Sisi angol szerelme 9789634791683 [PDF]

Zitiervorschau

Sisi angol szerelme Daisy Goodwin Helikon (2019) Címke: Romantikus, Történelmi, Ifjúsági Regény Romantikusttt Történelmittt Ifjúsági Regényttt

Erzsébet osztrák császárné-magyar királyné, aki nemcsak szépségéről, hanem lovaglótudásáról is híres, Angliába utazik, hogy hajtóvadászatokon vegyen részt. A vidéki nemesség izgatottan várja a világ legszebb asszonyának tartott Sisi érkezését. Bay Middleton kapitány, Anglia egyik legkiválóbb lovasa azonban nem osztozik az általános lelkesedésben, és nem akar a császárné kísérője lenni. Egészen más dolgokkal van elfoglalva: szeretné megkérni a Lennoxörökösnő, a jelentéktelen külsejű Charlotte Baird kezét. A lányt hiába figyelmeztetik a rokonai, hogy a jóképű és gáláns férfi valószínűleg hozományvadász, már késő: Miss Baird fülig beleszeret Baybe, az első olyan férfiba, aki a nőt látja meg benne, és nem a nagy vagyon várományosát. Ám Middleton kapitányt a sors végül mégis a császárné útjába sodorja, és a közös szenvedély – a vadászlovaglás – egyre közelebb hozza egymáshoz a különböző társadalmi rétegből származó Sisit és Bayt… Vajon Bay valóban hozományvadász? Képes lesz-e feladni a még 38 évesen is elbűvölő Sisi kísérgetését, hogy beváltsa a Charlottenak tett ígéretét? Szerencse vagy átok egy uralkodóné kegyeltjének lenni? A Sisi angol szerelme izgalmas olvasmány, amely betekintést enged a 19. századi arisztokrácia világába. Az idősödő Erzsébet legendás alakja olyan fényben tűnik most fel előttünk, amilyenben még nem láthattuk. Vajon az angolok is azt a lenyűgöző és kedves császárnét ismerték meg benne, mint mi, magyarok?

DAISY GOODWIN Sisi ANGOL SZERELME

Anyám, Jocasta Innes (1934-2013) emlékére

ELSŐ RÉSZ Királyi állatsereglet 1875. július Most akkor Viktória királynő cica legyen vagy inkább tőkehal? – gondolkozott el Charlotte. Az uralkodónő szinte áll nélküli arca a megszólalásig olyan volt, mint az a hal az üveges tekintetével, bár ez azt jelentené, hogy a Hercegnek kéne macskának lennie, mivel Charlotte-nak más állata már nem maradt. Nehéz volt Albert herceget, Viktória királynő férjét kandúrként elképzelni, de most, hogy a felesége arcára ráillesztette a halat ábrázoló képet, meg kellett állapítsa, hogy a királynő igenis a legnagyszerűbb tőkehal a világon. Charlotte, miután minden egyes uralkodó arcképét egy-egy állatfejre cserélte, kicsit hátrébb lépett, hogy megtekintse az összképet. A walesi herceg közepesen jó tacskó lett, és Charlotte úgy érezte, Alice hercegnő folyton gyászos arckifejezése is megérdemelte, hogy borjút csináljon belőle. Belemártotta az ecsetet a tintásüvegbe, és nekiállt, hogy az állatfejek kontúrjait kicsit elmosva szépen beledolgozza őket a fénykép egészébe. Később majd, attól függően, mikor tudja rávenni Fredet, hogy vigye őt haza a bálból, lefényképezi az alkotását. Charlotte nagyot sóhajtott, és bemerevedett ujjait egymásba kulcsolva kinyújtóztatta őket a feje fölött. A nap már lement, és a fehér homlokzatú házak sora mögül most meleg fénnyel öntötte el a szobát. Charlotte-nak most már meglesz a királyi állatkertje. Arra gondolt, hogy Kevillben a szalon hátsó falán helyezi el a képet. Ha rendesen

be lesz keretezve, a figyelmetlen szemlélő számára nem lesz több, mint egy újabb családi portré; csak azok fogják észrevenni, akik közelebbről is megnézik, hogy a Királyi Családot frakkba és krinolinba öltözött állatseregletté változtatta. Lehetséges persze, hogy néhány karót nyeltebb vendég ezen megütközik majd, de mivel a szalonban úgyis csak a látogatók ruhájának csipkeszegélyét szokták behatóan tanulmányozni, Charlotte úgy vélte, nem nagyon van mitől tartania. A lelepleződés halovány esélye talán elegendő lesz ahhoz, hogy azokon a soha véget nem érő délutánokon a hölgylátogatókkal való kötelező csevegést valahogy elviselje. Charlotte abban különösen reménykedett, hogy a püspök felesége, akinek folyton csöpögött az orrából valami, is észreveszi a turpisságot, és úgy megsértődik, hogy soha többé nem jön látogatóba. Mikor eszébe jutott a püspök felesége, és az, hogy mindig úgy beszél róla, mint egy „szerencsétlen, anyátlan lánykáról”, Charlotte keze megcsúszott egy picit, és egy csepp tinta szoknyájának egyik elefántcsont színű fodrára hullott. Igaz, nagyon picinyke csepp volt, de a selyem annyira gyorsan magába szívta, hogy hamarosan folttá terebélyesedett. Charlotte-ot nagyon bántotta az óvatlansága. A tintafoltot ugyan alig lehetett észrevenni, de ő tudta, hogy a nagynénje biztos azonnal kiszúrja, és eposzba illő tragédiát csinál belőle. – Micsoda balszerencse! – kiált majd fel, és özvegyi főkötőjén csak úgy lengedeznek a selyemszalagok. – Tönkrement az a gyönyörű ruhád, és pont a Spencer-bál napján! – Charlotte nagynénje, Adelaide semmit nem szeretett annyira, mint egy elhanyagolható házi balesetből olyan nagy drámát csinálni, amit még Szophoklész is megirigyelhetne. Kötelességének érzi majd, hogy akivel csak találkozik, mindenkinek megmutassa a tintapecsétet, és arra fogja őket buzdítani, hogy ők is ugyanúgy ájuldozzanak a sors ezen tragikus fordulatán, mely tönkretette az unokahúga elegáns ruháját. Charlotte a nagynénje megalázóan kínos, hisztérikus ripacskodása nélkül is épp eléggé tartott az aznap este rá váró mulatságtól. Egy pillanatig gondolkozott, aztán felemelte a vízfestékes dobozt. Talán van még benne egy kis porcelánfehér. Elővett egy tiszta ecsetet, jól átitatta a festékkel, és elkezdte vele átfesteni a foltot.

Nem lett tökéletes, de a nagyját azért sikerült eltakarni, és Charlotte úgy gondolta, kis szerencsével megúszhatja az estét, anélkül, hogy a nagynénje észrevenné a turpisságot. Épp még egy réteget vitt fel a foltra, mikor valaki hanyagul bekopogott az ajtón, majd a bátyja, Fred sétált be a szobába katonai egyenruhájában. – Elkészültél, Mitten? Adelaide néni nagyon nyugtalan a lovak miatt, én pedig szeretnék korán odaérni az Operába. Fred most észrevette, mit csinál Charlotte, és megtorpant. – Miért fested be a ruhádat? – vigyorodott el. – Talán ez a legújabb divat, hogy a lányok kézzel festik ki a báli ruhájukat? – Ha ez volna a legújabb divat, én volnék az utolsó, aki tud róla, ahogy ezt soha nem mulasztod el a tudomásomra hozni. Tinta csöppent a ruhámra, és most eltakarom egy kis festékkel – válaszolta, majd rámutatott a „bűnjelre”. – Tessék! Jobb, mint újkorában. – De mi a fenét műveltél itt a tintával a fehér báli ruhádban? Azt hittem, a lányoknak sokkal jobb dolguk is van egy bál előtt. Például megcsináltatják a frizurájukat, vagy kiválasztják, milyen ékszert viseljenek. – Ha jobban megvizsgálsz, Fred, láthatod, hogy a frizurám tökéletes, ami meg az ékszereket illeti, Adelaide néni szerint egy elsőbálozónak nem illik gyémántot viselnie, ezért Mama nyakláncát ő vette fel. Arra gondoltam tehát, hogy hasznosan fogom tölteni az időmet, míg ti készülődtök. Fred odapillantott a munkaasztalra, ahol a Királyi Állatsereglet hevert. Aztán közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vehesse a képet, majd csóválni kezdte a fejét. – Micsoda egy különc vagy te, Mitten! – Tetszik? – Még hogy tetszik-e? Persze, hogy nem! Csak különleges, ennyi az egész. Miért nem bírsz már valami normális elfoglaltságot találni? Éneklés, zongorázás, varrogatás, ilyesmi. Fenemód fura egy húszéves lánytól, hogy folyton fényképezőgéppel meg kemikáliákkal bütyköl. Jobban kéne vigyáznod, nehogy megszóljanak. Augusta nagyon aggódik érted. Azt mondja, ha összeházasodunk, az első dolga az lesz, hogy téged komolyan bevezessen a társaságba. Úgy gondolja, ha megfelelő kezekbe kerülsz, óriási sikered lesz.

Charlotte elmosolyodott. – Milyen kedves tőle! Fred gyanakvóan nézett Charlotte-ra, és kék szemei kissé kidülledtek, mint mindig, ha mérges volt. – Augusta nagyon jót fog tenni neked. Azt mondja, ha az ember megfelelően akar házasodni, az pont olyan, mint egy hajót a kikötőbe vezetni, ahhoz pedig erőskezű kormányosra van szükség. Charlotte arra gondolt, bár nem mondta ki, hogy Lady Augusta Crewe-nek kitűnő navigációs képességei dacára csak a negyedik londoni szezonban sikerült kikötnie egy házassági ajánlatnál. Úgy döntött hát, témát vált. – Nagyon jól nézel ki ma este, Fred. Augusta bizonyára büszke lesz rád. Mivel ily módon elvonták a figyelmét, Fred kidüllesztette a mellkasát, és kezével végigsimított katonakabátja aranypaszomántján. – Elmentem Bay Middleton szabójához. Ő rá esküszik, senki máshoz nem hajlandó járni. – Bay Middletonnak valóban kitűnő az ízlése. – Ő a legjobban öltözött tiszt az egész Királyi Gárdában. Minden a szabáson múlik. Nekem is háromszor kellett elmennem ezt a kabátot átszabatni. – Csak háromszor? Nekem bezzeg tízszer kellett mennem a ruhám miatt, a te egyenruhád mégis sokkal jobban áll rajtad, és egészében véve jóval elegánsabb. – A te ruháddal sincs semmi baj, legalábbis nem volt, míg rá nem öntötted azt a tintát. – Fred Charlotte vállára tette a kezét. – Ha Augusta és én összeházasodunk, ő majd ellát tanácsokkal. Fogadni mernék, hogy sokat tanulhatsz tőle. Mindig kifogástalanul öltözködik. Charlotte úgy gondolta, annyit hallott már Augusta Crewe kiválóságairól, hogy az egy egész életre elegendő lesz. Még akkor is, ha leendő sógornője elbűvölő és nagylelkű lenne, Charlotte mostanra valószínűleg már beleunt volna abba, hogy Fred folyton őt emlegeti, de mivel véleménye szerint Augusta inkább mesterkélt és számító nő volt, állandó „jelenléte” a társalgásban húg és báty között kínos feszültséget teremtett. Az ajtóból köhintés hallatszott. Penge, Adelaide néni inasa feddőn nézett a két testvérre.

– Asszonyom megkért, hogy emlékeztessem az úrfit és a kisasszonyt: a kocsi már tizenöt perccel ezelőtt előállt. Fred átment hivatalosba. – Gyere, Mitten, most már úgyse tehetsz semmit a ruháddal. Hartopp kapitány biztos nem fogja észrevenni. – Fred már a kanyargó lépcsőlejárat felénél tartott, mikor megfordult, és visszanézett Charlotte-ra. – És ma este nem kell aggódnod a táncrend miatt. Tudom, hogy Hartopp felkér az első kettőre, Augusta pedig megígérte, hogy talál neked megfelelő fiatalembereket. Charlotte nem szólt, de magában arra gondolt, semmire sem vágyik annyira, mint hogy nem megfelelő fiatalemberekkel táncoljon. Fred aggályoskodása ellenére ő egyáltalán nem izgult a leendő táncpartnerek miatt: igaz, hogy még csak néhány bálon vett részt, de eddig soha nem kellett petrezselymet árulnia. A megfelelő és a kevésbé megfelelő fiatalemberek ugyanis hamar megtanulták, hogy bár Charlotte nem tartozott a legelragadóbb ifjú hölgyek közé, egyedüli örököseként a Lennox-vagyonnak, melyet huszonötödik életéve betöltésekor fog megkapni, kétségkívül ő volt az egyik leggazdagabb. Mialatt Skóciában nevelkedett, nem nagyon foglalkozott a vagyonával, de amióta Londonba jöttek, Charlotte már nem egyszer hallotta, amint társalkodás közben összesúgva „Lennox örökösnője” néven emlegetik, vagy egy-egy új ismerőse hangtalanul elsuttogja a hírt egy másiknak. Azt is észrevette, hogy ezek a sustorgások aggodalommal töltik el Fredet. A pénz egyedül a lányt illette meg – anyja, az előző Lennox örökösnő apjuk második felesége volt –, de Fred pontosan annyira vigyázott Charlotte vagyonára, mintha a sajátja volna. Az apjuk végrendeletének értelmében Charlotte, míg el nem éri a felnőttkort, nem mehet férjhez Fred beleegyezése nélkül, és Fred rendkívüli módon élvezte, hogy addig a gyám szerepét játszhatja. A gárdában korábban volt néhány fiatalember, akik a szabójára vagy a vörösborok terén képviselt ízlésére vonatkozó megjegyzéseikkel kínos helyzetbe hozták Fredet, de ezek a kellemetlen érzések mind megszűntek, mivel mostantól ő volt a Lennox-vagyon őrzője és persze Lady Augusta Crewe jegyese. Éppen ezért Charlotte nem amiatt lépkedett a bátyja mögött olyan óvatosan, sőt kissé vonakodva lefelé a kanyargó lépcsőfokokon, mert attól tartott, a bálban nem kéri fel senki. Épp ellenkezőleg.

Valószínűleg ő volt az egyetlen lány Londonban, aki épp attól rettegett, hogy folyton felkérik majd. Ha egy-egy tánc erejéig félre kellene ülnie, az sokkal jobb volna, mint amikor valami rózsás arcú másodszülött fiú forgatja ide-oda a bálteremben, valaki, aki mindent megtesz a Lennox-örökség elnyerésének reményében. Vadászik a kisasszony? Nem. Csönd. Bemutatták már az udvarban? Még nem. Szünet. Szeret krokettezni? Charlotte ilyenkor néha előhozakodott azzal, hogy fényképezni viszont szeret. Ettől persze az aktuális Percy vagy Clarence kissé ijedt képet vágott, mintha a vizsgán olyan kérdést kapott volna, amire nem készült fel. Aztán Algernon vagy Ralph elmesélte neki, hogyan fényképeztette le magát, „csak a mama kedvéért, tudja?”, és hogy milyen irtózatos sokáig tartott: – A fotográfus fickó azt akarta, hogy tartsam egy helyben, mereven a fejemet, különben életlen lesz a kép. – Na, és tetszett a végeredmény? – kérdezte meg Charlotte az éppen szóban forgó fiatalúrtól, mire az hirtelen elhallgatott; némelyik még el is pirult egészen a barkójáig. Charlotte azonban az urak látható zavarának dacára kitartott, és tovább faggatta őket, vajon a fotón úgy néztek-e ki, ahogy azt előre elképzelték. Ezen a ponton a táncpartnerek valami olyasmit mormogtak, hogy nem igazán törődnek a külső megjelenésükkel, de úgy hiszik, a fotó egészen élethű volt. Az ilyen párbeszédeket követően a táncpartnerek nem igazán ragaszkodtak ahhoz, hogy újból felkérjék Charlotte-ot. Egyszer, mikor egy kicsikét nagyobb képzelőerővel megáldott fiatalember megkérdezte Charlotte-tól, lefényképezné-e, a lány némi tétovázás után azt válaszolta, hogy attól tart, nem tetszene neki a végeredmény. A fiatalember többet nem kérte fel. A lépcső aljához érve Charlotte próbálta úgy tartani a legyezőjét és a retiküljét, hogy azok eltakarják a tintafoltot a ruháján. Igyekezete azonban feleslegesnek bizonyult, mivel Adelaide néni túlságosan el volt foglalva a saját kinézetével, és rá se hederített az unokahúgára. A néni az előtérben elhelyezett, karcsú, díszes tükör előtt állt, és ide-oda billegette a fejét, annak megfelelően, ahogy a nyakára simuló Lennox-gyémántok megcsillantak a fényben. Adelaide későn ment férjhez, ráadásul egy kispénzű báróhoz, aki a menyegző után hat hónappal meg is halt, így aztán nem igazán volt alkalma gyémántot viselni, ezért most teljes mértékben ki akarta

élvezni a kölcsönékszerek adta lehetőségeket. Charlotte jól látta, hogy a nagynénje, aki legalább negyvenéves lehetett, sokkal izgatottabban várja a bált, mint ő maga. – Milyen jól áll az a gyöngysor a ruhádhoz, kedvesem! Kitűnően illik az alkalomhoz, és egyáltalán nem kérkedő. Nem szenvedhetem, ha egy fiatal lány telipakolja magát ékszerekkel! Emlékszel, milyen hivalkodó volt Selina Fortescue a Londonderry bálon? Szégyen, hogy mennyire nem illettek az ékszerei a fiatalos arcszínéhez! – Adelaide néni Charlotte-ra nézett, miközben ezeket mondta, de nem sokáig tudott ellenállni meg-megcsillanó tükörképének, és újból magát kezdte nézegetni. Fred köhintett egyet. – Úgy veszem észre, kedves nagynéném, hogy Ön viszont, Charlotte-tal ellentétben igencsak befedte magát ékszerekkel. Kivételes élmény lehet a Lennox-nyakláncot viselni, ugyebár, de a gyémántok valójában Charlotte tulajdonát képezik, és tekintve, hogy én vagyok a gyámja, konzultálnia kellett volna velem erről. Charlotte látta, hogy a gyémántok alatt a nagynénje a dekoltázsáig elpirul, ezért gyorsan közbeszólt. – Jaj, Fred, ne légy már ilyen fontoskodó! Nevetségesnek érezném, ha én viselném azt az ékszert. Túl felnőttes nekem, Adelaide nénin viszont igazán előnyösen mutat. Nekem jobban esik, ha ő viseli, mintha egy széfben van elzárva. Adelaide néni hálásan nézett Charlotte-ra. Fred felvette a kesztyűjét, és elkezdte ráhúzni az ujjaira, közben pedig minden egyes ízületet jól megropogtatott. – Nem hinném, hogy fontoskodás, ha kifejezem aggodalmamat egy értékes ékszer miatt, mely egyetlen húgom kizárólagos tulajdonát képezi. Te talán elfeledted, mit ígértem Apánknak, de én nem. Minden, amit teszel, engem is minősít. És nem szeretném, ha a jövendőbeli férjed azzal vádolna, hogy rosszul kezeltem a vagyoni ügyeidet. – Nincs szándékomban olyanhoz férjhez menni, aki sérelmezné, ha kölcsönadok egy nyakláncot a családom egyik tagjának. Fel szerettem volna ajánlani Augustának, hogy viselje az esküvőtökön, de ha ennyire aggodalmaskodsz, akkor nem követem el ezt a hibát.

Charlotte szándékainak megfelelően Fred erre azonnal megenyhült. – Augusta is tett már utalást a nyakláncra, és én természetesen gondoskodni fogok róla, hogy nála a lehető legjobb kezekben legyen, ahogy reményein szerint kedves nénémnél is így lesz. Most pedig azt javaslom, induljunk el, mert még lemaradunk az első felvonásról. Charlotte magában elmosolyodott. Fred ugyanis nem amiatt aggódott, hogy Adelaide néni viseli a Lennox-gyémántokat, hanem amiatt, hogy Augusta ezt észre fogja venni a Spencer-bálon. Márpedig Augusta nagyon szeretné a gyémántokat a saját esküvőjére felvenni, és igencsak elkeserítené, ha a nyaklánc káprázatosságát idejekorán elhomályosítaná az, hogy túl sokszor lehet látni mindenféle nyilvános eseményen más nyakakon is az övén kívül. Miközben a bátyja besegítette a hintóba, Charlotte azon merengett, vajon hogyan alkossa meg az esküvői portréjukat. Na persze lesz egy hivatalos kép is, melyen a menyasszony csupa fehérben, narancsvirággal a hajában, nem elég hosszú nyaka körül az ő gyémánt nyakláncát viselve ül majd – azért fog ülni, mert gyakorlatilag pont olyan magas, mint Fred, aki pedig mögötte fog állni, feszes derékkal. A nem hivatalos képen viszont, gondolta Charlotte, Augusta lapos orrával és egymástól messze ülő szemeivel nagyszerű pekingi kacsa lehet, Fred pedig, mindig piros arcbőrével és pelyhedző állával leginkább pulykaként képzelhető el. Persze ez nem olyan kép lesz, melyet bárhová is ki fog tenni, még Kevill legeldugottabb zugában sem merné kiakasztani, ám az különleges megelégedettséggel töltené el, ha olykor-olykor rápillanthatna, mikor az esküvő után Augusta majd „bevezeti őt” az úgynevezett társaságba. Hacsak nem talál magának férjet még az esküvő előkészületeinek időszakában, szembe kell néznie azzal, hogy a friss házasokkal kell majd együtt élnie. A jelenlegi megállapodás Lady Lisle-lal nagyszerűen megfelelt Frednek, amíg agglegény volt, de házasemberként már természetszerűleg azt szeretné, ha Charlotte vele és feleségével lakna együtt. Fred évi 1000 fontja arra ugyan nem elegendő, hogy egy házat fenntartson belőle a

fővárosban, de Charlotte gyámjaként ő és Augusta könnyen átvehetik Lady Lisle szerepét a Charles Streeten. Valaki kopogott a hintó ablakán. Charlotte kinézett, és meglátta Fred jóbarátja, a Csirke ragadványnévvel is „büszkélkedő” Hartopp kapitány széles, körszakállal borított arcát. A férfi egyébként a Lennox-vagyon elkötelezett hódolója volt. Fred nem bátorította kifejezetten Hartopp kapitány közeledését, mivel abban reménykedett, hogy húga nemesi ranghoz is juthat, vagy legalábbis közeli rokoni viszonyba keveredhet egy régebbi földbirtokos családdal, de mivel Hartopp vagyona majdnem akkora volt, mint Charlotte-é, nem zárhatta ki őt a lehetséges kérők sorából. – Miss Baird, annyira örülök, hogy elcsíptem magukat, mielőtt elindulnak. Ezt ugyanis oda szerettem volna adni Önnek. Arra gondoltam, talán szívesen viselné ma este. Azzal átadott Charlotte-nak egy fehér rózsabimbókkal díszített karkötőcsokrot, melyet Charlotte, legalábbis reményei szerint, örömteli mosolygással viszonzott. – Nagyon köszönöm, Hartopp kapitány. Milyen kedves Öntől, hogy gondolt rám! – Örömmel teszem, Miss Baird. – Hartopp kapitány ujjával megérintve kalapja karimáját üdvözölte Fredet, majd meghajolt Adelaide néni felé. – Jó estét, Lady Lisle. Micsoda fenséges nyaklánc! Ezek netán a híres Lennox-gyémántok? Adelaide néni kényszeredett mosolyt eresztett meg. – Igen, valóban azok. Az én drága Charlotte-om volt olyan kedves, és megengedte, hogy viseljem őket ma este. Remélem, nem hozok rájuk szégyent. Hartopp egy picivel több szünetet tartott a kelleténél, mielőtt újból megszólalt volna. – Ebben a tekintetben ne legyenek kételyei, Lady Lisle. Charlotte persze látta, hogy Hartopp szeme hogy felcsillant, mikor megpillantotta a nyakláncot, és arra gondolt, hogy még Freddel és Augustával is jobb lenne együtt élni, mint minden áldott nap ezt a mohó arcot bámulni a reggelizőasztalnál. Eddig nem volt a birtokában egyetlen vízi emlősről készült fénykép sem, de abban biztos volt, hogy ha lenne ilyenje, Hartopp kapitányból, szárnyasra utaló beceneve dacára egészen ragyogó rozmár válna.

Egy este az Operában Az operaház teljesen megtelt. Ez volt Adelina Patti utolsó fellépése Az alvajáróban, mielőtt visszatér New Yorkba. Minden páholy tele volt, és minden ülést elfoglaltak a földszinttől kezdve egészen a kakasülőig. Bay Middleton a második sorban foglalt helyet a földszinten, olyan közel a színpadhoz, hogy jól láthatta az énekesnő dekoltázsán átütő erek finom rajzolatát, és a kifestett orcájáról lefutó izzadságcseppeket. Bay Middleton érzékei azonban, bár tekintetét a színpadra függesztette, a földszinti zártszék egyik páholyára koncentráltak. Olyan erősen érezte Blanche jelenlétét, mintha ott ült volna közvetlenül mellette; nem kellett hátrapillantania, mégis tudta, hogy a hölgy vállai fedetlenek, és két kis szőke hajtincs rakoncátlankodik a tarkóján. Szinte érezte a kölnivíz illatát, mellyel Blanche a homlokát szokta felfrissíteni. Mégsem nézett oda. Tisztában volt ugyanis azzal, már akkor, mikor az inggombjait és fehér nyakravalójának széleit igazgatta, hogy hibát követ el, ha ma este idejön. Tudta azonban, hogy másnap Blanche elutazik, és a közelében akart lenni, úgy is, ha képtelen ránézni. A zene tovább táplálta benne a melankóliát. Bay, a hallgatóság nagy részével ellentétben ugyanis nem csak azért járt operába, hogy mutogassa magát. Ő valóban értett a zene nyelvén. Néha a muzsika hallatán is libabőrös lett a karja, épp úgy, mint mikor nyerésre állt egy futamon, vagy mikor egy nő úgy nézett rá. Akkor is pontosan ez történt, mikor először találkozott Blanche-sal. A nő vacsora alatt odanyomta a lábát az övéhez, és Bay azonnal tudta, hogy ez nem véletlen. Blanche a félig behunyt szemhéjai alól mosolyogva nézett rá, és közben kivillantak apró, fehér fogai és rózsaszínű nyelve. És ez csak az első ilyen pillanat volt. Az elmúlt évben rengetegszer nézett rá pontosan ugyanígy különféle bálokon és vacsorákon. Persze Bay életében már Blanche Hozier előtt is volt jó néhány nő, de ő volt az első, aki miatt hajlandó volt elmulasztani az aznapi „vadászatot”.

Aznap délután azonban, mikor a tükör előtt állva igazgatta a fürtjeit, melyek percekkel azelőtt bomlottak ki, Blanche nem mosolygott. Bay, mint mindig, azon merengett, hogyan képes Blanche ilyen gyorsan átváltozni abból a nőből, aki kézen fogva vezeti őt a díványhoz, azzá a nővé, aki aztán ott áll a tükör előtt, és gondosan ellenőrzi, hogy minden egyes hajfürtje a helyén van-e. Blanche még mindig ki volt pirulva, de már újból a ház úrnőjeként és a tábornok feleségeként állt ott. Elkapta Bay tekintetét a tükörben, és kifejezéstelenül azt mondta: – Holnap Combe-ba utazom. Bay nem szólt semmit, mivel érezte, hogy ez egyfajta kinyilatkoztatás. – A tábornok folyton ott van, és a csatornázási tervein dolgozik, és mivel semmi esély nincs arra, hogy Londonba jöjjön, nekem kell odamennem hozzá. – Blanche Bay felé fordult, és miközben fejét kissé oldalra hajtva ránézett, egyik gyémánt fülbevalója megcsillant a fényben szinte elvakítva férfit. Bay néhány másodpercig fontolgatta, amit hallott. Egyetlen okot tudott elképzelni, amiért Blanche a szezon vége előtt elhagyja Londont. A tekintete a nő derekára siklott. Pislogott egyet. – Biztos vagy benne? Blanche felkapta az állát. – Egészen bizonyos. Bay felállt, és odalépett Blanche-hoz, aki viszont két kezét maga előtt összekulcsolva az útját állta. Bay megtorpant. – Gyermek? Ó, Blanche, én annyira… – Blanche azonban félbeszakította, mintha nem bírná elviselni a férfi hangjából kicsendülő érzelmeket. – Combe gyönyörű ebben az évszakban. Isobel pedig megfázott, és azt hiszem, a vidéki levegő jót tesz majd neki. Blanche hangjából eltűnt az az enyhén rekedtes hangszín, melyet Bay olyan vonzónak talált, és most Lady Blanche Hozier, az őrgróf leánya, Combe úrnője szólt hozzá. Megpróbált felfedezni valamicskét a nő egykori gyöngédségéből, de Blanche most olyan kemény volt, mint a mögötte lévő tükör lapja. Bayt egyfelől elszomorította a gondolat, hogy elveszíti Blanche-ot, másfelől viszont bosszantotta, hogy ilyen kurtán-furcsán bocsátják el őt. – Majd írsz nekem. – Ez ugyan nem kérdés akart lenni, Blanche mégis a fejét rázta.

– Nincs levelezés, legalábbis addig nem, amíg… Óvatosnak kell lennem. Ha a gyermek fiú lesz… – Bay észrevette, hogy Blanche a jegygyűrűjét forgatja az ujja körül. – Hiányozni fogsz, Blanche – mondta, és kinyújtotta a kezét, hogy megfogja Blanche-ét. A nő azonban úgy húzta el az övét, mintha Bay keze égetne. Bay erre idegességében az öklével a másik tenyerébe csapott. – Miért nem mondtad el korábban? – És a dívány felé pillantott. Blanche ránézett, és félig leeresztett szemhéjai meghazudtolták hangjának elszántságát. – Azt hiszem, jobb, ha most elmész, mielőtt a szolgák visszatérnek. Már így is túl sokat láttak. Bay nagyon szerette volna összekócolni Blanche haját, és szerette volna lerántani róla a porcelánbabamaszkot, de inkább leengedte a karját, és azt mondta: – Biztos vagy abban, hogy a gyerek az enyém? Ezúttal Blanche már egész testtel elfordult Baytől, és az ajtóra mutatott. Bay felvette a kalapját és a kesztyűjét a székről, majd szó nélkül távozott. Most pedig, miközben Adelina Pattit hallgatta Amina szerepében, amint Elvino iránti szerelméről énekel, érezte, hogy az arcát elönti a vér, és egészen a füle hegyéig elpirul, ha arra az utolsó megjegyzésére gondol. Fel szeretett volna nézni a páholyba, és jelezni szerette volna Blanche-nak, hogy nem akarta őt megbántani, de képtelen volt hátrafordulni. Tudta, hogy az egyetlen okos megoldás az, ha Blanche visszatér vidékre, de nagyon bántotta az. a mód, ahogyan a nő elküldte. Ha legalább lett volna az arcán valamiféle sajnálkozás vagy gyöngédség. De a viszonyuk pontosan olyan viharosan ért véget, mint amilyen viharosan kezdődött. Bay gyanította, hogy nem ő Blanche első szeretője, bár ezzel kapcsolatban a nő nagyon titoktartó volt. Bay azt is tudta, hogy a házassága nem boldog. Voltak pillanatok, mikor úgy gondolta, Blanche többet is szeretne, mint azokat a délutánokat a kék szalonban, és ez egyfelől rettegéssel, másfelől viszont izgatottsággal töltötte el. Aztán a pillanat elmúlt, és Bay nem érzett mást, csak megkönnyebbülést. Ha megszöktetné Blanche Hoziert, az azt jelentené, hogy ott kellene hagynia a sereget, sőt valószínűleg az

országot is. Egyszóval tudta, hogy sértettségre semmi oka, viszont… egy gyerek! Eszébe jutott, hogy Blanche nem volt hajlandó a szemébe nézni aznap délután – mintha már ki is radírozta volna őt az életéből. La Patti az ária végén lehajtotta a fejét, úgy várta a tapsot. A színpadot hamarosan elborították a virágcsokrok, melyeket a csodálok dobáltak be az énekesnőnek. Bay most a Blanche páholyával ellentétes irányba nézett, és észrevette két barátját, Fred Bairdet és Csirke Hartoppot, akik két hölgy társaságában ültek egy páholyban. Az egyik hölgyben felismerte Fred nagynénjét, a fiatal lányról pedig gyanította, hogy Fred húga lehet. Úgy gondolta, Lady Lisle lehet a lány gardedámja, mivel az anyja évekkel azelőtt meghalt. Felvette tehát operai látcsövét, hogy jobban szemügyre vehesse a fiatal hölgyet, és persze tudatában volt annak is, hogy Blanche esetleg figyeli őt. Nincs abban semmi rossz, gondolta Bay, ha Blanche látja, hogy mások iránt is érdeklődik. A Baird lány azonban visszahúzódott a páholy mélyébe, és az arca árnyékba került. Bay mindössze egy női kesztyűt viselő kezet látott, amint a páholy bársonyát ütögeti a legyezőjével. Még egy percen át nézte a páholyt a távcsövön át, hátha elkapja a lány arcát is egy pillanatra, de az nem mutatkozott. Mintha kifejezetten bujkált volna a pillantása elől. A szünetben úgy döntött, elmegy; úgy gondolta, benéz a klubjába, és megiszik egy brandyt. Elképzelte, amint Blanche már csak a hűlt helyét látja a nézőtéren. Amint azonban kiért a folyosóra, egy kéz nehezedett a vállára. – Middleton, mit csinál maga itt? – Csirke Hartopp nézett le rá, vigyorogva. Hartopp divatos arisztokrata szakálla majdnem az egész arcát beborította, amennyi csupasz bőr meg kilátszott alóla, az kivörösödött a melegtől. – Azt hittem, egy páholyban fog csücsülni, öregem, és nem lent, a pórnép között! Persze észrevettem, hogy egy bizonyos hölgy ott ül velünk szemben. – És Csirke kacsintás gyanánt egyik szemét lehunyta. Bay gyorsan így felelt: – Gondoltam, változatosság gyanánt hallgatok egy kis muzsikát. Ez La Patti utolsó előadása, mielőtt visszatér Amerikába.

– Maga meg az opera, jó vicc, mi? – És Csirke jót nevetett a saját poénján. Bay már majdnem otthagyta, hadd hahotázzon egymagában, mikor meglátta, hogy Fred Baird közeledik feléjük. – Middleton, édes öregem, akkor mégis Önt láttam lent a földszinten. Feljönne egy kicsit a páholyunkba, hogy bemutassam a húgomnak? Bay először vissza akarta utasítani az ajánlatot, de aztán eszébe jutott, hogy Bairdék páholyára tökéletes rálátás nyílik abból a páholyból, ahol Blanche és a kísérői ülnek. Követte hát Fredet és Hartoppot a bíbor tapétás folyosókon át a páholyhoz. – Adelaide néném Middleton kapitányt már természetesen ismeri, de hadd mutassam be a húgomat, Charlotte-ot. Bay mély meghajlással üdvözölte Lady Lisle-t, majd Charlotte Baird felé fordult, aki alacsony volt, és sötétebb bőrű, tökéletes ellentéte a bátyjának, aki viszont magas növésű és pirospozsgás. Charlotte Bay felé nyújtotta a kezét, és mikor Bay ajkai súrolták Charlotte kézcsontjait a kesztyűjén át, a férfi érezte, hogy a lány keze megremeg. – Hogy tetszik Önnek az opera, Miss Baird? La Patti nagy veszteség lesz az itteni társaságnak, ha visszatér New Yorkba. – Bay a nézőtérnek háttal állt, és enyhén balra fordult, hogy egy esetleges megfigyelő jól lássa, amint egy fiatal hölggyel beszélget. Charlotte Baird felnézett rá. Bay nem volt olyan magas, mint Hartopp vagy Baird, de azért Charlotte-nak így is fel kellett emelnie a fejét, ha a szemébe akart nézni. – Nem nagyon volt alkalmam megítélni a zenét, Middleton kapitány, mivel a bátyám és Hartopp kapitány lélegzetvételnyi szünetet sem tartottak, amióta megérkeztünk. – Azzal Charlotte szája ferde mosolyra húzódott. – Ön talán meg tudja őket győzni, hogy maradjanak csendben. Szeretném hallani is az operát, nem csak látni. – Bay észrevette, hogy Charlotte orra körül halvány szeplőcskék vannak. – Megteszem, amit csak tudok, Miss Baird, de véleményem szerint még a canterburyi érsek sem tudná Csirke Hartoppot elhallgattatni. Charlotte ránézett Bay Middletonra, és a férfi most megfigyelhette, hogy a lány arcán a szeme a legfigyelemreméltóbb: hatalmas

szemei voltak, nagyon hosszú, fekete pillákkal. A szemének színét a páholy félhomályában nem tudta kivenni. Charlotte továbbra is állta a férfi tekintetét. – De Ön, Middleton kapitány, szereti a zenét, ugye? Ez lehet az oka annak, hogy a földszinten ül, igaz? Most megint előtűnt Charlotte arcán a ferde, hamiskás mosoly. Bay rádöbbent, hogy a lány már korábban észrevette őt. Ismét az jutott az eszébe, hogy mennyire különbözik a bátyjától. Fred szeretnivaló bolond, aki mindaddig boldog, amíg előtérben lehet. Ez a lány azonban a belső oldalról közelít, a vakfolt felől. – Szeretek felnézni az énekesekre, Miss Baird. A dolgok kellős közepén szeretem érezni magam. – De hiszen én is ezt szeretném, és látja, mégis olyanokkal vagyok körülvéve, akik elterelik a figyelmemet. – Charlotte a kezével a két fiatalember felé mutatott, akik a nagynénjével beszélgettek, és megvonta vállát. Megszólalt a szünet végét jelző csengő. – Örömömre szolgál, hogy találkoztunk, Miss Baird. – Bay Fred Baird és Csirke Hartopp irányába nézett, és azt mondta: – Remélem, lehetővé válik, hogy az opera hátralévő részét nyugodtan élvezhesse. – Én is remélem. De Middleton kapitány, nem kíván már visszatérni a helyére? Van itt egy kék ruhás hölgy, aki végig magát nézte, mialatt beszélgettünk; úgy néz ki, mintha mondani szeretne magának valamit. Nem akar megfordulni, hogy megtudja, mit szeretne mondani? – Charlotte Baird halkan beszélt, de a hangjában mégis volt valami élesség. Bay nem fordult hátra, hanem megindult a páholy ajtaja felé. – Nem hinném, hogy bármi fontosabb lehetne, mint a második felvonás, Miss Baird. – Bay bólintott a többiek felé, aztán elhagyta a páholyt. Saját legnagyobb meglepetésére visszatért földszinti helyére, annak tudatában, hogy most már két oldalról is figyelik. Némi megelégedéssel gondolt arra, hogy Blanche az operaház másik oldaláról végig szemmel követte a beszélgetését Miss Bairddel. A második felvonás nem volt annyira jó, mint az első; a zene nem volt képes elvonni a figyelmét kavargó gondolatairól. Amint ott izgettmozgott a székben, egyszer csak megcsapta a gomblyukába tűzött

gardénia finom illata. A virág abból a csokorkarkötőből származott, melyet Blanche számára rendelt, hogy az Operában azt viselje. Úgy volt, hogy aznap délután magával viszi, de a csokorkarkötő túl későn érkezett meg. Mikor visszatért az otthonába, a csokor ott feküdt a hallban egy asztalon, némán emlékeztetve őt arra – mintha erre ugyan szüksége lett volna –, hogy mi minden megváltozott az elmúlt pár órában. Első gondolata az volt, hogy kihajítja a csokrot, vagyis inkább az, hogy sarkával széttapossa a viaszos, fehér szirmokat és a sötétzöld, fényes leveleket, de mikor a pusztítás szándékával felemelte a virágokat, az illatuk teljesen rabul ejtette az érzékeit. A nehéz, édeskés illat a Blanche-sal töltött délutánokra emlékeztette abban a bizonyos kék szalonban. Eszébe jutottak a porszemcsékkel tarkított fénypászmák, melyek flitterként hullottak Blanche csupasz nyakára. A gardénia épp olyan átható volt, mint Blanche maga, a szirmok viaszos simasága épp olyan tömör-tömött, mint Blanche fehér bőre a válla körül. Bay nem bírt ellenállni a késztetésnek, hogy kivegyen egy virágos kis ágacskát és a gomblyukába tűzze. Ám most, mikor megérintette a húsos, fehér szirmokat, arra gondolt, hogy sohasem látta Blanche-ot teljesen mezítelenül, és már soha nem is fogja. Ebbe a gondolatba beleborzongott, és szétmorzsolta a virágot az ujjai között. Még mindig szándékában állt elmenni a klubjába, de mikor távozni készült az operából, látta, hogy Fred Baird besegíti a húgát és a nagynénjét a hintóba. Biztosan a Spencer-bálra mennek. Természetesen ő is kapott meghívót, mivel Spencer szárnysegédje volt Írországban, de úgy döntött, nem megy el. Nem volt oda a bálokért; akkora volt a lárma, hogy soha nem hallotta, mit mondanak a lányok azon a vékonyka kis hangjukon. Nem mintha ez sokat számított volna. Ezek az ismerkedős beszélgetések mind ugyanolyanok voltak: A keringőt vagy a polkát szereti inkább? A lovas akadályversenyek nem szörnyen veszélyesek? Volt valaha Svájcban nyáron? Épp a Strand sarkán álldogált, mikor a Baird hintó elhaladt mellette, és az ablakon keresztül meglátta Charlotte picike arcát, amint őt nézi. Bay megérintette a kalapját, Charlotte pedig viszonzásképp felemelte a kezét, de Bay legnagyobb meglepetésére nem mosolygott.

Bay egy pillanatig habozott, mielőtt északnak vette volna az irányt, a Spencer-ház felé. Blanche ugyan ott lesz, de ott lesz a kis Charlotte Baird is. És bizonyára hálás lesz, ha Csirke Hartoppon kívül mással is táncolhat. Bay tudta, hogy Hartopp komolyan udvarol a lánynak – persze, mert örökösnő volt, és mint minden gazdag ember, Hartopp is még gazdagabb akart lenni. Ám most, hogy megismerte Charlotte-ot, már egyáltalán nem tetszett neki, hogy Hartopp el akarja venni. Egy olyan lány, aki azért megy operába, mert zenét akar hallgatni, nem lesz jó társa a botfülű Hartoppnak. Bay körülnézett, hátha meglát egy szabad kocsit, de aztán úgy döntött, gyalog megy. Kellemes este volt, és senkit nem sért meg azzal, ha későn ér oda. Blanche talán egyfolytában az ajtót fogja bámulni, arra várva, vajon feltűnik-e.

A Spencer-bál A bálon a hangulat a tetőfokára hágott. Ez volt az a pillanat, mikor a nők már alaposan kipirultak a sok táncolástól, de a frizurájuk még nem kezdett el teljesen szétesni – azaz a gondosan bebodorított fürtök nem kezdtek kisimulni a nagy melegtől. Azok a vendégek, akik késleltették érkezésüket, hogy úgy tűnjön, mintha a bál előtt valamelyik előkelő házban vacsoráztak volna, most már lassan meg mertek jelenni. A szuezi törvényjavaslat vitája lezárult, és a bálteremben sok volt a parlamenti képviselő és a miniszter. Ez volt ugyanis a szezon utolsó nagy eseménye, mielőtt mindenki eltűnik nyárra vidékre, ezért valami különös feszültség lengte körül a bálozókat, mivel a vendégek mind igyekeztek megragadni az alkalmat, hogy megszerezzék, amire vágynak: előléptetés, összeköttetések, férj, szerető, hitel, vagy csak egy sikamlós pletyka. Senki nem akart lemaradni a bálról; ez volt az utolsó lehetőség arra, hogy kellő reménység- és intrikabuborékot gyűjtsenek az egyhangú nyári hónapok elviseléséhez, míg az előkelő társaság megint össze nem gyűlik ősszel.

Ahogy Bay Middleton felfelé haladt a dupla lépcsősoron, látta, hogy Spencer gróf, azaz a Vörös Gróf, ahogy mindenki ismerte, még mindig ott áll az ajtóban, és fogadja a vendégeket. Utoljára Dublinban, a kormányzói rezidencián látta frakkban Spencert. Ott ő képviselte a Királynőt, és hatalmas termetével és aranyba hajló, rőt szakállával nagyszerűen meg is felelt ennek a szerepnek. Most azonban fordultak a politikai szelek, és Disraeli alatt a Whig pártot kiszorították a Toryk, következésképp Spencer is kissé haloványabbnak tűnt. Ő a vadászatok királya volt, nem a csillároké. Voltak azonban lányai, akiket mutogatnia kellett, valamint egy párt is állt a háta mögött, ezért aztán nem tehetett mást, muszáj volt mutatkoznia. Mégis úgy ácsorgott ott a nagy vidámság peremén, mint aki bármelyik pillanatban képes otthagyni az egészet valami ígéretesebbért. Spencer most észrevette Bayt a lépcső alján, és mielőtt még az inas bejelenthette volna, máris megszólította. – Middleton, drága barátom! Hihetetlenül örülök, hogy itt üdvözölhetem! – Azzal hatalmas, szeplős mancsával jól megszorította Bay kezét. – Ez nem Dublin, mi? – Spencer halványkék szeme elhomályosult. – Na, de azért ma is van egy királyi vendégünk: méghozzá nem más, mint Nápoly királynéja, akarom mondani, az egykori királynéja. Rettentő előkelő, mint az összes trónfosztott uralkodó, ugyanakkor nagyon eleven. – Spencer Bay felé bökött húsos ujjával, majd folytatta: – Ugye, számíthatok arra, hogy elszórakoztatja? Tökéletesen beszél angolul, de ahogy sóhajtozik, az velejéig idegen. Azt hiszem, a király egyáltalán nincs az ínyére. Nincs kétségem afelől, hogy Ön képes lesz mosolyt csalni azokra a csinos kis ajkakra. Bay elmosolyodott. – Nem hinném, Uram, hogy egy királynénak túl sok ideje volna egy szerény lovaskapitányra, de természetesen most is a szolgálatára állok, ahogy mindig. Spencer elnevette magát, és Bay vállára tette a kezét. – Szép idők voltak azok ott, Írországban, ugye, Middleton? Az egész világon ott lehet a legjobban vadászni. Persze, ki tudja? Disraeli sem lehet örökké hatalmon, és akkor majd visszatérünk, és bosszút állunk.

Azzal beterelte Bayt a bálterembe, ahol a zenekar épp egy polkát játszott. – Ott van Mária királyné, Gaeta hőse. Azt mondják, átvette a helyőrség parancsnokságát, és harcolt Garibaldi és a Risorgimento ellen, mialatt a férje, a törpe termetű király elbújt, és bezárkózott a hálószobájába. – Spencer egy magas, fehérbe öltözött, sötét hajú nőre mutatott, akit egyenruhás férfiak vettek körül. – Úgy tűnik, még mindig tud parancsolni a seregeinek. – Bay úgy érezte, a királyné úgy áll ott, mint aki épp egy portré számára pózol: karjait tökéletes ovális alakban tartotta, és fejét kissé oldalra billentette, hogy mindenki megcsodálhassa tiszta arcélét és nyakának hosszú ívét. Vékonyka tiarát viselt, mely ragyogóan csillogott sötét haján. – Ő legalább hitelesen játssza a szerepét – mondta Spencer. – Nem úgy, mint a Windsori Özvegy. Ráadásul lovagol is. Tavaly kilovagolt a Pytchley rókavadászatra, és végig tartotta az iramot. Úgy hiszem, egy nap a Pytchley vadászaton bárkit kárpótol a királysága elveszítéséért, nemde? – Bay azonban most már nem a hódolók seregétől körülvett királynét nézte. Meglátta ugyanis Blanche szőke fejét, és önkéntelenül is azt bámulta, ahogy ide-oda jár a táncparketten. Spencer is követte a tekintetével, aztán halk, rosszalló hangot hallatott. – Azt hiszem, nem figyel rám, Middleton. Mindazonáltal békén hagyom, csinálja csak, ami jólesik, még ha semmi jó nem is jön ki belőle. Ideje lenne megházasodnia. Egy magának való feleség mindent megváltoztatna. – A gróf megindult a nagyebédlő irányába, és otthagyta Bayt, aki még mindig Blanche-ot figyelte, amint körbetáncolja a termet. Bayt elkeserítette, hogy Blanche aznap este milyen kecsesen táncol. Időről időre a közelébe került a parketten, és Bay tudta, Blanche-nak elég volna kicsit elfordítania a fejét, máris észrevenné őt. Ott állt, képtelen volt mozdulni, és mikor már épp szemtől szembe kerültek volna egymással, bal felől észrevett egy fehér villanást, és odafordította a fejét. Charlotte Baird volt az – a továbbra is alacsony és barna bőrű Charlotte, akinek azonban Bay most nagyon megörült. Rávette magát, hogy teljes testtel felé forduljon. Charlotte a nagynénje és egy másik hölgy mellett állt, akiben Bay felismerte

Augusta Crewe-et, Fred menyasszonyát. Charlotte a két másik nő mellett állva még alacsonyabbnak tűnt. Middleton feléjük bólintott, aztán odasétált Charlotte mellé. – Remélem, most jól hallja a zenét, Miss Baird. Charlotte bólintott. Bay úgy érezte, itt, a bálteremben, ebben a csillogó, hatalmas térben kevésbé magabiztos, mint a Covent Garden-beli páholy félhomályában. – Igen, de ez a zene nem arra való, hogy hallgassák. – És megint féloldalasan elmosolyodott. Bay észrevette, hogy ujjaival dobol a legyezőjén. Meghajolt, és felkérte Charlotte-ot táncolni. Még mielőtt azonban Charlotte válaszolhatott volna, Augusta közbeszólt: – Ó, milyen kár, de elkésett, Middleton kapitány! Miss Bairdnek már minden táncra van partnere. Így van, Charlotte? – És Augusta homokszínű pilláival Bayre pislogott. Charlotte elnevette magát. – De Augusta, muszáj helyet adnom Middleton kapitánynak. Nem vetted észre, milyen nagyszerűen néz ki Fred ma este? És ez mind Middleton kapitány érdeme, aki elküldte őt a saját szabójához. Úgy hiszem, ki kell fejeznünk valahogy a hálánkat, nem gondolod? Augusta szipogott egyet. – Nem mondhatnám, hogy bármit is észrevettem volna. Fred mindig kitűnően öltözködik. – Jaj, csak túlságosan lojális vagy hozzá! Middleton kapitány, az Öné lehet a következő tánc, Augusta, te pedig leszel szíves kimenteni engem Hartopp kapitánynál. A zenekar belekezdett egy keringőbe. Bay a kezét nyújtotta Charlotte-nak. Meglepetten konstatálta, milyen alacsony és könnyű ez a lány. Alig ért a válláig, nem úgy, mint Blanche, aki mindig egy vonalban volt vele. Charlotte eleinte túlságosan a lépéseire koncentrált, és nem nézett rá. Bay látta, hogy igyekezetében összeharapja az ajkát. Kicsit jobban megszorította hát a derekát, és Charlotte végül ráemelte a tekintetét, majd azt mondta: – Ön nagyon jó táncos. – Sokat gyakoroltam. Írországban nem volt mit csinálni, csak vadásztunk meg partikra jártunk. – De Hartopp kapitány is ott volt Önnel Írországban, vagy nem? Ő mégse táncol olyan jól, mint Ön.

Bay elmosolyodott. – Igaz, Csirkét senki nem nevezheti jó táncosnak. Viszont jól lovagol. – Miért nevezik őt Csirkének, Middleton kapitány? Már kérdeztem Fredet, de nem mondja el. – Ha a bátyja nem mondja el Önnek, akkor aligha várhatja el tőlem, hogy én megtegyem, Miss Baird. – Bay látta, hogy erre Charlotte összevonja a szemöldökét. – Ne legyen rám dühös. Elég szomorú a történet, és túlságosan kedvelem Csirkét ahhoz, hogy elmeséljem Önnek. – De a táncpartnerét azért nyugodtan elrabolja, nem? Bay meglepetten nézett le Charlotte-ra. Nem számított arra, hogy Fred húgában ennyi fifika van. – Ó, de hát ez az Ön döntése volt, nem az enyém. Mivel elfogadta a felkérést, már aligha hagyhattam cserben. – Milyen lovagias, Middleton kapitány! – Charlotte hosszú szempilláin át felnézett Bayre, és a férfi úgy látta, hogy a szeme szürke, épp az a kékesszürke fajta, amilyen az a kékesderes ló, amit előző nyáron lovagolt meg Írországban. Nem volt szép lány, de Bay úgy érezte, szereti ezt az arcot nézni. – Hát, kitaláltam, hogy nem szeretne egész este Csirkével táncolni! – Ön talán gondolatolvasó is, Middleton kapitány, amellett, hogy a Gárda legjobban öltözött tisztje? Bay elnevette magát. – És milyen alapon nevez engem így? Talán járatos a Gárdában viselt egyenruhák terén, Miss Baird? – Én egyáltalán nem, a bátyám viszont igen. Fred nem dicsér túl gyakran másokat, ezért hajlamos vagyok elhinni neki, ha mégis ezt teszi. Így aztán nagyon sajnálom, hogy ma este nem egyenruhában jött, mert akkor megcsodálhatnám, hogy fest a tökéletesség maga. – Ó, nem hinném, hogy itt hiány lenne egyenruhákból. – Bay hangjában volt valami elutasító. Úgy érezte, van valami hivalkodó abban, ha valaki minden társadalmi eseményen egyenruhát visel. – Nos, biztos vagyok benne, hogy az ön frakkjáról meg lehetne mintázni a megtestesült jó ízlést, Middleton kapitány! Bay önkéntelenül is vetett egy pillantást minden hiba nélkül való frakkjára és szurokfekete inggombjaira. Charlotte elmosolyodott, mire Bay összeszedte magát. – Ön most gúnyolódik velem, de én

nem szégyellem, mekkora gondot fordítok arra, hogy a ruháim tökéletesen rám legyenek szabva. – Írigylem a részletek iránt tanúsított figyelméért. Fred állandóan szapul engem, amiért nem mutatok kellő érdeklődést a ruhák iránt. Azt szerelné, ha én is annyira hódolnék a divatnak, mint Augusta. Én azonban rettentő unalmasnak találom a ruhakészítéssel járó fáradalmakat. El tudok képzelni sokkal jobb foglalatosságot is, mint hogy mozdulatlanul tűrjem, amint gombostűket szúrnak belém. – És mivel szeret inkább foglalkozni, Miss Baird? Charlotte nem felelt azonnal, és egy teljes kört megtettek a táncparketten, mire habozva bár, de válaszolt. – Szeretek fényképeket készíteni. Bay nem tudta leplezni meglepettségét. Hogy lehet ez az érdekes lány a jó öreg konformista Fred rokona? – Valóban? És mégis miket szokott lefényképezni? – Ó, mindenfélét: tájakat, arcokat, állatokat – bármit, amiről úgy gondolom, jól mutat majd a képen. – Fényképezett már lovat? – Még nem. Van konkrét javaslata? – Nagyon szeretném, ha Tipsy, a vadászlovam meg lenne örökítve. Igazán gyönyörű kanca. – Ló és lovasa érdekes lehetne egy fényképen. Csináltatott már valaha magáról fényképet, Middleton kapitány? – Soha. – Még soha nem kérték meg, hogy álljon modellt? Ez meglep. Bay már éppen válaszolt volna, mikor Blanche aranyszőke feje és hamvas fehér arca pár centire tőle bukkant fel. Egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, aztán vadul kilépett, mire egy szisszenés és egy halk, szakadásra emlékeztető hang hallatszott. – Miss Baird, annyira sajnálom! Mit műveltem? – Bay lenézett, és látta, hogy lábával a lány egyik szoknyafodrára taposott, és a fehér selyem egy helyütt elszakadt. Egy pillanatra azt hitte, hogy Charlotte mindjárt sírva fakad, de a lány csak a fejét csóválta, és azt mondta: – Nem számít, de azt hiszem, fel kell varratnom. Kivonultak a táncparkettről, és az egyik sarokban kerestek egy ülőalkalmatosságot. Middleton ezután szólt az inasnak, hogy

kerítsen gyorsan egy szolgálót, és tűt meg cérnát. – Kivéve, ha inkább félrevonulna egy zártabb helyre, például a ruhatárba. Charlotte oldalról nézett fel Bayre. – Ó, nem, inkább itt maradok, és megpróbálom kitalálni, egy ilyen nagyszerű táncos vajon mitől veszíthette el az egyensúlyát. Bay tett egy cikornyás, udvariaskodó mozdulatot a kezével. – Ön bárkit képes kibillenteni az egyensúlyából, Miss Baird. Charlotte nem felelt azonnal, hanem átgondolta a férfi válaszát, majd ezt mondta: – Nem hinném, hogy ez volt az ok, Middleton kapitány. Bay már épp készült visszavágni, mikor megérkezett a szolgáló, hogy összevarrja a ruhán a szakadást. Bay úgy állt meg Charlotte előtt, hogy eltakarja őt a bálozók szeme elől. Mikor a szolgálólány befejezte a varrást, és a ruha újból egyben volt, Bay megszólalt: – Gondolom, nem akar velem még egyszer táncolni, de azért vacsorázni elkísérhetem? Charlotte megrázta a fejét. – Már elígérkeztem Hartopp kapitánynak. Nem hagyhatom megint cserben. – Ó, milyen bosszantó! Akkor legalább hadd kísérjem vissza Lady Lisle-hoz. Azzal Bay Charlotte felé tartotta a karját, de a lány kissé habozott, majd levett egy virágot a karkötőcsokráról. Picike fehér rózsabimbó volt, melynek szorosan egybefonódó szirmai enyhén rózsaszínbe hajlottak. – Elveszítette a gombjába való virágot, Middleton kapitány. Elfogadja ezt helyette? Bay elvette a virágot Charlotte kinyújtott tenyeréből, és feltette a hajtókájára. Kisebb volt, mint a gardénia, és Bay nem érzett belőle semmiféle illatot áradni. – Ez nagyon kedves Öntől, Miss Baird. – Aligha, épp csak észreveszek bizonyos dolgokat. – Fényképezőgép nélkül is? Charlotte elmosolyodott. – Ha az ember egyszer megtanulja a dolgokat helyesen nézni, többé nem bírja abbahagyni. – Na, most már egész nyugtalan lettem attól, hogy megcsináltassam Önnel a portrémat.

– Én csak azt látom, ami amúgy is ott van, Middleton kapitány. Bay már épp megkérdezte volna, mit is lát Charlotte, de akkor észrevette, hogy a táncparketten át Csirke Hartopp közeledik feléjük. – Hát itt van, Miss Baird! Azért jöttem, hogy megmentsem Önt Middletontól. Remélem, nem felejtette el az ígéretét, miszerint a vacsorához kísérhetem. – Természetesen nem, Hartopp kapitány. Már épp indulni készültem. – Az én hibám, Csirke. Miss Baird volt olyan szíves, és ellátott engem egy új gomblyukba való virággal. Hartopp ránézett a Bay hajtókáján virító fehér rózsabimbóra, és elvörösödött. Bay rádöbbent, hogy ezek szerint megsértette a kapitányt. Charlotte zavart arcot vágott, aztán belekarolt Hartoppba. – Remélem, nem bánja. Middleton kapitánynak szüksége volt egy új virágra, és annyi virág van abban a gyönyörű csokorkarkötőben, amit Öntől kaptam, hogy gondoltam, egyet nélkülözhetek… – Persze, hogy nem bánom – felelte Hartopp, pedig láthatólag nagyon is bánta. Bay tudta, hogy elég aljas dolog a részéről, ha élvezi Hartopp bosszankodását, de képtelen volt megállni, hogy így tegye. Hartopp és Fred Baird ugyanis soha nem titkolták, mennyire csodálkoznak azon, hogy Middleton, alacsonyabb származása és jóval kisebb vagyona dacára nemcsak sokkal jobb lovas náluk, hanem sokkal népszerűbb is a nők körében. Ám bármennyire volt Csirke bosszankodása élvezetes, Baynek az még jobban esett, hogy a kis Charlotte Baird mindenféle aggályoskodás nélkül megajándékozta őt azzal a virággal. Ezek szerint megkedvelte őt, és bár Bay hozzá volt szokva ahhoz, hogy a nők általában kedvelik, az szokatlan örömmel töltötte el, hogy ennek a különös lánynak is belopta magát a szívébe. Nem az a fajta lány volt ugyanis, Bay úgy sejtette, akinek könnyen a kedvében lehet járni. A zenekar most egy olyan dallamot kezdett játszani, melyre egyszer együtt táncoltak Blanche-sal. Nem táncoltak túl gyakran, mert Blanche nagyon vigyázott a jó hírére, ezért aztán Bay minden egyes táncra külön emlékezett. Ezt a bizonyos polkát a Londonderry bálon játszották. Épp előtte lettek szeretők, és volt valami kábító

abban, hogy Bay nyilvánosan is a karjában tarthatta a kedvesét. Blanche alig nézett rá, de Bay látta, hogy az ütőere hevesen ver a nyakán. Bay azon kapta magát, hogy a táncosokat fürkészi a parketten, hátha Blanche is visszaemlékszik arra a bizonyos estére, de a pörgő-forgó táncolok között nem látott egyetlen szőke fejet sem. Blanche bizonyára vacsorázik, vagy már hazament. Bay csodálkozott azon, hogy nem vette észre az asszony távozását. Ránézett a zsebórájára; már majdnem éjfél volt. Sokkal későbbre járt, mint gondolta. Volt mi elvonja a figyelmét. Valaki köhintett a háta mögött. Megfordult, és egy elegáns egyenruhába öltözött férfit látott maga előtt, akit nem ismert. – Middleton kapitány? – A férfi akcentussal beszélt, francia vagy olasz lehetett. Bay bólintott. – A nevem Cagliari gróf. Őfelsége, a nápolyi királyné kamarása vagyok. – És Cagliari abba az irányba nézett, ahol a királyné ült. Bay meghajolt. Cagliari magas volt és szőke, mellét teljesen befedték az érmek és a kitüntetések. – Szolgálatára, uram. – Azt hiszem, talán tudja, hogy Őfelsége ezen a télen részt vesz a Pytchley vadászaton. Bay bólintott. – Hallottam róla, hogy kitűnő lovas. – Igen, valóban ez az igazság. Őfelsége semmitől sem fél. Ám mégiscsak királyné, és van egy olyan érzésünk, hogy szüksége lenne kísérőre. Végtére is a néppel fog érintkezni. Bay elmosolyodott. – Nem hinném, hogy a Pytchley vadászat résztvevői saját magukat „népnek” neveznék. Cagliari bocsánatkérőleg feltartotta a karját. – Bocsásson meg, uram, tisztában vagyok azzal, hogy a Pytchley vadászaton nagyon előkelő társaság gyűlik össze. Azonban, ahogy itt mondani szokás, pontosan ez ad némi kételyre okot. A királyné ugyanis, amint bizonyára tudja, kegyetlenül kiűzetett abból az országból, melynek a nevét viseli. Nincs lehetősége uralkodni, ragyogni, amire pedig születése és neveltetése révén joga volna. Ezért olyan fontos, hogy különleges megkülönböztetésben részesüljön, hogy kitüntetett figyelmet kapjon. – Cagliari megállt, és egy darabig keresgélte a megfelelő szavakat, aztán folytatta.

– A királyné azt szeretné, ha a Pytchley-n is kiemelkedhetne a többiek közül, Middleton kapitány. És ebből a célból eredően szüksége lenne egy vezetőre, valakire, aki őt mindig az őt megillető helyre vezeti. – A vadászat nem olyan, mint a királyi udvar, Cagliari gróf. – Valóban nem, milyen pongyolán is fogalmaztam, ha ezt a benyomást keltettem! Természetesen kiváló és nagyszerű helyről van szó, de mint tudjuk, Őfelsége Dianaként már bemutatkozott. Csupán útmutatásra lenne szüksége, olyasvalakitől, mint Ön, azért, hogy ő lehessen a vadászterület Királynője. – Útmutatásra? Tehát arra kér, hogy kalauzoljam Őfelségét? Hogy nyitogassam neki a kapukat, és hasonlók? Hogy mondjam meg, merről fúj a szél, és segítsek neki, ha esetleg leesne a lóról? Cagliari arca felragyogott, mivel nem érezte meg a Bay szavaiban rejlő iróniát. – Igen, Middleton kapitány, pontosan erre! Kalauz. Ez a pontos kifejezés. Bay nem szólt. A gróf bizonyára nem fogta fel, milyen abszurd ez a kérés. – Kérem, mondja meg Őfelségének, hogy bár tisztában vagyok azzal, milyen nagy megtiszteltetésben részesít, sajnálattal kell közölnöm, hogy nem teljesíthetem a kívánságát. – Na de, Middleton kapitány, Ön nem méltányolja kellőképpen a helyzetet! A királyné kifejezetten hálás volna Önnek… – És Cagliari gróf látványosan körbejáratta a szemét, hogy érzékeltesse a királyné hálájának mértékét. – Őszintén mondom, az úrnője sokkal jobban jár egy olyan emberrel, aki élvezi, ha királyi fenségek kedvében járhat. Miért nem kérdezi meg Hartopp kapitányt? Látja, aki ott áll a zenekar mellett. Az a nagy szakállas, magas ember. Ő is nagyszerű lovas, pontosan olyan képzett, mint jómagam, és semmit nem szeretne jobban, mint hogy kilovagoljon Nápoly királynéjával. Cagliari arrafelé nézett, ahol Hartopp álldogált Charlotte oldalán, aztán megrázta a fejét. – Biztos vagyok benne, hogy ő is kitűnő ember, de Őfelsége kifejezetten Önt szeretné, Middleton kapitány. Már annyit hallott az Ön különleges képességeiről!

– Ez nagyon hízelgő, természetesen, de mégis vissza kell utasítsam az ajánlatot. Még ha a saját királynőm kérne arra, hogy kalauzoljam egy vadászaton, azt is visszautasítanám. Nagyon szeretek vadászni, és egyáltalán nem áll szándékomban elrontani az élet egyik legkiválóbb élvezetét azzal, hogy eljátszom a dicsőséges királyi pesztra szerepét. Cagliari gróf döbbent arcot vágott, és Bay úgy érezte, talán kissé túl messzire ment. – Megbántottam Önt, kedves gróf az őszinteségemmel, ugye? Bocsásson meg, de láthatja, nem vagyok az a tipikus udvaronc alkat. A gróf bólintott. – Őfelsége nagyon csalódott lesz. Szegény asszony, annyi megpróbáltatást kell elviselnie! Bay megveregette a gróf vállát. – Mondja azt neki, hogy durva és faragatlan vagyok, és tökéletesen méltatlan az ő fenséges társaságára. Biztos vagyok benne, hogy egy olyan ember, mint Ön, el tudja hitetni a királynéval, hogy szerencsésen megúszta. A gróf halványan elmosolyodott. – Nos, megteszem a tőlem telhetőt, Middleton kapitány. Bay nézte, amint a gróf a táncolókon keresztül utat tör magának vissza az exkirályné felé. Ideje volt távozni. Amint elkezdett lefelé lépkedni a hatalmas lépcsősoron, visszanézett, és meglátta Charlotte Bairdet, amint Hartopp-pal a sarkában épp lefelé jön az emeleten lévő ebédlőből. Kíváncsi volt, vajon lenéz-e, és meglátja-e őt. Ott maradt hát állva egy darabig, míg Charlotte észre nem vette. A lány egész halványan elmosolyodott, ő pedig megérintette a rózsát a gomblyukában. Aztán Hartopp elkapta Charlotte karját, és siet ve visszairányította a bálterembe.

A Csoportkép Melton Hall, Leicestershire, 1876. január

A Melton Hall lépcsőjén ácsorgó csoport ide-oda mozgott, igyekeztek valahogy melegen tartani magukat, leheletük kis felhőket képzett a hideg téli levegőben. Lady Lisle különösen boldogtalannak tűnt, az orra is kipirosodott a hidegben; pedig arra számított, hogy majd a könyvtár kandallója előtt ülve a jó melegben leveleket fog írni. Manapság azonban nem múlhatott el családi összejövetel anélkül, hogy csoportkép készült volna az érintettekről, és mikor Lady Crewe levélben meghívta Adelaide-ot és az unokahúgát karácsonyra és az új évre Meltonba, a Crewe család Leicestershire-ben lévő rezidenciájára, külön említést tett arról, hogy Charlotte mindenképp hozza majd el a „felszerelését”. – Olyan csodálatos volna, ha megörökítené a mi kis összejövetelünket – írta Lady Crewe. – Mikor Archie múlt nyáron Balmoralba utazott, azt mesélte, hogy ott a szalon teli volt fényképekkel. Adelaide Lisle kissé habozva adta át az üzenetet az unokahúgának. Nem volt túlságosan oda Charlotte fotózási tevékenységétől. Az unokahúga a Charles Street-i gardróbszobából valamiféle odút csinált, ahová nem volt szabad belépni, csak ha előtte csengetett az ember. Adelaide már többször kifogást emelt azzal kapcsolatban, hogy Charlotte milyen sok időt tölt a „sötét kamrában”, de az unokahúga ilyenkor mindig másra terelte a szót. Ennél többet Lady Lisle viszont nem tehetett, hiszen mindketten tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy Charlotte pénzéből fizetik a Mayfair-en lévő házat, a hintót és a két jóképű libériás inast, akik a hintó hátsó lépcsőjén állnak, mikor Lady Lisle délutáni látogatásokra indul, valamint a pezsgőt is, mellyel csütörtök délutánonként szeret a vendégeinek kedveskedni. Charlotte persze soha nem lett volna olyan közönséges, hogy ezt a nagynénje szemére vesse, de erre nem is volt szükség. Adelaide Lisle férje a halálakor csak rangot és nevet hagyott a feleségére, vagyont viszont nem, amivel a nevet meg is lehetett volna támogatni, így Lady Lisle egy szerény kis házban éldegélt Salisburyben, a katedrálishoz közel, míg Fred meg nem kérte, hogy legyen a húga kísérője, mialatt bevezetik a társaságba. Nem volt tehát túl nehéz otthagyni a salisburybeli szűkölködő életet a Charles Street kényelmének és a két impozáns inas figyelmességének a kedvéért; ezért bár Adelaide Lisle nem élvezte különösebben, hogy ott kell ácsorognia a lépcsőn azon a

fagyos téli reggelen, mialatt az unokahúga a fényképezőgépet fedő zöld posztó alatt matat, nem volt abban a helyzetben, hogy ezt szóvá tegye. A fotózást erre a reggelre időzítették, ugyanis ha beindul majd a vadászszezon, a ház a nappali órákban mindig félig üres lesz. Mostanra minden vendég megérkezett. Bay Middleton és Csirke Hartopp jöttek utoljára; csak előző este értek ide, egy sereg másik vadász társaságában. Lady Lisle eléggé meg volt lepve, hogy Middletont is meghívták Meltonba, ugyanis a Spencer-bálon Augusta egész határozottan kijelentette, hogy „nem megfelelő” fiatalember. Alkalmatlansága azonban, úgy tűnt, a vadászszezonban nem jelent problémát, hiszen ilyenkor minden előkelő ház a Quorn, Pytchley és Melton által határolt „arany háromszögön” belül azért versengett, hogy ő nyerje meg magának a legjobb lovast. Fred elmesélte Lady Lisle-nak, hogy Bay öt meghívást is visszautasított, beleértve Spencerét is, mely Althorpba szólt, azért, hogy ide eljöhessen. Charlotte a zöld posztósátor alatt belenézett a lencsébe, és újból megszámolta a fejeket: négy, öt, hat, hol a hetedik? Kikászálódott a drapéria alól, és a fényképezőgép mögül jól megnézte a csoportot. A kép közepét házigazdája, Lady Crewe és a nagynénje uralták; Augusta az anyjától balra ült, testével Fred felé fordulva, aki mögötte állt. Charlotte arra gondolt, hogy ha ezt a képet is megbütyköli, Augusta halovány szempilláival és összeszorított ajkaival inkább nyúl lesz, mint pekingi kacsa, Fredből viszont élénk arcszínével és befelé görbülő állával továbbra is nagyszerű pulyka válik. A férfiak a nők mögött, az első lépcsőfokon álltak, és így még inkább kiütközött a testmagasságok közti eltérés: Csirke Hartopp óriási alakja egyértelműen a többiek fölé magasodott. Charlotte azon merengett, hogy esetleg megkéri a többi férfit, lépjenek egy lépcsőfokkal feljebb, hogy a differencia kisebb legyen; Lord Crewe sem volt kifejezetten magas, Middleton kapitány pedig szinte eltörpült Hartopp mellett. Most azonban Middleton kapitány nem is volt ott. – Mit történt Middleton kapitánnyal? – Ne aggódj, Mitten, csak elszaladt valamiért. Mindjárt itt lesz – felelte Fred.

– De már előkészítettem a lemezt. Nem várhatott volna vele? – Charlotte utálta, ha Fred mások előtt „Mitten”-nek szólítja. Fred azt mondta neki, hogy azért szólítja így, mert kisbabaként úgy nézett ki, mint egy „üres egyujjas kesztyű”. Charlotte gyakran kérte a bátyját, hogy szólítsa másképp, de persze minél inkább hadakozott, Fred annál inkább kitartott a becenév mellett. – Nos, Charlotte drágám, nem tudnál minket nélküle lefényképezni? – kérdezte Lady Lisle. – Kezd itt nagyon hűvös lenni. – De akkor tönkremenne a kompozíció – válaszolta Charlotte. Ez igaz is volt – azt szerette volna, ha a négy férfi a háttérben szépen keretezné az előtérben középen elhelyezkedő nőket – de igazából Bay képmását szerette volna megörökíteni. Szerette volna látni, hogy fest a férfi a fényképezőgép lencséjén át. Abban a pillanatban megjelent Middleton, lefelé futva a lépcsőn, és elfoglalta a helyét Hartopp mellett. – Megbocsásson, Miss Baird, de meg kellett igazítanom a nyakkendőmet. Gondoltam, azt szeretné, ha a lehető legjobb arcomat mutatnám. Charlotte visszadugta a fejét a nehéz drapéria alá. A lemezen fejjel lefelé látta Bay alakját, amint vagy hat hüvelykkel alacsonyabb, mint Csirke Hartopp. Mindenkinek azt mondta, hogy amint ő felemeli a kezét, és megragadja a gumikioldót, tökéletesen mozdulatlannak kell lenniük, míg magukban, némán végig nem mondják a miatyánkot. Az ima nemcsak kellő hosszúságú volt, hanem a szavak felidézése megakadályozta azt is, hogy az ülők folyton mocorogjanak. Charlotte keresztanyja, Lady Dunwoody azt mondta neki egyszer, hogy ha lefényképezünk valakit, azzal megörökítjük a lelke egy részét. „Ezért ha módodban áll, kegyelmi állapotban örökítsd meg őket.” Mindörökké, ámen. Charlotte előbújt a posztó alól, és rámosolygott az előtte levő csoportra. – Köszönöm a türelmet. Remélem, meg lesznek elégedve az eredménnyel. A csoport mocorogni kezdett, a rájuk erőszakolt mozdulatlanság után kicsit még gémberedetten. Bay törte meg legelőször a sort. Leugrott a lépcsőn oda, ahol Charlotte állt. – Segíthetek bevinni a dolgokat?

– Ez nagyon kedves Öntől. Remélem, nem bánja, ha meg kell várnia, míg szétszedem fényképezőgépet. Bay érdeklődéssel figyelte, amint Charlotte kihúzza az exponált lemezt a gépből, és belehelyezi az erre való bőrtokba. – Milyen sokféle felszerelése van, Miss Baird. Mikor mesélte nekem, hogy érdekli a fényképezés, nem hittem, hogy ennyire nagy szakértő a témában. Charlotte elmosolyodott. – Ó, aligha vagyok szakértő, de nagyon élvezem a dolgot. Jólesik, hogy emlékszik a beszélgetésünkre. – Persze, hogy emlékszem. Nem túl gyakran találkozom olyan fiatal hölgyekkel, akik azt mondják, hogy inkább ácsorognak egy fényképezőgép mögött, mint hogy ruhát készíttessenek maguknak. – Bizonyára nem. A kisebbséghez tartozom. Augusta például teljesen érthetetlennek tartja a szenvedélyemet. Meglehetősen sérelmezte tegnap, hogy a kelengyéjéről folyó beszélgetés kellős közepén kimentettem magam azzal, hogy elő kell hívnom egy nyomatot. Bay erre elnevette magát, és közben kivillantak fehér fogai. Charlotte örült, hogy a férfi most is épp oly szimpatikus neki, mint ott, a Spencer-bálon. Még a lencsén keresztül is sokkal elevenebbnek és életerősebbnek tűnt, mint mondjuk a bátyja vagy Hartopp. Volt benne valami rugalmasság, amitől jóval könnyebb volt a társaságában lenni, mint a Charlotte által ismert legtöbb fiatalembernek, akik tele voltak modoros gesztussal, és óriási, groteszk szakállt hordtak. Middleton egészen sötétzöld anyagból készült öltönyt viselt. A zakónak különleges, átlósan futó hajtókája volt, és szépen faragott szarugombok díszítették. Charlotte felismerte a szabásban az úgynevezett „egyetemi” stílust. Fred már mesélt neki erről: – Mostanában mindenki ilyet hord a klubokban. – Ez a szabás a bátyjának nem állt jól, mivel kiemelte felsőtestének hordószerűségét, de Bay vékony testalkatához igencsak jól illett, és inkább stílusos, mintsem abszurd hatást keltett. Charlotte azt is jóleső érzéssel konstatálta, hogy Bay nem növesztett semmiféle óriási oldalszakállt, ami pedig olyannyira divatos volt azokban az időkben. Charlotte sok estét töltött azzal, hogy próbálta nem észrevenni a táncpartnerei illusztris szakállában megbúvó morzsákat és dohánymaradékokat. Egyszer Fredet is félbeszakította, miközben

a bátyja épp a „női viselkedésről” papolt neki, mert egy jókora kékpenészes sajtdarabot fedezett fel a szakállában. Bay, Charlotte legnagyobb örömére beérte egy csinos bajusszal. – Legalább ebben hadd segítsek. Nem hinném, hogy túl nagy kárt tudnék benne tenni! – Azzal Bay kivette a háromlábú állványt Charlotte kezéből, és fürgén elkezdte összecsukni a meghosszabbítható falábakat. – Remélem, nem felejtette el, mit ígért nekem, Miss Baird. – Ígértem valamit? – Igen, azt, hogy lefényképezi Tipsyt, a lovamat. – Nem hiszem, hogy eléggé ügyes vagyok egy ló lefényképezéséhez, de ló és lovasa együtt valószínűleg sikerülne. Ne feledje, kapitány, hogy szinte mozdulatlanoknak kell maradniuk. – Ez Tipsynek egyáltalán nem fog problémát okozni, Miss Baird, nagyon komoly ló. Én viszont egyfolytában izgek-mozgok. Charlotte elmosolyodott. Aztán felemelte a fényképezőgépet és a diatokot, majd elindult a ház felé. Mialatt a használaton kívül lévő gyerekszoba irányába tartottak, melyet Lady Crewe átengedett Charlotte-nak, hogy berendezhesse fényképészműhelyét, át kellett haladniuk a nagy előcsarnok fénypászmákkal csipkézett félhomályán. Melton eredetileg a jakobinus korban épült, de belső tereit azóta jelentősen átalakították gótikus stílusban, és a csarnok minden ablakát keskeny ólomüvegre cserélték, melyek az Artúrlegenda egyes jeleneteit ábrázolták. Így aztán Bay arcán egyszer sárga, aztán kék, majd vörös fénynyalábok úsztak át, ahogy a csarnokon áthaladva az ablakokon át rávetült a Tó Asszonya, Sir Galahad és Lancelot és Guinevere képe. – Hétfőn Ön is jön a vadászatra, Miss Baird? – kérdezte Middleton, mialatt követte Charlotte-ot a keskeny lépcsőn felfelé. Az ő kezében volt a háromlábú állvány, egy inas hozta a gépet, és Charlotte vitte a tokot, melyben a fényképlemezek voltak. – Én nem vadászom, Middleton kapitány, de a fogadásra elmegyek. Szeretnék néhány fényképet készíteni. Bay elnevette magát. – Nem vagyok biztos benne, hogy talál olyat, aki egy vadászat alkalmából rendezett fogadáson hajlandó mozdulatlanul maradni, míg el nem mondja a miatyánkot. És letette a háromlábú állványt.

– De miért nem vadászik, Miss Baird? Felteszem, nagyszerűen lovagol, Frednek pedig kiváló istállója van. Charlotte óvatosan letette a lemezt az előhívó tálcára. Próbált olyan könnyedén beszélni, amennyire csak bírt, mert nem akarta életének bizonyos körülményeivel beárnyékolni ezt a beszélgetést. – Az anyám az apám második felesége volt. Apa akkor vette el, amikor Fred a hetedik életévében járt. Anyám nagyon fiatal volt, nagyon gazdag, és úgy hiszen, nagyon vakmerő is. Vadászbalesetben hunyt el, mikor én négyéves voltam. Apám nem akarta, hogy a lányát hasonló veszély fenyegesse. – A csendet az inas törte meg, amikor letette a súlyos fényképezőgépet. Bay szólalt meg elsőként. – Azt hiszem, az apja helyében én is hasonlóképpen éreztem volna. – És jelentőségteljesen ránézett Charlotte-ra, majd körbemutatott a szobában, mely tele volt Charlotte fotós kellékeivel. – De Önnek van más, amivel az idejét eltöltse. Nem is tudtam, hogy a fotózáshoz ennyi minden kell. – Ó, pedig ez csak egy része. Otthon sokkal több felszerelésem van. Bay felemelte a barna vászonmappát, melyben Charlotte az alkotásait tartotta. – Szabad? – Természetesen. De figyelmeztetem, inkább műkedvelő vagyok, semmint szakértő. Bay nézegetni kezdte a fényképeket. – Nekem úgy tűnik, nagyon jól ki vannak dolgozva. Ez például itt Fredről és Augustáról különösen tetszik. Sikerült Augustát egészen nyájassá varázsolnia. Charlotte felnevetett. – Hát igen, pedig nem volt könnyű dolgom. Meg kellett ígérjem neki, hogy úgy fog festeni a képen, mint a walesi hercegnő. Bay kuncogott egyet, aztán tovább lapozgatott a mappában, majd egyszer csak megállt egy képnél. – Ez kolosszális! – kiáltott fel, és feltartotta a Királyi Állatseregletről készült másolatot. Charlotte lefotózta az eredeti kollázst, és egy fekete ovális keretbe helyezte. – A Királynő mint tőkehal – micsoda szokatlan hasonlóság! És Bertie milyen kitűnő tacskó lett! Látom, hogy Ön hajlik a csintalanságra, Miss Baird.

– Meglehet. Fred úgy véli, hogy különc vagyok. Bay közelebbről is szemügyre vette az állatsereglet fényképet. – Nos, ennek alapján azt hiszem, igaza is van. Megfordult, aztán elnevette magát, mikor látta, Charlotte milyen csalódott arcot vág. – De sokkal jobb különcnek lenni, mint mondjuk „divatosnak”, mint például Augusta. Én például porcelánt gyűjtök, és azért járok operába, hogy a zenét hallgassam, és nem azért, hogy trécseljek vagy átaludjam az előadást. A tiszttársaim ezt meglehetősen furcsállják, de én kifejezetten büszke vagyok a különcségeimre. Akármennyire is kedvelem Csirke Hartoppot, nem szeretnék jobban hasonlítani rá, mint amennyire nagyon muszáj, és biztos vagyok afelől, hogy Ön is hasonlóképpen érez Augustával kapcsolatban. – Nem várhatja el tőlem, hogy tiszteletlenül beszéljek jövendőbeli sógornőmről – ellenkezett Charlotte. – Árva vagyok. Augusta lesz a családom. – Fogadja őszinte részvétemet! – mosolyodott el Bay. – De mondja csak, Miss Baird, ha hasonló ravaszságot művelne a ma reggel készült csoportképpel is, mint ezzel itt, milyen állattal helyettesítene engem? Charlotte oldalra hajtotta a fejét. – Ez nem fair, Middleton kapitány! Ha őszinte lennék, azzal esetleg megbánthatnám, ha meg hízelegnék Önnek, azt gondolná rólam, hogy álszent fiatal hölgy vagyok, aki be akar Önnél vágódni. – Ígérem, hogy bármit is mond, nem fog vele megbántani, és az előbb már megállapítottuk, hogy Önt soha senki nem fogja álszentnek tartani. – Ebben az esetben… lássuk csak… – Charlotte félig lehunyta a szemét, úgy téve, mintha mérlegelné, mit is mondjon, pedig mikor először megpillantotta Bayt, már akkor tudta, hogy milyen állat lenne belőle. – Azt mondanám, hogy Ön vad, de nem egzotikus állatfajta. Ragadozó, aki a saját útját járja. Nem lehet Önben megbízni, ha csirkék vagy kacsák vannak a közelben, de képes arra, hogy akár egy egész napra remek szórakozást nyújtson. Önből róka lenne, Middleton kapitány. Bízom abban, hogy nem sértettem meg.

– Ellenkezőleg. Nagyon is kedvelem a rókákat. Életem néhány legszebb napját nekik köszönhetem. Megszólalt az ebédre hívó gong. – Mennünk kell, Middleton kapitány. Lady Crewe nem tolerálja a késlekedést. Augusta pedig kíváncsi lesz, vajon mit csináltunk itt fent ilyen sokáig kísérő nélkül. – Megmondjam neki, hogy flörtöltünk, Miss Baird? – Valóban ezt tesszük, Middleton kapitány? Köszönöm, hogy l el világosított.

Easton Neston A császárné érkezésének reggelén épp esett az eső, ezért a személyzet bent várakozott. Először a kocsi kerekeinek zörgését hallották meg a kavicsos úton, aztán furcsa, magas frekvenciájú, pulzáló kiáltozásra lettek figyelmesek. Az első szobalány szaladt először az ablakhoz. – Most száll ki a kocsiból, és valami van a vállán. Egy majom! Van egy házi majmocskája. – Utálatos, büdös jószág! – mondta Mrs. Cross, a házvezetőnő. – Az előző asszonyomnak is ajándékoztak egyet, de szerencsére egy pár hét után ki is múlt. Senkinek nem hiányzott, azt elmondhatom. Wilmot, a főkomornyik rájuk kiáltott, hogy álljanak be a helyükre a sorba. A szobalány Mrs. Cross mellé állt. Hallotta, amint a házvezetőnő halkan dúdol. Valami himnuszféle lehetett. Mrs. Cross énekelt a templomi kórusban, és nem volt épp oda attól, hogy egy katolikusnak kell dolgoznia, akkor sem, ha császárné az illető. Majdnem felmondott, mikor a Bécsből érkező levélben arra kérték, hogy különítsen el egy szobát a katolikus mise celebrálásához. Végül aztán nem adta be a felmondását, mert tisztában volt azzal, hogy egy királynéi ajánlás még hasznos lehet számára a jövőben, függetlenül attól, hogy az uralkodó protestáns vagy katolikus. Viszont a pápista rituálé céljaira a leghidegebb, leghuzatosabb szobát jelölte ki az épület északi szárnyában.

Az ajtók nyitva álltak, és a szobalány egy nő sziluettjét látta, amint felfelé lépked a lépcsőn a reggeli szürkületben. Magas volt, hat-hét centivel magasabb, mint a férfi, aki esernyőt tartott a feje fölé. Amikor a nő megállt a bejáratnál az ajtóban, a szőrmepelerin lecsúszott a válláról, és a szobalány elképedve látta, mennyire karcsú – Mrs. Cross azt mesélte, hogy már nagymama, a dereka mégis olyan volt, mint egy lányé. A szobalány ösztönösen behúzta a saját hasát. A császárné feléjük közeledett az esernyőt tartó férfival a nyomában, aki bár nem volt egyenruhában, látszott, hogy valamiféle szolga lehetett. Mikor a császárné odaért Mrs. Crosshoz, a házvezetőnő meglepően kecses meghajlással köszöntötte. A szobalány megpróbálta utánozni, és ahogy tanították, lesütve tartotta a szemét. – Soha ne kerülj a szemükkel egy vonalba – mondta neki korábban Mrs. Cross –, a külföldi uralkodóknál soha nem lehet tudni. – A császárné azonban megállt a szobalány előtt. Udvariatlan lenne, ha észre sem venné, ezért a szobalány felnézett az elfátyolozott arcra, és hallotta, amint a császárné halkan, enyhe akcentussal azt kérdezi tőle: – Hogy hívják? A szobalány megpróbált megszólalni, de azon kapta magát, hogy a szája nem engedelmeskedik. Hallotta, amint Mrs. Cross válaszol helyette: – Ez itt Patience, az első szobalány, fenség. – Micsoda elragadó angol arc! Biztos vagyok benne, hogy jól fogom érezni itt magam. – Ahogy a császárné elhaladt mellette, a szobalány orrát enyhe ibolyaillat csapta meg, és még valami más is, ami leginkább konyakra emlékeztetett. Újabb hátborzongató visítás hallatszott, miközben a majom, aki addig az ajtó mellett kószált, nyargalni kezdett a császárné irányába. A fenség láthatólag tudomást sem vett arról, micsoda zajt csap a kis kedvence, és tovább folytatta útját a szolgák előtt. A szobalány látta, amint a majom megáll Mrs. Cross lábánál, aztán elborzadva nézte, hogy az állat először leguggol a földre, majd szépen rápisil a házvezetőnő szoknyájára. Mrs. Cross olyasféle hangot hallatott, mint mikor egy rosszul beolajozott ajtó nyikorog a szélben, és a császárné pont akkor nézett hátra, mikor a házvezetőnő arrébb rugdosta a majmot a földön.

Néma csend lett egy pillanatra, aztán az állat megint visítozni kezdett, ezúttal iszonyú magas hangon, és a rikoltozása ide-oda verődött az előcsarnok oszlopai közt. A szobalány látta, hogy a császárné válla rázkódni kezd, aztán rádöbbent, hogy nevet. A majom előre-hátra ringatózott a hátán; Mrs. Cross pedig némán motyogott valamit. A szobalány látta, hogy a császárné remegve nyújtja egyik kezét a majom felé, aztán mond valamit németül, mire az alacsony ember, aki az ernyőt hordozta, felkapja az állatot, és kiviszi a házból. Mikor a férfi hátat fordított az asszonyának, a szobalány jól láthatta, hogy ő is épp olyan savanyú képet vág, mint Mrs. Cross az elébb. * A császárné a nagyebédlőben üldögélt a tűz mellett. A majmát elküldték az istállóba, de kedvenc ír farkaskutyája ott feküdt a lába előtt. A szoba hatalmas volt, a dupla magasságú mennyezet olyan magas, mint egy katedrális belseje. Erzsébet kissé bosszankodott emiatt – mindenki azt hitte, hogy mert palotákban él, kevesebbel be sem éri. Pedig inkább olyan szobára vágyott, ahol úgy beszélhet, hogy nem hallja a saját hangját visszhangozni. Persze a ház ettől még gyönyörű volt, és ami még fontosabb: az angol vadászásra alkalmas vidék szívében helyezkedett el. Nopcsa báró, Erzsébet főudvarmestere aggódó arccal jött be a szobába. – Fenség, Spencer gróf van itt. Megmondtam neki, hogy fenségedet kissé elcsigázta az utazás, de ragaszkodott hozzá, hogy tiszteletét tegye. Erzsébet elmosolyodott. – De hát én egyáltalán nem vagyok fáradt, Nopcsa. Küldje be! A gróf, konstatálta Erzsébet, nem csókolt neki kezet. Kissé mereven meghajolt ugyan, mikor belépett, de szó sem volt a bécsi udvaroncokra jellemző talpnyaló hajlongásról. A férfi kifejezetten magas volt, és Erzsébet még soha nem látott ilyen élénkvörös hajat. Próbálta nem látványosan bámulni a grófot. – Remélem, fenséged meg van elégedve a házzal.

– Ó, ez aligha nevezhető háznak. Ausztriában inkább palotának hívnánk; még az istállók is pompásak. – Erzsébet elmosolyodott, és megelégedéssel nyugtázta, hogy a gróf ennek láttán elpirul. – Az én meglátásom szerint az istállók a legfontosabb helyek, asszonyom. Mikor átépíttettem Althorpot, legelőször az istállókat csináltattam meg, hogy legalább a lovak kényelemben lehessenek. Mondhatom, a grófné nem volt oda az ötletért. Ő a konyharészleget szerette volna minél előbb megcsináltatni, mert azt mondogatta, hogy az étel mindig kihűl, mire az ebédlőbe ér, én viszont erre azt válaszoltam, hogy mi értelme az evésnek, ha az ember nem vadászhat. – Már látom, Lord Spencer, mi ketten arra vagyunk ítélve, hogy jó barátok legyünk. Önhöz hasonlóan én is jobban szeretek vadászni, mint enni. – Erzsébet egyik kezét egy röpke pillanatra a gróf karjára tette, mire a férfi arca a szeme láttára bíborszínbe váltott. Erzsébet nagyon élvezte a gróf zavarát – micsoda kontraszt a bécsiek tökéletesen uralt manírjaihoz képest! – Annyira várom már az első „fogadást”, azt hiszem, így hívják, igaz? És elvárom Öntől, hogy megtanítsa nekem a vadászati szakzsargont. Nem szeretnék szégyenben maradni. A gróf lovagiasan félbeszakította Erzsébetet. – Ó, nem hiszem, hogy fennáll ennek a veszélye, asszonyom. Úgy hallottam, Ön nagyszerű lovas. – Én pedig azt, hogy az angolok vadak és vakmerőek a vadászatokon – válaszolta Erzsébet, és leeresztett szempillái alól a grófra nézett. A gróf előhúzott egy zsebkendőt a zsebéből, és törölgetni kezdte homlokát, mely gyöngyözött az izzadságtól, pedig a szobában meglehetősen hűvös volt. – Mikor kezdődik holnap a vadászat? Nagyon utálnám, ha az első napon elkésnék. A gróf megmerevedett, és hatalmas keze megállt a halántékán. – Holnap, asszonyom? De hát holnap vasárnap van. – Az arca most már olyan királyi bíborba fordult, hogy Erzsébet azt hitte, mindjárt valamilyen rohama lesz. – Vasárnap? – kérdezett vissza Erzsébet. – Akkor gondolom, az emberek először templomba mennek. – Spencer azonban a fejét rázta.

– Sabbathkor nincs vadászat, asszonyom. Habár errefelé minden lelkész egyben vadász is, az egyház hallani sem akar róla. Erzsébet felvonta a szemöldökét. – Fogalmam sem volt róla, hogy az angolok ennyire vallásosak. Az én hazámban minden nap vadászunk, és őszintén szólva általában a vasárnapi vadászatok sikerülnek a legjobban. Mindenki tiszta lelkiismerettel lovagol ki. – És Erzsébet újfent a gróf karjára tette a kezét. – Biztos vagyok benne, Lord Spencer, hogy ha beszél ezekkel a, hogy is hívja őket, lelkészekkel, meg tudja győzni őket arról, hogy értelmezzék kicsit rugalmasabban a szabályaikat. Olyan hosszú utat tettem meg, és annyira szeretnék már holnap vadászni. Nopcsa báró, aki végig a császárné széke mögött állt, most elkezdett nagyon figyelni. Az angolja nem volt tökéletes, de annyit ő is kihallott az uralkodóné hanghordozásából, hogy valamit nagyon elhatározott, és jól tudta, miféle hatása lehet annak, ha nem teljesül a kívánsága. A gróf kék, kerek szeme tágra nyílt. – Attól tartok, azt nem lehet, asszonyom. Még maga Viktória királynő sem lovagolhat ki Sabbathkor. Nopcsa észrevette, hogy a császárné feje tökéletesen mozdulatlanná merevedett. Milyen bolond is volt, hogy mögötte állt meg, és nem a látószögében valahol. A fenség nem volt hozzászokva ahhoz, hogy visszautasítsák, és Nopcsa nagyon félt a következményektől. Magában azon imádkozott, bárcsak a császárnénak eszébe jutna, hogy ő ebben az országban tulajdonképpen vendég, és nem várhatja el, hogy mindent a kívánsága szerint rendezzenek, ahogy azt otthon megszokta. Az ő feladata mindenekfelett az volt, hogy megóvja a császárnét és a koronát minden kellemetlenségtől, és tudta, hogy nem tarthatja meg jelenlegi rangját, ha nem tudja megakadályozni Erzsébetet a törvények megszegésében. Miért is ilyen tompa agyú ez a gróf? Nopcsa ugyanis jól tudta, hogy csak úgy lehet kezelni őfelsége szeszélyeit az ilyen pillanatokban, ha elvonják valamivel a figyelmét. A nyílt visszautasítás csak tovább ingerli. Nopcsa visszafojtott lélegzettel figyelte, amint Erzsébet így felel: – Én úgy tudtam, hogy ebben az országban Viktória királynő az egyház feje! – A császárné kis szünetet tartott, aztán így folytatta: –

De nem az én tisztem megszegni a maguk furcsa törvényeit. Visszafogom magam hétfő reggelig… – jelentette ki, majd elnevette magát. Nem volt szívből jövő nevetés, de Nopcsa a hallatán nagyot sóhajtott a megkönnyebbüléstől. Rémületére azonban a császárné hátrafordult, és ránézett. Meglátta Nopcsa arcán a megkönnyebbülést, és erre valóban elnevette magát. – Maga túl sokat aggódik, Nopcsa. Spencer gróf megköszörülte a torkát. – Fenségednek szüksége lesz egy vezetőre, valakire, aki végigkalauzolja a vadászterületen. Húsz évvel ezelőtt ezt a feladatot magam vállaltam volna, de már nem vagyok az, aki régen voltam. Hadd ajánljam magam helyett egykori szárnysegédemet, Middleton kapitányt. Ő az egyik legjobb lovas egész Angliában, és úgy ismeri ezt a vidéket, mint a tenyerét. Sőt jobban. Erzsébet félrebillentette a fejét, és sötét szeme összeszűkült. Valaki, aki végigkalauzol a vadászterületen? De hát én nem egyedül fogok kilovagolni; Liechtenstein herceg és Esterházy gróf is eljöttek velem Bécsből. Mindketten nagyszerű lovasok. Biztos vagyok benne, hogy ők ketten minden „útmutatást” megadnak nekem, amire csak szükségem lesz. A gróf lenézett a csizmájára, mintha a saját tükörképét nézegetné a fényesre suvickolt bőrön. Úgy tűnt, megnyugtatta a látvány, mert határozottan ezt felelte: – Minden tiszteletem az Öné, asszonyom, de a két úr hiába kitűnő lovas, még soha nem vettek részt a Pytchley vadászaton. Nem tudhatják, hogy zajlanak ott a dolgok. A célom Middleton kapitány ajánlásával az volt, hogy megóvjam fenségedet a kisebb kellemetlenségektől, melyek a terep vagy éppen bizonyos helyi szokások hiányos ismeretéből fakadhatnának. Middleton minden árkot és sövényt ismer innen egészen Towcesterig. Azért javasoltam, mert bizonyos vagyok abban, hogy fenséged szeretne mindig az élvonalban maradni. Erzsébet ezen elgondolkozott. – És ez a bizonyos kapitány megbízható? A saját királynőjét is elküldené vele kilovagolni? – Mindenképpen, asszonyom. Nem tartozik a társadalom legfelső osztályába, de egészen kiváló lovas. És engem kifejezetten megnyugtatna, ha az Ön oldalán tudhatnám a vadászaton.

Fenséged itt tartózkodása nagy megtiszteltetés. A Pytchley falkamestereként az Ön biztonsága az én felelősségem. Erzsébet elmosolyodott. Feltételezte ugyanis, hogy ennek a Middleton kapitánynak az lesz az igazi feladata, hogy beszámoljon az ő minden egyes lépéséről. Ám ha valóban olyan jól lovagol, mint ahogy Spencer gróf állítja, akkor legalább jó hasznát veszi majd, mialatt utána kémkedik. – Nos, nem szeretném, ha miattam kéne aggódnia, Lord Spencer, ezért elfogadom a vezetőt, akit ajánl. De a kapitánynak tudnia kell, hogy nem vagyok valami porcelánbaba, akit a szellőtől is óvni kell. Azért vagyok itt, hogy részt vegyek a híres Pytchley vadászaton. Remélem, nem kell majd csalódnom. A gróf felemelte a mellette lévő székről a kalapját és a kesztyűjét. – Ettől nem kell tartania, asszonyom. Erzsébet felemelte a kezét, és ezúttal a gróf lehajolt, és megcsókolta. A császárné még a kesztyű alatt is érezte, amint a férfi szúrós bajusza megcsiklandozza bőrét. Aztán megdöbbenve látta, hogy a gróf hátat fordít neki, és kisétál a szobából. Pedig tudnia kellene, hogy tiszteletlen dolog hátat fordítani egy uralkodónak! Erzsébet hallotta, hogy a mögötte álló Nopcsa rosszalló hangot hallat, és ebből kitalálta, hogy a főudvarmester is ugyanarra gondol. Bécsben ez teljességgel elképzelhetetlen volna; egy udvaronc előbb vágná el a saját torkát, mintsem hogy ilyen súlyos felségsértésre vetemedjen. Ámde, gondolta Erzsébet hirtelen jókedvre derülve, most nem Bécsben van. Egy időre megszabadult a szokások és a hamis szolgalelkűség béklyójától, és az udvaroncoktól, akik nyilvánosan mindig alázatosak, de amint hátat fordít nekik, aljassá válnak. – Azt hiszem, Nopcsa, hogy muszáj lesz hozzászoknunk az angolok modorához – mondta.

Clementine

Aznap este Lady Crewe egy kissé habozott, mielőtt bejelentette, ki fogja Charlotte-ot a vacsorához kísérni. A Baird lány fura kis szerzet volt – állandóan csak a fényképezőgépével bíbelődött –, de hát ő is családtag lesz, ha Augusta férjhez megy Fredhez. Lady Crewe egykor még előkelőbb házastársat remélt egyetlen lányának, de most már az is megnyugtatta, hogy egyáltalán lesz veje. A Baird család tiszteletre méltó família volt, lehet, hogy nem a legkiválóbbak közül való, de Augusta huszonnégy évesen már nem lehetett válogatós. Edith Crewe tehát ránézett Charlotte-ra, aki ott állt Augusta mellett. Nem volt egy szépség, de a vagyona persze nagyon is vonzóvá tette. Eléggé igazságtalannak tűnt, hogy szegény Dora Lennox összes pénze csak a leányára szállt; Fred ugyan nem panaszkodhatott, de a Lennox-vagyon Augusta egész jövőbeli helyzetét megváltoztatta volna. Fred ugyan most még kapott némi részesedést belőle, de ha Charlotte férjhez megy, minden megváltozik majd. Lady Crewe észrevette, hogy Fred mindkét barátját érdekli a lány. Hartopp volt a megfelelőbb ember – legalább nem terjengtek róla férjes asszonyokról szóló pletykák végül azonban Lady Crewe Augusta négyévnyi hiábavaló férjkeresése miatti igazságtalanságérzetét egy szinte ideges vállrándításba vitte bele, és Middleton kapitányra mutatott. Amint Lady Crewe jelezte döntését, Bay a bal füle fölött enyhe sóhajtásfélét hallott. Csirke Hartopp nem repesett az örömtől, Bay viszont a Charlotte arcán átfutó mosolyból tudta, hogy a lány is öl választotta volna. Charlotte felé nyújtotta a karját. – A nyomatom nagyon jól sikerült, Middleton kapitány – mondta a lány. – Nem is vártam mást Öntől, Miss Baird. Nagyon hozzáértő személy benyomását kelti. Charlotte meglepetten nézett fel Bayre. – A hozzáértő szót nem igazán szokták fiatal lányokkal kapcsolatban használni; minket általában műveltnek neveznek. – De a művelt szó inkább valami hóbortra utal. Ön viszont olyan gyakorlatias és komoly azokkal a lencsékkel és kemikáliákkal, hogy ezt aligha lehet egy fiatal hölgy hobbijának nevezni – válaszolt Bay.

– Az igazat megvallva, Middleton kapitány, a legjobb fotográfusok mind hölgyek. Az én keresztanyám, Lady Dunwoody munkáit például a Királyi Fotográfus Társaság állította ki. – Azért ne legyen ingerült! Csak próbáltam Önnek bókolni. Én sokkal inkább lennék hozzáértő, mint kiművelt. Charlotte elhallgatott, mivel nem volt biztos benne, mennyire volt ingerült. Az inas kihúzta neki a széket, ő pedig leült. Már épp válaszolni készült Middletonnak, mikor meghallotta, hogy Fred odaszól neki. – Mitten, nem emlékszel véletlenül, hogy ki festette azt a fácános képet, amelyik ott lóg Kevillben a könyvtárban? Kiköpött mása ennek itt a sarokban. Charlotte megpróbált nem fintorogni a csúfneve hallatán. – Azt hiszem, Greuze. Apa Olaszországban vette. Bay odahajolt Charlotte-hoz, és megkérdezte; – Mitten? Fred miért nevezi Önt így? – Fogalmam sincs – felelte Charlotte. – Utálom. – És csúnyán nézett a testvérére, aki megpróbálta elkápráztatni leendő apósát értékes képgyűjteményének felemlegetésével. – Kár. Én szeretem a becenevemet. Sokkal érdekesebb, mint például a John. A Nagy Nemzeti Vágta győzteséről kaptam ugyanis. Úgy tűnik, ugyanolyan színekben lovagolunk. Sajnos a hasonlatosságok sora azonban itt véget is ér. – Sajnos? – Én nem nyertem meg a Nemzeti Vágtát, Miss Baird – válaszolta, majd lehajtotta a fejét. – Ó, hát erre vágyik? – Charlotte-ot meglepte, hogy Middletonnak ilyen határozott ambíciója van. Nem gondolta volna róla, hogy hajlandó erőfeszítéseket tenni bármiért is. – Természetesen. – Bay odafordult Charlotte felé, és ránézett. – És meg fogja nyerni? – Remélem. Ebben az évben van esélyem. Minden a lovon múlik, és Tipsy nagyszerű versenyló. – Hát persze, a híres-neves Tipsy! – Remélem, nem gúnyol ki, Miss Baird. – Bay tőle szokatlan komolysággal nézett Charlotte-ra. – Ön persze nem lovagol, ezért nem hibáztatom a közönyösségéért, de higgye el nekem, a lovak

egészen kivételes teremtmények. Ha az ember megtalálja az igazit, mint ahogy én Tipsyt, az olyan, mintha rálelt volna a lelke másik felére. A lovam jobban megért engem, mint bármelyik nő az életemben. És ő soha nem fog elhagyni. – Azzal felemelte a borospoharát, és egy hajtásra kiitta. Charlotte ezt válaszolta: – Talán még nem találta meg a megfelelő nőt, Middleton kapitány. – Aztán mikor rádöbbent, hogy ez mennyire rámenősen hangzik, elpirult, és hozzátette: – Úgy gondolom, a nők között is vannak olyanok, akik épp olyan jól megértik az Ön érzéseit, mint egy ló, még akkor is, ha nem sok hasznukat lehet venni a vadászatokon. Bay elmosolyodott. – Ezt készséggel elhiszem Önnek. Lehetséges, hogy a lovakat ügyesebben válogatom meg, mint a nőket. Az ember mindig pontosan tudja, mit nyer egy lóval, mígnem egy nő esetében csak a külsőségeket látja. A ló lelkére azonnal rá lehet érezni, amint először kilovagol vele az ember, de egy nőére nos, azt hiszem, még soha nem találkoztam olyan nővel, aki azt mondja, amit gondol. – De Middleton kapitány – mondta Charlotte – ne felejtse el, hogy a lovak nem képesek beszélni, még az oly kiválóak sem, mint az Ön Tipsyje. És ki tudja, miféle kegyes hazugságokat vagy udvarias féligazságokat mondana az Ön kedvenc kancája, ha tudna beszélni. Vagy talán olyan nőt szeretne inkább, aki egyáltalán nem beszél, csak néma odaadással néz Önre, és kész azonnal teljesíteni a parancsait? Akkor azt hiszem, nem a megfelelő országban él. Úgy gondolom, ha elutazna Konstantinápolyba, ott, a szultán háremében meglelné azt a fajta nőt, akire vágyik. – Ha úgy gondolnám, igaza van, úgy lőnék ki innen, mint a nyílvessző, de az a gyanúm, még a szultánnak is nehéz olyan hölgyet találni, aki azt is gondolja, amit mond. – Attól tartok, Ön nőgyűlölő, kapitány, és akármit is mondok, az semmin nem változtat. – Lehetséges, Miss Baird, de kérem, azért csak próbálkozzon tovább. Élvezem az erőfeszítéseit. Az inas elvitte a levesestányérokat, Charlotte pedig Augusta öccséhez fordult, aki a balján ült. A fiatalember tágra nyílt szemekkel nézett rá, és hamarosan őszintén beszámolt neki a Keble College-

ban folytatott tanulmányairól, ahol ő is lelkes támogatója volt a traktáriánus mozgalomnak. Mikor a szuflét felváltotta a lepényhal, Charlotte újból a jobb oldali szomszédjához fordult, de látta, hogy Bay az asztalnál folyó társalgásra figyel. Nagyon merev tartással ült, és Charlotte-nak az volt az érzése, hogy életében most látja őt először mozdulatlannak. Lady Crewe mindeközben Fredhez beszélt. – Mindig meglep, hogy tökéletesen értelmes emberek miféle neveket adnak a gyermekeiknek. Emlékszik talán, hogy egy időben mindenki Aurorának nevezte el a lányát, mert akkor jelent meg az Aurora Leigh Mrs. Browningtól? És ma reggel kapok egy levelet, melyben Stella Airlie arról értesít, hogy Blanche Hozier újszülött kislányát Clementine-nak nevezte el. Na de kérem, miféle név ez? Úgy hangzik, mint valami orvosság. Ígérje meg nekem, Fred, hogy Ön és Augusta hagyományos angol keresztneveket választanak majd, amit ki is lehet mondani. Nincs rosszabb egy idegen hangzású névnél. Fred fülig pirulva, de lelkesen bólogatott, Charlotte azonban látta, hogy nagyon ideges. Az ő anyját ugyanis Leonie-nak hívták. Charlotte már épp készült ezt elmondani Middleton kapitánynak – az volt a benyomása ugyanis, hogy a kapitány örömmel vesz majd részt a bátyja ugratásában de Middleton annyira szobormereven ült a székében, hogy Charlotte úgy érezte, ha hozzáérne, porrá zúzódna. Egyedül a szemhéján rángatózott egy apró izom. Egy pillanatig csendben ült, de amikor magán érezte a nagynénje fürkésző tekintetét, már tudta, hogy muszáj lesz mondania valamit. A nénikéje folyton megszidta őt, ha szótlan volt, a következőt mondván: – Egy férfit mindig megnyugtat, ha a nő beszélget vele, és nem szerencsés, ha túl sokat kell ezért küzdenie. Tehát jobb, ha nem nehezíted meg a dolgát. – Charlotte-ot annak idején meglepte ez a tanács, mivel az ő tapasztalata szerint a legtöbb férfi tökéletesen meg volt elégedve azzal, ha a saját hangját hallja. De most azért odafordult Middleton kapitányhoz, és ezt mondta: – Mit gondol, Middleton kapitány? Szerintem a Clementine nagyon is szép név. Legnagyobb meglepetésére azonban Csirke Hartopp, aki velük szemben ült, elkapta ezt a megjegyzését, és közbeszólt.

– Ez az, maga mit gondol, Middleton? – kérdezte olyan hangosan, hogy az egész asztaltársaság elnémult. Bay várt pár másodpercet, aztán elmosolyodott. – Én nem ilyen nevet választanék, de hát én semmi máshoz nem értek eléggé ahhoz, hogy ítélkezzek, csak a lovakhoz. – Aztán Charlotte-hoz fordult. – És Ön mit szól mindehhez, Miss Baird? – Charlotte érezte, hogy Csirke Hartopp, a nagynénje és Lady Crewe mind csak őt figyelik, és azt is látta, hogy Middleton alig bírja továbbra is mosolyra kényszeríteni a száját. Nagy levegőt vett hát, és azt mondta: – Az a gyanúm, hogy itt arról van szó, vajon a név eléggé önbeteljesítő-e? Az én igazi nevem például teljesen szokványos, de eléggé megalázó, ha Fred Mittennek szólít. Talán Ön is hasonlóképpen érez, Hartopp kapitány, mikor az emberek Csirkének szólítják. – Charlotte látta, hogy Bay mosolya most már kevésbé erőltetett, és ezen felbátorodva, bár kissé azért szégyenkezve amiatt, hogy kigúnyolta Hartoppot, így folytatta: – És mikor kimegy a lóversenyre, ugyanolyan bizalommal fogad egy Szirup, mint egy Pegazus nevű lóra? És mennyire bízna meg egy Dr. Fájdalom nevű orvos diagnózisában? Hartopp már épp készült válaszolni, mikor Lady Crewe közbeszólt: – Van itt a faluban egy temetkezési vállalkozó, akit úgy hívnak: Koporsó. Kíváncsi vagyok, vajon elgondolkozott-e valaha, hogy más szakmát kéne választania. Majd megkérdezem. – A beszélgetés ezután átterelődött a Padlóviasz nevű szobalányokra, az Akasztófa nevű bírókra és a Fűrész nevű sebészekre. Charlotte úgy érezte, hogy a kínos pillanat, akármi is okozta, elmúlt. Odafordult Middletonhoz, aki most már hátradőlt a székében. – Úgy hallom, ebben az évben egy királyi fenség is vadászik majd a Pytchley-n. Middleton elnevette magát. – Amennyiben a nápolyi királynéra céloz, ő csak exkirályné. Az olaszok kihajították. – Azért még szeretnék róla fényképet készíteni. Az albumomban a gróf a legnagyobb főúri méltóság. Egy királyné, még egy elűzött is, főnyeremény volna. Segít nekem, Middleton kapitány?

Bay az asztal túlsó oldalát nézte, miközben válaszolt, és egy pillanatra Csirke Hartopp elvörösödött arcára szegezte a tekintetét. – Önért, Miss Baird, bármit megtennék, még azt is, hogy a kedvében járok a világ egyik leghiúbb asszonyának. – Ennyire kibírhatatlan volna a nápolyi királyné? Én úgy tudom, mindenki feltűnően csinosnak tartja. Csirke Hartopp közelebb hajolt Charlotte-hoz. – A nápolyi királynénak Middleton a gyengéje. Azt akarta, hogy ő kalauzolja a vadászaton. Én egy ilyen feladatot bizonyosan nem utasítottam volna vissza, de maga eléggé válogatós, ugye, Middleton? Mikor Hartopp közel hajolt hozzá, Charlotte egy kis nyálcseppet érzett landolni az arcán, mire önkéntelenül hátradőlt a székben. – Nem vagyok oda a gondolattól, hogy folyton egy nő szolgálatára álljak, akkor sem, ha egy királynéról van szó. A vadászaton más dolgokkal akarok foglalkozni – válaszolta Middleton, és elnevette magát. – Persze ez eléggé lovagiatlanul hangzik, igaz? – Igen, egy kicsit, Middleton kapitány. – Charlotte még hozzá akarta tenni, hogy Middleton legalább őszinte, mikor Hartopp megint közel hajolt hozzá. – Volt idő, Middleton, mikor semmi mást nem szeretett volna jobban, mint egy nő szolgálatára állni. – Ez a megjegyzés megint rést ütött az asztalnál folyó társalgáson, és újból csönd lett. Lady Crewe jól hallhatóan csettintett egyet a nyelvével, majd megszólalt: – Véletlenül meghallottam, Middleton kapitány, hogy a nápolyi királynét emlegette. Tudta, hogy a nővére, Ausztria császárnéja Lord Heskethtől kivette Easton Nestont a vadászati szezonra? Részt fog venni a Pytchley-n. Úgy hallottam, tíz lóval érkezik. Most Lady Lisle szólalt meg. – És nem csak lovakat hoz. Lady Spencer azt mondta nekem, hogy mindenhová egy majmocskával, egy fejős tehénnel és egy sereg ír farkaskutyával utazik. Mindenféle változtatást kellett eszközölni Easton Nestonban. Az egyik lakószobát pedig, úgy néz ki, tornateremmé alakítják át. – Tornateremmé? Mégis, mi a csodát akarhat ott a császárné? – Lady Crewe teljesen el volt képedve. – A császárné annyira büszke az alakjára, hogy minden egyes nap tornázik – felelte Augusta. – Azt olvastam a Képes Londoni

Hírekben, hogy egy cirkuszi mutatványostól vett leckéket, és tűzkarikákon is át tudja ugratni a lovát. – Na, de Augusta, hogy lehetsz ennyire hiszékeny? – kérdezte Augustát az anyja. – A császárnék nem végeznek cirkuszi mutatványokat, még a külföldiek sem. Az emberek mindenfélét összeirkálnak, csak hogy el tudják adni az újságot. Ettől függetlenül azonban nagyon várom már, hogy találkozhassak a császárnéval. Azt mondják, ő Európa legszebb asszonya. Lady Crewe felemelkedett az asztaltól, és intett a többi hölgynek, hogy kövessék. Mikor Middleton felállt, hogy kihúzza Charlotte székét, a keze súrolta a lány csupasz vállát. Charlotte megérezte a férfi keze melegét, és döbbenten nézett fel rá. – Ó, milyen figyelmetlen vagyok, Miss Baird, bocsánat – mondta Middleton, de Charlotte úgy érezte, egyáltalán nem sajnálja. Sőt merőn nézte őt, ő meg ugyanúgy nézett vissza rá, mert úgy érezte, gyávaság volna elfordítania a tekintetét. Végül Bay elnevette magát: – Nézzen rám. Olyan a modorom, mint egy istállófiúnak. Megengedi, hogy elkísérjem az ajtóig, Miss Baird? – kérdezte Bay, és túlzott tiszteletadással nyújtotta a lány felé a karját. Charlotte ráhelyezte az ujjhegyeit, és egy szó nélkül sétáltak el az ajtóig. Mialatt Charlotte a szalon felé lépkedett a lépcsőn felfelé, végig ott érezte a férfi kezét a vállán, pontosabban szólva a kulcscsontján.

Fésülködés A fésű megállt, mert elakadt egy csomóban. Mennyi haj! Leért egészen a császárné lábszáráig; a császári fésülködőnőnek szinte kétrét kellett hajolnia, hogy egész hosszában ki tudja fésülni. A megmosásához egy tucat tojást és egy egész üveg konyakot használtak fel. És olyan nehéz volt, hogy a fésülködőnő szinte látta a megkönnyebbülést az úrnője arcán, mikor a nap végén kiszedegette a hajából a csatokat és hajtűket. A hajtincsek olyan súlyt jelenthettek a számára, mintha folyton egy különálló kis életet cipelne a fejéhez

erősítve. Néha annyira nehéznek tűntek, hogy mikor lepihent, a haját szalagokkal a mennyezethez erősítették, hogy megszabadítsák a fejét a tehertől. A fésülködőnő hátrébb lépett, maga előtt tartva a most már megszelídített és kifésült hajat. – Felkössem, Fenség? Erzsébet oldalra fordította a fejét, és a tükrön át rámosolygott a fésülködőnőre. – Nem, szükségem van rá, hogy melegen tartson. Felállt, majd megrázta a haját, mely köpenyként terült szét a testén. A fésülködőnő mélyen meghajolt, és azt mondta, amit mindig: – Felséged lába elé helyezem magamat. – Köszönöm. Most hagyjon magunkra. – A császári fésülködőnő, ahogy a szokás megkövetelte, hátrafelé sétált ki a szobából, bár kissé bizonytalanok voltak a léptei, mivel az útvonalat még nem ismerte. Erzsébet leült a tükör elé. Úgy látta, egy újabb kis ráncocska jelent meg a bal szeme alatt. Olyan volt, mint amilyet az anyja nevelőráncnak nevezett. – Soha ne felejtsétek el, lányok, hogy minden mosoly ráncot vés az arcotokra. – Minden alkalommal, mikor az anyjuk ezt mondta, Erzsébet és a lánytestvérei egy percig olyan mozdulatra merevítették az arcukat, mintha porcelánból volna, aztán persze egyikük nem bírta tovább, és kuncogni kezdtek. Erre az anyjuk nagyot sóhajtva megjegyezte: – De hát az arcotokban van a jövőtök! – Az anyjának természetesen igaza lett. Erzsébet tizenöt éves arca volt ugyanis az, mely azon a napon Bad Ischlben mindent megváltoztatott. Erzsébet csak az utolsó pillanatban csatlakozott az utazókhoz, hogy nővére, Helena, akit nagynénjük már kinézett a fia, a császár számára, ne legyen egyedül. De Ferenc meglátta Sisit, ahogy Erzsébetet a családban nevezték, és aztán már senki másra nem volt hajlandó ránézni. Életében először és utoljára a megérzésének engedve cselekedett. Sisit választotta, a visszahúzódó lányt az alkalmasabb Helena helyett, aki pedig rendkívül jó volt abban, hogy mindig azt mondja, amit kell. Helena helyett, akinek mindig uralkodói volt a megjelenése, még álmában is. Micsoda kiszúrás, hogy nevetőráncok jelennek meg az arcán! Nem volt túl sok mosolyogni valója. Kaparászást hallott az ajtó felől, majd megérezte a majom szagát, aki beugrándozott a szobába.

Erzsébetnek eszébe jutott az angol házvezetőnő arca, mikor meglátta az egyre terjedő, sötét foltot a szoknyáján. Tudta, hogy kegyetlen dolog volt ezen nevetni, de akkora megkönnyebbülést érzett, hogy a sok formaság közepette történt valami igazi is. Úgy érezte, ez jó jel. Talán, gondolta, itt majd boldog lesz. Az ujjaival végigsimította a szeme körül a bőrt. A ráncok így is, úgy is ott lesznek, talán sokkal fontosabb, hogy legyen min nevetni. Kopogtak az ajtón. Festetics grófnő, a simára fésült hajú, vékonyka magyar udvarhölgy jött be, fejét kissé előre és lefelé tartva, mintha vízből előbukkanó vidra volna. Levelet hozott. – Fenség – pukedlizett, majd átadta a borítékot Erzsébetnek. „Drága Sisi, remélem, rendben megérkeztél, és a házzal is elégedett vagy…” A levelet Mária írta. Erzsébet érezte, hogy megkeményedik az arca. Négy lánytestvére közül Mária volt hozzá korban az egyik legközelebb, és mikor kicsik voltak, nagyon kötődtek egymáshoz, de mint annyi minden, a házassága után ez is megváltozott. Helena méltósággal viselte, hogy nem lett belőle császárné, de Mária túl fiatal volt ahhoz, hogy irigységét palástolja. A helyzet kicsit jobb lett, mikor Mária férjhez ment a nápolyi királyhoz, de vajmi kevés ideje volt arra, hogy a státuszát kiélvezze, mert kitört a forradalom. És most száműzött királyné, aki alig bírja elviselni a férjét, és még gyermekei sincsenek, akik vigaszt nyújtanának a számára. A levél így folytatódott: „Iszonyú megpróbáltatásokon mentem keresztül az elmúlt pár hónapban; ha arra a jólétre gondolok, amit Nápolyban magától értetődőnek véltem… és van rengeteg kisebb bosszúság is. A minap például a szalonban elém engedték Savoy hercegnőjét.” A levél még sok ilyen szerencsétlenséget és megaláztatást sorolt fel, melyeket Máriának el kellett viselnie. A végén volt egy utóirat is: „De most, hogy itt vagy, drága Sisi, biztosra veszem, hogy fordul a szerencse, és remélem, hogy a te császári dicsfényed rám is vet majd néhány sugarat.” Erzsébet letette a levelet; Mária levelének olvasása valahogy lefárasztotta. Tudta, hogy a testvére együttérzésre vágyik, de ő mégis valami bosszúságfélét érzett. Miért kéne neki lelkiismeretfurdalást éreznie, amiért még mindig korona van a fején?

Festetics grófnő mondott valamit magyarul a másnapi vacsorával kapcsolatban. Erzsébet ugyanazon a nyelven válaszolt neki, és ettől máris jobb kedve lett. – Mondja meg Esterházy grófnak és Liechtenstein hercegnek, hogy holnap a húgom is átjön vacsorázni – kérte a császárné a grófnőt. A szolgálatában álló lovasok szívesen udvarolnak majd Máriának. Max és Félix mindig elbűvölőek voltak, ráadásul nagyon jóképűek is. Persze legodaadóbban mindig őt fogják csodálni, de egyáltalán nem volt Erzsébet ellenére, ha kicsit Máriával is flörtölnek. Mária valószínűleg már nagyon sóvárog az ilyesfajta szórakozásra. És Spencer gróf nehézkes modorából kiindulva az angol férfiak nem értenek ahhoz, hogyan kell a szépet lenni a nőknek. Erzsébet élete sokkal kellemesebb lett, mióta Max és Felix megkapták a cavalieri serventi címet. Az a tény, hogy elválaszthatatlanok voltak egymástól, biztosította, hogy a botránynak az árnyéka se vetülhessen a császárné iránt tanúsított rabszolgai ragaszkodásukra. Erzsébet férje, Ferenc József ritkán viccelődött, de róluk ezt mondta: „Elnevezem őket duális monarchiának – egy osztrák és egy magyar közös járomba hajtják a fejüket egy nagyobb cél érdekében.” Erzsébet az órára nézett: tíz múlt pár perccel. Ebben az órában a férje a Hofburgban lévő lakosztályában szokott ülni, és nagyítóval nézegeti az államügyekkel kapcsolatos iratokat. Házasságuk korai szakaszában Erzsébet nagyon féltékeny volt ezekre a halmokban álló iratokra. Már reggel ötkor ott vártak a császárra, és éjfélkor még mindig toronyban álltak az asztalon. Mikor pedig panaszkodni mert miattuk, a férje úgy nézett rá, mintha nem értené, milyen nyelven beszél a felesége. – Én vagyok a császár, és ez a munkám. – Erzsébet akkor férje komoly ábrázata láttán visszavonult, de ahogy telt az idő, rá kellett jönnie, hogy ha az országnak nem is volt szüksége arra, hogy Ferenc minden egyes köztisztviselői kinevezést elfogadjon, és a hatalmas birodalom igazgatásával kapcsolatos minden egyes dokumentumot aláírjon, ő attól még képtelen reggelenként felkelni és esténként nyugovóra térni uralkodói felelősségének papírhegyei nélkül. Egykor nagyon neheztelt azért a rengeteg időért, amit Ferenc József a Kárpátokból érkezett erdészeti jelentések átbogarászásával töltött; most viszont hálásan gondolt azokra a bizonyos, vörös szalaggal átkötött

papírkötegekre. Amíg ugyanis a császár a birodalmának papíruszályai fölé görnyed, addig legalább nem tud felnézni, hogy leszidja, amiért magára hagyja. Elképzelte a férjét a dolgozószobájában. Ferenc rendkívül spártai módon élt, ahhoz képest, hogy Habsburg uralkodó volt. Minden nap tábori vaságyban aludt. Az egyetlen színes dolog a szobájában az íróasztala fölött lógó Winterhalter-festmény volt, amelyen Erzsébet hatalmas, kibontott haját maga előtt egy nagy kötegben felfogja. Erzsébetnek nem ez volt a kedvenc képe, de Ferenc odáig volt érte. Mostanra valószínűleg jobban kedvelte, mint az igazi nőt. Erzsébet legalább a képen rámosolyog. Sisi felkapta a tollát, és írni kezdett. Egyértelműen könnyebb volt érzelmes hangú levelet írni a férjének így, egy idegen ország biztonságos távolából. Ilyen messziről nézve Ferenc megingathatatlan szokásai inkább megnyugtatónak, mint bosszantónak tűntek. Erzsébetnek kifejezetten jólesett, hogy mindig tudja, a nap bizonyos órájában hol van és mit csinál a férje, de sokkal jobb csak tudni, és nem végignézni a napi monotóniát. Mire a levél végére ért, már egészen melengető érzés járta át a férje iránt. Arra gondolt, hogy ha Ferenc most itt lenne, egy pillanatra szívesen ráhajtaná a fejét a mellkasára, és jó lenne érezni meleg kezének érintését a vállán. Egy pillanat azonban bőven elég is volna. Ferenc nem tett ellenvetést, mikor Erzsébet felvetette ezt az angliai utazást. Sőt, szinte megélénkült tőle, és megduplázta Erzsébet utazásra szánt költőpénzét, valamint átengedte neki a császári vonatot is, hogy azon szállíttathassa a lovait. Egy pillanatig Sisi azt hitte, a férje kifejezetten azt akarja, hogy menjen el, és ez bántotta, de aztán elvetette ezt a gondolatot, mert elképzelhetetlennek tartotta. Ferenc soha, de soha nem vallaná be még saját magának sem, hogy a házassága szerencsétlenül sikerült. Sisi a megszokott cikornyás betűivel aláírta a levelet, majd lepecsételte. Mivel most már teljesítette minden kötelezettségét, megengedte Festetics grófnőnek, hogy segítsen neki elhelyezkedni a hatalmas ágyban. Holnapután már vadászni fog.

Az orchideaház Másnap vasárnap volt. Meltonnak már az 1600-as évek elejétől, a megépítésétől kezdve volt magánkápolnája. Az eredeti épület elég barátságtalan volt, majdhogynem lutheránusan puritán. Lord Crewe rajongása a gótika iránt azonban minden részére kiterjedt a háznak, amelynek tervezője és megalkotója Puginnak, a híres építésznek volt a – nincs rá más szó – tanítványa, aki a kápolnát az anglokatolikus áhítat szivárványszínű fellegvárává tette. A magasan futó, szerény ablaksort Noé bárkáját ábrázoló óriási ólomüveg tábla váltotta fel (Lord Crewe mindig is szeretett volna saját állatkertet), az egyszerű kőpadlót felszedték, és olyan mozaiklapokat fektettek le, melyek mintájához a chartre-i katedrális padlózata szolgált alapul. Minden padsornak a szélét aranyozott faragás díszítette, a mennyezetet pompásan kifestett gerendák borították, melyek kiálló végeire fából készült vízköpőket helyeztek. Lord Crewe sokat profitált a vasútépítésből, ezért sem a pénz, sem a fáradság nem számított. Meltont sok látogató, legalábbis Lord Crewe füle hallatára, leginkább az oxfordi Keble College-hoz, sőt a londoni Parlamenthez hasonlította. Melton gótikus pompája azonban nem mindenkinek volt az ínyére. Minden alkalommal, mikor Augusta letérdepelt a kánai menyegzőt ábrázoló szőnyeggel bevont térdeplőre, némi keserűséggel gondolt arra, hogy a kápolna túlzó pompája az oka annak, hogy az ő hozománya viszonylag szerény mértékű lett. Egy gróf lányaként Augusta gyerekkorától kezdve arra számított, hogy kitűnően fog férjhez menni. Társaságba kerülésének első évében elhatározta, hogy a fiatalabb fiúkkal ugyan elflörtölget, igazi odaadását viszont csak az elsőszülött örökösöknek tartogatja. Legnagyobb meglepetésére és elkeseredésére azonban azok közül a nevek közül, melyeket előszeretettel olvasgatott a gyerekszobában lévő, a nemesi családfákról szóló könyvben, valahogy senki nem talál utat az ő táncrendjébe. Az első nyár végére annyit sikerült elérnie, hogy táncolt néhány báróval, egyszer együtt vacsorázott egy vikomt fiatalabb fiával, valamint egy szédítően kecsegtető sétát lett a Syon

Park üvegházában egy herceg unokaöccsével, de ezek közül a fiatalemberek közül egy sem jelentkezett újra. Második évében nagy reményeket fűzött egy ír nemeshez, aki egészen addig meglehetős figyelemmel viseltetett iránta, míg a földbérlőinek lázadása vissza nem szólította a hazájába. Augusta arra számított, hogy az ír nemes majd a rá következő évben visszatér, de aztán hallotta, hogy már eljegyezte magát az egyik Drummond lánnyal, akinek a hozománya 50 000 fontra rúgott. Mikor Augusta tekintete az arany és lazurit mozaikokból készült Szűz Mária-képre tévedt az oltár fölött, önkéntelenül is arra gondolt, hogy ha a kápolna megmaradt volna eredeti, díszítetlen állapotában, akkor ő most már Lady Clongrathy lehetne. Fred a negyedik évben kérte meg a kezét, mikor ő már azon merengett, hogy úgy jár, mint szegény Beatrice hercegnő, és férjhez nem adott lányként örökre arra lesz kárhoztatva, hogy a szülői házban éljen. Először persze visszautasította Fredet; elengedhetetlenül fontos volt ugyanis a tudtára adni, hogy nem adja be könnyen a derekát, másfelől még mindig bízott abban, hogy esetleg ranghoz juthat. Fred azonban rettentően izgatott lett a gondolattól, hogy arisztokrata menyasszonya lesz, ezért bálról bálra űzte, és az illendőség határain belül minden táncra előjegyeztette magát, valamint mindig gondoskodott arról, hogy megszerezze neki az őszi-barackos parfét, amire olyan nagyon vágyott a vacsorák alkalmával. Igaz, hogy Fred nem volt sem arisztokrata, sem különösebben jóképű, de a kapcsolatai egészen kiválóak voltak, és arcának, valamint alakjának hiányosságait kellőképpen elfedte a Királyi Gárda pompázatos egyenruhája. Kevill, a Baird család birtoka a határvidéken persze messze nem volt olyan előkelő, mint Melton, de Sir Walter Scottnak hála, elhelyezkedése és ősi vártornyai akkoriban nagyon divatossá váltak. A határvidéki társaság pedig közel sem volt olyan illusztris, hogy ne vett volna tudomást Lady Augusta Crewe jelentőségéről. Augusta nem éppen ilyen frigyre vágyott, de sokkalta jobbnak ígérkezett Kevill asszonyává, mint valami vidéki esperes háziangyalkájává válni. Frednek 20 000 hektáros birtoka volt, és évi 10 000 fontos jövedelme. Augusta ezért bízott abban, hogy ebből a pénzből a téli időszakban futja majd egy londoni házra is, mert bár nagy tisztelője volt Scottnak, mégsem

akart volna folyton a Skót-felföldön hervadozni, mint Lochinvar menyasszonya a Lochinvar című költeményben. Sajnálatos körülmény volt azonban, hogy a Lennox-vagyon Charlotte férjhezmenetelével kikerül majd a családból. Fred elárulta Augustának, hogy az apja halála óta eltelt pár évben sikerült neki egy jelentős összeget megtakarítania azzal, hogy megfelelően használta fel a húga vagyonára eső kamatokat. A Charles Streeten lévő házat, valamint Kevill átalakítását mind a Lennox-vagyonból finanszírozta, hogy az örökösnő hozzá illő körülmények között élhessen. Ezeket az életkörülményeket persze fent kell tartani, ha az örökösnő nem megy férjhez, de Augusta nem hitte, hogy Charlotte, akármilyen különcségei is vannak, sokáig hajadon marad. Hartopp egyértelműen pályázik rá, habár Augusta észrevette, hogy nézett Charlotte Bayre, mikor az vacsorázni kísérte a minap. Middleton persze nagyon jóképű volt, és Augusta azt is megfigyelte, hogy nagyszerűen táncol, bár őt magát még egyszer sem kérte fel. Ezt leszámítva azonban tökéletesen alkalmatlan, és ezt csak egy olyan naiv és tapasztalatlan lány nem veszi észre, mint amilyen Charlotte. Augusta úgy gondolta, már nem először életében, hogy Charlotte kifejezetten szerencsés, amiért ő a mentora. A lány ugyanis az ő útmutatása nélkül nagyon könnyen meginogna egy Bay Middletonfajta ember simulékony modorától és fürge lábaitól, és ezzel elzárná magát egy kitűnő házasság lehetőségétől, amely pedig bizonyosan vár rá a jövőben. Nem mintha sietnie kéne ezzel. Charlotte esélyei csak nőnek, ha egy vagy két szezont Augusta védőszárnyai alatt tölt el. Nem Augusta volt az egyetlen a gyülekezet tagjai között, akinek figyelme elterelődött a fiatal káplánról, aki szívbe markoló prédikációt tartott a testvéri szeretetről. Percy, Augusta öccse lelkes traktáriánus volt, és a pap díszes ruházata és idézetválasztásai alapján könnyen meg tudta állapítani, hogy ő is hasonló elveket vall. Lord Crewe, mint mindig, most is az oroszlánok, elefántok és zebrák felvonulását csodálta, ahogy felfelé lépegetnek Noé védelmet nyújtó bárkájára. Mellette a felesége azon merengett, vajon Lady Spencer ad-e fogadást az osztrák császárné tiszteletére; nem tehetett róla, de felettébb kíváncsi volt rá. A mögöttük lévő padban Lady Lisle már az ebédre gondolt.

Fred azon morfondírozott, vajon csináltasson-e olyan új, amerikai vállas kabátot, amit a szabója javasolt neki. A mellette ülő Charlotte pedig azt próbálta eldönteni, vajon a tarkóját bizsergető furcsa érzés azt jelenti-e, hogy Bay közvetlenül mögötte ül a padban. Ott ült. Aznap reggel Bay nem azzal a szándékkal ébredt, hogy istentiszteletre menjen, de mikor meglátta Hartoppot a szalonkabátjában és imakönyvvel a kezében, rádöbbent, hogy ő is profitálhat abból, ha kicsit tanácskozik a Jóistennel. Ügyelt arra, hogy pontosan Charlotte Baird mögé üljön, és olyan hangosan énekelte az énekeket, amilyen hangosan csak tudta. Kíváncsi volt, Charlotte hátrafordul-e. Nem fordult. Hátul a személyzet élvezte, hogy kicsit nyugta lehet. Ha ugyanis az ember napkelte óta talpon van, és csak rakja a tüzet, akkor f él órán keresztül egy helyben ülve hallgatni, amint a keresztény könyörületességről prédikálnak, szó szerint isteni felüdülésnek számít. Az istentisztelet után a család szétszéledt. Lord Crewe a fegyverterembe ment; Lady Crewe és Lady Lisle hintóba ültek, hogy meglátogassanak egy beteg falusit; az ifjú Percy hátramaradt, hogy válthasson pár szót a lelkésszel egy nemrégiben megszerzett Iosephus Flavius-fordításról; Augusta és Fred pedig elmentek megnézni, befagyott-e a tó. A szobalányok meg-megroppanó térdízületekkel felálltak, és várták, hogy Charlotte, Bay és Hartopp is elhagyják a kápolnát. Charlotte sietős léptekkel távozott. Nem volt szándékában ott időzni, de persze ha valakinek eszébe jutna őt feltartóztatni, arról természetesen nem tehet. Elindult hát felfelé a kápolnát a ház többi részével összekötő lépcsőn. Tizennégy lépcsőfok volt összesen, és már a tizenharmadiknál tartott, mikor meghallotta a hangját. – Miss Baird, azt hiszem, eljött a pillanat. Charlotte megállt, és megfordult. – Mire jött el a pillanat? – kérdezte, pedig jól tudta a választ. Middleton szaladni kezdett felfelé a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat, mintha próbálná lerázni Hartoppot. Mikor elérte Charlotte-ot, azt mondta: – Csak nem felejtette el szegény Tipsyt? Egész reggel szépítkezett.

Charlotte elnevette magát. – Erősen kétlem, hogy egy ilyen eszményképnek meg tudnék felelni, de azért megkísérlem lefényképezni magukat, ha megígéri, hogy ráveszi a mozdulatlanságra. – Pompás! – Bay Hartopp felé fordult, aki a lépcsőn lejjebb állt meg, és jól látszott rajta, mennyire bosszantja az ő évődésük. – Csirke, drága barátom, nem segítene Miss Bairdnek a felszerelését lehozni, míg én a ház elé vezetem Tipsyt? Hartopp kicsit habozott, de mikor Charlotte azt mondta: – Ó, ez nagyon kedves volna Öntől, Hartopp kapitány! – szolgálat-készen követte a lányt. Mialatt a régi gyerekszoba irányába tartottak egy újabb lépcsőn felfelé, Hartopp megszólalt: – Elég szemtelen ez a Middleton, amiért elvárja Öntől, hogy lefényképezze a lovát. Túlságosan sokat gondol arról a teremtményről. – Ó, én egyáltalán nem bánom, azonkívül úgyis le akartam fényképezni Middleton kapitányt, és az a gyanúm, sokkal jobb alany lesz, ha ott van a lova is. Beléptek a gyerekszobába, és Hartopp meglátta az asztalon a tegnap rögzített csoportképről készült nyomatot. Gondosan megnézte, és látta, hogy a fotón Bay az egyetlen, aki mosolyog. Hartopp ettől ingerült lett. – Middleton ezen a képen nagyon el van telve magától. Charlotte a fotólemezekkel teli polctól Hartopp felé fordult. Nem sok ember képes egy fotón így mosolyogni. Ha ugyanabban a pózban kell sokáig megmaradni, még a legőszintébb arckifejezés is erőltetettnek fog tűnni. – Charlotte odavitte az egyik lemezt az ablakhoz, hogy megvizsgálja. Hartopp nem felelt azonnal. Még mindig a képet bámulta, és az arca kezdett kipirulni, egyik hatalmas kezével pedig oldalszakállát kezdte vakargatni. A mellkasa megemelkedett, és a szalonkabátja gombjai pattanásig feszültek. Végül megszólalt, és szinte hadarta a szavakat. – Miss Baird… Charlotte… ugye, szólíthatom így? Bizonyára észrevette, hogy az elmúlt hónapokban egyre nagyobb csodálattal adózom Önnek. A csodálatom oly nagyra nőtt, hogy kénytelen vagyok megtenni azt a lépést, amely talán túl korainak tűnhet, de

sok tépelődés után elhatároztam, hogy nem halogatom tovább. Tudja, Charlotte, életemnek abba a szakaszába léptem, mikor egy férfi már úgy érzi, meg kell állapodnia, és nincs a világon még egy olyan személy, akit szívesebben… Hartopp abbahagyta, mivel Charlotte, aki láthatólag egy szót sem hallott meg abból, amit mondott, sikoltva kiáltott fel. – Ó, nézze csak! Middleton kapitány a hátsó lábaira állította a lovát – még a végén leesik róla! – kiáltotta, és az ablaküveghez nyomta az arcát. Hartopp nagyot sóhajtott, aztán megköszörülte a torkát, és nekiállt, hogy újból belefogjon. – Miss Baird… Charlotte… ugye, szólíthatom így? Charlotte azonban, aki már fogta is a fényképezőgépet és a lemezeket, félbeszakította: – Jöjjön, Hartopp kapitány, sietnünk kell! Attól tartok, ha nem megyünk le időben, és nem tartjuk vissza, Middleton kapitány még a nyakát szegi. – Ó, arra még esély sincsen! – válaszolta Hartopp némi sajnálkozással a hangjában. Charlotte azonban már nem figyelt rá, hanem gyorsan a kezébe nyomta a háromlábú állványt. Kint Bay úgy produkálta magát Tipsy hátán, mintha cirkuszi porondon lenne. Látta, hogy a szolgálólányok az ablaküveghez nyomják fehér arcukat, és nem bírta megállni, hogy felugorjon a nyeregben. Állva is maradt, mialatt Tipsy körbe-körbe ügetett. Aztán lehajolt, és a nyereg szélébe kapaszkodva kézenállásba lendült. Két körön keresztül is bírta, és csak azután ült vissza. Alig kivehetően, de hallotta, amint a házban tapsolnak neki, mire enyhe főhajtással üdvözölte a közönségét. – Ó, reméltem, hogy még egy kicsit így marad. Nagyszerű képet csinálhattam volna! – Charlotte, oldalán a tajtékzó Hartopp-pal a bejárathoz vezető lépcsőn állt, és éppen a felszerelését rakta össze. – Attól tartok, már így is túlzásba vittem a dolgot. Nem szeretném befeketíteni Tipsy nevét az idétlenkedésemmel. – Azzal Bay leugrott a lováról, és megveregette az állat nyakát. Charlotte egy intéssel jelezte Hartoppnak, hová tegye az állványt. – Kihúzná, kérem, azt a lábat? Tökéletes! Nagyon köszönöm! Most már készen állok arra, hogy megörökítsem ezt a figyelemre méltó lovat.

– Ez esetben, ha a továbbiakban nincs szüksége rám, ugye megbocsát, de meg kell írnom néhány levelet. – Hartopp meg sem várva Charlotte válaszát, elviharzott a ház felé. * Bay a távozóban lévő alak felé mutatott a pálcája nyelével. – Mit művelt Hartopp kapitánnyal, Miss Baird? Eléggé bosszúsnak tűnt. Talán felajánlotta, hogy Mrs. Hartoppot csinál magából, maga meg egy lányos kacaj kíséretében elkergette? Nem is tudtam, hogy ilyen szívtelen. Az elutasítást mindig jelentéktelen bókokkal kell ellensúlyozni, különben nagyon megsérti a férfiúi büszkeséget. Szegény Csirke, egészen összetörtnek tűnik. – Ugyan már! Hartopp kapitány kétségkívül úgy döntött, jobb dolga is akad, mint hogy magát bámulja, amint a lovával fickándozik. – Nos, ha maga mondja! De nekem inkább csalódott szerelmes benyomását keltette. Charlotte elbizonytalanodott. Bay persze csak viccelődött, de Hartopp sértődöttsége őszintének tűnt. Mivel azonban soha nem bátorította, nem vállalhatott felelősséget az érzéseiért. – Nos, Middleton kapitány, mit gondol, rá tudja venni Tipsyt, hogy maradjon nyugton? – Természetesen. Milyen pózba álljunk? Charlotte megnézte őket. Előzetesen úgy képzelte, hogy Bay majd a lován ül, de most, hogy látta őket együtt, és megfigyelte, hogyan néz a kapitány a lovára, már tudta, milyen beállítást akar. – Mi lenne, ha csak ott állna, kezét a kantárszáron nyugtatva? – Charlotte a fejére húzta a leplet, és megnézte a fejjel lefelé álló képet. Kicsit elmozdította a fényképezőgépet, hogy ló és lovasa a keret közepére kerüljenek. Mikor előbújt a lepel alól, azt mondta: – Ne feledje, ha felemelem a kezemet, akkor annyi ideig mozdulatlanul kell maradniuk, míg el nem mondja a miatyánkot. Ha maga vagy Tipsy bemozdulnak, a kép elmosódott lesz. – Olyan mozdulatlanok leszünk, mint egy szobor. Ugye, Tipsy? Charlotte felnézett az égre, és látta, hogy sötét felhők tartanak a halovány téli napkorong felé. El kell készítenie a képet, mielőtt

elhalványul a fény. Eltűnt tehát a lepel alatt, nyugalmi helyzetet vett fel, és felemelte a kezét. Ott tartott, hogy „bocsásd meg a mi vétkeinket”, mikor Fred hangja zavarta meg a gondolatait. – Ó, micsoda bájos kép! A drága Mitten képet készít Middleton kapitányról és élete szerelméről. Charlotte szuggerálta Bayt, hogy ne mozduljon; még tíz másodperc és a fénykép elkészül. „Tiéd a hatalom és a dicsőség…” – Egy ló volna Middleton kapitány nagy szerelme? Meg vagyok lepve – szólalt meg Augusta hangja Charlotte háta mögül. Charlotte eltökélte, hogy nem hagyja magát megzavarni. „Most és mindörökké, ámen.” Charlotte mintha úgy látta volna, hogy Bay arca megrándult. Kibújt a posztó alól, és látta, hogy a jegyespár még mindig ott ácsorog mögötte. Fredhez fordult. – Komolyan, Fred, hányszor megmondtam, hogy ne zavarj, miközben képet készítek? Te sem szeretnéd, ha akkor kezdenék hozzád beszélni, mikor felemeled a puskád csövét! – Az teljesen más, Mitten. A vadászat komoly dolog. – És a fényképezés talán nem? Tessék, próbálj meg te elkészíteni egy képet! Rá fogsz jönni, hogy kissé bonyolultabb, mint megcélozni egy madarat, aztán meghúzni a ravaszt. Fred tett egy lépést a húga felé. – Tényleg? Én úgy nézem, nem teszel mást, csak az alanyra irányítod a fényképezőgépet, aztán kioldod a rekeszt. Ez olyan nagy dolog? Bay szólalt meg, tettetett panaszkodással: – Most már megmozdulhatunk, Miss Baird? Tipsy kezd nyugtalankodni. Az istállóban ilyenkor etetési idő van, és nem akar lemaradni a zabadagjáról. – Nagyszerű fényképalany volt, nem láttam, hogy akár egy kis izma is megrándult volna – mondta Charlotte. – Rettentő hiú, és nem akarta, hogy rosszul nézzen ki a képen – jelentette ki Bay, majd felpattant Tipsy hátára, és csizmasarkát a ló oldalához érintve elgaloppozott az istálló irányába. Charlotte ott maradt a lépcső tetején Freddel és Augustával. Kis szünet után Fred szólalt meg: – Úgy tűnik, te és Middleton nagyon összebarátkoztatok.

– Szórakoztatónak találom. – Persze, hogy szórakoztató! Arról híres, hogy szórakoztató, és hogy kellemes a modora, meg hogy jó táncos, de figyelmeztetlek, Mitten, ő egy olyan férfi, akit a nők bálványának tartanak. – Fred a „nők bálványa” kifejezést suttogva mondta ki, mintha ettől kevésbé lett volna ijesztő. – Azt hiszem, Fred, Middleton kapitány erényeinek felsorolásakor kihagytad azt, hogy ő a legjobban öltözött tiszt a gárdában. Nem ő adta meg neked a szabója nevét? – kérdezte Charlotte. – Nem látom be, hogy ennek mi köze van mindehhez – csattant fel Fred. – Csak arra próbálok rávilágítani, hogy óvatosnak kell lenned vele. Kedvelem, tiszttársam, és az egyik legjobb lovas az országban, de egyszerűen alkalmatlan. Charlotte éles csattanással csukta össze a háromlábú állványt. – Alkalmatlan? Mire? – kérdezte. – Számodra, természetesen! – kiáltott fel Fred. – Tehát azt akarod mondani, hogy elég jó neked, és Spencer grófnak, és a nápolyi királynénak, csak nekem nem. Nehezen tudlak követni, Fred. – Charlotte érezte, hogy fülig pirul. Fred már épp készült visszavágni, de Augusta a karjára tette a kezét. – Drága Fred, nem vinnéd fel ezeket a felszereléseket a húgodnak? Annyira szeretném neki megmutatni az új orchideaházat még ebéd előtt. Húg és báty egyforma vonakodással engedelmeskedett Augustának. Frednek még lett volna néhány szava Bay alkalmatlanságával kapcsolatban, Charlotte-nak pedig semmi kedve nem volt orchideákat nézegetni Augusta társaságában, de egyikük sem talált okot arra, hogy kimentse magát. Charlotte odaadta az állványt és a fényképezőgépet Frednek, de a most készült lemezeket magánál tartotta – félt attól, hogy Fred esetleg elejti őket. Augusta belekarolt, és a fallal körülvett kert felé irányította, ahol az orchideaház állott. – Fogadni mernék, hogy magánbirtokon még soha nem láttál orchideaházat. Papának azután támadt ez az ötlete, hogy meglátogatta a botanikus kertet Kew-ban. Annyira odavan az egzotikus növényekért, hogy nem nyugodott, amíg meg nem építette a saját orchideáriumát.

Keresztülsétáltak a megfeketedett karalábéval és üvegbúrával lefedett spárgákkal teli konyhakerten, majd elérkeztek a déli fal tövébe épített üvegpavilonhoz. Augusta belökte az üvegház ajtaját, és mindketten felkiáltottak, annyira meleg és párás volt odabent a levegő. Egy virággal teli orchideaág súrolta Charlotte arcát, és mikor félrehajtotta, észrevette, hogy a virág szirmai hidegek és viaszosak, és egyáltalán semmi illatuk nincsen. – Kedveled az orchideákat, Charlotte? Az apám gyűjteménye messze földön híres, vannak olyan egyedek, melyeket a távoli Sarawak Királyságból hozatott. – Te jó ég! Igaz, csak halvány fogalmam van arról, merre van ez a Sarawak, de úgy hiszem, elképzelhetetlenül messze. – Igen, számunkra elég nagy távolság, de az apámnak nem: ő semmi költséget nem sajnál, hogy megszerezze a legkülönlegesebb egyedeket. – Augusta hangjába kétségtelenül vegyült némi keserűség. Kis csend állott be. Charlotte, miután közelebbről szemügyre vette a helyet, úgy vélte, hogy bizony Lord Crewe értelmesebb dolgokra is költhette volna a pénzt. Egyáltalán nem hatották meg ugyanis a különféle alakzatú virágok; az orchideák száműzött uralkodóknak tűntek a számára, akik sehogy sem illenek bele új környezetükbe. Augusta felemelt egy élénk rózsaszínű virágot, és hosszú ujjú kesztyűbe bújtatott hüvelykjével simogatni kezdte az egyik lelógó alsó szirmot. – Mivel hamarosan sógornők leszünk, és mivel neked már nincs édesanyád, Charlotte, úgy érzem, kötelességem némi útmutatást adni a számodra. – Ez nagyon kedves tőled, Augusta, de megfeledkezel Adelaide nagynénémről. Ő nagyon lelkiismeretes. – Lehetséges. Lady Lisle azonban jó néhány évig élt távol a londoni felsőbb köröktől, és bár kétségtelenül kellemes társaság, az ítélőképessége bizonyos dolgok tekintetében meglehetősen ódivatú. Nincs már benne a körforgásban, és nincs tisztában azokkal a lehetséges veszélyekkel sem, melyek keresztezhetik utadat. – Veszélyek? – kérdezett vissza Charlotte.

– Sokkal könnyebb lesz majd minden, természetesen, ha hozzánk költözöl. Akkor mindig kéznél leszek, hogy segítsek neked. Ezekben a kérdésekben jóval több tapasztalatom van, mint neked. – De Augusta, csak négy évvel vagy idősebb nálam! – Ha jobban megnézed, pusztán hárommal, de eme három év alatt bizony találkoztam azokkal a buktatókkal, melyek rád is leselkednek. Jól tudom, mennyire könnyű valakit félrevezetni. Charlotte elmosolyodott. – Félrevezetni? Augusta! Csak nem valami illetlenségről akarsz nekem beszámolni? Milyen izgalmas! Fred tud róla? Pukkanásszerű hang hallatszott, mivel Augusta összenyomta a rózsaszínű orchidea alsó, párnácskás szirmát. – Rólad beszélek, Charlotte, amint azzal te is tisztában vagy. Rólad és Middleton kapitányról. – Jobban kéne vigyáznod apád orchideáira. Ez pont egy nagyon különleges példány volt, míg el nem kezdtél vele babrálni – mondta erre Charlotte. Augusta nagyot sóhajtott. Aztán lassan, hallatlan nagy türelmet sugallva folytatta. – Fred talán kissé esetlen volt az előbb, de meg kell értened, hogy csak próbál téged megvédeni. – Megvédeni? Mégis, mitől? Egyszer táncoltam Middletonnal, egyszer ültem mellette a vacsoraasztalnál, és kétszer készítettem róla fényképet. Nem vallott nekem szerelmet, és a társalgásunk nagyjából kimerült abban, hogy a lováról beszélgettünk. Komolyan mondom, ha ő az a veszélyes „nők bálványa”, akkor meglehetősen csalódott vagyok. – Middleton kapitánynak rossz a híre. Közeli, túlságosan közeli kapcsolatban állt egy férjes asszonnyal. Az asszonyt tegnap vacsorakor emlegettük – Blanche Hozier a neve. Észrevehetted, hogyan reagált Middleton, mikor anyám kiejtette a nő nevét. Úgy tudom, a viszonynak most már vége, de ez mellékes körülmény. – Én viszont nem vagyok férjes asszony, és Middleton kapitány sem nős. A találkozásaink teljesen nyilvánosak, és eddig még egyszer sem hozta szóba a lányszöktetést. Én ugyan nem ismerem Blanche Hoziert, de amennyiben Middleton kapitány viselkedése valóban annyira felháborító, akkor eléggé meglep, hogy itt látom

vendégként Meltonban – mondta Charlotte, majd dacosan felszegte az állát. Augusta olyan pillantást vetett Charlotte-ra, mellyel testvéri odaadást próbált sugallni. – Ó, te jó ég, pontosan ettől tartottam! Rögtön a pártját fogod, és ez azért van, mert máris belopta magát a szívedbe. Olyan kevés tapasztalatod volt eddig a férfiakkal, hogy mikor egy dörzsölt fiatalember, mint ez a Middleton, kedveskedik neked, teljesen védtelen vagy vele szemben. Na, persze, úgy képzeled, hogy te érdekled. De drága, édes, ártatlan Mitten, ő olyan férfi, aki egy férjes asszonynak csapta a szelet. Mi másért mutatna érdeklődést egy olyan fiatal lány iránt, akinek se tapasztalata, se kifinomultsága nincs, mint azért, mert figyelemre méltó vagyona van? Attól tartok, hogy Middleton kapitány, aki, amennyire tudom, elég szerény háttérrel rendelkezik, hozományvadász. Charlotte nagyon szerette volna a Sarawakból származó orchideát leendő sógornője kidülledő kék szemébe nyomni, de visszafogta magát, és inkább elképzelte, hogy Augusta egy túlfejlett pekingi kacsa, aki napernyőt tart a kezében. – Hozományvadász? Nem igazán látom be, Augusta, hogy ez miben különbözteti meg Middleton kapitányt bárki mástól! Csak nem azt akarod nekem bemesélni, hogy Hartopp kapitányt nem a pénzem érdekli? Vagy hogy te és Fred akkor is annyira lelkesek volnátok, hogy osztozzak frissen kötött házasságotok örömeiben, ha csak egy szegény rokon volnék? Lehet, hogy Middleton kapitány hozományvadász, de ezt sokkal ügyesebben leplezi, mint bárki más. Augusta, akinek kétségtelenül a Lennox-gyémántok lebegtek a szeme előtt, és az, mennyire csodásan nézne ki bennük az esküvője napján, engesztelő gesztussal Charlotte karjára tette a kezét. – Ne vitatkozzunk, Charlotte. Nem akarlak megbántani. Minden lánynak jár egy kis flörtölés. Csak arra kérlek, ne feledd, hogy bár Bay Middleton nagyszerű táncpartner és ragyogó fényképalany, nem szabad komolyan venni. Nem szeretném, ha kompromittálnának. Előnyös helyzeted révén hozzámehetsz egy valóban rangos férfihoz is – egy olyan emberhez, akinek a rangja révén valódi szerep jut neked az életben. Nagy terveim vannak veled a következő

szezonban. Ha év végére nem lesz belőled leendő gróf- vagy márkiné, komolyan mondom, csalódott leszek. Charlotte hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát. Nem remélhette, hogy meg tudja magyarázni Augustának: a csalódása elkerülhetetlen. Ez a beszélgetés ugyanis egy dolog felől egész biztosan meggyőzte őt, mégpedig arról, hogy soha nem megy hozzá egy olyan férfihoz, akit leendő sógornője szemel ki a számára. – Nagylelkű tőled, Augusta, hogy jó tanácsokkal látsz el. Náladnál elképzelni sem lehet jobb tanácsadót egy olyan lány számára, aki ragyogó házasságot akar kötni. Most azonban elnézésedet kell kérnem, mivel vissza kell vinnem ezeket a lemezeket a házba – különben az itteni pára esetleg rossz hatással lesz az eredményre. Augusta elmosolyodott, úgy, hogy elővillant jócskán előreálló felső fogsora. – Természetes. Tudom, mennyire fontos számodra a hobbid. Csak szerettem volna veled négyszemközt beszélni, mielőtt még újabb „fényképet” készítesz Middleton kapitányról. Charlotte azonban már az ajtóban volt, mivel nagyon vágyott arra, hogy belélegezhesse a friss, hideg, téli levegőt. * Nem volt szándékában, hogy az istállón keresztül térjen vissza a házba, de valahogy azon kapta magát, hogy már az udvaron sétál keresztül. Az istálló volt Melton egyetlen olyan része, melyet nem ért el a gótikus átépítési mánia. Bár Lord Crewe már emlegette, hogy szeretné az istálló óráját egy körben forgó figurákkal ellátott harangtoronnyal helyettesíteni, de az építésze még nem igazán kezdett bele a tervek elkészítésébe. Mivel a vadászati idény elején jártak, az istállóban minden boksz foglalt volt. Charlotte próbálta megkeresni a szürke szőrű Tipsyt, de a rengeteg lovat elég nehezen tudta egymástól megkülönböztetni. Már majdnem átért az udvar túloldalára, mikor észrevette Bayt. A férfi ott guggolt a földön, és vadászathoz való ínvédőt helyezett a lova lábára. A kabátját már levette, és az ingujját is feltűrte, így kilátszott szeplőkkel borított, inas fehér karja. Charlotte egy percig nézte, amint szorosan ráköti a ló lábára az ínvédőt, aztán elkezdi csitítgatni a kellemetlenség miatt nagyokat horkantó és dobbantó

állatot. És amint a fülébe sugdos, és hagyja, hogy a ló megnyalogassa a kezét, az állat máris megnyugszik. Charlotte megpróbálta gondolatban rávenni Bayt, hogy nézzen rá. Végül a férfi meg is fordult, és mikor meglátta őt és a kezében lévő, lemezeket őrző dobozt, azonnal odaszaladt az istálló boltíve alatt ácsorgó lányhoz. – Csak nem azt akarja mondani, hogy már kész is van a kép? Azért jött, hogy megmutassa Tipsynek? Charlotte megrázta a fejét. – Habár a nyomatkészítési eljárás jóval gyorsabb, mint régebben volt, azért ilyen hamar nem megy. Ma estére azonban készen lesz, hacsak nem tartanak fel megint valamivel. Azért jöttem erre, hogy megmeneküljek Augustától. Épp „testvéri” tanácsokkal próbált ellátni, és azt hiszem, ezt jobb kis dózisokban adagolni. Bay hátrasimította a haját, és Charlotte látta, milyen izmos a felsőkarja. – És mivel kapcsolatban látta el Önt jó tanáccsal? – kérdezte, és mikor Charlotte nem felelt azonnal, folytatta: – Abból, ahogy elpirult, látom, hogy bizonyára velem kapcsolatosan. Igazam van? Charlotte a földet bámulta, és odébb rúgott egy szalmaszálat. – Augusta nagyon aggódik a jövőm miatt. – És hadd találjam ki, úgy gondolja, az Ön jövőjében nem szabadna szerepet kapnia egy olyan mihasznának, mint Bay Middleton. – Nem hiszem, hogy a „mihaszna” szót használta volna. Úgy emlékszem, csak azt mondta, hogy Ön „alkalmatlan”. Bay erre elnevette magát, és szélesre tárta a karját. – És Ön mit gondol, Miss Baird? Netán egyetért Lady Augustával, és mostantól ki vagyok taszajtva a kinti sötétségbe? Charlotte Bayre emelte a tekintetét. – Nagyon ritkán értek egyet vele. – Hála istennek! Bizonyos tekintetben azonban Lady Augustának igaza van. Valóban alkalmatlan vagyok. Nem vagyok ugyanis gazdag, és bár nemes embernek születtem, a Debrett-féle jegyzékben nem szerepel a nevem. Nem vagyok az a fajta férfi, akitől az anyukák odavannak.

Charlotte félbeszakította: – Az anyátlanság egyik nagy előnye az, hogy az ember megtanul saját véleményt kialakítani az emberekről. – És már kialakította? – Igen, azt hiszem. Egy kis ideig mindketten hallgattak, aztán meg egyszerre kezdtek el beszélni. Charlotte azt mondta, hogy vissza kell mennie a házba átöltözni, Bay meg ezt: – Nagyon örülök, hogy itt van Meltonban. Szerettem volna magával találkozni, már a Spencer-bál óta. Ha másért nem, azért, hogy elnézést kérjek, hogy ügyetlenségemben tönkretettem a ruháját. Remélem, már megbocsátotta nekem. – Én megbocsátottam, bár a szabónőm nem – felelte Charlotte könnyedén, de aztán látva Bay arckifejezését, lehalkította a hangját, és azt mondta: – Azt hiszem, aznap este mintha kissé zavart lett volna, Middleton kapitány; valami kibillentette az egyensúlyából. Bay megint beletúrt a hajába, és Charlotte meglepve vette észre, mennyire ideges. – Igaza van. Zavart voltam, de el kell Önnek mondanom, Miss Baird, hogy többé már nem vagyok. – Bay rezzenéstelenül nézett Charlotte-ra. A lány erősen megfogta a kezében lévő lemezt. Aztán megpróbálkozott egy mosollyal, és azt mondta: – Ó, akkor a szabónőm fellélegezhet. Bay azonban nem viszonozta a mosolyt. – Szerencsés vagyok, hogy aznap este találkoztam Önnel, nem is tudom elmondani, mennyire. Igaza volt, valóban elveszítettem az egyensúlyomat, de közben újra megtaláltam. Charlotte érezte, hogy erre elpirul. – Nem tudom, hogyan lehettem a segítségére, de örülök, hogy megtettem. – Tényleg? Azt hiszem, Ön az egyetlen, aki segíthet rajtam. Annyira szeretném ezt valamivel viszonozni. Charlotte szerette volna azt mondani, hogy de hát már rengeteg mindent kapott tőle – a lehetőség ígéretét például, hogy a jövője szebb lesz, mint gondolta –, de ezt nem tudta jól kifejezni. Ránézett Bay karjára, és látta, hogy a vöröses szőrszálak az égnek állnak rajta. Szerette volna őket lesimítani. Rádöbbent, hogy még soha életében nem akart egyetlen férfit sem megérinteni. Szinte önkéntelenül tett egy lépést Bay felé. Bay kezdte felemelni a karját, mintha meg akarná őt ölelni, de ebben a pillanatban patadobogás

hallatszott a hátuk mögül, és mindketten visszahúzódtak. Egy kék libériás lovász állt meg a közelükben, és amint meglátta Bayt, leszállt a lóról. – Middleton kapitány? Levelet hoztam Önnek a gróftól. Azt mondta, várjam meg a válaszát. A lovász azzal előhúzott egy levelet a nyeregtáskájának zsebéből, és átadta Middletonnak. Bay feltörte a pecsétet, és átfutotta a levél tartalmát. Aztán a homlokát ráncolva térdnadrágja zsebébe nyúlt, és előhúzott egy pénzérmét. – Úgy kellett lovagolnia, mint a szélvész, hogy ilyen hamar ideért. A gróf azt írja, délben zárta le a levelet, most meg még csak negyed kettő van. Mondja meg az urának, hogy még ma délután átmegyek Althorpba, de a saját tempómban. Nem fogom a kedvéért tönkretenni a lovamat. – Azzal a lovász kezébe nyomta a pénzt. – Igen, uram, és köszönöm, uram. Bay Charlotte-hoz fordult, és a fejét csóválta. – Durván félbeszakítottak minket, Miss Baird. Spencer gróf, aki összehozott minket, most úgy tűnik, szét akar választani. Azt írja, hogy égetően sürgős dolgot kell megbeszélnie velem. Nem hinném, hogy annyira sürgős volna, de mivel a gróf a patrónusom és egyben a felettesem is, nincs más választásom, oda kell mennem. Charlotte kissé csalódott volt, de ugyanakkor meg is könnyebbült. Tudta, hogy Middleton épp valami fontosat készült mondani neki, mely a flörtölést valami komolyabb dologgá teheti, és bár nagyon szeretett volna egy ilyen beszélgetés résztvevője lenni, valahol azért ijesztőnek is érezte. Olyan gyorsan történtek a dolgok. Augusta Bayjel kapcsolatos véleményével ugyan nem értett egyet, de azért szerette volna a férfit kicsit jobban megfigyelni. Megrázta a fejét, és azt mondta: – De hát sehová nem sietünk, igaz, Middleton kapitány? Bizonyára tudunk várni pár órát. – Természetesen tudunk – az Ön kedvéért én leszek a legtürelmesebb ember a földön –, csak éppen ez ellenkezik az ösztöneimmel. Charlotte elnevette magát. – De hát nem a Derbyn van, kapitány! Én akkor is itt leszek, mikor visszatér. És ki tudja? Ha sikerül közben elkerülnöm a ház

asszonyait, talán még a fényképét is el tudom készíteni. Az istálló órája most már felet ütött, mire mindketten összerezzentek. Charlotte volt az, aki először észbe kapott. – Jesszusom, azonnal mennem kell átöltözni, ahogy Önnek is. Ha mindketten elkésünk az ebédről, Augusta még elfogatja Önt leányszöktetésért. – Azzal megfordult, és elindult a boltív alatt kifelé. Bay követte, és a karjára tette a kezét. – De Miss Baird, azaz Charlotte, jól sejtem, hogy szerencsés vagyok, amiért találkoztam magával? Charlotte elmosolyodott. – Azt hiszem, mindketten szerencsések vagyunk, nem gondolja?

Extra körítés Middleton az althorpi istállóban talált rá a grófra, aki épp egy csinos gesztenyebarna kancát vizsgálgatott. Mivel a lovat Bay találta a gróf számára, természetesen egyetértett vele abban, hogy a ló gyönyörű, de azt képtelen volt elhinni, hogy csak azért hívták ide, hogy megnézzen egy olyan állatot, melyet jobban ismert, mint a saját gazdája. Spencer darabokra tört egy répát, és a tenyerébe téve odanyújtotta a lónak. A ló felhorkantott, és párás lehelete betöltötte az istállót. A gróf most Middletonhoz fordult, és megveregette a vállát. – Elnézését kérem, hogy vasárnap idehívattam, Middleton. Az ügy azonban rettentően sürgős. – Ezt a leveléből is kitaláltam, de ennél többet nem tudtam kihámozni belőle – felelte Bay. – Túl kényes a téma ahhoz, hogy levélben tárjam fel Önnek. Vannak dolgok, melyeket a férfiak egymás között tudnak csak igazán megbeszélni. – Ez kissé aggasztóan hangzik – mondta Bay mosolyogva. – Nincs min aggódnia. Én inkább úgy nevezném, hogy gyönyör kötelességnek álcázva. – A gróf azzal karon ragadta Bayt, elindult

vele az udvaron át, minden egyes ló előtt megállva. – Nem tudom, hallotta-e, hogy Easton Nestont kiadtuk az osztrák császárnénak. – Igen, Lady Crewe mintha említette volna tegnap vacsoránál. – Tegnap meglátogattam a császárnét. Igazán figyelemreméltó asszony, abszolút illik a szerepéhez, ha érti, mire gondolok. Találkoztam már királyi előkelőségekkel, de ő egészen más. Ez volt az arc, melyért tengerre szállt ezer hajó és a többi… – De hát én úgy tudtam, a császárné már nagymama. – Ezt nem látni rajta, Middleton. Olyan karcsú, mint egy fiatal lány, és az arcbőre egyszerűen makulátlan. Ezt a grófné előtt persze nem merném így előadni, de azt gondolom, hogy ő a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Bay elnevette magát. – Úgy tűnik, jócskán megérintődött, uram. Azért hívott tán ide, hogy a Cupidója legyek? – Bárcsak… – A gróf megrázta a hatalmas üstökét. – Ő az a fajta nő, aki után megfordulnak a férfiak. Látnia kéne a haját, Middleton – úgy van a fején feltornyozva, mint egy korona – és micsoda arcéi! – A gróf, saját rajongásába belefeledkezve egy pillanatra elhallgatott. Bay, aki most már kissé türelmetlen volt, elővette a zsebóráját. Háromnegyed négy volt. Ha a gróf nem tér hamarosan a lényegre, sötétben kell majd visszalovagolnia Meltonba. – Felcsigázott. Remélem, lesz lehetőségem a császárnét hús-vér valójában is megcsodálni. – Lesz, Middleton, lesz. Ezért hívattam ide. A császárné vadászni jött ide. Holnap kilovagol a Pytchley vadászatra. – Ez esetben nagyon várom, hogy láthassam, valóban olyan gyönyörű-e, mint ahogy mondja – mondta Bay enyhe bosszúsággal a hangjában –, de még mindig nem értem, miért hívatott ide. – Ne szakítson állandóan félbe, és akkor elmondom – felelte a gróf. – A császárnénak vezetőre van szüksége a vadászaton. Én persze gondolkozás nélkül elvállalnám ezt a feladatot, de már túl öreg vagyok ahhoz, hogy lépést tartsak vele. Csak egyetlen ember alkalmas erre a célra. – Azzal húsos mutatóujjával Bay felé bökött. Bay egy kis ideig egy szót sem szólt, aztán megrázta a fejét. – Természetesen hízelgő a számomra, hogy ilyen felelősségteljes feladattal kíván megbízni, de attól tartok, vissza kell utasítanom. Tudja jól, hogy mikor a nápolyi királyné kért meg arra, hogy legyek a

vezetője, arra is nemet mondtam. Miből gondolja, hogy a császárnéval más volna a helyzet? Biztosan talál valakit, aki készségesen nyitogatja a kapukat egy ilyen magasrangú előkelőségnek, nem? Hartopp például azonnal ugrana a lehetőségre, hogy császári dajka lehessen. – Bay megpróbált könnyedén felelni, de nem tudta megakadályozni, hogy bosszúsága ne érződjön a hangján. Spencer egyszerűen nem vett tudomást erről a kitörésről, hanem türelmesen mosolygott, mintha egy gyerekkel beszélne. – Van egy kis különbség egy olasz tartomány egykori királynéja és az Európa legnagyobb országában uralkodó császár felesége között, Middleton. Az, hogy visszautasította a királynét, bár nem volt éppen gáláns gesztus, csakis Önre tartozik, de mikor arra kérem, hogy vigyázzon Ausztria császárnéjára – itt a gróf megállt egy csinos szürke kanca előtt, és széthúzva a ló ajkait, megvizsgálta a fogazatát –, Ön nincs abban a helyzetben, hogy elutasítson. – Mivel meg volt elégedve az állat fogaival, továbblépett a következő bokszhoz. Bay nem szólt. Igaz, hogy már nem dolgozott Spencernek, mióta visszatértek Írországból, de a gróf volt a patrónusa és a támogatója. Ha Disraeli bizalomvesztést szenved a következő néhány hónapban a parlamentben, ahogy azt mindenki gyanította, akkor Spencer visszakerül majd a kormányba. Bay nem igazán vágyott hivatali pozícióra, de azt tudta, hogy egy ilyen állás mellett sokkal könnyebb volna a Charlotte Baird iránti érdeklődése mellett kitartania. Készenléti nyugdíjban lévő, kispénzű lovassági tisztként nem volt valami nagy parti, de ha Spencer állást biztosítana neki, akkor volna rendes fizetése, és hivatkozhatna arra, hogy van jövője. És bár nem volt nagy kedve ahhoz, hogy a császárné vezetője legyen, volt valami vigasztaló abban, hogy olyan pozíciót ajánlanak fel neki, melyre Csirke Hartopp és Fred Baird is készséggel pályázna. – De hát mit kezdjek én egy császárnéval? Hogyan vigyázhatnék rá? – Middleton a patrónusa vörös arcát fürkészte, melyen még mindig ugyanaz a türelmes mosoly ült, és rádöbbent, hogy akármit is mond, az semmit nem változtat az egyik oldalról jövő kívánalmon, ahogyan a másik oldali kötelező engedelmességen sem. Lehajtotta tehát a fejét, és halkan azt mondta: – Természetesen megteszem,

amire kér, de azt kívánom, bárcsak ne kért volna meg rá. – A tenyerével megütötte az istálló bokszának falát, mire a szürke kanca együttérzően felhorkantott. – Ó, ne aggódjon, Middleton, nem kell kapukat nyitogatnia. A császárné kitűnő lovas. Ami meg a rá való vigyázást illeti, egy olyan tapasztalt férfinak, mint Ön, nem esik majd nehezére a kedvében járni – mondta a gróf, és Bayre kacsintott. – És nagyon fontos, hogy a császárné jól érezze magát, Middleton. Kapcsolatunk az osztrákokkal meglehetősen törékeny, pedig mint szövetségesekre szükségünk van rájuk a poroszok ellen. Tehát bármit is tesz az angol-osztrák barátság elmélyítése érdekében, azt a külügynél nagyra fogják értékelni. Berlinből azt a hírt kaptuk, hogy Bismarck rettentő dühös, amiért a császárné itt van, és bármi, ami feldühíti a jó öreg Ottót, nekünk csak jól jön. – Megteszem, ami tőlem telik, de Ön mindenkinél jobban tudja, hogy nem vagyok valami nagy diplomata – felelte Bay. – Azt hiszem, az még magának is sikerülni fog, hogy elfogadtassa magát egy gyönyörű nővel. Sőt mi több, bár a császárné magával hozta a saját lovait, az a gyanúm, hogy új lovakra is szüksége lesz, és ki tudna ebben segíteni, ha nem Ön, Middleton? – Spencert ellenállhatatlanul rázni kezdte a nevetés. – Szóval… ajándék lónak… ne nézze a fogát, öregem! – Mikor a gróf eleget nevetett a saját viccén, újból normális hangon szólalt meg: – Bejönne egy pohárkára, hogy felmelegedjünk? Ha a konyhán keresztül megyünk be, rögtön a könyvtárba jutunk, anélkül, hogy az asszonynép megzavarna minket. Bay habozott. Szeretett volna inni valamit, de nem akarta, hogy a lova hazafelé megbotoljon valamiben, pont egy nappal a vadászati idény kezdete előtt. – Szeretnék visszaérni Meltonba, még mielőtt teljesen besötétedik. – Kár. Bár azt hiszem, jó oka van rá, Middleton, nem igaz? fis a gróf hatalmasat kacsintott Bay felé. – A feleségem azt mondja, hogy a Baird lány is ott vendégeskedik. Bay meglepve nézett a patrónusára. – Helyes kislány. Ismertem az anyját, csodálatos lovas volt. De iszonyúan vakmerő. Bármin átugratott. A férj megpróbálta

visszatartani, de nem lehetett beszélni a fejével. Nem mondom, hogy csodálkoztam, mikor végül a nyakát szegte. Az egész Lennoxvagyont a lányára hagyta, így Miss Bairddel „extra körítés” jár. Sokkal rosszabb is juthatott volna magának, mi, Middleton? Ő pont az a fajta feleség, akire az embernek szüksége van, ha meg akarja nyerni a Nemzeti Vágtát. Middleton erre nem szólt semmit. Zavarta a gróf szókimondása. Spencer generációjában a nők és férfiak körében szokványos volt úgy emlegetni a házasságot, mintha az egy üzleti tranzakció volna, de Bay ezt visszataszítónak találta. Azt akarta volna a legkevésbé, ha hozományvadásznak tartanák. Nagyon megkedvelte Charlotte Bairdet. A lány különös módon mindenre emlékezett, amit valaha mondott neki, és érdekes volt az is, ahogy fejét oldalra billentve hallgatta őt. Igaz, hogy egy évvel azelőtt még nem vette volna el, de most már egészen más ember lett. Szeretett volna egy csendes helyet, melyet otthonának nevezhet. El tudta képzelni Charlotte-ot, amint ott vár rá a szalonban, egyik fényképalbumát nézegetve, és közben figyel, meghallja-e a lépteit a lépcsőn. Persze ott volt a vagyon kérdése. Bay azt mondogatta magának, hogy nem tudott arról, mekkora vagyona van Charlotte-nak, vagy legalábbis nem emlékezett rá, egészen addig, míg pár nap múlva Hartopp félre nem vonta a klubban, és mesélni nem kezdett erről a bizonyos vagyonról, meg arról, hogy arra neki van előjoga. – Már kezdtem megnyerni magamnak, Middleton, kezdtem megnyerni magamnak, és akkor felbukkan maga, és elcsavarja a fejét. Hagyja őt békén, Bay, helyes lány ez a Charlotte, és én el akarom venni feleségül. – Bay sajnálta Hartoppot. Egyetlen tánc elég volt ugyanis ahhoz, hogy tudja, Charlotte soha nem lesz Mrs. Hartopp. Mivel azonban Csirke gazdag volt, senki nem vádolhatta azzal, hogy a pénzre hajt, bár Bay jól tudta, hogy Hartopp a vagyont legalább annyira vonzónak tartja, mint Charlotte egyéb erényeit. – Ideje megállapodnia, Middleton. Találjon feleséget magának. – Spencer furcsán hangsúlyozta az utolsó szavakat. Bay szeretett volna bemosni egyet a gróf elhízott, mosolygós arcába, ehelyett azonban felvette leggálánsabb modorát. – Miss Baird valóban nagyon bájos lány.

– Bájos és gazdag. Kiváló kombináció! – A gróf felemelte a karját, és Bay úgy védte ki a várható lapockán veregetést, hogy odébb lépett, majd intett a lovászfiúnak, hogy hozza oda a lovát a lépcsőhöz. – Írok a császárnénak, és közlöm vele, hogy a sorsa az Ön rátermett kezeiben lesz. – És a gróf újból Bayre kacsintott. – Nincs Önnél jobb kezű lovas, és amint hallom, a nők kezeléséhez is eléggé ért. Middleton felnézett az égre. A felhős, szürke ég alján csak egy halovány fénycsík tudott áttörni. – Úgy néz ki, havazni fog. Remélem, a császárné fel van készülve arra, hogy nehezen fogunk haladni.

A fenséges testvérpár A császárné vacsora után kapta meg Spencer levelét. Nopcsa báró maga hozta be a szalonba, tudván, hogy az úrnője azonnal el szeretné olvasni. A főudvarmester bízott abban, hogy a levélben nincsenek rossz hírek a másnapi programot illetően. Őfelsége annyira szeretne egy igazi angol vadászaton részt venni, és nem szereti, ha csalódást okoznak neki. Amint azonban belépett a kétosztatú szalonba, legnagyobb rémületére észrevette, hogy elfelejtett kesztyűt húzni. Épp azon gondolkozott, hogy vissza kellene mennie, de túl késő volt – a császárné észrevette. A húga, Mária királyné mellett ült, a kandalló előtti szófán, sógora, a király, Liechtenstein herceg és Esterházy gróf a kandalló párkánya előtt ácsorogtak; Festetics grófnő pedig a sarokban hímezgetett. Nopcsa a császárné kinyújtott kezébe tette a levelet, amilyen gyorsan csak lehetett, nehogy őfelsége észrevegye kezének mezítelenségét. A császárné azonban egyszerűen megköszönte neki németül, és aztán már nyitotta is borítékot, és angolul azt mondta: – Ez a barátodtól, Spencer gróftól jött, Mária. Azt írja, hogy talált nekem egy vezetőt a holnapi vadászatra. A neve Middleton kapitány. Hallottál már róla? A császárné húga elpirult. – Igen, már hallottam. – Nem tudom, nekem mi szükségem vezetőre, de a gróf ragaszkodik hozzá. Azt állítja, hogy ez a Middleton a legjobb lovas egész Angliában. – Csak Anglia legjobb lovasa képes lépést tartani Önnel, Felség – mondta Esterházy gróf. – Ne legyen már ennyire udvaronc, Max! – A császárné elnevette magát. – Biztos vagyok benne, hogy az angol úrihölgyek úgy vágtáznak, mint a szélvész. – Aztán a húgához fordult. – Mit gondolsz, Mária, bírom majd az iramot?

– Nem tudom, miért kérdezed ezt, Sisi. Úgyis jól tudod, hogy mindig te vagy az első. Ha Sisinek fel is tűnt a húga hangjában bujkáló keserűség, nem mutatta, hanem így folytatta: – És te láttad ezt a híres-neves Middleton kapitányt, mikor tavaly vadászni voltál? – Igen, láttam. Lovagolni azt tud, de kétlem, hogy a modora a kedvedre való lesz – felelte Mária. Sisi a húga karjára tette a kezét. – Ó, drágám, csak nem bánt durván veled? Majd én leszidom érte. Viszont már elegem van a jó modorból. Felix és Max olyan kitartóan elbűvölőek, hogy egy kis nyerseség izgalmas változást fog hozni. A császárné ezzel felállt, és az ablakhoz lépett. A függönyök már be voltak húzva, de az egyiket félrehajtotta, és kinézett az éjszakába. – Esik a hó. – Odafordult a húgához. – Ettől még lesz vadászat, ugye? – Azt garantálom. Az angolok nem bírnák elviselni, ha megfosztanák őket kedvenc sportjuktól. Holnap meg végképp sokan lesznek, mert mindenki látni akar téged – válaszolta Mária. – De én inkognitóban vagyok itt. Hohenembs grófnő néven utaztam, úgyhogy holnap nem lesz semmiféle császárné a vadászaton. – Erzsébet szálegyenesen állt, és arcát elborította a pír. – Ez magánlátogatásnak indult. Nem szeretnék cirkuszi attrakció lenni. Esterházy gróf és Liechtenstein herceg egymásra pillantottak, mivel ismerős felhangot véltek felfedezni a császárné hangjában. Festetics grófnő is felnézett a hímzésből. Elsőnek Esterházy gróf szólalt meg. – De fenség, holnap olyan emberek fogják körülvenni, akiket a leginkább kedvel – csupa jó lovas, akiknek egyetlen kívánsága az, hogy egy jót vadászhassanak. Elképzelhető, hogy kissé izgatottabbak lesznek attól, hogy egy uralkodóné is velük vadászik, de úgy képzelem, minden figyelmüket az Ön lova fogja lekötni. Erzsébet egy pillanatig meredten nézte a grófot, aztán ellágyult az arca, és a szája szinte mosolyra görbült. – De melyik? Aggódom, hogy egyik sem alkalmas ezeknek az angol sövényeknek az átugrására.

A férfiak kapva kaptak ezen a témán, és hosszasan taglalni kezdték a császárné lovainak különféle erényeit. Festetics grófnő visszatért a hímzéséhez. Erzsébet pedig visszament a szófához, és leült a húga mellé. Mária most azt mondta: – Nem hibáztathatod az angolokat, amiért meg szeretnének nézni téged, Sisi. Az ő királynőjük teljesen elzárta magát a külvilágtól, mióta a férje meghalt. Az újságok meg mind tele vannak veled, hiába utaztál inkognitóban. Mindenki látni akarja „Európa legszebb asszonyát”. – Mária alig láthatóan a nővérére mosolygott. – De én már annyira belefáradtam abba, hogy folyton bámulnak. El tudod te képzelni, milyen az, mikor mindenki egyfolytában téged néz? – Erzsébet felindultan, de hangját halkra fogva mondta ezt. Felnézett a húgára, hátha együttérzésre lel, de Mária arca zárkózott volt. Kis szünet állt be, aztán a nápolyi exkirály szólalt meg: – Vannak rosszabb dolgok is az életben, mint hogy folyton bámulnak, Sisi.

Ezüst-nitrát Mire Bay Meltonba ért, esni kezdett a hó. Mialatt arra várt, hogy valaki kijöjjön neki kaput nyitni, nézte a szállongó hópihéket, és azt, ahogy megülnek a járdán a kapulakás megvilágított ablakai alatt. Bent a szobában egy kisgyermeket etető anyát látott egy magas támlás székben, és a férjét, amint őket figyeli. A kisgyerek nevetett, és megpróbálta megpaskolni az anyja arcát, mikor az odatartotta neki a kanalat, és így sikerült egy jó adag zabkását szétkennie az orcáján. Bay azt is látta, amint a férj, a kapusszolga gyengéden letörli az asszony arcát. Tipsy türelmetlenül felnyerített, mire a férfi felnézett, és meglátta Bayt. Pár másodperc múlva már kint is volt. – Elnézését kérem, uram, amiért megvárakoztattam. Szeretné, hogy világítsak magának az úton a házig? – kérdezte, és feltartott egy lámpást.

Bay minden ok nélkül bár, de bűntudatot érzett, amiért megzavarta a szép családi jelenetet. Keresett egy pénzérmét a zsebében, és odaadta a kapusszolgának. – Nem szükséges kijönnie egy ilyen zord éjszakán. Majd én viszem a lámpást. A kapusszolga ennek nagyon megörült. – Ha biztosan jó így Önnek, uram. Nagyon köszönöm. * Ha a megszokott tempójában vágtázik, pár perc alatt odaért volna a kapuslakástól a házig, de ezúttal a lámpás és a hó miatt lassabban haladt. Érezte, ahogy a hópihék megülnek a szempilláján és a bajuszán. Charlotte biztos elnevetné magát, ha így látná. Arra gondolt, hogy nem is bánná, ha Charlotte kinevetné. Mikor Blanche Hozier valami nyelvbotlásából vagy társasági ügyetlenségéből viccet csinált, Bay mindig érezte a mosolya mögött megbúvó gúnyt is. Charlotte azonban más volt. Ha ő heccelődne vele, a nevetésében nyoma sem volna a megvetésnek. A kapuslakásban látott kisgyerekről eszébe jutott Clementine, Blanche lánya, akit soha nem látott. Nem tudta elképzelni, hogy Blanche – a szőke, makulátlanul tökéletes Blanche – kanállal etet egy gyermeket, és hagyja, hogy az arcát összekenjék zabkásával. Ehelyett viszont nagyon is el tudta képzelni, hogy Charlotte egy csecsemőt nyújt felé. Tipsy megbotlott, és ez kizökkentette Bayt a családi életről való álmodozásából. A hó most már fehér lepellel borította be a tájat, és a lámpás imbolygó fénykorén kívül teljesen sötét volt. Hallotta, amint az istálló órája egymás után hétszer üt – ha siet, talán még megkereshetné Charlotte-ot vacsora előtt. A hó veszélyeivel kapcsolatos aggodalmait feledve egy kis noszogatással vágtába gyorsította Tipsyt. Mikor beért a házba, megszólalt az átöltözésre hívó gong. Bay tudta, hogy ki kell bújnia átnedvesedett ruhájából, de arra gondolt, Charlotte talán még a „műtermében” van. Úgy gondolta, nem az a fajta lány, aki a feltétlenül szükségesnél több időt tölt a vacsorára való átöltözéssel. Kettesével szedve a lépcsőfokokat elindult felfelé az emeletre, remélve, hogy nem szalad bele senkibe.

Ám még csak az első lépcsőfordulónál tartott, mikor megszólította valaki. – Middleton kapitány, hol járt Ön ilyen időben? Biztos teljesen átfagyott. – A lépcsőforduló túloldalán Lady Crewe állt. Bay az ajkába harapott. Azt aztán semmiképp nem szerette volna, ha a ház úrnője tartja szóval. Ezért olyan rövidre fogva, amennyire csak lehetett, ezt válaszolta: – Át kellett lovagolnom Althorpba. A gróf beszélni akart velem. – Nagyon fontos ügy lehetett, ha ilyen hosszú utat kellett érte megtennie, ráadásul vasárnap. – Lady Crewe hangosan szipogott egyet; ő nagyon szigorúan vette a Sabbathot. Bay tudta, ha elmeséli Lady Crewe-nak, mit akart a gróf, akkor soha nem szabadul meg tőle. Ezért csak ennyit mondott, a fejét csóválva: – Sajnálkozva, de azt kell mondanom, a gróf nem igazán tiszteli az ünnepnapokat. Írországban még néha amatőr színházi előadásokat is tartott vasárnaponként. Lady Crewe erre teljesen elképedt, Bay pedig megint a fejét csóválta. – El tudja képzelni, mit éreztem olyankor, Lady Crewe. Most pedig, ha megbocsát – felelte, majd a választ meg sem várva elrobogott a gyerekszoba irányába, remélve, hogy a Lady nem emlékszik, igazából merre is kellene mennie. * Bay megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor meglátta a gyerekszoba ajtaja alól kiszűrődő fényt. Benyitott, és látta, hogy Charlotte háttal áll neki. Úgy tűnt, már estélyi ruhában van – fehér selyem, zöldbársony szegéllyel –, csak maga elé kötött egy barna kötényt. Épp egy nyomatot vizsgálgatott. Bay észrevette, hogy a kezén barna foltok éktelenkednek. Mikor odalépett mellé, Charlotte meglepetésében halkan felsikoltott, aztán szélesen elmosolyodott. – Middleton kapitány! Épp időben érkezett. – Ennek örülök. Bay megpróbálta meglesni a nyomatot, de Charlotte eltartotta tőle, és azt mondta neki: – Ígérje meg, hogy őszinte lesz. Nem sértődöm

meg, ha nem tetszik magának. – Tényleg? – Nos, egy picikét talán zokon veszem. De csak egy picikét. – Charlotte lassan felemelte a nyomatot. Bay még soha nem látta magát fényképen. Csalódottan konstatálta, hogy nem volt olyan magas és széles mellkasú, mint amilyennek elképzelte magát. A képen a feje egy vonalba esett Tipsyével, mivel a ló odabújt a vállához. A ló és lovas közti láthatatlan kötelék jól átjött a fotón. Egyértelműen egy csapatot alkottak. – Drága Miss Baird… Charlotte – hívhatom így, ugye? Nem tudom elmondani, mennyire boldoggá tett ezzel a fotográfiával. – Bay azon kapta magát, hogy nagyokat pislog. – Tipsy egyszerűen csodálatos! – És önmagáról mi a véleménye? – kérdezte Charlotte. Bay vállat vont. – Van olyan, akinek tetszik a saját portréja? – Meg lesz lepve, de igen. Frednek annyira tetszett az a kis portré, amit Gaillevantnál csináltatott, hogy egy tucatot rendelt belőle, és minden barátjának küldött egyet. – Én ugyan ebből csak egyet szeretnék, de azt örökké nagy becsben fogom tartani. – Bay megfogta Charlotte egyik kezét, és megérintette a mutatóujján lévő egyik barna foltot. Charlotte elpirult. – Ez az ezüst-nitrát nyoma, amit a lemezekhez használok. Nem jön le. Vacsora előtt muszáj kesztyűt vennem. – Miattam nem kell, Charlotte. Ezek a foltok a kezén olyanok, mint azok a hólyagok, melyeket a lovaglás során szerzek. Ez az ára annak, hogy azt csináljuk, amit szeretünk. – Azzal megsimogatta a lány tenyerét, akinek a keze ettől enyhén megremegett. – Nem hiszem, hogy ezt Augusta díjazná. – A legkevésbé sem érdekel, mit gondol Augusta, vagy az anyja, vagy bárki más. És Önt érdekli? Bay szorosan fogta Charlotte kezét, és a lány nem húzta el. – Nem, azt hiszem, nem. – Két piros folt jelent meg Charlotte arcán. Bay odahajolt hozzá, és megcsókolta az egyiket. – Miattam pirult el. Megbocsát érte? – kérdezte, és megcsókolta a másik pirosló orcát. is.

– Azt hiszem – felelte Charlotte halkan. Bay most megint odahajolt hozzá, de ezúttal a száját csókolta meg. Érezte, hogy Charlotte teste ellágyul, és odasimul az övéhez, hogy szétnyílnak az ajkai, és hogy a kezét a karjára teszi. Rózsavíz és valami kemikália illata csapta meg az orrát. Szerette volna magához vonni, és teljesen összeolvadni vele. Most a gyerekszobához vezető lépcső felől hangos nyikorgás hallatszott, majd erős zihálás. Mire Fred odaért az ajtóhoz, Bay és Charlotte már a nyomatot nézegették. – Mitten, csak azt akartam… – Fred most vette csak észre Bayt. – Ó, üdvözlöm, Middleton. – Aztán mikor látta, hogy Bay lovaglóöltözékben van, hozzátette: – Nem kellene átöltöznie vacsorához? – Már épp úton voltam, de nem bírtam megállni, hogy egy pillantást ne vessek Tipsyre. – És Bay az asztalon heverő fényképre mutatott. – Javasolhatom, hogy igyekezzen? Lady Crewe nem szereti, ha megvárakoztatják. – Fred, körmével végigszántva a szaténanyagon, megigazította a szalonkabátja hajtókáját. – Soha nem jó egy hölgyet megvárakoztatni. – Bay enyhén meghajolt Charlotte felé. – Köszönöm a fényképet, Miss Baird. És minden mást is. * Mikor Bay elhagyta a szobát, Fred azonnal Charlotte-ra támadt. – Meg vagyok lepve, hogy itt talállak egyedül Middletonnal. Tudod jól, milyen híre van. – Ó, igen, Augusta volt szíves a tudtomra adni – felelte Charlotte. – Ez esetben vagy bolond vagy, vagy akaratos. Egy fiatal lány nem vigyázhat eléggé a jó hírére. Ami most csak ártatlan flörtölésnek tűnik, az az egész jövődre kihathat. Charlotte elmosolyodott. – Remélem is. Nagyon megkedveltem Middleton kapitányt. Ha megkéri a kezemet, igent fogok mondani. – Hát persze, hogy megkéri! Kifejezetten gazdag nő vagy, de az nem fordulhat elő, hogy igent mondj neki. Nem mehetsz férjhez az

én engedélyem nélkül, nekem pedig eszem ágában sincs ebbe beleegyezni. – Fred enyhén lábujjhegyre emelkedett, hogy a szavainak nagyobb nyomatékot adjon. – Ez csupán az elkövetkező kilenc hónapra, három hétre és – négy napra igaz, amíg huszonegy éves nem leszek. Aztán már ahhoz megyek hozzá, akihez csak akarok. Fred visszalendült a sarkára. – Elfelejted, hogy még négy évig én rendelkezem a vagyonod fölött. – Dehogyis felejtettem el, de engem nem érdekel a pénz. Tudok várni. Fred mosoly gyanánt elővillantotta a fogait. – Te tudsz. De mi lesz Middletonnal? – És a Bayt és Tipsyt ábrázoló képre mutatott. – Drága hobbijai vannak. Charlotte nem szólt semmit, csak nézte a képet. A bátyja így folytatta: – Ne veszekedjünk, Mitten. Nincs kedvem játszani a zsarnokot. Charlotte felnézett rá. – Nem vagyok a te Mittened. A nevem Charlotte. – Kioldotta a kötényét, és szépen összehajtogatta, aztán felvette a retiküljét, kivett belőle egy pár fehér csipkekesztyűt, melyet úgy simított el a kezén, hogy ne látszódjanak a foltok. – Ugyan már, Fred, te sem szeretnéd Lady Crew-t megvárakoztatni. – De megértetted, amit mondtam neked, Charlotte? – Fred a húga karjára tette a kezét. – Hát persze, hogy megérettem. Sőt megígérem, hogy át fogom gondolni. – Jó kislány vagy! – Azt azonban nem ígérem meg, hogy engedelmeskedni fogok neked. Ez majd Augusta feladata lesz, ha hozzád megy feleségül. Kettejük közül csak Charlotte mosolyodott el arra a gondolatra, vajon mekkora esélye van annak, hogy Augusta engedelmes feleség lesz.

Greensleeves

Az ültetési rendből rögtön kiderült, hogy Augusta még vacsora előtt beszélt az anyjával. Charlotte-ot Percy kísérte be a nagyebédlőbe, és Baytől a lehető legmesszebb, az asztal átellenes oldalán volt a helye. Nem volt valami kedélyes a hangulat. Lady Crewe általában azt szerette, ha ilyenkor a társalgási témák a Sabbath ünnepéhez méltók maradnak. Egy néma csöndben elköltött halas fogás után azonban nem bírta tovább leplezni a kíváncsiságát. – Látta ma délután Laetitia Spencert, Middleton kapitány? Még karácsony előtt megfázott, és nagyon remélem, hogy mostanra már felgyógyult. Arra gondoltam, ezen a héten meglátogatom. – Nem, nem láttam a grófnét, Lady Crewe. A gróf és én végig az istállóban voltunk. – Az istállóban? Mi a csudát csináltak maguk az istállóban vasárnap? – kérdezte Lady Crewe. – Attól tartok, a gróf minden nap kimegy az istállóba. Egy fontos ügyet kellett megbeszélnünk – felelte Bay, és próbált teljesen közömbös maradni. Lady Crewe azonban nem hagyta, hogy lerázzák. – De hát mi lehetett olyan fontos, hogy azonnal oda kellett mennie? Addigra az egész asztaltársaság feladta, hogy úgy tegyen, mintha társalogna, és mind a tizenkét szempár Bay felé fordult. – A gróf megbízott valamivel. – Bay itt kis szünetet tartott, majd, miután látta Lady Crewe várakozón felhúzott szemöldökét, hozzátette: – A dolog bizalmas jellegű. Lord Crewe erre felhorkant. – Úgy hallom, az az osztrák nő holnap részt vesz a Pytchley vadászaton. Fogadni merek, Spencer azt akarja, hogy maga legyen a vezetője. – Lord Crewe nem tartotta túl sokra a katolikusokat, még az uralkodókat sem. – Igazam van, Middleton? Bay erre fejet hajtott. – Önnek nem hazudhatok, Lord Crewe. Egy kis időre csend lett, míg mindenki próbálta megemészteni a hallottakat, a tejszínes szószban párolt rombuszhallal együtt. Hartopp szólalt meg elsőként, aki ugyan megkísérelte, de nem igazán tudta a hangjában bujkáló irigységet elkendőzni: – A kérés

meglehetősen későn érkezett, ha a császárné holnap már vadászni szeretne. Valaki kiesett talán? – Feltehetőleg – felelte Bay. – Ugyan már, badarság! – vetette közbe Lord Crewe. – Middleton a legjobb lovas egész Angliában, és Spencernek bizonyára megmondták, hogy kerítse elő a legalkalmasabb embert. Ő pedig előkerítette. Megérdemli a gratulációkat. Nagy megtiszteltetés egy császárnét kalauzolni, még ha külföldi is. – Kétségkívül felelősségteljes feladat – felelte Bay. – Én rettentően izgalmasnak találom – mondta Lady Lisle. – De remélem, a császárné beszél valamennyire angolul, hacsak, persze, Ön nem beszél németül, Middleton kapitány. Fred felhorkant. – Hát persze hogy nem beszél németül! De biztos vagyok benne, hogy egész jól képes lesz magát megértetni vele, nemde, Middleton? Bay csöndesen a következőt felelte: – Úgy tudom, a császárné kitűnően beszél angolul, de nem számítok túl sok társalgásra. Az én feladatom az, hogy végigkalauzoljam a vadászaton. Nem lesz túl sok időnk beszélgetni. – De mi, hölgyek, részletes beszámolót várunk a császárnéról, Middleton kapitány, akár társalog vele, akár nem – szólalt meg Augusta. – A Képes Londoni Hírek azt írja, hogy cirkuszi artistáktól vesz lovaglóleckéket, és többen látták már, amint tűzkarikán ugrat át. – Nos, ha azt látom, hogy tűzkarikán fog átugratni, mialatt kint leszünk a Pytchley-n holnap, bizonyára minden kis részletre emlékezni fogok, Lady Augusta – válaszolta Bay. Szerencsére az inasok épp körbejártak a vörösboros fácánpörkölttel, így a merőkanalak és ezüsttálcák csörömpölése közepette Charlotte kuncogását senki nem hallotta meg. Úgy tűnt, Lady Crewe-nak még mindig a császárnén jár az esze: – Kíváncsi vagyok, vajon elfogad-e vacsorameghívásokat, mialatt itt tartózkodik. Biztos vagyok benne, hogy Laetitia Spencer nem fogja elszalasztani az alkalmat, hogy büszkélkedjen vele. Nagyon sajnálatos volna azonban, ha a császárnénak nem nyílna alkalma más, szintén jelentős családokat is meglátogatni a környéken. Althorp természetesen tekintélyes birtok, de annyira régimódi! Kár volna, ha a császárné úgy térne vissza Ausztriába, hogy nem látott

példákat a modern építészeti stílusra is. – Lady Crewe elégedetten nézett fel a boltíves nyeregfa szerkezetre, melynek kör alakú képmezői skarlátvörössel és arannyal voltak díszítve, valamint a Szent Grált kutató Sir Galahadot ábrázoló freskóra. – Mindenképpen mondja meg neki, Middleton kapitány, hogy Easton Neston és Althorp meglehetősen régimódiak. És ha egy olyan angol kastélyt szeretne látni, mely valóban a mai kor ízlését tükrözi, akkor el kell látogatnia Meltonba. – Ha a Pytchley vadászaton vesz részt, akkor kedden így is, úgy is idejön – vetette közbe Lord Crewe –, mivel aznap innen indul a vadászat. – Igen, persze! Middleton kapitány, akkor is mondja meg a császárnénak, hogy nagy örömömre szolgálna, ha körbevezethetném őt Meltonban. Merem állítani, hogy ilyen házat egész Ausztriában nem lát. – Mialatt ezt mondta, Lady Crewe előrehajolt, és merőn Bayre nézett, hogy a férfinak muszáj legyen valamit válaszolnia. – Ha a császárné rákérdez, egész biztosan tolmácsolom a meghívását, Lady Crewe. Ám felteszem, nem lesz igazán alkalmunk az építészetről csevegni. És ki tudja, talán nem is felelek meg a császárné ízlésének, és keddre már el is veszítem a megbízatásomat – felelte Bay, és elmosolyodott. – Badarság, Middleton! Mindannyian tudjuk, mennyire jól tud bánni a gyengébbik nemmel. – Fred forgatni kezdte a szemét Augusta felé. Lord Crewe felnézett a fácánpörköltjéről, és hangos csörrenéssel ejtette le a villáját. – Middleton, maga csak ne biztassa fel azt a nőt, hogy idejöjjön! Ha ragaszkodik hozzá, persze nem akadályozhatjuk meg, de nem akarom, hogy egy idegen uralkodóné lófráljon Meltonban. Az csak bajt hoz ránk. Biztos nem egyedül érkezik, és mielőtt még felocsúdnánk, a kastély tele lesz osztrákokkal. – De George, óriási megtiszteltetés volna vendégül látni a császárnét – ellenkezett Lady Crewe. – Nem, az volna a megtiszteltetés, ha a mi saját királynőnket láthatnánk vendégül! A kettő nem ugyanaz! – replikázott Lord Crewe, elvörösödött arccal.

Adelaide Lisle, aki utálta a kellemetlen helyzeteket, most a legmegnyerőbb mosolyával fordult a vendéglátója felé. – Mesélne nekem arról a csodálatos freskóról, mely itt látható, a nagyebédlőben? Nagyon műveletlen vagyok a legendák és effélék terén, és ha az életem függne rajta, sem tudnám megmondani, ki az a jóképű lovag ott azzal a göndör szőke hajjal – az egyetlen lovag, akit ismerek, Sir Lancelot, de őt is csak azért, mert az egyik unokafivéremet így hívják, ez a fiatalember itt a képen azonban egészen máshogy néz ki. Mialatt Lady Lisle csacsogott és Lord Crewe kimerítően elmesélte neki az Artúr-mondakör részleteit, az asztaltársaság többi része is beszélgetni kezdett, a továbbiakban illedelmesen elkerülve a császárné-témát. * A férfiak nem sokáig időztek a portói fölött. Fred és Hartopp úgy érezték, nem beszélhetnek a császárnéról a házigazdájuk jelenlétében, pedig ez volt az egyetlen olyan dolog, amiről társalogni szerettek volna. Habár mindkét férfi, ha megkérdezik őket, Bay Middleton barátjának vallotta volna magát, Bay császári körökbe való emelkedését mélységesen igazságtalannak érezték. Mikor még mindhárman Spencer gróf szárnysegédei voltak Írországban, napi szinten dúlt közöttük a pozícióharc. Azt Fred és Hartopp is értette, hogy Bayt mint a legjobb lovast szemelték ki a császárné mellé vezetőnek, de szerintük mégsem volt fair, hogy a puszta tehetség a születési kiváltságok és a származás fölé lett helyezve. Hogy lenne elvárható egy olyan férfitól, mint Bay, hogy értse a császári protokoll minden apró részletét? Igaz, hogy az apja katonatiszt volt, és a krími háborúban vesztette életét, de az anyja újból férjhez ment egy Durham megyéből származó szénkereskedőhöz. A két férfiban az is ott motoszkált, hogy Bayt esetleg csak amiatt szemelték ki, hogy pontosan olyan jól tud bánni a nőkkel, mint a lovakkal. Fredet ez nem érintette olyan kínosan, mint Hartoppot; ő még mindig abba a hitbe ringatta magát, hogy Augustánál elért sikerei csakis önnön bájainak, és nem a lány fokozódó kétségbeesésének voltak

köszönhetőek. Tehát mikor Bay egy pohár portói után felállt, egyikük sem tiltakozott. A szalonban ezzel szemben nagyon is szabadon folyt a társalgás. Augusta, aki észrevette a meglepetést Charlotte arcán, mikor Bay számot adott újdonsült megbízatásáról, nem vesztegette sokáig az időt, és rögtön megkérdezte tőle, mit szól ahhoz, hogy Bay császári körökbe emelkedett, vagy ahogy ő fejezte ki: „a császárné lovásza lett”. – Ó, nem is tudtam, hogy az ő megbízatása ugyanaz, mint egy lovászfiúé! Én azt hittem, hogy ez a két dolog egészen más. Én ugyan nem lovagolok, de a lovász az állatokkal foglalkozik, a vezető pedig kalauzolja a lovast a vadászaton, vagy nem? – kérdezte Charlotte. – Nagy megtiszteltetés ez Middleton kapitánynak – mondta Augusta –, és ő persze kitűnő lovas, de akkor is meglep, hogy Spencer gróf alkalmasnak tartja egy uralkodóné kísérőjének, még ha egy külföldi uralkodónéról is van szó. – Ezt hogy érted, Augusta? – kérdezte Lady Lisle meglepetten. – Middleton kapitány nagyon is kellemes jelenség. Mi ellenvetésed van vele kapcsolatban? – Azt hiszem, vannak, akik szerint túlontúl kellemes – mondta Augusta, aztán a hangját lehalkítva hozzátette: – Úgy gondolom, van néhány olyan férj, aki jobban szeretné, ha a kapitány nem volna ennyire elbűvölő! – Augusta! – szólt a lányára Lady Crewe. – Nem szabadna ilyesmikről beszélned, főleg nem vasárnap! Emlékeztetlek, hogy Middleton kapitány a vendégünk, és biztos vagyok abban, hogy Spencer gróf nagyon is jól tudja, mit tesz. Most pedig játszanál nekünk valamit, ahelyett, hogy rágalmakat terjesztesz? Augusta, aki rájött, hogy az anyja egészen addig támogatni fogja Middletont, amíg bármi esély mutatkozik arra, hogy bemutassák a császárnénak, elfoglalta a helyét a zongoránál, és előadott egy Chopin-noktürnt – meglehetősen zilált verzióban. Épp áttért egy Beethoven-darabra, mikor bejöttek a férfiak is. Fred rögvest odalépett a zongorához, Bay pedig a szófához sétált, melyen Charlotte ült, és megállt mögötte. Aztán előrehajolt, és a

fülébe súgta: – Próbálok visszaemlékezni arra, hol is tartottunk, mikor félbeszakítottak minket. Charlotte merőn nézett maga elé, és próbált olyan közömbös arcot vágni, mintha csak az időjárásról csevegnének. – Azt hiszem, Ön épp a Tipsyről készült képet csodálta meg. – Tipsy, ahogy azt Ön is jól tudja, valóban a szemem fénye, de akkor épp nem ő volt a csodálatom tárgya. Szóval, milyen messzire is jutottunk a társalgásban? Charlotte erre hátrafordult, hogy szembenézhessen a férfival. – Úgy hiszem, épp azt készült nekem elújságolni, hogy megbízták az osztrák császárné kalauzolásával. – De hát miért is vesztegetném a négyszemközti beszélgetés drága perceit arra, hogy ilyen érdektelen dologról számoljak be? Arra kértek, hogy lóháton ülő pesztonka legyek, fussak a rám bízott uralkodóné után, és ügyeljek arra, nehogy sáros legyen a lovaglóruhája, vagy a falka eltapossa – felelte Bay, és kezét a szófa háttámlájára helyezte, minek következtében az ujjai olyan közel kerültek Charlotte fedetlen vállához, hogy a lány csupa libabőr lett. – Mutatkozhat olyan közömbösnek, amilyennek csak akar, akkor is nagy szó, hogy Önt választották. Fred egész biztosan így gondolja. – Charlotte a bátyjára nézett, aki a menyasszonya mellett állt a zongoránál. – Borsózöldre váltott az arca, mikor Ön elmondta, mivel bízták meg. Fred semmit nem szeretne jobban, mint hogy egy császárné kénye-kedvére tehessen. – Ha azt kívánja tőlem, hogy a bátyja javára mondjak le pesztonkai kötelezettségeimről, egy szavába kerül. Boldogan engedelmeskedem. Charlotte megremegett, hiszen most már egyértelmű lett a számára, hogy a férfi ujjai alig észrevehetően súrolják a vállát. – Azt hiszem, azt még Fred is elismerné, hogy ő messze nem olyan jó lovas, mint Ön. Ezen túlmenően most bármi a kedvemre való, ami őt felbosszantja. – Csak nem oktatta ki Önt a megbízhatatlan lovassági tisztekkel kapcsolatban? – kérdezte Bay. – Volt szíves emlékeztetni engem, hogy semmit sem tehetek az ő engedélye nélkül. Ami természetesen Augusta engedélyét jelenti.

Nem vagyok biztos benne, hogy Fred képes akár egyetlen önálló gondolatra. – Szegény Fred! Hamarosan szolgasorba kell lépnie. – Ó, ezt ő egyáltalán nem bánja. Egy főnemes lányát veszi el, és ez éppen elég. Bay most megérintett egy eret Charlotte ruhájának nyakvonala fölött, mire a lánynak elakadt a lélegzete. – Biztosan nem emlékszik, miről beszélgettünk korábban? Talán ez majd az eszébe juttatja. – Bay újra lehajolt, és könnyedén Charlotte fülébe súgta: – Pedig olyan élvezetes beszélgetés volt! Charlotte belemélyesztette a körmeit a szófa ülésébe. – Lehetséges, hogy mégis emlékszem, de csak egy picit. Végtére is nem olyasfajta beszélgetés volt, amihez amúgy szokva vagyok. – Minden beszélgetés más, de egyik sem olyan elbűvölő, mint amelyet Önnel folytattam. – Bay végigfuttatta a körmét Charlotte nyakszirtvonalának mélyedésében, és megelégedve látta, hogy a lány úgy görbül előre, mint egy macska. A hirtelen mozdulat azonban nem kerülte el Augusta figyelmét sem, aki korántsem volt annyira belemerülve a zenébe, hogy közben ne tudja követni, mi zajlik a szófánál. Ideje volt közbelépnie. Abbahagyta a játékot, és odaszólt a lánynak: – Most már eleget játszottam, jöjjön valaki más. Charlotte, játszanál nekünk valamit? Charlotte megrázta fejét. – Ó, de hát én olyan pocsékul játszom hozzád képest! Nagyon udvariatlan volna mindenkivel szemben, ha arra kérnél, hogy adjak elő valamit. – Ugyan már, Charlotte! Semmi olyan baj nincs a játékoddal, melyet egy kis gyakorlással ne lehetne rendbe tenni. És úgy hiszem, mindannyian szeretnénk téged meghallgatni, igaz, Middleton kapitány? – mondta Augusta némi éllel. – Akkor talán én is hozzájárulhatnék a zenei élvezethez, ha megengedik. Igaz, hogy játszani nem tudok, de énekelni igen. – Bay Charlotte felé fordult. – Ismeri a „Maud” című dalt? – Igen, amennyiben nem bánja, ha néhány hang mellé megy. – A tökéletesség unalmas. Akkor megyünk? – És Bay a kezét nyújtotta Charlotte-nak. – Amennyiben Lady Crewe is beleegyezik. Lady Crewe mosolyogva bólintott, Augusta pedig, aki rájött, hogy túljártak az eszén, felállt a zongora mellől, és odalépett a vőlegénye

mellé. Mikor Bay odaért hozzájuk, azt mondta: – Nem is tudtam, hogy Ön tud énekelni, Middleton kapitány. – Egyedüli gyermek vagyok, és mivel az anyám nagy zenekedvelő volt, nem volt más választásom. A képességeimet illetően azonban kérem, ne legyen túl szigorú. * Charlotte leült a zongorához, Bay pedig közvetlenül mögé állt. Mikor a lány elkezdte játszani a bevezetőt, a kezét a zongora tetejére tette, de közben súrolta Charlotte vállát. Charlotte azonnal rossz hangot ütött le, mire Bay ránézett és elmosolyodott. Jöjj ki a kertbe, Maud, Múlik az éj, a fekete denevér elrepült már, Jöjj ki a kertbe, Maud, Itt várlak egyedül a kertkapunál. Bay hangja erőteljes és sallangmentes volt. Meleg baritonján minden jelentésárnyalatot képes volt felvonultatni Tennyson buja költeményében. Mikor Charlotte kissé elakadt a kíséretben, Bay lelassította kicsit a tempót, és így soha nem csúsztak szét. Mikor elérkezett az a sor, hogy „a szerelem-bolygó most magasan áll”, jelentőségteljesen Charlotte-ra nézett. Egyértelmű volt, hogy neki énekel. Az utolsó sornál, mikor a dallam felugrott egy oktávot, és Baynek azt kellett énekelnie, hogy „Gyere, egyetlenem, édesem”, közvetlenül Charlotte szemébe nézett, és egészen addig nem kapta el a tekintetét, míg az utolsó akkord is el nem halt. Egy kis időre csönd lett, melyet aztán a zsebkendőjével a szemét törölgető Lady Lisle tört meg. – Ez volt néhai férjem kedvenc dala, de nem hinném, hogy valaha is ilyen jó előadásban hallottam volna. Köszönöm, Middleton kapitány, hogy segített felidézni a boldog emlékeket. Bay meghajolt. – Örömmel tettem. – Énekel még nekünk valamit? Bay Charlotte-ra nézett, aki bólintott egyet. – Játsszon nekem egy g-moll akkordot, kérem. Charlotte leütötte az akkordot, és Bay belekezdett:

Ó, jaj, szerelmem, mily rosszat tettél velem, Hogy ily kegyetlenül elhagytál. Pedig milyen erősen és hosszan szerettelek, Folyvást örömet lelve társaságodban. Charlotte felismerte a dallamot, és kísérni kezdte Bayt: – Greensleeves volt minden örömöm. Mikor Bay a refrént énekelte, rámutatott a zöld bársonyszalagokra, melyek Charlotte fehér ruhájának puffos ujját díszítették. Amint véget ért a dal, Bay megfogta Charlotte kezét, és megcsókolta. – Köszönöm, hogy ilyen szépen játszott. – Azt hiszem, Ön arra sarkallt, hogy jobb legyek, mint amilyen vagyok. – Nem hinném, hogy ez lehetséges, Miss Baird. Augusta itt közbeszólt: – Holnap a császárnénak is muszáj énekelnie, Middleton kapitány. Bécsből jön, és tudjuk, az osztrákok mennyire szerelik a zenét. Bay rögvest vissza is vágott neki: – Azt hiszem, Ön eltúlozza a vezető szerepét, Lady Augusta. Kétlem, hogy akár beszélgetni is fogok a császárnéval, nemhogy énekelnék neki. Én csak kalauzolom a vadászaton, puszta lobogó leszek, melyet követnie kell, és nem holmi trubadúr. Augusta összefonta a mellén a karját, de nem felelt semmit. Lady Lisle most felállt a helyéről. Özvegyi csipkéi magasra libbentek. – Micsoda pompás este volt! De most már szeretnék aludni térni. Charlotte, kedvesem, tartanád nekem a gyertyát felfelé a lépcsőn? Tudod jól, milyen bizonytalan a járásom így késő este. – Természetesen, Adelaide néni – felelte Charlotte. Azzal Charlotte elindult nagynénje nyomában az ajtó irányába. Minden férfi felugrott, hogy ajtót nyisson nekik, de Bay ért oda elsőnek. Mikor Charlotte elhaladt mellette, megérintette a könyökét. – Még nem fejeztük be – suttogta. *

A hálószobájában Charlotte olyan közel tartotta a gyertyát az öltözködőasztal tükréhez, hogy alaposan szemügyre vehesse az arcát. Tudta jól, hogy nem szép, és Bay mégis megcsókolta. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy vajon őt vagy csak a vagyonát csókolta-e meg, de aztán elhessegette ezt a gondolatot. Ha Bay hozományvadász is, pénzsóvárságát nagyon jól tudja leplezni. Kinyílt az ajtó, és bejött Grace, a szobalány. Charlotte-nak nem volt saját szobalánya, mivel a gőgös francia lány, aki Londonban a szolgálatában állt, egy ezüst-nitráttal és csipkével kapcsolatos kis baleset után felmondott. Charlotte-nak nem igazán hiányzott a lány; egyébként is utálta, hogy Miss Solange állandóan sziszegve veszi a levegőt, mikor a haját fésüli. – Korábban akartam feljönni, kisasszony. – Charlotte megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor a szobalány kioldotta a fűzőjét. – De kint voltunk az előcsarnokban, hallgattuk a zenét, és teljesen elvesztettem az időérzékemet. Ugye Middleton kapitány énekelt? Milyen finom úriember! Ma reggel a lován mutatványozott – fejen állt meg ilyenek. Betegre nevettük magunkat rajta. Ha ő csinálja, minden olyan könnyűnek tűnik. – Igen – mondta Charlotte. – Valóban. Megint meglátta az arcmását a tükörben. Így, a laza ingben és leeresztett hajjal már sokkal jobban nézett ki. – Grace? – Igen, kisasszony? – Mit gondol, meg tudná csinálni a hajamat holnap kicsit másként? Lehetne benne például néhány lelógó fürt. Gondolja, hogy jól állna nekem? – Csak bízza rám, kisasszony. Gondoskodom róla, hogy Middleton kapitány csak magát bámulja, senki mást.

Makulátlan arcbőr Tíz mérfölddel odébb egy sokkal tágasabb hálószobában Festetics grófnő épp nyers borjúszeleteket helyezett az úrnője

arcára. Sisi belenézett a tükörbe, mielőtt aludni ment, és úgy találta, hogy a bőre fénytelen és fakó. Ezt tűrhetetlennek érezte, mivel élete első angliai vadászatán ragyogóan akart kinézni. Mindenki őt fogja nézni, ezt jól tudta, és azt vizslatják majd, vajon megfelel-e a hírnevének. Az alakja még mindig jó volt; a dereka pont olyan karcsú, mint mikor férjhez ment. Messziről nézve, lóháton pontosan annak a feltűnően szép császárnénak látszott, mint akinek az emberek látni akarták. Lovaglóruhájához fátylat fog viselni, természetesen, de eljön majd a pillanat, mikor fel kell emelnie a fátylát. Márpedig Sisi nem bírná elviselni az arcokon mutatkozó csalódást, mikor a képzeletükben létező mesebeli szépséget le kell cserélniük az előttük álló rögvalósággal. Abban reménykedett, hogy angliai látogatása titokban maradhat, és valódi kilétéről csak néhányan fognak tudni, de ez csak beteljesületlen vágyálom maradt. A bokáig érő hajú, csodaszép császárnéról kerengő történetek még itt is túlságosan megdobták az újságok példányszámát ahhoz, hogy kilétét homály borítsa. Easton Neston felé tartva egy éjszakát a Claridge-ben töltött. Az éjszaka folyamán elterjedt a szóbeszéd, miszerint a szállodában tartózkodik, és mikor reggel indulni készült, kisebbfajta tömeg gyűlt össze a kapu előtt, akik mind azért jöttek, hogy láthassák az osztrák császárnét. Sisi végignézett a tengernyi, leginkább női arcon, és az elvárás és csalatkozás valamiféle keverékét vélte látni rajtuk, amelyet nehezére esett elviselni. Egy fiatal nő az első sorban egy csokor ibolyát tartott felé, és mivel Sisi látta, milyen kétségbeesve szeretné, hogy kiválasszák, egy mosoly kíséretében elvette tőle a csokrot. Mikor beszállt a hintóba, hallotta, amint összesúgnak a háta mögött: – Én is azt gondolom, hogy elragadó, de láttad a fogait? Sisi tudta, hogy képtelenség megfelelni annak a mesebeli hercegnőnek, aki a Winterhalter-portrén látható, csillagokkal a hajában – a képnek, mely Bécsben a csokoládésdobozoktól kezdve a gyomorpirulás tégelyeken át mindenre rákerült, kereskedelmi céllal –, de nem tudta volna elképzelni, hogy meg se próbálja. A szépség volt az egyetlen adománya, fegyvere és hatalmi eszköze, éppen ezért rettegett attól, hogy elveszíti. Néhány dolgot azért tehetett érte: például azt, hogy karcsú marad. Szerette a reggeli tornagyakorlatok szigorúságát, a karjába nyilalló

fájdalmat, mikor felhúzódzkodik a gyűrűn. De azzal, hogy megtartotta 48 centiméteres derékbőségét, az arca veszítette el fiatalos teltségét. Voltak napok, mikor egy váratlanul felbukkanó tükörben azt vette észre, hogy egy ösztövér, középkorú nő néz vissza rá. Festetics grófnő egyszer sírva találta az egyik ilyen halandósággal való szembesülés után, és elmondta neki a nagyanyja, Károlyi hercegnő szépségápolási praktikáját, melynek révén a hercegnő bőre még nyolcvanévesen is „olyan puha és sima maradt, mint egy csecsemőé”. A borjúszeleteknek frissnek kell lenniük, és nagyon vékonyra kell klopfolni őket, de heti egyszeri használat mellett a bőr örökre ragyogóan fényes marad. Miután Festetics grófnő befedte úrnője arcát a nyers hússzeletekkel, kihagyva a szem, az orr és a száj környékét, egy tokból elővette a bőrmaszkot, és gyengéden azt is felhelyezte. Meghúzta a maszkot hátul rögzítő szalagokat, melyek azt a célt szolgálták, hogy az úrnője éjszaka mozgatni tudja a fejét, anélkül, hogy a hús leesne róla. A maszk a császárné ír farkaskutyái ellen is védelmet nyújtott, akik egyszer vacsorának nézték a különös „kozmetikumot”. A grófnő néha azért megbánta, hogy elmondta az úrnőjének a makulátlan arcbőr titkát. Ez ugyanis csupán egy családi mítosz volt, melyet a sok újramesélés jócskán kiszínezett, és melyet kétségbeesésében rántott elő az emlékezetéből, hogy valahogy megvigasztalja a síró Sisit. Hosszú évek tapasztalatából már tudta, hogy egyetlen dolgot tehet, ha az úrnőjét elkapja az önutálat szele: gyorsan el kell vonni a figyelmét valamivel. Ezért aztán a nagyanyja puha és illatos orcáiról megmaradt emlékeiből sebtiben megalkotta az örök ifjúságot adó elixír legendáját. Sisi ragaszkodott hozzá, hogy azonnal hozassanak neki friss borjúszeleteket, és másnap reggel kijelentette, hogy a praktika valóban csodákra képes. Festetics grófnő a borjúhús hatékonyságában már korántsem volt annyira biztos, mint az úrnője, de régen rájött arra, hogy Sisinek csak hinnie kell valamiben, és az máris valósággá válik a számára. Ha tehát meggyőzte magát arról, hogy a borjúszeletektől visszanyerheti élénk arcszínét, akkor neki semmi oka nincs arra, hogy ebbéli hitében megingassa.

– Holnap a zöld lovaglóruhámat fogom felvenni, azt hiszem. – A császárné hangját letompította a rétegezett hús és a bőrmaszk. – Kitűnő választás, fenség! Abban mindig olyan üdének néz ki, és a haja színét is nagyon jól kiemeli. – És mindenképpen szóljon a szolgáknak, hogy forró fürdőre lesz szükségem, mikor holnap visszatérek. Már hetek óta nem vadásztam, és nem szeretnék bemerevedni. – Már szóltam nekik, fenség. – Köszönöm, Festy. Maga nélkül el lennék veszve. – A császárné a saját arcára mutatott, és próbált nevetni. – Biztos vagyok benne, hogy az angol urak el lesznek képedve, mikor holnap meglátják Önt. Láttam képeket az ő királynőjükről – alacsony, és olyan gömbölyű, mint a Zwetschkenknödel. Sisi a fejét csóválta. – Ó, biztos vagyok abban, hogy egykor ő is fiatal és karcsú volt. Hány gyereke is van? A férje bizonyára vonzónak találta. – Vagy vérbeli coburgi lévén imádta a szilvásgombócot – mondta szárazon a grófnő. – Azt hiszem, ha valaki saját jogán királynő lehet, akkor mindegy, hogy néz ki. – Lehet, hogy az angolok nem is tudják, hogy egy királynő lehet szép is, és pontosan ezért fogja Ön őket holnap annyira elbűvölni. Tudja ugye, hogy a borjúhúspakolás csak akkor működik jól, ha nyugodtan fekszik! – Ami igazából azt jelenti, hogy már nagyon vágyik a saját ágyába. Menjen csak, Festy, de ügyeljen arra, hogy reggel időben felkelt. Azt akarom, hogy a hajam is tökéletes legyen. – Természetesen, fenség. * Mikor még utoljára ránézett a császárnéra, mielőtt becsukta az ajtót, Festetics grófnő elmerengett azon, vajon mit szólnának az emberek a modern kori Szép Helénához, ha így látnák – bőrmaszkban, melyből kicsorog a nyershúslé, és hogy a haja két nagy fonatban a mennyezethez van erősítve. A grófnőn kívül azonban senki nem fogja így látni; ez a kettejük titka.

A Lennox-gyémántok A három szolgálólány feszengve ült a gyerekszoba kanapéján. Igyekeztek elrejteni munkában megviselődött kezüket a szoknyájuk alá, vagy az ölükben összekulcsolva. Charlotte szerette volna elmondani nekik, hogy ne aggódjanak, ő igazi valójukban szeretné látni vörös és repedezett bőrű kezüket, de jobbnak látta, ha nem szól. Megvárta tehát, míg elhelyezkednek, aztán azt mondta: – Mikor felemelem a kezemet, vegyenek egy nagy levegőt, és kilégzés közben mondják azt, hogy „sózom”. A bal oldalon ülő szolgáló, a legcsinosabb köztük, kuncogni kezdett. Charlotte nagyot sóhajtott. – Tudom, hogy furcsán hangzik, de mialatt ezt kimondják, a szájuk olyan alakú lesz, mint ami a fényképhez a legjobb. Nézzék, mi történik, ha én mondom ki. – Azzal ellépett a fényképezőgép mellől, és kimondta a szót, kissé eltúlozva az ajakcsücsörítést, mely az utolsó szótag kimondásához kellett. – Sózom, sózom, sózom – próbálgatták a szolgálók a szót, de a kuncogás egyre jobban eluralkodott rajtuk, és végül már mindhármukat csak úgy rázta a nevetés. Charlotte, hogy türelmetlenségét leplezze, odasétált az ablakhoz. Kíváncsi volt, vajon a vadászok mikor térnek vissza. Aznap reggel abban reménykedett, hogy készíthet néhány fényképet a gyülekező vadászokról, de túl nagy volt a hó. Visszafordult a lányokhoz, és tapsolt egyet. – Készen állnak? Csak fél órára engedték el magukat, és ha nem kezdjük el hamar, nem lesz fénykép. A szolgálók hallották a hangjában az élt, ezért kiegyenesedtek, és próbáltak komolyabb arcot vágni. Charlotte megnézte őket a keresőben. Megkérte Grace-t, a legcsinosabbikat, hogy üljön középre, a másik két lányt pedig profilban a két oldalára ültette. Időről időre valamelyikük megrázkódott az elfojtott nevetéstől. Charlotte várt egy percet, aztán felemelte a kezét.

– Sózom – suttogták a lányok. Charlotte visszatartott lélegzettel figyelte őket. Kibírják vajon egy teljes percig, hogy ne mozogjanak? Huszonöt, huszonhat – Charlotte látta, hogy a jobb szélen ülő lány elvörösödik az erőfeszítéstől, hogy ne nevessen. Ötvenegy, ötvenkettő – Grace arcán egy könnycsepp gördült le. Ötvenkilenc, hatvan. Charlotte leejtette a kezét, a lányok pedig egyetlen, rázkódó halomba omlottak össze. – Köszönöm, lányok, most már visszamehetnek dolgozni. – Charlotte szeretett volna még más beállításokat is kipróbálni, de látta, hogy úgyse maradnának elég ideig nyugton. – Meg se mutatja nekünk a képet, kisasszony? – Először elő kell hívnom. Jöjjenek vissza holnap, akkor megmutatom. A lányok kivonultak, és a hangjuk még sokáig visszhangzott lefelé a lépcsőn. * Charlotte ránézett a kandallópárkányon álló órára. Tíz perc múlva öt. Már le kellett volna mennie teázni, de nem akart részt venni az esküvőről szóló társalgásban. Augusta és Fred márciusra tűzték ki a nagy napot, és Lady Crewe mindenkinek elmondta, aki odafigyelt rá, hogy a kelengye semmiképpen nem fog addigra elkészülni. Charlotte tudta, hogy némi érdeklődést kellene mutatnia az előkészületek iránt, de nagyon nehezen tudott koncentrálni, mikor vég nélkül csak arról volt szó, hol lehet a legjobb valenciai csipkét kapni. Grace visszajött, és bedugta a fejét az ajtón. – Lady Crewe kérdezteti, hogy küldj ön-e fel teát a kisasszonynak. Charlotte sóhajtott; az üzenet azt jelentette, hogy a távollétét észrevették, és nem helyeslik. Azonnal le kell mennie. Máskor simán fejfájásra hivatkozott volna, de akkor Bayről is lemarad. – Köszönöm, Grace. Kérem, mondja meg őladységének, hogy rögtön megyek. *

Bay még akkor sem tért vissza, mikor megszólalt az átöltözésre hívó gong. Charlotte a legutolsó lehetséges pillanatig elidőzött az előcsarnokban, de a férfinak nyoma sem volt. Fred és Csirke Hartopp már a teázás felére visszaértek. A lány megvárta, míg Fred beszámol arról, milyen mély volt a hó, aztán megkérdezte tőle: – És Middleton kapitány, ő nem volt veletek? – Fred elnevette magát. – Isten ments, dehogy! Egész nap a színét se láttuk. Túlságosan el volt foglalva a császárnéval, jobban mondva Hohenembs grófnővel. – Fredet ezek szerint nem mutatták be az uralkodói köröknek, amiért persze Middletont hibáztatta. Charlotte úgy döntött, nem forszírozza a dolgot. Helyette Csirke Hartopphoz fordult. – És a császárné milyen? Tényleg olyan szép, mint amilyennek mondják? Csirke megrázta hatalmas fejét. – Igazából nem tudom megmondani, állandóan talpnyalók vették körül. Legalább hat férfi volt a kíséretében. Akár saját vadászatot is tarthattak volna. – És így felmerül a kérdés, vajon mi szüksége van Middletonra – szólt közbe Fred. – Az osztrákok nagyon jól tudják, hogyan kell az angol sövénykerítést átugratni. Nagyszerűen lovagolnak. – Talán Middleton híre eljutott Bécsbe is – szólalt meg Augusta –, vagy mondjuk inkább azt, hogy a „hírneve”? – Augusta merőn Charlotte-ra nézett, mialatt ezt mondta, de ezen a ponton Lady Crewe felemelkedett a helyéről, és a társaság feloszlott. Charlotte már nem először gondolta úgy itt-tartózkodása alatt, hogy a ruhatára nem felel meg a meltoni elvárásoknak. Úgy képzelte, három estélyi ruha elég lesz, de azonnal rájött, mekkorát tévedett, mikor látta, hogy Augusta minden este másik ruhában jelenik meg. Választhatta a kék moaré selymet, a rózsaszín, önmagában mintás selymet, vagy a zöldszalagos fehéret. A rózsaszín mellett döntött; igazából a fehéret szerette volna felvenni, mely előző este a „Greensleeves” eléneklésére sarkallta Middleton kapitányt, de tudta, hogy Augusta úgyis emlékezne rá, és megjegyzéseket tenne. A rózsaszín is elég csinos ruha, ráadásul az abroncsa is az idén divatos keskenyebb fazonú. – Tessék, kisasszony, mit szól hozzá? – Grace letette a hajsütővasat, és megkérte Charlotte-ot, hogy nézze meg az

eredményt a tükörben. Charlotte általában középen elválasztva, és hátul kontyban összefogva hordta a haját, ezért most elállt a lélegzete, mikor meglátta a tükörképét. A szobalány a feje tetejére tornyozta a haját, úgy, hogy hátul néhány tincs lazán lelógott, a homlokát pedig göndör fürtök övezték. – Hogy tetszik, kisasszony? – kérdezte Grace aggodalmasan. – Alig ismerek magamra – felelte Charlotte. És ez igaz is volt; valóban nagyon máshogy nézett ki. Ez a frizura ellágyította arcának szögletességét. A göndör fürtök kiemelték a szemét, mely ma este szinte zöldnek tűnt. Behatárolhatatlan barna árnyalatú haja szokatlan fényt kapott. A szája pedig, mely kissé túl széles volt a kor divatjához képest, most nem is tűnt olyan nagynak keskeny arcához képest. Volt idő, mikor minden bátorságát össze kellett volna szednie, hogy így lemerészkedjen, és állja a tökéletes frizurája hölgyek átható tekintetét, de mióta Bayjel találkozott, a fürkésző tekintetek már nem bántották annyira. – Szerintem Middleton kapitánynak tetszeni fog – mondta Grace. – Olyan férfinak tűnik, aki észreveszi ezeket a női dolgokat. – Igen, azt hiszem, észreveszi. Charlotte úgy gondolta, hogy Bay ma este meg fogja kérni a kezét. Tegnap nem csókolta volna meg úgy, ha nem lennének komolyak a szándékai. Azt aligha hihette ugyanis, hogy Charlotte olyan lány, akit csak úgy következmények nélkül lehet csókolgatni. És mégis, énjének egy része attól tartott, hogy Bay esetleg túl „gyorsnak” és világiasnak gondolja őt, mivel az öleléseit ilyen könnyedén elfogadta. A lánynak az volt az első csók az életében, de remélte, hogy ezt Bay nem vette észre. És ha megkéri a kezét, mit mondjon? Eszébe jutott, ahogy Fred és Augusta kioktatták Bay Middleton alkalmatlanságáról. Nem Bay Middleton volt ugyanis az a férjjelölt, melyet ők a Lennoxvagyon mellé elképzeltek, sőt Charlotte feltételezte, hogy csak akkor volnának igazán boldogok, ha öreglányként halna meg, és egész vagyonát érintetlenül a kis Fredekre és Augustákra hagyná. Akármit is mondtak azonban, ő úgy érezte, hogy Bay önmagáért kedveli őt, és bár összehasonlítási alapja nem volt, úgy gondolta, hogy előző nap őszinte késztetést érzett, hogy megcsókolja. A maga részéről pedig semmire nem vágyott jobban, mint hogy visszaadhassa a csókot.

Betette az igazgyöngy fülbevalókat a fülébe, és megvizsgálta az összhatást. Szépen mutattak, de nem voltak elég feltűnőek. Új frizurája és új kinézete többet kívánt. – Grace, elkérné a nagynénémtől az ékszeresládikát? Úgy döntött, ma este a Lennox-gyémántokat fogja viselni. Eddig még soha nem gondolta magát elég ragyogónak hozzájuk, de ma este úgy érezte, meg fog felelni nekik. Talán nem az egész készletet veszi fel, a fülbevaló önmagában is elég pompázatos. Azért hozta magával az ékszereket Meltonba, hogy Augusta felpróbálhassa őket az esküvői ruhájához, de nincsen abban semmi rossz, ha megmutatja a világnak, igazából kinek a tulajdonában is vannak. Visszatért Grace az ékszeresládikával a kezében, de a nyomában ott volt Lady Lisle is, aki abban a szent minutumban beszélni kezdett, hogy belépett az ajtón. – Charlotte drágám! A szobalány azt mondta nekem, hogy a gyémántokat szeretnéd, és meg kellett győződnöm arról, hogy nem téved-e. Te szeretnéd felvenni őket? Biztos vagy benne, hogy ez bölcs dolog volna? Komoly ékszerek ezek ahhoz, hogy egy fiatal lány viselje őket. Charlotte elmosolyodott. – Ne aggódjon, nénikém, nem fogom teleaggatni magam, mint egy karácsonyfát. Arra gondoltam, csak a fülbevalót veszem fel, és talán a brosst. És ha netán nevetségesen néznék ki bennük, hát abban bízom, hogy senki nem fog túl nyersen megítélni. Charlotte kinyitotta a ládikát, és megelégedéssel szemlélte a szemkápráztató csillogást. Alig volt valami emléke az anyjáról, de úgy rémlett neki, hogy egyszer, bálba indulás előtt megcsókolta, és ő teljes transzban volt a sok csillogó ékkőtől, mely anyja nyakát és karját fedte. A fülbevalók könnycsepp alakúak voltak – a nagy méretű középső drágaköveket kisebb, metszett briliánsok vették körül. Mikor Charlotte feltartotta őket a füléhez, csak úgy villództak a gyertyák fényében. Grace a tükörből Charlotte-ra mosolygott. – Káprázatosan néznek ki, kisasszony. Lady Lisle azonban aggodalmasnak tűnt.

– Nem vagyok biztos abban, hogy bölcs dolog ma ezeket felvenned. Aggódom, hogy Augusta esetleg azt hiszi majd, tapintatlan vagy vele. Végtére is a drága Fred nem lesz képes ilyen ékszereket vásárolni a számára. – Azt már felajánlottam, hogy kölcsönadom a gyémántokat az esküvőre. Nem hiszem, hogy Augustának joga volna megróni engem azért, mert egy estére felveszem a fülbevalómat – mondta erre Charlotte némi éllel. Lady Lisle, mint mindig, az ellenállás legkisebb jelére visszavonult. – Valószínűleg igazad van, drágám. Végül is ezek a te ékszereid, miért ne viselhetnéd őket? Lady Lisle most jobban szemügyre vette az unokahúgát – az új frizurát, a gyémántokat és a szürkészöld szemek szokatlan ragyogását. – Meg kell mondjam, ma este különösen csodálatosan nézel ki. – Köszönöm, néném. Grace csodákat művelt a hajammal. – Valóban nagyon előnyös. De nemcsak erről van szó, hanem valahogy másként festesz. Lehet, hogy a fülbevaló teszi. Mindig eszembe jut, mikor szegény anyád viselte ezeket. Ma kifejezetten jól látszik a köztetek lévő hasonlatosság. – De ő olyan vonzó volt! Én megközelítőleg sem vagyok olyan csinos, mint ő – mondta Charlotte. – Badarság, gyermekem! Nem tudom, honnan veszed ezt. Nagyon is hasonlítasz anyádra. És nemcsak a vonásaidban, hanem abban is, ahogy a fejedet tartod, és ahogy beszélsz. Nagyon büszke volna, ha most látna téged. – Lady Lisle nagyon kedves asszony volt. Charlotte ugyanis annyira kiegyensúlyozott volt, hogy az emberek könnyen megfeledkeztek arról, hogy végtére is árva. – Bárcsak lenne fényképem róla. Apának volt egy, amint a koporsóban fekszik, de azt sose bírtam megnézni. Aztán ott van az a portré Kevillben, de hát az nem ugyanaz. – Van egy tusrajzom az anyádról, melyet én készítettem közvetlenül a házasságkötés után. Majd megkeresem. Persze nem fénykép, de arra emlékszem, hogy anyád nagyon meg volt vele elégedve – mondta Lady Lisle. Charlotte odalépett a nagynénjéhez, és megpuszilta. – Az nagyon jó volna!

* Charlotte és Adelaide Lisle volt az utolsó két vendég, aki csatlakozott az Artúr-legendát ábrázoló freskók alatt gyülekező társasághoz az étkező előcsarnokában. A terem székeit maga Pugin tervezte, de annyira díszesen faragottak és elviselhetetlenül kényelmetlenek voltak, hogy mindenki inkább állva maradt. Augusta és Fred szorosan egymás mellett álltak a kandallónál, a Képes Londoni Híreket olvasgatva. Augusta öccse, Percy a falusi templom lelkészével beszélgetett; Lord Crewe a Lady Shalottot ábrázoló freskó nagyszerűségét ecsetelte a teljesen közömbös Hartoppnak; Lady Crewe pedig az egyetlen kipárnázott székben trónolt. Baynek nyoma sem volt sehol. Mikor a társaság közelébe értek, Charlotte látta, hogy Augusta szeme megvillan, amint észreveszi az új frizurát és a fülbevalót. Fred értetlenül nézett rá, mint aki nem tudja eldönteni, mi olyan szokatlan rajta, de aztán a jegyese a fülébe súgott valamit, mire Fred arca elfelhősödött, és most az egyszer Charlotte nagyon hálás volt Hartopp kapitánynak, amiért megint megpróbált flörtölni vele. Úgy tűnt, a férfi közben visszanyerte régi jókedvét, és úgy szökkent oda Charlotte-hoz, mintha előző nap semmi sem történt volna. Odáig volt egy karikatúrától, melyet a Punchban látott, melynek a poénja, Charlotte érzése szerint, az ő elbeszélésében eléggé elsikkadt. De azért mosolygott rajta, és nagyokat bólogatott, mintha ez lett volna a világ legszórakoztatóbb története. Augustát azonban nem lehetett ilyen könnyen lerázni. – Te jó ég, Charlotte, ma este pompásan nézel ki! Van valami különleges okod rá? Kifejezetten toprongyosnak érzem magam melletted! – mondta, és keskeny ajka kényszeredett mosolyba húzódott. – A szobalányotok, Grace, nagyon ügyesen bánik a hajammal. Nagyon hálás vagyok, amiért a rendelkezésemre bocsátottátok. – Charlotte mosolya most pontos mása volt Augustáénak. – Grace igen rafináltan bánik a póthajakkal, elképesztő, hogy egy kis fortély mekkora csodákra képes! – felelte Augusta. – De a fülbevaló a sajátod, igaz? Milyen ragyogó ékszer! – Igen, az anyámé volt.

Hartopp, aki eddig értetlenül figyelte ezt a társalgást, most, hogy végre talált valami kapaszkodót, közbe is szólt: – A híres Lennox-gyémántok, igaz-e? Szégyen őket ott hagyni porosodni egy páncélládikában. – A számból vette ki a szót, Hartopp kapitány. Mi haszna van a szép dolgoknak, ha nem használjuk őket? – válaszolta Charlotte. Augusta már épp válaszolni akart valamit, de akkor megszólalt a vacsorára hívó gong. Mivel Bay még mindig nem bukkant fel, Charlotte Csirke vaskos karjára tette a kezét. Ám amint kezdtek befelé lépkedni az étkezőterembe, érintést érzett a vállán, méghozzá az ő érintését. – Örömmel látom, hogy a távollétemben Csirke a gondját viseli – mondta Bay. Ki volt pirulva, mintha épp most lovagolt volna be kintről, pedig már esti viselet volt rajta. – Megyek, és elnézést kérek Lady C-től. Átkozottul elkéstem. – Azzal előresietett a nagyebédlőbe, és Charlotte enyhe izgatottságot érzett. Bay visszatért, és jogot formált rá. Charlotte felnézett Hartopp kapitányra, és elmosolyodott. – Tudja, Hartopp kapitány, azt hiszem, muszáj lesz még egyszer elmondania nekem azt a történetet. Annyira magával ragadóan meséli! * Bay most Augusta mellett ült. Charlotte rájött, hogy a férfi státusza Meltonban lényegesen sokat javult azóta, hogy az osztrák császárné kalauzolásával bízták meg. Lehet, hogy Augusta kifogásokat emel Bay ellen, de a császári körökkel való ismeretségének nem bír ellenállni. Charlotte hallgatta, amint megpróbálja rávenni a férfit, hogy meséljen a rá bízott császári fenségről, de Bay láthatólag nagyon élvezte, hogy nála van az ütőkártya, és kizárólag a dicsőséges Pytchley vadászatról volt hajlandó beszélni. Augusta végül már nem bírta cérnával. – Middleton kapitány, most már nem akarok többet hallani a kopókról és a gyilkolászásról. Azt viszont szeretném tudni, vajon tényleg olyan szép-e, mint amilyennek mondják. Bay tettetett értetlenséggel nézett rá. – De hát kire gondol, Lady Augusta?

Augusta előre-hátra hintázott a székén bosszúságában. – Természetesen a császárnéra, ki másra? Valóban ő Európa legvonzóbb asszonya? Bay egy pillanatig várt, Charlotte pedig nagyon igyekezett nem mosolyogni ezen. Nagyon élvezte Augusta kínjait. – Tudja, Lady Augusta – mondta Bay végül –, igazából nem tudom megmondani. Augusta villája nagy csattanással landolt a tányérján. – De Middleton kapitány, én azt hittem, egész nap az oldalán lovagolt! Csak van valami halvány elképzelése arról, hogy néz ki! Vagy a vezető olyan messze elöl lovagol, hogy nem is látja azt, akit kalauzolnia kell? Hartopp, aki Charlotte-tal együtt követte ezt a társalgást, átkiáltotta az asztal túloldaláról: – Ugyan már, Middleton, magának aztán igazán jól kell ismerni a női formákat, csak van valami véleménye? Bay ujjaival kisimította a bajsza végét, még tovább várakoztatva hallgatóságát. – A császárné egyértelműen nagyon jól lovagol. Nem hinném, hogy valaha is láttam nőt, akinek ilyen jó keze lett volna. Ma elég nehéz volt haladni a hóban, de ő végig közvetlenül mögöttem vágtázott. Átugratott minden kerítést, sőt még a kapukat is kitűnően vette. Nagyszerű lovassági tiszt lett volna belőle. – És az asztalon át Charlotte-ra mosolygott. Augusta azonban nem adta fel ilyen könnyen; az ő világában az információ volt a valuta, ezért elhatározta, hogy mindenképpen megszerzi. Látta, hogy Bay Charlotte-ra mosolyog, és így szólt: – Charlotte, kérlek, meg tudnád győzni Middleton kapitányt arról, hogy kegyeskedjen kifejteni véleményét a császárné külsejével kapcsolatban? Charlotte habozott. Ugyanolyan kíváncsi volt, mint Augusta, de nem akarta a pártját fogni Bayjel szemben. – Én abban bízom, hogy holnap magam is láthatom majd a császárnét. Mivel a vadászat innen indul, szeretnék néhány fényképet készíteni, de jó lenne, ha már előre lenne róla valami elképzelésem. Bay kiitta az italát. – Attól tartok, csalódást kell okoznom. Ugyanis azért nem tudok számot adni a császárné külsejéről, mert fátylat

viselt. Csak a nap vége felé vette le, és akkor már túl sötét volt ahhoz, hogy láthassam az arcát. Hartopp erre elnevette magát, és azt mondta: – Ne haragudjon már, Middleton, de ez nem kifogás! Egy magafajta férfi biztos képes felmérni egy asszonyszemélyt, akár fátylat visel, akár nem. Mindketten tudjuk, hogy a szépségnek megvan a maga illata. – Valóban? – kérdezett vissza Bay. – Én ugyan semmiféle illatot nem éreztem a császárné felől, csak a vadászat jól megszokott szagát. Annyit tudok csak elmondani, hogy nőhöz mérten nagyon magas, és rettentő karcsú. Ó, és iszonyú mennyiségű haja van, valamiféle barna árnyalatú. Egyenes a tartása, és halkan beszél. Voltak pillanatok, mikor alig tudtam kivenni, mit mond. – Magas, karcsú, és szép a tartása – ismételte Augusta. – Ez úgy hangzik, mintha nagyon is megérintődött volna, Middleton kapitány! Bay erre így felelt: – Olyan következtetést von le, Lady Augusta, amilyet csak akar, én pusztán megkíséreltem a kérdésére válaszolni. Charlotte gyorsan közbeszólt: – És milyen a császárné angolja? Erős akcentussal beszél? – Nem, alig van akcentusa. Meg is lepődtem, mennyire jól beszéli a nyelvünket – sokkal jobban, mint a kíséretének tagjai. De hogy őszinte legyek, nem társalogtunk túl sokat. A császárné nagyon komolyan veszi a sportot. – Akkor Önök olyanok, mint két tojás – mondta Hartopp. Bay válaszképpen elmosolyodott, de Charlotte látta, hogy körbe-körbe forgatja a kés nyelét a kezében. Lady Crewe affektálva kiáltott oda az asztalfőről: – Mindent meg akarok tudni a császárnéról, Middleton kapitány. – Magas, karcsú, és sok a haja, mama – felelt Augusta az anyjának. – Akcentus nélkül beszéli az angolt, és nagyszerű lovas. – Jó, jó, de valóban olyan egzotikus a külseje? Mindig is úgy gondoltam, hogy a külföldi nők olyan rejtélyesek – mondta Lady Crewe. – Valóban van benne valami rejtélyes, Lady Crewe – mondta Middleton de hogy egzotikus-e, arra nézve nem tudok mit mondani, hiszen nem ismerek másik császárnét, akivel összehasonlíthatnám. Lady Crewe ezen a ponton elveszítette az érdeklődését, és a beszélgetés más irányba terelődött.

* Mikor a hölgyek visszavonultak, Charlotte még addig lődörgött az előcsarnokban, amíg csak mert, és csak aztán csatlakozott a többiekhez a szalonban. Szerencsére Lady Crewe mindenképpen bridzsezni akart, így Charlotte elbújhatott a szalon egyik sarkában, egy hatalmas, cserepes pálma mögé. Húsz nyugtalan percet töltött el úgy, hogy az ajtó és a rézkaspóban tükröződő, eltorzított tükörképe között járatta a tekintetét ide-oda. Mikor elfordította a fejét, a fülbevalói minden alkalommal megcsillantak. A robber a vége felé közeledett. Augusta most már bármelyik pillanatban felszabadulhat kártyázási kötelezettsége alól, és akkor Charlotte-nak muszáj lesz vele beszélgetnie. Végül a férfiak is beszállingóztak, Bay pedig azonnal kiszúrta Charlotte-ot a pálma mögött. – Maga meg mit csinál ott? – kérdezte tőle jókedvűen. – Árnyékban akartam maradni – felelte a lány. Bay elnevette magát. Aztán csönd lett, míg Charlotte nem bírta tovább, és megszólalt. – Mit gondol a frizurámról? Remélem, megérte a fáradozást. Általában csak percekig tart az átöltözés, de ez most vagy egy órába is beletelt. – És ide-oda forgatta a fejét. Bay kissé félrehajtotta a fejét, és félig behunyva a szemét úgy tett, mintha egy festményt csodálna meg. – Azt gondolom, hogy Ön nagyon bájos, de hát Ön mindig bájos, akár göndör fürtöket és gyémántokat visel, akár csak egy kötényt, és a kezei foltosak. Számomra nincs különbség. Charlotte-nak egyfelől hízelgett ez a beszéd, másfelől kissé bosszantotta is. Elvégre elég nagy bajba keveredett a férfi miatt. Bay mintha megérezte volna, mire gondol, mert ezt mondta: – Hozzá kell azonban tennem, hogy a fürtöcskéi és a gyémántjai valóban nagyon elragadóak. – Kicsit habozott, aztán újra megszólalt: – Charlotte – a lány beleborzongott, mikor a keresztnevét hallotta –, úgy szeretném, ha el tudnánk vonulni valahová, és négyszemközt beszélhetnék Önnel. Úgy érzem, hiába fordítok hátat neki, Augusta most is figyel.

Charlotte felnézett a férfira. – Van valami, amiről kifejezetten beszélni szeretne, Bay? – Charlotte hangja kissé megremegett, mikor kimondta a nevét. – Azt hiszem, meg kell értse – azaz remélem, meg fogja érteni –, hogy igenis van. De még ezelőtt néhány dolgot el kell mondanom Önnek a helyzetemről. Nem vagyok gazdag ember. A mostohaapám biztosít a számomra némi járadékot, mert nagylelkű ember, és nagyon odavolt az anyámért, de ha ő meghal, minden pénze a gyermekeire száll majd. Én a katonaságtól kapok fizetést, és van bevételem abból is, hogy lovakat adok el. Tartozásom mindenesetre nincsen, és agglegényként kényelmes életet élek, de nem vagyok eleresztve. Ön viszont örökösnő. Ma este láthatom, amint viseli a gyémántjait, és ettől elbizonytalanodom, vajon nem túl nagy-e köztünk a szakadék. – Bay elhallgatott, és a földet bámulta. Charlotte sietve megszólalt: – Igaz, hogy vannak gyémántjaim, Önnek viszont ott van Tipsy, a Nemzeti Vágta jövendőbeli győztese. Nehéz volna megmondani, melyik a nagyobb kincs. Bay felnézett a földről, és elmosolyodott. – Természetesen egyetértek Önnel, de nem vagyok biztos abban, hogy a világ is ugyanezt fogja gondolni. Charlotte kezdte lehúzni a kezéről az egyik csipkekesztyűt. – Nézze meg ezt a kezet, ezeket a foltokat. Tényleg azt hiszi, hogy engem érdekel, mit gondol a világ? Bay a kezébe vette Charlotte kesztyűtlen kezét, és már épp a szájához emelte volna, mikor Augusta patríciusi affektálása tönkretette a pillanatot. – Te jó ég, csak nem zavartam meg valamit? Bay még megszorította Charlotte kezét, mielőtt elengedte volna. – Ami azt illeti, Miss Baird és én egy mindkettőnk számára nagyon fontos dologról beszélgettünk. Ám mivel ez személyes ügy, lehetett volna annyi eszünk, hogy nem kezdünk bele olyan helyen, ahol úgyis félbeszakítanak minket. Azzal Charlotte-ra kacsintott, és Augusta felé fordulva azt mondta: – És mivel Ön annyira érdeklődik a császárné iránt, elmondhatom, mi fogott meg benne a leginkább: az, hogy híján van mindenféle színlelésnek. Ez pedig egy ilyen magasrangú hölgy esetében egészen kivételes tulajdonság.

Augustának felcsillant a szeme ennek az új információmorzsának a hallatán, és ez – ahogyan ebben Bay is bízott – annyira elvonta a figyelmét, hogy nem vette észre a burkolt sértést. – És képzelje, Middleton kapitány, én azt hallottam Fredtől, hogy a húga, a nápolyi exkirályné viszont iszonyúan kényes a protokollra. Mikor Fredet bemutatták neki, ő elkövette azt a baklövést, hogy nem hátrafelé lépdelve távozott – pedig egy bálteremben voltak! A kancellár direkt utána jött, és leszidta. – Szegény Fred! – mondta Charlotte. – Biztos szörnyen megalázó volt ez neki. – Mi volt megalázó? – kérdezte Charlotte bátyja, aki épp akkor jött oda hozzájuk. – A ballépésed azzal a rémséges exnápolyi-királynéval – felelte Augusta. Fred láthatólag nagyon zavarba jött. – Nem volt szándékomban megsérteni. Nem gondoltam, hogy a hátrafelé távozás a bálteremben is érvényes – elég veszélyes dolog! – Nos, abban bizonyos vagyok, hogy a császárné holnap nem fog semmi ilyen előzékenységet elvárni Öntől, Baird! – mondta Bay. – Gondolja, hogy lesz alkalma bemutatni engem? – kérdezte Fred, leplezetlen vágyakozással a hangjában. – Ha lehetőség adódik rá, igen. De hát én csak a vezetője vagyok a vadászaton. – Talán holnap, mikor a vadászat innen indul, mégis lesz rá lehetőség… – Augustát csak a büszkesége tartotta vissza attól, hogy könyörgőre fogja. – Megteszem, ami tőlem telik – felelte Bay. Most a szalon túloldaláról székhúzogatás és mozgolódás zaja hallatszott, mivel Lady Crewe kifejezte abbéli szándékát, hogy aludni tér. Augusta is elindult, hogy kövesse, és intett Charlotte – nak is: – Ez a jel arra, hogy vissza kell vonulnunk. Az anyám nem szokott sokáig fent maradni. Bay meghajolt Augusta felé. Aztán Charlotte felé fordulva így szólt: – Úgy tűnik, holnap kell majd befejeznünk a beszélgetésünket. – Én már várom – felelte Charlotte kissé megrázva a fejét, hogy a gyémántjai megcsillanjanak. – Én is, Miss Baird, én is.

A bal mellső láb Miután a hölgyeket elkísérte az ajtóhoz, Fred így szólt Csirkéhez és Bayhez. – Mit szólnának egy biliárdjátszmához? Bay a fejét rázta. – Ma nem. Meg szeretném nézni Tipsyt – mondta, és még mielőtt a két másik ellenkezhetett volna, otthagyta őket. A hőmérséklet estére leesett, és Bay megborzongott, ahogy kilépett a szabadba. Hálás volt azonban a hidegért, mivel úgyis ki kellett szellőztetnie a fejét. Dühös volt, amiért Augusta pont abban a pillanatban szakította félbe a beszélgetését Charlotte-tal. Már majdnem ott tartottak. Így viszont meg kell várnia a holnapot a házassági ajánlattal. Igazából nem számított, hiszen biztos volt benne, hogy Charlotte érzelmei nem változnak meg egyik napról a másikra, mégis sokkal jobban érezte volna magát, ha meg tudtak volna egyezni. Nem volt ugyanis egészen egyenes, mikor azt mondta Augustának, hogy nem volt képes képet alkotni a császárné megjelenéséről. Az igaz, hogy nem tudta volna megmondani, szép-e vagy sem; benyomásainak ugyanis az arcához nem sok köze volt. Ennek ellenére olyan pontosan le tudta volna rajzolni a császárnét a lován ülve – az egyenes hátat, a félrebillentett fejet –, mintha most is ott állt volna előtte. A nap elég pocsékul kezdődött. Mikor Spencer bemutatta a császárnénak, ő csak egy egész rövidke biccentéssel üdvözölte, aztán folytatta a beszélgetést azzal a két férfival, akik a vadászöltönyük szabása és színe alapján Ausztriából érkezhettek vele. Az udvaroncok egy mozdulattal sem árulták el, hogy akár észrevették volna Middletont, nyilván valamiféle szolgának nézték, így Bay ott téblábolt zavartan a csoport szélén, arra várva, hogy a vadászat elkezdődjön. Mikor aztán a vadászatvezető megfújta a kürtjét, és a falka megindult, Middleton pár méterrel a császárné és kísérői előtt helyezkedett el, akik teljesen egy vonalban lovagoltak. A

fenség egyszer sem nézett rá, és nem is jelezte, hogy észreveszi, és mikor Bay kinézett a fekete kökénybokrokkal tarkított, hótól csillogó mezőkre, már átkozta Spencert, amiért tönkretett egy ilyen csodás vadászati napot. Egyáltalán nem volt kedve ahhoz, hogy a megdicsőült lovász szerepét játssza. A kopók most szagot fogtak, és sebesen megindultak egy kis csalit felé. A falka és a zsákmány között egy közel két méter magas sövénykerítés állt. A kopók találtak egy rést a sövénykerítés alján, és izgatottan csaholva egyesével elkezdtek rajta átfurakodni. A vadászat vezetője megállt, nyilvánvalóan azért, mert úgy vélte, ez a kerítés túlságosan magas neki, és átjárót keresve elindult a sövény mentén. A többiek is követték a példáját, és a mezőn kicsit távolabb lévő kapu felé igyekeztek. A kopók most már mind átértek a túloldalra, és Bay hallotta, hogy ott vonyítanak. Mire a többi lovas átér a kapun a másik vadászterületre, ők már rég mélyen bent lesznek a csalitban. A vadászok udvariasan sorban álltak a kapu mögött, hogy átugrathassanak rajta. Bay egy pillanatig habozott, mivel eszébe jutott, mit vár tőle Spencer, és milyen kötelezettségek hárulnak rá, de aztán érezte, hogy Tipsy megremeg alatta, és mikor csizmasarkát erősen belenyomta a ló oldalába, és egyenesen nekilovagolt a sövénynek, azt is érezte, hogy máris jobb lett a kedve. Egy másodpercig azt hitte, Tipsy nem lesz hajlandó ugrani, de aztán mégis ugrott, és sikeresen átjutottak az akadályon, valamint a másik oldalon lévő hótorlaszon is, igaz, az csak egy hajszálon múlott. Bay szíve erősen vert, ahogy a szűz havon visszalassította a lovát kenterbe. Ezt szerette igazán – a falka élén lovagolni, és nem törődni semmivel, csak menni előre. Hallotta a kopók vakkantását az erdősávban, és ahogy kicsit felállt a nyeregben, hogy lássa, merre mentek, a szeme sarkából valami mozgásra lett figyelmes. Odafordította a fejét, kissé sértődötten, hogy még valakinek sikerült átugratnia ezt a sövényt, és legnagyobb meglepetésére a császárné magányos alakját látta meg pár méterrel maga mögött. Szálegyenesen ült a nyeregben, pontosan olyan tartással, mint aznap reggel, és elegáns alakja élesen rajzolódott ki a hófödte mezőn. Ez a kerítés még Bay számára is kihívás volt, ő pedig könnyedén, és úgy tűnt, a kíséretétől teljesen függetlenül vette az akadályt.

Bay nem nagyon hitt Spencer grófnak, mikor azt mondta neki, hogy a császárné tud lovagolni – azt feltételezte, hogy ez valami udvarias túlzás csupán, mely a méltóságoknak kijár. Spencer azonban távolról sem volt elfogult: a császárné nemhogy tudott lovagolni, hanem majdnem olyan jól lovagolt, mint Bay maga. Bay nem tudott volna túl sok olyan férfit említeni, akik átugrattak volna ezen a sövényen, nőt meg aztán végképp nem. Gratuláció gyanánt megemelte a lovaglóostorát – aztán rájött, hogy ezzel talán megsérti az uralkodói protokollt, de úgy érezte, valahogy a császárné tudtára kell adja, ha csak egy pillanat erejéig is, hogy minden elismerése. Azt már nem várta meg, hogyan reagál erre a császárné, mivel látta, hogy a többi vadász feléjük tart a mezőn át. Jól kivehető volt a két osztrák zöld kabátja, ezért Bay megsarkantyúzta Tipsyt, és megindult a csalit felé. Ahogy beért az erdősávba, nem is kellett hátrafordulnia, mégis tudta, hogy a császárné követi. A róka elejtésénél is jelen volt. Bayt meglepte, milyen szenvtelenül nézi végig, ahogy a kopók darabokra szaggatják a zsákmányt, és csak mikor a vadászat vezetője neki ajánlotta fel a trófeát, a rókafarkat, akkor sápadt el egy kicsit, és utasította el egy kézmozdulattal. Visszafelé menet észrevette, hogy a császárné nem a hozzá tartozó klikkel tart, hanem inkább őt követi. A fények most már kezdtek elhalványulni, ezért Bay lassú ügetésbe váltott Tipsyvel. Épp azon merengett, hogy Tipsyvel elindul majd a Nemzeti Vágtán tavasszal, mikor meghallotta a császárné hangját: – Middleton kapitány! – Bay megfordult, és egyfelől meglepte, másfelől némileg hízelgett is neki, hogy a császárné emlékszik a nevére. – Azt hiszem, a lova le fog sántulni a bal első lábára. – Bay a császárné előtt lovagolt, ezért először nem is hallotta meg, hogy beszélnek hozzá, így a császárnénak a nyeregkápagombjáról lógó bőrlegyezővel kellett megütögetnie a karját. Nyugodt és csöndes volt a hangja, és nélkülözte azt az affektált elnyújtottságot, mely az angol társasági hölgyekre oly jellemző volt. Bay lenézett Tipsy lábára, de semmi különöset nem látott rajta. – Majd megnézem, ha odaértünk a többiekhez, fenség. A császárné megütögette a nyergét a legyezővel. – Nem hiszem, hogy ez várhat, kapitány.

Bay hallotta a hangjából, hogy ez szinte parancs, ezért megállította Tipsyt, és leszállt róla, hogy jobban szemügyre vehesse a lábát. A császárnénak igaza volt: egy picike kő belefúródott Tipsy patájába, ezért sántított. Bay ezt nem vette észre. A zsebkésével kikotorta a patából a követ. A patanyír vörös volt és gyulladt; ha kicsit is tovább lovagol rajta, Tipsy akár hetekre is lesántulhat, és akkor a Nemzeti Vágtával kapcsolatos reményei mind szertefoszlanak. Elképedt azon, hogy nem vette észre időben a követ. Letette a földre a ló patáját, és mikor felnézett, látta, hogy a császárné addigra felemelte a fátylát, és úgy néz le rá a nyeregből. – Volt valami a patájában? – A császárné arca sápadtnak tűnt az esti szürkületben; Bay csak a vonásait tudta nagyjából kivenni: sötét szemöldök, fehér bőr, egyenes orr, magasan ülő arccsontok, és néhány ránc a szeme körül. Bay feléje nyújtotta kinyitott tenyerét, és megmutatta neki a követ. A császárné odanyúlt a legyezőjével, és megpiszkálta. – Nagyon jó, hogy kivette onnét, Middleton kapitány. Kár lett volna, ha egy ilyen nagyszerű ló már az idény elején lesántul. – Mostantól az adósa vagyok, fenség, mert bevallom, én semmit nem vettem észre. – Én lovak közt nőttem fel, Middleton kapitány. Az apámat nem nagyon érdekelte a műveltség, viszont mindannyiunkat megtanított lovagolni. – És ezek szerint nagyon jó tanár lehetett, fenség, ha szabad ezt mondanom. A császárné lenézett Bayre, és halványan elmosolyodott, anélkül, hogy a száját kinyitotta volna. – Ha Ausztriában volnánk, nem volna illendő, hogy ilyen szókimondó velem, de hát nem Ausztriában vagyunk. Az a benyomásom, hogy Önnek nincs tizenhat címer a családfáján. Igaz? – Middleton a fejét rázta, és azon gondolkozott, vajon mit szólna a császárné, ha tudná, valójában milyen szerény az ő származása. – Akkor bizonyára nem tartozik az uralkodói körökbe, Middleton kapitány. – A császárné nagyon komoly arcot vágott. Middleton felült a lovára. Most az arcuk egy vonalba került, és mikor a császárné újból elmosolyodott, egy kis gödröcske jelent meg

az egyik orcáján. – És ez az egyik oka annak, hogy itt jobban szeretek vadászni – mondta még, aztán ellovagolt.

A bőrlegyező Charlotte olyan óriási ricsajra ébredt, mintha ezer meg ezer tányért vágtak volna a kőpadlóhoz. Beletelt pár másodpercbe, mire rájött, hogy a rókakopók csaholását hallja. Ahogy elözönlötték az istállóudvart, ugatásuk hangja visszaverődött az istálló kőfalairól, és olyan kakofóniát hozott létre, mely mellett lehetetlen volt aludni. Charlotte az ágyban fekve figyelte az ébredező ház hangjait: a szolgálólányok szenesvödreinek zörgését; azt, ahogy a cipőpucoló fiú leteszi a kifényezett csizmákat a szobák ajtaja elé; valamint azt, ahogy az inasok és lakájok kefélik és keményítik a vadászkabátokat. A lányok, mikor bejöttek a szobájába, hogy tüzet gyújtsanak, izgatottan sutyorogtak a vadászatról, és arról, hogy esetleg megpillanthatják a császárnét. – A szakácsnő azt mondja, a haja egészen a bokájáig ér. Otthon, mikor a helyi vadászok épp Kevillben tartották a gyülekezőt, Charlotte mindig elbújt a ház belső szobáinak egyikében: vagy a képeit hívta elő a sötétkamrában, vagy az ágyneműs szekrényeket látogatta meg, ahol mindig megnézte azokat a lepedőket, melyeket még az anyja hozott magával kelengyeként. Minden egyes ágyneműre rá volt hímezve a DAB monogram – Dora Alice Baird és egy kicsike bagoly, mely az ő szimbóluma volt. A második Mrs. Bairdnek rövid élete során nem volt alkalma túl mély nyomot hagyni Kevill arculatán – túlságosan el volt foglalva ugyanis a lovaival és a bálokkal –, ezért Charlotte-ot az ékszeresládikán és a folyton fogyatkozó ír lepedőkészleten kívül nem sok minden emlékeztette az anyjára a házban. Charlotte mindig megkeresgélte a lepedőkön a vékony hasadásokat, melyekbe, ha egy óvatlan lábujjköröm beleakad, komoly károkat okozhat. Megnyugvást adó munka volt tehát megtalálni az elszakadt szálakat,

mielőtt az anyag tovább hasad. Ez volt Charlotte sajátos módszere arra, hogy megőrizze anyja emlékét. Az ágyneműs szekrények keményítőszagú hűvösében Charlotte megengedhette magának, hogy visszaemlékezzen arra a napra, mikor utoljára látta az anyukáját. Charlotte a lépcsőfordulóban várta a mamáját új babájával a kezében, melyet a homlokára mázolt, piros kereszttel keresztelt meg. Az anyja végül megjelent a lépcső tetején, és lefelé jövet a lovaglóruhájának hosszú szoknyarészét egyik karjára fektette. Charlotte jól emlékezett az anyja csipkés szegélyű nadrágjára, és magas szárú cipőjének fénylő gombjaira. Öltözékének minden egyes részlete kristálytisztán megmaradt benne, éppen csak az arcát felejtette el. Mikor az anyja meglátta a megkeresztelt babát, elnevette magát: – Milyen komoly kislány vagy te, Lottie! – Charlotte akkor odaszorította az arcát az anyja szoknyájához, és még most is érezte az érdes szövésű gyapjúszövetből készült lovaglóruha érintését az arcán és a kezén. Még most is hallotta a lovaglópálca koppanásait, ahogy az anyja távolodóban végigfuttatja a pálcát a korlátoszlopokon. Olyan fiatal volt – tizennyolc évesen ment férjhez, és huszonhárom évesen már meg is halt. A lova átbucskázott egy sövénykerítésen, és Dora Baird, született Lennox, fejjel előre beleesett az árokba, ahol a nyakát szegte. Egy hordágyon hozták vissza, és az egyik vadász kabátjával volt letakarva. Charlotte a gyerekszoba ablakából figyelte a jelenetet, és egészen addig azon gondolkozott, vajon mi lehet az a piros folt, amit az emberek olyan lassan visznek keresztül a gyepen, míg a dajkája rá nem talált, és el nem ráncigálta onnét. Charlotte apja a baleset után azt mondta, hogy soha többé nem fog vadászni, de az északi megyékben hosszúak voltak a telek, és kevés alkalom adódott a szórakozásra, így a saját maga választotta száműzetés nem tartott tovább a rá következő karácsonynál. Kevill ura azonban azt mindenképpen eltökélte, hogy egy szem lánya nem fogja úgy végezni, mint az anyja. A Shetland pónit elküldték, és mikor a vadászat Kevillben zajlott, Charlotte-nak a gyerekszobában kellett játszania. És csak akkor talált magának igazán érdekes elfoglaltságot a hosszú téli napokra, mikor a keresztanyja, Lady Dunwoody odaajándékozta neki a saját fényképezőgépét, és megtanította a használatára is.

A mai vadászatot azonban nem lehetett megúszni. Charlotte persze hivatkozhatott volna fejfájásra, és maradhatott volna a szobájában, egészen addig, míg a vadászok útnak nem indulnak, de látni akarta Bayt. Ha majd összeházasodnak, akkor novembertől áprilisig úgysem bújhat el többé az ágyneműtartó szekrény mellé. Amúgy pedig meg szerette volna nézni a császárnét is. Charlotte kíváncsi volt, vajon tényleg olyan szép-e, mint amilyennek mondják. A Képes Londoni Hírekben látott róla egy rajzot, mely az egyik Winterhalter-portré alapján készült. Azon romantikusnak és mélyen érzőnek tűnt, hosszú hajába pedig gyémántokkal kirakott, csillag alakú ékszerek voltak tűzve. A krinolinjából ítélve azonban az a kép már legalább tízéves lehetett. Vajon Erzsébet most, egy évtized elteltével is olyan vonzó, mint akkor? Mikor tegnap vacsoránál kérdezték, Bay nem volt túlságosan szószátyár. Charlotte ezért nagyra tartotta. Látható volt, hogy nem akart leereszkedni Augusta szintjére, és nem volt hajlandó a buta kérdéseire válaszolni. Persze a női szépséget illetően a férfiak nem mindig megbízhatóak. Charlotte tapasztalata szerint elég nagy szakadék tátongott a férfiak által vonzónak tartott, valamint a nők szigorúbb megítélése szerint is szépnek mondható nők között. A fényképezőgép lencséi is pontosan ugyanilyen kíméletlenek. Az a fajta nő például, aki Adelaide néni szavajárása szerint csupa „selyem és fodor-bodor”, nem mutat jól a képen. A női vonzerő konvencionális jellemzőit – az ajakcsücsörítés, a leeresztett pillák, a remegő kebel – mind-mind megöli a hosszú expozíciós idő, melyet a fotó el készítése igényel. Grimaszolás nélkül egy egész percig a fényképezőgépbe nézni nem könnyű, és Charlotte tapasztalata szerint a nőknek nehezebben megy, mint a férfiaknak. Annak dacára, hogy az új fényképezőgépek már sokkal kisebb expozíciós időt igényeltek, azok a nők, akik valami szemkápráztató bűvésztrükkre számítanak, mindig csalódnak, ha meglátják az elkészült fotográfiát. Charlotte reggeli után felment a régi gyerekszobába, hogy lehozza a felszerelését. Megnézte a fotót, amit Bayről és Tipsyről készített. A férfi halványkék szeme csak úgy ragyogott a képen. Később, gondolta, majd kicsit kiretusálja a környezetet, hogy semmi ne vonja el a figyelmet lóról és lovasáról.

Mikor átvitte a felszerelését az előcsarnokon, majdnem beleszaladt az egyik lakájba, aki egy ezüsttálcán italokat vitt. Mikor a lakáj kinyitotta a bejárati kaput, Charlotte némi ezüsttel tarkított vörös, fekete és barna folttömeget látott, hallotta a kiáltásokat és a lovak horkantását, és azon kapta magát, hogy mozdulni sem bír. Azon a napon, mikor az anyja kedvenc szürkéjén kilovagolt, pontosan ugyanezt a szín-, fény- és hangkombinációt érzékelte. Most nagyon szeretett volna visszavonulni a ház hűvös félhomályába, és úgy tenni, mintha az egész meg sem történt volna. – Egy kis szíverősítő búcsúpohárka, kisasszony? – A lakáj meglengette a tálcát a lány orra előtt. Charlotte levett róla egy ezüstkelyhet, és ivott belőle egy kortyot. Úgy képzelte, hogy valami forraltbor-féle van benne, de az ital sokkal erősebbnek bizonyult, mint amit valaha is kóstolt. Úgy égette a torkát, mint a folyékony tűz, ráadásul a gyomra is mocorogni kezdett tőle. A távolban felnyerített egy ló, Charlotte pedig még egyet kortyolt az italból. Mire végül meglátta Bayt, amint Csirke Hartopp-pal együtt ügetnek át a parkon, a kis kupica már üres volt. Mikor a két férfi átugratott a földbe mélyesztett kőfalkerítésen, habár nem tudta jól kivenni Bay arcát, azt látta, hogy mosolyog. Vett egy nagy levegőt, és kilépett a teraszra. Bay vele egy vonalban rántotta meg a kantárt, és állította meg a lovát. Arról a pontról, ahol Charlotte állt, pontosan a férfi szemébe tudott nézni. Bay üdvözlésképpen megérintette a kalapja karimáját. – Ma reggel nem visel ékszereket, Charlotte? – Úgy vélem, közönséges dolog napközben gyémántot viselni. – Charlotte nagyon igyekezett, hogy pontosan úgy csücsörítse a száját, mint Augusta. Bay elnevette magát, és közelebb hajolt Charlotte-hoz. – Mennyire szeretném, ha ma kilovagolhatna velem. Fenséges nap van a vadászathoz! Nincs ehhez fogható dolog! – Kivéve, ha rókák vagyunk – mondta erre Charlotte. Bayt meglepte Charlotte szókimondása. – Én pedig azt szeretném, ha ma velem lehetne a sötétkamrámban. – A búcsúpohárka feloldotta Charlotte gátlásait, és pontosan azt mondta, amire gondolt.

– Szívesen lennék az Ön társaságában abban a bizonyos sötétkamrában, de tartok tőle, hogy ezt Tipsy nem venné szívesen. Nézze csak meg, majd meghal azért, hogy vágtázhasson. – Ráadásul egy császárné gondját is viselnie kell. – Igen, igaz. – Bay olyan mozdulatot tett, mintha el akarná hessegetni a császárnét. – Megérkezett már? Annyira nagyon szeretném látni. Remélem, hogy le tudom fényképezni. Épp kezdek belejönni a lovak és lovasok fotózásába. – A császárné még nincs itt, bár azt hiszem, úton van ide Easton Nestonból. Nélküle természetesen nem kezdődhet el a vadászat. – Természetesen. Én azonban azt hittem, a pontosság a hercegek erénye – mondta Charlotte. – De nem a császárnéké, nagyon úgy tűnik. A kopók már kétszer is szagot fogtak ma reggel. Lassan őrjöngeni kezdenek az izgatottságtól, annyira szeretnének már megindulni – jól tudják, micsoda csodás nap van ma a vadászathoz. – Amint Bay elnézett a lovak és kopók irányába, odakiáltott egy idősebb úriembernek, akinek az arca vörös volt a sokévnyi lovaglástól és ivástól, és egy fényes szőrű gesztenyepej ló hátán ült. – Jó napot, ezredes úr, meg van elégedve Salamanderrel? Az ezredes megállította a lovát, és a fejét abba az irányba fordította, ahonnan Bay hangját hallotta. Ahogy feléjük fordult, Charlotte észrevette, hogy a szemét valami tejfehér réteg fedi. – Ön az, Middleton? Először nem láttam jól. Igen, Salamander nagyszerűen bevált. Minden egyes pennyt megér, amit Önnek adtam érte. Bay el nevette magát. – Bármikor visszaveszem Öntől, ha akarja, ugyanolyan feltételekkel. Az ezredes megveregette Salamander lágyékát. – Most már nem tudnék megválni tőled, öreglány, igaz-e? – Felnézett, és Charlotte látta, hogy Bayt keresi a tekintetével, aki viszont úgy egy méterre állt onnan. Rádöbbent, hogy az idős úr majdnem teljesen vak. – Erre, ezredes úr! – mondta neki Bay. – Hadd mutassam be a kisasszonyt. Miss Baird. – Az ezredes erre az ellentétes irányba nézett.

– Miss Baird, ez itt Postlethwaite ezredes – a Pytchley vadászat legrégebbi tagja, Közép-Anglia legszívósabb lovasa. Charlotte biccentett egyet, de rájött, hogy teljesen fölösleges, ezért hangosan odaszólt az ezredesnek. – Örülök a szerencsének, Postlethwaite ezredes. – Számomra a megtiszteltetés, Miss Baird. Bay gyorsan másról kezdett beszélni. – Nagyon erős és jól érezhető a vadak szaga. Úgy vélem, kitűnő napnak nézünk elébe. Nyugodtan hosszú szárra engedheti Salamandert. – Ó, azt mindenképpen, Middleton! – Az ezredes ezzel nekivágta a csizmája sarkát a ló hasának, és eltűnt a többi lovas között. Charlotte Bayre nézett. – Lát az ezredes egyáltalán? – Alig valamicskét. Salamander azonban nagyszerű ló. Majd ő támogatja. – De nem borzasztó veszélyes ez? – kérdezte Charlotte. Bay úgy nézett, mint aki mindjárt elneveti magát, de aztán jobb belátásra tért, és inkább kedvesen azt mondta: – Postlethwaite nem gondolja, hogy ez veszélyes, Charlotte. Egész életében itt vadászott a környéken. Őt nem a veszélyek riasztják, hanem az, hogy egy napon nem fog tudni többet kilovagolni. Charlotte érezte, hogy a szemét önkéntelenül is elöntik a könnyek. Buta, vak öregember! Lenézett a fényképezőgépre, és elkezdett bütykölni a blendével, nehogy Bay észrevegye az arcára kiülő érzelmeket. Ebben a pillanatban azonban kiáltás hallatszott, majd a tömeg hangosan morajlani kezdett. Charlotte felnézett, és látta, hogy megérkezett a császári különítmény. Tudta, hogy ezek csak ők lehetnek, mert az egész társaság, Postlethwaite ezredest leszámítva, abba az irányba nézett, ahonnan a császárné és kísérete lefelé ügetett a domboldalon a házhoz. Ennél jobb képi kompozíciót elképzelni sem lehet, gondolta Charlotte. Bárcsak ne mozognának ilyen gyorsan, nagyszerű fotót készíthetne róluk. A karcsú és egyenes derekú császárné vércsederes lován, mélyzöld lovaglóruhában, két férfival az oldalán, akik világosabb zöld kabátot viselnek, csizmájukon ezüstsarkantyú, mögöttük pedig egy lovászfiú üget. Charlotte látta, hogy a császárné úgy üli meg a lovat, mintha oda lenne ragasztva a nyeregbe; karcsú alakja meg sem inog, meg sem rezdül, mialatt a ló lefelé száguld a

lejtőn. Hallotta, hogy mindenki ámulva felkiált, mikor a császári különítmény átvitorlázik a kőkerítésen, amin korábban Bay is átugratott. A császárné férfi kísérői előre hajoltak, mikor átugrattak az árkon, de a császárné mozdulatlanul ült a nyeregben, és úgy tűnt, mintha a lovával együtt szinte repülne. – Na, végre! – mondta Bay, és csizmája sarkát a lova lágyékába mélyesztve hetyke biccentéssel üdvözölte Charlotte-ot, majd ellovagolt a császári különítmény felé. A császárné megállt a ház előudvarának közepén, oldalán a két férfi kísérővel. Spencer gróffal váltott pár szót, akinek óriási termete miatt az arcát felfelé kellett fordítania, és mikor a császárné felemelte a fátylát, Charlotte láthatta az arcélét, mely a tarkójára feltekert, hatalmas mennyiségű haja mellett egészen kicsinek tűnt, és éles kontrasztot képezett vele. A többi lovas udvarias távolságot tartott a császári különítménytől, Charlotte pedig arra gondolt, hogy meg is van a kép. Most olyan emulzióval átitatott lemezt hozott le, mely kisebb expozíciós időt kívánt. Lady Dunwoody azt mondta neki, hogy nappali fényben nagyon hatékony. Bebújt hát a posztó alá, és úgy irányította a gépet, hogy a kép alanya pontosan a keret közepébe essen. Furcsa érzés volt úgy fényképet készíteni valakiről, hogy nem kérte ki az engedélyét, de Charlotte jól tudta, hogy többet talán soha nem fogja tudni ilyen kristálytisztán lencsevégre kapni. Most elmozdította a keresőt egy kicsit, hogy a császárné a lemez felső harmadába kerüljön; egy kis aszimmetria mindig sokkal kellemesebb hatást eredményez. Megkereste a gumikioldót, és megszorította. Hallotta a tompa csattanást, és elkezdte mormolni a miatyánkot. Mikor ott tartott, hogy „szenteltessék meg a te neved”, úgy érezte, elég expozíciós időt hagyott, eleresztette a gumikioldót, és kibújt a lepel alól. A császárné még mindig Spencerrel beszélgetett, de a lovát úgy fordította, hogy az egész arca láthatóvá vált. Úgy öt méterre lehetett Charlotte-tól, és a lány látta, hogy szabályos az arca: egyenes orr, sötét szemek, sűrű, ívelt szemöldök. Szép volt? Charlotte képtelen volt megmondani, de a nálánál idősebb nő tekintetében volt valami intenzitás, ami meglepte. Megérezte, hogy a másik nő most teli van indulattal, és látta, hogy szinte remeg. Charlotte kíváncsi volt, vajon mit mondhatott neki a Vörös Gróf, amitől ilyen állapotba került. Meg kell örökítenie ezt a pillanatot is!

Gyorsan elővett egy másik lemezt, és megnézte a kompozíciót a lencsén keresztül. Egy icipicit jobbra mozgatta a fényképezőgépet, aztán megint összeszorította a gumikioldót. Ezúttal odáig mormolta az imát, hogy „amint a mennyben, úgy a földön is”, hogy egész biztos legyen az eredményben. Charlotte felegyenesedett. Mikor megnézte a csoportot, akiket épp az előbb fotózott le, két dolgot vett észre: az egyik az volt, hogy a császárné valami legyezőszerű dolgot tart az arca elé, a másik pedig az, hogy közvetlenül Spencer gróf mellett áll Bay Middleton is. A legyező hatalmas volt és csúnya. Nem dekorációs vagy ventillációs okokból volt a császárné kezében. Egyfajta pajzsként használta. Habár elég hideg volt a levegő odakint, Charlotte érezte, hogy a megaláztatás perzselő tüze önti el az arcát és a nyakát, mintha valaki pofon vágta volna. Odanézett Bayre, és próbálta elkapni a tekintetét. Csak meg tudja magyarázni a császárnénak, hogy ő csak egy amatőr fotós, és nem akart tiszteletlen lenni! Bay azonban úgy tűnt, nem látja őt; teljesen lenyűgözte ugyanis a legyező mögött rejtőző arc.

Postlethwaite ezredes Bay elindult a császárné felé, aki épp Spencer gróffal beszélt. Ahogy közelebb ért hozzá, világosan látta az asszony arcélét, mivel a fátyla fel volt emelve. Tegnap csak a szürkület ezüstös fényében látta az arcát; most pedig ragyogó téli napsütésben. Bay most jól megnézte magának a császárnét. Tele volt ellentétekkel: sötét szemöldök és halovány bőr, mahagóniszínű haj és zöld lovaglóruha, piros ajkak és fehér nyak. Az asszony bizonyára megérezte izzó tekintetét, mert feléje fordult, de akkor látott valamit, amitől összevonta a szemöldökét, és száját szorosan összeszorította. Elkezdett kutatni a nyereghez rögzített retiküljében, és kapkodó, dühös mozdulatokkal előhúzott valamit, ami leginkább egy marsallbotra hasonlított. A császárné egy csuklórándítással kinyitotta a tárgyat, és Bay akkor látta csak, hogy az egy puha, barna

bőrből készült legyező. A császárné úgy tartotta maga elé, hogy az arcát teljesen eltakarta. Bay megfordult, hogy lássa, mi elől rejti el magát a császárné, és észrevette az alacsony Charlotte-ot, amint a kamerája mellett áll, és szorongatja a gumikioldót. Azt is jól látta, hogy a Spencer mögött álló két osztrák udvaronc megmerevedik, és rémülten néznek egymásra. A császárné most vette csak észre Bayt. – Middleton kapitány – szólította meg, és dühösen meglegyintette a legyezőjét –, ez már több a soknál! Sehol nem vagyok biztonságban. Spencer gróf, aki mindjárt észbe kapott, azt mondta: – Fenség, biztosíthatom, semmi nem fenyegeti a biztonságát itt, a Pytchley vadászaton. – Attól tartok, ebben téved. Amott áll egy… egy bizonyos személy, aki engem fényképez, Spencer gróf. – A császárné nem emelte meg a hangját, de Bay úgy érezte, a hangjában bujkáló visszafojtott intenzitás még sokkal fenyegetőbb volt. – Magánszemélyként érkeztem ide, azért, hogy vadásszak, és nem azért, hogy rám vadásszanak. Azt hittem, itt biztonságban leszek. Azonban újfent azt kell tapasztalnom, hogy vásári látványosság vagyok, akit szuvenírnek akarnak megörökíteni, hogy ettől jobban el lehessen adni az újságokat. A gróf ijedten nézett hátra, aztán meglátta Charlotte-ot a teraszon, aki közben már kapkodva igyekezett összepakolni a felszerelését. – Ó, asszonyom, de hiszen ez csak a kis Baird lány! Vendég itt a háznál. Biztos vagyok benne, hogy nem volt szándékában megsérteni Önt. Mostanában sok fiatal lány bütyköl azzal a fényképezőgéppel. Az én időmben még vázlatfüzettel és festőállvánnyal mászkáltak, de hát nem állíthatjuk meg az időt, igaz, Bay? A gróf Middleton felé fordította hatalmas üstökét, és kidülledt kék szemében egyértelmű üzenet ült: Charlotte Baird Bay felelősségi körébe tartozik, és mivel a lány okozta ezt a kellemetlenséget, Baynek kell orvosolnia a helyzetet. Bay látta, hogy a császárné keményen megfeszíti az állát, és ezt valahogy nagyon vonzónak találta. Nem értette, mitől lett ennyire dühös, de nagyon tetszett neki, ahogyan minden arcvonását

átrajzolja az indulat. Nem tehetett róla, muszáj volt szemügyre vennie a császárnét mint nőt: a karcsú derekat, a dús hajzatot és a sötét, kiismerhetetlen szemeket. Észrevette, hogy a felső ajkánál van egy kicsike anyajegy, de ez volt az egyetlen „szeplő” az amúgy tökéletes, fehér bőrön. Bay azon kapta magát, hogy szeretné megérinteni azt a kis anyajegyet. De akkor a legyező egy legyintése emlékeztette arra, hogy az előtte álló asszony egy uralkodóné. Habozott kissé – azt tudta, hogy védelmébe kellene vennie Charlotte-ot, de megérezte, hogy a császárné zokon venné, ha egy másik nő pártját fogná. – Valóban, az időt nem állíthatjuk meg, sőt én azt kívánom, bárcsak együtt repülhetnénk vele. Szó szerint. Annyira szeretném, ha Tipsyt meg lehetne örökíteni versenyvágtában! – Bay elmosolyodott, és az akaratával próbálta rávenni az előtte lévő nőt arra, hogy hasonlóképpen reagáljon. A császárné egyenesen a szemébe nézett, és láthatólag meg volt lepve azon, hogy Bay semmibe vette az ő dühét. A férfi egy pillanatra azt hitte, rendre fogja utasítani, de aztán a császárné arca megenyhült, és mereven tartott vállát is leengedte. – Van egy bájos fényképem Tipsyről és magamról, de el tudja képzelni, milyen volna, ha vágtázni is láthatnánk? – Ha ez képzeletben lehetségesnek tűnik, akkor biztos vagyok benne, hogy egy nap valóra is válik, Middleton kapitány. – A császárné lassan leeresztette a legyezőjét, és a szája enyhén felfelé, egyfajta mosolyra görbült. Spencer nagyot sóhajtott, és a két osztrák nemes is elengedte magát a nyeregben. Bay látta, hogy az udvaroncok, mintha csak most vennék észre, hogy egyáltalán létezik, alaposabban is megnézik őt. Már épp válaszolni készült a császárnénak, mikor a kopók irányából hatalmas csaholás hallatszott: szagot fogtak. Bay ránézett a császárnéra, aki a lovaglópálcáját feltartva intett neki, hogy menjen. Bay megfordította Tipsyt, és elindult a többiek után a kocsiúton. A kapunál, mikor a császárné elhaladt előtte, visszanézett, hátha meglátja Charlotte-ot, de a lány addigra már nem volt sehol. *

Ragyogóan tiszta volt az idő aznap, és a talajon lévő vékony hóréteg csak úgy csikorgott a lovak patája alatt. A kopók annak a dombnak a közepénél találtak rá a rókaszagra, melynek tetején egy kicsi görög stílusú templom állott. Úgy volt megépítve, hogy a szalonból jól rá lehessen látni. Mikor Bay elügetett mellette, megfigyelhette, hogy a templomhoz tartozó szobor Dianát ábrázolja mint vadászt, íjjal a kezében. Bay ókori műveltsége ugyan eléggé hiányos volt, de Dianát azért felismerte – a vadászat istenei és istennői ugyanis felettébb érdekelték. Ismerte Diana és Actaeon történetét is, a vadászét, akit az istennő zsákmányállattá változtatott, amiért megleste őt fürdőzés közben. Spencernek volt egy festménye Althorpban Actaeonról, amint meglesi az istennőt és kísérőit mezítelenül. Mikor Bay látta a képet, arra gondolt, hogy Diana telt alakja bizonyára egy megtermett hátaslovat igényel. Az itteni szobor azonban karcsú volt, és a testén megfeszültek az izmok, miközben elfordult, hogy célba vegye áldozatát. Olyan nőnek tűnt, aki soha nem véti el a célt. Volt valami az arcélének világos körvonalában, ami ismerősnek tűnt Bay számára. Épp odafordult, hogy még egyszer megnézze magának a szobrot, mikor a jobb oldalán feltűnt a császárné; a szilfidszerű szobor és a mellette elhaladó ruganyos testű, eltökélt alak közti hasonlóság egyértelmű volt. Bay magasra emelte a lovaglópálcáját, hogy ezt megmutassa a császárnénak is, de ő addigra már ellovagolt mellette, és követte az elöl szaladó kutyákat. Jó tempóban haladtak. Bay szerette, ha a nap elején sokat lovagolhat. Kedvére való volt, ha a vadászcsapat kicsit elvékonyodik, és a lovasok képességük és merészségük szerint csoportokra oszlanak. Neki nem kellett ugyan semmit sem bizonygatnia, de örömmel töltötte el, ha a csoport elején lovagol. Rengeteg olyan hely volt, ahol meg kellett zaboláznia az ösztöneit, de itt, a terepen nem kellett tiszteletet adnia senkinek, nem volt semmiféle más rend, csak a természeté. Még a császárné is, aki társadalmilag minden szempontból messze fölötte állt, az ő útmutatását kellett hogy kövesse. A kopók megálltak egy patak mellett. Ott veszítették el a szagot. A falkamester arra ösztökélte őket, hogy keljenek át, de a kutyák meg voltak zavarodva, nem akartak belegázolni a jéghideg vízbe. Bay

körülnézett, hátha lát egy gázlót. A patak túlságosan széles volt ahhoz, hogy át lehessen rajta ugratni, és a férfinak nem volt kedve ilyen korán reggel átázni, ha ezt el lehet kerülni. A patak úgy harminc méterrel odébb elkanyarodott, Bay pedig nekiindult Tipsyvel, hogy arrafelé keressen egy jobb átjárót. Hátranézett, és látta, hogy a császárné követi, és meglepve tapasztalta, hogy így tesz Postlethwaite ezredes is. Bay nem is tudta elképzelni, hogyan volt képes az ezredes idáig követni a császárnét. Lehet, hogy az orráig se lát, de mégis rátalált a vadászat legvonzóbb hölgyére. Az ezredes egyike volt a híres kurtizán, Skittles csodálóinak, aki annak idején, a század hatvanas éveiben rendszeresen részt vett a Quorn vadászatokon. Skittles szorosan a testéhez simuló lovaglóruháiról is híres volt, melyeket a szóbeszéd szerint mezítelen testén varrtak össze, valamint arról, hogy milyen vakmerően lovagolt. A pletykák szerint a kurtizán annyira beleszeretett az ezredesbe, hogy még vagyontalanságát is megbocsátotta neki. A kopók éktelen csaholása arra utalt, hogy némelyikük mégis átgázolt a patakon, és rátalált a szagra a túlparton. Bay újból megvizsgálta a patakot. Itt kicsit keskenyebb volt, és a mederhez egy homokos lejtő vezetett le. Két választása volt: vagy megpróbál átugratni rajta, vagy a biztonságosabb, de nedves utat választja, és átgázol a vízen. Nem sokat habozott, azonnal vágtába váltott Tipsyvel, és óriási megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy gond nélkül átjutottak a patakon. Néhány másodperc múlva a császárné is sikeresen landolt mellette, aztán hatalmas üvöltéssel, vöröslő arcán kaján vigyorral Postlethwaite ezredes is. A császárné kíséretében lévő egyik osztrák is megpróbált lépést tartani úrnőjével, és neki is készült, hogy átugrasson a patakon. A ló azonban megbotlott, és Bay nagyon igyekezett, hogy el ne vigyorodjon, mikor látta, hogy az osztrák fejjel előre belebucskázik a vízbe. A patak nem volt mély, és a férfinak sikerült kievickélnie a túlpartra, de eléggé komikus látványt nyújtott: csuromvíz lett, a kabátja aranyszegélye teljesen elázott, és térdnadrágja a testéhez tapadt. Baynek horkantásszerű hang ütötte meg a fülét, és mikor megfordult, látta, hogy a császárnét rázza a nevetés. Mikor elkapta Bay tekintetét, csak megrándította a vállát.

– Esterházy túlságosan rövidre fogta a kantárszárat. A szándékához nem volt meg a kellő bátorsága. Ha az ember ugratni akar, határozottnak kell lennie, nincs mód arra, hogy újra átgondolja a dolgot – mondta a császárné, és elügetett Postlethwaite után, akit mintha láthatatlan szállal húztak volna a kopók maguk után. Bay egy pillanatig még elidőzött a pataknál, és nézte, ahogy Esterházy megpróbál újra felkapaszkodni a lovára, de aztán ő is a vadászsereg irányába fordította a lovát. A kopók hatalmas ív mentén szaladtak ide-oda. Bay mindig elámult azon, hogy a rókák nem hajlandóak egyenes vonalban menekülni. Folyton körbe-körbe meg visszafelé szaladtak, és ettől volt a rókavadászat olyan végtelenül izgalmas. Nem volt benne sem logika, sem szabályosság. Lehet, hogy a vasútvonalak, melyek akkor már behálózták az angol vidéket, mindig is könyörtelenül párhuzamos sínpárokban haladnak majd, azonban egy vadőr sem lesz soha képes megrendszabályozni a rókát. Baynek nagyon tetszett a vadászat kiszámíthatatlan ritmusa; a heves vágta vakmerőségét tétlen percek követték, mialatt a kopók próbáltak újból szagot fogni. Életének többi napját az étkezések, átöltözések és a rítusokba merevedett élvezetek szabályos rendje határozta meg, de itt a vadászterepen semmi nem volt előre látható. Nem volt két egyforma nap. Londonban, a téli szezonban Bay szinte percre pontosan meg tudta mondani, hogy a hét egy bizonyos napján, egy adott időben hol kell lennie. Bay feltételezte, hogy a csatamező lehet még hasonlóképpen kiszámíthatatlan, mint a vadászat, bár katona létére csatában soha nem vett részt. A hosszan tartó brit békeidő miatt a vadászat lett az ő csatatere. A vadászsereg többi tagja is kezdett hozzájuk felzárkózni. Reggel óta persze jócskán megfogyatkoztak: akik csak az uralkodónét akarták meglesni, hamar feladták, és hazamentek, mivel rájöttek, mekkora árat kellene fizetniük azért, hogy lépést tarthassanak a császárnéval. Bay észrevette Spencert, aki a csapat közepén lovagolt; a lova hasa tájéka tele volt fehérlő izzadságfoltokkal. Spencer ugyan nagyszerű lovas volt, de hatalmas termete és súlya lehetetlenné tette, hogy a vadászsereg élére kerüljön. Bay visszafordult, és látta, hogy a császárné újfent elébe került. Éppen egy fenyegető kinézetű sövénykerítés felé vágtatott hatalmas

iramban, Postlethwaite ezredessel a sarkában. Bay gyomra összerándult, mikor rádöbbent, hogy át akarja ugratni azt a kerítést, amitől még neki is inába szállt a bátorsága. Odakiáltott, hogy „vigyázzon!”, aztán csizmasarkát Tipsy oldalába mélyesztve megugrott, remélve, hogy meg tudja előzni a császárnét. Ő azonban vagy nem hallotta meg, vagy nem akarta meghallani. Bay nézte, amint a császárné kicsit visszaenged a szárból, és hagyja, hogy a lova nekilendüljön. Szépen át is ugrattak a kerítésen, de vajon rendben földet is értek? Bay nem látott át a túloldalra. Meghajtotta hát a saját lovát is, és átugratott a kerítésen. Ahogy átszökkentek a legfelső léc felett, érezte, hogy Tipsy megremeg alatta. Aztán földet értek. Bay felnézett, és meglátta, hogy a császárné lova ott áll előtte, lovas nélkül. Érezte, hogy hirtelen teljesen kiszárad a szája. Aztán meghallotta egy kínban fetrengő állat összetéveszthetetlenül rémisztő nyihogását, és elfordítva a fejét meglátta Salamandert, a gesztenyepejt, melyet ő adott el Postlethwaite-nek. Ott feküdt a földön, és alá volt szorulva a gazdája teste. A császárné megpróbálta lecsendesíteni, de a ló lába meg volt hajolva, mivel eltört, és kínjában összevissza vergődött. Bay egy pillanatig mozdulni sem tudott. Aztán meglátta, hogy Postlethwaite ezredes feje természetellenes szögben hajlik hátrafelé. A ló borzasztó vinnyogása egyre erősödött. Bay rávette magát, hogy lekászálódjon végre a nyeregből, és elindult a császárné felé, aki most egy helyben, mozdulatlanul állt. Bay látta, amint felemeli a karját. Először azt hitte, hogy az a tárgy, amit a kezében tart, a bőrlegyező, de aztán látta, hogy egy revolver. A császárné lassan és eltökélten, meg sem rezdülő kézzel a ló homlokának közepére irányította a fegyvert, aztán elsütötte. Amint a kanca teste elernyedt, abbamaradt a nyihogás. Bay eltátotta a száját, és a császárné most ránézett – sötét szemei csak úgy izzottak fehér arcán. – A Halál Angyala mindig velünk van – mondta a császárné, és a revolverrel a kezében keresztet vetett. Bay a döglött lovat megkerülve odasétált Postlethwaite fejéhez. A tejfehér szemek az égre tekintettek, a száj pedig groteszk mosolyra nyílt. Bay letérdelt, és lezárta az öreg ezredes szemét. Megpróbálta kirángatni a holttestet Salamander teteme alól, de az túl nehéz volt.

Észrevette, hogy Postlethwaite zsabója lópatkót mintázó aranyszínű tűvel van összetűzve. Eszébe jutott, ahogyan az idős úriember aznap reggel igazgatta a zsabóját, és eleredtek a könnyei. Postlethwaite gáláns ember volt, és valószínűleg pontosan ilyen végzetben reménykedett, Bay azonban ennek dacára nagyon vigasztalannak érezte magát, mikor lenézett ló és lovasa tetemére. Elkezdett kutatni a kabátzsebében zsebkendő után, de csak a flaskáját találta meg. Amennyire tudta, letörölte könnyes arcát durva szövésű gyapjú kézelőjével, aztán jól meghúzta a flaskát. A brandy égette a torkát, és ettől köhögni kezdett, de végül képes volt megállítani könnyei árját. Érezte, hogy valaki megérinti a karját. – Nagyon sajnálom, Middleton kapitány. A barátja volt? – A császárné egy csipkével szegett kis anyagot tartott feléje. Bay rádöbbent, hogy a saját zsebkendőjét ajánlja fel neki. A fegyver közben eltűnt. – Egykor ő volt a Pytchley vadászatok vezetője. Én adtam el neki… – Bay azon kapta magát, hogy képtelen folytatni. Elfogadta a császárnétól a zsebkendőt, és megpróbálta megtörölni az arcát. Levendulaillat csapta meg az orrát. – Mégis azt gondolom, hogy az ilyen halál áldás az embernek, nem? Csak átugrat a másvilágra. – A császárné most közvetlenül a szemébe nézett, és Bay látta, hogy sötét íriszébe aranyszínű foltok vegyülnek. Bay bólintott. – Kihívta maga ellen a sorsot. Az átkozott bolond szinte teljesen vak volt már. Nem szabadott volna kilovagolnia. – Akkor talán épp ő maga választotta meg, hogy akar eltávozni, nem gondolja, Middleton kapitány? – A császárné még mindig a szemébe nézett, ő pedig képtelen volt elfordítani a tekintetét. – De micsoda veszteség! – Bay Salamander és gazdája holtteste felé mutatott, de tekintetét ekkor sem vette le a császárné arcáról. – Nem, nem. Gondoljon arra, hogy ez dicsőség. Szabad emberként halt meg. Bay hallotta a kerítés túloldalán gyülekező vadászsereg zaját. Pár másodperc múlva mindenki itt lesz körülöttük. A császárné még mindig őt nézte. Bay Postlethwaite vakon is gáláns viselkedésére gondolt, arra, hogy anélkül indult neki a vadászatnak, hogy számolt

volna a következményekkel. Megfogta a császárné kezét, és megcsókolta. A császárné nem húzta el a kezét azonnal. Igazából Bay volt az, aki visszahúzódott, mintha megrettent volna a saját tettétől. Már épp szabadkozni akart, mikor a császárné megszólalt. – Én csak akkor érzem magam szabadnak, amikor vadászom. Lehet, hogy Önnel is így van ez, Middleton kapitány? – A császárné hangja lágyan és melegen csengett, de nem mosolygott. – Vettem a bátorságot, fenség. Bocsásson meg, elfeledkeztem magamról. Bay arra számított, hogy megrovást kap, de a császárné csupán kissé félrebillentette a fejét. – Ne szabadkozzon, Middleton kapitány. Ön csak megemlékezett a barátjáról, úgy hiszem – mondta, és elmosolyodott. Bay próbált visszamosolyogni. Megdöbbentette, hogy a császárné mennyire fején találta a szöget: valóban Postlethwaite vakmerősége inspirálta arra, amit tett. – Azt hiszem, Postlethwaite mindkét kezét megcsókolta volna – felelte. Erzsébet erre elnevette magát. Annak dacára, hogy a nevetéstől ráncos lett a szeme környéke, így sokkal fiatalabbnak tűnt. Bay rádöbbent, hogy a császárnét nem sokkolta, sőt meg sem lepte, amit tett. – Most már látom, milyen szerencsésen megúsztam a dolgot. Most pedig, Middleton kapitány, felsegítene a lovamra? Bay összekulcsolta a két kezét, és előrehajolva bakot tartott. Amint a császárné kissé felhúzta a ruháját, látta, hogy nem hord alsószoknyát, és mikor beletette cúgos cipőbe bújtatott lábát Bay tenyerének öblébe, a férfi azt is észrevehette, hogy a lovaglóruha alatt szarvasbőr térdnadrágot visel. Jól tudta, hogy a császárné készakarva engedett neki némi bepillantást. Bay keze megremegett, amint a császárné elrugaszkodott, hogy felhúzza magát a nyeregbe. Mikor lenézett a férfira, arca már újból uralkodói kifejezést öltött. – Köszönöm – mondta, és úgy biccentett oda neki, mintha valami szolga volna.

Leánykérés A vadászok Spencerrel együtt odaértek hozzájuk. A gróf rögtön átlátta a helyzetet, és mélyen fejet hajtott. – Ki az ott a földön? – kérdezte Baytől. – Postlethwaite. Eltörte a nyakát – felelte Bay. – Ön lőtte le a lovat? – kérdezte Spencer. – Eltört a lába. – Baynek nehezére esett volna elismerni, hogy a császárné adta meg Salamander számára a „kegyelemdöfést”. – Micsoda fickó volt ez a Postlethwaite! – mondta a gróf. – Kár ezért a lóért. Bay segített a lovászfiúknak leemelni a kaput a pántokról. Postlethwaite halálának önkéntelen okozója szolgál majd arra, hogy a holttestét kiterítsék rá. Öt ember kellett ahhoz, hogy kiemeljék a holttestet a ló teteme alól. Bay keresztbe tette az idős úr két kezét a mellkasán, és mellé fektette ezüstfejű pálcáját. Az egyik vadász hosszan elnyújtott hangot fújt a kürtjén, mialatt a lovászfiúk felemelték a rögtönzött ravatalt, és elindultak vele. Aki még megmaradt a vadászseregből, mind visszafelé vette az útját Melton irányába. Bay utolérte a császárnét, de ő akkorra már leeresztette a fátylát, és így csendben lovagoltak vissza a házhoz. Mikor odaértek, Esterházy gróf, aki közben száraz ruhába bújt, a császárné elé jött a lován, és ezután együtt távoztak Easton Neston felé. A császárné nem búcsúzott el Middletontól, de mikor elindult a kocsiúton, hátrafordult, és üdvözlésképpen felemelte a kezét. Bay nézte, ahogy a császárné végiglovagol a kocsiúton, míg csak el nem tűnt a szeme elől. Mikor aztán Tipsyt az istálló irányába fordította, érezte, hogy egész teste merev. Az állkapcsa szinte fájt, mintha az utóbbi két órában egyfolytában szorította volna. Mikor leszállt a nyeregből, érezte, hogy a lába is remeg. Egy kis ideig mozdulatlan maradt, és az istállóudvar falának dőlve mélyen belenyomta a sarkát a földbe, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Behunyt szemmel várta, hogy elmúljon a remegés. Milyen vakmerő volt az előbb, mikor az a szegény elátkozott, de gáláns Postlethwaite járt a fejében!

Bay kinyitotta a szemét, és látta, hogy Charlotte áll előtte, az arca csupa keserűség. Kicsi fehér kezét Bay karjára tette. – Ó, Bay, annyira sajnálom! Bay megpróbált a helyzethez illő arcot vágni. – Szegény öreg Postlethwaite! De azért mozgalmas élete volt! Nem is olyan rossz módja az elmúlásnak. Charlotte arcán a meglepetés árnyéka futott át. – Postlethwaite ezredes meghalt? – Ugratás után leesett a lóról, és az maga alá temette. Villámgyorsan történt az egész. A Postlethwaite holttestét hordozó csapat nemsokára visszaér a házhoz. Bay megfogta Charlotte karját, és kivezette az istállóudvarból a parkba. Nem volna jó, ha a lánynak végig kellene néznie, amint Postlethwaite összetört maradványait visszahozzák a házba. Bay érezte, hogy Charlotte karja remeg a keze alatt. Szó nélkül sétáltak el a dombtetőig, ahol Diana temploma állt. Mikor odaértek a süllyesztett kőfalhoz, Bay ki akarta nyitni a kiskaput, de Charlotte megállította. – Ön ott volt, mikor Postlethwaite ezredes leesett a lóról? – kérdezte Charlotte. – Nem láttam, mikor megtörtént. A kerítés másik oldalán álltam, de rögtön azután már ott voltam, igen. Azonnal meghalt. – Bay próbált magabiztosnak tűnni, mert eszébe jutott, hogy a lány anyja is vadászbalesetben halt meg. – Az ilyesmi egy pillanat műve. – És a császárné? Ő is ott volt? – kérdezte Charlotte. Bay elhallgatott. Eszébe jutott, ahogy a császárné Salamander homlokára irányítja a revolvert, és az is, ahogyan ő viselkedett ezután. Aztán megszólalt: – Postlethwaite velünk volt a sereg élén. A császárné előbb ért oda hozzá, mint én. Bay meglepve látta, hogy Charlotte szemei megtelnek könnyel. – De hát mi történt Önnel? Csak nem sír az öreg Postlethwaite miatt, akit életében csak egyszer látott, és aki úgy halt meg, ahogy szeretett volna? – Bay két tenyerébe vette Charlotte kicsi kezét. – Ne sírjon miatta, Charlotte. A végén az öreg mosolygott! Charlotte a fejét rázta, mintha el akarná hessegetni a könnyeit. Aztán felemelte a fejét, és közvetlenül Bay szemébe nézett.

– És a császárné holnap is Önnel vadászik? Bay ránézett a lányra. Nem értette a kérdést, vagy legalábbis nem vette észre a benne rejlő sürgető felhangot. Charlotte nem tudhat arról, milyen esztelenséget művelt a császárnéval. – Igen, persze. Spencer arra kért, hogy végig legyek a vezetője, mialatt itt van. Erre Charlotte arcán megkönnyebbülés futott végig. Bay keresgélni kezdett a zsebében, hátha talál valamit, amivel felitathatja a könnyeit, aztán előhúzott egy zsebkendőt, és megtörölte a lány arcát. Beletelt egy kis időbe, mire észrevette, hogy ez az a zsebkendő, amelyet a császárné adott neki az ezredes holtteste mellett. Félt, hogy Charlotte is észreveszi, de a lány túlságosan el volt foglalva a fájdalmával, mintsem hogy feltűnjön neki, mivel is törölgetik az arcát. Charlotte újra megszólalt. – Tudja, azt gondoltam, hogy feldühítettem. Mikor azt a fényképet készítettem róla. Aztán megláttam Önt mellette, és azt hittem, hogy Önre is mérges lesz, miattam, ugye érti? Baynek eszébe jutott, mikor a császárné a legyező mögött megfeszítette az állkapcsát, és maga előtt látta arcának színét is. – És attól tartottam, hogy talán rossz fényt vet Önre – tört ki Charlotte. – A kapcsolatunk. Bay habozott. Nem ismerhette be, hogy egyáltalán nem szólt senkinek a köztük lévő kapcsolatról, hogy teljesen elmulasztotta őt megvédeni, és hogy egyszerűen csak elterelte róla a szót. Charlotte nyilvánvalóan nem ezt várta tőle, ő pedig sokkal jobban kedvelte azt a férfit, akit a lány szemében látott visszatükröződni. Az a férfi szeretett volna lenni, és nem az, aki a barátja holtteste mellett megcsókolta a császárné kezét. – Drága Charlotte, mintha az Önnel való kapcsolat képes lehetne ilyesmire! – mondta Bay, és mintegy bizonyíték gyanánt lehajolt, és szájon csókolta Charlotte-ot. A lány ajka száraz volt, és enyhén sós a könnyektől. Charlotte megremegett az élvezettől, ezért Bay újból megcsókolta, és közben egyik kezével magához húzta a derekánál fogva. Most már túl késő volt visszakozni. Bay minden előzetes megfontolás nélkül fejest szeretett volna ugrani ebbe.

– Már vágyom arra a napra, mikor a feleségem lesz! – suttogta a lány fülébe. – El akarom venni feleségül. Amint csak lehet! Bay érezte, hogy Charlotte belesimul a karjába, és most ő csókolta meg a férfit, világosan jelezve ezzel, mi a válasza. * Végül Charlotte kissé elhúzódott Baytől, hogy a szemébe nézhessen. Egyik kezét az arcára tette. – Bay, tudnia kell, hogy nem mehetek férjhez Fred engedélye nélkül, legalábbis amíg be nem töltöm a huszonegyedik évemet. – Még ma megkérem tőle a kezét. – Ő pedig ki fogja oktatni Önt arról, milyen erényes dolog a hosszú jegyesség. Ő és Augusta egy évig jártak jegyben. Bay enyhe levendulavíz-illatot érzett, és a bujkáló félelem fuvallatát. – Tudom, jó okunk van arra, hogy várjunk, de ez valóban olyan nagyon fontos? – Szerette volna megcsókolni Charlotte nyakán azt a kis felületet, mely magas ingnyakú ruhájából kilátszott; szerette volna ajkával befedni azokat a vöröslő foltokat, melyek az ő csókjai nyomán keletkeztek. – Attól tartok, a pénz mindig fontos tényező. Fred a vagyonkezelőm, és pillanatnyilag az én örökségemből származó jövedelmet élvezi. Ha én férjhez megyek, elveszíti ezt a pénzt, és természetesen nem várja repesve ezt a pillanatot. – Bay nem figyelt oda, annyira szerette volna megérinteni azt a kipirult bőrfelületet. Újból Charlotte felé hajolt, de ezúttal egy mellkasára tett kéz megállította. – Nem mehetek hozzá Önhöz most azonnal, bármennyire is szeretnék, ezért… – Charlotte próbált mosolyogni, mialatt Bay szorosabban simult hozzá –, ezért mértékletesnek kell lennünk. – Mértékletesnek? – kérdezett vissza Bay, és kezébe vette Charlotte ellenállást jelző kezét, majd ajkával megkereste azt a bizonyos foltot a nyakán. Charlotte megremegett, és egy pillanatra úgy tűnt, megadja magát, de aztán megmerevedett, és most komolyan elhúzódott Baytől. Bay azonban nem engedte el a kezét. Lenézett erre a kicsinyke, aggodalmas arcra, látta az orcákon szétfutó izgatott pirulást és a

könnyel megtelő szemeket. – Úgy nézek én ki, mint egy mértékletes ember? Úgy tűnik, összetéveszt valakivel. Charlotte erre majdnem elmosolyodott, de Bay sietve folytatta. – Charlotte, én… én olyan bizonytalan vagyok! – Bay olyan keményen szorította Charlotte kezét, hogy az szinte fájt. Charlotte arckifejezése láttán azonban megbánta, amit mondott. – Nem az Ön iránti érzelmeimre gondolok, abban egyáltalán nem. Hanem saját magamban. Meg szeretnék állapodni. És mikor ezt kimondta, Bay valóban úgy érezte, hogy semmit nem szeretne jobban, mint letelepedni Charlotte-tal valahol vidéken. – Szökjünk meg, Charlotte! Az elején meg tudnánk élni az én jövedelmemből. Eladhatnám a vadászlovaimat, és egy darabig szép csendesen eléldegélhetnénk. Charlotte úgy hitte, érti Bay bizonytalanságát; jól emlékezett arra a jelenetre az egyik vacsora alkalmával, mikor Blanche Hozier gyermekét emlegették. Azt azonban nem értette, mi olyan sürgős Baynek. – Eladná a vadászlovait? Még Tipsyt is? Feladná az esélyeit a Nemzeti Vágtán, azért, hogy megszökjön velem? Nos, ez felettébb hízelgő a számomra, de biztos abban, hogy szükség van ekkora áldozatra? Ősszel már huszonegy leszek – és csak tudunk várni kilenc vagy hány hónapot, hogy összeházasodhassunk! Semmi okot nem látok arra, hogy menekültként éljünk. Fred talán nem nézi majd jó szemmel a házasságomat, de amint felnőtt korba lépek, már semmit nem tehet, hogy megakadályozza. Nem látom be, milyen nyomós ok kényszerítene minket arra, hogy tolvajok módjára megszökjünk az éjszaka leple alatt, mikor egy éven belül tisztességes körülmények között is összeházasodhatunk. Bay elfordította Charlotte-tól jóképű arcát. – Persze, igaza van, esztelenség azt várnom Öntől, hogy lemondjon a hozományáról és az esküvői cicomáról. Tudom, hogy ezek a dolgok minden nőnek sokat jelentenek. De Charlotte, annyira szeretném, ha most azonnal hozzám jönne! Charlotte úgy fordult, hogy láthassa Bay arcát. – De miért? Engem nem érdekel semmiféle esküvői cicoma, de a családom, legalábbis ami maradt belőle, nagyon is. Fred

elviselhetetlenül fontoskodó tud lenni néha, különösen most, hogy el van jegyezve Augustával, ennek ellenére nagyon szeretném, ha ő kísérne az oltárhoz. – Charlotte elhallgatott, és megpróbált Bay arcából kiolvasni valamit. – Miért akar olyan kétségbeesve megszökni? Tudnia kell, hogy az én érzéseim szeptemberben ugyanolyanok lesznek, mint most. Én nem fogok megváltozni. Bay felsóhajtott. Tudta, hogy ezt nem így kellene. Az egyetlen oka a sietségre ugyanis saját csalárdsága volt. Nem mondhatta el Charlotte-nak, hogy a saját szívével kapcsolatban vannak kételyei. – Bocsásson meg nekem, drága Charlotte, nem vagyok önmagam. Postlethwaite ezredes halála nagyon megviselt. Arra a gondolatra ösztökélt, hogy megragadjam a boldogságot, amint lehet. Charlotte megcsókolta Bay arcát. – Azt hiszem, elég fiatalok vagyunk ahhoz, hogy pár hónap várakozást megkockáztassunk. Közben pedig kedvesnek kell lennie Augustához. Ha ő kívánatos férjnek gondolja Önt, akkor Frednek sem lesz majd semmi ellenvetése. Talán be is mutathatná őt a császárnénak. Észrevette, mennyivel elfogadhatóbban viselkedik Önnel, mióta egy uralkodónéval lovagol ki vadászni? – Charlotte felemelte a kezét, és ujjhegyével végigsimította Bay bajuszát. Bay bólintott. – Megígérem, hogy amint lehetségessé válik, férjhez megyek Önhöz – mondta Charlotte, és elmosolyodott. – És akkor nem kell eladnia Tipsyt, és a császárnénak sem okoz csalódást. Azt hiszem, nagyon sajnálná, ha meg kellene válnia Öntől.

A behívó A meghívás vacsora után érkezett. A hölgyek már nyugovóra tértek, és csak néhány férfi vendég időzött a biliárdszobában. Ez a szoba, mint a meltoni kastély többi része is, gótikus stílusban volt berendezve: a biliárdasztal fölött hatalmas, kovácsoltvas lámpa függött, mely katedrálisokra jellemző misztikus homályba vonta az

ide-oda guruló golyókat. Minden egyes dákónak külön faragott tartója volt, melyek megcsonkított kórusülésekre hasonlítottak, ahogy ott sorakoztak a falon. A játszma a vége felé közeledett. Hartopp állt nyerésre, akinek az arca addigra már bíborszínűre vörösödött a hatalmas szőrzet alatt. Bay és Fred megpróbálták vele felvenni a versenyt, de mindketten tudták, hogy nincs esélyük. A brandy, amit a főkomornyik tálcán otthagyott nekik, már majdnem elfogyott, és Hartopp épp készült meghúzni a csengőt, hogy kérjen még egy üveggel, de Fred a karjára tette a kezét. – Nem hinném, hogy ilyen későn csengethetnénk utánpótlásért, Csirke. Rossz benyomást keltene. – Engesztelésképpen pedig Csirke poharába töltötte a palackban lévő maradékot. – Mindent a győztesnek! A három férfi éppen Hartopp győzelmére koccintott, mikor kinyílt az ajtó. Mindhárman némi bűntudattal néztek arrafelé – elég hangosan kiáltottak ugyanis pohárköszöntőt az elébb –, de az ajtóban álló alak nem a felháborodott főkomornyik volt, hanem egy kisfiú, aki a kezében egy levelet tartott. – Kérem szépen, uraim, sürgős üzenetet hoztam. – A fiú, aki nem lehetett több tizenegy évesnél, küldetése fontosságának teljes tudatában állt ott az ajtóban. Ez volt az első alkalom, hogy annak az ajtónak a másik oldalán teljesített szolgálatot, mely a személyzetet választotta el az előkelőségektől. Általában az volt a feladata, hogy a mosogatóhelyiség mögött tisztogassa a csizmákat – de mikor a lovászfiú megérkezett az üzenettel Easton Nestonból, a főkomornyik úgy érezte, nem éri meg neki újból felöltözni, mivel csak az egyik fiatal nemes úrt érintette a dolog, ezért a fiút küldte be maga helyett. Az üzenet már egy bő fél órával azelőtt megérkezett, de a fiú, aki nem volt ismerős a háznak a személyzeti traktusán túli részében, eltévedt a sötétben, és egy sor sötét, üresen kongó helyiségbe is benyitott, mielőtt megtalálta volna a biliárdszobát. – És kinek szól az üzenet, fiam? – Fred Baird kinyújtotta a kezét. A fiú lehajtotta a fejét. Mialatt a sötét termek között bolyongott, elfelejtette a nevet, melyet a főkomornyik mondott neki, mikor ide küldte. Válaszképpen tehát inkább feltartotta a levelet, de Fred, aki,

mivel nagyrészt az ő lelkén száradt, hogy a brandys üveg hamar kiürült, játékos kedvében volt. – Nos, az itt jelen lévő három „grácia” közül melyik a bűvös alma szerencsés tulajdonosa? He? – És féktelenül röhögni kezdett a saját viccén. Szegény fiúnak fogalma sem volt, miről beszél Baird úr, de a hangján hallotta, hogy ittas, ezért jobbnak látta, ha nem felel. Ott állt tehát továbbra is némán, a levelet feltartva. – Csak ismered a betűket – az M a magasságos Middleton kapitányt jelöli, a H a hősies Hartopp kapitányt, a B pedig a bátor Baird urat. A fiú erre csak a fejét rázta, és a biliárdasztal túloldalán álló Baird elkezdte utánozni. Az arca a zöldes fényben egészen kísértetiesnek és őrültnek tűnt, és a fiú félelmében remegni kezdett. Tudta jól, milyenek tudnak lenni a férfiak, ha túl sok ital került beléjük. Azt kívánta, bárcsak visszaszökhetne a konyhai tűzhely mellé, és pucolhatná a csizmákat, míg a saját tükörképét meg nem látja a kifényesített bőrön. – Gyerünk, fiú, most már elég. Ki a szerencsés választott, na? A cipőpucoló fiú egy szót sem szólt. A borítékon lévő írás pusztán valami fekete cirkalom volt a számára, mivel nem tudott olvasni. Baird Csirke felé fordult. – Az én házamban egy ilyen fiú igenis válaszol, ha a felette állók kérdeznek tőle valamit. És nem lapít itt, mint valami rühes korcs. Bay, aki eddig nem sok figyelmet szentelt Baird részeg, pózolós hablatyolásának, most kihallotta a kegyetlenséget Fred hangjában, és a fiúra nézett. Látta, hogy a levelet tartó karja csak úgy remeg. Letette hát brandys poharát, és a biliárdasztalt megkerülve elindult az ajtó irányába, ahol a fiú ácsorgott. – Megálljon, Middleton! Kérdeztem valamit ettől a fiútól, és választ várok. Fred hangulata a tréfálkozóból most már harciasba váltott. Bay ismerte ezt a jelenséget még Írországból, ahol Baird az egész kantinban hírhedt volt arról, hogy milyen aljas tud lenni, ha részeg. Szóval nem állt meg, hanem odalépett a fiúhoz, és a vállára tette a kezét. A fiú karja egészen meg volt merevedve. Bay elvette tőle a levelet, és keresett egy shillinget a zsebében, melyet a remegő

kezébe tett, majd mintha egy borítékot zárna le, ráhajtotta a fiú ujjait a pénzérmére. A fiú még egy pillanatig mozdulatlanul állt, majd kiszaladt a szobából, amilyen gyorsan csak tudott. – Arcátlan kis piszok! Maga meg, Middleton, hogy mert közbeavatkozni? Kérdeztem valamit a fiútól, és a válaszára vártam. – Fred most már szinte üvöltött. Bay lenézett a levélre, és a saját nevét látta rajta, majd mikor megfordította, és a hátulját lezáró fekete pecsétviaszon észrevette a kétfejű sast is, a levelet mellényzsebébe süllyesztette. – A fiú valószínűleg nem tud olvasni, és túlságosan meg volt szeppenve ahhoz, hogy ezt el is mondja. Nem látta, hogy remegett? De hogy válaszoljak a kérdésére, a levél nekem szól. Baird dühe azonban kezdett a tetőfokára hágni. Mivel nem tölthette ki a mérgét a szolgálófiún, Middleton ellen fordult. – És vajon ki küld magának levelet az éjszaka közepén, Middleton? Az egyik nőbarátja? Vagy talán maga a császárné? Ehhez mit szól, Csirke? – Hartopp kuncogásféle hangot hallatott a szakálla alól. Bay elmosolyodott. – Inkább az egyik hitelezőm. – Azzal az ajtó irányába fordult. – Most pedig, uraim, jó éjszakát kívánok! – Bairdet azonban nem lehetett ilyen könnyen lerázni. – Mutassa csak meg nekem azt a levelet, Middleton! Attól tartok, bármelyikünknek szólhatott. – De történetesen nekem szól. – Azzal Bay a kilincsre tette a kezét. – Akkor meg miért nem mutatja meg nekünk? Talán valami rejtegetnivalója van? Vagy nem akarja, hogy megtudjuk: az éjszaka kellős közepén kap szerelmes levelet? Bay tudta, hogy csak el kellene fordítania az ajtókilincset, és ki kellene mennie a szobából. Tudta ugyanis, hogy ha Fred egyszer a szesz rossz hatása alá kerül, akkor semmivel nem lehet lecsendesíteni, amíg ereiben alkohol kering. Egy kis ideig habozott azonban, és ebben a pár másodpercben Fred kissé inogva, de meglepően fürgén megkerülte a biliárdasztalt, és megragadta a vállát. – Hadd nézzem azt a levelet! – rántotta ki diadalmasan a borítékot Bay mellényzsebéből.

Bay tökéletesen mozdulatlan maradt. Fred elkezdte tapogatni a borítékot. – Nézze csak, Hartopp, micsoda flancos fekete viasz! Ez csak a császárnétól jöhetett! Nem mondom, Bay, maga aztán nem vesztegette az időt, hogy megszerezze magának a pipit! Meg kell adni, nagyon jól néz ki! – És Fred a kezével elmutogatta, milyenek a császárné körvonalai, majd Hartopp felé fordult, aki részeg sutasággal leutánozta. – Átkozottul jól néz ki! – Adja vissza a levelet, Baird! – Bay megpróbált olyan nyugodtan beszélni, ahogy csak tudott. – Miért? Aggódik, hogy beszámolok Charlotte-nak a fenséges úriasszonnyal való levelezéséről? Fél, hogy ez tönkreteszi a kis románcát? Fred meglóbálta a levelet Bay arca előtt, és ittas tekintetéből csak úgy sütött a rosszindulat. – Lehet, hogy nem tartaná magát oly nagyra, ha tudná, hogy éjfélkor kap levelet a császárnétól! – Bay orrát megcsapta Baird brandyszagú lehelete. – Maga hízeleg nekem, Baird! A levél kétségtelenül a holnapi fogadással kapcsolatos. A császárnét pontosan annyira érdeklem, mint a lovai, sőt még kevésbé, mivel szokatlanul vonzódik az állatokhoz. Bay magabiztosan beszélt, de közben kételyek gyötörték. Mi van, ha a császárné a levélben említést tesz a délutáni elbizakodott viselkedéséről, és azt írja neki, hogy többé nem tart igényt rá mint vezetőre a vadászaton? Bay érezte, hogy erre a gondolatra összeszorul a szíve, és tett egy mozdulatot, hogy elvegye a levelet Bairdtől, de a másik gyorsabb volt nála, és sietve elindult a szoba átellenes sarkába. – Nos, én úgy gondolom, hogy itt az én húgom jövője forog kockán, Middleton, ezért nagyon is helyénvaló, hogy megtudjam, igazat beszél-e vagy sem. – Azzal Baird felkapta az egyik biliárddákót, hogy rögtönzött papírvágó késként használja. Bay tagoltan mondta: – Ne merjen hozzányúlni ahhoz a levélhez, Fred! Fred azonban nem figyelt rá. A dákóval egy pillanat alatt feltépte a levelet takaró borítékot. Kapzsi tekintettel kihúzta belőle a levélkét, mialatt Bay sóbálvánnyá merevedve állt. Tudta, hogy semmi

kompromittáló nem lehet benne, mégis mozdulatlanná dermesztette a bűntudat. Ma nagy hatással volt rá a császárné, még fel sem mérte, hogy mennyire; de aztán visszatért ide, és házassági ajánlatot tett Charlotte-nak. Ha tehát ebben a levélkében bármiféle titkos utalás lesz, csakis saját magát okolhatja. Ebben a pillanatban egy jellemtelen férfinak érezte magát. Baird rádobta a levélkét a biliárdasztalra, és az teljesen szétnyílt a zöld filcborításon. – A császárné főudvarmesterétől érkezett, aki arra kéri magát, hogy holnap jelenjen meg vacsorára. – Fred egy pillanatra elhallgatott, mintha még kicsit emésztgetné ezt az információt. – Nos, úgy tűnik, maga egyre feljebb kapaszkodik a világban. A fenség az egyik percben még úgy bánik magával, mint egy lovászlegénnyel, a következőben pedig már elhívja vacsorára – mondta. Bay kihallotta az irigységet Fred hangjából. És rádöbbent, igaz, kicsit későn, hogy Fred egy pillanatig sem gondolta komolyan, hogy bármi is lehet közte és a császárné között. Az egyszerűen csak részeg hőbörgés volt. Most azonban látszott rajta, hogy valóban meg van sértve, és nem a húga tisztességén esett lehetséges szégyenfolt miatt, hanem azért, amiért nem ő a kiválasztott. Igaz, hogy nemsokára egy grófot tudhat az apósának, de nem hívják császárnékkal vacsorázni. Vajon mit művelt Middleton, hogy ilyen kitüntetésben lehet része? Bay látta, amint ehhez hasonló gondolatok fogannak meg a másik férfi agyában. A maga részéről próbált nagyon közömbös arcot vágni. Megmagyarázhatatlan örömet érzett a meghívás láttán – a császárné ezek szerint nem vádolta felségsértéssel. Énjének másik fele viszont jól tudta, hogy ez a kezdete valaminek. A császárné felfigyelt rá mint férfira, épp úgy, mint ahogy ő figyelt fel rá mint nőre aznap délután, mikor meglátta revolverrel a kezében. A levél igazából nem is meghívó volt, hanem behívó, azonban Bay tudta, hogy nem volna szabad elfogadnia. Eszébe jutott Charlotte puha, kiszáradt ajka, és az, mennyire kétségbeesett, hogy esetleg megharagította Bay patrónusát. Minden előzetes megfontolás nélkül, hangosan ezt mondta: – Megtehetem, hogy visszautasítom, nem? – Ahogy kimondta, már rá

is döbbent, micsoda esztelenséget mondott, Fred dühe azonban ettől ámulatba váltott. – Megteheti, hogy visszautasítja? Ugyan mi a fenéért tenné? Ausztria császárnéja, aki mindennek tetejébe még Magyarország királynéja is, meghívja magát vacsorára, és maga azon mereng, elfogadja-e? – Fred most Hartopp felé fordult, és falzett hangra váltva, képzeletbeli abroncsos szoknyájára téve a kezét, azt csacsogta: – Drága Hartopp kapitány, Ausztria császárnéja vagyok. Részesítene abban a megtiszteltetésben, hogy részt vesz a vacsorán? Hartopp, aki megkönnyebbült, hogy a Baird és Middleton közti vita ezennel lecsengett, rögtön vette a lapot. – Ez csodálatos volna, Fenség, de már megígértem Anglia királynőjének, hogy ma vele találkozom, holnap pedig Eugénia császárnéhoz ígérkeztem el. Tudja, ő volt egykor Franciaország uralkodónéja is. Kegyes meghívásának valamikor a következő hét folyamán tudnék eleget tenni. Megfelelő volna? Baird erre tettetett felháborodással a hangjában azt felelte: – De hát nem tudja, hogy én vagyok Európa legszebb asszonya? Hartopp kéjsóvár pillantással méregette Fredet, és azt felelte: – Nos, ez lehetséges, fenség, de a többiek kerestek meg előbb, ezért Önnek muszáj lesz kivárnia a sorát. Bay rávette magát, hogy elmosolyodjon. Hálás volt azért, hogy Baird hangulata megváltozott. Természetesen el kell fogadnia a meghívást. Talán, ha a meghívásra nem derült volna fény, még visszaírhatott volna, hogy a megtiszteltetés túlságosan nagy egy olyan embernek, akinek viszonylag alacsony a rangja; de ez most már lehetetlen volt, Baird és Hartopp még azt hinnék, felvág vele, és elkezdenék firtatni magukban, vajon miért. Felvette az asztalról a levelet, és visszadugta a mellényzsebébe. – Tudják, mire van most szükségünk, uraim? Egy pohár italra. Van egy üveg brandym a szobámban. Azt javaslom, nézzünk a fenekére. Miközben felmentek, illetve felmásztak valahogy az agglegény szárnyba, Bay kezdte átérezni, milyen kellemetlen helyzetbe került. Bárcsak Charlotte beleegyezett volna abba, hogy azonnal összeházasodjanak. De ezt visszautasította, és Bay nem is hibáztathatta ezért. Nem mondhatta el neki a sietsége igazi okát,

ezért abban maradtak, hogy megvárják a vadászati idény végét, és csak azután jelentik be az eljegyzést. Charlotte ebben a tekintetben egészen világosan fogalmazott: – Ha most mennénk Fredhez, ő kötelességének érezné, hogy megtagadja a beleegyezését, mivel az utóbbi időben olyan sokszor a tudtomra adta, mennyire alkalmatlannak tartja Önt. Ha azonban megvárjuk az idény végét, addigra a császárné talán megajándékozza Önt egy osztrák hercegi címmel, és akkor Frednek semmi oka nem lesz az elutasításra. Ha pedig mégsem egyezik bele, akkor majd szeptemberben, mikor betöltöm a huszonegyedik életévemet, szépen összeházasodunk, és ebben senki nem akadályozhat meg. Persze az örökségemhez nem férhetek hozzá a vagyonkezelőm engedélye nélkül, míg huszonöt éves nem leszek, de ezt majd megoldjuk valahogy. Sokkal könnyebb lesz minden, ha nem okozunk senkinek kellemetlenséget. Bay tudta, hogy Charlotte terve az egyetlen értelmes megoldás. Ez volt az egyik olyan dolog, amit nagyon vonzónak talált a lányban: hogy olyan erős a jelleme. Olyan személyiség volt, aki tudja, mit akar. És Bay mégis azt kívánta, bárcsak képes lett volna ledönteni a lábáról, hogy még aznap éjjel elügethessen vele Gretna Greenbe. Persze eszelős és őrült dolog lett volna, de legalább visszavonhatatlan. És természetesen kitört volna a botrány, őt meg hozományvadásznak és jellemtelen gazembernek bélyegezték volna, de úgy gondolta, ezt nem bánná olyan nagyon, ha Charlotte már a felesége lenne. Ehelyett most meghívást kapott a császárnétól, amit nem utasíthat vissza, még akkor sem, ha akarná. Miközben lépkedett felfelé a lépcsőn, meglátta magát a tükörben, és mikor odafordult, hogy jobban megnézze a tükörképét, a kezében lévő gyertya alulról megvilágította az arcát, és furcsa árnyékokat vetett rá. A szeme és a fogsora szinte világított, és ettől egészen ördögi lett az ábrázata. Bay még soha nem gondolta magáról azt, hogy rossz ember, de most eltűnődött azon, valójában milyen is: a tükörből visszanéző ördög, vagy a Charlotte fényképén látható nemes kinézetű fiatalember? Mielőtt azonban még eldönthette volna, Csirke Hartopp sompolygott a háta mögé, és azt mondta neki: – Nézegeti a jóképű fizimiskáját, mi, Bay Middleton kapitány, a nők híres kedvence!

– Remélem, csak arról vagyok híres, hogy milyen jól lovagolok – felelte Bay egykedvűen. Csirke azonban megcsóválta hatalmas üstökét. – Bárki meg tud tanulni lovagolni, de nem sokan képesek ennyi nőt megszédíteni. Hogy csinálja, Bay? Hogyhogy nem látják, micsoda felszínes fickó maga? – Talán épp ezt kedvelik bennem – felelte Bay.

A meghívás A szobában olyan sötét volt, mikor Charlotte felébredt, hogy azt hitte, még éjszaka van. Ám akkor bejött a szobalány a tűzgyújtáshoz való felszereléssel. Charlotte magára terített egy meleg kendőt, és az ablakhoz lépett. A domb fölött akkor kezdtek feltünedezni a fény halvány ujjai, és gyöngyházfényű rózsaszínbe vonták Diana templomát. Charlotte a szájához érintette az ujját, és megtapogatta a kicserepesedett ajkakat, melyeket tegnap Bay megcsókolt. Előző este közvetlenül vacsora után elment lefeküdni, fejfájásra hivatkozva. Énjének illetlenebb része persze azt kívánta, bárcsak ott ülhetne a szalonban, Bayjel az oldalán, eltelve a büszkeségtől, hogy ez a híres-neves Lothario, a szívtipró házassági ajánlatot tett neki, Charlotte Bairdnek, a foltos kezű lánynak. Ugyanakkor tudta, hogy ez a dicsőség nem lenne hosszú életű, mivel amint Augusta megsejti, mi az igazság, pontosan olyan jelenetet rendezne, mint amilyet Charlotte mindenképpen el kívánt kerülni. Kár, hogy Bay soha nem flörtölt Augustával. Ha ugyanis leendő sógornőjének lehetősége lett volna elutasítani Bayt, a szépfiút, akivel kicsit eljátszadozott, de aztán félredobta, sokkal könnyebben elfogadná őiránta való érdeklődését. Bay ezért csak a császárnén keresztül férkőzhet be Augusta kegyeibe. Ha meg tudná győzni Ausztria császárnéját, hogy szenteljen némi figyelmet Augustának, akkor minden lehetséges lenne. Charlotte mindezen megfontolások miatt kerülte Bay tekintetét a vacsora alatt, és csak akkor nézett rá futólag, mikor a hölgyek

visszavonultak, amit Bay legragyogóbb mosolyával viszonzott. Charlotte már vagy tíz perce a szobájában volt, mire a mosoly okozta pirulás elmúlt az arcáról. A szobalánynak végre sikerült meggyújtania a tüzet. A friss fa ropogott és nagyokat pattogott. Egy szikra a kandalló előtti szőnyegre hullott, és ott parázslani kezdett, míg a szobalány el nem taposta. Most egy másik szikra is kihullott, és az égő fa szaga betöltötte a szobát. A maró füstszag kizökkentette Charlotte-ot az álmodozásból. Gyorsan belemerítette az arcát a kézmosótál jéghideg vizébe. A szobalány azonnal szabadkozni kezdett: – Elnézést, kisasszony, most akartam felhozni egy kis meleg vizet, de nem számítottam arra, hogy már ilyen korán fent lesz. Charlotte érezte, hogy bizsereg a bőre. – Néha az embernek pont hideg vízre van szüksége. A folyosóról zaj hallatszott, egy erősebb hang és némi nevetés. – Ezek a vadászok, kisasszony. A vadászat ma Greystockban lesz, húsz mérföldnyire innét. Charlotte kinézett az ablakon; a rózsás árnyalatú hajnali égen most már fekete esőfelhők sorakoztak. – Messze ahhoz, hogy közben teljesen elázzon az ember. Reggelinél Charlotte-ot egy levél várta. A keresztanyjától, Lady Dunwoodytól érkezett. Azt írta, hogy a Királyi Fotográfus Társaság kiállítására készül, amely márciusban lesz. Ez egyfelől nagy megtiszteltetés, másrészt megmérettetés is. A kiállítást maga a Királynő fogja megnyitni, és ez elég nagy szó, mivel, mint jól tudod, mostanában alig hagyja el a rezidenciáját. De hát a férje, a néhai főherceg lelkes fényképész volt. Drága Charlotte, esetleg tudnál nekem segíteni az előkészületeknél? Kétségtelenül te vagy a legtehetségesebb tanítványom. Annyira jó a szemed! Szeretnék néhányat kiállítani a te munkáid közül is. Persze lehetséges, hogy nem szívesen hagyod el Meltont, amennyiben a rólad és egy bizonyos úriemberről szóló híresztelések igazak, de ez most olyan lehetőség, amelyet férjes asszonyként már nem igen használhatnál ki. Celia Dunwoody Charlotte anyjának az unokanővére volt. Egy tehetős báróhoz, Sir Alured Dunwoodyhoz ment hozzá, aki jóval

idősebb volt nála, és Celia az ő vagyonából és kapcsolatai révén tudott berendezni egy művészi szalont a Holland Parkban lévő londoni házukban. Celia Dunwoody csütörtöki összejövetelei arról voltak híresek, hogy a pályakezdő, ambiciózus művészek megismerkedhettek leendő, vagyonos patrónusaikkal. Az azt megelőző néhány évben Celia elkezdett komolyan foglalkozni a fényképezéssel, és cserkesz rabszolganőnek öltözött fiatal lányokat ábrázoló megrendítő tablójával, vagy a Királyi idill című Tennysonkölteményciklusból vett alakokat megjelenítő képeivel hatalmas elismerést váltott ki a főúri körökben, és mivel ezekbe a körökbe tartoztak az akkori ízlésformálók, hamarosan óriási hírnévre tett szert. Igaz, hogy néhány vendég azért szeretett ezekre a csütörtöki összejövetelekre járni, mert megcsodálhatta Lady Dunwoody legújabb alkotásait, de a pazar vendéglátás és a Lady által bevonzott hírességek jelenléte miatt ezt csak a Holland Parkból hazafelé tartó úton, a hintókban merték kimondani. Lady Dunwoody felajánlotta, hogy majd ő bevezeti Charlotte-ot a londoni társaságba, de Fred nem repesett attól a gondolattól, hogy a húga a „holland parkbeli társaságba” tartozzon; túl sok történetet hallott ugyanis azokról a „művészekről”, akik a híres csütörtöki összejöveteleket látogatták. Ezért Charlotte társaságba kerülését apai nagynénje, Lady Lisle felügyelte – akinek művészi ambíciói nem terjedtek túl egy-egy katedrális körüli utcakép vízfestékkel való megörökítésén. Charlotte sokkal inkább szeretett volna Lady Dunwoodynál lakni a Holland Parkban, ahol az egész napot a fényképészszalonban vagy a sötétkamrában tölthette volna, ahelyett, hogy Lady Lisle bálról bálra ráncigálja. Őt azonban erről senki nem kérdezte meg. Charlotte tisztában volt azzal, hogy Augusta az asztal túloldaláról őt figyeli, és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy lecsaphasson rá. Ő ugyanis egy levelet sem kapott aznap reggel, és nem bírta elviselni, még ilyen rövid időre sem, hogy kevésbé népszerű, mint leendő, visszahúzódó sógornője. Egyedül voltak a reggeliző teremben: a férfiak elmentek vadászni, az idősebb hölgyek pedig látogatóba indultak az egyik kapuszolga feleségéhez, aki már a tizedik szülésén volt túl. A szülés komplikációkkal járt, és a részleteket nem kívánták a fiatal hölgyek füle hallatára taglalni.

Charlotte lehajtott fejjel ült, és a levelet bújta, remélve, hogy Augusta békén hagyja. Ám nem telt el több egy vagy két percnél, Augusta, megszokott affektálós beszédmodorában, máris megszólalt: – Úgy tűnik, nagyon elégedett vagy azzal a levéllel. Ennyi idő alatt már legalább ötször végigolvashattad. Charlotte felnézett, és látta, hogy ezt nem úszhatja meg. – Lady Dunwoodytól érkezett. Részt vesz a Királyi Fotográfus Társaság kiállításán, és megkért, hogy segítsek neki előkészíteni a nyomatokat. – Királyi Fotográfus Társaság? Nem gondoltam, hogy ilyen is van. Hamarosan már Királyi Léghajós Társaság is lesz, nem? – gúnyolódott Augusta. – A királynő és néhai férje, a főherceg lelkes fényképészek voltak. A kiállítást maga a királynő fogja megnyitni. – Nos, remélem, Lady Dunwoody nem lesz túlságosan elkeseredve, amiért nem mehetsz el hozzá. – Augusta elmosolyodott, de a tekintete rideg maradt. Charlotte nem szólt. Egészen eddig nem gondolt arra komolyan, hogy elfogadja a meghívást. Most azonban hirtelen világosan látta maga előtt az elkövetkező hat hetet – mely másról sem fog szólni, mint hogy a bátyja folyton lekezeli, Augusta meg gonoszkodik vele. Egyedül Bay miatt akart itt maradni, de a férfi sem marad sokáig ebben a házban. Hartopp és ő ugyanis az idény hátra lévő részére kivettek egy vadászlakot Rutlandben. És most, hogy világossá tette a férfi számára, nem szökik meg vele, talán jobb is, ha nem tartózkodnak tovább egy fedél alatt. Charlotte nem volt egészen biztos abban, hogy képes volna ellenállni a férfinak; volt valami nyugtalanító abban, ahogy tegnap sürgette. Ezenkívül pedig az is nagyon csábító volt, hogy ha most azonnal elhagyja Meltont, azzal nem csak elejét veszi Augusta Bayjel kapcsolatos találgatásainak, hanem alaposan fel is bosszantja leendő sógornőjét. Charlotte ugyanis jól tudta, hogy neki Meltonban elsősorban a kiházasítatlan kiscsikó szerepét kell eljátszania Augusta, a dicsőséges fiatal leendő ara mellett. Ezekkel a gondolatokkal a fejében tehát Charlotte büszkén felszegte a fejét, és ezt mondta: – Egyáltalán nincs szándékomban csalódást okozni a keresztanyámnak. Lady Dunwoody néhai anyám

unokanővére, és mindig is kifejezetten kedves volt velem. És mivel most a segítségemet kéri, nem is látom be, hogyan utasíthatnám vissza. Holnap tehát Londonba utazom. A kiállítást márciusban nyitják meg, és biztosan rengeteg teendő akad majd. Biztosra veszem, hogy anyukád megérti majd a helyzetemet. – Én azt hiszem, mama eléggé furcsállja majd a dolgot, ahogyan én is. Miért is utaznál Londonba, hogy kemikáliákkal bütykölj, mikor itt is annyi minden teendő várna rád. Hagyd azt a kiállítást, én ugyanis márciusban férjhez fogok menni a bátyádhoz. Nézd el nekem, ha ezt egy kicsit fontosabbnak tartom. – De Augusta, ahogy már sokszor rámutattál, én vajmi keveset értek a divatos és előkelő dolgokhoz. Miért volna akkor szükséged pont rám az előkészületeknél, mikor egyértelmű, hogy nem vagyok erre alkalmas? Nézd el nekem, ha inkább olyan helyre megyek, ahol valóban a hasznomat veszik. Augusta meglepve nézett Charlotte-ra. Még soha nem hallotta a lányt ilyen vehemenciával beszélni. – Kíváncsi lennék, mit szól majd Middleton kapitány a hirtelen távozásodhoz? Azt hittem, elválaszthatatlan jó barátok vagytok. – Biztosan megérti majd. Augusta egy pillanatra mintha kicsit összezavarodott volna, de aztán összeszűkült a szeme, mivel új fogást talált Charlotte-on. – Gondolom, Middleton kapitányt nagyon lekötik a kötelességei. A szobalányom ma reggel azt mondta, hogy tegnap késő este kézzel kézbesített levelet kapott. – Augusta a hatás kedvéért elhallgatott, de Charlotte nem szólt egy szót sem. – A levél a császárnétól érkezett, és meghívta a kapitányt ma estére vacsorára. Middleton kapitány ezek szerint nagy hatással volt a fenséges asszonyra. – Augusta a két utolsó szót még jól ki is hangsúlyozta. – Milyen szerencsés fordulat – mondta Charlotte, próbálva leplezni meglepettségét mivel a kapitány csupán az ő vezetője. Remélem, ez a kapcsolat a kapitány hasznára válik majd. Jó jel, hogy a császárné meghívta vacsorára. Charlotte kicsit nagyobb magabiztossággal a hangjában mondta ezt, mint amennyit érzett, de most, hogy kinyilvánította Londonba

való utazási szándékát, nem hagyhatja, hogy Augusta gyanúsítgatásai eltérítsék a szándékától. – Nem hinném, hogy én repesnék a boldogságtól, ha Fred Európa legszebb asszonyával vacsorázna – mondta Augusta. – Milyen, szerencse, Augusta, hogy a császárné nem Fredet hívta el vacsorára! És most, ha megbocsátasz, el kell kezdenem csomagolni. Charlotte ezzel kipirult arccal kiviharzott a teremből. Tudta, hogy nagy hiba volt összetűzésbe keveredni Augustával, akinek rosszakarat-tartalékai messze felülmúlták az övét, de nem tudott ellenállni annak a megnyugtató érzésnek, hogy legalább egyszer az övé lehet az utolsó szó. De most már el kell mennie Londonba, és itt kell hagynia Bayt, különben Augusta még azt hiszi, azért döntött másként, mert a császárné meghívta a férfit vacsorára.

A csokoládés oldal Mikor a lakáj kinyitotta a dupla szárnyas ajtót, mely a nagyebédlőbe vezetett, Bay hatalmas megkönnyebbülést érzett, amiért végül úgy döntött, hogy a gárdabeli egyenruháját veszi fel erre az alkalomra. Ez persze azzal járt, hogy csézát kellett bérelnie, mely költséget alig tudta megengedni magának, miután előző este annyit vesztett a biliárdban; de mikor körbenézett a teremben, látta, hogy legalább öltözködési tekintetben beleillik a képbe. Esterházy és Liechtenstein egy hatalmas, faragott kandallópárkány előtt ácsorogtak, és mindketten az osztrák lovasság fehér és arany egyenruháját viselték, mellkasuk pedig tele volt hadjáratban szerzett kitüntetésekkel és drágakövekkel kirakott rangjelzésekkel. Bay kíváncsi lett volna, vajon mennyit voltak aktív szolgálatban. Lehet, hogy részt vettek abban a néhány évvel azelőtti csatában, mikor a poroszok fölényes győzelmet arattak a császári hadsereg fölött. Baynek nem volt más a mellén, csak egy szárnysegédi szalag, de úgy gondolta, inkább hordja ezt, mint egy csomó kitüntetést, mely egy csúfos vereség után jár. Örült, hogy ahhoz a hadtesthez

tartozott, mely a legragyogóbb egyenruhával dicsekedhetett az egész brit hadseregben – a huszárokhoz, akiket a külső lábszáron végigfutó, aranyszegéllyel díszített piros nadrágjuk miatt Cseresznyeszedőknek is neveztek. Bay úgy húzta fel a kabátját, hogy annak felső része pontosan ráfeküdjön a vállára, és gyakorlatilag bemasírozott a terembe. Liechtenstein és Esterházy fel sem néztek, mikor Bayt bejelentették, csak váll-lapjuk enyhe rándulása jelezte, hogy észlelték a megjelenését. A terem túloldalán két hölgy ült a kanapén, beszélgetésbe elegyedve. Bay alig látta őket a terem hatalmas mérete miatt, de rögtön észrevette, hogy egyikük sem a császárné. Kicsit tétovázott. A két férfi világosan a tudtára adta, hogy nem szentelnek figyelmet neki, és bár bizonyos volt abban, hogy a két hölgynél nagyobb sikere lesz, nem igazán tudta, hogyan közelíthetné meg őket, mivel ha átszeli az óriási termet, a sarkantyúja pengése hatalmas zajt fog csapni. Kétségbeesésében felnézett a mennyezetre, mintha az ott lévő freskókat csodálná meg. Megpróbálta azt a látszatot kelteni, mintha elmerülne az istennők és kerubok fenséges látványában, de azon kapta magát, hogy elég nehezen tudja elkendőzni zavarát. Most azt kívánta, bárcsak lett volna bátorsága visszautasítani a meghívást. Inkább maradt volna Meltonban, Charlotte oldalán, akit még soha nem érzett annyira vonzónak, mint ebben a pillanatban. De mikor a nyaka már fájni kezdett a mennyezetnézegetéstől, nyílt az ajtó, és meghallotta, hogy a lakáj bejelenti a Spencer házaspárt. – Middleton, micsoda meglepetés! – A gróf láthatólag nagyon örült, hogy itt látja Middletont. – Örülök, hogy nélkülözhetetlenné tette magát a császárné számára. Middleton megmerevedett a gróf szavai hallatán, de mikor rápillantott, látta, hogy Spencer semmi különöset nem akart jelezni ezzel a megjegyzéssel. Meghajolt hát a grófné felé, akinek a tekintetéből kiolvasható volt, hogy számára Bay jelenléte a vacsorán jócskán elvesz az alkalom értékéből. Bay észrevette, hogy a grófné ma különös erőfeszítéseket tett a megjelenése érdekében. Fényes, bíborvörös selyemből készült ruhát viselt, kissé kopottas hatású gyémántokkal kirakott mellbetéttel, fakulófélben lévő szőke hajában pedig tiarát. Middleton még soha nem látta ennyi ékszerrel, még a

dublini kormányzói bálokon sem. Az ékszerek óriási kontrasztot alkottak az idősödő grófné ráncoktól barázdált arcával. Nőhöz képest nagy, gyűrűkkel borított kezében legyezőt tartott, mellyel, mint egy lovaglópálcával folyvást a szoknyáját ütögette. A férje vele ellentétben semmi effajta idegességről nem tett bizonyságot. Végigtekintett a termen, kurtán odabiccentett az osztrákoknak, aztán megveregette Middleton vállát. – Nem is mondta el nekem, hogy maga a császárné lőtte le az öreg Postlethwaite lovát. Micsoda amazon! És figyelemre méltó lovas is. Nem hinném, hogy Önön kívül bárki is lépést tudna vele tartani. Bayt a válaszadás kényszerétől Spencer grófné mentette meg, aki a férje megjegyzését figyelmen kívül hagyva, azt mondta: – Edith Crewe bizonyára nagyon megkönnyebbült, hogy a lánya végre férjhez fog menni. Nekem is nagy kő esett le a vállamról, mikor Harriet elkelt, pedig ő még csak huszonkét éves volt. És Baird egészen jó partinak tűnik. De ezt ugye felesleges is Önnek mondanom – úgy hallom, érzékeny szálak fűzik a Baird családhoz. Bay megadóan széttárta a karját. Tapasztalatból tudta, hogy a grófnéval nem igazán érdemes ellenkezni. A férje szárnysegédeivel ugyanolyan hangnemben beszélt, mint a kutyáival, és ugyanolyan engedelmességet is várt el tőlük. – És ha sikerrel jár, nyugodtan megmondhatja Miss Bairdnek, hogy örömmel meglátogatom. Bay újból meghajolt. Az volt a benyomása, hogy Charlotte nem lenne elragadtatva a grófné kitüntető figyelmétől, és ennek igazából nagyon örült. – De ügyeljen arra, hogy biztosra megy-e, Middleton kapitány. Ön nem engedheti meg magának, hogy… – A grófné azonban nem fejezhette be a mondatot, mivel abban a pillanatban nyílt az ajtó, és megjelent a császárné. Bay mélyen meghajolt előtte, bár a sarkantyúját nem verte össze, mint az osztrákok. Mikor felegyenesedett, látta, hogy a császárné rápillant, de azonnal el is kapja a tekintetét. Zöldbársony ruhát viselt, mely szabadon hagyta a vállát és a dekoltázsát. A hajába gyémántcsillagok voltak betűzve, olyan szabálytalan elrendezésben, mintha egy isteni kéz szórta volna oda őket.

Fedetlen válla elképesztően fehérnek tűnt az erdőzöld ruha felett. Bay szinte remegett, mikor a császárné feléje nyújtotta a kezét. Mikor lehajolt, hogy kezet csókoljon, és ajka hozzáért a bőréhez, keményen kellett küzdenie azért, hogy uralkodni tudjon magán. Felnézve egy pillanatra elkapta a császárné tekintetét, de ő azonnal továbblépett, hogy Spenceréket is üdvözölje. A császárné keze száraz volt, és a bőre kissé durva tapintású – igazi lovaskéz. Mégis érdemes rá emlékezni, gondolta Bay; egy nő bőrét először megérinteni, az mindig olyan sok kellemetes dolog előfutára… de itt Bay visszafogta magát, és arra kényszerítette az elméjét, hogy Charlotte kicsike, komoly arcára gondoljon, és arra, mennyire remegett a lány, mikor megcsókolta. Bay biztos volt benne, hogy az volt élete első csókja. Mikor felegyenesedett, látta, hogy egy másik hölgy is van a császárnéval. És ez a hölgy, döbbent rá Middleton egy gyomorrándulás kíséretében, nem volt más, mint a nápolyi exkirályné. Middleton az este folyamán már másodjára kívánkozott vissza Meltonba. Bolondnak tartotta magát, amiért nem gondolt arra, hogy ez a feketeleves még hátravan. A királyné természetesen emlékezni fog arra a férfira, aki még találkozni sem kívánt vele a Spencer-bálon. A viselkedése megbocsáthatatlanul sértő volt, ezt most már belátta, és egy pillanatra nagyon bánta, hogy annak idején úgy viselkedett. Az előtte álló nő is szép volt, de valahogy minden tekintetben kevésbé ragyogó, mint a nővére. Az arca megnyúltabb, az ajka keskenyebb, és a szemöldöke egyenesebb volt, a nővére vonásai pedig minden tekintetben lágyabbak voltak. Ugyanolyan dús és hosszú haja volt, mint a császárnénak, de mivel úgy tíz centivel alacsonyabb volt nála, a hajzuhatag kissé összenyomta a termetét. Aznap este ugyanolyan diadémmá tornyozott fonatokban hordta, mint a császárné, de ez számára inkább tehernek tűnt, mint koronának. Nopcsa báró mutatta be őket egymásnak. – Fenség, szabad bemutatnom Önnek Middleton kapitányt? A vadászaton ő kalauzolja a császárnét. Bay megint lehajolt, hogy a feléje nyújtott kezet megcsókolja. A királyné keze puhább volt, mint a nővéréé, de kissé nedvesebb is. Bay remélte, hogy a királyné ezennel odébb is lép, de ő ehelyett

felvont szemöldökkel és bonyolult arcpantomim játékkal előadta, mintha mégis emlékezne valamire. – Middleton kapitány. Ismerősen cseng nekem ez a név. – Azzal Bay szemébe nézett, aki azonnal megsejtette, hogy a királyné pontosan tudja, kicsoda ő. – A nővérem azt mondja, hogy maga megfizethetetlen a számára, olyannyira, hogy el sem tudja képzelni, hogyan boldogult volna maga nélkül. – A királyné csak a szájával mosolygott. – Mondtam is neki, mennyire szerencsés, hogy maga hajlandó volt felajánlani neki a szolgálatait. A híres Middleton kapitányt nem lehet csak úgy felfogadni, mint valami bérkocsist. Ő olyan férfi, aki a saját útját járja. Sisinek nincs is fogalma arról, milyen szerencsés! A királyné most a nővérére pillantott, aki Liechtenstein és Esterházy között állt, és épp Spencer egyik történetét hallgatta. Bay azon merengett, vajon bocsánatot kell-e kérnie az előtte álló hölgytől, de megérezte, hogy bármit is mond, azzal semmin nem tud változtatni. Mária mindig is másodhegedűs lesz: kinézetét, társadalmi helyzetét és minden mást illetően is. Bocsánatkérés helyett tehát ezt mondta: – Remélem, egyszer majd lesz alkalmam a császárnéval és a húgával egyszerre kilovagolni. – Erről a nővérem fog dönteni. Igaz, hogy most Angliában vagyunk, de mindannyian alá vagyunk vetve az ő akaratának. Ezen a ponton Nopcsa báró, aki eddig a királyné könyöke mögött ácsorgott, és azt várta, mikor szakíthatja félbe ezt a kínos beszélgetést, most előrelépett és azt suttogta Mária fülébe: – Bemutatnám Önnek Spencer grófnét is, fenség – és ezután, Bay legnagyobb megkönnyebbülésére, mindketten odébb léptek. Az uralkodói csoport tagjai közé tartozott a nápolyi exkirály is, egy alacsony növésű férfi, viasszal fényesített körszakállal, aki egyáltalán nem beszélt angolul, viszont nagyon meglepődött, mikor Nopcsa úgy írta le neki Bayt, mint a „császárné csapatának vezetőjét”. A király ekkor Bayre pillantott, és látványosan megcsóválta a fejét, jelezvén, hogy nem tudja, hová jut a világ, ha az uralkodók egy asztalhoz ülnek vacsorázni a lovászaikkal. Bay számára a császárné egyik társalkodónőjét jelölték ki, hogy kísérje a vacsoraasztalhoz. A báró valami grófnőként mutatta be, de

a név annyira kivehetetlenül és idegenül csengett, hogy Bay bele is zavarodott, mikor megismételte. – Elnézést a német kiejtésemért. Az iskolában csupa holt nyelvet tanultam. A grófnő azonban, egy kifejezetten sovány asszony, aki pár évvel idősebb volt a császárnénál, meglepően bájosan mosolygott rá. – Megbocsátom, Middleton kapitány. A nevem Festetics. És ez nem német név, hanem magyar, mely a világ legnehezebben megtanulható nyelvének hírében áll. – A grófnőnek mély volt a hangja, és erős akcentussal beszélt, a szavakat nehézkes, szaggatott tagmondatokba rendezve. – Ez esetben kész szerencse, hogy Ön viszont ilyen jól beszél angolul – felelte Bay. – Nekünk, magyaroknak, nincs más választásunk, nyelveket kell tanulnunk. Nem várhatjuk el senkitől, hogy megtanuljon magyarul. Az egyetlen általam ismert lény, aki megtanult és folyékonyan beszél magyarul, az a császárné. – Festetics grófnő bólintott. – Igen, a császárné olyan, mint egy papagáj. Néha, mikor beszélgetünk, és én behunyom a szememet, úgy érzem, egyik honfitársammal beszélek. Bay, akinek Magyarországról való tudása csak a cigány hegedűsökre és a tokaji borra terjedt ki, kíváncsi lett, vajon a császárné minek tanult meg egy ennyire egzotikus nyelvet. – De hát Middleton kapitány, ő nemcsak Ausztria császárnéja, hanem Magyarország királynéja is! Mi, magyarok mindig hálásak leszünk neki, amiért hozzáment a Kaiserhez. A császár magyar nyelvtudása kimerül abban, hogy „hűséges alattvalóim”, de az úrnőm, ő szeretne minket minél jobban érteni. Sokan mondják, hogy a lelke magyar. A grófnő szeme csak úgy csillogott, mialatt ezt mondta, és közben a császárnéra nézett, aki az asztal közepén ült Spencer gróf és a sógora, az alacsony nápolyi király között. Mikor odafordult a grófhoz, a gyertyafényben megcsillant az egyik gyémántcsillag a hajában, és ahogy a visszatükröződő fények végigtáncoltak az egész asztalon, rávetültek a többi vacsoravendég arcára is. Bay és Festetics grófnő az asztal végén ültek, a sótartótól is lejjebb, ahogy azt az ültetési rend megkívánta. Bay nem is várt mást, alacsony rangja miatt mégis kényelmetlenül érezte magát. A

vadászterepen a rangbéli különbségek irrelevánsnak tűntek; csak az számított, ki mennyire jó lovas, és Bay a vadászseregben a többiekkel teljesen egyenrangúnak érezhette magát. Itt azonban, ebben a hatalmas, fakazettás nagyebédlőben, ahol semmi másra nem lehetett büszke, csak a jóképűségére és a cseresznyepiros egyenruhájára, kissé sutának érezte magát. Mindenesetre a mellette ülő asszonynak azért a kedvében járhat. – Jól érzi magát itt, Angliában, grófnő? – Úgy tűnik nekem, hogy ez egy, hogy is mondják, fenséges ország. – Bay itt elismerően bólintott, a grófnő nyelvi leleménye hallatán, de aztán az asszony így folytatta: – Amennyiben ló vagy talán kutya az ember. A császárné, nos, őt nem igazán érdeklik az ételek, de én már nem vagyok ennyire szerencsés. Mikor meglátogattuk a maguk királynőjét a palotájában, az étel olyan szürke volt, mint a kő, és olyan volt az íze is. Bay önkéntelenül is elnevette magát a grófnő vehemens megnyilatkozása hallatán. Aztán a tányérján lévő, tökéletesen elkészített fehérboros mártásban úszó nyelvhalra mutatott. – Nem minden angol étel olyan rossz, grófnő. Festetics grófnő közelebb hajolt Bayhez. – Pontosan erre utaltam az előbb, Middleton kapitány. A szakács magyar. Idejön a császárnéval együtt. Na persze meg kell mondanom neki a menüt. A császárné, ő elélne erőlevesen meg fekete kenyéren is, ha hagynám neki. Ön nagyon szerencsés, kapitány, hogy én itt vagyok, mert csakis miattam nem kell szürke ételt ennie. Bay elmosolyodott. – Az Ön jelenléte mindenképpen jótétemény, grófnő, akármi is legyen a vacsora. A grófnő elnevette magát. – Ön nagyon gáláns, kapitány. A császárné említette nekem, micsoda kitűnő lovas, de azt nem mondta, hogy a társalgásban is ilyen… – a grófnő keresgélte a megfelelő kifejezést. És mikor megtalálta azt, hogy „kifinomult”, közvetlenül Bay szemébe nézett, mire a férfi tarkóján megjelent néhány izzadságcsepp. – Lovaglás közben nem igazán volt alkalmunk társalogni. A császárné szeret a sereg élén lovagolni. Legtöbb időmet tehát arra kell fordítanom, hogy lépést tartsak vele.

– Mindannyian ezt tesszük, kapitány. Ő kedveli Önt… és én örülök, mert ha ő boldog, én is boldog vagyok. – Nem vagyok benne biztos, hogy a császárné egész kísérete hasonlóképpen érez – felelte Bay. A grófnő látta, hogy Bay Liechtenstein és Esterházy felé tekint. – Max és Felix? Nem, ők valóban nem boldogok attól, hogy egy istállófiúval kell együtt vacsorázniuk. – És a grófnő mosolyogva Bay felé bökött az ujjával. – Ne feledje azonban, hogy ők bécsiek, és egy bécsinek senki nem lehet elég jó. És persze azt sem szeretik, ha riválisuk akad. Már három éve mindenhová követik a császárnét. Bad Ischlbe, Gödöllőre, és természetesen Bécsben is mindenhová. Két tökéletes cavalieri serventi. A császár csak Castornak és Polluxnak nevezi őket. De a császárné most Önről beszél, és meghívja Önt vacsorára. Ön miatt most ők… lógatják az orrukat. Az inasok körbejártak az előétellel. Bay másik oldalán nem ült senki, és mikor a grófnő az ő balján ülő férfihoz fordult, Bay magára maradt. Megpróbált beszélgetést kezdeményezni a vele szemben ülő hölggyel, de mivel az nem beszélt angolul, sokkal többet nem tehettek, minthogy kedvesen mosolyogtak egymásra. Bay lopva a császárnéra pillantott. Ahogy a grófnő megjósolta, a császárné nem evett, borospohara viszont félig üres volt már, és mindkét orcája kissé kipirult. Most elfordította a fejét, és elkapta Bay tekintetét. Bay legnagyobb meglepetésére azonban meg is szólította: – Middleton kapitány, szeretném hallani a véleményét a lovaimról – jelentette ki a császárné, és Spencer grófra mutatott. – A gróf azt állítja, maga a lovak nagy szakértője. Mit gondol, a lovaim vannak olyan jók, mint az angol vadászlovak? Az asztaltársaság azonnal elhallgatott. Az ilyen közvetlen megszólítás ugyanis az uralkodói kegy egyértelmű jelének számított. Bay érezte, hogy megváltozik a hangulat, és a vacsoravendégek kezdik átértékelni a státuszát. Kissé habozott, mielőtt megszólalt: – Az Ön lovai pompásak, felséges asszonyom. Büszke volnék, ha bármelyiket is meglovagolhatnám. Bay most elhallgatott, mivel nem tudta, folytassa-e, de mikor meglátta Esterházy arckifejezését, úgy döntött, elmondja, amit valójában gondol.

– Ám egy jó vadászlónál sokkal többre van szükség annál, mint hogy milyen a külseje. Mikor az ember kilovagol a Quorn vadászaival, és a hajsza kellős közepén van, akkor nem csupán kitűnő felmenőkre van szüksége. Hanem bátor szívre is. Úgy értem, olyan állatra, amelyik, miután húsz mérföldet vágtatott nyílt terepen, kész akár még többre is. Az Ön lovai, asszonyom, megtesznek bármit, amit kér tőlük, de egy igazán kitűnő lónak nem kell mondani sem, kérés nélkül is megadja Önnek, amire képes, és mikor az ember már azt hiszi, végképp kimerült, az utolsó ugratásnál akkor is mindent latba vet. Néhány pillanatig csönd volt, aztán Liechtenstein szólalt meg: – Valóban arra akar utalni, hogy a Fenség telivér lovai, melyek ötszáz év gondos tenyésztésének eredményei, másodosztályúak a maga szürke kancájához képest, melyen tegnap lovagolt? – Elképzelhető, hogy a lovam kinézete nem tetszik Önnek, de azt el kell ismernie, hogy ő ugyanúgy teljesítette a szükséges távot, mint bármelyik másik a terepen – válaszolta Bay, jól tudva, hogy Liechtenstein lova előző nap megtagadta az egyik kapu átugrását. – És ezek a lovak, melyeknek a maga elmondása szerint olyan bátor a szívük, gondolom, mind angol lovak. – És mikor Liechtenstein a mondat közben kissé elfordította a fejét, Bay látta, hogy egyik orcáján párbaj okozta halvány seb látszik. – Biztos vagyok abban, hogy mindenhol vannak bátor és lelkes lovak, de ilyeneket én eddig csak és kizárólag Angliában találtam. Liechtenstein már épp válaszolni akart, mikor a császárné is közbeszólt: – Spencer gróf, nekem is muszáj vennem egy ilyen angol lovat. Segítene nekem a választásban? – Erre Middleton a legmegfelelőbb ember, fenséges asszonyom. Nincs nálánál jobb ismerője a lovaknak az egész országban. A császárné Bay felé fordította a fejét. Ő pedig meghajolt, és azt mormogta, hogy nagy megtiszteltetés ez a számára. A császárné erre tapsolni kezdett, aztán a sógora, a nápolyi király felé fordult, és gyorsan elhadarta neki olaszul az iménti beszélgetés lényegét. Mialatt a király a fordítást hallgatta, Bayre bámult, és újból csóválni kezdte a fejét, mivel még mindig nem tudta hová tenni, mit keres itt. Az asztalnál ülők ismét felvették a beszélgetés fonalát, és mikor az inasok felszolgálták a desszertet, a grófnő közelebb hajolt

Bayhez, és halkan odasúgta neki: – Nos, kapitány, Ön, ahogy azt németül mondani szokták, a császárnénál a „csokoládés oldalon” foglal helyet – ott, ahol minden édesebb. Nincs olyan udvaronc, aki ne szeretne odakerülni. – Csakhogy én nem vagyok udvaronc – felelte Bay, a kelleténél talán kicsit hangosabban. A grófnő erre elmosolyodott, és Bay egy aranyfogat látott megcsillanni a szájában. – Lehetséges. De férfinak férfi, úgy gondolom. Miután a grófnő kimondta, amit az egésszel mondani akart, így folytatta: – Ez itt egy cseresznyetorta, magyar módra. Ezt még a császárné is szereti. Bay, aki amúgy nem igazán rajongott az édességekért, kötelességének érezte, hogy egy morzsát se hagyjon a tányérján. Vacsora után a császárné vezetésével a hölgyek kivonultak a nagyebédlőből, és Bay megkönnyebbülésére a férfiak sem maradtak ott portóit inni. Először a nápolyi király hagyta el a termet, majd a többi férfi is követte, a rangjuk szerinti szigorú sorrendben, ami azt jelentette, hogy Baynek kellett legutoljára maradnia. Már szinte fájt az arca az erőlködéstől, hiszen mindvégig illemtudónak kellett mutatkoznia. Mikor magára maradt a teremben, némán felüvöltött, és közben olyan szélesre nyitotta a száját, amilyen szélesre csak bírta. Valami zajt hallott a háta mögül, egy diszkrét torokköszörülést. Bay abbahagyta a grimaszolást, és hátrafordult. Nopcsa báró állt az ajtóban, kezét maga előtt összekulcsolva. – Middleton kapitány, üzenetem van az Ön számára a császárnétól. – Itt a báró egy kis szünetet tartott, és lenézett maga elé a padlóra. – A fenséges asszony szeretne Önnel találkozni az istállónál. – Nopcsa egy olyan ember teljesen közömbös arckifejezésével adta át ezt az üzenetet, mint aki arra trenírozta magát, hogy soha ne reagálja le az úrnője szeszélyeit. Bay azonban képtelen volt a meglepettségét leplezni. – Most? Most azonnal szeretne velem találkozni? – Nem vagyok egészen bizonyos abban, a császárné mikor fog csatlakozni Önhöz, de úgy hiszem, arra gondolt, hogy Ön ott várjon rá.

A főudvarmester a kontinensen divatos szokás szerint egész felsőtestével meghajolt Bay előtt, jelezve, hogy a társalgást a maga részéről lezártnak tekinti, majd elhagyta a termet, amilyen gyorsan csak tudta. Bay azonban utánament arra a folyosóra, amely láthatólag a személyzeti szárnyba vezetett. – Nopcsa báró! A főudvarmester megfordult, és bár a folyosó alig-alig volt csak megvilágítva, Bay tisztán látta, hogy a férfi arca teljesen falfehér, és folyik róla az izzadság. – Az istálló! Hogy jutok én oda? Nopcsa arca hirtelen ellágyult a megkönnyebbüléstől. – Elnézését kérem! – Aztán útba igazította Bayt, majd ezt mondta: – Nagyon hideg az éjszaka. És lehetséges, hogy várnia kell. A fenséges asszony sokszor kiszámíthatatlan. Egy pillanat! Nopcsa eltűnt az ajtó mögött, és kis idő múlva egy inassal együtt tért vissza, aki egy színtelen folyadékkal teli palackot hozott ezüsttálcán. Nopcsa két pohárkát töltött színültig, az egyiket Middletonnak, a másikat magának. – Pálinka. Bécsben az őrszemek barátjának hívjuk. Nagyon jó áthűlés ellen. Azzal az ajkához emelte a pohárkát, és egy hajtásra kiitta. Bay követte a példáját, és jóleső érzéssel töltötte el, ahogy a tüzes alkohol leszalad a torkán. A báró nagyot pislogott, és halványan el is mosolyodott. – Még egy jöhet, úgy gondolom. Bay nem tiltakozott. Volt valami különös elszántság a báró viselkedésében. Egy pillanatra mindketten magasra tartották a poharukat, aztán a báró széles mosoly kíséretében azt mondta: – A császárnéra! – Bay elismételte a báró szavait, és úgy érezte, a pálinka ereje egészen a térdéig lehatol. – Jó éjszakát, Herr kapitány. Remélem, nem kell túl sokáig várakoznia. Az istálló felé tartva Bay meglátta magát egy szemcsés felületű, hatalmas, keretes tükörben, mely az előcsarnok egyik alkóvjában függött. Odalépett mellé, mivel képtelen volt megállni, hogy meg ne csodálja pompás egyenruháját. Miközben épp a köpenyét igazította a megfelelő szögbe, a tükör egyik sarkában valami fehér villant fel,

és abból az irányból hangokat is hallott. Liechtenstein és Esterházy voltak. Németül beszéltek, ráadásul nagyon halkan, de Bay hallotta, amint az egyikük az ő nevét említi, de úgy, mintha köpött volna egyet, majd mindketten harsányan felnevettek. Bay nem mert megfordulni; nem akarta, hogy az osztrákok azt higgyék, hallgatózott. Nehéz volt jól kivenni őket a homályos és egyenetlen felületű tükörben; a fehér alakok állandóan imbolyogtak és hajladoztak. Volt azonban egy pillanat, mikor a két fehér alak egybefolyt, mintha a két férfi vad ölelésben forrt volna össze. Bay összehúzott szemmel bámult bele a tükörbe, de lehetetlen volt kivenni, mi is történik valójában a háta mögött. A két fehér alak végül újból szétvált, és Bay nem sokkal ezután már azt hallotta, amint csizmasarkak és sarkantyúk kopognak-pengenek a lépcsőn felfelé. Valóban azt látta volna, hogy Castor és Pollux egyértelműen nem baráti ölelésben olvadnak össze? Bay alkohol okozta hallucinációnak bélyegezte, és elhessegette ezt a gondolatot. Elég időt töltött a hadseregben ahhoz, hogy tudja, ilyesmi gyakran előfordul a férfiak közt a legénységi barakkokban, na de két tiszt között? Az nem lehet! Könnyedén megtalálta az istállót. A házhoz hasonlóan ez is barokkos stílusban épült – a mennyezeten lévő lapos domborművek ugyanolyanok voltak, mint az előcsarnokbeliek. A bokszokban húszegynéhány állat ácsorgott, és Bay máris nyugodtabbnak érezte magát, amint beszívhatta a lovak és a széna ismerős illatát. Végigsétált a bokszok mentén, és azon merengett, az osztrákok vajon miért borotválják a lovaikat. Úgy gondolta, hogy ez természetellenes hatást kelt; és szembemegy azzal a fajta tisztelettel, ami véleménye szerint ezeknek a nemes állatoknak kijár. Az osztrákoknak azonban, ezt már kezdte megérteni, rettentően fontos a látszat – az egyenruhájuk arany hajtókája; a szigorú szabály, mely szerint az embereknek rangjuknak megfelelő sorrendben kell a nagyebédlőbe bevonulniuk. Még a lovak kötőfékje is selyemzsinórból volt fonva. Baynek eszébe jutott a császárné hihetetlenül vékony dereka a lovaglóruhában, és könyörtelenül egyenes tartása. Mindig makulátlan volt a megjelenése, még egy hosszú nap és sáros terepen való lovaglás után is. Olyan nő volt, aki mindig ad arra, hogyan néznek ki a dolgok, mégis pont idehívta őt.

Vajon mit szólna ehhez Liechtenstein és Esterházy, a nápolyi király, vagy éppen maga a császár? A Bay előtt álló gesztenyepej nyugtalanul elkezdett csapkodni a farkával, és kirúgott, mintha egy láthatatlan démonnal küzdene. Az istállóban lévő óra ütni kezdett, már este tíz volt. Bay a bérkocsira gondolt, és kíváncsi lett, vajon meddig kell majd várnia. Az izgalom, amit akkor érzett, mikor a császárné idehívta, és melyet Nopcsa pálinkája csak fokozott, most már kezdett kótyagos nyugtalansággá átváltozni. Mikor végre meghallotta a császárné hangját maga mögött, Bay először habozott, mielőtt megfordult volna. Látni akarta ezt az arcot, de nem tudta, mi lesz ráírva. A császárné mosolyogva közeledett. Estélyi ruhája fölött bársonyból készült köpenyt viselt, melynek csuklyája hermelinprémmel volt szegélyezve. Mikor a férfi megfordult, a császárné hátratolta a fején a csuklyát, és Bay látta, ahogy a gyémántcsillagok felragyognak gesztenyebarna hajában. Mögötte ott állt a grófnő, hangosan szipogva, a hidegtől kivörösödött orral. – Megvárakoztattam. – Ez nem bocsánatkérés volt, hanem pusztán ténymegállapítás. Bay fejet hajtott, mivel nem tudta, mit mondjon. A császárné most Festetics grófnőhöz fordult: – Middleton kapitány bizonyára fázik. Megkérné Nopcsát, hogy hozzon nekünk valami meleg italt? – A grófnő egy pillanatra merőn nézett az úrnőjére, aztán elhagyta az istállót. A császárné körbenézett az istállóban, aztán fehér kezével a bokszokban álló lovakra mutatott. – Valóban úgy gondolja, hogy új lovakra van szükségem, Middleton kapitány? Bay nagyot nyelt. – Azt gondolom, asszonyom, hogy olyan lovakra van szüksége, melyek méltóak Önhöz. – Méltóak? De hát ezek a legjobb lovak Ausztriában! – Ez lehetséges, mégsem elég jók az Ön számára. – Bay tett egy lépést a császárné felé. – Ön a legjobb női lovas, akivel valaha találkoztam. Ön csakis a legjobbat érdemli. A császárné kissé balra mozdult, hogy megsimogassa az egyik ló pofáját, és akkor az istálló egyik üvegbúrával fedett gyertyájának

fénye úgy esett az arcára, hogy megcsillantak a gyémántok a hajában. A császárné a ló szája alá tette a kezét, és hagyta, hogy az végignyalogassa az ujjait. – Valóban olyan sokat számít ez? Ezek jó lovak. Talán be kellene érnem azzal, amim van. – Lehetséges, asszonyom. Mindannyiunknak azzal kell beérnünk, amink van. Ön azonban tökéleteset érdemel. A császárné finoman megcsóválta a fejét. – Úgy beszél, mint egy udvaronc, Middleton kapitány. Bay érezte ennek a megjegyzésnek az élét. – Csakhogy én nem valamiféle előléptetésért hízelgek Önnek. Hanem kimondom az igazságot, ahogy azt érzékelem. Ha ezt Ön azzal hessegeti el, hogy hízelgés, akkor Önt illeti a sajnálat, nem engem. A császárné erre elégedetten pillantott fel. – Hát, egyetlen bécsi sem merne velem ilyen hangon beszélni. Ha azonban Ön nem udvaronc, akkor miért van itt? Bay nagyon halkan azt mondta: – Azt hiszem, tudja, miért. – Mert én vagyok a legjobb női lovas, akit valaha látott? – kérdezte a császárné. – Azért jöttem, mert Ön megkért rá. A császárné elmosolyodott. – Milyen engedelmes! A húgom meg lenne lepve! Bay lenézett a lábánál heverő szénára. Két dolog volt az életben, amihez úgy képzelte, ért: a lovakhoz és a nőkhöz. Ha bármely másik nő arra kérte volna, hogy találkozzon vele az istállóban, éjszaka, egyedül, kétsége sem lett volna afelől, mit vár tőle. Egy adott pillanatban odateszi a nő derekára a kezét, és a dolog elkezdődik. Itt azonban bármi ilyesmi elképzelhetetlennek tűnt. A császárné ugyanis egyáltalán nem volt olyan, mint a többi nő. Ott volt természetesen a társadalmi rangja, aztán a férje, a császár, valamint a cavalieri serventi – de Bayt nem a rang és a státusz tette ilyen bizonytalanná. Hanem az, hogy most nem látta azt az ellágyulást, a tágra nyílt pupillákat, melyek arról árulkodnak, a nő azt akarja, hogy érintsék meg. – Áruljon el nekem valamit! – szólalt meg a császárné. – Miért nevezik magát Baynek?

Bay felnézett. – Ez volt a neve egy Derby-győztesnek, aki úgy lett befutó, hogy csak egy a százhoz esélye volt rá. A futam után a barátaim elkezdtek Baynek nevezni. Gyanítom, azért, mert úgy gondolják, szerencsés ember vagyok. – És valóban az? – Időnként. Egy jó lóval és belátható terepen olyan szerencsésnek érzem magam, mint akárki más Angliában. – És most? Most is szerencsésnek érzi magát, Bay Middleton? A császárné egyenesen Bay szemébe nézett, Bay pedig visszanézett rá, hátha engedélyt kap arra, hogy megtehesse, amit szeretne. A császárné karnyújtásnyira állt tőle. Ahhoz, hogy meg tudja csókolni, előre kellett volna lépnie. Ha azonban elindul a császárné felé, egyértelművé tenné, mit is akar – és ha a császárné esetleg visszahúzódik, nem tehetne úgy, mintha a szándéka ártatlan lett volna. Szeretett volna lépni, véget vetni ennek a bizonytalanságnak, odavonni ezt a hűvös, sápadt arcot az övéhez, de tudta, ha megteszi, elveszett. – Szerencsésnek meg nem is – felelte hát lassan. A császárné a fejét csóválta. – Ez egy udvaronc válasza. Én azt akarom tudni, Bay Middleton mit gondol a jelen helyzetéről! Mialatt a császárné beszélt, a mögötte lévő ló hatalmasat horkantott, és farkával meglegyintette a ruhaujját. A császárné meglepetésében megingott, és előre lépett, mire Bay kinyújtotta a karját, hogy megtartsa. Keze hozzáért a császárné csupasz, fehér vállához, és mielőtt még átgondolhatta volna, mit tesz, két oldalról átfogta a császárné fejét, és ajkát odanyomta az övéhez. Egy pillanatra a császárné megmerevedett, de aztán Bay érezte, amint kezét az ő tarkójára teszi. A csókja olyan volt, mint egy sóhajtás. Bay ibolya- és konyakszagot érzett, aztán a hajzuhatagból áradó enyhe pézsmaillatot. A császárné feje szokatlanul nehéznek tűnt a kezében. Mögöttük felnyihogott a ló. A császárné végül elhúzódott tőle, és fejét kissé oldalra fordította. Bay nem látta, milyen kifejezés ül az arcán. Egyik kezét a kezébe véve halkan és sietve azt mondta: – Vettem a bátorságot. Bocsásson meg érte. Egy pillanatra elveszítettem a fejemet. Ön annyira gyönyörű, és oly közel van. Nem bírtam ellenállni. A császárné elmosolyodott, és egyik ujját Bay ajkára tette.

– Nem kell szabadkoznia… Bay látta a szeme sarkában megbúvó kis ráncokat, és újból előrehajolt, hogy megcsókolja, mikor köhintést hallott, egy férfi hangját, amint a torkát köszörüli, és mikor felnézett, észrevette Nopcsa bárót és a grófnőt. A báró kezében egy tálcán két fedeles fémkupa állott. A császárné észrevette, milyen arcot vág Bay, és megfordult. Nem sápadt el. – Végre! – mondta könnyedén. – Szegény Middleton kapitány, már halálra fagyott itt. Mit hozott nekünk, Nopcsa? Csodálatos illata van. – Úgy hívják, hogy négus. Fűszeres forralt bor, Felség. Bay elvette a kupát, amit a báró nyújtott oda neki, és belekortyolt a fűszeres italba. Alig volt langyos, és Bay azon gondolkozott, vajon mióta áll ott a báró, őket figyelve. Az arckifejezése teljesen szenvtelen volt; ha látott is valamit, túlságosan jól nevelt volt ahhoz, hogy jelezze. A császárnénak nagyon ízlett a négus. – Itt rémes a kávé, ez viszont kifejezetten jó. Azt hiszem, minden este ilyet fogok inni, Nopcsa. Aztán Bay felé fordult, és odanyújtotta neki a kezét. – Nagyon köszönöm a segítségét, Middleton kapitány. Már nagyon várom, hogy lovagolhassak az egyik lován. Határozottan úgy érzem, mi ketten jól ki fogunk jönni egymással. – Kétségtelenül így lesz, asszonyom. – Bay egy kicsit hosszabb ideig tartotta az ajkát a császárné ujjain, mint kellett volna. – Akkor jó éjszakát. Holnap hol vadászunk? – A Quornra megyünk, Felség. Ez a három közép-angliai vadászmegye legjobb vadászata. – Ez esetben még jobban várom a holnapot, Bay Middleton kapitány. Bay úgy érezte, ahogy a császárné kimondta a teljes nevét, abban legalább ugyanannyi intimitás volt, mint abban, ami azelőtt történt. Felnézett, hogy lássa, vajon a többiek is észrevették-e ezt. Nopcsa már elfordult, Festetics viszont egyenesen őt nézte. Mikor Bay elkapta a tekintetét, a grófnő rámosolygott, és egyértelműen rákacsintott, mielőtt ő is követte volna az úrnőjét.

A császárné levelet ír Bay a Melton Hallba vezető utat olyan édesen aludta végig, mint a sikeres vadászatok után szokta. Mára véget ért a hajsza. A kétségekkel ráér holnap is szembenézni, most viszont behunyta a szemét, és belefeledkezett az emlékeibe: ahogyan a császárné fejét a két kezébe fogta, és ajkai az ő ajkaira tapadtak. Mialatt azonban ő aludt, az asszony, aki álmainak főszereplője lett, nagyon is ébren volt még. Ott állt a hálószobája ablakában, és a holdfényben fürdő, hó borította parkot nézte. A szoba sarkában Festetics grófnő szintén ébren volt még. Ő azonban nem a szerelemről, csak az ágyáról ábrándozott. Rettentően ki volt merülve, de nem mehetett aludni, amíg el nem küldik, és hosszú évek tapasztalata után már tudta, hogy ha az úrnője izgatott, akkor egyszerűen elfelejt aludni. Festetics ezért ásított egyet, amilyen hangosan csak bírt, mire a császárné hátrafordult. – Hogy megijesztett, el is felejtkeztem róla, hogy itt van. – Bocsásson meg, asszonyom, de hosszú volt a mai nap. – De jól ment. Azt hiszem, a vacsora igazán jól sült el. Festetics grófnő elmosolyodott. – Nekem legalábbis nagyon kellemes társaságom volt. Middleton kapitány nagyon gáláns férfi, annyira, hogy akár még magyar is lehetne. – Látnia kellene, ahogy lovagol, és akkor teljesen biztos lenne abban, hogy született magyar! A császárné csipkés hálóköntöst viselt, és a haja szabadon hullott a vállára. Mikor Middletonról beszélt, az arca ellágyult az örömtől. Festetics úgy érezte, már évek óta nem látta ilyen boldognak az úrnőjét. – Egészen biztos vagyok abban, hogy ugyanolyan elkötelezett úrnőm irányában, mint bármely más alattvalója. Vacsora alatt minden fogásnál Önt magasztalta. Azt hiszem, Ön teljesen elkápráztatta őt. A császárné egy vastag tincset kezdett az ujja köré tekerni. – Erre nem is számítottam – mondta egész halkan. Festetics közelebb húzódott hozzá, és kezét a császárné kezére tette.

– Senki nem kívánja jobban az Ön boldogságát, mint én, Fenség. De könyörgök, legyen óvatosabb! Jól tudja, hogy Nopcsa és én kizárólag Önt szolgáljuk, de vannak itt olyanok, akik nem szeretik Önt annyira, mint mi ketten. A császárné hevesen megrázta a fejét, mire dús haja szanaszét repült. – Tudja jól, Festy, hogy egész életemet azzal töltöttem, hogy óvatos voltam. Tizenöt éves korom óta folyton figyelnek, méricskélnek és ítélkeznek fölöttem. Olyan közelről vizslatnak, mint a vadállatokat az állatkertben. Attól a pillanattól kezdve, hogy férjhez mentem, egyfolytában… górcső alatt vagyok. – A császárné most kissé előrehajolt, és a haja az arcába hullott. – Tudja, hogy az esküvőm napján az anyósom azt mondta nekem, hogy a fogaim annyira ferdén állnak, hogy mikor nyilvánosan mosolygok, mindig csukva kell tartanom a számat? Hónapokig egyáltalán ki sem mertem nyitni. – A császárné azonban most széles mosolyra húzta az ajkait, és kivillantak kissé sűrűn ülő fogai, melyek közül a két szemfog egy kicsit előre is ugrott. A fogazata valóban belerondított vonásainak szép szimmetriájába, és fájdalmasan tökéletes arcának enyhén farkasjelleget kölcsönzött. – De most már nem félek – mondta, teljesen kivillantva a fogait Festeticsnek, aztán mikor látta a megrökönyödést az udvarhölgye arcán, így folytatta: – Ó, ne féljen, senkit nem fogok megharapni! De… – és itt a hangja komolyra váltott – ha a legcsekélyebb esélyt is látom a boldogságra, nem fogok habozni. A grófnő meghajtotta a fejét. – Egyetlen kívánságom az, hogy megóvjam Önt, Fenség. A császárné megszorította Festetics kezét. – Igen, tudom. Most pedig menjen aludni. Ma este már nem lesz szükségem magára. A grófnő pukedlizett, és azt mondta: – Ahogy Fenséged kívánja. – Már az ajtóban volt, és csak az ágyra gondolt, mely a folyosó túlsó végében várt rá, mikor a császárné utánaszólt: – Szükségem volna még levélpapírra, itt már csak néhány ív maradt, és szeretnék ma este írni a császárnak. Drága Franzl!

Most olvastam 15-én kelt leveled, melyben arról panaszkodsz, milyen csapnivaló levelezőpartner vagyok. De amint látod, liebchen, mostanában annyira el voltam foglalva, hogy nem tudtam olyan hosszú levelet írni neked, melyet pedig mindenképpen megérdemelsz. Rengeteg társadalmi kötelezettségnek kell itt eleget tennem, és természetesen majdnem minden nap vadászom. Hosszú és fárasztó napok ezek, mikor órák hosszat lovagolunk megállás nélkül, és mire hazaérek, annyira kimerülök, hogy Festeticsnek és Nopcsának kell az ágyba cipelniük. Olyan jól tudok itt aludni, hogy csak lehunyom a szememet, és aztán – a teljes feledés. Ma este Mária és Ferdinand is itt voltak vacsorára, a Spencer házaspárral együtt – ő egy angol úriember, aki hatalmas vörös szakáll és rengeteg hektár birtokosa, valamint egy feleségé, akinek rémesen piros az orra. Mária itt boldogabb, mint Franciaországban, de másra sem tud gondolni, csak arra, amit elveszített. Természetesen még mindig pénzszűkében vannak; úgy hiszem, Mária még mindig Rothschild báró nagylelkűségére kell támaszkodjon. Állandóan azzal nyaggat, hogy menjek el vele látogatóba Rothschildékhez. Azt mondják, a waddesoni istállóban fenséges lovak vannak. Sajnos az én lovaim nem igazán alkalmasak az itteni vadászathoz. Van azonban egy hozzáértő tanácsadóm Middleton kapitány személyében, aki megígérte nekem, hogy talál a számomra az itteni körülményekhez jobban illő állatokat. Mindig arra buzdítasz engem, hogy találjak barátokra az angolok körében – nos, azt hiszem, itt, a lótenyésztők baráti körében valóban nagyon népszerű lettem! Rendkívül könnyen ment a levélírás aznap este Franzlnak, hiszen Sisit majd szétvetette a boldogság. És mikor Middleton nevét első ízben írta le, örömteli borzongás járta át. Persze nem volt igazából szükséges őt név szerint megemlíteni, de Sisi nem bírta megállni, hogy a levélbe belecsempészve oda ne dörgölje őt a férje orra alá. Franzl ezt persze nem fogja észrevenni, sokkal többre lenne szükség ahhoz, hogy ő egyáltalán felnézzen az irataiból, és akár csak egy kicsike féltékenységet is érezzen. Sisi azonban úgy érezte, azzal, hogy leírta Middleton nevét, már figyelmeztette a férjét.

Annyira boldog lennél, ha most láthatnád a te Sisidet. Festetics azt mondja, még soha nem látott ilyennek. Az idegi kimerültség, mely tavaly nyáron ágyba kényszerített, teljesen elmúlt. Milyen csodás ötlet volt ez a vadászat! Persze Te nagyon hiányzol, de annyira jót tesz nekem, hogy itt lehetek! Szinte látlak magam előtt, amint az irattartó dobozok fölé görnyedsz, és fájdalommal gondolok arra, hogy egyedül kell lenned, de tudom, hogy a te nagylelkű szíved sokkal inkább elviseli, hogy itt vagyok, ha egyszer boldog vagyok, minthogy újra abban a rémes hangulatban lásson, mint amiben tavaly nyáron voltam. Ezért kérlek, drága Franzl, ne kényszeríts arra, hogy megmondjam, mikor térek haza. Itt boldog vagyok, és mint tudod, nem sok boldogságban volt részem, mióta sok-sok éve, azon a bizonyos napon összetalálkoztunk Bad Ischlben. Természetesen az lenne az igazi mennyei boldogság, ha Te is csatlakoznál hozzám, és biztos vagyok benne, hogy rettentően élveznéd az itteni vadászatot. Ugyanakkor azt is tudom, hogy a kötelesség iránti odaadásod az íróasztalodhoz láncol, és bár népednek atyja vagy, feleségednek a férje talán nem mindig lehetsz. Kérlek, csókold meg helyettem is az én drága kis Valériámat. Annyira szeretném, ha a kislányom itt lehetne velem, de nem szeretnélek megfosztani a kicsi gömböctől. Tudom, milyen sok vigaszt nyújt Neked, ezért félreteszem anyai igényeimet, hogy melletted maradhasson. Csókolom kezeidet és homlokod. A Te Sisid A császárné összehajtogatta a levelet. Mikor Festetics visszatért a levélpapírral, elnevette magát, és azt mondta neki: – Végül nem volt szükségem több papírra, egy ívre ráfért minden. De most már el is viheti, hogy holnap azonnal postára adhassák. És ragaszkodom ahhoz, hogy mielőbb nyugovóra térjen. Nagyon kimerültnek látszik. Pihenje ki magát, Festy, nem szabad ágynak dőlnie, teljesen el lennék veszve maga nélkül. A grófnő újból pukedlizett egyet, majd elhagyta a szobát. Ezúttal sikerült eljutnia a hálószobájába, és az aznapi feszültségek dacára egy pillanat alatt el is aludt.

Holland Park Már majdnem sötét volt, mikor a kocsi megállt a Holland Parkban lévő ház előtt. Charlotte látta a sötétkék égen kirajzolódó kerek tornyot, melynek keskeny ablakain át kiszűrődött a fény. A napnak ebben a szakában a ház valóban úgy nézett ki, mint egy elvarázsolt kastély, ahogy a kensingtoni utcák sűrű erdejéből kiemelkedett. Charlotte számára viszont nagyon megnyugtató volt ez a bizarr külső; úgy érezte, nemcsak megérkezett ide, hanem menedéket is talál majd. Hosszú volt az út. Előző este olyan sokáig fent maradt, amilyen sokáig csak lehetett, hátha találkozhat Bayjel, mikor visszatér Easton Nestonból. Vacsora után a szalonban ücsörögni, mialatt a férfiak a portóit kortyolgatták, kifejezett kínszenvedés volt a számára. Augusta alig-alig szólt hozzá, és világos volt, hogy korábban beszélt az anyjával, aki ezúttal nem hívta oda maga mellé a kandallóhoz Charlotte-ot, pedig eddig ez volt a szokása. Még a nagynénje is távolságtartó volt vele; Lady Lisle nem kedvelte Lady Dunwoodyt, és mikor Charlotte elmondta neki, hogy másnap a Holland Parkba utazik, a szemét törölgetve panaszosan azt mondta, hogy ő mindig is próbált mindent megadni Charlotte-nak, de úgy látszik, ez a minden mégsem volt elég. Charlotte-ot ez eléggé elszomorította, míg rá nem döbbent, hogy a nagynénje elkeseredését főleg egy körülmény okozhatja: nevezetesen az, hogy mivel Charlotte gardedámja és kísérője volt, a költségeit Charlotte birtokának vagyonkezelői fedezték. Ezért mikor Charlotte biztosította a nagynénjét arról, hogy a kiállítás után visszatér majd hozzá, Lady Lisle észrevehetően barátságosabb lett vele, mivel Charlotte vagyonából telt a Charles Street-i ház fenntartására. Adelaide Lisle nagyon félte azt a napot, mikor Charlotte-nak már nem lesz szüksége a szolgálataira, és neki vissza kell térnie a katedrális közelében lévő huzatos és kicsinyke házába. Charlotte ott ült tehát a gótikus stílusú szalon egyik sarkában, és úgy tett, mintha bele volna feledkezve a Punch egyik számába. Minden alkalommal, mikor csak nyílt az ajtó, kíváncsian felnézett, és

minden józan megfontolással dacolva abban bízott, hogy egyszer csak besétál Bay, és kimenti ebből a kötelező háremből. Ám Bay még tizenegy órakor sem bukkant fel, és mikor Lady Crewe bejelentette, hogy elmegy aludni, nem volt más választása, követnie kellett. Nem ment azonban egyből fel az emeletre, hanem olyan sokáig ott időzött az előcsarnokban, amilyen sokáig csak tudott, és az egyik, Grand Canalt ábrázoló Canalettót nézegette, melyet egy másik hasonló festménnyel egyetemben még egy korábbi Lord Crewe hozott haza európai körútjáról. Úgy jó öt percig ácsorgott a tompán megvilágított, csónakokkal és templomokkal teli festmény előtt, mikor megjelent mögötte a főkomornyik, és megkérdezte, parancsolja-e, hogy felhozasson egy karos gyertyatartót – és van-e olyan festmény, melyet különösképp szívesen megtekintene? Charlotte ebből rájött, hogy a főkomornyik így akarja számára finoman a tudtára adni, hogy a ház népe már visszavonult, és hogy nem igazán illendő egy fiatal lánynak a sötétben bogarásznia a festményeket. Ezért aztán a lehető leglassabban elindult felfelé a hálószobájába, és minden lépésnél megállt, mintha kifulladt volna, de mikor felért a lépcső tetejére, és meghallotta, hogy az óra negyedet üt, tudta, hogy tovább már végképp nem maradhat itt. Akármennyire is szeretett volna Bayjel találkozni, mikor visszaér, a veszély, hogy Augusta vagy az anyja felfedezik, amint lesben áll, túl nagy volt. Elengedhetetlen volt azonban, hogy még az elutazása előtt találkozzon a férfival. Meg kellett neki magyaráznia, miért utazik el. Nem hagyhatta Bayt abban a hitben, hogy elszökik előle. Valahogy a tudtára kell adnia, hogy iránta való érzelmei jottányit sem változtak. Mivel Charlotte még eladósorban volt, ráadásul nem volt túl jelentős személyiség, az egyik kevésbé előkelő hálószobát kapta meg az amúgy déli homlokzatú ház hátsó részében, így még az ablakból sem volt alkalma megfigyelni, Bay mikor tér vissza. Üzennie kell tehát neki, melyben arra kéri majd, hogy találkozzon vele reggel. Igaz, hogy Charlotte vonata viszonylag korán indult, de azért lenne még idejük reggeli előtt kicsit beszélni. Charlotte rövidre fogta az üzenetet.

Holnap reggel Londonba utazom a reggeli vonattal. A keresztanyámhoz, Lady Dunwoodyhoz megyek. Remélem, még tudunk találkozni, mielőtt elindulok. Üdvözlettel: CB. Charlotte szeretett volna még valami kedveskedőt írni a végére – például hogy az Ön Charlotte-ja de egy ilyen hatalmas házban, mint amilyen Melton Hall, bármilyen levelet könnyedén el lehet csípni. És bár a Bay és közte lévő „egyetértés” köztudott volt, formálisan nem voltak eljegyezve, és egy tisztességes fiatal lány nem adhat randevút egy fiatal férfinak gardedám nélkül. Charlotte tehát azon merengett, vajon hogyan juttathatja el a levelet Baynek. Nem nagyon akarózott neki ezzel egy szolgálót megbízni, de mivel Bay szobája az agglegény szárnyban helyezkedett el a ház túloldalán, nem vihette saját kezűleg az ajtajához. Meghúzta hát a csengőt, és miután – legalábbis a számára úgy tűnt – egy örökkévalóságig várakozott, ásítozva és szemét dörzsölgetve megjelent Grace, a csinos szobalány, aki előző este elkészítette a frizuráját. Látszott, hogy az ágyból mászott ki, mivel a ruhája csak félig volt begombolva, és a haja kibontva omlott a hátára. – Elnézést kérek, hogy ilyen kései órán zavarom, de esetleg el tudna vinni egy levelet Middleton kapitánynak? A szobalány tágra nyílt szemmel bámult Charlotte-ra. – Tudja, holnap a kora reggeli vonattal Londonba utazom, de nagyon szeretnék az elutazásom előtt beszélni vele. Grace megrázta a fejét. – Bocsásson meg, kisasszony, de én éjjel nem melletek át az agglegény szárnyba. Ha ott találnak, elveszítem az állásomat. Charlotte erre azt kérdezte: – És meg tudna kérni valaki mást? Az egyik inast vagy lakájt például? Nagyon fontos lenne. Grace úgy tűnt, ezen elgondolkozik, de Charlotte rájött, hogy vár valamire. – Szívesen megjutalmazom a fáradozásáért. – Charlotte megkereste a retiküljét, és kivett belőle egy guinea-t; tudta, hogy ez túl sok, és ezzel elárulja magát. A lánynak, mikor meglátta az érmét Charlotte kezében, még tágabbra nyílt a szeme, mint az előbb.

– Meglátom, megtalálom-e még a cipőpucoló fiút. Ilyenkor szokta az urak csizmáját fényesíteni. Neki nem okoz gondot a levél kézbesítése. – És ez a fiú, megbízható? – Tudtommal igen, kisasszony. – Grace futólag a retikülre pillantott. Charlotte kivett egy másik érmét is, ezúttal egy hatpennyst, és azt mondta: – Adja ezt oda neki, mivel rettentő fontos, hogy Middleton kapitány megkapja ezt a levelet. – A szobalány a zsebébe tette a levelet és az érméket. – Tudja, nem szeretném úgy elhagyni Meltont, hogy ne búcsúzzam el Middleton kapitánytól. Charlotte ezt épp annyira mondta Grace-nek, mint saját magának, de a szobalány elmosolyodott, és azt mondta: – Megértem, kisasszony. Middleton kapitány finom úriember. Én sem hagynám őt búcsúszó nélkül – válaszolta, és még mindig mosolyogva elhagyta a szobát. Charlotte égő arccal vetette le magát az ágyra. Mindig is büszke volt arra, hogy ő az, aki mások viselkedését megfigyeli, most viszont ő maga is olyanná vált, akiről a szolgálók pletykálnak. Örült, hogy úgy határozott, elmegy innen. Reggel Charlotte már hétkor fel volt öltözve. A nagy előcsarnok szürke volt a reggeli fényben, és égett fa szaga áradt szét benne. Csak egy barna kötényes szolgálólány volt ott, aki épp a hatalmas kandallót pucolta ki. Charlotte a reggelizőszalonba ment, ahol az inasok tojással és baconnel, valamint pácolt bárányvesével és füstölt heringgel teli hőtartó edényeket helyeztek el. Lord Crewe ott ült az asztal egyik végében, és a Timest olvasta. Meltonban az volt a szabály, hogy reggelinél nem volt társalgás; mindenki úgy evett és ivott, mintha tojás módjára külön-külön héjba lettek volna csomagolva. Charlotte ivott egy kis teát, és evett hozzá egy pirítóst, Lord Crewe viszont nagy ajakcuppantásokkal harapott szét egy füstölt heringet. A ház lakói és vendégei egymás után jelentek meg a teremben; csak a férjes asszonyoknak volt megengedve az a luxus, hogy a szobájukban reggelizzenek. Charlotte háttal ült az ablaknak, és jól látta, ki jön éppen be, és önkéntelenül is felemelte a fejét, akárhányszor csak nyílt az ajtó. Baynek azonban nyoma sem volt.

Hallotta, hogy az istálló órája nyolcat üt. Ideje volt készülődni, hogy elérje a vonatot. Már utazókalapban állt az előcsarnokban, és a hintóra várt, amely érte jön, mikor finom érintést érzett a vállán. Reménykedve perdült meg, de csak Csirke Hartopp kipirult arcát és gyömbérszínű szakállát látta maga előtt. – Úgy örülök, hogy még elkaptam, Miss Baird. Fred említette tegnap, hogy ma reggel elutazik. Nem akartam, hogy búcsúszó nélkül menjen el. – Azzal Hartopp hatalmas mancsába vette Charlotte egyik kicsi, kesztyűs kezét, és megszorította. – Melton már nem lesz ugyanolyan Ön nélkül, tudja? Nagyon remélem, hogy meglátogathatom majd a városban. Hartopp most úgy nézett Charlotte-ra, hogy a lány ebből tudta, azt akarja jelezni, mennyire fog neki hiányozni. – Hát, elnézést, hogy elhagyom Meltont, de a keresztanyám azt írta, nem boldogul nélkülem. A kiállítást maga a királynő nyitja majd meg, és úgy tűnik, a jelenlétem elengedhetetlen. – Charlotte ezzel visszahúzta a kezét. – Lenne olyan kedves, és megtenne nekem egy szívességet, Hartopp kapitány? Átadná Middleton kapitánynak, hogy üdvözlöm? Reméltem, hogy ma reggel még találkozom vele, de most már nincs több időm várni. Hartopp meghajtotta óriási fejét. – Úgy néz ki, nagyon sokáig elmaradt a császárnénál. Az én szobám az övé mellett van, és mikor tegnap este visszavonultam, még nem érkezett meg. Ott találtam szerencsétlen cipőpucoló fiút a folyosón, aki elaludt, miközben arra várt, hogy kézbesíthessen egy üzenetet Middletonnak. Mondtam neki, hogy majd én átadom, és elküldtem aludni. Charlotte érezte, hogy elpirul. – Attól tartok, én küldtem azt az üzenetet. Tudja, nem volt lehetőségem arra, hogy elmondjam neki, elutazom. – Én sem tudtam sokat beszélni Middletonnal az elmúlt pár napban. Most, hogy az uralkodói körök a bizalmukba fogadták, már nincs ideje az ilyen kevésbé emelkedett lényekre, mint mi. – Hartopp mosolygott ugyan, de Charlotte kihallotta az élt a hangjában. – A császárnét kalauzolni nagy megtiszteltetés. És fogadni merek, megerőltető is. – Charlotte hősiesen felvette a kesztyűt.

Hartopp a szakállát kezdte simogatni. Charlotte biztos volt abban, hogy még senkit nem látott ilyen látványosan gondolkodni. Szinte látta, amint forognak a kerekek az agyában. Fejtörését azonban megszakította Fred, aki sétálva jött lefelé a lépcsőn. – Szóval tényleg elmégy, Mitten? Augusta nem örül ennek, tudod, ugye? Úgy érzi, magára hagyod a szükség órájában. Azt akarja, hogy tiltsam meg neked az elutazást, de mondtam neki, hogy semmi haszna nem volna. Tudom, mennyire élvezed a bratyizást Lady Dunwoodyval és az ő kifinomult társaságával. Majdnem annyira, mint amennyire Middleton élvezi, hogy az uralkodókhoz dörgölőzhet, mi, Hartopp? – Igen, nagy udvaronc. Holnap már selyemharisnyában és térdnadrágban látjuk viszont, meglátod – felelte Hartopp. Erre mindkét férfi elnevette magát. Charlotte már nem reflektált erre. Látta, hogy a hintó épp felért a felhajtón a kapu elé, és a szobalány, aki Londonig kíséri majd, már benne ül. – Biztos megtalálod a módját, hogyan engeszteld ki Augustát, Fred. Viszontlátásra, Hartopp kapitány. Charlotte lesétált a hintóhoz, ahol a lakáj már kinyitotta számára az ajtót. Mikor bemászott a szobalány mellé a hátsó ülésre, visszanézett a ház felé, ahol Fred és Hartopp ácsorgott. Miközben a hintó elindult a kocsiúton, látta, hogy Bay is kijön a házból, és odaáll a két férfi közé. Hartopp mondott neki valamit, mire mindhárman felnevettek. Charlotte megpróbált nem gondolni arra a bizonyos nevetésre a Londonba vezető úton. Nem akarta többé maga előtt látni, ahogy a három férfi ott áll laza tartásban, cinkosan összekacsintva a lépcsőn. Nem akarta tudni, Bay pontosan mikor tudta meg, hogy elutazik, és arról sem akart találgatásokba bocsátkozni, vajon mit mondhatott Fred és Hartopp Baynek, ami meggátolta abban, hogy leszaladjon a lépcsőn, és elbúcsúzzon tőle. Hartopp vajon beszámolt neki az üzenetről? Vagy valami egész máson nevettek, valamin, ami előző este történt? Akárhogy is volt, Charlotte úgy érezte, ez a nagy nevetgélés igazságtalan, és ez egész nap égette a torkát. Mikor a hintó megállt a meltoni vasútállomásnál, azon kapta magát, hogy vonakodik elfogadni a kocsis feléje nyújtott kezét, mellyel ki akarta

segíteni a hintóból. Majdnem azt mondta neki: – Azt hiszem, meggondoltam magam, kérem, vigyen vissza a házba – de a szavak valahogy nem jöttek ki a száján. Elsétált a vágányig, és kicsit arra számított, hogy valaki megint megérinti a vállát, és mikor ő megfordul, nem a szőrmók Hartoppot, hanem Bayt látja majd maga előtt. De senki nem bukkant fel. Felszállt a vonatra, és egy ablak melletti ülést választott, hogy észrevegye, ha Bay esetleg az utolsó utáni pillanatban mégis előkerülne, de aztán a kalauz megfújta sípját, és a gőzmozdony megindult, Baynek viszont nyoma sem volt sehol. Mikor fél óra múltán a vonat befutott St. Albansbe, Charlotte érezte, hogy megrándult a nyaka a sok hátranézéstől. * Abban a pillanatban, mikor a kétkerekű cséza megállt a ház előtt, és Charlotte kiszállt belőle, kinyílt Lady Dunwoody házának ajtaja, és egy férfi lépett ki rajta, majd hátrafelé menetben elindult lefelé a lépcsőn, miközben még búcsút intett a ház úrnőjének. Sietségében azonban elvétette a legalsó lépcsőfokot, és háttal belezuhant Charlotte karjaiba, aki erre egyáltalán nem számított. A férfi magas volt, és lime- és dohányszag áradt belőle. Elég súlyosnak is bizonyult, és majdnem sikerült felborítania Charlotte-ot. – Jaj, nekem! Micsoda egy helyzet! – A fiatal férfi, aki az akcentusa alapján, Charlotte úgy saccolta, amerikai lehetett, kiegyenesedett, majd szembefordult vele. Sötétvörös bársonyból készült kabát volt rajta, és az a fajta puhakalap, melyet Charlotte eddig csak a Punch karikatúráin látott. – Most, hogy már össze is ölelkeztünk, talán nem szükséges etikettszerűen bemutatkoznunk egymásnak. De ha elkezdettnek tartjuk az ismerkedést, akkor a legjobb, ha elárulom a keresztnevemet, ami történetesen Caspar, habár nyugodtan szólíthat drágámnak, ha ezt túl hivatalosnak találná. Charlotte erre önkéntelenül is elmosolyodott. Casparnak széles, szeplős arca volt, és úgy vigyorgott rá, mintha a vele való találkozás lenne a legcsodásabb dolog, ami egész eddigi életében történt. – A nevem Charlotte Baird, és én vagyok Lady Dunwoody keresztlánya. – Azzal kinyújtotta a kezét, amit Caspar el is fogadott.

– Megtisztelő, hogy találkoztunk, Charlotte Baird – mondta Caspar. – Lady D. egyfolytában csak Önről beszél. Szerinte Ön a tökéletes fényképész, és Önre lehet a leginkább büszke. Megmutatta nekem néhány lemezét. Ha az iménti incidens miatt nem volnánk gyakorlatilag eljegyezve egymással, bizonyára féltékeny is lennék, de mivel szinte egy testté olvadtunk, kész vagyok figyelemre méltatni a tehetségét; igazából azt hiszem, nagyszerű csapatot fogunk alkotni. Úgy fogunk lecsapni New Yorkra, mint egy nyári zápor, Charlotte Baird. – Esetleg megszólalhatnék én is, Mr….? – Hewes! – szólt közbe Lady Dunwoody, aki az ajtóban állt. – Hagyja csak Charlotte-ot békén, bizonyára ki van merülve a hosszú út után, és nincs kedve a maga badarságait hallgatni! – Lady Dunwoody lesétált a lépcsőn, és arcon csókolt Charlotte-ot. – Annyira örülök, hogy újra látlak, drágám! Mr. Hewes nagyon ügyes a sötétkamrában, de rettentően beszédes! Caspar Hewes azonban nem szeppent meg. – Ó, Lady D., Ön talán azt szeretné, ha mindig csendben dolgoznánk, de én úgy vélem, Charlotte Baird társalgós típus. A sötétkamra ugyanis nem kripta, inkább gyóntatószék. Mialatt egymás mellett állva ide-oda fogjuk rakosgatni a lemezeket, biztos vagyok benne, hogy lesz némi csevely, sőt akár bizalmaskodások is. Igazam van? – Caspar ezzel befejezte a mondókáját, és bohém módon meghajolt Charlotte felé. – Azt hiszem, Mr. Hewes, hogy inkább Ön fog beszélni, én meg hallgatom, de ettől függetlenül mindketten elégedettek leszünk. – Charlotte az arcára tette a kezét, mert hirtelen eszébe jutott, hogy talán kicsit kormos lett az arca a vonat füstjétől. – Pusztán elégedettek? Ó, Charlotte, Charlotte, micsoda jól nevelt angol szó ez! Ön talán elégedett lesz, de egy afféle közönséges amerikai, mint én, én bizony ragyogni fogok a boldogságtól. – Na, most már elég, Caspar! – szólt közbe Lady Dunwoody. – Menjen csak vissza, akárhol lakik is, majd reggel találkozunk. Miss Baird nincs hozzászokva az amerikaiakhoz. – Én nem vagyok „amerikaiak”, Lady D.! Nem szabad előítéletet ébresztenie isteni keresztlányában a fajtám ellen. Caspar Hewes vagyok, előbb a kaliforniai San Francisco lakosa, most pedig a Tite

Street huszonegyes számú ház lakója. Végigutazhatja széltében az én gyönyörűséges hazámat, de nem fog hozzám hasonlót találni. – Nos, ez megnyugtató. Most pedig induljon hazafelé, különben kénytelen leszek az orra előtt becsukni az ajtót. – Lady Dunwoody felvezette Charlotte-ot a lépcsőn, a szobalányra hagyva, hogy intézkedjen a kofferek és dobozok felől. – Nos, jól van, tudomásul veszem a száműzetésem. Jó éjszakát, Charlotte Baird, nagyon várom már, hogy holnap az Ön társaságában beléphessek a sötétség kapuján. – Caspar maga köré tekerte bordó színű köpenyét, és elindult az utcán – termetes alakja egyszer előbukkant, aztán újból eltűnt a gázlámpák fényében. – Micsoda különös fiatalember! – mondta Lady Dunwoody. – lehetséges, de teljességgel kiszámíthatatlan. Soha nem tudom, mit fog mondani vagy csinálni a következő pillanatban. Lehet, hogy ez amolyan amerikai dolog. – Hogyan találkozott vele, keresztanyám? – Eljött az egyik csütörtöki alkalomra. Rögtön észrevettem persze – úgy festett a szalonomban, mint egy darumadár –, és feltűnt az is, milyen nevetségesen öltözik. – Celia Dunwoodyn egy vörös színű kimonó volt. Charlotte látott már japán gésákról készült képeket, akik ilyen ruhát viselnek, de a magas és hordó alakú Lady Dunwoodyn a kimonó egész máshogy festett. Az öltözék, melyet jól láthatóan alacsonyabb nőkre szabtak, csak a lábszárának feléig ért, és így láttatni engedte a nem éppen orientális hatást keltő, fűzős, magas szárú cipőjét. Lady Dunwoody azonban nem olyan személyiség volt, aki elveszne a részletekben. Most is irtó hangosan beszélt Charlottehoz, vagyis inkább Charlotte felé, és a hangja közben egész oktávokat ugrott fel és le, mint egy papagájé. – Először azt hittem, Violet esztétáinak egyike – tudod, menynyire szeret mindenféle poétával mutatkozni –, de aztán elárulta, hogy a neve Caspar Hewes, és San Franciscóból érkezett, és csak azért utazott ötezer mérföldet, hogy megnézhessen egy nagyszerű fényképészt munka közben. Azóta tulajdonképpen nálam él, rakosgatja a dolgokat, és állandóan javaslatokat tesz. Mindig ilyeneket kérdez, hogy „gondolt már arra, hogy ezt így is lehetne?” Nem hinném, hogy valaha is találkoztam olyan emberrel, aki ennyit kérdezősködött volna.

Lady Dunwoody átrángatta Charlotte-ot az előcsarnokon keresztül a szalonba. – De most már eleget beszéltem Mr. Hewes-ról. Vedd le a kalapodat, én meg csöngetek egy kis teáért. Nem is tudom elmondani, mennyire örülök, hogy látlak. Rengeteg dolgunk lesz! * Aznap este, mikor Charlotte felment a toronyszobájába, azon merengett, vajon a keresztanyja miért nem említette a levelében Caspar Hewes nevét. Azoknak a munkáknak alapján, melyeket Lady Dunwoody műtermében látott, Caspar nagyon is képesnek tűnt arra, hogy a kiállításon a keresztanyja segítségére legyen; sőt, igazából tehetségesebb is volt, mint ő. A keresztanyja mégis ragaszkodott ahhoz, hogy jöjjön el hozzá. Charlotte körbenézett a szobában, mely a legújabb esztétikai divat szerint volt berendezve. A tapétán hatalmas pávák és gránátalmák díszelegtek, és a szobában szemmagasságban körben futó polc tele volt kék-fehér porcelánnal. Nem volt túl nagy a helyiség, de minden Charlotte kedvére való volt benne. Tetszett neki a tapéta kifinomultsága, és az azzal kontrasztot képező bambuszbútorok is. A legtöbb házban, például Meltonban is, Charlotte hasonlónak érezte magát azokhoz a rajzokhoz, melyeket az Alice Csodaországban című könyvben látott: valahogy mindig aprócska volt a környezetéhez képest. Ebben a szobában azonban pontosan a megfelelő méretűnek érezte magát. A koffere és a fényképész-felszerelésével teli dobozok ott álltak a szoba egyik sarkában. Charlotte rendszerint azonnal kipakolta a lemezeket, amint új helyre érkezett – így biztosította a maga számára az otthonosságot az ismeretlen környezetben –, de ma este nem akarózott neki kicsomagolni a lemezekkel teli bőrtokot. Halkan kopogtak az ajtón, és Lady Dunwoody lépett be a szobába. Már lefekvéshez volt öltözve – a kimonót egy kasmírmintás köntösre cserélte, a haja pedig egyszerű, hosszú, ősz fonatban lógott a hátára. – Kényelmes neked itt, Charlotte? Mindened megvan, amire csak szükséged lesz?

– Ó, igen, Celia néni. Nagyon kellemes itt! – Lady Dunwoody körbejáratta a tekintetét a szobán, aztán megállapodott az ágyon heverő bőrtokon. – Belenézhetek? Charlotte már azon volt, hogy nemet mondjon, de tudta, hogy hasztalan. Lady Dunwoody mindig eléri, amit akar. Az első lemez, amit az idősebb hölgy elővett a bársonytokból, a szobalányokról készült tablókép volt. A fény felé tartotta, és kritikus szemmel vizsgálgatta. – Jó a kompozíció. A második lemezen az a csoportkép volt látható, melyet Charlotte Melton Hall lépcsőjén készített a ház előtt. Lady Dunwoody szemügyre vette ezt a képet is. – Te jóságos ég, Edit Crewe hogy megvaskosodott! Ez a fiatal hölgy itt a te leendő sógornőd, ugye? Igen, ilyen állal csak Crewe lány lehet. Fred egészen önelégültnek látszik, pedig semmi oka nincs rá: a Crewe családnak rettenetes a modora. Mennyi idős a lány, huszonnégy? Edith biztos nagyon megkönnyebbült, hogy végre megszabadult tőle. Celia Dunwoody közelebb hajolt a lemezhez, és még jobban szemügyre vette. – És kíváncsi vagyok, vajon melyik finom úriember a te gyengéd érzelmeidnek a tárgya. Talán az a pompázatos szakállú fiatal bak ott elöl? Nem, látom az arcodon, hogy nem ő az. Akkor viszont csak a hátsó sorban álló elegáns úriember lehet az. Lehetséges, hogy ő volna a híres Middleton kapitány? – Celia néni hangja könnyedén csengett, de fürkészőn nézett Charlotte-ra. – Arról nem tudok, hogy híres volna, de igen, ő Middleton kapitány – felelte Charlotte. – Itt alig tudom kivenni az arcát, van róla másik képed? Biztos vagyok benne, hogy van. Charlotte habozott, mivel volt valami a keresztanyja hangjában, ami miatt vonakodott folytatni ezt a beszélgetést, de Lady Dunwoody kérdőn nézett rá. Előhúzta tehát azt a lemezt, melyet Bayről és Tipsyről készített a meltoni istállóban. Bay egyenesen előre nézett, és az arcéle tökéletesen egy vonalban volt a lováéval. – Milyen csinos állat! És Middleton kapitány is pompás példány! – Lady Dunwoody elnevette magát, mikor meglátta Charlotte arckifejezését. – Nem jár túl sok lovassági tiszt a csütörtöki

szeánszaimra. Már el is felejtettem, milyen csinosak. És milyen jó fényképalanyok! – Nem minden lovassági tiszt olyan, mint Middleton kapitány, néném – mondta Charlotte, és miután kivette a Lady kezéből a lemezt, gyorsan vissza is tette a helyére. – Ó, meghiszem azt! Egyszer láttam őt az Airlie-bálon, még abban az időben, mikor bálokra jártam. Úgy hiszem, nagyon a kedvében tudott járni a fiatal hölgyeknek. Háromszor is táncolt Blanche Hozierval; még jó, hogy nem volt ott a férje. Hozier az a fajta férfi, aki imádja a jeleneteket. – Lady Dunwoody elhallgatott, és Charlotte-ra nézett, hogy lássa, hogy reagál. Charlotte lassan azt mondta: – Pontosan tudom, hogy Middleton kapitánynak múltja van, Celia néni. Habár találkoztam jó néhány úriemberrel, akinek nincs múltja, én mégis Middleton kapitányt választom. Ő pedig engem. – Hát persze! Te bárkit boldoggá tudsz tenni, a csodás vagyonodról nem is beszélve. – Lady Dunwoody Charlotte kezére tette a kezét, és olyan közel hajolt hozzá, hogy a lány orrát megcsapta szegfűszeg illatú lehelete. – Nincs semmi ellenvetésem Middleton kapitánnyal kapcsolatban. Jól látom, hogy pontosan az a fajta férfi, akibe a lányok szerelmesnek képzelik magukat. – Lady Dunwoody észrevette, milyen arcot vág erre Charlotte. – Lehetséges, hogy ő az első szerelmed, drágám, de ez nem jelenti azt, hogy ő az utolsó is. – Azzal megveregette Charlotte kezét, és felállt. – Most pedig hagylak, pihend ki magad. Minden energiádra szükséged lesz holnap reggel, hogy el tudd viselni Mr. Hewes-t. Fogadni merek, hogy már azelőtt itt lesz, hogy befejezted volna a reggelit. * Charlotte lefeküdt a keskeny ágyba. Már mindent kicsomagolt, így nem maradt más hátra, aludnia kellett. Mikor behunyta a szemét, látta, ahogy Bay ott áll Melton lépcsőjén, és nevet. Átfordult a másik oldalára, és belefúrta az arcát az ágy matracába, és még a párnát is a fejére húzta, hogy elhessegesse a félelmeit. Belélegezte a

tollpehelypaplan édeskés illatát, és igyekezett másfelé terelni a gondolatait, míg azok végül megállapodtak Caspar Hewes esetlen alakján, ahogy ott szökdécsel a járdán vörösbársony lebernyegében. Bay jól kirajzolódó körvonalaival összehasonlítva a kontraszt olyan nagy és abszurd volt, hogy Charlotte majdnem elnevette magát, mielőtt elaludt.

Az erdő zöldje Baynek gondja akadt a csizmájával. Azt szerette, ha tükörfényesre van kipucolva, hogy legalábbis a nap elején láthassa kabátja vöröses visszfényét a felületén. Általában ott szokta hagyni a szobája előtt a csizmát, mely este még matt a sok piszoktól és portól, de reggelre csodálatos módon újból csillog-villog. Aznap reggel azonban a csizma nem volt fényes. A cipőpucoló fiú ugyan leszedte róla a sarat, de azt a húsz percet már nem szánta rá, ami ahhoz kellett volna, hogy a csizma újból ragyogjon. Bayt ez ingerültté tette. Ugyanarról a fiúról volt szó ugyanis, akit két nappal azelőtt megóvott a részeg Fred gonoszságától a biliárdteremben – sértette, hogy ezt a nemes gesztust a fiú nem viszonozza még odaadóbb szolgálattal. Megpróbálta saját maga kipucolni a csizmát szarvasbőr mellénye belső felével, de a repedezett bőrfelületre nem sikerült csillogást varázsolnia. Persze csengethetett volna, hogy hívják oda azt az átkozott fiút, de akkor lemarad a reggeliről, pedig mindenképpen szeretett volna Charlotte-tal találkozni, mielőtt elindul a vadászatra. Előző este kifejezetten emelkedett állapotban tért vissza Meltonba – azelőtt csak egyszer érzett valami hasonlót életében: amikor Dublinban megnyerte az alkirály által rendezett akadályversenyt. Ott olyan ügyességről és merészségről tett tanúbizonyságot, melyeknek nem is tudta, hogy a birtokában van. A külső pályát választotta, arra játszva, hogy a lova így is le tudja futni a többieket, viszont nem akad el a belső pályán lovagló többi lovas és a minden ugrás után a pályára futó emberek kavalkádjában. A számítása bejött; szabadon és egyedül ugratott át az utolsó akadályon, és elsőnek ért célba. Múlt éjjel azok az osztrák talpnyalók és a besavanyodott húgocska ugyan kissé megszorongatták, de ő túljárt az eszükön; leküzdött minden akadályt, és elnyerte méltó jutalmát. Mindent kockára tett, és végül újból győzött.

Baynek egy pillanatra sem jutott eszébe az, hogy győzelemre jutását a háttérből irányították. Fel sem merült benne, hogy az előrejutását akadályozó tényezőket ügyesen eltávolították az útból, és úgy helyezték az utolsó léckerítés elé, hogy csak egyféle módon tudja azt átugratni. Előző esti győzelmi mámorában nem emlékezett arra sem, hogy mi történt dublini győzelme után. Agnes, a gesztenyebarna kanca ugyanis, aki olyan készségesen futott vele a célvonalig, a verseny után egyszerűen összeesett. Megállt a szíve. Bay akkor elsírta magát. És még most is, akárhányszor eszébe jutott, hogyan csuklottak össze Agnes lábai, szeme megtelt könnyel. Agnes volt a legcsodálatosabb lova, és a futam megölte őt. Aznap reggel újra eszébe jutott Agnes. Miközben csizmájának repedezett bőrét dörzsölgette, nem bírt megszabadulni attól a képtől, ahogy a gesztenyeszín kanca ott fekszik összeroskadva. Elhajította a szarvasbőrt. A csizma így is jó lesz. Meg kell találnia Charlotte-ot, mielőtt elindul. Látnia kell kicsiny, aggodalmas arcát. Felhúzta a csizmát; a lábbeli legalább hároméves volt már, és a bőr tökéletesen átvette lábának alakját. Egész nap lovagolhatott benne, és mégse érezte, hogy szorítja. A legtöbb férfinak több pár csizmája is volt, de Bay soha nem talált ehhez a csizmához foghatót, ezért minden nap ezt vette fel. Bay elindult az agglegény szárny hosszú, keskeny folyosóján, melynek padlója viasszal bevont durva szövésű vászonnal volt leterítve. Ahogy a ház központi része felé haladt, a padlóburkolat egyre puhábbá és elegánsabbá vált. Mire elérte az előcsarnok lépcsőjét, már a legfinomabb szövésű Wilton padlószőnyegen járt, melyet a leghitelesebb gótikus stílusban készült griffmadarak és Anjou-liliomok díszítettek. Bay benézett a reggeliző szalonba, hátha ott találja Charlotte-ot, de csak Augustát és az apját lelte ott, füstölthering-szagú csendbe burkolózva. Mikor visszatért az előcsarnokba, látta, hogy a hatalmas, szögekkel kivert tölgyfa ajtó tárva-nyitva áll. Az ablakon kinézve látta, hogy Fred és Csirke ott ácsorognak a kocsibeálló lépcsőjén. Mikor csatlakozott hozzájuk, egy hintót látott elég sebesen elhajtani a kocsiúton. Fred vette őt észre először, és tettetett meghajlással köszöntötte. – Ó, ez maga Sir Lancelot. Meglep, hogy itt látom, Middleton.

Hogyhogy nincs semmiféle kötelezettsége az uralkodói körök irányában? – Ha arra gondolok, hogy kihűlt levest kellett ennem az asztal végén, ahol csak egy szakállas öreg magyar nevelőnő volt a társaságom, és azok az osztrák piperkőcök egyfolytában fitymálva néztek a bajszuk alól, nos, akkor már inkább csatlakozom a Köztársasághoz! – Bay egy pillanatig bűntudatot érzett, amiért igazságtalan volt a bájos Festetics grófnővel szemben, de valahogy ki kellett védenie a Fredből áradó eszelős irigységet. – Mekkora csalódás lehetett! Pedig már azt hittük, legalábbis az Aranygyapjú Érdemrenddel tér ide vissza. Bay vállat vont. – Az egyetlen uralkodói dekoráció ez a ruhaujjamon esett kis szakadás, mely a császárné sarkantyújától származik, és akkor szereztem, mikor felsegítettem őt a lóra. – Ezzel nagyot nevetett, és Fred meg Csirke is csatlakozott hozzá. Ez volt az a nevetés, melyet Charlotte a kocsiablakból kinézve látott. Bay a közös nevetgélésen felbátorodva még tovább ment. – Emlékszik még a nápolyi királynéra, Csirke? Arról a hölgyről beszélek, aki a Spencer-bálon megkért engem, hogy legyek majd a vezetője a vadászaton. És akit elutasítottam. Nos, ő is ott volt a tegnapi vacsoránál, és nem tűnt túl boldognak, hogy viszontláthatja Bay Middletont. És amint tudjuk, ő a császárné húga. Szóval attól tartok, császári kalauzként töltött napjaim meg vannak számlálva. Fred láthatólag nagyon meg volt elégedve ettől a vallomástól, Csirke pedig vállon veregette Bayt. – Sose bánja, öreg barátom, mi, a köznép fiai kitartunk Ön mellett. Úgyse hittem soha, hogy Önből jó udvaronc lenne. – Hát nem. Nincs hozzá térdem – illetve gyomrom. – Bay most Fred felé fordult. – Reméltem, hogy beszélhetek a húgával. Látta esetleg ma reggel? Bay látta, hogy Fred és Csirke jelentőségteljesen egymásra néznek, de nem értette, vajon miért. – Elszalasztotta Miss Bairdet, Bay – szólalt meg Hartopp. – Épp most kísértük ki ide. Kár, hogy nem kelt fel korábban. Bár gyanítom, nagyon kimerült a császári vizitben. Bay látta a két férfi arcára kiülő gúnyos örömöt. Élvezték, hogy semmiről sem tud. Fred örömmel vett bármit, ami hátráltatta, hogy

Bay a sógora legyen, Csirke Hartopp pedig neheztelt rá Charlottenál elért sikerei miatt. Bay vívódott magában. Egyfelől szerette volna tudni, hová utazott Charlotte és miért, másfelől vonakodott elárulni, hogy elutazásáról neki egy szót sem szólt. Érezte, hogy izzadni kezd a tenyere, pedig hideg volt a reggel. Lehetséges, hogy Charlotte valahogy tudomást szerzett az előző esti istállóbeli jelenetről? De hát ez képtelenség! Ebben a csípős reggeli levegőben Bay maga is elég nehezen hitte el, ami előző este történt. Próbált mosolyt erőltetni az arcára, sikertelenül. – Ó, te jó ég, Bay, úgy tűnik, minden nőbarátjánál kegyvesztett lesz – mondta Csirke széles vigyorral. – Kezd kicsúszni a talaj a lába alól. Maradjon csak a lovaknál, azt tanácsolom. Azt mindig lehet tudni, a lovakkal hányadán áll az ember. – Nos, maga csak tudja, öregfiú! Bay nem tudta megállni, hogy vissza ne vágjon, de azonnal meg is bánta, mikor meglátta, hogy Hartopp a körszakálla alatt fülig pirul. A három férfi még egy kis ideig csöndben ácsorgott a lépcső tetején, aztán Fred megszólalt. – Én lemegyek az istállóba. Mindjárt kezdődik a reggeli ima, és nem szeretném, ha Lady Crewe megint nyakon csípne. Tegnap elkapott, hogy olvassam fel én a napi imát, aztán meg leteremtett, amiért túl gyorsan olvastam. – Azzal Fred megindult lefelé a lépcsőn, és Hartopp követte. Bay látta, hogy Hartoppnak még a nyaka is elvörösödött. Ő habozott még egy kicsit. Neki is le kellett volna mennie az istállóba, de nem akart ilyen hamar újból Fredbe és Hartoppba ütközni. Visszament hát a házba, hátha talál a dohányzóhelyiségben egy szivart, de akkor Augusta lepte meg, aki egyből ott termett, mintha csak rá várt volna. – Kellemes estéje volt, Middleton kapitány? Itt nagyon hiányoltuk, természetesen, Ön azonban bizonyára nem hiányolt minket. Bay mereven meghajolt. – Nagyszerű társaság volt odaát, ez kétségtelen. – Jaj, menjen már, ennél azért többet is mondhatna. Azt gondolom, hogy ha már egyszer cserben hagyja a barátait a császári és királyi előkelőségek kedvéért, akkor legalább részletesen beszámolhatna arról, ami ott történt.

– Sajnos csalódást kell okoznom Önnek, Lady Augusta. Ha azt kívánja, írjam le a császárné lovait, nos, ezt készséggel megteszem, de ha a ruhákról és ékszerekről van szó, nagy hiányosságaim vannak. – Én pedig azt hittem, jó szeme van a hölgyekhez, Middleton kapitány. Hogyan festett a császárné estélyi ruhában? Vajon ragyogóan előkelő volt? Elvégre nagymama már, ami azt jelenti, hogy gyertyafényben valószínűleg sokkal jobban néz ki. – Azt hiszem, minden nő jobban néz ki gyertyafénynél, Lady Augusta. Ön nem így gondolja? – mondta erre Bay. Augustát azonban nem lehetett egykönnyen eltántorítani. – Látta netán a császárné házi majmát? A szobalányom azt mondja, hogy Easton Nestonban sorra mond fel a személyzet, mert az állatnak meg van engedve, hogy megharapja az embereket. – Uralkodókat láttam, majmokat azonban, attól tartok, nem. – Micsoda unalmas fráter maga! Csak látott valamit, amit érdemesnek tart elmesélni. – El tudna esetleg játszani azzal a gondolattal, Lady Augusta, hogy nagyon is láttam olyasmit, amit érdemesnek tartok elmesélni, ahogy Ön fogalmazott, de inkább leszek unalmas, mint indiszkrét? Augusta hitetlenkedve húzta össze halványkék szemét. – Istenem, milyen fennhéjázó lett, Middleton kapitány. Nem is tudtam, hogy ennyire erősen kötődik a császárnéhoz! – Lehetséges, hogy a nagymamák a gyengéim – felelte Bay, aztán előhúzta a zsebóráját. – Ilyen késő van már? Elnézését kell kérjem, de nem akarnám megvárakoztatni a császárnét. – Persze, az nem volna okos dolog. Milyen szerencsés a hölgy, hogy ilyen odaadó és hűséges szolgája akadt. Bay nem felelt. Meg kellett volna kérdezze Augustától, hová utazott Charlotte, de tudta, hogy ő még sokkal inkább élvezné azt, hogy Charlotte nem szólt neki az elutazásáról, mint Fred és Hartopp. Őrültség volna azonban végleg ellene szegülni. – Talán mégsem szegem meg a titoktartás szabályait, ha elárulom Önnek, hogy a császárné zöld ruhában volt, és a haját gyémántcsillagok díszítették. A húga, a nápolyi királyné pedig vörösbe öltözött. – És miféle zöld volt?

– Ó, nagyon sötét, olyan, mint az erdei fenyő. A sötétbarna hajba szúrt gyémántcsillagok és a fenyőzöld ruha együtt az éjszakai erdő hatását keltette bennem. – Éjszakai erdő? Middleton kapitány, maga aztán ért a költészethez! Most már nagyon élénken el tudom képzelni azt a vacsorát. Ezt mindenképpen el kell mesélnie Charlotte-nak. Mi, fiatal hölgyek odavagyunk az ilyen részletekért. Middleton rádöbbent, hogy túl sokat árult el. De most már legalább megkérdezheti, hová utazott Charlotte. – Reméltem, hogy még láthatom Miss Bairdet ma reggel, de lekéstem róla. A hintója akkor indult el épp, mikor odaértem. – Nem akart elbúcsúzni Öntől? Hát ez meglep. – Augusta tágra nyitotta a szemét. – Én meg azt hittem, maguk közeli barátok. Úgy érti, egy szó nélkül utazott el? Bay erre nem mondott semmit, Augusta viszont ragyogó tekintettel folytatta: – Azt megértem, hogy tőlem nem akart elbúcsúzni. Tudja jól, mennyire bánt, hogy az esküvőm előestéjén hagy magamra. De Öntől? Bizonyára folt esett a becsületén. – Augusta most a homlokára tette az ujját. – Hadd gondolkozzam: vajon mit is követhetett el ellene? Csak nem azért neheztel Önre, mert együtt vacsorázott a fenyőzöld ruhás császárnéval? Milyen kár, hogy olyan későn ért vissza tegnap este, hiszen én úgy emlékszem, Charlotte volt az utolsó hölgy, aki nyugovóra tért. A főkomornyik éjféltájban ott találta az előcsarnokban. Leendő sógornőm úgy lett, mintha a Canalettókat tanulmányozná. Bay olyan közömbös hangon, ahogy csak bírta, azt felelte: – Tudja esetleg, hová utazott? Szeretnék írni neki. – Nem tudom, elmondjam-e önnek, Middleton kapitány. – Augusta kissé oldalra hajtotta a fejét. – Minthogy a hölgy búcsúszó nélkül távozott, lehetséges, hogy nem kíván tovább kapcsolatban maradni Önnel. Bay azon kapta magát, hogy mindkét keze ökölbe szorul, és gyorsan a háta mögé rejtette őket. – Ezt nem igazán tartom elképzelhetőnek, Lady Augusta, de nem kívánom Öntől, hogy eláruljon egy ilyen bizalmas információt. Szép napot!

Azzal Bay elfordult Augustától, és elindult az istálló felé, mentében rugdosva a kavicsokat. Annyira dühös volt, hogy nem is vette észre, mekkora kárt tesz kedvenc csizmájában. Tudta, hogy Augusta csak játszadozott vele, és egy kis hízelgéssel kiszedhette volna belőle, hová utazott Charlotte, de egyáltalán nem volt kedve ahhoz, hogy a kedvére tegyen. Dühös volt Fredre és Hartoppra, dühös volt Augustára, és még Charlotte-ra is. Miért utazott el úgy, hogy nem is szólt neki? Erre valószínűleg van valami egyszerű és ártatlan magyarázat, mégis dühös volt. Ő kész lett volna azonnal megszökni vele, de a lány meggyőzte arról, hogy várniuk kell, és hogy neki mindenképpen a császárné kedvében kell járnia, hátha húzhat valami hasznot a kapcsolatból. Ő tehát csak azt tette, amire Charlotte megkérte. Majdhogynem azt kéne mondani, az a jelenet ott az istállóban Charlotte műve volt. Nem maradt volna ott egyedül a császárnéval, ha Charlotte beleegyezik abba, hogy megszökjenek. Most pedig, mikor Baynek szüksége volna rá, egyszerűen eltűnik. Mire odaért az istállóhoz, sikerült még jobban felhúznia magát. Tipsy teljes menetfelszerelésben várt rá. Amint azonban üdvözlésképpen megveregette a lova orrát, és megsimogatta a lágyékát, eszébe jutott az a fénykép, melyet Charlotte készített róla és Tipsyről, és bosszúsága csillapodni látszott. Fellendült hát a nyeregbe, és vágtába állította a lovát. Semmi értelme nem volt ilyen korán kifárasztani az állatot, de muszáj volt valahogy kizökkentenie magát a rossz hangulatából. Ez a nap nem indult valami sikeresen. Most meg találkoznia kell a császárnéval, és a csizmája sincs kifényesítve.

MÁSODIK RÉSZ

A Quorn vadászaton Ez volt a vadászati idény első olyan napja, mikor szép lett az idő. A hó végre elolvadt, az ég tiszta kék volt, és még a szél sem fújt. A Quorn vadászat résztvevői nem is vártak mást. Persze bármilyen körülmények mellett elindultak volna vadászni, de azért az év legfontosabb vadászatán az időjárásnak egyszerűen tökéletesnek kellett lennie. Az az Isten, akihez vasárnaponként a falusi templomokban imádkoztak, kétségtelenül Quorn vadász volt, aki nagyon is jól értette a jól belátható, tiszta terep fontosságát. A vasúttársaságok is értették, ezért különvonatokat indítottak Londonból, tele vadászatra kész férfiakkal, és persze néhány olyan nővel, akik egész évben másra sem vártak, mint hogy végre együtt lovagolhassanak a falkával a Quorn vadászaton. A gondolat, hogy részt vehetnek a Leicestershire gondozott földjein keresztül vezető falkavadászaton, ahol a kopók szíve hevesen ver, és izmaikat megfeszítve készülnek a gyilkolásra, egyfajta talizmánként működött, melyet időről időre megérintettek a sivár ügyvédi irodákban, vagy a Külügyminisztérium legbensőbb termeiben, vagy éppen abban a bizottságban, mely Lady Mackinnon estélyeihez biztosította a frissítőket, ahol a bolgár árvák megsegítésére mutattak be élőképeket. És ennek a már így is pompás sporteseménynek a fényét még az uralkodói jelenlét is tovább emelte. Ebben az idényben a walesi herceg is részt vett a Quorn vadászaton, és az újságok tele voltak az osztrák császárné lovas hőstetteivel. A különvonatokon utazók számára eléggé különösek és egyben egzotikusak is voltak a vágtázó királynéról szóló beszámolók, nem utolsósorban azért, mert ez a kép oly messze állt az ő királynőjüktől, attól a talpig feketébe burkolózó nőalaktól, aki a férje tizenöt évvel azelőtti halála óta ugyanazzal a gyászos lassúsággal járt mindenütt. Ha egyesek kissé különösnek is tartották azt, hogy Európa egyik leghatalmasabb államférfijának felesége hátrahagyva házastársi és uralkodói kötelezettségeit ideutazik, hogy rókára vadásszon egy idegen országban, nem foglalkoztak túl sokat ezzel a kósza gondolattal – elvégre ez volt a Quorn vadászat, és kész.

A vadászatra tartó vonaton utazók közül talán csak egyetlen olyan ember akadt, aki nem igazán értette, miért volna a Quorn minden másnál előbbrevaló, és ez az ember az osztrák nagykövet volt, aki rendszeresen kapta azokat a beszámolókat Bécsből, melyekben az újságírók nem kifejezetten szimpatizáló hangnemben tudósítottak a hazáját elhagyó császárnéról, aki szívesebben vesz részt falkavadászaton egy idegen országban, mint hogy ellátná uralkodónéi kötelezettségeit. Ám miközben ezeket a beszámolókat olvasta, és a szíve mélyén teljességgel egyet is értett velük, volt annyi esze, hogy kétségeit nem osztotta meg a császárnéval. Erzsébet uralkodónéi kötelezettségeiről alkotott elképzelése ugyanis meglehetősen sajátságos volt. Immáron jó néhány hete Angliában tartózkodott, de még mindig nem kereste fel Viktória királynőt. Mikor a nagykövet a császárné Londonba érkezésekor felvetette, hogy ez a látogatás politikai szempontból volna fontos, a császárné diót dobott a hitvány kis majmának, és azt mondta, úgy hiszi, hogy Viktória királynő nem kedveli őt, és hogy bizonyára szívesebben veszi, ha nem kell őt fogadnia. Még azzal is próbálkozott, hogy a császárnak írt levelet, melyben felvetette, mennyire fontos volna, hogy a császárné tekintetbe vegye az uralkodói etikett szabályait, és rámutatott arra is, hogy az itteni külügy már több ízben egyértelműen jelezte, Viktória királynő „meg van lepve”, hogy a császárné még mindig nem tett látogatást nála. A császár azonban megfeddte érzéketlenségéért, és azt írta: „A császárné inkognitóban, pusztán egészségügyi okokból utazik, és azért, hogy megerősödjön; és amint azt Ön is jól tudja, az ő jó közérzete végtelenül fontos a számomra, ezért határozottan arra kérem, hagyják őt békén, míg kellőképpen rendbe nem jön, és újból képes lesz eleget tenni uralkodónéi kötelezettségeinek. Nem vagyok hajlandó a feleségem testi-lelki egészségét a diplomácia oltárán feláldozni.” A nagykövetnek azonban önkéntelenül az jutott az eszébe, hogy az olyan asszony, aki szinte nap mint nap falkavadászatra megy, aligha az a mindenre képtelen, leromlott egészségi állapotban lévő feleség, akire a császár a levelében utalt. A nagykövet szerette londoni pozícióját – nagyszerűen lehetett itt sportolni, ráadásul különleges barátságba került Lady Hertforddal is. Egyáltalán nem akarta volna, hogy szégyenszemre

visszaparancsolják Bécsbe, és mégis attól tartott, hogy pontosan ez fog történni, ha a brit újságokban is elkezdik pedzegetni, hogy a császárné készakarva kerüli Viktória királynőt. A nagykövetet kellőképpen felkavarta ugyanis az a beszélgetés, melyet a Morning Post főszerkesztőjével folytatott az egyik délelőtt Lady Hertford szalonjában, ezért kelt útra ma Leicestershire felé. A főszerkesztő meglepően jól informáltnak tűnt a császárné minden lépését illetően, ami arra utalt, hogy vagy a Külügyminisztérium, vagy ami még rosszabb, maga a királynő bízta meg azzal, hogy tudakozódjon. Akármelyik is történt, ez egyértelmű figyelmeztetés volt – Viktória királynő egyáltalán nem volt elégedett, és elégedetlenségét ki is nyilvánította. A nagykövet tehát most ott ült a vonaton, ezúttal nem a sport kedvéért – bár nagyon is nagyra értékelte a Quorn vadászat szépségeit –, hanem azért, hogy meggyőzze a császárnét, eleget kell tennie uralkodónéi kötelezettségeinek. Mellesleg egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy sikerrel is jár. A Quorndon Hall előtt gyülekező tömegben, melynek dicsőséges falkájáról a vadászat a nevét kapta, rögtön észre lehetett venni a császárnét. Szálegyenesen ült gesztenyepej lova hátán, míg a vadászat többi résztvevője tiszteletteljes félkörben helyezkedett el körülötte. A császárné egy másik lovassal beszélgetett éppen, akiről a nagykövet a derékbősége és hanyagul leeresztett válla alapján azt feltételezte, csakis a walesi herceg lehet. A nagykövet nagyot sóhajtott. A küldetése ennek fényében jóval nehezebb lesz. Ha ugyanis a császárné ma a walesi herceggel lovagol ki, akkor kétségtelenül abba a hitbe ringatja magát, hogy ezzel eleget is tett a brit királyi család iránti kötelezettségeinek. Ám a nagykövet jól tudta, hogy a fiúval folytatott félhivatalos társalgás, de még egy egész napos vadászat sem helyettesítheti az anyánál tett hivatalos látogatást. És valóban, ha, jobban mondva, amikor a királynő tudomást szerez a nap eseményeiről, kétszeresen is átverve fogja érezni magát. Habár Viktória még mindig félig-meddig visszavonultan élt, nem volt éppen oda attól, hogy a fia viszont igyekszik a királyi család életét nyilvánosság elé vinni, és elég érzékenyen érintette, hogy a fia népszerűsége esetleg elhomályosíthatja az övét. Ha tehát az osztrák császárnét még azelőtt látják együtt vadászni a herceggel, mielőtt tiszteletét tette

volna az uralkodónőnél, a most még csak aggasztó helyzet könnyen diplomáciai botrányba fulladhat. Meg kell tehát próbálnia még azelőtt beszélni a császárnéval, hogy a vadászat elkezdődik, hiszen jól tudta, hogy amint a fenség kilovagol a mezőkre, már semmi esélye nem marad arra, hogy elcsípje. A walesi herceg épp egy történetet mesélt. A nagykövet megvárta, míg felharsan a nevetés, mely a királyi anekdotákat követni szokta, és igyekezett a császárné látószögébe kerülni. A császárné észre is vette, és homlokát ráncolva meghúzta a lova kantárszárát, mint aki indulni készül, de mielőtt még megszökhetett volna, a walesi herceg odakiáltott a nagykövetnek: – Jó napot, Károlyi, szóval eljött, hogy kiélvezze a Quorn vadászat gyönyörűségeit? A császárné őfelsége általános hódolat tárgya lett a vadászmegyékben, tud róla? Károlyi olyan gálánsan próbált meghajolni a nyeregben, amilyen gálánsan csak tudott. – Sajnálattal kell közölnöm, hogy nem remélhetem oly nemesen képviselni a hazámat a vadászaton, mint amennyire a császárné teszi. A császárné erre röviden bólintott egyet, elismerve, hogy bizony ez a mezítelen igazság. Aztán a herceghez fordult. – Milyen kár, hogy nem tudom meggyőzni a császárt, hogy csatlakozzon hozzám! Nagyszerű lovas, és tudom, épp annyira élvezné itt a vadászatot, mint én, de azt állítja, a hazánk nem boldogulna nélküle. – Hálásak lehetünk viszont neki, amiért Önt nélkülözni tudja, mivel így megtudhatjuk, hogyan lovagolnak az osztrákok. – A walesi herceg kesztyűs kezével végigsimította a bajuszát, így jelezve, mennyire nagyra értékeli a császár ezen gesztusát. – Remélem, egyszer el tud majd látogatni Gödöllőre, Budapesthez közeli birtokunkra. Ott szoktam lovagolni, mikor otthon vagyok. Nincsenek árkok és kerítések, mint itt, de az ember mérföldeken keresztül vágtathat megállás nélkül. – Micsoda kilátások! Az ember jobbat nem is kívánhat. Úgy vélem, a hazám talán nélkülözhet majd annyi időre, míg keresztül lovagolok a magyar földeken. – A walesi herceg vállat vont, majd összeszedve magát, így folytatta: – De most, drága fenség, tiszteletemet kell tennem a falkamesternél, különben attól tartok, soha nem fogunk útnak indulni.

Károlyi, mivel elérkezettnek látta az időt, olyan közel lépett a lovával a császárnéhoz, amilyen közel csak mert. – Nagyon örvendek, hogy fenséges asszonyom ilyen jól néz ki. Úgy tűnik, az angol levegő jót tesz Önnek. Habár Károlyi ezt megszokásból mondta, és bókja egy udvaronc bókja volt, a szavai most az egyszer tökéletesen fedték az igazságot. A császárné valóban nagyon jól nézett ki. Sápadt orcáján rózsaszínű foltocskák jelentek meg, és a szeme fehérje is világos és tiszta volt. Károlyi általában ahhoz volt szokva Bécsben, hogy a császárné arcán méla unalom ül, most azonban úgy festett, mint aki sehol máshol nem szeretne lenni, csakis itt. – Igen, meg kell mondanom, nagyon jól érzem magam itt. – És mintegy bizonyítandó, amit az elébb mondott, a császárné Károlyira mosolygott, aki még soha nem látta őt mosolyogni életében, és aki most azt kívánta, bárcsak ne indult volna el erre a saját ötlettől vezérelt küldetésre. Mivel azonban látta, hogy a rókakopókat kieresztik a kennelekből, és a vadászok is indulásra készen gyülekezni kezdenek, tudta, hogy neki kell fognia a mondókájának. – Fenség, bátorkodhatom megkérdezni, vajon gondolkozott-e azon, hogy meglátogatja a királynőt. Tudom, hogy Ön nem hivatalosan van itt, de attól tartok, a királynő esetleg megbántódik, ha hamarosan nem teszi nála tiszteletét. Különösen most, hogy a walesi herceggel már találkozott. Nagyon sajnálatos volna, ha a brit sajtóban szóbeszédek kelnének lábra. Az itteni sajtótermékek meglehetősen szókimondóak tudnak lenni. Károlyi felkészült a retorzióra, de legnagyobb meglepetésére a császárné arcáról nem fagyott le a mosoly. Nem rá nézett, hanem a válla fölött valahová, mintha valakinek az érkezését várná. – Szegény Károlyi, maga mindig rengeteget aggódik. Megígérem, hogy elmegyek és meglátogatom a királynőt. Igazából már most vasárnap megyek, mivel aznap nincsen vadászat. Kérem, tegye meg a megfelelő előkészületeket. Teljesen igaza van, nem halogathatom tovább. A nagykövet majdnem leesett a lóról ámulatában. A legkevésbé sem számított arra, hogy mosolygós beleegyezéssel találkozik. Az angol levegő láthatóan nagyon jót tett őfenségének.

– Természetesen, és bár a királynő vasárnap általában nem fogad látogatókat, biztos vagyok benne, hogy Önnel kivételt fog tenni, Fenség. A császárné azonban már nem figyelt rá. Meglátott valakit a nagykövet háta mögött, és az a valaki láthatólag jobban érdekelte. Károlyi megfordult, és egy fiatalembert látott közeledni, akinek a haja és bajusza szinte ugyanolyan színű volt, mint az ő pejlova. A császárné felemelte üdvözlésképpen a kezét. – Bay Middleton, már azt hittem, nem is jön! A császárné most Károlyi felé fordult. – Károlyi gróf, hadd mutassam be Middleton kapitányt, a vezetőmet. Ha ő nem volna, már valószínűleg az egyik leicestershire-i árok mélyén feküdnék. Middleton meghajolt a nagykövet felé. – Első alkalommal vesz részt a Quorn vadászaton, gróf úr? Ez a legjobb vadászat ezen a környéken, de meg se próbáljon lépést tartani a császárnéval. Úgy lovagol, mint akit megszállt az ördög. Károlyi a császárnéra pillantott. Middleton megjegyzése feltűnően és túlzóan közvetlen volt. Bécsben elképzelhetetlen lett volna, hogy bárki is így merjen beszélni az uralkodói család tagjairól a jelenlétükben. Angliában azonban, ezek szerint nagyon másként működtek a dolgok. Ez az ember egyértelműen nem volt lovász, de nemesi rangja sem volt. Károlyinak az is feltűnt, hogy a császárné különös keresztnevén szólította. Bécsben ez sem fordulhatott volna elő. Elkezdett kutatni az emlékezetében, vajon mit tudhat ő erről a Middleton kapitányról. Az biztos, hogy kerengett valami pletyka ezzel a névvel kapcsolatban, mikor Londonba érkezett. – Volt alkalmam megcsodálni a császárnét a bécsi spanyol lovasiskolában. Egy osztrák sem álmodhat arról, hogy felvegye vele a versenyt. – Nos, akkor szerencsém van, hogy angol vezetőm akadt a vadászatra – mondta a császárné, és megint elmosolyodott. Károlyi látta, hogy a mosoly tulajdonképpen Middletonnak volt szánva, és udvaronci érzéke azt súgta neki, hogy a jelenlétére itt már semmi szükség, mégis maradt, mivel érdekelte az a fajta különös izzás, melyet felfedezni vélt a császárné és a fiatalember között.

– Ez valóban nagyon szerencsés. Biztos vagyok abban, hogy mi, osztrákok mind nagyon hálásak vagyunk Middleton kapitánynak, amiért legszebb ékességünket megóvja minden bajtól. Middleton elmosolyodott. – Megteszem, ami tőlem telhető, de a császárné igazi sportlady. A vadászat izgalmát saját biztonsága elé helyezi. A kopók most hirtelen nyugtalankodni kezdtek, bizonyára szagot fogtak. A császárné meghúzta a kantárszárat. – Indulnunk kell. – Biccentett egyet Károlyi felé, ami egyértelmű elbocsátást jelentett. A nagykövet megint meghajolt. – Fenséged nyugodtan rám bízhatja a királynőnél teendő látogatás minden részletét. – A császárnénak megrándult az arca; láthatólag már meg is feledkezett arról, mit ígért, de akkor már megszólaltak a vadászkürtök, és ő nagyon izgatott lett. – Köszönöm, Károlyi, akkor vasárnap, ugye? – Azzal Middletonnal együtt megindultak, egyre gyorsabb tempóra váltva, hogy elérjék a lovasok és kopók tarkabarka csapatát, mely a szemben lévő dombra igyekezett felkapaszkodni. A nagykövet nézte, ahogy a két lovas, a császárné sötétkékben, Bay pedig pirosban kezdenek maguknak utat törni a többiek között. Mire a vadászok egy közeli sövénykerítéshez értek, a kopók már elkezdték keresni az átjárást, és miután találtak egy nyílást, izgatott, hullámzó tömegben furakodtak át rajta. A lovasok elindultak a mezőn a sövény hosszában, egy könnyebb átjáró reményében, de a császárné és Middleton nem tartottak velük. Károlyi tátott szájjal figyelte, amint a császárné, anélkül, hogy visszavenne az iramból, egyenesen a sövény felé tart. Egy pillanat erejéig azt hitte, el fogja véteni az ugratást, és lelki szemei előtt már látta magát, amint a Hofburgban, a császár dolgozószobájában megkísérli az uralkodónak leírni azt a pillanatot, amikor a felesége leesett a lováról és a nyakát szegte. Middleton azonban végig ott lovagolt a császárné oldalán, együtt ösztökélve tovább a lovát az övével, és végül csodálatos módon mindkét állat egy időben ugrotta át a sövényt. A nagykövet visszatartott lélegzettel figyelte, amint eltűnnek a kerítés mögött, de aztán újból előbukkantak, egy kék és egy piros pötty a

messzeségben, és látni lehetett, ahogy kaptatnak felfelé a dombon a kopók után. Károlyi megsarkantyúzta a lovát, és csatlakozni készült a javarészt londoni városlakókból álló későn jövők csapatához, akik úgy döntöttek, alaposan kiélvezik a vadászatokat megelőző villásreggeli minden előnyét. Volt ott néhány hölgy is, akik a kastély körüli parkban álló hintójukban ücsörögve, színházi látcsővel figyelték az eseményeket. Károlyi már majdnem elérte a lovas csapatot, mikor észrevette, hogy az egyik ilyen hölgy Festetics grófnő, aki neki anyai ágon unokatestvére, és mellesleg régi jó táncpartnere is volt. Odaléptetett a hintóhoz, de a grófnő annyira elmerülten figyelte a vadászatot a látcsövén keresztül, hogy nem vette őt észre. Károlyi végül odakiáltott neki magyarul, mire azonnal felnézett: – Á, Béla, örülök, hogy látlak! A vadászat miatt jöttél? Károlyi leugrott a lóról, és odasétált a grófnőhöz, akinek mindkét orcájára két-két puszit nyomott, magyar szokás szerint. – Azért jöttem, hogy beszéljek a császárnéval. Ez volt az egyetlen hely, ahol találkozni tudtam vele. A te homályos célzásaid nem tartalmaztak közvetlen utalást a meghívásra. Festetics grófnő a fejét csóválta. – Tudom, Béla, sajnálom. De tudod jól, milyen, mikor valamit nagyon nem akar. Csak megrázza a fejét, és azt mondja, rázd le. Megpróbáltam rávenni, hogy figyeljen rám, de ő csak akkor figyel, ha akar. – Szegény Festy! A fenségnek nagy szerencséje van veled. – Nem, Béla, én érzem kiváltságnak, hogy megtehetem érte, amit csak tudok. – A kis termetű grófnő elszántan nézett a nagykövetre. – Tudom, hogy ő sokak számára… nehéz természetnek tűnik. De én tudom, milyen kedves és nemesszívű. Festetics felszegte az állát, mintha arra buzdítaná Károlyit, hogy szálljon szembe vele, ha mer. Károlyi elnevette magát. – Ahogy már korábban is mondtam, kedves unokanővérem, a császárnénak nagy szerencséje van veled. Ma azonban egyáltalán nem volt nehéz eset. Azt kérdeztem tőle, mikor óhajtja meglátogatni az angol királynőt, mire nagyon kedvesen azt válaszolta, hogy vasárnap elmegy hozzá, és hogy legyek szíves szervezzem meg a találkozást. Meglepett, hogy ennyire engedékeny.

A nagykövet most fürkészőn vizsgálta a grófnő arcát, hogy megleshesse, hogy reagál, és így folytatta: – Angliai látogatása, úgy tűnik, nagyon is jót tett neki. Igazából már hosszú ideje nem láttam ilyen jó egészségben és emelkedett hangulatban. A budapesti koronázás óta biztosan nem. Kíváncsi vagyok, vajon mi van itt, Angliában, ami olyan jót tesz neki! A grófnő megcsóválta a fejét. – Béla, Béla, ennél azért jobban ismersz engem! Nem pletykálok a császárnéról sem neked, sem másnak. Örvendj annak, ahogy én is örvendek, hogy a császárné ilyen jó hangulatban van. Károlyi mosolyogva fogadta a kioktatást. – Igen, örvendek. De meg kell mondjam, a vadászat miatt azért aggódom kicsit. A fenség túlságosan vakmerőnek tűnik. Most az elébb, már az első sövénykerítésnél majdnem azt hittem, mindjárt kitöri a nyakát. – Jaj, tudom! Minden nap, mikor kilovagol, beteg vagyok az aggodalomtól. Ma muszáj volt eljönnöm ide, hogy a saját szememmel is lássam, mit művel; egyébként ez jobb, mintha mindenféle rémséges balesetet képzelek el otthon. – A grófnő felsóhajtott. – Néha már arra gondolok, talán tényleg megpróbálja elveszejteni magát. Károlyi vállat vont. – Pedig minden oka megvan arra, hogy éljen. A férje csodálja, és bármit megenged neki, amire csak vágyik. Még mindig nagyon szép; igazából azt mondhatnám, pontosan olyan gyönyörű, mint mindig, sőt ha lehet, még szebb. A grófnő újból felsóhajtott. – Ez igaz. Még mindig gyönyörű, de ő ezt nem veszi észre. Mikor belenéz a tükörbe, csak a ráncokat látja. – Felvette a távcsövet, és végigpásztázta vele a horizontot, de addigra a császárné és kísérője már látótávolságon kívülre kerültek. Újra a gróf felé fordult hát. – Milyen kár! Pedig mennyire tehetséges – hat nyelven beszél folyékonyan, és verseket ír. Néha az az érzésem, az elméje olyan, mint egy múzeum, tele értékes kincsekkel, melyeket azonban senki sem lát. Bárcsak lenne egy olyan dolog, valami nagyszerű cél, mely teljesen lekötné – akkor hallatlan nagy cselekedetekre volna képes. – De hát császárné, kell ennél magasabb pozíció? Minden lehetősége megvan arra, hogy a hazájában jót cselekedjen, és ő mégis azt választja, hogy Angliába jön vadászni – mondta Károlyi.

– Én nem kórházavatásra vagy az árvák megsegítésére gondolok, Béla, hanem valódi ügyre – valamire, amiben teljes lényével hihet. Vegyük például azt, mennyit tett Erzsébet Magyarországért. Gondolod, hogy Ferenc Józsefet valaha is magyar királlyá koronázzák nélküle? Ezért mindig is hálás leszek neki. De azok a mozgalmas idők már elmúltak, és most nincs miért harcolnia. Károlyi elmosolyodott. – Itt van neki a Quorn… – Na, persze. De bárcsak lenne valami más is. – Kis szünet következett. – És hogy van a két „hős lovag”, Castor és Pollux? – kérdezte Károlyi. – Nem hiszem, hogy láttam volna őket ma reggel. – Őket… nos, ők gyengélkednek. A császárné világosan megmondta, hogy egyedül akar vadászni. – De a gáláns Middleton kapitánnyal azért kivételt tesz. – Igen, vele kivételt. – A grófnő összeharapta az ajkát. – Őfelsége volt olyan szíves, és bemutatta nekem. Örülök, hogy ilyen… – Károlyi egy pillanatra elhallgatott, és eltökélten keresgélte a megfelelő szót – ilyen rátermett kísérőre talált. Middleton kapitány híres a lovastudományáról, úgy hiszem. – Őt az a vörös hajú angol úriember, Spencer ajánlotta őfelségének. A nápolyi királyné rém dühös volt, mivel ő akarta Middletont vezetőjének, de a férfi visszautasította. – Akkor meglehetősen ambiciózus úriember lehet, nem? Miért lovagolna együtt egy egyszerű királynéval, ha ezt egy császárnéval is megteheti? – Ambiciózus? Nem, azt nem hinném. Middleton nem udvaronc típus, és egész biztosan nem is kém. Emiatt szükségtelen aggódnod, Béla. – És más miatt? Úgy hallottam, Middleton kapitány a lovastudományán kívül másról is híres. Nagyon népszerű a hölgyek körében, a férjeik közt azonban már korántsem annyira. – Károlyi most már jól emlékezett, honnan volt ismerős neki a Middleton név. Volt egy kis liezonja egy férjes asszonnyal, aki a báli szezon kellős közepén elutazott a férjéhez vidékre. A hölgyet – hogy is hívták, Blanche, vagy valami ilyesmi – egy jó ideje nem látták a városban; majd a család egy új taggal bővült, aki szerencsére lány lett. A lányok származását illetően pedig elnézőbbek vagyunk, ugyebár?

– Middleton kapitány jóképű, egyenruhás fiatalember, miért is kedvelnék a férjek? – mondta a grófnő egy vállrándítás kíséretében. Károlyi okosabb volt annál, mint hogy tovább erőltesse a dolgot. A grófnő nem volt az a fajta hölgy, akit hízelgéssel rá lehetett volna venni, hogy fecsegjen. Egy osztrák udvarhölgy már mindent kifecsegett volna neki a császárnéról és Middletonról, és másról is, de Festetics grófnő magyar volt, és szinte hazafias kötelességének érezte, hogy meggátolja a pletykák terjedését és a pozícióharcot, mely annyira jellemző volt a bécsi udvarra. Mögülük most nagy ricsaj hallatszott, és a kopók a birtok másik felén lévő dombtető gerincén kezdtek leereszkedni. A grófnő felkapta a távcsövet. A nagykövet, mivel belátta, hogy a társalgásnak vége, úgy döntött, hogy ha már itt van, ő is beszáll a vadászatba, és megragadta a lova kantárszárát. – Viszlát, kuzinom, örülök, hogy láttalak. Jólesik újból magyarul beszélni. Már egészen berozsdásodtam. – Én szerencsés vagyok, mivel a császárné mindig magyarul beszél velem. Nagyon büszke arra, milyen folyékonyan tudja a nyelvet. – És milyen szerencse, hogy ilyen jól beszéli az angolt is. Felteszem, Middleton kapitány nem beszél magyarul, és németül sem. A grófnő elnevette magát. – Béla, most már elég! Menjen, és üldözze csak a rókákat! Jót fog tenni magának egy kis testmozgás. A nagykövet elfogadta, hogy elbocsátották, hiszen, bár a grófnő semmit nem árult el neki, vérbeli diplomataként mindent kiszedett belőle, amit meg akart tudni.

Az esés Van egy olyan pillanat a nap vége felé, mikor a fények kezdenek elhalványodni, és még a legbiztosabb lábú ló is kezd időről időre megbotlani; ilyenkor a sövények ijesztően magasodnak az ember orra előtt a téli szürkületben, az izmok pedig a nyeregben töltött

hosszú órák után kezdenek görcsössé válni. Mivel a múlt idényben jó párszor leesett a lóról, Bay megtanulta felismerni azt a fordulópontot, mikor lanyhulni kezd az ereje és az elméje már nem tudja, mire képes a teste. Ez volt az első jel a harmincéves férfi számára, mely azt jelezte, hogy fizikailag már nem képes annyi mindenre, mint huszonegy évesen. Most sokkal ügyesebben lovagolt, mint korábban, és mindig formában volt, de tudta, hogy a hanyatlás megkezdődött. Bay egy ideig gyászolta azt a korábbi bizonyosságot, hogy az élet idővel csak egyre jobb lehet. Ma azonban nem érzett megbánást. Sütött a nap, és a rókák már három órája menekültek előlük, így ez lett vadászkarrierjének egyik legjobb hajtóvadászata. Azon kapta magát, hogy abban reménykedik, ez a különleges állatfaj a végén még kicselezi a kopókat; de végtére is megérdemli a jutalmat, amiért ilyen csodálatos hajszában részeltette őket. A kopók most egy felszántott földön szaladtak keresztül egy kis csalit felé. Bay odanézett a császárnéra, aki mellette vágtázott; a lovaglóruhája tele volt sárfolttal, és egy hajtincs kicsúszott a szoros kontyból, mely most úgy verdeste a hátát, mint egy lasszó. A háta azonban olyan egyenes volt, mint bármikor, és olyan könnyed tartásban ült a nyeregben, mintha, legalábbis Baynek úgy tűnt, még fel is húzódzkodna. Aznap alig beszéltek egymással, olyan gyors volt az iram, de minden alkalommal, mikor Bay elkapta a császárné pillantását, érezte a kettejük közti vibrálást. A kitartó rókaüldözés sikeresen eloszlatta a reggeli gondokat. Bay most semmi egyebet nem érzett, csak a pillanat határtalan örömét, hogy a császárnéval az oldalán átszelheti Leicestershire földjeit. Elérték a csalitot. A kérdés itt az volt, vajon megvárják-e, míg a kopók levadásszák a rókákat, vagy megkerülik az erdősávot, hogy megnézzék, nem menekültek-e ki az állatok a túloldalon. A legtöbb lovas, köztük a walesi herceg is meghúzták a kantárt, és hálásak voltak, hogy egy kis időre megpihenhetnek. Bay is erre készült, de a császárné felemelte a lovaglópálcáját és tovább haladt a lovával. Bay is megsarkantyúzta Tipsyt, és követte a császárnét. A terep emelkedni kezdett, és Bay lova kicsit habozva indult el a meredeken felfelé. Mire Bay a kellő sebességre tudta ösztökélni, és felnézett, a császárné már eltűnt a domb gerince mögött. Bay

felemelte a pálcát, és rávert vele Tipsy lágyékára. A ló átugrott a gerincen, de mikor a túlsó felén földet ért, megbotlott, és Bay, aki előrefelé nézett, a császárnét kutatva, egyszer csak azt látta, hogy a föld ijesztő gyorsasággal közeledik felé. * Bénultan feküdt ott, mikor német szavakat hallott, és érezte, hogy pár csepp eső hullik az arcára. A sajgó fájdalomtól azonnal magához tért; kinyitotta a szemét, és a császárné arcát látta közvetlenül az övé fölött. Mosolyogni akart, de a fájdalom majd szétszakította. Hallotta, hogy nyögdécsel. – Bay, Bay Middleton, hall engem? Bay megpróbált bólintani. A császárné lehúzta a kesztyűjét, és kezét az övébe tette. – Ha hall engem, szorítsa meg a kezemet. – Bay érezte a hideg, érdes ujjakat, de mikor próbálta megszorítani császárné kezét, iszonyatos fájdalmat érzett a vállízületében, ami rémisztően lazának is tűnt. A torkában kezdett felgyűlni az epe. Tudta, hogy biztosan kificamodott a vállízülete; ez egyszer már megtörtént vele, mikor akadályugratás közben leesett a lóról. Akkor ott volt Csirke Hartopp, és ő tudta, ilyenkor mit kell csinálni. Odaadta neki a lovaglópálcáját, hogy abba harapjon, míg visszafordítja az ízületet a helyére. Azután állandóan azokkal a harapásnyomokkal heccelte Bayt, melyek szinte átszakították a disznóbőr borítást. Bay megpróbált beszélni, de nem jött ki hang a torkán. – Megsérült? Tudja mozgatni a végtagjait? – A császárné hangja tele volt feszültséggel. Intenzíven fürkészte Bay tekintetét. Ő újból megpróbált megszólalni, de csak fájdalmas nyöszörgés szakadt ki belőle. A császárné a lovaglóruhája zsebébe nyúlt, és előhúzott egy ezüstszínű flaskát. Öntött egy kevés brandyt Bay szájába. Az alkohol rettentően marta a torkát, és köhögnie kellett tőle, de a feje kicsit kitisztult, és végre sikerült annyit mondania: – A vállam, kificamodott… segítsen visszatenni. A császárné bólintott. – Mondja, mit kell tennem. – Brandyt, még… – A császárné odatartotta a flaskát, és pár cseppet öntött belőle Bay szájába, de mikor látta a férfi

arckifejezését, megdöntötte az edényt, és a brandy csurogni kezdett a torkán lefelé. Bay várt egy kicsit, míg az alkohol eltompította az akut fájdalmat, aztán rávette magát, hogy újra beszéljen. – Érzi az ízületet? A császárné félénken odatette a kezét a vállára. – Igen, érzem, hogy itt valami nincs rendjén. – El tudná fordítani a karomat, és ezzel egy időben vissza tudná nyomni a helyére? A császárné az ajkába harapott. – Nem akarom, hogy megsérüljön. Talán jobb volna megvárni, míg megérkezik a segítség. Bay érezte, hogy kóvályog a feje az émelygéstől. – Kérem, tegye meg. Nem bírom tovább. Érezte, hogy a császárné megragadja a kezét, és akkor azt mondta: – Most pedig fordítsa el kifelé, és nyomja lefelé. Hallotta a saját üvöltését, mialatt a császárné elforgatta a karját, és a vállát visszahelyezte az ízületi tokba. Aztán hirtelen vége lett. A kín elmúlt, és a válla, bár még sajgott, már nem volt többé létezésének minden mást felemésztő középpontja. Bay még mindig fogta a császárné kezét; szerette volna az ajkához emelni, de túl nagy erőfeszítés lett volna. – Köszönöm – mondta. A császárné elfordította a fejét, és Bay látta, hogy dörzsölgetni kezdi azt a kezét, amelyet az előbb még ő szorongatott. Eszébe jutott, annak idején mit művelt Csirke lovaglópálcájával. – Ne haragudjon rám, nagyon megszorítottam a kezét? De legalább nem kell lelőnie. – És megkockáztatott egy halvány mosolyt. A császárné ránézett, és falfehér, könnyáztatta arca végül mosolyra húzódott. – Én vagyok az, aki fájdalmat okoztam Önnek. Nem vagyok annyira nagyon könyörtelen, tudja? Ha Ön ló volna, azt hiszem, akkor sem tudnám lelőni, ha eltörte volna a lábát. – Ezért hálás vagyok. És még hálásabb lennék, ha kaphatnék még egy kis brandyt. A császárné adott még neki egy kicsit, aztán anélkül, hogy letörölte volna a flaska száját, ő is meghúzta.

– Elnézést, erre Önnek most nagyobb szüksége van, mint nekem, de tudja, mikor láttam, hogy leesett a lóról, azt hittem, meghalt. Bay próbált nevetni. – Hát nem tudja, hogy a Quorn vadászaton nem illik meghalni? Ráadásul soha többet nem vadászhatnék. De látta a falkamestert? Na, tőle sokkal jobban félek, mint a haláltól. – Azt hiszem, inkább nem fél eléggé. És talán én is így vagyok ezzel. De akkor nagyon rettegtem, mikor azt hittem, Ön halt meg. – Akkor együtt kell vakmerőnek lennünk, vagy egyáltalán nem – mondta Bay. – Figyelmeztetem, hogy én nem járok élen az óvatosságban. A császárné most egyenesen a szemébe nézett, és Bay látta, hogy fénylő csíkok vannak az arcán ott, ahol a könnyei lecsordultak. – Én sem. Bay szerette volna megérinteni az asszonyt, de a karjai nem engedelmeskedtek. Egy kis ideig mozdulatlanok maradtak, Bay a sáros földön fekve, a császárné pedig mellette térdelve, míg a domb túloldaláról meg nem hallották a vadászat hangjait. A császárné abba az irányba fordította a fejét. – Menjek, kérjek segítséget? – Azt hiszem, rendbe fogok jönni, ha tud nekem segíteni. Szükségem volna egyfajta hámra. – Hámra? Milyen hámra? – Valamire, amivel fel lehet kötni a karomat. A császárné felállt, és lovaglóruhájának hosszú, uszályszerű végét felemelve a varrás mentén elszakította az anyagot. Mikor száliránnyal ellentétesen is szakítani kezdte, hogy háromszöget tudjon belőle formálni, Bay látta, hogy most is ugyanaz a szarvasbőr térdnadrág van rajta, amelyet a múltkor viselt. A nadrág olyan szorosan simult a császárné lábára, mint egy jockey-éra, és láttatni engedte izmos combját és hosszú vádliját. Bay számára egyszerre volt megdöbbentő és ugyanakkor izgalmas is, hogy egy nő lábait ilyen pőrén láthatja. Fájdalma mellett érezte azt is, hogy elönti a vágy. A császárné most megint letérdelt mellé. – Fel tud ülni?

Bay a jó karjára támaszkodva próbálta felhúzni magát, de ez is meghaladta az erejét. – Megengedi, hogy segítsek? – A császárné hangjában enyhe habozás érződött. Bay megpróbált elmosolyodni. – Nagyon hálás volnék, asszonyom, ha segítene. A császárné nagyon óvatosan becsúsztatta a karját a férfi rossz válla alá, majd a két karjával átkulcsolta. Felsőtestét Bay mellkasához nyomta; Bay érezte a leheletét az arcán. – Készen áll? – kérdezte a férfit. – Remélem, elég erős vagyok ehhez. Bay hallotta, hogy a császárné nagy levegőt vesz, és hasító fájdalmat érzett, mikor felhúzta. Most egyenesen egymás szemébe néztek, és az orruk szinte összeért. Baynek csak kicsikét előre kellett volna hajolnia, és máris megcsókolhatta volna az asszonyt. Megpróbálta leolvasni az arcáról, mit érez, de ez a kis hezitálás elég volt ahhoz, hogy a pillanat elmúljon. A császárné elhúzódott tőle, és elkezdett babrálni azzal az anyagdarabbal, melyet a lovaglóruhájából kiszakított. – Ha így megkötöm, az elég? – És az anyag két végét csomóba fonta Bay tarkóján. – Talán egy kicsit szorosabbra kéne. – A rögtönzött felkötés már így is jól megtartotta volna Bay karját, de ő élvezte a hideg ujjak érintését a tarkóján. – Így? – Pontosan. – Bay kissé hátradőlt, és érezte az asszony mellének domborulatát a feje mögött. Arra gondolt, milyen kellemes is volna így maradni, de a fények már kezdtek elhalványulni, és a félhomályon keresztül hozzájuk eljutó zajok emlékeztették arra, hogy a Quorn vadászai nem lehetnek messze. Jó kezét támasztékként használva feltápászkodott, és lábra állt. Kicsit megszédült, mikor kihúzta magát. A császárné odanyújtotta neki a karját. Bay bánatosan elnevette magát. – Mint az Ön vezetője, asszonyom, azt a következtetést kell levonnom, hogy kudarcot vallottam. Nekem kellett volna Önt megóvnom a bajtól.

– Ó, megóvom én magam, amennyire akarom. Arra viszont ritkán van esélyem, hogy hasznossá tegyem magam. A lovak nem messze tőlük, a domboldalon legeltek. Bay odafüttyentett Tipsynek, az állat odajött hozzá, és megszaglászta a kezét. Bay most jött csak rá, mi a következő próbatétel. – A hasznavehetetlenségem most teljesedik ki csak igazán. Én még fel tudok ülni egy kézzel Tipsy hátára, de Önnek már nem leszek képes segíteni. Őfelsége elnevette magát. – Azt gondolja, hogy olyan fajta lovas vagyok, aki képtelen segítség nélkül nyeregbe szállni? – A császárné a nyelvét a fogaihoz préselve adott hangjelzést a lovának, mire az állat odajött hozzá, és Bay legnagyobb ámulatára a mellső lábait behajlítva letérdelt elé. A császárné könnyedén beleült a nyeregbe, majd a ló vele együtt felemelkedett. – Egy másik életben biztosan cirkuszi karriert futhattam volna be. Bay jobban megnézte. Mivel a császárné kettészakította lovaglóruháját, hogy felköthesse Bay karját, most jól látszottak szarvasbőr térdnadrágba bújtatott lábai. – Meg kell adni, megvan hozzá a lába, asszonyom. A császárné lenézett a lábára. – Még szerencse, hogy sötétedik, különben óriási botrányt okoznánk. Bay megborzongott. Most döbbent csak rá, milyen lehetetlen helyzetbe kerültek. Ha valaki meglátja, hogy a hiányos öltözetű császárnéval lovagol a földeken, az mindkettejük számára kompromittáló lesz. Ha pedig nem együtt mennek, akkor az lesz a látszat, hogy magára hagyta őt egy idegen országban. Mégis ez utóbbi tűnt bölcsebb megoldásnak. – Attól tartok, mégis itt kell hagynom Önt. Easton Neston csak fél mérföldre van innen. Nem hinném, hogy okos volna odamenni a házhoz. Nopcsa báró kisebbfajta rohamot kapna. Ha most azonnal elindulok, még sötétedés előtt elérek Melton Mowbray-be, és keresek egy orvost. Remélem, megbocsátja, hogy magára hagyom. – Bay sajnálkozón elmosolyodott. – Nem sok hasznomat vette, igaz? Először leesem a lóról, aztán meg itthagyom magát, hogy találjon haza egyedül. – Bay Tipsy fejét az út felé fordította, és

indulni készült, de a császárné feltartotta a lovaglópálcáját, és elállta az útját. – Megtiltom, hogy elmenjen, Bay Middleton. – Ezt könnyed hangon mondta, de attól még parancsnak hangzott. – De én csak Ön miatt teszem. – Nem az Ön dolga, hogy a jó hírnevem miatt aggódjék – válaszolta a császárné. Aztán lágyabb hangon folytatta: – A helyzetemből adódóan az emberek úgyis pletykálnak rólam, akármit is leszek. Most legalább megvan rá az okuk – folytatta, és felszegte az állát. – Most azonnal el kell jönnie Easton Nestonba; az Ön állapota nem engedi meg, hogy egészen Melton Mowbray-ig ellovagoljon. Én majd elküldök orvosért, és egészen addig nálam marad, míg teljesen fel nem épül. Majd áthozatjuk a csomagjait. – Azzal megütögette a lovát a pálcával, és lassan elindult felfelé a domboldalon. Baynek nem maradt más választása, követnie kellett. Lovagias leiajánlását határozottan elutasították. Persze nem mondhatta, hogy ennek nem örül. Nem sok értelme lett volna visszatérni Melton Hallba, a riválisok és látszatbarátok hálójába, most, hogy Charlotte elment. Igazából nagyon is ínyére volt, hogy Csirke, Fred, és különösképp Augusta mennyire bosszankodnak majd, ha megtudják, a császárné vendége lesz. Aztán persze arra is kíváncsi volt, Charlotte mit szólna mindehhez, és hogy tud-e neki írni, mielőtt még Augusta teszi ezt meg. A címét azonban nem tudta, és Bayt eléggé aggasztotta, mi lesz a sorsa egy olyan levélnek, melyet Meltonon keresztül küldene Charlotte-nak. Augusta nagyon is képes volt arra, hogy felbontson bármilyen borítékot, melyről úgy gondolja, Baytől jött. A Charlotte-tal kapcsolatos zavaró gondolatok újra előjöttek. Mi a csudának iszkolt el Meltonból egy szó nélkül? Vajon ez valami rejtélyes női szeszély? Ha igen, akkor Charlotte nem is olyan nő, mint amilyennek képzelte. Tipsy egy kis kátyú miatt megbotlott az úton, mire Bay vállába újból éles fájdalom hasított bele. Tudta, hogy a császárnénak igaza volt; nem elég erős ahhoz, hogy tizenvalahány mérföldet lovagoljon a sötétben, nyílt terepen. Valószínű, hogy leesne a lóról, és mivel nem kapna segítséget, megfagyna a hidegben. Már most érezte, hogy az esés okozta trauma kezd elmúlni, viszont a helyét átveszi

egy, a testét megbénító, hideg kimerültség. Tudta, hogy ha most lecsúszna a lóról, képtelen volna újból felülni rá. Még jó, hogy a császárné helyette meghozta ezt a döntést. Annyira nagyon szeretett volna lefeküdni, hogy nem sokat merengett azon, ez nem meghívás, hanem kifejezett parancs volt.

Az exkirály hálószobája A visszafelé út normális esetben húsz percig tartott volna, de annak ellenére, hogy Bay képes volt egy kézzel is jól lovagolni, a lépésnél gyorsabb iramnál már nagyon fájt a válla, ezért végül több mint egy óra alatt értek oda. Arra biztatta a császárnét, hogy nyugodtan lovagoljon előre, de ő ez megtagadta. – Ha megint leesik, nem lesz segítsége. – De nem fogok újból leesni. – Senki nem szokta azt gondolni, hogy le fog esni a lóról, Middleton kapitány. Miután ez a beszélgetés lezajlott köztük, és lassan lovagoltak tovább a patak széles völgyében, mely Easton Neston Parkba vezetett, meglátták a Quorn vadászokat, ahogy a dombot vörös foltként beterítve a patak túloldalán feléjük közelednek. A róka jól látszott előttük, amint ide-oda cikázva próbálta lerázni a kopókat, melyek csapatostul üldözték. A lovasok száma reggel óta jócskán megfogyatkozott. Ahogy közelebb értek, Bay észrevette a termetes Vörös Grófot és a walesi herceget. Egy pillanatra úgy tűnt, a róka át fog gázolni a patakon, és az egész falka követni fogja, de a rémült állat az utolsó pillanatban elkanyarodott egy facsoport felé, melynek ágai a víz fölé hajoltak. Valószínűleg talált ott valami menedéket – talán egy elhagyott borzodút –, mivel nem bukkant elő a másik oldalon. A kopók rémisztően zajos csaholásba kezdtek, a lovasok pedig lefékezték lovaikat, arra várva, hogy a kopók belefogjanak a gyilkolásba. A császárné nem állt meg, hogy megnézze a kopókat „munka” közben, csak lovagolt tovább, Bay meg követte. A túloldalon

gyülekező lovasok közül az egyik azonban odaköszönt neki, mivel mikor felismerte, a patak széléhez léptette lovát. – Fenség! Attól féltem, hogy nyoma veszett! – Az osztrák nagykövet hangjából kiérzett a megkönnyebbülés, ugyanakkor némi figyelmeztetés is érezhető volt benne. A császárné odafordult, és azt mondta neki: – Amint látja, gróf, biztonságban vagyok. Szegény Middleton kapitány azonban megsérült. Bay odabiccentett a grófnak. – Kificamítottam a vállamat. A császárné rakta helyre. Károlyi túlságosan jól nevelt volt ahhoz, hogy meglepődést mutasson, habár mikor a császárné megállította a lovát, a szeme azért kissé elkerekedett, mert észrevette a fenséges asszony szarvasbőr térdnadrágba bújtatott lábait az oldalnyeregben. – Elviszem magammal Middleton kapitányt Easton Nestonba. Lenne szíves orvost hívni? – A császárné semmi esélyt nem adott Károlyinak a további beszélgetésre. – Természetesen, Fenség. Azonnal intézkedem. A császárné most szó nélkül a völgy végén futó út felé fordította a lovát. Bay újból biccentett egyet Károlyinak, aztán megindult utána. Amint hallótávolságon kívülre kerültek, a császárné felnevetett. – Na, most már mindenki az én lovaglóruhámról fog beszélni a Hofburgban – mondta. – Károlyi persze jobban tenné, ha megtartaná magának a dolgot, de él-hal a pletykákért, és biztos nem bírja majd megállni, hogy egy jó kis anekdotát gyártson belőle. Az egész természetesen az én hősies tettemről fog szólni, hogy helyére raktam az Ön vállát, de lehetetlen lesz nem megemlíteni a ruhám állapotát. Bay nem szólt. Jól látta, milyen arcot vágott Károlyi, mikor észrevette a császárné lábait az oldalnyeregben. Remélte, hogy a nagykövet nem jár egyik klubba sem. A férfiról szóló történet, aki egy császárnéi lovaglóruhából készített kötést visel a karján, több hétre is ellátná munícióval a Brook’s és a White’s pletykafészkeit. És ez nem volt éppen kellemes gondolat. Egy elkövetkező botránnyal kapcsolatos aggodalmai azonban hamar szertefoszlottak, mikor meglátta Easton Neston kapuját, és a császárné nyomában végigléptetett a kastélyhoz vezető hosszú kocsiúton.

Mikor leszállt a lóról, alig bírt megállni a lábán. Ezt észrevéve a császárné tapsolt párat, és utasította a lovászokat, hogy azonnal hívják oda Nopcsa bárót. A báró egy percen belül meg is érkezett. Neki szinte teljesen sikerült elkendőzni meglepetését a császárné lovaglóruhája láttán. A császárné németül beszélt hozzá, mire a kis emberke bólintott, és közben megérintett a bajusza mindkét végét, mintha meg akarna győződni arról, hogy legalább némely dolog továbbra is változatlan. A császárné Bay ép karjára tette a kezét. – Most pedig pihennie kell. A báró majd gondoskodik Önről. – Ez nagyon kedves Öntől, de úgy érzem, megterhelő a jelenlétem. A császárné felemelte a kezét, és megállította. – Az uralkodói létezés egyik kiváltsága, hogy senkinek nem szabad ellenkeznie velem. Igaz, Nopcsa? A báró fejet hajtott. – Fenség. Bent a báró felsegítette Bayt a széles márványlépcsőn, és egy első emeleti, hatalmas hálószobába vezette. – Ezt a szobát korábban őfelsége, a nápolyi király használta. A császárné úgy rendelkezett, hogy itt szállásoljam el Önt. – A báró hangjában megbúvó rosszallás nem kerülte el Bay figyelmét. – Elmesélte, milyen balesetet szenvedett, és azzal bízott meg, hogy hívjak orvost. Kérem, adja a tudtomra, ha bármire szüksége lenne. Mikor becsukódott az ajtó, Bay köszönetet mormogott, aztán leült az ágyra, hátradőlt, és azonnal el is aludt. * Riadtan ébredt. A szobában a tűz izzásától eltekintve teljesen sötét volt. Bay óvatosan megmozdult, de éles fájdalom hasított a vállába. A karja annyira merev volt, hogy alig tudta mozgatni. Valaki levette róla a csizmát, és betakarta egy takaróval, de még mindig lovaglóöltözékben volt, csak a kabát nem volt rajta. Valaki – feltehetőleg az orvos – szíjakkal felkötötte a vállát. Bay rádöbbent, hogy bizonyára elveszítette az eszméletét. Lehetetlen volt megmondani, mennyi az idő. Néhány percet aludt csak, vagy néhány órát? Az elméjét elborították az aggodalmak.

Odaszóltak vajon Meltonba, hogy baleset érte? Tudta, hogy levelet kell írnia nekik, mielőtt még a vadászaton részt vevő pletykafészkek a balesetéből valami ehhez hasonló anekdotát gyártanak: „A vezető, akit a rábízott fenség mentett meg a bajból.” Írnia kell Charlotte-nak is, mielőtt Augusta jóvoltából hamis képet kap az aznapi történésekről. Ám ha képes is kikelni az ágyból, arra nem lesz képes, hogy sérült jobb karjába tollat fogjon. Szokatlan érzés volt, hogy ennyire gyámoltalan – tehetetlenül fekszik egy idegen házban, és idegenek veszik körül a saját hazájában –, mégis volt benne valami izgató. Történni fog valami, ezt tudta, de vajon örömteli vagy fájdalmas lesz? Olyasmit érzett, mint mikor egy ismeretlen kerítést kell átugrania, és először az elrugaszkodással járó izgalom, aztán a földet éréstől való félelem járja át. Kint erős szél söpört végig a leicestershire-i síkon, megrázta a barokk ablakok tábláit, és besüvített a falakon és a gittelésen lévő repedéseken. Bay azon kapta magát, hogy minden, a házból jövő nyikorgásra és nyekergésre felkapja a fejét. Megmerevedett, mikor suttogó hangokat, majd kiáltást vélt hallani, de rájött, hogy ez csak a süvítő szél és egy nyikorgó ajtó hangja. Aztán megint más hangot hallott: ezúttal ritmikus reccsenéseket. Csak képzelődik, vagy gyors, ismerős léptek zaját hallja odakint, az ajtón túlról? Mikor nyílt az ajtó, megpróbált felülni, de a vállába hasító fájdalom miatt ez lehetetlen volt. Sisi arcát alulról megvilágította az olajlámpás, melyet a kezében tartott, és furcsa fényt vetett felfelé az arcára. Volt valami szokatlan az alakjában. Bay nem látta jól a fejét, aztán rádöbbent, hogy azért, mert a haja le van engedve. – Fent van? – Sisi halkan és fojtott hangon szólalt meg. – Igen, itt vagyok – felelte Bay, ugyanúgy suttogóra fogva. Ahogy a lámpás egyre közelebb jött hozzá, Bay látta, hogy Sisi fehér hálóruhát visel, és ahogy megmozdította a fejét, azt is, hogy a vállán elterülő hatalmas hajzuhatag a földig ér. Mikor Sisi megközelítette az ágyat, Bay érezte, hogy most nem szabad megmozdulnia, bár igazából nem is tud. Ha kinyújtja a kezét, és megérinti az asszony haját, onnan már nincs visszaút – akkor már elkezdődik a „futam”. De most, hogy Sisi ilyen közel volt hozzá,

megint megcsapta az orrát az az illat – az ibolya és konyak keveréke, valamint valami állatias is, amit rókaszagnak vélt. A keze elindult felé. A haj melegnek tűnt, és ruganyosnak, mintha önálló életet élne. Bay kezébe vett egy tincset, és ép keze köré tekerte. Olyan hosszú volt a tincs, hogy háromszor körbeérte a kezét, és még mindig nem húzta a hajtövet. – Tetszik a hajam, Middleton kapitány? – Ugyanaz a halk suttogás. – Igen, Fenség, tetszik. – Bay gyengéden meghúzta a kezében lévő tincset, és magához vonta vele Sisit. – Ráadásul kifejezetten a hasznára válik egy sérült férfinak. – Mikor ajkát Sisi ajkára tette, az asszony haja úgy hullott az arcába, mint egy kibomlott selyemhernyógubó. Ép kezét végigfuttatta a selyem hálóruha alatt megbúvó, fűző nélküli, határozott ívű derékvonalon. – Most megint megcsókolhat, Middleton kapitány. – Ez parancs? – Nem parancs, úgy hiszem, csupán kívánság. – Ha rendesen meg kell csókolnom, akkor mellém kell feküdnie, fenség. – De nagyon aggódom a sérülése miatt. – Sisi egyik ujjával könnyedén megérintette Bay felkötött vállát. – Ez fáj? – Nem. – És ez? – Sisi odahajolt, és felhajtva Bay ingét, ajkával megérintette csupasz bőrét. Bay érezte, ahogy az asszony nyelve a bőréhez ér – olyan érdes volt, mint egy macskáé –, és a simogatásától fájdalommal kevert gyönyör futott végig az egész testén. – Ez volt a legjobb horzsolás, amit valaha is elszenvedtem. Sisi megint megnyalogatta, és a nyelvével ezúttal a mellkasán lévő szőrzetet célozta meg. – Sós ízt érzek, és még valamit, igen, talán az istálló ízét. – Meg kellett volna mondania Nopcsa bárónak, hogy fürdessen meg – mondta Bay. Sisi elnevette magát. – De nekem tetszik ez az íz. Érdekesnek találom. – Ameddig örömet tudok okozni Önnek, asszonyom, addig én is elégedett leszek.

Sisi elkezdte kigombolni Bay ingét, és mikor minddel végzett, a fejét a férfi mellkasára hajtotta. Bay a bőrén érezte a leheletét, a haja pedig a hónalját csiklandozta. – A szíve rettenetesen hevesen ver, Middleton kapitány. Talán orvosért kellene küldetnem. – Nem hinném, hogy ez szükséges volna. Ha Fenséged most itthagyna engem, a pulzusom hamarosan visszaállna megszokott tempójára. – Értem. És szeretné, hogy itthagyjam? Nem akarom veszélyeztetni az egészségét. – Sisi most egészen ráhajolt Bayre, és a férfi érezte, ahogy a melle odasimul a mellkasára. – Nem, asszonyom, nem szeretném. Sisi egy kis ideig szótlanul feküdt, és ujjaival végigsimította a férfi ajkait. – De mégsem alhat így el, a lovaglóruhájában, mint egy paraszt. – Nagyon nehéz egy kézzel levetkőzni. – Akkor segítségre van szüksége. Talán ide kellene hívnom Nopcsát, de kegyetlenség volna az éjszaka közepén felébreszteni. Ezért nekem magamnak kell segítenem. Remélem, meg tudok majd birkózni a feladattal. – Sisi nagyot sóhajtott, és a leheletétől Bay mellkasán meredezni kezdtek a szőrszálak. – Én is ebben bízom, asszonyom, és biztos vagyok abban, hogy mindketten nagyszerűen megálljuk majd a helyünket. Sisi újból elnevette magát, és Bay ajkára tette a kezét. – Maradjon csendben, koncentrálnom kell. * Később Bay azt hallgatta, ahogy Sisi szuszog a sötétben, és arra gondolt, hogy biztosan elaludt. A feje az ő mellkasán nyugodott, és a haja úgy terítette be mindkettejüket, mint egy takaró, mely melegen tart. Bay kíváncsi volt, vajon mennyi lehet az idő. Valahol a sötétben egy óra négyet ütött. Ezek szerint volt még egy kis idejük, mielőtt a ház népe mozgolódni kezd. Ez nem olyan ház volt, ahol a hajnali órákban csengetnek egyet, hogy a hűtlenkedők visszatérhessenek a jogosan nekik rendelt ágyba.

Erzsébet megmozdult, és Bay érezte, ahogy a vérkeringés újból megindul az ép karjában, melyen az előbb még az asszony feje nyugodott. A sötétben csak egy fehér villanást látott, mikor Sisi kikelt az ágyból. Amint megérezte a lepedő hűvösségét, amit Sisi mezítelen testére terített, felsóhajtott. – Fáj valamid? Ugye nem okoztam neked fájdalmat? – Sisi hangja szinte aggodalmasnak tűnt a sötétben. – Nem nevezném annak – felelte Bay, aztán kis szünetet tartva hozzátette: – Asszonyom. Az arcán érezte Sisi kezét. – Mikor itt vagyunk, kettesben, nyugodtan szólíts Sisinek. Így szólítanak a családtagjaim és a barátaim is. Bay nem tudta leplezni enyhe féltékenységét. – És sok barátod van? – Angliában nem. Igazából egy sem, rajtad kívül. Te vagy az én angol barátom, Bay. Most pedig aludnod kell. Azt akarom, hogy jobban légy. Nélküled nem tudok vadászni. – És mi a helyzet az aranyzsinóros udvaroncokkal? – Max és Felix nem megbízhatók. Könnyen elterelődik a figyelmük. Bay arra gondolt, amit látni vélt a tükörben az itt elköltött vacsora után. – Akkor majd egy kézzel fogok lovagolni. Remélem, menni fog. – Ó, biztosan. Eddig is ment! – Bay hallotta a padló reccsenését, amint Sisi kiment a szobából. – Jó éjszakát, Bay! – Jó éjszakát, Sisi!

A sötétkamrában – Ejnye, Charlotte! Lady D. ugyan mondta nekem, hogy Ön minden elképzelhető erény mintaképe lehetne, de azt nem adta a tudtomra, hogy kitűnő szeme is van. Meglehetősen irigy vagyok Önre. Micsoda pazar kompozíció! Ezek a lányok egyetlen, buja

halomba gyűjtve! Olyan mesterkéletlen, és mégis minden részletében tökéletes! – Caspar Hewes Charlotte-nak a meltoni szolgálókról készített nyomatát tartotta a kezében. Lady Dunwoody házában voltak, a Holland Parkban, a hatalmas műterem-szobában, melynek északra néző, nagy ablakait csak úgy rázta a szélvihar. Kandalló nem volt a szobában; Lady Dunwoody erősen hitt abban, hogy szépséggel körülvéve érdemes csak élni, a kényelem iránt azonban érzéketlen volt. Mialatt beszéltek, Charlotte látta, hogy a hűvös levegőben Caspar lehelete olyan, mintha sárkány vagy gőzmozdony eregetné. – Mikor Lady D. visszatért, megmondom neki, hogy ennek mindenképpen helyet kell kapnia a kiállításon. Minden itteni képünk túl merev. Ez lehetne az a leheletnyi dekadencia, amely feltétlenül szükséges – feslettség és kéjsóvárság, a hárem képzetével megbolondítva. – Caspar Charlotte felé fordult, és egy ragyogó, nagyon nem angolos mosolyt eresztett meg, kivillantva csillogóan fehér, éles fogait; és a leheletfelhő, amit kibocsátott, valóban nagyon sárkányos volt – olyan, mint egy kínai sárkány, gondolta Charlotte. Caspar aznap sárga brokátmellényt és zöld bársonykabátot, valamint szövetnadrágot viselt. Pompás öltözéke éles ellentétben állt azzal a foltos, lenvászon köténnyel, melyet maga elé kötött, de ő valahogy mégis elérte, hogy külseje inkább egzotikusnak, mint abszurdnak tűnjön. Ahogy Lady Dunwoody megjósolta, alig vett levegőt, mióta aznap reggel betette a lábát a házba. A hanghordozása nagyon más volt, mint egy angol úriemberé; mikor Fred és barátai beszélgettek a klubjukban, azon az affektálós hangon, úgy tűnt, mintha nem lenne energiájuk rendesen végigmondani a mondatot, Caspar viszont minden egyes szónak megadta a neki járó tiszteletet, és jól megrágta a hangzókat a szájában, mielőtt útjukra bocsátotta őket. Charlotte még soha nem találkozott olyan emberrel, aki ennyire élvezte volna a beszédet, mint ez az amerikai. Egyetlen szó volt csupán, mely valahogy nem szerepelt a szótárában: a csend. – Ez nagyon kedves Öntől, Mr. Hewes, de nem hinném, hogy a királynő különösebb érdeklődést mutatna egy csapat szolgálólány iránt. A többi portré mind kiváló személyiségeket ábrázol: Lord Beaconsfieldet, a koszorús költőt, Miss Nightingale-t és a királyi

udvar különböző tagjait. Nem vagyok biztos abban, hogy ezek a szolgálók itt, legyenek akármilyen dekadensek, melléjük kerülhetnek. – Mindenkinek szüksége van a fiatalságra és a szépségre, akármilyen kiválóság legyen is – mondta erre Caspar, aztán megpördült, és az arca olyan közel került Charlotte-éhoz, hogy a lány érezte a parfümjében a lime illatát. – De miért nem szólít Casparnak? A Mr. Hewes úgy hangzik, mintha valami lelkészféle volnék, pedig el kell mondanom önnek, Charlotte, drága Charlotte, hogy igenis vannak kételyeim, és ha folyton Mr. Hewes-nak szólít, akkor úgy érzem magam, mint egy imposztor. És nem hiszem, hogy egy ilyen bájos és kellemes fiatal lány, mint kegyed, azt kívánná egy szegény külfölditől, hogy mivel folyvást a vezetéknevén szólítják, Isten eltévelyedett szolgájának érezze magát. Ugye, nem kívánja ezt? Charlotte elnevette magát, és megadóan feltette a kezét. – Elég, elég! Rendben van, Casparnak fogom szólítani, de csak akkor, ha megígéri, hogy elhallgat, csak egy percre. – De hát miért? Mi értelme volna egy helyiségben lenni egy csinos és tehetséges fiatal nővel, ha az ember meg se próbál beszélgetésbe elegyedni vele? Ha csöndben maradnék, kárba veszne e kivételes lehetőség. Hacsak nem azt kívánja, hogy mialatt szótlan maradok, elborítsam arcát lángoló csókjaimmal. – Lángoló csókokkal? Nos, mivel itt nagyon hideg van, csak abban az esetben, ha garantálja, hogy a csókjai valóban lángolnak… – felelte Charlotte. – Most kigúnyol! Kigúnyol egy árvát, aki egyedül, barátok nélkül él egy idegen országban! – Barátok nélkül? Biztos vagyok benne, hogy több barátja van itt Londonban, mint nekem. Feltételezem, nem sok olyan ember akad, akit meg akart ismerni, és még nem lettek igazi jó barátok – mondta Charlotte. – Ugyan, azok csak ismerősök! Nem lelki társak. Ha tudná, drága Charlotte, mennyire vágyom egy bizalmasra. Attól tartok, nem volt egyetlen őszinte beszélgetésem sem, mióta elhagytam Amerikát. Mialatt Caspar ezt mondta, kivette a többi képet is Charlotte portfóliójából, és sorban kitette őket maga elé az asztalra. Charlotte észrevette, hogy bár hórihorgas és nyurga, a mozdulatai fürgék és

pontosak. Caspar keze a Bayt és lovát ábrázoló nyomat fölé siklott, és hosszú ujjával rámutatott a képre. – Nahát, Carlotta! Azt hiszem, a Carlotta jobban tetszik, mint a Charlotte, jobban illik Önhöz. Ön nem az a prűd angol kisasszony, akinek látszik; a képei alapján jól látom, hogy veszélyes a lelke. Látja, máris féltékennyé tett! Tudta, mennyire félelmetes tudok én lenni, ha a szenvedély elborít? – Azzal Caspar drámai gesztussal előre lendítette a karját. – Vajmi keveset tudok Önről, mivel csak tegnap este találkoztunk – mondta erre Charlotte. A lány érezte, hogy a fülcimpája is elvörösödik. Semmi nem érkezett Baytől a reggelinél, sem levél, sem távirat. Persze nem tudhatja, pontosan hová utazott. Charlotte akkor újból maga elé képzelte Bayt, amint ott áll a lépcsőn Meltonban, és együtt nevet Freddel és Csirkével. És ettől kiszáradt a szája. Ír a nagynénjének, és megkéri, mondja el Baynek, hol van. Adelaide Lisle-nak talán vannak fenntartásai Bayjel kapcsolatban, de a londoni ház és az előkelő hintó, a két hozzá illő szürkével, mely Charlotte gardedámjaként jár neki, majdcsak segít neki felülemelkedni a kételyein. Caspar látta, Charlotte mennyire elvörösödött, és így folytatta: – Na, máris ezzel a lóháton ülő Adonisszal kínoz, akinek a lábán csak úgy feszül a térdnadrág, és fénylik a csizma. De én nem esem ám kétségbe, nem bizony – mivel elég csak rápillantanom erre a képre, és máris látom, hogy ez a férfi nem szerelmes Önbe. Nem, ő csak a lovára figyel, amely kétségkívül pompás állat, de Önhöz hasonlítva, Carlotta… Ennek az embernek víz folyik az ereiben! – Minden hölggyel így beszél, akivel csak találkozik, Caspar? Caspar színpadias haragot mímelve tágra nyitotta a szemét. – Carlotta, hát hogy mondhat ilyen kegyetlenséget? Úgy nézek én ki, mint aki minden útjába kerülő hölgynek egyformán teszi a szépet? Egy élvhajhász, egy mihaszna, egy Lothario? Charlotte nevetve megrázta a fejét. Bárki mástól az effajta elragadtatott kijelentések túlzónak, sőt ijesztőnek tűntek volna; volt valami Caspar folyamatos ömlengésében, és abban, ahogy nagyon is alaposan szemügyre vette Charlotte minden egyes képét – mialatt a halhatatlan szerelemről szónokolt neki –, mely arra késztette a

lányt, hogy szavai és gesztikulációja extravagáns mivoltát ugyanúgy csupán modorosságnak tekintse. – Nem is tudom, minek néz ki… talán egy amerikainak. – Ó, Carlotta, úgy állítja be a nemzetiségemet, mintha az valami szörnyű kórság volna. És mégis azt hiszem, Ön kedvelné Amerikát. A szabadság hazája, tudja? – Caspar feltűnően tiszta csengésű baritonján énekelni kezdte a „Yankee Doodle Dandy” kezdetű hazafias dalt, de ezzel egy időben felemelte az asztalról a Charlotte eddig elő nem hívott lemezeit tartalmazó tokot. És rögtön abbahagyta az éneklést. – Van itt két lemez, melyekről még nem készített nyomatot. Előhívhatom ezeket Önnek? Nagy megtiszteltetés volna. Kérem, engedje meg, hogy ezt a jelentéktelen szolgálatot elvégezzem. Charlotte egy pillanatig habozott. Egy kissé kényelmetlenül érezte magát Caspar felajánlásától – olyan volt, mintha az ő ruhájába akarna belebújni –, de nem igazán látott okot arra, hogy visszautasítsa. – Ha valóban szeretné, akkor megengedem. És most miután megnézte az én portfoliómat, én is megnézhetném az Önét? – Ó, Carlotta, nagyon boldoggá tenne vele! Itt nincs túl sok képem, de talán egy nap el tudom majd csalni a Tite Streetre. Lady D. viszont volt olyan szíves, és kiválasztotta pár alkotásomat, melyeket érdemesnek vél szerepeltetni a kiállításon. Caspar levett az egyik polcról egy szattyánbőr mappát. – Íme. Én azonban túlságosan szégyenlős vagyok ahhoz, hogy itt ácsorogjak Ön mellett, míg nézegeti a munkáimat, ezért elvonulok a sötétkamrába az Ön lemezeivel, így nem kell majd feszengenem, mikor megpróbálja leplezni a megvetését, melyet a műveim bizonyára kiérdemelnek. – Szavai dacára Caspar egyáltalán nem tűnt aggodalmaskodónak. Nagy ünnepélyességgel nyitotta ki a portfoliót. – Íme, Carlotta mia, itt van a munkám gyümölcse. Legyen kegyes velem, és ne feledje, én nem voltam olyan szerencsés, hogy Lady Dunwoody lehessen a tanárom. Azzal felemelte Charlotte lemezes tokját, és bement abba a fafülkébe, melyet Lady Dunwoody építtetett a szobába sötétkamrának. Charlotte hallotta, amint odabent tesz-vesz, és

közben énekel. Figyelmét most a kezében lévő portfolióra összpontosította, és hálás volt, hogy egy időre megszabadult a folyamatos szóáradattól. A képek első csoportján sivatagos táj látszott, hatalmas kaktuszokkal és az idő által furcsa alakúra koptatott sziklákkal. Charlotte még soha életében nem látott ilyen tájat – semmi növényzet, semmi fű, csak homok és szikla és a csupasz ég. Az egyik képen egy fiatalember állt egy óriási kaktusz mellett, mely legalább fél méterrel magasabb volt nála. A sivatagi fényképeket kínai családokról készített nyomatok követték – tíz vagy még több ember, az öregektől kezdve, akik lófarokban hordták a hajukat, és hagyományos ruhában voltak, a gyerekeken át, akik már nyugatias öltözéket viseltek, egészen a hordozóba kötözött csecsemőkig. Némelyik kép stúdióban készült, másikakat a családi üzlet előtt kapták lencsevégre. Charlotte meglepve látta, hogy a feliratok mind kínai írásjelek voltak. Kíváncsi volt, hol készítette ezeket Caspar. Egészen különleges dolog volt a világ túloldalán készült képeket nézegetni – az ábrázolt dolgok egészen idegenszerűek voltak, mégis, kétségtelenül igaziak. Charlotte kicsit tanulmányozta ezeket a fura embereket és vad tájakat, és gondolatban összehasonlította őket az ő szobalányokról és vendégseregekről készült képeivel, és rá kellett jönnie, hogy féltékeny lett Casparra és erre a széles látókörre. Hirtelen nagy vágyat érzett arra, hogy elinduljon, és fényképezőgépével egy ismeretlen világot ragadjon meg, ahelyett, hogy folyton különössé próbálja varázsolni a már megszokottat. Charlotte még soha nem járt külföldön – a Wight-sziget volt a legegzotikusabb hely, melyet valaha meglátogatott. Fred és Augusta felajánlották neki, hogy magukkal viszik a nászútjukra Olaszországba, Charlotte feltételezése szerint azért, hogy a költségeket ily módon megoszthassák. De még a holdfényben úszó Colosseum látványa sem volt számára annyira vonzó, hogy két hónapot töltsön a friss házasokkal. Az utolsó helyen a mappában egy arcképsorozatot talált, melyeken ugyanaz a fiatal fiú szerepelt, akit már a kaktuszos képen is látott. A fiúnak szögletes volt az arca: magasan húzódó, lapos arccsont és négyszögletes áll. Charlotte meglepve látta, hogy sötét haja nagyon hosszúra van növesztve, és a tarkója mögött össze van

kötve. Néhány portrén a fiú, aki nem lehetett több tizennyolc évesnél, egyenesen belenézett a fényképezőgépbe, komoly és rezzenéstelen arcot vágva, de volt egy olyan kép is, melyen a válla mögött hátranézve mosolygott, és Charlotte érezte, hogy valami kölcsönös érzelmi kötődés van a fényképezőgép mindkét oldalán. Egy ilyen tekintetet elkapni, mely inkább pillanatkép, mint beállítás volt, rendkívül ritka dolognak számított. Charlotte kíváncsi lett, ki ez a fiú. Az utolsó képen egy szőlőfürtöt tartott a kezében, a fejét hátrahajtotta, és jól látszott hosszú, hajlékony nyaka. A tekintete viszont a fényképezőgépre irányult, és Charlotte észrevett valamit a nézésében, mely ismerős volt neki. Egyszer Bay arcán látta ugyanezt a kifejezést. Caspar most az „Ezüsttel szőtt aranyszálak” kezdetű dalt énekelte, megkísérelve egyszerre mindegyik szólamot eldúdolni. Először a „kedvesem, eljár felettem az idő” szövegű sort dalolta, magas bariton hangon, aztán mély, zengő basszussal megint azt, hogy „eljár felettem az idő”, végül vékony, magas falzett hangon ezt: „ezüsttel szőtt aranyszálak”. Olyan volt, mintha egymaga próbálná visszaadni egy négytagú a capella együttes hangzását. Charlotte letette a szőlőfürtös fiút ábrázoló képet, és körbenézett a szobában. Tele volt azokkal a kellékekkel, melyeket Lady Dunwoody a fotó beállításaihoz használt. Az egyik széken összehajtogatott brit lobogó hevert, valamint az a hullámpapírból készült sisak és pajzs, melyet ahhoz a híres és sok reprodukciót megért portréhoz használt, mely Ellen Terryt ábrázolja Britanniaként. Egy lakkozott fafogason jó pár darab fehér, rakott muszlintunika lógott, és felettük egy polcon egy halom babérkoszorú hevert egymás tetején. Egy asztalkán kristálygömb állt, mellette koponya, és egy ezüst gyertyatartó három gyertyával, melyek már szinte tövig leégtek, és a lefolyt viasz úgy dermedt meg rajtuk, mint a cseppkő. Az ajtó melletti falból kiálló rúdra akasztva egy agyonhímzett kínai mandarinköntös lógott; felette pedig, a szoba hosszában végigfutó polcon fehér és kék tányérok, tarka-barka bögrék sorakoztak, valamint egy márványkerub, melynek kövérkés lába a padló felé mutatott. A pad mellett, ahol Charlotte állt, egy festőállványon egy Dianának öltözött fiatal lányt ábrázoló fénykép volt kitéve; a vadászat istennője hátrahúzott íjjal állt a képen, nyílvesszőjét az égre irányítva. Charlotte a modellben

felismerte Lady Dunwoody egyik szobalányát. De még a legügyesebb retusálás sem tudta teljesen eltüntetni a lány vörösre dolgozott kezei, valamint a nyakának és a fedetlen vállainak antik hatású fehérsége közti kontrasztot. Lady D. azonban megragadott valami vadságot az arcán, mely a fényképnek meglepően kegyetlen jelleget kölcsönzött. Ez a Diana úgy festett, mint aki kész agyonütni áldozatát. Charlotte kíváncsi lett, vajon mire gondolt a lány közben, hogy ilyen kegyetlenséget tudott magából sugározni. Talán arra, hogy összegyűjt egy hadsereget, és lecsap az ellenségeire – vagy arra, hogy Lady Dunwoody japán porcelánjait minden nap egy szál libatollal kell leporolnia? Az éneklés egy sor közepén hirtelen abbamaradt, és Charlotte mintha nagy sóhajtást hallott volna, azután Caspar megint belefogott az éneklésbe, és pontosan ott folytatta a nótát, ahol előzőleg abbahagyta. Majd mikor véget ért a dal, a férfi előbújt a fülkéből, karját áldón feltartva. – Úgy érzem, ezennel megvalósítottuk művészi eggyé válásunkat, ó, drága Carlotta! Én dicsőséges életre keltettem az Ön negatívjait, Ön pedig megvizsgálta szerény kínálatomat. Charlotte úgy érezte, ez egyfajta hívószó. – Ó, de hát nincs semmi oka arra, hogy szerény legyen. A fényképei egészen kivételesek. Még soha nem láttam hozzájuk foghatót. Mennyire irigylem Önt a sivatagért és a végtelen világosságért! Nekünk itt nem jut ehhez hasonló, ezért stúdiókban kell létrehoznunk alkotásainkat – és Charlotte a festőállványra mutatott –, például istennőnek öltözött szobalányokkal kell beérnünk. De Ön, Ön egyszerűen csak kimegy, és máris ott a tökéletes kompozíció a szeme előtt! Caspar köszönetképpen kissé meghajolt, de most az egyszer csendben maradt, és ebből Charlotte máris tudta, még nem mondott eleget. – Ám csak egy gyakorlott és tehetséges fényképész képes ezekből a bámulatos tájakból ilyen sokat kihozni! Ne aggódjon, nagyon jól tudom, mennyire jó fényképész. Még ha nem is lett volna ennyire kitűnő nyersanyaga, erről az egy képről mindenképpen meg tudtam volna mindezt állapítani. – Charlotte felemelte azt a képet,

melyen a fiú hátrafordulva, a válla fölött mosolyog. – Ilyen képet csak egy szokatlanul tehetséges fényképész képes alkotni. Annyira ritkán látni valódi érzelmet a fényképeken. Itt viszont egészen pőrén mutatkozik meg. Charlotte nem is tudta, miért hagyták el az ajkát pont ezek a szavak. Úgy érezte azonban, hogy valami illetlent mondott. Caspar egy pillanatig merőn nézett rá, aztán lesütötte a szemét, és ezúttal nagy lendülettel hajolt meg Charlotte felé. – Teljesen lenyűgöz az elismerése. Az Ön dicsérete felteszi a koronát életem alkotómunkájára. Úgy érzem magam, mint a bátor Cortez kapitány a Darien-hegy csúcsán állva. Charlotte azonban félbeszakította: – Ki ez a fiú, szőlőfürttel a kezében? Nem tudom elképzelni, hogy bármelyik modellemtől ki tudnék csalni ehhez fogható tekintetet. – És a gáláns tiszt és kedves lova? Ott tökéletesen elkapta a ló és lovasa közti érzelmi köteléket. – Caspar felhúzta egyik szemöldökét. – Milyen különös arc! Mi a neve? – kérdezte Charlotte. – A neve? Vízesés Ábrahám. Az apja sziú indián volt, az anyja pedig egy ír lány, aki az aranyláz idején érkezett nyugatra. Ábrahám az ő röpke életű románcuk gyümölcse volt. A sivatagban találkoztam vele. Segített cipelni a felszerelésemet, és mutatott nekem dolgokat. Például volt egy teljesen ép kígyóbőr a homokban. Én észre sem vettem volna, ha Ábrahám nem állít meg, és nem hívja rá fel a figyelmemet. – Caspar itt elhallgatott, és Charlotte feltette azt a kérdést, amelyre, attól tartott, már tudja is a választ. – És most hol van? – Valahol a Mojave-sivatagban. Lefényképeztem a pontos helyet, ahol nyugszik. Nem voltak fák arra, úgyhogy egy kőhalmot emeltem neki. Nem nagyot, hiszen ezek nem sziklák, csak kavicsok. Tüdőbaja volt, be akartam vinni a városba, orvoshoz, de nem volt hajlandó elhagyni a sivatagot. – Részvétem. De ezek a fényképek többet érnek, mint egy szép sírkő – mondta Charlotte. – Ez igazán együttérző gondolat. És nagyra is értékelem, bár akkor szerettem volna összetörni az összes lemezt, amin rajta volt. De valahogy… ezek a legjobb munkáim, és nem bírtam rávenni magam.

– Ha van fényképünk arról az emberről, aki fontos volt a számunkra, az vigaszt nyújt. – Lehetséges, de folyamatosan emlékezteti az embert arra, akit elveszített. Az emlékek végtére is idővel elhalványulnak, nekem viszont nem kell erőlködnöm, hogy magam elé idézzem Ábrahám arcát. Ez akkora áldás volna? Lehet, hogy jobb volna hagyni, hogy a dolgok maguktól elhalványuljanak. Akármikor ránézek ezekre a képekre, eszembe jut, milyen eleven is volt ez a fiú akkor. – Caspar megcsóválta a fejét, és meglengette a karját maga előtt, mintha el szeretné űzni a kellemetlen gondolatokat. Charlotte arra a fényképre gondolt, mely az anyját ábrázolta a koporsóban, és melyet az apja a dolgozószobájában őrzött. És amelyet Charlotte soha nem akart látni. Caspar tapsolt egyet. – De elég ebből, nagyon zord és morbid kerülőútra tévedtünk, drága Carlotta! Pedig nem azért vagyunk itt, hogy filozofáljunk, hanem azért, hogy dolgozzunk. Mit szólna Lady D., ha meglátna minket? Elmarasztalna, és a mezők liliomainak, sőt holmi parazitáknak bélyegezne minket, akik hiábavaló beszélgetésbe merülnek, holott keményen kéne munkálkodniuk. – Én talán tétlen voltam, ez igaz, de Ön előhívta a lemezeimet. Megszáradtak már a nyomatok? Caspar kacsintott egyet. – Azt hiszem, igen. Hadd nézzem meg. – Azzal eltűnt a sötétkamrául szolgáló fülkében. Charlotte azon merengett, vajon nagyon gyanús volna-e, ha táviratozna Adelaide néninek Bayjel kapcsolatban. Arra jutott, hogy valószínűleg az volna. Egy távirat megindítaná a szóbeszédet, és végül is nem sürgette semmi. Hallotta, hogy Caspar ide-oda mozog a sötétkamrában. Most Mozartot énekelt: – Ma in Ispagna son già mille e tre… Az ária véget ért, és Caspar egy nyomattal a kezében jelent meg újból. – Íme, az Ön tragikus hősnője. – És a fényképet Charlotte elé helyezte. Ez volt az a kép, melyet Postlethwaite ezredes halála napján készített a császárnéról. A fenség profilból látszott rajta. A kép középpontjában a császárné darázsdereka állott, a feje tetejére halmozott hatalmas hajzuhatag és a szélesen elterülő szoknya

között. A fejét kissé elfordította a fényképezőgéptől, de látni lehetett finom vonalú állát, és nyakának hosszú ívét. – Miért nevezi tragikusnak? – kérdezte Charlotte. – Olyan melankolikus az egész alak. Talán a fejtartása miatt. Bizonyosan olyan személyiség, aki mindig a dolgok középpontjában áll – látja, hogy a körülötte lévők mind őt nézik? Meg kell mondjam, kíváncsi lettem. A hölgy valamelyik ismerőse? – Aligha. Ő Ausztria császárnéja. Vadászni jött arra a birtokra, melynek kastélyában vendégeskedtem. – Császárné? Igen, ez látszik is rajta. – És mit gondol róla, szép? Caspar hunyorítva nézte a képet. – Ha ezt a kérdést azelőtt teszi fel nekem, hogy elárulta volna, kit ábrázol, kissé bizonytalankodtam volna. De most, hogy már tudom, ki ez a hölgy, nos, meg kell, mondjam, azt gondolom, hogy szép – egyszerűen nem bírom szétválasztani a formát a funkciótól. Egy szépséges császárné sokkal romantikusabb, mint egy közepesen vonzó. És bár büszke republikánus vagyok, nem tagadom, a koronában van valami ellenállhatatlan. Caspar most Charlotte-ra pillantott, és azt mondta: – De rideg fejtartásából arra következtetek, hogy eléggé… megterhelő lehet. Nem úgy, mint ön, drága Charlotte. Önnel olyan könnyen ki lehet jönni! – Azért, mert nem vagyok császárné. – Ó, én tudom, hogy Ön bárhol kedves társaság volna. – Caspar most megint meghajolt Charlotte felé, aztán a mellényzsebéből kivette fedeles zsebóráját. – Már ennyi idő van? Megígértem Lady D.-nek, hogy délben találkozunk vele a galériában. Azonnal indulnunk kell. Lady D. nem szereti, ha megvárakoztatják. Charlotte segített Casparnak mappába csomagolni a nyomatokat, melyeket selyempapírral gondosan elválasztottak egymástól. Caspar ragaszkodott hozzá, hogy vigyék magukkal Charlotte-nak a szolgálókról készült, valamint a Bayt és Tipsyt ábrázoló képét is. Charlotte válaszképpen a mappába tette Caspar portréját Vízesés Ábrahámról. Mikor Charlotte az utolsó képre helyezte rá a selyempapírt, Caspar felemelte a császárnéról készült fotót.

– Az uralkodók se maradjanak ki. Charlotte-nak most eszébe jutott, hogy több mint egy képet készített a császárnéról. – Mi lett a másik lemezzel? Nem voltam benne biztos, hogy jó lett, mert a császárné elővett egy legyezőt, és az arca elé tartotta. – Milyen bosszantó! – Caspar vonalba igazította a portfolió lapjait, aztán meghúzta a mappa szalagját, és a kezét Charlotte könyökére téve az ajtó felé terelte a lányt. Charlotte habozott. – De a másik kép is sikerült? Szeretném látni, hogy elkaptam-e még, mielőtt elővette a legyezőt. – Caspar most erősebben megfogta a könyökét, de Charlotte kitépte magát a szorításából, és visszaszaladt a sötétkamrába. A sötétben jól látta, hogy egy kép még lóg a zsinóron, és csak egyetlen csipesz tartja. Levette, és kivitte a fényre. A fotó tökéletesen sikerült. A kép fókuszában azonban nem a császárné állt, aki épp a hatalmas legyezőt vonta az arca elé, hanem a mögötte lévő lovas. Egy pillanatig Charlotte fel sem ismerte Bayt. Olyan volt az arckifejezése, mellyel a császárnét nézte, melyet ő még soha nem látott. A férfi világos szeméből tökéletes odafigyelés sugárzott; úgy nézte az előtte lévő asszonyt, mintha valami értékes tárgy volna, mely leesik és összetörik, ha leveszi róla a tekintetét. Az ajka kissé szétnyílt. Ez talán egy mosoly kezdete lehetett, vagy egy fájdalmas grimaszé, Charlotte nem tudta volna megmondani. Bay mindenesetre rá soha nem nézett így. Finom érintést érzett a könyökén, és a fényképet kivették a kezéből. – A fényképek nagyon megtévesztőek lehetnek, nem gondolja? – mondta Caspar, miközben kituszkolta a sötétkamrából. – Ez a fickó itt, az Ön kapitánya, úgy fest, mint aki kísértetet lát. Attól van, ahogy a fény a szemére esik. Elég egy fényes nap, és rövid expozíciós idő, és az ember máris mindenféléket belelát a képbe. Emlékszem, egyszer lencsevégre kaptam egy hentest a kínai negyedben, aki úgy tartotta fel a böllérkést, mintha meg akarná gyilkolni vele a segédjét. Ezt persze csak a csalóka fényjátéka okozta, de ijesztő volt – a hentes lehetett volna akár Sweeney Todd maga. Charlotte hagyta, hogy Caspar folyamatos csevegésáradat mellett kivezesse őt a házból, és beültesse egy csézába. Csak akkor szólalt

meg, mikor a kocsi már az Albertopolishoz ért a parkban. – Ugye, nem a csalóka fény játéka volt? Caspar az ablakon át Albert herceg tekintélyes baldachinsátor alatt ülő, újonnan emelt, fényes szobrát nézte. – Nem tehetek róla, de eléggé morózusnak tűnik, ahogy ott ül. Ha herceg volnék, azt szeretném, ha úgy emlékeznének rám, hogy bátor és energikus vagyok, és nem úgy, hogy ilyen merengő. – És még mindig kifelé bámulva az ablakon, hozzátette: – A fény játéka? Nos, nem tudnám megmondani. Ön ismeri jobban ezt a gáláns kapitányt, én csak a fényképet láttam. És mindig is az volt a véleményem, hogy a fényképek nagyon megtévesztőek lehetnek. – Azzal Charlotte felé fordult, és elmosolyodott. – Ígérje meg, hogy ha meghalok, olyan szobrot emeltet nekem, melyen igazi hősnek nézek ki. Nem bírnám elviselni, hogy effajta komorságot sugározzak magamból. Charlotte-ot azonban most már nem lehetett kizökkenteni. – Ha le kellene írnia Middleton kapitány arcát, és úgy gondolná, hogy ez valódi arckifejezés, és nem holmi fotó-délibáb, mit mondana rá? Caspar felsóhajtott. – Azt mondanám, drága Charlotte, hogy a mi drága jó kapitányunk bizony el van bűvölve.

A windsori özvegy Sisi kinézett a vonat ablakából az elsuhanó havas tájra, melyet rózsaszínűre színezett a felkelő nap, de a serbetszínű fényjátékot észre sem vette; figyelmét csak és kizárólag a sövények és kerítések kötötték le. A táj nem volt éppen vadászatra alkalmas. Milyen jellemző Viktóriára, hogy egy ilyen sportolásra alkalmatlan helyen él! És milyen alacsony és rosszul öltözött, ráadásul még stílusa sincs. Két évvel ezelőtt nyáron, mikor a Wight-szigeten járt, Sisi-nek muszáj volt meglátogatnia a királynőt Osborne-ban. Nyomasztóan kimerítő sétát kellett tennie a szoborgyűjteményben és

a svájci veteményesben, ahol a gyerekeknek is külön kertecskéjük lehetett. Az volt az egyik legunalmasabb délután egész életében. A mai nap azonban egész más lesz. Sisi Bayre nézett, aki átellenben ült vele. A férfi szeme csukva volt, és Sisi nem tudta, vajon elszundított-e. Még álmában is biztosan megérezte azonban a rá irányuló tekintetet, mert kinyitotta a szemét, és rámosolygott Sisire. A szeme épp olyan halványkék volt, mint az ólomüveg ablakok Peterhofban. A vonat most egy váltón haladt át, és Sisi látta, hogy Bay arca eltorzul, mivel a rázkódás megrándította a vállát, mely még mindig erősen fel volt kötözve. – Nagyon fáj, Middleton kapitány? – Csak néha – felelte Bay, és kacsintott. – Van egy oldatom, ami nagyon jó erre. Bécsből. Ott az orvosok nem hisznek a szenvedésben. – Sisi ezzel Festetics grófnőhöz fordult, aki a fülke másik sarkában ült, és egy magyar regényt olvasott. – Magánál van az a keverék, Festy? Azt hiszem, a kapitánynak szüksége van rá. A grófnő kinyitotta a mellette fekvő krokodilbőr pipereládikát, és kivett belőle egy ezüstkupakos fiolát, majd átadta Sisinek. – Nyissa ki a száját, és a nyelvére fogok csepegtetni pár cseppet – mondta Sisi. – Annyira nem rossz a helyzet – próbálkozott Bay. – Egy kis brandy is bőven megoldja. – Nyissa ki a száját, Middleton kapitány! Bay azt tette, amit mondtak neki, és Sisi hat cseppet csepegtetett a nyelvére. Mikor a hetediknél tartott, a vonat rázkódott egyet, és ez a csepp Bay bajuszán kötött ki. – Eltévedt – mondta Bay, és lenyalta a csillogó cseppet a bajuszáról. Aztán újból kacsintott. Sisi elmosolyodott, majd a grófnőre pillantott, aki látszólag túlságosan bele volt merülve a könyvébe ahhoz, hogy észrevegye, mit csinálnak, bár még egyetlenegyszer sem lapozott, mióta elindultak. A jelenléte a botrány elkerülése végett volt elengedhetetlen; Ausztria császárnéja nem utazhatott egyedül egy fülkében azzal a férfival, aki a vadászaton kalauzolta. Nem számított, hány órát töltöttek kettesben a

vadászterületen, a vonat az más volt. Sisi már rég megtanulta, hogy kifelé megéri betartani a konvenciókat. Nopcsa arca ugyan megrándult, mikor a császárné bejelentette, hogy Middleton kapitány is megy Windsorba, de amíg Festetics ott ült a fülkében a magyar regénnyel a kezében, addig el tudta hitetni magával, hogy minden rendben. A vonat most lassítani kezdett, hamarosan meg kellett érkezniük. Az utazás egyébként dicséretesen gyorsan lezajlott, még három órába sem telt. Elkerülték az átszállás kínos kényelmetlenségeit; Nopcsa ugyanis nagyon okosan magánvonatot szervezett a számukra, melynek útja London külvárosán kívül vezetett. Sisi ránézett a zsebórájára – néhány perc hiányzott csak tizenegyig. Mindez túlzott erőfeszítésnek tűnhetett egy vizit miatt, mely úgysem tart tovább fél óránál, de hát az uralkodók nem mindig tehetik azt, ami a kedvükre való. Sisi automatikusan a hajához emelte a kezét, ellenőrizendő, hogy fonatokból álló hajkoronája a helyén van-e. Persze azért vörös szőnyeg volt az állomáson, rezesbanda viszont nem. Ez ugyanis Hohenembs grófnő magánlátogatása volt Viktória királynőnél, és nem Ausztria császárnéjának hivatalos vizitje Anglia királynőjénél. Sisi teljesen leeresztette a fátylát; Anglia mindenhol tele volt fotósokkal. Aztán Bay felé fordult. – Egész nagy csoport vár minket az állomáson. Készen áll a találkozásra, Middleton kapitány? Bay felállt, és enyhén meghajolt. – Természetesen készen állok, Fenség. A peronon egy csoport férfi álldogált. A nagykövet, Károlyi gróf előrelépett, és kezet csókolt a császárnénak. Mikor felemelte a fejét, a tekintete Bayre tévedt, aki ott állt a császárné mellett. – Isten hozta, Fenség – mondta németül, majd a mellette álló férfi felé fordulva angolul folytatta: – Hadd mutassam be Önnek Sir Henry Ponsonbyt, őfelsége kancellárját. Sisi biccentett, és megvárta, míg Károlyi a csoport összes arra érdemes tagját bemutatta egymásnak: – Festetics grófnő, őfelsége udvarhölgye, Nopcsa báró, őfelsége főudvarmestere és számvevője, valamint – és itt alig észrevehető szünetet tartott: – Middleton kapitány, őfelsége vezetője a vadászaton.

Három hintó várakozott az állomás épületén kívül. Sisi odabiccentett Baynek, hogy szálljon be vele Károlyi és Ponsonby mellé az első hintóba. A nagykövet legjobb udvaroncmosolyát vette elő, mialatt arra vártak, hogy először a császárné, majd Ponsonby is beszálljanak a hintóba. – Most jár először Windsorban, Middleton kapitány? – kérdezte. – Igen, most. – Akkor ez izgalmas lesz az Ön számára, hiszen meglátogathatja az uralkodóját. – Károlyi kissé elidőzött az uralkodó szón. – Egyre inkább a felsőbb körökben mozog, Middleton kapitány. Bay Károlyi szemébe nézett. – Nagy megtiszteltetés a császárné szolgálatára lenni, gróf úr – mondta, majd intett Károlyinak, hogy ő kövesse elsőként a császárnét a hintóba. A nála idősebb úr egyik lábával a lépcsőre lépve még visszafordult Bay felé. – Én egész eddigi életemben a Habsburgok szolgálatában álltam, Middleton kapitány. Ez az én – Károlyi kis szünetet tartott, mintha a megfelelő szót keresné – hivatásom. Bay már épp felelni készült, mikor a császárné kiszólt a hintóból: – Károlyi gróf, tudta, hogy a fiam angliai látogatásra készül? – A gróf odafordította a fejét, és így a két férfi közti feszültség feloldódott. Mikor már mindannyian bent ültek a hintóban, Ponsonby elkezdte sorolni az útközbeni látnivalókat. Az utcák néptelenek voltak, csak néhány házaspár igyekezett a legjobb vasárnapi öltözékében a templomba. Senki nem állt meg, hogy megnézze a hintók sorát, melyek a várkastély felé tartottak. Amint felbukkantak a windsori várkastély tornyai, Ponsonby azt mondta: – Windsor a királyi fenségek legrégebbi rezidenciája. Viktória királynő őfelsége az évnek ebben a szakában mindig itt tartózkodik, hogy hercegi hitvesére emlékezzen. Albert herceg itt hunyt el, 1861. december tizennegyedikén. – Milyen szomorú! – sóhajtott fel Sisi. – Micsoda felvilágosult elme volt! Emlékszem, egyszer hosszasan taglaltuk a vízvezetékhálózat előnyeit. Szenvedélye volt a higiénia, és akkor szegény ember miben hal meg? Tífuszban! Felteszem, a vízcsövek itt Windsorban meglehetősen régiek már.

Ponsonby bólintott. – Windsorban minden nagyon régi. De a legnagyobb tisztelettel, Fenséges asszonyom, ezt a királynő jelenlétében nem merném ugyanígy kijelenteni. A hintók most már a várkastélyhoz vezető kocsiutat szegélyező fasorban haladtak előre. Mikor elérték a Nagy Nyugati Kaput, az osztrák társaságot egy üres fogadószobába vezették, mely egyike lehetett a királynő magántermeinek, hiszen tele volt ezüstkeretes fényképekkel. Csoportképek Viktóriáról és a gyermekeiről, unokáiról – gyepen, lépcsőn, jachton. Ferenc József állandóan azzal gyötörte Sisit, hogy üljön modellt az ehhez hasonló családi képekhez azért, hogy aztán ő is küldözgethesse mindenhová a fotográfiákat, melyek sorsa végül is mindig az, hogy Európa királyi szalonjaiban porosodnak. Sisi azonban keményen ellenállt; harmincéves kora fölött nem volt hajlandó többet fényképezkedni. Utálta annak a gondolatát is, hogy idegen emberek bámulják, uralkodók vagy bárki más, és azt vizsgálgassák, vajon meglátszik-e rajta a kora. Sisi most Bayre nézett; a férfi elkapta a tekintetét, és rámosolygott. A császárné megnézett egy másik képet is: ezen a királynő egy shetlandi pónin ül, melynek kantárát egy magas, kifejezetten jóképű, skót szoknyás férfi tartotta. Ez volt az egyetlen olyan fénykép a szobában, melyen a királynő nem a családtagjai körében szerepelt. – Ki ez? – kérdezte Sisi Sir Henrytől, és a fényképre mutatott. A kancellár, aki megérkezésük óta már másodszor vette elő a zsebóráját, kissé nyugtalanul így felelt: – Ő John Brown, asszonyom, a királynő inasa. – Az inasa? – Sisi alig tudta leplezni meglepetését. Ferenc József talán megengedte volna, hogy a lovászával együtt lefényképezzék, de a képet soha nem tette volna ezüstkeretbe és nem függesztette volna ki nyilvánosan. A házban jó néhány óra elkezdte ütni a tizenegyet, és Sisi rádöbbent, hogy már egy ideje várakoztatják. Károlyira pillantott, és németül megkérdezte tőle: – Hol van a királynő? Tudja egyáltalán, hogy itt vagyok? A nagykövet húzgálni kezdte a körszakállát. – Azt hiszem, Fenség, nem számított arra, hogy ilyen hamar ideérünk. Úgy tudom, még a templomban van.

A nagykövet is németül beszélt, de Ponsonby kihallotta a Kirche szót, és azt mormolta angolul: – A királynő istentisztelet után szeret pár szót váltani a lelkésszel. Ezt a szokást még a néhai férje vezette be, ő pedig nagyon szereti továbbvinni a hagyományokat. Sisit elöntötte a türelmetlenség érzése. Ennyit utazik ide, és akkor még meg is várakoztatják! Kissé nyafogva kérdezte meg tehát angolul: – És mit gondol, még mennyi időt vesz igénybe az a „pár szó”? Ponsonby szinte észrevehetetlenül röpke pillantást váltott Károlyival, majd így felelt: – Úgy gondolom, még néhány percet, Fenség. – A hangja diplomatikusan és neutrálisan csengett, és nyoma sem volt benne a retorziónak, amiért Sisi az imént felemelte a hangját, de Sisi elkapta azt a röpke pillantást, amit az előbb a nagykövettel váltottak; és az a pillantás a két férfi ilyen kiszámíthatatlan nőkkel kapcsolatban érzett tanácstalanságát tükrözte. Sir Henry folyamatosan invitálta Sisit, hogy üljön le az egyik magasan párnázott kerevetre, de Sisi már egész délelőtt ült, úgyhogy inkább járkálni kezdett a szobában, melynek vastag szőnyegei lefogták végiggombos, magas szárú cipője kopogását. Nehéz volt azonban a szobában akadálytalanul sétálgatni, mivel – viszonylag nagy mérete ellenére – tömve volt kis asztalokkal, melyeken a királynő kutyáinak porcelánszobrai, alpesi jeleneteket ábrázoló papírnehezékek, vízfestményalbumok és persze fotók sorakoztak. Sisi azon kapta magát, hogy kerülgetnie kell az összevisszaságot, és csak reménykedni tudott, hogy a szoknyájával nem fog semmit lesodorni. A fal minden egyes négyzetcentimétere festményekkel volt tele – közülük néhányat az alkotójuk alapján Sisi is felismerni vélt. Úgy vélte például, hogy a királyi családról készült csoportkép bizonyosan Winterhalter keze munkája – ő valóban nagyon közkedvelt festő volt akkoriban mivel a hercegek és hercegnők olyanok voltak rajta, mint az angyalok, csak Viktória nézett ki úgy, mint egy lúd, ahogy egyébként mindig, de Winterhalter révén legalább csinos liba lett belőle. A padlót feltűnően élénk színű szőnyeg borította – Sisi látott burgundi vöröset, mustársárgát és kárminpirosat is. Arra gondolt, milyen szerencse, hogy ennyi bútor

van itt, különben a szőnyeg tömény színkavalkádjától mindenkinek megfájdulna a feje. Odasétált Bayhez, aki a fal mellett állt. – Arra gondoltam, ma délután megnézhetnénk néhány vadászlovat. Angol telivéreket. Segítene nekem kiválasztani a megfelelőt? – Örömmel. – Azonnal indulunk, amint itt végeztünk. – Sisi lehalkította a hangját. – Nincs szándékomban itt sokat időzni. Ebben a pillanatban Ponsonby köhintett egyet, mire a császárné megfordult, és két libériás inast látott, akik szélesre tárták az ajtót a királynő előtt. Viktória alacsony volt és kerekded, öltözéke pedig, a fehér özvegyi főkötőtől eltekintve teljesen fekete volt. Közvetlenül mögötte jött be John Brown, aki vagy harminc centivel magasabb volt, mint az asszonya. Őt egy csoport hölgy követte, köztük egy fiatal lány, aki közel ülő kék szemei és hosszú orra alapján csakis Viktória egyik lánya lehetett. Most egy kis mozgolódás támadt, mivel a férfiak mind meghajoltak, a hölgyek pedig pukedliztek. Csak Sisi nem mozdult. Megvárta, míg Viktória beér a szoba közepére, és csak akkor lépett oda hozzá, hogy mindkét oldalon arcon csókolja. – Fenség. – Drága császárném – mondta a királynő magas, szinte gyermekes hangon –, milyen öröm újra látni Önt! Ráadásul vasárnap – milyen szokatlan időpont a látogatásra! – A királynő dülledt kék szemében volt valami acélos villanás. A mögötte álló Ponsonby idegesen köszörülte a torkát. – Ez itt a legkisebb lányom, Beatrice. Beatrice pukedlizett egyet, és Sisi őt is mindkét orcáján megcsókolta. Aztán elmosolyodott, és legközvetlenebb hangján azt mondta neki: – Milyen elbűvölő vagy, Beatrice! Egyszer el kell hozzám jönnöd Bécsbe. A főhercegek versengeni fognak a kegyeidért, azt garantálom. Beatrice erre elpirult, és mormolt valamit arról, hogy a mamának itt szüksége van rá. A királynő elhelyezkedett az egyik széles, skótkockás, gombos hátú kanapén, és intett Sisinek, hogy üljön le mellé.

– Ó, de hát Beatrice nagyon szerencsétlenül érzi magát nélkülem. Olyan kis otthon ülő madárka! Sisi látta, hogy Beatrice ökölbe szorítja a kezét, és kíváncsi lett volna, vajon mégis mennyire érezné magát szerencsétlenül, ha el lenne választva az anyjától. – De hát annyira fontos, hogy az ember ilyen korban sokat utazzon! Én nagyon bánom, hogy szinte semmit nem láttam a világból, mielőtt férjhez mentem. Viktória királynő erre annyira felszegte a fejét, hogy nagy tokája is beleremegett. – Milyen szerencse, hogy legalább most sokat utazhat. Mikor is találkoztunk legutóbb? Azt hiszem, két éve lehetett, Osborne-ban. Akkor Önnel volt a kislánya is. Milyen édes kis csöppség! Most is Önnel utazik? – Valéria? Nem, őt otthon hagytam az apjával Bécsben. Ferenc József annyira imádja, hogy nem volt szívem elszakítani tőle. – És hogy van a kedves császár? Milyen kár, hogy ő nem lehet itt Önnel. – Viktória királynő nagyon határozott hangsúlyozással beszélt, mintha minden kimondott szót alá szeretne húzni. – A férjem megkért, hogy adjam át legszívélyesebb üdvözletét. Nagyon sajnálja, hogy személyesen nem lehet itt. – Meglep, hogy Ön képes őt otthon hagyni. Tudja, én mindig olyan szerencsétlennek éreztem magam, mikor nem lehettem Albert herceggel, még akkor is, ha csak egy éjszakára voltunk elválasztva egymástól. – A királynő akkorát sóhajtott, hogy a csipkegallérja jó magasra libbent, és közben egyik fehér kezét a mellkasára tette. Kis idő múltán aztán összeszedte magát, és megkérdezte: – Mondja, meddig szándékozik Angliában maradni? – A vadászati idény végéig, remélem. Az itteni falkavadászat annyira élvezetes! Otthon ilyesmiben nem lehet részünk. A királynő megint felsóhajtott. – Az én drága férjem mindig azt mondogatta, hogy semmi nem múlhatja felül azt, ha egy napot vadászattal tölthet. Bárcsak tovább élt volna, és még többet vadászhatott volna. De hát annyi kötelezettsége volt itt. Nem volt ideje az élvezetekre. Mindig a kötelességet helyezte előtérbe. – A királynő most a kandalló fölött függő portréra emelte a tekintetét, melyen Albert herceg az íróasztalánál ült.

Sisi értette a burkolt szemrehányást. És ugyanolyan, enyhén ájtatoskodó hangon azt felelte: – A császár ugyanilyen, elképzelhetetlenül szorgalmas. Nagyon nehéz szívvel hagytam ott őt, de ő ragaszkodott hozzá. Drága Franzl, esküszik, hogy egyetlen dolog okoz neki valódi örömet: ha én boldog és egészséges vagyok. A bécsi tél mindig megbetegít, ezért nagyon örült, mikor úgy döntöttem, eljövök ide. Kis szünet állt be, és a királynő ezalatt emésztgette, amit az imént hallott. Sisi ránézett a kandallópárkányon álló Boulle órára. Még csak tizenöt perccel múlt tizenegy; még legalább húsz percet maradnia kell. Egy kicsit kihúzta magát, a királynő alaktalan fekete tömegét ellensúlyozandó. A királynőnek csak a feje és dülledt kék szeme volt némileg uralkodói. – A császár azonban bizonyára aggódik Önért. A vadászat annyira veszélyes! A walesi herceg épp a minap csúnyán leesett a lóról. Drága Alix teljesen magánkívül volt tőle. Meg kell ígérnie, drága császárné, hogy semmi vakmerő dolgot nem csinál. Végtére most már nagymamák vagyunk. – Azzal Viktória Sisi felé biccentett, és egyik húsos, fehér kezét meglengetve jelezte a hasonlatosságot kettejük között. Sisi alig láthatóan elmosolyodott. Nem igazán szerette, ha nagymamának nevezik. Ettől öregnek és lelassultnak érezte magát, holott még csak harmincnyolc éves volt. A királynő viszont nagyon is kiérdemelte a nagymama címkét. Igaz, hogy csak úgy tizenkét évvel volt idősebb Sisinél, de úgy nézett ki, mintha az anyjával lenne egyidős. Sisi fel sem bírta fogni, hogy lehet valaki ilyen nagydarab. És azok a szörnyűséges ruhák! Persze gyászolt, ez rendben van, de egy özvegyi ruhának sem kellene ennyire stílustalannak lennie. Sisi önkéntelenül is lesimította utazókosztümje zöld szövetszoknyáját. Viktória így folytatta: – Én soha nem engedtem meg a lányaimnak, hogy vadásszanak, pedig Louise kifejezetten könyörgött érte. Azt mondtam neki, hogy válassza helyette az íjászatot – az olyan elegáns. Fontolóra kellene vennie az íjászatot, császárné. Képzelje csak, milyen elbűvölő ruhát csináltatott magának Louise: csupa zöld, és tartozik hozzá egy csúcsos kalap, valódi madártollal. Igazán csinos. Azt hiszem, írok majd a császárnak, és megemlítem neki az

íjászatot. Biztos boldogan hallja majd, hogy létezik olyan sport is, mely abszolút biztonságos. Viktória kis szünetet tartott, hogy levegőt vegyen, de akkor Sisi közbeszólt: – Ó, de hát én teljes biztonságban vagyok. Itt van a vezetőm, Middleton kapitány, aki megóv engem minden bajtól. – Azzal Bayre mutatott. – Spencer gróf volt olyan szíves, és a figyelmembe ajánlotta. – Bay, aki mindeddig a padlót bámulta maga előtt, most kiegyenesedett, és mélyen meghajolt a királynő előtt. Viktória Bay felé fordult, és meg sem próbálta leplezni, menynyire alaposan szemügyre veszi. Úgy tűnt, tetszik neki, amit lát, mert szinte királynői hunyorítással jutalmazta: – Reméljük, hogy nagyon óvatos lesz, fiatalember. Ha itt, Angliában bármi is történne a császárnéval, az elmondhatatlan tragédia volna. Bay újból meghajolt. – A szavamat adom, Fenséges asszonyom, hogy a császárnénak semmi baja nem esik. – Ezt örömmel halljuk. Mindig legyen nagyon éber. De úgy látom, megsérült? Remélem, nem komoly. – Viktória csupa gyengéd aggodalom volt. Semmit nem kedvelt jobban, mint az egészség-ügyi krízishelyzeteket. – Ó, semmiség, asszonyom. Leestem a lóról, és kificamítottam a vállam. – Kificamította a vállát? Milyen rémes! Nagyon fájt? – És Viktória kissé előre hajolt. – Akkor nem volt épp kellemes, asszonyom, de szerencsére a császárné ott azonnal vissza tudta helyezni. Csak akkor fáj nagyon, mikor a kar még lötyög. Viktória Sisire nézett, majd vissza Bayre. – Nem is tudtam, Erzsébet, hogy Ön orvosi képzésben is részesült. Milyen szerencse, hogy tudta, mit kell tennie. Sisi elnevette magát. – Én ugyan nem, de Middleton kapitány nagyszerű tanítómester. Viktória királynő ezen picikét elmerengett, aztán John Brown felé fordult. – Nem tudom, John, nekem is hasznomat tudná-e venni, ha hasonló dolog történne magával? – Nincse’ szándékomban, hogy bármimet is kificamítsam, asszonyom – felelte Brown. – És ha történne is velem valami ilyen, hát én nem kérném meg Fenségedet, hogy segítsen. Nekem kell

Önre vigyáznom. – Brown nem nézett Bayre, de egyértelműen a tudtára adta felsőbbrendűségét. Viktória boldogan pirult el ezen férfias kijelentés hallatán. – Ó, biztos vagyok abban, hogy Middleton kapitány nem szándékosan okozott sérülést saját magának. Egy efféle baleset bármikor előfordulhat. Mellesleg, John, volt idő, mikor maga is kissé bizonytalanul állt a lábán. – Eddig még semmim nem tört e’, asszonyom – felelte Brown. A királynő megveregette az egyik skót szoknyás combot. – Akkor szerencsésnek mondhatja magát. – Aztán visszafordult Bay felé. – És melyik regimentben szolgál, Middleton kapitány? – A tizenegyedik huszárezredben, Fenséges asszony. – Akkor a walesi herceg az Ön tiszteletbeli tábornoka. Azt hiszem, nagyon odavan az egyenruháért, de mostanában már nem áll neki olyan jól. Túl sok vacsorameghívás, túl sok parti. Nagyon más, mint szegény drága apja, aki annyira vigyázott arra, mit eszik. – Viktória most a mögötte álló John Brown felé fordult megerősítésért. Brown bólintott. – A néhai herceg valóban nagyo’ finnyás vót az ételére. Sisi arra gondolt, milyen kár, hogy a királynő nem utánozza néhai férjét az önmegtartóztatásban. Ugyanolyan széles volt ugyanis, mint amilyen magas. A királynő odaintette a kíséretében lévő hölgyeket. – Szolgálhatunk Önnek valami frissítővel? Ebédre persze itt marad, ugye? Utána pedig körbekocsikázhatnánk a parkban. Olyan fontos a friss levegő ebben az évszakban. Sisi megrovón nézett a nagykövetre. Világosan megmondta neki, hogy a látogatása csak udvariassági vizit, és semmi több. – Ó, ez csodás lett volna, és egy másik alkalommal nem is kívánhatnék jobbat, de most vissza kell mennünk. Egy sürgős ügyet kell elintéznem. Viktória királynő nagyot pislogott. A mögötte álló udvaroncoknak pedig szinte elállt a lélegzetük. A királynő meghívását még soha nem utasították vissza. Sisi azonban meg se rezdült. Megtartotta az ígéretét, és eljött ide látogatóba, de nem fogja az egész napját elrontani azzal, hogy még ebédre is itt marad. Így folytatta hát: – Remélem, hogy lesz alkalma találkozni Rudolf fiammal, mikor

ideutazik. Mindent csodálatosnak tart, ami angol, és szeretne mindent megtudni az építészetről – másról sem tud beszélni, csak hidakról meg alagutakról. Mintha nem is bécsi lenne. – És Sisi felnevetett, a mögötte álló Károlyi pedig igyekezett mosolyt erőltetni az arcára. Az angol udvaroncok mozdulatlanná merevedve arra vártak, vajon mit mond erre a királynőjük. Viktória alig észrevehetően bólintott. A hangja magasan, tisztán csengett, és jól észrevehetően sértett volt. – Nagy örömmel vesszük, ha találkozhatunk a trónörökössel. És reméljük, hogy őt nem szorítja majd úgy az idő. A királyi ajkak egyenes vonalba keskenyedtek, de Sisi csak nevetett. – Majd megmondom neki, hogy tegyen meg mindent az anyja hibáinak helyrehozatala érdekében. Viktória királynő azonban még mindig nem mosolygott. Henry Ponsonby a szakállát tépdeste. Sisi, látva Károlyi fájdalmas arckifejezését, rádöbbent, hogy valahogy mégiscsak helyre kéne hoznia a kárt, amit okozott. Kétségbeesetten nézett körül. – Milyen érdekes ez a szoba! Bécsben nincs ehhez fogható. Ferenc Józsefnek kifejezetten tetszene. Annyira gemütlich! A férjem a hofburgi lakosztályához minden bútort a Maplesnél, Londonból rendelt meg. – Sisi most a tarka-barka szőnyegre mutatott. – Milyen kár, hogy most nem lehet jelen, és nem láthatja ezt. Biztosan tudom, hogy odalenne érte. Viktória kissé megenyhülve előrehajolt. – Ez a királyi skót minta. A drága Albert tervezte. Annyira szerette Skóciát, hogy folyton folyvást emlékezni akart rá. Ott mindig olyan boldogok voltunk! – A királynő mialatt ezt mondta, szeretetteli pillantást vetett John Brownra. – Önnek is el kellene látogatnia Skóciába, drága Kaiserin. Annyira festői! Soha nem vagyok annyira oldott, mint mikor ott vagyok. Rengeteg jó emlék fűződik oda szeretett Albertemmel. Sisi arra gondolt, hogy hiába hivatkozik a királynő folyton a néhai férjére, láthatólag kifejezetten jól érzi magát John Brown társaságában. – Egy nap talán Ön is ellátogat Tirolba, Bad Ischlbe. Azt mondják, egészen olyan, mint Skócia.

A királynő szomorúan megrázta a fejét. – Attól tartok, most már túl késő ellátogatnom Ausztriába. A drága Albert soha nem volt ott, és én sehová nem szeretnék elmenni, ahol ő nem járt. Hűtlenség volna. Sisi nem tudta, mit is mondhatna erre. Legnagyobb megkönnyebbülésére a Boulle óra elkezdte ütni a delet, és pontos, dallamos hangjára a kinti kápolna mélyebb harangjai válaszoltak. Rövid szünet állt be, mialatt a társaság arra várt, hogy elhaljanak a hangok. Sisi úgy érezte, ez az ő pillanata, és a királynő felé hajolva azt mondta: – Nem élhetek tovább vissza a vendégszeretetével, Viktória. Még ma írok a császárnak, és beszámolok arról, hogy milyen jó egészségben találtam, valamint bármilyen más üzenetet is átadok neki, amivel csak megbíz. Sisi már nagyon szeretett volna felállni, mivel az unalomtól szinte teljesen bemerevedett, de a protokoll úgy kívánta, hogy a királynőnek kell előbb felállni. Viktória megrázta a fejét. – Milyen kár, hogy nem tud tovább maradni – mondta újból, bár nem látszott rajta, hogy ezt különösebben sajnálná. – Abban bíztam, hogy több időnk lesz beszélgetni egymással. Nem fordul elő túl gyakran, hogy mint asszony az asszonnyal tudjak beszélgetni egy másik – kis szünet – császárnéval. – Viktória arcára leplezetlen fölényesség ült ki, a szeme ragyogott. Ponsonby erre egy, a köhintés és a figyelmeztetés között félúton lévő hangot hallatott. A királynő ügyet sem vetve rá így folytatta. – Nyugodtan elmondhatja a férjének, hogy hamarosan nemcsak Anglia királynője leszek, hanem India császárnője is. Láthatja tehát, kedves Erzsébet, hogy mindketten császári felségek lettünk. Habár van egy kis különbség kettőnk között, hisz én saját jogon vagyok uralkodó, Ön pedig egy uralkodó felesége. – Viktória arca úgy ragyogott a boldogságtól, mint egy gyereké, aki hatalmas doboz csokoládét kapott. Sisi belátta, hogy vagy elismeri Viktória diadalát, vagy arra lesz kárhoztatva, hogy örökre itt üljön ebben a szörnyűséges szobában. Viktória ezek szerint úgy gondolta, nem elég, hogy a világ leghatalmasabb nemzetének a királynője; nem hagyta nyugodni, hogy van ennél magasabb pozíció is, melyet még nem birtokol. Sisi,

aki már tizenhat éves kora óta császárné volt, nem osztozott ebben a fajta izgatottságban. Királynő vagy császárnő – mit számít az? Mindkettő úgyis csak aranykalitka. Egy idő után minden korona nehézzé válik. Viktória azonban ebből semmit nem értett. A pöttöm királynő teljesen olyan volt, mint Ferenc József. Mindketten abban hittek, hogy Isten választotta őket uralkodónak, és soha, egy pillanatig nem kételkedtek a rangjukban. A két uralkodó néha-néha talán megingott a kötelezettségek súlya alatt, de hatalmuknak egy parányi részéről sem voltak hajlandóak lemondani. Sisi azon merengett, vajon milyen lehet azzal a bizonyossággal ébredni minden reggel, hogy Isten felkentje, akit ő azért helyezett el itt a földön, hogy az alattvalóin uralkodjon. Megragadta Viktória egyik kezét, és megszorította. – Habár a puszta szavak nem fejezhetik ki az érzéseimet, annyira örülök, hogy személyesen gratulálhatok Önnek. – Császárnők és nagymamák. Ezzel egyedül vagyunk a világ nagy színpadán, drága Erzsébet! – Viktória most nagyon kegyes hangulatba került. – Ám Ön ebben is felettem áll, mint minden másban. Nekem csak egyetlen unokám van – mondta Sisi. Ez a fajta beszéd már a megfelelő húrokat rezgette meg Viktóriánál, olyannyira, hogy ő is megragadta Sisi kezét, és rengeteg szoknyasuhogás közepette felállt a helyéről. – Adja át legszívélyesebb üdvözletemet a császárnak! Gyakran eszembe jut szerencsétlen sorsú fiútestvére. Annyira kedveltük itt a családban! Sisi lesütötte a szemét. A sógorát, Maximiliant tizenegy éve Mexikó uralkodójává választották, de regnálása három évvel azt követően egy forradalmi kivégzőosztag sortüze előtt csúfos véget ért. – Szegény Max! Borzasztó dolog. – Micsoda rémes ország! El tudja képzelni, hogy mi, a brit konzulátuson keresztül a lehető legerőteljesebb hangnemben fejeztük ki felháborodásunkat. Egy felszentelt uralkodót úgy kivégezni, mint egy bűnözőt! A mexikóiak semmivel sem jobbak, mint a barbárok!

– Hát igen, szerencsések vagyunk, hogy itt élünk Európában – mondta Sisi. – De Max nagyon szeretett volna saját királyságot. Ugyanúgy császár szeretett volna lenni, mint Franzl. – Micsoda vétek azt gondolni, hogy egy monarchiát csak úgy létre lehet hozni, holott az szent megbízatás – mondta Viktória, majd megerősítésért John Brownra nézett, aki ünnepélyes komolysággal rábólintott. Sisi inkább nem hívta fel arra India császárnőjének a figyelmét, hogy leendő címe is épp olyan mesterséges, mint ez a másik volt, habár szívesen megnézte volna, milyen képet vág hozzá. – Viszontlátásra, Viktória, nagy örömömre szolgált, hogy láthattam. – Sisi arcon csókolta Viktóriát és Beatrice-t. Azt nem gondolta, hogy John Browntól is búcsút kellene vennie, elvégre ő csak egy szolga. A királynő kíséretével együtt elindult a Towerbe vezető bejárat felé. – Legyen nagyon óvatos, Erzsébet, könyörgöm! Ne vállaljon felesleges kockázatot! Aztán Bayhez fordult. – Nagyon bízom Önben, Middleton kapitány, ügyeljen arra, nehogy bármi baj érje a császárnét brit földön. Bay meghajolt, és azt mondta: – Szemmel fogom tartani a császárné őfelségét, éjjel és nappal. Mikor látta, hogy a kék szemek egy pillanatra megvillannak, azt hitte, kicsit túl messzire ment, de a királynő aztán elmosolyodott, és azt mondta: – Ebben egészen biztos vagyok! Már a folyosó közepén jártak, mikor a királynő hirtelen megállt, és odaszólt a lányának: – Beatrice, elfelejtettem a könyvet! Azonnal szaladj, és hozd ide! A társaság megvárta, míg Beatrice minden látható sietség nélkül elindul visszafelé a folyosón. Egy nagy borítékkal a kezében tért vissza, melyet rögvest Sisi kezébe nyomott. – A mamától. Ponsonby elkísérte őket az állomásra. Ezúttal egy lenyitható tetejű hintóban utaztak, melyben az ülések egymás mögött helyezkedtek el, és nem egymással szemben. Sisi megkérte Bayt, hogy üljön mellé, a nagykövet és a kancellár pedig mögöttük foglaltak helyet. – Azt ígérte a királynőnek, hogy éjjel-nappal a gondomat fogja viselni – mondta Sisi, miközben egyenesen előrefelé nézett. –

Nagyon elfoglalt lesz így, Middleton kapitány. – Nagyon elfoglalt. De hát szót kell fogadnom az uralkodómnak – felelte Bay. Amint azonban a vörös szőnyegen a várakozó vonat felé sétáltak, Baynek eszébe jutott a skót szoknyás óriás, John Brown, amint ott ácsorog Viktória mögött. Látta a Punchban a királynőről és felföldi szolgájáról készült karikatúrákat, és jókat nevetett a klubban a „Mrs. Brownról” kerengő vicceken. Természetesen semmi hasonlóság nem volt John Brown és az ő pozíciója között, de volt valami a királynő tekintetében, amitől kényelmetlenül érezte magát. És nem Viktória fürkésző pillantása, kék szemének villanása zavarta, ahogy tetőtől talpig végigmérte, hanem az, hogy ezután kissé hátrafordulva Brownra nézett, majd vissza őrá. Tehát összehasonlította kettejüket. Bay Sisire pillantott, aki végiglapozta a könyvet, melyet a királynőtől kapott. – Életünk a Skót-felföldön – pillanatképek egy vázlatfüzetből – olvasta hangosan, Viktória modorosan hangsúlyozó beszédstílusát utánozva. – Milyen gyönyörű képek! De milyen unalmas lehetett az életük – csupa póni és piknik, és mindenütt azok a rémes, alaktalan sálak. És minden férfinak kilátszik a lába. Hogy is nevezik azt a szoknyát, amit a skót férfiak viselnek? Nem valami előnyös ruházat, úgy gondolom. – Úgy hívják, kilt – felelte Bay. – Úgy örülök, hogy ön nem hord ilyet, Middleton kapitány, azzal a hegymagas emberrel ellentétben, aki ott állt a királynő mögött. Micsoda faragatlan fickó, és a királynő mégis hogy bolondul érte. Pedig nem egy kitűnő választás. Lehet, hogy tényleg szüksége van valakire, de még az ő korában is választhatott volna jobbat. – Sisi most Bayre nézett, és rámosolygott. Bay tudta, hogy ez győzelmi mosoly. Azzal, hogy Sisi őt választotta, megmutatta, hogy a rosszul öltözött angol királynő felett áll. Bay automatikusan visszamosolyogott rá, azzal a bizonyos, könnyed, „hölgyek kedvence” mosollyal. De ha Sisi kicsit közelebbről szemügyre veszi, láthatta volna, hogy halványkék szeme a távolba réved. Viszont mikor megérkeztek a Rothschild méneshez Waddesdonba, a császárné annyira ráhagyatkozott Bayre abban a tekintetben, hogy melyik pompás állat lenne a legalkalmasabb a

számára a vadászathoz, hogy a férfi hangulata azonnal javulni kezdett. Nincs is kellemesebb annál, mikor más pénzét költhetjük el! Később aztán, mikor Sisi meglátogatta Bayt a szobájában, és együtt űztek gúnyt a borzalmas szőnyegből, a lehangoló külsejű hercegkisasszonyból és Windsor általános ódivatúságából, Bay érezte, hogy újból önmaga lehet.

A királyi levél A Holland Parkban Charlotte a nagynénje válaszára várt. Ő a levelében igyekezett olyan semleges hangnemet megütni, amilyet csak bírt – tehát miután udvariasan érdeklődött először a nagynénje, majd Lady Crewe egészsége felől, valamint arról, hogy áll Augusta kelengyéjének előkészítése, mintegy mellékesen ezt írta: „Habár az itteni munka is nagyon érdekes a számomra, azért hiányzik a meltoni társaság. Kérem adjon valami hírt Hartopp és Middleton kapitányról – felteszem, ők közben már elfoglalták saját vadásztanyájukat.” Charlotte ezután részletesen leírta a nagynénjének azt a galériát, mely otthont ad majd a kiállításnak, és a képek elhelyezéséről folyó heves vitákról is beszámolt neki. Jóval bővebben írt neki erről, mint amennyire ezek a dolgok a nagynénjét érdekelhették, de ez szükséges volt ahhoz, hogy levelének valódi célját sikeresen el tudja kendőzni. Három nappal a levél megírása után, mikor Charlotte lement reggelizni, Lady Lisle kézírásával címzett borítékot talált az asztalon. Bizonyára túl hangosan reagált, mivel Lady Dunwoody felnézett a saját leveleiből, és azt mondta: – Bárcsak én is kapnék még olyan levelet, mely ennyire lázba hoz. Charlotte a fejét rázta. – Adelaide nénitől jött. – Á! – Lady Dunwoody szkeptikusnak tűnt. – Nos, a nagynénéd ezek szerint sokkal jobb levelezőpartner, mint régebben volt. Charlotte megvárta, míg a keresztanyja elhagyja a reggelizőtermet, és csak akkor bontotta fel a levelet. Gyorsan átfutotta, hátha meglátja valahol Bay nevét, de a nagynénje nem szokott le arról, hogy keresztbe írjon a levélpapírra, ezért vagy tíz percig tartott, míg kibogarászta a szálkás betűket. Végül, miután végigolvasta a részletes, és nézete szerint soha véget nem érő instrukciókat azzal a teknőspáncél szépítkező készlettel kapcsolatban, melyet Charlotte-nak kell majd megrendelnie esküvői

ajándéknak Augusta számára bekezdést, amelyet keresett:

Asprey-nél,

megtalálta

azt

a

Meltonban már korántsem olyan vidám a hangulat, drága Charlotte, mint mikor te is itt voltál. Hartopp kapitány a megye másik felébe utazott vadászni, szegény Middleton kapitányt pedig a balesete óta nem is láttuk. Charlotte érezte, hogy összerándul a gyomra. Az ő életében még csak egyetlen baleset történt, méghozzá azon a ragyogó téli reggelen, mikor anyátlan maradt. Belekapaszkodott a reggelizőasztal szélébe, és úgy érezte, mindjárt rosszul lesz, de aztán észhez tért. Nem lehet halálos baleset, hiszen akkor Adelaide néni nem azt írná, hogy Bay azóta nem volt ott, ami azt jelenti, hogy bizonyosan életben van. Megpróbált tovább olvasni, de a keze annyira remegett, le kellett tennie a levelet, és úgy bogarászta tovább. A császárné teljesen a gondjaiba vette őt. Átjött hozzánk néhány szolga, és elvitték Middleton kapitány összes holmiját, sőt a lovait is. Micsoda pompás libéria! Szinte elvakított minket a sok aranysujtás! Middleton kapitány ezek után küldött egy kedves hangú levelet Lady Crewe-nak, melyben azt írta, hogy itt-tartózkodása mindig emlékezetes marad a számára. Azt hiszem, mindketten tudjuk, ezt hogyan értette! Lady Crewe vacsora után hangosan olvasta fel a levelét, Augusta pedig azt mondta, hogy Bayből kitűnő udvaronc lett, és hamarosan már túlságosan előkelőnek fogja magát érezni ahhoz, hogy régi barátaival találkozzon. Lady Crewe azonnal visszaírt neki, hogy nagy megtiszteltetésnek érezné, ha vendégül láthatná a császárnét, amennyiben ez felvetődne. Erre még nem kaptunk választ, de Lady C. elrendelte, hogy minden lakáj és inas rizsporozza be újra a parókáját, arra az esetre, ha. Ahogy Charlotte tovább olvasta a levelet, és világos lett a számára, hogy Bay sérülése bizonyosan nem lehet komoly, érezte, hogy a rémület, mely egész testét átjárta, enyhülni kezd, és a torkában sem érez már gombócot. Letette a levelet, ivott egy kis teát, és rádöbbent, hogy mindeközben az inge a ruhája alatt teljesen

átnyirkosodott az izzadságtól. El kell mennie átöltözni. Elképzelhetetlen volt, hogy így álljon a mindig illatos Caspar mellé. És csak mikor odaért a hálószobába, és megpróbálta kioldani a fűzőjét (kellemetlennek érezte volna, ha ezért odacsöngeti a szobalányt), kezével a zsinórokat húzogatva, melyek különösen szoros csomóba voltak megkötve, jött rá arra, hogy bár Bay minden jel szerint nem szenvedett komolyabb sérülést, mégis ott maradt Easton Nestonban a császárnéval. Kopogtak a háló ajtaján, aztán a választ meg sem várva, Lady Dunwoody sétált be az ajtón. Meglepetten nézte, ahogy Charlotte levetkőzik. – Csöngessek a szobalánynak? – Ha ezt az egy csomót ki tudná oldani, keresztanyám, a többivel elboldogulok, azt hiszem. Lady Dunwoody erőteljesen meghúzta a zsinórokat, és a fűző kioldódott. Charlotte kinyitotta a fiókos szekrényt, és másik inget keresett magának. Furán érezte volna magát, ha a keresztanyja előtt öltözködik, ezért elfordult, úgy vette le a régi inget, és vette magára az újat, de Lady Dunwoody ettől függetlenül beszélni kezdett hozzá. – Azért jöttem, mert jó híreim vannak. A válogató bizottság megnézte a munkáidat, és úgy döntöttek, hogy mind a négy képed ki lesz állítva. És mielőtt még azt gondolnád, hogy én befolyásoltam őket, el kell mondanom, hogy a képeket névtelenül küldtem be nekik. Igaz, hogy én is arra szavaztam, vegyék be a képeidet, de ez egy tizenkét tagú bizottság esetén teljesen rendben van. Ráadásul a szavazatokat is névtelenül adtuk le. Micsoda megtiszteltetés, Charlotte! Nagyon büszke vagyok rád! Charlotte megfordult, és látta, hogy a keresztanyja ráncos arca csak úgy ragyog a büszkeségtől. Átölelte az idősebb nő nyakát, és magához szorította. – Mivel nekem nincs gyermekem, soha nem tudtam, mit jelent az, hogy anyai büszkeség, de most, hogy ilyen sikereket érsz el, Charlotte, úgy érzem, már sejtem, mi lehet az. Charlotte megcsókolta a gyűrött orcákat. – Ha sikereket értem el, az azért van, mert a legjobb tanár tanított. Lady Dunwoody kiegyenesedett, és az elevensége is visszatérőben volt. – Hát, legalábbis sikerült bogarat ültetnem a

füledbe, hogy ne csak a valceren meg a lovassági tiszteken járjon az eszed. Férfiakra persze szükség van, és egy jó férj rettentően hasznos lehet, de a magunkfajta nőnek muszáj valamit csinálnia is. – De neked nagyon jó férjed van, Celia néni, és nem vethetsz meg azért, mert én is szeretnék egyet – mondta erre Charlotte. – Ez természetes! De egy férfi csak ideig-óráig tesz téged boldoggá, míg egy értelmes tevékenység, egy elfoglaltság – tanulni valamit – mindig ki fog elégíteni. Bárcsak a te szerencsétlen anyád is felismerte volna ezt! Olyan okos, elbűvölő teremtés volt, de egész élete csak a szenzációkról szólt. Soha nem értette meg, milyen fontos a képzettség. – Azt hiszem, viszont nagyszerűen lovagolt – válaszolta Charlotte, aki nem szerette hallgatni, ha az anyját ilyen egyszerűen elintézik –, apa mindig azt mondogatta, neki volt a legjobb keze az egész országban. – Lehetséges, hogy nagyszerű volt, de falkavadászatokon lovagolni puszta szórakozás. Nem hagy nyomot maga után. Te viszont, drága Charlotte, máris alkottál valamit, és ez egyfajta örökség. És ha majd gyerekeid lesznek, elmesélheted nekik, hogy ez az a fénykép, amelyet a legnagyobb szaktekintélyek érdemesnek találtak arra, hogy a királynő is megtekinthesse. És ez már valami, nem igaz? Charlotte bólintott. Keresztanyja figyelmét azonban nem hívta fel arra a tényre, hogy életének minden vetületét az anyja öröksége határozza meg. Minden, amit tesz, a Lennox-vagyon árnyékában történik. Igaz, hogy a keresztanyja mutatta meg neki, hogyan kell fényképeket készíteni, de az örökségéből finanszírozta a fényképezőgépeket, a sötétkamrákat, és vette meg a szabadságát, hogy kiélhesse ezt a kedvtelését. Ha arra lett volna kényszerítve, hogy nevelőnőként keresse meg a napi betevőt, ideje és módja sem lett volna ilyesfajta örökséget hagyni maga után. – Egyébként, hogy megmutassam, nem felejtettem el teljesen, milyen fiatalnak és bolondnak lenni, azt javaslom, ha szeretnél bárkit meghívni a kiállításra, mely a jövő héten nyílik, tedd meg most. Fred és a Crewe lány biztos el szeretnének jönni, és meghívhatod Adelaide nénédet is, ha nagyon muszáj, de biztosan vannak más barátaid is, akiket szívesen látnál. Azt hiszem, az egyik kiválasztott

kép egy kifejezetten különleges barátot ábrázol. – Lady Dunwoody olyan ívben húzta fel az egyik szemöldökét, amit Charlotte még soha nem látott nála. – Persze Caspar szörnyen féltékeny lesz, ha meglátja, milyen jóképű a te lovassági tiszted, de azért túléli. A lényeg, hogy az összes csodálod gyűljön össze a képeid előtt, és ismerje el, milyen tehetséges vagy. Ez nagyszerű dolog lenne! Charlotte azon kapta magát, hogy elpirul. Nem kapott még elég dicséretet életében ahhoz, hogy tudja, hogyan kell őket fogadni. Azokat a dicséreteket tudniillik, melyek a személyének szólnak, és nem a Lennox-vagyonnak; az utóbbinak szóló hízelgéseket nagyon is megtanulta kezelni. – Igaza van, Celia néni. Valóban nagy a megtiszteltetés, és természetesen meg fogok hívni néhány embert. Persze most már kicsit késő, és attól tartok… – Badarság! – szólt közbe a keresztanyja – Ez egy komoly esemény. – Azzal kinyitotta az ajtót, és onnan mondta el a végszót. – Akinek igazán fontos vagy, itt lesz. Az ajtó becsukódott, és Charlotte felemelte zöldbársony ruhaderekát. Aztán mikor rájött, hogy egyedül nem képes összeilleszteni a sok kapcsot a hátán, csengetett. Míg a szobalány érkezésére várt, leült az íróasztalhoz, és elővett néhány ív levélpapírt. „Kedves Bay”, írta le, aztán úgy döntött, hogy ez túlságosan közvetlen, és új papirost kezdett: „Kedves Middleton kapitány!” Szíve szerint azt írta volna, hogy „Kedvesem”, de aztán eszébe jutott az a nyomat, amit Caspar olyan vonakodva mutatott meg neki, és tudta, hogy most nagyon óvatosnak kell lennie ezzel a levéllel. A nagynéném azt írja, hogy Önt baleset érte. A sérülésének jellegéről nem számolt be, csak annyit írt, ahhoz elég komoly, hogy Easton Nestonban kell maradnia. Ezért is írok önnek, hogy gyors felépülést kívánjak. Nagyon sajnáltam, hogy nem tudtunk találkozni Meltonban, mielőtt el kellett utaznom. Hirtelen jöttem el, ez igaz; a keresztanyám, Lady Dunwoody fényképkiállítást rendez, melyet a királynőnek is bemutatnak, és szüksége volt a segítségemre. Arra gondoltam, neki sokkal inkább a hasznára tudok lenni, mint Augustának a kelengyebeszerzésben. Ahogy bejelentettem azt az elhatározásomat, hogy amint lehet, Londonba utazom, Augusta

reakciói lehetetlenné tették, hogy halogassam az indulást. Hagytam Önnek egy üzenetet, de attól tartok, hogy véletlenül Hartopp kapitánynak adták át. Remélem, ő átadta Önnek. A szobalány kopogás nélkül jött be, és Charlotte gyorsan letakarta a levelet az itatóssal. Azt nem tudta, hogy a lány tud-e egyáltalán olvasni, de eleget hallotta a szolgákat pletykálkodni ahhoz, hogy tudja, ha tud, a levele tartalma odalent azonnal szóbeszéd tárgya lesz. Mialatt a lány türelmetlen ujjakkal kapcsolta és fűzte szorosra a ruhaderekát, nagyokat sóhajtva, amiért elhívták a reggelije mellől, Charlotte utálkozva nézte a képmását a tükörben. A haja elhanyagoltnak látszott, az arcszíne pedig sárgás-fakó. Lady Dunwoody persze beszélhet neki az értelmes tevékenységekről, de mit kezdjen a nyilvános elismeréssel, ha ő Bay csodálatát akarja kiváltani? Eszébe jutott Grace, a szobalány, aki olyan csinosra fésülte a haját Meltonban. Charlotte mindig ellenállt annak, hogy saját szobalánya legyen – az örökösnő pozícióval járó kiváltságok közül ez volt az egyik, melyet eléggé lebecsült –, de most arra gondolt, mégis kellene valaki, aki csinosabbá tudja őt varázsolni. Ha befejezi a Baynek írt levelet, ír majd Lady Crewe-nak is. Mikor a lány befejezte az öltöztetést, Charlotte folytatta a megkezdett levelet. A kiállítás jövő csütörtökön, 18-án nyílik a Királyi Fotográfus Társaságnál. A királynő is eljön, hogy megnyissa az eseményt. Nagyjából négyszáz munkát állítanak ki, és talán kicsit meglepődik, ha elmondom, hogy az én munkáimból is beválogattak néhányat. A keresztanyám azt mondja, ez nagyon nagy megtiszteltetés, és azt javasolta, hogy mindenképpen hívjam meg a barátaimat a megnyitóra. Tisztában vagyok azzal, hogy Önt mint a császárné vadászvezetőjét nagyon lekötik a kötelezettségei, de mivel az egyik kiállított képen Ön látható, arra gondoltam, talán érdekes volna a közönség számára, ha láthatnák, vajon a lencséimmel sikerült-e valamit megragadnom a fényképalanyból.

Charlotte úgy érezte, az utolsó mondata kicsikét túlzottan ráutaló, ezért hozzátette: Kár, hogy Tipsyre nem terjeszthetem ki a meghívást, pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon keresett fényképmodell lenne. Írok a meltoniaknak és Hartopp kapitánynak is – remélem, lesz köztük olyan, aki tud majd időt szakítani arra, hogy ide utazzon. Kíváncsi vagyok, vajon a királynővel való találkozás reménye el tudja-e csalogatni Augustát a kelengyéje beszerzése mellől. Remélem, szépen gyógyul a sérülése, és ez nem befolyásolja terveit a Nemzeti Vágtával kapcsolatban. Látja, emlékszem a beszélgetéseinkre… Charlotte megállt, mert kicsit attól tartott, hogy ez túlságosan ki van így hangsúlyozva. Azt akarta, hogy Bay tudja, az ő érzései nem változtak, viszont semmi olyasmit nem akart írni, ami szemrehányásnak tűnhet. Igyekezett visszaemlékezni rövidke ismerkedési időszakukra, és próbált találni valamit, ami emlékeztetné Bayt a köztük lévő, intimmé vált viszonyra. Eszébe jutott, mikor utoljára látta Bayt, amint ott áll a meltoni kastély lépcsőjén, és együtt nevetett Freddel és Hartoppal. Újból felvette a tollat, és ezt írta: … és arra az ígéretére, hogy egyszer elmondja nekem, miért nevezik Hartopp kapitányt Csirkének. Nagyon csalódott lennék, ha nem világosítana fel. Mégha valami illetlenségről van is szó, ígérem, nem fogok elájulni. Mi, nők, sokkal erősebbek vagyunk, mint gondolná. Nagyon bízom abban, hogy a kiállításon viszontláthatom, és természetesen Augusta és Fred esküvőjén is. Maradok a barátja és a fotográfusa: Charlotte Baird Miután kétszer is átolvasta a levelet, egyszer némán és egyszer hangosan, ügyelve arra, nehogy maradjon benne valami „bakfisos”, lepecsételte, és megcímezte Middleton kapitánynak, Easton Nestonba, Northamptonshire-be. Aztán még gyorsan írt Lady Crewenak is, könyörögve, hogy adja neki kölcsön Grace-t, valamint Lady

Lisle-nak, Augustának és Csirke Hartoppnak, akiket mind meghívott a kiállításra. Mikor elhelyezte a leveleket az előtérben lévő japán tálban, melyet Lady Dunwoody levéltálcának használt, megszólalt a csengő, és besétált Caspar, úgy rázva le ulster kabátjáról a havat, mint egy ázott kutya. És abban a pillanatban beszélni kezdett, amint belépett az ajtón. – Carlotta mia, hallotta a hírt? A képei. Egyhangú döntés. Mindenki izgatott. Ön a legfiatalabb kiállító. – Azzal megszorította Charlotte kezét, és párszor megpörgette a tengelye körül. Charlotte nevetett. Caspar öröme igazán őszinte volt, és ez meghatotta. – Celia néni már elmondta. Én is örülök, természetesen, de azért úgy érzem magam, mint egy csaló. Én csak hobbifotós vagyok, és zavarba hoz, hogy olyan profikkal hasonlítanak össze, mint például Ön. Caspar elkapta Charlotte felső karját, és úgy tett, mintha jól megrázná. – Szégyellje magát, Charlotte Baird, mivel az álszentség bűnébe esett. Ha egyszer tehetséges, miért nem fedi fel a tehetségét, ahelyett, hogy ellenszegül neki? Attól tart, hogy ez nőietlen? – Nem, egyáltalán nem – felelte Charlotte, és ellökte magától Caspart. – Ha ettől tartanék, akkor felföldi tájakat ábrázoló akvarelleket festenék, és kagylókból raknék ki képeket. – Akkor meg legyen büszke arra, amit alkotott. Én nagyon örülök, hogy az én képeim az Önéi mellett függhetnek. A szemrehányás enyhe szelét megérezve Charlotte rádöbbent, hogy meg sem kérdezte Caspart a saját képei felől, ezért gyorsan hozzátette: – Az Ön portfoliója egészen kiváló, és a válogató bizottság bizonyára az összes képét beválogatta. Caspar megenyhülve elmosolyodott. – Tíz képemet válogatták be. Nem rossz egy amerikai betolakodótól. – Na, akkor most ki az álszent? Ön jól tudja, hogy itt bárkivel nyugodtan felveheti a versenyt. A társaság tagjai egészen magukon kívül lehetnek az irigységtől. – Azt hiszem, volt is némi sustorgás. Néhány társasági tag megpróbált volna kizárni, mivel nem vagyok brit, de erről Lady Dunwoody hallani sem akart. Azt mondta nekik, hogy a fotózás

nemzetközi közeg, és a kiválóságot mindenképpen értékelniük kell, akárhonnan érkezik is. – Mialatt Caspar ezt mesélte, kidüllesztette a mellkasát, hogy jelezze, milyen, mikor Lady Dunwoody elemében van. – Remélem, a barátjáról készült képet is beválogatták. Azt a szőlőfürtöset – mondta Charlotte. Charlotte legnagyobb meglepetésére Casparnak erre beesett a válla, és a jókedve is eltűnt. – Ábrahám ott fog lógni Anglia királynője előtt, akiről soha nem is hallott – mondta csendesen, és lesöpört egy hópihét a kabátja ujjáról. Charlotte látta az arcán átsuhanó fájdalmat. Eszébe jutott az a fénykép, melyet a sivatagban egymásra halmozott kövekről készített, és melyek Ábrahám sírhelyéül szolgáltak. Rádöbbent, hogy Caspar, minden virgoncsága dacára, még gyászol. Habár nem viselt fekete szalagot a ruhaujján, Ábrahám elvesztését nyilvánvalóan pontosan ugyanolyan intenzíven élte meg, mintha a rokona lett volna. – De mint az Ön barátja, bizonyára boldog lenne, hogy ezzel az Ön javát szolgálhatja. – Kétségtelenül. Nagylelkű fiú volt. Örülne, hogy híressé tehet engem. – Caspar elővett egy sárga selyem zsebkendőt a zsebéből, és letörölte a bajuszáról a havat. – Nem! Én vagyok az, aki bánja, hogy idegenek előtt lesz kifüggesztve, akik semmit nem tudnak róla, csak azt, ahogy én megjelenítem. Csak azt a képet látják, amit én eléjük teszek – egy vadembert, egy fürt szőlővel. – De ez nem igaz! Bárki láthatja, hogy Ábrahámnak mekkora lelke van. Én is látom. És Ön azért nem olyan kaliberű fényképész, aki olyan karakterrel tudná felruházni az alanyait, mellyel nem rendelkeznek – ellenkezett Charlotte. – Lehetséges. – Caspar gondosan összehajtogatta a négyszögletű sárga selyem zsebkendőt, és visszatette a zsebébe. – De attól még, hogy nem veszik észre, micsoda figyelemre méltó személyiség volt, az én fotográfiai tehetségem megtestesüléseként fog ott lógni a falon. Ezután Caspar bűnbánó mosollyal hozzátette: – Vannak fenntartásaim, de azért nem eléggé. Ábrahám egy egész oldalt kap

a Képes Londoni Hírekben, én pedig, sóhajtozva ugyan, de azért alá fogom írni a csekket. A beszélgetést lezárandó Caspar most a japán tálban lévő leveleket kezdte átnézni. Charlotte már épp ellenkezni akart, de igazából megkönnyebbült, hogy Caspar hirtelen jött melankolikus nyomottsága elmúlt. Hirtelen rádöbbent, hogy a férfi virgonc jókedve, a folytonos csevely és viccelődés csak egy maszk, mellyel valódi érzéseit takarja el. Ettől még jobban megkedvelte, mivel jól tudta, milyen nehéz néha elkendőzni a legfájdalmasabb gondolatainkat is. Mialatt nézte, ahogy Caspar a tömött, fehér borítékok között matat, észrevette, hogy a férfi próbálja magát visszadolgozni normális, játékos modorába. Mikor aztán megszólalt, a hangja valóban könnyedén csengett. – Látom, volt elég dolga – ez az Ön keze írása, ugye? – Kivette az egyik borítékot, és megszagolgatta. – Semmi parfüm, Carlotta? Még a jóképű kapitánynak írt szerelmes levélen sem? – Úgy nézek én ki, mint aki ibolyaillatú leveleket küldözget? Lady Dunwoody azt javasolta, hogy hívjak meg néhány embert a megnyitóra, én pedig természetesen engedelmeskedtem neki. Caspar teátrálisan meghajolt. – Lady Dunwoodynak természetesen mindig engedelmeskedni kell, ám ebben az esetben talán meg kellene fontolnia, hogy… Caspar elhallgatott, mivel Lady Dunwoody abban a pillanatban jött ki a személyzeti részhez vezető zöldposztó ajtón, és azonnal Charlotte-ra förmedt: – Elfelejtetted, hogy a fiákert tizenegyre rendeltem? A döntőbizottságot tizenkettőre hívták össze. Pontosan két perced van arra, hogy elkészülj! Semmi kedvem sincsen elkésni. A nagy rohanásban és kavarodásban, hogy a lehető legkevésbé idétlen szögben tegye fel a kalapját, hogy megkeresse a kesztyűjét és begombolja a magas szárú cipőjét, Charlotte elfelejtette megkérdezni Caspartól, mit is akart mondani, mielőtt a keresztanyja félbeszakította őket. Mikor végigszaladt az előcsarnokon, aztán le a lépcsőn, rá sem pillantott a japán tálban heverő levelekre. A főkomornyik tizenegy óra harminc perckor összeszedte a leveleket, ahogy azt mindig szokta, egyébként napjában háromszor. Aztán a bélyegtartóból kikeresett néhány hétpennys bélyeget, és egy speciális, benedvesített párnácska segítségével felhelyezte őket a

borítékokra. A főkomornyik úgy gondolta, erre a célra nincs joga a saját nyálát használni. Miután feljegyezte a felhasznált bélyegek számát és a levelek címzettjeit – bohém hajlamai ellenére Lady Dunwoody nagyon szigorúan vette az elszámolást –, a főkomornyik a háziak levelezését egy vörösbársony zsákba tette, melyre a D. monogram volt ráhímezve. Aztán hívatta az inast, akinek az volt a dolga, hogy elvigye a leveleket a Kensington Street vadonatúj piros postaládájához. A havazás ellenére nem az itteni inas volt az egyetlen, aki a postaládánál megjelent, hogy még a déli ürítés előtt odaérjen. Volt ott egy inas a Holland House-ból, egy szolgálólány a Leighton House-ból, és egy cipőpucoló fiú is, aki a Burne Jones ház személyzetéhez tartozott. A postaládát csak az új év első napján helyezték el ott, ezért még mindig újdonságszámba ment megfigyelni, ahogy a levelek eltűnnek a fénylő piros bendőben. Az inas néha az arisztokraták elnyújtott hangsúlyozását utánozva felolvasta a címzetteket, hogy ezzel elszórakoztassa a Leighton House szobalányát, aki miatt egyébként soha nem volt hajlandó kihúzni magát ez alól a kötelezettsége alól. Ma azonban túl sűrűn havazott. Lady Dunwoody inasa ezért megvárta, míg a szobalány bedobja a ládába a Leighton House levelezését, aztán ő is ugyanezt tette, ügyelve arra, hogy a hó ne hulljon rá a borítékokra, és ne mossa el rajtuk a tintát. Charlotte nem viasszal zárta le a leveleket. Újfajta borítékot használt, melyen szárított xantángumi fogta össze a behajtott széleket. Így aztán jóval könnyebb dolga volt a Külügyminisztérium ügynökének, akinek az volt a feladata, hogy minden levelet átolvasson, mely az Easton Nestonban tartózkodó császári különítménynek van címezve. Mivel a levélben nem fedezett fel semmiféle külpolitikai utalást, a tartalmát bevezette a későbbi vizsgálódás célját szolgáló főkönyvbe, majd visszaragasztotta a borítékot, és továbbküldte, így az felkerült a 4:10-es northamptoni postavonatra. A levelet másnap reggel hétkor kézbesítették ki Easton Nestonba, ahol újból feltépték. Ezúttal Nopcsa báró volt a tettes, aki úgy döntött, mindent meg fog tudni a császárné új kegyeltjéről. Ő a levél tartalmát már egy fokkal érdekesebbnek találta, mint a külügyes ügynök. A báró angolja ugyan nem volt éppen folyékony, de annyit

azért megértett, hogy ez a levél egy olyan hölgytől érkezett, aki ha nem is szerető, de azért több, mint barát. Ez nem lepte meg igazán, mert amúgy is úgy könyvelte el Middleton kapitányt, hogy ein galant Herzensbrecher; őt csakis az úrnője boldogsága érdekelte. Egy pillanatig arra gondolt, megsemmisíti a levelet, mivel úgy vélte, a császárné nem örülne annak, ha a kapitány egy másik nő kedvéért Londonba utazna. Ausztriában habozás nélkül, azonnal elégette volna az üzenetet, de hát Bécsben senki nem lett volna olyan bolond, hogy nyíltan levelet írjon a császárné kegyeltjének, amíg az a házának a vendége. Nopcsa egy kis gondolkozás után tehát úgy döntött, nincs oka arra, hogy közbeavatkozzon; a kapitány és az úrnője közötti viszony túlságosan friss és kölcsönösen izgalmas. Csak egy nagyon különleges nő lenne képes elcsábítani az angolt az osztrák császárné mellől. Nopcsa megint átfutotta a levelet, és úgy döntött, nincs mitől tartania. Mikor Csirke Hartopp nevének említéséhez ért, a báró felsóhajtott. Úgy gondolta, csak egy angol úriembert nevezhetnek el egy szárnyas után.

A majom mancsa Festetics grófnő egy egész flaska pálinkát adott Baynek, mikor a férfi aznap reggel elindult vadászni. – Azt hiszem, erre nagy szüksége lesz – mondta neki. A flaska addigra kiürült, és Bay vadászkarrierje során először vágyott arra, hogy legyen már vége az üldözésnek. Minden göröngynél, minden kisebb botlástól lüktetni kezdett a válla. A kantárszárat muszáj volt az ép kezével tartania, így ostort nem tudott használni, emiatt viszont elég nehéz volt lépést tartania a császárnéval. Ő most is a mezőny élén járt, az egyik újonnan vásárolt vadászló hátán, melyet Waddesdonban, a Rothschildbirtokon vett. Összesen öt lovat hozott onnan, Bay pedig szép kis jutalékot kapott a közvetítésért. A Liniment nevű kékesderes, melyen most a császárné ült, pontosan olyan volt, mint amilyennek egy

vadászlónak lennie kell, és semmi jelét nem mutatta a kimerültségnek, pedig egy egész álló napja puha talajon futott. Most Bay már bánta, amiért ilyen jó szeme van a lovakhoz. Miután átugrattak egy különösen magas sövénykerítést, Bay hallotta, amint a császárné angolul odaszól Esterházynak, hogy ő is jól értse: – Nem irigykedik az én Pegazusomra, gróf úr? El kell ismernie, hogy a kapitánynak igaza volt az angol vadászlovakkal kapcsolatban. – A kapitánynak valóban van érzéke a győztesek kiválasztásához – felelte Esterházy, szintén angolul. A császárné azonban ezt már nem hallotta, mivel ellovagolt a következő kerítés irányába. Bay azonban igen. A vállában érzett fájó lüktetés dacára magára erőltetett egy mosolyt, és azt mondta a grófnak: – Ha esetleg megváltozna a véleménye az angol lovakkal kapcsolatban, örömmel segítek Önnek is találni egyet. – Köszönöm az udvarias felajánlást, Middleton kapitány, de nem hinném, hogy a lovaim kiválasztásánál szükségem volna a segítségére. Bay arca továbbra is mosolygós maradt. – Bármikor örömmel segítek, ha meggondolja magát. Esterházy alig észrevehetően biccentett egyet, mely valahol félúton járt a beleegyezés és az utálkozás között. – Ez túlságosan kedves Öntől. A császárnéval ellentétben azonban én soha nem gondolom meg magam. – A gróf most a császárné felé pillantott, aki a vadászó csoport szélére kerülve épp megfordította a lovát. – Attól tartok, akadályozom Önt a kötelességei teljesítésében, Middleton kapitány. Bay erre megsarkantyúzta Tipsyt. Mikor egy vonalba ért Sisi-vel, az asszony homlokát ráncolva odafordult hozzá. – Na, végre! – mondta neki. * A nap végén a császárnéért hintó érkezett, hogy hazavigye. Normál esetben Bay hazaügetett volna Tipsy hátán, de most érezte, hogy alig van már ereje. Mindenesetre vonakodva szállt be a zárt hintóba, a császárné, Esterházy és Liechtenstein mellé. Esterházy a

császárné mellett foglalt helyet, úgyhogy neki Liechtenstein mellé kellett ülnie, aki azonnal behúzódott a sarokba, amint Bay leült. Az osztrákok németül csevegtek egymással, és a két férfi mindent megtett, hogy teljesen levegőnek nézze Bayt. A császárné többször is rámosolygott, de nem tett semmit azért, hogy váltsanak át angolra. Bay behunyta a szemét, és azonnal álomba zuhant. Csontig hatoló, éles fájdalom ébresztette fel. Liechtenstein bizonyára a rossz vállát bökte meg. Bay meglepődve tapasztalta, hogy mindhárman rajta nevetnek. Sisi szólalt meg: – Ne legyen dühös Felixre, Middleton kapitány. Egy kicsit hangosan horkolt, és megkértem, hogy ébressze fel Önt. Megfeledkeztem a kificamodott válláról. Bocsássa meg nekem! Bay olyan szélesen mosolygott, amilyen szélesen csak tudott. – Nekem kell bocsánatot kérnem. Szörnyűséges bűntett volt megzavarni Önöket a horkolásommal. A legsúlyosabb büntetést érdemiem. – Még jó, hogy nem Ausztriában vagyunk, Middleton kapitány, mert ott a büntetése valóban nagyon súlyos volna – mondta erre Esterházy gróf. – Ott az udvaroncoknak álmukban sem jutna eszükbe, hogy egy uralkodó jelenlétében elaludjanak. – Milyen szerencse, hogy Angliában vagyunk – felelte Bay közömbösen. – Igen, olyan jó itt lenni, és nem Bécsben, ahol mindenki annyira komolyan veszi az etikettet – mondta Sisi. – Mindenkinek lehet valami gyengesége. És hagytam is volna Önt aludni, de akkora zajt csapott, hogy a saját hangunkat alig hallottuk. – Sisi elnevette magát, és Bay érezte, hogy élvezi őt a másik két férfi előtt ugratni, ezért ő is, kényszeredetten bár, de nevetni kezdett. – És vajon mitől ennyire kimerült, kapitány? Mit csinál éjszakánként, amitől napközben meg elalszik? – kérdezte Sisi. Bay észrevette, amint közben alig-alig érzékelhetően megnyalja az ajkát. – Néha nehéz elaludni egy idegen házban, asszonyom. Akkor is, ha a ház olyan vendégszerető hely, mint Easton Neston. – Akkor talán meg kéne fontolnia, hogy máshol aludjon – szólt közbe a gróf. Bay szemrebbenés nélkül állta a gróf tekintetét. Ez nyílt kihívás volt; mindkét férfi arra várt, hogy a császárné miként fog erre

reagálni. Sisi elpirult, és a szeme nagyot villant. Felkapta a legyezőjét, és Esterházy karjára csapott vele – jóval erősebben, mint amennyire szükséges lett volna. – Emlékeztetnem kell Önt, gróf, hogy a kapitány az én vendégem! Én kértem meg, hogy maradjon nálunk, és én fogom megkérni arra is, hogy távozzék. Lehetséges, hogy Angliában vagyunk, de Ön osztrák, és ahogy az elébb volt szíves emlékeztetni Middleton kapitányt, egy udvaronc tudja, hogy büntetés jár azért, ha az uralkodóját megsérti. Azzal, hogy inzultálta a kapitányt, engem inzultált. Kérem, kérjen azonnal bocsánatot! – Öntől, Kaiserin fenntartás nélkül hajlandó vagyok bocsánatot kérni – felelte a gróf. – Talán nem voltam egészen tisztában az Ön érzéseivel. De azt nem várhatja el tőlem, hogy bocsánatot kérjek ettől a, ettől a… – és most már szinte úgy köpködte ki a szót – lovásztól. Bay hátrahőkölt a gróf dühének erejétől, de az évek során már elég tapasztalatot szerzett az olyan emberekkel kapcsolatban, akik magasabb rendűnek érezték magukat nála, és jól tudta, a legjobb, ha ilyenkor enged. Ezért nyájasan elmosolyodott, úgy, mint egy lovassági tiszt, mikor részeg közkatonával beszél. – Nem kell bocsánatot kérni, öregfiú! Nincs rá semmi szükség! Nem szánta sértésnek, ebben biztos vagyok, én meg nem vettem annak. Nem hinném, hogy bármelyikünk bosszantani szeretné a császárnét holmi jelentéktelen civakodással. Lehet, hogy Ausztriában így járja, de egy angol úriember soha nem enged utat az érzelmeinek egy hölgy jelenlétében, pláne, ha egy uralkodónéról van szó. Sisi tapsolni kezdett. – Bravó, Bay Middleton! Nem Bécsben vagyunk most, gróf! Esterházy belátta, hogy túljártak az eszén, ezért az ülés sarkába visszahúzódva az út hátralévő részében egy szót sem szólt többet. * Nopcsa ott várta őket a lépcső tetején, egy inassal együtt, aki tálcán forralt bort kínált nekik. Bay elvett egy kupicát, és egy hajtásra

kiitta. Az Esterházyval folytatott vita nyugtalanná tette. Nem volt jó érzés ekkora ellenségesség célpontjának lenni. Nopcsa odaadta az aznap érkezett leveleket Esterházynak és Liechtensteinnek. A császárné levelei egy piros szattyánbőr szelencébe voltak elhelyezve. Nopcsa mormogott valamit a trónörökösről, mire a császárné azonnal elindult felfelé az emeletre. Bay, aki nem akart egyedül maradni az osztrákokkal, szintén felfelé vette az útját, mikor a báró utána kiáltott: – Egy pillanat, Middleton kapitány. Önnek is érkezett egy levél. Bay meglepetten vette át a levelet. Mivel nem ismerte fel a kézírást, a levelet a kabátja zsebébe süllyesztette, de mikor az első márványlépcsőre tette a lábát, rémisztő üvöltés töltötte be az előcsarnokot, melybe még a hatalmas csillárok is beleremegtek. Egy gyors, kicsi, szürke alak ugrott le a lépcsősor tetején lévő korlátról a lépcsőre, majd fokról fokra elkezdett lefelé pattogni, és közben egyfolytában karattyolt. Mikor közelebb ért hozzá, Bay látta, hogy egy terrier méretű majom az, akin aranyszegélyű piros mellény, és aranyszínű gallér van. Mikor a majom elugrált a császárné mellett, az felkiáltott: – Kicsi Florian, hát megszöktél? Nopcsa, vissza kell vinnünk a börtönébe, különben az angol házvezetőnő beadja a felmondását. – Bay hallotta, amint a háta mögött a báró nagyot sóhajt. Nem lesz könnyű elkapni a majmot. Bay keresett egy kockacukrot a zsebében, melyet a lovak számára tartogatott jutalomnak, majd lehajolt, és odatartotta a majom felé. A kicsi állatka először körbeugrándozta, majd odament a kinyújtott kézhez, de aztán vissza is vonult. Bay csitításképpen olyan csettintő hangokat hallatott, mint ahogy a lovaival szokott „beszélgetni”. – Ne félj, Florian, nem bántalak, nézd, itt ez a finom kis cukor, és te bizonyára éhes vagy. – A majom mozgása kezdett lelassulni, és végül egészen közel jött Bay kinyújtott kezéhez, majd egyik mancsát előrelendítette, hogy elvegye a jutalomfalatot. Bay hagyta, hadd vegye, aztán elkezdte simogatni az állat fejét és hátát. Majd lassan, óvatosan felemelte a jószágot a jó karjával, és közel tartotta a testéhez.

A majom, aki vidáman eddegélte a cukrot, nem is ellenkezett, és Bay már majdnem át tudta adni őt a báró kinyújtott karjába, mikor Liechtenstein színpadhoz illő suttogással azt mondta a grófnak: – Nézd, a kapitánynak még a kis Florian sem tud ellenállni. Esterházy erre öblös hangon felnevetett, mely az előcsarnokban olyan erősen visszhangzott, hogy ettől a majmocska megijedt, és kiugorva Bay karjából, elkezdett táncolni körülötte. Bay a bajsza alatt szitkozódva nekiállt újabb kockacukrot keresni a zsebében, de közben kiverte onnan a levelet, mely leesett a földre. A majom, aki pontosan tudta, honnan került elő a jutalom az imént, a borítékot valamiféle égi mannának látta, és mindkét mancsát kinyújtva felemelte, majd nekiindult vele felfelé a lépcsőn. Bay utána lendült, de mivel csak az egyik karját tudta használni, Florian könnyedén kicsúszott a keze közül. Bay újból próbálta megfogni, de a majom felugrott a korlátra, Bay pedig elveszítette az egyensúlyát, és a márványlépcsőre esett, alig kerülve el azt, hogy fejjel lebucskázzon a lépcsőkön. – Florian, micsoda gonosz teremtmény vagy te! – mondta a császárné, aki ekkor már annyira nevetett, hogy a könnyei is kicsordultak. – Gyere ide azonnal, most büntetést kapsz! – A majom ránézett a gazdájára, aztán belerágott a borítékba, majd a császárné karjába ugrott. – Jó fiú! Most pedig kérj bocsánatot a kapitánytól! – Bay csak a korlátba kapaszkodva tudott felállni. Abban a pillanatban szívesen megfojtotta volna Floriánt. Látta, hogy a bárónak is hasonló gondolatok járnak a fejében. Imbolyogva felegyenesedett, és megrázta a picinyke mancsot, melyet a császárné nyújtott feléje. – Nézze, mennyire sajnálja! De mint minden kalitkába zárt állat, ő is iszonyúan vágyik a szabadságra. – Bay erre inkább nem válaszolt semmit. – És itt a levele – csak kicsit sérült meg. Remélem, nem túl fontos. – A császárné hangja kissé ridegnek tűnt. Bay elvette tőle a borítékot, és akkor hirtelen világos lett a számára, hogy a levél bizonyára Charlotte-tól érkezett, és a császárné ráérzett arra, hogy egy nő írta. – Kétlem, asszonyom – felelte olyan nemtörődömséggel, ahogy csak bírta. És megforgatta a borítékot a kezében. – Valószínűleg

Lady Crewe-tól jött, és arról érdeklődik, mikor megyek vissza. Ahogy Bay erre számított is, ez kellőképpen elvonta a császárné figyelmét. – Szó sem lehet arról, hogy visszamenjen. Meg kell írnia neki, hogy ragaszkodom ahhoz, hogy itt maradjon. – Igenis, fenség – válaszolta Bay egy színpadias gesztus kíséretében. Sisi vagy nem vett tudomást a gesztusról, vagy csak úgy gondolta, jár neki, Bay nem tudta eldönteni. A császárné mindenesetre ellépett mellőle, hogy Floriánt átadja a „börtönőrének” Bay pedig megragadta az alkalmat, hogy leléphessen. * Mialatt Bay a levelet olvasta, hallotta Charlotte halk, tisztán csengő hangját, és maga előtt látta kissé félrehajtott fejét. Megrázó volt a felismerés, hogy Charlotte nem holmi szeszélyből hagyta el Meltont, Hartopp pedig lehetőséget látott arra, hogy összezavarja a dolgokat kettejük között, és ezt ki is használta. Bay kihallotta a lány leveléből a rejtett könyörgést, és megértette, hogy azért bugyolálta ezt körül némi élcelődéssel, mert nem tudhatta, ő hogyan fogadja majd. Ekkor eldöntötte, mindenképpen elmegy a kiállításra. Ez Charlotte-ot nagyon boldoggá teszi majd. És bármi is történik itt, Easton Nestonban, Baynek nagyon tetszett az a gondolat, hogy Charlotte-ot boldoggá tudja tenni. Jókedvvel gondolt arra, hogy részletesen elmeséli majd Charlottenak, miért lett Hartopp beceneve Csirke – normál körülmények között esze ágában sem lett volna kiadni egy bajtársát, de mivel Hartopp elárulta őt, ezért nem érzett bűntudatot. Amikor azonban leült a diófa íróasztal mellé, és megpróbálta felemelni a lúdtollat, rá kellett döbbennie, hogy sérült karjával még erre sem képes, nemhogy arra, hogy egy egész levelet megírjon. Próbált valamit írni a bal kezével, de mivel jobbkezes volt, a macskakaparása alig volt kivehető. Egy másik helyen Bay simán megkért volna valakit, hogy diktálás alapján írja meg helyette a levelet, de ez Easton Nestonban lehetetlen volt. Nem volt olyan személy a házban, akinek a

diszkréciójában megbízhatott. Persze ott volt még a távirat, de még ahhoz is meg kellett volna nyernie magának az egyik szolgát. Épp azon merengett, vajon mitévő legyen, mikor a lakáj, akit a szolgálatára rendeltek oda, megjelent egy tál forró vízzel. Bay aznap reggel megvágta magát borotválkozás közben, mivel elég nehéz volt szilárdan megtartani a borotvakést a rossz kezével, ezért meg kellett kérnie valakit, hogy borotválja meg. A lakáj, egy magas, tizenéves fiú, akinek szeplőkkel borított arca azt sugallta, hogy a paróka alatt vörös a haja, meglepően ügyesnek bizonyult. – Köszönöm! Hogy hívják magát? – Albertnek, uram. – Elmehetne akár borbélynak is. – Köszönöm, uram. Tanyán nőttem fel, és már kisfiú korom óta nyírom a bárányokat. Ahhoz pedig biztos kéz kell. – Hogyan került ide szolgálatba? Az apádnak nincs szüksége rád a tanyán? – Nyolc fiútestvér közül én vagyok a legkisebb. Tízen voltunk eredetileg, csak kettőt elvitt a láz. – Értem. És szeretsz itt lenni? Albert kissé habozott. Bay megérezte a zavarát, és azt mondta neki: – Ne aggódj, senkinek nem mondom el, amit mondasz. – Hát, uram, Lord Heskethnek nagyon szívesen dolgoztam, de a mostani helyzet nem igazán van az ínyemre. Még soha nem dolgoztam külföldieknek. Olyan fura szokásaik vannak. A házvezetőnő és a szakácsnő már teljesen magukon kívül vannak. Az is megtörtént, hogy az éjszaka közepén megszólalt a csengő – a fenséges asszonyé. Én még fent voltam, így nekem kellett felmennem. A grófnő, az idősebb hölgy, azt mondta, menjek, és kerítsek nyers borjúhúst, amilyen gyorsan csak lehet. Fel kellett költenem a szakácsnőt, és el kellett kérjem a hústároló kulcsát, aztán fel kellett vinnem a húst egy ezüsttálcán. Másnap reggel a szobalány, aki a szobát takarította, lehozta a hússzeleteket a konyhára. Hozzá sem nyúltak. Bay érezte, hogy emberére akadt. – Albert, akar keresni egy fontot? – Igen, uram.

– Tud maga írni? Albert kicsit zavartan nézett. – Hát, réztáblára nem mernék, uram, de azért a betűket ismerem. – Ha elmondok magának egy üzenetet, le tudja írni, és fel tudja adni a távírdában? – Azt hiszem, igen, uram. – A legfontosabb azonban az, hogy a házból senkinek nem szabad erről tudomást szereznie. Sem az üzenet szövegéről, sem arról, hogy táviratot akarok küldeni. Albert most már aggodalmas arcot vágott. – De mi van, ha valaki meglátja, hogy bemegyek a távírdába, uram? Akkor mit mondjak? – Ha az egyik angol szolga az, akkor elmondhatja neki, hogy én küldtem, és hogy a lovakkal kapcsolatos dologról van szó. Ha pedig egy osztrák az, akkor csináljon úgy, mintha nem értené, mit mond. A lakáj elvigyorodott. – Az menni fog, uram. – Kitűnő! Ha végzett, még egy fontot kap tőlem. – Köszönöm, uram! Miután Albert elment, Bay felkapta Charlotte levelét, és becsúsztatta a lovaglókabátja belső zsebébe. Kis idő múlva azonban kivette onnan, még egyszer elolvasta, és bedobta a tűzbe, ahol a levél felizzott, majd hamuvá porladt. * Aznap este nem ment le vacsorázni. Nagyon fájt a válla, és Liechtensteinnel és Esterházyval sem szeretett volna újból konfrontálódni. Tudta, hogy Sisi nem lesz elragadtatva ettől a kötelességmulasztástól, és kíváncsi volt, vajon ezek után átjön-e majd hozzá éjjel. Tizenegy órakor arra jutott, hogy most már nem jön. Meghúzta hát a csengőt, és megkérte a lakájt, hozzon neki egy kis brandyt. Aztán enyhe alkoholmámorban, kellemes érzéssel elaludt, ezért mikor kevéssel éjfél előtt meghallotta a halk kopogást az ajtón, kissé bosszankodott, hogy megzavarják. Sisi haja le volt eresztve, és az egyik vállán nyugodott, a végét pedig úgy tartotta fel az egyik karjával, mint valami uszályt. Földig

érő, magas nyakú bársony hálóruhát viselt, melyet egész hosszában horgolt kapcsok tartottak össze. Bayre, mint mindig, most is nagy hatással volt kieresztett hajának látványa. Sisi rámosolygott. – Jöttem volna korábban is, de muszáj volt néhány levelet megírnom. Bay odament hozzá, aztán megfogta a kötélként összefogott hajat, és kiterítette. A haj súlyától kissé hátrabillent Sisi feje, Bay pedig megcsókolta a felé nyújtott ajkakat. Aztán becsúsztatta a kezét a ruha alá, és érezte, hogy alatta nincs semmi. Egészen finom érintésekkel simogatni kezdte az asszony bordáit és mellének alsó felét, míg azt nem hallotta, hogy felgyorsul a légzése. Akkor az ép kezével megpróbálta meghúzni a kapcsokat összekötő zsinórokat, de a kis csomók túl szorosak voltak, és nem engedtek olyan könnyen. – Megpróbálsz távol tartani? – kérdezte. – Miért, talán nem érek meg ennyi fáradozást? – kérdezett vissza Sisi. Az asszony szerette a találkozásaikat körülbástyázni ezekkel a férfi türelmét próbára tévő dolgokkal. Miután a nap folyamán mindig úgy viselkedtek, mint a Császárné és a Vezetője, mindkettejüknek kellett egy kis idő, mire beleszoktak éjszakai szerepükbe. Sisi minden éjjel eljött Bayhez, de nem adta oda neki magát azonnal. Míg Bay a csúszós selyemzsinórokkal veszkődött, jól tudta, hogy Sisi szemében most válik érdemessé arra, hogy elnyerje méltó jutalmát. Végül sajgó ujjakkal a ruha szegélyénél lévő utolsó csomót is sikerült kibogoznia. Térden állva Sisi előtt finoman lerángatta a ruhát az asszony válláról, és az a földre hullott. Sisi lenézett Bayre. – Nem hinném, hogy John Brown hajlandó volna ilyen keményen megdolgozni azért, hogy birtokba vehesse a királynőjét. – De az én jutalmam sokkal többet ér! – felelte erre Bay. * Később, mikor már egymás mellett feküdtek Bay ágyán, a férfi megszólalt: – Annyira szeretnélek mindkét karommal átölelni, Sisi!

– Azt hiszem, így is nagyon jól teljesítesz! – nevette el magát az asszony. – El kell mennem az orvoshoz, aki korábban ellátta a vállamat. Nem hiszem, hogy az itteni orvos megfelelően kötözte fel a karomat. – Ó, de hát ezért nem kell elmenned Londonba! Hogy hívják az orvost? Majd megkérem Nopcsát, hogy küldjön el érte – mondta Sisi, és megsimogatta Bay sérült karját. – Ez nagyon kedves tőled, de azt hiszem, egyszerűbb lesz, ha magam megyek oda. Csak egy napot és egy éjszakát leszek távol. – De hiányozni fogsz – mondta Sisi az ajkát csücsörítve. Bay megcsókolta. – Ott van Liechtenstein és Esterházy, ők majd elszórakoztatnak. Nekik pedig biztosan nem fogok hiányozni. – Nem. Iszonyúan irigyek rád. Nem miattam, tudod, legalábbis nem abban az értelemben – ugyanis egymás iránt sokkal jobban érdeklődnek. Hanem azért, mert félnek, hogy mivel itt vagy te nekem, őket majd haza fogom küldeni. – És tényleg hazaküldöd őket? – Ó, nem, mert akkor elkezdenének pletykálni rólam. Nem, sokkal jobb, ha itt maradnak. Majd megszokják, hogy itt vagy. – Bárcsak úgy lenne! Sisi erre elnevette magát. – Azt hittem, Max ma kihív téged párbajra. – Hadd emlékeztessem Felségedet, hogy ebben az országban tilos a párbajozás. – Ó, Ausztriában is, de ez nem tartja vissza őket. – Nos, én viszont sokkal többre értékelem az életemet, mint hogy odadobjam csak azért, mert lovásznak neveztek. Mellesleg inkább nevezzenek lovásznak, mint udvaroncnak. – Akkor tehát hogy nevezzelek, Bay? – Hívj a vezetődnek és a barátodnak. – És Bay végigsimította Sisi oldalát. – Különleges barátomnak – mondta Sisi, és fejét Bay vállára lette. Bay igyekezett nem grimaszolni, mikor az asszony feje a sérült vállára nehezedett. Sisi túl gyakran feledkezett meg arról, hogy kificamodott. Bay remélte, hogy nem alszik el. Az istálló órája fél hármat ütött, és Sisi kikelt az ágyból. Mialatt összekapcsolta kékbársony hálóruháját, azt mondta: – Kitől jött a

levél? Az, amit Florian majdnem megevett. Bay örült, hogy elégette azt a levelet. – Ó, Lady Crewe írta. Azt akarta tudni, vajon meg tudnálak-e győzni arról, hogy látogasd meg Meltonban. – De hát miért tenném? – A kastélyuk kész építészeti különlegesség. A gótikus stílus egyik leghíresebb példája. – És skót mintás szőnyegeik is vannak? – Ó, nem! Lord Crewe nagyon művelt ember. – És az asszony milyen? – Ambiciózus. – Akkor meg semmi okot nem látok arra, hogy meglátogassam. Kivéve, természetesen, ha neked van rá okod. – Egyáltalán nincs – felelte Bay, egészen őszintén. Sisi elégedettnek tűnt. Mikor bekapcsolta a gallérját is, azt mondta: – Én is kaptam ma levelet. A fiamtól. Bay meglepve nézett fel. Sisi alig emlegette a gyerekeit. Azt feltételezte, hogy a viszonyuk jellege iránti tapintatból. – Nem tudom, hogy idejön-e. Rudolfot nem érdekli a vadászat. – És Sisi összevonta a szemöldökét. – Azt hiszem, fél, de ezt csak nem kérdezhetem meg tőle. – Nem – helyeselt Bay. – Azért jön, hogy hajó- és egyéb gyárakat látogasson. Legalábbis ezt mondja. – Sisi itt elhallgatott. – Úgy gondolom, más okai is vannak, de ezeket nem osztja meg az anyjával. – És vállat vont. – Már egész fiatal korában elvették tőlem. Akkor beteg voltam, és a férjem anyja nem bízott abban, hogy képes leszek felnevelni a trónörököst. Pedig én jobban csináltam volna! Rudolf sokkal inkább Wittelsbach, mint Habsburg, de hát ők nem hallgatnak rám. – Azzal átvetette a haját az egyik vállán, és a végét villámgyorsan a másik karja köré tekerte. – Ha azonban mégis meglátogat itt, akkor nagyon diszkrétnek kell lennünk. – Igenis, Fenség – felelte Bay.

A trónörökös A nagykövet ránézett a zsebórájára. Tizenegy óra huszonhárom perc volt. Azt mondta a trónörökösnek, hogy tizenegyre jön érte, és már huszonhárom perce várakozott a Claridge Hotel előcsarnokában. Úgy döntött, muszáj lesz rávennie valahogy a főherceget, hogy igyekezzen. Nem lenne jó a királynő után érkezni a kiállításra, aki angol uralkodó lévén mindig pontos volt. A herceg inasa kinyitotta a lakosztály ajtaját. – Hol van őfelsége? Úgy gondolom, talán elfelejtette, hogy tizenegyre beszéltük meg. – A főherceg még öltözködik, méltóságos uram – mondta az inas ernyedt hangon. – Ebben talán a segítségére lehetek – mondta Károlyi, és követte az inast a hálószobába. Rudolf a nagy, keretes tükör előtt állt, és próbálta bekapcsolni az aranygombokat az egyenruháján. Elég volt egy pillantást vetnie a fiatalember hamuszürke arcára, és a nagykövet már tudta is, hogy miért várakoztatták. A hercegnek szigorú napirend szerint kellett a császár által jóváhagyott, és fejlődését szolgáló tevékenységeket űznie – előző este például egy előadáson vett részt a Szakmunkásképző Intézetben, de utána bizonyára még elment kicsit szórakozni. Vékony fiatalember volt, alig magasabb az anyjánál, és ezen a reggelen úgy tűnt, aranypaszományos egyenruhája mintha még össze is nyomná. Fekete szemei véreresek voltak, és a nagykövei harapás nyomát vélte látni a nyakán. – Jó reggelt, Felség. – Károlyi. – Rudolf alig-alig jelezte, hogy észrevette a nagykövetet. Károlyi nagyot sóhajtott magában. Habár nem kívánta tovább késleltetni indulásukat, úgy érezte, muszáj lesz megmondania a főhercegnek, hogy a Császári Gárda ezredesi egyenruháját viselni Bécsben ugyan teljesen elfogadott, egy londoni fényképkiállításon azonban nem igazán illendő. Persze tudta jól, hogy a főherceg az ő tanácsát nem fogadja majd szívesen. Mint minden Habsburg, ő is imádott kiöltözni, de a nagykövet attól rettegett, hogy másnap már

mindenki az angol sajtóban kifigurázott, botcsinálta főhercegen fog mulatni, ha Rudolf valóban teljes katonai díszben jelenik meg a megnyitón. – Ha szabad javasolnom, nagyságos uram, egy reggeli öltözék… Rudolf némi utálkozással nézett rá, de a nagykövet nem tágított. – Az angolok nem viselnek egyenruhát az effajta alkalmakon, és minthogy Ön most nem hivatalos látogatáson vesz részt, úgy gondolom, a reggeli öltözék sokkal jobban megfelelne. – Rudolf most már haragos tekintettel bámult rá. A nagykövet kétségbeesve nézett körül. Aztán meglátta a főherceg lenyűgöző kitüntetés- és érdemrendgyűjteményeivel teli szattyánbőr ládikákat. – Egyik érdemrendjét azonban egész nyugodtan viselheti. Az Aranygyapjas Rendjelet, például? Mint egy gyermek, akit a szakadék legszéléről csak egy csillogó buborékkal lehet elrángatni, Rudolf felkapta az érdemrendet, mely azt bizonyította, hogy az Aranygyapjas Rend lovagja, és úgy forgatta meg a kezében, hogy a gyapjú arannyal és gyémánttal bevont felülete megcsillanjon a beáramló fényben. – Jól van – mondta, és haragos tekintete megenyhült. – Mint Rómában. Károlyi intett az inasnak, aki végighallgatta ezt a párbeszédet, aztán kiment, hogy ott várakozzon. Háromnegyed tizenkettőkor a főherceg reggeli öltözékbe átöltözve jelent meg az ajtóban. Az Aranygyapjas Rendjel szembetűnő helyet foglalt el a kabátja hajtókáján. Még mindig elég sápadtnak tűnt, és Károlyi az előző nap megivott alkoholmennyiséget is érezni vélte a császári kölnivíz alatt, de a külseje így már szalonképesnek volt mondható. A nagykövet legnagyobb ámulatára Rudolf rámosolygott. – Sajnálom, hogy megvárakoztattam. Károlyi meghajolt. – Az én időm nem számít, de mivel Viktória királynő nyitja meg a kiállítást… – Szóval nem késhetünk – fejezte be a főherceg a mondatot. – Így van, uram – mondta Károlyi, megkönnyebbülten konstatálva, hogy a főherceg kedélye jó irányba változott. *

Ahogy a hintó a Strand közelében lévő Királyi Művészeti Társaság épülete felé haladt a Regent Streeten át, Rudolf az ablakon keresztül a járókelőket nézegette. – Bécsben szebbek a lányok, nem gondolja? Károlyi diplomatikusan mormogott valamit, és próbálta a tekintetével elkerülni a Rudolf nyakán éktelenkedő véraláfutást, melyet csak a magas nyakravaló takart el valamelyest. Aztán témát váltva így szólt: – Szándékában áll meglátogatni az édesanyját, mialatt itt tartózkodik, uram? Easton Neston nagyon szép. Az egyik legpompásabb kastély az országban. – Ha az anyám megkér rá, akkor gondolom, el kell mennem hozzá, de ide azért jöttem, hogy tanuljak, és nem azért, hogy az ő barátaival bratyizzak. Károlyi, aki ilyen reakcióra azért nem számított, megpróbálta kicsit erőltetni a dolgot. – Arrafelé nagyon jók a vadászatok. A császárné rettentően élvezi ezt a sportot. – Kétségtelenül. De én ki nem állhatom azokat a piperkőcöket, azt az Esterházyt meg azt a Liechtensteint. Nem is értem, a mama miért viszi őket mindenhová magával. És Mária néném azt meséli, hogy most még egy angol lovászt is összeszedett. A nagykövet köhintett egyet. – Ha Middleton kapitányra gondol, uram, tisztelettel el kell mondanom, hogy ő aligha lovász. Hanem Spencer gróf ezredébe tartozó lovassági tiszt. A gróf kérte meg arra, hogy kalauzolja az Ön édesanyját a vadászaton. Igaz, hogy nincs címe, de Angliában ez megszokott dolog. – Mária néni azt mondja, hogy arcátlan, és a híre is rossz. Azt mesélte, hogy flörtöl az anyámmal. – Azt hiszem, az Ön nagynénje is megpróbálta igénybe venni Middleton kapitány szolgáltatásait, még mielőtt az Ön édesanyja vezetője lett a vadászaton. Ami pedig a flörtölést illeti, nos, az Ön édesanyja még mindig hallatlanul szép, és biztosra veszem, hogy nem Middleton kapitány az egyetlen férfi, aki el szeretné nyerni a figyelmét. – De az anyám Ausztria császárnéja! Több tiszteletet érdemelne ettől a Middletontól. – Miután láttam már őket együtt, uram, attól tartok, a Kaiserin meglehetősen élvezi Middleton kapitány odaadó figyelmét.

A trónörökös rosszkedvű hallgatásba burkolózott, és ujjaival dobolni kezdett az ablaküvegen. Károlyi meg arra gondolt, menynyire hasonlít az anyjára. * Charlotte már reggel tíz óra óta ott volt a kiállítás helyszínén. Lady Dunwoody már fél kilenckor készen állt az indulásra, és bár a férje és Charlotte rámutattak, hogy csupán egy órába telik odaérni a Holland Parkból a Strandre, Lady Dunwoody nem hallgatott rájuk: „Mi van, ha a kocsi tengelye eltörik, vagy az egyik ló lesántul? Ilyen dolgok megesnek néha.” Sir Alured, aki nem volt fotográfus, és csak azért egyezett bele, hogy eljön a kiállításra, mert a felesége ragaszkodott hozzá, azt mondta, hogy ő bezzeg addig nem indul el, míg be nem fejezi a füstölt heringjét. Charlotte ezért nagyon hálás volt neki. Már reggel hatkor felkelt, hogy Grace, a szobalány, aki előző nap érkezett meg Meltonból, elég időt tudjon szánni a frizurájára, és Charlotte még fél kilenckor sem volt igazán megelégedve a külsejével. Bay távirata pár nappal ezelőtt érkezett. Akkor adták át neki, mikor Lady Dunwoody épp a sötétkamrában molyolt, így Charlotte egyedül volt, mikor kinyitotta. „TIPSY VÁRJA A TALÁLKOZÁST A KIRÁLYNŐVEL VAN ÚJ ÖLTÖNY STOP VÁLL ÚGY KIMENT HOGY NEM TUDOK ÍRNI BAY.” Charlotte megkönnyebbülten elmosolyodott. Azt a pár plusz percet, melyet Sir Alured a heringje kicsontozásával töltött, Charlotte arra használta, hogy rávette Gracet, bodorítson még pár fürtöt a tarkójára a hajsütővel. Vadonatúj, mályvaszín és fehér csíkos selyemruhát viselt. A ruha sokkal elegánsabb és díszesebb volt, mint a szokásos hétköznapi viselete; Lady Dunwoody világosan megmondta neki, hogy a birtokában lévő ruhák közül egyik sem alkalmas egy uralkodóval való találkozásra. A ruhán hátul turnűr is volt, kicsi uszállyal megtoldva, melyhez Charlotte-nak hozzá kellett szoknia. A szobájában már sikerült felborítania egy virágkaspót, mikor hirtelen megfordult, és most azon merengett, vajon hogy fog manőverezni ebben a ruhában a kiállításra érkező tömegben.

Charlotte megnézte magát a fali tükörben. Egy kissé félrehajtotta lapos kalapját, ahogy Augustától látta. A fényképkészítés során már megtanulta, hogy minden jó kompozíció alapja a pici aszimmetria. Kicsit hetykének akart látszani, de túlságosan lehúzta a kalapot az egyik oldalra, és a külseje így inkább rendezetlenek tűnt. Ezért aztán visszatolta a kalapot a helyére, és kritikusan szemügyre vette saját magát. Ha el akarná helyezni magát egy állatos fotómontázsban, akkor biztosan mezei egér volna – a szeme kissé túl nagy volt az arcához képest, az orra pedig hegyes. A szája – nos, pont olyan, ami a rágcsáláshoz kell. Már csak a bajusz hiányzik. De télen legalább nem voltak szeplői. Az viszont biztos, hogy egy ilyen arc miatt nem szállna vízre ezer hajó! Az egyetlen dolog, amit Charlotte szeretett, és ami valamelyes különleges jelleget kölcsönzött az arcának, az álla volt. Határozott vonalú volt ugyan, de mégis bájos gödröcskét sejtetett. – Biztos benne, hogy nem akar póthajból fürtöt, kisasszony? Lady Augusta is szokott olyant viselni, sőt a walesi hercegné is. Lágyítja a haj vonalát. Grace Charlotte homlokához tartotta a göndör fürtöcskét. A lány azonban megnézte magát a tükörben, vágott egy grimaszt, és eltolta magától Grace kezét. Aztán, látva a szobalány csalódott arcát, hozzátette: – Sajnálom, de nem viselhetek ilyen fürtöt. Úgy érezném magam, mint egy uszkár. Attól tartok, soha nem fogok megfelelni a maga előkelő hölgyekről alkotott elképzelésének. A fésülködést egy csengő erőszakos hangja szakította félbe. Sir Alured bizonyára végzett a füstölt heringgel. Charlotte a tükörben még kicsit megigazította a kalapját, aztán leszaladt a lépcsőn. * Lady Dunwoody piros és aranyszínű, önmagában mintás selyemruhája Charlotte-ot ellenállhatatlanul a műteremben álló japán spanyolfal sárkányaira emlékeztette. A keresztanyjában volt valami királynői – a testmagassága, és az a feltevés, hogy mindenki teljes odaadással figyel rá. Charlotte arra gondolt, hogy az igazi királynő sem lehet sokkal félelmetesebb.

Amint elhelyezkedtek a hintóban, kopogtak az ablakon, és Caspar lesett be rajta. – Jó reggelt, hölgyeim! Jó reggel, Sir Alured! Tudom, tegnap azt mondtam, hogy csak a kiállításon találkozunk, de mikor ma reggel felébredtem, a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a helyéből, és csak úgy vagyok képes lenyugtatni az idegeimet, ha az Önök kedves társaságában vagyok. Megszánnának engem? Ha nincs több hely a hintóban, szívesen gyalogolok mellette. Úgy érzem, ha most nem beszélhetem ki magam, úgy fogok szétrobbanni a királynő előtt, mint egy petárda. Lady Dunwoody, a férje sóhajtozását figyelmen kívül hagyva kinyitotta a hintó ajtaját. – Velünk tarthat, Mr. Hewes, de nem szabad összegyűrnie Miss Baird ruháját, és túl sokat sem beszélhet. – Megígérem, olyan vékonyra húzom össze magam, mint egy ceruza, és olyan hallgatag leszek, mint egy egérke. Miss Baird ruhája ránctalan marad, és füleit nem szennyezi be kellemetlen csevegésem. De még mielőtt csendességi fogadalmamnak eleget tennék, muszáj néhány megjegyzést tennem a hintóban ülő hölgyek ragyogó megjelenésére vonatkozóan. Azzal Caspar beült a hintóba, és nagy fáradság árán a lehető legkisebb helyet igénylő módon rakta keresztbe a lábait. – Ez a lila csík annyira, de annyira à la mode Charlotte! Úgy fest ebben a ruhában, mint egy finom fagylalt, vagy mint egy ibolyástejszínes krémmel töltött csokoládé. Nem hiszem, hogy bárki is a fényképeket fogja nézegetni, mikor ilyen kellem és báj áll előtte. Sir Alured megkocogtatta a hintó tetejét, jelezve a kocsisnak, hogy indulhat, aztán tüntetőleg, nagy zörögve széthajtotta a The Times lapjait. – Ami pedig Önt illeti, Lady D., micsoda pompa! Nem sok nő teheti meg, hogy a pirosnak ezt a bizonyos árnyalatát viseli, és mégis diadalmaskodik fölötte, de Ön egyértelműen maga alá gyűrte ezt a színt, én pedig az Ön dicsőségének visszfényében fürdöm. Caspar kissé szétnyitotta ulster kabátja gallérját, és így előbukkant halványpiros színű, önmagában mintás selyemmellénye, mely valóban olyan hatást tett, mintha Lady D. karmazsinvörösének kissé enyhébb változata lenne.

– Azt hiszem, ebben a mellényben Ön is számot tarthat némi figyelemre – jegyezte meg Lady Dunwoody. – Úgy véli, hogy ez délelőttre kissé túl feltűnő? Bevallom, eljátszottam a gondolattal, hogy kissé diszkrétebb legyek, de aztán úgy döntöttem, hogy mivel úgyis minden fénykép fekete-fehér, az én tisztem némi színt vinni a terembe. – De Caspar, Önnek nem kell ahhoz mellény, hogy színt vigyen a terembe! – mondta Charlotte. – Az Ön képei oly ragyogóak, hogy annyi figyelmet kap értük, amennyit csak akar. – Caspar elmosolyodott. Mint minden hízelgő, ő is nagyon vágyott arra, hogy visszadicsérjék. – Nos, Caspar, ha lesz olyan szerencséje, és bemutatják a királynőnek – mondta Lady Dunwoody –, akkor mélyen meghajol, és őfelségének nevezi, ha pedig beszélgetésbe elegyedik Önnel, akkor nevezheti asszonyomnak. De ne feledje, akármilyen nehezére esik is, és ez az Ön esetében fokozottan igaz, csak akkor szólalhat meg, ha megszólítják. A királynővel nem cseverészhet úgy, mint velünk. – Ne aggódjon, Lady D., még egy magamfajta megrögzött republikánust is ámulatba ejt egy uralkodó jelenléte. Az egyetlen kéretlen zaj, mely elhagyja ajkamat, az az őfelsége ragyogó megjelenése miatti sóhajtás lesz. Erre a The Times mögül jól hallható horkantás hallatszott. Lady Dunwoody most Charlotte-ra nézett. – Te meg beszélj azzal a liba nagynénéddel, és figyelmeztesd, hogy a királynőt hagyni kell, hadd nézegesse a képeket békében. Caspar Adelaide Lisle-lal összehasonlítva maga a megtestesült visszafogottság. – Megteszem, ami tőlem telik – válaszolta Charlotte. Caspar most Charlotte-hoz fordult. – És mi a helyzet a gáláns kapitánnyal? Ő is jön? Engem máris elemészt a féltékenység. Lehet, hogy kihívom párbajra. Meglepően jól tudok bánni a pisztollyal. – Úgy tudom, a kapitány is ott lesz, de ha nem ígéri meg, hogy jól viselkedik, esküszöm, visszafordítom őt az ajtóból – mondta erre Charlotte szigorúan. Caspar megadóan feltette a kezét. – Én leszek maga a megtestesült diszkréció! Bele fogok olvadni a háttérbe. – Hát ezzel a mellénnyel ez elég nehéz lesz! – mondta Charlotte.

Mikor a hintó behajtott a parkba, Lady Dunwoody előrehajolt, és azt mondta: – Azt hiszem, nem a királynő lesz az egyetlen uralkodó, aki jelenlétével megtiszteli a kiállítást. Esély mutatkozik arra, hogy az osztrák császár fia, Rudolf trónörökös is ott lesz. Alured beszélte ezt meg az osztrák nagykövettel. A főherceg nagyon érdeklődik a fotózás iránt, igaz, Alured? A megszólított férj először csak morgott valamit az újságja mögül, aztán letette a lapot, és azt felelte: – Úgy tűnik, igen, bár úgy hallom, a trónörökös fényképészet iránti érdeklődése nem nevezhető éppen egészségesnek. Azt mondják, eléggé csapodár természet. Egyáltalán nem olyan, mint a Habsburgok, akik már-már elviselhetetlenül egykedvűek és közömbösek. Rudolf viszont inkább az anyjára ütött. – Miért, a császárné netán csapodár? – kérdezte Charlotte. Sir Alured összekulcsolta a kezét. – Ha a mi királynőnk netán úgy viselkedne, mint ahogy a császárné, egykettőre köztársaság lenne az államformánk. Na persze ő csak a császár felesége, maga nem uralkodó, és nem kétséges, hogy Ferenc József viszont hallatlanul lelkiismeretes császár, de olyannyira elkényezteti a feleségét, hogy az itt megengedhetetlen volna. Károlyi azt mondja, a császárné elképesztő módon akarnok tud lenni. Bécsben felfogadott egy egész cirkuszi társulatot, hogy tanítsák meg neki a lovas akrobatikát. Alig hajlandó udvari kötelezettségeinek eleget tenni, viszont szívesen mutatkozik nyilvánosan, tűzkarika-ugratás közben. – De hát ez pompás! – szólt közbe Caspar. – Micsoda nagyszerű kép lehetne belőle! Sir Alured félhold alakú szemüvegén keresztül rásandított Casparra. – Az, hogy kitűnő alanya legyen az Ön egyik – itt szünetet tartott – fotográfiájának, nos, ez nem tartozik egy császárné szerepkörébe. – Tudja, Sir Alured, köztársaságpárti lévén boldogan elcserélném az egyik elnökünket egy olyan császárnéra, aki cirkuszi mutatványokra is képes a lovával – válaszolta Caspar. – Nyugodtan viccelődhet ezen, Mr. Hewes, de köztársaságpárti lévén valószínűleg nem érti, hogy a királyság misztériuma milyen értékes dolog. Az uralkodói fenségességet nem lehet elég komolyan

venni. Teljességgel elképzelhetetlen volna, hogy a mi királynőnk tűzkarikákon ugrasson át. Caspar erre odasúgta Charlotte-nak: – Ráadásul milyen hatalmas karika kéne hozzá! Lady Dunwoody most sietve közbeszólt: – Találkoztál már a királynővel, Charlotte? – Egyszer láttam, amint a hintójában ül, de annyira messze volt tőlem, hogy igazából csak egy picike fekete alakot láthattam. Az udvarhölgye legalább kétszer akkora volt, mint ő. – És nem mutattak be neki? Adelaide csak elintézte, nem? – Nem. Ebben a szezonban Augusta akar a patrónusom lenni. – Ezek mindig rettentő hosszú délutánok szoktak lenni. Emlékszem, mikor engem mutattak be a királynőnek, egy előttem lévő lány elájult a fáradtságtól. Úgy dőlt el, mint egy kő, és a kalapján lévő összes madártoll tönkrement. Szegény pára! Ezek után aznap már persze nem lehetett őt bemutatni, és mikor a királynőt megkérdezték, nem lehetne-e úgy tekinteni, mintha bemutatták volna, annak dacára, hogy a trónszékig sem jutott el, azt mondta, nem, és a szerencsétlen lánynak újból kellett kezdenie az egészet. Annak idején ezt mindannyian meglehetősen kegyetlen dolognak tartottuk, de úgy vélem, nagyon fontos, hogy tartsuk magunkat a szabályokhoz. Sir Alured lelkesen bólogatott. – És efelől még kételyeid vannak, drágám? Hát pontosan ez a különbség a mi királynőnk és az osztrák uralkodóné között. A miénk jól tudja, hogy isteni kötelességeket kell teljesítenie, míg a császárnénak mintha fogalma sem volna arról, milyen felelősségteljes is az ő pozíciója. – Azt hiszem, igazad van, Alured. A hintó most már a Pall Mallen haladt, és Charlotte arcát az ablaküveghez nyomva azt figyelte, hátha meglátja Bayt, amint kilép az egyik klubból. Azonban szemerkélni kezdett az eső, és a járókelők arcát eltakarta az esernyőjük. A lány szíve olyan hevesen vert, hogy azt hitte, a hintóban mindenki más is hallja. Már két hét eltelt azóta, hogy utoljára látta Bayt. Megpróbálta fejben maga elé képzelni, de mindig csak azt az egy képet tudta vizionálni, melyet ő készített a férfiról, miközben a császárnét bámulja. Caspar próbálta arról meggyőzni, hogy annak a képnek is szerepelnie kéne a

kiállításon, de Charlotte ellenállt. Nagyon erős hatású fénykép volt; a kompozíciós keret és a képmező távlata is tökéletes lett. Charlotte azonban úgy érezte, ez nem az a kép, melyet a nyilvánosság előtt mutogatni lehet. Akármilyen kifejezés is ült Bay arcán, az csak őrá tartozik. * A Harley Streeten Bay épp az ingét vette fel. Fájdalmai voltak. Dr. Murchison ugyan a helyére rakta a vállát, és most sokkal nagyobb volt a mozgástere, mint korábban, de mikor az ügyeskezű orvos a lapockáját hirtelen megcsavarta, az olyan iszonyúan fájdalmas volt, hogy Bay felüvöltött kínjában. – Nos, kapitány, megvagyunk. Most már normálisan tudja használni a karját. De ez nem mehet így tovább. Ha egyszer egy váll ennyire kificamodik, mint ez, akkor az bármikor újra kiugorhat a helyéből. Valószínűleg hiába mondom, de tényleg el kellene kerülnie azokat a helyzeteket, mikor esetleg leeshet a lóról, és ez megint megtörténik. – Tökéletesen hiába mondja, doktor úr – felelte Bay. – Nincs szándékomban leesni a lóról, de néha mégis megtörténik. És a lovaglást nem hagyhatom abba. – De nem kéne ennyire gyorsan száguldoznia – mondta erre dr. Murchison. – A sebesség, mellyel a földre zuhan, az teszi ezeket a sérüléseket ilyen veszélyessé. Ha megint leesik, és kificamítja a vállát, már nem leszek képes a helyére rakni. – Ezt a kockázatot vállalnom kell – válaszolta Bay. – Egyébként nagyon hálás vagyok Önnek azért, mert visszaadta azt a képességemet, hogy be tudjam gombolni az ingemet. Átkozottul terhes, ha ahhoz is másokra kell hagyatkoznunk, hogy felöltözzünk. – Hát, ha nem vigyáz jobban a vállára, akkor egész hátralévő életében fel lesz kötve a karja. És akkor ki gombolja majd be az ingét? – kérdezte dr. Murchison. – Doktor úr, attól tartok, ez is egy olyan kockázat, amit vállalnom kell. *

Bay háromnegyed tizenkettőkor hagyta el a rendelőt. Úgy tervezte, hogy kisétál majd a Strandre, de a szemerkélésből időközben komoly eső kerekedett. Leintett egy fiákert, de azonnal meg is bánta. A londoni közlekedés rossz időben pokolian lassú volt. Bay az ablakon át látta, hogy a nők az üzletek bejáratánál keresnek menedéket, és próbálják megóvni vadonatúj, méregdrága kalapjukat az esőtől. A fiáker most már teljesen megállt. Bay kihajolt az ablakon, és azt látta, hogy egy szemétszállító kocsinak eltörött az egyik tengelye, és a Regent Streetnek ezen az oldalán elállja az utat. A szemétszállító ember hasztalan próbálta feldúcolni a kocsit, legalább annyira, hogy el lehessen mozdítani az útból, túl nehéz volt neki, és egyedül nem sokra ment. Az esőtől most már tiszta sár lett az út, és a hajcsár állandóan megcsúszott, ahogy megpróbálta megtámasztani a törött tengelyt. Az út túloldalán közlekedő kocsik is lelassítottak, hogy megnézzék, mi történt. Bay látta már, hogy gyalogolnia kell, és átkozta magát, amiért nem hozott esernyőt. Aztán meglátott egy csomó kubikost és más munkásembert, amint épp egy kocsmából jönnek ki – megkopogtatta a fiáker tetejét, és azt mondta a kocsisnak: – Mondja meg azoknak az embereknek, hogy kapnak egy fontot, ha elhúzzák azt a kocsit az útból. – A kocsis lekászálódott a bakról, és elindult tárgyalni az emberekkel. Ahogy a kubikosok nekifogtak a dolognak – nyilvánvalóan túl részegek voltak ahhoz, hogy a sárral is foglalkozzanak –, Bay látta, hogy egy másik kocsi is felzárkózik mellettük. Magánhintó volt, címerrel az oldalán. A címer sisakdísze alaposan le volt fröcskölve, de Bay azért ki tudta venni a kétfejű sast, a Habsburgok címermadarát. És hogy is ne ismerte volna fel, hiszen mindenen ott volt, amit csak a császárné háztartásában használtak Easton Nestonban: a darabolt vajtól kezdve a szappantartókig. Bay kíváncsian kukkantott be a hintóba. A császárné aznap a cottesmore-i vadászaton vett részt, és előzőleg rengeteget morgolódott azon, hogy „teljesen egyedül” kell kilovagolnia, pusztán Esterházy, Liechtenstein és néhány lovász társaságában. Most egy arcot pillantott meg profilból a hintóban, és míg az arc tulajdonosa meg nem fordult, megmutatva tekintélyes bajuszát, egy röpke, kínos pillanat erejéig azt hitte, a császárné otthagyta a Cottesmore-t, és

inkább utána jött Londonba. A bajusz tulajdonosa rágyújtott egy pici szivarra, és Bay ekkor látta, hogy nagyon fiatal, szinte még kamasz. A magasan ülő arccsont és a mélyen ülő szemek viszont annyira hasonlítottak Sisire, hogy a fiatalember nem lehetett más, csakis a császárné fia, Rudolf. Mikor a másik utas előrehajolt, Bay felismerte benne Károlyit, az osztrák nagykövetet. A nagykövet épp próbálta valamiről meggyőzni a főherceget; nagyon előrehajolt, és egész közel járt ahhoz, hogy rátegye a kezét a főherceg karjára, de persze azt nem merte. A főhercegnek láthatólag nem volt kedve ahhoz, hogy meggyőzzék. Nem figyelt a másik férfira, hanem elfordította a fejét, és kibámult az ablakon, egyenesen Bayre. Bay azon gondolkozott, hogy rámosolyogjon-e, vagy a felismerés jeleként megérintse-e a kalapját, de végül csak udvariasan biccentett egyet. A főherceg felől azonban semmilyen válasz nem érkezett, mintha Bay nem is létezne. A kubikosok diadalmasan felkiáltottak, mikor végre sikerült kituszkolniuk a szemeteskocsit az út szélére. A fiáker kocsisa felkapta a gyeplőt, és a lovak közé csapott. Bay elhaladtában egy fontot dobott a sárral telefröcskölt embereknek. Miközben szinte vágtattak a Piccadilly felé, Bay visszanézett, és látta, hogy a kubikosok lökdösődnek az úton – kétségtelenül az ő pénzérméjén vesztek össze. A Habsburg hintó a civakodó kubikosok mögött rekedt. A dermedtséget, mely a trónörökös üres tekintetű, arrogáns arca láttán fogta el, most alantasan diadalmas arcpirulás váltotta fel. Mire a fiáker a Trafalgar Square-en keresztül átvergődte magát a Strandre, elállt az eső. A Strand egész hosszában szinte állt a kocsisor, ezért Bay úgy döntött, az út hátralévő részét gyalog teszi meg. Megkerülve a Charing Cross Hotel bejáratát befordult jobbra, a John Adam Streetre. A járdákon csak úgy nyüzsögtek a járókelők. Ahogy Bay próbált utat törni magának a Királyi Természettudományos Társaság épületéhez, a bámészkodók körében megindult a pusmogás: „a királynő, a királynő”. Távolabbról valami zaj hallatszott, mely a Strand felől érkező éljenzésnek tűnt. Bay gyorsan átfurakodott a tömegen a Társaság oszlopcsarnokszerű bejáratához; tudta ugyanis, hogy még a királynő érkezése előtt be kell jutnia az épületbe, különben örökké kint reked. A királynőt éljenző üdvrivalgás egyre hangosabbá vált. Végül Baynek sikerült a

tömegben megnyílt kis résen keresztül az épületbe nyomulnia, és sietve megindult felfelé a márványlépcsőn. Az ajtóban álló libériás lakáj gyanakodva nézett rá – a tárlatlátogató vendégek általában nem gyalog érkeztek ide, és Baynek még kissé zilált is volt a külseje a sok nyomakodástól. Azonban olyan magabiztosan szedte a lépcsőfokokat, hogy a lakáj nem merte kérdőre vonni. – Milyen néven jelenthetem be, uram? – Middleton kapitány. A terem túloldalán álló Charlotte ekkor meghallotta azokat a szavakat, melyekre egész délelőtt olyan nagyon várt.

Egy kiállítás képei A kiállításra érkező látogatók száma igen tekintélyes volt egy esős márciusi naphoz képest. A királyi fenség jelenléte elég vonzó volt ahhoz, hogy a politikusok otthagyják az üléstermet, a művészek a műtermet, az írók az íróasztalt és az úri hölgyek a szokásos délelőtti vizitet. Az első emeleten lévő hatalmas szalon az egyik Adam fiú által tervezett mennyezettel és egy finom vonalú Grinling Gibbons kandallóval büszkélkedhetett, de ezt a 18. századi pompát most elhomályosította a modern világ csodája: a fényképészet. A fal minden egyes négyzetcentiméterét fényképek borították: voltak kiválóságokról készült műtermi alkotások, a Biblia vagy Walter Scott regényei által ihletett, beállított színpadképek, fehér ruhás kislányokról és skót szoknyás, őszes hajú öregemberekről készült tanulmányok. Volt fénykép villámsújtotta fáról és a Piccadyllin özönlő tömegről, az egyiptomi piramisokról és a brightoni Pavilionról. A képek nagy része monokróm volt, és fekete-fehér komolysággal lógott a velencei vörös tapétával bevont falakon, de itt-ott feltűnt egyegy színfolt is, mikor a fotográfus úgy érezte, ecsettel vagy ceruzával muszáj kiemelni egy száj pirosát vagy az ég kékjét. A legtöbb alkotás alig volt nagyobb, mint egy családi Biblia, de mivel majdnem

négyszáz kép volt összezsúfolva a falakon, a hatás egészen lenyűgöző lett. Sok látogató még soha életében nem látott ennyi képet egy helyen, és amint beléptek a terembe, azonnal elbizonytalanodtak, hol is kezdjék. Ez nem a Királyi Akadémia tárlata volt, ahol már mindenki előre tudta, kik az év nagykutyái, és melyik képről fognak a legtöbbet beszélni az előkelő szalonokban. Itt nem voltak ismerősen csengő nevek, melyek köré oda lehetett gyűlni, és művészeti irányok sem, melyeket meg lehetett volna vitatni. A legtöbben azonnal a híres emberek képei köré csoportosultak, ahol legalább meg lehetett állapítani, vajon a fényképarc hasonlít-e az eredetire. Lord Beaconsfield esetében a hasonlóságot olyannyira előnyösnek tartották, és a híresség annyira fiatalnak látszott a képen, hogy némelyek valami huncut ravaszságra gyanakodtak. Több, már előrehaladott korban lévő hölgy, akik amúgy mindig ellenálltak a carte de visite-nek és a szánalmasnak tartott lencséknek, most felírták a fotográfus nevét a címjegyzékükbe, és elhatározták, hogy érdeklődni fognak nála, elkészítené-e az ő képmásukat is, ugyanilyen stílusban. Néhány bátrabb lélek, aki eljutott a távolabbi falakon lévő képekig is, néhány alkotást egészen meglepőnek tartott: a nagy semmiben lebegő nők; egy kislány, aki a tükörbe nézve egy öreg banya képét látja; egy háromlábú férfi. A Szent Pál kanonokja azt suttogta a felesége fülébe, hogy ezek a képek talán nem egészen illendőek, és hogy esetleg „okkult praktikákat ábrázolnak”. A felesége, aki tíz évvel fiatalabb volt nála, ráadásul lelkes fényképész is, lehurrogta, hogy ne legyen már ennyire begyöpösödött. A képek „művésziek”, ennyi az egész. A fényképeket ugyanúgy lehet manipulálni, mint a festményeket, és az előttük függő képeken látható hatásokat csak rendkívüli ügyességgel lehet létrehozni. * Augusta és Fred egy felföldi tájat ábrázoló képet nézegetett. Vagyis Fred nézegette a képet, Augusta meg a teremben lévőkön járatta a tekintetét. Kissé feszengett. Ebben a miliőben nem igazán érezte otthon magát; uralkodó ide vagy oda, eleddig még egy, általa

„előkelőnek” tartott személyt sem látott. Volt ott néhány miniszter, egy koszorús költő és néhány közkedvelt festő is, de egyikük sem felelt meg igazán Augusta „előkelőségi” mércéjének. Egy belügyminiszter soha nem érhet fel egy hercegnővel. Augustát meglepte, hogy a királynő egy effajta, toprongyos társaságot támogat; ez ugyanis pontosan az a fajta társasági esemény volt, melyet Augusta Charlotte-tal tudott csak összefüggésbe hozni, akinek ugye semmi elképzelése nincs a „jó modorról”. Augusta most is úgy érezte, mélységesen igazságtalan, hogy Charlotte örököl nagy vagyont, míg ő csak egy határvidéki földesúrhoz megy hozzá, akinek még londoni háza sincs. Ő bezzeg tudna mit kezdeni ennyi pénzzel! Tudta, hogy évi hatvanezerből ő lenne az ország legelőkelőbb vendéglátó asszonya. Bárcsak Charlotte ne lenne ilyen furcsa! Augusta mindig is szeretett volna egy húgot, de nem olyat, mint Charlotte. Nagyot sóhajtott tehát. Megszólalt Fred. – Nem mondom, Augusta, nézd csak meg ezt! Ezek nem a meltoni szolgálólányok? Augusta a monokliján keresztül megnézte a képet. – De, azok. Bár alig lehet őket felismerni; olyan, mintha lázasak lennének. Biztos a húgod egyik képe. A negyvenhetes. Mi áll a katalógusban? Miss Baird csoporttanulmánya. Úgy gondolom, azért megemlíthette volna Meltont. Úgy értem, azok után, hogy a mama vette a fáradságot, és átalakíttatta neki a régi gyerekszobát fotóműteremmé, igazán lehetett volna benne annyi, hogy megemlítse, nálunk vendégeskedett. – Talán máshol megemlítette, Gus – mondta Fred nagyot sóhajtva; azt kívánta, bárcsak Augusta ne lenne ilyen nagyra a saját társadalmi helyzetével, és azzal, hogy meltoni lány. Fred persze boldog volt, hogy egy gróf lányát veheti el, de azért illő lett volna, ha Augusta nem feledkezik meg állandóan arról, hogy az ő családjának is van társadalmi rangja. – Meg fogom nézni Charlotte összes fotóját. Egyáltalán nem lennék meglepve, ha kint lenne az a kép is, melyen mindannyian rajta vagyunk, csak éppen elfelejtette volna megemlíteni a nevünket – mondta Augusta. Fred valami elterelő hadművelet után nézett, mikor meglátta Csirke Hartoppot, aki egy püspök mögött állt, és épp kissé lehajolt,

hogy egy derékmagasságban kifüggesztett képet szemügyre vehessen. – Szervusz, Csirke. Azt hittem, ma a Cottesmore-ral vadászik. – Meggondoltam magam. Látta már ezt? A két férfi a meltoni istállóban készült, Bayt és Tipsyt ábrázoló fotót nézte. – Nem értem, mi alapján válogatják itt ki a képeket – mondta Csirke. – Én sem. Az ember azt hinné, érdekes fotóalanyokat keresnek. – Szóval hogy felelhet meg egy Middletonról és a lováról készült kép egy Királyi Kiállításon? Middleton egy nagy senki, és a lova sem díjnyertes. – Middleton abban bízik, ezzel a kancával megnyeri a Nemzeti Vágtát. – Egy pennyt sem tennék fel rá. A ló csak százötven centi magas. A Nemzetire meg hatalmas bestiára van szükség. Különben is, Middleton mostanság túlságosan el van foglalva azzal, hogy uralkodói lókupec legyen. Valaki mesélte a klubban, hogy a császárné egy egész rakat vadászlovat vásárolt Middleton javaslatára. Nem vesztegeti az idejét, az biztos. – Hát nem – kontrázott rá Fred. – Bay nagyon elfoglalt lett. * Lady Lisle azt kérdezte Charlotte-tól: – És merre vannak a te képeid, drágám? – Szét vannak szórva, Adelaide néni. Csak a legkiválóbb fényképészek képeit teszik ki egymás mellé. Még én sem tudom, hol vannak, mivel az elrendezést tegnap este megváltoztatták. Azt hiszem, Mrs. Cameron úgy érezte, nincs elég képe vonalban. – Vonalban? – kérdezett vissza Lady Lisle. – Szemmagasságban. Oda teszik a legfontosabb képeket. Egyik képem sincs abban a magasságban elhelyezve. – De a szemmagasság attól függ, milyen magas az ember – mondta Lady Lisle. – Úgy hiszem, a királynő például kifejezetten alacsony. Charlotte erre elmosolyodott. – Erre nem is gondoltam.

Lady Lisle elkezdte tanulmányozni a falat maga mögött. Kissé szédítőnek találta ezt a rengeteg képet; az akvarellek sokkal megnyugtatóbbak. Aztán talált egy fotót, mely átlyukasztotta boldog semmibe révedésének falát. Ez bizonyosan Charlotte képe, gondolta. Az ott Middleton kapitány, ebben majdnem biztos volt, de vajon ki az a hölgy lóháton, akit a kapitány olyan nagy figyelemmel néz? Lady Lisle Charlotte felé fordult, hogy ezt megkérdezze tőle, de az unokahúga addigra már eltűnt a tömegben. Charlotte Bayt kereste. Miután meghallotta a nevét, megpróbált átfurakodni a tömegen az ajtóig, de a terem annyira tömve volt emberekkel, hogy uszályos ruhájával képtelen volt akadálytalanul közlekedni. Aztán meglátott hátulról egy vörösesbarna hajú férfit, és elindult abba az irányba, de mikor a férfi megfordult, kiderült, hogy kolláré van rajta. Charlotte tehát megállt a terem közepén, ahol egy asztalon egy sztetoszkóp állt, és lábujjhegyre állva onnan próbálta kilesni, merre lehet Bay. – Jézusom, Charlotte, te meg miért ácsorogsz itt egyedül? – És Augusta megveregette Charlotte vállát a katalógusfüzettel. – Nem inkább élvezned kéne a dicsőséget? Charlotte épp a terem első részében felállított festőállvány körüli kis csoportosulásra lett figyelmes. Nem Bay az ott, egy vörösbársony ruhás nő mellett? – Örülök, hogy te dicsőségnek gondolod, én meglehetősen ideges vagyok. – Nem is értem, miért. Nem hinném, hogy te lennél itt a főszereplő! Erősen kétlem, hogy a királynő pont téged tüntetne ki az elismerésével. – Milyen kedves, hogy ezt a tudtomra adod. Mostantól már nem fogok izgulni. – Eléggé csalódott voltam, mikor észrevettem, hogy elmulasztottad megemlíteni azt a tényt, hogy a fényképeden szereplő szolgálók Meltonból valók. Azt hittem, az a szokás, hogy egy művész köszönetet mond a patrónusainak. Charlotte most Augusta felé fordult. – A fénykép három fiatal nőt ábrázol, akik előtt még ott van az élet. Ez egy jellem- és kompozíciós tanulmány. Nem hiszem, hogy bármit is hozzátesz a képhez, ha tudjuk, hogy történetesen szolgálólányok.

Azt szeretném, ha a látogatók a jellemüket látnák, és nem az élethelyzetüket. – Mialatt Charlotte beszélt, a teremben elhalkult a csevegés, és egyfajta várakozásteljes pusmogás váltotta fel. – Meg kell bocsátanod, de azt hiszem, most érkezik meg a királynő, és Lady Dunwoody megkért, hogy legyek ott a fogadósorban. Charlotte megindult az ajtó irányába. A lépcső alján egy feketébe öltözött, nagyon alacsony nőt látott, aki lassan lépkedett felfelé a vörös szőnyeggel bevont lépcsőfokokon. A teremben nézelődő tömeg szétvált, és utat nyitott a királynőnek és kíséretének. Charlotte most észrevette Bayt a terem túloldalán. Odaintett neki, de a férfi épp másik irányba nézett. A lány körmeit a tenyerébe mélyesztette: ha most az üressé vált kőpadlón át odamenne hozzá, hogy üdvözölje, akkor az egyenértékű volna azzal, mintha eljegyzésüket a The Timesban adnák hírül. Bárcsak erre nézne! Charlotte olyan merőn bámulta Bayt, amennyire csak tudta, és próbálta gondolatban rávenni, hogy fordítsa arra a fejét. – Hát itt vagy – mondta neki Lady Dunwoody. – Gyere, állj ide mellém! Remélem, te rá tudod venni Caspart, hogy viselkedjen. Charlotte követte a keresztanyját, és elfoglalta helyét a sorfalat álló emberek között, akik arra vártak, hogy bemutatkozzanak a királynőnek. Caspar állt az egyik oldalán, Lady Dunwoody a másikon. Caspar máris a fülébe súgta: – Netán az ott az Ön udvarlója? Mi lenne, ha kicsit féltékennyé tennénk? Ha most rám mosolyogna, miközben a fülébe sugdosok, akkor azt hinné, flörtölünk egymással. – De én nem akarom őt féltékennyé tenni – felelte Charlotte. – Carlotta mia, minden románcban szükség van egy kis feszültségre. Ha a gáláns kapitány idefordul, és azt látja, hogy úgy bámul rá, mint most, akkor pontosan fogja tudni, mi rejtezik az Ön szívében, de ha idenézve azt látja, hogy bizalmaskodik velem, nos, akkor összezavarodik, és ez nem éppen rossz dolog. Mindenki jobban kívánja azt, amihez nem egyenes út vezet. – Lehet, hogy ez Amerikában így szokás, Mr. Hewes, de én nem szeretem a játszmákat. – Amire én próbálom rávenni, Charlotte, az pusztán önvédelem – mormogta Caspar sokkal komolyabb hangon, mint annak előtte.

Charlotte most valóban felé fordult, de ebben a pillanatban a királynő elérte a lépcső tetejét, és az uralkodó közeledtére a teremből hallatszó sustorgás is elhalkult. A királynő sokkal alacsonyabb volt, mint Charlotte gondolta. Alig ért felföldi szolgája mellkasáig. Testmagasságát azonban tekintélyes derékbőségével ellensúlyozta, és ezt a terebélyességet régimódi, széles abroncsos szoknyája is tovább hangsúlyozta. A tömeg ösztönösen hátrált egy lépést, mintha ilyen vaskosságra azért nem számítottak volna. A királynő és John Brown mögött néhány hölgy lépkedett. Egyikük, aki kicsivel magasabb, viszont pontosan olyan vaskos volt, mint a királynő, minden bizonnyal a legfiatalabb lánya, Beatrice lehetett. Ugyanolyan kék gülü szemei voltak, mint az anyjának. A királynő kíséretét két férfi zárta. Charlotte, bár nem tudta pontosan, miért, de azt feltételezte, hogy külföldiek – volt valami a fiatalabb férfi kecskeszakállában és szalonkabátjának szabásában, ami nagyon különbözött a teremben lévő angol úriemberek külsejétől. Caspar fojtott hangon azt kérdezte: – Ki az a fickó ott azzal az aranyszínű medállal, aki láthatólag olyan nagyra van magától? – Azt hiszem, az Rudolf főherceg, az osztrák trónörökös. A királynő most megszólalt vékonyka, tisztán csengő hangján, eltúlzott hangsúlyokkal és némi német akcentussal tarkítva beszédét. – Milyen rendkívüli tárlat ez, Sir Peter! – mondta a Társaság elnökének, aki a lépcső tetején köszöntötte őt. – Ilyen sok fénykép egy helyen! Mennyire elégedett volna Albert herceg, ha ezt láthatná! Annyira érdeklődött a fényképészet iránt. Sokszor megkért minket, hogy üljünk modellt neki. Emlékszem, mindig azt mondogatta nekem, hogy inkább választja a fényképet a közömbös festménnyel szemben. A fényképezőgép ugyanis soha nem hazudik. Sir Peter meghajolt. – A Társaság mindig is hálás lesz a hercegnek a támogatásáért. Micsoda figyelemreméltó ember volt! A királynő e hízelgő szavak hallatán elégedetten bólintott egyet. – Ma azonban van egy másik uralkodó is a látogatók között. Örömmel látjuk, hogy Rudolf trónörökös is eljött erre az eseményre. A nagykövet volt olyan szíves, és felhívta a főherceg figyelmét arra, hogy iktassa be tervezett programjai közé ezt a kiállítást is.

Azzal a királynő Rudolf felé fordult. – Milyen kár, hogy az Ön anyja nem lehet itt ma velünk. Eljött hozzánk látogatóba, Windsorba, és meg kell mondjam, nagyon jól nézett ki. Remélem, még mindig élvezi az ittlétet. – Úgy hiszem, asszonyom, élvezi, azonban Ön némi előnyt élvez velem szemben, mivel én még nem találkoztam a császárnéval, amióta megérkeztem Angliába. Viktória királynő nagyot pislogott. – Bízom benne, hogy azért nem erőlteti túl magát. Nekem azt mondta, minden nap kilovagol valamelyik vadászatra, de az ő korában már óvatosabbnak kellene lennie. Egy kis sétalovaglás naponta jó hatással van a testalkatra, de a vadászat egészen más dolog. – A császár ugyanezen a véleményen van, asszonyom. A királynő már épp válaszolni készült, mikor Beatrice hercegnő, aki látta a felséget és kísérőit fogadni készülő sorfalat, közbeszólt: – Talán beljebb kellene lépnie, mama. Nagyon nagy a huzat itt, még a végén megfázik. A királynő erre megborzongott, majd a kíséretével együtt belépett a terembe, és elindult a sorfal mentén. Harminc kiállító fotográfus várakozott arra, hogy bemutassák neki. Charlotte körülbelül a sor közepén állt. A királynő és kísérete iszonyú lassan haladt, és Charlotte türelmetlenségében ide-oda hintázott a sarkán. A tömeg még mindig eltakarta előle Bayt. – Charlotte, az istenért, hagyd már abba! A királynő attól nem fog előbb ideérni, hogyha mocorogsz. – Lady Dunwoody mindezt a szája sarkából mondta, miközben egyenesen előre nézett, és ajkain merev mosoly ült. Charlotte suttogva elnézést kért, és megpróbált nem izegnimozogni, de a fejét azért állandóan oldalra forgatta, hogy lássa, Bay odanéz-e rá. A férfi azonban már eltűnt onnét, ahol legutóbb látta. Bárcsak a királynő kicsit gyorsabb volna! Ebben a pillanatban Charlotte boldogan feladta volna az esélyét annak, hogy a királynő előtt pukedlizzen, ha elmehetne megkeresni Bayt, de tudta, hogy Lady Dunwoody soha nem bocsátaná meg neki, ha elhagyná a fogadó sorfalat, ezért ökölbe szorította a kezeit, és megpróbált fejben számolni, mint aki bújócskát játszik.

Ötvennyolc, ötvenkilenc, hatvan – a királynő végre odaért Lady Dunwoodyhoz. – Emlékszem arra a képre, melyet a legutóbbi kiállításon láttam Öntől, Lady Dunwoody. A Lady Shalott volt az, úgy hiszem. Rajongok Tennysonért. – Ön túlságosan figyelmes, asszonyom. Remélem, módomban áll majd megajándékozni Felségedet egy másolattal. A királynő elégedetten bólintott, hogy értették a célzását. – Ez örömünkre szolgálna. – Bemutathatom Felségednek a keresztlányomat, Miss Bairdet? Ki van állítva itt néhány fotográfiája, ahogyan az asszisztensemnek, Mr. Caspar Hewes-nak is, aki csodálatos képed ad nekünk a szülőföldjéről, Amerikáról. Charlotte pukedlizett egyet, és elégedetten vette tudomásul, hogy igaza volt, mikor a királynőt tőkehalnak képzelte el. Az apró, összeszorított száj melletti húsos lebernyegek kopoltyúra emlékeztettek, az üveges, kidülledő szem pedig olyan vizenyős volt, mintha épp most helyezték volna rá a halas kofa deszkájára. Beatrice hercegnő, aki az anyja mellett állt, szintén halszerű volt kicsit, csak nem olyan méltóságteljes, mint az atlanti tőkehal, inkább olyan, mint a foltos. – Ön nagyon fiatal ahhoz, hogy kiállításon szerepeljen, Miss Baird. – Szerencsés vagyok, hogy Lady Dunwoody lehetett a tanárom, asszonyom. – Értékelem a szerénységét, Miss Baird. A mai fiatal nők olyan pimaszok tudnak lenni. – És a királynő John Brown felé fordult, aki válaszképpen azt mormogta: – Valóban, felséges asszonyom. Errrrre a pimasz a megfelelő szó. Charlotte igyekezett a lehető legilledelmesebben fejet hajtani, és remélte, hogy Augusta végignézte ezt a párbeszédet. Charlotte számára soha nem jelentett sokat az uralkodói kegy, főleg, ha öncélúan vágytak rá, de némi megelégedéssel töltötte le, hogy olyasvalamiben van most része, amivel halálra bosszanthatja Augustát. Most Caspar hajolt meg a királynő előtt. Nagyon mély meghajlás volt, inkább Versailles-ba, a Napkirály udvarába való, mint egy

modern kori uralkodónak, de Viktória elégedetten bólintott, mint aki nem talál ebben semmi kivetnivalót. – Fenség – mondta Caspar olyan zengő hangon, hogy az Albert Hallt is simán megtöltötte volna vele. – Amerika mely részéből érkezett, Mr. Hewes? – Kaliforniából, asszonyom. – Milyen romantikus neve van! – Lenyűgöző állam, felséges asszonyom. Attól tartok, hogy a fényképeim távolról sem adják vissza, milyen is valójában. Vannak olyan fák, melyek az Önök katedrálisainak a csúcsáig érnének, a talaj pedig olyan termékeny, az időjárás olyan kegyes, hogy a telepesek egyenesen tejjel-mézzel folyó Kánaánnak nevezik. – Ez esetben meglep, hogyan volt képes otthagyni ezt a földi paradicsomot, Mr. Hewes. – A királynői ajak most látványosan lefelé görbült. Charlotte hallotta, amint Lady Dunwoody „alig kap levegőt”. Sir Peter pedig, aki a királynő mögött állt, mozdulatlanná dermedt, és kissé nyitva felejtett szája olyan volt, mintha aszpikba mártották volna. John Brown hosszasan és dörmögve szipogott egy nagyot. Caspar azonban meg sem rezzent. – A természet szépségei nagyszerűek, ez igaz, de nálunk nincs kultúra. Ezért mi, amerikaiak arra kényszerülünk, hogy ilyen hosszú utat megtéve keressük meg azt a patinát, mely az Ön alattvalói számára olyan magától értetődően jelen van. Azzal újból meghajolt, mintegy jelezve az Új Világ behódolását a Régi előtt, mire a királynő ajkai máris felfelé kezdtek görbülni. Sir Peter kizökkent átmeneti bénultságából, és megindult, hogy tovább vezesse a királynőt a fényképészek során. Kis szünet után Caspar megkérdezte Charlotte-tól: – És ki az a szoknyás fickó?

Egy lovász A királynő a formális bemutatások végére ért, és most Sir Peter társaságában elindult körbe a tárlaton. Rudolf és az osztrák

nagykövet az ellenkező irányban kezdtek el sétálni, a tömeg pedig tisztes távolból követte a királynőt és kíséretét. Caspart Lady Dunwoody távolabbra vezette, hogy jól leszidja. Charlotte megint a termet kezdte fürkészni. Látta Csirke Hartopp termetes alakját az ajtóban ácsorogni, és azt is, hogy Fred és Augusta Lady Lisle-lal együtt a királynő nyomába ered, Baynek azonban nyoma sem volt sehol. Charlotte szája már kiszáradt a türelmetlenségtől. Ekkor valaki megérintette a könyökét, és egy hang ezt mormolta a fülébe: – Netán részesülhetek abban a megtiszteltetésben, hogy megszólíthatom az ünnepelt Charlotte Bairdet, az ígéretes fényképészt? – Bay! Már mindenhol kerestem. – Charlotte-nak vissza kellett fognia magát, nehogy meglapogassa a férfi kabátjának hajtókáját. – De hát én végig itt voltam – monda Bay, és rámosolygott Charlotte-ra. – Nem voltam benne biztos, hogy eljön. – Hát nem kapta meg Tipsy táviratát? – Megkaptam, de… – Charlotte elhallgatott. – Ó, de hát nem is kérdeztem a balesetéről, milyen figyelmetlen vagyok! Mi történt? És most már jobban van? Szörnyen fájt a karja? Bay a kezét feltartva, nevetve próbálta feltartóztatni a kérdések árját. – Nem volt több, mint múló kényelmetlenség, ahogy Ön is láthatja. A vállam fájt néhány napig, a jobb kezemet pedig nem tudtam használni, és emiatt nem tudtam írni Önnek. Most azonban már tulajdonképpen meggyógyultam, és ahelyett, hogy olvashatatlan leveleket írok, tökéletlen valómban állok itt Ön előtt. – Ó, mennyire örülök, hogy láthatom – mondta Charlotte, akit teljesen elborított az a jó érzés, hogy Bay mellett lehet. – Valóban? Már korábban is odamentem volna Önhöz beszélgetni, de nagyon össze volt nőve azzal a feltűnő mellényes fickóval. Nem akartam zavarni magukat. – Mr. Hewes fényképész. Neki is vannak kint képei a kiállításon. – Szóval fényképész. Milyen bolond voltam, hogy azt hittem, egy csodálója. – Mr. Hewes a keresztanyám asszisztense. Együtt dolgoztunk a kiállítás előkészítésén.

– És természetesen közel kerültek egymáshoz. – Baráti viszonyba kerültünk, igen. Ez szokott történni olyankor, mikor két embernek hasonló az érdeklődése, nem? Le merném fogadni, hogy Ön is sok barátra lelt a vadászatokon. – De olyanra nem, akinek Mr. Hewes-hoz hasonló ízlése volna a mellények terén. Charlotte elnevette magát. – Mr. Hewes amerikai. – Ez sok mindent megmagyaráz. Most pedig meg kell mutatnia nekem, hol találom Tipsy portréját. Annyira el volt keseredve, hogy nem jöhet el. Mindig is nagyon szeretett volna találkozni a királynővel. – Akkor is, ha minden nap egy császárnéval indulhat vadászatra? Bay Charlotte-ra nézett, és sietve odasúgta neki: – Nem tudtam, mit gondoljak, mikor elhagyta Meltont. Azt hittem, megsértettem valamivel, és hogy lőttek a megállapodásunknak. Nem volt miért ott maradnom, miután Ön elment. Charlotte Bay karjára tette a kezét. – De hogy hihette ezt, Bay? Miért gondoltam volna meg magam? Mielőtt azonban a férfi válaszolhatott volna, Lady Dunwoody zavarta meg őket. – Hát itt vagy, Charlotte! A királynő épp a te képeidet nézegeti. – Lady Dunwoody elhallgatott, és végigmérte Bayt. A férfi meghajolt előtte, és megcsókolta az odatartott kezet. – Ön bizonyára Middleton kapitány. Felismerem Charlotte fényképeiről. – Jaj, ne haragudjon, Celia néni, hadd mutassam be Middleton kapitányt. Middleton kapitány, ő Lady Dunwoody, a keresztanyám, és egyben mentorom. – Bocsánat, hogy félbeszakítottam négyszemközti megbeszélésüket, de Charlotte, neked hallanod kell, mi a véleménye a királynőnek a munkáidról. – Azt hiszem, ezt mindannyian hallani szeretnénk – mondta Bay. A királynő és kísérete lehorgonyzott egy pár kép előtt, melyek között ott volt Charlotte Bayről és Tipsyről készített fényképe is. Sir Peter éppen az ünnepelt Mrs. Cameron és a kalotípiás eljárás feltalálójának fia, Charles Fox Talbot képeire hívta fel a királynő figyelmét. Viktória viszont kissé üveges szemmel bámult rá, mint azok a hölgyek, akiket arra kényszerítenek, hogy odafigyeljenek

valakire, pedig inkább azt szeretik, ha mindenki rájuk figyel. Mialatt Sir Peter a harmadolásról és a blendenyílási sebességről értekezett, Viktória egyszer csak előredugta a fejét, mint egy teknőc, és az egyik előtte kifüggesztett képre meredt. – Ezt a fiatalembert már láttam egyszer – mondta, és John Brown felé fordult. – A császárnéval volt. Hogy is hívták? – Middleton, asszonyom – felelte Brown. – Ó, persze! Volt valami balesete, és a karja fel volt kötve. Sir Peter köhintett egyet. – Az Miss Baird egyik fényképe, asszonyom. – Azzal odaintett Charlotte-nak, aki előbbre lépett. – A képen látható fiatalembert Rudolf herceg anyjával, a császárnéval láttam együtt. Micsoda véletlen egybeesés! – Igen – mondta Charlotte az. – Aztán összeszedve magát így folytatta: – Ami azt illeti, asszonyom, Middleton kapitány itt van ma velünk. – És oldalra lépett, hogy a királynő láthassa Bayt. A királynő érdeklődve nézte Bayt. A férfi meghajolt előtte. – Middleton kapitány, minden rendben volt a császárnéval, mikor eljött? – Igen, asszonyom. Ma a Cottesmore vadászaton van. – És Ön elhagyta a helyét? – Az egyik kidülledő szem fölött magasra húzódott a szemöldök. – Nem hiszem, hogy Ön akár egyszer is magamra hagyott volna, ugye, John? – Sohase, asszonyom – felelte John Brown. Bay sietve közbeszólt. – Ha még emlékszik, asszonyom, mikor Önnél jártunk Windsorban, ki volt ficamodva a vállam. Azért jöttem Londonba, hogy egy orvossal konzultáljak. – És azért, hogy megcsodálja Miss Baird Önről készült képét – mondta a királynő még mindig felhúzott szemöldökkel. – Azért is, asszonyom. Habár azt kell mondjam, a fénykép igazi alanya a lovam, Tipsy. – És Ön mit szól ehhez, Miss Baird? – kérdezte a királynő, és a szemében kíváncsiság villant. – Biztos járt valami a fejében, mikor ezt a képet készítette. – Úgy fogalmaznék, hogy egy jó fénykép egészen különböző okokból is elnyerheti a nézők tetszését. Én egy férfiról és a lováról készítettem képet. – Charlotte olyan nyugodt hangon beszélt, ahogy csak bírt. Minden érzékszervével érzékelte, hogy a teremnek ez a

része elcsöndesedik, és mindenki a királynővel folytatott párbeszédre figyel. – Nos, ha a fiatal hölgyeket jobban érdeklik a lovak, mint a fiatalemberek, akkor jó nagyot változott a világ azóta, hogy én ifjú lány voltam! – mondta erre a királynő, és elmosolyodott a saját tréfáján. – Bárcsak az én udvarhölgyeimet is ennyire érdekelnék a négylábú állatok! A királynőt körülvevő emberek felől általános derültség moraja hallatszott. Charlotte érezte, hogy elpirul. Nem láthatta Bayt, mert a férfi mögötte állt. Szeretett volna hátranézni, de azzal csak még több okot adott volna az embereknek a pletykálkodásra. Elviselhetetlen érzés volt, hogy pontosan az a személy bélyegzi nyilvánosan szerelmi bánatban szenvedő lánynak, akivel szemben nem tudja megvédeni magát. A szeme sarkából látta, amint Augusta odasúg valamit Frednek. Charlotte tehát a padlóra szegezte a tekintetét, és csak remélni tudta, hogy a királynő végül értékelni fogja a szűzies szerénység eme megnyilvánulását, és tovább sétál. De a segítség egész máshonnan érkezett. – Fenség! – Harminc fej fordult a terem túloldala felé, oda, ahol Caspar Hewes állt. – Meg szabad mutatnom Felségednek néhány képemet? Nekem csak egyetlen célom van, mikor képet készítek: az, hogy megragadjam a pillanatot. A látogatók arca úgy fordult el, mint a napraforgó tányérja, mikor a napot követi. Mindenki, a királynőt is beleértve, az amerikait nézte, aki félbe merészelte szakítani a királynő társalgását. Charlotte most már fel mert nézni, és így elkapta Caspar tekintetét; a férfi teli szájjal mosolygott. – Arra gondoltam, Felséged talán szeretné megtekinteni a Grand Canyonról készült fényképemet. Ez a Nyugat egyik csodája – majdnem három mérföld mély. Nem hiszem, hogy van a világon ehhez fogható látvány. A tárlat látogatói lélegzet-visszafojtva várták, mi lesz ebből. Sir Peter úgy tartotta fel a kezét, mintha pajzs volna, mellyel megóvni kívánja az uralkodónőt a bárdolatlan amerikaitól. John Brown eleve vörös képe most már több árnyalattal közelebb járt a bíborhoz; Lady Dunwoody szája a lehető legmerevebb mosolyra görbült; a férje pedig olyan önelégült megvetéssel nézett maga elé, mint akinek a

legmegátalkodottabb jóslatai váltak valóra. A királynő azonban, attól a szeszélyességtől vezérelve, mely csakis az egész életükben elkényeztetett emberek sajátja, végignézett Caspar valószínűtlenül hosszú alakján, megnézte magának rózsaszínes-piros mellényét és a tágra nyílt kék szemekből áradó keresetlen őszinteséget, és úgy döntött, hogy mindez tetszik neki. – Grand Canyon! Milyen festői neveket tudnak az amerikaiak adni a nevezetességeiknek! – Azzal öt lépést tett előre, és John Brownnal és Beatrice hercegnővel a háta mögött átsétált oda, ahol Caspar állt. Caspar a saját fényképére mutatott, mely annál a bizonyos vonalnál magasabban volt elhelyezve, ezért a királynő nem láthatta. – John, nem látom ennek az úriembernek a képét! – Asszonyom! Egy pillanatra úgy tűnt, a skót szoknyás óriás egyszerűen felkapja az úrnőjét, mint ahogy egy gyermeket szokás felemelni, és közel tartja az arcát a nevezett képhez, de aztán csak kinyújtotta hatalmas karját, és a fotót leakasztva a szögről, a királynő kezébe helyezte az alkotást. A fénykép egy hegy tetejéről készült; és a Canyon erdővel borított meredélyeit mutatta, melyeket a szurdok ide-oda kígyózó feketesége vágott ketté. A királynő a képet nézte. – Milyen vad tájék! A Skót-felföldre emlékeztet – mondta, és a fejét egy hangyányit elfordította, mire John Brown azonnal vette a lapot. – Bizonyossssan, asszonyom. Egéssszen olyan, mint a dombok a Dee folyón túl. Caspar kissé előrehajolt. – A Canyonban az a legkülönösebb, hogy bár a hegytetőkön akár havazhat is, a szurdok mélyén lévő sziklák oly forróak, hogy rántottát lehet sütni rajtuk. – Milyen kényelmes, ha az ember piknikezni akar! – mondta a királynő. A tömegen megint végigfutott a derültség moraja, és a feszültség lassan oldódni kezdett. A királynő Caspar összes képét látni szerette volna Amerikáról, mely meglehetős felháborodást váltott ki a brit kiállítókban, és ahogy John Brown szépen sorban leszedegette a képeket a szögről (Caspar minden képe jóval szemmagasság fölött

volt kifüggesztve), alaposan szemügyre vette őket. Az egyik Ábrahámról készült tanulmányt látva megjegyezte: – Milyen jóképű fiú! Micsoda egzotikus arc! Teljesen úgy néz ki, mint az egyik indiai szolgám. A királynő megint félrefordította a fejét, mire John Brown rákontrázott: – Nagggyon is lehet, hogy hindu, asszonyom. – Ábrahám anyja ír, apja pedig a hopi törzs tagja volt – szólt közbe Caspar, enyhe homlokráncolás kíséretében –, asszonyom. – Bárcsak elhozta volna magával, Mr. Hewes. Annyira érdekes volna egy igazi amerikai indiánnal találkozni. – Ábrahám pedig, ha még életben volna, nagyon örülne, hogy találkozhat Anglia királynőjével, habár amúgy semmi fogalma sem volt se királynőkről, se Angliáról. Viktória királynő rámeredt az amerikaira. Egy uralkodó nélküli világ elképzelhetetlen volt a számára. Ahelyett azonban, hogy ezt a rémisztő lehetőséget mérlegelte volna, inkább azt választotta, hogy el sem hiszi. – Biztos vagyok abban, ahogy az amerikai indiánoknak is megvannak a maguk királyai és királynői. Ez a dolgok természetes rendje. – Igen, asszonyom, az. És a négy alapító atya pontosan azért vezette be a négyévenkénti elnökválasztást, hogy az elnököket meg se kísértsék az uralkodással járó hívságok. – A királynő szeme most már úgy kidülledt, mintha márványból faragták volna. Caspar azonban nem zavartatta magát: – Mert természetesen az igazi királyok és királynők úgy születnek bele a bíborpalástba. Egy fűszeres feleségéből könnyen lehet elnökfeleség, de soha nem válhat igazi uralkodónővé – fejezte be Caspar, és megint mélyen meghajolt. A királynő szeme erre visszakerült a szemgödrébe, és megenyhülve pislogott egyet. John Brown pedig, aki a republikánus eretnekség hallatán kezdte vészjóslóan kidülleszteni a mellét, most visszaereszkedett normál termetességébe. Sir Peter, aki úgy érezte, most biztonságosan közbeavatkozhat, átsétált a királynő másik oldalára. – Talán volna kedve megtekinteni még néhány tájképet, asszonyom. Mr. Trelawney a Szentföldről készített figyelemre méltó fényképsorozata például már eddig is nagy elismerést váltott ki.

A királynő hagyta, hogy a Szent Sírról készült tanulmánysorozat felé tereljék, a tömeg pedig oszlani kezdett. Valószínűtlen volt, hogy Trelawney szépia képei a galileai tengerről további derült reakciókat váltsanak ki az emberekből. – Az Ön amerikai barátja nem egy ijedős fajta! – mondta Bay. – Itt most szinte széllel szemben hajózott. Azt hittem, az özvegy kiosztja majd, de szerencsésen megúszta. – Caspar nem olyan ember, akire haragudni lehet – mondta Charlotte. – Hálás vagyok neki, amiért elterelte rólam a figyelmet. Bay felhúzta a szemöldökét, mikor meghallotta, hogy Charlotte a keresztnevén említi az amerikait. – Úgy tűnik, nagyon jól ismeri őt ahhoz képest, milyen rövid ideje tart az ismeretségük. – Ön pedig beférkőzött a királynő kegyeibe. Nem is mesélte nekem, hogy már össze is barátkoztak – vágott vissza Charlotte. – Úgy tűnt, John Brownt ez kifejezetten bosszantja. Bay elmosolyodott. – Annyira örülök, hogy újra látom, Charlotte. – A férfi a lány felé hajolt, olyan közel, hogy a bajusza súrolta az arcát, majd a fülébe súgta: – Biztos benne, hogy nem akar megszökni velem? Még elérnénk a vonatot Skóciába, és holnap reggelre már házasok is lehetnénk. – Vagy várhatunk néhány röpke hónapot, és botrány nélkül kelhetünk egybe – felelte erre Charlotte. – De mi a garancia arra, hogy addig nem enged Mr. Hewes transzatlanti bájainak? – kérdezte Bay könnyedén. – És arra mi a garancia, hogy Önt nem sodorja magával a császárné szépsége? – kérdezett vissza Charlotte ugyanolyan könnyed hangon. – Augusta úgy gondolja, máris féltékenynek kellene lennem. – Mit gondol, elvonulhatnánk valahová, ahol nyugodtan beszélhetünk? – kérdezte most már komolyan Bay. – Látom, hogy Csirke épp erre tart, pedig muszáj volna néhány percet kettesben maradnom Önnel. Charlotte átgondolta a dolgot. – Van egy szoba az emeleten, pont fölöttünk, ahol a képeket keretezik. Ha most felmegy oda, én is követem, amint tudom.

Bay megindult a termen át az ajtó felé, de a kijárat bal oldalánál megsűrűsödött tömeg az útját állta. A két uralkodói sereg addigra befejezte ellenkező irányú körsétáját a teremben, és most egymás mellett álltak. A királynő komoly hangon beszélt a trónörököshöz, aki meglehetősen kimerültnek tűnt, és folyton a hajtókájára tűzött Aranygyapjas Rendjellel babrált. – Mindenképpen meg kell néznie a Kristálypalotát, mialatt itt tartózkodik. Ez volt az én drága Albertem fő műve. Úgy emlékszem, a Világkiállítás megnyitója volt életem egyik legboldogabb napja. – Valóban – felelte Rudolf minden lelkesedést nélkülözve –, az Ön férje mindannyiunk számára példaképként szolgál. – És mennyire örülne, ha most itt láthatná Önt. Albert mindig is azt gondolta, hogy az uralkodók egyik fontos kötelessége a nemzetek közti jobb megértés előmozdítása. Mikor első unokám, Wilhelm megszületett, Albert Európa Nagymamájának nevezett el engem. Rudolf enyhe főhajtással üdvözölte e kijelentést. – Nemes rang valóban. Habár úgy hiszem, az én anyám nem örülne neki. – Nos, a császárnét nem áldotta meg az ég kilenc gyermekkel – válaszolta a királynő meglehetős elégedettséggel. – De mondja, Rudolf, hogy tetszik Önnek a kiállítás? – Nagyon pazar! Úgy gondolom, létre kell hoznunk valami hasonlót Bécsben is. A Császári Fényképész Társaság is nagyon jól hangzik. És talán még egyenruhát is tervezhetek hozzá. Viktória szeme megint kezdett kidülledni. – Egyenruhát? Micsoda szokatlan gondolat! Azonban ezzel kizárná a női tagokat, nem gondolja? Rudolf értetlenül meredt a királynőre. – Ebben az országban a legtehetségesebb fotósok történetesen nők. Bécsben is vannak női fotográfusok? – Fogalmam sincs. – Az Ön édesanyját ezek szerint nem érdekli a fényképészet. Úgy hiszem, az aktívabb időtöltéseket kedveli inkább, nem igaz? – jegyezte meg a királynő, és az előtte kifüggesztett képeket nézegette. – Az anyámnak averziója van a fényképezéssel kapcsolatban. A legutolsó kép tíz éve készült róla. Apám, a császár nagyon szeretné,

ha családi fotók készülnének rólunk, de a mama ezt mindig megvétózza. – Milyen különös! Számomra mindig megnyugvást jelent tudni, hogy a gyermekeimnél ott lehet a képmásom. – Most Viktória enyhe fejbiccentéssel jelezte, hogy John Brown jön. – Naggggyon nagy megnyugvás, asszonyom. Rudolf erre nem tudott mit mondani. Tudta jól, hogy az anyja azért nem szereti a fényképezkedést, mert nem akarja, hogy bármi arra emlékeztesse, öregszik és halványul a szépsége. Ez azonban, úgy tűnt, Viktória királynőt egyáltalán nem aggasztja. A királynő most közelről is szemügyre vett egy képet, mely közvetlenül előtte függött. – Hát ez felettébb különös – mondta. – Ön azt állítja, hogy a császárné nem szeret fotózkodni, itt mégis van egy kép róla és Middleton kapitányról. Rudolf, aki társalgás közben a tömegben lévő hölgyeket csodálta, sebesen megfordult. – Egy kép anyámról – az lehetetlen! Ön bizonyára téved, asszonyom. Viktória királynő felnézett Rudolfra, a pofazacskói ott lifegtek mindkét oldalon a szája mellett, és ajkait összeszorította. – Nem szokásunk tévedni. – Azzal egyik gyémántokkal borított ujjával a szóban forgó képre mutatott. – Ez itt teljes bizonyossággal a császárné. Aztán fejét kissé oldalra rántotta, mire John Brown visszhangozni kezdte: – Teljes bizonyossággal. Rudolf sápatag arcán hirtelen két piros folt jelent meg. Mozdulatlanná dermedve állt, mialatt a királynő a portréra mutatott, és mikor megmozdult, úgy tűnt, mintha el akarna fordulni, és ki szeretne sétálni a teremből. A nagykövet azonban, aki közvetlenül mellette állt, olyan szögbe fordította a testét, hogy a trónörökös semmiképp ne tudjon abba az irányba elindulni, anélkül, hogy őt félre ne lökné. A főherceg, miután összeszedte magát, nagyot sóhajtott, és lassan odasétált ahhoz a fényképhez, melyre a királynő rámutatott. – Íme, az Ön édesanyja. Legyezőt tart az arca elé, de ezzel a rengeteg hajjal összetéveszthetetlen.

Rudolf lehajolt, hogy jobban megnézze a képet. – Elnézését kérem, asszonyom. Ez valóban a császárné portréja, azonban csak és kizárólag a tudta és beleegyezése nélkül készülhetett. – Milyen sajnálatos! – A királynő újból megnézte a képet. – Middleton kapitány, az úriember, aki a császárné mögött áll, természetesen itt van a kiállításon. Ő bizonyára tudja, mi is történt. – Azzal a képről a látogatók felé fordult, és Bayt kereste a tekintetével. Bay már az ajtónál járt, hogy felmenjen a Charlotte-tal megbeszélt helyre, de azonnal megállt, amint meghallotta, hogy a királynő azon a magas, éles hangján őt szólítja. Mikor újra beljebb lépett a terembe, látta, hogy a két uralkodó és kíséretük mind egy fénykép körül csoportosulnak. Mialatt megközelítette őket, látta, hogy Rudolf megfordul, és ránéz. A főherceg csupán egy röpke pillantást vetett rá, de olyan megvetés áradt a tekintetéből, mintha pofon vágta volna Bayt. Megtorpant, kissé habozva, továbbmenjen-e, de a királynő akkorra már észrevette, és várakozón nézett rá. – Middleton kapitány, remélem, tud némi felvilágosítással szolgálni ezzel a képpel kapcsolatban! – A királynő hangja egyáltalán nem volt barátságtalan. Megdöbbentette Rudolf kitörése. Egy idegen országból érkezett fiatal hercegnek több esze is lehetne, mint hogy nyilvános helyen jelenetet csinál, ráadásul még meg is hazudtolja a fogadó ország uralkodónőjét. – Megnézhetném a képet, asszonyom? – kérdezte Bay. Viktória kicsit odébb mozdult, hogy Bay megnézhesse a képet. Rudolf pedig annyira elfordult, hogy még Bayre se kelljen néznie. Bay látta a császárné elegáns vonalú sziluettjét, a darázsderekat, a hajkoronát és a bőrlegyezőt, mellyel eltakarta az arcát. Látta Spencer gróf testes alakját is, a római orrot, a vastag nyakat és a masszív combokat. Azonban mindenekelőtt a saját arcát látta – tágra nyílt szemét, kissé megnyílt ajkait, azt, ahogyan Sisit bámulja. Most úgy látta magát, mint ahogy mások láthatják, és a szégyenkezés forrósága öntötte el az egész testét. A királynő azt mondta neki: – Biztos vagyok benne, hogy Ön meg tudja magyarázni a trónörökösnek, hogyan is készülhetett ez a kép, mikor a császárné annyira nagyon ellene van a fényképezkedésnek.

Bay nagy levegőt vett, aztán meghajolt Rudolf felé. – Fenség, azt hiszem, itt valami szerencsétlen… De még mielőtt befejezhette volna a mondatot, a trónörökös feltartotta a kezét, és anélkül, hogy Bayre nézett volna, azt mondta a királynőnek: – Nem érdekelnek a „magyarázatok”. Lovászokkal pedig nem tárgyalok. A teremben hirtelen csend lett. A nagykövet a főherceg karjára tette a kezét, mintha vissza akarná tartani, de Rudolf ellökte magától. – Ebben az esetben – felelte Bay –, nem zavarom Önöket tovább a jelenlétemmel. – Azzal meghajolt a királynő felé, és kihátrált a teremből. Viktória királynő megbotránkozva nézett Rudolfra. – Ezúttal Ön az, aki téved, Rudolf főherceg. Middleton kapitány nem lovász. Hogy is volna az? Katonatiszt a mi hadseregünkben. A kontraszt Rudolf skarlátvörös orcái és hamuszürke arcszíne között egyre nyilvánvalóbbá vált. – Kérem, fenség, bocsássa meg nekem, hogyha becsméreltem volna a brit hadsereget. Ez nem állt szándékomban. – Valóban? – kérdezte a királynő, és halványkék szeme olyan keménynek tűnt, mint a márvány. Károlyi gróf azt mormogta neki: – Fenség, meg kell bocsátania a trónörökösnek, amiért ilyen szerencsétlenül fejezte ki magát. Ő természetesen nagyon odaadó hú, és mint minden fiúgyermek, mindenekelőtt arra törekszik, hogy megóvja az anyja méltóságát és jó hírnevét. Rudolf erre azt mondta: – Az anyám nevében is meg kívánom tudni, ki készítette ezt a képet, és hogy kerülhetett a nyilvánosság elé. Viktória most Sir Peter felé fordult. – Ki készítette ezt a képet, Sir Peter? Sir Peter, akinek az arcán eszelős rémület tükröződött az események ilyetén, előre nem látható elfajulása láttán, nagy bőszen tanulmányozni kezdte a katalógust. – Ezt a falat tegnap este átrendezték. Én nem is tudtam róla, hogy ezt a képet is beválasztották, ez csak valami tévedés lehet. Mi is a

száma… – És a katalógus lapjai között kezdett keresgélni, még monokliját is feltéve, hogy jobban lássa a címkéket. – A képet én készítettem, asszonyom – szólalt meg Charlotte a terem másik végéből. A tömeg szétvált, hogy utat nyisson neki az uralkodó felé. – Miss Baird. – A királynő ránézett Charlotte-ra, és elmosolyodott. – Nem tudott ellenállni, hogy még egy képet készítsen Middleton kapitányról, nem igaz? Charlotte a fejét rázta. – A császárnét szerettem volna lefényképezni. Ragyogó fényképalany. Akkor még nem tudtam, mennyire ellene van a fényképezkedésnek. Elnézést kell kérnem a tolakodásért. Eszembe nem jutott azonban, hogy ezt a képet kitegyem. Tévedésből kerülhetett a portfóliómba. Engedje meg, hogy levegyem. – Azzal Charlotte odalépett a képhez, és leakasztotta a szögről. Viktória királynő intett a főhercegnek. – Íme, a magyarázat, Rudolf főherceg. Egészen bizonyos vagyok afelől, hogy a császárné megbocsát Miss Bairdnek a tévedéséért. Különösen, mivel ez egy kifejezetten hízelgő fotográfia róla. Rudolf összecsapta a bokáját, és meghajolt. – Ha Ön mondja, asszonyom. – Én magam császárnő lévén, igenis ezt mondom. Miután kimondta a végszót, a királynő biccentett a kíséretének, hagyta, hogy Sir Peter kezet csókoljon neki, aztán megindult az ajtó irányába, John Brownnal a sarkában. Károlyi gróf karon fogta a rábízott méltóságot, és ugyanabba az irányba terelte. A teremben az uralkodók távozása után még egy darabig csend volt, aztán, mintha egy előre beállított jelzőrendszer működésbe lépett volna, újból megindult a sustorgás.

Az eltört üveg Charlotte olyan erősen szorította a fényképet, hogy később, a nap folyamán vörös horzsolásnyomokat vett észre ott, ahol a keret

belevágott a tenyerébe. Lady Dunwoody odajött hozzá, és a vállára tette a kezét. – Drága keresztlányom, micsoda dráma! De milyen csodálatos, hogy a királynő a védelmébe vett. Most már senki nem vádolhat téged, miután a fenség ilyen nyíltan kifejezte, hogy melletted áll. – Lady Dunwoody mosolya igazinak tűnt, viszont mindezt kissé túl hangosan mondta ahhoz, hogy teljesen hihető legyen. Charlotte nem szólt semmit, ám Lady Dunwoody nem is várt válaszra. – És milyen különös, hogy ez a kép a tudtod nélkül került kiállításra. Azért választottuk be, mert nagyon hatásos fotográfiának tűnt: a három különböző fej szemet gyönyörködtető kompozícióba áll össze. Fogalmam sem volt arról, hogy egyikük a császárné. – Ha megbocsát, Celia néni, de azt hiszem, most egy kis friss levegőre van szükségem. – Hát persze, megkérjem Caspart, hogy kísérjen ki téged? – Ne, inkább egyedül szeretnék lenni. Charlotte elsietett a keresztanyja mellől, tekintetét végig a parkettás padlóra függesztve. Már majdnem elérte a kijáratot, mikor a közelből Augusta hangját hallotta. – Nem is tudom elmondani, mennyire hálás vagyok azért, hogy meghívtál ide. Rendkívül szórakoztató. De szegény Middleton kapitány! Így letorkolni valakit, nyilvánosan! Charlotte nem állt meg, de Augusta az útját állta. – Ez netán az a híres kép? Ó, hadd nézzem! – Augusta a fénykép után nyúlt, Charlotte azonban nagyon szorosan fogta. Augusta megpróbálta kitépni a kezéből, de Charlotte nem eresztette. – Kérlek, mutasd meg, Charlotte! Majd meghalok a kíváncsiságtól! – Augusta a vőlegényéhez fordult, aki kissé távolabb állt tőlük. – Fred, kérlek, győzd meg a húgodat, hogy engedje megnézni azt a képet. Fred ide-oda csúsztatta a parkettán a lábát. – Augusta, igazából én már láttam a képet, és nem kívánom újra megnézni. Ha a húgom meg akarja tartani magának, az az ő döntése. Augusta szinte fújtatott dühében. – Jaj, Fred, ne légy már lehetetlen! Nem igazságos, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem látta!

Fred azonban nem tágított, Charlotte pedig otthagyta Augustát, és kiment a dupla szárnyas ajtón át az előtérbe, a fényképet még mindig szorosan magához ölelve. Az aranyszínű és piros szőnyeggel borított márvány lépcsősor kétfelé ágazott: le az utcára, és felfelé, a keretező szobába, ahová Charlotte a találkozót beszélte meg Bayjel. A lány elbizonytalanodott. Vajon Bay valóban ott vár rá? És ő? Ő szeretne vele találkozni? – Carlotta, hát itt van! Lady D. azt mondta, egyedül szeretne maradni, így természetesen azonnal idesiettem. Micsoda izgalmak! A Fényképészeti Társaság idősebb hölgytagjai körében hirtelen nagyon népszerű lett a repülősó, a püspök feleségének pedig erős szívdobogása van. – Caspar úgy állt Charlotte elé, hogy elzárja előle az utat a lépcső irányába. – Nem értem, hogy kerülhetett ez – és Charlotte feltartotta a fényképet – a kiállítás darabjai közé egyáltalán. Én nem adtam be, az biztos. Caspar vállat vont. – Nem. Én voltam. – De hát miért? Én soha nem adtam volna be ezt. – Tudom. De túlságosan jó volt ahhoz, hogy kimaradjon. – Az még elviselhető lett volna, ha a császárnéról készült képet adja be. Úgy vélem, vannak sokkal nagyobb bűnök is annál, mint lefényképezni egy uralkodónét a tudta nélkül. De ezt! – És Charlotte a körmével megkocogtatta a képkeret üvegét. – De hát miért, Carlotta? Ez sokkalta jobb kompozíció! – A fene vigye el a kompozíciót! Caspar tettetett iszonyattal emelte fel a kezét. – Nahát, Miss Baird, ez olyan kifejezés, melyet egy hölgytől igazán nem várna az ember. – Nem. De momentán nem is érzem hölgynek magam. Nem csak engem szégyenítettek meg mindenki előtt, akit ismerek, hanem Middleton kapitányt is. Rudolf főhercegnek semmi oka nem lett volna arra, hogy ilyen durván letorkolja a kapitányt, ha ez itt nincs kitéve! – Charlotte megpróbált halkan beszélni, de a hangja a mondat végére megemelkedett, és valamiféle zokogásba fulladt. Rémülten vette észre, hogy könnyek csorognak le az arcán.

Caspar kivett a zsebéből egy hatalmas selyem zsebkendőt, és sietve letörölte vele a könnycseppeket. – Nono, nem szabad sírni! Csak nem akarja, hogy az a rémes sógornője meglássa, amint könnyezik! És végtére is mi oka volna a sírásra? Nem az Ön hibája, hogy Rudolf főherceg féltékeny Middleton kapitányra. – Féltékeny? Már miért volna féltékeny Bayre? Caspar felsóhajtott. – Ugyanazért, amiért Ön a mellkasához szorítja azt a képet. Mert azt gondolja, hogy Middleton kapitány az anyja számára több holmi vadászati vezetőnél. – Nem értem Önt. Bay és én össze fogunk házasodni. Épp most kért meg arra, hogy szökjek meg vele, még mielőtt ez az egész történt. – És Ön mit mondott neki? – Azt, hogy várni szeretnék, míg illendően összeházasodhatunk. – Tudta a kapitány, hogy ezt fogja mondani? – kérdezte Caspar. – Talán igen. Már korábban is mondtam neki, hogy nem látok semmi okot a szökésre. Miért okoznánk botrányt, mikor erre semmi szükség? – Hogy Ön milyen megfontolt, Charlotte! Ám attól tartok, Middleton kapitány már korántsem ennyire körültekintő. Nézze csak meg azt a fotót, amit a kezében tart. Ön pontosan tudja, mit hozott a felszínre. Persze Middleton kapitány attól még elveheti magát feleségül, már miért ne venné? Ön okos, bájos, és elképesztően gazdag, de nem Ön az egyetlen nő a kapitány életében. Ezért a kérdés a következő: vajon Ön tényleg hozzá akar menni? – Ez nem tartozik Önre. – Már hogyne tartozna rám! Ön rendkívül tehetséges. Nem szeretném, ha a magában megbúvó ígéretességet és lehetőséget egy olyan férfi miatt pazarolná el, aki nem méltó Önhöz. Ha úgy érezném, boldoggá tudnám Önt tenni, én magam is megkérném a kezét, de ismerem a korlátaimat. Mindenesetre, mint barátja és csodálója nem nézhetem tétlenül, amint csak úgy odadobja valakinek az életét. Tudom, hogy a kapitány jóképű, és biztosan nagyon megnyerő is, de nem elég jó magához. – Úgy vélem, azt hiszi, hogy hozományvadász.

– Talán, de hát kit ne vonzana az ön vagyona, drága Charlotte? A kapitány bizonyára kedveli Önt, de az a nő teljesen megszédítette. A fényképezőgép soha nem hazudik. Charlotte megint megnézte a fényképet. Pontosan emlékezett, mikor készítette. Az volt az a nap, amelyen a vadászat Meltonból indult. A kép reggel készült, délután pedig Bay megkérte a kezét, és már másodjára csókolta meg. Charlotte érezte, hogy elpattan benne valami, és elöntötte a düh. Odalépett a korláthoz, és lehajította a képet a lenti márványpadlóra. A ripityára törő üveg zajára a portás előbújt a fülkéjéből. Csodálkozva meredt rá az üveg- és faszilánkok halmazára, aztán felnézett, és meglátta Charlotte arcát. – Milyen ügyetlen vagyok – mondta Charlotte. – Annyira sajnálom. – Ne aggódjon, kisasszony, csak pár üvegszilánk az egész. – Aztán lehajolt. – Milyen szerencse, a képnek semmi baja nem esett. Charlotte erre nevetni kezdett. Caspar előrelépett. – Azt hiszem, most jobb lesz, ha hazakísérem. – De ő ott vár rám fent – mondta Charlotte elfúló hangon. – Hadd várjon! Caspar azzal karon ragadta Charlotte-ot, és levezette a lépcsőn. A lépcső alján a portás odalépett Charlotte-hoz, kezében a fényképpel. – Tessék, kisasszony. Charlotte elvette tőle a képet. – Látja itt ezt az embert? – És a fényképen Bay arcára mutatott. – A neve Middleton kapitány. Előbbutóbb le fog jönni ezen a lépcsőn. Mikor lejön, azt szeretném, ha ezt odaadná neki, és megmondaná, hogy Miss Baird az üdvözletét küldi!

Kutyaszorítóban A keretezőszobában lakk- és ammóniumsószag terjengett. Az ablakok redőnyei le voltak eresztve, nehogy az érzékenyebb nyomatok a napfény hatására károsodjanak, ezért a szobában majdnem teljesen sötét volt, és csak néhány csík fénylett a padlón, ahová a redőny résein át beszivárgott a kinti fény.

Bay előszedte az óráját a mellénye zsebéből. Óra huszonöt volt rajta. Már harminc perce várakozott. Odalépett az ablakhoz, és egy kis résen keresztül lenézett az utcára. A látogatók nagy része a királynő távozása után elment. Csak néhány ember ácsorgott a járdán, fiákerre vagy saját hintóra várva. Bay meglátott egy lelkészt, amint egy fiatal nőt segít be a hintóba, aztán együtt elhajtanak. A nő csíkos selyemruhát viselt, és Bay egy pillanatra azt hitte, talán Charlotte az, míg a lelkész mintaférj módjára rá nem tette a nő derekára a kezét. Két férfi és egy nő is várakozott még a járdán. Bay ebből a madártávlatból csak azt tudta bizton megmondani, hogy a nő már nem fiatal. A kalapja alól kilógó hajfürtök őszesek voltak. A nő aztán elfordította a fejét, és Bay most már látta, hogy Charlotte nagynénje, Lady Lisle az. Bay nem jött el az ablaktól, mikor Lady Lisle-t besegítették a hintóba, mert kíváncsi volt, Charlotte csatlakozik-e a nagynénjéhez az utolsó pillanatban. Mikor azonban a hintó elindult, újból az órájára nézett. Még öt percet vár, hátha Charlotte csak meg akarta várni, míg a nagynénje elmegy, és csak azután jön fel ide hozzá. A zsebóra halk pittyegéssel elütötte a következő egész órát, és Bay végül arra a következtetésre jutott, hogy Charlotte már biztosan nem jön el. Kinyitotta az ajtót, és lesétált a lépcsőn az első emeletre. Az épületben csend honolt. Bay bekukkantott a kiállító terembe: üres volt. Szerette volna még egyszer megnézni azt a bizonyos képet róla és a császárnéról. Nem mintha elfelejtette volna, milyen, hanem inkább abban bízott, az emlékezete megcsalja. Az a pillantás ugyanis, melyet a képre vetett, rémisztő volt a számára. Alig ismerte fel saját magát. A képen látható férfi olyan volt, amilyen ő egyáltalán nem szeretett volna lenni: a császárné bűvkörébe került férfi, akinek a szeme tágra nyílik a vágytól és – ezt alig bírta magának bevallani – a sóvárgástól. Bay megpróbált visszaemlékezni arra, hol is függött az a kép. Körbejárta az üres termet, és megpróbálta beazonosítani megszégyenítésének helyszínét. De hát annyi kép volt ott! Azt a képet megtalálta, melyet Charlotte róla és Tipsyről készített. A képen látszott, hogy a lány teljes egészében megértette, milyen sokat jelent számára az a ló.

Végül, miután belátta, hogy a kép már nincs ott, rádöbbent, hogy nincs miért tovább maradnia. A terem egyértelműen kongott az ürességtől, csak a nedves gyapjúszag árulkodott a hatalmas tömeg korábbi jelenlétéről. Bay lassan lesétált a lépcsőn, és az ajtó felé indult, mely most nyitva állt. Kint két ember épp azt a vörös szőnyeget csavarta fel, melyet a királynő látogatása miatt tettek ki. – Elnézést uram, Ön Middleton kapitány? Bay megfordult, és észrevette a portást. – Igen. – Akkor van itt valami az Ön számára. – A portás az asztala mögé lépett, és előhúzott egy barna papírba csomagolt tárgyat. – Ezt Önnek hagyták itt. Méghozzá Miss Baird. Az üdvözletét küldi. Becsomagoltam, nehogy a kép bepiszkolódjon. – Miss Baird. Mikor ment el? – Úgy egy órája. Egy úriemberrel. Bay kioldotta a zsineget, és kicsomagolta a képet. A saját arca nézett vissza rá. – Mondott még valamit, hagyott nekem bármi üzenetet? – Nem, uram. Csak azt, hogy az üdvözletét küldi. Bay adott neki egy félkoronást. – Köszönöm, uram, tényleg nagyon köszönöm. Szeretne még egy kis papírt, hogy befedje vele a nyomatot? Kár, hogy az üveg és a keret teljesen ripityára tört. – Ripityára? – Igen, mivel Miss Baird leejtette a lépcsőfordulóból. Elég sok söprögetnivaló maradt utána, de a kép épen megmaradt. És ez a lényeg. * Bay kifordult a John Adam Streetről a Strandre. Egy kis ideig ácsorgott ott, a járókelők forgatagában, és nem tudta eldönteni, merre menjen. Elmehetne nyugati irányba, Lady Dunwoody Holland Parkban lévő házához, hogy megpróbáljon Charlotte-tal beszélni. Elindulhatna északi irányba is a marylebone-i állomásra, és egy vonatra felülve visszamehetne Easton Nestonba, ahol a császárné

nyilván vár rá. És elmehetne az Albanyn lévő legénylakásába, de azt a téli időszakra lezáratta, az inasát pedig elküldte. Egyik lehetőség sem vonzotta. Charlotte-ot nincs joga üldözni. A lány úgy döntött, nem akar vele találkozni, és Bay ezért nem is hibáztatta. Az a fénykép mindent megváltoztatott. Bay nem bírta elviselni lelkének azt a szegletét, melybe a kép bepillantást nyújtott, és szégyellte, amiért ezt a szegletet most már Charlotte is látta. Ha most elmenne hozzá, azzal azt nyilvánítaná ki, hogy teljesen becstelen ember, sőt pontosan az a hozományvadász, akinek mindenki gondolja. De Easton Nestonba sem képes visszamenni. Nem akar az a férfi lenni, akit a képen megpillantott. Mindemellett a Rudolffal való összetűzésének is bizonyára nagy lesz az utózengése. Kíváncsi volt, vajon mit tesz majd a császárné, ha értesül a kínos incidensről. Mire gondolataiból feleszmélt, már a Pall Mallen sétált a St. James Streeten lévő klubjáig. A válla most megint nagyon fájt, muszáj volt innia valamit. A dohányzószalonban rendelt magának egy brandyt, aztán, mivel senki ismerőst nem látott, leült egy asztalhoz, és lapozgatni kezdte az egyik régebbi Punchot. Hamarosan azonban a kandalló kellemes melege és a szivarfüst elbódította, és a klub egyik karosszékében elszundikált. – Csak nem Bay Middleton az, a nap hőse? Bay azonnal felriadt. Az italtól kivörösödött arcú Csirke Hartopp tornyosult föléje. – Üdv, Csirke. – Bay elővette a zsebóráját. Hat óra volt. – Te jó ég! Végigaludtam az egész délutánt. – Intett Csirkének, hogy üljön le mellé, aztán odakiáltott a klubszolgának, hogy mindkettejüknek hozzon egy-egy italt. – És mit csinál itt a városban? Azt hittem, ma a Cottesmore vadászatra megy – mondta Bay. – Az okom ugyanaz, öregfiú – a fotókiállításra jöttem. Charlotte Baird engem is meghívott. Bay most már értette, mitől van Csirke ilyen fene jó kedvében. – Akkor látta az afféromat a trónörökössel, ugye? – Pokoli arcátlanság! Meglep, hogy nem hívta ki párbajra. Boldogan lettem volna a segédje. – Kihívni? A királynő orra előtt? – kérdezte Bay.

– Én akkor sem tűrtem volna ezt el. Ott és abban a percben kihívtam volna, az biztos. – Akkor Ön bátrabb, mint én – mondta erre Bay. Hartopp kiitta az italát, aztán kért még egyet. Majd a fejét csóválva így folytatta: – Átkozottul különös, hogy a trónörökös így nekiment magának. – Valóban – felelte Bay. – Talán hallotta a szóbeszédet magával és a császárnéval kapcsolatban – mondta Hartopp, és megveregette Bay vállát, sajnos a rosszat. Bay igyekezett nem nyöszörögni. – Mivel nem tudom, miféle szóbeszédre utal, ezért nehéz megítélni – felelte Bay olyan közömbösen, ahogyan csak tudta. – Rendben van, öregfiú, de azért leszállhatna a magas lóról. Maga is tudja, hogyan terjednek ezek a kis történetek. Az egyik percben még a vadászaton kalauzolja a császárnét, a másikban pedig már a windsori kastélyba kíséri el. Az uralkodói vizit nem tartozik éppen egy vezető feladatai közé. Talán a jó öreg Rudi azt gondolta, magasabbra akar emelkedni, mint azt a státusza megengedné, és ez nem volt az ínyére. – Hartopp bozontos körszakálla mögül Bayre meredt, láthatólag valami érdemi válaszra várva. – A császárné megkért, hogy kísérjem el. Nem igazán voltam abban a helyzetben, hogy elutasítsam. Azzal Bay felállt. – Most pedig mennem kell, Csirke. Vacsorameghívásom van. – Nos, ne engedje, hogy hátráltassam. Az uralkodókat nem illik megvárakoztatni. – Miközben Bay elindult, Csirke hahotázni kezdett a saját éleselméjűségén. Bay átsétált a Piccadillyn a Brown’s Hotelbe, és kivett egy szobát. Küldött egy táviratot Easton Nestonba, hogy aznap estére nem tér vissza. Reggel majd ír Sisinek, és megpróbálja megértetni vele, hogy a jelen körülmények között nem lehet többé a vezetője. Ez persze tönkreteszi a vadászidény hátralévő részét, de azért ott vannak még a díjlovagló versenyek és persze a Nemzeti Vágta a hónap végén. Tipsy mindezekre abszolút készen áll. Amint Bay a lovára gondolt, máris kicsit jobban kezdte magát érezni. Aztán eszébe jutott az a fénykép, melyet Charlotte készített róla és Tipsyről a meltoni istállóban, és megint elborult a kedélye.

Vacsora után átsétált a Covent Gardenbe, az Operaházba. Úgy vélte, a zene nyugtató hatással lesz rá. Aznap Meyerbeer egy operáját adták. Bay a földszinten foglalt helyet, és remélte, hogy senki ismerőssel nem fog összefutni. A szünetben, a büfében azonban rá kellett jönnie, mekkorát tévedett. Minden olyan hölgy, aki ott volt a kiállításon, az egész délutánt azzal töltötte, hogy beszámolt a közeli barátnőinek arról, mennyire közel is állt a királynőhöz, mikor Rudolf főherceg „lovásznak” nevezte Middleton kapitányt. Az incidens híre akkor sem terjedhetett volna el gyorsabban, ha közzéteszik az újságokban. Ahogy Bay végigsétált a tükrökkel keretezett termen, látta, hogy megemelkednek a legyezők, és az asszonyok mind róla sugdolóznak. Úgy döntött, távozik, és igyekezett olyan ráérősen lépkedni végig a bíborvörös bársonnyal borított folyosón, mintha az égvilágon semmi gondja nem volna. Mikor elindult lefelé a lépcsőn az előcsarnokba, meglátta Blanche Hozier-t, a szőke és tökéletes Blanche-ot unokaöccse, George Spencer társaságában. A lépcső másik oldalán jöttek felfelé, így nem tudta őket elkerülni. Bay meghajolt, és várt, vajon Blanche hajlandó-e őt megismerni. Meglepetéssel vette tudomásul, hogy a nő megáll, és rámosolyog. Lord George pedig fejbiccentéssel üdvözölte. – Middleton kapitány! – kiáltott fel Blanche. – Meglep, hogy itt látom a városban a vadászati idény kellős közepén! Mi szakíthatta el vajon a Quorn szépségeitől? Middleton látta Blanche arckifejezésén, hogy pontosan tudja, miért jött Londonba, és hogy a délelőtti incidens minden részletéről beszámoltak neki. George Spencer eléggé zavartnak látszott. – Ó, mindig is odavoltam a muzsikáért. – És most mégis mintha távozni készülne. Milyen furcsa! – Blanche nagyra nyitotta kék szemét, és Baybe beléhasított a felismerés: milyen szép is ez a nő, és ő mégis mennyire nem vágyik már rá! – Úgy érzem, elég volt mára a szenzációból. Lady Hozier, Lord George, jó éjszakát! – köszönt el Bay, és alig tudta visszatartani magát attól, hogy kirohanjon a hűvös éjszakai levegőre.

Anya és fia – Festy, teljesen átfagytam, fürdőre van szükségem, méghozzá forró fürdőre. Sisi lehúzta a kesztyűjét, és kiszedte a kalaptűket a hajából, melyeket aztán a földre ejtett. Egy kis ideig mozdulatlanul állt, mialatt a grófnő kigombolta lovaglóruhája szoknyarészét, mely alól elővillant szarvasbőr térdnadrágja. – A fürdő már vár Önre, asszonyom. Milyen volt a napja? – Nagyon fárasztó. Ki nem állhatom, ha elöl senki nem tud velem lépést tartani. Middleton kapitány nélkül egész más. Mindenki olyan lassú. Még Max és Felix is. – Egy kis erőlevest, kevés pálinkával? – A grófnő úgy vélte, az úrnője halovány és sápadt. – A csontjaim is fájnak, Festy. Szükségem van az orvosságra. A grófnő odament az öltözködőasztalhoz, és kinyitotta a faládikát, melyben a császárné orvosságait tartották. A kokainoldatot még Bécsben készítették a császárné számára, ahol napi szinten használta. Festy egy egész üveg keveréket elhozott Ausztriából. A Hofburgban a császárné két hét alatt kiürített volna egy ilyen üvegcsét. Most pedig már hetek óta Angliában voltak, és alig hiányzott valami az oldatból. A grófnő elővette a fecskendőt a bársonnyal futtatott tokból, a tűt belemártotta a folyadékba, és felszívta vele az anyagot. A császárné levetette a fűzőjét, és odatartotta egyik fehér karját. Végig félrenézett, mialatt a grófnő belenyomta a tűt az egyik vékony kék érbe. – Köszönöm, Festy – mondta, majd elmosolyodott, a nap folyamán először. *

Festetics grófnő megvárta, míg a császárné megfürdik, és a kokain hatása is érezhetővé válik, csak aztán mutatta meg neki az aznapi táviratokat. Már ismerte a tartalmukat, mivel Nopcsa báró előzőleg gőzöléssel kinyitotta őket. Két távirat érkezett – az egyik Baytől, melyben azt írja, hogy Londonban ragadt, és nem fog visszatérni vacsorára. Sisi elolvasta a táviratot, aztán összegyűrte, és lehajította a földre. – Middleton kapitány nem jön vissza ma este. Ez gonosz dolog tőle, hiszen olyan rémséges napom volt. Megírom neki, hogy azonnal vissza kell jönnie. – Festetics grófnő inkább nem szólt közbe, hogy a táviratnak nincs feladási címe. A második távirat láttán azonban a császárné elmosolyodott. – Rudolf viszont eljön vacsorázni, Festy. Mondja meg Nopcsának, hogy készíttessen elő a számára egy szobát. – Festetics grófnő bólintott, mivel jól tudta, hogy a báró erről már órákkal előbb gondoskodott. – Milyen fiam van nekem! Hetekig nem is ír, aztán meg csak úgy idejön. – Sisi csettintett egyet. – Mondja meg a szakácsnak, hogy készítsen valami csokoládésat. Rudolf imádja a csokoládét. A grófnő újból bólintott; már erre nézve is történt intézkedés. * Sisi úgy döntött, aznap este laza fonatban viseli a haját. Jól emlékezett, Rudolf mennyire szeretett elbújni a haja mögé, mikor kisfiú volt; ez még persze azelőtt történt, hogy „nevelési célzattal” elvették volna az anyjától. Nagyon igyekeztek Rudolfot tökéletes koronaherceggé alakítani, de ő túlságosan olyan volt, mint az anyja, és nem eléggé olyan, mint az apja, ezért nem volt jó növendék. Soha nem volt hajlandó reggel ötkor kelni, és nem vágyott arra, hogy „népének atyja” lehessen. Rudolfban nem volt semmiféle kötelességérzet. Csak azért élt, hogy jól érezze magát. Egyetlen közös volt benne az apjával: mindketten imádták az egyenruhát. Sisinek csak úgy cikáztak a gondolatok az agyában. A kokain, amellett, hogy oldotta a csontjaiban sajgó fájdalmat, nyugtalanná is tette. Még ma este táviratoznia kell Baynek. Ha holnap se jön vissza, Sisi úgy érezte, nélküle nem bír itt maradni. De vajon miért nem jött

vissza? Ha csak az orvosához ment, az nem tartotta volna ott éjszakára. Sisi rádöbbent, hogy semmit nem tud Bay Easton Nestonon kívüli életéről. Soha nem beszélt neki a családjáról, a barátairól, ő meg nem gondolt arra, hogy kérdezősködjön. Rudolf érkezése azonban legalább némileg ellensúlyozza majd ezt az unalmas napot. Aznap is volt vele egy vezető, de ő minden kerítés előtt megtorpant, mintha Sisi valami porcelánfigura volna. Bayjel együtt lovagolni viszont olyan volt, mint egy folytonos beszélgetés; Sisinek csak el kellett fordítani a fejét, Bay máris ott termett az oldalán. Már akkor tudta, merre fog menni, mikor ő még nem is határozta el magát. Akkor is alig beszéltek egymással, mikor csak ketten voltak a falka nyomában, és később az ágyban sem beszélgettek sokat. Nem volt rá szükségük. De most ez a kimondatlan kötelék elszakadt. Hogy bír ki Bay akár csak egy napot anélkül, hogy vele vadásszon? – A zöld bársonyt veszem fel, és hozzá a smaragdot. * A szalon egyik végétől a másikig ötven lépést kellett tenni. Sisi már ezer lépést megtett, mire Rudolf hintója végre megérkezett Easton Neston bejárata elé. Rögtön látta, hogy Rudolf nem egyenruhát visel, csak az Aranygyapjas Rendjel van rajta. Ráadásul Károlyi is vele jött, ami Sisit eléggé meglepte. Azt hitte ugyanis, hogy Rudolf azért jön ide, hogy megszabaduljon a nagykövettől. – Drága Rudolf, annyira örülök, hogy látlak. Rudi az anyja kezét csókolta meg, Sisi viszont magához húzta, és mindkét orcáján megcsókolta, ahogy a magyarok szokták. Rudolf mereven tartotta magát, és enyhe alkoholszag áradt belőle. – Magasabbnak tűnsz, vagy csak képzelődöm? És még jóképűbb, mint voltál, de ez már biztos nem képzelődés. De kissé sápadtnak tűnsz. Mióta nem találkoztunk? Két hónapja? – Öt hónapja, mama. – Akkor mindenképpen koccintanunk kell angliai összetalálkozásunkra. Nopcsa, hozasson pezsgőt!

Sisi aztán Károlyihoz fordult. – Gróf úr, meg kell hogy köszönjem Önnek, amiért gondoskodott a fiamról, és elhozta őt ide. Tudom jól, hogy Ön áll emögött. – Mama, ez most az én döntésem volt. Beszélnem kell veled. Sisi látta a fia arcán pirosló foltokat, és hallotta a hangjából kicsengő nyugtalanságot. – Károlyi gróf, gyanítom, már vacsora előtt szeretné elfoglalni a szobáját. Festetics grófnő majd mutatja az utat. – Aztán Nopcsa, Liechtenstein és Esterházy felé fordult, akik a kandalló körül csoportosultak. – Önök elmehetnek. * Mikor egyedül maradtak a hatalmas teremben, Sisi leült az egyik kerevetre, és intett Rudinak, hogy üljön le mellé. A fia azonban megállt előtte, és lábait szétvetve idegesen babrálni kezdett a rendjelével. Sisi várt. Rudolfból végül kitört a feszültség: – Láttam ma a „barátodat”, Middleton kapitányt. Tudsz róla, hogy Londonban, egy fotókiállításon ki van függesztve egy kép rólad és róla? Egy fénykép, melyen úgy bámul téged, mint egy szerelmesen epekedő ficsúr. Annyira szégyelltem magam emiatt. Ausztria császárnéja és egy lovász! És még olyan arcátlan mert lenni, hogy szóba is állt velem! Az Aranygyapjas Rendjel végül a folyamatos babrálásnak köszönhetően lepattant, és Rudolf tenyerében kötött ki. A fiú közel járt ahhoz, hogy elsírja magát. – Láttad Middleton kapitányt? Londonban? – Igen, ma délelőtt, a kiállításon. Károlyi akarta, hogy elmenjek, mert a királynő is ott volt. – Viktória is ott volt? – Nem számít, ki volt még ott, mama! Az számít csak, hogy nevetségessé tetted magad. Most már egész London rólad és erről a Middletonról beszél. Azonnal meg kell szabadulnod tőle. Sisi felállt, és a fia karjára tette a kezét. – Ó, Rudi, eltörted a rendjeledet! Emlékszel, amikor megkaptad, a Mátyás-templomban, a

budai várban? Hány éves is voltál akkor? Tizenhárom vagy tizennégy? Annyira büszke voltam rád: az én kis lovagomra. – De mama, most már nem vagyok tizenhárom! Nem tehetsz úgy, mintha semmi nem történt volna! Meg kell szabadulnod ettől a férfitól, és haza kell menned. Soha nem vagy Bécsben. – Azt akarod, hogy menjek vissza Bécsbe, ahol olyan szerencsétlenül érzem magam? Hogy lehetsz ennyire kegyetlen az anyáddal, Rudi? Tudod te, milyen az, mikor ott kell állnod azokon a soha véget nem érő fogadásokon, tudván azt, hogy mindenki rólad sustorog? Hát nem akarod, hogy valami boldogság is legyen az életemben? Már tizenhat éves korom óta császárné vagyok, fiatalabb voltam akkor, mint te most. Huszonkét éve bámulnak, méricskélnek és kritizálnak a nap minden egyes percében. Annyira elegem van már ebből. Te is tudod, milyen nehéz ez, hiszen te is érzed – mondta Sisi, és megsimogatta a fia arcát. – Az én fiam vagy. – Rudolf egy ideig elfogadta az anyja érintését, de aztán kiszakította magát. – De az a kép, mama! – És téged ennyire megdöbbent, hogy valaki csodál engem? – kérdezte Sisi. – Te vagy az anyám. – Várj csak, míg megnősülsz, Rudi, akkor majd meglátod, hogy a dolgok nem annyira egyszerűek, mint amilyennek most látszanak. – Csak azt nem értem, a te pozíciód mellett hogy lehetsz ennyire óvatlan. Mária néni azt mondja, te és ez a Middleton kapitány elválaszthatatlanok vagytok. – És Mária azt is elmondta neked, hogy Middleton kapitányt ő is felkérte vezetőnek, csak ő elutasította? Kérlek, ne arra alapozd a rólam alkotott véleményedet, amit Máriától hallasz. Ő meg van keseredve amiatt, hogy azt hiszi, nekem mindenem megvan, amit ő elveszített – a korona, és egy ilyen fiú, mint te. Meg kell értened, ő készakarva próbál köztünk viszályt szítani. – Szóval nincs semmi közted és e között a Middleton kapitány között? – Ezt nincs jogod megkérdezni! Sisi ellépett a fia mellől, és dühösen járkálni kezdett. Ez megijesztette Rudolfot, aki utánament.

– Ne haragudj, mama. Semmit nincs jogom kérdezni tőled. Sisi abbahagyta a járkálást, és megfordult, hogy átölelje a fiát. Érezte, hogy Rudi gyorsan, zihálva veszi a levegőt. Egy kis idő múlva aztán elengedte, és azt mondta neki: – Szeretsz itt lenni Angliában, Rudolf? – Nem tudom. Nem igazán volt időm még megszokni. Károlyi egyfolytában gyárlátogatásokra cipel meg nyomdagépeket nézegettet velem. Alig kapok levegőt. Ez lesz az első estém, mikor a vacsoránál nem mond senki beszédet. – Ha akarod, Nopcsa elintézi neked, hogy itt is legyen beszéd – mondta Sisi mosolyogva. – Ó, nem, igazi megkönnyebbülés lesz, hogy csak németül kell társalognom, és nem kell udvariasan meghallgatni azt a sok angolt, aki a masináiról fecseg. – Megkértem Festyt, hogy készíttessen neked csokoládétortát. – Ó, mama, honnan tudtad, hogy a leghőbb vágyam a csokitorta? * Vacsora után Rudi az anyja szobájába ment, amíg a szobalány kifésülte Sisi haját. A lánynak kétrét kellett görnyednie, hogy a fésűvel elérje a hajzat legalját is. Rudi szinte hipnotizálva figyelte, amint az ezüsthátú fésű végigszánt a gesztenyebarna hajon, és a nyomában elektrosztatikus kisülések keletkeznek. Rudi anyja tükörképéhez beszélt. – Arra gondoltam, itt maradok pár napig. Elegem van a gyárakból meg a gépi szövőszékekből. És azt hiszem, jó volna egy kis időt veled tölteni, itt, távol Bécstől. – Hát, persze, drágám! Szeretnél vadászni jönni? Biztos vagyok benne, hogy Middleton kapitány neked is talál megfelelő vadászlovat. – Semmire nincs szükségem Middleton kapitánytól! – Jaj, ne légy bolond, Rudolf! Azt hittem, ezt már megbeszéltük. – Nem hinném, hogy a kapitány szeretne itt lenni, ha én is itt vagyok. – De hát miért nem? – A kiállításon lovásznak neveztem, és ettől nem volt elragadtatva.

– Hát persze hogy nem volt! Hogy lehettél ennyire faragatlan? Middleton lovassági tiszt, nem szolga! Elnézést kell tőle kérned! Biztos vagyok abban, hogy megbocsát. – De ez nem számít, mivel nincs szándékomban bocsánatot kérni. Mama, komolyan mondom, ha ez a Middleton visszajön ide, akkor nekem nem lesz maradásom. – Ó, Rudolf, miért kell mindig cirkuszt csinálnod? Azért jöttem ide, hogy vadásszak. Middleton kapitány a vezetőm. Nélküle nem tudok vadászni. Tehát vissza kell jönnie. – De miért kell itt laknia? – Azért, mert én megkértem rá. – Akkor meg kell mondanod neki, hogy szálljon meg másutt – mondta Rudolf, és felállt. Sisi kiérezte a hangjából az ingerültséget. Ebben az állapotában nem lehet vele tárgyalni. A vacsoránál nagyon sokat ivott, és nem volt éppen békés, ha ittas volt. Sisi nem akart jelenetet, ráadásul Rudolfban még mindig sok volt abból a kisfiúból, akit, úgy érezte, meg kell óvnia. Sisi intett a lánynak, hogy elmehet, aztán felállt. A haja csak úgy örvénylett körülötte, miközben átölelte a hát. – Szegény drága ham! – mondta neki. * Mikor Sisi másnap reggel felébredt, megkérdezte Festetics grófnőtől, jött-e valami üzenet Baytől. Mikor a grófnő azt mondta, az előző esti távirat óta nem érkezett semmi, Sisi megkérte az udvarhölgyét, hívassa a lakosztálya fogadószobájába Nopcsát és a nagykövetet. A trónörökös még aludt. Mikor a két férfi megérkezett a fogadószobába, Sisi rögtön látta, hogy mindketten a már nagyon is jól ismert udvaronc arckifejezést öltötték magukra, mely óvatos közömbösséget sugallt. Egyikük sem akarta a császárnét megsérteni, ezért úgy tettek, mintha nem volna véleményük, míg ő ki nem fejti a sajátját. – Talán elmondhatná nekem, mi is történt tegnap, Károlyi gróf. – Nos, Fenség, az események meglehetősen szerencsétlen alakulásáról van szó. Azért vittem el a trónörököst a kiállításra, hogy

esetleg legyen alkalma találkozni a királynővel. Lehetséges, hogy nem volt egészen önmaga, előző éjjel későn feküdt, és ettől nyugtalan volt. Úgy hiszem, nagyon megdöbbentette, hogy Fenségedről készült képet talál a kiállított fényképek között, és talán kissé erőteljesebben fejezte ki magát, mint egyéb alkalmakkor tette volna. Middleton kapitány, meglátásom szerint eléggé bölcsen, a távozás mellett döntött. Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy a királynőt, aki természetesen már találkozott a kapitánnyal, mikor Windsorban jártak, igencsak meglepte a trónörökös Middletonnal szemben tanúsított durva viselkedése. – Értem. És azt meg tudja magyarázni, vajon hogy került egy rólam készült kép arra a kiállításra? – Azt hiszem, egy fiatal hölgy, egy bizonyos Miss Baird készítette a képet, aki Middleton kapitány barátjának tűnik. A kapitányról több másik képet is készített, melyek szintén szerepeltek a tárlaton. – Értem. Remélem, a kép most már nincs kiállítva. – Nem, Fenség, a fiatal hölgy villámgyorsan leszedte a falról. Úgy tűnt, nagyon elkeserítette a kínos eset. Nopcsa bárónak most eszébe jutott az a levél, melyet egy héttel azelőtt bontott fel titokban, és elégedetten ropogtatta meg az öklét, örülvén, hogy a helyzet most már teljesen világossá vált a számára. Sisi felé fordult. – Báró, azt akarom, hogy keresse meg Middleton kapitányt. Mondja meg neki, azt akarom, hogy térjen ide vissza, amint a fiam elment. Nem hinném, hogy okos dolog volna, ha újfent találkoznának. A férfiak egyetértően bólogattak. – Nagykövet, bízom abban, hogy legkésőbb holnapig visszaviszi a fiamat Londonba. Magának kell őt erről meggyőznie, én nem akarok ebbe belefolyni. De vissza kell mennie Londonba. Rábízhatom ezt magára? – Természetesen, bár a főherceg nagyon önfejű tud lenni, és nem mindig mutatkozik nyitottnak az érvelésre. – A fiam nagyon hamar elunja magát. Nem hiszem, hogy túl sokáig érdekesnek tartaná az ittlétet. Biztos vagyok abban, hogy valahogy vissza tudja csábítani Londonba.

Károlyi meghajolt. Eddig azt hitte, az ő feladata pontosan az, hogy Rudolfot az efféle csábításoktól távol tartsa, de megértette, a császárné milyen kínos helyzetben van. Minél hosszabban marad a főherceg Easton Nestonban, és Bayt minél tovább távol tartják innen, annál nagyobb botrány várható. – Megteszem, ami tőlem telik, Fenség. Sisi biccentett a férfiaknak. – Elmehetnek. Mikor a nagykövet és a báró távozott, Sisi Festetics grófnőhöz fordult. – Maga tudott bármit is erről a Miss Bairdről, Festy? Festy elmosolyodott. – Egy olyan férfinak, mint Middleton kapitány, mindig lesznek barátnői, fenség. Igazi Herzensbrecher, akarom mondani, szívtipró. – Nem mondta el nekem, hogy elmegy a kiállítás megnyitójára. – Talán nehezére esett bevallani, hogy saját magáról készült képeket fog nézegetni. – Lehet. – Sisi megrázta magát. – Annyira mérges vagyok Rudira. – De Fenség, Rudolf fiatal, és féltékeny is. Ön azonban jól tudja, mennyire szereti Önt. Sisi vállat vont. – Ha szeret engem, akkor azt kell akarnia, hogy boldog legyek. A grófnő tudta, hogy hasztalan volna bármi egyebet mondania.

Nopcsa báró küldetése Bay fejfájással ébredt. Opera után egy üveg brandyt vitt magával az ágyba, és most érezte a hatását. Kíváncsi volt, vajon mennyi lehet az idő. Kikászálódott az ágyból, és megnézte a kandallópárkányon álló órát. Dél is elmúlt már. Meghúzta a csengőt, és megkérte az inast, hogy hozzon neki borotválkozókészletet, és egy csésze kávét. Mikor aztán felöltözött, és meg is borotválkozott, már sokkal jobban érezte magát. De akkor észrevette a barna papírba csomagolt fényképet, mely ott hevert az íróasztalon.

Múlt éjjel, mikor már fél üveg brandyt megivott, elhatározta, hogy el kell mennie a Holland Parkba, és beszélnie kell Charlotte-tal. Most azonban, józanon ez lehetetlennek tűnt a számára. Charlotte nem akarja őt látni; a fénykép mellé hagyott üzenet világos, mint a nap. Persze írhatna neki, de nem tudta, hogyan is kezdje el. Nem tudná megmagyarázni a viselkedését. Távol Easton Nestontól, és távol a császárnétól saját magának is alig tudta megmagyarázni. Kopogtak az ajtón. Bay azt hitte, az inas jött vissza, hogy összeszedje a borotválkozókészletet, és azt mondta: – Szabad! – Legnagyobb meglepetésére azonban Nopcsa báró sétált be a szobába. – Báró, maga meg mit csinál itt? Ó, bocsánat, ez kissé udvariatlanul hangzott, de mégis, hogy a fenébe talált rám? A báró intett a kezével. – Ó, megvan annak a módja, de ez most nem fontos. – És köhintett egyet. – A császárné kért meg arra, hogy jöjjek el. A trónörökös tegnap este megjelent Easton Nestonban. Bay intett a bárónak, hogy üljön le, mire Nopcsa leült az ágy végében álló ottománra. – Tehát a császárné tudja, mi történt tegnap? – kérdezte Bay. Nopcsa savanyú arccal bólintott. – Igen, a fenség tud az incidensről. Nagyon sajnálja a trónörökös Ön iránt tanúsított viselkedését. Szeretné, ha visszatérne Easton Nestonba, de sajnos ez addig nem lehetséges, ameddig a főherceg is ott tartózkodik. Bay épp azon merengett, vajon hogyan mondja el a bárónak, hogy teljességgel lehetetlen visszatérnie Easton Nestonba, mikor megjelent a szobapincér egy tálcával, és rajta a kávéskannával. Letette az asztalra a tálcát, majd kiöntött két csésze kávét. Bay érme után kotorászott a nadrágjában, amit aztán odaadott a pincérnek. A báró három kávéskanál cukrot tett a kávéjába, majd jó erősen megkavarta, belekortyolt, és vágott egy grimaszt. – Ezt mi Bécsben nem neveznénk kávénak. Bay is beleivott a kávéjába. – Attól tartok, én sem tudok semmit felhozni a védelmére. Tehát a császárné azt akarja, hogy várakozzak itt a háttérben addig, míg a főherceg el nem megy? A báró a kabátja hajtókáját rángatta. – Én nem egészen így fejezném ki magam. A császárné nem igazán örül ennek a

helyzetnek, de úgy véli, a jelen körülmények mellett jobb, ha nem kerülnek egy fedél alá Rudolf őfenségével. – De a császárné azt szeretné, hogy ha ő elmegy, akkor menjek vissza, és legyek a vezetője a vadászatokon, mint korábban? A báró bólintott. Bay felállt. – A császárnénak tudnia kell, hogy ez lehetetlen. A báró kissé előrehajolt. – De hát semmi nem változott, drága kapitány úr. A császárné nagyon meg van elégedve az Ön szolgálataival. Most már teljesen Önre van utalva. Ön a császárné itteni tartózkodását nagyon – és a báró elmosolyodott – kellemessé tette. Bay rettentően dühítőnek érezte a báró somolygását. – De hát a fia megsértett! És világossá tette, hogy véleménye szerint nem vagyok elfogadható társaság az anyja számára. A báró hallotta a kapitány hangjában a haragot. Felállt és kezét Middleton vállára tette. – Meg kell értenie, hogy a trónörökös néha… kiszámíthatatlan. Még nem tanulta meg, hogy gondolkozzon, mielőtt beszél. Biztos vagyok abban, hogy rá fog jönni, mekkorát hibázott. – De azért ne menjek Easton Nestonba, míg ő is ott van, ugye? A báró vállat vont. – A trónörökös valószínűleg holnap elutazik. – Elnézést kérek Öntől, báró úr, de ebből én nem kérek. Megmondhatja a császárnénak, hogy itt maradok a városban. A báró csalódottnak tűnt. – Ilyen üzenetet nem áll módomban átadni neki. Bay most szinte sajnálta a bárót. – Akkor mondja azt neki, hogy mindent megtett a meggyőzésem érdekében, de makacs angol úriember vagyok. Ezért már csak nem Önt fogja hibáztatni. – Ön félreért engem. Nem magam miatt aggódom, hanem a császárné miatt. Már sok éve állok a szolgálatában, és ismerem minden hangulatváltozását. Nagyon erősen kötődik Önhöz, Middleton kapitány. Látom, hogy Ön valóban boldoggá teszi őt. Egész életében nem volt része ekkora boldogságban. A báró kétségbeesetten tördelni kezdte a kezét. Bay jól látta, hogy ez sokkal több, mint egy udvaronc vonakodása attól, hogy rossz hírt közöljön úrnőjével. – Valóban úgy gondolja, hogy én boldoggá teszem?

A báró bólintott. – Ön nem látta őt azelőtt. Mióta Önnel találkozott, rendesen eszik és sokat nevet. A grófnő és én, szóval mindketten tudjuk, hogy ez Ön miatt van. És Middleton kapitány, én úgy vélem, hogy a császárné is boldoggá teszi Önt. Bay odasétált az ablakhoz. Lent egy kintornás játszott a hangszerén. Körülötte kisebb tömeg gyűlt össze, akik érméket dobáltak bele egy zsákba, melyet egy majom hordozott körbe. – Igen, ez igaz – mondta Bay lassan. – A helyzet azonban egészen lehetetlen. Nemcsak a főhercegről van szó, hanem Liechtensteinről és Esterházyról is. Ők gyűlölnek engem. – Lehetséges, de ők nem számítanak. Kérem, Middleton kapitány, ne hagyja, hogy a büszkesége miatt a császárné boldogtalan legyen. A majom most a kintornás vállán ült, és apró piros gyapjúsapkáját lengette. Baynek eszébe jutott a császárné azon a bizonyos estén, ott, az istállóban, csillagokkal a hajában. Mennyire kívánta őt akkor! Abban a pillanatban Sisi reagálását óriási győzelemként élte meg. – De nem bujkálhatok itt, míg a trónörökös el nem megy! A báró nem szólt. Egy rendőr jelent meg lent az utcán, és felszólította a kintornást, hogy álljon odébb. A majom megpróbálta letépni az egyik fénylő gombot az egyenruhájáról. Bay elhatározta magát. A báróhoz fordult. – Hallott már a Nemzeti Vágtáról? A másik férfi vállat vont. – Lóverseny, úgy hiszem. – Lóverseny? A legjobb lovas díjugrató verseny az egész országban, sőt valószínűleg a világon. Minden vadászaton edződött zsoké arról álmodik, hogy megnyeri a Vágtát. Öt évvel ezelőtt úgy volt, hogy én is elindulok rajta, de elveszítettem a lovamat. Amióta viszont megvettem Tipsyt, folyamatosan azon gondolkozom, hogy vele elindulok, és most már el is határoztam magam. A verseny huszonnegyedikén lesz. A vadászati idénynek mindjárt vége, és nem szeretném, hogy a lovam még a verseny előtt esetleg eltörje a lábát. Ha megmondja a császárnénak, hogy Aintree-be utazom, hogy a Vágtára gyakoroljak, ezt meg fogja érteni.

A báró eléggé kétkedő arcot vágott. – Esetleg írhatna neki egy levelet, melyben ezt megmagyarázza, kapitány úr. Tudom, hogy a fenséges asszony alaposan ki fog engem faggatni erről. Bay leült az íróasztalhoz, és írni kezdett annak tudatában, hogy a báró a válla fölött úgyis elolvassa a sorait. Fenség! Úgy döntöttem, hogy elindulok Tipsyvel a Nemzeti Vágtán. Ez a legnagyszerűbb lóverseny a világon, és az a leghőbb vágyam, hogy egyszer megnyerjem. Nopcsa báró arra kért engem, hogy térjek vissza Eston Nestonba, de tudom, megbocsátja, amiért nem megyek, mivel az elkövetkező napokat a versenyre való felkészüléssel kell töltenem. Biztos lehetek abban, hogy megbocsát nekem ezért, mert tudom, ha Ön volna az én helyemben, nemcsak hogy elindulna a Nemzeti Vágtán, de kétségkívül meg is nyerné azt, hiszen Ön a legnagyszerűbb lovas, akit valaha is ismertem. Maradok, asszonyom, legodaadóbb szolgája: Bay Middleton Bay itatóssal felszárította a levelet, és lepecsételetlenül átadta Nopcsának. Azt akarta, hogy Sisi tudja, nyilvános megtekintésre írta a levelet. – Ne vágjon ilyen aggodalmas képet, Nopcsa báró. A császárné megérti. – Remélem, kapitány. * Mikor a báró elment, Bay kiment egyet sétálni a parkba. A fák még csupaszok voltak, de az időjárás kezdett megváltozni, és a nap időről időre előbújt a felhők mögül. Megkezdődött a délutáni kikocsikázás, és Bay elnézte az egy- és kétlovas, fedetlen vagy félig fedett hintókon kocsikázó hölgyeket. Nem volt túl nagy a felvonulás, ahhoz még kissé hideg volt, de így is feltűnt néhány arc, akiket felismert. Furcsa volt sétálni, és nem lovagolni a parkban, ahogy szokott, de így legalább nem állt fenn az a veszély, hogy beleszalad valakibe. A többi gyalogló mind babakocsit tologató pesztonka volt.

Bay a friss levegőn jobb kedvre derült. A Nemzeti Vágta gondolatától megrészegülve úgy érezte, amint a Serpentine mentén haladt, hogy felül tud emelkedni élete kuszaságán. A díjugrató verseny, minden veszélyessége dacára, nevetségesen egyszerűnek tűnt. Megvan a megfelelő lova; és ha a vállával addig nem történik semmi, akkor nagy esélye van a győzelemre. Egy nő lovagolt el mellette egy gesztenyepej kancán. Bay egy pillanatra azt képzelte, a császárné az, de aztán a lovas picit megingott a nyeregben, és úgy tűnt, mindjárt elveszíti az egyensúlyát. Bay csak most döbbent rá arra, hogy abban a pár hétben, míg a császárnéval lovagolt ki a vadászatra, egyetlenegyszer sem látta őt meginogni a nyeregben.

Mayfair – Nézzen felfelé, Lady Augusta! Egy ilyen hosszú nyaknak minden lehetőséget meg kell adni, hogy hattyúszerű lehessen. És kicsit fordítsa felém a fejét, ez a trükk, tudja? Most pedig képzelje el, hogy egy gondolában siklik lefelé a Grand Canalon. – De én soha nem jártam Velencében! – ellenkezett Augusta. Caspar elmosolyodott. – Nem kell ahhoz ott járnia, hogy el tudja képzelni, drága Lady Augusta. Ön egy menyasszony az esküvője előestéjén, aki a reá váró gyönyörökre gondol. Ó, el is pirult – pont ezt akartam! Most pedig gondoljon a gondolázásra, mialatt én elkészítem a képet – mondta Caspar, majd eltűnt a bársonylepel alatt, és megnyomta a blendenyitó gombot. – Tökéletes! Most pedig eljátszunk kicsit a fátylával, így ni. Olyan mélység van a szemében, hogy a csipkét szeretném keretnek használni hozzá. Igen, tartsa kicsit magasabbra, ez az! Elragadó! Ön született modell, Lady Augusta. Amerikában reklámtáblákra tennénk fel a képeit. – Ó, milyen rémes! – felelte Augusta, de közben sugárzott az elégedettségtől.

A Crewe család Portman Square-i házának szalonjában, egy kis emelvény tetején állva pózolt. Mögötte festett háttér látszott, klasszikus stílusú templommal és néhány trombitát fúvó kerubbal a bal sarokban. Charlotte közönségesnek találta a hátteret, de Caspar letorkolta. – Az olyan nőknek, mint az Ön leendő sógornője, kedves Carlotta, nem lehet eleget hízelegni. Úgy érzi, neki kijár, hogy istennőnek állítsák be, higgye el nekem. – És igaza lett. Augusta teljesen oda volt az ötlettől. Charlotte csodálta azt a könnyedséget, mellyel Caspar Augustával tudott bánni. Annak dacára, hogy vagyontalan és kapcsolatok híján lévő amerikai volt, hízelgésekkel és kedveskedésekkel rávette Augustát, hogy ne csak egyenrangúnak, hanem egyenesen nélkülözhetetlennek érezze őt. A kiállítás után kezdődött az egész. Augusta meglátogatta Charlotte-ot Lady Dunwoody házában, látszólag azért, hogy meggyőzze, térjen vissza Meltonba, valójában azonban amiatt, hogy hátha ki tud húzni belőle valamit Bay és a császárné viszonyával kapcsolatban. – A trónörökös természetesen nagyon udvariatlan és durva volt Middleton kapitánnyal, de ezt bizonyára kiváltotta valami. Milyen nehéz lehet most a helyzeted, Charlotte! Ha ott maradtál volna Meltonban, ahogy javasoltam, mindez nem történik meg. Charlotte hatalmas megkönnyebbülésére Caspar félbeszakította Augusta rosszindulat-áradatát, és minden erőfeszítés nélkül sikerült a hölgyet azonnal a saját oldalára állítania, mikor Augusta félrefordított feje láttán felkiáltott: – Micsoda arcéi! Görögösen tiszta vonalvezetés. Muszáj Önt lefényképeznem, Lady Augusta. Egyenesen bűn volna ilyen tökéletes vonásokat nem megörökíteni. Charlotte attól tartott, Augusta kikéri magának ezt az arcátlanságot, ám Augustát rögtön rabul ejtette Caspar elragadó modora, és bevonult vele a műterembe, ahol Caspar lefényképezte, amint egy kézitükörbe néz. Másnap már el is küldte neki a kész képet, és Augusta annyira el volt ragadtatva az eredménytől, hogy mikor Caspar könyörögni kezdett neki, hadd fényképezze le az esküvői ruhájában, nemcsak ebbe egyezett bele, hanem arra is megkérte, hogy magán az esküvőn is készítsen fényképeket, sőt még névre szóló meghívót is küldött neki.

Most Augusta ott állt esküvői ruhájában, fején a tiarával, Caspar pedig úgy rendezte el Honiton csipke fátylát, hogy a jellegzetesen kiugró Crewe-állkapcsot kissé elrejtse, és Augusta most sokkal nagyobb odaadással nézett az amerikaira, mint amennyit valaha is tanúsított a vőlegénye felé. – Mr. Hewes nagyon ért ahhoz, hogy a modelljeinek megkönnyítse a dolgát – mondta Augusta Charlotte-nak. – Nem is tudtam, hogy ilyen kellemes dolog modellt ülni. – Charlotte ebből persze kiérezte a burkolt célzást. – Még egy kép, aztán már békén hagyom Önöket, hadd készüljenek a holnapra. – Caspar most Charlotte felé fordult. – Mi lenne, ha a menyasszony mögé állna, és feltartaná a fátylát? – Charlotte rámeredt Casparra, de aztán megtette, amire kérte. – Elbűvölő! A menyasszony és kísérője. Akkor volna még tökéletesebb, ha Ön, Charlotte kissé sóvárogva nézne. Mintha azon merengene, vajon mikor jön el az Ön ideje. – Egy napon te viselsz majd fátylat és tiarát, Charlotte. Időbe telik, mire az ember megtalálja a megfelelő partnert. Mindig is úgy gondoltam, hogy rettentő nagy hiba mindjárt az első férfihoz hozzámenni, aki az utunkba akad – mondta Augusta. – Nyilvánvalóan – felelte erre Charlotte. – Frednek szerencséje van, hogy te kész voltál várni rá. Augusta odapillantott Charlotte-ra, de ő láthatólag a fátyol elrendezésével volt elfoglalva. – Na, ez így elragadó lesz – mondta Caspar –, micsoda elbűvölő kompozíció! Szeretném, ha most mindketten a holnapra gondolnának. Tökéletes, ennek azt a címet adom: Majdnem testvérek. Charlotte úgy ejtette el a fátylat, mintha meg lenne mérgezve. – Azt hiszem, most már elég lesz, Caspar, nem szabad túlságosan kifárasztania Augustát. – Charlotte odasétált az asztalkához, melyen Caspar fényképészeszközei hevertek, és elkezdte elrakosgatni a dolgokat. – Jól van – sóhajtott fel Caspar. – Természetesen igaza van, Charlotte, de nehéz elszakítani magam innen, mikor Augusta ilyen remekül néz ki.

Charlotte odapillantott Augustára, hogy lássa, valóban elhiszi-e Caspar hízelkedését, de a leendő ifjú feleség azt a benyomást keltette benne, mintha akár örökké el tudná hallgatni az amerikait. * A hintó kint várt Charlotte-ra, hogy visszavigye a Charles Streetre. Egy hete költözött oda a Holland Parkból, azután, hogy Lady Lisle eljött Meltonból. Jobb szeretett volna a Holland Parkban maradni, de megszánta a nagynénjét. Ha ugyanis Fred és Augusta visszatérnek majd a nászútjukról, Charlotte velük fog lakni, és akkor szegény Lady Lisle-nak hamarosan vissza kell költöznie a katedrális negyedben lévő kicsike házába. Ez azonban elég nagy áldozat volt Charlotte részéről. A Charles Streeten nem volt, ami igazán elvonja a figyelmét, Lady Lisle ugyanis csak két dologról tudott beszélni: az eljövendő esküvőről vagy a fotókiállítás botrányos és drámai eseményeiről. Charlotte viszont az előbbiért nem igen tudott lelkesedni, az utóbbit pedig legszívesebben úgy, ahogy van, elfelejtette volna. Fred, aki semmi okot nem látott arra, hogy közelgő násza megzavarja a vadászati idény kiélvezésében, csak aznap reggel érkezett meg Londonba. Casparra természetesen semmilyen hintó, de még fiáker vagy sima lovas kocsi sem várakozott. Sóhajtozva állt a ház előtti járdán, fotográfus eszközeit szorongatva, és a Chelsea-be vezető hosszú útra gondolt. Konflist kellene bérelnie, vagy omnibusszal kellene mennie. Charlotte tudta, hogy Caspar nem szeret tömegközlekedési eszközön utazni. Boldogan gyalogolt akár mérföldeket is, de a tömött omnibuszokat, vagy ami még rosszabb, a földalatti vasutat nyomasztónak érezte, és klausztrofóbiás lett. – Nyugat-Amerikában az ember napokig gyalogolhat anélkül, hogy akár egy lélekkel is találkozna. Ha azonban egy másik ember orra az ember mellénygombjaihoz nyomódik az omnibuszon, azt elég nehéz megszokni. Annak dacára, hogy Caspar ravaszul rávette, pózoljon együtt a képeken Augustával, Charlotte úgy döntött, meghívja őt vacsorára a Charles Streetre. A kiállítás megnyitója óta, mikor hazakísérte őt a

Holland Parkba, Caspar Charlotte életének nélkülözhetetlen részévé vált. Mialatt Charlotte még Lady Dunwoody házában tartózkodott, Caspar minden nap eljött valamilyen ürüggyel – hogy segédkezzék a csütörtöki szalon-összejövetelek megszervezésében, hogy papírra vigye Lady Dunwoody fényképlemezeit, vagy hogy szórakoztassa a hölgyeket a délutáni teázások alkalmával. Caspar azonban nem csak a Holland Park közönségét varázsolta el; a fotókiállítás után Mayfairben is abszolút kedvenc lett. Legelőször Augustát hódította meg; aztán Lady Crewe-t is sikerült elbűvölnie azzal, hogy szenvedélyesen kiállt a Sabbath napjának tiszteletben tartása mellett, végül pedig Lord Crewe kegyeibe is be tudott férkőzni, mivel fényképet készített róla Merlin jelmezben. Caspar az egyik héten szombattól hétfőig lent vendégeskedett Meltonban, Charlotte nélkül, és Fredet is sikeresen ostrom alá vette azzal, hogy üljön neki modellt mint Lancelot lovag, Augusta mellett, aki Guinevre-t testesíti majd meg. Charlotte hitetlenkedve pislogott, mikor Lady Dunwoody sötétkamrájában előhívták a képet: Fred Maskelyntől kölcsönzött jelmezében ott térdelt a lebernyegekkel borított, kibontott hajú Augusta előtt. Úgy tűnt, nagyon élvezik a helyzetet. Finoman szemerkélni kezdett az eső, ezért Caspar hozzáfogott ulster kabátja felső, köpönyegszerű részének a begombolásához. Mikor az utolsó előtti gombnál tartott, Charlotte kiszólt neki a házból: – Caspar, nem mehet haza ilyen időben. Jöjjön el a Charles Streetre, és maradjon velünk vacsorára. A nagynéném biztosan el lesz Öntől ragadtatva. Itthagyhatja a fényképezőgépet és az eszközöket, és akkor sokkal egyszerűbb lesz elvinnie majd az esküvőre. Caspar abbahagyta a gombolkozást, és mélyen meghajolt. – Ön figyelmes, mint mindig, kedves Carlottám! Most, hogy felvetette, valóban ez tűnik a legészszerűbb megoldásnak. Ám kicsit aggódom amiatt, hogy megzavarom az Ön bátyjának szabad emberként töltött utolsó estéjét. – Fred is nagyon fog örülni Önnek, efelől biztos vagyok. * Mialatt a hintó a Portland Streeten lévő Crewe-háztól az Oxford Streeten át Mayfair belsejébe tartott, a Charlotte-tal szemben, a

lovaknak háttal ülő Caspar folyamatosan csacsogott. Amint azonban bekanyarodtak a Grosvenor Square-re, előrehajolt, és azt mondta: – Csak akkor hagyom abba a dumálást, ha elmondja nekem, mi bántja. De nem, hadd találjam ki. Tudja, ugyanolyan könnyedén olvasok az Ön elméjében, amint amilyen könnyen rá tudtam venni a félelmes Augustát, hogy hívjon meg az esküvőjére. Azért olyan nyugtalan, mert úgy véli, Middleton kapitány ott lesz holnap, és Ön nem kívánja őt látni. – Caspar most a halántékára tette a mutatóujját. – Nem, ez nem így van. – Aztán olyan mozdulatot tett, mintha hipnózist gyakorolna. – Ön igenis látni akarja, és ugyanakkor nem is akarja látni. A kapitány egyszerre vonzza és taszítja Önt. És most dühös rám, amiért a gondolataiban olvasok. De hát, ha olyan könnyűvé teszi, Charlotte! Nem hinném, hogy valaha is találkoztam olyan emberrel, akinek az arca ennyire pontosan kifejezte volna, mit gondol! Charlotte mocorogni kezdett a gombos bőrülésen. – Mások nem tudnak ilyen könnyen olvasni az arcomról. – Mert nem érdekli őket annyira, mint amennyire engem. Ha megengedné, hogy lefényképezzem, meg tudnám mutatni, mit látok az arcán. De hát nem hagyja, mégpedig azért, mert tart attól, amit meglátnék. – Nem tudom, miről beszél. – Charlotte kinézett az ablakon. – Tudja, én vagyok az egyetlen, aki tisztában van azzal, Ön milyen figyelemre méltó személyiség. Charlotte a kezével eltakarta az arcát. – Most nem érzem éppen figyelemre méltónak magam – mormogta. – Ez azért van, mert azt gondolta, hogy Ön és a kapitány jól megértik egymást. Vagy inkább azt, hogy ő az a férfi, aki megérti Önt. És biztos vagyok abban, hogy a kapitány valóban meg is értette, sőt most is érti. Azonban nem Ön az egyetlen nő az életében. És ettől Ön mindent megkérdőjelez, amit a kapitány valaha is mondott Önnek. Charlotte elvette az arca elől a kezét. Caspar lelkiállapot-analízise olyan érzéseket öntött szavakba, melyeket ő megpróbált nem artikulálni. Mindennél erősebben kívánta, hogy bárcsak ne is készítette volna azt a képet, de így, hogy létezett, már nem lehetett

figyelmen kívül hagyni. Bay nem a saját boldogulása érdekében használta fel a császárnéval való kapcsolatát, ahogy Csirke és Fred célozgatott rá; sokkal rosszabb volt a helyzet: egyszerűen meg volt bűvölve tőle. Charlotte Casparra nézett. Nagy, szeplős, parasztfiúarca éles ellentétben állt az intelligenciájával. Kíváncsi lett volna, vajon egy fénykép felfedné-e a rikító külső mögött megbúvó éleselméjűséget. Egy kollázsban Casparnak pávának kéne lennie, bár Charlotte nem igazán tudta volna összeegyeztetni az állat picike fejét Caspar intellektusával. Az amerikai feltűnősködése nem végcél volt, mint a páva tánca. Charlotte úgy gondolta, inkább elterelő hadművelet, sőt egyfajta álca. Önkéntelenül is eszébe jutott a Caspar arcán megjelenő feszültség, mikor elmesélte Vízesés Ábrahám rövidke életének történetét. Charlotte azonban nem akarta tovább hallgatni, hogy Caspar Bayről beszél. Habár tudta jól, hogy igaza van, most nem bírta elviselni az igazságot. Előrehajolt hát, és megérintette Caspar karját. – Meséljen nekem Amerikáról, Caspar! Nagyon szeretnék másra gondolni, és nem a saját helyzetemre. Caspar megköszörülte a torkát, és széles mozdulattal széttárta a karját, mintha pulpitusról prédikálna. – Először is azt kell megérteni, hogy ez egy olyan ország, mely még mindig a képzelet birodalma. Itt, Angliában minden földdarabnak megvan a maga története, minden helynek megvan a sajátos színe. Ha azt mondják egy angolnak, hogy Cornwall, azonnal csempészekre, Artúr királyra és halakra gondol. Az én hazámban azonban vannak olyan hatalmas területek, melyekről az amerikaiak sem tudnak semmit azon kívül, hogy hihetetlenül nagyok. Persze az indiánok, akik ott élnek, ismerik ezeknek a helyeknek a szellemiségét, de most nem erről beszélek. Charlotte, el sem tudja képzelni, milyen kék az ég Nyugaton! Hogy mekkora szabad területek vannak ott. A táj valóban nagyon vadregényes, nem olyan, mint az Önök tóvidéke, azokkal a pici sziklafalakkal, nem. NyugatAmerika tájain még nincs ott az ember lábának nyoma. Ezért szeretek ott fényképezni; ezek a tájak olyan különösek, hogy becsapják a szemlélőt. Ha lefestettem volna a Grand Canyont, nem hitt volna nekem – a fényképem segítségével azonban megmutattam

Önnek az igazságot, és a többit csak hozzá kell képzelnie. Még az olyan városok is, mint San Francisco, folyton újragondolják magukat. Két év alatt teljesen megváltozhat az arculatuk – félek, ha visszamegyek, nem fogok ráismerni a városomra. Most Mayfairben vagyunk, és a Charles Street felé tartunk. Ez egy olyan utca, mely tiszteletet vált ki, és már akár évszázadok óta tiszteletre méltónak tartják. Lehet, hogy az épületek megváltoznak, de a Charles Streeten lakni az önmagában valami. Nálunk, Nyugat-Amerikában nincs Charles Street – legalábbis egyelőre. San Franciscóban természetesen vannak divatos utcák, de azok öt évvel ezelőtt még nem voltak ott. Nincsenek még idő alkotta rétegek, a festék még szárad. Ott, a messzi nyugaton nekünk nincs időnk a múltra, mert túlságosan el vagyunk foglalva azzal, hogy elképzeljük a jelent. Caspar tökéletes időzítéssel pont akkor végzett a mondókájával, mikor a hintó behajtott a Charles Streeten álló ház elé. – Tesssék! – mondta Caspar. – El tudtam terelni a figyelmét a szabadok országáról való látomásommal? El kell jönnie Amerikába, Charlotte, a fényképezőgépével együtt! – Ó, szívesen mennék, de hát hogyan, Caspar? Nem szállhatok csak úgy fel egy hajóra! – Miért ne? Ha Fred és Augusta elindulnak a nászútjukra, semmi nem állhat Ön és Amerika közé, csak a nagynénje, és azt hiszem, őt könnyen meg lehet győzni. – De nem mehetek egyedül Amerikába, Caspar. Senkit nem ismerek ott. – Elhozhatja magával azt a szobalányt, aki olyan szépen meg tudja csinálni a frizuráját. Ó, és természetesen – itt Caspar elmosolyodott – én is Önnel tartok. Bármely más férfi részéről ez felért volna egy lánykéréssel, de Caspar esetében nem. Ő sokkal többet ajánlott Charlotte-nak a házasságnál; esélyt adott neki a menekülésre. De még mielőtt Charlotte felelhetett volna neki, a lakáj kinyitotta a hintó ajtaját, és Lady Lisle már ott várta őket a lépcső tetején. * – Mit tud Amerikáról, Grace? – kérdezte Charlotte később, mikor a vacsorához öltözött át. A meltoni szobalány próbálta Charlotte haját egy hajpárnára rácsalogatni, hogy kicsit dúsabbnak tűnjön.

– Nem sokat, kisasszony. A kovács fia a faluból átment oda. Nagyon jól megy neki. Küldött az anyjának egy fényképet, ahol öltönyben van. Mrs. Street alig ismerte meg. – Azon gondolkozom, hogy én is elmegyek Amerikába. Fényképezni. Mit gondol, eljönne velem? – Amerikába? Ezt nem tudom megmondani, kisasszony. Nehezen tudom elképzelni. Eljönni Londonba is kaland volt a számomra, de itt legalább mindenki beszél angolul. – Ó, úgy tudom, Amerikában angolul beszélnek. – Lehetséges, de kíváncsi lennék, mennyire könnyű őket megérteni. Ha Mr. Hewes elkezd hadarni, egy szót is alig értek belőle. – Nem hiszem, hogy sok olyan ember él a földön, aki olyan gyorsan beszélne, mint Mr. Hewes – mondta Charlotte mosolyogva. – Ha Ön megy, azt hiszem, Önnel tartok, de nem örökre, Miss Baird. Nagyon hiányozna az édesanyám. – Nem, nem örökre mennék. Csak… látogatóba. – Bocsásson meg a kérdésért, kisasszony, de mi lesz Middleton kapitánnyal? – Miért, mi lenne? – Én azt hittem, hogy Ön és a kapitány jól megértik egymást. – A megértés néha félreértésbe fordul. Kétlem, hogy Middleton kapitányt érdekli, megyek-e vagy maradok. – Ó, Miss Charlotte, azt hiszem, túlságosan keményen ítéli meg a kapitány urat. Pedig olyan jó szíve van. Mindig is nagyon népszerű volt a szolgálók körében. Kedvesen bánt mindenkivel, és nagylelkű is volt, annak dacára, hogy nem gazdag ember. Nem tartott saját inast, de bárki szívesen kifényezte a csizmáját vagy kikeményítette a vadászingének a gallérját, és ezt nem mindegyik meltoni fiatalemberről lehet elmondani. Nem tudom, mi zajlik Ön és a kapitány között, de ő nem rossz ember. Soha nem mulasztja el, hogy kedves legyen az olyan emberekhez, mint például én. Charlotte most azon merengett, vajon Bay csak úgy volt-e kedves őhozzá is, ahogyan ösztönösen kedves volt a Grace-hez hasonló szolgálókkal, a gyerekekkel és az állatokkal. Azt nem bírta elhinni róla, hogy pusztán a vagyona érdekli. A kapzsiságot már messziről felismerte, de a kedvességhez annyira nem volt hozzászokva, hogy

talán összetévesztette a szerelemmel. Amint azonban ez a gondolat szöget ütött a fejében, rögtön el is hessegette. Egyszerűen nem bírt Bayre gondolni. Casparnak igaza volt, valóban azt hitte, hogy Bay megérti őt, és most kiderült, hogy félreértette a férfit. Végül valahogy rávette magát arra, hogy másra gondoljon. Az Amerikába való utazás egyre inkább kezdett körvonalazódni a fejében. Ha nem látta volna azokat a fényképeket, azt hitte volna, hogy Caspar beszámolója a „Nyugatról” csupán a tőle már megszokott cifra túlzások egyike. A képek azonban magukért beszéltek. * A Piccadilly túlsó felén Bay éppen a St. James kerület egyik utcáján sétált a klubja irányába. Vonattal érkezett Cheshire-ből, ahol a Nemzeti Vágtára való készülés céljából előzőleg már elhelyezte egy istállóban Tipsyt. A zsebében ott volt a meghívó Lady Augusta Fred Bairddel kötendő esküvőjére. Nem számított a meghívásra, de úgy tűnt, Augusta a társadalmi ambíciói miatt mégis számításba vette őt, és Fred ellenkezése dacára nem látta okát annak, hogy Charlotte érzelmeit figyelembe véve kizárja az esküvőről azt a férfit, akiről a legtöbbet beszélnek Londonban. – Ha nem hívjuk meg, az emberek azt fogják hinni, azért nem hívtuk meg, mert ejtette Charlotte-ot, és mivel hivatalosan nem voltak eljegyezve egymással, a pletykák terjedésének akkor tudjuk a leginkább útját állni, ha meghívjuk. – Fred vonakodva bár, de egyetértett ezzel az érveléssel, Augusta pedig nagy örömét lelte abban, hogy elmondhatja Charlottenak, mit is tett. – Ha eljön, úgy kell viselkedned vele, mint bárki mással. Ha az emberek látják, hogy pusztán udvarias vagy vele, abbahagyják a pletykálkodást. A klubban Bay kártyázni kezdett, és egészen éjfélig játszott, de javarészt veszített, és még a többiek folyamatos cukkolását is el kellett tűrnie. – Nincs szerencsénk a kártyában, mi, Middleton? – És két részeg klubtag egy improvizált bécsi valcerre elkezdte egymást pörgetni-forgatni a terem közepén. Bay könnyed mosollyal tűrte a heccelődést. Tudta jól, hogy kell kezelni a kortársai irigykedő ugratásait.

Crombie, a Királyi Lovassági Ezred magas növésű őrnagya, aki az előző évben többször is kiállt Bayjel szemben különféle díjlovas versenyeken, kifelé menet leszólította a lépcsőnél. – Gondolom, túlontúl lekötik az udvaronci kötelezettségei, Middleton, és nem indul a Vágtán. – Ebben az évben semmi sem tarthat vissza. Igazából nemrég elutaztam Aintree-be, hogy ráérezzek a verseny ízére. – Azt a kancát lovagolja, ugye? Amit Írországban vett? – Ha Isten is úgy akarja. Úgy vélem, van esélyünk a befutásra. – Valóban? Azt hiszem, még nincs meg a lajstrom. Lehet, hogy fogadok Önre. De ne feledje, ez egy átkozottul nehéz verseny. Lehet, hogy túl sok lesz egy kancának. – Tipsy nagyon jól hajrázik. Ő biztos eljut a céloszlopig, ha én nem is. Crombie bólintott. – Semmi nem ér fel egy jó ír lóval. Nos, már várom, hogy láthassam Aintree-ben. – Akkor viszlát ott, Crombie. * Bay már kifelé tartott a klubból, mikor meglátta Hartoppot felfelé imbolyogni a lépcsőn. Csirke elvétette az egyik lépcsőfokot, és nagyot zuhant volna, ha Bay nem kapja el, mielőtt arccal a gránitlépcsőre zuhan. – Folyton mozognak, átkozott lépcsők! Szólni fogok a klubtitkárnak. Micsoda arcátlanság! – dörmögte Hartopp. – Ó, üdv, Bay, mit csinál itt? Azt hittem, túlságosan leköti a sok hajlongás meg dörgölődzés. – Fred esküvőjére jöttem. Csirke igyekezett leporolni a lépcsőn felszedett koszt az esti öltözékéről, nem sok sikerrel. – Tegyen meg nekem egy szívességet, öregfiú! Tartsa távol magát Charlotte Bairdtől. Most, hogy maga kikerült a képből, van nála esélyem. Már évekkel ezelőtt kinéztem magamnak. És sikerrel is jártam volna nála, ha maga nem csavarja el a fejét. Úgyhogy holnap tartsa magát távol tőle, vagy meggyűlik velem a baja.

A Csirke szavaiban rejlő fenyegetést némileg aláaknázta az, hogy alig bírt rendesen fókuszálni. A hegyi beszédet valahová Bay jobb füle mögé sikerült irányoznia. – Ezt nem ígérhetem meg, Csirke. De azt elmondhatom, hogy ha Charlotte visszautasítja Önt, annak semmi köze nincs hozzám. – Tényleg? Én legalább nem hitegettem, hogy aztán jól faképnél hagyjam, amint egy vonzóbb ajánlat bukkan fel. Bay úgy bepancsolt Csirkének, hogy az elterült a lépcsőn. Csirke nagy nehezen feltápászkodott, és megpróbált behúzni egyet Baynek, de Bay könnyedén elkerülte. Csirkének erősen vérzett az orra, és teljesen összemaszatolta az inge elejét. Bay már megbánta, hogy szabad utat engedett a dühének. Visszament a klubba, és szólt a portásnak. – Úgy tűnik, Hartopp kapitány elesett a lépcsőn. A gondját tudná viselni? – És egy félfontost nyomott a portás kezébe. A portás megérintette a sapkája szélét. – Természetesen, uram. Már hozzá vagyunk szokva Hartopp kapitány úrhoz. Csirke hatalmas kezével Bayre mutatott, miközben a másik elindult bele az éjszakába. – Ezt nem ússza meg szárazon, ugye, tudja?

St. George templom, Hanover Square A templomban a padok sehol nem kényelmesek, de a Hanover Square-en lévő St. George templom padjait valami nonkonformista asztalos faraghatta, aki nem látta be, miért kéne az istenhívőknek, különösképp a gazdagoknak és előkelőknek az Isten Házában kényelmesen ülniük, ezért a padokat a megszokottnál szándékosan két centivel keskenyebbre méretezte, így a padban helyet foglalók úgy érezték, mintha valami kakasülőn csücsülnének. Az ide látogató vendég-lelkészek mindig nagyra értékelték, hogy a gyülekezet mennyire figyelmesen hallgatja a prédikációt; itt ugyanis senki nem merte behunyni a szemét, mivel akár egy másodpercnyi

figyelmetlenség is kínos és zajos pad alá bucskázást eredményezett volna. Az összegyűlt násznép tehát nem volt éppen elnéző Augustával a késlekedése miatt. Egy igazi társadalmi esemény számba menő esküvőhöz még túl korán volt, és jó pár vendég csak erre az egy napra jött fel Londonba, mivel szerette volna elkerülni a városi háza ennyivel a tavaszi-nyári szezon előtti megnyitásának pluszköltségeit. Azok a vendégek, akiknek Meltonhoz közel volt házuk vagy kastélyuk, nem értették, miért tartják az esküvőt a városban, mikor Crewe grófnak saját kápolnája volt otthon, melyre ráadásul nagyon büszke is volt. Azok a fiatal nők azonban, akik ugyanabban az évben kerültek be a társaságba, mint Augusta, jól tudták, miért esett a választás a St. George-ra; Augusta így akarta jelezni a világnak, hogy többé már nem a kalickában ül, hanem kirepült, és előkelő asszonyként ezután számolni kell vele is. Nem volt éppen ragyogó parti egy gróf lányának, hogy egy határvidéki földesúrhoz megy hozzá, de Augusta azzal, hogy Londonba helyezte az esküvőt, világossá tette: nem akarja, hogy csak úgy leírják. A nyugtalan vendégek nem tehettek mást, mint egymást fürkészték, mialatt az orgonista újabb Bach-fúgába kezdett bele. Hartopp kapitány monoklija rengeteg spekulációra nyújtott alkalmat. Egyfelől az a hír járta, hogy Bay Middleton ütötte ki, most mégis mindketten ott álltak a vőlegény oldalán. Az, hogy részegen lezuhant a lépcsőről, már sokkal hihetőbb magyarázatnak tűnt, mivel Csirke a csetlő-botló részeges hírében állt. Azok a meghívottak, akik hallottak a hírhedt incidensről a fotókiállításon, nagyon kíváncsiak voltak erre a Middleton kapitányra. Lehetséges volna, hogy igaz a szóbeszéd vele és az osztrák császárnéval kapcsolatban? Middleton ugyan köztudottan a nők kedvence, de hogy egy fél fizetésen tengődő katonatiszt egy uralkodóné szeretője legyen? Nos, ez csak a regényekben fordul elő! Spencer gróf különösképp kényelmetlenül érezte magát. A keskeny deszkapad alig támasztotta alá masszív combjait. Ráadásul gyönyörű tavaszi nap volt, tökéletes ahhoz, hogy az ember a vadászidény végén a Quorn falkával lovagoljon ki. Spencer azonban tudta, mi a kötelessége. Baird az egyik segédtisztje volt Írországban, de ettől a körülménytől még eltekintett volna, ha Bay nem lett volna

szintén érintett. Amennyire Spencer gróf egyáltalán képes volt bármiféle megbánásra, Bay jelenlegi meghurcoltatása miatt azért érzett némi felelősséget. És csakis ebből kifolyólag öltözött ki aznap reggel, és ücsörgött sután abban a lehetetlen padban. Baybe senki nem mer belekötni, ha ő ott áll az oldalán. * Bay Fred és Csirke között állt az oltár lépcsőjén. Aznap már kezet rázott Csirkével, és bár egyikük sem bocsátott meg a másiknak, most tiszttársakként feszítettek egymás mellett ragyogó egyenruhájukban. Hartopp szemtakarót tett az egyik szemére, de a duzzanat alatta oly nagy volt, hogy jócskán kilátszott alóla. Csirke belilult szeme miatt Fred Bayt kérte meg arra, hogy adja át a gyűrűket. – Ha Augusta ilyen állapotban látja meg Csirkét, még elájul. Így aztán Bay most ott állt a vőlegény oldalán, és miközben ideoda forgatta a gyűrűt a zsebében, Hartopp horkanásszerű lélegzetvételeit hallgatta, melyek mindegyike úgy hangzott, mint egy panasz-sóhaj. Végre az orgonista kihúzta a trombitaregiszter gombját, és a vendégsereg felállva köszöntötte Augustát, aki apja karján lépkedett végig a padsorok között az oltárig. Bay a válla fölött ránézett a közeledő csipke-, narancsvirág- és gyémántzuhatagra, majd könyörületből odasúgta Frednek, aki csak úgy remegett az izgatottságtól: – Ön szerencsés ember, Baird. – Fred meglepetten és hálásan nézett rá. Az esküvői istentisztelet minden bonyodalom nélkül zajlott le, bár azt mindenki észrevette, hogy a menyasszony eskütétele jóval hangosabb volt, mint a vőlegényé. Mikor Baynek át kellett adnia a gyűrűt Frednek, megpróbálta elkapni Charlotte tekintetét, aki Augusta mellett állt, és a csokrát szorongatta. Vagy valami véletlen folytán, vagy készakarva, de Charlotte arcát eltakarta a menyasszony dúsan rétegzett fátyla. Ennek dacára Bay úgy gondolta, jó jel, hogy meghívták az esküvőre. Remélte, hogy ezt Charlotte unszolásának köszönheti. Mikor kezdett kialakulni az esküvői menet, Bay egy pillanatig azt hitte, karon foghatja Charlotte-

ot, de végül Lady Crewe oldalán kötött ki. Charlotte mögötte lépkedett Csirkével. Amint a menet kilépett a templomból, a menyasszony és a vőlegény Fred gárdabeli bajtársainak magasra tartott karderdeje között vonult végig. A boldog párt nagy hurrázás fogadta, aztán a gyülekezet lelkesen dobálta őket rizzsel, amint beszálltak az esküvőhöz illő szürkék húzta hintóba. Bay próbált alkalmat találni arra, hogy néhány szót válthasson Charlotte-tal, de nem tudott a közelébe férkőzni. A lány ugyanis végig szorosan Csirke Hartopp mellett maradt, míg be nem szállt a menyasszonykísérőnek és a koszorúslányoknak fenntartott hintóba, mely a Portland Square-en tartandó esküvői villásreggelire szállította. Bay ott ácsorgott a tömegben a lépcsőn, és hallgatta az izgatott csevegést maga körül, és közben azt kívánta, bárcsak ott ülhetne Tipsy hátán, előttük a kutyafalka, mögöttük pedig csak a szél. Egy pillanatig még azon is elmerengett, elmenjen-e vajon az esküvői reggelire, de még mielőtt erről dönthetett volna, megérezte Spencer hatalmas kezének súlyát a lapockái között. – Ezek szerint sikerült átadnia a vőlegénynek a gyűrűt. – Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem érte – felelte Bay, és próbált mosolyogni. – Jöjjön velem a reggelire. A feleségem már elment Edith Creweval. Spencer nem várta meg a választ, hanem maga előtt tessékelve Bayt beültette a hintóba. – Tegnap este a nagykövetnél találkoztam a császárnéval. A trónörökös is ott volt, és gondolom, ez volt az oka, hogy Ön nem. – Nem is hívtak meg. – Lehet, de ezzel az erővel ott is lehetett volna, mivel a császárné másról sem beszélt, csak Önről. – Ezt a trónörökös nagyon élvezhette. – Olyan durcásan nézett, mint egy duzzogó kisgyerek. A császárné azonban nem hagyta, hogy ilyen maradjon: egész este ugratta, míg végül beadta a derekát, és elmosolyodott. Vicces fickó. Átkozottul furcsa, ahogyan az anyját bámulja. Én még soha nem láttam a walesi herceget így az anyjára nézni! – Spencer, mint

mindig, most is jót nevetett a saját viccén. Bay nem csatlakozott hozzá. – A császárné arról panaszkodott, hogy a Vágta kedvéért Ön magára hagyta. – Sajnálatos az időzítés. – A császárné úgy tervezi, ott lesz Aintree-ben, úgyhogy jobb lesz, ha jól teljesít! – Spencer mocorogni kezdett az ülésen, és a mellényét húzkodta. – Meg szerettem volna már kérdezni, mostanában, hogy áll a Baird lánnyal? – Nem akar velem szóba állni – felelte Bay. – Kár, pedig kedves lány, és még gazdag is. De két lovat nem lehet egyszerre megülni, úgy vélem. A lányok eléggé zokon veszik az ilyesmit. Szerintem azonban az lesz, hogy Ön szépen addig táncol a császárné nótájára, amíg ő meg nem unja Önt, ami egy nap úgyis bekövetkezik. És akkor nyugodtan visszamehet Charlotte Bairdhez, és megkérdezheti, hogy hajlandó-e elfogadni Önt. Az a gyanúm, hogy ha túlteszi magát a kisasszonyos sértettségen, be fogja adni a derekát. A nők szeretik a kapós férfiakat. Ne gondolja, hogy a grófné elfogadta volna a házassági ajánlatomat, ha nem tudja, hogy a testvére is odavan értem. Ne feledje, amit most mondok: ha eljön az a nap, mikor a császárné úgy dönt, már nincs szüksége Önre, simán megkaparinthatja a Lennox-vagyont. Azt hiszem, egy uralkodóval való affér csak növeli az Ön vonzerejét. És ha a Baird lány nem jön be, egy csomó más lány is van, akik pontosan ilyen férfira várnak, mint Ön. – Charlotte Baird az egyetlen olyan lány, akit valóban feleségül akartam venni. – Érthető. Az ember nem minden nap akad ilyen örökösnőre. – Nem pénzügyi megfontolásból akarom elvenni. – Hát persze, hogy nem. Ön azért kedveli őt, mert a lány legszívesebben a lába nyomát is megcsókolná, de vajon ugyanilyen vonzónak tartaná, ha nem volna évi hatvanezre? Nehéz megmondani. Az olyan emberek, mint Ön, arra vannak ítélve, hogy a gazdagokra hajtsanak. Máskülönben miből tartaná fenn azokat a híres lovakat? Bay megkopogtatta a hintó fedelét, hogy jelezze a kocsisnak, álljon meg.

– Mi a fenét csinál, Middleton? – kérdezte meglepetten Spencer. – Az út fennmaradó részét gyalog teszem meg. – De hát miért? – Mert nem akarom Önt is megütni – válaszolta Bay, és kinyitotta a hintó ajtaját. * Nopcsa báró, aki azóta követte a gróf hintaját, hogy Bay is beszállt, hátradőlt az ülésen, hogy kívülről ne látszódjék. De mikor meglátta Bay arckifejezését, rádöbbent, hogy a kapitány úgysincs olyan állapotban, hogy bárkit vagy bármit is észrevegyen. Ott állt a járdán díszegyenruhájában, kardja csillogott a tavaszi napfényben, és úgy festett, mint aki mindjárt kivonja szablyáját, és jó néhány járókelőt keresztüldöf vele. A báró megmondta a kocsisnak, hogy álljon be egy mellékutcába. Aztán ránézett a zsebórájára, és figyelte, amint a kismutató két perccel arrébb halad. Bay csak ezután rázta meg magát, és indult el a Portman Square irányába, észak felé. A báró megvárta, míg Bay besétál a Crewe-házba, azután megmondta a kocsisnak, hogy hajtson vissza a Claridge Hotelbe.

Az esküvői reggeli – Na, most pedig azt szeretném, ha az ifjú pár beállna középre. A vőlegény mosolyogna kicsit? Tudom, hogy a házasság komoly dolog, de azért nem ennyire. Még csak egy órája lépett a házasság kötelékébe. – Caspar az esküvői menetet a Crewe-ház báltermének zenekari pódiumán helyezte el. A vőlegény és a menyasszony kissé előrébb álltak, mint a többiek. – Miss Chambers és Lady Violet, ha kicsit kilépnének balra, szeretnénk látni azokat a gyönyörű ruhákat és csinos viselőiket is. Nagyszerű! Charlotte, lépjen kicsit közelebb a bátyjához! Nem, valami nem stimmel a szoknyája elrendezésével, megengedi?

És Caspar épp elkezdte rendezgetni Charlotte szoknyáját, mikor kinyílt az ajtó, és belépett Bay. – Túl későn érkeztem? – Egyáltalán nem, Middleton kapitány – felelte Caspar simulékonyan. – Még úgyis rendezgetem a modelljeimet. Beállna ide esetleg Lady Violet és Miss Chambers közé? – A vőlegény tanújaként azt hiszem, a menyasszony kísérője mellé kellene állnom. – Bay talált egy kis üres helyet Charlotte mellett, aki nem fordította felé a fejét. Caspar kényszeredetten elmosolyodott. – Ó, az angolok, mindig betartják az etikett szabályait. De ne is törődjön a kép elrendezésével, Middleton kapitány. Mit számít egy kis aszimmetria, ha az elsőbbségi jogot messzemenőkig figyelembe vesszük? Lady Crewe fenyegetően megütögette a fejét a legyezőjével, és azt mondta: – Igyekeznünk kell, Mr. Hewes. Tempus fugit… – Valóban, Lady Crewe, és tulajdonképpen készen is vagyok. Már csak azt kérem Önöktől, hogy mindannyian nézzenek rám, és képzeljék azt, hogy bokáig gázolnak az olvasztott csokoládéban. A Caspar által eléjük vetített bizarr kép hatására a kép modelljeinek merev arca felengedett, és Caspar elkészítette a fotót. – Nos, azt hiszem, megvagyunk – mondta. – Várjon! – szólt közbe Charlotte, és előrelépett. – Megengedik, hogy én is készítsek egy képet? Caspar, álljon be a többiek közé, biztos vagyok benne, hogy Augusta nagyon szeretné, ha Önről is készülne egy fénykép. Lady Crewe sóhajtozását és Caspar rémült tekintetét figyelmen kívül hagyva Charlotte kivett egy új lemezt a tokból, és behelyezte a kamerába. – Most mindenki nézzen rám. Ez az! Én pedig azt szeretném, ha mindenki elképzelné, hogy elutazom Észak-Amerikába fényképeket készíteni. Ne feledjék, ne mozogjanak közben! Ezután Charlotte eltűnt a lepel alatt, megnyomta a gumikioldót, és elkészítette a képet. Miután újra előbújt, a társaság már feloszlott, Lady Crewe elsietett a szalonba, hogy felügyelje a villásreggeli előkészületeit, Augusta pedig követte.

Fred azonban elszakadt a feleségétől, és odalépett Charlotte-hoz: – Az az Amerika-dolog ugye csak ugyanolyan trükk volt, mint a csokoládé? – Nem egészen. – De ezt nem gondolhatod komolyan! Tudnod kell, hogy soha nem fogok beleegyezni – mondta Fred. – Ne aggódj, Fred, nagyon is megértem az ellenérzéseidet – felelte Charlotte, és kivette a lemezt a fényképezőgépből, majd belehelyezte a tokba –, de attól még gondolkodom rajta. – Esztelen elképzelés! Nem csavaroghatsz összevissza a nagyvilágban egyedül, csak azért, mert csalódtál. – Ennek semmi köze nincs az én csalódásomhoz. Ha elmegyek, akkor azért megyek, hogy jóval érdekesebb dolgokról készíthessek képeket, mint a barátaink, a szolgálóik, a házaik és az állataik. – Charlotte Fredre pillantott, és elmosolyodott. – És nincs szándékomban egyedül utazni. Mr. Hewes bizonyára elkísér, ha megkérem rá. Fred elnevette magát. – Nem kéne így megviccelned, Mitten. Egész eddig azt hittem, komolyan beszélsz. De még mielőtt Charlotte bármit is felelhetett volna, Augusta metsző hangon magához szólította Fredet: – Fred, rád várok! Mikor az esküvői vendégek már majdnem mind elhagyták a termet, Charlotte beszélgetésbe bonyolódott Lady Violet Ansonnal, aki szintén koszorúslány volt. Lady Violet eddig nem sok figyelmet szentelt Charlotte-nak, mikor azelőtt néhány alkalommal találkoztak, de most úgy tűnt, nagyon szeretne vele összebarátkozni. – Charlotte, drágám, nem is tudtam, hogy Ön ennyire ügyes. Muszáj néhány műhelytitkot elárulnia. Annyira vágyom arra, hogy fényképeket készítsek! Nagyszerű társasági foglalatosság. Az embernek így mindenki a rendelkezésére áll. – Ezt azért nem mondanám. És senki nem garantálja, hogy a modelleknek tetszeni is fog az eredmény – felelte Charlotte, és kíváncsi volt, vajon Lady Violet mennyit tud arról, ami a Királyi Fotográfus Társaság kiállításán történt. Ám mikor észrevette, hogy a lány tekintete Bay felé téved, aki Lord Crewe-val beszélgetett, nyilvánvalóvá lett a számára, hogy a társkoszorúslány a történet minden egyes részletét ismeri.

– Ó, az nagyon bosszantó lehet! De ha engem fényképezne le, én biztos meg volnék vele elégedve. – Ha portrét szeretne, arra Mr. Hewes a legmegfelelőbb ember. Mindenki szereti a képeit. Augusta egészen odavolt tőlük. Jöjjön, bemutatom Önnek. Charlotte odavezette Lady Violetet Casparhoz, aki épp akkor csukta össze a fényképezőgépet. – Caspar, szeretném bemutatni Önnek Lady Violet Ansont. Szeretne képet készíttetni magáról, és mondtam neki, hogy ebben Ön sokkal jobb, mint én. – Nos, ezt én teljességgel kétségbe vonom, hiszen mindenképp Ön a tehetségesebb, de mivel soha nem bírok ellenállni annak, hogy egy gyönyörű hölgyet lefényképezzek, örömmel készítek Önről is képet, Lady Violet. – Caspar most kissé oldalra lépett, hogy jobban megnézhesse Lady Violetet. – Az arcszíne alapján azt mondanám, Önt állítsuk be Oféliának. Lady Violet, aki annyira sápatag volt, hogy fehér koszorúslányruhájában egész kísérteties hatást keltett, láthatólag örült ennek a felvetésnek. Charlotte magukra hagyta őket, és csatlakozott ahhoz a csoporthoz, amelyik az esküvői reggeli felé tartott. Amint ott ácsorgott az előcsarnokban, és várta, hogy a lépcsőn felfelé igyekvők kicsit szétszóródjanak, valaki megérintette a könyökét. – Nem menekülhet előlem örökké – mondta neki Bay. – De hát nincs mit mondanom Önnek. – Ugye, igazából nem utazik el Amerikába? – Furcsa, de Fred is ezt kérdezte tőlem. Úgy vélem azonban, hogy neki joga van ezt megkérdezni, mivel a bátyám, Önnek viszont nincs – válaszolta Charlotte, és elfordult, hogy elinduljon felfelé, Bay azonban az útját állta. – Charlotte, kérem, ne legyen ilyen dölyfös! Akármit is gondol rólam, az nem lehet rosszabb, mint amit én gondolok magamról. Ön az, aki nekem igazán számít, mégis megsértettem Önt. Megengedi, hogy megmagyarázzam? Charlotte próbálta kikerülni Bayt. – Nincs mit megmagyaráznia. Az a kép önmagáért beszél. Bay, kezét a kardja markolatára téve, elállta Charlotte útját.

– Az az átkozott fénykép! Az csak egy pillanat – egy röpke pillanat, mikor, meglehet, a császárné szépsége elvakított. De nem azt tükrözi, ami a szívemben van. – Nem biztos, hogy tudok hinni Önnek – felelte erre Charlotte. – De miért nem? Csak Ön miatt vagyok ma itt. Most készítsen rólam fényképet, és aztán döntse el, mi tükröződik az arcomon. – Épp most készítettem egyet. De akármit is mutat az a kép, attól tartok, most már túl késő. Bay közelebb hajolt hozzá, és Charlotte látta, hogy könnyek gyűlnek össze halványkék szemében. – Tényleg, Charlotte? Biztos ebben? Charlotte a fejét rázta. – Nem, semmiben sem vagyok biztos. De pontosan erről van szó. Biztos kell legyek abban a férfiban, akihez hozzámegyek. Azzal Charlotte gyorsan elhaladt Bay mellett, és elindult felfelé a kettős lépcsősor egyik ágán. Bay követte. – Elmehetnék Önhöz csak úgy, beszélgetni? Hiányzik nekem. – Beszélgetni velem? – kérdezett vissza Charlotte. – Történeteket mesélnék. Megpróbálnám megnevettetni. Ebben úgy emlékszem, elég jó voltam. Még azt is elmesélném, hogyan kapta Hartopp a Csirke gúnynevet. Charlotte igyekezett nem reagálni. Csak ment felfelé a lépcsőn, a korlátba kapaszkodva, mintha attól tartana, hogy elesik. – Úgy gondolja, ilyen könnyen megnyerhet magának? – Ismerje el. Ég a kíváncsiságtól. – És nem bánná, hogy elárulja a barátját? – Nem hinném, hogy Csirke momentán a barátjának nevez. Charlotte Bay felé fordult. – Akkor Ön húzott be egyet neki? – Attól tartok, igen. – De miért? – Azért, mert azt mondta nekem, hagyjam Önt békén, hogy ő „próbálkozhasson be” Önnél. Ezt a kifejezést használta. Én meg elmondtam neki, hogy azzal semmire nem menne, mivel Ön úgyse lesz a felesége. – Ezzel nagy szolgálatot tett nekem. Hartopp kapitány tényleg azt képzeli, hogy ilyen hirtelen megváltozik róla a véleményem?

– Velem kapcsolatban hirtelen megváltozott – mondta erre Bay. A lépcső tetejére érve azoknak a vendégeknek a háta mögé kerültek, akik gratulálni álltak sorba. A kettős lépcsősor másik oldalán közelítők közül páran érdeklődve figyelték Bayt és Charlotteot. Charlotte ezt észrevette, és megpróbált kicsit elkülönülni Baytől, és beállt az előttük ácsorgó emberek közé. Bay azonban a közelében maradt. – Az emberek minket néznek – mondta Charlotte. – Nézzenek csak! – felelte Bay. – Ön könnyen mondja ezt, de én nem akarom, hogy még többet pletykáljanak rólam, mint amennyit már eddig is pletykáltak, Önnek köszönhetően. Kérem, menjen el! – Csak akkor, ha megígéri, hogy láthatom még. – Azt már nem! – Akkor pedig megmondom Csirkének, hogy Ön bevallotta nekem azt az olthatatlan vágyát, hogy Mrs. Hartopp lehessen, és ezért most azonnal meg kell kérnie az Ön kezét. Charlotte önkéntelenül is elmosolyodott, de a kezét mintegy pajzsként tartotta maga előtt. Bay megint mondani készült valamit, de Caspar és Lady Violet épp akkor értek fel a lépcső másik oldalán, és egy vonalba kerültek velük. – Middleton kapitány, mekkora öröm, hogy végre találkozunk! Eddig csak a fényképlemezen keresztül láthattam Önt. Csodálatos dolog az eredetit is megtekinteni! – Caspar meghajolt. – Attól tartok, csalódást fogok okozni – felelte Bay. – Ebben az egyenruhában biztosan nem! Az én hazámban ritkán látunk ehhez foghatóan káprázatos dolgot. A nem ember alkotta dolgokat leszámítva. – Kissé furcsa így mászkálni a városban, bár van valami megnyugtató abban, ha az embernek kard függ az oldalán – válaszolta Bay, és rátette a kezét a szablyája markolatára. Caspar erre elnevette magát. – Nyugat-Amerikában mindenki fegyvert visel. Én is meglehetősen csupasznak érzem magam a pisztolyom nélkül. – De Londonban senkinek nincsen szüksége fegyverre! – szólt közbe Lady Violet. – Mi nem vagyunk vademberek.

– Mi sem vagyunk, ott San Franciscóban – mondta Caspar, és Bayre nézett –, de szeretünk mindenre felkészülni. A szalonból általános mozgolódás zaja hallatszott, mely arra utalt, hogy most kezdődnek a tósztok. Charlotte besietett a terembe. Első számú koszorúslányként egyik feladata az volt, hogy a hölgyvendégeknek adjon egy-egy szálat a menyasszonyi csokorból. Augusta úgy gondolta, ez nagyon kedves szokás, és azt mondta Charlotte-nak, így alkalma lesz még több embert megismerni: – Az embernek soha nem lehet elég nőismerőse. A te vagyonod mellett férfi hódolóból nem lesz hiány, de a szabályokat mégiscsak a nők alkotják. Charlotte felvette a csokrot arról az asztalról, ahová az esküvői ajándékokat helyezték el. Ő egy igazgyöngy és topáz nyakláncot ajándékozott a menyasszonynak, mely most ki volt téve vörösbársony tokjában; az igazi nagy ajándéka azonban Augusta számára az volt, hogy kölcsönadta neki a Lennox-gyémántokat. Charlotte némi örömet lelt abban, hogy ezt az adományt csak az esküvő előtti napon adta át Augustának. Nagy élvezettel figyelte, ahogy leendő sógornőjében az ő állandó letorkolása iránti vágy azzal a sóvárgással viaskodik, hogy az esküvője napján a Lennoxtiarában tündökölhessen. Bay meisseni porcelán pásztorfiú és pásztorlányka figurát ajándékozott az ifjú párnak. Különleges ajándék volt ez, mely kitűnt a súlyos ezüst gyertyatartók, az igazgyönggyel kirakott halkések és a teknőcpáncél útitáskák sorából, melyekkel a legtöbb vendég a friss házasokat köszöntötte. Charlotte valahogy nem várta volna, hogy Bay a meisseni porcelánt választja, de hát, gondolta, sok minden van, amit nem tud a férfiról. Felvette tehát a csokrot, és elkezdett körbejárni, közben pedig fehér nárciszt és viaszos szirmú madagaszkári jázmint osztogatott a hölgyeknek. Mialatt az asztalok és székek között járt, Lord Crewe a házasság örömeiről beszélt, és ehhez kizárólag az Artúrmondakörből vett példákat, ami talán nem volt a legszerencsésebb, mivel Artúr és Guinevere, Lancelot és Elaine, valamint Sir Bedivere nem éppen boldog házasságukról voltak híresek. Aztán Fred állt fel, és a lehető legrövidebb beszédet mondta el, ami csak lehetséges, rengeteg torokköszörüléssel és köpködéssel tarkítva, de mivel

annyira boldognak tűnt attól, hogy megházasodott, a sutaságát mindenki megbocsátotta neki, bár Augusta végig sanda tekintettel bámulta. Aztán Bay állt fel. Hartoppot Augusta a ronda monokli miatt megvétózta. Bay azzal kezdte, hogy gratulált Frednek, amiért olyan szerencsés, hogy ilyen kivételes menyasszonya lehet. Charlotte megpróbált nem mosolyogni Bay melléknévválasztásán. Bay ezután Fred katonai pályáját dicsérte meglehetős részletességgel, aztán megemlítette, milyen vitézül üli meg a lovat, és milyen ügyes a karikadobó játékban, melyet annak idején a tiszti kaszinóban szalvétagyűrűkkel és gyertyacsonkokkal játszottak. Bay nagyon jól beszélt, ezért a hallgatóság máris elengedte magát, mivel tudták, hogy sem őket, sem saját magát nem fogja összezavarni. Bay most egy anekdotát mesélt el Fredről, miszerint Írországban, mint fiatal segédtiszt, elvárták tőle, hogy a kormányzói bálokon minden fiatal lánnyal táncoljon, ezért egy egész rakomány báli cipőt kellett neki hozatni Londonból, mivel a bőrtalpú cipőket iszonyú hamar eljárta. Ezután Bay ivott egy korty pezsgőt, majd így folytatta: – Azért jöttünk itt össze, hogy egy házasságot ünnepeljünk. Nincs annál nemesebb, mint az esküvői szertartás azon szavai, amelyben a felek holtomiglan-holtodiglan fogadalmat tesznek. Kívánom, hogy áldás kísérje Augusta és Fred házasságát – ezután a férfi egyértelműen Charlotte-ra nézett –, és imádkozom, hogy számomra is megadassék egy másik személy boldoggá tételének lehetősége. Kíváncsi morajlás futott végig a termen ennek a nyilvánvaló szándéknyilatkozatnak a hallatán. Charlotte, aki megpróbált egy ép virágszálat találni Trent Dowager grófnőjének számára, akarata ellenére elpirult. Mikor mindenki felállt, hogy az újdonsült férj és feleség egészségére igyon, kisurrant a teremből, hogy kicsit összeszedje magát. Ahogy ott állt a lépcső tetején, egyik kezével a lépcsőkorlátba kapaszkodva, másikkal a megcsonkított virágcsokrot szorongatva, lenézett a hallba, és meglátta, hogy a lakáj kinyitja az ajtót. Egy pompás libériába öltözött ember állt odakint, akivel a lakáj halkan váltott pár szót, majd végül beengedte. Az idegen egy névjegykártyát adott át neki, melyet a lakáj aztán egy ezüsttálcán felhozott az

emeletre. Charlotte figyelte, amint a névjegykártyát átadják Lady Crewe-nak, aki meglepetésében hátrahőkölt, majd hevesen bólogatni kezdett. Aztán odahajolt Augustához, és a fülébe súgott valamit, amitől az ifjú ara sokkal élénkebb lett, mint aznap bármikor azelőtt. A lakájt aztán leküldték a földszintre. Ezúttal a libériás szolga kinyitotta a Crewe-ház dupla szárnyas ajtaját. Charlotte abból a szögből, ahol állt, a hajat látta meg először – a gesztenyebarna fonatokból álló medúzaszerű koronát, mely a pávatollakkal ékes, aprócska kerek kalap alól zuhogott alá. Megpróbált visszahúzódni a szalonba, de Lord és Lady Crewe akkor jöttek ki az ajtón, hogy a császárnét üdvözöljék, ezért Charlotte visszalépett a lépcsőkhöz, és igyekezett elrejtőzni az emeleti dupla szárnyas ajtó mögött. A császárné meglepően gyorsan mászta meg a lépcsőt, Festetics grófnő alig bírt lépést tartani vele. – Lady Crewe! – szólalt meg Sisi. – Bocsásson meg, amiért csak így magukra török. De mikor Middleton kapitány megemlítette nekem, hogy hivatalos a lánya esküvőjére, hirtelen arra gondoltam, milyen jó volna látni egy igazi angol menyegzőt. Az én hazámban szokás, hogy az uralkodócsalád tagjai megáldják a jobb családokból származó arákat, ezért úgy gondoltam, talán elnézi nekem, hogy idejövök. Nagyon szeretnék személyesen gratulálni a lányának. Lady Crewe elég nehezen tudott kikászálódni a szinte földig érő bókolásból. – Nagy megtiszteltetés számunkra, Fenség! Augusta és Fred pedig kétszeresen megáldva fogják érezni magukat. Kérem, jöjjön beljebb, hadd mutassam be őket. Charlotte úgy gondolta, a császárné közelről már korántsem olyan vonzó, mint amikor csak a körvonalait látta lóháton ülve. Messziről izgalmas látványt nyújtott; egyméteres távolságból azonban már látni lehetett a szeme körüli kis ráncokat, az orra és a szája közti apró redőket és a kipirosodott ökölcsontjait. Kecses volt, a fejét kifogástalanul egyenesen tartotta, és olyan előkelően és légiesen lépkedett, mintha nem is lábakon járna. A császárné azonban mégiscsak olyan nő volt, aki a szépséghez való jogot most már csak

erőfeszítések árán, és nem magától értetődő igazságként tudta magának kikövetelni. A császárné belibbent a terembe, és mindenfelől rengeteg hajlongás és bókolás köszöntötte. Augusta, aki teljesen kipirult az izgatottságtól, felajánlotta neki a saját székét, hogy a legelőkelőbb helyen ülhessen. Sisi azonban tiltakozott, és inkább Augusta arcára tette a kezét. – Nem, kedves gyermekem, álmomban sem jutna eszembe, hogy elbitoroljam a helyedet ezen a különleges napon! Hoztunk viszont esküvői ajándékot. Festy! A grófnő kinyitotta a retiküljét, és kivett belőle egy kis bőrdobozt, melyet aztán a császárné átadott Augustának. A dobozban egy zománcfestékkel bevont bross rejtőzött, Sisi miniatűr képmásával, melyet gyémántbriliánsok vettek körül. A császárné kivette az ékszert, és Augusta fehér szaténnal borított mellkasára tűzte. – Íme, most már van valami, amiről eszedbe fog jutni a látogatásom. – Augusta hirtelen megszólalni sem tudott. Charlotte, aki a császárné nyomában belopózott a terembe, észrevette, hogy mindenki rettentően izgatott lett az új vendég érkezésétől, kivéve Bayt. Ő úgy állt ott, legalábbis a lány így gondolta, mint akit pofon vágtak. Egyértelmű volt, hogy ilyesmire egyáltalán nem számított. Charlotte elkapta a férfi tekintetét, aki megrázta a fejét. Charlotte most Caspar hangját hallotta, egészen közel a füléhez: – Tudja, szinte sajnálom Middleton kapitányt. Nem hinném, hogy számított erre a fenséges látogatásra. A császárné most elkezdett körbesétálni a teremben, két oldalán a vendéglátóival. Mikor odaértek, ahol Bay állt, Sisi megtorpant, és odanyújtotta Baynek a kezét, hogy csókolja meg. – Middleton kapitány, soha nem említette, hogy ilyen elbűvölő barátai vannak, különben már jóval korábban szerettem volna találkozni velük. – Sisi most Lady Crewe felé fordult. – Easton Neston közel van az Önök kastélyához, igaz? – kérdezte, és elmosolyodott anélkül, hogy a fogai elővillantak volna. Lady Crewe mesterkélt mosollyal ezt mondta: – Melton Park éppen Easton Neston mellett fekszik. Micsoda pompás kastély! Remélem, fenségednek minden kényelme megvan ott.

– Ó, de hát én nem azért jöttem Angliába, hogy kényelemben legyek, Lady Crewe. Azért jöttem, hogy az Önök rókáira vadászszak. És boldogan aludnék akár egy sátorban is, ha ez volna az ára annak, hogy Leicestershire-ben falkavadászaton vehessek részt. Lady Crewe ettől teljesen meghökkent. – Ó, remélem, azért erre soha nem kerül sor! – Á, itt vannak nagyszerű barátaim is, Milord Spencer és a grófné. Micsoda öröm! Természetesen Bécsben soha nem lehetünk ennyire közvetlenek, mint itt, és én épp azt szeretem Angliában, hogy soha nem öncélúan ragaszkodnak a formaságokhoz. Spencer gróf suta lovagiassággal válaszolt: – Ahol Ön érintett, asszonyom, ott a hétköznapi szabályok nem érvényesek többé. – Ön túlságosan lovagias, hiszen van olyan szabály, melyet én sem szeghetek meg: például azt, hogy vasárnap nem szabad vadászni. – Tiszteletben kell tartani a rókák vallásos elkötelezettségét. Sisi erre elnevette magát. A császárné számára kerítettek egy olyan széket, melyről kellő magaslatról tudta belátni az egész vendégsereget. Amint leült, máris megkérdezte Spencer gróftól: – Mondja, melyik az a fiatal lány, akinek a fényképe annyira feldühítette Rudit? Úgy tudom, itt van. A gróf zavartan nézett. – Nem egészen értem, kire is gondol, asszonyom. Tudom, hogy volt valami incidens, de én nem voltam jelen. – Á, akkor megkérdezem Bayt. Ő biztosan tudja. Spencer azonban, mivel eszébe jutott az a fura jelenet a hintóban, úgy döntött, jobb lesz, ha a császárné nem Bayt kérdezi meg Charlotte felől. Ezért ő is kerített egy széket, és leült a császárné mellé. – Azt hiszem, Charlotte Bairdre gondol, ő a vőlegény húga. – Rá tudna mutatni, melyik lány az? A gróf elfordította hatalmas fejét, hogy végignézzen a termen. Észrevette Charlotte-ot, amint ott áll a fal mellett, a virágcsokor maradványaival a kezében, és éppen egy magas férfival beszélget, akinek a nadrágja egészen szokatlan szabású. Azt is látta, hogy Bay az egyetlen olyan ember, aki nem a császárnét nézi, hanem Charlotte-ra mered, méghozzá olyan intenzíven, mintha megpróbálná az eszébe vésni minden arcvonását.

– Úgy vélem, az a lány ott a csokorral Miss Baird lehet. – Igen, asszonyom, én is úgy vélem. – Szeretnék megismerkedni vele. Megkérné, hogy jöjjön ide? – Örömmel. A gróf lassan odasétált, ahol Charlotte és Caspar beszélgettek. – Miss Baird, a császárné szeretne Önnel megismerkedni. Bemutathatom Önt neki? Charlotte felnézett a grófra. – Visszautasíthatom az ajánlatot, Spencer gróf? A gróf nem szólt semmit, Caspar azonban összecsapta a kezét. – Charlotte, ne legyen buta liba! A teremben lévő összes lány majd meghal azért, hogy bemutassák a császárnénak. Na, jöjjön! A gróf meglepve nézett az amerikaira. Charlotte azt mondta neki: – Spencer gróf, hadd mutassam be Önnek Caspar Hewes-t. Amerikából jött, és fotográfus. A gróf enyhén meghajtotta a fejét, mintegy elfogadva a bemutatást. – Megfogadná Mr. Hewes tanácsát, és megengedné, hogy bemutassam Önt a császárnénak? – Ha Mr. Hewes elkísérhet, akkor igen. A gróf bólintott. – De Mr. Hewes, figyelmeztetem, a császárné nem igazán kedveli a fényképészetet. – Igen, erről már hallottam, de reméljük, azért a fotográfusok ellen nincs kifogása. * Mialatt ez a társalgás zajlott, Sisi Bay felé fordult, akit eddig nem szólított meg közvetlenül, és akit most odahívott magához. – Milyen elragadó társaság! Annyira örülök, hogy részt vehetek egy szokványos esküvői fogadáson! – Nem vagyok benne biztos, hogy a menyasszony ezt szokványos esküvőnek nevezné, de örülök, hogy Önt szórakoztatja. – Emlékszem, Ön azt mondta nekem, hogy a Crewe család tagjai meglehetősen érdektelenek, itt mégis olyan kellemes társaságnak tűnnek. Már bánom, hogy nem látogattam meg őket előbb. – Túlságosan el volt foglalva, asszonyom.

– Valóban. – Sisi körbenézett a teremben, és látta, hogy Spencer már közeledik Charlotte-tal az oldalán. Mikor hallótávolságba értek, Sisi azt mondta Baynek: – Ó, Bay, azt hiszem, megint környékez a szokásos fejfájás, és a hintóban felejtettem a piruláimat. Bay egy pillanatig habozott, aztán ezt mondta: – Majd én idehozom Önnek, asszonyom. * – Fenség, hadd mutassam be Önnek Miss Bairdet. – Charlotte előírásszerűen pukedlizett egyet, Caspar pedig lépett egyet előre, úgyhogy Spencernek nem volt más választása, muszáj volt azt mondania: – És egy amerikai úriembert, Mr. Hewes-t. – Caspar olyan mélyen meghajolt, hogy a homloka szinte súrolta a császárné szoknyáját. A császárné intett nekik, hogy foglaljanak helyet, mire Caspar odahúzott két aranyozott, bársonnyal bevont széket. Az idősebb nő végigmérte Charlotte-ot. – Már hallottam Önről, Miss Baird. Charlotte lesütötte a szemét. – Ön az a fiatal hölgy, akinek a fényképe annyira elkeserítette a fiamat. – Igen. – Charlotte egy pillanatig habozott, aztán hozzátette: – Fenség. A császárné elnevette magát. – Ó, ne aggódjon, nem azért jöttem ide, hogy Önt leszidjam. Igazából elnézést kell kérnem, amiért Rudi megsértette Önt. Olyan önfejű tud lenni! Charlotte nem viszonozta a mosolygást. – Az Ön fia Middleton kapitányt sértette meg. Nem hinném, hogy engem egyáltalán észrevett. Spencer gróf, aki szintén hallgatta a társalgást, odaadó figyelemmel tanulmányozta a padlót. Sisi így folytatta. – Szegény Rudi! Annyira figyelmes velem, és tudja, hogy nem bírom, ha lefényképeznek. – De hát hogyan lehetséges ez, fenséges asszonyom? – szólt közbe Caspar. – Egy olyan elbűvölő teremtést, mint Ön, állandóan

fényképezni kellene. Fotográfusként azt gondolom, bűn az Ön szépségét a nyilvánosság szeme elől elrejteni. Sisi igencsak meghökkent azon, hogy Caspar beleszólt a beszélgetésbe, de az amerikai mosolya rezzenéstelen maradt. – De én nem kívánom, hogy a nyilvánosság rólam készült fényképeket bámuljon. Nem érdekel, hogy magazinokban ámuldozzanak rajtam, vagy boltkirakatokban nézegessenek. Királyné vagyok, nem manöken. Ezúttal Festetics grófnő szólt közbe: – Fenség, olyan karcos a hangja. Hozhatok egy kis vizet? – Nem, nem, jól vagyok – utasította el Sisi egy intéssel az ajánlatot. Charlotte már épp válaszolni készült, de Caspar elébe vágott. – Nos, ez nagy kár. A művészettörténet sokkal szegényebb volna a nagyszerű uralkodói portrék nélkül – Velázquez, Van Dyck; azt hiszem, Fenségedet Winterhalter festette meg. Mi, fényképészek csak ugyanezt a kiváltságot szeretnénk megszerezni. Hogyan is ismerhetnének el minket nagy művésznek, ha a legjobb fotóalanyokhoz nem kapunk hozzáférést? – Egy festmény az teljesen más. Az több óra gondolkodás és munka eredménye. Egy nagyszerű portré a modell lelkét mutatja meg; és erre egy fénykép soha nem képes. Most Charlotte szólalt meg. – Ezzel nem értek egyet, asszonyom. Egy királyi portré jellegénél fogva hízelegni akar az alanyának; egy fénykép azonban soha nem hazudik. – Ön még nagyon fiatal, Miss Baird, és ha megbocsát, nem is lát tisztán. Nem tudhatja, milyen az, mikor az embert folyton a beleegyezése nélkül fotózzák. Az ilyen körülmények között készült képek nem tükrözhetik az igazságot, ahogy Ön fogalmazott, hanem megtévesztésen alapszanak. Charlotte ezen kicsit elgondolkodott. – Őszintén sajnálom, hogy a tudta nélkül készítettem Önről képet, de a fénykép önmagában nem volt hazugság. Kis szünet állt be, aztán Sisi elmosolyodott. – Ó, de hát Ön még fiatal, és mikor fiatalok vagyunk, mindannyiunknak határozott véleménye van mindenről. Azt hiszem,

ha kicsit idősebb lesz, másként fogja látni a dolgokat. Megjött Middleton kapitány! Ismeri Miss Bairdet, ugye, kapitány? – Igen, asszonyom. – Éppen a kisasszony hobbijáról folytattunk érdekes beszélgetést – jelentette ki Sisi, és Charlotte felé fordult. – Mondja, kedves, önnél van még az a fénykép? Az, amelyik annyira feldühítette a fiamat? – Nem, megsemmisítettem a negatívot. Ebben a tekintetben nincs mitől tartania. – Milyen alapos! Szinte sajnálom, hogy el kellett pusztítania a keze munkáját. – Alapos okom volt rá, asszonyom – felelte Charlotte, és futólag Bayre tekintett. A császárné elkapta ezt a pillantást, és intett Festetics grófnőnek, hogy szedelődzködjön. Most, hogy látta a Baird lányt, már nem aggódott amiatt, hogy bármi hatással lehet Bayre. Úgy gondolta, a lány teljesen jelentéktelen. – Attól tartok, nem bírok tovább küzdeni a fejfájásommal. Mennünk kell. Felettébb élvezetes esemény volt, de attól tartok, eléggé kifárasztott. Azzal a császárné felemelkedett a helyéről, és amint ezt a teremben ülők észrevették, ők is felkeltek a székükről. – Nagyon kellemes ez a fogadás, Lady Crewe! És milyen elbűvölő a menyasszony! Nagyon köszönöm! – A császárné azzal tovasiklott az ajtó irányába, nyomában Festetics grófnővel és Lord Crewe-val. Az ajtóban megállt, és jól érthetően azt mondta: – Gondolom, el szeretne búcsúzni a barátaitól, Middleton kapitány. Bay, aki nem követte a császárnét az ajtóhoz, a terem közepén állt – és most minden tekintet rá szegeződött. Bay Charlotte-hoz fordult, és azt mondta neki: – Ugye emlékszik, mit ígért? Charlotte olyan nyugodt hangon válaszolt, ahogy csak tudott: – Ha lesz ideje arra, hogy még azelőtt jelentkezik, mielőtt Amerikába utazom, nagy örömmel fogadom Önt. – Szóval mégis elmegy? – Eddig nem voltam benne biztos, de most már igen. De Önnek most nincs ideje itt társalogni velem. Várja az úrnője. Bay a lányra nézett, és arcát eltorzította a megbánás. De még mielőtt bármit is felelhetett volna, Augusta odalépett hozzájuk, és

kipirult arccal kettejük közé furakodott. – Middleton kapitány – sziszegte –, a császárné Önre vár. – Viszontlátásra, Bay! – mondta Charlotte. A teremben teljes volt a csönd, mialatt Bay elindult az ajtó felé, ahol Sisi állt, testét olyan szögben csavarva ki, mint az Actaeont üldöző Diana. Mikor Bay úgy öt lépés távolságra volt tőle, a császárné, mivel látta, hogy már jön, sarkon fordult, és kilépett az ajtón, majd megindult lefelé a lépcsőn, hagyva, hogy Bay kövesse. Bay az ajtóban még megállt egy pillanatra, és mielőtt eltűnt, visszanézett Charlotte-ra. Caspar, aki Charlotte mellett állt, azt mondta: – Szegény ördög, nem lehet könnyű egy uralkodóné csicskásának lenni. – Nem, és mivel Baynek nincs istenadta tehetsége a hízelgéshez, neki még nehezebb lehet – válaszolta Charlotte, majd elfordította a tekintetét Bayről. * Mikor Bay leért a lépcsőn, hirtelen Festetics grófnő jelent meg mellette, és karon fogta. – Middleton kapitány, annyira örülök, hogy újra látom! Bay rámosolygott a grófnőre. – Hogy van, Festy? – Aggódom, Middleton kapitány. Nem volt szép Öntől, hogy csak úgy eltűnt. Nagyon szomorú volt Ön nélkül. A császárné, hiszem, nem is mosolygott azóta, hogy elment. Nagyon szükséges, hogy visszatérjen. – De a császárné kért arra, hogy maradjak távol. – Egy napra, talán kettőre, igen, mikor a trónörökös nálunk volt. Nem akart semmi kellemetlenséget a fiával. De azóta minden nap várja, hogy Ön visszatérjen. Ezért jöttünk ide ma, nem holmi esküvőt nézni, hanem hogy Önt láthassuk. Bay a padlót bámulta. A grófnő azonban belemélyesztette a körmét Bay karjába, arra kényszerítve ezzel, hogy nézzen fel rá. – Tudom, hogy Ön nem úgy szereti úrnőmet, mint én, kapitány, de azt hiszem, azért nagyon kedveli őt. Boldoggá tette, most meg boldogtalanná teszi.

Bay lassan azt felelte: – Bárcsak ne jött volna ide ma! – Én is így érzek. Megpróbáltam visszatartani, de nem hallgat rám. Most, drága kapitány, mennie kell, a felség Önre vár. – A kis termetű grófnő szinte kilökte Bayt az ajtón. A kocsis már ott várt, hogy kinyissa a hintó ajtaját. Amint Bay beszállt, látta, hogy Sisi a szemközti sarokban ül, és arcát eltakarja a legyező. A hintó függönyei be voltak húzva. Mikor a kocsis becsukta az ajtót, Bay megszólalt: – Sisi? – A császárné azonban még akkor sem eresztette le a legyezőt. Bay várt egy kicsit, aztán szembeült vele, és gyengéden megfogva a karját, elhúzta az arca elől a legyezőt. A császárné sírt. Bay látta, hogy még a könnyei is elegánsak: a szeme ugyan fénylett tőlük, de az orra nem pirosodott ki. Bay keresett a zsebében egy zsebkendőt, és elkezdte az arcáról letörölni a könnycseppeket. Sisi megfogta Bay kezét. – Ó, annyira sajnálom, Bay. Nem szabadott volna idejönnöm. De annyira hiányoztál! – Sisi átnedvesedett pillái mögül Bayre nézett. Bay nem tudott ellenállni az asszony tekintetében bujkáló esdeklésnek. Hiába tudta, hogy hibát követ el, nem tudott uralkodni magán. Kezébe vette Sisi másik kezét, és elkezdte lecsókolni a könnyeit, míg rá nem talált a szájára. A hintó elindult. – Miattam nem érdemes sírni, Sisi. – Annyira boldog voltam itt Angliában veled. De aztán Rudolfnak muszáj volt mindent tönkretennie. Ő ezt nem érti. Kérlek, mondd, hogy megbocsátottál neki. – Nincs mit megbocsátanom – mondta Bay. Sisinek közben felszáradtak a könnyei, és ezúttal ő csókolta meg Bayt. – Ó, annyira boldog vagyok! És gondoskodni fogok arról, hogy az útjaitok soha többé ne keresztezzék egymást. Akkor megint olyan boldogok lehetünk, mint azelőtt. Minden nap elmegyünk vadászni, és elfelejtjük az én bolond fiamat. Sisi hajának illata, a konyak és a kölnivíz különös keveréke teljesen elhódította Bayt. Úgy érezte, ki kellene nyitni az ablakot.

– De én most nem mehetek vissza Easton Nestonba. Szombaton lesz a Vágta. – A Vágta? Azt tudom, hogy az egy lóverseny, de valóban annyira fontos? – A Nemzeti Vágta Anglia legjelentősebb vadászugratása. – Bay, látva, hogy Sisi nem egészen érti, így folytatta: – Képzeld el, hogy a lehető leggyorsabban vágtatsz a falka után, és minden percben másfajta akadályt kell átugratnod. Négy mérföld és tizenhat sövénykerítés, az ország legeslegjobb lovasai ellen. – De hát te vagy az ország legjobb lovasa! – A nemesek között talán igen, de a versenyen indulnak profi zsokék is. Ír fickók, akik úgy száguldanak, mint a szellemlovasok. Láttam már őket Aintree-ben, ezek semmitől sem félnek. Sisi Bay ajkára tette az ujját. – Neked sem kell félned semmitől – mert én is ott leszek. Elmegyek, és végignézem, ahogy megnyered a versenyt. Sisi most már mosolygott, és megint kezdett jobb kedve lenni. – Szólok Nopcsának, hogy tegye meg a megfelelő előkészületeket. A hintó most lassított, és Bay felemelte a sötétítőt. Felismerte a Devonshire Ház hatalmas kapuit. Erős fénycsík világította meg a hintó belső terét. Bay észrevette, hogy a mosolygó Sisi szája körül apró ráncok jelennek meg. – Ó, Bay, annyira örülök, hogy már nincs köztünk semmi félreértés – mondta Sisi, és Bay kezét a mellkasára vonta, hogy a férfi érezze a szívdobogását. Ahogy Bay ott ült a hintóban, kezét a császárné szívén nyugtatva, akinek a tekintete folyamatosan rajta függött, meghallotta, amint a rikkancs az esti újságok híreit kiáltozza az utcán, és az jutott az eszébe, hogy vajon mit gondolna a világ Middleton kapitányról, aki az osztrák császárné elsötétített hintóján kocsikázik keresztül-kasul Londonon. A legtöbben ezt kifejezetten botrányosnak tartanák; a kicsit világiasabb szemléletűek pedig úgy gondolnák, hogy kissé kérkedő magatartás. Azonban mindenki egyöntetűen úgy vélné, hogy Middleton kapitány a császárné nyíltan is vállalt szeretője. A császárné még mindig mosolyogva nézett Bayre – csillogott a szeme, és a pávatollas kalap alatt csak úgy ragyogott az arca. Bay

kíváncsi lett volna, vajon ő tudatában van-e mindennek. És vajon ő maga húzta-e el a sötétítőket, mielőtt sírni kezdett? Ha ez amolyan csapdaféle volt, akkor Bay önként és dalolva sétált bele. A hintó most megállt. Bay kilesett a függöny mögül, és látta, hogy a Claridge Hotelnél vannak. A császárné megkérdezte: – Bejössz velem? – Vissza kell mennem Aintree-be. Nem bízom a lovászokban, hogy rendesen etetik Tipsyt. – Akkor szombaton. – Sisi előrehajolt, és megcsókolta Bayt. – Szombaton – mondta Bay.

Az Adelphi Liverpool

Kedves Fred! Remélem, hogy a nászutatok pontosan olyan, amilyennek reméltétek, és Olaszország elnyerte Augusta tetszését. Elnézésedet kell kérnem, amiért nem lehetek itt, mikor visszatértek, de amikor ezt a levelet elolvasod, én már valahol Észak-Amerikában leszek. Attól függően, milyen hosszúra nyúlik a nászutatok, vagy New Yorkban, vagy épp a Grand Canyon mélyén. Egy biztos: nem a Charles Streeten. Felteszem, eléggé felzaklat majd az elutazásom ténye. Tudom, hogy aggódni fogsz a biztonságomért, Augusta pedig sajnálkozni fog, amiért ebben a szezonban nem vezethet be a társaságba. Megígérem azonban, hogy rettentő óvatos leszek, Augusta csalódottságának enyhítésére pedig itt hagyom az ékszeresládám kulcsát. A Drummonds egyik széfjében helyeztem el a gyémántokat, kivéve a tiarát, melyet zálogba kellett adnom, hogy az

útiköltségeimet fedezni tudjam. Hálás volnék, ha visszatértedkor ki tudnád váltani. Úgy vélem, Augusta szívesen viselné máskor is. Kérlek, ne aggodalmaskodj, csak pár hónapig leszek távol. Ha pedig azt szeretnéd, hogy térjek vissza, akkor küldj nekem pénzt New Yorkba, mivel nem hiszem, hogy a tiarából az oda- és a visszaútra is futná. A meltoni szobalány, Grace is velem jön – így nem kell attól tartanod, hogy kísérő nélkül maradok. Mr. Hewes is ugyanazon a hajón fog utazni, a neve SS Britannic. Megígérte, hogy majd lefordítja nekem az amerikait angolra. Drága Fred, ez nem szökés, annak idején sem szöktem meg Middleton kapitánnyal, amikor pedig minden vágyam az volt, hogy a felesége legyek, mert meg akartalak kímélni a kellemetlenségektől. És most sem szököm meg. Felteszem, azért dühös leszel, mikor ezt olvasod, de remélem, nem sokáig. Biztos vagyok abban, hogy Augusta ragyogóan fog mutatni a Lennox-gyémántokban. Időszakos távollétem ellenére maradok szerető húgod: Charlotte Charlotte lepecsételte a levelet, és meghúzta a csengőt. Megjelent a hotelszolga az Adelphi vörös-arany libériájában. A fiú nem lehetett több tizenkét évesnél, de még a koránál is alacsonyabb termetű volt, ezért az egyenruha lötyögött rajta. Charlotte odatartotta neki a levelet, és egy félkoronást, majd ezt mondta: – Szeretném, ha ezt feladnád nekem, és ha kész vagy, gyere vissza, és megkapod ezt itt. – Igenis, kisasszony. – A fiú elvette a levelet, és már szaladt is. Charlotte visszaült a hotel könyvtárában lévő íróasztalához. A könyvtárban erős lakk- és szattyánbőrszag terjengett. A szálloda vadonatúj volt. Caspar mesélte, hogy az alatt az egy év alatt húzták fel, mióta ő Amerikából ide, Liverpoolba megérkezett. A pompás, vörös és arany brokátfüggönyökkel keretezett ablakokon át látta a horizontot eltakaró viharfelhőket, és hallotta, ahogy az eső vég nélküli tapsviharhoz hasonló hangot adva veri az ablaktáblákat. A könyvtár, szerencsére üres volt. Korábban, Londonból idefelé jövet a vonat tele volt a Nemzeti Vágtára ideutazó csoportokkal és Amerikába tartó utasokkal. Caspar ragaszkodott a legdrágább

jegyekhez és az első osztályhoz, mondván: „ha vissza kell térnem Amerikába, akkor azt szeretném, hogy az utolsó emlékem Angliáról jó illatú legyen”; ezen a napon azonban még az első osztályon is lármás, kocsmába illő hangulat uralkodott. A lóversenyre igyekvők hamar elővették az italos flaskát, az Amerikába tartók pedig másról se beszéltek, csak azon aggodalmukról, hogy odaát milyen primitív állapotok várják majd őket. Caspar igyekezett megnyugtatni egy különösképp izgatott hölgyet, hogy az amerikaiak többsége már nem visel tollat a hajában, és nem nyílt tűzön főz, de mind a szóhasználata, mind a mellénye oly rikítóan színes volt, hogy a hölgy félelmei nemhogy csitultak, hanem még inkább felerősödtek. Charlotte-nak nem voltak ilyesfajta aggályai. Hirtelen döntötte el, hogy elutazik, de egy pillanatig sem bánta. Bármi jobbnak tűnt a számára, mint ott ülni a Charles Streeten, és arra várni, hogy végre történjen valami. Vagy ami még rosszabb, hallgatni, amint Csirke Bayről és a császárnéról pletykál. Charlotte felemelte a tollat, és azon merengett, vajon képes-e rávenni magát arra, hogy levelet írjon Baynek. De ahogy az már gyakran előfordult, most is úgy érezte, nem találja a megfelelő szavakat. Olyan levelet szeretett volna neki írni, amivel egyfelől teljesen leforrázhatja, ugyanakkor a saját oldalára is állíthatja. Jóval könnyebb volt mindent összecsomagolni, beadni a gyémántokat a zálogházba, és nekivágni a nagyvilágnak, mint megfogalmazni, mit is akar a férfinak elmondani. Bay az esküvő után küldött neki egy levelet – az írás olyan volt, mintha sötétben firkálta volna. Legdrágább Charlotte-om! Gondolatban akkor is így hívom Önt, ha személyesen soha nem fogom tudni Önnek ezeket a szavakat elmondani. Drága Charlotteom, az ajánlatom, miszerint elmesélem Önnek, hogyan kapta Hartopp kapitány a Csirke nevet, még mindig áll. Mást nem tudok Önnek felajánlani, csak a szívemet és Tipsy szolgálatait – lehetséges fotómodellként. [Itt megszakadt a levél, mintha Bay felülbírálta volna az eddigi könnyed hangvételt, és újrakezdené, ezúttal sokkal kevésbé szabályos betűket vetve.]

Bárcsak újra megcsókolhatnám; tisztán emlékszem a csókunkra – ajkai kissé szárazak voltak – és a szemhéján a szeplőkre. Szeretnék minden egyes szeplőt egyenként megcsókolni. Látja, most már vakmerő vagyok; most, hogy már túl késő. De tudnia kell, mennyire szeretném a karjaimban tartani, és hogy mindig is imádni fogom, akkor is, ha soha többé nem találkozunk. Önnek van fényképe rólam, de egy fényképnél is sokkal tisztább kép az, amely Önről az én lelkemben él. Egy fényképet el lehet pusztítani, de az a kép, mely az Ön drága arcáról bennem él, az kitörölhetetlen. [Ez az utolsó szó többször is alá volt húzva.] Mindig maradok, most és örökké az Ön Bay Middletonja Ez volt Charlotte első és egyetlen szerelmes levele. Pontosan egy ilyen levélre vágyott a kiállításon lezajlott zűrzavar után. De ez, végtére is csak egy levél. Ha Bay mindezt a szemébe mondja, Charlotte úgy érezte, nem lett volna képes ellenállni neki, de nem mondta. Már annyiszor elolvasta a levelet, hogy kívülről tudta minden szavát, és egyfolytában ezeket mormolta magában, mialatt összecsomagolt mindent, amire a Baytől háromezer mérföldre lévő világban szüksége lehet. Most kinyílt a könyvtár ajtaja, és Grace lépett be rajta. Az élénk magenta festék, melyet a kalapja karimájának befestéséhez használtak, feloldódott az esőben, és az arcát ametisztszínű csíkok tarkították. – Szörnyű idő van odakint, kisasszony. Elmentem, hogy néhány kalaptűt vegyek, brit kalaptűt, tudja, de bárcsak itt maradtam volna. Szerencsém volt, hogy akadt egy úriember, aki esernyőjét megosztva velem visszakísért a hotelbe. Ő is itt szállt meg a lóverseny idejére. Grace meglátta magát a kandallópárkány fölötti tükörben, és felsikoltott. Aztán elkezdte az arcát dörzsölni a zsebkendőjével, és a zsebkendő tiszta bíborszínű lett. – Magasságos ég! Bocsásson meg, kisasszony, de el kell mennem, hogy rendbe szedjem magam. És az a lóversenyes úriember egy szót sem szólt! Biztos szétröhögte magát rajtam, de

közben udvariasságot színlelt, és egyfolytában a Nemzeti Vágtáról beszélt. Azt mondta, ötven az egyhez arányban a Dancing Bearre kell fogadni. Szerinte biztos befutó. – Nem szabad megbízni egy idegen tippjeiben, Grace! – mondta Charlotte. – Ne aggódjon, kisasszony, nem most jöttem le a falvédőről! Megmondtam neki, hogy most már túl késő van ahhoz, hogy fogadjak, még ha tuti biztos is a tipp, mivel holnap Amerikába utazunk. Erre azt mondta, ha megadom neki a címemet, megőrzi nekem a nyereményt. Biztos azt hitte, nem vagyok százas… emiatt itt – mondta Grace, és letörölte az arcát a zsebkendőjével. Charlotte odalépett az újságtartó állványhoz. A Manchester Guardianban megtalálta, amit keresett. A zsokék listáján úgy középtájt ott volt Middleton J. M., lova Tipsy (szürke). Bay nevének láttán az újságban kellemes borzongás futott végig rajta, és rádöbbent, hogy nem tudja, a kezdőbetűk milyen neveket takarnak. Ő mindig csak Bayként ismerte a férfit. – Kérem, kisasszony… – A szolga jött vissza; skarlátvörös libériája teljesen átázott, arcát pedig tisztára mosta a zuhogó eső. Charlotte odaadta neki a félkoronást, és még egy shillinget hozzá. – Bocsánat, hogy miattam teljesen eláztál. Vinned kellett volna esernyőt. – Vittem is, kisasszony, de állandóan kifordult, olyan erős a szél. Mikor a szolga elment, hogy száraz ruhába bújjon, Charlotte megint az újságot kezdte böngészni. Volt benne egy cikk a lóversenyről, melyet szinte érthetetlennek talált. Csak annyit tudott belőle kihámozni, hogy negyven ló indul a versenyen. Öt ír és két francia is, és az egész mezőnyben csak tíz kanca van. Tipsy és Bay nevét nem találta meg a legesélyesebbek között. A legbiztosabb tippnek egy Governess nevű ló mutatkozott, melynek a lovasa egy bizonyos Ned Beasley. Charlotte rájött, hogy tulajdonképpen nagyon örül, amiért Bay végül elindul ezen a versenyen. Emlékezett arra, hogy az első meltoni estén mesélt neki arról a vágyáról, hogy megnyeri a Vágtát. Ez azt is jelentette, hogy Bay nem pusztán a császárné „teremtménye”. Furcsa volt elgondolni, hogy legalább ma este csak pár mérföldnyire lesznek egymástól. Aintree ugyanis, ahol a

lóversenypálya található, a vonaton elkapott beszélgetésfoszlányokból kiindulva hintóval elérhető távolságra feküdt csak Liverpooltól. Másnap azonban, mikor Bay feláll a startvonalra, ő már az Ír-tenger közepe táján jár. Charlotte meghúzta a csengőt, és teát kért. Caspar hamarosan megérkezik. Még egy éjszaka, és már a tengeren lesznek. Kicsit ijesztő, de azért nagyon megnyugtató gondolat volt, hogy legalább pár hónap erejéig nem kell a Lennox-örökösnőt játszania, és annak a lánynak sem kell lennie, akit Bay Middleton faképnél hagyott; egyszerűen Charlotte Baird lesz, a fotográfusnő. Ha pedig jól alakulnak a dolgok, akkor nem is fog visszatérni ide. Abban bízott, hogy Fred támogatja majd, míg nagykorú nem lesz, annak fejében, hogy Augusta az egész idényben villoghat a Lennox-gyémántokkal. Persze ha nem tér vissza, akkor megindul a szóbeszéd arról, hogy Caspar Hewes-zal indult útnak. Azok az emberek, akik nem ismerik Caspart, azt fogják gondolni, hogy megszöktek. És ez Caspar jó hírnevében nagyobb kárt tehet, mint az övében. A legrosszabb, ami Charlotte-tal történhet, az az, hogy a legelőkelőbb estélyekre nem hívják meg többet. Lesznek olyan hercegnék, akik többé nem tartják őt megfelelő feleségjelöltnek a legfiatalabb fiuk számára. Augusta pedig soha nem fog magához térni abból a megaláztatásból, hogy a házassága révén egy társadalomból kivetett személy rokona lett – de Charlotte úgy érezte, ezekkel a következményekkel meg tud valahogy békélni. Caspar alig kisarjadzott sikere társasági fotográfusként azonban pontosan azon a különleges képességén alapult, hogy abba a hitbe tudja behízelegni és beleringatni a modelljeit, miszerint egyedül ő látja bennük az igazi szépséget. Ha viszont ezek a fotóalanyok úgy vélik, hogy Caspar érzelmei már le vannak kötve, méghozzá egy olyan jelentéktelen és szürke lány által, mint Charlotte, akkor a férfi már nem lesz többé képes a bűvkörébe vonni őket, minek hatására pedig eddig a legátlagosabb modellje is át tudott változni azzá az istennőszerű lénnyé, akit Caspar a retorikájával megjelenített. Előző este az Adelphi Hotel fényűző ebédlőjében elköltött vacsora alatt azt mondta Casparnak: – Eléggé botrányosnak érzem, hogy itt ülök Önnel kettesben egy étteremben. Ha ezt Augusta látná, belehalna a szégyenbe.

– De hát mi a fene abban a botrányos, ha egy férfi és egy nő nyilvános helyen együtt vacsorázik? Az sokkal megbotránkoztatóbb volna, ha fent a szobájában költenénk el a vacsorát – mondta erre Caspar. – Az eladó sorban lévő lányoknak nem illik kísérő nélkül a nyilvánosság előtt mutatkozni, különösen nem egy agglegénnyel. – Ön mégis egészen elengedettnek tűnik a társaságomban, Carlotta. Nem fél attól, hogy emiatt megkérdőjeleződik az erényessége? Caspar ezt ugyan könnyedén kérdezte, de Charlotte tudta, hogy van benne komoly felhang is. – Nem, nem félek. Kellene? Caspar elmosolyodott, és Charlotte mintha némi megkönnyebbülést látott volna megcsillanni a szemében. A férfi a lányra emelte a poharát. – Ön az egyetlen nő a világon, akiről el tudom képzelni, hogy megkérjem a kezét, de még azon valószínűtlen esetben is, ha esetleg elfogadna, úgy érzem, nem vagyok az a nősülős típus. – Még a Lennox-vagyon kedvéért sem? – kérdezte Charlotte nevetve. – Most erősen meginogtam, de nem, még azért sem. Ebben a pillanatban Charlotte úgy érezte, hogy minden általa ismert ember közül Caspar áll a legközelebb ahhoz, hogy a barátjának nevezze. A pincér meghozta a teát. – Két személyre terítsek, kisasszony? – Igen, köszönöm. Casparnak most már lassan vissza kell érnie a hajózási társaság irodájából. Charlotte már Londonban megvette a jegyüket, de a férfi ragaszkodott ahhoz, hogy a liverpooli irodába is elmegy, hogy meggyőződjön arról, elfogadható kabinokat kapnak majd. Ez Charlotte számára nem tűnt elég nyomós oknak arra, hogy ilyen hatalmas zivatarban útnak kelljen indulni, de Caspar sziklaszilárd maradt. – Önnek fogalma sincsen arról, milyen sokat számítanak ezek a dolgok. Higgye el nekem, Carlotta, annak dacára, hogy Ön minden konvenciót áthágva elszökik Amerikába, nem jó, ha a gépház melletti kabinban köt ki.

Charlotte már a harmadik szelet ajókás pirítóst ette, mikor Caspar berontott a könyvtárba, és ulster kabátja széles hajtókájáról csak úgy csurgott lefelé az esővíz. Odaadta az átázott ruháit az ott lődörgő pincérnek, aztán egy székbe rogyott. – Ne haragudjon, hogy ilyen sokáig egyedül hagytam. Rossz hírem van, attól tartok. Egy faáruszállító hajóból kiborult a rakomány a nagy viharban, és a kikötőt elárasztották az úszó farönkök. Egy hajó sem indul útnak addig, míg a rönköket ki nem halásszák a Mersey folyóból. A rakpart tele volt láncokkal felszerelkezett emberekkel, akik szétkiabálták a torkukat, mégis alig jutottak valamire, ezért úgy vélem, a munka el fog tartani egy darabig. Így aztán úgy tűnik, még egy napig el kell magunkat szórakoztatni Liverpoolban. Charlotte átadott Casparnak egy csésze teát. Caspar Charlotte-ra nézett. – Azt hittem, csalódott lesz. Ehelyett inkább vidámnak tűnik. Csak nem gondolta meg magát az utazással kapcsolatban? – Nem, nem erről van szó. De ha már úgyis itt kell maradnunk még egy napot, akkor van egy ötletem, mit csinálhatnánk holnap. – Éspedig? – Azt hiszem, elmehetnénk a Nemzeti Vágtára. Az Aintree-ben lévő lóversenypálya innen hintóval elérhető. Caspar összehúzott szemmel nézett Charlotte-ra. – Nem is sejtettem, Carlotta, hogy ennyire szorosan követi a királyok sportját. Charlotte elpirult. Nem szerette volna bevallani Casparnak, sőt még magának sem merte, mi is a Nemzeti Vágta iránt való érdeklődésének valódi oka. – Ó, de hát ez nagyon híres lóverseny! Csodálatos hely arra, hogy fényképeket készítsünk – mondta. – Valószínűleg az egész útiköltségünket meg tudjuk keresni azzal, hogy lefotózzuk a lovakat a gazdáikkal együtt. Negyvenen indulnak a versenyen. – Ön figyelemre méltóan jól informált, Carlotta – válaszolta Caspar, majd felvonta az egyik szemöldökét. – Ó, Grace elmesélt nekem mindent – felelte Charlotte, olyan könnyedén, ahogy csak tudta. – Eléggé érdekesnek tűnik. A pálya négy mérföld hosszú, és tizenhat sövénykerítést kell átugratni.

– Tizenhat kerítést? – kérdezett vissza Caspar. – Elképzelni is nehéz! – Igen, és a lovaknak csak a fele ér célba. Iszonyúan nehéz verseny! Caspar a fejét csóválta. – Ez pontosan úgy hangzik, mint egy hamisítatlan angol dolog. Érthetetlen, és a beavatatlanok számára tökéletesen értelmetlen is. De nem lehet rosszabb, mint egy krikettmeccs, úgyhogy akár el is mehetünk. – Caspar egyenesen Charlotte szemébe nézve mondta: – Ki tudja, kibe botlunk bele? Charlotte képtelen volt visszanézni rá.

A Nemzeti Vágta A vágta napjára jó lett az idő. A vihar teljesen elvonult, és az ég halvány akvarellkék lett. Még a nap is előbújt, hogy megküzdjön az Atlanti-óceán felől érkező csípős, hideg széllel. Az időjárásban beállt kedvező változás a versenyen induló nagyszámú női lovasnak hatalmas megkönnyebbülést jelentett, mivel a nagy nap tiszteletére új szegélycsipkéket vásároltak a kalapjuk díszítéséhez; a Londonból csak erre a lóversenyre érkező nézők jó jelnek tekintették, mivel tapasztalatból tudták, hogy Aintree-ben a lelátók nincsenek megfelelően befedve; a walesi herceg pedig egyenesen boldog volt, hogy felveheti új Homburg kalapját, és hogy a rálátást nem fogják holmi esernyők eltakarni, melyeket amúgy is közönséges találmánynak tartott. Az osztrák császárné, aki a walesi herceggel együtt utazott az uralkodóknak fenntartott különvonaton, úgy gondolta, hogy az idő tökéletes összhangban van jelenlegi, vidámnak nevezhető hangulatával – mindig idegesítette, ha az időjárás ellentétes a kedélyállapotával. Festetics grófnő attól volt boldog, hogy úrnője mosolyog. Számára ugyanis csak egyetlen időjárás számított igazán: ha felhők gyülekeztek úrnője szemében. Csak egy ember volt közömbös az időjárás iránt ezen a reggelen: Bay, aki most utoljára még egyszer végigjárta a versenypályát. Számára a dolog már eldőlt. A két napig tartó esőzés hatására a

talaj felpuhult, és mialatt Bay végigvezette Tipsyt az akadályok során, hogy megmutassa neki az alattomos horpadásokat és bemélyedéseket, melyekkel aznap szembe kell majd nézniük, a szép tavaszi idő dacára átsuhant rajta a dermesztő félelem. A tél fagyos volt, és egész idényben a keményre fagyott talajon kellett lovagolni, de most minden csupa sár és belvíz. Az első kör után az egész pálya egy merő ingovánnyá változik. Bay utálta a puha talajt; nyugtalanná tette a lovakat, és a tócsákból felfröccsenő sáros víztől semmit nem lehetett látni. A lovak könnyen megbotlottak az átnedvesedett füvön, és még ha helyes szögben is ugrottak át a sövénykerítésen, arra semmi garancia nem volt, hogy biztonságban földet is érnek. Bay rossz vállába belehasított a fájdalom, amint elhaladt a Becher’s Brook mellett, melyet arról a férfiról neveztek el, aki ott esett le a lóról 1856-ban. Bay orvosa nagyon határozottan figyelmeztette őt egy esetleges újabb esés veszélyeire. Bay tudta, hogy a verseny előtt fel kellett volna kötöztetnie a vállát, de akkor az ostort tartó kezét nem tudná használni. Vajon tényleg megéri a jövőjét kockáztatni ennek az egyetlen versenynek a kedvéért? Erre csak egy lehetséges válasz adódott. Bay számára jelen pillanatban a Vágta megnyerése volt az, ami igazán számított. Ez volt az egyetlen olyan dolog az életében, melyet képes volt irányítani. A pályán végigszaladt egy nyúl, és Tipsy rémülten felnyerített. Bay megnyugtatta a lovát, és arra gondolt, hogy ez a kanca az egyetlen nőnemű lény, akivel tökéletes összhangban van. A lovakkal még mindig nagyon jól tud bánni, de a nőkkel már korántsem boldogul olyan jól. Tipsy most az orrával a füléhez ért, és Bay igyekezett nem gondolni Charlotte-ra. Az esküvőn már majdnem meg tudta nyerni magának, de akkor megérkezett a császárné, és kinyilvánította, hogy még mindig jogot formál rá. Bay már nem érezte iránta azt a vágyat, mely az elején teljesen elvakította; azt a sóvárgást most egy sokkal alattomosabb érzés váltotta fel: az, hogy Európa legszebb asszonya a nagy nyilvánosság előtt is vállalta, hogy szüksége van rá. És még a hiúságát legyezgető invitálásnál is erősebb volt a könyörületére apelláló kihívás; Bay ugyanis tudta jól, hogy az ő hatalmában áll boldoggá tenni a császárnét.

– Jó reggelt, Middleton! – Bay felismerte Crombie őrnagyot, akivel a klubban találkozott. – Hogy tetszik a pálya? – Érzésem szerint túl puha. Meglettem volna a vihar nélkül is – felelte Bay. – Ez az íreknek kedvez, ők szeretik a mocsaras talajt. – Milyen esélyt jósolnak Tipsynek? – Huszonöt az egyhez. A kancák eléggé kényesek, és szürke még soha nyerte meg a Vágtát. Bay erre nem szólt semmit. Crombie elnevette magát. – Személy szerint nagyon örülök, hogy ilyen kicsi esélyt adnak rá, mert így többet nyerhetek, ha befut. Láttam Önt a múlt évben Tipsy hátán lovagolni a Cottesleigh amatőr vadászugratáson. Még soha nem láttam bátrabb lovast életemben. Ezért én Önre fogadtam. Néhány ír ló igencsak meg fogja Önt hajtani, de egyik zsoké sem ér az Ön nyomába. 500 fontban fogadtam Önre a múlt héten, úgyhogy ne hagyjon cserben! – Megteszem, ami tőlem telik – felelte Bay. – A királyi páholy mindenesetre tele lesz. Itt lesz a walesi herceg és a felesége, sőt az osztrák császárné is. Úgy vélem, a fele nézősereg csak azzal lesz elfoglalva, hogy őket bámulja, és nem is fognak odafigyelni a futamra. De az a lényeg, hogy a zsokék figyelmét ne vonja el semmi, igaz, Middleton? Crombie ezzel búcsút intett Baynek, és elindult visszafelé a lelátók irányába, melyek már most, a futam meghirdetett kezdete előtt úgy hat órával kezdtek megtelni. Mikor Bay visszaért az istállókhoz, a lovászfiúk épp leültek a futam napján szokásos reggelijükhöz: zabkása, bacon, tojás és bárányvesepörkölt. Bay is rendelt ilyen ételt a helyi fogadóban előző este, de most úgy érezte, egy falat sem megy le a torkán. Leült az egyik felszálló lépcsőre, és elővette a cigarettatárcáját. Talán az erős, filter nélküli cigaretta megnyugtatja majd az idegeit. Igazából egy korty brandyre lett volna szüksége, de még az ír zsokék sem ittak soha egy kortyot sem a futam előtt. Mialatt Bay a gyufával vacakolt, ismerős hang ütötte meg a fülét. – Remegünk kicsit, mi, Bay? – Hartopp volt az. – Csirke! Micsoda meglepetés! – Bay kissé bizalmatlanul nézett a másik férfira.

– Ne aggódjon, öregfiú! Nem azért jöttem, hogy bosszút álljak. Különben is, a madárka már elrepült. Tegnap elmentem látogatóba a Charles Streetre, és kiderült, hogy Miss Baird már elutazott Amerikába. Fényképeket készíteni, képzelje! Lady Lisle teljesen magánkívül volt. Csak onnan tudta meg a dolgot, hogy Charlotte hagyott neki egy üzenetet a reggelizőasztalon. – Amerikába? – Baynek végre sikerült meggyújtania a cigarettát. – Kétségbeesett lépés, tudom! Az a fotós fickó is vele ment, aki állandóan ott legyeskedett körülötte. Bay hosszan beleszívott a cigarettába. – Megszöktek? – Lady L. azt mondja, nem. De szerintem igen, már miért ne? – Lehetséges. – Bay felállt. – Ne haragudjon, Csirke, de még pár dolgot el kell intéznem, mielőtt elkezdődik a futam. – És mielőtt még Hartopp bármit is mondhatott volna, Bay átment az istálló túlsó felére, és mintha roham tört volna rá, belehányt egy szalmabálába. * Mikor a Londonból és az északkelet felől érkező, direkt erre a célra forgalomba állított vonatok kipakolták az utasaikat a liverpooli Lime Streetre, úgy tűnt, az egész város északnyugati irányba kezd el vándorolni. Minden létező kerekes járművet szolgálatba állítottak, és az út tele volt hintókkal, fiákerekkel, omnibuszokkal, nevelőnők egylovas kis kocsijaival, sőt még szemétszállító kocsikkal is. Casparnak sikerült helyet szereznie az egyik, külön a lóversenyre igyekvő omnibuszra. Charlotte és Grace a busz belsejében foglaltak helyet, ő pedig a tetőn állva kapaszkodott. A reggel java része azzal telt, hogy a lóversenypályához vezető hat mérföldet megtegyék, mivel az út nem volt lekövezve, és a lovak és a kocsikerekek állandóan elakadtak a mély keréknyomokban. Úgy tűnt, a sár szépen kiegyenlíti a társadalmi különbségeket, ugyanis még az uralkodói hintót is majdnem legyűrték a lehetetlen állapotok, és hajszál híján beleborult egy árokba. Minden benne ülő utas szerencséjére azonban a hintó túloldalán ülő walesi herceg ellensúlyként bevetette elhanyagolhatónak nem mondható testtömegét, és így megakadályozta, hogy a kocsi felboruljon. Mikor a hintó újból egyensúlyba került, majd mozgásba lendült, a

szemlélődők körében nagy éljenzés tört ki: – Isten áldja meg a walesi herceget! – de persze voltak ennél nyersebb bekiabálások is: – Az a jó öreg pocak! Miután már két órája be volt ékelve Grace és egy hölgy közé, akinek bódító parfümillata volt és narancsszínű tollakat tűzött a kalapjába, Charlotte már azon gondolkozott, hogy kiszáll, és az út további részét gyalog teszi meg. Végre aztán feltűnt a verseny-pálya hatalmas kapuja, és megkezdődött a tömegek beáramlása a lelátókra. Charlotte úgy érezte, mintha fizikailag bántalmaznák, mikor át kellett sétálnia a kapun. Még soha nem járt lóversenyen, és a körülötte lévő tömeget kibírhatatlannak érezte. A tömegen lehetetlen volt átfurakodni, mert az emberek itt nem egyenként, hanem csoportokban mozogtak. Voltak egész családok – három generáció együtt, a legjobb vasárnapi ruhájukban amelyek úgy döntöttek, hogy biztonságosabb a nagy létszám, ezért mindenfelé tömött falkában vonultak. Aztán ott voltak az írek, akik hajóval érkeztek ide, és a pálya szélén gyülekeztek, hogy egy pillantást vethessenek Glasnevinre, az írek befutójára. Charlotte a londoni utcák javarészt fekete-fehér színei után teljesen el volt képedve a tömeg tarkabarka cifraságától. Nem a buszon mellette ülő, narancsszín tollakkal ékeskedő hölgy volt az egyetlen olyan látogató, aki a zsokék mezéhez hasonló élénk színeket viselt. Charlotte észrevett egy hölgyet, akinek a kalapja tulajdonképpen egy fészkén ülő fácán volt, akinek a csibéi a karimán keresztül nézegettek kifelé. Aki csak megengedhette magának, új ruhát varratott a futamra, és a legutóbbi divat szerinti mályvaszínű és lime-zöld selymek kavalkádja egyenesen szédítő volt. A férfiak is kitettek magukért, és pöttyös selyem zsebkendőket viseltek, valamint skarlátvörös mellényekben és mustársárga kockás öltönyökben pompáztak. Charlotte, aki őzbarna utazókosztümben volt, melynek egyetlen előny az volt, hogy nem látszott rajta a piszok, úgy érezte magát, mint egy ökörszem a pávák között. Caspar viszont tökéletesen beleillett a képbe. Zöld és narancssárga kockás ulster kabátja, mely után Londonban sokan megfordultak, itt abszolút elfogadhatóvá vált. Előszedte a fényképezőgépet, és a lótenyésztők csoportja közelében állította fel.

Mialatt megtette az előkészületeket, a tömeg köréje gyűlt, és mikor Sholto Douglas, a közismert skót tenyésztő megkérte, hogy készítsen egy képet a lováról, Governessről, a futamra érkezők között izgatott morajlás futott végig. Governess eléggé ideges volt így, a futam előtt, és Douglasnak és a zsokénak mellé kellett állnia két oldalról, hogy nyugton maradjon. Casparnak az előkelő hölgyekkel már jól bevált módszere itt is működni látszott: megcirógatta a versenyló pofáját, és halkan beszélve hozzá addig csitítgatta, míg a ló szinte hipnotikus állapotba került, mikor is Caspar eltűnt a lepel alatt, és összeszorította a gumikioldót. Douglas felajánlotta, hogy fizet neki a képért, de Caspar azt mondta: – Megtiszteltetés volt képet készíteni egy ilyen csodálatos állatról. Álmomban sem gondoltam, hogy ezért pénzt kérjek, de ha találna nekem és a társaságomban lévő hölgynek, Miss Bairdnek megfelelő helyet, ahonnan jól láthatjuk majd a futamot, elképesztően hálás volnék. Douglas ránézett Charlotte-ra, aki épp a lovakat figyelte, melyeket a lovászok most vezettek körbe a bemutató ringben, és a fejét csóválta. – Mindkettejüknek adok belépési engedélyt a tenyésztők tribünjére. A versenypályának ez a része nem igazán hölgyeknek való. Caspar meghajolt. – Köszönöm, uram. Amerikai lévén sok minden van itt, amit én nem értek, és úgy vélem, Miss Baird sem volt még soha lóversenyen. – Nos, a Nemzeti Vágtát mindenkinek meg kell néznie, legalább egyszer. Ez a világ legelőkelőbb futama. És mindenképpen fogadjanak. Csak úgy lehet átérezni az egésznek a lelkületét, ha feltesznek valamennyi pénzt az egyik lóra. Még mindig elég jó osztalékot lehet kapni a Governessre, és egyértelmű, hogy ő fog nyerni. Douglas odaintette az egyik kísérő szolgát, hogy vezesse el Caspart és a hölgyet a tribünre, az ő páholyába. Charlotte megkönnyebbült, hogy végre kikerül ebből a ricsajból. Egyetlen célja, sőt óhaja, melyet azonban még magának sem mert bevallani, az volt, hogy megpillanthassa Bayt, de alacsony termete lehetetlenné tette, hogy átlásson a keménykalapok erdején. Amint

azonban a köznépnek fenntartott, lármás helyről felvezették őket a tribünökhöz, Charlotte kezdte kényelmetlenül érezni magát. Itt ugyanis a narancsszínű tollakat nerc- és cobolyprémek váltották fel, a rikító kockás tweedkabátokat pedig a szolidabb, szürke és barna árnyalatok, ami azt jelentette, hogy előbb-utóbb olyanba botlik bele, akit ismer. És mintegy erre válaszul egy tweedkabátos férfi hátra is fordult, hogy egy barátját üdvözölje, és Charlotte rögtön felismerte Csirke Hartopp bozontos pofaszakállal borított arcélét. Megtorpant, és megragadta Caspar karját, hogy húzza őt odébb, de már késő volt: Csirke észrevette, és hatalmas bömböléssel üdvözölte. Charlotte még ebből a távolságból is jól érezte a brandy jellegzetes szagát. – Charlotte, azaz Miss Baird! Mi a fenét csinál Ön itt? Azaz, akarom mondani, micsoda meglepetés… hogy itt látom, úgy értem… – Csirke, Charlotte arckifejezését látva teljesen belezavarodott. – Jó reggelt, Hartopp kapitány, azt hiszem, már találkoztak Mr. Hewes-zal. Charlotte látta, hogy Hartopp majd szétrobban a kíváncsiságtól, ezért megelőzte. – Egészen véletlenül vagyunk itt. Úgy volt, hogy ma már az Amerikába tartó hajón ülünk, de a hajó késve fog csak indulni, és mivel itt vagyunk Liverpoolban a Vágta napján, úgy éreztük, el kell jönnünk Aintree-be. Caspar is Charlotte segítségére sietett. – És micsoda ígéretes hely a fotózásra, Hartopp kapitány! Nagyon szeretném majd lefényképezni a győztest. Mindig is szerettem volna a teljes boldogság pillanatát megragadni. Hartopp rémülten nézett Casparra. Nem bírta felfogni, hogy lehet az, hogy ez a férfi halálos nyugalommal sétálgat együtt Charlotte Bairddel. Ha ugyanis épp szökésben vannak, akkor biztos nem mutatkoznának együtt ilyen nyilvános helyen. Caspar most azt mondta: – Lord Sholto felajánlotta nekem, hogy bemutat Topham őrnagynak, a versenypálya tulajdonosának. Charlotte, nem bánja, ugye, ha itthagyom egy pillanatra Hartopp kapitánnyal? Szeretnék biztos lenni benne, hogy jó helyem lesz a célegyenesnél. Charlotte persze bánta, de azt is látta, hogy Caspar eltökélte, fényképet készít a győztesről. Csirkéhez fordult hát.

– Hartopp kapitány, annyira hálás volnék, ha átfutná velem a fogadószelvényt! Teljesen meg vagyok zavarodva a sok kifejezéstől, pedig úgy érzem, tényleg szeretnék az egyik lóra fogadni. – És olyan bájos mosollyal nézett Csirkére, hogy az elpirult a körszakálla alatt. – Grace, a szobalányom azt mondja, egy Dancing Bear nevű lóra érdemes fogadni. – A szobalánya is itt van? – Természetesen. Csak nem gondolja, hogy női kísérő nélkül jöttem ide? – kérdezte Charlotte tettetett felháborodással. Csirke a földet bámulta. – Bocsásson meg, Miss Baird, de nem tudom, mit is gondoljak. Meglátogattam a nagynénjét Londonban, és ő azt mondta, ezzel a fickóval megy Amerikába. Szörnyen kétségbe volt esve. Londonban mindenki erről beszél. Azt beszélik, megszöktek. De a fene vigye, csak nem megy hozzá ehhez az alakhoz! Ezt nem tudom elhinni. Charlotte lehúzta a bal kezéről a hosszú kesztyűt, és odatartotta Csirke orra elé. – Nincs gyűrűm, Hartopp kapitány, nincs gyűrűm, láthatja. Mr. Hewes az útitársam és a kollégám, semmi több. Azért megyek Amerikába, hogy fényképezzek, ő pedig előzékenyen felajánlotta, hogy kalauzolni fog. Szóval nyugodtan elmondhatja „egész” Londonnak, hogy semmiféle botrányról nincsen szó, hacsak azt nem nevezzük botránynak, mikor egy fiatal lány döntést hoz a saját sorsával kapcsolatban. Persze nem hiszem, hogy ez kielégíti a pletykaéhséget, de ez az igazság. A szobalányom is velem van, és bár az Ön szemében Mr. Hewes nem számít úriembernek, csak kedvességet kapok tőle, amióta csak ismerem. Csirke Hartopp nem bírt Charlotte szemébe nézni; annyira erősen tépkedte a szakállát, hogy Charlotte attól tartott, tövestül húzza ki a szálakat. – De a fenébe is, ha meg Amerikába megy, akkor mit keres itt? Nem tudja, hogy Bay is indul? Charlotte igyekezett összeszedettnek mutatkozni. – De igen, csakhogy nem szerepelt a terveim között, hogy idejövök. Most már az Ír-tengeren kéne lennem, de mikor kiderült, hogy az átkelést elhalasztották, és hallottam a futamról meg arról, hogy Middleton kapitány is indul, nos, akkor úgy döntöttem, eljövök.

– De átkozottul nem értem! Az az ember szörnyen bánt Önnel. Nyilvánosan megalázta Önt. És amit a császárnéval művel! Meglep, hogy egyáltalán rá bír nézni. Charlotte újra felhúzta a kesztyűjét, és jó sokáig simogatta rá a bőrt remegő ujjaira. – Lehetséges, hogy igaza van, Hartopp kapitány, amiért mindez meglepi, de én egyáltalán nem érzem megalázva magam, bármit is gondoljon erről a világ. Most pedig volna olyan kedves, és elmondaná nekem, mi áll itt ezen a szelvényen, vagy erre a feladatra valaki mást kell keresnem? Csirkét azonban, aki most már elkezdte kimondani, mit gondol, nem lehetett ilyen könnyen eltántorítani. – De Charlotte, úgy értem, Miss Baird, nem tudta, hogy a császárné is itt van? Ott, a királyi páholyban, a walesi herceggel. Ha előrébb lép egy kicsit, tisztán láthatja. Azzal Csirke a tribün elejére nyomakodott, és a királyi páholy felé bökött az ujjával, mely olyan hét méterre lehetett onnét, ahol ők álltak. Charlotte habozott. Mikor hirtelen elhatározással úgy döntött, eljön Aintree-be, fel sem merült benne, hogy a császárné is ugyanilyen döntést fog hozni. Először úgy érezte, képtelen odanézni, de aztán elöntötte a kíváncsiság és a féltékenység forró hulláma, és már nem vonakodott többet. Követte Hartopp ujját a tekintetével, és észre is vette a walesi herceg pocakos alakját a homburgi kalapjával és a szájából kilógó szivarral. Két nő ült mellette. A közelebbiben Charlotte felismerte a walesi hercegnét, a császárné pedig a herceg másik oldalán foglalt helyet. Sötétkék kosztümöt viselt, mely majdnem olyan egyszerű szabású volt, mint a lovaglóruhái. A ruha puritánságát azonban a vállára vetett cobolyprém ellensúlyozta, mely még ilyen távolságból is csodálatosan puhának látszott. A császárné kissé előrehajolva ült, a kezében távcsövet tartva, melyet a bemutató ringre irányított. A walesi herceg közel hajolt hozzá, és súgott valamit a fülébe, mire a császárné elmosolyodott, de továbbra is a lent parádézó lovakat és lovasokat nézte a távcsövön keresztül. Hartopp Charlotte felé fordult, arcán szinte diadalittas mosoly ült. Charlotte erőt vette magán, hogy könnyed hangon tudjon megszólalni, és ezt mondta: – Milyen pompás távcsöve van a

császárnénak! Úgy gondolom, pont ilyenre lenne szükségem. Nem tudja véletlenül, hol tudnék ilyet szerezni, Hartopp kapitány? – Távcsövet? – Úgy tűnt, Csirke nem érti a dolgot. – Igen, azt, miért, nem így hívják? Olyan, mint a színházi látcső, csak erősebb a lencséje, úgy képzelem. Frednek is van. Csirke lassan ingatta a fejét jobbra-balra, és közben újból tépkedni kezdte a szakállát, ám ezúttal inkább elmerengve, mint türelmetlenül. Mialatt így morfondírozott, Charlotte nem szólt semmit. Végül Csirke megszólalt: – Fred tudja, hogy Ön itt van? – Természetesen nem. Ő és Augusta épp egy hajón ülnek, és a Nápolyi-öböl felé tartanak, így Fred biztosan nem fog itt megjelenni, ha emiatt aggódik. Nos, akkor hajlandó nekem segíteni távcsövet keríteni vagy sem? Látom, lent most történik valami, és tényleg szeretném rendesen végignézni a futamot. – Charlotte most dobbantott egyet a lábával. – Baynek semmi esélye nincs, tudja? Igaz, hogy kiváló lovas, de Tipsynek ehhez a versenyhez nincs meg a kellő állóképessége. Kanca már az ötvenes évek óta nem győzött Aintree-ben. – Eggyel több ok arra, hogy kerítsen nekem egy távcsövet. Akkor legalább láthatom, amint veszít – felelte Charlotte némi fanyarsággal a hangjában. Úgy tűnt, Hartopp kapitány megint ellenkezni akar, de Charlotte ezt egy pillantással megakadályozta, és a kapitány, miután mormogott valamit egyik ismerőséről, akitől kölcsön tud kérni egy távcsövet, eloldalgott. A tribün most már egyik pillanatról a másikra kezdett teljesen megtelni, és Charlotte odaintette magához Grace-t, hogy segítsen neki megőrizni a jó kilátást biztosító helyet. Kíváncsi volt, vajon Caspar lefotózza-e Bayt a ringben. Remélte, hogy a férfi nem helyteleníti túlságosan Charlotte-nak azt a vágyát, hogy eljöjjenek ide. Végtére is a puszta véletlen műve volt, hogy a Vágta napján épp Liverpoolban tartózkodtak. És attól, hogy eljön megnézni Bayt élete legfontosabb versenyén, még nem adja be a derekát. Bay nem is fog tudomást szerezni arról, hogy ő itt van. Ám miközben ezeket az érveket mondogatta magában, alig bírta legyűrni azt a mélyben meghúzódó érzést, amely ma idevezérelte. Lelkének egyik szegletében úgy érezte, maga a Sors dobálta azokat a farönköket a

Mersey folyóba, és a Sors hozta össze Grace-t azzal a lóversenyre igyekvő idegennel. És ez csakis azt jelenthette, hogy itt a helye. * A zsokék öltözőjében Bay ráállt a mérlegre, hogy ellenőrizzék a súlyát. Legnagyobb megkönnyebbülésére a lehető legkisebb extra súlyt tették fel rá. Ránézett a zsebórájára, és látta, hogy a futam alig egy óra múlva indul. Ideje volt átöltözni a zsokéöltözékbe. Mikor egyegy futamon elindult, Bay mindig az ezredének skarlátvörös és arany színeit viselte. Mikor elővette a meglehetősen kifakult selyemdresszt a Gladstone táskájából, ismerős köhintést hallott a háta mögött. Megfordult, és Nopcsát látta meg maga előtt, aki egy lapos hullámpapír dobozt nyújtott feléje. Bay elvette tőle a dobozt, és letette a cipőszekrény tetejére. Nopcsa most benyúlt a belső zsebébe, és előhúzott egy levelet. Baynek nem is kellett megnéznie a levél hátulján lévő címeres pecsétet, anélkül is tudta, hogy Sisitől érkezett. – A Kaiserin arra kért, hogy adjam át ezt Önnek még a futam előtt. – Köszönöm, báró úr. – Bay halkan beszélt, mivel a többi zsoké kíváncsian figyelte őket. Nopcsa, aki szalonkabátot és kamáslit viselt, ráadásul rózsaolajtól illatozott, meglehetősen feltűnő jelenség volt az úrlovasoknak fenntartott helyiségben, mely tele volt eldobált lovas felszereléssel, és ahol bőr-, sósborszesz- és izzadságszag terjengett. Bay először a levelet bontotta fel. Drága Bay! Kérlek, viseld ezt, mikor győzöl. A te Sisid Bay kibontotta a dobozon a zsinórt, és egy fekete-arany zsokédresszt látott meg benne. Mikor feltartotta az öltözéket, nemcsak az tűnt fel neki, hogy pontosan az ő mérete, hanem az is, hogy a hátára a Habsburgok címere van ráhímezve. Az arcára bizonyára kiült a döbbenet, mert a báró bocsánatkérően vonogatta a vállát. – Bécsben szokás, hogy a lovasok a tulajdonosuk címerét viselik.

Erre Bay hirtelen odakapta a fejét, és a báró sietve hozzátette: – Azt hiszem, nem a megfelelő szót használtam. Úgy értettem, patrónusuk. Bay visszahelyezte a császárné színeiben pompázó dresszt a dobozba. Vett egy nagy levegőt, hogy kiengedje az indulatait, de a hangjában még így is több düh remegett, mint szerette volna. – Mondja meg neki, hogy minden tiszteletem dacára nem viselhetem ezt a dresszt itt. Tipsy az én saját lovam, én pedig nem vagyok holmi középkori lovag, aki az úrnője színeiben tetszeleg. Nopcsa már épp feltartotta a kezét, hogy ellenkezzen Bayjel, de mikor meglátta a másik férfi arckifejezését, kővé meredt, sőt a szája is tátva maradt, az engesztelő mosoly pedig odafagyott az ábrázatára. Leejtette hát a karját, elvette Baytől a dobozt, és visszacsomagolta úgy, ahogy előzőleg volt. – Az az érzésem, ezeknek Ön nem tudja hasznát venni. Úgy vélem, szóval az lesz a legjobb, ha azt mondom, hogy ebben a nagy tömegben egyszerűen lehetetlen volt Önt megtalálni. Azzal Nopcsa merev tartással fejet hajtott Bay felé, és az osztrákokra jellemző módon összeütötte a két sarkát. – A magam részéről sok szerencsét kívánok Önnek, Middleton kapitány.

Uralkodói tétek A királyi páholyban most szolgálták fel az ebédet. A vonaton bőséges reggelit kaptak, a walesi herceg mégis úgy érezte, nincs abban semmi rossz, ha elfogyaszt még egy olyan fényűző ebédet is, mint amilyet a vadászatokon szokott elkölteni. Volt négyféle töltött tészta, salmagundi, aszpikos csirke, trüffellel tűzdelt borjúbríz, valamint libamájjal töltött fácán, nyúlpástétom és feketegyökér. Innivalónak pezsgőt, rajnai fehérbort, burgundi vöröset és egy speciális, melegített vörösbort szolgáltak fel – ez utóbbit a walesi herceg különösen nagy kedvvel fogyasztotta.

Sisi, mint mindig, most is csak piszkálta az ételt a tányérján. Tudta, amint felnéz, Festy azonnal rámered, és megpróbálja a pillantásával rávenni, hogy egyen valamit, és bár néha levágott egy kis darabkát az ételből és a szájához emelte, a falat mindig érintetlenül került vissza a tányérra. A napnak ez a része iszonyú lassan telt a számára. Nagyon várta már, hogy elkezdődjön végre a futam. A királyi páholy hátsó részében felállított asztalnál a császárné egyik oldalán a walesi herceg foglalt helyet, a másikon Spencer gróf. Az asztal másik végében pedig a walesi hercegné ült, akinek bájos arcán az éppen zajló társalgásból semmi nem tükröződött vissza, ezért olybá tűnhetett, mintha teljesen süket volna. A herceg emelkedett hangulatban érezte magát – bőséges és jól időzített volt az ebéd, ráadásul legnagyobb örömére még a császárnét is vendégül láthatta. Hallott Erzsébet windsori látogatásáról, és nem tehetett mást, csodálta az asszonyt, aki szembe mert helyezkedni az anyjával, aki később ezt mondta róla: „Megközelítőleg sem annyira csinos, mint a drága Alix, ráadásul annak dacára, hogy ilyen hosszú utat tett meg, nem volt hajlandó itt maradni ebédre.” A walesi herceg azonban kifejezetten szépnek tartotta Erzsébetet, különösen azért, mert a hozzá hasonló rangú nők között nehezen talált hozzá foghatót. Erzsébet ezenkívül nem volt porosz, ami nagy megkönnyebbülést jelentett a számára. Tudta, hogy a császárné pontosan úgy gyűlöli Bismarckot, mint ő. Igazán élvezetes társalgást folytattak le a porosz udvar sivárságáról és a rémséges potsdami ételekről. Örömteli borzongás futott végig rajta, mikor a császárné, hogy még nagyobb nyomatékot adjon a Hohenzollern dámák slamposságáról alkotott véleményének, egy pillanatra hozzáért a kezéhez. A walesi herceg Alixre pillantott, hogy észrevette-e az érintést, de a felesége elrévedve nézte a mellette álló királyi lovászt; már régen megtanulta ugyanis, hogy látványosan úgy tegyen, mintha nem látná, mit csinál a férje. Háromnegyed háromkor a páholyba lépett Topham őrnagy, az Aintree Lóversenypálya tulajdonosa, hogy közölje az uralkodókkal és kíséretükkel: a versenyzők mindjárt körbelovagolnak a ringben. A walesi herceg erre összecsapta a kezét, és azt mondta az asztaltársaságnak: – Szeretne valaki fogadni, mielőtt a futam

elkezdődik? Ez az utolsó lehetőség. A császárné oldalról a hercegre pillantott. – Azt hiszem, én talán fogadnék valakire. – Nagyszerű, nagyszerű! Topham mindjárt elintézi. Topham kissé habozva hajolt meg; még rengeteg dolga akadt a futam előtt, és ezek között nem szerepelt az uralkodói bukméker szerepének eljátszása. Sisi intett Festynek, aki a sarokban ácsorgott. – Szükségem van egy kis pénzre. Festy bólintott. – Mennyire, Felség? – Nézzük csak, azt hiszem, ötszáz fontra. A walesi herceg meghökkent. – Nem mondom, bátor! Melyik lóra tesz? – A ló neve Tipsy, de nem hinném, hogy nagyon bátor volnék, drága hercegem, mivel Tipsy hátán Middleton kapitány lovagol. – És a császárné rámosolygott a hercegre. A herceg, aki persze hallotta a szóbeszédet a császárnéról és a vezetőjéről, visszamosolygott rá. – Ebben az esetben én is ugyanennyit teszek erre a lóra. Edward, a walesi herceg intett a királyi lovásznak, és megparancsolta neki, hogy adjon egy bankjegyet Tophamnek. A versenypálya tulajdonosa meglepettnek tűnt. – Úgy tudom, Tipsyt csak húsz az egyre értékelték, uram. – Remek, akkor ideje rá fogadni, mielőtt még lejjebb megy a kvóta. Mikor a walesi herceg és társasága elfoglalta helyét a páholy elülső részében, a tömegben éljenzés tört ki. A herceg megérintette Homburg kalapjának karimáját, a hercegné pedig egyik kesztyűs kezével integetett. Sisi kicsit meghajolt, mint mindig, ha éljenzést hallott a tömegben, és a királyi ház két tagjához hasonlóan ő is olyan mosolyba rendezte az ajkait, amelyet ő a „nyilvánosság előtti”-nek nevezett magában; és remélte, hogy nem rejtőzik fotográfus a tengernyi ember között. A ringben most megjelentek a lovak. Sisi felvette a távcsövét, hogy jobban lássa őket. Spencer gróf, aki mögötte állt, a fogadási ajánlón szereplő számokat összevetette az épp megjelenő lóval. – Huszonhármas, ez Glasnevin, Leinster lova, Sir William szerint ő lesz a befutó. Hallgassa csak a tömeget – úgy tűnik, fél Dublin eljött

ide, hogy megnézze a futamot. Sisi is elővette az ő fogadási ajánlóját, és megnézte Bay számát. Úgy szeretett volna ott állni a ring mellett, és váltani pár szót Bayjel még a futam előtt, de a walesi hercegi pár nélkül ez lehetetlen volt, a herceg pedig semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy elhagyja a kényelmes páholyt. De ez nem is számított, hiszen a futam után úgyis találkoznak. Rudolf végre hazautazott, így Baynek már nem volt oka arra, hogy Easton Nestontól távol maradjon, bár a vadászati idény már majdnem véget ért. Ideje volna elmenni Gödöllőre, gondolta Sisi. A Magyarországon lévő birtok tavasszal, mikor a cseresznyefák virágba borulnak, elképesztően gyönyörű. Ideális hely a lótenyésztésre. Milyen előkelő volna, ha neki is lehetne saját ménese! Bay a harmincnyolcas számot kapta. Ettől Sisi kicsit megremegett, hiszen ebben az évben épp annyi éves volt. Ez biztosan jó jel. Nagyon jó érzés lesz látni, hogy az ő színeiben indul a versenyen. Sisi a távcsőbe nézve igyekezett megtalálni a harmincnyolcas számot. A mezőnyben azonban negyven megtermett lovas indult, és bár a ring most már tele volt velük és a lovakkal, Baynek nyomát sem lehetett látni. Spencer is őt kereste. – Nyoma sincs még Middletonnak. Kíváncsi vagyok, hova lett. Talán a flaskából merít bátorságot. A sövények mintha minden évben magasabbak lennének. Tavaly hat ló esett el, és két zsokénak tört el a karja. Hatvankilencben pedig egy fickó meghalt, mikor a lova ráesett. Az egész viszont annál érdekesebb, he? Az ember soha nem tudhatja, ki ér a célba. Festetics grófnő ugyan nem igazán értette, mit mond az angol úriember, de az úrnője arcáról lerítt, hogy amit mondott, az elkeserítette. Ezért aztán gyorsan közbeszólt: – Spencer gróf, kérem, mondja meg nekem, miért áll ott az az ember annak a doboznak a tetején, és miért integet úgy a kezével, mint egy Puppe, bocsánat, nem tudom az angol szót. Sisi megszólalt: – Bábu. – Szóval ki az a férfi, igazából többen is vannak, akik olyanok, mint a bábuk? Spencer elnevette magát. – Ó, a bukikra gondolnak? – Bukik? – kérdezett vissza Sisi. – Ezt a szót én sem ismerem.

– Ők veszik fel a fogadásokat, és határozzák meg a kvótákat. Azért lengetik úgy a karjukat, hogy jobban elmagyarázzák egymásnak, hogy állnak a tétek. Amint Topham lemegy, és megteszi az Önök tétjeit Tipsyre, úgy fognak hadonászni, mint az őrültek, majd nézzék csak meg! Sisi azonban már nem figyelt Spencerre. A távcsövén keresztül meglátta ugyanis a mágikus harmincnyolcas számot. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Bay belovagolt az egyetlen szürke kanca, Tipsy hátán a ringbe. De valami nem stimmelt, nem úgy nézett ki, mint ahogy Sisi elvárta. Beletelt egy percbe, mire rájött, mi a probléma: Bay nem a Habsburgok fekete-arany színű dresszét viselte. A kovácsoltvasból és fából készült elválasztó fal túloldalán, mely elkülönítette a királyi páholyt a tribün többi részétől, Charlotte szintén a harmincnyolcas számot fürkészte. Az előbbi kitörése után a megregulázott Hartopp keresett neki egy távcsövet, így most már a ringben parádézó lovasokon és lovakon minden apró részletet képes volt megfigyelni. Azonnal kiszúrta Tipsyt. Amint a nagyítólencsén keresztül Bay ismerős arcélét nézte, furcsa érzése támadt: most úgy figyelhette meg, hogy a másik nem is tudott arról, hogy ott van. A császárné ottlétéről persze bizonyára tudott, és Charlotte szüntelenül azt leste, vajon felnéz-e a királyi páholyba. Legnagyobb megelégedésére azonban Bay eddig nem nézett fel. – Nagyszerű a mezőny ma – mondta Csirke. – Negyven lovas. Már az elején ki kell ugrani, különben a sövénykerítéseknél iszonyú tumultus alakul ki. Itt voltam hetvenháromban is, mikor hat ló esett el a Becher’s Brooknál. Abban az évben csak öt ló ért célba. Jó év volt a bukiknak, az biztos. Charlotte félbeszakította Hartoppot. – Mennyi idő múlva kezdődik maga a futam, Hartopp kapitány? Hartopp megnézte a zsebóráját. – Most már nemsokára. Bármelyik pillanatban odaléptethetnek a startvonalhoz. Charlotte azon merengett, vajon mi lett Casparral; ugyanis nem nagyon akarózott neki az egész futamot Hartopp kapitánnyal tölteni. Arra gondolt, esetleg megy, és megkeresi, de most már az egész tribün tele volt ordibáló, gyapjúszövet öltönyt viselő férfiakkal és rikácsoló nőkkel és Charlotte nem szerette volna elveszíteni a jó

helyét a lelátón. Ha innen nézheti a futamot, az még Hartopp társaságában is jobb, mint odalent elveszni a tömegben. Az a pályafelügyelő szolga, aki ide felkísérte őket, most odalépett Charlotte-hoz, és átnyújtott neki egy papírlapot. – Miss Baird? Az amerikai úriember arra kért, ezt adjam át Önnek. A papírlap egy összehajtogatott fogadószelvény volt, melyen szerepelt, hogy Charlotte húsz az egyhez kvóta mellett Tipsyre fogadott. Charlotte még jobban összehajtotta a papírlapot, és eltette a zsebébe. Megértette, hogy a fogadószelvény egy üzenet. Caspar tudatni akarta vele, hogy pontosan tudja, miért vannak itt, és Charlotte-nak merre húz a szíve. A rezesbanda elkezdte játszani az „Isten óvd a királynőt”, és a tömeg énekelni kezdte a nemzeti himnuszt. Charlotte a távcsövét a királyi páholyra irányította, és látta, hogy míg a walesi herceg és hercegné énekelnek, legalábbis mozog a szájuk, addig a császárné merőn, de elragadtatott arccal nézi a lovasokat. Charlotte még ilyen távolságból is jól látta, hogy a császárné arcáról ebben a pillanatban nagyszerű fényképet lehetne készíteni, olyat, amely tele van érzelemmel. A császárné természetesen Bayt nézte, és Charlotte felismerte ezt a nézést. Eddig soha nem gondolt rá, vagy talán nem hagyta, hogy felmerüljön benne a gondolat, miszerint a császárnénak Bay igazából sokat jelent. Sokkal könnyebb volt őt a tündérmesék Hókirálynőjének képzelni, akinek jégből van a szíve. A cobolyprémes császárné azonban nem volt szívtelen. Szerelmes volt Baybe. Ez nem volt éppen kellemes felfedezés. Charlotte szerette volna csak saját magának fenntartani ezt az érzést. Az, hogy a császárné esetleg pontosan ugyanannyira odavan Bayért, mint ő, kényelmetlen volt a számára. Mikor megtette az előkészületeket az amerikai útra, az a gondolat vigasztalta csak, hogy Baynek a császárné mellett keserves élete lesz. Ám ha a császárné szereti őt, akkor ez már egyáltalán nem volt olyan biztos. Charlotte-ot szinte szíven szúrta ez az igazságtalanság, és egy pillanatra azt hitte, sírva fakad. *

Az „Isten óvd a királynőt!” utolsó hangjai is elhaltak, és az éneklést a várakozás moraja váltotta fel. A lovak most elindultak a startvonalhoz. Mikor felsorakoztak, a lovasoknak keményen kellett tartani a kantárszárat, mert az izgatott állatok már alig bírták kivárni, hogy végre elindulhassanak. Bay a pálya külső felén talált magának helyet. Nem volt éppen közkedvelt hely, de ez hosszú futam volt, és korábban az ilyen vadászugratásokon már volt csúnya ütközése, ezért úgy döntött, csak úgy nyerheti meg a Vágtát, ha valahol a mezőny szélén lovagol. Mellette helyezkedett el az egyik Beasley fiú, Ned, aki a Governess hátán ült. Odabiccentett Baynek. Ned két öccse, Jack és Tom is indult a futamon. Bay megerősítésként fogta fel, hogy Ned, a legtapasztaltabb zsoké szintén ezt a pályaszéli pozíciót választotta. Most, hogy tisztán látta maga előtt a terepet, Bay azt kívánta, bárcsak meghúzta volna azt a flaskát. A kikiáltó felsorolta a lovak és a lovasok nevét. Mikor elhangzott a nevük, a zsokék a magasba emelték az ostorukat. Glasnevin, az ír ló nevének említésére hatalmas éljenzés tört ki, hiszen ő volt a legesélyesebb befutó. Mire a kikiáltó a pálya szélére ért, Bay keze már erősen remegett, amikor magasba kellett emelnie az ostorát. Tudta, hogy Sisi őt nézi a királyi páholyból, és arra vár, hogy feltekintsen rá, de ő ehelyett mereven maga elé bámult. Eldördült a startpisztoly, és a sorban álló lovak megugrottak – Glasnevin vezette a mezőnyt középen. Bay érezte, hogy azon nyomban elillan a nyugtalansága, amint a lova felveszi az iramot. Itt volt az ő helye: Tipsy hátán, a Nemzeti Vágtán. Tipsy minden gond nélkül átugrotta az első akadályt, de Bay a szeme sarkából látta, hogy az egyik ló megbotlik, a lovasa pedig leesik a hátáról. Glasnevin még most is vezetett. Bay érezte, hogy Tipsy szeretne kicsit megugrani, mivel mindig is szeretett első lenni, de visszatartotta a lovat; nem akart hajrázni, majd csak a második körben. A Becher’s Brooknál két ló megtorpant a sövény előtt, és több ló botlott meg és esett el az akadály utáni éles bal kanyarban, mely a mezőnyt visszavitte a tribünök felé. A pálya széléről, a régi vasúti kocsik tetején tolongó tömeg felől hatalmas feljajdulás hallatszott, mikor a befutónak gondolt Glasnevinen ülő zsoké leesett a ló hátáról, mialatt az állat bevette a kanyart a főtribün felé.

Bay a Governess hátán ülő Beasley felé pillantott. A hatalmas fekete ló könnyedén futott, és ló és lovasa egyaránt elképesztően lazának és nyugodtnak tűnt. Mikor a lovak a főtribün elé értek, a tömeg hatalmas éljenzésben tört ki. A mezőny most már úgy kétharmadára csökkent az eredetihez képest. A második körben jóval nehezebbé vált a vágta; a lovak patája teljesen felszántotta a földet, és minden csúszós sártengerré változott. Mikor Tipsy a második akadályt ugrotta át, Bay érezte, hogy landoláskor megbotlik, és egy másodpercre azt hitte, át fog repülni a kanca feje fölött. Csak abban bízott, hogy rögtön kitöri a nyakát, és akkor vége lesz – ám Tipsy valahogy meg tudott támaszkodni a hátsó lábain, és sikerült visszatérnie a vágta megszokott ritmusába. Bay eközben nemcsak a kantárszárba, hanem a ló sörényébe is belekapaszkodott. – Köszönöm, drága jó Tipsym – kiabálta Bay a hátasló fülébe, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy nem ilyen csúfos véget ér számára a Vágta. Megint a Becher akadály következett, és ezúttal hat ló esett el, amint megpróbálták átugrani a sövénykerítést, és aztán bevenni a kilencvenfokos kanyart. Bay egy pillanatra körbenézett, és látta, hogy bár még tizenkét ló van a pályán, csak nyolcuk hátán ül lovas. Glasnevin, a lovas nélküli ír kedvenc még mindig a mezőny élén vágtatott. Ám annak dacára, hogy a mén egyértelműen bebetonozta előnyét a mezőny többi lovához képest, azok, akik rá fogadtak, most dühösen tépték össze a fogadószelvényüket, mivel a zsoké nélküli lovakat kizárták a versenyből. * A királyi páholyban Sisi lélegzet-visszafojtva figyelte, amint a lovak felbukkantak a második körben. Hol van Bay? Felemelte a távcsövét, de annyira remegett a keze, hogy képtelen volt egyenesen tartani. Hallotta, amint a walesi herceg megszólal: – Nos, hol van a lovunk, császárné kedves? Remélem, nem esett ki az első körben. Mi is száma? – Harmincnyolc – felelte Sisi. – Nem látom. Kár.

Sisi próbált nyugodt arcot vágni, de közben látni vélte Bayt, amint ott fekszik szétterülve a földön, oldalra nyeklett fejjel, törött nyakkal. Érezte, hogy valaki megérinti a vállát, és rögtön tudta, hogy Festy az, aki próbálta vigasztalni kétségbeesésében. Ekkor Spencer gróf hatalmasat ordított. – Ott van Middleton, látom, de a lova annyira sáros, hogy alig látszik a színe. Ideje felzárkózni, Bay. Gyerünk! Sisi megint felkapta a távcsövet, és addig irányozta ide-oda, amíg meg nem találta a harmincnyolcas számot. Spencernek igaza volt, ló és lovasa annyira tele voltak fröcskölve sárral, hogy alig lehetett felismerni őket. Sisi a távcsövön keresztül követte nyomon Bayt, míg el nem tűnt a lovával a kanyarban. Jól látta, hogy Tipsy nagyon jó iramban haladt, Bay pedig pontosan olyan lendületes volt a nyeregben, mint bármikor. – Szóval a lovunk még versenyben van, császárné kedves – mondta a walesi herceg. – Te jó ég, a mezőny elég nagy veszteséget szenvedett el. Már csak tíz ló maradt versenyben. Az Ön embere jó lovas, ez kétségtelen. – Nem csak jó. Ő a legjobb – felelte halkan a császárné. * Charlotte nem láthatta, mikor Bay a második körben a tribün látóterébe került, mivel a kezével eltakarta a szemét. Korábban ugyanis felemelte a távcsövet, és egy lóra és lovasára irányította, pont akkor, mikor a ló megbotlott, a lovas pedig leesett róla az egyik oldalon, és szorosan összegömbölyödve igyekezett kivárni, míg a többi ló átgaloppozik felette. Charlotte tudta, hogy nem Bay az, de az esés olyan szörnyű látvány volt, hogy tejesen megrémült tőle. Eszébe jutott, mikor az anyja holttestét egy ötléces kerítéskapun vitték végig a földeken, és ez a kép sehogy sem bírt kimenni a fejéből. Csirke megbökte. – Itt vannak, nézze, most jönnek. Jupiterre, Bay is köztük van! Glasnevin elveszítette a lovasát, de Governess még versenyben van. Résnyire nyitott ujjai között Charlotte látta a pályán elviharzó lovasokat. A szíve olyan hevesen vert, hogy a fülében is érezte a

dobogást. Azt hitte, egy pillanatig sem bírja itt tovább. Megfordult, hogy a tömegen átfurakodva kijusson innen – bárhová, akárhová de most, hogy a lovak a célegyenesbe értek, annyian próbáltak közelebb férkőzni a tribün korlátjához, hogy egyszerűen mozdulni sem bírt. Csirke most azt mondta: – Middleton egyre feljebb jön a mezőnyben. Ez aztán a hajrá! – tette hozzá némi ellenszenvvel a hangjában. Charlotte most mindenféle alkukat kötött azzal az Istennel, akire amúgy nem sokat szokott gondolni, és bármit megígért neki, csak Bay jusson épségben célba. Bay és Tipsy az utolsó akadály felé közeledtek. Három ló vágtatott előttük, köztük Governess. Ideje volt meglódítani Tipsyt. Bay már emelte volna az ostort, hogy még nagyobb erőfeszítésre kényszerítse a lovát, de rájött, hogy nem bírja megmozdítani a karját. Kínzó fájdalom hasított a vállába, és a szeme előtt fekete foltok jelentek meg, de a térdével Tipsybe kapaszkodva gyorsan átvette az ostort a másik kezébe, majd rácsapott az állat oldalára. Átlendültek az utolsó akadályon is, ahol még egy ló elesett. Most már csak két ló volt előttük a célegyenesben. Bay annyira erősen harapta az ajkát, hogy vérezni kezdett a szája, és belevágta a sarkantyúját Tipsy oldalába. Mélyen előrehajolva még nagyobb iramra ösztökélte a lovát. Tipsy rögtön reagált is, és lehagyta a gesztenyepejt, így most már csak Governess vágtatott köztük és a célvonal között. Bay megint megemelte a jó karját, és érezte, hogy Tipsy nekifeszül, és kétségbeesve igyekszik előre kerülni. Ám annak dacára, hogy ló és lovasa egyaránt minden izmát megfeszítve küzdött, csak nem tudták ledolgozni a fekete mén előnyét. A célvonal felé tartva a tömeg kiáltozása egyre közelebbről és közelebbről hallatszott. Bay látta, ahogy elsuhannak a négyszáz yardos jelzőrúd mellett, és rádöbbent, hogy bár iszonyú közel jár a győzelemhez, mégis veszíteni fog. Nézte, ahogy Governess fara és Tipsy feje közt egyre nő a távolság; a ménnek egyszerűen nagyobb volt a lépéshossza. Bay tudta, hogy ez így igazságos. Bűneiért az volt a megfelelő büntetés, hogy az, amire annyira vágyott, karnyújtásnyira legyen csak tőle, de ne tudja elérni.

Mivel Bay lehajtotta a fejét, nem vette észre, mikor a másik ló megjelent közte és Governess között, csak azt érezte, hogy Tipsy rémülten még nagyobb iramra vált. A lovas nélküli Glasnevin jött fel hátulról, hogy elfoglalja az őt megillető pozíciót a mezőny elején, de amint a pej ló előre iramodott, kissé kitért oldalra, és nekiütközött Governessnek. Bay még hallotta, amint Ned Beasley felüvölt, mikor az elszabadult ló nekinyomódik a lábának, aztán mialatt Tipsy őrült iramban vágtatott előre, hogy elsőként érhessen a célvonalba, már csak arcok és hangok iszonyú kavalkádját látta és hallotta maga körül.

A jutalom A walesi herceg megragadta Sisi kezét, és megcsókolta. – Nyertünk; császárné kedves, nyertünk! Pezsgőt ide! – Én azt hiszem, inkább Middleton kapitány az, aki nyert – felelte Sisi. – Természetesen, de mi is nyertünk, méghozzá fejenként tízezer fontot. Nem egy királyi zsákmány, de a walesi hercegnek pont megfelel. – A herceg arca csak úgy ragyogott. A nyereményéből néhány új lovat fog vásárolni a ménesébe, valamint gyémánt nyakékeket a szeretőinek. Felemelte a poharát. – A császárnéra, aki engem ma szerencsés emberré tett. A hölgyre, aki pontosan olyan bölcs a lovakkal kapcsolatban, mint amennyire gyönyörű. Sisi visszamosolygott a hercegre. – És Middleton kapitányra, Anglia legjobb lovasára. Még több pezsgőt hoztak, aztán megjelent Topham őrnagy. – Topham! Húsz az egyhez, mi? Minden hálám a császárnéé. Eljött az ideje a díjátadásnak, ugye? – Igen, uram. – Nos, a jelen körülmények között azt hiszem, rábeszélhetnénk a császárnét, hogy ő adja át a díjat a nyertes zsokénak. Ugye, nem bánja, kedves Alix? – kérdezte a herceg a felesége felé fordulva, aki

tétován bólintott. A herceg most újból Sisi felé fordult. – Megtisztelné Topham őrnagyot azzal, hogy ön adja át a kupát és amit még szeretne, a győztesnek, császárné kedves? – Semmi nem okozhatna nekem nagyobb örömet! A herceg odanyújtotta Sisinek a karját, és az uralkodói társaság az előttük szétnyíló, ünneplő tömegen keresztül levonult a versenypálya győztesnek fenntartott részébe. A rezesbanda ezúttal az „Isten áldja a walesi herceget!” című himnuszt játszotta. * Charlotte ujjai teljesen elgémberedtek attól, hogy odaszorította őket az arca elé, és a hüvelykujja is sajgott, annyira erősen fogta be vele a fülét. Végignézte ugyan, amint Bay és Tipsy a célegyenesbe érnek, de ahogy a lárma egyre erősödött körülötte, és a lovak is közelebb értek hozzájuk, rádöbbent, hogy nem bírja tovább figyelni az eseményeket. Hogy Bay végül győz-e vagy veszít, az már mindegy volt neki. Biztonságban van, ez a lényeg. Ahogy a kicsit tompuló zsivajgásból meg tudta ítélni, a futamnak vége lett. Leeresztette pajzsként az arca elé tartott kezét, és Csirkére nézett. A kapitány arckifejezése mindent elárult. Oldott volt, és furán csillogott a szeme a rendszeres kortyolgatástól. – Megcsinálta, az áldóját, megcsinálta! Persze ördögi szerencse, hogy Glasnevin így előre jött, és elkaszálta a másik fickót, de hát Bay mindig is baromi szerencsés volt. – Csirke a fejét csóválta. – A manóba is, bárcsak én is tettem volna rá pénzt. Persze azt tudtam, hogy tud lovagolni, de nem gondoltam, hogy a kanca megcsinálja. Tudnom kellett volna, hiszen Bay mindig megkapja, amit akar. Ekkor Csirke jelentőségteljes tekintettel Charlotte-ra nézett. Charlotte azonban nem szólt semmit. A tömeget figyelte, amely, mint az árapály, visszahúzódott, és utat engedett az uralkodói társaságnak, mely a győztesnek fenntartott szakasz felé közeledett. Ott volt a walesi herceg a homburgi kalapjában, és a császárné cobolyprémbe burkolózva. A győztesnek fenntartott szakaszban egy drapériával bevont emelvény állott, melyen székek sorakoztak, valamint egy állványon ott csücsült az ezüsttrófea is. Az uralkodói

társaság elhelyezkedett az emelvényen. A walesi herceg és a császárné középen foglalt helyet. Hatalmas éljenzés tört ki, mikor Bay és Tipsy megjelentek a ringben. Az emberek odaszaladtak hozzájuk, hogy megérinthessék a lovat és lovasát, néhányan közülük feltartották fogadószelvényüket, és csókolgatták őket. Charlotte nézte, amint Bay és Tipsy megközelítik az emelvényt. Nézte, amint a walesi herceg átadja a császárnénak a trófeát. Aztán azt is látta, amint Bayt lesegítik a lóról, és a tömeg a vállán viszi oda a császárné elé. Ekkor úgy érezte, nem bírja ezt tovább nézni. Hátat fordított az egésznek, és megérintette a szobalánya karját. – Szeretnék indulni. Grace vonakodva fordult meg, majd amikor a két nő elindult kifelé a tribünről, Hartopp megérintette Charlotte vállát. – El akar menni anélkül, hogy elbúcsúzna? Charlotte, aki egy pillanatra sem állt meg, azt mondta: – Viszontlátásra, Hartopp kapitány! Köszönöm a távcsövet! – válaszolta, és a távcsövet Hartopp kezébe nyomta. – De hát várjon! Szüksége lehet rám. Rengetegen tolonganak odalent. Charlotte még most sem állt meg, de a válla fölött visszanézett. – Visszamegyek a hotelbe. Ha elkísérne minket valahová, ahol fiákert tudunk bérelni, az nagy segítség lenne. – Charlotte most nagyon hálás volt Hartoppnak, amiért hatalmas termetével simán utat tört nekik a nézők nyüzsgő tömegében. – És mi lesz az amerikai barátjával? Akarja, hogy megkeressem Önnek? – kérdezte Hartopp Charlotte-tól, mikor odaértek a kapuhoz. Charlotte a fejét rázta. Egy perccel sem akart tovább itt maradni. A Liverpoolba vezető út mentén egy csomó fiáker várakozott. Charlotte odaintett a sor elején álló hintó kocsisának, mire az odahajtott, ahol álltak. Mikor Hartopp be akarta csukni mögöttük az ajtót, Charlotte – nak eszébe jutott a fogadószelvény a zsebében. – Nagyon hálás volnék Önnek, Hartopp kapitány, ha megkeresné Mr. Hewes-t és ezt átadná neki – kérte, és odanyújtotta a szelvényt a férfinak. Hartopp megnézte a szelvényt. – Jupiterre, Mr. Hewes nagyon boldog lesz. Egy ötvenes húsz az egyhez kvótára, az ezer font.

Charlotte próbált mosolyogni. – Akkor mindenképpen adja át neki! Hartopp látta Charlotte arcán, hogy erőt kell vennie magán. – Szavamat adom. És Middletonnal mi lesz? Neki is üzen valamit? Charlotte felszegte az állát. – Megmondhatja neki, hogy gratulálok, ha akarja, Hartopp kapitány. Őszintén gratulálok neki. – Azzal Charlotte az arca elé kapta a kezét, hogy Hartopp ne lássa őt sírni. Csirke, aki életében először volt tapintatos, becsukta a hintó ajtaját, és megmondta a kocsisnak, hogy indulhat. * Bayt, mikor lassan rádöbbent, hogy győzött, az lepte meg leginkább, hogy semmiféle emelkedettséget nem érzett. A futamnak csak arra az utolsó pár percére tudott gondolni, mikor biztosan tudni vélte, hogy veszíteni fog, sőt mit több, hogy ezt meg is érdemli. A válla erősen fájt, de ennél rosszabb volt annak tudata, hogy még élete legnagyobb győzelme sem tudja boldoggá tenni. Mikor odalovagolt a díjátadó helyhez, látta, hogy Sisi ott áll az emelvényen, és az arca ragyog a boldogságtól, ő azonban nem lelte meg ugyanezt az érzést a lelkében. Most karok emelték a magasba, és vitték oda, ahol Sisi állt, a trófeával a kezében. – Micsoda ragyogó győzelem, Middleton kapitány! – mennydörögte a walesi herceg. Bay összeszedte magát. – Szerencsés voltam, uram. – Badarság, badarság, kitűnően versenyzett. Most pedig a császárné átadja Önnek a trófeát. Sisi két kézzel tartotta Bay felé a nehéz ezüstkupát. – A legnagyobb örömmel nyújtom át ezt Önnek, Middleton kapitány! – Sisi mosolya most olyan őszinte volt, hogy az összes foga elővillant. Bay ösztönösen előre akarta nyújtani mindkét kezét, hogy elvegye a díjat, de észrevette, hogy a jobb karja nem mozdul. Ezért suta mozdulattal csak a bal kezével nyúlt érte, de a kupa meglepően nagy súlya váratlanul érte, és megtántorodott. Sisi látta, hogy eltorzul az arca, és felkiáltott: – Bay! – majd a karjával próbálta megakadályozni, hogy Bay elessen.

Az emelvényen lezajló jelenet közvetlen szemtanúi és a tribünön bámészkodó tömegek számára is nyilvánvalóvá lett – ha ugyan eddig még nem tudták –, hogy a férfi, aki éppen most nyerte meg a Nemzeti Vágtát, és a császárné között szoros kapcsolat van. Még a walesi hercegné is, aki pedig távol tartotta magát az élet effajta kusza kanyarjaitól, tágra nyitotta hatalmas kék szemét, és azt mormogta maga elé: – Csak óvatosan! Bay visszanyerte az egyensúlyát, és azon vette észre magát, hogy közvetlen közelről Sisi sötét szemébe néz. – Drága Bay! – suttogta Sisi némán. Egy pillanatra Bay azt hitte, mégiscsak boldog lesz. A walesi herceg odafordult feléjük: – Ön egészen a célvonalig bizonytalanságban tartott minket, Middleton. A császárné és én nem is tudtuk, hol keressük. Mindketten kisebb vagyont tettünk fel Önre, de végül nem esett csorba a büszkeségünkön. A császárné elmosolyodott. – Bárcsak idejében megkapta volna az én színeimet, Middleton kapitány. Londonban csináltattam Önnek a dresszt. Mennyivel könnyebb lett volna észrevenni Önt a mezőnyben! Bay ösztönösen megremegett. – Lehetséges, de én mindig ebben a dresszben versenyzek. A herceg majdhogynem szimpátiával nézett Bayre, aztán ezt mondta: – A tizenegyedik huszárezred egyenruhájának színei, igaz? Mint az Ön regimentjének tiszteletbeli tábornoka, én is nagyon büszkén viselem ezeket a színeket. – Igen, uram. A herceg Sisi felé fordult. – Egy katonatiszt mindig az ezrede egyenruhájának színeiben lovagol, kivéve természetesen, ha a ló nem az övé. Sisi elnevette magát. – Maguk angolok, és a szabályaik! Nos, akkor megveszem az Ön lovát, Middleton kapitány, és mikor legközelebb megnyeri a Nemzeti Vágtát, már az én színeimben fog versenyezni. Bay erre azt felelte: – Soha nem adom el Tipsyt. – Még nekem sem? – kérdezte Sisi. De még mielőtt Bay bármit is válaszolhatott volna, Topham őrnagy jelent meg az emelvényen.

– Middleton kapitány, nem tudom, beleegyezik-e, hogy fényképet készítsenek Önről és a lováról. Elnézést, hogy megzavarom az ünneplést, de azt mondták nekem, hogy a fények erősen halványulnak, és ha fényképet szeretnénk, akkor azt most rögtön el kell készíteni. A császárné ellenszenvvel tekintett az őrnagyra. – Úgy hiszem, Middleton kapitány más irányban van most elfoglalva. Bay azonban feltette az ép kezét. – Ha megbocsát, asszonyom, igazából én szeretnék egy fényképet erről az eseményről. Az ilyesmi nem történik meg minden nap. De Önnek kell tartania a kupát, Topham őrnagy, mivel kissé rendetlenkedik a vállam. Mielőtt még Sisi ellenkezhetett volna, Bay követte az őrnagyot oda, ahol Tipsy állt. Bay nekidőlt a lova horpaszának, behunyta a szemét, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Egy pillanatra megint Sisi bűvkörébe került, és meg is adta volna magát neki, ha nem merül fel a Habsburg-színű dressz, melyet Sisi a futam előtt küldött a számára. Tökéletesen illett rá, ez igaz, mégsem bírta felvenni. Mikor újból kinyitotta a szemét, Caspar állt előtte. – Megengedi, Middleton kapitány, hogy az egész lóverseny látogatóközönsége mellett én is gratuláljak Önnek? Hátborzongatóan fölényes győzelem volt! Ha készen áll, nagyon szeretném Önt lefényképezni. Azt hiszem, talán az a legjobb, ha pompás lovának hátára ül. Egyetért velem? Bay elképedve nézett Casparra. – Maga? Mi a fenét keres maga itt? – Fényképeket készítek, kapitány. Ez az én, hogy úgy mondjam, hivatásom. – De hogy jutott be ide? És hogy képzeli egyáltalán, hogy rólam képet készíthet? Caspar elmosolyodott. – Hát úgy, hogy a drága jó őrnagy úr megkért, örökítsem meg a diadalát. Topham őrnagy odalépett hozzájuk, hogy segítsen Middletonnak felszállni Tipsy hátára. – Ön ismeri Middleton kapitányt, Mr. Hewes? Micsoda szerencsés véletlen! Caspar felemelte a fényképezőgépet és a háromlábú állványt, és negyvenöt fokos szögben beállította őket Bay és Tipsy elé.

– Middleton kapitány és én Londonban már találkoztunk, Jól ismerem a fizimiskáját. – Caspar a felszerelésével babrált. – Most pedig ha felém fordítaná az arcát, Middleton kapitány! Nem kell mosolyognia, kivéve, ha akar, természetesen. – Nem akarok – felelte Bay. Az őrnagy idegesen felnevetett. – De azért kicsit boldogabbnak látszhatna. Végtére is most az imént nyerte meg a Vágtát. Bay lángoló tekintettel fordult Caspar felé. – Pompás! Ön valóban nagyon jó fényképalany, Middleton kapitány. Ha így maradna egy pillanatra… Azzal Caspar eltűnt a bársonylepel alatt, majd előbújt, és összenyomta a kioldót. – Kitűnő! Bizton ígérem, hogy ebből nagyszerű kép lesz! Bay lecsúszott Tipsy hátáról, és Caspar felé indult, majd ép kezével meglökte a férfit. – Hol van Charlotte? Mit tett vele? Caspar, aki jó tíz centivel magasabb volt Baynél, nem hátrált meg. – Charlotte ott van, ahol lenni akar, Middleton kapitány. Bay hirtelen visszahúzta az öklét, de Caspar gyorsabb volt nála, és elkapta a csuklóját. – Ön már megkapta a jutalmát, Middleton kapitány. Ezt ne feledje. Topham őrnagy, aki rémülten figyelte a jelenetet, fontoskodva közbelépett. – Middleton kapitány, talán lenne szíves velem jönni. A lótenyésztők klubja fogadást ad az ön tiszteletére. A mai nap fáradalmai után biztosan szüksége van egy italra. Bay most érezte, hogy erőt vesz rajta a kimerültség, és hagyta, hogy az őrnagy elvezesse egy terembe, mely tele volt jókedvű idegennel, akik sorban megveregették a rossz vállát, aztán egyik pezsgős poharat a másik után adták a kezébe. Bay, mivel aznap semmit sem evett, villámgyorsan és tökéletesen berúgott. Crombie őrnagy és Lord Sholto Douglas között ült – az előző hatalmas nyereményét ünnepelte, az utóbbi pedig a bánatát fojtotta az italba. Most Csirke Hartopp úszott be Bay látóterébe. – Nagyszerűen lovagolt, Bay! Bárcsak Önre fogadtam volna. Nem is tudom, miért nem tettem. Mindig is baromi szerencsés fickó volt. Bay rákancsalított Csirkére. – Igen, ez vagyok én! És most már gazdag is lettem. Száz fontban fogadtam saját magamra. Szóval most már átkozottul gazdag, és

átkozottul szerencsés is vagyok. Ám Bay olyan szerencsétlen arcot vágott, miközben ezt mondta, hogy még Csirke is inkább kíváncsiságot, mint irigységet érzett. – Mi az, öregfiú? Nincs semmi oka savanyú képet vágni. A csúcson kéne éreznie magát. Mit akar még? Bay a csizmáját bámulta. Sholto Douglas megbökte az oldalát. – Fel a fejjel, Middleton, most nyerte meg azt az átkozott Nemzeti Vágtát, és az átkozott osztrák császárné egy átkozott pillanatra sem tud lemondani magáról. Bay kinyújtott ököllel Sholto felé lendült, de Sholto könnyedén elhajolt előle. – Nyugalom, öregfiú, bóknak szántam. Bay visszavonult. – Ne haragudjon, Sholto, de nem tartom annak. Sholto most felállt. – Ha megbocsátanak, most megyek, és kitekerem Glasnevin zsokéjának a nyakát. Hartopp Bay mellé ült. – Tudja, kivel néztem végig a futamot, Bay? – Nem tudom, Csirke. Viktória királynővel? Csirke közelebb hajolt Bayhez, és a fülébe súgta. – Charlotte Bairddel. Bay elhúzódott tőle. – Na, persze! – Nem, öregfiú, tényleg! Azt mondta, adjam át, hogy gratulál Önnek. Őszintén gratulál. – Ezt mondta? – Igen, őszintén gratulál, pontosan ezeket a szavakat használta. De átkozottul furán viselkedett. Azért jött, hogy végignézze a futamot, viszont pont a végén mindkét szemét eltakarta a kezével. Azt hiszem, baromira nem látott semmit. – Asszem, az anyja juthatott az eszébe – felelte Bay. – Az anyja? – Kitörte a nyakát egy vadászatkor. Charlotte ezért nem lovagol. – Ó, hát ez az oka? – Pontosan ez. Csönd lett. Aztán Bay megszólalt: – Még itt van? – Nem. A futam után eléggé csípős lett a kedve. Visszament Liverpoolba. Holnap elhajózik. – Amerikába?

– Igen. – Azzal az amerikaival? – Nos, igen, vele megy, de csak mint útitárssal. Egyértelműen ezt mondta. Azt mondja, fényképezni megy oda, és ez a fickó fog neki segíteni. – Szóval nem szöknek meg? – Ő azt mondja, nem. Nincs gyűrűje, megmutatta nekem a kezét. Nincs gyűrű. Bay megint a csizmáját kezdte fürkészni. – És mit gondol, ezt miért mondta el Önnek? – kérdezte. – Nem akarta, hogy azt higgyem, hozzámegy az amerikaihoz. Egyébként ez most már mindegy. Ez a lány le van írva. Még a Lennox-vagyon se számít. Senki nem fogja most már elvenni. – Így gondolja, Csirke? – Igen, így gondolom. – Szóval Ön sem veszi el, akkor sem, ha beleegyezne? – Nem, most már nem. A lány már nem számít tisztességesnek. Nem tudom, mit szól majd Fred és Augusta, ha hazatérnek a nászútjukról. Micsoda szörnyű csapás! Az új házasok egy ilyen botrány hátterében lesznek kénytelenek új otthont teremteni maguknak. Sokkal jobb lett volna, ha tényleg megszöknek. – Hartopp tépkedni kezdte a szakállát. – Akkor legalább most már férjes asszony volna. Micsoda badarság ez a fényképezéssel! Charlotte-tal az a probléma, hogy nagyon el volt kényeztetve. – Hartopp most már mindkét oldalon egyszerre húzkodta a szakállát, amitől úgy festett, mint egy mérgelődő, foltos tőkehal. – Ezért nagyrészt Lady Dunwoody a felelős, ő ültette el Charlotte fejében ezt a képtelen ötletet. A fényképezés nem is rendes foglalatosság. Nem igényel semmiféle képzettséget, csak egy csomó eszközt. Bay próbálta megnézni, mennyi az idő, aztán eszébe ötlött, hogy még mindig a dressz van rajta, az órája meg a civil ruhájában maradt. – Akkor tisztázzuk ezt most, Csirke, hogy ne maradjon felőle semmi kétség. Tehát semmilyen körülmények között nem venné el Charlotte Bairdet? – Nem, semmilyen körülmények között. Nincs rá esély.

– Ez esetben Csirke, Ön sokkal nagyobb futóbolond, mint gondoltam. Ezzel Bay felállt, és kezét a rossz vállára téve próbálta megelőzni, hogy a jóindulatú rajongók jól hátba veregessék, majd elindult a zsokék öltözőjébe. Vissza kellett öltöznie civil ruhába. * Az uralkodói társaság kezdett feloszlani. A walesi herceg még egy utolsót beleszívott a szivarjába, és közben végignézett a versenypályán, abban a biztos tudatban, hogy a királyi különvonat nélküle úgysem indul el. A felesége úgy tett, mintha odafigyelne Topham őrnagyra, aki azt a tervét ecsetelte neki, miszerint a vasutat kihoznák ide, Aintree-be. Sisi Spencer grófnak mesélt magyarországi birtokáról, Gödöllőről. – El kell jönnie velem a birtokomra nyáron, gróf úr. Nem szeretném, ha Bay túl magányos volna ott a csupa magyar között. – Örömmel, asszonyom. Tehát Middletonra vár a feladat, hogy létrehozzon Önnek ott egy istállót?! Micsoda pompás lehetőség! – Aztán télen visszajövünk ide vadászni. Tökéletes terv, nem igaz? Meg kell mondanom, Spencer gróf, nagyon hálás vagyok Önnek, amiért megtalálta számomra az én vadászatvezetőmet. Annyi mindent megmutatott nekem! A gróf próbálta elkerülni a császárné pillantását. A Middleton iránti szenvedélye most már eléggé illetlen kezdett lenni. – De hol van Middleton kapitány? Azóta nem láttam, hogy egy férfi megkérte, hadd fényképezze le. Miért nem jött még vissza? – Middleton meghívás nélkül aligha jöhet ide, asszonyom. – Akkor majd én meghívom! Spencer köhintett egyet. – Talán jobb volna, ha erről megkérdezné a walesi herceget. Ez ugyanis az ő páholya. Sisi elmosolyodott. – Ó, persze, nem szabad megfeledkeznem arról, hogy ez itt nem az én országom. Ekkor Sisi a walesi herceghez fordult. – Szeretnék még találkozni Middleton kapitánnyal, mielőtt elindulunk. Lehetséges volna, hogy elküldet érte?

A herceg egy tökéletes szivarfüstkarikát fújt maga elé. – Természetesen, császárné. A győztes mindent visz, igaz, Spencer? Azzal a herceg szabad kezével odaintett a szerencsétlen Topham őrnagynak. – Megkérné Middleton kapitányt, hogy jöjjön fel a páholyomba? Mikor Topham őrnagy elindult a versenypálya irányába, hogy teljesítse küldetését, Festetics grófnő követte. – Ha megengedi, Önnel tartanék. Middleton kapitány a barátom. Az őrnagy megvonta a vállát. Az uralkodói körök ugyan jót tettek az üzletnek, de abból már elege volt, hogy holmi küldöncként bánjanak vele. Az őrnagy és a grófnő keresztülsétáltak a pályán, mely tele volt szórva széttépett fogadószelvényekkel, sült gesztenyehéjjal és elszívott szivarvégekkel. Miután a futam véget ért, a tömeg túlnyomó része a kapuk és aztán a Liverpoolba vezető út felé igyekezett. A legtöbben csendben voltak, és csak arra vágytak, hogy most már hazajussanak, de néha-néha itt-ott még kitört a lárma. Valaki belekezdett egy nótába, másvalaki pedig hangosan felzokogott. Arra senki nem szólt semmit, mikor két fehér köpenyes férfi vágott át a tömegen, egyikük kezében hordágy, a másikéban fűrész, és megindultak a pálya felé. Az a hölgy viszont, akinek a kalapján most már kókadoztak a narancsszín tollak, az arca azonban gintől fénylett, utánuk rikoltott: – Hentesek! Topham nagyon gyorsan gyalogolt, így a grófnőnek szinte futnia kellett, hogy lépést tudjon tartani vele. Először a lótenyésztők részlegébe mentek, ott viszont nyomát sem látták, és senki nem volt annyira józan, hogy meg tudta volna mondani, hová ment. A zsokék öltözője pedig teljesen elhagyatott volt. Topham őrnagy megkérte a grófnőt, hogy kint várja meg, míg körülnéz, de bemenve látta, hogy Bay már elvitte onnan a dolgait. Topham tehát kijött az öltözőből, és a fejét csóválta. – Nem tudom, hová tűnhetett a barátunk. A grófnő azt mondta: – Nem gondolja, hogy esetleg a lovánál van? – Bármi lehetséges. – Azzal Topham mogorva képpel megindult az istálló irányába, de a grófnő megragadta a karját. – Az istálló arra van, igaz? Önnek bizonyára rengeteg elintéznivalója akad, Topham őrnagy. Azt hiszem, túlságosan

elfoglalt ahhoz, hogy az úrnőm miatt ide-oda szaladgáljon. Hadd segítsek Önnek. Majd én elmegyek az istállóba, és megkeresem a kapitányt. – Feltéve, hogy ott van. – Igen, de én úgy hiszem, ott találom majd. Az őrnagy egy pillanatig tanácstalannak tűnt, de aztán azt mondta: – Ha egészen biztos benne, akkor most magára hagyom. És köszönöm. A grófnő elindult az istálló felé. Nopcsa elmesélte neki, mi történt, mikor odaadta a császárné dresszét Baynek, és ez aggasztotta. Bay valóban ott állt az istállóban, két karját a lova nyaka köré fonva. Már átöltözött civilbe. A grófnő észrevette, hogy a gyapjúmellénye félre van gombolva, a szeme véreres, és az orcája rózsaszín. Valami dallamot dúdolt Tipsy fülébe, a ló pedig az orrával a vállához dörgölőzött. A grófnő megvárta, míg Bay észreveszi. Mikor észrevette, kissé gyanakodva nézett rá. – Üdvözlöm, Festy, értem jött, ugye? – Az én hazámban leveleket tennének a fejére. Amikor ön a győztes. – Leveleket? Ja, babérkoszorúra gondol! Attól tartok, Tipsy egy pillantás alatt felfalná az egészet. De meg is érdemli, elvégre ő dolgozott itt, nem én. A grófnő látta, hogy Bay nem józan, de úgy érezte, még nem is teljesen részeg. Abban a veszélyesen kótyagos állapotban volt, mikor az igazság ki szokott buggyanni az emberből, vagy azért, meri kínosan érzi magát, vagy mert szégyelli. A grófnő úgy érzékelte, hogy Bay most a két állapotnak a határán van; remélte, hogy nem érkezett túl későn. Épp azon morfondírozott, milyen furfanggal csalhatná el magával, mikor Bay megszólalt: – Ön valóban nagyon szereti a császárnét, igaz, Festy? A grófnő bólintott. – Mindennél jobban. – Megértem, hogyan érez. A császárné… mámorító tud lenni. De én nem lehetek olyan, mint Ön, Festy. Hallott a császári dressz sorsáról, ugye? Festy bólintott.

– Hogy hihette a császárné, hogy én azt felveszem? Nem vagyok a tulajdona! – Megpróbált adni valamit Önnek, azt hiszem. Azért a sok mindenért cserébe, amit Öntől kapott. Egy kis boldogságot. Amiből amúgy nem túl sok jut neki. Bay lehuppant egy szalmabálára, és az ép kezébe hajtotta a fejét. Festy leült mellé. – Miért Önnek kellett idejönnie, Festy? Nopcsával sokkal könnyebb lett volna. Festy megsimogatta Bay fejét. – Pontosan ezért. Meg kell értenie, mit művel a császárnéval. Bay egy kis ideig csendben ült, és érezte, ahogy a grófnő, abban bízva, hogy kisimogathatja belőle a nyugtalanító gondolatokat, ujjaival végigszánt a haján. – Nem lehetek olyan, mint Ön. Nem élhetek örökké az ő árnyékában. Valami mást szeretnék. – Ezzel nagyon szomorúvá teszi őt, Middleton kapitány. – Talán egy kis időre, igen. De aztán úgyis talál magának valami mást, ami elszórakoztatja. És ott van a majmocskája is. Festetics grófnő abbahagyta a simogatást. – Elhagyhatja a császárnét, de ne tegyen úgy, mintha ez számára semmit nem jelentene. Bay azon kapta magát, hogy könnyek szöknek a szemébe. Festy megveregette a feje búbját, és felállt. – Engem is sajnálnia kell, mivel nekem kell megmondanom a Kaiserinnek, hogy Ön elmegy. Rám lesz mérges, nem Önre, mivel azt fogja hinni, hogy nem a megfelelő szavakat használtam. Azt fogja gondolni, hogy Önt is úgy el lehetett volna csalogatni, mint egy lovat, ha kockacukrot tartanak elé. Bay felnézett a grófnőre, és elmosolyodott. – Az angolja kezd egész folyékonnyá válni, Festy. A grófnő csettintett egyet. – Egy magyarnak minden nyelv könnyű. Gondolom, most meg fogja keresni azt a lányt a fényképezőgéppel. – Meg fogom próbálni. Bár úgy vélem, ő nem annyira akarja, hogy megtalálják. – Azt hiszem, az bőven elég, hogy Ön meg akarja őt találni.

– Lehetséges. – Bay felállt. Aztán lehajolt, hogy megpuszilja a grófnő arcát. – Festy, mondja meg neki, a császárnénak, hogy soha nem felejtem el, mikor együtt lovagoltunk. Kérem, ne felejtse el ezt megmondani. A grófnő megérintette Bay arcát. – Ne aggódjon, kapitány, nem fogom elfelejteni. – És mialatt elindult visszafelé a királyi páholyba, ezt suttogta: – És ő sem fogja.

Irány Nyugat! Charlotte a bőröndje tetején ücsörgött. Grace mondta neki, hogy ha tíz percen keresztül rajta ül, a tartalma annyira összenyomódik, hogy be lehet majd csukni. Mikor visszaértek a hotelbe, egy üzenet várta őket a White Star Line társaságtól: minden csomagot még aznap le kell küldeni a kikötőbe, hogy a hajó reggel az első árapállyal elindulhasson. Tehát Charlotte ott ült a bőröndön, és arra várt, hogy a benne lévő dolgok megadják magukat, és képes legyen bezárni a csatot. A ruhaneműi azonban makacsul tartották magukat; ahelyett, hogy csendben összenyomódtak volna. Persze nagyon egyszerű lett volna pár dolgot kivenni, de Charlotte erre valahogy nem bírta magát rávenni. Minden olyan gyorsan történt. Fred és Augusta esküvője után még teljesen világos volt a számára, mit is kell tennie. Egyfolytában csak Caspar sivatagról készült fényképeire gondolt. Azokra a végtelenbe nyúló tájakra. Amint sikerült elképzelnie az új Charlotte-ot, minden más könnyűnek tűnt. Nem is olyan nehéz szabadnak lenni, ha az embernek gyémántjai vannak, na meg egy Casparja. Ő azonnal értett mindent. Sőt ő mondta el Lady Dunwoodynak a dolgot, mivel Charlotte képtelen volt erre rávenni magát. A keresztanyjának persze elvileg támogatnia kellett volna az elképzelést – végtére is ő volt az, aki annak idején fényképezésre biztatta –, de Charlotte jól tudta, hogy a bohém külcsín alatt Lady Dunwoody abszolút konvencionális nézeteket vallott arról, mi az illendő viselkedés egy

eladó sorban lévő lány számára. Lady Lisle mindig megvesztegethető volt valamivel, Celia Dunwoody azonban soha nem adta fel az elveit. Charlotte tartott attól, hogy a keresztanyja helytelenítésével szembesülve esetleg a nagy elhatározása szertefoszlik majd. És bár azzal teljesen elégedett volt, hogy Fred és Augusta levélben értesüljenek a fejleményekről, azt tudta, hogy Lady D. soha nem bocsátaná meg neki, ha nem szóban kapna hírt az utazásról. Ezért aztán ezt a kellemetlen feladatot rábízta Casparra, aki bármilyen helyzetből képes volt kibeszélni magát. Ma azonban a futamon Charlotte azt is látta, mennyi mindent ad fel Caspar azzal, hogy elutazik vele. Abszolút lenyűgöző volt, ahogy minden nagyobb erőfeszítés nélkül az események középpontjába tudott kerülni. Caspar arra született, hogy a dolgok sűrűjében legyen, ő meg elráncigálja a világ perifériájára. Most kopogtak az ajtón, aztán besétált Caspar, egy köteg bankjeggyel a kezében. – A nyereményem! Ezer font! Middleton nekem nagyobb szerencsét hozott, mint Önnek. – Caspar ezzel megfordult, hogy becsukja az ajtót, de Charlotte rászólt. – Ne csukja be! Nem szabad kettesben lennie velem, ha Grace nincs jelen. – Milyen igaza van! Minden áron meg kell óvnom a jó hírnevemet. Miért ül a bőröndje tetején? – Mert nem csukódik be, pedig már ma este le kell küldeni a rakpartra. – Szeretné, ha én is ráülnék Ön mellé? Charlotte bólintott. De még kettejük súlya sem volt elegendő ahhoz, hogy a zárat be lehessen csukni. – Üljünk még rajta egy kicsit, hátha mégis megadja magát. – Ha szeretné. Charlotte a bankjegyekre pillantott, melyeket Caspar még mindig a kezében szorongatott. – Ezer font! – Persze Ön miatt tettem meg a tétet. – Tudom. – Mindent összevetve sikeres nap volt. Készítettem néhány kitűnő fényképet, köztük egyet a győztes zsokéról is.

Charlotte hirtelen megrezzent, mire a bőrönd fedele behorpadt, és a zár két fele egy vonalba került. – Találkozott Bayjel? És megemlítette neki, hogy ott voltam? Caspar felállt. – Azt hiszem, ezzel a bőrönddel már nincs többé dolgunk – mondta, és elindult az ajtó felé. – Nem, Carlotta, nem mondtam el Middleton kapitánynak, hogy Ön is eljött megnézni a futamot. Nem akartam megadni neki ezt az elégtételt. Arra gondoltam, erre a napra épp elég győzelmet gyűjtött be. Charlotte nem szólt semmit. – Most persze haragszik rám. De az Ön érdekében tettem, és egy picit talán a saját megelégedésemre is. Middleton rettentő dühös volt. Megpróbált megütni engem. Szerencséjére megsérült a karja, ezért nem lett volna becsületes elégtételt venni. Kár, pedig nagyon élveztem volna a dolgot. – A karja? Mi a baj a karjával? – Charlotte ezután irányt váltott. – És miért akarta megütni magát? – Mert nem voltam hajlandó megmondani neki, Ön hol van, és mert úgy képzelem, azt hiszi, Ön megszökik velem. Charlotte elfordította a fejét Casparról. – Ó, Charlotte, tényleg azt akarta volna, hogy mondjam meg neki, Ön egész nap csak arra várt, hogy megpillanthassa? Sokkal jobb, ha azt hiszi, hogy velem szökik meg, és egy jottányit sem érdekli Önt. Így mindkettejüknek könnyebb lesz. Ön dicsőséges karriert fut be Amerikában, neki meg ott van a győzelme és a császárné. Ez az egyetlen lehetséges boldog végkifejlet. Charlotte az ajkába harapott. Végül megszólalt: – És Ön honnan tudja, hogy számomra mi lenne a boldog végkifejlet? Vagy Bay számára? Caspar megragadta Charlotte vállát, és gyengéden, de határozottan megrázta. – Onnan, hogy én is pontosan tudom, milyen, ha az ember elveszít valamit, amit szeret. Mikor Ábrahám meghalt, azt hittem, soha többé nem leszek boldog. Hogy soha többet nem készítek fényképet. De idejöttem, és itt vigaszra leltem. Ezért is egyeztem bele abba, hogy visszamegyek Önnel Amerikába. Mert megvolt Önben a bátorság ahhoz, hogy újrakezdje. És még mindig megvan, akármit is gondol most.

Charlotte a szőnyeget kezdte bámulni, melyen egy bőségszaruból gyümölcsök és virágok omlottak halomba. A cipője orrával egy gránátalmát kezdett piszkálni. – Most pedig azt javaslom, vegye fel szépen a kalapját, mert lesétálunk a rakpartra, és ellenőrizzük, valóban felkerülnek-e a csomagjaink a Britannic fedélzetére. Nincs rosszabb annál, mint mikor az ember felfedezi, hogy a dolgai tévedésből Argentínában kötöttek ki. Menjen, hívja Grace-t, és azután utánanézhetünk a csomagoknak. * Kint már sötétedett, ezért Caspar leintett egy fiákert, hogy vigye el őket a rakpartra. Mialatt besegítette Charlotte-ot a hintóba, azt mondta: – A gáláns kapitánynak hála, most már megengedhetem magamnak. Charlotte és Grace a kocsissal szemben lévő ülésen foglaltak helyet, Caspar pedig velük szemben. Az utcák kezdtek elnéptelenedni, de időről időre felbukkant egy-egy társaság, aki nyilvánvalóan a versenyről érkeztek – legjobb ruhájuk összegyűrődött már, a tollak lekonyultak, a nyakravalók félrecsúsztak, de láthatólag összetartotta őket az, hogy valami nagy dolognak lehettek aznap részesei. Többen is talizmánként emelték magasra a fogadószelvényüket, mely azt bizonyította a számukra, hogy ha csak egyetlen napra is, de a szerencse kedvezett nekik. Az utcasarkokon rikkancsok kiáltoztak: – Kívülálló nyerte a Vágtát! Tipsy diadalt arat! – abban bízva, hogy még el tudják adni az utolsó példányokat annak a néhány embernek, akik nem a lóversenypályán töltötték a napjukat. Mikor aztán a hintó a dokkok közelébe ért, egyre több lett a nyilvánosház, melyek tömve voltak azokkal a lóversenyre érkezőkkel, akik kimenőjük utolsó pillanatait is ki akarták élvezni. A Mersey folyó partján horgonyzó Queen Adelaide zsúfolásig telt az ír klánokkal, amelyeknek a tagjai mind arra vártak, hogy eljussanak vele Dun Laoghaire kikötőjébe. Ők Glasnevin kudarcát siratták, ezért az énekük meglehetősen gyászos volt. Mikor elérték a rakpartot, Caspar elment a hajózási társaság irodájába, hogy megkérdezze, mikor pakolják majd fel a

csomagjaikat a hajóra. – Megmondom nekik, hogy szeretném látni, amint minden egyes csomagunk felkerül a hajóhídra. Azt hiszem, ez az egyetlen esélyünk. – Charlotte-nak feltűnt, hogy Caspar szokatlanul vidám, mintha valami fergeteges nagy titkot őrizne, de aztán arra jutott, hogy hát persze, hiszen aznap nyert ezer fontot. A két nő pár percig ott ült a fiákerben, de aztán Charlotte megelégelte a dolgot. Kiszállt, és megállt a macskaköves rakparton. A természetes fények már majdnem kihunytak, de a dokkban horgonyzó gőzhajókat lámpások világították meg, és ettől a szürkületben olyanok voltak, mint a kivilágított karácsonyfák. A lámpások fénye ott táncolt egy éppen arra haladó vontatóhajó által vetett hullámokon. Mindenfelé emberek nyüzsögtek; a dokk túlsó felénél nagyobb társaság verődött össze, akik egy Kanadába induló hajó utasait búcsúztatták. Charlotte-tól balra egy csapat copfos, kínai munkás ládákat rakodott le egy gőzösről az egyik raktárépületbe, emberi láncot alkotva, kézről kézre adogatva a rakományt. A hotel környéki utcákon kifejezetten csendes és visszafogott vasárnapi hangulat uralkodott, ám itt a dokkoknál megállás nélkül folyt a munka. Charlotte számára ez szokatlan és egzotikus látványt nyújtott. Arra gondolt, milyen vicces, hogy a messzi Amerikába készül, mikor az elmúlt két napban több különös eseményt figyelhetett meg itt Liverpoolban, mint egész addigi élete során. Egy fekete tengerész közeledett felé kalitkába zárt papagájjal a kezében, és Charlotte azon tűnődött, milyen csodálatos fényképet lehetne róla készíteni. Mennyivel izgalmasabb dolog kint a való világban megragadni az életet, mint antik jeleneteket kreálni Lady Dunwoody stúdiójában. És akkor egy szemvillanás alatt szertefoszlott az a homály, mely azóta fonta körbe, hogy visszatértek Aintree-ből, és most már bizakodva tekintett a jövőbe. Megragadni a világot minden különlegességével és szépségével együtt – ez most valódi célkitűzésnek tűnt a számára. Olyan célkitűzésnek, melyet képes lesz meg is valósítani. Ha meg tudja örökíteni a váratlant, a nem hétköznapit, azzal azt üzeni majd a többi, nálánál talán kevésbé szerencsés lánynak, hogy a világ tágasabb, mint gondolnák, és nincsenek bezárva a szalonjuk vagy a konyhájuk négy fala közé. Amint ott állt a rakpart kövezetén, a víz felől érkező hűvös szélben, a

rothadó zöldségszag és a tobzódó táncmulatságok örvényében, Charlotte hirtelen és teljesen váratlanul boldognak érezte magát. Tehát már mosolygott, mikor meghallotta a rakpart túlsó feléből érkező lármát. Az a kisebb fajta tömeg, mely a kanadai gőzöst jött búcsúztatni, most éljenzésben tört ki, és többen a levegőbe hajigálták a kalapjukat. Valami körül csoportosultak össze, de túl sötét volt ahhoz, hogy ki lehessen venni, mi is az. Aztán a tömeg szétvált, és Charlotte rájött, hogy egy lovon ülő férfit vesznek körül, és ezt is csak azért láthatta, mert a ló fehér volt. A tömeg követte a fehér lovat, és énekelni kezdett. Charlotte nem tudta kivenni, mit énekelnek, mert annyira merőn nézte a lovast. Grace, aki meghallotta az éneket, kiszállt a hintóból, és odaállt Charlotte mellé. – Ó, nézze csak, kisasszony – mondta –, Middleton kapitány az! * Charlotte még mindig ott állt egy helyben, mikor Bay megállította előtte a lovát. Száz meg száz kéz emelkedett a magasba, hogy a Vágta győztesét lesegítse a nyeregből, és megérinthesse a csodaló fejét. Bay odasétált Charlotte-hoz, majd pillanatnyi habozás után megfogta a kezét, és megcsókolta. Charlotte-nak eszébe jutott, mikor először kezet csókolt neki, a Spencer-bál estéjén. A tömeg a kézcsók láttán lármásan kifejezte elismerését. – Ön mosolyog, Charlotte. Ez azt jelenti, hogy szívesen lát engem? – Bay annyira aggodalmas arcot vágott, hogy Charlotte majdnem elnevette magát. – Boldog vagyok, hogy megnyerte a Vágtát, hiszen tudom, mennyire vágyott rá. – És Ön eljött engem megnézni? – Igen, el. Kis szünet állt be. Charlotte észrevette, hogy a katonakabátja alatt az egyik karja fel van kötve. – Mi történt a karjával? – Kiment a vállam. Az ízület túlságosan kilazult. Rendesen rögzíttetnem kell majd, de eddig nem értem rá.

Charlotte Bay szemébe nézett. – Holnap reggel New Yorkba hajózom Mr. Hewes-zal. – A háta mögül köhintés hallatszott, mire hozzátette: – És Grace is velem jön. Grace rámosolygott Bayre. – Jó estét, uram, gratulálok a győzelméhez. Feltettem Önre egy kis pénzt, úgyhogy most nagyon hálás vagyok Önnek. Micsoda hajrázás! Nem hittem, hogy sikerül győznie, de aztán a semmiből előjött az az elhagyott ló, és Ön már célba is ért. – Én sem gondoltam, hogy győzni fogok, Grace, de néha a dolgok egészen máshogy alakulnak, mint ahogy gondoltuk. A Governess volt a gyorsabb ló, és azt hiszem, szerencsém volt, Tipsy meg nagyon nem szeret a második helyen végezni. Charlotte most már nem bírta tovább cérnával. – Miért jött ide, Bay? – Természetesen azért, hogy láthassam Önt. Tudtam, hogy itt találom valahol. Csirke mondta. – Csirke? – Tudja, a közös barátunk. Elmesélte nekem, hogy Ön Amerikába utazik, de azt is elmondta, hogy még nem ment hozzá Mr. Heweshoz, ami hatalmas megkönnyebbülés volt, mivel én szeretném Önt feleségül venni, drága Charlotte, ha van Önnél bármi csekélyke esélyem. A tömegben megindult a sugdolózás, mivel azok, akik elöl álltak, hallották, hogy mit mondott Bay, és továbbadták a hátul ácsorgóknak is. Valami hetykébb fickó be is kiabált: – Ne kínozza tovább, Charlotte! Charlotte megpróbált elfordulni Baytől, de azon kapta magát, hogy képtelen megmozdulni. – De én holnap Amerikába utazom, hogy ott fényképeket készítsek – mondta lassan, de elkerülte Bay tekintetét. – És férjes asszonyok nem készíthetnek fényképeket? – kérdezte Bay. Charlotte most ránézett a férfira. – Nem tudom. – Charlotte, most már gazdag ember vagyok. Nem annyira gazdag, mint Ön, de van elég pénzem ahhoz, hogy évekig eltartsam magunkat. Nyugodtan átengedheti a vagyonát Frednek, és még úgy is elég lesz. – De vele mi lesz?

– Megígérem Önnek, hogy soha többet nem találkozom a császárnéval. Nem, ez úgy hangzik, mintha lemondanék valamiről, pedig nem. Soha többé nem akarok vele találkozni. – Szegény császárné! – mondta erre Charlotte, és eszébe jutottak a ráncok a másik nő ajka körül. – A bűvkörében voltam, de most már nem vagyok. Meg tud nekem bocsátani? A tömegből néhányan bekiabálták: „Jussatok már valamire, hideg van idekint!” – De én holnap Amerikába utazom. – Én pedig Önnel megyek. Én leszek az, aki ide-oda viszi a fényképezőgépét. – Felkötött karral? Úgy nem tudja cipelni. – De ezt leszámítva azért esélyes volnék a feladatra? A tömegből valaki elkezdte énekelni a „Daisy, Daisy, felelj nekem hamar” kezdetű dalt, aztán többen is csatlakoztak hozzá, és a végén már kórusban fújták. Charlotte egyik kezét Bay ép karjára tette, és mivel nem jött ki hang a torkán, csak bólintott. – Komolyan, Charlotte? Charlotte újból bólintott, aztán behunyta a szemét, mialatt Bay a jó karjával átölelte a derekát, és megcsókolta. A tömegben most olyan hangos éljenzés tört ki, hogy Charlotte meg se hallotta, amint Caspar szólongatja, míg a férfi meg nem ütögette a vállát. Akkor felnézett, de addigra az ajka már kissé felduzzadt Bay bajuszától. Caspar fejét egyik oldalra billentve először Charlotte-ra, majd Bayre nézett, aztán Charlotte-hoz intézve a szavait, azt mondta: – Úgy veszem észre, változott a terv. Bay válaszolt neki: – Charlotte megígérte nekem, hogy hozzám jön feleségül. – Nem az ő ígérete aggaszt engem, Middleton kapitány, hanem az Öné. Ezúttal vajon megtartja a szavát? Bay kissé felszegte az állát. – Attól tartok, ezt most megérdemlem. De csak annyit mondhatok, hogy ha Charlotte elfogad férjül, akkor már holnap, a hajón feleségül veszem.

A tömegből most ilyen bekiabálások jöttek: „Milyen rámenős!” És, „csak lassan a testtel!” Caspar hátat fordított Baynek, és kissé lehajolt, hogy Charlotte szemébe nézhessen. – És Ön, tényleg meg tud neki bocsátani? – Azt hiszem. Hiszen itt van, nem igaz? – De komolyan a felesége szeretne lenni? – Azt állítja, cipeli majd a fényképezőgépemet. Caspar kis ideig csak nézte Charlotte-ot, aztán felnevetett, majd papi áldást imitálva széttárta a karját. – Akkor nincs más választásom, áldásomat kell adnom Önökre. * Már elég későre járt, mikor visszaértek az Adelphi Hotelbe. Caspar ragaszkodott hozzá, hogy Tipsy hátán lovagolva tegye meg az utat. – Inkább lovagolok a Vágta győztesének hátán, mint hogy a felesleges harmadik szerepét játsszam. Amint ott álltak a hotel előcsarnokában, kissé furán érezve magukat az új felállástól, Bay megszólalt: – Ma éjszakára szobát kell foglalnom magamnak. És gondoskodnom kell Tipsy elhelyezéséről is. Bocsássanak meg egy pillanatra – mondta, és elindult, hogy beszéljen a szálloda igazgatójával. Caspar felsóhajtott. – Remélem, tudja, mit csinál, Carlotta. – Bay engem választott, és úgy érzem, boldogok leszünk. – És nem csak azért, mert a kapitány Önt jobban kedveli, mint egy császárnét? – Én szerettem bele először. – Ez esetben megadom magam. És sok boldogságot kívánok, tiszta szívemből. Biztos vagyok benne, hogy elsöprő sikere lesz Amerikában. – Miért, ön nem jön? – Nem, Carlotta, Önnek már nincs többé szüksége a szolgálataimra, itt pedig hercegnőket fényképezhetek. Bizonyára ellenállhatatlanná fogok válni, ha visszatérek Londonba, és részletesen beszámolok a Lennox-vagyon örökösnőjének botrányos szökéséről. Ne aggódjon, mindent el fogok követni, hogy az Ön hiányától szenvedő Augustát megvigasztaljam.

Charlotte elnevette magát, aztán csókot nyomott Caspar arcára. Majd eszébe villant valami. – De mi lesz a bőröndjével? Meg kell kérnie a társaságot, hogy pakolják le a hajóról. Caspar rákacsintott Charlotte-ra. – Komolyan, Carlotta, minek néz engem? A bőröndöm végig itt volt a hotelben. * Az ég még rózsaszín volt, mikor Charlotte és Bay már a Britannic fedélzetén álltak, arra várva, hogy a hajó kifusson a kikötőből. A hajó korzóján állva néztek vissza a városra. Charlotte Bay kezébe tette a kezét. – Most, hogy össze fogunk házasodni, igazán elmondhatnád. – Mit? – Azt, hogy hogyan kapta Csirke a becenevét. Bay felnevetett, és megcsókolta Charlotte-ot. – Drága Charlotte, attól tartok, csalódást kell okoznom. Tudod, ha Csirke nem mondja el, soha nem tudtam volna meg, hogy nem mész hozzá az amerikaihoz. Neki köszönhetem a boldogságomat, így aligha árulhatom el neked féltve őrzött, sötét titkát. Charlotte erre megszorította Bay kezét. – És különben is, ha most elmondanám, akkor már nem lenne mire várnod. Charlotte elmosolyodott. – Ó, azt kötve hiszem!

A szerző megjegyzése Érdeklődésem Sisi iránt gyerekkoromra vezethető vissza, mikor kaptam egy kirakót, mely a híres Winterhalter-portré alapján készült, és a császárnét gyémántokkal kirakott csillag alakú ékszerekkel a hajában ábrázolta. Majd mikor sok-sok évvel később témát kerestem egy új regényhez, eszembe jutott Sisi, és minél többet olvastam különleges, édes-keserű életéről, annál inkább szerettem volna róla

regényt írni. Ez a könyv tényeken alapszik: a főszereplők, Sisi, Bay, Charlotte, Spencer gróf, sőt még Csirke Hartopp is valóságos személyek voltak, habár gondolataikat és érzéseiket én alkottam meg. Sisi 1875-76 telén valóban Angliába utazott vadászni, és Bay Middleton volt a vadászatokon a vezetője. A haja valóban a földig ért, és nyers borjúhúst használt arcpakolásnak. Annak dacára azonban, hogy a Sisi angol szerelme történelmi tényekre épül, azért mégiscsak regény, ezért ha a történet úgy kívánta, helyenként eltértem Sisi életének szigorú értelemben vett időrendiségétől. * Erzsébet, osztrák császárné – magyar királyné a 19. század Diana hercegnője: messze földön híres volt szépségéről, de Ferenc Józseffel való házasságában beteljesületlenséget érzett, ezért egész életében megpróbálta megtalálni a boldogságot, amely otthon elkerülte őt. Házasságának korai szakaszát a hatalmaskodó anyóssal való viaskodás határozta meg, aki megkísérelt Sisiből vérbeli Habsburg császárnét faragni. Sisi azonban utálta az osztrák udvar merev formalitásait, például azt, hogy az udvaroncoknak négy generációra visszamenőleg arisztokratáknak kellett lenniük. Politikai értelemben liberális volt, és támogatta a magyarok törekvéseit, akik pedig 1848-ban fellázadtak a Habsburg-elnyomás ellen. Ezen okból kifolyólag Ferenc József nem is nagyon bánta, hogy Sisi rengeteget utazgat szerte Európában a különvonatján, és hogy magánjachtján rendszeresen ellátogat Korfun lévő villájába. Sisi imádott vadászni – részben az adrenalinszint-emelkedés miatt, részben viszont azért, mert lovaglóruhájában pazar látványt nyújtott. Sisi életének második felét egy tragédia árnyékolta be. Egyetlen fia, Rudolf életének hivatalosan öngyilkosság – de vannak, akik szerint gyilkosság – vetett véget mayerlingi vadászkastélyában, tizenéves szeretője társaságában 1889-ben. Erzsébet élete hátralévő részében többnyire csak feketében járt, mígnem 1898-ban őt is elérte a végzet: egy olasz anarchista szíven szúrta, mikor beszállni készült egy gőzhajóba a Genfi-tónál. Ferenc József császár 1916-ban halt meg. Az unokaöccse és trónörököse, Ferenc

Ferdinánd főherceg ellen elkövetett merénylet robbantotta ki az I. világháborút 1914-ben. Bay Middleton arról volt híres, hogy ő a „legmerészebb lovas Angliában”. Becenevét egy Derby-győztes után kapta. Öt évig volt Sisi vezetője az angliai és írországi vadászatokon. Kapcsolatuk azóta is rengeteg találgatásra ad okot. Az biztos, hogy Sisi fia, Rudolf főherceg rettentően féltékeny volt rá. Kenneth McMillan Mayerling című balettjében ez a fő oka annak, hogy Rudolf végül megőrül és öngyilkosságot követ el. Charlotte Bairdről nagyon keveset tudunk, attól eltekintve, hogy Bay őt vette el feleségül. A regényben a fotográfia iránt érdeklődik, mely az akkori intelligens nők körében közkedvelt elfoglaltságnak számított.

Köszönetnyilvánítás Ez a könyv nem születhetett volna meg bizonyos emberek hathatós segítsége nélkül. Köszönet illeti tehát két kiváló főszerkesztőmet, Imogen Taylort és Hope Dellont; ügynökömet, Caroline Michelt, aki épp olyan jó a szakmájában, mint amennyire szép; Georgina Moore-t és csapatát a Headline-nál; Dori Weintraubot és csapatát az SMP-nél; Emma Holtzot és Silissa Kennedyt szakmai segítségükért; Rachel Streetet, aki ragyogó szerkesztő, és fantasztikus asszisztens; Penny Mortimert a vadászati szakkifejezések ellenőrzéséért; Janet Reibsteint, akinek különleges képessége van arra, hogy észrevegye a legfontosabb dolgokat; Sam Lawrence-t, aki egy nehéz éven segített át; Andrea Wongot lelkesedéséért és kedvességéért; barátaimat, Shane Watsont és Emma Fearnhammet nagy türelmükért; Jason Goodwint az átfogalmazásokért; nővéreimet, Tabithát, Chloét és Sabine-t támogatásukért; Richard Goodwint, amiért olyan izgatottan olvasta el az első változatot; lányaimat, Ottilie-t és Lydiát, amiért nagy lendülettel támogattak, viszont

keményen meg is kritizáltak; és végül férjemet, Marcust, aki kősziklaként tartja az én ingatag elveim építményét.

Tartalom ELSŐ RÉSZ Királyi állatsereglet Egy este az Operában A Spencer-bál A Csoportkép Easton Neston Clementine Fésülködés Az orchideaház Extra körítés A fenséges testvérpár Ezüst-nitrát Greensleeves Makulátlan arcbőr A Lennox-gyémántok A bal mellső láb A bőrlegyező Postlethwaite ezredes Leánykérés A behívó A meghívás A csokoládés oldal A császárné levelet ír Holland Park Az erdő zöldje MÁSODIK RÉSZ A Quorn vadászaton Az esés Az exkirály hálószobája A sötétkamrában A windsori özvegy A királyi levél A majom mancsa

A trónörökös Egy kiállítás képei Egy lovász Az eltört üveg Kutyaszorítóban Anya és fia Nopcsa báró küldetése Mayfair St. George templom, Hanover Square Az esküvői reggeli Az Adelphi A Nemzeti Vágta Uralkodói tétek A jutalom Irány Nyugat! A szerző megjegyzése Köszönetnyilvánítás