Töltődj fel! 9789633041222 [PDF]

Zitiervorschau

Töltődj fel! Brendon Burchard HVG (2013) Címke: Pszichológia, Ismeretterjesztő, Életmód Pszichológiattt Ismeretterjesztőttt Életmódttt

Hogyan élhetünk ilyen alacsony energiaszinten? Brendon Burchard napjaink egyik legsikeresebb személyiségfejlesztő trénere támadást indít a fásult, középszerű, túlterhelt és stresszes élet ellen. Súlyos autóbalesete után rájött, három kérdést érdemes lenne gyakrabban feltennünk magunknak: Éltünk-e? Szerettünk-e? Számítottunk-e? Saját élettapasztalata és tanácsadói munkája alapján meggyőzően fejti ki, hogyan aktivizálhatjuk a bennünk rejlő tíz motiváló elemet, amely energiát ad, hogy ne pusztán leéljük az életünket, hanem valóban élvezzük minden pillanatát.

Töltődj fel! Brendon Burchard HVG (2013) Címke: Pszichológia, Ismeretterjesztő, Életmód Pszichológiattt Ismeretterjesztőttt Életmódttt

Hogyan élhetünk ilyen alacsony energiaszinten? Brendon Burchard napjaink egyik legsikeresebb személyiségfejlesztő trénere támadást indít a fásult, középszerű, túlterhelt és stresszes élet ellen. Súlyos autóbalesete után rájött, három kérdést érdemes lenne gyakrabban feltennünk magunknak: Éltünk-e? Szerettünk-e? Számítottunk-e? Saját élettapasztalata és tanácsadói munkája alapján meggyőzően fejti ki, hogyan aktivizálhatjuk a bennünk rejlő tíz motiváló elemet, amely energiát ad, hogy ne pusztán leéljük az életünket, hanem valóban élvezzük minden pillanatát.

BRENDON BURCHARD TÖLTŐDJ FEL!

Tartalom

Előhang Előszó Bevezetés 1. KIÚT A SÖTÉTBŐL ELSŐ RÉSZ – ÖT ALAPVETŐ MOTIVÁLÓ ELEM 2. KONTROLL 3. KOMPETENCIA 4. KONGRUENCIA 5. GONDOSKODÁS 6. KAPCSOLATOK MÁSODIK RÉSZ – ÖT ELŐREVIVŐ MOTIVÁLÓ ELEM 7. AZ ELŐREVIVŐ MOTIVÁLÓ ELEMEK BEMUTATÁSA 8. VÁLTOZÁS 9. KIHÍVÁS 10. Kreatív önkifejezés 11. HOZZÁJÁRULÁS Utószó Köszönetnyilvánítás A szerzőről

Csodálatos, csupa szív családtagjaimnak, akik mindig lehetővé tették, hogy feltöltődött életet éljek: anyának, Helennek, Bryannek, Davidnek és a mindig mellettem álló, drága, energikus és szép feleségemnek, Denise-nek, és természetesen apának, akit ugyan túl korán vesztettünk el, de energiája örökre bennünk él

Előhang Teljesítmény-tanácsadóként, előadóként és oktatóként igazán kivételes emberekkel volt szerencsém dolgozni (a hallgatóimat is ide sorolom) a világ minden részéből. A könyvben szereplő legtöbb történet az ügyfeleimmel, hallgatóimmal és esetenként a barátaimmal és családtagjaimmal kapcsolatos tapasztalatokat rögzítő pillanatkép, vagy ezek szintézise. Bizonyos részleteket kihagytam vagy megváltoztattam, mert céljaim szempontjából érdektelenek voltak. S hogy mindent bevallják: egyes történeteket dramatizáltam. Mindent elkövettem annak érdekében, hogy érzékeltessem barátaim és ügyfeleim történeteinek a lényegét, s olyan példákkal szolgáljak, amelyek segítenek életünk megváltoztatásában. Remélem, tetszésre talál! Szeretném felhívni a figyelmet arra is, hogy nem vagyok sem orvos, sem pszichiáter, sem pszichológus, sem neurológus, sem pénzügyi vagy jogi tanácsadó – semmilyen szűkebb szakterülethez nem tartozom. Elsősorban kutató és oktató vagyok. Boldogan megosztom mindenkivel, amit e tudományokból megtanultam, de a könyvemben foglalt ismereteket nem szántam orvosi, pszichológiai, pénzügyi vagy jogi tanácsadásnak; senki ne is tekintse annak. Aki ezen területek valamelyikén keres segítséget, az forduljon képzett szakemberhez. Se engem, se a kiadómat ne vonja senki felelősségre – a kiadómat semmi esetre se – bármilyen pozitív vagy negatív változásért, amely a tanácsaim hatására következik be az életében. Az egész könyv arra a gondolatra épül, hogy az életünk olyan, amilyenné MI magunk tesszük. Ezen az oldalon a felöltődött élet első törvényét követem: minden cselekedetünkben örömöt és elhivatottságot találhatunk – még ha jogászokkal van is dolgunk. Sok sikert! Brendon

Előszó ODAKINT Egyre csak készülődünk az életre, de soha nem ékünk igazán. RALPH WALDO EMERSON A feltöltődött élet, az igazán átélt élet nem egyhangú pangás egy eldugott, festői falu védett biztonságában. Nem, az emberhez méltó élet odakint zajlik, ismeretlen, vad tájakon, vagy sziklás csatamezőn, a démonainkkal folytatott mindennapi küzdelemben, ami próbára teszi szellemünket és akaratunkat. A mindennapi gályázásban, keresztül az élet viharain és megpróbáltatásain, amikor csupán nálunk erősebb ellenségeink és ellenfeleink suttogását és gúnyolódását halljuk. Ahol, miután leütöttek minket, és elterültünk a földön, rákényszerülünk, hogy szembenézzünk a gyengeségeinkkel. S végül a hegycsúcsokon, amelyeket erényeink, jellemünk, erőnk és bátorságunk végső megfeszítésével érünk el, kiállva balsorsunk minden nyűgét s nyilait, s legyőzve minden akadályt. Odakint ismerhetjük csak meg saját legkiválóbb oldalunkat. Sorsunk odakint, a kalandokkal teli, bizonytalan nagyvilágban vár minket, ahol valódi küzdelmek árán fejleszthetjük és valósíthatjuk meg önmagunkat. Az élet csak akkor ajándékoz meg minket bölcsességgel és értelemmel, ha herkulesi erővel dolgozunk valami magasabb célért, s a verejtékünkkel – sőt esetenként a könnyeinkkel – fizettünk meg érte. Az élet úgy teljes, ha tovább menetelünk akkor is, amikor fáradtak, gyengék és ijedtek vagyunk; s amikor harcostársainkban – a testvéreinkben, a családunkban, a barátainkban, akik végig támogattak minket és velünk küzdöttek, bármilyen homályosnak és őrültnek tűnt is a célunk – igaz szövetségesekre lelünk. Járatlan út vezet el idáig, amelyhez nincs térkép, s amelyet mindenki saját maga választ. Az ösvény gyakran kanyargós és göröngyös, s csak egy újabb kikövezetlen úthoz vagy ismeretlen tájhoz vezet: mindez azonban a lehetőségek nyílt terepének bizonyulhat, ahol ismét a győzelem és önmagunk

meghaladásának reményével láthatunk munkához. Odakint, amikor minden bátorságunkat összeszedve, mezítelenül, igaz valónkban állunk a világ elé, s belepillantva mások leikébe felfedezzük bennük az isteni képmást, képesek leszünk bátran és feltétel nélkül átadni magunkat a határtalan és feneketlen szeretetnek. Kényelmi zónánk és összegyűjtött javaink keretein kívül, szépen felépített megszokásaink és korlátozó hiedelmeink béklyóiból kiszabadulva fenségesen emelkedünk saját gyengeségeink fölé, és kifejezzük magasabb énünket. Odakint, a választások és kihívások, a félelmek és a szabadság gazdag világában várnak ránk a legnagyobb ajándékok és kalandok. Hallgassunk a hívásra! A sors szava szólít. Készüljünk bátran az útra! Ideje újra feltöltődni.

Bevezetés Ez a könyv nyílt támadást indít az unalom, a szétszórtság, a középszerűség, a visszahúzódás és a „normális” élet ellen. Kíméletlenül kérdőre von mindenkit: hogyan élhetünk ilyen alacsony energiaszinten? Közben pedig agresszívan felhív az energikusabb, átgondoltabb és elhivatottabb élet választására. Az itt következő oldalak gyakorlatias, ám gyakran ösztöneinknek ellentmondó útmutatást tartalmaznak, amely félrelöki a sok hamis tanácsot, és rendet vág majd fél évszázadnyi lélektani tévedésben, hogy megnyissa az egyetlen, igaz végcél felé vezető ragyogó ösvényt: az utat ahhoz az új élethez, amelyben teljes valónkkal, őszintén és diadalmasan átéljük, hogy élünk. Nézzünk szembe a ténnyel: elapadt a világ érzelmi energiája. Az elmúlt negyven évben szinte minden fejlett országban közel tízszeresére nőtt a klinikai depresszió diagnosztizált eseteinek száma. Méghozzá annak ellenére, hogy ezekben a társadalmakban a jólét szinte minden mérhető tényezője rendelkezésre áll: pénz, megfelelő táplálkozás és orvosi ellátás, magas színvonalú oktatás és biztonság vagy a művészetek élvezete. Az emberek mégis egyre gyakrabban panaszkodnak nyugtalanságra, kimerültségre, stresszre vagy valamiféle, nehezen körülírható rossz közérzetre, amely miatt gyakran unottnak, bizonytalannak vagy frusztráltnak érzik magukat. Az a gyanúm, hogy sokan ismerik ezt az érzést. Nekünk is megvan mindenünk, amire „szükségünk” lehet – biztonság, lakhely, táplálék –, s mégis gyakran érezzük, hogy nem vagyunk olyan lelkesek, produktívak vagy elégedettek, mint szeretnénk. Valahol talán azt érezzük, hogy nem váltjuk be a magunknak tett ígéreteket, s nem adunk teret a bennünk rejlő potenciálnak. Minden év elején lázasan készülünk a nagy versenyfutásra, de végül csak lassú kocogásra telik. Heteink, napjaink teljesen be vannak táblázva, de belül tudjuk, hogy a munka, amely lefoglal bennünket, valójában

nem az életünk értelme. Megvan bennünk a tehetség, a lelkesedés, a vágy és az akarat, de egyre csak a kétely és a halogatás mókuskerekében taposunk. Folyamatos online kapcsolatban állunk mindennel és mindenkivel, miközben azt érezzük, hogy sem a környező világhoz, sem az emberekhez nem kötődünk igazán. Mintha valamiféle engedélyre vagy a megfelelő pillanatra várnánk, hogy egészen átéljük életünk minden egyes napját. Nyugtalanul vágyunk mindig valami többre. Nos, én hiszek abban, hogy ennél valóban mindenki többet érdemel. Van viszont egy akadály: csak akkor kaphatjuk meg, ha magunktól is többet követelünk. Ez persze elveheti valakinek a kedvét, sőt talán olyan is lesz, aki leteszi a könyvet. Hiszen amúgy is egyre harcolni kell, hogy a felszínen – vagy éppenséggel ébren – maradjunk: nehéz a gazdasági helyzet, irreális elvárások szorításában élünk, és nem alszunk eleget. Valószínűleg senki nem akarja azt hallani, hogy még több erőfeszítésre, hatékonyabb munkára vagy adakozóbb hozzáállásra van szükség az életben. A gond az, hogy éppen ezekre van szükség. Én ezt a feladatot állítom olvasóim elé a következő oldalakon, még ha nem is leszek ettől népszerű, ám azt remélem, lesz, aki meghallgat, és vállalja a kihívást, s mert azt gondolom, mindenki tudja, hogy több is vár ránk odakint. Mindannyian átéltünk már számos varázslatosan boldog, elhivatott és kielégítő pillanatot életünk során, és készen állunk mindent elkövetni további hasonló pillanatokért. Emlékszünk még derűsebb napokra, amikor vadak voltunk és gondtalanok, s szinte túláradt bennünk a lelkesedés és a remény. Egyszóval, belekóstoltunk már a valódi feltöltődött életbe: a létezés felfokozott állapotába, amikor energikusnak, elhivatottnak és szenvedélyesnek érezzük magunkat. Ha pedig ez így van, akkor hadd játsszak nyílt kártyákkal: nem gondolom, hogy a nyugtalanság, az unalom, a gondterheltség, a szorongás vagy bármely más, önmagunkra, másokra vagy általában

az életre vonatkozó negatív érzés a legkevésbé is függene az aktuális gazdasági helyzettől és a minket körülvevő, egyre kaotikusabb világtól. Éppígy nem függ a gyerekkorunktól, a balszerencsétől vagy az áldozati szerepek kiagyalói által kínált bármely más könnyű kifogástól. Nem. Ha nem érezzük magunkat eléggé feltöltöttnek, akkor az kizárólag valamilyen súlyos stratégiai hibából fakad. Csakis a tudat-tartalmaink ellenőrzésére kialakított stratégiánk hiányosságából eredhet, hogy nem érezzük a folyamatos belső feltöltöttséget: azt, hogy önmagunkat megvalósítva és a környezetünkhöz kapcsolódva teljes életet élünk. Azzal a jó hírrel szolgálhatok, hogy ez a könyv pontosan ilyen stratégiát kínál. Meg vagyok győződve arról, hogy mindenkinek felvillant már egyegy olyan szikra az életében, amely azután napokig égett benne. Én azonban nem csupán ezeket az érzelmileg feltöltött pillanatokat akarom visszaadni – aki ilyenfajta olcsó trükkökre vágyik, az inkább cirkuszi hipnotizőrhöz forduljon. Én az érzelmi intenzitás merőben új szintjét, egészen új lehetőségeket kívánok feltárni, amelyekről a legtöbben nem is tudnak. Ezáltal egy élettelibb, színesebb, szenvedélyesebb és izgatóbb valóság nyílhat meg előttünk. Az elmúlt tizenöt évet azért töltöttem a lélektan, az idegtudomány, az emberi képességek és a teljesítmény elmélyült tanulmányozásával, hogy segítsek másoknak elérni ezt a létezési szintet. Az életemet annak szenteltem, hogy segítsek az embereknek a megfelelő stratégia kidolgozásában, amely gyökeresen és tartósan növeli energiájukat, elhivatottságukat és lelkesedésüket – belső feltöltődöttségüket – az élet minden területén. Segítettem vállalatigazgatóknak nem csak saját maguk, de egész cégük újjáélesztésében; pároknak, hogy új tűzre lobbantsák szerelmi életüket; sportolóknak, hogy ismét nyerőszériába kerüljenek; művészeknek, hogy újra megtalálják magasabb géniuszukat; szülőknek, hogy megerősítsék kapcsolatukat gyerekeikkel; hírességeknek és politikusoknak, hogy mozgósítani tudják követőiket. Valamennyiüknek sikerült feltöltődniük és új életre

kelniük. Ezen a téren végzett munkámmal a világ egyik legjobban fizetett teljesítmény-tanácsadója és -trénere lettem, világhírű szemináriumom, a Teljesítmény Akadémia (High Performance Academy) vezetőnek számít a személyiségfejlődés és hatékonyság üzletágban. A lényeg azonban az, hogy mindez nem rólam szól; eredményeimet nem melldöngetéssel vagy mások félrevezetésével értem el. Ellenkezőleg: olyan stratégiai tervvel szolgálok, amely képessé tesz – mi több, felszólít –, hogy a számunkra legjobb életet éljük. MODERN MOTIVÁCIÓK Itt az ideje, hogy tervezettebben és céltudatosabban éljük az életünket. Miért van az, hogy a mai világban – amely oly sok lehetőséget és kapcsolatot kínál – sokan magányosnak és kiüresedettnek érzik magukat? A rendelkezésünkre álló temérdek gyakorlati útmutató ellenére miért nem tudjuk biztosan, mit kell tennünk, hogy lényegesen jobb életet élhessünk? Hogy fordulhat elő, hogy miközben annyi mindenünk van – tető a fejünk fölött, lehetőségek és választások sora, előttünk pedig a széles nagyvilág –, mégsem érezzük, hogy folyamatosan (vagy legalábbis gyakrabban) feltöltődnénk energiával? Régebben az önmegvalósítást hirdető guruk és a karosszékpszichológusok azt felelték volna a fenti kérdésekre, hogy bolondok vagyunk és hálátlanok, amiért nem értékeljük azt a sok-sok jót, amiben részünk van. Szerintük sötét vágyak vezérelnek minket, amelyek megakadályozzák, hogy élvezzük a napfényt. Azt mondták volna, hogy megrekedtünk a múltban, hogy túl sokat akarunk, hogy nem vagyunk tisztában valódi gondolatainkkal és tudati mintázatainkkal, s hogy nem igyekszünk erőteljes pozitív gondolkodással bevonzani életünkbe a nekünk járó boldogságot. Ezek a válaszok nyilvánvalóan nem kielégítőek. Ami azt illeti, több kárt okoztak, mint hasznot.

Visszatérve a legfontosabb kérdéshez: most, hogy oly sok alapvető emberi igényünk kielégült, miért nem vagyunk mégsem energikusabbak és elégedettebbek az életünkkel? A válaszhoz egy kényes érv vezet el: azért érezzük kielégítetlennek magunkat, mert az elmúlt évtizedekben az emberi motivációk egész rendszere hihetetlen fejlődésen ment keresztül. Ami akár ötven éve boldoggá, energikussá, elégedetté tett bennünket, ma már nem alkalmas erre, mert agyunk, testünk és társadalmunk közben gyökeresen megváltozott. Ez az evolúciós magyarázat felháborítja a régi vágású biológusokat, akik szerint az emberi agy és test nem fejlődhetett olyan mértékben az elmúlt fél évszázad során, hogy ezáltal átalakuljon a kollektív emberi motivációs rendszer – vagyis az emberi fajt mindig is ugyanazok az alapvető emberi szükségletek motiválták. De még ha ez igaz is – bár sokan ellene érvelnek –, akkor is nyilvánvaló, hogy a modern, fejlett kultúrában egészen másfajta módokon aktivizáljuk és elégítjük ki ezeket a szükségleteket. Gondoljunk csak bele! Kortárs történelmünk során az emberi tapasztalat és kollektív kultúra minden lehetséges szempontból megváltozott: a mindennapi tevékenységünk (több önálló, kreatív és kevesebb felülről kijelölt, repetitív feladatot látunk el); táplálékunk és annak megszerzési módjai (amelytől testméretünk elképesztő mértékben gyarapodott világszerte); a hely, amelyet otthonunknak nevezünk (globális vándorlás a nagyvárosokba); az egymással való érintkezés (a világhálózatba kapcsolódó emberek irodákban és különböző szervezetekben dolgoznak, nem pedig a földeken vagy a gyárakban). Mások lettek a vásárlási szokásaink (több nem létfontosságú árut veszünk, amelyek között esztétikai szempontok, nem pedig funkció vagy hasznosság alapján döntünk); megváltozott az időbeosztásunk (növekedett a munkahelyen töltött idő, és még inkább a tévé vagy a számítógép előtt töltött órák száma); megnőtt az élettartamunk (ezzel együtt azonban betegségeink száma is növekedett – sok esetben éppen a hosszú élet miatt); és végül

szervezeteink és országaink felépítése is megváltozott (amelyet a növekvő demokratizálódás és tolerancia jellemez világszerte). Ha visszaugorhatnánk az időben ötven vagy száz évet, jól látható lenne, mennyire megváltozott minden. S miután teljesen átalakítottuk a világunkat, elkerülhetetlenné vált, hogy mi magunk is kövessük e változásokat a fennmaradás és a gyarapodás érdekében. Gondolkodásmódunk, érzéseink, viselkedésünk – egész pszichológiai működésünk – kénytelen volt lépést tartani újonnan kialakított világunkkal. Így motiváló elemeink kifejezésének és beteljesítésének módja is jelentős fejlődésen ment át. A bőség társadalmában az embereket már nemcsak az alapvető szükségleteik mozgatják, ahogyan a fejlődő társadalmakban. A legtöbb alapvető emberi igényünket – az étel, a lakóhely, a biztonság és a valahova tartozás iránti vágyunkat – már ki tudtuk elégíteni. Ma már az ilyenfajta szükségleteink kielégítése önmagában nem tesz bennünket boldoggá. Sajnálatos módon a népszerű pszichológiai értelmezések még mindig Abraham Maslow 1940-es években kidolgozott, híres szükségpiramisára épülnek. Maslow elmélete zseniális, bár munkája nagy részét félreértelmezték, és csupán egyetlen leegyszerűsített gondolat maradt meg belőle: ha ki tudjuk elégíteni a szükségleteinket, elvileg boldognak kell lennünk. Így aztán, miután teljesültek az igényeink, és mégsem vagyunk boldogok, úgy érezzük, bennünk van a hiba. Valójában a bőség kultúrájában nem kell többé azzal törődnünk, mire van szükségünk, így aztán arra figyelünk, mit akarunk. Több lehetőség áll előttünk, így szabadabban eldönthetjük, miről szóljon az életünk. A milliónyi választás között, a szükség kényszerétől megszabadulva, kihívássá válik, hogy célt és értelmet adjunk az életünknek. Kinek jutna hát eszébe visszafordítani az időt? Ajándék, hogy azt kutathatjuk, mit is akarunk igazán. Csak éppen az a helyzet, hogy ma már valami egészen mást akarunk, mint akár egy évtizeddel ezelőtt. Gondoljunk arra, milyen hatalmas változást hozott a munkahelyeken a szükségletek helyébe lépő tettvágy. A fejlett világban a munkavállalókat már nem a biztonságot jelentő havi

fizetés motiválja, sem a mézesmadzagok és büntetések primitív eszközeivel élő, manipulatív menedzsment. A mai dolgozók új és csillapíthatatlan vágyat éreznek a belső motivációra, elsősorban az elhivatottság és a kielégültség érzésére, amely az ő kreatív részvételükkel zajló projektek elvégzéséből fakad. A kreativitás, a társadalmi kapcsolatháló, a dizájn, a történetalkotás, vagyis a személyes munkakörön, sőt a szervezet egészén is túlmutató tevékenységek mind-mind nagy szerepet játszanak az életükben. Közösségi hálók rendszerében élő, folyamatosan mozgó munkaerő lettünk, akik egy-egy munka, projekt, ügy vagy vezető megítélésében kiemelkedő jelentőséget tulajdonítunk az emberi kapcsolatoknak, az esztétikai élményeknek, az újításnak és a hatékony együttműködésnek. A motivációról alkotott régi elképzelések - amelyek a fizetés, a saját iroda és a karrierlétrán való feljebb jutás ösztönző erején alapultak – már jó tíz éve nem érvényesek. Többé nem tévesztenek meg minket a siker hagyományos külső jelei: a bőség társadalmában más késztetések hajtanak bennünket. Modem életünk egyszerűen nem a fennmaradás és a biztonság igénye körül forog, s az önmegvalósításhoz vezető utat is egészen máshogy látjuk, mint akár egy generációval ezelőtt. A lehetőségek egész tárháza áll előttünk, így a megszokott, biztos megoldások helyett új, izgalmas, közösségi és kreatív tapasztalatokat keresünk. S mindez nem csupán a szabad döntést hirdető modern ember szárnyalása. Az idegtudomány is alátámasztja, hogy ha az agy felszabadul az állati biztonságvágy alól, éppen az újítás, a kihívások, az emberi kapcsolatok és az önkifejezés váltja ki a legmagasabb idegi aktivitást. A legjelentősebb boldogságmérések hasonló eredményre jutnak világszerte: elhivatottak akarunk lenni a munkánkban, s ezt a szabad választás, a személyes hozzájárulás és a kreatív önkifejezés adja meg nekünk. Az utóbbi pár évtizedben szakmai és magánéletünk olyannyira összemosódott, hogy mára a munkaidő-szabadidő egyensúly eszméje csupán valamiféle nosztalgikus álomnak tűnik az 1950-es évekből. Manapság az otthoni életünk is zaklatottabb, stresszesebb

és bizonytalanabb, mint valaha. A pároknak komoly gondot okoz az egymáshoz való alkalmazkodás, és nehezen maradnak együtt. A szülők nem értik a gyerekeik viselkedését, sőt gyakran a sajátjukat sem. A gyerekek iskola után egyik különóráról a másikra mennek, anya és apa állandóan dolgozik – hogyan tudnának igazi családként működni? Ma már nem elegendő, hogy tető van a fejük fölött és étel az asztalukon, bármennyire is szeretnénk, ha úgy lenne. A jómódban és kiterjedt kapcsolati hálókban élő családtagok mindegyike pontosan tudja, milyen választási lehetőségek állnak előtte. Nap mint nap jobb házakat, szülőket, iskolákat, játékokat és kütyüket látnak a tévében és az interneten. Így aztán hidegen hagyja őket, hogy alapvető szükségleteiket kielégítették: ezt magától értetődőnek tekintik. Csak az érdekli őket, hogy megkapják, amit akarnak. Hogyan gondolkodhatunk tervszerűbben önmagunkról és motivációinkról a mai korban, amikor alapvető emberi igényeink kielégítése egy szemernyit sem tesz boldogabbá bennünket? Mi adhatja meg számunkra az izgalmas és kielégítő életet, miután mind a munkahelyünk, mind a magánéletünk gyökeresen megváltozott? Mitől gyúlhat fel bennünk ismét a szikra, hogy minden, amit teszünk, örömmel és elégedettséggel töltsön el? Milyen erőket kell mozgósítanunk életünk során ahhoz, hogy a bennünk rejlő lehetőségeket kiteljesítve, méltósággal járjuk végig az utunkat? E könyvben úgy válaszolom meg ezeket a kérdéseket, hogy új gondolati rendszerbe helyezem az emberi motivációk egész kérdéskörét. Szakítva azzal a modellel, amelyben csak a biztonságérzetet és kényelmet nyújtó szükségleteinket elégítjük ki, eljutunk azokhoz a motiváló elemekhez, amelyektől igazán azt érezzük, hogy élünk. Mindeközben mélyre hatolunk a tudatunkba, megvizsgáljuk agyunk struktúráját, és feltárjuk azokat a mentális eszközöket, amelyekkel befolyásolhatjuk agyunk működését. Az élettel és a munkával kapcsolatos vegyes érzelmeinket lecsupaszítva vesszük szemügyre, és tudatos felnőtt életünk során talán most először megtanulhatjuk, miképpen tudjuk

irányítani, átrendezni és újjáformálni megtapasztalhassuk a feltöltődött életet.

azokat,

hogy

valóban

A feltöltődött élet tudatosan tervezett létforma, amelyben egyenletesen elhivatottnak, energikusnak és lelkesnek érezzük magunkat. Amint azt a következő oldalakon kifejtem, ezt az életet célirányosan választjuk, és a tíz motiváló elem aktivizálásával érjük el. A feltöltődött élet nem egyszeri érzés vagy múlandó szikra, hanem maradandó láng a lélekben, amely mindennapjainkat fénybe borítja, bármilyen sötétség vegyen is körül bennünket. Nem arról szól, hogy egyfolytában hamis mosolyt erőltetünk magunkra, vagy az életvezetési kézikönyvek bölcsességeinek szirupos koktéljaival pörgetjük fel magunkat. Fokozott, de egyenletes energiaszintről van szó, amely stratégiailag megtervezett és fenntartható, és mint ilyen, lehetővé teszi, hogy elhivatottan éljük meg a pillanatot, és bizakodva nézzünk a jövő elé. A következő fejezetben részletesen bemutatom ezt az életet, de addig is emeljük ki a definíció kulcsszavait: tudatosan tervezett létforma. Életünk jobb megtervezése érdekében meg kell értenünk és aktivizálnunk kell a tíz motiváló elemet, amelyek boldoggá tehetnek minket. Ezekkel a lélektani eszközökkel átalakíthatjuk és újraenergetizálhatjuk egész életünket. E könyv első része megtanít, hogyan érthetjük meg és hozhatjuk működésbe azt, amit az öt alapvető motiváló elemnek nevezek. Ezek az automatikus késztetéseink a kontrollra, a kompetenciára, a kongruenciára, a gondoskodásra és a kapcsolatokra. A második részben feltárom az előrevivő motiváló elemekei, amelyek segítenek abban, hogy a változások, a kihívások, a kreatív önkifejezés, a hozzájárulás és a tudatosság által radikális előrelépést tegyünk az életünkben. Az alapvető és az előrevivő motiváló elemek együttesen jelentik azt a tíz emberi késztetést, amelyek lángra lobbantják az új és egészen feltöltődött életet. Ez a sok „változtasd meg az életedet” szöveg persze szörnyen eltúlzottnak és távolinak tűnhet – hacsak nem vesszük figyelembe az

idegtudomány, a pozitív pszichológia és a teljesítménykutatás területén felmutatott legfrissebb eredményeket. Az elmúlt három évben ugyanis többet tudtunk meg az agy működéséről, mint a megelőző három évezredben. Végre sikerült szakítanunk a pszichológia évszázados neurózis-központúságával, s ma már nem azt kutatjuk, mi a rossz bennünk, hanem azt, hogy mi a jó. Megfejtettük az örömteli, elhivatott, produktív élet titkát. Eljött az ideje, hogy az emberi tapasztalatokról való új ismereteinket előtérbe helyezzük életünk felépítése és stratégiáink kialakítása érdekében. Az időzítés egyszerűen tökéletes. Mindannyian látjuk családtagjaink, barátaink, szomszédaink, kollégáink kiábrándultságát, irányvesztettségét és tépelődését. Mindenki keres valamit, de senki sem tudja pontosan, mi az, és hol találhat rá. A válaszok, mint mindig, most is bennünk rejlenek. Egyszerűen jobban kell értenünk önmagunkat, és aktivizálnunk kell azon részeinket, amelyek gazdag, színes, kapcsolatokban bővelkedő és tartalmas életet tesznek lehetővé. Nem akarok senkit megtéveszteni: az önismerethez vezető út nem könnyű. Amikor meghozzuk a tudatos döntést, hogy kezünkbe vesszük életünk irányítását, és új célok felé haladunk tovább, akkor (legalábbis eleinte) hepehupás és rázós lesz az út. De ez így van rendjén – csak ezen az úton érdemes elindulni. Nehéz megváltoztatni az életünket. Én csak tudom, hiszen a saját bőrömön tapasztaltam. Autóbalesetekre, karrierváltásokra, teljes káoszra és hatalmas belső harcokra volt szükségem ahhoz, hogy elérjek ide, és a számomra legjobb életet alakítsam ki. Útközben megtanultam okosabban irányítani saját motiváló elemeimet, s így ma olyan boldog, aktív és elégedett életet élek, amilyet korábban elképzelni sem tudtam volna. Ugyanez igaz az ügyfeleimre is. Azt szeretném, hogy mindenki más is eljusson idáig, és ennek érdekében hajlandó vagyok összetörni bárki ketrecét, hogy kiűzzem a kényelem és a középszerűség földjéről. Remélem, mindenki együttműködik majd, ugyanis a másik választás – megmaradni a régi úton, egyre remélve, hogy adódik valami jobb, de elkerülve a bátor döntést – senkihez

sem méltó. Halljuk meg az idők szavát: legyünk úrrá a tudatunkon, és gazdagítsuk varázslattal és energiával a világunkat! Mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy minél többen megosszuk egymással legkreatívabb, legkülönlegesebb önmagunkat. Hogy újfajta életet válasszunk, s energiával feltöltődve, készen álljunk az emberiség előtt álló kihívásokra. AMIKOR AZ AKARATERŐ FELÜLKEREKEDIK AZ AGYON Akármilyen helyzetben, akármilyen körülmények vagy lehetőségek között találja is magát az ember, szelleme mindig elég szabad ahhoz, hogy megválassza, miképpen éli meg, értelmezi és végső soron formálja a saját világát. Ha hiszünk ebben, akkor készen állunk arra, hogy megfelelő stratégiával a feltöltődött életet válasszuk, és meg is teremtsük. A magam részéről ma jobban hiszek ebben, mint valaha, méghozzá nem csupán filozófiai, hanem gyakorlati és fizikai értelemben is. Világszerte elismert teljesítmény-szakember létemre nemrégiben hónapokra elvesztettem az energiámat. Hihetetlen mértékű tudatosságra és összpontosításra volt szükségem, hogy újra meggyújtsam a belső tüzet, és fénybe borítsam az életem. Minden egyes nap harcot folytattam az itt bemutatásra váró tíz motiváló elem aktivizálásáért. Ennek során azonban megtanultam, hogy az emberi elme erősebb még az agyunknál is – de ne szaladjunk előre. Őszintén megvallva, három ízben veszítettem el és hódítottam vissza életem feltöltöttségét. Az első eset az volt, amikor a gimnáziumi szerelmemmel való rettenetes szakítás után mély depresszióba estem az egyetemi éveim alatt. Borzalmas állapotba jutottam, egy egész évig az öngyilkosság határán álltam, és csak egy autóbaleset térített magamhoz. The Millionaire Messenger (A milliomos hírhozó) és Life's Golden Ticket (Nyerő szelvény az élethez) című korábbi könyveimben már írtam erről a balesetről. Egyszóval, miután egy közel 140 km/óra sebességgel száguldó autó fejre állt velem egy kanyarban, akkor megtanultam, hogy a halál

küszöbére zuhanva három kérdést kényszerülünk feltenni magunknak: Éltünk-e? Szerettünk-e? Számítottunk-e? Enyhén szólva megrázó élmény volt, amelynek hatására újra kellett gondolnom az egész életemet. Rájöttem, hogy a baleset előtt nem éltem igazából, így hát komolyan nekifogtam, hogy igazán éljem az életem. Egy Vergilius-idézet foglalja össze legjobban akkori érzéseimet: „»mulatozz, már jövök« int a halál". Úgy döntöttem, hogy második esélyemet tudatosan megtervezett, jobb élet kialakítására használom, hogy amikor újra ott állok majd a végső kérdések előtt, elégedett lehessek a válaszaimmal. Ebből az esélyből tizenöt csodálatos, energiában, emberi kapcsolatokban és értékes cselekedetekben gazdag évre futotta. Ez alatt az idő alatt felfedeztem és elsajátítottam a tíz motiváló elemet, amelyet e könyv fejezeteiben bemutatok. Sok millió dolláros üzleteket hoztam létre, világhírességeket és vezérigazgatókat támogattam életmódtanácsadóként, írtam néhány könyvet, szerelmes lettem, megházasodtam, nehéz időkben kiálltam a családom mellett, beutaztam a világot, legendás szellemi vezetők és motivációs szakemberek mellett tartottam előadásokat, leköszönt elnökökkel és nagykutyákkal cimboráltam; s miközben könnyedén vettem szinte minden kihívást, többet adtam és többet értem el, mint valaha képzeltem volna. Egészen feltöltődött életet éltem, s a körülöttem lévők mindig csak azt kérdezték: „Honnan van benned ennyi jókedv, energia és figyelem?” De nemrégiben minden megváltozott. Apámnál, akit nagyon szerettem, és aki a legjobb barátom volt, leukémiát diagnosztizáltak, ami rendkívül gyorsan el is vitte. Ahogy később részletesen leírom, egy darabig a legjobb képességeim szerint kézben tartottam a dolgokat. Istennek hála, rendelkezésemre álltak mindazok a mentális eszközök, amelyek segítségével megbirkózhatunk a bajjal és a hirtelen veszteséggel, s ezeket elég jól tudtam használni ahhoz, hogy erős maradjak apámért, magamért és az egész családért ezekben a nehéz időkben. Mégis kétségtelen, hogy a feltöltöttségem jócskán leapadt apa hirtelen halálakor.

Valamivel később pedig egyszerre minden darabokra hullott – egy újabb balesetben. Ironikus módon, éppen akkor vesztettem el harmadszorra a feltöltöttségemet, amikor elkezdtem írni ezt a könyvet. Élénken emlékszem arra a napra. Közeli barátaimmal száguldottunk végig quadokkal egy elhagyatott, fehér homokú strandon, Mexikóban. Az ég tiszta, világoskék, a levegő enyhén nyirkos volt. Az óceán türkizkék vize sima és nyugodt. Egész nap ügyesen, biztonságosan vezettem a sivatagban. A strand egyik végső szakaszán hajtottam éppen. Nyugodt voltam, mélyeket lélegeztem, és élveztem a motorozás okozta adrenalinlöketet és a festői szépségű tájat. Aznap sokat gondoltam apára. Ő tanított vezetni, ő tanított élni. Talán egy pillanatra elkalandoztam, csak egy másodperccel tovább gyönyörködtem az óceánban a kelleténél. Bárhogy is volt, miközben 50-60 km/óra sebességgel hajtottam a tengerparton, nem vettem észre egy kis homokbuckát. Tizenöt évvel korábban lassított filmként éltem át, ahogy az autóm megpördül és elhagyja az országutat, most viszont minden iszonyatosan gyorsan történt. A terepmotor nekiütközött a homokbuckának, a levegőbe emelkedett, majd a bal első kerekére zuhant, erősen megdőlt balra, engem pedig a földhöz vágott. Éreztem, ahogy a homokba csapódom, és kiszorul minden levegő a tüdőmből. Emlékszem rá, ahogy elgurultam a talajon, még a sisakomnak dörzsölődő homok hangját is fel tudom idézni. Hallottam, ahogy a quad nagyokat ütődve pattog mellettem, és azt gondoltam: Istenem, ne engedd, hogy rám zuhanjon! Amikor magamhoz tértem, a barátaim vettek körül, és fölém hajolva kérdezgették, jól vagyok-e. A túravezető csak azt ismételgette: „Rád esett?” „Rád esett?” „Rád esett?” Fogalmam sem volt, hogy rám esett-e, és megszólalni sem tudtam. Hunyorogva próbáltam elűzni a szemem előtt táncoló csillagokat. Igyekeztem egyenletesen lélegezni. Becsukott szemmel próbálgattam a tagjaimat. Beletelt egy-pár másodpercbe, hogy egyáltalán érezzek

valamit. Fájt a fejem, a bal lábam bénult volt, a bal karom élesen sajgott. A túravezető végigtapogatott: nyílt törést, a bordáim vagy a gyomrom körüli belső duzzanatot keresett. A barátaim segítettek felülni, s egy pillanatra újra elvesztettem az eszméletem. Ekkor értettem meg, hogy nagy baj van, kegyetlenül fájt az egész bal oldalam: fej, váll, csukló, bordák, medencecsont, minden. A barátaim kitüntetést érdemelnének azért, ahogy felpakoltak egy quadra, és visszavittek a kiinduló állomásunkra, onnan pedig a városi kórházba. Ez a két óra utazás olyan szörnyű volt, hogy nem szívesen emlékszem vissza rá. Az első diagnózis viszont nem is volt olyan rossz: csuklótörés, amit műteni kell, bordazúzódások, amelyektől néhány hétig nem tudok majd normálisan lélegezni, egy csúnya nyakrándulás, valamint csípő- és vállsérülés. Azt hittem, szerencsésen megúsztam. Három hónappal később azonban – amikor elkezdtem írni ezt a könyvet – az életemen teljes káosz lett úrrá. Nem tudtam koncentrálni. Nehézséget okozott bármit megtervezni, elképzelni, felidézni. Döntési képességem csigalassú lett. A fallabdában nem működött rendesen a szem-kéz koordinációm. A sikereknek sem tudtam örülni, s elvesztettem az empátia és az érzelmi rezonancia képességét. Hangulatom rapszodikusan ingadozott, a reakcióim kiszámíthatatlanná váltak. Szinte minden kapcsolatom megszűnt az emberekkel, többé nem éreztem magam tettre késznek, elhivatottnak és megelégedettnek. S ami még ennél is rosszabb: a gyásszal sem tudtam megbirkózni, apám halálának szomorú gondolata egyre emésztett. Egyszóval, odalett a feltöltődöttségem. Kormány nélkül sodródtam az élet zavaros folyamában, boldogtalanul és elégedetlenül. Sokakhoz hasonlóan én is tagadtam a valóságot, leterheltségemre fogtam érzelmi mélyrepülésemet és labilis viselkedésemet. „Nyilván csak fáradt és feszült vagyok – gondoltam –, de majd ez is elmúlik, csak ki kell bekkelnem.” Végül is mindenem megvolt, ami elvileg a boldogsághoz kell: csodálatos feleségem, szerető családom, szenvedélyesen imádott munkám,

menő autóim, szép házaim, híres emberek száma a telefonom gyorshívóján. Valami mégis nagyon hiányzott. Végül ennek a könyvnek a megírása mentette meg az életem. Már évek óta tanulmányoztam az idegtudományi munkákat, hogy tisztázzam és alátámasszam az emberi viselkedés és motiváció természetével kapcsolatos meggyőződéseimet. Sokat megtudtam az agy működéséről, s egy reggel olyasvalamivel találkoztam, ami idegtudományi tanulmányaimat idézte fel bennem. Miután hetekig küzdöttem az írással, egy este koffein gerjesztette áttörést értem el: húsz oldalt sikerült megírnom. Másnap reggel szaladtam a számítógéphez, hogy átfussam, mit írtam előző este. Elképesztő, hogy néhány pillanat milyen gyökeres változást hozhat az ember életében. A képernyőn ugyanis világosan láttam, hogy orvosi segítségre van szükségem. Ahogy olvastam, döbbenten vettem észre, hogy teljes szavak hiányoznak szinte minden mondatból. A gondolataim valahogy nem jutottak el az ujjaimon át a billentyűkig. Számos mondat jelentése annyira homályos volt, hogy még én sem tudtam volna a hiányzó részeket kitölteni. Saját írásomat olvasva töredékes gondolatok és mondatok illogikus egyvelege meredt rám. Nyilvánvalóan baj volt a nyelvi készségemmel és az emlékezetemmel. Mindez aggodalomra adott okot, és arra emlékeztetett, hogy idegtudományi tanulmányaim során gyakran találkoztam azzal a megfigyeléssel, hogy az agysérülés sok esetben kifejezési nehézségeket eredményez. Okozhat továbbá látászavart, valamint az impulzuskontrollt, az empátiát, az emlékezetet és a mozgásszabályozást érintő rendellenességeket is. Ugye, nekem nem voltak ilyen tüneteim a baleset óta? Vagy mégis? Egyszerre megértettem, hogy nem „velem’’ van a baj, hanem az agyammal. Újabb és újabb esetek jutottak eszembe az elmúlt hónapokból: például amikor egy videót játszottam le az ügyfeleimnek, és a jobb szemem egyszerre elkalandozott, mintha nem lett volna összhangban a ballal; vagy amikor egyszer csak

gondoltam egyet, és vettem egy autót (amit az ember nem hirtelen felindulásában szokott eldönteni – ahogy erre a feleségem egyértelműen rá is mutatott); vagy azok a pillanatok, amikor a megszokottól eltérően, nem éreztem sem örömet, sem az emberi kapcsolatok biztonságát. Felidéztem, milyen nehézséget okozott koncentrálnom a fontos kérdésekre; hogy egyszerre tehetetlenné váltam az erős érzelmekkel (például az apám halála okozta fájdalommal) szemben; hogy a csapatom egyre azt kérdezte, mi a baj, mert nem tapasztalták nálam a megszokott figyelmet és empátiát. És még sorolhatnám. Napokon belül megröntgenezték az agyamat, és megérkezett a végső diagnózis: a baleset során agysérülést szenvedtem, és e poszttraumás szindróma alacsony aktivitást eredményezett a homloklebenyben, a kisagyban és a hippokampuszban. Néhány kognitív tesztet is elvégeztem, amelyek szintén megerősítették ezt a véleményt. A kognitív teljesítményem a középiskolát végzett diákok alsó huszonöt 25%-ának eredményeivel egyezett. A prefrontális kéreg károsodása meggyengítette a koncentrációmat, az érzelmi kontrollomat és az absztrakt gondolkodás képességét. A kisagy alacsony aktivitása a döntésképességem csökkenéséért, a gyengén működő hippokampusz pedig a csapnivaló memóriámért volt felelős. Mindezek az élet bármely területén súlyos problémának számítanak, de különösen akkor, amikor az ember kognitív tesztet tölt ki, vagy éppen könyvet ír. Szerencsére az emberi agyat sok esetben meg lehet gyógyítani. Ahogy a rehabilitáció bármely más sérült testrészt helyrehoz, éppúgy rehabilitálható az agy is: célirányos gyakorlatokkal és terápiával. Az agynak az idegtudomány által neuroplaszticitásnak nevezett képességét felhasználva lehetséges úgy irányítani a gondolatainkat és a tapasztalásainkat, hogy azok újraformálják és megerősítsék az agy sérült részeit. Konkrétabban: ha új kihívásokat vállalunk és tudatos gondolkodással, meditációval és fejtörőkkel aktivizáljuk az agyunk gyengén teljesítő részeit, akkor vezető

idegtudós barátom, dr. Daniel Amen szerint „megváltoztathatjuk az agyunkat és ezzel együtt az egész életünket”. Miközben e könyv mondatait fogalmaztam, minden erőmmel a feltöltöttség visszanyeréséért küzdöttem. A szellememnek felül kellett kerekednie az anyagon: a gondolkodás és a figyelem által kellett újra aktivizálnom az agyam bizonyos részeit, és friss energiával kellett megtöltenem az életemet. Most a gyakorlatba kellett átültetnem mindazt, amit a pszichológia, idegtudomány és a teljesítmény témájában megtanultam. Minden egyes nap harcot folytattam a nyers akaraterőért, amely lehetővé tette, hogy összpontosítsak, összegyűjtsem minden energiám, túljussak testi korlátaimon, és megírhassam a tapasztalataimat. Szívemet és véremet adtam ezért a könyvért, miközben saját magamon próbálgattam elméleteim határait. Gyakran álltam olyan emberek mellett, akik súlyos betegségekkel, sérülésekkel vagy a halállal kényszerültek szembenézni. Ehhez képest az én balesetem és az azt követő történetem egyáltalán nem tűnik olyan drámainak vagy világot rengetőnek. Azért osztom meg mégis a nagyközönséggel, mert e nehézségek leküzdése során megtanultam tudatosan szabályozni az elmémet és az életemet – s épp ezt kérem mindenkitől, aki meghallgat. Mindezt szélsőséges érzelmi megpróbáltatásoknak kitéve, korlátozott szellemi koncentrációval és képességekkel vittem véghez, miközben óriási nyomás nehezedett rám, hogy megírjam ezt a könyvet és irányítsak egy sok millió dolláros vállalkozást. Egyfolytában úton voltam, és igyekeztem odafigyelni a feleségemre, a családomra, a barátaimra, a csapatomra, a klienseimre és önmagamra is. Az életemet csakis az tartotta egyben, hogy volt egy tervem. Tudtam, milyen út vezet vissza a feltöltődött élethez. Ismertem az emberi tapasztalathoz és boldogsághoz vezető tíz motiváló elemet, amelyek aktivizálásához nem volt másra szükség, mint hogy hülyére dolgozzam magam. Örömmel jelenthetem, hogy visszatértem: ismét korábbi feltöltődött önmagam vagyok. El sem tudom mondani, mennyi energia,

lelkesedés és elhivatottság tölt el megint. S mindezt a könyvben olvasható stratégiák fegyelmezett alkalmazásával értem el. Leírhatnám ezt az érzést, de jobb, ha mindenki saját maga fedezi fel az elkövetkező oldalakon. Csak annyit árulok el előre, hogy hálás vagyok, amiért tudtam, milyen eszközök állnak a rendelkezésemre, hogy ne süllyedjek a bánat és a tehetetlenség mocsarába életem egyik legnehezebb szakaszában. Miközben a feltöltődött életről és a tíz motiváló elemről írtam, éreztem, milyen erősen kézben tartom a saját életemet, még ha pillanatnyilag darabokra is van esve. Így mindvégig arra tudtam figyelni, ami igazán fontos, ahogy a teljes és tökéletes felgyógyulásért küzdöttem. Semmire nem vágyom jobban, mint hogy mások is megtapasztalják ugyanezt a hatást. Úgy látom, hogy az élet minden napja próbára tesz bennünket. Végső élettapasztalatunk percről percre, napról napra alakul ki. Minden egyes cselekedetünk saját történetünket gyarapítja, mind vezet valahova, remélhetőleg valamiféle varázslatos kiteljesedéshez. Másnak talán nincs szüksége egy olyan pofonra az élettől, mint amilyenre nekem volt, hogy felvegye a harcot egy jobb életért. Talán valakiben épp ebben a pillanatban születik meg a döntés, hogy kész felszabadítani a benne rejlő legjobb lehetőségeket. Eljött az idő. A sors szólít. Készüljünk fel, és vágjunk bele!

1. KIÚT A SÖTÉTBŐL Az elmúlt tizenöt évben – teljesítménykutató és -oktatóként – abban a szerencsében volt részem, hogy saját szememmel láthattam, milyen gyökeresen átalakíthatja a mindennapi életét az, aki elhatározza, hogy kiszabadul a közönyös és frusztrált, középszerű létezésből. Láttam boldog embereket is, akik még örömtelibb és megelégedettebb életet választottak maguknak. Bármelyik csoportba tartozzon is, mindenkinek segít, ha minél előbb tudatosítja magában, milyen életet él, s miképpen következett ez a fajta élet a személyiségéből. Ennek megfelelően, három, merőben eltérő típusú élet vizsgálatával kezdjük. HÁROMFAJTA ÉLET A feltöltődött élet messzemenően különbözik attól, amit a legtöbb ember él. Nem mintha elérhetetlen lenne, csupán azért, mert a legtöbben ritkán gondolják át (vagy tervezik meg stratégiailag) a hosszú távú energiabeosztásukat – amelyet feltöltöttségi szintnek nevezek. Nem gondolkodnak el az életükről ebből a szempontból, mert arra is alig jut energiájuk, hogy kibírják a sűrű, kimerítő hétköznapokat. Hétről hétre csak a péntek estét várják, hogy végre ledőlhessenek a kanapéra, vagy esetleg tényleg azt csinálhassák, amire vágynak. Ezek az emberek gyakran nem értik, hogy éppen a folyamatos elfoglaltság teremti meg azt a rövidlátást, amelytől nem vesszük észre az igazán fontos dolgokat. Ha ki sem látunk a napi rutinból, nehéz észrevenni az egyre felhalmozódó realitást: azt, hogy kivé váltunk, és merre tartunk. Alkalmanként hasznos megállni és kiszállni a mókuskerékből, kidugni fejünket a munkahelyi nyüzsgésből, a számítógép képernyője mögül, és feltenni magunknak a kérdést: Hogy érezzük magunkat? Milyen az életminőségünk? Meg kell vizsgálnunk a feltöltöttségi szintünket, vagyis azt, mennyire tölt el izgalommal pillanatnyi életünk és a jövőnk.

A feltöltődöttség az elhivatottság, az energikusság és a lelkesedés érzetét jelenti, és biztos vagyok abban, hogy ezekre mindenki vágyik. Feltöltöttségi szintünk két tulajdonsággal jellemezhető: a minőséggel és az intenzitással. Életünket élhetjük egyrészről pozitív vagy negatív érzelmi töltöttséggel, és alacsony (alig-alig zümmögő) vagy magas intenzitással (amikor bőgnek a motorok). Ideálisan tehát mindnyájunknak pozitív töltöttségű, intenzív életet kellene élnie. Kérdezzük meg magunktól, tényleg így élünk-e! Olyan minőségű és intenzitású feltöltöttséggel élünk-e nap mint nap, amilyet mindig is reméltünk? A feltöltöttségünk olyan minőségű és intenzitású-e, hogy azzal önmagunkat és mindenki mást is inspirálunk a munkahelyen; s amellyel a párunkhoz és a gyerekeinkhez közelítve kifejezzük, mennyire csodáljuk és szeretjük őket? Tizenöt éve tanulmányozom az emberi természetet, és arra jutottam, hogy az emberek élete három főbb típusba sorolható. Mindannyian ezek egyikét éljük, s most eldönthetjük: folytatni akarjuk-e ugyanazt, vagy pedig egészen megváltoztatni. Vegyük szemügyre a három típust, hogy jobban elkülöníthessük a feltöltődött életet a többitől, és nekifoghassunk stratégiai megvalósításának. A ketrecbe zárt élet Az emberek többnyire vagy a múlt, vagy mások elvárásainak ketrecébe zárva élik le az életüket. Soha nem merészkednek ki az ismeretlenbe, nem próbálják áttörni a korlátokat, amelyeket ők maguk vagy mások emeltek köréjük. Miután hagyták, hogy a múlt vagy a többi ember döntse el, kik is ők, rendkívül szűkös keretek közt tudnak csak gondolkodni a saját lehetőségeikről. Ez behatárolja az élettapasztalataikat, a mindennapi gondolkodásukat, érzéseiket és viselkedésüket. Általában úgy érzik, béklyóba kötik őket a múlt feldolgozatlan eseményei és hatásai, s leigázza őket a félelem, hogy csalódást okoznak a fölöttük állóknak – még ha ezek a „felettesek” igazából

csak a fejükben léteznek is. Úgy érzik, sarokba szorította őket az élet, s nincs hova menekülniük; hogy igazságtalanul megbélyegezték őket, és méltánytalan elvárásokat támasztanak velük szemben. Születésünktől fogva „jutalmak és büntetések” rendszerével ösztönöznek minket arra, hogy azt tegyük, amit várnak tőlünk. Idomáraink és gondozóink azt akarják, hogy egy adott személyiséget vagy identitást mutassunk a világ felé. Néha az elismerés és a szeretet ajándékával húznak be minket a csőbe, máskor esetleg keményebb eszközökkel. A végeredmény mindenképpen az, hogy külső elvárásokhoz igazítjuk a viselkedésünket és a vágyainkat. Egy idő után mindez rutinná merevedik. Amíg figyelmet, gondoskodást és jutalmat kapunk, addig sok minden szól a ketrec elfogadása mellett. Egykori kliensem, Moriah éppen így érzett: mások elismerésének és szeretetének az igénye tartotta rabságban. Amikor elkezdtem dolgozni vele, arról panaszkodott: „Senki nem ért meg, esélyt sem kapok senkitől. Mások akaratának és véleményének a fogságában élek.” Elégedetlensége ellenére azonban soha nem állt a sarkára, és soha nem juttatta kifejezésre, ki is ő valójában, és mit akar az élettől. Abba az iskolába járt, amelyet a szülei választottak neki, olyan állásban helyezkedett el, amelyik a barátai szerint illett hozzá, és a fiúját követve abba a városba költözött, amelyet titkon gyűlölt. Lépései, szavai és cselekedetei, mind azt tükrözték, hogy elképzelése szerint mit vártak tőle mások. Soha nem tört ki a megszokott rutinból, mert félt, hogy esetleg hibázik, és elítélik érte. Egész élete mások vágyainak kivetülése volt, s ő maga sosem vette a bátorságot, hogy belenézzen a tükörbe, és feltegye a kérdést: Mit akarok én? Ilyen a bebörtönzött, engedelmes élet. Életünk valamely pontján mindannyian éreztük már bénító szorítását. Ereztük már, hogy fogságban vagyunk, kívülről irányítanak minket, s elkeseredetten

keressük a kiutat. Nem mindenkinek sikerült kiszabadulnia, s ami a legszomorúbb: sokaknak nem is fog. A ketrecből ugyanis csak két út vezet ki. Az egyiket a véletlen (vagy a sors) nyitja meg: a ketrecet fejre állítva összezúzza kényelmes kis valóságunkat, és visszavonhatatlanul nyitva hagyja szabadulásunk ajtaját. A másik kiúthoz, amelyet akaratlagosan választunk, óriási személyes erőfeszítésre van szükség. Ez az út akkor nyílik meg előttünk, ha sikerül túljutnunk a félelem és a megfelelésvágy emelte korlátokon, és egyszerre megértjük, hogy az élet többet is kínál annál, mint hogy mások ketrecében nyomorogjunk. Ehhez meg kell tennünk az egyetlen lehetséges lépést, amelynek segítségével új sorsot kovácsolhatunk magunknak: tudatosan új énképet és új életet választunk, majd gondolataink és viselkedésünk hadrendbe állításával küzdünk azért, hogy ezt meg is valósítsuk. A kényelmes élet Sokunk számára azért az élet nem annyira szűkös, mint ha ketrecben élnénk. Munka, szorgalom vagy a szerencsés körülmények miatt sokan élünk – az én felfogásom szerint – kényelmes életet. Hasonló úton jutottunk el a függetlenséghez, a lehetőségekhez és a szabadsághoz. Van házunk, autónk, társunk, gyerekeink. Elhivatottnak és hálásnak érezzük magunkat, hogy ilyen életet élhetünk. Persze mindezért jó pár kompromisszumot kötöttünk – kicsivel kevesebb kaland, kicsivel hosszabb munkaidő –, de hát tudtuk, miért tesszük. Láttuk, hogy a barátaink, kortársaink is hasonló utakon járnak, és ők boldognak tűntek. Aztán egy nap valaki érdeklődik a dolgainkról, és meglepve halljuk saját bizonytalan dadogásunkat: „Ó, hát... végül is... minden rendben van.” Erre aztán felkavarodnak az ember gondolatai. Tényleg ezt akartam? Tényleg csak ennyi jut nekem? Nem kötöttem kicsit túl sok

kompromisszumot? Valóban a saját életemet élem, és nem valaki másét? Tényleg csak ennyire lennék kreatív és szexi és spontán és ambiciózus és szórakoztató? Ezekre a kételyekre agyunk gyakran a bűntudat fenyítőeszközeivel reagál: Nem is tudod, milyen jó dolgod van. Sokkal hálásabbnak kellene lenned. Elégedj meg azzal, ami van! Bár a megszokott kerékvágás jobb, mint a ketrec, mégis kezdjük úgy érezni, hogy csapdába estünk. Félreértés ne essék, a körülmények sokkal kényelmesebbek, és jóval szélesebb és könnyebben elérhető kapu vezet a lehetőségekhez – nyitott lengőajtó a többhöz s a még többhöz. Mégis nyugtalanságcsírák zavarják a kényelmünket. Az élet nem értelmetlennek, hanem inkább titokzatosnak tűnik. Egyre csak azon töprengünk: Hogy jutottunk ide? Hova tűnt belőlünk az ambíció, a hajtóerő, a lelkesedés? Míg a ketrecbe zárt személyiség rémisztőnek látja a világot, a kényelmes ember áporodottnak. A ketrecbe zárt személy úgy érzi, nincsenek lehetőségei, a kényelmes személy viszont – aki cselekvően igyekezett megvalósítani azokat – úgy érzi, már túljutott a csúcsponton. A ketrecbe zárt úgy érzi, a külső körülmények szorítják; a kényelmes úgy, hogy a saját sikerei. A ketrecbe zárt én úgy érzi, nincs önálló hangja, s ezért hallgat; a kényelmes én elhasználta, megosztotta a hangját, s most az nyugtalanítja, vajon az övé megfelelő, autentikus hang-e. Van azonban egy tagadhatatlan hasonlóság a ketrecbe zárt és a kényelmes személyiség között: akár szorongásuk, akár megelégedettségük foglyai, mindenképpen több színre, változatosságra, kreativitásra, szabadságra és kapcsolatra vágynak. Mindkettő a feltöltődött élet után sóvárog. A feltöltődött élet

Aki ketrecbe zárva él, azt kérdezi: Túlélem-e? S így mindig arra koncentrál, hogy biztonságban van-e, vagy megsérülhet. Aki kényelmes életet él, azt kérdezi: Elismert és sikeres leszek-e? Így ő a hovatartozásra és a megelégedettségre koncentrál. Aki feltöltődött életet él, azt kérdezi: Igaz énemnek megfelelő életet élek-e, és megvalósítom-e a bennem rejlő potenciált? Inspiráció vezeti-e az életemet, és én is inspirálok-e másokat? A kényelmes élet unottsága és céltalansága a feltöltődött életet élő ember számára ismeretlen: ő minden tevékenységében örömet érez és célt lát maga előtt, s egyre újabb kihívásokkal néz szembe. A kényelmes én számára a világ rejtélyes, a feltöltődött én számára viszont varázslatos és jelentéssel teli. A kényelmes én a világot ismerősnek és emiatt érdektelennek tekinti, a feltöltődött én azonban mindenütt megszámlálhatatlan izgalmas fejlődési és kibontakozási lehetőséget lát. Ha egészen feltöltődött életet élünk, sem közömbösséget, sem nyugtalanságot nem érzünk az életkörülményeink miatt. Nem pusztán utasok vagyunk a haladás nagy, közös útján, hanem megteremtjük a magunk világát, és meghatározzuk, számunkra mit jelent élni és haladni. Mindenestül átéljük és megtapasztaljuk a saját életünket, nem pedig ácsingózunk mások élete után. Évek óta egyszer sem váltottunk automata üzemmódra; ehelyett átéljük a tökéletesen tudatos kontroll és szellemi jelenlét izgalmát, s mindenkor a pillanatnyi igényeinkhez igazítjuk, mennyire taposunk bele a gázba – attól függően, hogy épp száguldva akarunk-e előretörni, vagy ráérősen gyönyörködünk a tájban. Nem tart fogva minket a rutin mókuskereke vagy a jól bejáratott készségek adta, ismerős eszköztár, hanem aktívan veszünk részt a jelenben. A kényelmesekkel ellentétben mi akarjuk és szomjazzuk a képességeinket próbára tevő kihívásokat. Nem kérdőjelezzük meg az érdemeinket, és nem kételkedünk az erősségeinkben. Ellenkezőleg, a világ gyarapításának magasztos vágya hajt bennünket, és ennek érdekében mozgósítjuk minden energiánkat.

A feltöltődött életet élve nem akadunk fenn mások ellenállásán, csak azzal törődünk, mi a helyes és értelmes út. Ha utunk során viták vagy sértődések adódnak, igyekszünk azokat teljes figyelmünkkel és odaadásunkkal elrendezni – de menetelünk tovább. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy akik feltöltődött életet élnek, azok már túl vannak minden akadályon, és valamiféle bűbáj védi őket. Azért nem pontosan erről van szó. Inkább arról, hogy akik magas feltöltöttségi szinten élik az életüket, minden akadály ellenére élvezik az utazást, szenvedélyes lelkesedéssel néznek szembe az élet kihívásaival és alkotják meg saját sorsukat. Tudják, hogy folyamatos munkáról van szó, de örömet találnak önmaguk és saját valóságuk újrateremtésében. Így aztán, szemben a ketrecbe zárt vagy a kényelmes emberekkel, nem is igénylik, hogy az életük és az őket körülvevő világ biztonságos vagy kielégítő legyen. Ellenkezőleg, alig várják az újabb lehetőséget a változásra és a gyarapodásra. A világ szolgálata és gazdagítása a legfontosabb számukra. Hitvallásuk: Ne azt kérdezd, mit kapsz a világtól, hanem, hogy mit adhatsz a világnak! A ketrecbe zárt vagy a kényelmes ember számára a feltöltődött élet elérhetetlen csillagnak tűnik az égbolton: saját pályáján köröző, tüzes energiának és fényességnek. Ami azt illeti, a feltöltődött élet tényleg szárnyalni látszik a zűrzavar fölött, hiszen egészen másfajta energia hajtja, és teljesen eltérő végcél felé tart. A feltöltődött életet választók mégis két lábbal állnak a földön, és sokan közülük nem titkolják, hogy egykor maguk is ketrecbe zárt vagy kényelmes életet éltek, esetenként mindkettőt. Hiszen az emberi természet már csak olyan, hogy először általában szolgaian engedelmeskedünk; aztán megerősítjük magunkat, de még mindig együttműködünk és megkötjük a kompromisszumokat; végül pedig felfedezzük lehetőségeinket, elhivatottságunkat, érett személyiségünket, s erősebb késztetésünket a szabadságra, az önkifejezésre és a világ gyarapítására. A feltöltődött élet tehát gyakran akkor szólít minket, miután elképzeléseink szerint elvégeztük, amit el kellett végeznünk; azzá váltunk, akivé válnunk kellett; és úgy éltünk, ahogy élnünk

kellett. Ezután lesz csak elegünk a biztonságból, a kényelemből és a kompromisszumokból, s a bennünk fortyogó nyugtalanság ilyenkor ösztönöz nagyobb kalandok és tartalmasabb élmények keresésére. Amikor rátalálunk, a feltöltődött élet különbözőnek tűnik minden korábbi tapasztalatunktól. Az egyenletes energiaszint biztosította lelkesedés, a körülményektől és a kihívásoktól függetlenül, folyamatosan megmarad. ISMERKEDJÜNK MEG A FELTÖLTŐDÖTTEKKEL! Amikor ráébredünk, hogy feltöltődött életet élünk, egyenletes, magabiztos, pezsgő és rendíthetetlen energiát érzünk magunkban. Lendületesen és tökéletes elhivatottsággal végezzük a dolgunkat, és lelkesen tekintünk a jelenünkre s a jövőnkre. Néhányan azt vetik ellen, hogy nem mindenkinek van lehetősége ilyen életet élni. De miért ne lenne? A feltöltődöttek - így nevezem azokat, akik feltöltődött életet élnek – nem születnek valamiféle csodás égi jellel a homlokukon. Éppen olyanok, mint bárki más, mint te vagy én. Ha van különbség, az csak abból fakad, hogy másképpen látják magukat és a világot, és másképpen cselekednek. Nemigen találni közöttük olyat, aki a gyerekkorát vádolná felnőttkori döntéseiért és nehézségeiért. Nem táplálnak sértettséget vagy egyéb negatív érzelmet a múlttal szemben. Figyelmüket a jelenre összpontosítják. Ugyanakkor, nem rettennek meg a jövőtől, sem az élet által elébük állított, elkerülhetetlen akadályoktól. Ezek miatt tűnnek különbözőnek. De a feltöltődöttek nemcsak azért olyan erősek és felszabadultak, mert nem béklyózza meg őket a félelem vagy más káros kötődések. Sokkal inkább azért, mert képesek stabil, pozitív és egyenletes energiát, elhivatottságot és lelkesedést sugározni az életben, bármilyen helyzetben találják is magukat. Ez pedig nem mindig könnyű. A feltöltődött életet élők mindig hangsúlyozzák, mennyire fontos, hogy következetesen gyakorolják a saját

világukhoz és reakcióikhoz való tudatos hozzáállást. Keményen megdolgoznak tehát a feltöltöttségért, mert tudják, hogy anélkül nem megy. Nem hisznek abban, hogy az energiaszintjük velük született tehetség vagy adottság kérdése lenne, netán valamiféle állandó személyiségjegy. (És ebben igazuk is van: az idegtudomány megállapította, hogy a felnőtt agy és személyiség nem állandó, hanem folyamatosan fejlődik és érik az új gondolatok, tapasztalatok és megerősítések hatására. Ez pedig jó hír mindenkinek, aki eddig azt hitte volna, hogy az agya vagy a személyisége akadályozza meg abban, hogy feltöltődött életet éljen.) A feltöltődöttek tehát hihetetlenül élesen figyelnek a belső és külső valóságukra, és kemény munkával alakítják ki azokat a vonásokat, amelyeket mindenki más adottságnak vesz náluk. Megfigyeléseim szerint tulajdonsága a következő:

a

feltöltődöttek

hét

legfontosabb

7. A feltöltődöttek minden pillanatban nyitottak és éberek. Ismerik a múltat, de nem élnek annak fogságában, s így tudatában vannak a jelen pillanatnak, és elfogadják azt. Nagy kíváncsisággal, spontaneitással és rugalmassággal fordulnak a körülöttük kibontakozó világ felé. Nem hoznak elhamarkodott ítéleteket az egyes dolgok jelentéséről, és nincsenek túlzott elvárásaik azzal kapcsolatban, hogy az eseményeknek miképpen „kellene” alakulniuk. Az észlelés széles palettája birtokában jellemzően türelmesebbek, toleránsabbak, és könnyebben elfogadják, bármivel is találkoznak. Így kreatívabban tudják értelmezni a helyzeteket. Érzik, hogy az utazás éppolyan fontos, mint a végállomás, s így teljes odaadással képesek átélni a jelen pillanatot. 2. A feltöltődöttek jövőorientáltak. A jelen pillanat teljes átélésének képessége mellett nagyszabású vízióik és ambícióik is vannak. Gazdagon kidolgozott elképzelésekkel rendelkeznek a jövőre nézve, és cselekvően igyekeznek megvalósítani azokat. A feltöltődöttek optimistán tekintenek a jövő felé, derűlátásuk pedig mágnesként

vonzza be a kívánt jövőt. Őszinte lelkesedés tölti el őket elképzelt jövőjükkel kapcsolatban, és érzik magukban az erőt, hogy megtegyék a szükséges lépéseket álmaik valóra váltásához. A jelenbeli problémákat megoldhatónak látják, s igyekeznek meg is oldani azokat a szebb jövő érdekében. 3. A feltöltődöttek keresik az új kihívásokat. Életörömük nagy része abból fakad, hogy aktívan keresik az új kihívásokat. Ahogy a következő fejezetekből látható lesz, az új kihívás olyan az agynak, mint a cukorka: aktivizálja az agy élvezetközpontjait és hormonjait. Akik feltöltődött életet élnek, azok a saját határaikat feszegetve akarják egyre gyarapítani és kiteljesíteni magukat. Tudják, hogy kihívások nélkül mindez lehetetlen. A feltöltődöttek készen állnak mindenre, ami elébük kerülhet az életben, mert hiszik, hogy bármilyen helyzet követelményeinek meg tudnak felelni. Ezáltal pedig képesek örömüket lelni – mi több, kimondottan jól szórakozni – az önfejlődés bizonytalan, kavargó folyamatában. 4. A feltöltődötteket mélyen érdeklik az emberek, és valódi kapcsolatokra törekszenek. Egész egyszerűen: szeretik az embereket. Őszinte kíváncsisággal és tisztelettel fordulnak mások felé. Rengeteg kérdést tesznek fel, és őszintén odafigyelnek mások álmaira, félelmeire és mindennapi valóságára. Nem könnyedek és felületesek az emberi viszonyaikban. Éppen ellenkezőleg: erősen koncentrálnak a másik emberre, társas érintkezésükben a hitelességre törekszenek, barátaikkal és családjukkal pedig mély és tartalmas kapcsolatokat ápolnak. Bár többnyire barátkozóbbnak és extrovertáltabbnak tűnnek másoknál, valójában megfontoltak a társalgásban. Minden új ismeretségben lehetőséget látnak: esélyt a kapcsolatépítésre, a tanulásra, a gyarapodásra és személyiségük egy részének a megosztására, ám nemigen alakítanak ki felületes kapcsolatokat. A feltöltődöttek gyakran mondják, hogy számukra az emberi kapcsolataik a legfontosabbak az életben. E kötődések révén tudják igazán kiteljesíteni és élvezni az életet.

5. A feltöltődöttek önállóak. Bármennyire törekszenek is a kapcsolatokra, kivételesen önállóak és találékonyak. A saját dobpergésük ritmusára menetelnek, és bár örömmel veszik, ha más is velük tart az útjukon, senkiért sem hajlandóak irányt változtatni. Nem érzik feladatuknak, hogy mindenkit boldoggá tegyenek, különösen, ha ez elveik feladásával jár. Így aztán gyakran hiszik őket (igazságtalanul) csökönyös és önfejű különcöknek. Ezzel szemben egyszerűen az az igazság, hogy megvan bennük a kellő bátorság saját pályájuk kijelölésére, és elegendő önbizalmuk van ahhoz, hogy új elképzeléseket merjenek kipróbálni még akkor is, ha ez esetenként azt jelenti, hogy a saját kudarcukból kell tanulniuk. 6. A feltöltődötteket a kreativitás vágya hajtja. A kreatív önkifejezés életük fontos része. Általában annak alapján választanak állást, karriert, projektet és ügyet, amelyet szolgálhatnak, hogy látnak-e benne lehetőséget a kreatív önkifejezésre. Így aztán a feltöltődöttekből szinte bármilyen helyzetben alkotók, művészek, tervezők, írók és szellemi vezetők lehetnek. Aktívan használják kreativitásukat, és keresik az önmegnyilatkozás lehetőségeit. Kifejezőkészségük révén kitűnnek a többi ember közül. Épp ezért, sosem szégyenkeznek a stílusuk vagy a szemléletmódjuk miatt, inkább büszkék arra, milyen bátran és elhivatottan osztják meg munkájukat másokkal. 7. A feltöltődöttek az értelmes életet keresik. Mélyen hisznek a pillanatok jelentőségében, és épp ilyen mélyen vágynak arra, hogy értelemmel teli pillanatokat hozzanak létre a saját életükben. Miközben értékes tartalmakat keresnek az életükben, nem hajlandók belebonyolódni az apró részletekbe, ami annyi gondot okoz másoknak. A feltöltődöttek a „nagy egészet” látják, s így az életüket olyan értékes tevékenységeknek szentelik, amelyeket össze tudnak kapcsolni saját szenvedélyeikkel és életcéljaikkal. Viktor Franki nyomán azt tartják, hogy az emberi élet igazi célja az értelemmel bíró létezés keresése. A feltöltődöttek számára ez a

szemlélet lehetővé teszi, hogy tudatosan meghatározzák a dolgok jelentését, s pozitívan értékeljék küzdelmeiket és sikereiket. Ezenfelül arra törekszenek, hogy jelentőségteljes közös pillanatokat és emlékeket teremtsenek, s ezért gyakran lepnek meg másokat ajándékokkal, különös élményekkel vagy egyszerűen csak a szeretet, csodálat vagy megbecsülés gyengéd szavaival. Ezt a listát olvasva az az érzésünk támadhat, hogy a feltöltődöttek különleges képességgel rendelkeznek, netán ilyennek is születtek. De szögezzük le újra: akik ma feltöltődött életet élnek, gyakran számolnak be arról, hogy azelőtt ketrecbe zárt vagy kényelmes életük volt. Akkor alakult át az életük, amikor elhatározták, hogy átalakítják saját magukat. Arra vágytak, hogy élettelibb legyen az életük, és készek voltak tenni is ennek érdekében. Hasonlóképpen magunk is feltölthetjük az életünket, ha tudatos döntést hozunk, és annak megfelelően cselekszünk. De hogyan kezdjünk hozzá? TÍZ MOTIVÁLÓ ELEM Mire kell ügyelnünk, ha tudatosan meg akarjuk tervezni a számunkra ideális életet? Milyen eszközök állnak rendelkezésünkre, hogy tartósan javítani tudjuk életminőségünket, illetve növelni és fenntartani energia-, elhivatottság- és lelkesedésszintünket? Gondoljunk csak bele! Életünk legjobb pillanataiban felgyulladt bennünk egy szikra. Ereztük, és máig nem felejtettük el. Így aztán az a kérdés: honnan jött ez a szikra? Mitől éreztük hirtelen, hogy élünk? Vajon hogyan menthetnénk át ezt az érzést a mindennapjainkba? Mi több, hogyan tudnánk tartós tűzre lobbantani azt a szikrát a lelkünkben? Olyan energiává alakítani, amely soha nem merül ki? E kérdésekre nem lehet sietős eszkábálással vagy felszíni kezeléssel, azaz múló energiafokozással válaszolni. Arra egy energiaital is megteszi, de mindenki tudja, milyen rövid a hatása. A

feltöltődött élet megteremtése azt követeli tőlünk, hogy hatoljunk le a legmélyebb rétegekbe, és aktivizáljuk motiváló elemeinket. Kutatásaim és gyakorlatom során mindig is azt próbáltam megérteni, miképpen hozhatjuk működésbe e belső hajtóerőket oly módon, hogy az valódi elhivatottságot és tartós változást eredményezzen napjaink kaotikus világában. Létrehoztam hát a tíz motiváló elem sémáját, és hatalmas sikerrel tanítottam meg másokat, hogyan tudják ennek segítségével gyökeresen és tervszerűen átalakítani az életüket. Második lépésben megmutattam, miként aktivizálhatják és használhatják ezeket a motiváló elemeket – amelyeket az elmúlt ötven évben mindannyian megtapasztaltunk – a mai körülmények között, olyan módon, hogy boldognak és energikusnak érezzék magukat ebben a megváltozott, jómódú társadalomban. Mielőtt nekivágunk, hadd tisztázzam, mit értek motiváló elemek alatt. Amikor ezekről beszélek, olyan lélektani motiváló erőkre gondolok, amelyek inkább a tettvágyhoz kötődnek, semmint a szükséghez. Szigorúan véve modellem egyik elemére sincsen „szükségünk”. A XX. századi pszichológiai elméletek egy csoportja, a késztetéselméletek, azt az elképzelést fejtették ki, miszerint mindannyian bizonyos fizikai szükségletekkel születünk, s ha nem elégítjük ki ezeket a lehető leggyorsabban, akkor káros hatások – feszültségek és negatív érzelmek – alakulnak ki bennünk. Ezzel szemben amikor én a „késztetés” szót használom, egyáltalán nem fizikai vagy lélektani szükségletre, gondolok. Ami azt illeti, szerintem a létfenntartó szükségletek szűkös csoportján – táplálék, víz, alvás, elemektől való védelem és csecsemőkori gondoskodás – kívül nincsenek is igazi szükségleteink. Vannak, akik a személyiségfejlődést vagy az önmegvalósítást is ilyen szükségletnek tekintik. De akkor vajon mivel magyarázzák, hogy a szomszéd harmincöt éves fiának esze ágában sincs felkelni a kanapéról, és kipróbálni magát a világban? A legtöbb ilyen minőségben emlegetett állapot és jellemvonás – mint az erkölcsiség, a szerelem, az önbecsülés, a tisztelet, a hit, a transzcendencia – sem igazi szükséglet. Mindezek kétségtelenül fontos, erőteljes, vitális

vágyak - de vajon élet-halál kérdés-e a beteljesülésük? A többségnek nem az. Vegyük például az egyik legalapvetőbb motiváló elemet, azt, amelyik a kontrollra irányul! Természetesen mindannyiunkban él a késztetés, hogy fokozzuk az irányítást az életünk fölött, mert hisszük, hogy az erősebb kontroll nagyobb boldogságot eredményez. De ha ezt nem érjük el, attól még nem adjuk be a kulcsot, és nem veszítjük el minden életerőnket, lelkesedésünket és produktivitásunkat. A kreatív önkifejezéssel – a sémámban szereplő másik motiváló elemmel – hasonló a helyzet: mindannyian vágyunk rá, de lehet nélküle élni, és sokan megvannak nélküle – talán egy kicsit boldogtalanabbá, de azért elvickélnek valahogy. A kontroll és az önkifejezés is olyasmi, amit akarunk, de nem létszükséglet. Ugyanez vonatkozik az összes többi motiváló elemünkre is, amelyekről a későbbiekben szó lesz. Mindegyik azért van olyan erős hatással ránk, mert életminőségünket javítják, de nincs feltétlenül szükségünk rájuk. Miért tartom fontosnak ezeket a körülményes megkülönböztetéseket? Azért, mert az elejétől fogva nyílt és őszinte szeretnék lenni. Valóban az itt bemutatott tíz motiváló elem mozgatja a viselkedésünket, ám a boldogsághoz nincs szükség egyikre sem – sőt a modellre, de magára a könyvre sem. Vitathatatlan, le lehet élni egy életet nagyobb kontroll vagy kreativitás nélkül is. Végső soron bármikor dönthetünk úgy, hogy a boldogságunkhoz nem kell több semmiből. Ha ezt választjuk, ebben a pillanatban becsukhatjuk a szemünket, és elmerülhetünk a nirvána gyönyörében. Erre képes az elménk. Egy baj van csak: az állapot nem lesz tartós. Meggyőződésem, hogy a tíz motiváló elem az, amire igazán vágyunk az életben, és ha sikerül aktivizálnunk ezeket, erőfeszítéseink által eljuthatunk egy olyan magasabb energiaszintű, elhivatott és lelkes létállapotba – igen, a boldogsághoz –, amelytől bizonyosan ámulatba esünk.

A könyv első részében tárgyalom az általam alapvető motiváló elemnek nevezett első öt emberi késztetést. Ezek a kontroll, a kompetencia, a kongruencia, a gondoskodás és a kapcsolatok, amelyek hozzájárulnak az éntudat és a társas érintkezés stabilitásához. Ha sikerül aktivizálnunk és tartósan megerősítenünk ezeket az alapvető motiváló elemeket, egyszerre magabiztosabbak leszünk, és erősebbnek érezzük társas viszonyainkat is. Az első öt motiváló elem aktivizálása némiképp hasonlatos az alapvető szükségletek kielégítéséhez egy modern társadalomban: kezdetnek nem rossz, de nem ez a végcél. Ezért is hívom ezeket alapvető motiváló elemeknek: fontos szerepük van, de épp csak arra elegendőek, hogy elkezdhessük a meccset. A nagy gólok a következő öt motiváló elemtől várhatók. Ezeket előrevivő motiváló elemeknek nevezem. Ezek a késztetések a változásra, a kihívásra, a kreatív önkifejezésre, a hozzájárulásra és a tudatosságra. A második részben az előrevivő motiváló elemeket mutatom be, s azt, hogy miért ezeknek van a legnagyobb szerepük a boldogság elérésében. Bár ezek magasabb rendűek, mint az első öt motiváló elem, mind a tíz rendkívül fontos. Gondoljunk bele, mi lenne, ha akár csak egyik is hiányozna az életünkből! Vessünk el egyet, és azonnal darabokra hull a boldogság kiegyensúlyozott építménye. Riasztó feladatnak tűnhet mind a tíz motiváló elemet megérteni és elsajátítani, de a jó hír az, hogy újra és újra el lehet olvasni ezt a könyvet, amíg végül sikerül. Az előttünk álló fejezetek – amelyek mindegyike egy adott motiváló elemet tárgyal – elsősorban gyakorlati szempontokat követnek. Először alaposan körbejárom, hogyan érdemes gondolkodni ezekről, majd pedig mindegyikhez három aktivizáló elemet javaslok. Tíz motiváló elem, mindegyikhez három aktivizáló elem: az összesen harminc stratégia. Természetesen nem kell mindet egyszerre alkalmazni. Kiválaszthatunk akár csak egyet, és próbát tehetünk vele, hogyan változtatja meg az életünket.

E fejezet és minden további fejezet végén arra bátorítanék mindenkit, hogy töltsön ki egy mondatkiegészítő feladatsort; ezeket töltőpontoknak fogom hívni. A töltőpontok olyan gondolatébresztő kérdéseket vetnek fel, amelyekre mindenki a saját kedve és ideje szerint válaszolhat, miután eltöprengett a fejezet mondanivalóján. Az általam megkezdett mondatokat szabadon lehet befejezni. Azt javaslom, vezessünk személyes naplót a könyv olvasása során, amelybe e mondatokat is beleírhatjuk. Segíteni fog átgondolni és magunkévá tenni a leckéket. TÖLTŐPONTOK 1. Ha a közelmúltban úgy éreztem, ketrecbe zárva vagy elkényelmesedve élek, az valószínűleg azért volt, mert... 2. Ahhoz, hogy belekezdjek megteremtésébe, muszáj lesz...

a

feltöltődött

élet

3. A feltöltődöttek összes jellemvonása közül – nyitottság és éberség minden pillanatban, jövőorientáltság, kihívások keresése, mások iránti őszinte érdeklődés, önállóság, kreatív önkifejezés, értelmes élet keresése – amelyiket a leginkább be tudnám illeszteni az életembe vagy megerősíteni magamban, aza(z)...

ELSŐ RÉSZ – ÖT ALAPVETŐ MOTIVÁLÓ ELEM KONTROLL KOMPETENCIA KONGRUENCIA GONDOSKODÁS KAPCSOLATOK

2. KONTROLL Magunkban kell megteremtenünk azt a stabilitást, amelyet nem lelünk a világban. Nathaniel Branden Édesapámnál, Mel Burchardnál 2009. május 10-én, anyák napján, akut myeloid leukémiát diagnosztizáltak. A hír teljesen váratlanul ért minket. Az előző héten még golfozott és fallabdázott. Az orvosok 5% esélyt adtak arra, hogy meggyógyul. Mindkét orvosa azt mondta, nem láttak még ilyen súlyos esetet a praxisuk során. Apa fantasztikus ember volt: szellemes, segítőkész, erős, tele szeretettel. Amit a gyerekeinek tanított egész életében, mindent elmond róla: „Légy önmagad! Légy őszinte! Tedd meg, ami tőled telik! Légy jó állampolgár! Tisztelettel fordulj az emberek felé! Kövesd az álmaidat!” Mások iránti elkötelezettsége is magáért beszélt. Húsz évet szolgált a haditengerészetnél. Három bevetésen volt Vietnamban. Húsz évig szolgálta Montana államot. Harminckilenc évig élt anyával. Hatvankilenc évet élt, kiváló emberként. Egy nappal apák napja után derült ki, hogy hatástalan volt a kemoterápia. A rák legyőzte a testét. Értette a helyzetet, és megbékélt vele. Tudta, hogy csak hetei vannak hátra. Úgy döntött, otthon tölti ezt az időt, házi ápolásban, családja gondoskodó körében. Minden nővér sírt, amikor elhagyta a kórházat, hiszen mind imádták a humorát és az életről szóló történeteit. Bárhova ment is, tisztelettel volt az emberek iránt, és szívesen mesélt vicceket, történeteket. Mindenütt barátokra talált. Mindenki szerette. Az otthon töltött rövid idő során apa semmit sem hagyott kimondatlanul vagy elvégezetlenül. Vele volt az egész család: anya,

a két bátyám, Bryan és David, a nővérem, Helen és a férje, Adam, valamint a feleségem, Denise és én. Áldás volt ez a vele töltött pár hét. Elmondhattuk, milyen büszkék vagyunk rá, hogy milyen jó élete volt, hogy mindig gondoskodni fogunk anyáról, s hogy értékei és szelleme tovább él mindannyiunkban. Mindez sokat jelentett neki. Amíg két nappal a halála előtt el nem vesztette a beszédképességét, mindig azt kérte tőlünk, viseljük gondját anyának. Úgy lesz. Nehéz az embernek megélni saját apja haldoklását. Semmi ehhez foghatóan rettenetes nem történt velem egész életemben, és gyűlöltem, hogy nem tudok segíteni, hogy nem irányíthatom az eseményeket. Apa viszont méltósággal és lelkierővel nézett szembe a halállal még akkor is, amikor a kemoterápia mellékhatásaként rettenetes rosszullétek gyötörték. Hálával és szeretettel viszonozta gondoskodásunkat. Tudta, milyen kevés ideje van hátra, és lenyűgöző volt látni, mennyi szeretetet képes adni, és milyen nyugalommal várja az elkerülhetetlent. Apa éjfél előtt ment el. Július 9-én hajnali fél egykor rögzítette a nővér a halál idejét. Békésen, fájdalom nélkül távozott, csak a nehézkes légzésének ritmusa vált egyre lassabbá, amíg végül elhallgatott. Apa jobb kezét fogtam, amikor meghalt, Bryan pedig a balt, anya és a nővérem mellette álltak. Otthon, családi körben hunyt el – éppen ahogy szerette volna. Néhány héttel apa halála előtt, amikor megtudta, hogy a kemoterápia mit sem ért, éppen képzést tartottam. Úgy négyszáz ember utazott el a világ minden részéről, hogy meghallgassanak. Én San Franciscó-ban voltam, apa pedig Nevadában, ahol második otthonuk volt anyával, s ahol megbetegedett. Fellépésem előestéjén hívott fel a hírrel: az orvosok szerint csak néhány hete van hátra. Nem akarta, hogy túlreagáljam a dolgot, és lemondjam a szemináriumot. Tudta, hogy egy szempillantás alatt megtenném, csak hogy vele lehessek.

Következő este, kilenc óra oktatás után a színpadon, siettem felhívni apát. Kitaláltuk, hogy interjút készítek vele, amelyben az életéről kérdezem, a válaszait pedig rögzítjük, hogy később megoszthassam a családommal. Különösen tetszett a gyerekeinek hátrahagyott következő gondolata: „Mindig szeressétek anyátokat és testvéreiteket, higgyetek magatokban, segítsetek a kevésbé szerencsés sorsú embereknek, és soha ne szégyelljetek segítséget és szeretetet kérni másoktól! Legyetek jó szamaritánusok, és tegyetek meg mindent, ami tőletek telik!” Rengeteget megtudtam róla abból a beszélgetésből. Semmilyen meglepetés nem ért az életével kapcsolatban, inkább az volt különleges, ahogy beszélt és gondolkodott róla. Olyan nyíltan és optimistán állt mindenhez, s még az irányíthatatlan realitással szemben is képes volt bátran élni a döntésés akaratszabadságával. Apa nemesen küzdött a rák ellen. Az utolsó héten, amikor már világos volt, hogy nincsen tovább, beletörődött, és mintha megszabadult volna minden félelmétől. Soha nem panaszkodott, pedig a fájdalom, az ágytál, az állandó orrvérzés, az injekciók, a forgatás a lepedőcsere miatt, mindez épp elég okot adott volna rá. Egyszerűen elfogadta a legnagyobb és sokunk számára legfélelmetesebb változást, s úgy döntött, nyugodtan és eleganciával néz szembe vele. Még a kormányozhatatlan helyzetben is ő irányította erős jellemét. A haditengerész az utolsó pillanatig saját maga határozta meg mindennek a jelentését. Nem könnyű megírnom mindezt, röviden, de mégis érzékeltetve, milyen kivételes ember volt az apám. Mégis megteszem, mert meg akarom osztani mindazt, amit ennek során a kontrollról és az életről megtanultam. Enyhe kifejezés, hogy a halált általában nem várjuk, és nem tudjuk kontrollálni. Mégis, annyi más tervezetlen és nem kívánt dologhoz hasonlóan, végül megtörténik. Ám minden nehézségben, még a

végső küzdelem során is képesek lehetünk irányítani, miképpen érintkezünk a világgal, meghatározhatjuk tapasztalatunk értelmét, és példát hagyhatunk magunk után az emberi kiválóságról. *** Szokatlannak tűnhet egy motivációról szóló könyvet a halál történetével kezdeni. De azt szeretném, hogy mindenki tudja, ki vagyok, és őszinte akarok lenni az első pillanattól: az igazság az, hogy nem irányíthatunk mindent az életünkben. Nem is kell erre törekednünk. Ellenkezőleg, sokszor bizonygatom, hogy a legtöbb nyomorúság az emberek életében abból fakad, hogy olyan dolgokat akarnak kontrollálni, amelyek vagy irányíthatatlanok, vagy épp jelentéktelenek. Nem tudjuk befolyásolni sem az időjárást, sem a gazdasági helyzetet. A többi embert sem tudjuk kontrollálni, ezt már biztosan mindenki tapasztalta. Többnyire csak saját jellemünket és cselekedeteinket tudjuk kontrollálni: azt, hogy mit teszünk hozzá a világhoz. A késztetés a kontrollra mégis rendkívül mélyről fakad, és egyfolytában erősíteni akarjuk mindaddig, amíg végül kiveszik a gyeplőt a kezünkből. Addig azonban hasznos elsajátítanunk, milyen tényezőket tudunk kontrollálni, hogy kivételessé tegyük az életünket. Erről szól ez a fejezet. Kezdjük egy személyes kérdőívvel! Válaszoljunk az alábbi kérdésekre egy tízfokozatú skála alapján (10 = teljes kontroll)! • Mennyire érezzük úgy, hogy kézben tartjuk az életünket? • Mennyire érezzük úgy, hogy kontrolláljuk tudatunkat, érzelmeinket és tapasztalatainkat? • Mennyire kontrolláljuk a közvetlen környezetünket? A válaszok sokat elmondanak arról, milyen szerepet választottunk magunknak a világban, és mennyire vagyunk boldogok.

Kevesen vonnák kétségbe, hogy életünk jelentős részében a kontroll növelésén fáradozunk. De egész pontosan mit is akarunk irányítani? Milyen tényezők hatására érezzük úgy, hogy elég kontrollt gyakorlunk ahhoz, hogy józanok és boldogok legyünk? Általánosságban mindannyian azt szeretnénk érezni, hogy ellenőrzésünk alatt tartjuk belső életünket és külső megnyilvánulásainkat. Kontrollálni akarjuk tudatos élményeinket, gondolatainkat, érzéseinket és viselkedésünket. Irányítani akarjuk, milyen eredményeket érünk el és milyen kapcsolatokra teszünk szert a külvilágban. A kontrollra irányuló emberi késztetés az életünk minden területére kiterjedő irányítás és befolyásolás vágyából fakad. A késztetés a kontrollra, mint minden más motiváló elem, esetenként kétélű fegyvernek bizonyulhat. Ha túl nagy kontrollra törekszünk, könnyen rugalmatlanná és merevvé válhatunk. Miközben arra számítunk, hogy mindig minden pontosan terv szerint alakul, elveszítjük a képességünket a váratlan események befogadására és a változó körülményekhez való alkalmazkodásra. Igyekszünk elnyomni minden spontaneitást az életünkben, megszállottan túlirányított rutinok, kapcsolatok és körülmények ketrecébe zárjuk magunkat. Nehezünkre esik együttműködni másokkal, és durván reagálunk, ha nem pont az történik, amit akarunk. Mindez rettenetesen korlátozó, és végső soron megfoszt minket a rugalmasabb és könnyedebb élet változatosságától, színeitől, örömétől. Ha viszont egyáltalán nem kontrolláljuk az életünket, úgy érezhetjük, rémisztő örvénybe kerültünk. Ha lemondunk az irányításról, és csak „hagyjuk, hogy vigyen az ár”, az egy pillanatra csodásnak tűnhet, de egyúttal el is szakít a valóságtól. Feladhatjuk a kontrollt egy fürdőben vagy egy hegytetőn, de az élet gyors folyamában ez többnyire nem túl jó ötlet. Ha nincs kontroll, akkor nincs döntés, nem tudjuk érvényesíteni az akaratunkat, s kiszolgáltatottá válunk. Kontroll nélkül nem tudjuk irányítani a tudatunkat, és nem tudjuk befolyásolni a környezetünket. Ha teljesen kiszolgáltatjuk magunkat

a véletlen és a változó körülmények szeszélyének, elveszítjük a szabadságot, hogy kijelöljük a saját utunkat. Egyik motiváló elem bemutatásával sem az a célom, hogy megmondjam, mennyivel kellene visszafogni vagy kiengedni, és ez így van a kontroll esetében is. Amitől esetleg én úgy érzem, hogy kellő mértékben irányítom az életemet, az másnak túl kevés vagy éppen túl sok lehet. Életünk különböző szakaszaiban mindannyiunknak különböző kontrollszintekre van szüksége. Bár úgy gondolom, a legtöbben minden motiváló elemünk esetében a középutat keressük a szélsőségek között, de még ez sem mindig igaz. Megfigyeléseim szerint késztetésünket a kontrollra három olyan konkrét aktivizáló elemmel tudjuk erősíteni, amelyeknek hatására különösen energikusnak, elhivatottnak és lelkesnek érezhetjük magunkat. Függetlenül attól, milyen erős vagy milyen gyenge kontrollra vágyunk, ha valamit is irányítani akarunk az életünkben, az alábbi három területre kell különös figyelmet fordítanunk. 1. AKTIVIZÁLÓ ELEM: KONTROLLÁLJUK SZEMLÉLETMÓDUNKAT ÉS A jellemünket!

A

A legtöbb esemény és tapasztalat véletlenszerűen, váratlanul, esetlegesen – ha úgy tetszik, sorsszerűen – történik meg velünk, s ezért nem számítunk rájuk. A végső válaszunk azonban – vagyis hogy milyen jelentéssel ruházzuk fel ezeket a történéseket – száz százalékig a mi kezünkben van. Ez a képesség az emberi természet legfontosabb megkülönböztető jegye, és egyben a legerősebb eszközünk a feltöltődött élet kialakítására. Életünk kontrollálásában a legfontosabb tényező a szemléletmódunk, vagyis az, milyen jelentést tulajdonítunk eddigi és jövőbeli életünk eseményeinek. Amennyiben ez így van, úgy döntő szerepet játszunk saját életünkben: őrzői és igazgatói vagyunk önmagunkhoz, másokhoz és

a világhoz való viszonyulásunknak. Ez keményebb feladat, mint gondolnánk, hiszen az ember általában arra számít, amit rendszeresen lát a világban, és ez manapság nem valami pozitív kép. Szinte mást sem látunk vagy olvasunk, mint különféle hirdetéseket, amelyek mind a káoszt, a stresszt, a konfliktust, a negatív gondolkodást, a fogyasztói társadalom és mások érdekeit reklámozzák. Vegyük például a mai, média uralta világunkat, amelyben mintha minden összeesküdött volna, hogy minél sötétebb képünk legyen az emberiségről. Az átlag amerikai napi négy órát néz tévét, a műsorok túlnyomó része pedig csupán a szélsőséges és agresszív indulatokat, a nárcizmust és a kapzsiságot fokozza. További néhány órában weblapokat böngész, ami úgyszintén nem gyarapítja semmivel az életét, csak a koncentráció gyengüléséhez és egyéb zsákutcákhoz vezet. Ha több mint négy órát töltünk naponta ilyen környezetben, akkor vajon mit várunk a világtól? Pozitív vagy negatív dolgokat? Mindebből evidensen következik, hogy ha meg akarjuk őrizni józan és pozitív világlátásunkat, akkor muszáj éberen vigyáznunk, milyen információkat engedünk be a tudatunkba. Ami azt illeti, nem ártana nagyságrendekkel csökkentenünk a tévézéssel, az ostoba rádiós csevegőműsorok hallgatásával, az interneten való szörföléssel és a pletykalapok olvasásával töltött időt. Mindez a tudatosan és tudattalanul befalt információ felesleges feszültséget és nyugtalanságot okoz az életünkben, méghozzá olyan mértékben, amiről legtöbben valószínűleg nem is tudunk. A metafora népszerűsége ellenére az agy nem számítógép. A számítógépnek nincsenek érzelmei, nekünk viszont vannak. Az agy minden információdarabkához érzelmeket társít. Ez pedig azt jelenti, hogy az információnak meglehetős súlya van, és minél több az információ, annál nagyobb súly nehezedik az emberre. Ha egy számítógépet túlterhel a sok adat, lelassul a működése, és szélsőséges esetekben egyszerűen leáll. Képzeljük csak el, mit művelhet az agyunkkal ez a rengeteg negatív hatású médium és a velejáró érzelmi terhelés!

Ugyanez vonatkozik az életünkben megjelenő önbecsülés- és energiavámpírokra is. Mindenki tudja, kikről beszélek: akik nap mint nap „helyre tesznek” az ítélkezésükkel és a kritikáikkal, amíg végül egészen megutáljuk magunkat. A mérgező emberekkel való érintkezés csökkentése éppolyan fontos, mint távol tartanunk magunkat, de legalábbis minél kevesebb időt szánnunk a negatív médiára. Ehelyett talán itt az ideje azt a napi négy órát céltudatosan kiválasztott, lélekerősítő és nevelő jellegű könyvekre és műsorokra fordítanunk; vagy barátokkal találkoznunk, akik szintén gazdagítják az életszemléletünket; vagy felállítanunk és leküzdenünk olyan kihívásokat, amelyekben bebizonyíthatjuk saját erőnket és önállóságunkat. A személyes boldogságunk szempontjából a helyes szemléletmód megőrzésének legfontosabb eszköze, hogy kontrolláljuk, mennyire pozitívan és egyedien viszonyulunk az életünk eseményeihez. A legtöbb pszichológiai elmélet ezen az alapon tárgyalja az optimizmus és az önazonosság kérdését. Az optimizmussal kezdem és azzal, miért olyan fontos a gondolatainkat kontrollálni, ha derűlátóak akarunk lenni vagy azok maradni. Talán nincs is a pszichológiának egyértelműbb végkövetkeztetése, mint hogy optimista mentalitással a legjobb értékelni a minket érintő információkat és az eseményeket, és hogy mindazt, amit az életünkben látunk, hallunk, tapasztalunk, inkább pozitívan szemléljük, mint negatívan. Optimistának lenni annyit tesz, mint pozitív fényben látni a világot és bízni abban, hogy a dolgaink jól alakulnak majd. Ha valami rossz történik, az optimizmus segít nagyobb összefüggésekbe helyezni az eseményeket. Ezért látják az optimisták az életük negatív fordulatait ideiglenesnek, egy adott helyzethez kötődőnek, és tudják, hogy bár nem feltétlenül ők okozták a bajt, képesek lesznek kézben tartani vagy megoldani.

Az elterjedt tévedés ellenére az optimisták nem álmodozók, akik nem látják a valóságot. Ellenkezőleg, éppen ők látják át tisztán a realitást, és készek aktívan megküzdeni a problémákkal, nem pedig a pesszimisták. Ez pedig azért van, mert a pesszimisták, az optimistákkal ellentétben, nem hisznek a problémák megoldhatóságában, így aztán nem is tesznek semmit ennek érdekében. A felmérések szerint az optimisták általában boldogabbak, tovább élnek, könnyebben legyőzik a nehézségeket, gyakrabban élnek hosszú, boldog házasságban, és egészségesebb az életmódjuk. A pesszimisták a negatív eseményeket és tapasztalatokat hosszú távúnak látják, amelyek pokollá teszik az életüket, és amelyeket nem lehet kontrollálni vagy megszüntetni. De még azok számára is van remény, akik azt mondják magukról, hogy „hát, nem vagyok egy született optimista”, vagy „engem nem ilyen fából faragtak”. Az idegtudomány újra meg újra bebizonyítja, hogy figyelmünk szándékos összpontosításával és tudatos gyakorlással az idegek között új kapcsolatok formálhatók (a régiek pedig megerősíthetek). Egyértelműen kijelenthető, hogy kellő koncentrációval és erőfeszítéssel minden egészséges ember örökös optimistává válhat. Végső soron minden döntés kérdése. Mindenki választhat: pozitív életszemlélettel vagy negatív hozzáállással akar-e élni? A másik alapvető értelmezési kérdés, amelyet a helyes szemléletmód megőrzése érdekében újra kontrollálnunk kell, az az események és a beérkező adatok összekapcsolása az énképünkkel, vagyis az identitásunkkal. Akik ketrecbe zárt életet élnek, azok a beérkező negatív információkat és élettapasztalatokat hajlamosak saját „hibájuk” vagy „érdemtelenségük” bizonyítékának látni. A kényelmes életet élők úgy érzik, „kevesek voltak”, különben nem engedték volna, hogy problémák adódjanak az életükben. Aki viszont feltöltődött életet él, az az információt információnak látja, se többnek, se kevesebbnek. A feltöltődöttek nem kötnek negatív érzelmeket vagy ítéleteket saját magukhoz pusztán azért, mert valaki negatív dolgot mondott vagy valami rossz dolog történt a

világban. Megőrzik az énképüket, és nem hagyják, hogy a gyakran kaotikus és kiszámíthatatlan külvilág megingassa a belső tartásukat és abbéli meggyőződésüket, hogy a világ valójában egészen varázslatos hely. Azzal a belső erővel, amellyel képesek vagyunk az életszemléletünket megőrizni és irányítani, a jellemünket is meghatározhatjuk és formálhatjuk. Az egyik leglényegesebb döntés, amelyet életünk során naponta meghozhatunk, az, milyen emberek szeretnénk lenni. Milyen ügyek mellett álljunk ki? Milyen pozitív értékeket, minőséget és hiedelmeket tükrözzön mindennapi viselkedésünk? Mennyi becsületesség, integritás, tisztesség és gyengédség hassa át a világgal való érintkezésünket? Ezekből a tényezőkből tevődik össze a jellemünk. A mai naptól szánjuk el magunkat, és törekedjünk arra, hogy minden körülmények között a legnemesebb önmagunkat adjuk! Határozzuk el, hogy erős jellemmé válunk, hogy büszkék lehessünk a tetteinkre, mások pedig példaképet láthassanak bennünk! Mindent nem kontrollálhatunk az életünkben, de önmagunkat igen: megszabhatjuk, kivé váljunk, miképpen bánjunk másokkal, és milyen ambíciók mozgassanak. Jellemünk minőségének kontrollja - napról napra, kapcsolatról kapcsolatra, helyzetről helyzetre – alakítja ki és határozza meg, milyen életet fogunk élni, és milyen örökséget hagyunk magunk után. Amikor apámnak a rákkal kellett szembenéznie és megküzdenie, emlékszem, az egész család csodálta, amiért olyan erős és önmagához hű tudott maradni. Bebizonyította, hogy az ember a legnagyobb kihívásokkal szemben is megőrizheti méltóságát. Jelleme és elszántsága, hogy jó emberként éljen egészen a halála pillanatáig, azóta is inspirál. Apa példája tanított meg arra is, hogy jellemünk nemcsak a belső értékeinkben rejlik, s nemcsak abban, amilyennek saját

magunkat látjuk, hanem abban is, amit a világ felé mutatunk. A szándék nem elegendő; tetteink döntik el, kik vagyunk valójában. Ennek megfelelően, semmi sem fog megváltozni életünkben, amíg nem változtatunk a viselkedésünkön, amíg nem bontakoztatjuk ki és nem mutatjuk meg teljes egészében csodálatos jellemünket. Állítsuk magunkat folyamatos kihívás elé ezzel a kérdéssel: Vajon tükrözik-e tetteink, milyen emberek vagyunk és milyenekké szeretnénk válni? Egyszer, egy fiataloknak szóló nonprofit rendezvényen megismerkedtem egy rendkívül életvidám, kilencvenéves önkéntessel. Figyeltem, ahogy a hölgy két órán keresztül foglalkozik nagy odaadással egy csoport általános iskolás gyerekkel, majd odaléptem hozzá, és beszélgetni kezdtem vele az életről. Egészen különleges jellem benyomását keltette. Egy idő után megkérdeztem: „Honnan van magában ennyi energia? Hogyan tud ilyen nagy hatással lenni a gyerekekre?” A válasza, amelyet rögtön utána felírtam egy szalvétára, egy életre nyomot hagyott bennem. „Brendon – mondta –, az életben minden energia és minden befolyás, amire vágyunk, egyetlen dologtól függ: hogy céltudatosan és a legmagasztosabb énünknek megfelelően cselekszünk-e. A jellem erejéből fakad a méltóság és a szeretet, s így találhatunk boldogságot és értelmet az életben.” 2. AKTIVIZÁLÓ ELEM: LEGYEN TELI ÚJDONSÁGGAL AZ ÉLETÜNK! Van egy barátom, Paulo Coelho, nemzetközi bestsellerek – Az alkimista (O Alquimista), a Tizenegy perc (Onze Minutos), az As Valkírias (A valkűrök) és több tucat más könyv – kiváló szerzője. Ha messziről pillantunk az életére, úgy tűnik, mindene megvan. Az egész világon ismerik. Ide-oda utazgat repülőn franciaországi, svájci és brazíliai otthonai között. Munkáját mélységes elhivatottsággal és megelégedéssel végzi, s könyvei több mint félmilliárd ember életét alakítják. Kilencmilliónál több rajongója követi minden szavát az interneten. Különféle országok elnökei és vezetői ismerik el a tevékenységét, és hívják meg őt a fővárosokba. Jó

egészségnek örvend, és több mint harminc évet élt le azzal a nővel, aki – a lelke mélyén tudja – az igazi társa. Mélységesen spirituális, elfogadó ember, akit éppen az önmegismerés és az élet értelmének kutatása tett gazdaggá, híressé és kedvelné. Az évek során azonban – lassan, de megdöbbentő intenzitással – kezdte magát egyre nyomorultabbul érezni. Hogyan történhetett? Egyszerűen hálátlan lett volna? Szó sincs ilyesmiről. Amikor a hatvanötödik születésnapján beszéltem vele, nyilvánvaló volt, hogy mesésnek látja az életét. Megtisztelőnek érezte, hogy megadatott neki mindaz, amire az emberek vágynak: szeretet, biztonság, megbecsülés, jómód, kreatív és tartalmas karrier. Vajon mi mehetett végbe az elméjében és a lelkében, ami miatt mégis ennyire elégedetlennek érezte magát? Coelho története, amelyben erre a kérdésre keresi a választ, sokat elárul az életről, és mellesleg az idegtudományról is. Paulo hozzájárult, hogy a nyilvánosság elé tárjam történetét, hiszen hitének megingását és újonnan fellelt megnyugvását részletesen megírta Alef (O Aleph) című, zseniális könyvében is. Egészen más nézőpontból közelítettünk a kérdéshez – ő a spiritualitás, én pedig a teljesítmény szempontjából –, de ugyanarra az eredményre jutottunk: Paulónak valami újra volt szüksége az életében. Az Alefben Paulo leírja, hogy spirituális válsága érzése szerint abból fakadt, hogy többé nem kereste a kalandokat és az ismeretlent. Persze, beutazta az egész földet, de csak egyik védett szegletből a másikba ment, ahol minden előre meg volt szervezve, és kevés új kihívás vagy lehetőség adódott. Nem érték új izgalmak, nem találkozott új emberekkel, nem kellett erőfeszítést tennie ahhoz, hogy érezze a munkája fontosságát. A spirituális gazdagság rutinná merevedett. Paulo nem tudta, pontosan mit is keres, ezért eldöntötte, hogy a véletlenekre hagyatkozik, és belevág valami újba. Ez egy óriási utazáshoz vezetett – Oroszország kontinensnyi távlatai között

– a transzszibériai expresszen. Az embert próbáló kaland során megismerte azt a nőt, aki segített megtalálnia, amit mindvégig keresett. Az egész történetet megírta a könyvében, de a lényeg számunkra most az, hogy az új kihívások által, önmaga és a világ újfajta megismerésével sikerült újra feltöltődnie. Annak a képességnek a gyakorlásával, amelyet újdonságkontrollnak nevezek, sikerült szellemét és lelkét új energiával telítenie. Örülök, hogy visszanyerte a hitét és a lendületét, mert ő mind közül a legkedvesebb szerzőm, és izgatottan várom minden újabb művét. Az újdonságkontroll kifejezést a klienseimmel való beszélgetések során kezdtem el használni, és úgy tűnik, jó választás volt. Azt jelenti, hogy amikor stratégiailag megtervezzük a napjainkat, ugyanannyi figyelmet kell fordítanunk arra, milyen új dolgokat és új élményeket vezetünk be az életünkbe, mint arra, mit eszünk, mikor járunk sportolni, vagy hogyan érjük el a céljainkat. Az életben tapasztalt unalom, depresszió, levertség és érzelmi labilitás jelentős része orvosolható az újdonságkontroll segítségével, az idegtudomány friss eredményei pedig meg is magyarázzák ennek az okát. Miután MRI-vel és más fejlett képalkotó berendezésekkel több ezer ember agyát megvizsgálták, az idegtudósok arra a következtetésre jutottak, hogy az újdonság és a kihívás keresése az emberi agy alapszerkezetéből következik. Jegyezzük meg ezt a két összetevőt: újdonság és kihívás. Ha minden megvan, ami a csodálatos élethez kell – szeretet, tisztelet, bőség stb. –, de ez a két hozzávaló hiányzik, a recept elkészítése után csak a bánat és közönyösség ízetlen egyvelegét kapjuk. Agyunk hihetetlen mértékben képes aktivizálódni, ha bármiféle újdonsággal vagy kihívással találkozik. Ilyenkor az elme azonnal éberré válik és készenlétbe áll: dopamint szabadít fel, és energiát biztosít az agynak a problémamegoldáshoz. Ez motivál minket a tanulásra. Ha az újdonság egyben kihívást is jelent számunkra,

akkor az agyunk még hosszabb ideig marad aktív. Márpedig csak az aktív agy boldog. Érdekes módon, nem egyedül az idegtudósok bizonyították ezt a jelenséget, még csak nem is ők voltak az elsők. A híres pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály a flow-élményről szóló alapvető munkáiban lényegében ugyanerre a következtetésre jutott. Úgy találta, hogy a boldogságot legtöbben olyan állapotként írják le, amelyben az időérzékünket elveszítve, egészen belemerülünk valami olyan dolog élvezetébe, amelyhez megvannak a készségeink, de amely egyben elég újdonsággal rendelkezik ahhoz, hogy kihívást jelentsen számunkra. Mindazon dolgok közül, amelyeket kontrollálni igyekszünk az életünkben, a legfontosabb tehát az újdonság. Ha ezt elmulasztjuk, annak súlyos következményei vannak: unatkozó agy és nyugtalan lélek. Ahogy Paulo példája bizonyítja, nem számít, mi mindenünk van meg az életben, ha ez az egy hiányzik, semmi sem lesz elég. Az újdonságkontroll nem azt jelenti, hogy egyfolytában új dolgokat kell az életünkbe zsúfolunk. A legtöbbünknek kétségtelenül semmi szüksége arra, hogy még egy tétellel bővítse a napi tennivalók amúgy is épp elég hosszú listáját. De mint oly gyakran az életben, ezúttal sem mennyiségi, hanem minőségi kérdésről van szó. Törekedjünk arra, hogy kielégülést nyújtó új élményekkel gyarapítsuk az életünket, és ezt szisztematikusan hajtsuk is végre! Van, akinek ez nem jelent többet, mint hetente egyszer új étteremben enni. Másoknak ez egy új készség elsajátítását vagy új emberek megismerését jelenti. Az újdonságkontroll nem az életünk teljes felforgatásával jár; az apró változtatásoknak is hatalmas jelentőségük lehet, és talán éppen általuk érhetjük el a feltöltődött állapotot. A lényeg: ha arra koncentrálunk, hogy rendszeresen új élményekben legyen részünk, ezzel nagy lépést tettünk az egészében elhivatott,

energikus és örömteli élet felé. Nézzünk néhány konkrét ötletet arra, hogyan tudunk az újdonságokra fókuszálni! Az újdonságkontroll hat egyszerű eszköze 1. Háromhavonkénti kiruccanás. Tervezzünk háromhavonként egy kis kiruccanást, akár egyedül, akár házastársunkkal, párunkkal! Igen, minden kilencvenedik nap. Nem kell föld körüli útra gondolni, nem is az számít, milyen messzire utazunk. A lényeg az, hogy elszabaduljunk. Ez nem kilométerekben, hanem a szellemi felszabadulás élményében mérhető: amikor megtörik a rutin, mi pedig lazítunk és megújulunk. Akár otthon is lehet vakációzni, de jobb, ha egy-öt napra elutazunk valami új, ismeretlen helyre, ahol nem ér el senki. Lesz, aki rögtön rávágja: „Hát, az lehetetlen!” Én viszont erre azt felelem: „Ó, azt hittem ennél kreatívabb és ötletesebb ember vagy, különösen, ha az életminőséged javítása a tét.” Ha igazán számít, hogy elszabaduljunk, akkor meg is fogjuk oldani. Végül is csak évi négy alkalomról van szó. Ennyit igazán megtehetünk magunkért. 2. Ebéd vagy vacsora – mindig máshol. Esti randevúnkat, vacsoránkat mindig más étterembe szervezzük, s legalább hetente egyszer kerítsünk rá alkalmat! Aki kisvárosban él, beszélje meg barátaival, hogy néhány hetente mindig másnál vacsorázzanak. Lényeg, hogy így bejárhatjuk a várost, és újfajta kulináris élményekben lehet részünk. 3. Előadások, sportesemények, élmények. Vajon ezen a hétvégén milyen események lesznek a városban? Van-e valamilyen új show vagy előadás, amelyet megnézhetnénk? Esetleg valamilyen bemutató vagy kiállítás? Annak ellenére, hogy szinte mindenki szeret moziba, sporteseményekre vagy színházba járni, a legtöbben ritkán jutnak el. Határozzuk el, hogy ezentúl rendszeresen figyeljük, hova mehetnénk el szórakozni vagy szurkolni!

4. Utazás és kalandok. Van-e listánk arról az ötven helyről, ahova a legszívesebben elutaznánk? Teszünk-e lépéseket azért, hogy minden évben legalább egyet kipipálhassunk közülük? Ha nem, hát lássunk neki! Az utazás az egyik legbiztosabb módja, hogy egészséges újdonságokban, tevékenységekben és izgalmakban legyen részünk. Figyeljünk oda, hogy legyen elég pénzünk és szabadságunk, hogy megvalósíthassuk ezeket a kalandokat! Ha ismeretlen helyre látogatunk, egyetlen szabályt kell betartanunk: mindig csináljunk valami újat! Ne töltsük minden időnket a medence partján vagy a hotelben, mozduljunk ki, és keressük a kalandot! 5. Bővítsük ismerőseink körét! Különös, hogy fiatalkorunkban milyen fontosnak tartjuk a barátkozást, aztán ahogy idősödünk, egyre kevesebb energiát fordítunk erre. Pedig a barátok és ismerősök alkotta kapcsolati háló – az intim és családi kapcsolatok mellett – a boldogságot befolyásoló egyik legfőbb tényező. Vegyük komolyan a kapcsolati hálónk bővítését: járjunk ismerkedési és jótékonysági eseményekre, helyi rendezvényekre, előadásokra! S ezáltal ne csupán az ismerőseink körét tágítsuk, hanem kössünk valódi barátságokat is! 6. Készségfejlesztés. Milyen tíz új készséget kellene idén kifejlesztenünk magunkban? Jelenleg mennyire elszántan dolgozunk azon, hogy magasabb szintre emeljük az olyan készségeinket, mint az írás, beszéd, éneklés, főzés, programozás, vezetés, focizás vagy bármely más művészi, sportolói vagy szakmai kvalitás? Az új képességek keresése jelentette kihívás önmagunk meghaladásának egyik legbiztosabb eszköze és fokmérője. Találjunk magunknak valami új tanulnivalót, és tegyünk meg mindent annak elsajátításáért! Élvezzük a tanulás folyamatát – ez az egyik legegyszerűbb módja annak, hogy agyunkat (és életünket) aktívabbá tegyük! Mindez csak néhány lehetséges ötlet. Én személy szerint mindegyiket elszántan és következetesen gyakorlom, mert fontosnak tartom az energiám, elhivatottságom és lelkesedésem növeléséhez.

Nem mindig könnyű véghezvinni, de idővel mindenki rádöbben: a változatosság tényleg az élet sója. 3. AKTIVIZÁLÓ ELEM: KONTROLLÁLJUK A MUNKAFOLYAMATOT!

Ha az embereket arról kérdezik, életük mely területén vágynak nagyobb kontrollra és elégedettségre, a legtöbben a munkát és a karriert említik. Ez a mai napig így van – a menedzsment- és karriertanácsadás több évtizedes elméleti és gyakorlati fejlődése ellenére. Minden eddiginél többet tudunk arról, mi teszi boldoggá a dolgozókat és kellemessé a munkahelyeket. Ha bemegyünk a sarki könyvesboltba, több száz művet találhatunk karrierről, menedzsmentről, kultúráról, vezetésről, üzletkötésről vagy munkaerő-hatékonyságról. Rájöttünk, hogyan lehet szórakoztató, „laza” munkahelyeket létrehozni, egyszerűsíteni vagy decentralizálni az intézményi szerkezetet, kiszervezni a nem létfontosságú feladatokat, együttműködést kiépíteni az alegységek között, megosztani a hasznos tapasztalatokat, távmunkát végezni, virtuális megbeszéléseken részt venni és így tovább. Mindennek dacára világszerte a dolgozó emberek kevesebb mint 20%-a érzi magát aktívan elhivatottnak és boldognak a munkájában. Aki dolgozott már óriásszervezetben – függetlenül attól, mennyire jó a cég vezetése és piaci teljesítménye –, bizonyára érezte már magában és kollégáiban azt a fajta nyugtalanságot, amit a több kontroll és tartalmasabb munka vágya okoz. Hogyan lehetséges ez? Mi a magyarázata, hogy a bölcs és hatékony munkavégzésről felhalmozott tudásunk ellenére oly sokan nem érzik magukat boldognak, elhivatottnak vagy hasznosnak a munkájukban, legyenek akár alkalmazottak, akár vállalkozók? Miután az emberi teljesítmény kutatójaként majdnem tizenöt éven keresztül ezt a kérdést tanulmányoztam, arra a meggyőződésre jutottam, hogy a válasz a modern munkaerőt jellemző két, aránylag új jelenségben rejlik: a felelősség és a produktivitás hiányában.

Az emberi munka története során jórészt a konkrét feladatok megvalósítása volt jellemző. Az idők kezdete óta rengeteg földműves és mesterember volt, akik maguk irányították a munkával kapcsolatos input és output túlnyomó részét, a munkafolyamatok elejétől a végéig. A paraszt elvetette a magot, gondozta a veteményt, és végül learatta. A mesterember nyersanyagokból késztermékeket állított elő. A dolgozó ember a saját munkájának tulajdonosa és felelőse volt, s lényegében egyféle dolgot csinált évről évre, egész karrierje során. A XX. század második felét vizsgálva könnyen belátható, hogy mindennek a szervezeti menedzsmentfilozófia vetett véget. Ez az elképzelés hatékonyabbá akarta tenni a munka megszervezését, és ebben kétségkívül sikeres is volt – a rendszer a mai napig jól működik. A baj csak az, hogy eközben senki nem vette észre, hogy a sikerek ellenére, ő lett az éjszakai tolvaj, aki ellopta tőlünk a munka élvezetét. Hogy ki a bűnös? A projektalapú, különféle szakterületeket összekötő csapatmunka. Az 1950-es évektől kezdve, miután világszerte egyre többen kezdtek tudományos menedzsmentről beszélni, a cégek a feladatokról sietve projektekre váltottak. A dolgozó többé nem a maga konkrét területén teljesített a cégnél, s már nem ő volt felelős a saját munkájáért elejétől a végéig. Ehelyett a cég különböző részlegeiből összeállított csapatokban dolgozott a legváltozatosabb projekteken. A vállalati életet még mindig ez a modell uralja, amelynek döbbenetes hatása van a boldogságunkra. Arra kellett rájönnünk, hogy a projektalapú, különböző szakterületeket összekötő csapatmunka valami olyasmitől fosztott meg bennünket, amiről korábban nem is sejtettük, mennyire értékes: a felelősségérzéstől. Amikor különféle potenciális kiadóknak igyekeztem bemutatni ezt a könyvet, tudtam, hogy jobban megértik a lényegét, ha példáimat az ő életükre vonatkoztatom. Így aztán megkérdeztem tőlük: „Dolgoztak

már olyan könyvkiadási projekten, amelynek során egyfolytában meetingekre jártak a csapattársakkal, míg végül a könyv sikeres lett, és az egész csapat nagyon elégedett volt?” Erre mindenki igennel válaszolt. Aztán megkérdeztem: „Hát olyan projekten dolgoztak-e, ahol a könyv születését elejétől a végéig figyelemmel kísérték, személyes ügyüknek tekintették, s végül a könyv sikeres lett, és az egész csapat nagyon elégedett volt?” Erre is mindenki igennel válaszolt. Így feltehettem a döntő kérdést: „Melyik munkát élvezték jobban? Melyik kapcsán érezték inkább, hogy elhivatottak, elégedettek és kiteljesedtek?” Nyilván mindenki tudja a választ. Kivétel nélkül mindenki többre értékelte azt a fajta munkát, amelyben személyesen vett részt elejétől a végéig. Ha belegondolunk, ez a példa számos más összefüggésben is igaz. Kielégítőbb a teljes munkafolyamatban részt venni, mint csupán beugrani a projekt egy-egy szakaszába. Ha minden energiánkat befektetve végigkísérjük egy projekt megvalósulását a fogantatástól a sikeres befejezésig, a legnagyobb örömben lehet részünk. Építsük hát be a tevékenységünkbe! A projektalapú, különféle szakterületeket összekötő csapatmunka nem fog eltűnni. De egyvalamit anélkül is megígérhetek, hogy alaptalan jóslatokba bocsátkoznék: elhivatottságunk és lelkesedésünk megsokszorozódik, ha kizárólag olyan projektekbe vágunk bele, amelyekben teljes energiabefektetéssel részt tudunk venni elejétől a végéig. Lesznek persze, akik erre azt mondják, nincs választási lehetőségük a munkahelyükön, hiszen a projekteket egyszerűen kiosztják nekik, ők pedigkötelesek végrehajtani. Szerintük, amit kérek, irreális. Én mégis azt állítom, hogy megvalósítható, bármilyen környezetben dolgozzunk is.

Meggyőződésem, hogy életünknek ezt a területét is kontrollálnunk kell, még olyan áron is, hogy évente 2-5 nagy projektben veszünk részt teljes energiabefektetéssel. Ez igenis lehetséges: kérjük vagy keressük ezeket a fajta a projekteket, vagy hozzuk létre mi magunk! A munkánk többszörösen megtérül. A munkafolyamat kontrolljának első lépése tehát a munka fajtájának megválasztása – és most már tudjuk, hogy ez a teljes odaadással végigkísért projektjeink számának vagy minőségének növelését jelenti. A második lépésben azt kell kontrollálnunk, hogyan végezzük napi munkánkat. Ez a munkafolyamat kifejezésből a „folyamat”, amelyet már holnap reggeltől rendbe kell tennünk. Ehhez pedig szót kell ejtenünk mindarról, ami megakadályoz bennünket abban, hogy igazán magas teljesítményt érjünk el: a figyelemelterelő tényezőkről. Ha azt mondtuk, hogy a munka világában a felelősségérzet tolvaja a projektalapú, különféle szakterületeket összekötő csapatmunka, akkor a zavaró tényezők tekintetében a rosszfiú – már nyilván kitaláltuk – az email, az sms és a csetelés. A világ minden tájáról érkező hallgatóimat gyakran kérdezem, mit utálnak leginkább a munkájukban, és az első helyen legtöbbször az emailezés áll. Ez nagyon is logikus, és egybecseng egyik sokat idézett mondásommal: a „beérkező üzenetek mappa lényegében nem több, mint mások tevékenységeinek praktikus gyűjtőhelye”. Ha az email az egyik legfontosabb zavaró tényező és kellemetlenség a munkánkban, akkor ideje kézbe venni és alaposabban kontrollálni ezt a területet. De az emailezés csak része egy átfogóbb problémának: az egész napunkat nem kontrolláljuk megfelelően, és nem teljesítünk önmagunkhoz mérten maximális szinten (ahogy manapság egyébként muszáj lenne teljesítenünk). Ahelyett, hogy az elméleti háttérről értekeznék, hadd mutassam be egyszerűen, miképpen kellene taktikusan kialakítanunk a munkanapunkat. Ezt a módszert már évek óta tanítjuk a Teljesítmény Akadémián, és mind közül ez az egyik legnépszerűbb

általunk javasolt időszervezési stratégia. Egyoldalas produktivitási lapnak hívom, és egy egészen új módszert kínál a munkanapunk megszervezésére. (Letölthető a www.TheChargeBook.com/resources weblapról.) Bármikor kezdődjön is a munkanapunk – ideális esetben addigra már gyalogoltunk vagy edzettünk, imádkoztunk vagy meditáltunk és elfogyasztottunk egy egészséges reggelit –, azt javaslom, azonnal kapcsoljunk stratégiai üzemmódba! Ne nyissuk meg azonnal az emailjeinket, amint beértünk a munkahelyre! Ha ugyanis ezzel kezdünk, nyomban kiengedjük kezünkből a kontrollt, és hagyjuk, hogy mások szabják meg napi időbeosztásunkat. A stratégiai üzemmód lényege, hogy elérendő céljainkat szélesebb összefüggésbe helyezzük, és a leglényegesebb projektekre összpontosítunk, amelyeken épp dolgozunk. Az egyoldalas produktivitási lap első sorába az aktuálisan futó legjelentősebb projektjeinket írjuk be, ami egyben arra ösztönöz, hogy végiggondoljuk, mi lenne az a három-öt legfontosabb lépés, amellyel sikerre vihetnénk az egyes projekteket. Ha kitöltöttük a lap első sorát (és bizony ragaszkodom ahhoz, hogy a klienseim minden egyes munkanap elején kitöltsék a lapot, kézzel), akkor ideje rátérni a következő két sorra. A középső rész abban segít, hogy végiggondoljuk, milyen emberekkel kell kapcsolatba lépnünk aznap, mert (a) döntésre vagy információra várunk tőlük, vagy mert (b) nekünk kell döntést vagy információt megosztanunk velük. Az alsó sorban pedig kijelöljük prioritásainkat: mi az, amit aznap mindenképpen el akarunk végezni, ha törik, ha szakad. Az egyoldalas produktivitási lapot kitölteni igen egyszerű, de a módszer hatékonysága abban áll, mit teszünk ezután. Ha ezt a stratégiát követjük, aznap nagyon végiggondoltan dolgozunk majd, s ennek során kontrollálni tudjuk saját időbeosztásunkat, és képesek leszünk elvégezni a feladatainkat.

A lap kitöltése után a középső résszel kezdjük a napot: az emberekkel! A nap során most először szabad megnyitni az emailjeinket, és nem kevés akaraterőre lesz szükség ahhoz, hogy ezután csak azt tegyük, amit itt előírok. A következőket kell tennünk: Nyissuk meg a beérkező üzenetek mappát! CSAK az azoktól jövő emaileket keressük ki, akiktől döntésre vagy információra várunk (ezt írtuk a tervezőlap középső részébe)! Kizárólag ezeket az üzeneteket olvassuk el, és csak ezekre válaszoljunk! Ha ezzel készen vagyunk, írjunk azoknak, akik tőlünk várnak választ (s akiket szintén feltüntettünk ebben a részben)! Mindez nem szabad hogy 20-45 percnél tovább tartson. És most jön a lényeg: zárjuk le a bejövő üzeneteket, és lépjünk ki végérvényesen az emailrendszerből! Tilos még egyszer ránézni, hacsak nem marad szabad időnk a nap végén. Szóval, ha nem emailezünk egész nap, akkor mi mást csinálunk? Eredményt produkálunk: ez a „produktivitás” szó gyöke. Egymás után végezzük el a lap utolsó sorában feltüntetett tételeket. Ez a tevékenység kitölti napunk hátralévő részét, s csak akkor nézzük meg újra az emailt, ha már mindegyik feladatot elvégeztük. (Ha ezek közül bármelyik megkívánja az email használatát, hagyjuk a nap végére!) A rendelkezésünkre álló időben az a dolgunk, hogy valódi ügyeket intézzünk, és valódi eredményeket érjünk el. Egyszóval tartalmas munkát végezzünk, ne csak függők módjára emailezzünk. Fókuszáljunk a saját prioritásainkra! Ha korán végzünk, akkor se nyissuk meg azonnal a levelezésünket! Előtte kérdezzük meg magunktól: Van-e bármi más, amit most azonnal el tudnánk végezni, hogy még gyorsabban és még hatékonyabban teljesítsük valamelyik projektünket? Ha a válasz igen, akkor a munkanapunk végéig azzal foglalkozzunk! Csak az utolsó órában szabad újra elolvasnunk és megválaszolnunk az emailjeinket. Állítsuk magunk elé ezt a kihívást: ne engedjük, hogy munka közben elterelje a figyelmünket emailjeink folyamatos ellenőrzése, és ezért ne tudjunk hatékonyan dolgozni! Töltsük a nap túlnyomó részét valódi projektekkel, és saját prioritásainkat szem előtt tartva

kizárólag tartalmas feladatokat teljesítsünk! Vegyük kezünkbe az időbeosztásunkat, és tegyünk csodát a mindennapokban! Így átérezhetjük, hogy mi kontrolláljuk a munkafolyamatokat, amelyekben részt veszünk, s ettől jelentősen növekedik majd a produktivitásunk és munkánk élvezete. Ezek tehát a legfontosabb tényezők az életünkben, amelyeket a saját feltöltődésünk érdekében a kezünkbe vehetünk: szemléletmódunk és jellemünk kontrollja, újdonságkontroll és munkafolyamat-kontroli. Ezektől az összetevőktől függ, hogy képesek vagyunk-e helyes életszemléletet kialakítani és önmagunkkal harmóniában élni, megtapasztalni a világ csodás változatosságát, s pozitívvá és produktívvá tenni napi tevékenységeinket. Ha fegyelmezetten követjük ezeket a célkitűzéseket, nap mint nap varázslatos és egészében feltöltődött életre ébredhetünk. TÖLTŐPONTOK 1. Ha kiválóbb jellemre és pozitívabb életszemléletre vágyom, akkor az első dolog, amit tennem kell: 2. Az újdonságkontroll, az ismeretlen és kihívást jelentő élmények érdekében a következő két dolgot kell azonnal felvennem a naptáramba: 3. Ha azt szeretném, hogy nagyobb odaadással, elejétől a végéig részt vegyek a munkámban, a következő projektben tudnék szerepet vállalni, vagy a következő projektet tudnám létrehozni:

3. KOMPETENCIA Aki kételkedik önmagában, olyan, mintha saját ellenségeihez csatlakozna, vagy maga ellen fogna fegyvert. Alexandre Dumas – Annyiszor érzem, hogy ostoba vagyok, és alkalmatlan arra, hogy bármit is elvégezzek vagy megvalósítsam az álmaimat. A klubfotelben, körmeit kocogtatva, az egyik legsikeresebb nő ült mellettem, akivel valaha találkoztam. Szinte bárki a világon meglepődött volna Susan szavain. Elit egyetemi diplomával rendelkezett, neve körül annyi betű jelezte az eredményeit, hogy attól bárkinek leesett volna az álla. Nemcsak, hogy megmászta a szakmai létrát, hanem olyan lelkesedéssel és bátorsággal szökdelt fel rajta, hogy az társaira és főnökeire is inspirálóan hatott. Kolléganői példaképként tekintettek rá. Csapatokat irányított világszerte. Mérhetetlenül gazdag volt, számtalan országban voltak nyaralói. Ráadásul gyönyörű nő volt, támogató és érzékeny férjjel az oldalán, akit szintén mindenki kedvelt. Néhány kérdést feltettem Susannek, és hamar eljutottunk a probléma gyökeréhez. Az elmúlt másfél évben úgy érezte, elakadt a munkájában, veszített a motivációjából, és túl gyakran, túl korán adta fel a céljait. Egy ideje már nem vállalt kockázatokat. Pszichiátere szerint teljesítési kényszer miatti szorongással küzdött, amire gyógyszereket kapott. Ez azonban láthatólag nem segített. – Úgy érzem, most, hogy már elértem egyet s mást az életemben, nem tanulok olyan gyorsan, mint régen – mondta összetörten. – És ami még rosszabb: nem érzem, hogy képes lennék fejlődni, ezért aztán nem is vállalok nagyobb kihívásokat vagy projekteket. Jobban aggaszt a kudarc lehetősége, mint valaha. Túl sok mindennel kapcsolatban halogatom a döntést, inkább hagyom, hogy minden más elvonja a figyelmemet, nehogy cselekednem kelljen, és

a végén még kudarcot valljak. Mit gondol, elveszítettem a kompetenciámat? Láttam, mennyire kellemetlen Susannek mindezt megosztania velem. Erős késztetést éreztem, hogy megnyugtassam: csak képzelődik, és minden rendben lesz. De nem azért fizetett, hogy megvigasztaljam. – Talán egyszerűen kimerítettem a képességeimet, az intelligenciámat, vagy valami ilyesmi – folytatta. – Régebben olyan magabiztos voltam, most viszont egyszerre teljesen tehetetlennek érzem magam. Hogy nyerhetném vissza az önbizalmamat és az erőmet? Egyáltalán mi történt velem? Halálra rémít ez az érzés, és előbb-utóbb a karrieremet is tönkreteszi. Újra két lehetőség állt előttem: a vigasztalás vagy a tanácsadás. Az elsőnek az a célja, hogy valaki jobban érezze magát; a másodiknak pedig, hogy jobbá váljon. Vállaltam a kockázatot. Felegyenesedve szembefordultam vele, és oda nem illő direktséggel nekiszegeztem: – Susan, valószínűleg ez életem legnevetségesebb beszélgetése egy olyan kaliberű emberrel, mint maga. Meglepetten pislogott, és válaszra nyitotta a száját, de aztán nem szólt semmit. – Komolyan azt állítja, arra vár, hogy újra képes lesz tanulni, és akkor majd szembenéz a kihívásokkal? Ez olyan, mintha arra várna, hogy elindul a kocsi, mielőtt beteszi a slusszkulcsot. Rossz oldalról közelíti meg az egészet. A helyzet az, hogy még távolról sem merítette ki a képességeit és az intelligenciáját, mert még soha nem is feszegette igazán a határait. Tudom, legtöbben azt mondanák, hogy ez kíméletlen hozzáállás. De ismertem Susant. Ezért aztán széles mosollyal mondtam mindezt a

szemébe, lesve, folytattam:

hogy

felfortyan-e.

Nem

válaszolt,

úgyhogy

– Épp azért nem bízik magában, mert már nem önmaga. Nem tesz erőfeszítést azért, hogy új dolgokat tanuljon és ismerjen meg. Ha arra vár, hogy valaki suhint egyet a varázspálcával, mire maga képes lesz újra tanulni és kockázatot vállalni, akkor most figyeljen ide! Nem hiszem, hogy elveszítette a kompetenciáját; egyszerűen csak egy kicsit eltávolodott tőle, mert bizonyos fokig elkényelmesedett és elbátortalanodott. Megrémült a saját sikereitől, ezért megcsappant a bátorsága, amellyel korábban belevágott minden újba, és azt érezte, igazán él. De nem először kell leküzdenie a felmerülő akadályokat, nem igaz? – De igaz. Talán csak belefáradtam, hogy egyfolytában küzdeni és tanulni kell. – Nos, lehet, hogy rosszul értem, de szerintem inkább azt fájlalja, hogy már egyáltalán nem érzi, hogy küzdene és tanulna. Két lehetőségünk van: vagy alászállunk a múltjába, és kiderítjük, milyen kifogásai lehetnek arra, hogy már nem hajlandó élni és tanulni; vagy suhintok egyet a varázspálcámmal, és új, tanulásra ösztönző kihívások elé állítom, aztán suhintok még egy párat, amíg végül átlépi a határt és felszárnyal. Mire vágyik ebben a pillanatban? Egy másodpercre elgondolkodott, majd rávágta: – Vissza akarom nyerni a lendületemet. – És ezt a semmittevéstől várja, vagy attól, hogy újra beveti magát a kemény munkába? Hajlandó újra tanulni, fejlődni, kiteljesedni és megvalósítani önmagát? Erre már szélesen mosolygott, s a szemei mindent elmondtak: Vágjunk bele! ***

Aki ismeri Susant, csodálkozott volna azon, hogy „ostobának” és „alkalmatlannak” nevezte magát. Ugyanis egészen lenyűgöző személyiség. De kivétel nélkül mindenkivel előfordul, hogy képtelen valamit megoldani, hogy elakad élete valamely szakaszában vagy helyzetében. Susan példájából kiindulva szeretném bemutatni az egyik legfontosabb motiváló elemet: a kompetenciát. Minduntalan újra hallom a Susan-féle történetet, részben azért, mert ez a szakmám, de azért is, mert természetes velejárója az emberi életnek. Valamennyiünkkel megesik, hogy úgy érezzük magunkat, ahogyan Susan, hiszen mindenkiben megvan a késztetés a kompetenciára. Ha kompetensnek és hatékonynak érezzük magunkat, miénk az egész világ. Bátran nekivágunk az ismeretlennek, könnyen alkalmazkodunk és tanulunk, legyőzzük félelmeinket és szembeszállunk a kihívásokkal. Ezáltal megnövekedett önbizalomra, sikerességre és kiválóságra teszünk szert. Mi, tanácsadók, ezt kompetencia-önbizalom kapcsolásnak nevezzük: minél kompetensebb valaki, annál nagyobb önbizalommal próbál ki új dolgokat vagy néz szembe ismeretlen és egyre nagyobb kihívásokkal. Minél gyakrabban tesszük ezt, annál magasabb szinten tudunk teljesíteni, és annál kompetensebbnek érezzük magunkat. De amint belső kompetenciamérlegünk magabiztosból kételkedőre vált, abban a pillanatban vesztesnek érezzük magunkat. Egyszerre kétségbe vonjuk a képességeinket, az intelligenciánkat, az erősségeinket – végső soron az egész jövőnket. Ha alkalmatlannak érezzük magunkat, egyszerre eluralkodik rajtunk a szorongás, a harag, a csalódottság és a reménytelenség. Az inkompetencia érzése katasztrofális hatással jár: egyszerre nem teszünk semmilyen erőfeszítést, nem tanulunk, nem gyarapodunk és nem gyarapítunk. Kényszeresen másokhoz mérjük magunkat, és kevesebbnek érezzük magunkat náluk. Ilyenkor a feltöltöttségünk teljesen odaveszhet, mert a fejlődést ijesztőnek, ha nem éppen reménytelennek látjuk.

Tudom, hogy ezeket a sorokat olvasva sokan magukra ismernek, hiszen mindenki érzett már így. Azt is tudom, hogy ha leülnénk egy pár percre ezekkel az emberekkel, és őszintén elbeszélgetnénk arról, mennyire érzik feltöltődöttnek magukat, hamar kiderülne, hogy életük túl sok területén uralkodik szorongás és apátia, amelyek arra vezethetők vissza, hogy késztetésük a kompetenciára nem elegendő és nem elég hatásos. Azt hihetnénk, hogy gazdag, modern világunkban – amelyben mind az oktatás, mind az információ oly nagyra becsült és könnyen hozzáférhető – egyszerű aktivizálni és fejleszteni késztetésünket a kompetenciára. Azt gondolhatnánk, a mai nyugati társadalomban könnyen tudunk új képességeket elsajátítani és kialakítani. Végül is vannak iskolák, emellett rengeteg kormányzatilag támogatott program és nonprofit szervezet. A bölcsészettudományi egyetemek arra bátorítják a hallgatókat, hogy kérdezzenek, és „találják meg a saját útjukat”. A cégek humánerőforrás-osztályán külön figyelmet fordítanak az „egyéni teljesítményre”, „a készségek kibontakoztatására” és a „kompetenciafejlesztésre”. Immár több mint egy évtizede a „tanuló szervezet” a menedzsment egyik kulcsfogalma. Az internet mindenki előtt feltárja a tudás világát, ráadásul ingyen. Azt kellene éreznünk mindannyiunknak, hogy kellően tájékozottak, felkészültek és eredményesek vagyunk. A kompetenciánk terén tehát minden rendben... vagy mégsem? Hát, nem éppen. Az amerikai iskolások teszteredményei évről évre egyre rosszabbak, az egyetemi hallgatók fele pedig nem fejezi be a tanulmányait. A munkahelyeken legtöbben úgy érzik, a szorongás teljesen megszokottá vált, hiába is próbálja a humánerőforrás-osztály megadni az alkalmazottaknak a sikerhez szükséges készségeket és kompetenciát. Teljes cégeket és nemzetközi szervezeteket tett tönkre az utóbbi években a menedzsment alacsony szintű kompetenciája (és valószínűleg szakmai etikája).

Szóval hol a hiba? Hogy erre válaszolni tudjunk, először határozzuk meg pontosabban, mit értünk kompetencián, majd vizsgáljuk meg, hogyan foszt meg tőle gyakran a társadalmunk. A személyes kompetenciát nagy vonalakban így írhatnánk le: életfeladatunk megértésének, elsajátításának és sikeres teljesítésének a képessége. Megérteni. Elsajátítani. Teljesíteni. Ha bízunk abban, hogy az élet kihívásaival szembenézve képesek vagyunk e háromra, akkor többnyire kompetensnek érezzük magunkat. Úgy érezzük, megfelelőképpen tudjuk hasznosítani ismereteinket és készségeinket ahhoz, hogy sikeresen megbirkózzunk az előttünk álló feladatokkal. Vegyük például a karriert! Vajon értjük-e szerepünket és céljainkat a munkahelyünkön? Rendelkezünk-e elég tudással, amely a sikerhez és az előmenetelhez szükséges; van-e elég készségünk és képességünk, tehetségünk és tudásunk a cég és saját céljaink eléréséhez; elsajátítottuk-e már a szakmánkat, gyorsan tanulunk-e és egyenletesen magas szinten teljesítünk-e? E kérdésekre adott válaszok sokat elmondanak arról, ki mennyire érzi magát kompetensnek a munkájában. A munkahelyen – ahogy az élet minden más területén – a modern világra jellemző, gyors változások jelentik a kihívást. Amikor oly sokan tapasztalják szerepük folyamatos átalakulását – újabb átszervezés és újabb elbocsátások, amelyek csak növelik a leterheltségünket –, nehéz nyomon követni, hogy éppen mi a feladatunk. Többet és gyorsabban kell tanulnunk, mint korábban bármikor, ha nem akarunk lemaradni. Átkozottul nehéz megőrizni a tájékozottságunkat a munka e folyamatosan változó világában. A csapat- és projektalapú munkaszervezés miatt sokan olyan keretek közt dolgoznak, amely határozottan megnehezíti a tanulást, enélkül pedig lehetetlen fejleszteni a kompetenciát. Igyekszünk jó benyomást tenni a csapattársainkra, ezért úgy viselkedünk, mintha már minden a kisujjunkban lenne. Ez azzal is jár, hogy sokszor akkor

sem kérünk segítséget, ha szükségünk lenne rá. Elhallgatjuk alkalmatlanságainkat és gyenge pontjainkat, mert félünk a lelepleződéstől. Gyakran párhuzamos feladatokat végzünk, remélve, hogy így mindenkinek a kedvére tehetünk, ezért viszont feláldozzuk azt az elmélyültséget, amely elengedhetetlen a professzionalizmushoz. Ami pedig még rosszabb: kerüljük a konfliktust, hogy csapatunk elégedett legyen velünk, és megőrizhessük a szórakoztató, kollegiális, boldog munkahelyi közeg képét, amelyet állítólag meg kellene teremtenünk. A probléma pedig egyre mélyül. Ahogy a globális csoportok kialakítása és a kiszervezés egyre inkább általánossá válik, úgy szokunk hozzá mindannyian ahhoz, hogy azokat a feladatokat, amelyekben nem tudunk a legjobb színben feltűnni, átpasszoljuk másnak, emiatt viszont többé nem próbálunk ki új dolgokat, nem fejlesztjük magunkat, és nem tanulunk. Szakmától függetlenül mindannyian folyamatos mozgásban lévő, társadalmi kapcsolatokkal rendelkező munkaerővé váltunk, akitől azt várják, hogy produktívabb, kreatívabb és bizony, boldogabb legyen az elődeinél. Minden megvan egy nagy tragikomédiához: nyaktörő sebességgel jön a változás, de eközben az embernek mégsem szabad bizonytalannak vagy zavartnak mutatkoznia. Ez a helyzet pedig inkább komoly, mintsem nevetséges. A kompetencia hiánya a munkában – vagy életünk bármely más terén – nagy veszélyt jelent a jövőnkre nézve. A neveléspszichológia és a teljesítmény-tanácsadás a következő megállapításokat teszi a kompetenciával kapcsolatban: 1. Kompetenciaszintünk meghatározza, mire fordítunk figyelmet. Aki nem érzi magát kompetensnek, az hajlamos nem odafigyelni a problémákra, a konfliktusokra, a nagyszabású kihívásokra vagy lehetőségekre, mert úgy érzi, úgysem tudna megbirkózni velük. Így az inkompetencia további késlekedéshez és halogatáshoz vezet.

2. Kompetenciaszintünk meghatározza, milyen feladatokat vállalunk el. Aki magabiztosnak érzi magát és képesnek arra, hogy megértse, elsajátítsa és teljesítse az életfeladatát, az nehezebb feladatokat is hajlandó elvállalni. Ez általában további tanuláshoz és további sikerekhez vezet. Aki ezzel szemben inkompetensnek érzi magát, az mindig a könnyebb feladatokra összpontosít, és egykettőre a biztonság rabja lesz. 3. Kompetenciaszintünk meghatározza, mennyi energiát tudunk fordítani feladataink elvégzésére. Az tud igazi odaadással dolgozni, aki hisz abban, hogy erőfeszítéseinek pozitív hatása lehet, és ezért hajlandó keményen küzdeni. Talán túlzott leegyszerűsítésnek tűnik, de szakszerű teljesítményvizsgálatok egész sora bizonyítja, hogy aki kompetensnek tartja magát, az keményebben (sőt átgondoltabban) képes dolgozni. 4. Kompetenciaszintünk meghatározza, mennyire vagyunk rugalmasak és kitartóak. Alapvetően ettől függ, ki mennyire sikeres a munkahelyen és általában az életben. Akik bíznak abban, hogy képesek életfeladatuk megértésére, elsajátítására és teljesítésére, azok könnyebben változtatnak, ha valami nem jól működik. Gyorsabban állnak talpra, ha földre kerülnek, mert a kudarcot inkább leckének fogják fel, semmint bukásnak. 5. Kompetenciaszintünk meghatározza, hogy vezetők vagy követők leszünk-e. Manapság el sem lehet képzelni fontosabb készséget a vezetésnél. De vajon kik veszik kezükbe a gyeplőt a munkában és másutt? Azok, akik hisznek önmagukban és saját képességeikben. Akik kompetensnek érzik magukat ahhoz, hogy minden nehézség ellenére szembenézzenek a kihívásokkal, mert bíznak abban, hogy egy új, átfogóbb víziót követve, másokkal együtt megtalálják a megoldást. (Sajnos, akik nem érzik úgy, hogy képesek lennének megérteni, elsajátítani és teljesíteni életfeladatukat, azok általában nem is látják maguk vagy mások nagy vízióját, nemhogy cselekvően, bátran és kitartóan küzdenének érte.)

Gyorsan változó világunk megköveteli, hogy erőnket megfeszítve tanuljunk, lépést tartsunk, és gyarapítsuk meglévő értékeinket. Akik tehát megöröklik e szép új világot, azoknak állandóan tanulniuk és folyamatosan bővíteniük kell tapasztalataikat, hogy többet tudjanak meg a világról és fejlesszék készségeiket. Annyi tennivaló közepette hogyan tudjuk aktivizálni késztetésünket a kompetenciára egészséges és energiát adó módon? Mi a kompetenciafejlesztés leghatásosabb eszköze? Íme a három legerőteljesebb aktivizáló elem: 1. AKTIVIZÁLÓ ELEM: MÉRJÜK FEL ÉS IRÁNYÍTSUK TANULÁS IRÁNTI vágyunkat! A tanulás és életünk irányításának vágya döntő fontosságú boldogságunk szempontjából. Ha a tanulási folyamatot vidáman és lelkesen fogjuk fel, egész életünkben magabiztosabbnak és kompetensebbnek érezzük magunkat. A mai idegtudomány is azt bizonyítja, hogy minél többet tanulunk, annál erősebbé válnak a neuronjaink közötti kapcsolatok, ami növeli felkészültségünket és teljesítőképességünket, ezáltal agyunk kellemes dopaminlöketet kap. Természetesen mindannyian vágyunk a kompetenciaszint növekedéséből származó önbizalomra és idegi alapú gyönyörre. De akkor miért nem használják ki többen a tanulási lehetőségeket az életben? Miért van az, hogy olyan sokan kerülik a kihívásokat, lemondva ezzel a fejlődésről és az újabb vagy stabilabb kompetenciák kialakításáról? Nem arról van szó, hogy ezek az emberek lusták lennének. (Bár ez tűnik manapság a legelterjedtebb válasznak.) Azért nem fejlesztik a kompetenciáikat és válnak éltanulókká, mert nem mérik fel tudatosan tanulási lehetőségeiket. Anélkül mondanak például nemet egy új nyelv elsajátítására, hogy pontosan tudnák, miért is nem akarják megpróbálni. (A tipikus „túl nehéz” vagy „nincs rá időm” nem kielégítő válaszok.)

A következőre jöttem rá: ha bármely területen növelni szeretnénk kompetenciafejlesztési képességünket, a tanácsadónk segítségével fel kell mérnünk, miért akarunk tanulni, és vajon mi akadályozhat meg abban, hogy sikerrel járjunk. Továbbá ki kell választanunk azokat a tanulási kihívásokat, amelyek igazán fellelkesítenek és átalakítják a jövőnket. Mindezek alapján érdemes tisztáznunk, melyek azok a főbb mutatók, amelyek jelzik, hogy valaki sikeres lesz-e a tanulási folyamatban (vagy egyáltalán nekifog-e). Aki tudatában van ezeknek a mutatóknak, az sikeresebben alakíthatja viszonyát a tanuláshoz, és ezáltal az életben való kibontakozáshoz. (A Teljesítmény Akadémián mindez része a cselekvési indikátorok felmérésének, amely ingyenesen letölthető a www.TheCharge Book.com/resources weblapról.) Jövőbeli identitás Ha el akarjuk dönteni, nekivágjunk-e valamilyen új tapasztalatnak vagy tanulási folyamatnak, amellyel a kompetenciánkat fejleszthetjük, ezt a kulcskérdést kell feltenni magunknak: Relevánse ez a célkitűzés vagy a tevékenység jövőbeli identitásunk szempontjából? Ha például fizikavizsgára készülünk az egyetemen, de úgy látjuk, hogy a későbbiekben soha nem lesz szükségünk fizikai ismeretekre, akkor kisebb az esélye, hogy keményen készülünk, mindent beleadunk a vizsgán, vagy eltöprengünk azon, mit kellene legközelebb jobban csinálnunk. Ennek fényében gondoljuk át, mennyi erőfeszítést teszünk pillanatnyilag az új dolgok elsajátítása érdekében. Nem túl sokat? Akkor valószínűleg nem áll előttünk egy csábító kép a jövőbeli identitásunkról, amely új készségeket kívánna meg. Milyen új ismereteket, készségeket vagy képességeket kellene tehát magunkévá tenni ahhoz, hogy nagyobb teljesítményt produkáljunk és komolyabb sikereket érjünk el az életben?

Belső érték Életünk során legtöbbünket hozzászoktattak ahhoz, hogy „külső értékek” – vagyis olyasfajta, kívülről jövő jutalmak, mint a pénz, a hatalom vagy az elismerés – miatt tanuljunk. Az ilyen típusú motivációt minden idők legrosszabb metaforájával „mézesmadzag és korbács” rendszerként szokták leírni, ahol előbbi a jutalmazást jelenti (ha a kívánt módon cselekszünk), míg utóbbi a büntetést (ha attól eltérően viselkedünk). Három probléma van ezzel a metaforával. Először is, azt feltételezi, hogy mind puszta ösztönlények vagyunk. Másodszor, azt feltételezi, hogy olyan ösztönlények vagyunk, akik verés hatására a kívánt viselkedéssel válaszolnak. Harmadrészt, azt feltételezi, hogy mindannyiunkat kizárólag külső motivációk mozgatnak. Ezzel szemben személyes motivációt érzünk, ha belső értéket találunk valamiben, amivel azonosulni tudunk. Ez a fajta hajtóerő pedig nagymértékben eltér attól, amit a legtöbben a motivációról tanultunk. A kutatók mind újabb bizonyítékokkal igazolják, hogy a külső jutalmaknál jóval hatásosabb a belső jutalmazás: szenvedélyeink követése, a számunkra örömteli tevékenységekben való elmerülés, a jól végzett munka miatt érzett büszkeség, együttműködés egy nagyszerű csoporttal, vagy valamely számunkra fontos ügy támogatása. Mindennek tudatában gondoljuk át, milyen típusú tanulás okozná számunkra a legtöbb örömet az elkövetkező évben! Külső jutalmaktól függetlenül milyen kihívásokat vállalnánk fel szívesen, hogy lelkesebbek és elégedettebbek lehessünk? Gyakorlati haszon E mutató szerint a következő kérdést kell feltennünk magunknak: Származik-e bármilyen hasznunk abból, ha az adott célért küzdünk? A hasznosság mérése mindig is a közgazdászok

hatáskörébe tartozott, akik úgy gondolják, azért veszünk meg valamit, mert valami hasznosra számítunk, s így az adott termék árának ezt az elvárást is tükröznie kell. A teljesítménykutatás során ilyen fajta pragmatikus hozadékról akkor beszélhetünk, ha világosan látszik, hogy valakinek a munkája közvetlenül hasznosítható. Ha például a weblaptervezés segítségével a jövőben hatékonyabban tudjuk végezni a munkánkat, akkor egyértelműen gyakorlati haszna van, ha megtanuljuk. Töprengjünk hát el azon, milyen tevékenység elsajátítása lenne hasznos számunkra a következő évben! Alternatívaköltség Tegyük fel magunknak a kérdést: Mit adunk fel egy új cél vagy egy új feladat érdekében? Bármilyen tevékenységet is választunk, időt, energiát, erőfeszítést, forrásokat és akaratot igényel, amit másba is fektethettünk volna. Fontos ennek a ténynek tudatában lennünk, hiszen a legtöbb ember öntudatlan döntéseit az a félelem vezérli, hogy valamit elmulaszt, ha másra koncentrál. „Azért nem tudom ezt vagy azt az új dolgot megtanulni, mert akkor nem tudnám reggel iskolába vinni a gyerekeket” – hallom sokszor. Ennek persze semmi értelme, hiszen a tanulás miatt nem kell feltétlenül lemondanunk a gyerekek szállításáról, de mégis gyakran így gondolkodunk. A legtöbb esetben éppen az ilyen mondvacsinált dilemmák miatt fosztjuk meg magunkat a tanulás lehetőségétől. Ehelyett inkább ezt a kérdést tegyük fel magunknak: Milyen készséget szerettünk volna elsajátítani, de mégsem tettünk, mert azzal riogattuk magunkat, hogy olyan alternatívaköltséggel jár, amit nem engedhetünk meg magunknak? A megtérülés ideje Kérdezzük meg magunktól: Meddig kell vámunk, hogy élvezzük erőfeszítéseink és sikeresen megvalósított céljaink eredményét?

Tegyük fel, hogy szeretnénk elsajátítani egy új nyelvet, mondjuk a franciát! Ha már jövő héten kezdődnek az órák, de legkorábban az öt év múlva esedékes franciaországi utunkon lesz alkalmunk élőben beszélni a nyelvet, ez vajon befolyásolja-e motivációnkat? Hát, persze. Az ember nagyon rosszul viseli a késleltetett jutalmazást, és minél tovább kell vámunk, annál inkább csökken a motivációnk, hogy egyáltalán nekilássunk a tanulásnak. Mit halogattunk mostanában, attól tartva, hogy a befektetés nem térül meg azonnal? Hol tartanánk most a fejlődésben, ha már akkor nekivágtunk volna a tanulásnak, amikor először felmerült bennünk a gondolata? Személyes kontroll/cselekvő mivolt A cselekvő mivolt kifejezéssel a pszichológusok azt írják le, mennyire magabiztosan kontrollálja valaki saját cselekedeteit és határozza meg élete alakulását. Ha kételkedünk abban, hogy képesek leszünk-e megtenni a sikerhez szükséges konzisztens lépéseket, akkor nyilván kevesebb az esélye, hogy egyáltalán belefogjunk. Ha pedig készek vagyunk cselekedni, de nem hiszünk abban, hogy valódi haladást érhetünk el, és megvalósíthatjuk céljainkat, akkor úgyszintén kisebb eséllyel kezdünk el bármi újat. Tekintsünk vissza az elmúlt évünkre! Előfordult-e, hogy azért nem próbáltuk valóra váltani álmainkat, mert nem bíztunk abban, hogy elég keményen dolgoznánk a sikerért, vagy még ha keményen dolgoznánk is, az sem hozna eredményt? Kételyeink azonban megtizedelik álmainkat. Új kihívások esetén tehát fontos azt éreznünk, hogy magunk irányítjuk a sorsunkat. Milyen sikereket tudunk felsorakoztatni eddigi életünkből, amelyek azt mutatják, hogy a kemény munka és a befektetett erőfeszítés igenis megtérül? Támogatás és kapcsolatok

Tegyük fel magunknak azt a kérdést is: Támogatnak-e mások, mutatnak-e irányt, bátorítanak-e, amikor belefogunk valami újba, és képesek leszünk-e tartalmas kapcsolatokat kialakítani menet közben? Mindannyian biztonságra és támaszra vágyunk, ha valami új dologba kezdünk, és azt szeretnénk érezni, hogy a környezetünk elismeri és jutalmazza kockázatvállalásunkat. Ezért nagyon fontos átgondolnunk, kitől számíthatunk támogatásra, mielőtt belevetjük magunkat bármilyen kalandba. Szeretnénk felkészülni a maratoni futásra? Lépjünk kapcsolatba másokkal, akik hasonló kihívásra készülnek! Megfelelően tájékoztatjuk-e a közösségi hálónk tagjait, hogy éppen milyen célok és teljesítmények tartanak izgalomban? Hogyan mozgósíthatjuk akár meglévő köreinket, akár egy új csoportot, hogy erősítsék motivációnkat, ha valami újdonság felé nyitunk? Teherbírási aggodalmak

Kérdezzük meg magunktól: Van-e elegendő időnk és energiánk, hogy rendesen megtanuljunk és alkalmazzunk valami újat? Itt találkozunk a modern kompetenciafejlesztés egyik legnagyobb nehézségével. Mindannyian úgy érezzük, hogy ennél többet már nem bírunk, ezért legfeljebb apró, morzsányi feladatokat vállalunk el. Az állandó leterheltség miatt inkább olyan adminisztratív vagy alapszintű projektekre vállalkozunk, amelyek nem haladják meg teljesítőképességeink határait. Pedig éppen azáltal tudnánk kibontakozni, ha határainkat feszegetve olyan feladatok elé állítanánk magunkat, amelyek meghaladják képességeinket. Milyen lényegtelen dolgokra pazaroljuk az időt? Hogyan tudnánk jobb időbeosztással több értelmes, új dolgot kipróbálni? Elérhető források

Gondoljuk végig: Mi mindenre lenne szükségünk céljaink megvalósításához? Az egyik legkényelmesebb kifogás, amelyre hivatkozva gyakran lemondunk egy új feladatról vagy tevékenységről, hogy nincsenek meg hozzá a szükséges források. Gondoljunk csak bele, hányan akarnak önálló vállalkozásba kezdeni! A legtöbbször a következő kifogásokat lehet hallani azoktól, akik végül nem vágnak bele: nincs elég időnk, felszerelésünk, termékünk, rendszerünk, számítógépünk, weblapunk, munkaerőnk, pénzünk stb. Ezek kétségtelenül mind fontos szempontok, amikor választanunk kell, hogy valamit megteszünk-e vagy sem. A kihívás azonban abban áll – az összes többi mutatóhoz hasonlóan –, hogy tudatosan mérjük fel az elérhető forrásokat. Mire lenne szükségünk ahhoz, hogy egy lelkesítő új célt vagy kihívást találjunk? Önállóság A munka világában egyre ritkább, hogy valaki önként jelentkezzen valamilyen új projektre. Ahhoz, hogy ezt megértsük, tegyük fel magunknak a kérdést: Kapunk-e elegendő bizalmat és döntési jogot, hogy úgy érezhessük, irányíthatjuk az eseményeket, és valóban alkothatunk? Ha az ember úgy érzi, minden egyes döntéshez engedélyt kell kérnie, vagy folyamatosan kételkednek benne, esetleg egyenesen félrevezetik, akkor egyszerűen elveszti a munka iránti motivációját. Sőt, egyre kevésbé érez munkája iránt felelősséget, hiszen minden egyes lépésnél jóváhagyást kellett kérnie; így aztán jóval kevésbé lesz elkötelezett és hatékony. Kitől szerezhetünk „engedélyt” és támogatást ahhoz, hogy valami újba kezdjünk? Hogyan vívhatjuk ki magunknak azt a pozíciót, amelyben egy új kihívás esetén önállóan és szabadon dönthetünk? Ezek a tényezők és kulcskérdések segítenek átgondolni, miképpen közelíthetjük meg a kihívásokat. A leghelyesebb fejben tartani ezt a

listát, és végigfutni rajta, mielőtt legközelebb belefogunk valamilyen új tevékenységbe vagy feladatba. Tegyük fel magunknak a fenti kérdéseket, és töprengjünk el rajtuk. Ez sokat segíthet, hogy bátrabban fel merjük vállalni az új kihívásokat, és egyre több ismeretre és tapasztalatra – elegendő kompetenciára – tegyünk szert. 2. AKTIVIZÁLÓ ELEM: KERESSÜNK VALÓDI KIHÍVÁSOKAT, TERVEZZÜK MEG A SIKERT, ÉS KÉRJÜNK TANÁCSADÓI SEGÍTSÉGET! Van-e olyan jelentős területe az életünknek, amelyen éppen olyan szintű készségekkel és jártassággal rendelkezünk, mint három éve? Más szavakkal, van-e olyan érdemi része az életünknek, amelyben úgy érezzük, semmit nem gyarapodtunk? Azt gondolom, ha igazán fejlődni akarunk, akkor a fejlődésre kell összpontosítanunk. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha céltudatosan választjuk meg az új kihívásokat, amelyek által fejleszthetjük kompetenciáinkat a számunkra fontos területeken. Nézzük, hogy működik ez a gyakorlatban! Ideje kiválasztanunk néhány valódi, nyomon követhető és behatárolható kihívást, amelyek előmozdítják az életünket. Először is határozzuk meg a fogalmakat! Azt a kihívást nevezem valódinak, amely igazi erőfeszítést követelő, nehezen elérhető célkitűzést tartalmaz. Aki könnyű babérokra vágyik, akár itt és most leteheti a könyvet, és visszatérhet a szürke hétköznapok világába. Egy kihívás akkor nyomon követhető, ha áll mellettünk valaki, aki mindvégig szemmel tartja a teljesítményünket. Ennek a személynek át kell látnia az egész folyamatot elejétől a végéig: akár úgy, hogy menet közben kijelölünk számára ellenőrzési pontokat, akár úgy, hogy végigköveti a munkánkat – vagy konkrétan mellettünk haladva, vagy a partvonalról. Végül pedig behatárolható kihívást célszerű választanunk, amelynek időben meghatározható kezdő- és végpontja van.

Mielőtt részletezem a modellt, bemutatnék néhány példát a különböző típusú kihívásokra. Egy kosárlabda-játékos számára például az lehet a kihívás, hogy tíz ponttal meghaladja addigi teljesítményét egy konkrét meccsen. Ez esetben a kihívás valódi, az edző előtt zajlik, tehát nyomon követhető, és a negyedik negyedben kell teljesíteni, tehát időben behatárolható. Vagy vegyünk egy üzletkötőt! Ő azt a (valódi) kihívást választhatja, hogy a húsz legfontosabb kliensre építve megduplázza eladásait a menedzser folyamatos ellenőrzése mellett (nyomon követhető), öthetes határidővel (behatárolható). Mindkét példa megfelel a követelményeinknek. És – ami úgyszintén fontos – mindkét esetben maguk választották meg a kihívásokat. A kosaras saját magának jelölte ki a célt; az üzletkötő maga fogalmazta meg az új feladatot. Ez döntő fontosságú az új kompetenciák kifejlesztése szempontjából. A mai naptól határozzuk el, hogy magunk keressük a kihívásokat! Az élet éppen elég kihívást állít elénk, vállaljunk fel ebből minél többet! Tudom, hogy ez bizonyára szokatlanul hangzik. A legtöbben menekülnek a kihívások elől, nem pedig kergetik azokat. Őszintén javaslom továbbá, hogy inkább rövid távú kihívásokat állítsunk magunk elé! A klienseimet általában hatvannapos kihívások keresésére biztatom, hogy hihetetlenül rövid idő alatt legyenek kénytelenek új dolgokat elsajátítani és fejlődni. Rendkívüli elhivatottságot és lelkesedést vált ki, ha rövid távon tapasztalunk valódi fejlődést. Természetesen fontos hosszú távú készségfejlesztést is betervezni, de semmi nem izgalmasabb egy rövid távú kihívásnál, úgyhogy mindenképpen iktassunk be ilyeneket! Iratkozzunk be, mondjuk egy tanfolyamra, sajátítsunk el valamit kevesebb mint hatvan nap alatt! Tanuljuk meg például zongorán vagy más hangszeren eljátszani az öt kedvenc dalunkat! De elszánhatjuk magunkat arra is, hogy hatvan napon keresztül minden este megtanulunk elkészíteni egy új vegetáriánus ételt. Vagy kiképezhetjük magunkat egy új

rendszer vagy eszköz használatára a munkahelyünkön, amit már oly régóta halogatunk. Bármilyen kihívást válasszunk is, a lényeg, hogy erőfeszítést tegyünk! Nem fogjuk megbánni. Tehát milyen valódi, nyomon követhető és behatárolható kihívás elé állítjuk magunkat legközelebb? Milyen kihívást tervezhetünk meg kizárólag azzal a céllal, hogy tanuljunk, fejlődjünk és gazdagítsuk szaktudásunkat, kompetenciánkat? Szánjunk rá pár percet, és írjunk össze magunknak néhány új kihívást, amelyeket otthon, a munkahelyen vagy másutt szeretnénk megvalósítani! Hadd adjak némi iránymutatást és ötletet ezek megvalósítására és kivitelezésére! Először is: tervezzünk! Nap mint nap emberek milliói vonulnak be világszerte különböző tárgyalótermekbe anélkül, hogy felkészültek volna a nagy megbeszélésre. Sportolók kényelmesednek el, és nem tanulmányozzák ellenfeleik képességeit a sorsdöntő összecsapás előtt. Szülők lépnek be a gyerekszobába anélkül, hogy átgondolnák, mit is akarnak mondani gyerekük legutóbbi iskolai zűrjéről. Felkészülés nélkül lehetetlen jelentős fejlődést és eredményeket elérni. Persze bizonyos sikereket tervezés és felkészülés nélkül is elérhetünk. Egyeseknek egyszerűen mázlijuk van, vagy az adott pillanatban ügyesen összekapják magukat. De ettől még nem fejlődnek, és nem tökéletesedik a tudásuk. Csakis előre megtervezett stratégia alapján fejlődhetünk – és fejleszthetjük kompetenciánkat –, ahogy egy sakkjátszmában vagy egy futballmeccsen is csak így nyerhetünk. Ha igazán élvezni akarjuk a tanulási folyamatot és a személyes kiválóság kialakulásának érzetét, akkor muszáj terveznünk. Válasszunk magunknak egy kihívást, aztán olvassunk el mindent a témában! Kérdezzük ki és utánozzuk a terület legjobbjait! Gyűjtsük magunk köré társainkat, és osszuk meg velük elképzeléseinket és stratégiáinkat!

Ami pedig a legfontosabb: gondoskodjunk egy elfogulatlan tanácsadóról, aki hasznos javaslatokkal és kritikus visszajelzéssel segít bennünket! Nem feltétlenül kell olyan üzleti vagy életvezetési szaktanácsadóhoz fordulni, amilyen én is vagyok, elég lehet egy közeli barát vagy mentor, aki segít átgondolni terveinket és teljesítményünket. Ha fontos számunkra a kihívás, ne vágjunk bele felkészületlenül és egyedül! A fejlődés leghatásosabb módja, ha kikérjük egy tanácsadó véleményét, milyen területen érdemes fejlesztenünk magunkat. Nagyon fontos egy külső szemlélő, hiszen nem jobbíthatunk azon, amit magunk sem látunk: ha benne vagyunk a képben, nincs rálátásunk a keretre. 3. AKTIVIZÁLÓ ELEM: SIKEREINKET ÉPÍTSÜK BE SZEMÉLYISÉGÜNKBE!

A fejlődés- és büszkeségérzet elengedhetetlen ahhoz, hogy kompetensnek érezzük magunkat. Ám a gyorsan változó világ egyik legnagyobb veszélye, hogy ritkán van módunk átérezni vagy észrevenni sikereinket és fejlődésünket, hiszen azonnal újat kell tanulnunk. Amint megtanulunk valamit, azonnal valami újat kell elsajátítanunk. Ám ha nem szánunk időt arra, hogy elismerjük sikereinket, úgy fogjuk érezni, hogy semmit sem fejlődtünk. Ezért naponta időt kell szakítanunk arra, hogy elismerjük az elért eredményeinket, még akkor is, ha közben nem veszíthetjük szem elől a ránk váró kihívásokat. Életünk során több tízezer győzelmet aratunk, legtöbbet azonban sajnos észre sem vesszük. Soha nem voltunk eléggé büszkék arra, hogy megtanultunk pótkerék nélkül biciklizni, mert alighogy elértük ezt, azonnal újabb vágy hajtott, hogy még többet és gyorsabban tekerjünk. Talán a diploma utáni első állásunkat sem ünnepeltük meg kellően, mert azzal voltunk elfoglalva, mi mindent kell elsajátítanunk az új környezetben. Ezek persze csak egyszerű példák, de jól szemléltetik, milyen hamar belevágunk valami újba, mielőtt ráeszmélnénk, mit is vittünk véghez. S ha nem ismerjük el mindazt, amit elértünk – ideértve az apróbb eredményeket is –, akkor soha nem érezzük sikeresnek magunkat.

Nem érezzük, hogy kompetensebbek, elégedettebbek magabiztosabbak lennénk ma, mint tegnap vagy tegnapelőtt.

és

Ez volt az egyik óriási kihívás Susan előtt is, akinek történetét a fejezet elején említettem. Hihetetlenül sikeres nő volt, de nem érezte magát annak. Annyira koncentrált a magasabb célkitűzéseire, hogy észre sem vette a nap mint nap bekövetkező nagyszerű eredményeket. Semmi nem tűnt elég jónak neki, mert nem értékelte a nagyszabású álmokhoz vezető kis lépéseket. Susan egyszerűen nem engedte meg magának, hogy örüljön a sikereinek. Az egyik leghatékonyabb feladat, amellyel sikerült Susan feltöltődését segítenem, az volt, hogy felírattam vele az összes teljesítményét és eredményét életének elmúlt tíz évéből. Legalább egylapnyi sikerélményt kellett összegyűjtenie minden egyes évből. Ez a gyakorlat megkövetelte, hogy tudatosan felidézze minden apró győzelmét, amelyek idáig eljuttatták. Fel kellett jegyeznie minden egyes új készséget, amelyet az adott évben elsajátított; minden elolvasott könyvet, amelyre emlékezett; minden elvégzett kurzust; minden méltatást, amellyel elismerték a teljesítményét és a fejlődését. A gyakorlat nagyon nehéz és rendkívül időigényes volt. Mint Susan utólag bevallotta, nyolc órába telt összeállítani a sikereinek listáját. Nemcsak azért, mert olyan sok volt belőle, hanem mert komoly erőfeszítésébe került mindet felidézni. Amikor elküldte nekem a beszkennelt lapokat az eredményeivel, ezt írta: Zokogva írom ezt az emailt, Brendon. Ez volt az egyik legfelkavaróbb gyakorlat egész életemben. Végső soron nagy erőt adott, de nyomorult dolog volt végigcsinálni. Ahogy átgondoltam az elmúlt évtizedet, kiderült, hogy egészen homályos emlékeim vannak az eredményeimről. Könnyen felidéztem mindazt, amit maga, azt hiszem, „kudarcemlékeknek” hívna, de rettenetesen nehéz volt előhívni bármilyen, sikerhez vagy büszkeség-érzethez kapcsolódó pozitív emléket. Rá kellett jönnöm, hogy soha nem tettem a sikereimet a személyiségem részévé. Így nem csoda, hogy soha nem éreztem elég okosnak magam. Hogy soha nem vettem észre

magamban a fejlődést, a tanulást, az előrehaladást. Köszönöm ezt az élményt! Remélem, élvezettel olvassa majd az emlékeimet! Ez a húsz oldal mintha évek óta az első igazi sikerem lenne. Azt hiszem, mindenki megérdemli ezt az élményt. Szakítsunk időt ennek a gyakorlatnak az elvégzésére, megéri a fáradságot! A legtöbb embernek van határidőnaplója, vagy a számítógép naptárát használja. Többnyire mindenki megnézi még a munkanap végén, milyen feladatai lesznek másnap. Mostantól a visszatekintésre is szánjunk egy percet: nézzük át, mit értünk el aznap! Ne arra gondoljunk, amit még nem sikerült teljesítenünk! Csak a sikereinkre koncentráljunk, még akkor is, ha azzal nem változtattuk meg egy csapásra az egész világot. Azt javaslom, hunyjuk le a szemünket, gondoljuk végig, mit végeztünk el aznap, és mondjuk ezt magunknak: Haladok. Lépésről lépésre haladok előre. Hagyjuk, hogy eltöltsön a büszkeség és a hála mindazért, amit elértünk! De ne álljunk meg itt! Javaslom, vezessünk személyes naplót! Ha valaki már vezet, annak ez csak egy apró kiegészítés. Aki viszont még nem ír naplót, az vágjon bele! Kompetenciaérzésünk nem pusztán a cselekedeteinkből fakad, hanem nagyrészt abból, ahogyan az életünkre reflektálunk. Ezért érdemes hetente legalább egyszer feljegyezni a naplónkba, mit tanultunk és hogyan haladtunk azon a héten. Minthogy Susan annyira karrier- és munkaorientált volt, arra kértem, legyen nála a naplója, és minden péntek délután, mielőtt elmegy a munkahelyéről, írjon egy bejegyzést arról, mit tudott meg azon a héten magáról, a környezetében élő emberekről és általában a világról. Hogy ez a gyakorlat új fényt gyújtott az életében, az nem kifejezés. A sikeremlékek összegyűjtésének és a naplóvezetésnek köszönhetően kezdte megint úgy érezni, hogy képes tanulni. Ha tanulásban egyre eredményesebbnek értékeljük magunkat, akkor hamarosan egyre kompetensebbnek és végső soron egyre élettelibbnek és sikeresebbnek fogjuk érezni magunkat.

TÖLTŐPONTOK 1. Az egyik terület, amelyen megálmodott jövőm elérése érdekében fejlesztenem kell a készségeimet és a kompetenciámat, a(z)... 2. A következő hatvannapos tanfolyamon vállalom a kihívást, és megtanulok... 3. Olyan módon fogom ünnepelni elért eredményeimet és beépíteni sikereimet a személyiségembe, hogy...

4. KONGRUENCIA Ne alkudj meg! Másod sincs, mint önmagad. Janis Joplin Már csak huszonöt percem van Michelle-lel. Minthogy nincs sok időm, előrehajolva a szemébe nézek, és tárgyilagosan megkérdezem: - Lehetséges, hogy rejtőzik odabenn egy különlegesebb, bátrabb, izgalmasabb és kreatívabb személyiség is? Láthatóan megdöbbenti a kérdés. Végigsírta a beszélgetést, és azt hiszem, arra vágyott, hogy vele sírjak. De én sem a barátnője, sem a terapeutája nem vagyok; hanem a tanácsadója. Michelle az elmúlt harmincöt percben azt fejtegette, mi minden miatt kellene boldognak lennie, de mégsem az. Érzelmi problémái többnyire gyermekkorából fakadnak, ahogy az is, hogy nem képes „összeszedni magát”, és elérni mindazt, amire szerinte képes lenne. Meggyőzően elmagyarázta, hogy soha senki nem adott neki tisztességes esélyt arra, hogy megmutassa, ki ő valójában. Tisztában van azzal, hogy az élet nem fenékig tejfel, s kétségbeesetten küzd azért, hogy elfogadják és beilleszkedjen. Aztán újra könnyekre fakad, miközben hosszasan sorolja a további okokat, amiért az élete nem úgy alakult, ahogyan szerinte személyisége, készségei és képességei alapján alakulnia kellett volna. Már harmincöt perc eltelt. Huszonöt perc múlva lejár az óránk, és soha többet nem látom. Pedig azért fizet, hogy megváltoztassam az életét. Irreálisan nagy feladat, ezt ő is tudja, de ismerve a munkámat és az eredményeimet, mégis felkeresett egyórás tanácsadásra. Nem hiszek az azonnali átalakulásokban, de ő ragaszkodott a találkozóhoz, és most itt ül velem szemben. Nekem meg már csak huszonöt percem van hátra.

Valószínűleg egyáltalán nem tetszik neki, hogy ilyen hűvösen közelítek a kérdéshez. De nem engedek belőle. Előrehajolok, és egészen közelről a szemébe nézek, hogy érezze, a lelkét fürkészem. – Lehetséges, hogy rejtőzik odabenn egy különlegesebb, bátrabb, izgalmasabb és kreatívabb személyiség is? Láthatólag zavarba ejti a kérdés. – Én nem így látom magam. Senki nem tud egyfolytában ilyen lenni. Egy részem talán ilyen, de igazából a cselekedeteim nem ezt tükrözik. – Talán éppen ez a probléma – mondom félrebillentett fejjel, egyre a pillantását fürkészve. *** Nem könnyű úgy elmondani ezt, hogy meg ne bántsunk vele valakit, pedig olyan általános igazságról van szó, amely még a világ legjobban teljesítő emberére is érvényes: énképünk lehetne sokkal jobb is, és sokkal nagyobb kongruenciával kellene élnünk a világban. A kongruencia magában foglalja, hogyan gondolkodunk önmagunkról, milyen az énképünk, és ennek megfelelően miképpen viselkedünk a világban. Ez az egyik legerőteljesebb motiváló elem: összhangban élni azzal, amilyennek látjuk magunkat, amilyennek látszani szeretnénk, és amilyennek látni szeretnénk magunkat. Ha nem úgy viselkedünk, ahogy önmagunktól elvárnánk, akkor úgy érezzük, „nem vagyunk formában”, „kibillentünk”, és könnyen frusztráltak vagy dühösek leszünk. Ha például azt gondoljuk, oroszlánok vagyunk, de közben kisegérként cselekszünk, akkor titokban megvetjük magunkat. A Michelle előtt álló feladat, amelyre rá kellett vezetnem, a kongruencia sokunk által tapasztalt ellentmondásos kihívása volt:

1. Túl kevésre tartja magát, ezért ennek megfelelően cselekszik a világban. Önmagáról kialakított szerény képével van kongruenciában, s ez boldogtalanná teszi. 2. Tudja magáról, hogy többre is képes lenne, s boldogtalanná teszi, hogy nem potenciális legjobb énjének megfelelően cselekszik. Nincs kongruenciában azzal, aki meggyőződése szerint lehetne, s ezért boldogtalan. Tehát a kongruencia is – mint minden motiváló elem – lehet pozitív és negatív. Akkor pozitív, amikor jó az önértékelésünk, magasra tesszük a mércét, és ezzel a képpel és életminőséggel vagyunk kongruenciában. Akkor negatív, ha alábecsüljük magunkat, és a viselkedésünk is ezt a képet tükrözi. A végső kihívás ezzel a motiváló elemmel kapcsolatban éppen ez: a legtöbben negatív önképükkel vannak kongruenciában – nem bíznak saját értékeikben, ezért bátortalanul cselekszenek az életben –, nem pedig azzal a kiválósággal, amelyről szintén tudják, hogy megvan bennük. Ezért, bár legtöbben türelmes és szeretetteljes embereknek ismerjük magunkat, időnként mégis kirohanunk mások ellen. Egyetlen módot találtam ezen ambivalencia feloldására: az embereket rá kell vezetni, hogy magasabb mércéket és nagyobb elvárásokat állítsanak önmagukkal szemben, és ragaszkodjanak ahhoz, hogy ezek a világgal érintkezve is érvényesüljenek. Legyen ez a mantránk: Tartsuk többre magunkat, és ügyeljünk arra, hogy cselekedeteink mindig a legjobb énünkkel és lehetőségeinkkel legyenek összhangban! Rengeteg múlik azon, hogy képesek vagyunk-e megteremteni ezt a belső összhangot. Biztosra veszem, hogy sokunk életének legkeményebb időszakait gyakran az okozta, hogy a tetteink nem voltak kongruensek a gondolkodásunkkal, vagy mások nem voltak kongruenciában velünk. Valószínűleg hosszú idő múltán is

bűntudattal tölt el, ha felidézzük, amikor legorombítottuk, akit a legjobban szeretünk, annak ellenére, hogy kedves és türelmes embernek tartjuk magunkat. Ahogy bizonyára azt sem felejtjük el, amikor valaki azt mondta, megbízhatunk benne, aztán pedig hátba támadott. Így aztán magunk és mások miatt is fontos a kongruencia. Persze nem könnyű mindig összhangban lenni önmagunkkal. Természetes, hogy személyiségünk különböző vonásai különféle helyzetekben eltérően aktivizálódnak. Lehetünk sztárok a munkahelyünkön, otthon pedig házmesterek. Megeshet, hogy viccesek, izgalmasak és játékosak vagyunk a legjobb barátainkkal, míg az ágyban félénkek és visszafogottak. Lehet, hogy bizonyos dolgokra agresszíven reagálunk, ám a döntő helyzetben minden határozottságunk elszáll. Az, hogy személyiségünk igazodik a különféle helyzetekhez, teljesen normális, és - bár sokan mást állítanak – egészséges is. Az élet rettenetesen egészségtelen és unalmas lenne, ha mindig ugyanolyanok volnánk. Másrészt viszont nem lehet kongruenciát kialakítani olyasvalamivel kapcsolatban, amit soha nem definiáltunk pontosan. Ezért nagyon fontos tudatosan meghatároznunk azt az egységes énképet, amely magában foglalja, kik vagyunk és kivé akarunk válni. Ennek a legjobb módja, ha megfelelő mércével mérjük magunkat. Kezdjük hát ezzel! 1. AKTIVIZÁLÓ ELEM: ÁLLÍTSUNK FEL MAGUNKNAK ÚJ NORMÁKAT! Manapság az identitásunkat és irányadó normáinkat gyakran külső tényezők határozzák meg. Folyamatosan záporoznak ránk az üzenetek arról, hogyan legyünk menők, elismertek, kedveltek, sikeresek - egyszóval hogyan viselkedjünk úgy, hogy megfeleljünk az elvárásoknak. Mit vegyünk fel, milyen lehetőségek közül válasszunk, mikor hallassuk a hangunkat, mire mit reagáljunk? Ez a rengeteg információ mind beözönlik a képzeletünkbe, és ha nem

kontrolláljuk, akkor meghatározza identitásunkat és a magunkkal szemben támasztott elvárásokat. Ki alakította ki az énképünket és a normákat, amelyek szerint élünk? A családunk és a barátaink? A média és a társadalom? Egyszerű persze félrelökni ezeket a kérdéseket, és kijelenteni, hogy „engem nem mások határoznak meg”. Ezzel tökéletesen egyet is értek. Csak még azt az egyszerű kérdést szeretném feltenni: Akkor kicsoda? Mennyi munkát fektettünk abba, hogy tudatosan és megfontoltan eldöntsük, kik akarunk lenni? Ami pedig a legfontosabb: vajon nap mint nap a saját magunk által meghatározott énképnek megfelelően cselekszünk-e? S ezáltal hiteles, büszke, teljes, elégedett és megbízható embernek érezzük-e magunkat, aki minden helyzetben különleges, tehetséges, igazi önmagát adja? A legtöbben olyan énképpel és elvárások szerint élnek, amelyeket múltbeli események és személyek határoztak meg. Én viszont azt gondolom, mai énképünknek nem kellene túl erősen kötődnie a múlthoz. Nem szabad hagynunk, hogy túlságosan befolyásoljon bennünket és meghatározza jövőnket, ahogyan mások bántak velünk korábban. A múlt alkalmasint nem több, mint a be nem teljesített elvárások lerakodóhelye. (Nem kellett volna így bánniuk velünk; több gondoskodásra lett volna szükségünk! Bárcsak másképp tettünk volna!) De a múltbeli fájó emlékeket és csalódásokat mindig érett, tudatos és önálló szellemmel kell értékelnünk a jelenben. Amikor például felidézünk valamilyen gyerekkori élményt, soha ne felejtsük el, hogy minden jelentéstulajdonítás, asszociáció egy ártatlan és éretlen gyermeki lélekben alakult ki! Gyerekként azt hisszük, minden jónak és rossznak mi vagyunk az okozói még akkor is, amikor szó sincsen ilyesmiről. Egy gyerek nem felelős azért, ha a szülei megütik, ráripakodnak vagy bármilyen más módon bántalmazzák – ez a szülők sara. Még

nem rendelkezik a felnőtt megfigyelő objektív nézőpontjával, s nem tudja a felnőttekhez hasonlóan megfogalmazni, hogy „a szülei labilisak és megbízhatatlanok”. Ha valaki meg is mondaná, akkor sem lenne elég érett ahhoz, hogy feldolgozza: a szülei „rosszak”. De nem csak a gyerekkorról van szó. Bármilyen múltbéli esemény hatással lehet a jelenünkre, és megmagyarázhatja, mit miért teszünk és gondolunk. Hatalmas különbség van azonban magyarázat és kifogás között. Tudatos felnőttéletünk valamely szakaszában elkerülhetetlenül szembe kell néznünk a kíméletlen valósággal: az énképünket mindig is saját magunk alakítottuk. Ezért nem győzőm hangsúlyozni: ideje szakítanunk minden, múltból eredő kétellyel és korláttal, amely behatárolja jövőnket. A múlt nem lehet mentség. Erica Jongnak van igaza: „Mi történik, ha saját kezünkbe vesszük az életünket? Valami rettenetes: többé nincs kit hibáztatnunk.” A múltról alkotott képünk nagyban függ attól, milyen szemüvegen át szemléljük. Amikor azon töprengünk, milyen hatással van ránk, azt általában nem vizsgáljuk, mi milyen hatással voltunk rá. Először a nehézségek jutnak eszünkbe, amelyeket le kellett győznünk, nem pedig a céljaink, amelyekért harcoltunk. Arra emlékszünk, amitől féltünk, és nem arra, amiről álmodtunk. Azon rágódunk, vajon mennyire szerettek minket, nem azon, mi mennyire szerettünk. Azt kérdezzük magunktól: Miért történt mindez velünk? Mit nyertünk ebből? Hova vezet mindez? Holott talán fontosabb lenne azt megvizsgálni: Mit hoztunk létre? Mit adtunk másoknak? Hova vezetjük az életünket? Mindezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert az énképünk végső soron önbeteljesítő prófécia. Ne feledjük: motiváló elemeink ennek megfelelően mozgatnak bennünket! Úgyhogy, ha poros, régi, idejétmúlt énkép alapján éljük az életünket, amelyet mások vélekedései és tettei alakítottak ki, akkor komoly bajban vagyunk.

Ha pedig ez így van, akkor a mai naptól kezdve minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy meghatározzuk, kik vagyunk, és milyenek szeretnénk lenni. Ne a múlt hol, hanem a jövőnek éljünk! Fordítsuk tekintetünket a jövő felé, és arra koncentráljunk, milyenek szeretnénk lenni! Így sokkal valószínűbb, hogy saját normáink szerint fogunk viselkedni. Gyakran kérem a klienseimet, hogy válasszanak ki és jegyezzenek meg hat szót, amelyek irányadó értékként szolgálnak majd az életükben: hármat önmagukról és hármat a másokhoz való viszonyulásukról. Minthogy társadalomban élünk, ez a két kategória megfelelő ahhoz, hogy meghatározzuk, hogyan viszonyulunk önmagunkhoz és másokhoz. A kongruenciánk megőrzését szolgáló hat szó kiválasztása egyszerű gyakorlatnak tűnhet – különösen e fejezet elolvasása után -, de valójában ez lehet életünk egyik legfontosabb feladata. Ha ugyanis nincsenek kialakított szándékaink és viselkedési normáink, akkor csakis nyers, állati ösztöneink hajtanak minket: harcolunk, menekülünk vagy elbújunk. Ha azonban célzatosan választjuk meg jellemünket és viselkedésünket, akkor tudatos lényként a legjobbat hozzuk ki magunkból. Kezdjük azzal, hogy a jellemvonások közül kiválasztunk hármat, amelyeket komolyan veszünk és magunkénak érzünk! Ha rögzítjük és tudatosítjuk magunkban ezeket az alapvonásokat, közelebb kerülünk ahhoz, hogy meg is valósítsuk. Így működik a kongruencia a mindennapi gyakorlatban. Szánjunk pár percet arra, hogy végiggondoljuk, milyen szavakkal definiálnánk önmagunkat mostantól a személyes életünkben, és írjuk is le ezeket! Ne feledjük: ezek a szavak csak ránk vonatkoznak és arra, ahogyan önmagunkról gondolkodunk! A másokhoz való viszonyunkra vonatkozó szavak majd ezután jönnek. Most elég kiválasztani három szót önmagunk jellemzésére, amelyek segítenek megtalálni önmagunkat.

• A következő szavakkal írnám le, milyennek szeretném látni magam a magánéletemben: • E szavak közül az alábbi HÁROM lesz a mérce és a mantra, amelyek alapján önmagámról gondolkodom: • Azért ezt a három szót választottam, mert... Ne olvassunk tovább, amíg el nem végeztük ezt a feladatot! (Csalni tilos!) Ha megvan a három szó, akár egy darab papírra is felírhatjuk, hogy mindig nálunk legyen. Voltak már olyan klienseim, akik kiragasztották a szavakat a számítógépükre vagy betették a digitális naptárukba, amit aztán beállítottak, hogy napjában többször emlékeztetőt küldjön nekik. Sőt olyan is volt, aki a testére tetováltatta (remélem, jó alaposan átgondolta előtte, hogyan jellemezze magát). Tizenöt éve ezt a három szót választottam: figyelmes, lelkes, bátor. Azért döntöttem így, mert úgy véltem, ezek nélkül nem boldogulnék az élet kemény és éles helyzeteiben; nem tudnám olyan aktívan keresni az új eszméket és élményeket a jövőben, nem várnék minden napot olyan izgatottan, és nem tudnám bátran követni a víziómat. Azóta napjában többször is emlékeztetem magamat erre a három szóra. Olyan sokáig csináltam ezt tudatosan, hogy mára automatikussá vált, és naponta több tucatszor átfutnak a fejemen. Ezek után lépjünk tovább, és határozzuk meg három legfőbb társadalmi értékünket! E jellemvonások segítenek majd minket, amikor másokkal érintkezünk. Mindannyiszor erre a három szóra gondolok, valahányszor kezet rázok egy ismeretlennel vagy felhívok egy ügyfelet. Ezt mondogatom, miközben a csapatomat irányítom vagy a feleségemet üdvözlöm, amikor belép az ajtón. Minden területen e szavakkal emlékeztetem magam arra, hogyan kell viselkednem az emberi kapcsolatok világában.

Újra töprengjünk el néhány percig! • A következő szavakkal írnám le, milyennek szeretném látni magam a kapcsolataimban: • E szavak közül az alábbi HÁROM lesz számomra a mérce és a mantra, amikor másokkal kapcsolatba kerülök: • Azért ezeket választottam, mert... Ezt a listát a legtöbb ember könnyebben állítja össze, mint az előzőt, mert mindannyian oly sok társadalmi norma és elvárás alapján nőttünk fel. De fontoljuk meg alaposan, mely szavakat választjuk, és hogy ezek a választások valóban a sajátjaink-e, és nem valaki másé! Tisztázzuk magunkban egészen egyértelműen, miért vonatkoznak ezek a jellemvonások éppen ránk! Ha összetalálkozom valakivel az utcán vagy egy előadásomon, ez a három szó fut át az agyamon: elhivatott, gondoskodó, inspiráló. Azért ezt a hármat választottam, mert ezek emlékeztetnek leginkább arra, hogy teljes figyelemmel forduljak mások felé, és mindig kifejezzem az érdeklődésemet. Azt is eszembe juttatják, milyen mélyen megérint az emberek sorsa, s hogy a legfőbb feladatom másokat ráébreszteni, mennyi lehetőség és pozitívum van az életükben. Ez a hat szó – miután beépült a személyiségünkbe, és tükröződik a cselekedeteinkben – azonnali és hosszú távú hatással van az életünkre. Michelle-t – akiről e fejezet elején szóltam – arra ösztökéltem, hogy legyen különlegesebb, bátrabb, izgalmasabb és kreatívabb. Azért tettem így, mert minden szempontból éppen ezek ellentétének láttam. De nem akartam én megmondani neki, milyenné váljon – ezt már túl sokan megtették előttem. Inkább arra kértem, találja ki, milyen szavak írnák le ideális énjét, amelyek később cselekedeteit is befolyásolhatnák. Nagyon nehezen választott, de amikor végül sikerült, csodálatos fizikai változásnak lehettem szemtanúja. Saját jellemvonásaira vonatkozóan a következő három

szót választotta: erős, éber és céltudatos. Amikor megkértem, hogy álljon fel, és ezeket a jellemvonásokat érzékeltetve járjon körbe a szobában, emelt fővel és magabiztosan mozgott. Társadalmi értékeinek ezeket választotta: becsületes, lendületes és méltóságteljes. Ezek a vonások is azonnal láthatóvá váltak, miután megkértem, mesélje el, vajon milyen lenne az élete, ha ezen értékeket tükrözné. A korábban csendes és frusztrált nő hirtelen rendkívül céltudatossá vált, és erőteljesen kifejezésre juttatta, mi mindent akar az élettől. Többet mozgott, többet mosolygott, és sokkal inkább önmaga volt. Nem rejtőzködött, de nem is akart szerepet játszani. Megváltozott egész viselkedése, mert az általa meghatározott új életminőségre koncentrált. Ez az aktivizáló elem – éppúgy, mint az összes többi – akkor bizonyul igazán erőteljesnek, ha következetesen alkalmazzuk. Ha valaki leír hat szót, de aztán soha nem emlékezteti magát rájuk és nem azoknak megfelelően alakítja a viselkedését, akkor mindez semmit sem ér. Nem elég csak tudni, hogy érvényes ránk az a hat szó, hanem minden cselekedetünkben, minden viszonyunkban valóban és tudatosan e normák szerint kell élnünk. Legyen víziónk arról, milyenek szeretnénk lenni, aztán valósítsuk meg – ezt nevezem kongruenciának. Ha ezek a szavak válnak mindennapi mantránkká és viselkedésünk mércéjévé, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy éppen azzal a személlyel leszünk kongruensek, akik mindig is lenni szerettünk volna. A pszichológia bebizonyította, hogy minél inkább sikerül úgy alakítani belső életünket, hogy az összhangban legyen másokéval, annál egészségesebbek leszünk, és annál hatékonyabban fogunk működni. Az általam javasolt stratégia úgy segít hozzá mindehhez, hogy egy olyan keretet teremt, amelyben szemlélni és mérni tudjuk kongruenciánkat, viszonyunkat önmagunkhoz és másokhoz. Éljünk a hat szavunk szerint! Mostantól minden nap. 2. AKTIVIZÁLÓ ELEM: ÁLLÍTSUK BE A HANGULATMÉRCÉNKET!

Legtöbben nem is gondolnak bele, hogy a kongruenciát nem csupán azáltal tapasztaljuk meg az életünkben, ahogyan viselkedünk, hanem azáltal is, ahogyan érzünk. Ha érzelmeink labilisak és kiszámíthatatlanok, akkor nem érezzük kongruensnek a belső világunkat. Más emberek vagy a környezetünk keltette kontrollálhatatlan és szüntelen érzelmi hullámzás boldogtalanná tesz bennünket. Hasonlóképpen, ha cselekedeteink nincsenek összhangban az érzelmeinkkel – például bánatosak vagyunk, de mosolyt erőltetünk az arcunkra –, akkor a belső szándék és a külső megnyilvánulás közti összhang felborul. Ha érzelmi állapotunk nem stabil – eltér, amit belülről érzünk, és amit a külvilág felé közvetítünk –, akkor megszűnik életünkben a harmónia, a kongruencia. Ha viszont pozitív, egyenletes és stabil az érzelmi energiaszintünk, akkor úgy érezzük, érzelmeink kongruensek azzal, ahogyan érezni szeretnénk magunkat a bőrünkben. Ilyenkor kiegyensúlyozottan, magabiztosan mozgunk érzelmi világunkban, bármilyen helyzetbe is kerüljünk. Ezért a kongruencia érzését a belső érzelmi, hangulati állapot konzisztenciáján keresztül tapasztalhatjuk meg. Hangulatunk nem más, mint uralkodó érzelmi hogylétünk, állapotunk vagy attitűdünk. Egyenletes érzelmi energiánkat úgy mérhetjük fel reálisan, ha összevetjük, hogyan érezzük magunkat általában, és hogyan ítéli meg hangulatunkat a közvetlen környezetünk. (Ha mások véleményét is számításba vesszük, hitelesebb képet kapunk – előfordulhat például, hogy mi vidámnak véljük magunkat, miközben a környezetünkben élők állandóan mogorvának gondolnak.) Érzelmi hangulatunk és energiánk nem valamilyen velünk született áldás vagy átok. Ahogy mondani szoktam: „Az erőmű nem tárolja az energiát, hanem megtermeli.” Magunk választjuk meg tehát saját égboltunk színét.

Természetesen mindenki pozitív hangulatban szeretné élni az életét. Ha tartósan pozitív érzelmi állapotban vagyunk, akkor több esélyünk van boldogan, ihletetten, könnyedén élni az életünket. A pszichológusok még azt is bebizonyították, hogy pozitív hangulatban kreatívabbak, ötletesebbek vagyunk, és elszántabban nézünk szembe az élet támasztotta kihívásokkal. Ha viszont negatív a hangulatunk, akkor fusson, ki merre lát! Ilyenkor feszültebbek vagyunk és intoleránsabbak, mogorvábbak és kritikusabbak; egész önértékelésünkre és világképünkre fekete árny vetül. Milyen hangulatban érezzük igazán jól magunkat? Hogyan írnánk le ezt az állapotot? Miért éppen ilyen hangulatban szeretnénk leélni az életünket? Mit tehetnénk annak érdekében, hogy úrrá legyünk a helyzeten és kezelni tudjuk hangulatainkat? Ahhoz, hogy kongruenciában maradhassunk azokkal a hangulatokkal, amelyeket érezni szeretnénk az életünkben, nem árt tudnunk, mi befolyásolja általában a hangulatunkat. Minthogy a hangulat átfogó, tartós érzelmi tónusunk, bármi, ami hatással van az érzelmeinkre, befolyásolja a hangulatunkat is. Megfigyeléseim szerint a hangulatot befolyásoló legfontosabb tényezők: a fizikai mozgás (ezért küldik szaladgálni a szülők a rosszkedvű gyerekeket); a hangok és a zene (mindenkinek vannak kedvenc zenéi, amelyektől felvidul); a mentális koncentráció (ha a negatívumokra összpontosítunk, olyan lesz a hangulatunk is); a társasági légkör (hajlamosak vagyunk átvenni a körülöttünk lévő emberek hangulatát); és a jövőbeli orientáció (ha lelkesek vagyunk a jövővel kapcsolatosan, akkor a jelenben is általában így érzünk). A quadbalesetem óta nagyon ügyelek arra, hogy stratégiailag használjam ezeket a tényezőket a trauma feldolgozásának érdekében. Minden nap sétálok vagy edzek. Az egész házban a kedvenc zeném szól. Mindenestül elkerülöm a negatív médiát. Szórakoztató barátaimmal és vidám feleségemmel töltöm a szabadidőmet, és egy egészségesebb és izgalmasabb jövőre koncentrálok. Ezek mind egyszerű stratégiák, amelyeket annak

érdekében dolgoztam ki, hogy kongruenciában élhessek a saját magam által megkívánt érzelmi állapottal. Az alábbiakban néhány további ötletet sorolok fel, amelyekkel nap mint nap megteremthetjük vagy megerősíthetjük pozitív hangulatunkat: • Minden reggel tegyük fel magunknak ezt a kérdést: Mire várok ma leginkább, milyen esemény tölt majd el a legnagyobb izgalommal? Hangulatunk szempontjából kulcsfontosságú, hogy pozitív elvárásokkal kezdjük a napot. • Egész nap igyunk sok vizet; összesen úgy hat litert, ha aktív, sportos életet élünk. Úgy tűnik, a legtöbb fáradtság, éhségérzet és fejfájás – ami mind tönkreteszi a hangulatunkat – abból ered, hogy nincsen elég folyadék a szervezetünkben. • Keressük az alkalmat, hogy köszönetet mondhassunk vagy elismerésünket fejezhessük ki másoknak! A dicséret és a hála kifejezése bizonyítottan derűsebb hangulatot eredményez. • Ebédeljünk a barátainkkal! A társasági élet és az, ha olyan emberekkel vagyunk, akiket szeretünk, mindig javítja a hangulatot. • Minden este írjuk le részletesen a naplónkba, mi mindenért vagyunk hálásak az aznapi tapasztalataink közül, s azt is, mit tanultunk és mire tekintünk várakozással! Végül az elkövetkező harminc napban jegyezzük fel külön a naplónkban, melyik nap hogyan változik a hangulatunk! Utána pedig töprengjünk el azon, mit tehettünk volna aznap érzelmi energiáink feltöltéséért! Ez a fajta következetes önmegfigyelés segít, hogy arra koncentráljunk, úgy érezzük magunkat, ahogy mindig is szerettük volna.

3. AKTIVIZÁLÓ ELEM: TARTSUK BE ÍGÉRETEINKET, ÉS VIGYÜK VÉGIG FELADATAINKAT!

„Tartsuk be ígéreteinket!” – ez az egyik kedvenc életvezetési mantrám. Csak úgy ragyog belőle a felszólítás: „Legyünk jó emberek!” Bármilyen egyértelmű és univerzális érvényű is ez a mantra, mégis kevesen gyakorolják. Hány ember nem váltja be, amit megígért? Mi lehet ennek az oka? Miért fogadjuk meg januárban, hogy lefogyunk, ha aztán nem teszünk érte semmit? Miért prédikálunk az elfogadásról, ha aztán mégis összesúgunk mások háta mögött? A válasz abban rejlik, hogy nem vesszük komolyan saját kijelentéseinket. Ez pedig abból adódik, hogy helytelenül mérjük fel a következményeket. Ha az alapattitűdünk az, hogy „nem számít, mit mondok, mert úgysem lesz következménye”, akkor hajlamosak vagyunk felelőtlenül dobálózni a szavainkkal. Mi lenne, ha ehelyett azt képzelnénk, hogy szavaink éppolyan mértékben hozzájárulnak mindahhoz, amit örökül hagyunk a világban, mint tetteink? Mi lenne, ha azt képzelnénk, hogy minden szavunk beíródik az emberiség kollektív tudatába? Mi lenne, ha úgy tennénk, mintha szavaink és ígéreteink már reggel megjelennének az újságok címlapján? A jobb életminőség és a kongruencia mélyebb átélése érdekében alapvetően fontos abból kiindulnunk, hogy szavaink jelentéssel bírnak a világban, mások pedig tisztességet, megbízhatóságot és ihletet merítenek belőle. Az emberek valóban mások szavai alapján viszonyulnak a világhoz. Aki megcsinálta már az idetartozó feladatokat, nyilván ráébredt erre. A szavak igenis számítanak: fájdalmat okozhatnak, vagy naggyá tehetnek. Hihetetlen erőt adhat a felismerés, hogy idővel szavaink tükrözik, kik vagyunk, és jelentőségüknél fogva vagy rontanak, vagy javítanak a világon. A klienseimet is arra szoktam kérni, hogy ezzel a tudattal éljenek.

De ennél még tovább kell mennünk. Túl azon, hogy átérezve szavaink súlyát és hatását, azt kell tennünk a világban, amit mondunk, minden erőnkkel figyelnünk kell arra is, hogy teljesítsük a feladatainkat. Ez nem egészen ugyanazt jelenti, mint betartani az ígéreteinket. Természetesen azt is meg kell tennünk, de a tökéletes kongruencia eléréséhez még azokat a feladatokat is felelősségteljesen végig kell vinnünk, amelyeket szóban soha nem vállaltunk. Ez kulcsfontosságú a személyes hitelességünk szempontjából. A kongruencia ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy megtartjuk a szavunkat, hanem azt is, hogy maradéktalanul elvégezzük mindazt, amiről tudjuk, hogy el kell végeznünk – akkor is, ha nem mondtuk ki. Ha valaki nekilát, hogy kifesse a házát, de aztán félbehagyja, egészen addig nem fog megnyugodni, amíg el nem készül a munka. Talán nem ez foglalkoztatja mindennap, de biztosan eszébe jut, valahányszor arra gondol, elégedett-e az otthonával. Lelki teherként cipeli magával. Milyen felelősségeink vannak az életben? Van-e olyan dolog, amibe belekezdtünk, de soha nem fejeztük be? Mit tehetnénk meg még ma, hogy jobban kezeljük feladatainkat, és véghezvigyük, amit elkezdtünk? Nem csupán elszigetelt életvezetési tanácsról van szó. A globális közösség, amelyben élünk, mára különösen érzékenyen megköveteli, hogy megtartsuk egymásnak tett ígéreteinket, és teljesítsük feladatainkat. Felelősségteljes magatartásunk útmutatót nyújthat a kibogozhatatlan kötelezettségek e modern labirintusában. Ha mi állhatatosak, segítőkészek és elkötelezettek vagyunk, azzal másokat is erre ösztönözhetünk. S önmagunk számára is inspiráló, ha leghétköznapibb cselekedeteinkben is az emberi tisztesség elveit követjük. Mint látható, a kongruencia kulcsfogalom az életben. Ha cselekedeteink összhangban vannak azzal, amilyenek vagyunk, és

szeretnénk lenni, azzal, ahogyan érzünk és érezni szeretnénk, illetve azzal, amit tennünk és teljesítenünk kell, akkor erősebbé válik a belső tartásunk. Szilárdabb lábon állunk, felelősségteljesebbek és magabiztosabbak leszünk. Életünk a harmónia és a stabilitás új szintjére lép, s büszkék leszünk önmagunkra és a világban vállalt szerepünkre. A világ kiszámíthatatlansága és bizonytalansága nem rendíti meg azt, aki belül egyensúlyra és bizonyosságra talált; vagyis, aki rálelt az életre. TÖLTŐPONTOK 1. A következők szerint kell változtatnom a viselkedésemen, hogy a hat szó által jelölt normáimmal összhangban éljek: 2. A következő három dolgot kellene megtennem ahhoz, hogy jobban tudjam irányítani a hangulatomat és nap mint nap kongruensnek érezhessem az érzelmi életemet: 3. Az elkövetkező hatvan kötelezettséget vállalom és teljesítem:

napban

az

alábbi

öt

5. GONDOSKODÁS Tudomásom szerint csak egyszer járom végig életem útját. Ha tehát cselekedhetek bármi jót embertársaimmal, akkor azt most kell megtennem, nem halogathatom. Nem fogok még egyszer erre járni. William Penn – Szerintem mindenki magasról tesz rám, és ez kölcsönös. Következő kérdés? Irdatlanul nagydarab fickó ül előttem. Közel két méter, hordónyi mellkasán majd szétreped a póló, a bicepsze akkora, mint egy grépfrút. Ránézésre úgy tudna a sarokba vágni, mint egy üres üdítősüveget. És ahogy elvörösödik a feje a haragtól, attól tartok, ez könnyen meg is eshet. De nem adom meg magam. – Szóval, kivel törődik, és ki törődik magával? – kérdezem újra. Félrebillentett fejjel, kidülledt szemmel, hitetlenkedve néz rám. – Én nem valami érzelgős nyálgép vagyok a belvárosból. Nem azért jöttem, hogy a „gondoskodásról” dumáljon itt nekem, hanem azért, hogy hatékonyabb legyek a munkámban. Úgyhogy jöhet a következő kérdés, tréner, vagy megyek. Igaza van, tényleg azért jött, hogy fokozza a teljesítményét. Korábban ismert amerikaifutball-játékos volt, ma pedig autókat árul. Nem nagy visszalépés ez számára: a telepei milliókat hoznak. A szakmában ő az egyik legjobb, de a legjobb akar lenni. Valakitől azt hallotta, én fel tudom tölteni az életét energiával. Nem akar mást tőlem, mint néhány stratégiát csapata motiválására, és egy pár ravasz „agyturkásztrükköt”, amelyekkel még több autó vásárlására ösztönözheti leendő ügyfeleit.

Már felmértem az emberemet. Többnyire nők vásárolnak tőle. Túlságosan agresszív a fellépése. Lerí róla, hogy nem törődik senkivel. Az esze, a határozottsága és a hírneve segítségével jutott el idáig, de még nem ismeri azt az igazságot, amelyre egy napon mindannyian ráébredünk: csak azokból lesznek az elsők, akik erős emberi kapcsolatokkal rendelkeznek, gondoskodóak és érzelmileg elkötelezettek (és mellesleg csak azok lesznek boldogok is). Én magam mélyen hiszek ebben az igazságban. Ám e pillanatban úgy döntök, hogy érzelmileg eltávolodom a helyzettől, és a csatamezőn ütközöm meg az emberemmel. Vállalom a kockázatot. – Rendben. – Hátradőlök, és tetőtől talpig végignézem, egészen lassan, hogy érezze, hogy felmérem. – Rengeteg bátorságra és erőre van szükség ahhoz, hogy az ember képes legyen olyasmiről beszélni, ami maga szerint csak üres érzelgés. A szív ügyei életbevágóan fontosak. Lehet, hogy magának lyuk van a szíve helyén, vagy valami kikattant a fejében, de hátha csak pár percre van szüksége, hogy gatyába rázza magát, mint meccs előtt az öltözőben. Én szívesen várok, amíg jár egyet, és összeszedi a bátorságát, hogy végre úgy beszéljen velem, mint egy igazi férfi, akinek igazi szíve van. Nem szokás így beszélni ilyen nagydarab fickókkal, úgyhogy ha néha mégis megesik, az mindig zavarba hozza őket. Ami persze időnként elvezet egy balhoroghoz. Csak egy pillanatra csillan fel a meglepetés a szemében. Aztán nyugodtan előrehajol, és hűvös, semleges hangon – ahogy csak azok tudnak szólni, akik végigharcoltak már néhány csatát – azt mondja: – Valóban? Néma csend van a szobában. Senki sem mozdul. Villámcsapás előtti feszült némaság. Két férfi mered egymás szemébe, tekintetükben semmi emberi. Mindenre készek.

Nem pislogok. Fogalmam sincs, mi fog történni. Abban reménykedem, bejön a mentő stratégiám: ha azt érzi, én is „magasról teszek rá”, talán elkezd érdeklődni. Egyszerre felenged. Nagyot horkantva hátradől a székében, kinéz az ablakon, majd újra felém fordul. Szája bal sarkában huncut mosollyal dörzsölgeti a nadrágját: – Akkor most jön az elmélyülés, mi, doki? Ezen persze én is elmosolyodok. Pontosan tudja, hogy nem vagyok orvos. Kifújom a levegőt. Ezúttal lágyabb hangon szólok, és együtt érzően nézek rá: – Lefogadom, nem sokan tudják, mennyi érzés magában. Valójában törődik az emberekkel, nem igaz?

van

Mélyet sóhajt, és elgondolkodva félrefordítja a fejét. Aztán legnagyobb meglepetésemre az óriás megnyílik. – Szeretnék törődni – mondja. *** Törődni másokkal és elfogadni a törődést az egyik legfontosabb emberi tulajdonságunk. Emiatt gondoskodnak rólunk gyerekkorunkban, s emiatt tudjuk kimutatni a szeretetünket, együttérzésünket, gyengédségünket, megbocsátásunkat és önzetlenségünket, ahogy érettebbé válunk. A tudomány és a professzionalizmus világában a „gondoskodás” szót többnyire az ápolói szakmához kapcsolják. A gondozók – akik a betegek, a haldoklók, az idősek vagy a fogyatékkal élők mellett ténykednek – többnyire ápolók vagy egyszerű családtagok, akik hospiceellátásban részesítik szeretteiket.

Én azonban sokkal tágabb értelemben használom ezt a kifejezést. Valamennyiünknek tudatosan dolgoznunk kell azon, hogy gondoskodóbbá váljunk mindazokkal, akiket életünk során megismerünk. S ugyanígy nyitottabbá kell válnunk a törődés elfogadására is: érzékelnünk és értékelnünk kell mások gondoskodó szándékát és gesztusait. Ha ezt megtesszük, az életünkben fény gyúl (s az agyunkban is, ahogy a következőkben látni fogjuk). Szinte mindent, amire oly kétségbeesetten vágyunk az életben, kizárólag mások gondoskodása adhat meg nekünk. Figyelemre, elismerésre, elfogadásra, együttérzésre, tiszteletre, csodálatra, szeretet-re vágyunk? Ezeket csakis akkor kaphatjuk meg, ha valaki törődik velünk, s e gesztusok valamelyikében részesít minket. Amikor mások kinyilvánítják felénk a törődésüket – kimondják, hogy szeretnek, váltunkra teszik a kezüket egy nehéz pillanatban, vagy egy kedves szóval szereznek örömöt –, akkor megérezzük, hogy odafigyelnek ránk és értékelnek bennünket. Ha viszont úgy érezzük, hogy senki sem törődik velünk az életben, az súlyos lelki és fizikai problémákhoz vezet. A babák, ha nem gondoskodnak róluk, meghalnak. Az öngyilkosok búcsúüzeneteikben sokszor fájóan beszélnek arról, hogy „senki nem törődött velem”, és „ez sem érdekel majd senkit”. Akik nem élnek gondoskodó környezetben, azoknak kiszámíthatatlan a viselkedése, hiányoznak a pozitív érzelmeik, gyakran elválnak, csalnak vagy váratlanul otthagyják az állásukat. (Mi a felmondások legfőbb oka minden területen? A megbecsülés hiánya: soha senki nem fejezte ki az adott személynek, hogy számít az erőfeszítése és hálásak a munkájáért.) A gondoskodás komoly dolog. S mindkét aspektusa fontos. Nem csak az számít, hogy velünk törődnek-e; ha mi nem figyelünk oda folyamatosan másokra, akkor az életünk szürkévé válik és kiüresednek a kapcsolataink. Nem érezzük az érzelmi kötődést a körülöttünk lévő emberekkel. Ilyenkor

a társas érintkezést szabályozó hormonok – mint a vazopresszin vagy az oxitocin – szintje lecsökken az agyban, és ezért magányosnak érezzük magunkat. Ha nem ügyelünk arra, hogy gondoskodóak legyünk, akkor a körülöttünk lévő emberek lelki szinten nem érzik a törődésünket, szeretetünket, elismerésünket, tiszteletünket vagy kötődésünket. Így aztán természetes, hogy nem keresik a társaságunkat, kevésbé bíznak bennünk, ritkábban vásárolnak tőlünk, nem követnek bennünket, és gyakrabban hagynak ott. Mindenfajta emberi viszonyra nézve érvényes ez az egyszerű képlet: gondoskodjunk, és kötődjünk erősebben! A gondoskodás mégis más típusú motiváló elem, mint a kapcsolatok (amely a következő fejezet témája). A késztetés a gondoskodásra átfogó vágy arra, hogy biztonságban legyünk, értékesnek és szerethetőnek lássuk magunkat, s kölcsönösen törődjünk egymással. A kapcsolat ennél konkrétabb: az összetartozás érzetére és a másokkal való viszony kialakítására épül. Kapcsolataink egyszerűen vannak; a gondoskodást nyújtjuk és elfogadjuk. Biztosra veszem, hogy az emberek nagy részének a gondoskodás nem szerepel a legfontosabb programpontjai között. Ha belelesnénk bárki előjegyzési naptárába, valószínűleg nem találnánk túl sok olyasfajta bejegyzést, mint: „ma több törődést kell nyújtanom másoknak”, vagy „el kell fogadnom mások gondoskodását”. Mi lehet a baj? Véleményem szerint minden motiváló elemünk közül a gondoskodásra fordítjuk a legkevesebb figyelmet. Alig beszélünk róla. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen kivételesen erős késztetésről naponta rendeznek pszichológiai konferenciákat, és egymás után írnak bestsellereket. Ehelyett a gondoskodás szexi nővére, a szerelem a sztár, annak ellenére, hogy gondoskodás nélkül a szerelmet sem lehet átérezni vagy kifejezésre juttatni. Még a

gyengédségről, a gondoskodás jótékony fivéréről is több szó esik, pedig gondoskodás nélkül gyengédek sem tudnánk lenni. A gondoskodásra olyannyira kevés figyelmet fordítunk, hogy már egy kicsivel több is hatalmas lépés előre. Mielőtt bemutatok néhány aktivizáló elemet, amelyek segítenek működésbe hozni késztetésünket a gondoskodás nyújtására és elfogadására, vizsgáljuk meg, miért érzik oly sokan, hogy nem részesülnek a törődésből! A gondoskodás képessége velünk született, de sokan olyan mértékben elszakadnak az effajta érzelmeiktől és mentális folyamataiktól, hogy egy idő után már képtelenek törődni másokkal, vagy elfogadni mások törődését. Ahogy látni fogjuk, a fejezet elején említett óriásnak is ez volt a problémája. A „velünk született” kifejezést szó szerint értem. Ma már tudjuk, hogy az agyunk biológiailag nagyszerűen fel van szerelve ahhoz, hogy törődni tudjunk mások érzéseivel és tapasztalataival. Lényegében arról van szó, hogy az agy utánozza mindazt, amit másoknál megfigyelünk vagy megérzünk. Mindenki találkozott már ezzel: amikor például csatlakozunk egy levert társasághoz, érzelmi hangoltságunk egykettőre igazodik az övékhez. A tudomány ezt a jelenséget érzelmi fertőzésnek nevezi, amelynek az a magyarázata, hogy a tükörneuron-rendszer aktivitása mások érzékelésére és utánzására ösztönöz minket. Azért is hívják ezeket tükörneuronoknak, mert olyan logikai és érzelmi választ produkálnak, amely azt tükrözi, amit másoknál látunk. Mindez automatikusan és tudattalanul történik. Az persze rajtunk áll, hogy követjük-e a neuronok irányítását vagy sem, de ne feledjük az idegtudomány legfontosabb megállapítását: minél gyakrabban tüzelnek a neuronok, annál erősebb kapcsolódások alakulnak ki az agyban, és annál valószínűbb, hogy a jövőben is azonos választ adunk majd. Más szóval, ha rendszeresen egyfajta viselkedést látunk másoknál, akkor annál valószínűbb, hogy mi is azt követjük majd. Ez az egyik legfőbb oka annak, hogy a gyerekek dohányozni

kezdenek dohányos környezetben, a kisbabák mosolyognak, amikor anyjuk rájuk mosolyog, és gyakran együtt ásítunk vagy épp türelmetlenkedünk másokkal. Tükörneuronjainknak köszönhetően azt érezzük, amit látunk. Így ha olyasvalakit látunk, akinek figyelemre és szeretetre van szüksége, akkor empatikus képességünk révén éppen ezeket az érzelmeket produkáljuk, s figyelemmel és szeretettel szeretnénk megajándékozni az illetőt. De vannak olyanok is, akiknél elakadt az együttérzésért és gondoskodásért felelős neuronok működése. Például a fejezet elején emlege tett nagydarab férfi, akivel farkasszemet néztem, és azt mondtam neki: „Lehet, hogy magának kő van a szíve helyén, vagy valami kikattant a fejében”. Ezt nem sértésnek szántam. Pusztán azt szemléltettem, mi történik fiziológiailag, ha a gondoskodás – vagy bármilyen más pozitív érzelem – eltűnik vagy megszakad. Emlékszem, amikor aztán egy nap együtt dolgoztam vele, az a majd’ kétméteres ember teljes testével előrehajolva koncentrált, és igyekezett mindent helyre tenni. – Azt akarom megérteni, miért vagyok úgy elvágva az emberektől. Erre kellene megoldás, Brendon. Egyszerűen nincsenek erős érzelmeim. A feleségem szerint nevetséges, amit itt művelünk, de azért ő is bízik abban, hogy talán a maga segítségével... tudom is én, gondoskodóbb vagy érzékenyebb leszek. Az ő problémája közös emberi valóságunkra világít rá. Mindannyiunk életében vannak szakaszok, amikor befagynak az érzelmeink, és megszűnik a sokféle emóció – köztük a gondoskodás – átélésének és kifejezésének az öröme. Az óriásnak azt kellett megfejtenie, mi lehet ennek az oka, és miképpen tárható ki ismét az érzelmileg gazdagabb, elhivatottabb és kielégítőbb élet kapuja. Gyakran kultúránk, környezetünk és szüleink határozzák meg az érzelemkifejezéssel kapcsolatos elképzeléseinket és azokat a mintázatokat, amelyek alapján gondoskodóvá válhatunk. De még

ennél is átfogóbb folyamatról van szó. Milliónyi egyéni tapasztalatból és társas érintkezésből áll össze személyiségünk és gondoskodásunk egyre bővülő szőttese. Két ilyen tapasztalatot különösen fontos megemlítenünk ebben az összefüggésben. Mindkettő – én úgy mondanám – érzelmi agyelzáródáshoz vezet: az egyik eset, amikor túl sok szorongást élünk át, a másik, amikor nem kapunk elegendő figyelmet. Az óriás története éppen erről szólt. Élete során soha nem érezte, hogy elegendő gondoskodást vagy szeretetet kapna. Egymást követték a szakítások, újra meg újra félreismerték, s ő végül „elszigeteltnek”, „hidegnek”, „idegennek” érezte magát az emberek között. Csak azzal nem volt tisztában, hogy ezek nem puszta metaforák. Amikor valamilyen felkavaró emocionális élmény ér minket, az elme és az agy önvédelemre rendezkedik be. Ilyenkor a következő biológiai folyamat megy végbe: negatív tapasztalat hatására egész kiterjedt idegrendszerünk – a test idegpályái, az agytörzs, a limbikus rendszer, az agykéreg – azonnal aktivitásba lép. Az érzelmek nagyjából vertikális pályát futnak be: a testi érzékektől az agytörzsbe, majd a limbikus rendszerbe futnak, végül integrálódnak az agy megfelelő részeibe, beleértve a középső prefrontális kérget, ahol aztán eldől, mennyi tudatos figyelmet kap az adott érzelem. Mindez természetesen egy szemvillanás alatt történik. S nem is teljesen lineáris folyamatról van szó, hiszen az agyat behálózó idegpályák leginkább pókhálóhoz hasonlíthatók. A lényeg azonban leegyszerűsítve ez: ahogy az érzelem feltolul, az agy elhatározza, mennyi figyelmet szenteljen neki. Ha intenzív szorongást vagy stresszt élünk át, az agy – elzárva a kéreg alatti területeket a prefrontális kéregtől – képes megóvni a tudatot ezektől az érzésektől. Ez lehetővé teszi, hogy elkerüljük, visszafogjuk, tompítsuk vagy egészében kikapcsoljuk az érzéseinket. Az érzelmek blokkolásának képessége tehát sokak

szerint egyfajta védelmi mechanizmusnak tekinthető – és nagy szerencsénk, hogy van ilyenünk. Az emberi fejlődés mai fázisában a „küzdj vagy menekülj” jellegű érzelmek többnyire haszontalanná váltak. Ha egy ülésen valaki zavarba hoz minket, az érzelmi alapú fizikai késztetésünk az azonnali elszaladás lenne. A tudatunk azonban szerencsére tompítja ezt a késztetést, ezért képesek vagyunk nyugton maradni, és továbbra is a megbeszélésre és a kitűzött célokra koncentrálni. Ennél traumatikusabb esetekben különösen jó, hogy az agy közbelép és megvédi a tudatot az elszenvedett brutális fizikai vagy érzelmi megrázkódtatástól. Támadások, nemi erőszak vagy más sérülések áldozatai gyakran arról számolnak be, hogy bár rettenetesen féltek, egy adott ponton megváltoztak az érzelmeik és az észlelésük, s mintegy „kívülről” szemlélték a saját szenvedésüket. Az agyuk leblokkolta a túlságosan terhelő tudatosságot, és máshova irányította figyelmüket. Ennyiben az agy védelmi mechanizmusa valódi áldás. Viszont minél több fájdalommal és traumával találkozunk, annál inkább kiépül ez a mintázat, s annál jobban megerősödnek azok a neuronkapcsolások, amelyek által tompíthatjuk az érzelmeket. Így egyre kevésbé integráljuk és éljük át érzéseinket a mindennapokban. Ebből pedig egyenesen következik, hogy minél sivárabb az érzelmi életünk, annál kevésbé gondoskodunk magunkról és másokról. Hiszen végső soron érzelmi alapon alakul ki késztetésünk a gondoskodásra. Szerencsére a szellemi és érzelmi tudatosság képességével is meg vagyunk áldva, ami lehetővé teszi, hogy magunk döntsük el, hogyan kezeljük az érzelmeinket. A terapeuták gyakran e képességünk segítségével visznek minket vissza a múltba, hogy a traumatikus élmények újraélésével jobban beépíthessük vagy feldolgozhassuk az azokhoz kapcsolódó érzéseinket. Esetenként abban is segítenek, hogy egészen új értelmet adjunk egy tapasztalatnak. A legjobb terapeuták valójában azok, akik megtanítják a betegeiknek, hogyan dolgozzák fel jobban az

érzelmeiket, és hogyan küzdjenek meg hatásosabban a szorongással és más negatív érzésekkel. Ezért mondja annyi terapeuta, hogy „kövessük az érzelmeinket”. Azáltal ugyanis, hogy segítenek újra összekapcsolódni saját érzelmeinkkel, sokkal inkább képesek leszünk törődni önmagunkkal és a többi emberrel. Szóval, amikor az óriás úgy érezte, el van vágva a saját érzelmeitől, akkor nem egy puszta benyomást írt le, hanem az agy működésével összefüggő biológiai tényt is. A fájdalmas elválások és a sorozatos negatív megítélés hatására egyszerűen nem engedte többé magának, hogy érezze a fájdalmat. Így agya elszokott azoknak a neuronkapcsolatoknak a használatától, amelyek az agykéreg alatti területekből a prefrontális kéregbe továbbítják az érzelmeket. Azért tűnt szürkének az érzelmi élete, mert ezek az idegpályái elsorvadtak. Mindennek sokkal messzebb menő következményei vannak, mint azt a legtöbben gondolnák. Ugyanis nemcsak az érzelmeinket nem éljük át igazán, hanem a gondolkodásunk is megváltozik. Emberünknek ezekkel a nehézségekkel kellett megküzdenie: a szülei képtelenek voltak kifejezni az érzelmeiket; annyiszor megbántották életében, hogy agyának bal féltekéje lezárta az agykéreg alól érkező impulzusok útját, s így többé nem élte át az érzelmeit; jobb féltekéjének idegpályái meggyengültek, s így a bal félteke vált meghatározóvá. Ennek ellenére ragyogó stratégiával sikerült a csúcsra kerülnie választott sportágában. A baj csak az volt, hogy a sport világában tükörneuronjai csupa olyan férfit láttak körülötte, akik folyamatosan azon dolgoztak, hogy keménynek tűnjenek. Ezek a hatások vették rá végül, hogy hozzám forduljon tanácsért. Valójában nagyon rendes fickó volt, csak éppen nem érdekelte sem a saját belső világa, sem másé. Nem hitte, hogy lenne bármi, amiért az emberek szerethetnék vagy elfogadhatnák őt – vagy fordítva.

Nem érzett késztetést arra, hogy törődjön másokkal, hiszen vele sem törődött soha senki. Oly sokakhoz hasonlóan neki is új játéktervre volt szüksége. Hogyan győzhetjük le a múltból származó beidegződéseinket? Mi tudna rávenni, hogy többet törődjünk magunkkal és másokkal, s hogy el tudjuk fogadni mások gondoskodását? Hogyan válhatnánk gyengédebb, együtt érzőbb, gondoskodóbb társadalommá? E téren is, mint mindenben, csak akkor remélhetünk változást, ha elszántan tudatosítjuk magunkban céljainkat, választásainkat, és minden erőfeszítésünkkel ezek megvalósításán dolgozunk. Hogy méltóvá váljunk a törődésre, először el kell fogadnunk; észre keli vennünk, ha kapjuk, és természetesen viszonoznunk kell. Nagydarab ügyfelemhez hasonlóan mindenki rá kell hogy jöjjön: ha stratégiát dolgozunk ki a gondoskodásra, az mindenestül megváltoztatja az életünket. 1. AKTIVIZÁLÓ ELEM: TÖRŐDJÜNK TÖBBET MAGUNKKAL! Mindaddig nem tudunk másokkal törődni, és nem tudjuk mások törődését elfogadni, amíg kongruenciába nem kerülünk saját belső késztetésünkkel, s nem figyelünk magunkra. Agyunk és testünk kétség-beesetten vágyik arra, hogy gondoskodjunk magunkról, és mindent megtegyünk egészségünk és általános életminőségünk érdekében. Ha tudjuk, hogy nem törődünk magunkkal kellően, azt is tudomásul kell vennünk, hogy nem élhetünk egyenletesen feltöltött energiaszinten. Személyiségfejlődésünk alapja, hogy törődnünk kell magunkkal. De hiperszonikus sebességgel változó világunkban egyre kevesebbet foglalkozunk ezzel. Annyira lefoglal minket, hogy lépést tartsunk, minden újdonsággal megbirkózzunk, és megfeleljünk mások elvárásainak, hogy utoljára jut eszünkbe, hogy magunkkal foglalkozzunk. Ezért van az, hogy az amerikai lakosság túlnyomó

része nem fogyaszt elegendő folyadékot, túlsúlyos, stressztől és kialvatlanságtól szenved. Mégsem okolhatunk ezért másokat. Hiszen csak rajtunk múlik, mennyit eszünk, iszunk, hogyan osztjuk el feladatainkat és mennyit pihenünk. Ideje többet törődni önmagunkkal. Komolyan kell foglalkoznunk azzal, hogyan érezzük magunkat, mire vágyunk, mire van szükségünk, mi tesz boldoggá bennünket. De éppen ilyen fontos az is, hogy terveink és kidolgozott stratégiáink legyenek mindezek megvalósítására. A következőket javaslom: • Aludjunk éjszakánként legalább hét órát! Az önmagunkkal való törődés többszörösen bizonyított alapszabálya, hogy a legtöbb, amit az agyunkért, a testünkért és az életünk minőségéért tehetünk, egy kiadós alvás. Persze, akinek most született kisbabája, annak nincs könnyű dolga – többnyire meg kell elégednie néhány óra alvással. De kivétel nélkül mindannyian megtanulhatjuk ügyesen kezelni az időbeosztásunkat, kérhetünk segítséget és kreatívan kigondolhatjuk, hogyan alhatnánk többet. • Ne feledjük: kisebb adagok, több zöldség! Testünk nem fogja fel gondoskodásnak, ha iszonyatos mennyiségű ételt gyömöszölünk le a torkunkon, vagy ha gyorséttermi menükkel mérgezzük magunkat. Figyeljünk oda, hogy az étkezés egyetlen főételből álljon, ne pedig egy nagy tányérból, amelyet további nagy tányérok vesznek körül! És gondoskodjunk arról, hogy az ételünk legalább egyharmada friss, zöld termény legyen! A zöldségalapú táplálkozás – mint például a vegetáriánus vagy a vegán étrend – bizonyítottan jobban táplálja a testet, lúgosabbá teszi és hatásosabban védi a fájdalmaktól, gyulladásoktól és betegségektől (ideértve a rákot is). • Eddzünk legalább heti háromszor! A Teljesítmény Akadémián azt tanítjuk, hogy már heti három óra sportolás is látványosan javítja az egészséget és az agyi aktivitást. Az én edzéstanácsom a következő:

vegyünk részt hetente legalább két hosszú kardiovaszkuláris edzésen – végezzünk egy óra kardiót és még legalább egy intenzív rövidebb gyakorlatot, amely inkább valamilyen anaerobikus tevékenység legyen, például súlyzóval vagy kettlebellel. (Mint mindig, ezúttal is találjuk meg az aktuális egészségi állapotunknak legmegfelelőbb mozgásformát, és forduljunk orvoshoz, mielőtt új típusú edzésbe kezdenénk!) • Meditáljunk! Az idegtudomány bebizonyította, hogy a meditáció nemcsak a stresszt csökkenti hatékonyan, hanem új neuronok kialakulását is serkenti, s ezáltal fokozza a kreativitásunkat, az empátiaképességünket és a teljesítményünket. Építsünk be napi két meditációt, délelőtt és délután, elég akár csak tíz-húsz percet szánnunk rá alkalmanként. Ha Oprah, Russel Simmons, Jerry Seinfeld és még sok millió ember világszerte időt tud szakítani erre, akkor nekünk is menni fog. A hatékony meditációhoz ingyenes útmutató tölthető le a www.TheChargeBook.com/resources oldalról. • Igyunk sokkal több vizet! A testünknek napi hat liter vízre van szüksége. Ezzel nem mindenki ért egyet – ami szívük joga -, de ha valaki egészséges, aktív életet él, akkor az a hat-hét liter nem is olyan sok. Ez körülbelül két litert jelent ebédig, két litert délután és kettőt vacsora és lefekvés között. Ebből egy litert a napi edzésünk után kell elfogyasztani. Győződjünk meg arról, hogy csakis friss, tiszta vizet iszunk! Próbáljuk csak ki! Lenyűgöző, mennyit javít szellemi és testi energiánkon. De menjünk ennél még mélyebbre! Ahhoz, hogy törődni tudjunk magunkkal, fontos, hogy merjünk néha lazítani, és bízzunk saját magunkban. A magas szinten teljesítők általában túl kritikusak önmagukkal szemben. Ha pedig túl szigorúan ítéljük meg gyengeségeinket és küzdelmeinket, gyakran nem ismerjük el kellően sikereinket, és nem jutalmazzuk meg magunkat a jól elvégzett munka után. Legyünk türelmesek és gyengédek magunkkal! Mindig tartsuk szem előtt, hogy önkritikánk gyakran nagyobb kárt okoz, mint bárki más bírálata.

Végül, figyeljünk jobban személyiségünk érzelmi oldalára! Érzelmeink és jobb agyféltekénk aktivizálása működésbe hozza az empátiáért felelős neuronokat is. Amikor az óriással dolgoztunk, az első feladatot túlságosan is könnyűnek, sőt furának tartotta. Azt kértem ugyanis tőle, hogy napjában legalább ötször figyelje meg az érzéseit: minden étkezés előtt, egy-egy beszélgetés után (bárkivel is beszélt), és aztán megint, egy órával lefekvés előtt. Csak az egyszerűség kedvéért mondtam éppen ezeket az időpontokat. Azt tanácsoltam, minden alkalommal szánjon egy-két percet arra, hogy csak nyugodtan ül és elgondolkodik azon, „mit is érzek éppen, és miért?” Arra kértem, lélegezzen mélyeket és csak érezzen, az érzés kedvéért – és ne eressze el az érzést. Nem kell semmilyen érzelmi drámába merülnie, mondtam neki. Csak elüldögélni egy pár percet naponta az érzelmei társaságában. Tudtam, hogy ez megindítja majd az áramlást a jobb agyféltekébe, és végül feléleszti benne a késztetést a gondoskodásra. Arra is megkértem az óriást, hogy egy héten át vezessen naplót minden olyan esetről, amikor vagy látott, vagy éppen maga vitt véghez valamilyen gondoskodó, gyengéd, szeretetteljes cselekedetet. Tudtam, hogy ezt érzelgősnek tartja majd (ahogy valószínűleg rajta kívül sokan). De azt is tudtam, hogy alig néhány hét elég ebből a gyakorlatból, hogy újra ráhangolódjon saját érzelmi világára. A folyamat alatt pedig megerősíti vagy gyarapítja agyában a neuronkapcsolásokat. A gondoskodás is készség: minél többet gyakoroljuk, annál jobbak leszünk benne, s annál inkább automatikus beállítódássá és viselkedéssé válik. Bármilyen egyszerűnek tűnjön is ez a stratégia, hatásai lenyűgözőek. Csak próbáljuk ki! Óriásunk egyszerre azon kapta magát, hogy sokkal jobb viszonyt ápol az érzelmeivel, mint korábban. Azt mondta, hogy két hét után „magabiztosabbnak” érezte magát és „gazdagabbnak a lelkét”. Azt is elárulta, hogy – évtizedek óta először - szeretet ébredt benne. Amikor megkérdeztem, honnan származik a szeretet érzése, azt felelte: „Senki nem tett vagy mondott semmit. Azt hiszem, csak a szívem törte át azt a torlaszt,

amit én építettem. Áttört, és beköszönt, mint egy rég nem látott barát.” 2. AKTIVIZÁLÓ ELEM: VÁLLALJUK SEBEZHETŐSÉGÜNKET, ÉS HAGYJUK, HOGY GONDOSKODJANAK RÓLUNK! Bár mindenki vágyik arra, hogy törődjenek vele, meglepően sokan bezárkóznak, vagy nem veszik észre, ha mások gyengéd érzelmekkel vagy gondoskodással fordulnak feléjük. Akkor sem fogadjuk el a felajánlott segítséget, ha történetesen rászorulunk. Ha valaki emailben érdeklődik a hogylétünkről, gyakran egysoros válasszal rázzuk le, nem is gondolván arra, hogy őszintén tudni akart rólunk, és lehetőséget kínált arra, hogy megnyíljunk egymás felé. Észre sem vesszük, hogy amikor párunk rendet rak otthon, azzal a szeretetét akarja kifejezni. Gyakran az, hogy mennyire vagyunk nyitottak mások törődésére, nagyban függ múltbeli tapasztalatainktól. Szüleink figyelmessége, érzékenysége és gondoskodása általában meghatározza, miképpen alakítjuk kapcsolatainkat a jövőben. Szüleink számtalan módon jelezték, törődnek-e velünk, ha sírtunk vagy szükségünk volt valamire. Mi pedig ennek alapján döntöttük el, hogy méltónak tartjuk-e magunkat a gondoskodásra és a szeretetre. Bizonyított tény, hogy akit figyelmes, érzékeny és gyengéd gondoskodás vett körül gyerekkorában, az általában felnőttként maga is így bánik másokkal. Ennek ellentéte is gyakran igaz: ha kevés figyelemben volt részünk gyerekkorunkban, magunk sem leszünk törődőek. De bárhogy is legyen: a múlt elmúlt, és új döntést kell hoznunk arról, miképpen akarjuk élni az életünket. Ha „méltatlannak” érezzük magunkat mások törődésére, vagy csak „félünk gondoskodni valakiről”, ideje újragondolni az értékeinket. Mindannyian Isten gyermekei vagyunk, s ez már önmagában méltóvá tesz bennünket a gondoskodásra és a szeretetre. Függetlenül a múlttól, nem szabad elfelednünk, hogy ha nem

engedjük, hogy törődjenek velünk, figyeljenek ránk és szeressenek bennünket, az élet egyik legnagyobb örömétől fosztjuk meg magunkat. Ha védőfalak mögött élünk, ideje előbújni. Ha azért bástyáztuk körül magunkat, hogy kizárjuk a rossz embereket, akkor ideje észrevennünk, hogy így a jók sem tudnak közeledni hozzánk. Felvállalni a sebezhetőségünket, megmutatni a gyengeségeinket és segítséget kérni – mindehhez nagy bátorságra van szükség. Legyünk hát bátrak, és nyissuk meg magunkat újra mások gondoskodása és támogatása előtt! A következő egyszerű és célirányos módszer segíthet ebben. Írjunk egy listát a naplónkba életünk összes olyan területéről, ahol nehézségeink vannak! Szánjunk rá néhány percet, és gondoljuk végig életünk minden aspektusát: az érzelmi, szellemi, társas, szakmai, pénzügyi és spirituális valóságunkat! Milyen kihívásokkal vagy problémákkal küzdünk ezeken a területeken? Ha ez megvan, írjuk le mindegyikkel kapcsolatban azt is, mi a legfőbb ambíciónk és álmunk! Ha elkészült a lista minden kihívásról és ambícióról, ideje dönteni: egyedül akarjuk-e megoldani ezeket a problémákat és megvalósítani ezeket az álmokat, vagy készek vagyunk segítséget kérni? A kérdésre adott válaszunk meghatározza, mennyire lesz nehéz vagy frusztráló életünk elkövetkező évtizede. Én azt tanácsolom, beszéljük meg a listánkat másokkal, kérjünk segítséget, tegyük lehetővé, hogy mások támogathassanak, tanácsot adhassanak, bátoríthassanak – egyszóval, gondoskodhassanak rólunk! AKTIVIZÁLÓ ELEM: LEGYÜNK JELEN! 3.

LEGYÜNK

ÉRDEKLŐDŐK

ÉS

FIGYELMESEK!

–

Ha képesek vagyunk törődni másokkal, és engedjük, hogy mások is törődjenek velünk, már fél sikert arattunk, hogy aktivizáljuk késztetésünket a gondoskodásra. A további fejlődéshez arra van szükség, hogy több gondoskodást nyilvánítsunk ki a világban.

„A mai fiataloknak nem ajándékokra van szükségük, hanem arra, hogy mellettük álljunk.” Jesse Jackson tiszteletes tanította erre követőit, hogy így gondoskodjanak a fiatalokról, és ezzel mozgósítsák őket. Azt hiszem, ennél bölcsebb tanácsot nem is lehet adni a kapcsolatokról: ne tárgyakkal, hanem a jelenlétünkkel tegyünk benyomást! Olyan felületes társadalommá váltunk, hogy ha valóban figyelmes emberekkel találkozunk, azt azonnal észrevesszük. Érzékeljük, hogy valóban jelen vannak. A megbeszélésen nem sms-eket olvasnak a mobiljukon; az étteremben nem forgolódnak izgatottan, hátha nálunk fontosabb embereket találnak; nem tűnnek szórakozottnak, hanem a legfontosabbra koncentrálnak: ránk. Kapcsolataink nagy része kétségtelenül azért nem eléggé feltöltődött vagy gondoskodó, mert ritkán vagyunk „benne” a kapcsolatban. Állandóan megzavarja valami az együttlétet. Amikor másokkal vagyunk, egy sor egyéb dolog vonja el a figyelmünket. Az agyunk egyre a másnapi tennivalókon kattog, vagy a következő feladaton, amelynek csak akkor tudunk nekilátni, ha ezt a találkozást végre letudtuk; vagy az jár a fejünkben, mit mondunk majd, ha a másik végre elhallgat, és miénk lesz a szó. Nem vagyunk az adott pillanatban ott a másik emberrel, s így ő sem lehet egészen részese az érintkezésnek. Csak akkor élhetjük meg mélyebben az emberi kapcsolatokat, ha interakcióink során több figyelmet fordítunk a másik emberre: ha akkor és ott csak rá koncentrálunk. Rendkívül erős összpontosításra és gyakorlatra van szükség, hogy jelen legyünk a kapcsolatainkban. Mostantól, ha bárki beszél hozzánk, emlékeztessük magunkat: JELENLÉT! Önmagában ezzel a lelki emlékeztetővel jelentősen fokozhatjuk késztetésünket a gondoskodásra, és jobbá tehetjük kapcsolatainkat. Ha pedig következetesen erre gondolunk minden találkozás előtt vagy alatt, akkor életünket beragyogja a gondoskodás, a gyengédség és a szeretet.

Ám jelenlétünknek ezenfelül célja is kell hogy legyen: ki kell fejeznünk mások felé a törődésünket, és azt, hogy jobban meg akarjuk ismerni őket. A jelenlét lehetővé teszi, hogy érdeklődőek legyünk, és odafigyeljünk egymásra. A legjobb kapcsolatok titka gyakran a kíváncsiság. Nagy a valószínűsége, hogy amint felszabadítjuk magunkban késztetésünket a gondoskodásra, lenyűgözve látjuk majd, mennyi megismerni- és értékelnivaló van a körülöttünk lévő emberekben, amit korábban nem is sejtettünk. Próbáljuk ki ezt az egyszerű tesztet! írjuk össze annak a tíz embernek a nevét, akikkel a leggyakrabban érintkezünk! A listán bizonyára szerepelni fog a párunk (ha van), családtagjaink, néhány barátunk és kollégánk. Ha elkészült a lista, minden rajta szereplő személlyel kapcsolatban töltsük ki a következő pontokat: • Három legfőbb ambíciója az életben: • Kedvenc művésze: • Legközelebbi barátainak a neve: • Életének három legjobb élménye: • Életének három legrosszabb élménye: • Kedvenc étele: • Nagyon vágyik arra, hogy legyen egy... E kérdések véletlenszerűnek tűnhetnek, és sokak számára talán lényegtelennek is. Mégis gondoljuk át, mit árul el rólunk, hogy gyakran még ennyit sem tudunk a hozzánk legközelebb állókról? Egy mondás szerint kétféle ember van a világon. Az egyik, ha belép egy szobába, ezt kiáltja: „Itt vagyok!”; a másik: „Hát, itt vagy!”.

Igyekezzünk a második csoportba tartozni! Fordítsuk figyelmünket a másik ember felé! Legyünk annyira kíváncsiak másokra, hogy ezzel felkeltsük az ő kíváncsiságukat is! (Ez szerencsére lényegében automatikusan megtörténik tükörneuronjainknak köszönhetően.) Mindannyian vágyunk arra, hogy legyen valaki, akit érdekel, kik vagyunk, mit gondolunk és hogyan érzünk. Ezért aztán tekintsünk úgy minden egyes emberre, mintha egy tábla lógna a nyakában ezzel a felirattal: KÉRLEK, HALLGASS MEG, ÉS BECSÜLJ MEG! Amikor érdeklődünk mások élete iránt, az olyan, mintha elolvastuk volna a táblájukat; s cserébe a másik ember is jobban meg akar ismerni, és törődni akar velünk. Ha kérdéseket teszünk fel mások életével kapcsolatban, akkor van egy, amelyik mind közül a legjobban kifejezi a törődésünket. Ez a megközelítés alapjaiban változtatta meg az életemet, és végtelenül hálás vagyok érte. Egy személyközi kommunikációs tréningen tanultam. Emlékszem, a többi hallgatónak is tetszett, és sokan néhány hétig gyakorolták is. Életemben sok minden a kitartásomon múlt, és e kérdést is már tizenöt éve teszem fel embereknek. A hatása leírhatatlan. Egyszerű stratégiáról van szó. Mostantól, ha bárki elmesél nekünk valamit, ne feledjük el megkérdezni: „Hihetetlen! És mit éreztél, amikor ez megesett?” A „hihetetlen” szót azért fontos hozzátenni, hogy ne tűnjön úgy, mintha terapeutáknak képzelnénk magunkat. (Vagyis semmiképp ne mondjuk: „Hmm, értem..., és mondd, milyen érzést váltott ki belőled mindez?”) Azért csodálatos ez a kérdés, mert a másik egy pillanatra elgondolkodik, és megérti, hogy törődünk az érzéseivel. A mi számunkra pedig azért nagyszerű, mert ezáltal sokkal mélyebb és gazdagabb kapcsolatokra tehetünk szert. A legboldogabb és legmagasabb teljesítményt nyújtó emberek, akiket ismerek, mind rendkívül gondoskodóak. Számukra az önmagukról és másokról való gondoskodás az egyik legfontosabb

dolog az életben. Jól láthatóan és aktívan kifejezik, hogy törődnek másokkal, és nem félnek beismerni, ha nekik van szükségük törődésre. A törődés mindennapi része az életüknek: folyamatos gyakorlati tevékenység, nem valamiféle érzelgős elképzelés. S minthogy ilyen tudatosan viszonyulnak e fontos motiváló elemhez, életük tele van vibráló érzelmekkel. Ha újra át akarjuk érezni, hogy élünk, kezdjünk el gondoskodni! TÖLTŐPONTOK 1. Mostantól nagyobb gondot:

a

következő

öt

módon

fordítok

magamra

2. Ha fel merném vállalni sebezhetőségemet és gyengeségeimet, akkor valószínűleg a következő területen kérnék segítséget: 3. A következő három módon fogom mostantól kimutatni mások iránti törődésemet:

6. KAPCSOLATOK Nem árt észben tartani, hogy az univerzum teljes népessége – egyetlen csekély kivétellel – másokból áll. John Andrew Holmes Jr. Követem Dant a házba. Látom, hogy az ajtófélfa kiszakadt darabjai még mindig nem engedik bezáródni az ajtót. Üvegszilánk borítja az előszobát. A kis asztalka a folyosón több centiméterrel elmozdult fal melletti helyéről, és a rajta álló képekből több felborult. Dan észreveszi, hogy felmérem a terepet, és zavartan vállat von. – Nem volt még időnk összetakarítani. Felmegyünk az emeletre. Dan rámutat a jobb oldali utolsó ajtóra. Itt is láthatóak a szilánkok a kitört ajtónyílásban. – Csak mondd meg Shane-nek, hogy szeretem. Csináld adolgod, aztán ha végeztél, gyere le hozzám a konyhába! Esetleg ihatnánk utána valamit. Mosolyogva bólintok, és elindulok az ajtó irányába. Az ilyen napokon érzem azt, hogy egyszerre gyűlölöm a munkámat és vagyok büszke arra, hogy ilyen kivételes készségeket fejlesztettem ki magamban. Nincs nehezebb annál, mint amikor arra kérik az embert a barátai, hogy segítsen a gyerekeiknek. Benézek Shane ajtaján, és látom, hogy az asztalánál ülve ír valamit. Anyja, Rita, tőle jobbra egy székben ülve olvas. Ahogy meglát, szélesen, megkönnyebbülten elmosolyodik. – Shane! Nézd csak, Shane, megjött Brendon! Shane felnéz, de kerüli a pillantásomat. A szétzúzott keretre és az összevert ajtóra mutatok, amelyet alig tart az alsó csuklópánt.

Tudom, hogy nem vicces, amit mondok, de néha már abból is érződik a törődés, ha megpróbáljuk oldani a hangulatot. – Te jó ég, Shane! Küldesz egy sms-t, erre rád küldenek egy egész különleges egységet? Szétverik a házat, mint egy drogtanyát a filmekben? Shane előző este küldött egy sms-t a volt barátnőjének, Ninának. Ez állt benne: „Fegyver van nálam. Miattad húzom meg a ravaszt. Rohadj meg! Mindenki rohadjon meg!” Nina az egyik legjobb barátnőjével volt éppen, akinek, szerencsére, rendőr az apja. Shane csak sóhajt, de nem néz fel a leckéjéből. Rita odalép hozzám, és megölel. Reménykedő pillantást vet rám, aztán megfordul, hogy magunkra hagyjon bennünket. – Lent leszek, Shane. Egész nap itthon maradok, Boogy – mondja elmenőben, de a fiú nem reagál. Megkerülöm az ágyat, és leülök Shane asztala mellé. Úgy döntök, kivárom. Shane még egy-két percig ír, de végül megszólal – bár nem hangzik túl barátságosan. – Szóval tegnap a kommandósokat küldték, ma meg téged, mi? – Hát, miután eltakarították lentről a kokaincsomagoló csajokat, úgy gondolták, eljött az én időm. Legnagyobb döbbenetemre kicsit elvigyorodik. Nem hittem, hogy ilyen hamar fog menni. Már érkezésem előtt eldöntöttem, hogy sem a terapeuta, sem a tanár, sem az aggódó felnőtt szerepét nem fogom felvenni. Shane tizenhat éves, és a kamaszok egészen sajátos módon képesek mellébeszélni, anélkül hogy igazán arról lenne szó, amiről kéne. Ha egyáltalán rátérnek a lényegre, akkor is épp csak érintik, hogy lássák a másik reakcióját.

– Jól ledarálták ezeket az ajtókat, apám. Drabális fickók lehettek. Megint csak fújtat, de nem néz rám. Azért szúr egyet. – Hát, nálad nagyobbak voltak, az biztos. Hangosan felnevetek. – Azt lefogadom. Nem tudom, meséltem-e már, de egyszer jelentkeztem katonának. Azért nem vettek fel, mert nem tudtam elég fekvőtámaszt nyomni, és nem voltam hajlandó hatalmas hodályokban aludni egy csomó feszülő alsógatyás, pólós pacákkal. Shane őszintén elneveti magát. Apja korábban a seregben szolgált, így biztosra vettem, hogy ezt viccesnek fogja találni. Ráadásul tudja, hogy az én apám pedig haditengerész volt, úgyhogy nyilvánvaló, hogy csak gúnyolódom. Hajlandó vagyok akár egész nap így beszélgetni vele. Egy kamaszhoz úgy kerülhetünk igazán közel, ha látszólag lényegtelen dolgokról társalgunk, felvállaljuk, hogy lúzerek és kishalak vagyunk, majd a kedvező pillanatban – de csak akkor – kifejezzük a törődésünket. Hamar nyit felém. – Mondták, hogy igazából nem volt fegyverem, igaz? – Na, ne! Ha azok a fickók tényleg annyival nagyobbak voltak nálam, akkor remélem, legalább valami könnygázspray volt nálad. Megint nevet, és most először a szemembe néz. Erre az elfogadó bólintásra vágyik minden szülő a kamasz gyerekétől. – Semmi nem volt nálam. Egyszer csak hallottam, hogy döngetik lent az ajtót, de nem nyitottam ki. Gőzöm se volt, hogy így

betörnek ide. Ha egy kamasz feltárulkozik, az első számú szabály: hangolódjunk rá az érzelmeire, aztán tartsuk a szánkat! – Engem is meglepett, hogy így betörtek – mondom helyeslően. – Ja, mi a francnak? És ha fegyver van nálam? Csak úgy lepuffantottak volna, vagy rádumálnak, hogy menjek le? Csak azt nem értem, minek így betömi. – Tényleg elég fura. Engem is meglep. Talán azért csinálták, mert ismertek, nem? Shane elhallgat, elfordítja a tekintetét, és kinéz jobbra az ablakon. – Hát, gondolom, most már mindenki tud róla. – Mármint ki? – Mindenki. A srácok a suliban. Nina biztos mindenkinek elmondta. A zsaruk meg nyilván beszéltek az iskolával, az összes szülővel, a környéken lakókkal, ahogy ilyenkor szokták. Lefogadom, hogy holnaptól járhatok terápiára. – Én annak örülök, hogy nem kerültél börtönbe. – Még ott is szívesebben lennék! Hogy menjek vissza ezek után a suliba? – Most először barátként tekint rám. Ez egy valódi kérdés. – Szépen bemész, és elmondod, hogy bekattant a csajod, rád hívta a zsarukat, akik lezúzták a házat, te meg terelgethetted ki a kokaincsomagoló csajokat a hátsó ajtón. Újra nevet. Most már tudom, hogy segíthetek. – Vagy egyszerűen bemész, elmondod a haverjaidnak, hogy most már jól vagy, és úgy döntöttél, tiszta lapot nyitsz. Most senki

nem tudja, hányadán áll veled, de figyelni fognak, úgyhogy csak mutasd meg nekik azt a Shane-t, aki lenni akarsz, és amilyennek szeretnéd, hogy lássanak! – Ja. Egy darabig csendben ülünk, aztán megszólal: – Nem tettem volna meg. Csak el voltam keseredve, és úgy éreztem, senki nem törődik velem. Nagyon dühös voltam Ninára. Rá akartam ijeszteni, hátha akkor majd odafigyel. Mindenki arról faggat, mi járt a fejemben és miért csináltam. De nem tudom, mi járt a fejemben. Csak valami kapcsolatra vágytam, asszem. Mire felkelek, hogy menjek, összeérintjük az öklünket búcsúzóul, és megint megkapom azt a laza bólintást. Ahogy kilépek a szoba szétvert ajtaján, még utánam szól: – Kösz, Brendon! Tudom, hogy fel akartál dobni. És sikerült is. Ha olyan barátaim lennének, mint te, soha nem tettem volna ilyet. – Tudom, Shane. A barátok megmentik az ember életét – és, legutóbbi élményed ellenére, a lányok is. Holnap, miután túlestél a terapeután, üljünk be pizzázni, és elmesélem, hogyan tehetsz szert egyikre vagy másikra. Rendben? Beleegyezik. Lent pedig – miután mindent elmeséltem Dannek és Ritának – a szülők megkönnyebbülten sírva fakadnak. De emlékeztetem őket, hogy a kemény munka csak ezután jön. Meg kell tanulniuk mostantól másképpen viszonyulniuk a fiukhoz. Elment a határig. Ő már nem ugyanaz az ember, aki volt. ***

Mindannyian emberi kapcsolatokra vágyunk. Modem világunkban azzal az új kihívással kell szembenéznünk, hogy a közösségi hálóknak köszönhetően több emberrel állunk kapcsolatban, mint ezelőtt bármikor. Ám e kapcsolatok felületesebbek is minden korábbinál. A nem túl távoli múltban barátaink közvetlen közelünkben éltek, s ha el akartuk dönteni, kik az igazi barátaink, az alig néhány szóba jövő személy közül könnyű volt válogatni. Manapság több száz, esetenként több ezer online „barátunk” van. De vajon hány „igazi” közülük? Kik azok, akik tényleg számítanak, s akikben megbízhatunk? Kiket hívnánk fel, ha bajba kerülünk vagy valami öröm ér? A barátságainknak legalább olyan fontos szerepük van a boldogság elérésében, mint annak, milyen munkát végzünk vagy mennyit keresünk. Ezért ideje megértenünk a barátságok jelentőségét az életünkben. E fejezet segíteni fog ebben. Ha a barátságok nagy hatással vannak a boldogságunkra, akkor a szerelmek hatása egyenesen elsöprő. Semmi sem befolyásolja jobban a megelégedettségérzetünket, mint a párkapcsolat, amelyben élünk. Ha az ember szerelmes, és minden jól megy, akkor Juhéj!, egészen megszédülünk a boldogságtól. Csókolózunk, mint a kamaszok, és édes-ostoba sms-ekkel bombázzuk egymást. Mély érzelmi és spirituális kapcsolatot élünk át azzal a személlyel, akivel örökre együtt akarunk lenni. Semmi (tényleg semmi) nincs, ami jobban feltöltené az életünket, mint egy gazdag szerelem. A pszichológusok kimutatták, hogy a világon élő emberek legboldogabb 10%-a egy dologban megegyezik: mind tartalmas, boldog társas életet élnek, és ilyenek a párkapcsolataik is. Annyira erős bennünk a késztetés a barátságokra és az intim kapcsolatokra, hogy gyakran sokkal több időt fordítunk bizonyos emberekre, mint amennyit megérdemelnek. Tudjuk, mire gondolok. Mindenki volt már rettenetes kapcsolatokban, amelyekből nem bírt szabadulni (hacsak nem a gimnáziumi kedvesét vette el, aki történetesen még felnőttkorára is kedves maradt). S vannak furcsa, negatív, minden energiánkat kiszipolyozó barátaink, akiktől már régen meg kellett volna szabadulnunk.

Vajon mi okozhatja ezt a különös viselkedést? Akár Istennel magyarázzuk, akár az evolúcióval, végső soron csak egy bűnös van: az agyunk. Származzon ez isteni inspirációból vagy genetikai mutációból, agyunk olyan érzékeny a társas kapcsolatra és a kötődésre, mint egy hangvilla. A kötődés és összetartozás iránti vágyunk szinte minden más késztetésnél erősebb, gyakran még az életben maradási ösztönnél is. Shane készen állt eldobni az életét, mert úgy érezte, nem tartozik senkihez és nincs kit szeretnie. Én is feláldoznám az életemet: nem a szerelem hiánya, hanem éppen a szerelem miatt. Ha ezzel megmenthetném a feleségemet, gondolkodás nélkül állnék egy golyó elé, s a szemem sem rebbenne. A kapcsolatokat agyunk úgy érzékeli, mintha jutalomcukorkát kapna: egy jó kapcsolat élménye azonnal dopamint, vazopresszint és oxitocint szabadít fel bennünk. A kötődés hatására eufóriát élünk át. Kétségkívül a késztetés a kapcsolatokra tartotta életben az emberi fajt. Kisebb a veszélye, hogy támadás ér vagy megölnek, ha csoportban vadászunk és lakunk. A szex a fajfenntartást is szolgálja. Közösségben gyorsabban tanulunk és fejlesztjük képességeinket a ragadozók kicselezésére és környezetünk irányítására. Modern korunkban nem lenne kultúra, nem lennének munkahelyek, bizony, még Facebook sem lenne, ha nem élne bennünk ilyen erős késztetés a kölcsönös megnyilatkozásra, tudásunk gyarapítására és a kapcsolatépítésre. A baj csak az, hogy bármennyire vágyunk is az összetartozásra, egyúttal az akaratunkat is rá akarjuk erőltetni a világra és kapcsolatainkra. Ebből származnak a konfliktusok. A kötődés eufórikus boldogságából végül gyakran más sem marad, mint a keserű konfliktus. Természetesen megvannak a személyes értékeink és a véleményeink, amelyeket fontosnak tartunk. Ha viszont valaki megkérdőjelezi a számunkra lényeges dolgokat vagy a világról alkotott képünket, akkor defenzívába kényszerülünk. Minél inkább sarokba szorítanak bennünket, annál jobban akarunk hangot adni az

egyéniségünknek, gondolkodásmódunknak, érzéseinknek, normáinknak. Ez pedig vagy megértéshez vezet, vagy konfliktushoz (leggyakrabban először konfliktushoz, és utána megértéshez). Ha pedig ez így van, akkor talán azzal tudnánk a leginkább javítani kapcsolatainkon, ha kölcsönös függőségen alapuló kapcsolatainkban megtanulnánk megérteni mások függetlenségi vágyát és képesek lennénk kifejezni a magunkét is. Azt kellene szem előtt tartanunk, hogyan becsülhetjük meg a másik ember személyiségét, miközben egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Végül is kapcsolatainkban szinte minden baj – a kritizálás, a defenzíva, a versengés és a konfliktus -abból fakad, hogy nem értjük meg, nem fogadjuk el és nem értékeljük kellően a másik egyéniségét. Mindezt persze nehezebb a gyakorlatban megvalósítani. De a jobb, mélyebb és inspirálóbb kapcsolatokért és a szerelmekért folytatott küzdelem biztosan megéri. Mindent megtehetünk, amit ez a könyv javasol, de ha emellett nem alakítunk ki tartalmas kapcsolatokat, akkor mit ér az egész? Nagyszerű érzés boldognak és energikusnak lenni, de csak akkor remélhetünk igazán feltöltődött életet, ha lelkesedésünket és lendületünket meg tudjuk osztani a hozzánk közel álló emberekkel. Igazi, életre szóló boldogságot csak az eredményezhet, ha kapcsolataink vannak, és szeretünk másokat. Úgyhogy fontos mielőbb megfejtenünk, hogyan érhetjük ezt el. Az alább felsorolt stratégiák éppen ezt a célt szolgálják. 1. AKTIVIZÁLÓ ELEMI VÁLASSZUK KI ÉS TERVEZZÜK MEG A SZÁMUNKRA IDEÁLIS KAPCSOLATOT! Meglepően kevesen gondolkodnak el azokon a kérdéseken, hogy: Mit várunk valójában a kapcsolatainktól? Pontosan milyen barátokra és milyen szerelmekre vágyunk? Hogyan vonzhatjuk magunkhoz és tarthatjuk meg őket, és hogyan mélyíthetjük el velük a kapcsolatainkat?

A feltöltődöttek viszont pontosan ezeket a kérdéseket teszik fel maguknak. Ők ugyanis a lehető legnagyobb tudatossággal tervezik meg életüket és minden kapcsolatukat. Kapcsolataink megerősítésének első lépéseként meg kell határoznunk, milyenek számunkra az ideális kapcsolatok, és úgy kell alakítanunk viselkedésünket és társas életünket, hogy ezeket megvalósíthassuk. Ez nagyon fontos, hiszen minél inkább úgy érezzük, ideális kapcsolatokban élünk, annál jobban kielégítjük a mély és tartalmas társas életre vonatkozó késztetésünket. Ebben a fejezetben négyfajta kapcsolatot fogunk tárgyalni: a családi, a baráti, a szerelmi és a kollegiális viszonyokat. (Az ötödik kategóriával, az ismerősökkel itt nem foglalkozunk, mert a legelmélyültebb és legboldogabb kapcsolatokat bizonyítottan ettől a négytől remélhetjük.) Először is, vegyük elő a naplónkat vagy a számítógépünket, mert mielőtt továbbmennénk, van itt némi gondolkodni- és írnivaló. Válaszoljuk meg az alábbi kérdéseket: 1. Hogyan jellemeznénk a boldog és mély családi kapcsolatot? Mit kellene megtennünk annak érdekében, hogy fejlesszük és elmélyítsük a kapcsolatainkat életünknek ezen a területén? 2. Hogyan jellemeznénk a boldog és mély baráti kapcsolatot? Mit kellene tennünk annak érdekében, hogy fejlesszük és mélyítsük kapcsolatainkat életünknek ezen a területén? 3. Hogyan jellemeznénk a boldog és mély párkapcsolatot? Mit kellene tennünk annak érdekében, hogy fejlesszük és mélyítsük kapcsolatainkat életünknek ezen a területén? 4. Hogyan jellemeznénk a boldog és mély kollegiális kapcsolatot? Mit kellene tennünk annak érdekében, hogy fejlesszük és mélyítsük kapcsolatainkat életünknek ezen a területén?

Az effajta kérdéseket mindig felteszem magamnak és a klienseimnek is. Fontos, hogy mindannyian így tegyünk, mert a végcélt észben tartva érdemes új kapcsolatokat nyitnunk. Határozzuk meg előre, mire vágyunk, és törekedjünk annak megvalósítására. Amilyen egyszerű ez a gyakorlat, olyan jelentős eredményeket produkálhat, ha komolyan vesszük. Shane-nel, a fejezet elején szereplő fiúval is megválaszoltattam a fenti kérdéseket. Amikor arról kérdeztem, milyen lenne számára a tökéletesen boldog családi élet, azt válaszolta, hogy vidám, őszinte, nyitott, optimista és lelkesen támogató családot szeretne, amelyben a szülők megengednék neki, hogy kockázatot vállaljon és új élményeket gyűjtsön. Hozzájárult, hogy megmutassam ezt a listát a szüleinek, akik teljesen meg voltak döbbenve, nem magán a leíráson, hanem azon, mennyire nem sejtették, mire vágyik a fiuk, és így megvalósítani sem tudták a számára ideális családi életet. Rájöttek, hogy miután Shane kamaszodni és önállósodni kezdett, leszoktak arról, hogy vidám családi programokat és kalandokat szervezzenek. Érdeklődést mutattak ugyan a tanulmányai iránt, de nem támogatták szívvel-lélekkel azt a személyt, akivé fokozatosan vált – és sorolhatnánk még a hiányosságokat. Végül Shane listájának megismerése hozzásegítette őket ahhoz, hogy jobb szülők legyenek. A második kérdéssel kapcsolatban Shane azt mondta, olyan barátokra vágyik, akik nyitottak és kíváncsiak a közvetlen környezetükön kívüli világra is. Elmélyültebb és izgalmasabb barátságokra vágyott. Megkérdeztem, hajlandó lenne-e mindezt megosztani kevés meglevő barátjával, és szeretne-e új barátságokba kezdeni e két szempontot észben tartva? Megértette, és a foglalkozásainkat követő évben mindig emlékezett arra, hogy neki kell „a kíváncsi srácnak” lennie az iskolában. Csatlakozott néhány iskolai csoporthoz, olyan barátokat keresett, akik osztoztak szenvedélyeiben és hobbijaiban, két tanárát felkérte mentornak, maga pedig alsóbb évfolyamos diákokat kezdett mentorálni. Végül

nagyszerű barátságokra tett szert az iskolában, és őszintén érdeklődő, boldog ember lett belőle. Mindebből az is következik, hogy érdemes megosztanunk másokkal, milyennek képzeljük a számunkra ideális kapcsolatot. Ha ezzel tisztában vannak, módjukban áll jobb kapcsolatot kialakítani velünk. Természetesen ilyenkor azt is meg kell kérdeznünk, hogy az ő szempontjukból hogyan lenne ideális ez a kapcsolat. Igazán egyszerű dologról van szó: kérdezzük meg a másiktól, mit vár tőlünk a kapcsolatban, és mi is áruljuk el az igényeinket. Ezt gyakran mégsem tesszük meg. Emlékszem, egyszer megkérdeztem édesanyámat, mitől érezné erősebbnek a kapcsolatát velem, a középső fiával. Ezt mondta: „Hívj fel minden vasárnap, beszélgess velem, és mondd el, hogy szeretsz!” Már tizenöt éve minden héten így teszek. Két módon mélyíthetjük el a kapcsolatainkat: az egyik esetleges – gyakran valamilyen tragédia vagy a puszta véletlen hoz össze embereket –, a másik megtervezett. Ha készen állunk arra a kemény munkára, hogy meghatározzuk és kinyilvánítsuk saját vágyainkat, valamint arra, hogy meghallgassuk és figyelembe vegyük mások kívánságait is, minden kapcsolatunk lényegesen javulni fog. Lássuk tisztán, mit akarunk és mit akar a másik; így dolgozhatunk együtt egy olyan kapcsolat megteremtésén, amelyre mindketten büszkék lehetünk. Ha egész életünkben ez vezérel, boldog, egészséges és hosszan tartó kapcsolatokban lesz részünk. 2. AKTIVIZÁLÓ ELEM: NÉZZÜK POZITÍVAN A VILÁGOT!

Van valami közös a legjobb tanárokban és a legboldogabb házaspárokban: ők tudják, hogy ha a legjobbat akarják megkapni a tanítványaiktól vagy a párjuktól, akkor muszáj a legjobbat látniuk bennük, és a legjobbat várniuk tőlük. Nincs ennél fontosabb igazság a társas érintkezéseinkben: azt kapjuk, amit keresünk. Ha pozitív vonásokat és elvárásokat vetítünk másokra, akkor nemcsak mi

fogjuk gyakrabban észrevenni a jó dolgokat velük kapcsolatban, hanem ők is egyre inkább reményeink szerint fognak viselkedni. Nehézséget csak az okoz, hogy a legtöbben túlságosan zárkózottak vagy cinikusak. Mindannyian kaptunk már sebeket az életben, úgyhogy az az ócska előre jelző gép az agyunkban rögtön a legrosszabbra számít. Ha felmérjük környezetünket, azonnal az emberek negatív tulajdonságaira koncentrálunk. Persze ebben is van logika: ha a lehető leggyorsabban kiismerem a másik jellemhibáit, idejében megóvhatom magam a fájdalomtól és a csalódástól. Idővel aztán már nem is vesszük észre a másik kiváló tulajdonságait, csak a gyengeségeiket, illetve a minket zavaró vagy veszélyeztető viselkedés-formákat. Mindez abból adódik, hogy saját sötét szemüvegünkön keresztül szemléljük a világot, amelyet fájdalmas múltbeli emlékeink hatására vettünk fel. Ha ehhez ráadásul hozzávesszük azt az elképesztően cinikus és kritikus társadalmi környezetet, amelyben élünk, már az is kész csoda, hogy két ember egyáltalán kapcsolatba lép. Negatív társadalmunktól megtanultuk, hogy mindig a rosszat keressük és tegyük szóvá. A média szinte abból él, milyen gyakran tudja „rajtakapni” a politikusokat és a celebeket. Legfrissebb hírek: valakit hazugságon kaptunk; valakit csaláson értünk; valaki ostobaságot követett el; valakit előnytelen ruhában láttunk. A leleplező sajtó csak továbbsötétíti sötét szemüvegünket, így másokban a rossz jellemvonásokat, a súlyos hibákat vagy a jelentéktelen gyengeségeket látjuk meg. Felmérhetetlenül káros hatása van, ha folyamatosan negatív szemlélettel nézzük a világot. Vegyük például azt a híres megítélésvizsgálatot, amelyben két gyerekcsoport egyikével azt közük, hogy ők mind okosak és tehetségesek, a másiknak pedig ennek az ellentétét mondják. Ugye, kitalálható, melyik teljesít majd jobban; melyikben lesz jobb a hangulat; melyiknek a tagjai viszik többre az életben, s vallják még évtizedekkel később is boldogabbnak magukat? Hát persze, hogy az a csoport, amelyik a

pozitív megítélés hatásait élvezte. Bármely tanár a világon ugyanezt tudná igazolni: minél több pozitívumot látunk meg tanítványainkban és vetítünk ki rájuk, annál inkább fejlődnek majd a pozitív elvárás szerint. Ez a megfigyelés nem csak a gyerekekre igaz. Kutatások igazolták, hogy a világ legboldogabb házasságaiban élő párok tagjai tehetségesebbnek, gondoskodóbbnak és jóindulatúbbnak tartják egymást, mint ahogy az esetleg kívülről látszik. A boldog párok könnyebben elnézik társuk viselkedési vagy akár személyiséghibáit, mondván: „Ó, hát csak fáradt volt. Nem gondolta komolyan. Nem így szokott viselkedni társaságban. Nyilván csak szórakozott volt.” E kifogások mögött az áll, hogy ezek a párok általában pozitív fényben látják egymást. Lehet, hogy valaki számára ez azt jelenti, hogy elkendőzzük a valóságot, és ostoba optimizmussal helyettesítjük az igazságot, de íme a bökkenő: ezek a párok tényleg boldogabbak, és nagyobb eséllyel lesznek továbbra is azok, mert a pozitív elvárásokat fogják megvalósítani. Ha valaki azt hallja, hogy általában figyelmesnek, elbűvölőnek és kellemesnek tartják, akkor elkezd valóban ennek megfelelően viselkedni. Fáradtságnak vagy figyelmetlenségnek betudható viselkedését pedig kivételnek látja majd, és nem általános személyiségjegynek. Ha abban a hitben éljük az életünket, hogy az emberek többnyire jók és érdekesek, akkor mindenkinek, akivel érintkezünk, képesek vagyunk meglátni a jó és érdekes oldalát. Azzal, hogy az optimizmus fényét ráirányítjuk kapcsolatainkra, valószínűleg a lehető legtöbbet tesszük az emberekhez való viszonyunk érdekében. Ha okosnak, gondoskodónak, érdekesnek és segítőkésznek látunk másokat, többnyire annak is bizonyulnak. Szóval vetítsünk pozitív tulajdonságokat másokra, és hagyjuk, hogy valóban olyanokká is váljanak! A pozitív megítélés egyik legnagyobb haszna, hogy hatására nem akadálynak és vetélytársnak látjuk a többi embert, hanem

csapattársaknak vagy méltó ellenfeleknek az élet útján. Ez a különbségtétel minden kapcsolatunk szempontjából döntő fontosságú. Akár veszélyben vagyunk, akár egy nagy lehetőség áll előttünk, ha a többieket biztonságunk vagy sikerünk útjában álló akadálynak tekintjük, akkor elkerüljük vagy félrelökjük őket. Ilyenkor kivetkőzünk érzékeny és erényes énünkből. Ellenben, ha csapattársnak tartjuk őket, akkor azon gondolkodunk, hogyan szállhatnánk szembe a viharral együtt, vagy törhetnénk a sikerre közös erővel. Egymás sikerére és készségeire támaszkodva, közösen messzebbre jutunk, mint egyedül valaha is. Vegyük észre, milyen jelentős a különbség aközött, ha valakit vetélytársnak, vagy ha ellenfélnek tekintünk. Ha valakit negatívan, vetélytársként határozunk meg, akkor automatikusan céljaink elérésének akadályát látjuk benne, és veszélyforrásként tekintünk rá. Ha viszont méltó ellenfélként kezeljük, akkor felismerjük az erősségeit, és megértjük, hogy éppen ezek segítenek abban, hogy saját erősségeinket latba vetve megbirkózzunk vele. A pozitív megítélés megkívánja, hogy bizonyos előfeltevéssel éljünk az adott személlyel és általában az emberiséggel kapcsolatban. Azt kell feltételeznünk, hogy az emberek értékesek, tehetségesek és jóindulatúak. Gondoljunk csak bele, milyenné válna az életünk, ha mindenkivel kapcsolatban az lenne az előfeltevésünk, hogy csodálatos, gondoskodó, tiszteletre méltó egyén, és lenyűgöző utakon halad álmai megvalósítása felé! Mennyire másként érintkeznénk az emberekkel, ha ilyennek gondolnánk őket! Tagadhatatlanul nem könnyű a jóság ragyogó glóriáját látni mindenki körül. Az kell ugyanis hozzá, hogy senkit ne ítéljünk meg elhamarkodottan, hanem szánjunk időt rá, hogy valóban megismerjük még akkor is, ha első benyomásunk alapján nincsen bennünk semmi közös. El kell fogadnunk és tiszteletben kell tartanunk a többi ember sajátos egyéniségét. A legjobbat kell meglátnunk bennük, azt feltételezve, hogy a jóság és az együttérzés ott van a jellemükben. Egyszóval, szeretetre van szükség a kapcsolataink éltetéséhez.

Konfliktusok ennek ellenére természetesen adódnak, és nem mindig könnyű fenntartani a pozitív megítélést, még a számunkra legkedvesebb emberek irányában sem. Ezért hadd idézzek zárásként egy elgondolkodtató összefüggést, amelyet házasságkutatók mutattak ki. Megfigyeléseik szerint a pozitív vs. negatív input aránya megegyezik mindazoknál a boldog pároknál, akik életük végéig együtt maradnak. Ez az arány öt az egyhez. Vagyis arra kell törekednünk, hogy ötször annyit dicsérjünk, mint amennyit kritizálunk. Inkább legyünk ujjongó pomponlányok, mint cinikus bírálók. Ha pozitívan szemléljük a világot és emellett ötször annyi dicséretet, mint panaszt hallatunk, akkor a kapcsolatrendszerünk alapjaiban fog megváltozni. 3. AKTIVIZÁLÓ ELEM: ELŐREVIVŐ BARÁTSÁGOKAT!

KERESSÜK

ÉS

ÁPOLJUK

AZ

Az emberek világszerte azt állítják, hogy elsődlegesen családi és párkapcsolataik biztosítják számukra az intimitás, a szeretet és a szerelem érzetét. A másodlagos forrás a barátság, ezért érdemes elgondolkodni azon, miként gyarapíthatjuk baráti kapcsolatainkat. Mindig elcsodálkozom, mennyire kevesen értik a barátságok alapvető fontosságát mentális egészségünk és boldogságunk szempontjából. A legkülönfélébb tudományágakból származó kutatások sora bizonyítja, hogy a közvetlen barátságalapú kapcsolataink jelentik az egyik legfontosabb tényezőt általános kiegyensúlyozottságunk, hangulatunk, ambiciózusságunk, megelégedettségünk, érzelmi skálánk és személyiségfejlődésünk meghatározásában. Barátságainkra vonatkozóan különösen igaz a régi tanács: alaposan válasszuk meg, kikkel vesszük körül magunkat! Bár ez olcsó kis bölcsességnek tűnik, mégis hihetetlenül sokan viselkednek úgy, mintha soha nem hallottak volna még róla: a legtöbben vagy bárkit beengednek a baráti körükbe, vagy szinte senkit. Az átlag amerikainak mindössze egy vagy két közeli barátja van. Ez egyrészt

sajnálatos, másrészt egyértelmű megoldást kínál arra nézve, hogyan lehetnének boldogabbak ezen a téren. Most vegyük szemügyre saját baráti körünket, és válaszoljunk a következő kérdésekre: 1. Hány közeli, igaz barátunk van? (Hogy ez a két kategória kinek mit jelent, azt mindenki maga határozza meg.) 2. Milyen gyakran találkozunk velük személyesen? 3. Milyen gyakran beszélünk velük? 4. Jellemezzük egy ötfokú skálán, mennyire jól ismernek minket közeli barátaink (1 = a lehető legkevésbé)! 5. Jellemezzük egy ötfokú skálán, mennyire támogatnak minket közeli barátaink álmaink megvalósításában (1 = a lehető legkevésbé)! 6. Jellemezzük egy ötfokú skálán, mennyire látnak el minket közeli barátaink személyiségünket gyarapító tudással, ismerettel és inspirációval (1 = a lehető legkevésbé)! 7. Jellemezzük egy ötfokú skálán, mennyire jól szórakozunk közeli barátaink társaságában (1 = a lehető legkevésbé)! E kérdések és válaszok sok egyértelmű információt adnak rólunk és közvetlen baráti körünkről. Segítségükkel azt is felmérhetjük, menynyire érezzük úgy, hogy támogatást, megértést, intimitást és energiát kapunk a barátságainktól. Nehéz beleszólni valakinek a baráti kapcsolataiba, de erre a területre is muszáj behatolnunk, ha magasabb energiaszinten szeretnénk élni. Nem szépítem, az egészében feltöltődött élethez válaszonként a következő eredményeket kell elérni: 1. 4-12 közeli, igaz barátom van.

2. Legalább egyikükkel havonta egyszer találkozom. 3. Egy-két hetente többükkel beszélek.

legalább

egyikükkel,

de

inkább

4. 5 pont 5. 5 pont 6. 5 pont 7. 5 pont Akinek ezek az eredmények elérhetetlennek tűnnek, annak tanácsadóként kerek perec megmondom: ideje alaposan újragondolnia az életét! Mai társadalmunkban több időt töltünk divatos ruhák vagy a megfelelő anyagú ágyneműk kiválogatásával, mint a barátaink megválasztásával. Elkerülhetetlenül vannak az életünkben olyan családtagok, barátok, kollégák és ismerősök, akiket „készen” kapunk, s nem mindig mi választjuk meg őket. Két dolgot azonban megválaszthatunk: mennyi időt szentelünk nekik, és mennyi energiát fordítunk e kapcsolatok számának és minőségének gyarapítására. Igaz a régi mondás: az ember nem választhatja meg a családját, de a barátait igen. Ideje ezt komolyan venni. Döntsük el, hogy mától csakis kiváló barátokkal vesszük körül magunkat, akik segítenek abban, hogy kiteljesíthessük a bennünk rejlő legnagyobb potenciált! Ennek érdekében muszáj meghoznunk néhány nehéz döntést, hiszen ki kell választanunk, kikkel töltjük mostantól az időnket. Előre szólok, ez nem lesz túl kellemes feladat. Lássuk be, van néhány olyan barátunk, akik semmit sem tesznek hozzá életünk minőségéhez, és nem a kívánatos irányba befolyásolják mindennapjainkat. Tudom, hogy ez rettenetesen nagyképű és önző

dolognak tűnhet, s látszólag ellentmond mindannak, amit korábban a kapcsolatépítésről mondtam - hogy el kell fogadnunk és a pozitívumokra koncentrálva kell értékelnünk egymást. Az igazság azonban az, hogy mély és tartalmas kapcsolatokat csak véges számú emberrel tudunk fenntartani. Ha pedig ez így van, akkor szembe kell néznünk azzal, hogy bizonyos személyek társaságával jobban járunk, mint másokéval. Nem biztos, hogy mindenki, akivel telefonon vagy másképp tartjuk a kapcsolatot, valóban hozzájárul a tapasztalataink gyarapodásához és a boldogságunk kiteljesedéséhez. Vannak, akik feltöltik és vannak, akik lemerítik az elemeinket, sőt olyanok is vannak, akikben egyszerűen nincsen energia: „a semlegesek”. Ha igazán feltöltődött életet akarunk élni, ideje reálisan végiggondolnunk, baráti körünkben ki melyik típusba tartozik a három közül. A Teljesítmény Akadémián az egyik legtöbb vitát kiváltó stratégiám éppen arra irányul, hogy reálisabban értékeljük az életünkben szerepet játszó személyeket. Egészen konkrétan: arra kérem a résztvevőket, osszák csoportokba a barátaikat, és döntsék el, mely barátságaikat kívánják elmélyíteni. Ezzel együtt azokat is kénytelenek kiválogatni, akikkel a jövőben kevesebb időt szeretnének tölteni. Ezért ez a gyakorlat sokakból bizonytalankodást vagy éppen ellenállást vált ki. De ha egyszer elvégzik, utólag rengetegen jeleznek vissza, hogy ez az egyik leghatásosabb stratégia a tartalmasabb és energikusabb élet kialakításához. Ezek az eredmények győztek meg arról, hogy az átmeneti kellemetlenség ellenére is érdemes bemutatnom ezt a módszert. Kezdjük is el! Naplónkba vagy egy darab papírra írjuk össze egymás alá az összes barátunk nevét, akiket életünkben megismertünk! A listán szerepelni fognak az általános iskolai, gimnáziumi, egyetemi, munkahelyi barátaink, s azok is, akikkel sport- vagy más szabadidős tevékenység kapcsán találkoztunk.

Ezután írjuk le röviden, hogy (a) miért barátkoztunk össze velük eredetileg, és (b) miért tartjuk továbbra is, vagy miért szakítottuk meg velük a barátságot! E gyakorlat során elkerülhetetlenül számos olyan régi barát jut eszünkbe, akikről elfeledkeztünk, vagy elveszítettük velük a kapcsolatot. Ez rendben is van. A gyakorlat egyik haszna éppen az lehet, hogy újra felkeresünk néhány régi ismerőst. Miután elkészült a listánk, ideje három kategóriába sorolni a neveket: régi barátok, megtartandó barátok és előrevivő barátok. Az első kategóriába került régi barátokról a nevük is elárulja, hogy idejétmúlt és megfáradt kapcsolatokról van szó. Hiába jelentettek egykor valamit, ma már nem vágyunk rájuk, és nem tartjuk velük a kapcsolatot. Fontos szempont, hogy jelenlegi barátaink közül is átcsoportosíthatunk ide néhányat. Biztosra veszem, hogy most is van egypár olyan barátunk, akikkel már nem szívesen töltjük az időnket, és akik érzésünk szerint nem fognak fontos szerepet játszani a jövőnkben. Bár ez néha igen nehéz, egy ponton mégis el kell döntenünk, kik legyenek az igazi barátaink. Mostantól fogva mindenki, aki „régi barát” megjelölést kapott, az ott marad, ahova tartozik: a múltban. Továbbra is megőrizzük őket a szívünkben és az emlékeinkben, de a jövőnk szempontjából már nem töltenek be lényeges szerepet. A második kategória a megtartandó barátoké. Azért nevezzük így őket, mert ezeket egész életünkre megőrizzük. A megtartandó barát ságokat nagyra értékeljük, és időről időre meg akarjuk újítani azokat. Ezeknek az embereknek elküldjük a szokásos születésnapi üdvözlőkártyákat vagy képeslapokat a nyaralásból, s évente egyszer-kétszer apropó nélkül is írunk nekik levelet vagy emailt. Időnkét esetleg csak úgy felhívjuk őket, hogy megkérdezzük, mi a helyzet. Szóval, azok neve mellé írjuk, hogy megtartandó barátok, akikre illik ez a leírás. Sokunk számára sajnos a barátságok idővel nyűggé válnak, mert ha csak rájuk gondolunk, mindig ez jut

eszünkbe: „Jaj, muszáj lenne rendesebben tartanunk velük a kapcsolatot!” Ám legyünk őszinték, ha mégsem tartjuk rendszeresen a kapcsolatot ezekkel a személyekkel, akkor annak a következő okai lehetnek: (a) valójában nem is állnak hozzánk annyira közel, (b) nem szereznek nekünk túl sok örömet az életben, (c) nem számítunk rájuk a jövőben, (d) egyre csak azzal mentegetjük magunkat, hogy nincs elég időnk rájuk, pedig a valóság az, hogy nem különösebben fontosak számunkra ezek a személyek. Ha pedig ez a helyzet, akkor épp ideje meghozni a nehéz döntést, és egyszer s mindenkorra, rájuk ütni a „megtartandó barátok” bélyeget. Így belenyugszunk, hogy évente csak néhányszor kommunikálunk velük, épp csak, hogy fönnmaradjon a kapcsolat. Én nem „rossz barátként” gondolok a megtartandókra, inkább olyan embereknek tartom őket, akikhez időnként szívesen beugrom, hogy lássam, hogy vannak. Mindig tartani fogom velük a kapcsolatot, de nem szánok időt arra, hogy elmélyítsem a barátságunkat. Úgyhogy mától ne legyen lelkiismeretfurdalásunk a megtartandó barátságok miatt. Tartsuk őket a megfelelő szellemi dossziéban, és élvezzük ki azt a néhány alkalmat – születésnapokat vagy más ünnepeket –, amelyeket a társaságukban eltöltünk! Nem ördögűzésről beszélek és nem is kiátkozásról. Távolról sem azt akarom mondani, hogy bántsuk meg, rázzuk le vagy tegyük lapátra régi és megtartandó barátainkat, csak mert nem felelnek meg új elvárásainknak. Az életvezetési tanácsadással foglalkozó szakirodalomban rengeteg felelőtlen javaslatot olvashatunk, köztük olyanokat is, hogy egyszerűen dobjuk ki a negatív embereket az életünkből, mint egy megromlott ételt. Véleményem szerint az új érdekében nem kell felégetni a régi hidakat, még ha az könnyű és kényelmes megoldásnak tűnik is. Éppen úgy érzem, hogy sokan nem veszik elég komolyan a barátaikat, gyakran el is felejtik, kik ők valójában, és nem adnak bele eleget a baráti kapcsolataikba ahhoz, hogy valamit vissza is kapjanak. Vagyis egyáltalán nem azt javaslom, hogy romboljuk le bármilyen meglevő kapcsolatunkat. A sors valószínűleg okkal

rendelte mellénk minden egyes barátunkat, akár felismerjük ennek a jelentőségét, akár nem. Tartsuk ezt tiszteletben, és tartsuk tiszteletben minden egyes kapcsolatunkat is, bármilyen utat válasszunk magunknak ezután! Klienseimnek először soha nem azt a tanácsot adom, hogy tegyék lapátra a barátaikat, hanem, hogy segítsenek nekik felemelkedni. Azt javaslom, élénkítsük fel a kapcsolatot közeli barátainkkal, osszuk meg velük víziónkat a nagyszerű jövőről, s példamutatásunkkal és lelkesedésünkkel emeljük fel barátságaink szintjét és minőségét. Ne felejtsük el, hogy csak két dolog változtathatja meg az életünket: ha valami új történik velünk, vagy ha valami újat hozunk létre. Mielőtt eltaszítanánk magunktól a régi barátainkat, azt javaslom, üljünk le velük, hogy őszintén és igazi beleéléssel megoszthassuk velük (talán most először) valódi gondolatainkat, érzéseinket és ambícióinkat közelebbi és távolabbi jövőnkkel kapcsolatban. A barátságok csak gyarapodhatnak azáltal, ha ezeket a dolgokat megbeszéljük, s ha felidézzük régi közös történeteinket, és újakat élünk át együtt. Ennek ellenére tisztában vagyok azzal is, hogy jelenlegi barátaink egy részénél nem fogunk sikerrel járni. Akkor pedig előttünk áll a nehéz feladat: jövőbeli életminőségünk érdekében lesznek olyanok, akikkel csak korlátozott időt tölthetünk majd el, s azt is csak ritkán. Az a szomorú helyzet, hogy a világ tele van megkeseredett, panaszkodó, másokra mutogató energiavámpírokkal, akik minden örömet és ambíciót kiszívnak az emberből. Adjuk meg nekik az esélyt a változásra, de ha nem élnek vele, a továbbiakban nagy ívben kerüljük el őket! Íme a legjobb stratégia ebben az esetben: ha egy adott baráti csoport nem képes a számunkra ideális minőséget nyújtani, akkor építsünk másikat, és fordítsuk inkább az újra időnket, energiánkat és figyelmünket! Mostantól tudatosan figyeljünk azokra a különleges emberekre, akiknek az útja az univerzum törvényeit

követve keresztezi a miénket! Vegyük észre őket! Hívjuk meg őket ebédre! Tartsuk a kapcsolatot! Mutassuk be őket más nagyszerű embereknek! Vegyük rá őket, hogy osszák meg velünk valódi gondolataikat, érzéseiket és ambícióikat! Minél gyakrabban hozzuk össze barátainkat, hogy új kalandokra és tapasztalatokra tegyünk szert! Ez az út vezet el az igazi barátságokhoz, amelyek elengedhetetlenek a boldog, tartalmas élethez. Energiáink nagy részét az általam „előrevivőnek” nevezett barátságok felkutatására és kiépítésére kell összpontosítanunk. Ahogy a név is sejteti, ezekkel a típusú barátokkal fogunk aktív kapcsolatot ápolni, együtt fejlődni és egy energikusabb életet kialakítani. Előrevivő barátainkkal havonta legalább egyszer, de inkább többször beszélnünk kell. Velük járunk össze hétvégenként, velük vágunk bele új kalandokba, s utazunk el ismeretlen városokba vagy országokba. E barátok mérhetetlenül fontosak mentális egészségünk és spirituális energiáink szempontjából. Belőlük lesznek bensőséges bizalmasaink, partnereink a kalandokban, vagy gyermekeink keresztszülei. Azt javaslom, legalább tíz előrevivő baráti kapcsolatunk legyen. A barátságok természetesen a minőségről és nem a mennyiségről szólnak, de ha több ilyen típusú barátunk van, az biztosítja a feltöltődött élethez szükséges új energiát és kötődést. Sokan mondják, hogy már most van tíz közeli barátjuk, de amikor felteszem nekik a következő kérdéseket, egyszerre rájönnek, hogy még sincs: • Izgatottan várjuk-e minden héten hogy beszélhessünk ezzel a barátunkkal? • Úgy látjuk-e, izgalmas jövőnkben?

hogy

fontos

vagy

szerepet

hónapban,

játszik

majd

• A segítségünkre sietne-e mindent félretéve egy krízishelyzetben? • A segítségére sietnénk-e mindent félretéve egy krízishelyzetben?

• Izgalommal tölt-e el a gondolat, hogy megismerkedik majd a családunkkal és a többi barátunkkal is? • Megajándékoz-e minket új gondolatokkal és kalandokkal? • Hozzájárul-e a hosszú távú egészségünkhöz? • Gyakran megnevettet-e minket? • Törődik-e az érzelmeinkkel, jóllétünkkel és a boldogságunkkal? • Megbízhatunk-e benne bármikor, bármilyen helyzetben? • Megismertet-e minket más értékes emberekkel is? Ha az összes fenti kérdésre igennel válaszolunk, akkor előrevivő barátról van szó. Minden együttérzésem azoké, akik most azt gondolják, hogy tíz előrevivő barátság túl sok, annyit túl nehéz elérni. De hiszen abban az áldásban van részünk, hogy átlagosan hatvan-nyolcvan évet töltünk ezen a földön! Ezalatt ne tudnánk kialakítani tíz mély, tartós, energiát adó barátságot? Mégis mi mással vagyunk annyira elfoglalva? Öt legfontosabb életcélunk között szerepelnie kell, hogy legyen legalább tíz fantasztikus barátunk. Megmérni és leírni is lehetetlen, mennyi lelkesedés, energia és szeretet fakad e nagyszerű barátságokból. Soha nem ismertem még olyan boldog embert, akinek ne lettek volna mély baráti kapcsolatai. Ha ezt még nem értük el, kezdjünk el dolgozni rajta – még ma! Az önfeledt és beteljesítő barátságok megsokszorozzák életenergiánkat, s így a tökéletesen feltöltődött élet rendkívül fontos alkotóelemei. Még egy zárógondolat. Az előrevivő barátok megszerzésének egyik legbiztosabb módszere az, ha magunk is azzá válunk. Legyünk mintaképei a kapcsolatnak, amelyre vágyunk! Ha szeretetre

vágyunk, adjunk meg minden szeretetet másoknak! Viszonozni fogják. Igazi barátokat szeretnénk? Legyünk szenvedélyesen érdeklődő barátok, és vigyünk újdonságot, örömet, gondoskodást, kalandokat és meghittséget mások életébe! Azt gondolom, hogy ez a vágyunk is, akár a többi, elérhető. Éppen csak összpontosításra és kitartó erőfeszítésre van hozzá szükség. Megérdemeljük a mély, törődő, őszintén elkötelezett kapcsolatokat. TÖLTŐPONTOK 1. Ezt az öt dolgot késedelem nélkül megtehetném, hogy boldogabb és mélyebb kapcsolatokban legyen részem: 2. Ha sikeresebben gyakorolnám a pozitív megítélést, ezeket az értékeket fedezném fel a páromban: 3. A következő előrevivő barátságokat fogom kialakítani vagy ápolni az életemben:

MÁSODIK RÉSZ MOTIVÁLÓ ELEM VÁLTOZÁS KIHÍVÁS KREATÍV ÖNKIFEJEZÉS HOZZÁJÁRULÁS TUDATOSSÁG

–

ÖT

ELŐREVIVŐ

7. AZ ELŐREVIVŐ MOTIVÁLÓ ELEMEK BEMUTATÁSA Célunk, hogy tudatosan és elszántan fejlődjünk egy hölcsebb, szabadabb és felvilágosultabb létforma felé. TOM ROBBINS Az eddig tárgyalt öt alapvető motiváló elem – a kontroll, a kompetencia, a kongruencia, a gondoskodás és a kapcsolatok –, illetve ezek kézben tartása kétségkívül jelentősen befolyásolja életünk minőségét és energiaszintjét. Ha úgy érezzük, elvesztettük a kontrollt, nem látjuk át az eseményeket, nem vagyunk kongruensek önmagunkkal, nem törődnek velünk, elszigetelődtünk vagy eltávolodtunk az emberektől, akkor sivár és örömtelen az életünk. Ellenben, ha úgy érezzük, mi irányítjuk az életünket, képesek vagyunk tanulni és kiismerni a világunkat, összhangban vagyunk ideális énünkkel és viselkedésünkkel, gondoskodnak rólunk, mély kapcsolatot tartunk fenn saját magunkkal és másokkal, akkor életünk feltöltődik pozitív energiával. Alapvető motiváló elemeink aktivizálása segít kielégíteni a stabilitás és a szeretet iránti biológiai igényünket, és ezáltal kiegyensúlyozottabb viszonyban leszünk önmagunkkal és másokkal. Ennek megfelelően, az alapvető motiváló elemeket önértékelésünk és társas érintkezésünk egészséges fejlődése szempontjából tartom meghatározónak. Stabilitás, biztonság, összetartozás – ez a kényelmes és boldog élet három fő alkotóeleme. Ám az élet nem csak a kényelemről és a boldogságról szól. Feltöltődöttnek és megelégedettnek is akarjuk érezni magunkat. Ehhez pedig ambiciózusabbá kell válnunk, s a motivációk egészen új szintjére kell lépnünk: ezek lesznek az előrevivő motiváló elemek. Az alapvető motiváló elemeknek köszönhetően megnyílik előttünk a tökéletesen feltöltődött élet lehetősége, de az előrevivő motiváló elemekkel érhetünk el igazán nagy sikereket. Ezek segítségével

vághatunk neki a legmagasabb célkitűzéseknek, legyen szó a kreatív elhivatottság vagy az érzelmi transzcendencia vágyáról. Mielőtt belefognék az előrevivő motiváló elemek tárgyalásába, hangsúlyozni szeretném, hogy nem különülnek el élesen az alapvető motiváló elemektől, és nincs közöttük szükségszerűen aláés fölérendeltségi viszony. A motiváló elemek különválasztása világos struktúrát ad a könyvemnek, de azért ne felejtsük el, hogy a valóságban ezek egyszerre lépnek fel életünkben, s követelik a figyelmünket és versengenek az energiánkért! Minden mindennel összefügg. Késztetésünk a kontrollra például erőteljesen befolyásolja és aktivizálja késztetésünket a változásra (amely a következő fejezetben tárgyalt, első előrevivő motiváló elem). Azért nehéz belevágni bármilyen változtatásba, mert félünk lemondani a kontrollról. Ennek megfelelően fontos észben tartanunk, hogy alapvető motiváló elemeink kézben tartása nagymértékben meghatározza előrevivő motiváló elemeink aktivizálásának lehetőségét. Úgyhogy, mielőtt továbblépünk, bizonyosodjunk meg arról, hogy alaposan átolvastuk-e az előző fejezeteket, megcsináltuk-e a feladatokat, s elkezdtük-e átültetni azokat a gyakorlatba. Az öt előrevivő motiváló elem, amelyeket mostantól „e-motiváló elemeknek” fogok hívni: a változás, a kihívás, a kreatív önkifejezés, a hozzájárulás és a tudatosság. Tudnunk kell, mi alapján különíthetők el, s hogy miért nagyobb kihívás elsajátítani ezeket, mint az alapvető motiváló elemeket. Először is, míg az alapvető motiváló elemek biztonságot és stabilitást adnak, az e-motiváló elemek felrázzák az embert, hogy aztán megelégedettebb állapotba juttassák. Az e-motiváló elemeinket egyszerűen nehezebb és kényelmetlenebb folyamatos aktivitásban tartani, így sokkal nagyobb ellenállást kell legyőznünk az aktivizálásuk érdekében. Arról aránylag egyszerű meggyőzni az embereket, hogy több gondoskodásra és tartalmasabb kapcsolatokra van szükségük az életben, de arra már sokkal

nehezebb rávenni őket, hogy több változást és kihívást vállaljanak. A legtöbben amúgy is azt érzik, hogy majd megfulladnak a változások és kihívások áradatában, akkor miért akarnának még többet ezekből? Hogy miért? Ezt fogjuk feltárni a további fejezetekben, de már előre jelzem, nem lesz könnyű dolgunk. Másodszor, az e-motiváló elemek inkább jövőorientáltak, míg az alapvető motiváló elemeket többnyire automatikusan vagy tudattalanul igyekszünk nap mint nap aktivizálni. A legtöbben könnyen, szinte automatikusan kontrolláljuk pillanatnyi gondolatainkat, tanulunk valami újat, élünk kongruenciában, törődünk a rászorulókkal és alakítunk ki kapcsolatokat. Ha viszont az e-motiváló elemek segítségével akarunk eredményeket elérni, akkor tervre van szükségünk. Ha például az a célunk, hogy valami értéket adjunk a világnak, nagyon alaposan át kell gondolnunk eddigi életünket s azt, mit szeretnénk örökül hagyni magunk után. Így ahhoz is nagyon erőteljes vízióra van szükség, hogy felismerjük, mit akarunk megváltoztatni az életünkben, és milyen kihívásokat vállalunk a következő hónapban vagy évben. Mégis éppen ez a munka teszi olyan lebilincselően izgalmassá az e-motiváló elemeket: amikor a jövőnkbe pillantunk és nagy álmokat álmodunk, átadva magunkat a lelkesedésnek, amely a feltöltődött élet egyik legfontosabb alkotóeleme. Végül pedig az e-motiváló elemekhez bátorság kell. A fokozatos változás nem fog minőségi ugrást eredményezni az életünkben. Ez szinte elképzelhetetlen. Az e-motiváló elemek teljes aktivizálásához többet kell megkövetelnünk önmagunktól és bátrabban kell cselekednünk, mint korábban bármikor. El kell söpörnünk a megvalósíthatatlanság gondolatát, felül kell emelkedünk az elutasítás miatti kicsinyes szorongásunkon, s végül át kell lépnünk saját tudatunk határait, hogy valami nálunk hatalmasabbal léphessünk kapcsolatba. Ez lesz életünk talán legfontosabb munkája – és meg fogja érni a fáradságot.

A változás az első e jövőorientált és beteljesítő motiváló elemek közül. Az emberekben kiolthatatlan vágy ég az újdonságra és a változatosságra, s ennek kielégítésére gyakran muszáj megváltoztatnunk magunkat és a világunkat. Mindannyian hiszünk abban, hogy a kerítésen túl valami szebb vár ránk, és lenyűgöző erőfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy átjussunk azon a kerítésen. De ha a változást pusztán önmagáért kergetjük, az éppoly veszélyes, mint amennyire izgalmas. Ha viszont megfontoltan és tervszerűen irányítjuk a változás iránti vágyunkat, akkor kiélvezhetjük az új és egyre megújuló élet minden előnyét. Nem szabad azonban mértéktelen cukorkaadagokkal bombázni az agyunkat: ha folyamatosan az újdonság által kiváltott dopaminhormont igyekszünk felszabadítani, hamarosan kiégünk, vagy függővé válunk az értelmetlen változástól. A túl sok változástól kiborulunk, a túl kevéstől elunjuk magunkat. A nyolcadik fejezetben megtudhatjuk, miként teremthetünk egyensúlyt, és megismerhetjük a változástól való félelem magyarázatát is. Életünk gyarapítása szempontjából a legerőteljesebb motiváló elem a kihívás, amely meggyőződésem szerint egyben a feltöltődött élet legfontosabb, titkos összetevője. Akkor érezzük magunkat a legaktívabbnak, amikor valamilyen kihívás ér minket. Akár mi magunk választjuk, akár a külvilág kényszeríti ránk ezt a kihívást, mindenképp teljes figyelmünk összpontosítására és minden erőnk mozgósítására szükség van, amelynek során át kell lépnünk saját határainkat, tanulnunk és fejlődnünk kell. Amikor valamilyen kihívással küzdünk, elveszítjük időérzékünket, sőt bizonyos mértékben még önmagunkból is kilépünk. Amikor felpillantunk egy videojátékból, felfüggesztjük egy könyv írását, egy festmény alkotását vagy épp a műbikarodeózást, szinte zavartan vesszük észre, hogy órák teltek el. A kihívás csodálatosan egyesíti valamennyi motiváló elemünket azáltal, hogy változást idéz elő, amelyet pedig kontrollálnunk kell, új kompetenciákkal kell körülbástyáznunk, és gyakran társas érintkezésünkbe is be kell illesztenünk (aktivizálva ezzel késztetésünket a gondoskodásra). A kihívásokkal kapcsolatban az a nehézség, hogy ijesztőek, ezért a

legtöbben nagy ívben el is kerülik, mondván, inkább értelmes célokon dolgoznak. A kilencedik fejezetben megtanuljuk a célok és a kihívások közti különbséget. A kreatív önkifejezés az életöröm legfontosabb kiváltója és fokozója. Akkor élünk igazán és érezzük, hogy teli vagyunk energiával, amikor önmagunkat adhatjuk, és ki tudjuk fejezni páratlan egyéniségünket. Ám, ha elveszítjük a kreativitásunkat, lassan kezdjük azt érezni, hogy csupán fogaskerekek vagyunk egy elidegenedett, szürke világ gépezetében. E motiváló elemnek köszönhetően hajt minket egy különös belső erő, hogy rajzoljunk, hangszeren játsszunk, táncoljunk, írjunk, énekeljünk, tervezzünk, vitatkozzunk, öltözködjünk, feltaláljunk és alkossunk valamit vagy történeteket meséljünk. Ezért próbálunk új ruhákat órákon át, járjuk a lakberendezési boltokat vagy töltjük el időnket tökéletes idézetek kikeresésével, amelyeket aztán megoszthatunk a Twitteren. A kreatív önkifejezés énünk legfontosabb formálója, amely segít meghatározni és megkülönböztetni, milyenek vagyunk valójában, és hogyan viselkedünk társas környezetünkben. Sajnos, a legtöbben nem tartják kreatívnak saját magukat, és azt sem mérik fel, milyen óriási jelentősége van a kreativitásnak a mai globális gazdaság és munkaerőpiac tekintetében. Remélhetőleg, nem fog senki elbukni a tizedik fejezetben található kreatív önkifejezés tesztjén. Az alapján jelöljük ki helyünket a világban és döntjük el, van-e súlya életünknek, hogy mit adunk a világnak. Ezért fontos megértenünk és aktivizálnunk késztetésünket a hozzájárulásra. Ha úgy érezzük, hogy valódi és jelentős értékekkel gazdagítjuk a világot, az büszkeséggel és megelégedettséggel tölt el. Úgy érezzük, hogy számítunk, és nyomot hagytunk a világban. De vajon mi lesz az igazi hozzájárulásunk? Szükségszerűen hatalmas anyagi értéket vagy nagyszabású örökséget kell magunk után hagynunk? Milyen hozzájárulástól érezzük a leginkább feltöltődöttnek magunkat? A tizenegyedik fejezetben olvasható válaszok sokaknak talán meglepetést okoznak.

A legnehezebb magasabb szintű motiváló elem a késztetés a tudatosságra. Lényünk legmélyén és legmagasztosabb ambícióinkban önmagunk meghaladására vágyunk, hogy kapcsolatba léphessünk valami, nálunk hatalmasabb erővel. Mélyebben akarjuk megtapasztalni valóságunkat és a másokkal, valamint az univerzummal és talán Istennel való kapcsolatunkat. Ez a motiváló elem arra ösztönöz bennünket, hogy keressük az élet értelmét, az önmegvalósítást, a spiritualitást és a bennünk lévő Eggyel való kapcsolatot. Emellett számos különös viselkedést is eredményez: sokszor élettelen tárgyakat ruházunk fel értelemmel, vagy olyasvalami védelmében indítunk háborúkat, amit sosem láttunk, és pontosan megmagyarázni sem tudunk. Hogyan szabadíthatjuk fel magunkban ezt a sajátosan emberi késztetést? A transzcendencia milyen szintjeit érhetjük el? S elérhetjüke egyáltalán anélkül, hogy például saruban járnánk, vagy lótuszülésben töltenénk a napot? A tizenkettedik fejezetben választ kapunk minderre. Az előrevivő motiváló elemek kétségkívül magasabb rendűek az első ötnél, de mindegyik egyformán fontos az életünkben. El tudjuk képzelni, hogy akár csak az egyik motiváló elemet nem aktivizáljuk megfelelően? Ha csak az egyik komponenst kihagyjuk, szétesik az egész boldogságképletünk. Félelmetes feladatnak tűnhet mind a tíz motiváló elem megértése és aktivizálása, de azzal a jó hírrel szolgálhatok, hogy éppen a félelmetes kihívások felvállalása által élhetjük át újra a teljes életet.

8. VÁLTOZÁS Aki nem változik, annak nincs tovább. BRUCE BARTON – Képtelen vagyok megváltozni, és ez tönkreteszi az életemet! A repülőtéren mellettem ülő férfi abból él, hogy elmagyarázza különböző cégeknek, miért és hogyan változtassák meg teljes technológiai felszereltségüket. Mint elmondta, kis csapatával több tízezer fős nemzetközi vállalatokat győz meg arról, hogy alkalmazzanak újabb, fejlettebb szoftvereket és rendszereket. Bár mindehhez én semmit sem konyítok, mégis otthonosan érzem magam, mert az alaphelyzet nagyon is ismerős. Megismerkedem valakivel, felteszek neki néhány kérdést, és perceken belül meglepő nyíltsággal mesél arról, mivel foglalkozik, mi teszi boldoggá, és mi akadályozza meg abban, hogy megvalósítsa az álmait. Első pillantásra úgy tűnik, ennek a fickónak mindene megvan. De aztán rákérdezek: – Van olyan területe az életének, amivel elégedetlen? Ami megakadályozza abban, hogy úgy éljen, ahogy igazán szeretne? – Vállat von, majd meglepő könnyedséggel felel: – Ha kell, tízezer alkalmazottat ráveszek, hogy újabb és fejlettebb technológiák alkalmazásával teljesen változtassa meg a munkamódszerét, de a saját életemben még a táplálkozásomon sem tudok változtatni. Egyre hízom, és ragaszkodom a megszokott dolgaimhoz, miközben a feleségem napról napra elégedetlenebb, én pedig őszintén szólva tudom, hogy ha nem változtatok, akkor hamarosan kiüresedett, magányos, boldogtalan ember leszek. Ez a nagy helyzet. – Rám néz, és süt a kudarc a tekintetéből. – Okos fickó vagyok én. Próbáltam tervet csinálni, és tartani magam hozzá, de semmi sem működik. Egyszerűen fogalmam sincs, hogyan

változtathatnék az életemen úgy, hogy az tartós is legyen. Nem megy nekem a változás. Nem arról van szó, hogy nem éri fel ésszel, hogyan kell változtatni. Nyilván tisztában van vele, másképpen nem tudná rávenni az embereket az új rendszerek bevezetésére. De a munkán kívül, amikor nem pénzért beszél az újításokról, egészen más a helyzet. Nem nehéz rájönnöm, hogy nem csak a kongruenciával van problémája; egész egyszerűen nem érez késztetést a változásra. Még idegenekkel szemben sem vagyok hajlandó a szimpatizáns szerepét játszani. Kivont karddal megyek az életbe, s csatakiáltásom a kihívás, hogy a legteljesebb, legbátrabb és legelhivatottabb énünknek megfelelően éljünk. Mindaz, amit hallok, felébreszti bennem a harci vágyat: úgy érzem, fel kell tüzelnem ezt az embert. – Szóval, azt mondja, kövér. Unalmas az élete. A feleségének meg elege van. – Csak mosolygok, amikor látom, hogy elneveti magát. Aztán ledobom a bombát. – Mégis azt gondolja, hogy okos fickó... Ugyan, mire fel? Kicsit kivárok az utolsó kérdés előtt. Majd kényelmetlenül hosszasan ráfüggesztem a tekintetemet. A „küzdj vagy menekülj” mechanizmust igyekszem mozgásba hozni benne. Megrázza a fejét, nemigen tudja, mit reagáljon. – Hát, igen... Nos, csak azt akartam mondani... Mosolygok, hogy oldjam a feszültségét, aztán egészen közel hajolok hozzá, mintha titkot súgnék neki. – Hallgasson ide, én csak egy fickó vagyok, akivel véletlenül összefutott a reptéren, és tudom, hogy amit most mondani fogok, az nem lesz túl kedves. De azt is tudom, hogy én csupán kimondom maga helyett azt, amit odabenn már régóta suttog egy

hang. Az igazság az, hogy egyáltalán nem viselkedik okosan. Ha okosan viselkedne, legalább annyira figyelne az egészségére, az életére és a feleségére, mint arra, hogy elsőrangúan végezze a munkáját. Ha valóban minden akaraterejét és koncentrációját e változások elérésére fordítaná, akkor győzni tudna. Azt látom, hogy kemény fickó, és a munkájában a maximumot nyújtja. De azt is tudom, hogy lakik odabent egy bátrabb ember is, mint aki most mellettem ül. Azért mondok neki ilyeneket, mert tudom, hogy ennyi még belefér, és mert biztos vagyok az igazamban. Nem veszem félvállról a változást, ahogy a sorsot sem, márpedig az hozott össze kettőnket. Pontosan úgy reagál, ahogy vártam. Felegyenesedik, és egyetértően bólogat. – Igaza van. Tényleg így van. – Tudom. Úgyhogy most legyünk okosak együtt egy percre! Mekkora változtatási programokat visz keresztül, hogy a maga rendszereit alkalmazzák? – Ó, hatalmasakat! Ezek átfogó változtatások. – Értem. És mennyire alapos kutatásokon és tervezésen alapulnak ezek a változások? – Teljes körű kutatáson és tervezésen alapulnak. Mindent megtervezünk előre. Hihetetlenül sok munkatervet, táblázatot és PowerPoint-előadást készítünk. A forrásaink szinte korlátlanok. Még azokat az emaileket is mi írjuk, amelyeket a menedzsment menet közben kiküld a beosztottaknak. – Értem. És mennyi ideig tart változtatásokat? Egy hónapig? Kettőig?

keresztülvinni

ezeket

a

– Nem, nem. Átlagban nyolc-tíz hónapra van szükségünk mindehhez. És ez gyorsnak számít. Régebben tizennyolc hónap kellett. Erre igyekszem felölteni a legkifejezőbb „na, mi van, nagyokos?” arckifejezésemet. Végre leesik nála a tantusz. – Azt a’! Már értem, miről beszél. Teljes változás. Teljes körű tervezés. Kemény munka. Így kell viszonyulnom a magánéletemhez is. Ezt akarja mondani, nem igaz? – Pontosan. Ahogy a munkában nagyszabású változtatásokkal dönti le a falakat, úgy az egészsége érdekében is radikális változásokat kell véghezvinnie. Felejtsen el minden baromságot, amit a médiában hall a fokozatos változásról! Ha kevesebb csipszet eszik, attól még nem lesz se fitt, se dinamikus. Erősebb, okosabb és elhivatottabb, mint amit a külvilág felé mutat, legyen szó akár az egészségéről, akár a kapcsolatairól. Több is van magában legbelül. Látom az eltökéltséget a szemében. Nem azért szítom fel ennek a fickónak az ambícióit, hogy elüssem a repülőtéri várakozás unalmát, hanem mert tudom, hogy ő is – mint a legtöbben – képtelen bármit tenni a változás érdekében, hacsak nincs meg benne a tűz, ami belülről hajtja. – A francba! Nem is értem, mit csináltam mostanáig. Vállon veregetem, helyeslően bólintok, a lelkesedés tüze ég a szememben. – Nem számít. Most már tudja, mit kell tennie. Menjen haza, és tegye rendbe az egészségét! Menjen, és bűvölje el a feleségét! Változzon meg a kedvéért, és gyújtson fényt az életében! Legyen a legjobb önmaga! ***

Mindannyian tudjuk, hogy életünk bizonyos területein változtatásra van szükség. De oly sokan érezzük úgy a mai világban, hogy egészen elsodor minket a folyamatos változás árja, hogy aligha akarunk még több változással szembenézni. Belső késztetésünk azonban éppen erre ösztönöz bennünket. A késztetés a változásra nemcsak a gyarapodásra és tanulásra vonatkozó biológiai késztetésből fakad, hanem a folyamatos, tudatos vágyból is az újdonságokra és az izgalomra. Testünk sejtjei is megkövetelik a változást, agyunk pedig azt, hogy egyre fejlődjünk, elfoglaljuk és szórakoztassuk magunkat. Az öt alapvető motiváló elemhez képest – kontroll, kompetencia, kongruencia, gondoskodás és kapcsolatok –, amelyek inkább a stabilitásra, önismeretre és szeretetre vonatkozó biológiai szükségletünkből fakadnak, a változás egészen más rendű motiváló elem. Magasabb tudatossági szinten valósul meg, nagyobb feldolgozást igényel az agy elülső területeitől, és erőteljesebb mentális jövőképet feltételez. Emiatt olyan nehéz megfelelni ennek a motiváló elemnek, ugyanakkor ezért tud erőteljes segítséget nyújtani abban, hogy bátran és elszántan haladjunk a jövő felé. Így ez az első számú előrevivő motiváló elem. Kollektív szinten, úgy tűnhet, nagyszerűen kiaknáztuk késztetésünket a változásra. Ez a hajtóerő társadalmunkban láthatólag úgy tágul, mint az univerzum, s olyan elképesztő sebességgel és nagyságrendekben zajlik, hogy az sokunk számára szinte felfoghatatlan. Ha tetszik, ha nem, változásfüggővé váltunk. Sorsunk megváltoztatásának – a fejlődésnek és a növekedésnek – az igénye eredményezte a legnagyobb emberi teljesítményeket: a művészetet, az építészetet, a mezőgazdaságot, és az Apple-t. De ez vezetett el minket a túlzó fejlesztésekig is, emiatt kezdünk háborúkba olyan területekért, amelyekhez semmi jogunk, és igyekszünk meghódítani és elfogyasztani mindent, ami az utunkba került. A változás nem szükségszerűen jelent haladást, de ahhoz nem férhet kétség, hogy egész kultúránk fénysebességgel változik.

Egyéni szinten azonban nehezen birkózunk meg a változással. Ez azért furcsa, mert a változás állandó társunk és barátunk az életünket végigkísérő fejlődés során. Először mászunk, aztán járunk, végül szaladunk. Félméteres csecsemőkori méretünket háromnégyszeresére növeljük. Agyunk és testünk több milliárd sejtet épít fel és használ el. A levegő a tüdőnkben, a hangok a fülünkben, a képek a szemünkben, a gondolatok a fejünkben és az érzetek a testünkben, minden nap minden egyes pillanatában folyamatos változásban vannak. Élettapasztalatunk és bölcsességünk minden új erőfeszítéstől, érintkezéstől, kudarctól és sikertől egyre csak gazdagodik. Változnak az értékeink, változik a viselkedésünk, még az álmaink is változnak. Ha a tágabb szociális környezetünket nézzük, úgy tűnik, egyetlen nap sem telik el anélkül, hogy valamilyen újítás ne forgatná fel fenekestül az általunk ismert világot. Bemegyünk dolgozni, és vár egy új projekt vagy egy új rendszer, amelyet meg kell tanulni, netán egy új kolléga, akivel meg kell ismerkedni. Hazaérünk, és meghallgatjuk, hogy ugyanez zajlik férjünk vagy feleségünk munkahelyén is, és miközben ezt próbáljuk megvitatni, mellettünk a gyerekek éppen valami vadonatúj kütyüvel játszanak. Bekapcsoljuk a híreket, és mást sem hallunk, mint hogy a világot újabb botrányok, újabb krízisek, újabb drámák nyugtalanítják, és persze újabb celebekről beszél mindenki. Bemegyünk a kedvenc bevásárlóközpontunkba, és mindenütt csak azt látjuk: „Új! Új! Új!” Igazán hozzászokhattunk volna már mindehhez. De sokan még mindig nem látják vagy nem érzékelik az újdonság varázsát, sem azt, hogy ez a helyzet állandósulni látszik. Valami átmeneti dolognak vélik a változást, ami fel-felüti ocsmány fejét, méghozzá mindig a legrosszabbkor, hogy váratlanul összezavarjon mindent, amiben biztosak vagyunk. E nézet szerint a változás káros, tehát óvakodnunk kell tőle, el kell kerülnünk, vagy meg kell próbálnunk megszelídíteni. Hogyan lehetséges ez? Hogyan okozhat ennyi embernek ilyen mértékű stresszt valami, amit mindannyian jól

ismerünk, és számtalanszor közelről is megtapasztaltunk? Miért találják sokan egyenesen ijesztőnek a változást? Ezúttal is – mint minden motiváló elem esetében – a válasz nagyban függ attól, miképpen gondolkodunk a változásról, és milyen változásokat vittünk véghez a múltban. A múlttól függetlenül azonban azt gondolom, hogy egyetlen egyszerű kérdés segítségével felmérhetjük, mennyi esélyünk van arra, hogy mától fogva álmaink életét éljük: Vajon örömmel fogadjuk-e és kezdeményezzük-e a változást? Aki erre a kérdésre igennel tud válaszolni, az könnyedén hajózik az élet tengerén, és eléri a végcélját. Aki viszont nemmel válaszol, az mindig úgy fogja érezni, hogy tehetetlenül hánykolódik a véletlen hullámain, és kétségbeesésében bármilyen biztosnak tűnő partra felkapaszkodik, ami csak felbukkan előtte. A legfontosabb dolog, amelynek irányítását még idén a kezünkbe kell vennünk, az a változás: meg kell tanulnunk megfelelően értékelni, hasznosítani és kontrollálni a változást az életünkben. Ha ez sikerül, kiegyensúlyozottabbnak fogjuk magunkat érezni, de egyúttal izgatottabbnak, boldogabbnak és elszántabbnak is. Egy dologgal feltétlenül tisztában kell lennünk: az egyetlen út álmainkhoz a változáson keresztül vezet, hiszen csak így juthatunk el A-ból Bbe. Az alábbi aktivizáló elemek pedig segítenek még élvezetesebbé tenni ezt az utat. 1. AKTIVIZÁLÓ OLDALÁT!

ELEM:

NÉZZÜK

A

VÁLTOZÁS

POZITÍV

Fontos átformálni a változással kapcsolatos gondolkodásunkat, mert sokan annyira félnek tőle, hogy teljesen elfojtják magukban késztetésüket a változásra. Ennek pedig katasztrofális hatása lehet. Ha ugyanis nem aktivizáljuk ezt a késztetésünket, akkor mindenfajta fejlődés és izgalom eltűnik az életünkből, s a napjainkat jelentéktelennek, áporodottnak és unalmasnak érezzük. Azt gondoljuk, „minden rendben” velünk, de ha nincsenek változások, amelyeket kíváncsian várhatunk, akkor mindennel szemben

közönyössé válunk, s egyre csak azt kérdezzük, vajon hová tűntek vágyaink és ambícióink. Esténként ugyan jól alszunk, de hiányoznak azok az ébren töltött éjszakák, amikor egy nagyobb szabású, merészebb, ragyogóbb jövőről ábrándoztunk. Ha pedig netán álmodnánk éjszaka, hagyjuk, hogy a napfény kioltsa az álmainkat, mert elvesztettük a bátorságot, amellyel A-ból eljuthatnánk B-be. Számtalan oka lehet annak, amiért valaki fél a változástól, és mindenáron elkerülendő, veszedelmes dolognak tartja. Van, aki egy hozzátartozóját veszítette el váratlanul, s így volt kénytelen átélni a túlságosan hirtelen, tragikus változást. Az is előfordulhat, hogy valahányszor elkényelmesedtünk, az élet cserébe mindig egy váratlan, sunyi pofonnal „ajándékozott” meg minket. Amikor pedig magunk kezdeményeztünk változást, talán egyszer sem sikerült elérnünk, amire vágytunk. Esetleg csak félünk megtörni a rutint, és aggódunk a kritika miatt, amit majd kapunk. De még olyan vélemények is vannak, miszerint egyszerűen a biológiai beprogramozottságunk hatására tartunk a változástól. Több mint tizenöt éve aktivizálom szakszerűen a változást különböző emberek életében, és arra kellett rájönnöm, hogy valójában nem magától a változástól félünk – ellenkezőleg: sokan még tudatosan is teszünk érte –, hanem a változás eredményétől. Vagyis az elvárásainkban rejlik a szorongásainkért felelős démon. Nyilvánvaló, hogy sokunk agyában a változás összekapcsolódik a fájdalommal. Tapasztalataim révén azonban némileg finomítottam ezt az állítást, mert felismertem, hogy valójában három konkrét fájdalomtípusra számítva félünk a változástól. Az első a fájdalmas veszteségtől való félelem. Ilyenkor azt képzeljük, hogy az előttünk álló változás egészében eluralkodik majd az életünkön, és megfoszt valamitől, amit élvezünk, szeretünk vagy legalábbis megszoktunk. Kizárólag azokra a dolgokra koncentrálunk, amelyeket az általunk kezdeményezett vagy elszenvedett változás során elveszíthetünk. S minthogy több veszteségre számítunk, mint nyereségre, elillan minden bátorságunk és motivációnk.

Tegyük fel például, hogy a főnökünk bejelenti, a munkahelyen belül megváltozott a pozíciónk, és új osztályra kerülünk! Erre a hírre a következő érzelmi reakciók valamelyikével szoktunk válaszolni: kíváncsiság, optimizmus vagy félelem a veszteségtől. Az utóbbi esetben csak arra tudunk gondolni, hogy elveszítjük szép irodánkat s azt a hatalmat, amelynek kiépítésébe annyi energiát fektettünk ezen az osztályon; elveszítjük a lehetőséget, hogy továbbra is kedvenc kollégáinkkal dolgozzunk, s ezzel együtt azt a bizonyosságot is, hogy eddig pontosan tudtuk, mit kell tennünk nap mint nap. Minden baj abból származik, hogy kizárólag a várható veszteségre összpontosítunk. Akik kívülről nézik az életünket, persze mindig kínálhatnak racionális vigaszt, mondván: „Talán így a legjobb". Biztathatnak, hogy legyünk optimisták, és inkább azt nézzük, mit nyerhetünk a változással, ne azt, mit veszíthetünk. Talán ez a nagy lehetőség, amire mindig is vártunk. Talán jobb irodánk lesz, jobb kollégáink, jobb fizetésünk. Talán az új feladatunk szórakoztatóbb, izgalmasabb és tartalmasabb lesz. Természetesen ezeknek a kibiceknek van igazuk. Valóban arra kellene koncentrálnunk, mit nyerhetünk, és nem arra, hogy mit veszítünk el. Az optimisták jó okkal boldogabb emberek. Ennek ellenére mindenki tudja, hogy szinte lehetetlen kiegyensúlyozottan reagálni a váratlan változás hírére. Félünk megválni valamitől, amit végleg elveszíthetünk, miközben reménykedünk, hogy hasznunk is lesz a változásból. Kell lennie egy harmadik lehetőségnek is, hogy jobban tudjuk kezelni a változásokat, amelyekkel az élet szembesít. Türelem, eljutunk oda is, de előtte még további fájdalmas témák várnak bennünket. A változástól való félelem második oka az, hogy fájdalmas átmenetre számítunk. Ahogy az új pozícióról és osztályról hallunk, azonnal arra gondolunk, milyen irdatlan feladat lesz összepakolni az irodánkat, átválogatni az összes aktát, elbúcsúzni a kollégáktól, majd megtanulni az új munkakörrel járó készségeket és a helyi bennfentes nyelvet. Ha az adott osztály egy másik épületben van, ki

kell találnunk egy új útvonalat a munkahelyünkre, új étkezési lehetőségeket és új parkolóhelyet kell felfedezni. Az egész erőfeszítés olyan eltúlzottnak és frusztrálónak tűnik, hogy az átalakulás egész folyamatát bosszantó és felesleges nyűgnek éljük meg. Márpedig a felesleges nyűg nem motivál senkit, úgyhogy ez esetben is a hozzáállásunkat kell átalakítanunk. Ahelyett, hogy a változással járó erőfeszítésre koncentrálnánk, emlékeztessük magunkat arra, menynyi új tapasztalat és ismeretség lehetősége nyílik meg előttünk. Szeretjük az új tapasztalatokat és az új ismeretségeket, viszont nem szeretjük a felesleges nyűgöt. Racionális barátaink ezúttal is joggal mondanák, hogy gondoljunk csak a rengeteg új emberre, akikkel találkozni fogunk, és a sok-sok újdonságra, amit megtanulhatunk, s ami nagyobb kihívást jelenthet mostani munkánknál. Ha a segítőkész emberek jó tanácsából indulunk ki, akkor az is eszünkbe juthat, hogy az új helyen tiszta lappal indíthatunk, és egy egészen új személyiséget alakíthatunk ki: határozottabbak lehetünk, mint azelőtt, okosabb döntéseket hozhatunk, több szórakozásban és valódi barátságban lehet részünk, több kérdést tehetünk fel és jobb elvárásokat fogalmazhatunk meg az első pillanattól. Vagyis ezúttal ha törik, ha szakad, mi alakítjuk ki saját szerepünket és teremtjük meg a számunkra kellemes munkahelyi közeget. Ám ezt az optimizmust sajnos nehéz fönntartani a harmadik típusú fájdalom miatt, amelyet gyakran a változáshoz kötünk: ez pedig a fájdalmas eredménytől való félelem. Ilyen esetekben azt gondoljuk: Rendben, lehet, hogy nyerhetünk ezzel valamit, és talán az átmenetben is lesz valami élvezetes és végső soron hasznos. De mi lesz, ha a változás nem a várt eredményt hozza? Mi lesz, ha a helyzet csak rosszabbodik? Ha fájdalmas végeredményre számítunk, akkor attól tartunk, nem lesz jó nekünk a megváltozott helyzet – hogy a szomszéd kertje esetleg mégsem zöldebb. Mi lesz, ha az áthelyezés csupán a leépítés első lépése? Mi lesz, ha utálni fogjuk az új kollégákat? Honnan tudjuk, hogy az új munka is ugyanolyan jól megy majd, mint a régi? Mi lesz, ha az új főnöknek

nem leszünk szimpatikusak? Mi lesz, ha az új osztályon jövőre leépítés kezdődik? Mi lesz, ha náluk nincs is ilyen menő fénymásoló? Ez a fajta elvárás a hab a pesszimizmus tortáján. Ha hozzáadjuk a fájdalmas végeredmény miatti aggodalmat a fájdalmas veszteséggel és fájdalmas átmenettel kapcsolatos szorongásokhoz, akkor be is jártuk a félelem háromszögét, és semmi esélyünk sem maradt arra, hogy pozitív elvárásokkal tekintsünk a változásokra. Ha azután a félelem háromszögének árnyéka életünk más területeire is elég gyakran és elég sötéten rávetül, akkor egy napon arra ébredünk, hogy rettegünk mindenfajta változástól. Remélhetőleg racionális barátaink újabb félelmeinkkel kapcsolatban is jó tanáccsal tudnak szolgálni. Valószínűleg felvetik majd, hogy ne a lehetséges hosszú távú negatív hatásokra koncentráljunk, hanem a pozitívakra. Azt javasolják majd, hogy „inkább a lehetőségekre figyeljünk, semmint a kockázatokra”. Ezúttal is érdemes odafigyelnünk erre a kiváló tanácsra. Nem kell más hozzá, mint hogy lecseréljük a fejünket megtöltő negatív mi lesz, ha típusú kérdéseket (Mi lesz, ha mindez balul sül el?) pozitívabb mi lesz, ha kérdésekre (Mi lesz, ha épp így teszünk egy lépést a célunk felé?). Ha a pozitív kimenetelre koncentrálunk, elképzelhetjük, hogy új szerepünkben ügyesebbek, boldogabbak és magabiztosabbak leszünk. Gondolhatunk arra, hogy új készségeket fejlesztünk majd ki, s ezáltal jobban átlátjuk a munkahelyi struktúrát, és kapcsolatot teremthetünk a két osztály között. Mindez értékesebbé tesz minket, az új lehetőségek pedig újabb eredményekhez vezethetnek, amelyek megint újabb ajtókat nyithatnak meg előttünk. Aki úgy tekint ezekre a tanácsokra, mintha csak ráöntenénk egy adag optimizmust a nem kívánt változásra, annak is igaza van. De hát, milyen más lehetőségünk van? Fogadhatjuk a változást tárt karokkal, vagy utálkozva. Tudatosan pozitív érzéseket alakíthatunk

ki magunkban a változással kapcsolatban, vagy engedhetjük, hogy elragadjanak feltáratlan félelmeink. Mint mindig, a választás most is rajtunk áll. A háromfajta fájdalom – a veszteség, a folyamat és az eredmény okozta fájdalom – elvárása azonban nemcsak akkor támad fel bennünk, ha külső erők kényszerítik ránk a változást, hanem akkor is, ha mi magunk döntünk úgy, hogy változtatunk az életünkön. Elhatározzuk például, hogy mostantól egészségesebben élünk, és a főnökünk helyett mi magunk változtatunk a karrierünkön. Egyszerre motiváltnak érezzük magunkat, s azt gondoljuk, ideje diétába kezdenünk, leszoknunk a dohányzásról, rendszeresen mozognunk és új állást találnunk. De bármennyire izgatottak legyünk is a változással kapcsolatban, csak elfog minket a fájdalmas veszteségtől, átmenettől és eredménytől való szorongás. Fel kell készülnünk, hogy szembe tudjunk szállni ezzel. Hogy legyőzzük az átmenet fájdalma miatt érzett félelmeinket, fel kell hagynunk a változáshoz szükséges fájdalmas erőfeszítésre való koncentrálással, és az átalakulásból származó kellemes élményekre kell odafigyelnünk. Ha meg akarjuk változtatni az étrendünket, ne riadjunk vissza az új ételek bevezetéséhez szükséges erőbefektetéstől, inkább gondoljunk arra, milyen új tapasztalatokra teszünk majd szert kulináris téren: energiánkat és állóképességünket fokozó új eljárásokat sajátítunk el; megtanulunk gyorsabban és olcsóbban készíteni ízletes ételeket; olyan ízeket ismerünk meg, amelyek jótékonyabb hatásúak; megosztjuk a recepteket barátainkkal és családunkkal, és lenyűgözzük vendégeinket fantáziadús és egészséges remekműveinkkel. Ugyanígy közelítsük meg a dohányzásról való leszokás kérdését is vagy éppen a sportolást és a karrierváltást. Kezdeti félelmeinket félretéve gondoljunk erre: Új módszereket sajátítunk majd el a stressz és a függőség kezelésére, ráadásul soha többé

nem hagyjuk, hogy bármilyen káros szokás a hatalmába kerítsen. Nagyszerűen érezzük majd magunkat olyan emberek között, akik éppolyan elkötelezett sportolók, mint mi, és éppúgy több energiára vágynak. Felfrissítjük interjúzási gyakorlatunkat, és felépítjük magunkat újra a munkaerőpiacon, hogy végre magunk határozzuk meg, milyen munkát végzünk, és annyi pénzt keressünk, amennyit megérdemlünk. Legyen ez az új mantránk: a változás új élményeket, új tudást, új erőt ad. Óvatosnak kell lennünk a fájdalmas végeredménnyel kapcsolatos fel-feltörő aggodalmak miatt is. Túlságosan is csábító ilyesfajta kérdéseknél leragadni: Mi lesz, ha végigcsináljuk ezt a pokoli diétát, de semmivel sem leszünk soványabbak? Mi lesz, ha leszokunk a dohányzásról, de majd visszaesünk? Mi lesz, ha elkezdünk edzeni, de mégsem fogyunk semmit? Mi lesz, ha otthagyjuk az állásunkat, de végül még rosszabb munkahelyen kötünk ki? Az általános mintázat itt az, hogy valahányszor mi lesz, ha típusú kérdést teszünk fel magunknak a változással kapcsolatban, automatikusan negatív választ adunk rá. Mi lesz, ha kudarcot vallunk? Mi lesz, ha ennél csak rosszabb lesz az életünk? Mi lesz, ha áldozatot hozunk, de mégsem érjük el a célunkat? Az ilyesfajta kérdések csakis arra jók, hogy megszüntessék az életünk gyarapítását szolgáló változásokhoz elengedhetetlen motivációt. Ennek tudatában inkább pozitív válaszokat implikáló mi lesz, ha kérdéseket tegyünk fel magunknak! Mi lesz, ha végigcsináljuk ezt a diétát, és a végére soványabbak, egészségesebbek és boldogabbak leszünk? Mi lesz, ha leszokunk a dohányzásról, és bírni fogjuk tüdővel, ha játszani szeretnénk a gyerekekkel, zihálás nélkül fel tudunk majd menni a lépcsőn, és elegendő szellemi és testi önkontroliunk lesz ahhoz, hogy soha többé ne nyúljunk a méregrúdhoz? Mi lesz, ha a sportolás miatt karcsúbbak, erősebbek és formásabbak leszünk, és olyan ruhákat vehetünk fel, amelyekben még jobban megmutathatjuk, milyen csinosak vagyunk? Mi lesz, ha miután otthagytuk az állásunkat,

olyan munkát találunk, amelyet imádni fogunk, és amelyben minden kreativitásunkat és teljesítőképességünket kiélhetjük? Ha a fentieknek megfelelően sikerül átalakítanunk a változással kapcsolatos gondolkodásunkat, ez lehet életünk egyik legmeghatározóbb szemléletváltása. De nem elégedhetünk meg azzal, hogy pozitívvá alakítjuk a negatívat. Ha kezünkbe akarjuk venni a sorsunkat, előbb vagy utóbb meg kell tanulnunk örömtelinek látni magát a változást: fel kell fedeznünk, hogy tanulunk és gyarapodunk általa, függetlenül attól, hogy mi magunk kezdeményeztük-e vagy sem. Amikor már képesek vagyunk élvezni a változást, akkor válik igazán feltöltődötté az életünk. 2. AKTIVIZÁLÓ ELEM: LÁSSUNK TISZTÁN, CÉLOKAT, ÉS LEGYÜNK BÁTRAK!

TŰZZÜNK KI

NAGYSZABÁSÚ

Természetesen a legtöbb embert nem csupán a félelem és a változás iránti nyitottság hiánya akadályozza meg élete átalakításában. Gyakran inkább taktikai problémáról van szó, semmint érzelmi vagy fogalmi kérdésről. Sokak esetében azért hal el a késztetés a változásra, mert nem látnak elég tisztán és nem elég ambiciózusak. A legtöbb magas pozícióban lévő ember, akivel dolgozom, úgy véli, tökéletesen tisztán lát. Tudják, mit akarnak – legalábbis ezt állítják. Ezt állítják azok az elfoglalt felső vezetők, akiket csak futólag ismerek, és azok a nagy befolyású pénzügyi guruk is, akik egyéni tanácsadásra járnak hozzám. Az ember azt gondolná, legalább az utóbbiak pontosan tudják, mit akarnak, mielőtt hozzám fordulnak - minthogy elsősorban a szemináriumaimon keresztül szolgálom az érdeklődőket, évi negyedmillió dollár alatt személyesen senkivel nem foglalkozom –, de meglepő az eredmény. Úgy tapasztaltam, nagyon kevés – százból legfeljebb két – ember tudja világosan, mit is akar elérni az életben (nemhogy azt, milyen változásokat kell véghezvinniük céljaik eléréséhez). Az érthető, hogy a legtöbben nem ismerik életük célját; viszont a mindennapi

változásokkal kapcsolatban azt képzelnénk, mindenki tudja, mit akar megvalósítani. Sajnos, erről szó sincs. Bármilyen változást is akarunk elérni az életünkben, az első lépés, hogy világos, kidolgozott képünk legyen arról, amit el akarunk érni. Ez igazán egyszerűnek tűnik, nem igaz? De az a helyzet, hogy szinte mindenki csak dadog és makog, ha megkérem, írja le, pontosan minek az elérésén dolgozott az elmúlt év során – például a pénzügyei tekintetében. Vegyük észre, hova esik a hangsúly! Nem azt kérdezem, mit akart elérni és megváltoztatni, hanem azt, hogy min dolgozott. A legtöbben kapásból tudnak válaszolni arra a kérdésre: „Mit szeretne megváltoztatni és milyen célokat szeretne elérni befektetéseit illetően a következő évben?” Azt viszont csak kevesen tudják megmondani, mi az, amit konkrétan meg is próbáltak teljesíteni, s ez egyértelműen arra mutat, hogy nem világos koncepciót követtek. (Nem árulok zsákbamacskát: éppen ezzel a módszerrel szoktam megállapítani, mennyire lát valaki tisztán életének bármely területén.) Szóval, hogyan láthatunk világosan és dönthetjük el, mit kívánunk tenni és min szeretnénk változtatni? A kérdés, mint oly gyakran, most is magában foglalja a választ. Ahhoz, hogy tisztán lássunk, el kell döntenünk, mit teszünk, ami pedig azt előfeltételezi, hogy egy sor lehetőség közül válogathatunk. Csak akkor láthatunk világosan, ha vannak választási lehetőségeink: számos jó szándékú ember éppen ezt nem ismeri fel, ezért nem sikerül soha tisztán látnia. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy először össze kell gyűjtenünk és fel kell tárnunk mindazokat a lehetőségeket, amelyek közül választhatunk. Ez a megközelítés arra is rávilágít, miért olyan elveszett számos frissen végzett egyetemista: nem rendelkeznek még kellő élettapasztalattal ahhoz, hogy karriert, hobbit vagy célokat tudnának választani maguknak. A következő rövid programot javaslom a tisztánlátás elérése érdekében. Válasszuk ki életünk valamely szegmensét, és mielőtt eldöntenénk, mit teszünk vagy mit változtatunk e téren, vizsgáljuk

meg alaposan, milyen alternatívák és lehetőségek állnak rendelkezésünkre! Tegyük fel például, hogy pénzügyi céljainkkal kapcsolatban szeretnénk tisztán látni! Biztosan kijelenthetjük, hogy ha korlátozott információkkal rendelkezünk lehetőségeinkkel kapcsolatban, akkor nem tudjuk egyértelműen megállapítani, mit is kell tennünk. Mindig motoszkálni fognak bennünk ilyesfajta aggodalmak: Lehetséges, hogy valami elkerülte a figyelmünket? Elegendő információval rendelkezünk-e a helyes döntéshez? Még azt sem tudjuk biztosan, mit akarunk, mert még azt sem tudjuk pontosan, milyen lehetőségek közül választhatunk. Nehéz átfogó vízióval rendelkezni, ha az ember semmit sem lát. Kezdjük tehát azzal, hogy információt gyűjtünk, és tájékozott nézőpontból tekintjük át lehetőségeinket! Azután pedig válasszuk ki a számunkra legmegfelelőbb opciót, kövessünk másokat, akik sikerrel jártak az adott területen, és haladjunk előre! A tisztánlátás legfontosabb eleme, hogy olyan változás mellett döntsünk, amelyre mélyen vágyunk, s ami arra ösztönöz majd bennünket, hogy az óhatatlanul felmerülő akadályokkal szemben is kitartóan dolgozzunk. A legtöbb esetben azért nem sikeres egy változás kivitelezése, mert nem akartuk elég szenvedélyesen, és ezért nem is küzdöttünk érte elég keményen és kitartóan. Az egész életünkre vonatkozó alapvető igazság: az ember csak azért harcol keményen, amiben őszintén hisz. A legnagyobb baj az, hogy a világ vezetői között csak úgy nyüzsögnek a félig-meddig elkötelezett nyámnyila figurák. Hagytuk, hogy a „realisták” és a status quo bajnokai minden szenvedélyes vágytól és nagyszabású ambíciónktól megfosszanak bennünket. Bölcs tanácsaik másról sem szólnak, mint hogy állítsunk fel „okos” – tehát konkrét, mérhető, elérhető, releváns és időben behatárolt – célokat. (Az eredeti szövegben a SMART goals (okos célok) betűszó jelentése: specific, measurable, attainable, relevant és time-bound.) Csak hát, ezek a reális célok nem gyújtanak szikrát a képzeletben, és nem tüzelik az akaratot. Kultúránk telis-tele van

olyan táblázatokkal és munkatervekkel, amelyek nem inspirálnak, nem motiválnak, nem bátorítanak senkit. A késztetés az igazi változásokra – amelyek életünk menetét, munkánkat vagy tágabb világunkat érintik – abból a mélyről jövő, erőteljes vágyból fakad, hogy nagy és jelentős dolgokat hozzunk létre. Nem azért csatlakozik valaki a legjobb sportcsapatokhoz, hogy csak lógjon, és nem azért szerződik egy céghez, hogy ott egy nap (jó esetben) megoszthassa valamilyen gondolatát egy tárgyalóteremnyi (jó esetben) érdeklődő közönséggel – amely azonban valójában unatkozó kollégák gyülekezete. Akik feltöltődött életet élnek, azok úgy látják a világot, mint ahol a tömeg felállva és egy emberként kiabálva követeli a győzelmüket, ők pedig teljes erőbedobással küzdenek grandiózus céljaikért, s egymás után viszik be a gólokat, olyan szenvedéllyel, ami a realisták szemében kész őrültségnek hat. A feltöltődöttek el sem tudják képzelni, hogy egy zombikkal teli tárgyalóban töltsék az idejüket. Ehelyett abban hisznek, hogy gondolataik átalakítják a fogyasztók életét az egész világon. Az igazi vágy éppen ilyen: nem elégszik meg kevesebbel, mint az áttörő győzelem és a globális hatás. Az ilyen szintű motiváló elem teszi lehetővé, hogy kockázatot vállaljunk, minden erőnkkel egy adott ügyért harcoljunk, és semmilyen veszély előtt ne torpanjunk meg – nem vakmerőségből, pusztán azért, mert fittyet hányunk az akadékoskodókra, és olthatatlan vágyat érzünk, hogy valami igazán nagy dolgot vigyünk véghez. Változásra vágyunk? Akkor semmilyen körülmények között és semmilyen téren ne elégedjünk meg olyan vízióval, ambícióval vagy akár kisebb célkitűzéssel, amelyet nem érzünk elég inspirálónak! Ha tisztán akarunk látni, akkor olyan nagyszabású, fényes és ragyogó célt kell választanunk, amelytől kiugrunk az ágyból, és addig követjük, amíg vagy elérjük, vagy belehalunk. Olyan vágyat szabadítsunk fel magunkban, amely nem ismer biztonságos korlátokat, s némiképp meg is rémiszt bennünket – és épp ezáltal a legjobbat hozza ki belőlünk, kiszakít megszokott

pályánkról és ismeretlen terepre vezet. Az ilyen fajta vágy megváltoztatja az életünket, és megváltoztatja a világot is. De nem kell nekem hinni. Hadd idézzek valakit, akiben megvolt a késztetés a változtatásra, és olyan magasságokba vezette az Egyesült Államokat, amiről korábban álmodni sem mert senki – s ennek során minden ismert határt átszakított! Úgy döntöttünk, hogy eljutunk a Holdra. Úgy döntöttünk, hogy még ebben az évtizedben eljutunk a Holdra, és megvalósítjuk többi célunkat is. Nem mintha ezek könnyű feladatok lennének, hanem éppen azért, mert nehezek, mert e célok próbára teszik és összpontosítják majd erőink és képességeink legjavát. E kihívást boldogan felvállaljuk, és boldogtalanok lennénk, ha halogatnunk kellene. E kihívást sikerre visszük, és sikerre visszük a többit is. Tagadhatatlan, hogy mindez nem kevés pénzünkbe kerül majd [...]. Az űrkutatásra fordított kiadások növekedni fognak [...], ugyanis az űrkutatást kiemelt jelentőségű nemzeti programnak nyilvánítottuk – ezzel együtt tudatában vagyok annak, hogy részben hit és vízió kérdéséről van szó, hiszen nem tudjuk biztosan, milyen előnyök származnak majd mindebből. Ha most, kedves polgártársaim, azt találnám mondani, hogy felküldünk a Holdra – amely 380 ezer kilométerre van a houstoni irányítóállomástól – egy gigászi rakétát, amely száz méternél is magasabb, hosszabb egy futballpályánál, és olyan új fémötvözetekből készül, amelyeknek egy részét még fel sem találták; amely minden eddig tapasztaltnál sokszorosan nagyobb hőmérsékletnek és nyomásnak is ellenáll; amelyet a legnagyszerűbb óránál is precízebben illesztenek össze; s amely mindazzal fel van szerelve, ami biztosítja a megfelelő hajtóerőt, irányítást, kontrollt, kommunikációt, táplálékot és minden egyebet, ami az élethez szükséges. Ha azt mondanám, hogy ezt a rakétát ismeretlen küldetésre küldjük, egy feltáratlan égitestre, majd biztonságban visszahozzuk a Földre, amelynek során átlépi a 40 ezer km/óra

sebességet, s olyan hőmérsékletet eredményez, amely megközelíti a Nap hőmérsékletének a felét - vagyis majdnem olyan meleg, mint amilyen itt van ma –, és mindezt sikeresen véghez akarjuk vinni, még mielőtt az évtized véget ér – akkor bizony bátornak kell lennünk. Sok évvel ezelőtt megkérdeztek egy nagy brit felfedezőt, George Malloryt, aki végül a Mount Everesten lelte halálát, hogy miért akar felmászni a hegyre. „Mert ott van" – válaszolta. Nos, az űr is ott van, mi pedig megmásszuk. Ott van a Hold is, meg a csillagok: megannyi új remény a tudásra és a békére. Így most, amikor útra kelünk, Isten áldását kérjük a legkockázatosabb, legveszélyesebb és legnagyszerűbb kalandra, amelybe az emberiség valaha belefogott. JOHN F. KENNEDY Változtatni akarunk az életünkön? Legyünk újra bátrak! Fedezzük fel a saját Holdunkat! Tűzzünk ki olyan nagyszabású és izgalmas célt, amely nemcsak környezetünknek, de még saját magunknak is hihetetlen! Legyen elég lelkierőnk a cselekvéshez, a próbálkozáshoz, a kudarchoz és az újrakezdéshez! Legyen elég kitartásunk, amikor elbukunk és újra talpra állunk, amikor már kínos az igyekezetünk, de mi csak mosolygunk, és megyünk tovább. Ezt nevezem bátorságnak, és csak akkor töltődhetünk fel energiával és alakíthatjuk át az életünket, ha így viszonyulunk a változáshoz. 3. AKTIVIZÁLÓ ELEM: VALÓDI DÖNTÉSEKET HOZZUNK!

Mielőtt bátran útra kelünk világosan körvonalazott víziónk irányába, azt is tisztázni kell, mit szeretnénk, és mit nem szeretnénk véghezvinni az út során. Hozzunk már azelőtt valódi döntéseket, hogy belevágnánk a vállalkozásba! Ezzel pedig eljutottunk az egyik egyszerű, de végtelenül népszerű eszközhöz, amelyet a Teljesítmény Akadémián használunk. Ez vagy az szabályoknak hívjak, és letölthető a www.TheChargeBook.com/ resources weboldalról.

A módszer lényege a következő: állításokat kell tennünk mindarról, amit akarunk (ez), és amit nem akarunk (az), hogy világosan átláthassuk és értő figyelemmel kísérhessük a változás folyamatát. E kijelentéstípusok alapján valódi döntéseket tudunk hozni. 1. Ezt akarjuk, nem pedig azt. 2. Inkább ezt kell tennünk, és kevésbé azt. 3. Ha ez történik, tegyük azt! 4. Mindig ezt válasszuk, ne pedig azt! 5. Tegyük meg most ezt, utána pedig azt! 1. Ezt akarjuk, nem pedig azt. Mielőtt bármit is elterveznénk, kristálytisztán és pontosan meg kell határoznunk, mit akarunk, és mit nem. Elképesztő, milyen sokan nem gondolják alaposan végig, mi az, amit nem akarnak. Csak rohannak valamilyen cél vagy vágyott állapot felé, és ha alkalmasint el is érik, a végén csak boldogtalanok lesznek. Mindannyian ismerjük a tanmesét az emberről, aki egymillió dollárt akart összegyűjteni, pokoli erővel dolgozott azon, hogy megszerezze, és sikerrel is járt – csakhogy addigra feláldozta valódi vágyait, tönkretette az egészségét és a családi életét. Milliomos lett belőle, ám utána rájött, hogy nem csupán pénzre vágyott az életben. Képzeljük el, mi lett volna, ha a történetbeli ember előre tisztázza a céljait: „Azt akarom, hogy tíz éven belül legyen egymillió dollár a bankszámlámon [ez]. De nem akarok unalmas adminisztrációval kínlódni, nem akarok elhízni és megbetegedni, soha nem akarok hétvégén is dolgozni, és nem akarom tönkretenni a kapcsolatomat a családommal [az].” Ha elég világosan látott volna ahhoz, hogy ezt a víziót kövesse, szerintem az egész élete másképpen alakult volna. Úgy érdemes élni, hogy egyik szemünket a Holdon, másik szemünket pedig a vészjelzőn tartjuk: lássuk a célt, de a veszélyt is!

2. Inkább ezt kell tennünk, és kevésbé azt. Csak úgy érhetünk el bármilyen vágyott célt, hogyha bizonyos tevékenységekbe belekezdünk (vagy folytatjuk azokat), másokat pedig abbahagyunk. Fontos megtervezni ezeket a nyitásokat és zárásokat, amikor felvázoljuk a diadalra vezető útvonalat. Vegyük újra milliomos barátunkat, aki feláldozta vágyait, egészségét és családját. Vajon nem járt volna-e jobban, ha a kezdet kezdetén lefekteti a következő szabályokat: „Bízz meg másokat is feladatokkal! Végezz kreatív munkát, ami valóban leköt! Étkezz egészségesebben! Vidd el gyakrabban vacsorázni a feleségedet, és több hétvégi programra a gyerekeidet! Többé nem hagyhatod, hogy mások szabják meg a napjaid menetét, és irányítsák a munkádat és a vágyaidat. Többé nem ehetsz gyorsétteremben, és nem maradhat ki egyetlen héten sem az edzés. Soha többé nem feledkezhetsz meg szeretteid születésnapjáról!” 3. Ha ez történik, tegyük azt! Elképesztően hatásos módszernek bizonyul, amikor arra kérem klienseimet, hogy meglévő viselkedési formáikhoz társítsanak valami újat – ezt szokáskapcsolásnak nevezem. Vegyünk például egy otthonról dolgozó háromgyerekes anyát, aki le akar adni néhány kilót. Próbált már diétázni és edzeni is, de valahogy nem sikerült beépítenie a napi ritmusába, és ezért soha nem ért el eredményt. Ebben az esetben elsősorban azt próbálnám kideríteni, milyen kialakult rutinok és szokások vannak jelenleg az életében, amelyekhez újakat lehetne kapcsolni. Ha például az derül ki, hogy minden második nap ő viszi a gyerekeket az iskolába, férjével felváltva, és elképzelésem szerint edzenie kellene, akkor azt javasolnám, hogy kapcsolja össze a sportot az iskolával. Így ez lehetne az új szabálya: „Miután leteszem a gyerekeket az iskolánál [ez], egyenesen megyek a konditerembe [az].” Balsorsú milliomosunk is lefektethetett volna ilyen szabályokat: „Minden nap ebédszünetben küldök egy sms-t a feleségemnek, és kicsit flörtölök vele. A megbeszéléseken minden alkalommal legalább egy olyan elképzelést elővezetek, amelyben

szenvedélyesen hiszek. Munkából hazafelé mindig veszek friss zöldséget. Ha hazaérek, azonnal köszönök a gyerekeimnek, megkérdezem, milyen napjuk volt, és valódi érdeklődéssel figyelek a válaszaikra.” Elmondhatatlanul nagy hatása van, ha régi szokásainkhoz újakat kapcsolunk, így valahányszor változást tervezünk, érdemes átgondolni, hogyan tudunk élni ezzel a lehetőséggel. 4. Mindig ezt válasszuk, ne pedig azt! Az élet óhatatlanul beleszól minden tervünkbe, bármilyen úton is igyekszünk elérni a célunkat. Vihar csap le, a taktikáink nem válnak be, jó szándékunk rossz eredményekhez vezet. Ez már csak így van. De vajon milyen döntéseket hozunk bizonytalanság, konfliktus, megpróbáltatás vagy kudarc esetén? E szabálynak az a célja, hogy segítsen alapelveket lefektetni ezekre a helyzetekre. Gondoljunk bele, hogyan alakult volna az egyszeri milliomos sorsa, ha a következő szabályok szerint jár el: • Mindig a szenvedélyeinket kövessük [ez], ne pedig rövid távú hasznunkat [az]! • Mindig inkább salátát válasszunk [ez], ne olajban sült ételeket [az]! • Mindig a gyereknek megígért meccset válasszuk [ez], ne pedig az éppen felmerülő munkát [az]! Rengeteg energiát ad, ha alaposan átgondoljuk és leírjuk ezeket a szabályokat, hiszen automatikusan előhívja belőlünk legmagasabb normáinkat és jellemünk legjobb vonásait. 5. Tegyük meg most ezt, utána pedig azt! Az élet legnehezebb döntéseinek java a „most vagy később” dilemmával függ össze. Ha ennek nem vagyunk tudatában, és nem fektetünk le néhány alapszabályt, akkor soha nem tudjuk biztosan, mikor kell cselekednünk. Több tucat embert kikérdeztem a saját szakterületemen azzal kapcsolatban, hogy mikor és milyen módon terjeszkedtek, és miután végighallgattam az összes történetet arról,

mennyi keserűséget és zavart okozott a túlságosan gyors növekedés, kialakítottam néhány alapszabályt magamnak. Mindenkinek ugyanezt javaslom. Szerencsétlenül járt milliomosunk történetének utolsó fejezeteként képzeljük el, mi lett volna, ha ilyesfajta szabályokból indul ki: „Az elkövetkező öt évben én magam vezetem a cégem [most ezt]. Azután viszont egyre több feladatot adok át másoknak, míg végül a hetedik évben, mire a gyerekek tízévesek lesznek, már teljes egészében valaki más lesz a cégvezető [utána azt]. Még ezen a héten elkezdek heti egy kardioedzést [most ezt]. Négy hét múlva pedig kiegészítem erőnléti edzéssel is [utána azt]. Idén kéthetes nyaralásra viszem a családomat [most ezt], jövőre pedig két héttel hosszabb vakációra [utána azt].” Ezek csak egyszerű, rövid példák – a saját szabályainkat azonban gondoljuk át alaposan, és dolgozzuk ki írásban, ha kell, hosszú oldalakon át. „Szabálykönyvünk” legyen mindig a kezünk ügyében, és mostantól legalább havi rendszerességgel olvassuk át, és írjuk újra. Ha ez túl sok munkának tűnik, akkor maradjunk meg nyugodtan az eddigi rutinunk mellett, és kövessük az évek során jól bevált régi rendszert! Nyilván elégedettek leszünk, ha jövőre ugyanazokat az eredményeket érjük el, mint tavaly. Persze, csak viccelek. A régi rendszertől mindig csak a megszokott eredményeket várhatjuk. Csak egy új rendszertől remélhetünk újakat. Javaslom, próbálja ki mindenki az én rendszeremet! Kíváncsian várom, kinek milyen eredményt hoz. TÖLTŐPONTOK 1. A következő lényeges változtatást az mostanáig elodáztam, a fájdalmas veszteségtől, vagy eredménytől való félelmemben: 2. A következő, világosan változtatást vezetném be az életembe:

életemben átmenettől

meghatározott,

bátor

3. E változás megtervezésekor a következő ez vagy az szabályokat alkalmaznám:

9. KIHÍVÁS A gyáva többször hal meg sír előtt, A bátor egyszer ízli a halált. (William Shakespeare, Julius Caesar) – Egyszerűen nem éri meg a kockázatot. Egy világsztárral beszélgetek, aki bátor újításaira építette fel karrierjét a zene és a televízió birodalmában. Egy órán át beszél elragadtatottan legújabb tervezett műsoráról, amely, mint mondja, „alapjaiban változtatná meg a televíziózásról alkotott képünket”. Azonnal megkedvelem, mert véletlenül mindig elkáromkodja magát, valahányszor izgalomba jön. Nem mintha önmagában rajonganék a durva beszédért; viszont nagyon szeretem azokat, akik így át tudják adni magukat a lelkesedésnek. – Milyen kockázatot? – kérdezem. – Hát, Hollywoodban mindig az utolsó műsor dönti el, mennyit érsz. Ha felvállalom a kockázatot, és a műsor mégsem lesz sikeres, nekem végem. – Valóban? Nekem úgy tűnik, rengeteg sztár és rendező van, aki kudarcot vall valamilyen filmmel vagy műsorral. Máskülönben nemigen lehetne egyfolytában X vagy Y nagy visszatéréséről hallani. – Persze, mindenki ezt gondolja – mondja, és belekortyol a limonádéjába. – De minden nagy visszatérő mögött van ezer másik, akik viszont bent ragadnak a purgatóriumban. Ne higgyen el mindent, amit hall! Érzem az ellenállhatatlan késztetést, hogy végezzem a munkámat, és elmondjam ennek a csodás nőnek, mennyivel izgalmasabb,

tartalmasabb és energikusabb lehet az élete, ha kockáztat azért, amiben szenvedélyesen hisz. De ő elképesztően híres, én pedig nem tanácsadóként vagyok itt, csak vendégségben. Visszafogom magam, ő pedig könnyedén új témára vált közös barátunkkal, aki bemutatott minket egymásnak. Próbálok figyelni, de egyre inkább azon kapom magam, hogy csak a medencét és a gyönyörűen kialakított tájkertet bámulom, miközben a gondolataim korábbi szavain járnak. Végül nem bírok magammal. – Bocsánat, hogy közbeszólok – mondom –, de valami nyugtalanít, és nagyon megharagudnék magamra, ha nem mondanám ki. Egyszerűen nem volna jó baráthoz méltó. – Egyenesen a sztárhoz fordulok. – Én inkább tűzbe mennék, mint hogy feladjam a művészi vágyaimat és szenvedélyeimet az óvatoskodás kedvéért. Nyilván maga is így érez. A mindenit, én azt mondom, kövesse az álmait, és csinálja meg azt a show-t! Barátommal együtt nevetnek a heveskedésemen. A nő inkább úgy, ahogy egy kedves, naiv kisfiún szokás, míg a barátom nevetésében a meglepetés szégyenkezéssel keveredik. Én viszont nem adom fel. – Miért, talán nincs igazam? Egy órán keresztül kirobbanó lelkesedéssel beszélt az új ötletéről. Akkor miért ne vágna bele? Mit kell még bizonyítania? – Nem tudja, hogy csapdába csalom. – Nem a bizonyításról van szó. Ott van már a csillagom a Hollywood Walk of Fame-en (Hollywoodi hírességek sétánya). Inkább csak arról, hogy manapság megfontoltan kell bánni a karrierünkkel. Egy nap talán megvalósítom a saját elképzelésemet, de egyelőre, azt hiszem, kis lángon tartom ezt a projektet. Tisztában vagyok azzal, hogy gyakran túl agresszív vagyok másokkal. Túl szenvedélyesen és követelőzően próbálom rájuk erőltetni az egész feltöltődéseszmét. Igazán szeretném élvezni ezt a vacsorát a hírességgel és a barátommal; nem akarom elszúrni. Sok

millió rajongója van, és én is imádom, amit csinál. Nem akarok tiszteletlen lenni, de muszáj összhangban maradnom magammal. Muszáj, hogy az a bátor ember legyek, akinek tartom magam. – Egy szép napon szindróma? Akkor magának lőttek. – Mindketten ledöbbenve néznek rám. Csak a széles, gúnyos vigyorom miatt úszom meg. – Nem fogja „egy szép napon” megvalósítani a tervét; még soha senki nem valósított meg semmit „egy szép napon”. És azt hiszem, amúgy is tévedésben van. Igenis van mit bizonyítania. Bizonyítania kell, hogy még mindig ér valamit, viszont az óvatoskodás ezt nem teszi lehetővé. Az ikonok és a legendák nem az óvatos játékot játsszák. Szerintem saját magának is bizonyítania kell, hogy nem lehet olyan könnyen félrelökni; hogy követi az álmait, és nem árulja el azokat valamilyen látszólagos biztonságért. Az igazi élet nem kényelemben zajlik, hanem a kihívás tüzében. Az alternatíva csak az, hogy mellőzött drogos lesz az emberből. Erre pedig bizonyára nem vágyik. – Újra gunyorosan vigyorgok, ők ketten pedig újra nevetnek. – Oké, egy művészt igazán nem kell meggyőznie arról, hogy folyamatosan feszegetnie kell a határokat, észre kell vetetnie magát, és bizonyítania kell, mit ér. – Úgy mondja mindezt, hogy érzem, egy hullámhosszon vagyunk. A következő kérdésével viszont meglep. – De mi lesz, ha hallgatok magára, úgy teszek, ahogy mondja, és aztán kudarcot vallok? Hol van ebben a maga felelőssége? Könnyű úgy motiválni másokat, hogy nem a saját neve és megítélése forog kockán. Mi lesz, ha rosszul sül el? Nem magát gyalázzák majd a címlapokon. Ez tényleg jó kérdés, s ettől csak még inkább kedvelem.

– Igaza van. Én ebben a helyzetben semmit nem teszek kockára, és fogalmam sincs, milyen az, ha valaki olyan híres, mint maga. Nem tudom, mindez mivel jár. Én csak egy egyszerű fickó vagyok, aki beállított ide egy szép napon, hogy megigya az összes limonádét a házban. De azért mondok magának valamit. Ha felvállalja ezt a kihívást, és végül nem jár sikerrel, akkor rettenetesen fogom érezni magam. Mert az a maga művészete, ez pedig az enyém. Arra bátorítok és motiválok embereket, hogy küzdjenek meg az álmaikért. Szóval, én is vásárra viszem a bőrömet, az én nevem is kockán forog ebben a pillanatban. Van egy víziója, egy álma. Ne hagyja, hogy elillanjon, ahogy felkel a nap! Harcoljon érte! Ne a biztonságra törekedjen, vagy arra, hogy másoknak megfeleljen! Azért cselekedjen, mert belülről égeti a tűz. Ha a biztonságra vágyik, akár most azonnal visszavonulhat, és a továbbiakban békésen elgolfozgathat a hollywoodi gazdag, öreg, fehér pasasokkal. De ne tegye ezt! Váljon ikonná, és vezesse ezt az ipart! Vállalja fel a kihívást és saját művészetét! Válasszon olyan nagyszabású és bátor eszméket, amilyeneknek köszönhetően idáig jutott! És ha van hozzá mersze, lépjen túl még azokon is! A szemembe néz, és hideg pillantásában tükröződik a döntés: felvette a kesztyűt, elvállalta a kihívást. „Rohadtul igaza van, megcsinálom” – ezt fejezi ki elszánt tekintete, amely a nagy tetteket előzi meg. Bólint. – Ezzel a műsorral megváltoztatom a televíziózást. Én is bólintok, tekintetem viszonozza az ő bizonyosságát. Elgondolkodva bólogat, mint aki épp elszánja magát, s helyére teszi fejében a tervet. Végül a barátunkra néz. – Értem már, miért hívtad el ezt a fickót. Szükségem volt arra, hogy valaki felrázzon.

*** Egyetlen szót kell gondolkodásunk középpontjába állítanunk, amely kijelöli számunkra az utat az elhivatott élethez, és hatalmas energiákat szabadíthat fel bennünk: ez a kihívás. Minden lélektani és spirituális fejlődést, amelyen életünk során keresztülmentünk, valamiféle – én úgy nevezem – valódi kihívás idézett elő. Énképünk, készségeink, hiedelmeink, szellemi és fizikai képességeink formálása és aktivizálása saját magunk vagy környezetünk megnövekedett elvárásainak eredményeképpen – ez a valódi kihívás. Ezek a pillanatok élénkítették fel koncentrálóképességünket, hozták működésbe készségeinket és erősségeinket, s tették próbára akaratunkat, kitartásunkat és bátorságunkat. Ezekben a pillanatokban igazán fontosnak éreztük a küzdést, s olyannyira összpontosítottunk az éppen aktuális tevékenységre, hogy időérzékünk és éntudatunk szinte megszűnt. Ezek voltak azok a csodálatos pillanatok, amikor saját magunknak is meglepetést okoztunk, amikor meghaladtuk saját korlátainkat, s az erőfeszítés, a kreativitás és a tudatosság magasabb szintjére léptünk. Ekkor történt meg a valódi változás és a valódi fejlődés. És biztosra veszem, hogy ekkor éltük meg legintenzívebben és legszenvedélyesebben az életet – feltöltődöttebbnek éreztük magunkat, mint valaha. Manapság előjegyzési naptáraink csak úgy hemzsegnek a rengeteg célkitűzéstől, buzgón végzünk számos feladatot párhuzamosan, egymással versengő érdekekért dolgozunk, egyszerre próbálunk megfelelni a főnökünknek, a partnerünknek és a gyerekeinknek. De hatalmas különbség van a valódi kihívás és naponta elvégzendő feladatlistánk tételeinek kipipálgatása, vagy a mások elvárásainak való nyomasztó megfelelés között. E különbségtétel vezet el az elérhető legteljesebb boldogsághoz. Fontos különbséget tennünk célok és kihívások között. Egy cél gyakran nem több egy kipipálandó tételnél elvégzendő dolgaink

listáján. Egy cél kijelölése semmilyen szempontból nem vesz minket teljességgel igénybe; egy kihívás ellenben minden erőnk és képességünk végső megfeszítését követeli. A célirányos gondolkodás a végcélra irányul: arról szól, hogy meg akarunk szerezni valamit. A kihívásra irányuló gondolkodás lényege maga az odavezető út: arról szól, hogy a lehető legtöbbet adjuk magunkból. Ebben a fejezetben szó esik a végcél és az utazás közti különbségről, valamint a valódi kihívás öt kritériumáról. Tudatában kell lennünk annak is, hogy az elfoglaltság és a kihívás két különböző dolog, ahogy a változás sem feltétlenül jelent fejlődést. Életünk nagy részét mindennapi „karbantartó munkálatokkal” elfoglalva töltjük: felébredünk és eszünk, elmegyünk a munkahelyünkre, majd onnan haza, takarítunk, bevásárolunk, és igyekszünk rendben tartani az életünket. Természetesen valamennyiünknek megvannak a saját feladataink, amelyeket mind el kell végeznünk, és közben még a gyereket sem felejthetjük el összeszedni az iskolából, de ha őszinték akarunk lenni, ez a sok elfoglaltság egyáltalán nem teszi próbára a képességeinket. A stressz túlnyomó része legtöbbünk életében nem valódi kihívásból fakad, amelyben próbára tehetjük képességeinket, átadhatjuk magunkat a feladatnak és azt érezhetjük, fejlődünk. A stressz manapság leginkább figyelemhiányból és időhúzásból fakad. Információ-túladagolásos, szélessávú internettel ellátott korunkban túl sokan töltenek túl sok időt lényegtelen elfoglaltságokkal, miközben úgy tapasztalják, semmire sincsen idejük. Ehhez még vegyük hozzá, hogy gyakran épp azért halogatjuk a tennivalónkat, mert nem érezzük elég fontosnak, így aztán egyszerre szakad ránk minden a határidők előtt. A stressz természetesen rengeteg külső tényezőtől is függ. Úgy érezzük, egyfolytában elfoglaltak vagyunk, és „ennél többet már képtelenség teljesíteni”. Vagy a fejezet elején szereplő sztárhoz

hasonlóan, aggódunk az új vállalás kockázatai miatt. Viszont az a jó hírem van, hogy e kifogásoknak semmi értelmük, s ahogy a könyv elején ígértem, a jelszó: „Vágjunk bele!” Ebben a fejezetben kifejtem, hogy ideje felülemelkednünk azon, hogy mások szerint mit kellene kezdenünk az életünkkel. Ideje gázt adni a bennünk rejlő potenciálnak, és aktivizálni a késztetést a kihívásra, hogy teljes valónkkal átélhessük az elhivatottság és fejlődés izgalmát. Lehetséges több energiával élni, de ezt csak úgy érhetjük el, ha minden erőnket valódi kihívásokra összpontosítjuk. 1. AKTIVIZÁLÓ ELEM: VÁLASSZUNK MEGELÉGEDETTSÉGET NYÚJTÓ kihívást! A kihívás jelenti az életben az elhivatottsághoz és a fejlődéshez vezető utat. De nem minden kihívás egyforma. Vannak olyan kihívások, amelyek hatására energikusak, elhivatottak, megelégedettek leszünk, és erősödnek a kapcsolataink is. Más kihívások egyszerűen agyonnyomnak. Józan ítélőképességünk, sikerességünk és jó kedélyünk megőrzése szempontjából döntő fontosságú, melyik kategóriába tartoznak azok a nagyobb szabású és vakmerőbb kihívások, amelyeket szeretnénk felvállalni. Hogyan választhatjuk ki a „jó” kihívásokat? Segít, ha tudjuk, hogy azok a kihívások, amelyek a teljes elhivatottság és megelégedettség élményével ajándékoznak meg bennünket, öt közös tulajdonsággal bírnak. Először is, mindegyik megkívánja a teljes koncentrációt. Ez azt jelenti, hogy olyan nagy volumenű tevékenységekről van szó, amelyek teljes és osztatlan figyelmünket igénylik az adott pillanatban. E kihívások tehát nem apró-cseprő ügyek, ezeket nem lehet más tevékenységekkel párhuzamosan elvégezni. Teljesen lekötnek bennünket, mert tökéletes szellemi és fizikai jelenlétet követelnek. Ha képet festünk, gyereket tanítunk, weblapot tervezünk, prezentációt készítünk elő vagy tartunk, akkor minden esetben teljes figyelmünkre szükség van. Csak akkor tudunk kizárólagosan egy dologra koncentrálni, ha számunkra is fontos kihívásról van szó, és átérezzük, hogy késedelem nélkül el kell

végeznünk. Triviális vagy kötetlen idejű feladatok iránt soha nem leszünk elkötelezettek. Szóval, amikor legközelebb kihívást választunk magunknak, csakis olyan jöjjön szóba, amelynek valódi jelentősége van, és minden figyelmünket leköti. Másodsorban, a nagy kihívások megfeszített erőt és képességeink felülmúlását követelik meg, hiszen valamivel több kell a teljesítésükhöz, mint amit jelenlegi tudásunk és készségeink lehetővé tesznek. Meghaladják pillanatnyi képességeinket, így teljes erőbedobást és elhivatottságot igényelnek, amelyektől pedig egyértelműen fejlődünk. Az egésznek az a titka, hogy olyan kihívásokat kell választani, amelyek némiképp túlmennek azon a határon, amit még kényelmesen meg tudunk csinálni. Ez a megfejtése annak a rejtélynek is, miért lelkesednek annyian a videojátékokért. Hiszen ki látott már olyan videojátékot, amelyikben nem fokozatosan emelkednek a nehézségi szintek? Nos, az élet is hasonlíthat a játékhoz, ha céltudatosan olyan tevékenységeket választunk, amelyek megkövetelik, hogy folyamatosan próbára tegyük és gyarapítsuk készségeinket. Ha jó előadók vagyunk, de jegyzeteket használunk, akkor próbáljunk meg legközelebb azok nélkül beszélni – ez jó kihívás lesz. Ha jó fallabdajátékosok vagyunk, válasszunk magunknál is jobb ellenfelet, hogy többet kelljen beleadnunk a győzelemhez. Menedzserként válasszunk képességeinket némileg meghaladó projekteket, hogy fejlődhessünk. Nem kell az egyes nehézségi fokozatról azonnal a tízesre ugrani, attól csak túlterheltnek érezzük magunkat. Tekintsük a következő kihívást inkább lehetőségnek, hogy az egyes szintről a kettesre, esetleg a hármasra léphessünk! Így a kihívást nem nyűgnek, hanem örömforrásnak fogjuk fel. A jó kihívás harmadik feltétele a teljesítmény mérésének lehetősége. Ez azt jelenti, hogy a kihívás teljesítése során tudnunk kell, milyen tempóban haladunk – akár önmagunkat figyeljük, akár külső visszajelzést keresünk. A futás kielégítőbb tevékenységgé válik, ha mérni tudjuk, milyen sebességgel és mekkora távolságot futottunk. A prezentációk és más szóbeli előadások sokkal nagyobb

megelégedettséggel töltenek el, ha közben látjuk a közönség arcát és reakcióját. A diétát is sokkal komolyabban vesszük, ha időnként mérlegre állunk, és számszerűen látjuk az elért eredményt. Bár mindez evidensnek tűnik, mégis meglepő módon csak nagyon kevesen építenek be haladásmérő teszteket a kihívásokba. A legtöbb embert egyszer csak elkapja a lelkesedés, és nekivág a feladatnak, aztán pedig elmegy a kedve, és annyiban hagyja. Mindenfajta vállalkozás esetén a motiváció gyakran éppen az ellenőrzések során erősödik meg, amikor látjuk az eredményeinket, vagy rájövünk, hogy irányt kell váltanunk. Alakítsuk legközelebbi kihívásunkat úgy, hogy szabályos időközönként ellenőrizhessük magunkat! Negyedszer, a megelégedésünkre szolgáló kihívások sikerérzetet adnak. Az atléták azért képesek lefutni a maratoni, mert tudják, hogy a végén ott a célvonal. Azok a menedzserek, akik teljes elhivatottsággal dolgoznak reggeltől estig egy projekten, fontosnak tartják a határidő betartását, mert ez ösztökéli őket arra, hogy mindent beleadjanak, és eljussanak a csúcsra. Ezekből a példákból is jól látható, hogy a finis képzete és a meggyőződés, hogy erőfeszítéseink megtérülnek, nagymértékben befolyásolják, hogy kitartunk-e a célig. E koncepció jelentősége pedig egyre nő, ahogy mind nagyobb szabású kihívások elé állítjuk magunkat. Ha például úgy döntünk, véget vetünk az éhezésnek a földön, akkor úgy kell kialakítanunk ezt a kihívást és elvárásainkat, hogy láthassuk, amikor jelentős mérföldkövet érünk el. Ha csak gályázunk negyven éven át, de egyszer sem tölt el bennünket az a kielégítő érzés, ami a fontos és érdemi projektek megvalósításával jár, akkor előbb-utóbb elveszítjük a lelkesedésünket. Ezért van az, hogy a vállalati átalakítások megtervezésénél mindig beiktatnak néhány „kisebb győzelmet” a tervbe. Ezek a győzelmek lehetővé teszik, hogy időről időre mérjük az eredményeinket (és mindenki érezhesse, hogy jó irányba haladunk), és megünnepelhessük, hogy valaminek a végére jutottunk (vagyis teljesítettük a kihívást).

Végül pedig azok a kihívások töltenek fel energiával, amelyek lehetővé teszik tapasztalataink és sikereink megosztását másokkal. A Mount Everest megmászása már önmagában kielégíti az összes eddigi kritériumunkat, és mint ilyen, bizonyára csodálatos teljességérzetet nyújt. Ám valaki mással együtt mászni meg a Mount Everestet, az kétségkívül még fantasztikusabb lehet. Fellépni a hegycsúcsra, és ugrálni örömünkben, nagyszerű érzés; de ha utána megölelhetünk valakit, hogy együtt ünnepeljük a közös tapasztalatot és teljesítményt, az még sokkalta csodálatosabb. És nem csupán az ilyen nagyszabású élmények megosztásáról van szó. Ha valaki szebb és bonyolultabb mintázatú ágytakarót varr, mint korábban, ez a kihívás is jól megfelel az első négy kritériumunknak. De végső soron az teszi teljessé az örömet, hogy utána megmutathatja a művet szeretteinek, akiknek tátva marad a szájuk az elragadtatástól, és akik végső soron használni fogják azt. A hab a tortán gyakran az, ha elmesélhetjük a kihívásainkat, és együtt ünnepelhetjük azok legyőzését. Fontos megértenünk ennek lélektani jelentőségét, hogy újabb és egyre összetettebb kihívásokba vághassunk bele. Az, hogy teljesítünk egy óriási kihívást, és átéljük személyes diadalunkat, sokszor még nem elegendő. Esetleg aktivizálhatja a bal agyféltekénket – amely azt mondja: „Sikert értem el!” De hidegen hagyja a szociálisabb jobb féltekénket, amely viszont él-hal azért, hogy elújságolhassa: „Idenézz, megcsináltam!” Képzeljük el, mennyire máshogy éreznénk magunkat a következő két helyzetben! Keményen edzünk, hogy lefussuk a maratont, és miután minden szellemi és testi erőnket latba vetve 42 km után átlépjük a célvonalat, végre diadalmasan égnek emeljük a karunkat. Az első esetben ezután csak elsétálunk a kocsinkhoz, hazamegyünk, lezuhanyozunk, és soha többé nem hozzuk szóba az esetet. A második esetben átöleljük futótársainkat, és mindazokat, akik eljöttek szorítani nekünk, azután pedig elmegyünk néhány közeli baráttal és családtaggal ebédelni, hogy megbeszéljük az egész eseményt, a küzdelmet és azt a csodálatos érzést, hogy túlléptünk saját határainkon. Mindenki eldöntheti: melyik tűnik tartalmasabb és gazdagabb élménynek?

A fentieket összefoglalva, az energiát adó kihívások kialakításának és megtapasztalásának kritériumai a következők: • Teljes koncentráció • Megfeszített erő és képességeink meghaladása • A teljesítmény mérése • Sikerérzet • Tapasztalataink és sikereink megosztása Úgy gondolom, ha ezután felidézzük életünk bármely boldog, diadalittas vagy elhivatott pillanatát, akkor megállapíthatjuk, hogy e tényezők jelentősen hozzájárultak jó érzésünkhöz. E feltételek ismeretében a jövőben átgondoltan és céltudatosan állíthatunk magunk elé újabb kihívásokat. 2. AKTIVIZÁLÓ ELEM: KONCENTRÁLJUNK AZ ÚTRA, ÉS NE FÉLJÜNK A VISSZAUTASÍTÁSTÓL!

Miközben hegyeket mászunk meg, és meghódítjuk a világot, jó előre tudjuk, hol fogunk elakadni. Ahogy egyre nagyobbak a kihívások, elkerülhetetlenül újabb kételyekkel és félelmekkel szembesülünk, így hiba lenne, ha ezekről nem beszélnénk. Jellemzően két mentális útonállóval kell megküzdenünk, miközben a jó ügyért harcolunk az álmaink megvalósításához vezető úton: a beteljesületlen elvárásokkal és a visszautasítástól való bénító félelemmel. A beteljesületlen elvárások problémáját mindenki jól ismeri. Mindannyian vállaltunk már el olyan projektet, amelyért a végén a kemény munka dacára sem kaptuk meg a remélt vagy méltónak érzett jutalmat vagy elismerést. Ilyen az élet. És minthogy az élet ilyen és ilyen is marad, ideje megváltoztatnunk a kihívásokkal

kapcsolatos elvárásainkat. A alapkövetelménye, hogy másként vállalunk fel egy kihívást.

feltöltődött élet egyik gondolkodjunk arról, miért

A legtöbb ember számára a kihívás kizárólag az eredményről szól: a megerőltető út végén várható jutalomról. Azért vállalnak új projekteket a munkahelyükön, mert cserébe fizetésemelést remélnek. Azért akarnak lefogyni, hogy szűkebb farmerban járhassanak. Azért tanulnak meg új nyelveket, hogy külföldön is tudjanak rendelni az étteremben. Azért szállnak szembe egy vetélytárssal, hogy elnyerjék a trófeát és a tömeg rajongását. Ezek az emberek minden esetben csak a sikert hajszolják. Kultúránkban életünk első pillanatától arra kondicionálnak bennünket, hogy a végcélra koncentráljunk, ne pedig az útra. Az ábécé megtanulásának célja, hogy piros pontot kapjunk. Aki szorgalmasan tanul és keményen dolgozik, arról pozitív értékelést írnak, ami által bejuthat egy jó egyetemre... jó munkát kaphat... magasabb lesz a fizetése... szebb házat és menőbb autót vehet... aztán még szebb házat és még több menő autót... és így tovább. Ebben a „tanulj szorgalmasan, dolgozz keményen” rendszerben állítólag minden a miénk lehet, amire valaha vágytunk (pontosabban amire megmondták, hogy vágynunk kell): pénz, gazdagság, hatalom, státus, teljesítmény, felhalmozás. Ezek mind a külvilágtól kapott elismerések erőfeszítéseinkért. Sajnálatos módon azonban, ha az életünk elkezd arról szólni, hogy külső elismerésekért vállaljunk kihívásokat, akkor egy napon arra ébredünk, hogy valami meghalt bennünk. Hogy miért? Azért, mert a külső jutalmak – amint erről már beszéltem – valójában nem elégítik ki az embert. A pénz csak addig növeli a boldogságunkat, amíg elérjük az országos átlagjövedelmet. A hírnév, a hatalom, a státus általában csak egy kicsivel fokozzák megelégedettségünket, és azt is jellemzően csak az első évben, amikor e csillogó külsőségek még újnak számítanak, és ezért

büszkeséggel töltenek el (mármint akkor, ha valóban saját erőfeszítéssel érdemeltük ki azokat). Az a legnagyobb baj a külső jutalmakkal, hogy soha nem elégszünk meg velük, és egyre több kell belőlük. Ezért beállunk a taposómalomba, aztán egy nap arra ébredünk, hogy a sok-sok külső elismerést, amelyek után loholtunk, régen megszereztük, csak éppen örülni nem tudunk már nekik. Ezt csak úgy kerülhetjük el, ha az ősi bölcsességre hallgatva az útra koncentrálunk, nem pedig a végcélra. Amíg úton vagyunk, ne törődjük azzal, mekkora sikereket érünk el majd a végén! Inkább éljük át az utazás pillanatnyi élményét! Élvezzük, ragadjuk meg, és tanuljunk belőle! Lépésről lépésre haladva az éppen előttünk álló feladatra összpontosítsunk, és leljünk örömet az új ismeretekben, készségekben és képességekben, amelyeket útközben fejlesztünk ki. A kihívásokkal való birkózás folyamatában fedezzük fel az élvezetet is, és legalább annyira ünnepeljük erőfeszítéseinket, mint elért eredményeinket! Minél inkább az útra koncentrálunk, annál izgalmasabbnak és legyőzhetőbbnek látjuk majd az akadályokat. Mindez kétségtelenül nagyszerű személyiségfejlesztési tanács, amelyre viszont a realisták rögtön azt mondják, hogy az emberek általában azért félnek felvállalni és véghezvinni bármilyen nagyobb kihívást, mert túlságosan is tartanak a kudarctól és a társadalom elutasításától. Rengetegen azért nem vállalnak komolyabb kihívásokat, mert félnek mások ítéletétől (ha sikerrel járnak, ha nem). Úgyhogy nézzünk most szembe az elutasítástól való félelmünkkel, hogy egyszer s mindenkorra megszabadulhassunk tőle. Az az igazság, hogy a társadalmi elutasítás nem is olyan gyakori jelenség, mint hinnénk. A világ legkülönfélébb pontjairól érkező hallgatóimnak tettem már fel ezt a kérdést: „Hányszor találkoztunk olyan elutasítással, amelyik igazi, mély fájdalmat okozott? Persze nem az apró kellemetlenségekre gondolok, mint amikor valakinek nem tetszik a cipőnk vagy a frizuránk. Olyan elutasításra gondolok, amely élesen fájt, és akadályozta lényünk kibontakoztatását. Ami

örökre megváltoztatta a személyiségünket. Igazán bántó, igazán jelentős elutasításról beszélek. Hány ilyen volt?” Számtalan embert kérdeztem meg erről a világ minden tájáról. Hallgatóim jellemzően negyven és ötvenöt év közöttiek, tehát igazán nem mondhatók zöldfülűeknek. 60%-uk nő, többségük családos, és szinte mind az országos átlagnál magasabb jövedelemmel rendelkezik. Általában arra kérem őket, tartsák fel a kezüket, miközben egyre nagyobb számokat sorolok. „Hányszor esett meg? Kétszer? Ötször? Hétszer? Tízszer? Tizenötször? Hússzor?” Több száz féle közönség, több százezer ember válaszai alapján mindig ugyanaz az átlageredmény jött ki: hét. A legtöbb embert tehát nyugdíjig tartó pályája során hétnél többször nem bántották meg mélyen. Ezután általában arra is megkérem a közönséget, hogy ennek ellentétét is számolják ki. „Hányszor bátorított bennünket valaki úgy, hogy annak nagyon mély, pozitív hatása volt az életünkre?” Hasonló módon kérdezek rá a számokra. „Hányszor fogadtak el, támogattak és ösztönöztek bennünket életünk során? Egyszer? Kétszer? Ötször? Hétszer? Tízszer? Tizenötször? Hússzor?” Ekkorra már az egész közönség gurulni szokott a nevetéstől. A húszas számnál kivétel nélkül minden kéz a levegőbe lendül. Úgyhogy továbbmegyek. „Mire tippelnek, hányszor történhetett meg? Százszor? Ötszázszor? Ezerszer? Ezernél is többször?” Még ekkor is minden kéz a magasban van. Ez azért rendkívül érdekes, mert azt bizonyítja, hogy bár mindannyian rettegünk tőle, igazán súlyos visszautasításban csak nagyon ritkán van részünk. A legtöbb felnőtt összesen hét olyan alkalmat tud felidézni, amikor életüket vagy identitásukat komolyan befolyásoló visszautasítással találkoztak.

Vagyis, egy szinte nem létező kockázat tart vissza bennünket a nagyszabású kihívások felvállalásától. De még ha százszor is megbántanának bennünket negyvenéves korunkig, az vajon eltántorítana-e minket? Meggyőzne-e arról, hogy többé ne vágjunk bele új kalandokba, ne valósítsuk meg önmagunkat, ne küzdjünk a célunkért? Engem ugyan nem. És az érem másik felét sem szabad figyelmen kívül hagyni. Átlagban hét jelentős visszautasítást kell elszenvednünk életünk során, ezzel azonban több ezer olyan alkalom áll szemben, amikor támogatásban vagy bátorításban van részünk. Több száz vagy több ezer gyerekkel jártunk egy iskolába, felnőttkorunkban több száz, ha ugyan nem több ezer emberrel dolgoztunk együtt (kollégák, ügyfelek, szomszédok, idegenek a Facebookon), és a többségük elfogadó vagy támogató volt. Ha nem is bátorítottak bennünket, talán egyszerűen csak hagyták, hogy végezzük a dolgunkat, mindenesetre nem kritizáltak és nem utasítottak el úgy, hogy az alapjaiban befolyásolta volna az identitásunkat. Mindezek után fel kell tennünk a kérdést: Sorsunkat beteljesítő utunk során kire és mire fogunk figyelmet fordítani? Arra a hét vagy nyolc rosszindulatú figurára a visszapillantó tükörben, akiknek a véleménye valójában csak őket jellemzi? Vagy a több ezer támogatóra és bátorítom, akik kikövezték számunkra a haladás útját? Ideje választani! Ha hét ember tettei alapján (bármilyen ártalmasak is voltak azok) alakítjuk ki az emberiség többi részével kapcsolatos elvárásainkat, az sem nem fair, sem nem egészséges. Természetesen mindig vannak olyanok, akik mások hangos kritizálásában lelik örömüket. Ezek a gyűlölködők, a cinikusok és a kritikusok. Tőlük félt a fejezet elején említett sztár is, s fölöttük aratott végül diadalt (amiért aztán Emmy-díjra jelölték). Ne engedjük, hogy a kritikusok irányítsanak minket vagy a jövőnket! Hagyjuk őket figyelmen kívül, vagy legfeljebb, ha igazán nagylelkűek

szeretnénk lenni, sajnáljuk őket! Ezek gyenge emberek, akik akkor hiszik erősebbnek magukat, ha mások látszólagos gyengeségein élősködhetnek. Azért ilyenek, mert elvesztették az álmaikat, a reményeiket, s az emberiséggel való kapcsolatukat. Soha ne engedjük, hogy ezek a bíráskodók meggátoljanak az ambícióinkban, és elfojtsák bennünk a késztetést önmagunk, mások és a társadalom kihívására. Gyűlölettől és tudatlanságtól fűtött véleményüket legjobb, ha semmibe vesszük, és ne adjuk fel az álmainkat csak azért, mert valaki mindig célba veszi azt, aki meghódítani igyekszik a hegycsúcsot. Egy témába vágó kedvenc idézetemmel zárom le ezt a részt: Nem a kritikus számít; nem az, aki ujjal mutogat, amikor a nála erősebb megbotlik, és elmagyarázza, hogyan kellett volna cselekednie a tettek emberének. Az az ember számít, aki ott áll a ringben, akinek por, izzadság és vér fedi az arcát, aki vitézül harcol, aki hibázik, és újra meg újra kudarcot vall, mert nincsen erőfeszítés hibázás és kudarc nélkül; elismerés annak jár, aki ténylegesen megküzd a nagy tettekért, akit igaz lelkesedés és erős hit mozgat, aki egy magasztos ügyért feláldozza önmagát, s aki jó esetben megéli a nagy teljesítménnyel járó diadalt, rossz esetben pedig tudja, hogy bátor vállalkozásban bukott el. Így az ő helye soha nem lehet azon rideg és gyáva lelkek között, akik sem a diadalt, sem a kudarcot nem tapasztalták meg. THEODORE ROOSEVELT 3. AKTIVIZÁLÓ

ELEM:

TERVEZZÜNK

MINDEN

HÓNAPRA

EGY

ÚJABB

KIHÍVÁST!

Tizenöt éve minden hónap legelején egy új, egyéni kihívást állítok magam elé. Egy olyan kreatív, „jobb agyféltekés” személyiségnek, mint amilyen én vagyok, ez irtózatos önfegyelmezést jelent. De az utak és az eredmények is minden elképzelhetőnél gazdagabbak és kielégítőbbek voltak (eddig legalábbis). Életem minden hónapjában (sőt szinte minden egyes

napján) átélem az energiával feltöltődött életet, amióta ezt a döntést meghoztam. A napjaimat valódi flow-élmény és megelégedettség tölti ki, mert folyamatosan olyan tevékenységek és kihívások kötnek le, amelyek szenvedélyesen érdekelnek. A lenyűgözően szórakoztató és izgalmas elmúlt másfél évtized során átéreztem a teljes energiával folytatott élet minden külső és belső jutalmát. Imádom a munkámat és hiszek benne. Számos, dollármilliókat érő márkát építettem fel, és legjobb képességeim szerint biztosítottam családom jövőjét. Persze, ezerszer is pofára estem közben, de soha nem vesztettem el a derűlátásomat, mert tudtam, hogy ebből is tanulok – ha mást nem, a talpra állást. Különféle országok elnökeivel találkoztam, beutaztam a földet, házakat vettem a családtagjaimnak, több millió dollárt adományoztam olyan ügyekre és olyan tevékenységekre, amelyekben mélyen hiszek. Paulo Coelho barátom szerint az egyik legnagyszerűbb dolog Amerikában az, hogy büszkén beszélhetünk a sikereinkről, mert a sikert mindenki előtt nyitva álló lehetőségnek, nem pedig hiú dicsekvésnek tekintik. Remélem, ez tényleg így van, és olvasóim is megértik, hogy nem felvágni akarok, csupán a folyamatos kihívásokban rejlő erőt szeretném bemutatni. Szinte minden személyes és anyagi sikeremet először is Istennek tulajdonítom, másodszor a családomnak és a mentoraimnak, harmadszor pedig annak a módszernek, amellyel folyamatosan kihívások elé állítottam saját magam, és szembenéztem az élet kínálta kihívásokkal. Ez utóbbi területen a legjobb lépés az volt, hogy havonta új kihívásokat találtam ki magamnak. Személyre szabott havi kihívásként belekezdhetünk egy új sportba, egy új készség elsajátításába, egy nagyszabású kreatív projektbe, esetleg elhatározhatjuk, hogy hatékonyabban veszünk részt a munkahelyi megbeszéléseken, vagy egy új hitet teszünk magunkévá. Az elmúlt hónapokban én például a másokra való odafigyelés készségét és a fallabdatudásomat fejlesztettem, valamint új oktatóvideókat készítettem a rajongóim számára.

Minden hónapban egy-egy kihívást állítok a középpontba, amelyet lelkesedéssel és fegyelmezetten igyekszem végrehajtani. Mint minden más készség, a kihívások megválasztása és kemény munkával való megvalósítása is koncentrációt, önfegyelmet és elkötelezettséget követel meg. Szerencsére minél többet gyakoroljuk, annál nagyobb örömünket leljük benne, és annál inkább életünk részévé válik a késztetés a kihívásra. Először is vegyünk egy darab papírt – de most azonnal! Rajzoljunk rá tizenkét négyzetet, amelyek az év tizenkét hónapjának felelnek meg! Minden négyzetbe írjuk bele, maximum négy szóban, milyen kihívást vállalunk arra a hónapra! Gondolhatunk például ilyenekre: „odafigyelni másokra”, „keményebben edzeni a maratonra”, „megtervezni a weblapomat”, „megváltoztatni a táplálkozásomat”, vagy egyszerűen „szeretni”. Bármilyen kihívást válasszunk is, a lényeg gyakran nem a kihívás elnevezése vagy témája, hanem az, hogy valódi kihívásról legyen szó, amely jelentőséggel bír számunkra, s amitől gyarapodunk, fejlődünk és jobb, erősebb emberekké válunk. Akkor válhatunk sorsunk irányítóivá, ha valódi kihívások elé állítjuk magunkat, és egymás után diadalt aratunk fölöttük, miközben mindvégig élvezzük a folyamatot, és örömünket másokkal is megosztjuk. Szóljunk a választható kihívások típusairól is! Eddig a személyiségfejlődéssel kapcsolatos egyéni kihívásokról beszéltem. Ezenfelül választhatunk társas és jótékony kihívásokat is. Én a személyes kihívásomon túl minden hónap elején felvállalok egy társas kihívást is, amelynek előrehaladását úgyszintén minden vasárnap ellenőrzöm, majd a hó végén értékelem. A társas kihívások olyan célkitűzések, amelyek megkövetelik, hogy fejlesszük a többi emberrel való érintkezésünk minőségét. Olyan értékek érdekében tett erőfeszítésekről van szó, mint a nagyobb odafigyelés, az empátia, a megbocsátás, az elfogadás, a bajtársiasság, a vezetés, a csapatmunka, az osztozás, a kapcsolatteremtés, a

szeretet képessége és még sorolhatnám. E kihívások arra is irányulnak, hogy többet járjunk társaságba, új embereket ismerjünk meg, és új kapcsolatrendszerekkel gazdagodjunk. Ugyanarra a papírlapra, amelyre az egyéni kihívásainkat írtuk fel, jegyezzük le a társasakat is! Végül, figyeljünk arra is, hogy évente egypár jótékony kihívást is beiktassunk, egy-egy olyan üggyel kapcsolatban, amelyben kamatoztathatjuk a tudásunkat, az önkéntes munkánkat vagy a pénzünket! Mások ebben az esetben a „társadalmi ügyek” kifejezést használnák, de nem akarnám, hogy bárki is összetévessze ezt az előző kihívással, ahogy azt sem gondolom, hogy a nagy ügyek feltétlenül társadalmi jellegűek lennének. Véleményem szerint az összes óriási kihívás, amellyel jelenleg szembenézünk – a szegénység, a háború, a nem megfelelő oktatás, a gyengélkedő gazdaság, a környezet pusztulása, az éhezés, a rossz lakhatási körülmények és egészségügyi ellátás -, globális természetű. Minden társadalom minden lakosát érintik, és ha nem sikerül javulást elérnünk velük kapcsolatban, akkor az egész világ, nem csupán egyik vagy másik társadalom van veszélyben. Ennek megfelelően, havi kihívásaink egy részét irányítsuk jótéteményekre, amelyekkel gyarapítani és elkötelezetten jobbítani szeretnénk a világot. Egy végső szó a fejezet fő témájához csatlakozva: a társas és jótékony kihívások terén soha ne ímmel-ámmal kívánjunk tenni másokért; tegyünk valódi erőfeszítést, hogy nagy célok érdekében nagy tetteket hajthassunk végre! Tudom, milyen könnyű zaklatott korunkban rezignálttá válni, és azt gondolni, úgysem tudunk jelentősen javítani a világon. Ijesztő méretű kihívások állnak előttünk. Tömegek élnek mélyszegénységben. Milliók nem jutnak tiszta ivóvízhez, ételhez, higiéniához, orvosi ellátáshoz, lehetőségekhez. Világszerte több trillió dollárnyi az államadósság. Összeomló piacok. Tomboló háborúk. Tehetetlen politikusok. Környezeti katasztrófák.

Ezek bizony komoly kihívások, és korunk meghatározó kérdései közé tartoznak. Ráadásul hiába reméltük, hogy az ilyen témákkal foglalkozó média nevelni fogja, és elkötelezett cselekvésre készteti a fogyasztóit, éppen az ellentéte történt. A mai hírek ritkán oktatnak vagy ösztökélnek másra, mint megvetésre és ellenségeskedésre. A népszerűségért versenyezve a legjobb híradások is hatásvadásszá váltak – Riadó! Riadó! Riadó! –, és csakis a legkiélezettebb nézőpontból tudósítanak minden kérdésben. Ez a fajta hírközlés azonban nem jelent reális tájékoztatást, csupán állásfoglalásra kényszerít, ahelyett hogy olyan párbeszédet indítana el, amely konstruktív felismerésekhez vagy megoldásokhoz vezethetne. S ami még rosszabb, a média, amely mindent megtesz az ellentétek szításáért, egész társadalmunkat vég nélküli, ostoba, terméketlen egymásra mutogatásba süllyesztette. S ahogy mindezt elnézzük kényelmes karosszékeinkből, egyszerűen elveszítjük az érdeklődésünket. Rezignálttá válunk világunk történéseivel szemben, s ahelyett, hogy részévé válnánk az eseményeknek, egyszerűen felhúzzuk magunkat. A bemondó szavaira bosszúsan dohogjuk: „Hát nem szégyellik magukat?” De apátiánkon ez mit sem változtat. Utáljuk, ami történik, de olyan hatalmas problémákról van szó, hogy azt gondoljuk: „Mégis mit tehetnénk?” Egyelőre elképzelni sem tudjuk, hogy bármit is tehetünk – és éppen ez a gond. Minthogy a feladat meghaladja képzeletünk jelenlegi határait, a többség számára elérhetetlen marad, kivéve néhány látnoki képességű személyt, akik bátran elképzelik, amint behatolnak a lehetetlenség földjére. A látnokok tehát úgy érzik, ők meg tudják változtatni a világot; a társadalom nagyobbik része azonban mély, dermedt rezignációba süllyed. De mindannyian lehetünk látnokok, és tehetünk többet a világért, csupán két új nézőpontot kell elsajátítanunk. Először is szakítanunk kell azzal az elképzeléssel, miszerint csak akkor szabad nekiveselkedni egy kihívásnak, ha biztosra vesszük, hogy

megoldható. Egymagunkban nem tudjuk megszüntetni a világon jelen lévő szegénységet; nem tudjuk rendbe tenni az oktatást, a gazdaságot és a környezetet. De dönthetünk úgy, hogy részévé válunk a megoldásnak. Éppen attól válik izgalmassá az élet, hogy részt vállalunk a megoldásokban, és megküzdünk a kihívásokkal még akkor is, ha erőfeszítéseink gyümölcsét már nem élvezhetjük. Ugorjunk fejest a kihívásokba, és máris a megoldás részének érezzük magunkat. Másodszor, az segít kiszabadulni a rezignáltság béklyójából, ha felhagyunk azzal a kényszerképzettel, miszerint egyedül kell szembenéznünk a problémákkal. Fontos megtennünk minden tőlünk telhetőt, de legalább annyira fontos, hogy csatlakozzunk a világ legsürgetőbb problémái iránt elkötelezett emberek közösségéhez, vagy teremtsük meg azt. Margaret Mead fogalmazta meg a legjobban a lényeget: „Soha ne becsüljük alá néhány elkötelezett ember képességét a világ megváltoztatására. Valójában minden változás éppen így történt.” Ideje újra felelősséget vállalnunk társadalmi problémáink iránt. Ezért ugyan bizonyára nem fogunk külső jutalmakban részesülni, és a tökéletes megoldást sem valószínű, hogy még az életünk során felleljük. De nem is a végcél a lényeg: az út számít, és az az érzés, hogy kezdtünk valamihez az életünkkel, és tettünk a világért. Ha szeretnénk jobban érezni magunkat a bőrünkben, éljünk jobb érzéssel a világban! Ezt pedig úgy érhetjük el a leghatékonyabban, ha a társadalom aktív alakítójává válunk. Mindig jobb érzés a megoldás részesének, mint passzív szemlélőnek lenni. Ha tétlenül nézzük végig egy hajó süllyedését, valami meghal bennünk legbelül. De ha beugrunk egy mentőcsónakba, és a közelben lévőket is mozgósítjuk, akkor egyszerre újra élettelinek érezzük magunkat. TÖLTŐPONTOK

1. Ez lesz a amelybe belevágok:

következő

nagyszabású,

bátor

kihívás,

2. Ha korábban megszabadultam volna a visszautasítástól való félelemtől, a következő kihívást vállaltam volna fel: 3. Az elkövetkező tizenkét hónapra ezeket a kihívásokat tervezem:

10. Kreatív önkifejezés Van egyfajta vitalitás, életerő, lendület, amely éppen általunk válik cselekedetté, s minthogy belőlünk is csak egy van, ezért amit kifejezünk, az is egyéni lesz. Ha viszont útját álljuk, akkor semmilyen más módon nem valósulhat meg, és örökre elvész. MARTHA GRAHAM – Ha nem szabadul meg attól a vörös hajtincstől, senki sem fogja komolyan venni. A színpadon mellettem ülő nő, egy híres spirituális guru, éppen egy Sasha nevű, ártatlanul csillogó tekintetű fiatal lányhoz beszél az első sorban, akinek sűrű, hosszú, fekete hajában egy élénkpiros csík fut végig. Az egész közönség csodálkozik, Sashát és engem is ideértve. A guru, miután majdnem egy órán át prédikált önmagunk elfogadásáról és a személyiség erejéről, egyszerre azt a tanácsot adja Sashának (aki mellesleg nem kérte erre), hogy váljon meg a színes tincstől, mert különben senki, de különösen a karót nyelt média, nem fogja elfogadni. A guru láthatólag észre sem veszi a közönség megdöbbenését, mert még egyéb ügyekben is kiokosítja Sashát, mielőtt új témába kezdene. Engem pedig, a színpad reflektorfényei alatt ülve, majd’ szétvet a méreg. Úgy érzem, a nyolcszáz fős közönség minden tagja azt várja, mondjak valamit, de nem tudom eldönteni, mit is érzek pontosan és miért. A beszélgetés végére a közönség mintha elfelejtette volna az incidenst, és nagy tapsot kapunk. Engem azonban továbbra is nyugtalanít az eset. Éjszaka, de még másnap reggel is az érzéseimet elemzem, míg végre megfejtem, mi okozza a haragomat. Azért háborítottak fel a guru szavai, mert nem voltak kongruensek mindazzal, amiről korábban beszélt, és ráadásul visszaélt a közönség egy tagjának

érzéseivel. Sasha semmilyen kérdést nem tett fel, és nem kért tanácsot sem. Gyanútlanul ült a helyén, a guru pedig csak azért esett neki, mert így akarta szemléltetni, miért fontos szakszerű „imázst” kialakítani. Márpedig ha én mérges vagyok, az bizony nagyot szól! Aznap reggel is szokásomhoz híven szökdelve léptem színpadra, és pillanatokon belül velem együtt tapsolt az egész közönség. Ezúttal szándékosan jó sokáig hergeltem a közönséget, hogy már majd’ felrobbant a terem. Ekkor belecsaptam. – Az egyik dolog, amit legjobban szeretek a tanácsadószakmában amit én „hogyan csináljuk iparnak” hívok –, az a különféle hangok és vélemények sokasága. Mindenkitől tanulok valamit, és tudom, hogy maguk is így vannak ezzel. Ám mindannyian egyéni módon értelmezzük a dolgokat, s így a tanácsadást is másként képzeljük el. – Sashát keresem az első sorban, és amint megtalálom, egyenesen hozzá beszélek. – Ha például én vettem volna észre tegnap a vörös tincses lányt, azt mondtam volna neki: „Maradjon meg sokáig ilyen »rossz kislánynak«”! Abban a pillanatban, ahogy befejezem a mondatot, a közönségből kirobban az egyetértés. Sashát láthatólag mélyen érintette a megrovás és a guru tanácsa, mára ugyanis lófarokba fogta a haját, és zakót vett. Mintha egy másik személy lenne: szigorúbb, visszafogottabb. De az álca hamar lehull, mert amint meghallja, amit mondok, hirtelen sírva fakad. A kamerák egyszerre Sasha felé fordulnak, a közönség pedig ujjongva, tapsolva élteti. – Sasha, kérem, jöjjön fel a színpadra! – a közönség csak úgy zúg az izgalomtól, s talpra ugorva mind őt támogatják. A terem szinte izzik, az energiaszint a tízesig szökik. Sasha kezébe nyomok egy mikrofont. Mostanra úgy zokog, hogy egész arcán folyik le a smink.

– Szóval hogy állunk azzal a vörös hajjal? – kérdezem, mire ő nevet, és igyekszik összeszedni magát. Aztán ezt feleli: – Valahányszor tükörbe nézek, ez a vörös csík emlékeztet arra, hogy vad, kreatív és szexi legyek..., tehát önmagam. Arra figyelmeztet, hogy engednem kell felragyogni az érzékiségemet. – A közönség tombolva tapsol. – Mi a munkája, Sasha? – kérdezem. Emelt fővel, teljes lélekjelenléttel válaszol. – Nőket tanítok meg arra, hogyan szabadíthatják fel lényük vad, szabad és önkifejező részét. Arra tanítom őket, hogy ne rejtőzzenek hamis álcák mögé, hanem a saját bőrükben érezzék magukat szépnek, és teljességgel éljék meg valódi énjüket: érzéki, gyönyörű, kreatív, szabad szellemű lényként, aki szerelmet érdemel, és akit a szerelem éltet. A közönség olyan álló ovációval ünnepli, amilyet még sosem láttam. Sasha volt az egyik legszenvedélyesebb, önmagát leghatározottabban kifejező nő, aki azon a hétvégén a színpadra lépett velem, és a közönség is megérezte ezt. Valójában életemben nem tapasztaltam még, hogy a közönség ilyen erővel szerette volna kivívni valaki számára az elismerést és az elfogadást, mint aznap Sashának. Ok is úgy érezték, hogy a guru előző esti szavai nem csupán inkongruensek voltak, de megsértették a mindannyiunkban élő egyéni, kreatív szellemet. Amikor Sashát ünneplik, saját lényük vad és szabad oldala előtt hajtanak fejet. Megkérem a közönséget, hogy egy szerenád eléneklésével segítsenek megerősíteni Sashában a hitet saját természetes szépségéről. Én vezetem őket, s elénekelek pár sort Joe Cocker „You Are So Beautiful” című számából. Aznap este meghívtam Sashát és öccsét a legjobb klienseinknek rendezett VIP-vacsorára. Miután összeismerkedtünk, az öccse, aki

jó pár évvel fiatalabb nála, félrevont. – Szeretném megköszönni, amit ma a nővéremért tett. Tegnap este, amikor az az előadó olyan nyíltan bírálta, férfiként és testvérként is csak arra vágytam, hogy visszavágjak, és megvédjem a nővéremet. Szerintem az egész közönség le volt döbbenve, és visszavágott volna, ha lehet. De az, hogy maga ma vette a fáradságot, helyre tette az esetet, és elismerte a nővéremet, rengeteget jelentett neki. Szó szerint megváltoztatta az életét. Ezért mostantól fogva maga is a testvérem. *** Hitem szerint nincs annál nagyszerűbb az életben, mint amikor hagyjuk felragyogni a személyiségünket, hogy isteni egyediségünk fénybe vonja a Földet. Egyeseknek az önkifejezés egyik módja az, ha egy piros csíkot festenek a hajukba. Mások számára ez a munkájukban, művészetükben, zenéjükben vagy a mindennapi érintkezésben megnyilvánuló kreativitást jelenti. Egy dolgot azonban biztosan kijelenthetünk: soha nem szabad elfojtani senkinek a személyiségét vagy kreativitását. Szerencsére világunk túlnyomó része, sőt ma már a gazdaság is, ünnepli és számos módon jutalmazza a kreatív szellemet. Ha egy kreatív videót posztolunk, az emberek lájkolják. Ha kreatív ötleteket osztunk meg, akkor előléptetnek. Ha egy közönség előtt kitárjuk a szívünket, és megmutatjuk saját varázslatos énünket, akkor állva tapsolnak bennünket. A késztetés a kreatív önkifejezésre arra motivál bennünket, hogy fizikai megjelenésünkben és társas érintkezésünkben egyaránt kinyilvánítsuk kivételes tehetségünket, erősségeinket és látásmódunkat. Egyszerűen szólva: vagyunk, akik vagyunk, és az különböztet meg minket másoktól, hogy egyéni módokon fejezzük ki önmagunkat.

Ha úgy érezzük, hogy kapcsolatban vagyunk saját kreatív oldalunkkal, és azt konzisztens módon kifejezésre juttatjuk, akkor energikusabban és elhivatottabban éljük meg a napjainkat. Érzékeljük egyéni helyünket és perspektívánkat a világban, és örömünket leljük abban, hogy másokkal is megoszthatjuk elgondolásainkat és érzéseinket – ez bármilyen médiumban megtörténhet, legyen az festék a vásznon, éneklés a színpadon vagy a billentyűzet püfölése a számítógépen. Munkahelyünkön így jellemzően több kérdést teszünk fel, gyakrabban fogalmazunk meg önálló véleményt, és több ötletünket osztjuk meg a kollégákkal. Nagyobb kalandvággyal vágunk bele új kihívásokba és projektekbe, hiszen mindegyik lehetőséget ad arra, hogy egyéni nyomot hagyjunk a világban. A kreatív oldalunk megerősítése neurológiai szempontból jobb agyféltekénk aktivizálását jelenti. Agyunknak ebben a részében zajlik többnyire az átfogó gondolatokkal és tágabb összefüggésekkel kapcsolatos szellemi munka, itt értelmezzük, hogyan mondanak nekünk valamit, itt hangolódunk rá a testünkre és az érzelmeinkre, itt rendezzük a különálló elemeket nagy egésszé, itt vizualizáljuk a jövőt és így tovább. Szerintem egyben ez az agyunk bomlasztó fele is: ez teszi lehetővé, hogy lebontsuk és újragondoljuk a hagyományos vagy társadalmilag elfogadott elképzeléseket, szembeszálljunk a konvenciókkal, és újrateremtsük önmagunkat és a környező világot. Ez a fejezet a kreatív oldalunkkal való kapcsolat megújításáról szól és arról, hogyan lehet okosabban és tervszerűbben kifejezni, kik is vagyunk valójában. Valószínűleg nagyobb a tét, mint azt bárki gondolná. Ugyanis, aki elveszíti a kapcsolatot saját kreativitásával, az személyisége lényegéről mond le – vagyis saját énjével való kapcsolata rendül meg. Kreatív önkifejezési készségünk aktivizálása az egyik leghatékonyabb stratégia ahhoz, hogy boldogan és megelégedetten élhessünk. Történetesen ez a legjobb módja annak is, hogy biztosítva legyen a munkánk a jövőben.

A MUNKA JÖVŐJE Rossz hírek az új gazdaság berkeiből: aki nem képes kiaknázni kreativitását, és tökéletesen kibontakoztatni önálló gondolatait, egyedi tehetségét, képességeit és látásmódját, az valószínűleg egykettőre munkanélküli lesz. Megváltozott világunk kreatív-együttműködő kivételes kreativitást társadalomban is jól együttműködni.

újfajta munkaerőt részesít előnyben, akit típusnak hívok. Ez a győztes típus mutat a munkahelyén, ugyanakkor a érvényesül, és hatékonyan tud másokkal

Senki ne higgye, hogy ezek csak egy önjelölt „szabadságharcos” kreativitásra buzdító közhelyei. A mai munkaerőhelyzettel kapcsolatos összes ismeretünk ezt támasztja alá, és távolról sem én vagyok az egyetlen, aki észrevette ezt a folyamatot. Richard Florida The Rise of the Creative Class (A kreatív osztály felemelkedése) című könyvében megállapítja, hogy 1900-ban az amerikai dolgozók kevesebb mint 10%-a végzett kreatív tevékenységet. A többség meglehetősen repetitív rutinmunkát folytatott a farmokon és a gyárakban. De a rutinszerű fizikai munkát már régóta felváltotta a tudásgazdaság szellemi súlyemelése. A 2000-es évek elejére a munkaerő közel egyharmada kreatív munkát végzett. Kreatív mérnökök, művészek, tudósok, tervezők és szellemi munkások vitték haza a kifizetett bérek és jövedelmek majdnem felét az Egyesült Államokban – ami körülbelül 2000 milliárd dollárt jelentett. A kreatív osztály nagyobb gazdasági befolyással rendelkezett, mint az ipar és a szolgáltatások együttvéve. A megújult elme (A Whole New Mind) című 2005-ös könyvében Daniel Pink kifejti, hogy világunkat a kreatív alkatok irányítják. „A jövő az egészen másként gondolkodóké: az alkotóké, az együtt érzőké, a sémafelismerőké és a jelentésalkotóké. Ezek az emberek alkotó művészek, feltalálók, dizájnerek, történetmesélők,

gondoskodók, vigasztalók, átfogó képben gondolkodók – ők aratják majd le a legtöbb társadalmi megbecsülést, és ők élvezik majd annak örömeit.”10 Mindebből persze nem következik, hogy a bal féltekés típusokat magunk mögött hagyhatnánk; az viszont igen, hogy sokoldalúbbnak kell lennünk. A logikus és következetes gondolkodás, az elemzés, a nyelvek és a listakészítés terén mutatott kiválóság mindig is a siker elengedhetetlen feltételei közé fog tartozni. De önmagukban ezek már nem elegendőek a dizájn és innováció által uralt világban. Ismereteinket narratív képességgel kell kiegészítenünk, hogy hatékonyabban tudjunk kapcsolatokat építeni és az elképzeléseinket másokkal megosztani. A funkcionális terveket esztétikai dizájnnal kell párosítani, hogy az alkotás – és egyben áru – szépsége is láthatóvá váljon. A lineáris gondolkodásmódnak az átfogó vízió részévé kell válnia, amely érzelmileg is megérinti azokat, akiket vezetünk. Egyszóval, kreatív érzékenységgel kell viszonyulnunk munkánk minden eleméhez. Még napjaink technológiai óriásai is a kreatív önkifejezés platformjaivá váltak. Hol van már a funkcionális technológia kora, amikor az eszközöket pragmatikus felhasználásuk tette népszerűvé? Táblázatok, szövegszerkesztők, PowerPoint – a Microsoft világa – uralt mindent. Ám ennek a korszaknak vége. Manapság nem attól lesz egy adott technológia keresett és gazdaságilag sikeres, hogy mire használhatjuk, hanem attól, hogy mennyire szolgálja az önkifejezésünket. Miközben a legtöbb technológiai szakíró úgy véli, hogy a szoftverek sikeressége a kapcsolatokon és a közösségeken múlik, a mélyebb igazságot szem elől tévesztik. Éppen az az érdekes, hogy a modern technológia platformjai – például a Facebook vagy a YouTube – nem csupán közösségi funkcióik miatt lettek sikeresek, hanem nagyobb részben azért, mert olyan időszakban jelentek meg, amikor az emberek ki voltak éhezve azokra az új színterekre, amelyeken megoszthatják gondolataikat a

világgal. A közösségi hálókat valójában nem a kapcsolatépítés vagy a rajongók és követők gyűjtésének vágya tartja életben, hanem a kreatív önkifejezés mély igénye. Idézetek posztolása, gondolatok az élményeinkről, benyomásaink megfogalmazása mindarról, amit láttunk vagy ahol jártunk – ezek mind jellemzően kreatív tevékenységek. A közösségi hálók azzal az extrával is szolgálnak, hogy mindezeket megoszthatjuk a világgal, de a közösségi funkció ettől még csak bonusz marad. A Facebook, a Twitter, a YouTube és a többi modern platform igazi hajtóerejét a kreatív önkifejezés lehetősége adja. A kreativitás előtérbe kerülése alapvetően megváltoztatja a munkakörülményeinket. A régi társadalmi szerződés, miszerint, „ha rendesen végzed a munkádat, akkor meg is tarthatod”, az 1990-es évek elején hatályát vesztette, amikor a szervezeti leépítések, optimalizálások és outsourcing szolgáltatások váltak meghatározóvá az üzleti stratégiák világában. Ma az állás megőrzése nem attól függ, ki végez tisztességes munkát vagy ki a legokosabb, legkellemesebb munkatárs; még csak nem is attól, mennyire képes valaki az információkat és az embereket rendszerezni és menedzselni; hanem attól, ki az újító, ki az, aki új értéket teremt, és kreatív hozzájárulásával és együttműködésével előnyhöz juttatja cégét a versenyben. Aki nem kreatív és nem együttműködő, arra senki sem hallgat, azt egykettőre félreállítják, rutinfeladatokat bíznak rá, de még valószínűbb, hogy elbocsátják, munkakörét pedig kiszervezik. Munkahelyi szerepünk megítélését ma alapvetően az befolyásolja, mennyire sikerül olyan új ötletekkel, eszközökkel, technológiákkal, tartalmakkal és kampányokkal előállnunk, amelyek segítenek klienseinknek és kollégáinknak legteljesebb potenciáljuknak megfelelően, minél tökéletesebben kifejezni önmagukat. A jó hír mindezzel kapcsolatban az, hogy a kreativitás igénye a munkahelyünkön lehetővé teszi, hogy önállóbban működjünk, mint korábban, nap mint nap hallassuk a hangunkat és hozzájáruljunk a folyamatokhoz. Amikor saját személyiségünket tudjuk belevinni egy

projekt megvalósításába, akkor azt érezzük, hogy valódi hatást fejtünk ki. Ha azt látjuk, hogy mások is reagálnak az ötleteinkre, és segítenek valóra váltani, akkor örömünket leljük a munkánkban. A modern cégekre jellemző kreatív együttműködés rendszere mindezt lehetővé is teszi. A kreatív önkifejezés nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszik mind a magán, mind a szakmai életünkben, ezért, ha teljesen ki akarunk bontakozni (és az új gazdaság nyertesévé válni), akkor komolyan kell foglalkoznunk ezzel. Kezdjük annak felmérésével, hogy eddig mennyire fejeztük ki önmagunkat kreatívan! 1. AKTIVIZÁLÓ ELEM: FOKOZZUK A ÖNKIFEJEZÉST ÉLETÜNK MINDEN TERÜLETÉN!

KREATÍV

Hogy könnyebben felmérhessük, mennyire vagyunk kreatívak, és utána további kreativitással gazdagíthassuk életünket, először is fontos megértenünk, hogy minden, amit teszünk, önkifejezés és kreativitás. Amikor emaileket írunk, felöltözünk a munkához vagy kicsinosítjuk a lakásunkat, minden esetben önkifejező gesztust teszünk. Most az a feladatunk, hogy megvizsgáljuk, mennyi kreativitás van ezekben a gesztusokban. Ha otthonunkban körültekintve vagy a munkánkon eltöprengve nem látjuk viszont saját magunkat, akkor bajban vagyunk. Kezdjük egy egyszerű ötrészes teszttel, amelyet már több ezer kliensemmel kitöltettem, s amelyet egyszerűen a kreatív önkifejezés tesztjének hívok! Határozzuk meg, milyen mértékben tudjuk felfedezni személyes stílusunkat, hangunkat és befolyásunkat az élet különböző területein, s mindezt jelöljük egy tízfokú skálán (0 = semmilyen mértékben, 10 = nagymértékben). Íme a teszt: A kreatív önkifejezés tesztje • Otthon. Milyen mértékben látjuk viszont önmagunkat a saját otthonunkban? Egyéni stílusunk tükröződik mindenhonnan? Volt-e

beleszólásunk a falak színének kiválasztásába, a bútorok, a világítás, az elrendezés kialakításába? Kifejezi-e otthonunk a személyiségünket? Gondoljuk át ezeket a kérdéseket, és pontozzuk magunkat! • Munkahely. Milyen mértékben látjuk viszont önmagunkat a saját munkahelyünkön? Tükrözi-e a munkakörnyezetünk az egyéni ízlésünket? Láthatóak-e olyan tárgyak, fényképek, dekoráció, amelyeket mi választottunk? Úgy érezzük-e, kollégáink tisztában vannak egyéni erősségeinkkel, stílusunkkal és személyiségünkkel? Összetéveszthetetlen stílusunk és kreatív hozzájárulásunk világosan érződik-e az elmúlt öt projektben, amelyen dolgoztunk? Gondoljuk át ezeket a kérdéseket, és pontozzuk magunkat! • Intim kapcsolatok. Milyen mértékben látjuk és érzékeljük személyes hangunkat és értékeinket a házastársunkkal vagy partnerünkkel való kapcsolatunkban? Csinálunk-e közösen olyan dolgokat, amelyeket mi is élvezünk, és mi magunk választottunk? Elfogadja-e partnerünk az értékeinket, kommunikációs stílusunkat, rigolyáinkat és célkitűzéseinket? Úgy érezzük-e, hogy fényt és derűs függetlenséget viszünk az intim kapcsolatainkba? Gondoljuk át ezeket a kérdéseket, és pontozzuk magunkat! • Barátságok. Milyen mértékben látjuk és érzékeljük személyes hangunkat és értékeinket a baráti kapcsolatainkban? Csinálunk-e közösen olyan dolgokat, amelyeket mi is élvezünk, és mi magunk választottunk? Elfogadják-e barátaink az értékeinket, kommunikációs stílusunkat, rigolyáinkat és célkitűzéseinket? Úgy érezzük-e, hogy fényt és derűs függetlenséget viszünk a baráti kapcsolatainkba? Gondoljuk át ezeket a kérdéseket, és pontozzuk magunkat! Szabadidő. Milyen mértékben látjuk viszont önmagunkat a munkánkon, családi és társas életünkön kívül eső szabadidős

tevékenységeinkben? Elolvassuk-e azokat a könyveket, amelyeket szeretnénk? Vannak-e olyan hobbijaink, amelyek világosan kifejezik páratlan személyiségünket? Gondoljuk át ezeket a kérdéseket, és pontozzuk magunkat! • Hozzájárulás. Milyen mértékben látjuk viszont önmagunkat azokban a tevékenységekben, amelyekkel a világot szeretnénk gyarapítani? Úgy érezzük-e, hogy kivételes egyéniségünk nyomot hagy a világban? Fizetett és önkéntes munkánk tükrözi-e személyiségünk lényegét. Hangunk és személyiségünk hozzájárul-e közösségünk és az egész világ fejlődéséhez? Gondoljuk át ezeket a kérdéseket, és pontozzuk magunkat! Most adjuk össze a fenti kategóriákban szerzett pontjainkat! Ha összesített pontszámunk nem éri el a 45-öt, akkor valami mérhetetlenül fontos hiányzik az életünkből: mi magunk. Ebben az esetben életünk leglényegesebb területein nem fejezzük ki kellően, kik vagyunk valójában. Valószínűleg mind önmagunkat, mind a környezetünket megfosztjuk attól az örömtől, hogy a valódi, hiteles, kivételes és kreatív énünket megismerhessék. Ha ilyen alacsony pontszámot értünk el, ideje mostantól megújult elhivatottsággal élnünk, és kreatívan kifejeznünk önmagunkat. A világ többet akar látni belőlünk. Hétmilliárdnál is többen élnek a Földön. De minden egyes ember kivételes és utánozhatatlan. Éljünk ennek megfelelően! Azt tapasztaltam, minél magasabb pontszámot ér el valaki ezen a teszten, annál boldogabb az élete. Ez teljesen logikus is. Az, hogy mennyire teljes és megelégedett az életünk, nagyban függ attól, menynyire vagyunk kreatívak a mindennapokban. Szerencsére igazán egyszerű megnövelni kreativitásunkat e területek bármelyikén, csak némi következetességre és összpontosításra van szükség hozzá. Térjünk vissza a kreatív önkifejezés tesztjéhez, és alakítsuk át a kreatív önkifejezés tervévé – épp csak azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy az egyes kategóriákban miképpen tehetnénk kreatívabbá az életünket. Szakítsunk erre időt, mielőtt továbblépünk! Látni fogjuk, hogy már a lehetőségek puszta

végiggondolásától energikusabbnak érezzük magunkat. Éppen ez jelenti ebben a motiváló elemben a legnagyszerűbb örömforrást: csupán a gondolata annak, miként lehetünk kreatívabbak, már lendületesebbé, elhivatottabbá és lelkesebbé tesz minket. 2. AKTIVIZÁLÓ ELEM: FIGYELJÜK AZ EMBEREKET, ÉS FEDEZZÜK FEL A VILÁGOT!

Pályám során volt szerencsém a világ néhány legkreatívabb művészével, énekesével, színészével, írójával, gondolkodójával és tervezőjével együtt dolgozni, és azt vettem észre, hogy bár mind rendkívül egyéniek, kreativitásuk fejlesztéséhez ugyanazt a módszert alkalmazzák. Mindannyian szenvedélyesen figyelik az embereket, és imádják a dizájnt. Bár a kreatív embereket sokan magányos művészeknek, dizájnereknek vagy másfajta zseniknek képzelik, akik műhelyükbe vagy dolgozószobájukba húzódva, egyedül robotolnak, a valóság az, hogy éppen ők a leginkább társasági lények, mert alkotóerejük nagymértékben a világgal való érintkezéstől függ. Ezért is van az, hogy ha megkérdezik tőlük, hogyan lehet kreatívabbá válni, szinte bármelyikük azt válaszolja: figyeljük az embereket, és fedezzük fel a világot! Egyszer egy nagy divatcégnek dolgoztam, amely azért küzdött, hogy kreatívabbnak mutassa magát a piacon. A világ egyik leghíresebb dizájnirodájától kértek tanácsot, hogy segítsenek a kereskedelmi igazgatóknak felszabadítani az alkotókedvüket. Erre a dizájniroda azt javasolta, menjenek el vásárolni. Nem viccelek. Kiküldte az igazgatókat a terepre (vagyis a bevásárlóközpontokba), hogy figyeljék meg, hogyan vásárolnak az emberek, kérdezzék meg tőlük, mit miért vesznek meg, készítsenek jegyzeteket, és írják fel saját preferenciáikat is, majd térjenek vissza az irodába, gondolkodjanak el a tapasztalataikon, utána pedig kezdjenek el tervezni! A divatcégnek több százezer dollárjába került ez a tanács.

A világ legkreatívabb emberei elkötelezett emberfigyelők. Jól tudják, hogy az önkifejezés gyakran nem magányban, hanem a társas érintkezés hatására ragyog fel. Ezért izgatja őket annyira mások viselkedése, interakciója, társalgása vagy fogyasztói szokásaik. Megfigyelik, ahogy a többiek dolgoznak, vásárolnak, ahogyan Istent tisztelik, vagy ahogy megszervezik az életüket. Ebben a tekintetben nem különböznek az antropológusoktól. Rengeteget tanulhatunk tőlük. Ha nagyobb mértékű önkifejezésre vágyunk, tanulmányozzuk az emberek napi gyakorlatát! Különösen figyeljünk kreativitásuk megnyilvánulásaira! Vegyük észre, mit kedvelnek, és mit nem, mit fejeznek ki, és mit nem! Esetenként elég odafigyelnünk másokra, hogy új dolgokat tudjunk meg saját magunkról. Az emberek tanulmányozása azonban nem minden esetben fokozza kreatív önkifejezésünket. Inspirálónak találhatjuk mások viselkedésének megfigyelését egy bevásárlóközpontban vagy repülőtéren, de ha a lehető legerőteljesebb inspirációra vágyunk, kövessük a világ legkreatívabb embereit: kezdjünk magunk is művészeti tevékenységbe! Ha egy professzionális tánckar fellépését nézzük, magunk is kedvet kaphatunk a táncoláshoz. Egy galériában nézelődve elhatározhatjuk, hogy mi is ecsetet ragadunk. Egy nagyszerű zenész előadása arra ösztönözhet, hogy mi is megtanuljunk valamilyen hangszeren játszani. Természetesen mindenkire más-más példa vonatkozik, az azonban biztos, hogy ha kreatív művészek közelében tartózkodunk, tükörneuronjainknak köszönhetően saját jobb agyféltekénk is aktivizálódni és fejlődni fog. Kedvet kapunk ahhoz, amit látunk, vagyis művészeteket nézve vágyat érzünk arra, hogy magunk is művészi tevékenységbe fogjunk. Ennél jobbat pedig nem is kívánhatnánk magunknak. Amikor kreatív energiánk kimerülni látszik, emlékeztessük minderre magunkat! Ha úgy érezzük, kifogytak az elemeink, mozduljunk ki, és érintkezzünk a világgal! Ne feledjük: a zsenik kedvelik a társaságot.

E könyv megírása vezetett rá erre az igazságra. Miután számos kreatív sikert tudhattam magam mögött – köztük a The New York Times bestsellerlistáját vezető egyik könyvemet –, elkövettem azt a hibát, hogy soron következő művemet magányba vonulva próbáltam létrehozni. Azt hittem, ha sikerül megszabadulnom a világ minden őrületétől, akkor tisztábban tudok majd gondolkodni. Mégis, amint egyedül maradtam, azt tapasztaltam, hogy nem tudok kreatívan írni. Azután véletlenül beszélgettem egy másik, nagyon sikeres íróval, aki emlékeztetett a világgal való kapcsolat fontosságára, s arra, hogy aktivizálnom kell kíváncsi, társasági szellememet. Már másnaptól egy népszerű kávézóban ebédeltem, és nekiláttam az emberek tanulmányozásának, ellátogattam egy közeli múzeumba, és felhívtam néhány barátomat, hogy jó sztorikat hallhassak és mesélhessek. Aznap este jobban ment az írás, mint az előző hetekben bármikor. Agysérülésem gyógyítása során mindvégig ez volt a mantrám: agyam kapcsolódási pontjainak helyreállításához az emberi kapcsolataimat kell megerősítenem. Még ma nyissunk ki egy napilapot, és nézzük meg, milyen események várhatók a városban jövő hétvégén! Menjünk el egy előadásra, egy szimfonikus koncertre, vagy egy kiállításra, esetleg iratkozzunk be egy kurzusra! Váljunk részévé a helyi művészeti életnek, ha másért nem, azért, hogy a munkahelyünkön kívül is kreatív emberekkel vegyük körül magunkat! Amikor pedig saját szemünkkel látjuk a kreatív tevékenységet, tegyük fel magunknak a kérdést: Mit gondolunk erről? Milyen ötleteket, vagy cselekedeteket válthat ki belőlünk, mivé válhatunk ettől? Minthogy mostantól több figyelmet fordítunk mások viselkedésére, és többet leszünk házon kívül, több lehetőségünk lesz arra is, hogy megfigyeljük a tárgyak kialakítását. Figyeljük meg telefonunk formáját, autónk belső kiépítését, munkakörnyezetünk kialakítását. Ezután tegyük fel magunknak a kérdést: Miért éppen ilyen? Ki tudnánk-e találni ennél megfelelőbb dizájnt, ami szebb és jobb? Azt mondják, Leonardo da Vinci is ilyesfajta kérdésekkel igyekezett serkenteni segédei kíváncsiságát és kreativitását.

Mindenki rendelkezik egyfajta dizájnérzékenységgel. Amikor átrendezzük a nappalinkat, elkészítünk egy prezentációt, összeválogatjuk napi öltözékünket, vagy megálmodjuk egy termék újfajta küllemét, minden esetben tervezési tevékenységet folytatunk. Amikor aztán természetes késztetésünket tudatossá és konzisztenssé tesszük, akkor kezdünk igazán feltöltődni energiával. Úgyhogy vásároljunk dizájnmagazinokat, cseréljük le otthoni műtárgyainkat és dekorációinkat, vagy vezessünk naplót arról, mi tetszik és mi nem a minket körülvevő tárgyak formatervezésében! 3. AKTIVIZÁLÓ ELEM: ALKOSSUNK TÖBBET, ÉS OSSZUK MEG MÁSOKKAL! Ne elégedjünk meg azzal, hogy csupán megfigyeljük mások kreativitását, s folyton azt nézzük, ki mit hogyan csinál! Ha inspirációt érzünk, hozzunk létre mi is valódi dolgokat! A kreativitás nem csak eszmékről, hanem a fizikai megjelenítésről is szól. Az eszme csak a szikra, az eredmény a fizikai forma. Ha támad egy ötletünk, miről lehetne könyvet írni, az még nem kreativitás, csupán egy gondolat. A könyv megírása, soronként és oldalanként, az maga a kreatív önkifejezés. Az igazi kreativitásnak tehát eredménye van. Gyakran az általunk létrehozott dolgokat hagyjuk örökül az utókornak. Gondoljunk csak bele, mi alapján ítélünk a múlt nagy művészeiről vagy üzletembereiről: az alapján, amit létrehoztak. Lenyűgözve nézzük Leonardo műveit vagy Steve Jobs formatervezett Apple-termékeit. Valami belső indíttatásból óhatatlanul ikonná emeljük azokat az alkotókat, akik ragyogó, kézzelfogható formákat hoznak létre életük során. Persze nem mindig könnyű örökséget létrehozni, így legtöbben azzal a kényelmes kifogással élnek, hogy „én úgysem vagyok elég kreatív”. A kreativitás azonban nem jellemvonás, hanem fegyelmezett munka. Akik azt állítják, nem kreatívak, azok gyakran egyszerűen nem veszik a fáradságot, hogy egy jó ötletet szívós munkával nagyszerű művé alakítsanak.

Itt szeretnék mindenkit emlékeztetni arra, hogy a kreativitás nem csupán egy szikra, hanem kitartó gályázás. Minden művész, feltaláló, dizájner, író vagy más kreatív ember gyakran elmondja, hogy munkája állandó ismétlődésre épülő folyamat. Egy adott ötletből indul ki, amelyet aztán átalakít, elmozdít, kombinál, elvet, majd újrakezdi, egyszerre felfedez magában valamit, friss látomása támad, s ismét munkához lát. Megvizsgálja az új ötletet, átalakítja, megosztja másokkal, elveti, és egyre csak formálja, formálja, formálja. Lehet, hogy ez magától értetődőnek tűnik, de a gyakorlatban csak nagyon ritkán valósul meg. Éppen ez foszt meg oly sok embert a kreatív önkifejezéstől: egyszerűen nem hajlandóak elvégezni az ahhoz szükséges munkát, hogy valami szép, hasznos, kívánatos és sikeres alkotást létrehozzanak. Nincs olyan remekmű, amely egyetlen nap alatt született volna. A nagyszerű teljesítményekhez hosszú, kitartó munkára van szükség. A világ legkreatívabb emberei tisztában vannak ezzel, s készek újra meg újra elölről kezdeni a munkát – épp ez teszi őket olyan kreatívvá és sikeressé. Biztosra veszem, hogy mindenkinek voltak olyan kreatív álmai, amelyeket túlságosan hamar engedett el. Van, aki énekes akart lenni, de nem nyerte meg a vetélkedőt, ezért feladta az egészet. Valaki táncolni szeretett volna, más színesebben öltözködni vagy jobban írni, meggyőzőbben beszélni, felfedezni valami nagyszabásút vagy átalakítani valamilyen folyamatot – de egy ponton mindannyian lemondtak az önkifejezés lehetőségéről. Megvolt a szikra, és talán bele is vágtak, de a gályázást már nem csinálták végig. Lehetséges, hogy ha teret engedünk önkifejezésünknek és kreatív inspirációnknak, akkor valami hihetetlenül nagyszerűt hoztunk volna létre? Itt az idő újra lángra lobbantani kreatív szellemünket, és minden nehézségen, bukáson és újrakezdésen át céljához segíteni. Ezért mondom, hogy ideje újra teremtenünk valamit. Ha van egy új divattervezési ötletünk, szerezzünk egy varrógépet, és valósítsuk meg! Ha egész életünkben vad vágyat éreztünk a

felfedezésre, a formatervezésre, a szoborfaragásra, a feltalálásra vagy a fejlesztésre, akkor tegyük meg a való életben! Alakítsuk tárgyi valósággá az elképzelést, és élvezzük ki az egész folyamatot! Rögtön feltöltődöttebbnek érezzük majd az életünket. Végül pedig ne tartsuk meg magunknak kreativitásunk eredményét! Bebizonyosodott, hogy kreativitásunk fokozásának egyik legjobb módja, ha megosztjuk másokkal. Mutassuk meg a munkánkat minél több embernek, és kérjük ki a véleményüket! Ugyanilyen fontos az is, hogy beszéljünk arról, amit izgalmasnak tartunk a világban! Magyarázzuk el másoknak, miért éppen azokat a márkákat és termékeket preferáljuk, és kérdezzük meg, hogy ők mi alapján választanak! Azáltal, hogy elmondjuk a véleményünket és kikérjük másokét, egyben felfedezzük saját ízlésünket és személyiségünket is. Ez egy lényeges pont. Hiszen oly sokan igyekszünk megtalálni saját egyéni hangunkat a világban, miközben elfelejtjük, hogy önálló hangunkat nem megtaláljuk, hanem megosztjuk – vagyis a másokkal való kommunikáció során alakítjuk ki. Senki nem lépett még be egy szobába, és kiáltott fel meglepetten: „Nahát itt az én egyéni hangom!” Sokkal inkább arról van szó, hogy amikor abban a szobában elbeszélgetünk másokkal, akkor e társas érintkezés során feltárunk és kifejezünk bizonyos alapvető igazságokat önmagunkról. A leggazdagabb és legtöbbenergiát adó kreatív önkifejezés éppen erről szól: megosztjuk énünk lényegét a világgal. TÖLTŐPONTOK 1. A következőket fogom megtenni annak érdekében, hogy jobban képviseljem és kreatívabban kifejezzem önmagam otthon és a munkahelyemen: 2. A következő tevékenységekbe fogok belekezdeni azért, hogy több inspirációt merítsek az emberekből és a dizájnból: 3. Legközelebb ezt a tárgyat élményt megosztani a világgal:

fogom

létrehozni,

és

az

11. HOZZÁJÁRULÁS Abból élünk, amit kapunk, de az éltet, amit adunk. WINSTON CHURCHILL – Szeretném azt érezni, hogy érek valamit! Talán, ha valamilyen fontosabb munkát végeznék, mint most, akkor boldogabb lennék. Harmincnyolc éves bankmenedzser ül mellettem, akinek legalább annyi beosztottja van, mint ahány éves. Kicsit akadozva beszél – nyilván az uborkás margaritakoktélok hatására, amelyekből még a bárpultra is jut. A hölgy pár évvel idősebb nálam, de ez nem zavarja, mert éppen vadászik, és ma estére, úgy tűnik, én vagyok a kiszemelt zsákmány. Szegény, nem is sejti, mi vár rá. Nem kétséges, egy nőstény ragadozó áldozatául estem, és senki, még a feleségem sincs itt, hogy megvédjen. Sajnos, igazi balek vagyok: rám van írva. Rendkívüli módon érdekelnek az emberek, és ha szóba elegyedek velük, szinte soha nem szállok ki időben. Ez a nő – Janie, mint kiderül – megkérdezte, miből élek. Röviden, udvariasan válaszoltam, és igyekeztem lelépni, de egyszerre elkezdett azokról a motivációs szakemberekről beszélni, akiket a cége időnként felkér előadást tartani a konferenciáikon. Perceken belül pedig csak úgy zúdult a fejemre minden, ami rossz az életében. Most éppen ott tart, hogy úgy érzi, semmi értékeset sem tesz hozzá a világhoz. Talán nem találta még meg az igazi hivatását, és fél, hogy sosem fogja. Nem gondolom, hogy mindenkit, akivel találkozom, inspirálnom kellene, de mélyen hiszek a sorsban és abban, hogy magasabb rendű oka vannak annak, ha két ember útjai keresztezik egymást. Abban is hiszek, hogy ezt az okot nekem kell megfejtenem, s muszáj hozzátennem valamit az illető életéhez, ha mást nem, egy kis kikapcsolódást, ami után könnyebb nevetni, könnyebb visszatalálni az erősségeinkhez és álmainkhoz. Én már csak ilyen vagyok.

De térjünk vissza Janie-hez, aki, mint mondja, nem bírja ezeket a motivációs előadókat, akik közé tévedésből engem is sorol. (Jobban szeretem a teljesítmény-tanácsadó és stratéga megnevezést, de hát mit lehet tenni?) – Abból, amit ők mondanak, mindig csak az derül ki számomra, hogy nem vagyok elég jó ember, és nem tűzök magam elé elég magasztos célokat. Persze, ki tudja, lehet, hogy igazuk van. Maga mit gondol? Talán tényleg nem adok a világnak semmi lényegeset, és ez zavar. De szeretem a munkámat. Nem segítek éhező afrikai gyerekeket, sőt másokat sem, de a munkámat szeretem. – Örülök, hogy szereti a munkáját, Janie. Akkor tartson ki mellette! Biztos lesz majd valaki, akit inspirálni fog a példája, és az elég is. Jó éjt! – Felállok, és menni készülök, de belemélyeszti körmeit a karomba. – Maga most lesajnál engem, fiatalember? – Nekem szegezi a mutatóujját, s közben olyan arckifejezéssel mered rám, amelyet nem tudok pontosan hova tenni. – Szó sincs róla. Ide hallgasson! Mások számára inspiráló, ha látják, hogy maga szereti a munkáját, bármi legyen is az. Ezzel is éppen eléggé hozzájárul a világ fejlődéséhez. Jót tesz vele magának és másoknak is. De most, ha megbocsát, elköszönnék. – Kiszabadítom magam a körmei közül, kimegyek a bárból, és az egészről meg is feledkezem. Két nappal később újra azon a környéken járok. Taxival megyek a repülőtérre, amikor rájövök, hogy nincs nálam elég készpénz. Megállok egy sarki bankautomatánál. Miközben berakom a kártyát, véletlenül bepillantok a fiók ablakán, és tessék, ott áll az éjszakai ragadozó – bocsánat, Janie. Egyik alkalmazottjával beszél, ezúttal sokkal hivatalosabb öltözékben, mint két estével korábban. Tudom én, hogy vannak véletlen egybeesések, de ha egy teljesen ismeretlen nővel ilyen rövid időn belül kétszer is találkozom, arra

felfigyelek. Sors, hallom a szavadat! – mondom magamban, miközben belépek a bankfiókba. Két célom van: készpénzt felvenni a pénztárból, és meglátni, hova vezet ez a helyzet. Ahogy megyek a bankpénztáros asztalához, találkozik a pillantásom Janie-ével, de látszólag nem vesz észre. – Az a hölgy, aki ott áll – mondom a pénztárosnak –, ő lenne itt a főnök? – Jane? Igen, ő a bankmenedzser. Fantasztikus nő! – Nocsak? És mi olyan fantasztikus benne? – Nézzen csak körül a bankban! Az egész városban ez a legtisztább, legszebb és legelegánsabb. Az összes kollégám csodás, és Jane folyamatosan segít fejlődnünk. – Szóval szereti a munkáját? – Imádom! Valaminek a részese lehetek itt. Tudom, hogy nem olyan menő állás ez, mint sok ügyfelemé. Régebben hátul dolgoztam az irodában. Istenem, milyen gátlásos voltam! Rettenetesen gátlásos. Egész végig mást se csináltam, csak görnyedeztem a papírmunka fölött, és fél napokat átzokogtam az aggodalomtól, hogy mi lesz a férjemmel. Irakban vetették be. De Jane azt mondta, „gyerünk ki a napfényre, ki kell beszélned magadból ezt a sok stresszt”. Jane ösztönzött mindannyiunkat arra, hogy beszéljünk az emberekkel, és élvezzük az ismerkedést. Nagyon jót tett nekem, mindannyiunknak jót tett. Miután befejeztük a beszélgetést a pénztárossal, és megkaptam a pénzemet, odasétálok Jane-hez, aki még mindig ugyanazzal az alkalmazottal beszél. Ahogy közelebb érek, úgy tűnik, nem ismer fel. – Jó napot! Én épp csak beugrottam, de ha megengedik, elmondanék valamit. Látják azt a hölgyet a pénztárban? –

Mindketten bólintanak. – Csak azt szerettem volna mondani, hogy kivételesen udvarias és segítőkész személy. – Ezután egyenesen Jane-hez fordulok, és igyekszem olyan nyomatékkai beszélni, hogy megértse, milyen komolyan gondolom, amit mondok. – Szeretném, ha tudná, hogy a pénztárosnő azt mesélte, maga inspirálja őt, és maga segített megküzdenie a férje távollétével is. Szerinte maga vezeti a legjobb bankfiókot a városban, és ahogy elnézem itt a dolgokat, el is hiszem neki. Nagyon nagy hatást tett rá, egészen megváltoztatta az életét. Maga igazán sokat ér, és nagyszerű munkát végez itt. Csak el akartam mondani, mennyire nagy dolog ez, és hogy köszönöm. Jane őszintén megdöbben, és elvörösödik. Kezet nyújt, és megköszöni, hogy az ügyfelük voltam. Látom, hogy nem ismert meg. Ahogy megfordulok, és elindulok az ajtó felé, még visszaszólok: – Óriási dolog! A pénztárosnő bátorítása, és az itteni nagyszerű munkája ér annyit, mint ha éhező afrikai gyerekeket segítene. Leintek egy épp arra haladó taxit, és sietve beugróm. Abban a pillanatban Jane kisiet a bankból, és jobbra-balra forgatja a fejét. Nyilván eszébe jutott, ki vagyok. Látja, ahogy beszállok a kocsiba. – Köszönöm! Nagyon motiváló volt! Megértettem! – kiált utánam. *** Lényünk mélyéből tör fel a késztetés a hozzájárulásra. Szeretnénk adni a világnak, és szerepet játszani alakításában. A vágy, hogy valami értékeset hozzunk létre, hogy adjunk másoknak, hogy kifejezzük önmagunkat, hogy egyedi dolgokat hozzunk létre, hogy csoportok és szervezetek tagjai legyünk, gyakran abból fakad, hogy nyomot akarunk hagyni a világban, hatással szeretnénk lenni a dolgok menetére. Legnagyszerűbb egyéni ambícióinkat és önzetlenségre való csodálatos képességünket az hajtja, hogy szeretnénk adni és jelentőségre szert tenni.

Ha úgy érezzük, hogy teszünk valamit a világért, életünk egyszerre feltöltődik, értelmet és célt nyer. Azt mondhatnánk, hogy maga a hozzájárulás válik életünk értelmévé és céljává. Ha jelentősen gyarapítottuk a világot, akkor úgy érezhetjük, földi létünk tartalmas volt, és már nem éltünk hiába. A tudat, hogy most is teszünk valamit és a jövőben is fogunk, célt ad az életünknek. Sajnos azonban, Jane-hez hasonlóan, rengeteg ember nincs tisztában azzal, milyen nagy hatással van a környezetére. Ha elveszítjük a hozzájárulás érzetét, akkor elveszítjük jelentőségünket és célunkat is. Ezért vagyunk olyan elveszettek és kielégületlenek, amikor úgy érezzük, nincs súlya a cselekedeteinknek. Egyszerre úgy érzékeljük, hogy semmi sem számít igazán, s ami még rosszabb, mi magunk sem számítunk. Ez történik, ha nem érezzük át saját fontosságunkat. Ha pedig az érzés jogos, és valóban nem teszünk semmit másokért, akkor elveszítjük a hozzájárulásunkkal járó büszkeségünket is. Ezzel együtt elveszítjük a kapcsolatot a többi emberrel, mert nem látják, hogy megtennénk, ami tőlünk telik: nem gyarapítjuk a világot, s nem segítünk senkinek. Ha ilyen magas a tét, fontos tudni, mit is értünk pontosan hozzájáruláson, és hogyan érhetjük el, hogy a vágyott és megérdemelt céltudatosság és jelentőség érzete töltse el az életünket. Mit jelent valójában a hozzájárulás? Ha ezt a kérdést felteszem valamelyik előadásomon bárhol a világon, általában motivációs jelszavaknak hangzó válaszokat kapok: „Tegyük jobbá a világunkat! Változtassunk a dolgokon! Hagyjunk nyomot magunk után! Tegyünk valami fontosat! Osszuk meg másokkal adottságaink és képességeink gyümölcsét!” Az összes effajta mantra és elképzelés végső soron egy dologról szól: a hozzájárulás gesztusáról. A hozzájárulást valóban leggyakrabban úgy határozzák meg, mint „jelentős szerepvállalást” valamilyen közös vagy kollektív ügy vagy célkitűzés érdekében. Ha hozzájárulunk valamihez, az azt

jelenti, hogy adunk valami fontosat magunkból egy munka, egy ügy, egy csoport vagy egy egyén javára. Ez magától értetődő. Az viszont már kevésbé nyilvánvaló, hogy a hozzájárulásoknak nem minden formája egyenértékű: nem minden esetben vált ki valódi hatást a világban, és nem feltétlenül tölt el minket az elhivatottság és a megelégedés érzésével. Ami azt illeti, adhatunk úgy is, hogy annak semmi köze a késztetésünkhöz a hozzájárulásra, sőt a boldogságunkhoz sem. Ez persze szentségtörésnek hathat a jótét lelkek szemében. „Adni jó” – ez modern korunk egyik mantrája. De akkor miért van a világon olyan sok boldogtalan önkéntes? Biztosan látták már őket, ahogy mogorván végzik jótetteiket. Én már jó párat láttam. Elég sok időt töltök a nonprofit szférában, és több ezer olyan önkéntessel találkoztam, akik idejüket és energiájukat áldozzák ugyan egy ügyre, de soha el nem mosolyodnának, és semmi egyéb jelét nem mutatják, hogy örömüket lelnék a tevékenységükben. Olyan önkénteseket is láttam, akik kimondottan durvák vagy rosszindulatúak azokkal szemben, akiket szolgálnak. Az igaz, hogy adnak, és fontos ügyekhez járulnak hozzá, de mégsem boldogok. Ugyanakkor azok is rengetegen vannak, akik óriási szolgálatot tesznek a világnak, és közben nagyon boldogok. Épp ezért fontos különbséget tennünk a jótékonyság különböző fajtái között, és észrevennünk, melyik hogyan befolyásolja a késztetésünket a hozzájárulásra. Lényegében kétféle megközelítés létezik: adhatunk valamiből és adhatunk valakinek. 1. AKTIVIZÁLÓ ELEM: ADJUNK ÖNMAGUNKBÓL (ÉS LEGYÜNK RÁ büszkék)! Az első esetben minden kreativitásunkat és erőnket latba vetve önmagunkból adunk, de nem feltétlenül valaminek vagy valakinek. Nem szolgálunk közvetlenül egyetlen ügyet, csoportot vagy személyt sem.

De ha a lehető legjobb teljesítményt nyújtjuk minden tevékenységünk során, akkor legkiválóbb és legerőteljesebb énünket mozgósítjuk, s ez már önmagában is megadhatja számunkra a hozzájárulás érzetét. Vegyünk egy példát! Ha egy teniszjátékos minden erejét, tehetségét és képességét beleadva játszik egy meccsen, akkor valószínűleg úgy érzi majd, hogy önmagából adott. Vagyis azt érzi, hogy aktivizálta magában a késztetését a hozzájárulásra. Még csak arra sincs szükség, hogy azt érezze, hogy a teniszjátékhoz, a nézők élményéhez vagy a pillanathoz adott hozzá valamit. Az a tény, hogy saját magunkból adunk, már önmagában előidézheti a személyes hozzájárulásunk érzetét. Ez talán különösnek hangzik – szinte olyan, mintha azt javasolnám, hogy önző szempontból közelítsük meg a hozzájárulás kérdését. De miután számtalan tanácsadóprogramom és -tréningem során több tízezer ember közvetlen visszajelzését meghallgattam, arra jöttem rá, hogy a világ gyarapítása nem szükségszerűen közösségi ügy. Azért szeretnék erre rávilágítani, mert túl sokan gondolják, hogy csakis valaki vagy valami javára lehetünk jótékonyak; így aztán csak akkor érzik úgy, hogy adtak valamit a világnak, ha egy süteményt áruló cserkészlány csönget be hozzájuk. Társadalmunk tévesen feltételezi, hogy kizárólag egy konkrét ügyhöz lehet hozzájárulni, s aki csupán a legjobb önmagát adja, az nem is ad semmit. Így aztán sokan nem is tudják, hogy már azzal jelentősen hozzájárulnak a világhoz, hogy azok, akik. Higgyük el, hogy a világ gyarapításához elegendő, ha saját értékeinknek megfelelően élünk, legjobb képességeink szerint teljesítünk, s minden tevékenységünkben kibontakoztatjuk erősségeinket, tehetségünket és készségeinket! Én ebben hiszek, és nem szabad elfelejtenünk, hogy ha a legjobbat adjuk önmagunkból, azzal másokat is inspirálunk, s ezzel igenis jelentős hatást teszünk. Steve Jobs konkrétan semmihez sem járult hozzá, mégis rengeteget adott a világnak. Azt mondják, Jobs nem a technológiai ipar vagy a

számítógéppiac vagy akár a fogyasztók szempontjait szem előtt tartva dolgozott (bár a fogyasztói igények ismerete tette híressé). Számos milliárdossal ellentétben, ő nem hozott létre nyilvános nonprofit céget (bár a felesége máig igazgat egyet), és nem törődött azzal, hogy széles körben mutogassa, mi mindenhez járult hozzá. Nem azt tudjuk Steve Jobsról, mennyit áldozott jótékonysági célokra, különleges ügyekre vagy közösségek támogatására. Azt tudjuk róla, hogy teljes egészében megvalósította önmagát: egy kreatív ember volt, aki jobb szoftvereket, számítógépeket, üzleteket és mobil készülékeket szeretett volna tervezni és létrehozni. Azáltal volt hatással a világra, hogy amit csinált, azt kiválóan csinálta. Ezzel gazdagította a világot, ezért számított, és emiatt hiányzik mindenkinek. Mindezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Vegyük például a művészeket – énekeseket, táncosokat, írókat, dizájnereket stb. –, akik nem azért alkotnak, hogy konkrétan bármihez hozzájáruljanak, hanem azért, mert így teljesítik ki igazi énjüket és engednek utat a kreatív önkifejezésnek. Egy énekes, aki több millió lemezt ad el világszerte, nyilvánvalóan hozzájárul saját zenei műfajához, és megajándékozza rajongóit, de egyáltalán nem biztos, hogy eredetileg is ez volt a szándéka. Egyszerűen csak szívét-lelkét beleadta egy kreatív vállalkozásba. Amit hozzájárulásnak nevezünk, az csak utána jött. Személy szerint engem több száz olyan ember inspirált, akik egyszerűen csak élték az életüket mint hiteles, gondoskodó emberek. Óriási hatással voltak rám, pedig valószínűleg egyikük sem gondolt arra, hogy bármihez is hozzájárulna. Kivételes képességünk van a világ gyarapítására csupán azáltal, hogy bármely törekvésünkben teljes erőbedobással részt veszünk. Kreatív vállalkozásainkba egész lényünket adjuk bele! Vegyük észre, ez is hozzájárulás, és máris átérezzük, hogy tartalmasabb és célirányosabb az életünk, mint gondoltuk! Végül, mielőtt továbblépünk a hozzájárulások másik típusára – a valamihez való hozzájárulásra –, fontos, hogy büszkék legyünk

mindarra, amit már elértünk az életben. Néha elfelejtjük integrálni az énképünkbe azt a sok mindent, amit hozzátettünk a világhoz. Ez azért is lényeges, mert – más motiváló elemektől eltérően – a hozzájáruláshoz nagymértékű bűntudat is kapcsolódik. Soha nem érezzük úgy, hogy eleget tennénk a családunkért, a kollégáinkért vagy a közösségért, amelyben élünk. Ez különösen igaz napjaink túlterhelt és hálózatok által lefedett világában, ahol számos fontos ügyre nem jut időnk, mégis minden médium folyamatosan azokra emlékeztet. Szánjunk néhány percet az alábbi mondatok kiegészítésére! Mostantól pedig, valahányszor sikeresen elvégzünk egy feladatot, vagy elismerést kapunk valamely hozzájárulásunkért, amellyel a világot gyarapítottuk, szakítsunk egy kis időt arra, hogy átérezzük ezt a listát! Engedjük, hogy szívünket eltöltse az elégedettség: fontosak vagyunk! • Családom életéhez a következő dolgokkal járultam hozzá az elmúlt évben: • A legjobb barátaim életét a következő módokon gyarapítottam: • Az egyik olyan kreatív projektem az elmúlt évekből, amely miatt okom lett volna büszkeséget érezni, ez volt: • Ha igazán elismerném, mi mindennel járulok hozzá a világhoz, az életem ekképpen változna meg: Itt az ideje, hogy átérezzük, milyen hatást tettünk a világra. Hiszen akkor is változtattunk valamit a dolgokon, ha esetleg nem olyan nagy vagy időtálló teljesítményt értünk el, mint amilyet szerettünk volna. Saját eredményeink megbecsülését nemcsak azért javaslom, hogy alkalmunk legyen vállon veregetni magunkat (bár szerintem a legtöbb embernek ez is jót tesz); inkább azért, hogy magasabb rendű értelmet és célt fedezhessünk fel mindabban, amit csinálunk. A hozzájárulásaink eddig is szolgáltak valamit, és ezután is fognak. Ideje számot vetni, hogy érezzük a megérdemelt büszkeséget. Lehet, hogy hatalmas összegeket adtunk egy nemes célra,

létrehoztunk egy nonprofit vállalkozást, vagy évtizedeken át önkéntesek voltunk, bármilyen legyen is a konkrét forma, mindenképpen adtunk valamit a világnak. Hiszen mi magunk, saját kivételes személyünkben jelentjük a hozzájárulást. Ezt ne felejtsük el! 2. AKTIVIZÁLÓ ELEM: ADJUNK VALAKINEK (JÁRULJUNK HOZZÁ MÁSOK BOLDOGSÁGÁHOZ) !

A hozzájárulás másik fajtája, ha másoknak adunk, vagy valamilyen nagyobb szabású ügyhöz járulunk hozzá, azzal a konkrét céllal, hogy hatást tegyünk a világra. Ilyenkor időt, energiát, erőfeszítést, anyagiakat, készségeket, kapcsolatokat, figyelmet és szeretetet adunk a csapatunknak, a cégünknek, a családunknak vagy a kedvenc nonprofit vállalatunknak. A magunkból adás elsősorban saját magunkról és belső képességeink mozgósításáról szól, függetlenül attól, hogy végül ez hatással van-e a világra. Amikor viszont valakinek adunk, akkor minden képességünket azzal a céllal aktivizáljuk, hogy közvetlenül, specifikusan egyvalamihez járuljunk hozzá. Amikor egy személynek, egy ügy képviselőinek vagy valamilyen csoportnak adunk, egy konkrét végeredmény lebeg a szemünk előtt, valamint az, hogy ennek megvalósulása milyen érzéseket vált majd ki belőlünk. Valakinek adni inkább célirányosabb, stratégiai hozzájárulás, de legalább annyira hatásos. A világ túlnyomó része elismeri és jutalmazza a hozzájárulásnak ezt a formáját – s nem is ok nélkül. Ha olyan törekvésekhez járulunk hozzá, amelyeknek fontosságában mélyen hiszünk, és tervezetten igyekszünk tenni a megvalósulás érdekében, akkor egyenes az utunk a tartalmas és boldog élethez. Vegyük észre azonban a kulcsszavakat: törekvések, amelyeknek fontosságában mélyen hiszünk. A legtöbb esetben sajnos éppen erről feledkezünk meg. Sokan azért csalódnak, mert anélkül jelentkeznek egy projektre vagy kezdenek el szolgálni egy ügyet, hogy mélyen hinnének fontosságában.

Szinte mindenki volt már ilyen helyzetben. Izgatottan csatlakoztunk egy ügyhöz, amely – miután részesévé váltunk – időnket, energiánkat vagy pénzünket emésztette, mégsem éreztük, hogy valódi hatásunk lenne az eseményekre, vagy melegséggel töltené el lelkünket az ügyhöz való hozzájárulásunk. Előfordulhat például, hogy engem inkább megérint egy olyan törekvés, amely az éhező gyerekek megsegítésére irányul, mint egy másik, amelyikben gyerekeket tanítanak énekelni. De ha az elsőben nem kaphatok nagyobb szerepet a mosogatásnál (amit utálok), a másikban viszont taníthatok (amit imádok), akkor a második egy idő után kétségkívül többet fog jelenteni számomra. Amiből viszont az következik, hogy ha adni akarunk másoknak, legalább olyan fontos megtalálnunk a megfelelő tevékenységet, mint a megfelelő ügyet. Ezt sose felejtsük el, hiszen ez szorosan kapcsolódik mindazokhoz a motiváló elemekhez, amelyeket korábban e könyvben tárgyaltunk: olyan tevékenységek tesznek bennünket boldoggá, amelyeket újnak érzünk, amelyek kihívást jelentenek, társas kapcsolatokat eredményeznek, és személyes jelentőségük van számunkra. Függetlenül attól, hogy ügyekhez vagy projektekhez, egy csoport, egy közösség vagy a családunk működéséhez járulunk hozzá, nem minden hozzájárulás egyenértékű. A legtartalmasabb hozzájárulási tevékenységeket öt tényező határozza meg, amelyeket – a géniusz ragyogó villámfényénél – öt hozzájárulási megelégedettségi tényezőnek neveztem el. Ezek ismerete hasznos iránymutató lehet, ha el akarjuk dönteni, mit és milyen formában kívánunk adni a jövőben. Ez alapján arról is elgondolkodhatunk, mely hozzájárulások lesznek számunkra a legjelentősebbek, a társadalom egésze szempontjából pedig a leghasznosabbak. Először is, csak akkor érezhetjük úgy, hogy jelentősen hozzájárultunk egy ügyhöz vagy jót tettünk a világgal, ha valamifajta kreatív tevékenységen keresztül mozgósíthatjuk az energiáinkat. Az előző fejezetből vett kifejezéssel élve: a kreatív önkifejezés

lehetősége döntően meghatározza, hogy hozzájárulási élményünk megelégedettséggel és jelentőségtudattal tölt-e majd el bennünket. Ha például tehetségesek vagyunk a dizájn területén, akkor bármit is készülünk adni, mindenképpen találjuk meg benne a lehetőséget a tervezésre. Azért kell ilyenformán mozgósítani az erőinket, mert bármilyen fontos legyen számunkra egy ügy, vagy bármilyen elkötelezetten szeretnénk jót cselekedni, ha eközben nem kap teret az egyéni hangunk, tehetségünk és látásmódunk, akkor vagy félbehagyjuk, vagy csak ímmel-ámmal visszük végig a vállalkozást. De ezzel még nincs vége. Nem csupán arra van szükség, hogy a hozzájárulás során hasznosíthassuk kreativitásunkat, azt is látnunk kell, ahogy kreatív tevékenységünk gyümölcsöző lesz. Hinnünk kell abban, hogy munkánknak látható eredménye lesz. Nincs is rosszabb, mint olyan projektben részt venni, amelyben elképzeléseink és erőfeszítéseink soha nem érik el a kitűzött célt. Ha minden kezdeményezésünk a papírkosárban vagy egy poros polcon végzi, akkor soha nem érezhetjük a büszkeség érzését, amely jelentősen aktivizálhatná késztetésünket a hozzájárulásra. Válaszoljunk a következő kérdésekre, amellyel ellenőrizhetjük, mennyire találtuk kielégítőnek és tartalmasnak legutóbbi hozzájárulásunkat! Hozzájárulásunk során létrehoztunk-e valamiféle kreaív alkotást? Volt-e kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy nekünk is részünk van a vállalkozás végeredményének kialakításában? Ha nem, akkor valószínűleg nem éreztük úgy, hogy érdemlegesen hozzájárulnánk a folyamathoz, és megérné számunkra az erőfeszítést. Másodszor, a legtartalmasabb hozzájárulási élményeknek mindig része mások mentorálása. A világon bármilyen tanárral beszéljünk is, valószínűleg azt a pillanatot emelik ki, amikor fény gyűl tanítványaik szemében, s ekkor mi is megérthetjük, miért olyan csodálatos élmény adni valamit egy gyereknek. A nálunk tapasztalatlanabb vagy kevesebb ismerettel rendelkező személyek tanítása vagy irányítása semmihez sem fogható örömforrás.

A különös csak az, hogy bár a legtöbben tudnak erről, mégsem igazán használják a hozzájárulásuk kiválasztásának kritériumaként. Amikor új munkahelyet, projektet vagy önkéntes munkát keresnek, csak nagyon kevesen teszik fel maguknak a stratégiai kérdést: „Lesz-e lehetőségünk mentorálásra?” Pedig pontosan erről kell megbizonyosodnunk annak érdekében, hogy azt érezhessük: valami jelentősei tettünk a világban. A tanítás, a tanácsadás és a mentorálás semmi máshoz nem hasonlítható mértékben fokozza hozzájárulás-érzetünket. Harmadszor, a hozzájárulási tevékenység akkor kielégítő, ha saját szemünkkel láthatjuk munkánk közvetlen társadalmi hatását. Ha például levesosztásnál vállalunk önkéntes munkát, de egész idő alatt a raktárban kell pakolnunk a zöldségesládákat, és egyszer sincs alkalmunk látni, ahogy valakinek felragyog az arca, amikor megkóstolja az ételt, akkor egyszerűen nem ér semmit az egész. Tükörneuronjaink akkor aktivizálódnak igazán, ha magunk is láthatjuk, amikor valaki hosszú idő után először végre megtöltheti hasát ízletes, tápláló étellel. Ha nem látjuk közelről az elégedettséget az arcokon, nem érezhetjük igazán saját szívünkben sem. Ha vezetők vagyunk egy cégnél, nagyon fontos lehetővé tennünk beosztottjaink számára, hogy mindig láthassák saját munkájuk gyümölcsét. Ehhez át kell gondolnunk: Miképpen garantálhatjuk, hogy csapatunk tagjai megbizonyosodhassanak arról, hogy erőfeszítéseik valódi változásokat eredményeztek a világban? El tudjuk-e vinni őket azokhoz az emberekhez, akiknek az életére hatással voltak, vagy el tudjuk-e vinni hozzájuk azokat, akiknek a körülményein javítottak? Amikor erőfeszítéseink közvetlen társadalmi hatásának megtapasztalásáról beszélek, akkor konkrétan azt javaslom, hogy ismerkedjünk meg az érintett személyekkel. Egyszer megtanítottam ezt a leckét egy nagy lakóházépítő cég vezérigazgatójának, aki több száz emberét küldte ki egy nemrégiben árvíz sújtotta területre, hogy

ott új otthonokat építsenek a rászoruló közösségnek. Hatalmas, különleges egységhez hasonló csapata azonnal nekilátott a munkának, eltakarították a tönkrement házakat, és napokon belül újakat húztak fel. Ezután repülővel azonnal vissza is tértek a főhadiszállásra. Miután néhány képet megmutatott a munkálatokról és mosolyogva építkező embereiről, csalódottságának adott hangot, mert úgy érezte, kevesen értették meg a cégnél, milyen alapvető hatást gyakoroltak az ott élő közösség életére. Mire megjegyeztem, hogy egyetlen olyan képet sem látok, amelyen alkalmazottai a házak új lakóival beszélgetnének. Egyszerre mindent megértett. Annyira igyekeztek, hogy valami jelentősei vigyenek véghez, hogy az emberi kapcsolatokra már nem maradt idejük. Így azt sem érezhették át igazán, milyen nagy tettet hajtottak végre. Természetesen erre számos szigorúbb hozzájáruló megjegyezheti, hogy az ő esetében az öt hozzájárulási megelégedettségi tényező átlátszóan önző gondolkodást sugall, hisz végső soron saját belső örömükről és megelégedettségükről szólnak. Ez rettenetesen egoista megközelítése az adakozás és a hozzájárulás kérdésének, nem igaz? Elvégre nem arra lenne szükség, hogy önzetlenebbé válva mindannyian több időt és figyelmet fordítsunk a rászorulókra – nem pedig saját magunkra? A rövid válaszom erre: nem. Először is azért nem, mert olyan korban élünk, amikor szó szerint több millió sürgetően fontos ügy van a világban. Közel kétmillió nonprofit szervezet működik csak az Egyesült Államokban. Hogyan tudnánk varázsütésre túllépni egyéni érdekeinken és megtalálni a leginkább nélkülöző csoportot? Egy olyan egyesületnek a munkája, amely ötven nyomorgó detroiti nőt segít, vajon fontosabb vagy kevésbé fontos, mint egy olyané, amelyik ötszáz hasonló sorsú nőt szolgál Nyugat-Afrikában? Ezért a kérdést így kell feltennünk: Hol tudunk egyéni módon jó szolgálatot tenni, hogy elhivatottnak és megelégedettnek érezhessük magunkat? Hol tudjuk a lehető legnagyobb eséllyel folytatni tevékenységünket? Végső soron nem az-e a hozzájárulás

értelme, hogy az ember kitartóan részesévé válik egy jótékony folyamatnak, és ezáltal hat az emberekre? Mindezzel nem azt kívánom sugallni, hogy minden jótékony cselekedetünknek szórakoztatónak vagy felemelőnek kell lennie, és nem is lehet ez az egyetlen célunk. A hozzájárulás során gyakran kell feltűrnünk az ingujjunkat, bepiszkolni a kezünket, és olyan dolgokat csinálni, amelyekhez amúgy nem sok kedvünk lenne. Gyakran olyan feladataink lesznek, amelyek közben kényelmetlenül érezzük magunkat. De hát éppen ezért olyan izgalmas az élet: az új feladatok, a kockázat-vállalás, a kemény munka, a kihívások, a gyarapodó emberi kapcsolatok és a jelentős ügyekért vívott harc miatt – bármilyen küzdelmes legyen is az út. A világ ennek ellenére telis-tele van félig-meddig elkötelezett, ímmelámmal ténykedő jótevővel, akik szinte semmilyen erőfeszítésre nem hajlandóak. Hiszen nem forgathatjuk ki a Földet a sarkaiból, amíg nem találunk olyan kielégítő módszereket, amelyekkel elhivatottan szolgálhatunk másokat. Azt remélem, a fent lefektetett kritériumok segíthetnek ebben. A jótékonyság tárgyalása természetesen nem lehet teljes a pénzügyi hozzájárulások vizsgálata nélkül. Aki szerencséjére bőségben él, adományozásra is fordíthatja idejének és energiájának nagy részét. Közismert tény, hogy az olyan jótékony szervezetek javára nyújtott donációk, amelyeknek a tevékenységében és céljaiban szenvedélyesen hiszünk, nagy megelégedettségünkre szolgálhatnak. Hallgassunk a szívünkre, és csak olyan ügyek mellett kötelezzük el magunkat, amelyek mélyen megérintenek! Rengeteg olyan emberrel ismerkedtem meg a világ minden tájáról, akik egyszerűen nem tudták, milyen ügyre érdemes áldozniuk. Mivel nem hisznek szenvedélyesen semmilyen ügyben, még a fenti kritériumok alapján sem tudnák egykönnyen felismerni, mit tegyenek a pénzükkel. Azoknak, akiknek van miből adni, de nem áll közel hozzájuk egyetlen ügy sem, egy másik megközelítést szoktam

javasolni, amelyet sorsszerű adakozásnak nevezek. Sokakkal megosztottam már ezt az elképzelésemet, és eddig még mindenkinek nagyon tetszett, különösen azoknak, akik még nem találtak rá a szívük szerint való ügyre. A sorsszerű adakozás elképzelés abból a meggyőződésemből fakad, hogy az életben nem véletlenül keresztezik egymást az emberek útjai. Hiszek abban, hogy nem puszta egybeesés volt például, hogy nemrégiben megismerkedtem a munkahelyemen egy férfival, akinek a felesége mellrákban halt meg, most pedig maratoni futásra készül az ő emlékére, és ehhez százdollárnyi hozzájárulást kért mindenkitől az irodában. A sors vetette ezt a rászoruló személyt az utamba, hogy segítsek rajta még akkor is, ha az ügye közvetlenül nem érint engem. Mégis jóval többet jelentett számomra, mint ha az interneten talált ismeretlen ügyet támogattam volna. Szerintem nem ügyekbe vagy projektekbe kellene befektetnünk, hanem konkrét személyeket kellene támogatnunk és szolgálnunk. Vagyis azért írtam meg a százdolláros csekket, mert így rendelte a sors, s annak ellenére megtettem, hogy tulajdonképpen nem ismertem senkit korábban személyesen, aki mellrákban szenvedett, és magamtól valószínűleg soha nem karoltam volna fel ezt az ügyet. Sokszor a sors dönti el, kit támogassunk – ez azt jelenti, hogy azoknak adjunk, akik éppen segítségre szorulnak, vagy szenvedélyesen harcolnak egy ügyért. Mostanában többnyire hagyom, hogy a sors döntse el, milyen célokra adakozom, és örömmel számolhatok be arról, hogy még soha nem éreztem magam ennyire feltöltődöttnek a hozzájárulásaimtól. Azt is elégedetten állapíthatom meg, hogy ezt a módszert mások is nagyon lelkesítőnek találták. Azt mondják, ezáltal megerősödtek kapcsolataik a környezetükben élő emberekkel és a kisebb közösségekkel, így mélyebben átérzik hozzájárulásaik eredményét, mint korábban bármikor. A sorsszerű adakozás módszere azonban valószínűleg nem mindenkinek ajánlható, különösen azoknak nem, akik már elkötelezték magukat egy ügy mellett, vagy akik egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy

(látszólag) véletlenszerűen eléjük kerülő embereket vagy ügyeket támogassanak. Mégis képzeljük el egy pillanatra: mi lenne, ha mindannyian csak egy kicsivel többet adnánk az utunkat keresztező embereknek, akik vagy a szükség, vagy elhivatottságuk okán rászolgálnak a jótékonyságunkra? 3. AKTIVIZÁLÓ ELEM: MENTORÁLJUNK MÁSOKAT!

Ahogy már említettem, semmi sem aktivizálja jobban késztetésünket a hozzájárulásra, mint a mentorálás. A mentorálás az én szememben felelősség és privilégium az élet útján. Bármilyen mérföldkő mellett haladjunk is el éppen, biztosan ezrek vannak a hátunk mögött, akik nagyon szeretnék tudni, hogyan jutottunk el idáig. A gyerekek arra kíváncsiak, hogyan éltük túl az iskolát, és miképpen sikerült tisztességes állást találnunk. Kollégáink arra kíváncsiak, hogyan végezhetnék jobban a munkájukat. Akik elbuktak, azok csak azt szeretnék tudni, hogyan lehet talpon maradni. A mentorálás varázslatos dolog, legyen szó akár hivatalos munkahelyi kapcsolatról, akár baráti közösségről, vagy egy olyan óriásszervezetről, mint a Big Brothers Big Sisters. (A Big Brothers Big Sisters gyermekek fejlődését segítő nemzetközi jótékonysági szervezet.) Különösen azt szeretem benne, hogy óhatatlanul eljön az a pont, amikor a mentornak legalább annyira szüksége van a pártfogoltjára, mint fordítva. A mentorálás során példaképpé válik az ember, s ha komolyan vesszük ezt a szerepet, akkor a legjobb énünket tudjuk aktivizálni. Legmagasztosabb erényeink és meggyőződéseink sugároznak belőlünk, mert azt szeretnénk, hogy a másik szárnyra kapjon. A mentorálás során idővel egyre elmélyül a kapcsolat, s az előttünk álló személyen láthatjuk saját befolyásunkat és hatásunkat. A mentor szerepe ebből a szempontból a szülőére emlékeztet: abban az ajándékban van részünk, hogy szemmel követhetjük valakinek a fejlődését. Persze ez a személy sokkal kevesebb szálon kapcsolódik hozzánk, mint a gyerekünk;

nem él velünk, nem kell hallgatnia ránk, egészében kevesebb ponton tudjuk befolyásolni az életét. Így aztán fontos, hogy az együtt töltött idő minden percét kihasználjuk. Erre minden egyes találkozáskor újra ráébredünk, ezért mondják sokan, hogy a mentorálás a legkoncentráltabb emberi ráhatás az életükben. S akik azt hiszik, hogy a mentorálás csak megfáradt nyugdíjasoknak való, azok nagyon tévednek. Engem leginkább a Szakértői Akadémia (Experts Academy) márkáról és a The Millionaire Messenger (A milliomos hírhozó) című könyvemről ismernek, amely utóbbi a cég tevékenységének összefoglalását adja. A Szakértői Akadémia alapvető elvei igazán egyszerűek: • Élettörténetünk, ismereteink és üzenetünk – mindaz, amit a tapasztalatainkból leszűrtünk, és meg kívánunk osztani a világgal – nagyobb jelentőséggel és magasabb piaci értékkel bírnak, mint képzeltük volna. • Azért vagyunk e világon, hogy valami jelentőset tegyünk, s ennek nincs jobb módja, mint ha ismereteinket és tapasztalatainkat (bármilyen témában és bármely gazdasági ágazatban) mások sikerének elősegítésére fordítjuk. • Pénzt kereshetünk azzal, ha sikerre vezető tanácsokat és módszereket osztunk meg másokkal. Ennek során bőségesen jövedelmező vállalkozást építhetünk fel, és igazán tartalmas életet élhetünk. Ezekre az alapvetésekre támaszkodva világszerte több millió embernek segítettem felismerni tudásuk és tapasztalatuk jelentőségét és piaci értékét. Bebizonyítottam, hogy nem csupán nyugdíjas-foglalkozás, hanem valódi karrierlehetőség másokat rávezetni egy jobb életre, vagy megmutatni nekik, hogyan juthatnak előre valamely területen. Semmi okát nem látom, miért ne gyarapíthatnánk bölcsességünkkel a világot úgy, hogy még fizetést is kapunk érte. Szerintem éppen ez jelenti a munka világában a következő fejlődési fokot: a céltudatos munka és a profit gyönyörűen megférhet egymással egy szolgáltatás keretei közt, amelynek során

megosztjuk másokkal mindazt, amit életünkben tanultunk, tapasztaltunk vagy bizonyítottunk. Ismereteinket és gyakorlati tanácsainkat (bármely témában vagy területen) oktatási programokká és kurzusokká alakíthatjuk, olyan hagyományos módszerek segítségével, mint a könyvek, beszédek, szemináriumok, tréningek és a tanácsadás. Tudásunkkal hatással lehetünk mások életére, és igen, még pénzt is kereshetünk vele. Azért említem ezt itt, mert nem hiszem, hogy élesen el kellene választanunk a munkánkat mentori tevékenységünktől. A modern világban a kettő egy és ugyanaz is lehet. A profit és a jó szándék ma már nem zárják ki egymást. A banki alkalmazottait mentoráló Janie-hez hasonlóan, mindannyian tehetünk valami figyelemre méltót a munkahelyünkön és a karrierünkben, egyszerűen azáltal, hogy segítünk másoknak. *** Ezt a fejezetet egy általános gondolattal szeretném zárni az aktivizáló elemek kapcsán. Viktor Frankl, holokauszttúlélő pszichológus Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben (Man's Search for Meaning) című könyvében fejti ki azt a nagyszerű gondolatot, hogy az ember számára nem az a legfontosabb, hogy a gyönyört keresse vagy a fájdalmat elkerülje, hanem az, hogy értelmesnek lássa az életét. Ha valaki (mint én is) osztja ezt a gondolatot, akkor a következő logikus kérdést kell feltennie: Hogyan mérhetjük fel végső soron, mennyire értelmes az életünk? Ha jelentőségteljes életre vágyunk, vajon honnan tudhatjuk, hogy amit létrehozunk vagy megtapasztalunk, az valóban jelentőségteljes-e? A legjobb válasz, amit ismerek: a hozzájárulás. Utunk végén, ha majd visszatekintünk és eltöprengünk az egésznek az értelmén, megkérdezzük majd magunktól, hogy hagytunk-e nyomot a világban. A választ jórészt emberi kapcsolatainkban (szeretteinkben és azokban, akikre hatással voltunk), valamint jótékony cselekedeteinkben fogjuk keresni. Amikor kapcsolatainkat értékeljük,

valójában azt vizsgáljuk, mit tettünk hozzá ezekhez. Azon töprengünk, vajon eleget adtunk-e magunkból; mélyen és őszintén szerettünk-e; megadtuk-e azt az időt, figyelmet, nyitottságot és szeretetet, amit ezek az emberek megérdemeltek. Végső soron azon töprengünk, hozzájárultunk-e a világhoz és a körülöttünk lévők életéhez. Tulajdonképpen ez életünk értelmének mérlege. TÖLTŐPONTOK 1. Úgy érzem, azáltal gyarapítom a világot magam körül, hogy... 2. A következő új és tartalmas hozzájárulási tapasztalatra szeretnék lehetőséget teremteni: 3. A következő személynek hasznára válna, ha mentorálnám: 12. TUDATOSSÁG Az élet célja, hogy éljünk. Élni pedig annyi, mint ráeszmélni a világra: gyönyörűségesen, részegen, derűsen, istenien. HENRY MILLER Amikor magamhoz tértem, Kevin üvöltését hallottam. – Szállj ki a kocsiból, Brendon! Szállj ki a kocsiból! Az utasülésről átfordulok Kevin felé. A kormány mögé szorulva kiabál nekem, miközben megpróbál kikapaszkodni a betört vezetőoldali ablakon. Arca merő vér. Közel 140 km/óra sebességgel rohantunk bele egy éles kanyarba. Egy ilyen veszélyt az Egyesült Államokban élénksárga, U alakú nyíl jelölt volna, figyelmeztetve az autósokat a közeledő hajtűkanyarra, amely előtt érdemes lelassítani. Mi azonban a Dominikai Köztársaságban voltunk, egy frissen betonozott úton. Jelzés pedig egy szál se. Az a kanyar szó szerint fordulópontot jelentett az életünkben – s végső soron áldásnak

bizonyult. Már hónapok óta depressziós voltam, érzelmileg teljesen padlóra kerültem az első szerelmemmel való szakítás után. Még csak tizenkilenc éves voltam, de egészen elveszettnek éreztem magam; mintha máris véget ért volna az életem. Így amikor hallottam egy nyárimunka-lehetőségről a világ túlsó végén, a Dominikai Köztársaságban, elkeseredettségemben kapva kaptam rajta. Úgy gondoltam, nem elég a városból elmenni, hogy megszabaduljak a problémáimtól és a depressziómtól - az országot is magam mögött kellett hagynom. Így kerültem Kevinnel – egy barátommal, akit a szülővárosomból ismertem – a Dominikai Köztársaságba, ahol egy kamionalkatrészekkel kereskedő, ismerős vállalkozónak segítettünk. Éjfél körül volt, egy ügyféltől jöttünk éppen. Sötét, ködös karibi éjszaka volt. Minden ablakot lehúztunk a kocsiban, és a rádióból Tom Cochrane „Life is a Highway” című száma bömbölt. Ahogy száguldottunk lefelé a mindkét oldalról sötét dzsungel szegélyezte lejtős úton, a párás levegő átjárta az autót, és éreztem, hogy enyhül a depresszióm. Magányom és bánatom súlya hangsebességgel maradt el mögöttem. Lehunytam a szemem, igyekeztem nem tudomást venni halott lelkem nyűgéről, és torkom szakadtából üvöltöttem a számot. Aztán már csak Kevin kiáltását hallottam: – Jézusom, Brendon, kapaszkodj! Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy a fényszórónk nem az utat világítja meg, hanem elvész a sötétben. Kevin megragadta a kormányt, élesen jobbra rántotta, kétségbeesetten igyekezett bevenni a kanyart. Már túl késő volt. Az autó kifarolt, elvesztette az irányt, és pörögve lecsúszott az útról. Összekaptam magam, és arra gondoltam: Istenem, még nem állok készen! Nem éreztem, hogy igazából éltem volna addig. Emlékszem, különösen erős és hosszan tartó érzés volt. A vészhelyzetekben jelentkező lassítottfelvétel-hatással szemléltem, ahogy lepörgünk az útról. Sürgető kérdés nyilallt belém: Éltem-e?

Miután lerepültünk az útról, az autó egy kis tartófalnak vágódott, amelyet öntözés céljából építettek. Az ütődéstől oldalvást megpördülve a levegőbe emelkedtünk, és éreztem, ahogy a biztonsági öv erősen az üléshez szorít. Azután különös súlytalanságot éreztem, ahogy forogtunk... forogtunk. A szemem csukva volt, de őket jól láttam. Nem olyan volt, mint amilyennek képzeltem. Azt hittem, valamiféle mindentudó nézőpontból tekinthetek majd az életemre, mint a filmekben, ahol ilyenkor emlékképek úsznak be lassított felvételben, és az ember láthatja magát felnőni. De önmagamat nem láttam. Sehol egy szaladgáló kis Brendon. Őket viszont láttam. Családom és barátaim állnak előttem és mellettem. Körbeállják a nappali asztalára helyezett tortát. A tizenkettedik születésnapomat ünnepeljük. Anya sír boldogságában, és nagy örömmel énekli azt a buta kis dalt, amit ilyenkor szokott. Aztán egy másik jelenet. A nővérem az. Egymás mellett hintázunk a játszótéren. Találkozik a pillantásunk, és arcán nagy, gyönyörű mosoly terül el. Újabb jelenetek. Hihetetlen gyorsasággal pereg le szemem előtt az egész életem. Az összes olyan jelenet és pillanat, amikor szeretteim vesznek körül. Nem éreztem úgy, mintha én is jelen lennék, pedig mindegyik kép egészen valóságosnak hat. Mindeközben tudatában voltam, hogy lassított felvételben pörgök a levegőben. Azokra gondoltam, akiket szeretek, és akiknek hiányozni fogok. Mély, erőteljes érzés ragadott meg: Szerettem-e? Az autó recsegve a földhöz vágódott, és elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, Kevin üvöltését hallottam, hogy szálljak ki a kocsiból. Az utasülésről átfordultam Kevin felé. A kormány mögé szorulva kiabált nekem, miközben megpróbált kikapaszkodni a betört ablakon.

Felém fordult, és láttam, hogy széles seb tátong a feje jobb oldalán, arca merő vér. – Szállj ki, Brendon! – ismételte hisztérikus hangon, miközben az ablakon próbált kimászni. Fogalmam sem volt, hogy ég-e az autó, nem tudtam semmit. De Kevin hangja épp eleget elárult. Jobbra nézve kerestem a kiutat, de az oldalsó ajtó ripityára tört. Az autó teteje egészen belapult. Egyetlen szűk kijáratot láttam magam előtt, a szélvédő helyén. Karom, lábam, hasam bőrét összevagdalva áthúztam magam azon a résen, s végre ott álltam az autó összepréselt motorháztetején. Láttam, ahogy a vér kiszivárog a testemből, és végigcsorog a lábamon, rá a szandálomra és a kocsira. Szédültem, minden távolinak hatott. Az élet lassan folydogált belőlem, s a szívemtől a lábujjaimig áthatott a félelem, ahogy rádöbbentem, amire addig soha: hogy az életem valóban véget érhet. Gyenge, rémült energia futott végig a testemen, és egy pillanatra elgondolkodtam az egésznek az értelmén. A gondolattal küzdve eleredtek a könnyeim. Számítottam-e? Sötét árnyék homályosította el a látásomat, éreztem, mindjárt elájulok. Ennyi volt, gondoltam. Az autó összetört motorháztetején megcsillanó fény térített magamhoz. Élesen felragyogott valami, s visszatükröződött az autó oldalán végigfolyt véremben. Felnéztem, és a tökéletes teliholdat láttam a sötét égbolton. Varázslatos volt. Soha nem láttam a Holdat ilyen közelinek, ilyen nagynak, ilyen ragyogónak és szépségesnek. Úgy éreztem, felemelkedem életem roncsai közül, és kapcsolatot teremtek a mennybolttal s az éjjeli eget cirmosra festő hullámzó kékséggel. Nem éreztem fájdalmat, sőt semmit, csupán a csend ürességét. Soha nem felejtem el. Aztán lassan átjárt az érzés, hogy önmagam vagyok. Nem éltem át testen kívüli élményt; ellenkezőleg, soha nem éreztem erősebb kapcsolatot saját valómmal.

Új erő költözött a testembe, és elöntött a hálaérzet s az élet értékének olyan erős tudata, amelyet a mai napig nem tudok leírni. Mintha abban a pillanatban, amikor felnéztem az égboltra, Isten visszatekintett volna rám, megvigasztalt volna, és átadta volna a nyerő szelvényt az élethez – a második esélyemet. „Tessék, fiam! – szólt hozzám az áhított pillanat. – Még élsz. Újra szerethetsz. Újra számíthatsz. Úgyhogy kapd össze magad, és dolgozz ezeken, mert most már tudod: az óra ketyeg!” Emlékszem, ahogy felnéztem az égboltra aznap este, elfogadtam a szelvényt, és azt gondoltam: Köszönöm. Köszönöm. Ki fogom érdemelni. Leírhatatlan hála töltötte be az életemet, s azóta sem hagyott el. Éreztem, hogy könnyek futnak végig az arcomon. Az öröm könnyei. Hónapok óta először dalolt a lelkem. (A történet a szerző The Millionaire Messenger (A milliomos hírhozó) című könyvéből származik. New York, Free Press, 2011, 5-8.) *** Tizenhat év telt el az autóbalesetem óta, de ma is minden nap hálát adok érte, hogy Kevinnel megkaptuk a nyerő szelvényt a második esélyre. Mindketten túléltük, és mind a kettőnknek szerencsésen alakult az élete. Gyakran gondolok a balesetre, és mára megértettem, miért alakította át olyan gyökeresen az életemet. Néhány percre alámerültem saját tudatom mélyébe, s elborítottak a gondolatok saját emberi természetemről, majd pillanatokkal később elszakadtam fizikai testem érzékeléseitől, és egy magasabb rendű tudathoz kapcsolódtam, amely nem ismer sem fájdalmat, sem határokat. Tudatomban alapvetően átrendeződött, mit tekintek fontosnak az életben, és eldöntöttem, hogy önmagamat irányítva tartalmasabb életet fogok kialakítani. Attól a pillanattól kezdve egy engem körülvevő nagyszerűbb tudattal is érintkezésben álltam, és életemben először megéreztem és megismertem egy nálam nagyobb erőt. Mára tudom, hogy a balesetnek köszönhetően

megtapasztaltam a két alapvető dimenzióját annak, amit a filozófusok, a pszichológusok és az útkeresők tudatosságnak neveznek. Az egyik megközelítés a tudatosságot azonosítja az elmével, vagyis a gondolkodásra és az öntudatra irányuló korlátozott emberi képességünkkel. A „gondolkodom, tehát vagyok” formula kiválóan összefoglalja ezt. Ma az idegtudomány vizsgálja a tudatosságnak ezt a szintjét, azt kutatva, mi alakítja ki a szellemünket és ad egységes struktúrát az „elmének”. Az idegtudós Antonio Damasio The Feeling of What Happens (Az események érzete) című könyvében a tudatosságot „az élőlények ön- és környezettudomásaként” definiálja. Az elsősorban érzékszerveink által megtapasztalt belső és külső világunk tudati észlelésére fókuszáló megközelítést leginkább „gondolattudatosságként” írhatjuk le. Ennél ezoterikusabb szinten a tudatosságot nem emberi, talán inkább kozmikus vagy éppen isteni, mindent egyesítő energiaként vagy erőként is szokták definiálni. „Isten pislogott, tehát vagyok” – ez lehetne e megközelítésmód formulája. A spirituális vagy magasabb rendű tudati szinteket általában a vallási vagy szellemi útkeresők tanulmányozzák. Őket nem csupán az érdekli, mi alkotja az emberi tudatosságot, hanem az is, hogy mi alkotja magát az univerzumot. E nézet szerint a tudatosság nem csak olyasvalami, amit az elme tapasztal, vagy amit a testi érzékek felfognak; a tudatosság testünkön kívül is létezik, a fizikai manifesztációt és saját kognitív képességeinket meghaladó energiával vagy lénnyel való kapcsolat formájában. Ez a fajta megközelítés pedig inkább a transzcendens tudatosságról szól. A késztetés a magasabb tudati szintek megtapasztalására az emberi faj legnagyszerűbb megkülönböztető jegye. Hogyan élhetünk emberi tudatosságunk legmagasabb fokán? Hogyan haladhatjuk meg még azt is?

Erősebben szeretnénk kontrollálni gondolattudatosságunkat, ugyanakkor meg is szeretnénk szabadulni a gondolattudatosság korlátaitól, hogy magasabb tudati szinteket tapasztalhassunk meg. Vagyis erősebben szeretnénk kontrollálni az életünket, miközben sokan úgy érezzük, hogy az irányítást át kellene adnunk az isteni hatalomnak. Balesetem és azóta eltelt életem arra tanított, hogy mindkettőt elérhetjük. E fejezetben a tudatosság mindkét koncepcióját megvizsgáljuk, hogy a végén azt választhassuk, amelyik a legelhivatottabb és legfeltöltődöttebb élethez vezet. Azért szántam több időt erre a motiváló elemre, mert erről esik a legkevesebb szó rohanó modern életünkben, pedig hatalmas erővel befolyásolja minden cselekedetünket. 1. AKTIVIZÁLÓ ELEMI KONCENTRÁLJUNK A TUDATOSSÁGRA! Mit nevezünk emberi tudatosságnak? Az emberiség történelme során ez az a tulajdonság, amely ébren és éberen tartott minket, s képessé tett a gondolkodásra és elménk irányítására. Ezen elemek mindegyike izgalmas kérdéseket vet fel létünkkel kapcsolatban, és elvezethet bennünket azokhoz a magasabb szintű tudati állapotokhoz, amelyeket mindannyian keresünk. A tudatosságot általában az élettel és az ébrenléttel társítjuk. Az orvostudomány szempontjából „nem vagyunk tudatunknál”, vagy „tudattalanok” vagyunk, amikor alszunk. Ugyanezt mondják arra is, aki kómába esett vagy eszméletét vesztette egy trauma, esetleg alkohol vagy más drogok hatására. E definíció szerint, ha nem vagyunk ébrenléti állapotban, akkor nem értjük és nem érezzük, valamint nem tudjuk előre jelezni, megítélni, aktivizálni vagy kontrollálni mentális és fizikai adottságainkat. Az ébrenlét azt is jelenti, hogy észleljük, mi zajlik körülöttünk – ez a tudatosság másik megkülönböztető jele. Ha tudom, ki vagyok, hol vagyok, mit csinálok, miért csinálom, és hogyan illeszkedem az adott pillanatban a társas környezetbe, akkor is tökéletesen funkcionáló, tudatos lénynek számítok. Az öntudat a

legelfogadottabb vélemény szerint kizárólag a magasabb rendű fajokra jellemző tulajdonság. Persze a „tudatos” és „tudatosság” kifejezések szinte mindig a gondolkodás és elménk használatának képességéhez kapcsolódnak. Képességünk, hogy gondolatokat hozzunk létre és azokat ön- és környezettudomássá szervezzük, különböztet meg minket a többi élőlénytől – s ezt az emberek minden korban csodálattal vették tudomásul. Lenyűgözően tudjuk használni elménket a kognitív folyamatokhoz, mint a figyelem, az absztrakt gondolkodás, az impulzus-kontroli, a figyelemmegosztás, a problémamegoldás, a felülvizsgálat vagy a cselekedetek és gondolatok kezdeményezése. Ezeket gyakran végrehajtó kontrollfolyamatoknak hívják. De hogy működik mindez? És mi a helyzet a „tudattalan” elmével – tényleg annyira különbözne az emberi tudat egészétől? E nehéz kérdések körül rengeteg vita zajlik. Descartes és Locke közel négy évszázaddal ezelőtti filozófiai elméleteitől az idegtudomány és pszichológia legfrissebb eredményéig, egy dologban biztosak lehetünk: a tudatosságot nem könnyű meghatározni. Bár szinte minden kultúrában létező jelenségként kezelik, és késztetést éreznek a feltárására és gyarapítására, senkinek sem sikerült még megragadnia a dolgot magát. Az idegtudósok nem nyithatják fel az agyat, és bökhetnek rá: „íme, itt lakozik a tudat”. Mindenki tudja, hogy van valami, ami által képesek vagyunk felfogni érzelmeink jelentését és rendszerezni gondolatainkat, csak azt nem tudjuk pontosan, mi az. Nem tudunk rámutatni az agyunkról készült röntgenfelvételen. Ahány szakember, annyiféle meghatározás. Mi egyesíti észleléseinket vagy személyiségünket a test és az agy megannyi impulzusából és aktivitásából? Azt mondjuk, eszünkbe jutott egy gondolat, de mi az a titokzatos erő, ami létrehozza és „eszünkbe juttatja” a gondolatot? Ezt a nagy egyesítőt és misztikus erőt nevezik többnyire tudatosságnak.

Azért rendkívül fontos tisztáznunk a tudatosság kérdését, mert ha tudatosabban észleljük önmagunkat és környezetünket, akkor erősebb lesz a belső összhangunk és a külvilághoz is könnyebben alkalmazkodunk. Aki magasabb tudati szinten él, valószínűleg jobban tudja irányítani gondolatait, érzelmeit és viselkedését. Konfliktushelyzetben is megőrzi belső békéjét, és a küzdelem során sem veszíti el hitét, kitartását és a transzcendenssel való kapcsolatát, ugyanis saját gondolkodása alapján határozza meg élete eseményeinek és tapasztalatainak az értelmét. Így tehát könnyebben képes rendet és értelmet találni a kaotikus világban, valamint erővel és optimizmussal átvészelni a nehéz időket is. Ennek persze az ellentéte is igaz: ha valaki nem képes saját tudatos gondolatainak kontrollálására, akkor élete irányt veszthet és tartalmatlanná válhat. Úgy tűnik, a legtöbben nem képesek arra, hogy összpontosítsák szellemi és érzelmi erőiket, valamint cselekedeteiket, vagy pedig tudatos döntésük által hitet, reményt és értelmet találjanak a nehéz körülmények között is. Mindez persze további kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, mit és milyen mértékben tehetnénk ennek érdekében. Ez a vita máig lezárhatatlan, és talán örökre megoldatlan marad. Az egyetlen koncepció, amelyben mindenki egyetérteni látszik, a következőt állítja: a tudatosság gondolataink szintetizálásának, rendszerezésének és irányításának a képessége. Ezért hangsúlyoztam az egész könyv során, hogy mindannyian képesek vagyunk tudatosan irányítani gondolatainkat és figyelmünket. Hogy mi tesz képessé erre – éles megfigyelésekre képes elménk, vagy egy agyunkban ülő kicsi, láthatatlan pilóta –, az már számomra nem olyan lényeges. Ezt a problémát szerintem legjobb, ha a filozófusokra és az idegtudósokra bízzuk. Az a tény, hogy rendelkezünk ilyen kontrollal, önmagában lelkesítő lehet, hiszen ebből fakad mind az erőnk, mind a felelősségünk, hogy tudattartalmainkat formáljuk, és irányítsuk saját életünket. Ha mindez igaz, akkor felmerül a kérdés: Hogyan használhatjuk ki a leghatékonyabban gondolataink és életünk tudatos

kontrollálására irányuló képességünket? Mire fókuszáljunk, hogy boldogságunkat és elhivatottságunkat a lehető legmagasabb szinten tarthassuk? A lényeg, hogy a tudatosság mikéntje helyett annak tárgyára kell koncentrálnunk. Mi határozzuk meg, mit helyezünk tudatos elménk elé, hogy aztán azokat a dolgokat tartsuk irányításunk és figyelmünk középpontjában. Eddig általánosságban beszéltem tudatunk kontrollálásáról. De mindannyiunkban él a vágy, hogy a közönséges tapasztalatokon túllépve valami többet kapjunk tudatos létünktől. Az alábbiakban ezért öt konkrét területet mutatok be, amelyekre koncentrálva maximálisan tudatos és feltöltődött életet élhetünk. Legyünk tudatában gondolatainknak! E könyv nagy részben gondolataink, érzéseink, energiánk, tapasztalataink és életünk értelmének tudatos irányításáról szól. Mindezeknek tudatában kell lennünk, és kezünkbe kell venni az irányításukat, ahelyett hogy hagynánk, hogy tudattalanul és automatikusan azok irányítsanak minket. Egy példával szeretném megvilágítani, mit gondolok erről. Méghozzá egy olyan kérdéssel, amelyet naponta számtalan alkalommal fel kellene tennünk magunknak: Mire irányítsuk ebben a pillanatban a gondolatainkat? Vegyük észre a különbséget a fenti kérdés, és a között, hogy: Mire fókuszálunk és gondolunk ebben a pillanatban? Ez utóbbi kérdés arra vonatkozik, hogy tudatában vagyunk-e, mire koncentrál éppen az elménk, míg az előbbi az elménk irányítására vonatkozik. Bár maximálisan támogatom, hogy legyünk tudatában annak, amire fókuszálunk és gondolunk bármely időpillanatban, a tudatosság és az önirányítás két külön dolog. Az igazság az, hogy a legtöbben az idő túlnyomó részében véletlenszerű és lényegtelen gondolatokkal vannak elfoglalva. Éppen felmerülő gondolataink pedig nem szükségszerűen segítenek feljutni egy magasabb tudati

szintre, és kezünkbe venni az életünket. Könnyen lehet például, hogy ebben a pillanatban valaki épp az első háziállatára gondol, és bár van haszna, ha tudatosítjuk magunkban ezt a futó gondolatot, sokkal többet segít a magasabb tudatszint elérésében, ha feltesszük a kérdést: Mire irányítsuk ebben a pillanatban a gondolatainkat? Egyszer harmincnapos személyes kihívásaim közé is felvettem ezt a kérdést. Beállítottam a telefonomat, hogy minden harmadik órában szólaljon meg, és adja ki az üzenetet: Mire irányítsuk ebben a pillanatban a gondolatainkat? Bár rendkívül tudatos, önálló személyiségnek tartom magam, mégis ledöbbenve kellett észrevennem, milyen gyakran vált napközben az agyam robotpilóta üzemmódba, amikor hagyom, hogy pillanatnyi késztetéseim, szokásaim vagy külső hatások irányítsanak. Amint megláttam a figyelmeztetést, azonnal újra kézbe vettem az irányítást. Ezáltal pedig elhivatottabb és produktívabb lettem, s átgondoltabban határoztam meg tapasztalataim értelmét, mint korábban bármikor. De nem kell nekem hinni. Próbálja ki mindenki saját maga! Legyünk tudatában érzelmi és fizikai energiáinknak! Hogyan érezzük magunkat ebben a pillanatban? Ezt a kérdést naponta többször fel kellene tennünk magunknak. Az előző esethez hasonlóan most is vegyük észre, egészen más, ha azt kérdezzük: Mit érzünk ebben a pillanatban? Amit egy adott pillanatban érzünk, az általában milliónyi benyomásból, valamint belső és külső világunkra adott különféle válaszokból adódik össze. Ezek azonban összerendeződnek és egyesülnek, amint feltesszük a kérdést: Mit érzünk ebben a pillanatban? Bár pillanatnyi érzéseink sokat elárulnak késztetéseinkről és tapasztalatainkról, tudatunk magasabb szintű működtetésében általában nemigen segítenek. Tudatos tapasztalatunk erősítése érdekében - hogy ne a véletlenszerűen adódó impulzusok határozzák meg érzéseinket – érdemes eldöntenünk, hogyan is akarjuk érezni magunkat.

Azt is vegyük észre, hogy nem az a kérdés: Hogyan kellene éreznünk most magunkat? Ezt a kérdést inkább az emlékezetünk diktálja, nem pedig valódi választás. Vagyis általában az alapján döntjük el, hogyan „kellene” éreznünk magunkat, ahogyan a múltban éreztük, vagy ahogyan feltevésünk szerint mások éreznék magukat ugyanebben a helyzetben. Ha viszont azt a kérdést tesszük fel: Hogyan érezzük magunkat ebben a pillanatban?, az az adott helyzetre irányítja a figyelmünket, és lehetővé teszi, hogy magunk határozzuk meg érzéseinket, s ezáltal összefüggéseiben látva értelmezzük a helyzetünket. Ez a kérdés azonban nem csak az érzelmi valóságunkra vonatkozik. Érzéseinket javarészt a gondolataink és fizikai állapotunk határozzák meg. Sokkal hamarabb érezzük magunkat bánatosnak, frusztráltnak vagy bizonytalannak, amikor testileg kimerültek vagyunk. Az idegtudomány mind újabb eredményekkel bizonyítja, hogy amikor fizikailag gyengének érezzük magunkat, elveszítjük akaraterőnket, ez pedig megfontolatlan vagy helytelen döntésekhez, ítéletekhez vagy cselekedetekhez vezet. Éppen ezért létfontosságú eleget aludni, inni, enni és mozogni. Ám a tudattalanunkból vagy kimerült testünkből feltörő érzelmek ellenére, mindig módunkban áll megválasztani érzelmi égboltunk színeit. A boldogság bizony döntés kérdése. Ahogy a feltöltődöttség érzése is. A Teljesítmény Akadémián ezt úgy szoktam bebizonyítani, hogy segítek a jelenlévőknek pusztán akaraterejükre támaszkodva különféle érzelmi állapotokba kerülni. Ehhez gyakran a kisujjukat sem kell mozdítaniuk. Ahogy már mondtam: „az erőmű nem tárolja az energiát, hanem megtermeli”. Bármely adott pillanatban meghatározhatjuk saját érzelmi energiánkat, ami az emberi természet egyik legnagyobb csodája. Legyünk tudatában viselkedésünknek! Cselekedeteink rengeteget elárulnak arról, kik vagyunk. Azt is meghatározzák, mennyire leszünk sikeresek az életben és azt is,

miképpen vélekednek rólunk mások. Ha kicsúszik a kezünkből viselkedésünk irányítása, akkor általában szörnyen érezzük magunkat. Ha a tetteink nem felelnek meg az önmagunkkal szemben támasztott elvárásainknak, akkor bűntudatot és frusztrációt érzünk. Hasonlóképpen érzünk akkor is, amikor helytelen lépéseket teszünk másokkal kapcsolatban. Gyakran hangsúlyozom, hogy a magasabb rendű tudatosság legfontosabb ismérvei a belső integritás és a mások iránti mély tisztelet. Mindkettő tükröződik a cselekedeteinkben, így ezeket kell következetesen kontrollálnunk. Legyünk ennek tudatában, és mindig figyeljünk oda saját viselkedésünkre s annak a világra gyakorolt hatására! Tudatosan figyeljünk másokra! Kapcsolatok uralta korunkban azonban csak úgy érdemes zen mesterként irányítani szellemi és érzelmi világunkat, ha mindeközben tudatosan ráhangolódunk a többi emberre is. Persze, ismerjük meg magunkat, de azért ismerjünk meg másokat is! Értsük meg saját életünket, és igyekezzünk megérteni másokét is! Akkor érhetünk el egy magasabb szintű gondolattudatosságot kapcsolatainkban, ha rendszeresen megkérdezzük magunktól: Mit gondolhatnak és hogyan érezhetnek mások ebben a pillanatban? Hogyan szeretnénk kapcsolatba lépni velük? Mások gondolatainak és érzéseinek átélése – amit empátiának vagy léleklátásnak is neveznek – sokkal sikeresebbé és intelligensebbé tesz bennünket a társas érintkezés terén. Ha az empátiát ötvözzük azzal a tudatos döntéssel, hogy az adott helyzetben miképpen akarunk viselkedni és érezni, máris birtokunkban van a tudatosan alakított, erős kapcsolatok receptje. Legyünk tudatában előrehaladásunknak!

A gondolattudatosság célja, hogy sikeresebben kontrollálhassuk belső világunkat és környezetünkhöz való viszonyunkat. De mire jó ez? Nemcsak azért törekszünk a gondolattudatosság magasabb szintjeire, hogy világunkat a jelen pillanatban irányíthassuk, hanem azért is, hogy előremozdíthassuk azt. Életünk eredményeit is szeretnénk megtervezni, ahogy azt is, mit hagyunk örökül az utókornak. Ha pedig ez így van, akkor fontos kitartóan, tudatosan végiggondolni, hogyan járjunk el. Vajon olyan tempóban haladunk-e az életben, mint szeretnénk? Megtesszük-e mindazt, ami céljaink eléréséhez szükséges? Olyan módon alakítjuk-e a gondolatainkat, érzéseinket, viselkedésünket és kapcsolatainkat, hogy az a haladásunkat, fejlődésünket és a világhoz való hozzájárulásunkat szolgálja? Talán ez így egy kicsit soknak tűnik – hisz ki tud egyszerre ennyi mindenre figyelni? Tapasztalatom szerint nagy segítség, ha tudatunkra életünk végső megfigyelőjeként és irányítójaként gondolunk. Ezért szeretem azt képzelni, hogy van a fejemben egy műszerfal, amelyen ellenőrizhetem életem egyes elemeit, és ha szükséges, magasabb sebességre kapcsolhatok. A műszerfalon öt irányító táblát látok, mindegyiken mutatókkal – mint amilyenek a régi autók sebesség- és fordulatszámmérői voltak. A képzeletbeli táblák feliratai: „gondolatok”, „érzések”, „viselkedés”, „kapcsolatok”, „sebesség”. Figyelő elmémet egész életem során folyamatosan ezekre a területekre irányítom. Gondolataim boldogsághoz vezetnek-e? Kipipálva. Érzéseim összhangban vannak-e azzal, ahogyan érezni szeretném magam és ahova el szeretnék jutni? Pipa. Viselkedésem kellően aktív és rugalmas-e ahhoz, hogy fejlődjek és pozitív hatást tegyek a világra? Pipa. Kapcsolataim tükrözik-e, ki vagyok és mi akarok lenni? Pipa. Teljes sebességgel száguldok-e legjobb énem kibontakoztatása felé? Igen? Pipa. Akkor minden szuper! 2. AKTIVIZÁLÓ ELEM: LÉPJÜNK TÚL A TUDATOSSÁGON!

Saját elménk meghódításán túl legtöbbünket hajt a vágy, hogy valami nálunk hatalmasabbnak is a nyomába eredjünk: valami végtelennek, amit nem tudunk sem irányítani, sem elképzelni. Szívünk mélyén és legmagasztosabb ambícióinkban önmagunk meghaladására törekszünk, hogy kapcsolatba léphessünk azzal a magasabb rendű létezéssel. Saját valóságunk, valamint a világhoz, az univerzumhoz, Istenhez vagy a végtelenhez fűződő viszonyunk mélyebb ismeretének érzetére vágyunk. Ez a vágy a spiritualitás, a magasabb cél és értelem, az Egység keresőivé tesz minket. Ugyanez a vágy vezette rá az emberiséget a különböző vallások megteremtésére – hogy ezáltal bepillantást nyerjünk a magasabb szférákba, vigaszra leljünk a természetben, újra kapcsolódjunk az Egészhez, és ismételten feltegyük magunknak azokat az egzisztenciális kérdéseket, amelyek ősidők óta késztetik az embert egy magasabb rendű cél és a lét értelmének feltárására. E belső késztetés ösztönöz arra, hogy megértsük és elérjük a nagybetűs Tudatot. Mindannyian képesek vagyunk erre. Ahogy már rámutattam, emberi létezésünk egyik legnagyobb csodája, hogy akaraterőnk segítségével bármilyen vágyott érzelmi állapotba eljuthatunk. Meg tudjuk tenni, hogy szemünket behunyva minden konkrét ok nélkül boldogságot érezzünk. De azt is választhatjuk, hogy szomorúnak, mérgesnek, reménykedőnek, unottnak vagy szeretettnek érezzük magunkat. Ugyanez a képesség teszi lehetővé, hogy pusztán akaratunkra támaszkodva transzcendens érzelmi állapotba kerüljünk. Méghozzá nem csak egyszer, hanem folyamatosan érezhetjük e saját pillanatnyi körülményeinket meghaladó jelenlétet s a kapcsolatot egy magasabb rendű tudatossággal. Miért is ne tennénk meg? Csak akkor tapasztalhatunk meg valami nálunk hatalmasabb erőt, ha kihívásokkal serkentjük magunkat önmagunk meghaladására. A transzcendenssel való kapcsolat által feltöltődöttebbek leszünk, és legmagasabb értékeinknek és erényeinknek megfelelően élhetünk.

Vizsgáljuk meg alaposabban, hogyan teremthetjük meg ezt a kapcsolatot! Ha jelen vagyunk a világban, komolyan vesszük megérzéseinket és az egybeeséseket, szeretetben és a szeretet által élünk, akkor jobban megismerhetjük ezt a titokzatos erőt. Legyünk tudatában az adott pillanatnak! Ahogy korábban is kifejtettem, a legtöbb ember szörnyen elfoglalt és dekoncentrált, és soha nem lassít le, hogy értékelhesse és átélhesse a pillanatot. Márpedig az élet éppen az adott pillanatban zajlik. És csakis itt, a pillanatban élhetjük át a tudattal való egységet és kapcsolatot. A tudatosságot nem érhetjük el szellemi munkával máról holnapra, és nem hozhatjuk létre valamely múltbeli tapasztalatunkból sem. Most kell megtapasztalnunk, teljes mentális jelenlétünkkel, ebben a pillanatban a „mostot”. Jelenlétről akkor beszélhetünk, ha minden figyelmünkkel és nyitottságunkkal ott vagyunk az adott pillanatban. „Teljes jelenlétről” pedig akkor, ha célirányosan arra törekszünk, hogy minden tudatosságunkkal, minden mentális, érzelmi és fizikai energiánkkal benne legyünk a mostban. A korábban leírt motiváló elemek esetében is hangsúlyoztam a teljes jelenlét fontosságát: amikor például beszélgetünk valakivel, nem szabad figyelmetlennek lennünk, vagy tíz lépéssel az illető előtt járnunk, s úgy lejátszanunk a párbeszédet, mint valami diadalmas sakkmérkőzést. Ellenkezőleg, mindenestül át kell élnünk, amit a másik mond. A jelenlét jin és jang természetéről azonban még nem szóltunk. Amikor tudatosan elköteleződünk az adott pillanatban való teljes jelenlét és odafigyelés mellett, ezzel egy időben felszabadítjuk magunkat minden elvárás alól: nyitottá válunk a világ feltárulkozására. A buddhista és taoista spirituális hagyományok értelmében a jelenlét a pillanattal való eggyé válást jelenti, amikor levetkőzzük minden berögzült elképzelésünket arra vonatkozóan, hogy a dolgoknak miképpen kellene lenniük vagy alakulniuk. Sokan egyenesen azt állítják, hogy a valódi jelenlét mentes mindenfajta

szándéktól – egyedüli célunk a pillanatban való teljes nyitottság és figyelem. Arról sem esett még szó, miképpen használhatjuk jelenlétünket a transzcendencia megtapasztalásának eszközeként és útjaként. Van egy egyszerű kérdés, amelyet napjában több tucatszor felteszek magamnak, különösen, amikor valamilyen újfajta kihívás vagy jelentősebb tevékenység áll előttem, vagy másokkal készülök interakcióba lépni. Ha belépek egy szobába, felhívom egy barátomat, leülök írni vagy üdvözlöm hazatérő feleségemet, mindig ezt kérdezem magamtól: Mennyire vagyok most jelen egy tízfokú skálán? Kaotikus, túlszervezett világunkban ez segít megtalálni a helyemet, és arra emlékeztet, hogy átéljem a jelent, s minden pillanatban érezzem a kapcsolatot valami nálam hatalmasabb erővel. Próbáljuk csak ki! Nem könnyű feladat. Esetenként utamba állnak a múltból előtörő gondolatok vagy kötöttségek, és nem hagyják, hogy osztatlan figyelemmel éljem át a pillanatot. Ha ez megesik, azt kérdezem: Mi van, ha a múltra vonatkozó negatív érzéseim érvénytelenek ebben a pillanatban, és nem befolyásolhatják, ki szeretnék lenni éppen most? Mi van, ha a múlt negatív szemlélete miatt nem tudom értékelni az életet, amelyet ajándékba kaptam és ma is élvezek? Mi van, ha a múlt csupán egy pillanat volt, és most már egy újabb pillanatban élek? Mi van, ha ebben a pillanatban kezd valami varázslatosan új dolog kibontakozni a számomra? A tudattal való erősebb kapcsolat kialakítása érdekében meg kell tanulnunk felfüggeszteni az ítélkezést is. Agyunk ítélkező mechanizmusát olyannyira kifinomította az evolúció, hogy az adott pillanat átélése helyett inkább a „jó”, „rossz”, „káros”, „biztonságos”, „veszedelmes”, „boldog”, „szomorú” stb. címkékkel látjuk el az élményeinket. Ez kétségtelenül életünk majd minden területén jó szolgálatot tesz – kivéve egyet: jelenbeli észlelésünket nagyon leszűkíti. Nem tudjuk teljesen átélni a pillanatot, mert a címkézés köt

le bennünket. Akár azokat a turistákat, akik egy-egy híres épület vagy szép táj láttán nem magát a látványt fogadják be, hanem a fényképezéssel vannak elfoglalva. A fotó elkészül, de az élménytől megfosztják magukat. Meg kell tanulnunk felhagyni a címkézéssel, a kategorizálással és azzal, hogy akaratunkat folyamatosan ráerőltessük a pillanatra. Ehelyett béküljünk meg a világgal, és teljes jelenlétünkkel forduljunk az itt és most felé! Ez ellentmondásosnak tűnhet, tekintve, hogy idáig e könyv nagyrészt arról szólt, miként alakíthatjuk saját életünket. Ám az önálló irányítás és a múlttal, valamint a jelennel való megbékélés nem szükségszerűen zárják ki egymást. Úgy is készek lehetünk javítani az életünkön, ha teljes mértékben megbékéltünk a jelenünkkel. Egyes vélemények ellenére, nem szükséges iszonyatos mennyiségű fájdalmat és frusztrációt felhalmoznunk jelenlegi életünkben ahhoz, hogy sikerüljön változtatnunk rajta. Ami azt illeti, szerintem ez rettenetesen rossz, és semmi esetre sem spirituális tanács. Hosszú távon nemigen származott még jó abból, amit harag, frusztráció vagy sértettség szült. Ehelyett azt javaslom, maradéktalanul fogadjuk el és értékeljük, amit a pillanat kínál, felismerve, hogy minden okkal történik, és ebben a percben egy minden korábbinál nagyobb lehetőség tárul ki előttünk, valami hihetetlenül varázslatos és izgalmas világ felé. Legyünk tudatában az egybeeséseknek és az intuíciónak! Ha a jelenben élünk, és keressük a kapcsolatot a tudattal, akkor gyakran azt vesszük észre, hogy bizonyos dolgok és emberek éppen időben bukkannak fel az életünkben, méghozzá láthatólag jó okkal (amit akár azon nyomban, akár később konstatálunk). Például egy ideje valamilyen új terméken törjük a fejünket, és ahogy sétálunk az utcán – tökéletesen a jelenben –, egyszerre csak beugrik az ötlet. Vagy egy társasági eseményen egyszerre erős késztetést érzünk, hogy megismerkedjünk valakivel, akit azelőtt sohasem láttunk. Az ilyen pillanatokat nevezem tudatos egybeesésnek.

A koincidenciát, avagy egybeesést, két esemény vagy jelenség azonos idejű megtörténéseként határozhatjuk meg: olyan történések véletlenszerű előfordulása, amelyeket az időbeli egybeesés vagy a látszólagos összefüggés tesz különlegessé. Persze, akik úgy érzik, hogy a tudat valamilyen konkrét okkal hív be valamit az életünkbe, azok nem fognak egyetérteni a „véletlenszerű” szóval. Talán nem puszta véletlen, ha egyszer csak összefutunk réges-régi szerelmünkkel egy kávézóban. Talán inkább a sors keze. De függetlenül attól, hiszünk-e a véletlenben, a sorsban, vagy a kettő valamilyen kombinációjában, mindannyiunknak csak javára válhat, ha jobban odafigyelünk, hogyan és milyen okból történnek velünk a dolgok az adott pillanatban. Számomra nincs jobb módja a jelenlét gyakorlásának, mint az egybeesések vagy a „véletlen találkozások” észrevétele. Ha összefutok valakivel a reptéren, akit már évek óta nem láttam, akkor teljes jelenlétemmel átélem a pillanatot, és igyekszem rákapcsolódni a találkozás által felszabadított energiára. Minden erőmmel „követem” a pillanatot, és hallgatok az intuíciómra. Egy adott személy egy adott pillanatban újra életem részévé vált. Vajon miért? Mindenképpen odafigyelek, és teljes jelenlétemmel veszek részt a beszélgetésben, hogy kiderüljön, hova vezet. Természetesen nem mindenki hisz az egybeesések jelentőségében. Sokak szerint az univerzum folyamatai véletlenszerűen zajlanak. De bárkinek legyen is igaza, muszáj odafigyelnünk arra, amit az élet felkínál számunkra egy adott pillanatban, máskülönben nem tudunk magasabb szintű kapcsolatba lépni a tudattal – akár mindenhatónak tekintjük, akár nem. Ebben pedig nagy segítségünkre lehet, ha odafigyelünk az egybeesésekre. Az intuíció fogalma szorosan kapcsolódik az egybeeséséhez. Az intuíció is egyfajta egybeesés: ennek során egy „zsigeri érzés” lép fel egy időben egy másik eseménnyel vagy jelenséggel. Anyánkra gondolunk, és ösztönösen az jut eszünkbe, hogy fel kéne hívnunk.

(Tegyük is meg, ha már itt tartunk!) Vagy pár perccel az indulás előtt nagyon erős késztetést érzünk, hogy ne szálljunk fel a repülőgépre. (Erre az előérzetünkre is hallgassunk!) A világ különféle részeiről érkezett hallgatóimat megkérdezve az a benyomásom, hogy ma legtöbben úgy érzik, meggyengült az intuitív képességük. Ez könnyen érthető: sokan olyan erősen koncentrálnak a jövőre, hogy képtelenek bármire is ráérezni a jelenben. Ezen a helyzeten csakis úgy javíthatunk, ha erősítjük jelenlétünket, megmaradunk a pillanatnál, és felszabadítjuk magunkat a tervező elme minden elvárása alól, hogy kizárólag magunkra és a környezetünkre figyelhessünk. Legyünk tudatában a szeretetnek! A világ minden vallásában a szeretet a központi – és általában a legfőbb – erény és érték. A legtöbb hit szerint az emberiség a szeretetből származik, létezésének értelme a szeretet, és a szeretetbe is fog megtérni. Így aztán fontos figyelmet fordítanunk rá. Mindenki ismeri a szeretet értékét, hiszen egész életünkben ezt keressük. A kérdés csak az, mennyire adjuk át magunkat a szeretet érzésének és megélésének. Elég nagy különbség van ugyanis a kettő között. Akik szeretetre vágynak, azok gyakran sóváran keresik igényeik megvalósulását: az erős kapcsolatokat és mások törődését. Ezek persze valódi emberi késztetések, és mindannyian törekszünk ilyesfajta célokra. De ennél még közelebb is kerülhetünk a tudatossághoz. Ehhez pedig arra van szükség, hogy tudatában legyünk a szeretetnek, amely körülvesz és eltölt bennünket, egyúttal váljunk eggyé a szeretettel azáltal, hogy megéljük. A körülöttünk levő szeretet tudata meglehetősen bizarr elgondolásnak hathat, hiszen legtöbben úgy gondolják, hogy csak akkor lehet részünk szeretetben, ha azt valaki „megadja”. Sajnos, sokaknak valóban csak más szeretete adja meg ezt az érzést. De

nem lehet, hogy a szeretet valami ennél sokkal hatalmasabb? Nem lehet, hogy a szeretet az az egyesítő erő, amely egybefogja a világegyetemet, és mindannyiunkat összekapcsol? Bármilyen elrugaszkodottnak és túlzónak tűnik is ez az elképzelés, évezredek óta éppen ez szerepel minden spirituális tanításban. A szeretet érzése önmagában is erőteljes élmény, de ha eggyé válunk vele és benne élünk, akkor a tudatosság magasabb szintjére lépünk. Ha pedig mindannyian arra vágyunk, hogy szeretet legyen az életünkben, akkor miért ne adnánk meg azt másoknak is? E szemlélet szerint nem abból indulunk ki, hogy „kérjetek, és adatik néktek”, hanem abból, hogy „adjatok, és adatik néktek”. De még ennél is továbbmehetünk. A szeretet körülvesz bennünket, és feltétel nélkül adatik nekünk – így nekünk is úgy kell szeretnünk, hogy semmit sem várunk cserébe. Aki egyetért ezzel a gondolattal, próbáljon meg a mai naptól kezdve egész életében több szeretetet adni! Erezzük át a minket körülölelő szeretetet! Sugározzunk szeretetet mások felé! A szeretet elve alapján hozzunk döntéseket! Beszéljünk nyíltan a szeretetről! Ha minderre képesek leszünk, az életünk energiával töltődik fel. Pierre Teilhard de Chardin szerint egy napon, ha majd úrrá lettünk a szél, a hullámok, az árapály és a gravitáció fölött, akkor a szeretet energiáját is hasznosítani fogjuk. Azon a napon az ember – történelme során másodszor – újra felfedezi majd a tüzet. Ha erősebben tudatában vagyunk saját jelenlétünknek, az egybeeséseknek, az intuíciónknak és a szeretetnek, akkor alaposabban megismerhetjük és feltárhatjuk a bennünket körülvevő tudatot. 3. AKTIVIZÁLÓ ELEM: CSODÁLKOZZUNK RÁ A VILÁGRA!

Amikor ott álltam az összetört motorháztetőn, azon a karib-tengeri szigeten, és hálásan pillantottam az ég felé, amiért még egy esélyt adott az életre, a mélységes áhítat és rácsodálkozás érzete

fogott el. Megéreztem, hogy varázslat van az éjszakában, s az egész életben. Ez az érzés azóta sem hagyott el soha. Részben ennek köszönhetem, hogy folyamatosan feltöltődött életet tudok élni. Amikor áhítattal bámuljuk az univerzum csodáját, akkor igazán átérezzük a vele való kapcsolatunkat. Ahogy közelebb kerülünk a párunkhoz, ha rácsodálkozunk nagylelkűségére, személyiségére, vagy arra, mennyire szeret bennünket, közelebb érezzük magunkhoz. Manapság nem nehéz azt érezni, hogy eltávolodtunk a minket körülvevő csodáktól. Már attól kiborulunk, ha egy telefonhívás megszakad, miközben megfeledkezünk arról a csodálatos tényről, hogy a kezünkben lévő kis, szögletes dobozból a jelnek egy távoli adóvevőhöz vagy éppen egy űrben keringő műholdhoz kell őrületes sebességgel eljutnia, majd pedig hétmilliárd ember közül meg kell találnia annak az egynek a szögletes kis dobozát, akivel beszélni akartunk. Technikai haladásunk értékelését tekintve valószínűleg a miénk a legérdektelenebb és leghálátlanabb generáció az egész történelemben. Ha még a saját teljesítményünkre sem tudunk rácsodálkozni, igazán nem meglepő, hogy egy meghatározatlan és láthatatlan entitás vagy erő működése sem nyűgöz le bennünket. Ahhoz, hogy érzékelhessük a tudatot, le kell lassítanunk, és észre kell vennünk a körülöttünk lévő csodákat. Hagynunk kell, hogy elkápráztasson a folyó sodrása, az ég kékje, egy gyermek mosolya, vagy egy békés reggel nyugalma. De nem elég passzívan vámunk arra, hogy valami kiváltsa belőlünk az áhítat érzetét. Feljebb kell emelkednünk a puszta inger-válasz alapján működő állatok szintjénél, s nekünk kell gondoznunk saját érzelmeinket, oly módon irányítva szabad akaratunkat, hogy a csodálat érzését teremtse meg bennünk. Akár ebben a pillanatban eldönthetjük, hogy áhítattal fogjuk nézni az univerzum csodáit, és ezáltal közelebb kerülünk a tudathoz.

Valóságos csoda, hogy itt élünk egy folyamatosan táguló világegyetemben. Egy apró kék bolygó forog velünk tengelye körül úgy 1600 km/óra sebességgel, miközben több mint 100 ezer km/óra sebességgel kering a Nap körül. Ez a kicsi, kék, életet adó földgolyó csak porszem a sok milliárd fényév kiterjedésű univerzumban. Nem tudjuk, hol ér véget a világegyetem, és ha tudnánk, akkor is maradna némi bizonytalanság. Ahogy Arkhütasz görög filozófus mondta a Kr. e. IV. században: „Tegyük fel, hogy elértem a világegyetem határáig. Ha most kinyújtom a sétapálcám, mit fogok találni?” Az univerzum felfoghatatlan méretei, és valószerűtlen képességünk arra, hogy boldoguljunk benne, már önmagában bárkit le kell hogy nyűgözzön. Ám eközben egy még hatalmasabb ismeretlen erő hat át bennünket, s ajándékoz meg élettel és lélekkel, majd foszt meg mindettől. Honnan származik életenergiánk? Istentől? Az univerzumtól? Netán a véletlen szerencse műve? Elengedhetetlen, hogy e kérdések mindannyiunkat kíváncsivá tegyenek, és mély csodálattal töltsenek el – csakis így élhetünk feltöltődött életet. Ma este, ahogy e sorokat írom, apám közelségét érzem, s ez az érzés mély áhítatot és tiszteletet vált ki belőlem. Eltávozott, és rettenetesen hiányzik, de időről időre egészen közel érzem magamhoz az energiáját. Talán annyira varázslatos hely ez a mi univerzumunk, hogy benne az energiánk örökké él? Zárógondolat A feltöltődött élet arra ösztönöz bennünket, hogy túllépjünk megszokott gondolkodásmódunkon, és tudatunk műszerfalának hatékonyabb irányításával nagyobb sebességre kapcsoljunk. Kihívást állít elénk, hogy magasabb célt és értelmet találjunk emberi tapasztalatainkban, emelkedjünk felül a körülményeinken, és teremtsünk kapcsolatot valami nálunk hatalmasabb erővel. Arra buzdít, hogy lépjünk át a hétköznapiból a mágikus valóságba.

Ez kétségkívül egy egészen másfajta, új és sokkal tudatosabban megtervezett létforma. De mi mást kívánhatnánk? Hagyjuk, hogy vakon rángassanak bennünket pillanatnyi késztetéseink, vagy figyelmünket és tevékenységünket inkább a motiváció, az értelemkeresés és az erkölcs magasabb szintjeire irányítjuk? Hagyjuk, hogy a dolgok csak úgy elszáguldjanak mellettünk, vagy jelenlétünk által lelassítjuk és befogadjuk a világot, s átéljük varázslatos lényegét? Végül pedig életünk minden napján, egészen addig, amíg érezzük utolsó perceinket, egyszerűen csak eltöprengünk egy minket meghaladó erőről, vagy inkább levetjük behatárolt érzékeink béklyóit, s kapcsolatot teremtünk egy magasabb rendű tudatossággal, és az isteni szeretetben élünk? A döntés, mint mindig, most is a mi kezünkben van. TÖLTŐPONTOK 1. Ha éberebb elmével és tudatosabban következő területeken változna meg az életem:

élnék,

a

2. A következőket kell megtennem, hogy rendszeres kapcsolatba léphessek egy magasabb rendű tudatossággal: 3. A következő dolgok késztetnek csodálatra, látván a világot és benne saját helyemet:

Utószó Csupán tíz motiváló elemünk van, mégsem fogja soha senki tökéletesen elsajátítani mindet. Jobban meg fogjuk érteni, s nagy munkával sikeresebben tudjuk majd aktivizálni ezeket, de tökéletes győzelmet nemhogy egyszerre az összes fölött, de egyetlenegy fölött sem fogunk aratni. Különösnek tűnhet azzal a gondolattal zárni egy könyvet, hogy soha nem nyerhetünk, ugyanakkor egybecseng a könyv egyik legfontosabb mondanivalójával: az igazi ajándék maga az út, amelyet azért járunk be, hogy jobbá váljunk, és életünk mélyére hatoljunk. A tökéletesen feltöltődött élet tudatos választások sorát, folyamatos jelenlétet, koncentrációt, fejlődést, növekedést és kontrollt követel meg tőlünk. Ahhoz, hogy az energikus, elhivatott és lelkes élet áldásában részesüljünk, olyan kemény munkát, küzdelmet és elszántságot kell tanúsítanunk, amelyet a legtöbben nem tudnak teljesíteni. Hiszek abban, hogy mi mégis képesek leszünk rá. Nagy utat jártunk be együtt: megvizsgáltuk motiváló elemeink alapjait, hogy így tegyünk szert több kontrollra, kompetenciára, kongruenciára, gondoskodásra és kapcsolatra; további akadályokat győztünk le, hogy előremozdítsuk életünket a változás, a kihívás, a kreatív önkifejezés, a hozzájárulás és a tudatosság segítségével. Ha behatóbban ismerjük saját emberi természetünk játékterét, nagyobb sikerre számíthatunk a lehető legnagyobb meccsen: az életben. Ez a meccs keményebb, mint képzelnénk – s a tíz motiváló elem tudatos és következetes aktivizálása nemkülönben. Ezért állítom, hogy a teljes győzelem elérhetetlen. És ez így van rendjén. Társadalmunknak fel kell hagynia azzal a tévképzettel, miszerint a „nehéz” feladatok egyben „rosszak” is. E lapokon éppen azt tanultuk meg, hogy gyakran a „könnyű” és „kényelmes” megoldások állnak a tökéletesen feltöltődött élet útjában. Csak a kihívások által érezhetjük át újra, hogy teljes valónkkal élünk, s energikusan és elhivatottan törünk előre egy szebb jövő felé. S mindez olyan lángoló

lelkesedéssel tölti el a lelkünket, amelyről a ketrecbe zárt és kényelmes életet élő tömegek még csak nem is álmodnak. Miközben könyörtelenül hajtjuk magunkat, hogy bátrabbak, jobbak, erősebbek, boldogabbak és megelégedettebbek legyünk, egyben felismerjük a korlátainkat is, és áttörünk egy olyan létezésbe, amely meghaladja saját képzeletünket. Megéri küzdeni. Nem akarom elismételni mindazt, amit az előző fejezetekben tárgyaltunk, nem sorolom fel újra a motiváló és az aktivizáló elemeket. Ehelyett azt szeretném, hogy mindenki újra meg újra olvassa el ezt a könyvet, miközben teleírja a naplóját és elkoptatja számítógépe billentyűzetét a jegyzeteléssel, az álmok és a tervek megfogalmazásával. Az utunkhoz szükséges minden forrás és segédanyag, amelyet összeállítottam, megtalálható a www.TheChargeBook.com/resources címen. Innentől már csak az a dolgunk, hogy engedélyt adjunk magunknak a kreatív, önkiteljesítő életre, és folyamatosan tegyünk azért, hogy napjaink élettelibbek legyenek. Ennek során ne mulasszuk el, önmagunkon túl tekintve, másokra is kiterjeszteni a tevékenységünket, hogy az ő életüket is feltöltődöttebbé tegyük. Megéri a fáradságot. A közeljövőben – függetlenül attól, mennyit sikerült megtanulnunk - számtalanszor azzal a nagyszerű érzéssel fogunk felébredni, hogy tökéletesen kézben tartjuk az életünket, s nem is értjük majd, hogyan lehettünk korábban gyengék vagy bizonytalanok; más napokon ismét azt érezzük majd, hogy elvesztettük a kontrollt. Ilyen az élet. De megéri! Vajon mi vár ránk az előttünk álló úton? Az biztos, hogy ha belső feltöltődöttségünkre koncentrálunk, az életünk megtelik energiával és lelkesedéssel. De ez még nem minden. Tisztábban látunk majd, felfogjuk az élet mélyebb értelmét, őszintén értékelünk és tisztelünk majd másokat, s megbecsüljük mindazt, amit kaptunk. A feltöltődött-ség megadja a hála érzetét. S mi is lehetne jobb érzés, mint a hála saját életünkért? Mialatt közös munkánk végére értünk, lehet, hogy mi sem változott a külvilágban. Amikor bezárjuk ezt a könyvet, valószínűleg ugyanazok

az ügyek és problémák, ugyanazok az emberek és lehetőségek vesznek körül minket, mint amikor belekezdtünk. De bízom abban, hogy legbelül valami mégis megváltozott bennünk, s új és maradandó elkötelezettséget érzünk egy jobb élet iránt. Hogy legalább egy szikrát mindannyian magunkkal viszünk, amely elég erős ahhoz, hogy egy napon olyan vad és fékezhetetlen lángra lobbanjon, amelyet semmiféle akadály ki nem olthat, és senki kétkedése nem fojthat el. Búcsúzóul hadd tárjak fel még egy utolsó motiváló elemet! A tizenegyediket. Az előző tízzel ellentétben, ez valószínűleg nem volt eddig tapintható hatással az életünkre. Megkülönbözteti az eddigiektől az is, hogy nem szólnak róla tudományos kötetek vagy évszázados filozófiai viták, s az idegtudomány sem igyekezett megfejteni a működését. Mégis jellegzetesen emberi késztetésről van szó, amely minden erőfeszítésünket, küzdelmünket és többi késztetésünk aktivizálása során elért nehéz győzelmünket értékessé teszi a számunkra. Ez egyesít bennünket egy sportoló kimagasló teljesítménye láttán; vagy amikor a csapatunk megfeszített munkával időre befejez egy projektet; ezt érezzük, amikor egy hős visszatér a pokolból; amikor gyermekeink jellemesen viselkednek és segítenek másokat; vagy amikor mi magunk képesek vagyunk felülkerekedni saját szorongásainkon, kételyeinken és dilemmáinkon, s egyszerre tisztán és erősen az élre törünk, meglepve ezzel nem csak környezetünket, de önmagunkat is. Ez a motiváló elem, amelyet kizárólag legnagyobb erőfeszítéseink és legnemesebb tetteink aktivizálnak, s azok is csak akkor, ha valami értékeset és jelentőségteljeset hoztunk létre, amely önmagunkon túlmutatva magasabb rendű célokat szolgál – nos, ez a motiváló elem: az ünneplés. A feltöltődött élet sokat megkövetel tőlünk: tudatosabban kell megterveznünk a napjainkat és aktivizálnunk a motiváló elemeinket. Bátran ki kell merészkednünk újra a világba, és valódi erőfeszítéseket kell tennünk azért, hogy nagyobb örömben és lelkesedésben legyen részünk. Felül kell emelkednünk saját

gyengeségeinken. A bennünk rejlő legjobb lehetőségeinket s legkiválóbb énünket kell kifejezésre juttatnunk. Csak ha mindezt megtesszük – odakint, a választások és kihívások félelmetes, szabad világában –, akkor teljesíthetjük ki legnagyszerűbb képességeinket, és változtathatjuk szüntelen ünneppé az életünket. A világ pedig velünk együtt ünnepli majd erőfeszítéseinket. Hallgassunk a hívásra! A sors szava szólít. Készüljünk bátran az útra! Ideje újra feltöltődni.

Köszönetnyilvánítás Lenyűgözve látom, hogy elkészült a negyedik könyvem. Mindig azt kérdezik tőlem, mi a legnehezebb rész egy könyv megírásában. Én pedig mindig ugyanazt válaszolom: a köszönetnyilvánítás. Lehetetlen mindenkinek köszönetet mondanom, akinek a támogatása vagy tanácsai segítségével eljutottam idáig. Az egyik legnagyobb örömöt mégis az jelenti számomra, hogy mindazok, akiknek az előző könyveimben köszönetet mondtam, ma is mellettem állnak. „Előrevivő” barátaim maradtak mindvégig. Most is azzal kezdem, hogy mélységes hálát érzek azért, amiért nyerő szelvényt kaptam az élethez, s Isten megajándékozott egy második eséllyel. Minden nap igyekszem megszolgálni ezt a kegyet, s amikor megpróbálok teljes életet élni, nyíltan szeretni és nyomot hagyni a világban, akkor elsősorban az Ő szeretetéért és iránymutatásáért tartozom köszönettel. Ezt a könyvet ismét részben apámnak, Mel Burchardnak ajánlom. Túl korán veszítettünk el, Apa, de szerencsések vagyunk minden napért, amit velünk töltöttél, és az energiád továbbra is bennünk él. Köszönöm Anyának, Davidnek, Bryannek és Helennek, amiért mindig hittek bennem, és engedték, hogy a saját utamat járjam. Szívből szeretem őket, és inspirál, hogy ők is a saját útjukat járják. A feltöltődésemet az ő szeretetüknek és támogatásuknak köszönhetem. Mindig vigyázni fogok rád, Anya! Köszönöm Denise-nek, az én „örök napsugaramnak”. Csodálattal tölt el egymás iránti szerelmünk, amely nap nap után egyre ragyogóbb fényt gyújt az életemben. Nyolc év alatt egyetlen nap sem múlt el úgy, hogy ne éreztem volna szédült, hálás lelkesedést a szívemben, hogy vele lehetek.

Köszönöm a srácoknak és az „összes barátomnak”. Nem is tudom, hányszor került már valamelyikünk életveszélybe az őrült kalandjaink miatt, de mindig átkozottul jól szórakoztam. Nagyon remélem, hogy – bármilyen elfoglalt vagyok is, és ritkán veszem fel a telefont – soha nem fokoznak le „megtartandó baráttá”. Életre szóló barátságukért szeretetem és köszönetem a következőknek: Jason Sorenson, Gwenda Houston, Dave Ries, Adam Standiford, Ryan Grepper, Steve Roberts, Jesse Brunner, Matt és Mark Hiesterman, Jeff Buszmann, Jessy Villano Falk, Brian Simonson, Dave Smith, Nick Dedominic, Jenny Owens, Dana Fetrow, Phil Bernard, valamint Stephan és Mira Blendstrup. E könyv nem született volna meg gimnáziumi újságírástanárom, Linda Ballew nélkül, aki átadta nekem az írás szeretetét, és aki miatt a mai napig fontosnak tartom az intelligens beszéd terjesztését a világban. Ballewby, remélem, elégedett a munkámmal! Hálával tartozom barátaimnak és egykori kollégáimnak az Accenture-nél, akiktől sokat tanultam az üzleti életről, a szakszerűségről és a kimagasló teljesítményről, különösen Jenny Channek, Mary Bartlettnek, Teri Babcocknak és Janet Hoffmannak. Nem tudom eléggé megköszönni Scott Hoffman munkáját, aki az ügynököm, és egyben a szakma kiválósága a könyvkiadás világában. Hihetetlen, mi mindent vittünk végbe együtt, s megtiszteltetésnek érzem, hogy baráti irányítása mellett juthattam el idáig. Scottnak köszönhető, hogy könyveim a világ minden táját bejárták. Hálával tartozom Roger Fleet és a HarperOne egész csapatának, amiért hittek bennem, és kiadták a Life's Golden Ticket című könyvemet, amely máig a legkedvesebb munkám. Köszönöm, hogy mellémálltak, amikor még ismeretlen kezdő voltam a könyvkiadásban. Köszönet Michael Carrnak, könyveim

olvasószerkesztőjének, aki mindig segít megtalálnom a legjobb szót és megfelelő helyre tenni a vesszőket. Először tanulónak és kutatónak kellett lennem ahhoz, hogy az emberi motiváció és teljesítmény szakemberévé válhassak. A tizenkilenc éves koromban történt autóbalesetemet követő hónapokban és években ezek a nagyszerű tanárok alakították az életemet: Tony Robbins, Paulo Coelho, James Redfield, Brian Tracy, Stephen Covey, Mark Victor Hansen, Jack Canfield, John Gray, Wayne Dyer, Debbie Ford, Benjamin Hoff, Og Mandino, Marianne Williamson, John Gottman, Nathaniel Branden, Phillip McGraw, Mitch Albom, Les Brown, Deepak Chopra, David Bach, valamint számos más élő és már elhunyt legenda. Büszke vagyok arra, hogy többüket mára barátomnak és kollégámnak tekinthetem. Tony Robbins nevét külön szeretném kiemelni, mint aki talán a legtöbbet segített abban, hogy a balesetem után gyökeresen megváltoztassam az életemet. Ma is emlékszem, ahogy vezetés közben a hangját hallgatva az járt a fejemben: „Talán egy nap az én hangom szól majd így másokhoz! Egy nap talán köszönetet mondhatok neki!” Köszönet mindenért, Tony. Az elmúlt néhány évben felbecsülhetetlen értékű életvezetési és marketingtanácsokat kaptam a következő szakemberektől, akiknek a támogatása és tanítása sokat segített eszméim széles körű terjesztésében: Rick Frishman, Steve és Bill Harrison, Jeff Walker, Jim Kwik, Frank Kern, Bill Harris, Srikumar Rao, Eben Pagan, Jay Abraham, Jeff Johnson, Mike Koenigs, Seth Godin, Andy Jenkins, Joe Polish, Ryan Deiss, Tim Ferriss, Yanik Silver, Roger Love, Mike Filsaime, Paul Colligan, Brad Fallon, Garrett Gunderson, Richard Rossi, Trey Smith, Dean Graziosi, Jay Conrad Levinson, David Hancock, Darren Hardy, Daniel Amen, Ken Kleinberg, Bo Eason, Chris Atwood, Tellman Knudson, Randy Gam, Tony Hsieh, T. Harv Eker, Dean Jackson, Brian Kurtz, Rich Schefren, Brian Johnson, Armand

Morin, John Carlton, Vishen Lakhiani, Don Crowther, Jason van Orden, Jason Deitch, Dan Sullivan, John Assaraf és Paula Abdul. Hálás köszönetem mindannyiuknak! Lehetetlen mindenkinek köszönetet mondanom, akik segítettek abban, hogy üzenetemet eljuttassam az emberekhez. Elnézést kérek mindazon támogatómtól, munkatársamtól, rajongómtól, ügyfelemtől és barátomtól, akiket nem tudok itt név szerint megemlíteni, de valamennyiüket nagyra becsülöm. Privát klienseim úgyis tudják, mennyire kedvelem őket. Nap mint nap feltöltődötté tesz, hogy őket szolgálhatom. Mindez persze nem jöhetett volna létre a csapatom nélkül. Jenni Robbins a legtehetségesebb, legalaposabb, leghatékonyabb, legegyüttműködőbb és legnagyszerűbb szakmai barát, akit valaha ismertem. Boldog vagyok, hogy együtt tehetjük feltöltődöttebbé a világot. A csapat többi tagja, akiknek szintén nem tudok eléggé hálás lenni: Denise McIntyre, Travis Shields, Karen Lo, Heather Moffett, Lauren Davis, Audrey Hagen, Shawn Royster, John Josepho, Mel Abraham és Roberto Secades. Köszönet mindenkinek! Hálával tartozom korábbi csapattársainknak is, valamint annak a számtalan elkötelezett önkéntesnek, akik elképesztő energiáikkal életet visznek a rendezvényeinkbe, és lelkesítik az ügyfeleinket. Éljen, éljen, éljen az új csapat a Free Pressnél! Köszönöm, hogy támogató, hozzáértő és odafigyelő kiadóként világra segítették ezt a könyvet. Mély tiszteletet érzek mindnyájuk iránt. Dominick Anfuso aki a projekt mögé állt, s aki nélkül ez a könyv nem lenne –, valamint Martha Levin volt a két legfontosabb ok, ami miatt a Free Press családjához csatlakoztam. Dominick a kiadás összes megpróbáltatása során mindvégig kitartó, figyelmes, segítőkész és érzékeny maradt – mint egy igazán jó vezető és jó ember. Lenyűgöz, amit Leah Millerrel együtt szerkesztőként véghezvittek, miközben nekem is segítettek rátalálni a könyv lényegére. Hálával tartozom a csapat többi tagjának is: Martha Levin (köszönöm, hogy hitt bennem!), Suzanne Donahue, Carisa Hays, Larry Hughes, Sydney

Tanigawa, Emily Jarrett és Tom Spain. Egy élmény volt velük megtenni ezt az utat! Végül köszönet illet mindenkit, aki kézbe vette és elolvasta ezt a könyvet. Nap mint nap energiával tölt fel a gondolat, hogy ilyen sokan meghallották a hangomat. Remélem, egyszer én is hallhatom olvasóim közül valakiét. Aki szeretne, követhet a Facebookon, és elmondhatja, hogy van. Kíváncsian várom. Most pedig ideje feltöltődni!

A szerzőről Brendon Burchard a Teljesítmény Akadémia alapítója és a Life’s Golden Ticket című bestseller szerzője. The Millionaire Messenger című kötete a The New York Times és a USA Today eladási listáit is vezette. E két mű megjelenése óta Brendont a világ vezető motivációs és marketing-tanácsadói közé sorolják, és könyvei, videói, hírlevelei, termékei és fellépései havonta közel kétmillió embert inspirálnak világszerte. Brendonnak abban az áldásban volt része, hogy nyerő szelvényt kapott az élethez – egy második esélyt –, miután túlélt egy fejlődő országban történt autóbalesetet. Azóta magánszemélyek, csapatok és szervezetek segítésének szenteli életét, akik a vezetésével újra rátalálnak feltöltődöttségükre, hallatják a hangjukat, és jobbítani igyekeznek világunkat. Brendon rendszeresen vállal televíziós fellépéseket. Szerepelt többek között Anderson Cooper és az ABC World News műsoraiban, az NPR adásaiban, az Oprah és barátain, és olyan népszerű sajtófórumokon, mint például a SUCCESS magazin, a Forbes.com és a Huffington Post. Napjaink egyik legnépszerűbb előadójaként olyan személyek mellett lépett színpadra, mint a dalai láma, Sir Richard Branson, Tony Hsieh, Tony Robbins, Wayne Dyer, Stephen Covey, Deepak Chopra, Marianne Williamson, David Bach, John Gray, Brian Tracy, Keith Ferrazzi, Harv Eker, Les Brown, Debbie Ford, Jack Canfield és mások. Brendon klienseinek névsora kísértetiesen hasonlít a vezető vállalkozók és hírességek egyesített listájára, szemináriumait pedig kiemelkedő vállalatigazgatók és befektetők látogatják a világ több mint ötven országából. A Brendon által szervezett események közül a legfontosabbak a High Performance Academy, az Experts Academy, a World’s Greatest Speaker Training és a 10X Wealth & Business.

A BrendonBurchard.com oldalon meg lehet ismerkedni Brendonnal, valamint ingyenesen letölthetőek képzési és segédanyagok.