Ferenc József 9632822447 [PDF]

Zitiervorschau

Ferenc József Somogyi Éva Gondolat (márc 1989) Címke: történelem, Életrajz történelemttt Életrajzttt 1848 december elején egy tizennyolc éves főherceg lépett a Habsburg Monarchia trónjára. Az ifjú uralkodó, Ferenc József, feltétel nélkül hitt abban, hogy egyedül Istennek felelős államfői tevékenységéért. Kegyetlen eszközökkel le is verte az 1848/49. évi magyar szabadságharcot és bosszút állt elégedetlen alattvalóin. Mégis milyen okok késztették arra, hogy 1867-ben elfogadja hazánk alkotmányos kormányzatát, s a birodalom osztrák felét is hasonlóan próbálja irányítani. Kik voltak legfőbb tanácsadói? Milyen viszony fűzte tragikus sorsú feleségéhez és fiához? Hogyan vélekedett az általa kormányzott népekről? Ferenc József 68 évig tartó uralkodását gazdag tényanyagra támaszkodva mutatja be Somogyi Éva, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa. Finom elemzései, árnyalt jellemzései és olvasmányos stílusa izgalmas olvasmánnyá teszik művét, melyet jól megválasztott képanyag egészít ki.

Somogyi Éva Ferenc József

A boldog gyermekkor „Az első bajor király, Miksa József, úgy nevelte leányait, hogy romantikus képzelődés ne zaklathassa lelki nyugalmukat. Vigyáztak olvasmányaikra. Nem akarták, hogy a királyleányokban az ideálokért oly rajongás fejlődjék ki, mely engedetlenségre csábítaná őket, ha szüleik férjeket választanak számukra.” Mégis, Zsófia bajor királyleány állítólag sírva könyörgött apjának, ne kényszerítse a házasságba. Pedig csak hallomásból ismerte jövendő urát, a Habsburg Ferenc császárnak a kettő közül kisebbik fiát. Európa egyik legelőkelőbb és legrégebbi uralkodóházának gyermekei nemigen vonzották a pártára érett főhercegi leányokat. Az idősebbik, Ferdinand, naphosszat üldögélt a Burg ablakában, és a számára megfejthetetlen külvilágot bámulta. A 31 esztendős jó gyermeket mindenki szánta. Öccse, Ferenc Károly tekintete is egykedvű, kifejezéstelen volt, de testalkata nem visszataszító: jól, majdnem ügyesen mozgott. Mindenképpen alkalmasabbnak tűnt a trónra, mint szerencsétlen testvérbátyja. A házasságot – a kor szokása szerint – a szülők tervezték. I. Ferenc császár negyedik nejének mostohahúgát éppen alkalmas feleségnek találta kisebbik fia számára. Miksa bajor király pedig fontosnak tartotta, hogy leányai, akikkel bőven áldotta meg az isten, koronás főkkel házasodjanak. Egy Habsburg főhercegnél előnyösebb partit alig lelhetett volna. Így szövődött újabb rokoni szál az osztrák Habsburgok és a bajor Wittelsbachok között. Amikor 1824-ben az ifjú pár találkozott, Zsófia 19, Ferenc Károly 22 esztendős volt. A tavaszi eljegyzés után novemberben tartották meg az esküvőt. Néhány nap múlva Zsófia anyja azt írta Münchenbe, hogy leánya boldog az urával, „annyira lelkesedik érte, amilyen elégedetlen volt menyasszony korában”. A fiatalasszony a bécsi Burgban értette meg, amit Münchenben nem láthatott, hogy apja milyen jövőt szánt neki. Bizonyos volt, hogy az öreg Ferenc császár utóda előbb vagy utóbb Ferenc Károly vagy annak fia lesz, ő pedig császárné vagy a császár anyja. Ez a szerep olyannyira vonzotta, hogy a házasságot is elviselhetővé tette számára. Maga Ferenc Károly tapintatos és tartózkodó természetű volt. Elismerte Zsófia szellemi felsőbbrendűségét. Éppoly engedelmes férj volt, amilyen engedelmes gyermeke apjának. Így bizonyos értelemben jó házasságban éltek. Zsófia azonban évekig nem tudta teljesíteni azt, amit elvárt tőle császári apósa. Mégsem férjét okolta. Ferenc Károly „annyival

érettebb lett, és oly bensőségesen szeret engem” – írta anyjának, hogy 1830-ban végre beköszöntött az olyannyira várt gyermekáldás. Augusztus 18-án 21 ágyúlövés adta tudtul a birodalomban az örömhírt: Habsburg fiú született. Nemcsak az anya, a császár is túláradóan boldog. Maga ellenőrzi az új főherceg udvartartását: dajka, gyerekasszony, gyereklány, két lakáj, egy gyermekszakácsnő és egy konyhalány, két komorna gondoskodik az újszülött ellátásáról. A császár és hitvese, azaz a nagyszülők mindennapos látogatók a kisded lakosztályában, aki augusztus 20-án a római katolikus szent keresztségben a Ferenc József Károly nevet kapta. Még nem bizonyos, de igen valószínű, hogy a schönbrunni ceremónián a jövendő Habsburg császárt tartják a keresztvíz alá. A kis Franzi semmiben sem különbözik más újszülöttektől. Legfeljebb kicsit többen és kicsit jobban aggódnak érte. A csecsemőt nem megnézni jönnek a rokonok, hanem anyja ad nevében „audienciát”, A dajkát, aki egyszerűen „kis hercegemnek” nevezi pár napos védencét, az anya rendreutasítja: őfelsége a császár azt kívánja, hogy az udvarban minden gyermek az őt megillető titulust kapja. Zsófia a gyermek születése pillanatától az új szerepre készül: beleléli magát, hogy egy jövendő császár anyja, S ekkor, 1830 decemberében váratlanul vészhír terjed az udvarban: Ferdinánd mégsem szélütött, mint gyermekkora óta hitték róla. Visszatérő rohamai epilepsziás eredetűek – mondják a tudós orvosok ‒, s ez nem olyan súlyos kór, hogy nősülését akadályozná. A császár természetesen Ferdinánd számára is gondoskodik asszonyról, a jólelkű Maria Anna szárd-piemonti hercegnő személyében. Zsófia gonosz irigységgel fogadja az olasz hölgyet, hisz az akár gyermeket is szülhet, aki a trón várományosa lehet az ő Franzija helyett. Féltékeny gőggel mutogatja neki a makkegészséges gyermeket, aztán az egymást követő fiúkat: 1832-ben Ferdinánd Miksát, 1833-ban Károly Lajost, és jóval később, 1842-ben, amikor már Ferdinand ül a trónon, Franzi gyermekkorában kedvenc öccsét, Lajos Viktort. Zsófia aggodalma feleslegesnek bizonyult. Sógornője nem szült gyermeket (gyermeknek ott volt neki férje, akinek anyaként gondját viselhette). Ferenc császárnak egész életében Franzi maradt kedvenc unokája. Fejlődése akkora örömmel töltötte el, oly önfeledten játszott vele – akár egy polgári nagyapa. – Vagy szívfájdítóbb volt az öröm? A Habsburg-udvarban megtanulták, hogy Isten különös kegye, ha valakinek értelmes-egészséges gyermeke születik.

1836 őszén megkezdődött a főherceg rendszeres oktatása. A gyermek nevelője a 47 éves Heinrich Bombelies gróf lett, Metternich embere, egy minden pedagógiai képzettség vagy tapasztalat nélküli katona és diplomata. Nem volt nagy szellem, de ez nem sok gondot okozott. Hiszen valójában udvari hivatalt töltött be. Az ő tisztje volt, hogy a tanítómestereket kiválassza. Ezekből meg az évek során oly sok adódott, hogy közöttük óhatatlanul akadtak gondolkodó szellemek, egyéniségek, pedagógusok is. A 19. századi udvari nevelés a mi fogalmaink szerint inkább dresszúra. Franzi már hatéves korában heti tizenhárom órában tanult hittant, németet és franciát, írást és földrajzot. Hétéves korában 32 órát kellett tanulnia. A sok mozgás – tánc, torna, vívás és úszás – mellett az írás-olvasás, számolás alapismereteit és idegen nyelveket. Az első években aligha tűnik fel, hogy a gyermek inkább a részletekben alapos, az összefüggések alig érdeklik. Örülnek jó nyelvérzékének, ami Habsburg-örökség – nemcsak franciául beszél, hanem igen korán elsajátítja a magyar és a cseh nyelvet, aztán jön az olasz és a lengyel. Fontos, hogy a leendő császár birodalma minél több népével tudjon érintkezni. A görögöt és a latint felesleges nyűgnek tekinti, a matematikához semmi érzéke – az elvont dolgok sohasem ragadják meg. Nevelői fájlalják, hogy a muzsikáló Bécsben szokatlan módon a zene nem vonzza, „s nem leli örömét az olvasásban”. A tizenéves gyermek napja reggel 6-tól este 9-ig percre be van osztva, s ezt zokszó nélkül tűri. Megtanulja, amit tanultainak vele, amit elvárnak tőle. Ám mindez túl sok ahhoz, hogy még valami más is érdekelje. A tanulás befogadás, alkalmazkodás. A kisgyermekkori fantáziát a szerzett ismeret kiöli. Szinte hihetetlen, hogy a tizenéves gyermek ilyen, környezetét gúnyoló levelet írjon: „Szemtelen kreatúrák! Hogy merészeltétek elmulasztani kérdezősködni az iránt, hogy Fenségem hogy érzi magát? Leereszkedem hozzátok, Szemtelenségteknek megmondani, hogy egész kékes-vörös vagyok, egészen jól érzem magam, és hozzátok kegyeimmel hajlandó maradok. …Szemtelenségetekkel elégedetlen Fj főherceg. Kelt himlős ágyban, nagy leereszkedéssel. Húsvét havának 15-én 1844ben Krisztus után,” Kezdetben ügyesen és kedvvel rajzolt, büszkén tehetségére, meg arra is, hogy hol volt, hol nem volt ihlete-kedve. Néhány év múltán már oly gépies pedantériával teljesíti kötelességét, fel sem ötlik többé, hogy valamilyen feladathoz netán kedv is kellhet. Csak Ferenc Józsefet nevelték így? Vagy a kor nevelési metódusa volt ilyen? Vagy a nevelést tesszük felelőssé a gyerekemberben eleve adottért?

Kisgyermekkorától tanult katonai ismereteket. Már gyermekkorában elsajátította mindazt, amit egy megbízható csapattisztnek tudnia kellett. Belenevelték, hogy a katona az igazi férfi, s az uralkodó mindenekelőtt a legfőbb hadúr. Tizenharmadik születésnapjára kapta meg a 3. számú dragonyosezred hadnagyi egyenruháját. Ennek az ezrednek ő volt a tulajdonosa, vezérlő tábornoka pedig nagybátyja, Albrecht főherceg. Határtalanul örült a születésnapi meglepetésnek. Hiszen pici gyermekkora óta semmi sem érdekelte úgy, mint a katonák, a színes egyenruha, a csillogó kard. „Nagymamám küldött nekem egy várat, amelyet fel lehet állítani, és amelyet azután egy kis ágyúval össze kell lőni. Az egész nagyon csinosan van megcsinálva és papundekli katonákkal felszerelve.” Most ő is igazi katona lett. Tizennégy évesen meglátogathatja az ezredet a morvaországi Prossnitzban, ellovagol a tisztelgő katonák előtt – ez jó játék, felnőttes. „Számára semmi más, csak a katonaság jelent valamit – panaszkodik Bombelles -, és abban is csak a külsőségek, nem a dolog lényege.” Nem a háborúskodás vonzza, hanem a rendben felsorakoztatott egyforma tömeg. Lőni, gyilkolni – erre ott van a vadászat. Apjától örökölte a lotaringiai ősök vadászszenvedélyét, amely már 13-14 évesen megrészegítette. Közben teológiát és filozófiát tanul Othmar Rauscher-től, aki akkor a nagy hírű Keleti Akadémia igazgatója (itt képezik a birodalom diplomatáit), s majdan Becs bíboros érseke lesz. Rauschernek feltűnik, hogy tanítványa figyelme ellankad, mihelyt elvont dolgokról esik szó; az egyszerű, evidens összefüggéseket szereti. Ilyesmit a bölcseletnél inkább kínál a történelem meg a jog, s ezek fontosabb stúdiumok is a történeti tradíciókon, bonyolult államjogi kapcsolatokon épülő birodalom jövendő uralkodója számára. A főhercegeknek írt tankönyvből (Fränzl Móritz udvari kamarai titkár alkotása) megtanulta, hogy „A fejedelmek koronái istentől származnak, a fejedelmi jog isteni eredetű. A fejedelemtől nem követelhető, hogy népei érdekében feláldozza magát, mert ő az első népében”. Megtanulta, hogy az uralkodó abszolút hatalma isteni eredetű, s mint ilyen felette áll annak, hogy jogos vagy jogtalan voltáról vitatkozzanak. Hogy miként befolyásolták a későbbiekben e gondolatok az uralkodó politikai felfogását, az vitatható. De az ifjú jellemére bizonyosan hatottak. Hogyan fejlődhet egy ifjú ember önítélete, kapcsolata a külvilággal – egyelőre a gyermekszobában vele játszadozó testvéreivel, a Burgban élő szűkebb családjával ‒, ha eszmélésétől abban a tudatban él, hogy ő

majdan mindenek ura lesz Isten kegyelméből, amiért semmit vagy majdnem semmit sem kell tennie? Zsófia átlátta a felelősséget, amit a gyermek nevelése ilyen körülmények között reá rótt. Gondoskodása, féltése nem jelentett elkényeztetést, különösen a szó mai értelmében nem. De olyan dresszúrát sem, amilyenben majd Ferenc József neveli saját fiát, s amitől az oly végtelenül sokat szenved. Ferenc József nevelését egy asszony vezette, egy értelmes, fegyelmezett, céltudatos, gyermekeit gyengéden féltő anya. Zsófiát aggasztotta a főherceg emberi fejlődése. Mert a kedves, vidám gyermekből tizenéves korára fegyelmezett, nagy önuralommal bíró, érdes, szófukar, koravén ifjú ember lett. Írásaiból, testvéreihez szóló leveleiből nyomtalanul eltűnik az egykori ártatlan humor. Fordulatairól alig lehet megmondani, tankönyvből jöttek-e vagy császári manifesztumokba készülnek.

Ferenc József, 1847 „Zsófia azt mondta – írja a pedagógiai konzultációit gondosan feljegyző Joseph Columbus, a főhercegek érzékeny szellemű tanítója, Ferenc József gyóntatóatyja -, hogy Ferenc József már kedves is tud lenni, ha akar, de ez csak ritkán fordul elő és speciális alkalmakkor. Kérdeztem, vele is olyan kimért-e (1846 végét írunk), mire azt mondta, ez vele szemben nem mutatkozik annyira, de ismeri fia rideg viselkedését. Ő megpróbálja ilyenkor magához vonni, egyedül csak vele foglalkozni, ami hízeleg neki. Én nagyon buzdítottam, hasson Felencre.” Zsófia elismerte, hogy a 15 éves fiú önző, nincs tekintettel másokra,

nem érez részvétet mások fájdalma iránt, „nincsen szíve”, s megpróbálta befolyásolni. Tudta, amit nevelői is, hogy „nagyon nehéz dolguk lesz azoknak, akik egyszer majd szolgálni fogják”. „Franziról Zsófia maga mondta, hogy hajlamos a despotikus magatartásra. De ez onnan ered, hogy a családban mindenütt csak gyengeséget, akaratnélküliséget lát, s így könnyen alakul ki a másik véglet.” Talán a vallás lett volna alkalmas az emberi alázat felébresztésére? Természetesen mélyen vallásos nevelést kapott, hisz anyja, nevelői hívő katolikusok. A rajongó vallásosságot azonban ez a száraz ifjú ember nem ismerte. A hit bizonyos fokú fantáziát, miszticizmusra való hajlamot igényelne – mindkettő hiányzott belőle. Bombelles egy alkalommal panaszkodott amiatt, hogy tanítványa az istentisztelet alatt nem mutatott kellő áhítatot. Máskor egy családi reggelinél Franzi azt mondta, nagyon tetszett neki egy Itáliában végighallgatott mise, mert csak tíz percig tartott. Nem szüleit akarta bosszantani valamifajta ifjúkori cinizmussal. Ő komolyan gondolta, szerette az egyszerű, természetes dolgokat, s az istenhit is olyan evidencia volt számára, amiről felesleges sokat beszélni. 1847-hez érkeztünk – rohamosan közeledik a főherceg nagykorúsága. „A jövőről beszéltem – írja Columbus a naplójába ‒, amely rá vár, és amire fel kell készítenünk. Többek között azt mondtam, hogy nem sok idő múltán Ausztriában is alkotmány lesz, legalábbis porosz mintára rendi alkotmány. Erre Zsófia közbeszólt és azt mondta, hogy ezt azért meg fogjuk tudni akadályozni. Én kétlem.” A leendő uralkodót mindenképpen fel kell készíteni arra, hogy az állami élet tevőleges résztvevője legyen, hogy képes legyen a nyilvánosság előtti szereplésre. Columbus azt ajánlja, írjon fogalmazványokat, tartson politikai természetű előadást. 1847 őszétől kezdve vasárnap délelőttönként Metternichtől vesz diplomáciai órákat. A kancellár kormányzási tapasztalatairól és politikai elveiről beszél neki. Érett komolysággal hallgatja Metternich leckéit, tudja, ez már más, mint Franzl államjogi kézikönyve. Jegyzeteket készít, aztán otthon feldolgozza a hallottakat, s a gonddal megformált politikai értekezéseit Bombelles, immár a főherceg hozzájárulásával mutatja be a nagy tanítómesternek. Metternich elégedett. Megtanítja, hogy a forradalom a legfőbb veszedelem, hogy óvakodni kell a túlzott reformoktól, s a nacionalizmus romboló hatásától. Valószínűleg nem áltatja a jövővel kapcsolatban a fiatal főherceget, de azért azt sem mondja neki, amit egy porosz diplomatának: „Nem vagyok próféta, s

nem tudom, hogy mi lesz. De öreg orvos vagyok, és meg tudom különböztetni a múló betegséget a halálos vésztől. Nekünk most ez utóbbival van dolgunk.”

A trónfoglalás 1848 farsangja volt, báli szezon. Február 24-én rendezték meg a „bált az udvarnál”, nem az „udvari bált”, amelyen „bárki” részt vehetett; minden magas rangú állami hivatalnok, tiszt, diplomata, még ha polgári sorból került is állami méltóságba. A „bál az udvarnál” intim, családias esemény, ott az arisztokrácia zárt körben mulat. A tizenhét éves főherceg a császári huszárok egyenruhájában önfeledten táncolta végig az éjszakát. Mire ágyba került, Párizsban kikiáltották a köztársaságot. Ferenc Károly aggódva kérdezte Metternichet, mit kell ilyenkor tenni. A kancellár zaklatott volt és felindult, de azt mondta, hogy a rendőrség és a katonaság, fenyegetés, egypár letartóztatás a legrosszabbat meg fogja akadályozni. – Tévedett. Március 13-án tüntető diákok a Herrengasséba vonulnak, ahol az alsó-ausztriai rendek üléseznek; alkotmányt, szabadságjogokat, Metternich lemondását követelik. A bécsi helyőrség Albrecht főherceg parancsnoksága alatt felsorakozik a josefstadti bástyatéren, készen a belvárosi bevetésre. A tömeg megszállja a Michaeler Platz-ot (a császári lakosztályok bejáratát) és az államkancellária előtti Ballhausplatzot. Most egyszerre oly távolinak tűnik a Stephanskirche. Ott oltalmat találhatna a császári család. A templom falán kézzel festett nagy plakátok buzdítanak: „Bécsiek! Szabadítsátok ki jó császárotokat, Ferdinándot ellenségeinek hálójából! Aki Ausztria virágzását akarja, annak a mostani kormány bukását kell akarnia.” A tüntető tömeg egyszer csak elzárja a császári lakosztályokhoz vezető utat. Ekkor ellenkező irányból, a Freyung felől, katonák támadnak a szűk utcába szoruló fegyvertelen tömegre. Megtisztítják a tartománygyűlés utcáját – 14 halott és néhány súlyos sebesült marad az elnémult köveken. Zsófia rettegve éli át az eseményeket. Ferenc József nem távozik mellőle. Napok múltán az anya megindultan meséli gyóntatójának, hogy a rettenet óráiban fia milyen férfiasan viselkedett. Mária Anna már ezen az estén megkérdezi, nem kellene-e Ferdinándnak lemondania, átadnia a trónt Ferenc Károlynak vagy a fiának. Késő este lesz, amikor végre a bezárt udvarba megérkezik Metternich. Windischgrätz véleményét is tolmácsolja: Ferenc még nem nagykorú, többé-kevésbé gyermek. „Először rendet kell teremteni a házban, mielőtt a gyeplőt másnak adjuk.” Ez volt a kancellár utolsó hivatali aktusa, aztán már a

maga biztonságáról kellett gondoskodnia. Este 9 órakor jelentik be lemondását. A császári család egyetlen reménysége Windischgrätz maradt. Átvette valamennyi polgári és katonai ügy irányítását. Mert Albrecht főherceg a szerencsétlen vérengzést követő napon lemondott és egyelőre visszavonult a magánéletbe. (Még hallunk róla.) Közben Bécs hangos volt a tüntetőktől, diákoktól, polgároktól, akik sajtószabadságot, alkotmányt, a nemzeti gárda felfegyverzését kívánták. Március 15-én Ferdinánd, a jóságos, nyitott kocsin végighajt a városon. Lelkesen fogadják. Ő könnyezik és jobbra-balra hajlongva üdvözli a tömeget: „Kedves, jó népem, mindent megadok nektek.” Két főherceg ül mellette az udvari hintóban: Ferenc Károly és Ferenc József. A fiú merev, halottsápadt. Az utolsó napok eseményei mázsás súllyal nehezednek ifjú vállára. A nagy mestert letaszították katedrájáról, minden, amit tőle tanult, ami oly világos és magától értetődő volt, néhány óra alatt összekuszálódott. Ugyanezen a napon a magyar deputációnak, amely István nádorral az élen érkezett a városba, Ferdinánd megígéri, hogy teljesíti a magyar nemzet kívánságait. Megalakulnak az új kormányok, a magyar felelős minisztérium Batthyány Lajos gróf vezetésével, az osztrák pedig Kolowrat gróf elnöklete alatt. És Ferdinánd alkotmányt ígér Ausztria népeinek. Felfordult a világ: alkotmányt, szabadságot, nemzeti jogokat követelnek egyik napról a másikra szerte a birodalomban. Pedig a híreket még utasok viszik lovon, kocsin, nem a modern technika csodaszerszámai. Nemcsak a magyarok beszélnek a „nemzet” jogairól. Bécsben azt hirdetik, hogy a Monarchia német területeinek Németországhoz kell csatlakoznia. Német nemzetiszínű, fekete-pirosarany zászló váltja fel a fekete-sárga Habsburg császári lobogót a Stephanskirchén. Itáliában piemonti seregek sietnek az osztrák uralom alatt álló Lombardia és Velence megsegítésére. A Burgban a szokott rendben megjelennek a főhercegek tanítói. De „tanuláshoz egyáltalán nem jutottunk – írja Columbus ‒, az elmúlt napok eseményeiről beszéltünk. [A főherceg] nagyon konzervatívan nyilatkozott, dicsérte Metternichet.” „Hová menekülhetnénk most biztonságba - mondja március 25-én ‒, ha valami kitörne, amikor egész Európát a lázadás árasztotta el. Legfeljebb Oroszországba. Azonban bizonyos, hogy ha ilyen szerencsétlenség

történne, nem folytatnék olyan tétlen életet, mint Chambord gróf. Nem haboznék idegen szolgálatba lépni.” Április 6-án Ferenc Csehország helytartója lesz, de egyelőre nem utazhat Prágába, mert ott is veszélyes a helyzet. Columbusnak arról beszél, hogy háborút kellene viselni, esetleg Franciaország ellen, és akkor talán minden rendbe jönne. „És dicsérte Miklós cár kiáltványát, amelyben háborúra szólítja alattvalóit, mert abban van erő és vallásos hit.” – A cár hírhedt március 26-i kiáltványában a kormányok erélytelenségét okolta a forradalmakért, melyeknek „pusztító árja elérte szövetségeseinket, az osztrák császári birodalmat és a porosz királyságot. E fékevesztett vak erő immár a mi, Istentől ránk bízott országunkat is fenyegeti. Itt azonban meg kell torpannia.” – Nem hiába figyelmezteti Columbus tanítványát, hogy felfogásáról senki előtt ne tegyen említést, „mert Oroszország iránt nem tanácsos jóindulatot mutatni”. A cár fenyegetését ugyanis, hogy a forradalmi erőkkel felveszi a harcot, bárhol üssék is fel fejüket, sokan úgy értelmezik, hogy a cár kéretlenül is „megsegítené” a francia vagy a német kormányokat. Windischgrätz tárgyal a családdal, azt ajánlja, hogy a császár mielőbb hagyja el a várost. Nem mintha élete forogna veszélyben, hanem mert újabb és újabb engedményekre kényszeríthetik. Zsófia legidősebb fiát pedig mindenképpen távol kell tartani a politikai történésektől, és teljes biztonságba helyezni. A biztonságot ezúttal a harctér, de legalábbis a sereg nyújthatja: a családi tanács Ferencet Radetzky táborába, Itáliába küldi. „A legdrágábbat, szívem vérét bízom az Ön hű kezére – írja Zsófia a tábornoknak. – Vezesse gyermekemet az Ön pályáján, akkor jó és becsületes úton jár majd. Legyen jó apja, megérdemli, mert derék, tisztességes ifjú és gyermekkora óta szenvedéllyel készül arra, hogy katona legyen. Apja azt kívánja, hogy legjobb belátása szerint rendelkezzék vele.” Április 25-én hirdetik ki Bécsben az első alkotmányt, ezen a napon indul Ferenc Itáliába, 29-én érkezik Veronába, Radetzky főhadiszállására. Radetzky ekkor 81 éves életerős, jókedvű aggastyán, hatalmas étvággyal és fiatal szeretővel. Élvezi az életet és a személyes dicsőséget. Egyáltalán nem örül Ferenc érkeztének. Ő ugyanis a hatodik főherceg már, akit oltalmára bíznak. Azonnal ír Zsófiának: nem volna-e jobb, ameddig még nyitva van az út Tirol felé, ott biztonságba helyezni a még majdnem gyermeket.

Radetzky tisztában lehetett azzal, mit jelent személye a dinasztia számára, s ennek tudatában fogadta a szolgálattételre jelentkező Ferenc Józsefet. „Az ön jelenléte -mondta – nehézséget okoz számomra. Ön nem tudja, hogy milyen helyzetben vagyunk, ellenséggel körülvéve. Ha fogságba esne…” – A főherceg vérvörös lett, de összeszedte magát, és azzal a méltósággal, amit már nevelői is (néha viszolyogva) megcsodáltak, azt felelte: „Lehet, hogy elővigyázatlanság volt engem ide küldeni, és végtelenül sajnálom, hogy terhére vagyok önnek, de ha már itt vagyok, nem tehetem, hogy dolgom végezetlenül hazamenjek.” Valóban, ha már ott volt, ki kellett használni az alkalmat, hogy a jövendő császárt meggyőzzék a hadsereg nélkülözhetetlen és a főparancsnok kivételes voltáról. Ferenc József részt vesz egy igazi csatában Santa Lucia falu mellett. Még aznap este beszámol anyjának: „Az ellenséget súlyos vereség érte egy nagyon erős ütközetben Verona közelében, és visszavonult. Első ízben hallottam ágyúgolyót a fülem mellett elsüvíteni – egészen boldog vagyok.” Radetzky is fellélegzett. Ferenc József átesett a tűzkeresztségen, megállta a helyét, s ő jelenthette Becsbe, hogy ő császári fensége élénk tűzben a legnagyobb nyugalomról és hidegvérről tett tanúbizonyságot. Zsófia könnyes szemmel olvashatta és mutogathatta a Wiener Zeitung hadi híreit. A minisztertanács már április végén sürgette, hogy hívják vissza a főherceget Itáliából, ahol élete veszélyben van, s ahol megeshet, hogy szemtanúja lesz a lázadó alattvalókon végrehajtott ítéleteknek. Az ilyen élménytől pedig az ifjút meg kell kímélni. De Ferenc József nagyon jól érezte magát Radetzky táborában, és hadseregbeli tapasztalatai éppen a határozott, a kíméletlen fellépésbe vetett hitét erősítették: „Legfőbb ideje – írja anyjának május 13-án (tehát még az újabb bécsi felkelés előtt) ‒, hogy a kilengéseknek, amelyek az alkotmányos országban történnek, véget vessünk. Elképzelheti, hogy az oly kiváló szellemű seregben hogyan nyilatkoznak a bécsi viszonyokról. És nagyon természetesnek találják, hogy mi ide jöttünk, ahol a hűség és ragaszkodás még otthonos. … Itt energikusabban kormányoznak, mint Bécsben. Ha valaki nem engedelmeskedik, legyen az herceg vagy pap, letartóztatják, megbüntetik.” Majd kissé gyermekies dicsekvéssel folytatja: „Az ágyútűz nem olyan ijesztő, mint az ember gondolná, de az Ön megnyugtatására és az én szomorúságomra, az urak, amennyire tudnak, visszatartanak engem.” Ferenc József öt hetet töltött Radetzky

táborában. Látott ott küzdeni és elvérezni német, magyar, cseh, román, sőt olasz katonákat is a császári zászlók alatt. „Itt érezte át a közvetlen tapasztalat el nem törölhető erejével azt, amit addig inkább elmélkedve értett, hogy a soknyelvű Monarchiát csak a dinasztiához ragaszkodó egységes hadsereg szigorú fegyelme mentheti meg a szétbomlástól.” Ekkortájt jelenik meg Grillparzer Radetzky-ódája: „A Te táborodban van Ausztria, mi többiek csak magános törmelék vagyunk.” De Ferenc Józsefet nem a verssorok fogták meg, hanem a sereg szelleme, ahol „a hűség és ragaszkodás”, a feltétlen engedelmesség még otthonos. A májusi újabb bécsi felkelést követően, amikor az utca népe az alkotmány módosítását: egykamarás parlamentet, általános választójogot követelt, a császári pár, mintha csak sétára indulna a tavaszi kora délutánban, nyitott kocsin Schönbrunnba hajt, majd kocsit váltva elhagyja a várost. Tirolba indul. Az udvar többi tagja teljes titokban követi. Az elhatározás nem volt váratlan. Ferenc József már napokkal korábban azt írja anyjának: „Ha Tirolban biztonságban tudnánk a családot, akkor egészen boldogok lennénk.” Bár Tirol hűséges népe hódolattal fogadja az uralkodócsaládot és a kíséretében vonuló urakat, Innsbruckban sem nyugszanak meg a kedélyek. Bécsből továbbra is vészjósló hírek érkeznek. A kormány engedélyezi egy biztonsági szerv megalakulását, amelyet messzemenő jogokkal ruház fel. (A bizottmány polgárokból, diákokból és nemzeti gárdistákból áll.) Majd újabb barikádharcok robbannak ki a fővárosban. Innsbruckba érkezik a csehországi nemzeti bizottság küldöttsége, amely azt kívánja, hogy a helytartóvá kinevezett főherceg, amint lehet, utazzék Prágába. A cseh delegáció még Innsbruckban időzik, Ferenc József is fogadja, ismét visszatetszést kelt merev méltósága, amikor június 12-én, pünkösd hétfőjén kitör a prágai felkelés. Windischgrätz minden kompromisszumot elutasító hajthatatlan merevséggel napok alatt úrrá lesz a helyzeten, legyőzi a „lázadókat”. Ferenc Józsefet egyelőre mégsem tanácsos Prágába engedni. Az irodalomban sokszor szerepel, hogy Zsófia sürgette Ferdinand lemondását fia javára, s ebben van is igazság. De ha most a magas állami politika szempontjait figyelmen kívül hagyjuk, és csak a családi vonatkozásokat vizsgáljuk, akkor is elmondhatjuk, amit Hübner követ írt a naplójába: „A lemondás gondolata (Ferdinánd) nejének fejéből és szívéből született.” Mária Anna császárné féltette a birodalmat ura meggondolatlanságától, és még inkább mindkettőjük nyugalmát a reájuk

nehezedő, megoldhatatlan gondoktól. A császárné anyaként szerette és gondozta Ferdinándot, elege volt az udvarból, politikából, népforradalomból: egy távoli kastély békéjébe és magányába vágyott. Metternich, majd az utolsó hónapokban Windischgrätz herceg, aki úgy viselkedett, mintha a mindenható egyedül őt rendelte volna a dinasztia oltalmazójának (Ő maga mondta a belga követnek, hogy a Gondviselés őt hívta a birodalom megmentőjének), azt tanácsolta, hogy a trónváltozással meg kell várni Ferenc nagykorúságát, augusztus 18-át. Augusztus 12-én a császár megtért „hűséges bécsi népéhez”, hogy megvalósítsa „az új szövetséget a szabad nép és alkotmányos császára között”. A bevonuláskor „a császárné és Zsófia könnyeztek, de nem az örömtől, mint a bécsiek (állítólag) hitték”. Ferenc arcán „komoly, szinte sötéten haragos hangulatnak vonásai látszottak”. A Habsburgok nehezen bocsátották meg „a jó bécsieknek” a forradalmat. Annál is inkább, mert Bécsnek tulajdonképpen szüksége volt császárára. A bécsi polgár az udvarból élt, a Burg és környezete pompájából. A város rangját az udvar adta. Mégis Bécs népe, amely májusban még oly döbbenten fogadta az innsbrucki menekülés hírét, most fáradt rezignációval tekintett a visszatérőkre, s nem ünnepelt. Az Akadémiai Légió egyszerűen hátat fordított az előtte elvonuló uralkodónak. Az udvar éppen csak megtelepedett, amikor az arisztokrácia ismét szedelőzködni kezdett. A főherceg születése napjáról is elfeledkezett. Augsztus 23-án újabb fegyveres összeütközésre került sor, ezúttal a közmunkák bérének csökkentése miatt. De a parlament még folytatta munkáját, meghozta legfontosabb törvényét, a jobbágyi szolgáltatások megváltásáról. A magyar szabadságharc megindulása újabb lökést adott a bécsi eseményeknek. Az október 6-i bécsi felkelés után az udvar nem maradhatott a schönbrunni „szobafogságban”. Október 7-én a császári családdal együtt kb. húszezer ember hagyta el a várost, ezúttal már polgárok, Reichsrat-képviselők is útnak indultak. Október 14-én jutott célhoz a „karaván” (ahogy Zsófia nevezte). A morvaországi Olmütz hercegérseke, a Monarchia egyik leggazdagabb főpapja bocsátotta a császári pár rendelkezésére kastélyát, ide kötözött Ferenc Károly és Zsófia is. A már nagykorú főherceg saját háztartást rendezett be a préposti kastélyban. Ferenc József nehezen viselte az olmützi heteket. Rosszul aludt, étvágytalan volt, figyelmetlen a még mindig megtartott leckeórákon. A tananyagnál most jobban érdekelte az új technikai csoda: a távíró,

amelyen óránként érkeztek Windischgrätz győzelmi jelentései. November elsején visszafoglalja a székvárost, kitűzi a császári feketesárga lobogót a Stephanskirchére, aztán kivégezteti a bécsi felkelés vezetőit; most már semmi akadálya a trón változásnak. November 21-én megalakul az új kormány Windischgrätz sógora, Schwarzenberg herceg elnökletével. A kormány sürgeti az újrakezdést, azt, hogy ne kössék meg kezét Ferdinánd császár ígéretei. Még december 1-jén is eldöntetlen volt, hogy Ferenc Károly és Zsófia elsőszülött fia milyen néven lépjen a trónra. A családban Ferenc császárt nagy tisztelet övezte. Amerling ismert egész alakos festményéről erőteljes, a Habsburg-vonásokat markánsan őrző férfiarc tekintett a Burgban bizonytalankodó utódokra. Zsófiának imponált volna, hogy fia II. Ferenc császár néven lépjen a nagyapjától örökölt trónra. Schwarzenberg azonban nem tartotta tanácsosnak, hogy 1848 végén éppen Ferenc szellemét idézzék. Az új uralkodónak nevében is új érát kellett ígérnie. Ferenc Józsefnek még egyetlen Habsburg-uralkodót sem neveztek, s a József név szabadelvű csengésére ezekben a hetekben nagyon is szükség volt. December 2-án, amikor az olmützi kastélyba rendelték a császári ház valamennyi nagykorú tagját és a minisztereket, csak a beavatottak tudták, a többiek legfeljebb sejthették, hogy mi készül. Zsófia nagy napja volt ez, amelyre azóta készült, mióta meghirdette, hogy boldog urával. Fehér moaréruhát viselt, és azt a türkiz és gyémánt díszítésű nyakéket, amelyet Ferenc születése napján kapott a gyermek apjától. A fiú is nagyszerűen festett fehér egyenruhájában. Fiatal volt, erős, egészséges, akár a Habsburg újrakezdést is jelképezhette… Zsófia kitárt karral lépett a terembe az ott várakozó Windischgrätz és Jelacic üdvözlésére: „Köszönetet mondok mindazért, amit értünk tettek.” A pátosztalan őszinte hála indokolt volt, mert, mint Windischgrätz mondotta, az uralkodó, aki isten kegyelméből kívánt császár lenni, tábornokai és az ágyúk kegyelméből lett az. „Pontosan nyolc órakor kinyílt a trónterem ajtaja – írja Hübner követ naplójában ‒, hogy a főhercegek és a főhercegnők, a miniszterek, Windischgrätz tábornok, Jelacic bán és Grünne gróf bebocsátást nyerjenek. Mint jegyzőkönyvvezető én is jelen voltam ennél a történelmi aktusnál. Miután bezárult mögöttünk az ajtó, megjelentek őfelsége és neje, azután Ferenc Károly hitvesével és fiával.” A császári ház tagjai félkörben foglaltak helyet az uralkodó-pár körül. Akkor Hübner a császár elé lépett és mély meghajlással átnyújtott egy papírlapot. Ferdinánd

megindulással olvasta fel a nyilatkozatot, amely néhány szóval vázolta, milyen okok vezették arra, hogy miután kedvelt fivére is lemondott az utódlásról, a császári koronát unokaöccsének adja át. Félix Schwarzenberg herceg, aki egyébként mindig hideg és egykedvű, most halálsápadtan, jól tagoltan, de remegő hangon olvasta föl a főherceg nagykorúságáról s apjának lemondásáról szóló aktákat. Csak pár szóval emlékezett meg a közelmúlt eseményeiről, köszönetet mondott a hadsereg helytállásáért, s arról beszélt, hogy a szükséges államjogi reformok végrehajtásához fiatal erőre van szükség. Akkor Ferdinánd lépett a fiúhoz, arra kérte Istent, adjon neki erőt, hogy magas és nehéz hivatalát teljesítse „a maga becsületére, Háza dicsőségére és a reá bízott népek boldogulására”. Hazáról, nemzetről szó sincs – és 1848-at írunk… „Halottsápadtan a megindultságtól, könnyekkel a szemében lép a fiatal uralkodó nagybátyja elé, és szó nélkül térdet hajt. Aki előtte császár volt, most fölé hajol, és halk, alig hallható hangon mondja: Isten áldjon, csak légy derék, az Isten majd megóv Téged.” És Ferdinánd, a jóságos, elutasítja a köszönetet: „Hagyd csak, szívesen tettem.”

Trónfoglalás Olmützben, 1849 Még vagy félórát tartott a ceremónia, a Habsburg-örökösödés aktáit valamennyi főhercegnek kézjegyével kellett ellátnia. Akkor az excsászári pár visszavonult, összecsomagolt, és elutazott Prágába. A Hradzsin régi szárnyában élt Ferdinand, a jólelkű, még vagy negyedszázadon át, feleségével békében, szeretetben. S állítólag utóda minden balszerencséje alkalmával (tehát elég gyakran), azt szokta mondani, ezt én is meg tudtam volna csinálni. Néhány órával a koronázás után a következő kiáltványt olvassák fel a morvaországi Kremsierben ülésező parlamentben. „Miután saját meggyőződésünkből a korszerű intézmények szükséges és értékes voltát felismertük, bizalommal lépünk arra az útra, amely bennünket az összbirodalom üdvös átalakításához és megfiatalításához vezet. A birodalom valamennyi népe egyenjogúsága, az állampolgárok törvény előtti egyenlősége és a nép képviselőinek a törvényhozásban való részvétele alapján fog újjáalakulni a haza, eredeti nagyságában

megifjított erővel. Szilárdan cl vagyunk határozva arra, hogy a korona fényét érintetlenül, az összbirodalmat csorbítatlanul fenntartjuk, de készek vagyunk arra, hogy jogainkat megosszuk a nép képviselőivel, és arra számítunk, hogy Isten segítségével és népeink egyetértésével sikerülni fog a Monarchia valamennyi tartományát és néptörzsét egy nagy államtestben egyesítenünk.” Éljen az alkotmányos Ferenc József császár! – volt a parlament lelkes felelete. A császár tizennyolc éves. Fogadja Windischgrätzet, és megerősíti hatalmában. „Önnek köszönhetünk mindent, ami még fennáll.” Kezet ráz Jelacic bánnal. Íróasztalhoz ül és megírja Itáliába az agg Radetzky tábornoknak, hogy szüksége van tanácsára és cselekvőerejére. Fogadja a kormány tagjait, és egyenként szót vált a bemutatkozó miniszterekkel. Aztán huszáregyenruhában ellovagol a felsorakozott dragonyos ezrede előtt. Tizennyolc éves: parancsol, diktál, reprezentál oly pontosan, lelkiismeretesen – és minden lelkiismereti tépelődés nélkül ‒, mint ahogy pár hete iskolai feladatait végezte. Nem is vette észre, hogy milyen igát akasztottak a nyakába.

„Győz a rend” A trónváltozás tartalma félreérthetetlen volt: a birodalomnak olyan uralkodó kellett, akit nem kötöttek a forradalomnak tett engedmények, alkotmányos ígéretek, aki teljesen új lapot kezdhetett a Monarchia történetében. S az új császár akkor léphetett a trónra, amikor legalább birodalma nyugati felében „győzött a rend”, amikor legalább a kremsieri képviselők éljennel fogadták az alkotmányosnak hitt új császárt. Mert Magyarország elutasította a trónváltozást. A magyarok ellenszenve ugyan nem az uralkodó személyének szólt. Hiszen a tizennyolc esztendős Ferenc Józsefnek nem lehettek túl mély kapcsolatai magyar alattvalóival. Az első találkozások pedig inkább kölcsönös rokonszenvet, mint elutasítást ébresztettek. Ismeretes, hogy Ferenc József gyermekkorától tanult magyarul. Nemeskéri Kiss Pál kanonok Magyarország földrajzára és történelmére is oktatta. Megpróbálták együtt olvasni A falu jegyzőjét. Ennél nyilván kellemesebb élményt nyújtott a főherceg számára néhány magyarországi vadászat, látogatás a keszthelyi Festetics- és nagycenki Széchenyi-kastélyban. Politikai jelentősége 1847. októberi útjának lett, amikor István főherceget jött beiktatni Pest megye főispáni hivatalába. Beszédét Apponyi György és Szögyény László írták, akik jól tudták, milyen szöveg illik az alkalomhoz. A Ferenc József szájába adott szabatos magyar mondatok olyan ovációt keltettek, hogy a lelkesedésre kevéssé fogékony főherceg azt nem is egészen értette. „A beiktatás szerencsésen lezajlott – írja anyjának. – Beszédemet szerencsésen megtartottam. Csak a fellelkesített magyarok éljen! meg halljuk! kiáltása szakította időnként félbe” (bin dabei nur von dem Éljenund Halljuk-rufen der enthusiasmierten Magyaren unterbrochen worden). Kossuth sokat idézett, az utolsó rendi országgyűlésen elhangzott mondatai ismét csak nem Ferenc József személyének szóltak, hanem a reményt és az igényt fejezték ki, hogy az új Habsburg uralkodó új politikát testesít majd meg. „A Habsburg-ház nagyreményű ivadékára, Ferenc József főhercegre, ki első fellépésekor e nemzet szeretetét magáévá tette, egy fényes trónus öröksége vár – mely erejét a szabadságból meríti, s melyet ősi fényében megőrizni a bécsi politika szerencsétlen mechanizmusával bajosan lehet.” A híres beszéd 1848. március 3-án hangzott el. Azóta a „bécsi politika szerencsétlen

mechanizmusa” sokat változott ugyan, csakhogy nem olyan irányba mozdult, mint Kossuth hónapokkal előbb remélte. A magyar országgyűlés 1848. december 7-i ülésén tárgyalta meg a trónváltozás kérdését. S bár a Béccsel alkudni vágyó békepárt szerette volna, hogy „meghajolva a kénytelenség hatalma előtt”, az országgyűlés végül is vegye tudomásul a megtörténtet, a nyilvános ülés mégis ellenkező tartalmú határozatot hozott; azt ugyanis, hogy a „magyar országgyűlés tudta és megegyezése nélkül a királyi szék birtokával senki sem rendelkezhet”. Az országgyűlés határozata nem volt forradalmi tett. Hiszen II. József óta a Habsburg uralkodók többször elismerték az országgyűlés jogát, hogy közreműködjék a koronázás aktusában. Mégis igaza volt Mészáros Lázár magyar hadügyminiszternek, amikor azt írta: „Az utolsó fonál is elszakadt, amely még Ausztriához kapcsolt minket.” Kremsierben azonban úgy tetszett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A parlament bízott az alkotmányos császárban, s a miniszterek a parlamentben. Schwarzenberg még komolyan vette alkotmányos manifesztumát. Mindenekelőtt a birodalom egységét, de nemcsak azt. Akkor maga is elengedhetetlennek tekintette a nemzetek egyenjogúságát, a törvények előtti egyenlőséget, és hogy az uralkodó megossza hatalmát a nép képviselőivel. Ez még nem Ferenc József személyes politikája volt, azt a feladatot végezte, amit a nagy tanítók bíztak rá: Windischgrätz, a birodalom megmentője, majd Schwarzenberg, az ellenforradalmi Ausztria alkotmányos miniszterelnöke. Windischgrätzet, aki most messze került Olmütztől, hiszen a magyar főváros oly távol esett innen, méltán aggasztotta, hogy elveszíti befolyását császári urára. S mert felfogása is sok vonatkozásban eltért a kormányétól, azt írta császári urának: „Van egy személyes kérésem, ami az én működésem, oly nehéz helyzetem számára elengedhetetlen, hogy a minisztertanács az én előzetes tudomásom nélkül semmit se terjesszen Őfelsége elé, és Őfelsége semmiben se döntsön anélkül, hogy megengedné nekem, hogy arról előzetesen tudomást szerezzek.” Ez a hangnem sem a minisztereknek, sem a császárnak nem tetszett. Schwarzenbergnek elvi fenntartásai is voltak Windischgrätzzel szemben. Nem a dolgok lényegét tekintve (vagy azt, ami számunkra lényegnek tűnik). Mindketten meg akarták védeni a dinasztiát és a birodalmat. Forradalomellenesek, és a liberalizmust okolják a birodalomban történtekért. Mindketten a birodalmi arisztokráciához tartoznak, annak

is leggazdagabb és legbefolyásosabb csoportjához, amely a birodalom oly sok vezető politikusát adja, ahhoz a csoporthoz, amelynek egyedül van személyes kapcsolata a császári udvarral. Mégis, a két politikus Ausztria berendezkedéséről egymástól eltérő felfogást képvisel. Windischgrätz annak a tradicionális irányzatnak a képviselője, amelyet arisztokrata föderalizmus névvel szoktak illetni. Az arisztokrácia a maga szűkebb hazájában, az egyes tartományokban igyekezett a történetileg kialakult, s a forradalomban igencsak megingott hatalmi helyzetét visszaszerezni és megerősíteni. Ezért törekedett a tartományok önállóságának megőrzésére az összbirodalommal szemben. A tartományi föderalizmus egy vékony társadalmi rétegre, az arisztokráciára épült. De a Monarchia nyugati, nem német tartományaiban támogatásra talált a polgárság körében is, amely nemzeti jogait az arisztokrácia segítségével remélte biztosítani a németesítő központi hatalom ellenében. Ez a szövetség szélesebb társadalmi bázist és bizonyos realitást adott az arisztokrácia mozgalmának az 1848-as forradalom heteitől kezdve lényegében az egész következő évtizedben. Amikor 1948-1849 fordulóján Windischgrätz elfoglalta a magyar fővárost, itt is arisztokrata politikusok hada vette körül. A magyar konzervatív főnemesek azt gondolták, hogy a herceg közvetítésével valamifajta megegyezést teremthetnek Beccsel, legalább az 1848 előtti kormányszékek helyreállítását sikerül elérniük. A hercegnél hatalmasabb pártfogóra nem lelhettek, mert ezekben a hónapokban a birodalom az ő „dicsőségétől” volt hangos: leszámolt a prágai felkelőkkel, leverte a bécsi „torlaszhősöket” és koronát adott az ifjú császárnak. Igaz, 1849 tavaszán kudarcok is érték magyar csatatereken, s az erről szóló híreket a bécsi kormánykörökben ingerült türelmetlenséggel fogadták. Azt azonban senki sem gondolta a herceg környezetében, hogy politikai terveivel egyik napról a másikra leszámolnak Bécsben. 1849. március 4-én új, centralista szellemű alkotmányt hirdettek Olmützben. Windischgrätz elítélte a fordulatot, Schwarzenberg alkotmányát életképtelen tákolmánynak nevezte, tiltakozott ellene. Április 6-án Bécsbe rendelték, ahonnan soha többé nem tért vissza a magyar fővárosba és politikába. Megbukott, és vele együtt a konzervatív arisztokrácia föderalista irányzata is. A herceg katonai balsikere okozta a bukást vagy a nagy ellenfél, Schwarzenberg miniszterelnök áskálódása ellene? Nyilván mindkettő. Mielőtt azonban a dolgok politikai

tartalmát próbálnánk megérteni, időzzünk pár percet Windischgrätz felmentésének körülményeinél. A tábornok, akit pár héttel korábban az udvarban császárné és főhercegek meghatott öleléssel üdvözöltek: „Önnek köszönhetünk mindent, ami még megvan”, április 6-án a császár személyes hangú felmentő levelét kapta kézbe: „Végtelenül sajnálom, fáj nekem, de a követelő szükség kívánja, uralkodói kötelességem, amely a haza javát minden más megfontolás fölé helyezi…” Az eljárás jellegzetes. Ferenc József hét évtizeden át így válik majd meg legodaadóbb alattvalóitól. A különbség csak annyi, hogy Windischgrätz után kevesen akadtak, akik tüntetően megsértődhettek: „Az áldozat, amit a császári házért hoztam, a feltétlen odaadás, amellyel Felségedet, Felséged dinasztiáját, a Monarchiát és a hadsereget szolgáltam, és azt mondhatom, amit ezek érdekében elértem, feljogosít arra, hogy összes kitüntetéseimet felséged lábai elé helyezzem.” Windischgrätz tábornok volt az egyetlen ember, aki – amikor Ferenc József a sztereotip megfogalmazással a birodalommal szembeni „kötelességével” indokolta a nagy hatalmú férfiú elbocsátását – indulatosan azt felelhette: „Felség, ne felejtse el, ha én nem vagyok, Felségednek nem volnának kötelességei a birodalommal szemben.” A császárt a személy iránti hála semmire sem kötelezte, mert afelett állt „uralkodói kötelessége” (amely az emberi kötelmek alól mentesített). És egyáltalán – a nagy személyiségek? Zsófia mondta egyszer Melanie Metternichnek: „Nem kell azt hinni, hogy az egyéniségeknek bármilyen jelentőségük volna, ő (mármint Zsófia) mindig azt látta, hogy az egyik embert a másikkal helyettesítették anélkül, hogy az a világon bármit változtatott volna.” Nincs okunk kételkedni abban, hogy a császár e vonatkozásban is osztotta anyja nézeteit. Es most térjünk vissza a személyi változás politikai tartalmához. 1848-1849 eseményei azt bizonyították, hogy a Habsburg Birodalom számára az igazán nagy, a létét fenyegető veszedelmet a nemzeti mozgalmak jelentették. Ezért látták szükségesnek az új Ausztria vezetői, hogy a nemzeti törekvések minden formáját és fórumát felszámolják. Lehet, hogy azok az arisztokrata politikusok, akik Prágában, majd Pesten Windischgrätz körül gyülekeztek, nem nemzetüket, csak magukat és a maguk osztályostársait képviselték, mégis a régi tartományokhoz és országokhoz kapcsolódó rendi intézmények védelmével nemzeti aspirációkat juttattak érvényre. Ezért állították félre őket.

A bécsi miniszterek úgy gondolták, hogy csak egy egységes, Bécsből irányított központi államhatalom lehet képes a nemzeti törekvések elfojtására. Március 4-én Olmützben alkotmányt oktrojáltak, s ez az alkotmány Magyarországot az egységes osztrák birodalom részének tekintette. Ez a sajátos jogalkotás figyelmen kívül hagyta a múltat, azt a tényt, hogy a birodalom különféle hagyományokkal rendelkező és soknemzetiségű területekből áll, megpróbálta a népeket egy egységbe tuszkolni és uniformizálni Innsbrucktól Csernovicig, Prágától Triesztig. És ezzel persze feleslegessé vált a Kremsierben még mindig ülésező parlament, amely szorgosan munkálkodott azon, hogy a birodalom nyugati felének népei nemzeti jogokat és alkotmányos befolyást kapjanak. Ferenc József, ha Kremsierben megéljenezték is, nem szerette az alkotmányjogi vitákat folytató, magukat a nép képviselőjének tekintő kremsieri törvényhozókat. Úgy érezte, e parlamentnek már a puszta léte is támadás a császár személyes tekintélye ellen. Hiszen a monarcha szuverenitása helyett a nép szuverenitását jelenti. Március 7-én Schwarzenberg hazaküldi a kremsieri képviselőket. „A Reichsrat bezárásának minden igazságosan gondolkodó ember örül – írja Zsófia -, mert a bezárás megszabadította a császárbirodalmat a szégyentől, amely számára nagyon megalázó volt, hogy olyan emberek kezéből fogadjon el törvényeket, akik fáradhatatlanul a birodalom megsemmisítésén munkálkodnak.” Olmützben tedeumot tartottak a parlament feloszlatása alkalmából. Az olmützi alkotmány nemcsak a birodalom belső átalakítását szolgálta. Az egységes, centralizált Monarchia Schwarzenberg elgondolásában egy európai politikai koncepció része volt. A Habsburgmonarchiát uralkodó állammá akarta tenni Közép-Európában, mégpedig úgy, hogy az egész Monarchia, Galíciával, Észak-Itáliával, a birodalomba olvasztott Magyarországgal a Német Szövetség tagállama legyen. Schwarzenberg 70 milliós Közép-Európa-terve tulajdonképpen a német egységtervek belső ellentmondásának levezetésére szolgált; annak a problémának a megoldására, hogy helyet találjanak a Monarchiának a születő „egységes” Németországban. Ismeretes, hogy 1848-ban a frankfurti német parlament a Habsburg Birodalomnak csak a német tartományait akarta a Német Szövetségbe fogadni, s ez a megoldás a Monarchia egységének feladását követelte. Schwarzenberg ezért visszahívta Frankfurtból a Monarchia képviselőit. Csakhogy a német egység problémája ezzel nem oldódott meg. Amikor 1849 márciusában a Habsburg-monarchiában olyan

alkotmányt oktrojáltak, amely szerint az osztrák-német tartományok Magyarországgal, Galíciával, Észak-Itáliával stb. egy egységes birodalmat alkotnak, ahol nincs többé választóvonal az egykor a Német-római Birodalomhoz tartozott és az azon kívül álló területek között, akkor az osztrák-német tartományok számára lehetetlenné vált, hogy a Monarchia többi tartományától függetlenül szorosabb kapcsolatba lépjenek a német államokkal. Az olmützi alkotmány ilyen értelemben a német egység ellenterve volt. Éppen ezért Ausztriában elég vegyes érzelmekkel fogadták. Még az osztrák németség sem ítélte meg egyértelműen Schwarzenberg koncepcióját, a Monarchia, a teljes Habsburg-monarchia vezető szerepének lehetőségét a Német Szövetségben. A magyar nemzet pedig egységesen elutasította a birodalmi egység gondolatát. Csak a végső következtetés levonásától óvakodott. Az olmützi oktrojra csak egyetlen lehetséges válasz adódott: az ország függetlenségének, a Habsburg-ház detronizálásának kimondása. S ez volt egyben az egyedüli mód arra, hogy azokat, akik még Olmütz után is bíztak a Béccsel való alkudozás lehetőségében, a cselekvéstől végleg elzárják. Csakhogy amikor márciusban Kossuth Lajos a kormány előtt ezt az álláspontját kifejtette, az Országos Honvédelmi Bizottmány leszavazta. Amikor egy hónap múltán, április 12-én a seregnél tett körútja után Kossuth visszatért Debrecenbe, a kormány székhelyére, a Honvédelmi Bizottmány még mindig halogatta a döntést. Április 14-én került aztán sor a debreceni református nagytemplomban az országgyűlés nyilvános ülésére, ahol Kossuth nagy beszédét követően az ujjongó tömeg erkölcsi nyomásának hatása alatt az országgyűlés egyhangúlag törvényerőre emelte az ország függetlenségét deklaráló nyilatkozatot. Ez nyitva hagyta az államforma kérdését, mert a köztársasági eszmének kevés híve volt. „Ez a lépés az osztrák császárnak március 4-i határozata után elkerülhetetlenné vált; ebben, és nem a mi lépésünkben rejlik a forradalom. Isten és a világ előtt a mi részünkön a teljes jog… és meg fogja Ön látni, hogy ezt most el fogják ismerni” – mondotta Kossuth egyik minisztertársának. Ferenc József április 19-én anyjához írt levelében még nem tesz említést a debreceni határozatról a hír még nyilvánvalóan nem jutott el Olmützbe. Ezt írja: „Számomra minden oly üres és sivár, mióta mind távol vannak; a reggeli és a tea egyedül oly szomorú, és ehhez jön még a sok kellemetlenség, amit el kell viselnem. Mindig csak azt remélem, hogy valami vigasz jön Magyarországról, ahová utolsó erőinket küldtük.”

Csak egy hónap múlva, már a varsói útra készülve emlékezik meg a trónfosztásról, az árnyalatokkal mit sem törődő interpretációban : „A magyar országgyűlés kikiáltotta a köztársaságot – tant mieux” (annál jobb). Ez ugyanis megkönnyítette a végső lépést az uralkodó számára, azt, hogy a cár segítségét kérje a „nemzetközileg szervezett forradalom” ellen. 1849. május 5-én a császár Olmützből visszatért Bécsbe. Reggel fél 6-kor érkezett a kihalt városba, ahol még ostromállapot és nyomasztó csend uralkodott. Schwarzenberg várta a Nordbahnhofon, és elkísérte a schönbrunni kastélyba, ahonnan alig fél esztendeje még mint főherceg távozott. A kastélyban alig készültek fogadására, várakoznia kellett, míg lakosztályát teljesen rendbe hozták. Még aznap reggel 9-re összehívta a minisztertanácsot. Ezen ő elnökölt, és kijelentette, hogy meg akarja látogatni magyarországi főhadiszállását. A minisztertanács azonnal megfogalmazta a főparancsnokhoz, Weldenhez intézendő császári kéziratot, amelyben az uralkodó felszólítja, határozza meg a látogatásra alkalmas időpontot, és hirdesse ki a seregben a császár látogatását. Weiden táborszernagyot április 12-én nevezte ki a császár Windischgrätz utódjának. Önérzettel vállalta feladatát, de már egy héttel kinevezése után, a nagysallói vereség hatására azt írta a kormánynak, hogy csak az orosz segély mentheti meg a Monarchiát. Érthetően nem örült az uralkodó látogatásának. Mit mutasson a császárnak? A valóságot vagy azt, amit az szívesen látna? Schwarzenberg ugyan azt írta neki, hogy a császár jól ismeri a katonai helyzetet, meg kell mutatni neki az állapotok legszomorúbb részét is. Az uralkodó május 14-én érkezett Pozsonyba, és három napig utazott a nyugati határszélen. A Vág folyó mentén néhány száz lépésre látta a magyar őrszemeket. Óvár környékén Pöltenberg huszárai szívesen megkergették volna a császárt, „aki hős szerepet akart játszani”, de a hadvezetés nem engedte ilyen kalandba. Weiden Ferenc József előtt sem titkolta meggyőződését: az oroszt segítség nélkül nincs remény a magyar forradalom leverésére. A császár a legjobb pillanatban, a fronton kapta meg a cár hívását: találkozzanak Varsóban, hogy a fegyveres beavatkozást megbeszéljék. A cári segítségnek hosszú előtörténete van. 1833-ban a cár a csehországi münchengrätzi kastélyban megesküdött Ferenc császárnak, hogy fiát, Ferdinándot, ha egyszer trónra lép és bajba jut, gyámolítani fogja. A cárnak Ferdinánd majd két évtizedes uralkodása alatt nem kellett beváltania ígéretét. Amikor 1848.

december 2-án Ferenc Józsefet megkoronázták, a cár azt mondotta Buol-Schauenstein osztrák követnek: „Nem vagyok hivatva arra, hogy vezetni próbáljam (ti. Ferenc Józsefet), hogy reá erőltessem tanácsaimat, de mindenkor készen talál, valahányszor szüksége lesz reám.” Ferenc József már áprilisban arról ír a cárnak, hogy oly korban élünk, „amikor a társadalmi rend minden pillére megingott”. Május 1jén saját kezűleg írt levélben kéri az orosz uralkodót, „mint a monarchikus elv legszilárdabb támaszát”, hogy segítsen „a nemzetközi forradalmat” leverni. Május 20-án indul Schwarzenberg kíséretében Varsóba a katonai együttműködés részleteit megtárgyalni. A cár kitüntető szívélyességgel fogadja. A lazienkai kastélyban saját lakosztályát bocsátja ifjú vendége rendelkezésére. Gesztus ez, mely a császár számára mégiscsak megalázó látogatást van hivatva oldottabbá tenni, de a gesztus a személyiségnek szól. „Igen nagy és jól fejlett – írja a cár hitvesének császári vendégéről ‒, arca, anélkül hogy szép volna, érdekes és megnyerő; sok nyugalom, bizonyos mélység és szigorúság látható vonásain. Minél többet látom és hallom, annál jobban csodálom értelmességét, alaposságát és felfogásának becsületességét.” Ferenc József, akit az elmúlt napok eseményei nyilván felzaklattak, akit meghatott a fogadtatás, a lazienkai kastély nagy erkélyén térdre esve csókolta meg a cár kezét. Tetszett neki az orosz katonaság szép felszerelése, az orosz vasút gyorsasága, pontossága és kényelme, a varsói rend és nyugalom. Ez most oly jót tesz nekem – írja elragadtatással anyjának. Az orosz intervenciós sereg természetesen ragaszkodott az önálló cselekvéshez. Az uralkodók megegyeztek, hogy Paszkevics orosz főparancsnok a Duna bal, Haynau, Weiden utóda a folyó jobb partján vonul fel, Jelacic pedig dél felöl indít támadást a magyarok ellen. Ferenc József és I. Miklós is ott akart lenni, amikor „győz a rend” (ahogy Miklós fogalmazott), egyik sem akarta a másiknak egyedül átengedni a győzelmet. Mindketten elmentek a sereghez. Június 26-án a császár öccsével, Miksával szállt a táborba. A főherceg, aki egyébként is hajlott a túlzásra, lelkesen számolt be első találkozásukról az ellenséggel. A császár Győrnél egy lángoló hídon lovagolt be a városba: „Győr tegnapi bevétele igazán csinosan sikerült.” Pár nap múlva Komáromnál kerültek tűzharcba, egy golyó a fejük mellett süvített el. Schwarzenberg azonban hamarosan megelégelte a katonásdit, nyomatékosan kérte a császárt és a főherceget, hogy haladéktalanul

térjenek vissza Schönbrunnba, ahol a mama vár már rájuk. A cár pedig elküldte a György-keresztet a bátor harcosnak, amivel határtalan örömet szerzett a Fiatal császárnak.

Ferenc József bevonul Győrbe, 1849 Ferenc József augusztus közepén Ischlbe utazott, hogy születésnapját családi körben ünnepelhesse. „Talán már holnapután elutazom innen – írja anyjának augusztus 13-án Schönbrunnból ‒, de nem tudok semmi bizonyosat. Ezért kérem, hogy kerüljük a diadalkaput és a fehér ruhás leányokat, csak egy pár ló várjon rám 16-án reggeltől Ebenseeben, azonban csak egy pár, nincs szükségem többre. Alázatosan kérem a papát, hogy ha lehetséges, 17-ére a tervezett zergevadászatot készíttesse elő.” Ischlben az asztalon áll a születésnapi torta 19 gyertyával, tiroli viseletbe öltözött fiúk és leányok éneklik: „Isten tartsa, isten óvja császárunkat, országunkat.” Az ünnepelt ezen a hajnalon hat zergebakot ejt. Ekkor és itt kapja a bírt: augusztus 13-án Világosnál 11 tábornok, 1426 tiszt és 30 869 katona megadta magát

Paszkevics orosz tábornoknak. A tábornok már el is küldte a táviratot a cárnak: „Ön Felség és senki más a győző, Magyarország az Ön lábainál hever, a háború befejeződött.” I. Miklós fiát indítja a nagy hírrel az osztrákok ifjú császárához: „Kedves Barátom! Elküldöm Hozzád magam helyett fiamat, Sándort, hogy egy olyan hírt vigyen Neked, ami – remélem – örömet fog okozni. Görgey, akit diktátornak neveztek ki, hadseregével letette a fegyvert, és kegyelemre megadta magát Neked. Adjunk hálát Istennek, kedves barátom, ezért a kedvező eredményért, adjunk hálát neki, hogy megelégelte alattvalóink drága vérének hullatását, és alkalmat ad Neked, hogy uralkodói jogaink legszebbikét, a helyesen értelmezett kegyelmet gyakorolhasd. Ismerem szívedet, kedves barátom, tudom, hogy nem tagadod meg magadtól ezt az örömet. Kegyelmet a megtévedteknek, barátod kéri ezt számukra; és érdemük szerint kell bánni a felbújtókkal, az országot nyomasztó bajok okozóival. Megbíztam fiamat, hogy különböző komoly kérdésekről beszéljen veled – felhívom rájuk a figyelmedet, és fogadd meg, amit mond. Szívvel-lélekkel maradok örökre, kedves barátom, hűséges és ragaszkodó Miklósod.” Ferenc József észrevétlenül hagyja el az ischli ünneplőket, s azonnal Bécsbe indul. A 20-i minisztertanácson, amely elhatározza, hogy a felkelésben részt vett valamennyi törzstisztet katonai bíróság elé állítják, már ő maga elnököl. Azután megírja Paszkevicsnek: „Bizonyos, tábornagy úr, hogy ha csak szívem sugallatát kellene követnem, örömest borítanék áthatolhatatlan fátylat a múltra, és csakis azoknak az eszközöknek a keresésével foglalkoznék, melyek begyógyíthatnák a kegyetlen forradalom által a szerencsétlen Magyarországon ütött véres sebeket. Nem felejtem el azonban, hogy szent kötelességeim vannak többi népem iránt is, és hogy birodalmam közjava olyan kötelességeket és meggondolásokat kényszerít rám, melyeket nem szabad szem elől tévesztenem.” És Ferenc József híven teljesítette „szent kötelességét”.

A császár a magyarországi harcokban megsebesült katonái betegágyánál, 1849 Magyarországon rendelet jelent meg, hogy mindazok a katonatisztek, hivatalnokok, országgyűlési képviselők és főrendek, akik 1848. október 3-a, az országgyűlés uralkodói feloszlatása után szerepet vállaltak az eseményekben, továbbá a Honvédelmi Bizottmány tagjai és a kormánybiztosok haladéktalanul jelentkezzenek a haditörvényszékek előtt. Két és fél ezer ember töltött rettegésben heteket-hónapokat, míg a bosszú diktálta ítélet megszületett. Jóval több mint százat ítéltek halálra, ezernél is többet húszévi várfogságra vagy sáncmunkára. Az adatok persze csak az úri rend tagjairól szólnak, azokról a perekről, amelyekről a korabeli lapok is hírt adtak. Senki sem tudja, hány ismeretlen bujdosót végeztek ki a katonai bíróságok egyszerűen útonállónak, rablónak minősítve őket. A rettenet október 6án tetőzött. Ezen, a szabadságharc utolsó bástyája, Komárom kiürítését követő napon, a bécsi felkelés évfordulóján végezték ki Pesten

Batthyány Lajos grófot, az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, Aradon pedig a honvédsereg 13 parancsnokát. Az ítéletek szokatlan felháborodást keltettek szerte Európában. Metternich szerencsétlen lépésnek találta Batthyány kivégzését. Palmerston brit külügyminiszter azt írta a bécsi angol követnek: „Az osztrákok a legnagyobb vadállatok azok közül, akik valaha a művelt ember nevét bitorolták.” A cár személyes sértésnek vette az aradi ítéleteket, mert a szigornak ezeket a megnyilatkozásait éppen azokkal az egyénekkel szemben gyakorolták – számol be Buol-Schauenstein, a pétervári osztrák követ ‒, „akiknek érdekében [a cár] … felséges urunk kegyelmére apellált. Értésemre adta, hogy politikai hibát követtünk el, megsértve legjobb szövetségesünket és még ellenségesebbé téve egy nép szellemét, amelyet inkább engesztelni kellett volna.” Schwarzenberg utasítja a pétervári követet: „Felséges urunk… végtelen fontosságot tulajdonít [a cár] véleményének és rokonszenvének, … kívánja, hogy ez az uralkodó, akihez oly sok gyengéd, s egyszersmind felbonthatatlan szál köti, mindig megértse. Könnyen átláthatja tehát, gróf úr, hogy Őfelségét kínosan érintette, mikor meghallotta, hogy a Magyarországon végrehajtott katonai kivégzések híre Miklós császár lelkére kedvezőtlen hatást gyakorolt.” S aztán, mintegy kioktatólag üzeni a cárnak: „A császár a … körülményeket lelkiismeretesen mérlegelve arra a következtetésre jutott, hogy nem szabad csak a szív szavára hallgatnia, amely a megkegyelmezésre készteti, és hogy a kegyetlenül megsértett katonai becsület példás elégtételt követel. Őfelsége a kikerülhetetlen szükségszerűség törvényének engedelmeskedve egyébként abban a jóleső tudatban volt, hogy Oroszország császára megérti és helyesli nézeteit, hiszen mindketten őszintén meg vannak győződve arról, hogy a hadseregek hűsége a végső mentőhorgony a társadalom számára, melyet létében fenyeget egy kegyetlen és engesztelhetetlen párt.” Tudta egyáltalán a császár, hogy mit cselekedett? Ferenc József személyes erkölcsi felelősségét legfeljebb az életében keletkezett apologetikus írások tagadták. Ezek szerint fiatal volt, tapasztalatlan, félreértés történt a nemzet és a fejedelem között, gonosz, tehetségtelen emberek rászedték, a vámpír Schwarzenberg, az aberráns Haynau. Pedig Ferenc József maga mindenkor skrupulus nélkül vállalta tetteiért a felelősséget. 1848 májusában, Radetzky táborában megtanulta, hogy a lázadókat szigorúan meg kell büntetni. Az Isten kegyelméből ráruházott hatalom megtartását trónra

lépése pillanatától mindenek felett álló szent kötelességének érezte. Aradon is e kötelességét teljesítette. Cselekedete politikai következményét azonban valószínűleg nem tudta felmérni. Nem látta át, hogy az aradi ítéletek a magyar nemzet és a Habsburg-dinasztia viszonyát hosszú időre jóvátehetetlenül megterhelik. Volt egy döntő tanácskozás a tizenhárom tábornok kivégzéséről, amelyen Schwarzenberg előadta az érveit, és Ferenc József semmiféle ellenvetést nem tett. Az ifjú császár nem ismerte a kompromisszumot mint a politika nélkülözhetetlen eszközét, fiatalsága, tapasztalatlansága okán, s mert hitt a korona mindenhatóságában, hogy a koronás főnek soha alkudnia nem kell. Amikor majd két évtized múltán, 1867-ben kiegyezik magyar alattvalóival, és hitvese szájából elhangzanak a sokat idézett szavak – legszívesebben feltámasztanánk az aradi tábornokokat ‒, Ferenc József hallgat, nem szól Aradról, nem tépelődik, nem töpreng a már megtörténteken. Jeliemének primitív egyenessége a hajthatatlanul egyértelmű döntéseket követelte. Arad ennek a követelménynek tökéletesen megfelelt. Nem felmenteni akarjuk: a szűklátókörűség korlátlan hatalommal párosulva, még ha mindkettőt örökölte is, nem felmentés.

„Sutba dobtuk az alkotmányt” Négy hónapja volt Ferenc József Ausztria császára, amikor Olmützben a birodalomnak alkotmányt hirdettek. Magyarországon még háború dúlt, a császári hatalom számára egyre kilátástalanabb háború, a császárnak a magyar felkelést idegen segítséggel kellett levernie. Frankfurtban német képviselők német egységet akartak, tehát azt, hogy Ausztria egy része a német birodalomba olvadjon. Bécsben leverték ugyan a forradalmat, de az új rend nem állt oly biztos alapokon, hogy a forradalmi vívmányokat egyik napról a másikra megsemmisíthette volna. „Alkotmányos monarchiát akarunk, őszintén és fenntartás nélkül” – mondotta Schwarzenberg az osztrák képviselőknek. Becsapta őket? – Ez így túl egyszerű volna. Szüksége volt az alkotmányra, hogy bizonyítsa, a forradalom minden vívmánya nem enyészett el, hogy a német liberálisok Ausztriában és Ausztria határán túl lássák, Ausztria korszerű német állam lesz, és egységes birodalom: sem a monarchia kettéosztásával fenyegető német egységtörekvéseknek nem enged, sem azoknak, akik a régi cseh rendi alkotmányt vagy Magyarország alkotmányos különállását akarják helyreállítani. A kormány, miközben alkotmányt hirdetett, Becsben és Prágában rendkívüli állapotot, Magyarországon katonai diktatúrát tartott fenn, és az egész Monarchiában olyan katonailag szervezett csendőrséget épített ki, amely felszerelésében, fegyelmében teljesen új jelenség volt a Monarchiában és Közép-Európában. Ferenc József úgy hagyatkozott Schwarzenbergre, ahogyan később soha senkire sem. Tudomásul vette elgondolásait, bár nem lelkesedett értük. Az alkotmányosságot eleve mélységesen gyűlölte. A Schwarzenberg által kidolgozott politikai koncepció, amely figyelembe vette a nemzetközi viszonyokat (a német egység ügyét), az alkotmányos törekvéseket Németországban és a Monarchiában, és megpróbált ezeknek megfelelően kormányozni, alkotmányos látszatot tartani legalább a birodalom nyugati felében (a lázadó Magyarországon a látszatra sem volt szükség), azzal a hátsó gondolattal, hogy ha majd lehet, feladják a látszatot – túl komplikált a császár számára. Az olmützi alkotmány bár csökevényes, mégiscsak alkotmány volt, korlátozta az uralkodó és a kormányok cselekvését; puszta léte is a forradalomra emlékeztetett. A császár környezetében Kübeck volt az, aki a legkövetkezetesebben lépett fel az alkotmányos látszatok ellen, és érvei hatására a császárnak úgy tűnt, mintha Schwarzenberg habozna

felszámolni a forradalom gyermekét: a miniszteri felelősséget. Kübeck elvi elszántságát személyes motívumok is táplálták: féltékeny volt Schwarzenbergre. De elgondolásai annyira egybeestek a császáréval, hogy az Kübeck argumentumait a maga meggyőződése megerősítésének érezhette. Kübecknek sikerült elérnie, hogy a császár 1851. március 14-én a „Reichstag” (a birodalmi gyűlés, azaz a népképviselet) helyére „Reichsratot” (birodalmi tanácsot) hívjon össze Kübeck elnökletével. Ő kapja azt a feladatot is, hogy javaslatot készítsen az alkotmány „revideálására”, azzal a céllal, „hogy a monarchikus elvet megszilárdítsa, a császári tekintélyt minden irányban a századok során megőrzött hatalmi kiterjedésben megőrizze, mert egyedül ez biztosíthatja az oly sok elemből álló birodalom fennmaradását és megszilárdítását”.

Alföldi hódoló küldöttség az uralkodónál, 1849 A Reichsrat azt tanácsolja az uralkodónak, hagyjon fel az alkotmányos engedményekkel, mert azok úgysem szolgálják a rossz

érzelműek megnyerését, hanem a felforgató pártokat bátorítják és kétségessé teszik a kormány erejét. 1851. augusztus I7-én a császár elnököl a minisztertanácson. Rövid szónoklatában kifejti: beigazolódott, hogy az angol-francia típusú alkotmányosság a Monarchiában nem használható, az 1849. március 4-i alkotmány keresztülvihetetlen, olyan reformokat kell bevezetni, amelyek a Monarchia egységét és a népek valódi szükségletét egyaránt szem előtt tartják. És mindenekelőtt az uralkodó tekintélyét kell helyreállítani, mégpedig úgy, hogy a miniszterek ezentúl kizárólag az uralkodónak tartozzanak felelősséggel. „Hangsúlyozom – mondotta ‒, hogy legmélyebben meg vagyok győződve intézkedésem szükséges, célszerű és korszerű voltáról.” A minisztertanácson óvások is elhangzottak. Krauss pénzügyminiszter hivatkozott arra, hogy őt köti Ferdinánd császár idején az alkotmányra tett esküje, ennek megszegését lelkiismerete nem engedi. Nem lehet az alkotmányosságot egyszerűen felfüggeszteni, már csak azért sem, mert a Monarchia ennek következtében elveszítené hitelképességét az európai pénzpiacon. A császár berekesztette a minisztertanács ülését, és azt mondta, gondolkodik a dolgon. – Három nap múlva, augusztus 20án felfüggesztette a miniszteri felelősséget. A forradalom vívmányaiból most már csak a jobbágyfelszabadítás és a polgári jogegyenlőség maradt érvényben. Az augusztusi minisztertanácsi jelenet hat évtizeden át szinte változatlanul ismétlődik. Csaknem minden döntő tanácskozásról fennmaradt a most következőkhöz hasonló tartalmú feljegyzés: „A fiatal császár, aki az azelőtt tartott tanácskozásokban mindig elfogulatlanul, a tanácskozás tárgyaiban teljes otthonossággal nyilatkozott, s kinek némely észrevételei az állami ügyekben való meglepő jártasságról tanúskodtak, ez alkalommal is nagy tapintattal elnökölt, és a legnagyobb türelemmel hallgatta mindnyájunk előadását.” Végighallgatta és nem döntött, csak napok múlva – s a legritkábban fordult elő, hogy eleve adott véleményét minisztertanácsi vita befolyásolta volna. – De egyelőre még a kezdeteknél vagyunk. Azt írja a mamának (1851. augusztus 26.): „Nagy lépést tettünk előre, sutba dobtuk az alkotmányt, Ausztriának ezentúl csak egy ura van. Most még szorgalmasabban kell dolgoznom.” – „Adjunk hálát az istennek” – írja Zsófia a levél szélére. Ferenc József környezetében mindenki ünnepelt. Atyai barátja, Miklós cár, pedig így üdvözli őt: „Mennyire örültem, mennyire lelkesedtem a nagy és szép elhatározásért, amelyre nemes lelked vágya és bölcs belátásod szerint

jutottál, hazád üdvére. Örömmel gratulálok Neked, és boldog lennék, ha megadatna, hogy valamivel szolgálatodra lehetnék. Engedd, hogy ezt reméljem.” És Ferenc József válasza: „Isten a tanúm, hogy mindennel, amit teszek, nincs más célom, mint népeim java.” És ezt ő, a maga módján, valóban hitte. Boldoggá akarta tenni alattvalóit, és gyűlölte azokat az intézményeket (így a parlamentet), amelyek igyekeztek őt megakadályozni abban, hogy azt saját inspirációjából tegye. (Buol pétervári követ megjegyzése.) Szeptemberben Metternich visszatér Becsbe. A császár meglátogatja őt a Rennwegen lévő kastélyában. A tanítvány és a mester két órán át beszélgetnek. December 31-én Ferenc József formálisan is felfüggeszti az olmützi alkotmányt. A törvényhozói, a bírói és a végrehajtói hatalom teljes birtokosa lesz, a katonák többé nem az alkotmányra, hanem a császár személyére esküsznek fel. Zsófia naplóbejegyzése: „Az egész világ úszik a boldogságban a ma reggeli dekrétum okán.” Három hónap múltán (1852. április) Ferenc József váratlanul elveszíti azt az embert, akire eddig fenntartás nélkül hagyatkozhatott: miniszterelnökét, Schwarzenberg herceget. Esti sétáján értesült a kancellár váratlan haláláról. Lesújtva sietett az Államkancellária épületébe, magába roskadtan térdelt a halott ágyánál, sírt és imádkozott. Őszinte volt a jajszó: „Ilyen nem lesz több, még most sem tudom felfogni, hogy ez történt, és össze kell szednem magam, hogy tartásomat ne veszítsem el és friss bátorsággal nézzek a jövőbe, és hogy fenntartsam azt az elvet, amely a nagy emberrel nem szállhat a sírba.” A mama válasza: „Milyen sokat gondolok Rád, milyen sokat imádkozom érted, mennyire sajnálom leghűségesebb barátodat és szolgálódat, aki tulajdonképpen minden szeretetét neked áldozta, akinek az egyetlen valódi gondja a te boldogulásod volt, ezt könnyen el tudod képzelni. És hogy én most nem vagyok veled tövises életpályád nehéz percében, és nem tudok Neked legalább egy kis vigaszt nyújtani, ez nagyon fáj nekem… Az az aggodalom, hogy az emberek azt gondolnák, hogy bele akarok avatkozni a felejthetetlen és pótolhatatlan Schwarzenberg utódjának kiválasztásába, tart vissza attól, hogy azonnal Bécsbe siessek… Isten legyen Veled” – És aztán rögtön rátér Schwarzenberg utódlásának kérdésére. Rechberget ajánlja. Nyolc nappal később Ferenc József összehívja a minisztereket és a birodalmi tanácsosokat, s hosszú beszédben fejti ki szándékát, hogy hű marad a schwarzenbergi politikához: „A herceg nagyszerűen követte

akaratomat és parancsomat, hogy az 1851. augusztus 20-i és december 31-i elhatározásomban megjelölt célt elérjük.” Schwarzenberg utóda a külügyminiszteri székben Buol-Schauenstein lesz, miniszterelnököt nem nevez ki, a minisztertanács elnöki teendőit ezentúl maga látja el. Kübeck az államtanácsosok, Buol-Schauenstein pedig a miniszterek nevében teljes támogatásukról biztosítják az egyeduralkodó császárt.

Schwarzenberg herceg, akire fenntartás nélkül hagyatkozhatott Ferenc József joggal szólt arról, hogy Schwarzenberg az ő parancsait követte, amikor a „nagyszerű” célt elérte. A népképviselet ügyében –

mint erről szóltunk – fennállt bizonyos ellentét a császár és a miniszterelnök között. Schwarzenberg opportunusabb volt az alkotmányosság kérdésében. 1851 májusában, amikor az alkotmány felszámolásának előkészületei már javában folytak, vissza nem fojtott indulattal mondta Szögyény államtanácsosnak: „Őfelsége mindenben saját belátása és akarata szerint tesz; ő uralkodik, minden az ő parancsa szerint megy, s nekem és a többi minisztereknek engedelmeskednünk kell.” Pedig akkor már maga is túl volt azon, hogy taktikából ragaszkodjék az alkotmányhoz: „Ki gondol most már annak (ti. az alkotmány) tényleges keresztülvitelére. Az jó expediens volt a pillanatnyi zavarban.” Így a császárnak minden oka megvolt arra, hogy az 1851. augusztus 20-i és december 31-i elhatározásokat a maga művének tekintse. E két manifesztum felfüggesztette az alkotmányt, a minisztereket az uralkodó eszközévé, parancsai végrehajtójává tette; így azok az uralkodó császár programnyilatkozatának tekinthetők. Lehet, hogy Ferenc József még mindig nem fogta fel igazán saját cselekedete súlyát? Az anyjához 1851 augusztusában írt, szinte gyermeteg sorok, mintha ezt tanúsítanák: „most még szorgalmasabban kell dolgoznom”, majd Schwarzenberg halála után, „most még többet kell nekem magamnak végeznem”. – Mintha neki egyedül kellene fenntartania a birodalmat. – Megérdemelte a szász diplomata Vitzthum gróf dicséretét: „Hisz magában és küldetésében, amit teljesítenie kell.” – Talán túlzottan is hisz. Ferenc József nem attól lett egyeduralkodó császár, hogy felfüggesztette az olmützi alkotmányt. Alkatilag volt autokrata. Anyjától örökölte a dinasztikus büszkeséget, s a felségtudatot anyja gyermekkora óta tudatosan ápolta benne. Hitte, hogy hatalma Isten kegyelméből való, s hogy a felmérhetetlen hatalom túl korán szakadt rá, öntudatossá és egyben bizonytalanná tette. A két dolog együtt alakította jellemét. Befelé forduló, zárkózott ember lett. Minthogy tartott attól, hogy gyengének mutatkozik, s ezt el akarta kerülni, elutasító és megközelíthetetlen lett. „Hatalmas, erős, rettegett akart lenni” — mondta Kübeck. A katonaság iránt érzett érdeklődésének és tiszteletének, amelyről minden életrajza oly bőségesen megemlékezik, racionális-történeti alapja volt. Az eseményekből azt szűrte le, hogy a hadsereg, a fizikai erőszak a dinasztia hatalmának egyedül biztos támasza. De az uralkodása kezdetével egybeeső forradalom nemcsak hatalmát, hanem emberi

büszkeségét is sértette, és félt, hogy ez a megaláztatása megismétlődhet. A hadsereg, a császárra felesküdött katona e sérelemmel szemben is védelmet ígért. Ferenc József mindig egyenruhában járt, e szokását jobb monarchikus körökben is rossz néven vették tőle. Pedig ez nem egyedi különcsége volt. A század közepén a militarizmus valamennyi európai monarchiában megerősödött: III. Napóleon Franciaországában éppúgy, mint Vilmos Poroszországában vagy a cár birodalmában. Ferenc József egyenruha-szeretetének azonban minden bizonnyal volt egyéni-lélektani magyarázata is. Az uniformis nemcsak a külvilágtól követel tiszteletet, hanem viselőjétől is tartást, amire ő oly nagyon törekedett. Már uralkodása első éveiben minden Bécsbe látogató idegen fejedelemnek és diplomatának feltűnt méltóságteljes viselkedése. Vitzthum írta: „Ha tekintélyről van szó, akkor a fiatal uralkodó nem szokott tréfálni.” Bismarck: „Ha nem volna császár, korához képest túl komolynak tartanám.” Folytonosan féltette autoritását; először a néptől, aztán munkatársaitól: miniszterektől, hadvezérektől, akikre szüksége volt, s mert rájuk volt utalva (különösen az első években), tekintélyére veszélyesnek érezte őket. Tőlük és mindenkitől elsáncolta magát; protokollal, ceremóniával. Belekényszerítette önmagát egy páncélba, amelyben sebezhetetlenné lett, de amelyben nehéz volt mozogni, amely szoborrá merevítette, mielőtt még egyéniséggé válhatott volna. Önként tette, hogy mennyire tudatosan, az kérdéses. Már ekkor, az ötvenes években kialakul és megmerevedik emberi és attól elválaszthatatlan uralkodói jelleme. Egész életében sohasem volt egyedül, dajkák, nevelők, szolgálók, udvari és kormánytisztviselők hada vette körül, de alig volt emberi kapcsolata. A „szolgálatban”, amely élete nagy részét tette ki, csak „audienciát” tartott, „kihallgatást”, kérdéseket tett fel, amelyekre választ – rövid, célratörő feleletet várt. Nem beszélgetett. Pedig érdekelték az emberek, legalábbis a hivatali „Personalangelegeneheiten”, a személyi-személyzeti ügyek. A császári, később és. és kir. kabinetiroda évi sok ezer felterjesztésének nagy része személyi ügy: kinevezések, előléptetések, nyugdíjazások és kitüntetések. Ezeket az uralkodó nem egyszerűen látta, hanem elolvasta, és elképesztően nagy részüket megjegyezte. A kérelemmel, köszönettel jelentkezőket szívesen, korlátozás nélkül fogadta, elvileg mindenkit, aki ellen nem volt folyamatban rendőri eljárás. Ilyenkor is nagyon rövid és kimért volt: „Meg

fogjuk nézni, segíteni fogunk”, ez sztereotip válasza. Ferenc császár vezette be annak idején a bécsi udvarban, hogy bárki uralkodói meghallgatást kérhetett, ezt kötelességszerűen Ferenc József is folytatta. Ez volt az egyetlen kapcsolata az ún. „élettel”. Pedig még csak 20 éves! Egy 1848. december 2-án készült fényképfelvételen Ferenc József minisztereit fogadja: frakkos urak sorakoznak a majdnem gyermek előtt. Pedig kormánya tagjai is fiatalok: a történész kultuszállamtitkár Helfert nincsen harminc, Bach belügyminiszter negyven. Mégis, mintha a vizsgázó diák jelenne meg a tantestület előtt… A császár fiatalsága, tapasztalatlansága meghatározta kapcsolatát vezető tisztviselőivel, lehetőséget adott arra, hogy az uralkodó környezetében lévők személyes befolyásra törekedjenek. Schwarzenberg és Kübeck hatásáról már szóltunk. Ferenc József az udvarban élt, amelynek légkörét azok a fiatalabb és idősebb tisztek alakították, akik végigharcolták a háborút Itáliában és Magyarországon. Ebben a tiszti világban abszolút megvetés élt a modem civil világgal szemben. Ferenc József nem vonhatta ki magát e légkör hatása alól, annál kevésbé, mert szűkebb családja, anyja is ebbe az irányba befolyásolta. A főszerepet ebben a körben Grünne, az első főhadsegéd vitte. Grünne már Ferdinándot is kiszolgálta, aztán a fiatal császár legodaadóbb szolgája lett. Természetes értelem és becsvággyal párosult rendkívüli munkabírás jellemezte. Csupa olyan tulajdonság, amire a császárnak szüksége volt, amit méltányolni tudott. Grünne nem egyszerűen az első főhadsegéd és főudvarmester volt, hanem a császár katonai kancelláriájának vezetője, a katonai ügyekben akkora hatalommal rendelkezett, mint rajta kívül senki sem. Az uralkodó számára kényelmes volt, hogy a legkülönfélébb ügyeket egyetlen emberrel intézhette. Csakhogy Grünne hatalmát, különösen Schwarzenberg halála után Bach, a polgári kormányzás feje nehezen viselte. Hogy a Bach és Grünne közt egyre növekvő feszültséget valami módon levezessék, hozták létre mintegy a polgári és katonai kormányzás közbülső hatóságaként a rendőrminisztériumot Kempen vezetésével. Bach és Kempen lettek Schwarzenberg halála után az abszolutizmus erős oszlopai, a modern rendőrállam-koncepció kidolgozói és megvalósítói. Bach, az egykori forradalmár a bécsi felkelés leverése után fenntartás nélkül állt Schwarzenberg szolgálatába. S a miniszterelnök halála után bizonyosan ő volt a Monarchia

legkoncepciózusabb politikusa, aki a centralizáció-germanizáció politikáját sajátosan elegyítette a közigazgatási és gazdasági modernizáció programjával. Kempen, akinek fennhatósága alá tartozik a sajtó és az államrendőrség, a császár bizalmi embere lesz. Vele sajátos kapcsolatba kerül. Kempen naplójegyzeteiből tudjuk, hogy rendszeres időközökben, heti egy-két alkalommal megjelent a Burgban, beszámolt a császárnak a rendőrségi ügyekben folytatott vizsgálatokról, s a fizetett ügynökök jelentései alapján a nép hangulatáról. Azon kevesek egyike volt, akivel a császár beszélgetett, eszmét cserélt. Ezt talán valami mentalitásbeli hasonlóság is elősegítette. Kempen is pontos és lelkiismeretes hivatalnok volt, aki hitt küldetésében, hogy a császár és birodalma oltalmazójának szerepére hivatott. Határozott ember volt, nem ismerte az önmarcangoló tépelődést. Teljes biztonsággal ítélte meg, hogy mi veszélyes az állam számára. Egyértelmű, árnyalatokkal mit sem törődő ítéletei megnyerték a császár tetszését. Ferenc József Kempentől megtanulta, hogy a legfontosabb feladat az izgatok féken tartása, maga az „egyszerű nép” kezelhető. Kempen sajátos rendszert hozott létre. A hivatásos kémek tevékenysége az alacsonyabb és magasabb rangú hivatalnokokra egyaránt kiterjedt. Bizalmi férfiai ott ültek a miniszteri titkárságokon, jelentést készítettek a belügyminiszterről, a bécsi érsekről, mindenkiről. A „fekete kabinet” nemcsak a politikailag gyanús személyek levelezését ellenőrizte, hanem az államférfiakét, a külföldi diplomatákét is. Ám teljes óvatossággal kellett működnie, mert Ferenc József egy kissé illetlennek érezte Kempen rendszerét. Nem mintha a rendőrminiszter valami olyat művelt volna, amilyet előtte soha senki sem. Hiszen a gyermek főherceg 1844-ben azt mondta elképedt nevelőjének: „…mindenütt titkos rendőrök vannak, az udvarnál is, és az udvari lakájok tulajdonképpen titkos rendőrök. A legmagasabb urak is pontosan meg vannak figyelve, kinyitják leveleiket.” S Columbus kérdésére, hogy ki mondta ezt neki, a főherceg azt felelte: a „mama”. Lehet, hogy a fiatal császár is megborzongott, mint a gyermek főherceg, de eltűrte ezt a szervezői számára is lealacsonyító rendszert. De Ferenc József a legújabb kori (nem örökletes) autokratáktól eltérően személyes biztonságáért semmit sem tett. Még a Libényi-merénylet után (amiről később szólunk) is kifejezetten elutasította a rendőrminiszter óvó intézkedéseit, nem engedte megerősíteni személyes kíséretét.

Az alávetett Magyarország Három és fél esztendeje volt Ferenc József az „összes Monarchia” uralkodója, de birodalmának abban a nagyobbik felében, amely azelőtt Szent István koronájához tartozott, még nem járt. Pedig a bécsi kormány a világ előtt úgy nyilatkozott – hiszen akkor is volt nemzetközi közvélemény, európai diplomácia ‒, hogy a magyarságnak túlnyomó része, a magyarországi nemzetiségeknek pedig egésze lojális uralkodójához, csupán egy kis töredék elégedetlenkedik, zúgolódik, konspirál. A valóságban Magyarországon a kegyetlen megtorlást követően, Haynau bukása után is érvényben maradt az ostromállapot, a zsandárterror. – Ez már nem a bosszú diktálta – bármilyen rettenetes, de átmeneti – katonai diktatúra volt, hanem tartósnak szánt berendezkedés. A Bach-féle kormányzati rendszer Magyarországon két, egymástól elválaszthatatlan alapelvre épült: a magyar történeti alkotmány megsemmisítésére és az egységes birodalom megteremtésének gondolatára. Még a forradalom évéből, Schwarzenberg herceg miniszterelnöktől eredt az a tétel, hogy a magyarok, amikor fegyvert fogtak királyuk ellen, „eljátszották” történeti jogaikat, az uralkodót ezért nem kötik többé az ország tradicionális jogai, amelyek az ország különállását biztosították. Ezen elvi argumentációval a kormányzásában az abszolutizmus oly maradéktalanul jutott érvényre, mint soha a korábbi időkben. (A késő feudális kori Habsburg uralkodók sem szánták rá magukat a rendi alkotmány megszüntetésére, I. Lipót is csak felfüggesztette azt 1670ben.) S a Habsburg-hatalom azelőtt soha nem zúzta szét a történeti Magyarországot, nem törekedett a birodalmi centralizáció oly következetes megvalósítására, mint ahogyan azt a polgári forradalom és szabadságharc után tette. Az ország feldarabolása már a katonai megszállás első heteiben megkezdődött. A történeti Magyarországról leválasztották társországait: Horvátországot és Erdélyt, azokat közvetlenül a bécsi kormányzat alá rendelték. A szűkebb Magyarország területe tovább csökkent azáltal, hogy a horvátok megszállta Muraközt hivatalosan is Horvátországhoz csatolták, a Partiumot pedig Erdélyhez kapcsolták vissza. A szerbek igényeinek kielégítésére létrehozták a Szerb Vajdaságot és a Temesi Bánságot. A katonai határőrvidék szintén közvetlenül Bécsnek maradt alárendelve. A maradék szűkebb Magyarországot már a katonai

megszállás első időszakában öt kerületre osztották, amely azután többkevesebb módosítással a kiépülő polgári köz-igazgatásnak is alapjául szolgált. A bécsi kormányzatot az a politikai elképzelés vezette, hogy a felszabdalt ország, ahol a részek között nincs szorosabb kapocs, mint Ausztriában az egyes tartományok között, idővel oly szervesen épül az egységes Habsburg Birodalomba, mint a nyugati tartományok. Ezért igyekeztek minél kisebb súlyt adni a pest-budai kerületnek, attól tartva, hogy az országnak ez a központja olyan vonzást gyakorol politikai és erkölcsi tekintélyével a többi kerületre, hogy ellensúlyozza azt, amit a kerületi beosztással el akartak érni, tudniillik, hogy az egyes kerületek közvetlenül Becshez kapcsolódjanak. A kerületi központokat (PestBuda, Pozsony, Sopron, Kassa, Nagyvárad) az osztrák tartományi fővárosokhoz hasonló, egymással egyenrangú „fővárosokká” akarták emelni. Az öt magyarországi kerület élére főispánokat, később helytartósági alelnököket állítottak. A kerületek alatt a megyék álltak a megyefőnökökkel, azok alatt a járások a szolgabíró vezetésével, végül a községek. Az új szervezetnek kizárólag közigazgatási feladatot kellett ellátnia. Törvényhozásra, a költségvetés megszabására az abszolutizmus első évtizede alatt nem volt lehetőség. Nemcsak az országgyűlést nem hívták össze, hanem a megyei és községi önkormányzatot is megszüntették. Az országot megfosztották a politikai hatalom, s ezen túlmenően a politikai véleménynyilvánítás minden legális fórumától is. Korlátlan abszolutizmus és összbirodalmi centralizáció egyrészt, polgári gazdasági és társadalmi viszonyokat szolgáló jogrend másrészt; reakció és reformtörekvés jellemezte Bach államát. Mert nemcsak a jobbágyfelszabadításnak, a polgári forradalom alapvető vívmányának gyakorlati végrehajtását vállalta magára az abszolutista állam, hanem az egész polgári jogrend és közigazgatás megteremtését, nem utolsósorban éppen a birodalom egységesítése érdekében. Az ősiség eltörlésével (1852), az osztrák általános polgári törvénykönyv magyarországi bevezetésével (1853), a telekkönyvi rendszer megteremtésével (1855) a magánjogi viszonyok egyenlősítését, a javak szabad és biztonságos forgalmát kívánták előmozdítani. Ám e modern intézkedéseket is, minthogy egy idegen hatalom egy központosító és germanizáló birodalom érdekében hozta, az országban nagyrészt ellenszenv fogadta. 1851 őszén a rendszer konszolidációját kívánta szolgálni, hogy az uralkodó Magyarország katonai és polgári kormányzójává egy Habsburg

főherceget nevezett ki. Albrecht, a császár akkor 34 éves nagybátyja, a család nagy tekintélyű tagja volt. Nemcsak mert a híres hadvezér, Károly főherceg legidősebb fia volt, hanem mert maga is kitűnt Radetzky seregében. Magyarországon hatalmas birtokai feküdtek, de az országhoz politikai vagy érzelmi szálak nem kötötték. Nem is szívesen vállalta a magyarországi megbízatást, pedig mint az ország kormányzója az uralkodó közvetlen helyettese lett, fejedelmi reprezentáció illette meg, előterjesztéseit – a kormányt megkerülve – közvetlenül az uralkodóhoz címezhette. Amikor Albrecht majdnem három évvel Buda ostroma után a magyar fővárosba érkezett, a királyi palota még olyan romos volt, hogy a főherceg jobbnak látta ideiglenes szállásul a hatvani utcai Czirákykastélyt választani, itt, és - néhány nap múlva országos körútra indulva – vidéki főúri kastélyokban is személyes és kötetlen kapcsolatba került magyar arisztokratákkal, akik most úgy bíztak benne, mint korábban Windischgrätz hercegben. Ismét csalatkoznak kellett. „Budára visszatérve – írja Szögyény László -, többeket barátaink közül hidegen fogadott, panaszainkra azt válaszolván, hogy azokat túlzottnak tartja, s az ország állapotát és a nemzet hangulatát jobbnak találja, amint ezt neki leírták. Azt a kérésünket pedig, hogy magát a Felségnél az ország sérelmei, s a közbajok orvoslása érdekében erélyesen közbevetni szíveskedjék, azzal utasította vissza a főherceg, hogy neki más feladata nincs, mint a Felség parancsait végrehajtani.” Albrecht nem kedvelte a magyar arisztokratákat. Emlékiratai sorában egyenesen őket okolta a rendszer teljes eredménytelensége miatt. Ez pedig nem csupán azt eredményezte, hogy a magyar arisztokrácia többszöri felajánlkozása ellenére sem jutott szóhoz az 1850-es évek politikájában, hanem azt is, hogy társadalmilag elszigetelődött. Ferenc József személyes, nem hivatalos kapcsolatban csak a legmagasabb arisztokráciával állott, ők jelenhettek meg az udvarban. A fiatal császár szívesen eljárt a bécsi arisztokrata szalonok farsangi báljaira, boldogan táncolt a Schwarzenberg-, Liechtenstein-, Pallavicini-kastélyokban, s ha keveset, ha érdektelent, ha lényegtelent is, azért szót váltott az ott megforduló előkelőségekkel. A magyar urak kimaradtak ebből a világból. A magyar konzervatív arisztokrácia, tehát az arisztokráciának az a része, amely minden kapcsolatot megtagadott a forradalommal, de ragaszkodott az ország egységéhez, a magyar kormányzati nyelvhez, amely szerette volna helyreállítani az 1848 előtti (feudális) magyar kormányszerveket –

tehát a magyar társadalom leglojálisabb és legkonzervatívabb része is távol maradt az udvartól. Így Ferenc József az első években a magyar társadalom egyetlen rétegével sem került kapcsolatba.

Első magyarországi körút, 1852 Albrecht egyik első feladata az volt, hogy a világ előtt a magyar nemzet megbékélését reprezentáló első magyarországi uralkodói körutat előkészítse. Ferenc József 1852 nyarán az egész országot bejárta, Erdélyt és a Bánságot is beleértve. Ezalatt háromszor töltött hosszabb időt Budán a szükséges kormányzati teendők intézésével. Utazott gőzösön, 4-6 lovas fogaton, naphosszat ült lovon. Nyílt szemmel és értelemmel járta az ismeretlen világot. Pozsonytól Pestig gőzhajón tette meg az utat: „Öt órakor kötöttünk ki a pesti Duna-parton, ahol Albrecht, a prímás és más méltóságok fogadtak. Onnan a felsorakozott csapatok és hatalmas embertömeg borzasztó kiáltozása között ügettem keresztül a gyönyörű Lánchídon a budai várba. Ott a kamarások, nemesek és egy csomó egyházi férfiú várt. A kápolnában

tedeum volt és áldás. Aztán kilovagoltam a budai Vérmezőre a csapatok díszszemléjére. Az egész rendkívül szép volt, ünnepélyes és impozáns és roppant lelkes, csakhogy minden elégedettségem ellenére arra kellett gondolnom, hogy ezek az emberek három évvel ezelőtt Kossuthért ugyanezt tették.” Az üdvözlés és az ünneplés mindenütt ismétlődő külsőségein túl, amelyek hol őszintének tetszettek, hol kényszeredettnek, a nagyobb helyeken az uralkodó audienciát adott (néha 80-100 ember részére), udvari ebédeket és bálokat. Csapatszemlét tartott, és megtekintett hadgyakorlatokat a tikkasztó júliusi alföldi hőségben. Többször járt színházban, részt vett az úrnapi körmenetben (mint Bécsben is minden esztendőben). Rendeztek számára népművészeti bemutatót, bánya- és üzemlátogatást. Minden érdekelte, és fáradhatatlan volt. Anyjának írja: „A termékeny Bánságot szerbek, románok és németek lakják, a szép német falvak kellemes benyomást keltenek.” Debrecen vidéke „Stockungarisch” (sültmagyar). Mégis „a nép jó szellemet mutat, és a nemesség is igyekvőnek látszik”. „Erdély csodálatos ország, tele természeti szépségekkel. Különböző nemzetiségű lakói érdekesek eredeti, részint nagyon egyszerű nemzeti viseletükben.” Tudta, hogy mit kell megfigyelnie. Megkapta az utazás, a számára szokatlan alföldi tájak, a Tisza vidékének a vízimadaraktól hangos ingoványos világa, a debreceni puszta, „Egészen nagyszerű, ha az ember nem lát hegyet, fát, művelt földet, semmit, csak legelőt, mocsarat, ingoványt, gémeskutat. És mindenütt sas, keselyű, túzok, daru, gólya, sirály és bika, ló, disznó ezrével, birkanyájak, amelyeket többnyire lovas pásztorok kísérnek,” Budától Báziásig hajón teszik meg az utat, a fedélzeten a császár úszóöltönyt vesz, és fejest ugrik a hűs folyóba. Egyenletes, erőteljes tempókkal, gyorsan halad a sodró vízben. Erdélyben két napig a hegyekben lovagol, medvére vadászik. Láthatólag élvezi a sajátos életformát, jól érzi magát. A dunai hajón szívesen hallgatja szárnysegéde citerajátékát, s közben a fiatal parancsőrtisztekkel utazási élményeiket mesélik. Sokat és hangosan mulatnak a történeteken és azon, hogy a szomszéd kabinban, az úttól holtfáradt Albrecht főherceg semmivel sem törődve kábultan alszik. Levelei, amelyekben aggódó anyját igyekszik megnyugtatni – kevés ideje akad ugyan a pihenésre, de azért nagyon jól érzi magát – meglepően természetesek. Anyját is szórakoztatja a fellengzős üdvözlő szövegek ügyetlen lapszusaival.

„Gondolhatja, kedves Mama, hogy össze kell szednem magam, hogy ilyenkor megőrizzem komolyságomat.” A kísérő személyzet nehezen bírta az iramot. Albrecht Kassán beteget jelentett, mások panaszkodtak, hogy nem marad idejük az éjszakai pihenésre. „A császáron kívül mindenki boldog volt és megkönnyebbült, amikor az út véget ért” – írja Weckberger, a citerázó szárnysegéd. Az uralkodói látogatás alkalmával Buda egy kicsit ismét főváros lett. Nemcsak az udvari ebédek meg bálok tették azzá. Megjelentek a kormány tagjai is, Buol-Schauenstein külügy- és Bach belügyminiszter. Bach Baumgartner kereskedelmi miniszterrel lerándult az Alföldre a tervezett vasútvonalak ügyében tájékozódni. Ekkor járt Budán a fiatal porosz diplomata, Bismarck. Elragadtatva dicsérte a magyar főváros és a királyi palota gyönyörű fekvését. A császár elégedett volt. Ő nem megbékélni ment a rebellis országba, hanem megszemlélni az engedelmes alattvalókat. Még azt sem mondhatjuk, hogy feledtetni akarta volna a múltat. A komáromiakat és az aradiakat kifejezetten megintette, Budán leleplezte Hentzi császári tábornok emlékművét. (Hentzi 1849-ben a budai várból Pestet lövette, majd Buda bevételekor elesett.) Viszont amnesztiát hirdetett, 286 elítéltnek adott kegyelmet, közöttük politikaiaknak is. Tapasztalhatott túláradó alázatot és merev csendet. Az udvari fogadásokon megjelentek, akik hivatalosak voltak, a városi bevonulásokra a köznépet vonzotta a kíváncsiság, a szokatlan látvány, a fiatal uralkodó tiszteletet parancsoló megjelenése; a köznemesség és a polgárság hol így, hogy úgy viselkedett. Az ízléstelen dicshimnuszt Ferenc József nem igényelte, sohasem szerette az elragadtatott hízelgést. „Nur kein Pathos” – ismételte nemegyszer. És tudta, hogy csak felületesen ítélhet, a szerzett benyomásokból le kell vonni, „ami megrendelve, kiszámítva, betanulva volt”. Azért az első találkozás a rebellis nemzettel mindent összevéve sikeres volt. Nem így a második.

Nem megbékélni ment a rebellis országba: Ferenc József felavatja a Hentzi-emlékművet Politikai merényletek, királygyilkosságok minden időben voltak, a személyes biztonság megteremtése azonban csak korunkban vált önálló tudománnyá. A 19. században az uralkodók néhány ember kíséretében szabadon jártak-keltek. A méltóságteljes lassúsággal haladó nyitott fogat, a lóháton ügető vagy gyalog sétáló uralkodó kínálta magát a gyilkosságra. 1853 februárjában Párizsban merényletet követtek el III. Napóleon ellen. Akkor Grünne megrettenve összehívta a szárnysegédeket, és figyelmeztette őket a császárra leskelődő veszedelemre. A szárnysegédek hárman voltak, s egymást váltva 24 órás szolgálatot teljesítettek. Ha a császár a Burgban volt, a szárnysegéd szolgálati szobájában várakozott, amelyet csak kis szalon választott el a császári dolgozószobától. Ha az uralkodó elhagyta lakosztályát, a szárnysegéd követte: gyalog, hintón, lovon, színházba és

bálba, sőt anyjához is, ahová gyakran eljárt délutáni felolvasásra vagy esti teára. Ilyenkor csak az udvarhölgyek, a császár testvérei – Miksa, Károly Lajos, Lajos Viktor és egy-két udvari ember volt jelen, meg a szárnysegéd mint az uralkodó személyes szolgálattevője. A szolgálatos szárnysegéd – félig-meddig a társaság tagjaként – maga is részt vehetett a mulatságokon, nemcsak a Burgtheater színészeinek felolvasását élvezhette vagy kiváló hegedűművészek játékát, hanem az udvari bálokon, ha kedve tartotta, táncolhatott is. Szó sem volt arról, hogy a császár mellől egy pillanatra sem tágíthatott. Ferenc Józsefet nem marcangolta bűntudatból táplálkozó félelem, bizonytalanság. 1853. február 18-án délben Maximilian Karl v. O’Donell kísérte el szokásos déli sétájára a várost ölelő bástyára, hogy a sáncárokban gyakorlatozó csapatokban gyönyörködjön. Ez kedvenc szórakozása volt, azért is szerette, mert „jó volt a kedves bécsieknek megmutatni, hogy még vannak csapatok és ágyúk”. (Anyjának írta egy katonai parádé alkalmával 1850 őszén.) Nem messze tőlük a padon egy szerény öltözetű fiatalember ült, annyira jelentéktelen, hogy senki sem figyelt rá. Amikor a császár és O’Donell a bástya mellvédjére hajolt, a fiatalember odaugrott és késsel a császár nyakába szúrt. A szúrás az egyenruha gallérját érte, s csak azon keresztül a nyakat. Második szúrásra már nem maradt idő, mert O’Donell kardot rándott, és egy arra sétáló polgár segítségével földre teperte a merénylőt. A császár állva maradt, de kabátján azonnal vércsík jelent meg. Még odakiáltott Ettenreich bécsi háztulajdonosnak -aki váratlanul történeti hős lett : „azért ne üsse!” O’Donell így számolt be a történtekről anyjának: „Teljes lelki nagyságával és hidegvérrel megadta a szükséges parancsot a gyilkos őrizetbe vételére, a karomra támaszkodott és én Albrecht főherceg palotájába vezettem, ahol hideg vizes borogatást adtam, amíg az orvos és Grünne megérkeztek.” Utóbb Rainer főhercegnek a császár azt mesélte, hogy olyan ütést kapott a fejére, mintha pisztoly lövése érte volna. Szikrázott a szeme, de eszméletét egyetlen pillanatra sem veszítette el, látta, amint O’Donell a merénylővel viaskodik. Az eset természetesen nagy izgalmat keltett. Akkor Bécsben még voltak városkapuk, amelyeket be lehetett zárni. A pályaudvarokat katonák szállták meg, a városba katonai megerősítést rendeltek. Este hat órakor az uralkodó megmenekülése alkalmából a Stephanskirchében hálaadó istentiszteletet celebráltak, s amikor Zsófia

a templomhoz érkezett, a téren zúgott az éljen. A császár lázban feküdt, és félő volt, hogy szemidegét károsodás érte. Csak 24-én adták ki az első megnyugtató orvosi közleményt. A császár négy hétig betegeskedett, s szeme még hosszabb ideig nem jött teljesen rendbe. A merénylőről a közvélemény először azt tudta meg, hogy magyar, és amikor tette színhelyéről elvezették, Kossuthot éltette. Libényi János a neve, a Fejér megyei Csák-váron született, 21 éves, katolikus, nőtlen, foglalkozására nézve szabó. „A magyar forradalom idején – vallja a hadi-törvényszék előtt – mint szabót felvettek a ruházati bizottmányba… és ezért sohasem kerültem abba a helyzetbe, hogy a császári királyi osztrák hadsereg ellen fegyverrel a kézben szolgálatot teljesítsek.” Világos után Pestre ment, majd egy idő után Vácra, 1851 tavaszán Bécsbe. „Egész idő alatt mesterségem gyakorlásából éltem.” „Jelenleg letartóztatásban vagyok, mert ma délután egy késsel megszúrtam a császárt… Hazámat mindennél jobban, még az életemnél is jobban szeretem, s látnom kellett, hogy honfitársaimat, a legmagasabb állású nemeseket kivégzik, felakasztják, főbe lövik és csapatostul várfogságra ítélik, s hogy az országban minden szabadság eltűnt. Ezt az állapotot képtelen voltam elviselni, s mivel beláttam, hogy a jelenlegi szigorú katonai, csendőrségi és rendőrségi felügyelet mellett lehetetlen hazám viszonyaiban kedvező változást látni, már 1850-ben elhatároztam, hogy hazámat a jelenlegi szolgaságból más módon szabadítom ki, mégpedig azáltal, hogy meggyilkolom a császárt.” A merényletet követően mindenféle híresztelés kapott lábra. Hogy Libényi a tettét megelőző napokban Londonból nagyobb pénz küldeményt kapott, ami az emigrációval való kapcsolatára utalt volna. Mások éppen ellenkezőleg azt híresztelték, hogy kizárólag személyes bosszú vezette. Bizonyosnak a hadbíróság végül is csak azt tekintette, amit Libényi vallott: „…ennek a tettnek a gondolata minden idegen irányítástól vagy utasítástól függetlenül, bennem hazám iránti szeretetemből fakadt, azzal a szándékkal, hogy jelenlegi szolgaságából kiszabadítsam, hogy ezt a gondolatomat s az erre épült tervemet soha senkinek el nem árultam, hanem inkább az utolsó pillanatig a legmélyebb titokban tartottam”. A hadbíróság ítélete alapján 1853. február 26-án felakasztották a szerencsétlen magyar szabólegényt. Az uralkodónak tulajdonképpen jót tett az esemény. Először övezte birodalmában aggódó részvét. És maga is, mintha tudatára ébredt volna, hogy sebezhető, mint minden ember. Amikor felgyógyul, dolgozószobájába kéreti szárnysegédeit, és megindultan mond

köszönetet nekik. Még kínlódik egy ideig, panaszkodik, hogy a nagyobb nyüzsgések, például a színpadi mozgás zavarja, szédül, fáj a feje, de aztán teljesen rendbe jön. A birodalomban persze mindenütt hálaadó istentiszteleteket tartanak, küldöttségek érkeznek a császár felgyógyulta alkalmából gratulálni. Magyarországról különösen: ne lássék Libényi őrült tette a magyar nemzet cselekedetének. Amikor Miksa főherceg (aki a szerencsétlenség hírére Lombardiából nyomban Bécsben terem) gyűjtést indít egy fogadalmi templom (a Votivkirche) építésére, a magyar klérus különösen kitűnik az áldozatvállalásban. A merénylet után a pápa elküldi Szent Péter egy fogát és azt az üzenetet: „Az ereklye annál erősebben hat majd, minél inkább fenntartja és megvédelmezi Felséged Jézus Krisztus egyházának jogait.” Sokak szerint ekkorról datálódik a császár és a pápa 1855. évi konkordátumának emberi-érzelmi indíttatása.

Ferenc József 1850-es években

külpolitikája

az

Schwarzenberg herceg miniszterelnök az 1850-es évek elején komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy a központosítással megerősített Habsburg Birodalmat közép-európai vezető hatalommá tegye. Törekvésének sikertelensége után az osztrák diplomácia bizonyos fokig talaját veszítette. 1853-ban – a napóleoni háborúk óta először – konfliktus tört ki az európai hatalmak között. Az egyik oldalon Oroszország állott, a másikon Anglia és Franciaország, amelyekhez utóbb Piemont is csatlakozott. Valójában az volt a tét, fenntartsák-e Európa beteg emberét, a török birodalmat, illetve, hogy kit illessen a hegemón szerep a Balkánon és a Földközi-tengeren. A konfliktust Oroszország robbantotta ki, azt követelve, hogy a szultán ismerje el a cár protektori jogát a török birodalom pravoszláv alattvalói felett. Az orosz követelést a török kormány visszautasította, s ez adott alkalmat a fegyveres összeütközésre. Anglia, majd Franciaország Törökország integritása mellett léptek fel. Oroszország gyorsan elfoglalta a dunai fejedelemségeket, Havasalföldet és Moldvát, és megverte a török flottát. Ekkor Ausztriának is állást kellett foglalnia. Buol-Schauenstein osztrák külügyminiszternek nagyhatalmi igényei voltak a Balkánon, és ez oroszellenes külpolitikát követelt, esetleg háborút is a nyugati szövetségesek oldalán. Buol eleve nem érzett holmi „erkölcsi” viszontszolgálati kötelezettséget a cári hatalommal szemben. De úgy vélte, a Monarchia mindenekelőtt német állam, és minden diplomáciai lépése messzemenő következményekkel jár a német szövetségi politika szempontjából. Döntő volt számára, hogyan reagál Poroszország, hagyja-e magát konfliktusba sodorni Oroszországgal, s hogy a többi német állam támogatja-e Ausztriát egy olyan politikában, amely elsődlegesen a Habsburg nagyhatalom érdekeinek felel meg? Buol nézetét Ausztrián belül sem osztotta mindenki. A régi Metternich-féle iskola azt tanította, hogy Törökország fenntartása európai szükség és a konzervatív rend garanciája, továbbá, hogy együtt kell működnie Poroszországgal és a többi német állammal, mert egyedül így lehet gátat vetni mind a nyugati hatalmak, mind Oroszország hatalmi előretörésének. Kezdetben úgy tűnt, hogy ez a koncepció tartható: Poroszország hajlandó az együttműködésre.

1854 áprilisában Ausztria és Poroszország a háború időtartamára védés dacszövetséget kötött egymással. De hamarosan kitűnt, hogy – amint Buol írta a császárnak: „Háromfelé (tehát Németország, a tengeri hatalmak és Oroszország irányába) nem tudunk egyaránt kíméletesek lenni, és ha a viszonyt egyik felé sem akarjuk elrontani, akkor az mindhárom irányban tönkre fog menni.” Buol a kiutat abban látta, hogy Ausztria csatlakozzon a szövetséges hatalmakhoz. És Ferenc József 1854 decemberében hozzájárul ahhoz, hogy aláírják a szövetségi szerződést Angliával és Franciaországgal. Ausztria már amúgy is jó szolgálatot tett a nyugati szövetségeseknek (és természetesen a maga hódító ambícióinak is), amikor 1854 júniusában megszállta az oroszok által kiürített dunai fejedelemségeket, és csapatösszevonást rendelt el Erdélyben, amivel számottevő orosz erőt kötött le. De a szövetségesek melletti tényleges katonai beavatkozásra mégsem került sor. Ausztria ugyanis még mindig hitt abban, hogy döntő szava van a Német Szövetségben, és mozgósítani akarta a szövetségi haderőt, de ezt nem sikerült elérnie. 1855. február 8-án a Német Szövetség elhatározta, hogy mindkét hadviselő fél irányában megőrzi semlegességét, tehát elhatárolja magát Bécs oroszellenes politikájától. Ez volt Ausztria igazi veresége a krími háborúban: mert nem pusztán az történt, hogy nem kapott támogatást aktív délkelet-európai politikájához, hanem tudomásul kellett vennie, hogy a Német Szövetségben nincsen többé döntő szava. 1855 februárjában Piemont is bekapcsolódott a háborúba. Ez újabb csapás volt Ausztria számára. Mert eleve tudott volt, hogy Piemont az olasz nemzeti egység érdekében fogja hasznosítani a nyugati hatalmaknak tett szolgálatait. Az év végére Oroszország hajlandónak mutatkozott a békekötésre. A párizsi béke lényegében a nyugati hatalmak feltételeinek felelt meg. Az igazi győztes a kis Piemont meg Franciaország lett, amely a következőkben diktálhatta a közép-európai átrendezés feltételeit. És Ausztria? – Mint már említettük, 1854 nyarán osztrák csapatok szállták meg a dunai fejedelemségeket. Ez valóban eredménynek látszott. És III. Napóleon hajlandó volt elismerni Ausztria „jogát” a balkáni terjeszkedésre, ha az cserében kivonul Itáliából. Ez az üzlet azonban elfogadhatatlan volt a Monarchia számára, Nem mondhatott ie önként egy tartományáról, mert ezzel egész berendezkedését ásta volna alá. Így aztán megelégedett azzal, hogy politikailag és gazdaságilag magához vonja a dunai fejedelemségeket.

A Habsburg külpolitikának tehát volt koncepciója a krími háború folyamán: egyaránt védelmezni akarta németországi és itáliai pozícióit, és újakat akart szerezni a Balkánon. Ez még átmeneti időre is csak félig sikerült, perspektívájában pedig egyáltalán nem. – Bennünket azonban elsősorban az érdekel, milyen személyes szerepet játszott e politika formálásában Ferenc József. A krími háború rendkívül bőséges kiadott diplomáciai irataiból kitűnik, hogy az osztrák külpolitika a krími háború idején – nem úgy, mint 18501851-ben – Ferenc József személyes politikája volt. A részletekig beleszólt a külpolitikai döntésekbe, hozzájárulása nélkül egyetlen fontos lépés sem születhetett. A császár mögött Buol annyira háttérben maradt, hogy nehéz megkülönböztetni, mi volt a császár és mi Buol nézete. Legfeljebb az szűrhető le az aktákból, hogy Buol hamarabb volt hajlandó arra, hogy együttműködjön a tengeri hatalmakkal, mint Ferenc József, s az uralkodóban talán tovább élt az Oroszország iránti kötelező hála érzése. De hogy tényleges vita lett volna kettejük között, mégpedig az alapvető kérdésekben – háború vagy béke ‒, annak nincsen nyoma. Mindketten a békét akarták, és mindketten hajlandók voltak arra, hogy a nagy külpolitikai célok érdekében számításba vegyék egy háború kockázatát is. És ha mégis nézetkülönbség volt, akkor a miniszter meghajolt a császár akarata előtt. Hübner egy 1860. tavaszi feljegyzésében azt az álláspontot képviselte, hogy a Monarchia külpolitikájának fiaskója a krími háborúban mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy a tábornokok az orosz szövetség fenntartását akarták, Buol pedig – akinek jobb betekintése volt a Monarchia tényleges helyzetébe – a tengeri hatalmakhoz akart közeledni. Kétségtelen, hogy a katonák – Coronini, Grünne és mindenekelőtt Hess – befolyást akartak gyakorolni a külpolitikára, és helytelenítették, hogy a Monarchia eltávolodik Oroszországtól. De az ő nézetük súlyát nem szabad túlértékelni. Kritikájuk az esetek többségében a császár tudomására sem jutott, s ha eljutott, az általa helyesnek tartott iránytól az nem térítette el. Bismarcknak már 1852-ben feltűnt, hogy császár látványosan ragaszkodik ahhoz, hogy a saját döntései jussanak érvényre. Ha nagyon leegyszerűsítve akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, a császár úgyis azt tette, amit jónak látott. Természetesen meghallgatta tanácsadóit, külpolitikai kérdésekben azonban majdnem egyedül a külügyminiszterét. Schwarzenberg annak idején megpróbált létrehozni egy olyan birodalmi kormányt, amelynek önálló súlya és értéke van (azaz nem pusztán a

dinasztia tanácsadója), de ez neki is csak korlátozottan sikerült, a következő években, amikor Ferenc József a maga miniszterelnöke lett, ilyen kormány természetszerűleg nem jöhetett létre. A minisztertanács az 1850-es években ritkán hozott külpolitikai kérdésekben érdemi döntéseket, a krími háború idején meg éppen az vált szokássá, hogy az uralkodó a minisztertanácsra meghívott a kormánytól független, neki megfelelő embereket, főhercegeket, a birodalmi tanács elnökét, a dinasztia személyes stábját. Konkrét kérdésekben persze megkérdezte és követte a katonák tanácsát is, például a fejedelemségek megszállásának megszervezésében, és ezt a generálisok igyekeztek is messzemenően kihasználni. Végül: ha nem áll az, hogy a Monarchia külpolitikája nélkülözte a következetes vonalvezetést a krími háború idején, akkor mi okozta sikertelenségét? – A Monarchia túl sokat akart elérni, különösen belső ingatagságához mérve. A birodalom valamennyi vezető politikai személyisége, a katonák és a politikusok és maga a császár is a forradalom előtti tapasztalatokon nevelkedett. A Monarchiának ez a lényegében német vezető rétege úgy tudta, hogy az osztrák és a német érdek azonos, és ezt az alaptételt, hitet vagy illúziót fenntartotta a krími háború idején is, függetlenül attól, hogy Poroszország vagy a német középállamok miként vélekedtek erről. És a Monarchia minden vezető politikusa ragaszkodott ahhoz a felfogáshoz, hogy a birodalom területi állománya érinthetetlen, a monarchiabeli tartományok sorsa (az itáliai tartományokról van ekkor szó) nem képezheti diplomáciai alkudozás tárgyát. A krími háború kudarc volt, de nem olyan nyilvánvaló vereség, amely a császárt és tanácsadóit a külső és belső körülmények megváltozásának mélyebb meggondolására kényszerítette volna. Ehhez érzékenyebb csapások kellettek. Hogy Piemont az olasz egységmozgalom számára akart nemzetközi támogatást szerezni, amikor a szövetséges hatalmak oldalán beavatkozott a krími háborúba, ez senki számára sem lehetett kérdéses. Piemont volt az egyetlen olasz állam, amely 1848 után is fenntartotta liberális alkotmányosságát, így puszta léte vonzerőt gyakorolt a Habsburg-uralom alatt álló tartományokra. Bruck pénzügyminiszter ugyan 1857-ben megpróbált egy olyan egységes vámterületet létrehozni, amely a német államokat, Ausztriát és az olasz államok többségét (Piemont kivételével) fogta volna át, tehát az olasz gazdasági

érdekekre appellált, lényegében a Schwarzenberg-féle közép-európai tervek reminiszcenciájaként – de még kevesebb realitással, mint Schwarzenberg tette. Egyébként ez volt Ausztria egyetlen korszerűnek tetsző lépése Lombardia és Velence megtartása érdekében. Cavour, Piemont miniszterelnöke ekkor már széles körű tevékenységet fejtett ki az olasz nemzeti egység megteremtéséért. Cavour liberális arisztokrata volt, aki a nemzeti egységet a piemontisavoyai-ház uralma alatt akarta megvalósítani. 1848-ból azt a tanulságot vonta le, hogy az egységes Olaszország megteremtéséhez és szabadsága megőrzéséhez nagyhatalmi támogatást keli szereznie. Ezért kereste a kapcsolatot III. Napóleonnal. 1858 júliusában diplomáciai megállapodást kötött vele: Franciaország támogatja Piemont törekvéseit, cserében pedig Savoya és Nizza birtokára tarthat igényt. Az olasz egység polgári követelményét szolgáló nagyszabású terv egy kissé dinasztikus jelleget kapott azáltal, hogy egy házassági szerződéssel is megerősítették. Napóleon Jerome herceg feleségül kapta Viktor Emánuel leányát, s ezzel rokoni kapcsolat jött létre a Bonaparte család és a Savoyai-ház között. A diplomáciai megállapodást katonai követte, III. Napóleon megígérte, hogy a háborút addig folytatja, amíg az utolsó osztrák katona is el nem hagyja Itália földjét. De hogy a készülő piemonti franciaosztrák háború mégiscsak nemzeti egységháború volt, bizonyos forradalmi jelleggel, azt jól mutatja, hogy a dinasztikus megállapodásokkal jól megfért a torinói kormány együttműködése a magyar forradalmi emigrációval. Cavour előmozdította a magyar emigránsok tárgyalásait III. Napóleonnal, amely a francia császár és Kossuth ismert megegyezéséhez vezetett. És a piemonti miniszterelnök közvetített a magyar emigráció és a román, illetve a szerb fejedelemségek között. Köztudott, hogy e két fejedelemség magatartása döntő fontosságú lehetett volna egy újabb Habsburg-ellenes magyar felkelés számára. A francia császár 1859 januárjában a szokott újévi fogadáson váratlanul az osztrák követhez fordult: „sajnálom, hogy viszonyunk az ön kormányával megromlott, de kérem, mondja meg császárának, hogy érzelmeim irányában változatlanok”. Ez a kijelentés a diplomácia nyelvén nyílt katonai fenyegetés volt. Viktor Emánuel a torinói parlament megnyitásakor az Észak-Itáliából hallatszó jajkiáltásokról szólt, s megkezdte a csapatösszevonásokat az

osztrák határon. Válaszul 1859 áprilisában az osztrák minisztertanács elhatározta, hogy ultimátumot küld Piemonthoz, hagyjon fel a fegyverkezéssel és az Ausztria elleni hangulatkeltéssel. Piemont ezt visszautasította, mire Ausztria hadat üzent a királyságnak. Piemont számára a francia segítség biztosítva volt, Ausztria azonban meglehetősen bizonytalan helyzetbe jutott. De azért nem kell azt hinnünk – mint ahogyan azt a nagyon egy fonalra felfűzött történetírás gyakran láttatja ‒, hogy Ausztria eleve minden szövetségestől elhagyatva indult a háborúba. Hallatszottak Németországban olyan hangok is, hogy a Bund segítse meg Ausztriát, találunk olyan felfogást, hogy ha Ausztria vereséget szenved a Pónál, akkor Németországot is veszély fenyegeti a Rajna felől. A döntő persze Poroszország elhatározása volt, s erre még várni kellett. És hogyan gondolkodott Ausztria a két olasz tartományról? Ha a válasz túlzottan primitívnek hangzik is, mégis azt kell mondanunk, sehogyan sem. Ausztriában ekkor nem gondoltak arra, hogy „olasz kérdés” létezne. Ferenc József úgy vélte, hogy ez egyszerűen Cavour és elvbarátai találmánya. Az olasz tartományok helyzetéről, a tartományokban bevezetendő esetleges új rendről egyáltalán nem folyt eszmecsere Bécsben. Ferenc József ugyan 1857 telén ellátogatott Lombardiába és Velencébe, amnesztiát hirdetett, mint ekkortájt már valamennyi rebellis országban. Kormányzati változásokat is bevezetett: felmentette Radetzkyt, az ország gyűlölt főparancsnokát. Az akkor 91 esztendős tábornok már nem tudott nyeregbe szállni, kivonulni csapatszemlére, s ezzel alkalmatlanná vált hivatalára. Felmentése így semmiképpen sem tekinthető egy elsietett engedmény váratlan gesztusának. Inkább a megbékélés irányába mutat, hogy a császár 1857 tavaszán elválasztotta egymástól a katonai és polgári igazgatást, s a tartományok polgári kormányzójává egy főherceget, öccsét, Miksát nevezte ki. Csakhogy a polgári és katonai ügyek elkülönítését legalább annyira indokolta a császár bizalmatlansága testvére iránt, mint hite, hogy az olasz tartományokat békésen is lehet kormányozni. (A két testvér viszonyáról később még részletesen szólunk.) A katonai ügyeket egy szívéhez közel álló tábornokra, Gyulay Ferenc gróf táborszernagyra bízza. Miksa rövid itáliai tartózkodás után másként látta az ottani viszonyokat, mint császári bátyja: „az országnak van oka a panaszra, sok minden másképpen van, mint ahogy lennie kellene”. Bécsben

Miksát sokan liberálisnak tartották. Hogy valóban liberális lett volna, az persze kérdéses. De ennek akkor, amikor egyfelől háború készülődött, másrészt az osztrák vezető politikusok fejében az érdemi változtatás gondolata meg sem fordult, alig volt jelentősége. Miksa ugyan figyelmeztette a császárt: „Tudom, hogy a legszilárdabb támasz azokkal szemben, akik megszegik a hűséget, az imponáló hatalom. Bár én is ebben látom Felséged uralmának biztos támaszát ebben az országban, azonban azt gondolom, hogy az igazságos, okos és ahol lehetséges, engedékenyebb eljárás tanácsos volna.” Ferenc József egyáltalán nem volt elragadtatva testvéröccse nézeteitől. Személyes hangú levélben rótta meg azért, mert nem tudta megakadályozni diákok utcai demonstrációját Padovában. A színházi tüntetéseket nem szabad tűrni – magyarázta az itáliai kormányzónak ‒, mert azok a nagyobb megmozdulások előiskolái. Ferenc József hosszan tanácskozott Kempennel az itáliai rendőri szervek újjászervezéséről, aztán felszólította öccsét: „Kérlek tehát, hogy miután egy évig tanulmányoztad a rendőri viszonyokat, készíts számomra egy teljesen kidolgozott javaslatot ennek a fontos ágazatnak a végleges megszervezésére, és kérlek, hogy tartsd szem előtt a központosítás fontosságát.” Ferenc József hajlamos volt arra, hogy elhiggye, mindenütt néhány izgága úr a felforgató, a népet féken lehet tartani, csak erélyt keli mutatni és jól szervezni a rendőrséget. Amikor 1859 tavaszán egy porosz tábornokot Berlinből Becsbe küldtek kipuhatolni az ottani szándékokat, neki is azt mondta, hogy Ausztria szükség esetén jogaiért harcol Itáliában a forradalmi izgatok ellen. 1859. április 30-án lépték át az osztrák csapatok az olasz határt. A német segítség kérdése tulajdonképpen magától megoldódott. Ausztria oly gyors vereséget szenvedett, hogy a német állásfoglalásra egyszerűen nem is kerülhetett sor. A legendásan szerencsétlenül vezetett magentai csatában 56 ezer osztrákot 48 ezer francia vert meg. Egyes parancsnokok saját szakállukra jártak el, a vezérkari főnök Kuhn az egyszerűség kedvéért egy furunkulussal ágyba menekült, Gyulay főparancsnok már akkor elveszítettnek nyilvánított egy csatát, amikor annak kimenetele még bizonytalan volt. Az igazán aulikus Crenneville (aki hamarosan a császár főhadsegéde lesz) írta – persze csak a feleségének: „Tegnap beszéltem Gyulayval [június 14.], ő mindent természetesnek tart. Jó a konyhája és a kártyapartija… ettől a főhadiszállástól az embernek felfordul a gyomra, és sírni szeretne.”

Június 18-án Ferenc József egészségi okokra hivatkozva felmenti főparancsnokát, állítólag borzasztó dühös a tábornokra, anyjának azonban csak azt írja: „Hű barátom hadvezéri talentuma sajnos más katonai tulajdonságaival és az irántam tanúsított odaadással nincsen arányban.” Magenta után Ferenc József maga vette át a fővezérséget. Azt gondolta, kötelessége az előtte álló hatalmas harcban magának vezetnie a sereget. Ez önfeláldozásnak is tűnhet, de semmiképpen nem a dolgokat átlátó hadvezér vagy államférfi tettének. Ferenc József tizennyolc éves korában bebizonyította, hogy bátor hadnagy. De sem korábban, sem későbben olyan elméleti képzést és gyakorlati tapasztalatot, amely magasabb katonai feladatok ellátására képessé tette volna, nem szerzett. Ennek szüksége fel sem merült benne, és senki sem akadt környezetében, aki figyelmeztette volna, hogy a hadtudományra nem csak születni kell. Egy olyanfajta katonai romantika – győzni vágyás – fogta el, ami az egyébként szerény és józan Ferenc Józsefet egyáltalán nem jellemezte.

I. Ferenc József és III. Napóleon találkozója Villafrancában, 1859 Amikor a főhadiszállásra, Veronába ment, Lombardia tulajdonképpen már elveszett. De azért a császár optimista volt: „Nagy hibákat követtek el a katonai vezetésben – írta anyjának ‒, vagy inkább jó lehetőségeket mulasztottak el… De a csapatok jók, jó szellem hatja át őket, nagy a harci kedvük… A legnagyobb nyugalommal nézek a jövőbe, el vagyok határozva, hogy a harcot a végsőkig folytatom.” Csoda lett volna, ha a háború Magenta után a császár fővezérlete alatt még fordulatot vesz. S Ferenc József egy csoda véghezvitelére a legkevésbé sem volt képes. A piavei Madonnánál egy magaslatról nézte végig, hogyan kénytelen a hadsereg centruma és balszárnya a rossz vezetés és a muníció hiánya miatt visszavonulni. „Amikor tegnapelőtt csapataink tűzbe mentek, 24

órája nem ettek, és három napja egyetlen falat kenyérhez nem jutottak…” – jegyzi fel Crenneville. A solferinói ütközet a Habsburg Birodalom nagy vesztes csatái közül is kiemelkedett: 22 ezer osztrák, 12 ezer francia, öt és félezer piemonti esett el a június 24-i véres ütközetben. Napokig tartott, amíg a hullákat eltemették, az elhullott lovakat elégették. A sebesültek templomokban és istállókban, utcán és szőlősdombokon feküdtek és hullottak el. A szörnyű pusztulás látványa a két császárt: III. Napóleont és Ferenc Józsefet is megviselte. Erre egyikük sem volt lelkileg felkészülve. Pedig mindketten vak hittel vezették csatába katonáikat. „Ez egy szörnyű nap szomorú története – írja Ferenc József két nap múlva feleségének -, amelyen nagyot teljesítettünk, de a szerencse nem mosolygott ránk. Sok tapasztalattal lettem gazdagabb, és megismerhettem, milyen érzés vesztes tábornoknak lenni. Még csak most jönnek majd a szerencsétlenség következményei, de én bízom Istenben, és nincs bűntudatom vagy az az érzésem, hogy parancsnoki hibát követtem el.” – Egész életében győztes hadvezér szeretett volna lenni, s amikor elérkezett a nagy alkalom, be kellett érnie azzal, hogy önmagát felmentse a felelősség alól. Sohasem ismerte az önvádat, a marcangoló bűntudatot vagy akár a mérlegelő számvetést, önbírálatot. A csatavesztés után egy darabig Itáliában maradt, ahogy külügyminisztere, Buol utóda, Rechberg gróf ajánlotta neki. Kötelessége volt az elesettek és sebesültek közelében maradni. És azt gondolta (anyjának írja): „Most még nem szabad feladni a reményt, hogy Poroszország és Németország még segít nekünk, és addig nem szabad az ellenséggel való tárgyalásra gondolni.” De Poroszország nem sietett a vesztes Ausztriához. Ferenc Józsefnek mégis szerencséje volt, ha nem is a harctéren. III. Napóleonnak esze ágában sem volt a Cavournak, még kevésbé a Kossuthnak tett ígéretét valóra váltani, hogy ti. addig harcol, amíg az utolsó osztrák katona is el nem hagyja Itália földjét, és magyar felkelés esetén segít Magyarország függetlenségének kivívásában. A francia császár tartott attól, hogy Poroszország mégis a megalázott Ausztria segítségére siet. Ezért gyorsan fegyverszünetet ajánl az osztrák császárnak. Ferenc Józsefnek nincs oka habozni. A július 11-i villafrancai fegyverszünetben, majd a november 10-én Zürichben kötött békében lemond Lombardiáról. „Cavour gróftól jövök – jelenti Klapka, a magyar emigráció egyik vezető politikusa Kossuthnak. – A torinói miniszterelnök beadta lemondását. Magán kívül van.” Kossuthot is tragikus kétségbeesés fogta

el, hiszen a nagy remény, hogy a Habsburg-hatalom európai háborúba bonyolódik, és ez alkalmat ad az újabb magyar felkelésre, néhány nap alatt a semmibe foszlott. „Ijesztőül használtak minket, hogy Ferenc Józsefet Lombardia mihamarabbi átengedésére reá vegyék.” S ha Villafranca Ausztria számára kevésbé volt is megalázó, mint lehetett volna, mégis többnek bizonyult, mint egy félszázada birtokolt tartomány elvesztése. Ekkor keletkezett az első súlyos rés azon a szerződésrendszeren, amely 1815 óta megszabta Európa hatalmi viszonyait. Ezzel most már feltétlenül számolni kellett.

Ferenc József „otthon” Az első, az igazi otthont Zsófia teremtette meg fia számára; nemcsak a gyermek, hanem a fiatal császár számára is. A délutáni tea, a vacsora családi körben a huszonéves uralkodó életének meghitt része, a nyugodt mindennapok olyan alkotóeleme, amelyet az érett férfinak majdan gyakran nélkülöznie kell. A Mama A császár anyja az 1850-es évek osztrák politikai közéletének egyik leggyűlöletesebb figurája, az udvari kamarillának, ennek az abszolutizmus éveiben oly jelentős szerepet játszó csoportnak befolyásos személyisége. Hogy valójában mit is jelentett a „kamarilla”, ezt nehéz pontosan meghatározni. Újabban egyes történészek létét is tagadják. Pedig az udvarban voltak olyan emberek, akiknek hatalma nem hivatali rangjukból, hanem személyes befolyásukból eredt, abból, hogy a császárral közvetlen kapcsolatban álltak, hogy hatással voltak a fiatal uralkodóra. A főudvarmester Grünne, az olasz háború után Crenneville, katonai ügyekben Albrecht főherceg és főleg Zsófia főhercegnő tartoztak ide. Voltak esztendők, amikor a császár anyja ennek a harcosan és kibékíthetetlenül konzervatív csoportnak legaktívabb figurájaként tevékenykedett. Zsófia protestáns és többé-kevésbé liberális környezetben nőtt fel. Apja házában a rendi alkotmány iránti tiszteletet tanulta, és a forradalom előtti hónapokban maga tanácsolta, hogy a rendi alkotmány érvényre juttatásával és annak bizonyos reformjával próbálják a közeledő katasztrófát elkerülni. Maga vallotta később, hogy csak Ausztriában lett lelkében igazán katolikus. És nyilván a forradalom ébresztett benne olthatatlan gyűlöletet azok iránt, akik „az Istentől rendelt hatalom” ellen felkeltek. A magyar rebelliseket legszemélyesebb ellenségeinek érezte, különösen a magyar arisztokratákat, nemcsak azokat, akik a forradalomban részt vettek, hanem mindazokat, akik nem fordítottak demenstratívan hátat a nemzeti követeléseknek. Boldogan sóhajtott fel az alkotmányosság utolsó maradványának felszámolásakor, és nem érzett emberi könyörületet a „bűnösökkel” szemben. Pedig otthonában gyöngéd anya és önfeláldozó hitves volt. Bölcs asszony, nemcsak mert megbékélt sorsával, amennyire kellett, és a maga kezébe vette irányítását, amennyire lehetett, hanem mert okosan nevelte gyermekeit. Jellemük, emberi alkatuk fejlődését annyi

aggodalommal és hozzáértéssel követte, hogy az környezetében abszolút tiszteletet ébresztett. Művelt asszony volt, értékes könyveket olvasott, a Burgtheather neves művészeit, jó muzsikusokat hívott szalonjába, kereste-kedvelte a művelt személyek társaságát. Érdeklődött az emberek iránt, vette magának a fáradságot, hogy megismerje őket (persze azokat, akikkel az udvari környezetben kapcsolatba kerülhetett), személyes érintkezésben természetes, „gemütlich” volt. Zsófia áldozatot is hozott, amikor Ferenc Józsefet trónra segítette. Ha Ferenc Károly örökli a Habsburg koronát, mellette Zsófia a birodalom első embere lehetett volna. De ő őrizni akarta a hagyományos monarchikus elvet, és ezért lemondott az elsőségről. Ferenc József tudta, mit köszönhet anyjának, és Zsófia sohasem mulasztotta el, hogy a kötelező hálára emlékeztesse. A császár és anyja viszonya bizonyos értelemben rokon a korunkban oly gyakori, gyermeküket egyedül nevelő anya-fiú kapcsolattal. Zsófia társa fiának, segítője, tanácsadója. A politikának abban a szférájában, amely hagyományosan az asszonyoké: személyi dolgokban hosszú ideig döntő szava volt. De a császár a birodalom más fontos ügyeiről is, legalábbis döntései lelki motívumairól beszámol anyjának, úgy, ahogyan ezt később feleségével sohasem teszi meg. Családi életéről, házasságának válságairól, gyermekeiről Ferenc József valószínűleg többet mond el Zsófiának, mint bárki másnak. Zsófia beavatkozása gyakran túlment azon, amit a polgári felfogás megengedhetőnek ítél. Csakhogy a császári pár kapcsolatát, a gyermekek születését-nevelését nem lehet a kor polgári mércéjével mérni. Hiszen a dinasztia sorsáról volt szó, a legbanálisabb értelemben, hogy biológiailag és történetileg fennmarad-e Európa legrégibb dinasztiája. Az intimitás, a „privacy” ebben a körben önző szeszélynek számít. Ferenc József anyjához írt levelei első olvasásra száraznak, tényközlőnek tűnnek. „Jelenti”, hogy hánykor kelt, mit végzett, hány órakor indult-érkezett, hány zergét és hány szarvast lőtt, kit fogadott. Mindenütt pontos felsorolás – mert a beszámoló Ferenc József tollából eredt. De ezek a levelek tele vannak a kötelező udvariasságon túli gyengéd figyelemmel, érdeklődéssel: vajon az utazások, a nyári meleg, a téli hideg nem viselte-e meg anyját; vágyik anyja társaságára, az anyja kínálta ischli nyugalom után. A mindig takarékos Ferenc József anyját anyagi javakkal bőkezűen látja el. (Igaz, Zsófia nem is szórja a

pénzt, mint később Ferenc József asszonyai.) És gondoljuk meg: az apjának írt levelek nem maradtak meg kötetbe kötve, mint a Zsófiához címzettek, mert neki csak üdvözlet ment és üzenet, mikor és hol vadásznak majd együtt.

A testvérek Ferenc József gyermekkorát, tanulóéveit a nála két évvel fiatalabb testvérével, Miksával töltötte. Akkor jól megfértek, bár eltérő lelki alkatuk korán jelentkezett. Miksa valószínűleg tehetségesebb ember volt, mindenképpen színesebb egyéniség. Jellegzetes dilettáns, akit sok minden érdekelt: festészet, szobrászat, építészet, egy időben borzasztó rossz verseket is írt. Érzelmi beállítottságú, szentimentális, romantikus lélek. Szerette a tengert, a természetet önmagáért, és nem azért, mert vadászni lehet benne meg hadgyakorlatot folytatni. Az utolsó években Hans Perthaler volt a tanítómestere, egy sokoldalúan művelt kiváló jogász és író. (Aki majd az 1861. évi alkotmány kidolgozásában játszik döntő szerepet.) Perthaler sokirányú társadalmi-politikai érdeklődést ébreszt benne. A száraz Ferenc Józseffel szemben Max fantaszta, sohasem tudja pontosan, hogy mit akar, sohasem lesz megállapodott felnőtt ember. Amit persze Ferenc József, aki nagykorúsága napján a felnőtt pózt ölti magára, aki tizennyolc évesen tekintélyes és rettegett akar lenni, nehezen bocsát meg neki. Maxban pedig nagyon korán kialakul az egész lényét meghatározó féltékenység az elsőszülöttel szemben. Tizennyolc éves korában, tehát amikor Franzi már császár, Max a haditengerészet hadnagya, és Triesztbe helyezik, huszonkét évesen a haditengerészet főparancsnoka, a jellegzetesen szárazföldi hatalom flottájának organizátora. Ezt az állást is anyjának köszönhette, aki minél önállóbb feladatot akart neki, mert pontosan tudta, hogy a két testvér nehezen fér meg egymás mellett. Huszonöt éves korában Sarolta belga királyleányt veszi nőül. A becsvágyó asz-szony Miksa bizonytalan ambícióit a végletekig növeli. Sarolta abban reménykedik, hogy egyszer majd ő ad utódot Ausztria trónjára, s szinte búskomor, amikor a császár hitvese 1858 augusztusában végre fiút szül. Max folytonosan abban a hitben él, hogy Ferenc Józsefnek egyszer majd szüksége lesz rá, hogy hívni fogja. Állandóan felajánlkozik, és mindig taktikus, hűvös és határozott visszautasításban részesül, A Libényi-merénylet után hívatlanul Becsben terem. – De Ferenc József felgyógyul, és ő ismét csak felesleges lesz. A császár, a tipikus átlagember tart Maxtól, idegesíti annak csapongó érdeklődése-tehetsége. Távol akarja tartani a fontos dolgoktól, ezért küldi utazni, másodrendű diplomáciai küldetésekbe, s így kerül – valószínűleg apósa, a belga király kérésére – az itáliai polgári kormányzói székbe. Ferenc József úgy kezeli, ahogy az

uralkodónak az alattvalóval bánnia kell: „Őszinteségemmel nincsen hiba, és a jövőben is nézeteimet és ha szükséges lesz, akaratomat világosan és leplezetlenül közölni fogom veled” – írja öccsének. Helyteleníti Max itáliai viselt dolgait, nemcsak azokat, amelyekről már szóltunk, bizonyos megértését az olasz panaszokkal szemben, hogy az ottani feudális arisztokráciának engedményeket tett, hanem hogy túl nagy udvart tart, hogy a monzai „sárga palotában” az ebédeken rendszeresen 20-30 ember vesz részt, hogy a palota kapujában nemzeti viseletbe öltözött dalmátok állnak őrt, a lakájok 18. századi ruhát viselnek, s a kávét mór inasok szolgálják fel. A puritán Ferenc Józsefet bosszantja a nagyzoló pompa, különösen ha az nem a dinasztia fényét, hanem csupán az egyéni kedvtelést szolgálja.

Ferenc József és testvérei: Miksa, Károly Lajos és Lajos Viktor, 1860-as évek Amikor 1859-ben Itáliában kitör a háború, tehát fontos dologra kerül sor, Ferenc József leváltja Maxot, s minden hatalmat a katonáknak enged. A testvérpár viszonya végleg megromlik. Miksa így ír erről: „Egyéniségem tehát nem felel meg idősebb testvérein nézeteinek, s ezt minden alkalommal a legegyértelműbb és a legkíméletlenebb módon érezteti velem. Őszinteségem, fesztelen nyíltságom zavarja, liberális nézeteim megbotránkoztatják, szókimondásomtól fél, heves temperamentumom ijeszti, a világról alkotott ismereteimet, melyeket utazásaim során gyűjtöttem, irigyli. De ő az úr, övé a hatalom, s ezt szigorú jogérzetem mindenkor elismeri. Ilyen körülmények között azonban, ha az értelem és a vallásos meggyőződés álláspontjára helyezkedem, nem marad számomra más, minthogy kitérjek útjából, sértődöttség és ellenállás nélkül visszahúzódjam.” Miksának tulajdonképpen kapóra jött III. Napóleon mexikói terve. A francia császár be akart avatkozni a mexikói zavargásokba, s ott francia gyarmatot akart alapítani. Szüksége volt e célra egy régensre, aki az ő embere, az ő kívánságait teljesíti, aki vállalja a mexikói császárság romantikus, de egyáltalán nem veszélytelen feladatát. Az osztrák diplomatáknak az volt az álláspontjuk, hogy csakis a tengeri hatalmak támogatásával szabad vállalkozni a Habsburg főhercegnek a mexikói küldetésre. Miután Anglia elzárkózott a mexikói ügyek elől, óvták Maxot a bizonytalan vállalkozástól. A császár azonban nem tartotta vissza, csak anyja kérte Istent, gátol ja meg, „hogy Maxom Mexikóba menjen”. Miksát pedig felesége becsvágya és a maga egyre lehetetlenebb helyzete a bécsi udvarban belekergette a szerencsétlen küldetésbe. Ferenc Józsefnek nem voltak tervei a mexikói trónnal. Attól, hogy egy főherceg amerikai trónussal gyarapítsa a Habsburg-hatalmat, a józan Ferenc József nem sokat várt. Amikor felmerült, hogy a dunai fejedelemségek Habsburg-uralkodót kapjanak, arról is azt írta Buolnak, hogy az első még a Habsburg-ház hatalmát is szem előtt tartja majd, de a következő már bizonyosan csak új hazája érdekeit fogja szolgálni. Igazat adhatunk Otto Ernstnek, a Ferenc József-levelek első publikálójának (1924): „Ferenc József azon vágy nélkül, hogy testvére türelmetlen, nyughatatlan és nagyon kényelmetlen becsvágyától megszabaduljon, sohasem adta volna beleegyezését a mexikói kalandhoz.” Amikor Max elfogadja a mexikói koronát, a két testvér viszonya kimondottan ellenségessé válik. A Habsburg-ház szabályai

szerint ugyanis Maxnak a koronázás alkalmából le kell mondania a Habsburg-családbeli minden jogáról. Ferenc József pedig tartván attól, hogy a lemondás ügyéből nagyobb konfliktus keletkezhet, a Reichsrat elé terjeszti azt, mire Miksa tiltakozó iratot küld az európai udvarokhoz (amire persze senki sem reagál). A bécsi és a mexikói udvar között az első perctől az utolsóig feszült, sőt ellenséges volt a viszony. Bár Ferenc József egy korábbi megállapodásnak megfelelően katonai segélycsapatot küldött a középamerikai államba, de azért az ott szolgáló osztrák diplomaták tudták, hogy olyan udvarba küldték őket, amelyet a bécsivel rokoni, ám nem baráti szájak fűznek össze. Amikor kitört a fegyveres harc, s az indiánokból és félvérekből álló középosztály függetlenségi háborút indított a spanyol és francia nagybirtokosok ellen, Miksa élete közvetlen veszélybe került. És akkor Ferenc József egyszerűen megfeledkezett Miksáról. „Fel kell tételeznünk, hogy Ferenc József elfelejtette őt – írja Otto Ernst ‒, mert különben nem tudnánk megmagyarázni a teljes részvétlenséget sorsa iránt.” Pedig Ferenc József a maga felfogása szerint méltán hagyta sorsára testvérét. Amikor Max 1864 májusában a Novara fedélzetén Mexikóba ért, már nem volt Habsburg főherceg; hivatalosan lemondott arról, hogy Ausztriától bármilyen támogatást reméljen. – Ferenc Józsefnek vele szemben többé nem voltak „kötelességei”. 1867. június 18-án, tíz nappal a magyar koronázás, a Habsburg-ház nagy ünnepe után Querétaróban a köztársaság hívei agyonlőtték Miksa császárt. Ferenc József a hír vétele után folytatta napi teendőit. Ebben az évben is ugyanazon a napon, mint máskor, Ischlbe utazott, nyári vadászatát egyetlen nappal sem halasztotta el. Salzburgban fogadta azt a III. Napóleont, akit az egész világ Max gyilkosának tekintett. Ez volt az első alkalom, hogy Ferenc József valami emberfeletti (vagy embertelen?) merevségről tett tanúbizonyságot. A többi testvérével konfliktusmentes volt a kapcsolata. Az 1833-ban született Károly Lajos politikai ambíciók nélküli, érdektelen ember volt. Háromszor nősült, egy nápolyi hercegnővel kötött második házasságából született Ferenc Ferdinánd, aki a császár fiának, Rudolfnak a halála után a trón várományosa lett. Lajos Viktor a legkisebb, 1842-ben született, sohasem nősült meg. Szerelmi botrányai miatt a császár időlegesen a Salzburg melletti klessheimi kastélyba száműzte. Ő az egyetlen testvér, aki túléli majd a császárt, sőt az

osztrák császárságot. Hosszú élete során azonban politikai szerephez sohasem jutott. Sisi Zsófia a császár születésnapját, mint mindig, 1853-ban is nagy gonddal készítette elő. Német fejedelmek, akik mind valamilyen rokoni kapcsolatban álltak a Habsburg-családdal, szívesen látogattak ez alkalomból Ischlbe. Most is itt időzött Erzsébet porosz királyné és Károly bajor herceg. A születésnapra megérkezett Bajorországból Zsófia nővére, Ludovika, két idősebb leánygyermekévei, Ilonával és Erzsébettel. Augusztus 17-én Zsófia kisebb bált adott. Erről így emlékezik meg a császár szárnysegéde: „Őfelsége az est első táncában nem vett részt, és a két bajor hercegnő sem táncolt. Ilona nagyon értelmes, de nem szép arcú lány, Erzsébet, a maga tizenhat évével még majdnem gyermek, meseszép volt. A kotillon után polka következett, és Zsófia üzent nekem, kérjem fel a Fiatalabbik hercegnőt, aki mostanáig csak táncmesternél tanult, és első fellépésénél biztos vezetőre van szüksége. Bemutatkoztam a rendkívül elfogódott bájos hercegnőnek, aki bátortalanul azt súgta, nem is tudja, hogy fog táncmester nélkül menni. Szerencsére a hercegnő muzikális volt és legalább az ütemet tartotta. Akkor a legnagyobb meglepetésemre észrevettem, hogy a császár a polkát sem táncolja, hanem csak tekintetével követi az elragadó hercegnőt, aki mint egy tündér lebegett karjaimon. A tánc után odaszóltam O’Donellhez: Úgy hiszem, jövendő császárnénkkal táncoltam.” A jelenet ugyan előre megrendezett volt, kimenetelét azonban a császár anyja nem egészen így gondolta. Azért hívta Ischlbe nővérét, mert annak legidősebb lányát, Ilonát szánta Ferenc Józsefnek. Valami utazási nehézség kövekeztében a három bajor hölgy komorna és útipoggyász nélkül érkezett meg az ischli hotelbe. Még átöltözni sem tudtak. Pedig jó lett volna az út porától megszürkült fekete öltözéket átcserélni (a három hölgy éppen egy bajor tántit gyászolt). Ilonát anyja sebtében készítette a nagy találkozásra. A kisebbikkel, akit családi körben Sisinek becéztek, senki sem törődött. Hatalmas gesztenyebarna copfját is maga hozta úgy-ahogy rendbe. A mit sem sejtő kislány elragadó volt a hosszú fekete ruhában. Zsófia teára hívta testvérét és a két leányt. Ott volt még a császár két fiatalabb testvére, a porosz királyné és persze maga a császár, aki itt látta meg először a bajor hercegkisasszonyokat. Zavart és merev volt az együttlét, senki sem bizonyult képesnek kötetlen beszélgetésre, hiszen mindenki tudta, hogy

miről van szó. „A császár ragyogott – írta Zsófia bizalmas barátnéjának ‒, és te tudod, hogy ragyog az arca, ha örül. A kedves kicsi nem is gyanította, milyen mély hatást gyakorolt Franzira.” – „A kedves kicsi” Erzsébet volt. Augusztus 18-án családi körben ünnepelték a császár születésnapját. Kirándultak a Wolfgangseehez, gyalogsétát tettek a tó körül, Franzi beszélgetett Sisivel. A kirándulás után arra kérte anyját, érdeklődjön Ludovikánál, hogy Sisi „akarja-e őt”, de egyik mama se erőltesse a dolgot. Zsófia teljesítette feladatát. Így ír róla: „Ludovika megindultan fogta meg a kezemet, mert ő nagy szerénységében mindig kételkedett abban, hogy a császár valóban gondol majd valamelyik lányára.” És Sisi, anyja kérdésére, hogy szeretni tudnáe a császárt, könnyekben tört ki: „De hogyan gondolhatott rám, amikor olyan jelentéktelen vagyok?” – és azt mondta, mindent megtesz, hogy urát boldoggá tegye. Ludovika annak idején másodunokatestvérével, a szintén Wittelsbach Miksával kötött házasságot, aki a bajor királyi család hercegi ágához tartozott. Ennek az ágnak a müncheni udvarban semmi hivatalos funkció nem jutott. Így Miksa és Ludovika hercegi magánéletet éltek. Miksát különcnek tartották. Sokat utazott és olvasott, 27 ezer kötetes könyvtárat gyűjtött, nyilvános iskolába járt, és történeti előadásokat hallgatott a müncheni egyetemen. Polgári művészek és tudósok társaságát kereste. Szeretett kirándulni, lovagolt és cirkuszi lovasmutatvánvokkal szórakoztatta polgári társaságát. Possenhofi nyári villájuk annyira nem volt előkelő, hogy a bécsi udvarhölgyek majdan kedvvel fecseghetnek a possenhofi „koldusvircsaftról”. Bár Ludovika nyolc gyermeket hozott világra, mégis rossz házasságban élt. Max ugyanis többet törődött házasságon kívül született gyermekeivel, mint Ludovika fiaival és leányaival. Ludovika boldogtalan volt, és amikor leányai nagyobbak lettek, el is mesélte nekik. Gyermekei persze megtanulták, ahogy annak idején Zsófiának és Ludovikának is megtanították, hogy a házasság politikai aktus, hogy a lányoknak azt a férjet kell elfogadniuk, akit szántak nekik. Csakhogy a Habsburg-udvarban 1853-ban csoda történt: két egymásnak szánt ember vonzódott egymáshoz. Ferenc József fiatal volt, szőke haja, világos arcbőre, finom, vékony testalkata, amit a szűk tábornoki egyenruha még jobban kiemelt, kimondottan csinos férfivá tette. Nem volt szellemileg visszamaradott, mint apja vagy nagybátyja –

mennyivel jobbak voltak az előjelek, mint anyja vagy nagynénje házasságkötésekor! Ezen a ragyogó augusztusi napon Sisi nem is fogta fel egészen, mi történt vele. Később így ír erről: „Az embert tizenöt éves korában eladják, tesz egy esküt, amit nem is ért, amit aztán harminc éven keresztül vagy tovább bán, s ami alól többé nem nyer feloldozást.” Az ischli eljegyzés után Sisi gyorsan készült a házasságra. Mert eredetileg nem ilyen életet szántak neki. Természetes emberi környezetben nőtt fel, de azért nem polgári viszonyok között. Szülei már korábban tárgyaltak a szász királlyal, hogy Sisi annak valamelyik fiával köthetne házasságot. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert Sisi sokszor idézett sóhaja: „bárcsak szabólegény volna” (ti. Ferenc József), azért ilyen, a hercegi udvarokban megálmodott szabólegényre vonatkozott. Sisinek sürgősen tanulnia kellett franciát, olaszt, történelmet. A Münchenben élő Majláth János gróf a magyar ókonzervatív felfogásnak megfelelően oktatta a magyar történelemre. Fontosnak tartotta, hogy a leendő magyar királynét megismertesse a magyar alkotmányos hagyományokkal, Magyarország különleges jogaival. Majláth gróf az első magyar azok sorában, akik nagy hatást gyakoroltak Sisire. Szabók, és suszterek tucatjai dolgoznak a stafírungon. Zsófia írásban küldi utasításait és a drága ajándékokat. De Sisi nem igazán boldog. Örökké ruhát kell próbálnia, tanulnia olyan rendszeresen, mint korábban sohasem tette. Egyszerre csak minden perce be lesz osztva: a korábban felszabadultan vidám Sisi most csendes és melankolikus lesz. A császár viszont elragadtatott: „Sohasem fogom tudni Önnek, kedves Mama, kellőképpen megköszönni, hogy ilyen őszinte örömet szerzett nekem. Napról napra jobban szeretem Sisit, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy senki sem illene hozzám jobban, mint ő.” Örül, hogy Sisi megnőtt, megerősödött, hogy kedves volt a bajor udvari fogadásokon. Legfeljebb mi viszolygunk kicsit az anyjához írt beszámolón: „Fogai, bála az Ön gondoskodásának, egészen fehérek lettek, úgyhogy most igazán helyes lett.” 1854 márciusában írják alá a házassági szerződést. Sisi apjától ötvenezer, Ferenc Józseftől százezer forint nászajándékot kap. Tehát komoly magánvagyonra tesz szert. Huszonöt kofferban érkezik a stafírung Bécsbe, és kb. százezret ér az ékszer, amit magával hoz. Igaz, ennek nagy részét a császártól meg Zsófiától kapta, az ő ajándéka az a nyakék is, amelyet, önmagában hatvanezerre becsülnek. Emellett évi

százezer forint lesz az apanázsa öltözködésre, jótékonyságra és kisebb személyes költségekre, minden egyebet a császár fedez. Zsófia lázasan készül Sisi érkezésére. Ő rendezi be a Hofburgban az ifjú asszony lakosztályát, amely előszobából, ebédlőből, egy tükrös teremből, szalonból és egy kisebb kabinetből, meg a hálószobából állt. Ha eltekintünk a szalon méretétől és a berendezés gazdagságától, alig különbözött egy bécsi nagypolgári lakástól. Csak a fürdőszoba és a toalett hiányzott, na meg a saját konyha – ez utóbbi azért, mert Sisi ilyen vonatkozásban nem rendelkezett önálló háztartással, a Burgban együtt főztek az egész család számára. Ha a mai turistát végigvezetik a burgbeli Kaiserappartement-on, nem feltétlenül a pompa ragadja meg, a művészi majolikakályhák, a gazdagon aranyozott biedermeier bútorok, a gobelinek. Sokkal inkább az, hogyan lehetett itt élni, az egymásból nyíló szobák sokaságában, ahol elvonulni legfeljebb egy spanyolfal mögé lehetett.

Ferenc József fogadja az esküvőre érkező menyasszonyát, 1854.

1854 áprilisában érkezik meg Erzsébet Bécsbe. Az esküvői ceremónia nagyobb és fárasztóbb, mint amiről a Habsburg-krónika bármikor megemlékezett. Még nincs vasúti összeköttetés München és Bécs között, a bajor násznép az utat kocsin, majd a Dunán, hajón teszi meg. Passautól minden városban ünnepi fogadást rendeznek számukra. Három napig tart, amíg Bécs elővárosáig, Nussdorfíg érkeznek. Innen kocsin hajtanak a schönbrunni kastélyba. Itt kerül sor az első nagyobb udvari ceremóniára: Erzsébetnek bemutatják a Habsburg hölgyeket, aztán a család férfi tagjait. Órák hosszat tart a cercle, és neki kedvesnek kell lennie, mosolyogni vadidegen emberekre, akik csak azért jöttek, hogy őt megbámulják, s aztán a hercegi szalonokban napokig róla fecsegjenek. És Sisi még nem az a csoda, amivé évek múlva majd lesz, most ijedt, elgyötört, holtsápadt és fáradt gyermek. S bár ott vannak körülötte övéi, akiket nagyon szeret: testvérei és anyja, Ludovika is elbizonytalanodik a bécsi társaságban. Kimerült gyermeke pedig minduntalan elpityeredik, különösen ha rászólnak, hogy valamit nem a protokoll bonyolult előírásainak megfelelően tett. És még vár rá a bécsi bevonulás, az utcai éljenző tömeg. Mert ez a nász Ausztria személyes ügye. Nemcsak a ceremónia ünnepi pompáját, a fiatal hercegnő egyetlen pillantását várják a bécsiek. Ferenc József az esküvő alkalmából szép summát adományoz Bécs városának, az osztrák és a cseh tartományoknak. Csak a rebellisek, az olaszok és a magyarok nem kapnak semmit. A házasságot a bécsi Augustinerkirchében Rauscher bíboros celebrálja, 70 főpap segédletével. Négynapi szakadatlan ünnepség után este 11 órakor ér véget a sokadik ünnepi lakoma, s vezetik egymáshoz a 19. századi előírásoknak megfelelően a vőlegényt és a menyasszonyt. Zsófia így írja le az „ágyba fektetési” jelenetet: „Akkor Ludovika és én (Sisit) saját lakosztályába vezettük. Egyedül hagytam anyjával és a hálószoba melletti kis szobában várakoztam, amíg ágyba feküdt. Akkor hoztam a fiamat és fiatal feleségéhez vezettem. Még egyszer láttam őt, hogy jó éjszakát kívánjak neki. Csinos arcocskáját, amelyet dús, szép hajfonat övezett, úgy rejtette a párnába, ahogy a megrettent madár bújik fészkébe…” Másnap reggel a fiatal pár nem sokáig maradt egyedül. Már a reggeli asztalnál megjelentek a mamák. Franzi -Zsófia naplója szerint ‒, ragyogott, Sisi megindultan ölelte át anyját. És egy árulkodó mondat Zsófia naplójában: „Aztán mindkét gyermek bizalmas beszélgetést folytatott anyjával.” – Tehát kikérdezték őket. Egy óra múlva mindenki

tudta a Burgban, hogy „Franzi” még nem teljesítette házastársi kötelességét, amint három nap múlva azt is, hogy Sisi végre asszony lett. A fiatalasszonyt, amint a Habsburg-udvarban szokás volt, saját udvartartással látták el. Több mint tíz embert rendeltek személyes szolgálatára. A főudvarmesternő Esterházy Zsófia grófnő lett, ötvenhat éves, roppant erkölcsös és előkelő hölgy. Neki kellett a vadóc vidéki hercegkisasszonyból bécsi császárnét nevelnie. Sisi első találkozásukkor ellenszenvesnek találta, és hamarosan az a meggyőződés alakult ki benne, hogy a grófnő Zsófia kéme, akinek minden lépését jelentenie kell. Anyósa gyermekként kezelte Sisit, ostoba, szép babának, akinek egyetlen feladata, hogy gyermekeket szüljön urának és a Habsburgdinasztiának. Lehetetlen helyzetét Sisi kezdetben alig vette észre. Hiszen alig múlt tizenhét, amikor 1855 márciusában első kislánya, Zsófia megszületett, s egy év múlva, 1856 júliusában a második, Gizella. A gyerekszobát Zsófia eleve nem Sisi, hanem a maga szobája mellett rendezte be. A „Kinderkammer”-t a császári lakosztályból csak egy keskeny lépcsőn lehetett megközelíteni, és az annyira összefüggött Zsófia lakosztályával, hogy Erzsébet gyakorlatilag csak anyósa jelenlétében lehetett együtt gyermekeivel. A dajkákat is Zsófia választotta. Nem arról volt szó, hogy Sisit nem kérdezték meg, fel sem merült, hogy neki ehhez a dologhoz bármi köze lehetne. 1857-ben az uralkodópár első magyarországi körútján meghalt az alig kétesztendős Zsófia főhercegnő. Erzsébet anyósa tanácsa ellenére vitte Budára a császári gyermeket. Most, hogy a tragédia megtörtént, bűntudatot érzett, vigasztalhatatlan lett. Az őrületig gyászolta az elveszett gyermeket, a másikat elhanyagolta, teljesen anyósára és a dajkák gondjaira hagyta. „Szegény Sisit állandóan meghatják az emlékek – számol be anyjának Ferenc József ‒, amelyekkel itt léptennyomon találkozik, és sokat sír. Tegnap Gizella Sisinél leült a mi szegény kicsink kis piros foteljába, amely az írószobában áll, és mi ketten együtt sírtunk. Gizella azonban örült az új díszhelynek és kedvesen mosolygott. Tegnapelőtt este voltunk bébinknél a kriptában, hogy virággal díszítsük koporsóját és a kedves Anna sírjára is vittünk virágot.” (Mária Anna Ferenc József korán elhunyt leánytestvére [1835-1840].) Mintha nem is Ferenc József írta volna a kissé édeskés sorokat.

1858 augusztusában Sisi ismét szült, ez alkalommal végre fiúgyermeket, aki a keresztségben a Rudolf nevet kapta. Annak a Habsburgnak a nevét, aki 1273-tól német király és római császár, aki Ottokár cseh király elleni harcban, 1278-ban megszerezte az örökös tartományokat, aki a Habsburg Birodalom megalapítójának tekinthető. A szülés nagyon nehéz volt, Sisit testileg és lelkileg egyaránt megviselte. A melankolikus, már-már depressziós gyermekágyas asszonykához elhívják anyját, aki egyébként nem túl gyakran jár Becsbe, mert attól tart, csak fokozná Sisi amúgy is kínzó honvágyát. Ludovika valószínűleg nem is igen vágyott Becsbe, maga is tartott Zsófiától. Minthogy Sisi a szülés után sokáig gyengélkedett, önként adódott, hogy az újszülöttről ismét csak Zsófia gondoskodott. Sokszor és sokan megírták Erzsébet és Zsófia konfliktusát a polgári elképzeléseknek megfelelően: az anyós és az önállóságért küzdő meny drámáját. Csakhogy itt nem egészen erről volt szó. Sisi lázadt anyósa ellen, aki minden dolgába beleavatkozott, aki a maga képére akarta formálni, aki a császárnét úgy kezelte, mint egy oktalan gyermeket. De csak évek múltán vette észre, hogy megfosztották valami nagyon lényegestől: az anyai érzéstől, az anyai örömtől. S hogy csak évek múltán ébredt rá, mutatja, hogy akkor tették ezt vele, amikor szellemileg és erkölcsileg még nem érett meg az anyai szerepre. A negyedik gyermek, Mária Valéria szülése után, 1868-ban írja: „Csak most tudtam meg, milyen boldogságot jelent egy gyermek, most volt bátorságom szeretni őt, magamnál tartani. A többi gyermeket azonnal elvették tőlem. Csak akkor engedték meg, hogy lássam őket, ha Zsófia főhercegnő engedélyezte. Mindig jelen volt, ha meglátogattam őket. Végül feladtam a harcot, és ritkán mentem fel.”

Az uralkodópár bevonul Debrecenbe, 1857 Urával a császárné kezdetben tulajdonképpen boldog volt. Ferenc József szerette Erzsébetet, figyelmes, gondoskodó és lovagias volt. A nyári hónapokban, távol az Erzsébet számára oly terhes bécsi Hofburgtól, Ischlben, Laxenburgban és a császár más vidéki kastélyaiban fesztelen heteket töltöttek együtt. Amikor a konfliktus anyós és meny között áthidalhatatlanná vált, Erzsébet pártjára kelt, vagy legalábbis közvetíteni próbált a két asszony között. 1857-ben elrendelte, hogy a két kislány szobáját anyjuk közelébe helyezzék: „Érett megfontolás után, és miután a dolgot Sisivel megbeszéltem, arra a szilárd elhatározásra jutottam, hogy. az a legjobb, ha a gyerekek a Radetzky-szobába költöznek, ahol jól és célszerűen lehet őket elhelyezni. A fő gond, a napsütés hiánya sem Sisit, sem engem nem aggaszt, mert a városban kevés gyerek jut napfényhez, és mégis egészen jól felnőnek. És mi magunk is gyermekkorunk nagy részét a Radetzky-szoba felett fekvő, éppúgy napfénytelen szobában töltöttük el.

Ön, kedves mama, rögtön kitalálja az okot, amiért mi ezt a cserét kívánjuk. Mégis esdekelve kérem, hogy nézze el Sisinek, ha talán túl féltékeny anya! Ha Ön méltóztatik a dolgot nyugodtan megfontolni, akkor talán meg fogja érteni a kínos érzésünket, hogy gyermekeink teljesen be vannak zárva az Ön lakásába…” De azért megnyugtatja: „Sisinek esze ágába sem jut megfosztani Önt a gyerekektől, megbízott, hogy írjam meg Önnek, hogy azok mindenkor az Ön rendelkezésére fognak állni, ahogy az Schönbrunnban és Laxenburgban is történik.” Arra azonban Ferenc József sem gondolt, hogy Sisit emberi társának tekintse, gondjait megossza vele. Amikor a háború 1859-ben kitört, nem próbálta elmagyarázni neki, hogy mit jelent az a birodalom és a maga személye számára. Sisi meg volt sértve, hogy Ferenc József nem vitte magával a frontra, hogy magára hagyta a gyűlölt Burgban. Hisztérikusan aggódott férjéért, de nem azt tette, amit ilyen helyzetben tenni kell. „A szerelmünkre kérlek – írja Veronából a császár ‒, szedd össze magad, mutatkozz néha a városban, látogass meg intézményeket. Nem is tudod, mennyit segíthetnél ezzel nekem.” – Valóban nem tudta, de ezért nemcsak őt okolhatjuk. Ferenc József „kis édes angyalomnak” nevezte és kezelte őt, óvta, intette, mint egy gyermeket: „Teljesen kétségbeejt az a rettenetes életmód, amire rászoktál és ami bizonyosan árt drága egészségednek. Könyörgök, azonnal hagyj fel ezzel az életmóddal, aludjál éjszaka, mert az éjszaka a természettől alvásra és nem olvasásra meg írásra van rendelve.” „Ne lovagolj olyan sokat és olyan iramban…” – Ferenc József mindig a szerető lovag: „A nap első pillanatát arra használom, hogy néhány sort írjak Neked – megint csak a veronai főhadiszállásról [1859. május] ‒, hogy ismét megmondjam, menynyire szeretlek, mennyire vágyom utánad és a drága gyermekek után.” Óvta őt, a szép, az egészséges nőt, a tulajdonát, és főként óvni akarta a jó házasság látszatát – és Sisi-nek mindez az idegeire ment. Sisi tragikusan boldogtalan volt a bécsi „Kerkerburgban”, ahol ura minden szeretete és alighanem inkább szavakban, mint tettekben megnyilvánuló gyengédsége ellenére kiszolgáltatta a mamának, az pedig az udvari pletykának-intrikának. Sisi nem vágyott húszévesen az ország gondoskodó anyja, a férje mellett reprezentáló tevékeny császárné szerepére. Bezárkózott és elzárkózott az emberek elől. 1859 tragikus hónapjaiban, amikor férje tekintélye Solferino után a minimumra zuhant, amikor a birodalmat a katonai és anyagi csőd mellett az erkölcsi összeomlás fenyegette, átmenetileg, úgy-ahogy betöltötte a rámért hivatást, katonai kórházat rendezett be Laxenburgban, látogatta

a sebesülteket. De általában az egészséges, mondhatni a normális női öntudaton túlmenően énközpontú volt, betegesen érzékeny és meglehetősen érzéketlen mások gondja iránt. El akart menni az anyósától, a gyerekektől, akik – úgy érezte – túlzottan igényt tartanak rá, az urától, Bécstől, minél messzebb, tengerhez, a világ végére, Madeirára – egyedül. Ferenc József aggódott Sisi egészségéért, elismerte, hogy szüksége van a kikapcsolódásra. Amellett vigyáznia kellett, hogy semmiféle szóbeszédre alkalmat ne adjon. Az udvari orvosok ugyan először csak torokfájást állapítottak meg, de aztán egy ekkora úthoz mégiscsak tüdőbajt kellett diagnosztizálniuk. Egész Európa aggódott a szép fiatal császárné életéért. Viktória királyné jachtját küldte érte, Ferenc József korlátozás nélküli csekket adott át neki. Beteg volt? – A gyermekkorában makkegészséges Sisi házassága kezdetétől sokat betegeskedett. Nagyon megviselték a szülések. Állandóan fogyókúrázott, idegességét túlhajtott mozgásban vezette le; őrületes iramú „sétákban”, lovaglásban, fárasztó tornagyakorlatokban. Gyakran volt melankolikus, kerülte az embereket, napokra szobájába zárkózott. A madeirai úttal kapcsolatban rengeteg híresztelés kapott lábra: többek között az is, hogy Erzsébet nemi betegséget kapott a császártól, azért menekült olyan messzire tőle. A pletyka magyar arisztokrata családokban fél század múlva is elevenen élt. Grünnének, akivel ez idő tájt igazán intim barátságban volt, ezt írta Madeira szigetéről: „Egészen nyíltan megvallhatom önnek, ha nem lennének a gyerekek, akkor számomra az a gondolat, hogy azt az életet kell folytatnom, amit eddig éltem, teljesen elviselhetetlen lenne. Zsófia főhercegnőre csak irtózattal tudok gondolni, és a távolság még ellenszenvesebbé teszi őt számomra.” És ami meglepő, politikai információt kér Grünnétől: „A császár ezekről a dolgokról nekem nem ír semmit.”

Az uralkodócsalád. Állnak: Ferenc József, Miksa és felesége, Lajos Viktor és Károly Lajos; az ülő sorban: Erzsébet Rudolffal és Gizellával, Zsófia és Ferenc Károly 1861 áprilisában indul haza. Útközben megáll Korfun. Nagyon megtetszik neki a sziget, szívesen időzne itt egy keveset, de nem teheti, a császár személyesen megy érte. A félévi kúra Madeirán 188 935 forint és 18,5 krajzárba került. Megérte. Sisi nagyszerűen néz ki, szebb, mint valaha. De ahogy hazatér, ismét kezdődnek a bajok. Nem eszik, nincs kedve semmihez, köhög és mellkasi fájdalmakra panaszkodik. Korfura küldik gyógyítani a tüdejét. A brit követ – akinek a fennhatósága alatt állt a sziget – csodálkozik. Sohasem hallotta, hogy ez a hely, ahol nyáron malária terjed, tüdőbajosok számára ajánlatos hely volna. 1861 őszén a császár elhatározza, hogy hazahozza Sisit. A házastársak tulajdonképpen kompromisszumot kötnek. Erzsébet hajlandó visszatérni a Monarchia területére, de nem Becsbe, hanem Velencébe, ha utánaküldik a gyerekeket, és megszabadulhat főudvarmesternőjétől, Esterházy grófnőtől. A császár viszont engedélyt kap, hogy

időnként meglátogassa. Erzsébet Velencében hamarosan találkozik a gyerekekkel: az ötéves Gizellával és a hároméves Rudolffal. Kezdetben még törődik is velük, de aztán visszatér saját passzióihoz. A császár három ízben látogat az olasz tartományba, és 1862 tavaszán végre hazaviszi Sisit. „Ismét van otthonom, amit oly soká nélkülöznöm kellett” – írja némi melankóliával anyjának. 1860-ban, amikor a két gyermek anyja mindentől megcsömörlötten elmenekült, 23 éves volt, most 25. Talán felnőtt. Volt ideje számot vetni önmagával, az életével. Harmonikus, boldog és egyben társadalmilag is elfogadott emberi kapcsolatot nemigen látott maga körül. Az apja talán a maga módján elégedett volt, vagy legalábbis talált örömet az életben asszonyokkal és értelmes szórakozásokkal – de életvitelével kívül rekesztette magát a maga társadalmán. Sisi leánytestvérei egymás után tértek haza Possenhofba a maguk emberi tragédiájával, és Ludovika legfeljebb a saját kudarcaival vigasztalhatta őket. Sisit a tapasztalatok lélekben megerősítették. Megtanulta akaratát az adott és változtathatatlan körülmények között keresztülvinni. Sokat volt egyedül, menekült az egyedüllétbe, de azért csinálta, amit nagyon kellett: reprezentált, részt vett udvari fogadásokon, úrnapi körmeneten. Öntudatát nemcsak élettapasztalata adta, hanem kivirágzó szépsége is növelte. Gyerekkorában, amikor férjhez ment, fiús testalkatú volt, kerek volt a képe, mint egy parasztmenyecskének. Nem volt szép. Anyja aggódott is, hogy adja majd férjhez. A három szülés után alakja nőies lett, de megőrizte karcsúságát, megnőtt, 172 cm, magasabb, mint Ferenc József (ami persze az udvari fotókon nem látszik). Ekkor, az 1860-as években lett szépsége világhíressé, és lett Sisi számára szépsége ápolása-megőrzése kultusz és életcél - öncél a szó legszorosabb értelmében. Mert a férfiak számára, igen gyakran a maga ura számára is, megközelíthetetlen volt. A gyerekek Gizella robusztus testalkatú, kiegyensúlyozott, közepes képességű kislány volt. Rudolf gyenge, vékony, félénk, beteges fiúcska. Anyja érzékenységét és roppant szeretetéhségét örökölte. Az öreg Weiden báróné, akit tulajdonképpen férje katonai érdemeiért tettek a gyermekek dajkájává, anyaként szerette a két császári gyermeket, így azok nem nélkülözték a gyengédséget. A testvérek nagyon ragaszkodtak egymáshoz, elválaszthatatlan játszótársak voltak, s Rudolf oly értelmes, hogy mindenben partnere lehetett a két évvel idősebb nővérének. A tíz

évvel fiatalabb Mária Valériával azonban már egyiküknek sem alakult ki testvéri kapcsolata. Amikor a fiúcska hatéves lett, Habsburg szokás szerint önálló, mégpedig férfiháztartást kapott, elválasztották Gizellától, s a dajka gondoskodását nevelők dresszúrája váltotta fel. A császár utasította Leopold Gondrecourt gráfot, hogy szigorúan tartsa a gyermeket, jó katonát neveljen belőle. „Ő császári fensége pszichikailag és szellemileg fejlettebb, mint a gyermekek az ő korában általában, azonban túlzottan szenvedélyes és ingerlékeny. Ezért szellemi fejlődését inkább tapintatosan fékezni kell, hogy az értelmivel a testi fejlődése lépést tarthasson.” – Gondrecourt maradéktalanul meg akart felelni a császári utasításnak. A félénk, beteges gyermeket a teljes kimerültségig gyötörte katonai gyakorlatokkal, hogy testileg és lelkileg megkeményítse. Éjnek idején a lainzi parkerdőbe hajszolta, amely visszhangzott a szabadon sétáló állatok bőgésétől, s a gróf és kísérete csak az utolsó pillanatban ugrott elő rejtekhelyéről a halálra vált gyermek megsegítésére. Rudolf lázzal, éjszakai rémálmokkal küzdött, ágyba vizelt, a teljes lelki és fizikai összeomlás határáig jutott. Brigitte Hamann, Erzsébet és Rudolf kitűnő biográfusa hangsúlyozza, hogy a kis trónörökös mártíriuma nem volt rendkívüli. Így dresszírozták a kadetiskolában a gyerekeket, egy életre megnyomorítva azokat, akiket gyengébb anyagból gyúrtak. A különbség csak az volt, hogy a kadetiskolába nem hat, hanem tízéves gyerekek kerültek, s ha szerencséjük volt, nevelőjük nem vette olyan komolyan a dolgát, mint a szadista Gondrecourt a maga feladatát. Rudolf nem panaszkodott, de a császár pontosan tudta, hogy fia szenved, hiszen például Weiden báróné térdre borulva könyörgött a császárnak, kegyelmezzen a gyermeknek. Végül Erzsébet, amikor tudatára ébredt, honnan ered a fiú betegsége, összeszedte a bátorságát és azt mondta, vagy Gondrecourt megy, vagy ő. Elhatározását levélben fogalmazta meg. (Hamann ezt Erzsébet „függetlenségi nyilatkozatának” nevezte.) Így hangzik: „Azt kívánom, hogy korlátlan teljhatalommal rendelkezzem minden dologban, ami a gyermekeket illeti, s környezetük, tartózkodási helyük megválasztásában, nevelésük teljes vezetésében; egyszóval, a gyermekek nagykorúságáig mindez egyedül engem illessen meg. Továbbá azt kívánom, hogy az én személyes ügyeimet, mint a környezetem, az én tartózkodási helyem kiválasztását, saját háztartásom ügyeit egyedül magam rendezhessem el. Erzsébet, Ischl, 1865. augusztus 27.”

Sisi végre nem betegségbe, utazásokba menekült, hanem vállalta a nyílt, bátor ellenállást, és győzött: megmentette Rudolfot. A gyereket új orvos veszi kezelésbe, nagyjából rendbe jön, bár éjszakai félelmei sokáig gyötrik még. Új nevelőt kap Joseph Latour von Thurmburg személyében. Latour megváltoztatja a trónörökös egész oktatási rendszerét; bár a sportolást, lovaglást, lőgyakorlatokat is folytatja, legfontosabbnak Rudolf szellemi képzését tekinti. Erzsébet megbízik az udvarban liberálisnak tartott Latourban, rábízza a tanárok kiválasztását. A nevelőnek nem kell feltétlenül sem papnak, sem katonának, sem arisztokratának lennie, elegendő a pedagógiai és szakmai rátermettség. Rudolf polgári intellektuelek befolyása alá került, akik általában liberálisak, antiklerikálisak és arisztokrataellenesek voltak. Latour vezetésével sokoldalúan művelt ember lett, aki nemcsak megismerte és megértette 1848 eszméit, hanem magáévá is tette azokat, elfogadta, hogy a modem államnak a polgárságra kell épülnie. Latour és közvetve Erzsébet vezetésével a Habsburg-udvarban felnőtt egy trónörökös, akinek világnézete alapjában szemben állt mindazzal, amire ez az udvar épül. Család és családfő 1839-ben Metternich összeállított egy családi statútumot, amelyben pontosan definiálta a családfő – tehát a mindenkori császár – jogait a Habsburg-családban. Az uralkodó teljes felügyeleti joggal rendelkezett a családtagok felett minden olyan ügyben, amely az uralkodóház tekintélyére, méltóságára, nyugalmára, rendjére és jólétére befolyást gyakorolt. A legapróbb részletekig beavatkozhatott az ifjú főhercegek nevelésébe, majd magánéletük intim szférájába: ellenőrizhette környezetüket, tartózkodási helyüket, a főhercegek csak az uralkodó jóváhagyásával hagyhatták el a Monarchia területét. A családi statútum nem pusztán a polgári házasságot tiltotta, hanem a nem „egyenrangú” arisztokrata családokkal kötött házasságot is. Tizenhat „ebenbürtig” katolikus arisztokrata őst kellett igazolnia annak, aki Habsburg-házasságot kívánt kötni. Ez az előírás nagyon leszűkítette a választás lehetőségét, ami nem annyira érzelmi konfliktusokra, inkább genetikusan öröklődő ártalmakra, gyógyíthatatlan betegségekre vezetett. Ferenc József e vonatkozásban merevebb volt elődeinél, nemcsak Ferdinándnál, hanem Ferenc császárnál is. I. Ferenc végül is megengedte János főhercegnek, hogy elvegye Anna Pocklt, egy postamester lányát, Ferenc József alatt ez nem ismétlődhetett volna

meg. Hogy Ferenc Ferdinánd végül is 1900-ban morganatikus házasságot köthetett, ehhez nemcsak a 20. századnak kellett elkövetkeznie – ezt Ferenc József alig vette észre ‒, hanem egy enyhítő körülmény is közrejátszott benne: ha Chotek Zsófia nem is volt „egyenrangú”, azért régi cseh arisztokrata családból származott. Aki engedély nélkül kötött házasságot, az eleve lemondott minden családi jogáról; polgári házasság esetén nemcsak nemesi rangját, hanem hadseregbeli pozícióját is elveszíthette. Szerelmi ügyekben azonban a bécsi udvar toleránsabb volt, feltéve persze, hogy a nem egyenrangú hölgyek nem kívánnak házasságra lépni a Habsburg főherceggel. A házasságon kívül született gyermekekről az uralkodócsaládban becsülettel gondoskodtak. A családfő abszolút úr volt, a bírói hatalmat is ő gyakorolta a családtagok felett. Habsburgokat nem lehetett állami börtönbe zárni, de a császár házi őrizetben tarthatta őket. A legfontosabb persze az volt, hogy a császár adta és vonta meg az apanázst, ami pedig nem a Habsburg családi vagyonból származott, hanem az államkincstárból. Az állam kötelessége volt ugyanis biztosítani, hogy a főhercegek rangjuknak megfelelően élhessenek. A közeli rokonok nagyobb apanázst kaptak, mint a távolabbiak. Az uralkodó fivérei és fiai évi 75 ezer forintot, leánytestvérei és leányai 42 ezret. A többi férfinak 45 ezer, a nőknek 24 ezer járt. Ha az udvarban éltek, apanázsuk egyharmadát levonták a háztartás költségeire. Az összeg hosszú ideig nem változott, csak Erzsébet kap majd évi százezret, s neki nem kell kifizetni az udvartartás költségeit sem. Zsófia, aki csak egy főherceg felesége, évi húszezerből kénytelen élni, egészen fia házasságkötéséig – akkor a császár felemelte ötvenezerre apanázsát. (A miniszteri fizetések 8-15 ezer forint körül voltak, a 91 éves Radetzky viszont 80 000 forint nyugdíjat kapott.) Az apanázs komoly hatalom a császár kezében, különösen a sokgyermekes vagy vagyon nélküli főhercegi családok esetében. Mert ezenkívül, bár nem feltétlenül volt, lehetett a főhercegeknek saját családi vagyonuk is. A 19. század közepén a Habsburg-Lotaringiai családnak kb. 50 tagja volt, akik mind Mária Teréziától és Ferenc Istvántól származtak. A szám 1880-ig alig változott. Ennyi főherceg és főhercegnő tartozott tehát a kezdetben majdnem gyermek császár személyes hatalma alá. A Habsburg-család tagjai általában tudomásul vették a szigorú előírásokat, és Ferenc József alatt a bonyolult családi viszonyokból sem adódtak konfliktusok. Bár 1875-ig két császár volt, Ferdinand teljes

visszavonultságban élt. A nevezetes 1848. december 2-a után soha többé nem jelent meg a bécsi udvarban. Az esküvőre is csak ajándékot küldött az új császárnénak, egy drága briliáns nyakéket. Pedig lett volna módja, hogy kellemetlenséget okozzon magabiztos unokaöccsének, amikor 1859-ben, majd 1866-ban a bécsi nép felváltva Ferdinándot meg Miksát éltette, ami azt jelentette: „Abzug Ferenc József!” Egyébként Ferdinand a trónról mondott le, és nem tekintélyes császári vagyonáról, ami évi több milliót tett ki. Ennek az örökségnek a várományosa Ferenc József volt, de Ferdinánd másképp is rendelkezhetett volna. És Ferdinánd pénz dolgában nagyon is tudta, hogy mit cselekszik. Ezért aztán Ferenc József különösen vigyázott a jó viszonyra. Ha Mária Anna Becsbe jött, az egész udvar lázban égett, hogy megfelelő lakosztályt rendezzen be számára a Burgban, ahol valami oknál fogva mindig helyszűke volt. És Ferenc József évente ellátogatott a Hradzsinba – azt tette, amit szokás a nagybácsikkal, akiktől jelentős örökség várható. Úgy adódott, hogy a Habsburg-családban egyszerre három császárné volt: Erzsébet, Mária Anna és Karolina Auguszta – Ferenc császár negyedik felesége, illetve özvegye, aki egyébként mostohatestvére is volt Zsófiának. Mária Anna – mint tudjuk – Prágában élt, Karolina Auguszta Salzburgban, szerényen. Pénze nagy részét karitatív célokra fordította. Hivatalos alkalmakkor nem jött Bécsbe, mert ő, mint az elhalt császár özvegye, a protokoll szerint a császár anyja felett állt, ám nem akarta Zsófiát háttérbe szorítani. A neoabszolutizmus szigorú rendje, a császár fegyelme a családra is kiterjedt. Elűztek mindenkit, aki a rendet zavarta, akár azzal, hogy túl magasan állt, mint a két császárné, akár azzal, hogy a császár politikájával szembehelyezkedett, mint Miksa vagy István főherceg. Lehet, hogy az apanázst a rokonsági fok szerint kapták a főhercegek, politikai súlyuk azonban személyiségükből is eredt. Zsófia bizonyosan fontosabb volt, mint Mária Anna vagy Karolina Auguszta. Albrecht, Károly főherceg, az aspeni győző fia sem mint a császár nagybátyja volt a család legtekintélyesebb tagja. Albrecht hatalmas vagyonnal rendelkezett, ipari üzemei voltak, birtokai, főként Sziléziában, mintagazdaságoknak számítottak. Nem csupán jövedelmezőségük miatt voltak példaszerűek; a főherceg olyan szociális intézményeket teremtett, amelyek a korban teljesen szokatlanok voltak. Iskolákat, kórházakat alapított, bizonyos betegbiztosítást vezetett be, mindezt egy szigorúan konzervatív, patriarchális ideológia alapján. Természetesnek

tartotta, hogy munkásairól „atyailag” gondoskodjék, a gazdaság számára kötelezettséget jelentett, s ezt a konzervatív patriarchalizmust az államra is átvetítette. A keresztény császár feladata, hogy gondoskodjék alattvalóiról, megvédje őket, mint a gyermeket. Ennek elhanyagolását a hatalommal és a gazdagsággal való visszaélésnek tekintette. Albrechtnek rendkívüli hatása volt a császár gondolkodására, emberi karakterére és világnézetére. 1866-ban, amikor custozzai győzelmével hadvezéri képességeit is bebizonyította, a hadsereg főinspektora- és újjászervezőjeként a legfőbb katonai személyiség lett a császár után. A birodalmi közvélemény persze más alapon ítélkezett. 1848. március 13-án Albrecht adja ki a tűzparancsot a bécsi felkelők ellen, 1851-1860 között Magyarország katonai főparancsnoka, minden engedmény legmerevebb elutasítója – ő a bécsi „kamarilla” feje, aki az utolsó pillanatig szembehelyezkedik a magyarokkal való egyezkedéssel. Ferenc József családi ügyekben is roppant befolyást engedett neki, Rudolffal, Ferenc Ferdinánddal személyesen is sokat foglalkozott. A fiatal főhercegek jobban tartottak tőle, mint a császártól. Egészen más pályát futott be József főherceg, Ferenc császár testvére. Ő az a Habsburg, akinek gránit talpazatú bronzszobra ma is ott áll a pesti belváros róla elnevezett terén, a József nádor téren; ő volt a család „magyar” ágának megalapítója. Mint nádor (1795-1847) Magyarországon élt, magyarnak tekintette magát és rendkívül sokat tett a modem Pest megteremtéséért. Az ő fia az az István főherceg, akinek nádori beiktatásán, 1847-ben a fiatal Ferenc József főherceg oly nagy rokonszenvet keltett. István nádor 1848-ban bár lojális maradt a császárhoz, és elutasította a neki felajánlott magyar királyi koronát, megpróbált közvetíteni Bécs és Pest között, amit az udvarban sohasem bocsátottak meg neki. A tizennyolc esztendős Ferenc József kiűzte őt az országból. Visszavonultan élt anyai birtokán, a nassaui Schamburg-kastélyban. 1858-ban ugyan meghívót kapott Rudolf keresztelőjére, de e formális kibékülés után soha többé nem lépett a Monarchia földjére. S a többi főherceg? – Igazán számottevő szerepet nem játszott. Még Rainer sem (Albrecht unokafivére), aki 1861-ben, tehát az osztrák alkotmány bevezetésekor miniszterelnök és a minisztertanács elnöke lett (1861-1865), mert minimális hatalommal rendelkezett. Minden valószínűség szerint azért vették elő őt, mert főherceg volt, s jól illett az első „polgári liberális kormány” élére, s a főhercegek közül azért éppen rá esett a választás, mert „liberálisnak” számított (éppúgy, mint

Miksa főherceg). Egyébként a polgársághoz nem annyira világnézete, mint érdeklődése kötötte: a tudomány barátja és a tudósok nagy tisztelője volt (az Osztrák Tudományos Akadémia kurátora), ami a Habsburg-családban nem volt szokás. Rainernek, Albrechttel ellentétben, nem volt befolyása a nála három évvel fiatalabb császárra. A bécsi udvari társaság Ez a társaság nemcsak a család tagjaiból állt, hanem egy sajátos arisztokrata kasztból. Ezeknek csak kis része volt a középkorból maradt grófi vagy hercegi család, nagy részük az ellenreformáció idején került a társadalom élére, akkor, amikor a protestánssá lett cseh és német rendeket kiűzték cseh-morva-sziléziai nagybirtokaikról. Schwarzenbergek, Thunok, Auerspergek, Lobkowitzok jó két tucat család, katolikus államférfiak és hadvezérek, részint az örökös tartományokból, azaz Ausztriából, Stájerországból, Karintiából, Tirolból vándoroltak a cseh tartományokba és kaptak ott hatalmas birtokot. Mellettük kisebb számban voltak régi osztrák-német nemesi családok: a Stahrembergek, Wolkensteinek, Attemsek. Nekik korántsem volt akkora allodiális birtokuk, mint cseh tartománybeli osztályos társaiknak. Ez a társaság aztán a 18. században kiegészül a gazdag galíciai nemességgel, de azok csak akkor lesznek az osztrák arisztokrácia ténylegesen elismert tagjai, amikor összeházasodnak az alpesi meg a cseh tartományokbeli nemességgel (mint a Potockiak és mások). Magyarországon is a történetileg újabb családok maradtak katolikusok és Habsburg-hűek, és a török kiűzése után bőkezűen osztottak nekik birtokokat: az Andrássyak, Apponyiak, Károlyiak, Batthyányak, Pálffyak és még sorolhatnánk. Csakhogy a magyar arisztokrata családok többsége, legalábbis az 1849-et követő első években valóban távol maradt az udvartól. Ebből a szempontból Ferenc József házassága hoz bizonyos fordulatot, úgy is fogalmazhatnánk, hogy az udvari bál már nem Zsófiát, hanem Erzsébetet jelenti. Erzsébetnek egyébként nemcsak azért imponál a magyar arisztokrácia, mert hozzá hasonlóan oppozícióban áll Zsófia főhercegnővel, hanem míg a birodalom nyugati felének arisztokráciája túlzottan be volt zárva a németségbe, a német államokból házasodik, onnan szerzi társadalmi kapcsolatait, a magyar arisztokraták többet forognak francia és időnként angol arisztokrata szalonokban is. Ez a kb. száz család az, amely az udvar, azaz Ferenc József környezetét adja. E családok csekély vagyonú vagy jóformán vagyontalan oldalágai fiaiból és leányaiból rekrutálódott a „Hofdienst”,

amely az uralkodópárt és az egész Habsburg-családot körülvette: főudvarmesterek, nevelők, testőrségi tisztek, az udvari hivatalok tisztségviselői. Az udvari és udvarképes társaságnak szigorú feltételei voltak, amit a főudvarmesteri hivatal pontosan számon tartott és ellenőrzött. Rajtuk kívül nagyon kevés ember kapott bebocsátást a bécsi udvarba: a polgári miniszterek és a velük egy rangban lévő más állami tisztségviselők, magas rangú kisnemesi eredetű katonatisztek személyükben (tehát nem családjuk révén) lehettek udvarképesek. A polgári társasággal a bécsi udvar sem ekkor, sem a század végén nem érintkezik. Van ugyan polgári szalonélet a 19. század közepi Bécsben, megnemesített bankárcsaládok, Németországból érkező dúsgazdag zsidók tartják fenn – ez a művészi-zenei élet központja ‒, de ezek az arisztokrata társadalommal legfeljebb véletlenül kerülhettek összeköttetésbe. Az udvarba a Monarchia legkiválóbb művészei és tudósai sem nyertek bebocsátást. Ferenc József, aki az 1860-as évek végén Grillparzernek mint az osztrák nemzeti gondolat megteremtőjének és propagátorának rendkívüli összegű kegydíjat ajánlott fel, személyesen sohasem találkozott a költővel.

„A hatalom marad”

az

én

kezemben

Crenneville tábornok, akinek lojalitásához igazán nem férhetett kétség, azt írta a Solferinót követő napokban: „Ha a császár azzal az eszmével tér haza (ti. az olasz frontról), hogy a mostani kormányzási rendet fenn kell tartania … akkor a Monarchia sötét jövő elé néz. Ez a rendszer velejéig rohadt, ennek össze kell omlania.” Nemcsak Lombardia elvesztése, a csatavesztés jelentett erkölcsi traumát a birodalom számára, nem csupán az, hogy a politikához értők a külpolitikai vezetés ballépéseit taglalták, hogy a Monarchia szövetségesek nélkül kényszerült a háborúba és vesztes csatába. Az újságok egyszerre csak azt sejtették, hogy a fronton dohos lisztből sütöttek kenyeret, amit a hadtápparancsnokság kénytelen volt a folyóba dobatni, s így a katonákat éhesen indították a csatába. A sebesültek egy része a hiányos ellátás és a szállítás szervezetlensége miatt pusztult el értelmetlenül a front mögött. A vizsgálat kiderítette, hogy a hadseregszállítási visszaélések a magas vezérkarig nyúltak. Egy császári tábornok, majd Bruck pénzügyminiszter öngyilkos lett. A vereség azt a Monarchiát érte, amelynek lételeme és funkciója volt, hogy nagyhatalom, hatalmas összegeket emésztő hadsereggel, mindent elárasztó állami bürokráciával, s amely éppen nagyhatalmi voltának megtartása érdekében nem akarta tudomásul venni, hogy a birodalomban különféle nemzetek élnek, különféle nemzeti tradíciókkal, amely nagyhatalmi léte érdekében építette egy évtizeden át a népeket uniformizáló német nyelvű központosított-államot. Ahogy az egyes ember életében, a történelemben is vannak pillanatok, amikor a régen megvolt bajok, azok forrásai és összefüggései egyetlen impulzus hatására egyszerre világossá válnak, s ilyenkor a hirtelen felismerés könnyen robbantó hatású lehet. Solferino ilyen pillanat volt. Ferenc József megérezte ezt. Július 11-én Villafrancában sebtében fegyverszünetet kötött III. Napóleon császárral, és átadta neki Lombardiát. Négy nap múlva Laxenburgból manifesztumot intézett alattvalóihoz, akik az uralkodó iránti hűségükben „a földgömb népeinek mintaképei”, akik hősiesen harcoltak a túlerőben lévő ellenséggel. Köszönetet mondott áldozatvállalásukért, és ígéretet tett a törvényhozás és a közigazgatás „korszerű javítására”. A bejelentés elég bizonytalan

és semmitmondó volt. Pedig a császár saját környezetében is cselekvést sürgető elkeseredést és elégedetlenséget tapasztalhatott; olyan hangokat, hogy a liberális Miksa főhercegnek kellene a dolgokat rendbe hoznia. A császár elbocsátotta azokat az embereket, akik a közvélemény szemében a leggyűlöletesebbek voltak: Bach miniszterelnököt, Kempen rendőrminisztert. Bach a rendszer szimbóluma volt, nemcsak a birodalom alattvalói, hanem a császár szemében is. Ferenc József nehezen vált meg tőle. Nem a parvenü hivatalnoktól, hanem amit Bach az ő számára jelentett: a császári egyeduralomtól, az egységes birodalomtól. De Becsben olyan dinasztiaellenes hangulat uralkodott ezekben a hetekben, a sajtó olyan vehemensen támadta a militarizmust, a politikai rendszert, hogy valamit tenni kellett. Bach és Kempen helyébe Ferenc József új embereket hívott: Goluchowski grófot az államminisztérium, Hübner grófot a rendőrminisztérium élére. „Nincs bűntudatom” – írta Solferino másnapján Erzsébetnek. Az egyeduralomhoz küldetéstudattal ragaszkodó Ferenc József átérezte az ezzel járó roppant személyes felelősséget, amely most teljes súlyával ránehezedett. És hihetetlenül egyedül volt. Schwarzenberget már 1852ben elveszítette, Metternich Solferino napjaiban halt meg, az öregek közül egyedül Grünne volt még, de őt most mindenki bűnbaknak tekintette, mert ő ajánlotta Gyulayt fővezérnek. Rechberg külügyminiszter nem állt hozzá közel. A maga módján ő is ellensége volt a Bach-rendszernek, a merev centralizációnak, a magyar és a birodalmi arisztokráciával rokonszenvezett. A császár pedig valaha azt tanulta Schwarzenbergtől, hogy rájuk nem lehet a birodalmat építeni. Elbizonytalanodott, az emberekkel türelmetlen lett, és nem határozta el magát döntő lépésre. A Monarchia évtizedek óta súlyos pénzgondokkal küzdött. A hadsereg talpra állításához, fejlesztéséhez, az államgépezet működtetéséhez pénzre volt szükség, és pénz kellett az évtizedek óta egyre növekvő államadósság törlesztésére is. E szükségletek anyagi fedezetét belső erőforrásokból már a háború előtt sem sikerült előteremteni. Az európai pénzpiacon pedig a háborús vereség, a tudva tudott belső bajok tovább rontották az abszolutista birodalom hitelét. A nagy európai bankházak szívesebben kölcsönöztek parlamentáris állam számára. A parlamenti ellenőrzés a 19. században nyilvánosságot biztosított az állami költségvetésnek, és bizonyos garanciát az állami költségvetés ésszerűségére, s ezen keresztül az adós állam

fizetésképességére. Így adódott, hogy Ferenc József környezetében a pénzügyi szakemberek egy választott testület számára pénzügyi ellenőrző szerepet akartak biztosítani, s vették a bátorságot, hogy az uralkodó előtt ezt felemlítsék. E körök hatására nyolc hónappal Solferino után Ferenc József végre cselekedett. 1860. március 5-én a korábban kizárólag tanácsadó jogkörrel rendelkező birodalmi tanácsot élethossziglan kinevezett tagokkal és 38 rendkívüli birodalmi tanácsossal „erősítette meg”. „Köztük túlnyomó volt a főúri osztály és a magas egyházi és világi hivatali rang képviselete.” A megerősített birodalmi tanács azt a feladatot kapta, hogy tárgyaljon országos érvényű törvényjavaslatokról (döntési joga nem volt), és ellenőrizze a birodalom pénzügyeit. Júliusban aztán az uralkodó ígéretet tett arra, hogy ezentúl csak a birodalmi tanács hozzájárulásával vet ki új adót, a meglévőt csak így emeli fel, s államkölcsönt is csak tanácsosai hozzájárulásával vesz igénybe. – Lépéseket tett a kormányzat alkotmányos ellenőrzése irányába? Miközben a birodalmi tanács a közérdeklődéstől távol folytatta mindennapi munkáját, a tőzsde észre sem vette, hogy valami változott. Ferenc József viszont kijelentette, hogy a végsőkig ment el. A június 29-i minisztertanácson azt mondta: nem enged az uralkodói hatalom alkotmányos korlátozásának, majd július 5-én: fel se terjesszenek hozzá olyan minisztertanácsi jegyzőkönyvet, amelyben ilyen javaslat felmerül. Ferenc József abszolutista uralkodó. Nem a pillanatnyilag uralkodó kormányzati forma szerint, hanem lelke mélyén, politikai meggyőződéssel, vallásos hittel az. A polgári alkotmányos törekvések vitték elődei birodalmát a forradalomba, fenyegették a hatszáz esztendős birodalmat pusztulással – ez számára örökre érvényes tanulságul szolgált. Meggyőződése volt, hogy ha vannak is működő alkotmányos monarchiák, az oly sok elemből álló birodalomban, mint az övé, az alkotmányos formák használhatatlanok. Kevés személyes meggyőződését tükröző dokumentumot hagyott hátra. Nem írt politikai értekezéseket, kifejezetten politikai tárgyú személyes hangú levelet is alig. Nézeteit leginkább tanácskozási jegyzőkönyvek, felségfolyamodványok margójára írta ceruzával, lakonikus rövidséggel. S e széljegyzetek a dolgok természetéből eredően aktuális részletkérdésekre vonatkoztak. A gyér források alapján feltételezhető, hogy nem egyszerűen személyes hatalomvágy vezette, amikor az uralkodói jogok korlátozásának ellene szegült, hanem a Monarchia jövőjéért érzett aggodalom. Kötelességtudata, felelősségtudata nem

pusztán hivalkodás, az valószínűleg mélyebb volt, mint más autokrata uralkodóké. Az örökölt hatalmat és birodalmat tulajdonának, személyes ügyének tekintette, amelyért Istenen kívül örököseinek tartozik felelősséggel, akikre majd ugyanúgy, mint őrá, Isten kegyelméből száll a hatalom. Erzsébet hatékony fegyvere urával szemben, ha rosszalja a császár valamely elhatározását, hogy elmondja majd Rudolfnak, ha felnő. Ez nem csupán a polgári családban szokásos perpatvar, amikor az egyik fél azzal zsarolja a másikat, hogy a gyermeket a maga oldalára állítja. Ferenc József felelősséggel tartozik utódainak – ez olyan evidencia, amelyet Erzsébet fegyverül használhat. Ebből a maga nemében tiszteletet parancsoló felfogásból eredt, hogy ha lassan, ha vonakodva is, végül megteszi majd azokat a lépéseket, amelyek a birodalmat alkotmányos állammá alakítják. Belső meggyőződése ellenére teszi, racionális argumentumok hatására. És ezzel magyarázható, hogy minden lépésénél úgy érzi és ki is jelenti, ez a végső engedmény, ennél tovább már nem mehet. 1860 nyarán a megerősített birodalmi tanács, amelynek főként költségvetési kérdéseket kellene tárgyalnia, általános politikai vitába bonyolódik. És feliratot fogalmaz az uralkodónak: „Évek óta félreismerték a Monarchia jellegét. A monarchia tényleges és valódi jellegét az adja meg, hogy nem egységállam a szó modern értelmében, amely azonos néptörzseket és azonos elemeket foglal magába, hanem olyan állam, amely különféle országokból és nemzetekből van összetéve.” A birodalmi tanácsban – mint említettük – a Monarchia arisztokráciája, viszonylag sok magyar volt képviselve. Ez az arisztokrácia a Bach-korszakban sajátos ellenzéki helyzetbe szorult. A feudalizmus felszámolása anyagi hatalmában nem, de társadalmipolitikai szerepében súlyosan érintette. Schwarzenberg a bécsi kormányszervekbe polgári hivatalnokokat, jogvégzett, s ami még szokatlanabb dolog volt, gazdasági szakembereket hívott. Az arisztokráciát – bár maga az egyik legelőkelőbb osztrák hercegi család sarja volt – alkalmatlannak tartotta a politikai vezetésre. Az arisztokrácia a neoabszolutizmus éveiben ellenzékbe szorult, szemben állt a Bécsből irányított abszolutizmussal, a nemzeteket semmibe vevő, uniformizáló centralizmussal. Ez az ellenzékiség több volt, mint egy félreszorított elit sértett duzzogása. A cseh- és morvaországi cseh, a galíciai lengyel arisztokrácia igyekezett kapcsolatot teremteni a németesítő egységpolitikával szemben álló tartományi nemzeti

mozgalmakkal. Ugyanezt tette a magyar arisztokrácia is, amely minden rokoni és társadalmi kapcsolata ellenére, amely a birodalmi arisztokráciához kötötte, Önálló színt képviselt. A magyar arisztokrácia kezdettől fogva mindent elkövetett annak érdekében, hogy az uralkodóval elhitesse, hogy mögötte egy nemzet áll, s a vele való megegyezés a nemzet megbékítése. Így került sor arra, hogy a magyar arisztokrácia, amely az elmúlt évtized során annyiszor hiába ajánlotta fel szolgálatait az uralkodónak, most tényleg politikai szerephez jutott. Széchen Antal, Apponyi György, Dessewffy Emil grófok, a magyar mágnások vezető figurái úgy érezték, joguk van a nemzet nevében tárgyalni, és a megerősített birodalmi tanács kiváló fórum volt arra, hogy politikájuk számára megnyerjék az örökös tartományokbeli osztályos társaikat is. Heinrich Clam Martinic gróf, Karl Schwarzenberg herceg és Albert Nostitz gróf áll e csoport élén. Ezek az urak emlékiratok, felterjesztések sorában azt ígérték Ferenc József császárnak, hogy ha helyreállítja Magyarország évszázados különállását, és ad bizonyos önkormányzatot az osztrák tartományoknak is, megteremtik a birodalomban a belső nyugalmat, mégpedig anélkül, hogy a birodalom egysége és a császári hatalom csorbát szenvedne. Ferenc József bizonytalankodik. A magyar mágnások iránt bizalmatlan (azok mégiscsak a rebellis nemzet tagjai), az osztrákokról Schwarzenberg tanításai alapján nincs nagy véleménnyel. De azért szemében az arisztokrácia mégiscsak örökletesen hivatott a birodalom vezetésére, sokkal inkább, mint a polgári sorból felemelkedett bankemberek, a hivatalnokok. A császár lázasan tárgyal, türelmetlen. Napok alatt akar mindent elintézni. „Négy éjszaka egymás után tanácskoztam, teljesen kimerültem” – írja anyjának, pedig nem szokott ilyesmiről panaszkodni. Október 21-én Varsóba utazik, hogy az orosz cártól és a porosz régenshercegtől diplomáciai támogatást kérjen külpolitikai törekvéseihez. Addigra a belső ügyeket rendeznie kell. Mindenekelőtt a magyart. Velence megbékítésére Solferino után már maga sem gondol: „A feloszlás magva Itáliában láthatóan növekszik” – írja anyjának. De Magyarország más, azt meg kell tartani. 1860. október 20-án megjelenik az a birodalmi arisztokrácia műhelyében készült császári diploma, amely 1849 óta először tesz kísérletet a Monarchia újjászervezésére. Az uralkodó „teljhatalma erejénél fogva” a birodalom egészében helyreállítja a helyi képviseleteket, azaz Magyarországon az

országgyűlést, a Lajtán túl pedig az 1848 előtt funkcionáló rendi gyűléseket. Az országgyűlés és a tartománygyűlések visszaállítása mindenképpen az első, bár igen bátortalan tépés az abszolutizmus felszámolása felé. A képviselőtestületek ugyanis igen szűk hatáskört kapnak. A birodalom legfontosabb dolgai: a pénz- és hitelügy, az adópolitika, a vám és a kereskedelem, a posta és a közlekedés; továbbá az állami költségvetéssel, zárszámadással és a katonáskodási kötelezettséggel kapcsolatos törvényhozási teendők a birodalmi tanács hatáskörében maradnak. Ez a testület pedig az ügyek zömében csak tanácskozási és nem döntési joggal rendelkezik. A kül- és hadügy intézése pedig az uralkodó senkitől sem korlátozott abszolút joga maradt. Noha az abszolutizmus korlátozása vontatottan, a centralizmus oldása részlegesen, másodlagos területeken történt, az októberi diploma mégis tétova gesztus Magyarország megbékítésének irányában, főként két vonatkozásban: 1. az országgyűlés és a megyék restaurálásával, 2. a történetileg kialakult államszerkezethez való visszatéréssel. Az októberi diploma szerint ugyanis Magyarország nem a Monarchia egy tartománya, mint volt az elmúlt évtized során. A magyar országgyűlésnek a birodalom többi tartománygyűlésének összessége felel meg, azzal egyenértékű. Az osztrák államminiszter (akihez a bel-, igazság-, vallás- és közoktatásügy tartozik) hatásköre Magyarországra nem terjed ki, itt ezeket a dolgokat a kancellár és az országbíró (a visszaállított 1848 előtti kormányszervek vezetői) intézik. Amikor Ferenc József barokkos fogalmazású diplomájában országai és népei történeti hagyományait említi, amelyeket a jövőben figyelembe kíván venni, valójában a Habsburg Birodalmat századokon át jellemző dualitásból. a magyar korona történeti különállásából elevenít fel valamit. De a diploma kibocsátásának másnapján a miniszterek előtt hangsúlyozza: „Az új rendszerhez és az új szabadság-jogokhoz, mint a Monarchia újjáépítésének elmozdíthatatlan és meg nem haladható bázisához kell ragaszkodni, és semmiképpen sem szabad úgy tekinteni, mintha azok egy engedményláncolat első tagjai volnának.” Anyjának pedig azt írja: „Valami parlamentáris életet fogunk kapni, de a hatalom az én kezemben marad, és az egész jól fog illeni az osztrák viszonyokhoz.” Valóban, mindaz, amit a diploma hozott, nem állt ellentétben az uralkodó oly gyakran hangoztatott kijelentésével, hogy nyugati típusú képviseleti alkotmányt, az uralkodót is kényszerítő többségi parlamentet

birodalmában nem enged. A külpolitikában és a hadseregben, a gazdasági közösség fenntartásában érintetlen marad az uralkodó teljhatalma és a teljhatalomban megtestesülő birodalmi egység. Magyarország az egy évtizedes abszolút uralomba nem fásult bele. Az olasz háború után, különösen I860 tavaszától fenyegetővé váltak a magyar viszonyok. 1860 márciusában országszerte megemlékeztek a tizenkét év előtti márciusról, fegyveres összeütközésekre került sor. 1860 nyarán az olaszországi események új lendületet adtak a megmozdulásoknak. Július derekán diákok és mesterlegények „Éljen Kossuth, éljen Garibaldi” jelszóval tüntettek a pesti utcán. Az ország kormányzója, Albrecht főherceg már az év elejétől kétségbeejtő képet fest az ország hangulatáról. Albrecht a növekvő elégedetlenséggel szemben tehetetlennek érzi magát, a császár felmenti, s utódjául kinevezi Benedek tábornokot. A tábornok felszámolja Magyarország öt kerületre osztását, egyetlen központi helytartóságot szervez Budán, és kilátásba helyezi, hogy visszaállítja jogaiba a megyéket és az országgyűlési. Az első engedményeket nem fogadja lelkesedés. Ferenc József elkeseredett szemrehányásába (talán akaratán és tudatán kívül) némi szellem is vegyül; a birodalmi tanács egyik tagjának mondja: „Minden, ami tőlem jön, ellenséges indulattal találkozik és gyanúsíttatik, bármit teszek, azt Magyarország sem nem fogadja köszönettel, sem nem pártolja, legjobb szándékaim félreértetnek és meghiúsíttatnak; ha már azon az úton, melyen haladok, el is kellene vesznem, a magyarok történeti hűségéhez illő volna, ha urukkal együtt vesznének.” Benedek azt jelenti a kinevezését követő napokban: „Mindenütt ugyanazon elégedetlenséget, ugyanazon hangulatot találtain, és ugyanazon kívánatokat és panaszokat hallottam, tenni kell mielőbb, mert ez az állapot néhány hónapnál tovább nem tartható.” Ekkor jelenik meg az októberi diploma, hogy a magyarokat és a birodalomszerte elégedetlenkedőket megnyugtassa. Akik létrehozták, a magyar konzervatív politikusok is döbbenettel nézik a „nagy mű” fogadtatását: „…hogy a forradalom, amelynek lábai alól elhúzták az alapot, ezen lebegő helyzetben nem nyugodhat és alapot keres.” Az ország nem a konzervatívok mögött állt, politikai vezetőjének a liberális nemességet tekintette. Ennek többsége az abszolutizmus tizenkét esztendeje alatt a passzivitás politikáját hirdette. Elhatárolta magát az emigráció tevékenységétől és a hazai titkos szervezetektől, de kitartott a 48-as törvények mellett, A Deák vezetése alatt álló liberális

többség az októberi diploma kibocsátása után úgy érezte, hogy eljött a cselekvés ideje. A megyegyűléseken a 48-as törvények helyreállítása mellett foglalt állást, hirdette, hogy a tervezett országgyűlés csakis a 48as törvények alapján hívható egybe. Nyilvánvalóvá tette, hogy a 48as törvények helyreállítása nélkül Magyarországgal semmiféle egyezkedés nem képzelhető el. A megyék törvénytelennek mondták ki az abszolutista kormányzat által, országgyűlési jóváhagyás nélkül kivetett adókat, és adómegtagadásra szólították fel lakóikat, 1860 karácsony másnapján az uralkodó két vezető magyar liberális politikust hívatott magához: Deák Ferencet és Eötvös Józsefet. Az audiencia nyilvánvalóan eredménytelen maradt. Deák így ír róla sógorának: „Magyarország kétesebb helyzetben még nem volt, mint jelenleg. Még akkor is, ha minden oldalról a legjobb szándékot tesszük fel, ha sem ott fenn abszolutisztikus célok, sem itt alant forradalmi túlfeszített remények nem léteznének is.” Az 1861. január 16-i fenyegető hangú uralkodói leirat tulajdonképpen elismerte, hogy az októberi diploma kísérlete zátonyra futott: „Engedékenységgel szemléltük a nyilvános élet első túlcsapongásait, a kor felingerült irányzatának, az indulatok elfojtott kitörésének s a régen nélkülözött köztevékenység felhevülésének tulajdonítván azokat, De most, midőn némely megyék a bizottmányok választását arra használják föl, hogy azoknak tagjai közé oly egyéneket sorozzanak, kik birodalmunk fennállásának s uralkodási jogainknak kiengeszteíhetetlen ellenei; kik külellenségeinkhez csatlakozva, országaink békéjét alattomos összeesküvésekkel s vakmerő lazításokkal veszélyeztetik; most, midőn az adórendszer jövő megállapítása körül elágazó nézetek tüzetes adómegtagadásra zsákmányoltatnak ki ; midőn egyes megyék a nemzetőrséget felállítani s felfegyverezni készülnek stb. stb.: mellőzhetetlen kötelességünknek tartjuk az alkotmányos szabadságnak oly célokra, melyek végkövetkeztetéseikben forradalomra vezetnek, felhasználását hátráltatni, s ily merész túlcsapongásokat erélyesen gátolni.” A bécsi kormány pénzügyminisztere, Ernst von Plener az októberi diploma birodalomszerte kedvezőtlen fogadtatása, a magyar adómegtagadási taktika láttán egy politikai fordulat szükségességéről igyekezett meggyőzni a császárt. Az államcsőd rémével fenyegette, azt mondta, ennek a birodalomnak nem tud kölcsönt szerezni az európai pénzpiacon. Az 1861 februárjában bekövetkezett fordulatot Plener évtizedek múltán bizonyára kissé leegyszerűsítve így magyarázta meg:

„Az emberek hosszú időn keresztül keresték az októberi diplomától a februári pátenshez való gyors átmenet magyarázatát. Pedig ott kizárólag az állam pénzügyi szempontjai voltak mértékadók.” Ha a dolog nem is volt ilyen egyszerű, a kormány egy sor tagja, Pleneren kívül Lasser igazságügyminiszter, Degenfeld hadügyminiszter, és főként az I860 decemberében kinevezett új államminiszter, Anton Schmerling lovag elítélték az októberi politikát, és új utat ajánlottak a császárnak. Schmerlingnek az volt a meggyőződése, hogy a parlamentarizmus és bizonyos polgári szabadságjogok érvényesítése nélkül nem lehet a birodalomban belső nyugalmat teremteni, enélkül pedig a Monarchia nem lesz képes arra, hogy vezető szerepét a német államok sorában sikerrel betöltse. Hasonlóképpen a belső konszolidáció és a Monarchia ..német küldetése” okán kívánta a birodalmi egység helyreállításátmegszilárdítását. E koncepció jegyében fogant az 1861. február 26-i uralkodói pátens. Ez egy birodalmi parlament összehívásáról intézkedett, parlamentjéről, amely törvényeket hoz, ellenőrzi az államkölcsönök felvételét, az adók kivetését, s arra hivatott, hogy Ausztriában valódi alkotmányos rendszert építsen ki. Ugyanakkor a külügy és a hadügy vezetése továbbra is az uralkodó korlátlan joga marad, és a kormány nem felelős a parlamentnek. Megállapítható az is – és ez egyáltalán nem volt másodlagos szempont ‒, hogy a februári pátens a birodalmi centralizáció pozícióit erősítette a tartományok hátrányára. Úgy rendelkezett, hogy a birodalmi parlamentnek nemcsak az osztrák tartományok a tagjai, hanem a Lajtán inneni országok is: Magyarország, Erdély, Horvátország. Tehát úgy hozott alkotmányosságot, hogy éppen központi parlamentjével, abba Magyarországot belekényszerítő szándékával ellentmondott a birodalom történeti hagyományainak s a magyar alkotmánynak. A februári pátenssel Ferenc József a gyakorlatban visz-szavonta az októberi diplomát. Az októberi diploma az arisztokrácia birodalmi reformterve volt, a rendek hatalmára, a történeti jogokra, a tartományok hagyományos berendezkedésére, Magyarországon az 1848 előtt volt kormányszervekre épített. A februári pátens az osztrák polgárság igényeinek, birodalmi centralizációs és egyben alkotmányos törekvéseinek felelt meg. A februári pátenssel a magyar történeti jogokat nem lehetett összeegyeztetni. Az osztrák minisztertanács még 1861 januárjában elhatározta, hogy összehívják a magyar országgyűlést. Ez a döntés az októberi diploma szellemében született. Mire tavasszal az országgyűlési választásokra és

áprilisban az országgyűlés megnyitására sor került, az októberi politika rég megbukott, Schmerling állt a kormány élén a magyaroknak semmi engedményt nem adó programjával. Úgy készült hát Magyarország tizenkét esztendő után az első országgyűlésre, hogy tulajdonképpen tudta, munkálatai sehová sem vezethetnek. Az országgyűlési választásokat mégis nagy politikai aktivitás kísérte. A megválasztott képviselők majd fele az 1848-as országgyűlésnek is tagja volt, sokat közülük az ellenforradalom idején meghurcoltak, így az abszolutizmusnak személyes ellenségei voltak. A képviselők többsége természetesen nemesi származású volt, birtokos vagy értelmiségi, és majd 90%-uk magyar. (Az ország összlakosságának csak 42%-a volt magyar.) Az országgyűlés hivatalosan meghirdetett feladata az volt, hogy a koronázást előkészítse. Ferenc József csak osztrák császári koronát viselt, Magyarországon – a parlament. 1848-as határozata értelmében – „törvényes királynak csak az tekinthető, aki a nemzettel országgyűlési egyezkedés útján egyességlevelet kötött, az ország alkotmányára, jogaira, törvényeire megesküdött, s ezen eskü következtében Szent István koronájával megkoronáztatott…”, erre pedig 1848 óta nem kerülhetett sor. Az országgyűlési pártok programjában, legalábbis közjogi vonatkozásban (a belső társadalmi-nemzetiségi program taglalása tárgyunktól túlzottan messze vezetne) nem volt számottevő különbség. Mindegyik csoport az 1848-as törvényeket tekintette jogalapnak, és a koronázás teltételének az ország területi integritásának helyreállítását és a parlamentnek felelős magyar kormány kinevezését tartotta. Ez a feltétel túlment azon, amit az októberi diploma adni szándékozott, így az uralkodó számára eleve elfogadhatatlan volt. A forma pedig, ahogyan az országgyűlés végül is az uralkodó elé terjesztette a maga álláspontját, végképp felbőszítette a császárt. A pártok között vita folyt arról, hogy az országgyűlés – minthogy a nemzetnek törvényes királya nincsen – egyszerűen határozatot fogalmazzon-e, avagy taktikai megfontolásból, hogy ti. ne vágja el eleve az egyezkedés fonalát, feliratot intézzen Ferenc Józsefhez. Végül az történik, hogy az országgyűlés lényegében a Deák fogalmazta feliratot fogadja el, de azzal a módosítással, hogy míg kívánságait nem teljesítették, „V. Ferdinánd király lemondásának megbírálásába nem bocsátkozhatik”. A felirat e radikális módosítása azt jelentette, hogy az országgyűlés egyszerűen nem vesz tudomást Ferenc József létezéséről. A június 30-i minisztertanácson az uralkodó a maga

sajátos személytelenségéből kilépve indulatosan fakad ki: mit lehet tenni egy országgal, ahol még a mágnások is hozzájárulnak a felségsértéshez. És hangsúlyozza, nem érzékenységből, személyes sértődöttségből utasítja el a feliratot, hanem a Monarchia, sőt Magyarország iránt érzett kötelességtudatból. Ferenc Józsefet trónra lépése napjától izgatta személyes autoritásának védelme. Vigyáznia kellett, hogy önálló döntései számára tér maradjon, hogy a külvilágnak ne legyen az a benyomása, hogy a császár eszköz mások kezében. Ezért olyan rideg és megközelíthetetlen, ezért menekül (Hermann Broch kifejezésével) „heroikus magányba”. Az 1860-as évek végén kicserélődött az a gárda, amely az ifjú császár első lépéseit kísérte, amellyel szemben a fiatalembernek önállóságát, tekintélyét féltenie kellett. Az új miniszterek nem álltak közel hozzá, világnézeti-emberi hatást alig gyakoroltak rá. Megszabadult az atyai barátoktól, akiktől tekintélyét óvnia kellett. Csakhogy ami eddig személyes kérdés volt, most a hatalom kérdésévé vált: a császári autoritást most a nyilvánosság, a népképviselet veszélyeztette… Az uralkodó arra sem hajlandó, hogy átvegye a magyar országgyűlés felségsértő feliratát, és nem is a hivatalban lévő magyar kormánytisztviselőkre, hanem egy tábornokra bízza, hogy szükség esetén karhatalommal oszlassa szét a képviselőket. „Olyan lépés volt ez – írja visszaemlékezéseiben Schmerling államminiszter ‒, amely még bennünket, német minisztereket is meglepett, erre még mi magunk sem voltunk felkészülve.” Deák újabb felirata már nem is annyira Ferenc Józsefnek, mint saját híveinek szól: kitartásra, az 1848-as törvényekhez való ragaszkodásra, újabb passzív ellenállásra szólítja fel nemzetét: „Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseinktől öröklött. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait; men amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges. Tűrni fog a nemzet, remélve szebb jövendőt, s bízva ügyének igazságában.” 1861. augusztus 22-én Ferenc József feloszlatta a magyar országgyűlést, szétkergette a megyegyűléseket, és az országban az 1850-es évekre emlékeztető „provizóriumot”, amolyan félig ostromállapotot vezetett be.

Ugyanakkor Ausztriában egy új, alkotmányos korszak kezdődött. Ezt az országot, ahol az 1848-1849-es átmeneti időszaktól eltekintve birodalmi parlament sohasem létezett, annyira készületlenül érték a fejlemények, hogy épületet sem tudott adni a nép képviselőinek. 1861. május elsején Ferenc József a Hofburg tróntermében nyitotta meg a Reichstratot. Egyébként is az egész szertartás inkább udvari ceremóniára emlékeztetett, de hát Bécs mégiscsak császárváros volt. Amikor Ferenc József a trónterembe lép, a Burgplatzon eldördülnek az ágyúk, s míg a császár a trónbeszédet mondja, a város valamennyi harangja zúg. A császár annyi melegséggel és meggyőződéssel olvassa a beszédet, hogy a terem hangulata percről percre lelkesebbé válik, végül felzúg a szűnni nem akaró éljen. „Vannak pillanatok, amikor az adott szónak nagyobb értéke van, mint az írásos ígéretnek” – írja egy független bécsi lap. „A mód, ahogy a császár a trónbeszédet elmondotta, majdnem annyit jelentett számomra, mint maga az alkotmány” – mondta egy magas rangú állami hivatalnok. Mintha a császárt valóban elragadta volna egy pillanatra az új szerep, az alkotmányos uralkodó népszerűsége, olyannyira, hogy váratlanul a ceremóniamesterhez, Schmerling államminiszterhez fordult, és megkérdezte tőle, ki írta a beszédét. Másnap a beszéd írójának, Perthaler miniszteri osztálytanácsosnak (nem felterjesztésre, mint szokás volt, hanem a maga elhatározásából) magas kitüntetést küldött. De a májusi ünnep egyetlen napig tartott. Amikor két héttel a parlament megnyitása után német liberális képviselők a miniszteri felelősség bevezetését követelték, Ferenc József azonnal összehívta a minisztertanácsot, és nemcsak azt parancsolta meg, hogy a miniszterek határozottan utasítsák el az ilyen igényeket, hanem rövid és félreérthetetlen utasítást adott, hogyan viselkedjék a kormány a Reichsrattal szemben: szervezzen olyan pártot, amely nem lepi meg váratlan javaslatokkal, nem akarja további koncessziókra, a képviselőház jogainak kibővítésére kényszeríteni, olyan pártot, „amely inkább osztrák, mint német álláspontból indul ki”, tehát „nem rettenti el a többi nemzetiséget”. Ferenc József már ekkor, 1861 nyarán megfogalmazta, hogy védekezni kell a német liberális többség túlzott alkotmányos igényeivel szemben és meg kell akadályozni, hogy ez a többség nemzeti politikájával maga ellen fordítsa Ausztria többi nemzetét. Tudni keli, hogy az 1861-es osztrák Reichsratban (amelyet ugyan birodalmi parlamentnek szántak, de mivel Magyarország, Horvátország és

Erdély nem küldte el képviselőit, csak Ausztria parlamentje volt) a képviselők többsége német nemzetiségű volt, pedig Ausztria lakosságának csak 37%-a volt német. Ez a német többség egy mérsékelten liberális irányzathoz tartozott: polgári szabadságjogokat, szélesebb körű alkotmányosságot követelt, az állam nagyobb függetlenségét az egyháztól. A konzervatív és vallásos meggyőződésű uralkodó számára ellenszenves volt az osztrák liberalizmus. Személyes rokonszenve konzervatív és klerikális politikusokhoz vonzotta. De tudomásul vette a parlamentarizmus alapvető szabályait, kínosan korrekt volt a Reichsrattal és liberális minisztereivel szemben. Ez a magatartás jellemezte viszonyát Schmerling államminiszterhez is, Schmerling politikáját, az alkotmányosságot kísérletnek tekintette, nem lelkesedett érte. Emberileg nem szerette az államminisztert, de tehetségét becsülte, imponált neki akaratereje, az, hogy büszke és határozott volt, hogy mindig tudta, mit akar, hogy autokrata volt – mint ő maga. Főként politikai koncepciója nyerte meg. Schmerling a centralista, alkotmányos berendezkedésű Habsburg Birodalmat a Német Szövetség vezető hatalmává akarta tenni, s ez a terv vonzotta a császárt. Ferenc József gyakran mondta, hogy ő német fejedelem. Mit jelentett az, hogy a császár „német” volt? A Habsburg-dinasztia német uralkodóház, a család tagjai a német kultúrában nőttek fel, de mint minden régi európai dinasztia, a századok során a legkülönbözőbb európai uralkodó családokkal keveredett. Ferenc József félig bajor volt, anyja Witteisbach lány, anyai ágon szinte valamennyi német fejedelmi családdal rokonságban állt. A Wittelsbachkapcsolat a házassággal tovább erősödött. Erzsébet mindkét szülője Witteisbach, így a császári pár gyermekei sokkal inkább Wittelsbachok, mint Habsburgok. A német rokonságnak Zsófia politikai jelentőséget is adott. Élénk levelezést és személyes kapcsolatot tartott fenn testvéreivel és a tágabb rokonsággal. (Zsófia testvérei mind német uralkodókkal kötöttek házasságot: a legidősebb, Karolina Auguszta – mint erről szóltunk – I. Ferenc osztrák császárral, Erzsébet IV. Frigyes Vilmos porosz királlyal, Amália János szász herceggel stb.) A császárt magát emberi szálak leginkább a német fejedelmekhez fűzték; Albrecht szász herceghez, majd leánya, Gizella férjéhez, Lajos bajor herceghez. Német kapcsolatai azonban nem jelentették azt, hogy birodalmán belül, alattvalói közül számára a németek másoknál fontosabbak lettek volna. Albrecht főherceg, a dinasztia nagy teoretikusa arra tanítja az

egymás után felnövekedő főhercegi generációkat, hogy „egy poliglott, sok nép, sok faj által lakott birodalomban a dinasztia nem tartozhat csak egyvalamelyikhez. Mint egy jó anyának, valamennyi gyermeke iránt ugyanazt a szeretetet kell tanúsítania, egyikkel sem állhat szemben idegenül. Ez teszi jogossá létét, tartóssá uralmát, csak így lehet igaz: »Austria erit in orbe ultima«.” „Német fejedelem vagyok” – mondta Ferenc József gyakran és kevés kijelentése volt, amelyet annyira félreértelmeztek, mint éppen ezt. A magyar meg a Monarchiában élt szláv népek történetírásában is Ferenc József gyakran az „idegen”, a „német” uralkodó, aki előszeretettel viseltetett az osztrák-németek, és ellenszenvvel a rebellis magyarok s a lenézett, megvetett szlávok iránt. Pedig ez nem egészen így volt. Saját birodalmán belül rokonszenvet a hű, ellenszenvet a habozó engedelmességet vagy ellenállást tanúsító alattvalóival szemben érzett. 1848 és 1866 között számtalanszor elhangzott kijelentése elsősorban külpolitikai tartalmú volt. Valóban német fejedelem volt, mégpedig az első és a legtekintélyesebb német uralkodók között. Csakhogy ekkortájt erősödött meg Poroszországnak az a törekvése, hogy egy német nemzeti államot hozzon létre Ausztria nélkül, s ebben a „kisnémet” birodalomban az övé legyen a vezető szerep, míg a „nagynémet” birodalomban, amelyben Ausztria is részt vesz, meg kell elégednie a második hellyel. Amikor tehát Ferenc József arról beszél, hogy ő német fejedelem, a Német Szövetségen belüli hatalmi igényét hangsúlyozza. És szó sincs arról, hogy ez nemzeti hitvallás volna birodalma egyik nemzete, tehát a német mellett. A történelmi fogalmak tartalma idővel átalakul. A „nemzet” jellegzetesen 19. századi kategória, amely Ferenc József számára mindig túl modern fogalom maradt. A régi Német-római Császárság, amelynek tradícióihoz Ferenc József oly demonstratívan ragaszkodott, egyáltalán nem volt nemzeti birodalom, hanem olyan állam, amely sok fejedelem uralma alatt sok nemzetet fogott át, élükön egy a nemzetek felett álló császárral, aki Becsben székelt. Ez a birodalom ugyan 1806ban megszűnt – Ferenc József nagyapja, I. Ferenc császár lemondott a német császári koronáról ‒, de a nemzetek feletti birodalom tradíciói a császárvárosban tovább éltek. Azok a német egységtervek, amelyek Ausztriában 1849 után megfogalmazódtak – Schwarzenberg hetvenmilliós birodalma, Bruck pénzügyminiszter közép-európai vámszövetségtervei – eszmeileg

ezekhez a nemzetek feletti birodalmi tradíciókhoz álltak közel, és alig volt közük a modern nemzeti gondolathoz. Ferenc József eszmevilágában fontos szerepet játszott a közös német küzdelem Napóleon ellen. Ennek a hagyománynak 1859-ben, amikor III. Napóleon támogatta Piemontot, különös jelentősége lett. „A földet, amelyért harcolunk, német testvéreink vére áztatta… Németország legálnokabb ellenségei itt kezdték el játékukat, hogy Németország hatalmát belülről törjék meg. Egy ilyen veszedelem érzése hatja ma is át a német tartományokat a kunyhótól a trónig, egyik határtól a másikig. Mint német fejedelem beszélek, amikor a közös veszélyre intek, és a győzelmes napokra emlékezem, amikor Európa a mindenütt fellángoló lelkesedésnek köszönhette szabadságát” – hangzik Ferenc József 1859. január 28-i manifesztuma. 1859-ben, a Napóleon elleni asperni csata 50. évfordulóján leplezik le nagy ünnepség keretében az új Hofburg előtti téren az asperni győző szobrát, rajta a felirat: „I. Ferenc József császár Károly osztrák főhercegnek. Az osztrák sereg hős lelkű vezérének, aki állhatatosan küzdött Németország becsületéért.” Ferenc József 1859-ben márványba véseti, hogy az osztrák sereg Németország becsületéért harcolt. De már akkor megindul az a folyamat, amely 1866 után válik teljessé: elválik egymástól az osztrák patriotizmus és a német nemzeti egység gondolata, mert ez utóbbiba az egész Habsburg-monarchia nem fér bele. 1859 novemberében ünneplik szerte a német világban Schiller születésének centenáriumát. Az ünnepség a német gondolat, a német nemzeti egység jegyében zajlik. A jubileumtól nemcsak a dinasztia, hanem az egész hivatalos Ausztria távol marad. 1863-ban tett Ferenc József utoljára kísérletet arra, hogy a hagyományos dinasztikus értelemben oldja meg a németkérdést. Augusztusban találkozóra hívta Frankfurtba a német fejedelmeket, hogy vitassák meg a szövetségi alkotmány reformjának tervét. Olyan javaslattal lépett fel, amely garantálta volna Ausztria elsőségét a német államok között, valamint nem német lakta területeinek védelmét. Schmerling, aki valójában a fejedelmi találkozó szellemi atyja és organizátora volt, azt remélte, hogy alkotmányos, német hegemóniát biztosító belpolitikája vonzerőt gyakorol majd a porosz-osztrák rivalizálásban a mérleg szerepét játszó kisebb német államokra, s ezek támogatják Ausztriát abban a törekvésében, hogy a Német Szövetség vezető állama legyen. Az osztrák hazafiak is várakozással tekintettek a fejedelmi találkozóra. Tulajdonképpen félreértették, nemzeti ügynek

tartották. A bécsi ablakokban megjelent a Ferenc József számára oly gyűlöletes, 1848-ra emlékeztető német nemzeti zászló. A Habsburgcsászártól a nemzeti felbuzdulás távol állott, viszont imponáltak neki a megvalósulni látszó nagyosztrák egységtervek. A reformterv Poroszország befolyását csorbította volna a Német Szövetségben, amit a porosz kormány nem hagyhatott. Legyen csak a fejedelmi találkozó szép születésnapi ünnep a hófehérbe öltözött Habsburg-császár számára – mondotta a porosz kancellár, s az akció megbuktatásának legbiztosabb módját választotta: távol tartotta királyát az ősi birodalmi várostól. „Ez a német fejedelmi találkozó volt az utolsó meteor, amely az egységes Németország egén felmerült, az osztrák kormány utolsó döntő lépése a német érdekek védelmére” – írja emlékiratában rezignáltan Schmerling államminiszter.

A kiegyezés A pesti levegő hatása Ferenc József Schmerling belső politikáját mindig csupán kísérletnek tartotta. Kételkedett abban, hogy egyáltalán lehetséges ezt a sajátos összetételű, speciális problémákkal küszködő birodalmat alkotmányos módon kormányozni, A kísérletet egyetlen dolog tehette volna elfogadhatóvá: a siker. Ez azonban elmaradt. Az évek során bebizonyosodott: a centralizáció, a birodalom valamennyi tartományának uniformizált, a történeti múltat, hagyományokat, nemzeti törekvéseket semmibe vevő kezelése lehetséges ugyan, de csak rögtönítélő bíráskodással, katonai kormányzással, besúgással. Alkotmányos eszközökkel, választott képviselők közreműködésével-támogatásával, ahogy Schmerling ígérte a császárnak, nem ment, még a szűkebb Ausztriában sem. A császár Schmerling tehetségét, erejét, odaadását becsülte ugyan, világnézete azonban sohasem állt hozzá közel. Így nem személyes érzelmeit rokonszenvét kellett legyőznie, amikor elfordult miniszterétől, inkább a határozott döntésektől, látványos fordulatoktól való ösztönös irtózását. Mégis a fordulatot minden bizonnyal a császár felismerése hozta, hogy a Schmerling-féle politika nem szolgálja a birodalmi probléma, a magyar kérdés megoldását. A fordulat 1864-1865 telén a császár kezdeményezésére következett be. A politika új irányát két, önmagában is döntő kezdeményezés jelzi. 1864 karácsonyán Deák Ferencet, a magyar liberális tábor mindenki által elismert vezetőjét szokatlan látogató kereste fel : Augusz Antal báró. Augusz az abszolutizmus legsötétebb éveiben viselt Magyarországon magas kormányhivatalt, Albrecht főherceg embere volt. Ha egy évtized múltán Deák fogadta őt, oly körülmények között, mint politikai elvbarátait szokta volt, s meghagyta a portásnak, hogy senki ne zavarja őket, akkor bizonyosan tudta, hogy látogatójának küldetése van. – Valóban. Augusz a Deákkal sorozatosan folytatott tárgyalásokról rendre jelentéseket készített, amelyeket kezdetben egy császári „Fenségnek’’ (tehát egy főhercegnek – minden bizonnyal Albrechtnek), később magának a Felségnek, az uralkodónak címzett. Az iratok ma is megtalálhatók a császári kabinetiroda titkos okmányai között. A jelentések arról tanúskodnak, hogy Ferenc József maga kezdeményezte a tárgyalásokat a kiegyezés feltételeiről a vezető magyar liberális politikussal.

Deák az Augusszal folytatott megbeszélések során azt hangsúlyozta, hogy mindkét félnek, tehát a nemzetnek éppúgy, mint az uralkodónak, a jogfolytonossághoz kell ragaszkodnia. De ekkor fejtette ki első ízben, miként képzeli el az 1848-as törvények módosítását úgy, hogy a birodalmi egység és a magyar önállóság követelményeit a lehetőségig „összhangzásba” hozza. Először ismerte el tárgyalási alapnak a közös ügyeket, és vázolta, hogyan képzeli el kezelésüket. Amikor 1865. április 16-án, húsvét vasárnapján a Pesti Napló Deák nagy súlyú írását publikálta, amely később „húsvéti cikk” néven vált egy korszakforduló ismert dokumentumává, amögött már hosszú tárgyalások s az uralkodó jóváhagyása állt. A húsvéti cikk nem kezdeményezte a fordulatot mint a történeti irodalom sokáig vallotta -, csak nyilvánosságra hozta azt, amit az uralkodó inspirálta titkos tárgyalások megérleltek: „Egyik cél tehát – írja Deák – a birodalom szilárd fennállása, amit nem kívánunk semmi más tekintetnek alárendelni. Másik cél pedig fenntartása Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvényeinek…, melyekből többet elvenni, mint amit a birodalom szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem célszerű.” S aztán a következtetés: „… készek leszünk mindenkor törvény szabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztosságával összhangba hozni, s a Lajtán túli országok szabadságának és alkotmányos kifejlődésének útjában állani soha nem fogunk”. Ferenc József ezúttal átgondoltan s több szálon készítette el a fordulatot. 1865. február 19-én Richard Belcredi gróf, csehországi helytartó levelet kapott a császár főszárnysegédétől, Crenneville gróftól, hogy még aznap este jelenjék meg annak burgbeli hivatalában. Néhány magyarázó szó után, a késő esti órában Crenneville egy mellékbejáraton a császár elé vezette a grófot. Belcredit családi és baráti szálak fűzték a befolyásos csehországi konzervatív arisztokráciához. Neki magának azonban csak szerény politikai múltja volt. Méltán meglepte hát a maga nemében kivételes audiencia ténye is, hát még a tárgya. Néhány bevezető szó után a császár ugyanis a dolgok lényegére tért. Elmondta, hogy a magyar liberálisok óhajtják a kiegyezést. Ám tapintatos és hosszú tárgyalásokra van szükség. Erre Schmerling nem alkalmas. Gondoskodni kell utódjáról. A császár rá gondolt. A grófot – vallomása szerint – megdöbbentették a császár szavai. Azt felelte, hogy kötelességének érzi ott szolgálni urát, ahol a legnagyobb

szükség van rá, mégsem fogadhatja el a miniszterelnöki megbízatást. Nem ért egyet a birodalom alkotmányos berendezkedésével, s ily körülmények között nem vállalkozhat a kormányalakításra. Az uralkodó Belcredi aggályai ellenére vagy éppen a gróf alkotmányellenes érveinek hatására, nem mondott le személyével kapcsolatos terveiről. Márciusban ismét magához rendelte. „Tegnap este újra az ismert helyre idéztek - írja Belcredi feleségének ‒, hogy valamennyi aggályomat előadhassam. A császárnak én vagyok a rögeszméje. Azt mondta, hogy ebben a szomorú és vészterhes időben engem tart az egyedüli becsületes embernek, akire feltétlenül hagyatkozni mer. Méltányolnom kell helyzetét, és nem utasíthatom el egyedüli reménységét.” Ferenc Józsefnek természetesen nem annyira a „becsületes” Belcredire volt szüksége, mint inkább arra a politikusra, aki kivezeti az államot a februári pátens teremtette konfliktusból. Nyilvánvaló volt, hogy a bécsi miniszterváltozás nem egyszerűen személycserét hoz majd, hanem konzervatív irányú belpolitikai fordulatot. S a császár óhajtotta ezt. Szüksége volt Belcredire, s vele olyan kormányzásra, amely megszabadítja a kormány politikáját a parlamenti ellenőrzéstől, az uralkodót az alkotmányos kormányzás nyűgétől. Az uralkodó konzervatív fordulatot akart Bécsben, annak ellenére, hogy Magyarországon – mint láttuk ‒, már nem a konzervatívokkal (mint 1860 őszén), hanem a Deák vezette liberálisokkal kereste a kapcsolatot. 1865 júniusában Ferenc József gyors egymásutánban számottevő lépésekre szánja el magát. Pestre látogat, helyreállítja a magyar helytartótanácsot, Magyarországon felmenti hivatalukból Schmerling embereit. Július végén aztán magát Schmerlinget is meneszti. „A minisztériumban néhány változás már végbement, mások még előttünk vannak. Ezekért a változásokért, kedves mama, bizonyosan nem fog haragudni” – írta július 1-jén. Nyilván nem a magyaroknak tett engedményekkel gondolta megörvendeztetni anyját, hanem az „alkotmányos” Schmerling menesztésével. 1865. július 27-én Belcredit nevezte ki államminiszternek. „Nem vagyok a modern liberalizmus híve, és ebből a meggyőződésemből sohasem csináltam titkot” – hangzik Belcredi beköszöntője. Az új államminiszter azt a feladatot kapja, hogy a magyar országgyűlést, és ezen keresztül a magyarokkal való megegyezést előkészítse. Úgy ítéli, hogy mindenekelőtt a februári pátenst kell felfüggeszteni, hiszen a magyarok a legnagyobb ellenszenvvel Schmerling Reichsratja ellen

viseltettek, mert az az egységes birodalomba való beolvasztással fenyegette őket. Hamarosan kiderül azonban, hogy nemcsak a birodalmi képviselő-testületet akarja „felfüggeszteni”, hanem a szűkebb birodalmi tanácsot, az osztrák parlamentet is, amelyhez a magyar kiegyezésnek semmi köze. Azt az osztrák parlamentet, amely Ausztriában az alkotmányosságot és egyben az osztrák-német uralmat biztosította, s amelyhez éppen ezért, az egész osztrák-német liberális tábor oly híven ragaszkodott. „Egy erős parlament érdekében Bécsben az emberek arra is hajlandók, hogy a magyarországi dualista pártnak nyújtsanak kezet.” „A német pártok között elterjedt a dualista gondolat, és ez utóbbiban áll a legnagyobb veszedelem az összbirodalom számára” – vallja az új államminiszter. Belcredi úgy fog hát az uralkodó által megszabott feladathoz, a magyar országgyűlés, a magyar kiegyezés előkészítéséhez, hogy vezérelve a dualizmusellenesség. És ez nem elsősorban a magyarok jogai és törekvései ellen irányult, hanem a nyugati birodalomfél német hegemóniát biztosító s egyben liberális szellemű berendezkedése ellen. A Habsburg Birodalomban 1859-ben egy nagy belső átalakulási folyamat indult meg, amely 1865-ben jelentős pontjához érkezett. Az uralkodó belátta, hogy az alkotmánnyal megtámasztott centralizáció nem nyújt kellő alapot a Monarchia újjáalakításához, ezért Schmerlingtől megválva új utakat keresett. Az egyiket Belcredi, a másikat Deák kínálta. Az egyik konzervatív megoldást ajánlott, és különösen Ausztriában az arisztokráciára, annak tartományi hatalmára épített, a másik liberális utat, a birodalom dualista átalakítását. A két irányzat – bár ez 1865 őszén korántsem volt olyan világos – nem találkozhatott. Az uralkodó pedig egyelőre nem tudott választani a két megoldás közül. 1865 decemberében Ferenc József személyesen nyitotta meg a magyar országgyűlést. A magyar parlamentben magyarul szólt. Felsorolta azokat az intézkedéseket, amelyeket az ország területi egysége helyreállítása érdekében tett. Ezek a mozzanatok rokonszenvet váltottak ki. Viszont a birodalom egységének, a királyi jogoknak túlzott hangsúlyozása visszatetszést szült. Pedig az országgyűlés politikai iránya nem volt azonos a négy év előttivel. A tárgyalás feltétlen hívei, a Deák vezette egykori feliratiak alkottak döntő többséget. A Deák-pártot támogatták az ókonzervatívok is, akik látva, hogy az uralkodó a magyar liberálisokkal tárgyal, már reménytelennek tekintették az önálló politikát. Az egykori határozati

párt sem érdemi ellenzéke többé Deák törekvéseinek, az alapkérdésben, hogy ti. az 1848-as törvényeket össze kell egyeztetni „a birodalom biztonságával és szilárd fennállhatásával”, a határozatiak is egyetértenek a feliratiakkal. Az 1865. decemberi rövid látogatás után 1866. január végén a császár – ezúttal a császárné társaságában – ismét Budára készül, hogy az előző évi decemberi trónbeszédre adandó válaszfeliratról, illetve az ezzel kapcsolatos kérdésekről tárgyaljon a magyar urakkal, mindenekelőtt Majláth kancellárral és Esterházy tárca nélküli miniszterrel. Az uralkodó párt népes udvartartás kíséri, jelezve, hogy hosszabb időt kívánnak Magyarországon tölteni.

Az uralkodópár fogadása Pesten, 1866. január A császárnénak ez volt az első magyarországi útja a rossz emlékezetű 1857. évi óta, tehát kilenc esztendeje. Azóta a hivatalos politika Magyarország irányában, meg Erzsébet személyes érzelmei is jócskán megváltoztak. Erzsébet 1864-ben magyar társalkodónőt kapott,

egy lelkes magyar honleány, Ferenczy Ida személyében. Valójában sohasem sikerült kideríteni, hogyan került e szerény nemesi családból származó hölgy az udvarba. Falk Miksa utóbb egész legendát szőtt Ida alakja köré, de feltételezése, hogy valaki utólag csempészte az udvari szolgálatra kinevezendők listájára, aligha bizonyítható. Tény azonban, hogy Idát régi családi barátság fűzte Deákhoz, Andrássynak lelkes híve volt, ő ébresztette fel Erzsébet érdeklődését a magyar ügy iránt, ő teremtett kapcsolatot Erzsébet és a kor nevesebb magyar politikusai között, ő hozta össze Deákkal, Eötvössel, Falkkal és gróf Andrássy Gyulával is. Erzsébetet (aki addig csak gyűlölni tanulta udvari környezetét, az arisztokrata udvarhölgyeket) meleg emberi barátság kapcsolta Idához. Ida életét áldozta e szolgálatnak, mindvégig kikezdhetetlen híve maradt asszonyának, hivatásának olyannyira magaslatán állt, hogy a mérgező udvari pletyka sohasem férkőzött a közelébe. Erzsébet Idától örökölte rajongását Andrássy iránt. Tőle ismerte nemcsak politikai nézeteit, hanem kalandos életútját, forradalmi szereplését, konstantinápolyi követségét, amiről a bécsi udvarban annyi mendemonda keringett. Még nem találkozott a gróffal, midőn már hallott hódításairól a nyugat-európai arisztokrata szalonokban, ismerte hazatérése történetét, már rajongott „a szép akasztott férfiért” (1849 után a Habsburg-hatalom a grófot távollétében halálra ítélte, s az ítéletet jelképesen végre is hajtották). 1866 elején magyar országgyűlési küldöttség tisztelgett a Burgban, ekkor látta először a magyar politikusokat, s beszélt velük első ízben nyilvánosan magyarul. S azután néhány hét múlva a budai várban ismét. Itt mintha újjászületett volna, Szívesen játszotta a királynéi szerepet, részt vett az udvari bálokon, amelyeket Bécsben oly terhesnek érzett, beszélgetett a magyar mágnásokkal a titkos nyelven, ti. magyarul, amit az őt mindig körülvevő udvarhölgyek nem értettek. A császárt is megörvendeztette Erzsébet magatartása: „Ma este fél 9-kor lesz az első bálunk 600 résztvevővel. Ez lesz aztán a munka. Sisi, hála Istennek, jól bírja a fáradságot, bár a sok beszédtől gyakran köhög és fáj a torka… Mindenki el van ragadtatva magyartudásától.” Sisi felszabadul a budai várnak a bécsinél szabadabb, kötetlenebb környezetében. Élvezi, hogy a magyar urak temperamentumosabbak, hogy a magyar csárdás lendületesebb, a magyar hölgyek estélyi dekoltázsa merészebb, mint a bécsieké. A nagyvonalúság, az elegancia, a franciás „charme” megtestesítője Andrássy Gyula gróf. Az udvari bálon negyedórát csak

vele cseveg, s megvallja neki nemzete iránt táplált rokonszenvét. „Lássa, ha a császár dolgai Itáliában rosszul mennek, ez nekem nagyon fáj, de ha Magyarországban mennek dolgai rosszul, engem megöl.” Mindazt, ami egy romantikus, szabadságszerető népről a Heine-rajongó Erzsébet fantáziájában élt, a 42 esztendős magyar gróf testesítette meg. Kalandra – a szó hétköznapi értelmében – egy asszonynak az ő helyzetében nem volt lehetősége. De arra igen, hogy a férfi iránt ébredt rajongását az Andrássy képviselte „ügy” érdekében hasznosítsa. Az, hogy Erzsébetnek döntő érdeme lett volna a kiegyezés megszületésében, nyilván éppoly túlzás, mint a kamarilla korabeli vádaskodása, hogy ő vezette Ferenc Józsefet a magyaroknak tett engedmények tévútjára. Lélektanilag is megalapozatlan a feltevés, hogy a császár, aki a kötelességteljesítést kultusszá emelte, aki az isteni gondviselés által reá rótt küldetésnek érezte, hogy a Habsburg-ház hatalmát őrizze és gyarapítsa, döntő politikai lépésre szánja el magát csak azért, hogy asszonyi szeszélynek engedjen. Amikor 1866 elején Erzsébet kapcsolatba került a magyar politikával, a magyarokkal való kiegyezés ügye – mint láttuk – már jó úton járt. Mégis kétségtelen, hogy Sisi ekkor a magyarok iránti bizalomra kéri-buzdítja császári urát, s így a politika formáló tényezője lesz. „Sisi udvariasságával, mértéktartó tapintatával, magyartudásával jól segít engem” – írja a császár. De azért túlzás azt hinni, hogy Erzsébet Budán teljesen kigyógyult kedélybetegségéből. Itt is előfordul, hogy napokra szobájába zárkózik, nem akar embert látni, hogy a nagy bálok után összecsuklik, órákon át zokog vigasztalhatatlanul. Pedig a császárnak ekkor szüksége lett volna asszonyi támaszra, mert most valóban ő maga csinálta a politikát. Olyan mértékben avatkozott a bécsi kormány és a magyar országgyűlés konfliktusába (mégpedig nem feltétlenül kormányát támogatva), ahogyan csak ritkán tette. A magyar országgyűlés 1866 februárjában vitatta meg a Deák fogalmazta felirati javaslatot. A felirat a diplomát és a pátenst „érett megfontolás után” elutasította. Leszögezte, hogy a két birodalmi törvényt Magyarország létfeltételeivel nem lehet összhangba hozni. Az országgyűlésnek az a feladata, hogy az 1848-as törvények helyreállítása után módosítsa azok néhány lényeges pontját és megkoronázza Magyarország királyát. Mindenekelőtt azonban felelős magyar kormány kinevezésére és a megyék törvényes hatáskörének visszaállítására van szükség.

A képviselőházban még folyt a vita Deák felirati javaslatáról, amikor Belcredi a bécsi hivatalos lapban cikket közölt: még elemezni kell a feliratot, de annyi már most megállapítható, hogy a felelős kormány kinevezése és a megyék visszaállítása túlmegy a teljesíthetőség határain. „Ily módon a 48-as törvények előzetes, revízió nélküli helyreállítását… azon az alapon is kell elutasítanunk, ha csupán emlékezünk e törvények ismert következményeire.” A nyilatkozat nem volt szerencsés, az uralkodó elgondolásának sem felelt meg. Ferenc József úgy vélte, hogy az 1848-as törvények helyreállítását el kell utasítani ugyan, de más vonatkozásban nem kell elvi jellegű nyilatkozatot tenni. „…Sajnálkoznom kell a cikk miatt – írja Belcredinek ‒, amely hivatalos lapban jelent meg, s amely zavaróan hatott az itteni, kedvezően haladó kijózanodási folyamatra. Lehetséges, hogy már én is megfertőződtem a pesti levegőtől…” Belcredi nehéz helyzetbe került, s különösen azért, mert cikke nem egyszerűen taktikai baklövés volt. Sokaknak az a véleményük – írja Belcredi császári urának ‒, hogy nem szabad korai ellenállással megzavarni a tárgyalásokat. Elfelejtik azonban, hogy itt olyan követelésekről van szó, amelyekről nincs mit tárgyalni, amelyeket csak tagadni lehet. „A törekvés arra irányul, hogy modern liberális intézményekkel tiszta dualizmust hozzanak létre. És a magyarok újabban – nem eredménytelenül – kísérletet tesznek arra, hogy az itteni mértékadó lapokat megnyerjék ennek a követelésnek, s szembefordítsák velem, mint a dualizmus ismert ellenségével.” Nem holmi vigyázatlanságról volt tehát szó. S minthogy az uralkodó rosszallta minisztere sajtónyilatkozatát, számára nem maradt más hátra, minthogy felajánlja lemondását. Ferenc József helytelenítette Belcredi eljárását, de továbbra sem akart választani a mind egyértelműbben megfogalmazott alternatívák: „a modern liberális intézményekkel” ellátott „tiszta dualizmus” és Belcredi konzervatív politikája között. Ezért levelet, majd táviratot küldött Belcredinek, biztosította bizalmáról, Belcredi pedig engedelmeskedett ura parancsának: visszavonta lemondását. Az országgyűléshez intézett március 3-i uralkodói leirat Belcredi szellemében fogant. Az 1848-as törvények elismerése előtti revízióját követelte, „minthogy azok nem biztosítják a közös ügyek sikeres kezelését, s némely rendeletei egyenesen királyi jogainkba ütköznek”. Bármennyire megmerevedtek az álláspontok, kiéleződött a polémia Bécs és Pest között, nyílt ütközetre nem került sor. Március elején a

képviselőház bizottságot küldött ki a kiegyezés alapmunkálatainak, a „közös ügyi” javaslatnak a kidolgozására. S a bizottság sietve fejezte be munkáját, mert júniusban, amikor a javaslat közzétételére sor került, Ausztria már hadban állott. S Deák maga sürgette az országgyűlés elnapolását, mert félt annak radikalizálódásától. Königgrätz 1866 júniusában a két német nagyhatalom között évek óta érlelődő konfliktus robbant háborúvá. Bismarck porosz miniszterelnök hatalomra kerülése óta (1862) tarthatatlannak ítélte a porosz-osztrák együttes vezetést a Német Szövetség ügyeiben. Ausztria kizárásával akarta újjászervezni a német államok szövetségét és megteremteni az egységes Németországot. Meggyőződéssel vallotta, hogy ez csak egy Ausztria ellen folytatott háborúval, a felette aratott katonai győzelem útján valósítható meg. Ausztria 1863-ban tett utoljára kezdeményező lépést a németkérdésben, azóta Bismarck diktált. 1866. február 28-án a porosz koronatanácsban, amelyen a katonai vezetők is részt vettek, a miniszterelnök arról beszélt, hogy „Poroszország az egyetlen életképes alkotás, amely a régi német birodalom romjaiból megmaradt, s ezért az a hivatása, hogy Németország élére álljon. Ausztria puszta féltékenységből mindig is küzdött Poroszország természetes és jogos törekvése ellen; irigyelte Poroszországot, pedig maga képtelen a vezető szerepre.” Noha a nevezetes tanácskozás csak feltételekkel és fenntartásokkal fogadta el Bismarck koncepcióját, a miniszterelnök nagy energiával látott a háború diplomáciai előkészítéséhez; Franciaország és Oroszország semlegesítésén, a német középállamok megnyerésén fáradozott. Április 8-án szerződést kötött Itáliával. Az Olasz Királyság kötelezte magát, hogy porosz-osztrák háború esetén hadat üzen Ausztriának. A szerződés három hónapra szólt, és függővé tette Itáliát a porosz háborús elhatározástól, de egyben Porosz-országot is kötelezte arra, hogy legkésőbb július elején támadjon. Ausztria nem készült a háborúra. Talán félre is értette a porosz politikát. Mensdorff külügyminiszter 1866 februárjában még tartott Bismarck bukásától (aminek volt bizonyos realitása), mert úgy gondolta, hogy egy új, liberális porosz kabinet veszélyesebb lenne a konzervatív Ausztria számára, mint Bismarck kormánya. De a legnagyobb baj nem a porosz viszonyok helytelen megítélésében rejlett. Ausztriát megoldatlan belső gondjai, a magyarkérdés és a katasztrofális pénzügyi helyzet

képtelenné tették arra, hogy háborút indítson németországbeli vezető szerepéért. Az osztrák politikai vezetés és maga a császár is volt annyira józan, hogy nem ringatta magát megalapozatlan ábrándokban. Amikor a minisztertanács februárban Porosz-ország fenyegető magatartásáról tárgyalt, a császár azt mondta: „A háborús előkészületeket egyelőre abba kell hagyni, és továbbra is diplomáciai úton kell képviselni az ország becsületét, méltóságát és érdekeit.” – Vagy ez volt az ábránd? Áprilisban aztán a minisztertanács mégis bizonyos háborús előkészületeket határozott el, májusban pedig a császár kijelentette, hogy a háború elkerülhetetlen. Ekkor kezdik a civil életet a háborús követelményeknek megfelelően átszervezni (a vasút, a távirda katonai fennhatóság alá kerül stb.). Június 11-én a Monarchia titkos szerződést köt Franciaországgal. Ferenc József megállapodik III. Napóleonnal, hogy Franciaország semlegessége esetén átadja neki Velencét, mégpedig Ausztria győzelme esetén is. A történeti irodalom sokáig úgy értékelte, hogy a franciákkal kötött megállapodás az osztrák diplomácia kétségbeesett elhatározása volt, s az önbizalom teljes hiányát tükrözte. Újabban éppen ellenkezőleg ítélik meg: Ausztria végre konstruktív lépést tett; Velencéről lemondva a nemzeti elvet ismerte el, amire Ausztriának egy győzelem esetén éppannyira szüksége lett volna, mint a végül is bekövetkezett vereségben. 1866. június 14-én kitört a háború. S alig három hét múlva, július 3-án Königgrätznél a porosz ütegek húszperces tüzében 279 osztrák tiszt és tízezer közlegény esett el vagy sebesült meg súlyosan. A történészek hajlamosak arra, hogy egy eseményt utólagosan szükségszerűnek, eleve bizonyosnak lássanak. Pedig akkor, 1866 nyarán Ausztria katasztrofális königgrätzi veresége egész Európának meglepetést okozott. A július eleji nyári hőségben az udvar nagy része már kiköltözött Schönbrunnba. A császár azonban a városban maradt, a Burgban várta a híreket. Ez alkalommal a császárné is vele tartott. Este hét órakor érkezett a távirat: „Csata Königgrätznél. A sereget megverték. Menekülés az erődítés felé abban a veszedelemben, hogy ott bekenhetünk.” A császár Erzsébetet küldte anyjához, mondja meg, hogy rosszul állnak a dolgok az északi fronton. Amikor Zsófia Ferenc József dolgozószobájába lépett, nyugodtnak találta. Mereven ült íróasztala

mellett, tehetetlenül, letaglózva. „Az Isten szegény fiamat választotta kikémlelhetetlen bölcsességében arra, hogy minden fájdalmat, minden szenvedést, minden megcsalatkozást kipróbáljon.” (Zsófia naplóbejegyzése júl. 3-án.) Ferenc József késő este katonai díszegyenruhát öltött, János szász királyt kellett fogadnia. Éjjel 2.45-kor futott be a szerelvény a szász királlyal és külügyminiszterével, Friedrich Ferdinand Beust báróval. A Nordbahnhof kivilágítva, virágerdőben, vörös kókuszszőnyeggel fogadta a magas vendégeket: a protokoll kifogástalanul működött. A két fejedelemnek a történtek után nem sok mondanivalója volt egymás számára. Dermedt csendben kocsiztak a pályaudvartól a Burgig vezető úton, végig a kihalt városban. A porosz csapatok közben megindultak Pozsony és Bécs irányába. A városban kitört a pánik. Az emberek csomagoltak. A Kahlenbergről figyelték, feltűnnek-e a poroszok a város határában. Néhány nap múlva megérkeztek az első sebesültszállítmányok az északi frontról és a kétségbeesett beszámolók a szörnyű pusztulásról. Az új Hofburg előtti hatalmas téren az aspemi győző, Károly főherceg lovas szobránál, aki „Németország becsületéért harcolt”, most „Vivat Maximiliant” kiált a nép, ami annyit tesz, le Ferenc József császárral; „Jöjjenek a poroszok, aranyhidat építünk nekik”. Ebben a megalázó pillanatban nem lehetett békét kérni. A kormány úgy határozott, hogy a lakosság patriotizmusára apellál, és szabadcsapatokat szervez, népfelkelést hirdet. Még jobb is – hangzik a minisztertanácsi indoklás – ezekben a bizonytalan napokban megszabadítani a császárvárost a nincstelenek hadától. Csakhogy a császári felhívás általában visszhangtalan maradt; csupán a távoli Tirolban gyülekeztek a császári zászló alá a mindig patrióta osztrák alattvalók. Becsben a hangulat a mélypontra zuhant. A Nemzeti Bank készleteit Budára és Komáromba indították. A Schatzkammer meg az udvari könyvtár legértékesebb darabjait, a régi nyomtatványokat csomagolták. A császárné most megérezte és megértette, hogy a birodalom - az ő életében – a legsúlyosabb válságot éli át. Vállalta szerepét. Ehhez hozzátartozott a porosz elől a „hűséges Magyarországra” menekülő anya érzelmes nyilvános búcsúja; a pályaudvaron kezet csókolt a császárnak. Császárné volt, ha a jövőről, gyermekeiről akart gondoskodni, a trón tekintélyét kellett óvnia. Magyarországon a politikai vezetők és a nép szívesen fogadta a menekülő Erzsébetet s a gyermekeket, már a bajba jutottak iránt érzett

általános emberi részvétből is. „Gyávaságnak tartanám elfordulni a császárnétól most, mikor szerencsétlenségben van, miután elébe mentünk akkor, midőn a dynastia dolgai jól állottak” – mondotta Deák. De olyan hírek is terjedtek, hogy Magyarország hangulata naponként forradalmibbá válik. Kecskeméten az osztrák ellen harcolt olasz hadifoglyokat ezrek fogadják lelkesedéssel. Fejér megyében a nép kinyilatkoztatja, hogy inkább az erdőbe menekül és eltorlaszolja magát, mintsem értelmetlen harcba induljon a porosz ellen. Általános a hangulat, „ha még egyszer megverik az osztrákot, Magyarországban bizonyosak a kitörések”. Königgrätz után a győztes porosz sereg valóban megindul Ausztria belseje felé: Morvaországon keresztül Pozsony irányába. Annak is van realitása, hogy eljut az osztrák fővárosba. De közben utánpótlási gondjai támadnak, kolerajárvány üti fel fejét, és váratlanul fegyvernyugvást ajánl az osztrákoknak. Ehhez nyilván az is hozzájárul, hogy az osztrákok (Albrecht főherceg vezetésével) az olasz fronton Custozzánál győzelmet aratnak, s hogy III. Napóleon azonnal közvetíteni kezd a két német hatalom között, tartva Poroszország túlzott megerősödésétől. Hogy mi volt az oka Bismarck előzékenységének, annak, hogy Königgrätz után nem folytatta a háborút, s hogy talpalatnyi osztrák földre sem tartott igényt, máig eldöntetlen. Hogy már akkor, 1866-ban egy német-osztrák szövetség lebegett volna a szeme előtt – amint ezt emlékirataiban állítja? Kétségtelen, hogy tartania kellett francia beavatkozástól, és semmiképpen nem akarta tönkretenni Ausztriát. Július 23-án megkezdődtek a fegyverszüneti tárgyalások az ódon nikolsburgi kastélyban, amely eredetileg a Dietrichstein hercegeké volt, az idő tájt a Mensdorff család birtokolta. Az Északnémet Szövetség és Dél-Németország viszonya kérdésében alakult ki nagy vita. Ferenc József, bízva Franciaország támogatásában, megtilthatta, hogy a poroszok átlépjék a Majna vonalát Azt is sikerült elérnie, hogy leghűségesebb szövetségese, Szászország, bár az Északnémet Szövetség tagjaként, mégis megőrizhette integritását. Ausztria csak ezen eredmények után akceptálta Poroszország ÉszakNémetországbeli területi hódításait. A Habsburg-monarchiának 20 ezer tallér hadisarcot kellett fizetnie. A porosz-osztrák háború legdöntőbb következménye azonban számára az volt, hogy az augusztus 22én Prágában megkötött békeszerződés IV. cikkelye szerint: „Őfelsége Ausztria császára elismeri az eddigi Német Szövetség felbomlását, és

hozzájárul ahhoz, hogy Németország Ausztria részvétele nélkül alakuljon újjá.” A prágai béke a német és az egész európai történelem fordulópontja. Az 1815-ben létrejött Német Szövetség bomlott fel, a 19. század első felének európai rendje. A Habsburg-monarchia helye megváltozott Európában: Ferenc József nem német fejedelem többé és Ausztria nem német állam. A háború után Ausztria vezető köreiben akkora csalódottság és elkeseredés uralkodott a német szövetségesekkel szemben, hogy a Németországtól való elszakadást gyorsan elfogadták. Az osztrák minisztertanácson már két nappal a nikolsburgi tárgyalások megkezdése előtt a hadügyminiszter azt mondja, „hogy a Németországból való kivonulásunk követelésén nem fulladhatnak kudarcba a tárgyalások, mert a közvélemény már megbarátkozott ezzel a gondolattal”. Az igazságügy-miniszter pedig: A Német Szövetségért, amely túlélte önmagát, senki sem lelkesedik többé, minthogy Ausztria ebből a szövetségből sem 1848-ban, sem 1859-ben, sem most semmiféle hasznot nem húzott. De azt a felismerést vagy inkább azt a belátást, hogy a Német Szövetség nem használható Ausztria nemzetközi és belső hatalmi pozíciói védelmére, leghatározottabban a császár sorai tükrözik. Július 23-án (tehát azon a napon, amikor a fegyverszüneti tárgyalások megkezdődtek) írja anyjának, bízik abban, hogy a békefeltételek nem lesznek kedvezőtlenek, majd hozzáfűzi: „Németországból mindenképpen teljesen kilépünk, akár követelik ezt tőlünk, akár nem, s én ezt azon tapasztalatok után, amelyeket kedves német szövetségeseinkkel szereztünk, szerencsének tartom Ausztria számára.” A katonai katasztrófát valahogy el kellett fogadtatni a birodalommal, hiszen döbbenetes volt, hogy pár hét alatt megsemmisült „azon hadsereg, amelyet Ausztria büszkeségének, ereje központjának tartottak; azon támasz, amely az egykori államférfiak nézete szerint nélkülözhetővé tette a népek rokonszenvét, amelyért ezek annyit áldoztak, ami miatt az anyagi fejlődés lehetetlenné vált…” A közvélemény a mulasztások számonkérését követelte. Meg kellett találni tehát azt az embert, aki felelős volt Königgrätzért. Az egyeduralkodó vagy majdnem egyeduralkodó császárnak, aki a hadsereg főparancsnoka is volt, bűnbakot kellett találnia. Július 26-án a nikolsburgi fegyverszünet napján, amikor a katonai akciók befejeződtek, a custozzai győzőt, Albrecht főherceget nevezte ki az északi sereg

parancsnokának, s az eddigi főparancsnok, Benedek ellen katonai vizsgálatot rendelt el. A tábornokot a Wiener Neustadt-i katonai bíróság elé állították. Benedek a bíróság kérdéseire csak általánosságban válaszolt. Nem beszélt arról, hogy a fővezérséget akarata ellenére, császári parancsra vállalta el, hogy figyelmeztette a császárt, nem ismeri az északi hadszínteret, míg délen, ahol hosszú ideig állomásozott, hasznos szolgálatokat tehetne. (De Ferenc József azt a területet, amely könnyebb győzelmet ígért, a főhercegnek tartotta fenn.) És főleg arról nem szólt a vádlott, hogy július 1-jén táviratban kérte a legfelsőbb hadúrt, azonnal ajánljon békét az ellenségnek, „mert különben a katasztrófa elkerülhetetlen”. A katonai bíróság előtt minden felelősséget magára vállalt. Csak annyit kért, találkozhasson a császárral, akiért legjobb tudása szerint harcolt, akinek egy életen át abszolút engedelmességet fogadott, s akiért katonai és emberi becsületét megtépázni hagyta. De Ferenc József soha többé nem adott alkalmat a személyes találkozásra. „Elegem lett önmagamból és az egész világból – teljesen tisztában vagyok magammal, csak közben minden hitemet elveszítettem” – írta Königgrätz meghurcolt tábornoka… A kiegyezés Königgrätz a Habsburg-dinasztia és Ferenc József személyes katonai, politikai és erkölcsi veresége volt. De a Habsburg-monarchia fennmaradt. A soknemzetiségű közép-európai birodalom nagyhatalmi létét senki sem tagadta. A Monarchia egyik nemzete sem tett kísérletet arra, hogy a bevonuló ellenséggel keresse a szövetséget. A porosz főparancsnokságnak „A dicső cseh királyság lakóihoz” intézett kiáltványára a csehek hűségnyilatkozatot tettek a Habsburg-monarchia mellett. Az osztráknémetségnek tapasztalnia kellett, hogy Bismarck egyáltalán nem aggódik a Belcredi alatt háttérbe szorított „német testvérei” sorsáért. Néhány nappal Königgrätz után Ferenc József magához kérette Deákot, aki biztosította az uralkodót, hogy nemzete a vesztes háború után sem kíván többet, mint annak előtte. A Monarchia katonai, anyagi és belső politikai viszonyai tehát 1866 nyarán nem voltak kilátástalanok. A Monarchia békekötésre kényszerült, de önfeladásra nem. S a kényszerhelyzet, amely a belső átalakulást sürgette, valójában nem Königgrätznél született; a vereség csak elodázhatatlanná tette a változásokat.

A magyarok programja nem változott Königgrätz után. Deák és pártja azt vallotta mindenkor, hogy a magyarságnak a nemzetiségek és az orosz fenyegetéssel szemben szüksége van a Habsburgok oltalmára. Königgrätz előtt azt várta, hogy a porosz háborúban Ausztria győz majd. Úgy számított, hogy a Habsburg-monarchia nyugati tartományaival a megerősített Német Szövetség tagja lesz, s így nagyobb önállóságot kell engednie Magyarországnak. A porosz háború nem a várt eredménnyel zárult. Ausztria kiszorult a Német Szövetségből, s ez – a Deák párt elgondolásai szerint – nem növelte a magyarok irányában tett „engedmények” kilátásait. Éppen ezért nem látott okot vagy alapot arra, hogy tovább fokozza követeléseit. Königgrätz az osztrák németség számára nem egyszerűen háborús vereségnek, hanem sorsfordulónak számított. Kiszorult a Német Szövetségből, és a német hátterét veszített Monarchiában egyszerre csak egy lett a sok nemzet közül, ha gazdasági, politikai és kulturális javakban számarányánál jóval több jutott is neki. Ha Königgrätz előtt egyes osztrák-német liberális csoportok el is jutottak a felismeréshez, hogy az igazi alkotmányosság a birodalom két felében csak egyszerre teremthető meg, e hangoknak az osztrák politikában akkor alárendelt szerep jutott. A vesztes háború után a magyarokkal való kapcsolatkeresés új, a korábbinál erőteljesebb ösztönzést kapott. Az osztrák-németség most úgy érezte, meg kell erősítenie a birodalomban nemzeti pozícióit. Közeledését a magyarokhoz már nem elsősorban a két liberális, hanem a két „uralkodásra hivatott” nemzet egymásrautaltsága indokolta. Ám Ferenc József hallgatott. Legfeljebb anyjának írt őszinte kétségbeeséssel: „Még mindig csak rossz álomnak tűnik az, ahogy a sors üldözött bennünket. Reményeink néhány óra alatt szertefoszlottak, derék, szerencsétlen seregünk legjobb erői elpusztultak vagy megnyomorodtak… Ha ellenünk van az egész világ, és nincs egyetlen barátunk sem, kevés kilátásunk lehet a sikerre. De mindaddig védekeznünk kell, amíg ez csak lehetséges, mindvégig teljesíteni kötelességünket, hogy aztán becsülettel halhassunk meg.” 1866 októberében új embert hívott a bécsi külpolitika élére: Friedrich Ferdinand Beust bárót, az egykori szász külügyminisztert, akit a szász király az osztrák szövetségben viselt poroszellenes háború után Bismarck követelésére bocsátott el. Beust a német szövetségi reformpolitika képviselője volt. Azt a nézetet vallotta, hogy a német közép- és kisállamok, mint egy egység, mint a német, sőt az európai

politika önálló tényezője álljanak a két német nagyhatalom, Ausztria és Poroszország között. Beustot joggal tekintették a bismarcki egységtervek esküdt ellenségének. Osztrák meghívása néhány héttel azután, hogy szász hivatalától megvált, méltán keltett meglepetést. Beust nem ismerte Ausztria belső viszonyait. Nem voltak önálló elgondolásai a belső rendezés részkérdéseiről. De azt tudta, hogy a birodalom belső viszonyai nem állhatnak ellentétben majdani németországbeli terveivel-küldetésével. Ezért mondta, már az első minisztertanácson, amelyen részt vehetett: „Ausztriának az az érdeke, hogy a kormány politikája egész magatartása által, nevezetesen a német Lakossággal szemben is, hozzájáruljon ahhoz… [hogy a külföld] Ausztriára mint német államra tekinthessen.” „…a kormány egyszerre nem kedvezhet valamennyi nemzetnek. A jelen pillanatban, amikor a nemzetiségek törekvései annyira divergensek, amikor lehetetlen, hogy a kormány valamennyinek megfeleljen, akkor az a feladata, hogy azokra támaszkodjék, akiknek a legnagyobb életerejük van, egymáshoz szellemileg közel állnak, kölcsönös érdekeik közvetlenül érintkeznek, ti. a német és a magyar elemre.” Ha a háborút követő hetekben Ferenc József ingadozott a felkínált programok között: a bürokráciára és katonaságra támaszkodó vagy alkotmánnyal „megerősített” centralizáció, a Belcredi kínálta konzervatív, tartományokra építő, „nemzetek feletti” arisztokrata politika és a deáki dualista-alkotmányos megoldás között, most Beusttól az utóbbihoz kapott döntő érveket. Csak ezzel a politikával: a németekre és a magyarokra támaszkodó dualizmussal, a német és a magyar alkotmányos törekvéseket kielégítő politikával lehetett Ausztriát ismét nagyhatalommá tenni. Beust az első hetek bizonytalankodásai után december végén Pesten, majd januárban Bécsben megkezdte a konkrét kiegyezési tárgyalásokat. A magyar küldöttséget ekkor már nem Deák, hanem Andrássy vezette. Őt ajánlotta Deák az uralkodó figyelmébe, eleve elhárítva, hogy az alakuló magyar kormányban részt vállaljon. A tárgyalás alapját az országgyűlés kiküldött bizottságának közös ügyi javaslata jelentette, amelyen az uralkodó kívánságára jelentős módosításokat hajtottak végre. Deák ezeket a változásokat kedvetlenül fogadta. Az eredeti javaslatot pártja álláspontjának tekintette, amelynek védelmét vállalta az ellenzékkel szemben. 1866 novemberében ui. – amikor a háború miatt elnapolt országgyűlés ismét megkezdte munkáját – a Deák-párt

viszonylag határozott ellenzékkel találta magát szemben. A balközép (Tisza Kálmán pártja) helytelenítette Deák felfogását, hogy a nemzet Königgrätz után sem követel többet, mint követelt annak előtte. A szélsőbal érdemben bírálta a kiegyezési munkálatokat. December végén az utca is megmozdult: pesti munkások, diákok Kossuthot éltették. Deák politikus volt, azt kívánta, hogy a kiegyezés úgy menjen végbe, hogy vele az ország nagy része vagy legalábbis az országgyűlés többsége elégedett legyen. Mégis engedni kényszerült, már csak azért is, mert ez alkalommal szokatlanul gyors elhatározással az uralkodó tudomásul vette a bécsi megállapodásokat. 1867. február 17-én, miután Andrássy Gyula kiszemelt magyar miniszterelnök és leendő minisztertársai ígéretet tettek arra, hogy a bécsi módosításokat el fogják fogadtatni az országgyűléssel, Ferenc József kinevezte a második, parlamentnek felelős magyar kormányt. 1867 tavaszán került sor a kiegyezési törvények ország-gyűlési vitájára. Az alaphangot a kiegyezés hívei adták meg, de komoly óvások is elhangzottak. Május 29-én a törvényjavaslat részletes vitája lezárásakor 209 képviselő szavaz igennel, 89-en a közös ügyi javaslat ellen szavaznak, 83 képviselő tartózkodik a szavazástól. A Deák-párt győzelme tehát korántsem elsöprő. Ők és a konzervatívok védik a közös ügyes rendszert, a balközép és a belőle kivált szélsőbal ellene szól, míg a nemzetiségi képviselők, akik hiába várták az új törvényektől nemzeti követeléseik érvényesítését, jelentős számban tartózkodtak a szavazástól. A politikai küzdelmet egy pillanatra az ünnep békéje váltotta fel. 1867. június 8-án a budai Mátyás-templomban felcsendült Liszt Koronázási miséje, s Andrássy Gyula magyar miniszterelnök az esztergomi prímás, Simor János segédletével a felkent uralkodó fejére tette Szent István koronáját, majd megtörtént Erzsébet felkenése és megkoronázása. Ezután Andrássy az oltár elé lépve ősi szokás szerint harsányan kiáltotta: „Éljen a megkoronázott király!”

„Éljen a megkoronázott király” Az ünnepi gyülekezet visszhangozta az él jent. Harsogtak a trombiták, ropogtak az ágyúk, zengett a tedeum. A lovagkort idéző fényes pompával vonult a koronázó menet végig a városon. Az élen a főváros és a megyék bandériumai tüzes vérű paripákon, aztán a főrendűek, zászlókat vivő főurak, koronaőrök, országos jelvények vivői, keresztet hordozó püspökök, miniszterek. Mente és palást, selyem és bársony minden változata, aranyszövetek, különféle prémek medvétől hattyúig; kardok, fokosok, buzogányok. S aztán fehér ménen őfelsége Ferenc József Magyarország királya a koronával és Szent István palástjával, mellette érsekek, püspökök teljes egyházi ornátusban. A menet egész hosszában bámész tömeg csodálja a múltat idéző pompát. Volt valami groteszk a középkort idéző és a múltat feledtető ceremóniában. De a császár nem érezte ezt és megkísérelt a kibékülésnek személyes jelleget adni. „Mindazon ítéleteket – hangzik a

királyi kézirat ‒, melyek Magyarországnak, s társországainak bármely lakója ellen politikai vádak folytán vagy sajtóvétségek miatt e mai napig hozattak, úgyszintén a hasonló okokból elrendelt vizsgálatokat is, ezennel megszüntetjük. Az elítéltektől elkobzott javakat visszaadjuk, s mindazoknak, kik hasonló okok miatt még külföldön tartózkodnak, az országba leendő szabad visszatérést megengedjük.” S aztán Deák tanácsára, „ki polgári erényei és hazafiságánál fogva bírja a Mi és az ország bizalmát”, a koronázási ajándékként a nemzettől kapott ötvenezer aranyat „a volt honvédek árvái, özvegyei, munka- és keresetképtelenné vált rokkantjainak felsegélésére” ajánlja, hogy „a múlt szomorú eseményeinek nemcsak következményei megszüntessenek, de szenvedései is, amennyire tőlünk függ, enyhíttessenek.” Az ünnepi szertartást semmi sem zavarta, csak Kossuth haza küldött óvása: „Én e tényben (a kiegyezésben) a nemzet halálát látom, s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; …nem avégett, hogy vitatkozzam, hanem, hogy Isten, a Haza és az utókor nevében felszólítsalak… Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere.” Kossuth azt vallotta, hogy Magyarország összes népeinek boldogsága az ország függetlenségén múlik. Azt pedig csak fegyverek szerezhet vissza. Ezen az elvi állásfoglaláson túl kárhoztatta a közös ügyes rendszert, mint az ország jogainak önkéntes feladását, amelynek értelmében Magyarország lemond az állami önállóság legfontosabb elemeiről. A védelmi közösség olyan nemzetközi viszályokba és háborúkba sodorja az országot, amely saját érdekeivel és a szomszéd nemzetek iránti, az ország léte szempontjából fontos barátságos viszonnyal ellentétben áll. „A kiegyezés – mondotta Kossuth - a magyar elem konzervatív, reakcionárius és színleg liberális részének az osztrák-német szabadságot utáló részével szövetkezését jelenti a többi nemzetiségek és népfajok elnyomására.” Amikor Deák 1867 márciusában az országgyűlésen a kiegyezési javaslatot indokolta, egész beszéde, megvallva vagy megvallatlanul a Kossuthtal folytatott polémia volt. „Nem osztozom azon aggodalmakban – mondotta ‒, melyeket némelyek javaslatunk ellen felhoznak. Nem hiszem, hogy e javaslat életbe léptetése alkotmányos önállásunkat megsemmisítené; de hiszem azt, hogy alkotmányunk azon visszaállítása, amely javaslatunk elfogadásának reményében tettleg életbe léptetett, sokkal inkább megóvja nemzetünket a végsüllyedéstől, mint a bizonytalan eseményekre épített számítások…” Deák mindenkor elhatárolta magát egy esetleges forradalmi

megoldástól, de attól is, hogy a nemzetközi politikának a magyar függetlenség kivívása szempontjából kedvező alakulására várjanakszámítsanak. Reál politikusnak vallotta magát. Az erők józan mérlegelését, a „békés kiegyenlítést üdvösebbnek” tartotta, „mint oly politikát, mely bizonytalan ígéretek mellett várakozásra, további szenvedésre utalva, csupán véletlen eseményektől, talán forradalomtól s a birodalom szétbomlásától, külföldi segélytől, melynél bizonyosan nem a mi érdekünk volna a fő tekintet, melynek sem alakja, sem célja, sem haszna még tudva nincs, függesztené fel sorsunk jövendőjét… a kiegyenlítésnek azon módja, melyet én javaslok, alkotmányos szabadságunkat nem veszélyezteti, s hazánkra nézve sok tekintetben előnyös”.

Császár és Monarchiában

király

a

dualista

Uralkodása első két évtizedében Ferenc József a helyét kereste a forradalom utáni Habsburg-monarchiában: alkotmányt adott és alkotmányos ígéreteket tett, aztán egyeduralmat hirdetett. Az 1859. évi nagy megrázkódtatást követően ismét lépésről lépésre engedett népei alkotmányos követeléseinek. Ez a két évtized uralkodói és emberi autoritásának görcsös őrzésében telt el. A birodalom viszonyainak bizonytalansága olyannyira állandósította emberi bizonytalanságát, hogy az jellemét meghatározó tényezővé vált. Mert megközelíthetetlensége bizonytalansága lepléül szolgált. Egy embernek, akinek, annyira szüksége volt rendre, a megszabott keretekre, most két ország törvényei jelölték ki megtámadhatatlanul helyét a birodalomban. A kiegyezés osztrák parlamenti vitáján egy képviselő azzal védelmezte a közös ügyes rendszert: „A dualizmus be fogja bizonyítani, hogy lehetetlen lesz két alkotmányos szerkezetet megsemmisíteni, két alkotmányt abszolutizmussá alakítani és alkotmányos hatáskörüket, alkotmányos funkciójukat megszüntetni.” A két alkotmány azonban nemcsak a birodalom polgárai számára volt fontos, hanem a császárnak is. Helyét oly nagyon körülbástyázzák a törvényekkel, hogy végre uralkodói és emberi autoritását is biztonságban érezhette. Bár formálisan ellentmondásnak látszik, mégis azt mondhatjuk, hogy amikor 1867-ben birodalma mindkét felében: „a birodalmi tanácsban képviselt királyságokban és országokban” (ez volt a szűkebb Ausztria hivatalos elnevezése) éppúgy, mint a magyar korona országaiban esküt tett, hogy az országok alkotmányát megtartja, a maga uralkodói pozíciói is megerősödtek. A dualista Monarchia közjogi viszonyairól egykorúan és később jogászok és történészek tollából könyvtárnyi irodalom született. A századfordulón és később hol tudományos éleslátással, hol a pamfletirodalom szarkazmusával leplezték le, tették nevetségessé semmihez sem hasonlítható belső ellentmondásait, hogy azután az önálló Ausztria megszűnte (1938), majd a második világháború után a biztonság és harmónia rendszerét lássák benne. Hűtlenek lennénk azonban a józan, nagy távlatokat át nem látó és ezért azoktól

ösztönösen irtózó császár és király szelleméhez, ha 1867-ből túl messzire tekintenénk az időben előre. 1867-ben kompromisszum született az osztrákok (osztrák-németek) és a magyarok, illetve a birodalomban vezető szerepet játszó két nemzet uralkodó osztályai és a közös uralkodó között. És Ferenc József azért fogadta el a kölcsönös alkut, mert benne eszközt látott birodalmának konszolidálására, a birodalom nagyhatalmi helyzetének megőrzésére, visszaszerzésére. Elfogadta, hogy mindkét országban a parlamentnek felelős kormány vigye az ügyeket, hiszen az összbirodalom dolgaiban jószerével abszolút úr maradt. Ahhoz, hogy igazán értsük e talán túl elméletinek és éppen ezért üresnek tűnő megállapítást, vállalkoznunk kell arra, hogy a dualizmus koncepcióját, annak sajátos ellentmondásait felvázoljuk. Deák programja – mint láttuk – attól a pillanattól kezdve, hogy egyáltalán programot adhatott, az 1848-as alkotmány helyreállítása (az átalakulásnak megfelelő módosítással), és a felelős magyar kormány kinevezése volt, mert csak ez biztosíthatta az ország önállóságát. Az osztrák-német liberálisok programja, párttá szerveződésük pillanatától (1861-től) az alkotmányhűség, mert csak így őrizhették a februári pátenssel megteremtett német hegemóniát. Az alkotmányosság gondolata az 1867. évi kölcsönös alku alapeleme. Az alkotmányosság azonban a birodalom közös ügyeiben (külügy és a hadügy) eleve csak erős korlátokkal érvényesült. E területeken az uralkodó megőrizte hagyományos, a neoabszolutizmus korából és még korábbról öröklött előjogait. A hadsereg vezérlete, vezénylete és belszervezetének megszabása 1867 után is az uralkodó abszolút joga maradt. A birodalom külügyeit „a császári ház és a külügyek minisztere intézte”. Már a kifejezésben is benne volt, hogy a két dolog, a dinasztia ügyei és a birodalom külpolitikája szorosan összetartozik, hogy a külpolitika a dinasztia dolga.

A közös miniszterek értekezlete a császár és király elnökletével (a század végén) A császár az alkotmányban, mégpedig mindkét ország alkotmányában biztosított előjogaihoz mindvégig ragaszkodott. A dualizmus rendszerében azonban nemcsak az uralkodó hagyományos előjogai érvényesültek, abszolút hatalma magából az 1867-es intézményrendszerből is következett. Az uralkodó a végrehajtó hatalmat felelős miniszterein keresztül gyakorolja. Az ún. „közös minisztériumok” (a hadügy, a külügy és a pénzügy) felelőssége azonban igen kérdéses. A felelősség parlamenti felelősséget jelent, azt, hogy a parlament megvonhatja bizalmát az arra érdemtelenné váló minisztertől. Csakhogy a dualista Monarchiában nem volt olyan parlament, amelynek a közös miniszterek felelősséggel tartoztak volna. A közös ügyek parlamenti ellenőrzésére a kiegyezés egy sajátos intézményt, a

delegációt hívta életre. A két országgyűlésből kiküldött 60-60 tagú delegáció feladata sok vonatkozásban bizonytalan, a két országban egymástól eltérő volt. Az eltérés nem jogi pontatlanságból eredt, hanem abból, hogy a két országban eltérően értelmezték a közös ügyek fogalmát. Ausztriában a „közös ügy” „a közös minisztériumok”, „a közös hadsereg” – az egység kifejezése volt, kb. azt jelentette, hogy a „Reich”, a „birodalom” 1867 után ezekre a területekre szorult vissza. Magyarországon a közös miniszterekben, közös ügyek által összekapcsolt két állam meghatalmazottait látták. Nem ismerték el a két ország felett álló birodalom létét. Ebből következett, hogy nem ismertek közös kormányt mint testületet, csak közös minisztereket a közös ügyek vitelére, és főként nem ismertek birodalmi parlamentet, hanem helyette konstruálták a két országos parlamentből kiküldött delegáció intézményét. A delegációk egymástól külön üléseztek és egymással csak üzenetváltás útján érintkeztek. Funkciójuk a gyakorlatban az évi közös költségvetés megtárgyalására korlátolozódott. A delegáció nem lett a közös kormányzat parlamenti ellenőrző orgánuma, mint ahogyan az a polgári alkotmányosság szabályai szerint megkívántatott volna. Lehet vitatkozni az intézmény célszerű vagy káros voltáról, hogy egy birodalmi parlament abszorbeálta volna-e Magyarországot, amint attól Deákék tartottak. De kétségtelen, hogy a delegáció intézménye mindenképpen hozzájárult ahhoz, hogy a birodalom legfontosabb dolgaiban, a közös ügyekben csak nagyon áttételesen és korlátozottan érvényesült az alkotmányos ellenőrzés (ennek gyakorlati megvalósulásáról később még szólunk), még korlátozottabban, mint ahogy azt magával az uralkodóval kötött alku megkövetelte. Ferenc József ifjúkori világszemléletének két alapeleme volt: az abszolút hatalom és a birodalmi egység. Azt tanulta Metternichtől és Schwarzenbergtől, ifjúkora meghatározó mestereitől, hogy csak addig őrizheti meg az őseitől örökölt birodalmat, amíg az egységes birodalom egyeduralkodó császára marad. 1867 mindkét fogalmat relativizálta. Ez volt a legnagyobb cezúra Ferenc József életében. Megtanult engedni, megtanulta, hogy a politika kompromisszum, megtanulta, hogy politikai alapelveket tartósan csak módosítva lehet megőrizni. De erről már nem írt politikai esszét, mint húsz év előtt Metternich iskolájában, hanem íróasztalához ült és az aktákat olvasta. A magyar és az osztrák minisztériumok „legalázatosabb felterjesztéseit” meg a közösekét. A császári hivatalnokok egyetlen perc szünetet sem

engedtek meg maguknak, mintha észre sem vették volna, hogy közben megszületett a dualista Monarchia. A közös külügy- meg hadügyminisztériumokban még új nyomtatványokra sem futotta. A császár és király a közös minisztériumokban született iratok felzetén továbbra is a „Reichsministerium” titulust olvashatta. „Most még szorgalmasabban kell dolgoznom” – írta anyjának, amikor egyeduralkodó császár lett, s ezt ismételhette volna a dualista Monarchia alkotmányos uralkodója is. Mert ezentúl két országos és egy közös kormánytól áradt megállíthatatlan folyamatban az aktatömeg a császári hivatalokba: a kabinetirodába (Kabinettskanzlei) és Őfelsége katonai irodájába (Militärkanzlei Seiner Majestät). A császár és király kabinetirodája a közvetítő orgánum a miniszterek és az uralkodó között. Feladata, hogy a minisztereknek azokat a feliratait és javaslatait, amelyek uralkodói jóváhagyást igényeltek, eljuttassa az uralkodónak. Ez fantasztikus mennyiségű iratot jelentett. A császárnak ugyan nem kellett teljes terjedelmében elolvasnia az aktákat, mert a kabinetiroda számos hivatalnoka kizárólag azzal foglalkozott, hogy az uralkodó számára kivonatot készítsen belőlük, s másodrendű ügyekben csak ez került az uralkodó elé; maguk a miniszterek pedig mindenképpen mellékelték felterjesztéseikhez a „legmagasabb elhatározás” szövegét, a császárnak elég lett volna csak ezt elolvasnia. Mégis száz év múltán az akták közt kutató történész újra és újra megdöbben, hány ezer és ezer akta margóján áll a félreismerhetetlen, apróbetűs ceruzás megjegyzés: „nagyon helyes”, „úgy van”, „oho!”, „hihetetlen”, és a szövegben a gondos javítás: az elvétett betűk, a központozás korrekciója. – Ferenc József kiváló hivatalnok lett volna a maga kabinetirodájában, abszolút megbízható – nem véletlenül ezt tartotta tisztviselői legfőbb erényének. 1867 és 1918 között sok száz doboznyi iratot iktattak a kabinetirodában. Ez évente több ezer aktát jelentett. Ezek nagy részét a császár legalábbis a kezébe vette. Voltak itt az állam életét meghatározó iratok, de apró személyi ügyek is, hivatali előléptetések, nyugdíjemelési, kitüntetési kérelmek. Különös előszeretettel foglalkozott ilyesmivel, nem az emberekkel, hanem a róluk készült felterjesztésekkel. A század végére egyre lehetetlenebbé vált, hogy a növekvő aktamennyiséget az uralkodó maga lássa el. Hosszú győzködés után egyezett bele abba, hogy bizonyos harmadrangú dolgokat „Őfelsége felhatalmazásával” formulával valamelyik főherceg intézze el.

A Kabinettskanzlei ott működött a császár közelében a Burgban, igazgatója Adolf Carl Braun lovag, majd 1899-től a császár haláláig dr. Franz Schiessl lovag volt. Schiessl panaszkodott amiatt, hogy a kabinetiroda csak végrehajtó orgánum, a kül- és belpolitika dolgaiba nem avatkozhat. Ám a kabinetiroda főnöke naponta találkozott az uralkodóval, élénkebb, személyesebb kontaktusban volt vele, mint bármelyik minisztere, elképzelhetetlen, hogy megjegyzéseivel, gesztusaival, akár hallgatásaival ne hatott volna rá. Braunról tudjuk, hogy aktív részese volt az osztrák kormányalakítási tárgyalásoknak, hogy ő késztette a kegyvesztett minisztereket lemondásra. Schiessl is kapott hasonló megbízatásokat. Természetes, hogy ez a tájékozott, művelt, széles látókörű ember szerette volna hivatalát politikai tényezővé tenni, ami talán nem is lett volna káros. Hiszen aki bármilyen kapcsolatba került az uralkodóval, megjegyezte, mennyire nem lehetett vele másról, mint a reszortjába tartozó, eleve megszabott tárgyról beszélni. Az uralkodónak ez a merev fegyelme, elzárkózása információs bázisát a kelleténél szűkebbre szorította. Egy vas-útépítési tervről, egy iskolaalapításról, egy igazságszolgáltatási reformról egyetlen elgondolást ismert, az azt előterjesztő miniszterét. Politikusok, parlamenti vagy delegációs képviselők vagy szakemberek nézeteiről alig tudott. Az udvari protokoll részletesen szabályozta ugyan a parlamenti és a delegációs ülésszakok kezdetén adott udvari fogadások és a „Hoftafel” (udvari ebédek) rendjét – de ezek éppoly formális találkozások voltak, mint a császári audenci-ák – ott érdemi beszélgetésre, eszmecserére nem került sor. A császár önkéntes és teljes izoláltságban élt, annak ellenére vagy éppen annak következtében, hogy napi 10-12 órát hivatali aktákból tanulmányozta az állam ügyeit. Többen úgy vélték és megkísérelték, hogy a kabinetirodán keresztül politikusokat, azok nézeteit (nem pusztán az aktuális ügyben egyedül kompetens miniszterét) csempésszék a császárhoz, de ezt rendszeressé tenni senkinek sem sikerült. A kabinetiroda egy osztrák és egy magyar szekcióra oszlott. Az osztrák szekcióban Ausztria valamennyi nemzetét képviselte hivatalnok, a magyar szekciónak is mindig akadt horvát és esetenként más nemzetiségű tisztviselője. A magyar osztályfőnök a gyakorlatban szélesebb jogkörrel rendelkezett, mint osztrák kollégája: a Magyarországot illető ügyeket önállóan dolgozta ki, a vonatkozó javaslatot személyesen terjesztette a király elé, míg ezt Ausztria vonatkozásában csak a kabinetiroda igazgatója tehette.

A századfordulóra a magyar osztályfőnökből a gyakorlatban a második kabinetirodai igazgató lett. A funkciót 1897-ig Pápay István, majd König Károly töltötte be, 1905-től Daruváry Géza volt a magyar osztályfőnök. A kabinetirodával párhuzamos intézmény, Őfelsége katonai irodája azokkal a katonai ügyekkel foglalkozott, amelyek uralkodói szentesítést igényeltek. Mivel a császár a legfőbb hadúr volt, és amellett a hadsereg ügyei minden másnál jobban érdekelték, a Militärkanzlei még több munkát adott neki, mint az egyébként nagyobb mennyiségű aktát produkáló, mert szélesebb illetékességi körű kabinet-iroda. A katonai irodát egy magas rangú tábornok vezette, aki egyben a császár főszárnysegéde címet is viselte. A nagy hatalmú Grünne töltötte be ezt a funkciót az 1850-es években, később Beck, 1882-től Bolfras. Alattuk kiterjedt hivatali apparátus szolgált. A katonai iroda ugyanúgy a Hofburgban működött, mint a kabinetiroda. Bár a császár kifogástalan hivatali elöljáró volt, udvarias, olyan ember, akinek nincsenek hangulatai és szeszélyei, mégsem volt könnyű katonai irodájában szolgálatot teljesíteni. Alkotmányos jogát, hogy ő a hadsereg főparancsnoka, úgy értelmezte, hogy a hadseregre vonatkozó döntéseket valóban neki kell meghoznia. Ezért apróságokba is beleavatkozott, amit más tárca vonatkozásában sohasem tett. Beck és Bolfras azonban kiválóan megfeleltek nagy tapintatot és körültekintést igénylő feladatuknak. Beck egyszerre tudott szerényen és előkelően viselkedni. Javaslatai rövidek, pontosak, áttekinthetőek voltak, és sohasem lépték át a lehetőségek határait. Bolfras szorgalmát csak a császáréhoz lehet hasonlítani, és pontosan tudta helyét a birodalomban. A század végén azt vallotta, hogy az ő irodája az egységes birodalom utolsó menedéke. A polgári és a katonai kabinetiroda vezetői az uralkodó legállandóbb munkatársai. Nincsenek kitéve a politikai küzdelmeknek és a politikai elhasználódásnak, mint a miniszterek. Egyetlen ember bizalmát kell megőrizniük. Szerepük nem oly látványos, mint a minisztereké, befolyásuk súlyát, minthogy kapcsolatuk a császárral személyesebb, közvetlenebb és intimebb, semhogy annak írásos nyomai maradtak volna, inkább csak feltételezhetjük.

A tanácsadók, és akik tanácsot adhattak volna „Császárunknak nincsen barátja, jelleme, egész lénye tiltja ezt. Elhagyatottan áll a csúcson, minden egyes szolgálójával a maga hivatali ügyeiről szól, de a beszélgetést aggodalmasan kerüli. Ezért tud olyan keveset az emberek gondolatairól és érzéseiről.” Fia, Rudolf mondja ezt a császárról. Magános volt, magánosan állt az öröklött és a maga építette magaslaton. De azért körülvették emberek, akiknek az volt a feladatuk, hogy „legalázatosabb” feliratot vagy emlékiratot intézzenek hozzá, tehát, hogy tanácsot adjanak neki: a közös miniszterek, a két miniszterelnök, a vezérkar főnöke és mások. A császár gondosan választotta ki őket azok közül, akik az övével rokon nézeteket vallottak. Ferenc József egy nagy hivatal élén állt, amelynek pontos, lelkiismeretes tisztviselőkre volt szüksége, nem tudósokra, nem politikusokra és nem pártvezérekre – általában nem egyéniségekre. Írják, hogy nem tűrte maga körül a tehetségeket. Ez így talán nem igaz. Ha az embereket tehetségük nem gátolta hivatali munkájukban, elviselte őket. Az évtizedek során akadtak körülötte ragyogó képességű emberek, a Tiszák, a két Andrássy, Kálnoky, Aehrenthal és mások. A császár biztonságra vágyott, ezért olyan embereket keresett, akik nem zavarják meg a dolgok rendjét. Andrássy büszke nyíltsága is terhes volt néha számára, de rendkívüli tekintélye hazájában és a nagyvilágban, s hogy hosszú időn keresztül sikereket hozott birodalmának, nélkülözhetetlenné tette. Tartott azoktól, akiknek túlzottan határozott elképzeléseik vagy politikai elveik voltak. Családjában sem szerette az ilyeneket (pl. a liberális Rainer főherceget), vezető politikusai között is kerülte. De a liberális „doktrinerekkel” szemben érzett ellenszenvében talán tett valami különbséget az osztrák-németek meg a magyarok között. Magyarország alkotmányos jogainak, különállásának védelme (ami a magyar liberálisok alapkövetelése volt) nem volt oly idegen számára – hiszen az ilyen igények a rendi korszakban is felmerültek ‒, ezzel a követeléssel a korábbi Habsburg-uralkodók is találkoztak. Talán ezért értette meg jobban Deákot, mint az osztrák liberális miniszterek politikai követeléseit. A „tüchtig”, alkalmazkodó hivatalnokokat szerette. Könnyű volt vele dolgozni. Különösen élete második felében mindenki dicsérte nyugodt,

megfontolt, logikusnak tetsző ítéleteit. Nem kellett meglepetésektől tartani, hogy valakit szeszélyből bizalmába fogad, s aztán ok nélkül kegyvesztetté tesz. Mindenkivel arról beszélt, ami rá tartozott és csak arról. „Szeretném én látni azt az embert, aki a császárt olyan témára vezeti, amit az el akar kerülni” – mondta egyik minisztere. Ez a merevség nagy segítséget adott ahhoz, hogy lavírozni tudjon a három kormány között. Ha nem akart dönteni, tudott úgy tárgyalni, hogy nem árulta el nézeteit, tartózkodása és hallgatása a pártatlanság látszatát keltette. Alkatilag nem volt kezdeményező és ezt később tudatos magatartássá fejlesztette. Egyre alkalmazkodóbb lett, tudomásul vette a történéseket anélkül, hogy a maga alapvető meggyőződését megváltoztatta volna. Nem valamifajta ideológiai alapra gondolunk, ilyennel nem rendelkezett, inkább ösztönös politikai világképre. Munkatársai biztonságban érezhették magukat, mert Ferenc József teljesen korrekt munkatárs volt. Udvari-politikai intrikák nem fértek hozzá. Jellemző, hogy a körülötte lévő asszonyok sem kíséreltek meg ilyesmit (Zsófiát kivéve). Nagyon ritkán volt bizalmas, s a bizalom sohasem jelentett meghitt beszélgetési-eszmecserét – akkor sem, ha kivételesen politikai vita után családi vagy társasági vonatkozásokra került szó. Különleges érzékkel tartott távolságot, minden pillanatban császár volt. Utánozhatatlan, magától értetődő uralkodói fölénnyel kínálta hellyel a hosszabb audienciára érkező minisztereket, s ha a referens befejezte mondókáját, a császár azonnal felállt és elhagyta az audenciatermet. Ritkán nyújtott kezet, csak rendkívüli alkalmakkor, elégedettsége, hálája kifejezéseként. A leghűségesebb alattvalók is nehezen viselték el, hogy felmentésük után a császár soha többé nem kérdezte véleményüket. Taaffe, aki tizennégy éven át volt Ausztria miniszterelnöke – s akiről alább még szólunk ‒, felmentése után súlyos beteg lett. Amikor felgyógyult, jelentkezett császáránál. Az uralkodó roppant kedves volt, érdeklődött hogyléte felől, de politikáról egyetlen szót sem ejtett. Taaffe kedvetlenül hagyta el az udvart, sokaknak panaszkodott. Félreértette helyzetét. Ő korábban valóban fontos szolgálatot teljesített az uralkodónak, s ezért az kedvelte, de minthogy nem tudott tovább szolgálni, letett róla. Így járt el másokkal is. És valószínűleg nem is értette volna Taaffe sértődöttségét, ha értesül róla. Minisztereitől ugyanazt az önmegtagadást, személyiségük háttérbe szorítását várta, ami őt magát jellemezte. S amire környezete –

amelynek egy része azért markáns személyiségekből állt, arisztokratákból vagy polgárokból, de mindenképpen független emberekből – nemigen mutattak hajlandóságot. A császár számára a maga személytelensége, egyéni voltának, érzelmeinek háttérbe szorítása, a „császár” intézményében való feloldódása, hogy „az uralkodói fenség foglalatává tudott válni” jól jött, ez tette lehetővé, hogy olyanokkal működjön együtt – politikai szükségből ‒, akiket nem szeretett : így például Kossuth fiával. Nem háládatlan elbocsátott alattvalói iránt, csak fontosabb számára a hűséges szolga, mint az ember. Háláját a maga módján fejezte ki: nem fukarkodott a kitüntetésekkel. Kipróbált hivatalnokaival megnyerően barátságosan érintkezett. Álljon itt egyetlen példa, egy levél, amelyet a kabinetiroda magyar igazgatójának írt – természetesen német nyelven ‒, annak betegsége alkalmával, saját kezűleg, kis alakú koronás levélpapírra: „Kedves Pápay, amint Önnek többször mondták, az volt a szándékom, hogy meglátogatom Önt, hogy még elutazásom előtt meggyőződjem hogylétéről, és hogy megnyugtassam, betegsége idején az ügyek, König hozzáértő kezében, rendben mennek. Minthogy azonban az orvosok még szigorú nyugalmat parancsoltak Önnek és azt, hogy kerüljön minden izgalmat, le kellett mondanom kívánságomról és az írásos utat választani arra, hogy nyomatékosan kérjem, óvja magát, ne gondoljon hivatali feladataira, hogy egészsége teljes helyreállta után, minél előbb ismét híven szolgálhasson engem.” Ha az utolsó szót, a korunkban divatosabb személytelen „üggyel” vagy „hivatallal” helyettesítenénk be (mármint hogy „híven szolgálhassa ismét az ügyet”), a levelet bármelyik 20. századi hivatalfőnök írhatta volna közeli beosztottjának. A Pápay-hagyatékban természetesen bekeretezve, üveg alatt található a dicső ereklye. Ferenc József szívélyes volt, érdeklődő, udvarias, a legkisebb cédula, utasítás is „kérelemmel” kezdődik – mert mindez a hivatal, a hivatali szolgálat része. Elképzelhetetlen lett volna viszont, hogy Ferenc József hivatalnoka a császár és király életében publikálja emlékiratait. A századelőn, amikor már a Burg környékéről sem lehetett elüldözni a minden lében kanál újságírókat, akik tárgyalásaikra vonatkozó kérdéseikkel árasztották el az audienciáról kilépő minisztereket, mindig ugyanazt a semmitmondó feleletet kapták: „Őfelsége a legjobb egészségnek örvend.”

Ferenc József fogadja miniszterét, Kossuth fiát Ferenc József életrajzírói rendre közölnek névsorokat a legfontosabb tanácsadókról. Bármilyen megfontoltan állítják is Össze a listákat, azok szükségképpen eléggé szubjektivek. A mienk is az, és nem is kíván mást, mint illusztrálni: ilyenek a császár és király tanácsadói, vagy még inkább: ilyenfajta kapcsolatot tartott fenn az uralkodó legfontosabb munkatársaival. Kézenfekvő, hogy mindenekelőtt a katonákról emlékezünk meg. És e vonatkozásban kell a legóvatosabbnak lennünk, mert hiszen katonai tanácsot nem szeretett kapni – a hadügyet a maga szakterületének tekintette. A régiek: Windischgrätz, Radetzky, Jelacic nem tanácsadók, ők cselekvő hadvezérek. A tanácsadó szerepét a korai időben és később is a nála tizenhárom évvel idősebb Albrecht főherceg töltötte be. Hogy milyen személyes érzelmekkel viseltetett

iránta, nehéz megmondani. A katonai természetű diplomáciai iratokra tett szokásos széljegyzetekből lehet kapcsolatukra következtetni és egy levélből, amit bizalmas barátnéjához írt a főherceg halálakor – ez korrekt és hűvös, nyoma sincs a személyes gyásznak. Nagyra értékelte őt, fontosnak tartotta, hogy Albrecht minden katonai vonatkozású belső és külső ügyről tudjon. Kikérte véleményét a jelentősebb politikai természetű dolgokban is. Bizonyos, hogy a főherceg konzervatív autoritárius felfogása hatott rá, és meghatározta a család konzervatív légkörét. Ezekről a dolgokról már írtunk más összefüggésben. Mindezt azonban forrásilag megragadni elég nehéz. Többet tudunk róla, és bizonyos értelemben jellemzőbb is BeckRzikowskival való kapcsolata. – Mert hiszen Albrechtet kapta, a főherceg már akkor számottevő befolyással rendelkezett, amikor Ferenc József trónra lépett, de Becket ő tette azzá, ami lett, és ez megszabta viszonyukat. Friedrich Beck-Rzikowski egy freiburgi sebészprofesszor fia, pontosan egyidős a császárral. Katonának készül, tizenhat esztendős korában kerül egy osztrák katonai iskolába. 1848-ban az olasz hadszíntéren tünteti ki magát, hadnagyként lép a császár katonai kabinetirodájába, 1867-től annak igazgatója, 3881-től 1906-ig a vezérkar főnöke. 25 esztendőn át, mint a vezérkar főnöke minden szerda délelőtt 11 órakor audiencián jelent meg a császárnál. Kitűnő munkatárs volt. Azt javasolta, azt támogatta, amit a császár mint katona maga is leghelyesebbnek tartott. Ő szervezte újjá 1867 után a hadsereget, az 1880-as években sikerül komolyan továbbfejlesztenie, amivel akkor a német szövetségesek elégedettek voltak. Személyes kapcsolat fűzte a mindenkori német vezérkari főnökökhöz. Komolyan készítette fel a sereget a háborúra, és nem akart semmiféle háborút. Állandóan foglalkozott az Itália, a Balkán és az Oroszország felől fenyegető katonai veszedelmekkel, évenként írta nagy beszámolóit a Monarchia ellenterveiről és közben erősítette a császár békevágyát. Akarta a megegyezést Oroszországgal. Éppúgy, mint ura, elvi alapon volt a három császár szövetségének, a konzervatív hatalmak szolidaritásának híve. Jó viszonyt tartott fenn Kálnoky külügyminiszterrel és meglehetősen jót utódával, Goluchowskival, de nem jutott volna eszébe, hogy a külügyekbe avatkozzon. Volt politikai nézete, ami ilyen szintű katonáknál már megengedhető. Abszolút konzervatív, a szigorú birodalmi egységpolitika híve. Nagy hibának tartotta a dualizmust, de az évek során – jobb híján – tudomásul

vette. 1903-ban, amikor a magyar ellenállás miatt egyre reménytelenebb lett a katonai létszámemelés, s a magyar parlament a szokott évi újonclétszámot sem szavazta meg, Beck azt mondta a császárnak: „mint korábban is, határozott intézkedésekkel kell rendet teremteni, egy-két gyalogos hadosztályt Magyarországra vezényelni, és esetleg egy időre felfüggeszteni az alkotmányt, hogy az egzaltált parlamenti politikusoknak a Monarchia ellen irányuló törekvéseit ismét helyes mederbe tereljük”. Erre Ferenc József inkább rezignáltan, mint ingerülten azt felelte, hogy neki már csak magas korára való tekintettel is kerülnie kell az összeütközéseket. Beck a magyarországi kormányzó liberális párt katonai követeléseit is sokallta, és 1903-ban nem örült Tisza István miniszterelnöki megbízatásának sem. 1905 augusztusában az ő hadműveleti irodájában dolgozták ki „Kriegsfall Ungarn”-t, Magyarország katonai megszállásának tervét arra az esetre, ha katonai engedmények nélkül nem sikerülne a parlamenti rendet helyreállítani az országban. Negyven évig élvezte a császár egyre növekvő bizalmát. Lassan valamennyi vezető katonai pozícióba az ő emberei kerültek. Ő ajánlotta Krieghammert és Pitreichet hadügyminiszternek, Bolfrast a katonai kabinetiroda élére, 1886-ban Eduard Paar grófot a császár főszárnysegédének, aki, éppúgy mint Bolfras, a császár élete végéig hivatalában maradt. Sokan latolgatták, minek köszönhető, hogy a császár sohasem vonta meg tőle bizalmát. Valószínűleg a császáréval rokon tulajdonságainak is. Fegyelmezett, nagy munkabírású, szorgalmas volt, mint ura. A karácsonyi szünetben is a tisztek minősítési lapjait olvasta és éppoly pontosan regisztrálta, naponta hánnyal végzett, ahogy a császár szokta. Simulékony volt, gyorsan alkalmazkodott a változó körülményekhez. Mondják, a császár azért kedvelte, mert nem mondott kellemetlen híreket neki. Néhányszor Beck maga is tett hasonló kijelentéseket. De hát csak ezzel nem lehet magyarázni sikerét. Talán Friedjungnak van igaza, aki azt írta, hogy Beck nem annyira a hadsereg dolgait, hanem a császárt tanulmányozta. Valóban jól ismerte az uralkodót, beleélte magát gondolat- és érzelemvilágába, ennek köszönhette, hogy sok mindent el tudott nála érni. Egyetlen év sem múlt el, hogy a császár ne hívta volna meg egypár napra Ischlbe, ahol a családi asztal vendége volt. 1900-ban az uralkodó kívánságára mint családtag vett részt a nagy születésnapi ünnepségen. Ez évben Ferenc József egyébként is elhalmozta kegyeivel. Elment

Beckné halálos ágyához, gyönyörű barokk írókészlettel ajándékozta meg az ugyancsak hetvenesztendős vezérkari főnököt. A legnagyobb ajándék azonban az volt, hogy az őszi hadgyakorlat alkalmával a teljes vezérkar előtt „öreg barátjának” titulálta. Mindenki felkapta a fejét. Még soha nem esett meg, hogy Ferenc József olyasvalakit, aki nem uralkodócsalád tagja, „barátjának” nevezett volna. – Hogy ezt Beck azzal hálálta meg, hogy teljes odaadással feloldódott a császár személyiségében, hogy megfogadta, semmilyen körülmények között nem hagyja cserben, egészen természetes. – Csak akkor vált meg hivatalától, amikor 1906-ban Ferenc Ferdinánd trónörökös egyre hangosabban követelte a katonai vezetés megfiatalítását, és a maga embereit hozta a császár öreg harcostársai helyébe. Miniszterei közül valószínűleg leginkább Eduard Taaffe grófot kedvelte. Schwarzenberggel annak idején más jellegű kapcsolatban állt. A herceg a tanítómestere, a császárnál három évvel fiatalabb Taaffe gyermekkori játszópajtása volt. Bizalmasának tekintette, s az 1860-as évektől vezető pozíciókba ültette. Miniszterelnök-helyettes abban a kormányban, amelynek a kiegyezést kell keresztülvinnie az osztrák parlamentben, honvédelmi miniszter, s mint ilyen, Andrássy kollégája, tartományfőnök, s 1879-től 1893-ig Ausztria miniszterelnöke. Nem nagy formátumú politikus, de érti a dolgát. Van kormányzási tapasztalata és mélyen konzervatív világnézete. Magát a császár végrehajtó hatalmának, császárminiszternek tekintette, és nevetségesnek tartotta a liberálisok parlamenti felelősségkomplexusát. Azt mondják, a császár azért szerette, mert megszokta őt, mert az övéhez hasonló nézeteket vallott, mert mint ura, ő is irtózott az elvi vitáktól, azoktól, akik minden lépésnél teóriákhoz kötik magukat, mert nem az eszmék, hanem a napi feladatok megoldása foglalkoztatta. Azt vallotta, hogy megingathatatlan politikai alapelveken nyugvó koncepciókkal Ausztriában nincsen mit kezdeni, ő csak „továbblavírozni” akar – és nem érezte kijelentése pejoratív mellékízét.

Taaffe, a „császárminiszter” 1879-ben, amikor a liberálisok választási vereséget szenvednek, Taaffe a konzervatív szláv pártokra és a klerikális németekre támaszkodva fogadtatja el a parlamenttel az okkupációt és szavaztatja meg Bosznia-Hercegovina megszállásának költségeit. S aztán tizennégy éven át tartja „jól temperált elégedetlenségben” az osztrák politikai erőket, vezeti kompromisszumról kompromisszumra a viszálykodó nemzeti pártokat, s vezeti le konzervatív reformokkal a társadalmi feszültségeket. Hosszú minisztersége bebizonyítja, hogy a dualizmus nem követeli feltétlenül a liberális kormányzást a birodalom mindkét

felében, hogy a dualizmus osztrák konzervatív politikával is fenntartható. Ez a legnagyobb tette a császár szemében. Taaffe kedélyes, könnyed ember, a császárt is gyakran jókedvre deríti. Reggel 9 és 10 között hálószobájában fogadja legközelebbi munkatársait, puha, bő flanelnadrágban és Garibaldi-ingben. Olyan kedélyes és lezser elmaradhatatlan mopszlija társaságában, amilyennek a poroszok gúnyolják a bécsieket. Pedig ereiben ír vér csordogált, elei a 17. században vándoroltak Ausztriába. S fiát, aki egy Csáky grófnővel kötött házasságából születik, csak 1914-ben törlik majd az angol felsőházból (amikor más Németországba meg Ausztriába vándorolt főrendeket is). De Taaffe osztrák volt – azaz nemzet feletti ‒, konzervatív, Habsburg-alattvaló. Csakis a császár szolgájának szerepét akarta játszani. Amikor utódát a lapokban dicsérték, Taaffe fölényesen mosolygott: ezt én másképpen csináltam. Magam rendeltem, hogy a sajtó támadjon, és aztán a császárhoz fordultam védelemért. Tudtam, nem szereti a sajtónépszerűséget. Az a véleménye, hogy minisztere értékét csak ő maga ítélheti meg. Barátja volt? – Egykor Edinek hívta, és később is tegeződött vele. Őt hívatta Rudolf halálakor, s az „ügyek intézése” előtt jelenlétében egy pillanatra átengedte magát a fájdalomnak, s talán a panasznak: „az vigasztalja, hogy most a császárné mellette van, hogy úgy viselkedik, mint egy jóságos angyal”. Taaffe halálakor (1895) egymondatnyi privát gyászt is juttatott neki: „Erős jellem, derék férfi, hűséges szolgáló és barát” volt. – És magának az önsajnálatot: „Egyre üresebb lesz a világ.” Ekkor kezdenek elmenni mellőle az emberek: Taaffe, Albrecht, aztán testvére, Károly Lajos. Ha Magyarországon akadt valaki, akiben egy életen át megbízott, az bizonyosan Fejérváry Géza tábornok. Régi, katonáskodó magyar nemesi család sarja, nagyapja ezredes, apja tábornok. Bár számos előkelő magyar családdal tartották a rokonságot, a magyar szó kikopott mindennapjaikból. Josefstadtban született, gyermekéveit Csehországban és Galíciában, apja állomáshelyein töltötte. Tizennégy évesen került a bécsújhelyi katonai akadémiára. Fiatalon lett vezérkari tiszt az ötvenes években, amikor a jó házból való, az udvar által szemmel tartott fiúk gyorsan jutottak előre. 1865-ben a császár maga mellé vette szárnysegédnek. Nem lett az uralkodó befolyásos tanácsadója, mint Beck, ő inkább a hűséges, mindenre kész szolgáló maradt. A császár kedvelte társaságát, őt vitte magával, amikor 1868ban meglátogatta a párizsi világkiállítást, és amikor Fejérváry nőül vette

a gazdag bécsi zsidólányt, Biedermann Saroltát, hamarosan nemességet adományozott az asszony családjának. Fejérváry, bár németes mellékízzel, de megtanulta már ősei nyelvét, amikor 1872-ben Szende Béla honvédelmi miniszter mellett államtitkárrá nevezték ki. Szende büszke volt 1848-as múltjára és elveire, Fejérváry amolyan királyi ellenőr szerepet töltött be mellette. S miután Szende nem volt katonai tehetség, Fejérváry hamarosan a fejére nőtt. A magyar politikai életben kezdetben idegenül mozgott, megtette, hogy nem fogadta a nála kihallgatásra jelentkező ellenzéki képviselőket. De aztán megmagyarázták neki, hogy a képviselőház nem kaszárnya. A parlamenti ellenzék támadásaira azért nyersen, sajátos humorral válaszolt, így a parlament jellegzetes figurájává, sajátos színfoltjává vált.

Fejérváry, a király magyarországi bizalmasa 1884-től csaknem húsz éven át volt honvédelmi miniszter, s bizonyára Ferenc József informátora a kormányok üléseiről és belső vitáiról, az ellenzék szemében a gyűlölt Bécs képviselője. Nemegyszer véres párbajban kellett megvédenie becsületét, amire hetvenévesen is szívesen vállalkozott.

Ferenc Józsefnek, aki azt mondta, ha még egyszer születne, huszárkadét szeretne lenni Bécsben, nagyon tetszettek az öreg katona hősködései. Mert hiszen a császár nem párbajozhat, helyette ránt kardot tábornoka, és helyette riposztozik katonás gorombán a parlamentben honvédelmi minisztere. – A császár elhalmozta őt kegyeivel: kifizette adósságát, külföldről orvost hívatott hozzá, amikor beteg lett. Állítólag már 1896-ban őt szerette volna kinevezni magyar miniszterelnöknek, de akkor azt a magyar politikai életet már jól ismerő Fejérváry nem vállalta. 1903-ban nyugalomba vonult, s Ferenc József kinevezte a bécsi magyar testőrség kapitányának. Ettől kezdve lett igazán gyakori látogatója patrónusának. Hamarosan elérte, hogy a magyar politikai válság megoldására kedvencét, a fiatal Tisza Istvánt nevezze ki a király miniszterelnöknek. Amikor aztán Tisza 1905-ben megbukott, a rossz tanács felelősségének tudata is részes lehetett abban, hogy a király óhajára elvállalta a róla, ill. darabont testőrségéről gúnyosan „darabontminisztériumnak” nevezett kormány elnökségét. Mikor a darabontkísérlet is megbukott, visszatért Becsbe. Nyilvános szerepet többé nem játszott, de feltételezhetően része lehetett Tisza újabb kormányra jutásában, s az sem lehet véletlen, hogy leánya férje, az inkább tehetségtelen, mint középszerű diplomata, Burián István előbb báró, majd közös pénzügyminiszter, a második Tisza-kormányban pedig a király személye körüli miniszter, vagyis Tisza bécsi összekötője lett. A háborút és veje külügyminiszterségét már nem érte meg: nyolcvanévesen halt meg a háborút megelőző tavaszon, csaknem három évvel előbb, mint a nála három évvel idősebb Ferenc József. Tisza Istvánt nem a király választotta tanácsadójának, mint Fejérváryt, Tisza ehhez túl markáns egyéniség volt, az ilyentől Ferenc József ösztönösen viszolygott. Tisza adódott – nem miniszterelnöknek (azzá természetesen a király nevezte ki), hanem tanácsadónak. Ő volt a 20. század elején az a magyar politikus, aki látta a Monarchiára és benne Magyarországra, ill. a magyar uralkodó osztályokra leselkedő veszedelmet, akinek határozott elgondolása volt a magyar állam és a magyar uralkodó osztályok integritásának védelmére. Ez a konok, elhivatott férfiú akkor lépett fel és kísérelte meg az öröklött dualista rendszert megreformálva megtartani, amikor Ferenc József ereje fogytán, rezignációval és mély pesszimizmussal tekintett a jövőbe. Tisza István 1861-ben született. Apja, Tisza Kálmán akkor a képviselőház alelnöke, majd másfél évtizeden át Magyarország

miniszterelnöke. 1897-ben száll a grófi cím nagybátyjáról, Tisza Lajosról apjára. Anyja is grófnő, régi rablólovagok leszármazottja. Tiszta István tizenhat éves korában külföldi tanulmányútra indul. Két szemesztert hallgat a berlini egyetemen. Ott van a balkáni viszonyokat újjárendező kongresszus idején, meg a kettős szövetség megkötésekor, amikor fél Európa Bismarckot csodálja. Hisz benne, hogy a szövetség a Monarchia és benne hazája biztonságát garantálja. Imponál neki Németország látványos fejlődése, az ott uralkodó erkölcsi szigor és fegyelem, a német professzorok pedantériája. Politikusnak készül, másként, mint a korban Magyarországon szokás volt. Nem a klub, a kaszinó társasági politizálására, hanem száraz és szenvedélytelen profi politikusnak. Korán kialakul felfogása: Magyarországnak szüksége van a Habsburg Monarchiára, a nagyhatalomra, annak katonai erejére. Úgy gondolja, hogy az ország a „nemzeti vívmányokat” hajszolva elveszíti a kiegyezés igazi értékét és hasznát. Amíg ragaszkodik a dinasztiával való szövetséghez, a közös hadsereg egységéhez, addig a magyar nemzet akadály nélkül fejlődhet, ha azonban lazítani akarja a kiegyezés kötelékét, oldani a közös hadsereg szerkezetét, akkor felbátorítja ellenségeit a birodalomban, újjáéleszti a dinasztia bizalmatlanságát és elveszíti megszerzett pozícióit. Amikor 1903-ban a kormányzó liberális párt ún. kilences bizottsága (amelynek ő is tagja) kidolgozza katonai programját, Tisza azt az álláspontot képviseli, hogy a koronával egyetértésben kell a közös hadsereg magyar részében a magyar szellemet fejleszteni, és nem szabad a hadsereg fejlesztésének gátat vetni. Hiszen már jóval az akut konfliktus kialakulása előtt (1889ben) azt vallja: „közéletünk legsötétebb vonása a szisztematikus agitáció, amely a hadsereget és a nemzetet ellenséges táborokra osztja… Háború előtt állunk, nekünk készen kell lennünk, mégpedig a békében kell készülnünk a háborúra. Ez nem lesz gyerekjáték. Könnyen történhet, hogy itt a magyar nemzet életéről és haláláról fognak dönteni.”

Tisza István Kétszer tesz esküt Ferenc Józsefnek: 1903-tól 1905-ig, majd 1913-tól 1917-ig az ország miniszterelnöke. Első küldetése nem sikerül, nem tudja megrendszabályozni a parlamentet és kereszülvinni az évek óta

húzódó katonai törvényt. Akciójába az 1867 óta töretlenül uralkodó pártja is belebukik. 1910-ben Nemzeti Munkapárt néven újjászervezi a liberális szabadelvű pártot, és meghirdeti a „Rend” jelszavát, az országra leselkedő „ezer veszéllyel szemben”. „Vissza kell szerezni a nemzet számára… a nemzeti erőgyűjtés biztos talaját”, s ennek az a feltétele, hogy az uralkodó és a nemzet között a teljes harmónia helyreálljon. Ezzel a programmal arat választási győzelmet. A király elégedett: „Régi óhajtásom, hogy a 67-es szabadelvű politika elégtételt kapjon. Örülök, hogy ez most a magyarországi választások során megtörtént. Bízom hozzá, hogy a magyar nemzet a jövőben is ragaszkodni fog Deák alkotásához.” Tisza a választások után az ország feltétlenül elismert tekintélye lesz. „Azzal nőtt az uralkodó osztályok többi kiemelkedő egyénisége fölé – írja modern monográfusa ‒, hogy felismerte a 67-es belpolitikai rendszert fenyegető veszélyeket. Felfigyelt az erősödő szocialista és demokratikus mozgalmakra, az osztrák és a magyar uralkodó osztályok növekvő ellentéteire, észrevette a Monarchia külpolitikai helyzetének megváltozását, gyengülését, a balkáni kis államok Monarchia-ellenes nemzeti mozgalmait. Látta a magyarországi nemzetiségi kérdés megoldatlanságát, nyugtalanította a materializmus, a szabadgondolkodás térhódítása…” – mindezzel szemben a „nemzeti munkát” – a politikai erők összefogását, a dinasztiával való békét, a dinasztia katonai és külpolitikájának támogatását követelte. 1912 tavaszán látszólag ártatlan konfliktus tört ki a magyar kormány és az uralkodó között. 1888 óta az elmaradt újonclétszám pótlására királyi parancsra ideiglenesen tényleges szolgálattételre lehetett behívni a póttartalékosokat. A kormány ekkor a törvény olyan értelmezését javasolta, amely korlátozta volna az uralkodó jogait. 1912. március 25én Ferenc József audienciára rendelte a magyar miniszterelnököt, és megfenyegette, ha nem vonja vissza a javaslatot, lemond trónjáról. A „legfelső kijelentés, ha valóra válna – mondotta a miniszterelnök az audienciát követő kormányülésen ‒, oly súlyos csapást jelentene, s oly kiszámíthatatlan következményekkel járna nemcsak Magyarországra, de az egész Monarchiára nézve is, hogy ilyen körülmények között pillanatnyi habozásnak sem lehet helye, s mindent el kell követni, hogy az ilyen végzetes fordulat veszedelme a Nemzettől és a Hazától elháríttassék”. A minisztertanács természetesen visszavonta a javaslatot. Három hónap múlva pedig Tisza István, a képviselőház elnöke, fegyveres erővel vezettette ki a parlamentből az obstruáló és

ellenszegülő képviselőket, és keresztülvitte az új véderőtörvényt, amelyet 1899 óta hiába próbáltak az egymást követő kormányok a házzal elfogadtatni. „Nehéz Tiszával, de soha nem fogok tőle megválni” – mondotta az agg uralkodó elégedetten, amikor befejeződött a furcsa színjáték, amelyben Ferenc József tőle szokatlan fegyverhez nyúlt: megzsarolta magyar kormányát. Hiszen tudta, mit jelent személye a birodalomban, s azt is, hogy magyar alattvalói mennyire tartanak a trónváltozástól. Bátran élhetett a lemondás végső fenyegetésével – de nem pusztán zsarolt. Egyre inkább foglalkoztatta a gondolat, hogy a dolgokat – ahogy miniszterei szokták, ha már nem tudják vállalni a felelősséget – abba lehet hagyni… Soha nem fogok Tiszától megválni, mondotta nemegyszer. Ez nem azt jelentette, hogy szerette, mint Becket, Taaffét vagy akár Fejérváryt. Tisztelte képességeit, fanatikus elszántságát, tetterejét és erős jellemét. „Minden tiszteletem Tiszáé, ő napjaink legtehetségesebb magyarja – majd hozzátette: De kérem, magyar, többet nem követelhetek tőle.” Ez nem az elismerés megszorítása, mint gyakran értelmezik, hanem annak tudomásulvétele, hogy Tiszának, a magyar politikusnak, magyar kötöttségei vannak. Ferenc József nem volt bölcs, de az évtizedek során politikai tapasztalatra tett szert. Megértette, hogy a dinasztiának csak az a magyar politikus lehet támasza, akit, mint a kiegyezésben biztosított jogok védelmezőjét, hazájában is elismernek. Ferenc József nem kereste a trón örököseiben támaszát. Miksát Mexikóba űzte, Rudolfot Prágába, majd Bécsbe a gyalogosokhoz, egy számára csaknem oly távoli világba, amilyen nagybátyjának Mexikó volt. Rudolf, mint minden főherceg, kisgyermekkorától önállóan élt, szüleitől elkülönült saját udvartartással. Tudta, hogy hétévesen anyja mentette meg Gondrecourttól, a teljes testi és lelki összeomlástól, hogy anyja vívta ki számára apja és az udvar ellenében, hogy sokoldalú polgári nevelést kapjon. Hálás volt ezért, és imádta anyját; talán nem is magát az anyát, hanem az illékony tüneményt, annak szépségét, szellemi vonzerejét, megfejthetetlenségét és elérhetetlenségét. Nyolcévesen Erzsébet oldalán van annak egyetlen politikailag aktív korszakában, a magyar kiegyezés előkészítésekor. Anyjával együtt lelkesedik Andrássyért, ám ez epizód. Erzsébet eltávolodik a politikától, fiától, az egész őt körülvevő valóságtól. Rudolf rajongani szeretne, de anyja, rajongása tárgya, soha sincsen a közelében. Öncélú passziói, világmegvetése, odaadó barátsága brit lovaglómesterével kiábrándítják a kamasz fiút.

Apját tisztelhette. Félénk fiúi engedelmességgel közeledett hozzá, „riadtan, bizonyos szorongással telve szerette, és mindenekelőtt tartott tőle” – írja Hamann. Apa és fia roppant távol éltek egymástól. Rendkívüli alkalmakkor találkoztak: karácsonykor, a császár születése napján nagyszámú udvartartással körülvéve; meghitt családi beszélgetések ilyen körülmények között nem alakulhattak ki. Idegenek maradtak egymás számára, s az összetartozás bénító tudata elfogódottá tette együttléteiket. Csak a vadászatról, a katonai élet mindennapjairól és a családi dolgokról, a protokollárisan regisztrálandó családi eseményekről: születésről, házasságkötésről, rokon udvaroknál tett látogatásokról ejtettek szót. Ferenc Józsefnek fogalma sem volt fia gondjairól, gondolatairól, életviteléről – és valószínűleg nem is vágyott rá, hogy azt közelebbről megismerje. Rudolfot tanítói egy új világba vezették. Arisztokrata- és egyházellenes, liberális schwarz-gelb-patriótát neveltek belőle. A szellemileg fogékony, és roppant érzékeny tizenéves ifjú annak a nagyosztrák liberalizmusnak a híve lesz, amelyet legrokonszenvesebb formában Adolf Fischof fejtett ki. Fischof, az Óbudáról Bécsbe szakadt zsidó orvospolitikus azon fáradozott, hogy olyan politikai átalakulást segítsen elő, amely a Monarchia német vezetése mellett nemzetei számára teljes egyenjogúságot biztosít, amelyben a polgári szabadságjogok maradéktalanul érvényesülnek, s a polgári és nemzeti szabadságjogok tartják össze a népeket. Rudolf vonzódik a Fischof-típusú, bizonyos értelemben a nemzetek felett álló, liberális értelmiségiek világához. Tanulni szeretne, nyilvános egyetemen diplomát szerezni – amit persze Ferenc József, mint rangjához méltatlant, nem enged. A neves közgazdásztól, Carl Mengertől tanul, Alfred Brehmmel, a zoológussal, a berlini állatkert igazgatójával beutazza a világot. Sokoldalú, művelt dilettáns lesz, s amikor 1884-ben a bécsi egyetem díszdoktorává avatja, tudja, a kitüntetés a főhercegnek szól, a trónörökösnek, és vágyakozó irigységgel gondol azokra, akik saját erejükből diplomát szereznek. A politika érdekli, de katona lesz, mert apja ezt kívánja, és ő meg akar felelni. 1880-ban egy gyalogos hadosztály vezérőrnagya, 1888-ban a gyalogság főfelügyelője. Apja nem készíti elő a rá váró feladatokra, nem ad lehetőséget arra, hogy cselekvési vágyát kielégítse. „Én, hivatalos részről, a legkevésbé informált emberek közé tartozom egész Ausztriában.” Menger hozza össze Rudolfot Moritz Szepsszel, a neves bécsi újságíróval, a liberális Neues Wiener Tagblatt szerkesztőjével, hogy a

trónörökös politikai információt szerezzen tőle. Szeps elegáns szalont tart fenn Bécsben, tudósok és művészek találkozóhelyét. Ő fogadtatja el a bécsiekkel Wagner muzsikáját (még mielőtt személyét a német nacionalisták kisajátították maguknak). Külföldi, főleg francia köztársaságpárti politikusok látogatják liechtensteinstrassei palotáját. És Rudolf, aki olyan udvarból jött, ahol 16 arisztokrata őst kell igazolni, ebben a körben, a galíciai zsidó újságíró szalonjában barátokra lel. Szeps és társasága alakítja világképét, erősíti liberális meggyőződését és becsvágyát, hogy önálló nézetei legyenek, hogy megkísérelje a lehetetlent, hogy tollával – persze álnéven – hasson az osztrák politikai életre. Ez a sajátos, titkos és titkolt emberi kapcsolat végletesen elidegeníti természetes környezetétől, a liberális intellektuelekkel való barátsága tökéletesen magányossá teszi. Szembefordul apja világával: Taafféval, Beckkel, Albrechttel, bár a konfliktust apjával elkerüli. Érett, politikailag aktív korszaka egyetlen évtizedre korlátozódik: a nyolcvanas évekre. Ez az a korszak, amikor a „nemzetek feletti” (az erőszakos német hegemóniát elutasító) összmonarchiai patriotizmus a feltörekvő német középrétegek számára már nem eléggé német, a szlávoknak túlzottan is az. A konzervatív arisztokrácia és a nacionalista középrétegek megbuktatják a német professzorok és hivatalnokok liberális rendszerét, jön a konzervatív Taaffe, Rudolf személyes ellenfele. Ekkor Rudolf a liberalizmus menedékét Magyarországban keresi, abban a magyar liberális nemzeti politikában, amelynek viszonya az összmonarchiához nagyon is ambivalens volt. Rudolf azonban úgy gondolja, hogy a magyarok szilárd támaszai a Monarchiának, mert nincsenek a birodalom határain kívül rokonaik és nemzeti aspirációik, mint a németeknek vagy a szlávoknak. „A konföderáció meséjében – amit 1849-ben és a következő időkben az emigráció a magyarok számára utolsó reménységnek, Bécs számára pedig fenyegetésnek talált ki – ma már senki sem hisz. Akkor (ti. 1849-ben) egy önálló Magyarország nem lett volna lehetséges, ma mégkevésbé.” Ha ui. a Monarchia összeomlana – véli Rudolf -, akkor a magyarországi nemzetiségek el akarnának szakadni. Ezt a magyarok jól tudják, és ezért a legszélsőségesebb magyar nacionalizmus sem igazán monarchiaellenes- Rudolf elítélte a dinasztiával szemben támasztott magyar nemzeti követeléseket, mindenekelőtt a katonai igényeket. Ebben a vonatkozásban Albrechttel értett egyet. De bízott a magyar liberális kormányban, mindenekelőtt Tisza Kálmán

liberalizmusában, és a dinasztia, a birodalom iránti lojalitásában. – A magyar politikai közvélemény is a nemzet barátját látta benne, „Rezső királyfit”, a jogait tiszteletben tartó legendás „ifjabb királyt”. Néhány nappal Rudolf halála után Andrássy Gyula Reuss bécsi német nagykövetnek azt mondta: régi magyar szokás, hogy a trónörökösnek még az uralkodó életében felajánlják a koronát és felesketik a magyar alkotmányra, ami a nemzeti jogok szempontjából garanciát jelent. Ferenc József esetében ez nem volt lehetséges, mert nagyon nyugtalan időben lett a trón várományosa, Rudolf esetében pedig nem volt szükséges, mert személye amúgy is abszolút biztonságot jelentett a magyar alkomány számára… Apjának azonban csak gondot okozott. Írásait, felfogását persze nem ismerte, és valószínűleg nem is értette volna, mert nem volt fogékony az övétől teljesen idegen nézetek iránt. Gondoskodott róla, hogy fia megfelelő asszonyhoz jusson. A huszonhárom éves Rudolf házasságot kötött II. Lipót belga király tizenhét éves leányával. „Megtaláltam, amit kerestem – írta a trónörökös Latournak ‒, Stefánia csinos, jó, értelmes és nagyon előkelő. Engedelmes leánya és alattvalója lesz a császárnak és jó osztrák hazafi.” Egy házassághoz ez talán nem elég. De Stefániát vonzotta a Habsburg-korona, és boldog volt, amikor császári apósa a karjába zárta. A laxenburgi fogadtatás azonban elkedvetlenítette. A kastély – amit kijelöltek számukra – rideg és barátságtalan volt, sehol egy szál virág, a szalonokban kevés a szőnyeg, a kárpit. A nászutasokat kényelmetlen ágy fogadja, és a hálószobában spanyolfal mögött háromlábú állványon fajansz mosdótál. (1881-ben vagyunk – polgárlakásokban már fürdőszobát építenek.) 1883-ban kislányuk születik, Erzsi, a császár kedvenc unokája. (A köztársasági Ausztriában majd egy szociáldemokrata néptanító felesége lesz.) De Rudolf házasságkötése után sem adja fel korábbi életét: nők, alkohol, és nagyon hamar, betegsége csillapítására, morfium. „Minden év öregebbé tesz – írja 30. születésnapján ‒, fáradtabbá, erőtlenebbé… A mindennapi munka, az állandó készenlét, a várakozás a nagy, sorsfordító időre felemészti alkotóerőmet.” 1888 őszén Stefánia kihallgatást kér a császártól. El akarja mondani, hogy aggódik uráért. Apósa kedvesen fogadja, mint máskor is, de amikor az érdemi témára tér, a császár elutasítja; csak képzelődsz, Rudolfnak semmi baja. Sápadt, mert fáradt, túl sokat van úton, túl nagy az ambíciója. Többet kell melletted maradnia, nem kell aggódnod – ezzel az audiencia véget ér. – Igaz, hogy Ferenc József helyezkedhetett

arra az álláspontra, hogy neki harmincéves korában más gondjai voltak: el kellett döntenie, mennyit engedjen népei alkotmányos követeléseinek. De a cselekvő apa értetlensége az általa tétlenségre ítélt fiúval szemben minden időben hamis attitűd. „Én egészen közel élek a dolgokhoz, de semmit sem tudok tenni, nem szabad hangosan beszélnem, azt mondanom, amit érzek, amit gondolok” – panaszkodik a trónörökös. Tényleg az volt a baja, hogy tehetségét, ambícióját nem tudta kiélni – és ezért Ferenc Józsefet terhelte a felelősség. 1888 karácsonya kivételesen meleg harmóniát hozott. Az udvarhölgyek, amikor a gyertyagyújtáshoz a szalonba léptek, összeölelkezve találták az anyát két fiatalabb gyermekével, Rudolffal és Mária Valériával. Erzsébet ez ünnepélyes pillanatban – karácsony volt, Erzsébet születésnapja és Valéria eljegyzése – Rudolf áldását kérte, és azt, hogy ha majd mindnyájan tőle függnek, legyen jó velük: „akkor Isten meg fog áldani Téged és boldogságot hoz majd Rád”. És megindultan megcsókolta Rudolf kezét – az anya a fiúét, a trónörökösét, aki majd meghatározza életüket, rendelkezik velük, ahogy most Ferenc József teszi. „És Rudolf egyszerűen és mélyen fogadalmat tett, megesküdött” írja Valéria. Ez volt az utolsó együttlét. Egy hónap múlva a súlyos, gyógyíthatatlan beteg, aki partnereire is csak betegséget hozhatott, mayerlingi vadászkastélyában főbe lőtte magát és kedvesét. – Az első hírek arról szóltak, hogy vadászaton baleset érte – Tisza is így informálta a magyar képviselőket, de aztán meg kellett vallani az igazságot.

Rudolf Stefániával, mellettük Ferenc József és Stefánia apja, Lipót belga király, előttük a két mama Rudolf nem vádolt senkit, apjától nem vett búcsút, mert önmagát méltatlannak tartotta erre. Valériának viszont azt írta: „Ha a papa egyszer lehunyja a szemét, Ausztriában nagyon kellemetlen lesz. Én pontosan tudom, hogy mi következik azután; ezért azt tanácsolom, hogy

vándorolj ki.” - „Mindent elveszítettem, amit bírtam a reményből és a hitből, melyet fiam jövőjébe vetettem – mondja a király a kondoleáló magyar miniszterelnöknek. – Immár nem maradt egyebem, mint a kötelességérzet…” Rudolf halála után a császár testvéröccse, Károly Lajos lett a trónörökös. A főherceg azonban, aki mindössze három évvel volt fiatalabb a császárnál, és aki egész életében visszavonultan élt, nem tartott igényt a koronára. A tragédia után azonnal lemondott, s így az ő fia, Ferenc Ferdinand. lett a trón várományosa. Lehet, hogy Ferenc Ferdinánd fiatalabb korában (1863-ban született) derűs és nyílt volt, de aztán csalódások, betegségek jöttek és ő megkeseredett, kiszámíthatatlan, szenvedélyes, hirtelen ember lett, csak ellenszenveiben maradt megingathatatlan. Gyűlölte öccsét, mert egészséges volt, boldog világfi, féltette tőle a koronát, gyűlölte azokat, akik korábban barátai voltak, s amíg ő Egyiptomban unatkozott, hogy tüdőbaját a „Monarchia javára” kúrálja, elhagyták, leírták, nem számoltak vele. De felépült, visszatért Bécsbe, és beleszeretett az öregedő, nem szép és nem gazdag Chotek Zsófia grófnőbe, s e vonzalom kiúttalannak látszó konfliktusba sodorta családjával. Zsófia grófnő főúri nemzetség sarja volt, de a Chotek nem tartozott azon családok közé, amellyel egy Habsburg házasságot köthetett: sem a ténylegesen uralkodó dinasztia tagjaival, sem az ún. mediatizált, vagyis az egykor uralkodott fejedelmi családokkal nem lehetett egy kategóriába sorolni. Ilyen helyzetben a trónörökös számára két megoldás kínálkozik: vagy rangjáról és főként a trónöröklési jogáról kell lemondania, vagy a házasságról. Ferenc Ferdinánd azonban mindkettőhöz ragaszkodott, és tizennégy hónapon át szívós harcot vívott házassága elfogadtatásáért. Megalázkodott a megvetett magyar és a nem sokra becsült német liberális miniszterek előtt, hogy támogatásukat megnyerje: „A folytonos izgalmak, a szívbeli gyötrődés, a hónapról hónapra kitolódó hosszú várakozás egészségemet és idegeimet már veszedelmesen megviselték… – panaszkodik Széll Kálmán magyar miniszterelnöknek. Biztosíthatom nagyméltóságodat, hogy az egész Monarchiára, különösen pedig az Ön hazájára a legelőnyösebb lesz, ha én ismét boldog, megelégedett és egészséges ember lehetek..„Lelki s erkölcsi erőm végső határáig jutottam – kiált Körberhez. – Excellenciád ismeri fizikai és pszichikai állapotomat, tudja, hogy szándékom megmásíthatatlan, hogy egyszerűen az életemről, az egzisztenciámról,

a jövőmről van szó.” A trónról nem mondhat le, mert az ellenkeznék az isteni joggal – írja Körbernek ‒, ha a császár ragaszkodik házassági tilalmához, akkor megvárja, amíg az meghal. Máskor azt írja, megőrül, öngyilkos lesz… 1900 nyarán Ferenc József végül hozzájárul a házasság-kötéshez. Június 28-án a Hofburg nagy ceremóniatermében Ferenc Ferdinand valamennyi főherceg, a császári ház minisztere, a két miniszterelnök, a bécsi érsek és a magyar hercegprímás jelenlétében megesküszik, hogy rangon aluli házasságából születendő gyermekei trónigényéről lemond. Egész testében reszketve ismétli az előtte mondott szöveget, és írja alá a magyar és német nyelvű nyilatkozatot. Három nap múltán oltár elé vezeti a szeretett grófnőt. A szertartáson sem a császár, sem öccse, Ottó (a majdani 1. Károly apja) nem jelenik meg – Ferenc Ferdinand még így is fél győzelmet aratott. A házasságot követően a császár többször emeli a grófnő rangját „Fürstin von Hohenberg”, 1909-ben „Herzogin von Hohenberg” lesz, ez utóbbival már „felség” megszólítás jár. Az asszony helyzete az udvarban mégis bizonytalan. Folytonos konfliktus forrása, hogy hová utazhat, milyen nyilvános eseményen vehet részt, hol kell ülnie az udvari asztalnál. A protokolláris gondok ellenére Ferenc Ferdinánd és Chotek Zsófia egymással kivételes szeretetben élnek. De a házasságkötés körüli huzavona egy életre megkeseríti a császár és a trónörökös kapcsolatát. 1900. január elsején egy családi ebéden az első pohár pezsgőt a császár egészségére ürítik. Pár pillanat múlva Ferenc József ismét feláll, és kedvesen, az akkor még egészen fiatal (13 esztendős) Károly főhercegre pillant: „a következő század a tiéd, munkám és gondjaim minden gyümölcsével”. E gesztus nem azt jelenti, hogy elvitatta volna Ferenc Ferdinand trónjogát, de azt igen, hogy ez a jog kedve ellenére való volt. Ferenc Ferdinánd évekig panaszkodik, hogy a híreket újságokból szerzi, hogy a császár nem hallgatja meg, hogy kevesebb információhoz jut, mint az utolsó háziszolga Schönbrunnban. De lassan feladatokat kap, mindenképpen sokkal inkább, mint annak idején Rudolf. És politikailag nem oly magányos, mint a császár fia. Rudolf politikai nézetei összeférhetetlenek voltak főhercegitrónörökösi státuszával. Barátai titkolt magánbarátok voltak. Ferenc Ferdinánd nem alakított ki koherens politikai koncepciót, de nézetei alapot adtak arra, hogy a fennálló rendszer ellenzékéből szerveződjék körülötte egy csoport; azokból, akiknek Ferenc József

birodalma túlzottan liberális volt, akik elégedetlenek voltak a két nemzet uralmán épülő alkotmányos dualizmussal. Konzervatív arisztokraták, radikális antiliberálisok, antiszemita katolikusok és olyan nemzetiségi politikusok, akik a német-magyar hegemónia felszámolásáért az ördöggel is szövetkeztek volna, alkották Ferenc Ferdinánd körét. 1908 végén az uralkodó beleegyezett abba, hogy a trónörökös egy katonai kabinetirodát hozzon létre, eléggé meghatározatlan feladatkörrel. Ferenc Ferdinánd ide rendelte a minisztereket, a magas rangú állami tisztviselőket, kezdetben csak azért, hogy információkat szerezzen tőlük, később, hogy rajtuk keresztül befolyásol ja az eseményeket. És ez a katonai iroda, amit Savoyai Jenő szép barokk palotájában, a Belvederében rendeztek be az akkori bécsi városszélen, lassan politikai központ lett. A miniszterek egyik szemükkel Schönbrunnra tekintettek, de a másikkal már a Belvederére. Körber egyenesen azt mondta, hogy ami birodalmunkban nemcsak két parlament, hanem két császár is van. A Belvederében készültek a trónváltozásra. Ferenc József tudta ezt, és természetesen irritálta a Belvedere tevékenysége. Még az is megesett, hogy egy félmondattal panaszkodott, hogy csökkent a jogköre, valami feladatra azt mondta, hát „ez még megmaradt nekem”. 1913-ban a császárt is utolérte Radetzky sorsa, legalábbis abban a vonatkozásban, hogy már nem tudott lóra ülni. Ekkor kinevezte a trónörököst a hadsereg főfelügyelőjének. Az uralkodó és a trónörökös között nyílt konfliktusra nem került sor. Ismét az történt, mint Rudolf idejében: a trónörökös a császár bizalmasait támadta: Aehrenthalt, Bolfrast. És Ferenc József nem szerette Ferenc Ferdinánd kreatúráit, de lassan tudomásul vette őket, rezignáltan mondta Conrad vezérkari főnökről, Krobatin hadügyminiszterről – ezek már nem az ő emberei. Ferenc Ferdinánd terve arra az időre, amíg az öreg császár él, az volt, hogy a birodalmi centralizációt erősítse, megőrizze a hadsereg egységét, a német szolgálati és vezényleti nyelvet. Trónra lépte után azonban gyökeres változást akart. Valószínűleg 1911-ből származik a „Program a trónváltozásra”. Ennek kifejezett célja, hogy felszámolja a dualizmust, a magyar korona önállóságát, Magyarország alkotmányos nemzeti jogait. Politikai jogokhoz akarta juttatni a magyarországi nemzetiségeket, mert feltételezte róluk, hogy a magyar uralkodó osztályokkal szemben fel lehet használni őket a birodalmi egység megteremtésére.

Ferenc József és Ferenc Ferdinánd Budapesten, 1914 Ferenc Ferdinánd programja részletekben kialakulatlan és bizonytalan volt, egy sor önellentmondást tartalmazott. De konstans elem benne a magyar különállás, a magyar alkotmányos jogok iránti ellenszenv. Ebben a vonatkozásban felfogása alapvetően különbözik a királyétól. Már 1895-ben bírálja őt: „A mi felséges urunk sajnos abban a hiedelemben él, hogy egy alkotmányos uralkodónak nem lehet

akarata, hogy mindig azt kell csinálnia, amit kívánnak tőle, amit a miniszter urak elébe tesznek.” Itt nem arról van szó, hogy a magyar történeti jogoktól félti a birodalom egységét, hanem a magyarokkal, mint nemzettel áll szemben. „Ún. »rendes magyar« egyáltalán nem létezik – mondja 1904-ben. – Minden magyar, legyen miniszter, herceg, bíboros, polgár, paraszt, zsellér vagy háziszolga, mind forradalmár és gazfickó. (A bíboros persze gazfickó nem lehet – helyesbít a bigott katolikus főherceg ‒, de republikánus igen.)” Ferenc Ferdinánd ismételten kijelentette, hogy a korona hatalmát a „szabadalmazott felségáruló magyarokkal” szemben, akár az alkotmány felszámolásával, katonai erőszakkal is megvédelmezi. A személytelen, lehiggadt, konfliktuskerülő Ferenc Józseffel szemben Ferenc Ferdinánd provokatív handabandázó: „ceterum censeo, Magyarien esse delandam”. Patologikus ellenszenvet tanúsított a koalíciós kormány miniszterei iránt – akik bizonyos „nemzeti vívmányokat” akartak. De gyűlölte Tiszát is. Nem értette meg, amit az öreg császár jól tudott, hogy a Tisza-típusú magyar politikusokkal, bármilyen nehéz, éppen a korona hatalma érdekében együtt kell működni. A trónörökös szenvedélyes vagdalkozása, amely annyiban volt modern, hogy irracionális gyűlölködésével a 20. század későbbi évtizedeit idézte, tartalmában azonban kimondottan konzervatív volt, egyáltalán nem állt közel Ferenc József felfogásához. A császár nem szerette a trónörökös nagyzoló pöffeszkedését, hivalkodó pátoszát, szertelenségét, egész politikai stílusát. Ferenc Józsefet sem fűzte személyes vonzalom minisztereihez, azokhoz az emberekhez, akikkel együtt kellett működnie, de ahogyan rokonszenvének visszafogottan adott hangot, az is ritkán fordult elő, hogy valakit lekezelt vagy valakiről elitélően nyilatkozott volna. Ferenc Ferdinánd hihetetlenül intoleráns volt, és minősíthetetlenül nyilatkozott azokról, akik nem értetlek egyet vele. A császárban újra és újra megütközést kellett a trónörökös stílusa és ellenszenvet, hogy folytonosan megpróbált a dolgokba avatkozni. „Er hat schon wieder hingearbeitet” – (Már megint beleütötte az orrát) – panaszkodott egyre gyakrabban. A feszültség állandósult. Ferenc Ferdinand ideges nyugtalanságot keltett maga körül minden audiencia előtt, a császár szorongó rosszkedvvel tekintett unokaöccse látogatása elé, és örült, amikor az távozott. Állítólag olyasmit is mondott volna, hogy már fáradt, lemondana, „de e veszélyes őrült javára soha”.

A nyolcvannégy éves aggastyán tudta, hogy Szarajevó maga a vég. Kétségbeesett mozdulatlanságba dermedt a hír hallatára, szótlanul nézett maga elé. Aztán felsóhajtott: „A Mindenható helyrehozta azt a rendet, amit én sajnos nem tudtam fenntartani.” (A trónörökös házasságára utalt.) Egy másik verzió szerint az első döbbenet után mintha megkönnyebbült volna: „Igen, ez borzasztó, de Károly mégiscsak kedves ember.”

A császár és király mindennapjai Ferenc József nemcsak a birodalom, az állam első embere, hanem egyben a Habsburg-ház, a Habsburg-udvar feje is. A bécsi állami nyomdában évente közreadják a „Hof- und Staatshandbuchot” (az udvari és állami kézikönyvet), azt a vaskos almanachot, amelyben az udvari és .illami tisztségek viselőit sorolják fel; Ferenc József udvari és állami szolgáit. Az udvari gépezet élén az első főudvarmester áll. Ő az udvari protokoll legjobb ismerője és őrzője, a legfőbb ceremóniamester, emellett az ő fennhatósága alá tartoznak az udvari istállók, és a maga nemében Európában egyedülálló udvari kocsigyűjtemény. (Ezt az utolsó években egy pár automobillal egészítik ki, ám az öreg császár a kényelmetlen pöfögő járművel már sohasem barátkozik meg.) Az udvar és a művészet kapcsolatát a főkamarás ápolja. Ő gondozza a császári ház tulajdonában lévő értékes gyűjteményeket, és a Burgtheatert, amelyet a császári magánvagyonból tartanak fenn. Az Obersthofmarschall (a legfőbb udvari marsall) tisztsége mutatja a legszembetűnőbben, hogy az udvari állások a feudális korban gyökereznek. Az udvari marsall a büntető hatalmat gyakorolja a császári ház tagjai felett, mert őket nem lehet közönséges bíróság elé állítani. Míg az állami szolgálatban lassan érezhető a birodalom társadalmi átalakulása, a polgárosodás, az uralkodó közvetlen és személyes szolgálatában álló magas udvari méltóságok mindvégig az arisztokráciából kerülnek ki, a 15. században alapított aranygyap

Ferenc József megérkezése Gödöllőre, 1910 [200. oldal hiányzik.] külföldi hatalmak képviselőinek. A „közönséges” udvari ebéden hazai minisztereket és más előkelőségeket láttak vendégül, parlamenti és delegációs képviselőket, rendszerint az ülésszak megnyitása alkalmából. Apponyi Albert panaszkodott amiatt, hogy ellenzéki képviselők csak ilyenkor kaptak udvari meghívást. A koronás aranyszegélyes meghívón (magyar arisztokrata családok levéltárában gyakran találunk ilyeneket) minden tudnivaló megtalálható; hogy milyen ruhában kell megjelenni (az uraknak, ha nem voltak katonák, rendszerint frakkban, a rendjelekkel, a hölgyeknek kivágott ruhában, ékszerekkel), ki hol ül, hiszen nem téblábolhat a vendég ötvenedmagával a terített asztal körül. Olajozottan ment itt minden. A tizenkét vagy többfogásos ebédet egyetlen óra alatt szolgálták fel. A vendégek csendben beszélgettek közvetlen szomszédjukkal, az uralkodó is legfeljebb a mellette ülővel. És ha befejezte és felállt, akkor természetesen mindenki követte a szomszéd terembe, ahol a kávét, a likőrt, a cigarettát és a szivart kínálták. Az uralkodó ilyenkor cerclet tartott: körbejárva meg-megszólította a meghívottakat. lschlben és főként Gödöllőn egy kicsit kedélyesebben mentek a dolgok. Igaz, itt kisebb és intimebb társaság gyűlt egybe, s a nyitott kandalló előtt, amelyben ropogott a tűz, a király sokszor egy órát is elüldögélt a

társaságban beszélgetve. Különösen az év első hónapjaiban adnak gyakran udvari ebédet a két fővárosban, s a farsangi szezonban legalább egy-egy udvari bált Bécsben és Budán is. Azt gondolhatnánk, hogy a „családi” ebédek kötetlenebbek voltak. Ám az udvarhölgyek bőségesen publikált leveleiből éppen az ellenkezője derül ki. A főhercegeket Ferenc József meghatározott ünnepek alkalmával évente egyszer-kétszer látta vendégül, egyébként családi vagy társasági kapcsolatot nem tartott velük. Állítólag az ilyen ebédek után volt a legnagyobb forgalom a Sachernél, az ötvenperces „Hofdiner” után az. urak és hölgyek itt csillapították étvágyukat és felborzolt idegeiket. A főhercegek persze inkább csak a „Ház” tagjai voltak, a család szűkebb fogalom: Erzsébet és Zsófia alkották (Zsófia 1872-ben halt meg), aztán a gyerekek: Gizella (1856), aki 1873-ban Lipót bajor herceg felesége lett és Münchenben élt, Rudolf (1858-1889), róla szóltunk már, és Mária Valéria (1868), „az egyetlen”, a „magyar kislány”, Erzsébet kedvence, akit Budán hozott a világra, akit magánál tartott, akit mert szeretni önző, kisajátító, hisztérikus anyai szeretettel. Mária Valéria 1890-ben Ferenc Szalvator herceghez ment nőül, s az alsó-ausztriai Wallseeban élt. A szűkebb családhoz tartozott az elhalt Rudolf leánya, Erzsi, aki rangon alul házasodott: Otto Windischgrätz herceghez ment nőül, de a császár megbocsátott neki, és a herceget, aki egyébként a „nagy Windischgrätz” leszármazottja volt, a családi asztalhoz engedte.

Családi kép 1870 körül. Ferenc József, Rudolf, Gizella, Erzsébet, Mária Valéria, Zsófia, Károly Lajos felesége, mögöttük Lajos Viktor, Ferenc Károly, Károly Lajos A két leány gyakran időzött apja környezetében. Alkatát, jellemét, szokásait tekintve Gizella volt igazán a császár gyermeke: egyszerű, nyíltszívű, igénytelen teremtés. Sajnálta magányos apját, s amennyire tudta, szórakoztatta, mesélt neki humoros történeteket, időnként megnevettette. Ura, a bajor herceg, apja kedves vadászpartnere volt. Mária Valéria órákat ült szó nélkül a császárnál, kötött és sóhajtozott, amíg aztán a császár azt nem mondta, hogy most már dolgoznia kell. De Mária Valéria számos gyermeke társaságában az öreg császár feloldódott. „Egyetlen örömöm hét unokám, akik Valériával néhány hetet Schönbrunnban töltöttek – írja 1902-ben barátnőjének. – A korral az ember gyermeteggé válik, s így egyre inkább hozzájuk illik, az ő társaságukhoz.” A lányok meglepődtek az unokákkal játszó császár láttán, s hogy a kisfiúk a császár rendjeleivel mellükön masíroztak a palota kertjében.

Ferenc József szerette a gyermekeit, a felnőtt lányokkal való együttlét családias volt – Ferenc József módjára. Ha Gizella ült Budán a családi asztalnál, Ferenc József viselte bajor kitüntetéseit, mert e tisztelet kijárt leányának, mint a bajor uralkodócsalád egy tagjának. Tegezte rokonait és keresztnevükön szólította őket, azok visszategezték, és felségnek szólították: tehát például: „Felség, szeretnélek üdvözölni.” A két leány négyszemközt egyszerűen papának nevezte, naplójukban, leveleikben is így említik. Csöndes melankólia és az évek múltával fokozódó rezignáció töltötte ki a császár mindennapjait. 1866-1867 régmúlt epizód volt, a családi boldogság utolsó felvillanása, Mária Valéria Sisi ajándéka a magyarokkal való kibékülésért.

A nagyapa unokáival, 1894 A pletykát, hogy a kislány valójában Andrássy gyermeke, a császár valószínűleg nem ismerte, Erzsébetnek pedig csupán ama hitét erősítette, hogy a bécsi „Kerkerburgban” ellenségei gyülekeznek, hogy barátokra csak a magyarok között lelhet. 1869-ben azt írta Franzinak: „Ma Deák jön hozzám ebédre, ez nagy megtiszteltetés nekem.” –

ilyet császárnék nem szoktak írni, s Sisi különösen nem. Természetesen Andrássy nem egy a magyarok közül, nem pusztán a király és a nemzet megbékítője, mint Deák. A magyar gróf a férfi, tiszteletre méltó, vonzó életcéllal és küldetéssel, egy nemzet öntudatának a megtestesítője, a szellem, a szenvedély, Franzi önuralmával, tartásával, a mindent megbénító protokollal szemben. 1866-1867 után Erzsébet ritkán találkozik a magyar gróffal. Érdeklődése a magyar ügy iránt elvész, de barátsága, tisztelete Andrássy iránt egy életen át elkíséri. Valéria szerint „igazi, megingathatatlan barátság fűzte hozzá, mint ahogy talán senki máshoz”. „Igen, ez egy őszinte barátság volt – mondta ő maga – és nem volt megmérgezve szerelemmel” (ami szótárában a testi szerelmet jelentette). A vonzalom kölcsönös volt. A már nagybeteg Andrássy írta régi barátjának: „Tudod, milyen nagy fogalmam volt mindig eszéről és szívéről, de mióta költeményeiből egynéhányat olvastam, e fogalom a legnagyobb bámulatig növekedett, és ha meggondolom, hogy annyi ész mellett, mely a legnagyobb férfiúnak is becsületére válnék, megfér annyi szív is, akkor röviden csak azt mondhatom, hogy egy második ily nő nem létezik a világon. Csak egy bánt engem, hogy kevés ember tudja, hogy ki ő” – és talán egy szemernyi bírálat: „de hogy nagy eszét és nagy szívét, amelyek mellett a híres Mária Terézia csak egy jó gazdasszony tehetségével bírt, annyira eldugja, mintha nem illenék azt mutatni, azt nem tudom nem sajnálni.” Az 1860-as években Sisi öntudatra ébredt. Tudta, hogy szépségében erő rejlik, hogy személyes varázsával Magyarországon szolgálatot tett urának és birodalmának, hogy Zsófia felett is győzedelmeskedett. A császár anyja Max halála után visszavonult, gyászának és a vallásnak élt. Sisi mégis menekült Bécsből, az udvari környezetből. Magyar udvarhölgyeket választott, Ferenczy Ida után Festetics Mária grófnőt, aztán Nopcsa báró, Andrássy barátja lesz a főudvarmestere. Szívesen időzik Gödöllőn, a magyaroktól koronázási ajándékként kapott 18. századi Grassalkovich-kastélyban, „Itt olyan nyugodtan él az ember – írja anyjának – rokonok, szekatúra nélkül, ám ott (azaz Bécsben) az egész császári család! Itt, mint falun, nem feszélyez semmi.” Erzsébet élvezi a természetes, érintetlen szépségű tájat, a szabadságot, a féktelen lovaglásokat. A birodalom legkiválóbb lovasait gyűjti maga köré, fiatal és gazdag arisztokratákat, akik életük nagy részét lovon és vadászattal töltik; így Esterházy Miklóst, Niki grófot, a bécsi Jockey Club megalapítóját, aki agglegény és kellemes társasági

ember, két évvel fiatalabb a királynénál; Batthyány Elemér grófot, az 1848-as miniszterelnök fiát, aki nem hajlandó apja gyilkosával találkozni, de aki egy gödöllői hajtóvadászaton Sisi nyomában vágtatva majdnem nyakát szegi. És meghív olyanokat, akik Schönbrunnba vagy Ischlbe nem mehetnének, például unokahúgát, a bájos Marie Wallersee bárónőt, akinek anyja közönséges polgárasszony. És fantasztikus „orgiákat” rendeznek. Sisi fiúnak öltözik, nadrágot és cilindert ölt (egész Bécs ezen szörnyülködik) és egy nyugalmazott cirkuszigazgató útmutatásával lovakat tanít tánclépésre, mint egykor apja Possenhofban tette. De Gödöllőn túlságosan rövid a vadászszezon, szeptembertől november elejéig tart, s aztán a végtelen unalom következik. Testvérhúga, Mária, a száműzött nápolyi királynő, aki éppoly intelligens és éppúgy unatkozik, mint ő, vadászkastélyt vásárol Angliában, s meghívja magához. A nagy lovaglásokra egy kiváló lovas hírében álló fiatalembert kémek fel Sisi kísérőjének. Bay Middleton kelletlenül vállalja a különc osztrák császárné vezetőjének szerepét. A zömök, vörös hajú, kissé nagyothalló skót rendkívül fárasztó edzéseket ír elő Sisi számára, gyors tempót diktál a hatalmas faakadályokon keresztül, ami egy nőnek, aki hosszú szoknyában ül nyeregbe, különösen nehéz. Ám Sisi csodálatos tanítvány, Middleton pedig fáradhatatlan mester, aki mindig mellette van. Ő segíti nyeregbe, ő húzza ki az árokból, ha felbukik, a maga nyers, érdes, néha arrogáns modorában szidja és dicséri, mint egy gyermeket, és Sisi zokszó nélkül tűri. A vörös skót Gödöllőn is feltűnik, a császárnak is bemutatják, de nem tudnak egymással mit kezdeni, már csak azért sem, mert Ferenc József nem tud angolul, Middleton pedig az angolon kívül nem ismer más nyelvet. Egyébként nem annyira a császár féltékeny a skót lovagra, inkább a magyar urak. Sisi hevesen flörtöl, hihetetlen energiát fektet a lovaglásba, és hihetetlen feszültséget vezet le vele. Győz Angliában és Írországban a nagy versenyeken, ő a legszebb asszony, s aztán amikor a szezon véget ér, következik a teljes kétségbeesés, miért nem törte össze magát, miért kell börtönébe visszatérni. Kalandra vágyik, és nem meri megkísérteni a beteljesülést. „Nem neveltek császárnénak, és tudom, hogy sok hiányosság van a nevelésemben ‒, de Isten a megmondhatója, hogy sohasem tettem helytelent. Pedig lett volna rá alkalmam…” – mondta 1872-ben Festetics Mária grófnőnek, és később is tett hasonló kijelentéseket. – Nincs okunk rá, hogy kételkedjünk őszinteségében.

A házastársak gyakran veszekszenek, s a konfliktus rendszerint azzal végződik, hogy Sisi elutazik. Ferenc József így írja alá feleségéhez küldött leveleit: „A Te szegény kicsid”, „a Te magányos férjecskéd”. „Életem jó angyalának” nevezi, a hódoló lovag szerepét játssza, de valójában nagyon kevéssé érti meg Sisit. Fantáziálatlansága abszolút ellentéte az asszony irracionalizmusának. Sisi érzékeny, Franzi egész életében nem tett mást, mint érzésein uralkodott. Gondjaitgondolatait nem akarja megosztani hitvesével, és Sisi egyre kevésbé vágyik erre. Mindketten önzők, és önzésükben abszolút magányosak. Amikor a császár kedves és szeretetteljes, így kíván boldog új évet (1888. december): „Kívánom Neked, hogy minden vágyad teljesüljön, ami gyakorlatilag megvalósítható és ami nem nagyon zavar engem.” 1875-ben fordulat következett a házaspár életében. A Hradzsinban meghalt Ferdinand, a jóságos, és a császár volt az egyedüli örököse. „Egyszeriben gazdag ember lettem” – mondta szokatlan vidámsággal főadjutánsának, Crennevillének. Ferdinánd évi jövedelme meghaladta az egymilliót, és több millió forint készpénzzel rendelkezett. (A Monarchia teljes katonai kiadása ezekben az években évi 200-250 millió körül mozgott.) Ferenc József azonnal kiemeli Sisi apanázsát évi százezerről háromszázezerre, és kétmilliót ajándékoz neki egy összegben személyes rendelkezésre. Eddig mindig oka volt rá, hogy takarékosságra intse Erzsébetet, háborúk, hadisarc a porosznak, börzekrach. Ekkortól Sisi semmiféle kívánságát, ami pénzen megvásárolható, nem utasította el. És Sisi tudta, hogyan kell a pénzt költeni. Angliában és Írországban a legdrágább lovakat vásárolta meg, istállót tartott fenn, az ír túrákra ötvenfős személyzettel és két vagon útipoggyásszal indult. De azért komoly vagyont helyezett el külföldön, a svájci Rothschildoknál, minden eshetőségre felkészülve (egy esetleges emigrációra is), és nincs nyoma annak, hogy Ferenc József tudott volna Erzsébet pénzügyi akcióiról. Az 1880-as években Sisi felhagy a lovaglással, de továbbra is rengeteget utazik, rokonlátogatásra Bajorországba, művészeti tanulmányutakra a görög szigetekre, aztán az Északi-tengerhez, az Adriához, Törökországba, Egyiptomba, Tunéziába és Spanyolföldre. Ekkor építi neki a császár a lainzi parkerdőben (Schönbrunn közelében) a Hermes-villát, Sisi ízlése szerint. Az épület előtt kedvenc görög istenének, Hermesnek a szobra áll, innen az elnevezés. „Három egymásból nyíló szobája volt itt a királynénak, az utolsóban amolyan spanyolfalakkal elkerített fürdőkád, amilyen akár a magyar vidéki

kastélyokban is akad -írja Krúdy. Csak talán az ágya volt hatalmasabb, ünnepélyesebb, fából faragott orosz oltárhoz hasonlatos, aranyozott, színes angyalokkal megrakott és pávafarkokkal, művirágcsokrokkal díszített ágy, akár a katonás természetű Mária Teréziáé, amelyben Mária Terézia egyszerre elfért volna számos gyermekével. Erzsébet királyné ágya olyan volt, mint azoké az ájtatos… embereké, akik az ágyban is szeretnék templomban képzelni magukat, és hosszan imádkoznak a gyötrelmes hosszú betegségek ellen.” A díszes hálószobát Makart rajzai alapján az akkor még ismeretlen fiatal művész, Klimt készítette. Amikor Ferenc József az alkotást meglátta, felsóhajtott: itt mindig félni fogok, hogy tönkreteszek valamit. Sisi Byront és Heinét olvasott, meg görög klasszikusokat, maga is verselt és szenvedett, Lainzból Korfura vágyott, s aztán korfui kastélyát megunva tovább, tovább. Rudolf halála után önmaga árnyéka lett. Felelősség gyötörte, lelkifurdalás, hogy ő hozta a Wittelsbach-vérrel az őrületre való hajlamot a családba. Többé nem vette le a fekete ruhát. Sovány volt és fogyókúrát tartott, félnyers marhahús kipréselt levén meg gyümölcsön élt, éhségödémája lett, amit az udvari orvosok nem tudtak diagnosztizálni. (Ezzel a betegséggel majd a háborúban ismerkednek meg.) 174 centi és 46 kiló, ráncos arcát fátyol mögé rejti. Keveset beszél, ha megszólal, halkan, a felső ajkát alig mozgatva, hogy ne villanjon elő csúnya felső fogsora. Életkedvét, a Monarchia jövőjébe vetett bizalmát, vallásos hitét elveszíti. Készül a halálra, és ha utolsó leveleit olvassuk, úgy hihetjük, a merénylet megváltás volt. „Várom a halált. Nem félek tőle, mert nem akarom hinni, hogy van hatalom, amely oly kegyetlen volna, hogy ne elégednék meg az élet szenvedéseivel, hanem kiszakítaná a lelket a testből, hogy tovább kínozza.” 1898 júliusában látta a császár utoljára Sisit Ischlben, ott, ahol negyvenöt évvel korábban megismerte. Erzsébet nem maradt sokáig, utazott tovább Bad Nauheimbe, aztán a Genfi-tóhoz. Itt is megkapta a szokásos, kissé szentimentális leveleket, mennyire hiányzik, milyen hosszú lesz a különlét, hogy a Hermes-villában urát minden rá emlékezteti, az ott felejtett napernyő láttán könnyek szöknek a szemébe… 1898. szeptember 10-én Genfben egy anarchista – tévedésből, nem őt akarta – meggyilkolta Erzsébetet.

Ferenc József és Erzsébet királyné Budapesten, 1897 Ferenc József ezen a napon is aktái mellett ült, amelyeket még el kellett intéznie, mielőtt a nagy hadgyakorlatra indult volna. Akkor Paar lépett a császár szobájába: „Felség nem utazhat el ma este. Sajnos nagyon rossz hírt kaptam.” Először csodálkozva pillantott fel, de amikor meglátta Paar arcát felállt: „Genfből?!” És kiszakította Paar kezéből a táviratot: a császárné súlyosan megsebesült. Egy pillanatra megdermedt, de aztán azonnal parancsot adott, közelebbit kell megtudni, táviratozni, telefonálni, de akkor már jött a szolgálattevő szárnysegéd az újabb távirattal: „Őfelsége a császárné az imént elhunyt.” – Ferenc József visszazuhant karszékébe, amely íróasztala mellett állt, és mintha a távolból önmagához beszélne, csak ennyit mondott: „Engem semmitől sem kímél meg a sors.” A főhadsegéd ott állt vele szemben, és várta a további parancsot, akkor a császár azt

mondta, talán neki, talán önmagának: „Senki sem tudja, hogy mennyire szerettem ezt az asszonyt.” Az első rettenet után, hogy az apostoli király hitvese esetleg öngyilkos lett, a merénylet híre megkönnyebbülést hozott. Ferenc József a schönbrunni kastély lépcsőjén fogadta gyermekeit, s amikor Valériát átölelte, könnyezett. De nem panaszkodott, nyugodtnak látszott, mint Rudolf halálakor is. Megengedte Valériának, hogy az egész napol íróasztala mellett töltse, miközben ő, mint máskor, az aktákat intézte. És egyébként is, már érkeztek a külföldi uralkodók, a diplomáciai testületek vezetői, fogadni kellett a részvétlátogatásokat… Ferenc József gyászolta Erzsébetet: „Legjobban a Maga társaságában érzem jól magam, mert olyan jól tudunk beszélgetni a Felejthetetlenről, akit mindketten oly nagyon szerettünk” – írta barátnéjának. Egész életében magányos volt. Nem azért, mert Erzsébet magára hagyta, hanem mert nehezen teremtett kapcsolatot. S azzal, hogy hatalma emberi biztonságát megerősítette, magányossága nem oldódott, hanem a tartás, a tekintély része lett, uralkodói erénnyé magasztosult. Pedig csupán arról volt szó, hogy nem viselte az ellentmondást, az övével ellentétes nézetekre elhallgatott, begombolkozott. Még férfiúi kalandjairól is kevés mendemonda terjedt a szenzációra éhes bécsi Burgban. Az első évtizedben egy lengyel grófnőről lehetett hallani, aztán egy polgárlányról, akire a schönbrunni kastélykertben figyelt fel. Anna akkor tizenévesen éppen elvált asszony volt, később egy vasúti tisztviselő, Nachowski felesége lett, s öt gyermeket szült neki. Egyszerű lélek volt, szerette urát és persze a császárt is, akitől mesés ajándékokat kapott. Bérelt, majd vásárolt egy házat Hitzingben (Schönbrunn közelében), amit úgy épített át, hogy a császár egy hátsó kapun feltűnés nélkül látogathatta. Nyári hajnalokon fél négykor lovagol a császár Hitzingbe. Ilyenkor Anna és háza népe az éjszakát éberen és várakozással tölti, kis cselédlányok lesik a hajnali szürkületben vágtató ló körvonalait. Jó tíz év után a császár öregségre panaszkodik. Anna hall valamit egy színésznőről, jegyet vált a Burgtheaterbe, s akkor bekövetkezik, amitől mindig tartott, a császár azt mondja, ne találkozzanak többé. A szakítás oka 1886-ban valószínűleg Schratt Katalin volt. Schrattot 1883-ban ismerte meg a császár, amikor a Hurgtheater színésznőjeként, ahogy szokás volt, bemutatlak neki. Fekete taftruhában jelent meg az első audiencián, s a hosszú sötét ruha kiemelte szép

szőke haját. Zavarban volt, ahogy illett, és utóbb különféle történetek terjedtek a kihallgatásról, hogy az audienciateremből a császár nevetése hallatszott volna… Egy bizonyos, Schratt Katalin öt perccel tovább időzött a császárnál, mint ahogy szokás volt, s ennek mindenki jelentőséget tulajdonított. A császár egyre gyakrabban járt a Burgtheaterbe, s amikor Erzsébet észrevette vonzalmát, maga építette a barátságot. Ő hívta Ferenczy Ida lakásába a színésznőt, és vezette ide egy másik úton urát, és később ő kísérte Schrattot Franzi lakosztályába. Házasságuk régen kiüresedett. Sisi nem akart és nem tudott többé együtt élni urával, s az új kapcsolat nagyszerű megoldásnak kínálkozott. Schratt Katalin 1855-ben született, egy badeni pékmester leánya volt. Egy magyar báróval köt házasságot, aki kezdetben imádja, előkelő lakást rendez be számára Bécsben, de aztán elúszik a vagyon és a férj, s Kati egyedül marad Becsben kisfiával. Amikor a császárral találkozik, már harmincas, érett asszony, aki tudja, hogyan kell bánni az előkelő urakkal. A császárné „barátnéjaként” vezetik be az udvarba „a nagyságos asszonyt”. Mondják, a császárt lelki barátság fűzte hozzá, mást a morál, a hűség, a rendszeretet, esetleg a kényelmesség és az előrehaladott életkor nem engedtek. 58 éves volt, amikor így írt Schrattnak: „Nahát, most kibeszéltük magunkat, és ez talán jó, mert ennek egyszer meg kellett történnie. De ez elég volt. Ha azt akarjuk, hogy kapcsolatunk tovább tartson, akkor azt a jövőben is olyannak kell őriznünk, amilyen idáig volt. Márpedig tovább kell tartania, mert oly boldoggá tesz engem. Azt mondta, hogy uralkodni fog magán, én is ezt teszem, bár nekem sem lesz mindig könnyű. De én nem akarok helytelen dolgot tenni, szeretem a feleségemet, nem akarok visszaélni a bizalmával és a barátságával, amit Maga iránt tanúsít. Mivel ahhoz, hogy testvéri barátja legyek, túl öreg vagyok, engedje meg, hogy atyai barátja maradjak, és bánjon velem ugyanolyan ártatlan jóindulattal, mint eddig.” Aztán a „nagyságos asszony” megszólítást „leghűségesebb barátném”, az „őszinte híve” aláírást a „Magát bensőleg szerető” váltja fel. Meghívja Ischlbe, és beszámol róla, hogy a császárnéban milyen jó benyomást keltett. Schratt a schönbrunni kastély mellett bérel egy villát, aztán Ischlben vásárol egy nyári lakot, amely otthon lesz a császár számára, ahol jói érzi magát, ahol házias ételeket készítenek, a mellékteremben halk zene szól. A kiflit a kávéba lehet mártani, s étkezés

után hintaszékbe ülve halkan beszélgetni. Schratt olyan derűt visz a császár életébe, amilyet előtte csak hallomásból ismert. Ferenc József császár volt minden szituációban, a családban a császárné hitvese, a trónörökös atyja, a Ház feje. Schrattnál kiléphetett terhes szerepéből, és ez önmagában feloldást hozott. Amellett Schratt tudott beszélgetni vele, elfogódás nélkül, ahogy senki más. Ferenc József pedig elmondott, ha nem is mindent, mégis sokat abból, amit látott, gondolt, érzett. Mesélt szóban, de még gyakrabban levélben. Egy sajátos, meglepő kép bontakozik ki ezekből az írásokból. Kezdetben a lovagias udvariasságon túl, a majdnem félénk figyelmesség, a kezdő fiatalember zavara vagy az öregedő férfié, aki nem bizonyos benne, hogy jelenthet valamit az asszony számára. Később olyan emberi gondjait, szorongásait mondja el, amelyeket másnak valószínűleg nem: „Ha akartam, ha nem, nagyon szeretetre méltónak kellett lennem – írja egy bál alkalmából 1901-ben ‒, azonban, mint rendesen, alig sikerült valami ügyeset mondanom.” „Szerencsésen túlestem az elmúlt napok ünnepségein, amitől annyira féltem, sikerült a pohárköszöntőt fennakadás nélkül elmondanom.” Fél a nyilvános beszédektől, a nagy udvari ebédektől, nyomasztják az uralkodói látogatások, a hivatalos külföldi utak. De nemcsak őróla van szó; érdeklődik Schratt élete, munkája iránt, ahogyan ezt Sisivel sohasem tette. Olvassa a lapok színházi híreit, tud Schratt színházi problémáiról: ..Szomorú vagyok – írja 1893-ban Budáról ‒, hogy éppen most kell Magától távol lennem, amikor talán segíthetnék vagy legalábbis meghallgatva könnyíthetnék gondjain.” Schratt úgy törődik a császárral, ahogy Zsófia óta bizonyosan senki sem. Schönbrunni privátlakosztályát szép kényelmes darabokkal teszi lakályosabbá, szőnyeget vesz az ágya elé, egy művészi ezüstfeszülettel, barokk íróasztal-készlettel ajándékozza meg. Ő gondoskodik a különleges havannai szivarokról s arról, hogy amikor a húszéves, az orosz cártól kapott ajándék cobolyprém elkopott, legyen a császárnak új úti bundája. Neki jut eszébe egy sor apróság, ami a puritán-rideg életet egy picit kellemesebbé teszi, hogy amikor a császár udvari bálok után szomjúságtól tikkadtan hazatér (három-négy órát volt talpon iszonyú hőségben), hálószobájában állott víz helyett egy pohár hideg pezsgőt kapjon és hozzá egy pár falatot – a szabályos, előírásos étkezésen kívül. Ő vezeti be, hogy a császár dolgozószobájában egy festett bádogdobozban tartson valami rágcsálnivalót.

Schratt része lesz a napi programjának-életének. És ő – ha egyszer hozzászokott valamihez, arról nehezen mondott le, mert a megkövesedett szokások nélkül védtelennek érezte magát az idők változásával szemben – ragaszkodott ehhez a kapcsolathoz. Persze egy barátnővel is adódhatnak konfliktusok. Schratt is örökké úton volt, fogyókúrázott és szórta a pénzt. Nem lovakra, hanem játékra Monte Carlóban, őt is óvni, figyelmeztetni kellett. A császár leveleiről egyszer csak nem lehet pontosan tudni, Sisinek vagy Schrattnak mennek-e. Erzsébet halála Schratt személyes gyásza is. Jóakaróját, patrónusát veszítette el, azt az asszonyt, aki megvédte az udvari pletykáktól, intrikáktól. A császárnak Erzsébet halála után Schratt jelentette az egyedüli emberi kapcsolatot, de a színésznő nem volt hajlandó életét csak barátnői kötelességének szentelni. Ez feszültségekre, félreértésekre, átmeneti szakításokra vezetett. Schratt megsértődik, mert nem kapja meg a császárné emlékére alapított Erzsébet-rendet. A császár azt mondja, a barát a barátnéját nem díszítheti érdemrendekkel. Családi konfliktusok is adódnak Valériával, aki sohasem örült apja vonzalmának, és nem értette anyja szerepét ebben a furcsa háromszögben. Látta, hogy apjának jót tesz a kapcsolat, „hogy az egyetértés jobb a papa és a mama közt, mint bármikor korábban volt – írja nem sokkal anyja halála előtt ‒, azonban ez azt jelenti, hogy kölcsönösen belehajszolják egymást gondjaikba, és elfordulnak minden külső érdeklődéstől és azoktól az emberektől, akik nem ugyanebben az eszmekörben mozognak – így a Schrattal való barátság mind kizárólagosabb lesz, s úgy tűnik, hogy minden lehetőség megszakad, hogy ebből a szomorú zűrzavarból valaha is kievickéljenek”. Ferenc József nem akarta, hogy Erzsébet halála után Schratt meglátogassa Valériát, a nézeteltérésből szóváltás keletkezett, a császár elveszítette kimért méltóságát, Schratt megsértődött, elutazott. Aztán jöttek a színházi bajok. A Burgtheater új igazgatója korszerűsíteni akarta repertoárját. Ibsent, Gerhard Hauptmannt játszott, s az új műsortervbe, a századvég naturalista drámáiba Schratt nem illett bele. És a színésznő már nem volt fiatal, túl sokat utazott és volt a színháztól távol, túl nagy öntudattal szállt szembe a színházi vezetéssel, s amikor a színigazgató nemtetszését juttatta kifejezésre, felajánlotta lemondását. Zsarolni akart, de a színigazgató szaván fogta, felterjesztette lemondását a császárnak, aki – mint az ily felterjesztéseket szokta – szó nélkül tudomásul vette. Schratt

megsértődött, és természetesen elutazott. (Pedig a császár magatartása az esetben is önmagához méltó volt. Emberileg pedig elégtételt nyújtott barátnéjának azzal, hogy többé nem látogatta a Burgtheatert ismét önként fosztva meg magát az öröm egy forrásától.) „Hallom, hogy jól van – írja 1901 májusában Gödöllőről Schrattnak ‒, hogy nagyszerűen néz ki, vidáman és elégedetten tért vissza utazásáról. Közben is volt valami kevés hírem magáról, és gondolataim, aggodalmam és vágyakozásom állandóan elkísérték. Oly sokat gondolok Magára, az elmúlt szép időkre, köszönve jóságát és szeretetét, amit irányomba ezekben az években tanúsított. Magára még szép és vidám jövendő vár, még derűvel tekinthet az életre, amivel én már tulajdonképpen végeztem. Oly végtelenül szomorú vagyok vigasztalan magányosságomban, különösen az utóbbi időben egyre jobban érzem, hogy megöregedtem és nagyon fáradt vagyok.” – Schratt visszatért hozzá. A császár, hetvenen túl, nem maradhatott minden emberi társ nélkül, teljesen egyedül. Napi életrendje, szokásai rég megcsontosodtak. Négykor kelt. A fürdetőemberek behozták a súlyos fadézsát, s a borzongató hajnalon szivaccsal ledörzsölték az öregembert. Csak amikor hurutos betegségei állandósultak, tértek át az állott víz helyett a langymelegre. Öt órakor a szobaszolga tálcán hozza a reggelit: kávét, később erős teát, vajat, péksüteményt, s ha nincsen böjt, pár szelet sonkát. Az imádság után érkezik a háziorvos, s aztán a császár íróasztalához ül. 9 órakor jelentkezik a főhadsegéd, majd a két kabinetirodai igazgató, a főudvarmester és a főszakácsmester, Wolkenstein gróf (aki a konyhaművészethez mit sem konyít), s csak ezek után, ha kell, a miniszterek. Hétfőn és pénteken 10—12-ig volt az általános audiencia, egy külön e célra fenntartott kisebb kabinetben, ahol a császár jobbján egy pulton feküdt az audenciára jelentkezők névsora ranggal, és a kérés, gyakran a köszönet tárgyával, s hogy ne legyen zavar, a császár vastag kék ceruzával, amilyet iktatóhivatalaiban használtak, kipipálta a távozókat. Kilencven ember fordult meg egy-egy ilyen délelőtt a császárnál, mindenféle és fajta emberek, bankigazgatók és egyetemi professzorok, népviseletbe öltözött tiroli parasztasszonyok és gyászruhás vasútialtiszt-özvegyek. Tizenkét órakor rendszerint dolgozószobájában ebédelt. A hetvenes években, amikor Sisi mindig utazott, alakult ki az a szokás, hogy ebédjét, a két-három fogást egyszerre hozták be tálcán, s mire az a Burg egy távoli szárnyából megérkezett, rendszerint már hideg volt. Egy

igyekvő inas úgy-ahogy spirituszfőzőn utánamelegítette a mindig egyforma marhahúslevest és a második fogást: a bécsi tányérhúst vagy beefsteaket, esetleg valami szárnyas ételt. A délután ismét munkával telt a fő étkezésig, amit ötkor leányai, felesége vagy Schratt társaságában, leggyakrabban azonban egyedül fogyasztott el. A megterített étkezőasztalt bevitték a császár dolgozószobájába vagy egy mellette lévő kisebb szalonba, mert ebédlőt mindennapi használatra a császári lakosztályban sem a Burgban, sem a Schönbrunnban nem rendeztek be. Ínyencségnek számított, ha a vacsoránál spárgát, rákot tálaltak, a császár kedvenc ételeit. Hétköznaponként schwechati, esetleg bajor sört ivott, pezsgőt csak ünnepi alkalmakkor, s megesett, hogy az édes francia pezsgőbe belemártogatta a nyúlánk piskótaszeleteket. Az egyszerűség, igénytelenség jellemezte személyes életét, a fényűzés, sőt a modern komfort is hiányzott mindennapjaiból. Sokszor megírták a puritán-komor hálószobát, a vasággyal, teveszőr pléddel, a jellegtelen imazsámollyal és a falakon 1848-ra emlékeztető csataképpel: osztrák katona hősi halála a császárért. A Hofburg császári lakosztályát mesés értékű gobelinek, porcelánok díszítették, aranyozott rokokó és biedermeier garnitúrák (a császár mindennapi szükségletét szolgáló olcsó neobarokk darabok mellett), amiket örökölt és megőrzött. Lakosztálya nem a császárkorszak letünte után vált múzeummá, már életében az volt: a Habsburg császár rezidenciája, a személyesség minden eleme nélkül. Alig vették körül csak hozzá tartozó kedves tárgyak. Amikor Anna Nachowski ilyet kért tőle, zavarba jött : nekem nincsenek szép holmijaim. Lakásában nincsen meghitt sarok, kényelmes fotel. És nincsen fürdőszoba, a villanyvilágítást Schönbrunnba 1898-ban vezetik be. Kispolgári erényei vannak, szorgalmas és igénytelen. A pompa az udvarban a hatalom része, megtestesítője, a privát életben nincsen helye. Egy tőketerebesi hadgyakorlaton az Andrássy-kastélyban rendeznek be számára kellemes szállást, ám jönnek a szárnysegédek és a felesleges tárgyakat kihordják. A katonai priccs póz is, de a szerep magatartássá s a magatartás jellemmé válik. Nem vágyott nagystílű társasági életre, utazásra, kalandokra, mint Erzsébet vagy Katalin, nem értette a nők vágyát a változatosságra. A telet a császárvárosban töltötte, húsvétkor átköltözött Schönbrunnba, és ott maradt késő őszig, a júliusaugusztus volt Bad-Ischlé, a karácsony öregkorában Mária Valériáé Wallseeben. Itt a Coburg-kastélyban napfényes appartment jut neki, és élvezi. – Schönbrunnban egész életét

a napfénytelen északnyugati szárnyban töltötte, valószínűleg hagyományból – vagy azért, mert onnan fújt a legkomiszabb északi szél. – De Wallseeban sem jutott eszébe senkinek, hogy rábeszélje, egyetlenegyszer a szokásosnál egy nappal tovább maradjon. Nem viselt kényelmes öltözéket, házikabátja, régimódi vadászöltözéke is afféle egyenruhapótlék. Mindig úgy jelent meg, ahogy kellett, elegánsan, fínomkodás nélkül. Pedáns volt önmagára és környezetére. Íróasztala zöld posztóját, amelynek bal oldalán az elintézendő jobbján az aláírt akták sorakoztak, napjában többször saját kezűleg lekefélte. Schratt látogatásai előtt izgatottan lesett a fiókba rejtett kézitükörbe, hogy haja, szakálla kifogástalanul „frizérozott”-e. Ékelődött önnön kopaszságán, a borbélyok „kínos operációján”, talán ez volt az egyetlen terület, ahol ez a humortalan ember az ártatlan öniróniát megengedte. Sallangtalan egyszerűség jellemezte stílusát, szép, kulturált német nyelven beszélt, természetesen bécsi németet, de amikor kabinetigazgatója túl szépre formálta egy elmondandó szónoklatát, visszaadta: „Így nem beszélek, én azt csak egészen egyszerűen akarom.” Kötelességteljesítés, puritán szorgalom volt élete legfőbb jellemzője. Dolgozott ifjúkorában, mert azt hitte, hogy egyedül neki kell vezetnie az államot, dolgozott később, mert pontosan körülhatárolt feladatai lettek az államgépezetben, s aztán, mert hozzászokott, mert a kialakult rend keretében való fáradhatatlan monoton cselekvés pótolta az invenciót, a gondolatot. Voltak életének mozgalmas, zsúfolt szakaszai, külföldi uralkodók látogatásai, jelentős diplomáciai események, belső bajok, válságok. 1894 decemberében az egyházpolitikai törvény előkészítésekor négy és fél órát tanácskozott egyhuzamban a magyar miniszterekkel. „Bizony fárasztó öreg fejemnek mindent, amit hallottam, rendezni, megrostálni és valamiféle rendszerbe foglalni” – írja Schrattnak. 1905 augusztusában a magyar válság idején egyetlen napon több mint nyolc órát tárgyalt, maga a nevezetes minisztertanács majd négy órát tartott, végig a császár elnökölt, vezette a vitát, kérdezett, érvelt, a minisztertanács előtt és után fogadta a közös és a magyar minisztereket, a családi ebédet is lemondta. 75 éves volt ekkor. De azért a legendás szorgalom gyakran önmagáért való pótcselekvés volt. Ketterl írja, hogy megesett, ha a napi aktákat elintézte és még túl korán volt, a kabinetirodából újakat hozott. „Minél öregebb lett, annál inkább belemerült hivatásának vákumába.” Minthogy

az utolsó években már nem utazott a birodalom távoli tartományaiba, Alsó-Ausztriában alig avattak új templomot, középületet, hogy a császár ott ne lett volna. “… szerencséje, hogy el van foglalva kis dolgokkal” – mondta Paar ‒, a majdnem feladatokkal. Dolgoznia kellett, mert hiányzott a képessége ahhoz, hogy kedvteléseivel foglalkozzon, s mert alig is voltak kedvtelései. Túl korán rászakadt az uralkodói kötelesség, még mielőtt emberi élete kialakulhatott volna. A feladat, a kötelesség kitöltötte mindennapjait, szabad ideje alig maradt. A napi beosztás élete központi témája. Erről ír anyjának, feleségének, barátnéjának. Nachowskihoz hajnali fél négykor megy, Schratthoz reggel hat és hét között (amikor Schratt esténként még fellép) ‒, mert ez illik munkarendjébe, s talán mert így jó neki. Kevés dolog szerez örömet, hoz kikapcsolódást számára. Gyermekkorában rajzol, fiatalemberként is fest, Radetzky táborából egész albummal tér haza, azt festi, ami számára érdekes: parádét a bécsi Schmelzen, jeleneteket Andreas Hofer (a tiroli szabadsághős) életéből. Tudott valamit kora művészeti életéről, hiszen illett tudnia. Eljárt a tavaszi bécsi tárlatokra kedvenc arcképfestője, Angeli társaságában, és a fontosabb pesti kiállításokra, és évente annyit mondott róluk: „Nagyon szép volt, nagyon örültem.” Néha ma is írnak reprezentatív osztrák munkákban Ferenc Józsefről, a mecénásról. Mert az 1860-1870es években egy új Bécs épült; a soknemzetiségű, sokkultúrájú birodalom fővárosa, amely eleganciájában, pompájában és összefoglaló voltában szimbólum volt. A császári tradíció és a polgári birodalom harmóniája valósult itt meg: a Kolowratring (a mai Schubertring) és a Parkring a születési arisztokráciáé, az Opern – és a Kártnerring az újgazdag nagypolgárságé, míg a Hofburggal átellenben a Burgring és a Franzensring reprezentációs középületeivel az egész Monarchiáé. Az építészek mintha megirigyelték volna a politika művészetét, amely még képes volt a népeket és az oly sok társadalmi feszültséget hordozó birodalmat egységbe tartani. A különböző históriai stílusokat fogták többé-kevésbé harmonikus, de mindenképpen imponáló egységbe. A késő gótikus francia katedrális stílusban épült Votivkirche, a gótikus Rathaus, amely a brüsszeli Hotel de Ville-re és a vele a polgárság korai virágkorára emlékeztet, a parlament, amely a Parthenont és a görög demokráciát idézi, az olasz reneszánsz stílusú egyetem – a történeti városközpontot körülölelő Ringstrasse Bécs birodalomalkotó és birodalomfenntartó jelentőségét reprezentálja. – Ferenc József érzi, érti

és fontosnak tartja ezt. Ezért fogadja a különféle építészeti bizottságok elnökeit, a művészeket, tekinti meg zuhogó esőben a múzeumi építkezéseket, figyeli a Radetzky-, a Tegetthof-, a Schwarzenbergemlékmű sorsát – csakhogy mindennek nem sok köze van a császár személyes művészi érdeklődéséhez, ez a birodalom építése kőből és gránitból. A művészethez való viszonya szempontjából talán fontosabb, hogy a hetvenes évekig a dolgokba érdemben avatkozik, később, mint ahogy a politikai döntéseket is, szakemberekre bízza. És talán van valami jelentősége annak, hogy a két visszavonulás időben majdnem egybeesik; a hetvenes évektől nem akar mindent egymaga tudni, egymaga csinálni.

Ferenc József az Örökimádási templom alapkőletételénél Budapesten, 1907 Van véleménye, ízlése. Szereti a barokk építészetet, megragadják Uhde realista biblikus kompozíciói, Verescsagin a háborút borzalmasnak

ábrázoló csataképei. Természetesen nem szereti a moderneket. „Kedves Gróf, hogyan vásárolhatott ilyet” – kérdezi Andrássyt egy Courbet-kép láttán. 1899-ben meglátogatta a Sezession kiállítását, és majdnem egy órát tartózkodott ott. A Neue Freie Presse megírta, hogy a császár mennyire tájékozott volt, tudta, hogy a Marcus Aurelius szoborcsoport a párizsi világkiállításra készült, meg is jegyezte: „Ott bizonyosan nagyszerűen fog hatni.” Egy Schiele-akt előtt döbbenten állt meg, visszataszítónak találta, de nem jutott eszébe, mint Ferenc Ferdinánd trónörökösnek egy Kokoschka-kiállításon, hogy felháborodjon és a kiállítás bezáratását kívánja. Amerling, a nagy tehetségű biedermeier festő egyszer azt mondta neki: „Felség, most sok mindent építenek Bécsben. De a sokféle építészeti stílus nem tetszik nekem. Ez olyan, mint egy kőből készült étlap.” Mire a császár azt felelte: „Semmiféle befolyást nem gyakoroltam rá, ezt a művészeknek jobban keli tudniuk.” – De hát megint az államélet területére tévedtünk Ferenc József kötetlen mindennapjaiból. – Kedvére való portrékat Angeli festett róla, Valériáról, Schrattról. És Angeli nem győzte dicsérni az értő megrendelőt. – Valóban, a császár elküldte hozzá inasát, Ketterlt, ellenőrizze, hogy a mester helyes sorrendben festette-e a rendjeleket. A császár mindennapjait nem töltötte ki a művészet, a szép szeretete – nem volt szüksége rá; néha kicsit resteilte is: „Bár itt most nemzetközi művészeti kiállítás van – írja Münchenből Schrattnak ‒, és minden művelt ember oda-igyekszik, mi Lipóttal, Gizellával és a gyerekekkel cirkuszban voltunk, ahol vadés háziállatok mindenféle kunsztot produkáltak.” Sok mindenről szólnak privát természetű levelei, olvasmányairól soha. „A császárt napi feladatai annyira igénybe vették – írja visszaemlékezéseiben Schiessl kabinetigazgató ‒, hogy privát olvasmányokra gyakorlatilag nem volt lehetősége. Igaz, ilyenfajta vágyat sohasem vettem észre nála. Néha javasoltam újság- vagy folyóiratcikkeket (nem könyveket) elolvasásra. Nagyon kedvesen átvette tőlem, és pontosan két nap múlva visszaküldte. Hogy elolvasta-e, nem tudom, mert sohasem beszélt róluk.” Ferenc József nem olvasott sem klasszikusokat, sem a kortárs alkotók műveit; nem akarta megismerni azokat a gondolatokat, amelyek hosszú uralkodása alatt birodalmában születtek. Igaza volt, amikor az író polgárembereket mind egy kalap alá vette, az ő világképével szemben mind rebellis volt.

Ferenc József vadászatra indul

Ferenc József vadászaton, 1905 Rainer főherceg, a liberális nagybácsi a Tudományos Akadémia protektora volt, Rudolf főherceg, a gondot és csalódást okozó fiú, tudósok tisztelője – az ilyen passziókkal szemben Ferenc József értetlen tartózkodással viseltetett. Az öröm, a kikapcsolódás számára Ischl és a vadászat volt. „Mindig talány számomra – írja a bajor Lipót főherceg ‒, miért nem látogatta sohasem a Bécs környéki jól ápolt vadászterületeket, amelyeket a Burgból vagy Schönbrunnból időveszteség nélkül könnyen elérhetett volna.” – Úgy látszik, mégis

szüksége volt valamire, ami nemcsak uralkodói kötelességeire emlékezteti, császár voltára, mint a Burg és Schönbrunn és egy másfajta kötelezettségre, mint Gödöllő és a lainzi Hermes-villa. Ischl életének az a része, amelyben önmaga lehet. Ischlben is korán kel és dolgozik, ide is eljut a kurír a császármappával, ám itt a park falába egy egészen kicsi, alig észrevehető kapucska van építve. Annak zárát reggel hatkor láthatatlan kezek kinyitják, és amint a császár áthalad rajta, vissza is csukják. Az ajtócskán kilépve egy völgyúton egyedül megy a császár az Ischl-folyóhoz és keskeny fahídon át a Villa Felicitashoz, ahol Schratt várja kávéval, kiflivel és vajjal. Itt kíséret nélkül mozoghat (a gesztenyesor mögött a detektívek jól megbújhatnak). – Ez a császár szabadsága. Az ischli kastély stílustalan és dísztelen, mint a császár környezete mindenütt, de az erdővel körülvett völgykatlanba külső szemlélő pillantása nem juthat – itt egyedül lehet. A császári villa amúgy is oly kicsi, hogy nyaranta, ha a gyermekek mind ide érkeznek, Gizellának a Traun túlpartján bérelnek szállást, és a vadászat előtti reggelit a kastélytól távol, egy pavilonban szolgálják fel, hogy a hölgyek álmát ne zavarják. A vadászat jókedvre deríti. Ez az ő passziója. A villában ma is látható kétezer legyilkolt őz, szarvas agancsa, alattuk gondosan számba véve évszámok és helynevek; az őszi vadászatok emlékei győztes csaták helyett; zergék és őzek olaszok és poroszok helyett; salzkammerguti erdők, erdélyi havasok; Solferino és Königgrätz kompenzálására…

Az alkotmányosság mint a dualista berendezkedés támasza A dualista korszakról írt művek sora bizonyította, hogy a két ország egyaránt alkotmányos kormányzása a 67-es rendezés lényege volt. A magyar 1867. évi XII. tc. tételesen is leszögezte, hogy a megegyezés feltétele „a teljes alkotmányosság Őfelsége többi országaiban és tartományaiban is”. Magyarország az uralkodói abszolutizmussal, a birodalmi bürokrácia és az osztrák németség nem jelentéktelen része összbirodalmi centralizációs törekvéseivel szemben ragaszkodott az alkotmányos jogokhoz. Ausztria annyi bizonytalankodás után 1867-ben alkotmányt kapott. Kissé leegyszerűsítve úgy fogalmazhatnánk, hogy az osztrák németség az alkotmányosságért, a liberális jogokért feláldozta a birodalmi egységet, beleegyezett a dualista átalakításba. A kiegyezést az osztrák parlamentben az ún. Alkotmánypárt, az osztrák liberálisok vitték győzelemre, Magyarországon a Deák-párt, a magyar liberálisok. A harminchét esztendős császár és király, aki immár két évtizede uralkodott, most teljesen új helyzetbe került: két ország parlamentjével, illetve a parlamentekben uralkodó liberális pártokkal, a két ország felelős minisztereivel kellett együttműködnie. Ha nem lett volna oly idegen tőle mindenfajta doktrinérizmus, elviselhetetlen lett volna számára az alkotmányos uralkodó szerepe. De őt most sem elvek és teóriák vezették, hanem a politikai belátás – és még valami. Volt annyira korszerűtlen, hogy amikor a budai Mátyás-templomban „az oltár előtt térdre borulva, mindkét kezét az evangéliumos könyvre téve” esküt tett, hogy az ország törvényei szerint uralkodik, számára az esküvés nem üres forma, sőt, az eskü tradíciója nem pusztán az uralkodói legitimizáció eszköze. Hitt saját esküjében, meg akarta tartani, amire esküt tett: a magyar alkotmányos törvényeket. És talán furcsa, hogy ez Magyarországon nem kívánt tőle oly önmegtagadást, mint ahogyan azt első pillanatban gondolnánk, s mint amekkorát Ausztria alkotmányos kormányzása követelt. A magyar parlament politikai pártjai közjogi alapon szerveződtek, s e tény bizonyos értelemben megkönnyítette az uralkodó számára a velük való együttműködést. A Deák-párt programja a kiegyezéshez való hűség. 67-es alapon, a kiegyezés adta kereteken belül törekszik a polgári állam és jogrend kiépítésére, és e szándéka nincsen az uralkodó ellenére. Az ellenzéki pártok közjogi alapon állnak a kormánypárttal

szemben. A balközép tart attól, hogy a dualizmus időleges kompromisszum, hogy az uralkodó nem tartja meg a törvényeket, hogy a közös kormány birodalmivá válhat, a delegáció összbirodalmi parlamentté. Amikor azonban az 1879-es évek elején a dualista rendszer Ausztriában is megszilárdul (ti. a Hohenwart-féle trialista kísérlet után, amelyről alább még szólunk), amikor világossá válik, hogy az uralkodó és „Bécs”, nem veszélyezteti a dualista alapot, a balközép létalapját veszti, ellenzékisége tartalmatlanná válik, fuzionál a Deák-párttal, s vele együtt lesz a kiegyezés alapján álló, a parlamentet uraló kormánypárttá. A Függetlenségi és a 48-as Párt marad a kormány természetesen közjogi alapú, az ország függetlenségét parlamentáris úton kivívni akaró ellenzéke. Ez a közjogi alapú pártszerveződés azt eredményezi, hogy a pártok mindegyikében, ha eltérő mértékben is, vannak liberális és konzervatív elemek, hogy a pártok tagjai szinte pártállásuktól függetlenül képviselhetnek progresszív vagy konzervatív nézeteket. Ferenc József tehát nem kerül abba a helyzetbe, hogy liberális minisztereket kelljen támogatnia a szivéhez természetesen közelebb álló konzervatívok ellenében pusztán azért, mert a liberálisok a 67-es alap védelmezői (ami Ausztriában gyakran megesik vele). És akad még egy előny az ausztriai viszonyokkal összevetve: a Deák-párt, majd az 1875. évi fúzió után a Szabadelvű Párt erős, a parlamenti hatalmat biztosan a kezében tartó, uralkodó párt. Az ellenzéknek általában kevés képviselője jut a parlamentbe, a politikai döntések megszületésében nem játszik meghatározó szerepet. Sokáig nem fenyeget az a veszedelem, hogy az erőviszonyok átalakulhatnak, hogy az ellenzék kormányra kerülhet. Még kevésbé az, hogy a dualizmussal, a német-magyar hegemóniával kisemmizett magyarországi nemzetiségek érdemleges szerephez jutnának a magyar parlamentben – ismét csak nem úgy, mint Ausztriában. Így Ferenc Józsefnek a biztos pozícióban lévő magyar liberális miniszterekkel kell együttműködnie. És ő lépésről lépésre, ahogy ez már szokása volt, tapasztalati úton kialakít a maga számára egy új felfogást és létformát; az alkotmányos uralkodóét. Ez elméleti alapjaiban nem túl bonyolult. Azon a belátáson épül, hogy a parlamentarizmus nemcsak megengedhető, hanem immár az egyedül lehetséges kormányzási forma. Évtizedek múlva arra is rájön, hogy „a parlamentarizmus nem optimális intézmény, és nem is lehet az; azonban biztonsági szelep, abban az értelemben, hogy az emberek képviselve érzik magukat”.

De igen jellemző, hogy amikor egy minisztere azt mondja, hogy őfelsége alkotmányos uralkodó akar lenni, akkor a minisztertanácsi jegyzőkönyvhöz széljegyzetet fűz: „Az nem, azonban egy uralkodó, aki az alkotmányt, amit adott, meg akarja tartani.” Felismeri, hogy a parlamentáris rendszer az uralkodónak még mindig elég teret ad ahhoz, hogy a maga akaratát keresztülvigye mindazokban a kérdésekben, amelyek véleménye szerint a birodalom fenntartása szempontjából létfontosságúak. Mert Ferenc József nemcsak alkotmányosan biztosított jogaiban, hanem felfogásának, magatartásának, egész lényének számos jegyében autokrata, egyeduralkodó császár maradt. Az alkotmányos király palástja alatt a császár és király tábornoki egyenruháját is viselte. A dualizmus első éveiben Magyarországon kialakult egy döntéshozatali mechanizmus, amelyben pontosan meg volt határozva a király helye. (Itt csak a belső ügyekről esik szó, a birodalom „közös”, illetve „közös érdekű ügyei” kezelését „Az egységes birodalom” című fejezetben fogjuk tárgyalni.) Az ország belső életét alakító törvényeket, az országos költségvetésre vonatkozó törvényjavaslatokat a szakminiszterek vagy a miniszterelnök kezdeményezte, aztán megvitatták a párt vezető politikusai a klubban, a kaszinóban vagy a miniszterek egymás közt bizalmas megbeszéléseken. Csak ezután került a javaslat hivatalos fórum, a minisztertanács elé. A minisztertanács gyakran ülésezett, s egy alkalommal sok, egymással összefüggésben nem álló folyó ügyet tárgyalt. Itt nem politikai vita folyt érdemi kérdésekről, csak a részletek finomításával, a javaslatok formába öntésével foglalkoztak. Minisztertanácsi határozat alapján küldték fel a készülő törvényt ún. előszentesítésre az uralkodóhoz. Csak ezután kerülhetett sor parlamenti vitára, tehát a törvényjavaslat alkotmányos tárgyalására. A parlamenti jóváhagyás után a király szentesítette a törvényt, s a kormány feladata volt annak végrehajtása. A döntéshozatal tehát soklépcsős, abban politikai pártoknak, parlamentnek, uralkodónak és kormánynak pontosan kijelölt funkciója volt. A törvényjavaslatok sorsát azonban érdemileg a kormány előterjesztése és a királyi előszentesítés döntötte ei. De mégis ott volt a parlament, amellyel a törvényt jóvá kellett hagyatni, és ez már eleve meghatározta a kormány, sőt befolyásolta az uralkodó állásfoglalását is. Mert Ferenc József beletanult az alkotmányos

uralkodó szerepébe. Megtanulta azt is, hogy nem is olyan irigylésre méltó a parlamentáris kormány helyzete. Ugyan zokon vette, amikor a miniszterek a parlamentre hivatkoztak, hogy annak álláspontjára tekintettel kell lenni ük. Még a század végén is rossz néven vette, ha miniszterei lemondtak; könnyű nekik, ők mehetnek, de neki maradnia kell – mondta nemegyszer. Vagy egyszerűen visszautasította lemondásukat: „Nem fogadom el az ön felmentési kérelmét, mert súlyt helyezek arra, hogy az általam választott kormány magát az időleges pártproblémákkal nem zavartatva kizárólag az általános állami érdektől hagyja vezettetni.” De azért egyre inkább felfogta, hogy az alkotmányos uralkodót az alkotmányos kormányzás mentesíti a személyes felelősségtől, s ha ez az alkotmányos kormányzás ügyesen van konstruálva, a hatalmat mégsem veszi ki az uralkodó kezéből. És az alkotmányos kormányzást Magyarországon bölcsen alkották meg. Az 1867. évi március 17-i minisztertanácson kormány és király között megállapodás született, hogy az előbbi csak előzetes uralkodói engedéllyel terjeszthet törvényjavaslatokat a parlament elé. Ez intern egyezség volt, amelyet Andrássy államjogilag megengedhetőnek tartott, konvención, nem törvényen nyugodott, s így sohasem került a nyilvánosság elé. A kormánynak persze volt módja arra is, hogy előszentesítés nélkül terjesszen be törvényjavaslatokat és a parlamenti többségre támaszkodva azt keresztülvigye, de ritkán tette. És nem olyan ügyekben, amelyekben az uralkodóval konfliktusba kerülhetett. 1879ben a magyar nyelv kötelező iskolai oktatását előíró népiskolai törvényt például előszentesítés nélkül dolgozta ki és terjesztette a parlament elé. A függetlenségi ellenzék, mint ezt a kormány bizton tudta, ez alkalommal örömmel támogatta a kormánypártot, s a magyarosítást szolgáló törvényjavaslatot nagy többséggel fogadta el a parlament. Ferenc József a törvényt, amely az államélet oly szféráját érintette, amelybe soha nem avatkozott, szentesítette, holott a törvény tartalma politikai felfogásának egyáltalán nem felelt meg. Általában sem a kormány, sem az uralkodó nem kereste a konfliktust, a kompromisszumok kora volt ez. Az uralkodó, ha az elé terjesztett törvényjavaslat nem felelt meg elgondolásainak, akkor elutasította, s ilyenkor a kormány engedett. De ellenkező példa is akadt, amikor a király hátrált meg, mert a kormány működésképessége érdekében opportunusnak tartotta, mint például az egyházpolitikai törvények esetében. Azt mondhatjuk, Magyarország

belpolitikai kérdésekben önállóságot élvezett, abba az uralkodó nem avatkozott. A liberális polgári állam kiépítését az uralkodó nem gátolta, de jelen volt, gyakran kicsinyes akadékoskodásával, ha a dinasztia jogait, presztízsét, érzékenységét látta fenyegetve. 1867 decemberében liberális „polgárkormány” alakult Ausztriában. A miniszteri felelősség törvénye nem követelte, hogy az uralkodó a parlamenti többségből nevezze ki minisztereit, most mégis ezt tette. (Később majd rendszerint pártok felett álló hivatalnokkormányok, ad hoc koalíciók viszik az ügyeket, és a császár demonstratívan nem engedi, hogy a parlament kényszerítse őt miniszterei kiválasztásában.) Az 1867ben alakult liberális kormány helyzete nehéz volt. A rendszert, amelyet képviselt, csak fél szívvel akarta: az alkotmányos jogokat, a szűkebb Ausztria német centralizációját kívánta, de a dualista intézményeket: a delegációt, a két országos kormánytól független, csak a közös ügyekben kompetens közös minisztériumot egyáltalán nem kedvelte. A leglátványosabb alkotmányos jogokat – a miniszteri felelősséget, az évenkénti adó- és újoncmegajánlási jogot stb. – a kiegyezéssel készen kapta. Neki magának főleg az egyházpolitika terén sikerült újat alkotnia: szabad vallásgyakorlatról, a szükségbeli polgári házasságról alkotott törvényt, elérte, hogy az iskolák felügyeletét kivonták az egyház kezéből. Csakhogy mindezért nemcsak az urak házával és az egyházzal kellett súlyos küzdelmet vívnia, hanem az uralkodóval is. Ferenc Józseftől nem lehet rossz néven venni, hogy nem kedvelte új minisztereit, akik persze nem voltak annyira polgárok, mint a kormány neve sejteti, mert a minisztériumban három arisztokratát is találunk. Mégis antiklerikálisok voltak, a császár szemében 1848 örökösei, anélkül hogy közöttük egyetlen Andrássy vagy Deák formátumú és tekintélyű ember akadt volna. Ezek egymásra acsarkodó, kisszerű pártvezérek voltak, akikkel megesett, hogy a vita hevében a császár jelenlétében az asztalra csaptak, s ez Ferenc József szemében megbocsáthatatlan véteknek számított. S ha már Ferenc Józsefnek parlamentáris kormányt kellett elviselnie, akkor legalább olyan adódott volna, amely szilárd parlamenti többséggel rendelkezik, ura az osztrák-politikai életnek. Csakhogy ilyet nem sikerült létrehozni. Mert Ausztriában alkotmányos keretek között egyetlen nemzet hegemón szerepét biztosítani sokkal nehezebb volt, mint Magyarországon. A szűkebb Ausztria valaha államjogilag önálló tartományokból jött létre, s e tény a magyarországitól alapvetően eltérő viszonyokat

eredményezett. A tartományokban a nemzeteknek hagyományosan lehetőségük nyílt kulturális és bizonyos fokig politikai törekvéseik érvényesítésére. Az osztrák-magyar kiegyezés következtében azonban megváltoztak a viszonyok: a bécsi kormány hatalma, a Reichsrat hatásköre megnövekedett a tartományokkal szemben. A Reichsratban pedig olyan választójogi rendszert vezettek be, amely a 35%-nyi németség számára a mandátumok kétharmadát biztosította; a németség könnyedén majorizálhatta az érdekeiben egyébként is megosztott szláv lakosságot. Ezért nem fogadták el, különösen az önálló államjogi múlttal rendelkező szláv nemzetek a kiegyezéses rendszert. Pedig a decemberi alkotmány nem deklarálta a német államnyelvet, elismerte, hogy az államban mindegyik néptörzs egyenjogú, s mindegyiknek sérthetetlen joga nemzetiségének és nyelvének megőrzése és ápolása. A kiegyezést követő hónapokban először a csehek, majd a délszlávok hagyták el a birodalmi parlamentet, őket követték a szigorúan katolikus tiroliak, akiket az egyházpolitikai törvények idegenítettek el a német liberális „Wirtschafttól”. A csehek 1868 augusztusában a tartománygyűlésen fogalmazták meg követeléseiket: megtagadták Ciszlajtánia állami egységét, a cseh korona történeti joga alapján új szerződést kívántak a cseh nemzet és a király között, követelték a cseh és a német nyelv egyenjogúsítását a cseh tartományokban. A kormány mereven elutasító magatartását látva, a nemzeti párt radikális balszárnyát alkotó ifjúcsehek szabadtéri gyűléseket szerveztek, amelyeket a huszita hagyományokra hivatkozva táboroknak neveztek. Erre a liberális kormány ostromállapotot rendelt el Prágában és környékén. A cseh mozgalom hatására a galíciai lengyelek is megmozdultak; elismerték ugyan az 1867-es törvényeket, de olyan kiegyezést és önállóságot követeltek, amilyet a horvátok élveznek Transzlajtániában. Ferenc Józsefet aggasztották az ausztriai belső viszonyok. Ő nem a németek császára volt, hanem Ausztria valamennyi néptörzséé. Különösen komoly gondot okozott neki, hogy Csehországban a polgári liberális nemzeti irányzatok együttműködtek a tartományi arisztokráciával. Olyan családok álltak a cseh nemzeti mozgalom élén, amelyek századok óta a császár támaszát jelentették. Schwarzenbergek, Thunok, Clam-Martinicok, akiknek hatalma és befolyása nem egy parlamenti mandátumon vagy lapengedélyen múlott, amelyet császári hatóságok megadhattak vagy elvehettek. A császár meg akart egyezni velük. Komolyan gondolt arra, hogy a Vencel

korona országainak autonómiát ad, ha nem is olyan mértékűt, amilyet Magyarországnak engedett, hogy Csehország királyává koronáztatja magát éppúgy, ahogy előde, a prágai Hradzsinban éldegélő Ferdinánd, a jóságos tette. Ez pedig csakis a német liberálisok ellenében történhetett. Ferenc József szívesen megszabadult a liberálisoktól: a bécsi bankároktól, a villogó, vitára mindig kész intellektuelektől, az elveiket és műveltségüket fitogtató professzoroktól, akik ráadásul tehetetlenül álltak a tartománygyűlések hangos követeléseivel szemben. A másik táborhoz vonzódott, a klerikálisokhoz, a konzervatívokhoz, akik emberileg is közelebb álltak hozzá, akikkel szemben néha kiléphetett teljesen rezervált magatartásából. A konzervatívok nagyobb szerepet akartak adni a tartományoknak. Ott még lehetséges volt a nemesi-rendi rétegek túlsúlyát megőrizni, visszaszerezni – amire birodalmi szinten egyre kevesebb kilátás nyílott. Úgy gondolták, hogy a nemzeti törekvéseket a tartományi rendi keretek közé szorítva a maguk és a dinasztia hatalmát erősíthet. A császár is bízott ebben. Azt mondta a porosz követnek, hogy szorosabbra kell fogni a gyeplőt. A liberálisok visszaéltek lehetőségeikkel, egyik nemzetnek sem szabad a másikat elnyomnia, mostantól kezdve „echt osztrák módra” fognak kormányozni. A német-francia háború újabb indítékot adott a belső fordulathoz. A német liberális párt egyes csoportjaiban a háború idején, majd a német császárság proklamálása után megerősödött a Német Birodalom iránt érzett szimpátia. E csoportok törekvéseivel szemben a császárnak különösen szüksége lett hűséges alattvalókra, a szlávokra, azokra az osztrák németekre, akiket már katolikus meggyőződésük is a Habsburgmonarchiához kötött, akiket nem vonzott a protestáns Poroszország. 1871. január 18-án kiáltották ki a német császárságot, megvalósult a német egység Ausztria végleges kizárásával. Február 7-én nevezte ki Ferenc József a Hohenwart-kormányt, amely konzervatív németekből és különböző irányzatú szláv politikusokból állt, s amelynek feladata lett Ausztria nemzeteinek kibékítése. Hogy mi volt Ferenc József véleménye a kormány programjáról és a csehek követeléséről, azt a szokásos forrásból tudhatjuk meg: az aktákra írt széljegyzeteiből. 1871 májusában a kormány egyik vezető minisztere, Albert Scháffle Prágában tárgyalt a kiegyezés feltételeiről, és az uralkodó számára részletes felterjesztést készített a prágai tanácskozásról. Amikor Schäffle a csehek azon követeléséről

szólt, hogy „le kell gyűrni” a dualizmust, a császár azt írta: „Ezt nem fogom tűrni, ezt nem tűrhetem.” Amikor az októberi diplomához való visszatérésről beszélt, a margón ez áll: „Illúzió”, a kiegyezés elfogadását latolgató részhez: „Teljesen el kell fogadni, hátsó gondolatok nélkül.” – Hogyan kell értelmeznünk Ferenc József széljegyzeteit? A nyár végén összeült a cseh tartománygyűlés, és szeptember 12-én az uralkodó a Landtaghoz küldött leiratában ígéretet tett, hogy cseh királlyá koronáztatja magát. A leirat egésze azonban Ferenc József-i stílusban készült: a nem döntés hangnemében. A császár ugyanis a leiratban egyaránt jogalapnak nyilvánítja az októberi diplomát és a februári pátenst, tehát a kiegyezés előtti és egymásnak is ellentmondó törvényeket, valamint az 1867. decemberi osztrák alkotmányt „és a Magyar Királyságunknak tett királyi esküt”. Ez pedig bizonytalanná teszi, mit tekint valóban jogalapnak, s így azt is, mi a szándéka cseh tartományaival. Október 10-én aztán elkészült a cseh tartománygyűlés ún. alapcikkelye. Ez ugyan elismerte az 1867. évi kiegyezést, de az osztrák-magyar megegyezéshez hasonlót akart Ciszlajtánián belül: a három cseh tartomány (Csehország, Morvaország és Szilézia) teljes belkormányzati önállóságát, a három cseh tartomány számára közös országgyűlést. Csak az egész Monarchia közös ügyeit ismerte el Ausztrián belül is közösnek. A javaslat a dualizmust trializmussá akarja alakítani, ami perspektívájában a Monarchia föderalizálását jelentette volna. A terv hatalmas visszhangot váltott ki: a horvátok azonnal érvénytelennek nyilvánították az 1868-ban megkötött horvát-magyar kiegyezést, és az abban biztosítottnál messzebb menő jogokat kívántak, Galícia autonómiakövetelése is megélénkült, a német lakosság viszont tiltakozott a cseh követelések ellen, különösen a cseh tartományokban német tömegmegmozdulásokra került sor. Bismarck már augusztusban közölte Beust kancellárral, hogy császára nem veszi jó néven, ha a Habsburg Birodalom német lakossága magát bizonytalanul érzi saját hazájában, majd Andrássy magyar miniszterelnöknek is azt mondta Hohenwart akciójáról, hogy „annak aligha lesz jó vége”. Végül Beust a császárnál tiltakozott Hohenwart akciója ellen, mondván, hogy az összeegyeztethetetlen a dualizmussal, az osztrák-németeket szembe állítja a dinasztiával, és károsan hat a Monarchia nemzetközi helyzetére. 1871. október 20-án sajátos miniszteri értekezlet vitatta meg a cseh megegyezés ügyét. A minisztertanácson a közös minisztereken kívül a teljes osztrák kormány és két magyar miniszter (Andrássy

miniszterelnök és Wenckheim Béla, a király személye körüli miniszter) vettek részt. A miniszteri értekezlet összetétele és tárgya egyaránt ellentmondott a dualizmus szigorúan értelmezett közjogi előírásainak. Közös minisztertanács volt ez? – de az nem tárgyalhatta az egyik ország belső dolgait, vagy osztrák miniszteri értekezlet? – de akkor mit kerestek ott a magyarok? Csakhogy kérdéses, a cseh kiegyezés pusztán Ciszlajtánia ügye volt-e? – Andrássy azt mondta a minisztertanácson, hogy a dualizmust csak úgy lehet felfogni, hogy a két kormány egymástól függetlenül kormányoz, „azonban a legfőbb alapelvek bármiféle megváltoztatása csak kölcsönös egyetértéssel történhet”. Itt pedig a dualizmus alapvető átalakításáról van szó, amely ellen Andrássy és mindhárom közös miniszter a leghatározottabban vétót emelt. Közben a német követ ismételten figyelmeztette az uralkodót, hogy Németország nem nézné jó szemmel Ausztria szláv vezetését. Még tíz napig folytak a tárgyalások, míg végül Ferenc József felmentette Hohenwartot, aki az ő megbízásából kezdte el kiegyezési akcióját. Számunkra a sokágú és messze vezető Hohenwart-problémából egyetlen kérdés érdekes: mit akart a császár, amikor megbízást adott a konzervatív Hohenwartnak és elvbarátainak a kormányalakításra, s ígéretet tett, hogy magát Csehország királyává koronáztatja? Milyen politikai elvek vezették, mennyire volt tisztában cselekedete súlyával és következményeivel ? Konzervativizmusuk miatt vonzódott a föderalistákhoz. Egy ideig úgy tűnhetett, hogy a tartománygyűlés a konzervativizmus menedéke, kívánatos ellensúly lehet a Reichsrat liberalizmusával szemben. A császár nem volt önmagáért a föderalizmus híve. Másfél évtizeden keresztül, 1849 és 1865 között szigorúan centralista rendszert tartott fenn, egy olyan korszakban, amikor abszolút személyes politikát folytathatott. Később is csak addig ment el a tartományi jogok védelmében, amíg az az összbirodalmi érdekeket nem veszélyeztette. 1867 után úgy látta, hogy a kiegyezés biztosítja az összbirodalmi érdekeket, ezért vallotta, hogy az októberi diploma immár „illúzió”, hogy a kiegyezést „teljesen el kell fogadni, hátsó gondolat nélkül”. És ez volt az oka annak, hogy amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Hohenwart terve a dualizmussal összeegyeztethetetlen, a miniszterelnököt egyik pillanatról a másikra felmentette. 1871 után belenyugszik abba, hogy Ciszlajtániát a német liberálisok elgondolásainak megfelelően alkotmányosan kormányozzák, és soha

többé nem tesz kísérletet arra, hogy a birodalom 1867-ben elfogadott rendjét bármilyen vonatkozásban megváltoztassa.

A sokszínű birodalom A soknemzetiségű birodalom 1813-ban Ferenc császár egy háborús proklamációból saját kezűleg húzta ki a „Vaterland” szót, s helyébe „császárt” írt. Unokája élete utolsó éveiben gyakran panaszkodott amiatt, hogy az emberek túl sokat beszélnek a „hazáról” és keveset a „császárról”. Mindkettőjük számára az állam a császár személyében testesük meg, állam és dinasztia azonos fogalom volt. Lehet, hogy ez a felfogás már Ferenc korában is korszerűtlen, és később még inkább azzá vált, de minden bizonnyal a Habsburg-monarchia anakronisztikus voltából eredt. A sokszínű, soknemzetiségű és -vallású, sokhagyományú birodalomban a császár, a dinasztia (persze azokkal a hatalmi tényezőkkel együtt, amelyek rendelkezésére állottak) speciális, a birodalom egységét megtestesítő, a birodalmat összetartó szerepet töltött be. A Habsburg-monarchia tizenegy nemzetet fogott össze, s közülük hatot vágott el a határain túl lévő anyaországtól, ahol az adott nemzet többsége élt. A Monarchia negyven-ötmillió lakosának 25%-a volt német, 20%-a magyar, 13%-a cseh, 9%-a lengyel, 8%-a ukrán, 6%-a román, 6%-a horvát, 4%-a szlovák, 4%-a szerb, 3%-a szlovén és 2%-a olasz. E soknemzetiségű struktúra a nemzeti átalakulás 19. századi folyamatában állandó külső és belső konfliktusok forrása volt. Az olasz és a német egység megvalósulása után, tehát amikor Ausztria elveszítette olasz tartományait és kivált a német birodalomból, a nemzetközi konfliktusok kevésbé fenyegették, de a belső problémák még súlyosabbak lettek. Hogyan látta a császár és király a birodalom soknemzetiségű voltából adódó problémákat? 1904 őszén hosszabb időt töltött Gödöllőn, kedves magyarországi vadászkastélyában. A reggelizőasztalnál Körber osztrák miniszterelnök az éppen aktuális ausztriai nemzeti viszonyokról számolt be, panaszkodott, hogy egyre nehezebb Ausztriában kormányozni, és rezignáltan arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy egy ilyen országban, amely történelmi okok miatt sajnos ilyen „Völkermosaik” lett, nem is mehetnek másként a dolgok. „Más véleményen vagyok – mondta ekkor a császár. – Nemcsak a régi idők történelmi eseményei kapcsolták egybe a mi népeinket, hanem a mostani és jövőbeli létük abszolút szüksége. Éppen ezért a Monarchia nem mesterséges képződmény, hanem szerves, és mint ilyen, kétségtelenül szükséges.

Menedék, azilum a Közép-Európába vetődött nemzeti töredékek számára, amelyek pusztán magukra utalva szánalomra méltó nyomorúságra lennének ítélve, hatalmas szomszédok játékszerévé válnának, míg így, egymással szövetségben nemcsak összességükben képviselnek tiszteletre méltó hatalmat, hanem a kölcsönös szociális és gazdasági segítség által sokkal biztonságosabb és kedvezőbb feltételt nyernek létük és fejlődésük számára. Hogy azonban egy ilyen közösségben valakinek ezek közül vezető szerepet kell játszania, teljesen természetes. Korábban ez egyedül a németeknek jutott, most osztozkodniuk kell a magyarokkal. Hogy ez célszerű és megfelelő-e, ezen lehet perlekedni, azonban e helyzettel egyelőre meg kell békülni, még akkor is, ha ez néha nagyon nehéz.” Így vagy hasonlóképpen vélekedett Ferenc József a Monarchia soknemzetiségű voltáról, vagy ilyen gondolatokat tulajdonított Korber miniszterelnök Ferenc Józsefnek, de bizonyos, hogy az idézett sorok semmiképpen sem álltak távol az uralkodó felfogásától. Ferenc József azt gondolta, hogy a nemzetiségek jól megvannak együtt, ha nem „heccelik fel” őket, s hogy az együttélés számukra előnyös. Hogy a dualista vezetést, ha nehéz is – mert nehéz volt – fenn kell tartani. Ötven évig fáradozott a nemzeti konfliktusok levezetésén anélkül, hogy megértette volna, mi a „nemzet”. Ismerte a Monarchia több népének nyelvét. Történetük, hagyományaik, szokásaik iránt alig érdeklődött. Az ő birodalma – mondotta – „a legkülönbözőbb nyelvű néptörzsek tágas lakóhelye”. Mélyen rendi-feudális felfogásával összeegyeztethetetlen volt a nemzeti közösség fogalma, amely az egy nyelvet beszélő, közös történeti múltú, hagyományú, arisztokratát, nemest, polgárt és felszabadított jobbágy parasztot egy közösségbe foglalja. Hajlandó volt elfogadni modern, a polgári társadalomban gyökerező fogalmakat, ha az a birodalom léte, fenntartása szempontjából fontosnak tűnt; így megbarátkozott a polgári alkotmányossággal. De a „nemzet” éppen nem a birodalom támasza; tisztában volt vele, hogy a nemzeti kérdés a birodalom fontos és veszélyes tényezője. 1878-ban, amikor Andrássy külügyminiszter azt jelentette Berlinből, hogy a Monarchiának Bosznia és Hercegovina kívánt annexiója helyett az okkupációval kell beérnie, majd megnyugtató szándékkal hozzátette, hogy az annexió idővel külső kényszer nélkül végbemegy, a két tartomány lakói maguk fogják proklamálni azt, a császár sürgősen táviratot küldött Berlinbe: „Nem szabad, hogy egyfajta modern népszavazás legyen,

mert egy ilyen precedens a mi Monarchiánk történelmi múltja és összetétele következtében nagyon veszélyes lenne.”

Ferenc József megnyitja az Osztrák Iparegylet székházát Bécsben Nem nemzet, hanem néptörzs és tartomány az ő fogai ma. Tiroli, stájer és „böhmisch” (csehországbeli) népről beszél, és valahogy úgy gondolja, hogy a csehek a cseh tartománybeli németség tartozékai, s a szlovének ugyanezt a szerepet töltik be a karintiai vagy stájerországi németek mellett. A lengyeleknek önálló politikai jelentőséget tulajdonított, viszont tudta, hogy a galíciai lengyeleknek sokkal jobb a dolguk, mint a porosz vagy orosz fennhatóság alatt élő testvéreiknek, ezért lojalitásukra aggodalom nélkül épített. Ismerte birodalmát. A minden évben megtartott őszi hadgyakorlatok alkalmával beutazta minden zugát. E találkozás szimbolikus értelmű. A hadgyakorlat a birodalom egységét és az egységes, nemzetek feletti birodalom hatalmi apparátusának mindenütt jelen való voltát reprezentálja. Ferenc József az „osztrák” nemzet hadgyakorlatát tekinti meg – minden esztendőben,

amíg csak képes erre. Ez alkalmakkor, mintegy kiegészítésként, látogatást tesz a civil életben, a távoli tartományok hivatalaiban, iskoláiban, templomaiban, és különös gonddal vigyáz, hogy mindenhova eljusson, mert ilyenkor találkozik birodalma „néptörzseivel” ő, aki minden „osztrákok” császára, azaz valamennyi „néptörzsének” uralkodója és atyja.

Ferenc József a szegedi árvíznél, 1879 A birodalom kormányzásának legfelső szintjén: a közös minisztériumokban, a polgári és katonai kabinetirodában és a hadseregben (a hadsereg vezényletében) a német nyelv uralkodott, a német birodalom nyelve. Ferenc József valóban a birodalom és nem a

német nemzet nyelvének érezte. Ismeretes, hogy a szűkebb Ausztriában (Ciszlajtániában) 1867-ben a német államnyelvet nem vezették be, s amikor később a német nacionalisták nagy kampányt indítottak érte, Ferenc József határozottan ellenezte: az államnyelv deklarálásának gyakorlati jelentőséget nem tulajdonított, viszont látta, hogy annak erőltetése a nemzeti viszályt élezné. Tudta, hogy a nemzeti ellentétek féken tartása birodalma létérdeke. Mindig engedékenységgel fogadta, amikor Ausztria egyes tartományaiban kétnyelvűséget akartak bevezetni. Elfogadta Badeni nyelvrendeletét (Cseh- és Morvaország közigazgatásának kétnyelvűségét) 1897-ben, mert azt remélte, hogy ezzel a két országban nemzeti békét teremthet. Támogatta a választójogi reformokat. 1906-ban az urak házára (az osztrák felsőházra) személyes nyomást gyakorolt, hogy szavazza meg az általános választójog törvényét, mert azt remélte, hogy az általános választójog alapján delegált új osztrák parlamentben a nemzeti pártokat politikai pártok váltják fel, a nemzeti viták elcsitulnak, s az obstrukciótól bénított parlament ismét működőképessé válhat. Amikor a miniszterelnök kitüntetésre terjesztette fel a választójogi törvény megalkotásában részes politikusokat, a császár elégedett jókedvében, amely öregkorában egyre ritkábban fogta el, méltán mondotta: „Ne feledkezzen meg rólam sem, én is tettem valamit az ügyért!” Ferenc József nem különböztette meg birodalma nemzeteit. Rokonszenvet a lojális alattvalók iránt, ellenszenvet az engedetlenek vagy a habozó engedelmességet tanúsítók iránt érzett. Szimptomatikus, hogy a szlávok magyarbarátságát vetették szemére, a német nacionalisták, hogy a csehekkel kivételez (innen ered a Proháska gúnyneve), a magyarok mindig a „huncut németet” látták benne. Ferenc József osztráknak érzete magát, ha származását, műveltségét tekintve német volt is. Komolyan gondolta, hogy 1867 után a birodalom vezetése két nemzetnek jutott, s ha korábban egy nemzettől, 1867 után két nemzettől várta el az abszolút lojalitást, azt, hogy a dinasztia feltétlen támaszai legyenek. S mert éppen ezeknek a nemzeteknek volt igazán módjuk arra, hogy törekvéseikkel a dinasztia presztízsét, hatalmi helyzetét veszélyeztessék, ezekkel alakult ki a legmélyebb és legszemélyesebb konfliktusa. A német irredentizmust, a magyar nemzeti törekvéseket, elsősorban azokat, amelyek a dinasztia tradícióit és a hadsereg egységét veszélyeztették, a maga és háza elleni támadásnak érezte.

Az ausztriai németségben szerette volna az „osztrák” nemzetet megtalálni. A dualizmus első évtizedeiben volt bizonyos reális alapja az osztrák nemzet megszületésének. Az osztrák németség nagy része az 1866. évi vereséget úgy igyekezett kompenzálni, hogy elfogadta, ő a Habsburg Birodalom összetartó ereje, azonosította magát Ausztriával, osztráknak tartotta magát, és csak önmagát tartotta igazi osztráknak. Volt persze kezdettől, tehát már 1848-tól az osztrák németségnek egy része, amely magát németnek vallotta, és a Habsburg-dinasztiát németellenesnek, de a századvégig ez egy provokatívan hangos, de kicsiny tábor volt. Körülbelül a Badeni krízisig a németség, mégpedig a liberális pártban tömörült németség számára természetesnek tűnt, hogy a Lajtán innen és túl széthúzó nemzetiségekkel szemben ő a birodalmi egység képviselője, az állam fenntartó ereje, hogy a szűkebb Ausztria (Ciszlajtánia) azonos vele. Annak következtében, hogy magát az állammal azonosította, igazolva látta, hogy neki a többi nemzet fölött kell állnia, létjogosultnak, magától értetődőnek tartotta mindazokat az intézkedéseket, amelyek őt a liberális korszakban, tehát 1861-től a többi nemzet fölé helyezték. (A német hegemóniát biztosító parlamenti rendszerre, az államapparátus hagyományosan német, illetve osztrák-német vezetésére gondolunk.) A századfordulóra Ausztriában a tényleges nemzeti erőviszonyok átalakultak. Az ausztriai nemzetiségek legalább a tartományokban szélesebb nemzeti jogokat követeltek és szereztek. Ezzel párhuzamosan megnövekedett a német nacionalizmus, amely elítélte azt a liberális német politikát, amely nem alkalmazott erőszakot német hegemón törekvéseiben. Amikor hatalmon volt és lehetősége nyílt erre, nem vezette be a német államnyelvet, és úgy vélte, hogy a németség vezető szerepét hagyományai, gazdasági és kulturális fölénye biztosítja, nincsen szükség arra, hogy uralmi helyzeteiét további törvényekkel védelmezze. Az egyre növekvő harcos német nacionalizmus a századvégtől az osztrák politika meghatározó tényezője lesz. Ettől kezdve minden ausztriai kormánynak számítania kell arra, hogy az állam, a parlament működőképessége érdekében hozott intézkedésére a németség – ha az negatívan érintette, előjogait veszélyeztette – obstrukcióval felel. Ezt a német oppozíciót igyekszik minden kormány elkerülni 1899 és 1918 között, ez határozza meg minden osztrák kormány működését. A birodalmi német nagykövetek a századvégtől naponta írják jelentéseiket Bécsből Berlinbe német testvéreik elnyomásáról és

szenvedéseiről. „Németország azonban – írja a bécsi követ 1898-ban ‒, amíg Ausztria szövetségese, nincsen abban a helyzetben, hogy azt a biztató szót kimondja, amit a német nacionalisták várnak tőle… Ezzel a biztató szóval egész Európában fordulat következne be.” Ez a német birodalom felé forduló német nacionalizmus Ferenc József személyes ellenfele és félelme. Nem akadt a dualizmus korszakában az egész Monarchiában egyetlen politikus sem, akit úgy gyűlölt volna, mint a „los von Österreich” (elszakadni Ausztriától) jelszót hirdető Georg Schönerert. A szervezett, valóban Habsburg-ellenes német törekvések mellett kicsinyes aggodalommal szemlélte a német nacionalizmus ártatlanabb megnyilvánulásait is. 1899-ben egy hadgyakorlat alkalmával Klagenfurtban itt-ott német trikolor tűnt fel. Panaszkodott Beck vezérkari főnöknek, hogy a karintiaiak a Habsburgok ellen és a Hohenzollernek mellett tüntetnek. (Számára csak dinasztiák léteztek.) f901-ben a csehországi Aussigban a polgármester üdvözli „német városunkban”. Ebben pángermán tendenciát lát, mert Aussig nem német és nem cseh, hanem csakis „böhmisch” város lehetett. Nagyon rossz néven vette a német diplomaták folytonos aggodalmaskodását az ausztriai németek sorsáért, azért, hogy Ausztriában a szlávok kerülnek hatalomra, esetleg Ferenc József közreműködésével. „A németek sorsát éppúgy szívemen viselem – mondotta Eulenburg gróf német nagykövetnek ‒, mint azokét a népekét, amelyek gyors fejlődésük következtében tagadhatatlanul jelentőségre jutottak. De nem kell aggódni annak bekövetkeztétől, amitől Ön tart, bizonyosan nem, ez szilárd akaratom.” Amikor 1901-ben Ferenc József azt mondta Körbernek, hogy a Monarchia vezető szerepében a németeknek osztozniuk kell a magyarokkal, komolyan hitte ezt. Nem volt álnok és nem volt rosszhiszemű a magyarokkal szemben sem. A magyar „népről” ő is körülbelül azt gondolta, amit a bécsiek, ami az iskoláskönyvekben szerepelt, hogy a magyar lovagias, temperamentumos és vendégszerető, szereti a luxust (nem a magyar paraszt persze) és a teátrális pompát, könnyelmű, s a szilaj tánchoz tüzes bort iszik. A politizáló Magyarországról alkotott képe természetesen nem volt ilyen felhőtlen és idilli. Szokás idézni egy párbeszédet, amely 1907 júniusában Ferenc József magyar királlyá koronázásának 40. évfordulóján zajlott Budán az uralkodó és Ferenc Ferdinand között. Mint ilyen méretű ünnepségek alkalmával szokás voit, a főhercegek is „lejöttek” a magyar fővárosba. A trónörökös akkor azt mondta: „Nekem

mindig erőszakot kell vennem magamon, ha Magyarországra jövök, nem szívesen vagyok itt.” Mire a császár azt felelte: „Sajnos már én sem! – Amikor a császárné még élt, egészen más volt.” – A kijelentés inkább nosztalgiának tűnik a császárné s talán a császárné magyar kapcsolatai iránt, mintsem annak, hogy a király osztozott volna a trónörökös magyar ellenszenvében. Bizonyára nem szeretett oly nagyon Budán lenni, szó sem lehetett arról, hogy az év felét (paritásos alapon) a magyar fővárosban töltötte volna, inkább csak látogatásokat tett itt. A magyaroktól viszolygott és tisztelte őket; a magyar politikusokat, pártvezéreket, nagyurakat értem ezen, hiszen másokkal nemigen találkozott. Imponált neki, hogy a magyar pártvezéreknek tekintélyük volt, Deák és Andrássy nemzeti karizmáját talán irigyelte, a két Tisza autoritása benne is respektust keltett. Tartott a magyaroktól. Kínosan ügyelt arra, hogy korrekt legyen – azokban a kicsinységekben, amelyek Ferenc József számára (és ne legyünk igaztalanok, a magyar parlamenti politika számára is) oly fontosnak tűntek. Magyarországon legalábbis a század végén már magyar egyenruhát viselt, udvari ebédeken magyarul beszélt, az edényeken, evőeszközökön, asztalterítőkön magyar címer volt, magyar udvart vonaton, magyar személyzettel utazott. – Feleslegesen nem provokált. De sohasem felejtette el 1849-et. Hálószobájában, amelyet természetesen csataképekkel díszített, ott függött a magyar lázadók ellen győzelmes császáriak csataképe. Tulajdonképpen nem csodálkozhatunk azon, hogy nem felejtette Budavár ostromát, a debreceni trónfosztást, hogy tábornokai szerezték vissza trónját. Ha valamit rossz néven vehetünk, akkor azt, hogy ő, akinek hibátlan formaérzéke volt, aki minden szituációban a róla alkotott mítosznak megfelelően viselkedett, nem tisztelte mások érzékenységét, a nemzet kollektív érzékenységét pedig egyáltalán nem ismerte, nem értette. Az 1849-es budai harcokban elesett Hentzi tábornok bronzba öntve állt a budavári Szent György-téren. „Nevezték azt az osztrák katonai szobrot arcul ütésnek; mondták ősvasba foglalt átoknak; káromkodva emlegették nemzeti szerencsétlenségnek” (Krúdy.) Generációk nőttek fel Hentzi tábornok gyűlöletében. Csak Ferenc József ne tudta volna ezt? Elhitte Fejérváry Géza honvédelmi miniszternek, „aki Ferenc József bizalmának mindenkori helytartója volt Magyarországon”, hogy 25 évvel a kiegyezés után a honvédeket összebékítheti a császári tábornokkal, hogy a Honvédegylet hajlandó lesz megkoszorúzni Hentzi szobrát, ha a budapesti hadtestparancsnok is virágot helyez el az

új honvédemlékmű talapzatán? Ekkora önfeladást várt volna a király az ő magyarjaitól – hiába. A nemzetnek a jelképeket őriznie kellett. Ferenc József is ezt tette: sohasem bocsátott meg a nagy száműzöttnek. Nem volt nagyvonalú Kossuth állampolgárságának kérdésében. Alaptalanul terjedt a legenda, hogy a halott Kossuthhoz majd maga a király megy Torinóba. Ferenc József megtiltotta az állami gyászt, hogy miniszterei, fő-tisztviselői, hadseregének tisztjei a gyászszertartáson részt vegyenek. A maga múltját nem próbálta megmagyarázni, mert egyáltalán nem beszélt arról, ami már megtörtént, s amin változtatni többé úgysem lehetett. Szinte páratlan, hogy 1904-ben a közös minisztertanácson a múltról beszél, arról, hogy annak idején, 1868-ban tartott a honvédségtől, bizalmatlanságból nem engedte, hogy a honvédséget tüzérséggel lássák el. Példátlan a beismerés: négy évtized múltán semmi oka a bizalmatlanságra, megengedi honvéd tüzérségi alakulatok felállítását. A király igyekezett megtartani 1867. évi esküjét. Amikor mereven ragaszkodott a meglévő viszonyok változatlan fenntartásához, tulajdonképpen ösztönösen megérezte, hogy a változatlanság a birodalom létfeltétele. Mert a dualizmus rendszere nem bírta el az érdemleges arányeltolódásokat; sem a dualizmus magyar értelmű továbbfejlesztését (nagyobb önállóságot vagy nagyobb beleszólást a közösnek nevezett birodalmi ügyekbe), sem az osztrák érdekűt, tehát a centralizmus erősítését, még kevésbé egyik vagy másik szláv nemzet érdekében hozott reformokat, tehát a dualizmus föderalista irányú átalakítását. Ferenc József valóban ragaszkodott az 1867-es megszabott keretekhez. Amikor a századfordulón egyre világosabbá vált annak tarthatatlansága, s az átalakítási-föderalizációs tervek a legkülönbözőbb műhelyekben születtek: a trónörökös környezetében, a szociáldemokrata munkásmozgalomban vagy a külügyminisztériumban a Ballhausplatzon – Ferenc József ezeket a terveket már tudatáig sem engedte. A sokvallású birodalom Ferenc József vallásos volt, hitt egy magasabb gondviselő létében, aki az egyes emberekről és a népekről gondoskodik, sorsukat eldönti. Szüksége volt valakire, aki nemcsak óvja, hanem fölötte áll, tanácsot ad, akihez napi munkája kezdetén fohászkodhat, akitől nagy elhatározásaihoz áldást kérhet – ez volt az ő Istene. Hitt benne őszintén, jámboran és nem túl mélyen. Megtartotta a vallás előírásait, az ünnepeket, de másoktól ezt nem követelte. Az udvari asztalnál

böjtnapokon is felszolgáltak húsételeket, amiből a császár nem evett. Ez a fajta engedékeny vallásosság közelebb állt az átlag osztrák (ha van ilyen) hitéhez, mint akár Ferenc Ferdinánd türelmetlen bigottsága, akár Rudolf szabadelvűsége. A Habsburg hagyományosan katolikus dinasztia, a Habsburgmonarchia reprezentatívan katolikus állam, a külföld is így tekinti. Az állami ünnepekről az egyház is megemlékezik, a koronázás egyházi aktus, templomban, egyházi vezetők teszik a király fejére a koronát. Ferenc József tudatosan ápolja a dinasztia minden hagyományát, így a katolikus tradíciót is. A katolicizmus évszázadok óta a dinasztia támasza, s elsősorban mint ilyennek van jelentősége Ferenc József számára. Csak így érthető és értelmezhető kapcsolata az egyházzal és különösen a Szentszékkel. 1855-ben az egyeduralkodó császár konkordátumot kötött a pápával, rendkívüli jogokat biztosított az egyháznak, mert a katolikus hitet és az egyházat az állam újjáépítésének a szolgálatába akarta állítani. Az etnikailag, nyelvileg és történetileg oly különféle népeket a vallás és az egyház erejével akarta egy egységbe foglalni. Csak a Szentszéktől várhatta, hogy a magyar katolikus egyházat egyesítse a Ciszlajtánnal. A konkordátum akkor a birodalmi centralizáció eszköze volt. Ferenc Józsefet később sem pusztán istenhite kötötte az egyházhoz, hanem az a meggyőződése vagy érzése, hogy a katolikus tradíció a dinasztia hatalmának forrása és alkotóeleme. Még nem ismerte a közszereplés, a közvélemény meghódításának 20. századi mesterségét, de elődeitől megtanulta, hogyan kell a felkent uralkodónak megjelennie alattvalói között. Nem a népszerűséget kereste ilyenkor. Az Isten iránt a vallási szertartásokban tanúsított alázata az uralkodói tekintélyt erősítette. Az évenként ismétlődő két egyházi szertartás: az úrnapi körmenet és a nagycsütörtöki lábmosás ceremóniája; katolikus és egyben német tradíció, a katolikus és német dinasztia történeti folytonosságának jelképe. Úrnapján a császár díszes egyenruhában, hatlovas, arannyal díszített gálakocsin hajt a Burgtól a Michaeler Toron át végig a belvároson a Stephanskirchébe, balján a trónhoz legközelebb álló főherceggel. A császári kocsit főhercegek négylovas hintói követik. A kocsisok és a lakájok rokokó parókát viselnek, rövid nadrágot, fekete aranybordűrös kabáttal, fehér harisnyát lakkcipővel, strucctollas kalappal. Az úrnapi körmenet nem pusztán egyházi ünnep, az oltári szentség felmutatása, hanem afféle

császárvárosi majális, ájtatos látványosság a népnek - amit a császár nagyon kedvel, úgy érzi, ilyenkor együtt van alattvalóival. E katolikus, német és Habsburg-tradíció része a nagycsütörtöki lábmosás, amikor pontosan előírt protokoll szerint tizenkét szegény öregembert régi német viseletbe bújtatnak, s a Hofburg nagy szertartástermébe asztalhoz ültetik őket. A császár háromszor kínálja az aggastyánokat étellel, aztán sorban leveszik cipőjüket, s a császár, mint a régi oltárképeken, fedetlen fővel mindegyikük elé letérdel, megnedvesíti lábukat, megtörli, s nyakukba akaszt egy-egy bőrbugyellárist telve ezüsttel. Végül az öregeket udvari hintóba ültetik és hazaszállítják. Az uralkodó térdet hajt Isten jótékonyságra intő parancsa és a német fejedelmek tradíciója előtt. Teljesíti az apostoli uralkodó kötelességét – a modern szociálpolitikát még nem ismeri. A hitben alázatos császár és király el tudta választani egymástól uralkodói kötelességét és az egyházzal szembeni kötelmeit. A kiegyezés után az osztrák liberális kormány legfontosabb ténykedése az állam és egyház viszonyának újjárendezése volt. Törvényt hoztak a vallások egyenjogúságáról, s részleges polgári anyakönyvezésről, az iskolákat nagyrészt kivonták az egyházi felügyelet alól. Zsófia intette fiát: „Én nem a vallás, hanem a dinasztia miatt félek.” Ferenc József is elsősorban a dinasztiát féltette. Éppen ezért a dinasztia hatalma, az új államrendszer érdekében szentesítette a kiegyezést létrehozó, annak támaszát adó osztrák német liberálisok egyházpolitikai törvényeit. És 1870-ben, amikor az I. vatikáni zsinat határozatot hozott arról, hogy ha a pápa ex katedra beszél, akkor kijelentései egyházi dogmának számítanak, akkor Ferenc József a dinasztia érdekében felfüggesztette a konkordátum még érvényben lévő rendelkezéseit. „A konkordátum felmondása számomra is nehéz volt – írja anyjának ‒, mégis rászántam magam, mert ez a legenyhébb és véleményem szerint a legmegfelelőbb eljárás volt Róma szerencsétlen határozatával szemben. Ezáltal az egyház jogai és helyzete Ausztriában egyáltalán nem változnak meg. Nekem is legbelső vágyam, hogy az egyházzal ismét egyezségre jussunk, de a jelenlegi pápával ez nem lehetséges… Ha nem lennénk szilárdak hitünkben és abban a reményben, hogy Isten megóvja az egyházat a további szerencsétlenségtől, már kételkednünk kellene az egyház jövőjében. De az én szilárd meggyőződésem, hogy Isten ismét jobb időket küld ránk, egyházát nem hagyja cserben.” Bár a pápához továbbra is mint „Őszentsége legengedelmesebb fia” írt, viszonya IX. Piushoz a következő években

sem változott. 1874-ben szentesítette a liberális egyházpolitikai törvények második csoportját Ausztriában, amire a pápa kiátkozással fenyegette: „Felséged meg fogja tudni, hogy milyen politikai veszedelem rejlik abban, ha egy olyan párt politikai követéléseinek enged, amely meg akarja dönteni a trón és az oltár szövetségét.” Ferenc József pontosan tudta. De ő alkotmányos uralkodó lett, mégpedig egy sokvallású birodalom alkotmányos uralkodója. Vallásos hitének és konzervatív felfogásának megfelelően korlátozni igyekezett ugyan a liberális törvényeket, de engednie kellett az olyan egyházpolitikának, amely kielégítette a hatalmon lévő liberálisok követeléseit, és lehetővé tette a különféle vallásnak viszonylag harmonikus együttélését. Maga így ír a pápának: „Tiszta lelkiismerettel marad meg az a bátorító reménységem, hogy a Mindenható, aki az egyház és az állam sorsát a kezében tartja és a népek szívében olvas, könyörületesen fogja megítélni azon cselekedeteimet is, amelyek nem felelnek meg teljesen azon igyekezetemnek, hogy a jogokat is elismerjem és az ő előírásait is megvalósítsam.” Nem okozott Ferenc Józsefnek kisebb lelkiismereti vagy ha tetszik, intellektuális válságot a magyarországi egyházpolitika sem. A kiegyezés, tehát az alkotmányosság bevezetése következtében a katolikus egyházi és iskolai ügyek, amelyek korábban kizárólag az uralkodót, illetve a csak neki felelős bécsi kormányt illették, most a parlamentnek felelős magyar kormány kezébe kerültek. A király főkegyúri jogait (tehát a katolikus főpapok kinevezésének jogát) is csak a vallás- és közoktatásügyi miniszter ellenőrzése mellett gyakorolhatta. A király úgy érezte, hogy az egyház-politika terén kötelessége őrizni uralkodói előjogait. 1867 januárjában még a kiegyezés megkötése előtt sebtében kinevezte Simor János győri püspököt hercegprímássá anélkül, hogy arról az akkor már kiszemelt magyar miniszterekkel tárgyalt volna. Simor korábban mint a bécsi kultuszminisztérium magas rangú tisztviselője jelentős szerepet játszott a konkordátum létrehozásában. A kiegyezés után az Andrássy-kormány (1867-1871) kerülte az összeütközést a kimondottan konzervatív egyházi vezetőkkel, mert az nyilvánvalóan konfliktust eredményezett volna az udvarral. Törvénybe iktatta a zsidók polgári és politikai egyenjogúságát, de a teljes vallási egyenjogúságot, a szabad áttérést és összeházasodást csak a bevett keresztény vallásfelekezetek viszonylatában vezette be. Az anyakönyvvezetés, a házasságkötés és -bontás továbbra is kizárólag

az egyházak joga maradt. Kisebb próbálkozások után az 1880-as évek végén került ismét előtérbe az egyházpolitika Magyarországon. A sokszálú és évekig elhúzódó egyházpolitikai küzdelemben a királynak számottevő személyes szerep jutott. Az ausztriai egyházpolitikai reform óta eltelt két évtized folyamán Ferenc József nem lett egy liberális egyházpolitika híve, de amint Ausztriában is szüksége volt a kiegyezés alapján álló liberálisokra, úgy az 1880-1890-es évek fordulóján Magyarországon sem tehette lehetetlenné a 67-es alapon álló kormánypárt helyzetét, s azt sem engedhette, hogy a pápa formálisan beavatkozzon Magyarország belső ügyeibe. A pápa 1893 szeptemberi Constanti Hungarorum kezdetű enciklikájában harcra szólította fel a magyarországi papságot és a világi hívőket a tervezett egyházjogi reformok ellen, és kijelentette, bízik abban, hogy a küzdelemben nem fog hiányozni az apostoli király „jóindulata, jó hajlamú törekvése sem”. Ferenc József nagyon nem szerette az ilyen intéseket, s azt különösen nem, hogy a pápa az ő hatalma alkotmányos korlátai miatt aggódott: „Minden reményemet beléhelyezem, ámbár tudom, hogy az úgynevezett alkotmányos szabadságok az ő szabadságát bilincsekbe verik. Azt szeretném, ha abszolút uralkodó lehetne, és úgy cselekednék, amint szíve diktálja.” Bizonyos, hogy a pápa fellépésének is szerepe volt abban, hogy hozzájárult a javaslat benyújtásához. A minisztertanácson azonban hangsúlyozta: nem ért egyet tartalmával, de politikai szükségességnek ismeri el, hogy a kormányt a fennálló közjogi alap energikus védelmében megerősítse. A törvényjavaslat képviselőházi vitájára 1894 tavaszán került sor, s azt rég nem látott 175 fős többséggel fogadták el. A nagy győzelmet annak köszönhette, hogy ez alkalommal a függetlenségi párt jelentős része is a kormányt támogatta. A főrendiház viszont elutasította a törvényjavaslatot. Csak amikor a király ismételten megerősítette hivatalában a javaslatot beterjesztő Wekerle-kormányt, adta fel ellenállását. Így kerülhetett sor 1894 decemberében a törvényjavaslatok szentesítésére. Egyszerű volna azt mondani, hogy Ferenc József katolikus és konzervatív volt, de még ennél is fontosabb számára a dinasztia érdeke, ennek megfelelően kellett cselekednie, kompromisszumot kötnie, amit az évek, évtizedek során mindinkább megtanult. – De mit kívánt a „dinasztia érdeke”? Ebben a birodalomban túl sokféle érdek ütközött egymással ahhoz, hogy „a dinasztia érdeke” egyértelműen meghatározható lett volna. Tisza István joggal

mondta, hogy a király „az egész egyházpolitikai reformot azért akceptálta, mert a mi pártunk uralmát (ti. a 67-es alapon álló szabadelvű pártét) fenntartani kívánja”. Csakhogy éppen az egyházpolitika volt az a kivételes terület, ahol a függetlenségi ellenzék a közös liberalizmus jegyében a 67-es mellé állt. Ezért Kálnoky Gusztáv közös külügyminiszternek is igaza volt, amikor azt mondta, hogy a magyar kormány nagy parlamenti sikerét nem saját erejének, hanem a „függetlenségiekkel való természetellenes szövetkezésnek” köszönhette. És Kálnoky közös külügyminiszter, aki ebben a bonyolult szerkezetű birodalomban a mindenekfelett álló „összbirodalmi” érdeket volt hivatva képviselni, azzal áskálódhatott az ilyen módon győzedelmeskedő liberális magyar kormány ellen, hogy az a birodalom közjogi alapját támadó erőktől került függésbe, így ettől a kormánytól nem várható „a dinasztia és a birodalom számára üdvös tevékenység”. Így Ferenc Józsefnek a maga meggyőződése szempontjából minden oka megvolt rá, hogy rossz lelkiismerettel tekintsen az egész reformműre. „A szerencsétlen házassági törvény – írja bizalmas barátnéjának – négy szavazattöbbséggel mégis keresztülment a magyar főrendiházban, ami talán jobb is, de engem elkedvetlenít, mert aggályaim vannak, és szemrehányást kell tennem miatta magamnak.” Majd később: „Az ember, anélkül hogy csalárd lenne, kénytelen néha erőt venni magán, elnyomni érzelmeit. Gyakran így van ez velem is, ld. viszonyomat magyar minisztereimhez.” Hiszen, ha vonakodva is, egy polgári liberális ihletésű törvényt szentesített, amit ráadásul magyar függetlenségiek segítettek életre. A reformkabinet belebukott ugyan az ügybe. A kötelező polgári házasság és a polgári anyakönyvvezetés mégis Magyarországon is törvény lett, és azt Ferenc József szentesítette. Az uralkodó számára az egyházjogi törvények egyik meghatározó indoka az volt, hogy „a különböző felekezetű állampolgárok által lakott ország házassági jogait egységes alapon kell szabályozni”. A birodalom sokvallású voltát éppúgy, éppoly megértéssel kezelte, mint azt, hogy országait különböző „néptörzsek” lakják. Hozzá volt szokva ahhoz, hogy katolikus püspökök és luteránus lelkipásztorok, zsidó rabbik és ortodox pópák, mohamedán muftik áldják meg, mindegyiket egyformán kedves, tiszteletteljes komolysággal fogadta. Minden vallást egyformán becsült. Tudta, hogy csak a hitetlenek veszedelmesek, s az ő birodalmában azok, akik a

különböző vallásban hívőket egymás ellen uszítják. Ahogy nemzeteiről, az együtt élők vallásáról is úgy vélekedett, békében kell tartani őket, nem heccelni egymás ellen. Vilmos császárt ingerülten figyelmeztette, lehet, hogy az antiszemitizmus Németországban megengedhető, az ő sokvallású birodalmában azonban, mint mindenfajta nemzeti és vallási gyűlölködésnek, a terjedő antiszemitizmusnak is gátat kell vetni. Nem engedheti a német nacionalisták antiszemita uszításait. Kielmansegg alsó-ausztriai helytartójának azt mondta: „Számíthat rá, hogy amíg én kormányzok, Luegert sohasem fogom birodalmi székvárosom polgármesteri székében megerősíteni.” Pedig a helytartó Lueger mellett érvel, a bécsi keresztényszocialista pártvezér jó osztrák, és „őfelségének nincsen olyan sok schwarzgelb tőkéje, hogy könnyen kiadhatná”. De Lueger magyarellenes kirohanásai és antiszemita heccei elfogadhatatlanok voltak Ferenc József számára. És tegyük hozzá, amikor négyszeri megválasztása után a császár mégis kénytelen a politikai ízlésének oly nagyon ellenszenves keresztényszocialista polgármestert hivatalában megerősíteni, akkor annak magyarellenes demagógiája kényszerűen megszelídül, s polgármestersége alatt „a bécsi zsidók egyenjogú polgárokként, háborítatlanul éltek…” „A gyűlölet mérge és egymás kiirtásának vágya még nem hatolt be a kor vérkeringésébe.” (Stephan Zweig.)

Az egységes birodalom „Bármiként alakuljanak is a Monarchia viszonyai, egy dolog elengedhetetlennek tűnik; arra gondolok, hogy a magasabb politika valamennyi feladatát egyetlen, őfelsége közvetlen fennhatósága alatt álló és őfelsége legmagasabb bizalmát élvező személynek kell vezetnie. A jogszolgáltatást és a közigazgatást meg lehet osztani, a magyar jogoknak ebben a két vonatkozásban szabad teret lehet engedni; az egyes királyságok és országok többé vagy kevésbé autonóm hatáskörének hasznosságáról bizonyos fokig eltérhetnek a nézetek anélkül, hogy ezáltal a magasabb államérdek veszélybe kerülne, a politikai szisztémának azonban az egész államban egységesnek kell lennie, és annak csak egy felelős vezetője lehet. Ha a dualizmust vagy föderalizmust ezen a ponton is megengednénk, akkor az egymás ellen törő erők szabad folyást nyernének, s ez az állam összeomlásához vezetne.” Ezt a centralista hitvallást Beust külügyminiszter fogalmazta meg azon a napon, amikor a kiegyezés Ausztriában törvényerőre emelkedett, amikor a Monarchia dualista átalakítása befejezett tény lett; az a Beust, aki a dualista átalakítás egyik legfőbb hajtóereje volt. – Nem önmagát tagadta meg. Tudta, Ferenc József azért fogadta el a dualista átalakítást, Magyarország belkormányzati önállóságát, mert voltak területek, ahol a birodalom egysége és az uralkodó abszolút hatalma érintetlen vagy majdnem érintetlen maradt: „a politikai szisztémában” – ahogy Beust fogalmazott ‒, azaz a külpolitikában és a birodalom katonai vezetésében. A Monarchia hadseregének vezérlete, vezénylete és belszervezetének kialakítása az 1867-es törvények szerint őfelsége „alkotmányos joga” volt. Az uralkodó feudális korból örökölt jogait a kiegyezés az alkotmány erejével erősítette meg. A császár joga maradt a hadüzenet, ő nevezte ki hadserege tisztjeit, határozta meg, hova vezénylik katonáit, a hadsereg belső szervezetét, nyelvét stb. Míg a külpolitikát a törvények szerint a császár külügyminisztere a két országos kormány közreműködésével csinálta, s ily módon a külpolitikára közvetve az alkotmányos fórumoknak, a két országgyűlésnek és a delegációknak is volt befolyásuk, a hadügyi vezetésben az alkotmányos korlátok még közvetve is alig érvényesültek. Már csak azért sem, mert magának a hadügyminiszternek a szerepe is korlátozott, másokkal kell osztoznia a hadsereg vezetésében: a

hadsereg főfelügyelőjével (ezt a funkciót mindig főhercegek töltötték be, 1868 és 1895 között a császár nagybátyja, Albrecht, 1906 és 1914 között Ferenc Ferdinánd trónörökös), a katonai kabinetiroda igazgatójával (Beck, majd Bolfras tábornokkal) és a vezérkari főnökkel, aki az 1880-as évektől a hadügyminisztertől független, önálló hatalommá lett. A katonai kabinetiroda hatásköréről másutt már szóltunk. A vezérkari főnök feladata a fegyveres erők fejlesztése. A hadügyminiszterre nem marad más, mint hogy a közös minisztertanácsban és a delegációk előtt a hadsereg igényeit képviselje, neki kell a katonai költségvetés alkotmányos jóváhagyását megszereznie. De azért ne gondoljuk, hogy a katonai vezetés teljesen azt csinálta, amit jónak látott. Az 1867. évi törvények megalkotói nagyon is tudatosan ragaszkodtak ahhoz, hogy „az újoncok megajánlásának jogát, a megajánlás feltételének és a szolgálati időnek meghatározását … mind a törvényhozás, mind a kormányzás körében” a két ország magának tartsa fenn. Ez nem csekélység. Az országgyűlésnek joga volt rá és élt is vele, hogy ne ajánlja meg a kormány által kért újonclétszámot, hogy a katonai létszámemelést feltételekhez, mégpedig a rendszer neuralgikus pontját, a hadsereg egységét érintő feltételekhez kösse. S minthogy ez volt az a terület, ahol a császár sohasem engedett – „közös és egységes, mint amilyen, maradjon seregem” – mondotta az ominózus chlopyi hadparancsban 1903-ban ‒, a magyar országgyűlés tizenkét évén át képes volt megakadályozni a már háborúra készülő hadsereg újonclétszámának emelését. Ferenc József a legfőbb hadúr. „Ebben a kérdésben nem tudok és nem szabad engednem” – üzeni Andrássy magyar miniszterelnöknek 1869-ben (amikor a magyar delegáció illetéktelenül a hadsereg dolgába akart avatkozni), mintegy fél évszázadra megfogalmazva uralkodói alapelvét. A „legfőbb hadúr” nem pusztán azt jelentette, amit a törvény fogalmazott, Ferenc Józsefet a hadsereghez egészen sajátos viszony fűzte. Ez az évek során egyre kedvetlenebb ember, aki számára a kötelességteljesítés maga teremtette kultusza is egyre terhesebb lett, aki a magánéletben is egyre kevesebb örömet lelt, egyetlen szerepben, legalábbis a maga módján boldog volt: a legfőbb hadúr szerepében. Katona volt, testestől, lelkestől, ez töltötte ki érzelemvilágát, ez határozta meg a világról alkotott nézeteit. Nem vezető stratéga, nem hadserege organizátora, ehhez hiányoztak képességei. Talán maga is tisztában volt tehetsége korlátaival. Hiszen fiatalon megtanulta, milyen érzés

veszíteni azon az egyetlen területen, ahol személyes sikerre vágyott. Voltak, akik azt mondták, Solferino meg Königgrätz után azért nem akart többé háborút, mert ha neki nem adatik meg, miért jusson másoknak hadi győzelem. A parádék, a manőverek embere lett, nem a harctereké. „A mi jó császárunk él-hal a hadseregért – mondogatta a császár főhadsegéde és bizalmasa, Paar ‒, ha csak meglát egy katonát, úgy tűnik, mintha újjászületett volna.” Örömmel látogatta a katonai iskolákat, őszintén hitte, hogy azok a gyerekek, akik negyvenedmagukkal egy hálóteremben nyolc esztendőn át vezényszóra ébrednek és alusznak el, boldogok. 1909-ig, 79 éves koráig minden évben részt vett az évi nagy hadgyakorlaton. Ez nem a kötelességteljesítés öröme, hanem igazi élvezet. A hadsereg az aszkétikus kötelességteljesítés intézménye; az emberi-társadalmi kapcsolat ideálja. A katonai hierarchia mindenkinek pontos, áthághatatlan helyet szab, s az ember személyiségének nem ad teret. Ferenc József aligha értette, hogy akadhatnak, akik másfajta kapcsolatra vágynak: nemcsak parancsot adni vagy parancsot teljesíteni. Újra és újra meglepődött, amikor valaki nem fért bele a Rendbe, amikor másról, másként próbált gondolkodni, beszélni, mint amit a szabályzat számára előírt. A Rend ad morális erőt egy hosszú, örömtelen életen át, a Rend, amely fölöslegessé teszi a fantáziát és az invenciót. A katonai egyenruhát is azért szereti, mert elő van írva, mihez mit kell viselni. „Gallér, zubbony, csillagok, sapka, szablya, nadrág, nadrágcsat, csizma – mindennek megvan a pontos rendje. A sapka nem lehet háromujjnyinál magasabb, a gallér alacsonyabb, mint amit a katonák Solferinónál hordtak.” „Az öreg császár – írja Joseph Roth, a Radetzky-mars szerzője – elvész a formákban, elhiszi, hogy a kifényesített zubbonygomb, a helyes sorrendben felrakott rendjelek védik meg a birodalmat.” Örömmel és tékozló pompával váltogatta az egyenruhákat, a külföldieket meg a Monarchia uniformisait. Minthogy a baráti hadseregekben (porosz, bajor, orosz) magas rangot viselt, azok egyenruháival eleve rendelkezett. De egyébként is szokássá vált, hogy a külföldi hatalmasságok hazájuk legdíszesebb egyenruháit ajándékozták neki. Azért ne formáljunk hamis képet a császárról, ne higgyük, hogy egy életen át gyermekkora papírmasé katonáit meg ágyúit őrizte. Ferenc József hadserege igazi hadsereg volt: az egységes Habsburgmonarchia mentsvára, a birodalom nemzet felettiségének féltve őrzött szimbóluma. „A Te táborodban van Ausztria” – írta Grillparzer

osztrák költő Radetzkyről 1848-ban, amikor az olaszok, a magyarok, a bécsi németek és a horvátok nemzeti zászlót bontottak. Velük szemben Radetzky, a császári hadsereg volt „Ausztria”, a nemzet feletti, a császári, a dinasztiát védő hatalom. Zsófia egykor ebbe a seregbe küldte Ferenc József főherceget, a trónörököst: „Legdrágábbat, szívem vérét küldöm az ön hű kezére.” Negyedszázad múltán Ferenc József uralkodói jubileumán fogadja a tábornokokat, s egyetlen fiát, a trónörököst az ő gondoskodásukba ajánlja, és könnyezik. Jelkép ez, de több is annál. A Habsburg-monarchia hadserege tudatosan ápolja az összbirodalmi Habsburg-tradiciót. Az 1870-es évektől a katonai vezetés szorgalmazta az ezredtörténetek feldolgozását, történeti sorozatot indított „Ausztria háborúi” címen, 1891-ben megnyílt a K. u. K. Heeresmuseum, 1892-ben a régi hadügyminisztérium épülete előtt felavatták Radetzky szobrát. Az avatás pompás Habsburg-ünnep. Valamennyi főherceg ott sorakozik az Am Hof barokk temploma és a győző emlékműve közti téren, néhány hadastyán is, a tábornok egykori harcostársai. Minél inkább tartalmát és realitását veszíti az összmonarchia állameszméje, annál nagyobb ideológiai funkciója lesz a hadseregnek mint az összosztrák patriotizmus iskolájának. A Monarchia katonai vezetői persze ismerték a birodalom valóságát. Az ezredek – legalábbis a korai években – nem ott teljesítettek szolgálatot, ahol sorozták őket, a német nacionalista diákmozgalmak ellen bosnyák gyalogosokat, a magyarok ellen cseheket, a szerb nacionalisták ellen németeket tartottak készenlétben. Már Albrecht is tudta és figyelmeztette Rudolf trónörököst, hogy ha a nemzeti szellem behatol a hadseregbe, „akkor a dinasztia elvész, Ausztria nincs többé”. Az új trónörökös egyenesen a vezérkar főnökének írta meg: „A hadsereg nemcsak arra szolgál, hogy a hazát az idegen ellenséggel szemben védelmezze. Feladata, hogy óvja és fenntartsa a trónt, és leküzdjön mindenfajta belső ellenséget.” (1896) Ferenc József, aki igyekezett őszintén magáévá tenni a dualizmus eszméjét minden konzekvenciájával, a hadsereg dualizálását nem engedte meg. Ferenc Ferdinand centralista ambícióival folytatott vitáiból is ez tetszik ki. „Magának a hadseregnek a szellemét, amit te nem egészen intaktnak mondasz, és majdnem kifogástalannak tartom – írja 1903-ban, a chlopyi hadparancs évében. – Készséggel elismerem, hogy a nemzeti viszálytól és nagyravágyástól megmételyezett belpolitikai viszonyok nagyon sajnálatos módon alakultak, de ez a szellem a hadseregtől, amely önmagát tisztítja meg, idegen maradt.”

Nem szabad a nemzeti viszályokat, nemzeti veszélyeket túlértékelni, legyenek azok német, szláv, magyar vagy román törekvések. „Súlyos események vezettek a mai, a Monarchia 1867-től datálódó átalakulásához, egy olyan átalakuláshoz, amelynek konzekvenciáit addig kell viselnünk, amíg a jövő méhében nem születik valami üdvösebb államjogi megoldás.” S hogy az „üdvös megoldás” milyen irányba mutat? – Olyan szimbólumrendszert kell kialakítani, olyan címert, zászlókat stb., amely „az összmonarchia, az egy uralkodó, egy hadúr” hű kifejezője.

Ferenc József a chlopyi hadgyakorlaton, 1903 Ismeretes, hogy a század elején a magyarországi ellenzék komoly akciót indított azért, hogy a magyar ezredek-ben magyar vezényleti és szolgálati nyelvet vezessenek be, hogy magyar jelvényeket használjanak a közös hadsereg magyar sorozású ezredeiben, hogy a magyar tiszteknek szabadabb előmeneteli lehetőségük legyen a közös hadseregben, egyszóval, hogy a dualizmus a közös hadseregben is érvényre jusson. A katonai programmal fellépő ellenzék 1905-ben a dualizmus történetében először többségre jutott a 67-es alapú liberálisokkal szemben. Ekkor a 75 éves uralkodó olyan energiával avatkozik az eseményekbe, mint évtizedek óta soha. Katonái irodáiban

tervet dolgoznak ki Magyarország esetleges katonai megszállására. Parlamenten kívüli kormányt nevez ki odaadó katonája, Fejérváry Géza tábornok vezetésével, 1906 februárjában feloszlatja a parlamentet, katonai hatalommal üríti ki az üléstermet, vállalja a konfliktust, amit évtizedek óta gondosan került. Sokan, hadtörténeti szakértők is azt vallják, hogy felesleges volt a császár aggodalma. A magyar vezényleti és szolgálati nyelv bevezetése, a hadsereg tényleges dualizálása nem veszélyeztette volna ütőképességét, hiszen a magyar nyelvű honvédség is derekasan helytállt a nagy háborúban. Csakhogy itt nem a hadba induló seregről volt szó, hanem a hadseregről, a birodalmi egység azilumáról, szimbólumáról, szimbólumokat pedig nem lehet relativizálni, mert akkor létük értelmét veszítik el. A hadseregben nem engedhette a nemzeti követeléseket, a nemzeti jelleget, mert akkor a hadserege létértelmét adta volna fel. Pedig Ferenc József a bajoktól, a gondoktól, a nemzeti viszályoktól hadseregéhez menekült. Az 1905. évi válság után katonái körében keresett nyugalmat, feloldódást, katonái körében érezte magát igazán otthon. A katonákat a császár iránti odaadásra nevelték, arra, hogy kiválasztottak, mert a császárt szolgálhatják. „Öntelten és mégis némi irigységgel tekintettünk alá a polgárra, aki töri magát a pénzért. Számunkra az ő munkája alacsonyabb rendűnek tűnt. Nekünk nem kellett kitérőt tennünk, hogy a pénz által jussunk az élvezetekhez, nekünk a császár megadta, ami bennünket boldággá és úrrá tett: az aranycsillagot, a lovat, a szolgát, a fegyvert, azt az előjogot, hogy becsületünket fegyverrel védhettük meg.” (Roda Roda) Nem politizáló, választójoggal sem rendelkező, egymás között németül beszélő, a császár személyes fennhatósága alatt álló, a császárt és rajta keresztül a hazát szolgáló katonák – ilyenekből állt a Monarchia hadserege. A tisztek kiválasztottnak érezhették magukat, mert a legkisebb hadnagy is elvileg megjelenhetett az udvari bálon, és ott a császár vendége volt. Egyre inkább szükségük lett a kiválasztottság tudatára, mert valójában nem volt rózsás a helyzetük. A századfordulóra bekövetkezett az az anomália, hogy a tisztek fizetése, s különösen a nyugdíja, alacsonyabb lett, mint a polgári hivatalnokoké. A felhevült kedélyek attól sem riadtak vissza, hogy az abszurd helyzetért magát a császárt tegyék felelőssé – legalábbis önmagukban. Volt is valami igazságuk, mert jó császárunk abban a hitben élt, hogy őt szolgálni dicsőség dolga. Ez a felfogás a császár fiatalkorában, amikor hadseregében sok gazdag nemesi és arisztokrata tiszt szolgált, legalább részben megállta a helyét. 1868 után,

amikor a tisztek előléptetésének éppoly pontos előírása lesz, mint a hivatalnokokénak, amikor a tisztek nagy része hivatalnok-, katona- vagy egyenesen kispolgári családból származott és fizetéséből élt, végleg tarthatatlanná vált. (1863-ban a vezérkari tiszteknek még 63%-a nemes, bár jelentős részük katonai nemesi családból származik, ez az arány 1893-ra 37%-ra, a világháború előestéjére 11%-ra csökken.) A tiszti pálya társadalmi presztízse az évtizedek során egyre csökken. Ezt részint a tisztek anyagi helyzete magyarázta, meg persze az is, hogy a tisztikar polgárivá vált egy olyan társadalomban, amelynek mentalitása még egyáltalán nem lett polgári (különösen nem abban a szférában, ahol a katonatiszteknek egyáltalán tekintélyük lehetett). A tisztek presztízsét azonban egy másik tényező is befolyásolta. 1848-ban az egész birodalomban mély szakadék keletkezett a polgárság és a császárság hadserege között. S bár ez a sereg 1868 után fokozatosan átalakult, a polgárság, még az uralkodó német polgárság rokonszenvét sem sikerült megszereznie. Magyarországon pedig a német nyelvű, osztrák szellemű hadsereg mindvégig az idegen hatalom jelképe maradt, az apák, nagyapák szabadságküzdelmének elfojtója, az ország belső önállóságának csorbítója, az önálló magyar nagyhatalmi igény korlátozója. A császárnak azonban a mindennapi létgondokkal küszködő, a távoli garnizonokban kártyaadósságból kártyaadósságba vergődő, házassági kaucióra váró fiatalabb tisztekkel éppúgy nem volt személyes kapcsolata, mint a társadalom más, hasonló rétegeivel sem. Különböző alkalmakkor megszólított ugyan fiatal tiszteket, akiktől formális kérdésre jelentésszerű választ várt és kapott. Az udvari asztalnál is ültek tisztek, tényleges életük megismerésére itt éppúgy nem nyílt alkalom, mint az audienciákon. A nagy hadgyakorlatok után a császár ebédet adott. Ilyenkor élénk és beszédes volt, fesztelenül csevegett; természetesen a vezérlő tábornokokkal és a külföldi vendégekkel (fiatalabb tisztek ide persze nem kerültek). A „Custozza-sátorban”, amit Albrecht főhercegtől örökölt (itt talán magát is győztes tábornoknak hitte), rendszerint délután két órakor tálaltak külön e célra fenntartott email edényekben. A császár bőkezű és nagyvonalú házigazda volt. Főtt marhával, borjú- és sertéssülttel kínálta vendégeit, desszertként aranygaluskával vagy a még férfiasabb sonkás kockával. Bort és sört tetszés szerint fogyaszthatott mindenki. Pezsgő vagy torta viszont akkor sem járta, ha maga Vilmos császár ült a Manövertafelnél – az túlságosan „nóbel” volna – utasította vissza a császár az ilyen ajánlatot ‒, a formák embere

volt. Élvezettel hallgatta a katonatörténeteket, a vicceket, a vadászkalandok históriáit. Ez az ő világa volt. A birodalom külpolitikáját az abszolutizmus idején magától értetődően a császár és a külügyminiszter vezette. A dualizmus gyakolata e vonatkozásban nem hozott lényegbevágó változást. A kiegyezési törvény ugyan előírta, hogy a külpolitikát a külügyminiszternek a két országos kormány egyetértésével és közreműködésével kell kialakítania. A közös minisztertanácson a két miniszterelnök véleményt mondhatott a külügyminiszter eljárásáról, hivatkozhatott és hivatkozott is a maga parlamenti felelősségére. Csakhogy a közös minisztertanácson nem történt más, mint hogy a külügyminiszter deklarálta a külpolitika legfontosabb mozzanatait, lényegében azt, amit a delegációk nyilvánossága előtt is elmondott, amiről a delegáció is véleményt mondhatott, legalábbis abban a formában, hogy elfogadta vagy elutasította a kül- és hadügyi költségvetést. A közös minisztertanács a külpolitika tényleges alakításában nem vett részt. A külpolitikát az alkotmányos korszakban is „a császári ház és a külügyek minisztere” lényegében egymaga csinálta, Az a tény, hogy a császári ház és a külügyek minisztere hagyományosan egyazon személy volt, reprezentálta, hogy a „ház” ügyei (tehát a családi birtokállomány fenntartása és gyarapítása, a főhercegek dolgai apanázsuktól házassági szerződéseik megfogalmazásáig stb.) és a külpolitika valahogy együvé tartoznak, hogy a külpolitika a dinasztia dolga, és megfordítva: a dinasztia cselekvésének legfontosabb terrénuma a diplomácia. A külügyminiszter, aki egyben a császári ház minisztere, első a miniszterek között. Szorosabb kapcsolatban áll az uralkodócsaláddal és személy szerint a császárral, mint bármelyik másik miniszter. Egyetlen miniszterelnök, hadügyminiszter, a katonai vagy polgári kabinetiroda főnöke, a hadsereg főparancsnoka sem vetekedhet vele. Hatalma nagyobb jogkörénél. Ő az egyetlen ember, aki közvetlenül, a kabinetiroda közvetítése nélkül jelentkezhet a császárnál, ő a császár első számú tanácsadója. Befolyása funkciójából ered, s azt személyes kvalitása alig érinti. A külügyminiszter, aki a „Birodalom” politikáját irányítja, aki a közös minisztertanács elnöke, de facto a birodalom miniszterelnöke. A császár is így tekinti. Bármenynyire tiltja a törvény, hogy az egyik vagy másik ország belső dolgába avatkozzon, válságok idején a császár őt kéri meg közvetítőnek. S minden külügyminiszter, akinek önálló átfogó politikai

koncepciója volt, megkísérelte, hogy funkcióját de jure is a birodalom miniszterelnökévé tegye. Beustot a császár 1867-ben kinevezi birodalmi kancellárnak, Kálnoky, Aehrenthal törekszik erre. Goluchowski pedig megszervezi a „Cabinet des Ministers”-t, a külügyminisztériumnak a közös minisztertanáccsal, a delegációkkal foglalkozó osztályát (tehát egy ügyosztályt, amely a birodalmi miniszterelnöki funkciót látta el), mert igaz ugyan, hogy a birodalmi miniszterelnöki funkció nem fért össze az 1867-es törvényekkel, ám a gyakorlatban mégiscsak létezett egy, a két ország felett álló birodalom, s ennek dolgait valakinek valahol intéznie kellett. A császár magának tartotta fenn a közös miniszterek kinevezésének jogát. Hogy milyen megfontolás alapján választotta e tanácsadóit, kevéssé tudjuk, az esetek többségében utólagos fejlemények alapján találgatjuk. Hugo Hantsch, a neves osztrák történetíró, a császár feltétlen tisztelője, aki éppen az egyik legjelentéktelenebb külügyminiszterről, Berchtoldról írt vaskos monográfiát, azt állítja, hogy azt választotta külügyminiszterének, akinek koncepciója az övéhez közel állt, hogy a külügyminiszterek politikáját nem belső meggyőződésük, hanem az uralkodó kívánsága, parancsa iránti engedelmesség határozta meg, s hogy dolgukat ugyanez okból azután is folytatták, amikor már szívesen lemondtak volna állásukról. Más vélemények szerint éppen ellenkezőleg volt: a Ballhausplatz gazdái nyerték meg a császárt a maguk álláspontjának, s amikor a személycserék jelentős, esetenként radikális külpolitikai irányváltást hoztak, az új külügyminisztereknek mindig sikerült megnyerniük a császárt. Bármiként volt is, egy dolog bizonyos, ha az 1850-es években, a krími háború idején esetleg volt is eltérés Ferenc József és Buol külügyminiszter külpolitikai koncepciója között, a későbbi évtizedekben ilyesminek írásos nyomát nem leljük. A külügyminiszter a császár teljes bizalmát élvezte. Az uralkodó az évek során egyre inkább lemondott arról, hogy mint az 1850-es évek elején, „a maga minisztere legyen”. Mind jobban ragaszkodott megszokott embereihez, mindennapi környezetéhez. Az öreg császár „nem szívesen látott új arcot”. A nagybeteg Aehrenthal helyett egy rendkívül válságos időszakban csak az utolsó pillanatban nevezett ki új minisztert. A császár a külpolitika döntő kérdéseiről csakis a diplomáciai szolgálat vezető tisztviselőjével tárgyalt. Ismeretes, hogy például az 1870-1880-as években a katonai vezetők döntő fontosságú külpolitikai akciókról hiányos vagy semmilyen információt sem kaptak. A titkos

szövetségi szerződések konkrét tartalmáról, sőt néha puszta létéről sem tudtak – őket csak a hadsereget közvetlenül érintő dolgokról tájékoztatták. A nagyhatalmú vezérkari főnök Beck évi jelentéseit a külügyminiszternek rendszeresen megküldték, de a külügyminisztérium hasonló jelentőségű aktáiból Beck csak kivonatokat kapott, olyan részleteket, amelyek az ő reszortját közvetlenül érintették. Nagyon jellemző, hogy 1879-ben az okkupáció ellen tiltakozó osztrák képviselőknek a császár azt mondja: „Önök folytonosan Andrássy politikájáról beszélnek, ne felejtsék el, hogy ez az én politikám.” És egy emberöltővel később, 1911-ben, amikor vita alakul ki Conrad vezérkari főnök és Aehrenthal külügyminiszter között, akkor kijelentését a császár szinte szóról szóra megismételte: „A politikát én csinálom, ez az én politikám… Ebben az értelemben a külügyminiszter az én politikámat folytatja.” Ez a hangnem egyébként jellemezte a császárt, ennél ő tartózkodóbb volt, és nem azonosította magát alattvalóival, bármilyen funkciót töltöttek is be. Csakhogy most nem Aehrenthalt védte Conraddal szemben, hanem visszautasította, hogy a hadsereg vezetésének beleszólása volna a külpolitikába. Egyedül Schmerling államminiszter vette magának a bátorságot, hogy 1863-ban Rechberggel szemben protestáljon az ellen, hogy a „diplomácia hét pecséttel lezárt könyv legyen, amely csak a beavatottak előtt nyílik meg”, hogy „az uralkodó és a külügyminiszter a külpolitikát saját területüknek tekintik, és a kormány más tagjai alig jutnak információkhoz”. Csakhogy Schmerling csupán naplójában tiltakozott, s a napló máig nem jelent meg. Hogy a császár maga hogyan vett részt a külpolitikai döntések meghozatalában, ezt megint csak kevéssé tudjuk. Bizonyos, hogy naponta ott voltak asztalán a külföldön szolgáló diplomaták jelentései, a külügyminiszter nekik szóló utasításai; hogy a legfontosabb diplomáciai iratok már fogalmazvány formájában elé kerültek. Amikor a diplomatákat Bécsbe rendelték jelentéstételre, azok meg voltak lepve legfőbb uruk tájékozottságától. Naponta, néha naponta többször fordult meg a futár a Ballhausplatz és Schönbrunn között a nevezetes Kaisermappával, amelynek egyik kulcsát a külügyminiszter, a másikat a császári kabinetiroda főnöke őrizte. A császár elolvasta az iratokat, láttamozta és megjegyzéseket fűzött hozzájuk: „teljesen egyetértek”, „jól van”, „nagyon korrekt álláspont” – de hát ezekkel a megjegyzésekkel nem sokra megyünk. Vizsgálták, hogy válságos periódusokban, például az okkupáció idején, hogyan vett részt

a császár az eseményekben. A diplomáciai levelezés áttekintése alapján a kutató arra a következtetésre jut, hogy a császár bizonyos értelemben kezdeményező volt, kérdéseket intézett a külügyminiszterhez, de a cselekvő miniszternek teljes szabadságot engedett. Ő maga csak emlékeztető, óvó, intő szerepet töltött be. Nem akart jobban érteni a külpolitikához, mint Andrássy. Nem jellemezte őt intellektuális arrogancia, nem kellett okosnak lennie, mint a vezető politikusoknak, akiknek a léte és hatalma az eszüktől függött, mert ő maga volt a hatalom, és éppen ezért nyugodtan megbízhatott mások ítéleteiben. Először Beustéban. Vele együtt, az ő segítségével kellett tudomásul venni az immár megváltoztathatatlant: Poroszország egyre növekvő hatalmát. A Monarchia végül is semleges maradt a francia-porosz háborúban, s ez azt jelentette, hogy Ferenc József végleg lemondott németországi ambícióiról. A német császárság kikiáltása új európai hatalmi realitást jelentett, amelyben a Monarchiának meg kellett találnia a maga helyét és újra kellett fogalmaznia külpolitikai programját. Ez három elemet tartalmazott: közeledést, baráti kapcsolat kiépítését az új Németországgal, fokozott aktivitást a Balkánon és ennek érdekében korlátozott együttműködést Oroszországgal, Az osztrák-német „középeurópai blokk” kialakítását – ha nem is tételes szövetségi szerződés formájában – már Beust a nemzetközi viszonyok tartós és szilárd elemének gondolta el. A balkáni ügyek régtől közelről foglalkoztatták a Habsburg-államot, ám csak az 1870-es években, majd még erőteljesebben a századforduló után váltak mindennél fontosabbá. S ahogy 1866 előtt a németkérdés volt egyszerre a bel- és a külpolitika meghatározó tényezője, most a balkáni, a délszláv lett az. És éppen a Balkán miatt, az ott jelentkező érdekellentétek miatt maradt az Oroszországhoz való viszony a Monarchia számára egészen a világháborúig döntő jelentőségű. Az új külpolitikai program tényleges megvalósítása gróf Andrássy Gyulára maradt, ő az az ember volt, aki maga akarta formálni a viszonyokat, ám amikor a körülmények nem engedelmeskedtek neki, tudott alkalmazkodni hozzájuk. Eredeti tervei közül csupán a Németországhoz való közeledést sikerült megvalósítania, és kezdetben azt sem az áhított oroszellenes tartalommal. Berlin nyomására és a fenyegető izolálódást elkerülendő ugyanis kénytelen volt vállalni az orosz-osztrák-német egyezkedést, közreműködött a konzervatív császárhatalmak szövetségének létrehozásában, amelyhez az

ideológiai alapot a „monarchikus szolidaritás” Ferenc József számára oly rokonszenves gondolata adta. Erre a császár akkor és később is szívesen hivatkozott, ha külső vagy belső felforgatás veszélye fenyegette a felkent uralkodókat. De a napi politikai gyakorlat nem igazodott az ideológiai koncepcióhoz. A „három császár szövetsége” lényegében a balkáni osztrák-orosz rivalizálás csillapítására jött létre, alkalmi kompromisszum volt, nem bizonyult tartósnak, az első balkáni válság felborította. Andrássy kezdetben bízott abban, hogy a déli-délkeleti kisországok irredentizmusa megfelelő engedményekkel semlegesíthető. Még magyar miniszterelnökként megígérte Szerbiának a Monarchia segítségét Bosznia megszerzéséhez. Egyedülálló dolog volt, hogy a magyar miniszterelnök a birodalmi diplomáciát megkerülve önálló külpolitikát kíséreljen meg. És e ténykedés formáját és tartalmát tekintve is ellenkezett a császár és környezete ambícióival. Az udvar ugyanis alig várta a pillanatot, hogy a sorozatos kudarcok és vereségek után végre – Bosznia bekebelezésével -gyarapíthassa a birodalmat. Az 1875 nyarán kitört keleti válság okán a Monarchia és Oroszország titokban megegyezett a Balkán részleges felosztásáról. De a cári hatalom, a török háborúban aratott győzelmén felbuzdulva túltette magát a Monarchiával kötött megállapodáson, és mértéktelenül megnövelte a maga hatalmi súlyát a félszigeten. Ekkor Andrássy – már külügyminiszterként – egyedülálló ügyességgel juttatta érvényre a Habsburg-monarchia „érdekeit”. Elnyerte az európai hatalmak hozzájárulását ahhoz, hogy a Monarchia elfoglalja és fennhatósága alá vonja Bossziát. A vitathatatlan diplomáciai győzelmet Ferenc József élete csúcspontjának tekintette, kárpótlásnak a katonai vereségekért, az elveszett olasz tartományokért. De az okkupáció Ferenc József alattvalói körében nem váltott ki osztatlan lelkesedést. A Monarchia vezető, államfenntartó nemzetei kívánták ugyan az orosz visszaszorítását, de a közvetlen katonai hódítás helyett politikai és gazdasági terjeszkedést akartak a Balkánon. A szláv lakosság növekedését nem kívánták. Andrássy kényszerhelyzetre hivatkozott: ha a Monarchia nem vonja ellenőrzése alá a volt török tartományt, úgy az a nagy délszláv egységállam részévé válik, ami egyenesen a Monarchia létét fenyegetné. Az okkupációt csak nagy nehézségek árán sikerült a két parlamentben elfogadtatni. S ez világossá tette, hogy a további területi expanzió a dualista struktúra létét fenyegetné. Boszniával együtt

sikerült a délszláv problémát is bekebelezni a birodalomba. Így az okkupáció a Monarchia históriájának jelentős eseménye lett. Hasonlóképpen a Monarchia egész további történetére nézve meghatározó Andrássy utolsó külpolitikai ténykedése: az ún. kettős szövetség megkötése Németországgal 1879 októberében. A szerződés létrejöttekor deffenzív jellegű volt, egy esetleges orosz támadás kivédésére szolgált, valójában sokkal több lett belőle, szoros és végleges elkötelezettség. A kettős szövetség nyomában az 1880-as évek első felében a Monarchia szinte valamennyi szomszédjával titkos diplomáciai szerződéseket kötött, amelyek bizonyos garanciát teremtettek a konfliktusok elkerülésére. Az évtized végétől a Monarchia nemzetközi helyzete igen kedvezően alakult, túlsúlyra jutott a Balkánon. De pozícióit nem sikerült sem arra felhasználnia, hogy tartós, jó viszonyt létesítsen a balkáni államokkal, sem arra, amire pedig régóta vágyott: hogy gazdasági hegemóniáját megalapozza a térségben. És világossá vált, hogy a kettős szövetség nem nyújt garanciát a Monarchiának balkáni aktivitásához. Németország „érdektelennek” deklarálta magát a balkáni ügyekben, valójában nem vállalta, hogy a Monarchia miatt konfliktusba kerüljön Oroszországgal. Így változatlan jelentősége maradt az Oroszországhoz fűződő viszonynak, aminek Ferenc József személy szerint is nagy fontosságot tulajdonított. 1897-ben új megegyezés jött létre Oroszországgal, amely egy évtizedre biztosította az együttműködést a Balkánon. A századelőn azonban új gondok keletkeztek, amelyek végső kifejletükben az összeomláshoz vezettek – de ezt már Ferenc Józsefnek nem kellett megérnie. Bár a császár politikájából régen kitörölt minden érzelmi motívumot, a német szövetség személyes ügye maradt, a szövetségi hűséget emberi hűségnek érezte. Amikor az osztrák delegációban szláv politikusok támadták a Monarchia szövetségi rendszerét, a kizárólagos német orientációt, Ferenc József úgy érezte, megbántották – mégpedig nemcsak azért, mert a külpolitika az ő személyes dolga volt, hanem mert a német szövetséget is annak tekintette. Hatvanéves uralkodói jubileumán, 1908-ban II. Vilmos császár szinte valamennyi német fejedelem élén elzarándokolt Bécsbe, hogy hódolatát fejezze ki az agg osztrák uralkodó előtt. És ekkor utoljára Ferenc Józsefben felébredt egy gyenge visszfénye annak, ami ifjúkori önbizalma egyik fő forrása volt, hogy ő „német fejedelem”.

Most újra hitt a német szövetségben, elhitte, hogy az védelmet nyújt a külső és belső veszedelmekkel szemben.

II. Vilmos német császár és Ferenc József A tényleges politikában már egyre kevésbé és egyre formálisabban vett részt. Valószínűleg nem érzékelte kellőképpen, hogy a kettős szövetségben a Habsburg-monarchia szerepe fokról fokra gyengült, hogy Németországnak saját politikai és gazdasági érdeke támadt a Balkánon, ami gyengítette Ausztria pozícióit. Hogy Aehrenthal külpolitikai aktivitása görcsös próbálkozás, hogy külpolitikai eredményekkel erősítse a Monarchia népeiben a birodalomhoz tartozás egyre fogyatkozó tudatát. Mert Aehrenthal jól tudta, hogy a Monarchia lakosságának túlnyomó többsége közömbös a „birodalom ügyeivel” szemben, és éppen ezért próbált meg a heterogén nemzeti törekvéseknek egy közös, „magával ragadó állameszmét” adni. Ez lett volna az új balkáni siker, az okkupáit tartományok, Bosznia és Hercegovina annexiója. „Visszahódítottuk a minket megillető helyet a hatalmak körében” – mondotta Aehrenthal, de az annexió után már maga sem törekedett hasonló sikerre. 1909 után felerősödött a Monarchia külpolitikájában a látensen régóta meglévő két tendencia. A katonák preventív háborút akartak Olaszország, illetve Szerbia ellen, a politikusok kisebb-nagyobb ingadozással azt vallották, hogy az angol-német antagonizmus időszakában ki kell térni minden olyan háború elől, amely általános

konfliktussá válhat. Ezt vallotta az annexiót követően Aehrenthal, majd utóda, Berchtold is, és velük a császár. Úgy látták, hogy az adott időpont, a szövetségi viszonyok alakulása miatt nem alkalmas háborús összecsapásra. Szó sincs tehát arról, hogy egyenes út vezetett volna a Monarchia balkáni hódításától, az annexiótól a háborúhoz. A császár hozzászokott a békéhez, nem akart háborút. Persze a háborút sürgető és attól óvó, ellene tiltakozó feliratok egyaránt hozzá érkeztek, elolvasta, véleményezte őket. Ő mondta ki a maga számára leegyszerűsített végső igazságok alapján – mint „szövetségi hűség”, „a Monarchia becsülete” – a döntést: „nincs többé visszakozz számunkra”. Nyolcvanöt éves volt ekkor.

Emléklap az I. világháború kitörésére Régen elfogytak körülötte az emberek. 1903-tól foglalkoztak komolyan azzal, hogy őt is kímélni kell. 1907-ben súlyos betegségen esett át, ettől kezdve vették észre, hogy nem követi lankadatlan

figyelemmel a szóbeli előterjesztéseket. Kedélytelen és hangulattalan lett. „A császár egészében rezignált benyomást kelt – írja már 1902-ben Körber osztrák miniszterelnök ‒, mindent hagy elmenni a feje fölött. Gyakran, ha rápillantok, nehéz szívvel gondolok arra, mi mindent átélt már ez az ember.” És 1905-ben: „Borzasztó a császár teljes elmagányosodása, tulajdonképpen senkivel sem beszéli ki magát. Azt gondolom, hogy ez Taaffe és Kálnoky idején másként volt, most azonban bizonyos, hogy senki sem lépett azok helyére. Hogy az események lelkileg megviselnék? – Első pillanatban valóban ez a helyzet, aztán mindent végzetszerűen fog fel. Teljesen rezignált, és már azzal is meg van elégedve, ha egy elhatározásával huszonnégy órára sikerül elodázni egy szerencsétlenséget”. – A végén már csak arra törekszik, hogy úgy-ahogy elmenjen a szekér, ez az, amit az uralkodó öregkori bölcsességének neveznek. Túl hosszú élet adatott neki. Amikor trónra lépett, jobbágyfelszabadításról vitatkoztak a parlamentben, Grillparzer a németségtől különvált osztrákok helyét kereste, s úgy vélte, Radetzky táborában együtt-otthon vannak Ausztria népei. Élete alkonyán szociáldemokrata munkások általános választójogért tüntettek, Kafka és Ady az ember idegenségét, otthontalanságát érezte. De Ferenc József sohasem ismerte sem az átlagpolgárok, sem a kiemelkedő egyéniségek gondolatvilágát-érzéseit. Sohasem akart közel kerülni alattvalóihoz, öregkorára végleg elzárkózott előlük. Hiszen cserbenhagyták, mindnyájan a változást papolták, még a trónörökösök, a miniszterek is. A forgandóság világa vette körül, amely elől neki, a monarchának, a birodalmi megmaradás őrzőjének a változatlanságba kellett menekülnie. Megjelenésében is az időtlen állandóság jelképe lett, a változó világban a változatlan, negyvenévesen is hatvannak látszott, de aztán olyan maradt. Vörös homlok, kék szem, fehér szakáll tekintett az alattvalókra szerte a birodalomban.

A magyar kormány tagjai Ferenc József temetésén Bécsben, 1916 A világháború alatt az ellenséges lapokban alig jelenik meg róla karikatúra. A jellegtelenségen nehéz csúfolódni. Arca olyan, mintha a birodalmában használatos pénzérmékről kölcsönözte volna. Hasonlítani akar önnön mítoszához, és hasonlít is. Ferenc József mindig a Monarchia császára és királya volt, és már nem hihető, hogy a világ még utána is lesz. Senki sem hisz ebben. Rudolf már 1889-ben kivándorlásról, emigrációról beszél, Valéria: „a mama azt mondta, hogy az embereket már csak a papa iránti szeretet köti a birodalomhoz, s amint a papa meghal, ennek vége lesz”. Ő maga is elveszíti hitét a

Monarchia jövőjében. Újrafogalmazza végrendeletét: „ha a történeti fejlődés folytán… amitől Isten mentsen, a korona nem maradna Házunk birtokában…” A végleges pesszimizmus tükröződik kevés személyes jellegű kijelentéséből : „Ha a Monarchiának tönkre kell menni, becsülettel pusztuljon el” …és a búcsú Conrad vezérkari főnöktől 1914 augusztusában: „Isten adja, hogy minden jól menjen, de ha rosszul kell is mennie, én kitartok.” – Nehéz szívvel ment a háborúba, és nem bízott a sikerben. Nem kevéssé jellegzetes, hogy a formális főparancsnokságot háza egy tagjára bízta, Frigyes főhercegre, azzal a bizalmas utasítással, hogy egyetlen feladata a vezérkar döntését a császári ház tekintélyével támogatni. A háború kitörése után szinte bezárták őt Schönbrunnba. Nem megy többé a városba. Főudvarmestere meg akarja kímélni az aggastyánt a háború nyomorúságának, az élelmiszerboltok előtt ácsorgókat a fényesre lakkozott udvari fogat látványától. Bolfras, Schiessl, Paar vannak körülötte, hozzák a híreket. Ő fogadja a minisztereket, a tábornokokat, jelentéseket hallgat meg és aláír legmagasabb uralkodói döntéseket. Schiessl naponta kocsizik a Burgból Schönbrunnba, s amikor a császárnak már olvasni sincs ereje, felolvassa az aktákat. Az utolsó napokban a szokásosnál korábban kel. Lassabban megy a munka, fél, hogy nem lesz készen vele. 1916. november 21-én halt meg.

Irodalom A magyar történeti irodalomban Ferenc József egész élettörténetét feldolgozó mű még nem született. De építhettem a korszakra vonatkozó feldolgozásokra, valamint a központi államhatalom működésére és benne az uralkodó szerepére vonatkozó saját kutatásaimra. Felhasználtam az uralkodó publikált személyes levelezését, valamint a bőséges és igen eltérő színvonalú osztrák Ferenc József-irodalmat. Az itt közölt jegyzék rövid válogatás a felhasznált forrásokból és irodalomból. Angyal Dávid: Az ißii Ferenc József. (Bp., é. n.) Az aradi vértanúk. I—11. k. (szerk.: Katona Tamás, Bp., 1979) Berzeviczy Albert: Az abszolutizmus kora Magyarországon 1849-1865. I-IV. k. (Bp., 1922-1937) Bourgoing, Jean (kiad.): Briefe Kaiser Franz Josephs an Katharina Schratt. (Wien, 1949) Broch, Hermann: Hofmannshai és kora. (Bp., 1988) Corti, Egon: Mensch und Herrscher. Wege und Schicksale Kaiser Franz Joseph I. zwischen Thronbeseitigung und Berliner Kongress. (Graz, 1952) Corti, Egon-Sokol, Hans: Der Alte Kaiser. Franz Josephs I. bis zu seinem Tode. (Graz, 1955) Ernst, Otto (kiad.): Franz Joseph 1. in seinen Briefen. (Wien, 1924) Hamann, Brigitte: Erzsébet királyné. (Bp., 1988) Hanák Péter: Magyarország a Monarchiában. (Bp., 1975) Herre, Franz: Kaiser Franz Joseph von Österreich. Sein Leben -seine Zeit. (Köln, 1978) Magyarország története 1848-1890. (szerk.: Kovács Endre, Bp., 1979) Magyarország története 1890-1918. (szerk.: Hanák Péter, Bp., 1978) Niederhauser Emil: Merénylet Erzsébet királyné ellen. (Bp., 1985) Nostitz-Rieneck, Georg (kiad.): Briefe Kaiser Franz Josephs an Kaiserin Elisabeth. I—II. k. (Wien, 1966) Pölöskei Ferenc: Tisza István. (Bp., 1985) Schnürer, Franz (kiad.): Briefe Kaiser Franz Josephs 1. an seine Mutter 1838-1872. (München, 1930) Idősb. Szögyeny-Marich László emlékiratai. IT—III. k. (Bp., 1917— 18)

Wertheimer Ede: Gróf Andrássy Gyula élete és kora. I—III. k. (Bp., 1910-13) Itt ragadom meg az alkalmat, hogy őszinte köszönetet mondjak Hanák Péternek, a munka lektorának a könyv jobbítását szolgáló hasznos tanácsaiért, valamint barátaimnak, Hajdú Tibornak, Heckenast Gusztávnak, Kende Lászlónak és Szőke Györgynek, akik a kéziratot végigolvasták és kritikai megjegyzéseikkel segítségemre voltak.

A képek jegyzéke l. /. Ferenc József ifjúkori arcképe. Franz Eybl litográfiája. 1847. Magyar Történelmi Képcsarnok. A továbbiakban: MTKcs. 10718. 2.1. Ferenc József trónra lépése. 1848. XII. 2. Franz Kollarz litográfiája. 1848/49. MTKcs. 53. 295. 3.1. Ferenc József bevonulása Győrbe. 1849. VI. 28. Ismeretlen bécsi mester rézmetszete. 1849. MTKcs. T. 5633. 4. I. Ferenc József a magyarországi hadjáratban megsebesült katonák betegágyánál. 1849. Ismeretlen bécsi mester utólag színezett rézmetszete. 1849. MTKcs. 10081. 5. Alföldi hódoló küldöttségek I. Ferenc József előtt Olmützben. Ismeretlen bécsi mester litográfiája. 1849. MTKcs. 429. T. 6- Schwarzenberg Félix herceg. Leopold Müller litográfiája Michael Stahl festménye után. XIX. század közepe. MTKcs. 7774. 7. I. Ferenc József fogadtatása első magyarországi kőrútján. 1852. Ismeretlen bécsi mester színes litográfiája. 1852, MTKcs. 10981. 8. A Hentzi-emlékmű felavatása Budán. 1853. január Ismeretlen osztrák mester akvarellel átfestett litográfiája. 1853. MTKcs. 4716. T. 9. I. Ferenc József és III. Napóleon találkozása Villafrancában. 1859. VII. 10. René Moraine színes litográfiája. 1859. MTKcs. 58. 2818. 10 /. Ferenc József és testvérei: Miksa, Károly Lajos és Lajos Viktor. Munkásmozgalmi Múzeum. A továbbiakban: MM. 6524/1957. 11./. Ferenc József fogadja esküvőre érkező menyasszonyát, Erzsébet bajor hercegnőt, 1854. IV. 22. Vinzenz Katzler litográfiája. 1854. MTKcs. 10711. 12. I. Ferenc József és felesége fogadtatása Debrecenben. 1857. május 28. Ismeretlen mester litográfiája. 1857. 13. Az uralkodócsalád 1860 komi. Angerer felvétele. MM. 3245/1958. 14. I. Ferenc József és felesége fogadtatása Pesten. 1866. január 29. Blumberg Lajos litográfiája. 1866. MTKcs. 1262. 15. I. Ferenc József koronázása. 1867. június 8. Rusz Károly fametszete Franz Kollarz rajza után. 1867. MTKcs. 6379. 16. Közös minisztertanács I. Ferenc József elnöklete alatt. 18951903 közölt. Nyomat Halmi Artúr rajza után. XX. század eleje. MTKcs. 54. 266.

17. I. Ferenc József fogadja Kossuth Ferencet. 1905. február 16. Fliesz Rezső rajza után készült színes nyomat. XX. század eleje. MTKcs. 53. 395. 18. Gróf Taaffe Eduard. Marastoni József litográfiája. 1867. MTKcs. 58. 2669. 19. Báró Fejérváry Géza. Giehsz Alfonz litográfiája. 1880-as 90es évek. MTKcs. 10084. 20. Gróf Tisza István. Fénynyomat Benczúr Gyula festménye után. 1915 után. MTKcs. 54/1932. Gr. 21. Ferenc József családjával és Lipót belga király a feleségével. MM. 65. 154. 22. Ferenc József és Ferenc Ferdinánd Budapesten. 1914. MM. 62. 1404. 23. Ferenc József megérkezik Gödöllőre. 1910. (Kallós Oszkár felvétele) MM. 6516/1957. 24. Családi kép 1870 körül (Litográfia után.) MM. 382/1957. 25. Ferenc József Valéria gyermekeivel. 1894. (Rudolf Krzivanek felvétele) MM. 1914/1954. 26. Ferenc József és Erzsébet királyné Budapesten. 1897. (Koller felvétele) MM. 62. 143. 27. Ferenc József az Örökimádási templom alapkőletételénél Budapesten. 1907. (Müller János felvétele) MM. 680/1948. 28. Ferenc József vadászatra indul MM. 62. 1417. 29. Ferenc József vadászaton. MM. 1024/1949. 30. I. Ferenc József megnyitja az „Österreichische GewerbeVerein” (Osztrák Iparegylet) székházát Bécsben. 1872. november 26. Vinzenz Katzler litográfiája. 1872/73. MTK.és. 6893. 31.7. Ferenc József a szegedi árvíznél. 1879. március 17. Ismeretlen német mester fametszete. 1879. MTKcs. 71. 12. 32. Ferenc József a clophyi hadgyakorlaton. 1903. MM. 62. 1405. 33. Ferenc József és II. Vilmos „Egyesült erővel”. 1914 körül. (Bieber felvétele) MM. 60. 1304. 34. Imádkozik a király. Emléklap az I. világháború kitörésére. Ismeretlen mester rajza után készült színes nyomat. 1914. MTKcs. 85. 21. 35. A magyar kormány tagjai Ferenc József temetésén. MM. 198/0848.

Tartalom A boldog gyermekkor A trónfoglalás „Győz a rend” „Sutba dobtuk az alkotmányt” Az alávetett Magyarország Ferenc József külpolitikája az 1850-es években Ferenc József „otthon” A testvérek „A hatalom az én kezemben marad” A kiegyezés Császár és király a dualista Monarchiában A tanácsadók, és akik tanácsot adhattak volna A császár és király mindennapjai Az alkotmányosság mint a dualista berendezkedés támasza A sokszínű birodalom Az egységes birodalom Irodalom A képek jegyzéke