Shirzan szerelme 9786155763083 [PDF]

Zitiervorschau

BUDAI LOTTI

SHIRZAN SZERELME Ágyas és úrő 1

Prológus

Œ 1675-ben egy felkavaró bűncselekmény zavarta meg a párizsiak nyugalmát. A rendőrség kezére került egy bizonyos Catherine Monvoisen, aki La Voisin, azaz a Szomszédasszony néven a főúri körök kedvelt jósnője és füvesasszonya volt. A nyomozás során azonban hamar kiderült, hogy a Szomszédasszony nemcsak kártyavetéssel és szépségelixírek készítésével, hanem afrodiziákumok előállításával, magzatelhajtással, sőt méregkeveréssel is foglalkozott. A Szomszédasszony letartóztatása után pedig ontani kezdte a megrendelők neveit, amelyek között – a király, XIV. Lajos legnagyobb megdöbbenésére – a felsőbb körök egyre előkelőbb tagjai szerepeltek. Az indíték jobbára minden esetben ugyanaz volt: a szerelem és a pénz. Nemesi születésű férjek és feleségek kívántak ily módon megszabadulni a kényszerházassággal hozzájuk láncolt hitestársuktól, miután rájuk talált az igazi szerelem. No, és persze a pénzszűkében lévő udvaroncok is méreg segítségével kívánták siettetni egy-egy reménybeli örökhagyó eltávoztát. És a bűnügy egyre feljebb gyűrűzött, míg végül a király hálószobáját is elérte: a Napkirály fiatal és bűbájos kedvese, Fontanges hercegnő egy különös betegségtől sújtva, gyanús körülmények között lehelte ki lelkét. A gyanú árnyéka ekkor a király egy korábbi kegyencnőjére, Montespan márkinéra vetült, aki majd egy évtizedig birtokolta a király szerelmét, s ezen idő alatt számos ellenségre tett szert. S a márkiné ellenségei kihasználták az alkalmat, hogy befeketítsék az asszonyt XIV. Lajos előtt. Udvarhölgyeit börtönbe vetették, és – a mérgezési ügyek kivizsgálására felállított különleges bíróság –, az Izzasztó elé állították őket azzal a

váddal, miszerint úrnőjük parancsára mérget vásároltak a Szomszédasszonytól, hogy eltegyék láb alól a hűtlen királyt. Csakhogy az egyik udvarhölgy egy nap rejtélyes körülmények közt eltűnt a Bastille-ból...

1. FEJEZET

A Víg Király halála

Œ II. Károly, az angolok királya, egy nyugodt februári napon borotválkozás közben rosszul lett. Az ötvenöt éves, vesebajos uralkodó legyengült szervezetére ekkor rászabadultak a tudós doktorok, s a bőségesen alkalmazott beöntéseknek, érvágásoknak és hánytatóknak köszönhetően néhány nap múltán az utolsó csepp erő is elszállt a betegből. A „Víg Király”, ahogyan a jó kedélyéről és a női nem iránti olthatatlan rajongásáról ismert uralkodót alattvalói nevezték, utolsó szavaival is gáláns kalandjairól emlékezett meg: – Vigyázzon Portsmouthsra... és Nellyt se hagyja éhezni – hagyta meg Jakab öccsének, aki abban a tudatban hullatta könnyeit fivére halálos ágyánál, hogy hamarosan az ő fejére száll az angol korona. Ezután Károly még kérte, hogy húzzák el a függönyt, hadd lássa utoljára felkelni a napot a Temze fölött... Louise Harvey szomorúan idézte maga elé az uralkodó örökké nevetős arcát, míg hintója London felé röpítette. Louise férjének, Lord Elsfieldnek részt kellett vennie a király temetésén, így elkísérte őt a fővárosba. Igaz, hogy a szertartáson lady Elsfield nem lehetett jelen, de az asszony mindenképp szerette volna leróni kegyeletét uralkodója sírjánál... Louise ugyanis egykor sok időt töltött a király társaságában anélkül, hogy bármiféle intim kapcsolat kialakult volna közöttük. Ha lady Elsfield meglátogatta az idősödő uralkodót a Whitehallban, jobbára csak beszélgettek, kitárgyalták az udvaroncok ügyes-bajos dolgait – az öreg király nagy pletykafészek volt –, nagyokat nevettek, olykor sakkoztak

vagy kártyáztak. Persze az udvarban sokáig pletykáltak az ellenkezőjéről; a szószátyár udvaroncok képtelenségnek tartották, hogy a bővérű Károly ne tette volna a szeretőjévé a huszonnégy éves fiatalasszonyt, aki magas, kecses termetével, bronzos árnyalatú vörös hajával, finom metszésű arcával és aranypettyes zöld szemével az udvar egyik legszebb hölgyének számított. Hanem az udvaroncok hiába lesték a király és a szép Louise között szövődő románc jeleit: Lady Elsfieldre nem záporoztak kegyek, a király nem halmozta el ékszerekkel, de még – az uralkodó viharos szerelmi életében viszonylag biztos pontnak számító Portsmouth hercegnő is barátságosan viselkedett feltételezett riválisával. Ez utóbbi körülmény pedig végképp elűzte a gomolyfelhőket a lady jó híre felől. – Pedig micsoda asszony! – szólt jó hangosan a gonosz nyelvéről ismert Lord Sunderland, mellyel még csettintett is egyet, mikor Louise elhaladt mellette. Aznap Jakab, Károly öccse ünnepelte ötvenedik születésnapját, aminek tiszteletére fényes bált rendeztek a Whitehallban. Louise arannyal szegett, mélyen dekoltált zöld bársonyruhát viselt, s valóban szemet gyönyörködtető látványt nyújtott, mikor Sunderland és a körülötte álló többi nemes közelében az öreg Careless ezredes oldalán táncolt. Sunderland nem is volt rest fennhangon ecsetelni, ő maga mi mindent kezdene az asszonnyal, s hogy Károly férfiassága igencsak a végét járhatja, ha egy ilyen „mutatós példány sem mozdít meg benne semmit ágyéktájon”. Louise akkor fülig vörösödött a szemtelenség hallatán, s csak nehezen sikerült türtőztetnie magát, hogy ne keverjen le egy pofont a pimasz lordnak. Azért viszont hálát adott az égnek, hogy azt a táncot az idős Careless ezredesnek adta, és nem a férjének. Az ezredes túl volt a hetvenen, és süket volt, mint az ágyú. Ha William hallotta volna Sunderland szavait, ott helyben megfojtja a szemtelent... Nem mintha William Harvey egyetlen pillanatra is

kételkedett volna felesége erényeiben... Pedig ha valaki, akkor ő tudta, milyen fájdalmat okozhat az asszonyi hűtlenség: első felesége, Beatrice Brewer, akit alighogy felserdülve vett feleségül anyja utasítására, csélcsap és szívtelen asszony volt, s William bizonyára sok évig szenvedett volna mellette, ha azt nem ragadja el fiatalon a halál. De Louise semmiben nem hasonlított első feleségére, s Williamnek esze ágában sem volt megkérdőjelezni hűségét. Ami pedig Károlyt illeti, rá különösen nem volt oka féltékenynek lenni. Hiszen a világon William tudta a legjobban, hogy Károly nem a szépségéért, de még csak nem is eleven humoráért vagy éles eszéért keresi felesége társaságát... Hanem azért, mert Louise jelentette a kapcsot a férje, William és a király között. William Harvey, Elsfield lordja ugyanis nem volt más, mint Károly király törvénytelen fia. *** Louise Williamre emelte tekintetét, aki hozzá hasonlóan a tájat fürkészte a London felé tartó hintó ablakán keresztül, elmerülve gondolataiban. Louise ekkor jött rá, hogy még sosem jutott eszébe, hogy a néhai király vonásait keresse férje jóképű arcán. De William nem is igazán hasonlított vér szerinti apjára, egyedül sötét, szinte fekete szemét és puha, érzéki ajkait örökölte Károlytól. Gesztenyeszín haja édesanyja öröksége volt, akárcsak a vidám gödröcskék, melyek markáns álla körül keltek életre, mikor nevetett, szinte gyermekivé téve férfias arcát. De William azon a napon nem nevetett, sőt kifejezetten komor tekintettel bámult ki az ablakon. Ezt alighanem észrevette az Elsfieldékkel egy hintóban utazó James Welham is, a szomszédos birtok ura és William gyermekkori jó barátja. – Mondd, cimbora – szólította meg James a mellette ülő Willia-

met –, merre járnak a gondolataid? Olyan zárkózott arccal meredsz magad elé. Talán nyomaszt valami? Williamet alighanem távoli tájakról rángatta vissza James hangja, mert néhány pillanatig szórakozottan pislogott hol a barátjára, hol a feleségére, mintha meg is feledkezett volna útitársairól. – Ami azt illeti, igen – felelte végül révetegen. – A királyra gondoltam... Louise és James egy futó pillantást váltottak, majd a fiatalasszony gyöngéden megszorította férje karját. – Kedvesem, valóban szomorú, hogy elment, de talán a temetés után... – Nem, Louise, félreérted – hárította el William a vigasztaló szavakat. – Az új királyra gondoltam. Jakabra. – Ó! – mondta Louise. – Őszintén szólva, nem tudom, mire számíthatunk tőle – folytatta William. – Attól tartok, az oly nehezen megteremtett béke előbb-utóbb veszélybe kerül miatta. James azonban csak a fejét rázta. – Nem vagy te túlságosan borúlátó? – kérdezte. – Szerintem nagyon is megvan az okunk az aggodalomra – vonta föl a szemöldökét William. – Végtére is, egy bigottan katolikus király készül az anglikán nép trónjára ülni. Ráadásul Jakab nemcsak hogy pápista, de keménykezű és gőgös férfiú is... A parlament pedig izgága és önérzetes, akár egy betöretlen csikó. Nem épp a legszerencsésebb párosítás. James szemmel láthatólag nem osztotta barátja aggályait. – Jakab a fivére halála után rögvest bejelentette – vetette ellen James –, hogy védelmezni fogja mind a parlament jogait, mind az anglikán egyházat. Magad is hallhattad. – S te hiszel neki? – kérdezte William. – Nem tudom megmondani... Nem tudom, hogy hiszek-e neki, vagy csak nagyon szeretnék hinni abban, amit mond.

– Engem Jakab jelleme aggaszt – folytatta William. – Károly sokszor játszott macska-egér játékot a képviselőkkel és a Lordok Házával, de mindig tudta, hol a határ. Sosem vette semmibe a parlamentjét, mert tanult atyja hibájából, aki az életével fizetett ezért a leckéért.1 De Jakab... ő ízig-vérig Stuart-uralkodó, aki még hisz a király isteni eredetű jogaiban... – Én akkor is azt mondom, adjunk neki egy esélyt, hogy betarthassa a népnek tett ígéreteit – vélte James. – Csak attól félek, hogy a népnek hamar el fog fogyni a türelme az új királlyal szemben. – Felkeléstől tartasz? – kérdezte James. William beletúrt a hajába, majd megrázta a fejét. – Nem tudom... Talán. De az is lehet, hogy neked van igazad, és én vagyok túlságosan borúlátó. Hanem te, kedves? – kérdezte Louise-t. – Mint vélekedsz a kérdésről? Szerinted sincs okunk az aggodalomra? Louise elmosolyodott. – Én úgy hiszem, hogy ti angolok az elmúlt negyven évben már hozzászoktatok a jóléthez és a békéhez. A nép emlékeiben még elevenen él a polgárháború réme, s eszében sincs újra káoszba taszítani az országot Jakab miatt, még ha katolikus is. Végtére is már elmúlt ötvenéves, s nincs más örököse, mint két leány, akiket protestáns hitben neveltek gyerekkoruk óta, s akik protestáns hercegekhez mentek feleségül. – Újabb jele a jó Károly előrelátásának – helyeselt James. – Bölcsen tette, hogy nem hagyta, hogy az unokahúgait katolikusnak nevelje az apjuk. William felsóhajtott, a magáéba zárta felesége fehér kezét, és hosszan megcsókolta azt. – Az én szép feleségem szavaiban megnyugvásra lelek, mint mindig. Viszont ne vedd zokon, kedvesem, de jól látszik, hogy

nem itt születtél. Te nem tudod, hogy forrongott ez a jó kedélyű és kényelmes nép a pápista összeesküvés napjaiban2... Számukra a „katolikus” és „önkény” szavak egyet jelentenek, s ha Jakab meggondolatlan lépésekre ragadtatja magát, könnyen elveszítheti a nép bizalmát. Louise ismét kitekintett az ablakon. Az angol táj oly hamar belopta magát a szívébe, hogy gyakran maga is elfelejtette, nem oda született. Louise ugyanis Franciaországban látta meg a napvilágot. Az egykori mademoiselle de Morainville családjának fája egy olyan ország földjében gyökerezett, mely fölött az abszolút hatalmú Lajos, a Napkirály uralkodott vasmarokkal. Egy olyan király, akinek hatalmát földi halandó sosem merte volna megkérdőjelezni. Csakhogy az angol nép más volt, mint a francia. Olyan nép, mely már nyakazott le felkent uralkodót. – Igazad van, William – mondta végül Louise. – Talán nem ismerem olyan jól az angolokat, mint hiszem. És az is kétségtelen, hogy a néhai Károly jóval... barátságosabb természet volt az öccsénél. Kiválóan értett a parlament nyelvén. – Bizony, valamennyiünknek nagy veszteség a halála – szólt James. – Persze különösen neked, William. William tekintete e szavakra elsötétült, s a hintóban egy pillanatra megdermedt a levegő. – Khm... – köhécselt James zavartan. – Úgy értem... Ti, urak, ott a Lordok Házában, azért egész jól kijöttetek a Víg Királlyal. Biztosan fájdalmasan érint benneteket a halála. Bár próbálta kivágni magát, mind tudták, hogy James nem erre gondolt, hanem a Williamet és Károlyt összekötő vérségi kötelékre. Louise szúrós pillantást vetett barátjukra; William sosem beszélt szívesen a származását övező, többé-kevésbé nyílt titokról, s Jamesnek tudnia kellett volna, hogy barátját fájdalmasan érinti a téma.

William édesanyja, a híresen csábos Elizabeth Montagu kegyeiért tolongtak a férfiak, s legjobban tulajdon férje, a kissé gyámoltalan Sir Daniel Harvey rajongott érte. Sir Harvey tehetséges diplomata volt, de korántsem elég befolyásos ahhoz, hogy kielégítse szépséges és nagyratörő felesége ambícióit. Ezért Elizabeth úgy döntött, maga lesz szerencséjének kovácsa: a női bájakra fogékony Károlyra azokban az években vetette ki hálóját, mikor az udvar száműzetését töltötte Hágában, s ekkoriban fogant kisebbik fia, William is. A gyermek származását illetően sokáig keringtek pletykák a száműzött udvar berkeiben, hanem a király hamar megfeledkezett mind a fiúról, mind az anyjáról. Károly egén ugyanis egy Elizabethnél is fényesebb csillag ragyogott fel: Barbara Palmer, aki több mint egy évtizeden át volt a király első számú kedvese s emellett számos gyermekének az anyja. Nem sokkal később az ifjú Károly visszakapta koronáját, Daniel Harvey-t pedig Isztambulba küldték követnek, ahová a családját is magával vitte. Így aztán lady Harvey végleg kikerült a király látóköréből, de az asszony idegenben is megtalálta a maga hódolóit, akikkel vigasztalódhatott. William rajongva szerette a férfit, aki apjaként nevelte, és fájdalmasan érintette a tudat, hogy az oly sokat szenvedett anyja hűtlenségétől, aminek ő maga volt az élő bizonyítéka. Igaz, Sir Daniel Harvey ezt sosem éreztette Williammel. Ugyanolyan gyöngéd szeretettel vette körbe, mint William fivérét, ifjabbik Danielt, akinek származáshoz nem fért kétség. Daniel azóta ugyancsak elhalálozott, Williamre hagyva a családi birtokot és a vagyont. Mindenesetre William, az apjának tekintett férfi emléke iránti tiszteletből igyekezett tartani a három lépés távolságot a királlyal, s nem is beszélt szívesen származása körülményeiről. A kínosan hosszúra nyúló csöndet végül James törte meg. – Hallották, miféle hírek járják a csatorna túloldalán? – szegezte a kérdést útitársainak. – Állítólag franciaországi Lajos hamaro-

san visszavonja a nantes-i ediktumot3... – Hogyan? – hökkent meg Louise, akinek a hír minden más gondolatot kiűzött a fejéből. – Azt nem teheti! – Ezt magam is hallottam híresztelni – bólogatott komoran William. – S bevallom, nem lep meg. Lajos évek óta sanyargatja hugenotta alattvalóit. Dragonyosai erővel térítik át őket a katolikus hitre... – Akik ezért tömegével hagyják el Franciaországot örökre – mondta James. – Kegyed, Louise, ugyancsak így került Angliába, nem igaz? Ha jól tudom, a poitou-i vérengzés4 után szánta rá magát, hogy William oldalán új otthont keressen. – Igen... – felelte Louise. – Igen, úgy volt. – Biztos vagyok benne, ha Lajos valóban visszavonja az ediktumot, a francia hugenották tíz-, ha nem százezrével özönlenek majd az országunkba – vélekedett James. – Kérdés persze, hogy az új király hogyan fogadja őket. Igaz is, Louise! Még sosem kérdeztem meg kegyedtől: annak idején, amikor elhagyta Franciaországot, hogyhogy a családja nem tartott Önnel? Louise zavartan fészkelődni kezdett az ülésen. – Valóban? – kérdezte a fiatalasszony könnyednek szánt hangon. – Érdekes, hogy még sosem meséltem erről... – Igen, pedig régóta ismerjük egymást, és igazán kíváncsi lennék rá. Fiatal özvegyként, gyermekével a karján, egyedül érkezett hozzánk. Hogyhogy nem akadt valaki, aki elkísérte volna az új hazájába? – Nem voltam egyedül, William karján érkeztem az országba, akivel még Franciaországban ismerkedtünk meg – mosolygott Louise. – Hiszen ismeri a történetünket. – Hát persze, hogy ismerem! – felelte James. – A megható pillanat, mikor az elragadó nemeshölgy a Charante-ban garázdálkodó dragonyosok elől a fővárosba menekül, ahol a véletlen a jóképű

angol karjaiba sodorja... Aki rögtön beleszeret, és eldönti, hogy magával viszi a csatornán túlra... Persze, hogy ismerem, hisz oly sokszor mesélték már, hogy néha úgy érzem, magam is tanúja voltam a jelenetnek. – Hát, akkor? – kérdezte Louise. – Mégis, mire kíváncsi? – A családjára, Louise! Ők miért maradtak hátra egy olyan országban, ahol többé nem gyakorolhatták szabadon a vallásukat, de még a testi épségük is veszélyben forgott? – Nos... – habozott Louise. – Ez egy elég hosszú történet. – Szerencsére most van időnk – mosolygott James. A férfi kék tekintetében őszinte érdeklődés tükröződött, álmában sem jutott volna eszébe tolakodó kérdéseket föltenni, William mégis olyan tekintettel meredt barátja tarkójára, mintha legszívesebben lekeverne neki egyet. – Kezdjük az elején! – javasolta James. – Ha jól tudom, ön... Hoppá! A hintó hirtelen oldalra billent, mintha az egyik kerék alól egy pillanatra eltűnt volna a talaj. A kocsis hangosan szitkozódott a bakon, a jármű pedig lassítani kezdett, végül pedig teljesen megállt. Az utasok aggodalmas pillantásokat váltottak, majd William, aki még a nyelvét is elharapta, zsémbelve kászálódott ki a kocsiból. Mikor visszatért, jelentette, hogy kátyúra futottak, s az egyik tengely el is tört. Szerencsére épp egy nagyobbacska falu határába értek, így közel volt a segítség. A kellemetlen fordulat dacára Louise és William megkönnyebbülten pillantottak egymásra, mikor ez utóbbi kisegítette feleségét a hintóból. *** Elsfieldék másnap délután búcsút vettek James Welhamtől, aki menyasszonya rokonainál vendégeskedett londoni tartózkodása alatt, majd a St. James térhez hajtattak, ahol városi palotájuk állt.

Louise és William szerették a Piccadilly környékén virágzásnak indult városrészt, ahol sorra épültek az új paloták. Igaz, London ekkoriban tele volt új épületekkel és építkezésekkel. Az 1666-os tűzvész5 romjain újjáéledő, alaposan megtervezett nagyváros éppen akkoriban kezdte elnyerni új arcát. Az előkelő körök egyik kedvenc negyede pedig éppen a St. James tér környékén nőtt ki a földből. Itt a széles sugárutakon a legősibb családok címereit viselő hintók suhantak fel s alá; hiába, ezekhez képest az Elsfieldek címerén még meg sem száradt a festék; a címer osztott, bíborszín mezőben ágaskodó agarat és három, fejre állított kulcsot formázott, tetején a grófi koronával. Louise dolgozószobája ablakában állva várta, hogy Lisette, a londoni házhoz rendelt szobalány, a szomszédos szobában végezzen a kicsomagolással. Az asszony kezét egy díszes ládikán pihentette, melybe az Elsfield-címert faragták. Ujját többször is végighúzta az alá írt mottón. „Praestat opes sapientia”, azaz „A bölcsesség túltesz a vagyonon”. Elsfield lordjának címét és a hozzá tartozó, hertfordshire-i kastélyt a királynak köszönhették, s Louise meg volt győződve, hogy William azért választotta ezt a mottót családjuk jelszavául, mert ezzel is a neki juttatott kegyek jelentőségét kívánta kisebbíteni. Az Elsfield-kastélyt, ezt az egyébként szép fekvésű épületet férje mindössze egyszer kereste fel, mondván, hogy romos és elhanyagolt, és esze ágában sincs egy huzatos, ódon kúriába költöztetni a családját. – Nagyon jó nekünk az Addington-kastély – mondta William. – Én és Daniel fivérem itt gyerekeskedtünk, s szeretném, ha a mi fiaink is itt nőnének fel... Különben sem engedhetjük meg magunknak, hogy pincétől a padlásig felújítsuk azt... a romhalmazt! Ez persze nem volt igaz, mint ahogyan az Elsfield-kastélyt romhalmazzá nyilvánítani is erős túlzásnak hatott, de Louise nem vitatkozott férjével. Tudta, William azért nem akarta Elsfieldet bir-

tokba venni, mert úgy érezte volna, a király fedele alatt lakik. Szegény Károly – gondolta Louise – túl későn próbált közel férkőzni elfeledett fiához... Ugyanakkor Williamet jobban megviselte a király halála, mint mutatta, az asszony ebben biztos volt. Ismerte férjét, annak mélyen érző lelkét. Louise és William szerencsések voltak. Nekik nem a köreikben oly sok életet megnyomorító, előre elrendezett házasság jutott osztályrészül. Ők valódi testilelki közösségben éltek, ismerték egymás gondolatait, vágyait, hibáit és titkait. Főleg a titkait... A titkokat, melyekből mindketten oly sokat őriztek... Louise előhalászott egy filigrán kis kulcsot a nyakában lógó ezüstlánc végéről, s a ládikó zárjába illesztette. Elgondolkodva nézte annak feltáruló tartalmát: mindazt, amit évekkel korábban magával hozott Franciaországból. Volt ott egy nyaklánc borostyánkő függővel – néhai édesapja ajándéka –, egy súlyos aranygyűrű – első férjétől kapott jegygyűrűje –, illetve a ládikó alján ott lapult egy bőrtokban Louise de Morainville keresztlevele, mellyel a katolikus egyház kebelébe fogadta, illetve az ő nevére kiállított adománylevél, mellyel XIV. Lajos király Louisenak adományozta Lavardin kastélyát a hozzá tartozó földekkel, valamint a márkinői címet. Mellette pedig egy szalaggal átkötözve egy bizonyos Louise d’Aumalis és Sir William Harvey házassági anyakönyvi kivonata hevert... Louise kezébe vette a papírlapot. Louise d’Aumalis... Igen, William ezen a néven vette feleségül őt. Őt, akit az angol udvarban már mint egy szegény, vidéki nemes kisasszonyt, egy sorsüldözött hugenottát mutattak be. Mert Louise de Morainville-nek, az előkelő Lavardin márkinőnek, a katolikus udvarhölgynek, aki Louise valójában volt, el kellett tűnnie, mihelyt a cipője először érintette Dover fövenyét. Az emlékeibe merült Louise nem vette észre a szobába belépő férjét, csak a hangjára rezzent össze, mikor az átnézett a válla fölött: – Az emlékek? – kérdezte a férfi a ládika mélyére pillantva. – Ó, William megijesztettél – nyögte Louise.

– Sajnálom – mondta William, és egyik karjával hátulról átölelte feleségét, a másikkal pedig kiemelte a borostyánköves függőt a ládából. Magasra emelte, és a fény felé tartotta, hogy az ablakon beáradó esti fények eljátszhassanak a kis kövecskével. – James kérdése kavarta föl az érzéseidet? – kérdezte William. – Azért nyitottad ki a ládikádat? Louise vállat vont. – Talán... Gyakran előveszem őket, hogy emlékeztessenek... arra, hogy ki voltam... hogy ki vagyok. Szerinted James gyanít valamit? – Nem, nem hiszem – felelte William. – De nem ártana kitalálnunk valamilyen hihető történetet a családod sorsát illetően. Kész csoda, hogy eddig még sosem jutott eszébe megkérdezni, miért egyedül hagytad el Franciaországot. Louise elmosolyodott. – Nem egyedül, hanem a te oldaladon... Miután megmentettél a Bastille kínzókamráiból és a halálnál is rosszabb sorstól... De igen, igazad van, ki kell találnom egy hihető mesét. Legkésőbb a vacsoráig, hisz James is hivatalos rá. Szerinted mit szólna, ha megtudná rólam az igazat? – James? – vonta fel a szemöldökét William. – Be kívánod avatni a titkodba? – Nem tudom, nem feltétlenül – felelte Louise. – Mindössze elgondolkodtam, ugyan mit szólna az én valódi történetemhez. – Meghökkenne, az biztos. De James jó barát és értelmes fickó, nem hiszem, hogy különösebb bonyodalmat okozna nekünk. De akkor is... a titok azért titok, hogy minél kevesebb ember tudjon róla. Amit már ketten tudnak, nem titok, ezt mondta mindig apám, úgyhogy próbáljuk meg nem tovább rontani a helyzetet. Louise ekkor szembefordult férjével, és átkarolta a nyakát. – Rendben, akkor előállok egy történettel a családomat illetően. No és te, kedves? Úgy érzed, készen állsz? A temetésre?

– Benton már előkészítette a ruháimat. – Nem erre gondoltam, te is tudod. – Louise – sóhajtott William. – Tudom, mire célzol, és hidd el, jól vagyok. – De William, mégiscsak az apád... – Mennem kell, kedves – mondta gyorsan William, s csókot nyomott felesége ajkára. – A temetés után igyekszem halkan befeküdni melléd, hogy ne ébresszelek föl. – Azt se bánom, ha fölébresztesz – somolygott Louise, mire William is végre elmosolyodott. Miután férje magára hagyta, Louise újra a ládika felé fordult. Ám ekkor a szomszéd szobából üvegcsörömpölés és egy fájdalmas kiáltás hangja hallatszott. Louise benyitott a hálóhelyiségbe, ahol a nyitott utazóláda fölött állva megpillantotta a sápadt Lisette-et: bal keze hüvelykujjából dőlt a vér, a lába előtt pedig Louise velencei tükrének összetört darabjai hevertek. – Ó, asszonyom! – nyögte a lány. – A kézitükre! Véletlenül összetörtem! – Ó! – mondta Louise. – Kérem, asszonyom, ne haragudjon rám... én... Louise lemondóan sóhajtott. – Jobb lesz, ha bekötözzük a sebét, mielőtt a szőnyeget is teljesen összevérzi... – mondta, mire Lisette lepillantott a szőnyegre, amelynek virágos rajzolatán már gyülekezni kezdtek a vércseppek. A szobalány ezután nemes egyszerűséggel elájult. Néhány perccel később – miközben a szakácsnő, Mrs. Cole repülősóval élesztgette a szobalányt – Benton, a komornyik, rosszalló pillantást vetett az összetört tükörre. – Ha kívánja, asszonyom, már holnap nekilátok új szobalányt keresni... – Ugyan, Benton – legyintett Louise. – Nem fogom egy tükör mi-

att utcára tenni a lányt. – Akkor küldje le a konyhára, milady. Ez a teremtés ott jobban elboldogulna, mint asszonyom gardróbjában... – Valóban csak ez a problémája, Benton? – kérdezte élesen Louise. – Hogy Lisette kissé kétbalkezes? Benton egyébként is fennkölt arca, most még fensőségesebb kifejezést öltött. – Tudja jól, milady, mi a véleményem arról, hogy ilyen... nőszemély szolgálja asszonyomat. Louise tudta, mire céloz Benton: Lisette-et pár hónappal korábban, egyik londoni tartózkodásuk alatt Mrs. Cole találta félig összefagyva kuporogni a kapualjban. A lánynak szerencséje volt, hogy éppen az Elsfield-palotához vetődött. Louise és William ugyanis sosem csapták a nélkülözők orrára az ajtót, s miután a lányt kissé magához térítették, az elmesélte történetét. Lisette egy dél-londoni kereskedő feleségének volt a komornája, egészen addig, míg az erőszakos természetű gazda el nem kezdte fölkeresni éjszakánként a kamrájában, ami a hálóhelyéül szolgált. A megfélemlített kis cseléd nem mert szembeszállni a ház urával, aki, amikor megtudta, hogy az gyermeket vár, kidobta az utcára. Szegény lány néhány héttel később elveszítette magzatát, de munkát azóta sem talált. Louise eltökélte, hogy munkát ad a lánynak, bár Benton igencsak húzta az orrát, hogy úrnője egy rovott múltú nőszemélyt kíván közvetlen környezetében alkalmazni. De szó mi szó, Lisette nem volt épp a komornák gyöngye: nem a tükör volt az első tárgy, ami tönkrement a kezei közt, de a lány gyámoltalan babaarcára pillantva Louise-nak sosem volt szíve komolyabban megdorgálni. Hanem a tükör és a sebesült szobalány körüli sürgés-forgás, valamint Benton sirámai legalább elterelték Louise gondolatait Williamről, a temetésről és a ládikája mélyén lapuló titkokról...

*** Károly lila bársonnyal letakart koporsóját február 14-én éjjel helyezték örök nyugalomra a westminsteri apátságban, melyet a gyászolók vezetőjeként Károly veje, dániai György herceg követett, s mögötte haladtak a szigorú gyászba öltözött nemesség tagjai, soraikban Williammel. A férfi akkor és ott, tekintetét atyja fáklyák fényétől megvilágított koporsójára függesztve végre szabad folyást engedett az őt nyomasztó gondolatoknak. Mert el kellett végre ismernie azt, amire Louise már napok óta célozgatott: hogy Károly halálával ő nemcsak egy uralkodót, de egy apát is elveszített. És igen, végre azt is meg kellett kérdeznie magától, vajon helyesen tette-e, hogy olyan makacsul elutasította vér szerinti apja közeledését? Mikor William, már felnőttként, visszatért Angliába, maga is a diplomáciának szentelte életét. Károly persze tudta, miféle kapcsolat fűzi a jóképű Sir Harvey-hoz, akit a Lordkancellár csak mint „kiváló képességű fiatalembert” emlegetett előtte. De Károlyban csak évekkel később ébredt igazi érdeklődés William iránt, méghozzá egy szerencsétlen esemény hatására. Történt ugyanis, hogy a király legidősebb s egyben legkedvesebb törvénytelen fia, James Scott, Monmouth hercege, összeesküvés gyanújába keveredett. Állítólag ő és néhány elvakult whig politikus el akarta tenni láb alól Károlyt és Jakabot, hogy a protestáns Monmouth fejére kerülhessen a korona... A több ponton ellentmondásos vádak hitelességéről Károly maga sem volt egészen meggyőzve, de az ügy a nép körében nagy port pert vert fel,6 így kénytelen volt néhány évre száműzni Monmoutht. A fia távollététől szenvedő, s az iránta való bizalmában megingatott király ekkor figyelt fel Williamre, s ekkor kezdte furdalni a lelkiismeret, amiért nem egyengette útját úgy, ahogyan többi gyermekéét. A király pedig eme megvilágosodásában rögvest meg is tette Willia-

met Elsfield lordjává, s a Lordkancellár titkárságának élére állította. William érezte a megváltozott széljárást, ami cseppet sem volt ínyére. Ő szíve szerint az összes kegyet visszautasította volna, de felesége lebeszélte. – Tudom, miért viszolyogsz bármit elfogadni az uralkodótól – mondta Louise egy este. – Úgy érzed, ezzel apád emlékét árulod el. És én sem tanácsolnám az ellenkezőjét, ha csak rólunk volna szó. Hisz ismersz, sosem vágytam arra, hogy halmozzuk a címeket és a birtokokat, de két fiút is nevelünk, William. Az ő jövőjüket is szem előtt kell tartanunk. Így William elfogadta a címet és a ráosztott hivatalt, de ezen túlmenően Károly hiába próbált meg barátságába, bizalmába férkőzni, a férfi ettől mereven elzárkózott. A királlyal való kapcsolattartás így Louise-ra hárult. Károly ugyanis nemcsak a fiára, de annak bájos feleségére is felfigyelt, s megérezvén annak Williamnél megbocsátóbb természetét, az ő társaságát is elkezdte keresni: ő volt az, aki mesélt neki William életéről, a gyerekkoráról, s aki elvitte hozzá olykor-olykor karon ülő unokáját, a kis James Harvey-t. De akkor és ott, a temetési menetben lépdelve William azon gondolkozott, ma már nem viselkedne-e másképpen a csélcsap és megbízhatatlan, de alapvetően jóindulatú és kedélyes öregúrral. Az eső ekkor szemerkélni kezdett, és William megrázkódott. Kár a múlton rágódnia, jobban teszi, ha előretekint, tökélte el. Szétnézett a koporsó után ballagó férfiakon, akiknek komor arcáról leolvashatta, hogy őket is éppen a jövőjük gondja foglalkoztatja. Valamennyi főúr, miniszter és hivatalnok azon töprengett, miként fogja befolyásolni életét és pályáját az új király trónra lépése. E tekintetben azonban még egy ideig el kellett viselniük a bizonytalanságot: Jakab csak néhány héttel a temetés után hívja össze kormánya tagjait, hogy új királyként kinyilvánítsa uralko-

dói szándékait. *** Az egyszerű temetési szertartást követően az élet hamar visszatért a rendes kerékvágásba. A londoniak, úgy tűnt, nem osztják Lord Elsfield aggodalmait Jakab trónra lépésével kapcsolatban; a városban vidám hangulat uralkodott, hisz javában tartott a társasági szezon, amit látszólag még egy koronás fő halála sem akaszthatott meg. A temetés napjával a nép számára is véget ért a gyászviselés kötelezettsége, s ha bálokat még nem is, vacsorákat városszerte tartottak a nagyobb palotákban. Louise is lelkesen készülődött William születésnapjára, amit szűk körben ünnepeltek londoni házukban. A családból mindössze William nagynénje, Lady Mary Dering, és húga, Elizabeth voltak hivatalosak a vacsorára. Ez utóbbit elkísérte férje, az elkötelezett whig parlamenti képviselő, Thomas Grey, Stamford earlje. Rajtuk kívül csak néhány barátot vártak még: James Welhamet és menyasszonyát, illetve a flamand származású üzletembert, Paul Goetzt. Mr. Goetz évek óta ismerte Elsfieldéket, ő volt idősebb gyermekük, az ötéves Henry keresztapja is. Ő is Louise-zal egy időben választotta új otthonául Angliát, s noha az év nagy részét különféle üzleti útjain töltötte, ha csak tehette, meglátogatta kedves barátait. A vacsora tehát vidám hangulatúnak ígérkezett, hiszen a társaság sokszínű, ám jól összeszokott és derűs vendégekből állt, akik érkezésüket követően a szalonban gyűltek össze. Míg a férfiak egy sarokba visszavonulva folytattak elmélyült beszélgetést, addig a háziasszony Lady Marynek és James menyasszonyának, Annie Killigrew-nak a társaságát élvezte. Louise mindig is szeretett e két hölgy körében időzni, ami nem csoda, hisz mindketten kiemelkedő művészek voltak a maguk területén. Lady Maryt, William néhai édesanyjának húgát, korának legtehetségesebb női ze-

neszerzőjének tartották, Annie Killigrew pedig költő volt, s egyben az új királyné, Modenai Mária körül sürgölődő, „felvilágosult hölgyek” koszorújának legszebb virága. A sötét, göndör hajú, ábrándos szemű Miss Killigrew ráadásul a festészetben is tehetségesnek bizonyult,7 a királyné azonban elsősorban költészetét tartotta nagyra, s maga is többször bátorította, ne hagyjon fel a verseléssel. A társaságból egyedül William húga, Elizabeth – a családban csak Bess – lógott ki. Az enervált, örökké nyűgös Bess ráadásul sosem rejtette véka alá, hogy nem kedveli Annie Killigrew-t, aki szerinte „a sok okoskodással valamennyi kérőjét elriasztotta”, s így meg is érdemli vénlány sorsát. Annie a maga huszonöt évével valóban nem számított épp elsőbálozónak, de a művésznő mindaddig nem volt hajlandó beköttetni a fejét, míg magához méltó szellemi partnerre nem talál egy férfiban. Kezeit végül James Welhamnek nyújtotta, aki az első perctől kezdve rajongott menyasszonyáért, s akiben Annie-hez hasonlóan szabad és felvilágosult szellem lakozott. Louise-nak ezért is szúrt szemet James savanyú arckifejezése, mikor egy pillanatra a férfiak társaságára emelte tekintetét. A szoba másik végében Mr. Goetz nagy lelkesedéssel mesélt legutóbbi útjáról, de úgy tűnt, azt egyedül William és Lord Stamford hallgatta érdeklődéssel. – ...szóval, úgy döntöttem, részesedést szerzek a Kelet-indiai Társaságban8 – fejezte be beszámolóját az üzletember. – A keleti árucikkekre egyre csak növekszik a kereslet, s ha a társaságnak sikerül megvetni a lábát Bengálban, újabb kereskedelmi utak válnak elérhetővé Anglia számára. Igaz, Bengálra lassan negyven éve fáj a társaság foga, de az ottani kormányzó nem egyszerű eset. Hanem előbb-utóbb muszáj lesz felhúzniuk ott egy telephelyet, különben a részvényesek zúgolódni kezdenek, s az az igazgatóság fejébe is kerülhet. Stamford a fejét rázta.

– Nekem ez akkor is túl kockázatos befektetésnek tűnik, Bengál ide vagy oda. Az út hosszú, a tenger viharos, s ha a hajó odavész, vele együtt a részvényesek pénze is a tenger fenekére süllyed. – Ha viszont szerencsésen kiköt, akár három-négyszáz százalékos haszon is lehet a befektető jutalma – érvelt Goetz. – Különben én már szívesebben élném a kedélyes részvényesek nyugalmas életét a folytonos utazgatás helyett. Más dolgom sem lenne, mint várni, hogy a társaság hajói befussanak a Kelet kincseivel, aztán számolnám a pénzem... vagy zsörtölődnék a veszteség miatt. – Különös ezt az ön szájából hallani, Mr. Goetz – mondta William. – Emlékeim szerint még nem bírt egy hónapnál tovább egy helyben megmaradni. – Csakhogy én sem leszek már fiatalabb – dünnyögte az üzletember, kidüllesztve méretes pocakját. – Egyre jobban fáraszt az utazás... S egyre inkább kapom magam azon a tengeren hánykolódva, hogy egy kényelmes karosszék és egy meleget adó kandalló után vágyódom, valahol a nyugalmas szárazföldön. Mr. Goetz – aki markáns arcvonásaival és robusztus termetével egy méltóságteljes komornyikra emlékeztette a szemlélőt – már betöltötte hatvanadik életévét. És bár életerős férfi volt, William készséggel elhitte, hogy sóvárog az otthon melege után. – El tudná képzelni, hogy végre letelepszik Londonban? – kérdezte ezúttal Lord Stamford. – Hogy Londonban? – vonta fel a szemét Mr. Goetz. – Különös módon azt a kandallót egy olyan kedélyes vidéki kúriában képzelem el, mint mondjuk, az önök Addington-kastélya, William. Igen, tudom, én sem hittem volna, hogy egy vidéki öregúr vagyok a lelkem mélyén, de a korral valamennyien változunk... – Tehát birtokot készül venni? – fűzte tovább a szót Stamford. – Gondolkodtam rajta, igen – felelte Mr. Goetz, mire William szeme felcsillant. – Épp a minap hallottam rebesgetni, hogy Sir Richard el akarja

adni az Ashburton-birtokot – mondta Lord Elsfield. – Nem akarja megvenni, Paul? – Azt szeretné, hogy legyek a szomszédjuk? – nevetett Goetz. – Miért is ne? Mi lennénk a legboldogabbak, ha tudnánk, hogy a szomszéd birtok jó kezekbe kerül, és legalább több időt tölthetne velünk... Louise boldog lenne, és tudja, hogy a gyerekek is mennyire szeretik magát! – Csak azért, mert elhalmozom őket ajándékokkal, ha megtérek egy-egy utamról – mosolygott Goetz. – Talán ezért is tekintenek úgy önre, mint a nagyapjukra. Elkényezteti őket. – Nos, ha komolyan gondolják, akkor megfontolom az ötletet. Az Ashburton-kastély gyönyörű... Bár kicsit túl tágas lenne egy magamfajta agglegénynek. – Ha az utazgatásba belefáradt is, a házasodáshoz még megfelelő korban van – hunyorgott Stamford. – Igaz is, ön sosem volt nős? Goetz a fejét rázta. – Életem során a szerencse kizárólag az üzleti életben szegődött társamul... Ami a szerelmet illeti... Ah! – legyintett Mr. Goetz. – Az asszonyok, akik közel férkőztek a szívemhez, végül butának, unalmasnak vagy hűtlennek bizonyultak. Maguk, fiúk, nem is tudják, mennyire szerencsések – mondta Mr. Goetz, magában elsősorban Williamnek és Jamesnek címezve szavait. – Aj-aj... – nyögött fel erre James, aki jó fertályórája ekkor szólalt meg először. – No, mi az, cimbora? – kérdezte vidáman William. – Ideje volna előállnod a farbával, egész este olyan savanyú ábrázattal jösszmész, mint aki valami büdöset szagolt... Talán összekülönböztetek Annie-vel? A menyasszonyodon mindenesetre nyoma sincs a te levertségednek. William hátrapillantott a válla fölött, ahol is Annie valóban vi-

dáman nevetgélt lady Elsfielddel. – Nem csodálom, hogy jókedve van... – morogta James. – John Dryden9 ódának beillő költeményben dicsőíti Miss Killigrew szépségét és tehetségét a mai Gazette hasábjain. – De hisz ez remek – lelkendezett Stamford. – Illetve... Csak nem féltékeny Drydenre, Welham? Az a férfi kétszer olyan idős, mint Annie, ha nem több. – Több. De akkor is... Ha olvasták volna azokat a költeményeket, melyek az udvarban keringenek. Ne értsék félre, örülök, ha elismerik Annie tehetségét. De hogy az a... fűzfapoéta nyilvánosan dicsőítse az én menyasszonyom „bársonyos pilláit” és „lágyan omló hajfürtjeit”! Hát mi köze Annie pilláinak a művészetéhez!? – Nos, barátom – mondta William kedélyesen hátba veregetve Jamest –, senki sem mondta, hogy egy népszerű költőnő jegyesének lenni könnyű... Javaslom, mielőbb láss hozzá a rímfaragáshoz magad is... Mielőtt azonban James replikázhatott volna, Benton, a komornyik lépett a szobába, s új vendéget jelentett: – Lord Montagu, Boughton bárója érkezett, mylord. William sötét szeme egy pillanatra haragosan megvillant, de mielőtt bármit mondhatott volna, egy idősödő, de jóképű és szikár férfi rontott be a szalonba, széles mosollyal az arcán, hangosan köszöntve az egybegyűlteket: – Kedveseim! – lelkendezett az őszes úr. – Micsoda megkönnyebbülés, hogy sikerült időben érkeznem! Bele szakadt volna a szívem, ha ki kell hagynom legkedvesebb unokaöcsém születésnapját... William! Drága fiam, fogadd szívből jövő jókívánságaimat! Azzal Ralph Montagu William mellett termett, s lendületesen megrázta a kezét. – Bácsikám – mondta amaz kimérten. – Nem számítottunk jöt-

tödre. – Ezen nem csodálkozom, hisz úgy terveztem, a temetés után vidékre utazom – hadarta tovább a herceg, immáron a megilletődött Louise-t zárva ölelésébe. – Kedvesem, ön napról napra szebb lesz! Ez a William igazi szerencsefia, én mondom! De hol is tartottam? Á, igen, szóval mikor megkaptam drága Mary húgom üzenetét a ma esti vacsoráról, úgy döntöttem, várhatnak még a birtok ügyei. Mary, kedves... Miközben Montagu Lady Deringet üdvözölte, Louise észrevétlenül Williamhez lépett. – Te tudtad, hogy Mary néni meghívta a bácsikámat? – kérdezte William Louise-t. – Nem, de kérlek, ne légy mérges Lady Deringre. Bizonyára örömet kívánt szerezni neked, nem tudhatta, hogy felbosszant a dolog... – Az nem kifejezés... – De, William... – kockáztatta meg óvatosan Louise. – Nem gondolod, hogy ideje lenne elásnotok a csatabárdot? – Elárulta a hazáját, Louise! – Azért ne túlozz! Ralph bácsikád a király utasításait követte, mikor a parlament háta mögött tárgyalásokat folytatott a franciákkal. – De arra már nem ő utasította, hogy ezért kenőpénzt fogadjon el franciaországi Lajostól! Aztán, amikor a vádemelés elől Franciaországba menekült, én bolond még követtem is, hogy kinyilvánítsam, milyen mélyen hiszek az ártatlanságában. – Ha nem teszel így, sosem jöttél volna Párizsba, és nem ismerkedünk meg... – Az lehet... De akkor is, amikor rájöttem, hogy a parlament vádjai egytől egyig igazak... Úgy éreztem, a bácsikám belőlem is bolondot csinált. Mélységesen csalódtam benne... – Megértem a dühödet, William, de mégiscsak a nagybátyád.

Mind tudjuk, hogy egy nyughatatlan intrikus, de a rokonod, és mindig is közel álltatok egymáshoz. Mindenesetre próbáld meg elviselni a társaságát ma este. Olyan kellemes ez az összejövetel, ne rontsuk el azzal, hogy kidobatod a tulajdon bácsikádat. – Rendben, de ha megint belekezd a lázító rigmusaiba, a fejére borítom a puncsos tálat! Az talán még jót is tenne a hangulatnak... – mondta William, immáron bujkáló mosollyal. Montagu tehát maradt, s William igyekezett nyájasan viselkedni vele. Csakhogy a vacsoránál az ízletes angolnapástétom és fogolypecsenye mellé hamar egy kényes téma, a politika is terítékre került. – Mondja, Mr. Goetz, ön Hágából való? – kérdezte egyszer csak Ralph Montagu. – Ott születtem, igen – felelte az üzletember. – De annyifelé éltem már a világban, hogy magam sem tudnám megmondani, „hova valósi” vagyok... – De azért gyakorta hazalátogat, ha jól tudom. – Jól tudja, lord uram, már csak az üzleti ügyeim végett is. Mióta országaink rájöttek, hogy a katolikus nagyhatalmak ellen csak együttes fellépéssel van esélyünk, s letették a fegyvert, a két ország kereskedelme végre békében virágzik. Aminek nálam jobban kevesen örülnek! – Úgy van, igyunk az angol és a holland nép barátságára! – emelte poharát Stamford köszöntőre. – No és az uralkodóikra! – kiáltott Montagu. – Jakab királyra és Orániai Vilmos10 hercegre! Miután valamennyien ittak, Montagu továbbfűzte a szót. – Ha már a herceg szóba került... Mondja, Mr. Goetz hágai látogatása alkalmaival tiszteletét teszi a helytartónál is? – Olykor-olykor, igen. Őfensége, Vilmos herceg mindig is szívélyes volt hozzám.

– S mondja... Találkozott az udvarában Monmouth herceggel is? Azt beszélik, még mindig Orániai Vilmos vendégszeretetét élvezi. – Így is van. Monmouth, mióta a megboldogult Károly száműzte őt, a helytartó udvarában időzik. – S hogy tetszett önnek a herceg? Goetz válaszát Welham és Stamford is érdeklődve várta. Az üzletember végül rövid gondolkodás után így szólt: – Montmouth herceg... kétségkívül megnyerő személyiség. Jóképű, életvidám... Ugyanakkor kissé forrófejű és meggondolatlan. – S igazat beszélnek? – kérdezte Montagu. – Igaz a pletyka, hogy azt tervezi, partra száll Angliában, és felkelést szít Jakab ellen? Goetz megpróbálta tréfával elütni a dolgot. – Hát, engem nem próbált besorozni a hadseregébe... – De mint mondta, a herceg a forrófejű... s igen büszke – ütötte tovább a vasat Montagu. – Aligha hagyja hidegen az angol trón. – Minthogy a herceget csak futólag ismerem, erről nem tudok nyilatkozni... – felelte Goetz kitérően. Montagu herceg néhány pillanatig elgondolkodva nézegette a metszett üvegpoharán táncoló gyertyafényt, majd tovább puhatolódzott. – Mindenesetre, ha úgy döntene, partra száll... – kezdte óvatosan –, mit gondol, Vilmos támogatná őt? Úgy értem... katonailag? Goetz megütközve nézett Montagura. – Kötve hiszem, hogy őfensége ilyet tenne. Ne feledje, hogy Jakab király egyszerre a nagybátyja és az apósa. Ráadásul sosem lenne olyan ostoba, hogy tálcán kínálja egy... egy... álmodozónak az angol trónt, aminek ő, egészen pontosan a felesége a várományosa. – Én azért nem nevezném a herceget álmodozónak, akkor sem, ha ilyen tervei vannak – jegyezte meg Montagu. – Hisz mint mondta, Mr. Goetz, a herceg megnyerő személyiség... S igen népszerű a nép körében. Ráadásul hithű protestáns. Ezek közül egyik

sem mondható el szegény Jakabról... A tory lelkületű James Welham ezt már nem hagyhatta szó nélkül. – Ez a szegény Jakab jelenleg a törvényes királyunk! – szólt némileg emelt hangon. – Remélem, nem arra célzott az imént Montagu, hogy támogatná a herceget, ha az igényt támasztana a trónra? – Ó, dehogy, Mr. Welham – mondta gyorsan Montagu ártatlanul pislogva. – Hisz az felségárulás volna... Bár... a gondolattal talán érdemes eljátszani. Végtére is barátok közt volnánk, nem? – Aki ilyen gondolatokat forgat a fejében, az nekem nem barátom! – csattant James hangja, mire az asztal túlsó végén elhalt a női csevegés. William bosszúsan forgatta a szemét, majd tekintete egy pillanatra elidőzött a puncsos tálon, amit Louise sietve el is húzott a férje keze ügyéből... – Uraim, uraim... – csitította vendégeit a háziasszony. – Vegyük úgy, hogy itt ma mindenkit elragadott a fantáziája. Beszélgessünk inkább könnyedebb témákról. Annie, ha jól tudom, végül úgy döntöttetek, Hamsey Greenben telepedtek le. Tervezed, hogy változtatsz valamit a házon, ha már te leszel az úrnője? *** Az este hátralévő része kellemes hangulatban telt anélkül, hogy William a nagybátyjának vagy a tory Welham a whig Stamfordnak esett volna. Louise elégedett lehetett hát a férjének szervezett kis családias ünnepséggel, s jólesően sóhajtott, mikor néhány órával később, már a lefekvéshez készülődve, Lisette kibogozta fűzőjét. – Asszonyom, nagyon elfáradt? – kérdezte a szobalány. – Éppen csak, Lisette. Éppen csak...

– A vendégek bizonyára jól érezték magukat. Lady Dering csudaszépen játszott a klavikordon... – Meghallgattátok a játékát? – kérdezte Louise – Hát... a többi cseléddel a konyha bejáratánál hallgattuk a muzsikát... Talán neheztel érte, asszonyom? Louise fölnevetett. – Egek, Lisette, dehogy neheztelek... – mondta, s barátságosan megpaskolta a lány babaarcát. – Lady Dering valóban csodásan játszik, örülök, ha a személyzet is élvezte a zenét. Remélem, hamarosan újra megtiszteli házunkat a látogatásával... – Kiről beszélsz, kedves? – kérdezte a szobába lépő William, aki meghallotta a beszélgetés utolsó szavait. – Mary nénikédről beszélgettünk – felelte Louise. – Köszönöm, Lisette, a többit már megoldom magam. – De még a harisnyáját sem segítettem le... – Megoldom azt is, Lisette. – No és a hársfateája, asszonyom? – Most nem kérem. Legfeljebb később lemegyek a konyhába, és elkészítem magam. De Lisette nem tágított. – Milady, igazán nem kellene ezzel fáradni, én szívesen... – Ez nem fáradság, Lisette – mondta gyorsan Louise. – Kérem, hagyjon inkább magunkra Lord Elsfielddel. A szobalány kék szemében ekkor megértés gyúlt. – Ó! – nyögte zavartan. – Igenis... értettem. Jó éjszakát, milady. A szobalány szemlesütve kisietett a hálószobából, William pedig mosolyogva nézett utána. – Talán, ha mi is tartanánk magunkat a főúri körök szokásaihoz, és külön hálószobában aludnánk, nem hoznánk folyvást zavarba a személyzetet – mondta. Louise levette utolsó gyöngysorát is, majd megfordult, és a férjére mosolygott.

– Nocsak, Lord Elsfield ezek szerint szeretne külön aludni hites feleségétől? – kérdezte, karját férje nyaka köré fonva. – Talán zavarja a horkolásom? William Louise illatos nyakába fúrta a fejét, és úgy felelt: – Nem a horkolása az, ami nem hagy aludni az éjjel, hanem a kívánatos idomai, Lady Elsfield. William kezei lassan Louise keblére vándoroltak, és finoman megmarkolta a puha halmokat. Louise halkan felnyögött. – Csak lassan a testtel, Lord Elsfield... – dorombolta. – Még nem is adtam át a születésnapi ajándékát. – És mi volna az? – kérdezte William, továbbra is felesége nyakának hajlatát csókolgatva. – Egy... harisnyakötő. William érdeklődve pillantott feleségére. – Egy harisnyakötő? Nekem? – Igen... – Mégis... – somolygott a férfi. – Honnan tudtad a méretem? – Jaj, William, ne bohóckodj – nevetett Louise. – Inkább keresd meg! A férfi ekkor letérdelt felesége előtt, s villogó szemmel felhajtotta a finom batiszt alsószoknyákat. Az egyik rózsás comb hajlatában egy finoman megmunkált függő fityegett a harisnyakötő selyemszalagjáról. William leoldozta az ékszert, és figyelmesebben megnézte. Az egy tekergőző indákból kirajzolódó kicsiny szívforma volt, tetején szépen megmunkált koronával. – Egy szerelmi zálog – mondta William, az amulettet forgatva. – Honnan szerezted? – Mr. Goetz hozatta nekem Edinborough-ból11 – felelte, miközben felfűzte a kis ékszert egy selyemszalagra, és férje nyakába akasztotta. Szerencsét hoz... Óv a gonosztól. S nem hagyja kihunyni a szerelmet. Tetszik?

– De még mennyire! – mosolygott William. – A szívem fölött fogom viselni. De a mi szerelmünk soha nem fog kihunyni, amulettek nélkül sem, ugye, tudod? – Tudom... De szerencsére mindig szükségünk lehet. Ahogy védelemre is. Megígéred, hogy hordani fogod? – Megígérem... – felelte William pajkosan csillogó szemmel. – De most, ha nem bánod... szétnéznék még odalent... hátha más ajándékot is rejtegetsz még az alsóneműd alatt. *** Louise a szobába bevilágító hold hűvös fényében figyelte férje egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasát. Mindig ilyen volt – gondolta Louise. – Miután szeretjük egymást, úgy zuhan álomba, mint a bunda. A fiatalasszony még érezte bőrén férjének illatát, mellén a türelmetlen csókok nyomát, combja közt magjának melegét... Kezét a hasára tette. Remélte, hogy aznap éjjel újra megfogan. Már két fiúgyermeknek adott életet, s szeretett volna egy kislányt. Milyen boldogságot hozna az Addington-kastély falai közé egy kisbaba gőgicsélése... Hiába, a gyermekei lassan fölcseperednek. Henry, a nagyobbik már hétéves, komoly kis fiatalember. Ő Louise első házasságából született, még odahaza Franciaországban. Mikor először férjhez ment, Louise mindössze tizenhét éves volt, egy romantikus lelkületű fruska, akinek elcsavarta a fejét egy veszedelmesen jóképű fiatalember. Az újdonsült férjről azonban hamar kiderült, hogy valójából egy durva és közönséges férfi, néhány hónappal a házasságkötésük után elvitte a tüdőgyulladás, amit egy esős vadászaton szedett össze. Louise nem sokat gondolt első férjével, akinek egyetlen dolgot köszönhetett az életben: a kis Henryt. Meg persze a tanulságot, hogy a boldog házassághoz nem elég a daliás termet és egy csábosan villogó mosoly... Ezt fiatalon,

amikor még tele volt a feje romantikus regények hőseivel, nem sejtette, de hála a gondviselésnek nem kellett ezért a hibáért egy életen át fizetnie. Mikor Williammel első ízben találkoztak, már mindketten maguk mögött tudhattak egy fájdalmas házasságot s annak keserű tanulságait. Nem csoda hát, hogy hamar felismerték egymásban azt a lelki társat, akinek karjaiban végre megtapasztalhatták az igaz szerelmet és a biztonságot adó bizalmat. Kettejük pillantása öt évvel korábban találkozott a párizsi Saint Chapelle kápolnában... S abba a pillantásba Louise a lelke mélyéig beleremegett. Szerelmük szenvedélyes és mindent elsöprő volt, s mikor két évvel később, Angliában partot érve összeházasodtak, azt nemcsak szeretőkként, hanem testi-lelki jó barátokként is tették. Louise szemére aznap éjjel sehogyan sem jött álom; már kezdte bánni, hogy elutasította Lisette hársfateáját, s végül kénytelenkelletlen, de kibújt a meleg pehelypaplanok alól. Az Elsfield-palota jól fűthető, modern épület volt, de az éjszaka levegője így is csípte az asszony pőre testét. Gyorsan hálóruhát és köntöst öltött, majd lámpást gyújtva kiosont a hálószobából. A folyosó végére érve lesietett a főlépcsőn, majd a hallon átvágva a konyha felé vette az irányt. Az ajtó elé érve azonban megtorpant. Különös neszezés szűrődött ki a konyhából, mintha valaki matatott volna az elemózsiás szekrényben. Bizonyára a dundi cipős fiú dézsmálja megint Mrs. Cole készleteit, az asszony már több ízben panaszkodott rá. Louise készen arra, hogy megdorgálja a „bűnözőt”, belépett a konyhába, ám a lámpa fénye nem a cipős fiú kerek képére, hanem egy idegen férfi nem mindennapi ábrázatára esett: a betolakodó nagyra nyílt szeme ijedten villogott Louise lámpájának fényében, s rövidre nyírt haja alól két hatalmas lapátfül meredt elő. A nevetségességtől azonban megkímélték arcának vonásai, melyek egytől egyig lefelé görbültek, mintha a férfit éppen a sírás kerülgetné... Pontosabban megkímélték volna, ha nem lógott vol-

na ki a szájából egy sült kolbász, amit, ki tudja miért, mintha éppen a másik kezében tartott lekvárba készült volna belemártani. A betolakodó megjelenése és a szeme elé táruló jelenet olyannyira komikus hatást keltett, hogy Louise még segítségért kiáltani is elfelejtett. Helyette értetlenül pislogott hol a férfire, hol a kezében tartott lekvárra, majd miután nagyjából összeszedte magát, feltette az oldalát leginkább furdaló kérdést: – Mondja... mondja, mit... Mit csinál azzal az üveg lekvárral? A férfi néhány pillanatig riadtan pislogott a ház úrnőjére, végül úgy döntött, a legjobb lesz, ha kiveszi a sült kolbászt a szájából, s miután alaposan megrágta és lenyelte a már a szájában lévő falatot, lakonikus tömörséggel csak ennyit felelt: – A mustárt kerestem. – Ó, értem – válaszolta Louise hasonló tömörséggel. – És nem találta. – Nem, ezt a lekvárt néztem annak... úgy néz ki, mint a mustár. Miféle lekvár lehet ez? – Ha jól nézem, körte... Mrs. Cole híresen jó... Louise ekkor kezdett ráébredni a beszélgetés abszurditására, úgyhogy megrázta magát, és ráripakodott a férfira. – Elárulná, hogy kicsoda maga, és mit keres itt? A férfi riadtan csitítani kezdte az asszonyt. – Asszonyom, kérem, ne kiabáljon, és ne hívjon segítséget – esengett a kezében tartott kolbásszal közeledve Louise felé, mire az védekezőleg felkapott egy gyertyatartót, ami Lisette-re várt a konyhaasztalon, hogy reggel kifényesítse. – Még egy lépés, és sikítok – mondta Louise, fenyegetőleg megrázva a gyertyatartót, mire a férfi összehúzta magát – A férjem odafönt alszik, és ha itt találja magát, puszta kézzel tekeri ki a nyakát. – Jaj, ne, milady, kérem – könyörgött a férfi. – Én... én... nem vagyok én tolvaj... A nevem Swanson... Merwyn Swanson. Ma érkez-

tem a városba, és három napja nem ettem... a hátsó ajtó pedig nyitva volt... Kérem, ne hívja rám az őrséget... A férfi az ajtó felé kezdett hátrálni, miközben fejét kezével védte egy esetleges gyertyatartócsapás ellen. – Látja, itt hagyok mindent, ideteszem a kredencre, még a lekvárt is... – hadarta a férfi. – Mondja meg Mrs. Cole-nak, hogy igazán finom volt. Csak... Csak nem kolbásszal. A férfi, miután lepakolta félig elfogyasztott zsákmányát, a kijárat felé iszkolt, de Louise-ból ekkorra végképp elpárolgott minden félelem. – Várjon! – kiáltott utána a férfinak, akinek lapátfülei újra megjelentek az ajtóban. – Azt mondta, Swansonnak hívják? A férfi bólintott. – És csakugyan három napja nem evett? A férfi megint bólintott. – Akkor jöjjön, fejezze be azt a kolbászt. Kenyeret talál abban a kosárban, ott a sültek mellett. Louise ezután az egyik szekrényhez fordult, és elővett belőle egy kisebb edényt. – És itt a mustár... A férfi ezután leült, és jó néhány percig némán falatozott. Látszott rajta, hogy legszívesebben tömné magába az ételt, mégis igyekszik visszafogni magát. Az elé tett evőeszközöket szépen használta, s száját pedig minden korty előtt gondosan megtörölte, hogy ne maszatolja össze az elé rakott poharat, melybe Louise nagylelkűen egy kis sört is kitöltött. Az asszony egy idő után maga is helyet foglalt Mr. Swansonnal szemben, s némán figyelte a férfi lakmározását. Majd mikor úgy ítélte meg, hogy az némileg elverte az éhét, így szólt: – Nos, Mr. Swanson, ön valóban nem tűnik bűnözőnek. Elmondaná, mégis mi vitte rá, hogy megdézsmálja a készleteinket? Ha jól értettem, nem idevalósi...

A férfi a fejét rázta. – Nem, milady. Dorchesterből jöttem. Sir Richard Taftonnál szolgáltam mint inas. Csakhogy amikor Sir Richard meghalt... – Hogyan? – kérdezte Louise. – Sir Richard meghalt? – Asszonyom ismerte a gazdámat? – kérdezte Swanson fölemelve fejét a tányérból. – Futólag... A férjemmel van egy kis házunk Chideock mellett. Némileg ismerjük a környéket. Kérem, folytassa. – Szóval Sir Richard meghalt, az örökös, az unokaöccse, Sir Robert pedig magával hozta a saját cselédjeit, mikor beköltözött. A régieket kidobta, így engem is. Anyám azt tanácsolta, jöjjek a fővárosba munkát keresni, de amint betettem a lábam Londonba, kirabolt valami csőcselék banda. Elvették azt a kevés spórolt pénzemet is, ami volt. Azóta éheztem... Louise gondolkodni kezdett. Szeretett volna segíteni a langaléta, esetlen figurán. Végül is ott van a chideocki ház... Mrs. Glynn, az ottani házvezetőnő váltig panaszkodik, hogy nincs elég segítsége. Elsfieldék tengerparti háza aprócska lak volt csupán az Addington-kastélyhoz vagy az Elsfield-palotához képest, s mivel csak nyáron időztek ott, nem igényelt nagy személyzetet. De talán egy dolgos kéz elkellhet ott is. Ekkor William alakja jelent meg a konyha ajtajában, aki kezében egy csőre töltött karabélyt tartott, s arcán egyszerre tükröződött álmosság és riadalom. – Á, kedvesem... – mosolygott Louise a férjére – Az úr itt Mr. Swanson. Lenne kifogásod az ellen, hogy a chideocki házban alkalmazzuk őt? 1

II. Károly apját, I. Károlyt az angol polgári forradalom idején végezték ki, 1649-ben. Felesége és gyermekei ezután évekig éltek száműzetésben, elsősorban Franciaországban és Hágában. /A szerző/ 2

A pápista összeesküvés 1679 és 1681 között váltott ki tömeghisztériát Ang-

lia- és Skócia-szerte, miután két kalandor hamisított bizonyítékokat tárt Edmund Godfrey békebíró elé, miszerint a helyi katolikus kisebbség, a jezsuiták és Braganza Katalin királyné meg akarták gyilkolni a királyt, hogy helyette öccsét, a katolikus Jakabot ültessék trónra. /A szerző/ 3

IV. Henrik, francia király 1598-ban adta ki a nantes-i ediktumot, melyben szabad vallásgyakorlást engedett a hugenottáknak, véget vetve a régóta húzódó vallásháborúknak. /A szerző/ 4

XIV. Lajos, a Napkirály 1680-tól kezdve dragonyosokat küldött szerte az országban, hogy a hugenottákat erővel áttérítse a katolikus hitre. Az első komolyabb atrocitásokra Poitou-ban került sor, ahol néhány hónap alatt több mint harmincezer hugenottát kereszteltek át erővel. /A szerző/ 5

1666. szeptember 2-a és 5-e között tűzvész, a Nagy Londoni Tűzvész pusztított a városban, eltüntetve a régi városközpontot, nyolcvanezer otthont és majdnem száz templomot beleértve. /A szerző/ 6

Az ügy később a rozsházi összeesküvés néven híresült el. /A szerző/

7

Anne Killigrew Jakab királyt ábrázoló portréja a mai napig a mindenkori angol uralkodó személyes gyűjteményének részét képezi. /A szerző/ 8

A Kelet-indiai Társaságot 1600. december 31-én alapították „Kelet-indiákkal Üzletelő Londoni Kereskedők Társasága és Helytartója” néven, melyet 1608ban „Kelet-indiákkal Üzletelő Angol Kereskedők Egyesült Társaságává” változtatták. A továbbiakban csak a Kelet-indai Társaság vagy a társaság elnevezést használjuk. /A szerző/ 9

John Dryden (1631–1700) a Stuart-restauráció korának befolyásos irodalomkritikusa, író, fordító és drámaíró. Véleménye oly nagy befolyással volt a korszak irodalmi életére, hogy szokás „Dryden korának” is nevezni ezt az időszakot. /A szerző/ 10

III. Vilmos (1650–1702) angol király és a Holland Köztársaság számos tartományának helytartója. Felesége, II. Jakab angol király idősebbik lánya, Mária, aki a történet ezen pontján az angol trón várományosa volt. /A szerző/ 11

A szívet és koronát formázó amuletteket luckenboothsnak nevezték Edinborough Luckenbooths városnegyede után, ahol azokat elsősorban árusították. A luckenboothsok népszerű szerelmi zálogok volt a 17–18. században. /A

szerző/

2. FEJEZET

A pápista szajha

Œ Az új király nem sokkal koronázása után összehívta a titkos tanácsot, aminek első ülését a legtöbb udvaronc visszafojtott lélegzettel várta. Mindenki ugyanarra a kérdésre szeretett volna választ kapni: vajon a pápista Jakab kiebrudalja-e a jó protestáns urakat a tanácsból, hogy katolikus nemeseit ültesse a helyükre, vagy megtartja néhai fivérének tett ígéretét, miszerint tiszteletben tartja az anglikán nép érzéseit. Az ülés berekesztése után a legtöbben megkönnyebbülten felsóhajtottak. Jakab nem változtatott jelentős mértékben tanácsa összetételén, mindössze sógorát, Rochester grófot vette maga mellé, akit a kincstár élére állított, és így első miniszterévé tette. Rochestert azonban mindenki rátermett politikusnak és hithű protestánsnak tartotta, így a döntés nem keltett különösebb visszatetszést. Jakab másik döntése, miszerint Lord Guilfordot, akinek a titkárságát William vezette, leváltja lordkancellári posztján, valamivel nagyobb port vert fel. Guildford ugyanis annak idején tűzzel-vassal irtotta a pápista összeesküvés feltételezett résztvevőit, s ezért néhányan vallási okokat láttak a döntés hátterében meghúzódni. Ugyanakkor Gulidfordot általában szürke, unalmas alaknak tartották, így senki sem szállt síkra menesztése ellen. William a tanácskozás után, a folyosón futott össze a lordkancellárral. – Sajnálom, hogy így alakult, Elsfield – morogta Lord Guilford, miután felvázolta a helyzetet. – De ne aggódjon, bárki lesz is az utódom, jó szívvel fogom a figyelmébe ajánlani. – Ezek szerint a király még nem is határozott az új lordkancellár

személyéről? – vonta fel szemöldökét William. – Nem, még nem – felelte Guildford. – De azt mondta, hamarosan megteszi. Őszig azonban nem kerül sor a kinevezésekre, így addig én maradok hivatalban. – S mi lesz utána? – kérdezte William. – Mi lesz önnel, mylord? Lord Guildford megrántotta a vállát. – Nincsenek illúzióim, Elsfield, a kegyvesztettségem a küszöbön áll – mondta Guildford komoran. – S az én távozásom még csak a kezdet. A király egytől egyig kirakja a magamfajták szűrét a tanácsból, majd meglátja... Azzal Lord Guildford zsémbesen távozott, s William némi szomorúsággal nézett utána. Guildford nem volt épp szórakoztató egyéniség, de William becsülte szorgalmát és józan eszét, s igencsak kíváncsi lett volna, Jakab kivel kívánja őt helyettesíteni. Minthogy a tanács feloszlott, Lord Elsfield maga is távozni készült, mikor a semmiből Jakab király bizalmasa, Robert Sunderland toppant elé. – Méltóságos uram... – köszönt kellemesen búgó hangján a férfi. – Lord uram – biccentett tartózkodóan William. William ki nem állhatta ezt a kíméletlen törtetőt, kinek meggyőződése és pártállása úgy váltogatta irányát, mint a szélkakas. Sunderland világéletében kiválóan értett az emberek manipulálásához, különösen a nők egyengették lelkesen az útját: Károly szeretői és Jakab felesége, Modenai Mária királyné ugyancsak sokat tettek előmenetele érdekében. Ami nem meglepő, hisz Sunderland közmeggyőződés szerint korának legszebb férfija volt: fehér bőre, finom vonású arca s dús, gesztenyebarna haja sok asszonyt elbűvölt az udvarban. De Williamet nem a vonzó külseje, sokkal inkább a gonosz humora és örökké gúnyos mosolya irritálta, mely utóbbiból Sunderland most a legelégedettebbet öltötte fel a tiszteletére. – Lord Elsfield – búgta Sunderland –, ha megengedi, adnék egy

jó tanácsot... – Feltételezem, nincs rá mód, hogy ezt elkerüljem – morogta William, de Sunderland mintha meg sem hallotta volna. – Hallottam, miről beszéltek Guildforddal... – folytatta. – És ha rám hallgat, nem rendezkedik be hosszú időre a kancellárián. Úgy hallottam, a leendő lordkancellár nem kívánja megtartani a jelenlegi hivatalnokokat. – Ne fárassza magát, Sunderland – mondta William higgadtan. – A király még nem döntött az új kancellár személyéről, úgyhogy kár a fáradságért: nem hiszek a rémhíreinek. – Drága Elsfield, ne legyen már ilyen naiv – mondta Sunderland leereszkedő mosollyal. – Őfelsége már réges-rég eldöntötte, kinek adja a nagypecsétet. Persze, ezt néhány bizalmi emberén kívül még senkinek nem árulta el. De hát ön, fájdalom, nem tartozik ebbe a körbe, így tájékozatlansága megbocsátható... – És elárulná, kit óhajt kinevezni a király? – Bármennyire szeretném is, nem tehetem, titoktartást fogadtam őfelségének. – Sejtettem. Hanem azt honnan szedte, hogy az új lordkancellár elküldi a régi hivatalnokokat? Ez ellentmondana minden szokásnak. – Nos, lehet, hogy nem fogalmaztam pontosan – duruzsolta Sunderland. – Az igazság az, hogy az illető csak a maga szolgálataira nem tart igényt. William meglepetését mindössze szeme villanása jelezte. – Vagy úgy... – mondta higgadtan. – Ha már ilyen jól értesült lordságod... azt legalább elárulná, minek köszönhetem ezt a kivételes bánásmódot? Sunderland kedélyesen megveregette William vállát, mire annak minden porcikája megmerevedett. – Drága barátom, mindent én sem tudhatok... Én pusztán barátilag figyelmeztetni szerettem volna a várható fejleményekre. Á,

Godolphin, ha volna egy perce... elnézést! – mondta, s már el is osont, hogy Sidney Godolphin, a leváltott főkincstárnok fülébe suttogja kárörvendő szavait. – Szörnyű alak – morogta William, s Guilford keresésére indult. Szerette volna megtudni, az mit szól a Sunderland által elmondottakhoz, de a leköszönő lordkancellár már elhagyta a palotát. Nem volt mit tenni, Lord Elsfield maga is hazaindult, hogy azzal beszélje meg a felmerült problémát, akihez mindig fordult, ha tanácstalan volt: a feleségével. Csakhogy Louise éppoly értetlenül állt a fejlemények előtt, mint William. Elsfieldéknek, legjobb tudomásuk szerint, nem voltak ellenségei az udvarnál, s olyan elvakult protestánsnak sem lehetett őket nevezni, hogy hitbuzgóságuk esetleg piszkálta volna a katolikus király csőrét. Louise a maga részéről hajlott volna legyinteni az egész históriára: William sosem tört politikai babérokra, s egyikük sem volt az a tipikus törtető udvaronc... Hanem egy befolyásos ellenség sok borsot törhet az ember orra alá, ezért úgy döntöttek, jobb lesz, ha a végére járnak a dolgoknak. Kézenfekvő lett volna, az örökké jól informált Ralph Montaguhoz fordulni segítségért, de William hallani sem akart róla, hiába próbálta rábeszélni a felesége. – Rendben, feladom – sóhajtotta végül Louise. – Akkor nekem kell bevetnem a kapcsolataimat. – Mire készülsz? – vonta fel a szemöldökét William. Louise hunyorogva mosolygott férjére. – Ideje lenne meglátogatnom Anna hercegnőt... – Gondolod, hogy ő... – ...és persze Lady Sarah-t – fejezte be Louise. – Vagy úgy – mosolygott William. ***

Anna hercegnő, Jakab király fiatalabbik leánya a Whitehall Cockpitnak nevezett épületében rendezkedett be férjével, Dániai György herceggel. Louise kedvelte a hercegnőt, annak ellenére, hogy a közvélekedés szerint egyszerű, majdhogynem unalmas teremtés volt. De Lady Elsfield mindig is nagyra értékelte kedvességét és közvetlen modorát. Anna hercegnő pedig azóta rajongott érte, hogy William Lord Rochester kíséretében részt vett Anna és Dániai György herceg házassági szerződésének előkészítésében. Sőt, ami a házasság ötletét illeti, az éppen William fejéből pattant ki. Anna hercegnő Jakab másodszülött gyermekeként második volt a trónöröklési sorban, így jövendőbelijét igen körültekintően kellett kiválasztani. Károly királynak protestáns, ugyanakkor franciabarát vőlegényre volt szüksége, hogy kedvére tegyen népének, de mégse bőszítse fel választásával XIV. Lajost, akinek akkoriban kegyeit kereste. William javaslatára kezdtek hát a dán királyi család háza táján keresgélni, ahol a király ifjabbik fia, György személyében meg is találták az ideális jelöltet. Dániai György jóindulatú, de kissé együgyű fiatalember volt, aki jobbára csak az asztal örömeinek, no meg felesége szerelmének élt. De talán éppen ennek volt köszönhető, hogy Anna és György boldog, a királyi frigyekben oly ritkán előforduló, hűségre és bizalomra épülő házasságban éltek. Esküvője után a fülig szerelmes Anna, amikor megtudta, hogy mérhetetlen boldogságát Williamnek köszönheti, maga járult a királyhoz, hogy hálából rangot és földet kérjen a számára. Amit egyébként Károly éppen akkoriban kívánt megadni törvénytelen fiának, így unokahúga kérése éppen jókor jött neki. Anna pedig lélekben összekapcsolta boldogságát William, pontosabban Elsfieldék személyével, így aztán érthető, hogy mikor Louise megjelent a szalonjában, Anna szélesen mosolyogva és a kezét nyújtva indult a mélyen bókoló fiatalasszony felé. – Lady Elsfield, milyen boldog vagyok, hogy látom! – lelkende-

zett a hercegnő. – Végre, hogy meglátogat! Ugyan mi vette rá, hogy kimozduljon Surrey-ből? – A férjem a temetésre érkezett, én pedig vele tartottam. Természetes volt, hogy fenségednél is tiszteletemet teszem, amint tudom... – Ó, de kedves Öntől. Pedig bevallom, már abban reménykedtem, hogy hajlandó végre elfogadni az ajánlatomat, és elfoglal egy posztot az udvartartásomban. – Hercegnő, tudja jól, hogy mennyire rajongok fenségedért, de a gyermekeim... – Tudom, tudom... – mosolygott Anna. – Szeretne mellettük maradni a vidéki otthonukban. Meg is értem. Nincs nagyobb áldás, mint a gyermek. Anna kezét enyhén domborodó hasára helyezte. Az ötödik hónapban járt második gyermekével: első leánya előző év májusában halva született, pedig ő és férje már nagyon vágytak a gyermekáldásra. – Hanem az idősebbik – folytatta Anna – már kész kis fiatalember lehet, lassan ideje lesz kollégiumba küldeniük. Akkor talán bízhatok benne, hogy gyakrabban megfordul a fővárosban. – Elképzelhető, asszonyom, bár bevallom, szeretném őt minél tovább magam mellett tudni. Szerencsére ebben a férjem is egyetért... – Ó, a drága Lord Elsfield! – kiáltott a hercegnő. – Igaz is, hogy van? Őt sem láttam az udvarnál ezer éve! – Köszönöm kérdését, asszonyom, a férjem jól van... bár az utóbbi időben aggasztja valami... Valami a jövőjével kapcsolatban. – Nocsak, és micsoda? Louise sokatmondóan körbejártatta tekintetét a körülöttük sürgölődő udvaroncokon, mire Anna egy ablakmélyedésbe vonta Lady Elsfieldet. Ott aztán Louise suttogva beszámolt a fejleményekről.

– Hm – hümmögött Anna a beszámoló végeztével. – Szóval a király már döntött is az új lordkancellár személyéről? Ez számomra is újdonság... Ugyan mit forgat apám a fejében? Remélem, nem valami pápista nagyurat szándékozik Guildford helyére ültetni? Anna, akinél harcosabb protestáns nem sok akadt az országban, már a gondolatra is elvörösödött. – Ezt nem tudom, fenség – felelte Louise –, de bizakodtam, hogy Ön... tud valamit, amit Sunderland nem árult el a férjemnek. Ebben a pillanatban György herceg lépett a hölgyekhez, mire Anna arca azonnal felragyogott. A herceg kedvesen üdvözölte Lady Elsfieldet, majd kétségbeesett arccal a feleségéhez fordult. – Kedvesem – mondta –, jöjjön kérem, az az átkozott Yelverton folyton elver kártyában... Tudja, hogy a kegyed segítsége nélkül mindig kikapok. Jöjjön, és mentsen meg, mielőtt a nadrágom is rámegy... – Ó, szegény drágám – mondta jóindulatúan Anna. – Mondtam, hogy ne kezdjen Yelvertonnal, az a briganti igazi mestere a kártyának. Jöjjön, nézzük meg, mit tehetünk. Anna belekarolt a férjébe, mire annak pufók arca rögvest felderült. – Ugye, megbocsát, Lady Elsfield, de a férjemnek szüksége van rám... – mondta Louise-hoz fordulva. – Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni, de mint mondtam, magam sem tudok többet az ügyről, mint Ön. Hanem kérdezze meg Sarah-t! Ő mindig mindenről az elsők közt értesül, hátha tud segíteni... Aztán ő majd beszámol róla, mire jutottak. Miután a fenségek visszatértek a kártyaasztalhoz, Louise szétnézett a hercegnő szalonjában. Tekintete a vidáman pusmogó udvaroncok között hamarosan megtalálta azt, akit keresett: egy magas, hamvasszőke fiatalasszonyt, aki ott állt közvetlenül a hercegné széke mögött. Sarah Churchill lánykora óta ismerte Anna hercegnőt, akivel régi barátnők és bizalmasok voltak. Bár, ami azt il-

leti, ez a barátság valahol egyoldalúnak volt mondható. Szó se róla, Sarah szerette a hercegnőt, és hűségéhez sem férhetett kétség, Anna azonban valósággal rajongott Sarah-ért... S úgy általában a szép, szellemes asszonyokért, akiket szívesen gyűjtött maga köré az ország minden részéből. Rossz nyelvek szerint ily módon próbálta kompenzálni a maga hiányos adottságait, bár szó, ami szó, Annának a természet valóban szűken mérte a szépséget: alkata zömök, nyaka vastag volt, orcáin pedig piros foltok vöröslöttek, akárha folyton pirulna...1 Igaz, még rosszabb nyelvek szerint Anna nem pusztán baráti érzelmeket táplált ezen gondosan összeválogatott hölgyek iránt... De ez utóbbi feltételezést a legtöbben – csakúgy, mint Louise – aljas udvari pletykának tartották. Ugyanakkor tagadhatatlanul volt valami különös Anna Sarah iránti lelkesedésében... Valami, ami időnként a megszállottságra emlékeztetett. Sarah-nak naphosszat a hercegnő közelében kellett tartózkodnia, különben Anna valóságos letargiába zuhant, s ha Sarah-t időről-időre mégis elszólították anyai kötelességei – ekkorra már három gyermek büszke édesanyja volt –, úrnője szórakoztatására levélben kellett beszámolnia minden áldott napjáról. Louise szerint Anna valamiféle pótanyát láthatott barátnőjében, aki egykoron gyermekkora egyetlen stabil pontja volt: Anna hercegnő édesanyja fiatalon elhunyt, mostohaanyja, Modenai Mária mindössze néhány évvel volt idősebb nála, ráadásul idővel a viszonyuk is megromlott annak katolicizmusa miatt. S mindezek után Annának nővérétől is el kellett szakadnia, akit fiatalon adtak férjhez Orániai Vilmoshoz, az Egyesült Tartományok helytartójához. De bármi volt is Sarah befolyásának titka, ő és a férje, John Churchill, a tehetséges katona, nagy kegyben álltak az udvarnál, s Jakab nemrég megtette őket Eyemouth grófjának és grófnőjének is. Louise-nak mindig is szimpatikus volt az eleven eszű és örökké jókedvű Sarah Churchill, s bár csak néhányszor

találkoztak személyesen, az mindig szívélyes volt hozzá. Különösen azután, hogy Sarah meggyőződött róla, nem kell Louise személyében riválistól tartania. Anna ugyanis többször célzott rá, hogy házasságkötése után szívesen látná udvartartása tagjaként Lady Elsfieldet, ő azonban távol tartotta magát az intrikus udvartól. Louise elvegyült a hercegi pár fogadótermében összegyűltek között, de amint Eyemouth grófnője egy pillanatra egyedül maradt, odalépett hozzá. – Lady Eyemouth – szólította meg Louise Sarah-t. – Á, Lady Elsfield! – mosolygott Sarah, fölismerve Louise-t. – Ön itt? Egyébként szólítson Sarah-nak, a múltkor is kértem rá. Louise elmosolyodott. – Ó, hogyne. Elnézést... Sarah. – Hacsak nem kíván ön is Mrs. Freemannek hívni. – Öööö... Miért tennék ilyet, ha meg nem sértem? – kérdezte Louise csodálkozva. – Ez a hercegnő legújabb szeszélye. Őfensége ragaszkodik hozzá, hogy egyenlő felekként viselkedjünk egymással... ezért aztán, ha kettesben vagyunk, úgy szólítjuk egymást, mint a közemberek. – Nos, ez... szokatlan – mondta Louise bizonytalanul. – Ugyanakkor valahol nagyon kedves tőle. S mondja, ön hogyan szólítja őfenségét? – Mrs. Moreley-nak... Louise igyekezett elfojtani mosolyát. Különös volt elképzelni, hogy egy királyi hercegnőt, a trón lehetséges várományosát, valaki úgy szólítson, hogy Mrs. Moreley... – Akkor szólítson ön is Louise-nak... Persze csak ha nem hívna szívesebben Mrs. Piggsnek vagy Mrs. Bonefat-nek. Lady Sarah kuncogott. – Nem, a Louise tökéletesen megfelel. A férje nem biztos, hogy díjazná a Mr. Bonefat elnevezést. Apropó, ő nem kísérte el?

– Ami azt illeti nem. Kissé maga alatt van azóta, hogy a király tegnap fogadta a kormánya tagjait. – Értem... – jegyezte meg Lady Churchill tétován. Louise úgy döntött, őszinte lesz. – Éppen erről szerettem volna beszélni önnel, Sarah... Abban reménykedtem, hogy ön vagy a férje talán tudnának segíteni. – Johnt a király Párizsba küldte valamiféle különleges megbízással. Tehát velem kell beérnie. – Meggyőződésem, hogy ön is tud segíteni. A helyzet az, hogy Williamet a kegyvesztettség fenyegeti. Állítólag az új lordkancellár, bárki legyen is az, szeretne mihamarabb megszabadulni tőle... Miközben Guildford többi hivatalnokát megtartaná. Arra gondoltam, ön esetleg tudja, kit kíván a király kinevezni, s hogy miért neheztel az illető Lord Elsfieldre. A Sarah hófehér orcáin megjelenő két rózsaszín folt rögtön elárulta, hogy bizony vannak érdekes információi. Elgondolkodva nézett körbe a teremben. – Jöjjön – mondta végül, s Louise-t magával húzta egy üres folyosóra, ahonnan a hercegnő magánkönyvtárába vezette. – Itt nyugodtan beszélhetünk – mondta Sarah, miután becsukta maguk mögött az ajtót. Louise elhelyezkedett az egyik bársony karosszékben. – Hallgatom, asszonyom – mondta nyugtalanul. – Mondja, Louise... – kezdte Sarah, miután ő is helyet foglalt az asszony mellett –, mond önnek valamit a Jeffreys név? – Jeffreys? – Igen. Sir George Jeffreys neve, hogy egészen pontos legyek. Louise összeráncolta a homlokát. Csak egyetlen illetőt ismert ezen a néven. – Csak nem a főbíróra gondol? – kérdezte Louise. – De igen, rá. – Azt akarja mondani, hogy a király azt a rémes alakot kívánja

kinevezni lordkancellárnak? Sarah Churchill komoran bólintott. Louise ugyan sosem találkozott a királyi törvényszék főbírájával, de ismerte hírét: Jeffreyst a szakmabeliek megátalkodott alaknak tartották, aki bírói pulpitusról éli ki kegyetlenkedésre hajlamos természetét. Ítéleteinek szigorán még kérlelhetetlennek tartott bírótársai is gyakran megütköztek. – Megértem a csodálkozását – mondta Sarah Churchill.– Jeffreys egy goromba fráter, aki olykor a kegyetlenségig szigorúan jár el a posztján... Ráadásul Johnnak meggyőződése, hogy gyűlöli a maga férjét, kedves. – És ugyan miért? – csattant fel Louise. – Hisz William, legjobb tudomásom szerint, két szót sem beszélt azzal az emberrel. – Ezt sajnos nem tudom megmondani – mosolygott szomorkásan Sarah. – Mindössze annyit tudok, amennyit a férjem elmondott nekem: ő a saját fülével hallotta, mikor Jeffreys kijelentette, hogy semmi szín alatt nem tart igényt a férje szolgálataira. Szinte toporzékolva követelte a királytól, hogy haladéktalanul távolítsa el Lord Elsfieldet a kancellária titkárságának éléről. Louise szólni is alig tudott a döbbenettől. – Ezt egyszerűen nem értem. Nem is ismeri Williamet... Mire ez a megátalkodott ellenségeskedés? – Ezt sajnos John sem tudja. Viszont úgy véli, a hallottak alapján többről van szó, mint puszta ellenségeskedésről. Azt is mondta, hogy amikor Jeffreys a férjéről beszélt, csak úgy süvített a hangjából a gyűlölet. Ezért úgy véli, Jeffreysnek személyes problémái lehetnek Lord Elsfielddel. S ha ő azt mondja, akkor az úgy is van... John kiváló emberismerő. – Sarah... – mondta Louise. – Bevallom, egyre tanácstalanabb vagyok. – Pedig jobban tenné, ha utánajárna, mi húzódik meg a háttérben. Jeffreys csillaga emelkedőben van, és sok kellemetlenséget

okozhat még maguknak... Louise úgy döntött, megfogadja Sarah Churchill tanácsát, s mielőbb a végére jár a dolognak. Beszélni akart Williammel, de hazaérve nem találta otthon. Benton szerint meghívást kapott egy kis összejövetelre, melyet Lord Shrewsbury rezidenciáján tartanak. Louise felhúzta a szemöldökét, de nem mondott semmit. Ha Williamet nem érte volna ilyen méltatlan bánásmód, sosem kereste volna egy Shrewsbury-féle csökönyös whig társaságát, de a történek után Louise megértette, hogy férje ily módon protestál. – Akkor ma alighanem egyedül vacsorázom... – sóhajtotta Louise. – Kérem, küldje fel hozzám Lisette-et. És szóljon, ha Mrs. Cole készen áll tálalni – mondta, majd a komornyiknak nyújtotta a kalapját és a kesztyűjét. – Úgy lesz, milady... Viszont, asszonyom... – szólt Benton úrnője után, aki épp az első lépcsőfokra helyezte volna a lábát. – Igen? – kérdezte Louise. – Ami Lisette-et illeti, van egy kis gond... – Micsoda? – Nem találjuk. Louise szembefordult a komornyikkal. – Hogy érti azt, hogy nem találják? – Miután ladységed délelőtt a Cockpithoz hajtott, ő egyszer csak felszívódott. Elhagyta a házat, s azóta sem tért vissza. Hajlamos vagyok feltételezni, hogy férfi lesz a dologban... Tekintve a múltját, ez... – Köszönöm, Benton – fojtotta bele a szót Louise. – Majd megtudjuk, mi történt, ha Lisette előkerül. Lehet, hogy vészhelyzet állt elő, és azért kellett elsietnie... Azzal Louise újra a szobája felé vette volna az irányt, de Benton ismét megállította: – Majd elfelejtettem – mondta –, egy úr várja asszonyomat a szalonban.

Louise ismét visszafordult. – Mondtam, hogy asszonyom nincs idehaza... – folytatta Benton. – De az úr hajthatatlan volt. Azt mondta, mindenáron megvárja asszonyomat, akármilyen későn ér is haza a palotából. És hogy asszonyom érdeke, hogy meghallgassa a mondandóját... – Valóban? – kérdezte Louise nyugtalanul. – És ez a rejtélyes úr bemutatkozott? – Igen, milady. Azt mondta, a neve George Jeffreys. Lady Elsfield felvonta a szemöldökét. Ez aligha lehet véletlen egybeesés... – Nos... – mondta végül –, ez felettébb érdekes... Azzal az asszony nagy levegőt vett, és a szalon ajtajához lépett. Mikor benyitott a helyiségbe, ott egy férfit talált, aki neki hátat fordítva, élénk érdeklődéssel tanulmányozta a kandallópárkányon sorakozó míves tubákosszelencéket, William személyes gyűjteményének darabjait. – Hagyjon magunkra, Benton – mondta Louise. – És tegyen róla, hogy ne zavarjanak bennünket. Miután a nehéz tölgyfa ajtó becsukódott a komornyik mögött, az asszony közelebb lépett Jeffreyshez. Mielőtt azonban Louise bármit mondhatott volna, a férfi, továbbra is hátat fordítva, ridegen így szólt: – Feltételezem tudja, miért vagyok itt... Madame de Morainville? Louise a valódi nevének említésére megdermedt, akárha hideg vizet zúdítottak volna a nyakába. Évek óta nem szólították így... Fejében egymást kergették a gondolatok: honnan tudhatja ez a férfi az igazi nevét? És mi mindent tudhat még? Nem kevés akaraterőre volt szüksége, hogy nyugalmat erőltessen a hangjára. – Sejtelmem sincs róla, uram – mondta kimérten. – Volna olyan kedves, hogy bemutatkozik, ha már meghívás nélkül állított be az otthonomba? – A komornyik nem mondta meg, ki vagyok?

– Dehogynem. Mindössze esélyt kívántam adni önnek, hogy úriemberhez méltó módon viselkedjék végre. Jeffreys ekkor megfordult, s Louise szemébe fúrta hideg tekintetét. A férfi nem volt éppen vonzó jelenség. Bár még csak negyvenéves volt, jóval többnek nézett ki, hála erőteljes, karvalyszerű orrának s a folyamatos sértettség állapotába merevedett vonásainak. Összehúzott szeme alól gyanakodva fürkészte Louise-t, s vértelen ajkait úgy összeszorította, hogy szinte láthatatlanná vékonyodtak. – Nem díjazom a humorát, Madame de Morainville – felelte végül. – S biztos vagyok benne, hogy mire végeztem a mondandómmal, az ön kedve is elmegy a viccelődéstől. – Már másodjára szólít ezen a néven, uram – felelte Louise rezzenéstelen arccal. – Kénytelen vagyok feltételezni, hogy ön eltévesztette a címet. Jeffreys pengevékony ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. – Bocsásson meg! Hová is tettem a jó modorom? Hisz önnek kijár a Lavardin márkiné megszólítás is... Tudja, egy magafajta kalandornő annyiféle módon nevezi magát, hogy az ember egészen megzavarodik belé. – Még mindig nem értem, miről beszél. Megkérném, hogy adja elő világosan jövetele okát, vagy haladéktalanul hagyja el a házamat. Jeffreys válasz helyett tökéletes lelki nyugalommal a pohárszékhez lépett, töltött magának egy pohár brandyt, majd szó nélkül elterpeszkedett William kedvenc karosszékében. Louise-t úgy felháborította Jeffreys modortalansága, hogy meg is feledkezett arról, hogy a férfi súlyos titkok tudója lehet. Egy ugrással a csengőzsinórnál termett, s már meg is rántotta volna, mikor Jeffreys ráripakodott: – Csöngessen csak az embereiért, madame, s a reggel már a Tower egyik tömlöcének szalmáján éri! Ott, ahová a magafajta gyil-

kosok és méregkeverők valók... Louise visszahúzta remegő kezét a csengőzsinórtól. Megfordult, és dühtől kivörösödve szembefordult Jeffreysszel. – Magának teljesen elment az esze! – nyögte. – Mégis... mégis mi ez a... – Képtelenség? – szakította félbe Jeffreys. – Jaj, asszonyom, kíméljen meg az üres frázisoktól, sok időt megspórolna mind a kettőnknek. Én ugyanis pontosan tudom, hogy kicsoda ön. – Ugyan... Mégis mit tudhatna maga rólam? – kérdezte Louise, most már kevésbé magabiztosan. Jeffreys nem sietett a válasszal. Belekortyolt a brandybe, jólesően cuppantott egyet, majd komótosan maga mellé helyezte a poharat. – Hogy mit tudhatok? – kérdezte előredőlve ültében. – Mindent... Mindent tudok a múltjáról, a viselt dolgairól. Tudom, hogy korántsem az a szerencsétlen sorsú, vidéki nemeshölgy, akit Angliáig űztek Lajos dragonyosai... Louise érzete, hogy a férfi szavai lesújtani készülnek rá, mire ő, mintha csak valamiféle veszély közeledne felé, ösztönösen menekülőre fogta. Az ajtóhoz rohant, de Jeffreys, aki látta, mire készül, egy ugrással előtte termett, megragadta mind a két karját, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. – Tudom, hogy ki maga! – mennydörögte Jeffreys. – Eresszen! – kiáltotta Louise. De Jeffreys nem tágított. – Azt is tudom, hogy mit tett! – Maga nem tud semmit! – kiabált Louise a könnyeivel küszködve. – Tudom, hogy maga egy bizonyos Lavardin márkiné, akit méregkeverés vádjával zártak a Bastille-ba, mert meg akarta gyilkolni XIV. Lajos királyt! Louise megdermedt vádlója kezei közt. Arcából először kifutott

a vér, majd vörösre festette a harag. Megpróbálta kiszabadítani karját Jeffreys szorításából, de az nem eresztette. – Hazugság! – kiáltotta a férfi markában vergődve. – Sőt! – folytatta Jeffreys. – Azt is tudom, hogy a király szerencsétlen sorsú szeretőjének, Fontanges hercegnőnek a vére is a maga kezén szárad! – Ez nem igaz, én... – Maga egy gyilkos! – fojtotta belé Jeffreys a szót. – Egy szökevény, akit a drágalátos férje menekített ki a Bastille-ból! Lord Elsfield, akinek volt képe magát álnéven, hugenotta menekültként az udvarba vinni! Károly közelébe! Magát, egy pápista méregkeverőt! Férje említésére Louise-ban a harag végre felülkerekedett a rémületen. Kitépte karját a férfi szorításából, s nagyot taszított Jeffreysen. A főbíró nekiesett az egyik karosszéknek, de hamar visszanyerte egyensúlyát, s gyűlölködő pillantást vetett Louise-ra. – Ne merészeljen fenyegetni, Jeffreys! – sziszegte Louise, karját dörzsölve. – És ne merészeljen gyilkosnak nevezni! Maga nem tud rólam a világon semmit! De rajta, fusson csak a királyhoz a meséjével... Azt hiszi, hinni fog magának? Hinni fog a képtelen vádjainak, melyekre nincs semmiféle bizonyítéka? Jeffreys szeme gonoszul megvillant. – Miből gondolja, hogy nincsenek bizonyítékaim? – kérdezte. – A nagy bűnök hosszú árnyékot vetnek... Mondja, Lady Elsfield, mikor ellenőrizte utoljára a kedvenc kis ládikája tartalmát? A ládikáét, melynek a kulcsát a nyakában őrzi? Louise riadtan kapott a mellkasához. A ruha anyagán keresztül kitapintotta a kis ezüstlánc végén fityegő kulcsot. – Honnan... – hebegte Louise, de Jeffreys gonosz kacagása elnémította. – Hogy honnan tudok a ládikáról? – vigyorgott tovább a főbíró. – Engedje meg, hogy kérdésére egy újabb kérdéssel feleljek: mikor

hazatért, nem csodálkozott, hogy nem a bűbájos kis Lisette nyitott ajtót? – Mi köze ennek Lisette-hez? – kérdezte nyugtalanul Louise, akit szörnyű balsejtelem kezdett a hatalmába keríteni. – Ó, szerintem kapiskálja már... A kis Lisette, ahogyan maga ismeri, roppant tehetséges kis színésznő. A Drury Lane társulatánál sajnos kevésbé értékelték a képességeit, de én hamar felfigyeltem rájuk. Az ember azt gondolná, ez az ártatlan kis semmiség kettőig sem tud számolni, pedig igazán ravasz egy bestia. Zseniális ötlet volt a részéről, hogy az összetört tükrével megvágta a kezét, és ájulást színlelt, hogy amíg kegyed segítségért siet, magához vegye a ládikája tartalmát... Louise térde megremegett. Érezte, hogy forogni kezd vele a szoba, s egy karosszék támlájába kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen. – Ezek szerint maga... – kezdte elakadó lélegzettel –, maga küldte hozzám Lisette-et? – Úgy ám – bólogatott elégedetten Jeffreys. – Az én javaslatomra adta ki magát szerencsétlen sorsú, megesett cselédlánynak. Maguk, jótét lelkek, igazán kiszámíthatók, a nagyvonalúságukra mindig lehet apellálni. A kis komornája heteken, hónapokon át leste minden mozdulatát, s felfigyelt rá, milyen nagy becsben tartja azt a ládikát, s hogy milyen elvarázsolt arccal nézegeti olykor a tartalmát. Mint aki nagy titkot őriz. Utasítottam, hogy hozza el nekem, amit benne rejteget, s ezt aznap meg is tette. Louise már megbánta, hogy az imént gyáván futásnak eredt. Rájött, hogy ellenfele a megfélemlítésére játszik, s úgy döntött, még egyszer nem adja meg neki ezt az örömöt. Kihúzta magát, s nyugodt hangon így szólt: – Azok a papírok önmagukban még nem bizonyítanak semmit... – Azért ezt nem mondanám. Mindenesetre a segítségükkel könnyen fel tudtam deríteni az ön történetét. Ma reggel kaptam

kézhez ezt a levelet a francia udvar egy tagjától, aki segítségemre volt ebben. Jeffreys feltartott egy írást. – Egy bizonyos monsieur Robert küldte, aki ügyészként járt el azokban a csúnya mérgezési ügyekben, amelyek nemrégiben Franciaország-szerte borzolták a kedélyeket... De hiszen ön már találkozott vele, nem igaz? Ő képviselte a vádat azon a tárgyaláson is, amelyen ön állt a vádlottak padjára. Louise nem felelt, mindössze sápadtan meredt a papirosra. Jeffreys így folytatta: – Robert főügyész elküldte az ügy néhány iratát és egy meglehetősen pontos személyleírást a márkinéról, akinek az Izzasztó hiába állapította meg a bűnösségét, az megszökött a rá váró büntetés elől... Továbbá figyelmeztetett, amennyiben a gyanúm beigazolódik, és a nálunk Lady Elsfield néven ismert hölgy valóban azonos Lavardin márkinéval, úgy vigyázzak vele, az illető ugyanis elvetemült bűnöző, gátlástalan gyilkos... – Elég! – kiáltott Louise. – Nem tűröm, hogy így beszéljen velem! Én nem vagyok gyilkos! Maga nem tud semmit az ügyről, rólam pedig még kevésbé! – Úgy? Tehát tagadja, hogy magácskát gyilkossággal vádolta az Izzasztó? Louise nagyot sóhajtott. – Nem, ezt nincs értelme tagadnom... De akkor sem vagyok gyilkos. – Monsieur Robert más véleményen van; állítólag ezen a tárgyaláson számos tanút is felsorakoztattak, aki az ellenkezőjét állította. A vallomásaik nálam vannak, akárcsak a maga valódi iratai. Ha mindezeket bemutatom a királynak, nem lesz kétsége a bűnössége felől. Louise-nak azonban ekkor támadt egy mentő gondolata. – Azért ne legyen ilyen biztos a dolgában, Jeffreys! – szólt. –

Ezek a vallomások csak azt bizonyítják, hogy van valahol egy Lavardin márkiné, aki esetleg hasonlít rám, s akit gyilkossággal vádolt a francia törvényszék. Miért hinné el a király, hogy ez a Lavardin márkiné én lennék? A ládikámban talált iratok pedig... Egész egyszerűen letagadom, hogy valaha is láttam azokat a papírokat. – Megfeledkezett talán a kis Lisette-ről? – mosolygott negédesen Jeffreys. – Ő hajlandó eskü alatt vallomást tenni arról, miként került az iratok birtokába. No, meg aztán Robert főügyész is készségesen felajánlotta, hogy haladéktalanul ideutazik azonosítani kegyed személyében a márkinét... Ez esetben természetesen nyomban vissza is vinné magával Franciaországba. Louise nagyot nyelt, a pillanatnyi remény, mely fölébredt benne, ki is hunyt. Jeffreys mindenre gondolt... Csapdába került. – Ami persze nem fog megtörténni – mondta gyorsan Jeffreys. – Tekintve, hogy itt fogják kivégezni, amiért meggyilkolta szegény jó Károly királyt... – Maga megőrült! – szörnyülködött Louise. – Nem is voltam a király közelében, mikor meghalt, bárki ellenőrizheti... – Léteznek a világon lassan ható mérgek is, de ezt nálam bizonyára jobban tudja. Gondolkozzék csak... Ilyen előélettel... ugyan ki hinné el, hogy a francia után nem akarta eltenni láb alól az angol királyt is. – Megmondtam, hogy nem öltem meg senkit... – szűrte a fogai közt Louise. – Engem tőrbe csaltak, méghozzá monsieur Robert hathatós közreműködésével! Egy eszköz voltam csupán, amivel Montespannét akarták befeketíteni a király előtt. Ha legalább meghallgatná az én oldalamról nézve a történeteket, elhinné, hogy... Jeffreys azonban egy kézmozdulattal elhallgattatta Louise-t. – Drága asszonyom, ön félreért valamit. Engem távolról sem érdekel, hogy ön ártatlan-e, vagy sem. Tőlem lehet olyan tiszta a

múltja, mint a patyolat. Nekem egyedül az számít, hogy megvan a kezemben minden eszköz, hogy ennek ellenkezőjét elhitessem a királlyal. Louise nem tudta mire vélni a bíró szavait. Hogy nem érdekli az ártatlansága? Mi ez az egész? Nem tudta elképzelni, miért akarja ez a habzó szájú idegen felrúgni azt a nyugalmat és boldogságot, amit végre megtalált. – Mit akar? – kérdezte végül Louise fáradtan. – Mit akar a nyugalmamért cserébe? Pénzt? Jeffreys újra felkacagott. – Nekem nem kell pénz, madame! A hallgatásomnak nincs ára. – Mindennek van ára, Jeffreys! Különben miért jött volna ide ma este? Miért nem rögvest a királyhoz rohant a felfedezésével? Vagy pusztán kárörvendeni akart? Gyönyörködni az esetleges rémületemben? – Ahogy mondja, asszonyom. Látogatásom egyetlen célja a figyelmeztetés. Hogy tisztában legyen vele, mától a kis titkuk nincs biztonságban. Ahogy ön és a férje sem. És a hangjában csendülő félelem egyenesen zene füleimnek. – Ezért akarja tönkretenni Williamet? – vetette oda Louise. – Tudom jól, hogy maga rakatta ki a kancelláriából... Miattam akarja ellehetetleníteni, igaz? Mert gyilkosnak hisz, holott nem tud rólam semmit! Jeffreys vonásai William említésére megkeményedtek, s amikor megszólalt, olyan gyűlölet süvített a hangjából, hogy Louise megborzongott. – Ismét téved, asszonyom – mondta halkan, míg lassú léptekkel Louise felé közeledett. – Nekem személy szerint semmi kifogásom kegyed ellen. Nagyon úgy tűnik, hogy maga egy hidegvérű gyilkos, de hát istenem, egyikünknek sem tiszta a lelkiismerete... nekem is megvan a magam múltja. Jeffreys ekkor már megállt Louise előtt, olyan közzel hozzá,

hogy orruk szinte összeért. – Sőt, valahol még sajnálom is magát... – folytatta, sasszemét az asszony tekintetébe fúrva. – Bátor és talpraesett teremtésnek tűnik... Én a bátorságot mindig is nagyra értékeltem a fehérnépben. Jeffreys ekkor két ujja közé fogta Louise állát, mire az elrántotta az arcát. De Jeffreys rendületlenül folytatta a duruzsolást. – Nem, nekem nem magácskával van dolgom... Hanem a férjével. Maga csak egy eszköz, amivel őt a hóhér kezére juttatom. – Hogyhogy hóhérkézre juttatni? – kérdezte Louise, aki most rémült meg igazán. – Ennek az egésznek semmi köze Williamhez. – Azt hiszi talán – kérdezte Jeffreys –, hogy Lord Elsfieldnek majd megkegyelmez a király? Elárulok önnek egy titkot, kedves. Jakab ki nem állhatja a kegyed a férjét. Benne is, akárcsak a néhai Károly többi fattyában, riválist lát. – William soha nem merészelt volna még csak álmodni sem az angol trónról... – Lehet, de Jakab akkor sem kedveli. Ráadásul Károly egyik törvénytelen fia már szőtt összeesküvést az ő és a néhai király elveszejtésére. Hamar arra a következtésre jut majd, hogy Monmouth után William is kedvet kapott a királygyilkossághoz. Méghozzá igen trükkös módon: becsempészve a bővérű király környezetébe a vonzó feleségét, a francia király titkos kémét... a katolikus méregkeverőt. Szép kis történet kerekedik ki a lelki szemeim előtt, aminek a valóságáról nem lesz nehéz meggyőznöm Jakabot. Louise lelki szemei előtt megjelent a vérfoltos tőke, kezében a bárdjával várakozó hóhér és az összekötözött kézzel térdre ereszkedő William képe. Könnyek gyűltek a szemébe. – Ezt nem teheti... – suttogta. – De ha ő túl is élné a vihart – folytatta Jeffreys –, ami kegyedet elsöpörni készül, én azt sem bánom. Tudom, hogy ő szereti magát. És azzal okozom neki a legnagyobb fájdalmat, ha magát tönkreteszem.

– Miért? – kérdezte Louise remegő hangon. – Miért gyűlöli ilyen megveszekedetten Williamet? Soha nem ártott magának! – Hogy soha?! – horkantotta Jeffreys. – A maga férje volt az, aki megfosztott a legnagyobb boldogságomtól, a legdrágább kincsemtől... És most végre fizetni fog! – Mégis miről beszél? – értetlenkedett Louise. – Miféle kincsétől fosztotta meg William? – Azt kérdezze meg tőle – felelte Jeffreys ridegen. Ezután a férfi hátat fordított az asszonynak, a kandallóhoz lépett, hogy felhúzza kesztyűjét, amit előzőleg a párkányra tett, majd vette a sétabotját, és a szalon ajtajához lépett. Louise azonban útját állta. – És most mit akar tenni? – kérdezte az asszony, aki nem is próbált többé bátornak tűnni. – Feljelent minket? Jeffreys gonoszul elmosolyodott. – Ki tudja? Talán egy pár napig még kiélvezem a rettegésüket. Elképzelem, ahogy az őrjárat lépéseit figyelik az utca zajai közt... Ahogy tehetetlenül nézik, a kis álomviláguk miként dől össze recsegve-ropogva... – És nem fél, hogy addig megszökünk? – Tegyék csak... – vonta meg a vállát Jeffreys. – Hogy Lord Elsfield a hóhér bárdja alatt végzi, vagy űzött vad módjára rettegve és nyomorogva éli le az életét, nekem édesmindegy. Csak szenvedjen... nekem ez számít. Azzal Jeffreys félretolta az útjából Louise-t, és kiviharzott a szobából. Mikor az asszony meghallotta a becsapódó bejárati ajtó hangját, elfogta a gyengeség, s remegő térdekkel ereszkedett le székébe. Fejében egymást kergették a gondolatok. Mit fog tenni Jeffreys? Vajon tényleg kiélvezi pár napig, hogy Louise és William teljes létbizonytalanságban élnek? Vagy talán már rohan is a királyhoz? Esetleg már menekülniük kéne? Louise-on lassan pánik lett úrrá... Odalépett a pohárszékhez, és

magának is töltött egy brandyt. Ahogy az italt kihörpintette, megmerevedett tagjai lassan újra átmelegedtek. Mélyeket lélegzett. Tudta, hiába látszik körülötte minden széthullani, muszáj józanul gondolkoznia... Végül Louise-t Benton belépte térítette magához. – Már el is ment a vendége, asszonyom? – kérdezte a komornyik. – Azt hittem, az úr marad vacsorára is. Ezek szerint, ahogy azt Louise sejtette is, a kiabálás hangjai nem szűrődtek keresztül a vastag tölgyfa ajtón. – Nem, Benton, nem maradt itt... – felelte Louise. – Mondja, az a kis cipős fiú, az a kerekképű... Dennis, ha jól emlékszem. – Igen, milady? Louise az íróasztalhoz lépett, és sietve papírra vetett egy rövid üzenetet. – Ezt az üzenetet küldje el a fiúval a Warwick-palotába, Lord Shrewsburyhez. Keresse meg a férjem, és adja át neki. Mondja meg neki, hogy az ügy sürgős, úgyhogy szedje a lábát. Egy ezüstshilling lesz a jutalma, ha negyedóra alatt megfordul. – Egy ezüstshilling, asszonyom? – kérdezte Benton egyszerre hitetlenkedve és rosszallóan. – Jól hallotta, Benton... No, mire vár, kérem, szalassza a fiút Lord Elsfieldért! – Hát, legalább egyszer az életben szedni fogja a lábát, annyi szent... – morogta Benton, majd magára hagyta asszonyát. Louise ekkor visszaült kedvenc karosszékébe, és a kezébe temette arcát. Bárhogy küzdött is, engedni kezdett az emlékek rohamának. Régi életének fel-felvillanó képei egymás után idézték fel benne az egykori Lavardin márkiné boldog és dicsőséges, majd fájdalmas és megaláztatásokkal teli napjait. Újra látta maga előtt Versailles pompáját, az aranyozott stukkókat, a porfíroszlopokat, a márványkandallókat, még Lajos király tömör ezüstedényekben sorakozó narancsfáinak illatát is az orrában érzete...

Látta továbbá maga előtt Montespan márkinét, a korosodó, de még mindig bűbájosan szép kegyencnőt, aki első ízben az udvarba vitte, és aki mellett megismerkedett annak örömeivel, s kitanulta, miként kerülje el csapdáit. Hanem egy nap Louise-t kiragadták az udvarhölgyek vidámsággal teli világából, és elszakították családjától is... S Lady Elsfield most újra látta maga előtt az Izzasztó tárgyalótermét, ahol az éjszaka közepén, fekete posztóval letakart pulpitus mögött gyűltek össze bírái, hogy ítéletet mondjanak fölötte. Ott, a St. James téri palota szalonjában ülve újra felsorakoztak Louise előtt a tanúk, akik mind magabiztosan állították, hogy ő, Lavardin márkiné, több ízben felkereste a hírhedt méregkeverőt és angyalcsinálót, a Szomszédasszonyt, hogy mérget szerezzen tőle, amivel végezhet XIV. Lajos királlyal. Állításaik szerint pedig mindezt egykori úrnője, Montespan asszony megbízásából tette, aki nem tudott belenyugodni a király kegyeinek elvesztésébe... Mindebből persze egyetlen szó sem volt igaz. Louise-t pusztán eszközként használták abban a kegyetlen hatalmi játszmában, amelynek akkoriban a király hálószobája teret adott. A mérgezési botrány éppen kapóra jött Montespan asszony ellenségeinek, akik a legszörnyűbb bűncselekmények elkövetésével vádolták a márkinét: hogy egy mérgezett folyamodvánnyal meg akarta gyilkolni a királyt, hogy testét fekete mise celebrálására ajánlotta fel, hogy az ördöggel cimborált... Lajos nem hitt a vádaknak, s erre jó oka volt: az udvar királyhoz közel álló tagjait ugyanis folyamatosan szemmel tartották Lajosnak az udvarban nyüzsgő kémei, így ha Montespanné vajákos asszonyok szalonjait látogatta volna, azt azonnal jelentik őfelségének. Ekkor Montespan asszony ellenségei új módszert eszeltek ki a befeketítésére: gyanúba keverték kedvenc társalkodónőjét, Louise de Morainville-t. Hamis bizonyítékok szövevényét vonták az asszony köré: hamisított levelek és hazug tanúvallomások révén meggyőzték a királyt, hogy Montes-

pan asszony egykori udvarhölgye méreg segítségével akarta eltenni láb alól őfelségét, de még Fontanges hercegnő halálát is a nyakába varrták. Lajos végül száműzte az udvarból Montespan márkinét, aki többé vissza sem térhetett oda. A márkiné ellenségei tehát elégedettek lehettek a helyzettel, s az a tény, hogy intrikáik miatt egy udvarhölgy élete végéig egy rideg tömlöcben senyvedhet, már hidegen hagyta őket. Mert ez a sors várt volna Louise-ra, ha nincs William. Louise William Harvey-t, a későbbi Lord Elsfieldet még jóval korábban ismerte meg. A jóképű angol nagybátyjával, a száműzetésbe kényszerült Montagu herceggel szolidaritást vállalva érkezett Párizsba, ahol sok női szívet megdobogtatott. Persze Louisenak is feltűnt a csinos férfi, s a köztük kialakult vonzalom először barátsággá, később szerelemmé fejlődött. Ami nem is csoda, hisz oly sok közös volt bennük: két őszinte, jóindulatú és elfogadó lélek, mindketten túl egy elhamarkodott házasság tanúságain, az igaz kötődést keresve... A király vendégszeretetét élvező angol és az udvarhölgy között titkos románc szövődött, s már az esküvőjüket tervezték, mikor Louise-t váratlanul letartóztatták. Szorult helyzetében szerelme sietett segítségére: William néhány barátjával megszöktette mennyasszonyát és annak kisfiát a fogságból.2 Louise-nak abban a pillanatban kellett hátrahagynia régi életét és személyazonosságát, hogy a lába először érintette Dover fövenyét. Új neve alatt házasságot kötött Williammel, akivel mindeddig a legnagyobb boldogságban élt új hazájában. Csakhogy a múlt most betolakodott az életébe egy gonosz idegen képében, aki eltökélte, hogy mindkettőjüket tönkreteszi, és Louise még csak elképzelni sem tudta, hogy miért. Lady Elsfieldet a szalon órájának zenejátéka térítette vissza a jelenbe. Megborzongott. A kandallóban már kihunyt a délután megrakott tűz, így gyorsan magára terítette a széke karfáján vá-

rakozó gyapjúkendőjét. Hirtelen rettenetesen egyedül érezte magát a hűvös szalonban... Hol lehet már William? – gondolta. Úgy hitte, ő az egyetlen, aki ismerheti a kiutat a kelepcéből, melybe menthetetlenül belezuhanni látszottak. Szerencsére nem kellett soká várnia: a beígért jutalom megtette hatását, alig telt el a negyedóra, a még mindig hangosan ziháló cipős fiúval együtt William is hazatért. – Mi történt, Louise? – kérdezte a megilletődött William, mikor belépett a szalonba. – Miért hívattál ilyen váratlanul haza? A fiú egyre valami shillingről magyarázott. – Azt majd én elintézem – felelte Louise. – Azért küldtem érted, mert van egy kis problémánk. Ma este volt egy látogatóm... *** Másnap reggel Louise elhagyta Londont. A februári nap kellemes, tavaszt idéző napsütésben és madárcsicsergésben fürdött, s az asszony szinte derűsen tekintett ki a hintó ablakán. Ha ezúttal sikerül tengelytörés nélkül megtenni az utat, estére már az Addington-kastélyban lehet. Amikor előző este beszámolt férjének Jeffreys fenyegetéseiről, Williamet éppúgy megrendítették a hallottak, de nem vesztette el a hidegvérét; azonnal cselekvésre szánta el magát, s Louise-t haladéktalanul hazaküldte vidéki otthonukba, ő pedig úgy döntött, itt az ideje, hogy felszámolja a közte és nagybátyja között húzódó frontvonalat... Mikor szembesült a rájuk leselkedő veszéllyel, William első gondolata az volt, hogy biztonságba helyezze családját. A második pedig, hogy ebben a helyzetben, ha valaki a segítségükre lehet, az egyedül Montagu herceg. William maga semmit nem tudott a főbíróról, Jeffreys engesztelhetetlen gyűlölete előtt éppoly tanácstalanul állt, mint Louise. De Montagu... ha van valaki, aki tudja, miként foghatnák ki a szelet Jeffreys vitorlájából, akkor az az örökké jól értesült és

minden hájjal megkent Ralph bácsi lesz. Ha azonban ő sem tud rajtuk segíteni, nem marad más hátra, mint a szökés. William meghagyta feleségének, hogy amennyiben negyvennyolc órán belül nem ad magáról hírt, fogja a gyerekeket, a házban fellelhető összes készpénzt és ékszert, s utazzon egyenesen Doverbe, ahol William is csatlakozik hozzájuk, s ahonnan Mr. Goetz egyik hajóján Hágába utaznak. Legalábbis először, aztán pedig egyelőre ismeretlen tájakon keresnek maguknak menedéket. Louise fájó szívvel képzelte el gyermekei arcát, amint az otthonuktól távol, örök létbizonytalanságban tengődve járják a világot, de nem volt mit tenni. Ha nem szöknek el, egyik – talán mindkét – szülőjük a vérpadon végzi. Mindezen borús gondolatok dacára Louise szívébe melegség költözött, ahogyan áthajtottak az Addington-kastély kapuján. Az asszony kihajolt a hintó ablakán, és egy pillanatra elgyönyörködött a látványban. A zöld lankák ölelésében, az ősöreg tölgyfák között megbúvó ódon kastély barátságosan hunyorgott úrnőjére a bágyadt februári napfényben. Louise felidézte a napot, mikor először érkezett az Addington-kastélyba. Versailles fényűzése után kezdetben kissé komornak érezte ezt a Tudor korabeli angol udvarházat. Persze az épület szigorúságán sokat enyhítettek a hatalmas üvegablakok, melyeket még William édesapja vágatott a zömök falakba, no és persze Louise franciás ízlése, amivel a belső terek átrendezésének látott hozzá. William örömmel fogadta Louise ilyen irányú terveit, különösen, hogy Beatrice, William első feleségének jelleme az általa összeválogatott berendezési tárgyakban is megmutatkozott: a hiú és rátarti asszony rajongott a tekintélyt sugárzó és ósdi bútorokért, valamint hamissága is tükröződött az aranyfüsttel futtatott stukkók és faragványok, valamint az értékesnek tűnő, de valójában silány minőségű nippek és más kacatok töméntelen halmozásában. Miután mindezektől megszabadult, Louise örömmel fészkelte be magát világos szöve-

tekkel és kecses bútorokkal berendezett új otthonába... A kedvenc helye azonban így is a festői park maradt, mely nélkülözte a Franciaországban divatos bonyolult labirintusokat és szabályos formákba kényszerített virágágyásokat. Az asszony szenvedélyes lovas volt, s gyönyörű arab telivérje, Arión nyergében órákon keresztül vágtázott az Addington-kastély körül elterülő szelíd dombokon, mezőket és bájos erdőket szelve keresztül; nem csoda hát, hogy új otthona és az angol vidék hamar belopta magát a szívébe. A kastély elé begördülő hintót nem más fogadta, mint Suzon, Louise egykori komornája, aki gyermekkoruk óta a szolgálatában állt. Suzont William hozatta Angliába, aki tudta, mennyire hiányolja felesége a lányt, aki szinte nem is a komornája, sokkal inkább a barátnője volt. Miután édesanyját elvitte a tüdővész, Suzonnak nem maradt semmije, ami Franciaországhoz kötné, így boldogan csatlakozott úrnőjéhez, két évvel azután, hogy Louise-t azokkal a szörnyű vádakkal letartóztatták. Azóta előléptették nevelőnővé, így most ő szorongatta a két, meleg kabátba bújtatott fiúcska kezét. Louise első házasságának gyümölcse, a hétéves Henry, a néhai François de Sauvage-tól örökölte babakék szemét és arany fürtjeit, s ahogy cseperedett, úgy sugárzott belőle mind erőteljesebben néhai apja lehengerlő bája. Szerencsére – hibátlan külsejétől eltekintve – Henry nem sokban ütött Louise rosszemlékű első férjére; kissé akaratos, ugyanakkor jólelkű és szorgalmas gyermek volt, aki éppúgy rajongva szerette édesanyját, mint Williamet, akin kívül más apát sosem ismert. Öccse, James, William és Louise közös gyermeke – bár még csak egyéves volt – ugyancsak szemrevaló fiúcskának ígérkezett: apjától sötét, gesztenyeszín haját, anyjától aranypettyes szemét örökölte, s Louise, az anyai szív elfogultságán jót derülve, gyakran gondolt arra, hány női szívet fog egy napon összetörni ez a két kis zsivány, ha beteszik a lábukat az angol udvarba... Louise a hintóból kiszállva igyekezett leplezni az őt emésztő

gondokat, s arcán boldog mosollyal ölelte át gyermekeit. – Hogyhogy ilyen hamar visszatért, milady? – kérdezte Suzon, miután lefejtette az ölelő karocskákat úrnőjéről. – Azt hittük, a hónap végéig távol lesznek William úrral. – Máshogy alakultak a dolgok, Suzon... – mondta Louise, miközben valamennyien beléptek a hallba. – Később, ha kettesben leszünk, elmesélem. Suzon természetesen ismerte úrnője múltját, s Louise szerette volna elodázni a pillanatot, mikor szegény lánnyal közölnie kell, hogy talán örökre elhagyják a házat és az országot, melyet mindketten otthonuknak tekintettek. Egyébként sem akarta megzavarni az érkezését követő boldog pillanatokat. A gyermekek ugyanis ott helyben, a nagyterem szőnyegén nekiestek a csomagoknak, melyek a Londonból hozott ajándékaikat rejtették. Louise mosolyogva figyelte fiait, s kesztyűjét, valamint kalapját egy inasnak nyújtva maga is elhelyezkedett körükben. Csakúgy, mint a legtöbb vidéki háznak, az Addington-kastélynak is a nagyterem, azaz a hall volt a szíve és a lelke, melynek aranykazettás mennyezete két emelet magasságig emelkedett, s melyben egy méretes, kiváló szellőzésű kandalló gondoskodott a folyamatos melegről. Louise keze nyomán egy egészen barátságos, szalonszerű helyiség kerekedett a nagyteremből is, ahol szívesen töltötte estéit a család. A következő két napot jobbára a hall kandallója mellett töltötte, ahol feszült tekintetét a lángokra szegezve várta, hogy felhangozzék odakint egy lovas patáinak dobogása, amely meghozza végre a felszabadító hírt... Ám semmiféle lovas nem érkezett a William által megszabott határidőn belül, s Louise a harmadik nap reggelén elkeseredve készült kiadni a csomagolásra való utasítást, mikor egy hintó kanyarodott be a házhoz vezető kavicsos útra. Louise, amint felismerte az érkező járműben William fogatát, kirohant a hálószobájából, lerobogott a főlépcsőn, s úgy, ahogy volt, kabát vagy kendő nélkül kirontott a bejárati aj-

tón, a szelíden pilinkélő hóesésbe. A hintó abban a pillanatban állt meg a ház előtt, s miután az egyik inas kinyitotta, William fáradt, de mosolygós arca jelent meg az ajtóban. Nyomban mögötte pedig nem más érkezett, mint a szélesen vigyorgó Ralph Montagu... 1

A gyenge egészségű Anna a leírások szerint többek közt lupuszban is szenvedhetett. /A szerző/ 2

Lásd a regény előzménytörténetét, A Borostyánszeműt. /A szerző/

3. FEJEZET

Montagu herceg intrikái

Œ Montagu herceg váratlan felbukkanására Louise nem talált más magyarázatot, minthogy Ralph bácsi elhárította fejük fölül a Jeffreys jelentette veszélyt. Ugyanis az egyetlen ok, ami rávehette Williamet, hogy otthonába invitálja nagybátyját, a hála lehetett; erre látszottak utalni a férfi szavai is, mikor feleségét a kapuban megölelve gyorsan a fülébe súgta: – Biztonságban vagyunk... Csakhogy az érkezésük utáni percek nem voltak alkalmas arra, hogy William és Montagu bővebb magyarázattal szolgáljanak. Henry és James irtózatos robajjal robogtak le a főlépcsőn, hogy apjuk karjaiba vessék magukat, a következő pillanatban pedig már Montagu hercegen csüggtek. Ralph bácsi, aki alig ismerte William fiait, el volt bűvölve a gyermekektől, egyre csak bolondozott velük, míg azok a hercegtől kapott ajándékokban gyönyörködtek. Hanem amikor Suzon elvitte a kicsiket ebédelni, Louise, William és Ralph Montagu végre magukra maradtak. Louise rögtön a tárgyra is tért: – William, ne csigázz tovább, kérlek! – mondta gyorsan. – Mi történt Jeffreysszel? Valóban biztonságban lennénk? – A legteljesebb mértékben, kedvesem... – mondta William gyöngéden. – És abból, hogy békejobbot nyújtottam a nagybátyámnak, sejtheted, hogy ebben ő is komoly szerepet játszott. – Ezek szerint tudja... a bácsikád... tudja rólam, hogy... – kezdte volna Louise, de Montagu mosolyogva félbeszakította. – Mindent tudok, kedvesem – mondta –, amit tudnom kellett ahhoz, hogy megvédjem az én szeretett Williamem családját.

Louise fölemelkedett ültéből, és Montaguhoz lépett. – Kegyelmes uram... – Kérem – szólt közbe Montagu –, szólítson Ralph bácsinak, ha nem esik nehezére... – Ralph bácsi... Ha valóban igaz, hogy Önnek köszönhetjük a megmenekülésünk, én olyan... De Montagu mosolyogva rázta a fejét. – Gyermekem, eszébe ne jusson hálálkodni. Nekem öröm, hogy tehettem végre valamit az én kedvenc unokaöcsémért. – Akkor is köszönettel tartozunk... Louise tétován Williamre pillantott, aki még mindig kissé bizalmatlanul méregette a herceget, majd így folytatta: – ...s biztos vagyok benne, hogy William éppoly hálás, mint jómagam. De beszéljenek végre! Hogyan sikerült kiütniük Jeffreys kezéből a ránk szegezett fegyvert? Lord Montagu sejtelemesen mosolyogva elhelyezkedett az egyik karosszékben. – Nem bánják, ha előbb rágyújtok? – kérdezte, s belső zsebéből egy zacskó dohányt vett elő. A herceg komótosan megtöltötte, majd a kandallóból vett parázzsal meggyújtotta a pipáját. Úgy tűnt, élvezi a hatásszünetet. – Az ember sokféle kincset gyűjtögethet... – kezdte végül a herceg, hatalmas füstgomolyagokat eregetve. William szemét forgatva az ablakhoz lépett; úgy tűnt, jól ismeri már a nótát. A herceg azonban zavartalanul folytatta: – ...drágaköveket, kastélyokat, ritka állatokat, szép asszonyok szerelmét... Én azonban egy ezeknél is értékesebb kincset gyűjtök: titkokat. Sokat látott életem során az udvar nem egy tagjának a múltjában fedeztem fel azt a sötét kis foltot, amit legszívesebben örökre elrejtene a külvilág elől. E titkokat jobbára gondosan megőrzöm, s nem is használom fel soha, némelyek viszont csak arra várnak, hogy a legalkalmasabb pillanatban vessem be őket.

Mert tudja, Louise, egy sötét titok halálosabb... – ...halálosabb fegyver, mint a kard vagy a pisztoly – szólt közbe William türelmét vesztve. – Kérlek, bácsikám, próbálj meg a lényegre szorítkozni. Montagu arca egy pillanatra megvonaglott, de aztán ugyanolyan nyájas modorban folytatta. – Hát hogyne, sajnos hajlamos vagyok bő lére ereszteni a mondandómat... Nos, kedves húgom, a lényeg, hogy Jeffreys barátunknak is van egy ilyen sötét titka. Hallott már Sir Edmund Godfrey-ről? Louise az emlékeiben kutatott. – Hallottam már ezt a nevet – mondta bizonytalanul. – De nem emlékszem, hol. – Bizonyára tőlem hallottad – szólt közbe William. – Godfrey békebíró volt, aki a pápista összeesküvés résztvevői után nyomozott. – Igen, már emlékszem! – mondta Louise. – Őt találták nem sokkal később holtan a Primrose Hillen... – Úgy van... – folytatta Montagu. – William azt is elmesélte, milyen különös halált halt a bíró? Nem? Nos, Godfrey testére egy vizesárok alján bukkantak rá egy októberi reggelen. A saját kardjával döfték keresztül, csakhogy a halála után. Azt ugyanis fulladás okozta, s egy kötél lehetett a gyilkos eszköz. A rablótámadást hamar kizárták, hisz a gyűrűi és a pénze nála voltak. – Emlékszel, Louise – vette át a szót William –, hogy nemrégiben azt mondtam, ha a pápista összeesküvés idején Londonban lettél volna, más véleménnyel lennél a békeszeretőnek gondolt angol népről? Louise bólintott. – Jó okkal mondtam ezt... Ugyanis néhány nappal Godfrey halála után a londoniakon úrrá lett a pánik. Szélsebesen járta be a várost a hír, hogy a bírót a katolikusok,

egészen pontosan a jezsuiták tették el láb alól. Azt beszélték, halála előtt Godfrey bizonyítékokat készült a hatóság elé tárni a készülő merényletről, amit a pápisták Károly ellen kívántak elkövetni, hogy helyette a katolikus Jakabot ültessék a trónra. – A városban ezután kitört a hisztéria – mondta komoran Montagu. – Katolikus országok nagykövetségeit rohamozták meg, katolikus lordok házát fosztották ki, több tucat, pápistának bélyegzett szerencsétlent koncoltak fel a nyílt utcán... – Igen, ezt én is tudom – szólt közbe Louise. – És ez valóban szörnyű história, de mi köze mindennek Jeffreyshez? – Hát csak az – felelte Montagu –, hogy Godfrey halála korántsem a jezsuiták lelkén szárad. – Azt akarja mondani – szörnyülködött Louise –, hogy a bírót Jeffreys ölte meg? – Nem, azt azért nem – rázta a fejét Montagu –, de segített kereket oldani az igazi gyilkosnak... Philip Herbertnek. – Az meg kicsoda? – Philip Herbert, Pembroke earlje... – mondta William viszolyogva. – Egy vadállat. Erőszakos és durva alak, ha pedig iszik, valósággal fékezhetetlen. Két ízben állt bíróság előtt gyilkosságért, de egyszer önvédelemnek, másodszor pedig gondatlanságnak ítélték a tettét. A legutóbbi perében Godfrey ügyészként képviselte a vádat, s foggal-körömmel harcolt az elítéléséért. De Herbert végül megúszta a börtönt, s az ítélet kihirdetése után kegyetlenül berúgott. Részegségében elhatározta, bosszút áll vádlóján: hazáig követte Godfrey-t, majd egyszerűen megfojtotta. – Iszonyatos... – suttogta Louise. – No és Jeffreys? Ő hogy keveredett bele ebbe a históriába? – Jeffreys és Herbert régi jó cimborák... – mondta a herceg. – Sőt, szinte rokonok; Herbert úgy tervezi, egyetlen lányát és örökösét hozzáadja Jeffreys fiához.1 Herbert, miután kialudta részegségét,

egyből a barátjához rohant. Ő és Jeffreys elrejtették a testet, hogy csak akkor találjanak rá, mikorra Herbertnek biztos alibije lesz valahol vidéken... de a vadember nem bírt magával, és búcsúzóul beleszúrta Godfrey kardját az élettelen testbe. S mikor felfedezték a tetemet, Jeffreys elintézte, hogy nevezzék ki őt a vizsgálat élére, s hamarjában kerített néhány bűnbakot, akikre ráhúzhatta a vizes lepedőt: három szerencsétlen idénymunkást, akik kínvallatás hatására beismerték: a jezsuiták bérelték fel őket a gaztett elkövetésére.2 A botrány egyre feljebb gyűrűzött, s végül öt főnemesnek is a fejét vették... Mindegyikük vére Jeffreys kezén szárad. – S maga honnan tudja mindezt? – faggatta Louise Montagut. – A véletlennek köszönhetően. Károly király egy este Jeffreyshez menesztett, hogy a nyomozás állása felől érdeklődjön. Én éppen Jeffreysnél voltam, amikor Herbert, aki épp csak visszatért vidékről, ránk törte a dolgozószoba ajtaját, s nagy hangon követelte, hogy hagyjam kettesben Jeffreysszel. Látszott rajta, hogy megint ivott, s a szokásosnál is indulatosabb volt. Magukra hagytam hát az urakat azzal, hogy egyébként is későre jár. De Ralph Montagu nem hiába volt a titkok szenvedélyes gyűjtője. Már az ajtóban állva látványosan keresgélni kezdett a zsebeiben, majd közölte az inassal, hogy a szalonban hagyta a tubákos szelencéjét. Míg az inas elment megkeresni a szelencét, Montagu visszalopakodott a dolgozószoba ajtajához, s kihallgatta Herbert és Jeffreys beszélgetését. Jeffreys éppen azzal nyugtatta barátját, hogy ne aggódjon, mindenki a katolikusokat vádolja bűne elkövetésével. – A lényeg – vette vissza a szót az elbeszélés végeztével William –, hogy Ralph bácsi tegnap este fölkereste Jeffreyst. Visszakövetelte tőle a ládikádból ellopott papírokat, és megfenyegette, ha nyilvánosságra hozza a múltadat, vagy feljelent a királynál, ő sem

őrzi tovább a kis titkát. – Jakab tombolna dühében, ha tudomást szerezne Jeffreys szerepéről... – mondta Montagu herceg, miközben átadta Louise-nak a visszaszerzett iratokat. – Az összeesküvés majdnem a trónjába került: a feldühödött whigek, kihasználva a közhangulatot, kis híján keresztülverték a Parlamenten Jakab kizárását az öröklésből.3 Nem is beszélve az ártatlanul kivégzett és felkoncolt pápistákról. Ők Jakab szemében mártírok... – Ha a király megtudná, hogy Jeffreys varrta a katolikusok és közvetve az ő nyakába Godfrey meggyilkolását, azonnal tömlöcbe vetné. A kulcsot pedig örökre elhajítaná – fejezte be a gondolatot William. – Tehát Jeffreys visszavonulót fúj? – kérdezte Louise. – Kénytelen lesz – bólogatott Montagu. – Ha börtönbe juttat titeket, a szomszédos cellát saját magának bérli ki, ezt ő is jól tudja. Louise néhány pillanatig némán fürkészte a két férfi arcát. – Értem – mondta végül, s a kandallóba dobta a kompromittáló papírokat. Montagu és William nyugtalan pillantást váltottak. – Kedvesem... – mondta William, tekintetét a lángok közt odavesző iratokra szegezve –, a veszély elhárult... Föllélegezhetünk. Azt hittem, jobban fogsz örülni. – Ó, William – mondta gyorsan az asszony. – Persze, hogy örülök. És Önnek is végtelenül hálás vagyok, herceg... De bevallom, nem érzek megkönnyebbülést. Valahogy nehezemre esik elhinni, hogy ilyen könnyen megszabadulhattunk Jeffreystől. – Pedig nekem elhiheti, húgom – nyugtatta Louise-t Montagu. – Jeffreys többé nem zaklatja magukat. – Ralph bácsi... Én láttam a Jeffreys szemében lángoló gyűlöletet. Az az ember az életét tette arra, hogy elpusztítson minket. Egyszerűen érzem...

– Ez az egész olyan különös... – jegyezte meg William. – Egyáltalán miért akar nekünk rosszat ez az ember? A kérdésre Montagu felelt: – Egy kicsit kutakodtam Jeffreys barátunk után... Annyit sikerült megtudnom, hogy annak idején neki is fájt a foga Elsfield kastélyára és a címre. – Ez végül is lehet indok... – mondta Louise bizonytalanul. – Az a baj – folytatta Montagu –, hogy Jeffreys az a fajta fickó, akinek sosem lehet tudni, mi jár a fejében. Egyébként is különös figura: szigorú, kérlelhetetlen és hatalomvágyó... Közben a legbigottabb emberek egyike, akit valaha is ismertem. Sosem bíztam az ilyenekben. – Ez az, amit sosem értettem... – hümmögött William –, hogy lehet egy ilyen mélyen vallásos ember ennyire megátalkodott? – Ugyan, William ne légy ilyen naiv! – legyintett Montagu. – A spanyol inkvizíció bírái, akik tömegével küldenek ártatlanokat a máglyára, szerinted nem vallásos emberek? De nem kell ennyire messzire mennünk: a kedvenc Sunderlanded is ott forgatja a szemét a misén az első sorban, mégis egy megátalkodott intrikus! Williamnek az érveléshez nem is akadt további hozzáfűznivalója, így Montagu – néhány pillanatnyi habozást követően – így folytatta: – De találtam még egy különös egybeesést. Jeffreys annak idején éveken át élt Jane Brewer közvetlen szomszédságában... William felkapta a fejét. – Jane Brewer? – kérdezte. – A volt anyósom? Jeffreys és az első feleségem szélhámos anyja szomszédok voltak? – Az a vén boszorka – fortyogott a herceg. – Emlékszem, hogy veszekedtem anyáddal, hogy ne adja a fiát egy ilyen sehonnai vajákos asszony lányához. De az én húgom világéletében ostoba és makacs teremtés volt... Louise a férjére pillantott, akinek arca szokatlanul sötét kifeje-

zést öltött. – Lehet ennek a körülménynek jelentősége, William? – Nem tudom – vonta meg a vállát a férfi. – De egy dolog biztos. Ahol az én rosszemlékű anyósom csak felbukkant, ott előbbutóbb felütötte fejét a gond és a baj. Louise William elbeszélése nyomán jól ismerte Mrs. Brewer viselt dolgait. Közönséges szélhámosnő volt, aki a Fleet Streeten található otthonában valóságos kis boszorkánykonyhát üzemeltetett. Hivatalosan füvesasszonyként működött, s magát egy keleti országokat is megjárt gyógyító özvegyének hazudta. Remek színésznő vált volna belőle; kétségkívül meggyőző alakítást nyújtott, amint elfátyolozva, füstölők ködébe burkolódzva, egzotikusnak hangzó nyelveken halandzsázott kártyái, kristálygömbjei és szenteltvízzel teli táljai fölött, képtelenebbnél képtelenebb jóslataiért pedig tolongtak a londoni előkelőségek feleségei. Mrs. Brewer legnagyobb rajongója pedig nem más volt, mint William édesanyja, Elizabeth. A vajákos asszony literszámra kotyvasztotta számára a szépítőszereknek és szerelmi bájitaloknak hazudott főzeteket, melyekkel a hiú Elizabeth az öregedés rémét kívánta elijeszteni. A készséges Mrs. Brewer előbb a pártfogoltja, majd bizalmasa, végül pedig közeli barátnője lett lady Elizabeth Harvey-nak. Ezt a barátságot William apja, Sir Daniel nem nézte jó szemmel, de annak halála után az asszony szabad bejárást kapott a házukba, sőt Elizabeth mint társalkodónőjét alkalmazta az Addingtonkastélyban. Ezek után Mrs. Brewernak nem esett nehezére meggyőznie Lady Harvey-t, hogy kisebbik fia vegye feleségül az ő éppen felserdült lányát, aki akkoriban hagyta el London egyik legjobb leányneveldéjét. Lady Harvey buzgón kapott a lehetőség után. Szíve mélyén mindig is Daniel volt a kedvenc gyermeke, számára fényes jövőt és gazdag partit álmodott, míg az, hogy William – akinek születésétől hasztalan várt királyi kegyeket – kit vesz feleségül, jóformán hidegen hagyta. Nem sokkal a fiatalok

egybekelése után egyébként maga Jane is megtelepedett az Addington-kastélyban, ahová most Jeffreys gonoszsága csempészte vissza boszorkányos emlékét... A szobára csönd telepedett, és Louise megborzongott. Valamiért rossz érzéssel töltötte el, hogy Brewerék felbukkantak ebben a történetben. De Montagu herceg ekkor összecsapta a kezét, hogy megtörje a feszült csöndet. – Hanem a veszély egyelőre elhárult a fejünk fölül – mondta vidoran. – Kihúztuk a vipera méregfogát, és ezt bizony meg kell ünnepelni. Louise igyekezett elhessegetni aggodalmait: mosolyt erőltetett arcára, a herceghez lépett, s arcon csókolta. – Igaza van – mondta. – Ne hagyjuk, hogy Jeffreys alávalósága tovább mérgezze az életünket. Mondja, herceg, mivel hálálhatnánk meg, amit értünk tett? – Kedves Louise – felelte Montagu lágyan –, egyetlen dologra vágyom csupán: hogy újra családtagként üdvözöljenek ebben a házban. Úgy szeretném közelebbről megismerni kegyedet és ezeket a kedves gyermekeket. Szeretném gyakrabban látni őket. És persze Williamet is. Úgy hiányzott nekem az elmúlt években... Ralph Montagu az utolsó szavaknál szégyenlősen pillantott William felé, aki még mindig az ablaknál állt, keresztbe font karral. Louise, akit meghatottak a herceg szavai, esdekelve nézett férjére, mire az engedett dacos testtartásából, s vonakodva nagybátyjához lépett. – Nem tagadom, Ralph bácsi, hogy sokat köszönhetünk neked – mondta William. – Úgyhogy azt javaslom, borítsunk fátylat a múltra. A mai naptól bármikor szívesen látunk a házunkban. ***

Ralph Montagu két kézzel kapott a felkínált lehetőség után, s a következő hetekben gyakori vendége lett az Addington-kastélynak. Kétségkívül szívesen időzött újra megtalált családtagjai körében, de a vidéki kúria arra is kiváló búvóhelynek bizonyult, hogy a herceg visszavonulhasson az udvartól duzzogni. Jakab király ugyanis nem szívlelte különösebben Montagut, akinek nem tudta megbocsátani, hogy a kizárási válság során azokkal szavazott, akik a trónöröklési sorból való eltávolítását követelték. Nem száműzte ugyan az udvarból, de megtagadta tőle az államminiszteri posztot, amire pályázott, így Montagu örömmel járt le vidékre a sebeit nyalogatni. Hanem látogatásai során egyre meghittebb viszonyba került az Elsfield gyerekekkel. Henry és James lassan nagyapjukként kezdtek tekinteni a jó kedélyű hercegre, aki egyre ajándékokkal kényeztette fogadott unokáit, egy napon például egy almásderes pónival és egy gesztenyebarna, fiatal telivérrel állított be az Addington-kastélyba. – Ezt az apróságot a kis Jamesnek hoztam... – bökött Montagu a pónira. – A fiatal mént pedig egy árverésen szereztem, állítólag az anyja kiváló versenyló. Henrynek éppen megfelelő volna... Aztán Louise rosszalló tekintetét látva még gyorsan hozzátette: – Annyi születésnapot és karácsonyt mulasztottunk el, amit együtt tölthettünk volna. Gondoltam, ezzel némiképp pótolhatom az elmaradt alkalmakat. – Ezt mondta múlt héten is, mikor a játék katonákat hozta – mondta Louise. – Ha így folytatja, teljesen elkényezteti ezt a két lurkót... Hanem James még túl fiatal a lovagláshoz. – Hát hogyne, hogyne – bólogatott készségesen Montagu. – De ez a békés póni szívesen ellegelészik az istállóban, míg James egykét év múlva csatlakozhat a bátyjához. – No, az meg a másik – mondta Louise. – Henry egy versenyló hátán? Már a gondolattól is a szívbaj kerülget... – Ne aggódjon, kedvesem – nyugtatta Montagu. – Addig úgysem

engedjük felügyelet nélkül lovagolni, amíg nem ül biztosan a nyergében. Én magam veszem a gondjaimba. Henry persze magánkívül volt a boldogságtól, hogy saját lovat kapott. Hamar szívébe zárta az állatot, akit Kerubnak nevezett el. A fiú igazán tehetséges lovasnak ígérkezett, s lelkesen gyakorolt új barátja hátán, egyelőre csak futószáron; Kerub ritka értelmes állat volt, de gyakran megmutatkozó tüzes természete miatt még sok tanulás várt rá. – Én mondom, Kerub hátán ez a kislegény néhány éven belül maga mögé utasítja az egész newmarketi mezőnyt! – lelkendezett Montagu, miközben kengyelszáron körbe-körbe futtatta a lova hátán nyargalászó Henryt. Szavait Lord és Lady Elsfieldhez intézte, akik a kerítés mentén sétálgatva élvezték a márciusi napsütést. – Évek óta nem láttam Ralph bátyámat ilyen oldottnak – jegyezte meg William. – Nagyon szereti a gyermekeinket, ez nyilvánvaló – mondta Louise. – Ha így folytatja, Mr. Goetz féltékeny lesz. Eddig ő volt az egyetlen nagypapa figura az életükben. – Az bizony meglehet – nevetett Louise. – De ha beköltözik az Ashburton-házba, Mr. Goetz is sokkal többet látja majd őket. Elsfieldék barátja, Paul Goetz az előző héten vásárolta meg a szomszédos birtokot, s alig várta, hogy a tavasz beköszöntével nekiláthasson új otthona kicsinosításának. – Bárhogy is – folytatta Louise –, én boldog vagyok, hogy a herceg a családunk része lett. Valld csak be, neked is hiányzott. William mormogott valamit, ami úgy hangzott, hogy „előfordulhat”, mire Louise elmosolyodott. – Nagyon is élvezed a társaságát, kár tagadnod. Különben miért mennétek egész napos vadászatokra kettesben, s dámáznátok olyan elmélyülten esténként a kandalló előtt?

William vállat vont. – Ugyanezt tenném Mr. Goetzcel vagy James Welhammel, ha itt lennének. Csakhogy Mr. Goetz nyár előtt aligha költözik be, James pedig biztosan nem tér haza a választások előtt... Úgyhogy addig Ralph bácsikám társaságával kell beérnem. Miközben távolabb sétáltak a karámtól, Louise férje arcát fürkészte. – Látom rajtad, hogy még mindig neheztelsz rá – mondta, amikor hallótávolságon kívül értek. William azonban csak némán baktatott tovább, s Louise így folytatta: – És azt is érzem, hogy ennek már semmi köze a Franciaországba küldött levelekhez. William sokatmondó pillantást vetett feleségére. – Jól érzed... – mondta végül. – Valóban nem tölt el felhőtlen boldogsággal, hogy Ralph bácsi így bevette magát az otthonunkba. – De, William... – kezdte volna Louise, ám férje a szavába vágott. – Tudom, hogy hálátlannak tűnök, hisz ő mentett meg minket a katasztrófától... De nem tehetek róla, van valami rossz érzésem vele kapcsolatban. – Egészen pontosan mi az, ami nyomaszt? William nagy levegőt vett. – Először is, itt van ez a história Herberttel és Jeffreysszel. A bácsikám nem egy ártatlanul felkoncolt katolikus életét menthette volna meg, ha a király előtt leleplezi annak a két gazembernek a machinációit. Ehelyett mit csinált? Elrejtette ezt az emberéletekbe kerülő kis titkot a képzeletbeli ládikája mélyére. – Megértem az érzéseidet, William – mondta Louise. – Te másként cselekedtél volna hasonló helyzetben, mint ahogyan én is... De végső soron ennek a döntésének köszönhetjük a megmenekülésünk. Ha nincs mivel zsarolja Jeffreyst, már a Tower egyik cellájában vagy egy ismeretlen úti cél felé hajózó ladik dohos kabin-

jában gubbasztanánk a gyerekeinkkel együtt... – Tudom, tudom... – értett egyet William. – Én vagyok az utolsó ember, aki a szemére vetheti a döntését. Mikor rátértek egy enyhén emelkedő domboldalra, William így folytatta: – De van itt más is... – Micsoda?– Hogy is mondjam? – sóhajtott nagyot a férfi. – Nem megy ki a fejemből a bácsikám unalomig ismételt frázisa: egy sötét titok halálosabb fegyver, mint a kard vagy a pisztoly... Képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy most már ellenünk is van ilyen fegyvere. Louise megtorpant. – William, csak nem gondolod, hogy a bácsikád ellenünk használná fel, amit a múltamról megtudott? – kérdezte. – Louise, te nem ismered őt úgy, mint én... Mindig is jó volt hozzám, különösen apám halála után, és én minden hibája ellenére szeretem őt... De Ralph Montagu egy igazi törtető. Egy agyafúrt intrikus, aki, ha a fejébe vesz valamit, nem ismer sem istent, sem embert... Louise a herceg alakját figyelte a távolban, aki vidáman integetni kezdett feléjük. – Én ezt akkor sem tudom elképzelni róla... – mondta végül Louise, és szórakozottan visszaintegetett. – Én sem azt mondtam, hogy valaha ellenünk használná fel a titkot. De az a tény, hogy ki vagyunk szolgáltatva egy ilyen minden hájjal megkent fickónak, nem tölt el jó érzéssel. Hiába halmozza el ólomkatonákkal és pónilovakkal a fiainkat... Louise és William tovább baktattak a domboldalon. Az asszony férje szavain gondolkodott. Ugyan miért akarna nekik ártani Montagu herceg? Hisz úgy szereti Williamet, mintha a fia volna. És olyan kedves embernek tűnik... Ugyanakkor Louise tudta jól, hogy gyakran a legelbűvölőbb emberek rejtik a legrom-

lottabb lelkeket. Talán hibát követett el, mikor fenntartások nélkül bizalmat szavazott a hercegnek? Gondolataiba merülve észre sem vette, hogy felértek az aprócska domb tetejére, ahol egy hatalmas, sötét tölgyfa állta az Addington-kastély és a birtok fölött több száz éves őrségét. A fa tövében egy kis pad kínált pihenőt az arra járóknak, mely tökéletes hely lett volna arra, hogy az ember elmerüljön a kastély és a környező táj látványában. Louise azonban, ha csak tehette, messze elkerülte ezt az egyébként festői dombtetőt. Ennek pedig az a két sírhalom volt az oka, melyek a tölgyfa túloldalán domborodtak, és amikor látta, hogy William éppen feléjük tart, csak vonakodva követte férjét. Mikor utolérte, a férfi kezét az egyik sírkövön nyugtatta. Louise mellé lépett, s tekintetét a két, kőbe vésett névre szegezte: William bátyja, Daniel Harvey, valamint férje első felesége, Beatrice Brewer aludta itt örök álmát... Louise megborzongott. – Valami baj van, kedvesem? – kérdezte William. – Semmi, csak a szél... – felelte Louise, s közelebb húzódott a férjéhez. Nem akarta bevallani, de valami őt is nyomasztotta azóta, hogy Montagu megérkezett a házukba. Az, amit a herceg Jeffreysről és Brewerékről mondott. Hogy annak idején szomszédok voltak, és ismerhették egymást. Tudta, hogy valószínűleg ez véletlen egybeesés csupán, de képtelen volt elhessegetni rossz érzéseit. Hanem ekkor eszébe ötlött valami, amit addig sosem jutott eszébe megkérdezni férjétől. – Mondd, William... – kezdte Louise. – Tulajdonképpen... hogyhogy éppen itt temettétek el Beatrice-t? Hisz szörnyű dolgokat művelt életében. Sokat ártott neked és a családodnak... Hogy lehet, hogy mégis éppen itt nyugszik, a családi birtok talán legszebb pontján? William hosszan hallgatott. Louise már azt hitte, megharagította

férjét első felesége fölemlegetésével, de mikor az megszólalt, hangjából inkább csengett szomorúság, semmint indulat. – Daniel fivérem temette ide... – mondta. – Azt mondta, Beatrice nyugtalan lelke ezen a helyen békére talál majd. Szerintem csak nem viselte volna el a gondolatot, hogy a teste a komor családi sírboltba kerüljön. A legszebb helyet akarta végső nyughelyéül. – És Daniel? – kérdezte Louise elszoruló torokkal. – Ő kérte, hogy temesd mellé? – Nem, nem ő. Te is tudod, hogy éppen Párizsban voltam, mikor meghalt. De ha itt lettem volna, hogy meghallgassam, biztosan ez lett volna az utolsó kívánsága. Hisz bármit tett is Beatrice... Ő volt az egyetlen asszony, akit a fivérem életében szeretett. Louise-t, mikor először hallotta, mélyen felkavarta Daniel és Beatrice története. Daniel Harvey nem sokban hasonlított Williamre, az öccsére. Tulajdonképpen, ha valaki látta őket, nehezen hitte el, hogy Daniel az idősebb fivér. Daniel gyermekkorától kezdve érzékeny, beteges fiúcska volt, ráadásul előnytelen külseje okán szégyenlős, magába forduló természet. Egyik lábára sántított, s arcát egy régi fertőzés nyomán himlőhelyek csúfították el; nem csoda, hogy szegény ördög sosem aratott különösebb sikert az ifjú hölgyek körében. Vele ellentétben az életerős William határozott, magabiztos fellépésű fiatalemberré cseperedett: a jóképű fiú kiváló táncos és remek társalgó partner lévén a környékbeli lányok kedvencének számított. Mindenki egyetértett abban, hogy William akár egy hercegkisasszony kezére is jó eséllyel pályázhatna. Így annál nagyobb volt a megrökönyödés, mikor a környéket bejárta a hír, hogy Elizabeth Harvey nem egy hercegnőt, de még csak nem is egy helyi nemes kisasszonyt szemelt ki fia jövendőbelijének, hanem a társalkodónője, Jane Brewer lányát, Beatrice-t. Az akkor tizennyolc esztendős William gyűlölte a boszorkányos Jane Brewert, és esze ágában sem volt elvenni annak leányát. A fiú azon-

ban csak addig hadakozott a tervezett frigy ellen, míg meg nem ismerte anyja választottját. Beatrice ugyanis maga volt a tökéletesség. Szabályos ívű arcát aranyszőke, göndör fürtök keretezték, s hatalmas, porcelánkék szemek ragyogták be, termete sudár volt, és kecses, buja idomai pedig úgy vonzották a tizennyolc éves ifjút, akár a mágnes. Kedves és barátságos természetével cseppet sem hasonlított ördögi anyjára, mint azt William már első találkozásukkor megállapította. De nem sokkal házasságkötésük után rá kellett jönnie, mekkorát tévedett: a fiatalasszony babaszerű ártatlansága mögött napról napra rajzolódott ki egy önző, követelődző és irigy teremtés valódi jelleme... Ahogy telt az idő, az ifjú ara Williammel egyre türelmetlenebb, anyósával, Elizabethtel szemben pedig egyre szemtelenebb lett. Mohó természete is hamar megmutatkozott: a világ minden selyme, bársonya, ékszere és prémje sem elégíthette ki az újdonsült lady Harvey vágyait. A szerelmes William persze minden földi jóval elhalmozta feleségét, s dühkitöréseit anyósával való nézeteltérései számlájára írta. Hasztalan próbálta azonban rábeszélni Beatrice-t, hogy költözzenek el, ő mindenáron maradni akart. Ekkorra ugyanis már megérett az asszony fejében a terv, mely valószínűleg még szélhámos anyja fejében fogant jóval a házasságkötésük előtt. Breweréknek ugyanis esze ágában sem volt beérni egy másodszülött férjjel és annak szerény kilátásaival. Nekik az Addington-kastély kellett, és hozzá Harvey-ék minden vagyona. Ehhez pedig egyvalamire volt szükségük: az örökösre, Danielre. S miután Elizabeth Harvey-t elvitte egy gyors lefolyású tüdőgyulladás, s annak árgus tekintetét nem kellett többé magán tudnia, Beatrice hozzálátott terve megvalósításához: e varázslatosan szép fiatalasszony apránként behálózta a beteges és labilis idegrendszerű Danielt, akinek végül a szeretője lett. Nem is pusztán a szeretője, a mindene. Ez az egyébként jólelkű fiú, akit egyre ágyához kötötték a betegségei, képtelen volt betelni a gondolattal, hogy egy ilyen varázslatosan szép

asszony szerelmet érezhet iránta, mint ahogyan a gyönyörrel sem, amit a csábító Beatrice nyújtott neki. Viszonyuk két éven keresztül tartott anélkül, hogy William gyanút fogott volna. Ez nem volt csoda, hisz diplomataként egyre többet utazott, ha pedig az Addington-kastélyban időzött, az időközben odaköltöztetett Jane Brewer fedezte a két szerelmest”. Mikor pedig Lady Harvey úgy látta, kellőképpen megrontotta szegény Daniel lelkét, rávette, hogy szabaduljanak meg Williamtől, és házasodjanak össze. Daniel imádta bátyját, így hallani sem akart a dologról, de az ördögi Beatrice addig könyörgött, zokogott, és manipulálta húsa minden csábítását bevetve, hogy végül rávette a fiút, mérgezzék meg a férjét... Beatrice a merényletet William soron következő hazatértekor tervezte végrehajtani, de Daniel, aki az utolsó pillanatban felismerte a lábai előtt tátongó szakadék mélységét, visszatáncolt. Mindent elmondott Williamnek: kezdve az első éjszakával, mikor Beatrice beosont a szobájába, és meztelenül bekúszott a takarója alá, egészen addig a hajnalig, mikor a nyirkos lepedők közt, zokogva ugyan, de Daniel végül beleegyezett a gyilkos tervbe. A megalázott, megcsalt és többszörösen becsapott Williamet pusztító indulat kerítette hatalmába. Ízzé-porrá tört mindent, ami a keze ügyébe került, dühödt kiabálásának hangja felverte a környéket. De Beatrice-t sem kellett félteni: az asszony eltorzult arccal vágta a leggyalázatosabb sértéseket férje fejéhez, többek közt, hogy egy nyámnyila alaknak tartja, akinek érintésétől a nászéjszakájuk óta viszolyog, akárcsak a nyomorék bátyjától, és hogy csak a megfelelő alkalmat várta, hogy végre mindkettőjüktől megszabadulhasson. William ekkor elvesztette önuralmát, és kis híján megfojtotta az asszonyt, Daniel az utolsó pillanatban mentette meg kezei közül. Mikor pedig lehiggadt, William úgy döntött, a törvényre bízza Jane és Beatrice Brewer megbüntetését. Ám Daniel ismét Beatrice segítségére sietett. A fiú kétségbeesetten könyörgött öccsének, ne jelentse fel a méregkeverőket, mert

bármi történt is, ő szívből szereti Beatrice-t, és ha szeretője a hóhér kezei közt végzi, önkezével vet véget életének. William végül engedett, hanem Jane Brewert kíméletlenül elkergette a háztól, ő maga pedig hosszú utazásra indult. Ha az Addington-kastélyban marad, még megölte volna Beatrice-t. Persze nem mintha Danielben nem csalódott volna keservesen, de őt legalább idővel megértette; ahogy nőtt köztük a távolság, és telt az idő, úgy látta át mind jobban, miként mocskolhatta be szeretett fivére sérült lelkét álnok felesége. William fél év alatt megjárta Isztambult, Alexandriát és Athént, de még mindig nem tudta, mihez kezdjen Beatrice-szal. Csakhogy az asszony megbüntetése ekkor már nem az ő, hanem a jóisten kezében nyugodott. Daniel levelét a törökországi Erzurumban kapta kézhez, amiben öccse arról értesítette, hogy Beatrice elhunyt gyermekágyi lázban, miután életet adott egy kislánynak, Daniel gyermekének, aki néhány nappal később követte anyját a halálba... William elvette kezét Daniel sírkövéről, és elmormolt egy imát fivére lelki üdvéért. Mikor végzett vele, Louise így szólt: – És a gyermek? – kérdezte. – Ő hol nyugszik? – Őt is idetemették Beatrice-szal együtt – felelte William. A feltámadó délutáni szél felkavarta a sírok körül a málladozó őszi avart, s ezúttal William is megborzongott. – Hűvös kezd lenni... – mondta. – Azt javaslom, térjünk vissza a házba, és felejtsük el végre Breweréket. Ne hagyjuk, hogy elrontsák ezt a szép tavaszi napot. Lord és Lady Elsfield egymás kezét fogva indultak a kastély felé, s útközben a lovaglástól kipirult arcú Henryt és a fiú lovas tudományáról áradozó Montagu herceget is beterelték a házba. Odabent valamennyien a nagyterem kandallójának tüze köré gyűltek, átfagyott ujjaikat egy-egy csésze gőzölgő csokoládén melengetve. Nem sokkal később a család vacsorához ült, ami után a

herceg hegedűjátékával örvendeztette meg Elsfieldéket. A békés, ódon kastély ablakain aranyos fény és muzsikaszó áradt ki a hűvös éjszakába, mit sem törődve többé Daniel és Beatrice dombtetőn őrködő sírkövével, mely körül csak hordta és hordta a nedves faleveleket a délután feltámadt a szél... A szél, mely éjszaka sem csitult, s másnapra sötét, esőtől elnehezült fellegeket sodort Surrey fölé, véget vetve a korán beköszöntött tavasznak. Most, hogy a vadászatoknak és a lovas leckének végett vetett a zord idő, William és Louise úgy hitték, Montagu herceg unalmasnak fogja találni az angol vidék nyugalmát, és visszatér a fővárosba... De nem így történt. Montagu kijelentette, hogy nagyon is élvezi az Addington-kastély kényelmét, így, ha rokonait nem zavarja jelenléte, továbbra is igénybe venné vendégszeretetüket. Louise és William pedig túlságosan hálás volt ahhoz, hogy tiltakozzon, de a herceg különben sem volt a terhükre. Lényegében alig látták Montagut; a herceg napjai nagy részét a szobájába zárkózva töltötte, s ha kérdezték, min dolgozik, csak kitérő válaszokat adott. De feltehetően leveleket írt, azokból ugyanis naponta többet is útjára indított. – Nem tudom, miben töri a fejét Ralph bácsikám – mondta egy este Louise-nak William, mikor kezükben gyertyát tartva fölfelé lépdeltek az emeletre vezető lépcsőn. – Ma még vacsorázni sem jött le. Te nem tartod nyugtalanítónak a viselkedését? – Ha a levelekre gondolsz, abban nem látok semmi különöset – felelte az asszony. – Sok barátja van Londonban, és különben is... Louise szavait határozott kopogtatás zaja szakította félbe: valaki megzörgette a bejárati ajtó kopogtatóját. – Ki lehet az ilyenkor? – kérdezte William, arcán nyugtalan kifejezéssel. – Ráadásul ilyen cudar időben? – tette hozzá Louise, mire az éjszaka csöndjébe újra belehasított a kopogtató fémes hangja. A zajra azonban senki sem szaladt elő, még Gordon, a komor-

nyik sem jött ajtót nyitni; Lord Elsfield szerette maga zárni a házat, így a cselédek már mind nyugovóra tértek. A kulcs ezúttal is ott lapult William zsebében, minthogy már lefekvéshez készülődtek. A férfi némi habozás után az ajtó felé indult, s Louise követte férjét. William kinézett a kémlelőnyíláson, majd elkerekedett szemét feleségére emelte. Ám, mielőtt az asszony bármit kérdezhetett volna, William előkotorta zsebéből a kulcsot, s miután kinyitotta, szélesre tárta az ajtót az érkezők előtt. A gyertyák fénye három alakra esett: egy feltűnően jóképű, hullámos, barna hajú férfira, egy nála kevésbé előnyös külsővel megáldott idősebb úrra, valamint egy elragadóan szép fiatal hölgyre, aki szemmel láthatóan várandósága utolsó heteiben járt. – Kegyelmes úr... – szólt William a fiatalabbik férfira nézve. – Szóval emlékszik rám, Lord Elsfield? – kérdezte a megszólított dallamos hangján. – Nem reméltem, hogy rögtön megismer, hisz évek teltek el azóta, hogy utoljára találkoztunk. A hölgy bizonyára a felesége... – Igen, az... khm... – köhécselt zavartan William. – Louise... Még nem hiszem, hogy találkoztatok: ez az úr James Scott, Monmouth hercege. – Ó... – mondta Louise, és meglepetésében még pukedlizni is elfelejtett. De nemcsak a herceg váratlan felbukkanása lepte meg Louise-t, hanem a megjelenése is: Károly legidősebb fia szabályos vonásaival és meleg, mogyoróbarna szemével nem hiába állt rendkívüli férfiszépség hírében. – Lady Elsfield – hajtotta meg magát könnyedén Monmouth. – Engedje meg, hogy bemutassam a kísérőimet: a hölgy Lady Henrietta Wentworth, ő pedig hű barátom és jobbkezem... – Lord Ferguson – mondta William hidegen. – Önök ismerik egymást?

– Lord uram híre megelőzi személyét – mondta William fagyosan. Louise hallott már erről a bizonyos Fergusonról. Úgy is emlegették, a Cselszövő, és joggal: ez a skót származású nemes az elmúlt tíz év szinte valamennyi politikai felzúdulásából kivette a részét. A rozsházi összeesküvés idején éppúgy a háttérből intrikált, mint a kizárási válság napjaiban, s az, hogy ezúttal Monmouth oldalán bukkant föl, nem sok jóval kecsegtetett... Ennek ellenére Louise – mikor pillantása Lady Wentworth domborodó hasára esett –, így szólt Williamhez: – William, azt hiszem, illő volna beinvitálnunk a herceget és a kísérőit. Biztosan átfagytak odakint. Különösen Lady Wentworth... William, bár nem repesett az ötlettől, hogy vendégül lássa Jakab száműzött unokaöccsét és a bajkeverő Fergusont, sosem csapta volna rá ajtaját egy várandós asszonyra. – Ó, hogyne. Bocsássák meg a modortalanságom. Fáradjanak beljebb... William félrehúzódott az ajtóból, és amikor vendégei beléptek, kipillantott az udvarra: sem hintót, sem lovakat nem látott a nyirkos éjszakában várakozni. Miután újra kulcsra zárta az ajtót, gyorsan hozzálátott, hogy felszítsa a tüzet a nagyterem kandallójában, melyben még égett a zsarátnok. Miután pedig elhelyezte Lady Wentworthöt egy kényelmes karosszékben, Monmouthhoz intézve szavait, így szólt: – Bevallom, kegyelmes uram, látogatása igencsak meglepett. S bár házam nyitva áll ön előtt, megkérdezhetem, minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést? – Én hívtam ide a herceget, William – hangzott Montagu nyugodt hangja a lépcső tetejéről. A jelenlévők egy emberként fordultak a hang irányába. A herceg ingujjban és arcán ragyogó mosollyal igyekezett a vendégek felé, miközben William szeme szikrákat szórt az indulattól.

– Fenség... – mondta Montagu meghajolva Monmouth felé, majd kezet fogott Fergusonnal. – A kocsijuk? – kérdezte Montagu. – Egy croydoni fogadóban hagytuk, ott vár ránk, míg üzenünk érte – felelte Monmouth. – Helyesen tették. Hanem milady... – mondta, miközben meghajolt Lady Henrietta előtt –, ez azt jelenti, hogy ön is gyalogolt idáig? Az ön állapotában? Lady Henrietta elmosolyodott. – Ó, hisz alig egy mérföld... – jelentette ki az asszony, megszorítva a mellette álló Monmouth kezét. – Különben pedig... a herceg és én soha nem válunk el egymástól. Ezt megfogadtuk. Monmouth mosolyogva pillantott le a mellette ülő asszonyra, s szeméből olyan gyengédség sütött, amit Louise ritkán látott férfiarcon ragyogni. Lady Henrietta Wentworth, ez a gyönyörű, szökésbarna hajú, ibolyaszemű asszony néhány évvel korábban hódította meg a herceg egyébként csapodár szívét, s szerelmük híre szélsebesen járta be a fővárost. Nem mintha a házassági köteléken kívül megtalált szerelem olyan nagy bűnnek számított volna... Mindaddig persze, amíg az érintettek adtak a látszatra. Csakhogy Monmouth és Henrietta Wentworth mindent elsöprő szenvedélyében fittyet hányt az illemre. Udvarbéli eseményeken kart karba öltve jelentek meg, érzelmeiket nem leplezték még Monmouth feleségének társaságában sem, sőt – nem kis közfelháborodást keltve –, össze is költöztek Monmouth londoni palotájában, amit Henrietta annak úrnőjeként vezetett. – Nos, ez igen bátor dolog öntől, milady – bólogatott a herceg. – Hanem megkínálhatjuk önöket egy kis szíverősítővel? Lady Wentworthnek biztosan jólesne egy pohárka sherry... William azonban karon ragadva nagybátyját, így szólt: – Ha megbocsátanak, uraim és milady... Megkérném Önöket, hogy szolgálják ki magukat – mondta a pohárszékre mutatva. –

Nekem volna egy kis megbeszélnivalóm a nagybátyámmal. Azzal választ nem várva, William maga után vonszolta Montagut a szomszédos ebédlőbe. – Ha megbocsátanak... – hajtott térdet gyorsan Louise, s férje után sietett. Amint felesége becsukta maga mögött az ajtót, William dühösen nagybátyjának esett. – Mégis mit képzelsz, hogy a fedelem alá hozod ezt a felforgató bandát? – kérdezte William dühtől remegő hangon. – Teljesen elment az eszed? Ó, istenemre, tudtam, hogy hiba volt visszaengedni téged az életünkbe! A herceget azonban nem rémisztette meg a kifakadás. – Csillapodj le, William, nem történt semmi katasztrófa – mondta higgadtan. – Ez a felforgató banda, ahogy te nevezed, egy királyi vérből való herceg és... – Egy herceg, akit száműztek, mert állítólag a tulajdon apja életére tört. – Ez rágalom! A hercegnek semmi köze nem volt a rozsházi összeesküvéshez, csak be akarták feketíteni Károly előtt... – És ez a borzalmas Ferguson? Az az ember maga a két lábon járó ármánykodás! Mégis mit keresnek ezek az én házamban? Egyáltalán mit keresnek az országban? – Hogy sorban feleljek a kérdéseidre – mondta Montagu rendíthetetlen nyugalommal –, Ferguson nem mozdul a herceg mellől, így nem tudtam megkerülni a meghívását. És lehet, hogy nem egy szent, viszont ravasz és hasznos ember. Ami pedig a helyszínt illeti, a herceget azért hívtam az Addington-kastélyba, mert Londonban abban a pillanatban tartóztatnák le, hogy beteszi a lábát a városba. És végezetül, Monmouth azért tért vissza Angliába, hogy tájékozódjon... és találkozzon néhány fontos emberrel. – Tájékozódjon, ugyan miről? – kérdezte ezúttal Louise. – A lehetőségekről. S támogatókat szerezzenek, ha a herceg úgy

dönt... hogy esetleg partra száll a hadseregével. Louise a szája elé kapta a kezét. – Ez árulás! – kiáltotta William. – Figyeljetek ide... – kezdte volna a herceg, de unokaöccse beléfojtotta a szót: – Szóval ez lenne a legújabb cselszövésed? – kérdezte megvetően. – Talán te akarsz lenni a következő királycsináló? Hatalomra segítve egy trónbitorlót? – A herceg Károly fia... – felelte Montagu kimérten. – Törvénytelen fia! Semmi kifogásom a herceg személye ellen, sőt kifejezetten kedvelem, de a trónutódlásnak megvan a rendje, az országnak pedig a törvényes királya! Ez pedig Jakab! Akit Mária hercegnő követ majd a trónon, s nem egy... egy... nagyravágyó szépfiú! Montagu herceg összehúzott szemmel nézett Williamre. – No, és ha azt mondanám, a herceg Károlynak törvényes gyermeke? Hogy a király annak idején titokban feleségül vette az anyját, Lucy Walterst? – Hogyan? – kérdezte Louise. – Ezt a herceg állítja? – Miért nem hallgatjátok meg magatok... – mondta Montagu, kezét a kilincsre téve. William azonban megállította nagybátyját. – Nem hallgatunk meg semmit! Engem nem érdekel egy kalandor lázálma a koronáról és... – És ha nem kalandor, William? – vágott a szavába Montagu. – Ha ez az ember odakint a törvényes királyunk, s a pökhendi Jakab igaztalanul bitorolja a trónt? – Ó, mert erről van szó, ugye? – mosolygott gúnyosan William. – A jogról és az igazságról. Nem inkább arról, hogy Jakab ki nem állhat, ezért amíg ő ül a trónon, nincs lehetőséged a melegénél sütögetni a pecsenyédet? – Én csak annyit szeretnék – szűrte összeszorított fogai közt a

herceg –, hogy hallgasd meg Monmoutht! Azok után, amit értetek tettem, ez igazán nem nagy kérés! Azzal Montagu véget vetve a további vitának, visszatért a vendégekhez. – Most mitévők legyünk? – kérdezte Louise, amint magukra maradtak. – Nem volna helyesebb, ha mégis elküldenénk őket? William azonban csak megrázta a fejét, és dühödten fújtatva követte nagybátyját a hallba. Ott, mikor mindnyájan elhelyezkedtek, Monmouth – aki el sem mozdult a karosszékben pihegő Henrietta mellől – beszélni kezdett. – Elhiszem, hogy megzavarta, talán meg is rémítette önt a látogatásom, Lord Elsfield – mondta Williamnek címezve szavait. – De ne nyugtalankodjék, nem azért jöttem, hogy bajt keverjek. Mindössze tudatni kívánom angliai híveimmel, hogy nem feledkeztem meg róluk, s hogy kész vagyok akár harc árán is megszerezni azt, amit Jakab nagybátyám elbitorolni készül tőlem. Az angol trónt és az... – Kegyelmes úr... – mondta William, feltartva a kezét. – Bocsásson meg, hogy félbeszakítom, de jobb, ha már az elején tisztázzuk: én tiszteletben tartom az örökölés rendjét, miszerint kizárólag a király házasságból született, törvényes gyermek örökölheti a koronát. Ön, bármily nagyra tartotta is a néhai Károly, törvénytelen születésű, így nem tarthat igényt a trónra. – És ha nem volnék fattyú herceg? – kérdezte Monmouth magasra szegve állát. – Ez esetben jog szerint önt illetné a korona... – Márpedig pontosan ez a helyzet. És be is tudom bizonyítani! Monmouth ekkor mellényzsebéből egy bőrtokot, abból pedig egy réginek tűnő papirost vett elő. A herceg Williamnek nyújtotta az iratot, amit az kiterített az asztalon. William, Louise és Montagu az asztal fölé hajolva olvasni kezdték a dokumentumot: az egy házassági szerződés volt, melyet Károly, akkor még csak mint

walesi herceg és Monmouth édesanyja, Lucy Walters írtak alá. Louise első látásra nem látott semmit, ami miatt kételkednie kellett volna az irat hitelességében. A cirkalmas aláírások, a pecsét... Persze mindezek könnyedén hamisíthatók. Ráadásul a kizárási válság idején Monmouth hívei egy ízben már elkezdték terjeszteni a pletykát, miszerint Károly és a Walters lány egykoron egybekeltek, mire a király a Parlament nyilvánossága előtt esküdött meg, hogy nem vette feleségül Monmouth anyját. Williamnek hasonló gondolatok járhattak a fejében, mert egy idő után csak ennyit mondott: – Kegyelmes uram, amennyiben hihetünk ezen irat állításának... – Hogy érti azt, hogy amennyiben? – hördült fel Ferguson, de William rendületlenül folytatta. – ...úgy mivel magyarázza, hogy felséges atyja annak idején megesküdött a Parlament előtt, hogy a királynén kívül más asszonyhoz nem köti házastársi fogadalom? Monmouth szép arca elkomorult. – Ezt az esküt Jakab kényszerítette ki az apámból... ő és a királyné. Pontosabban az a spanyol nőszemély, aki annak nevezte magát. Az a nő nem tudott örököst szülni Károlynak, és ezért mindig is gyűlölt, ahogyan anyám emlékét is... – Az eskü mégis elhangzott. Attól tartok, kegyelmes uram, ennél a papirosnál többre lesz szüksége, ha meg akarja győzni a főrendeket, hogy ragadjanak fegyvert törvényes királyuk ellen. Ferguson fölemelkedett ültéből. – Vigyázzon a szavaival, Elsfield! Ez a dokumentum azt bizonyítja, hogy éppen a törvényes királya előtt áll. – Ha a dokumentum igazi... – Azt állítja, hazudok? – kérdezte indulatosan Monmouth, de William csak mosolygott. – Jómagam egyenes és büszke embernek ismertem meg kegyel-

mes uramat, tudom, hogy sosem alacsonyodna ilyen mélyre... Amit viszont nem állítanék egyes tanácsadóiról. William az utolsó szavaknál Fergusonra nézett, aki rögtön replikázott volna, de Monmouth beléfojtotta a szót. – Ez azt jelenti, hogy nem hajlandó támogatni, ha eljön a cselekvés órája? William egy darabig hallgatott. – Nem, kegyelmes uram. Az esküm Jakabhoz köt. – Pedig úgy tudom, ő csúnyán félreállította magát... – Ez a tette még nem igazolná az árulásomat. – No, és a hite védelmezésére nem kötelezi a lelkiismerete? – kérdezte Monmouth. – Anglia trónján nem ülhet pápista király. Meglátja, amint a korona Jakab homlokához ér, hozzálát a lakosság erőszakos megtérítéséhez. Véresebb napok várnak ránk, mint Mária királynő idejében... – Ezt sem ön, sem én nem láthatjuk előre – felelte William. – Egyelőre nincs okom kételkedni a király szavában, márpedig ő ígéretet tett, hogy tiszteletben tartja népe vallását és jogait. Ráadásul... lányai és örökösei protestáns hitben nevelkedtek, s minden jel szerint egyikük fogja követni a trónon. Értelmetlen és felelőtlen tett volna vérbe borítani az országot egy idősödő uralkodó miatt, aki képtelen elvetni egy katolikus dinasztia magjait. S elhiheti, ebben a legtöbb angol hasonlóan gondolkodik. – Ostobaság! – fakadt ki Ferguson. – Monmouth herceget imádja a nép! Ha megtudják, hogy visszatért Angliába, ezrével tódulnak majd a zászlaja alá. – Ebben az Ön helyében nem lennék ilyen biztos – mondta William. – Márpedig az vagyok. A nagybátyjához hasonló hazafiak már dolgoznak a hívek mozgósításán, Argyll pedig Skóciát járja be! – Argyll grófja! – horkant fel William. – Az az ember egy született bajkeverő!

Mielőtt azonban Ferguson újra replikázhatott volna, egy szelíd női hang félbeszakította a kezdődő veszekedést. – Kérem, uraim... – szólt Lady Wentworth. – Ha megtennék, hogy egy rövid időre felfüggesztik a vitájukat... Elfáradtam. Lady Elsfield, nem bánná, ha néhány percre lepihennék? Erőt kell gyűjtenem a visszaúthoz... Monmouth ellágyulva nézett szerelmére. – Kedvesem, bocsássa meg a figyelmetlenségemet. Lady Elsfield, volna olyan jó, hogy gondoskodik Lady Henriettáról? Louise aggódva pillantott a karikás szemű asszonyra. Valóban kimerültnek látszott. – Természetesen. De talán jobb volna, ha az éjszakát is itt töltenék, hogy a grófnő kipihenhesse magát... Az utolsó szavaknál Louise férjére pillantott, akinek a tekintete szintén elidőzött a várandós asszonyon, majd szórakozottan biccentett. – A kék szobát mindig készenlétben tartjuk, ha váratlan vendégek érkeznének... – mondta Louise, s karját nyújtotta a nehézkesen mozgó asszonynak. Ahogy a két hölgy fölfelé haladt a lépcsőn, a férfiak vitatkozó hangja úgy veszett bele a ház éjszakai csendjébe. Az emeletre érve Louise kinyitotta a vendégszoba ajtaját a lady előtt, majd a kezében tartott lámpás segítségével meggyújtotta egy karos gyertyatartó ágait. A szobát derengő fény töltötte be, ami még jobban kiemelte a grófnő szeme alatt húzódó sötét árkokat. – Szüksége van segítségre? – kérdezte Louise. – Nem, köszönöm – felelte Lady Henrietta kedvesen mosolyogva. – Különben sem volna jó ötlet a cselédség orrára kötni az itttartózkodásunkat. – Ha kívánja, fölébresztem Suzont. Ő a gyermekeim nevelőnője, de azelőtt a komornám volt, megbízom benne... – Köszönöm, Lady Elsfield, de már megtanultam magam boldo-

gulni. Igazán elragadó ez a szoba... Lady Henrietta fájós derekát masszírozva sétált föl s alá a helyiségben. Louise-t elfogta a szánalom. – Bocsásson meg, Lady Henrietta – szólt –, de nem vállal túl nagy kockázatot azzal, hogy az ön állapotában az utakat rója? – Sokkal ártalmasabb lenne az állapotomra nézve, ha Hágában maradtam volna. A herceg nélkül... – Ön nagyon szeretheti őt. – Ó, igen! – mondta az asszony szenvedélyesen, s ibolyakék szeme felragyogott. – Az életemnél is jobban! Ő az én... másik felem. Bármily közhelyesen hangozzék is, úgy érzem, lelkem csak azóta ép és teljes, hogy rátaláltam. Képtelen lennék elválni tőle akárcsak egyetlen percre is. – Akkor ez valóban kivételes szerelem. – Igen, az... Amit Isten előtt tett eskünkkel meg is pecsételtünk. Louise egy pillanatra megzavarodott. – Úgy tudtam, a hercegnek van felesége, Buccleuch hercegnéje, aki több gyermeket is szült neki. – Azt az asszonyt hozzákényszerítették! – mondta szenvedélyesen Henrietta. – James sosem szerette őt! Házasságuk évei alatt a herceg egy hetet sem töltött el egyhuzamban a feleségével közös fedél alatt... Az egyház szemében talán gúzsba köti őket néhány oltár előtt elmotyogott szó, de számomra elképzelhetetlen, hogy Isten, aki minden teremtényének lelkébe lát, ne tartaná értékesebbnek azt az esküt, amit mi tettünk egymásnak: hogy örökké szeretni és védelmezni fogjuk egymást. A kis grófnő olyan eltökélten nézett Louise szemébe, hogy a fiatalasszonynak eszébe sem jutott tovább vitatkozni. – Értem, és tiszteletben tartom az érzéseit... Sőt! Csodálom a felvilágosult nézeteit! Mindazonáltal nem értem, ha a herceg ennyire szereti magát, hogy sodorhatja ilyen veszélybe? Hisz akárhogy vesszük is, egy lázadást készül szítani.

– A herceg hisz az ügyében, ahogyan én is. Hisszük, hogy küldetésünk van... hogy Angliának Monmouthra van szüksége, aki jó és igazságos királya lenne országának. Hisszük, hogy gyermekünk egy nagy és dicső dinasztia első tagja lesz, aki sosem látott jólétet hoz hazánkra. S ez megér bármilyen áldozatot. Louise töprengve fürkészte a fiatalasszony lelkesen csillogó tekintetét. Nem tudta eldönteni, hogy Monmouth és Lady Henrietta nagyratörő tervei tiszteletre méltó eltökéltségük vagy szánalomra méltó elvakultságuk eredményeként születtek-e. Szólni azonban nem szólt semmit, csak rámosolygott a grófnőre, és már épp magára hagyta volna az asszonyt, mikor az megállította. – A férje... – kezdte –, ugye nem fogja meggondolni magát? Nem fog a herceg mellé állni, igaz? – Nem, nem fog – felelte Louise. – A férjemnek szilárd elvei vannak. S igen kényes a becsületére... – De nem fogja elárulni Monmoutht? Ugye, nem? – A besúgás éppúgy ellenkezne a becsületével, mint a lázadás... Megőrzi a titkukat. S ha támogatni nem is fogja a herceget, bizonyosan együtt imádkozik majd velem kettőjükért és a születendő gyermekükért. – Köszönöm az imáit. Én pedig ígérem, nem hozunk bajt a házukra. Még pirkadat előtt továbbállunk. Jobb, ha a cselédek sem tudnak arról, hogy itt jártunk... Másnap hajnalban a különös csapat elhagyta az Addington-kastélyt. Mielőtt azonban elbúcsúztak volna, Monmouth még félrevonta Williamet, és így szólt: – Nem tudnám valahogy mégis meggyőzni, Lord Elsfield? Rávenni, hogy álljon a zászlóm alá? William mosolyogva megrázta a fejét. – Sajnálom, de a döntésem végleges, kegyelmes úr. Monmouth sóhajtott. – Nos, rendben. Ugyanakkor, a diszkréciójára, remélem, számít-

hatok... – Feltétlenül... S ha a támogatásomat nem is adhatom, remélem, a barátságomat elfogadja. Hisz, végtére is... Féltestvérek volnánk, akarta mondani William, de képtelen volt kiejteni e szavakat. Monmouth azonban így is értette Williamet. Megragadta a kezét, s amikor megszólalt, hangja komolyan csengett. – Megtisztel, Elsfield – mondta. – Remélem, sosem bánja meg, hogy felajánlotta... – Még egy szóra, ha kérhetem – mondta William, lehalkítva a hangját. – Kérem, gondolja át újra, hogy belevág-e ebbe a veszélyes kalandba. A tanácsadói között bizonyára sokan vannak, akik csak a saját érdekeiket nézik, s még többen, akik évek óta nem élnek Angliában. Nem vagyok biztos benne, hogy jól mérik föl a lehetőségeiket. – Köszönöm az aggodalmát, Elsfield, de biztos vagyok a dolgomban. Az angol nép szeret engem. Nem fog cserben hagyni, ha szólítom őket. William lemondóan sóhajtott. – Remélem, nem kell csalatkoznia a népében, herceg – mondta, és még utoljára megrázta Monmouth kezét. Mikor a távozók után becsukódott az ajtó, William a nagybátyjához fordult: – Remélem, te sem bánod meg, hogy a nevedet Monmouth felkeléséhez kötöd. – Eszemben sincs a nevemet egy esetleges felkeléshez kötni... – felelte Montagu szemrebbenés nélkül. – Legalábbis amíg nem vagyok biztos a kimenetele felől. William a fejét csóválta. – Szóval hazudtál Monmouthnak, amikor azt ígérted, támogatni fogod az ügyét? – Te félreértesz valamit, William – mondta Montagu ridegen. –

Én nem ígértem neki semmit, mindössze azt, hogy meghallgatom, pontosabban, hogy meghallgatjuk az érveit. No, meg látni akartam azt a bizonyos házassági szerződést. – Úgy? – kérdezte Louise élesen. – Mert nekem nagyon is úgy tűnt, a herceg és Ferguson számít a támogatására. – Pedig semmi ilyesmit nem ígértem. Ha így van, ez már csak az ő elbizakodottságuknak tudható be. – No, és a házassági szerződés? – kérdezte ezúttal William. – Mit gondolsz most, hogy a saját szemeddel láttad? Hisz úgy aggódtál az öröklés törvényes rendjéért... Montagu megvonta a vállát. – Akár valódi is lehet, de nem az a fontos. Hanem az, hogy a nép elhiszi-e a meséjét. Én személy szerint erre nem sok esélyt látok. Most már Louise is kezdett kijönni a sodrából. – Tehát Monmouth ön szerint is lehetetlenre vállalkozik? – kérdezte indulatosan. – Akkor mégis miért biztatja? És minek hozta ide a házunkba? – Leányom, kérem, ne zaklassa fel magát – csitította az asszonyt Montagu. – Louise-nak igaza van! – csattant William hangja. – Felelj a kérdésére: miért sodorsz bajba bennünket a kedvéért, ha magad sem hiszel az ügyében? Montagu a szemét forgatta, mint aki nem érti, mit kell ezen magyarázni. – A herceget azért hoztam ide, mert jobb, ha az ember több vasat tart a tűzben – mondta. – Fel kell készülnünk minden eshetőségre. Nem köteleződtem el ugyan az ügye mellett, de az, hogy meghallgattam, és fedelet nyújtottunk a számára, már bebiztosítja a helyzetünket, ha egy nap tényleg Monmouth lenne az uralkodónk. – Akkor hát... – szólt Louise zavartan pislogva – mégiscsak lát esélyt arra, hogy sikerrel járjon? Azt mondta, a nép nem fog hin-

ni a házassági szerződés valódiságában. – A sikere nem is azon múlik majd, hanem a türelmén. Jakab, ahogyan William bölcsen megjegyezte, jelenleg élvezi a nép támogatását, de nincs kétségem afelől, hogy igazi jelleme előbbutóbb meg fog mutatkozni. Ugyanolyan felfuvalkodott, arrogáns uralkodó lesz ő is, mint amilyen az apja volt. Kérdés, Monmouth ki tudja-e várni türelmesen a pillanatot, mikor a nép már kellőképpen gyűlöli Jakabot ahhoz, hogy trónjára emelje őt. Függetlenül attól, hogy fattyú herceg-e, vagy sem. – Bármi lesz is ebből a dologból – mondta komolyan William –, egyvalamit véss az eszedbe, bácsikám: soha, de soha többé ne hívj a tudtom és engedélyem nélkül ilyen Ferguson-féle bajkeverőket a házamba! Hacsak nem akarod elveszíteni a nehezen visszanyert bizalmamat! Montagu ekkor megragadta unokaöccse kezét, és drámai hangon így szólt: – Drága fiam! – esengett. – Hidd el, semmit sem szeretnék kevésbé. Soha nem tennék olyasmit, ami veszélybe sodorna téged vagy a családodat. Soha senki nem fogja megtudni, hogy a herceg ma itt járt, erre szavamat adom! *** Két nappal később George Jeffreys unottan turkált az asztalán felhalmozódott akták között. Aznap több tolvaj, egy csaló és egy erőszaktevő fölött is ítéletet kellett mondania. Különösen rossz kedvében volt, a nedves idő nem tett jót a reumájának, állapota pedig az eléje járuló vádlottak kilátásainak. No, nem mintha derűsebb napokon enyhébb elbírálásban reménykedhettek volna. Mindenki tudta, hogy Jeffreys kérlelhetetlen bíró, akit gyakran vádoltak kegyetlenséggel. Pedig a híresztelésekkel ellentétben nem lelte örömét az elítéltek szenvedésében, sokkal inkább az

emberi természetről alkotott elképzelése sarkallta szigorra. Meggyőződése szerint az emberek gyengének és bűnösnek születnek, s eredendően hajlamosak a könnyű utat választani a becsületes helyett. Úgy vélte, a legtöbb ember kemény munka helyett lopná a napi kenyerét, ha nem rettegne a rá váró büntetéstől, ezért a rendet és a törvényt kizárólag vasmarokkal lehet betartatni. Egyébként sosem rajongott különösebben a munkájáért, melyben csupán eszközt látott a feljebb jutásra, ám kitartó szolgálatának hamarosan meglesz a jutalma: elhagyhatja végre a vesztőhely eme vértől csatakos előszobáját, s kinevezik lordkancellárnak. Ez a gondolat némileg jobb kedvre derítette. Ekkor kopogtattak az ajtaján, majd választ sem várva Derek Flint lépett be a szobába, aki egy személyben volt Jeffreys kocsisa, titkára s afféle magánkopója. Derek valaha katonaként szolgált, leszerelése után pedig Jeffreysnél helyezkedett el, aki hamar felismerte a férfi rendkívüli képességeit: a kissé pocakos, pirospozsgás férfi nyájas ábrázata veszedelmesen ravasz elmét rejtett, és remek megfigyelő volt. – Nahát, Flint... – mondta Jeffreys, felpillantva papírjaiból. – Feltételezem, híreket hoztál, minthogy engedély nélkül hagytad el őrhelyed. Derek, az egykori brigadéros, sapkáját levéve állt meg munkaadója előtt. – Tiszteletre méltó bíró uram mondta, jöjjek, amint valami különöset észlelek Elsfieldék vagy Lord Montagu körül. Jeffreys izgatottságát mindössze szeme villanása árulta el. – Igen, valóban ezt a parancsot adtam. – Hát megtörtént, bíró uram. Meg kell valljam, nem értettem, minek vezényelt ki, hogy egy vidéki kúriát lessek éjjel-nappal... – Morogtál is miatta eleget... – De igaza lett. Vesszek meg, ha értem, hogyan sejtette, de valami tényleg bűzlik Elsfieldék körül. Két nappal ezelőtt látogatókat fogadtak. Az éjszaka közepén. Az egyik Monmouth volt, a fattyú

herceg! Jeffreys gyomra diadalmasan ugrott egyet. A bíró fölemelkedett székéből, s gyorsan megkerülve az asztalt megállt Derek előtt. – Azt mondtad, Monmouth? – kérdezte izgatottan. – Biztos vagy benne? – Egészen, biztos uram! Először én sem akartam hinni a szememnek, hisz úgy tudom, nem léphetne angol földre... De ő volt az, a nyakamat teszem rá. Megismertem azt a selyemfiú képit. No, meg vele volt az a nőcske is... akire aszonták, vadházasságban éltek. – Lady Wentworth? – Az. Viselős volt, nem sok ideje lehetett már vissza. – S ki vett még részt ezen a találkozón? – Ott volt még ugyebár Montagu herceg, aki az unokaöccsénél lakott... És az a pamfletíró. Akit úgy emlegetnek, a Cselszövő. – Ferguson? – kérdezte Jeffreys ragyogó arccal, mire Derek bólintott. – Jól van, fiam... Ezért meglesz a jutalmad – mondta Jeffreys, és olyasmit tett, amit eddig még sohasem: rámosolygott a kocsisára. Derek Flint ezen úgy elképedt, hogy szólni sem bírt, no, nem mintha a mosolygó Jeffreys látványa bizalomgerjesztőbb lett volna, mint az éppen halálos szentenciát kiróvó bíróé. Miután George Jeffreys elbocsátotta emberét, tenyerét elégedetten dörzsölve lépett az ablakhoz. Tekintetét a forgalmas londoni utcára szegezte, de a járókelők jövés-menését nem is látta. Montagu, Ferguson és Monmouth egy fedél alatt... – ismételgette magában. – Ez csak egyet jelenthet. Felkelés készül. Hanem ezt nem hitte volna Elsfieldről. Nem gondolta volna, hogy van annyi vér a pucájában, hogy ilyen veszélyes kalandra vállalkozzék. Nem is igen hitte, hogy komoly köze lehet Monmouth terveihez, de ez nem is érdekelte. A bosszúját tervezgette, nem pedig igazságot készült osztani. Ó, igen, nem ostobaság a mondás, hogy a bosszú

hidegen fogyasztva a legédesebb... És ő ki fogja élvezni minden egyes pillanatát. Azóta tervezgeti Elsfield elveszejtését, hogy az megfosztotta egyetlen és igaz szerelmétől... Beatrice Brewertól. George Jeffreys annak idején ki nem állhatta a szomszédos házban élő, zavaros üzelmeiről ismert Jane Brewert. Jól tudta, hogy az asszony egy minden hájjal megkent csaló, akinek ráadásul a hiszékeny és ostoba Mrs. Jeffreys is hűséges ügyfelei közé tartozott. Jeffreyst egyfelől bosszantotta, hogy felesége egy vajákos asszonynál költi az ő kemény munkával megkeresett pénzét, másrészt a jósnő pogány praktikái sértették vallási nézeteit. Jeffreys ugyanis, ahogy a törvény szigorában, úgy vallási kérdésekben sem ismert tréfát: ő volt egyházközösségének egyik leghitbuzgóbb tagja. Ezek után nem csoda hát, hogy a zsugori és a bigottságig vallásos férfi úgy döntött, letartóztatja a jósnőt. Minthogy akkoriban még London város sheriffjeként működött, ezt könnyedén meg is tehette volna, s egy napon azzal az indokkal állított be az asszonyhoz, hogy elkészíttetné a horoszkópját. Bár valódi szándékai szerint bizonyítékokat gyűjteni ment Mrs. Brewerhoz, a látogatás végül egészen más fordulatot vett. A jósnő, meleg nyári nap lévén hideg, cikóriás vízzel kínálta vendégét, s a frissítőt Beatrice nevű lánya szolgálta fel. Jeffreys abban a pillanatban feledkezett meg jövetele okáról, hogy meglátta a mindössze tizenhat esztendős szépséget. A férfit csapdába ejtette a lány delejes vonzereje. Hódolója, rajongója, rabja lett Beatricenak, szinte naponta kereste fel különböző indokokkal a Brewer házat, csakhogy láthassa imádata tárgyát. Az akkor huszonnyolc éves Jeffreys már házat vezetett a Charing Crosson és a Fleet Streeten, s évjáradéka is szép összegre rúgott, így nem akármilyen parti lett volna egy füvesasszony vagyontalan lányának. Csakhogy Jeffreys nős volt, a házasságtörés gondolata pedig fel sem merülhetett a szigorúan vallásos férfi szemében. Így aztán Mrs. Brewer célozgatni kezdett rá, hogy a feleségének szánt koty-

valékaiba belecsempészhetne az ártalmasabb füveiből is, így a megözvegyült Jeffreys nyugodtan feleségül vehetné a lánykáját. Az eleinte persze éppolyan elborzasztónak találta a gyilkosság istentelen ötletét, akár a házasságtörését, hanem a butácska és korosodó Mrs. Jeffreys locsogása napról napra jobban idegesítette, míg a fiatal Beatrice vonzereje szinte mágneses erővel hatott rá... Éjszakánként verítékben úszva riadt föl álmaiból, melyekben Beatrice jelent meg előtte vakító meztelenségében, napközben a munkáját is elhanyagolta, az iratokról is csak a lány porcelánszeme ragyogott rá. Már éppen hajlandó lett volna áldását adni a gyilkos tervre, mikor Mrs. Brewer egy nap se szó, se beszéd, felpakolta lányát, hogy vidékre költözzön vele. Ugyanis egy még gazdagabb kuncsaftja, a néhai lady Elizabeth Harvey ekkoriban alkalmazta társalkodónőként a házában. Jeffreys, amikor eljutott hozzá az ifjú William és Beatrice eljegyzésének híre, rájött, hogy egy nálánál is előnyösebb parti kedvéért hagyták faképnél. Tombolt dühében, tenni persze nem tehetett semmit, így igyekezett kiverni a fejéből Beatrice-t. Mrs. Jeffreys szitkozódásaira fittyet hányva örömlányok karjaiban és a pohár fenekén kezdte keresni a felejtést, mindhiába. Egy idő után már más vágya sem volt, minthogy viszontláthassa bálványát, de minthogy Elsfieldék nemigen jártak társaságba, ez a kívánsága sem teljesülhetett. Egy nap végül úgy döntött, becsempészi egyik emberét a kastély cselédjei közé, hogy legalább néhanapján hírt kapjon szerelme felől. Akkoriban történt ez, hogy Daniel színt vallott Williamnek a Beatrice-szal folytatott viszonyáról és a gyilkos tervről, amibe a fiatalasszony bevonta őt. Erről a Jeffreys által odaküldött kertészfiú persze mit sem tudhatott, hisz William igyekezett megaláztatását és Daniel viselt dolgait eltitkolni a cselédek elől. De a falon összetörő kristályvázák csörömpölése és a rettenetes veszekedések zaja így is kiszűrődött olykor a kastély ablakain. Ezekről Jeffreys spionja részletesen beszámolt igazi gazdájának, mint aho-

gyan arról is, hogy William szobája előtt elhaladva hallotta, amint az sértéseket vág felesége fejéhez, s „számító, ócska ribancnak” nevezi őt. Továbbá részletesen leírta azt a kellemetlen jelenetet, aminek a rózsabokrok metszése közben volt tanúja, amikor is William bottal kergette el a háztól Jane Brewert, s hogy felesége egy szál hálóingben, zokogva rontott ki a kastélyból, hogy lefogja férje ütésre emelt kezét, ami anyjára készült lesújtani. Akkor a fiú úgy látta, hogy Lady Harvey nyakát véraláfutások csúfítják el, mintha valaki fojtogatta volna... A beszámoló alapján Jeffreys kimondta az ítéletet, miszerint William Harvey egy alávaló vadállat, aki nem érdemli meg az ég által rábízott kincset. Jeffreys kis híján eszét vesztette a gondolatra, hogy Beatrice miféle testi-lelki gyötrelmeknek lehet kitéve abban az isten háta mögötti házban, ahol Harvey képes volt elzárni magányra ítélt várandós feleségét, míg ő a nagyvilágban utazgatott. Mikor pedig elért hozzá Beatrice tragikus halálának híre, megfogadta, hogy bosszút áll Williamen, amiért elvette tőle a lányt, aki az ő szemében maga volt a báj és kedvesség megtestesülése, hogy aztán oly méltatlanul bánjon vele életében. Az elégtételre azonban várnia kellett, minthogy az a bugris Károly vénségére pártfogásába vette fattyú fiát. Hanem a király halála után végre lehetősége nyílt beteljesítenie bosszúját. Mégpedig nem más, mint William új felesége, az undok kis francia kóró révén, aki semmilyen tekintetben sem érhetett elődje nyomdokaiba. Gonoszsága és elvetemültsége azonban Jeffreys szemében Sir Harvey méltó társává tette. Mikor Jeffreys megtudta, hogy Louise de Morainville-t méregkeverés vádjával zárták a Bastille-ba, meg sem lepődött, hogy William Harvey egy gyilkos személyében találta meg a neki való feleséget. – Már rég a Towerben raboskodnának mind, ha Montagu nem húzza ki őket a csávából... – dohogott magában Jeffreys. – De ezt már a herceg sem fogja megúszni. Monmouth felkelésre készül, mely csúfos kudarcba fullad majd. S ha ez megtörténik, teszek

róla, hogy a megtorlás Montagut és Elsfieldéket egyaránt elsodorja... 1

Charlotte Herbert és John Jeffreys 1688-ban házasodtak össze. /A szerző/

2

A három munkást, Greent, Berryt és Hillt a Primrose Hillen végezték ki, ott, ahol Godfrey testét megtalálták. A környéket ezután sokáig csak mint Greenberry Hillt emlegették a három kivégzett után. /A szerző/ 3

Ezt az időszakot „kizárási válságként” is emlegetik. A whig és a tory megkülönböztetés is ebből az időszakból ered, előbbiek a kizárás pártján álltak, utóbbiak továbbra is Jakabot akarták trónörökösnek. /A szerző/

4. FEJEZET

A béke szigete és a pokol kapuja

Œ II. Jakab megkoronázására 1685. április 23-án, egy napsütéses hétfői napon került sor a lehető legbékésebb körülmények között. London népe fényes ünnepségek sorával köszöntötte újdonsült uralkodóját, méghozzá olyan lelkesen, mintha Jakab egykori népszerűtlensége soha nem is létezett volna; az angolok szemmel láthatóan megbékéltek a gondolattal, hogy néhány évig katolikus király ül majd a trónon. S mire az új uralkodó tiszteletére adott bálokon az utolsó táncokat is eljárták, s a koronázási fogadásokon köszöntésre emelt poharakat is mind kiürítették, a nyár is beköszöntött... Elsfieldék számára pedig ez nem jelentett mást, mint hogy végre eljött az idő, hogy kinyittassák Chideock melletti házukat. Az Addington-kastélytól kétnapnyi lovaglásra fekvő tengerparti lak William anyai örökségéhez tartozott, aki nem sokat gondolt dorseti tulajdonával, míg egy napon meg nem mutatta feleségének. Louise ugyanis menthetetlenül beleszeretett a fehér, meredeken zuhanó sziklák előtt elterülő tenger látványába. A hirtelen támadt szenvedély a fiatalasszonyt lepte meg a leginkább, hiszen gyermekkorát és ifjúságát Franciaország szívében töltötte, távol a tengertől, amit életében először és utoljára akkor látott, mikor férje oldalán átkelt a csatornán. Akkor lelke csordultig telt a szerelemmel és a megmenekülés fölött érzett megkönnyebbüléssel, így nem sokat törődött a szürkén hullámzó víz látványával, mely azon a borús napon nem is a legszebb arcát mutatta a fiatalasszonynak. Hanem az első pillantás, amit a bájos dorseti udvarház kertjéből a tajtékos habokra vetett, örökre megváltoztatta a nagy kékség iránt táplált érzéseit, s azontúl másra

sem vágyott, minthogy minél többet időzhessen a közelében. Az egyszerű házikó ugyancsak hamar belopta magát az asszony szívébe. A Kétormú ház – ahogyan a környéken a homlokzatot díszítő két egyszerű timpanon után nevezték – igen szerencsés fekvéssel bírt: egy öböl bejáratánál épült, s kertjéből, ahol buján virágzott a hortenzia s az enyhe tengeri klímát kedvelő többi növény, egyenesen egy széles, szélvédett fövenyre lehetett lesétálni. A vad hullámok itt megszelídülve érték el a sárgás homokot, s csiklandozva nyalogatták Henry és James lábacskáit, mikor Louise társaságában lementek a partra játszani vagy a halászokkal diskurálni, ami gyakran megesett, hisz a Kétormú házban nem csak a berendezés volt jóval egyszerűbb, mint az Addington-kastélyban vagy a St. James téri házban, de az élet is. S Louise szerette ezt az életet: a reggeleket, amikor a gyerekek minden teketóriázás nélkül bemászhattak szüleik mellé a hatalmas ágyba, a William karján tett hosszú sétákat a tengerparton és a békés órákat, mikor Henryvel elmélyülten gyűjtötték a kagylókat a nedves fövenyen. Nem csoda hát, hogy a fiatalasszony szíve rögvest hevesebben kezdett verni, ahogy elhagyták Chideock faluját, s kocsijuk rátért a meredek lejtőre, mely egyenesen a Kétormú ház kapujához vezetett. Itt a gazda köszöntésére nem más jelent meg az ajtóban, mint a langaléta Swanson. Mikor Lisette árulására fény derült, Louise és William sokat gondolkodtak, vajon megtartsák-e szolgálatukban a férfit, aki gyanúsan hasonló körülmények között érkezett hozzájuk, mint annak idején Jeffreys bérence. Ki tudja, nem egy újabb kémet készülnek-e otthonukba fogadni? Louise azonban védelmébe vette a férfit: meggyőzte a tekintetéből áradó őszinteség és gyámoltalanság. – Különben is – érvelt Louise –, egy olyan házról van szó, mely az év nagy részében üresen áll... Ugyan ki vagy mi után kémkedhetne ott, az isten háta mögött? – Jó, ebben igazad van... – adta meg magát William. – De Swan-

son haladéktalanul odautazik. Nem engedhetem, hogy a Lisettetel történtek megismétlődjenek... – Nos, a jó Mrs. Glynn örülni fog az érkezésének – jegyezte meg Louise. – Régóta panaszkodik már, hogy egyedül nem bírja a munkát. Ki tudja? Idén talán még el is mosolyodik. – Kötve hiszem, hogy Mrs. Glynn valaha életében mosolygott volna – vélte William. – Úgy képzelem, ha megpróbálná, az arca úgy törne darabokra a megerőltetéstől, akár a mázas cserép... Szó, ami szó, Mrs. Glynn – aki jó húsz éve volt a Kétormú ház szakácsnője és házvezetőnője – nem volt épp egy napsugaras kedélyű asszonyság. Önérzetes nőszemély volt, aki igen szigorúan irányította a cselédséget, a mesterségéhez azonban kiválóan értett: szakácsművészetének nyomába sem ért senki a környéken. Hanem a gyerekek nevelőnőjével igen nehezen jött ki. Suzon francia származása eleve gyanús volt az angol matróna szemében, ráadásul a szakácsnő büszke természete nehezen viselte, hogy egy egykori komorna utasításokat adjon neki, legyenek azok bármily udvariasan is megfogalmazva. Az első összetűzésre abban az évben sem kellett soká várni. Megérkezésük másnapján Suzon fújtatva állított be úrnője szobájába. – Kérem, madame Louise, csináljon valamit ezzel a szakácsnénak csúfolt boszorkánnyal, mert én nem bírok vele! – Ne kímélj, Suzon... – sóhajtott Louise lemondóan. – Mit csinált ezúttal a jó Mrs. Glynn? – Azt, hogy nem hajlandó szót fogadni nekem! Istenemre mondom, milady, már úgy járulok elé, mint alázatos szolga Sába királynőjének lábához, de így sem hajlandó azt tenni, amit kérek. Megmondtam neki nem egyszer, hogy a kis James vacsorájára ne készítsen paszternákot, mert ki nem állhatja. Erre nekiáll kioktatni, hogy a gyereknek attól lesznek egészségesek a belei. Mikor pedig magam akartam hozzálátni a vacsorája elkészítéséhez, az a nő egyszerűen kidobott a konyából.

– Jól van Suzon... Nyugodj meg, kérlek. Majd én intézkedem. Louise igencsak harcias hangulatban találta Mrs. Glynnt: a szakácsnő úgy csapdosta a fedőket a fazekakon, mintha harci indulóhoz verné a dobot. Mindeközben Madge, a konyhalány megszeppenve pucolta a vacsorára szánt halat az egyik sarokban, és olyan kicsire igyekezett összehúzni magát, hogy Louise észre sem vette, hogy ott van, csak mikor a nyers hal szagától felkavarodott a gyomra... Hanem még mielőtt az úrnő a tárgyra térhetett volna, a szakácsnő is fújni kezdte a magáét: – Ez a fruska nem hiszi el, hogy én éppúgy jót akarok a kis drágáknak, mint ő – dohogott anélkül, hogy ránézett volna a konyha ajtajában álldogáló asszonyra. – Gyerekkoromban édesanyám minden áldott nap paszternákot etetett velünk. És nézzen csak rám! A gyomrom olyan erős, mint három férfié... Louise röpke fél óra alatt lecsendesítette a szakácsnőt, akit nagy nehezen meggyőzött arról, hogy talán maradjanak a répapürénél, majd kimenekült az egyre elviselhetetlenebbé váló halszagból. – Paszternák? – kuncogott William, miután este a vacsorához terített asztalnál elmesélte az esetet. – Nem csoda, hogy Henry visít, ha meglátja. – Apja fia... – nevetett Louise. – Te a mai napig visítasz a láttára. William elfintorodott. – Hát, ha a mi szakácsnőnk traktált volna vele, egész gyerekkoromban éheztem volna... De szegény Suzont is megértem, nem lehet könnyű dolga. Szerintem ez a Mrs. Glynn rémes egy nőszemély. De itt van ez a Madge is. Olyan arccal jár-kel egész nap, mintha tort ülnénk a házban... Úgy látszik, a morcos arckifejezés a helyi asszonyok sajátja. – William... – szólt figyelmeztetőleg Louise, ugyanis Madge abban a pillanatban lépett a szobába.

Mikor a lány letette a frissen elkészült tengeri sügért az asztal közepére, William elégedetten hümmögve szimatolt bele a tekergőző illatos párába, majd nyájasan rámosolygott a lányra. – Mmmm... – mondta. – Csodás az illata. Kérem, feltétlenül adja át elismerésem Mrs. Glynnek... Válaszul Madge mosolytalan arccal pukedlizett, s kivonult a szobából. – Látod, erről beszéltem – mondta William. – Olyan savanyú arccal meredt rám, mintha sértegettem volna az öreganyját... – Nem tehet róla, hogy ilyen a természete... – vette védelmébe Louise a lányt. – Hanem ez a sügér... – folytatta William, elégedetten forgatva szájában a falatot –, és ez a fehérboros kapormártás egyszerűen mennyei. Úgy látszik, errefelé már csak így van: a jó vacsora ára a zord cselédség... De kedvesem, mi van veled? Egészen elsápadtál. William aggódva pillantott feleségére, aki elfehéredve meredt a tányérján heverő sült halra. A férfi aggodalma csak tovább fokozódott, mikor látta, hogy Louise hirtelen felpattan, s a kertbe nyíló üvegajtót feltépve, kirohan az éjszakai sötétségbe. Mikor William utolérte, az asszony épp a kedvenc hortenziabokra fölött öklendezett. – Louise... – mondta William, miközben aggódva lépett felesége mögé. – Kedvesem... Mi lelt téged? Csak nem vagy beteg? Louise csipkekendőjét szájára szorítva fölegyenesedett, majd férje sápadt arcát látva erőtlenül fölnevetett. – Ugyan már, William... – mondta végül. – Azért ennyire nem kell megrémülni. Hát nem emlékszel, hogy akkor sem állhattam a halszagot, amikor Jamesszel voltam várandós? Beletelt egy jó percbe, mire William felfogta, miről beszél a felesége. – Azt akarod mondani... – habogott a férfi – ... hogy... izé... hogy...

csak nem? – De igen – nevetett Louise. – És tudod mit? Azt hiszem, ezúttal kislány lesz. – Ó, Louise! William arca felragyogott a boldogságtól, majd karjába kapta feleségét, és megpördült vele. – Olyan boldoggá tettél ezzel a hírrel, hogy el sem hiszed! A legszívesebben belekiáltanám ezt az örömhírt az éjszakába! De mióta tudod? – Egy ideje már gyanakodtam... De amikor ma másodjára is rosszul lettem a hal szagától, már biztosan tudtam. – Ez csodálatos! – lelkendezett William, és újra megölelte feleségét. – Mármint nem az, hogy rosszul lettél, hanem hogy újra gyermeket vársz. De miből gondolod, hogy kislány lesz? Louise megvonta a vállát. – Női megérzés – mondta mosolyogva. – Hát... akár lány lesz, akár fiú, én boldog leszek. – Azért... – mondta Louise, férje vállára hajtva a fejét –, ha tényleg kislány lesz, én szívesen nevezném el édesanyám után... Ő Anne-Marie volt, így lehetne Anne vagy Mary. Te mit szólnál hozzá? William nem felelt. Úgy tűnt, figyelmét az örömteli hírről valami egészen más terelte el: szemét összehúzva, gondterhelt arccal fürkészte a partot Lyme Regisnél. Louise követte férje tekintetét, s hamarosan ő is felfedezte a víz fekete felszínén mozgó több tucatnyi apró fénypontocskát, melyek szentjánosbogarak menetére emlékeztetve araszoltak a part felé. – Kik lehetnek ezek, William? Nem hiszem, hogy halászok... ugyan mit keresnének kint a tengeren éjnek idején? – Nem, ezek nem halászok... Nézd, ott! – mutatott William a nyílt víz felé, ahol egy vitorlás hajó sötét sziluettje rajzolódott ki. – Ezek onnan jönnek. S nem is kevesen... de hogy kik lehetnek, azt

elképzelni sem tudom. A választ másnap reggeli közben kapták meg, amikor a piacról visszatérő Swanson zihálva rontott be az étkezőbe. – Monmouth partra szállt Lyme Regisnél! – lihegte az inas, akinek nyomában megérkezett Suzon és Mrs. Glynn is. – Sereget is hozott magával... – Hogyan? – kérdezte Louise rémülten. – Őket láttuk hát tegnap éjjel... William azonban csendre intette feleségét, s Swansonhoz fordult. – Lehet tudni még valamit? Hogy miért jött Angliába, hogy mit akar? Swanson hevesen bólogatott. – Igen, mylord! Felolvasott a főtéren egy pork... prokr... – Proklamációt? – kérdezte William. – Igen, azt! Egy prokr... szóval egy kiáltványt. Azt állította benne, hogy ő Anglia törvényes királya, merthogy az öreg Károly feleségül vette az édesanyját. No, meg hogy felszabadítani jött az országot a pápista Jakab rémuralma alól, aki megmérgezte a tulajdon fivérét... – Ó, micsoda becstelenség ilyet állítani szegény jó Jakab királyról! – kiáltott föl Mrs. Glynn. William azonban nem törődött a szakácsnő kirohanásával, inkább Swansont faggatta tovább. – És az emberek? Mit szóltak, miután meghallgatták a herceget? – Nehéz megmondani... – vakarta a fejét az inas. – A többség nemigen hitte, amit mond, különösen azt, hogy Jakab mérgezte volna meg a Víg Királyt. Hisz mindenki tudja, hogy régóta betegeskedett. Amikor meg arról beszélt, hogy ő volna a trón jogos örököse... a legtöbben úgy néztek rá, mint valami csodabogárra... De persze nem mindenki. Jó páran komolyan vették a szavait, s be is léptek a seregébe. A herceg azt ígérte, aki vele harcol a trón

megszerzéséért, annak busás jutalomban lesz része, amikor a fejére kerül a korona. – És hozott is magával embereket? – kérdezte Louise. – Igen, milady. Azt mondják, valami háromezer katona jöhetett vele... Zsoldosok. – Az nem kevés... – dörmögte William elkomorodva. – Ó, egek! – sikoltott Mrs. Glynn. – Az a cudar banda az ágyunkban fog lemészárolni valamennyiünket, majd meglátják... De csak miután meggyaláztak! Ó, az égre esküszöm, én azt nem hagyom, inkább önkezemmel vetek véget az életemnek. – Ugyan, ne rémüldözzön már! – torkolta le Suzon. – Monmouth emberei majd pont maga után kajtatnának, mi? Itt különben sem eshetik semmi bántódásunk. – De nem ám! – szólt határozott hangon William, lecsöndesítve mindkettőjüket. – Csillapodjék le, Mrs. Glynn, magam kezeskedem a háznép testi épségéért... Most pedig menjenek! Őladysége és én megbeszéljük a további teendőket. A cselédség elvonult, és amikor magukra maradtak, William kifakadt: – Micsoda meggondolatlanság! Azt hittem, Monmouthnak lesz elég esze, és nyugton marad... Hisz ő is hallhatta, hogy a nép éljenezve fogadta új királyát, s esze ágában sincs lázadozni ellene. – A Cselszövő erről aligha számolt be – mondta komoran Louise. – Bizonyára azt hazudta a hercegnek, hogy London már bűzlik a puskapor szagától. De én most más miatt aggódom. Mi lesz, ha Monmouth újra felkeres, hogy csatlakozz hozzá? Hogy fogsz nemet mondani neki, ha egy egész hadsereggel érkezik a házad kapujába? William a fejét rázta. – Nem hiszem, hogy ilyesmi bekövetkezhet. Nem tudhatja, hogy Dorsetben vagyunk, de talán még a Kétormú házról sem hallott. De ha eszébe is jutna itt keresni, legutóbbi találkozásunkkor vilá-

gosan a tudtára adtam, hogy nem hiszek az ügyében... – De annak a háromezer katonának fedél kell a feje fölé – mondta Louise. – Mi lesz, ha erővel szállásolja el őket a környéken? Akkor előbb-utóbb ránk is sor kerül. – Ebben bizony igazad van... – felelte William. – Talán jobb volna visszatérni az Addington-kastélyba. De északon, Elsfield vastag falai mögött még szívesebben tudnálak titeket... Végül azonban nem volt szükség a költözésre. Mint kiderült, az a háromezres sereg csak a megilletődött nép képzeletében létezett, a rebellis herceg alig ötszáz emberrel szállt partra, főleg flamand zsoldosokkal, kiket Lady Wentworth ékszereinek árán bérelt fel. Ráadásul Dorsetben, ahol sokan titkon továbbra is a római hitet vallották, és szívből szerették Jakab királyt, Monmouth nem sok támogatóra számíthatott, így nem is kezdett a környéken további toborzásba. Ehelyett elhagyta a partvidéket, s az ország központja felé vonult, ahol reményei szerint több támogatót szerezhetett. Monmouth messze elkerülte tehát a Kétormú házat, így William nem látta okát, hogy felpakolja családját, és megszakítsa a kellemes tengerparti idillt, melyet legjobban a gyerekek élveztek. Mindössze néhány óvintézkedést tett: utasította Mrs. Glynnt hogy töltse fel az éléstárat tartalékokkal, s meghagyta, hogy éjszakára gondosan reteszeljék el a ház minden ajtaját. Ő maga pisztolyát megtöltve az ágy fejénél álló kis szekrénybe rejtette, s Swansont is fölfegyverezte egy megtöltött karabéllyal, amitől szegény ember kis híján elalélt. William lőni is tanítgatta az inast, de minthogy annak napok múltán is remegett a kezében a fegyver, az uraság jobbnak látta eltávolítani belőle a golyókat. Ezután a Kétormú házban kis híján meg is feledkeztek a felkelésről, néhány nappal a partraszállást követően ugyanis szomorú hír érkezett: James Welham levélben értesítette barátait, hogy a himlő nemrégiben felütötte a fejét Londonban, s menyasszonya,

Annie Killigrew az elsők közt kapta el a kórt, ami alig egy hét alatt el is ragadta a bájos és tehetséges költőnőt. A levél, amit a gyászoló vőlegény barátjának írt, tömör volt, de a remegő kézzel papírra vetett sorokból áradt a kétségbeesés. William el is határozta, hogy azonnal Londonba utazik, hogy támasza legyen Jamesnek a nehéz időkben. Szándékát – családja részvétnyilvánításával együtt – meg is üzente, csakhogy levelére már nem James, hanem Annie nagybátyja, Sir William Killigrew válaszolt; Jamest ugyanis szintén ledöntötte lábáról a betegség. Ugyanakkor Sir William igyekezett megnyugtatni Elsfieldéket: James szerencsére a himlő egy enyhébb változatától szenvedett, így bár állapota súlyos volt, nem kellett közvetlen életveszélytől tartani. „Biztosíthatom róla – írta Sir William –, hogy barátjuk a legjobb ápolásban részesül, amiről gyászuk ellenére Annie szülei maguk gondoskodnak, hisz fiukként szerették néhai unokahúgom vőlegényét. Ugyanakkor óva inteném egy londoni látogatástól. A járvány szerencsére nem harapódzott el, de a családja biztonsága érdekében jobb, ha távol tartja magát a fővárostól, míg a betegség teljesen el nem vonul...” Elsfieldék napjai ezek után igen csüggesztő hangulatban teltek, nyugtalan gondolataik egyre csak a fővárosban betegeskedő barátjuk felé szálltak, ahonnan egyszerre várták és félték az újabb hírek érkezését. Mindeközben, távol a Kétormú ház gondterhelt lakóitól, az ország délnyugati része bőven ontotta az embereket Monmouth zászlaja alá: a régóta munka nélkül tengődő bányászok és a környéket sújtó éhínségtől elcsigázott parasztok boldogan csatlakoztak „Monmouth király” seregéhez, mely lassan ötezer főt számlált. Csakhogy Jakab – aki már megérkezése napján értesült a trónkövetelő herceg partra szállásáról – sem tétlenkedett. Régi harcostársa és bizalmasa, John Churchill azon nyomban útnak indult háromszáz lovas, négy egységnyi gyalogos és két csapat

dragonyos kíséretében. Churchill joggal reménykedhetett abban, hogy a király rábízza az egész hadművelet irányítását, de nem így történt. Churchill és Monmouth ugyanis valaha együtt harcoltak Maastricht ostrománál, ahol is a herceg megmentette a kapitányi rangban szolgáló Churchill életét. Ez ugyan mit sem változtatott a férfi Jakab iránti elkötelezettségén, de Sunderland addigaddig sutyorogta az ellenkezőjét a király fülébe, míg az megtagadta hű barátjától a parancsnoki posztot. Helyette Lord Feversham, egy pocakos, szószátyár udvaronc lett a fővezér. Közben Monmouth elhatározta, hogy beveszi Bristolt, ahol megvetheti a lábát, fölfegyverezheti és alaposan kiképezheti szedett-vedett alakulatait, s ahonnan egy támadás akár komoly fenyegetést is jelenthetett volna Londonra. Csakhogy Churchill nem hiába volt egykoron Monmouth harcostársa. Jól ismerte a herceg észjárását, tudta, mit forgat a fejében, így a lázadókat megelőzve, jó előre bevette magát Bristol falai közé, s Monmouth kénytelen volt a kevésbé jó adottságokkal rendelkező Bridgewater környékére visszavonulni. A briliáns húzás tükrében különösen méltánytalannak tűnt, hogy Churchillt Feversham alá helyezték, akinél – ahogyan Sarah Churchill mérgében fogalmazott – még egy csipkeverőnő is többet tudott a hadviselésről. Louise és Sarah ugyanis gyakorta váltottak levelet, mikor Elsfieldék vidéken tartózkodtak, így a londoni eseményekről is neki köszönhetően értesültek a Kétormú ház lakói: „A férjem a minap megüzente – írta a lady egyik levelében –, hogy ő és Lord Feversham további erősítést kaptak Londonból, s jól kiképzett csapataik hamarosan szétverhetik a lázadó felkelését... Ugyanakkor meg kell kérnem, kedves Lady Elsfield, vigyázzon magára és a családjára, Dorset nem épp a legbiztonságosabb hely az országban, még ha Monmouth el is hagyta a partvidéket... Aggodalmamban egyébként osztozik Anna hercegnő is, aki megkönnyebbülten értesült az Önök jóllétéről. Kérdésére válaszolva egyébként örömmel közölhetem, hogy a hercegnő szeren-

csésen felépült a gyermekágyból, ő és a kisleánya – aki a Mária nevet kapta a keresztségben – kiváló egészségnek örvendenek. A hercegnő továbbá megkért, hogy postafordultával adjam át jókívánságait Önnek és a születendő gyermekének. Remélem, nem bánja, hogy megosztottam a hercegnővel az örömhírt, melyet volt kedves velem legutóbbi levelében megírni, s melyhez magam is szívből gratulálok Önnek és Lord Elsfieldnek...” – Anna hercegnő jókívánságait küldi – mondta Louise Williamnek, miután összehajtotta a levelet. – Ez kedves tőle – mondta szórakozottan William, aki a szalon ablakában állva figyelte a lassan sötétségbe burkolódzó horizontot. – Ki írt neked? – Lady Churchill. Mindketten gratulálnak az új családtag érkezéséhez. Remélem, nem bánod, hogy megírtam nekik a jó hírt? – Nem, dehogy... De nem volt ez kissé korai? James érkezését, ha jól emlékszem, jóval később jelentettük csak be. Louise vállat vont. – Lehet, de valahogy érzem, hogy minden rendben lesz... És szeretném, ha más is osztozna a boldogságunkban. – Akkor tégy, ahogy jónak látod. Egyébként Sarah Churchill nem említette, hogyan viseli a férje a másodhegedűs szerepét? – Ismered a férjét, ő túlságosan diplomatikus ahhoz, hogy fennhangon hirdesse az ellenérzéseit. Ugyanakkor Sarah tajtékzik helyette is. – Meg is értem. Jakab igazán méltatlanul bánt a férjével... John Churchillnél elkötelezettebb híve aligha akad az udvarban. Ráadásul kiváló katona. Július tizenegyedikén végül sor került a Monmouth-féle felkelés első és utolsó nagy ütközetére Sedgemoornál. Monmouth egy éjjel úgy döntött, a meglepetés erejével üt rajta a kivezényelt királyi seregen, mely ugyan létszámában nem volt jelentősebb az övénél, viszont kizárólag jól kiképzett katonák alkották, míg a lá-

zadók legtöbbjének csak kiegyenesített kaszája volt a fegyvere. Churchill azonban számított a támadásra, s katonáival hamar felmorzsolta a herceg hevenyészett hadseregét. A hajnal első fényeire – amire már a sátrában békésen szundikáló Fevershamet is fölébresztették – vége is volt az ütközetnek. Az életben maradt és szétszóródott katonák után véres hajtóvadászat kezdődött, de Churchill ebben már nem vett részt. Ezt a fajta „élvezetet” inkább Fevershamre hagyta, ő maga pedig a király elé járult jelentéstételre. S Monmouth? Ő elmenekült, s a csata után két napon keresztül bujdosott a lápvidék mocsaraiban. Mikor Feversham katonái elfogták, már jártányi ereje sem volt, s mire a király elé állították, egykori kevélysége is elillant. Állítólag esdekelve könyörgött Jakabnak az életéért, még a katolikus hitre is hajlandó lett volna áttérni, hogy kegyelmet kapjon. Jakab azonban süket maradt unokaöccse rimánkodására. Ahhoz viszont ragaszkodott, hogy árulja el, kik támogatták őt a közvetlen környezetéből. Monmouth mindössze egyetlen új névvel szolgálhatott: az örök köpönyegforgató Sunderlandéval, akiről viszont a király nem volt hajlandó elhinni, hogy elárulta őt. Monmouth, a büszke és jóképű herceg sorsa július tizenötödikén végeztetett be, tragikus körülmények között, egy ügyetlen hóhér keze által, akinek öt bárdcsapással sem sikerült végeznie áldozatával, ezért aztán egy késsel választotta el testétől a herceg szép fejét. A brutális mészárosmunka láttán a nézősereg tagjai úgy felháborodtak, hogy a hóhérnak életét féltve kellett menekülnie haragjuk elől... A felkelés leverését megtorlás követte. A király Percy Kirke ezredest küldte, hogy végezze el a hálátlan feladatot, ami azonban aligha okozott álmatlan éjszakákat az ezredesnek, aki híres volt kegyetlen természetéről. Miután Kirke Monmouth utolsó elcsigázott „katonáját” is levadászta, a többi összeesküvőt kezdte felkutatni. Sorra megtöltötte Tauton, Dorchester, Exeter és Bristol töm-

löceit, lényegében lakat alá zárva mindenkit, aki csak egyetlen szót is váltott a felkelők valamelyikével. Július végére több mint ezer ember zsúfolódott össze az egészségtelen levegőjű börtönökben, arra várva, hogy a Londonból kivezényelt különleges bíróság ítéletet mondjon fölötte. Az ország többi részén ugyanakkor megnyugodni látszottak a kedélyek, s Elsfieldék nagy megkönnyebbülésére James állapota is sokat javult, s haza is tért Surrey-be, hogy a továbbiakban ott lábadozzon, és gyászolja menyasszonyát. Úgy tűnt, az időjárás is osztozik Mr. Welham bánatában: a szép nyári időnek függönyszerűen lezúduló esőzés vetett véget. Mikor már egy hete esett, a gyerekeket nem lehetett többé féken tartani a kis házban, így Louise és William úgy döntöttek, ők is hazatérnek az Addingtonkastélyba, ily módon legalább gyászoló barátjuknak támaszt nyújthatnak, míg teljesen fel nem épül. A család tehát szedelődzködni kezdett. – Ez így nem lesz jó – mondta nagy komolyan a kis Henry, kagylógyűjteményét rendezgetve. William, aki segédkezett fiának a csomagolásban, mosolyogva szemlélte a fiúcska rózsás orcáin ülő aggodalmas kifejezést. – No, mi nyomaszt, fiam? – kérdezte végül. – A kagylók. Így össze fognak törni... – állapította meg Henry. – Nem tehetnénk bele őket egy dobozba? – Mit szólnál, ha odaadnám a ládikót, amiben a borotválkozó készletemet tartom? – kérdezte William. – Az tökéletes lenne – felelte vidám arccal a gyermek. – Akkor le kell pucolnod róluk a homokot. Én megyek, és addig kiürítem azt a dobozt... – mondta William, s éppen magára hagyta volna a kagyló tisztításába merült fiút, mikor Swanson gondterhelt arca tűnt fel az ajtóban. – Mi az, Swanson? – kérdezte William. – Talán őladysége küldetett értem?

– Bocsásson meg, mylord – mondta a férfi zavartan –, de nem. Katonák jöttek. Odalent várják lordságodat a szalonban. Asszonyom már fogadta őket. – Értem – mondta William komoran, észre sem véve, hogy Henry közben odalopakodott mellé. – Mit akarnak a katonák, papa? – kérdezte a gyermek aggodalmas arccal pislogva föl apjára. – Nem tudom, fiam, de rövidesen kiderül. Te csak törődj a kagylóiddal. Swanson itt marad, és segít megtisztítani őket. Amikor William belépett a szalonba, s meglátta felesége sápadt arcát, rögtön tudta, hogy baj van. – William! – kiáltotta Louise, és felpattant ültéből. – Ezek az urak itt azért jöttek, hogy... – Kérem, asszonyom – fojtotta belé a szót az egyik vörös zubbonyos katona, egy őrmester. – Lord Elsfield, arra szeretnénk kérni, hogy fáradjon velünk a dorchesteri megyeházára, hogy Kirke ezredes kikérdezhesse... – Percy Kirke? – kérdezett vissza William. – Mit akar tőlem az ezredes? – A lázadókkal együttműködők utáni nyomozás kapcsán szeretne feltenni néhány kérdést. – Az én férjem nem működött együtt a lázadókkal! – kiáltotta Louise hevesen. – Ki sem tettük a lábunkat Chideockból hetek óta... – Ilyet nem is állítottam, asszonyom – mondta higgadtan a katona. – És kérem, nyugodjon meg, ez csak afféle formális eljárás. Az ezredes mindenkit kihallgat, akinek valamiféle köze volt a pártütő Monmouthhoz. – És az ezredes úgy gondolja, hogy nekem – ahogyan ön fogalmazott – „közöm” lenne a herceghez? – kérdezte William. – Nos... – kezdte az őrmester némileg zavartan –, tudjuk, hogy Lord Elsfield ismerte őt régebbről, s hogy... miféle rokoni szálak

fűzik hozzá. Ráadásul éppen itt, a szomszéd faluban tartózkodott, amikor a herceg partra szállt Lyme Regisnél, így természetes, hogy felteszünk néhány kérdést. Mint mondtam, ez puszta formalitás, és ha minden rendben megy, lord uram két napon belül vissza is térhet a családjához. William sóhajtott. – Nos, rendben, uraim. Akkor talán ne is vesztegessük az időnket, hozom a felöltőmet. William éppen elhagyta volna a helyiséget, mikor az őrmester intett a fejével, s az egyik katona mellette termett. – Csak lordságod után – mondta illedelmesen a katona, és előreengedte Williamet. Mikor visszatértek, Williamen már rajta volt a kabátja. A férfi a még mindig sápadt Louise-hoz lépett, és megfogta a kezét. – Ne aggódj, kedvesem – mondta. – Ha Kirke végzett a kihallgatásommal, kiveszek egy szobát az Arany Horgonyban. Hajnalban útra kelek, s holnap ebédre itt is leszek. Ha az ezredes ma már nem fogad, két napon belül akkor is visszatérek. Azzal William megcsókolta Louise homlokát, és a katonák nyomában elhagyta a helyiséget. Louise magára maradt a szalonban. Hallotta, ahogy a katonák lépteinek zaja szép lassan elhal a folyosón, s a bejárati ajtó is döngve becsukódik. A szalon hirtelen támadt csöndjében Louise úgy érezte, megsüketül... Megmagyarázhatatlan félelem uralkodott el rajta: szívverése a fülében dübörgött, s hirtelen mintha a levegőt is kiszippantották volna a tüdejéből. Az asszony remegő térddel kapaszkodott meg az egyik szék háttámlájában. Tudta jól, a testét megbénító gyöngeségnek ezúttal semmi köze a terhességhez... Aztán egyik pillanatról a másikra kiszakította magát a dermedt rémületből. – William! – kiáltotta, s a katonák után iramodott. Férjét az esőáztatta udvaron találta, épp beszállni készült az őr-

mester mellé egy egyszerű fogatba. – William! – kiáltott megint, mire a férfi megfordult. A férfi az eső függönyén keresztül értetlenül fürkészte közeledő felesége arcát. – Louise... Ennél többet nem tudott mondani, az asszony ugyanis a karjába vetette magát, és olyan hevesen szorította, mintha össze akarná roppantani. – William... – suttogta férje fülébe. – Kérlek... ne menj el velük... Annyira félek... – De kedvesem, nincs mitől tartanod – nyugtatta William mosolyogva. – A világon semmi rosszat nem tettünk, nem eshet bajom. Miért zaklattad föl magad? – Nem tudom... De rettenetesen félek. Nem akarom, hogy elmenj! – Nincs más választásom, szerelmem... De, kedvesem – mondta, mikor Louise félbe akarta szakítani –, megígérem neked, hogy minden rendben lesz. Legkésőbb holnapután itt leszek, és együtt hazamegyünk az Addington-kastélyba, rendben? Louise nem felelt, csak homlokát William mellkasának támasztva igyekezett mélyeket lélegezni. A férfiból áradó friss széna és a tenger ismerősen finom illata kissé megnyugtatta. – Megígéred? – kérdezte végül. William az állánál fogva fölemelte a szeretett arcot, kisöpörte belőle a nedves tincseket, és úgy mondta komoly hangon: – Megígérem. Most menj... Csuromvíz lettél. Még a végén megfázol. Louise ekkor hosszan megcsókolta férjét, s közben úgy tapadt hozzá, mint kagyló a sziklafalra. – Kérem, Lord Elsfield... – mondta az őrmester türelmetlenül. – Indulnunk kell, ha sötétedés előtt Dorchesterbe szeretnénk érni. William gyöngéden kibontakozott felesége öleléséből, még egy

utolsó csókot nyomott az ajkaira, majd beszállt a hintóba. Az egyik katona becsukta az ajtót, s miután maga is lóra szállt, a menet megindult a Chideock felé vezető úton. William a hintó ablakán keresztül biztatóan rámosolygott feleségére, mikor búcsút intett. *** Csakhogy William ígérete ellenére nem tért haza másnap, sem pedig a rákövetkező napon. Louise feszülten hegyezte a fülét naphosszat, hátha meghallja a kavicsokon megnyikorduló kerekek zaját, de a Kétormú ház elé nem gördült be semmilyen jármű. A negyedik, álmatlanul átforgolódott éjszaka reggelén úgy döntött, nem vár tovább, s maga utazik Dorchesterbe. A gyermekeket Suzon felügyeletére bízva visszaküldte őket az Addingtonkastélyba, ő maga pedig keletnek vette az irányt, méghozzá Swanson oldalán, aki önként jelentkezett kísérőjének. Még az este leszállta előtt meg is érkeztek Dorchesterbe, s Louise egyenesen az Arany Horgony fogadóhoz hajtatott. Ott azonban sosem hallották a férje nevét. Így az asszonynak nem maradt más lehetősége, mint a tanácsházán keresni Williamet, ahová elvileg kihallgatásra vitték. Csakhogy későre járt az idő, Kirke aznap már aligha fogadta volna, ezért úgy döntött, szobát vesz ki a fogadóban. A legkényelmesebb lakosztályt kapta, hatalmas, baldachinos ággyal, ami azonban nem vonzotta az asszony utazástól és izgalmaktól megfáradt testét; ahelyett, hogy nyugovóra tért volna, Louise az ablakban állva figyelte az átellenes oldalon található városházát. Az asszony tekintetét egyre csak vonzotta a baljós épület, s nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy William e percben is ott raboskodik, ki tudja, milyen körülmények között... A városháza ugyanis nem volt épp illusztris épület, leginkább egy omladozó raktárra hasonlított, amely bármelyik percben össze-

dőlhet. Az erődszerű épületet még a polgárháború idején dúlták fel, s később sem vesződtek a helyreállításával, a következő évtizedekben kizárólag börtönként és lőporraktárként használták, míg a király hivatalnokai sokkal szívesebben időztek a néhány saroknyira lévő, kényelmes Antelope fogadóban. Louise-nak mindezt a fogadós mesélte, aki egyúttal azt tanácsolta az asszonynak, hogy ha Kirke ezredessel kíván beszélni, őt is inkább az Antelope-ban keresse. – Értse meg, asszonyom, az ezredes úr nem tudja fogadni! – magyarázta másnap a tisztiszolga a Kirke ezredes szobája előtt várakozó Louise-nak. – Az ezredes úr éppen a reggelijét fogyasztja, utána pedig rögvest útra kel. Tautonban várják egy kihallgatásra. Próbálja meg talán holnap... Louise azonban nem tágított. – Az ezredes néhány nappal ezelőtt kihallgatta a férjemet, Elsfield lordját... Azóta nem hallottam felőle, és aggódom érte. – Asszonyom, én erről nem tudok semmit... – Azt készséggel elhiszem – szakította félbe Louise a fiatal tisztet. – De az ezredes úr igen, s én nem tágítok, amíg nem beszéltem vele. – Kérem, jöjjön vissza holnap, akkor talán... Miután Louise belátta, hogy szép szóval semmire sem megy, egyszerűen félretolta a tisztiszolgát az útjából, s keze már a kilincsen volt, mikor a férfi megállította. – Az égre, várjon! – kiáltotta. – Legalább azt hagyja, hogy bejelentsem! Ha már nem hajlandó hallgatni rám! Az ezredes úr nem szereti, ha étkezés közben megzavarják... Micsoda akaratos nőszemély. Ez utóbbi szavakat a káplár már a bajsza alá morogta, de Louise így is tisztán hallotta. A tisztiszolga néhány perc elteltével újra felbukkant az ajtóban, majd szélesre tárta azt Louise előtt. Az asszonyt odabent egy durva arcú férfi látványa fogadta, aki egy

fehér batisztkendőt a gallérja alá gyűrve épp egy sült foglyot tüntetett el éktelen csámcsogás közepette. Fején a paróka csálén állt, s zsírtól fénylett, annak bizonyítékául, hogy épp az imént nyomta a fejébe vendége érkezése alkalmából. Kirke ezredest nem áldotta meg sok szépséggel a természet, szeme apró volt, állkapcsa viszont széles, mint egy ököré, s folyton vicsorra húzódó szája is mintha száz foggal lett volna tele. Hangja pedig olyan mély volt, hogy Louise alig értette dörmögését, mikor megszólalt: – Szóval maga lenne Lady Elsfield... Az akarnok nőszemély, aki miatt nem ehetem meg békében a reggelimet. – Igen, ezredes úr, én volnék, és bocsásson meg, amiért alkalmatlan időben zavarom. De feltételezem, ön is tudja, miért jöttem. – Gondolom, a férje miatt – morogta az ezredes. – Igen... – felelte Louise nyugtalanul. – Úgy volt, hogy csak kihallgatásra hozzák be, s napokkal ezelőtt vissza kellett volna térnie Chideockba. Szeretném tudni, hol van most. – A börtönben – hangzott a lakonikus felelet. Louise nagy levegőt vett. – S megtudhatnám, miért tartják fogva? – Mert összejátszott a lázadó Monmouthszal, mi másért. Louise érezte, hogy meginog a lába alatt a talaj. – Ez ostobaság – nyögte az asszony. – A férjemnek semmi köze a felkeléshez. – A bizonyítékok nem erre utalnak. – Mégis miféle bizonyítékok? Kirke megtörölte zsírtól fénylő kezét egy batisztkendőbe, s nagyot húzott az előtte álló vizezett kupa sörből. – Én azt nem tudhatom. Az utasítás, hogy tartóztassam le Lord Elsfieldet, feljebbről jött, nekem nem kötötték az orromra az okát. – De... – hebegett Louise –, de... most akkor mi lesz Williammel?

– A férje fogságban marad, míg a király által fölállított különleges bíróság meg nem érkezik, hogy ítéletet mondjon fölötte a többi fogollyal egyetemben. – És az mikor lesz? – Nem tudni... talán nyár végére megérkezik a kijelölt bíró. – Hisz az még egy hónap! – szörnyülködött Louise. – Kérem... legalább láthatnám addig a férjem? – Arról sajnos szó sem lehet – felelte az ezredes ellentmondást nem tűrő hangon. – S most, ha nem bánja, szeretném nyugalomban befejezni a reggelimet. – Kérem, nem lehetne mégis, hogy... De Kirke belefojtotta a szót. – Asszonyom, azt hittem, értethetően fejeztem ki magam – mondta, s a kezében tartott fogolycombbal az ajtó felé mutatott. – Távozzon, kérem. Louise kitámolygott a szobából. A fogadó előtti padkán sütkérező Swanson felpattant úrnője érkeztére. – Milady, mi történt? – kérdezte az inas. – Miért ilyen sápadt? Az úr... – Letartóztatták – felelte Louise. – Egek! – sápítozott a férfi. – De hát miért? – A felkelés miatt. Azt mondják, összejátszott Monmouthszal. De ez szemenszedett hazugság. – Hát persze, hogy az asszonyom... a lord egy talpig becsületes úriember! Hanem most mi lesz, asszonyom? – Fogságban marad, amíg a király bírája meg nem érkezik. De én nem ülhetek addig tétlenül... Louise lázasan törte a fejét, míg kezeit tördelve föl s alá járkált a fogadó előtt. Swanson követte. – Londonba kell utaznom! – torpant meg hirtelen az asszony, mire Swanson kis híján nekiütközött. – Beszélnem kell a királlyal. – A királlyal, milady? – kérdezte az inas.

– Igen! – felelte eltökélten Louise. – Akkor elkísérem, milady. Az úr nem akarná, hogy egyedül rója az utakat. – Rendben, Swanson, és köszönöm a támogatását. De nem kocsival fogunk menni, hanem lóháton, az gyorsabb. – Lóháton, milady? De hát az vagy százhúsz mérföld... – Igen, s ha az utak jó állapotban vannak, három-négy nap alatt ott is lehetünk. Swanson, menjen vissza az Arany Horgonyba, és kérdezze meg a fogadóst, hol bérelhetnénk két jó hátaslovat. Én addig szerzek egy férfiruhát... – Férfiruhát, milady? Louise türelmetlenül toppantott. – Swanson, nagyra értékelem a segítségét, de ha valóban mellettem akar maradni, akkor le kell szoknia arról, hogy minden kérdésemet megismétli. Most pedig igyekezzen, kérem, szeretnék mielőbb útra kelni. *** Három nappal később, amikor napnyugta után Louise lefékezte lovát a St. James téri ház előtt, szegény Swanson inkább volt holt, mint élő. Az inas tudott ugyan lovagolni, de képessége messze elmaradt gyakorlott lovas úrnője mögött, aki váltott lovakon gyakorlatilag végigszáguldott az úton, s csak éjszakára pihentek meg. Meg kell hagyni, Swanson zokszó nélkül állta a sarat, s Louise-t furdalta is a lelkiismeret, amikor a jóember a londoni ház előtt szinte lefordult a nyeregből. – Bocsásson meg nekem, Swanson, hogy így meggyötörtem... – mondta. – Ígérem, lesz ideje kipihenni magát. Kap egy forró ülőfürdőt és egy jó puha ágyat. Louise nem hagyta, hogy nagy feneket kerítsenek érkezésének, mindössze egy szobát nyittatott magának a meglepett Bentonnal.

Másnap reggel, megszabadulva az út porától és a férfiruhától, arannyal átszőtt, kék brokátruhájában hajtatott a Whitehallhoz, hogy kihallgatást kérjen a királytól. Legnagyobb bosszúságára azonban Jakab főkamarása – aki nem volt más, mint a Monmouth ellen hadba induló sereg vezetője, Lord Feversham – útját állta. – Fájdalom, a király ma nem fogad látogatót... – mondta a lord tettetett sajnálkozással. – Talán próbálkozzék másik napon. – De nekem fontos beszédem lenne őfelségével... – mondta Louise, nehezen palástolva türelmetlenségét. – Megtenné, hogy bejelent hozzá? – Milady, őfelsége kifejezetten meghagyta, hogy a mai napon senki se zavarja. Louise azonban nem tágított. Közölte Fevershammel, hogy ha kell, napokig várakozik a palotában. Nem is volt hajlandó elmozdulni a király fogadószobájának előteréből, s már jó négy órája várakozott, mikor a folyosó kanyarulatában feltűnt Anna hercegnő, aki egy magas, jóképű férfi kíséretében érkezett, s akiben Louise Lady Sarah férjét, John Churchillt ismerte fel. – Lady Elsfield, ön itt? – kérdezte a hercegnő, amikor felismerte Louise-t. – De hát mi történt magával? Rettenetesen néz ki... Louise sápadt, beesett arcával és zilált hajával valóban nem nyújtott túl bizalomgerjesztő látványt. A hercegnő véleményét osztotta Churchill is, aki épp csak el tudta kapni a térdhajlítása közben megbillenő Louise-t. – Hercegnő... – mondta Louise alig hallhatóan. – Kihallgatást kell kérnem őfelségétől. A férjem... Kirke letartóztatta. – Kirke letartóztatta Lord Elsfieldet? – hüledezett a hercegnő. – De hát miért? Csak nem a felkelés kapcsán? – De igen. Azt állítja, hogy William összejátszott Monmouthszal. De ez nem igaz... – Hát persze, hogy nem az! A maga férje talpig becsületes em-

ber. Egek, mit fog szólni a férjem, ha ez a fülébe jut! Ő is igen nagyra tartja Lord Elsfieldet. – Lehet tudni, pontosan mivel vádolják a férjét? – kérdezte most Churchill. – Fogalmam sincs, lord uram... – Bármi legyen is az – jelentette ki eltökélten Churchill –, bizonyosan félreértésről lesz szó. Ha megengedi, önnel tartok a király színe elé: kész vagyok magam kezeskedni a férje ártatlanságáért. – Ez igen nagylelkű öntől, mylord – mondta Louise bánatosan. – De őfelsége, úgy tűnik, egyáltalán nem hajlandó fogadni... – De engem fogadni fog! – mondta hevesen a hercegnő, azzal Louise-t kézen fogva el is indult atyja termei felé. Louise korholta magát, amiért nem jutott eszébe azonnal a hercegnőhöz fordulni. Hisz Anna mindig is szerette Williamet, biztosan nem hagyta volna cserben, az pedig, hogy Churchillt is útjába sodorta az ég, külön szerencse. A király tulajdon leánya és gyermekkori jó barátja; Louise náluk hathatósabb támogatókat nem is kívánhatott volna ügyének. – Várjon itt! – szólt Anna, és elsietett Feversham mellett, aki természetesen nem mert szembeszegülni egy királyi hercegnővel. A főkamarás megelégedett annyival, hogy ellenségesen méregette a kezeit tördelő Louise-t. – Fölöslegesen reménykedik, asszonyom – mondta a lord. – Megmondtam, hogy a király nem fogadja magát, akárkit küld is a nyakára, hogy járjon el az érdekében. Csak felbosszantja az erőszakoskodásával. – Törődjön a maga dolgával, Feversham! – Churchill kék szeme haragosan villant, majd gyöngéden megfogta Louise karját. – Jöjjön, milady, üljön le erre a székre, hisz alig áll a lábán. Churchill, miután leültette Lady Elsfieldet, kerített egy apródot, akit elszalasztott egy pohár sherryért és némi aprósüteményért. Látta, hogy az asszony, aki egész nap a palota folyosóin várako-

zott, már alig áll a lábán. – Köszönöm lordságod törődését – mondta Louise, erőtlenül mosolyogva a férfira. – Nem is képzelné, hogy ebben a szorult helyzetben milyen jólesik az ember lelkének a baráti szó... – Azt elhiszem... – mondta a lord, szánakozva pillantva az asszonyra. – Mondja, mikor vitték el a férjét? – Lassan tíz napja... Olyan ez az egész... mint egy rémálom. Nemrég még a legtökéletesebb boldogságban éltünk. Tudja, a dorseti házunkban időztünk, amit úgy szeretnek a gyerekek. Aztán egyszer csak katonák jöttek, és... és... elvitték Williamet. Azt mondták, pusztán formális kihallgatásra viszik, de már akkor éreztem, hogy nagy a baj. – És azután mi történt? – Dorchesterbe mentem, kihallgatást kértem Kirkétől. Ő elmondta, hogy Williamet árulással vádolják. A király és Kirke pedig véres bosszúra készül, ezt ön még nálam is jobban tudhatja. Ha valami tévedés folytán... Ha valami félreértés okán Williamet is gyanúba keverik, akkor ő... – Kérem, asszonyom! – szakította félbe a férfi. – Ne zaklassa föl magát! John Churchill letérdelt a fiatalasszony elé, s magáéba zárta annak hideg kezeit. – Bízzon a királyban, bízzon az igazságszolgáltatásában. Ha a férje ártatlan – és biztos vagyok benne, hogy az –, akkor szabadon fogják engedni, akár napokon belül. Higgyen nekem... Louise azonban mintha meg sem hallotta volna a megnyugtatónak szánt szavakat. Csak meredt maga elé üres tekintettel, mint aki egy egészen más világban jár, majd alig hallhatóan így szólt: – Tudja... Abban a pillanatban... amikor Williamet elvezették azok az emberek... valamiféle rémület lett úrrá rajtam. Nem is a rémület a legjobb szó... Inkább valamilyen baljós érzés... mintha akkor minden összetört volna. Mintha egy elátkozott démon su-

hant volna át a szobán, körözött volna a fejem fölött néhányat, úgy döntve, megtelepszik a vállamon, hogy aztán síromig kísérjen... Churchill erre nem tudott mit mondani. Nem mintha hitt volna az átkokban, és meggyőződése volt, hogy az asszonyból a kimerültség beszél, de Louise Elsfield abban a pillanatban olyan távolinak tűnt, hogy nem látta volna értelmét további észérveknek. Így csak hallgatott mellette, fél térdre ereszkedve, kezében az asszony kezével. A csöndet egy ismerős hang zavarta meg. – John? – szólt Sarah Churchill, aki abban a pillanatban tűnt fel a folyosó kanyarulatában. Az asszony némileg megütközve figyelte Lady Elsfield és az előtte térdeplő férje kettősét, s a férfi ugyancsak fölismerhette a helyzet kétértelműségét, mert nyomban elengedte Louise kezét, és fölegyenesedett. – Kedvesem! – mondta gyorsan Churchill. – Szörnyű dolog történt... Lord Elsfieldet letartóztatták. – Hogyan? – kérdezte Sarah Churchill elkerekedett szemmel, de ekkor ismét feltűnt a király fogadótermébe nyíló ajtóban Anna hercegnő. Louise abban a reményben, hogy végre a királya elé járulhat, fölemelkedett ültéből, de a hercegnő egy kézmozdulattal megállította. Szomorú arckifejezése nem sok jóval kecsegtetett. – Sajnálom, Lady Elsfield – mondta Anna a fejét rázva. – De a király nem hajlandó fogadni önt, még az én közbenjárásomra sem. Azt azonban legalább sikerült megtudnom, hogy pontosan mivel vádolják a férjét... – És mi lenne az? – kérdezte Louise remegő hangon. Anna habozni látszott. Egy pillantást vetett a közelben ólálkodó Fevershamre, s távolabb húzta Louise-t egy félreeső sarokba. A Churchill házaspár követte őket, ami ellen a hercegnő – minthogy közeli bizalmasairól volt szó – nem tiltakozott. Mikor meggyőző-

dött róla, hogy nem hallhatják illetéktelenek a szavait, így folytatta: – Állítólag a férje még áprilisban megszervezett surrey-i otthonukban egy találkozót, melyen Monmouth mellett jelen volt Lady Wentworth és Lord Ferguson is, és amelyen megállapodás született, miszerint ha Lord Elsfield segít híveket toborozni Monmouthnak, úgy a herceg államminiszterré teszi a hatalomátvétel után... – Hogyan? – nyögött fel Louise, akinek gyomra hirtelen öklömnyire zsugorodott. Sarah és John Churchill versengve fejezték ki felháborodásukat a képtelen ötlet hallatán, de Louise fejében a gondolatok szélsebesen kergették egymást: csak nem arról a látogatásról van szó, amit Monmouth Montagu meghívására tett az Addington-kastélyban? Honnan tudhatnak róla? Hiszen a látogatás a legnagyobb titokban zajlott, Montagu is szavát adta rá. Igaz is, Montagu! Louise a pokolra kívánta az öreg intrikust, s legszívesebben ott helyben megvádolta volna, hogy ő hozta a házukba Monmoutht. De ugyan mit érne el azzal? Csak beismerné a látogatás tényét, s ezzel talán a halálos ítéletüket írná alá. Jól tudta, mi folyik az ország nyugati felében. Egy idős nemes hölgyet, bizonyos Alice Lylse-t azért tartóztattak le, mert a sedgemoori csata után a házában rejtegette a felkelők seregének tábori lelkészét, egy öreg, jámbor papot, akit Monmouth erővel sorozott be seregébe. Ha egy vén pap ekkora bajt hozhatott Dame Alice házára, akkor mégis milyen sorsra számítsanak ők, akik magát a felkelés vezérét fogadták otthonukban? S ki hinné el, hogy azon a baljós éjszakán William, ahelyett hogy csatlakozott volna a táborához, kereken megtagadta az együttműködést a rebellis herceggel? Nem, egyelőre az egyetlen esélyük, ha letagadja a találkozó megtörténtét, még Anna előtt is, pedig ki tudja, a hercegnő talán még így is hinne szeretett Lord Elsfieldje ártatlanságában... Szerencsére a Louise

arcára kiülő tanácstalanságot a jelenlévők a légből kapott vádak okozta döbbenetként értékelték. Louise végül nyugalmat erőltetve a hangjára így szólt: – Sejtelmem sincs, honnan szerezhette őfelsége az értesüléseit... – mondta. – Nekünk soha semmi közünk nem volt a herceg felkeléséhez! A férjem és én a korona hű szolgái vagyunk, még a feltételezés is, hogy az otthonunkban fogadtuk az árulót... – Tudom, kedvesem, tudom... – paskolta meg Anna Louise arcát. – És ne izgassa fel magát, biztos vagyok benne, hogy tisztázódni fog ez a félreértés, a férje napokon belül szabad lesz. De ha az ügy el is jut a tárgyalásig, ott majd kiderül, hogy semmiféle bizonyíték nincs erre a soha meg nem történt találkozóra. És ha létezik ilyen bizonyíték? – gondolta Louise, mire gombóc nőtt a torkában. Hirtelen rettenetesen fáradtnak érezte magát. – Hercegnő – szólt elhaló hangon –, ha nem bánja, most visszatérek a St. James térre. Utána pedig Dorchesterbe utazom. Ott a helyem a férjem mellett... – Természetesen! Sarah kedves, kérlek, kísérd a ladyt a kocsijához – szólt Anna Lady Churchillhez, majd Louise-hoz fordulva így folytatta: – Én pedig megígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a király maga is belássa eme vádak képtelenségét. – Ahogyan én is! – helyeselt buzgón Churchill. – Köszönöm... – mondta Louise hálás mosolyt erőltetve arcára. – Mindkettőjüknek köszönöm. – De mielőtt útra kelne – folytatta Anna –, próbáljon meg pihenni, Lady Elsfield... Gondoljon az állapotára. Louise bólintott, majd meghajolt a hercegnő felé, és hagyta, hogy Lady Churchill a termek sokaságán keresztül az udvarra vezesse, ahol a kocsisa várakozott. Csakhogy miután hintója kihajtott a palota kapuján, Louise kihajolt az ablakon, és így szólt a kocsishoz:

– Ne a St. James térre vigyen, George! Bloomsburybe megyünk, a Montagu-palotához! Louise hamar átlátta, hogy az egyetlen, aki tisztázhatja Williamet a vádak alól, az a tulajdon nagybátyja, az az ember, aki a fejükre hozta a bajt. S az asszony felkészült rá, hogy ha kell, hát a grabancánál fogva rángatja azt az átkozott bajkeverőt a Whitehallig. Csakhogy hiába rázta harcra készen az újonnan elkészült, monumentális Montagu-palota1 kapujának csengőjét, a megszeppent portás letaglózó hírrel fogadta az érkezőt: Montagu herceg három hete vidéki utazásra indult, állítólag a reumáját kezelteti Anglia különböző gyógyfürdőiben. De hogy pontosan hová ment, azt nem hagyta meg a személyzetnek, sőt még a titkárának sem, aki a napokban ugyancsak hiába kereste a herceget. Louise mérgesen fújtatott... Három héttel azelőtt, hát persze. Abban a pillanatban, hogy Monmouth zászlaja porba hullt Sedgemoornál, a herceg jobbnak látta meghúzni magát, amíg elvonul a vihar. De hová mehetett? Talán valamelyik vidéki házába? Nem, ott túl könnyű lenne megtalálni... Biztosan valamelyik barátjánál bujkál. És éppen ez az, amire Louise-nak szüksége lenne: barátokra. De William letartóztatásának híre hamarosan elterjed a köreikben, s ő tudta jól, ha egy nemesre az árulás gyanújának árnyéka vetül, az úgynevezett barátok menekülnek a bajbajutottól, akárha pestis fertőzte volna meg az illetőt. James Welhamre biztosan számíthatna, de ő még mindig gyengélkedik, Mr. Goetz pedig... – Mr. Goetz! – futott át Louise fején a felismerés. Hát persze, legutóbbi levelében azt írta, néhány hetet Angliában tölt, miután visszatér üzleti útjáról. Talán még Londonban éri... Louise tehát a Citybe hajtatott, egyenesen ahhoz az új építésű kereskedőházhoz, ahol Mr. Goetz a vállalkozásának székhelyét tartotta fent. Ott bizonyára meg tudják mondani, merre keresse az

örökké úton lévő üzletembert. Louise-nak ezúttal szerencséje volt. Ahogy a nevezett épület előtt kipattant a hintóból, szembe találta magát öreg barátjával, aki éppen a kereskedőház ajtaján lépett ki egy magas, jámbor arcú, parókás úriember társaságában. – Louise, kedvesem! – kiáltotta Mr. Goetz, aki rögvest az asszonyhoz sietett. – Éppen most értesültem a szerencsétlenségről, ami önöket érte. De mondja, valóban igaz? Igaz volna, hogy a mi Williamünket letartóztatták? – Igen, Paul, igaz! – mondta Louise a könnyeivel küszködve, mire a férfi az asszony karját a magáéba fonva társához vezette. – Ezek szerint már terjed a tragédiánk a híre... – Igen, és meg kell mondjam, ez igazán képtelen história! – sopánkodott Mr. Goetz. – Nem tudom elképzelni, hogy Lord Elsfieldnek köze lehet a felkeléshez. Éppen ezt ecseteltem Sir Childnak is, amikor megláttam kiugrani a hintóból. Louise, ő Sir Josiah Child, a Kelet-indiai Társaság igazgatója. Louise gyorsan meghajolt a férfi felé, aki részvétteljes hangon így szólt hozzá: – Asszonyom, fogadja együttérzésemet e nehéz időkben... Remélem, hamar tisztázódik a férje ügye... – Én is ebben reménykedem, Sir Child, és köszönöm a kedves szavait... Nem erre számít az ember, ha a férjét árulással vádolják... – Louise – szólt Mr. Goetz. – Legyen erős, biztos vagyok benne, hogy csak valami félreértésről van szó... Ha van bármi, amiben segíthetek... – Éppen ezért keresem önt, Mr. Goetz – kapott a szón Louise. – Mert segítségére lenne szükségem, az ön segítségére, hogy a férjem neve mielőbb tisztázódhasson... Ha válthatnánk néhány szót négyszemközt.

*** Louise ezek után nem sokáig időzött Londonban. Mr. Goetz megígérte, minden tőle telhetőt megtesz, hogy barátai és egyéb informátorai révén mielőbb Montagu herceg nyomára bukkanjanak, őt pedig visszaküldte az Addington-kastélyba, a gyerekei mellé. Csakhogy Louise egyelőre nem akart hazatérni. Dorchesterbe kívánkozott, hogy William közelében lehessen a tárgyalás napjáig, s esetleg valamiféle csoda folytán híreket is kapjon felőle. Mr. Goetz eredetileg nem értett egyet a tervvel, de végül megértette, hogy Louise-nak úgysem lenne maradása Surrey-ben, amíg férjét veszély fenyegeti. Az asszony tehát visszatért Dorchesterbe, s Swanson megkönnyebbülésére ezt az utat már lovas kocsin tették meg, ahol az inas a bakon kapott helyet. Ez az utazás sokkal jobban megfelelt fizikai képességeinek, mint a lélekszakasztó vágta, egyedül a tűző nap okozott számára némi kellemetlenséget. A júliusi esőzéseket olyan rekkenő augusztusi kánikula követte, amilyet ritkán tapasztaltak a vidék lakói. Louise-nak egész úton patakokban folyt a hátáról a víz, és amikor az Arany Horgony fogadó előtt kikászálódott hintójából, már csak arra vágyott, hogy megszabaduljon fullasztó fűzőjétől. A zötykölődő kocsiban töltött napok sokkal jobban megviselték, mint a London felé megtett vágta. Akkor még a rosszulléteiről is megfeledkezett, de a zárt kocsiban nemcsak a meleg, de émelygő gyomra is egyre gyötörte. Mikor végre megszabadult nehéz utazóruhájától, tiszta inget öltött, és odalépett a szélesre tárt ablakhoz, abban a reményben, hogy becsalogathat valamicskét az esti szellőből. A naplemente vöröslő fényében Louise egyre csak az átellenben álló öreg épületet bámulta, ahol a férje raboskodott. Olyan meredten nézte a romos tornyokat, mintha abban reménykedne, gondolatai kirepülhetnének a nyitott ablakon, eljutva Williamhez, hogy erőt adjanak neki a nehéz időkben. A legjobban az bántotta, hogy sem-

mit sem tudott fogva tartása körülményeiről. Elnézve az egykori városháza nem túl bizalomgerjesztő látványát, elképzelni sem merte, milyen állapotok uralkodhatnak odabent. Szerencsére Swanson másnap reggel előállt egy javaslattal, hogy Louise választ kaphasson kínzó kérdéseire. – Képzelje, milady – kezdte izgatottan az inas, amikor Louise mosdóvizével megjelent az úrnője lakosztályában. – Tegnap este, miután ön aludni tért, még meglátogattam az itteni rokonaimat. Kiderült, hogy az egyik másod-unkatestvérem a megyének dolgozik, s ide helyezték foglárnak. Nem ismerem túl közelről, de kedves fickó, és ha néhány aranyat csúsztatnánk a zsebébe, oda tudna hatni, hogy jól tartsák odabent az urat. – Ó, Swanson! – sóhajtotta Louise. – Elképzelni sem tudja, mekkora követ gördítene le a szívemről, ha ezt megtenné. Mikor tudnánk beszélni a rokonával? – Már ma este, milady. Megvárhatnánk a városháza előtt, amikor leteszi a szolgálatot. Esetleg írhatna is az úrnak, hátha azt is be tudja juttatni hozzá... – Remek ötlet, Swanson! – lelkesült fel Louise. Azzal rögtön papírra is vetett néhány biztató sort William számára, amiben beszámolt londoni látogatásáról s Anna hercegnő meg Churchill azon ígéretéről, hogy közbenjárnak érdekében a királynál, illetve Mr. Goetz erőfeszítéseiről, hogy mielőbb megtalálják Montagu herceget. Louise szimpatikusnak találta Swanson rokonát. A Raven névre hallgató, vörös hajú, holdvilágképű férfit az asszony meginvitálta egy jó kupa sörre a megyeházával szemközi ivóba, a Vörös Macskába. Ott aztán sikerült mindenben megegyezniük. – Ígérem – bizonygatta Raven, miközben zsebre tette a Louisetól kapott, aranyakkal megtömött zacskót –, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a férje jó ellátást kapjon. – És mégis hogyan teszi ezt? – kíváncsiskodott Louise.

– Ó, milady – mosolygott a férfi. – Egy érme a szakácsnak, egy másik az ételt osztó bakának... Megvan ennek a bevett módja. – Sajnálom azokat a szegény ördögöket, akiknek a családja nem engedheti meg magának ezt... a kerülő utat – mondta Louise komoran. – Hm... – hümmögött a férfi. – Hanem a levél már nehezebb ügy, a kenyeret megeszik, de ha ezt megtalálják a férjénél, én is megüthetem a bokámat... de azért megteszem, ami tőlem telik. – S honnan tudjuk majd, hogy sikerrel járt-e? – kérdezte Louise. – Swanson rokonom itt talál majd a Vörös Macskában minden este, ahogy leteszem a szolgálatot. Rajta keresztül majd továbbítom a férjéről szóló híreket. – Köszönöm, Mr. Raven – hálálkodott Louise. – Reméljük, a levele erőt ad majd a gazdának, hogy elviselje a megpróbáltatásokat – jegyezte meg Swanson. – Hát, abból kijut most szegény ördögöknek. Borzalmas állapotok uralkodnak odabent. Ma azt hallottam, hogy egy-két embert már el is kapott a vérhas. – Mi... Micsoda? – rebegte Louise, akinek megfagyott az ereiben a vér a rémülettől. Raven szemlesütve bólogatott. – Bizony... Azt mondják, az a sok esőzés. Aztán meg ez a forróság... nem tett jót a börtönbeli állapotoknak... Hanem, milady, ne aggódjék, a férje fiatal, erős férfiú lehet... az effajta betegségek az öregeket és a gyengéket viszik el elsőként. De már késő volt a nyugtató szavakhoz, Louise-t az ájulás kerülgette, így Raven intett a fogadósnak, akitől egy szíverősítőt rendelt, miközben Swanson egyre csak rokonát szidta, amiért így felzaklatta úrnőjét. ***

A következő hetek csigalassúsággal teltek. Louise jóformán alig evett és aludt, naphosszat az ablakában ült, ahonnan összehúzott szemmel nézte a börtön falait, mintha így akarna erőt küldeni egyik foglyának. Közben egyre csak azzal biztatta magát, hogy William erős, vasegészségű fiatalember, s ha valakinek, hát neki sikerülni fog kijutni a foglyait élve elemésztő veremből. Az első halottakat három nappal azután szállították el a börtönből, hogy Swanson beszélt az őrrel. Mikor a rongyokkal letakart testeket kihozták a kapun, és az utca közepén kordéra rakták, Swansonnak minden testi erejét latba kellett vetnie, hogy megakadályozza úrnőjét, nehogy a halottakat szállító kocsihoz rohanjon. Végül ő maga szaladt megtudakolni az áldozatok kilétét, s egy idegőrlő fél órával később meg is jött a szomorú, de Louise számára felszabadító hírrel: a betegség első áldozatai két fiatal lány és egy öregember voltak, William Harvey nem volt köztük. A következő napokban már mindenfelé azt pletykálták, hogy a betegség egyre-másra szedi az áldozatait a börtönben. A borzalmas kór, ami leggyakrabban katonai táborokban szedte áldozatait, a fogházakban is gyakorta felütötte a fejét, s ez esetben a zsúfoltság, a mocsok és a rekkenő hőség csak tovább fokozta erejét. A holttesteket egy idő után nem is hantolták el, hanem a börtön udvarán égették el, hogy ne hordják szét a betegséget a városban. Augusztus végére ötvenen vesztek oda a háromszáz fogvatartottból. Szerencsére Raven, ahogy megígérte, minden este ellátogatott a Vörös Macskába, ahol megnyugtató hírekkel szolgálhatott Swanson számára: William úr, bár nehezen viselte a számára szokatlanul nehéz körülményeket, alapvetően jó erőnek örvendett. De Louise-t így is emésztette az aggodalom. Egy örökkévalóságnak tűnő várakozást követően, a nyár utolsó vasárnapján hírül adták, hogy a király által kijelölt bíró aznap délután megérkezik a városba. Louise, aki a vérhas fenyegető rémében már sokkal nagyobb veszedelmet látott, mint az árulás vádjában, fellélegzett;

ha a bíró itt lesz, hamarosan megkezdődnek a perek, s William legalább a betegség jelentette veszélytől megszabadul... Swanson minden tiltakozása ellenére Louise ragaszkodott hozzá, hogy ő is csatlakozzon az Antelope fogadó előtt gyülekező sokasághoz, akik mind azért csődültek oda, hogy egy pillantást vessenek a király emberére. – Nem tudom, mit vár ettől az egésztől, milady... – nyögte Swanson, aki a könyökével igyekezett úrnőjének és saját magának helyet szorítani a tömegben. – Látni szeretném ezt az embert, Swanson... Látnom kell az arcát, hogy vajon kegyetlenség vagy könyörület ül rajta. – Ha azt ilyen egyszerű volna megállapítani... – nyögte a férfi. De Louise nem figyelt Swansonra, mert az Antelope közbe éppen ekkor fordult be a High Streetről egy négylovas hintó. A jármű lépésben haladt előre a kíváncsiskodók között, akiket az őrség emberei igyekeztek visszaszorítani. Végül megállt a fogadó kapujában, s miután a kocsis leugrott a bakról, s kinyitotta a hintó ajtaját, megjelent benne egy tollas kalap, majd egy magas férfi szikár alakja. Mikor fölemelte a fejét, Louise úgy érezte, a föld nyílik meg alatta, hogy legrosszabb rémálmainak pokla rántsa magával... Az arrogáns arc, a hideg szempár és a karvalyszerű orr nem máshoz tartozott, mint George Jeffreyshez, a legutolsó emberhez a földön, aki valaha is visszaadta volna a férjét. – Swanson... – nyögte Louise. – Swanson... vigyen ki innen... – Milady! Rosszul van? – Vigyen ki innen... nem kapok... nem kapok levegőt... Swanson, kézzel-lábbal törve maga előtt az utat az embertömegben, kicipelte az ájuldozó Louise-t a sokaságból, s már éppen kiértek volna a levegősebb High Streetre, mikor az asszony elvesztette az eszméletét.

1

A későbbiekben a Montagu-palota adott helyet a British Museum első gyűjteményének. /A szerző/

5. FEJEZET

A lógós bíró

Œ George Jeffreys, Wem bárója, a High West Street egyik fagerendás házába vette be magát kíséretével,1 néhány lépésre az Antelope fogadótól. Louise érkezésének másnapján kereste föl a bírót, s nem is kellett soká várakoznia, hogy fogadják. A fiatal inasfiú, aki jelentette érkezését, hamar újra felbukkant az ajtóban: – A bíró úr fogadja önt – mondta, majd el is sietett a dolgára. A szigorú fekete ruhába öltözött asszony nesztelenül lépett a szobába, ahol Jeffreyst az ablaknál állva találta. A férfi parókája hanyagul az ágyra dobva hevert, míg ő vizes kendővel törölgette csaknem teljesen tar fejét. – Átkozott forróság! – mérgelődött Jeffreys anélkül, hogy megfordult volna. – Nem lennék most azoknak a szerencsétleneknek a helyében. Beszéd közben állával a börtön felé bökött, majd így folytatta: – Állítólag úgy hullanak, mint a legyek... A pokolban is kellemesebb lehet az élet. – Akkor most bizonyára elégedett magával – jegyezte meg Louise színtelen hangon, mire a férfi végre megfordult, és az asszonyra emelte hideg tekintetét. – Nem tagadom, érzek némi elégtételt, hogy az áruló férje nem ússza meg a cselszövéseit. – A férjem nem csinált semmit! – Nos, az majd a tárgyaláson kiderül. S bár nem lepett meg a látogatása, kíváncsi lennék, hogy mit akar tőlem... Jeffreys kényelmesen elhelyezkedett egy karosszékben, s lábát keresztbe vetve kíváncsian fürkészte az előtte álló asszony arcát.

Louise, minthogy őt nem kínálták hellyel, mozdulatlanul állt a szoba közepén. Tényleg, tulajdonképpen miért is jött ide? Maga sem tudta, miben reménykedett, hisz jól tudta, Jeffreys ezúttal nem fogja hagyni, hogy William kicsússzon a kezei közül. – Nem tudom – mondta Louise rezignáltan. – Fogalmam sincs, mivel vehetnék rá egy ilyen kőszívű, istentelen alakot, mint maga, a könyörületességre... Főleg, hogy maga volt az, aki Williamet ide juttatta, igazam van? – Nem tagadom, hogy volt benne némi részem... Figyeltettem a házukat. Az én emberem kémlelte ki Monmouth és Ferguson látogatását. – S most mik a szándékai a férjemmel? Lefejezteti? Vagy hagyja elpusztulni a börtön szalmáján, hogy végre megkaphassa Elsfieldet és a címet? Hisz ezért áskálódik ellenünk, nem igaz? Jeffreys arca azonban kifürkészhetetlen maradt. – Asszonyom – mondta kimérten –, ön, amióta a szobámba lépett, több téves kijelentést tett: egyrészt, hogy istentelen volnék. Nos, talán nem tudja, de nagyon is félem az Istent és annak egyházát, aminek törvényeit sosem szegtem meg. Ellentétben magával vagy a drágalátos férjével. Másrészről azt állítja, hogy szívtelen volnék. Ez sem igaz. Van szívem, és ez a szív tud szeretni is. Legalábbis egykor tudott. Harmadrészt pedig nem azért gyűlölöm a férjét, mert elhalászta előlem Elsfieldet, hanem mert elvette tőlem az egyetlen lényt, akit szerettem: Beatrice Brewert. A szobára néhány pillanatra csönd telepedett. Tehát innen fújt a szél... Louise számára hirtelen minden világos lett, bár a dolgok ilyetén alakulása nem igazán lepte meg. Már akkor motoszkálni kezdett benne valamiféle homályos balsejtelem, mikor Montagu elmesélte, hogy Jeffreys egykor Brewer asszony szomszédságában élt. – Tehát Beatrice... – szólt Louise nyugodtan. – Valahol mélyen sejtettem, hogy ismerte őt...

Jeffreys nem válaszolt azonnal. Ám mikor megszólalt, hangja meglepően fátyolosan csengett: – Ismertem, szerettem, istenítettem. Feleségül kellett volna vennem, az anyja nekem ígérte őt. De akkor William Harvey közénk állt... – Az a frigy William anyjának a döntése volt... – Elsfield akkor is feleségül vette! – csattant fel Jeffreys. – És neki vigyáznia kellett volna rá, a tenyerén hordoznia... de ő nem becsülte azt a drága teremtményt. Elhanyagolta, gyötörte, az anyját elkergette a háztól... Az a szegény lány pedig belebetegedett. Louise-nak össze kellett szorítania az ajkait, hogy fel ne kiáltson. Az az elragadtatás, amivel Jeffreys, ez a merev, sótlan alak a néhai Beatrice Brewerről, a hűtlen méregkeverőről beszélt, egyszerre megdöbbentette és felháborította az asszonyt. Louise azonban nem merte volna azzal ingerelni a férfit, aki jelenleg férje nyakán tartotta a hóhér bárdját, hogy leleplezi előtte egykori szerelme igazi jellemét. – Sajnálom – mondta végül az asszony tömören. – Sajnálom, ha William akaratán kívül fájdalmat okozott magának, de tudnia kell, hogy ő sosem volt rossz férje Beatrice-nak. Úriemberként viselkedett vele, amíg csak élt. Ha ezért akarja elvenni az életét, akkor... – Na látja, ez egy újabb tévedés, madame. Ugyanis én nem akarom megölni az ön férjét. Louise egy pillanatra már föllélegzett volna, ösztönei azonban azt súgták, ne higgyen a férfi szavainak. – Valóban? – kérdezte gyanakodva. – Amikor a bosszú, amire várt, végre karnyújtásnyira került magától? – Úgy van. – Ez hogy lehetséges? Jeffreys szája a következő pillanatban kegyetlen mosolyra húzó-

dott. A férfi lassan fölemelkedett ültéből, és megállt, közvetlenül Louise előtt. – Úgy, hogy a férje élete nem az én kezemben van, asszonyom. Hanem a magáéban. – Mit... mit akar ezzel mondani? – kérdezte Louise, akit zavart a férfi fenyegető közelsége. – Azt, hogy csak magán múlik, a férje élve hagyja-e el a tárgyalótermet... Vagy hogy kiszabadul-e a dorchesteri tömlöcből, még mielőtt a gyilkos kór vele is végez. – És mégis, mit akar azért cserébe, hogy így történjen? – kérdezte Louise elszoruló torokkal. Jeffreys fölegyenesedett, s úgy tekintett le az előtte álló asszonyra, mint az áldozatára leső héja. – Egy éjszakát. Magával. Louise nem tudta, hogy nevessen vagy szörnyülködjön a visszataszító gondolat hallatán. – Hogy micsodát? – kérdezte megvetően. – Jól hallotta, asszonyom. Legyen az enyém, és a férje már másnap szabadul. – Ennek... ennek semmi értelme – hebegte Louise. – Maga, maga nem szeret, és nem kíván engem. Sőt, gyűlöl engem, ahogyan Williamet is. Látom is a szemében az undort, ahogyan rám néz. Akkor meg mégis miért akarja... miért akarja, hogy a magáé legyek? Miért? Ugyan miért engedné ki ilyen könnyen a kezei közül a férfit, akit gyűlöl? Jeffreys vészjósló mosolya ekkor még szélesebbre húzódott. – Mert, mint azt annak idején is megmondtam, én nem elvenni akarom a férje életét. Én az életét akarom. A házasságát, a maga iránt érzett szerelmét akarom megmérgezni. Azt akarom, hogy ő is ugyanúgy szenvedjen, mint én. Hosszú évekig eméssze a keserűség. Hogy a bakó egy könnyed csapással elválassza a fejét a testétől? Ugyan, mi az nekem? Nem, asszonyom... Tudja, mi az, amit

én akarok? Jeffreys hangja a suttogásig halkult, s közben olyan közel hajolt Louise-hoz, hogy az asszonyt megcsapta a férfi savanyú lehelete. Mikor Louise nem felelt, a férfi így folytatta: – Azt akarom, hogy a drágalátos férje, akárhányszor magára néz, ne tudjon többé másra gondolni, mint hogy egy másik férfi érintése bemocskolta azt a testet és lelket, melyet egykor úgy szeretett... Mert, asszonyom, ne higgye, hogy könnyedén adom a férje életét. Az az éjszaka, amit kérek, a maga számára végtelenül mocskos lesz... és végtelenül megalázó. Louise-nak a szeme se rebbent. Legyűrte a torkába felkúszó rosszullétet, majd határozott hangon, minden egyes szót jó alaposan kihangsúlyozva így szólt: – Maga... egy... beteges... undorító alak. És inkább adom magam is hóhérkézre, semhogy hagyjam, hogy egy ujjal is hozzám érjen. Azzal Louise hátat fordított a bírónak, s az ajtó felé indult, de a férfi megállította. – Ugye tudja, hogy ezzel a férje halálos ítéletét írta alá, madame? Louise visszafordult, s végigmérte ellenfelét. – Nem tud megrémíteni, Jeffreys. Nagy hiba volt előhozakodnia ezzel a gusztustalan ajánlattal, mert ezzel leleplezte magát: a William elleni bizonyítékok korántsem elegendők ahhoz, hogy elítéljék. Tudja, hogy Williamet fel kell mentenie, s nem akarta, hogy anélkül sétáljon ki a börtönből, hogy maga beteljesíthetné rajta a kicsinyes bosszúját. – Úgy gondolja, madame? – Úgy. Ez az egész zagyvaság, hogy nem megölni akarja, hanem a házasságunkat tönkretenni... Nevetséges! Maga nagyon is szeretné Williamet holtan látni, csakhogy erre nem lesz módja, mert ebben az országban még mindig léteznek törvények... És én bízom az erejükben. Úgyhogy hiába állította nekem ezt a csapdát,

nem leszek olyan bolond, hogy belesétáljak. Jeffreys szárazon fölnevetett. – Ó, madame, drága madame – mondta, szánakozva nézve az asszonyra. – Magácska tényleg azt hiszi, hogy a férje ítélete a bizonyítékokon fog múlni? Azt hiszi, ennek az egész színjátéknak van bármiféle köze a joghoz és igazsághoz? A király vért akar, madame. Vért, méghozzá sokat. A lázadás nagyon szíven ütötte, s olyan leckében kívánja részesíteni a felkelt területeket, amit az örökre megemleget. S ebben szabad kezet kaptam őfelségétől. Ha úgy tetszik, egy ma született csecsemőt is kivégeztethetek, ha úgy döntök, hogy köze van a lázadáshoz... – Ezt nem vagyok hajlandó elhinni. – Akkor azt javaslom, jöjjön el holnapután az első tárgyalásra. Talán az ott látottak majd meggyőzik, és rájön, hogy a férjének egyetlen esélye az, ha maga engedelmesen szétteszi nekem azokat az imádni való lábacskáit... Louise a férfit válaszra sem méltatva el akarta hagyni a szobát, de Jeffreys ismét utánaszólt: – S ha majd meggondolja magát, ne reménykedjen: nem fog gyorsan szabadulni. Lehet, hogy nem vagyok éppen fiatal, de megvan az erőm ahhoz, hogy magamévá tegyek egy asszonyt. Sőt van néhány igen hatásos porom, amivel akár egész éjszaka állni tudom a sarat... – Menjen a pokolba! – kiáltotta Louise, és döngve becsapta maga mögött az ajtót. De Jeffreys kegyetlen, száraz nevetésének hangja még sokáig elkísérte a kihalt folyosókon. *** A következő két napban Louise mást sem tett, mint hogy föl-alá sétált a szobájában, s közben legalább ezerszer megfogadta, hogy

nem megy el a tárgyalásra, ahol az első napon tucatnyi vádlottat állítanak majd a király bírája elé. A nevek már nyilvánosságra kerültek, de Williamé nem volt köztük. Nem, Louise határozottan elutasította a gondolatot, hogy belemenjen Jeffreys kisded játékaiba, s egyre csak azzal győzködte magát, hogy a férfi ajánlata nem volt más, mint aljas csapda. Bár biztos volt benne, a király példásan meg kívánja büntetni az összeesküvőket, azt képtelen volt elhinni, hogy ez az őrült szabad kezet kapott volna, hogy kegyetlenségét gátlástalanul kiélhesse azon a néhány száz egyszerű parasztemberen, akiket megtévesztett egy törtető fattyú herceg szónoklata. Hanem az elmúlt napok vívódása és az elmúlt hetekben átélt aggodalom alaposan megviselte testét és lelkét egyaránt. Haja elhanyagoltan lógott vállára, szeme alatt a lilás karikák egyre ijesztőbbé váltak, s csak fogyott és fogyott, minthogy gyomra öklömnyire zsugorodott az állandó félelemtől. – Milady – sopánkodott egyre Swanson –, az égre kérem, próbáljon meg jobban vigyázni magára. Az ön állapotában különösen óvnia kellene az egészségét. Mit fog szólni az úr, ha hazatér, és ilyen állapotban találja? Arra, hogy Suzon kisasszonytól mit fogok kapni, amiért nem vigyáztam jobban magára, már gondolni sem merek. – Suzont csak hagyja rám, Swanson. Ha pedig egyszer az uraság biztonságban lesz, akkor én is rögvest visszanyerem az egészségem, abban biztos lehet... Hanem Swanson... Szeretném, ha holnap, kora reggel elkísérne az Antelope fogadóba. – Asszonyom, meg akarja nézni az első tárgyalást? – Igen. Szeretném a bírót ítélkezés közben látni. – Hát jó... – mondta bizonytalanul Swanson. – De nem lesz egyszerű bejutni. Bizonyára nyüzsögni fognak ott a népek. Swansonnak igaza lett. Az Antelope fogadó előtti szűk közben, melynek nagytermében a tárgyalásokat tartják majd, már hajnalban gyülekezni kezdtek a kíváncsiskodók, s mindnek ugyanaz

volt a célja: helyet kapni a hallgatóság soraiban. Louise fél órányi nyomakodás után már majdnem feladta a küzdelmet, mikor az egyik, rendre ügyelő egyenruhás gárdista lépett oda hozzá: – Bocsásson meg, asszonyom, ön nem Lady Elsfield? – kérdezte udvariasan a fiatal tiszt. – De igen, én vagyok az. – Ó, már egy ideje kerestem a tömegben. Ha megtenné, hogy velem fárad. – De... de miért? Nem csináltam semmit. A gárdista elmosolyodott. – Nem is arról van szó, asszonyom. Jeffreys bíró úr parancsára egy társam helyet biztosított az Ön számára a hallgatóság soraiban. A bíró úr szigorúan meghagyta, hogy amint megérkezik, vezessük a helyére. Tehát tudta, hogy eljövök, gondolta Louise magában, majd rezignáltan hagyta, hogy a katona keresztülkísérje a tömegen, egyenesen a tárgyalóterembe. A tágas, tölgyfa borítású terem2 egészen átalakult az ítélkezés idejére. A nézősereg számára fából emelkedő padsorokat ácsoltak, velük szemben helyezkedett el a bírói pulpitus. A gárdista a fiatalasszonyt nem akármilyen helyre vezette. Úgy tűnt, Jeffreys azt is fontosnak találta, hogy Louise az első sorból nézhesse végig az ítélethozatalt. A terem lassan megtelt emberekkel, akik egyre türelmetlenebbül várták a „látványosság” kezdetét, s halk duruzsolásuk egyre hangosabb lármába csapott át. Végül a rendre felügyelő katonák elcsendesítették a tömeget, mire belépett a terembe Jeffreys bíró, akit egy rossz arcú, ötvenes évei derekán járó parókás férfi követett, a vád képviselőjének kijáró talárban. Jeffreys nem nézett Louise-ra, nem is kereste tekintetével az asszonyt, hogy meggyőződjön róla, valóban eljött-e a tárgyalásra.

Ezután kitárult az ajtó, és megjelentek az első vádlottak. Csakhogy azokat nem az ilyenkor megszokott szitkozódás fogadta, helyette az egybegyűlteken döbbent moraj futott végig, ahogy a tizenkét ember bevonult a terembe. A sort egy idős, meggyötört asszony nyitotta, akinek valaha elegáns ruhája úgy lógott lesoványodott testén, mintha koszos rongyokat hordana magán. Mint Louise a mellette ülő pirospozsgás polgárasszonytól megtudta, a hölgy volt az a bizonyos Dame Alice Lylse, akinek a letartóztatását már Louise is hírül vette. – Dame Alice-t néhány nappal ezelőttig a Tauton-kastély egyik cellájában őrizték, a tárgyalás végett hozatták ide, de hogy miért, azt nem tudni – suttogta az asszonyság. – Mindenesetre, ha itt tartották volna fogva, a vérhas már régen elvitte volna. A nemesasszony mögött egy riadt képű, tizenéves forma fiúcska csoszogott, William Wiseman, egy jómódú borbély fia, akinek bűne mindössze az volt, hogy felolvasta Monmouth proklamációját Dorsetshire főterén. – Szegény kölyök, azt sem tudta mit csinál... – mondta fojtott hangon Louise szomszédja. – A fattyú herceg embere a kezébe nyomta a kiáltványt, mert ő volt az egyetlen, aki az egybegyűltek között olvasni tudott. Az meg ott a fiú mögött, az a riadt képű férfi, egy dorchesteri kovács, én is ismerem látásból. Állítólag azért van itt, mert azzal viccelődött, hogy arra az időre, amíg Monmouth királynak kiáltotta ki magát, nem fizeti meg az adót a koronának. A kovács mögött hasonlóan „veszedelmes elemek” sorakoztak föl, többek közt egy szalmaszőke hajú, sápadt arcú lány, akit azért tartóztattak le, mert Monmouth abban a varróműhelyben hímeztette ki a zászlóit, amelyben ő is kereste a kenyerét, illetve egy középkorú, zavartan viselkedő férfi, akiről a vak is láthatta, hogy nincs ki a négy kereke. Az ítéletre várók között egyedül Dame Alice-nek tellett védőre,

aki szép, ékesszóló beszédével bizonygatta az asszony ártatlanságát, mondván, hogy keresztényi könyörületből fogadta be Isten emberét, akiről el sem jutott a tudatáig, hogy a lázadó herceget szolgálta, hisz az asszony jócskán benne van a korban, és hát szenilis is már szegény. Az ügyvéd szónoklatát gyakran kísérte a hallgatóság soraiból egy-egy helyeső megjegyzés vagy „Ártatlan!” felkiáltás. Miután az asszony védője befejezte a beszédét, Jeffreys felpillantott az iratokból, amelyeket addig unottan lapozgatott, majd csak ennyit mondott: – Dame Alice Lylse, bűnösnek találtatik árulás és felségsértés vádjában, amiért büntetésképpen élve elégettetik Dorchester főterén, mához két napra, hajnalban. Következő vádlott! Jeffreys koppintott a kalapácsával, s a teremben néhány pillanatnyi döbbent csönd után kitört a felháborodott hangzavar. A bíró erre vadul verni kezdte kalapácsával a pulpitust. – Csöndet! Csöndet a teremben, vagy mindannyiukat kivezettetem! Míg a katonák úgy-ahogy rendet tettek az elégedetlenkedő tömegben, két foglár – nem épp finom mozdulatokkal – kituszkolta a teremből az ájulás határán lévő idős asszonyt. A soron következő vádlottat, a tizenhárom éves William Wisemant ugyancsak halálra ítélte Jeffreys. Őt az ítélet szerint két nap múltán felkötik, onnan még élve levágják, felnégyelik, beleit szeme láttára elégetik, majd lefejezik, testének maradványait pedig a megye öt különböző városában közszemlére állítják... S ez így ment végig, mind a tizenkét szerencsétlenen... Mire az utolsót, egy Lyme Regisből származó fogadóst is elvezették, aki a vád szerint nem akadályozta meg a lázadókat abban, hogy elvigyék a lovait, a teremben az elégedetlenség a tetőfokára hágott: a pulpitust megkerülő s a tárgyalótermet elhagyó Jeffreyst szitkok, káromkodások özöne kísérte. A férfi nem sokat törődött a feléje szálló szidalmazá-

sokkal, hanem mielőtt még kilépett volna a teremből, egy sokatmondó pillantást küldött a falfehér Louise felé. Az asszony még sokáig ült letaglózva a kiürült teremben. Képtelen volt felfogni az átélteket. Jeffreys idős asszonyok, serdülőkorú lányok, ártatlan férfiak életének vetett véget egyetlen kalapácsütéssel, csak azért, mert a véletlen útjukba sodorta a herceget... A legtöbben még csak nem is beszéltek vele, nem is látták személyesen, nemhogy harcoltak volna érte! Ehhez képest az, hogy William az otthonában fogadta a főkolompost, valóságos főbenjáró bűnnek tűnt. Louise csak lassan hagyta tudatába bekúszni a rettenetes felismerést, hogy Jeffreys el fogja ítélni Williamet. Történjen akármi, még ha valami csoda folytán előkerülne is Montagu, s a tárgyalás közepén rontana is be a terembe, hogy nagy garral magára vállalja a felelősséget a herceg látogatásáért, William akkor is elveszett... Hacsak Louise nem teszi meg, amit Jeffreys kér. De még mielőtt elszánta volna magát erre az elborzasztó lépésre, egy utolsó reménysugár törte át a gyülekező felhőket: szárnyra kapott a városban a szóbeszéd, hogy Rochester earlje, Jakab sógora és egyben kincstárnoka, akit a király azért küldött, hogy a perek során szeme és füle legyen, ugyancsak felháborodott az ítéletek szigorát látva, s megpróbálja visszafogni a bírót. Azonban hamar kiderült, hogy az earl csakis Dame Alice ügyében próbált közbenjárni, aki távoli rokona volt. De az idős asszony életét Rochesternek sem sikerült megmentenie, mindössze annyit sikerült elérnie, hogy a máglyahalált lefejezésre változtassák. Az ítéletet két nappal később hajtották végre a Gallows Hillen, egy aprócska dombon a London felé vezető út mellett. Louise, Swanson minden tiltakozása ellenére, elment a kivégzésre, persze őt – a vesztőhely árnyékában gyülekezőkkel ellentétben – nem a látványosság vonzotta oda. Miután Alice Lylse ősz feje a porba hullt, megkezdődött a többi elítélt kivégzése is, de Louise

azt már nem nézte végig; a szerencsétlen William Wiseman megcsonkított teste láttán felfordult a gyomra, s egy bokorhoz támolyogva öklendezni kezdett. A látvány valósággal letaglózta. Ráadásul tudta, hogy maholnap akár a férjére is ez a sors várhat... Louise – mintha csak egy utolsó megerősítésre lenne szüksége – még egyszer ráemelte tekintetét, a vesztőhelyre, az emberi kegyetlenség eme borzalmas emelvényére, ahol már a következő áldozat vonaglott. Az asszony ökölbe szorította a kezét. – Nem – szűrte fogai közt –, William soha nem fogja így végezni. Bármi történjen is. Aznap este Louise sápadt tükörképével nézett farkasszemet a fogadóbéli szobájában. Közömbös arccal méregette a változást, amin külseje az utóbbi időben keresztülment: arca soványságát, bőre sápadtságát, amit csak még jobban kiemelt a nyakig begombolt szürke posztóruha. – Legalább Jeffreysnek nem sok öröme telik majd a látványomban... – gondolta keserűen. Későre járt, a többi vendég és bizonyára a fogadós is aludni tért már. A fiatalasszony egy utolsó pillantást vetett ablakából férje börtönének jól ismert körvonalaira, mintha csak a látványból próbálna erőt meríteni a rá váró megpróbáltatásokhoz. Végül nagy levegőt vett, magára borította szürke selyemköpenyét, és keresztülsuhogott a kihalt folyosón. Mikor kilépett a fáklyákkal itt-ott megvilágított utcára – annak ellenére, hogy az éjszakák még mindig szokatlanul melegek voltak –, borzongva húzta össze magán a köpenyét. A kihalt utca látványa nyugtalanította. – Ostobaság – morgott magában Louise. – Ugyan mitől kellene tartanom? Hogy megerőszakolnak? Az se lenne rosszabb annál, mint ami rám vár... De ilyesmitől nem kellett félnie; Jeffreys szállása mindössze néhány háznyira feküdt az Arany Horgony fogadótól, így a rövidke utat egy magányosan sétáló asszony is biztonságban megtehette.

Louise megállt a ház előtt, és fölnézett az emeletre, ahol még világosság szűrődött ki az egyik szobából. – Rám vár... – gondolta magában. Keze egy pillanatra megállt a levegőben, mielőtt megfogta volna a rézkopogtatót, de végül elszánta magát, és bezörgetett az ajtón. Azt ugyanaz a fiatal inas nyitotta ki, akit Louise néhány nappal korábban látott. – Jó estét, asszonyom – mondta a fiú. – A bíró úr még ébren van. Meghagyta, hogy ha megérkezik, azonnal vezessem hozzá. A fiú félrehúzódott az ajtóból, s Louise belépett a házba. Az inas gyertyát vett a kezébe, s az emeletre vezette az asszonyt, és amikor Louise megállt Jeffreys ajtaja előtt, a fiú nyomtalanul el is tűnt. Louise nagy levegőt vett, és kopogtatott az ajtón, ami abban a pillanatban ki is tárult előtte. Jeffreys ingujjra vetkőzve várt rá a gyertyáktól megvilágított szobában, s arcán mindössze egyetlen pillanatra suhant át az elégedettség, egyébként kifejezéstelen arccal meredt az asszonyra. – Esküdjön! – szólt Louise. – Mit akar? – kérdezte Jeffreys értetlenül. – Esküdjön! – ismételte Louise, és köpenye zsebéből előhúzta a Szentírás egy kisebb példányát. – Esküdjön a Bibliára, hogy ez után az éjszaka után kiengedi Williamet a börtönből. Esküdjön a Beatrice Brewer iránt érzett szerelmére. Beatrice lelki üdvére... Az talán számít is magának valamit. Jeffreys néhány pillanatig megkövülten szegezte pillantását az eléje tartott könyvecskére. – Esküdjön, vagy már itt sem vagyok – sürgette Louise. Végül Jeffreys jobbját az Írásra helyezte. – Esküszöm – mondta a férfi színtelen hangon. – Esküszöm, hogy nem fogom elítélni a férjét. – Ez nem elég. Esküdjön arra is, hogy más módon sem tör az életére. Esküdjön, hogy kihozza abból a borzalmas börtönből... vagy

szerelme lelke az idők végezetéig a pokolban sínylődjön. Jeffreysnek a Biblián tartott keze egy pillanatra megremegett, végül azonban így szólt: – Rendben. Megesküszöm rá. – Jól van – mondta az asszony, és visszacsúsztatta zsebébe a könyvet. A férfi félreállt az ajtóból, s Louise belépett a szobába. Már világosodott, mikor Louise remegő lábbal átlépte az Arany Horgonybéli szobája küszöbét. Magára csukta az ajtaját, s azzal a lendülettel le is rogyott a földre. Torkából zokogás tört fel, s hisztérikusan szaggatta le magáról a ruhát, mely mintha beszennyeződött volna bőrének érintésététől. Mikor már nem volt rajta más, csak megtépázott alsó ruhája, elterült a ruhakupacon, bőségesen ontva könnyeit, miután pedig valamennyi cseppjét elsírta, még sokáig kuporgott a hűvös kőpadlón, mellkasához szorított térddel, üveges szemmel meredve maga elé. Késő délelőtt a közeli harang zúgásának hangja térítette magához, s döbbentette rá, hogy már órák óta fekhet a kemény padlón. Végül, ahogyan csak elgémberedett tagjai engedték, ülő helyzetbe tornázta magát, s megpróbált fölemelkedni, de ekkor éles fájdalom nyílalt a hasába. Olyan éles, mintha kést döftek volna belé... – Ne... – nyögte Louise. De nem volt mit tenni: a vér megállíthatatlanul megindult a lábai között. *** A fogadós feleségét, aki takarította volna Louise szobáját, rémisztő látvány fogadta. A megtépázott és véres ruhafoszlányok között Louise eszméletlenül feküdt. Az asszony hamar rájött, mi történhetett, hisz ő maga is vesztette már el magzatát nem is egyszer.

Ám, amíg ő hamar felépült a megrázkódtatásból, addig úgy tűnt, vendégük testét valósággal összetörte a vetélés: napokon keresztül hánykolódott lázasan az ágyában, s rémálmaiban olyan rettenetes dolgokat kiabált, hogy a rémült fogadósné nem győzte hányni magára a keresztet. – Ezt a szegény asszonyt mintha a pokol ezer ördöge kínozná... – mondta kezeit tördelve. – Nem kellene hívni a papot? A kérdést az ugyancsak halálra vált Swansonhoz intézte. – A papot? – kérdezett vissza az inas – Úgy gondolja, haldoklik? Ilyen rossz volna a helyzet? – Nem azért, hanem hogy kiűzzük belőle az ördögöt! – suttogta az asszonyság elkerekedett szemmel. – Ostobaságokat fecseg! – mordult rá a férfi. – Asszonyomat nem az ördög szállta meg, hanem lázas! – Hanem akkor vissza kéne hívni a doktort! – Még mit nem! Az itteni orvos egy sarlatán... Piócákkal és érvágással akarta gyötörni a szerencsétlen úrnőt. Mikor úgyis annyi vért vesztett. – Ugyan! Mit ért maga az orvosláshoz? A doktor csak jobban tudja a dolgát... – Némelyik talán igen, de nem ez... A nagybátyám a dorsetshirei kirurgus, s ő maga mondta nekem, hogy az a sok érvágás meg beöntés, amit ezek az úgynevezett tudósdoktorok használnak csak megölik a beteget. És én inkább hiszek neki! Swanson jól tette, hogy távol tartotta a doktort, mert Louise-nak estére magától is lement a láza, s úgy tűnt, túl van a veszélyen. – Hol... hol vagyok? – kérdezte az asszony másnap reggel, amikor megpillantotta az ágya mellett bóbiskoló szobalányt. Kérdésére a lány, akit Louise őrzésére rendeltek, felriadt, és közelebb húzódott az ágyhoz. – Milady, hát fölébredt! Csak hogy jobban van... – Ki maga? – kérdezte Louise, aki még mindig nem tudta, hol

van. – A nevem Agatha, itt dolgozom az Arany Horgonyban. A fogadós unokahúga vagyok. – Igen, az Arany Horgony, Dorchester... De miért fekszem itt? – Ó, asszonyom... bár ne tőlem kellene megtudnia... – Micsodát? – Hogy... elvesztette a gyermekét... Louise rémülten tapogatta meg a hasát, s ekkor megrohamozták az emlékek: a börtön, a vérhas, a Jeffreysszel töltött éjszaka... Egy pillanatra azt kívánta, bár nyelné el újra a lázas öntudatlanság, de egy újabb gondolat a valóság felszínén tartotta elméjét. – William! – kiáltotta. – Hol van a férjem? – Mi történt vele? – Én azt... azt nem tudom, asszonyom... – Mióta fekszem így? – Három napja, asszonyom... – Swanson! – kiáltotta ekkor Louise. – Hívassák ide az inasomat, gyorsan! Louise a lány rémületére megpróbált fölkelni az ágyból, de szerencsére a kiabálás hangjára megjelent a szólított inas. – Asszonyom, hát jobban van? – kérdezte megkönnyebbülten. – William! Mondja meg, Swanson, mi történt vele? – Egyelőre semmi, asszonyom, nyugodjon meg! Még börtönben van, de három nap múlva tartják a tárgyalását. Az utolsók közt fog a bíró elé járulni... Louise kissé megnyugodva ereszkedett vissza a párnái közé. – Akkor... akkor még él... és élni is fog... – motyogta maga elé, majd újra az inashoz fordult: – Swanson... Ha ma este találkozik a rokonával, Mr. Ravennel... Szeretném, ha átadna neki egy levelet, hogy juttassa el Williamhez. Tudatni akarom vele, hogy ne aggódjon, mert épségben ki fog jutni a börtönből. – Adná az ég, hogy úgy legyen – sóhajtotta Swanson. – Úgy lesz, én tudom – mondta Louise, majd a további magyará-

zatot mellőzve újra megkérdezte: – Mit gondol, Mr. Raven át tudná adni a levelet? De Swanson válasz helyett csak meredten bámult Louise-ra. – Swanson, mi az? – kérdezte Louise nyugtalanul. – Valami baj van? – Nincs, milady... Ha csak az nem, hogy Raven rokonomat két napja mintha a föld nyelte volna el. – Hogy érti ezt, Swanson? – Úgy, hogy egyik este nem jött el a Vörös Macskába. Aztán pedig hiába kerestem a megyeházán és az anyja házában, senki sem tudta, hová tűnt. – Különös... – mondta Louise. – Lehetséges, hogy bajba került az aranyak és az étel miatt? – Nem hiszem, milady... A rabok hozzátartozói, már akik megtehetik, rendre fizetnek le őröket, hogy szerettük jobb ellátást kapjon. Bevett szokás ez... De persze előfordulhat, hogy a bíró nem ilyen elnéző a foglárokkal, és kalodába vetette néhány napra szegény ördögöt... – Remélem, nem hoztunk nagy bajt a fejére... – suttogta Louise. – Hanem, Swanson, akkor honnan tudja biztosan, hogy William jól van? – Onnan, hogy a neve nem szerepelt a vérhas áldozataié közt, ellenben kihirdették azokéval együtt, akik fölött Jeffreys az utolsó napon mond ítéletet. – Jól van... Értem – mondta Louise, majd a még mindig megszeppent szobalányhoz fordult: – Agatha, ugye, így hívnak? Kérlek, készíttess nekem egy fürdőt. Nagy szükségem lenne rá. A szobalány elsietett, s egy fél órával később már ott is gőzölgött a szoba közepén a vízzel teli dézsa. A legyengült Louise Agatha segítségével volt csak képes beleereszkedni a fürdővízbe, hanem azután elküldte a lányt. S akkor ott a szoba csöndjében, a bőrét égető forró vízben végre

megindult könnyeinek árja. Elsiratta magát és elsiratta gyermekét, a gyermeket, akit Williamnek kellett volna szülnie. Sírt, mert ott és abban a pillanatban úgy érezte, hogy Jeffreys elérte célját: bemocskolta őt, és úgy érezte, ezt a mocskot soha nem mossa már le magáról... Mikor hosszú idő múltán megnyugodott kissé, kinyitotta a szemét, és megpillantotta tükörképét a kihűlt víz felszínén. Louise farkasszemet nézett a lesoványodott arcú és karikás szemű asszonnyal. – Nem... – suttogta. – Ez nem én vagyok... Engem nem fog legyőzni egy gonosz ember és a beteges bosszúvágya. Nem hagyom, hogy elérje a célját! Ha William kiszabadul, hazatérünk együtt az Addington-kastélyba... és boldogok leszünk! És szeretni fogjuk egymást! És rengeteg gyermekünk lesz... Jeffreys pedig elmehet a pokolba, hogy ott perzselődjön romlott lelke az idők végezetéig! *** Három nappal később Louise némileg megerősödve, de még mindig bizonytalan léptekkel indult meg az Antelope fogadó felé. Mikor azonban odaért, váratlan dolog történt. Egy hintó szinte végigvágtatott a High West utcán, s a bakon ülő kocsis ágaskodva és tajtékozva fékezte le a lovakat éppen a fogadó előtt, nem kis riadalmat keltve az összegyűltek között. A hintó ajtaja még abban a pillanatban fel is pattant, és Louise legnagyobb döbbenetére Montagu herceg ugrott ki a kocsiból. – Louise! – kiáltotta az asszonyhoz rontva. – William! Mondja, hogy még nem késő! Az asszony, aki néhány nappal korábban még tíz körömmel ugrott volna a hercegnek, ha az a szeme elé kerül, most csak közömbös hangon annyit mondott: – Nem, még nem késő... A tárgyalása most kezdődik. Azért jött,

hogy vallomást tegyen talán? A herceg sápatag arca ekkor még fehérebbre váltott, de miután nagyot nyelt, határozott hangon így szólt: – Igen... ha szükséges. Nem hagyhatom, hogy William az én meggondolatlanságomért fizessen. – Ezt nagyra értékelem – mondta Louise anélkül, hogy a hercegre pillantott volna –, de erre talán előbb kellett volna gondolnia... – Louise, én úgy sajnálom... Az asszony egyetlen mozdulattal elhallgattatta Montagut. – Hagyjuk ezt most. Talán nem is lesz szükség az önfeláldozására. – Hogyhogy? De Louise nem válaszolt, mert a hintóból két további ismerős arc bukkant elő: Mr. Goetz és James Welham. Louise könnyes szemmel borult először Mr. Goetz, majd James karjaiba. Barátai közelsége olyan örömmel töltötte el, amit régen nem érzett. – Louise... – suttogta rémülten James, gyengéden kibontakozva az asszony öleléséből – Az égre! Mondja, elkéstünk? – Nem, William életben van... Most kezdődik a tárgyalása. – Hála az égnek! – sóhajtott fel Goetz és Welham egy emberként. – A herceget csak a napokban sikerült felkutatnunk – magyarázta James. – Egy barátja skóciai birtokán bujdokolt. – Én nem bujdokoltam, megmondtam már! – csattant föl a herceg. – Ahogyan azt is, hogy ha tudtam volna, hogy William ilyen szorult helyzetben van, egy percet sem haboztam volna, hogy... – Hagyjuk ezt, Montagu! – dörrent rá Mr. Goetz szigorú baritonján. – Inkább indítson befelé! A tárgyalás bármelyik percben elkezdődhet... A tiszt, aki az első tárgyalási napon a helyére kísérte, most is várt rá, így Louise ezúttal is az első sorból szemlélhette az eseményeket, míg kísérői, köztük a kalapját remegő kézzel gyűrögető

Montagu herceg, a fal mellett sorakoztak fel. Az asszony szíve a torkában dobogott: néhány perc múlva végre viszontláthatja a férjét. Vajon milyen állapotban lesz? Nagyon megviselte a börtön? És Jeffreys? Mi lesz, ha mégsem tartja a szavát? Louise gyomra összerándult a gondolatra. Nem, az nem lehet... Jeffreys bigott alak. Ha kőszívű is, de az istent és a Bibliára tett esküt féli... A hallgatóság egyre növekvő izgalommal várta az utolsó tárgyalás megnyitását, melynek kezdetét már nem jelezte előre az odakint gyülekező tömeg szitkozódása. Jeffreys ugyanis hamarosan olyan népszerűtlenségre tett szert a városban, hogy nem mert napvilágnál az utcán mutatkozni, még arra a néhány lépés megtételére sem vállalkozott, ami a szállásától az Antelope fogadót elválasztotta. De hogy hogyan sikerült napról napra úgy bejutnia a bíróság épületébe, hogyan kerülte ki a számára tartogatott, rohadt gyümölcsöket szorongató tömeget, senki sem tudta.3 Jeffreys tehát ezúttal is váratlanul toppant be a terembe, ahol a közönség izgatott morajlása rögvest alábbhagyott; a bíró ugyanis az elmúlt tárgyalásokon rendre kitoloncolta a teremből a hangoskodókat. Louise vöröslő arccal figyelte a férfit, akinek néhány napja konc módjára volt kénytelen odadobni a testét, s azonnal elöntötte a szégyenérzet. Szerencsére Jeffreys ezúttal sem kereste a tekintetével, így Louise-nak nem kellett farkasszemet néznie ellenségével. A férfi háromszor koppintott a kalapácsával, mire az egyik foglár kinyitotta a terem ajtaját, s bevezette a foglyokat: tíz, bokájánál összebilincselt, kócos, szakállas férfit... de William nem volt köztük. Ekkor az ügyész felolvasta a vádlottak nevét, akik valamennyien azért álltak a király ítélőtörvényszéke elé, mert Sedgemoornál Monmouth mellett fogtak fegyvert. William neve ekkor sem hangzott el. Louise sápadtan emelkedett föl ültéből, s tekintetét Jeffreysre szegezve így kiáltott: – A férjem! Hol van a férjem? Miért nincs köztük?

A teremben minden szem Louise-ra szegződött, kivéve Jeffreysét, aki fel sem pillantott aktáiból. – Jeffreys! Nézzen rám! Hol van William? Mit csinált vele? A szavát adta, hogy... Louise, miközben egyre hisztérikusabban kiabált, megindult a pulpitus felé, mire George Jeffreys kiadta a parancsot: – Távolítsák el azt a bolond nőszemélyt a termemből! Erre két katona Louise-hoz lépett, s lefogták a rúgkapáló asszonyt. – Ne! Eresszenek! Tudni akarom, mi történt a férjemmel! Ezt megkeserüli, Jeffreys! Hallja, ezt még nagyon megkeserüli! Az asszony kiabálása lassan elhalt a távolban, s a teremben folytatódott a tárgyalás. Louise egykettőre a High West Streeten találta magát, a két katona szorításában, nyomában a szitkokat szóró Jamesszel, Mr. Goetzcel és Montaguval, akikhez az addig az utcán várakozó Swanson is csatlakozott. – Eresszék el Lady Elsfieldet! – követelte Welham az egyik katona zubbonyát rángatva. – Maguk barbárok! Hát micsoda bánásmód ez! Ő nemes hölgy! – Nemes vagy sem, megzavarta a tárgyalás rendjét! – mondta az egyik katona, miközben durván elengedték a kitoloncolt asszonyt. – Maga pedig vegye le rólam a kezét, ha nem akarja maga is a fogdában végezni! Azzal a két katona visszatért az Antelope közbe, Swanson pedig elkerekedett szemmel nézett a ruháját igazgató úrnőjére: – De hát mi történt, asszonyom? – kérdezte az inas. – William... nem volt... nem volt a vádlottak között. – Hogy lehetséges ez? – kérdezte most Montagu. – Nem értem az egészet. Elképzelhető, hogy lesz még egy tárgyalás? De mielőtt Louise válaszolhatott volna, egy zömök, vörös hajú és kerekded arcú férfi kiáltott rá Swansonra, aki futva közeledett feléjük. A férfi fején lila dudor éktelenkedett, s egyik karja vasta-

gon be volt pólyálva, és egy háromszögletű kendővel a nyakába kötötték. – Mervyn! – kiáltotta a sérült kezű férfi. – Csakhogy itt vagy! Téged kereslek, az Arany Horgony fogadóban mondták, hogy itt leszel. – Raven! – hüledezett Swanson. – Hogy kerülsz te ide? No, és hol a pokolban voltál az elmúlt három napban? – Sajnálom, Mervyn... Történt velem egy kis baleset. Egyik este verekedés tört ki a Vörös Macskában, és én is megsérültem... – Mr. Raven! – kiáltotta Louise izgatottan. – Mondja, Ön tud valamit a férjemről? A férfi jámbor holdvilágképe egyszeriben megnyúlt. – Igen, milady... Éppen azért indultam a fogadóba, hogy ne kelljen mástól hallania a hírt... – Milyen hírt? Istenem, ugye nem... – Asszonyom... Nagyon sajnálom. Néhány napja a férjét is elkapta a vérhas... És ma hajnalra... meghalt. – Ne... – nyögte Louise. – Az nem lehet... – Sajnálom, asszonyom. Amint újra fel tudtam venni a szolgálatot, az első dolgom az volt, hogy megkeressem. Addigra már nagyon rossz állapotban volt, de megismert. S megkért, hogy ezt adjam át... A férfi Louise hideg tenyerébe ejtette azt a kis Skóciából való szerelmi zálogot, amit Louise egy örökkévalósággal korábban a születésnapjára adott férjének. – Ezután már nem sokáig volt tudatánál. S hamarosan végleg kiszenvedett. A hátsó udvaron temettük el, két másik fogollyal együtt, akik szintén nem élték meg a tárgyalásuk napját – fejezte be a beszámolót Raven. Louise azonban már alig hallotta szavait, csak megkövülten meredt a tenyerén fénylő kis aranymedalionra. – Asszonyom... – szólította meg Swanson Louise-t.

De az asszony éppen csak ráemelte fátyolos tekintetét hű szolgájára, majd eszméletlenül terült el az utca kövén.

Egy hónappal később – Louise, gyermekem, ez így nem mehet tovább! – feddte Mr. Goetz az Addington-kastély nagy kandallója előtt állva, a pokrócokba burkolódzó Louise-t. – Tudja, hogy Williamet úgy szerettem, mintha a tulajdon fiam lett volna, és tisztában vagyok azzal, hogy még friss a seb, de nem hagyhatja így el magát... Suzontól tudom, hogy még mindig nem hajlandó többet enni egy kismadárnál. – Kérem, Jean-Paul, hagyjon ezzel – felelte Louise színtelen hangon. – Suzontól hallgatom eleget. Mit tegyek, ha egyszer nincs étvágyam? Különben is... Minek vegyek magamhoz táplálékot, ha egyszer élni sem akarok? – Hát épp ez az! – horkant fel az idős úr – Egyáltalán, hogy juthat eszébe ilyeneket mondani? Elvesztette a férjét, a szerelmét, igen... És gyászolja is meg, az rendjén van, de ne mondja, hogy nem akar élni! Hiszen van két szép gyermeke! Rájuk nem gondol? És az Addington-kastély? A birtok, amit Anna hercegnőnek hála, megtarthatott? De Louise-t hidegen hagyta a William után hátramaradt földi javak sorsa. – Jean-Paul, engem a birtok egy csöppet sem érdekel. – Azért annak csak örül, hogy nem kellett elhagynia az otthonát? – Engem itt minden Williamre emlékeztet. Elhiszi, ha azt mondom, szívesebben élnék a híd alatt, semmint egy házban, ahol mindenhol az ő szelleme kísért? – Elhiszem. De azért remélem, a gyermekeinek nem kíván hasonló fedelet a fejük fölé. Apjuk birtokait ők öröklik egy napon, már csak ezért is érdekelhetné a földek sorsa. De ha ennyire nem szeret itt élni, adja el. És költözzön új vidékre. Kezdjen valahol új életet!

– Még mindig nem érti? – kérdezte Louise egyre növekvő indulattal. – Engem semmiféle élet nem érdekel. Sem itt, sem más házban, sem más országban. Az én életemnek vége lett Williamével együtt... – Önző, ostoba beszéd! – kiáltott fel Goetz. – Hát beszélhet így egy élete virágjában lévő fiatal nő? Egy édesanya? Meg kell mondjam, Louise, nagyot csalódtam magában. Azt hittem, maga egy harcos, aki... Louise azonban Goetz meglepetésére fanyar mosolyra húzta a száját. – Drága barátom... Azt hiszi, talán nem ismerem eléggé ahhoz, hogy tudjam, nem a harag beszél önből, mindössze így akar felrázni? De ez nem fog sikerülni, hagyjon inkább gyászolni... Goetz megenyhülve térdelt Louise karosszéke mellé, s megfogta az asszony lesoványodott kezét. – Kedvesem... ha csak arról lenne szó, hogy gyászol. Hiszen a gyász, a mélységes, szívet tépő gyász a legtermészetesebb dolog a világon... De én úgy hiszem, maga nem gyászol. Szerintem maga feladta az életet. És félek, nagyon félek, hogy valami ostobaságot fog elkövetni. Louise öreg barátjára emelte ködös tekintetét. – Talán azt hiszi, meg akarom ölni magam? – Igen, azt. De tudja meg, hogy én azt nem fogom hagyni. Nekem maga a családom, Louise. Én sosem hittem volna, hogy szükségem lehet arra a szeretetre, amit egy család nyújt, ezért sem nősültem meg soha. De mióta magát és a gyerekeket ismerem... Az utóbbi években úgy tekintettem magára, mintha a lányom volna... Ugyan mi lenne velem maga nélkül? Mr. Goetz hangja az utolsó szavaknál megbicsaklott, s szeme könnybe lábadt. Ennek a rendíthetetlenül erős és magabiztos embernek az elgyengülése, akit azelőtt soha nem látott csüggedni, még a fásult

Louise szívét is megindította. – Drága Jean-Paul – mondta, s megszorította barátja kezét. – Sosem lehetek elég hálás a sorsnak, amiért annak idején Illiers-ben4 az utamba sodorta a gondviselés. Bocsásson meg, amiért nem mondom ezt gyakrabban, és amiért fájdalmat okozok magának. De nem tehetek róla, úgy érzem, egy sötét és mély gödör legeslegaljára kerültem, ahonnan nincs kiút. A férjem halott. Pedig nem kellett volna, hogy így történjen. Ha csak pár nappal tovább él, ma itt lehetne velem... Goetz elgondolkodva szemlélte fogadott lányát. – Kérem, Louise, legyen őszinte velem – mondta végül. – Van valami, amit titkol, érzem. Tudom, hogy nem csak Williamről van szó. Valami történt magával Dorchesterben. Valami, ami azóta is a lelke legmélyét rágja... Louise egy pillanatra kísértésbe esett, hogy kiöntse szívét Mr. Goetznek, az utálatos és teljesen hiábavaló alkuról, melyet Jeffreysszel kötött. De végül meggondolta magát, s csak ennyit mondott: – Nem tudom, hogy mire gondol, barátom... Goetzön látszott, hogy nem hisz neki, de a beszélgetést izgatott gyermekzsivaj szakította félbe. – Mami, mami! – kiabálta Henry, aki a napfényben úszó kertből futva közeledett a hall felé. – Mami, James bácsi üzent Hamsey Greenből, hogy megellett a kutyája. Azt mondta, Jimmyvel kaphatunk egy-egy kölyköt! Ugye, megengeded? Louise bágyadtan elmosolyodott. Ugyan, hogy is mondhatna nemet a fiának, aki először mosolygott azóta, hogy meghozta az apjaként ismert és szeretett férfi halálhírét? – Persze, kincsem – mondta az asszony. – Kaphattok. De még egy ideig nem lehet elválasztani őket az anyjuktól. – Tudom. De akkor is szeretnénk megnézni őket! Szabad?

– Drága Jean-Paul, megtenné, hogy átkíséri a fiúkat? – Maga nem akar velünk tartani? Gyönyörű nap ez a mai. A fák már az ősz ezer színében pompáznak... Ráadásul Mr. Welhamet is csak egyszer látta azóta, hogy visszatértek az Addington-kastélyba. – Igen, tudom. De nincs kedvem a látogatókhoz, meg kell értenie. – Igen, tudom... Jó néhány kondoleálónak letagadtatta már magát. Amit Montagu esetében meg is értettem. Annál jobban sajnáltam Churchill kapitányt, amikor olyan kurtán kiadta az útját. John Churchill ugyanis néhány nappal az Addington-kastélyba való visszatérésük után felkereste Lady Elsfieldet, hogy átadja az ő és felesége, no meg Anna hercegnő részvétnyilvánítását. Ugyanakkor személyesen akarta közölni az örömhírt, hogy Anna kieszközölte a királynál, hogy – noha férjét árulással vádolták – felesége megtarthassa az Addington-kastélyt. Ugyanakkor Elsfieldet elkobozták, s a birtokot a király rövid úton át is játszotta Jeffreys kezére. Ahogy ellensége neve elhangzott, Louise becsukódott, akár egy kagyló, és nem is marasztalta a látogatót. Pedig John Churchill roppant előzékenyen viseltetett a gyászoló özveggyel, érezni lehetett, valóban megrendítette boldogtalansága. – Hanem ő még hagyján... – folytatta Mr. Goetz. – De legalább Jamest fogadhatná... Ő is elveszítette a szerelmét, ne feledje. – Éppen ezért hiszem, hogy ha valaki, akkor ő bizonyára megérti az állapotomat. – Épp ezért kellene beszélnie vele – kötötte Mr. Goetz az ebet a karóhoz. – Őt is tragikus veszteség érte, mégis mindennap fölkel, megmosdik, örömét leli az ízletes ételben, játszik a keresztfiával, és élvezi az őszi napsütést... Ő az élő példa arra, hogy az élet egy ilyen tragédia után is megy tovább. – Lehet, hogy én nem vagyok olyan erős, mint James Welham – jegyezte meg Louise. – Bárhogy legyen is, ma valóban gyengének

érzem magam a sétához. Inkább lepihennék, ha nem bánja. Mr. Goetz nehezen leplezte csalódását. – Gyere, Henry – mondta, kézen fogva a kisfiút. – Hagyjuk a mamát pihenni... és lássuk azokat a híres kutyakölyköket! *** Louise az ablaknál állva nézte a holdfényben ezüstösen csillogó parkot. Az ősöreg fák hajladoztak az erős szélben; alighanem a ragyogó őszi napoknak aznap éjjel kiadós vihar fog véget vetni. Mögötte a megvetett ágy érintetlenül állt. Nem tudott aludni. Igazából még az ágyba is képtelen volt belefeküdni, melyen egykor Williammel osztozott, s mely mintha még mindig őrizte volna testének lenyomatát. Az ágyba, melyben éjszakáról éjszakára hallgatta férje egyenletes szuszogását vagy szíve megnyugtató dobogását, amikor a mellkasához simult... Az ágyba, melyben annyi forró éjszakán ölelték egymást. Ezért Louise inkább a szobája sarkában álló kereveten szendergett, ha egyáltalán meglátogatta az álom. Sajnos aznap éjjel messze elkerülte. Magára kanyarított hát egy vastag gyapjúkendőt, kezébe vette lámpáját, s mezítláb, nesztelen léptekkel megindult a kastély kihalt folyosóin. Meg sem állt az északi toronyba vezető lépcsőkre nyíló ajtóig, melyet mindig zárva tartottak, nehogy a felfedező kedvű Henrynek kedve támadjon megnézni az Addington-kastélyt a veszedelmes magasságból. Louise elővette hálóinge zsebéből a nehéz kulcsot, s elfordította a zárban. Megmászta a rövid csigalépcsőt, és amikor kilépett a hűvös éjszakába, a kastély négy sarkán magasodó tornyokat összekötő folyosón találta magát. Tekintetével újra bejárta az ezüstfényben derengő parkot, majd leengedte válláról a gyapjúkendőt. A hideg fuvallat a hajába kapott, s libabőrös lett tőle, de nem bánta, mint ahogyan a hideg padló érintését sem meztelen talpa alatt. Lassan a folyosó

mellvédjéhez lépett. Az alacsony fal éppen csak a derekáig ért... Milyen könnyű volna... Milyen könnyű volna egyszerűen átlépni rajta és megszabadulni a gyásztól, a fájdalomtól, William hiányától, a keserű tudattól, hogy élete utolsó napjaiban elárulta őt... Még akkor is, ha ezzel az életét akarta megmenteni. Louise kitárta karját, s becsukta szemét. Fehér batiszt hálóinge vitorla módjára csapkodott körülötte. Végül kinyitotta a szemét, és letekintett a mélybe. – Mit keresek én itt? – suttogta bele a kérdést az hideg szélbe. Persze tudta jól a választ: kíváncsi volt rá, hogy vajon képes lenne-e megtenni azt a végső lépést, melytől Mr. Goetz annyira féltette. De ahogy ott állt, karnyújtásnyira a megszabadító mélységtől, tudta, hogy képtelen lenne rá. Nem teheti meg ezt a gyermekeivel, a barátaival, de önmagával sem. Az élni akarás – mindannak ellenére, ami történt – még mindig ott buzgott lelkében. Louise hátralépett a mellvédtől, és fölvette a földről a gyapjúkendőt, amelybe beburkolódzott. De hát akkor mégis, mitévő legyen? Ha a halált nincs elég bátorsága elfogadni, akkor mit tegyen? Éljen? William nélkül? Ez képtelenségnek tűnt számára. Bosszút is esküdhetne... De mi értelme volna? Hogyan is férkőzhetne ellenfele közelébe ő, a kegyvesztett asszony, kiben ahhoz is alig munkálkodott erő, hogy reggelente az ágyából fölkeljen. Ráadásul Jeffreys csillaga éppen a zenitjére készült hágni. A király végtelenül elégedett volt az általa végzett munkával, mely során Jeffreys több száz embert ítélt halálra, és majd ezret küldött a Nyugat-Indiákra elpusztulni a cukornádültetvényeken. Mindössze két embernek adott kegyelmet a pulpitusa elé járuló szerencsétlenek közül: egy Josuah Roycroft nevű brigadérosnak és egy Mrs. Richardson nevű idősödő asszonynak. Jeffreyst ezek után már mindenfelé csak a Lógós Bíróként emlegették, még Londonban is, ahol visszatérte után Jakab a legnagyobb szívélyességgel fogadta: rögvest megkapta az ígért lordkancellári kinevezést,

és egyéb kegyekkel is elhalmozta. Ugyan hogyan nyúlhatna utána ő, Louise, egy testben és lélekben összetört özvegy, akinek néhai férje a fejére vonta a király haragját? Az asszony egyelőre nem találta a kérdésre a választ, de mikor bezárta maga mögött az ajtót, és elindult visszafelé a keskeny csigalépcsőn, elhatározta, hogy soha többé nem keresi fel az északi tornyot. *** Hajnalban aztán valóban megérkezett az eső és vele a hamisítatlan angol őszi idő. Louise és a gyerekek nem is mozdultak ki a házból, inkább a nagy kandalló tüzénél melegedtek, ahol Mr. Goetz és James Welham, mely utóbbi délután a zord idő dacára meglátogatta őket, mesékkel szórakoztatták a kicsiket. Louise elgondolkodva nézte gyermekei keresztapját; James és ő majdnem egy időben veszítették el szerelmüket, mégis úgy tűnt, James már túl van a gyász legsötétebb időszakán. Régi, önfeledt vidámsága persze még nem tért vissza, de már képes volt mosolyogni, sőt olykor nevetni is, amire Louise a maga részéről úgy érezte, sosem lesz már képes. Ennyivel szorosabb lett volna a kötelék, amely őt Williamhez fűzte? Vagy talán azért volt könnyebb Jamesnek feldolgoznia a veszteséget, mert még azelőtt elvesztette Annie-t, hogy házasokként ténylegesen megosztották volna az életüket? Vagy talán a betegség, amely kis híján elvitte őt magát is, volt az, ami segít a férfinak, hogy továbbra is meglássa az élet szép oldalát? Miközben Louise így töprengett, egészen besötétedett. Hanem a szalon békés csöndjét egyszer csak hangos dörömbölés zaja zavarta meg; valaki állt a bejárati ajtó előtt. Charles Gordon, az Addington-kastély komornyikja éppen ekkor lépett be a hallba, kezében gyertyákkal; arra készült, hogy lecserélje a már csonkig égetteket.

– Ki lehet az ilyen időben? – kérdezte Mr. Goetz csodálkozva. – Suzon az imént látott keresztülvágni valakit a parkon. – mondta Gordon. – Azt hittem, képzelődik, de bizonyára az az ember kopogtat. – Biztosan csak valami megfáradt vándor lesz – mondta James. – Nem irigylem szegény embert, nehéz lehet ebben az ítéletidőben az utakat róni – mondta Louise, és a komornyikhoz fordult. – Gordon, ha bebocsátást kér, adjanak neki vacsorát és szállást a pajtában. – Igenis, milady – mondta Gordon. – Mervyn, mondd meg a látogatónak, hogy a cselédbejárónál kopogtasson. Aztán kérje meg Mrs. Fletchert, hogy adjon neki némi harapnivalót. Swanson, merthogy ő volt a megszólított, elszaladt ajtót nyitni. Louise úgy döntött, nem küldi vissza Chideockba a férfit, aki hűséges támasza volt a dorchesteri nehéz időkben, s inkább megtette első inasnak az Addington-kastélyban. – Mervyn... – kuncogott James. – Szegény ördög, nem lehetne továbbra is Swansonnak nevezni? Louise halványan elmosolyodott. – Én nem bánnám, hanem Gordon idegeit nem szívesen borzolnám ilyen ötletekkel. Egy ilyen vidéki kúrián a szokás nagyobb úr az úrnőnél. – Pedig önt, kedvesem, továbbra is miladynek nevezi, holott... – Már nem vagyok az. Erre a körülményre én is felhívtam Gordon figyelmét, de ő elengedte a füle mellett. Alighanem ő ily módon fejezi ki lojalitását. – Egyébként miféle név ez a Mervyn? – kérdezte Goetz. – Ha jól tudom, Swanson édesanyja walesi születésű, ő adta a nevet egy valaha élt helyi király5 után, akit nagy tisztelet övez arrafelé. A néhai nagy király névrokona arcán tanácstalan kifejezéssel

tért vissza a szalonba. – Bocsásson meg, Mr. Gordon – mondta –, a férfi azt mondja, addig nem tágít, míg nem beszélhet az úrnővel. Azt mondta, hozzá jött, nem pedig alamizsnát kunyerálni... – A szemtelenje – morgolódott Gordon. – Ne aggódjon, milady, majd én elintézem. – Várjon, Gordon! – állította meg Louise a komornyikot. – Swanson..., azaz Mervyn, elárulta a férfi, hogy milyen ügyben jött? – Nem, milady. Csak azt tudom, hogy Tautonból érkezett. – Tautonból? – kérdezte Louise, fölemelkedve ültéből. Tauton várbörtöne egyike volt azon nyomorúságos helyeknek, ahol a Monmouth-féle felkelés utolsó résztvevőit tartották fogva. – Igen, azt mondta, Tautontól idáig gyalogolt, hogy asszonyommal beszélhessen. – Vezesse be! – rendelkezett Louise. Swanson bólintott, majd elsietett, s néhány pillanattal később egy harmincas éveiben járó, nyílt tekintetű férfival a nyomában tért vissza. Az érkező jobb napokat látott elegáns öltözete azt sejtette, hogy viselőjük úriember lehet. Ezt persze csak figyelmes szemlélő feltételezhette, a férfi ugyanis koszos és borotválatlan volt, és sáros cipője foltot hagyott a néhai Mrs. Harvey Isztambulból magával hozott szőnyegein, amit Gordon egy fájdalmas grimasszal nyugtázott. – Lady Elsfield – mondta kapkodva az idegen. – Bocsásson meg, hogy így magára törtem, de beszélnem kell önnel. Amint szabadultam a tautoni fogságból, első utam ide vezetett, még azelőtt, hogy a családomat fölkerestem volna, ami jelzi mondandóm fontosságát. – Kérem, hallgatom Mr... A férfi gyorsan meghajolt. – Ó, bocsásson meg, asszonyom, Foe. A nevem Foe. – Milyen különös név... Remélem, azért nem ellenséges szándék-

kal jött.6 Hallgatom. Foe bizonytalanul méregette a szobában jelen lévőket. – Talán jobb volna, ha csak ön hallaná a mondandómat. – Gordon gyerekkora óta áll az Addington-kastély szolgálatában – mondta Louise. – S Mervyn is hű a házhoz, amit szolgál. A másik két úr ugyancsak feltétlen bizalmamat élvezi. Nyugodtan beszélhet előttük. – Értem – felelte a férfi, majd a szőnyegen játszó Henryre és Jamesre sandított, s hangját lehalkítva így folytatta: – Hanem azt javasolnám, a gyerekeket mindenképp küldje ki a szobából. Amit mondani szándékozom, esetleg felzaklathatja őket. Louise gyanakodva méregette a férfit, de végül intett Gordonnak, hogy kísérje a szobájukba a kicsiket. Mikor ez megtörtént, a háziasszony ismét a vendéghez fordult. – Most már, azt hiszem, beszélhet, Mr. Foe – mondta. – Nos, rendben, akkor a tárgyra térek: ha jól látom, ön gyászt visel. Megkérdezhetném, kit vesztett el a közelmúltban? – Ami azt illeti, alig egy hónapja, hogy megözvegyültem. – És azt is megkérdezhetem, hogyan halt meg a férje? Louise kényelmetlenül fészkelődni kezdett a karosszékében. – Lord Elsfieldet Dorchesterben érte utol a halál. Elvitte a vérhas, ami a börtönben pusztított... ahol egyébként olyan bűnökért tartották fogva, amiket soha nem követett el, és nem is... – Kérem, asszonyom, nekem nem szükséges magyarázkodnia. Azért jöttem, hogy tudassam: önnek hazudtak. A férje élve hagyta el a dorchesteri börtönt, makkegészségesen... – Mit beszél? – kérdezte Louise elsápadva. – Honnan veszi ezt? – kérdezte James, fölemelkedve ültéből. – Uram! – szólt Mr. Goetz remegő hangon. – Kérem, jól fontolja meg a szavait, mert egy gyászoló özvegy érzéseivel játszik. Biztos

abban, amit állít? Mr. Foe védekezőn fölemelte kezeit. – Azt nem tudom – mondta –, hogy Lord Elsfield hol van jelen pillanatban, így azt sem tudom, hogy még életben van-e. De azt biztosan tudom, hogy szeptember első napjaiban ő is felbukkant Tautonban, ahonnan néhány nappal később el is vitték, de azt, hogy hová, nem tudom. Nem hiszem azonban, hogy tárgyalásra vagy kivégzésre hurcolták volna. – Miért gondolja ezt? – kérdezte Louise felindultan. – Mondjon el, kérem, mindent, amit tud! És Mr. Foe beszélni kezdett: A tautoni kastély börtöne éppoly zsúfolt volt, mint az összes többi tömlöc a megyében, melyben Monmouth vélt vagy valós támogatóit fogdosták össze. Voltak ott katonák, parasztok, nők és gyermekek annyian, hogy az ember a lábát sem tudta kinyújtani rendesen. Éppen ezért is furcsállta a vaspántokkal megerősített ajtó rácsain keresztül búsan nézelődő Mr. Foe, amikor két őr az arcán maszkot viselő, megkötözött kezű férfit terelt be a vele szemközti cellába, ami – ahogyan azt megállapíthatta, mikor annak ajtaja kinyílt – kongott az ürességtől. Újabb foglyokat később sem helyeztek el a különös rab cellájába, még akkor sem, amikor már jobb híján a folyosó falához erősített vaskarikákhoz láncolták az újonnan érkezőket. Mintha mindenáron el akarták volna kerülni, hogy bárki is érintkezzen ezzel a férfival... Foe, aki ekkor már hetek óta sínylődött a várkastély börtönében, sokat töprengett a titokzatos rab kilétén, akinek arcát ugyan nem láthatta, de a ruhája egyértelműen előkelő úréra vallott. Hanem egy hét elteltével, az éjszaka közepén, újra kinyílt a szemközti cella ajtaja. Mr. Foe felriadt a zajra, és rögtön az ajtó rácsos nyílásánál termett. Látta, hogy legalább négy katona várakozik a cella ajtaja előtt, s hallotta, hogy az egyik közülük rámordul a fogolyra, hogy takarja el az arcát. Így, amikor az kilépett a fáklyákkal megvilágított folyosóra,

már rajta volt a csuklya, s miután megbilincselték, az őrök megindultak előtte a lépcső felé. Hanem az egyik fickó megcsúszhatott, mert kiáltás, majd egy lépcsőfokokon lebucskázó test zaja hatolt el a kukucskáló Mr. Foe-hoz. Az őrök társuk után vetették magukat, még a csuklyás férfit utolsóként kísérő katona is megkerülte, majd odahagyta foglyát, hogy megnézze, mekkora a baj. Az nem lehetett semmiség, mert a sebesült őr fájdalmas jajgatásba kezdett. A magára maradt ismeretlen tanácstalanul forgatta csuklyás fejét, s fennhangon megkérdezte: – Van itt valaki? Mi történt? Mi volt ez a kiabálás? De őrei helyett Mr. Foe szólította meg suttogva. – Pszt... az egyik őr leesett a lépcsőn. De kicsoda maga? És hová viszik ilyen nagy titokban? – Ki maga? – hangzott a kérdés a csuklya alól. – A nevem aligha mondana sokat magának... A szemben lévő cella egyik foglya vagyok. A férfi ekkor esdeklőre fogta a hangját. – Uram! Az égre könyörgöm, ha Istent ismer, és egy nap kiszabadul innen, menjen el a feleségemhez az Addington-kastélyba, Surrey-be, és mondja meg neki, hogy életben vagyok! A nevem William Harvey, Elsfield lordja vagyok. – Egy lord! Sejtettem, hogy nemes ember. De miért takargatják az arcát? – George Jeffreys, a főbíró, a családom régi ellensége, belekeverte a nevem a felkelésbe. Letartóztatásom után Dorchesterbe vittek. Heteken keresztül senyvedtem a túlzsúfolt börtönben, ahol vérhas kezdett pusztítani, aztán pár napja idehozattak. Csakhogy előtte még egy titkos alagúton Jeffreyshez kísértek. Borzalmas dolgokat mondott... Mr. Foe itt egy pillanatra félbeszakította a beszámolóját, és a rémülettől elkerekedett szemű Louise-ra nézett. Az asszony alig láthatóan megrázta a fejét.

– Igen? – kérdezte türelmetlenül Mr. Goetz. – Mit mondott még ezután ez a csuklyás rab? – Hogy is volt? – mondta zavartan a férfi. – Á, igen, folytatom... Tehát a magát Lord Elsfieldnek nevező férfi azt mondta, a bíró borzalmas sértéseket vágott a fejéhez. Valamint azt, hogy készüljön fel rá, hogy nem látja többé a családját. Mert egy idegen nap alatt éri a halál, messze innen... míg a felesége örökké gyászolni fogja. – És azután? – kérdezte James feszülten figyelve. – Ennyi, mást nem tudott mondani – tárta szét a kezét Foe. – A jajveszékelés elhallgatott, s az őrök visszatértek. Annak alapján, amit egymás közt beszéltek, a társuk összezúzta magát, még az egyik karját is eltörte. Az egyik őr meghallotta, hogy a lord beszélget valakivel, és rárivallt, hogy kivel diskurál. Ő persze letagadta, s jó hangosan – feltételezem, hogy én is meghalljam – megkérdezte, hová viszik. Választ persze nem kapott, csak annyit mondtak, majd megtudja, ha odaér... Ezután a katonák elvezették a különös foglyot. Mr. Foe ezzel beszámolója végére ért. Louise arcán örömkönnyek csillogtak a boldogságtól. – Drága uram! – mondta hálás mosollyal, mely hirtelen visszaadta ifjúságát. – Hogy köszönhetném ezt meg? Ezt a csodálatos hírt? Ó, hisz az életem adta vissza! Louise a férfihoz szaladt, és átölelte a megilletődött Mr. Foe-t, majd Mr. Goetzhöz fordult ragyogó arccal. – Jean-Paul, drága barátom! Hallotta ezt? William él! Életben van! De Mr. Goetz korainak tartotta még az örömünnepet. – Louise, kedvesem... – mondta komoly arccal. – Nem akarok fájdalmat okozni magának, de várjon még az ünnepléssel. – De hát miért? Hallotta, amit ez az úr mondott! – Igen, és nincs is szándékomban megkérdőjelezni a szavahihe-

tőségét. És én is magával örülnék, ha biztosak lehetnénk a dolgunkban... Ha Mr. Foe ténylegesen látta volna ezt a férfit. De mi van, ha ez is csak Jeffreys egyik aljas trükkje? – Igen, Louise – szólt közbe James is –, nem szeretném, hogy hiú ábrándokat kergessen... Nincs esetleg valami módja annak, hogy biztosan megtudjuk, ki lehetett az álarc alatt? – Khm... – köhintett ekkor Swanson. – Asszonyom... ha megengedi, én is kérdeznék valamit Mr. Foe-tól... – Csak bátran, Mervyn... – mondta Louise, mire a lakáj a jövevényhez fordult. – Meg tudná mondani pontosan, melyik napon érkezett ez a férfi Tautonba? – Jó kérdés... Tudja, a börtönben könnyen elveszti az ember az időérzékét, de annak alapján, amit az őrök beszéltek, az ősz első napjaiban lehetett. – És nem emlékszik véletlenül valamelyik őrük nevére? Valamelyikére, aki a titokzatos foglyot kísérte? – Nos... – gondolkodott Foe. – Most, hogy mondja... Arra emlékszem, hogy amikor az a bizonyos őr leesett a lépcsőn, a társa a nevét kiáltotta. Nem is tudom... ami úgy hangzott, ahogy a lovak prüszkölnek. – Redfrew? – kérdezte Swanson. – Igen, az! Honnan tudja? Swanson Louise-ra nézett. – Ő az, milady... Épp, ahogy sejtettem. A másod-unokatestvérem, Raven. Redfrew Raven. – Biztos benne, hogy ez ugyanaz a Redfrew? – kérdezte Mr. Goetz. Swanson halványan elmosolyodott. – Nem sok angol családban sújtják azzal a gyermekeket, hogy különösen csúf ówalesi neveket adnak nekik. Sajnos édesanyám oldalán ez a szokás amolyan káros szenvedély. Nem csoda, hogy

Redfrew is inkább a vezetéknevét használja. Különben is, milady, ha emlékszik, a fickó éppen akkor tűnt el Dorchesterből... – ...mikor az álarcos rab felbukkant Tautonban... – suttogta Louise. – Szavamra, igaza van, Swanson! Minden egybevág... a fején sérülések nyomát viselte, és a karja fel volt kötve! – Azt mondta, a Vörös Macskában szerezte, de én ezt már nem hiszem... – mondta Swanson. – És a függőt is ő hozta el nekem William halálhírével együtt! – Akkor már csak egyetlen teendőnk van! – határozott James. – Előkerítjük ezt a... ezt a lóprüszkölést, ha kell, a föld alól is! *** Másnap James és Swanson fölkerekedtek, hogy kézre kerítsék Redfrew Ravent. Louise tudta, hogy pár napba mindenképp bele fog telni, mire visszatérnek, s már előre rettegett a gyötrő bizonytalanság óráitól. Szerencsére Mr. Foe elfogadta Louise vendéglátását néhány napra, ami sokat javított az asszony kedélyállapotán, aki egyébként is kezdte visszanyerni életerejét: végre hajlandó volt kitenni a lábát a házból, s az ősz utolsó szép napjait kihasználva, hosszú sétákra indult Mr. Foe oldalán. Kiderült, hogy a férfi – aki, miután alaposan rendbe szedte a börtönben elvadult külsejét, egészen jóképűnek volt mondható – igen kalandos múltat tudhat maga mögött. – Az őrangyalom bizonyára kivételesen jól érti a dolgát... – mondta egy nap, mikor Louise-zal a kastély körül sétáltak. – Tudja, a Lógós Bíró kezei közül való megszabadulásom nem az első csodaszámba menő esemény az életemben. Gyermekkoromban túléltem a nagy a pestisjárványt7, ami megölt majd hetvenezer embert, köztük több rokonomat és majd minden barátunkat. A következő évben a tűzvész, amely elpusztította fél Londont, bele-

értve a mi környékünket is, mindössze két házat kímélt meg a Cripple-Gate-en, ahol laktunk: ezek közül az egyik éppen az otthonom volt. Ezután Chathambe költöztünk, és kis híja volt, hogy oda nem vesztünk, mikor a hollandok rátámadtak a városra8. – Nos, Mr. Foe, leszögezhetjük, hogy ön valóban egy született túlélő – mondta Louise. – Így is mondhatjuk, de kérem, szólítson csak Danielnek. Mint idővel kiderült, Daniel nemcsak különösen szerencsés, de művészi érzékkel megáldott ember is volt. – Tudja, mindig is író szerettem volna lenni – fűzte tovább a szót Mr. Foe. – Amit persze az apám, aki egy jó nevű londoni kereskedést vezet, sosem pártolt. Azt akarta, hogy vegyem át az üzletet. A felmenőink nem olyan régen még franciaországi menekültként érkeztek az országba, s apám nagyon büszke az elért eredményeire. Különösen, hogy valaha, a csatorna túloldalán, az ő ősei is nemesek voltak. Gondolkozom is azon, hogy az ő tiszteletükre hozzáillesztem a nevemhez a „de” jelzőt... mégis csak előkelőbben hangzik, nem gondolja? Louise elgondolkodva nézett a távolba. – Hm... Daniel Defoe9... szerintem kiváló név egy írónak – mondta mosolyogva. – Én is úgy vélem. – Egyébként, Daniel – váltott témát Louise –, igazán elárulhatná, hogy keveredett bele egy jó nevű londoni kereskedő fia Monmouth herceg lázadásába... – Nos igen, ebbe az ostoba kalandba is az írói vénám sodort; tudja a regényötlet, amelyen éppen gondolkodtam, számos csatajelenetet is tartalmazna... csakhogy én magam sosem voltam katona, és háborúviselt férfi sincs az ismeretségi körömben. Úgy határoztam hát, követem a herceget, afféle krónikásként szegődve mellé, hogy megnézzem magamnak, milyen is egy igazi ütkö-

zet. Csakhogy balul ütött ki a tervem: a Bridgewater melletti vérengzés aligha volt nevezhető igazi csatának, én magam pedig azon kaptam magam, hogy a király katonái elől menekülök. Kis híján sikerült ebből a csávából is kikecmeregnem: egy temetőben egy sírkő mögött húztam meg magam. Persze végül elkaptak, és nekem is a felségárulás vádjával kellett szembenéznem... De, tudja mit? Azt a nevet a sírkövön sosem felejtem el. Robinson Crusoe, ez állt rajta... Igazán... regénybe illő név, nem gondolja? Louise fölnevetett. – Maga valóban született író, ha még ilyen szorult helyzetben is az ihletet kutatja! Hanem hogyhogy önt nem ítélte halálra... a Lógós Bíró? – Ez is az őrangyalomnak köszönhető. Az utolsó tárgyalási nap előtt a fővárosba rendelték a bírót, hogy levezesse Argyll grófjának a perét. Így aztán engem és egy tucat másik szerencsést szó nélkül szélnek eresztettek... A beszélgetést egy érkező hintó zaja szakította félbe, ami nagy sebességgel kanyarodott be a kastély udvarára. Amint megállt, ajtaja nyomban kivágódott, s megjelent benne James Welham, aki maga után ráncigálta a csuklójánál megkötözött Redfrew Ravent. Bár a kötést már nem viselte karján, külseje így is igen zilált volt: látszott rajta, hogy néhány napja alaposan helybenhagyták. – Louise! – kiáltott James a fiatalasszonynak, miután a fogoly mögött felbukkant a diadalmas arcú Swanson is. – Meghoztam a madárkát! Azt hiszem, érdekelni fogja az éneke... Miután foglyukat bevezették a szalonba, mindannyian köré gyűltek. A férfi lesütött szemmel állt „bírái előtt”. – Most pedig, Mr. Raven – kezdte Louise szigorú hangon –, mondja el az igazat: mi történt a férjemmel, és mi volt a maga szerepe a sorsa alakulásában? Raven pedig beszélni kezdett, mint aki boldog, hogy végre megszabadulhat a szívét nyomasztó titoktól:

– Jaj, milady... – hadarta. – Az úgy történt, hogy egy este, néhány nappal a férje tárgyalásának kitűzött napja előtt Jeffreys értem küldetett. Azt hittem, neszét vette, hogy aranyakat fogadtam el néhány fogoly jobb ellátása végett, és ezért akar elővenni. Már remegtem is, mint a nyárfalevél, mikor a színe elé járultam, de ő nem ezért hívatott. Parancsa volt számomra. Azt akarta, hogy a titkos alagútján keresztül vezessem hozzá Elsfield Lordját, aki a megyeházán raboskodik. Én pedig így tettem. Megbilincseltem, és a pincéből nyíló alagúton át egészen Jeffreys ajtajáig kísértem. Aztán, hogy mi zajlott le odabent, azt nem tudom, de amikor néhány perc múlva a bíró ajtaja kinyílt, ő kilökte rajta a veszettül káromkodó foglyot, és rám parancsolt, hogy vigyem vissza a börtönébe, s másnap reggel kísérjem át Tauton várába, s hogy további utasításig maradjak is ott... Lord Elsfield végig kérlelt, hogy jöjjek el önhöz, és mondjam el, hogy Jeffreys be akarja csapni... De én nem mertem ellenszegülni a bíró parancsának... – Nem is beszélve arról a szép zacskó aranyról, amivel a hűségedet megvette, igaz, te gazember? – kérdezte komoran Swanson. – Szégyellem, hogy a rokonom vagy! Szegény anyád bele is halna, ha megtudná, mi lett belőled... Redfrew nem felelt, csak bűntudatosan bámulta tovább a szőnyeg mintázatát. – S mi történt ezután? – kérdezte Louise. – A férjét Tauton várába vittük. A medált magamhoz vettem, ahogy a bíró utasított, hogy azzal később vigyem meg Önnek a halálhírét. – Ami hazugság volt... igaz? – kérdezte tétován az asszony. – Igen, hazugság volt. A férje nem halt meg, milady. Louise ekkor úgy érezte magát, mint a fuldokló, aki hosszas küszködés után végre átszakítja a víz felszínét, és újra levegőhöz jut. Lehajtotta a fejét, és néma imába merült. Mellette Mr. Goetz és James Welham ugyancsak megkönnyebbülten felsóhajtottak.

– Akkor hol van most? – kérdezte Louise, miután befejezte imáját. – Arról fogalmam sincs, milady... – Ne hazudj, te akasztófáravaló! – hördült fel Swanson. – Esküszöm, nem tudok semmit! Mindössze annyit, hogy néhány napra rá üzenet jött a bírótól, hogy egy hintó fogja várni a foglyot a kastély előtt... S hogy át kell adnom őt, aztán az egészet örökre elfelejteni. A kocsit én fogadtam a várkastély udvarán. Kérdeztem ám én a két marcona alakot, akiknek át kellett adnom Lord Elsfieldet, hogy hová viszik ezután, de csak letorkoltak, hogy ne kíváncsiskodjak. Aztán, amikor a fogolyért mentünk, leestem a lépcsőn, és eltört a karom... de biztosan tudom, hogy az a hintó magával vitte az urat. – És nem látott semmi különöset azon a két fogdmegen? – kérdezte James. – Valamit, ami alapján rájöhetnénk, kik voltak ők? – Csak annyit mondhatok róluk, hogy bivalyerős fickók voltak... és az egyik mintha... kátrányszagot árasztott volna. – Kátrányszagot? – Igen, azt. – És a hintó? – kérdezte most Mr. Goetz. – Volt rajta valami feltűnő? Nem volt az oldalán címer? – Ó, címer az volt! – És emlékszik rá? – kapott a szón Louise. – Hát, most, hogy mondják... Dereng valami. Három sólyomfej volt rajta. Vagy talán sas... nem, mégis inkább sólyom. Meg egy ronda zöld kígyó tekergett a tetején. Ebben biztos vagyok, mert emlékszem, hogy meg is borzongtam. Irtózom a csúszómászóktól... – Pedig inkább az ő rokonuk, semmint az enyém... – morogta Swanson. – Paul, ki tudja deríteni, kihez tartozik ez a címer? – kérdezte Louise.

Mr. Goetz kurtán biccentett. – Azt hiszem, menni fog... – És velem mi lesz? – kérdezte Raven. – Velem mit akar tenni, asszonyom? Higgye el nekem, rettentően megbántam, hogy becsaptam magát... – Inkább azt, hogy lebuktál... – morgott megint Swanson, de Louise ezúttal közbeszólt. – Hagyja őt, Mervyn... Nem ő az igazi bűnös itt, hanem Jeffreys. Ha a maga kuzinja nem nyújt segítő kezet ehhez a gaztetthez, megtette volna helyette más. Neki legalább volt bátorsága megvallani az igazat. Nekem pedig visszaadta a reményt, és ezért hálával tartozom neki. Köszönöm az őszinteségét, Mr. Raven. Swanson most elkíséri az északi szárny egyik szobájába, ott lepihenhet, míg eldöntjük, mi lesz a sorsa. De ne aggódjon... eszem ágában sincs bántani önt. Raven azt sem tudta, hogyan hálálkodjon a kedves szavakért, végül unokatestvére gondjaira bízva elvezették a megkönnyebbült foglyot. Mikor maguk maradtak, Mr. Goetz így szólt: – Ez nagyon szép volt magától, Louise. Az asszony vállat vont. – Komolyan gondoltam, amit mondtam, az én ellenségem Jeffreys, nem ez a szerencsétlen. Különben is... nem hiányzik, hogy rögtön szaladjon a lordkancellárhoz, amint szélnek eresztjük. Nem kell tudnia, hogy lelepleződött a hazugsága, jobb, ha egy lépéssel előtte járunk. A legjobb lesz, ha munkát adok ennek a fickónak itt, az Addington-kastélyban. Így a szemünk előtt lesz. Hanem mit gondol, Mr. Goetz? Kié lehet az a sólyomfejes címer? Mr. Goetz sokatmondó pillantást vetett Louise-ra. – Ami az illeti, én pontosan tudom, kié az a hintó – mondta. – Sőt, alighanem magam is utaztam már benne. Csak nem akartam a fickó előtt megmondani. – És kié? – kérdezte egyszerre Louise és James izgatottan.

– Maga is ismeri a tulajdonosát, Louise, találkozott már vele. A hintó Sir Josiah Childé. Louise lázasan kutatni kezdett az emlékei között, majd elfehéredve emelte tekintetét Mr. Goetzre. – Ki az? – kérdezte James türelmetlenül. – Ki az a Sir Child? Louise Jamesre nézett, s gondterhelten csak annyit mondott: – A Kelet-indiai Társaság igazgatója... *** Két nappal később Louise és Mr. Goetz hintója bekanyarodott a Wenstead Manorhoz vezető, gesztenyefákkal szegélyezett hosszú sugárútra. Louise kinézett az ablakon. – Ez a ház éppolyan grandiózus, ahogyan leírta, barátom – mondta a fiatalasszony. – Sosem láttam pazarabbat. Legalábbis itt, Angliában nem. Igazán jól fizető pozíció lehet a Kelet-indiai Társaság igazgatójának lenni. – Meghiszem azt – felelte a férfi. – Pedig Josiah Child apja egyszerű kereskedőként kezdte a Fleet Streeten. Bár az anyja ereiben csörgedezett némi nemesi vér, a Roycroftok egyik elszegényedett ágához tartozott. – Azt mondja, az anyja egy Roycroft lány? – Igen, azt. Van ennek tán valami jelentősége? Louise a homlokát ráncolta. – Azt hiszem... De majd kiderül. Egyébként milyen ember ez a Josiah Child? Maga elég jól ismeri. – Megfontolt és jó üzletember. És ami azt illeti, egészen rendes fickó... Ezért sem értem, hogy hagyhatta, hogy Jeffreys belerángassa az üzelmeibe. Mr. Goetzt néhány perccel később egy rizsporos parókát viselő lakáj bejelentette a Kelet-indiai Társaság vezetőjének, aki dolgozószobájában fogadta őt és a nyomában érkező Louise-t. Child, ez

a hatvanas évei elején járó, de életerős férfi igen szívélyesen fogadta a nagyhatalmú üzletembert. – Paul, drága barátom! – mondta, és íróasztalát megkerülve kezet rázott a vendégével. – Úgy örültem, mikor bejelentkeztél. Hát mi szél hozott Wemsteadbe? Ó... A felkiáltás a Goetz háta mögül előbukkanó Louise-nak szólt, akinek jöttére Sir Child jól láthatóan nem volt felkészülve. – Igen, Sir Child, én is itt vagyok – mondta Louise, egyenesen a férfi szemébe nézve. – És azt hiszem, sejti, miért jöttem. – Nem, őszintén szólva, sejtelmem sincs, hogy... – Kérem, Sir Child – szegte fel a fejét Louise. – Ne fecséreljük egymás idejét: mondja meg, hol van a férjem! – Kérem, én nem ismerem az ön férjét... – De igen, ismeri! Legalábbis a maga hintóján tűnt el a tautoni várbörtönből... Vagy tagadja? Ez esetben mehetünk is a királyhoz, hogy előtte tisztázzuk az ügyet! Sir Child megkövülten meredt Louise-ra, de nem szólt egy szót sem. – A titok lelepleződött, lássa be végre – ütötte tovább a vasat az asszony. – Mr. Goetz szerint ön jó ember, és én hajlandó vagyok hinni neki. Bármi okból tette is, amit tett, ha őszinte lesz hozzánk, talán találunk kiutat a helyzetből... anélkül, hogy súlyosabb következményekkel kellene számolnia. Sir Josiah nagyot szusszant, majd letelepedett az íróasztala mögé, és hellyel kínálta vendégeit. – Mit szeretne tudni, milady? – kérdezte rövid hallgatás után a férfi. – Először is – kezdte Louise –, mondja meg, hol van a férjem. – Úton... – felelte amaz rövid hallgatás után. – India felé. – Sejtettem – nyögte Louise. – Azok a férfiak, akik elvitték, állítólag kátrányszagot árasztottak. Gondolom, matrózok voltak? Child bólintott.

– Akkor most azt mondja meg... – folytatta Louise –, miért vitték el? És főleg... kinek a parancsára? – Szerintem ön is sejti a választ, milady – felelte Sir Josiah mélyen Louise szemébe nézve. – Jeffreys... – szűrte a fogai közt az asszony. – A főbíró... – kezdte az igazgató a homlokát dörzsölve. – Itt járt... az ősz első napjaiban. És megfenyegetett... pontosabban megzsarolt. Sajnos nem tudtam mást tenni, mint engedelmeskedni a parancsainak... – És mire vonatkoztak... ezek a parancsok? – kérdezte ezúttal Mr. Goetz. – Pontosan milyen sorsot szánnak neki ott, az isten háta mögött? – Utasításai értelmében a férjét hajóra kellett raknom, és útnak indítanom Szúratba, egy levél kíséretében, mely az ottani telephelyünk vezetőjének szólt. Ebben a levélben a telephelyvezetőnek meg kellett hagynom, tegyen róla, hogy a részére átadott férfi soha ne térhessen vissza Angliába... anélkül, hogy az életére törne, persze. – Hát, akkor mégis hogyan kellene megakadályoznia a visszatértét? – kérdezte Goetz. Sir Josiah fészkelődni kezdett. – A levélben... a levélben a telephelyvezető arra is felhatalmazást kapott, hogy a foglyot állítsa munkába a bombayi telephelyünkön... a város körüli mocsárvidék lecsapolásánál, illetve, ha szökni próbálna, egyszerűen adja el rabszolgának... – Rabszolgának? – nyögte Louise. – Úgy érted, erre te adtál neki felhatalmazást? – dörögte Mr. Goetz. – Miért?! Miért tettél ilyet, Josiah? Jeffreys mostanában nagy ember az udvarnál, tudom, de akkor is... Mivel zsarolhatott meg, hogy segédkezet nyújtottál egy ilyen becstelenséghez? Egy angol nemest egyszerűen rabszolgasorba taszítani? Ismét kérdem: hogy tehetted ezt?

– Hidd el, Paul, rettenetesen szégyellem magam... A maga részéről Louise ezt készséggel el is hitte. Az egyébként szilárd tartású úr hirtelen éveket öregedett, mintha mázsás súly nyomná a vállát. – Azóta is kísért álmomban az a szerencsétlen ember... A sorsa, hogy mi lett vele... nem hagy nyugodni – mondta, s ahogy felnézett, könny csillogott a szemében. – Rettenetesen érzem magam azért, amit tettem. – Akkor miért? – kérdezte csöndesen Goetz. – Miért hagytad, hogy Jeffreys belerángasson a személyes bosszúhadjáratába? De Sir Josiah csak a fejét rázta. – Azt nem mondhatom el – mondta, s egy batisztkendő sarkával megtörölte a szemét. A szobára rövid csönd telepedett, amit Louise tört meg: – A fia miatt, igaz? – kérdezte a fiatalasszony nyugodt hangon. – Jeffreys halálra ítélte volna, ha nem engedelmeskedik neki, igazam van? – Honnan tud maga Joshról? – kérdezte Child elsápadva. – Nem volt nehéz kitalálni; Jeffreys mindössze két embernek kegyelmezett meg: Egy bizonyos Mrs. Archibaldnak és egy Joshua Roycroft nevű fiatalembernek... Josiah, Joshua... hasonló nevek. Gondolom, nem merte saját maga után elnevezni. De az édesanyja nevét nekiadta. Sir Josiah bólogatott, s újra könnyezni kezdett. – Igen... Tudja, ő nagyon jó fiú... Már házas voltam, amikor az anyját megismertem. A környékbeli lelkész lánya volt. Egymásba szerettünk... Akár meg is szöktem volna vele, de atyja vidékre vitte, mikor megtudta, hogy terhes. Aztán néhány hónappal később egy csecsemőt találtunk a küszöbömön, és egy levél volt a kosarába rejtve. Abban az állt, hogy az anyja belehalt a szülésbe, és mostantól az én gondom a felnevelése. A feleségem persze sosem látta a levelet, azt hitte, Josh csupán egy szerencsétlen lelenc gye-

rek, akit az intézőm és a felesége puszta szívjóságból vett magához. Persze én kértem meg rá őket. Így a közelemben nevelkedhetett, és gondoskodhattam az előmeneteléről. Épp megkezdte volna a jogi tanulmányait Oxfordban, mikor egy gyenge pillanatomban megvallottam, hogy az igazi apja én vagyok... Szegény Josh. Tudják, amilyen tehetséges, olyan büszke fiú. Nagyon a szívére vette, hogy annyi éven át mind hazudtunk neki... – És dacból beállt Monmouth seregébe... – szakította félbe az elbeszélést Mr. Goetz. – Így történt? – Így – bólogatott Child. – Minden jel arra mutatott, hogy a Lógós Bíró el fogja ítélni. Pedig higgyék el, megpróbáltam megmenteni. Aztán egy napon fölkeresett, és előadta az ajánlatát... És én nem tudtam nemet mondani. A szobára csönd telepedett. – Williamet Joshuáért... – suttogta Louise. Child lehorgasztotta a fejét. – Most mit fognak tenni? – kérdezte csöndesen. *** – Egyértelmű, hogy mit fogunk tenni! – dühöngött Goetz két nappal később az Addington-kastély nagy halljában. – Megyünk, és jelentjük az esetet a királynak! – Szerintem is ezt kell tennünk – helyeselt James Welham. – A király nem nézheti tétlenül, hogy egyik nemesét, ráadásul a saját vérét csak úgy eladjak rabszolgának egy idegen országban! Ez képtelenség! Szerintem egy percet sem kellene tovább vesztegetnünk... Ön nem így gondolja, Louise? A fiatalasszony már egy ideje némán hallgatta a két férfi eszmecseréjét, s gondolataiba mélyedve járkált föl s alá a szobában. Mikor James megszólította, megtorpant, és nagy levegőt vett. – Ami azt illeti... – kezdte lassan –, szerintem jobb volna, ha Ja-

kab semmit nem tudna az egészről. El kellene hallgatnunk előle, ami a tudomásunkra jutott. Mr. Goetz szemöldöke a homlokára szaladt. – Hogyhogy? – kérdezte a férfi. – Kedves barátom – fordult Louise Mr. Goetz felé –, gondoljon bele, ugyan mit érünk el azzal, ha a király elé járulunk? Mi fog történni? Talán tajtékozva elzavarja Jeffreyst az udvartól, Childot leváltja, s William megmentésére küldi az angol flottát? Mennyire valószínű ez? Mr. Goetz elkomorodott. – Nem túlságosan – felelte. – Nem, szerintem sem az. Esetleg megdorgálná Jeffreyst, ha egyáltalán, Child tette fölött elsiklana, rám pedig hallgatást parancsolna. Lássuk be, a király nem lelkesedett Williamért, ki tudja, talán nem is bánja, hogy Károly fattyú fiaiból még eggyel kevesebbet lát az udvarban. Főleg Monmouth lázadása után... És akkor még nem is beszéltünk arról az eshetőségről, hogy Child és Jeffreys minden további nélkül letagadhatja a történteket. Ugyan mit számítana a királynak Redfrew Raven vallomása? – Akkor mégis mit szándékozik tenni? – kérdezte James. – Egyetlen dolgot tehetek, és azt hiszem, egyértelmű, hogy mi az: Indiába utazom, és hazahozom Williamet magam. – Arról szó sem lehet! – pattant fel a székéből James. – Louise, van fogalma róla, hogy miket beszél? Hogy milyen veszélyeket rejt egy ilyen út? Egyszerűen nem engedhetem, hogy ilyen őrültséget csináljon! Louise azonban csak elnézően mosolygott a férfi hevességén. – Kedves James – mondta nyugodtan –, kénytelen vagyok emlékeztetni rá, hogy nincs joga előírni, mit tegyek, és mit ne... – De igen, van! – makacskodott a férfi. – William a legjobb barátom, és ha egy nap megtudja, hogy hagytam ilyen veszélynek kitenni a feleségét, a fejemet veszi, és igaza is lesz! Louise, legyen

esze... gondoljon a gyermekeire. – Higgye el, rájuk is gondolok! Vissza akarom hozni nekik az apjukat! – Akkor engedje, hogy én utazzam! Visszahozom őt maguknak, ígérem – esengett James, s Louise látta rajta, hogy komolyan beszél. – Drága James – mondta Louise –, köszönöm az ajánlatát, tudom, hogy komolyan gondolja, és meg is tenné... de... – De? – De képtelen lennék itt ülni karba tett kézzel, és várni a visszatértükre. Ha egy kicsit is ismer, tudnia kell, hogy ebbe a tétlenségbe... én belebolondulnék! Nekem kell visszahoznom őt! Harcolnom kell érte, és harcolni is fogok! James kétségbeesetten nézett Mr. Goetzre. – Az ég szerelmére, Paul, mondjon már valamit! Próbálja lebeszélni erről az esztelenségről. Mr. Goetz Louise-ra nézett. – Kedvesem, tudja, hogy az út, amire vállalkozik, mennyire veszélyes? Viharok, alattomos zátonyok, fosztogató kalózok... nem is beszélve a betegségekről... – Tisztában vagyok a kockázattal, higgye el! – felelte a fiatalasszony, csökönyösen nézve a férfi szemébe. – És azt is tudja, hogy egy ilyen utazás mennyi kényelmetlenséggel jár? – Igen. – És azt is átgondolta, hogy legalább egy évig távol lesz a gyermekeitől, ha nem tovább? Az út a legszerencsésebb körülmények között is négy hónapig tart, ha viszont kedvezőtlen széljárást fognak ki, akár fél évig vagy még tovább is eltarthat... És tudja, mennyi idő, mire megtalálja Williamet abban a beláthatatlanul nagy országban? Ugyanis semmi garancia nincs arra, hogy Szúratban találja...

– Ezt mind tudom, barátom. És elképzelheti, mennyire fájdalmas nekem a gondolat, hogy ennyi időre el kell válnom mindazoktól, akik megmaradtak nekem... De ezt kell tennem. egyszerűen érzem, hogy így helyes! – Nos, jól van... – mondta Mr. Goetz megadóan. – Ez esetben James és én elkísérjük! – Úgy van! – helyeselt James Welham, de Louise már rázta is a fejét. – Azt nem lehet. A gyermekeimnek támaszra lesz szükségük, amíg én távol leszek. Hiszen, gondoljanak csak bele... Az apjukat árulással vádolták, anyjuk leggyűlöltebb ellensége pedig a király egyik fő bizalmasa. Ki tudja, mit tervel még ellenünk Jeffreys. A helyzetünk legalábbis bizonytalan; lehet, hogy egy nap innen is menekülnünk kell. Ilyen körülmények között nem foszthatom meg a fiaimat legodaadóbb védelmezőitől, a keresztapjuktól és attól a férfitől, akit nagyapjukként szeretnek. – Ezek szerint eltökélte, hogy egyedül veszi nyakába Indiát? – kérdezte bosszúsan James Welham. – Nem. Természetesen, nem. Gondoskodni fogok megfelelő védelmezőkről az út során, de magukra, barátaim, itt van szükségem. A gyermekeimtől való elválás gondolata rettenetesen fájdalmas a számomra. Utam során az egyetlen vigaszom az lesz, hogy tudom, jó kezekben hagytam őket. *** Ezek után felgyorsultak az események: miután Louise négyszemközti megbeszélést folytatott Childdal, a lelkiismeret-furdalástól szenvedő igazgató intézkedett, hogy biztosítsanak a fiatalasszony számára egy kabint a társaság következő hajóján, amely India felé kifut. Erre szerencsére nem is kellett soká várni, minthogy a Nyugat-

Indiába tartó hajók számára éppen ez az időszak volt a legkedvezőbb a kihajózáshoz, hogy a Jóreménység foka táján fújó kedvező szeleket a vitorláikba foghassák. Így aztán alig három héttel azután, hogy elhatározását közölte Sir Childdal, az igazgató hintója megállt az Addington-kastély előtt, hogy Louise-t Tilburybe vigye, ahol a Cornelia névre keresztelt határbócos már várta a kikötőben. Egy ilyen út előkészítése, ráadásul ilyen rövid idő alatt, nem csekély feladat, hiszen rengeteg elintéznivalóról kellett gondoskodni. Mr. Goetz szerencsére minden rosszallása ellenére kivette a részét a munkából, még Mr. Defoe is felajánlotta szolgálatait. A férfi ugyanis elutazása előtt még egyszer fölkereste Louise-t, és búcsúzáskor a legmelegebb szavakkal kívánt jó szerencsét a fiatalasszonynak, akit őszintén megkedvelt. Az egyetlen, aki nem mutatkozott, James Welham volt. Nem rejtette véka alá a véleményét, hogy szerinte Louise felelőtlenül cselekszik. Louise-nak fájt barátja távolléte, de a legnehezebb még így is hátravolt: a búcsú a gyermekeitől. Mielőtt beszállt volna a rá váró járműbe, még utoljára megölelte Henryt és Jamest, s minden erejét össze kellett szednie, hogy ne törjön ki belőle a zokogás. A kicsiket a megelőző hetekben végig azzal nyugtatta, hogy anyjuk nagy és izgalmas kalandra vállalkozik, aminek a végén a papa várja majd, akit visszahoz a családjának. James végig nyugodtan viselkedett, Henry pedig komoly arccal kijelentette, hogy ő maga fog vigyázni kisöccsére, míg édesanyja haza nem tér. Louise végül az ajtóban várakozó Suzonra bízta két fiát, aki ugyancsak sápadtan, de könnyek nélkül állta a búcsúzást. A fiatalasszony már éppen beszállt volna Child sólyomfejes címerét viselő hintójába, mikor egy lovas vágtatott be az udvarra, s miután porfelhőt kavarva lefékezett, a nyeregből James Welham ugrott le. A férfi Louise-hoz szaladt, és megragadta a kezét. – Bocsásson meg, hogy nem jöttem előbb... – zihálta a férfi.

– A lényeg, hogy itt van – mosolygott Louise. – Továbbra sem értek egyet a szándékaival, de nem engedhettem el búcsú nélkül. Már azt is megbántam, hogy az előkészületekhez nem nyújtottam segítő kezet. Sikerült mindent beszerezniük, amire szüksége lehet? Nem fog semmiben hiányt szenvedni? – Nem, James, ne aggódjon, Mr. Goetz és én mindenről gondoskodtunk. Ami a fiúkat illeti... – Arra gondoltam – szakította félbe James az asszonyt –, hogy egy időre ideköltöznék hozzájuk. Az is eszembe jutott, hogy a gyerekek is átjöhetnének Hamsey Greenbe, de nem szeretném kimozdítani őket a megszokott környezetükből. Mit szól hozzá? Louise arcát hálás mosoly ragyogta be. – Az csodálatos lenne, nem is mertem volna ekkora szívességet kérni. – Ugyan – legyintett James –, ki más viselné jobban gondjukat, mint a keresztapjuk? Hisz gondolom, Mr. Goetz is gyakran meglátogat majd minket... – Arra mérget vehet, barátom – mondta a hintóban várakozó Goetz mosolyogva. – És Ön... – folytatta James Louise-hoz fordulva. – Mikor hallunk legközelebb hírt Önről? – Talán már egy-két hónapon belül. Ahol csak kikötünk, hagyok hátra levelet a társaság dokkjában, amit az első, Angliába tartó hajó kézbesít majd. Sir Child gondoskodik róla, hogy így legyen. És persze üzenek, amint megtaláltam Williamet. – Úgy legyen! Szívből kívánom, hogy járjon sikerrel, és hozza vissza a barátomat. De, Louise... az égre kérem... Nagyon vigyázzon magára. James Welham jóképű arcán őszinte aggodalom tükröződött, ami meghatotta Louise-t. – Ne aggódjon, barátom – tette megnyugtatólag kezét a férfi karjára. – Épségben visszatérek, megígérem.

– De ahhoz először el kell indulnia – szakította félbe Mr. Goetz. – Sajnálom, kedvesem, nem akarom sürgetni, de indulnunk kell. – Rendben... máris – mondta Louise elszoruló torokkal. – A viszontlátásra, James... Vigyázzon magára és arra a néhány emberre, aki megmaradt nekem. Önre bízom őket... Azzal Louise beszállt a hintóba, James pedig becsukta annak ajtaját. A kocsi nekilendült, s ahogy Louise az ablakon át az Addingtonkastély borús novemberi égbolt előtt kirajzolódó sziluettjét s szerettei távolodó alakját nézte, rettegve gondolt arra, vajon mennyi idő telik el, míg viszontláthatja őket. 1

A ház ma is áll, étterem működik benne, mely hírhedt lakója, Georges Jeffreys nevét viseli. /A szerző/ 2

A terem, ahol George Jeffreys az ítéleteit meghozta, ma is látható, jóformán változatlan állapotában az Antelope Walk 5. szám alatt. Napjainkban teázó működik benne. /A szerző/ 3

Jeffreys a tárgyalótermet és High West Street-i szállását összekötő titkos alagutat használta, melynek létezéséről évszázadokig terjedtek legendák a városban, de csak nemrégiben találták meg és tárták fel. /A szerző/ 4

Lásd a regény előzménytörténetét, A Borostyánszeműt. /A szerző/

5

A IX. századi Szeplős Marvynról van szó, Gwynned uralkodójáról. Nevét Merfynnek is írták. /A szerk./ 6

Foe azt jelenti: ellenség. /A szerző/

7

1665 és 1666 között pestisjárvány dúlt a városban, mely elpusztított csaknem százezer embert. A járvány megfékezése részben az ugyanabban az évben kitört Nagy Londoni Tűzvésznek volt köszönhető. /A szerző/ 8

A második angol–holland háború alatt, 1667 júniusában, a hollandok sikeresen felhajóztak a Temzén, és felgyújtották a Chatham környéki dokkokban várakozó angol hadihajókat. /A szerző/

9

Daniel Defoe (eredeti nevén: Daniel Foe) angol író (1659–1731), akinek a leghíresebb regénye a Robinson Crusoe. /A szerk./

6. FEJEZET

A sirály röpte

Œ 1686 áprilisa Louise a Cornelia, a tekintélyes kereskedőhajó fedélzetén állt a lenyugvó nap fényében, mely éppen eltűnni készült a horizonton. Tekintetével egyre csak a halványkék eget pásztázta. – Fölöslegesen keresi őket, milady – szólt egy hang az asszony háta mögött. – Ilyenkor este már nem látni őket a nyílt víz fölött. Louise hátranézett, és megpillantotta Andrew Graham barátságos arcát, amint előbukkant a kabinja ajtajában. A fiatalasszony elmosolyodott. – Akkor is nyugodtabban aludnék, ha látnék belőlük még egy példányt. Aznap reggel jött el ugyanis a pillanat, mikor a Cornelia utasai és legénysége hosszú idő után újra sirályokat láttak az égen cikázni. Ez pedig azt jelentette, hogy közel már a part. Louise a maga részéről alig várta, hogy lába ismét szárazföldet érinthessen, hisz utoljára Madagaszkárnál hagyhatta el a hajót, amióta mintha már egy örökkévalóság telt volna el. Összességében lassan öt hónapja, hogy úton voltak. – Higgye el, közel már a cél – biztatta Mr. Graham. – És vele William is... – szólt Louise mosolyogva. – Szinte érzem, ahogy közeledek hozzá... Tudom, hogy hamarosan újra együtt lehetünk. – Úgy legyen! – vágta rá Mr. Graham. – Lady Elsfield, tudom, mondtam már önnek, de engedje, hogy elismételjem: lenyűgöző az a bátorság és az az eltökéltség, amivel a férje keresésére in-

dult. – Nos, Mr. Graham, ahogy a mondás tartja: Kuh be kuh nemi-rasad; âdam be âdam mi-rasad.1 Jól mondtam? Mr. Graham elnevette magát. – Bravó! Úgy látom, már nincs mit tanítanom magának. – Azt azért nem mondanám... – felelte az asszony. – Mindenesetre, ha Indiába érve nem veszek el egészen a nyelvi sokféleségben, az egyedül önnek lesz köszönhető. Kétségtelen, hogy Andrew Graham jelenléte a Cornelián a legnagyobb szerencse volt, ami Louise-t érhette. Ez a harmincas évei derekán járó és roppant nagy tudású férfi Charles Zinzan, a társaság szúrati igazgatóhelyettesének barátja és egyben a helyi angol közösség lelkésze volt. A szerény, de mindig jó kedélyű Andrew igazán szórakoztató útitársnak s nem utolsósorban remek tanárnak bizonyult. Louise ugyanis nem tétlenkedéssel töltötte az elmúlt hónapokat: kemény nyelvtanulásra adta a fejét. – Ha meg akarja könnyíteni a dolgát odaát – javasolta Mr. Goetz még a Tilbury felé vezető úton –, tanuljon meg valamilyen helyi nyelvet. Én a magam részéről a fárszit javasolnám. A Mogul Birodalomban2 jelenleg ez a hivatalos nyelv, noha anyanyelvként csak a lakosság töredéke beszéli. Mégis ezen a nyelven megértetheti magát szinte mindenkivel, a kereskedőtől az udvari hivatalnokig. Különben sem árt elmélyülni egy ilyen utazás előtt a helyi kultúrában és nyelvben. Ez az, amit az angol utazók, amolyan tévesen értelmezett felsőbbrendűségi érzéstől hajtva, sajnos gyakran elmulasztunk... Mr. Goetz a jó tanács mellé egy Ravius nevezetű holland nyelvész perzsa–latin szótárát, valamint Edward Terrynek, Sir Thomas Roe3 lelkészének, az úti beszámolóját4 adta. De Louise nyelvtudása korántsem fejlődött volna ilyen szépen egy másik lelkész, Andrew Graham hathatós támogatása nélkül, aki lelkes nyelvész

és a keleti kultúrák kutatója volt. Andrew Graham Louise mellé lépett, és rákönyökölt a korlátra, hogy útitársával együtt gyönyörködjön a naplementében. A horizonton két kísérő hajójuk, a Caesar és Laurel vitorláit festette rózsaszínre a naplemente.5 – Erős szelünk van – jegyezte meg Graham a feszesen dagadó vitorlákra pillantva. – De nem ígérkezik vihar. Ha szerencsénk van, a legszebb időben pillanthatja meg India partjait. Egyébként is ez a legszebb évszak: a nyár már a küszöbön áll, de a hőség még nem tombol. – Őszinte leszek, Mr. Graham – szólt Louise. – Felőlem akár a monszun is áztathatná a föld porát, én akkor is megcsókolnám, amint megérkezünk. Ezt az utolsó néhány hetet... majdnem olyan rosszul viselem, mint az első párat. Louise azelőtt életében egyszer szállt hajóra, mikor Angliába utazott a csatornán keresztül. Azt az utat jól viselte, így elemi erővel lepte meg a tengeri betegség, mely hetekre ledöntötte a lábáról: semmilyen étel nem maradt meg benne, egészen legyengült, nem használtak a jól bevált tengerészpraktikák, még a Mr. Goetz által bekészített gyömbérpor is csődöt mondott. Egy éjjel aztán vihar csapott le a hajókra. Louise akkor azt hitte, mind odavesznek. Rettegve gubbasztott kabinja mélyén, mindössze egyetlenegyszer mert kipillantani a veszettül hánykolódó hajó gyomrából, s kis híján el is ájult a szélben megzabolázhatatlanul lebegő vitorlák s a csuromvizes fedélzeten csetlő-botló matrózok látványától, amit megvilágított egy-egy égbolton átcikázó villám. Ám az átremegett és végigimádkozott éjszaka után tükörsima tenger és verőfényes napsütés fogadta az előmerészkedőket, s Louise tengeribetegségét attól a pillanattól kezdve mintha elfújták volna. A továbbiakban egészen jól viselte az utat, leginkább csak a tisztálkodási lehetőségek szűkösségétől szenvedett, no és a bezártságtól, mely az

út vége felé mind jobban kínozta. Mr. Graham és Louise végül feladták a sirályok utáni kutatást, búcsút vettek egymástól, s ki-ki a maga lakrészébe tért. Az asszony a lelkész nagyvonalúságának köszönhetően a nagyobbik kabint foglalhatta el, ami természetesen így sem volt tágas: a Cornelia kereskedőhajó volt, minden négyzetcentiméterét úgy tervezték, hogy minél több áruval rakodhassák meg, az utasoknak nem sok helyet hagyva. Louise a keskeny ágy kényelmetlensége ellenére aznap végre olyan mélyen aludt, mint a bunda, a sirályokat látva ugyanis úgy érezte, William oly sok idő után újra karnyújtási távolságra került tőle. Másnap reggel ugyanilyen bizakodva ébredt, azonban a kapitányt, Mr. Cavendisht, igencsak gondterhelt hangulatban találta a hídon. – Mi történt, kapitány, miért fürkészi ilyen szigorúan a horizontot? – kérdezte Louise vidáman. – A Laurel és a Caesar... – mondta a kapitány, anélkül, hogy az asszonyra pillantott volna. – Nagyon elhagytak minket, már a látóhatárról is eltűntek. – Bizonyára beérjük őket előbb-utóbb – szólt az asszony szórakozottan. – Bizonyára... – dörmögte Mr. Cavendish. – De ismerem a kaptányaikat. Igen versengő alkatok, különösen egymást szeretik azzal heccelni, hogy melyikük tudja gyorsabb iramra ösztökélni a hajóját. Nem csodálkoznék, ha nagy igyekezetükben észre sem vették volna, hogy lemaradtunk. Különben is, a Cornelia a maga hatszáz tonnájával kétszer olyan nehéz, mint az a két kis ladik... Na, de majd igyekszünk. Csakhogy a hajó hiába hasította a hullámokat teljes vitorlázattal, kísérőiknek híre-hamva sem volt a nyílt vízen. Nem sokkal dél után pedig megtörtént a baj: – Kapitány! – kiáltotta az első tiszt, távcsövét a szeméhez szorítva. – Egy felségjelzés nélküli hajó!

– Az ördögbe! – kiáltotta Cavendish, és az első tiszthez szaladt, aki átadta neki a távcsövet. – Ez nem lehet igaz... – morogta a kapitány. – Hogy éppen most, az utolsó pillanatban! – Mi az, kapitány uram? – kérdezte Mr. Graham, aki Louise-zal az oldalán Cavendish mellé lépett. – Csak nem kalózok? – De igen, valószínűleg kalózok – felelte a kapitány, továbbra is távcsövével kémlelve a szabad szemmel egyelőre parányinak tűnő hajót. – Sőt, biztosan azok... Látják, felhúzták a zászlót; az üzenet egyértelmű: adjuk meg magunkat, vagy végünk. A kapitány Grahamnek, majd Louise-nak nyújtotta a messzelátót. A lány, mikor belenézett, meglátta a főárbócon lengedező lobogót: fekete háttérben egy fehér kard és mellette egy ember alakja. A hajó oldalán pedig megpillantotta az ott felsorakozott kalózokat, akik lőfegyvereiket a magasba tartva hadonásztak. – Vannak puskáik... – jegyezte meg az asszony. – Sőt, ahogy nézem, ágyúik is... – Azok nekünk is vannak – jegyezte meg kurtán a kapitány. – Ezek szerint nem adja meg magát? – kérdezte ezúttal Graham. – Nem – felelte Mr. Cavendish határozottan. – Még elhagyhatjuk őket... A Laurel és a Caesar itt lesznek a közelben... Sőt, a part is felbukkanhat bármelyik pillanatban. Ahhoz ezek sosem merészkednének közel. Le fogjuk rázni őket. Azzal a kapitány elviharzott, hogy parancsokat osszon, a legénység pedig elkezdett fölfegyverkezni. Louise-nak összeszorult a torka a félelemtől, és megragadta Mr. Graham karját. – Gondolja, hogy bölcs dolog ez? – kérdezte. – Az egyik matróz úgy mondta, ha egy kalózhajó szemet vet egy kereskedőhajóra, azt rendszerint el is foglalja. De ha a kapitány nem tanúsít ellenállást, akkor az emberek életét megkímélik. – Nos, ahogyan megismertem, a mi kapitányunk ehhez túlságo-

san büszke ember... – felelte Mr. Graham. – De bízzunk benne, hogy érti a dolgát. A következő három óra a két utas számára olyan volt, mint egy rossz álom: hiába igyekeztek lerázni magukról baljós követőiket, azok lassan, nagyon lassan, de mégiscsak egyre közelítettek hozzájuk. – Mintha az ember órákon keresztül figyelné, ahogyan egy tőr közelít a torkához, de mégsem ugrik előle félre – mondta Louise, szemét le sem véve az egyre közeledő hajóról. Andrew Graham nyelt egyet. – Bizonyára marátha kalózok lesznek – mondta. – Az utóbbi időkben kiszemelték maguknak az angol hajókat. – Miért? – A Kelet-indiai Társaság nemrégiben felrúgta a korábbi megállapodását a Marátha Birodalommal, és megtagadta, hogy lőport adjon el nekik... Pedig arra igencsak nagy szükségük lenne a mogulokkal vívott állandó harcban. Ugyanis Aurangzib mogul sah6, aki ekkoriban már harminc éve ült a trónon, igen vakmerő külpolitikát folytatott: a birodalom területe csaknem kétszeresére gyarapodott uralkodása alatt, s ezzel szinte az egész indiai szubkontinenst az ellenőrzése alatt tartotta. Csakhogy ilyen beláthatatlanul nagy területeket nem volt egyszerű megtartani, s Aurangzib képtelen volt uralmát megszilárdítani. Szinte mindennap felütötte fejét egy lázadás, s országa határait minden irányból ostromolták. A legnagyobb fenyegetést pedig a Marátha Birodalom jelentette, melynek fiatal uralkodója, Sambhaji, égett a vágytól, hogy apja, a legendás Shivaji nyomdokaiba lépjen, s kiűzze a muszlim hódítókat Indiából. A kalózok azonban akár maráthák voltak, akár nem, lassan, de biztosan közeledtek. Mikor már néhány száz lábnyira is megközelítették a Corneliát, a kalózók puskáikkal a levegőbe kezdtek lő-

dözni, s hangosan kántáltak. – Legjobb lesz, ha visszatérnek a kabinjaikba – kiáltotta oda az utasoknak a kapitány. – Hamarosan célba vesznek minket... Ahogy a mondat elhagyta Mr. Cavendish száját, Louise füle mellett elhasított egy golyó, s belefúródott a főárbóc fájába. – Te jó ég! – kiáltotta az asszony a földre kuporodva. – A vitorlázatot veszik célba, hogy megakadályozzák a menekülést – mondta Graham, túlharsogva a matrózok kiáltozását. – Ha a kapitány nem adja meg magát, rövidesen a legénységre is lőni kezdenek. Jöjjön, tűnjünk el innen, mielőtt ez bekövetkezik! Louise és Andrew Graham ezután a hajókorlát fedezékébe húzódva egyenesen a kabinjaikba siettek, s az elkövetkező fél órában nem is tudták követni a fedélzeten zajló eseményeket. Azt mindenesetre hallották, hogy a tűzharc egyre kiélezettebbé válik, a Cornelia legénysége ugyanis bőszen ropogtatta puskáit, s a kajütbe beszűrődő kiáltozások alapján, tagjai egyre-másra szenvedték el a sérüléseket. Nem sokkal később pedig egy velőtrázóan hangos dörrenés rázta meg a hajót, de akkora, hogy Louise a földre esett az ágyáról, ahol addig csöndesen imádkozott. – Mi volt ez? – kérdezte halálra váltan. – Elsütöttünk egy ágyút – felelte Graham nyugtalanul. – Ezek szerint a kapitány úgy döntött, felveszi a harcot. – És akkor most ők is ágyúval kezdenek lőni ránk? Graham a fejét rázta. – Nem érdekük, hogy elsüllyesszék a hajót... Ugyanakkor néhány figyelmeztető lövést biztosan leadnak. Louise-nak ideje sem maradt csodálkozni Mr. Graham tájékozottságán a kalóztámadások menetét illetően, ugyanis a lelkésznek igaza lett: a távolból elsülő ágyúk zaját és súlyos lövedékek csobbanásának hangját lehetett hallani. Egy nagyobb rázkódásnál Graham felkiáltott: – Eltaláltak minket! Az égre, csak léket ne kapjunk.

Ekkor Louise-nak az a különös érzése támadt, hogy a hajó mintha lassulni kezdene, mintha egy hatalmas kar kinyúlt volna a tengerből, hogy magához húzza a határbócos monstrumot. A hajót megcsáklyázták, erre Louise magától is rájött. Néhány perccel később a Cornelia döngve nekicsapódott a kalózok hajójának, akik bizonyára rögvest össze is kapcsolták a zsákmányolt hajót a sajátjukéval. A kampóival a Cornelia korlátjába kapaszkodó felvonóhídon keresztül kalózok tucatjai lepték el a kereskedőhajót. Louise és Mr. Graham egy darabig csak az ismeretlen lépések dübörgését hallották a fejük fölött, majd nem sokkal később két állig fölfegyverzett tengeri bandita tűnt fel a kajütjük ajtajában. A bronzos bőrű, rosszarcú fickók elégedetten pillantottak egymásra a jól öltözött utasokat látva, ami jobbára nem jelentett mást, mint szép váltságdíjat. Védekezni nem lett volna értelme, minthogy a férfiak egyike széles szablyát, a másik pedig véres, hegyes kést tartott a kezében. A kalózok fegyvereiket az utasokra fogva kiterelték őket a fedélzetre, mely csúszott a kiömlött vértől: mindenfelé holttestek és szertehagyott fegyverek hevertek, szomorú mementóiként a nemrég lezajlott csatának. Louise-t és Mr. Grahamet a hajó végébe toloncolták, ahol a legénység életben maradt tagjai térdepeltek megkötözve. Előttük Cavendish kapitány teste feküdt, átlőtt fejjel... Ez volt a kapitányok sorsa, ha sikertelenül védekeznek a kalózok támadása ellen. Miután az asszony és a lelkész kezét is összekötözték a hátuk mögött, a többi fogoly közé terelve, a földre térdepeltették őket. A túszok előtt egy középkorú, olajbarna bőrű férfi járkált fel és alá, mint aki mustrát tart. Louise úgy sejtette, ő lehet a tengeri banda vezére, már csak azért is, mert fülében értékes gyöngyfüggőt, nyakában hosszú aranyláncot viselt, s magasabb és izmosabb is volt a többi kalóznál. A férfi végül megállt Louise és Graham előtt, s miután tetőtől talpig végigmérte az asszonyt, egy ismeretlen nyelven parancsot adott embereinek. A kalózok közül erre néhányan szétszóródtak a ha-

jón, feltehetőleg azért, hogy átkutassák. Ekkor azonban Mr. Graham szólalt meg halk, tétova hangon, de ugyanazon a nyelven, amit a kalózkapitány is használt. Amit mondott, bármi volt is az, elkomorította a kapitányt, aki Louise-ra mutatott, és kérdezett valamit a lelkésztől. Az asszony nyugtalanul kapkodta tekintetét a két férfi között, de sejtette, miről van szó: a kapitány bizonyára azt akarta megtudni, kicsoda ő, és miért van a hajón. Miután az emberei visszatértek, s jelentették a hajó átfésülésének eredményét, a vezér komoran bólintott. Ezután néhány szót intézett még Mr. Grahamhez, alighanem felszólítva a férfit, hogy fordítsa le szavait, mert az ezután a legénységhez fordult, s fennhangon így szólt: – A kalózok vezére lefoglalta a hajót őfelsége Sambhaji, a marathák uralkodója nevében. Egy Goa melletti kikötőbe kísérnek minket, addig is engedelmességet vár tőletek. Emberei egy része itt marad, hogy rajtatok tartsa a szemét, néhányatok pedig a kalózhajón fog szolgálni. Ha mind jól viselitek magatokat, Goa közelében szabadon enged benneteket... kivéve... kivéve azokat, akik úgy döntenek, csatlakoznak a kalózok törvényen kívüli táborához. Miután végzett mondandójával, Grahamet és Louise-t visszakísérték az asszony kabinjába, ahol a kalózok eloldozták a kezüket, ám a kajüt ajtaját gondosan bereteszelték mögöttük. – Mit mondott magának a kapitány? – kérdezte Louise izgatottan, amikor magukra maradtak. – Mihez akarnak kezdeni velünk? – Váltságdíjat fognak kérni értünk a társaságtól. Elmondtam neki, hogy én vagyok a szúrati telephely lelkésze, így bizonyára hajlandók lesznek kiváltani, illetve, hogy ön Sir Child személyes vendégeként különösen értékes fogoly a számukra. Nem hiszem, hogy ezek után bántani fogják... – Köszönöm, Mr. Graham – mondta Louise hálásan. – Bár nem

tudom, mennyire lehet kiszámítani ezeknek a tengeri útonállóknak a viselkedését. – Nem áll érdekükben, hogy bántsanak minket. Ezek a bandák törvényen kívüliek, de megvan a magukhoz való eszük. Számukra az üzlet éppúgy elsődleges fontosságú, mint bármely kereskedőnek. Louise kétkedve hallgatta a lelkész szavait, úgyhogy magában azért hozzátette: – Ha pedig mégsem lennének ilyen megfontoltak, még mindig itt van egy tőr az alsószoknyám zsebében... – A rakomány miatt azonban igen bosszúsnak tűntek – folytatta Graham. – Természetesen salétromot kerestek.7 A kapitány csalódott volt, amikor csak ezüstöt, no meg némi megvesztegetésre szánt csecsebecsét találtak a raktérben. *** Ettől kezdve Louise és a lelkész között nem sok szó esett. A hajót lassan körbevette az éjszakai sötétség, s a fedélzeten a kalózok részeg dajdajozásba kezdtek, bizonyára győzelmüket ünnepelték. Louise az ágyon fekve, Graham a földön egy pokrócon kuporogva próbálta kizárni elméjéből a nyugtalanító hangzavart. Az asszonyt már épp elnyomta volna az álom, mikor a kabin ajtaja hirtelen kivágódott, és betántorgott rajta az egyik tengerész, aki Louise-t és Grahamet kirángatta a kabinból. A férfi arcát keresztben forradás csúfította el, bizonyára egy régi tengeri csata emlékeként, ami csak még visszataszítóbbá tette amúgy is durva vonásait. Kezében egy lámpást lóbált, keresztben álló szemei és bizonytalan léptei arról tanúskodtak, hogy alaposan felöntött a garatra. A férfi imbolyogva közeledett az ágy végébe húzódó Louise felé.

– Mit akar itt? – kérdezte Graham hindiül a férfit. – Azt ott... a vöröset – mondta a kalóz Louise-ra mutatva, miközben kivicsorította sárgás fogait. Louise-t, bár nem értette a férfi szavait, rémülettel töltötte el a látványa. – Ne tegye, barátom... – próbálta Graham győzködni a kalózt. – A kapitánya elevenen megnyúzza, ha kárt tesz az egyik túszában... De a férfi ügyet sem vetett a lelkészre. Lámpását felakasztotta egy kampóra, s tántorogva megindult az ágy felé, míg Graham egyre riadtabban igyekezett a gazfickó lelkére beszélni. A férfi végül megelégelte a lelkész kiabálását, és egy mozdulattal leütötte. Graham a földre zuhant, Louise pedig felsikoltott, de a kalóz a szájára tapasztotta egyik mocskos kezét, az ágyra döntötte, szabad kezével pedig rögtön lefogta az asszony kapálódzó karjait, így annak esélye sem volt előhúzni a szoknyájában lapuló tört. Louise kétségbeesetten vonaglott az őt fogdosó kezek alatt, míg a borszagú férfi érthetetlen szavakat zihált a fülébe. A kalóz szabad kezével a lány fűzőjét cibálta, majd a szoknyáját akarta felhajtani, de belegabalyodott a temérdek alsószoknyába, így egy pillanatra elvette kezét áldozata szája elől. Louise abban a pillanatban torkaszakadtából üvölteni kezdett, az egyetlen szót, ami akkor és ott eszébe jutott: – Komak! Komak! Komak-am-kom!8 Szinte abban a pillanatban megjelent az ajtóban a dühös kalózkapitány, s miután lerángatta emberét az asszonyról, akkora pofont kevert le a férfinak, hogy annak fölrepedt a szája, s olyan hangos szitokáradatot zúdított rá, hogy Louise azt hitte, beszakad a dobhártyája. A sebhelyes arcú végül elkotródott, s ebben a pillanatban Graham is elkezdett fektében mocorogni. A kapitány először őt vette szemügyre. Amikor meggyőződött róla, hogy túléli a sérülését, a lelkészt a falnak támasztotta, majd Louise-hoz lé-

pett. Leakasztotta a falról a támadó lámpását, majd a fényében végigpásztázta a ruháitól félig megfosztott fiatalasszonyt, különösen a megtépázott fűzőből előbukkanó keblek vonalán időzött sokáig a tekintete. Louise kényelmetlenül fészkelődött a férfi pillantása alatt. – Tudsz fársziul? – kérdezte végül rekedten, némileg tört perzsa kiejtéssel. – Igen... – felelte Louise. – Egy kicsit. Ő tanított. A lány állával az éledező lelkészre bökött. A kapitány egy darabig merőn nézte a megkötözött lányt, majd lehajolt hozzá, és szinte gyengéd mozdulatokkal elrendezte a szoknya ráncait, s visszahúzta vállára a ruhát. Ezután állát két ujja közé fogva csak ennyit mondott: – Te nagyon szép vagy... Néhány pillanatig tekintetét merőn Louise pillantásába fúrta, majd szó nélkül fölegyenesedett, az ajtóhoz lépett, s füttyentésére két ember termett mellette. A kapitány távoztában még ennyit mondott: – Ők megbízható embereim, az éjjel ők fognak vigyázni magukra. Többé nem történik ilyesmi. Ígérem. Az ígéret ellenére Louise minden hangosabb zajra összerezzent, és képtelen volt lehunyni a szemét. Szerencsére azonban további zaklatásnak nem voltak kitéve, így mikor hajnalodni kezdett, s a haramiák végre elcsöndesedtek, ő is elszenderült végre. A lányt a kabin ajtaján keresztül betűző déli nap ébresztette, mely előtt ott tornyosult a kapitány sötét alakja. Odavetett valamit az őrt álló embereinek, mire azok beléptek, két oldalról megragadták Louise-t, majd se szó, se beszéd, elkezdték kivonszolni a kajütből. Mr. Graham kétségbeesve kiabált utána, de a kalózok ügyet sem vetettek rá, egyszerűen az orrára csapták az ajtót, amit újra bereteszeltek. A két fogdmeg Louise-t a hajó korlátjához vezette, a kapitány pedig követte őket.

– Mássz le – mondta tömören a kapitány, a hajó oldalára erősített kötéllétrára mutatva. Odalent, egy csónakban, az a sebhelyes arcú férfi várta, aki az éjszaka rátámadt. Louise rémülten pillantott a kapitányra. – Ne félj, nem fog bántani – mondta – Én is jövök utánad. Louise végül vonakodva bár, de átvetette lábát a hajó korlátján, s reszketeg tagokkal araszolni kezdett lefelé. Mikor elérte a csónakot, a lent várakozó, véreres szemű férfi a kezét nyújtotta, de ő hevesen ellökte magától. Mikor lehuppant a csónakba, az vészesen imbolyogni kezdett alatta. A következő pillanatban megérkezett a kapitány is, majd embere evezni kezdett a közelben horgonyzó kalózhajó felé. Louise-t megkísértette a gondolat, hogy előkapja szoknyája alól a kést, de nem tudta, ugyan mire mehetne vele. Mind a két férfit nem tudná leteríteni, s ha meg is tudná kaparintani a csónakot, valamelyik hajó seperc alatt utolérné. De egyáltalán miért viszik át arra a baljós a lélekvesztőre? Ugyan mihez akarnak kezdeni vele? A napfényben szikrázó vizet gyorsan szántotta a kis csónak, amely hamarosan nekiütődött a kalózhajó oldalának. Az ottmaradtak kötélhágcsót bocsátottak alá, s a ladik utasai sorban felmásztak rajta. Ezután a kalózok néma pillantásától kísérve a kapitány a fedélköz egyik kabinjába vezette a lányt. A férfi becsukta maguk mögött az ajtót, s Louise körbenézett a helyiségben. Viszonylagos kényelemmel rendezték be, még ha nem is volt olyan komfortos, mint a társaság hajója. Alighanem a kapitány kajütje lehet, gondolta, és nem is tévedett. – Ez az én kabinom – mondta a férfi. – Itt fogsz lakni, amíg el nem érjük Udupit. – Az hol van? – Goától délre. Annak kikötője már a Marátha Birodalomhoz tartozik. – És miért hoztak engem ide? Mik akarnak velem csinálni?

– Elviszünk a Raigad Erődbe. Sambhaji őfelségéhez... – És mégis minek? – csodálkozott Louise. A kapitány szárazon fölnevetett. – Ugyan minek? Hát, hogy a rabszolgája legyél... ágyasa, vagy ami neki csak tetszik. – Ezt nem teheted... – hebegte Louise elhűlve. – Én azt teszek, amit csak akarok – felelte a kapitány higgadtan. – Figyelj... – kezdte Louise és közelebb lépett a férfihoz –, a társaság sok, nagyon sok pénzt fog fizetni értem... Sokkal többet érek nektek túszként. A társaság igazgatója, maga Sir Child, személyesen fog megváltani engem. – Az lehet, de annyit biztosan nem fog fizetni érted, mint Sambhaji. Szereti a szép nőket. Az egzotikus nőket még inkább. Te biztosan a kedvére való leszel... Különben is, nem lesz boldog, hogy ezúttal sem tudunk lőport szállítani neki. A mogulok már szorongatják a legközelebbi szövetségesünket, Bídzsápurt... de te biztosan enyhíteni fogod a nagy uralkodó gondjait... – Ne, kérlek, könyörgök, hallgass meg! – esdekelt Louise – Én... én is nagyon gazdag vagyok... Odahaza Angliában házaim és kastélyom van. Ha írsz a családomnak, annyi aranyat kapsz, amennyit el sem bír ez a hajó... – Nekem minden aranynál fontosabb, hogy a király haragját elkerüljem. Ő a mi védelmezőnk, ő tart el minket. Ezt a pecsétet a nevével – húzott elő a kalóz inge alól egy zsinóron lógó aranytárgyat – ő maga adta át nekem, amikor megkaptam tőle ezt a hajót. És megesketett, hogy a kapitányaként őt és a birodalmat fogom szolgálni. Én az ő szolgája vagyok, és az én uram örömét fogja lelni a puha fehér combjaid között, és nekem csak ez számít... Louise nem adta fel. Könnyek közt vettette magát a vezér lábai elé, és megragadta nadrágja szélét. – Kérlek... kérlek, engedj szabadon! Nekem Szúratba kell mennem, a férjem ott vár... ott fogoly... Haza kell őt vinnem a gyere-

keinkhez! A férfi durván megragadta az asszony kezét, és kényszerítette, hogy bogárszerű, fekete szemébe nézzen. – Neked már nincs otthonod, nincs férjed, és nincsenek gyermekeid. Magadnak teszel szívességet, ha mielőbb elfelejted őket. Te mától a nagy Sambhajihoz tartozol, senki máshoz. Ezt jól vésd az eszedbe. – Én nem tartozom a te átkozott királyodhoz! – kiáltotta Louise, mire a férfi arcul ütötte, és ő elterült a földön. – Ne beszélj tiszteletlen hangon az uralkodónkról. Tisztelned kell őt, mert te mától az ő tulajdona vagy. Ne hadakozz a végzeted ellen, asszony! Jól viseld magad, és engedelmeskedj, vagy a cápákkal etetlek meg! Azzal a férfi hátat fordított a földön kuporgó asszonynak, és rázárta az ajtót. *** Louise, miután magára maradt, összekuporodott a földön, és sírva fakadt. Az elmúlt huszonnégy óra történései megviselték az idegeit, s a feszültség végre távozott a testéből. Hanem ezután a kétségbeesés kerítette hatalmába: éppen most, amikor már olyan közel járt Williamhez, újra eltávolodik tőle... Ráadásul a helyzete teljesen kilátástalan... Két tucat felfegyverzett kalóz foglyaként, egy hajó gyomrában, a nyílt tengeren ugyan miben reménykedhetne? Órákig feküdt mozdulatlanul, amikor ismét nyílt az ajtó, hogy újra felbukkanjon benne előző éjszakai támadója. A gazember nem nézett rá, mindössze letett elé egy tálat, ami színültig volt gőzölgő halraguval, és egy kancsó vizet, majd távozott. Az asszony orrát megcsiklandozta az étel illata, ami ráébresztette, hogy farkaséhes. Lassan odakúszott a tálhoz, és kanalazni kezdte

a ragut. Az meglepően ízletes volt, s Louise számára ismeretlen fűszerektől illatozott. Nagyot kortyolt a vízből, majd tovább falatozott. Ahogy elkezdte visszanyerni erejét, úgy tisztult a tudata is. Eltökéltsége lassan visszatérni látszott. Végtére is, nyugtatta magát, életben van, túlélt egy kalóztámadást, épségben elérte India partjait, és ez a lényeg. Ami pedig a kalózok, személyével kapcsolatos terveit illeti... még akármi közbejöhet. A Raigad erőd, a Marátha Birodalom központja messze van, számtalan alkalma nyílhat a szökésre. És ha elérik is vele a marátha udvart, akkor sem biztos, hogy tetszeni fog Sambhajinak. Ez esetben közönséges szolgát csinálnak belőle, akit kevésbé őriznek majd, mint a királyi ágyasokat. Vagy ki tudja, a király talán meg fogja érteni, amit a kalózok nem: azt, hogy sokkal értékesebb lehet a számára túszként, semmint ágyasként. Különösen, hogy olyan nagyon szüksége van a társaság támogatására a háborújához, amit a mogulok ellen vív. Ráadásul a szoknyájában még ott lapul a tőre is... A legfontosabb, hogy ne adja fel a reményt, és ne veszítse el a hidegvérét! Különben is... nem ez az első eset, hogy fogságba esik.9 Akkor is a találékonysága mentette meg szorult helyzetéből, most sem lesz ez másként. Mire végzett az evéssel, egészen más színben látta a helyzetét, s a további napokban is ügyelt arra, hogy megőrizze erejét. Ami ételt fogva tartói csak elé raktak, azt az utolsó morzsáig eltüntette... Az evésen kívül amúgy sem akadt más, mi megtörte volna napjai egyhangúságát, kivéve talán a vezér időnkénti látogatásait, aki néhány naponta fölkereste kabinjában, hogy értékes túsza állapotát ellenőrizze. – Ha továbbra is kedvező lesz a széljárás – mondta egy nap Louise-nak –, két hét múlva kikötünk. Sajnos csak lassan haladhatunk, a part közeli zátonyok között lavírozva, hogy az errefelé portyázó angol hajókat elkerüljük.

Louise elgondolkodott a kapitány szavain: ezek szerint közel vannak a parthoz. Vajon mennyire közel? Lenne esélye kiúszni a szárazföldre, ha egy éjszaka sikerülne megszöknie? – Hallottad, amit mondtam? – kérdezte a kapitány. Louise zavartan pillantott a férfira, majd lassan bólintott. – Hamarosan megérkezünk Udupiba. Meg kell lassan fürdened. Nem állhatsz a nagy Sambhaji elé ilyen mosdatlanul. Figyelmeztelek, ha kell, erőszakkal fogunk lecsutakolni... – Semmi szükség nem lesz erőszakra – jelentette ki Louise felsőbbségesen. – Magam sem vágyom másra, mint hogy végre rendesen megtisztálkodhassam. – Helyes. Tudom, hogy a te néped igencsak irtózik a víztől, ha azt fürdésre kell használni. Szerencse, ha te kivétel vagy... Mától rendszeresen kapsz fürdővizet. Aznap délután egy alacsony peremű, rézből készült dézsaszerűséget állítottak be Louise kabinjába, amit a sebhelyes arcú férfi megtöltött forró vízzel. Louise legnagyobb örömére még csak nem is tengervíz volt. A férfi egy lapos pillantás kíséretében egy üvegcsében illatos olajat is hátrahagyott a fogolynak. Bár sok víz nem állt a rendelkezésére, Louise valósággal újjászületett a fürdőtől, s szinte gyermeki örömmel dörzsölte magát a rózsaillatú olajjal. Miután végzett a tisztálkodással, belebújt az egyik ingébe – a kapitány áthozatta a Corneliáról az egyik ládáját –, s éppen a haját szárítgatta elmélyülten egy pamut törölközővel, mikor reccsenést hallott a háta mögött. Megfordult, és szembe találta magát a sebhelyes arcúval, akinek szemében állatias vágy tükröződött. Louise rájött, hogy a férfi végig leskelődött, amíg ő a fürdőjét élvezte. Mielőtt felocsúdhatott volna, a férfire előrelendült, és a lányra vetette magát, aki erejét megfeszítve védekezett: ütött, rúgott, harapott, s próbálta erősen összeszorítani a lábait, de biztosra vette, hogy ezúttal nem menekül, ez a vadállat meg fogja erőszakolni... Hanem végre sikerült a körmét a férfi arcába

mélyesztenie, mire az felüvöltött a fájdalomtól. A sebhelyes visszakézből akkora pofont kevert le Louise-nak, hogy kis híján elájult. A lány elhomályosuló pillantása egy fényes tárgyra esett: koszos alsószoknyája a földre dobva, alig karnyújtásnyira feküdt tőle, zsebéből pedig kikandikált az ezüstnyelű tör. A férfi nem vette észre, hogy áldozata keze a fegyver után tapogatódzik, amit éppen abban a pillanatban sikerült megmarkolnia, mikor magáévá akarta tenni a lányt. Louise a férfi vállába döfte a kést. A sebhelyes felüvöltött, Louise elrúgta magától a sebesültet, s rögvest az ajtó felé iramodott, ahol ebben a pillanatban tűnt fel egy másik kalóz, aki valószínűleg meghallotta a kiabálást. Louise gondolkodás nélkül hasba szúrta, és rohant is tovább a napfényben fürdő fedélzetre. Sikerült elérnie a hajó korlátját, és már épp lendítette volna a lábát, hogy a vízbe vesse magát, mikor a kapitány ott termett, és derekánál fogva fölemelte, akár egy tollpihét. Az irtózatos erejű férfi seperc alatt lefogta a véres késsel hadonászó lány karjait, majd hindiül szitkozódva visszacipelte a kajütbe, ahol ledobta a földre, az azóta is ott fetrengő, sebesült vállát markolászó sebhelyes mellé. A kapitány ez utóbbit talpra rángatta, s maga után vonszolta a fedélzetre, Louise-ra pedig rázárta az ajtót. A lány ezúttal képtelen volt türtőztetni magát, s véres kezeit maga alá húzva, hosszasan zokogott a földön fekve. Megölte az egyik haramiát... egy másikat megsebesített... szökni próbált, ráadásul a fegyverét is megtalálták. Ugyan mi lesz a büntetése mindezért? Hisz a kapitány megmondta: ne merjen a neki szánt sors ellen hadakozni, különben a cápák közé veti. Vajon előtte mit tesz vele? Átadja a legénységnek, hogy mindegyik kénye-kedve szerint lelje örömét benne? Egészen másnap estig kellett ilyen és ehhez hasonló félelmek között őrlődnie, amikor is a kapitány újfent megjelent nála. Ezúttal két embere követte, akik fölemelték az asszonyt a földről, és a vezér szigorú pillantástól kísérve, úgy, ahogy volt, kibontott hajjal, véres alsóruhájában kive-

zették a kajütből. Louise-t a hajó végébe irányították, ahol a teljes legénység felsorokozott félkörívben, akárcsak ha valamiféle tárgyalásra várnának, majd a félkör közepén feltűnt a tat közepén álló oszlophoz bilincselt, lecsupaszított hátú sebhelyes férfi. Vállát kötés fedte. A kapitány ekkor Louise-hoz fordult: – Én megígértem, hogy nem esik bántódásod. Szigorú parancsba adtam az embereimnek, hogy egy ujjal sem érhetnek hozzád. Egyikük megszegte ezt a parancsot. Ezért bűnhődni fog. Azzal a vezér az oszlophoz bilincselt kalózhoz lépett, átvett egyik emberétől egy bőrkorbácsot, nagyot lendített rajta, s a következő pillanatban a sebhelyes férfi felüvöltött. A kapitány újra és újra lesújtott. Úgy a tizedik ütés után kiserkent a férfi vére, de a vezér nem hagyta abba a korbácsolást, s végül a kalóz hátán már cafatokban lógott a bőr. Louise képtelen volt nézni, elfordította a fejét, és amikor már az üvöltést sem bírta hallgatni, a kezét is a fülére szorította. Az árbóchoz kötözött férfi egy idő után nem bírta tovább a fájdalmat, és elájult. A kapitány ekkor elhajította a korbácsot, és megtörölte verejtékező homlokát. – Vigyétek – mondta, s miután leoldozták az alélt testet az oszlopról, Louise-hoz fordult. A lány igyekezett fölemelt fejjel, bátran állni a pillantását. – Te is megszegted a parancsomat... – mondta halkan, s a lány, akarata ellenére, megremegett. – Fegyvert rejtegettél magadnál, egyik társunkat meg is ölted. Ezért neked is felelned kell. Louise nyelt egyet. Mikor megszólalt, hangja határozottan csengett. – Akkor hát... mire vársz? Ölj meg! Szemet szemért, talán nem ez a szokás nálatok? A kalózkapitány lehorgasztotta a fejét. – Én nem ölhetlek meg. Megmondtam, te már Sambhajié vagy, sorsodról egyedül ő dönthet. De a büntetésed akkor sem marad-

hat el. A kapitány intett egy emberének, mire az Louise mögé lépett, és késével felhasította a batiszt alsóruha hátát, lecsupaszítva a lány felsőtestét. Ott állt hát, félig meztelenül a haramiák gyűlölködő tekintetének kereszttüzében, de ő csak a rémisztően magasodó oszlopot látta, melyen még ott lógott a bilincs, amellyel korábban a sebhelyes arcút kötözték oda. – Nem – mondta akkor a kapitány, mire a lány meglepetten fordult felé. – A te büntetésed nem korbács lesz – folytatta. – A nagy királynak nem adhatok sebektől elcsúfított rabszolgát. De tenni fogok róla, hogy soha, de soha többé ne felejtsd el, hogy te már a nagy Sambhajihoz tartozol. Ekkor ugyanaz a férfi, aki Louise-t ruhájától megfosztotta, egy tálban parazsat hozott, a kapitány pedig szemét le sem véve foglyáról, leakasztotta nyakából a maráthák királyától kapott pecsétet, majd egy szénfogóval a parázs közé dugta. – Ne! – kiáltotta Louise, mikor ráébredt, mire készül a férfi. – Kérlek ne! Én csak magamat védtem, ő támadt rám... kérlek, ne tedd... De két férfi már mögötte is termett, és két karját lefogva térdre kényszerítették, majd arccal a földre nyomták. Louise érezte, ahogyan a kapitány közelít felé. Vergődött, zokogott, és kegyelemért könyörgött, de hasztalan. A kapitány megállt fölötte, és amikor a tűzforró billogot a bőréhez nyomta, a lány felüvöltött az iszonyatos fájdalomtól, majd elvesztette az eszméletét. Louise-t másnap húsába maró, égető fájdalom térítette magához. Megint a kalózkapitány kabinjának padlóján feküdt, felsőtestén cafatokban lógott a szétszabdalt ruha. Óvatos mozdulatokkal a billog környékét kezdte tapogatni. A válla alá égetett seb és körülötte a bőr vörösen izzott és lüktetett. Az asszony felállt, és az asztalhoz botorkált, ahol egy agyagedényben víz állt.

Foszladozó ruhája egy darabját letépte, és a vízbe mártotta, majd óvatosan a sebre helyezte. Felszisszent a fájdalomtól, s bár a hűsítő víz néhány pillanatra enyhülést hozott, a seb hamarosan újra sajogni kezdett. Louise megpróbálta jobban megnézni a heget: látta, hogy a kerek billog furcsa jelekből, talán idegen szavakból áll. Hogy mit jelenthetnek, azt nem tudta, de nem is érdekelte. Egész hátralévő életében hordania kell majd, lesz ideje rájönni, pontosan mit égetett a válla alá az a vadállat. Egészen sötétedésig egyedül kuporgott a kabinjában, egyetlen elfoglaltsága az volt, hogy újra és újra megnedvesítette a rongyot, amivel a fájó heget ápolta. Végül estefelé a kapitány újra felbukkant nála, s a szokásos sűrű halragut hozta egy tálban. Beléptére Louise megpróbálta egy kendővel eltakarni meztelenségét, de a férfi ügyet sem vetett rá, csak némán lerakta elé a vacsoráját. Louise egykedvűen nézte az ételt. – Mi az? – kérdezte a kapitány. – Miért nem eszel? Azt ne mondd, hogy nem vagy éhes, eddig úgy faltál, mint akinek két gyomra van... – Pedig nem vagyok éhes – mondta Louise. – Nem érzem jól magam. – Hm – hümmögött a kapitány. A férfi ezután Louise fölé hajolt, és szemügyre vette a heget. – A sebed csúnyán begyulladt – mondta a férfi. – Fordulj ide. Megtisztítom. Louise a kapitány felé tartotta a hátát, aki övsáljából egy kisebb üveget húzott elő. – Előbb igyál – tartotta a lány felé a flaskát. Louise nagyot kortyolt az italból, s a méregerős rum azonnal égetni kezdte a torkát. – Ez most fájni fog – közölte a kalóz, majd az üvegcséből egy keveset a sebre öntött. A fájdalom enyhe kifejezés volt a kínra, amit Louise érzett, s

amit összeszorított fogakkal ugyan, de némán tűrt. Ezután a férfi tiszta pamutot hozott, és azzal tekerte körbe Louise vállát, hogy óvja a sebet. Csakhogy a „kezelés” nem bizonyult hatékonynak. A seb állapota egyre csak romlott, s Louise két nappal később már arra ébredt, hogy az egész teste lángol, homlokán mégis hideg verejték gyöngyözik. A gyomra émelygett, mikor pedig lehámozta magáról a kötést, majdnem rosszul lett: a heg gennyben úszott, s körülötte a bőr már nemcsak vörös volt, de duzzadt és fényes is. Másnapra a láza úgy felszökött, hogy már félrebeszélt. A kalózkapitány ekkor komolyan megrémült, hogy a Sambhajinak szánt értékes ajándék elvész. – Ki kell kötnünk mielőbb, hogy gyógyítóhoz vigyük ezt a perszónát – mondta a kormányosnak. – Hány napra vagyunk Udupitól? – Ha megmarad a jó szelünk, holnap estére kiköthetünk – felelte amaz. – Hát akkor csak igyekezzünk. Teljes vitorlázattal haladjunk. Erre az asszonyra élve van szükségem, kár lenne a halakra pazarolni azt a szép húst... Louise mindeközben öntudatlanul feküdt egy háncsszőnyegen, ha egy-egy pillanatra kinyitotta is a szemét, csak elmosódva érzékelte a bedeszkázott ablak résein keresztül beszűrődő fénycsíkokat, s ködös tudatáig alig hatolt el a hajótest megfáradt deszkáinak sóhajtozása, ahogyan azok újra és újra a hullámoknak feszültek. Napjait hagymázas álmai közt vergődve töltötte. Rémálmaiban újra látta maga előtt az Addington-kastély északi tornya alatt megnyíló mélységet, de most nem ő készült ugrani, hanem Williamet látta ott zuhanni, aki kezével még felesége után nyúlt: „Miért nem kaptál el? Miért hagytál meghalni?”, kérdezgette a fejében William túlvilági hangja. Egyszer a kis Jamest látta, amint felkapja egy hatalmas sirály, hogy a part felé repüljön vele, máskor Henryt találta az oszlophoz kötözve, amint a sebhelyes arcú épp

korbácsával lesújtani készül rá, de a fegyver az utolsó pillanatban méregtől csöpögő fogú kígyóvá változik, s tekeregni kezd Louise testén, amitől hiába próbál szabadulni, az végül belemar a válla alatt a húsba. Louise nyöszörögve riadt fel álmából. Valami nem volt rendben... Láza ködén keresztül érezte, hogy valami megváltozott: a hajó megszokott, ritmikus recsegésébe más zajok vegyültek: rémült kiáltozás és lábdobogás zaja. Idegen hangok... mintha angol szót hallana... De nem... Ezt csak a láz teszi. Végül lövés is dördült, s Louise megemelte volna a fejét, de nem bírta, s az erőlködéstől kimerülten hanyatlott vissza a fekhelyére, és újra öntudatlanságba merült. Amikor újra kinyitotta a szemét, a kabin képe megváltozott körülötte: ismét a Cornelia fedélzetén volt a régi ágyában. Egy férfi hajolt fölé, s Louise lassan fölfedezte az elmosódó vonásokban Andrew Graham arcát. A lelkész nyúzott volt, és borostás. – Andrew... – szólt Louise elhaló hangon. – Louise, hála az égnek... – kiáltotta a férfi. – Nézzen rám, maradjon velünk. Ő itt Aisha... segíteni fog magán. Louise egy feje körül vörös kendőt és homloka közepén vörös pöttyöt viselő középkorú asszonyt látott. A nő a kezében tálat tartott, benne zöldes masszával, melynek kámforos illata megcsiklandozta a beteg orrát. Andrew és az asszony gyöngéden a hátára fordították Louise-t, majd az ismeretlen nő gyakorlott mozdulatokkal kitisztította a sebet. A fiatalasszony felszisszent a fájdalomtól. – Tartson ki, asszonyom! – mondta Graham. – A sebe nagyon csúnyán begyulladt, és a fertőzés átterjedt az egész testére... De Aisha érti a dolgát. Hamarosan jobban lesz. A javasasszony a heget vastagon bekente a kenőccsel, mely olyan kellemesen hűsítette a beteg bőrét, mintha tiszta, hideg vízzel teli kádba merülne. Louise hangosan felsóhajtott.

Két héttel később a Cornelia ismét kihajózott. A még gyengécske, de már gyógyulófélben lévő Louise a hajókorlátnak támaszkodva figyelte a távolodó Goa pálmafákkal és sziklákkal tarkított partjait. Ez a terület elvileg a portugálok fennhatósága alatt állt, de valójában már a mogulok akarata érvényesült itt is. Ez volt a legközelebbi kikötő, mikor a Gargantua, a társaság egy másik kereskedőhajójának a legénysége visszafoglalta a kalózoktól a Corneliát. A Gargantua nem sokkal azután, hogy kifutott Bombayból, összetalálkozott a Corneliával és az őt kísérő kalózhajóval. Ez utóbbi hiába vonta fel hamis lobogóit, a kapitány gyanút fogott, és a két hajó után eredt. Mikor pedig messzelátójába tekintve a kapitány meglátta az izmos, sötét bőrű férfiakat a fedélzeten, már szinte egészen bizonyos volt benne, hogy a hajó nem a társasághoz tartozik. Üldözőbe vették hát a kalózokat, s alig egy nappal azelőtt, hogy azok elérték volna Udipurt, véres csatát követően visszafoglalták a Corneliát, a kalózokat pedig lefegyverezték, majd kivégezték. Louise-ra jóformán az utolsó pillanatban találtak rá a kapitány kabinjában, s Goába érve rögtön elhívatták hozzá Aishát, a nagy tudású gyógyítót, akinek képességeiről még az ottani jezsuiták is elismerően szóltak. Aisha lelkiismeretesen ápolta a beteget, akinek hamarosan lejjebb ment a láza, s mikor eléggé megerősödött ahhoz, hogy útra keljenek, egy edényben bőségesen hagyott hátra csodatévő kenőcséből. Louise szabadulásuk történetét Mr. Graham elbeszéléséből tudta meg, aki már lemondott a fiatalasszonyról, minthogy a kalózkapitány azt hazudta neki, hogy a tengerbe veszett, mikor a partok közelében szökni próbált. Ám most itt volt, Graham legnagyobb örömére, még ha nem is egészségesen s nem is teljesen épen. A férfi az asszonyt nézte, aki arcát a lenyugvó nap fénye felé tartotta. Szegény milady – gondolta a lelkész magában. – Ugyan mennyi szenvedést kell még elviselnie, mire megtalálja a férjét? Ebben a pillanatban Louise válláról lecsúszott a könnyű

selyemkendő, amivel sebét takargatta. – Fáj még? – kérdezte Andrew Graham, az asszony mellé lépve, aki gyorsan újra betakarta vállát a kendővel. – Nem, már nem – felelte. – Hála Aishának. Mondja, Mr. Graham, amit... amit a vállamba égettek... az hindiül van, igaz? – „Ez a pecsét Sambhajié, Shivaji maharadzsa fiáé, ki beragyogja a sziporkázó eget, akárcsak a fényességes félhold, s vele mindazokat, kik alávetik magukat e pecsét hatalmának.” – Értem... hát ezt nem találtam volna ki magamtól – mondta Louise fanyar mosollyal. – Sajnálom... – mondta Mr. Graham elkomorodva. – Mármint a sebet. Louise felsóhajtott. – Nem akarok fellengzősnek tűnni, Mr. Graham, de talán egy nap még büszkén is fogom viselni. Egy napon ez a seb annak a küzdelemnek lesz az emléke, amit azért folytattam, hogy visszaszerezzem a férjem. Tudja... valami azt súgja, örülhetek, ha ennyivel megúszom ezt a kalandot, melynek ki tudja, hol van még a vége. – Miért mondja ezt, asszonyom? Hiszen hamarosan Szúratba érünk, s jó esély van rá, hogy a férjét ott találjuk, Mr. Goodyear10 házában vagy a társaság telephelyén... Az asszony vállat vont. – Nem tudom, Andrew... női megérzés. Talán túl sok sorscsapás ért az utóbbi időben, ezért lettem ilyen borúlátó. – Nos – szólt derűsen Andrew Graham –, annak mindenesetre örülök, hogy végre a keresztnevemen szólított. Louise végre maga is elmosolyodott. – Szólítson engem is Louise-nak, kérem... Elvégre nem akármilyen kalandokon vagyunk túl együtt.

*** Két hét múltán a Cornelia megmaradt legénysége és utasai végre megpillanthatták Szúrat kikötőjét. A látvány, legalábbis távolról szemlélve, nem volt épp bizalomgerjesztő: sík, lápos vidék tárult a szemük elé, alacsony, fából tákolt házakkal és elvétve néhány bágyadtan porosodó pálmafával. A révkalauz, aki a hajó utasait és rakományát jött jegyzékbe venni, lassan araszolt a kereskedőhajó felé. Őt követték a gyümölcs- és zöldségárusok kis lélekvesztői, akik a hajókon várakozóknak kínálták portékáikat, amit rendszerint seperc alatt elkapkodtak, hisz az utazók a hosszú út végére már jócskán ki voltak éhezve a friss élelemre, s az adminisztráció, melynek eredményeként egy hajó megkaphatta a kikötési engedélyt, akár egy hétig is eltarthatott. Ám ezúttal az árusok hoppon maradtak: a társaság, és így a révkapitány is értesült már a Cornelia viszontagságairól, igyekeztek tehát a lehető leghamarabb a partra juttatni a hajón lévőket. Mikor Louise lelépett a hajópallóról, s lába oly sok idő után végre szárazföldet ért, rögtön megszédült, olyan szokatlan volt a megszokott hullámzó érzés hiánya. Mr. Graham, aki szorosan követte, gyorsan elkapta a fiatalasszony karját. – Óvatosan, Louise! Egy ilyen hosszú hajóút után a legtöbb utazónak újra meg kell tanulni a szárazföldön járni! Hanem nézzen csak oda! Úgy tűnik, Mr. Zinzan személyesen jött elénk! Louise abba az irányba nézett, amerre a lelkész mutatott, s meg is látta az igazgatóhelyettest, amint mosolyogva szaladt feléjük. Charles Zinzan – idegen hangzású neve dacára – régi angol nemesi családból származott, és élete nagy részét egy hertfordshire-i birtokon töltötte, de ha ezt nem tudja, a férfit látva Louise azt hitte volna, a jómódú helybéli kereskedők egyikéhez van szerencséje. A férfi ugyanis haját rövidre vágatta, s a helyi szokásoknak megfelelően halványzöld kurtát, azaz térdig érő, hosszú ujjú,

könnyű vászonból szabott inget és hozzá fehér dotit, bokánál összefogott bő nadrágot viselt. Napcserzette bőre ugyancsak arról tanúskodott, hogy régóta időzik e forró éghajlatú országban, s bár már negyvenes évei közepén járt, az arcára kiülő örökké derűs mosoly kortalan ifjúságot kölcsönzött e különös úriembernek. – Andrew, drága barátom! – kiáltotta Mr. Zinzan, ahogy hallótávolságon belül kerültek. – Elképzelni sem tudja, micsoda öröm, hogy viszontláthatom! Mikor hírét vettem annak a kalóztámadásnak, az ütő is megállt bennem, el sem tudja képzelni a kétségbeesésem... De a fő, hogy épségben itt van, azaz itt vannak! Ön bizonyára Lady Elsfield, a nemes hölgy, akit Sir Child volt kedves a figyelmünkbe ajánlani, méghozzá igen meleg szavakkal. – Igen, Mr. Zinzan, én volnék az... – mondta Louise gyorsan. – És bocsásson meg, ha a formaságokat félretéve, egyből letámadom a kérdésemmel, de mondja meg kérem: önnél van a férjem? Vagy tudja legalább, hol van? Mr. Zinzan barátságos arca egy pillanatra elkomorult. – Nos, igen... Sir Child megírta, hogy ön Lord Elsfieldet keresi e messzi vidéken... Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a férje nincs Szúratban... De ne keseredjen el, kérem! – szólt, amikor látta, hogy Louise elsápad. – Találkoztam a férjével, aki ép volt, és egészséges, s némi információval is szolgálhatok a jelenlegi hollétét illetően. De, kérem... Legalább néhány órányi pihenést engedélyezzen magának, mielőtt az ügyére rátérünk. Ha másért nem is, legalább Mr. Graham kedvéért. Bizonyára szívesen elhagyná már a hajópallót... Louise zavartan hátrapillantott Andrew-ra, aki még mindig türelmesen várakozott a pallón, pedig mögöttük a rakodómunkások már egészen feltorlódtak. – Ó, hogyne... – mondta Louise szórakozottan. – Kérem, bocsássanak meg.

Azzal az asszony hagyta, hogy kivezessék a kikötőből, amin túl egy öszvérek vontatta kocsi várt rájuk, s ahová a csomagjaik is hamarosan követték őket. – Az igazgató, Mr. Goodyear, jelenleg nem tartózkodik a városban – magyarázta útközben Mr. Zinzan. – Így én fogom vendégül látni, a saját házamban... Mr. Zinzan házáig bazárok, mecsetek, a jezsuiták templomai mind egyre-másra hagyták el őket, de a fiatalasszony nemigen tudott a helyi látványosságokra figyelni. A megkönnyebbülésbe, melyet afölött érzett, hogy férje épségben megérkezett Indiába, némi csalódás vegyült: Louise annak ellenére, amit Andrew-nak a balsejtelmeiről mondott, titkon remélte, hogy Szúratba érve végre újra karjaiba zárhatja férjét. Az, hogy ez egyelőre nem következhetett be, rossz előérzetét látszott igazolni. Ezek az érzelmek, a kimerítő utazás, a forróság, a kocsi lágy ringatódzása, illetve a betegség, melyből még nem épült föl egészen, elbódították az érzékeit, s hamarosan elbóbiskolt. Mikor megérkeztek, Mr. Graham gyengéden magához térítette. Louise alig-alig érzékelt valamit az egyszintes, magas és üvegezetlen ablakokkal tagolt falú házból vagy a négyszögletű, virágládákkal szegélyezett udvarból, melyen keresztülvezették, de még a kövezeten nesztelen léptekkel suhanó fehér ruhás szolgálókat sem vette észre. Csak akkor tért többé-kevésbé magához, mikor Mr. Zinzan a szobája ajtajához vezette, ahol egy Mirjam nevű fiatal lány várt rá, kinek fekete bőre olajosan fénylett, s hosszú, selymes haját feje tetejéről leomló copfba összefogva hordta. Mirjam ruhája jóval díszesebb volt a többi szolgálóénál: karcsú, gazellaszerű testét fekete és arany kelme vette körül, csuklóján vastag arany karkötőt viselt. Barátságosan rámosolygott Louise-ra, és bevezette a szobájába, majd onnan egyből a fürdőhelyiségbe, melybe belépve a lány úgy érezte, a mennyország kapuja nyílik meg előtte: a fürdő egy zöldesfehér márvánnyal borított falú te-

rem volt, melynek közepét egy földbe süllyesztett, hatalmas kerek kád uralta. – Mr. Zinzan igen megkedvelte a helyiek fürdőzési szokásait – mondta Mirjam tört angolsággal. – Így magának is építtetett egy hammamot a házába... Louise-t ezután Mirjam megszabadította ruháitól, s a lány elmerült az illatos vízben, melynek tetején lótuszvirágok úszkáltak. Szinte kéjes élvezettel hagyta, hogy Mirjam aprólékos gondossággal lecsutakolja róla az elmúlt hat hónap minden mocskát. Miután végeztek, a szolgáló rózsaolajjal átmasszírozta a lány megfáradt testét, s haját is beillatosította vele. A vállát elcsúfító billog láttán Mirjam felszisszent, de szó nélkül lekezelte a sebet az Aishától kapott kenőccsel. Ezután Louise-t ágyba fektették, aki egy pillanatra még érzékelte a fehér pamutlepedők hűvös ölelését, majd azonnal elnyomta az álom. *** Mikor másnap kora délután fölébredt, eltartott néhány percig, mire rájött, hol is van. Ekkor nézett szét először alaposabban a szobájában: a falakat nagy gonddal megfestett tekergőző virágindák díszítették, de ettől eltekintve nemes egyszerűséggel volt berendezve, mindössze egy alacsony ágy, a fal mentén sorakozó párnázott padok s néhány kecses kis asztalka alkották a bútorzatot. Louise, miután ivott néhány korty vizet az egyik tálalón álló agyagkancsóból, az ágya végében fölfedezett egy ládát is. A tetejét felnyitva megtalálta benne az Angliából magával hozott ruháit, melyek közé gondos kezek illatos babérleveleket helyeztek a molyok ellen. – Mit szeretne ma viselni, sahiba11? Louise megpördült, s Mirjammal találta szemben magát, aki ba-

rátságosan mosolygott rá. A szolgáló nesztelenül lépett a szobába, akár egy macska. Louise tétovázva pislogott a lefüggönyözött ablak felé: a sásból szőtt függöny résein átszűrődött a hevesen perzselő nap fénye. – Szívesebben viselnék olyan ruhát, mint amit Ön is hord... az talán jobban megfelelne az éghajlatnak. Nem is tudom... Tudna esetleg... De Louise-nak be sem kellett fejeznie a mondatot, Mirjam szélesen elmosolyodott, majd se szó, se beszéd kisietett a szobából. Néhány perccel később visszatért egy halvány rózsaszín és arany színekben játszó rövid, testhezálló blúzzal és egy hasonló anyagból készült hatalmas kendővel. – Ez a csoli – magyarázta a szolgáló, Louise felé nyújtva a kis blúzocskát. – Ez pedig a ghagra – lebegtette meg a nagy kendőszerűséget –, ebben inkább segítek. Mirjam gyakorlott mozdulatokkal néhányszor körbetekerte Louise derekán a kendőt, majd szép redőkbe rendezve átvetette a vállán. Néhány pillanatig elégedetten szemlélte a művét, majd bátorítóan Louise-ra mosolygott. – Nagyon csinosan áll, sahiba. Később megtanítom, hogyan kötheti fel szépen magának is. De most siessen, Mr. Zinzan és Mr. Graham éppen az ebédjüket fogyasztják, még csatlakozhat hozzájuk. Louise-t hálószobája homályából kilépve elvakította a házban uralkodó fényesség. A napfény zavartalanul áradt be a hatalmas ablakokon, s a fehér márványlapok csak fokozták a világosságot. Mirjam a középső, szögletes udvarról nyíló egyik teraszra vezette a vendéget, ahol Mr. Grahamet és vendéglátójukat jóízű falatozásban találták: Andrew éppen végzett egy nagy tál kacsatojásból készült rántottával, míg Mr. Zinzan ráérősen egy szelet burfit12 majszolt. Úgy tűnt, Mr. Graham is azon nyomban megszabadult a

formális angol öltözettől, amint partot ért, mert ugyancsak a helyiek ruházatát viselte. – Á, lady Elsfield, hát fölébredt? – szólította meg Mr. Zinzan az érkezőt. – Ó... úgy látom, ön is hamar fölfedezte, hogy a mi Angliánkban honos öltözködési szokások itt felérnek egy gutaütéssel... Bájos, roppant bájos! Jöjjön, és csatlakozzon hozzánk. Louise helyet foglalt az asztalnál, s abban a pillanatban három szolgáló kezdett sürögni-forogni körülötte: egyikük egy tál vizet tartott elé, melyben citromszeletek úszkáltak, ebben megmosta a kezét. Ezután két másik szolga letett elé egy tál gyömbéres csirkét egy nagy kupac jázminrizzsel, majd mézzel és borssal sült oldalas, illetve korianderes joghurtban pácolt bárányhús és frissen sült naan13 is érkezett az asztalhoz. – Ennyit egész nap nem tudnék megenni, Mr. Zinzan – szólt Louise udvariasan mosolyogva. – Őszintén szólva nem igazán vagyok éhes... Jobb szeretném, ha inkább a férjem ügyére összpontosítanának... Louise meglepetésére az igazgatóhelyettes ekkor átnyúlt az asztal fölött, és megszorította az asszony kezét. – Ígérem, mindent elmondok, amit Lord Elsfield hollétéről tudok. De először is egyen, vissza kell nyernie az erejét. Louise végül engedett a szelíd erőszaknak, s fokozódó étvággyal kezdett a falatozáshoz. A fiatalasszony végül asztaltársait is megszégyenítő mennyiségű ételt pusztított el, s miután a szolgálók eltakarították a romokat, ő pedig megmosta a kezét egy kínai porcelánedényben, Mr. Zinzan elégedetten csettintett a nyelvével. – Látja, ezt már szeretem! Fogadok, már el is felejtette, milyen érzés szépen terített asztalnál igazán jó ízű ételeket fogyasztani... Hanem, ha nem bánja, most rágyújtanék egy hukkára14, s megosztanám önnel, amit a férjéről tudok. – Ó, kérem, Mr. Zinzan, alig várom... – szólt Louise izgatottan.

A férfi ekkor nagyot szívott a keze ügyébe készített pipából, s így szólt: – A férjével néhány hónappal ezelőtt, egy februári napon találkoztam, Mr. Goodyear, a szúrati telephely igazgatójának irodájában. Azon a napon igen jeles vendéget fogadtunk: magát a trón örökösét, Azam herceget, aki felséges édesapja, Aurangzib császár jóváhagyásával Bídzsápur ostromát helyettesére hagyta, hogy Szúratba utazzon. Az ostrom akkor már egy éve húzódott, a maráthák ugyanis rendre ellátmányt, közte rengeteg puskaport juttattak be az ostromlott városba, amit a Bídzsápurt körbe vevő ingovány miatt nem sikerült teljesen elzárni a külvilágtól... – Már megint az az átkozott lőpor – morogta Louise, akiben már a maráthák említése is rossz emlékeket ébresztett. – A kalózok is a puskapor miatt ütöttek a Cornelián... – Nem hiába. Lőpor nélkül a maráthák aligha tarthatják sokáig Bídzsápur városát. A salétrombányákat szinte kivétel nélkül a mogulok tartják ellenőrzésük alatt, egyedül rajtunk keresztül juthattak hozzá. Miként arra a herceg is rájött a lőpor nyomát követve. Követelte, hogy azonnal szüntessük be a Marátha Birodalommal és szövetségeseikkel való kereskedést, különben Aurangzib császár kiakolbólít minket az országából... – Ez igen komoly fenyegetés – jegyezte meg Mr. Graham. – Persze a fenyegetést követte a mézesmadzag – folytatta Zinzan. – A birodalomban a megvesztegetés olyan bevett szokás, mint nálunk a köszönés. Mr. Goodyear kapzsi ember, így örömmel fogadta azt a csinos mennyiségű aranyat, amivel a herceg kitömte a zsebeit. Hálából az igazgató úr még azt is felajánlotta, hogy Azam herceg válasszon kedvére az aznap érkezett rabszolgalányok közül. A társaság egyik hajója, a Tritón éppen aznap kötött ki, s a szokásos ezüstön és egyéb csecsebecséken kívül rabszolgákat is szállított, akiket Madagaszkáron vettek föl. – Jól tudom, hogy fenséged nemcsak a maráthák és a lőpor vé-

gett látogatott Szúratba – kedélyeskedett Mr. Goodyear –, hanem azért, hogy a háremét néhány egzotikus szépséggel gazdagítsa. Én ugyan személyesen még nem vettem szemügyre a mai szállítmányt, de bizonyosan akad közöttük néhány szemrevaló darab. A herceg elgondolkodott. – Nos jó, nem bánom... – mondta végül Azam. – De vezessék őket tüstént a színem elé, mert sietős a dolgom. – De, felség... – szabadkozott az igazgató. – Hiszen még le sem csutakoltuk őket és... – Az nem számít – legyintett a herceg. – Az igazi szépséget a kosz alatt is felismerem, majd a palotában rendbe teszik őket. Üzenjen a telephelyre, igazgató úr, hogy vezessék ide a rabszolgákat azon nyomban. – Mr. Goodyear engedelmeskedett a hercegi akaratnak – folytatta Mr. Zinzan –, s elszalasztotta az egyik szolgát az üzenettel. Ezután bőséges lakomával kínálta az ifjú Azamot, ám az ebéd közben nem sokat szólt, noha egészen jól beszéli az angol nyelvet. Érdeklődő és jó eszű fiatalember, aki puszta kedvtelésből több nyelven is megtanult, de Mr. Goodyearre nem kívánta pazarolni eme tehetségét. Szemmel láthatólag nem kedvelte az igazgatót. Mire pedig az ebéddel végeztek, jelentették is, hogy megérkeztek a Tritón szállította rabszolgák, akiket a herceg elé vezettek: többnyire fekete, olajosan csillogó bőrű, sudár termetű fiatal lányok voltak, akiknek csábító idomai még a ruhának csúfolt koszos rongyok alatt is ingerlően domborodtak. Hanem a sor végén valamennyiük meglepetésére egy magas, középkorú férfi lépett a terembe, borostás arccal és hosszú hajjal, ám minden fáradtsága ellenére büszke, egyenes tartással. Azam herceg elhűlve nézte a jövevényt, s Mr. Goodyear habogni kezdett. – Fenséges úr... ne vegye zokon... ez csakis valami félreértés lehet... Ám a herceg jóízűen felkacagott:

– Mindenki tudja, hogy kedvelem a különleges szépségeket, de ez itt túlságosan szőrös az én ízlésemnek. A tréfát alighanem elismételte az írnokának is a maguk nyelvén, mert a sarokban gubbasztó turbános férfi ugyancsak kuncogni kezdett. Hanem ekkor a jelenlévők meglepetésre az ápolatlan fickó megszólalt, méghozzá a herceg által is használt csagatáj törökre15 igencsak hasonlító nyelven. – A férjem az ifjúkorát Isztambulban töltötte... – vágott közbe izgatottan Louise. – Minden bizonnyal az ott megtanult nyelvet használta. – Igen, magam is erre gondoltam – vette vissza a szót Mr. Zinzan. – Bárhogy is, a herceg megértette a jövevényt, és a szóba elegyedett vele. S míg jómagam egyre növekvő érdeklődéssel figyeltem a jelenetet, addig Mr. Goodyear azt a levelet futotta át komor tekintettel, amit a Tritón kapitánya küldött az igazgatónak, s ami a fogolyra vonatkozó utasításokat tartalmazta. – Ez a férfi azt állítja – szólalt meg végül a herceg, mire az igazgató felpillantott a levélből –, hogy a hazájában jogtalanul börtönözték be, és hozták ide láncra verve... Mr. Goodyear összevont tekintettel nézett a hercegre. – Ez az írás mást állít – lebegtette meg a levelet. – Eszerint ez az ember William Harvey, Elsfield lordja, egy közönséges lázadó, aki összeesküvést szőtt a királyunk meggyilkolására, s mint ilyentől azonnal meg kell szabadulnom tőle. A parancs szerint el kell küldenem őt a Bombay körüli mocsár lecsapolásához rabszolgának. – S mégis kitől származik ez a parancs? – kérdezte ingerülten Lord Elsfield. – Kitalálom magam is: George Jeffreystől, a lordkancellártól, aki bosszúhadjáratot folytat ellenem és a családom ellen... – Mondja, Mr. Goodyear – szólt ekkor közbe a herceg. – Ha ez a

férfi, mint mondja, áruló, akkor miért nem végezték ki Angliában? Miért nem vette a fejét a királyuk? – Én azt nem tudom, nagyuram... – tárta szét karját az igazgató. – Szerintem ez fölöttébb különös – folytatta Azam. – Nem látom be, miért kell ennek a férfinak több ezer mérföldet megtéve a bombayi mocsarak poklában bevégeznie az életét, ha ennél egyszerűbb és biztosabb módon is megszabadulhattak volna tőle. – Nagyuram, én csak azt tudom, ami ebben a levélben áll. Illetve azt, hogy mi az én kötelességem: deportálni ezt a pribéket az új telephely építéséhez, és... – Márpedig nem ezt fogja tenni, Goodyear – szólt a herceg keményen megvillanó szemmel. – Hanem nekem adja őt. – De, nagyuram, ez lehetetlen, a parancs úgy szól... – Ne akarjon magára haragítani, sir! – fojtotta bele Azam ismét a szót. – Ne feledjék, hogy önök vendégek ebben az országban, ahonnan atyám, a császár, bármikor kiebrudalhatja magukat. Ráadásul én szívességet készülök tenni önnek, hisz a jelek szerint magától azt várják, hogy szabaduljon meg ettől a szerencsétlentől, és éppen ezt fogja tenni. Átadja nekem, s én a személyes kíséretem tagjává teszem... Amiről persze Angliában senkinek sem kell tudnia. Mr. Goodyear szeme ekkor ravaszul megvillant. – S mégis mi szüksége fenségednek erre a toprongyos alakra? Már ha meg nem sértem a kíváncsiskodásommal... Azam ekkor végigmérte Lord Elsfieldet, aki fölemelt fejjel állta a tekintetét. A herceg végül biztatóan rámosolygott: – Érdekesnek találom ezt az embert. És... mindig is büszke voltam a jó emberismeretemre. Úgy hiszem, ez a nemesember egy művelt férfiú, aki ártatlanul került ebbe a méltánytalan helyzetbe. Kár volna, ha a mocsárban végezné be életét... – Rendben van... – mondta lassan Mr. Goodyear. – De ne felejtsük el fenséged eredeti küldetésének célját. Ön és a császár azt

követelik, hogy a továbbiakban ne üzleteljünk a maráthákkal, hát íme az ajánlatom: ha szavatolja, hogy soha nem ereszti el maga mellől ezt az embert, s hogy mi, angolok soha többé még csak nem is hallunk róla, úgy Sambhaji és a szövetségesei soha egy szemernyi lőport sem kapnak a társaságtól. Sőt! Semmilyen más segítséget sem nyújt a fenséges Aurangzibbel vívott galád csatáihoz. – Úgy legyen! – egyezett bele a herceg, majd felcsillanó szemmel még hozzátette: – Hanem ezt a kis szépséget még magammal viszem, ahogy azt volt kedves felajánlani – mondta, s rámutatott az egyik rabszolgalányra. Ezután a szende fiatal lányt – akinek riadt, nagy, zöld szeme volt, és hozzá hosszú, fekete haja, akár egy ló sörénye – elvezették Lord Elsfielddel egyetemben, aki hiába is magyarázott a hercegnek a családjáról és a feleségéről, akit Angliában hagyott. – Sajnálom, barátom... – mondta Azam. – Az életét megmentettem, de ennél többet nem tehetek sem önért, sem a családjáért. Az adott szavam mostantól engem is köt. De ne féljen... Jó dolga lesz az udvaromban, meglátja. Mr. Zinzan itt sajnálkozva Louise-ra nézett. – Sajnálom, Lady Elsfield. Ha akkor Mr. Goodyear nincs ott, én fogadtam volna a herceget, és sosem hagytam volna, hogy egy honfitársamat, akit ilyen gyanús körülmények között hoztak a házamba, csak úgy elvezesse a herceg, akár egy kutyát. Így azonban nem tehettem mást, mint hogy némán szemléltem az eseményeket. A fiatalasszony, aki lassan tért magához a történtek hallatán, tétovázva így szólt: – Ne eméssze magát, Mr. Zinzan, nem ön tehet róla. Sőt, ön okolható a legkevésbé a történtekért. De mondja, hol lehet most a férjem? És a herceg? Ön szerint állta a szavát, és megóvta William életét?

– Ebben egészen biztos vagyok. Azam herceg tisztességes, jóravaló fiatalember, aki mindig tartja az adott szavát. Számomra úgy tűnt, valóban rokonszenv ébredt benne a kegyed férje iránt. Hanem hogy merre lehet jelen pillanatban Lord Elsfield... Azt sajnos nem tudom. Lehet, hogy a herceg elküldte Delhibe16, az Áldott Erődbe17, de akár az is elképzelhető, hogy magával vitte az ostromhoz, aminek az irányítását visszavette. Ha a személyes véleményemre kíváncsi, ez utóbbi a valószínű... – Miért? – Mert, mint mondtam, a herceg roppant kíváncsi természetű, az ön férje pedig figyelemre méltó személyiségnek tűnik, aki szórakoztató társasága lehet az ostrom unalmasabb napjaiban. Mr. Zinzan meglepetésére Louise ekkor hirtelen felpattant. – Akkor nincs más választásom! Bídzsápurba megyek! – Mi... Hogyan? – hebegett Zinzan. – Hogy maga Bídzsápurba? Na, arról szó sem lehet! Mr. Graham ugyancsak rákezdte: – Mr. Zinzannek igaza van. Louise, ön nem tudja, mit beszél! Egy ilyen ostrom nem egy nőnek való hely! – Egy kalózhajó fedélzete sem az, mégis sikerült élve megjárnom! – vágta rá Louise hevesen, de Mr. Zinzan csak a fejét rázta. – Nem csak erről van szó. Az odavezető út sem gyerekjáték. Kegyed nem tudja, milyen hatalmas ez az ország. Egy ilyen utazás előkészületeket igényel, katonákra, kísérőkre lesz szüksége, egy ilyen karaván megszervezése hetekbe is telhet. – Akkor hozzá is látok mielőbb! – kiáltotta Louise hevesen. – Mert azt jobb, ha tudja, Mr. Zinzan, hogy én Bídzsápurba megyek, ha kell, akár egy öszvér hátán is! Mr. Graham ekkor lemondóan sóhajtott, és így szólt munkaadójához: – Mr. Zinzan, nekem volt szerencsém kiismerni az elmúlt hóna-

pokban utastársam természetét... S higgye el, van olyan makacs, hogy valóra váltsa a fenyegetését. A legtöbb, amit tehetünk, hogy a segítségére leszünk az utazásra való felkészülésben. Sőt, én magam ajánlkozom is, hogy elkísérem. – Hát jól van, legyen – morogta Mr. Zinzan. – Ha tényleg van olyan elszánt, hogy nő létére két hadakozó birodalom közé veti magát, hát tegye, de ne mondja, hogy én nem figyelmeztettem. De az ég szerelmére... próbáljon meg minél többet pihenni és megerősödni a következő hetekben. Mert az ég a megmondhatója, szüksége lesz az erejére. 1

Kb. „Hegyek nem tudnak találkozni, de emberek igen”. Perzsa szólás. /A zerző/ 2

A Mogul Birodalom észak-indiai muszlim birodalom volt Agra központtal. /A szerk./ 3

Indiába az első hivatalos angol követ, Sir Thomas Roe személyében 1615ben érkezett meg. /A szerző/ 4

Edward Terry (1590–1660) A Voyage to East-India (Utazás Kelet-Indiában) című művéről van szó. /A szerk./ 5

Az ilyen hosszú utakra a kereskedőhajók a legritkább esetben vállalkoztak egyedül. Jobbára szorosan együtt haladtak, hogy egy esetleges kalóztámadás esetén több esélyük legyen szembeszállni az ellenséggel. /A szerző/ 6

Aurangzib (más átírásban Aurangzeb) a Mogul Birodalom uralkodója volt Indiában 1658 és 1707 között. /A szerk./ 7

A salétrom a lőpor egyik fő összetevője. /A szerző/

8

Segítség! Segítség! Segítsenek rajtam!

9

Lásd a regény előzménytörténetét, A Borostyánszeműt.

10

A Kelet-indiai Társaság szúrati telephelyének igazgatóját valójából Sir John Childnak hívták. Nem volt rokona a társaság Londonban székelő igazgatójának, Sir Josiah Childnak, s a félreértések elkerülése végett anyja nevén, Go-

odyearként szerepel a regényben. /A szerző/ 11

Úrnő. /A szerző/

12

Tej felhasználásával készült indiai édesség, hasonló a törökméz néven ismert nyalánksághoz: pisztáciás, mogyorós, kókusz és egyéb változatait is előszeretettel fogyasztották. /A szerző/ 13

Lapos, lepényféle kenyér. /A szerk./

14

Vízipipa. /A szerző/

15

A mogul udvarban használt hivatalos nyelv. /A szerző/

16

A mai Ódelhi területén évezredek óta létezett település, melyet többször is átneveztek, s az elnevezések között gyakran feltűnik a Delli, azaz Delhi név is. Aurangzib apja, I. Dzsahán sah 1639-ben tette át ide székhelyét Agrából, ő építette a ma Vörös Erőd néven ismert épületet. Sah Jahan nevezte el a várost (sokadik) megalapítása alkalmából Shahjahanabadnak, ahogyan történetünk idején is hívták, de az egyszerűség kedvéért a továbbiakban csak Delhiként fog szerepelni. /A szerző/ 17

A delhi Vörös Erőd régi elnevezése. /A szerző/

7. FEJEZET

A kán gyanúja

Œ Mr. Zinzan kénytelen-kelletlen, de hozzálátott a karaván megszervezéséhez. Tevéket, hajcsárokat, vízhordó öszvéreket és katonákat hajtott fel, továbbá igyekezett beszerezni minden olyan szükséges hivatalos iratot, ami Louise dolgát megkönnyítheti hosszú utazása során. Mindeközben az igazgatóhelyettesnek arra is volt gondja, hogy bevezesse vendégét Szúrat kulturális és gazdasági sokszínűségébe, amibe az rendkívüli érdeklődéssel merült el. – Nem is sejtettem, hogy Szúrat ennyi különböző népnek ad otthont... – mondta egy nap Louise, kitekintve hintójuk lefüggönyözött ablakán. Louise aznap éppen egy hete élvezte Mr. Zinzan vendégszeretetét, aki felajánlotta, hogy elkalauzolja az asszonyt a város Nagy Bazárjába. Az utcán, mely hemzsegett a bazársor felé igyekvő emberektől, a legkülönfélébb öltözékbe bújt népek tolongtak. Az egyik sarkon hatalmas, hófehér turbános, hosszú szakállú férfiak merültek alkudozásba, csoportjukat pazar selymekbe öltözött hindu asszonyok kerülgették, akiknek minden mozdulatára ékszerek csilingeltek. Őket mezítlábas szolgagyerekek követték, karjukon üres kosarakkal. A következő üzlet előtt fejük búbján apró, púpszerű turbánt és bő nadrágot viselő férfiak merültek élénk beszélgetésbe egy-egy csésze csáj1 fölött, ám Louise a legkülönösebbnek egy ékszerüzlet előtt pipázgató javakorabeli férfi viseletét találta, aki fején jó két arasznyi magas, henger alakú kalapot viselt, melynek ferde tetejéből mintha karddal csaptak volna le egy darabot. Mint kísérője Louise értésére adta, ezek a férfiak

a szigorú kasztrendszerre épülő India társadalmi rétegeinek képviselői voltak, akiket öltözékük is élesen megkülönböztetett egymástól. De Louise látott az utcán zsidó kereskedőket, talpig fehérbe öltözött dzsainista szerzeteseket – akik seprűjükkel tisztogatták maguk előtt az utat, nehogy Isten egyetlen apró élőlényét is eltapossák –, illetve egy pillanatra még a jezsuiták templomának tornya is felbukkant a távolban. No, és persze ott voltak a mindenhová népes kísérettel közlekedő muszlim hivatalnokok, a messzi Delhiben székelő császár hatalmának helyi letéteményesei. – Gudzsarátban legalább százféle nép és tucatnyi vallás él együtt – magyarázta Mr. Zinzan. – A legnagyobb számban természetesen hinduk élnek itt is, akárcsak az ország többi részén, a legbefolyásosabb tagjai a banija kasztból kerülnek ki, akik szinte kizárólag mind kereskedők. Akárcsak a muszlim vallású bohrák... De ne higgye, hogy ez ilyen egyszerű, egy kaszton belül megszámlálhatatlan mennyiségű közösség létezik, és a bohráknál is összetett a helyzet. A nagy fehér turbános fickók, akiket látott, sunni bohrák, a kis kúpos turbánt viselők pedig a közép-gudzsaráti bohrák... a mókás, henger alakú sisakot hordó alak pedig egy daudi bohra volt. – Ezt nem lehet egyszerű megjegyezni – mondta Louise mosolyogva. – Hát, nem – hagyta annyiban Mr. Zinzan. – Emlékszik, hogy tegnap a vacsoránál megkérdezte, hogy gyakran látok-e vendégeket a házamban? – Igen, mire ön azt felelte, szívesebben fogad el, mintsem küld meghívókat. – Nos, ennek oka nem az, hogy udvariatlan volnék, hanem az, hogy az első és egyetlen fogadás, amikor a város előkelőségeit meginvitáltam a házamba, igen csúf botrányba torkollott. Az ugyanis hagyján, hogy a különböző kasztok tagjai nem házasod-

hatnak egymással, de még a kasztokon belül is állnak fenn különféle tilalmak. Például két csoport tagjai házasodhatnak egymással, de nem étkezhetnek egy asztalnál, és van, ahol megfordítva szól a szabály... no meg hogy ki kicsoda előtt ülhet az asztalhoz, ki ki után szedhet a rizsből... Szép kis kalamajka keveredett belőle, mondhatom. Egyes vendégek hetekig nem álltak szóba velem az őket ért méltánytalanságok miatt. Szúrat népénél már csak a bazárok kínálata volt sokszínűbb. A hangosan rikoltozó árusok a legkülönfélébb portékákat kínálták roskadásig megrakott pultjuk mögül. Volt ott nyersselyem Sziámból, porcelán Makaóból, elképesztő műgonddal szőtt szőnyegek Perzsiából, elefántcsont és borostyán Afrikából. – Szúrat fekvése igen szerencsés... – magyarázta tovább Mr. Zinzan, a pultok közt haladva. – A város nemcsak a különféle kereskedőnépek olvasztótégelye, de a világ négy sarkáról érkező áruk is itt cserélnek gazdát. De ha igazán szépet akar látni, akkor a gudzsaráti textileket csodálja meg... Szavamra, ilyen pazar kelméket sehol máshol nem talál. Mr. Zinzan igazat szólt. Mikor Louise befordult a kelmeárusok utcájára, a lélegzete is elakadt; hiába fordult meg korábban Európa két legelőkelőbb udvarában, azok az anyagok, amelyekből a párizsi márkinék és az angol ladyk ruhái készültek, a nyomukba sem érhettek azoknak a selyem- és brokátcsodáknak, amelyeket Szúrat utcáin látott. A fiatalasszony nem tudott betelni a virágos medalionokkal díszített damasztok, az arannyal és ezüsttel dúsan átszőtt nehéz brokátok, a makhmalnak nevezett pihe-puha bársonyok és az üde, virágos indákkal díszített világos selyem, a chintz látványával. Mr. Zinzan egyre nógatta Louise-t, hogy vásároljon kedvére a kelmékből. – Nem hiszem, hogy az úton, amire vállalkozni készülök, ilyesféle értékes holmikra lenne szükségem – hárított Louise. – Akkor hagyja a házamban, meg fogja várni önt minden szerze-

ménye. Legfeljebb a férje fog zsörtölődni, ha meglátja, miket vásárolt össze... – Bár úgy lenne... – mondta Louise szomorú mosollyal. Ám az asszony, aki minden aggodalma ellenére mégiscsak Éva leánya volt, végül engedett Mr. Zinzan unszolásának, és alaposan bevásárolt a világ különböző tájairól összesereglett árusok portékáiból. Louise még két hetet töltött Mr. Zinzan házában, és ezen idő alatt nem győzte kapkodni a fejét a rengeteg új élmény közepette. Szúrat minden napra tartogatott valami meglepetést: esténként, miután a kereskedők bezárták boltjaikat, helyüket kígyóbűvölők, kötéltáncosok, fakírok és zenészek vették át, sőt Mr. Zinzan még a város egyik terecskéjén esténként táncot lejtő kanchanikat is megmutatta Louise-nak. Ráadásul az asszony városon kívüli élményekkel is gazdagodott. A helyi kereskedők kedvelték Mr. Zinzant, így rendre meghívták, tartson velük hétvégi kirándulásaikon, ő pedig ezúttal nemcsak Andrew Grahamet, de Louise-t is magával vitte. Így lehetett Lady Elsfield tanúja, miként vadászik Szúrat színe-java idomított leopárddal szarvasra, vagy miként hűsöl a délutáni rekkenő hőségben a Tappy folyó vizében. Végül minden készen állt Louise indulására, de Mr. Zinzan fájó szívvel engedte útjára a fiatalasszonyt, akit őszintén megkedvelt. – Meg kell vallanom, ön kellemes csalódást okozott nekem, kedvesem. A legtöbb angol, aki idevetődik, ki sem dugja az orrát abból a szűk körből, amit néhány honfitársa társasága jelent.2 Akár hétszámra sem hagyják el nyugatias ízlés szerint berendezett házaikat... – Nos, Mr. Zinzan, úgy tűnik, bennem éppoly felfedező lélek lakik, mint önben. Engem bámulatba ejt ennek a vidéknek és kultúrának a sokszínűsége, melynek, önnek hála, magam is részese lehettem.

– Ez esetben talán örömmel részt venne még holnap a kormányzó, Muchtar kán vacsoráján, melyet a város néhány prominens kereskedőjének rendez. Ez lehetne az ön búcsúfogadása. – Szívesen mennék... – állt rá a lány. – Bár, nem olyan rég még azt az utasítást kaptam öntől, hogy pihenjek, amennyit csak bírok, mielőtt Bídzsápurba indulnék... – Csak nem merítettem ki a sok jövés-menéssel? – kérdezte riadtan Mr. Zinzan. De Louise csak nevetett. – Ellenkezőleg, kedves barátom. A lehető legnagyobb szívességet tette nekem, hogy végre elterelhettem a gondolataimat a közelmúlt eseményeiről. És a jövőt illető félelmeimről... *** Másnap este tehát Louise, az igazgatóhelyettes és Mr. Graham a kormányzói palotához hajtattak. Muchtar kán háza a városfalakon kívül feküdt, csakúgy, mint a többi helyi előkelőségé. A hosszan elterülő, egyemeletes ház hófehér márványból épült, és a legpazarabb kert vette körül, amit Louise valaha látott. Egymást követték a márvány szökőkutak, a csobogók és a mesterségesen kialakított kis patakok, melyekben tarka halacskák fickándoztak. Talán csak a versailles-i palota kertjei voltak hasonlatosak Muchtar kán kis Paradicsomához, de ami a virágokat illeti, a Napkirály parkjai sem vehették fel a versenyt a kormányzóéval. Jázminbokrok, rózsalugasok és hatalmas tulipánágyások ontották igéző illatukat a forró éjszakában. A házban, ami ugyancsak fényűzően volt berendezve, főként férfiak élvezték Muchtar kán vendégszeretetét, a meghívottak feleségeit és leányait a kormányzó hitvese és egyéb nőrokonai számára fenntartott lakrészben, a zenanában fogadták. A pravda szigorú szabályai szerint ugyanis a közeli rokonokat leszámítva ide-

gen nem léphetett a kizárólag asszonyok lakta helyiségekbe. A kormányzó felesége – akihez Louise-t megérkezése után vezették – középkorú, hallgatag asszony volt, aki igen unott arckifejezéssel hallgatta a többi vendég vidám csacsogását. Ugyanakkor a vendéglátásra nem lehetett panasz, az asztalokat roskadásig pakolták finomságokkal, elsősorban különféle édességekkel, s a tálakat szinte percenként töltötték újra a csilingelő bokaláncban osonó szolgálólányok. Az egyik sarokban egy fiatal lány andalító hangon énekelt óperzsa dalokat, amit két másik lány kísért szitáron, illetve egy Louise számára ismeretlen fúvós hangszeren, mely leginkább a furulyára emlékeztette. Minthogy a dalok szövegéből legalább értett valamit, egy darabig azok hallgatásával foglalta el magát, később pedig egy kisebb szobában megtalálta két honfitársát, két angol kereskedő idősebb feleségét, akik szemmel látható élvezettel szívták az ópiumot egy agyagpipából. Louise próbálkozott beszélgetésbe elegyedni a két hölggyel, de minthogy azok nem voltak megfelelő állapotban a társalgáshoz, egy idő után faképnél hagyta őket. Feje hamarosan fájni kezdett a folyamatos, számára érthetetlen csacsogástól, és a nehéz édességekkel is hamar eltelt. Úgy döntött, megkeresi Mr. Zinzant, és megkéri, vitesse őt haza a kocsisával. Vállára borította hát a muszlinkendőjét, és a mardana, a ház férfiak és vendégek részére nyitva álló része felé vette az irányt. Mr. Zinzant hamarosan meg is találta, amint hátát egy magas márványoszlopnak vetve egy szakállas, szigorú szemű férfival beszélgetett. Mikor Louise meghallotta, miről tárgyalnak, gyorsan behúzódott az oszlop takarásába, és fülelni kezdett. – Mik a legfrissebb hírei Bídzsápurból, kormányzó úr? – kérdezte Mr. Zinzan. – Azam herceg kétségkívül kiváló katona, de sajnos a városban felkészültek a fogadására – mondta a kormányzó szinte kifogástalan angolsággal. – Bevették magukat a falak közé, és sokáig úgy

tűnt, az élelmiszerkészleteik akár év végéig is kitarthatnak... Ugyanakkor a hercegnek sikerült végre szoros harapófogóba zárnia az erődöt. Ráadásul kémeink szerint a tüzérségük hasznavehetetlen, minthogy egy fia lőporuk nem sok, annyi sem maradt. Hacsak nem jutnak hozzá valamilyen más módon... – Nagyuram – hallotta Louise Mr. Zinzen hangját –, Mr. Goodyear magának Azam hercegnek tett ígéretet erre vonatkozólag, s becsületszavamra mondom, én sem szándékozom a megállapodásukkal ellentétesen cselekedni. – Egy ígéretet bármikor meg lehet szegni... S jobb, ha tudja, amíg a hercegnek nincs erre vonatkozólag valamilyen biztosíték a kezében, nem fog megbízni abban a firangiban3. – Egy angol lord becsületszavánál nem létezik nagyobb biztosíték! – mondta indulatosan Mr. Zinzan. Az oszlop másik oldalán Louise felsóhajtott. A férfi ezek szerint nem kívánta beavatni a kormányzót a herceg és Mr. Goodyear Williamre vonatkozó megállapodásának részleteibe, s ezért hálás volt az igazgatóhelyettesnek. – Ha már itt tartunk – folytatta Zinzan –, nem ártana, ha a hollandoknak is a körmére néznének olykor-olykor, ahelyett Mr. Goodyeartól követelnek mindenféle ígéreteket. A Holland Kelet-indiai Társaság ugyanúgy kereskedhet a maráthákkal, ha kedve tartja... – A felséges Aurangzib császárnak arra is van gondja, elhiheti – hangzott a felelet, és Louise elérkezettnek látta az időt, hogy előbújjon rejtekéből. – Mr. Zinzan – szólt az asszony, mire a két férfi a hang irányába fordult. A kormányzót szemmel láthatólag megzavarta a helyi viseletbe öltözött szépséges angol asszony felbukkanása. – Mr. Zinzan, bocsásson meg, kérem, de ha nem bánja, én haza-

térnék. Nagy út áll előttem, és szeretnék pihenni. – Természetesen, kedvesem. – Mr. Zinzan, nem tudtam, hogy egy hölgy is érkezett ma önökkel – szólalt meg immár Muchtar kán is. – Bemutatna az elragadó kísérőjének? – Hogyne, kormányzó úr, a hölgy Lady Elsfield, aki a társaság igazgatójának, Sir Josiah Childnak a személyes vendégeként érkezett Szúratba. – S mégis, miféle szelek fújtak egy ilyen elragadó rózsaszálat ily messzire az angol partoktól? – kérdezte kedélyes hangon a kormányzó, de Louise figyelmét nem kerülte el a szigorú pillantás, amivel Muchtar kán méregette. Az asszony helyett azonban Mr. Zinzan válaszolt. – Lady Elsfield a férjét keresi, akinek a társaság számára végzett munkája során veszett nyoma – hazudta a férfi szemrebbenés nélkül. – Őfelsége, Jakab király személyesen küldte Indiába Lord Elsfieldet, hogy a társaság ügyeiről jelentést vigyen az udvarba. – Ó, értem. És mondja, mi történt a férjével, Lady Elsfield? Mit értenek azon, hogy nyoma veszett? – Úgy tűnik, hogy elrabolták, nagyuram – folytatta a füllentést Louise. – A nyugati partokhoz közel megtámadták a hajóját. Minden bizonnyal a maráthák tették, és attól tartunk, hogy eladták rabszolgának. – Nahát, ez igazán tragikus... Azok az átkozott lázadók még a szövetségeseinket sem tisztelik! – háborgott a kormányzó. – Ha bármiben a segítségére lehetek, hogy férje nyomára akadjon, ne habozzon a tudtomra hozni. – Szerencsére úgy tűnik, már sikerült... – folytatta Mr. Zinzan. – A szálak Bídzsápurba vezetnek, így Lady Elsfield holnap odautazik. Erős kísérettel, természetesen, amit magam válogattam össze. Muchtar kán összevonta a szemöldökét.

– Ejnye, Mr. Zinzan... Hogy juthat eszébe elengedni egy törékeny ifjú asszonyt egy ostromlott városhoz? Bármilyen erős lesz is az a kíséret, ez a vállalkozás roppant vakmerőnek hangzik... – Nos, lady Elsfield roppant vakmerő asszony. – Muchtar kán – szólította meg Louise a kormányzót. – Ha jól tudom, a helyi asszonyok körében még mindig él a szokás, miszerint férjük halála után a halotti máglya lángjai közé vetik magukat, hogy a halálon is osztozzanak férjükkel. – Igen, bár Aurangzib császár és elődei minden erejükkel igyekeztek eltörölni azt a barbár szokást, mely miatt sok asszony akarata ellenére halt rettentő halált. – Ez a törekvés valóban dicséretes. De kormányzó uram... én nemcsak a lángok közé, de a pokol legmélyebb bugyraiba is követném a férjemet, ha szükséges. Méghozzá önként. A kormányzó elgondolkodva fürkészte az aranypettyes, zöld szempárt. – Férjeura iránti ragaszkodása becsületére válik, asszonyom – mondta egy idő után. – Így nem tehetek mást, minthogy sok szerencsét kívánok a vállalkozásához. És kérem... vigyázzon magára. Azzal a kormányzó magára hagyta Louise-t és Mr. Zinzant. – Mit gondol, bölcs dolog volt elárulni Muchtar kánnak az úti célom? – kérdezte Louise suttogva barátját. Mr. Zinzan vállat vont. – Amit a kormányzó meg akar tudni, azt meg is tudja, fölösleges lett volna eltitkolni. Hanem ön ezek szerint nem élvezte Asmat sahiba vendégszeretetét? No, és Mrs. Foster és Mrs. Aberdeen? Úgy reméltem, a két angol hölgy legalább szóval tartja majd kegyedet... – Nos... – mondta Louise, miközben megigazította muszlinkendőjét, mely lecsúszott a válláról. – A hölgyek nincsenek éppen abban az állapotban, hogy értelmes társalgást lehessen folytatni velük. Azon is csodálkoznék, ha képesek volnának a tulajdon lábu-

kon elhagyni a kormányzó palotáját, olyannyira elmerültek az ópium élvezetében... – Ó, vagy úgy... – kuncogott Mr. Zinzan. – No igen, mi, rideg angolok gyakran veszítjük el a mértéket, ha idegen földre lépünk. *** Nem messze tőlük, egy szökőkút takarásából Muchtar kán továbbra is gyanakodva figyelte Louise és Mr. Zinzan nevetgélő kettősét. – Úgy látszik, ez a firangi nagyon odavan ezért a vörös asszonyért... Nem gondolod, Yasir? – szegezte a kérdést a mellette álldogáló írnokának. Az alacsony, ravasz szemű emberke bőszen bólogatott. – Ha engem kérdezel, nagyuram, egészen belebolondult... Nem is csoda. Szemrevaló fehérnép ez. Nézze csak, most is egyre mutogatja a vállait, és villogtatja a mosolyát. Nincs ezekben az asszonyokban semmi szemérem. – Érdekel is engem a szemérme! Viszont arra kíváncsi lennék... A kormányzó azonban nem fejezte be a mondatot, a döbbenettől ugyanis a torkára forrt a szó. – Mi... mi az ördög? – hebegte, s keze ökölbe szorult, míg szürke szeme acélosan villózni kezdett, ahogy a kendőjét igazgató Louise-ra meredt. – Mi az? – kérdezte a titkár. – Mi lelt téged, nagyuram? – Az az asszony... Az a billog... Az a nőszemély Sambhaji jelét viseli magán, Allahra mondom! – Biztos vagy benne, nagyuram? – Vakuljak meg, ha nem! Láttam, mikor lecsúszott a kendője. – Na de... Mit keresne ezen a sápadt némberen a marátha uralkodó pecsétje? Csak nem a rabszolgája volna? – Vagy a kéme... – morogta bajusza alatt Muchtar kán.

*** Louise-nak aznap éjjel nem jött álom a szemére, hiába búcsúzott azzal Mr. Zinzan a hálószobája ajtajában, hogy igyekezzék kialudni magát. Az asszony képtelen volt kiverni a fejéből a gondolatot, vajon mi várja majd Bídzsápurban. William ott lesz a herceggel? Jó egészségben találja majd a férjét? És ha igen, hogyan veszi majd rá a herceget, hogy adja át neki, mikor az ígéretet tett Mr. Goodyearnek, hogy többé nem ereszti el maga mellől? Ki tudja, talán, ha az ostrom véget ér, értelmét veszti az alku... Bár a birodalom és a maráthák viszonyát ismerve közel se valószínű, hogy a jövőben ne kerülne sor újabb ütközetre, ahol a moguloknak a társaság semlegességére lesz szükségük. Megannyi megválaszolatlan kérdés, valamennyi a jövő zenéje... Louise-t pedig egyelőre csak az érdekelte, hogy végre viszontláthassa férjét. Hogy végre újra megölelje, a karjában tartsa... A chowkidar4 elhaladt Mr. Zinzan háza előtt, s Louise a kántálásból megtudta, hogy kezdetét vette a második pahr5. Ekkor olyasmire határozta el magát, amire régen nem: fölkelt, és ágya mellé térdelve mély imádságba merült. „Istenem, add, hogy William ott legyen Bídzsápurban, épen és egészségesen, engedd, hogy újra együtt legyünk...” Hanem nem fejezhette be az imádságot: hirtelen egy erős kar kulcsolódott a teste köré, arcára pedig egy fekete kesztyűs kéz szúrós szagú kendőt szorított. Mikor Louise magához tért, szédült. De nem attól a kábító anyagtól, amivel a kendő át volt itatva, hanem a szűnni nem akaró imbolygástól. Tudata csak lassan tisztult ki, s bár szemét nem merte kinyitni, meggyőződése volt, hogy egy tengeren hánykolódó hajó gyomrában fog magához térni. Ismét... Ám amikor rés-

nyire nyitotta pilláit, szemét a lemenő nap fénye vakította el, s előtte egy szótlan, kopasz, sötét figura alakja rajzolódott ki, akivel mintha egy minden oldalán nyitott sátorféleségben ültek volna. De akkor mi lehet ez a különös imbolygás? – Ezt idd meg... – szólt a férfi angolul, s az asszony felé nyújtott egy ezüstkupányi vizet. Miután Louise kiitta a tartalmát, a serleget visszaadta a férfinak. – Mi történt velem? – kérdezte, most már tisztuló elmével. – Hol vagyok? – Úton. Delhi felé – hangzott a tömör felelet. – Hogyan? – szörnyülködött Louise. – Delhi felé? Az asszony körülnézett. Egy selyempárnákkal és takarókkal kényelmessé tett, tágas ládaféleségben találta magát, mely fölé a négy sarkában álló oszlopokra feszített ponyva borult. Louise sajgó fejjel igyekezett a láda pereméhez húzni magát, de mikor áthajolt fölötte, felkiáltott a rémülettől: a láda egy elefánt hátra erősítve billegett több méter magasan, s az állat lassú, de határozott léptekkel haladt kelet felé. Az elefánt előtt és mögött hosszú karaván kígyózott, lovasokkal, ökrös szekerekkel, s távol, a sor legelején, ugyancsak egy tekintélyes méretű elefánt haladt. – Azonnal állítsák meg a menetet! – kiáltotta Louise. – Nem hallja? Álljanak meg, ki akarok szállni! Louise megpróbált föltápászkodni, de a hullámzó mozgás minduntalan megakadályozta ebben. Végül csak sikerült megkapaszkodnia a howdah6 peremében, és már átvetette volna rajta a lábát, mikor a férfi utánakapott. Néhány perces néma kézitusát követően a vékony, de igencsak izmos férfinak sikerült lefognia Louise-t. – Megőrültél, asszony? – kérdezte a férfi indulatosan. – Mégis mit gondolsz, halálra akarod zúzni magad a porban?

– Mit műveltetek velem? – kiabálta Louise dühösen, miután visszarogyott a párnáira. – Miért vagyok itt, mit akartok tőlem? – Hamarosan ránk esteledik, és megállunk az első szerájnál – felelte a férfi higgadtan. – Muchtar kán akkor bizonyára magyarázatot ad mindenre. Louise szeme kerekre nyílt a csodálkozástól. – Muchtar kán? Hát ő raboltatott el? De hát miért, mit ártottam én a kormányzónak? A férfi vállat vont. – Én azt nem tudhatom. Nekem a kán mindössze annyit parancsolt, hogy őrizzelek, amíg Delhibe nem érünk. S így is fogok tenni, nekem elhiheted. Louise az elkövetkező két órában dacos némaságba burkolódzott. El sem tudta képzelni, mit akarhat tőle Muchtar, de a legkétségbeejtőbb gondolat az volt a számára, hogy minden egyes lépéssel, amit az a hatalmas állat, melynek hátán utazott, megtesz, egyre távolabb kerül eredeti úti céljától, Bídzsápurtól... s vele együtt a reménytől is, hogy megtalálja Williamet. *** Mire leszállt az este, elértek egy kisebb település határába, ahol egy út menti fogadó, azaz szeráj várta a betérőket. Louise, aki még mindig muszlin hálóingét viselte, megborzongott, mert bár a nappalok és éjszakák mind forróbbakká váltak, éjszaka hideg fuvallatok támadtak a hegyek felől. Ekkor őre meglepően gyöngéd mozdulattal ráterített egy kasmírkendőt az asszony vállára, amit az halkan megköszönt. A menet eleje már jóval előttük elérte a szerájt, így Muchtar kán már a szobájában berendezkedve fogadta Louise-t. Mikor foglya belépett, a kán éppen hangos cuppogások közepette végzett egy báránysülttel. Ám az asszonyt sem étellel, sem hellyel nem kínálta. Louise egyre fortyogó indulattal néz-

te a végtelen nyugalommal lakmározó férfit, s egy idő után elfogyott a türelme. – Kormányzó úr, ön, aki oly sokat forgolódik idegenek között, tudhatná, hogy nálunk, angoloknál roppant nagy sértés egy hölgyet ácsorogni hagyni... Muchtar kán ledobta a tisztára rágcsált csontot, s acélos tekintetét Louise-ra szegezte. – Úgy? – kérdezte, és megtörölte kezét egy pamutszalvétába. – És mondja csak... maguknál, angoloknál az áruló kémeknek is udvarias bánásmód jár? – Mi ez a különös kérdés? – értetlenkedett Louise. – És miért mondta olyan furcsán, hogy „maguknál, angoloknál”? – Azért, mert úgy vélem, maga éppen annyira angol, mint amennyire én maláj táncosnő vagyok... Nem mondom, roppant kifinomult módszer a lázadó Sambhajitól, hogy egy ilyen... különleges szépség révén próbál Azam herceg közelébe férkőzni. Ugyanakkor ez roppant vakmerő tett is a részéről, tekintve, hogy ezt a trükköt már bevetették Mu’adzam hercegnél... – Kérem, kormányzó úr, egy szót sem értek abból, amit beszél... – szakította félbe Louise. – Egyáltalán ki az a Mu’adzam herceg? – Nagyon jól játssza a szerepét, de ezzel nem megy sokra. Éppolyan jól tudja, mint én, hogy Mu’adzam herceg Aurangzib császár ifjabbik fia, akit ugyancsak egy marátha némber segítségével hálóztak be, és vettek rá a felséges atyja elleni lázadásra... – Nos... köszönöm a tájékoztatást! – mondta Louise indulatosan. – De még mindig nem értem, mi közöm nekem ehhez az egész históriához. – Az, hogy maga is egy marátha kém, maga boszorkány! – kiáltotta a férfi, s felpattanva ültéből Louise felé indult. Az asszony egy pillanatra azt hitte, a férfi meg akarja ütni, de nem így történt. Muchtar kán mindössze egy dühös mozdulattal letépte Louise bal válláról a könnyű muszlin hálóinget, s a billog-

ra mutatott: – Ez... – mennydörögte. – Sambhaji magánpecsétje... Csakis a személyes levelezéséhez és a saját rabszolgáinak a megbélyegzésére használják. Meri még tagadni, hogy ő küldte magát, hogy Azam hercegre vesse magát? Vagy nem ő volt a bájolgásai célpontja? Talán azt a tökfilkó Zinzant vagy Goodyeart akarta volna behálózni, hogy ne vágják el a lőporszállítmányok útját a lázadóktól? Louise felszisszent, mint akit kígyó harapott meg. – Azt akarja mondani, hogy az ostoba képzelgései miatt raboltatott el? – háborgott az asszony. – Emiatt az átkozott billog miatt kell a képtelen vádaskodását hallgatnom, ahelyett, hogy a férjem nyomát kutatnám? – Na és ez a másik! Ez a valószerűtlen mese arról, hogy a férjét marátha kalózok rabolták el! Azt hiszi, ilyesmi megtörténhet Gudzsarát partjainál úgy, hogy én ne tudnék róla? Vagy hogy a maráthák magukkal hurcoltak volna egy ilyen foglyot egy ostromlott városba, ahelyett, hogy a személyével zsarolnák a társaságot, ha már egyszer olyan nagy becsben áll a maguk királyánál? De ne, ne is mondjon semmit! Az a billog a hátán minden szónál többet mond. Azzal a kormányzó elindult volna az ajtó felé, hogy szólítsa az őröket, de Louise megragadta a karját, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Na ide figyeljen – kiáltotta dühösen villámló szemmel. – Először is téved: az az átkozott Sambhaji ezt a pecsétet különösen nagy becsben tartott szolgáinak is előszeretettel osztogatja mint ajándékot. Mint ahogyan megajándékozta vele azt a marátha kalózkapitányt is, aki a partok közelében elfoglalta a hajónkat, a Corneliát. Erről is hallania kellett, ha már olyan nagyra van a jól értesültségével. Szökni próbáltam, ezért a kapitány az emberei előtt megbélyegzett azzal a pecséttel... minthogy Sambhaji rab-

szolgájának szánt. A kormányzót egy pillanatra elbizonytalaníthatta Louise határozott fellépése, s szemében a kétség fénye villant. – Erre maga elraboltat, ahelyett, hogy feltett volna néhány egyszerű kérdést Mr. Zinzannek – folytatta Louise, de Muchtar kán csak morgott. – No persze, nyilvánvalóan őt is ügyesen félrevezette... Bár ki tudja, az a tökfilkó talán még szántszándékkal fedezné is, láttam, hogy az ujja köré csavarta. Louise felsóhajtott. – Az ég szerelmére, akkor kérdezze meg a káplánját, Mr. Grahamet... ő velem utazott Angliából. Igazolhat mindent, amit elmondtam. A kormányzó néhány pillanatig habozni látszott. – Kérem... – fogta kérlelőre Louise. – Még nem járhatunk messze Szúrattól... küldessen Mr. Grahamért és Mr. Zinzanért, ők eloszlatják minden gyanúját... Én pedig újra a férjem keresésére indulhatok. – Na, ez az, a férj! – bőszült fel újra a kán. – Ne akarjon továbbra is kitartani a meséje mellett, hogy elrabolták... Hogy férjet és feleséget is marátha kalózok ejtsenek fogságba... még mit nem! Tudja meg, hogy én átlátok az embereken, tudom, hogy maga és Mr. Zinzan hazudtak nekem róla a minap. Úgyhogy vagy mondja el az igazat, vagy viszem egyenest Aurangzib császár színe elé, ahonnan egy börtön szalmájára hajítják, arra mérget vehet. Louise habozott. Tudta, hogy mind Williamet, mind a küldetését veszélybe sodorhatja, ha felfedi a lapjait. A kán látta az asszony bizonytalanságát, és ravasz mosollyal megjegyezte: – Vagy talán írhatnánk egy levelet az angol Jakabnak... megtudakolhatjuk tőle, csakugyan ő küldte-e Lord Elsfieldet Indiába... – Ne! – szaladt ki Louise száján. – Ő nem... ő nem tudja, hogy William itt van... és nem is tudhatja meg soha.

– Nocsak. Ezek szerint nem tagadja, hogy ez a bizonyos Lord Elsfield nem is létezik? Louise lemondóan sóhajtott. – Nem, nem azt jelenti. Ő a férjem... és valóban Bídzsápurnál van. De nem a maráthák foglyaként. Azam herceg tartja maga mellett. A férjem odahaza egy aljas cselszövés áldozata lett, ami miatt árulás vádjával bebörtönözték. A király egyik legfőbb bizalmasa, aki régi ellenségünk, idehozatta őt, hogy a bombayi mocsarak miazmás levegője végezzen vele. Ezután Louise elmesélt mindent a kormányzónak, egyedül azt nem említette, hogy William a záloga a társaság lojalitásának. Úgy adta elő a történteket, hogy Azam hercegben érdeklődés ébredt az angol nemes iránt, akit az igazgató minden további nélkül neki ajándékozott. Beszámolója végeztével Muchtar kán átható pillantással fürkészte az asszony tekintetét, mintha olvasni akarna benne. – Nos... ez a történet igencsak érdekes. De hogy igaz is... Azt majd a felséges Aurangzib eldönti, amint Delhibe értünk. – Hogyan? – nyögte Louise. – Ezek szerint nem enged vissza Szúratba? – Eszemben sincs! – vágta rá határozottan Muchtar kán. – A kötelesség Delhibe szólít, éves jelentéstételre a császárnak. Úgyhogy én odamegyek, maga pedig elkísér. – És megkockáztatja, hogy egy angol nemesasszonyt, Jakab király alattvalóját, aki a társaság elnökének a védelmét élvezi, elrabol, és jogtalanul fogva tart? – Nos, ha a császár is úgy találja, hogy ön valóban ártatlan, úgy egy bocsánatkérő levél kíséretében visszaküldjük Mr. Zinzannek. Ami a maguk Jakab királyát illeti, az elmondottak alapján aligha érdekli a kegyed sorsa. Ő egyébként is messze van... Nem árthat nekem. Ha viszont kiderül, hogy maga mégis kém, s Aurangzib megtudja, hogy hagytam szabadon elsétálni, biztosan a fejemet

veszi. A maga személyében és történetében túlságosan sok a rejtélyes elem ahhoz, hogy ezt megkockáztassam... Azzal a kormányzó kinyitotta az ajtót, hogy szólítsa az őröket. Louise elhomályosuló tudatában mindössze egyetlen gondolat harsogott: megint távolabb kerül Williamtől... Megtett egy rettenetesen hosszú utat, túlélt egy kalóztámadást, felgyógyult egy betegségből, ami majdnem végzett vele, végre szerelme nyomára bukkant, s most egy betegesen gyanakvó, túlbuzgó hivatalnok elgáncsolja a célja felé vezető úton. Louise az ajtó felé iramodott, félrelökte útjából a kormányzót, s kirontott a fáklyáktól megvilágított belső udvarra. Tudta, hogy nincs esélye a menekvésre, mégis lélekszakadva rohant a kapu felé, amit a szeráj két szolgája épp bezárni készült. – Elkapni! – kiáltotta Muchtar, mire fogdmegjei Louise után eredtek. A két őr persze pillanatok alatt utolérte és lefogta a lányt, aki hisztérikusan vergődött a férfiak erős szorításában. – Eresszenek! – kiabálta. – Engedjenek az utamra! A férjemhez akarok menni! Engedjenek hozzá! William! Louise kétségbeesetten kapálódzott, olyan elszántsággal, hogy az őrei alig bírtak vele. – Ifram! – kiáltott Muchtar kán, mire megjelent a Louise-t a howdahban felügyelő férfi. – Hívd a hekimet7, hogy csillapítsa le valamivel ezt a nőszemélyt. Ifram elszaladt, és hamarosan egy alacsony, köpcös férfival tért vissza, aki óvatosan döcögött az udvar közepe felé, nehogy kilöttyintse a kezében tartott ezüstkupa tartalmát. A két őr közben továbbra is szorosan tartotta a rúgkapáló asszonyt, aki csekély perzsa káromkodáskészletének minden szavát rájuk és a kormányzóra zúdította. Az egyik őr végül erővel kipeckelte Louise száját, s az orvos leerőszakolta torkán kesernyés

főzetét. Louise nem sokkal ezután mély álomba merült. Az asszony, akit két nap alatt másodízben kábítottak el akarata ellenére, fájós fejjel és kótyagosan ébredt. Hanem ezúttal nem az elefánt hátára erősített howdahban, hanem egy elfüggönyözött, leginkább hatalmas ágyra emlékeztető gyaloghintóban, melyet elöl-hátul négy-négy férfi cipelt a négy sarkához erősített rudaknál fogva. Erről Louise maga is meggyőződhetett, ahogyan magához térve a függöny résein keresztül kikandikált. A táj kopár és kietlen volt, a horizonton a rekkenő hőségben vibrált a levegő. Louise megállapította, hogy már nem a szakadt muszlin hálóinget viseli, hanem egy derekát szabadon hagyó csólit és egy könnyű gaghrát, valamint, azt is, hogy bokájára egy nehéz fémpánt kulcsolódik, aminél fogva az ágy egyik oszlopához láncolták. Legutóbbi utazótársa, Ifram ezúttal is vele tartott, és némán nézte Louise-t az ágy túlsó végéből. – Fáj a fejem... – nyögte az asszony. – Elhiszem – mondta Ifram. – Tessék, igyál vizet, sahiba. Jót tesz. Louise egymás után felhajtott két kupa vizet, de a felé nyújtott gyümölcsöstálat visszautasította. – Pedig jól tennéd, ha ennél is valamit – ajánlotta Ifram. – Napok óta semmilyen élelmet nem vettél magadhoz. – Mégis, mióta fekszem itt kábultan? – kérdezte Louise ahelyett, hogy az étel után nyúlt volna. – Majdnem két napja... A hekim alighanem a nagy sietségben túladagolta az ópiumot. De még így is sokat hánykolódtál álmodban. Rémálmaid lehettek. Louise-t nem kellett emlékeztetni a tantaluszi kínokra hasonlító álmaira. Ópiumáztatta rémképeiben egyre csak Williamet látta: hol egy sziklaszirten, hol a tenger partján, hol az Addington-kastély Nyugati tornyában állva... de bárhol volt is, Louise hasztalan próbálta elérni, hiába nyújtotta felé a kezét, mintha egy láthatatlan erő a derekánál fogva húzta volna vissza, egyre és egyre távo-

labb férjétől. – Egyél valamit – biztatta újra Ifram az asszonyt. – Nem vagyok éhes – mondta Louise, és mogorván az ágy egyik sarkába húzódott. Azonban nem sokáig tudta tartani magát éhségsztrájkjához, korgó gyomra a jussát követelte. Hamarosan nekilátott hát szemezgetni az egyik fürt szőlőből, s közben a gyöngyös ghagra szélével játszott. Eltűnődött, vajon hogyan került rá a ruha. – Ne aggódj amiatt... – mondta Ifram, aki kitalálta a lány gondolatait. – Én öltöztettelek át. Én eunuch vagyok, és nem számítok férfinak, ha ilyesmiről van szó. Louise tágra nyílt szemmel meredt a barátságos arcú férfira. – Ó... – mondta végül a lány. – Nem is tudom... mit szoktak ilyenkor mondani. Sajnálom. De Ifram elnevette magát, fölfedve fehér fogait. – Ne tedd. Amióta csak az eszemet tudom, az vagyok, ami. Nem ismerek más életet. S jó sorom van Muchtar kán mellett. Eddig a felesége szolgálatában álltam, de ezen az úton téged kell őrizzelek. S méghozzá jól, mert a fejemmel fizetek, ha szökni hagylak. S elhiheted, ez nem üres fenyegetődzés a kormányzó részéről. – És azt is elmondta neked, mivel vádol engem? Vagy hogy mik a további tervei velem? – Elmondta, hogy a körülmények, ahogyan a firangi Zinzan környezetébe kerültél, meglehetősen gyanúsak. S hogy a sorsodról a császár dönt majd. De azt is meghagyta, hogy mindenki a lehető legnagyobb tisztelettel bánjon veled, s a legjobb bánásmódban részesülj. – Igen, azt látom – jegyezte meg Louise, megcsörrentve a láncot a bokáján. Ifram vállat vont. – Muchtar kán elővigyázatos ember. Azok után, ahogyan a szeráj udvarán küzdöttél, nem is csoda.

– S te is azért lettél hirtelen ilyen kedves hozzám, mert a gazdád megparancsolta? Ifram csak mosolygott. – Nem, én azért vagyok kedves hozzád, mert egy kedves ember vagyok. – Legutóbb nem ezt tapasztaltam. – Ugyan miért? Mert nem engedtem, hogy levesd magad egy elefánt hátáról? Louise csak vállat vont, és nem felelt. A nap hátralévő részében makacs némaságba burkolódzott. Estére megint csak egy szerájhoz érkeztek, s míg Louise-t a szobájába vezették, Ifram magához bilincselte a lányt. Miután az eunuch ételről, italról és mosdóvízről gondoskodott mindkettőjük számára, elhelyezkedett a lány ágyának végében. Másnap reggel ugyanúgy, magához láncolva kísérte vissza Louise-t a palanquinhoz8. Úgy tűnt, azt az utasítást kapta, hogy egyetlen pillanatra se hagyja magára a foglyot, s úgy is tett. Egy teljes hónap állt még előttük, amíg elérik Delhit, s Ifram, bár továbbra is kedvesen és tisztelettel viseltetett Louise iránt, nemigen kezdeményezett társalgást. Kizárólag akkor beszélt, ha az asszony kérdezte. Ami mind gyakrabban megtörtént, a táj ugyanis egyre kietlenebb és kopárabb lett, s Louise napról napra nehezebben viselte a néma baktatás monotonitását. Így aztán idővel egyre többet kérdezősködött őrzője életének részletei felől. Egy nap, mikor a lány arról kérdezte, hogyan lett belőle eunuch, Ifram így felelt: – Azért, mert a családomnak nem volt más választása... Tudja, volt egy csúnya balesetem. Apám tanító volt egy Lahor közeli kisvárosban. Szerényen, de békésen éltünk, hanem a nagyapám született bajkeverő volt. Egyre-másra adósságokba keveredett, és amikor a hitelezői az életét fenyegették, az egész családunknak

menekülnie kellett. Az úton történt meg a baj: az egyik ökör felöklelt, s én csúnyán megsérültem... a hekimnek nem volt más választása, mint megszabadítani férfiasságom maradékától is. Hanem a nagyapámnak ez jelentette a megoldást minden problémájára, hisz jóképű voltam, s atyámnak hála, művelt. A családom szép pénzt kapott értem, mikor eladtak a császári háremnek. – Ez... ez iszonyú – motyogta Louise. – Úgy gondolod, sahiba? Allah úgy akarta, hogy kasztráltként éljem le az életem, de legalább sikerült a legtöbbet kihozni a helyzetből. A vételárnak hála, atyám jól ki tudta házasítani a két húgomat, nekem pedig nem kellett az utcán koldulnom a mindennapi kenyerünkért... Ugyanis ez a sors várt volna rám, ha nem kerülök a zenanába Zebunissa Begam9 mellé. Ő Aurangzib császár legidősebb leánya, Azam herceg egyik nővére. – S hogyan kerültél Muchtar kán szolgálatába? Ifram egyébként derűs arca elkomorult. – Az úrnőm, Zebunissa néhány évvel ezelőtt kiesett atyja kegyeiből... A háztartása nagy részét feloszlatták, őt magát pedig bebörtönözték Salimgarh10 erődjében. – A császár börtönbe záratta a saját lányát? De hát miért? Mi vihet rá ilyesmire egy apát? – A bizalmatlanság, sahiba... A császárnak már kétszer kellett szembenéznie fiai árulásával. Első ízben akkor, mikor az ifjabbik, Akbar csatlakozott a rádzsput11 felkelőkhöz a Dekkán-fennsíkon. Másodszor pedig akkor, amikor Mu’adzam herceg néhány éve a maráthákkal szövetkezett a hatalma megdöntésére. Zebunissa neve még Akbar lázadása idején sározódott be, állítólag szövetkezett a fivérével... De ez nem igaz, én tudom jól. Mindössze azért levelezett a felkelés idején a bátyjával, hogy lebeszélje őrült vállalkozásáról. Ezt a császár talán még el is hitte volna kedvenc lányának, csakhogy ő azután is váltott leveleket Akbarral, hogy Au-

rangzib Perzsiába száműzte őt. A császárt pedig meggyőzték a hercegnő rosszakarói, hogy Zebunissa Akbar kiszabadításán munkálkodik, hogy együtt taszítsák le apjukat a trónról. – Kit értesz a rosszakarói alatt? – kérdezte Louise. Ifram ekkor körülnézett, mintha attól félne, kihallgatják őket. – Azt hiszem, Nawab Bai lehetett az, Aurangzib egyik felesége... A császár kedvenc asszonya, a megboldogult Dilras Begam szülte Azam herceget Akbart, Zebunissát, illetve még egy húgukat, Zinatunissát. Nawab Bai pedig Mu’adzam herceget. A zenanában a császár feleségeit és ágyasait egyetlen cél élteti: hogy saját gyermekeiket minél előnyösebb helyzetbe juttassák a többi asszony gyermekének a rovására. Így már érted? – Tehát ez a Nawab Bai Zebunissa ellen hangolta Aurangzibet, hogy ezzel is saját gyermekének helyzetét erősítse... – Pontosan. Nawab Bai nagy reményeket fűz Mu’adzam herceghez, aki igen ambiciózus ifjú. – Ez a Nawab Bai kegyetlen egy nőszemély lehet... – jegyezte meg Louise. – Nem rosszabb, mint a zenana többi asszonya... Hanem az utóbbi időben nem sok vizet zavar. Öreg már, és az elmúlt években sokat romlott az egészsége. Most már az új nemzedéken, Azam feleségén, Dzsahánzeben és Mu’adzam hitvesén, Nizam sahibán a sor, hogy egymás húsába mélyesszék a fogukat... S hidd el nekem, nem is haboznak így cselekedni, akárhányszor csak megtehetik. A következő napokban Louise mind bizalmasabb viszonyba került az eunuchhal, és sokat mesélt neki angliai életéről, a családjáról, az Addington-kastélyról és arról, hogyan került férje Azam herceg mellé. – Azam herceg jó ember, biztosan jól bánik a férjeddel – biztatta Ifram Louise-t. – Ő kedves és igyekvő fiatalember, nem úgy, mint testvérbátyjai... Szerintem a császár sosem méltányolta kellőkép-

pen Azam herceget. Neki mindig is Mu’adzam volt a kedvence. Neki még a lázadást is megbocsátotta. De már nem bízik meg benne, folyamatosan maga mellett tartja, hogy mindig szem előtt legyen. Ifram mellett Louise perzsatudása is sokat fejlődött, mivel a férfi egy idő után szinte csak ezen a nyelven szólt úrnőjéhez, hogy – mint mondta – tovább csiszolja nyelvtudását, ha egy napon a császárt kell majd megszólítania. Ifram egyébként főleg Zebunissáról szeretett mesélni, úgy tűnt, őszintén ragaszkodott egykori úrnőjéhez. – Tudod, sahiba, a császár szerintem nem csak azért záratta be a lányát, mert megingott benne a bizalma. A költészet, a zene... mindaz, amiben a hercegnő jeleskedett, az ő szemében Allah és a vallás ellen való. Ő sokkal kevésbé megengedő nézeteket vall e téren, mint az elődei... Dzsahán sah, az apja, Dzsahangír, a nagyapja és nagy Akbar... ők mind lelkes támogatói voltak a művészeteknek, és sosem zaklatták az ország más vallású népeit. – S Aurangzib? – kérdezte Louise. – Őfelsége igen keménykezű vezető... – mondta Ifram suttogva. – S szent kötelességének tartja, hogy valamennyi alattvalóját az iszlám hitre térítse. A más vallásúak templomait gyakran leromboltatja vagy megszentségteleníti. Ifjú éveiben például egy nagy tiszteletben álló hindu szentélyben elrendelte, hogy vágjanak le benne egy tehenet, a hinduk szent állatát. Igen türelmetlen ember hát... s ráadásul hirtelen haragú. – Ó, Ifram, inkább ne is folytasd – szakította félbe Louise. – Tudod, amikor megtudtam, hogy a sorsomról a betegesen gyanakvó Muchtar kán helyett az uralkodó fog dönteni, megkönnyebbültem. De azok alapján, amiket meséltél, a császár egy kőszívű, bigott vénember lehet... Ugyan mi jóra számíthatnék tőle? Louise-nak könnyek gyűltek a szemébe. – Most kezdtem csak igazán rettegni, hogy soha nem látom vi-

szont a férjem és a fiaim... – hüppögte. Ifram ekkor váratlan dolgot tett: átnyúlt a párnák felett, és megszorította az asszony kezét. – Ne félj, sahiba – mondta gyöngéden. – A Fényességes Allah megóv... Ő nem hagyja, hogy az ártatlanok igaztalanul szenvedjenek. Louise azonban csak lemondóan sóhajtott. – Ha valamit megtanultam rövidke életem során, Ifram, akkor az az, hogy az Isten nem sokat törődik az ártatlanok szenvedéseivel. Sem az én istenem, sem a tiéd, sem semelyik másik, akihez a balga hívek imádkoznak. Ifram látta a kétségbeesést az asszony szemében, és nem tudta, mivel önthetne erőt belé. Pedig szeretett volna segíteni rajta, mert őszintén megkedvelte... Sőt, ami azt illeti, attól a naptól kezdve a lekötelezettje is lett. Aznap Udaipur mellett éjszakáztak egy szerájban, ami minden addiginál nagyobb és jobban felszerelt volt. Váltig dicsekedett is a fogadós, míg segített Iframnak becihelődni a szobájukba. – Élvezzétek ki szerény hajlékom kényelmét, mert Ádzsmírig nemigen találtok hasonlót – mondta a büszke szerájtulajdonos. – Hanem a feleségem majmával vigyázzatok. Kivételesen okos, de roppant szemtelen állat, s legnagyobb bosszúságomra szeret elcsenni a vendégeinktől ezt-azt. Aznap este Louise és Ifram jóízűen megvacsoráztak a vendéglős feleségének kiváló főztjéből, s az eunuch épp a fekhelyét készítette elő Louise ágya mellett, mikor felbukkant az ajtóban az említett majom. A kis állat felkapta a legelső tárgyat, ami keze ügyébe került – történetesen Ifram papucsát –, és elszaladt vele. – Adod vissza, te kis koszos tolvaj! – kiáltotta az eunuch, és eliramodott a majom után. Siettében pedig elfelejtette bezárni maga mögött az ajtót. Louise szíve hevesen kezdett dobogni. Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. A

szeráj udvarán egy teremtett lelket sem látott, ám az átellenes oldalon még nem zárták be a kapukat. Ha magára öltené Ifram köpenyét, senki sem venné észre az éjszakában osonó alakot. Louise tudta, hogy ez az egyetlen esélye a szökésre. A tárva-nyitva álló kapu hívogatóan ásított felé, de ő képtelen volt megmozdítani a lábát. Tisztában volt vele, ha megszökik, Iframnak a fejét veszik... S bár csak nemrég ismerte a fiút, tudta, hogy képtelen lenne ezzel a gondolattal tovább élni. Különben is, amikor visszatér, Ifram észreveszi a szökést, és az egész szerájt fellármázza. Ugyan gyalog milyen messzire juthatna? Mikor az eunuch visszatért a papucsával, amit némi édességért sikerült „visszavásárolnia” az egyik fa tetején üldögélő majomtól, s látta, hogy az ajtó résnyire nyitva van, a vér is megfagyott ereiben. Ám annál nagyobb volt a meglepetése, mikor Louise-t odabent találta. – Sahiba... – suttogta az eunuch. – Azt hittem... attól féltem... – ...hogy megszöktem. Bevallom, megfordult a fejemben, de nem akartam, hogy az életeddel fizess a szabadulásomért. Hát, maradtam. – Köszönöm, sahiba – mondta Ifram meghatottan. – Ezzel megmentetted az életemet. Mikor Louise látta, hogy a férfi szemében könnyek gyülekeznek, igyekezett elhárítani a hálálkodását: – Ugyan, Ifram... – De komolyan mondtam, sahiba... Köszönöm, hogy nem kevertél bajba. Ifram ettől kezdve még több figyelemmel vette körül a fiatalasszonyt. Mikor pedig Louise másnap visszafeküdt a palanquinra, meglepetéssel tapasztalta, hogy Ifram nem kötözi bokáját az egyik oszlophoz, ahogyan azt tette addig minden alkalommal, mikor útra keltek. – Meggyőztem a kánt, hogy erre nincs szükség, mert úgysem

szöksz meg – magyarázta. – Csak nem meséltél neki a tegnap estéről? – Nem, sahiba, nem vagyok bolond – mosolygott Ifram. – De nem volt nehéz meggyőznöm az igazamról. Te magad is meg fogod látni, miért. Louise hamarosan Ifram minden szavát megértette. Udaipur után a karaván elhagyta a Luni folyó völgyét, s minden addiginál forróbb és sivatagosabb vidékre ért. – Nos, igen – summázta Louise. – Ezen a vidéken fél napig sem bírnám víz nélkül. – Ha engem kérdezel, még egy óráig sem, sahiba... Hamarosan itt a monszun, a hőség mindig ilyenkor a legrekkenőbb. Ez még a palanquin-hordozókat is megviseli, pedig őket kemény fából faragták. A hőség miatt a menet valamivel lassabban haladt tovább, minthogy a nap legforróbb óráira letáboroztak, s a karaván minden tagja árnyékot keresett. Viszont már az első hajnali fényeknél útra keltek, s késő éjszakába nyúlóan meneteltek a következő táborhelyig. Egy alkalommal az andbi, ez az elemi erővel pusztító, forró szél ugyancsak megnehezítette az előrehaladásukat. – Az ég elsötétítője, mi így nevezzük – harsogta túl Irfam a szelet egy vihar közepén, miközben hasztalan próbálta behúzva tartani a függönyöket a palanquinon. Az orkán olyan váratlanul csapott le, hogy még tábort sem volt idejük verni. Az útról néhány szikla árnyékába húzódva próbálták átvészelni a természet tombolását, s Louise hamarosan rájött, miért nevezik így a helyiek a jelenséget. A forró szél akárha a pokol torkából tört volna elő, annyi port és homokot kavart fel, hogy szinte éjszakai sötétség borult a tájra. Szerencsére útjuk során többször nem találkoztak e monszun előtt gyakran feltámadó szélviharral. Két héttel a vihar után végre elérték a Jamuna folyó völgyét, és a táj zöldebbé és barátságosabbá vált. Néhány nappal

később pedig Louise egy hatalmas, vörös homokkőből készült épületet vett észre a távolban, mely egyelőre aprócska pont volt csupán a horizonton, de még így is látni lehetett, hogy grandiózus méretekkel bír. – Végre! – sóhajtott fel Ifram. – Már egy hónapja gubbasztunk ebben a bársonykalitkában... Az ott az Áldott Erőd... Megérkeztünk, sahiba. 1

Fűszeres tea. /A szerző/

2

Szúratban ekkoriban mintegy 150-200 angol család élt, főként a Kelet-indiai Társaság alkalmazásában. /A szerző/ 3

Idegen, külföldi hindi nyelven. /A szerző/

4

Amolyan lámpagyújtogató-féle. /A szerző/

5

A napot nyolc pahrra, háromórás egységekre bontották. /A szerző/

6

A howdah fedett ülés, mintegy kis házikó az elefánt hátán. /A szerk./

7

Orvos. /A szerző/

8

Fedett gyaloghintó. /A szerk./

9

Zebunissa a Timurid-dinasztia egyik legfigyelemreméltóbb hölgy tagja: hétéves korára hafiz lett belőle, azaz fejből tudta idézni a teljes Koránt. Az esemény tiszteletére édesapja szerte az országban ünnepségeket rendezett. Évekkel később kedvenc lányát Aurangzib még az államügyekbe is bevonta. Zebunissa széles körű ismeretekre tett szert asztrológia, matematika és irodalom terén, illetve Makhfi álnéven (ami Rejtőzködőt jelent) verseket is írt. Bár számos kérője akadt, sohasem ment férjhez. /A szerző/ 10

A Vörös Erőd közelében, a Jamuna folyó túlpartján álló, a történelem során gyakran börtönnek használt épület. /A szerző/ 11

A rádzsput hercegi családból származó, illetve a harcosok kasztjába tartozó indiai személy. /A szerk./

8. FEJEZET

Monszun előtt

Œ Aznap a karaván még nem lépte át a birodalom központjának kapuját, az utazók az éjszakát egy kisebb elővárosi szerájban töltötték. Másnap Gudzsarát kormányzója teljes díszkísérettel vonult végig a város utcáin, s a menet végén ott haladt Louise is, ismét elefántja hátán, ám ezúttal egy alaposan elfüggönyözött howdahban. Az asszonynak elvileg nem lett volna szabad kilesni a függöny résein, de Ifram engedélyezte számára, hogy vessen néhány pillantást a városra, ha előtte gondosan elfátyolozza magát. Elhaladtukban Louise tágas zöld kerteket, előkelő palotákat és az út mentén felsorakozott, jól öltözött nemeseket látott, a távolban pedig a Jamuna folyó vize csillogott. Ahogyan az ilyenkor szokás volt, a kormányzó emberei pénzt és élelmet dobáltak az összegyűltek közé, amit az elefántok lába alatt meglepő bátorsággal rohangáló utcagyerekek hálás rikkantások közepette szedtek össze. – Muchtar kán meglepően népszerű a fővárosiak körében... – jegyezte meg Louise. – Nem igazán a személye népszerű, hanem az arany, amit oszt – jegyezte meg Ifram. – No, meg a származása is tekintélyt parancsoló. Muchtar kán személyében nemcsak a kormányzót, hanem a császár rokonát is éltetik, a kán ugyanis Aurangzib egyik húgának1 a gyermeke, azaz az unokaöccse. Természetes hát, hogy megéljenzik. Mire a lomhán cammogó menet elérte az Áldott Erőd kapuját, esteledni kezdett, ám a látvány ettől csak még lenyűgözőbb lett: az erőd vörös homokkő falai szinte izzottak a lemenő nap fényében, s olyan hosszan nyúltak el mindkét irányban, hogy Louise

nem is látta egyszerre a két végét. A leghatalmasabb épület volt, amit addig életében látott. A menet a Lahori-kapun át lépett az erődbe, ami nem volt más, mint egy hosszú, fedett bazársor, ahol csak a legelőkelőbb kelmeés ékszerkereskedők értékesíthették portékáikat. Az uralkodó család otthonának tövében árusítani igen nagy megtiszteltetésnek és főként igen jövedelmező üzletnek számított, hisz a palota beszerzéseit is rajtuk keresztül intézték. Az érkezők a bazársort maguk mögött hagyva egy kövezett udvaron találták magukat, amelynek túlsó végén egy árkádokkal szabdalt, hosszan elnyúló épület állt. Ablakából katonai indulóra emlékeztető zene hallatszott, s előtte őrök sorfala őrizte a bejáratot, akik összezáródtak Louise elefántja előtt, de a lány így is keresztüllátott a középső, legnagyobb boltíven. A távolban egy vörös oszlopcsarnokot fedezett fel, mely előtt százával tolongtak az emberek. De nemcsak az emberek, katonák, lovak, de még elefántok is, szépen egymás mellett felsorakozva, mozdulatlanul vártak. – Az ott a Diwan-i-Am... – magyarázta Ifram. – A nyilvános meghallgatások terme. De ha az uralkodó látni akar téged, akkor bizonyára nem itt, hanem a Diwan-i-Khas-ban, a magánmeghallgatások termében fogad majd. – S az mikor lesz? – kérdezte Louise nyugtalanul. Ifram szomorúan felsóhajtott. – Azt nem tudom, sahiba... talán már holnap, talán csak hetek múlva. – Hetek múlva? – szörnyülködött Louise. – Ezt nem mondhatod komolyan... – Minden attól függ, mit mond rólad a kormányzó... És hogy az mennyire kelti fel az uralkodó kíváncsiságát. – No és addig, amíg őfelsége nem hajlandó fogadni, ugyan mi lesz velem? Csak nem fogok hetekig ezen az elhagyatott udvaron

rostokolni? Ifram azonban erre sem tudott felelni. Louise és az eunuch tovább várakoztak hát a lassan sötétségbe burkolódzó udvaron. Néhány, rövid mellényt és bő nadrágot viselő szolga már éppen meggyújtotta a körben elhelyezett fáklyákat, mikor egy izgatottan tipegő hivatalnok keresztülfurakodott az őrök sorfalán. Miután a férfi leplezetlen csodálkozással végigmérte Louise-t, Iframhoz lépett, s hosszasan sugdosott a fülébe. Mikor eltűnt, Ifram Louise-hoz lépett: – Fátyolozd el az arcod, és gyere utánam, sahiba. A szállásodra kísérlek. Az őrök ezúttal kettéváltak a jövevények előtt, így Louise és Ifram beléptek az árkádos épületbe. Itt azonban nem haladtak tovább a virágszőnyeggel borított kertbe, melynek végén a Diwan-iAm állt, hanem rögtön jobbra fordultak, s egy vaspánttal elreteszelt kapuhoz értek, amely előtt két tagbaszakadt férfi őrködött. Azaz hogy... – Te jó ég! – kiáltott fel Louise önkéntelenül. – Bizony... – mosolygott Ifram, majd angolul hozzátette: – Ezek a kasmíri nők, a zenana őrei, a legtöbb ahadit2 maguk alá gyűrnék. Ne lepődj meg, alaposan át fognak kutatni miket. A kasmíri nők így is tettek, s miután néhány morgással jelezték, hogy szabad az út az érkezők előtt, kitárták Louise előtt a zenana kapuját... Melyről ekkor még nem sejtette, hogy jó darabig zárva marad mögötte. Amint beléptek a kapun, Louise-t és Iframot két újabb amazontermetű női őr fogta közre, és átkísérték őket a zenana kertjén. Későre járt már, így Louise nem sokat látott a mogul császárok asszonyainak fenntartott lakrész pompájából, melyet Ifram beszámolója szerint úgy építettek meg, ahogyan Allah hívei a Korán

írása alapján a Paradicsomot elképzelték. Hanem még így is érezte az ágyásokból feléje szálló több ezer rózsa, a bájosan integető jázminbokrok és több száz, virágba borult narancsfa bódító illatát, és hallotta a több tucatnyi szökőkút és kerti csobogó békés ciripelését. Mert a zenana tulajdonképpen nem volt más, mint egy hatalmas kert, melyben itt-ott elszórva, hol kisebb, hol nagyobb, teljesen nyitott vagy árkádokkal szabdalt épületek és kisebb paloták sorakoztak, s mindegyiken keresztülfolyt a Nahr-i-Bihisht, a márványkanálisban csordogáló Paradicsom Patakja. Itt azonban a vörös homokkőnek, amelyből az erőd külső fala épült, nyoma sem volt: hófehér, csipkésre faragott márványból épült minden. Az egyik kis márványpalota nyitott terasza erősen ki volt világítva, s a kiszűrődő zeneszó és női nevetés tanulsága szerint éppen valamiféle mulatságot tarthattak ott. – A császár őfelsége... – mondta Ifram. – Alighanem ma este menyét, Dzsahánzeb Begamot érte a megtiszteltetés, hogy vendégül lássa. De Louise akárhogyan nyújtogatta a nyakát, nem sikerült megpillantania sem az úrnőt, sem Aurangzibet, s a kasmíri asszonyok is gyorsabb továbbhaladásra ösztökélték. Louise-t végül a kert egy távolabbi pontján, messze a vigasságtól szállásolták el egy három oldalán nyitott kis márványpalotában, amelynek árkádjaira arannyal hímzett brokátfüggönyöket akasztottak, minden bizonnyal azért, hogy senki se láthassa újdonsült lakóját. Mikor beléptek, Ifram felsóhajtott: – Ez Zebunissa úrnő palotája volt egykor. Akármi is a császár szándéka, az, hogy ide szállásoltat el, arról tanúskodik, hogy tisztelettel fog bánni veled. A kis palotát tucatnyi gyertya vonta aranyos ragyogásba, melyek fényénél Louise megcsodálhatta lakhelye páratlan pompáját: a jáspissal, topázzal és más féldrágakövekkel berakott már-

ványoszlopokat, a cirkalmas mintázattal kivert ezüstlemezekkel borított mennyezetet, az arany parázstartókat, a fal mentén körbefutó, selyem- és bársonypárnákkal dúsan megpakolt padot és a finom selyemlepedőkkel borított ágyat, mely a kis terem túlsó végében állt. – A zenana összes palotája ilyen pazarul van berendezve? – kérdezte Louise a döbbenettől suttogóra váló hangon. – Igen, legalábbis majdnem... A császári család tagjai mind hasonló pompa közepette élnek, illetve néhány kivételezett ágyas is ilyen megtiszteltetésben részesül. Rajtuk kívül csak a... De Ifram ekkor váratlanul elnémult. Tekintete az ágy párnáit rendezgető kis rabszolgalány arcát fürkészte. – Aiyla! – kiáltotta. – Csakugyan te vagy az? A rabszolgalány felpillantott munkájából, s bájos, szív alakú arcára határtalan boldogság ült ki. – Ifram! – rikkantotta Aiyla. – Allahra, hogy kerülsz te ide? A lány Ifram felé indult, mire az egyébként kimért és nyugodt eunuch olyat tett, amire Louise nem számított. Odaszaladt a lányhoz, megölelte, s két oldalról arcon csókolta. – A sahibát kísérem Muchtar kán parancsára – mutatott Ifram Louise-ra. – Ő volna az angol asszony, akinek szolgálatára rendeltek? – kérdezte a lány suttogva, miközben meghajolt Louise felé. Ifram elmosolyodott. – Igen, ő az, és szerencsére beszéli a nyelvünket... – Sahiba, bocsáss meg nekem – mondta a lány fülig pirulva –, az én nevem Aiyla. Állok szolgálatodra, míg a fenséges császár urunk vendégszeretetét élvezed. – Üdvözöllek, Aiyla – mondta Louise szomorúan mosolyogva. – S bár az emberrablást bajosan nevezném vendégfogadásnak, köszönöm kedves szavaid. – Aiylával annak idején együtt álltunk Zebunissa úrnő szolgála-

tában – vette át a szót Ifram. – S ha bátorkodhatom megjegyezni, nagy szerencséd van, hogy őt rendelték melléd. Kevés őszinte és megbízható lélek él a zenana falain belül, de Aiyla közéjük tartozik. Aiyla fülig pirulva hajolt meg ismét Louise felé. – Sahiba, ha megengeded, most a fürdőd után nézek. Őfelsége parancsának értelmében nem találkozhatsz rajtam és Iframon kívül mással, így csak sötétedés után kísérhetlek oda. Azzal a lány kisietett a szobából. Míg Louise a visszatértére várt, Ifram meghozta az asszony vacsoráját, mely friss gyümölcsökből, hagymás gyömbéres galambsültből és cukorral megszórt halvából állt. Amint a fiatalasszony végzett az – egyébként kifogástalan – étkekkel, megjelent a rabszolgalány, hogy a fürdőhöz kísérje Louise-t. A tökéletes sötétségbe burkolódzó kerteken át a két kasmíri őr között haladva Louise ezúttal sem láthatott semmit a híres-nevezetes zenanából, hanem a fürdő látványa ámulatba ejtette. Miután beléptek a hatalmas, kupolás csarnokba, Aiyla sorra meggyújtotta az aranytálkákban lebegő mécseseket, melyek aranyos fénybe vonták a terem aprólékosan faragott, fehér márványfalait. A padlót süppedős szőnyeg borította, rajta vízipipák, selyempárnák és takarók hevertek szanaszét dobálva a teremben. Louise szinte látta maga előtt a fürdőre várakozó vagy utána ejtőző háremhölgyek érzéki sokaságát. A fő csarnokból további, gőzzel telt kamrák és kisebb termek nyíltak minden irányban, ezeket a helyiségeket padlóba süllyesztett hideg-meleg vizes medencék uralták. Louise nem leplezett élvezettel merült el az egyik, rózsaolajjal illatosított forró vizes medencében, míg Aiyla alaposan megmosta a haját. Végül némi húzódozás után azt is hagyta, hogy a szolgálólány beterelje az egyik hideg vízzel teli dézsába. A frissítő mártózás után pedig jázminolajjal dörzsölték át utazástól megfáradt testét, így szinte újjászületve lépett ki a fürdő ajtaján.

Nem csoda, hogy azon az éjszakán olyan nyugodalmas álomba merült, mint amilyenben régóta nem volt része. Hanem az ébresztő már annál kevésbé volt kellemes. Ifram izgatott óbégatására ébredt, aki szó szerint felrázta mély álmából. – Ébredj, sahiba, hamar! Az uralkodó hívat! – Mi... micsoda? – motyogta Louise álomittas hangon. – Éppen most? Korán reggel? – Nincs már korán, sahiba... lassan dél felé jár az idő... A Diwani-Amban már véget értek a kihallgatások, s a császár most a magán meghallgatások terme felé tart a hercegekkel, ahová téged is odarendelt. Ezután Aiyla izgatott arca is beúszott az ébredező Louise látóterébe, és a szolgálólány azon nyomban fésülni és öltöztetni kezdte őt. Mikor elkészült, a ceremóniamester, a Mir Tozuk lépett a palotába. A köpcös kis emberke megmutatta az udvari köszöntés, a taszlim mozdulatait, majd felszólította Louise-t, hogy kövesse. A fiatalasszony most is marcona őreitől közrefogva kelt át a kerten, ahol azonban a napnak abban az órájában jóval nagyobb volt a jövés-menés. Platánfák árnyékában hűsölő és kerti csobogók mellett pletykálkodó ágyasok és rabszolgalányok bámulták meg kíváncsian az új jövevényt, majd Louise elhaladt a fehér márványpalota mellett is, ahonnan este a mulatozás zajai kiszűrődtek. Annak teraszán most egy magas, sötét hajú és roppant előkelő tartású asszony nézett le az elhaladó Louise-ra. Mikor az utóbbi felpillantott, a két asszony tekintete találkozott, míg azonban Louise-é puszta érdeklődést tükrözött, addig a másik leplezetlen rosszindulattal vizslatta az alatta elhaladót. Ez a hideg pillantású asszony nem lehet más, mint Dzsahánzeb úrnő, Azam felesége, gondolta Louise, de ezután nem foglalkoztatta többé a császár menye, sokkal inkább az a pillanat, mikor az uralkodó elé járul. Tudta, jövője azon múlik, meg tudja-e győzni a császárt az ártatlanságáról, így hát igyekezett minden bátorságát összeszedni a

találkozóra. Ahogyan a földszintes, árkádokkal szabdalt, csipkézett márványból faragott épület felé haladtak, Louise tucatszorra is elismételte magában a szavakat, melyekkel ártatlanságát fogja hangoztatni. Mikor azonban beléptek a Diwan-i-kash falai közé, minden eltökéltsége dacára megroggyant a térde, és ámulatában még az illő köszöntésről is megfeledkezett. A szeme elé táruló látvány fényűzőbb volt Versailles és a Whitehall minden pompájánál: a császár magánmeghallgatásokra fenntartott termének minden szegletét aranyozás borította, a falakon, oszlopokon drágakövek ezrei rajzoltak ki aprólékosan kidolgozott mintákat. S még eme rengeteg felbecsülhetetlen kincs közül is kitűnt – erről Louise szentül meg volt győződve – az ismert világ legértékesebb műremeke, a Páva Trón. Louise hallott már Iframtól a legendás trónusról, de álmában sem képzelte, hogy ilyen letaglózó látványban lesz része, mikor elé járul. A Páva Trón ugyanis nem csupán egy díszes szék volt, mint amilyenen a Stuart uralkodók fogadták alattvalóik hódolatát, hanem egy magas, tömör aranyból készült, téglalap alakú emelvény, mely fölé arany- és ezüstlemezekből kiszült baldachin borult. A baldachint összesen tizenkét aranyoszlop tartotta, az oszlopokon pedig rubintok, smaragdok, zafírok és gyémántok sokasága tekergődzött fölfelé, egészen a „trónus” négy sarkán pihegő négy, drágakövekkel kirakott pávamadárig. Az oszlopok között pedig ott ült maga Aurangzib császár: az uralkodó fején fehér turbán ült – közepén kócsagtollal s egy akkora zafírral, mint egy kisgyermek ökle, s arannyal kivert kaftánja jól illeszkedett a terem pompájához. A hatvannyolc éves Aurangzib megőrizte férfias szikárságát, egyenes tartású, büszke férfiú volt, aki acélosan hideg pillantással vizslatta a jövevényt, miközben jobb kezével enyhén őszülő szakállát simogatta. A Mir Tozuk egy idő után oldalba bökte a Páva Trón megfélemlítő árnyékában ácsorgó nőt, mire Louise észbe kapott. Jobb kézfejét ke-

csesen a földre ejtette, lehajolt, majd tenyerét a homlokához szorítva háromszor meghajolt. Az uralkodó még egy darabig a szakállát simogatta, majd így szólt: – Muchtar kán az állítja, beszéled a nyelvünket. Igaz ez? – Igen, felség – felelte Louise összeszedve magát. – Ez különös. Nem sok angollal találkoztam eddig, aki értette volna a perzsa szót... Hanem Muchtar kán igen különös történetet mesélt rólad, asszony. Állítása szerint egy zavaros történetet adtatok elő a társaság emberével arról, hogy a férjed nyomát keresed ily távol az otthonodtól. Csakhogy a kormányzó szerint valódi célod az, hogy elcsavard Azam fiam fejét, s rávedd, hogy a maráthák segítségével lázadjon föl ellenem. Hogy a társaságnak ebben milyen szerepe van, azt a kormányzó sem tudta megmondani. Szerinte vagy elcsavartad a szúrati emberük fejét, hogy segítsen neked Bídzsápurba jutni, vagy egyenesen szövetkezik veled a lázadásban... – Ha engem kérdezel, felség – szólt közbe egy férfihang –, biztosra veheted, hogy azok a hitvány firangik, ha tehetnék, fivéremet ültetnék a helyedre. Emlékszel, hogy tajtékzott az az otromba Goodyear, amikor itt járt? Louise csak most lett figyelmes az emelvény előtt bársonypárnákon üldögélő két fiatalemberre. Hamar kitalálta, hogy kik lehetnek azok. A jobb oldali, a ködös tekintettel mélázó férfi csakis Kam Baksh, a császár kedvenc ágyasától, Udaipuri Mahaltól született fia lehetett, aki egész napját részeg kábulatban töltötte. A másik herceg pedig nem lehetett más, mint a hírhedt intrikus Mu’adzam. A fiatalember kivételesen jóképű férfi hírében állt, amit Louise maga is nyugtázott: halványzöld szeme és csinos fekete bajsza valóban kivételes vonzerőt kölcsönzött számára, de ravaszul csillogó szeme és behízelgő modora visszatetszést keltett a lányban. Köztudomásúlag ő volt a császár kedvenc gyermeke

sorozatos árulásai ellenére, ám a mostani közbevetését az uralkodó nem díjazta. – Csakhogy nem kérdeztem a véleményed, Mu’adzam – torkolta le Aurangzib a fiát, ám az nagy merészen folytatta. – Pedig te is emlékszel, felség, hogy lázadozott a társaság, amikor háromról öt százalékra emelted a jizya3 mértékét. Goodyear tudja, hogy Azam, mint oly sok más kérdésben, ebben is bírálni merte a politikádat. – Csakhogy ez még nem bizonyít semmit... És ismétlem, nem kértem a véleményedet. Sokkal szívesebben hallanám ennek az asszonynak a mondandóját. Mondd, tehát... Tagadod ezeket a vádakat? – A leghatározottabban, felséges császár – mondta Louise magabiztosan. – Muchtar kán igencsak melléfogott, mikor a fejébe vette, hogy marátha kém volnék... A kormányzó irántad való elhivatottságához nem fér kétség, de engedd meg nekem, uram, hogy elmondjam, Gudzsarát irányítását egy igencsak élénk képzeletű férfiúra sikerült bíznod. Én ugyanis Lady Louise Elsfield vagyok az angliai Surrey-ből, az Addington-kastély és Elsfield úrnője, s azért jöttem, hogy megtaláljam és hazavigyem a férjemet, akit jogtalanul száműztek Bombay mocsaraiba. Aurangzib továbbra is a szakállát simogatta, és gyanakodva fürkészte Louise-t, aki így folytatta: – Azam herceget megindította a férjemet ért igazságtalanság, és védelmébe vette őt, minthogy azonnal megkedvelte, mikor a társaság igazgatójánál megismerte. Ezt egyébként az igazgató helyettesének, Mr. Zinzannek az elmondásából tudom. Szerinte a herceg magával vitte Lord Elsfieldet Bídzsápur ostromához, ezért igyekeztem oda magam is... Én pedig esedezem felségednek, hogy engedjem utamra, hogy csatlakozhassam a férjemhez, mivel az minden asszonynak a kötelessége.

– Csak lassan a testtel – emelte föl kezét a császár. – Muchtar kán említett mást is... Egy bizonyos billogot, mely Sambhaji személyes pecsétjét formázza, s mellyel a válladat megbélyegezték. Azzal Aurangzib intett az egyik kasmíri nőnek, aki nem épp finom mozdulatokkal lerángatta Louise válláról a csolit, a lányt pedig közelebb tuszkolta a trónhoz. Aurangzib figyelmesen szemügyre vette a pecsétet. – Igen, ez kétségkívül a lázadó király személyes pecsétje. Meg tudnád magyarázni, hogyan kerüld rád ez a jel? Louise ekkor részletesen elmesélte a kalóztámadás esetét, méghozzá a lehető legnagyobb átéléssel. Úgy tűnt, az előadás megtette hatását, mert Aurangzib élénk figyelemmel kísérte a történetet, s olykor-olykor még Kam Baksh szemében is az érdeklődés halvány fénye látszott pislákolni. Egyedül Mu’adzam herceg meredt továbbra is kifürkészhetetlen tekintettel Louise-ra. – ...mindazonáltal, ha a kormányzó úr lett volna kegyes kulturált emberhez méltóan megkérdezni a billog eredetét, úgy a történteket neki is előadhattam volna – jegyezte Louise beszámolója végeztével, míg újra elrendezte csolija vállát –, ám ő ehelyett barbár módon elraboltatott és... – Muchtar kán csak azt tette, ami kötelessége volt – szólt közbe Mu’adzam. – Ne merd hát bírálni kedves rokonunkat. Ugyanakkor Azam fivéremre jellemző volna az efféle hóbortosság. Ha többet foglalkozna a hadsereggel ahelyett, hogy mindenféle különc szerzeteket gyűjt maga köré, talán Bídzsápur ostroma sem húzódna ilyen sokáig... Louise, aki ismeretlenül is hálás volt Azam hercegnek, amiért nem hagyta elpusztulni férjét Bombay miazmás mocsaraiban, nem tudta tovább türtőztetni magát; felháborítónak találta, hogy Mu’adzam herceg fivére távollétét kihasználva egyre csak Azamot szapulja. – Több megértést is tanúsíthatna a fivére iránt, herceg – szólt

Louise emelt hangon. – Hiszen az ön különleges, messziről jött idegenek iránti lelkesedése is közismert, különösen, ami a nőket illeti. Mu’adzam, akit néhány évvel korábban valóban egy különleges vörös szépség, egy kazah kémnő segítségével bujtottak föl a maráthák, elvörösödött a megjegyzésre. – Szemtelen nőszemély! – kiabálta Mu’adzam. – Egy császári herceggel beszélsz, hogy mersz megszólalni, anélkül, hogy kérdeznélek? Apám, tanítsd rendre ezt a némbert! Csakhogy Louise harag helyett valami egészen különleges dolgot fedezett fel a császár egyébként szigorú arcán, Aurangzib szája ugyanis egy röpke pillanatra mosolyra húzódott. – Ugyan minek? Hisz igazat szólt... Hanem ami a története igazságtartalmát illeti, még nem vagyok egészen meggyőzve. Szerencsére ennek az ügynek egyszerűen pontot tehetünk a végére. Didar kán! Aurangzib parancsára egy eddig háttérbe húzódó eunuch közelebb lépett. – Azonnal küldj üzenetet Azam hercegnek – utasította a császár. – És kérdezd meg tőle, valóban maga mellé vett-e egy Elsfield nevű angolt legutóbbi szúrati tartózkodása alatt... – Aurangzib itt egy pillanatig habozott, majd Louise-ra sandítva így folytatta: – S amennyiben így van, s az említett úr még életben van, úgy fiam elmondhatja neki: asszonya itt van udvarunkban, ahol gondját viseljük, míg az ostrom véget nem ér. Az eunuch elsietett, Aurangzib pedig ismét Louise-hoz fordult: – Te pedig, asszony, itt maradsz a felügyeletünk alatt, míg a válasz meg nem érkezik. Ha a fiam levele tisztáz Muchtar kán vádjai alól, úgy megvitatjuk a jövőd sorsát. De ha nem... Úgy ne nagyon reménykedj semmilyen jövőben. Most térj vissza lakrészedbe. A fiatalasszony, bár még lett volna mondandója, érezte, hogy

nincs helye további vitának. Így újra meghajolt, majd őrei nyomában kihátrált a teremből. Odakint Ifram várta, akinek beszámolt a kihallgatásról, miközben palotájuk felé tartottak. – Mennyi idő alatt érkezhet meg a válasz Bídzsápurból? – kérdezte végül Louise. – A császári posta igen gyors, sahiba. Ha szerencséd van, háromnégy hét alatt megfordulhat a futár, s ideérhet Azam herceg levelével. – S vele az ítélettel... – Biztos vagyok benne, hogy a herceg alátámasztja az ártatlanságod. – Nem csak erről van szó, Ifram – suttogta Louise szomorúan. – Hanem a férjem életéről is... ha kiderül, hogy valami baja esett... úgy az élet számomra többé mit sem ér. – Ne mondj ilyet, sahiba. Gondolj a gyermekeidre! Imádkozz inkább, s meglátod, minden jóra fordul. *** De Louise minden igyekezete ellenére nem talált vissza imáihoz. A közte és a keresztény isten között feszülő kötelék már néhányszor megsínylette a sorscsapásokat, melyek a fiatalasszonyt érték, de a szakadás ezúttal komolynak tűnt: Louise utoljára aznap este könyörgött az Úrhoz, mikor elrabolták... s ez végképp elültette benne a kétkedés magját Isten iránta való jóságában. Így csak ült naphosszat a lefüggönyözött palotában, még a zenana életének látványa sem szórakoztatta, fogságában egyedül a rabszolgalányok kacagása és a császári ágyasok bokáján csilingelő aranyláncok zaja hatolt el olykor hozzá. Néha-néha megpróbált kilesni a nehéz brokátfüggöny résein, de Aiyla ilyenkor szelíden elterelte onnan. – Bocsáss meg, sahiba, de nem engedhetem, hogy bárki is meg-

lásson... Itibar kán, a császár főeunuchja, személyesen parancsolt rám. Ha valaki meglátja, hogy a függönyhöz engedlek, engem vesznek elő... Louise szomorúan rámosolygott a kis rabszolgalányra. – Ez esetben nem teszem. Nem akarlak bajba sodorni, Aiyla. Csak hát nemigen van itt mivel elterelni a gondolataimat... melyek pedig igencsak gondterhesek, minthogy a férjem felől várok hírt. – Hát akkor engedd meg, hogy szórakoztassalak, sahiba... mesélek neked, amiről csak akarod. – Akkor mesélj nekem magadról, Aiyla. S akárcsak Ifram, úgy Aiyla is fellapozta Louise előtt élete történetét, s a messzi földről ideszakadt asszony ezúttal is belefeledkezett annak csodálatába, hogy mily sokszínű végzet várhat Isten egy-egy teremtményére, attól függően, hogy a világ mely pontján látja meg a napvilágot. Aiyla egy üzbég kereskedő lányaként született, s életét jómódban kellett volna leélnie, hanem egy nap az uralkodó csapatai feldúlták faluját. Ott is azt keresték, amit szerte hazájában: szemrevaló lányokat. Az üzbég király ugyanis akkoriban Aurangzib kegyeit és szövetségét kereste, s ennek jeleként értékes ajándékokat küldött neki, többek közt majdnem száz, gyönyörű fiatal leányt, akik az uralkodói család különböző palotáiban kaptak elhelyezést. Aiyla az Áldott Erődbe került, mindössze tizennégy évesen. S alig töltötte még be a tizenhatot, amikor egy éjszaka őt választotta ki a császár hálótársául... Csakhogy az uralkodónak nem sok kedve telt benne, s másnap Itibar kánnak ki is jelentette, hogy nem szereti az ilyen kis alacsony nebáncsvirágokat. Ettől kezdve a kis Aiyla sorsa megpecsételődött, s ágyasból egyszerű szolgálóvá lett, eleinte Zebunissa úrnő, majd Dzsahánzeb szolgálatában. Louise együttérzéssel vegyes értetlenkedéssel figyelte a kis rab-

szolgalány vonásait, miközben a császárral töltött éjszakájának reggeléről beszélt. Szemében Aiyla igazán tüneményes szépség volt: kecses, szív alakú arcát hatalmas, mandulavágású zöld szeme uralta, s bár termetre valóban nem volt éppen magas, karcsú derekának és telt kebleinek hála, igazán nem volt oka szégyenkezni. Ezt a nézetét Louise meg is osztotta a lánnyal, de Aiyla csak vidáman legyintett. – Ugyan, sahiba, én sosem bántam, hogy nem lettem a császár kedvence. Cudar világ jár itt azokra a lányokra, akikre az uralkodó szemet vet, hacsak nem tudják megvédeni magukat. De kevesen elég erősek ehhez. Itt van például Udaipuri Mahal... Sokat küszködött, mire el tudta magát fogadtatni a zenanával. Nem volt más, mint egyszerű táncosnő, amikor idekerült, most mégis ő az uralkodó legfőbb támasza. De mesélt Aiyla Azam hercegről és Dzsahánzeb úrnőről is. Tőle tudta meg Louise, hogy Dzsahánzeb már négy gyermeket szült a hercegnek, és hogy most várja az ötödiket... Elmondása alapján Dzsahánzeb nem akármilyen asszony lehetett: császári születésű mogul hercegnő volt4, egy igazi harcos, aki mélységes szerelemmel csüggött férjén, akit még a hadjárataira is elkísért. Számos ütközet előtt csatlakozott férjéhez egy harci elefánton, hogy jelenlétével tovább szítsa a katonák lelkesedését. Louise számára az ókori regék amazonjai kezdtek kirajzolódni, ahogyan Aiyla úrnője bátorságát és eltökéltségét ecsetelte. A fiatalasszony azt is megtudta, hogy Dzsahánzeb igen nehezen viseli jelenlegi terhességét, ezért is küldték vissza a fővárosba; harminchetedik évében jár, s minden bizonnyal ez az utolsó lehetősége, hogy gyermekkel ajándékozza meg férjét, és ha ez is fiú lenne, akkor Azam már négy örökössel büszkélkedhetne, ami végképp megerősítené Mu’adzam herceg fölötti fölényét. – Bár, ha engem kérdez, sahiba – jegyezte meg Aiyla –, nem csak

a kora miatt viseli meg a terhessége. Az úrnővel ugyanis az egyik szolgálólánya is viselősen tért vissza az ostromról, ő is a herceg gyermekét várja. Nézze, épp itt megy... úgy értem, a szolgálólány. A függöny mellett álldogáló Aiyla cinkos pillantással Louise-ra nézett. – Most épp nem jár itt senki, ha kívánod, vethetsz rá egy pillantást. Louise csatlakozott a szolgálóhoz, és kilesett a kertbe, ahol két vidáman kacarászó lány között egy egyenes tartású, világosbarna, göndör hajú lány lépdelt, magasra tartott fejjel. Igazán igéző szépség volt, magas termetével és bájos, szeplős orcáival. Gömbölyödő hasa alapján terhessége a negyedik hónapban járhatott. – Ő Maysa, neve azt jelenti, büszke léptű... – magyarázta a lány. – Rá is szolgált a nevére, úgy jár-kel, mióta állapotára fény derült, mintha ő lenne a Padisah Begam... Különösen, hogy megkapta azt a hatalmas zafírgyűrűt, ami csak úgy szikrázik az ujján. Látod, sahiba? – Látom hát – mondta Louise. Maysa éppen fölemelte jobb kezét, s elmélyülten figyelte, ahogy a napfény táncot jár a fürjtojásnyi méretű kövön, melynek sziporkázását még a fiatalasszony is jól láthatta rejtekéből. – A herceg ajándéka? – kérdezte Louise. – Igen, az, sahiba, akkor kapta, mikor kiderült a terhessége. Így szokás ez, de ez az ékszer akkor is párját ritkítja. – Nem tűnik idevalósinak... – jegyezte meg Louise. – Mármint a lány. – Nem is az, sahiba, a Krímről került ide. Az arra lehet, amerről te is jöttél... Louise elmosolyodott. – Azért nem egészen... Bár, amilyen messze kerültem az otthonomtól, a Krím akárcsak ha a szomszédban lenne. Hanem Azam herceg csakugyan rajonghat a külföldi szépségekért. S a jelek sze-

rint a hűség sem erős oldala. Aiyla először értetlenül meredt Louise-ra, majd elnevette magát. – A hűség, sahiba? Allahra, mindig elfelejtem, hogy ahonnan ti jöttök, ott egy férfi csak egy asszonyt vehet maga mellé. Bizonyára furcsa lehet neked itt. Hanem hogy is várhatná el bárki egy hercegtől, hogy ne élvezze a háremét? Különösen, ha le kell mondania a felesége társaságáról, míg az viselős. No meg aztán... nem is minden asszony vágyik ilyenkor a hitvese közeledésére. – Szóval azért esett teherbe a lány, mert a herceg kímélni akarta a feleségét? – kérdezte pikírten Louise. – Egyébként ne hidd, Aiyla, hogy mifelénk a férfiak nem tartanak háremet. Franciaországi Lajos király annak idején több szeretőjének is a maga lakrésze mellett tartott fönn szobát. Károly, a néhai angol uralkodó, ugyancsak. Se szeri, se száma nem volt az udvarban szaladgáló királyi fattyaknak. De az a szenteskedő Jakab sem veti meg az asszonyi bájakat... – Hát akkor? – kérdezte Aiyla. – Nem igazságosabb jogokat adni ezeknek az asszonyoknak és főleg a gyermekeiknek? Maysát, ha gyermeket szül Azamnak, tisztelet és megbecsülés övezi majd, ha pedig a gyermek fiú lesz, épp annyi joga lesz a trónra, mint a herceg többi gyermekének. Senki sem nevezhetné őt fattyúnak... Nem igazságosabb hát a mi módink? – Bizonyos szempontból igazad van... – mondta Louise elmélázva. – Csak tudod, én és William... Mi a férjemmel igazi testi-lelki közösségben éltünk. Soha nem tudnám elképzelni, hogy más asszonyt érintsen, és biztos vagyok benne, hogy ő sem. Louise érezte, hogy szerelme említésére újfent rátör a szomorúság, így gyorsan megrázta magát, és témát váltott: – És mikorra várja Dzsahánzeb úrnő a gyermekét? – kérdezte. – Úgy két holdforduló múltával, sahiba. A császár hamarosan imákat mondat a szerencsés szülésért. De biztosan minden rendben lesz. Dzsahánzeb úrnő erős asszony, s eddig minden gyerme-

ke épen és egészségesen jött a világra... Két nappal később, egy kora hajnali órán izgatott zsivaj hangjai ébresztették Louise-t és a mellette fekvő Aiylát. Kintről lábdobogás és izgatott kiáltások szűrődtek be a lefüggönyözött palotába. A két nő tanácstalanul pillantott egymásra, s az ajtóban ekkor feltűnt Ifram sápadt arca. – Mi történt, Ifram? – kérdezte Aiyla. – Mi ez a zsibongás odakint, csak nem ostromolják az erődöt? – Nem, Aiyla. Épp az imént érdeklődtem meg az egyik őrtől: Dzsahánzeb úrnő vajúdni kezdett. – Máris? – kérdezte elkerekedett szemmel a kis rabszolgalány. – De hiszen még nagyon korai. – Én is tudom – tördelte a kezét Ifram – Itibar kán már elszaladt értesíteni az uralkodót. Allah adja, hogy minden szerencsésen alakuljon. Sajnos Allah nem volt kegyes az úrnőhöz, aki három órával később egy halott fiúgyermeknek adott életet, s ő maga is kis híján odaveszett. A palotára ezután napokra súlyos csönd telepedett. Louise lakrészébe már nem szűrődött be nevetés és ének zaja, a rabszolgalányok bokalánca is megszűnt csilingelni, de mintha még a szökőkutakból is halkabban csobogott volna a víz. Hanem egy este, amikor napszállta után Louise-t Ifram és Aiyla a fürdőjéhez kísérték, hangos zene és nevetés zajára lettek figyelmesek, ami az egyik kis márványpavilonból szűrődött ki. – Mindenségit... – morogta Ifram. – Kinek jut eszébe mulatságot rendezni, amikor az uralkodócsalád gyászol? Mire Louise végzett a fürdőjével, Ifram már meg is tudakolta a választ: – Maysa az, ő rendezte az ünnepséget – mondta az eunuch nem leplezett felháborodással. – Azt mondja, neki nincs oka búsulni, minthogy „az ő trónörököse életerősen rugdal a szíve alatt”,

ahogy fogalmazott. – Ostoba leányzó – mondta Aiyla, és állával Azam feleségének palotája felé bökött. – Ha a szavai Dzsahánzeb úrnő fülébe jutnak... Louise és Ifram követték Aiyla pillantását, ami megállapodott Dzsahánzeb úrnő teraszon álldogáló alakján. A szobormerev asszony hosszasan meredt a vidám méhkasként zsibongó pavilonra, majd aranyszín kendőit megsuhogtatva dühösen visszatért a hálószobájába. Három nappal később, amikor Louise a fürdőbe lépett, az előcsarnokban a szokásos sötétség fogadta, ám abból a teremből, ahol ő forró vizes fürdőjét szokta élvezni, fény szűrődött ki. – Valamelyik mihaszna nem oltotta el a mécseseket – morgolódott Aiyla, majd nekilátott, hogy gyertyájával meggyújtsa az előcsarnok fényeit. Louise-t azonban rossz érzés fogta el a derengő fény látványára. A félhomályban óvatosan a kivilágított fürdőhelyiség felé lépdelt, és amikor odaért, belesett a terembe. A következő pillanatban felkiáltott, mire a háta mögött Aiyla ijedtében elejtette a gyertyáját. Louise megkövülten meredt az elé táruló jelenetre: a medence vize eltűnt, alján pedig egy élettelennek tűnő női test feküdt, míg annak szélén térdelve, egy fekete ruhás, idősebb asszony egy ezüstfiola dugójával babrált. A kiáltásra persze feltekintett, s miután egyetlen sötét pillantással felmérte, hogy rajtakapták, egy macska fürgeségével ugrott Louise-nak, s a lányt feltaszítva eliramodott a sötét csarnokon keresztül. Egy döbbent kiáltás és tompa puffanás jelezte, hogy Aiylának ugyancsak nekiütközött az elkövető. – Jól vagy, sahiba? – hangzott Aiyla hangja a sötét csarnokból. – Én jól, de ő nem – mondta Louise, és feltápászkodva a medence felé indult. Már éppen rálépett volna az első lépcsőfokra, amikor meglátta,

hogy valami folyadék csillog a márványpadlón. Louise lehajolt és megérintette. – Mi az, sahiba? – kérdezte Aiyla, aki épp ekkor ért a terembe. – Rózsaolaj. Ezen csúszhatott meg... Az a nőszemély önthette ki. Láttam a fiolát a kezében. Louise és Aiyla a kiömlött olajat kikerülve a medence aljára ereszkedtek, és amikor a hátára fordították az eszméletlen lányt, látták, hogy Maysa az, Dzsahánzeb szolgálólánya. – Ó, te jó ég – kiáltott fel Aiyla, a lány lábai közül szivárgó vérre mutatva. – Menj, siess, hozz segítséget, és hívassanak orvost! – kiáltotta Louise. – Én addig itt maradok vele. Aiyla elsietett, Louise pedig az ölébe emelte a lány fejét, aki erre halkan nyöszörögni kezdett. Louise kétségbeesetten nézett szét a teremben, s pillantása ekkor megakadt egy kékesen csillogó tárgyon. A medence lefolyója mellett ott hevert Azam ajándéka, a csodaszép zafírgyűrű. Az őrök, akiket Aiyla riasztott, hamarosan megérkeztek. – Te... – szólt az egyik kasmíri nő Aiylához. – Vidd vissza az angol nőt a lakrészébe. De nehogy elcsatangoljatok! Mi elvisszük ezt a szerencsétlent a bábához. Talán tud még segíteni rajta. Palotájukba érve, Aiyla izgatottan így szólt: – Sahiba... az a nő a fiolával. Én nem láttam őt a sötétben, a gyertyámat elejtettem, mikor felkiáltottál. Te láttad az arcát? Neked látnod kellett, hisz abban teremben világosság uralkodott. – Igen, láttam... – És hogy nézett ki? – Idősebb asszony volt. Talán ötven felé járhatott. Sötét ruhát hordott... Fekete fátyollal. De az arca... a vonásaira nem emlékszem tisztán. – Ez egy matróna volt, sahiba. – Egy micsoda?

– Idősebb szolgáló. A fekete fátyol azt jelzi, hogy az uralkodócsalád valamelyik nőtagjának a szolgálatában áll. Valamelyik császári hercegnőében... vagy valamelyik herceg feleségéében. – Csakis Dzsahánzeb szolgája lehetett – mondta Louise. – Láttad, milyen szemmel figyelte a mulatozást a minap... De Aiyla gyorsan úrnője szájára tapasztotta a kezét. – Ilyesmit veszélyes hangosan kimondani, sahiba. Itt a falnak is füle van... Különben sincs rá bizonyítékod. Matrónája nemcsak Dzsahánzebnek, de Mu’adzam feleségeinek is van, közülük pedig öt is él a zenanában. És ott vannak a hercegnők: Zinatunissa5, a Padisah Begam és a húga, Zubdatunissa... – Gondolod, hogy ők képesek lennének ilyesmire? – Nehéz megmondani. Zinatunissa aligha, ő egyébként is mélyen vallásos asszony. De Dzsahánzeb, Nizam és Mu’adzam herceg többi feleségének az érdekeit már sérthette egy új gyermek érkezése. – Te jó ég, Aiyla... – suttogta Louise. – Egy merényletnek hány gyanúsítottja lehet itt egyszerre? – Számtalan, sahiba – mondta Aiyla egyszerűen. – Ez a hely... veszélyes. Ezért jobb is, ha arról a matrónáról nem beszélsz senkinek. Maradj ki ebből az ügyből. Louise-nak elszorult a torka. Nem tudta, mit feleljen. – A gyűrű... – mondta végül. – A zafírköves gyűrűje ott hevert a medence alján. Alighanem ellophatták tőle. Azért ment, hogy visszaszerezze. Szegény gyermek... – Felejtsd el azt a gyűrűt is, sahiba! Bárki kérdezi, baleset történt. Kérlek téged, úrnőm, ne akarj bajt hozni a fejedre! Másnap reggel a zenanában futótűzként terjedt el a hír, hogy Maysa megcsúszott a fürdőbe menet, és elvesztette a gyermekét. A lányt sikerült megmenteni, de amikor megtudta, hogy fiát – merthogy a jövevény fiú volt – elvesztette, rettenetes idegállapot-

ba került. Ismeretlen matrónákról, ellopott gyűrűkről azonban nem szólt a fáma. Bár Louise továbbra sem látott semmit a zenana életéből, még magányos elszigeteltségében is érezte a nyomasztó légkört, ami az incidens után a nők lakrészén még inkább eluralkodott. A fullasztó, nyomasztó hangulaton nem segített az időjárás sem. A június a végéhez közeledett, a hőség lassan kibírhatatlanná vált; Louise azelőtt elképzelni sem tudta, hogy emberi lény elviselhet ekkora forróságot. Lényegében az egész napját szaténlepedőin fekve töltötte, egyebet ha akart volna sem tudott volna tenni; minden mozdulatára verejték csurgott le a gerincén, a könyöke és a térde hajlatából. Ifram és Aiyla valamivel jobban viselték a hőséget, de Ifram turbánja alatt is rendre gyöngyözött a férfi homloka, s Aiyla is igencsak pihegett, akárhányszor megtért a konyháról egy újabb adag zöldcitrommal ízesített jéggel. Louise a legnagyobb élvezettel szopogatta el a hűsítő nyalánkságot, amit boldogan osztott meg szolgálóival. Egy-egy pillanatra úgy tűnt, a monszun végre véget vet szenvedéseiknek, mert esténként a láthatáron súlyos fellegek gyülekeztek, s olykor az ég is megdörrent, de az enyhet adó esőből egy csepp sem hullott a földre. – Ne is reménykedj, Aiyla – szólt Ifram a párnáin fekve. – Ezek a fellegek csalfák. Csak azért gyülekeznek a város szélén, hogy minket bosszantsanak. Incselkednek, esőt ígérnek, aztán itt hagynak minket faképnél... Szinte hallom, ahogy összenevetnek, miközben elvonulnak. Aiyla, aki aznap este is a függöny résein kikandikálva kémlelte az eget, hátraszólt a válla fölött: – A hőségben talán elpárolgott a derűlátásod, Ifram kán? Ma éjjel megjön az eső, érzem a csontjaimban... – A csontjaidban, csontjaidban... nem vagy te reumás vénasszony, hogy megérezd az esőt. Hanem Aiyla válasz helyett riadtan hátraugrott a függönytől, s

felsikkantott. – Mi az, te lány? – kérdezte Ifram. – Csak nem skorpió csípett meg? – Itibar kán tart erre, a császár főeunuchja... Allahra, remélem, nem látott meg. Azzal a lány leült a földre Ifram és Louise mellé, és igyekezett ártatlan képet vágni. Itibar kán arca nem sokkal később fel is bukkant a függönyök között. – Ifram! – szólt, mire a megszólított fölpattant. – Gyertek, az uralkodó látni kívánja az angol nőt. Louise és az eunuch rémülten pillantottak egymásra. – Ez azt jelenti – hebegte Louise –, hogy megjött a herceg levele? – Hamarosan megtudjuk, sahiba – mondta Ifram. – De siessünk, ne várassuk meg a császárt. Allah legyen velünk... Louise a Divan-i-kash felé vezető úton végre visszatalált az imához. Így könyörgött Krisztushoz, Szűz Máriához, Allahhoz s a világ minden ismert istenségéhez: – Engedjétek, hogy Azam herceg levele meghozza a hírt, amelyre oly régóta várok – fohászkodott. – Engedjétek, hogy William életben legyen... A magánmeghallgatások termének túláradó pompája ez alkalommal is letaglózó erővel hatott a lányra, de ezúttal legalább fel volt készülve a szeme elé táruló látványra. A császár egymaga fogadta a Páva Trónuson ülve, mindössze a levelet hozó futár és írnoka álltak mellette leszegett fejjel. Louise remegő térdekkel mutatta be a taszlimot, ami után az uralkodó egy örökkévalóságnak tetsző percig bámulta őt némán. Végre a sah dörgő baritonja betöltötte a termet: – Jó hírt hozott a futár, asszony... – mondta. – Legalábbis a számodra. A fiam ugyanis megerősítette az általad előadottakat. Csakugyan van mellette egy angol, aki Lord Elsfieldnek mondja

magát, s akinek a története egybevág a tiéddel... Louise úgy érezte, a pazar palota kupolája megnyílik fölötte, és szorongó, kavargó lelkét végre elárasztja a megkönnyebbülés fénye. Legszívesebben kiáltani, nevetni és sírni szeretett volna egyszerre, de nagy nehezen fékezte magát az uralkodó jelenlétében. – Azt írja – folytatta a császár, rövidlátó szemével böngészve a levél sorait –, „Lord Elsfield nagy tudású, tisztességes fiatalember, aki az isztambuli udvarban sajátította el a csatagáj törökök nyelvét, s nagyban segédkezik a perzsa-csatagáj szótáram elkészítésében, melyen olyankor munkálkodom, amikor az ostrom heve pihenőt ad megfáradt testünknek, míg szellemünk a kihívást szomjúhozza...” – Ha Mu’adzam itt lenne, már biztosan megjegyzéseket tett volna Azam fiam nyelvek iránti rajongására – morogta a császár. – Hanem a leírás illik a férjedre? – Igen, felség – rebegte Louise, feltörni akaró örömkönnyeivel küszködve. – Férjem gyermekéveit az Ottomán császárnál töltötte, ahol édesapja követként működött. – Nos, a továbbiakban a fiam arról is beszámol, hogy a lord megindultan értesült arról, hogy felesége ily messzire követte nyomát, s hogy alig várja a napot, mikor végre viszontláthatják egymást... Mindehhez persze nekem semmi közöm – morgolódott az uralkodó. – De a fiam kifejezetten megkért, hogy hozzam ezt a tudomásodra. Louise ekkor térdre hullott Aurangzib előtt. – Felséges császár! Most, hogy nem lebeg többé fejem fölött az árulás gyanúja, kérlek, engedd meg, hogy Bídzsápurba siessek, s csatlakozzam férjemhez. – Arról szó, sem lehet, asszony. A fiam magával hozza angol foglyát, amint végzett az ostrommal. Azt írta, addig tartsalak itt, ahol biztonságban megvárhatod a férjedet. Ha valaki itt Bídzsápurba

megy, az én leszek. Azam katonai támogatást is kért, és magam fogom vezetni az embereinket... Ideje véget vetni ennek az ostromnak, ami túlságosan régóta húzódik. Itibar! – fordult a főeunuchoz.– Tedd meg a szükséges lépéseket a mielőbbi indulásom érdekében! Azzal Louise-ról szemmel láthatólag megfeledkezve, indult volna a dolgára, de az asszony megállította. – Kérlek, felség, vigyél engem is magaddal! Ígérem, nem okozok majd gondot. De az asszony esdeklése nem hatotta meg az uralkodót. – Asszony, a hadsereg nem egy karaván. Nem pazarlom arra embereim erejét, hogy a palanquinodat cipeljék. – Nem lenne rá szükség, felség. Jól lovagolok, és magam látnám el az állatot. Senkinek nem rabolnám az idejét. – Akkor is! Fehérnépnek semmi keresnivalója a menetben... tisztességesnek legalábbis. – Dzsahánzeb úrnő is rendre elkísérte fiadat a hadjárataira – vetette ellen Louise. Aurangzib szeme összeszűkült. Nem volt hozzászokva, hogy vitatkozzanak a döntéseivel. – A menyem Timur házából való hercegnő... – mondta keményen. – A harc a vérében van, akárcsak a felmenőinek. Ne akard magad hozzá mérni, asszony. – Eszemben sincs! De te nem ismersz engem, felséges úr, kiálltam már annyit az életben, mint az úrnő, s hidd el, néhány nyeregben töltött hét semmi ahhoz képest, amire a férjemért képes lennék! Aurangzib, bár kemény és kérlelhetetlen férfi volt, becsülte a bátorságot. – Elszántságod s urad iránti ragaszkodásod elismerésre méltó... – mondta némileg megenyhülve. – De a döntésem végleges. A fiam azt kérte, itt várd be a férjed, hát így teszel. Ne feledd, hogy

bármi lesz is a sorsotok, az angol már a fiam fennhatósága alá tartozik. S egyébként is... mint ebből a levélből megtudtam – itt az uralkodó megrázta a papirost –, ez a Lord Elsfield az egyetlen garanciánk arra, hogy a társaságotok nem nyújt segítséget Sambhajinak. Aurangzib ezzel egy kézmozdulattal elbocsátotta Louise-t, aki nem merte tovább feszíteni a húrt. Hanem a császár még utánuk szólt: – Ifram kán! Louise asszony a mai naptól szabadon járhat-kelhet a zenanában... Tegyetek meg mindent, hogy kedvét lelje az itt töltött időben, s hogy könnyebben viselje a várakozás óráit. Kezeljétek oly tisztelettel, mint az egy angol nemesasszonynak, aki udvarunk vendégszeretetét élvezi, kijár... A palotája felé tartó Louise mellől tehát elmaradtak a marcona kasmíri nők, s ő végre érezte, hogy a félelem, mely még Angliában telepedett a lelkére, végre enged a szorításából... William nem halt meg, él! Él, és egészséges, és egy olyan herceg vette pártfogásába, aki kedveli és megbecsüli őt. Az ostrom hamarosan véget ér, és ő újra láthatja élete szerelmét. Louise-ban minden megtett lépéssel az öröm újabb hulláma szabadult el. Nem is hallotta, ahogy az ég megdördül felettük. Csakis Williamre tudott gondolni. Vajon nagyon megváltozott? Szinte látta maga előtt, amint bő nadrágban és hímzett pesvázban, lebarnulva és borostásan megjelenik Azam herceg mellett, amikor majd diadalmasan belépnek az Áldott Erőd kapuján. S mi lesz utána? A herceg, ha van szíve, bizonyára visszaadja őt feleségének... De bármi lesz is, azt az egyet szentül megfogadta, hogy többé semmilyen erő nem választhatja el őket egymástól. Ekkor hirtelen, mintha csak egy éles késsel hasították volna fel az esőtől elnehezedett felhők sötét hasát, eleredt az eső... De nem csak egyszerűen esett. Ömlött, zuhogott sűrű függönyként, melyen átlátni is alig lehetett. Louise futásnak eredt, és meg sem állt egy márványudvar közepéig, ahol

boldogan tárta arcát és karját a hűsítő zuhatag felé. Közben pedig egyre csak nevetett és nevetett... A környező kis palotákból és pavilonokból egyre több leány, asszony és gyermek szaladt elő, hogy – ahogyan az ilyenkor lenni szokott – rangra és korra való tekintet nélkül együtt ünnepelje a fojtogató forróságtól való szabadulásukat. A lányok először megütközve pillantottak az ismeretlen vörös szépségre, ám hamarosan vele együtt fröcskölték felszabadultan a vizet a lassan egybefüggő márványmedencévé alakuló kertben. Még Dzsahánzeb és Mu’adzam feleségei, Nurunissa, Amrita és Nizam is előbújtak palotáikból, hogy osztozzanak a többiek örömében. Egyetlenegy valaki nem csatlakozott a vidám sokadalomhoz: Maysa, aki szobája magányába zárkózva csendesen sírdogált, összekuporodva az ágyán. De a távolmaradása senkinek nem tűnt fel... 1

Aurangzib császár apjának, Dzsahángir sahnak, illetve feleségének, Ardzsumandnak összesen tizennégy gyermeke született. Ardzsumand egyébéként az a császári feleség volt, akinek tiszteletére az India jelképének számító Tádzs Mahalt emeltette férje. /A szerző/ 2

Palotaőr a Vörös Erődben. /A szerző/

3

A nem iszlám hitűekre kivetett adó, melyet Aurangzib megengedőbb politikát követő elődei eltöröltek, ő azonban újra bevezette, sőt idővel meg is emelte. /A szerző/ 4

Dzsahánzeb Aurangzib fivérének, Dara Sikoh hercegnek volt a lánya, azaz ő és Azam unokatestvérek voltak. /A szerző/ 5

Zinatunissa Aurangzib második lánya. /A szerk./

9. FEJEZET

Aiyla titka

Œ Louise zenanabeli élete a császár távozása után gyökeres fordulatot vett. Palotája nyitott falairól lekerültek a függönyök, s a bezártság hetei után mintha a világ nyílt volna meg a fogoly előtt, még ha ez a világ mindössze a hatalmas kiterjedésű Áldott Erőd asszonyok számára fenntartott részét jelentette is. A zenanában elfoglalt pozíciójában ugyancsak jelentős változás állt be, s ezt már a levél érkezésének másnapján éreztették vele, amikor is a Padisah Begam, Zinatunissa, személyesen kérette magához a reggeli áldás után. Zinatunissa, Aurangzib másodszülött leánya, egyenes derékkal ült egy selyempárnán, körülvéve a császári család más előkelő hölgytagjaival, mikor Louise eléje járult. A szigorú, halványszürke selymekbe öltözött asszony érdeklődő tekintettel nézte a tökéletes taszlimot bemutató vendéget. Miután Louise végzett a köszöntéssel, alaposabban is megnézhette magának Azam herceg nővérét. Zinatunissa elsősorban jótékonyságáról és mélységes ájtatosságáról volt híres az országban, s külseje ennek megfelelő méltóságot és mértékletességet tükrözött: nem viselt ékszereket, s nem is festette magát, mint a jelen lévő többi hölgy. Zinatunissa harmincöt éves hajadon volt, s nem volt valószínű, hogy ez az állapot valaha megváltoznék. Louise Aiylától tudta, hogy a császári hercegnők gyakran maradnak pártában; egyrészt, mert nehezen akad olyan vőlegényjelölt, aki rangban fölérhetett volna hozzájuk, másrészt azon egyszerű oknál fogva, hogy egy-egy ambiciózus férj fenyegetést is jelenthetett a császár hatalmára. Zinatunissa mellett húga, Zubdatunissa ült, egy hasonlóan vallásos, ám

igen visszafogott teremtés, illetve másik oldalán Dzsahánzeb foglalt helyet. Ez volt az első alkalom, hogy Louise közelebbről is megszemlélhette a harcos hercegnőt. Az ő bőre barna és olajos volt, hatalmas, bogárszerű szeme fölé pedig hosszú és selymes szempillák borultak, akár a pillangó szárnya. A fiatalasszony egy szempillantás alatt megérezte a hercegnőből áradó erőt. Dzsahánzeb magas volt, és edzett, anélkül, hogy alakja robusztus lett volna, s a mellette ülő Nizam – Mu’adzam kedvenc felesége – szinte törékenynek tűnt, vékony alkatával és agárszerűen kecses arccsontjával. Mu’adzam további feleségei a háttérbe húzódva ácsorogtak... Nyilvánvaló volt, hogy közülük Nizamnak van a legnagyobb hatalma. Miután a Padisah Begam valamennyiüket bemutatta, elsőként Nizam szólította meg a vendéget: – Ön volna tehát az a fiatalasszony, aki vendégszeretetünket élvezi, míg szeretett császárunk és fia vissza nem tér a hadjáratból? – Igen, sahiba, én volnék... – felelte Louise udvariasan. – S imám a tiétekével együtt azért száll az égbe, hogy ez a szerencsés hazatérés mielőbb megtörténjen. Hiszen ez azt jelentené, hogy viszontlátom a férjemet... – Igen, hallottuk a történetedet – vette át a szót Zinatunissa. – Figyelemre méltó bátorságra vall, hogy ilyen messzire követted az urad nyomát. – És ha ez a szerencsés visszatérés megtörténik – vette át a szót Dzsahánzeb –, ugyan mi jóra számítasz? Hisz, ha jól tudom, a férjed immáron Azam herceg szolgája... – A férjem egy angol lord, akit senkinek nincs joga szolgaságba vetni – felelte dacosan Louise. – A herceg mellett pedig sokkal inkább a túsz szerepét tölti be, akire többé nem lesz szükség, ha a császár egyszer legyőzi a maráthákat... – Az még hosszú évekig is eltarthat... – szakította félbe Dzsahán-

zeb. – Bídzsápur bevétele csupán az első repedés volna a pajzsukon... – Akkor is bizakodom sorsunk jobbra fordultában... – Nos... – mondta Dzsahánzeb gunyoros mosollyal. – A remény az álmodozók ópiuma, ahogy mifelénk mondják... Mielőtt azonban Louise visszavághatott volna, Zinatunissa magához ragadta a szót: – Hanem a nyelvünket kiválóan beszéled. Kitől tanultál meg így perzsául? – A társaság káplánja tanította meg nekem az alapokat, később Ifram, majd pedig Aiyla gondoskodtak a fejlődésemről. – Valóban remekül beszéled a perzsát – helyeselt Nizam is. – Sőt, ahogy elnézlek, remekül beilleszkedtél. Akárha ide tartoznál a zenanába, nem igaz, Dzsahánzeb? Louise Nizam szemében gunyoros fényt látott villanni. Dzsahánzebet láthatólag bosszantotta Nizam kijelentése, s erőltetetten fölnevetett. – Ne légy nevetséges, Nizam. A maláj rabszolgalányom szebben beszéli a nyelvet, aki a múlt héten került ide... Különben is, Louise asszonynak aligha van eszében hosszasan itt időzni. Ha jól tudom, odahaza gyermekei várják. – Ami nagy szerencse rád nézve. Még a végén úgy járnál, mint a kis Maysa esetében... Ahogy elnézem, a lady is éppen Azam herceg kedvére való falat volna... – Nizam! – szólt rá a Padisah Begam az asszonyra. – Elég legyen az efféle megjegyzésekből... – Asszonyom, semmi rosszat nem szóltam – védekezett az úrnő. – De Dzsahánzeb nyilvánvalóan azért undokoskodik a vendégünkkel, mert fenyegetve érzi magát. – Én soha életemben nem éreztem magam fenyegetve – csattant fel Dzsahánzeb. – A férjem ragaszkodik hozzám, amit mi sem jelez jobban, mint hogy soha nem vett más feleséget maga mellé,

ami Mu’adzamról nem mondható el. A férjem kizárólag olyankor hál ágyasokkal, mikor gyermeket várok... – Nos – duruzsolta Nizam –, akkor ettől a jövőben aligha kell tartanod... – Ebből most már tényleg elég legyen! – szólt szigorúan Zinatunissa. – Nizam, amit mondtál, tapintatlanság. Kérj bocsánatot Dzsahánzebtől, és vonulj vissza a lakosztályodba. Nizam fürgén felpattant, majd magát mórikálva meghajolt Dzsahánzeb előtt. – Felséges asszonyom! Bocsáss meg, ha téged és összeaszott, öregedő méhedet megbántottam. Nem állt szándékomban. Szerencsére az úrnő a védelmedre kelt... Mint mindig. Gyere, Szafia! Nizam, nyomában a megszólított szőke rabszolgalánnyal, megkerülte a jelenetet megszeppenve szemlélő Louise-t, és selymeit suhogtatva távozott. – Ne vedd a lelkedre... – vigasztalta fivére feleségét Zinatunissa. – Tudod, Nizam milyen heves, előbb beszél, mint gondolkodik. – Ha engem kérdezel, minden szavát alaposan megfontolta, mielőtt kimondta – felelte Dzsahánzeb. – De nem érdekel. Az bántja, hogy én négy gyermeket is adtam Azamnak, míg ő az egyetlen Dzsahandarral büszkélkedhet. Hanem a fejem megfájdult az oktalan rikácsolásától... – A kakukkfű főzeted a szobádban vár, asszonyom – szólt egy idősebb nő, aki a semmiből bukkant föl Dzsahánzeb mellett. Louise ránézett a fekete ruhás matrónára, és megkövült a rémülettől. Ő volt az, akit ott talált aznap éjjel a hammamban, az eszméletlen Maysa fölött. Most már tehát biztosan tudja... Dzsahánzeb műve volt, ami azzal a szegény lánnyal és a gyermekével történt. Csakhogy a matróna nem nézett Louise-ra, s úgy tűnt, a másik két úrnő sem vette észre a vendégük arcára kiülő iszonyatot. – Köszönöm, Zeefa – mondta Dzsahánzeb a matrónának, majd a Padisah Begamhoz fordult: – Ha nem bánod, én most visszavonu-

lok. Miután Dzsahánzeb és az őt sötét árnyként követő szolgálója eltűntek, Zinatunissa maga mellé ültette Louise-t, s igyekezett kellemesebb témákról társalogni vele. A lány próbált a Padisah Begamnak adott válaszaira összpontosítani, de egyre csak az járt a fejében, vajon Zeefa felismerte-e őt. Aiyla ugyanezt kérdezte tőle, miután palotája magányában beszámolt neki és Iframnak a felfedezéséről. – Nem tudom... – felelte Louise. – Nem adta jelét, hogy felismert volna, de talán csak hatalmas az önuralma. Bár, ki tudja... Ő a kivilágított teremben állt, én pedig az árnyékba burkolódzó csarnokban. Az is lehet, hogy nem látta az arcomat. Csak azt nem tudom, most mitévő legyek? – Hogyhogy mitévő legyél? – kérdezte Aiyla értetlenül. – Ezt mégsem hagyhatom annyiban... – De, sahiba, emlékezz, mit mondtam. Itt a zenanában, ha túl akarsz élni, a legjobb, ha nem keresed a bajt. Húzd meg magad, és maradj észrevétlen, amíg az urad meg nem jön. – Aiylának igaza van – helyeselt Ifram. – Az ilyesmibe jobb nem belekeveredni. Dzsahánzeb asszony veszedelmes úrnő. Jobb, ha nem húzol vele ujjat. Louise elhúzta a száját. Tudta, hogy Ifram és Aiyla a legjobbat akarják neki, és jobban is ismerik a zenanát nála, így hallgatnia kellene rájuk. De mégis... Igazságérzetét nem hagyta nyugodni, hogy egy ilyen bűn büntetés nélkül maradhat. *** A zenana élete a megszokott mederben folyt tovább. Napközben a hölgyek ettek, ittak, ruhákat és ékszereket válogattak, és egyéb módokon kényeztették magukat. Az est leszálltával néhányan hennafestéssel és még ragyogóbb ékszerekkel ékesítették magu-

kat, jobbára azok, akiknek szórakoztatnia kellett urukat vacsora és az azt követő mulatság során. Ez máskor a császárt jelentette, aki estéit kedvenc ágyasa, Udaipuri Mahal lakosztályában töltötte, Louise ott-tartózkodása alatt azonban az ágyas és Dzsahánzeb palotája esténként némaságba burkolódzott. Csak Kam Baks és Mu’adzam, valamint az ifjú Dzsahandar – aki életkoránál fogva ugyancsak jogosult volt saját háremre – szórakozott éjszakánként hölgyei társaságában. Azt azonban jó hangosan tették. – Ha a császár itt volna – mondta egy este Ifram, aki nem tudott aludni a Mu’adzam lakrésze felől feléjük szálló tivornyázás zajától –, nem mulatnának ilyen féktelenül. Az uralkodó a mértékletesség híve... Ilyenkor persze, amikor őfelsége háborúzik, vagy az utakat rója, az ifjú hercegek is többet megengednek maguknak. Folyik a bor, és egyre fogy a bhang1; ilyesmit a császár nem tűrne el. Louise-t nem lepte meg, hogy a férfiak kihasználják a szigorú uralkodó távollétét, az viszont nagyon is, hogy az egyébként kizárólag asszonyoknak fenntartott zenanában milyen gyakran találkozik férfiakkal. Az eunuchokon kívül a zenana a császári családba született fiúgyermekeknek is otthonául szolgált addig, amíg férfikorba nem léptek, de rajtuk kívül néhány idegen is bejárással bírt a háremhölgyek lakrészébe. Zinatunissa úrnő például gyakorta fogadta lakosztályában a város egyik nagy tudású imámját, s Louise Aiylától megtudta, hogy Aurangzib császár ideje előtt szokás volt a városba érkező híres költőket, zenészeket, de akár más vallások tanítóit is vendégül látni. – Persze ők sem sétálgathattak csak úgy keresztbe-kasul a zenanában – magyarázta Aiyla. – A jövevények fejére sötét bársonylepedőt borítanak, hogy a saját lábfejükön kívül ne is láthassanak mást, és kasmíri asszonyok kísérik keresztül őket a kerteken, akár a vakokat.

Louise egy ízben, amikor a palotája előtti padon ülve Aiylával hímeztek, maga is látott egy őrök által közrefogott, bársonylepellel „világtalanná” tett férfit keresztülmenni a zenanán. – Ki lehet ez? – kérdezte Louise a szolgálóját, tekintetével a letakart férfit követve. – Nem tudom, sahiba – mondta a lány, mikor a bizarr menet eltűnt az egyik nagyobb épületben. – Talán egy mesteremberféle, akit valamilyen munkához... Nem, sahiba, tévedtem. Ez egy hekim lesz. És őket kísérik hozzá... Aiyla állával két csinos háremhölgy felé mutatott, akik egy eunuch nyomában, a jókedvtől kipirultan, nevetgélve eltűntek az orvos után az épületben. – Nem tűnnek épp betegnek... – jegyezte meg Louise. Aiyla elhúzta a száját. – Nem is azok, sahiba, arra mérget vehetsz. – Akkor miért hívtak hozzájuk gyógyítót? – Legyen elég annyi, sahiba... hogy a zenana orvosának lenni életveszélyes foglalkozás. Azzal Aiyla visszatért a lakrészükbe, hogy megterítsen az ebédhez. – Miért mondod ezt, Aiyla? – kérdezte Louise, aki nem hagyta annyiban a dolgot, s követte a lányt. – Mit művel a hekim azokkal a lányokkal? – Az nem művel semmit, inkább fordítva... Aiyla végül nagy nehezen kibökte, hogy ha egy háremhölgy megbetegszik, és elhívják hozzá a hekimet, akkor az asszonyt beültetik egy aprócska sátorféleségbe, hogy a gyógyító még véletlenül se láthassa az arcát, s azon keresztül teszik fel a betegnek a panaszaira vonatkozó kérdéseket, és persze azon keresztül zajlik a vizsgálat is. – Sok lány ilyenkor rettentő merészségekre ragadtatja magát – suttogta Aiyla. – Nemrég halottam egyiküket dicsekedni, hogy

amikor a hekim benyúlt a sátor résein át, a kezét a melléhez húzta, majd csókolgatni és szopogatni kezdte az ujjait... A szemérmetlen! Aiyla ezután elment, hogy az ebéd után nézzen, Louise pedig elgondolkodva fordult az épület felé, ahol a hekim és háremhölgyek eltűntek. Szívében különös szánalom ébredt a két teremtés iránt... Aiylával ellentétben ő ugyanis nem a szemérmetlenség, hanem a szerelem és az érintés utáni hasztalan vágyakozás számlájára írta tettüket. A zenana ugyanis hiába volt a császár és az uralkodó család férfi tagjai számára a gyönyörök kertje, a legtöbb háremhölgy számára nem volt ez egyéb, mint minden földi jóval fölszerelt kolostor: több ezer asszony, ágyas, táncos és szolgáló élt a falai közt, de csak töredéküknek sikerült élete során fölkeltenie a császár vagy valamelyik herceg érdeklődését. Voltak köztük persze szerencsések, főleg szép vagy feltűnően művelt lányok, akiket idővel kiházasítottak, elsősorban magas rangú katonákat vagy hivatalnokokat részesítve e kegyben, de a hölgyek nagy része szűzi életet volt kénytelen élni halála napjáig. Mindezért persze kényelem, finom ételek, gyönyörű ruhák, ékszerek és sok-sok szórakozás kárpótolta a zenana lakóit, már amennyire ez lehetséges... S ami a szórakozást illeti, a hölgyek kedvencének a kéthavonta megtartott Mina Bazár számított, melyen ezúttal Louise is részt vehetett. Valóságos ünnep volt ez az esemény: a város legjobb kereskedőinek feleségei és lányai beköltöztek pultjaikkal a zenana falai közé, hogy a háremhölgyek kedvükre vásárolhassanak a birodalom legtávolabbi pontjairól összehordott finom holmik közül. Louise-nak, minthogy nem volt saját pénze, mindössze a nézelődés öröme jutott, de így is élvezte a vásárt, és a hölgyek felszabadult jókedve rá is hamar átragadt. Egy személy volt csupán, aki nem lelte örömét a bazári forgatagban: Maysa. Amikor Louise megpillantotta, a lány egy épület árkádja alatt üldögélt egy pa-

don, hátát a hűvös falnak vetve, keze ernyedten pihent ölében, míg tekintete a semmibe révedt. Louise körbepillantott. Úgy tűnt, senki sem törődik a magába roskadt ágyassal. Némi habozás után végül odalépett hozzá, s leült mellé a padra. Maysa úgy tűnt, észre sem veszi őt, egészen addig, amíg Louise meg nem szólította: – Te vagy Maysa, igaz? – kérdezte óvatosan, mire a lány összerezzent. – Az én nevem Louise. Vendég vagyok itt, a zenanában... Mondd, miért nem élvezed a bazárt a többiekkel? Te biztosan ismered már ezeket az árusokat. Nem lenne kedved megmutatni nekem, kitől érdemes vásárolnom? No, nem mintha lenne pénzem... De azért szívesen szétnéznék. Maysa ekkor Louise-ra emelte réveteg tekintetét. – A te hangodat hallottam... – suttogta. – A te hangodat hallottam, aznap a fürdőben... – Igen, Maysa... én találtam rád aznap este, amikor... a baleset ért. A lány tekintetét újra egy távoli pontra függesztve csak ennyit mondott: – Nem baleset volt. Valaki... meglökött. Valaki... akinek rózsaillata volt. Láttam őt, tudtad? Louise-nak egy pillanatra kiszáradt a torka. – Úgy érted – kezdte óvatosan –, láttad azt, aki lelökött a lépcsőn? – Nem – rázta a fejét alig láthatóan a lány. – Láttam a fiamat, mielőtt elvitték... olyan kicsike volt, olyan törékeny. Meghalt. Megölték őt is, akárcsak Piyart... – Hogy kicsodát? – kapta fel a fejét Louise. – Kit öltek meg? Ki az a Piyar? – Piyar azt jelenti: „Szeretett”. És én nagyon szerettem őt... Louise-nak ekkor tűnt fel, hogy a lány tekintetében sokkal különösebb fény ég, mint a boldogtalanság tompa csillogása. Létezik,

hogy Maysa elméje megbomlott volna a megrázkódtatástól? – Nagyon sajnálom... – mondta végül Louise. – Sajnálom, hogy elvesztetted ezt a Piyart. De mondd, ki volt ő? De Maysa erre már nem felelt, csak bámult a semmibe. – A macskája volt – csendült fel egy női hang Louise mellett. A fiatalasszony föltekintve Nizam úrnőt pillantotta meg. Mu’adzam felesége kedvesen rámosolygott, s így szólt: – Gyere, járjunk egyet... Hagyjuk szegény Maysát pihenni. Louise még egy részvétteli pillantást vetett a hajdan sugárzóan szép lányra, s csatlakozott Nizamhoz. Mikor kicsit eltávolodtak tőle, Louise azt kérdezte suttogva: – Azt mondod, ez a Piyar... a macskája volt? De ki ölte meg? – Azt nem tudjuk. Nem sokkal azután, hogy a lány felépült a... balesetéből, éppen a fürdőből tért vissza a lakrészébe, mikor az ágya közepén ott találta Piyar tetemét. A szerencsétlen állatnak kitörték a nyakát. Louise szája elé kapta a kezét. – Édes istenem... Ki vetemedik olyan szörnyűségre, hogy ezt tegye egy ártatlan állattal? – Valószínűleg ugyanaz, aki képes ilyesmire egy asszony ártatlan magzatával is. Louise, eszébe idézve Aiyla szavait, igyekezett meglepetést színlelni. – Úgy érted, Maysa balesete... nem is baleset volt? Nizam ekkor megtorpant, majd rövid habozás után, suttogóra fogott hanggal csak ennyit mondott: – Maradjunk annyiban, Louise asszony, hogy itt a zenanában ritkán történnek balesetek... De hagyjuk talán szegény Maysát, imádkozzunk érte, hogy Allah visszaadja az erejét. Beszéljünk inkább rólad: figyellek egy ideje, miért nem vásároltál még semmit? Talán félsz, hogy nem tudnál elég ügyesen alkudozni? – kérdezte Nizam bujkáló mosollyal.

– Akár attól is tarthatnék, úrnőm... – felelte Louise. – De nem erről van szó. Nekem ugyanis nincsen pénzem. – Az hogy lehet? – kérdezte Nizam megütközve. – Mikor Muchtar kán elrabolt Szúratban, nem kérdezte meg, hogy magammal kívánom-e hozni az erszényem. Nizam fölnevetett. – Igaz is, bocsáss meg... Elfeledtem, milyen kalandos körülmények közt keveredtél hozzánk. Hanem akkor engedd meg, hogy én vegyek neked valami szépet. – Köszönöm, úrnőm, de nem fogadhatom el. – Ugyan, ne szabadkozz! Nekem úgyis mindenem megvan már, viszont egy kis vérpezsdítő alkudozás jót tenne a kedélyemnek. Nizam föl is fedezett az egyik árusnál egy pár gyöngy fülbevalót, amit mindenáron meg akart venni Louise-nak. De amikor jó húsz perccel később a lány kezébe ejtette az ékszert, elégedetlenül ciccegett. – Úgy látszik, puhányabb vagyok, mint egykoron... még néhány rúpiát igazán elengedhetett volna az a szemtelen nőszemély. – Én így is nagyon hálás vagyok neked, sahiba – mondta Louise, miközben a fülébe illesztette a súlyos gyöngyöket. – Ez a fülbevaló igazán pazar. – Lehettem volna kitartóbb is – sóhajtotta Nizam. – Nézd meg Szafiát. Már egy órája alkudozik azokra az énekesmadarakra. Louise követte Nizam pillantását, ami megállapodott azon a szőke rabszolgalányon, akit már korábban is látott az asszony társaságában. A lány egy aranyozott kalitkát tartott a kezében, amelyben két színes kismadár lapult, s szemmel láthatóan hevesen vitatkozott a pult mögött álló idősebb asszonnyal. Hanem az alkufolyamatnak egyszer csak véget vetett Dzsahánzeb matrónájának felbukkanása. Louise megborzongott a gyilkos asszony látványától, de Nizam tekintete is elkomorult, mikor látta, hogy az asszony egy zsák aranyat ejt az árus kezébe, s a kalitkát magához

véve elindul a jelenetet egy pipulfa árnyékából figyelő Dzsahánzeb felé. Szafia csalódottan nézett a távozó madárkái felé, s porcelánkék szeméből két kövér könnycsepp gurult végig szép orcáin. – Az a nyomorult perszóna – szűrte fogai között Nizam, és elindult szolgálója felé. Louise követte őt, és amikor odaértek, az úrnő a leggyöngédebb szavakkal kezdte vigasztalni szolgálóját. – Ne sírj, Szafia... Az a boszorkány Dzsahánzeb csak azért vitte el az orrod elől azokat a madarakat, hogy engem bosszantson. Tudja, hogy nem szeretem, ha szomorkodsz. Hanem neked – fordult Nizam az árushoz – van még ilyen énekesmadarad? Az asszony szabadkozva tördelte a kezét. – Ilyen nincs, asszonyom... De van itt egy másik pár... – mondta, és elővett pultja alól egy még díszesebb, féldrágakövekkel díszített kalitkát. – De ezek igen drága madarak. A legszebb dalokat tudják elfütyülni, a lányom maga tanította őket, végtelen türelemmel. – Mi az ára? – kérdezte Nizam. – Négy aranymohur. – Tessék, fogd – vágta rá Nizam teketóriázás nélkül, és az asszonyság kezébe nyomta az aranypénzeket. – És ezt is elviszem... – mutatott egy rikító sárga kanárira, ami egyedül üldögélt egy ezüstkalitkában. – Az tíz ezüstrúpia lesz... – Nyolcat kapsz – felelte, s le is számolta a pénzt, ami még így is jó ár lehetett, mert az asszony igen elégedett képet vágott. Louise meglepetésére a kanáris kalitkát Nizam az ő kezébe nyomta. – Ezt neked szántam – mondta. – Magányos lehetsz itt nálunk idegenként. Mindenkinek szüksége van egy kis társaságra... Te pedig, Szafia – fordult most a szolgálójához –, fogd, és vidd az új

kis szerzeményeidet a lakrészünkbe... Adj nekik enni-inni. – Ó, köszönöm, úrnőm, már viszem is. Azzal a lány ragyogó mosollyal az arcán távozott. Nizam meghatottan nézett utána. – Ez nagyon kedves volt tőled, sahiba – mondta Louise az úrnő arcát fürkészve. Nizam vállat vont. – Szafia olyan nekem, mintha a húgom lenne. Akkor került a szolgálatomba, mikor még mindketten kislányok voltunk. Az én apám gazdag kereskedő volt Pulicatban, az ő családja a hollandok Kelet-indiai Társaságával érkezett a városba, s apám felkarolta őket. – Tehát Szafia holland? – Igen, ha jól emlékszem, Marie-nak hívták egykoron... De nem maradt sokáig az. Hároméves volt, mikor a szüleit elvitte a kolera. Szafiát apám magunkhoz vette, és hitünknek megfelelően nevelte. Csakhogy nem sokkal később az én atyámat is elvitte a kór, én pedig ott maradtam árván. Aurangzib császár egyik nővérének a férje távoli rokonom, az ő segítségével kerültünk ide a zenanába. Ahol egy nap Mu’adzam herceg felfigyelt rám... Szafia azóta is a szolgálatomban áll. A fiam és a herceg után ő a legfontosabb személy számomra. Ezt mindenki tudja, még Mu’adzam is, aki ezt tiszteletben tartva nem is érintette őt soha, pedig megtehette volna. Nos – mondta végül Nizam nagyot sóhajtva –, immár tudod az én történetemet is. De most már mennem kell. Rálicitálok arra az ezüst parázstartóra, amelyet Dzsahánzeb egyik szolgálója nézett ki magának. – Azt meg kitől kaptad, sahiba? – kérdezte Aiyla, mikor Louise visszatért lakrészükbe a madárkával. – Nizam úrnőtől – hangzott a válasz. – Nagyon kedves tőle, nem igaz? Nézd, egy pár fülbevalóval is megajándékozott. Louise meglepetésére azonban Aiyla arca elkomorult.

– Nem tanácsolom, hogy add vissza az ajándékát, mert az igen nagy sértésnek számít mifelénk. De azt javaslom, tartsd távol magad Nizam úrnőtől. Pontosabban tőle is. – De hát miért? Igazán nagyon kedves asszonynak tűnik... Legalábbis Dzsahánzebnél mindenképp kedvesebbnek. – Ő valójából nem kedves senkihez, csakis Szafiához – mondta Aiyla. – Ha mégis úgy érezted, hát bizonyosan akar tőled valamit. Hidd el, semmivel sem jobb ő a többi úrnőnél. Aiyla ekkor elmesélte, hogy fél évvel korábban, amikor Nizam asszony ünnepséget rendezett a palotájában, az egyik vakmerő táncos lány szemérmetlenül csábító táncot lejtett Mu’adzam herceg előtt. A herceg aznap éjjel ezt a táncos lányt vitte magával lakrészébe, pedig jó ideje nem fordult elő, hogy egy éjszakát ne kedvenc feleségével töltött volna. – Két nappal később láttam ezt a lányt – mondta Aiyla. – Hatalmas, mély vágás csúfította el keresztben az arcát, mintha valaki ketté akarta volna hasítani... Azóta a konyhán szolgál, mert nem kerülhet így az uralkodó család tagjainak szeme elé. Ez volt Nizam bosszúja. Úgyhogy én mondom neked, sahiba, úgy bízz meg benne is, mint egy barátságosnak látszó viperában! Louise aznap este elgondolkodva nézte madárkáját a kalitkában. A kedves, sárga jószág békésen csipegette a pirított mandulát, amit új gazdája a tálkájába potyogtatott. A lány azon töprengett, tulajdonképpen milyen élete lehet ezeknek a hölgyeknek itt a zenanában. Hiszen végtére is megvan mindenük, épp, mint ennek a kismadárnak a kalitkában. Nem kell a földeken vagy félhomályba burkolódzó műhelyekben görnyedve megöregedniük, mint odahaza oly sok asszonynak. Nem kell egy rossz aratás után kiállniuk az éhínség poklát, nem fenyegeti őket télen a fagyhalál. Persze bezárva élnek, hisz kalitka a zenana is... De a legtöbben, mint Szafia vagy Nizam, az egész életüket itt élték le, nem ismerik az ezen kívüli világot, hát nem is hiányozhat nekik. Ez a kaná-

ri se látott mást életében, mint a kalitkáját, mégis elégedett kis jószág. Louise bedugta hozzá az ujját, minek hegyét a madárka kedveskedve megcsipkedte... Ugyanakkor, szőtte tovább Louise gondolatainak fonalát, itt van a szerencsétlen Maysa... vagy az a táncos lány, akinek élete végéig forradás csúfítja el az arcát. S rajtuk kívül ugyan hány olyan szerencsétlen lány lehet, akiket balsorsuk náluknál hatalmasabb és erősebb asszonyok útjába sodort? Bármilyen kemény is az élet a zenana falain kívül, Louise úgy érezte, képtelen lenne ilyen légkörben élni. Ehhez elég volt csak a Maysa szemében táncoló tébolyra gondolnia. A lány tekintete volt az, ami a legjobban aggasztotta. Nem tudta kiverni a fejéből, s álom sem jött aznap a szemére. Késő éjszakáig forgolódott ágyában. Hanem egyszer csak hallotta, hogy mellette Aiyla is mozgolódni kezd a földre terített matracán. Louise félig nyitott pilláin keresztül látta, ahogyan a lány felül, s óvatosan körülnéz a helyiségben. Miután úgy hitte, úrnője alszik, felkelt, és a palota egyik árkádjához osont, ahonnan egy oszlop mögé húzódva a kertet kezdte kémlelni. Miután meggyőződött róla, hogy nem látja senki, fejére borította kendőjét, és elsietett a fürdők felé. Louise különösnek találta szolgája viselkedését. Ugyan hova mehetett? Talán szükségre? De ahhoz miért kell úgy osonnia, mint tolvajnak az éjszakában? Louise, aki amúgy is elunta a forgolódást, úgy döntött, utánaered. Palotájukból kilépve, meg is látta a telihold fényében megcsillanni Aiyla aranypettyes fátylát, amint eltűnik egy rózsabokor takarásában. Louise gyors, nesztelen léptekkel követte az árnyat, aki további virágágyások és épületek mentén osont hol jobbra, hol balra fordulva. Ekkor azonban egy kisebb felhő kúszott a fényesen világító hold fölé, és a kert sötétségbe borult. Louise szinte vakon tapogatódzott a számára ismeretlen helyen. Egyre-másra padokba, fákba és szökőkutakba ütközött, s egy idő után már csöppet sem érdekelte, vajon merre

mehetett Aiyla, egyedül a lakhelyét szerette volna újra megtalálni. Messzire keveredhetett palotájától, mert egyszer csak elérte a zenana kertjének falát, ahol már csak kiszolgálóépületek sorakoztak. Szeme azonban lassan hozzászokott a sötétséghez, s a távolban fölfedezte a fürdőház hatalmas épületének vonalait. Arrafelé indult, minthogy onnan könnyebben hazatalálhat. Ekkor azonban a hold újra előbukkant, s Louise megpillantotta Aiylát... S neki éppen csak annyi ideje maradt, hogy beugorjon az egyik kis raktárféleség takarásába. Onnan kilesve egyszerre zavarba ejtő és gyönyörű látvány tárult a szeme elé: nem messze tőle, a zenana falához tapadva egy hatalmas, öreg rózsabokor ontotta virágait, melynek tövében Aiyla és Szafia szerette egymást... Louise megkövülten meredt a két meztelen női testre. A két lány haja kibontva omlott keblükre, míg a mámorban elveszve csókolták és simogatták egymást. Bőrüket ezüstös ragyogásba vonta a holdfény, és sóhajaikat elnyomta a Paradicsom Patakjának halk csobogása. Hanem ekkor egy újabb felhő kúszott a hold ezüsttányérja elé, s a kert ismét sötétségbe borult. Louise rájött, hogy itt az egyetlen alkalma, hogy észrevétlenül elosonjon... A következő napokban Louise minden erejével igyekezett eltitkolni Aiyla előtt, hogy akaratlanul is leleplezte titkát. De hiába, a jelenetet, amelynek tanúja volt, képtelen volt kiverni a fejéből, s rendre fülig pirult, valahányszor eszébe jutott. Mindeközben érdeklődéssel vizsgálgatta fölfedezésével kapcsolatos érzéseit. Sem felháborodást, sem undort nem érzett a két lány iránt, noha tudta jól, a keresztény erkölcsöket követve mélységes megvetést kellene éreznie tettük fölött. De Louise-on egészen másfajta érzelem uralkodott el, ha a holdfényben szerelmeskedő Aiylára és Szafiára gondolt: a szánalom. Ugyanaz a szánalom, mint ami a kuncogó, orvoshoz igyekvő lányok láttán fogta el. A szerelem és gyöngédség... olyasmi, ami minden asszonynak lételeme, akár a víz. S

Louise csak most döbbent rá igazán, miféle érzelmi sivatagban élhetnek ezek a szerelemre nevelt háremhölgyek, hogy a gyöngédség legkisebb megnyilvánulásáért is képesek akár az életüket is kockáztatni. Akik a szerelmet jobb híján egy idegen orvos érintésében vagy eunuchok és egymás karjaiban keresik... *** Louise már két hónapja időzött a zenanában, s a nyár lassan a végéhez közeledett. Napról napra türelmetlenebbül várta az udvar és Aurangzib s velük együtt William visszatértét. Hiába próbálta tartalmasan eltölteni az idejét, úgy érezte az Áldott Erőd falai napról napra közelebb torlódnak egymáshoz, mintha a zenana és az egész kert egyre csak zsugorodna. – Megbolondulok ettől a tétlenségtől – panaszolta egy nap Iframnak. – Ha legalább tanulhatnék, mint a háremhölgyek... Az talán elterelné a gondolataimat. A zenana lakóinak élete ugyanis nem csak lustálkodásból állt. Az ágyasok és szolgálók, főként a fiatalabbak, alapos oktatásban is részesültek. Irodalomra, történelemre, zenére és táncra oktatták őket, hogy még szórakoztatóbb társaságot nyújthassanak uraiknak. – Sahiba... – felelte Ifram. – Hogy ez milyen ragyogó ötlet! Miért nem kéred meg a Padisah Begamot, engedélyezze számodra a tanórák látogatását? – Gondolod, hogy hozzájárulna? – kérdezte Louise elgondolkodva. – Szerintem igen. Az úrnő maga sem szenvedheti a tétlenséget, igyekezeted, hogy tanulással kívánod tölteni az időd, becsületedre fog válni a szemében. Iframnak igaza lett. Zinatunissa kegyes mosollyal engedélyezte vendégüknek, hogy részt vegyen az órákon, s ettől kezdve Louise

délelőttjei a tanulás jegyében teltek. Igaz ugyan, hogy a helyi hangszerek használatával meggyűlt a baja, de a tánc-, illetve az irodalomórákban, ahol elsősorban perzsa költők műveit tanulmányozták, igazán örömét lelte. Így aztán gyorsabban telt az idő, s végre szeptember derekán hírek érkeztek Bídzsápurból: Aurangzib császár közbelépése megtette a hatását, s az ostromlott város megadta magát. Aznap este a zenanában mindenki vigadt, méghozzá Zinatunissa Begam palotájában, aki vidám mulatságot rendezett atyja győzelmének hírére. S valamennyi ünneplő közül talán Louise volt a legboldogabb: végre-valahára William visszatérte belátható közelségbe került. – De azért ne gondold, hogy már holnap megtérnek az Áldott Erődbe – hűtötte le Louise lelkesedését Zinatunissa. – Bármennyire szeretnénk is, még eltart egy darabig, mire a császár visszatérhet. A leigázott városban újra meg kell teremteni a rendet, s fogadnia kell a legyőzött főurak hódolatát. S mire azzal a hatalmas hadsereggel visszatérnek... November vége előtt aligha számíthatunk jöttükre. – Úrnőm – mondta Louise mosolyogva –, azóta, hogy elhagytam az otthonom és a családom, már tízszer telt meg és fogyott el a hold... ezt a kettőt már fél lábon állva is kibírom, ahogyan mifelénk mondják. Zinatunissa fölnevetett. – Elmés mondás... Imádkozni fogok, hogy a férjeddel való egyesülés végre elhozza neked a lelki békét. Hanem most jöjj, csatlakozzunk a többiekhez az ünneplésben. Igyál még egy serbetet. Azzal Zinatunissa két ezüstserleget vett le egy arra elhaladó szolgálólány tálcájáról, és az egyiket épp Louise-nak nyújtotta volna, amikor velőtrázó sikoltás rázta meg a zenana falait. – Allahra... – nyögte Zinatunissa rémülten. – Mi történhetett? A Padisah Begam palotájának korlátjához lépett, s Louise követte őt. Odalent a sötét kerten keresztül egy eunuch szaladt feléjük.

Ahogy a fáklyák fényébe ért, Louise látta, hogy ruhája s keze vértől csatakos. – Úrnőm... – zihálta a futástól kifulladva. – Úrnőm... – Mi történt? – kérdezte az asszony, halálra váltan a rémülettől – Kinek a vére az ott a kezeden? Allahra, beszélj végre! – Maysa... – nyögte az eunuch. – Megölte magát... Felvágta az ereit. Nem tudtunk segíteni rajta. Másnap szürke, borongós időre ébredtek a zenana lakói. Louiset az éjjel, ha elnyomta is olykor az álom, rögtön rémképek kezdték gyötörni: Maysa jelent meg előtte, amint a hófehér karjain tátongó sebekből ömlik a vér, s ölében egy halott macskát simogat. Hajnaltájt megelégelte a rémálmokkal tarkított forgolódást, s halkan, nehogy Aiylát fölébressze, kiosont a reggeli fényben derengő kertbe. Remélte, hogy tehet egy nyugodt sétát, mielőtt a többi lány fölkelne, hanem egyszer csak meglátta Maysa testét egy fehér selyemlepedőbe csavarva, amint négy eunuch egy hordágyhoz hasonló alkalmatosságon a zenana kapuja felé cipeli. A lány világosbarna fürtjei kikandikáltak a szemfedő alól, s Louise érezte, hogy gyomra gombócnyira zsugorodik. Tőle távolabb Zinatunissa és Hamida Banu, a Padisah Begam matrónája követte szigorú pillantásával a tetemet. Louise a két asszonyhoz lépett, s miután illendően köszöntötte, Zinatunissa úrnőnek szegezte a kérdést: – Mi lesz most Maysával? Hová viszik a testét? A két asszony zárkózott pillantást váltott. – Le a folyóhoz... testét a Jamunába vetik – felelte Hamida Banu úrnője helyett. – Na de... – habogott Louise –, én azt hittem... Ti eltemetitek a halottjaitokat. – Azokat nem, akik ilyen otrombán megszegik Allah és a próféta törvényeit. Az öngyilkosság bűn, ha nem tudnád. Louise nem hitt a fülének.

– Igen, valóban bűn, amit a mi egyházunk is elítél, de azokat, akik tébolytól vezetve vetnek véget önnön életüknek, még mi is tisztességgel eltemetjük. – Maysa nem volt őrült... – jegyezte meg Hamida. Louise nem hagyta annyiban. – Márpedig, szerintem, gyermeke elvesztése után igenis megbomlott az elméje. Különösen azután, ami a macskájával, Piyarral történt... – Te meg miről beszélsz? – kérdezte Zinatunissa szárazon. – Miféle macskáról beszélsz? – Ostobaság, úrnőm – fojtotta bele a választ Louise-ba a matróna. – Ne is figyelj oda. Maysának volt egy macskája, aki elkóborolt, no de egy macska elvesztésébe még nem őrült bele senki. – Nem igaz! – csattant fel Louise. – Valaki kitörte Piyar nyakát, és a tetemet Maysa ágyába tette! Csodálkozom, hogy te, úrnőm, aki a zenana rendjéért felelsz, erről nem tudsz! – Mit képzelsz, hogy ilyen hangon beszélsz a Padisah Begammal? – hördült fel Hamida Banu. – Pimasz! – Hagyd őt, Hamida – csitította Zinatunissa a matrónát. – Idehallgass, Louise asszony... Az élet itt a zenanában olykor kemény, ezt én is tudom, s a lányok gyakorta ragadtatják el magukat féltékenységtől, avagy irigységtől vezérelve. De valamennyiünknek cipelnie kell a terhet, amit Allah ránk rótt, és senkinek sincs jogában eldobnia az életet, amit a Fényességes neki adott. Még Maysának sem. – De Maysa nem tudta, mit csinál... Elvesztette a gyermekét... – Az is Allah akarata volt – szögezte le Zinatunissa. – Az nem Allah akarta volt, hanem Dzsahánzebé! – kiáltotta dühösen Louise, de mire rájött, mit mondott, már megvolt a baj. Többé nem tudta visszaszívni a szavait. Zinatunissa néhány másodpercig kifürkészhetetlen tekintettel vizslatta Louise arcát. – Amit mondasz – mondta végül nyugodt hangon –, hallatlanul

súlyos vád. Mégis hol hallottad ezt a képtelenséget? – Hallottam... valahol – habogta Louise, aki már megbánta, hogy belekeveredett az ügybe. – A lányok pletykálták a fürdőben. – Hazudsz – szólt közbe Hamida Banu. – Ha tudsz valamit, kötelességed elmondani. – Én nem hazudok – húzta ki magát Louise továbbra is Zinatunissának címezve szavait. – Te magad mondtad, hogy a lányok itt a legkülönfélébb gonoszságokra képesek ragadtatni magukat. Ha azt mondod, mindez pletyka csupán, elhiszem neked, de azt ne kérd tőlem, hogy megnevezzem, kitől ered ez a híresztelés... Nem akarok bajt keverni. – Hát akkor ne is tedd! – torkolta le Hamida. – És máskor vigyázz jobban, mit fecsegsz össze a Padisah Begam előtt! – Türelem, Hamida – csitította szolgáját Zinatunissa. – De jól mondod, az ilyesfajta beszédet jobb meg nem hallani. Ha pedig az ember már meghallotta, inkább felejtse el, semhogy továbbadja. Louise fejet hajtott a Padisah Begam előtt. – Rendben van, úrnőm. Megjegyzem szavaid. Csak nagyon felkavart ennek a szegény lánynak az esete. Ha megengeded, visszavonulnék... Zinatunissa egy biccentéssel elbocsátotta Louise-t, akinek távolodó alakját Hamida Banu még sokáig kísérte gyanakvó tekintetével. Louise a szobájába visszatérve rögvest beszámolt Aiylának könnyelműségéről. – Jól van, tudom, tudom... – fojtotta bele a szót Louise a szolgálóba, amikor az méltatlankodni kezdett volna. – Megmondtad, hogy maradjak ki ebből. Csak kicsúszott a számon, ennyi az egész. De azt hiszem, sikerült kimentenem magam. – Zinatunissa úrnő talán hitt neked – mondta Aiyla –, én Hamida asszony miatt aggódom. Az a nő Dzsahánzeb szövetségese, és

ha ez a fülébe jut... – Akkor a fülébe jut! Én pedig elmondom neki is, hogy csak ostoba pletyka az egész. Ami nem is hazugság... Legalábbis ne mondd nekem, hogy a lányok nem ezt beszélték szegény Maysa esete után. – Dehogynem, hisz ők sem ostobák. De azért reménykedjünk, hogy Dzsahánzebhez nem jut el a Padisah Begammal folytatott beszélgetésed híre! Sajnos Aiyla reményei hiábavalónak bizonyultak. Néhány nappal később, amikor Louise végzett a tanóráival, és visszatért a palotájába, ott találta Dzsahánzebet. Úgy ült a párnákon, unalmában a gyűrűivel játszva, mintha csak otthon lett volna. A lány jöttére felpillantott. – Hát itt vagy végre! – mondta üdvözlés helyett Dzsahánzeb, majd állával a Louise kezében tartott könyvekre bökött. – Látom, a tanodából jössz. Mondd csak, hogy boldogulsz a perzsa versekkel? – Hol van Aiyla? – kérdezte Louise, szintén mellőzve a köszönést. – Elküldtem, hogy nyugodtan beszélgethessünk – hangzott a felelet. – És mégis miről akarsz velem beszélni? – kérdezte Louise, miközben elpakolta könyveit egy ládába. Dzsahánzeb ekkor felállt, s a kettőjük között álló alacsony asztalt megkerülve megállt Louise előtt. A fiatalasszony ekkor vette csak észre, milyen termetes asszony is Azam felesége, Dzsahánzeb ugyanis jó fél fejjel föléje magasodott. Louise felszegte fejét, és kihúzta magát. Nem akarta, hogy Dzsahánzeb akárcsak egy percig is azt higgye, megfélemlítheti. – Tudod te azt nagyon jól – sziszegte Dzsahánzeb. – Talán eluntad az életed? Hogy jut eszedbe gyilkossággal vádolni a Padisah Begam előtt?

Louise igyekezett pislogás nélkül állni az asszony tekintetét. – Én nem vádoltalak semmivel... Mindössze beszámoltam egy pletykáról, amit a fürdőben hallottam. – Hazudsz! Tudom, hogy láttad Zeefát a fürdőben aznap este, elmondta nekem... De mindketten úgy véltük, van annyi sütnivalód, hogy tartsd a szád. Louise nagyot nyelt. Tehát a matróna látta őt. – Nekem semmi közöm az ügyeitekhez – mondta végül. – Én nem ide tartozom, és nem akarok belekeveredni a mocskos intrikáitokba. – Ameddig itt élsz, igenis kötelességed betartani a szabályainkat. – Úgy? – kérdezte Louise, akit a felsőbbséges hangnem kezdett ingerelni. – S ez rád nem vonatkozik? Vagy talán a ti vallásotok nem bünteti a gyilkosságot? Dzsahánzeb szeme villámokat szórt. – Mi nem jut eszedbe! Nem merészelj gyilkosságot emlegetni! Az a bolond lány a saját életét oltotta ki! – És a gyermeke? Őt talán nem védték Allah törvényei? – A törvény itt az én szavam, ezt jól jegyezd meg! Törvény, amit te is köteles vagy betartani! Ne akard, hogy az ellenséged legyek... – Mondtam már, nem akarok belekeveredni a zenana ügyeibe. Én csak a férjemet akarom visszakapni. Addig nem vagyok itt más, mint a császár vendége... – Nehogy azt hidd, hogy ez megvédelmez téged! Ha akarlak, elpusztíthatlak téged is! Louise ekkor egy lépéssel közelebb lépett Dzsahánzebhez, s úgy felelt, minden egyes szót hangsúlyozva. – El sem hinnéd, hányan próbálkoztak már ezzel, amióta a világon vagyok. Nálad hatalmasabb és ravaszabb emberek szövetkeztek az elpusztításomra, s egyikük sem járt sikerrel... Nem tudsz megijeszteni! Mindenki, aki fontos nekem, ezer mérföldre van tőled, én pedig meg tudom védeni magam! Úgyhogy azt aján-

lom, te se akarj engem az ellenségeddé tenni. Dzsahánzeb ekkor megragadta Louise karját, aki felszisszent, ahogy a nő éles körmei a húsába vágtak. – Ne merészelj engem fenyegetni! – mondta Dzsahánzeb. – Attól, hogy a szeretteidet biztonságban hiszed tőlem, még ne hidd, hogy nem tudok ártani neked... – Dzsahánzeb! A kiáltásra az asszony elengedte Louise karját, és mindketten a hang irányába fordultak. A kert felől Nizam lépett be a palotába. – Mit művelsz ezzel a szegény asszonnyal? – rontott Nizam ellenfelére. – Elment talán az eszed? – Maradj ki ebből, Nizam! – vetette oda Dzsahánzeb. – Eszem ágában sincs! Azóta fújsz Louise asszonyra, hogy betette a lábát a zenanába, s úgy látszik, már nyíltan sem vagy rest nekiesni. Hagyd őt békén, vagy panaszt teszek a Padisah Begamnál. Megmondta, hogy mindenki a legnagyobb tisztelettel kezelje Louise asszonyt, amíg itt időzik. – Persze, szaladj csak az úrnőhöz árulkodni... Arra viszont kíváncsi lennék, te miért pátyolgatod úgy ezt a betolakodót, mintha a tulajdon húgod volna? Csak nem ráuntál a kis Szafiára? Nizam szeme megvillant. – Azért védelmezem őt, mert szemmel láthatólag egy vipera feni rá a fogát! Most pedig távozz! – Mit képzelsz te, hogy parancsolgatsz nekem? – hördült fel Dzsahánzeb. – Én a trónörökös herceg, Azam felesége vagyok, a Timur-ház született hercegnője, míg te csak egy semmiből jött ágyas rabszolga vagy... Csatt! Nizam e szavakra akkora pofont kevert le Dzsahánzebnek, hogy visszhangzott belé a kis márványpalota. Dzsahánzeb az arcához kapott. Szeme lassan könnybe lábadt, de nem a fájdalom, hanem a harag könnyei gyülekeztek sűrű szempillái alatt. – Ezt... – nyögte dühtől remegő hangon a büszkeségében meg-

sértett hercegnő –, ezt még megkeserülöd. Mind a ketten megkeserülitek! Azzal Dzsahánzeb kiviharzott a kertbe, Nizam és Louise pedig kettesben maradtak a hirtelen támadt, nyomasztó csöndben. – Nos... – mondta végül Nizam –, ezt már régóta meg akartam tenni. – Úrnőm... – kezdte óvatosan Louise. – Attól félek, ez hatalmas hiba volt. Dzsahánzeb veszélyes asszony. Louise meglepetésére Nizam elmosolyodott. – Ne aggódj, Dzsahánzeb már számtalan módon megpróbált kikezdeni, de én mindig is tudtam, hogyan védjem meg magam. Hanem ami téged illet... érted jobban aggódom. Hisz hallhattad, hogy téged is megfenyegetett. Jut is eszembe, mi volt ez a nézeteltérés köztetek, amibe sikerült beleavatkoznom? – Semmiség... – felelte Louise könnyednek szánt hangon. – A hercegnő kifogásolta, hogy a szót emeltem Maysa érdekében. Nem értek egyet azzal, hogy a testét a folyóba dobják a szeméttel együtt. Ám Nizam kétkedően rázta szép fejét. – Ne áltass engem, Louise asszony, tudom, hogy miről van szó... – Tudod? – kérdezte Louise elkerekedett szemmel. – Tudom hát... Dzsahánzeb attól retteg, hogy kiveted a hálódat a férjére, ha Azam hazatér... Louise megilletődötten pislogott. – De hát... de hát ez ostobaság. Én a férjem miatt utaztam át a fél világot, akit szeretek. Eszembe sem jutna... – Hát persze, hogy nem. De Azam bizonyosan szemet fog vetni rád. Hiszen láttad Maysát, Azam imádja az egzotikus szépségeket. Ez afféle családi ártalom Aurangzib fiainál – fejezte be Nizam keserű mosollyal. – Csakhogy én házas asszony vagyok, ráadásul Azam a barátságába fogadta a férjemet. Annak alapján, amit hallottam róla, a

herceg soha nem támadna hátba ily módon egy barátot. – Szerintem sem, de Dzsahánzebet ez aligha nyugtatja meg. Jobban teszed, ha vigyázol magadra. Sőt, megígérem, hogy ezentúl személyesen felügyelek a biztonságodra. Nizam ezután jóformán el sem mozdult Louise mellől, amit a fiatalasszony annak ellenére nem bánt, hogy nem feledte Aiyla intését, miszerint ne bízzon az asszonyban. Nizam mellett legalább biztonságban érezhette magát. Louise ismeri Dzsahánzeb titkát, ráadásul, ha a féltékenység is emészti, kétszeresen sincs biztonságban attól a nőtől, aki bármire képes, ha saját érdekei védelméről van szó. A harcias hercegnő szemrebbenés nélkül megmérgeztetné az ebédjét, vagy rászabadítaná a gyilkos matrónáját, ha úgy dönt, hogy megszabadulna tőle. Nizamot éjjel-nappal szolgálólányok és eunuchok hada vette körül, az ő közelségük mégiscsak jelentett némi biztonságot. A következő hetekben Dzsahánzeb nem is tett egyebet, mint hogy ellenszenves pillantásokkal méregette a kertben kart karba öltve sétálgató Nizam és Louise kettősét, de ezt leszámítva a fiatalasszony napjai viszonylagos nyugalomban teltek. Október vége felé az élet lassan visszatért a rendes kerékvágásba. A Maysa halála okozta felbolydulás csillapodni látszott, s a zenana ismét türelmetlenül várta az újabb híreket a császár felől. Különösen Mu’adzam. A herceget nem sokat lehetett látni az utóbbi hónapokban, hisz atyja rábízta a birodalom igazgatását. Igaz, a rebellis ifjút nem hagyta felügyelet nélkül, főeunuchját, Itibar kánt is hátrahagyta, aki szinte naponta küldte jelentéseit a császárnak. Ezekben Itibar rendre beszámolt a herceg döntéseiről, rendelkezéseiről, panaszairól, de még a sóhajtásait is számon tartotta. Mu’adzamnak pedig lassan kezdett elege lenni a főeunuch gyámkodásából csakúgy, mint az unalmas jelentések olvasásából és a kihallgatásokból. Nizam, aki egy napon megelégelte a herceg örökös morgolódását, úgy határozott, fényes ünnepség-

gel lepi meg férjét. Aznap este zenészek, táncos lányok és a konyha főszakácsának remekei adtak találkozót Nizam lakosztályában, de még a városból is hívtak embereket a herceg szórakoztatására: egy tűzdobálót, illetve két tagbaszakadt birkózót, akik a teraszon tartottak egy rögtönzött bemutatót. Miután a férfiak végeztek az előadással, Mu’adzam megjutalmazta a győztest, majd mindkettőjüket vastag lepellel letakarva kivezették a zenanából. Az éjszaka beálltával a hangulat egyre oldottabb lett, különösen Mu’adzam herceg szeme csillogott egyre ködösebben. Dzsahánzeb már egy ideje mellette ült, s egyre sustorgott valamit a herceg fülébe. Louise-nak sehogy sem tetszett a páros látványa, nem tudta elképzelni, ugyan milyen bizalmas megbeszélnivalójuk lehet. Ráadásul meg volt győződve róla, hogy Nizamról folyik a szó, mert a herceg több ízben is rájuk emelte vöröslő tekintetét. – Nizam asszony... – szólította meg Louise a mellette bóbiskoló úrnőt. – Szerinted miről diskurálhat ilyen elmélyülten Dzsahánzeb és a herceg? De Louise válaszként fáradt morgást kapott csupán. Nizam az este folyamán bőségesen fogyasztott a bhangból, amit szolgálólányok hordtak körbe ezüstkupákban. – Nizam asszony... – szólongatta tovább Louise, de hasztalan. Nizam, úgy tűnt, túlságosan messze jár a zenana valóságától, s Louise, aki mind ez idáig igyekezett megőrizni józanságát, úgy döntött, nyugovóra tér. Ahogy maga mögött hagyta a mulatozókat, arra gondolt, jó pár fájós fejű ember indul másnap útjára Fatehpur Szíkri felé. Dzsahánzeb úrnő ugyanis néhány napos zarándoklatra indult, ahová elkíséri Nizam és Mu’adzam többi felesége is. Zinatunissa maga is velük tartott volna, de őt egy kólikás roham az ágyához szögezte. Louise a maga részéről nem bánta, hogy néhány napig nyugta lesz Dzsahánzeb gyűlölködő tekintetétől és Nizam örökös gyámkodásától, mely utóbbiért hálás volt ugyan, de olykor-olykor fárasztotta az asszony társasága.

A másnap délelőtt tehát nyugodtan és csöndesen telt. A zenana hátramaradt lakóit aznap nem fojtogatta sem a hőség, sem a párától nehéz levegő. A kék égen bárányfelhők úsztak, a szökőkutak csobogtak, a madarak hangosan csiviteltek, mintha ki akarták volna használni, hogy nem nyomja el muzsikájukat az úrnők és ágyasok szűnni nem akaró csacsogásának zaja. Louise élvezettel merült el ebben a nyugalomban egy juharfa árnyékában, amikor egy számára ismeretlen szolgálólány bukkant elő a semmiből, és egyenesen felé tartott. A lány igen különösen viselkedett: kendőjét arca elé húzva jobbra-balra tekintgetett, mintha csak attól félne, követik. Louise azt hitte, a lány meg fogja szólítani, de nem; a szolgáló elment mellette anélkül, hogy ránézett volna, de elhaladtában egy szalaggal átkötött apró papírtekercset dobott a lábához. Louise néhány pillanatig habozott. Miután meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli, fölvette az üzenetet a földről, s a szalagot kibontva olvasni kezdte: „Nem vagy biztonságban. Merénylet készül ellened. Amint elolvastad ezt az üzenetet, gyere a lakrészembe, itt várlak. Nizam” Louise hátán hideg verejték csorgott végig. Mellette a bokorból éppen ekkor röppent föl egy énekesmadár, s ő riadtan kapta fel fejét a zajra. Nem... nem a gyilkosa közeledik. A kihalt kertben eleven céltáblának érezte magát. Dzsahánzeb... hát mégis bosszúra készül! Amint magához tért a kábultságából, felállt, s megindult Nizam lakosztálya felé. Nem tudta, az asszony miként jutott vissza ilyen gyorsan a palotába, egyáltalán hogyan sikerült kiválnia a menetből, mely Fatehpur Szíkri felé tartott, egyre tudott gondolni csupán: az ő lakosztályában talán biztonságban lesz. Eleinte nyugodt léptekkel haladt, ám egy idő után futásnak eredt, s csak rohant és rohant keresztül a virágágyásokon és kerti pavilonokon. Mikor azonban valósággal berobbant Nizam lakrészébe, senkit nem talált ott, az kongott az ürességtől, csak saját, szapora lélegzete tör-

te meg az ott uralkodó csöndet. Majd egy férfihang szólalt meg Louise háta mögött. – Talán eltévedtél? A fiatalasszony rémülten pördült meg a sarkán. De nem egy marcona bérgyilkos állt vele szemben, hanem Mu’adzam herceg. – Uram... – szólt Louise némileg megkönnyebbülve. – Én csak azért jöttem... – Tudom, miért jöttél – vágott közbe a herceg, miközben lassan közeledett Louise felé. – Védelmet kerestél a gyilkosod elől. – Hogy... Honnan tudtad? – Én írtam azt a levelet Nizam nevében. Louise-nak az arcába a szökött a vér. – És mégis mi szükség volt erre az otromba tréfára, uram? – Nem tréfának szántam. Mindössze kettesben akartam maradni veled, hogy beszélgethessünk kicsit. A herceg már egészen közel ért Louise-hoz, aki erre ösztönösen hátrálni kezdett, Mu’adzam azonban elkapta a karját. – Hová sietsz? – kérdezte a herceg negédesen mosolyogva. – Csak nem félsz tőlem? – Nem – felelte Louise dacosan. – De nem hinném, hogy illő volna sokáig kettesben maradnunk. Mu’adzam felnevetett. Szép, zöldesszürke szeme csak úgy ragyogott; látszott rajta, élvezi a helyzetet. – Elhiheted, senki nem fog megszólni érte... Én itt akkor maradok kettesben az asszonyaimmal, amikor csak akarok. – Csakhogy én nem vagyok az asszonyod, uram! Szabad nő vagyok, nem vagyok itt sem feleség, sem rabszolga, sem ágyas... Mu’adzam – figyelmen kívül hagyva a nő szavait – ekkor magához húzta Louise-t, és szorosan átölelte karjával. Az asszony orrát megcsapta a férfiből áradó rózsa- és szantálfa illat, mely keveredett leheletének borszagával. A férfi tehát már aznap is ivott. – De szeretnél az lenni, nem igaz? – kérdezte továbbra is szoro-

san tartva az asszonyt. – Szívesen lennél az ágyasom, ne tagadd... – Ha az életem múlna rajta, akkor sem – sziszegte Louise a férfi szorításában tekeregve. – Hazudsz... ne játszd meg magad... Csak egy szavadba kerül, és te lehetsz asszonyaim éke! – Elfelejted tán, hogy férjes asszony vagyok? – Ó, azon könnyen lehet segíteni... Régóta figyellek már. Azóta, hogy megérkeztél hozzánk. Egy ilyen meseszép asszonynak, mint te, a világ leghatalmasabb férfijának az ágyában a helye. – Az én helyem a férjem és a gyermekeim mellett van! S ha azért hívtál ide, hogy tisztességtelen ajánlatot tégy nekem, akkor én... A herceg ismét élesen fölnevetett, borzolva a lány idegeit. Mu’adzam még közelebb vonta magához Louise-t, s egészen a füléhez hajolt. Az asszony fülcimpáját csiklandozták a férfi ajkai. – Én nem teszek ajánlatokat... – suttogta a herceg. – Micsoda képtelen gondolatok laknak abban a csinos fejecskédben. Én, ha akarok valamit, azt elveszem. Én a Timur-dinasztia trónjának várományosa vagyok. Egy egész világ fog nemsokára a lábam előtt heverni. S ha egy ilyen bájos rózsaszál sétál be a kertembe... azt jogom van leszakítani. Azzal Mu’adzam belecsókolt Louise nyakának selymes bőrébe, s megrészegülve szívta be az asszony illatát. Louise épp csak felocsúdott a meglepetéstől, s már éppen összeszedte volna erejét, hogy eltaszítsa magától az erőszakos herceget, amikor... – Uram! A kiáltásra a herceg eleresztette Louise-t, és a hang irányába fordult: az ajtóban Nizam úrnő állt villámló szemmel. – Megtudhatnám, hogy mi folyik itt? – kérdezte az asszony dühtől remegő hangon. – Fényes nappal az én lakosztályomban? – Asszonyom, félreérted – kezdte gyorsan Louise, de Mu’adzam félbeszakította.

– Nizam, nem történt semmi, amiért így fel kellene paprikáznod magad. Csak szórakoztunk kicsit... – Szórakozni? – kiáltotta Louise, aki a párnákon keresztül bukdácsolva igyekezett minél jobban eltávolodni a hercegtől. – Hidd el, asszonyom, én egy cseppet sem szórakoztam jól. – Te... – sziszegett Nizam, kék szemét Louise-ra szegezve. – Te kígyó... én a barátságomba fogadtalak. Védelmeztelek, és tanácsokkal láttalak el. Jó voltam hozzád, akárha a testvérem volnál. Erre te így elárulsz... – Én nem árultalak el, úrnőm – tiltakozott Louise. – Akkor mégis mit keresel itt? Az én lakosztályomban, az én urammal? – A herceg csellel csábított ide, egy nevedben küldött levéllel, aztán rám vetette magát... – És hol van most az a levél? – kérdezte Nizam élesen. – Itt kell lennie – nézett körül Louise a szobában. Emlékezett rá, hogy elejtette, mikor Mu’adzam megijesztette érkezésével, de most sehol sem látta. Louise tanácstalan pillantása ekkor találkozott a herceg gúnyosan villogó tekintetével... – Ő tüntette el valahova! – mutatott Louise a hercegre. – Biztos vagyok benne. – Én nem tudom, miféle levélről beszél – mondta Mu’adzam szemrebbenés nélkül. – Én nem küldtem neki semmiféle üzenetet. Mikor beléptem, itt találtam, kihívóan elterülve a párnákon. Rám várt, hogy elcsábítson... – Hazudsz! – kiáltotta Louise. Mu’adzam arcáról rögvest elolvadt a gunyoros mosoly. – Mit képzelsz, asszony! Nem elég, hogy megpróbáltál elcsábítani, még hazugnak is nevezel? – Asszonyom – fordult Louise Nizamhoz. – Hinned kell nekem... – Menj most el, Louise asszony! – mondta Nizam keményen. – Félreérted... Én nem...

– Azt mondtam, menj! – fojtotta bele a szót az úrnő. – Beszédem van a herceggel, ami nem tartozik rád. Louise végül dühösen elviharzott Nizam mellett, aki gyűlölködő tekintettel nézett utána. Egyik asszony sem látta, hogy Mu’adzam lehajol, és gyorsan felveszi a földről a papírt, amire rátaposott, mikor Nizam megjelent az ajtóban. 1

Vadkenderből készült, kábító hatású ital. /A szerző/

10. FEJEZET

Vérrózsák

Œ Louise dühösen fújtatva indult vissza lakrészébe. Épp a zenészek pavilonja mellett haladt el, mikor Ifram és Aiyla jöttek szembe vele. – Sahiba... – kezdte Ifram izgatottan. – Hol jártál? Aggódtunk érted! – Igen, egyik pillanatról a másikra eltűntél a kertből – vette át a szót Aiyla. – Nizam úrnőnél jártál? Hallottad talán, hogy a menet visszafordult? Állítólag Dzsahánzeb úrnő rosszullétre panaszkodott, épp csak amint elhagyták volna a város határát... Louise, anélkül, hogy válaszolt volna, elrobogott a két szolgáló mellett, akik próbáltak vele lépést tartani. – Asszonyom, mi történt, miért vagy ilyen dühös? – kérdezte Aiyla. – Azért, mert Dzsahánzebnek semmi baja, ezt én mondom nektek. Ezt az egészet kitervelte! – De hát mit, asszonyom? – kérdezte Ifram. Louise nem akarta az egész zenana füle hallatára elmesélni a történteket, hát továbbhaladt a lakrésze felé. – Gyertek, elmondom odabent – mutatott Louise a palotájára. – Ez a ravasz... undok nőszemély... csak tudnám, mire volt ez jó. Persze tudom én... ezzel akarta Nizamot... Louise-nak abban a pillanatban, hogy belépett a lakosztályába, a torkán akadt a szó. Rögtön, az első pillanattól érezte, hogy valami nincs rendben. S rá is jött, mi volt az: a csönd. A kis kanári megszokott csicsergése nem zengte be a termet. Louise tekintete a kalitkára tévedt. Annak alján ott feküdt a sárga kismadár. Kitör-

ték a nyakát. A kalitka rácsai közé egy kis papírtekercset dugtak. Louise kihúzta, remegő kézzel széttekerte, és olvasni kezdte. Az üzenet tömör volt, és lényegre törő. „Látod? Akkor ártok neked, amikor akarok. Most már nincs se védelmeződ, se madarad... Jól vigyázz. Ha csicseregni támad kedved, a te kecses nyakacskádat is kitörheti valaki...” Louise keze ökölbe szorult, összegyűrve az utálatos levelet. – Istenem – suttogta Aiyla, mikor ő is közelebb ért a kalitkához. – Ki tehette ezt? De Louise nem felelt. Az indulat, a mérhetetlen harag hullámokban árasztotta el a testét... Dzsahánzeb... Mennyi gonoszság lakhat egy emberben? Mennyi bűnt nem szégyell ez a nő a lelkére venni, míg valaki meg nem állítja aljaságai sodrát? Maysa, akinek megölte gyermekét, és az őrületbe kergette... Még azt a szerencsétlen macskát is elpusztította, hogy tovább gyötörje szegény lányt... Rávette Mu’adzamot, hogy támadjon rá a felesége lakosztályában... Dzsahánzeb megölte a madarát... Fenyegeti... De nem, az a perszóna akkor sem fogja megfélemlíteni őt! Louise szinte beleszédült a lényét betöltő gyűlöletbe, szívverése a fülében dübörgött. S még mielőtt végiggondolhatta volna, mit tesz, kirohant a lakosztályából, ki a kertbe, kis híján fellökve Aiylát és Iframot, és ment, törtetett, egyenesen Zinatunissa lakosztálya felé. – Sahiba! Sahiba! Állj meg, hová akarsz menni? De hiába kiáltozott utána Aiyla és Ifram, Louise csak ment tovább megállíthatatlanul. Zinatunissa palotájához érve ott találta Hamida Banut. – Beszélnem kell a Padisah Begammal! – mondta Louise ellentmondást nem tűrő hangon. Hamida Banu rosszallóan mérte végig a váratlan vendéget. – A Begam pihen, még nem heverte ki a gyomorrontását. Most nem zavarhatod. – Márpedig beszélni fogok vele! – jelentette ki Louise – Most rög-

tön. Azzal a méltatlankodó matrónát megkerülve belépett Zinatunissához. Aurangzib lányát párnái között ülve találta, homlokához nedves kendőt szorított. Mellette szolgálója egy plafonra erősített hatalmas legyező zsinórját húzogatta. A Padisah Begam nem volt jó kedvében, ez érződött azon, ahogy megszólította Louise-t. – Mit keresel te itt? – vetette oda. – Hamida hol van? – Itt vagyok, úrnőm! – lépett be a matróna pihegve. – Bocsáss meg, nem tudtam feltartóztatni. Ez a nőszemély úgy rontott be ide, akár egy elefánt... – Hagyd csak – legyintett Zinatunissa. – Hanem, Louise asszony, add elő jöveteled okát, de gyorsan. Gyengélkedem. – Köszönöm, úrnőm – kezdte Louise még mindig a felindultságtól remegő hangon. – És bocsáss meg, amiért jelen állapotodban zavarlak, de mondanivalóm nem tűr halasztást. És nem tartozik idegen fülekre. – Négyszemközt kívánsz hát beszélni velem? – kérdezte Zinatunissa. – Igen, úrnőm. A Padisah Begam méltatlankodva forgatta a szemét, de egy intésére Hamida és az ott sürgölődő többi szolgáló elhagyta a termet. Mikor kettesben maradtak, Louise nem kertelt: – Hazudtam neked, úrnőm. – Ó! – mondta Zinatunissa értetlenül. – Mégis mikor? Milyen ügyben? – Mikor azt állítottam, hogy csupán pletyka, hogy Dzsahánzeb áll Maysa balesete mögött. Az igazság az, hogy a saját szememmel láttam aznap este Zeefát, Dzsahánzeb szolgálóját ott, a hammamban. Éppen bedugaszolta azt a rózsaolajos üvegcsét, amivel leöntötte a medence aljára vezető lépcsőket, hogy balesetnek tűnjön az eset. Pedig ő lökte le, ebben biztos vagyok. Mint ahogyan abban is, hogy Maysa gyűrűjét is ő lopta el. Szegény lány azt akarta

visszaszerezni, mikor a tragédia megtörtént. De az a nő ott Zeefa volt, felismertem azon a reggelen, mikor először magadhoz rendeltél... S erre, ha kell, megesküszöm a keresztény mellett valamennyi isten nevére. Louise ekkor nagyot sóhajtott, mint aki régóta cipelt súlytól szabadult meg. S ebben a percben arra is rájött, hogy olyan szellemet engedett szabadon a palackból, amit nem tud többé visszazárni oda. De most már nem volt visszaút... – S engem is megfenyegetett – folytatta Louise. – Ma délelőtt megölte a madaramat, és ezt az üzenetet hagyta hátra. Louise átadta a gyűrött papírost a Padisah Begamnak, aki gyorsan elolvasta azt. Zinatunissa azonban nem úgy reagált, ahogyan Louise arra számított. Kifürkészhetetlen arccal kutatta a fiatalasszony tekintetét, majd elégedetlenül felsóhajtott. – Bíztam benne – mondta, miközben apró darabokra tépte Dzsahánzeb levelét –, hogy lesz annyi eszed, és megtartod magadnak ezt a titkot. Hát még mindig nem érted, Louise asszony? Itt te idegen vagy, semmit nem tudsz a mi életünkről. Minek ártod bele magad olyasmibe, amihez semmi közöd? Louise azt hitte, rosszul hall. – Úgy érted... úgy érted, úrnőm... hogy te tudtad? – Nem, nem tudtam... Mindössze sejtettem. De hála neked, mától az én éjszakáimat sem fogja békén hagyni a bizonyosság. Azzal Zinatunissa feltápászkodott párnáiról, s egy alacsony szekrénykéhez lépett, melyen egy kancsóban citrommal és rózsaszirmokkal ízesített víz állt. Teletöltött egy ezüstserleget, s kortyolgatni kezdte a hűsítőt. Louise továbbra is értetlenül pislogott az úrnőre. – S Dzsahánzeb? – kérdezte. – Mit fogsz tenni vele? – A te érdekedben semmit. Ha megtudja, hogy eljárt a szád, veled sem lesz kegyesebb, mint azzal a szerencsétlen Maysával. – Én meg tudom védeni magam, úrnőm, attól ne félj – szegte fel

a fejét Louise. – Az én védelmemben ne hagyd megtorlatlanul annak a viperának a bűneit. Zinatunissa szeme ekkor haragosan megvillant. – Azt ajánlom, vigyázz a szádra. A trón várományosának feleségéről beszélsz, egy császári hercegnőről! – Származása talán feljogosítja arra, hogy gyilkoljon? – tört ki Louise-ból az indulat. – Ostoba! – sziszegte Zinatunissa – Itt senki nem ölt meg senkit! Maysa önkezével vetett véget az életének! – De felelős a haláláért! És ezt látja az istenetek is, akit állítólag te úgy félsz! – Ne merészeld a szádra venni a Fényességes nevét! – kiabálta Zinatunissa olyan hangerővel, amiről Louise nem hitte volna, hogy képes. – Te hitetlen! Eltöltöttél közöttünk pár hetet, s azt hiszed, mindent tudsz rólunk? A vallásunkról? Az istenünkről? A törvényeinkről? Hát jól vésd az eszedbe, itt a legfőbb törvény a hallgatás törvénye, felejtsd hát el, amit láttál! S ha kedves az életed, egy szóval sem említed senkinek ezt a badarságot Dzsahánzebről és Zeefáról... – De, asszonyom! – Nincs de! Tartsd a szád, ha nem akarod a drágalátos férjed érkezését egy dohos cella padlójához láncolva kivárni! Most pedig tűnj a szemem elől. S köszönd meg, hogy nem említem ezt az egészet Azam feleségének. Alighanem az életed mentem meg vele. Ám Louise-nak esze ágában sem volt köszönetet mondani Zinatunissának. A csalódottságtól és keserűségtől elszoruló torokkal hátat fordított neki, s mindenféle köszöntés nélkül távozott a Padisah Begam lakosztályából. Olyan sietősen, hogy az egyik oszlop takarásában hallgatódzó Hamida Banut észre sem vette. Louise dühösen járkált fel-alá a palotája hűvös márványpadlóján. Képtelen volt elhinni Zinatunissa úrnőről, hogy ilyen könnyedén szemet hunyt Dzsahánzeb bűnei fellett. Tudta jól,

hogy a Padisah Begam mindig is Azam fivérét és feleségét részesítette előnyben Nizam és Mu’adzam kettősével szemben, de akkor is... Ez az asszony, akit mindenki kegyes szívéért és nagylelkűségéért méltat a birodalomban... Aki maga a megtestesült ájtatosság, az erkölcs szobra! Nevetséges! Az a kegyes arckifejezés rögvest leolvadt az arcáról, amint pártfogoltjai érdekei veszélybe kerültek. Louise csak magát okolhatta, és ezzel tisztában volt; naivitás volt a részéről azt feltételezni, hogy Zinatunissa kiállna a zenana rendjéért és erkölcséért, pedig az volna a feladata. De fölösleges volt ezért ostoroznia magát, Ifram és Aiyla megtették helyette. – Tudom, tudom, hibát követtem el... – mondta nekik Louise megunva a sopánkodásukat. – Inkább azt mondjátok meg, mitévő legyek? Nem fogom tagadni: nem érzem magam biztonságban Dzsahánzeb bosszújától. – Azt jól is teszed, sahiba – morogta Ifram. – Erre előbb is gondolhattál volna. – Egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon! Ez a boszorkány, ez a Dzsahánzeb nem hiheti, hogy bármilyen gaztettet megúszhat... Ennek nem így kellett volna történnie. Ha Padisah Begamban volna becsület, akkor... – Megértem a dühödet, sahiba – szólt közbe Aiyla. – De a Begamot jobb, ha nem szidod, még indulatodban sem. A falnak is füle van itt, mondtam már... – Ha legalább falak volnának... – vetette közbe Louise, kipillantva palotája árkádjain át a kertbe. – Jobb volna azon töprengenünk, mitévők legyünk most – vette vissza a szót a szolgálólány. – Valamiképpen muszáj lesz gondoskodunk a védelmedről, sahiba. – A lánynak igaza van – szólt Ifram. – Nem bánnám, ha azok a kasmíri nők ismét elfoglalnák helyüket a palotád előtt... Bár Mu’adzam ezt aligha fogja elrendelni.

– Ő nem, de Itibar kán már inkább – vélte Aiyla. – Ő itt a császárt képviseli, s őfelségének az volt a parancsa, hogy vendégének ne essék bántódása, amíg itt tartózkodik. Talán figyelmeztethetnénk, hogy Louise asszony testi épsége veszélyben van... – Szavamra, igazad van – kapta fel a fejét Ifram. – Itibar kán a mi emberünk. Megyek is, és szólok neki. Nem avatom be a részletekbe, mindössze annyit mondok, hogy néhány lány féltékeny indulatokat táplál az úrnőnk iránt. Ennél több magyarázatra nem is lesz szükség, jól tudja, hogy mennek itt a dolgok. Indulok is! – Várj! – állította meg Aiyla. – Inkább én megyek. Idehívatom. Jobb lesz, ha te az úrnő mellett maradsz. S a jamadharodat1 tartsd kéznél. Azzal Aiyla elsietett, hogy megkeresse a császári főeunuchot. S aznap már nem is került többé elő. Louise-t nyugtalanította a lány távolmaradása, s mikor leszállt az est, Ifram tiltakozása ellenére elhagyta lakrészét, s a lány keresésére indult. Csakhogy Aiylának nyoma sem volt az egész zenanában. Ifram ekkor a férfiak lakrésze felé vette az irányt, hogy Itibar kánnál érdeklődjön, csakhogy őt sem találta sehol. – Gyanús ez nekem, sahiba – mondta az eunuch, miután újra csatlakozott Louise-hoz. – Mintha a föld nyelte volna el azt a lányt. Louise a párnáin ült, és a kezeit tördelte. – Úgy félek, Ifram – mondta. – Mi van, ha Dzsahánzeb keze van a dologban? Ha bántotta őt... – Ugyan, sahiba... Nem kell egyből rémeket látni. Bizonyára mindenre kapunk magyarázatot, amint Aiyla előkerül. Lehet, hogy összefutott Hamida Banuval, aki valamiféle feladattal bízta meg. De Ifram bizakodó szavainak ellentmondott gyöngyöző homloka, amit sietve megtörölt egy selyemkendővel. Louise látta, hogy a keze is remeg.

– Igen, Ifram – mondta csöndesen. – Bizonyára erről lesz szó. Az eunuch aznap éjjel úrnője lábánál aludt, szorosan markolva tőrét. De az éjszaka, nyugtalan álmuk ellenére, esemény nélkül telt el. Hanem Aiyla reggel sem került elő. Louise a délelőtt folyamán idegesen sétált föl s alá lakrészében, és már azon volt, hogy minden ellenszenve dacára Zinatunissához fordul segítségért, mikor Zeefa egyszer csak megjelent a palotája előtt. – Az úrnő látni akar – mondta az asszony kifürkészhetetlen arccal. – Mit akar tőlem Dzsahánzeb? – kérdezte Louise rosszat sejtve. Zeefa azonban nem válaszolt. Némán elmosolyodott, majd Louise-nak hátat fordítva elindult Azam feleségének lakosztálya felé. Louise még soha nem járt Dzsahánzebnél. A kétemeletes palota egyike volt a zenana terasszal rendelkező épületeinek, mely a legelőkelőbb helyre, közvetlenül a kapu előtt elterülő, négyszögletű, márványlapokkal kövezett udvarra nyílt. Az úrnőt Louise ezen a teraszon állva találta, miután fölsietett az emeletre vezető keskeny lépcsősoron. Az úrnő az érkezőnek hátát mutatva, terasza korlátjánál állt, s tekintete a távolba veszett, mintha gondolatai messze, az Áldott Erőd falain túl járnának. Dzsahánzeb nem fordult meg jöttére, nem pillantott rá, s nem kínálta hellyel a körülötte szétszórt selyempárnák egyikén. Végül hosszas hallgatás után, továbbra is a tájra meredve, így szólt: – Tudod, Louise asszony, nem voltam én mindig az a keményszívű úrnő, mint akinek te hiszel. De hercegnőnek születtem, ami azt jelenti, Allah kemény életre teremtett, és erre már gyerekkoromban rá kellett ébrednem. Mindössze tízéves voltam, mikor atyámat, Dara Sikoh herceget kivégeztette tulajdon fivére, Aurangzib. Anyámat ugyanabban az évben betegség vitte el. Engem Rosanhara néném gondjaira bíztak, aki éveken keresztül úgy

bánt velem, mint holmi alávaló cseléddel. Gyötört, amikor csak tudott, megalázott, a rabszolgák munkáját végeztette velem. Mikor meghalt, Agrába vittek, ahol nagyapám, a nagy Dzsahán sah sorvadozott a börtönben, ahová fia záratta. Dzsahanara néném ugyancsak ott raboskodott... De ő legalább jó volt hozzám, a saját lányával sem bánt volna különbül. Dzsani... így hívott engem. Dzsahánzeb ekkor megfordult, s kifürkészhetetlen pillantása Louise-on állapodott meg. A fiatalasszony látta, hogy az úrnő ujjai között egy tyúktojásnyi rubinfüggőt forgat. – Ezt az ékszert tőle kaptam – folytatta. – A halálos ágyán hagyta rám. Da hagyott rám sok hasznos tanácsot is. Ő tanított meg arra, hogyan rejtsem el a fájdalmam. Ezért voltam képes később mosolyogva hajtani térdet a nagybátyám, atyám gyilkosa előtt, s hálálkodni, amiért kegyes a tulajdon fiához adni feleségül. A néném megtanított arra is, hogy a féltékenység olyan asszonyi gyengeség, mely sehová sem vezet. Ezért vagyok képes szó nélkül végignézni, ha férjem más asszonyokat visz ágyába. S arra is ő tanított meg, hogy a zenana nem más, mint egy viperafészek, s hogy az egyetlen esélyem a túlélésre, ha mindig egy lépéssel az ellenségeim előtt járok. Ha előbb támadok, mintsem engem marnak halálra. Mikor azt mondtam, semmit nem tudsz a mi világunkról, komolyan beszéltem. – Úrnőm, én nem akartam... – kezdte Louise, de Dzsahánzeb egy kézmozdulattal elhallgattatta. – Nem kellett volna az ügyeinkbe avatkoznod. De nem fogadtad meg a tanácsom. Kénytelen vagyok hát más módon megtanítani neked, hogy itt a zenanában minden szavunknak, minden tettünknek súlyos következménye lehet. Louise-nak a hideg futkározott a hátán. Nem tudta, mire készül az asszony, de minden idegszálával felkészült a támadásra. Idegesen pillantott körbe, várva a rá rontó őröket. De nem jött senki. Dzsahánzeb elindult egy kis asztalka felé, melyen egy gyöngyház

berakásos ládika feküdt. Fölemelte a doboz tetejét, gondosan elrakta kedves ékszerét, majd Louise-nak továbbra is hátat fordítva, kezét szótlanul a ládika tetején nyugtatta. Ekkor váratlanul dobpergés hangjai hasítottak a zenana kertjének csöndjébe. Louise ösztönösen a kapuk felé fordult, azt hitte, a hadsereg tért végre vissza Bídzsápurból. De tévedett. A zenana kitáruló kapuján bevonuló, dobjaikat ütemesen verő katonák után nem Aurangzib császár és Azam herceg léptek be, hanem az egyenruhás őröktől körülvett és láncra vert Aiyla és Szafia. A két lány kibomlott haja kócosan omlott meztelen felsőtestükre, melyről durva kezek letépték a kendőt és a csolit. – Mi ez... – hebegte Lousie, elborzadva pillantva hol az elé táruló jelenetre, hol Dzsahánzebre. – Mit akarnak tenni velük?! Állítsd meg! Azzal Louise kétségbeesetten futni kezdett a lépcső felé, de a semmiből két kasmíri nő termett ott, hogy útját állja. Louise megfordult az előtte összezárult eleven fal előtt, s könnybe lábadt szemét Dzsahánzebre emelte. – Könyörgök... – fogta kérlelőre Louise. – Ne bántsd őket... Ők nem tehetnek semmiről. Igen, beszéltem Zinatunissával. Ostobaság volt tőlem... De őt nem érdekelte a mondandóm, és ígérem, a császár vagy a herceg egy szót sem hallanak Maysáról. Csak nekik kegyelmezz! De Dzsahánzeb arca rezzenéstelen, hangja kimért és hűvös maradt. – A zenanában nincs kegyelem a szabályszegőknek, Louise asszony. S te bizony megsértetted a törvényeinket, közülük is a legfontosabbat, a hallgatás törvényét. Ők is vétkeztek, a tiltott szerelem bűnébe estek. Régóta tudom, ahogy mások is. És én hallgattam volna a titkukról, ahogyan törvényeink megkövetelik. De te nem hagytál nekem más lehetőséget. Hozzátok ide! – szólt a kasmíri nőkhöz. – Azt akarom, hogy közvetlen közelről lássa, mit

tett ezekkel a szerencsétlenekkel. Őrei ekkor megragadták a kővé dermedt Louise karját, és a korláthoz vezették. Az időközben elhallgatott dobok hangjára mindenhonnan elősereglettek a zenana asszonyai, tömeget alkotva a négyszögletű téren, aminek túloldalán Louise észrevette a szolgálói gyűrűjében közeledő Nizamot. – Szafia! – kiáltotta Nizam úrnő, mikor meglátta szeretett szolgálóját, láncra verve a tömeg közepén. – Ne! Szafia, mit tettek veled? Engedjétek el! Eresszetek hozzá! Nizam hiába hadakozott, a két lány körül felsorakozott őrök nem engedték szolgálójához. Szafia esdeklő tekintetét úrnőjére szegezve, csöndesen sírdogált. Ekkor előlépett Itibar kán, aki hangosan sorolni kezdte a két lány bűneit, akik istentelen módon a lányszerelem bűnébe estek, megszegve Allah, a császár és a zenana törvényeit, melyekért most nyilvánosan elnyerik büntetésüket. A két remegő lány lehajtott fejjel hallgatta az eunuch dörgő hangját. – Mit... – suttogta Louise elcsukló hangon –, mi lesz velük... Ugye, nem... Nem végzik ki őket? De Dzsahánzeb nem felelt. Miután Itibar kán végzett, két őr lépett elő a sorfalból. Mindketten egy-egy korbácsot tartottak a kezükben. Louise próbálta elfordítani a fejét, de őrei kényszerítették, hogy az udvarra nézzen. Ekkor szorosan összeszorította szemét, de hiába, a kezét nem tudta fülére szorítani, hogy kizárja a Dzsahánzeb terasza felé szálló rettenetes zajokat: Szafia és Aiyla szívszaggató kiáltásait, a korbácsok csattanását a szerencsétlenek lemeztelenített bőrén... Hogy mennyi ideig tartott a borzalom, Louise maga sem tudta. Talán percekig, talán egy óráig... Mikor végre megszűntek a kiáltások, nagy nehezen rávette magát, hogy az udvarra pillantson. A kövezeten fekvő két lány háta merő seb volt, húsukat szinte szétszaggatta a korbács. Aiyla erőtlenül nyögdécselt, Szafia, úgy tűnt,

elájult. A távolban Nizam hangosan zokogott, s szolgája nevét kiáltozta. A szőke rabszolgalányt fellocsolták az őrök, s miután mindkettőjüket talpra rángatták, kivezették, vagy inkább kilökdösték a zenana kapuján. Louise jéghideg kézzel markolta a terasz korlátját, míg tekintetét az udvar márványkövezetére szegezte, ahol a vörös vértócsák közepén két fehér folt maradt ott, ahonnan a lányok testét elvonszolták. Louise ezután napokig ki sem mozdult a lakosztályából. A fürdőt éjszaka látogatta, akárcsak fogsága idején, az ételt Ifram a szobájában szolgálta fel, de az eunuch az étellel megrakodott tálcákat jóformán érintetlenül vitte vissza a konyhára. Louise-t teljesen maga alá temette az önvád és a lelkiismeret-furdalás. Hogy miért nem volt képes tartani a száját? Hisz Aiyla milliószor is a lelkére kötötte, hogy ne ártsa magát a zenana ügyeibe, melyeket nála erősebb és hatalmasabb asszonyok irányítanak. Louise kénytelen volt beismerni, hogy túlbecsülte saját képességeit. Önhitt módon azt képzelte, elég erős ahhoz, hogy fölvegye a kesztyűt Dzsahánzebbel szemben. Úgy gondolta, az általa átélt megpróbáltatások, a számtalan megvívott csata, amit maga mögött tudhat, megacélozták annyira, hogy el tudjon bánni a zenana jégszívű királynőjével... Hát, tévedett. Tévedett, és ennek a boldogtalan Aiyla és Szafia itta meg a levét. Ifram a maga részéről nem bánta, hogy Louise szobafogságra ítélte magát fájdalmában. Noha esze ágában sem volt úrnőjét vádolni az Aiylával történtekért – ezt számtalanszor elmondta neki –, ám Dzsahánzeb úrnő haragjától továbbra is féltette. Sőt, most már Nizam bosszúját is retteghették. Csak idő kérdése, míg Mu’adzam felesége megtudja, hogy Dzsahánzeb azért korbácsoltatta véresre Aiylával együtt az ő kedvenc szolgáját is, hogy az angol asszonyt móresre tanítsa. Minden bizonnyal ő is Louise-t fogja okolni a dolgok szerencsétlen alakulásáért. Hanem a fiatalasszony sápadtsága s megtörhetetlen némasága idővel aggasztani kezdte az eunuchot.

– Louise asszony – szólította meg egy reggel. – Olyan csodás napunk van ma... Délután Dzsahánzeb úrnő vadászatra indul. Talán kihasználhatnánk a távollétét, és mi is sétálhatnánk egyet. Louise, aki addig közömbösen meredt maga elé, az eunuchra pillantott. Az aranycirmos szemek alatt húzódó sötét karikák mindennél jobban árulkodtak az asszony lelkiállapotáról. – Ne haragudj, Ifram – mondta végül halkan –, de nincs kedvem. Te menj, ha szeretnél. Mondtam már, semmi szükség rá, hogy te is bezárkózz velem ebbe a palotába... De Ifram csak a fejét rázta. – Nem hagylak magadra, úrnőm. – Van újabb híred Aiyláról? – kérdezte ekkor Louise. – A legutóbbi óta semmi új. De biztosan szépen gyógyul... Miután Aiyla és Szafia mögött bezárult a zenana kapuja, úgy, ahogy voltak, sebesülten, szakadt ruháikban kipenderítették őket az utcára, s egyúttal kihirdették, hogy a császár és Allah törvényeit megsértő bűnös lelkek ők, s aki csak segít rajtuk, bajt hoz a fejére. Ezek után Aiyla és Szafia akár ott pusztulhatott volna el a bazár porában, ha Ifram nem találja meg a módját, hogy segítsen rajtuk. Az Áldott Erődben sürgölődő ezernyi szolga közül legszabadabban a konyhai személyzet tagjai járhattak ki és be, Ifram pedig megbízott egy bátrabb fajta kuktát, aki szép zacskó aranyért cserébe fölkeresett egy bizonyos Babbar névre hallgató gyógyítót, aki messze földön híres volt a szegények és elesettek felé tanúsított törődéséről. A mester minden vagyonát gyógyszerekre és egyéb eszközökre költötte, melyekkel éjszakánként két segítőjét maga mellé véve, egyre a város nyomornegyedeit járta. Ifram tudta, a jólelkű hekim nem fogja megtagadni a két sorsűzött leánytól a segítséget. Az eunuch nem is tévedett: Babbar valóban felkutatta a két sebesültet, akik az Áldott Erődöt a Salmigrah Erőddel összekötő híd alatt húzták meg magukat, s az általa fenntartott kis kórházba vitette őket. Sőt, a jólelkű férfi arra is módot

talált, hogy mindezt megüzenje Iframnak, így ő és Louise némileg megnyugodhatott Aiyla és Szafia sorsa felől. Mindez persze mit sem csillapította Louise kínzó lelkiismeretét. – És ha egyszer fölépülnek – kezdte Louise –, mi lesz akkor velük? Ki fogja befogadni őket, ki fog gondoskodni róluk? Hiszen még családjuk sincs... Ifram lehorgasztotta a fejét. – Ne aggódj, sahiba. Idővel megoldást találunk erre a problémára is. Most biztonságban vannak, és ez a lényeg. És ha felépültek... Talán az lenne a legjobb, ha egy távoli vidékre küldenénk őket, ahol új életet kezdhetnek. Babbar mester biztosan segíteni fog ebben is. Majd teszek róla, hogy... Az eunuch elhallgatott, és fülelni kezdett. A távolból dobpergés és fanfárok zaja szűrődött be a zenana falai közé, melybe hamarosan hangos éljenzés és örömujjongás is vegyült. – A császár! – kiáltotta izgatottan Ifram. – Visszatért! – William! – kiáltotta Louise örömittasan, és rögtön talpra ugrott. Az asszony arcába egyetlen pillanat alatt visszatért a szín, és régi mosolya valósággal beragyogta arcát. – William! – ujjongott. – Ő is biztosan itt van, itt kell lennie! Végre! Louise az eunuch nyakába vetette magát, s olyan szorosan megölelte, hogy a szuszt is kipréselte belőle. Miután Ifram újra lélegzethez jutott, együtt nevetett a boldogságtól ugrándozó Louisezal, aki már szaladt volna a zenana kapuja felé. – Várj, ne siess úgy, sahiba! A menet még a csak város kapujánál járhat. Ha pedig megérkezik a császár, először is Mu’adzam herceg köszöntését fogadja, s csak utána jön a zenanába... Jöjj inkább, szedd rendbe magad, hadd lásson a férjed teljes gyönyörűségedben! – Szavamra, igazad van, Ifram – nevetett Louise, végignézve ma-

gán. – Hisz több mint egy éve már, hogy elragadták tőlem. Nahát, mit fog szólni William, ha meglát! Rám sem fog ismerni ebben az öltözékben! Ifram elégedetlenül szemlélte Louise gyűrött gagharáját és fekete kendőjét. Mióta Aiylát elüldözték, úrnője nem sokat adott a megjelenésére. – No, az a legkisebb baj! – mondta Ifram. – Nézz csak magadra... Gyere, majd én teszek róla, hogy William sahib szebbnek lásson, mint valaha. Ifram ekkor magához rendelt két szolgálólányt, akik kezelésbe vették a nyughatatlan csitri módjára izgő-mozgó Louise-t. Megmosták a haját, és fényes fürtjeit itt-ott fonatokba rendezték, amit Ifram egy aranyláncocskával díszített, melyről csepp alakú gyöngyfüggő lógott a lány homlokába. Ezután a legszebb selyemgagharáját és csoliját adta rá, melynek halvány zsályazöld színe és aranymintái tökéletesen kiemelték a lány hajának vörösét és szemének árnyalatait. Bokájára csilingelő láncot kapcsolt, s karjait hennafestéssel díszítette... pontosabban csak szerette volna, mert a boldogan fecserésző fiatalasszony képtelen volt egy helyben maradni, így az eunuch jobb kézfejénél feladta a küzdelmet. – És képzeld csak el, Ifram – csacsogta, miközben az lemondó sóhajjal visszacsavarta a hennafestéket rejtő elefántcsont tégely tetejét –, mennyi mesélnivalónk lesz egymásnak! Annyi minden történt velem azóta, hogy elváltunk, s neki is számtalan kalandban lehetett része Azam herceg mellett. Mit gondolsz, megengedik, hogy itt maradjon? Mármint nem a zenanában, hanem az Áldott Erődben. A herceg talán talál neki helyet a mardanában... De biztosan megengedik majd, hogy csatlakozzak hozzá, ugye? Ifram fölnevetett. – Ne félj, sahiba! Azam herceg biztosan kiutal majd egy lakosztályt angol barátja számára... És valahogyan csak megoldja majd, hogy ti ketten... annyi éjszakát beszélgethessetek át, amennyit

csak szeretnétek – tette hozzá kaján mosollyal. – Ugyan, Ifram – mondta Louise elpirulva. – Ne gúnyolódj rajtam... Várj! Hallod ezt? A zene és az ujjongás egyre közeledő hangja hirtelen felerősödött, majd elhalt, jelezve, hogy a császár menete megérkezett az erőd falai közé. Egy órával később Ifram meghozta a hírt, hogy a császár a Diwan-i-aamban tartózkodik, ahol Mu’adzam és a többi hivatalnok jelentéseit hallgatja. Louise ekkor félredobva minden félelmét, csatlakozott a többi asszonyhoz, akik mind a jali környékén gyülekeztek. A jali egy két méter széles, faragott homokkő paraván volt, közvetlenül a Diwan-i-aam falába illesztve. A zenana nagyhatalmú asszonyai innen kísérték figyelemmel a meghallgatások termében folyó eseményeket, sőt korábban még nagyobb hatalmú feleségek és Padisah Begamok innen sugdosták tanácsaikat vagy észrevételeiket a császár fülébe, aki közvetlenül a jali előtt ült a fal túloldalán. Louise-nak persze esélye sem volt, hogy Zinatunissát, Dzsahánzebet vagy Mu’adzam feleségeit félrelökve magának is helyet szorítson a jali előtt. Ehelyett hátrébb toporgott néhány ágyas társaságában, akik meglepett pillantásokat vetettek az idegen asszonyra, akit nem láttak még így fölékesítve. Louise-hoz annyi mindenesetre eljutott az izgatott suttogásból, hogy a császárral együtt megérkezett Azam herceg is, és úgy tűnik, valamennyien jól vannak. Miután a meghallgatás véget ért, a zenana lakói izgatott méhkas módjára gyülekezni kezdtek a tér körül, ahol alig egy héttel korábban Aiylát és Szafiát kis híján halálra korbácsolták. Az udvar azonban ezúttal sokkal békésebb jelenetnek szolgált helyszínül. A hazatérő Aurangzib üdvözölte családtagjait: elsőként a Padisah Begamot, majd a lakrészét csak jeles alkalmakkor elhagyó, nyolcvanéves nagynénjét, Muti Mahalt, azt követően nővérét, Gauharát s végül kisebbik lányát, Zubdatunissát. Ezután következtek

fiai, feleségei és az unokái. Louise a nyakát nyújtogatva próbálta fürkészni a császár mögött sorakozó eunuchok és szolgák sokaságát, de Williamet nem találta köztük. Hogy is találhatta volna, gondolta magában, hisz őt sosem engednék be a zenanába. Biztosan odakint várakozik... Louise legalább Azam herceget szemügyre vehette. A fiatalember éppen a lánya, Nadzsibunissa hercegnő feje búbját csókolta meg gyengéden, mikor a fiatalasszony fölfigyelt rá. Azam magas, széles vállú, jókötésű fiatalember volt, élénk kék szemmel, markáns állkapoccsal és érzéki ajkakkal. Louise még jóképűnek is hajlandó lett volna elkönyvelni a herceget, ha az nem vetett volna oly gyengéd pillantásokat a gyűlölt Dzsahánzebre. Ugyanakkor a hercegen látszott, hogy nehéz hetek állnak mögötte: erről különösen sarjadó borostája és a szeme alatt húzódó sötét karikák árulkodtak. Miután a ceremoniális üdvözlések végére ért, Aurangzib kedvenc ágyasa, Udaipuri Mahal táraságában a lakosztályába vonult, a kíséret pedig feloszlott. Louise tekintetével követte Azam herceget. Remélte, gondja lesz rá és Williamre, mielőtt ő is Dzsahánzeb karjaiban piheni ki az ostrom és az utazás fáradalmait. Reményei nem voltak hiábavalók. Azam elbocsátotta feleségét és gyermekeit, majd hosszan sutyorgott Itibar kán fülébe. Azam végül újra elhagyta a zenanát, a főeunuch pedig egyenesen Louise és Ifram felé indult. A fiatalasszony szíve nagyot dobbant a boldogságtól. – Louise asszony, jöjj velem! – mondta Itibar, mikor odaért hozzájuk. – Férjedet nem messze, a Salimgarh erődben találod. Odavezetlek, a herceg is ott fog várni rád. Louise felsikkantott örömében, amit a méltóságteljes főenuch csak egy rosszalló pillantással nyugtázott, majd távozott. A fiatalasszonyt és Iframot egy palanquin várta ugyanazon az udvaron, ahova Louise hónapokkal korábban megérkezett. Az eunuch majdnem olyan izgatott volt, mint úrnője, akinek osztozott boldogságában, de magának is megvolt az oka az örömre:

Salimgarh erődjében tartották fogva Zebunissa úrnőt, akit talán meglátogathat, ha Azam herceg lesz olyan kegyes, és engedélyezi. Az út a Salimgarh erődig nem volt hosszú, a két épületet mindössze a Jamuna folyó egyik ága választotta el, amely fölött egy árkádos homokkő híd ívelt át. Ezen a hídon áthaladva Louise-ék palanquinja meg is érkezett oda, ahol állítólag Williamet fogva tartották. Mikor Louise kiszállt a legfüggönyzött ágyról, látta, hogy az erőd túlsó végében magas, kupolás torony emelkedik, minden szintjén körben terasszal. Azam herceg írnoka és egyben főeunuchja, Fahim, ennek a toronynak a lábához vezette Louise-t és Iframot, majd így szólt: – Ifram kán! Te engedélyt kaptál, hogy tiszteleted tedd egykori úrnődnél. A medence mellett fordulj jobbra, a déli toronyban találod... Te, sahiba, kövess, kérlek, Azam herceg és a férjed a torony legfelső szintjén várnak rád. Ifram megszorította a boldogságtól ragyogó Louise kezét, majd elsietett a mondott irányba, az asszony pedig sietős léptekkel feltipegett a tornyon körbefutó lépcsősoron. Salimgarh erődje régebbi épület volt, mint hatalmas, vörös homokkő szomszédja, de ugyanolyan levegős és világos helyiségek s mesteri megmunkáltság jellemezte minden tenyérnyi felületét. Különösen a legfelső szintjét, melyet Louise zenanabeli palotájához hasonlóan minden oldaláról nyitott árkádok tagoltak, s melyeken fehér muszlinfüggönyök lengedeztek, aranyos színbe vonva a lemenő nap fényétől. Louise azt remélte, ezen a teraszon William fog várni rá arcán ragyogó mosollyal, napbarnította bőrrel, de csak Azam herceget találta ott. A férfi fáradtan könyökölt a terasz korlátjára, az alkonyi táj látványába merülve, mikor Louise alakja felbukkant a lépcső tetején. Azam egy pillanatra összerezzent, mint akit nagyon messzire ragadtak gondolatai, ám mikor Louise-ra emelte kék szemét, tekintetéből azonnal elröppent a kimerültség tompa fénye, s kerekre nyílt az ámulattól: William Harvey ódákat zen-

gett asszonya bájairól, de az eléje toppanó, szépsége teljében sugárzó fiatalasszony látványára a herceg nem volt felkészülve. Mindazonáltal Azam hamar összeszedte magát, s kezét udvariasan Louise-nak nyújtotta, hogy felsegítse az utolsó lépcsőfokokon. – Lady Elsfield, boldog vagyok, hogy végre megismerhetem – mondta kifogástalan angolsággal. Louise tökéletesen bemutatott taszlimmal köszöntötte a herceget, amit az elégedett bólintással fogadott, majd angolosan megfogta az asszony kezét, s könnyű csókot lehet hennával festett kézfejére. – Jöjjön, üljön mellém, kérem – mondta a herceg, a falhoz tapadó faragott padra mutatva. – Beszélgessünk kicsit. Csakhogy Louise ezúttal képtelen volt udvariassággal palástolni türelmetlenségét. – Azam herceg... – mondta. – Ha nem veszi zokon, úgy kérem, hogy beszélgetésünket később ejtsük meg. Égek a türelmetlenségtől, hogy viszontlássam a férjemet. Ő itt van? Ugye, itt van? – Igen, itt van – mondta Azam, és a lengedező függönyökön túli helységre mutatott. Louise már indult is volna, de a herceg elkapta a karját. – Várjon... Előtte váltanunk kell néhány szót. Üljön le, nagyon kérem. Azam tekintetébe ekkor visszakúszott a kezdeti gondterheltség, s ez Louise figyelmét sem kerülte el. Az asszony torkát egyszerre rettentő balsejtelem szorította össze. – William... – suttogta. – Csak nem... Meghalt? – Nem, életben van – mondta gyorsan Azam, s Louise pillanatnyi bizonytalanságát kihasználva, gyöngéden a padhoz terelte őt. Mikor az asszony elhelyezkedett, a herceg így folytatta: – Életben van... De nincs jól. Sőt, az állapota mondhatni válságos... – Mi történt vele? – lehelte Louise.

– Súlyos sebet kapott... – De hát... az hogy lehet? Talán ő is részt vett az ostromban? – Nem – rázta a fejét Azam. – A sebesülését később szerezte. Mikor a város átadása után apámmal végigvonultunk a behódolt Bídzsápur utcáin, néhány elvakult felkelő, bizonyára Sambhaji kémei, ránk rontottak... Fél tucatnyi fölfegyverkezett férfi. Épp amikor kiszálltunk volna apám howdahjából. Őt a testőrei rögtön távolabb rángatták, s azok a fenevadak ekkor elkezdtek vagdalkozni. Kaszabolni, akit értek. Apám harci elefántját is halálra sebezték... Azam nem tudta tovább állni az asszony könnyben úszó, elkerekedett tekintetét, s elfordította a fejét. – Az egyik fegyveres felismert... – folytatta. – Rájött, hogy a császár fia vagyok, s nekem támadt. William sahib pedig a védelmemre kelt. Csakhogy egyikünknél sem volt fegyver... a testével védelmezett. Így a nekem szánt döfés az ő testét járta át. Louise kérdezni akart valamit, de csak egy erőtlen nyögést bírt kipréselni magából. – A hasán érte a találat – mondta Azam, aki tudta, mire kíváncsi az asszony. – De eleinte nem tűnt súlyosnak a seb. A hekim azonnal ellátta, s néhány napig William sahib egészen jól volt. El is indultunk hazafelé, ő egy palanquinon utazott. Csakhogy hamarosan rosszabbra fordult az állapota. Annak a galád orgyilkosnak a kardja bizonyára jobban összeroncsolta a belsőjét, mint először hittük. És a sebe elfertőződött... Azam itt nagy levegőt vett. – Az ilyen sebesülések... Sajnos gyakran végzetesek, még ha nem okoznak is azonnali halált. William sahib a következő három hétben egy oroszlán elszántságával küzdött az életéért. De jól tudom... az utolsó pár napban már csak az a remény tartotta őt életben, hogy magát még egyszer viszontláthassa. Louise szeméből ekkor buggyantak ki az első könnycseppek.

Azam herceg minden egyes szava ólomsúllyal nehezedett a lelkére. A feje zúgott, tagjait mintha vasbéklyók szorították volna. Lassú mozdulatokkal felállt, és elindult a toronyszoba felé. A herceg meg akarta állítani, mondani akart valamit, de Louise már nem hallotta. Hangját elnyomta saját dübörgő szívverésének a zaja. A szél ellibbentette előle a függöny könnyű anyagát, és ő belépett a kerek terembe, melyet a ferdén beeső napsugarak aranyszínű ragyogásba vontak. Louise könnyein keresztül homályosan látta csak a szoba közepén álló elfüggönyzött ágyat és a fehérlő lepedőket, melyek közt ott feküdt William. Az asszony közelebb lépett az ágyhoz, és félrehúzta annak függönyét. William ott feküdt: beesett és sápadt arcát vöröses borosta fedte, ajka kiszáradt, homloka gyöngyözött. A levegőt nehezen, pihegve szedte, s látszott, hogy egész testét emészti a láz. Ennek ellenére megérezte felesége jelenlétét, és lassan kinyitotta a szemét. – Louise... – suttogta. – William – nyögte az asszony, akinek torkát a feltörni készülő zokogás szorította össze. – Itt vagyok... Itt vagyok melletted... Az asszony lassú mozdulatokkal megkerülte az ágyat, leült, majd férje fejét gyöngéden fölemelve az ölébe tette azt. – Itt vagyok melletted – ismételte, William nyirkos homlokát törölgetve. – Itt vagyok melletted, és többé nem hagylak el. Hallod... többé nem választanak el minket egymástól... – Louise... – nyögte újra elhaló hangon William. – Szerelmem... – Igen, kedvesem... itt vagyok veled... Louise letörölte az arcán végigguruló könnycseppeket, s óvatosan leemelte férjéről a könnyű pamutvászon lepedőt. Elhűlt, mikor látta, hogy az egykor szikár és erős férfitestből hogy szállt el minden erő. Sovány volt, és törékeny, karjai elvékonyodtak, bordái átsejlettek a vékony vászoningen, beesett mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt. Óvatosan felhajtotta az inget, s látta, hogy

férje hasát átvérzett, de tiszta vászondarab fedi. Az asszony összeszorította a fogait, s óvatosan fölemelte a gyolcsot... S iszonyodva rögtön el is engedte. William hasán a seb fekete és gennyes volt, és orrfacsaró bűzt árasztott. Louise torkából hisztérikus zokogás tört fel, de igyekezett uralkodni magán. Újra Williamre pillantott, akinek ekkor kitisztult a tekintete. – Hát, itt vagy... – suttogta a férfi leheletnyivel élettelibb hangon. – Tényleg eljöttél... értem. – Igen, William, hát persze, hogy eljöttem érted... – felelte az asszony, nyugalmat erőltetve a hangjára. – A világ végére is követnélek. S haza is viszlek magammal, meglásd. Nem hagylak itt elpusztulni. Hazamegyünk együtt... a fiainkhoz... De Louise maga is tudta, hogy képtelenségeket beszél. William is ezt gondolhatta, mert alig láthatóan megrázta a fejét. – Tudom, hogy... Tudom, hogy itt a vég, Louise... – mondta halkan. – Ezért tudnod kell... Tudnod kell, hogy szeretlek. – Tudom, William. Hát persze, hogy tudom. Én is szeretlek. Ekkor William tekintetét mintha újra a delírium borította volna el. De nem, a különös fény a pillantásában nem láz volt... hanem rémület. Teste megfeszült, s mintha mindenáron közelebb akart volna kerülni feleségéhez, kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy fölemelje a fejét. – William – szólt rémülten Louise, miközben férje homlokára szorította a kezét. – Maradj... maradj, kérlek. Pihenned kell! – Nem... – hörögte elhalón William. – Tudnod kell... tudnod kell, menyire szeretlek... – Tudom, kedvesem, tudom – igyekezett csitítani a férjét, de hasztalan. – Nem... – nyögte William. – Nem érted. Én elárultalak. Elárultam a szerelmünket. – William, félrebeszélsz... A férfit ekkor elhagyta az ereje, feje hátrahanyatlott Louise kar-

jaiban, s már alig hallhatóan suttogta. – Ő nem tehet róla... Vigyázz rá, kérlek... Tudnod kell... Te vagy az életem szerelme... A férfi elcsöndesedett, s szemével újra felesége egyre homályosuló körvonalait kutatta. Mikor Louise képe egy pillanatra kiélesedett előtte, békés mosoly suhant át az arcán. Ezután az egész egy pillanat műve volt: William tekintete még egyszer Louise borostyánszín pillantásába kapaszkodott, majd kihunyt belőle az élet fénye, s egy utolsó sóhajjal lelke elhagyta testét és a világot. Mikor rájött, hogy férje nem létezik többé, Louise egy megsebzett oroszlán üvöltésével zokogott fel. Testét egyre csak rázta és rázta a sírás, kétségbeesetten dülöngélt előre-hátra, William fejét úgy dajkálva ölében, akár egy kisgyermeket. Könnyei eláztatták a férfi kócos haját, amit egyre csak simogatott, míg férjét szólongatta, mintha még életben lenne... – Szerelmem... – suttogta könnyeivel birkózva. – Miért tetted ezt velem... Éppen most... mikor rád találtam... Louise még hosszú, hosszú ideig zokogott, senki sem zavarta meg friss gyászában. Csak lassan lett úrrá rajta a kimerültség. Mikor később, sokkal később az első megrázkódtatás lassan csillapodni kezdett testében, letörölte a könnyeit, s remegő kezével lezárta William szemét. – Kegyetlen az isten... – suttogta végül, férje lehunyt pilláira meredve. Louise szétnézett a szobában. Nem tudta, mióta ült ott halott férjével és a kétségbeesésével, de lassan ráesteledett a Salimgarh erődre. A távoli horizonton éppen eltűnni készült a nap vörösen izzó korongja... Ekkor hűvös fuvallat söpört végig a szobán, és Louise összerezzent. De nem a szellőtől. Megérezte, hogy valaki nézi. Lassan megfordult, és meg is látta, hogy ki az: a toronyszoba teraszán állt valaki, a könnyű függönyön keresztülsejlett alakja. Egy asszony alakja.

A nő közeledni kezdett, s egy újabb fuvallat föllebbentette a fehér muszlint. Louise egy kreol bőrű, hosszú, fekete hajú lányt pillantott meg, akinek zöld tekintetében rémület tükröződött. A lány megtorpant, amikor meglátta a Louise ölében élettelenül fekvő Williamet, s szeme megtelt könnyel... Egy pár hetes csecsemőt tartott a karjaiban. 1

Hegyes, Indiában használatos tőrféle, jellegzetes H alakú nyéllel. /A szerző/

TARTALOM PROLÓGUS 1. FEJEZET 2. FEJEZET 3. FEJEZET 4. FEJEZET 5. FEJEZET 6. FEJEZET 7. FEJEZET 8. FEJEZET 9. FEJEZET 10. FEJEZET

Copyright © Budai Lotti, 2017 Hungarian edition © Álomgyár Kiadó 2017 Minden jog fenntartva! Borítóterv: Faniszló Ádám Szerkesztette: Gimes Katalin Korrektor: Török Tünde Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2017 Felelős kiadó: Nagypál Viktor Elérhetőségeink: +36 30 487 3552 [email protected] www.alomgyar.hu www.facebook.com/alomgyar ISBN: 978-615-5763-08-3 v1.11 ePUB