Sarkanyok Konyve - Jonathan Strahan [PDF]

Zitiervorschau

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Book of Dragons: An Anthology, edited by Jonathan Strahan Harper Voyager, an imprint of HarperCollinsPublishers, 2020, New York Fordította: Ballai Mária, Galamb Zoltán, Juhász Viktor, Kemenes Iván, Kleinheincz Csilla, Körmendi Ágnes, Miks-Rédai Viktória, Roboz Gábor, Sárpátki Ádám, Till Katalin, Varró Attila Borítógrafika: Antonello Venditti Borítóterv: Szabó Vince Tördelés: Kovács Mária Korrektúra: Kótai Kata, Váczy Ludmilla, Török Mária THE BOOK OF DRAGONS Introduction and collection copyright © 2020 by Jonathan Strahan All rights reserved. Cover illustration copyright © Antonello Venditti Hungarian translation © Ballai Mária, Galamb Zoltán, Juhász Viktor, Kemenes Iván, Kleinheincz Csilla, Körmendi Ágnes, Miks-Rédai Viktória, Roboz Gábor, Sárpátki Ádám, Till Katalin, Varró Attila, 2021 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2021 További copyright információk a könyv végén találhatók. Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Elektronikus kiadás v.1.0. ISBN 978-963-566-170-1 Kiadja a Gabo Könyvkiadó www.gabo.hu [email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Kleinheincz Csilla és Roboz Gábor

Jessicának és Sophie-nak, Jasmine hercegnő és legjobb barátja, Marmaduke emlékére, és minden sárkánynak, aki segített biztonságban tudni az álmainkat.

TARTALOMJEGYZÉK KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS BEVEZETŐ Roboz Gábor fordítása

Jane Yolen

Mit mond nekünk a hősiesség Körmendi Ágnes fordítása

Elle Katharine White

Beiratkozás Ballai Mária fordítása

Zen Cho

Hikayat Sri Bujang, avagy a Naga bölcs meséje Varró Attila fordítása

Daniel Abraham

Yuli Galamb Zoltán fordítása

Ken Liu

Leheletnyi kék Juhász Viktor fordítása

Jo Walton

Nídhögg Körmendi Ágnes fordítása

Brooke Bolander

Ahol a folyó betonná dermed Kemenes Iván fordítása

K. J. Parker

Élőhely Roboz Gábor fordítása

Ellen Klages

Bárányhimlő Till Katalin fordítása

R. F. Kuang

A kilenckanyarulatú folyó Ballai Mária fordítása

Kelly Barnhill

Lucky sárkánya Miks-Rédai Viktória fordítása

Beth Cato

Sárkányt csinálok magamból Kleinheincz Csilla fordítása

J Y Yang

A száműzetés Galamb Zoltán fordítása

Peter S. Beagle

Kivéve szombaton Kleinheincz Csilla fordítása

Kelly Robson

La Vitesse Miks-Rédai Viktória fordítása

Amal El-Mohtar

Egy végső lovagnő szerelméhez és ellenfeléhez Körmendi Ágnes fordítása

Kate Elliott

A hosszú menetelés Till Katalin fordítása

Garth Nix

Faragj nekem újabb tollat, Fitz mester Kleinheincz Csilla fordítása

Seanan McGuire

Kincs Miks-Rédai Viktória fordítása

C. S. E. Cooney

Lirr sárkánygyíkja Körmendi Ágnes fordítása

Aliette de Bodard

Az utolsó vadászat Kleinheincz Csilla fordítása

Ann Leckie & Rachel Swirsky

Folytatjuk Kleinheincz Csilla fordítása

Todd McCaffrey

Kismadár könyörgése Sárpátki Ádám fordítása

Theodora Goss

A sárkányok Kleinheincz Csilla fordítása

Michael Swanwick

Sárkányölő Kemenes Iván fordítása

Patricia A. McKillip

Álcázás Varró Attila fordítása

Sarah Gailey

A sárkányról nem beszélünk Roboz Gábor fordítása

Scott Lynch

Esetleg menj oda, és beszélj vele Sárpátki Ádám fordítása

Jane Yolen

Jó csésze Körmendi Ágnes fordítása

KÖLTŐINKRŐL JONATHAN STRAHANRŐL FORRÁSOK A GABO KIADÓ E-KÖNYVEIRŐL

„A páncélzatom felér tíz pajzzsal, a fogaim szablyák, karmaim dárdák, farkam rezzentése mennykőcsapás, szárnyam forgószél és leheletem halál!” J. R. R. Tolkien: A hobbit{1}

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS A Sárkányok könyve összeállításának gondolata életem első olvasmányélményeiben gyökerezik (Le Guintől Tolkienig) a hetvenes évek elejéről, az igazi köszönet azonban szerkesztőmet, David Pomericót illeti, aki végig kedvesnek, megértőnek és csodálatos munkatársnak bizonyult; továbbá hálás vagyok a HarperCollins Kiadó teljes csapatának; a szerzőknek, költőknek és grafikusoknak, akik pazar munkát végeztek ezen a könyvön; drága barátomnak, Keira McKenzie-nek; Neil Gaimannek, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy közreműködjön, de az idő végül közbeszólt, és ügynökének, Merrileenek, aki legalább megpróbálta összehozni a munkát; az én ügynökömnek, Howard Morhaimnek, aki mindig mellettem áll, és megvívja a harcokat, amelyeket kell; végül Marianne-nek, Jessicának és Sophie-nak, akik mindig támogatnak, bármilyen őrültségbe vágok is bele. Ez a könyv nem létezne egyikőtök nélkül sem. Köszönöm!

BEVEZETŐ Amikor a két lányom még nagyon fiatal volt, gyakran meséltem nekik. Minden este kitaláltam valamit, de egyik történetet sem írtam le (kisebb lányom nagy bánatára). Egy Jasmine nevű lányról szóltak – aki a nagymamája házához közel lakott, és a ruhásszekrénye egyik polcán lévő hógömbben őrizte az álmait, biztonságos távolban a boszorkánytól, aki el akarta lopni őket – és legjobb barátjáról, egy kicsi, narancssárga sárkányról, akit Marmaduke-nak hívtak. Ő bölcs volt és bátor, és segített megérteni Jasmine-nek, hogyan mentheti meg magát. Marmaduke még üvegfújásra is vetemedett, merő véletlenségből épp azután, hogy egy családi nyaralás során testközelből megnéztük, hogyan dolgozik egy üvegfúvó. Az erre vonatkozó emlékeim ködösek, de úgy rémlik, a mesebeli üvegfúvásnak volt valami köze a világ természetének megváltoztatásához, ami nagy feladat egy ilyen kis sárkány számára, de a mágia mindannyiunkból hőst faraghat. Az első, sárkányokkal kapcsolatos emlékem – már ha lehetséges egyáltalán ezt leválasztani a többiről, tekintve, milyen rengeteg sárkánnyal van tele a kultúránk – valószínűleg Peti a nem különösebben jól sikerült Disney-filmből, a Peti sárkányából, amelyben egy fiúnak a legnehezebb napjain láthatatlan barátja, Elliot segít, és kalandossá teszi az életét. Bár abban nem lehetek teljesen biztos, melyik volt az első sárkány, amellyel befogadóként találkoztam, a többit már nehéz lenne elfelejtenem: a legnagyszerűbbet, Smaugot, amely Tolkien A hobbitjában lehel tüzet Tóvárosra; Jővűdöt és a Szigetvilágot Ursula K. Le Guin A Szigetvilág varázslója sorozatában; a fehér sárkányt, Rutht Anne McCaffrey Pern sárkánylovasai szériájából; Naomi Novik Temeraire-sorozatát; és George R. R. Martin westerosi sárkányait: Rhaegalt, Viseriont és Drogont.

Hogy mi a közös ezekben a hatalmas és nagy hatalmú fenevadakban? Talán az, hogy történeteiken keresztül tükröznek valamit rólunk. Lehetnek bölcs barátok és tanácsadók, ördögi ellenségek és tüzes ellenfelek, és gyakorlatilag minden a két véglet között. Mayland Long az R. A. MacAvoy által jegyzett Tea with the Black Dragonban tehetős öregúr, aki egyszerűen segíteni akar egy anyának megtalálni a lányát, de úgy fest, egyúttal kétezer éves sárkány is. Lucius Shepard nagyszerű és veszedelmes Griaule-ja a The Dragon Griaule-ben valószínűleg a legnagyszerűbb sárkány az elmúlt harminc év fantasyirodalmából: egy hegylánc nagyságú, szunnyadó fenevad, amelyre kisvárosok és falvak épültek, és ezek lakossága egyszerre függ a sárkánytól és gondol rá gyűlölettel. Úgy látszik, a sárkányok mindig is velünk voltak az irodalomban, és bár nem vagyok folklórkutató vagy etnológus, nem lepne meg, ha kiderülne, gyökereik egészen a legelső tüzekig nyúlnak vissza, amelyek körül őseink összegyűltek, és ezeket a lényeket a lángok fényén túli, különféle hüllők által lakott, sötét helyek ihlették. Sokkal szkeptikusabb vagyok azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a sárkányok a dinoszauruszok valamiféle fajemlékei, de azért ezt se zárjuk ki. Akárhogy is, az, hogyan gondolunk a sárkányokra, attól függ, hol élünk. Nyugaton a tűzokádó, négylábú, szárnyas fenevad képe az érett középkorból eredeztethető. A nyugati sárkány mintha a Sátán egyfajta variációja lenne, gyakran gonosz, kapzsi és ravasz, és általában valamilyen rettenetes kincs birtokosa. Emellett vannak a keleti sárkányok: a hosszú, kígyószerű teremtmények, amelyek a jószerencse szimbólumai, és általában a víz képzetéhez kötődnek. A kígyószerű sárkányok, mint a nága, Indiából erednek, felbukkannak sok hindu kultúrában, és hasonlítanak az indonéz naga vagy nogo sárkányokra. A japán sárkányok, mint Ryūjin, a tenger sárkányistene, szintén vízi teremtmények. És így tovább. A gyík- vagy kígyószerű vonások fixnek tekinthetők, az viszont változó, hogy a sárkány felvesz-e emberalakot vagy sem; lehet bármelyik négy alapelem (levegő, föld, tűz, víz) teremtménye; vágyhat vagyonra, de ez nem kötelező; talán tud repülni, talán nem. Mindenesetre az adott történet szívét jelenti, amit jelen antológia novellái is remekül példáznak. A Sárkányok könyvét az a vágyam hívta életre, hogy eltölthessek egy kis időt sárkányok

egy új generációjával és azokkal a karakterekkel, akik szembekerülnek velük, úgyhogy felkértem korunk legjobb science fiction és fantasyszerzőit, hogy meséljék el a saját sárkánytörténetüket, azt, amelyik kitölti az álmaikat, és novelláikból olyan gazdag és sokszínű bestiárium állt össze, amilyet az ember csak kívánhat. Az alábbi oldalakon találkozhatunk távoli világok sárkányaival, akik követnek minket a csillagok közé; találkozhatunk velük a Maláj-félsziget eső mosta hegyei között, a csűrben és a szomszédban. Némelyikük vicces, mások félelmetesek, tüzesek és vizesek, de egytől egyig emlékezetesek. Az alábbi novellák és versek, amelyeket Daniel Abraham, Kelly Barnhill, Peter S. Beagle, Brooke Bolander, Beth Cato, Zen Cho, C. S. E. Cooney, Aliette de Bodard, Kate Elliott, Amal El-Mohtar, Sarah Gailey, Theodora Goss, Ellen Klages, R. F. Kuang, Ann Leckie és Rachel Swirsky, Ken Liu, Scott Lynch, Todd McCaffrey, Seanan McGuire, Patricia A. McKillip, Garth Nix, K. J. Parker, Kelly Robson, Michael Swanwick, Jo Walton, Elle Katharine White, Jane Yolen és JY Yang jegyez, teljesítették a vágyamat, és remélem, önök is legalább olyan élvezettel olvassák majd ezeket az írásokat, mint én. Jonathan Strahan Perth, Ausztrália, 2019 Roboz Gábor fordítása

Jane Yolen MIT MOND NEKÜNK A HŐSIESSÉG Hősiesség illata száll a levegőben. Fészke fölött etetéskor sólyompár köröz. A végzet karma közül a nyúl megmenekül. Hiénafog közt röhög az impala húsa. Kardvillanást ismétel a sárkány szeme. A királylány saját haján mászik le tornyából. Mindezeken túl, barátom, azt hiszem, téged látnom az, amint szeretetet mersz a kétségbeesésből, boldogságot tépsz a tél hamvából, felfeszíted a zárt ajtót, hadd jöjjön a tavasz.

Körmendi Ágnes fordítása

Elle Katharine White BEIRATKOZÁS Elle Katharine White (www.ellekatharinewhite.com) New York államban, Buffalóban született és nőtt fel, itt sajátított el olyan nélkülözhetetlen készségeket, mint például hogyan lehet húsz perc alatt ellapátolni a havat a kocsifeljáróról (sokkal egyszerűbb, mint az ember gondolná), és hogyan lehet szurkolni egy örökös vesztesnek (sokkal nehezebb, mint az ember gondolná). Ő írta a Heartstonesorozatot: a Heartstone-t, a Dragonshadow-t és a Flamebringert. Amikor nem ír, akkor olvas, teázik, és erős érzelmeket táplál kitalált szereplők felé.

Bírságot kellett volna kapnia. A tetőn állomásozó rendőr tátott szájjal, tökéletes O-t formáló ajkakkal bámult rá, amikor ő a kezében rikácsoló hordozható sebességmérővel mit sem törődve elrepült mellette. Melee szinte észre sem vette, a radar csipogását is csak azért hallotta meg, mert a szél éppen felé korbácsolt egy hangfoszlányt, de áldotta azt, aki erre az útvonalra egy újoncot osztott be. Kétség sem fért ahhoz, hogy a rendőr akkor látott először sárkányt. Mire felocsúdott, Melee már eltűnt a szeme elől. A Zálogsoron leszállni mindig is bonyodalmasnak számított. Melee inkább érezte, mint látta a lépcsők alól és az emeleti ablakokból őt kémlelő élőhalottak tekintetét, akik arra voltak kíváncsiak, fel fogják-e még aznap keresni a biztosítótársaságukat. Melee áthelyezte a súlypontját a sárkány egyik oldalára, mire az arra dőlt. A szárnyakat alátámasztó acél- és alukróm csontokon megcsillantak a lemenő nap vöröslő sugarai, és a fény a varázslat

alig hallható sistergése kíséretében simított végig a sárkány vázán. Melee érezte, hogy az elektrosztatikus töltéstől felborzolódik a hátán a szőr. – Irány lefelé, pajtás – suttogta, és rárajzolta a jobb keze melletti taumiumlemezre a leszállás jelét. A sárkány összecsukott szárnnyal bukott alá. Az egyetem kőtornyai és a környező üzletek sós, szürkés folttá mosódtak össze, miközben az erős szél könnyeket csalogatott elő a lány szeméből, és a gravitáció elvesztette hatalmát. Melee egyetlen tökéletes pillanatig szabadnak tudhatta magát, és úgy érezte, helyreállt a világ rendje. Ezután a világ feleszmélt, erőre kapott a gravitáció, és alighogy Melee begépelte a leszállási parancssort, a sárkány máris boldogan zuhant rá az alattuk lévő cserepekre. Egy szempillantás alatt széttárta a szárnyát, amely úgy hullámzott, akár egy szél reptette papírsárkány, és közben hallani lehetett a köveket karcoló fém csikorgását. Melee ujja fényes vonalakat hagyott hátra a taumiumon, miközben rárajzolta az ül parancsot. A sárkány letelepedett a Zálogsorra néző tető szélére. A belőle távozó gőz és a felforrósodott acél sistergő hangot adott ki. Melee kicsatolta az övét, és kiugrott a pilótafülkéből. – Tudod, a homlokzat megrongálásáért bírság jár – szólalt meg egy hang a párkánykoszorú felől. Melee felnyögött. Egy tétova lépést tett a tető széle felé, majd megkapaszkodott a sárkány kinyújtott szárnyának végében. Lelki szemei előtt teljes, ironikus pompájában jelent meg a másnapi újságok főcíme: AZ IFJÚ MAGITECHNIKAI ÖSZTÖNDÍJAS KÉT NAPPAL A FÉLÉV KEZDETE ELŐTT ÉLETÉT VESZTI EGY TRAGIKUS BALESETBEN. – Csak óvatosan – jegyezte meg szenvtelenül a vízköpő. – Hagyjuk a bírságot, csak ne zuhanj le. Ja. Azért olyan szerencsés nem vagyok – mélázott a lány a tetőcserepekkel borított mellvédre pillantva. Csak két emelet választotta el a Zálogsor macskaköveitől. Ha ilyen magasról esne le, csak a csontjait törné össze és vérző sebeket szerezne, különösen, ha földet érés előtt a lépcső

tetejét is útba ejti. Nem mintha az sokat segítene rajta. A Zálogsoron vérezni egyébként is egyenlő a halálos ítélettel. – Megpróbálhattál volna jelezni valahogy – motyogta. Az épület sarkában gubbasztó vízköpő oldalra biccentette a fejét, és a lányra szegezte obszidiánszemét. – Megpróbálhattál volna nem a tetőn landolni, kedvesem. – Áh. Innen jobb a kilátás. Neki is tetszik. – Melee levette a pilótaszemüvegét, és megveregette a sárkány karosszériáját. – Ugye? A vízköpő szúrós szemmel méregette a velük szemben lévő üzletsor guanóval pettyezett csipkézetét. Azon túl, az égetett fa és az ipari alkímiai vegyületek füstködén keresztül még éppen ki lehetett venni a Rendkívüli Művészetek és Tudományok Egyetemét, amelynek tornyai szédítően magasra törtek a város fölött, amelynek életet adott. A vízköpő szipogott egyet. – Nos, ezt nem róhatjuk fel neki. Melee alig észrevehetően elmosolyodott. Nem volt szokása mosolyogni, de úgy gondolta, a vízköpő senkinek sem fogja elárulni, hogy erre vetemedett. Ha tippelnie kellett volna, azt mondja, a vízköpő is pontosan azért jött ide, amiért ő. Csak egy igazán elszánt gaztevő lett volna képes trágárságokat festeni a tetőn ücsörgő dolgokra, legyenek azok sárkányok vagy vízköpők. – Nem, ööö, vacsorázni jöttél, ugye? – kérdezte a vízköpő, miközben a lány beletuszkolta a szemüvegét a vállán lógó tarisznyába. – Nem – felelt határozottan Melee. – Csak vásárolgatni kicsit. A vízköpő csikorogva fordult a lány felé. A vízköpőfélék arckifejezése ritkán haladott meg bármit, amit a „kőmerev” jelző ne fedett volna le, de Meleenek még így is feltűnt, hogy a válasza meglepi a beszélgetőtársát. – Hétfőn kezded az egyetemet? – kérdezte a vízköpő a lánytól. Olyan egyszerű lett volna hazudni. Meleenek csak bólintania kellett volna, és véget ér a beszélgetés, de mégis miért hazudott volna? Hiszen valóban az egyetemre fog járni. A kettő ugyanott található. – Az intézetet. A műszaki karra fogok járni. Megtennéd, hogy szemmel tartod a sárkányomat? A vízköpő szeme felcsillant.

– Elismerésem, kedvesem. Soha nem elég a magitechnikusokból. Persze, vigyázok rá. Csak ne maradj sokáig, és kérlek, ha lehet, akkor is ember legyél, amikor visszajössz. Rémesen zavaró, amikor a magitechnikusok már nem azok. – Ne aggódj, ember maradok. – Feltételezem, tudod, mi vár rád odalent. – Carl régi barátom. A vízköpő reszelősen kuncogott. – Hát, ha te mondod. Vigyázz magadra, jó? Mindketten itt leszünk, amikor visszajössz. Melee még egyszer köszönetet mondott neki, majd a sárkány felé fordult, aki mozdulatlanul ült a hátsó lábán, és az odalent elterülő utcát szemlélte. A lány szerette volna azt hinni, azért teszi ezt, hogy védje őt. – Nemsokára visszajövök, pajtás – súgta neki. Elfütyülte a zárkombinációt, amelyet az apja tanított neki. A gondosan egymás után illesztett pár hangjegy néhány havonta módosult, és a hétköznapi fülnek semmit sem jelentett. Az avatottabbak vagy azok esetében, akik fél évnél régebb óta álltak közeli kapcsolatban Meleevel, a véletlenszerű hangjegyek egy idő után talán elkezdtek volna összeállni egy mintázattá, amely épp olyan jellegzetes volt, akár egy dal kezdete. A türelmesebb fül egy év alatt az egész dallamot megismerhette volna, és talán eltűnődött volna azon, mivel érdemelte ki ez a szép altató, hogy ilyen haszonelvű élveboncolás áldozata legyen. Szerencsére soha senki nem maradt Melee mellett pár hónapnál tovább. A lány gondoskodott róla. A sárkány készenléti üzemmódba kapcsolt, és kialudt a szemében az aranysárga fény. – Mindjárt jövök – szólt oda a lány a vízköpőnek, és elindult az épület oldalán lévő rozsdás tűzlépcső felé. * A csengő halkan csilingelt, amikor kinyitotta az ajtót. Félhomály és zsúfoltság fogadta odabent, amitől máris otthon érezte magát. A sötét padlódeszka és a lambériázott mennyezet ragyogott a falakra rögzített,

elektromossággal működő gyertyautánzatok fényében. Ettől a látványtól ismét majdnem elmosolyodott. Az utolsó látogatása óta Carl felújította az üzletét. A padlótól a plafonig polcok sorakoztak az egyetemi diákok fölösleges és használt holmijaival, amelyek több évszázadot felöleltek. Melee foldozott hátizsákok kupacai, egy nem emberi lábra készült cipőket tartalmazó láda, régi mikrohullámú sütők, preparált homunkuluszok, megannyi különböző tányér és sárgaréz alkímiai készlet mellett haladt el. Hátra tartott, ahol az igazi kincsek rejtőztek. Amikor elért az utolsó sorhoz, lelassított. Amögött csillogott a hosszú, makulátlanul tiszta üvegpult. A pult mögött pedig egy fenséges mahagóniszekrény állt, Carl igazi mesterségének kellékeivel. Olyan magas kupacokban álltak körülötte a tankönyvek, mint a lány maga. Ugyanakkor Carl nem volt sehol. Melee átlépett egy ligerszőnyeget, és elkezdte átfésülni a hozzá legközelebb álló kupacot. A Sárkányok, áramfejlesztők és piszkos munkák: a magitechnika alapjai jellegzetes narancssárga fedelét kereste. Csak azután jutott eszébe magára a pultra pillantani, amikor már három kupacot átkutatott, és a Nekromancia abszolút kezdőknek mind a kilenc példányát is átbújta. Az alapmű ott hevert a csillogó üvegen. Kérlek, kérlek, legyél olvasható – könyörgött, és a kopott borító alá csúsztatta az ujját. Óvatosan megemelte kicsit, és várt az árulkodó mozgolódásra. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor egyetlen szó sem iszkolt el a lapról és veszett a semmibe. A varázserejű ezüstmoly, amelyet a legutóbbi zálogházban talált könyvbe firkáltak, minden kinyitáskor a gerincbe terelte a szavakat. Feltehetően egy végzős lexomancer búcsúajándéka lehetett az alsóbb éveseknek, akik odáig süllyedtek, hogy a Zálogsoron kellett beszerezniük a tankönyveiket. Mielőtt Melee visszatette volna a polcra, maga elé képzelte az összes nyomorúságos életutat, amelyet reményei szerint később a végzős lexomancer bejárhatott, de közben nem tudta megállni, hogy ne gyarapítsa maga is pár sorral a könyv margóját. Ennek a könyvnek a szövege ugyanakkor a helyén maradt, bár itt-ott különböző mértékben átlátszó, zsíros ujjlenyomatok mintázatai homályosították el. Ez arról tanúskodott, hogy legalább egy korábbi tulajdonosa szerette a pizzát, és emiatt nem reménykedhetett abban, hogy

kedvező áron továbbadjon rajta. Miközben Melee átlapozta az első fejezetet, elfintorodott a lapokból áradó penész és a varázserővel bíró balzsamozó folyadék enyhe szagától. A pizzaimádó tulajdonos nekromancia szakra járhatott, és bizonyára más karrierlehetőségeken is törte a fejét. Csodás. Melee több olyan végzős diákról is hallott, akik a záróvizsgára gyakorolva kellemetlen kis lényeket kötöttek az általuk utált tankönyvekbe, és a lány végképp nem szerette volna, hogy egyszer egy áldzsinn bukkanjon fel a lapok között és megszakítsa a tanulmányait. A gondot az jelentette, hogy szüksége volt erre a könyvre. Hétfőn indult a félév, és kezdett kifogyni azokból a zálogházakból, ahol még szívesen látták. – Érdekel, kedvesem? Melee gyorsan becsukta a könyvet, és káromkodásban tört ki. Ha az apja hallja, megdöbbent volna azon, hogy egyáltalán ismeri ezeket a szavakat. A pult mögött álló férfi csak mosolygott, és felvonta tökéletes formájú szemöldökét. – Téged is jó újra látni, Melee – mondta, amikor a lány hagyta szóhoz jutni. – Carl – mordult rá Melee –, nem ijeszthetsz rá így az emberekre. – Ki szerint? – Szerintem! A férfi felsóhajtott. – Legközelebb kolompot kötök a nyakamba. Most, hogy ezt megbeszéltük: érdekel a könyv? Melee lenézett a foszladozó borítóra, a pizzafoltokra, a szakadt lapokra. – Igen – felelt visszafogottan –, de azt hiszem, kedvezményt kellene rá adnod. – Micsoda? – Legalábbis Melee azt feltételezte, Carl ezt kérdezi tőle, mert amit mondott, az inkább erre hasonlított: – He? – Nézd csak meg. A professzor karanténba fogja tenni, mert biológiai veszélyt jelent. Carl olyan erővel szippantotta be az arcát, hogy világosan kirajzolódtak hosszú szemfogainak körvonalai, így még inkább egy hullára hasonlított. Ez

lenyűgöző mutatványnak számított, tekintve, hogy Carl de Rosia hivatalosan már legalább száz éve meghalt. – Melee. Kedvesem – próbálkozott a vámpír. – Legyen eszed. A magitechnikai karra fogsz járni, ugye? – kérdezte, és a feleletet meg sem várva legyintett. – Miket beszélek? Persze, hogy oda. Ezer éve ismerem Groznij mestert… majdnem szó szerint ezer éve. Már azelőtt is ő oktatta azokat a technikai tantárgyakat, hogy szert tettem volna a vámpírfogaimra. Cseppet sem fogja érdekelni, milyen állapotban van a könyved, csak legyen. Ráadásul a kissé kopott külső csak még egyedibbé teszi, nem gondolod? – Kissé kopott? Carl újfent az elnyűtt borítóra pillantott. – Úgy hiszem, a közszájon forgó „hőn szeretett” kifejezés tükrözi leginkább a könyv állapotát. A lány ráharapott a nyelvére. Carlnak feltehetően igaza volt: a könyvvel, Groznijjal, mindennel kapcsolatban. Bárhová is esett valaki a vitális spektrumon, nem érdemelhetett volna ki magának egy állást a Rendkívüli Művészetek és Tudományok Egyetemén, ha nem tett volna szert elég élettapasztalatra ahhoz, hogy saját maga is egy könyv témájául szolgáljon. Vagyis egy állást az intézet technikai karán – emlékeztette magát. Azok, akik eljutottak idáig, megtanulták, mivel érdemes foglalkozniuk, és mivel nem. – Adok érte százhúszat – ajánlotta fel a lány. – Százhúszat? Százhúszat? – a szavakból kendőzetlen sopánkodás áradt. Carl szája megrándult, és látni engedte a szemfogait. Melee rájött, hogy a férfi pár szóval még megtoldotta a mondandóját, de azokat emberi fül már nem hallhatta. – Azt akarod, hogy éhen haljak, te szívtelen lány? – Megint túlzásba esel, Carl. Nem fogsz éhen halni. – De igen, lehet! – fakadt ki a férfi. – Napok óta nem járt itt senki. – Hazudsz. – Jó, akkor órák óta. De gyors az anyagcserém, és… és te ezt úgysem értheted… Melee azon tűnődött, tisztában volt-e az egyetemi színház, mekkora tehetség csúszott ki a kezük közül, amikor Carl de Rosia úgy döntött, a

zálogosok életnek nem nevezhető életét választja. Már semmi más nem hiányzott az előadásából, csak a könnyek és egy csipkés keszkenő. – Ugyan már, na. Gond nélkül kapnál négyszázötvenet azért az orráriumért a hátad mögött. – Carl kétkedve pillantott a kényes rézszerkezetre. A lány tovább erősködött. – Biztosan tudom, hogy lakik egy elsőéves aritmanciahallgató a közelben, akinek még a félév kezdete előtt kell egy ilyen. Carl színpadias kétségbeesése elpárolgott. – Csakugyan? És ez az elsőéves hallgató… hm… egészséges? A lány sokatmondóan nézett rá. – Nem. Nem játszom ilyen játékot. Nem leszek a dílered. Ha tudni akarod, tőle kell megkérdezned. Addig is mit szólnál százötvenhez? – Azt, hogy madárnak nézel. – Soha. Kétszáz? Carl maga felé fordította a könyvet. Melee alig tudta megállni, hogy ne kövesse ugyanolyan mohó tekintettel, mint ahogy a férfi nézett rá. – Háromszázötven, és már akkor is nagylelkű vagyok. Csak barátoknak és rokonoknak adok ilyen kedvezményt. – Carl kissé megenyhült. – Apád miatt. Melee nyelt egy nagyot. – Mit szólnál kétszázötvenhez? – Mit szólnál, ha azt mondanám, tűnés innen? A férfi mosolyogva incselkedett, de macskás mosolya elárulta, hogy tökéletesen átlátja a helyzetet. Melee közben némán számba vette, mi mindenre költött az utóbbi negyvennyolc órában, és kihúzta a zsebébe gyűrt listáról azokat a dolgokat, amiket már beszerzett. Hetek óta kívülről tudta a lista tartalmát, amióta a csodával határos ösztöndíj utolsó részletét is megkapta. Metallurgia magitechnikusoknak, tizenkettedik kiadás. Százötven. Kilenc rész vas: a varázsutazás rövid története. Százhuszonöt. A gyúlékony kézikönyv. Ötven, de csak azért, mert a zálogos épp Melee érkezése előtt adott el ötszázért egy aranyozott alkímiai készletet egy végzősnek, akit a holdudvara is elkísért az üzletbe. Ez az ár kirívóan magasnak számított, de a három talpnyaló megosztotta egymás között, és a zálogos bőven kielégítőnek találta. Melee már csak a ráadás volt.

A lány háromszázhuszonötöt költött az utóbbi két nap alatt, és már csak egy könyvet kellett megvennie. Ismét megérintette a borítót, és figyelte, ahogy az olcsó karton behorpad az ujjbegyei alatt. Igazából nevetséges összegért árulták ahhoz képest, amilyen állapotban volt. Carl túl sokat kért érte – ezzel ő maga is tisztában volt –, de ő határozta meg az összeget, és már a szemfogait is kivillantotta, ezért Melee tudta, hogy semmi értelme nem lenne tovább feszegetnie a határokat. Háromszázötven barátoknak és rokonoknak? Igen, kétségkívül Melee apja miatt volt ennyi az ár. – Tudod, máshol nem fogod megtalálni – mondta Carl, mielőtt a lány hátrébb lépett volna a pulttól. – Ezt a könyvet. Nincs több belőle az egész városban. Ezt biztosan tudom. – Honnan…? – Ne aggódj, nem vagyok gondolatolvasó, de ebben a helyzetben nem is kell annak lennem. Azon gondolkoztál, megnézed egy másik boltban is. – Meglepődnél, mennyi mindent lehet kapni – mondta a lány, de még ő is üresnek hallotta a saját szavait. Carl szétterpesztette az üvegpulton a hosszú, pókszerű ujjait. Az üzlet félhomályában úgy ragyogtak, akár a régi elefántcsont. Meleenek feltűnt, milyen élesek a körmei. – Az egyetemi professzorok elküldik nekem a kötelező irodalmak listáját. Az intézet oktatói is – tette hozzá a könyvre pillantva. – A Zálogsoron mindenki megkapja ezt a listát, és gyermekem, mi vámpírfoggal és körömmel harcolunk azért, hogy elérhetővé tegyük ezeket a könyveket a hozzád hasonló drága, kétségbeesett diákoknak. Biztosíthatlak, hogy az igazat mondom: én vagyok az egyetlen, akinek sikerült szereznie ebből a könyvből egy példányt. Megvan a nyugta. Melee a férfi kezére, majd a könyvre pillantott, és nagy levegőt vett. Néha nagyon utálta a vámpírokat. – Háromszáz. És – tette hozzá könnyűszerrel túlharsogva Carl halk morgását –, és megmondom annak az aritmanciahallgatónak, hogy tőled szerezze be az orráriumot. Ami azt jelenti, hogy a következő huszonnégy órában még biztosan keresel négyszázat. – Aztán, mert rájött, hogy azzal már semmit sem veszít, megtoldotta még egy mondattal a mondandóját. – Ha tetszik, ha nem, ez az ajánlatom.

A morgás mélyebb hangon folytatódott, reszketeg lett, majd öblös nevetésnek adott utat. – Le sem tagadhatnád, hogy az apád lánya vagy. Nos, kedvesem, elfogadom az ajánlatodat. Melee belegyömöszölte a könyvet a foltozott tarisznyába, Carl pedig a pult mögötti szekrény felé fordult, kinyitotta, és kivett belőle egy hosszúkás, fekete dobozt, amelynek felülete már fényesre csiszolódott a gyakori használattól. Letette kettejük közé, és felpattintotta a zár nyelvét. A benne lévő fiolákból, műanyag csövekből és mérőedényekből enyhe fertőtlenítőszag csapott fel. Az utóbbi pár napban Melee közelről, többször és fájdalmasan megtapasztalta, melyik mire szolgál. Felgyűrte a ruhája ujját – a jobb karján, mert nem akarta, hogy a férfi lássa, mennyit fizetett már a ballal –, majd lefektette a karját az üvegre. Ha valamit el lehetett mondani Carlról vagy a Zálogsoron üzletelő bármelyik másik vámpírról, az az volt, hogy fürgén végezték a dolgukat. Carl kikészítette a bőrszíjat, az érszorítót, a jódos ecsetelőt és a csöveket, elővette a tűt („Vadonatúj és steril, ígérem” – választolt Melee kétkedő tekintetére), és előzékenyen a pult mellé húzta a kisszéket. Aztán jött a tűszúrás, a lassan csordogáló vér, és a világ a lány könyökhajlatától induló és az alvadásgátlóval gondosan megtöltött mérőedényig futó meleg, piros csíkra korlátozódott. Melee biztosra vette, hogy az üvegen szétfolyó visszatükröződés furcsa mintáiról minden szignometriahallgató azt állítaná, hogy félreérthetetlenül nyilatkoznak az életről és a halálról. – Szorítsd ökölbe a kezed, kedvesem – monda Carl szórakozottan, miközben az egyre magasabbra kúszó piros csíkra szegezte a tekintetét. – Akkor gyorsabban folyik. Melee eleget tett a kérésnek. Háromszáz milliliter vér több volt, mint gondolta. Mindig több volt, mint gondolta. Lehunyta a szemét. Az utolsó vásárlás. Ez volt az utolsó dolog, amit ma be kellett szereznie, az utolsó, amire még kellett neki. Úgy tervezte, este kiheveri a dolgot, betegre tömi magát jégkrémmel, cukorszirupos tekerccsel és borral, megnézi az apja kedvenc filmjét, és talán elviszi a sárkányt egy gyors körre a város határán túl. Úgy tervezte, hogy az este jó este lesz. Majd holnap aggódik a közelgő félév miatt.

– Vége is, kedvesem. Kész vagyunk. Melee a kihúzott tű kellemetlen csípését érzékelve kinyitotta a szemét. Carl egy gézdarabot nyomott a könyökhajlatához, és arra utasította, hogy hajlítsa be a karját. A férfi ezután letisztogatta a felszereléséről a fizetség maradványait. Hűvös, határozott és kimért mozdulatokkal ért a lányhoz, aki tudta, hogy balgaság lenne hálára vagy akár gyengédségre számítania tőle. Egyetlen olyan vámpírt sem ismert, aki illedelmesen le tudta volna lebonyolítani az adásvételeket. Amikor látta saját maga háromszáz milliliterét kavarogni az üvegedényben, egy tömény érzés kezdett felfelé kúszni a torkában, csakhogy amit látott, az már nem ő maga volt, többé már nem, kiváltképp amiatt, ahogy Carl méregette. Melee abban reménykedett, lesz benne annyi tisztesség, hogy csak a távozása után issza meg. A lány átnyúlt a pulton, és letépett egy darab ragasztót az adagolóról, amely a géz mellett hevert. – Kösz, boldogulok. Rányomkodta a ragasztót a gézre, majd lepattant a kisszékről. Most pedig… Ez furcsa. Ahhoz képest, milyen finnyásnak ismerte Carlt, igencsak ráfért volna egy porolás a ligerszőnyegére. Meleenek viszketett az orra, aztán ezernyi tűszúrás bizsergett a gerince mentén, és azon gondolkozott, hány halott bőrsejtet lélegezhetett be az imént. Gyors mozdulatok hangja ütötte meg a fülét. Fájt a karja. Vajon az egy porcica, vagy valamilyen élőlény? Carlnak tényleg porszívóznia kellett volna, és… Miért vagyok a padlón? – Csak nyugalom! – Carl odasietett hozzá, és felsegítette. – Ne olyan gyorsan. Tudod, hogy van ez, kedvesem. Miközben a lány visszaült a székre, részben a hányinger, részben a szégyen miatt felkavarodott a gyomra. Szinte már hallotta is a Zálogsoron keringő pletykát. Hallottátok, mi történt az öreg James lányával? Úgy tűnik, szegényke nem tud számolni. Hagyta, hogy teljesen leszívják. Úgy, ahogy volt, összeesett de Rosia padlóján… – Semmi bajom – zihálta. – Tényleg, Carl, minden rendben. – Persze, én meg egy részeges vízköpő vagyok. Tessék. – A lány összerezzent a hűvös fém és a még hűvösebb kéz érintésétől, amikor Carl

egy vastallért csúsztatott a tenyerébe. – Ma én állom a vacsorádat. Menj, vegyél magadnak valami cukrosat. – Erre semmi szükség… – Ugyan már. Ez a legkevesebb, amit tehetek háromszázért és egy ajánlásért cserébe. Melee pislogott, és a tenyerében lapuló érmére nézett. Egyik oldalát a Zálogosok Rendjének jele díszítette: három kör, amelyek egy középen görbített íjon himbálóznak. Gömböknek kellene lenniük, de a készítőjük nem vitte túlzásba az árnyalást. Hogy is szól a régi diákvicc? „Miről lehet megismerni az igazi zálogost? Rézből vannak a golyói.”. Melee megfordította az érmét. A hátoldaláról a de Rosia család aszimmetrikus lilioma köszönt vissza rá. Egyszer megkérdezte Carlt, miért nem rózsát választottak, de ő csak elmosolyodott, és azt mondta, akkor árulja el, ha a lány már idősebb lesz. Egy vastallér rendes megjelöléssel és családi címerrel. Szívesen adták és szívesen fogadták, a város egyetlen fogadósa sem utasíthatta volna vissza. Melee a befolyás több évszázados zálogához jutott, amelynek ereje meghaladta azt, amit emberi lény – még az apjához hasonló is – valaha is elérni remélhetett. A markába szorította a tallért. Az elmúlt héten felkeresett fél tucat zálogos közül egy sem adott neki ilyet. – Tudod, Carl, ahhoz képest, hogy vámpír vagy, meglehetősen tisztességesen viselkedsz. Carl a lányra villantotta tökéletes, macskás mosolyát, és meghajolt. – Még megríkatod a dédanyámat. – Nem úgy értettem, hogy… – Tudom, tudom, ez csak egy régi családi mondás. A dédanyám egy szadista boszorkány, és mi, a civilizált de Rosiák szeretünk csalódást okozni neki. Most már mehetsz, kedvesem. Szükséged lesz egy kis pihenésre, ha hétfőn el szeretnéd kezdeni a tanévet. – Carl gyengéden, de határozottan az üzlet bejárata felé terelte a lányt, és közben kikerülte az ajtódeszkák között belopózó napsugarakat. – A sarki kávézó az egyik barátomé. Ha szépen kéred, ezért a tallérért cserébe kétszer is ehetsz nála. Mielőtt Melee kinyitotta volna az ajtót, ügyelt arra, hogy Carlra ne vetülhessen rá a napfény.

– Köszönöm, Carl. Köszönök mindent. – Én köszönöm neked, kedvesem. És ez a, ah, elsőéves diák. Mikor várhatom? – Megkérem, hogy jöjjön el holnap. Odakint majdnem üres volt az utca, bár már nem sokáig marad ilyen. Hamarosan elárasztják a vacsorát jelentő tömegek, akik a vérüket és a többi értékes, élő tulajdonukat kínálgatják az életükben korlátozottaknak érmékért, tankönyvekért és bevált tippekért azzal kapcsolatban, hogyan lehet átmenni Bojnya professzor első alkímiavizsgáján. Mind a vacsorázni készülők, mind a vacsorák arra vártak, hogy a nap a Zálogsor girbegurba homlokzatai mögé kússzon, de egyelőre Melee-é volt az egész utca. Vagyis majdnem. A tető sarkában ülő vízköpő rákacsintott. Mellette mereven és éberen ült a készenléti üzemmódban várakozó sárkány, akinek szeme továbbra is pirosan égett. Melee elfüttyentette a zárolást feloldó parancssort, amelynek utolsó hangjegyére életre kelt a sárkány. Aranysárga tűz gyúlt a szemében, és lefolyt az alukróm pikkelyek alá, követve az ezüstváz lekerekített vonalait. Pislogott egyet, megrázta magát, majd ülő helyzetéből a mélybe vetette magát, és közben egy karcot sem ejtett a kőhomlokzaton. Az utca keskeny volt, ezért összecsukta a szárnyát, és úgy suhant a macskakövek felé, akár egy sólyom. Melee szinte hallotta, ahogy erre felnyög a biztosítási ügynök a város túlsó felében lévő irodájában. A sárkány csak a lány feje fölé érve tárta szét a szárnyát, kísérteties félhomályba burkolva az utca egy részét. A hirtelen széllökés meglengette a Carl üzlete fölött lógó három rézgömböt. A sárkány kecsesen – Melee feltételezése szerint a büszkeség mechanikus megfelelőjével – suhanva tette meg az utolsó pár métert, míg acélkarmai el nem érték az útpadkát. Miközben ráhajtotta szárnyát a teste vázára, mozdulatlanná dermedt csatlakozásaiból gőz és a drákolaj szúrós, átható szaga csapott fel. Lefelé billentette a fejét, és ragyogó szemmel nézett a lányra. Szép munka, pajtás – gondolta Melee, és elmosolyodott. A sárkány nem élt. Soha nem lehetett volna élő. A lány épp olyan jól ismerte a magitechnika korlátjait, mint bárki más, mégis mindig volt valami, a kétkedés vékony reménysugara, ami miatt eltűnődött ezen. Az

apja mindig azt mondogatta, hogy a sárkányuk több az alkatrészei összességénél. Melee mosolya megkopott, amikor megveregette a sárkány szárnyának felfelé ívelő görbületét. Csak kár, hogy olyan sokba kerültek azok az alkatrészek. – Szép munkát végeztél vele. Melee összerezzent. Ahelyett, hogy Carl visszatért volna az üzlete fénytelen kényelmébe, az ajtóban maradt, és gondosan kitakarta az utolsó napsugarakat egy fényt át nem eresztő esernyővel. Olyan sóvárgással nézte a sárkányt, amelynek semmi köze nem volt a vérhez. – Nem eladó. – Nem is azt kérdeztem. – De gondoltál rá. – Akkor ki is kettőnk közül a gondolatolvasó? – A válasz: nem – jelentette ki a lány, majd felpattant a sárkány feje mögötti pilótafülkébe. Az érintésére felmelegedett a fém, amikor végigsimította az indítási parancssort a vezérlőpulton. – De kedvesem, ha tudnád, mennyit adnának a gyűjtők egy ilyen régi példányért… – Nem tudnának eleget adni. Carl felvonta a szemöldökét, és motyogott valamit, amit a lány már pont nem hallhatott. – Hogy mondod? – Világos, hogy még nem kaptad meg az első számlát a tandíjról. Melee úgy érezte, jégpáncél kúszik fel az arcán, és remegni kezdett a keze. Erről nem a hirtelen vérnyomásesés tehetett. – Nem érdekel, mennyit adnál érte te vagy bárki más. Az enyém marad. Carl a beletörődés egyetemes jelével a nyakát kivillantva leszegte a fejét. – Ó, hát jó. Ahogy gondolod. Minden jót a következő tanévre! A lány megérintette a panelt, mire a sárkány motorja még jobban felbúgott. Bár Melee nélkülözte a Carlhoz hasonló lények réteges látását, ez nem akadályozta meg abban, hogy maga elé képzelje, ahogy a varázslat végigáramlik az alatta lévő lényen. A belső varázscsatornák aranysárgán és pirosan lüktettek, és fehér szikrák törtek elő belőlük, akárcsak a sárkány

szeméből. A varázslat a motor szívéből indult ki, és tekergőző tűzfolyamokban ágazott szét, összekötve az acélinakat a csont fogaskerekekkel, és a csont fogaskerekeket az alukróm dugattyúkkal, épp úgy kiteljesítve a sárkányt, ahogy a lélek is kiteljesíti a testet. A lány érintésére a sárkány ismét elfordította a fejét. Épp olyan türelmetlenül várta, hogy hazatérjenek, mint a lány. Melee rárajzolta a diáknegyed jelét a taumiumlemezre. A jel fehéren felvillant, majd elhalványodott. A sárkány felemelte a szárnyát. – Kösz, Carl – mondta a lány túlkiabálva a motor zúgását. – Még találkozunk. * Melee nem találta otthon az elsőéves diákot, ezért egy borítékban üzenetet hagyott neki. A vastallér eléggé lesúlyozta az olcsó papírt ahhoz, hogy be lehessen csúsztatni az ajtó alatt a lány lakásába. Melee kis ideig szúró fájdalmat érzett, amiért megvált egy ekkora nagylelkűséget jelképező emléktárgytól, de úgy gondolta, nagyobb szüksége lesz rá annak, aki első ízben vásárol Carltól. Még ha az elsőéves lány ügyesen is tud alkudni, az az orrárium sokba fog kerülni neki. Emellett Meleenek más tervei voltak. A vacsorázni induló tömegek épp akkor kezdtek kiszivárogni az este lila fényébe, amikor ő hazavezényelte a sárkányt. A telet épp hogy sejtető hideg fuvallat összekuszálta a haját, amit a szemüveg sem tudott megakadályozni. A szél tisztára súrolta az alatta ébredező új város hangjait: a nevetést, a kiabálást, a morgást, a gépek zörgését és az időnként felhangzó üvöltéseket, amelyek arról árulkodtak, hogy nem mindenkinek sikerült pontosan lefektetnie a vacsorára vonatkozó megállapodás feltételeit. A bőrből készült, szoros pilótasapka, amelyet pár születésnappal korábban kapott az anyjától, megóvhatta volna a haját, de ahhoz először meg kellett volna találni, és Melee nagyon sokat fáradozott azért, hogy soha többé ne kerüljön a szeme elé az a sapka. Áthelyezte a súlypontját, mire a sárkány a Világ vége negyed felé fordult. A közvetlenül egymás mellé épített házak és üzletek csoportosulása a város szélére szorult, és azoknak az embereknek a

konokságával ragaszkodott a Râu folyó ragyogó partjaihoz, akik nem voltak hajlandók elfogadni, hogy imádott kerületük már nem a tisztesség mintaképe, és feltehetően soha nem is volt az. Ennek ellenére még mindig őrizte sajátos szépségét. Melee visszafojtotta a lélegzetét, miközben a sárkány alacsonyan repült a víz fölött. Tökéletesen időzítettek. A nap visszatükrözött ragyogása lángra lobbantotta a Râu partját. Az örömtűz pár percig teljes pompában égett, aztán kialudt. Melee óvatosan letette a sárkányt a garázs fölötti kikoptatott leszállóra. A szárnycsapkodás által keltett légzuhatag következtében a JAMES ÉS LÁNYA MAGITECHNIKA nevet viselő ősrégi üzlet táblája megfáradt nyikorgásban tört ki. Melee elkönyvelte magában, hogy meg kell majd olajoznia. Néha ezzel szórakozott: számba vette az összes apró dolgot, amit meg kellett szerelnie, szépen sorba rendezte őket a fejében, majd nagy gonddal és aprólékosan mellőzte őket. Mindig akadt valami fontosabb dolog, ami miatt fájhatott a feje, de szeretett arról képzelegni, hogy egy nap mindent helyrehoz. Jelenleg akár napi fél órát is igénybe vehetett a sárkány karbantartása. Melee el sem tudta képzelni, hogy tudta ezt az apja tíz perc alatt elvégezni, de a lány szeretett ezzel időzni. A sárkány türelmesen állt a platformon, először egyik, majd másik szárnyát is kitárta, miközben Melee az alukróm minden egyes centiméterét szemügyre vette. Egy fémsúrolóval a kezében mindent megsikált és kifényesített, ami foltosnak merészelt mutatkozni. Ha rozsdát talált, ádázul nekiesett egy csiszolóval, egy ronggyal és több réteg viasszal. Ugyanakkor kínosan ügyelt arra, hogy elkerülje a sárkány mellső lábán lévő két horpadást. Gyengéden megérintette őket, amikor elhaladt a sárkány mellett. Egy jó napot juttattak eszébe, azt a napot, amikor az apja először engedte sárkányt vezetni. Természetesen mindennek nekikoccant, de az apja csak nevetett, megszorította a vállát, és finoman kiigazította. Nem, a horpadások maradtak. A külső váz tisztára súrolása után ellenőrizte a sárkány üzemanyagszintjét, és beletöltötte a vegyszertartályába az előző napi szerves anyagok maradékát. A tartály morajlott, bugyogott és egy kis égésterméket büfögött fel, majd hozzálátott az emésztés egyenletes robajlásához. Amikor Melee a kockázatot vállalva belekukkantott a

tartályba, a szag csípte a szemét és orrát, de úgy tűnt, minden rendben van. A lány elégedetten zárta le a tartályt, és megveregette a sárkány oldalát. Nem adott neki nevet – az ostobaság lett volna, ahogy az apja mondogatta –, de ez nem zárta ki azt, hogy ne becézze. – Pihenj csak, pajtás. Ma jó munkát végeztél. – Melee a vállára vette a tankönyvekkel teli tarisznyát, végigsimította a taumiumlemezen a leállás jelét, és bezárta a sárkány ajtaját. – Aludj jól. Esetlenül bukdácsolt le a garázs tetejéről. A tarisznya minden egyes létrafoknál a bordájának csapódott, és amikor félúton járt, a látása is kezdett elhomályosodni, de végül épségben lejutott. Az üzlet főbejáratát elkerülve egy oldalajtót nyitott ki, amely az üzlet feletti lakásba vezetett. Kétszer is meg kellett állnia a lépcsőn, hogy túllendüljön a hirtelen támadt szédelgésen, és már bánta, hogy olyan önzetlenül továbbadta Carl tallérját. Kit érdekelt az elsőéves diák, amikor neki is élelemre volt szüksége. A lakásban égtek a lámpák, vidám, sárga fénybe vonták a regények, régi folyóiratok, térképek és tervrajzok halmait, az üres drákolajos kannákat, a szerkezeteket és a különféle alkatrészeket, amelyek rendeltetését még a lány sem ismerte. – Szia apa, megjöttem – mondta. Letette a tarisznyáját a legközelebbi kupacra, és kivette belőle a magitechnika alapművét. Nem akkor először merengett el azon, hogy a lakásukban uralkodó állapotokat figyelembe véve milyen nagy szerencsétlenség, hogy az apjának nincs meg legalább egy olyan tankönyv, amelyet most neki be kellett szereznie. Az apja soha nem tartozott azok közé, akik könyvekből tanulták meg a mesterségüket. Melee a szeme sarkából látta, hogy vészesen meginog az egyik papírkupac. Oda sem nézve kiegyengette, mire egy irtózatos macska – vagy valami, ami egykor feltehetően macska volt – ugrott ki a kacathegyek közül. Szétvetett lábakkal landolt az ajtó előtti legnagyobb kupac tetején, és miután meggyőződött arról, hogy Melee őt figyeli, begörbítette a hátát, és rettenetes erőlködésbe kezdve felköhögött… valamit. – Ó, azt már nem – mondta Melee, és még azelőtt felkapta a macskát, hogy az állat az aznapi postára üríthetett volna egy megemésztetlen szőrcsomót vagy egy házimanó maradványait. A macska mélységes

ellenszenvvel nézett rá, majd kiszabadította magát, és újra eltűnt a könyvhalmok között. Egy perccel később újrakezdte a köhécselést. Melee felsóhajtott. Ez is megy a listára. A kezébe vette a leveleket, és a konyha felé tartva sorra vette őket. Számlák. Számlák. Egy organikus farkasölőfüvet reklámozó szórólap. Egy értesítés a Világ Végi Lakástulajdonosok Egyesületétől. Még egy számla. – Ma találkoztam Carllal, apa – számolt be a lány. – Üdvözöl. Azt mondta… A legalsó boríték beléfagyasztotta a szót. Vékonyabb volt annál, mint amilyenre számított. Összegyűrődött a postás dohos táskájában megtett út során, és félig hozzátapadt Luigi von Tressor báró csemegeboltjának szórólapjához („Test-vérek ínyenc lelőhelye!”), de a bélyeg és a pecsét olvasható maradt rajta: Egyetemi Intézet, Műszaki Kar. Melee remegő kézzel választotta le a szórólapról, a többi levelet pedig hagyta olvasatlanul a földre esni. A macska előugrott a rejtekhelyéről, ideoda pofozgatta a borítékokat, majd belemélyesztette karmait az értesítőbe. Melee megkapaszkodott a háta mögötti öreg fotelben, majd az apja karfára dobott ócska ingjeivel mit sem törődve belesüppedt. A levél hétköznapi szavakat tartalmazott, és semmi varázslat nem lapult a papírban vagy a tintában, de az általuk kiváltott hatás felért egy végzős lexomancer rontásával. Fekete lángnyelvként csaptak fel a szavak a pénzügyi osztály olcsó irodai papírjáról, és égették a lány homályos tekintetét. Kedves Ms. James! A Független Szféra múlt heti gyűlésével kapcsolatba hozható közelmúltbeli események miatt sajnálattal tájékoztatjuk, hogy az Intézetnek nem áll módjában elfogadni azt a hozzájárulást, amelyet az Ifjú Magitechnikusok Céhének Ösztöndíjalapja biztosítana az Ön következő félévi tandíjához. Mellékelve küldjük a végleges számlát, amelynek befizetéséről legkésőbb a tanév első napjáig gondoskodni szükséges. Üdvözlettel: M. Nauda Nakvispirms, MtPhD, CPA gazdasági igazgató

intézeti kapcsolattartó, Műszaki Kar Melee újra és újra elolvasta a levelet, különös figyelmet fordítva az alján szereplő számra, de az változatlan maradt. Szimatoló hangot hallott, majd egy hideg orr érintését érezte a bokáján. Összehajtotta a levelet. Már nem remegett a keze. – Éhes vagy, ugye? – kérdezte halkan, és lehajolt, hogy megcirógassa a macska állát. – Én is. Nem ennél valamit, apa? Melee nem várta meg a választ. Reggeli. A reggeli jól hangzott. Ő főtt tojást fog enni, és a kelleténél tovább fogja főzni, az apja pedig tükörtojást kap, és lesz még fagyasztott röszti rengeteg sajttal, amire gyors és ropogós halál vár az ósdi mikrohullámú sütőben, meg vékonyra szeletelt szalonna, amit épp csak annyira pirít meg, hogy le tudja szedni róla a zsíros részeket, és annyi palacsintát fog sütni, amennyit az étvágya enged, mielőtt az asztal mellé hajtja. A macska követte a konyhába. Melee a fotelben hagyta a levelet. Nem talált palacsintaport, és a tej is kezdett megsavanyodni, ezért paprikás csucsorlekvárral megkent pirítós mellett döntött. A szalonnasütéssel és a tojás öntöttvas serpenyőről történő lekaparásával járó viszontagságok egy időre kellő mértékben el tudták terelni a figyelmét. Ennek ellenére továbbra is érezte, hogy a levél kísértetként lebeg a konyha és az előszoba közötti zsúfolt folyosón, és néma valóságával rátelepszik aprócska asztalukra. A harmadik adag megsütése után kifogyott a szalonnából. Bosszúsan nézett az üres hűtőre, miközben megterítette kettejüknek az asztalt, és a szokásos helyre húzta az apja kerekesszékét. – Egyél csak, egy hadseregre valót sütöttem. A Melee mellett tébláboló macska nyávogott egyet. A lány leszedett pár csík zsírt a szalonnáról, és ledobta neki a padlóra. A szobában hosszú ideig csak a rágás hangját lehetett hallani. – Nem fogadják el az IMC ösztöndíját – szólalt meg végül Melee. A macska a lábához dörgölőzött. – A miatt a hülye múlt heti gyűlés miatt. Nem is vettem részt rajta. Lepöccintett még pár szalonnadarabkát az alatta várakozó szájnak. – A gazdasági igazgató azt írta, hétfőig be kell fizetni a tandíjat.

Beleragadt a fogába egy kis paprikazselé. Kipiszkálta a nyelvével. – Mármint nem arról van szó, hogy nem kaptam meg, nem? Már ott volt náluk. Az ő hibájuk, ha visszaadják. Melee az utolsó tojás maradványait is lekapargatta a villájával a papírtányérról, amelyet olyan könyörtelenül tisztán hagyott maga után, akár egy mosogatógép. – Ez nevetséges. Nem is nekem kellene megoldást találni rá! Felhajtott egy korty kávét, amely olyan forró volt, hogy könnyeket csalt a szemébe. A könnyek nem apadtak el, patakokban folytak le az arcán, és az előtte lévő asztal olajos foltjaira csepegtek. Az apja semmit sem mondott. – Ne haragudj, apa – szabadkozott Melee egy kis idő után. – Csak… csak nem tudom, mihez kezdjek. A macska ismét hozzádörgölőzött, de a szalonna már elfogyott. – Tudom, hogy megígértem. – A szavak lassan törtek utat maguknak. – Tudom, milyen életet kívánsz nekem. Én is azt szeretném, tényleg. Ha a nélkül az ostoba papír nélkül is újraindíthatnám a boltot, megtenném. Tudod, hogy így van. De… Az utolsó szó ott lógott a levegőben, akár egy felkérés, megbékélésért, megbocsátásért, bármiért könyörögve. Melee apja nem mondott semmit. Melee lehorgasztotta a fejét. – De megígértem – suttogta. Elapadtak a könnyei. Azt kívánta, bár ne lenne így, bár összekuporodhatna valahol, ahol órákon át sírhat, ahol hagyhatja magát az önsajnálatban tobzódni annak puszta önző élvezete miatt. Ez a szúró, kétélű élvezet semmit sem oldott volna meg, de jobb érzés lett volna annál, amit most érez. Felállt, és csendben lepakolt az asztalról: az egyik tányért már tisztára kapargatta, a másik pedig érintetlen maradt. Az apja vacsoráját betette a hűtőbe egy üres túrósdobozba. Az lesz a másnapi reggelije. A macska őt figyelte, miközben megtorpant egy pillanatra az apja kerekesszéke mögött. Ismét könnyek öntötték el a szemét, amikor megérintette a karfát. – Tudod, mit szeretnék a legjobban? – kérdezte.

Az apja továbbra sem mondott semmit. – Igazából, ja. Biztos vagyok abban, hogy tudod. Felvette a kabátját, a vállára akasztotta a tarisznyáját, és átosont a nappalit elárasztó emlékek útvesztőjén. Megállt az ajtónál. Onnan még épp látta a konyhát, az asztalt és a csaknem egy hónapja üres kerekesszéket. – Hiányzol, apa. * Nem vesződött azzal, hogy az éjszakai tömegektől távol parkolja le a sárkányt. Semmi kár nem keletkezett benne attól, hogy szájtátva bámulták, és a legtöbben egyébként is túl sokat ittak már ahhoz, hogy reggel emlékezzenek rá. A Zálogsor természetesen fényárban úszott, miközben a boltok tulajdonosai nekiláttak az igazi tevékenységüknek. A sárkány kényelmesen lekuporodott a Carl üzlete előtti járdaszegélyre, amikor a lány fütyülve lezárta. Kifolyt a szeméből az aranyszínű tűz, és abban a pillanatban Melee elgondolkozott azon, nem kellett volna-e fontolóra vennie az intézet egyéb tandíjfizetési lehetőségeit. Végtére is mi hasznát vette még a lelkének? A diplomaosztó után egyébként is lehetősége lett volna visszavásárolni. Kockázatos lenne, de talán megérné… – Melee? Az ajtóban álló Carl bársonyköntöse drámaian suhogott, holott nem is fújt a szél. Szemfoga kilógott a felső ajka alól, és egy alig észrevehető vérfolt éktelenkedett az állán, de őszinte aggodalommal nézett a lányra. – Jól vagy, kedvesem? Mit csinálsz idekint ilyen későn? Amennyit ma fizettél, pihenned kellene! A férfi a sárkányra villantotta a tekintetét, és a szeme vöröslő mélységeinek csillogását látva Melee biztosra vette, hogy tudja, miért kereste fel ismét. Korábban még soha nem parkolt a sárkánnyal az utcán. – Azt mondtad, a gyűjtőket érdekelné a sárkányom, ugye? – kérdezte. – Nos igen. Természetesen. De azt mondtad… – Tudom, mit mondtam. – A lány kihúzta magát. Ne sírj. Ne sírj. Soha ne hagyd, hogy sírni lássanak. – Most mást mondok. Ismered személyesen ezeket a gyűjtőket?

– Egy-kettőt igen, de Melee… – a lány arcát fürkészve Carl elharapta a mondat végét. Egy hosszúra nyúlt pillanat után visszahúzódott a szemfoga, és a lány vállára tette a kezét. Embertelen hidegsége és rémisztő ereje ellenére megnyugtatónak hatott az érintése. – Mit tehetek érted? A szavak lefelé húzták Melee nyelvét és a szívét. Érezte magán a sárkány tekintetét és valahol, valahogy az apja tekintetét is. Ne haragudj, apa. – Mennyi?

Ballai Mária fordítása

Zen Cho HIKAYAT SRI BUJANG, AVAGY A NAGA BÖLCS MESÉJE Zen Cho (www.zencho.org) a Spirits Abroad című novelláskötet, két történelmi fantasy, a Sorcerer to the Crown és a The True Queen, valamint a The Order of the Pure Moon Reflected in Water című kisregény szerzője. A Crawford-, a British Fantasy- és a Hugo-díj birtokosa, és finalista volt a Locus- és a John W. Campbell-díjakért. Malajziában született és nevelkedett, jelenleg papíron az Egyesült Királyságban lakik, élni pedig valahol a kettő között él, egy képzeletbeli térben.

A nap, amely romba döntötte Sri Bujang szerzetesi életét, éppen úgy virradt rá, akár a többi, minden vészjósló előjeltől mentesen. A hegyeket romantikus ködpára koszorúzta, az ormok úgy meredtek ki belőle, akár sziklaszigetek a sejtelmes szürke óceánból. Egy Naga bölcsnek kellő önfegyelemmel kell bírnia, máskülönben sosem szerez elegendő érdemet, hogy elnyerje a felszabadulást. Sri Bujang is szigorú napirendet követett. Minden nap pirkadat előtt ébredt, majd elvégezte nyújtógyakorlatait: nemcsak biztosították a rugalmasságot hosszú, kígyóforma testének, de abban is segítették, hogy kinyíljon a harmadik szeme. Mialatt lélekemelő alakzatokba tekergette tagjait, a napfény végigcsordult a látóhatáron, felperzselve a párát. Sri Bujang mindhárom

szemét a földre szegezte, elméje csordultig üres volt, az arany ragyogás hirtelen megfakult. Villám hasított át az égbolton, nyomában éktelen mennydörgéssel. A felhőszakadás bárkit elmosott volna, kivéve egy Naga sárkánykígyót. Sri Bujang számára olyan volt a víz, akár a levegő. Azonnal meglátta, hogy egy Nagini bukkan elő az erdőből – és menten ráismert húgára. – Kakanda – mondta a lány. Sri Bujang megdermedt. Harmadik szemét szorosra zárta. Családjában súlyos illetlenségnek számított nyitva hagyni hölgytársaságban. – Adinda – köszöntötte. Ha lett volna ideje felkészülni, kétségkívül valami Naga bölcshöz méltó üdvözléssel állt volna elő, amely kellő arányban vegyít könnyed nemtörődömséget velős bölcsességgel. De a látogatás készületlenül érte. Több száz éve nem találkozott egyetlen családtagjával sem. – Honnan tudtad, hogy itt élek? – kérdezte. Sri Kemboja zavartnak tűnt. – Rólad nevezték el ezt a hegyet, fivérem, Gunung Sri Bujangnak. – Ó, tényleg – felelte Sri Bujang. Mit tenne most egy szerzetes?, tűnődött el egy abszurd pillanatra. Majd észbe kapott. Bármit is tesz, azt tenné egy szerzetes. Mindenekelőtt szívélyes, de távolságtartó lenne. Nem traktálná húgát a szokásos közhelyekkel: megjegyzésekkel arról, hogy fogyott vagy gyarapodott a súlya, kérdésekkel a rokonság egészségéről. Egy szerzetes nem törődik azzal, hiányzik-e bárkinek a világon, vagy netán megbánta-e valaki, hogy mostohán bánt vele. – Mit tehetek érted? – kérdezte. Elégedetten nyugtázta a kérdésből áradó méltóságot, ám Sri Kembojának a szeme se rebbent. Épp oly ridegen meredt rá, akár az apjuk, amikor Sri Bujang utoljára látta – egy heves vitájuk végén, mielőtt örökre elhagyta az atyai házat. – Nem segítségért jöttem – mondta a húga. – Haza kell térned, Kakanda. Sri Bujang évek óta ábrándozott erről a kérésről. Szerzeteshez méltatlan elégtétel töltötte el, szíve örömmel megrebbent bordái között.

– Világosan megmondtam Ayahadának és Bondának – jelentette ki. – Immár ez az életem. A Gunung Sri Bujang szerzetese nem kóricálhat el csak úgy. Kötelességeim vannak. Ez a hegy egy keramat: zarándokok ezrei keresik fel, hogy lássanak. Én vagyok a második legnépszerűbb környékbeli nevezetesség a TripAdvisoron, csak egy méltán híres nasi lemak kifőzde előz meg. – Ayahanda a halálán van – felelte Sri Kemboja. – Jössz vagy nem? * Sri Bujang követte húgát, ahogy leereszkedtek a tengerhez, nyakát behúzva a nagy vihartól, amelyet útjuk keltett. Pusztán nagyvonalúságból engedett húgának, gondolta. Mi értelme lenne torzsalkodnia egy haldokló apával? Felkeresi a családját, azután visszatér a hivatásához. Nem hajtott fejet. A síkságok megváltoztak, mióta legutóbb lejött a hegyekből. Az emberek lassan mindenütt ott hagyják nyomaikat, a rájuk jellemző nemtörődömséggel. – Lefogadom, azt hiszik, a nagyatyáik földje… – morogta Sri Bujang. Persze mit sem ártottak az isteneknek vagy a hantuknak, akik más dimenziókban éltek; sőt apró, emberkéz alkotta oltárok tarkították a tájat, megtömve tömjénnel és áldozatokkal a gondviselő szellemeknek. De a többi hús-vér fajnak nem sok helyet hagynak. – Gondolhatnának más állatokra is, nem csak magukra. – Az emberek már csak ilyenek – sóhajtotta Sri Kemboja. Mialatt kerülgették a különféle épületeket, utakat és más emberi limlomot, amelyek beborították a vidéket, Sri Bujang lezárt harmadik szeme mögött komoly migrén kerekedett. A tengerparton megpihent, és visszanézett. A távolban már nem látszott szűzerdőkkel borított otthonának csúcsa – a kicsiny szentély, amely egyaránt megóvta az emberi gondatlanságtól és családi okvetetlenkedéstől. – Gyerünk már – szólt rá a húga türelmetlenül. – Ha tovább téblábolsz itt, az egész tengerparti beruházást elmossa a vihar.

Sri Bujang már nyitotta a száját egy kurta „Na és?”-re, de gyorsan becsukta, mielőtt a szavak kisurranhattak volna rajta. Megdöbbent magán. Egy efféle riposzt a régi Sri Bujangra vallott volna, még a hegyek és a megvilágosodás előtti, zöldfülű szerzetesre, aki pontosan azért vonult el a világtól, hogy felülemelkedjen a kicsinyes érzelmeken. – Csupán magamba mélyedtem egy percre – felelte méltósággal. Sri Kemboja bosszús horkantása nem sokat javított kedélyén. Követte húgát a tengerbe, keblében fortyogó sértettséggel. Mihelyt elérték apja birodalmát, jobb kedvre derült. A kapuban a fehér krokodilok büszke alakjai fogadták, akik alapítása óta őrizték a királyságot. Sri Bujang mindig is nagy kedvence volt a Királyi Őrgárda kapitányának. Pak Laminah tanította ki a harcművészetekre. Sri Bujang bárhol és bármikor felismerte volna az arcélét. – Pak Laminah! – kiáltotta boldogan. A krokodil körülnézett. Nem Pak Laminah volt; csupán egy idegen nő, hasonló tompa orral és smaragdzöld szemekkel. – Visszatért, Úrnőm! – köszöntötte Sri Kemboját, miközben gyanakvó pillantást vetett a fivérére. – Kapitány, felküldene egy hírnököt az istanába? – kérdezte Sri Kemboja. – Közölje, hogy a hercegnő megérkezett a koronaherceggel. Miután beléptek a kapun, Sri Kemboja hátraszólt: – Pak Laminah meghalt. Hartini kapitány az ük-ük-ükunokahúga. – Láthatóan mulattatta Sri Bujang ostoba tévedése. Tudhatta volna, hogy Pak Laminah már nincs az élők sorában. Ezer éve nem járt a palotában. A baljós baklövés lidércnyomásos árnyat vetett Sri Bujang hazatérésére a Naga birodalomba. Úgy érezte magát, akár egy anya, aki a föveny biztonságába ásta tojásait, ám visszaérve széttúrva találta fészkét, gyermekeit pedig mind felfalták tojáshéjukból. Már nem olyan volt, mintha hazaérkezne; inkább mintha egy idegen helyre csöppent volna – amelyről mit sem tud, és bármilyen fogadtatás kitelhet tőle. Az istanában azonnal a fogadóterembe vezették őket. Üresen állt, eltekintve két dugong cselédtől és egy fakó halomtól a díszes aranydíványon. Egy röpke pillanatra Sri Bujang elnyűtt vánkosnak nézte,

amely már petyhüdt és dimbes-dombos a túl sok használattól. Csak amikor Sri Kemboja odalépett hozzá és üdvözölte, akkor jött rá, mit lát valójában. A Dél-kínai-tenger Naga Királya, a Mindenható Pora, Sri Daik összetekeredve hevert aranypamlagán. Oldala rendszertelen ritmusban emelkedett és süllyedt. Pikkelyei tompán fénylettek, mintha vedlene. Amikor felnyitotta szemét, szemernyi felismerés sem csillant benne. Sri Bujang duzzogását mintha elfújták volna, döbbenten felkiáltott: – Ayahanda! Nyomban megérezte Sri Kemboja felé áradó, fagyos rosszallását tapintatlansága miatt. – Ma sokkal jobb színben van, Ayahanda – mondta a húga. – Nézze, eljött Kakanda. Sri Bujang orrával megérintette atyja mellső lábát üdvözlés gyanánt. Sri Daik egy ideig semmit sem szólt, mire Sri Bujang előtt felrémlett, milyen ádáz keserűséggel váltak el egymástól. Ebben a teremben történt, Sri Daik a fejéhez vágta, micsoda anak derhaka: félrenevelt, modortalan és felelőtlen árulója Istennek, királynak és édesatyjának. Sri Bujang nem felelt a szidásra, csupán egy mantrát darált fejében: Utam a felszabadulás felé vezet, utam a felszabadulás felé vezet. Voltaképpen csak azt kérdezte magától: Mit tenne egy bölcs? Egy jó fiú nem fordított volna hátat. De Sri Bujang zokszó nélkül távozott, nem kért bocsánatot, oly keveset vitt magával, mint amennyit szüleinek adott. Azóta nem beszélt atyjával. Behúzta a nyakát, felkészülve az elutasítás és szemrehányás viharára. – Eljött a raja muda? – szólalt meg végül Sri Daik. – Helyes. Helyes. Láttad már Bondát? Atyjának hangja úgy döfött Sri Bujang szívébe, akár egy lándzsa. Sri Daik mindig is méltóságteljes volt – azóta lakta a Dél-kínai-tengert, amióta a Dél-kínai-tenger létezett –, de sosem hangzott öregnek. Némán, elszorult torokkal megrázta a fejét. – Akkor most eredj, és üdvözöld – utasította Sri Daik. – Valahol a közelben lehet. A lányok majd megmondják. Örülni fog neked.

Ez a pár mondat is kimerítette. Lehunyta a szemét. A csend egyre hosszabbra nyúlt, Sri Bujang már azt hitte, atyját elnyomta az álom. Ám Sri Kemboja és a cselédlányok nem mozdultak, nyugodt várakozással figyelték az uralkodót. Egy idő után Sri Daik kinyitotta a szemét és felemelte a fejét. Egy dugong máris ott termett mellette. – Te melyik is vagy? Balkis? – kérdezte Sri Daik. – Kiment a fejemből. A raja mudát királlyá kell koronáznunk. Elintéznéd, hogy közhírré tegyék? Köszönöm. Megrebbent a szeme. Sri Bujang szóra nyitotta a száját, de mielőtt tiltakozhatott volna, atyja ismét felkapta a fejét. – Balkis, még itt vagy? Ne feledd a koronaékszereket, hozd elő őket. És nézd meg, hogy illik-e a királyi köntös a raja mudára. Ne felejtsd el, kérlek. Rendes lány vagy, Balkis. Vártak még egy fél órát, de úgy tűnt, Sri Daiknak nincs több mondandója. A cselédlányok kikísérték Sri Bujangot és húgát a teremből. – Hívni fogjuk, ha Őfelsége látni kívánja – mondta a Balkis nevezetű. – A raja muda szobája máris elkészül. Sri Bujang a semmibe meredt. Sri Kemboja kénytelen volt megismételni magát, hogy odafigyeljen rá. – Tessék? – kérdezte. – Azt mondtam – csattant fel Sri Kemboja –, biztos, hogy királyi fivéremnek szüksége lesz a szobára? A dugong homloka ráncba szaladt. – De hát hol máshol aludhatna a Felséges Herceg a koronázása napjáig? Rendbe tesszük neki a királyi hálót is, de csak a ceremónia végeztével veheti használatba rendeltetése szerint. – Hol máshol, valóban – mondta Sri Kemboja jelentőségteljesen. Amikor öccse még erre sem reagált, halkan odasziszegte: – Azt mondtad, csak rövid látogatásra jössz! Azután hazatérsz, nem igaz? A cselédlányok zavartan félrenéztek, mintha nem hallották volna a kérdést. Sri Bujang szórakozottan azt felelte: – Azt mondtam volna?

Amikor beléptek az istanába, még túlzottan lefoglalta gyásza Pak Laminah felett, hogy jobban körülnézzen, később pedig, atyja audienciáján, kisebb gondja is nagyobb volt a lakberendezésnél. Most azonban szemet szúrtak Sri Bujangnak az enyészet tagadhatatlan jelei atyja palotájában: a felpúposodott padlódeszkák és korhadó gerendák, a sarkokban ólálkodó feketepenész. Az istana követte gazdája példáját. Ahogyan sorvadt Sri Daik és vele varázsereje, úgy pusztult a palotája. A hatalom fénye, amely évszázadok óta sugárzott belőle, mióta csak az uralkodó benépesítette – a nemes urakkal, akiket felnevelt, és a követőkkel, akik tőle függtek, cserébe tekintéllyel ruházva fel –, már alig pislákolt. – Hát, tévedtem – mondta Sri Bujang. Valaki másnak kellene a helyébe lépni, de nem volt senki más: ő a koronaherceg. Szülei őt választották ki arra, hogy reményeik és csalódásaik fő hordozója legyen. Eddig főleg csalódásokra futotta tőle… de ennek most vége. Sri Kembojának leesett az álla. – Hagyod, hogy megkoronázzanak? Azt hittem, a felszabadulás a célod. Sri Bujang Pak Laminah-ra gondolt. Sri Daik fészektestvére volt, közelebb állt Sri Bujanghoz, mint bármelyik vér szerinti nagybátyja. Amikor háta mögött hagyta otthonát, Pak Laminah a kapuban várta, és minden tiltakozás ellenére néhány aranyat nyomott a markába. – Odafent még a levegőt sem adják ingyen. Szükséged lesz rá. De Pak Laminah már halott: nem maradt más belőle egy idegen orránál és szempárjánál. Mi marad Sri Daikból halála után, ha Sri Bujang nem lép színre? – Ráér a következő életben – felelte, ügyet sem vetve elszoruló szívére. – Mivel Ayahanda úgy döntött, lemond trónjáról, rám hárul az uralkodás kötelessége. Nem tart örökké mostani életem, annyit még várhat a felszabadulás. – Hogyhogy már nem olyan sietős neked? – Sri Kemboja még mindig nem hitt a fülének. – Lemondasz a hegyeidről és a többi hókuszpókuszról? – Nem – felelte Sri Bujang. Ha számított, mi lesz atyjával halála után, az is fontos volt, mi lesz Sri Bujangból. Amennyiben most lemond a

felszabadulás ígéretéről, talán a következő életben sem érheti el a célt. Sri Kemboja savanyú képpel fogadta, hogy Sri Bujang újra a régi, széllelbélelt alak, akinek egy szavában sem lehet bízni. – Ne szórakozz velem, Kakanda. Ez komoly ügy. Ayahanda és Bonda eleget szenvedtek. Fogadd el, vagy közöld velük, mire számíthatnak. Sri Bujang Balkishoz fordult. – A régi szobámban fogok aludni. – A cselédlányok mély főhajtással távoztak. – El kell kötelezned magad – folytatta a húga. – Hogyan is lehetne belőled király, ha nem vállalod érte az áldozatot? Sri Bujang felöltötte legrejtélyesebb mosolyát, amelyhez több évszázadnyi csiszolás kellett. – Azt hiszem, ki kell várnod a végét. * Mialatt May Lynn a kormánykeréken dobolt, észrevette, hogy túl hosszúra nőttek körmei. A felfedezés nem érte váratlanul. Valójában hetek óta hosszabbak voltak a kelleténél. De egyre jobban hozzászokott, akár egy nap mint nap látott útjelzőhöz vagy ahhoz a hegyhez, amely lassanként megtöltötte a szélvédő jobb sarkát. A retiküljébe túrt a telefonjáért, majd küldött egy sms-t az anyjának. Már Gunung Sri Bujangnál. A szövegszerkesztő feldobta a hegy nevét, még mielőtt a már végére ért volna. Ugyanezt az üzenetet küldte mindennap ebben az órában, hogy Mami tudja, hamarosan hazaér. Mami nem fogja hagyni, hogy levágja a körmét, miután hazaért a munkából. Úgy véli, sötétedés után körmöt vágni balszerencsét hoz. Anyja makacsul ragaszkodott elképzeléseihez, arról meg pláne nem lehetett meggyőzni, hogy pusztán babonák, kábé a meleg víz előtti időkből. „…szerint az évszakra nem jellemző, heves esőzések megnövelték a balesetek kockázatát, és arra kéri a vezetőket, ne induljanak útnak a viharban. A kormány egy különleges munkacsoportra bízta a földcsuszamlások megelőzésére irányuló intézkedések…”

Ne induljanak útnak, egy túróst, gondolta May Lynn. Azt akarják, hogy egész nap otthon üljünk? Legalább normális lenne a tömegközlekedés, de hát azt leshetjük… Kénytelen lesz bevinni egy körömvágót az irodába, és napközben letudni a dolgot, távol Mami árgus tekintetétől. De mihelyt maga előtt látta, milyen lesajnálóan méregetnék kollégái a térelválasztók fölött, elhatározása megingott. Yasmine szinte földöntúli eleganciájából áradt a dúsgazdagok kiváltsága: úgy festett, mint aki soha egy verejtékcseppet sem ejtett. Körmöt vágni a szeme láttára felérne egy felségsértéssel. Ebben a pillanatban éktelen mennydörgés zökkentette ki May Lynnt a gondolataiból. A világ sötétbe borult. Amint zavartan felsandított, az égboltot sokágú villám szelte ketté. Vaksin pislogott párat, kis híján elszalasztva a látványt, amely hetekre megtöltötte a közösségimédia-oldalakat és a sajtót. Mire kidörzsölte szeméből a káprázatot, és újra kinyitotta, a sárkány már átsuhant az autópálya fölött, és egykettőre eltűnt a távolban a hegyek felé. A közlekedési lámpa zöldre váltott, de May Lynn és a többi autóvezető pár lélegzetvételnyi ideig meg sem moccant – dermedten bámultak a sárkány után, mialatt eltűnt az eső fátyla mögött. * – Ó, Adinda – mondta Sri Daik –, hát itt vagy? Sri Bujang elmélyülten tanulmányozott egy sírkövet, így hát csak akkor pillantott fel, amikor Sri Kemboja ráförmedt: – Hogy tehetted? Kétség sem fért hozzá, kinek szól a kérdés: a húga soha nem használna ilyen hangot a szüleivel szemben. – Mit? – érdeklődött Sri Bujang. – Tudom, mit műveltél! – kiáltotta Sri Kemboja torkaszakadtából. – Nehogy azt hidd, hogy nem tudom! Elég volt egyetlen pillantást vetnie húga arcára, és Sri Bujang egyszerre torkig lett az egésszel.

Eddig is úgy érezte, hogy csúnyán pórul járt. Nem mintha bármilyen alantas munkát vártak volna el tőle. A hercegeknek nem kell balzsammal kenegetni a betegek pikkelyeit vagy gyógyfőzeteket itatni velük. Sri Daiknál egymásnak adták a kilincset az orvosok és mágusok, nagynénik és unokafivérek, cselédlányok és szolgák, nem beszélve Sri Bujang anyjáról, Sri Gumumról. Elég volt felemelnie egy karmát, és máris lesték az óhajait. Így aztán nem igazán értette, miért érezték a szülei szükségesnek, hogy az idejét rabolják. Sri Gumumnak folyton meggyűlt a baja a szolgákkal. Sri Daik napi fájdalmai elképesztő skálájával traktálta. Mindkettőjüknek megvolt a maguk határozott véleménye az adózásról és övezeti rendszerről, a tömegközlekedésről és külpolitikáról – csupa fontos ügyről, amelyeket egy uralkodónak behatóan kellett ismernie. Eltökélten és véget nem érően taglalták valamennyit Sri Bujangnak. Miután több száz évet töltött magányosan barlangjában, Sri Bujang idegeit mindez hamar megtépázta. Megszokta, hogy mindennél többre tartsa lelki békéjét, és féltve óvja energiáit mindennemű kizsákmányolástól. Bosszantó újdonságot jelentett, hogy semmibe veszik szellemi nyugalmát. – Te… – kezdte, de mielőtt rápiríthatott volna húgára a sértő hangnem miatt, anyja közbevágott. – Hogy érted, hogy mit művelt Kakanda? Segít nekünk Ayahanda kezelésében. Sri Kemboja akkor vette észre a vésett kőlapot fivére előtt. A pawang írása épp olyan olvashatatlannak tűnt, mint az orvosoké, de helyenként kivehető volt egy varázsige vagy szirup neve. – Mi ez? – kérdezte. – A lányok mindent megtesznek – mondta Sri Daik. – De én már olyan régóta dögrováson vagyok, nehéz kiigazodniuk a sokféle varázslat és gyógyszer között. – Ezek a mihaszna dugongok elfeledkeztek Ayahanda egyik pirulájáról – panaszolta Sri Gumum. – Most aztán újra fájni kezdett a leghátsó pár lába. Mondjanak bármit, nincs jobb annál, ha a saját gyermeked visel gondot rád. Még mielőtt a szülei ismét hajba kaptak volna a cselédek vétkein és méltó büntetésükön, Sri Bujang kijelentette:

– Mostantól én felügyelek a napi adagokra, és gondoskodom róla, hogy Ayahanda pontosan megkapjon mindent. Ne aggódj, Bonda. Sri Daik bólintott. Sri Gumum mosolygott. Jóváhagyásuk gyógyír volt Sri Bujang sajgó lelkére. Ám megkönnyebbülése hamar szertefoszlott. – Jó, rendben van – mondta Sri Kemboja. – Ez igazán pompás. És beszámoltál már Ayahandának és Bondának arról, milyen pusztítást okoztál? Sri Bujang a húgára meredt. – Mégis miről beszélsz? – De kérlek, Adinda, ez nem illő – mondta Sri Daik. – Még akkor is, ha úgy érzed, királyi fivéred rosszat tett, kedvesen kell a tudtára adnod. Mi történt? – Kakanda hazaugrott – közölte Sri Kemboja a családdal, majd Sri Bujanghoz fordult. – Visszasurrantál a hegyekbe, nem igaz? Azt hitted, senki nem veszi észre? Sri Bujong biztosra vette, hogy senki nem veszi észre. A szülei ügyet sem vetettek rá legalább ötszáz éve. Kihúzta magát. – Ennyi az egész? Hazamentem, igen. Szükségem volt némi csendre a meditációhoz. Ügyeltem rá, hogy az itteni teendőim ne lássák kárát. – A szüleire nézett. – Vagy talán elhanyagoltam, atyám? Úgy vélte, igazat adnak neki, tekintve elkötelezett gondoskodását. De azonnal észrevette, hogy tévedett. Sri Daik és Sri Gumum egyöntetűen elborzadva meredt rá. – De Kakanda, hogy tehetted ezt? – kérdezte az anyja. – Megfogadtad, hogy a következő életedre halasztod az egész ostobaságot. Sri Bujang sosem említette ezt a tervét a szüleinek. Megsemmisítő pillantást vetett Sri Kembojára, ám a szemrehányás lepattant húgáról. – Valóban elhalasztottam – felelte. – De semelyik életemben sem jutok el a megvilágosodásig, ha lemondok az önművelésről. – Az egész az én hibám – jelentette ki Sri Daik egy mártír csendes méltóságával. – Én hívtam vissza Kakandát szeretett hegyeiből. Ifjúkoromban még így mentek a dolgok: a gyerekek törődtek a szüleikkel. Azóta más szelek fújnak…

Sri Bujang úgy érezte, mindjárt megnyílik alatta a föld. – De hát… én… miért baj az, hogy hazamentem? Csak nem szeretnék kijönni a gyakorlatból. – Valahányszor lejössz a hegyeidből, földcsuszamlást okozol – mondta Sri Kemboja. – Nem tűnt még fel? Sri Bujang már épp tiltakozni akart a nevetséges, alaptalan és tiszteletlen vád ellen, de felrémlett benne legutóbbi hazaútja, és torkára forrasztotta a tiltakozást. Valóban esküdni merne rá, hogy nem történt földcsuszamlás? Szokás szerint mind érkezése, mind távozása kiszámíthatatlan felfordulással járt. A hegyen élő dzsungelszellemek és vadállatok nagy becsben tartották a protokollt, és rajongtak a ceremóniákért. A temérdek rituálé között ki figyel arra, mit művel a lösz. Megeshet, hogy becsúszott egy vagy talán két földcsuszamlás, amíg nem nézett oda… – És a nyomodban támadó árvizeket, azokat sem vetted még észre? – kérdezte Sri Kemboja. – Még szép, hogy kiáradnak a folyók – vágott vissza Sri Bujang. – Mindannyiunk útját árvíz kíséri, az esők miatt. – És szerinted ez semmiség? – Ne veszekedjetek, gyermekeim – szólt közbe Sri Gumum, aki nagy igyekezetében, hogy elejét vegye a perpatvarnak, teljesen megfeledkezett fia iránti haragjáról. – Természetes, hogy Kakanda hálára számít az emberektől. Elvégre hajdanán azért imádtak minket, mert esőt hozunk. Honnan is tudná, mennyire megváltoztak. – Kakanda hiába is próbálná elhitetni velem, hogy az emberekért teszi, úgysem hinnék neki! – mondta Sri Kemboja. – Mikor örültek az emberek az árvíznek és földcsuszamlásnak? – Adindának ebben igaza van – mondta Sri Daik a fiának. – Az eső csak mértékkel áldás. Ha túl sok van belőle, megkeseríti az emberek életét. Talán elfelejtetted? Sri Bujang nem szokott hozzá, hogy az emberekkel törődjön, azon kívül, amikor felzarándokoltak hozzá ajándékaikkal, és tolakodó kérésekkel zaklatták.

– Hát erről szól az egész hűhó? – kérdezte csodálkozva. – Az emberekről? – Tok Batara Guru! – kiáltott fel Sri Kemboja, égnek emelve mellső lábait, majd hátat fordított. Sri Bujang annyira felháborította a szüleit, hogy rá sem pirítottak lányukra a szentségtörésért. – Az emberek megváltoztak, Kakanda – mondta Sri Daik. – Manapság már nem félnek semmit. Ha bajt okozol nekik, ellened fordulnak. – Így is van elég gondunk – sóhajtott Sri Gumum – Ayahanda betegsége miatt. Sri Bujang jól ismerte ezt a tekintetet. A régi érzést, hogy mindig csak gond van vele, bajkeverő, és szégyent hoz a házra. – Tudom, hogy Ayahanda beteg – felelte keserű szájízzel. – Szerintetek jókedvemből csinálom ezt az egészet? – A sírkő felé intett. – Nem. Azért teszed, mert megkértelek rá – jelentette ki Sri Daik. – De látom, hibát követtem el. Az ember ne terhelje gondjaival a gyermekeit. – Kakanda, oly sok évet töltöttél már a hegyeiden – mondta Sri Gumum. – Nem volt elég ennyi önzés? – Önzés? – ismételte meg Sri Bujang. De végtére is ez volt az igazság. Elmenekült innen. Sok évvel ezelőtt hátat fordított a szeretet és kötelesség elvárásainak, tudván, könyörtelenül kihasználnák, ha akár egy jottányit is engedne. Saját belátása szerint Sri Bujang remetesége a hegyen cseppet sem szolgált igazolásra. A megvilágosodáshoz, az illúziók bilincseinek lerázásához bármilyen eszköz megengedett – sőt elengedhetetlen. Családja szemében azonban Sri Bujang adósnak született. És ez az adósság nem követelt kevesebbet az életénél. Futólag észrevette, hogy Sri Kemboja visszafordult hozzájuk – de már nem őt, hanem a szüleiket nézi. – Elég volt – mondta a húga. – Kár erről többet beszélni. Kakanda érti a helyzetet. Sri Bujang csodálkozva rámeredt, de túl letört volt ahhoz, hogy vigaszt nyerjen a váratlanul jött testvéri szolidaritásból. Sri Gumum, aki sosem nyugodott, amíg az övé nem lett az utolsó szó, hozzátette:

– Nem kaphatod meg mindkettőt, fiam. Kimulattad magad, de már nem vagy fiatal. Ideje, hogy a családod legyen az első. Tégy félre minden mást, értesz, ugye? – Igen – felelte Sri Bujang. – Tudom, hogy ezt kell tennem. De belül tombolt. Megpróbálhatnak elvenni tőle mindent, amit fontosnak tart, gondolta, de nem fogják elhitetni vele, hogy holmi hóbort a lelki üdve. Erre az egyre sosem lesznek képesek. * A sárkány olyan mindennapos látvánnyá vált, hogy May Lynn épp csak rápillantott, mielőtt újra a telefonjába mélyedt. Az üzenet hihetetlen módon még mindig ott virított a kijelzőn. Legyen besok? Hol együnk? Az a legjobb dolog a túl hosszú körmökben, hogy mindig lehet mit rágni. Besok boleh, pötyögte be. Bőven elég ennyit válaszolni elsőre, nem igaz? Így normális. Csak egy átlagos esti program két kolléganő között a munkaidő után, pusztán általános ismerkedés végett. Bárhol jó nekem. A kék pipa megjelent az üzenetek mellett, de Yasmin nem válaszolt azonnal. Hogy elterelje a figyelmét, May Lynn felnézett a hosszan kígyózó forgalomra a kocsi előtt. Még nem látszott a dugó oka az útszéli fák keretében. A sárkány mozdulatlanul állt, fejét a Gunung Sri Bujang felé fordítva. Különös volt, hogy ilyen sokáig időzik. A sárkányok többnyire csak egy villanásra tűntek fel, útközben a hegyek és tenger között. Yasmin annyit írt: Akkor megleplek. Alig várom. ;) A kocsisor araszolni kezdett. May Lynn kiengedte a féket, és Hondája magától meglódult. Önkéntelenül elmosolyodott. Odakint a sárkány hol feltűnt, hol eltűnt a fák között. Remek hangulata mindent látványos jelentéssel ruházott fel; a világ tisztának és könnyűnek tűnt, csordultig lehetőségekkel. A sárkány sziluettjétől hirtelen elszorult a szíve, óriási nyakának ívéből áradt a sóvárgás.

A mennydörgéstől összerezzent, és elejtette a mobilját. Reccsenés hallatszott, de alig vette észre az üvöltő szélben. Őszintén remélte, hogy nem tört el a telefonja. Ennél rosszabbkor nem is történhetne. Mit gondolna Yasmin? Meglátta a mobil tokját, és lehajolt érte. Talán így volt a legjobb. Legalább nem látta a vihar erejének engedő fát és a leszakadó, vaskos ágat, ahogy áttöri a szélvédőjét. * Sri Bujang fazsindely, nem sziklamennyezet alatt ébredt. Mostantól így lesz, élete végéig. Mától minden egyes nap király lesz, és ez itt a királysága. A gondolat a halál elkerülhetetlenségének nyugalmával töltötte el. Kisiklott a hálóterméből, emelt fővel köszöntve a napot. Sri Gumum nyargalt felé a folyosón, sarkában a villámló tekintetű Sri Kembojával. Sri Bujang mélységes csüggedéssel ismerte fel rajtuk a közelgő vihar jeleit, amely elkerülhetetlenül rázúdul. – Kakanda, merre jártál? – kérdezte anyja. – Tegnap sehol nem találtunk. Azt sem tudnám, hogy visszajöttél, ha Balkis nem értesít. – Kár is kérdezni, anyám! – kiáltotta Kemboja. – Nyilván megint a hegyen volt. – Ugyan már – mondta Sri Gumum. – Kakanda nem tenne ilyet, éppen most. – Biztos? – mondta Sri Kemboja. – Máris megmondja! – Mit jelentsen az, hogy „éppen most”? – kérdezte Sri Bujang. Fagyos balsejtelem söpört át rajta. – Ayahanda jól van? Az anyja megrázta a fejét. – Hol van? – kérdezte Sri Bujang. Korai lenne még. Épp hogy meghozta a fájdalmas áldozatot, az óriási gesztust, amely megbékíti családjával. Sri Daik nem távozhat el, mielőtt megtudná tőle a nagy hírt. – Láthatom? – Most inkább nem – felelte Sri Gumum. – Mélyen csalódott benned. Tudjátok is ti, gyerekek… azt hiszitek, apátok sebezhetetlen. Egész életében a jó hírét védelmezte. Erre vénségére meghurcolják a nevét az emberi udvarokban, és miért?

– Miért? – kérdezte Sri Bujang. A levelet római ábécével írták, amelyet csupán a múlt században vettek át az itt élő emberek. A fejlécén dombornyomással az állt: HANTU v Raja Naga Laut Sri Daik, Dél-Kína – Ayanda előre megmondta, hogy ellenünk fordulhatnak – sopánkodott Sri Gumum. Sri Bujang lassan átolvasta a levelet. Nehezen igazodott el az újfajta betűkön, és a jogászzsargon sem segített. – De hát itt az áll, hogy a hantu démonok küldték. – Nem hantu, hanem HANTU – fortyant fel Sri Kemboja. – Ez egy rövidítés. – Megbökte karmával a papírlapot. – Itt áll világosan: Humán ANti-túlvilági Természetvédő Unió. Egy szervezet, amely a természetfeletti és földöntúli lények ökológiai hatásai ellen küzd. – Az emberek minket hibáztatnak a környezet pusztulásáért? – kérdezte Sri Bujang. – Nemcsak hibáztatnak – felelte a húga. – De perelnek is. – Lapozott, és egy hosszú számsorra bökött. A számokat jobban ismerte a betűknél. Sri Bujang elszörnyedt tekintettel meredt rájuk. – Ennyit akarnak? – Mindazon károkért, amelyeket a földcsuszamlásaid és árvizeid okoztak – folytatta Sri Kemboja. – Ha nem Ayahanda és Bonda inná meg a levét, azt mondanám, jóval többet is követelhetnének. Szerencséd, hogy nem akarnak börtönbe zárni. Ha lenne igazság a világon, már a vádlottak padján kellene állnod. Mint mindig, amikor húga túllőtt a célon, a dühe most is lecsillapította anyjukét. – Adinda, ez azért túlzás – szólt rá Sri Gumum. – Nem, Bonda, ideje felhagynunk Kakanda pátyolgatásával – sziszegte Sri Kemboja. – Ha előbb a sarkunkra állunk, talán nem fajul idáig a helyzet. Sri Bujang növekvő döbbenettel silabizálta a levelet, és az újabb szemrehányás tovább rontott a hangulatán. Ahelyett, hogy józanul megbeszélnék a szükséges lépéseket, a húga mást sem tud, csak dühöngeni.

– Nem hinném, hogy a húgomat bárki „pátyolgatással” vádolhatná – mondta gúnyosan. – Nem kell rögtön a plafonon lenni. Senki nem halt meg. Sri Kemboja rámeredt. – Egy nő életveszélyesen megsérült a tegnapi viharban… amelyet te okoztál. Tele vannak ezzel az újságok. – Az újságok? – kiáltott fel Sri Gumum. – Te emberi újságokat olvasol? Sri Kemboja le sem vette vasvillatekintetét öccséről. – Most mit adod a meglepettet? – kérdezte tőle. – Eddig is tudtad, hogy a földcsuszamlásaid és árvizeid megrongálják az utakat és házakat, megfosztják az embereket az otthonuktól. Csak idő kérdése volt, hogy áldozatokat is szedjenek. – Adinda, már megint embert játszottál? – fortyant fel Sri Gumum. – Lementél közéjük, cipőt húztál, és Yasminnak hívattad magad, meg a többi? – És ha igen? – kérdezett vissza Sri Kemboja. – Nekem nem lehetnek hóbortjaim, csak a kisherceg játszhatja a bölcset, ha kedve szottyan? Én legalább nem rombolok le városokat és gyilkolok ártatlan nőket. – Aduhai! – Sri Gumum haragosan karba fonta mancsait. – Mit szól majd az apád? Miféle bűnt követhetett el, hogy két ilyen megátalkodott kölyökkel verte meg az ég? Sri Bujang számos újdonságot tudott meg húgáról az elmúlt percekben, amelyek máskor jócskán felkeltették volna érdeklődését. Most azonban fontosabb dolgokkal kellett törődnie. – Ki sérült meg? – kérdezte, félbeszakítva a csetepatét. Sri Kemboja erre is tudta a választ. – A neve Yap May Lynn. – Könnyek gyűltek a szemébe – a Naga gyémántkönnyei, amelyeket az emberek egykor oly nagy becsben tartottak, hogy raják küldték egymásnak ajándékul. – Hazafelé tartott kocsival az édesanyjához. Az egyik útszéli fáról leszakadt egy ág a viharban, és a kocsira zuhant. Kórházba kellett vinni. Talán már nem is tér magához. Soha többé nem látom. És ez a te hibád! – Apád ezerszer megmondta, hogy ne barátkozz az emberekkel – korholta Sri Gumum. – Hamar bevégzik életüket, és fájni fog értük a szíved. Az emberek már csak ilyenek. Egyébként honnan tudod, hogy Kakanda okozta a vihart?

– Ő volt – felelte Sri Kemboja. – Megint visszament a hegyekbe, hiába beszéltünk neki. Így történt, igaz? Miattad volt a vihar? – Igen – felelte Sri Bujang elszorult szívvel. – Miattam. * Egy férfi vágott át a kórház parkolóján, majd egy pillanatra megállt az égiháború közepén, és szemügyre vette az egyik kocsit az esernyője alól. Kecses nő szállt ki belőle, egy jókora műanyag dobozzal bajlódva. Sri Bujang azonnal ráismert Sri Kembojára, és a húga is őrá – noha egyikük sem a szokásos ábrázatát viselte. Kölcsönös zavarral bámultak egymásra. – Mit keresel itt? – kérdezte Sri Kemboja. – Segítek, nehogy elázzon – mondta Sri Bujang szinte ugyanabban a pillanatban. – Fölé tarthatom az ernyőmet. – A műanyag dobozra bökött, meglepődve a tartalmán. – Emberi étel? – kérdezte csodálkozva. – Egy barátomnak hoztam – vetette oda Sri Kemboja. – Ha épp tudni akarod, Yap asszonynak, May Lynn anyjának. Beárulhatsz Ayahandának és Bondának, ha akarsz. Gondolom, ezért vagy itt. Sri Bujang ferde pillantást vetett rá. – Szerintem Ayahanda és Bonda többet mesélhetne nekem emberi kalandjaidról, mint én nekik. És amúgy sem találkozhatsz Yap asszonnyal. Sri Kemboja felfortyant. – Miből gondolod, hogy idejöhetsz parancsolgatni nekem? Csak azért, mert idősebb vagy, és a raja muda… – Yap asszony May Lynn-nél van – folytatta Sri Bujang. – Pár nap múlva kijöhet a kórházból, de még bent tartják megfigyelésre. – Tessék? – May Lynn csodás gyógyuláson esett át – mondta Sri Bujang. Egy gondolat motoszkált az agyában, egy megválaszolatlan kérdés, amelyet húga felbukkanása vetett fel benne. – Hé, hogyhogy téged nem kísér zivatar? – Miféle csodás gyógyuláson? – Énfélén – felelte Sri Bujang. – Csodát tettem. És meggyógyult.

Sri Bujang szinte már nem is emlékezett rá, hogyan fest kishúga, ha nem fortyog a dühtől. Szokásos ingerült grimasza nélkül kimondottan bájos látvány volt. – Hogyan? – kérdezte. Egy hatalmas villámlás pár pillanatra elvakította őket. Nyomában megdördült az ég, és még jobban zuhogni kezdett. – Elmondom – felelte Sri Bujang. – De nincs kedved valahol máshol megvárni, amíg elköszön az anyjától? Jobb lenne odébbállnom, mielőtt vízözönt okozok. * Sri Kemboja rutinos magabiztossággal adta le a rendelést a kávézóban. – Limau ais kurang manis – mondta a pincérnek. – Régóta járkálsz az emberek között, igaz? – kérdezte Sri Bujang. Sri Kemboja gyanakvóan végigmérte, pedig csak a csodálatát kívánta kifejezni. – May Lynnről akartál mesélni. – Nincs sok mesélnivaló – mondta Sri Bujang. – Megkapta tőlem a következő életemet. Kutya baja. – Volt egy apróság, ami kissé kényes témát jelentett, de húga rezzenéstelen tekintete elől nem volt menekvés. – Talán egy cseppet tovább él majd a szokásosnál – folytatta. – De oda se neki. Az emberek folyton azt kérik… kérték tőlem, hogy hosszabbítsam meg az életüket. Sri Kemboja végre magához tért. – Hogy érted azt, hogy „egy cseppet”? – kérdezte. – Ó, semmiség – próbálta Sri Bujang sietve megnyugtatni. – Mégiscsak emberből van: a teste nem bírná sokáig. Legfeljebb háromszáz évig élhet, már amennyiben ügyel az életmódjára. – Kakanda! – Tudom – folytatta Sri Bujang –, hogy az embereknél nem természetes az ilyen hosszú élet. De csak ez menthette meg a haláltól. Ti mind azt hiszitek, hogy önző vagyok, pedig elsősorban azért vonultam el a hegyek közé, hogy ne okozzak bajt.

– Azt hittem, elsősorban azért vonultál el a hegyekbe, hogy felszabadulj – mondta Sri Kemboja. – Hogyan fogod elnyerni a megvilágosodást a következő életedben, ha másnak adod? Sri Bujang büszke volt rá, hogy a szeme se rebbent. – A semmiből kell újrakezdenem, ennyi. Elvesztettem az összes eddig szerzett érdememet. Elkergette agyából következő inkarnációja képét, amelyben iszonyú munka vár rá, hogy behozza a lemaradást a felszabadulás felé vezető úton – már ha egyáltalán a következő megtestesülése képes lesz vágyakozni a megvilágosodásra. – Őszintén remélem, legalább emberként születek újjá, és nem valami másik állatként – folytatta. Noha egyetlen emberélet sem száradt a lelkén, túl sok erkölcsi tartozást halmozott fel azokkal a természeti katasztrófákkal, hogy ismét Naga legyen. – Állítólag az emberek is elérhetik a felszabadulást. Sri Kemboja szinte már otthonos mozdulattal fonta karba mancsait – Sri Bujangnak többhetes tréningbe került volna, hogy utánacsinálja. – Hosszas gyakorlással sikerült elfojtanom magamban az esőcsináló ösztönt – mondta a húga. – Nem ment könnyen. Rengeteg munkával járt, és nem tudom, másoknál is működne-e a technikám. De megtaníthatlak rá. Ha sikerül elsajátítanod, megtarthatod imádott hegyeidet. Sri Bujang meghatódott az ajánlattól. – Ez igazán kedves tőled, Adinda, de… – Nem kedvességből tenném – vágott közbe Sri Kemboja. – Megmentetted a lányt, ezzel viszonozhatom. Ennyi az egész. Sri Bujangnak elakadt a szava. A sértődöttség nem méltó a bölcsekhez. És attól még, hogy többé nem szerzetes, viselkedhet úgy. – Csak azt akartam mondani, hogy nem tartom meg a hegyeimet – jelentette ki. Már régen meghozta a döntést, de így, kimondva a szívébe hasított. Virágszőnyeget terítettek barlangja elé, nemcsak az emberek, de az erdő szellemei is; mindenki tudta, mekkora áldást jelent egy Naga a hegyen. Megesett, hogy hosszú hónapokat töltött meditációba mélyedve, boldogan ledobva tudata páncélját.

Agya hátsó zugába űzte a szép emlékeket – jobb, ha ott maradnak örökre, akár a sötét tengerfenékre süllyedt kincsek. – El fogom adni – mondta. Húga felkapta a fejét. – Tessék? – Valamiből fizetnem kell a perköltséget – magyarázta Sri Bujang. – Meglehetősen értékes az a hegy: csodálatos helyen van, termékeny a földje. A bevételből bőven telik majd a jogi kiadásokra és a kártérítésekre is. – Azt nem teheted – ellenkezett Sri Kemboja. – Ami azt illeti, de igen – mondta Sri Bujang. – Az emberi törvények szerint a hegy a saját ingatlanom. Vannak páran, akik lassan ezer éve a közelében élnek – nagyon jóravaló népek –, de mivel nem volt papírjuk, más emberek ellopták tőlük a földet, hogy ananászt termesszenek és lakótelepeket építsenek rajta. Azt tanácsolták, papírozzam le a tulajdonjogomat, és hallgattam rájuk. Az ügyvédem szerint semmi akadálya az átruházásnak. – Neked ügyvéded van? – Ezt is a szomszédaim javasolták – sóhajtott Sri Bujang. – Legutóbb csak azért mentem vissza, hogy elbúcsúzzam tőlük. Évszázadokon át éltem ott. A barátaim voltak azok az emberek, a hantuk, az erdő vadjai… Nem hagyhattam csak úgy faképnél őket. Ha képes lettem volna megállítani az esőket, megteszem. De azt sem tudtam, hogy lehet. Eszem ágában sem volt ezentúl ingázni. Sri Kemboja percekig hallgatott, a limau ais jégkockáira meredve. – De hát sosem akartál hazajönni… Az igazság kegyetlen volt, akár egy halálos döfés. – Oda se neki – vágta rá. Fájt már jobban is a szíve, de nem akart beszélni arról az életről, amelyet eltervezett magának, sem az álomról, amely táplálta. – Azt hittem, egyensúlyban tarthatom a két életet, a hegyet és a tengert, de tanultam a kudarcból. Igazad volt: el kell köteleznem magam. Ez az ára. Ayahandának és Bondának nem lesz gondjuk a perrel. Sem velem. – Egyébként sem lenne gondjuk vele – mondta Sri Kemboja. Ismét dühösnek tűnt. Sri Bujang szíve a torkába ugrott. Mit rontott el megint?

– Már közöltem velük, hogy elrendezek mindent – folytatta a húga. – Akad ugyanis néhány kibúvó. Egyrészt tévesen nevezték meg az alperest, ráadásul joghatósági gondok is vannak. Sosem fog a bíróság elé kerülni. – Ez valami emberi dolog? – kérdezte Sri Bujang. – Azért nem értek egy árva szót sem belőle? – Ja, igen, ügyvéd vagyok – felelte a húga. – Ezért élek titokban az emberek között, mivel Ayahanda és Bonda szerint méltatlan egy hercegnőhöz, hogy jogi ügyekkel foglalkozzon. És tudod, mennyire rajongok a törvényekért. Ez még meglepőbb hír volt, mint az, hogy királyi húga az emberek között maszekol. – Tényleg? – Bocs, túllőttem a célon – mondta Sri Kemboja. – Elfelejtettem, kivel beszélek. Folyton ezen veszekedtem velük, persze te észre sem vetted. A lényeg, hogy nem kell eladnod a hegyedet. Bőven lesz pénzed, amint a trónra ülsz… abból majd segíthetsz az embereken, akiknek ártottál a katasztrófáiddal. Sri Bujang tanácstalanul figyelte, ahogy megfosztják nemes áldozatától. – Ha mindenre volt megoldásod – mondta végül –, az esőre és a perre is, eddig miért nem szóltál? Sri Kemboján némi szégyenkezés látszott. – Csak úgy lehet leállítani az esőt, ha túllátunk önmagunkon. Honnan tudhattam volna? – Évszázadokon át tanultam, hogyan szakítsam át a tudat fátylát! – Azt sem tudtad, hogy ügyvéd akarok lenni – mutatott rá Sri Kemboja. – Ayahanda egy hónap szobafogságra ítélt a gyakorlati időm alatt. Mondd csak, emlékszel? Most, hogy így mondta, Sri Bujangnak derengett valami. – Á, szóval azért bújtad egy hónapon át a szobádban a klasszikusokat? – Sri Kemboja tekintete láttán így folytatta: – Rendben, értelek. De ez akkor sem mentség. – Dühös voltam rád, Kakanda – mondta a húga. – Te mindent megúsztál. Szerzetes akartál lenni, fogtad magad, felmentél a hegyekbe, és senkit sem engedtél a barlangodba. Nekem kellett együtt élnem a szüleinkkel, és

hallgathattam a neked szánt szemrehányásokat is. Mégsem küldtek soha egy futárt a hegyekbe, hogy látogasd meg őket. Nem akartak megszégyeníteni, elvégre te vagy a raja muda. Sri Bujang mindössze egyetlen érvet tudott felhozni: – De hát hazajöttem. – Igen – mondta Sri Kemboja. – Mindegy, attól még, hogy jól áll az ügyünk, nem túl élvezetes pereskedni, miközben apánk beteg. Nyakig ülök a munkában, megvan a magam élete. Van elég gondom enélkül is. – May Lynn is közéjük tartozik? – tette fel Sri Bujang a kérdést, amely jó ideje motoszkált benne. Sri Kemboja félrenyelte a limonádét. Emberi ábrázata fülig vörösödött. – Dehogyis, fogd már be! Honnan veszed? Csak egy munkatársam! – hadarta. – Várj csak, May Lynn mondta? Mit beszélt rólam? – Ó, semmit – felelte Sri Bujang, és merengve a szemközti falon virító menüre nézett. – De egyébként sem árulhatnám el. Tudod, nekünk, bölcseknek azért mesélnek el dolgokat, mert bíznak bennünk. – Kakanda! – csattant fel Sri Kemboja. Sri Bujang azonban tudta, hogy a húga már nem haragszik rá.

Varró Attila fordítása

Daniel Abraham YULI Daniel Abraham (www.danielabraham.com) a Long Price Quartet, a Dragon and the Coin, valamint – M. L. N. Hanover írói álnéven – a Black Suns’s Daughter sorozatok szerzője. James S. A. Corey-ként Ty Franckkel közösen írják a Térség-szériát. Jelölték már Hugo-, Nebula- és World Fantasy-díjra, és elnyerte az International Horror Guild-díjat. Új-Mexikóban él.

Negyvenkilenc évesen az ember túl fiatal ahhoz, hogy tizenéves unokát neveljen, neki mégis összejött. A fiú alul tölti ideje javát – Yuli nem hajlandó alagsornak hívni, mivel a szutykos kis kalyiba, ahol laknak, egy domboldalon épült, ezért odalent is van ablak. Egy alagsori szobának nincsenek ablakai. De a fiú alul tölti ideje javát, vagy a barátaival, vagy egyedül. Yuli a konyhában ül, cigarettázik, levett hanggal nézi a tévét, és hallja őket, ahogy odalent neszeznek, mint az egerek. Mostanában rászoktak, hogy játékból kiadják magukat valaminek, egy különös formájú kockával dobnak, és történeteket találnak ki hozzá. Yuli jobban szerette, amikor még videójátékokkal játszottak. Különösen azokat bírta, amikor egyvalaki mindenki más ellen harcol, és az a lényeg, hogy a végén ő maradjon életben. Yuli sosem játszott ilyenekkel, de legalább értette őket. A „mindenki magáért, Isten pedig mindenki ellen” világát legalább felismeri. Yuli manapság nem sok mindent ismer fel. Az Egyesült Államokban él, noha sosem hitte volna, hogy ez valaha így lesz. Sztavropolban született, az észak-kaukázusi szövetségi körzetben, de erre már nem emlékszik. A lent játszó fiúknál fiatalabb volt még, amikor

otthagyta a családját, hogy harcolni menjen. Gyerekkorából több időt töltött Afganisztánban, mint otthon, és ekkor még nem magáncégeknek dolgozott. Azóta bejárta a világot, még ha a legpocsékabb részeit is. De mégiscsak az egész világot. A ház, amelyben most lakik, keskeny. A falakat arra a fakó színre festették, amit Wrona „ingatlanügynök-fehérnek” nevezett el, amikor hét évvel ezelőtt megvették az épületet. Cigarettái füstje és a sült hús zsírja azóta elszínezték. A konyha padlója linóleumkockákból áll, és kissé felkunkorodik a mosogató mellett, ahol folyton nedvesség éri. Az elülső szobában lévő kanapét Yuli műanyaggal takarja le, hogy a kárpit ne szívja be a cigarettafüst szagát. A hátsó udvart lebetonozta, hogy ne kelljen folyton nyírnia azt a kurva gyepet, de ahol megrepedt, mindenütt hosszú fűszálak kandikálnak ki alóla. Az ágya viszont jó. Hatalmas, és annyira széles, hogy a hálószobában alig marad hely a járkáláshoz. Egykor, amikor ideköltözött, és eleinte volt néhány barátnője, még arról álmodozott, hogy amerikai lányokkal tölti meg ezt az ágyat, és addig dugja őket, amíg minden bajról el nem feledkezik. Aztán két évvel ezelőtt kiderült, hogy van egy fia, és azóta ennek a fiúnak is született egy fia. Ketten jöttek el látogatóba, és csak az egyikük távozott. A lenémított híradóban egy fekete nő és egy fehér férfi ordítozik egymással, dühtől vicsorgó szájjal, amíg a kép egy szétbombázott városra nem vált. Az épületekből ítélve Észak-Afrikában lehet. De nem Egyiptomban. Talán Szudánban. Yuli egy ideig harcolt Szudánban. A fiú barátai elnevetik magukat valamin, és Yuli rájuk irányítja a figyelmét. A fiúra, arra, mit mond. Mintha rádiót hallgatna, aminek annyira levették a hangerejét, hogy szinte ki sem lehet venni az elhangzó szavakat. Szinte, de nem egészen. – A király bemutatja neked a bölcsét, és a fazon vén, mint a föld. De komolyan, úgy néz ki, mint aki azelőtt született, hogy feltalálták a köveket. Azt mondja, az első sárkányok egyszerűen nagy, tűzokádó gyíkok voltak. Az elsők azoknak a hatalmas harcosoknak a lelkei voltak, akik sosem haltak meg. Egyszerűen egyre kevesebb maradt bennük az emberi vonás, ahogy

gyarapodott az erejük, mígnem sárkányok lettek belőlük. És az arany, amit őriznek, az a kincs, amit véres és kegyetlen hadjárataik során halmoztak fel. – Bazmeg! – csattan fel a fiú egyik kis barátja. – Azt akarod mondani, hogy Aufganir az első sárkányok egyike? Büszkeség csendül ki a fiú hangjából, amikor válaszol. – Aufganir az első sárkány. Yuli magában kuncog, és új cigarettára gyújt az előző még parázsló végéről. Sárkányok és varázskardok, meg elflányok lelkét magukba záró kristályok, vagy valami ilyesmi. Dedósoknak való sületlenség. Yuli csak egy vagy két évvel volt idősebb annál, amennyi most az unokája, amikor megölte az első mudzsáhidját. Szájba lőtte a pasast. Még mindig látja maga előtt. Meg tudja számlálni az anyajegyeket a férfi arcán, annyira tisztán él benne az emlék. Még az előző életében történt. Most csak egy egyszerű férfi, aki csendesen éldegél egy nyugodt helyen, és hagyja, hogy a napjai egymásba mosódjanak, amíg már azt is nehéz észben tartania, a hét melyik napjánál tartanak, hacsak a fiúnak iskolába nem kell mennie. Mégis, fura hallgatni, ahogy odalent a gyerekek lélegzet-visszafojtva beszélgetnek arról, hogy elindulnak megkeresni valamilyen képzeletbeli kincset. Temérdek aranyat. Ha tudnák, mi van eltemetve odalent, pontosan a vacak kis kártyaasztaluk alatt, összeszarnák magukat. * Jól van, a fák szélénél verünk tábort. Nem bent a réten, ahol bárki megláthat minket, és nem az erdőben, hanem pont a peremén. Rendben. És be fogom keríteni a területet. Botlódrótot fektetek le körben végig. Dobj a csapdaállító képességért! Kettőre jött ki. Jól van, mi mást csinálsz még? Tábortüzet raksz? Vacsorát főzöl? Gyújtok egy kis tüzet, de vermet ások neki, hogy a lángja ne látsszon. Nem szeretném, ha bármit idevonzana az erdőből.

Semmi sem támad rád, miközben eszel. A megszokott erdei neszeket hallani, de semmi olyasmit, ami veszélyre figyelmeztetne. Feljön a hold, az égen csupán néhány vékonyka felhő úszik. A rét csendes és üres. Minden békésnek tűnik. Ez így túl könnyű. És ez idegesít. Őrséget állítunk. Ki legyen az első? Majd én. Dobj az észlelésért. Tudtam. Tudtam, hogy ez így kurvára túl egyszerű. Rendben. Észlelés? Háromra jött ki. Ahogy odakint ülsz a sötétben, észreveszel egy hollót az egyik faágon. Mármint egy hétköznapi hollót. Semmi furcsa nincs benne azon kívül, hogy nem változtatja a helyét. Mindig ugyanazon az egy ponton marad. Lát engem? Hát, te is látod, szóval igen. Az amulettem passzív mágiaészlelésre képes. Csak benyúlok az ingem alá, és megvakarom a bőrömet, mert viszket. Egészen hanyagul. És megérintem az amulettet. Igen, az a holló mégsem holló. Valamiféle alakváltó. A sárkány egyik kémje. És ki tudja, mióta figyel téged. Vajon elérem az íjamat? Dobj érte! Jól van… ej… ez szívás. Nem olyan vészes. Extra jutalmat kapsz, mert őrködtél. Most azt mondom, az íjadat nem tudod elérni, és a tegezed még azon is túl hever. Odajuthatsz hozzájuk, de ehhez el kell mozdulnod. Szeretnék odaugrani, felkapni az íjamat és a nyilamat, és rálőni az alakváltóra. Még mindig maradt egy hőstettpontom. Költsd el, és dobj az ügyességért! Kettőre jött ki. Eltaláltad volna, de az alakváltó lebukott előle. Mire előránthatnál egy újabb nyilat, eltűnik. Látod, ahogy a sötét szárnyak belevesznek az erdő homályába. Á, a francba. Aufganir tudni fogja, hogy jövünk.

* Yuli mostanában elég sokat fogyott. Nem változtatott az étrendjén, és mozogni sem kezdett el, az elmúlt hat hónapban mégis leadott tíz kilót. Amikor valaki rákérdez, tréfálkozva azt feleli, hogy ez azért van, mert Isten szereti, de ő maga úgy gondolja, valószínűleg rákos. Vagy pajzsmirigyproblémája van. Régebben ismert egy nőt, akinek gondok voltak a pajzsmirigyével, és rengeteget fogyott. Tudja, hogy el kellene mennie orvoshoz, és el is fog. Csak előbb szeretne még megszabadulni pár kilótól. Problémákat is okoz, hogy eltűnik a háj. Egyik télen egy magáncégnél dolgozott Csecsenföldön, ahol három hónapon át hó takarta a földet. Amikor elolvadt, látszott, hogy az udvar tele van üvegekkel, sörösdobozokkal és kutyaszarral. Minden olyasmivel, amit a hidegben nem takarítottak el, és csak arra várt, hogy előbukkanjon. Kiderült, hogy az ember teste is ugyanilyen. Az LSD, amit magába tolt, a fű, amit elszívott, valamennyi talán még abból a heroinból is, amit a fájdalomra szedett, amikor Kabulban megsérült a háta, végül a hájban raktározódott el. Most, hogy az eltűnik, a drogok visszakerülnek a véráramába. Kutyaszar vér. Többnyire észre sem veszi. Egy kis váratlan bágyadtság, hangulatváltozás, aminek semmihez sincs köze. Néha viszont jelentkezik egy kis szinesztézia. Először az ujjbegyei bizseregnek, aztán a hangokhoz színek társulnak. Egyszer, amikor ilyen állapotba került a keze, végighúzta a falon, és a felülete mély hang volt, amit egy gambán szólaltattak meg. Nem tetszett neki. Egy másik alkalommal megvakarta a viszkető könyökét, ahol kiszáradt és pikkelyessé vált, és egy pillanatra biztosra vette, hogy új, másféle bőr rejtőzik alatta. Véresre vakarta magát, megpróbálta kígyó módjára levedleni a bőrt. Ilyenkor igyekszik nem vezetni, de ha mégis muszáj, óvatosan teszi. Amikor átköltözött az Egyesült Államokba, volt egy sportkocsija. Egy Porsche. Szexi kis verda, de szivárgott belőle az olaj, és sehová sem lehetett bepakolni, amit vásárolt. Eladta, és vett egy ferdehátút. Ez nem annyira szexi, viszont jobban alkalmas arra, amire Yulinak szüksége van.

Talán az öregedés jele lehet. Nem a pénz a gond. Annyi pénze van, amennyit csak akar, ha netán úgy dönt, hogy kiássa, és elkölti, de nem teszi. Ott tartja, ahol biztonságban tudhatja. Ismeri a szegénységet. Egy szutyok kalyibában lakni és egy háziasszonyoknak való kocsit vezetni nem annyira rossz, ha valaki tudja, hogy nem muszáj így lennie. És megvan az oka, hogy ne hivalkodjon a vagyonával. Reggelente elviszi kocsival a fiút az iskolába. Beszélgetnek egy keveset, de semmi lényegesről. Aztán elüti valamivel az idejét. Néha bevásárol. Néha kimossa a szennyest. Meghívja magát a moziba, ha valami jó film megy. Szereti az akciófilmeket, mert könnyebb követni őket, vagy legalábbis nem számít annyira, ha valami kimarad neki. Ebédelni otthon szokott, ha nem vágyik társaságra, vagy a Café Gurmanban, ha igen. Ma társaságra vágyik. A Café Gurman egy üzletsoron áll, az egyik oldalán egy hangszerbolttal, amely hegedűket árul felvágós fehér szülőknek, a mások oldalán pedig egy rövid lejáratú kölcsönöket adó fiókkal. Az ablakokat vékony réteg fedi, amit akármennyit pucolnak, nem lehet teljesen lemosni. A bokszokat piros bőr borítja, amely néhány helyen felrepedezett, és piros ragasztószalaggal tapasztották le. A falakon híres emberek portréi sorakoznak, mintha már ettek volna ott. Talán így is történt. Az emigráns közösség otthona ez. Legalábbis egy konkrét emigráns közösségé. Az övé. Doria van a kasszánál, a mobiljával csinál valamit. A tulaj lánya. Soha senkinek nem néz a szemébe, még akkor sem, amikor elveszi tőlük a pénzt, és oroszul beszél hozzájuk. Jó gyerek. Hamarosan kirepül a fészekből, remélhetőleg egyetemre megy, aztán Yuli többé nem látja. Yuli a szokásos shawarmáját rendeli, és közben biccent az ismerős arcoknak a többi bokszban. Amint Wrona belép, Yuli tudja, hogy valami gond van. A férfit régebb óta ismeri, mint bárki mást az Egyesült Államokban. Ugyanabban az osztagban szolgáltak, amikor Yuli először dolgozott magáncégnek. Magas, hosszú kezű férfi, arca barázdált, akár a fakéreg. Amikor megpillantja Yulit, üdvözlésképp felszegi az állát, odalép hozzá, és leül vele szemben a bokszban. Yuli a homlokát ráncolja. Nem ilyennek ismerik egymást. Általában nem így viselkednek.

– Jó színben vagy – jegyzi meg Wrona, és ennél határozottabb bocsánatkérésre Yuli nem is számíthat. Annak a halvány elismerése ez, hogy Wrona átlépett egy határt, és még többet készül átlépni. – Edzőterembe jársz? – Dehogy. Nem szeretem azokat a helyeket. – Én sem – válaszolja Wrona, és hosszú ujjaival megvakarja a nyakát. Amikor újra megszólal, lengyelül beszél. – Volt valami, amit szerettem volna megkérdezni tőled. Az a dolog. Tudod, mire gondolok? Yuli most már haragosan ráncolja a homlokát. Ha bármennyire is kérdéses lett volna, mire gondolt Wrona, a feszengése eloszlatja a kételyeket. Egyetlen téma képes ennyire idegessé tenni, márpedig azt nem szabadna felhoznia. Még csak utalásként és lengyelül sem. – Tudom – válaszolja Yuli. – Még mindig megvan? – Tudom, hol van. Wrona bólint, de nem néz Yuli szemébe. – Igen, gondoltam. Úgy értem, feltételeztem. De azt rebesgetik, hogy olyanok jönnek a városba, akiknek nem lenne szabad itt lenniük. Zehakból. – Most már Yuli felé fordítja a tekintetét. – Tudod, miről beszélek. Yuli szája egyszerre kiszárad, de nem hagyja, hogy bármi kiüljön az arcára. Bekapja az utolsó falatot a shawarmájából, felemeli a kezét, hogy magára vonja Doria figyelmét, aztán int, hogy kávét kér. Amíg Doria ki nem hozza, egyetlen szót se szólnak. Yuli feketén szereti, elég sötétre pörkölve ahhoz, hogy elrejtse a bizonyítékot. Ez a vicc a dologban. – Rendben – mondja végül. – Ha ilyen sok a pénzed – szólal meg halkan Wrona –, valaki előbbutóbb fel akarja majd kutatni. – Tudom. – Ha pisztolyra lenne szükséged… – Wrona széttárja a kezét. – Nem kell – válaszolja Yuli. – Van fegyverem. *

Hosszú utazás után Tannis Low községbe érsz. Nem nagy település, de komolyan védik. Kőfal veszi körül, amely tíz méter magasságig ér, aztán behajlik a város felé, hogy a helybéliek elrejtőzhessenek a benyúló rész alatt. A kapuk bronzból készültek, és csúnyán megpörkölődtek az évek során, így szinte teljesen feketének látszanak. A települést övező völgy csupa kő és föld. Egyetlen fát sem látni. Növényt is alig. Tudod, mi a fura? Micsoda? Miért van egyáltalán aranya egy sárkánynak? Mármint, azt tudom, nekünk mire kell. Hogy kifizessük a bérgyilkosok céhét. Na de Aufganir mit akar kezdeni vele? Nem mintha minden hétvégén eljárna a piacra, hogy húst vegyen az ebédhez. Leginkább egy egész tehén kellene neki. Olcsóbb, ha kirepül, és megsüt magának egyet. Pontosan erre gondolok. Mármint, minek az a rohadt sok arany, ha csak ülsz rajta? Aranyere van. Egyértelműen aranyere. Ne már, undorító! Nevettél rajta. De most komolyan. Az aranynak valamiféle varázsereje van? Vagy Aufganir megeszi, vagy ilyesmi? Bármire kell is neki, nem ugyanarra, amire nekünk, nem igaz? Emberek, emberek! Koncentrálhatnánk a játékra? Elnézést. Csak elgondolkodtam. Jól van. Tehát, ahogy mondtam, hosszú utazás után Tannis Low… * Réges-rég történt, amikor Yuli egy magáncégnek dolgozott NyugatAfganisztánban. Már maga mögött tudta az Oroszország Anyácskának lerótt tizenöt évnyi szolgálatot. A zsoldosmunka tökéletesen megfelelt neki, és jól fizetett. Akkoriban még több haja volt. És járomcsontja. A megbízás arról szólt, hogy meggátolják a mákkereskedelmet. Az ópium, a heroin keringését. Hogy felégessék a farmokat, tönkretegyék a teherautókat, ahogy

csak tudják, megzavarják a kábítószerek és a pénz áramlását. Az ügyfél valószínűleg egy rivális termelő lehetett. Ezzel semmi gond nem volt. Yuli nem ítélkezett. Egyetlen szabályt kellett egyértelműen betartani. A műveletnek meg kellett állnia a határnál. Nem kelhettek át Iránba. Átkeltek. Négyen voltak. Yuli, Wrona, még egy polák, akit Nowaknak hívtak, meg egy meghatározhatatlan nemzetiségű pacák, akit mindenki Pintadornak szólított, pedig nem ez volt a neve. Yuli vezetett. Egy testre szabott könnyű páncélzattal felszerelt Humveeval mentek. Yulinak tetszett a verda. Erősnek érezte. Már besötétedett, és éjjellátó szemüveget viselt, amitől a hegyek zöldben és feketében játszottak. A célpont egy kis tábor volt Szisztán és Beludzsisztán tartományban, amit egy Hakim Ali nevű feltörekvő hadúr használt bázisként. A célpontot nem védték nagy erőkkel, mert az ellenség tudta, hogy Yulinak nem engedélyezték, hogy átkeljen a határon. Mivel Iránban voltak, biztonságban tudhatták magukat. Yuli egy kisebb magaslat teteje előtt állította le a kocsit, majd mindannyian kiszálltak, gyorsan és csendben mozogtak. Pintador füttyentett egyet az orra alatt, és egy mesterlövészpuskával elfoglalta a helyét. Yuli távcsővel mérte fel a terepet. Mindent ugyanolyannak talált, mint az eligazításon, csupán eggyel több kocsit fedezett fel. Egy fekete szedánt. Valaki nem a megfelelő estét választotta a látogatáshoz. Óvatosan megindultak előre: Yuli, Wrona és Nowak. Mindegyiküknél egy-egy 9A-91-es gépkarabély volt hangtompítóval. Pintador halk füttye szólalt meg a fülesében, ami azt jelentette, a mesterlövész semmi gyanúsat nem észlelt. A tábor két kis házból és egy fészerből állt, drótkerítéssel körülvéve. A házaknál egy valaha fehér, amerikai kisteherautó állt, egy Jeep, amelynek keretére egy Barrett 82A1 mesterlövészpuskát szereltek fel, és most még a szedán. Yuli nem látott őrt, de a fészer mellett két kutya aludt. Először azokat lőtte le, aztán Nowak elvágta a drótkerítést, és már bent is voltak. Odabent három férfi vacsorázott, egy burkás nő szolgálta ki őket. Az egyik férfi nyugati stílusú öltönyt viselt, ám ettől eltekintve akár testvérek is lehettek volna. Yuli nem tudta, mi riasztotta meg őket. Lehet, hogy zajt csaptak. Talán az ablakból kiszűrődő fény csillant meg valamelyikük

felszerelésén. Bármi volt is, az ellenség meglátta őket, ahogy átvágnak az udvaron, és még mielőtt fedezékbe húzódhattak volna, az ellenség lőni kezdett rájuk. Nowak meghalt, de Yulinak és Wronának sikerült eljutnia a fészer oldalához, ahol a kutyák hevertek mozdulatlanul. – Ez így nem jó – mondta Wrona, miközben lövedékek süvítettek el mellettük, Yuli viszont ígéretes jelnek vette a golyózáport. Az ellenség fegyelmezetlenül viselkedett, márpedig a fegyelmezetlenek gyengék. Még ma is fel tudta idézni azoknak a perceknek a nyugalmát. A koncentrációt, amely nem hagyott helyet a félelemnek. Lelapultak a földre, és addig nem nyitottak tüzet, amíg Yuli az utasításait mormolta Pintadornak. Yuli mindig is fegyverként használta a türelmét. Kijött az első, megpróbált mögéjük kerülni. Nehezen lehetett ellenállni a késztetésnek, hogy az első adandó alkalommal visszalőjenek, de Yuli intett Wronának, hogy várjon. A mesterlövészpuska halk pukkanását nem lehetett összetéveszteni mással. A nő felsikoltott, Yuli és Wrona pedig tüzelni kezdtek az őket oldalba támadni készülő ellenségre, aki egy pillanatra meglepődött, amikor rájött, mennyire messze elcsatangolt a biztonságos menedéktől. Két férfi egy csapásra halott volt. Az utolsót és a nőt már hosszabb időbe telt megölni. Utána Pintador lehozta a Humveet, miközben Yuli és Wrona átkutatta a házat, a fészert, a kisteherautót és a kocsikat. A heroinra a fészerben bukkantak rá, ahol Yuli várta: tizenöt műanyag fóliába és szövetbe csomagolt téglára. Pontosan erre számítottak. A szedánban lévő lefűzők viszont meglepetésként érték őket. Yuri még mindig emlékszik rájuk: az öt háromgyűrűs iratgyűjtőt kék borító fedte, a gerincük pedig olyan széles volt, mint a keze. Orvosi kartonokra emlékeztették. Amikor kézbe vette az egyiket, túlságosan nehéznek érezte. Emlékszik az első gondolatára: a papír valahogy megszívta magát vízzel. Amikor kinyitotta, a lefűző minden egyes oldala egy kartonhátlap volt, négy sorra és négy oszlopra osztott, átlátszó műanyag tasakokkal. Mindegyik tasakban egy aranyérme lapult; némelyikben krugerrand, másokban amerikai arany sasok. Mindegyik egy uncia aranyat jelentett. Mindegyik oldal egy fontot. Mindegyik lefűző tizenöt-húsz oldalnyi vastag volt. Akkoriban valamivel több mint félmillió dollárt ért az

egész. Az arany ára azóta felment. Az érmék ma már közel kétmilliót érhetnek. Yuli nem hallott róla, hogy a célpont érmékkel kereskedett volna. Minden pénznek amerikai dollárnak kellett volna lennie, ha egyáltalán bárminek. Meglepődött. Kíváncsi lett volna, ki lehetett az öltönyös férfi, és kinek dolgozott, de a kocsija zsebeiben nem találtak semmilyen igazolványt. Pintador már bepakolta Nowakot a Humveeba, miután betekerte az e célból magukkal hozott műanyag fóliába. Nem hagyhatsz hátra bizonyítékot: ez a szabály, és egy halott zsoldos határozottan bizonyítéknak számít. Wrona visszaballagott a fészerbe, és kihozott három herointéglát. Az egyiket odahajította Yulinak. – Hadizsákmány – mondta Wrona. Yuli visszadobta. – Vedd csak el! Én ezeket tartom meg. – Biztosan? – kérdezte Wrona. – A cucc eltűnik. Ha valahol megjelensz azokkal, felfigyelnek rád. Yuli kivette az egyik érmét, élvezettel szemlélte a közelgő hajnal gyenge pírjában megcsillanó fényét. Az ujjbegyeire nehezedő súlyát. Lelke legmélyén már akkor tudta, hogy nem fogja eladni őket. – Ezeket tartom meg – ismételte meg, mire Wrona megvonta a vállát. Aztán már csak be kellett fejezniük a munkát. Wrona és Pintador benzineskannákat hozott a Humveeból, és fellocsolták a tábort. Yuli fogta a lángszórót, és a kerítés vonalán kívülről mindent szétégetett. A halott férfiakat, a nőt, a házakat, a kisteherautót, a Jeepet, a szedánt. A kutyákat. A földet. Felbömböltek a lángok, és ő visszabömbölt rájuk, amíg a hangja és a tűz eggyé nem váltak. * Az alagút elkeskenyedik. A gyökerek és a talaj, amelyeken a bejáratánál áttörtél, megritkulnak, és már látod a kivésett követ. Kialakított átjáróba kerültél. Nem olyasmibe, ami természetesen alakult ki.

Koboldüreg. Én mondom, hogy ez egy koboldüreg. Ez így elég rossz. Jobb, mint a főkapun belépni. Az alagút jobbra kanyarodik. Úgy hat méterrel beljebb meglátsz egy nyílást. Mintha egy nagyobb kamrába nyílna, és ott véget érne. Nincs ajtó, csak hirtelen kiszélesedik. Fény szűrődik ki rajta. Oké, eloltom a fáklyát. Nehogy ellobbantsd azt a kurva fáklyát! Látnunk kell! Nem muszáj bejelentenünk az érkezésünket. Egyébként is nálam marad, szóval eloltom. Sötét lesz. Megvárjuk, amíg a szemünk alkalmazkodik a homályhoz. Mindenki dobjon az észlelésért, és szóljatok, ha kimaradtok! Ah. Eggyel visszább kerültem. Kimarad még valaki? Nem? Jól van, a fáklyára néztetek, mielőtt kialudt, ezért lassabban kezdtek újra látni a sötétben. Mindenki más, látjátok, hogy az átjáró végén a fény vörösen vibrál. Mintha a közelben tüzet gyújtottak volna. És mivel a fény rávetül a kőre, felfedezitek az árnyékokat, ahol valamit belevéstek a falba. Például rúnákat? Valamit felírtak a falra? Inkább mélyedések a sziklában, ahová be lehet rakni valamit. Például pántokat. De már nincsenek ott. A mágiaészlelő amulettemet használom. Nem találok semmi különöset a jelekben. Ez nem tetszik nekem. Dobok a csapdákért, és… kettő jön ki. Igen, ilyeneket látnál, ha valaki csörlőt vagy hasonlót illesztene be oda. Ha fogadnod kellene, azt mondanád, a kövek egyike nyomásérzékelő lemez, de azt nem tudod megállapítani, milyen szerkezetet indítanak be. Hát, emberek, senki sem készít ilyet, hacsak nincs valamije, amit érdemes védelmezni. Azt kell mondjam, már közel járunk. * Yuli pucéran ácsorog az álló tükre előtt, és azon tűnődik, hogyan hagyhatta idáig fajulni a helyzetet. A karja vékony, fakó és szürkés. A hasa nem dagad

nagyon ki, de a bőre megereszkedett. A melle olyan, mint egy tizenkét éves lányé. Folyton begörnyeszti a vállát. Egy kicsit már kopaszodik, egy kicsit őszül, de ez csak a kor. A foga besárgult a cigarettától és a kávétól, mert ez már csak így megy. De gyenge és lassú, és ez az ő hibája. Az eltunyult az ostoba szinonimája, és ő többé nem lesz ostoba. Elsőként a cigarettától szabadul meg. Mindegyik szálat kettétöri a vécécsésze fölött, dohánnyal szórja meg a le nem húzott húgyát, nehogy kihalászhasson a szemétből még egy utolsó staubot. Ezután a pia következik. Aztán a cukor. El sem tudja hinni, mennyi szart evett eddig: mélyhűtött pizzát, pralinékat és annyira fehér kenyeret, hogy az jóformán hószeleteknek tűnik. Most, hogy mindent tisztán lát, elképesztőnek tartja, hogy nem leharcoltabb még ennél is. Jöhetnek a fegyverek. Azok legalább még jó állapotban vannak. Három pisztoly: két egyforma Glock 17-es és egy Sig Sauer P220-as, amiket az egyik régebbi barátnőjétől kapott. Van még egy M4-es félautomata gépkarabélya, amit már csaknem egy évtizede használ. Akadnak olyanok, akik szerint a több fegyver egyben jobb is. Yuli ezt tévedésnek tartja. Az, aki tízezer fegyvert használt egy-egy alkalommal: amatőr. Az, aki egyetlen fegyvert használt már tízezerszer: profi. Tiszta törlőruhát terít a konyhaasztalra, hogy ne cseppenhessen rá az olaj, aztán megtisztítja, újra meg újra szétszereli és összerakja őket, míg minden részük rá nem talál megszokott helyére az ujjai között. Órákon át lő velük töltény nélkül, hol a mikróra céloz, hol a konyhai csapra, vagy az utcán arra járókra. Katt katt katt, trenírozza a kezét, hogy ne előlegezze meg a visszarúgást, gyakorol, mint amikor egy zongorista skálázik. Amikor a fiú meglátja a fegyvereket, elkerekedik a szeme. Yuli nem beszél róluk, és a fiú sem. Amikor a fiú az iskolában van, Yuli fel-le rohangál a lépcsőn, hajtja magát. Az első alkalommal csak négyszer sikerül felszaladnia és lejönnie, mielőtt a szíve a dobhártyáján kezd zakatolni, és egész testében remeg. Le kell ülnie a lépcső aljára, a fejét neki kell támasztania a falnak, az ajkáról orosz káromkodások lassú csermelye csorog. Ványadt vénember. Amikor abbamarad a zihálás, még kétszer fel- és lefut, addig erőlteti, amíg szó szerint nem képes még egyszer megcsinálni. Másnap mindene fáj, mintha

összeverték volna, de újra nekiáll. A harmadik nap a legrosszabb. A negyediken tíz kör fér bele, aztán abba kell hagynia. Cigarettára vágyik. Piára. Hányingere van a fájdalomtól és a sóvárgástól, és élvezi a szenvedést. Lassan visszatér az ereje. Szívesen keresne egy ökölvívó klubot. Egy olyan helyet, ahol másokat üthet, és mások ütik. Hogy arra emlékeztethesse a testét, mi az erőszak. Mindvégig ezt kellett volna csinálnia, és a kényszer, amit most érez, hogy ezt csinálja, ugyanolyan durva, mint a nikotinelvonás tünetei. Taktikai szempontból hibát követne el, ha edzőterembe menne. Nem tudja, merre lehet az ellenség, és valahányszor kilép a házból, felfedi magát. Inkább mindent kirámol a hálószobából, és ott edz. Fekvőtámasz, felülés, kitörés. A mellékutcában talál két régi salaktéglát, és súlyzónak beviszi őket. Megint erősíteni kezdi a bicepszét. Megint látja, hogy gyarapodnak az izmai, méghozzá egyre gyorsabban. Éveken át ragadozóként élt, és a teste emlékszik arra, milyen volt. Vissza akar térni ebbe a létezési formába. Szomjazik rá. Állandó szinten tartja a szenvedést, és a teste megjutalmazza érte. Még több súlyt lead. Kutyaszar vére egyre rosszabb. A szinesztézia és a múlt bevillanásai már néhány naponta jelentkeznek, bár csak rövid pillanatokra. Reggelente néha szédül és fáradtnak érzi magát. Elhatározza, hogy nulláig leviszi a testzsírszázalékát, ha sikerül. Kitisztítja magából az összes drogot. Megszabadul minden régi bűnétől. Ritkán megy el otthonról. Amikor ezt teszi, eltér a szokásaitól. Olyan élelmiszerboltokat választ, amelyeket nem szeret, és ahol korábban még sosem járt. Olyan benzinkutaknál tankol, amelyekre csak némi autózás után talál rá. Még amikor az iskolába viszi a fiút, akkor is variálja az útvonalat. Egyik nap a tornateremnél teszi ki, a másikon fél utcányival odébb. Fél szemmel mindig a környező utcát figyeli. Azt, hogy ki van ott, mit néznek, kivel beszélnek. Honnan lehet odalátni rá. Hol talál fedezéket, és hol lehet csupán elbújni. Átgondolja, szükség esetén hogyan húzódhat a kövér banki ügyfélszolgálati alkalmazott mögé. Tudja, melyik járdákra hajthat fel, melyik parkokon vághat át, ha az üldözői elől menekülne. Vagy ha üldözne valakit. Ugyanúgy érzékeli az őt körülvevő teret, mintha a testének része lenne. Hiperébersége már-már üldözési mániába csap át.

Esténként, amikor a fiú már elaludt, odalép az álló tükör elé, és látja a testén végbement változásokat. A válla kidagadt. Nem görnyed előre. A bőrének megint van színe. Az arcvonásai határozottak. Lelke mélyén valahol tudja, hogy az lenne a legbölcsebb, ha eltűnne. Bepakolná a holmiját a kocsi hátsó csomagtartójába, fogná a fiút, és elhajtana egy másik városba, új nevet venne fel, új életet kezdene. Nem ez lenne az első alkalom, még csak nem is a második. Nem teszi meg. Azzal győzködi magát, hogy szerencsésebb egy ismerős területet tartania, mint lemondani a hazai pálya előnyéről. Mindenképp utána fognak menni. Az az igazság, hogy jobban szeretné, ha már jönnének. Várja őket. Jobban érzi magát, mint évek óta bármikor. * Mindenki dobjon a lopakodásért! Bárcsak megtartottam volna azt a hőstettpontot. Elcseszted? Nem, semmi gond. Pontosan annyit dobtam, amennyi kell. Mindenki más oké? Jól van, sikerül átsurrannod az alacsony kőfalon. A csarnok, ahová belépsz, hatalmas. A barlangüreg egy katedrálisnál is nagyobb. Lávafolyó szeli ketté, és a levegő egészen forró. Lélegezni is fájdalmas, annyira. És az egész padlót, ahol nem a láva folyik át rajta, arany borítja. Érmék, koboldrudak és ékszerek. Mindenhol aranyat látsz. És az egész közepén ott ül Aufganir. Hatalmas. A teste tizenkét méter hosszú is lehet. Zöld pikkelyek és fekete szárnyak. Ébren van? Igen. Téged még nem látott meg, de a levegőbe szimatol, mintha sejtené, hogy valami nincs rendjén. Akkor itt az idő. Támadunk. Dobjatok a kezdeményezésért! *

Yuli a Walmartban van, amikor megtörténik. Meleg és kellemes az idő. Azután megy oda, hogy kirakta a fiút az iskolánál, és két kört is tesz a parkoló körül, nem lát-e bármi gyanúsat, mielőtt lerakja a kocsit. A Targetben jobban szeret vásárolni, a Walmartban viszont nála lehet a fegyvere. Az egyik Glockja a bokájára csatolt tokban lapul, a másik a derekánál. A bokahevedert nem szereti. Ehhez olyan bő szárú nadrágot kell viselnie, hogy úgy érzi, mintha trapéznadrág lenne rajta. Nem néz ki hülyén, mégis olyan érzés. Bemegy, megáll a bolt bejáratában, és hátrapillant. Két fekete fiatalember sétál együtt. Egy szőke nő rózsaszín sálban és sárga szoknyában. Egy ronda, túlméretezett retiküllel küzdő öregasszony. Végiggondolja, hogyan ölné meg mindegyiküket, de csak gyakorlásképp. Egyikük sem veszi észre őt. Hátrafordul. A bal keze ujjai elgémberedtek, és Yuli megrázza, ökölbe szorítja, amíg újra érezni nem kezdi őket. Odabent hűvös és szagtalan a levegő. Ugyanolyan jellegtelen, mint a nyár derekán és karácsony napján lesz. Yuli fog egy bevásárlókocsit, és besétál a többi vásárló közé. A fejében van a listája. Csirkemell és fagyasztott zöldség a vacsorához. Tejsavófehérje gyúrás utánra. És zokni is kell. Miközben sorra veszi a kijáratokat, azon mereng, hogy ki kellene dobnia az összes meglévőt, és vennie kellene egyszerre tizenkét egyformát. Valaki köhint, és valami nem stimmel a hanggal. Úgy köhint, mint az olyanok, akik megszokták, hogy fárszi nyelven beszélnek. Yuli odafordul, és a sálas, szőke lány az. A másodperc töredékéig találkozik a tekintetük. A lány szeme egy millimétert elkerekedik, és Yuli tudja. Elereszti a bevásárlókocsit, megfordul, és elindul vissza a bejárat felé. Nem fut. Nem kapja elő a pisztolyát, még nem. A lány nyilván nincs egyedül. Mások is vannak vele. Előbb őket kell megtalálnia, és utána reagálhat. A szíve hevesen ver. Úgy gondolja, a fejében támadt furcsa érzést csak az adrenalinlöket okozza, amíg a pénztáros be nem tolja a kasszafiókot, amikor Yuli elhalad mellette. A hang élénkzöld. Rohadtul nem most kellene beütnie a vérében lévő kutyaszarnak. Mindössze ennyi ideje van. A nap melegen süt az arcára, ahogy kilép a parkolóba. Érzi a hűs és simogató szellőt. Egy pillanatra mindennek tudatában van. A magasan

szálló, vékony felhőknek, melyeket szinte teljesen eltakar a város párája. Az enyhe benzinszagnak. Az úttest aszfaltján surrogó gumiknak. Ha sikerülne eljutnia a kocsijáig, aztán ki az utcára… Hátraperdül, és meglátja őket. Ketten ülnek egy kisteherautóban a bejáratnál. Még kettőt vesz észre a parkoló túlsó végében, egy fehér Honda mellett, amelyiknek már jár a motorja, készen állnak rá, hogy feltartóztassák, ha azon az oldalon próbálna kihajtani. A szőke lány a háta mögött van. Még kettőnek kellene lennie, valószínűleg az épület végében, ha netán a rakodótérnél akarna kisurranni. Most már hamarosan előrejönnek. Felméri a civileket. Egy apa és a kamasz lánya jönnek ki, civakodva. Egy hajszolt öregasszony parkol le az egyik szabad helyre. Egyikük sem látja, mi készül körülöttük. Yuli odaballag a kocsijához, közben a vadászokat figyeli. Viszket a tarkója, és amikor hátrapillant, a bolt bejáratánál pillantja meg a szőkét. A lány még nem vette elő a fegyverét. Nem tart felé. Kivárják, mit lép. Ha Wrona itt lenne, az egyikük vezethetne, amíg a másik tűzzel fedezhetné őket. Yuli nem tudja egyszerre mindkettőt megoldani. Hétfős csapat egyetlen ember ellen, akit ráadásul megváltoztattak a réges-rég beszedett drogok. Egy a hathoz esélyt adna magának azt illetően, élve elér-e az utcába. Vagy kevesebbet. Valószínűleg kevesebbet. Már bánja, hogy nem mesélt erről a fiúnak. Nem szeretné, ha az unokája hazamenne, és a szőke nőt meg a barátait találná ott. A fiú nem tudja majd elmondani nekik, amire kíváncsiak, de nem fogják elhinni neki. Eleinte nem. Remélhetőleg megtalálják, amit akarnak, amíg a fiú még az iskolában tanul. Yuli a kocsijához ér. A kisteherautóban ülő két alak mostanra észhez tért. Megindulnak felé. Kinyitja a ferdehátú ajtaját. Ha sikerülne beindítania a kocsiját, nem a kihajtók egyikével próbálkozna. A legjobb választás az, ha egyenesen a járdán vág át. Aztán, ha nem csattan össze senkivel, talán sikerül hazajutnia. Vagy elmenekülnie. Vagy a hátuk mögé kerülnie, hogy golyót repítsen a koponyájukba. A Hondánál lévő kettő közül az egyik előregörnyedve rohan felé. Igyekszik fedezékbe húzódni. A szőke nő meglódul az irányában, a

szoknyája alá rejtett tokból előkapja a pisztolyát. A hajszolt civil kiszáll a kocsijából, még mindig nem sejti, hogy egy halálzónába került. Yuli előrántja a karabélyát. Mindkét keze elzsibbadt. A szőke nő kétszer tüzel. A második lövés ripityára zúzza a kocsi hátsó ajtajának ablakát, és Yuliba belehasít a düh. A kocsijáról van szó, a kurva életbe! Aztán csak a kéj marad. Mindent letaglózó erő érzete árad szét benne, emeli fel óriási szárnyain. A civil nő felsikolt, és lebukik a kocsija mögé. Az apa a földre rántja a lányát, aki a mobilját próbálja elővenni, hogy levideózza ezt az egészet. Yuli visszafordul a szőke felé. Amikor a nő meglátja a kezében a Bushmastert, megpróbál irányt változtatni. Hogy fedezéket keressen. Yuli puskája eldörren. A hang a tűzhöz hasonlít: a sárga és vörös ragyogása.

Galamb Zoltán fordítása

Ken Liu LEHELETNYI KÉK Ken Liu (kenliu.name) író és fordító, aki elsősorban spekulatív fikcióval foglalkozik, mellette pedig ügyvédként és programozóként dolgozik. Nyert Nebula-díjat, két Hugót és egy World Fantasy-díjat. Írásai számos helyen megjelentek (Magazine of Fantasy & Science Fiction, Asimov’s, Analog, Clarkesworld, Lightspeed és Strange Horizons, csak hogy néhányat említsünk). Első regénye, a Grace of Kings, a Dandelion Dynasty című silkpunk (távol-keleti fantasztikumot és fiktív technológiát elegyítő) trilógia első része megnyerte a Locus-díjat a legjobb debütáló regény kategóriában és a Nebula-díj finalistái között végzett. Ezt követte a folytatás, a Wall of Storms, két novellagyűjtemény, A papírsereglet és más történetek és Az istenekkel nem lehet végezni, illetve egy Star Wars-regény, a The Legend of Luke Skywalker. Hamarosan megjelenik a Dandelion Dynasty zárókötete. Ken Liu Boston közelében él a családjával.

ÁPRILIS Képernyőre írt szöveg: Mannaport városa, Maine–Massachusetts Nemzetközösség, népesség: 28 528 (ember) [Összevágott képsorok peregnek a Massachusetts-öböl partján álló alvóvárosról. Vaskos drótkötelek húznak be egy helyiérdekű vonatot az állomásra. Családok ácsorognak egy fagyizóban, közvetlenül a fegyverbolt mellett. Robusztus panelház magasodik a környező kertes házak fölé. Egy rögbimeccs pillanatai. Felvonulás a függetlenség napján. Garázsvásáron

válogató szomszédok. Mindegyik jelenetet telefonon rögzítették, minden művészi érzéket nélkülöző szűrőkkel és kompozíciókban, nem is beszélve az amatőrökre jellemző állandó kamerarángatásról. Ezután befagyott tenger és sáros hómezők képei követik egymást, majd tavasz lesz. A hosszúra nyúlt tél után félénk, erőtlen a napfény, de a játszótéri mászókák felől harsogó gyerekkacaj összetéveszthetetlen. Virágba borult aranycserjék és azáleák pompáznak mindenhol – élénk, életteli színek fröccsennek a tél számtalan szürke árnyalatával megfestett vászonra. Madarak csivitelnek, a zöld gyepen heverésző kölyökborzok élvezik a langyos szellőt.] INGRID (71 éves, ősz haja gyöngyházfényben csillog) Pár hete kezdődött… No, szépen vagyunk, egyszerűen nem jut eszembe semmi. Nem, nem aggkori szenilitás. (Nevet.) Inkább a sok új jövevényre meg az izgalmakra fogom a lyukas memóriámat. (A mellette ülő unokájához fordul.) Te emlékszel a pontos dátumra? ZOE (16 éves, feszült arccal, hallgatagon kuporog mellette, mint aki semmi mást nem szeretne, csak eltűnni) Igazából… nem tudom. INGRID Nézd meg a dátumot a felvételeden! Tudod, az elsőn! (Büszkén a kamerába néz.) Zoe vette fel elsőnek! Az ő videóját használták fel az esti hírekben! ZOE Oké. (Bizonytalanul matat a telefonján, aztán megtalálja, amit keres.) Pontosan három hete volt, a tavaszi nap-éj egyenlőség idején. LEE (41 éves, városigazgató) Mindenkinek azt hajtogatom, hogy ha ezt a helyzetet jól kezeljük, nemcsak a gyerekeink jövőjét, hanem még az ő gyerekeik jövőjét is biztosíthatjuk! Látták a Globe szalagcímeit és a riportokat a tévében, igaz?

Nos, azóta minden napom zsúfolásig telt megbeszélésekkel. Az elnök, a Boeing, az energiaügyi bizottság, a Westinghouse, a DRACOGRID, a Caterpillar, a BaySTAR… mindenki szeretne magának egy kis darabot Mannaportból! Túlzás nélkül állíthatom, hogy évtizedek óta nem volt ekkora érdeklődés irántunk. És ez még csak kezdet! Majd amikor megjelennek a gigawatt-osztályúak is! INGRID Tényleg, a tavaszi nap-éj egyenlőség napján történt. Amúgy egyáltalán nem olyan vészes az egész, mint amilyennek néhányan beállítják. Megkértem Ront… a vejemet… meg Zoét, hogy akasszanak fel egy vastag függönyt a hálószoba ablakába, és ez valóban tompítja a lármát. Mostanság fel sem tűnik, hogy itt vannak. ZOE (Nagy levegőt vesz, hogy kicsit megnyugodjon.) Én… én szeretem, hogy itt vannak. Éjszakára résnyire nyitva hagyom az ablakot, mert akkor hallom őket. INGRID Eddig az összes nagyon kicsi. (Zoéhoz fordul.) Nem olyanok, mint amiket te rajzolgattál kiskorodban. ZOE (Elfordítja a fejét.) ALEXANDER (35 éves, szinte lángol a szeme az indulattól) Takarodjon innét az összes! Dugjanak börtönbe, engem nem érdekel, de én biztosan nem tűröm, hogy… HARIVEEN (53 éves, saját definíciója szerint „vállalkozásguru”, a nő hajába tűzött LED-es csaton „Az ingyen energia nincsen ingyen!” felirat villog) Senki sem tudja, honnan érkeztek. Vagy miként kerültek ide. Vagy miért!

De nem ez a gond. Hanem az, hogy senki sem teszi fel az igazán fontos kérdéseket! [Reszketeg telefonos felvételekből összevágott montázs következik: ezüstszínű pikkelyek villannak a lehorgonyzott hajók között a vízben, kígyószerű farok tűnik el egy dús orgonabokor alatt, egy tengerparti napfelkelte vörhenyes felhőinek látványába ordítás rondít bele – hüllő, madár vagy gyíkféle lenne? –, mire a kamera megpördül, és elcsíp egy bőrlebernyegszerű szárnyat, amely – mintha kánya csapna le az égből – éppen eltűnik az egyik homokdűne mögött. Sikoltozó tömeg menekül egy baseballmeccsről, többtucatnyi repülő, alacsonyan szálló teremtménnyel a nyomukban, a hangjuk átható rikoltás – denevérek? madarak? repülő gyíkok?] Mannaport városa, Maine és Massachusetts Nemzetközössége, népesség: 7000 (sárkány, becsült érték) HARIVEEN [Egy garázsban vagyunk, amely leginkább egy modern Da Vinci műhelyére emlékeztet, csak itt nagyobb a rendetlenség és a kosz, illetve hiányzik az a patina, amelyet a romantikus lelkek a történelemhez társítanak. Kerekek és fogaskerekek forognak, gépszíjak surrognak, láncok csörömpölnek, dugattyúk és forgókarok mozognak szabályos ütemre.] Ezek mind prototípusok, szóval eléggé kezdetlegesnek tűnhetnek. De biztosíthatok mindenkit, hogy az eszközök bevált, több száz éves tervekre épülnek… mint rögtön ez itt, amit Étienne Lenoir épített meg elsőnek… természetesen mindegyiket több, általam már szabadalmaztatott ötlettel fejlesztettem tovább. Némelyik szénnel működik, van, amelyiket kőolaj vagy földgáz hajt. Az, hogy a belső égésű motorok kizárólag vegytiszta alkohollal működnek, az csak az energiaóriások által terjesztett pofátlan hazugság. Ha sikerülne összeszednem a szükséges támogatást… Ezt még mindig veszik? Nem mintha számítana. Tudom jól, hogy hangzik. És hiába filmeznek le mindent, amit csak mutatok, a nagyok majd ugyanúgy megtalálják a módját, hogy hiteltelenné tegyenek. Hiszen a közvélemény a világért sem

ismerheti meg a monopolizált sárkányenergia valódi alternatíváit, ugye? Amióta több mint egy évszázaddal ezelőtt Thomas Edison és Henry Ford összeállt, hogy közös erőfeszítéssel az elektromosságot kényszerítse ránk domináns energiaforrásként, folyamatosan igyekszünk minél több áramot kitermelni a sárkányláng segítségével. Apránként teljesen függő viszonyba kerültünk ezekkel a teremtményekkel, mostanra pedig a politikusaink olyan mélyen az energiaipar zsebében vannak, hogy a helyzet sosem fog megváltozni. Nyugalom, nem kell izgulni. Nem fogom megkérdőjelezni a dogmát, és nem cáfolom, hogy a sárkányok biztonságosak… nem akarok támadási felületeket adni ebben az interjúban. De akkor mivel magyarázom az energiapolitikánkkal kapcsolatos ellenérzéseimet…? Kezdem máshonnan. Mindenki számára egyértelmű, hogy a hajózási útvonalakat és a légijáratokat a költöző sárkányok vándorútjai mentén tervezik. A nagyvárosok túlélése és boldogulása a sárkánypopulációjuktól függ, és minden ország könyörtelenül verseng azért, hogy magához édesgesse ezeket a GDP-t termelő, hatalmas bestiákat. Ugyan állandóan egyetemi sárkányfészkekről és nemzeti tartalékokról beszélünk, de ez a megfogalmazás csak a megnyugtatásunkra szolgál és alapvetően félrevezető. A sárkányok szabadon jönnek és mennek, ahogyan a kedvük tartja, és egész birodalmak nőnek nagyra vagy omlanak össze olyan teremtmények szeszélyei szerint, akiket sem megérteni, sem megszelídíteni nem bírunk. Olvasták a Háborúk, sárkányok és technikák című könyvet? Ott fogalmazták meg azt az elméletet, miszerint a nyugati civilizáció felemelkedése nagyrészt annak a szerencsés helyzetnek köszönhető, hogy Európában tűzokádó sárkányok éltek. Kelet-Ázsia azért lett az ipari forradalom sereghajtója, mert az ottani sárkányok hideg ködöt és vizet leheltek, nem pedig tüzet. Az európai erőfölénynek csak az vetett véget, amikor a tiencsini Lung Zsu-Jüan a Robert Stirling által lefektetett alapokból megalkotta a jin-jang gépet, amit mind tűzokádó, mind ködlehelő sárkányokkal működtetni lehetett. Ennek ellenére a városállamok és a kis államalakulatok máig számottevő túlsúlya a világban a sárkányoktól való függőségre vezethető vissza, nem pedig a kultúrára vagy a politikára.

(Nagyot sóhajt.) Az a célom, hogy véget vessek a függőségünknek, mert a sárkányoktól szerzett olcsó energia rabszolgái vagyunk. Mindannyian megünnepeltük a Varsói Szerződés bukását, amikor a sárkányaik úgy döntöttek, hogy tömegesen elvándorolnak tőlük, de honnan tudhatjuk biztosan, hogy egy napon nem történik meg ugyanez itt, a Maine–Massachusetts Nemzetközösségben? Saját magunkat veszélyeztetjük, ha elfelejtjük a történelmet. Persze fáradozhatok, amennyit csak akarok, a végén mindenki szélhámosnak vagy idiótának tart. ZOE [Hirtelen egészen felszabadultnak tűnik – vidámságnak nem lehetne nevezni, de talán az első tétova lépés arrafelé. Továbbra is szégyenlős, elelakad a szava, de sokkal többet beszél, mint eddig.] A rajzokat? (Idegesen nevet.) Nem, nem, hagyjuk. Csak gyerekkori firkák. Azt sem tudom, megvannak-e még, mert nem mentettem el semmit. Én a valódi sárkányokról akarok beszélni. Vannak, akik a lármára és a szagra panaszkodnak, meg a mindenhol szétszórt ürülékre. Mások csak arról bírnak beszélni, mennyire veszélyesek az utcákon randalírozó sárkányok. Az első héten vagy húsz baleset volt a 17-esen, közvetlenül a nemzetközösségi park mellett, aztán végül az egész utat le kellett zárni. Minden házból kitelepítették a lakókat, meg kiürítették az Astrov Általános Iskolát, csak azért, mert az épület mögötti részen sárkányok raktak fészket, és ez felzaklatta a szülőket. Csak most, idefelé jövet egy csomó ügyvédfélét láttam a városközpont parkolójában, akik úgy keringtek ott, mint a legyek egy kupac sárkánytrágya körül. Fogalmam sincs, kit akarnak beperelni. A sárkányok nem félnek az ügyvédektől. Persze hallom a sírást is. „Mannaport nem Boston! Nálunk nincsen megfelelő infrastruktúra ahhoz, hogy kezeljük a helyzetet!” Azt tippelem, ezzel a falakra meg a kerítésekre céloznak. Alig várják, hogy bevezessék a szükségállapotot és esetleg beküldjék a milicistákat, akik majd elzavarják a sárkányokat.

Egy ideje elkezdtem utánaolvasni a sárkányrajzások történetének… Itt egy összegzés a Memexpediáról. „A modern sárkányvárosok többsége legalább részben tervszerűen született: Boston a könyvtárakra és az egyetemekre fókuszált, és ösztöndíjakkal csábította oda a sárkányokat. A Kaliforniai Köztársaság egyszerre két fronton, a fejlesztéssel és a művészettel indított támadást, ennek következtében pedig Észak-Amerika két legnagyobb sárkányközpontja a Szilícium-völgy és Hollywood. New Yorkban végül maradtak a lehető legklasszikusabb módszernél: addig halmozták a Wall Streeten az aranyat és a kincseket, amíg Európa óvilági sárkányai ott nem hagyták a Bahamákat meg a Brit Virgin-szigeteket, ahol biztos menedékeikben éltek, és inkább Manhattanben telepedtek le, és összegömbölyödve hetekig szunyókálnak a páncéltermekben, és csak annyi időre szakítják meg az alvást, amíg átugranak dolgozni egy kicsit a gigászi Long Island-i erőművekbe.” Ó, most látom csak a kis kérdőjelet, szóval ehhez hiányzik a forrásmegjelölés. De ami leginkább megfogott, az az Appalache-hegységben található Titusville története. Még 1859-ben történt, hogy egyszer csak sárkányok spontán összeverődött csapata szállt le a semmiből az apró településen. Meg is indult a népvándorlás a városkába, mert mindenki itt akart gyors haszonra szert tenni. Végül a nagyon szerencsés nevű Edwin Drake lett az első, akinek sikerült megépítenie az első sárkánydarut és felszerszámozni azt az ötven láb hosszú obszidiánpikkelyest, aki aztán az Erie-tó és Baltimore közötti kötélpályás vasutat látta el energiával. A sárkánybummnak köszönhetően Titusville egy darabig a világ leggazdagabb települése lett. A helyiek teljesen rászoktak a sárkányokból nyert haszonra, és még több hűtőtavacskát, sárkánydarut és erőművet építettek – aztán egyszer csak a sárkányok fogták magukat és távoztak. Edwin Drake az ük-ükapám, anyai ágon. Anya pedig… De erről még nem bírok beszélni. Egészen kicsi korom óta mindenkitől azt hallom, hogy olyan vagyok lélekben, mint egy öregember. Szeretek olvasni és egyedül lenni. Nagyon feszélyeznek a szónoklós tömegrendezvények, de fontosnak tartom, hogy eljárjak a városi közgyűlésre. Csak így tudom meg, mit terveznek a felnőttek.

A felnőttek általában vitatkoznak, állami tulajdonjogokról, nemzetközösségi segélyekről, az ingatlanok értékéről, adóvisszaigénylésről, védőfalakról és biztonsági zónákról. Elvárják, hogy a városigazgató a legjobb szerződéseket kösse a nagyvállalatokkal, mert az garantálja a munkát, és akkor mindenki részesülhet a sárkányoknak köszönhető jövedelemből. De mintha azzal senki sem foglalkozna, a sárkányok miért éppen nálunk telepedtek le, vagy mivel akadályozhatjuk meg, hogy Mannaport is úgy járjon, mint Titusville. Mannaport nem rendelkezik természeti látványosságokkal, itt nincsen híres egyetem, pénz, művészeti élet. Pont olyan, mint a Nemzetközösség csomó másik városa, tiszta és takaros, kívülről nézve békés, a zárt ajtók mögött meg a fájdalom és nyomor az úr. A középiskolám kong az ürességtől, mert aki tud, elköltözik, és nem is jön vissza többé. Ha valaki maradni szeretne, nagyon nehezen talál jó munkát, és a legtöbb, amiben reménykedhet, az „alkalmi meló”. Egyre nagyobb gondot jelentenek a drogok, és néha jól hallani a távoli durrogást. Valaha régen azt hittem, ilyenkor részeg kamaszok petárdáznak, egészen addig, amíg egy éjszaka meg nem láttam a szirénázva száguldó rendőrautókat a 17-es úton. Utána olvastam csak a holttestről, amit a kiérkező rendőrök találtak. [Egy dombtetőn állunk, onnan nézünk le a lenti parkba. Sárkányok kúsznak, csúsznak, vonaglanak, másznak: az összkép színesen kaotikus, mint a vadvirágok a réten. A távolból inkább emlékeztetnek pillangókra, madarakra vagy életre kelt, formába rendeződő festékpacákra.] Megérte felkapaszkodni, nem? Csak a kilátás miatt szinte naponta feljövök ide. A rendőrség ugyan nem támogatja az ilyesmit, de elképzelhetetlennek tartom, hogy ezek a sárkányok bárkit is bántanának. Őszintén szólva ezerszer szelídebbnek tűnnek, mint az utcákat elözönlő pulykák minden ősszel. Idefent meg tudok feledkezni a vizsgákról, az iskolai pletykákról, apu állandó nyaggatásáról vagy a régóta halogatott fűnyírásról a nagyinál… jó érzés tudni, hogy léteznek a világon ezek a gyönyörűséges teremtmények, és sohasem leszünk képesek megérteni, mi bántja őket, őket pedig egyáltalán nem érdeklik a gondjaink. Ettől kicsit nagyobbnak tűnik az egész univerzum, nem?

Csomószor jut eszembe a kérdés: miért jöttek ide a sárkányok? Miért? De amíg itt ez a látvány, szinte nem is számít.

JÚNIUS INGRID [Gyerekek játszanak a réten. A kamera ráfókuszál a háttérben magasodó hatalmas tupelófára. Valami nincsen rendben az ágaival: túlságosan mélyen meghajlanak, túl sűrű rajtuk a lombozat.] A városban határozottan megváltozott a közhangulat. Már jóval kevesebben beszélnek arról, milyen sok pénzünk lesz, ha eladjuk a földeket a beruházóknak, és szintén jóval kevesebben rettegnek a változásoktól. Szerintem kezdünk hozzászokni a sárkányokhoz. [Baseball-labda vágódik a tupelófának és hirtelen felrobban az eddig mozdulatlan kép. Ami alig egy pillanattal ezelőtt átlagos lombkoronának tűnt, most átalakul, a levelekből csillámló pikkelyek, megránduló lábak, kibomló szárnyak, felmeredő bajuszszőrök és megnyúló, összeránduló membránok lesznek. Az álcazöld szétfoszlik, és felragyog a sok vörös, arany, indigószín és égkék, amint a pihenésükből felzavart, kaméleonszerűen álcázott sárkányok felhője az ég felé rebben. A rajt több különböző típus alkotja, akad köztük észak-amerikai antilopszarvú, szibériai zmej, mezoamerikai tollaskígyó, szárnyatlan kelet-ázsiai lung, legyezőfarkú dél-ázsiai nága, európai fátyolszárnyú és még több másik alfaj. Egyik sem nagyobb egy pávánál, de inkább kisebbek. A gyerekek egy pillanatig szótlanul gyönyörködnek az égi látványosságban, de hamar elmúlik az érdeklődésük. Egy kislány a fa tövéhez szalad, és a sárkányürülékek kupacai között tipegve megkeresi a labdát. A gyerekek folytatják a játékot. A felzavart sárkányok egyesével visszaereszkednek a fára, letelepszenek az ágakra, és újra felveszik az álcaszínt.] Aranyosak, nem igaz? Most sokan csalódottak, de a legtöbben inkább megkönnyebbültek. Ezeket a sárkányokat össze sem lehet hasonlítani a

harvardi könyvtár óriásaival, akik Bostont látják el energiával, de még azokhoz a kisebb példányokhoz sem mérhetőek, akik az Atlanti-óceán és a kontinens felett közlekedő hatalmas Boeingeket hajtják. Ami engem illet, tizennyolc éves koromig nem is láttam élőben sárkányt, amíg mindenre rácsodálkozó elsőéves egyetemistaként meg nem érkeztem a Wellesley-be. [Archív fotó a Wellesley Egyetemről: belenagyítunk a képbe és végigpásztázunk a részleteken.] Akkoriban a Wellesley fészke csak öt példányt számlált, három amerikai bölényszarvút, egy walesi wyvernt és egy angol wyrmöt. Persze a közelébe sem ért a Harvard–Radcliffe ötszázas állományának, de számomra ez akkor minden képzeletet felülmúló hatalomnak és vagyonnak tűnt. Miközben a többi lány a kipakolással volt elfoglalva, én sétára indultam a Waban-tó körül, ahol a legkisebb bölényszarvú, a Delíriumban Született nevű nőstény telepedett le. Esteledett, és nem igazán hittem, hogy bármit is látni fogok. A sárkányoknak sok dolguk volt, és keveset tartózkodtak az otthonaikban. Mint a legtöbb egyetemi sárkány, ők is azért választották ezt a célpontot, mert vonzotta őket a könyvtárakban és előadótermekben felhalmozott tudás, de a Wellesley szerződése a Nemzetközösséggel azt is magában foglalta, hogy az egyetemnek rá kellett vennie a sárkányokat a tűzokádásra, amellyel a környező gyárakat és malmokat üzemeltették. De a professzorok azzal is tisztában voltak, hogy a sárkányoknak muszáj erőt gyűjteniük otthonaikban. Nem csak gabonán és húson éltek: szellemi egészségük megkívánta, hogy megmártózzanak az egyetem tudományos légkörében, legyen idejük önmagukban töprengeni – tudom, hogy a modern szakértők szerint ez butaság, de akkoriban hittem benne, és a mai napig így gondolom. Szerintem nem rossz metaforája ez az egyetemi tanulóéletnek. A parti gyalogösvényt, akárcsak az egész tavat, belepte a köd és a nyirkos pára. Séta közben egyre jobban fellelkesített az egyedüllét, a tudat, hogy végre távol kerültem a szülők és gardedámok figyelő tekintetétől, míg a végén egyenesen egy régi ballada hősének képzeltem magamat, aki hegyen-völgyön, árkon-bokron át űzi a kincseit őrző sárkányt. A sűrű ködben a túlsó partot sem lehetett látni, amitől egyre hatalmasabbnak tűnt a tó, míg végül akkorára nőtt, mintha az óceánt néztem volna – akkoriban

még nem tudtam, hogy a térérzékelés elvesztése és a távolságok téves megítélése állítólag a sárkányok közelségével járó, általános pszichológiai hatás. Hirtelen hangos bőgés hasított a csendbe, olyasmi, amilyennek egy sugárhajtású repülőgép hangját képzeltem. Amint megpördültem, vízoszlop csapott fel a tóból, akár egy hatalmas gejzír. Egy pillanatra fellebbent a ködfüggöny, és láthatóvá vált egy hosszú, karcsú nyak, mint amilyet a brontoszauruszoknak rajzolnak a tankönyvekben, majd egy hatalmas, szarvas és bundás fej. A sűrű pára megtörte a fényt és glóriát festett a fej mögé, ezernyi színben… életemben nem láttam még ezeket az árnyalatokat, és a nevüket sem tudtam volna megmondani. A fej lassan felém fordult, a szeme, az a kék fénnyel izzó gömb pedig egyenesen rám meredt. Aztán Delíriumban Született szinte mellékesen résnyire tátotta a száját, és halk sziszegést hallatott, mintha csak suttogna, és ekkor halványkéken felderengett a pofája körül kavargó köd, mintha jéghegyen ragyogott volna át a fény. Elszorult a torkom. A sárkány elfordult, majd az égnek emelte a fejét. Kitárta a száját, és tölcsérként kiszélesedő lángnyelvet okádott a levegőbe. Tűzvirág nyílt a tó közepén. Addig a pillanatig sohasem értettem úgy igazán, mit jelent az a szó, hogy lélegzetelállító. Számtalan tudományos illusztrációt és fényképet láttam az erőművekben összegömbölyödő sárkányokról, akik tüzes leheletükkel fejlesztették a turbinákat meghajtó gőzt, hogy a gépek megtermeljék a gépesített világ alapjául szolgáló elektromosságot. Azokon a rajzokon azonban a sárkányok mindig szelídnek és kontrolláltnak tűntek, a modern metropoliszokat működtető gépezetek szerves alkatrészeinek. Az, amikor szemtől szemben áll az ember egy sárkánnyal, leírhatatlanul más: magasztos, ahogyan a romantikus költők fogalmaztak volna. Akkor értettem meg a letűnt korok felfedezőit és mérnökeit, akik dacoltak a villámoktól sistergő felhőkkel, a jeges sarkvidéki tengerekkel, a csontvázakkal tarkított sivatagokkal és a mérgező miazmában úszó mocsarakkal, pusztán azért, hátha esetleg sikerül megpillantaniuk egy ilyen bámulatos teremtményt.

Évekkel később, amikor már megszületett Julie, ez lett az egyik kedvenc története, és újra meg újra el kellett mesélnem neki. Kislány korában teljesen a sárkányok megszállottjává vált, és folyamatosan őket rajzolta, pont úgy, mint Zoe. Julie a szemet hagyta utoljára, amit mindig élénk kékkel festett meg, majd ragyogó vonalakat húzott ki belőle a ködbe, és ettől keltek életre a sárkányai. HARIVEEN Ahhoz képest, hogy modern világunk mennyire a sárkányoktól függ, a legtöbben egész életünkben egyet sem látunk. Az utóbbi évtizedekben tovább erősödött a tendencia, miszerint az átlagpolgár elől el kell rejteni az energiapolitika mögötti valóságot. Mint amikor végleg elsuvasztottuk a halált a kórházak kórtermeibe, most ugyanúgy nem hagyjuk, hogy a sárkányok az emberek szeme elé kerüljenek. Betonfalak és acélajtók, titkos kormányzati szerződések és szigorú titoktartási záradékok mögé rejtettük őket, hátha így megmarad az ingyenes modern technológia illúziója. Ha a sárkányok tényleg annyira biztonságosak, mint azt a kormány és a sok energiacég váltig állítja, akkor miért kerítették körbe a Harvard parkját vastag, börtönökbe való kerítéssel, vagy mi a helyzet azokkal a szigorúan őrzött elválasztófalakkal, amelyekről a Wall Street a nevét kapta? Azért ilyenkor az ember eltűnődik azon, vajon mit nem kötnek az orrára, nem? Na mindegy. A probléma amúgy nem csak a Maine–Massachusetts Nemzetközösségre korlátozódik, sőt még csak nem is Észak-Amerika többi országára. A világ többi részén is így megy ez, a Hiberniai Köztársaságtól a Sino-szövetség városállamaival bezárólag mindenki szívesebben választja a nagy titokzatoskodást. Ennek a modern gondolkodásnak a csírája egyébként már az ókorban megfigyelhető volt. [Egy átvezető rajzfilm egy forgó aeolipilt mutat működés közben, a fúvókákból gőzoszlopok lövellnek ki.] Az első ember, aki az írott történelem során elsőként hasznosította a sárkányok energiáját, az alexandriai Hérón volt, aki készített egy rézgömböt, rajta két hajlított, ellentétes irányba néző csővel. A gömb szabadon forgott egy csövekre merőleges tengelyen. Hérón a gömb belsejét borostyánlapokkal bélelte ki, amelyekre részletesen kidolgozott, mitológiai

témájú jeleneteket faragtatott, majd egy maréknyi szentjánosbogarat zárt a szerkezetbe, hogy bevilágítsák a gömböt, mint keringő hullócsillagok egy zseb-világűrt. Hérónt nyilvánvalóan a templomok belső díszítései ihlették, azok a rejtett, csodás műalkotások, amelyeket csak az istenek értékelhettek, a hívők meg legfeljebb elképzelhették maguknak a látványt. Viszont mindenki nagy meglepetésére Hérón alkotása felkeltette a helyi egyiptomi sárkányok érdeklődését, és két ifjú példány a maga viperaszerű módján besurrant a csöveken át a szerkezetbe. Annyira megtetszettek nekik a falakat borító műalkotások, hogy lelkesedésükben forró gőzzel lehelték tele a gömb belsejét. A meghajlított csövekből kitóduló perzselő gőzoszlopok úgy pörgették meg a gömböt, mintha életre kelt volna a szerkezet, ami örömmel és bámulattal töltötte el a szemlélőket. Hérón később egyre bonyolultabb változatokat épített az aeolipilből, majd viszonylag fiatalon, teljesen elborult elmével halt meg. Nem sok ókori szerző vont párhuzamokat a munkája és a halála között. LEE Hát persze, hogy csalódott vagyok. Azt hittem, a sok pici sárkány csak az előétel lesz a főfogás előtt, nem pedig az egész ebéd! A helyzet egyetlen pozitívuma, hogy „Mannaport lovagjai” végre nem nyaggatnak állandóan azért, hogy „tegyek már valamit” a város biztonsága érdekében. Gondolom, az aprócska sárkányokat még a kedvenc internetes, sárkányellenes, összeesküvés-elméletes videóik sem tekintik különösebben veszélyesnek. A nagy cégek szépen lassan nem hívtak többé. Így aztán elkezdtem én felhívogatni őket. – A mérnökeink elvégezték a megvalósíthatási tanulmányokat. – Mindig ezzel kezdték. – Az ennyire kisméretű sárkányok felhasználása gazdaságilag nem kifizetődő. – Aztán csak mondták és mondták a magukét, megawattokról és gigawattokról magyaráztak, megtérülésről, kapitalizációról, áramdíjakról és értékcsökkenésről. Mint megtudtam, a mannaporti sárkányok éppen csak beférnek a kilowattos kategóriába. Valaha réges-régen, amikor James Watt kristályprizmás szemüveget szíjazott egy szamárméretű nessie-re és

elnevezte gőzgépnek, az ilyen alacsony teljesítmény gazdaságilag teljesen elfogadhatónak számított. De ma? Nem igazán. – A kis sárkányok megnőnek, nem? – Nem mindig – mondták. A kifejlett sárkányok mindenféle méretűek lehetnek, akár ugyanazon a fajon belül is. És a kiküldött biológusok szerint a miniatűr sárkányaink már nem nőnek tovább. – De hiszen olyan sokan vannak! – vágtam rá rögtön. – Nem lehetne összeterelni őket, hogy együttes erővel csináljanak valami hasznosat? Ekkor szépen kioktattak a biológiáról és a sárkányok szokásairól, a képzett sárkánysuttogók hiányáról és a „túltervezés” veszélyeiről. Mint megtudtam, a sárkányok rendkívül ritkán, szinte sohasem dolgoznak csapatban. És akkor is csak csábítással lehet őket rávenni a munkára, kényszeríteni képtelenség. Az utolsó alkalom, amikor egy sereg apró sárkányt erőszakkal próbáltak közösen dolgoztatni, Csernobilban történt, és azt a katasztrófát senki sem szeretné még egyszer átélni. – De hallottam olyan helyekről, ahol aprósárkányokkal működtetett egyszemélyes járműveket és otthoni energiafejlesztőket gyártanak! – vetettem fel. – Csak létezik valamilyen módszer, amit kihasználhatunk, nem? – Ez a megoldás szinte sehol sem gazdaságos, leszámítva a kibucokat meg a hatalmas, sűrűn lakott nagyvárosokat, ahol esetleg számottevő a vagyonát fitogtató gazdagok száma – felelték. – Ne feledje, hogy a sárkányok szeretnek egy helyben maradni, vagy a saját maguk által választott, fix helyszínek között ingáznak. – De lehet, hogy hamarosan megjelennek nálunk a költöző sárkányok! – Ki az, aki nem őshonos mannaporti és mégis ott akarna élni? Aztán már a telefont sem vették fel. Én azonban nem adom fel. Valakitől hallottam, hogy Japánban olyan hatalmas lépéseket tettek meg a miniatürizálás terén, amiről mi legfeljebb álmodhatunk. Biztosan akad valami módszer, ahol profitálhatunk a parányi sárkányainkból. Muszáj. ALEXANDER

Mindenkinek azt mondom, hogy a lehető legmesszebbre kerülje el őket. A sárkányok aranyosnak és ártalmatlannak tűnnek, de tudom, hogy ez távol áll az igazságtól. Joey volt a családunk esze. Magánsuliba járt, ahol kifejezetten az egyetemre készítették fel, a pontszámai és vizsgaeredményei alapján nyugodtan leléphetett volna Mannaportból és bármilyen pályát választhatott volna magának. De az öcsém sárkánysuttogó szeretett volna lenni, sárkányokkal akart dolgozni, „nem pusztán távolról sütkérezni a munkájuk dicsőségében”… bezony, pontosan így beszélt, mint azokban a régi kötelező olvasmányokban. Egy csomószor legszívesebben pofon vágtam volna. Beszélj már normálisan, te ütődött! – Ügyvédek, bankárok, programozók… mindegyik csak parazita, egyszerű pióca – mondogatta sokszor. – Miért, mit csinálnak? Mindenféle szimbólumokat tesznek ide meg oda, amivel csak újabb szimbólumokat hoznak létre. De a suttogó az életet adó leheletet csalogatja elő a sárkányokból, és ezzel tartja fenn a civilizációt! A tizennyolcadik születésnapján költözött el otthonról, és Bostonba ment, a DRACOGRID erőművébe. Ott nagyon szépen megfizetik a sárkánysuttogókat, de ennek oka van… nagyon veszélyes a munka és nagyon keveseknek van hozzá tehetsége. Joey-tól tudom, hogy egy sárkányt nem lehet erőszakkal dolgoztatni, csábítással kell rávenni a munkára. Ő mesélte, hogy egyszer egy cárnő Szentpéterváron egy egész termet építtetett borostyánból, hogy így vegye rá a sárkányokat a tűzokádásra… ha jól rémlik, valami ókori, alexandriai hőst akart utánozni ezzel?… aztán a végén teljesen összeégett. Gyerekkoromban rémálmaim voltak ettől a sztoritól. Lássuk csak… Anyám megőrizte Joey felvételi dolgozatát, itt kell lennie valahol… Meg is van. „Howard Hughes azért kötött ki végül Las Vegasban, mert abban bízott, hogy a vakító fények és a véget nem érő csillogás majd leköti a légiflottáját reptető sárkányraj figyelmét. A hidegverseny idején mind a NATO, mind a GEAIA titokban támogatta a művészeteket, hátha így sikerül átcsábítani a Varsói Szerződés sárkányait. De hiába vagyunk évszázadokkal Newcomen és Watt után, a sárkánysuttogás még ma is inkább művészet, mint tudomány.”

– Én nagy művész akarok lenni! – mondogatta Joey. A sárkányok szeszélyesek, lusták és hamar elunják magukat. Ha sikerül is valamilyen fortéllyal rávenni őket, hogy letelepedjenek egy városban, ahol sok a kincs, a könyv vagy az újdonság, munka helyett inkább csak szunyókálnak az összegyűjtött ritkaságok kupaca mellett. Ebben az utolsó fázisban kell a sárkánysuttogó segítsége, aki ráveszi ezeket a lényeket, hogy nyugodtan és békésen okádjanak tüzet. Senki sem ismeri a sárkánysuttogók módszereit. Ők maguk kívülállóknak sohasem beszélnek erről, a tudás szájról szájra, nemzedékről nemzedékre öröklődik tovább a tagok között. Joey meg én sráckorunkban azt játszottuk, hogy én voltam a sárkány, ő pedig különböző módokon megpróbált rávenni a házimunkára – általában azzal, hogy kis időre átengedte nekem a videójáték-konzolt, amit ő maga épített. Talán tényleg ez a trükkjük. Végül is a Vadnyugat vasútmérnökei meg kaleidoszkópot szíjaztak a mozdonysárkányaik szeme elé, nem igaz? Az sem lepne meg, ha kiderülne, hogy manapság VR-sisakokat adnak rájuk. Valamelyik beszélgetős műsorban hallottam Honvédő Teddytől, hogy az erőművekben dolgozó suttogók kénytelenek elég furán, majdnem szexuális módon bánni velük, mert attól beindulnak. Nem tudom, mit higgyek. Az iskolás gyerekeknek továbbra is azt tanítják, hogy a sárkányok élvezik a zenét, az irodalmat és a művészeteket. Joey ezen sokat gúnyolódott, és csak „Seherezádé sárkányteóriájának” nevezte. Sohasem fogom megismerni az igazat. A sárkánysuttogók, már akiket nem perzselnek hamuvá szolgálat közben, csak akkor mennek nyugdíjba, amikor teljesen kiégett az agyuk, ami majdnem rosszabb. Joey harmincévesen jött haza, de húsz évvel idősebbnek látszott. Sem engem, sem anyát nem ismert meg. Nem nevetett, nem sírt. Evett, ha megetették; ha nem, akkor éhes maradt. Teljesen szita lett az agya. Mutogathattam akárhányszor a régi családi fotókat, anya főzhette neki a kedvenc ételeit, Joey tekintete ugyanolyan élettelen maradt, és továbbra is csak értelmetlen zagyvaságokat beszélt. Hazaköltözése után nyolc hónappal állt meg a szíve, de igazából jóval korábban halott volt már. Nem tudom, milyen szörnyűségeket kellett átélnie, mit láthatott, amitől ennyire nem bírt szabadulni.

Tény, hogy a nyugdíján nem spóroltak, de az nem adhatta neki vissza az életét, amit a sok sárkány vagy a cég kiszipolyozott belőle. A szerződése és a hatályos jogszabályok nem hagytak kiskaput. Tudatos kockázatvállalás, a munkavállaló minden jogáról lemond, ilyesmi. A sárkányok elleni erőszakot a törvény bünteti. Sohasem szegném meg a törvényt, de ha ez nem lenne…

JÚLIUS ZOE [A kamera a sétáló Zoe mellett halad, a lány tempójában. Időről időre beúszik a képbe egy-egy turistacsoport, akik valamelyik üres telek szélén ácsorognak feltartott telefonokkal, és a nyakukat nyújtogatják. A szalagkordonok mögött egyenruhás rendőrök tartják távol a tömeget.] A turisták itt, helyben akarnak lenni, ha ismét megtörténik. Most, hogy valóban lett a városnak igazi látványossága, a képviselőink halálra rémültek. Szeretnék, ha az elnök beküldené a milíciát. (A fejét csóválja.) Nem, még mindig nem tudom, miért jöttek a sárkányok Mannaportba. Viszont azt hiszem, lett új barátom, vagy talán kettő is. Még a függetlenség napja előtt kezdődött. A városigazgató és a képviselők hosszasan töprengtek azon, hogyan lehetne hasznot húzni a „haszontalan” sárkánykolóniánkból, és végül a turizmus mellett döntöttek. Körbeküldtek egy fotóst a városban, és leszerződtek egy tanácsadócéggel, akik átbrandelték Mannaportot, így lett belőle „a Massachusetts-öböl sárkányparkja”. Naponta kétszer jöttek a buszok Bostonból meg Portlandből, és már a kirándulóhajókat üzemeltető cégekkel is megkezdődtek a tárgyalások. Ellenszenvesnek találtam az elképzelést. Attól féltem, hogy a turisták majd elijesztik a sárkányokat. A többségük az elhagyatott telkeken vagy a bankokra visszaszállt, üres házakban vert tanyát, és bogarakon meg növényeken élt. Még olyan sárkány is akadt, aki megtanulta egyetlen helyre végezni a dolgát, ahonnan a köztisztasági vállalat emberei heti fordulókkal könnyen elhordták a trágyát. Úgy tűnt, hogy a sárkányok meg az emberek

kezdik kitanulni, miként élhetnek együtt békésen. Nem szerettem volna, ha ez a folyamat megakad. Azonban akadt a turistáknál sokkal nagyobb veszély is. Egy ideje már szerveződött a sárkányellenesek csoportja. Szülők, akik szerint a sárkányok elrothasztják a gyerekeik agyát, unatkozó városiak, akiknek nem akadt jobb dolguk, ingatlantulajdonosok, akik besokalltak a káosztól és a kosztól. Mannaport lovagjainak nevezték magukat, és a neten osztották meg egymással az ötleteiket, hogyan kellene elzavarni a sárkányokat. Kamu felhasználónévvel beléptem a fórumra, és néma szemlélőként követtem a hozzászólásokat. Amikor kitalálták, hogy a függetlenség napjára szervezett ünneplést kihasználva elindítják a „Szent György-hadműveletet”, én is előálltam egy tervvel. Nem sokkal napnyugta előtt, amikor rengeteg család tartott a Skerry-rét felé, ahova a tűzijátékot szervezték, a lovagok bepattantak a furgonjaikba meg a platós teherautóikba, és a város különböző pontjairól megindultak a Hancock egyik üres telke felé, ahol az apró sárkányok legnagyobb raja élt. Pont naplemente előtt értem oda. Az udvart mellkasomig érő dús fűtenger borította, a háttérben pedig magányosan pusztult az egykori ház. A tető fele már rég eltűnt, és három falon is nagy lyukak tátongtak. A romok között és az udvaron már több tucat aprósárkány gömbölyödött össze éjszakára. Néhányan ugyan meglebbentették a szárnyukat, résnyire nyitották a szemüket és burukkolva nyugtázták a közeledésemet, de a többségük aludt tovább. Lekuporodtam a fűbe, hogy ne legyek szem előtt. A talaj fanyar szagot árasztott, mint a kóbor macskák búvóhelyei körül. Amint a szürkület lassan átváltott estébe, még több madár méretű sárkány tért vissza takarmánygyűjtő útjáról. Mindegyikük keresett magának egy helyet, ahova letelepedhetett, a szárnya vagy egy fűcsomó alá dugta a fejét, és elszenderedett. A közeli sárkányoknak még a horkolását is hallottam. Halk, egyenletes szuszogás volt. Hűvös szellő itatta fel a homlokomról az izzadtságot és némi enyhülést hozott a fullasztó nyári hőségben. Önkéntelenül is megborzongtam, mert hirtelen eszembe jutott, hogy pont ebben a házban

lőtték agyon pár évvel ezelőtt a balul sikerült drogügylet egyik résztvevőjét. Azon az éjjelen, amikor felriadtam a szirénákra és a villogó fényekre. A szívemet hirtelen ökölként szorította össze a fájdalom. Nem kaptam levegőt. Keményen küzdöttem a sötétséggel, amely ébredezni próbált az elmémben, és attól tartottam, hogy átszakítja a mentális páncélterem ajtaját, ahova egyszer már elzártam, és akkor majd szétszóródnak a felhalmozott pszichés hulladék kupacai. Nem gondolhattam rá, nem lehetett, nem, nem és nem! Ragyogó fénysugarak hasítottak az egyre sötétedő estébe, fénylándzsákként söpörtek el a fejem fölött. Lassan elhalkult a villanymotorok zúgása és elhalványodott a ragyogás. Ajtók csapódtak, léptek közeledtek. Ideges pusmogás hallatszott. Megérkeztek a lovagok. A zajok alapján nehéz holmikat pakoltak ki a csomagtartókból. A járműveket plusz akkumulátorokkal, több tekercs dróttal és elektromos ösztökékkel pakolták meg. Úgy tervezték, hogy a telket körbekerítik dróttal, áramot vezetnek a rögtönzött kerítésbe, majd pár stratégiailag elhelyezett petárdával felriasztják a sárkányokat. Minél több ilyen ocsmányságot agyonvág az áram, annál jobb – írta valaki a fórumon. Költői igazságszolgáltatás lenne, ha a sárkányok által termelt elektromossággal ölnénk meg párat! Az unokatestvérem jogász. Szerinte, ha így csináljuk, akkor a bíróságon érvelhetünk azzal, hogy a sárkányok maguktól repültek a kerítésnek, és akkor nem számít testi sértésnek. Feltápászkodtam a sűrű fűből, és felálltam. – Ezt nem tehetitek! – kiáltottam rájuk. Annyira féltem és izgultam, hogy a hangom legalább annyira remegett, mint minden porcikám. A lovagokat alaposan megleptem ezzel. Csak egy távoli utcai lámpa fénye világította meg őket, de láttam, hogy megtorpannak. Némi tanácstalankodás után kilépett közülük egy férfi. Felismertem a fórumon használt fotójáról: Alexandernek hívták. – Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte. – Megakadályozok egy nagy butaságot – feleltem.

– A sárkányoknak semmi keresnivalójuk itt – mondta Alexander. Amikor közelebb lépett, tisztán láttam a haragot és a gyászt az arcán. – Szenvedést okoznak egy csomó embernek. Mit tudsz te erről? – Ezek ugyan nem! – vágtam vissza. Nem volt könnyű, de igyekeztem nem kimutatni az érzelmeimet. – De, ezek. – Hallottam a hangjában a fájdalmat, a tehetetlenséget, a gyászt, és éreztem, hogy mindezt ráadásul képtelen szavakba önteni. Én is ugyanolyan tehetetlennek éreztem magamat. Képtelen voltam leírni, milyen érzés a gyűjtögető sárkányokat nézni a parkban késő délután, nem bírtam elmagyarázni, miért akartam egyszerre nevetni és sírni, ha éjszaka meghallottam csipogó, csicsergő hangjukat. Ezért szavak helyett egyszerűen fogtam a nyakamban lógó sípot, és minden erőmmel belefújtam. Akkorát szólt, hogy azt hittem, innentől mindig kísérteni fog, mint azok a vonyító rendőrszirénák a visszatérő rémálmaimban. Körülöttem mintha forgószél támadt volna az udvaron és a ház romjai között. A felriasztott aprósárkányok azonnal felröppentek. Szárnyak takarták el a csillagokat, karmos mancsok tépték fel a füvet. A sípszóra fülsértő kórus felelt, és orrfacsaró vizeletszag terjengett. A nyüzsgés pillanatokon belül elcsitult, ugyanolyan gyorsan, mint ahogyan kezdődött. A sárkányok eltűntek. Kikaptam a sípot a számból, és nagy levegőt vettem. Alexander úgy állt ott, mint aki gyökeret eresztett. Döbbent arccal meredt maga elé. Közvetlenül mellettem neszezés hallatszott a földről. Mindketten lenéztünk. Furcsa teremtmény vergődött a fűben. Letérdeltem mellé: akkora lehetett, mint egy kutyakölyök, bár karcsúbb volt és kicsit hosszabb is. Borjú formájú fej, két aprócska, görbe szarv, homárokéhoz hasonló bajusz, élénk, színes tollgallér, a hátán ezüstszínű pikkelyek, csupasz bőr a hasán, négy karmos madárláb és egy hosszú, kígyószerű farok – egy korcs, annak a sok különböző sárkányfajnak a leszármazottja, akik valaha régen erre a kontinensre követték az embereket, majd alkalmazkodtak az itteni élethez. Denevérszerű szárnya azonban tépetten lógott, ezért nem bírt elrepülni. Gyengéden felemeltem a fűből, és a karomba vettem, akár egy kismacskát.

A bőrömön éreztem a remegését, mintha egy parányi dinamót szorongattam volna. Lassan, óvatosan felnézett. Vakítóan kék szeme volt. Összerándultam, és majdnem kiejtettem a kezemből. Ezt a színt soha az életben nem akartam többé látni. – Dobd el! – ordított rám Alexander. Felkaptam a fejem, és láttam, hogy egy elektromos ösztökét szorongat, azt a fajtát, amely egyetlen kisütéssel végezhetett volna egy betörővel. Elfordultam, és a testemmel védtem a sárkányt. – Nyugi, nyugi – mondtam neki. – Nem hagylak itt. A picike sárkány panaszosan felsírt, mint egy sérült nyuszi. Átható, szinte elviselhetetlenül gyötrelmes sikolyt hallatott, és még látványosabban remegett a karomban. Megpróbáltam megsimogatni a hátát, mintha macska lenne, vagy ahogyan anya simogatta a hajamat, amikor kiskoromban altatni próbált. A pikkelyei melegek voltak és puhák. Egyáltalán nem erre számítottam. – Hallod ezt? – kiáltotta Alexander rettegve, és felemelte az ösztökét. – Tüzet fog okádni! Dobd el, vagy meghalsz! – Nem! Csak azért sikítozik, mert halálra rémítetted! – A városban még egyetlen aprósárkányt sem láttak tüzet okádni, és a magam részéről biztosra vettem, hogy nem is képesek rá. Az egyik kezemmel megpróbáltam eltakarni a teremtmény szemét, hátha akkor nem veszi észre a közeledő Alexandert – meg talán így nem hagy cserben a bátorságom a metszően kék szemek láttán. Alexander botladozva tett még néhány lépést, és fölém magasodott. – Megölted Joey-t! Megölted Joey-t! A szemébe néztem, és ádáz, esztelen, vak indulatot láttam benne. Vajon én is ilyen tekintettel ébredtem a rémálmaimból, amikor a nagyinak kellett lefognia az ágyamban? – Nem! Nem csinált semmit! – kiabáltam vissza torkom szakadtából. – Ez nem az a sárkány! Ez nem… Alexander felkapta az ösztökét. Semmi kétségem nem volt arról, hogy ha a fantáziájában már sokszor lejátszott sárkányöléshez először engem kell lesokkolnia, megteszi.

A kölyök összerándult a karjaimban. Próbáltam féken tartani, de apró termete ellenére sokkal erősebb volt nálam. Egyetlen kurta fejmozdulattal lelökte a kezemet. Ösztönösen hátrahajoltam, és abban a pillanatban hirtelen hőhullám csapott fel előttem. Mintha lelassult volna az idő. Elmosódott, bizonytalanná vált előttem a világ. Láttam, hogy a sárkány kitátja a száját, láttam az ösztöke kitartott hegyét, alig pár centire tőlem, és láttam, amint a kölyök Alexander szemébe néz. Vajon hogyan kellett volna értelmeznem mindazt, amit abban a ragyogóan kék, cseppet sem emberi szemben felfedezni véltem? Aztán a sárkány félrenézett, mintha a hirtelen halál veszélye legfeljebb annyit számított volna, akár egy távoli hullócsillag útja. Az aprócska teremtmény olyan megfontoltan mozdult, mintha ő maga lenne Három Garat, az eddigi igazoltan legnagyobb sárkány, felnézett a csillagos égre, majd vakító fény- és lángnyelv csapott fel szélesre tátott szájából. A látvány egyszerre hasonlított egy arany- és ezüstfolyó áradására, a vándorló pillangók kaleidoszkópszerű táncára, a harmatos ökörnyál csillogó hálójára, az ég háttere előtt kibomló, gyönggyel szegett tüllfátyol lebbenésére. A túlhevített plazmacsóva tetején széles ívben bomlottak ki a lehűlő lángok nyúlványai, és mindegyik teljesen más színben játszott: halványlilában, akár a szeptemberi ég, vörösben, mint a mártírok kicsorduló vére, körömvirág-sárgában, a sárkányok suttogásából áradó kékben… Tátva marad a szám, mintha öntudatlanul a tűzokádó sárkányt utánoztam volna. Ilyen gyönyörű tűzijátékot még életemben nem láttam. Ismét hatéves voltam, és a művészellátó boltba mentünk. Kacagva szaladgáltunk anyával a polcok között, és csak úgy szórtuk a bevásárlókocsiba a különféle színű temperákat meg vízfestékeket. Mivel nem tetszettek az árnyalatok hivatalos elnevezései, mindegyiknek kitaláltunk egy saját nevet. Az volt a tervünk, hogy az egész napot együtt töltjük, és semmi mást nem csinálunk, csak festünk. Megfestjük a sárkányt, amelyet a nagyi látott egyetemista korában. – Mama, ugye mindig velem leszel? – Hát persze. Sohasem fogsz megszabadulni tőlem, kis sárkányfiókám. A szememet elöntötték a könnyek, és elhomályosult előttem a világ. Hosszú évek óta nem mertem felidézni ezt az emléket.

A mellettem álló Alexander felszegett arcát a csodálatos látványosság fortyogó színorgiája fürösztötte. Az ösztöke a földön hevert. – Sohasem gondoltam volna… – motyogta. – Hát akkor ezt láttad… A sárkány ismét felsírt, és újabb sziporkázó, bámulatos lángnyelvet lövellt a magasba. Forró léghullám suhant el előttem – vagyis inkább csapott az arcomba. Nem igazán vagyok képes leírni az érzést, komolyan… mintha egy kéz simított volna végig az elmémen, és elhengergetett volna onnan valami fájdalmasat, ami útban volt, akár a víz alatt rejtőző hegyes szikla. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy ez a sötét, kemény, szúrós zátony mindjárt kibukkan a nyugodt felszín alól, de amikor a láthatatlan kéz újra végigsimított az elmémen, az akadály szétporlott és semmivé vált, magával sodorta a fény és a forróság hulláma. [Az üres telken állunk. Zoe felemelt kézzel jelzi a stábnak, hogy ne zavarják fel a fűben heverő, álcaszínük miatt alig látható sárkányokat. Előhúzza a telefonját, és megkeres egy képet.] Megpróbáltam megfesteni, mit láttam. Nem különösebben sikerült. Mindegy is. Látják, hová mutatok? Igen, ott a zöld bucka a fűben. Ő Je Kung. Sajnos nem hiszem, hogy előbújna, mert túl sokan vagyunk. Egy régi tündérmese egyik szereplőjétől kölcsönöztem a nevét, amit még anyutól hallottam. Tulajdonképpen félig vicc az egész, mert a mesebeli férfi azt hitte, hogy szereti a sárkányokat, és állandóan őket festette, de amikor egyszer csak felbukkant előtte egy valódi példány, halálra rémült. Értik, hogy… á, mindegy, hagyjuk. Szépen gyógyul. A Wellesley egyik sárkányorvosa… oké, csak én nevezem így, az igazi titulusa fészekfenntarthatósági specialista vagy valami ilyesmi… szóval ő azt mondta, hogy még egy hét, és Je Kung szárnyán maguktól is beforrnak a hasadások. Málnát szoktam neki hozni, mert imádja. Mannaport lovagjai továbbra is rendszeresen posztolnak a fórumra, ahol a sárkányok miatt panaszkodnak, de Alexander azóta sem írt oda semmit.

NOVEMBER

LEE Egy ideje rendszeresen tárgyalok Zoéval. Miután a sárkányos-tűzijátékos felvételből vírusvideó lett, el sem hinnék, micsoda hordákban kezdtek el özönleni hozzánk a turisták. Kellett egy kis idő, amíg kitaláltuk, mi legyen a megfelelő biztonsági óvintézkedésekkel… nem is beszélve a rendőrségnek kifizetett túlórapénzről… hogy véletlenül se sérüljön meg senki. A hírverésnek köszönhetően felbukkant pár nagyobb cég is, akik mind sárkánysuttogónak akarták alkalmazni Zoét, de habozás nélkül elhajtotta őket. Éppen ki akartam dolgozni egy tervezetet arra, miként használhatnánk ki leghatékonyabban Mannaport újonnan feltámadt népszerűségét, amikor az aprósárkányok elkezdtek feltünedezni a Nemzetközösség néhány másik városában is, Brocktonban, Plymouthban, Lowellben, Falmouthban… És senki sem tudja, vajon még hány sárkányrajzás lehet a régióban. Egyetlen éjszaka alatt elveszítettük a versenyelőnyünket. Ez viszont adott egy ötletet. Nekünk még mindig itt van a mi Zoénk. Arra gondoltam, hogy a vezetésével indíthatnánk egy képzést, ahol azt oktatnánk, miként kell a sárkányok közelében viselkedni, és esetleg tarthatnánk gyakorlati prezentációt a többi városnak… majd szerzek Bostontól támogatást a programra. Zoe szerencsére nyitott az ötletre, bár azt azonnal kijelentette, nem fogja tűzijátékokra használni a sárkányokat. „A jóból is megárt a sok”, mondja. Zoe szerint a kicsi sárkányok, ha jól bánnak velük, képesek boldoggá tenni az embereket. Felhívtam pár embert, és találtam olyan szakértőket, akik nagyon szívesen beszélgetnének vele egy esetleges „sárkányterápia” lehetőségéről, akár felnőttek, akár gyerekek számára. Zoe kifejezetten lelkesnek tűnik. Ugyan nem az az aranybánya, amiben reménykedtem, de majd meglátják, hogy valahogyan Mannaport akkor is profitálni fog ebből! INGRID [Készül a hálaadás napi vacsora: testvérek és házastársak nyüzsögnek a kissé szűk konyhában. Merőkanalak koccannak tányérokhoz, vejek és

menyek sürgölődnek az unokák körül, unokatestvérek civakodnak vagy kacagnak, mindeközben a háttérben ordít a tévé. Alexander is itt van. Kissé feszengve próbál segíteni, ahol tud. A többiek igyekeznek, hogy jól érezze magát. Zoe egy kisebb csoportosulás közepén áll, és egy videót mutat a telefonján. Mindenki elragadtatottan nézi. Zoe mosolyog.] Zoe sztár lett! Hallottam, hogy a Je Kunggal közös videójának már többmilliós a nézettsége. De sohasem okádtat vele tüzet, mert azt mondja, túl veszélyes. Alexander operatőrként segít neki. Pont nem is olyan rég mesélte, hogy össze akarnak állni Zoéval meg Harriveennel. Egyesült erővel hívnák fel a figyelmet a sárkánysuttogók nehéz helyzetére, és pénzt gyűjtenének a gondozásukra. De számomra az a legnagyobb öröm, hogy végre boldognak látom Zoét. Amióta rátalált Julie-ra azon az éjszakán, egyszer sem mosolygott így. HARIVEEN Lenne egy kérdésem. Tudják, hogyan okádnak tüzet a sárkányok? Idézzék fel a középiskolai fizika- és biológiaórákat. Valószínűleg megtanulták, hogy a sárkányerőművek alapvetően hőerőművek, amelyek a sárkánylehelet hőenergiáját alakítják mechanikus energiává, amellyel hasznos munka végezhető. Nagy eséllyel azt is tanították az iskolában, hogy a sárkányok, mint minden élő organizmus, a hőenergiájukat az elfogyasztott élelem kémiai folyamatok útján történő lebontásával állítják elő. Viszont a tanárok szinte biztosan elkenték a dolog matematikai részét, mert abból kiderült volna, hogy a bogyók, rovarok, marhahús és a több véka kukorica, amit egy sárkány elfogyaszt, egyszerűen nem elegendő ahhoz, hogy megtermelje a lángjuk hőenergiáját. Kellően lelkiismeretes tanárok esetleg itt megemlítették a Maxwelldémont. Amikor James Clerk Maxwell 1867-ben nekilátott kidolgozni a termodinamika főtételeit, a sárkánylehelet rejtélye majdnem megoldhatatlan problémának bizonyult a számára. A démon az a gondolatkísérlete,

amellyel megmagyarázta, hogyan teremthetnek a sárkányok látszólag a semmiből energiát, a fizika minden törvényével dacolva. Képzeljenek el egy kamrát, amelyet megtölt az egyenletes hőmérsékletű gáz. A kamrát szigetelt válaszfal osztja két részre. A falban súrlódásmentesen nyíló, apró ajtó van, ezt pedig egy rendkívül okos és ravasz démon kezeli. Mivel a tartály kiegyenlített hőmérsékletét a részecskék mozgási energiájának átlaga adja, következik, hogy a kamrában keringő gázmolekulák egy része sokkal gyorsabban mozog az átlagnál, a többi meg sokkal lassabban. A démon szemmel tartja a molekulák keringését, és úgy nyitja az ajtót, hogy a gyorsak a jobb térfélről átkerüljenek a bal oldalra, míg a lassúak balról mennek át a másik részbe. Adott idő elteltével a kamra két leválasztott felében felborul a kinetikus energia egyensúlya, így a jobb oldali rész lehűl, a bal oldali felforrósodik, és a hőmérséklet-különbséggel működtetni lehet egy hagyományos hőerőgépet addig, amíg a két térfél hőmérséklete ismét ki nem egyenlítődik, tehát a démon ismét munkához láthat. A Maxwell-démon a molekulák mozgási sebességéről szerzett információból teremt „ingyen” energiát az entrópia növekedése nélkül. Ezzel létrejön egy perpetuum mobile, ahol a jin-jang szimbólumához hasonlatosan két sárkány kergeti egymást… ez a tökéletes hőtermelő gép, ami cáfolja a termodinamika második főtételét. Több mint egy évszázadon keresztül elméleti szakemberek és kísérleteket végző tudósok dolgoztak azon, hátha sikerül kielégítő módszert találni arra, miként lehetne a démont és a termodinamika törvényeit összeegyeztetni, míg végül arra jutottak, hogy a kulcs a démon birtokába került információ. A zárt rendszeren belül, amelynek a démon is része, muszáj nőnie az entrópiának, mert a démon kénytelen törölni a korábbi információkat, hiszen csak így rögzíthet újakat. Ha a sárkányok valóban Maxwell-démonok, és információt alakítanak hővé, akkor ebből következően ezt csak akkor képesek megtenni, ha mindenképpen törölnek is információt. Azt viszont senki sem állította soha, hogy a törölt információnak a sárkány fejében kell lennie.

Tűnődtek már azon, vajon miért vonul vissza olyan sok sárkánysuttogó nagyon fiatalon, amikor eluralkodik rajtuk a demencia, és olyan lyukassá válik az agyuk, mint egy ementáli sajt? Vagy azon, miért vonzódnak a sárkányok olyan helyekhez, ahol rengeteg ember, könyv, találmány és újdonság található? Miért van az, hogy a sárkányenergia felhasználásának minden egyes fontosabb mérföldkövéhez kapcsolódik legalább egy forradalom, amikor a hagyomány, folklór, maga a történelem merül feledésbe? Úgy gondolom, a sárkányleheletet a tömeges amnézia működteti, a kitörlődő emlékek, fájdalmasak és boldogok egyaránt. A sárkányok segítségével fenntartott hatalmas nagyvárosainkban rothadnak a könyvek és pusztul a kollektív emlékezet. A kár oroszlánrészét a teremtményekhez legközelebb álló sárkánysuttogók szenvedik el. Tudom, tudom! Vegyem fel az alufólia sisakomat, és jelentkezzek be Honvédő Teddy műsorába, igaz? De kérem önöket, csak egyetlen pillanatra gondolják végig a dolgot… tényleg ennyire kizárt, hogy igazam legyen? Amióta a sárkányenergiától függünk, egyre inkább megritkultak a háborúk, és a korábbi ellenségek is gyorsabban borítanak fátylat a múltra. A felejtés nem ugyanaz, mint a megbocsátás, de attól még segít. Miközben a civilizációnk fokozatosan egyre komplexebbé válik, folyamatosan újabb módokon okozunk fájdalmat, nem igaz? Vagyis egyre bonyolultabb a feledés iránti igényünk, ugye? Talán ezért jelentek meg az aprósárkányok, mintha egyfajta alkalmazkodó sugárzással reagálnának sokszorozódó vágyaink buja, entrópikus őserdejére. Ha a sárkányok pusztítanak, azt a teremtés nevében teszik. A barátaim szerint az elmúlt egy évben sokat szelídültem és sokkal filozofikusabbá váltam. Nem tudom, ez így van-e… de a pici sárkányok tényleg aranyosak. INGRID A lányom jó anya volt, vagy próbált az lenni. De örök álmodozónak született, és komoly gondot okozott neki mind a tervezés, mind a tervek végrehajtása. A középiskola után Kaliforniában próbált betörni művészként, de nem járt sikerrel… arról panaszkodott, hogy a kritikusokat, akikre

állítólag a sárkányok hallgattak, sohasem tudta megfogni semmivel… így kénytelen volt hazajönni. Miután Rontól megszületett Zoe, még nehezebbre fordult minden. De az egyértelműen látszott, mennyire szeretik egymást. [A kamera elindul az emeleti folyosón, befordul egy sarkon, és belép a ház idegenek által ritkán látható részébe. A falakon sárkányokat ábrázoló, bekeretezett képek lógnak: akvarellek, olajfestmények, kréta- és ceruzarajzok. Némelyik egy kiforrott, felnőtt művész munkája, ezeket Julie szignója díszíti. De akad számos gyerekrajz is, Zoe aláírásával. Az egyik két pálcikaembert ábrázol, egyértelműen anyát és lányát, akik egy hatalmas, szárnyas sárkányon ülnek. A sárkánynak ragyogóan kék a szeme, mint egy rendőrautó villogója.] Ron és Julia sokáig anyagi gondokkal küzdött, aztán szakítottak. Akárhányszor átmentem a lányomhoz, rettenetes állapotban találtam a házat. Julie inni kezdett. Amikor már ez sem működött, erősebb fájdalomcsillapítóhoz nyúlt. Zoe akkor még csak hétéves volt. Aznap éjjel hirtelen felriadt, valószínűleg a rendőrautók szirénázása ébresztette fel. A rendőrök egy gyilkosság helyszínére robogtak, nem messze innen… a férfi Julie dílere volt. Zoe átment az anyjához, és Julie-t mozdulatlanul, mereven találta az ágyában. Rögtön felhívott, de a zokogástól csak annyit tudott mondani, hogy „Anya szája kék! Teljesen kék!” Hívtam a mentőket, de mire kiértek hozzájuk, már késő volt. Amikor Zoe velem lakott, állandóan rémálmok gyötörték, de nem akart beszélni róluk. Egy ideig rendszeresen rajzolt sárkányokat, mint édesanyjával közösen, csak a kék színt nem használta soha. Próbáltam segítséget szerezni neki, de nem volt hajlandó terápiára menni. „Ott csak megpróbálnák elfeledtetni velem mindent – mondogatta. – Nem akarom.” A függőségnek számtalan formája van, és az egyik legalattomosabb a kétségbeesett ragaszkodás az emlékekből fakadó fájdalomhoz, ez az önszántunkból magunkra kényszerített büntetés, mintha egy adott pillanat fogazott zátonyához láncolnánk magunkat. Zoe egész életét az a szörnyű éjszaka uralta, a gyász, az árulás, a bűntudat érzete. Julie emléke seb volt,

ami minden mást háttérbe szorított, és amit kényszeresen újra meg újra feltépett. A feledés nem egyenlő a vigasszal, de a gyógyuláshoz néha kell a feledés, akárcsak a megbocsátáshoz. ZOE Alexander szerint a sárkányok eredetileg a fájdalmaink miatt jöttek Mannaportba. Szerintem ez nem igaz. Mint már mondtam, Mannaportban nincsen semmi különleges. Átlagos mennyiségű szívfájdalom, cserbenhagyás és árulás történik itt, se több, se kevesebb. Az aprósárkányok viszont valóban különlegesek. Egyáltalán nem lehet őket hasznos munkára fogni, legalábbis nem úgy, ahogyan a felnőttek szeretnék. De csak azért, mert egy szikével nem lehet kivágni egy fát, attól még lehet hasznos eszköz. Ezt a nagy adag áfonyaszószt Je Kungnak készítettem. Később majd átviszem neki. Látják, milyen szép kék? Nem pont ugyanaz az árnyalat, mint Je Kung szeme, de így sikerült. A kék annyira csodálatos szín.

A szerző jegyzete: aki szeretne jobban utánajárni a Maxwelldémonnak és az információtörlés termodinamikai tulajdonságainak, annak ajánlom Charles H. Bennett „The thermodynamics of computation—a review” című munkáját (angolul). Forrás: International Journal of Theoretical Physics 21, no. 12 (1982): 905– 940.

Juhász Viktor fordítása

Jo Walton NÍDHÖGG Legelején, legvégén Csak rágja gyökerét Fal mellett, csarnok mélyén Hol teljes a sötét. Mélyen ünnep, harc alatt Hol nem jár földi nép Csak rág és rág, míg megszakad Szív, öröm, dicsőség. Forog a legmélyebb sárkány Reszketve szimatol Minden világ minden zaján A csalás áthatol. Messze a fény, az istenek Rab tűz meg nem hajol Az eskü, mit ma törtek meg Világ-halálról szól. E titkot rég tanulta, rég Hallgat, de nem felejt A sárkány, kit fed az árnyék Kit világfa szíve rejt.

Mert majd ha virrad új világ Hol széttárja szárnyait Szabad sárkányok uralják Az ígéret szerint. Tudja meg isten, ifjú, agg, Ha szárnyuk felsuhog A sárkánynép nem néma rab Tüzük perzsel, lobog. A mélyben Nídhögg nyugtalan… Világfa gyökerén Rág, míg a fa el nem zuhan Elején, legvégén.

Körmendi Ágnes fordítása

Brooke Bolander AHOL A FOLYÓ BETONNÁ DERMED Brooke Bolander (www.brookebolander.com) elnyerte a Nebula- és a Locus-díjat, ezenkívül írásait jelölték Hugo-, Shirley Jackson-, Theodore Sturgeon-, World Fantasy- és British Fantasy-díjra. Művei megjelentek a Tor.comon, olyan magazinokban, mint a Lightspeed, a Strange Horizons és az Uncanny, valamint publikált a The New York Timesban. Jelenleg New Yorkban él.

Ahogy Raymond Sturges egyik verőlegénye végül lekényszerítette az izomverdáját az úttestről, és a Dodge Super Bee keresztülvágódott a bokrokon, átbucskázott a földsáncon, aztán a fényszóróin egyensúlyozva bemutatott egy végső tótágast, Joe emlékeinek maradéka üvöltve visszatolult az elméjébe, és végre tudta magáról, hogy kicsoda. Vegetáció- és csatornaszag. Bevásárlókocsik és piszkos pelenkák. A folyamban hungarocell ételesdobozok bukdácsoltak fel-alá, fedelük ki-be csukódott. Egy futókakukk szeme villant, ahogy a madár ringó léptekkel a folyó széléhez araszolt, hogy igyon. Olajfoltként csillogó tollak. Pofától farokcsúcsig terjedő, fodros hullámzás. Sikamlós irha. Egy lány kedves tekintete, ahogy elképesztően bátran kinyújtja a kezét, aztán… Joe lapátkezével olyan erősen szorította meg a kormányt, hogy az tisztán hallhatóan megroppant. A Super Bee orral előre ért földet. A sivatagi éjszaka szilánkokra robbant.

A Super Beet Raymondtól kapta ajándékba. Mintha az nem lett volna elég ajándék, hogy kivakarta Joe-t a szarból, aztán nevet és munkát adott neki. A komoly, fontos fazonok többsége, ha belefut egy mélygarázs leghátsó sarkában kuporgó, anyaszült meztelen, zavarodott fickóba, meg sem állt volna, míg legalább egy sofőrt, egy testőrt meg egy fényesen csillogó, fekete limuzinajtót nem tud önmaga és a Közszeméremsértés között. Raymond nem olyan volt, mint a komoly és fontos fazonok többsége. Később úgy mesélte, hogy menet közben alig lassítva vetett egy második, alapos pillantást Joe-ra, és valami olyasmit dünnyögött, hogy Jézusom, te aztán nagydarab rohadék vagy, majd intett a fiúknak, hogy sürgősen takarják be valamivel a szóban forgó rohadékot, még mielőtt arra jönne valaki, akiben kicsit erősebb a hajlam, hogy hívja a biztonsági őröket. Raymond Sturges általában felismerte, ha az ölébe pottyan egy lehetőség. Olyasvalakiként, aki lakóparkot készült építeni egy kibaszott folyómederben – hogy teljesen vagy csak részlegesen kiszáradtban, az mindegy is – nem engedhette meg magának, hogy ne legyen kurva nagyszabású látnok. Mert vagy az, vagy szimplán csak hibbant. Joe ebből már semmire sem emlékezett. Azelőttről, hogy egy jó pár számmal kisebb fürdőköpenyben tért magához Raymond klubházában, csak valami kétsávos hegyi út fényszórók mögül felsejlő sötétje rémlett neki. Nem volt saját ruhája, nem volt igazolványa, nem voltak emlékei. Neve sem volt. A többi annyira nem is zavarta, de az, hogy nem tudta a nevét, valami megfoghatatlan módon fontosnak tűnt. Szüksége volt a nevére. Nem feltétlenül mások kedvéért, hanem hogy legalább valami alapja legyen önmagának. – Ahhoz ijesztően nézel ki, hogy Chaz vagy Don legyél – töprengett Raymond fölényes ábrázattal. – Bradnek nem vagy elég szőke, Vince-nek meg túl helyes a pofád. A tekinteted, mondjuk, őszintének tűnik. A szemed furcsa színű, de attól még őszinte. Az állad határozott, szögletes. Mit szólnál, ha… Joe lennél? Még kölyökkoromban volt egy kutyám, akit így hívtak. Jó kis amerikai név. Bármi ellenvetés? Nem, semmilyen ellenvetése nem volt. Valami ugyan megmozdult a koponyája hátuljában, és morogva rázni kezdte a leeresztett redőnyt, de azzal most nem törődött, csak elfogadta, hogy akkor Joe-nak hívják. Ennyi.

Innentől Melák Joe Gabriel volt, Raymond Sturges egyik beosztottja. Egész pontosan az, aki szótlanul ítélőszék elé hív valakit a belvárosi klub feletti emeleti irodába. Aki hatalmas, kesztyűs, hosszú ujjú kezében szinte nevetségesen kicsinek tűnő, gömbölyű fejű kalapáccsal kilép Raymond mögül a sötétből. Hogy aztán kiderüljön, a szerszám a legkevésbé sem nevetséges. Ne vedd magadra, mondta ilyenkor a tekintete. Ez a tekintet színpompás volt, mint a seregélyek tollazata. Raymond egyik exfeleségének volt egy negyeddolláros méretű, fekete opállal berakott gyűrűje. Joe szeme pont erre hasonlít, állapította meg Raymond: Tina hányadék, szirszar gyűrűjére. A csajok tuti elolvadnak, amikor rájuk villantod ezeket a szemeket. Nem mintha Joe-nak sok alkalma nyílt volna csajokra villantani a szemét. Általában csak tette, amit Raymond parancsolt neki. Fenyegetőn állt a háttérben. Ütött. Eltörte, amit el kellett törni, elhozta, amit el kellett hozni, meg elásta, amit előzetesen szét kellett fűrészelni, aztán el kellett ásni valamelyik poros, keleti kanyonban. Raymond a rendelkezésére bocsátott egy kis, lecsúszott lakást a tulajdonában lévő Riverview lakóparkban, és lakbérként mindössze havi fizetésének tíz százalékát kérte. Az olcsó kilincsek és fiókgombok olyan gyakran maradtak Joe kezében, hogy legalább lehetősége adódott elsajátítani a szerszámos láda tartalmának egyéb felhasználási módjait is, mint amit a főnöke néha elvárt tőle. Tulajdonképpen semmiben nem szenvedett hiányt. Volt hat testre szabott öltönye, jó pár nejloncsomag fehér pólója, két koptatott farmerja és egy fürdőnadrágja, ami az általa rendszeresen látogatott nyilvános uszoda egyik úszómestere szerint „ijesztően szűk” volt. Ahogy a napok előbb hetekké, aztán hónapokká nyúltak, az évek pedig nyulak módjára szaporodni kezdtek, egyre feljebb araszolt Raymond szervezetének ranglétráján, és idővel számtalan más dolgot is felajánlottak neki: pénzt, házat, új autót. De igazából egyik sem vonzotta. Illedelmesen visszautasított mindent, és sodródott tovább az életnek abban a medrében, amit addigra kivájt magának. Egészen addig, amíg egy napon Raymond csuklón ragadva a szabadba nem cibálta, hogy megmutassa neki a Super Beet. Mint mondta, egyszerűen tarthatatlan, hogy azzal a fos Buickkal jár munkába, meg vissza. Maradj a

Riverview-n, ha muszáj, felőlem hordd ugyanazt a hat öltönyt, amíg kilóg belőlük a segged, de ezt a kocsit most elfogadod. Ne sérts meg azzal, hogy tiltakozol. Meg se próbáld. Kár volt tukmálnia. Joe elsőre beleszeretett a kocsiba. Mélykék volt, akár az ég közvetlenül napnyugta után és holdkelte előtt. Egy kecses ragadozóvá faragott zafír. Folyó, melynek felszíne alatt éles sziklák meredeznek. Ha az ember elég ostoba, hogy fejest ugorjon bele, valószínűleg halálát leli, de attól még csábító megmártózni benne. Emlékeztette Joe-t valamire. Mondjuk… …honvágyra, rég elmúlt, soha vissza nem térő dolgokra… …egy emlékre, amit már nem tudott felidézni. Vágyakozásra. Talán a régi izomverda alakja tehetett róla. Talán az, hogy – szemben a modern kocsikkal – a Super Bee olyan benyomást keltett, mintha bármikor készen állna ízekre szaggatni az aszfaltot. Joe már-már áhítatosan nyitotta ki az ajtót, és préselte magát az ülésbe, miközben Raymond egyre csak röhögött, ahogy mindig, valahányszor a beosztottja hosszú végtagjaival megpróbált befurakodni a volán mögé. Joe elfordította a slusszkulcsot, mire a motor olvadó jégként, vízözönként morajlott fel. Úgy érezte, mintha valaki a nevén szólítaná. A valódi nevén. A gondolat elsodródott mellette, aztán – még mielőtt tudatosult volna benne – eltűnt, mint egy óceán felé tartó farönk. Amikor az a motor beindult, Joe egy kicsit közelebb került önmagához. Valójában ekkor vette kezdetét a vég. Raymond Sturges, Melák Joe Gabriel, és sajnálatos módon a kobaltkék, 1970-es Dodge Super Bee vége is. * A Riverview központi udvarán volt egy medence, melyet rozsdás vaskerítés és néhány napernyős kerti asztal vett körül. Lakóparki medencéhez képest egészen elfogadható méretű volt, pont elég nagy, hogy az ember egyik végéből a másikba tempózva tisztességes edzést tartson. Mondjuk, Raymond a hely megvásárlásakor azt már nem érezte fontosnak, hogy karbantartót is felfogadjon, így a víz amolyan ugorj-bele-ha-mersz-zöldben virított. Tavasszal jakarandaszirmok gyűltek össze a felszínén. Nyáron avar

és távoli tüzek pernyéje vonta be szép takaróval, az évszakok többségében pedig por és pollen. Néha egy-egy döglött oposszum. Bármely másik épületegyüttesben a lakók panaszt tettek volna ezek miatt a tulajdonosnál. A Riverview azonban nem bármely másik épületegyüttes volt. A népek úgy jártak ki és be, ahogy az autójuk motorja, a minimálbért fizető munkájuk vagy a letartóztatási parancsuk engedte. A szomszédok sem fasírtrecepteket, sem pletykákat nem osztottak meg egymással: kizárólag gyanakvó oldalpillantásokat váltottak. Nem sokkal azután, hogy megkapta a Super Beet, Joe különös vonzalmat kezdett érezni a medence iránt. Persze az úszás eleve az egyetlen hobbi volt, amit a meló mellett engedélyezett magának. A vízben mindig valami jóleső érzés járta át, ami a szárazföldön sosem. A víz alatt nem érezte magát nagydarab rohadéknak. A víz mintha a része lett volna, mint madárnak a tolla, vagy lónak a lába. Ha volt vele valaki a medencében, az szájtátva nézte, milyen gyorsan úszik. Az úszómesterek álmélkodva pillantottak fel magazinjaikból vagy mobiljaikból. Gyerekek sereglettek köré, azt kérdezgetve, mi a titka. Ez Joe-t roppantmód szórakoztatta. Ezzel az erővel azt is kérdezhették volna, hogyan lélegzik, vagy hogyan növeszti a haját. Ilyenkor csak elmosolyodott, és félszegen megvonta a vállát. – Nemtom – mondta halkan, ha nagyon nem hagyták békén. – Csak úgy jön. Joe szűkszavú volt. Kevés olyan mondanivalója akadt, amit a tetteivel ne tudott volna kifejezni. Úgy volt vele, a legtöbb ember eleve túl sokat beszél. A Riverview medencéje már korábban is feltűnt neki, de eleinte nem különösebben érdekelte. Aztán egy szép tavaszi reggelen a parkoló felé sétálva hirtelen megérezte a szagát. Az algát és a békaikrát. A vízben ázó, bíbor szirmokat. Ismerős szag volt, amitől fájdalmasan megpendült valami a mellkasában. Megtorpant, és úgy bámulta a medencét, mintha még sosem látta volna. Talán tényleg nem is látta. Aznap, miközben szokás szerint rutinosan és sebészi pontossággal ujjakat tört és térdkalácsokat zúzott repedt tojáshéjjá a baseballütőjével, egyre csak ez a pillanat járt a fejében. Amint végzett a munkával, felkereste a helyi könyvtárat, beiratkozott (a pult mögött ücsörgő nyanya gyanakodva méregette), aztán kivett minden könyvet, amit csak talált a

medencekarbantartás témájában. Egészen addig a koszfoltos, huzat nélküli matraca mellett tartotta őket takaros stószban, míg úgy nem érezte, betéve tudja őket. Aztán a Pultos Nyanya látható megkönnyebbülésére visszavitte őket a könyvtárba. Van, aki kertészkedik, van, aki aranyhalat tart. Raymondnak olyan girbegurba kis fái voltak, amiket fura alakúra lehet nyesni. Joe-nak pedig ott volt a melója, a kocsija, meg a Riverview lakópark medencéjének pHértéke. Annál mindenképpen több, mint amivel meztelenül, a semmibe révedve kezdte egy föld alatti parkoló mélyén. Joe tevékenységének hála a víz tisztulni kezdett. Vett hálókat, vegyszereket, szűrőket és pumpákat, meg egyéb, furcsa nevű eszközöket, amik a karbantartáshoz kellettek. Hamarosan a medence kezdett úgy festeni, hogy egy konditermes-portásos apartmanokat hirdető prospektusból sem rítt volna ki. A nyár visszahőkölt a medenceszegélyről. Joe nem újította meg a tagságát a nyilvános uszodában. Jobb szeretett a szabadban úszni, különösen kora reggel és késő éjszaka. A tölgyek lombjában hajnalban seregélyek civakodtak területi kérdéseken. A víz felszínére üveg tolóajtók foltos paneljein átszüremlő, langyos, sárga fény vetült. Ahogy a vízben siklott, Joe állandóan tekinteteket érzett magán, de soha, senki nem jelent meg, hogy beszédbe elegyedjen vele. Legalábbis felnőttek nem. Idővel azonban szert tett egy magányos rajongóra: sötét szemű és hajú, legfeljebb hat- vagy hétéves kölyök lehetett. Joe-t a lakópark kóbor macskáira emlékeztette, ahogy napról napra egyre közelebb merészkedett. Először csak a lakásának küszöbéről nézte a férfit. Aztán – feltehetőleg, amikor a bébiszittere figyelme éppen elkalandozott – elsettenkedett a vaskerítésig, ahol aztán játszadozni kezdett a matchboxaival, és úgy tett, mintha minden érdekelné, csak pont a medencében tempózó, nagydarab férfi nem. Mire elérkezett a hétvége, a gyerek játékai és alakoskodása egyaránt feledésbe merültek, ott maradtak valahol az udvar szikkadt füvű dzsungelében. A fiú fejét a kerítés rúdjai közé fúrva ült, és bámulta Joe higanymozgását. Szólni nem szólt, és közelebb menni sem próbált. Úgy tűnt, beéri a puszta látvánnyal. Néha valaki, aki aznap éppen soron volt, hogy vigyázzon rá, észrevette, hogy

nyoma veszett, és utánakiáltott az erkélyről, mire a fiú barna arcán rozsdafoltokkal visszaszaladt az emeletre. Gyerekek felnőtt felügyelete nélkül nem használhatták a medencét, de mivel a kissrác sosem merészkedett a kerítés innenső oldalára, Joe-nak meg sem fordult a fejében, hogy leszidja vagy beárulja. Ahogy az sem – bár talán nem ártott volna –, hogy rendesen bezárja maga mögött a kaput. Ez a két tény először nem is kapcsolódott össze a fejében, amikor meghallotta az anya sikolyait. Erre csak néhány másodperccel később került sor, amikor a lakásából kilépve meglátta a medence szélén görnyedő nőt a teljesen átázott ruhájában, és az előtte heverő, eszméletét vesztett fiút. Egyre táguló tócsa terjengett körülöttük a betonon. A medencére nyíló vaskapu álmosan nyekergett a szélben. Joe rekordidő alatt tette meg az ajtaja és a medence közötti távolságot, futtában még homályosan látta az ablakaikból óvatosan kikémlelő lakók arcát. Léptei hallatán a nő fel sem pillantott. Csak gubbasztott a kisfia mellett, és vonyított, mint egy prérifarkas. A fiú orrlyukából víz szivárgott. A szeme csukva volt. Joe amilyen finoman csak tudta, félretaszigálta a nőt – az alig vette észre, egyre csak a gyerekét nézte –, azzal karjába vette a fiút. Fogalma sem volt, mit tegyen. Ormótlan kezében a srác aprónak és törékenynek tűnt. Egyúttal halottnak. Mellkasa nem mozdult, fekete haja gépolajként fonta körül koponyáját. Joe még homályosan emlékezett mindenféle elsősegélyleckékre: hogy vizet nyelt áldozatokat a mellkasuknál átfogva kell öklendeztetni, hogy szájon át kell lélegeztetni őket. Csak remélni tudta, hogy a fiú ezektől magához tér. Nem tudta, mi a helyes eljárás – amennyire emlékezett, sosem képezték ki elsősegélynyújtásból –, és még akkor is aggódott volna, hogy véletlenül összeroppantja a kölyök bordáit, ha történetesen tudja. Úgy döntött, jobb lesz, ha a szájon át lélegeztetéssel kezdi, így letérdelt, és a gyerek elkékült ajkára illesztette a sajátját. Belelehelt a törékeny tojástestbe. Hiába. Megint belefújt, miközben a másodpercek pörögtek, mint a patakba hulló kavicsok. Ismét hiába. Rátenyerelt a fiú vézna mellkasára. Vetett egy pillantást a továbbra is előre-hátra ringatózó, jajveszékelve fohászkodó anyára. Miközben lehajolt, hogy adjon egy utolsó esélyt a lélegeztetős módszernek, karján kusza és

ostoba gondolat futott végig, egészen zsibbadt ujjbegyéig: Az isten verjen meg, gyere már ki onnan. Semmi dolgod egy kisfiú testébe zárva. Mégis, mi ütött beléd? (…a víz szabad, ő is szabad, arra megy, amerre akar, a sivatagi nap alatt tündökölve, pontyok és rákok cikáznak pikkelyei között zölden bugyborékoló terekben és minden siet és minden siklik és száz év van még hátra az első teleszart pelenkáig, az első bukdácsoló sörösdobozig, az első betonhálóig, amit azért vetnek ki, hogy elfogják, hogy megzabolázzák…) A tenyere és a szája alól lefolyóba ürülő víz hangja tört fel. Úgy érezte, mintha valami beszippantaná, aztán hirtelen, pukkanó hang kíséretében mégis elengedné. Torka és tüdeje hirtelen megtelt folyadékkal, mely a gyerekből kiszabadulva őt sietett megtölteni, és miközben hátrahőkölt, vízesésként zúdult át belé. Klóríze volt. Furcsamód nem kezdett öklendezni, pedig mintha egy egész folyó áradt volna a fiú testéből. Öklendezett helyette a gyerek a karjai között; hirtelen úgy kezdett zihálni és levegő után kapkodni, mint egy elázott, aztán mégis működőképesnek bizonyuló motor. És ahogy az a fiatal anyuka hálásan zokogva átölelte, Joe egy kicsit emberibbé vált. Megtudta a nevüket, és persze elterelt egy kisebb mellékfolyót Lucian tüdejéből, hogy megmentse az életét. Később aztán történt, ami történt, de Joe ezt az egyet sosem bánta meg. * Az anya pár nappal később felkereste. Fiához hasonlóan vékony alkatú volt, de nem sötét hajú, hanem szőke. Joe ajtót nyitott, és ott állt a nő, kezében bolti csokitortával, szemével a férfi jóval magasabban elhelyezkedő szemét keresve. – Csak egy kis semmiség – mondta. – Amiért megmentette a fiam életét. Tudom, hogy nem valami sok, meg igazából butaság is, de… Joe általában igyekezett kerülni a kapcsolatot a szomszédaival. Ebben hosszú éveken át bámulatra méltó eredményeket sikerült elérnie, és ez a Riverview-n különösen egyszerűen ment, pláne annak fényében, hogy a napnak melyik szakában dolgozott. Ahhoz, hogy addig hibátlan szériája megszakadjon, nem kellett más, csak egy majdnem-vízbefúlás, egy bájos

arc meg némi potyakaja. Azon kapta magát, hogy betessékeli a nőt, a konyhaszekrényből az előző lakók után ott maradt, csorba tányérokat vesz elő, aztán a kis étkezőasztalra pakolja őket, amit egyébként sosem használt. Amikor vendégével szemközt megpróbált elhelyezkedni az asztal mögött, térdével sikerült jó néhány centire megemelnie a lapját. A csokitorta veszedelmesen, egyszer használatos műanyag villák közepette szánkázott végig az olcsó furnérfelületen, mielőtt a szomszédnője az utolsó pillanatban fürgén elkapta volna. Joe ezek után jobbnak látta, ha minél kevesebbet mocorog. A nőt Ritának hívták. Takarítónőként dolgozott az autópálya melletti Mormota Motelben. Úgy volt, hogy amíg munkában van, az egyik szomszéd tinilány vigyáz Luce-ra, de nem először fordult elő, hogy valami – a mobilja, a tévé, a tükör – elvonta a figyelmét, és a kisfiú elcsatangolt. Okos gyerek volt, jó gyerek volt, tudta, hogy nem szabad idegenekkel szóba állnia, vagy forgalmas autóutak közelében játszania, a víz viszont úgy vonzotta, mint egy kacsát, vagy franc tudja, mit. Egyszerűen nem bírta ki, hogy ne menjen a közelébe. Rita biztosra vette, hogy ha nincs az a magas kerítés az épülettömb és a mögötte hömpölygő folyó betonmedre között, nemegyszer bokáig büdös csatornavízben tapicskolva találta volna Luce-t, halak, békák meg ki tudja, mi után kajtatva, ami még megélt abban a folyamban. Persze ennyi idősen ő sem volt más. Számtalan cipőt áztatott el, és számtalanszor kapott ki miatta, amikor kislányként a folyóban játszott, és azt képzelte, huszonhárom évesen az ember olyan vén, hogy már csak vicces keselyűkkel díszített, fekete lufikat kaphat a születésnapjára. Joe ette a tortaszeletét, és hallgatta a nőt. Az ilyen beszélgetéseket kedvelte a legjobban, amikor nem kellett megszólalnia. Raymond nagyon is sokszor elvárta tőle, hogy reagáljon valamit, hogy röhögjön, vagy – és ez volt a legrosszabb – hogy véleményt mondjon egy témáról. Ez a beszélgetés viszont kellemesen telt. Néha elmosolyodott, néha bólintott. A nő látszólag beérte ennyivel, még akkor is, amikor összetalálkozott a tekintetük, és emiatt néhány pillanatra elvesztette a mondandója fonalát. Rita nem hitte, hogy a fia még egyszer a medence közelébe menne, még akkor sem, ha a kapu valahogy megint nyitva maradna (Joe nem elhanyagolható bűntudattal biztosította róla, hogy erre soha többé nem kerül

sor), de azért persze aggódott. Eleve sok minden miatt aggódott: az albérlet, a munkája és az egészségbiztosítása miatt, hogy Luce eszik-e elég zöldséget, hogy a lakását hatalmas poloskák lepik el. Aggódó típus volt. Miközben sorolta, a tányérján maradt morzsákra meredve rövidre nyírt haja egyik fürtjével játszadozott. Ha Luce tudna úszni, ez az egész eleve meg sem történt volna. Meg kellett volna tanítania, de az a medence mostanáig olyan undorítóan nézett ki, meg rá sem ért volna, sosem ér rá semmire… Valaki azt mondta: – Ha gondolja, szívesen adok neki úszóleckéket. – Joe elsőre azt gondolta, talán elfelejtette kikapcsolni a rendőrségi CB-rádiót a hálószobában. Mire rádöbbent, hogy ő maga beszél, máris olyasmik hagytak el a száját, hogy „ingyen”, meg hogy „ugyan már, nem probléma”, Rita pedig úgy bámult rá az asztalon túlról, mintha az egy személyben testet öltött Jézus, Buddha és Bob Barker lenne. Ebből már nem hátrálhatott ki. De igazából komolyan gondolta az ajánlatot. Abban már nem volt teljesen biztos, hogyan kell megtanítani valakit úszni, de Rita olyan szemeket meresztett rá, hogy megfogadta, heti kétszer minden tőle telhetőt megtesz. Tortájuk maradékát némán, egymás tekintetét kerülve fogyasztották el, mint két szégyenlős kisgyerek. * Ahogy a Super Bee kivirágzó kaktuszsziromként szétrobbant körülötte, Joe a nőre gondolt. A mosolyára és a szemére, ahogy a napsütötte hétvégi kirándulásaik egyikén Lucian feje fölött ránézett az anyósülésről, valami érzelemtől túlcsorduló tekintettel, melynek természetét a férfi nem merte firtatni. Talán ő is hasonlóan nézett vissza rá. Nem tudta. Csak remélte, hogy igen. Azért a tekintetért és arckifejezésért egész városokat árasztott volna el, hogy aztán elsüllyedt emlékükön köszörülje a fogait. Az autó nem robbant fel. Annyi történt, hogy a karosszéria levedlett bőrként szétnyílt, majd lefoszlott hosszú, folyékony testéről, ahogy átszakította a műbőr tetőt. Viszlát, Super Bee! Viszlát, emberalak! A hold tisztán, hidegen sütött. Az égen át a város és Raymond klubháza felé iramodott. Sörénye sötétzöld volt, mint a békanyál, foga recés, mint a kvarc.

Néhány éjjeli utazó a magasba nézve azt hitte, valami utasszállító repülőgép holdfényben csillogó, ezüst-fehér kondenzcsíkja. * Joe rájött, hogy nem is olyan nehéz valakit úszni tanítani. Persze nem ártott, hogy Lucian mintha őstehetség lett volna. Kutyaúszással kezdték, aztán jött az ollórúgás. Utána rátértek az egyszerű evickélésre: a fiú vézna végtagjai olyan elszántan szelték a vizet, mit kartontálcás sült krumplira lecsapó sirályok. Joe a kelleténél tovább ragaszkodott hozzá, hogy a fiú karúszókat használjon. Csak a biztonság kedvéért. Rita egyre gyakrabban hívta meg az úszóleckék után vacsorázni. Hacsak nem akadt dolga, általában el is fogadta a meghívást. Tetszett neki, hogy Ritáék lakása mintha a sajátja otthonosabb ellenpárja lenne: míg az övé kongott az ürességtől, ez be volt lakva. Örömmel töltötték el a padlón széthajigált játékok, és hogy a tévé értelmetlenül hablatyolt a háttérben, még ha senki nem is figyelt rá. Szívesen segített Ritának a konyhai teendőkkel, pedig amilyen tohonya és ügyetlen volt, azon a szűk helyen csak lábatlankodni tudott. A nőt látszólag nem zavarta. Szeleteld fel ezt, hámozd meg azt. Gyakran álltak vállt vállnak vetve (többnyire azért, mert Joe válla olyan széles volt), békés csendben ügyködve valamin, ami sülő hús, piruló hagyma, kömény és fokhagyma illatát árasztotta. Néha a férfi Rita egy-egy szagfoszlányát is elkapta: olcsó, gyümölcsillatú samponját, golyós dezodorát, ruhaöblítőjét. Valami vegytisztítószert, ami a munkája során ragadt rá, és örökre beleivódott a keze bőrébe. Lucianből gyerekfogkrém, klór és a matchboxai fröccsöntött fémszaga áradt. Amikor megvoltak a vacsorával, és végre sikerült ágyba paterolniuk Luce-t, általában sört bontottak, és beszélgettek. Eleinte csak semmiségekről. Rita sosem próbált többet kicsikarni Joe-ból, mint amit magától megosztott volna, és a férfi nagyra értékelte ezt. Attól, hogy valaki kivételesen nem várta tőle, hogy mindenképpen aktívan részt vegyen a beszélgetésben, meglepő módon megeredt a nyelve, ami új és kellemes élménynek bizonyult.

Elmondott Ritának mindent, amit kockázat nélkül elmondhatott. Hogy mi a munkája? A személy- és vagyonvédelmi szektorban dolgozik. Aha, mondhatni, biztonsági őr. Fogjuk rá. Valamiből élni kell. Hogy hol cseperedett fel? Itt és ott. Leginkább ott. És ez még csak hazugság sem volt, amennyire ő látta. Az ember az élete nagyját felcseperedéssel tölti, folyton tanul valami újat. Ezen a ponton egyszerűbb volt ezt mondania, mint azt, hogy amnéziás vagyok, és semmire sem emlékszem azelőttről, hogy a főnököm rám talált egy mélygarázs leghátsó sarkában, ahol csupasz seggel gubbasztottam. De róla elég is ennyi, eleve unalmas az élete, beszéljen inkább Rita. A nő szintén a városban nőtt fel. Az apja építkezési balesetben vesztette életét, amikor Rita alig volt idősebb, mint Luce most. Onnantól az anyja egymaga nevelte három gyerekét. Szerencsére sem Rita mamája, sem nagymamája nem volt szokványos nő. Olyasmiket tudtak, amiket senki más nem tudott, olyasmiket láttak, amiket senki más nem látott, és olyasmiket hallottak, amit senki más nem hallott. A szomszédjaik gyakran keresték fel őket báj- és gyógyitalokért, áldásokért és átkokért. Így ha szűkösen is, de el tudták tartani a családot. – Na – mondta Rita, miután az első karton sör utolsó dobozának is a nyakára hágtak. – Add a kezed. – A kezem? – kérdezte Joe bambán. – Aha, a kezed. Jósolok a tenyeredből. A nagyimtól tanultam. – Rita előrenyúlva a két keze közé fogta Joe hatalmas mancsát. Érintésétől a férfi minden izma megfeszült. – Így ni – folytatta a nő, miközben maga felé fordította Joe tenyerét. – Elég ránéznem a barázdákra, és máris látom a teljes életedet… A hangja elhalkult, mintha letekerték volna a hangerőt. Ujjai megdermedtek. Homloka ráncba szaladt. Tekintetével egyszer, kétszer, háromszor végigkövette Joe tenyerének árkait, oda és vissza: próbálta értelmezni, amit lát. Ajkára félig formált szavak tolultak futótűzként, hogy aztán rögtön el is enyésszenek. – Rita? – Joe szinte félt megzavarni a nőt. – Minden rendben? A nő nem eresztette a kezét, de végül, néhány forró lekvárként csorduló, lassú pillanat elteltével felnézett rá. Szeme aranypettyesen, vörös-barnán

ragyogott, mint napnyugtában fénylő folyami iszap. – Szóval hol is cseperedtél fel? – kérdezte. * Raymond onnan tudta, hogy Joe megérkezett, hogy a klubház összes csapjának, csövének és permetezőjének illesztéke szétpattant, ahogy vénemberek öve lazul meg kiadósabb lakomák után. Joe egyszerre volt örvény, hajóroncs és megállíthatatlanul tomboló víz: luxuscipők körül gyűlt tócsába, mielőtt fényes spirálba tekeredve áttörte volna a mennyezetet. Tűz volt, mondták később a hivatalos szervek, tűz, mely beindította az oltóberendezést, aztán a többiről már egy gázszivárgás tehetett. Persze ez a magyarázat egy másodpercig is belegondolva nyilvánvaló, kurva nagy baromság volt, de a legtöbb érintett annyira örült, hogy végre megszabadult Raymond Sturgestől, hogy az apró részletekkel már nem különösebben törődött. – Azt hittem, barátok vagyunk – gurgulázott az elementál, mely rövid ideig Joe Gabriel volt. Valós alakjának farkaspofája volt, és kecses, ívelt nyaka, mint egy kormoránnak. Bugyborékoló szavait már azelőtt hallani lehetett, hogy megszólalt volna: mint csapban a vizet. – Megígérted, hogy segítesz. – Szerinted hazudtam? – Raymond bokáig vízben állt a fölé tornyosuló, felbőszült folyószellem előtt, mégsem félt. Ha valaki annyi mindenben – gyilkolásban, bűnözésben, okkult tudományokban – tökélyre fejlesztette magát, mint Raymond, valószínűleg ennél többtől sem félt volna. – De hát segítettem neked, te balfasz. Minél hamarabb szárad ki, ami még megmaradt belőled, és minél hamarabb öntöm tele betonnal, annál jobb. Itt volt jó kis melód, kellemes életed, ráadásul még csini csajod is, nem? Szellemként legfeljebb tíz éved van hátra, aztán nem marad belőled más, csak egy talajban tátongó lyuk. – Ne merj a nőhöz vagy a fiúhoz nyúlni – mondta Joe. A többi meg… azt éppen nem állíthatta, hogy nem számított, hiszen az árulás halászhorogként vájt a nyakába, de itt és most nem ért rá vele foglalkozni. –

Raymond, könyörgöm. Add a szavad. Nem kérek mást. Csak hagyd őket békén. Raymond rezzenéstelenül nézett rá. Arca és tekintete kifejezéstelen volt, átázott öltönye püffedten lógott rajta. Bozontos szemöldökéről vízcsepp gördült alá. – Tudod jól, hogy nem lehet, Joe – mondta. – Tudod, hogy ez nem így működik. A csajod túl sokat tud. Sajnálom, kölyök. És tényleg sajnálta. Látszott a szemén. És Joe is sajnálta, ahogy bánatos angolnateste előrelódult, aztán egyenesen lecsapott. * – Mondjak valami igazán meredeket? – Rita abba az irányba bámult, ahol a folyó lomhán vonszolta magát a betonmedrében. – Persze – felelte Joe. Inkább nem ült a nő mellé a Super Bee motorháztetőjére – ahhoz túlságosan is szerette azt a drága kocsit, hogy súlyával behorpassza a karosszériát –, de azért, amennyire csak lehetett, közelebb húzódott. Tenyere alatt forrón izzott az acél. Luce alig néhány méterrel lejjebb apró kavicsokat kacsáztatott a csatorna mélyebb részén. – Oké. Rendben. Megígéred, hogy nem fogsz kiröhögni? Joe megígérte. – De komolyan, becsszóra megígéred? Komolyan, becsszóra megígérte. – Oké. – Rita mély levegőt vett. – Egyszer láttam itt lent egy sárkányt. Krisztus a tanúm, hogy láttam. Joe a hétnek ezt a részét szerette legjobban. Ha éppen nem akadt munkája, és Ritának sem volt műszakja a Mormota Motelben, mindig kiruccantak a Super Beevel. Ezeket a túrákat Lucian Repülő Kirándulásnak hívta. Lehúzott tetővel, konkrét úti cél nélkül autóztak, míg a közlekedési lámpák szikrázó tűzijátékká mosódtak, és a kora esti csillagok úgy kacsintgattak rájuk, mintha némafilmek sztárocskái lennének. A Repülő Kirándulások alatt nem kellett szőnyegbe csavart hullákkal vesződni, vagy idegenek mocskától bűzlő mosdókban gürcölni. Az ágypoloskák és vérfoltok megszűntek létezni. A Repülő Kirándulások élvezetesek voltak,

mint az úszás, sőt még jobbak is, hiszen ilyenkor Rita és Luce is vele volt, és Joe hiába kutatott rövid, erőszakos jelenetekkel teli, üres emlékezetében, nem rémlett neki, hogy valaha élvezte volna ennyire mások társaságát. Aznap esti túrájuk számtalan félreeső sikátoron, bekötőúton és forgalomtól elzárt területen át egészen a folyó partjáig vitte őket. Ha ugyan még folyónak lehetett nevezni. Rita azt mondta Luce-nak, hogy amíg nem megy a víz közelébe, és látótávolságon belül marad, nyugodtan játszhat a parton, amíg a Mama és Joe beszélgetnek. A férfi ugyan rögtön észrevette, hogy a fiú lopva a vízbe mártja a tornacipője orrát, de ahogy arról Raymond bármikor biztosíthatta volna a kölyköt, Joe nem az a fajta volt, aki beköpi a haverjait. Mélyen hallgatott, miközben Rita meséjét hallgatta. – Amikor nagyjából olyan idős voltam, mint Luce most, ha csak tehettem, tanítás után és a hétvégéken kijöttem ide. Saccra olyan messze laktunk a folyótól, mint ide a Riverview, de akkoriban még nem voltak kerítések és „Belépni tilos” táblák. Mintha akkor még a víz is magasabban állt volna. Néha még harcsát, pontyot, ebihalat meg hasonlókat is lehetett fogni. A házunk közelében elterülő partszakasz még csak le sem volt betonozva. Sziklák fedték, és volt ott egy kicsi, de mély tavacska is. Ha éppen nem kellett a Mamának segítenem a boltban, ott játszottam. Nemtom, miért tűnt olyan menőnek. A gyerekeknek megvannak a maguk hülyeségei. Mostanra csak egy randa kis patak maradt belőle, de akkoriban varázslatos, titkos zug volt. Rajtam kívül senki sem járt oda. Idővel kezdtem úgy érezni, mintha csak az enyém lenne. Megvonta a vállát. Joe-nak az ugrott be, hogy ha a nő dohányozna, most biztos szívna egy mélyet a cigijéből. – Na, mindegy. Már említettem, hogy néha látok… dolgokat. Alakokat. Szellemeket, lelkeket, tudom is én. Mint minden nő a családomban. Legtöbbször csak annyi az egész, hogy valami mocorog a szemem sarkában, de egyszer, már kicsit idősebb koromban, úgy tizenkét vagy tizenhárom évesen közvetlenül napnyugta előtt jöttem le ide, nagyjából akkortájt, mint mi most, és a vízben egy hatalmas állatot pillantottam meg. Egy hús-vér állatot. Nyomorúságos állapotban volt, ide-oda vergődve próbált szabadulni a testét körülfonó szeméttől. A feje prérikutyára vagy farkasra emlékeztetett, a teste karcsú volt, mint egy menyété, és… zöldes-

fehér szőr borította. Meg furcsa, bíbor-fekete tollak. A mellső lába pikkelyes volt, és karmok meredeztek belőle, mint a ragadozó madarakéból, vagy nem is tudom. Jézusom, minél többet beszélek róla, annál hihetetlenebbül hangzik. Még soha, senkinek nem beszéltem erről. Bolondnak tartasz már? Nem, Joe nem tartotta bolondnak. Azt felelte, maga is látott már épp elég különös dolgot. Ez hazugság volt, hiszen semmi ilyesmit nem látott még, de Rita beszámolójában volt valami nyugtalanítóan ismerős. Mintha egy régen hallott, félig elfelejtett esti mese lett volna. Előre tudta, a nő következőnek mit fog mondani, lelki szemei előtt tisztán látott minden részletet. – Fenébe, akkor lehet, hogy te is bolond vagy. És még csak most jön a java. Szóval, ott van előttem ez a furcsa, sebzett, hatalmas állat az óriási fogaival meg karmaival. Elég biztos vagyok benne, hogy sárkány. Erre elfutok a búsba? Hazamegyek? Nem, gondolta Joe, de nem mondta ki hangosan. Nem, ennél mindig is bátrabb voltál. – Nem! Megsajnálom, mert bolond vagyok. Látom, hogy a mellső lába horgászdamilba gabalyodott, szóval óvatosan odaaraszolok, és valahányszor egy pillanatra abbahagyja a vergődést, nyiszálni kezdem a bicskámmal. És esküszöm Jézusra, Máriára, Józsefre meg a Bibliára, amint észrevesz, baromira lenyugszik, és hagyja, hogy befejezzem, mintha tudná, hogy segíteni akarok. Sikerül lehámoznom róla a damilt, és végül már nem marad más, csak egy söröskarton műanyag fóliája a pofája körül, érted? Ó, igen. Joe tudta jól, mi lesz a történet vége. Gyengéd kezek próbálják lehántani az álnok csapdát, kezek, melyek fél fogára sem lennének elegendőek. De még csak nem is reszketnek, a lány tekintete kedves és bátor… Kezdett aggódni, hogy Ritának igaza lehet, és mindketten kicsit begolyóztak. – És mit csináltál? – Hát… leszedtem róla a műanyag fóliát. Addigra már éreztem, hogy nem fog bántani. A szeme nagyon furcsa volt, még sosem láttam hozzá hasonlót. Emberi értelem csillogott benne, és különös színe volt. Ami azt illeti, egy kicsit olyan, mint a tiédnek. – Felnevetett. Sokat sejtető, mégis

titokzatos nevetés volt. – Szóval levettem azt a műanyagot, és kiszabadítottam az állatot. Erre a levegő valahogy elkenődött, aztán a lény csak úgy eltűnt. Placcs, hallatszott Luce kavicsainak hangja. Errefelé a víz túl sekély volt, hogy igazán nagyot csobbanjanak. A hangok épphogy csak kellemesen megtörték az alkonyi csendet. Placcs, placcs. – Jézusom. Még tényleg soha, senkinek nem meséltem erről. Még a volt férjemnek sem. Joe nem tudta, mit mondhatna. – Hűha. Köszönöm, hogy bízol bennem – szólalt meg végül, és komolyan is gondolta. Tényleg, őszintén. Nem tudta, miért gondolja ennyire átkozottul komolyan, de attól még így volt. Teljes szívével és veséjével és nagydarab, tohonya testének összes többi szervével így érzett. – Köszönöm. A nő elmosolyodott. Egy hónapon belül már másodjára nyújtotta ki a kezét, hogy megfogja a férfiét. * De ami arany, az mulandó. A sárkányok tudják ezt. Egész hosszú létezésük során küzdenek ez ellen, nem túl sok sikerrel. Idővel minden, Raymond folyóparti építkezési projektjével dacoló ellenállás el lett tiporva, buldózerek vagy vesztegetés áldozatául esett. Csak a takarítás maradt hátra. El kellett tüntetni azokat, akik a kelleténél egy kicsivel többet tudtak, meg az üzletfeleket, akik szavatosságuk lejártát kockáztatva segédkeztek. Raymondnak volt egy listája. Nem személyes, hanem szigorúan üzleti szempontok alapján állította össze. Ezt a listát odaadta Joe-nak, Joe pedig tette a dolgát. Teljesítette a parancsait. Aztán hazament, lemosta a Super Beet, a slaggal lefröcskölte Ritát és Luce-t, és nem gondolt többet a munkájára. Legtöbben azok közül, akinek az i-jére feltette a pontot, rossz emberek voltak. Mint ő. Úgy volt vele, hogy nem kár értük. Nem érdekelték. A listáról fogytak a nevek. Közeledett az ősz. A sivatagi szélben már csak néhány elvarratlan szál verdesett. Az egyik ilyen szál egy Maria nevű

csavargó volt. Maria nagyjából tízezer éves volt. Azért jött a városba, hogy behajtsa Raymondon egy régi tartozását. Raymond nagylelkűen egy motelben szállásolta el a hétvégére. Mint mondta, időre van szüksége, hogy rendezze az iratait. Nem említette, miért kell kihúzni egy foghíjas vénasszonyt a speciális listájáról, Joe meg szokás szerint nem faggatózott. Vetett egy pillantást a fényképre, zsebre vágta a Raymondtól kapott cetlit a címmel és a szobaszámmal, aztán ment a dolgára Raymond egy másik verőlegényének, egy Dave nevű, gyakorlatias, ceruzabajszú fickónak a társaságában. Dave sosem járatta fölöslegesen a száját. Csak tette a dolgát, mint Joe. Ahogy behajtottak a parkolóba, a motel jellegtelennek tűnt, megkülönböztethetetlen volt attól a millió másiktól, ami lassan málladozik a sivár, sebhelyekkel teli kontinens kis- és nagyvárosainak autópálya-lehajtói mellett. Pergett a vakolat, a kavicsos talajt seregélyek csipegették, a kiadó szobákat hirdető neonreklám hősiesen pislákolt a délutáni napsütésben. A parkolóban csak néhány másik kocsi állt, egyik sem volt túl jó állapotban. De amikor Joe kiszállt a Lincolnból, amivel jöttek, jeges borzongás futott végig a gerincén. Ámulva nézte libabőrös karját. A kocsi visszapillantó tükre mellé szerelt hőmérő közel 37 fokot mutatott. Összenézett Dave-vel. Az bólintott. – Igen – mondta. – Én is érzem. Valami kurvára nem stimmel itt. Jobb lesz, ha vigyázunk, öreg. Maria a 15-ösben, egy földszinti, közvetlenül a parkolóra néző szobában szállt meg. Joe arra számított, hogy fel kell törniük a zárat, de végül sikerült simán elfordítania a kallantyút. Sokkal óvatosabban léptek a vörhenyes félhomályba, mint azt egy szem öregasszony indokolta volna. A lámpa nem égett, a tévé sem volt bekapcsolva, a redőnyöket lehúzták. Az ablakkal és az ággyal szemközti fal mellett görnyedt alak ült. – Milyen figyelmes Raymondtól, hogy gondoskodik számomra a társaságról – szólalt meg az árny. Hangja szárazabb volt, mint az augusztus. Valami kattant a kezében. A Zippo fényében Joe aszott arcot, vasszürke hajat és karmos kezet pillantott meg, melyre oltalmazó szimbólumot tetováltak. A nő valami furcsa okból kifolyólag ütött-kopott cilindert viselt.

A motelszoba áporodott levegőjét érezhetően friss szivarfüst lengte be. – Ugyan kinek kell segélyhívó karkötő, ha elesne a mosdóban, ha egyszer ilyen remek barátai vannak? Azért jöttetek, fiúk, hogy segítsetek cipelni a bevásárlószatyraimat? Joe szeme kezdett hozzászokni a félhomályhoz. Egyre több részletet sikerült kivennie: falra rajzolt ábrákat, egy plafonra rótt, széles kört. Tarotkártyákat a piszkos szőnyegen. A levegő valami furcsa frekvenciával vibrált, amitől bizseregni kezdtek a fogai. Úgy érezte, mintha gondolatai és szavai fortyogó szurokba ragadnának. Mellette Dave felmordult, és megdörzsölte a halántékát. – Nem személyes ügy, asszonyom – mondta Joe nagy nehezen. – Csak… csak üzletről van szó. Eszelős vihogás hallatszott. A nő szivarjának parázsló vége ringott a félhomályban, és úgy világított, akár egy vörös szem. – Ezzel áltatod magad, kölyök? – suttogta a vénasszony. – Ha nem lenne személyes ügy, Raymond miért pont téged küldött volna az összes szóba jöhető embere közül? Vagy mondjam inkább, hogy az összes nem-embere közül? Mekkora szemétláda! Felfogad, hogy végezzek el neki egy melót, aztán ahelyett hogy fizetne, bérgyilkosokat küld rám. Mert pontosan azt tettem, amit kért. Van pofája. Remélem, a következő boszorkány, akit átver, pokoltornácot nyit a valaga likába. Dave a pisztolytáskáját babrálva tett egy jókora lépést a vénasszony felé. Úgy botorkált, mint vakember a csatornaalagútban. – Tényleg ezt a hibbant szöveget szánod az utolsó szavaidnak? – kérdezte. – Nem akarnál, mit tudom én, inkább imádkozni? – Ó, nem kell nekem imádkoznom – felelte a banya. – Éppen a végakaratomban gázolsz. Azt akarom, hogy Raymond Sturges megkapja, ami a számtalan árulásáért jár neki. Azt akarom, hogy az a rút lakópark, amit építeni készül, kártyavárként omoljon a folyómederbe. És leginkább, a megboldogult lánykoromban elorzott szívek és limlomért elharácsolt lelkek minden erejével azt akarom, hogy az a szellem ott, melynek megidézésére, béklyóba verésére és halandó emberi testbe kényszerítésére megkért, emlékezzen, miféle is valójában, aztán még a szart is kiverje az úgynevezett

főnökéből. Ha ezek közül csak egy is megvalósul, már boldogan szállok alá a láthatatlan világba. – A szivar finoman, gonoszul megrezzent. Sületlenségeket beszélt. Joe a fejét rázva próbált szabadulni az elméjét elárasztó iszaptól. – Jézusom, mégis ki a fenének hisz engem, hölgyem? – Tett egy lépést előre. Csizmatalpa alatt tarot-lapok hajlottak ketté és szánkáztak szerteszét. A vénasszony felnézett, és rávillantotta szeme fehérjét. – Szerintem pontosan tudod, ki vagy. – Fojtottan, sziszegve beszélt. – Félre akart állítani az útból, ahogy most engem is félre akar állítani. De egy folyóistent nem lehet csak úgy fejbe lőni. Ahhoz szakemberek kellenek. Tanítani csak az tud, aki tudja is, mit csinál. Ahhoz, hogy… – Fáj a fejem – mondta Dave. Nagy nehezen célra tartotta a pisztolyát. – Ideje letudnunk ezt a melót. – Nem, Dave, a francba is, várj egy kicsit. Tudni akarom, miről… – Hamarosan emlékezni fogsz – mondta Maria halkan. – Pórázra akart fogni, és… Dave pisztolyának hangtompítója elfojtott köhintéssé változtatta a fegyver dörrenését. Maria összeroskadt. Cilindere és szivarja Joe lába elé hullott. – AZ ISTEN VERJE MEG, beszélni próbáltam vele! Mit nem értettél abból, hogy „várj”? Dave a nyugodj már le a picsába egyetemes gesztusával tartotta a magasba a kezét. – Bocs, de akkor a főnök most azért küldött, hogy eldumálgassunk a vén szatyorral, vagy hogy kinyírjuk? Mi a búson sikerült hirtelen ennyire kiakadnod? Ez jó kérdés volt. Mint általában a legtöbb kérdésre, Joe erre sem tudta a választ. Valahogy… furcsán érezte magát. Most, hogy Maria meghalt, Dave láthatóan megint rendben volt. Joe ugyanakkor olyan messze volt attól, hogy rendben legyen, mint egy kelet felé száguldó busz nyugattól. Az a busz sűrű kipufogógázt eregetve épp az imént hagyta el Émelyítő Feszültség városát, a férfi pedig kétségbeesetten próbált nem belegondolni, vajon mi lesz a következő állomás. Nézte, ahogy a boldog élet, amit nagy nehezen összekapart magának, eltűnik mögötte a visszapillantó tükörben.

– Nem – mormolta a fejét markolászva. – Nem nem nem nem. Őrült volt. Fogalmam sincs, miről beszélt. Csakhogy a hazugság nem fájhat ennyire. Érezte, hogy múltjának apró szilánkjai a helyükre kerülnek, erőszakosak és szenvtelenek, mint pisztolyos férfiak, betonfürdőt előkészítő férfiak, démonidéző férfiak, és már nem sokáig bírja visszatartani őket, mielőtt… Mögöttük valaki alig hallhatóan, szinte csak sóhajtva levegő után kapott. Joe és Dave megdermedtek. Az ajtóban a késő délutáni nap által fénykoszorúba vonva Rita állt. * Miután végzett Raymonddal, Joe a Riverview felé iramodott. Fájt visszakényszerítenie magát az emberi alakjába – pokolian fájt, nagyjából úgy, mintha három számmal kisebb cipőt viselt volna –, de sikerült addig kibírnia, amíg még egyszer, utoljára betámolygott nyomorúságos kis lakásába. Levelet írt a nőnek. Rita! Mennem kell. Nagyon sajnálom. Titeket senki sem fog bántani, ezt megígérhetem. Gondoskodtam róla. A matracom alatt találsz egy csomó pénzt, a mellékelt címen még többet. Kérlek, fogadd el. A veled és Luce-szal töltött idő elmondhatatlanul boldoggá tett. Köszönök mindent. Átcsúsztatta a nő ajtaja alatt, hogy majd megtalálja, amikor hazaér. Aztán elindult az éjszakába, arra, ahol a drótkerítésen túl már látszott a folyópart. * Rita egy kupac törölközőt tartott, ami majdnem az álláig ért. Joe a nyitott szállodaajtón beszüremlő ellenfényben nem látta a szemét, de abból, ahogy

a nő hirtelen megmerevedett, sejtette, mi tükröződhet benne, és ettől összefacsarodott a szíve. – Bassza meg, még ez is – sóhajtott Dave azzal szembesülve, hogy az eleve óriási szarhalmaz éppen egy fokkal nagyobbá vált. Felemelte a pisztolyát. Jól karbantartott, kecsesen működő motorként tudott szarhalmazokat eltakarítani. Joe-ra igazán nem lehetett ráfogni, hogy kecses lenne, ugyanakkor a kifinomultság hiányát azzal pótolta, hogy tényleg, kurvára nagydarab volt. A Dave könyökét érő, kétségbeesett ütése eltérítette a lövést. Egyúttal reccsenve eltörte a csontot, és kiverte a felvonyító férfi kezéből a fegyvert. Dave kecsessége szilánkokra repedt. Ez volt az a pillanat, amikor Joe végezhetett volna a munkatársával. Eltörhette volna a nyakát, fejbe lőhette volna, hogy később aztán hazudjon Raymondnak, és Mariára kenje az egészet. Helyette – miközben üvöltő, szitkozódó expartnere ellökte magától – megpördült, az ajtó felé lódulva magával sodorta Ritát, és rohanni kezdett a Lincoln felé. A távolban máris szirénák vijjogtak. A nő meg sem mukkant, ahogy a férfi az anyósülésre lökte, aztán a kocsit megkerülve a sofőrülés felé lendült. Csak a sokktól tágra nyílt szemmel, szótlanul bámult maga elé. Ahogy a parkolóból kifaroltak a kora esti forgalomba, és a masszív, régi kocsi kerekei felsikítottak, Joe fejben számolni kezdett. Dave-nek még törött karral és autó nélkül sem lesz szüksége sok időre, hogy jelentést tegyen Raymondnak. Raymond eleve tudott Ritáról. Tudta, hol lakik. Amint Dave-nek sikerül felhívnia, és rájön, mi történt… – Picsába. Picsába picsába picsába picsába. – Beleöklözött a műszerfalba. Az berepedt, és Joe ökle csupa vér lett. Kezdett besokallni. Maria sugallatai, a haragja láttán rettegő Rita az anyósülésen – mindez kurvára a tűréshatárát feszegette. Úgy érezte, mindjárt szétrobban, és elsöpri a várost, mint Atlantiszt. – Rita, annyira sajnálom. Nem akartam… nem tudtam… – Meg fogsz ölni? – A nő hangja olyan halk volt, hogy Joe alig értette a forgalom zajától. Te jó ég, hányszor szakadhat meg a szíve egyetlen nap alatt?

– Nem – felelte. – Soha nem ártanék neked. Soha. – Megnyalta kiszáradt ajkát, és lenyelte a torkában feszülő, érzésre strucctojás méretű gombócot. A nő enyhén ellazult, de még így is maradt benne valami jogosnak tűnő, vádló feszültség. A személy- és vagyonvédelmi szektorban dolgozom, mondta neki Joe korábban. Ez a munkám. Hát persze. – Tudsz olyan helyet, ahol meg tudod húzni magad néhány napra? Lehetőleg a városon kívül? – A… a nővérem Tucsonban lakik. Esetleg… – Menjetek oda Luce-szal. Maradjatok néhány hétig. Egy ideig ne gyertek vissza, oké? – De a munkámat nem hagy… – Most a munkád legyen a legkisebb gondod. Figyelj rám, Rita. Egy nagyon rossz ember valószínűleg most értesül róla, hogy láttál valamit, amit nem lett volna szabad. Időre van szükségem, hogy rendet tegyek. – Az a szellem ott, melynek megidézésére, béklyóba verésére és halandó emberi testbe kényszerítésére megkért. Ez mégis mit jelentett? Felvillant egy emlék. Rita állt előtte kislányként, nagyjából olyan rémülten, mint most, mégis egyre csak felé nyújtva a kezét, gyengéden és óvatosan… Betonszállító teherautók gördültek végig az otthona partján… Érezte, hogy elrángatják onnan, ahová tartozik, hogy valami parányihoz, ügyetlenhez és lassúhoz láncolják… Raymond hangját hallotta, olyan tisztán, mintha ott ülne mellette: a pokolba is, sikerült. Megcsináltad. Te hibbant, vén boszorkány, megcsináltad. Nico, Bobby, kerítsetek neki valami ruhát! – Rita – szólalt meg halkan, megfontoltan. – Amikor jósoltál a tenyeremből, pontosan mit láttál? A nő még mindig az egyik szállodai törölközőt szorongatta. Sokáig nem felelt, csak morzsolgatta a textíliát, miközben próbálta megfogalmazni a választ. – Nem itt van a helyed – mondta végül. – Az otthonod… valahol máshol van. Aztán mindketten hallgattak, amíg begördültek a Riverview parkolójába. Joe egyből kiszúrta, pont ahogy tartott tőle, hogy máris ismerős kocsik állnak az épület előtt: kocsik, melyeket maga is vezetett, melyekben

nemegyszer ült már. A második emeleti teraszhoz vezető lépcsőn sötét alakok lézengtek. – Luce hol van? – kérdezte. Egy pillanatra sem vette le a szemét az árnyakról. – Sarah-nál. Sarah-nál. Vagyis a földszinten. Hála viharnak, forrásnak, fűharmatnak. – Oké. Akkor mondom, mi lesz. Kiszállok a kocsiból. Felmegyek a lépcsőn. Te csak utánam szállsz ki, és rögtön elmész Luce-ért. Aztán beültök a saját kocsidba, és meg sem álltok a nővéred lakásáig. És nem nézel vissza, akármit is hallasz. Kérlek. – Joe, én… – Kérlek. Menj át Sarah-hoz, fogd Luce-t, fuss vele a kocsidhoz. Nem lesz semmi baj. – Látlak még valaha? – Rita ezt hadarva kérdezte, szavai összemosódtak: Látlakmégvalaha? Pedig nem volt szokása hadarni. Joe szívéből mostanra nem maradt más, csak némi törmelék, amit legfeljebb nedves papírkendővel lehetett volna felitatni. – Ki tudja – felelte. Nem nézett a nőre. Kinyitotta a kocsiajtót. – Számolj tizenötig, aztán indulj. A parkoló és a lépcső közötti távolságot futva tette meg. Joe túl nagy célpont volt, hogy a fenti fickók elvéssék, de még egy nagy célpontot sem könnyű eltalálni, ha gyorsan mozog és rosszak a fényviszonyok. Ahogy megindult felfelé, az ingatag fém- és furnérszerkezet rengve döngött a léptei alatt. Kettesével szedte a fokokat, míg végül az utolsó kettőn átlendülve úthengernyi embertestének minden ormótlan erejével nekirontott ellenfelei sötét tömegének. Ismerős arcokat látott, és zúzott be az öklével. Közvetlenül a füle mellett pisztoly dördült, de észre sem vette. A világ kavargó, tajtékos cselekvéssé szűkült, haragja útjába kerülő, majd mellesleg félresöpört dolgokká. Csodálatos érzés volt. Egyúttal piszkosul ismerős is. Valahol a távolban kocsiajtó csapódása hallatszott. Joe az örvény mélyéről tudomásul vette. Azt gondolta: rendben. Nem maradt más dolga, csak hogy elterelje a figyelmüket, amíg Rita és Luce egérutat nyer, aztán lesz még ideje szembeszállni magával Raymonddal: a főnökével, jótevőjével, a férfival, aki elárulta. Valakinek a koponyája éles csendüléssel

a fémkorlátnak csapódott. Egy fickó, aki Raymond születésnapjára egyszer olyan finom mogyoróvajas sütit csinált, amilyet Joe még életében nem evett, a vállához nyomta a pisztolya csövét, és meghúzta a ravaszt. Joe érezte, hogy a golyó forrón áthatol izmon, csonton, aztán megint csak izmon. Felbődült. Máshogy nem lehetett volna leírni: kitátotta a száját, melyből állatias hang tört elő, aztán magához ragadta a fegyvert, és eltörte vele a férfi állkapcsát. Vállakat, fejeket, nyakakat szaggatva bukott fel levegőért. Odalent Rita Luciannel a karjában keresztülrohant az udvaron, vissza a parkoló felé. A napfény másodpercről másodpercre enyészett, a világ már jó ideje kék, szürke és fekete foltokká olvadt, de Joe így is látta a nőt. És Rita is látta őt. Ne nézz vissza, kérte Joe az imént, szinte már könyörögve, de Rita önálló volt – önálló és csodálatos –, így hát felnézett, meglátta, és tekintetük találkozott a köztük feszülő térben. A nő megtorpant. Joe hevesen megrázta a fejét. Rita vetett rá egy utolsó, fájdalmas pillantást, aztán futott tovább. – Ég veled – suttogta Joe. Ellenfelei áradata ismét maga alá gyűrte. * – Szia – mondta Luce a folyónak, és Rita lélegzete elakadt. – Miért mentél el? Még meg sem tanítottad a pillangóúszást. Újdonsült otthonuk messze esett a folyótól. Fent a hegyekben volt, egy puccos környéken, amelyen Rita még régen ezerszer keresztülhajtott a lerobbant Chevyjével, de sosem volt ideje megcsodálni a csinos kis házakat a csinos kis pázsitjaikkal, mert előbb-utóbb mindig megjelent egy járőrkocsi, finoman jelezve, hogy ideje továbbmenni. Amikor megvette a házat, részben kicsinyesség vezérelte. Csesszétek meg, gondolta. Lássuk, mit szóltok, ha beköltözöm a szomszédba. Persze maga a ház is helyes volt, a közeli sulik jónak számítottak, ráadásul a helyi közösségi főiskola alig néhány kilométerre volt innen. A kicsinyesség igazából csak a végső döntéshez kellett, gyengéd oldalba bökésként: Kislány, megérdemled. De a folyó messze volt, legalábbis nem elég közel, hogy csak úgy ki lehessen sétálni a partjára. A szomszédok szerint ez felért egy áldással: a vízszint újabban egyre csak emelkedett, mintha valahol fentebb áttört volna

a gát, és belegondolni sem mertek, mi lesz a következő kiadósabb esőzéskor. A part mentén megkezdett építkezési projektek legtöbbjét bizonytalan időre elhalasztották. Volt, aki szerint mindenről a hegyi hóviharok tehettek, mások az általánosan megkergült időjárást okolták. Ritának megvolt a saját elmélete, de inkább megtartotta magának. Reggel elvitte Luce-t az óvodába, bevásárolt, heti háromszor bejárt a főiskolára, hétvégenként meg kiautóztak a sivatagi napsütésben piszkos selyemszalagként tekergő-fénylő folyóhoz. Még mindig tele volt szennyel. Betonpartján továbbra is barnás mocsok gyülemlett fel: eldobható poharak, nejlonzacskók, meg mindenféle egyéb szemét, amit a városlakóknak kedvük szottyant belehajítani. Valami mégis megváltozott. Mármint a vízszinten kívül. Visszatért valami, ami réges-rég elveszettnek tűnt. Amikor Ritáék kiszálltak a kocsiból, a folyó nyújtózóásító macskaként fodrozni kezdte olajfoltos felszínét, hogy köszöntse őket. Valahányszor Luce túl közel merészkedett hozzá, elcsitult, készen rá, hogy elkapja a fiút, ha az megbotlana és beleesne. Persze lehet, hogy Rita csak a vágyait vetítette ki rá. Voltaképpen fogalma sem volt, mit remél. Az örökség dacára, amit Joe hagyott maga után, akkora űrt érzett magában, hogy gyakran álom sem jött a szemére. Csak akkor lazult el igazán, ha a folyót hallhatta. Szíve csak akkor lelt nyugalomra, ha éberen várhatta, feltűnik-e… Pontosan mi is? Egy különös gyöngyökre hasonlító szempár? Egy tollas, bundás, karmos lény? Egy Super Bee, ami delfinként szökken elő a szennyezett vízből? – Hová mentél? – kérdezte Luce.

Kemenes Iván fordítása

K. J. Parker ÉLŐHELY K. J. Parker (más néven Tom Holt) (www.tom-holt.com) Londonban született 1961-ben, és élete különböző pontjain dolgozott (nem túl nagy sikerrel) érmekereskedőként, ügyvédként, farmmunkásként, favágóként és aukcióházas asszisztensként. Közömbös fémműves, fakezű ács, kétballábas vívó, pipogya lovas, erőtlen íjász, so-so fegyvermester és -kovács, szódával-elmegy állattenyésztő és erdész, futottakmég kategóriás regényíró, képzett textilmunkás és mesterlövész, aki pár éve zsinórban kétszer is megnyerte a World Fantasy-díjat kisregény kategóriában, azóta azonban viszonylag kevés érdemi publikációval állt elő.

„A sivatag egyre nő. Jaj annak, ki sivatagokat rejteget.”{2} Friedrich Nietzsche: Imígyen szóla Zarathusztra

Rám nézett. Visszanéztem rá, és próbáltam kitalálni, mit mondjak. Azt azért mégse lehet válaszolni egy hercegnek, hogy elmész te a francba, pláne, hogy a protokoll miatt kötelező otthagyni a kardunkat a kapuőr bódéjában, a lovunkat pedig a királyi istállósfiúkra kell bíznunk. Annyi talán belefért, hogy nem, de nem biztos. Az igen ki volt zárva.

– Elnézést – mondtam. – Kicsit süket vagyok az egyik fülemre. Megismételné? Sóhajtott. – Azt akarom – mondta lassan, mintha külföldihez beszélne –, hogy kapj el nekem egy sárkányt. Egy élőt. Képes vagy rá, nem? Hát, jó sokáig húztam az időt. Bőven megfizettem érte. – Valószínűleg nem – mondtam. Nem ezt várta. – Miért nem? * Tudom, sokan – teljes joggal – arra panaszkodnak, hogy egyetlen apró hiba tönkretette az életüket. Az én esetemben egyetlen siker vágta taccsra. Gyenge lenne azzal takarózni, hogy akkor még csak gyerek voltam, nem tudtam, mibe ártom magam, és ha tudtam volna, inkább elfutok onnan jó messzire – ehhez már késő. Ezzel kell együtt élnem, egész életemre rajtam marad a billog (szóval valószínűleg nem túl sokáig, ismerve a billog természetét). A HŐS szó van beleégetve az arcbőrömbe, túl mélyen ahhoz, hogy pirosítóval elfedhessem, túl magasan ahhoz, hogy egy széles karimájú kalap árnyéka eltakarja. Tizenkilenc éves voltam, egy elszegényedett lovag három fia közül a legfiatalabb. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy volt a házunknak egy nyirkos, folyton beázó előtere, amelyet rozsdás, örökölt páncélok díszítettek, és mi gondoskodtunk a juhainkról. Helyesbítés: Juifrez és én gondoskodtunk róluk, mivel Raimbaut volt a legidősebb, vagyis a kijelölt örökös, vagyis túl előkelő ahhoz, hogy bepiszkítsa a kezét bármilyen hasznos munkával. Minden álló nap egy fakarddal gyakorolt egy fapóznán, és a címertant tanulmányozta, míg mi a terhes anyajuhok seggéről nyírtuk a szaros gyapjút. Nem tudnám megmondani, ki járt rosszabbul: mindkét tevékenység elég nyomorúságos volt, de a miénk legalább hozzájárult ahhoz, hogy étel kerüljön az asztalunkra. Kétszázhat juhunk volt, aztán egy nap már csak kétszázkettő. Négy eltűnt. Juifrezzel elmentünk megkeresni őket, de csak néhány csontot és

gyapjúcafatot találtunk. Nem értettük. Egy farkas véres pusztítást hagy maga után, a tolvajok meg semmit. Kettéváltunk: én egy óráig jártam a környéket, de az égvilágon semmit sem láttam. Aztán visszamentem oda, ahol azt mondtam Juifreznek, hogy várjon meg. Nem volt ott. Utálom az érzést, amikor úrrá lesz rajtam a pánik. Ezt túl gyakran tapasztaltam Outremerben, de egyszer sem olyan intenzíven, mint aznap. Juifrez egy évvel idősebb volt nálam, de valahogy mindig az öcsémként tekintettem rá: okosabb, értelmesebb voltam. Mindig is abból indultunk ki, hogy az én feladatom vigyázni rá. Váljunk ketté, mondtam. Elképzeltem, milyen lenne a történtekről beszámolni az apámnak. Nem volt valami megnyugtató gondolat. Meresztettem a szemem, hátha kiszúrok valamit, esetleg lábnyomokat – mindig is jó voltam az ilyesmiben –, de sehol semmi, amitől kis híján elsírtam magam. Futásnak eredtem, hogy gyorsabban át tudjam fésülni a terepet, és csak amikor megálltam, akkor esett le, hogy elfogyott a levegőm, és a rám törő görcs miatt alig tudok lélegezni. Isten tudja, mióta kiáltoztam már a nevét, teljesen berekedtem. Egy fának vetettem a hátam, hogy ne rogyjak össze, majd a földre csúsztam. Eleget próbálkoztam. Be kellett látnom, hogy úgysem találom meg. Arcomat a tenyerembe temetve ültem ott, amikor éreztem, hogy valami a fejemen placcsan. Elég súlytalan volt ahhoz, hogy esőcsepp is lehessen, de az eső általában nem cseppenként esik. Megfogtam a fejem búbját, aztán megnéztem az ujjbegyemet. Vörös volt. Felnéztem, és láttam, hogy Juifrez lóg fejjel lefelé egy magasan lévő ágról, feje félig elfordítva a nyakán. Hallottam, hogy a fejemben megszólal egy hang: Tűnj innen! Nem voltam olyan állapotban, hogy zavarjon, hogy hangokat hallok. Pár pillanatra lefagytam, aztán a fa törzsén kaparászva próbáltam felmászni, de nem volt mibe kapaszkodni. Tűnj innen!, ismételte a hang a fejemben, de nem láttam értelmét az utasításnak, a bátyám, az idősebb öcsém ott lógott karnyújtásnyira, akár a legnagyobb, legteltebb szilva, amelyet éppen csak nem ér el az ember. Figyelmeztettelek, szólt a hang, és valami megmozdult a lombkoronában. Először arra gondoltam, disznó lesz, csak hát a disznók nem másznak fára, nem ilyen nagyok, és nem ilyen színűek. Ez egy hatalmas, kék-arany

színű, kis szemű és emberi szempillájú disznó lett volna. Aztán kidomborította a taréját, lapos tüskék sávját – akárha karhosszú nősziromlevelek lettek volna –, és kinyújtotta nevetségesen hosszú, derékszéles nyakát. Ekkor megértettem, mivel állok szemben. Na ne szórakozzunk már, gondoltam, mert ilyen lény nyilván nem létezik. De ez nem számított. Az a lény, bármi is volt (tényleg akármi lehetett), megölte a testvérem, úgy kitekerte a nyakát, mint egy csirkéét, és felakasztotta egy fára, mint egy kártevővel, hermelinnel, menyéttel vagy patkánnyal tenné az ember, hogy elijessze az undorító kis rokonaikat. A franc az egészbe, gondoltam. Szerintem a düh Isten ajándéka. Berogyasztottam a térdem, és felugrottam, de így sem találtam kapaszkodót, és csak annyit értem el, hogy letörtem a körmeimet. Csináld csak, te idióta, hallottam a hangot a fejemben, és az a lény – na jó, hívjuk annak, ami, bármilyen röhejes már kimondani is a szót –, szóval az a sárkány lecsúszott a fán, egyenesen felém, akkorára nyitva a száját, hogy beleláttam. Szájpadlása rózsaszín volt, és az agyarai, tépőfogai – nem tudom, mi a megfelelő szakkifejezés – a koros elefántcsontot idézően fakó írószínűek voltak, bár az egyik a hegyénél törött volt. Nem volt nálam fegyver, és régi bestiáriumunk szerint a sárkányok tépőfogai halálos mérget jelentenek. Ezért gondolom, hogy a düh Isten ajándéka. Lehetővé teszi számunkra, hogy szembenézzünk a kockázattal, és azt mondjuk magunknak: Legyen, ahogy lennie kell. Nem vagyok sem bátor, sem okos, de az évek során megfigyeltem, hogy amikor elönt a vágy, hogy megöljek valakit vagy valamit, az a legjobbat hozza ki belőlem. Most is hagytam, hogy ez történjen, és csak néztem a sárkányt – a düh néha nyugodttá tesz –, mígnem nyitott szájjal fölém nem került. Ekkor bedugtam jobb kezemet a szájába, a lehető legközelebb a gyökeréhez megragadtam a nyelvét, és megtámasztottam a könyökömet alsó állkapcsa alján. Megpróbálta becsukni a száját, de nem tudta. Felkarommal nyitva tartottam, és a próbálkozás erejétől öklöm és könyököm belenyomódott puha szájpadlásába, akár valamiféle horgony. Egyenesen tartottam a karom: tudtam, hogy különben eltörik a csuklóm, és akkor nekem annyi. Valamiért

nem zaklatott fel, amikor észrevettem, hogy az alsó állkapcson lévő fogak centiméterekre voltak attól, hogy belemélyedjenek a felkaromba. Megpróbálta hátrarántani magát, de rájött, hogy ezzel csak a nyelvét tépné ki, és rögtön feladta. Egy pillanatra teljesen abbahagyta a mozgást, és igyekezett kitalálni, mitévő legyen. Hála az égnek, nekem pontosan egyetlen pillanatra volt szükségem ahhoz, hogy benyomjam a hüvelykujjam a szemébe, amilyen erősen csak tudom. Természetesen eltört az ujjam, de akkor ez volt a legkisebb bajom. A sárkány olyan élesen rántotta hátra a fejét, hogy a nyelve a kezemben maradt. Aznap fontos leckét tanultam, ami a későbbi életem során is hasznomra vált, amikor csak sikerült nagy bajba keverednem (nem olyan kicsibe, mint puszta kézzel megküzdeni egy sárkánnyal). Azt remélve adom tovább nektek a tudást, hogy ti is olyan jól jártok vele, mint én. Tehát, ha egy olyan ellenséggel harcoltok, aki sokkal nagyobb és erősebb nálatok, ne próbáljátok megölni. Csak okozzatok neki akkora fájdalmat, amekkorát tudtok. Lesz egy másodperc, amikor a kíntól, bármilyen erős is egyébként, nem tud majd tisztán gondolkodni, és ti ebben a másodpercben (például) felkaphattok egy nagy követ, és betörhetitek a fejét. Később megtudtuk, hogy hihetetlen szerencsém volt. Egy sárkány koponyája olyan vastag, hogy csak egy közelben lévő kőhajító géppel eltalálva lehet betörni, de van rajta egy kis pont – akkora, mint a tenyerünk –, közvetlenül a búbján, ahol koponyája két fő lemeze sérülékeny illesztékkel kapcsolódik egymáshoz. Mindig is az volt a tapasztalatom, hogy amikor a helyzet nagyon rosszra fordul, a következő három dologra mindig lehet számítani: rémületre, vakszerencsére és dühre. Ezek közül a legtöbbet a düh ér. * – Miért nem? – kérdezte a herceg. Micsoda kérdés. – Mert túl nehéz – feleltem. – Nehéz és veszélyes, és nem akarom megöletni magam.

Sértetten nézett rám, mintha legalábbis a házassági ajánlatát utasítottam volna vissza. – Szóval túlságosan is félsz – mondta. – Igen. Bólintott. – Tegnap felvásároltam a birtokotokon lévő összes jelzálogot. Ha érvényesítem, elő tudsz állni kétezer angyallal tizennégy napon belül? – Nem. – Akkor elvégzed nekem ezt a pofonegyszerű kis munkát? – Igen. * Kétezer angyal sok pénz. Nagyjából a fele annak, amennyit a birtokuk ér: hektáronként két angyalt. Durván ennyibe kerül felszerelni két lovagot, és elküldeni őket harcolni Outremerbe. Amikor a bátyám, Raimbaut huszonnégy éves volt, herceguram úgy döntött, követi lelkiismerete és szíve hívását, és csatlakozik Isten katonáihoz, akik az outremeri pogányok ellen harcolnak. Nemes, gyönyörű elhatározás volt, legalábbis az emberek így emlegették. És persze felszólította bérlőit és alhűbéreseit, hogy tartsanak vele, elvégre egyetlen ember nem sokat érhet el egy háborúban, még ha abból a birodalomból származik is, amelynek ősei hercegek voltak Cascenaisben, amikor a király ősei még mindig kecskéket kergettek hegyoldalakon. Apám túl öreg volt ahhoz, hogy a hercegurammal tartson, így Raimbaut ment helyette. Belegondoltatok már, mennyibe kerül egy ilyen vállalkozás? Tétel: sodronying. Tétel: bokáig érő sodronynadrág. Tétel: páncél. Tétel: sisak, orrvédővel. Tételek: mellvért, lánckesztyű, egy csataló, egy poroszkáló, két málhás, három ügető a fegyverhordozójának és két fegyveresének. Egy kard, két lándzsa, egy pajzs és így tovább. Összesen nyolcszázharcminchat angyal. Ha mindehhez hozzávesszük az utazási és a mindennapos költségeket… Bár neki nem kellett hozzávenni. Elvitte a vérhas három héttel azután, hogy megérkezett. A hadsereg épp teljes visszavonulót fújt, úgyhogy

kénytelenek voltak ledobni valahol a hulláját és a drága felszerelését – utóbbit valószínűleg megtalálta az ellenség, és eladták a Tedesci fivéreknek, akik minden zsákmányukat felvásárolják, és eladják az aescrai kapus vásáron a Hit Védelmezőinek. De felesleges aggódni, nyugtatták a herceget az udvarmesterei, bőven van még, ahonnan ez a fiatal jött. A kötelezettség pedig továbbra is érvényben volt, és apámnak akadt egy másik fia, úgyhogy meg is volt oldva a probléma. Kétezer angyal, amit az apám úgy teremtett elő, hogy elígérte a földjét az Aechmalota ikreknek háromszázalékos kamattal, és elküldte Raimbautot és aztán engem Outremerbe. Ismeritek a mondást a bolondokról és a pénzükről. * Ha azonban sikerrel járok, megkapom őfelségétől a jelzáloglevelet és ezer angyal készpénzt. Ezer angyal sok pénz. De először találnom kell egy sárkányt. Ami nem olyan könnyű, mint ahogy hangzik. A faj nem őshonos a világnak ezen a részén: mifelénk túl hideg van, és egy jó ropogós tél hatékonyabban elintézi a kártevőket, mint száz lovag, akár van mágikus kardjuk, akár nincs. A Középső-tengertől északra csak azzal a maroknyi példánnyal futhat össze az ember, amelyet az Outremerből visszatérő nemesurak hoztak vissza szuvenírként az embernek, akinek már mindene megvan. A Szentírás szerint áldottabb dolog adni, mint kapni, és bár ez ellen általánosságban vannak kifogásaim, akkor egész biztosan megállja a helyét az állítás, ha az ajándék egy sárkány. Kezdjük ott, hogy elég speciális házat kell építeni neki élettérnek: nagyon vastag kőfalakkal és padlófűtéssel, és minden nap eszetlen mennyiségű friss húst kell adni neki; ha pedig, Isten ne adja, a nyomorult fenevad bármikor is meglép, és elkezd fosztogatni a szomszédaink telkein, nekünk kell elkapni a grabancát, vagy kerítenünk kell valami szerencsétlen balekot, aki elintézi helyettünk. Kivéve persze, ha van olyan szerencsénk, hogy egy olyan idióta fiatal lakik mellettünk, aki ingyen és bérmentve kitépi a sárkány nyelvét és betöri a fejét, csak hogy rendezzen

egy tartozást, de ilyesmire szinte soha nem kerül sor. Ki elég hülye hozzá, hogy elvállaljon egy efféle feladatot? Épp az imént mondtam, hogy a sárkányok nem képesek túlélni az északi telet, és ez szinte igaz is. A kevés közül, aki menekülni kezd, még kevesebb marad életben. Ezek általában találnak valamilyen tágas barlangot, ahol meghúzhatják magukat a fagy és a csontrepesztő szél elől, és hibernálják magukat tavaszig. De ilyen barlangot csak elvétve találni, és ahol ilyen barlangok vannak, ott általában nincs elég juh és más jószág, amelyekből a sárkány táplálkozhat, és felépítheti zsírtartalékait, amelyekkel kihúzza tavaszig. Sőt, Saëvétől északra az egyetlen ilyen terület az, ahol a láp és a hegyláb összeér, nem messze Loucy kis kereskedővárosától. Istenverte egy hely. A Vér-folyó – azért hívják így, mert a Weal Jehan-i vasérc-lerakatok miatt rozsdás a vize, és egészen Boc Loucyig mérgező is, és száz méterre egyik partján sem nő semmi – egy mély, szélfútta völgyet szel ketté, amelynek felében (durván kétezer hektár) lényegében csak zabot és árpát lehet termeszteni, a másik fele pedig kicsi, megcsavarodott magyaltölgyekkel van betelepítve, amelyek kizárólag tűzifának jók. A várostól északra van négy apró falu: ezek a kis, roskadozó udvarházat veszik körül, ahol de Loucyék körülbelül háromszáz éven át éltek, és ott nőttem fel én is. Úgy gondoltuk, a sárkányok az emmi majorból szöktek el, herceguram chastelbesti birtokának legkülső helyőrségéből, bár persze bizonyítani nem tudtuk. Röviddel azután, hogy uram apja visszajött Outremerből, építettek egy hatalmas pajtát a hegyhát – amelyen a ház áll – és az erdő közötti mély völgyteknőben (a rengeteg elnyúlik egészen Disznóhátig, és összeér a Loucy erdővel Moyenchambernél). A munka három évig tartott, kőműveseket és iparosokat hívtak oda hozzá a közel száz kilométerre lévő városból – egy átlagos pajtához kicsit fura, nem? De senki sem hallott arról, hogy valaha is szénát, szalmát vagy borsót szállítottak volna oda. Juhnyájakat viszont odatereltek a magasan lévő legelőkről, és disznócsordákat is különböző farmokról, de visszajönni már senki sem látta onnan az állatokat. Ami persze ugyancsak nem bizonyít semmit. Mindenesetre az első sárkány körülbelül a pajta megépítése után öt évvel jelent meg a Loucy erdőben. Én akkor tizenkilenc éves voltam.

Nem sokkal ezt követően a pajta porig égett egy hatalmas tűzben, amely átterjedt a disznóháti erdőre, aztán a miénkre is, bár nagy kárt nem okozott, mert ahogy mondtam, semmit sem értek a fák; a mi oldalunkon körülbelül kilencszáz hektárnyi veszett oda, most már kusza csipkebokrok és fűzfavesszők nőnek a helyén. A major tulajdonosai nem építették újjá a pajtát, és az évek során a bérlők kiszolgálták magukat a kövekből, ha falakat akartak építeni vagy javítani, úgyhogy manapság nincs ott semmi látnivaló, leszámítva a gyűszűvirágok és tövises rekettyék hosszú sávját. De ha sárkányt akartam találni, arrafelé kellett keresgélnem. Mint hogy ha meg akartam volna halni, csak fel kellett volna dobnom egy kötelet egy fára, vagy sárgakalapos gombákat kellett volna ebédelnem. * Öt évig voltam Outremerben. Nem hangzik túl hosszú időnek. Herceguram legidősebb fia épp visszatért az egyetemről, ahol hét évet töltött: ha jól sejtem, leginkább azzal, hogy elolvasott néhány könyvet, és megmutatta magát pár előadáson az ő fekete, selyemből készült, cobolyprémmel díszített, végtelenül szerény tudósköpönyegében. Vagyis két évvel többet töltött az otthonától távol, mint én, és nagyjából ugyanakkora távolságra, mégis, rá nézve aligha mondaná meg az ember, hogy egy napra is elment. Öt év Outremerben azonban nagyon hosszú idő. Az ide érkezők fele – például a bátyám, Raimbaut – három hónapon belül meghal. Azok, akik nem, többnyire hat és tizennyolc hónap között vesznek oda; két év után már veterán az ember, akire ujjal mutogatnak. Három év után hazaküldenek. Én öt évet töltöttem ott, és megismerkedtem egy érdekes emberrel. Nem közénk tartozott. A császárt szolgálta, akinek a nevében harcoltunk, bár nem volt titok, hogy a császár szerint rosszabbak vagyunk, mint a pogányok, és tízszer olyan nagy kárt okoztunk régóta szenvedő népének. Ez az ember azt mondta nekem, hogy mielőtt besorozták, egy olyan gazdának dolgozott, aki vadállatokat cserkészett be az Arany Városban megrendezett hippodrómi játékokra: oroszlánokat, medvéket, elefántokat, ilyesmiket.

(Aki esetleg nem járatos a Civilizáció Bölcsőjének magaskultúrájában, annak mondom, hogy havonta egyszer a város összes lakója összesereglik egy hatalmas udvarral ellátott építménybe, hogy végignézzék a küzdelmet: emberek vadállatok, állatok állatok, emberek emberek ellen. Szerintem ez elég fura, mivel a Birodalom már hatszáz éve háborúzik a pogányokkal, és többnyire nem jön ki jól a harcból; minden család elveszít legalább egy férfit generációnként, a Várost magát tizenkétszer ostromolták meg, szóval azt gondolná az ember, egy életre elég öldöklést láttak ingyen is, és nem fognak kipengetni egy ezüst hatpennyst egy hátsó sorban lévő székért, ahol valószínűleg egy oszlop vagy egy magas kalapos nő van előttük. Hát de.) Ja, és igen, sárkányokat, mondta nekem az a férfi. Elkaptunk féltucat sárkányt is. Ekkor rám vigyorgott. Azt hiszed, hülyítelek, mi?, kérdezte. Fogadok, hogy szerinted nem is léteznek. Furcsamód azt mondtam, de, szerintem léteznek. Rám nézett. Hát, tényleg léteznek, mondta, és el kellett kapnunk őket, épen és egészségesen. Fogadok, hogy nem találod ki, hogyan csináltuk. Engem jobban érdekelnek az oroszlánok, mondtam. Azt meséld el, hogyan kaptatok el oroszlánokat. Gyakorlatilag ugyanúgy, ahogy a sárkányokat, mondta. Az a lényeg, hogy… Jó ember volt, bár hozzá kellett szokni a stílusához, és amit nem tudott a sárkányokról… Valahogy soha nem fogta fel, hogy nekem kellemetlen erről a témáról beszélni, mindenesetre csodálatos lovas volt, és megtanított arra, hogyan lőjek nyeregből száz font húzósúlyú rövid íjjal, hogyan tegyek helyre egy eltört kart, és hogyan kúráljam ki a hegyi lázat. Fogalmam sincs, mi lett vele. Lovas századára lecsapott egy semmiből előbukkanó szárny. Úgy egy nappal később odamentem átnézni a holttesteket, de az övét nem találtam köztük. Ami semmit sem bizonyít. * Ezer angyal. Sok pénz. Egyszer találkoztam egy alkimistával, és ő kifejtette nekem az elméletet. Azt mondta, minden dolog megromlik, elrohad, szétesik, kárba vész, kivéve

az aranyat. Azt kint hagyhatjuk az esőben, vagy eltemethetjük a nedves földbe száz évre, és pont olyan tisztán, ragyogóan vesszük majd ki belőle, ahogy beletettük. Azt mondta, csak két dolog van, ami károk és változások nélkül is átvészeli, hogy olyan sok mocsoknak és pusztulásnak és rohadásnak van kitéve a világunkban: Isten és az arany. És a kettő közül az egyik minden nap körbevesz minket, mindenben benne van és minden belőle van, a másik nagyon ritka, és úgy kell kipréselni, vagyis inkább kiszitálni folyók bűzös hordalékában talált kövekből, szemcséről szemcsére haladva. Találjátok ki, a kettő közül melyiket értékelik az emberek leginkább. Rajta, találjátok ki. És – folytatta a férfi – egyik sem redukálható valamilyen esszenciális formára, mivel mindkettő eleve tökéletes, de mindkettő képes megfiatalítani, helyrehozni és tökéletesíteni az embert. Valójában mindkettő csodákra képes. Erre azt mondtam, én azért nem vagyok ebben olyan biztos. Csak figyelj, megmutatom, mondta erre a férfi, és átkísért a bazáron egy falban lévő boltíves folyosóra, azon keresztül pedig eljutottunk egy udvarba. Ott volt egy ajtó, rajta egy kis rézcsengővel. Amikor a férfi csengetett, valaki kinyitotta az ajtót, és azon túl egy fallal elkerített kertet láttam, levendula-, zsálya- és majoránnasorokat, drótokkal falakhoz rögzített almafákat, középen pedig szökőkutat. Tíz évvel ezelőtt, mondta, ez egy tímár kertje volt, és fél várossal odébb is lehetett érezni a híg trágya és a rohadó agyak bűzét. Aztán felvásároltam, és ezer numizmatát költöttem rá, hogy így nézzen ki, de megérte. Az arany átalakít, mondta, az arany megtisztít. Az arany képes Paradicsommá változtatni egy pöcegödröt. Nem mondom, szeretem én is a kerteket, de ha lenne ezer angyalom, tudnám, mit csináljak vele. Először is, felbérelnék annyi melóst, amennyit tudok, és megtisztíttatnék és felszántatnék minden földet Loucyban, ami a nagyapám ideje óta tönkrement, és újraépíttetném az összes beomlott pajtát és falat, a sövényeket pedig feldúsíttatnám, hogy a jószágok ne tudjanak kiszabadulni és elkóborolni az uram földjére, hogy aztán soha többé ne térjenek vissza. Szőlőskertet létesítenék Conegaron, kiszedetném a gyomokat és az erdei turbolyákat a malomárokból, és újra beindíttatnám a malmot, megjavíttatnám a folyóban lévő halcsapdákat és gátakat, rendelnék

új ekéket és boronákat, talán még a chastalbesti apátságnál rendezett vásárba is elmennék, és vennék egy igazán jó pedigréjű bikát. Az iskolában azt tanítják nekünk, hogy az alkímia homályos és nehezen érthető tudomány, de szerintem elég világos és egyszerű, miután tisztába kerülünk az alapelvekkel. Szükségem lesz pénzre a kiadások miatt, mondtam herceguramnak. Láthatóan megsértődött és elszomorodott, de szólt a kancellárnak, hogy adjon nekem írásos igazolást arról, hogy jár nekem tizenöt angyal. Én igazából ötvenet kértem, de a herceg süket a fél fülére. De azért a tizenöt angyal is sok pénz. Levittem az igazolást a kancelláriára, ahol leszámoltak a kezembe öt érmét, és aláírattak velem egy nyugtát. * Egész életemben ismertem a loucyi kovácsot. Kisfiú koromban gyakran sündörögtem a műhelyében, néztem, ahogyan dolgozik, és igyekeztem nem láb alatt lenni. Ha Raimbaut lettem volna, ezt biztosan nem engedi meg apám, de egy harmadik fiúnak nagyobb mozgástere van a státusz pontos árnyalatait illetően, különösen, amikor az apja nem tudja biztosan megmondani, mikor lesz olyan pozícióban, hogy kifizesse a kovács számláját. Túlzás lenne azt állítani, hogy a kovács különösebben kedvelt volna. Csak egy kisfiú voltam a műhely sarkában, aki folyton bámulta, de sosem mondott semmit, még akkor sem, ha megszólították. Mindenesetre hozzászokott a jelenlétemhez. Aztán herceguram úgy döntött, elutazik Outremerbe, és ment vele tizenhét lova is, amelyeknek szükségük volt egy patkolókovácsra. A loucyi kovácsnak volt egy fia, egy ígéretes fiatalember, aki máris mestere volt a szakmájának, és úgy hírlett, különösen jól bánik a lovakkal. Már eleve eldöntötte, hogy önként jelentkezik, mesélte nekem, amikor az úr embere megjelent náluk az idézéssel. Igazi megtiszteltetés volt, és jó fizetés járt érte, ő pedig mindig is szeretett utazni. Két nappal azután, hogy beszéltünk, halott volt. Nem emlékszem, a kolera vagy a vérhas vitte-e el, de a kettő közül az egyik. Sráckorunkban

gyakran benyomta a fejem a meszes vödörbe, amikor senki sem figyelt oda, és egyszer ellopta a cipőm, és azt kellett mondanom az apámnak, hogy elhagytam, amikor átkeltem a folyón. Amikor tájékoztattam az apját a srác haláláról, úgy állítottam be, hogy bátran halt meg a pogányokkal folytatott harcban: előrevetette magát, hogy megmentse egy bajbajutott társát, mire egy másik barbár hátba szúrta. Úgyhogy Garcióval viszonylag jól ismerjük egymást. Vagyis elég jól ismer ahhoz, hogy ragaszkodjon hozzá: mutassam meg neki, hogy tényleg van pénzem, még mielőtt elmondom, mit akarok tőle. – Ez meg mi a bánatos isten akar lenni? – kérdezte. A vázlatot egy tetőpalára rajzoltam krétával. – Méretarányos – feleltem. – Körzőkkel mértem ki. – Ő tanított ki erre, bár nem tudatosan: háttal állt nekem, míg én néztem. Egyszer már megmentette az életem, hogy képes voltam papírra vetni egy pontos vázlatot. Ezt persze sosem mondtam el neki. – Szóval mi ez? – Egy csapda. Rámeredt a művemre. Miután negyven éve nézi közelről az izzó fémet, nem a legjobb a szeme. – És az mi akar lenni? – Az elsütőbillentyű. Ha valaki hozzáér a botlódróthoz, az feloldja az elsütőbillentyűt, ami aktiválja a zárat. A szemembe nézett. – Mit szeretnél ezzel elfogni? – Oroszlánokat. – Miért akarsz elfogni oroszlánokat? – Én semmiért. Ahogy említettem, viszonylag jól ismert már. – Ennek a merevítőnek milyen vastagnak kellene lennie? – Két-három centisnek. Igazából elég lenne kicsivel kevesebb, de egye fene. – Szegecselt legyen? Megráztam a fejem. – Forrasztott. Sőt legyen szegecselt és forrasztott.

Összevonta a szemöldökét. – Errefelé nincsenek is oroszlánok. – Tényleg? * Volt okom azt gondolni, hogy a Staert alatti barlangokban él egy sárkány, és igazam is lett. Nem mondhatjuk, hogy különösebben rejtegetni próbálják magukat. A sok dolog egyike, amit mindenki tud a sárkányokról, az, hogy tüzet okádnak, bár ez történetesen nem igaz. Egy fenét, bár akárhol élnek akármennyi ideje, ott tűz üt ki. Barátom, az outremeri oroszlánvadász elmagyarázta, miért, vagy legalábbis elmondta, ő mit tud a dologról. A sárkányok sivatagi teremtmények, mondta. Miattuk jönnek létre a sivatagok. Ami jó nagy marhaságnak hangzik, egészen addig, amíg fel nem csapunk néhány régi könyvet és térképet. Ezekből megtudhatjuk, hogy egyszer régen, több száz vagy akár ezer évvel ezelőtt, Outremer végtelennek tűnő homokdűnéi erdők és legelők és mezők voltak, folyókkal tűzdelve, zsúfolt kis- és falakkal körülvett nagyvárosokkal pettyegetve. Nagy ritkán még rá lehet bukkanni a nyomaikra, egy-egy megmunkált szikla sarka kilóg a homokból, akár csont a bőrből nyílt törésnél. De aztán, mesélte a barátom, megérkeztek a sárkányok, és vagy ők maguk, vagy amit csináltak, kiszárított minden folyót, tönkretett minden fát és pázsitot. És ahol elkorhadt fák és kiszáradt fű van, ott tüzek alakulnak ki, hamarosan pedig már semmi élő nem marad, ami megközelítőleg jó definíciója a sivatag fogalmának. Vagy az történik, hogy a sárkányok megmérgezik a vizet, mint a vasérc, vagy a húgyuk végez a fűvel, mint egy beteg kutyáé, de akárhogy is, azonnal meg lehet állapítani, ha egy adott helyen sárkány él, mert ott minden halott. Kisfiú koromban volt Staertben egy nagy kőrisfaliget. A nagyapám ültette el őket apám születésének napján, amit mindig is szép gesztusnak tartottam, és ha lesz valaha fiam, ugyanezt fogom tenni. Na, az összes fa eltűnt. Pontosabban maradt a törzsükből még egy kicsi, koromfekete darab,

ezek úgy meredtek ki a földből, akár sietősen eltemetett katonák sírkövei. A föld is fekete volt, és ropogott az ember talpa alatt, a hegygerinc tetejétől egészen odáig, ahol a föld és a szikla összeér. De nem kellett elmennem olyan messzire, úgyhogy nem is mentem. Megálltam a Vádli tetején, a két magas domb közül a kisebbiken: ezeket az a kis folyó vájta a völgy túloldalába, amely a hegyekből levágtatva a Vízelágazásnál csatlakozik a Vér-folyóhoz. Nem tudom, volt-e valaha rendes neve annak a kis folyónak. Mi mindig is Vádlinak hívtuk. Mindenesetre a medre száraz volt és tele mély barázdákkal, az egykor a partjának számító földszakaszon pedig fűzfák hajladoztak. A tűznek nem sikerült bekebelezni a medret, de a parton lévő összes hanga megbarnult és törékeny lett, és mindenki tudja, milyen a száraz hanga. Ha fokhagymaevés után rálehelünk, olyan tűz üt ki, hogy az hegesztéshez is jó lesz. * Outremerben természetesen nem volt hanga. Az oázis körül azonban fantasztikus minőségű búzát termesztenek: rövidebb a szára, mint a mi északi fajtánké, de a kalásza olyan hosszú, akár a hüvelykujjam. Az ellenség régen mindig megvárta, míg eljött az aratás ideje, és akkor csaptak le: elüldözték a földműveseket, learatták a búzát, és áthordták magukhoz az általunk nevetve határnak hívott vonalon. Minden évben ez történt, a gazdák pedig csak azért maradtak ott, mert nem engedtük őket eljönni. Két és fél évet töltöttem ott. Azért maradtam életben, mert elküldtek herceguram csapatától, hogy a császár egyik ezredében szolgáljak – más szóval a helyiek között, akik ténylegesen ott éltek, és tudták, mit csinálnak. Tudták, hogy a sebet és vizet tisztán kell tartani, nem szabad hagyni, hogy a latrina tartalma egy folyóba ürüljön, amikor a szövetségeseink egy-két kilométerre táboroznak folyásirányban, és tudták, hogyan kell megküzdeni az ellenséggel – elvégre már hatszáz éve csinálták. A megelőző évben herceguram lett a terület felelőse, és azzal próbálta megelőzni az éves inváziót, hogy ádáz küzdelembe bonyolódott a határon. Nem túl nagy meglepetésre veszített, hetven lovag, ötszáztizenkét gyalogos meghalt, az ellenség pedig vígan tette tovább a dolgát. A következő évben a

rotáció alapján mi, a császár emberei kaptuk meg ezt a szektort, és persze ők tudták, mit kell tenni. Vagyis semmit. A lovunkon ülve végignéztük, hogy az ellenség hadoszlopa parádézva (nincs rá jobb szó) átkel a kis barna folyón, amely a határt jelképezte. Eddigre már evakuáltuk a helyieket, így az ország olyan nagy területe maradt üresen, amekkorán egy sas egy nap alatt repült volna át. Csak ültünk a lovainkon, és néztük, ahogy végigmasíroznak a régi katonai úton, amelyet a császárok négyszáz éve fektettek le, és nem csináltunk semmit. Nem csináltunk semmit, míg ők elvégezték a chevauchee fárasztó munkáját: a hadseregben ezt a szót használják arra, amikor az egyik fél sivatagot csinál a másik otthonából. Kifosztja a házakat, szétbarmolja a gyümölcsösöket, felégeti a terményt, leöl minden háziállatot, aztán megy tovább a szomszéd falura. Kemény kétkezi munka, ezért használt az ellenség hadifoglyokat – a mi embereinket –, hogy elvégezzék, míg ők a nyeregben ülve figyelték, elég jól dolgoznak-e. Ők is ültek, mi is ültünk, a láncra vert rabok pedig halálra főttek a tűző napon, miközben romba döntötték saját vérrokonaik otthonait. Aztán, amikor már nem maradt semmi, mentek tovább a szomszéd faluba, aztán a következőbe, amíg be nem járták a számukra kijelölt területet, és el nem jött az idő, hogy hazainduljanak. Az ellenség nem volt hülye. Előre küldték a learatott terményeket vagonokban, de jókora területeket érintetlenül hagytak, hogy a seregnek hazafelé menet legyen mit ennie. A legnagyobb egy teljesen lapos, talán kétezer hektáros terület volt, gazdag, termékeny föld, amelyet az út pont középen szelt át. Társaságunk egyik tagja itt született és nevelkedett. Ismerte a terepet, ismerte az uralkodó szeleket. Úgyhogy egyik este, amikor az ellenség a hatalmas búzamező közepén táborozott, kiosontunk, és gondosan megválasztott pontokon tüzet gyújtottunk, tudva, hogy a széljárás megfelelő, és a következő másfél napban erősen fúj majd. Aztán két csapatra oszlottunk, és ki-ki lezárta az út rá eső részét. Mesésen működött a terv, bár maga a küzdelem brutálisra sikerült. De tudtuk, hogy nem kell győznünk, elég feltartani őket, amíg el nem éri őket a tűz – és ez be is következett, a lángok olyanok voltak, akár a partot

csapkodó hullámok, a füst pedig egy idő után olyan sűrű lett, hogy teljesen értelmetlen volt harcolni, így mindannyian menekültünk a szélrózsa minden irányába. A húszezer pogányból, aki bemasírozott ide, körülbelül kilencszáz jutott ki. Ezt szigorúan véve győzelemnek hívjuk, de persze a következő évben és az azutániban ugyanúgy visszatértek. Körülbelül tizenkétezer hadifogoly is odaveszett a tűzben, de ezt nem tudtuk megakadályozni. Ahogy herceguram fogalmazott később, amikor azt állította, az egész az ő ötlete volt: miután azok az emberek foglyul estek, az ellenség eszközeivé váltak, vagyis el kellett intézni őket; különben is, inkább legyenek halottak, mint maradjanak a pogányok kezében. Ez utóbbi kapcsán végül is igaza lehetett. Mindenesetre úgy hallottam, elég kemény sorsuk volt. Tényleg nehéz döntés: hogyan halsz meg, tűz, kínzás vagy kiéheztetés által? Továbbá, mondta herceguram, közismert tény, hogy a termények elégetése igazából fokozza a talaj termékenységét, úgyhogy, amint ez a nevetséges háború véget ér, és minden pogánnyal végzünk, a jövő generációi áldják majd a nevünket. Ha nem gond, ehhez inkább nem fűzök hozzá semmit. * Garcio, a kovács mindig is jól dolgozott. Tőlem egy angyal tizenhetet kért, ami rablás, de nem az én pénzem volt. A második angyalból maradt visszajáróval éppen csak ki tudtam fizetni, hogy kibéreltem a kőműves nagy szekerét, nagy daruját és egy tucatot a legnagyobb emberei közül. Megfigyeltétek már, hogy amikor valami tényleg nehéz és veszélyes feladatra vállalkoztok, mindenki lehúz titeket? Szóval, volt egy sárkányom és egy csapdám. Már csak a csali kérdése maradt nyitva. * Amikor hazatértem Outremerből, minden holmimat a vállamon átvetett kenderzsákban cipelve, alig ismertem rá a helyre. A hegy tetejéről lenézve

azt vártam, hogy búzamezőket, szépen gondozott sövényeket látok majd, és egy rendesen megcsinált utat, amely a csalitoson át vezet a házunkhoz. Ehelyett tövises rekettye, vadrózsa és csalán vadonját láttam odalent. A mezők, a sövények és a kivágott fánk tönkjei eltűntek, föld alá kerültek, akár az Outremer ősi városait alkotó kövek. Nem volt sem út, sem ház. Mint később megtudtam, három évvel azután, hogy eljöttem, tűz pusztított itt. A ház leégett, és a lángok továbbterjedtek a csalitosra, onnan pedig a mezőkre. Apámnak még időben sikerült elmenekülnie, de soha többé nem volt már a régi. Néhány hónapra beköltözött egy házikóba, de teljesen alkalmatlannak bizonyult arra, hogy ellássa magát, úgyhogy a szerzetesek befogadták, és biztosítottak számára kosztot és kvártélyt, cserébe a birtokára felvett második jelzálogért. Hat hónappal később meghalt, és a saját kertjükben temették el, ami elvileg valamiféle megtiszteltetés volt egy nem egyházi embernek. Nem tartott sokáig, míg a bérlők megtudták, hogy hazatértem. Küldöttség érkezett a fogadóhoz az üdvözlésemre, és el kellett magyaráznom nekik, nem mindenki úgy tér haza Outremerből, hogy zsákmányolt arannyal telepakolt pónikat vezet. Viszonylag jól fogadták a hírt. Hát jó, mondták, és mentek a dolgukra. Később egyenként felkerestem mindegyiküket, és halványan volt valami a fejemben arról, hogyan kéne lerendeznünk a bérleti díj hátralékát. De azt mondták, az öreg gazda halála óta mindenkire nehéz idők jártak, és az alapján, amit láttam, hajlamos voltam hinni nekik. Zsinórban három sikertelen aratás, a fű pedig annyira pocsék volt, hogy a jószágokat a mogyorófákról levágott ágakkal etették. Az tényleg rossz, mondtam nekik, és eszembe jutottak az outremeri falvak, amelyek védelmére felesküdtünk (és ahol a sok hamu miatt egy nap nagyon magasra nő majd a gabona), és azt mondtam nekik, ne aggódjanak a bérleti díj miatt, majd visszatérünk rá, ha újra talpra álltak. Még mindig az a cipő volt rajtam, amelyben legyalogoltam háromszáz kilométert a parttól egészen a Loucyba vezető katonai útig. Jó cipő volt. Egy halott pogányról vettem le valamelyik kanyonban, ő pedig egy közülünk valóról, a kaptafa és az öltés minősége alapján egy gazdag ember fiáról. Volt benne még jó néhány kilométer. Aki ilyen cipőt visel, azt nem különösebben zavarja, ha egy pajtában kell aludnia, vagy csapdába ejtett,

szerencsétlen sorsú teremtményekből kell táplálkoznia, míg megtisztít ötvenhektárnyi kusza tüskebozótot egy régi sarlóval, amelyet egy beomlott szerszámoskamrában talált. Outremerben jól elboldogultam a vágóeszközökkel: egy visszakezes vágással le tudtam nyisszantani egy ember karját. Amikor pedig vadszederrel akadt dolgom, az legfeljebb megkarcolta egy kicsit a kezem. Energiám és motivációm egyaránt volt, és ami a legjobb, dühös voltam (aminél hasznosabb érzelem, mint korábban mondtam, nincs). De túl sok időt töltöttem a napon. Egy zivatarban bőrig áztam, és mire észbe kaptam, már felment a lázam. Barátom, az oroszlánvadász megtanított arra, hogyan kúráljam magam, de az általa említett gyógynövények mifelénk nem nőnek. Egy hétig kutyául voltam, és amikor végre felépültem, nem maradt erőm. Elbicegtem a kolostorig, ahol befogadtak, és csak úgy töltötték belém a zsemlegombócos árpalevest, aztán megmutatták, milyen jelzáloglevelet írt alá apám. Ez jelentette az örökségem visszaszerzésére irányuló hadjáratom végét. Huszonnyolc éves voltam, és nem láttam értelmét semminek. De akkor is ugyanaz az őrült srác voltam, aki puszta kézzel megölt egy sárkányt, úgyhogy délnek mentem, és zsoldosként leszerződtem az egyik szabadcsapathoz. Könnyen beilleszkedtem hozzájuk. Hírnévre tettem szert. Ormsbanának és wurmtoternek hívtak, és készíttettek egy különleges zászlót, rajta egy sárkány alakjával, és amint az ellenség tudomást szerzett róla, hogy jövünk, már menekültek is. Feldúltunk egy csomó kunyhót, felégettünk egy rakás gabonaföldet, és három évvel később már száz angyalt sikerült félretennem, ami sok pénz. Ebből vettem egy farmot lejjebb a parton, körülbelül másfél kilométerre a Szorostól. Az ablakomból láttam az Outremer felé útnak induló hajókat, és éjszakánként nagy ritkán a túloldalon lévő jelzőfényeket is, amelyek benavigálták őket az öbölbe. * Támadt egy ravasz ötletem, hogy hová kéne leraknom a csapdámat, már csak meg kellett találnom a helyet. Féltem, hogy mivel annyi minden megváltozott az évek során, ez is máshogy fog kinézni, de amikor

odaértem, láttam, hogy pontosan olyan, mint az emlékezetemben. Ott volt az a fa, amely alá leültem, amikor a bátyámat kerestem. Magasabb lett és vaskosabb, de nem sokkal. Egy vasgerendákból álló, több mint egy tonnát nyomó gépezetet nem igazán lehet elrejteni, úgyhogy azt mondtam a melósoknak, tegyék le akárhová, kifizettem őket, és végignéztem, ahogy eltrappolnak. Aztán körüljártam néhányszor. A csapda az csapda. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, világos volt, mi ez és hogyan kell működnie. Garcio, a kovács azonban egészen addig nem tudta, amíg el nem magyaráztam neki, egy sárkány pedig csak egy ostoba bestia. A csörlővel felhúztam a zárat, beakasztottam az elsütőbillentyűt a helyére, kiakasztottam a horgot és a láncot, és hátul kilógattam őket, hogy ne legyenek útban. A szerkezet padlóján volt egy nyomólemez. Amikor a sárkány rááll, a lemez elfordul, és meghúz egy kábelt, amely kiemeli az elsütőbillentyűt a szerkezetből, mire az elülső és hátsó zárak egyszerre csapódnak le. Volt még hátul egy kis rácsos ajtó, a hátsó zár és a keret széle között. Ellenőriztem, elég könnyen nyílik és csukódik-e. A zár és a kis ajtó közötti részre kellett tennem a csalit. Arra gondoltam, egy kis háromlábú fejőszékkel próbálkozom. Bebújtam a zár alsó pereme alatt, és leültem a székre. Ha már várakoznom kell, legalább kényelemben tegyem. De nem kellett sokáig várakoznom. A sárkányoknak rossz a szemük, de hihetetlenül fejlett a szaglásuk. Ahogy arra számítottam is, annak az átkozott fának a lombjából tört ki, úgy bontva ki magát, mintha egy feltekercselt élő kötél lett volna. Legutóbb nem értem rá megfigyelni, most viszont tudatosan szántam rá időt, elvégre nem mindennap lát sárkányt az ember. Nyaka csípővastagságú volt, feje akár egy disznóé, apró, fekete szeme volt, taraja akár kardpengék hosszú sora, pikkelyei az outremeri páncélokat idézték, fogai mintha feszítővasak lettek volna. Ekkor megint megszólalt az a hang a fejemben: Futás! Kedves volt tőle, hogy így törődött velem. De az ember életében mindig eljön a pont, amikor már nincs hová futnia, és ezer angyal nagyon sok pénz. Belenéztem a sárkány szemébe, és azt láttam, amire számítottam. – Helló, Juifrez – mondtam.

Rám támadt. Hátrahőköltem, keresve a kis ajtó fogantyúját. Ahogy azt vártam, a sárkány nem ért volna el anélkül, hogy becsusszanna a ketrecbe. Kidomborította a gerincét, és csúszni kezdett előre, aztán meghallottam, hogy eltört a nyomólemez. Előrekapta a fejét, én pedig kipattantam a kis ajtón, a földre érkeztem, és arrébb gurultam. Hallottam, hogy rögtön bezáródnak a csapóajtók. A csapdát oroszlánok elfogására tervezték. Egy hat méter hosszú sárkányhoz túlságosan is kicsi volt. A csapóajtók azonban vaslemezből voltak, közel tíz centi vastagok, az egyik a nyakára csapódott, odaszögezve a padlóra, a másik pedig a farkára. Láthatóan nem örült a dolognak. Dobálta magát, és olyan erővel próbált kitörni, hogy karnyújtásnyi magasságba felemelte az egész szerkezetet, de nem bírt szabadulni. A csapóajtók túl nehezek voltak. Ismét hallottam azt a hangot a fejemben: Engedj el. Kérlek. De ha akartam volna is, akkor sem tehettem. Be kellett volna akasztanom a horgot a csapóajtók alá, és felhúzni őket, a csörlő pedig a sárkány alá szorult. És tudtam, ha megpróbálok bemászni érte, megöl. És mit is mondott ezzel vagy legalábbis egy hasonló helyzettel kapcsolatban herceguram? Amint valaki fogságba esik, onnantól az ellenség tulajdona, és így is kell bánni vele. Az ezer angyal pedig sok pénz. Lenéztem a lábamra, és láttam, hogy felszakadt a nadrágom, és kicsit véres is. Talán az éles keret vágott meg, vagy egy tüske, de az is lehet, hogy a sárkány foga még éppen elért, amikor úton voltam kifelé. A franc egye meg, gondoltam. – Sajnálom – mondtam, és elsétáltam. * Öt napig vártam. Ezt tanácsolta az outremeri barátom, aki oroszlánvadászatból élt. Ja, és persze sárkányoknál is érdemes ennyit várni, mondta. Ott kell hagyni őket a csapdában öt napra, étel és víz nélkül, mígnem annyira legyengülnek, hogy egy kiscicával sem tudnának elbánni. Aztán egy kézi pumpával lepárolt mákesszenciát adunk be nekik, körülbelül

négyliternyit, és ez legalább egy hétre kiüti őket. Ezután fel lehet pakolni őket egy hajóács szekerére, elszállítani, és bevasalni az értük járó pénzt. Így is tettem. A herceg pedig állta a szavát. Én megkaptam a földemre vonatkozó jelzáloglevelet és ezer angyalt lenvászon táskában, ő pedig a sárkányát. Megkérdeztem tőle, mit akar vele csinálni. Erre azt felelte, törődjek a magam dolgával. * Érdekes és kevéssé ismert tény a sárkányokkal kapcsolatban, hogy nem úgy szaporodnak, mint a többi állat. Párzás, az utódok kihordása és felnevelése helyett fertőzéssel, akár egy betegség – mint az az outremeri veteránok által elterjesztett járvány, amely Joiauz Saber három lakosából kettőt megölt a hazatérésem utáni évben. Elég egy kis karcolás a sárkány fogától, mondta a barátom, sőt akár az is elég lehet, ha hozzánk ér valamelyik pikkelye recésebb pereme. Ha vért fakaszt, megfertőz. A lappangási időszak néhány naptól tíz évig bármilyen hosszú lehet. Még az sem menti meg az embert, ha meghalt. Ha egy sárkány megharap egy hullát, idővel abból is sárkány lesz. De jobban szeretik élve elkapni az áldozataikat, akárcsak herceguram vagy az outremeri pogányok, akik láncra verték és felsorakoztatták a földműveseket, hogy felégettessék velük unokatestvéreik gabonáját. Az évek során sokat gondolkodtam ezen, de őszintén nem emlékszem, hogy a sárkány, amelyet tizenkilenc éves koromban megöltem, megkarcolte vagy sem. Ahogy telnek-múlnak az esztendők, mindig egy kicsit nagyobb biztonságban érzem magam. És fogalmam sincs, vajon Juifrez, az én szegény, drága bátyám karcolt-e meg, vagy a csapda keretének éles pereme, vagy egy vadrózsabokor volt a ludas. De aligha számít. A sárkányok nem élnek meg errefelé északon, leszámítva egy-két félreeső helyet. Természetes élőhelyük Outremer, ahol hemzsegnek és könnyen szaporodnak, úgyhogy az ott élők soha nem szabadulnak meg tőlük. És azért is aligha számít, mert Outremerben vannak sokkal rosszabb dolgok a sárkányoknál, és elég egyetlen karcolás, és átváltozunk egy ilyenné; olyan emberré, aki képes felgyújtani a saját házát,

vagy megölni több ezer földijét, hogy ezáltal megöljön több ezer ellenséget, vagy aki hazatérése után azt kezdi el csinálni pénzért, amit külföldön becsületből és hűségből csinált, de gyűlölte magát érte. * A herceg azért akart elfogatni egy élő sárkányt, mert irigy volt. Nem bírta elviselni, hogy egy szegény lovag fia múlhatatlan dicsőséget szerzett azzal, hogy puszta kézzel megölt egy sárkányt, és szerette volna megismételni a nagy tettet, de csak azután, hogy elfogadható mértékűvé csökkentette a felmerülő rizikót. Úgyhogy elfogatott egy sárkányt a szegény lovag fiával, aztán kihúzatta az embereivel a fogait, és mákesszenciával elkábíttatta, amíg már alig tudta nyitva tartani a szemét. Aztán rendezett egy tornát, és szekéren bevitette a sárkányt a küzdőtérre, majd bevágtatott fehér csatalován, hogy végezzen a szörnyeteggel. Sajnos azonban alighogy le akart sújtani páncélkesztyűs kezével a fenevad feje tetején lévő, érzékeny pontra, amelyet az emberei előrelátóan bejelöltek neki piros festékkel, a sárkány elaludt. Elaludt, és eldőlt, ezzel pedig kiütötte a herceget a nyeregből, és úgy összenyomta, mint egy tojást. A herceg két napig még élt, mialatt elmondhatatlan fájdalmak kínozták, aztán meghalt. Úgy kell neki.

Roboz Gábor fordítása

Ellen Klages BÁRÁNYHIMLŐ Ellen Klages (www.ellenklages.com) három nagy sikerű történelmi regény szerzője. A Green Glass See elnyerte a Scott O’Dell- és a New Mexico Book-díjat, a White Sands, Red Menace a California- és a New Mexico Book-díjat, az Out of Left Field pedig a 2019 Children’s History Book-díjat. Novellái – amelyeket tizenkét nyelvre fordítottak le – a Hugo-, Nebula-, Locus-, Mythopoeic-, British Fantasy- és World Fantasy-díjak jelöltjei vagy nyertesei. San Franciscóban él egy kis házban, amely tele van különös és csodás dolgokkal. A szerző megjegyzése: Gyakran kérdezik, milyen élmények hatására lettem fantasyíró. Kettőt tudok egyértelműen kiemelni: Ursula K. Le Guin írásait és a bárányhimlőt. Nem lennék ma az az író, aki vagyok, ha nincs az a régi vakáció, amikor semmi sem úgy alakult, ahogy terveztük.

1969. április. Majdnem kilencéves voltam, az öcsém, Jack öt, a kishúgom, Alice pedig épp betöltötte a kettőt. Tavaszi szünet volt az iskolában. Apa szabadságot vett ki, így az egész család átrepülhette az országot Ohióból, hogy meglátogassuk anyukám bátyját és a családját. San Francisco északi külvárosában laktak egy modern házban, amely a hegyoldalon állt, és egy szakadékra nézett. Úgy terveztük, hogy egy hétig maradunk, ami tök jó lett volna, de a házban kilencen zsúfolódtunk össze: az én családom, valamint Russell bácsi, Polly néni és az unokatesóim, Thom (aki hétéves volt) és Nigel (aki

már gimibe járt). Anya és apa a vendégszobában aludtak Alice-szel, Jack egy priccsen Thom szobájában. Mivel én voltam az egyetlen lány, nekem a kihúzható kanapén ágyaztak meg, az alagsori játszóhelyiségben. Vakáció Kaliforniában! Csodás strandokat képzeltem el, mint a Csirpében, de amikor apa elvitt minket a partra kedd reggel, miközben Polly néni a főiskolán órát tartott, az óceán szürke volt, és vad, hideg szél fújt. Anya az ölében tartotta Alice-t, és ki sem akart szállni a kocsiból. Fürödni nem lehetett, Jack pedig elkezdett nyafogni, úgyhogy csak a McDonald’sba mentünk el, aztán haza. A hét hátralevő részében ott maradtunk az unokatesóméknál. A vacsorák hangosak voltak, az asztal pedig túl kicsi a sok villához és könyökhöz. – Sok jó ember kis helyen is elfér – mondogatta gyakran Russell bácsi. Vacsora után apa és ő kimentek a teraszra szivarozni. A fiúk mind tévét néztek, én meg segítettem mosogatni, mint otthon. Jack és Thom elfoglalták az udvar egyik sarkát a fenyő alatt, nagy pocsolyát csináltak, és házakat vagy várakat vagy valami hasonlót építettek faágakból és fűcsomókból, aztán kövekkel lerombolták és újraépítették őket. Olyan sárosak lettek, hogy Polly néni előbb lelocsolta mindkettőt slaggal, mielőtt beengedte volna őket a konyhába. És én? Találtam egy kényelmes fotelt a játszószobában, és elvonultam oda Polly néni karácsonyi ajándékával. A szigetvilág varázslója a legjobb könyv volt, amit valaha olvastam; egy srácról szólt, aki tudott varázsolni, és az ő kalandjairól a sárkányokkal. A borító már kezdett szétesni, mert háromszor olvastam végig, és a kedvenc részeimet még többször. Mivel a gépünk vasárnap indult vissza, szombaton elmentünk valami borgazdaságba, ami nagyon szép volt és látványos meg minden, csak épp semmit sem lehetett ott csinálni. Anya megkért, hogy vigyázzak Alice-re, amíg a többiek odabent ittak és beszélgettek, a három fiú pedig fogócskázott: estek-keltek, csupa kosz lettek, az ingük pedig szőlőfoltos. Hazafelé úton Alice elkezdett sírni, és azt mondta, fáj a hasikája. – Jaj, ne – mondta anya, amikor hazaértünk. – Ez bárányhimlőnek tűnik. – Nekem volt, amikor kicsi voltam, innen ismerte meg.

És tényleg. Polly néni felhívta Thom gyerekorvosát, aki a család barátja volt, és egy utcával arrébb lakott. Át is jött a fekete orvosi táskájával, de golfnadrágban. – Attól tartok, igaza van – mondta, miután megvizsgálta a kiütéseket Alice karján és törzsén. – És fertőző, ezért nem fogják fölengedni a repülőgépre. – Mikor utazhat haza? – Tíz nap, de lehet, hogy csak két hét múlva. Apa mondott egy csúnya szót. Aznap este a felnőttek zárt ajtónál összegyűltek az étkezőben. Néha egész hangosan beszéltek, és hallottam, amikor anya ezt mondta: – Frank! Az nem bébiszitterkedés, ha a saját gyerekeidről van szó! – Egy óra múlva bejelentették, hogy apa hazarepül, mert dolgoznia kell. Mi, többiek, maradunk. Szóval itt voltam, Kaliforniában, egy biankó igazolással, hogy hiányozhatok az iskolából. Remekül hangzott. Még inkább hétfő reggel, amikor az unokatesóimnak föl kellett kelniük, hogy iskolába menjenek, én viszont tovább alhattam. Az első nap jól telt. Alice ágyban volt. Anya és Polly néni a konyhában kávéztak, és egy kifestővel lefoglalták Jacket. Én többnyire egyedül voltam. Délelőtt rajzfilmeket és vetélkedőket néztem a tévében, ebédre bolognai szendvicset ettem. Délután viszont csak csöpögős szappanoperák mentek. A könyvemet másodjára is kiolvastam, ezért arra vártam, hogy Thom hazajöjjön a suliból. Bár kicsi volt, ráadásul fiú, mégis szívesebben játszottam volna Candy Landet vele, mint hogy azt nézzem, hogyan csókolóznak képzeletbeli emberek. De amikor fél négykor Thom becsörtetett az ajtón, kimarkolt egy nagy adag kekszet a tálból, adott belőlük néhányat Jacknek, aztán már spuriztak is a hátsó kertbe a pocsolyavárukhoz. Mentem utánuk. – Hé, ez egy titkos akció! – bökött felém az ujjával Thom. – Lányoknak tilos! – Ökölbe szorította a kezét, aztán Jack is. Nagyobb voltam mindkettejüknél, anyukáink meg ott ültek az ajtó mögött, így nem gondoltam, hogy Thom tényleg megüt, de nem érte meg, hogy bajba keveredjek.

– Oké. Ez csak egy kis hülye sár. – Átmentem a kert másik oldalára, és felültem a cementfalra. A tetején néha gyíkok sütkéreztek a napon. Ohióban nincsenek gyíkok, amik nagy valószínűséggel sárkányok leszármazottjai, ezért szemügyre akartam venni egyet közelről. Olyan sokáig vártam, hogy a lábam már kezdett zsibbadni, amikor hirtelen megláttam egyet. Odanyúltam, de a gyík szupergyors volt, így csak a farkát tudtam elkapni, ami a kezemben maradt. A gyík elslisszolt. A farka tövén, ahol levált a testéről, volt egy vércsepp. Rendes, piros vér, nem fekete, mint a sárkányvér, de akkor is. Elszomorodtam, és bementem a konyhába. Anya meg akart szidni, de Polly néni azt mondta, Nigel állandóan ezt csinálta, amikor kisebb volt. Most már nem kell gyíkokat fogdosnia a kertben, mert van egy iguánája, egy gekkója és egy szalagos kígyója a szobájában. Mindegyik külön terráriumban. Polly néni azt is mondta, hogy a farka ki fog nőni, a gyíknak nem fáj, ha elveszíti. – Nem akarsz inkább csigákra vadászni? – kérdezte. Ő Angliában született, ezért még mindig volt egy kis Mary Poppins-os akcentusa. Csigákra? – Nem igazán – feleltem. Anya szúrós, afféle „viselkedj, nem otthon vagy” pillantást vetett rám. – Úgy értem, nagyon köszönöm, Polly néni, de… Elmosolyodott. – Értem. Nos, a csigák tönkreteszik a kertemet, és gondoltam, elég bátor vagy hozzá, hogy agyoncsapj néhányat. Vagy legalább elűzd őket. – Kotorászott a mosogató alatt, és elővett egy műanyag vödröt. – Tessék. Hatkor vacsorázunk. Egy pennyt fizetek minden egyes darabért, amit foglyul ejtesz. – Szuper! – Újra kimentem, de ezúttal vadászni. Tényleg hemzsegtek a csigák a kertben: a levelek alatt, a falon, még a fakerítésre is fölmásztak. Egyenként huzigáltam le őket; nagy, nedves cuppanással értek a vödör aljára. Néhányat véletlenül megöltem, mert összeroppantottam a házukat, ahogy megfogtam őket. Nyálkás lett a kezem, de beletöröltem a nadrágomba. Mire ágyba kerültem, negyvenegy centet kerestem – többet, mint a heti zsebpénzem.

Kedden már rögtön reggeli után kimentem a vödrömmel. Egy óra alatt mindössze négyet szedtem össze. Lehet, hogy előző nap már eltakarítottam egész Csigavárost, vagy csiga urak figyelmeztették a többieket. Mindenesetre gyenge eresztés volt. Másfél óráig vadásztam, aztán visszamentem a házba. – Jó, hogy itt vagy – mondta anya. – Polly néni elment bevásárolni, nekem meg mosnom kell. Nem készültünk hosszú útra. – Elővett egy műanyag lavórt. – Alice alszik. Lennél nagylány, és vigyáznál Jackre egy kicsit, amíg odalent vagyok? – Nem mondhattam, hogy ez valójában nem kérdés volt, úgyhogy segítettem Jacknek legóvárat építeni, aztán csináltam magunknak mogyoróvajas és dzsemes szendvicset. Az öcsém nem szereti a bolognait. Ebéd után Jack nyűgös volt. Azt mondta, viszket a karja. Vacsorára természetesen Thommal együtt tele lettek pöttyökkel. – Gondolom, csak idő kérdése volt – mondta Polly néni. – Nigel hétéves korában volt bárányhimlős. Már ismerem a dörgést, bespájzoltam gyömbérsörből és cinkes kenőcsből. Ostromállapot. Még tíz napig. Nagyszerű. Minden gyerek, rajtam és Nigelen kívül, beteg volt, de ő még römizni se akart velem. Bezárkózott a szobájába, és rock and roll zene foszlányai szűrődtek ki csukott ajtaja résein. Kimentem csigára vadászni – kerestem újabb tizennyolc centet –, amíg szakadni nem kezdett az eső. Csütörtökön, pénteken, szombaton – három napig, megállás nélkül zuhogott. Még ki se mehettem. A játszószobában volt egy polc Nigel régi Hardy fiúk könyveivel, kettőt el is olvastam, de nem voltak bennük olyan jó kalandok, mint a Szigetvilágban. Már a második szombatot töltöttük ott, és én rettentően unatkoztam. Aznap délután hallottam, hogy Polly néni hív. A nappaliban, a heverő mögött kuksoltam az egy- és ötcenteseimmel; én voltam Yevaud, Pendor Sárkánya, és őriztem a kincseimet. Belapátoltam mindet a zsebeimbe, és kidugtam a fejem. – Itt vagyok. – Hmm. Látom. – Leült. – Úgy festesz, mint aki készen áll egy kalandra – mondta. Bólintottam.

– De a csigák elfogytak. – Tudom. Kiruccanás. Holnap. Csak mi, lányok. Tetszett az ötlet. Kimásztam, és leültem mellé. – Hová? – San Franciscóba. Megmutatom néhány régi törzshelyemet. Tizenhat voltam, amikor megérkeztem ide, háborús menekültként. Más idők járnak, de ez még mindig csodás város, tele meglepetésekkel. – Elmosolyodott. – Van jó néhány sárkány is. – Tényleg? – Elvékonyodott a hangom. – Bizony. Abban a városrészben, ahová megyünk, mindenütt ott vannak. Nem tudtam, higgyek-e neki, de szinte minden jobbnak ígérkezett, mint a heverő mögött kuporogni. Másnap reggel anya ragaszkodott hozzá, hogy szoknyát vegyek blúzzal, és a jó cipőmet. Nem repestem az ötlettől, de ez volt a szabály: ha a városba mész, ünneplőt kell viselned, mint a templomban. Polly néni mentett meg. Már megint. Kirúzsozta magát, és fülbevalót tett fel, de nadrágban és blézerben volt. – Nadrágban megyek – mondta anyának. – Ha leszáll a köd, hideg lesz. Félek, fázni fog ebben az elegáns ruhában. Láttam, hogy anya vitatkozna, de hát ez Polly néni háza volt, és az ő városa, úgyhogy végül egy mérges horkantással beletörődött. Leszaladtam a játszószobába, és fölvettem egy pulcsit, meg a kedvenc kék kordnadrágomat. A zsebeit lehúzta a sok pénzérme. Polly néni fölnevetett, amint meglátott, és felváltotta őket tízcentesekre, így már sokkal jobb volt. Aztán beültünk a furgonjukba, és délnek vettük az irányt. A legtöbb helyen nem tudsz egyenesen belehajtani a csodába. De esküszöm, velünk ez történt. Az út dombokon és völgyeken át kanyargott, aztán egy alagúton vezetett keresztül, és amikor kibukkantunk a túloldalon, hangosan felkiáltottam. Úgy éreztem magam, mint Dorothy, amikor először lép Óz földjére, és fekete-fehérből minden egyszerre színes lesz. Elénk tárult a Golden Gate híd, ami valójában nem is aranyból van. Viszont narancssárga, nem olyan unalmas szürke, mint nálunk a hidak odahaza. Alatta a kék víz, tele vitorlásokkal és hatalmas hajókkal, amelyek messzi országok felé indultak. Jobbra terült el a Csendes-óceán, ami

egészen Japánig tart, balra az Alcatraz börtön a saját szigetén, így senki sem tud meglógni onnan. Még a ragyogó napsütésben is veszélyesnek és titokzatosnak tűnt. A híd túloldalán ott volt San Francisco: meredek dombok, amelyeken az utcák mintha a víztől egyenesen az égbe vezettek volna. A fehér házak és tornyok inkább egy tündérmese helyszínére emlékeztettek, nem pedig egy olyan városra, ahová egy szimpla Chevyvel el tudsz jutni. Belülről már kevésbé tűnt varázslatosnak: benzinkutak, közlekedési lámpák és magas, nem túl széles faházak. Néhány utca lapos volt, a többi meredek és kanyargós. Minden kanyarnál más látvány tárult elénk: fehér tarajú hullámok; az öböl túloldalán lévő városkák – ahonnan jöttünk; a hegyoldalakon a szivárvány minden színére festett házak egymás tetején, nem egymás mellett, és pázsit sem volt sehol. Polly néni behajtott a Lombardba, ami szerinte a világ leggirbegurbább utcája. Ki volt kövezve, és úgy tekeredett saját maga köré, mint egy kígyó, ezért Polly néninek nagyon le kellett lassítania. Aztán olasz környék következett, tele pizzázókkal és borozókkal. Amikor megálltunk egy lámpánál, egy bolt kirakatában kerek sajtokat láttam, és annyiféle tésztát, amennyit el sem tudtam képzelni. Polly néni leállította a kocsit egy cementből épült parkoló harmadik emeletén – olyan kanyargós volt az út felfelé, mint az utcák odakint –, aztán egy nyikorgós fémliften lementünk a földszintre. Megálltunk a kereszteződésnél, és sokáig vártunk a piros lámpánál. Amikor végre zöldre váltott, Polly néni megfogta a kezemet, ami elég gyerekes, de a Broadway óriási, forgalmas utca, rengeteg autóval és berregő furgonnal, szóval inkább hagytam. A túloldalon megállt, és elengedte a kezemet. – Egy kicsit várnunk kell – mondta, az órájára nézve. – Csak néhány perc. – Mire várunk? – Nem mire, hanem kire. Senki sem hagyhatja ki San Franciscóban a Kínai negyedet, de a nagy része közönséges turistáknak való. – Megrázta a fejét. – Vagyis nem neked. A barátnőm, Franny viszont úgy ismeri, mint a

tenyerét, és hajlandó elvinni minket a valódi helyekre. – Rám kacsintott, amitől felnőttnek és fontosnak éreztem magam. – Polly! Megfordultunk. Egy nagyon alacsony nő integetett felénk az utcán lejjebb lévő buszmegálló túlsó végéből. Hosszú, zöld blúzt viselt és bő, fekete nadrágot. Sötét, félhosszú, állig érő hajával mintha az Ízig-vérig modern Millie című filmből lépett volna elő. Amikor közelebb ért, csak akkor vettem észre, hogy az arca csupa ránc, a kezén pedig barna foltok voltak, mint a nagyién. – Franny! – kiáltott fel Polly néni. Nagyon boldognak tűnt. A két nő összeölelkezett, jó hosszan, nem amolyan udvariasan, ahogy anya szokott a barátaival. Lehet, hogy már jó régen találkoztak utoljára? – Ő az unokahúgom, Ellen – mutatott be Polly néni, átkarolva a vállamat. – Egészen Ohióból jött idáig. Ellen, ő Franny Travers, a legrégibb, legjobb barátom. Kinyújtottam a kezem, ahogy tanultam. – Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Travers. Felhorkantott. – Mr. Travers nem létezik, és nem is fog soha. Jó lesz a Franny. – De… – haraptam az ajkamba, csapdába esve anya két aranyszabálya között. Nem helyes felnőttel vitatkozni. És nem helyes egy felnőtt nőt a keresztnevén szólítani. – Anyukám azt mondaná, hívjam Franny néninek. – Persze, ha szeretnéd. – Franny oldalra hajtotta a fejét. – Nekem mindegy, hogy egyik vagy másik. De hadd mutassak rá két dologra, mielőtt eldöntöd. Egy… – emelte fel a mutatóujját. – Az anyukád nincs itt, és senki sem fog pletykálni neki. És kettő – kuncogott –, most, hogy vénasszony lettem, teszek a szabályokra. – Mindig is tettél rájuk – mondta Polly néni, aztán hozzám fordult: – Franny mindig is… különleges képességekkel bíró nő volt. – Körülnézett. – Erről jut eszembe, hol van Babs? – Bostonban. Előadást tart egy matematikai konferencián – felelte Franny, aztán újra rám nézett. Majdnem egyforma magasak voltunk, így pont szemtől szemben álltunk. – Szóval, rá tudod venni magad, hogy Frannynek hívj? Mindenki így szokott.

Elmosolyodtam, és jó mélyen meghajoltam. – Meg vagyok tisztelve. Fölnevetett. – Kedvellek, kölyök! Na, nézzük a látnivalókat. – Körbemutatott a karjával. – Ez itt a Grant Sugárút. A Kínai negyed turistaközpontja. Innen indulunk, hogy beszívjuk a hely szellemét, és szép lassan belemerüljünk ebbe az elragadó kultúrába. Elindultunk felfelé az utca jobb oldalán. A járdán töméntelen ember nyüzsgött, mindkét irányban. Nagy volt a hangzavar is, különféle kínai dialektusokban beszélgettek, ahogy Franny mondta. Összesen egyszer hallottam olyan szavakat, amiket értettem. A zaj egyfajta keveréke volt a beszédnek meg az éneknek, a hangok emelkedtek és lejtettek, felerősödtek és elhalkultak. Nagyon érdekes volt. Meg tudtam mondani, amikor kérdést tettek fel, vagy hogy az a nő magas sarkúban biztosan mérges – de nagyjából ennyi. Azon töprengtem, vajon ilyen lehetett-e Gednek, amikor elkezdte tanulni a Régi Beszédet, a sárkányok nyelvét, Polly néni ugyanis jól mondta: sárkányok voltak mindenütt. A legtöbbjük arany vagy vörös színű volt, hosszú és vékony, mint a kígyók, négykarmos lábakkal. Szárnyuk nem volt. Faragott szobrok nagy, éles fogakkal, kirakatokra festett sárkányok, aranyozott sárkányok az utcai lámpák köré tekeredve, a közlekedési táblák fölött. És az üzletek nevei: Jáde Sárkány, Ezüst Sárkány, Szerencsés Sárkány. Fölöttük és alattuk angol vagy kínai feliratok voltak; ez utóbbiakból semmit sem értettem, mások vegyes nyelven íródtak – a szavakat ismertem, de a betűk kínainak tűntek. – Chop suey-t már ettem – mutattam egy hosszúkás neonfeliratra, amelyen a tetejétől az aljáig vegyes betűk voltak. – A kereskedők azt mondják, sárkánytűzben főzik. – Megvontam a vállam. – Ez valószínűleg nem igaz. – Feltehetőleg – mondta Franny. – De ebédelhetünk itt, ha ez a kedvenced. – Nem. – Kidugtam a nyelvem. – A barátnőm, Mindy mamája rendelte, amikor legutóbb náluk aludtam. Két dobozban hozták, ropogós sült

tésztával. A tészta oké, de a zöldségek rosszabbak, mint az iskolai menzakaja. Franny nevetett. – Hát, elég szörnyű, általában nem valódi kínai étel, hanem valami amerikai kotyvalék. – Az utca távolabbi részére mutatott. – Menjünk még néhány háztömbbel lejjebb. Ismerek egy kis, félreeső helyet, ahol valódi lakomában lehet részünk. – Ó, én még sosem vettem részt lakomán. Kivéve hálaadáskor – mondtam. – Akkor menjünk! A járda nem volt elég széles mindhármunknak, ezért ketten mentünk elöl, egy hátul, és akkor cseréltünk, amikor valamelyikünk megállt kirakatot nézni, ami nagyjából három-négy méterenként megtörtént. Még soha életemben nem láttam ennyi cuccot összezsúfolva egy üzletben. Voltak rendes polcok, mint odahaza a szupermarketben, de a plafonról papírlámpák, ridikülök és San Francisco-szuvenírek lógtak nagy összevisszaságban, a bolt előterében tálcákon felhalmozva bambuszlegyezők, fakirakósok és műanyag játékok, mintha csak gyümölcsök vagy csokiszeletek lettek volna. Akartam venni valamit, amit hazavihetek, de annyi színes holmit zsúfoltak össze, hogy azt sem tudtam, hová nézzek. Csak harminchat centem volt, így mindenképp meg akartam nézni mindent, mielőtt döntök. Az orrom legalább annyira dolgozott, mint a szemem. Mindenhol fura illatok terjengtek: virágos, füstös és meglepően édes tömjén. A járda csatornarácsaiból és a pincelejárókból felszálló gőznek mosószer-, sütemény- és csirkelevesszaga volt. Egy sikátor szeméttől és macskapisitől bűzlött. Megálltam az egyik üzlet nyitott kirakata előtt, és csak bámultam a bambuszrudakkal teli hordókat, a csavart gyökerekkel megrakott kosarakat; az egyik falon üvegedények függtek, tele babbal, magokkal és gabonafélékkel vagy folyadékban lebegő, fura valamikkel, amik savanyúságok lehettek; az oszlopokról szárított virágcsokrok lógtak. Eszembe jutott a kuruzsló boszorkány kunyhója Ged falujában. – Mi ez a hely? Varázslat?

Franny eltöprengett egy pillanatig. – A nyugati szemlélet szerint bizonyára igen. Más kultúrák gyakran tűnnek titokzatosnak és misztikusnak a kívülállók számára. Azt hiszem, egyszerűen a természet olyan csodáit hívjuk varázslatnak, amiket még nem értünk. – Rendben… de ez itt mi? – Valójában egy kínai gyógyszertár – mondta Polly néni. – Gyökeresen másképp gyógyítanak, már több ezer éve. Az itteni gyógyszerek egy részét jóval hatásosabbnak tartom bármelyik gyógyszertárlánc csodaszereinél. Csak bámultam. Sehol egy köhögés elleni szirup vagy kenőcs. – Szerinted bárányhimlőre is van gyógymódjuk? Franny bólintott. – Nem lennék meglepve. Megkérdezem Mr. Limet. Beléptünk. Fura szag volt, de nem kifejezetten rossz. Édesgyökér és lehullott levelek, aszpirin és por keveréke egy pici savanyú beütéssel, és éreztem még valamit a torkom mélyén, ami apa sörének ízéhez hasonlított. A mellettem lévő kosarakban… állatok voltak. Színtelen, kilapított állatok. Egy celofánzacskó tele döglött tücskökkel. Egy szárított polip az összes csápjával, amit bele tudtam volna tenni egy borítékba. Egy aszott gyík pálcákból összerakott keresztre feszítve, akár egy apró hüllő-Jézus. A karomat még közelebb szorítottam az oldalamhoz. Franny odament a pulthoz, és néhány percig beszélt a kopasz árussal, aztán visszajött hozzánk. – Mr. Lim azt mondja, hogy amit mi bárányhimlőnek hívunk, az nem más, mint a szél, a nedvesség és a hő felborult egyensúlya. Azt javasolta, hogy loncból és krizantémból főzzünk erős teát. – Érdekes kísérlet lenne – mondta Polly néni –, de nem tudom, mit szólna hozzá a sógornőm, hogy a gyerekeit kísérleti nyúlnak használjuk. – Felém fordult. – Mit gondolsz? Merészkedjünk ismeretlen területre, vagy maradjunk a jó öreg pirítósnál és gyömbérsörnél? – Pirítós. – Távolabb léptem a gyíkos kosártól. – Jack eléggé válogatós. Kijöttünk a gyógyszertárból, és mentünk tovább a Grant sugárúton, megállva, sétálva, megint megállva, miközben a két nő olyan emberekről csevegett, akiket nem ismertem. Átmentünk az egyik mellékutcán, ahol még

több üzlet, ponyvatető és utcai kirakat volt összezsúfolva. Most először vettem észre, hogy az összevisszaság, a rikító színek és komplikált díszítőelemek felszíne mögött a házak régiek és lepukkantak. Kicsorbult kövek, megfeketedett téglák, szakadt függönyök az ablakokon, rozsdás fém tűzlépcsők kanyarogtak minden épületen, a turistaboltok fölött. A legtöbb üzletben ugyanazokat a játékokat és kütyüket árulták, úgyhogy az ötödiknél megálltam, hogy megnézzem azokat a trükkös gyufákat, mert venni akartam egyet. Vicces lesz szórakozni vele, sőt talán még apát is be tudom csapni, amikor vacsora után meg akarja gyújtani a szivarját. Az egyik robbant, a másik vékony, fekete kígyó formájú hamut bocsátott ki, a harmadik pedig miniatűr tűzijátékot lőtt fel, mint egy csillagszóró. Mindegyiknek ronda, szexi nőket ábrázoló rajzok voltak a tetején. Csak öt centbe került darabja, így vettem mindhárom fajtából egyet. Utolértem a többieket, és megmutattam nekik. Polly néni elmosolyodott. – Nigel, az unokatestvéred is imádta ezeket. Mindig vett egy vagy két csomaggal, ha vacsorázni jöttünk ide. Amikor gimnazista lett, természettudomány-órára megtanítottam neki, hogyan készítsen magának egyet. Néhány hónapig aztán eléggé bántam a dolgot – sóhajtott fel. – Tudsz ilyet csinálni? – Vegyész vagyok, apám pedig bűvész volt, ilyen trükkök között nőttem fel. Ez például – mutatott rá a robbanósra – szulfát, faszén és kálium-nitrát keveréke. Összeállítani elég egyszerű, csak időigényes. – Azta! – mondtam. Klassz volt arra gondolni, hogy van egy női tudós a családunkban. Még két háztömb, és jobbra fordultunk egy keskeny utcába. Kevesebb ember, kisebb feliratok, semmi feltűnő szín. Egy borbély, egy biztosítási ügynökség – sehol egy turistabolt. Hosszú háztömb volt a hegy oldalában, olyan meredek, mint nálunk a szánkózódomb. Minden lépésnél megfeszült a vádlim. A háztömb felénél, amint elmentünk egy játszótér mellett, ahol néhány férfi ingujjra vetkőzve kosárra dobált, Franny így szólt: – Ez az.

Megint jobbra fordultunk. Egy még keskenyebb zsákutcába jutottunk, amit a játszótértől egy lánckerítés választott el, a másik oldalán májszínű épület állt. A bejárat fölött piros és arany lampionok lógtak egy műanyag felirat mindkét oldalán, amelyen ez állt: HANG AH TEÁZÓ. – Itt fogunk enni? – Egyáltalán nem úgy festett, mint egy lakoma színhelye. Megkordult a gyomrom. – Az… anyukám szerint a kínai éttermek veszélyesek az ópiumtanyák és a fehér rabszolgaság miatt. – Nem tudtam, higgyek-e neki, mert az egyetlen ilyen a közelünkben – a Wing’s – a bevásárlóközpontban volt, a Super Duper hamburgerező mellett. De… – Szamárság – mondta Franny. Polly néni átölelt. – Ne félj. Franny meg én ezer éve itt eszünk. Lehet, hogy kívülről nem néz ki fényesen, de hidd el, fantasztikusan főznek. – Már ötven éve itt áll, ez Amerika legrégibb dim sum étterme – magyarázta Franny, miközben kinyitotta az ajtót. – A dim sum valami olyasmit jelent, hogy ízletes csemegék. – Ó, oké. – Igyekeztem lazának tűnni, nehogy azt higgyék, beszari vagyok, de a hangom remegett. – Elég bátornak érzed magad, hogy kipróbálj valami újat? Az se baj, ha inkább egy szendvicsbárba mennél – mondta Polly néni. – Nem. Kalandra vágytam. – Mélyet lélegeztem, aztán követtem Frannyt az ajtón át. Nem kérdeztem meg, milyen csemegékre gondolt, és csak reméltem, hogy nem tücskök lesznek. A hely inkább büfének tűnt, semmint exkluzív étteremnek. Rajtunk kívül csak kínaiak voltak. A sarokban egy asztalnál három, hajhálót viselő nő ült egy halom hús mellett, és apró golyókat formáltak belőle. Nagyon gyorsan beszéltek, miközben a golyókat tésztába csomagolták. – Hárman vagyunk – mondta Franny. A pincérnő egy műanyag asztalhoz vezetett minket, amelyen papír alátétek voltak. Étlapot akart adni, de Franny nemet intett, és így szólt: – A kettes számú válogatást kérjük. És egy kanna po-nit. Ez tea – fordult felém. – Vagy te inkább…? – Van kólájuk? Bólintott. – Akkor legyen két tea és egy üveg Coca-Cola.

Megkönnyebbültem, amikor a pincérnő visszatért az ismerős zöld üveggel. A barna teáskannából felszálló gőznek füstös illata volt, mint a néhány házzal arrébb lévő kertben égő avarnak. Két perccel később a pincérnő egy nagy tálcán három kerek, fedett bambuszkosarat hozott. – Ha-gow, sui-mi, bow – mondta. Fogalmam se volt, mit jelentenek ezek a szavak, de Franny arcára széles mosoly ült ki. – Igen, mind a hármat. – A pincérnő levette a fedeleket, és a kosarakat elénk tette. Mindegyikben négy… valami volt. Még sose láttam korábban ilyesmiket. Kettő közülük kerek formájú volt: az egyik nagy és foszlós, a másik egy zömök, szár nélküli gombára hasonlított. A harmadik pedig egy áttetsző félholdra. – A nagy fehérek húsos batyuk – mutatott rájuk Polly néni. – Az egyik kedvencem. – Kivett egyet, és a tányéromra tette. – Gyerünk, nyisd ki. Így tettem. Olyan volt, mint egy vastag, meleg kuglóf. Amikor szétszedtem, gőz szállt fel belőle; a belsejében aprított hús rejtőzött, piros mázban. Bekaptam egy apró falatot. A tészta annyira puha volt, alig kellett rágni, a hús pedig olyan ízű, mint azé, amit apa július 4-ére szokott sütni. Isteni. A felét két nagy harapással befaltam. Franny összecsapta a tenyerét. – Egy-null a bow javára. Jöhet a ha-gow? – Pálcikákkal kivett egy félholdat a következő kosárból. Fehér volt és csillogó, a széle csipkés. – Ezek rákkal és sertéshússal töltött batyuk. Én néhány csepp szójaszósszal szeretem. Ízes és sós. – Egy piros kupakos üvegből barna folyadékot töltött a tányérjára, belemártotta az egyik félhold végét, és leharapta a felét. Én is kipróbáltam. Finom volt, de nem annyira, mint a batyu. A sui-miről kiderült, hogy a tetején összecsípett tésztába csomagolt, gőzölt húsgolyó. Épp a felénél tartottam egy második húsos batyunak, amikor a pincérnő megjelent egy újabb tálca kosárkával. – Lo-mein, bow, tojásos tekercs – jelentette. – Tojásos tekercs és bow – mondta Polly néni. Vágott egy grimaszt. – Nem vagyok oda a lo-meinért. – Még több kosár foglalt helyet az asztalon,

és kis tányérkákon halványsárga mustár meg pirosas szósz, amiben apró izék úsztak. – Ez nagyon erős – mondta Franny –, úgy értem, fűszeres. Csilipaprika. Ha ki akarod próbálni, előbb csak egy cseppel kezdd. Még egy csepp is túl sok volt nekem. Megittam a fél kólámat, hogy leöblítsem a tüzet a számban. A tojásos tekercs ropogósra sült rúd volt, megtömve zöldségekkel. Az enyém nagyot roppant, amikor beleharaptam, és darabkák szóródtak szerteszét a terítőn. A helyiség minden falán hosszúkás, vékony rajzok voltak, néhányon fák és felhők, másutt sárkányok. Faragott, arany sárkányok az egyik ajtó fölött. Sárkányok az étlapon. – Szerintetek léteznek sárkányok? – kérdeztem, miután befejeztem a tojásos tekercsemet. Egymásra néztek. Végül Polly néni így szólt: – Hát, szinte minden kultúrában léteznek sárkányos mítoszok vagy legendák. Túl sok történet van az egész világon ahhoz, hogy teljesen kizárjuk az elméletet. Másfelől – szünetet tartott, és öntött magának a füstös teából – nincs semmilyen archeológiai vagy paleontológiai bizonyíték a létezésük alátámasztására. – Tessék? – Bocsánat, tanáros stílus. Úgy értem, még soha senki nem talált sárkánycsontokat. – De dinoszauruszcsontokat találtak – vetettem ellen. – Nem lehet, hogy néhány közülük sárkányoktól származott? Polly néni bólintott. – Nem lehetetlen. Ha találnak egy új bizonyítékot, a tudósoknak bele kell venniük az elméletükbe. Ami azt is jelentheti, hogy új nevet adnak bizonyos leleteknek. Ilyen volt például a brontoszaurusz. – Meg kell jegyeznem, még senki sem bizonyította be, hogy sárkányok nem léteznek – szólt közbe Franny. – Néha a tudomány és a mitológia hasonló jelenségeket ír le. – Nehéz bebizonyítani, hogy valami nem létezik – mondta Polly néni. Az volt a benyomásom, hogy már máskor is beszélgettek ilyesmiről. A felnőttek sose veszik komolyan a sárkányokat.

– És mi van, ha… – kezdtem lassan – a sárkányok léteztek valamikor régen, de már nincsenek? Mint a dinoszauruszok. – Eltöprengtem. A Szigetvilágnak azon a részén, ahol Ged élt, már több száz éve nem voltak sárkányok, de mindenki mesélt és énekelt róluk. – Egy dolog olvasni a sárkányokról, és egy másik találkozni velük. – Pontosan! A bizonyíték hiánya nem a hiány bizonyítéka. – Franny rám mosolygott. – Remek meglátás. – Köszönöm, de nem én találtam ki. – Éreztem, hogy elpirulok. – Abból a könyvből van, amit Polly nénitől kaptam karácsonyra. A szigetvilág varázslójából. – Úgy örülök, hogy tetszett! – Polly néni megpaskolta a kezemet. – Franny ajánlotta. – Ismerem Ursulát, amióta annyi idős volt, mint most te. A partneremmel, Babsszel régi barátok voltunk a szüleivel, még az egyetemről. – Ismersz egy valódi írót? – Le voltam nyűgözve. – Sokat. Írókat, művészeket, tudósokat. Szerintem az olyan emberek a legjobb társaság, akikben megvan a kíváncsiság szikrája – felelte Franny. Megérkezett a pincérnő egy újabb tálcával. – Sui-mi, csirkeláb, húsos táska. – Ó, húsos táska – mondta Polly néni. Visszafojtott lélegzettel vártam, attól tartva, hogy csirkelábat kell ennünk, de a pincérnő csak egy kosarat tett az asztalra. Szeretnék megint húsos táskát enni, bárhol, bármikor. Ezek nagyobb félholdak, az egyik oldaluk barnára sülve – mint egy grillezett sajtos szendvics –, a másik puha és szaftos tészta, sertéshússal és zöldhagymával töltve. Egy üveg fehér ecet is járt hozzá, aminek nagyon jó íze volt, ha összekeverted szójaszósszal. Savanyú és sós egyszerre. Kértem még egy kólát. Franny visszaküldte az utolsó két tálcát, amíg mi mindenbe belekóstoltunk, ami már az asztalon volt, az üres kosarakat pedig egymás tetejére raktuk. Mire az utolsót is a helyére tettük, tele voltam. Túlzottan is, de minden olyan finom volt, hogy nem tudtam leállni. Igazi csemege volt mind.

Amikor a pincérnő újra megjelent, Franny így szólt: – Kérünk még tojásos süteményt, és végeztünk, nem? – És szezámos golyókat – tette hozzá Polly néni. – A szezám szerencsét hoz. Úgy néztek egymásra Frannyvel, hogy biztos voltam benne, nem először rendelik ezt. A sütik alig voltak nagyobbak, mint egy pénzérme: meleg vaníliasodó omlós, igazán omlós tésztában. Egy-két harapás, és meg is ettem. A szezámos golyók magokkal beszórt, hatalmas rágógumikra hasonlítottak, vastag és rágós tésztából készültek, sűrű töltelékkel. Franny azt mondta, vörösbabból csinálják, ami szerintem elég fura összetevő egy desszerthez. – Ez tényleg lakoma volt – mondtam, amikor már csak színes szósznyomok és néhány kóbor tésztalevél maradt a tányéromon. Összegyűrtem a szalvétámat, és elfojtottam egy böffentést. – És kaland. – Remek! – örvendezett Polly néni. – Annyira örülök, hogy legalább valamit megmentettünk a vakációdból! Franny jelezte, hogy fizetünk. – Mennyi a kár? – nyúlt Polly néni a pénztárcája után. Franny megrázta a fejét. – Ne butáskodj. Én állom. Elgondolkodtam, vajon gazdag-e. Ennyi étel biztosan nagyon sokba került. Ám amikor a pincérnő odaadta a számlát, Franny felkuncogott. – Az egész hét dollár összesen, borravalóval együtt. Azt hiszem, ezt kibírom. Ebéd után visszamentünk a borbélyüzlet utcájába, és onnan fel a domboldalon, a Stockton utcáig. Olyan széles volt, mint a Broadway, áruszállító furgonok és autók süvítettek el mellettünk mindkét irányban. Franny balra mutatott, egy nagy kőalagút bejárata felé. – Ha ezen keresztülmész, épp a város közepén lyukadsz ki. Bankok, áruházak, öltönyös-nyakkendős üzletemberek. Mintha egy másik világba utaznál mindössze néhány háztömbbel arrébb. Nekem ez is tetszett. Ohióban kilométereken át autózhatsz, mégsem változik semmi.

A Stockton utca egész más volt, mint a turistanegyed. Emberekkel tömött üzletek a járdára nyitott kirakattal, zöldségekkel és gyümölcsökkel megrakva. Kínai feliratok, mellettük az árak számjegyekkel. Egy halom leveles zöldség zellerre vagy spenótra hasonlított, mégsem az volt. Láttam citromot és narancsot, de összesen ennyi volt, amit Ohióban is lehet kapni. Franny mutatott nádcukorrudakat és sárgáspiros mangót, élénk rózsaszín sárkánygyümölcsöt és rücskös balzsamkörtét, meg egy durián nevű, tüskés, kemény golyóbist, ami úgy nézett ki, mint egy taposóakna. Elmentünk két párás ablakú pékség mellett, mindkettő előtt sorok álltak. Csak egy gyors pillantást vetettem belülre: húsos batyuk és pudingos sütik, és rengeteg dim sum meg desszert, sütve, párolva vagy pirítva. Már az illattól is összefutott a nyálam. A következő üzletnél viszont majdnem befogtam az orrom. Fehér csempés falak és linóleumpadló. Döglött halak hevertek a jéggel borított fémpultokon. Élő halak úszkáltak egy akváriumban. Egy másikban rákok és homárok lebegtek egymás mellett, a lábukat és csápjaikat mozgatva. A járdán álltam, és az ablakon át néztem be. A halak mintha visszanéztek volna rám lapos, homályos szemükkel. – Ez mi? – mutattam rá a jeges pult végében egy futball-labda nagyságú és formájú szürke, pikkelyes bőrű állatra. Polly néni átnézett a vállam fölött. Aztán azt mondta: – Azt hiszem, tatu. Biztos importálták Texasból vagy Louisianából. Kaliforniában nem honos. – Az emberek megeszik? – Különleges csemegének tartják sokfelé a világon – felelte Franny. – Úgy hallottam, olyan az íze, mint a legkiválóbb sertésnek, de nincs személyes tapasztalatom. Egy kis csemegeboltban a polcokon külföldi fém- és papírdobozok, celofánzacskók rendezett sorokban. Egy gyorsétterem, tésztás, húsos és zöldséges tálcákkal, az ablakban fémkampókon csillogó mázzal bevont sült kacsák, oldalukon az árcédulával. Mellettük piros, szaftos sertéshússzeletek. Fűszeres barbecue és sült zsír illata szállt kifelé. Aztán megint egy csempézett halas, ahol kötényes, fehér papírcsákós férfiak bárdokkal egy hatalmas tonhalat aprítottak, a beleket a padlón álló

fehér vödörbe dobták. A kijárat mellett egy húsz centi vízzel megtöltött mosóteknőben nagyjából tizenöt kecskebéka csúszkált egymás hegyénhátán. Otthon fogtam már kecskebékákat egy tavacskában, de mindig elengedtem őket. Szerettem volna mindegyiket megmenteni attól, hogy valakinek a vacsorája legyenek, de a cédulán a teknő fölött ez állt: 34 cent/font. Soha életemben nem volt még ennyi pénzem. Még egy pék, néhány iroda, egy nagy épület oszlopokkal és kőlépcsővel. Már majdnem visszaértünk a Broadwayhez és a parkolóhoz, amikor olyan hirtelen fékeztem le, hogy Polly néni belém ütközött. – Mi történt? – kérdezte. Egy fehér polcra mutattam egy harmadik halas bejárata mellett. Üvegfalú tartály állt rajta, úgy fél tucat gyíkkal, mindegyik kétszer olyan hosszú volt, mint a kezem. Úgy tűnt, három közülük azoknak a nagyobb változata, amiket Polly néni hátsó kertjében láttam. Egy másik sárga volt nagy, piros szemekkel és lapos, vaskos ujjú lábakkal. A sarokba húzódva egy ezüstösszürke, durva, fényes pikkelyes példány feküdt, hasonlított egy békagyíkra, csak hosszú volt és karcsú. Recés farka körülölelte a testét. Pont úgy nézett ki, ahogy Ged barátja húgának kis sárkányait elképzeltem A szigetvilág olvasásakor. Azok legfeljebb ekkorára nőttek. – Egy harrekki – mondtam, és az ujjammal megérintettem az üveg sima felületét. A tartály fölötti cédulán ez állt: 48 cent/font. Megtapogattam az érméket a zsebemben. Miután megvettem a trükkös gyufákat, pont 48 centem maradt. Ha kevesebbet nyom egy fontnál, meg tudom menteni. – Azt kérem – mondtam Polly néninek. – Egy sárkányt szeretnék emlékbe. – Ó, hát… nem tudom, anyukád mit szól… – kezdte. Franny feltartotta a kezét. – Szuper ötlet. Minden lánynak kellene hogy legyen egy sárkánya. Egy ideig csend volt. Aztán Polly néni lassan azt mondta: – Végül is, Nigelnek van iguánaeledele. Talán össze tud hozni még egy elkerített részt. Meg kell néznünk a pincében.

Eltelt néhány percbe, míg elmagyaráztuk a halárusnak, mit szeretnénk, és még több ideig kellett győzködnünk, hogy nem akarjuk megnyúzva, felvágva és hentespapírba csomagolva elvinni. – Én szeretném elkészíteni – mondta Franny. A férfi megrázta a fejét – már harmadszor vagy negyedszer. Ekkor Franny mondott valamit nagyon szigorú hangsúllyal kínaiul, és megfenyegette az ujjával. Végül a pasas bólintott, félig-meddig meg is hajolt, és eltűnt a hátsó traktusban. – Nem is tudtam, hogy beszélsz kínaiul – csodálkozott Polly néni. – Negyven év üzleti tárgyalás közben az ember magára szed egy-két szót. És egy kis kommunikációs rutint. Azt mondtam neki, hogy tisztelje a nagymama konyháját. A férfi egy kis papírdobozzal tért vissza. Egy hálóval benyúlt a tartályba, kihalászta az ezüstös árumat, és beejtette a dobozba. – Hadd nézzem. – Franny benyúlt a dobozba, miközben valami fura szöveget mormolt, amit nem értettem. – Ez is kínai? – Nem, drágám. – Régi Beszéd? A sárkányok nyelve? Meglepettnek tűnt. – Valami olyasmi. – Még egy percig suttogott, aztán kivette a kezét, és ügyesen behajtogatta a doboz oldalait, hogy be tudja zárni. – Tessék. Ezt meg kellett csinálni. A halárus mérlegre tette a dobozt. Tizennégy uncia a dobozzal együtt. – Negyvenkét cent – mondta. Átnyújtottam neki négy tízcentest és két egycentest. Már csak egy háztömbnyire voltunk az autótól. Úgy vittem két kézzel a dobozt, mintha a koronaékszerek lennének benne. A parkoló ajtajában megálltunk. – Úgy örülök, hogy felhívtál – ölelte át Franny Polly nénit. – Már jó rég nem kirándultunk. De azt hiszem, most hazamegyek, és megpihentetem öreg csontjaimat. – Nem fogsz… ? – Polly néni összecsukó mozdulatot tett az ujjaival, amit nem értettem. De úgy tűnt, Franny érti, mire gondol.

– Nem, fáradt vagyok. Leintek egy taxit. – Felém fordult, és a vállamra tette a kezét. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Ellen. Jól érezted magad? – Ez volt… egész életem legjobb napja – feleltem. – Remek! – Olyan szélesen mosolygott, hogy összefutottak a ráncok az arcán. – Akkor visszajössz még ide? – Az biztos! Ha felnőtt leszek, itt fogok élni. – Remélem is. – Megszorította és megsimogatta a vállamat, aztán visszalépett a járdára, és felemelte a karját, hogy leintsen egy taxit. Késő délután lett. A nap alacsonyan járt a víz fölött, és a világ összes fénye varázslatosnak tűnt. A Chevy széles anyósülésén ültem, mellettem a kedvenc nagynéném, aki halkan dúdolgatott. Szorosan tartottam a dobozt az ölemben, és a jobb kezemmel a blúzomhoz szorítottam, ha az autó megrázkódott az egyenetlen aszfalton. A Golden Gate hídhoz közeledve a másik kezemmel kinyitottam a fedél egyik szárnyát, és szelíden megpaskoltam a pikkelyes hátát. – Amíg megtanulom az igazi nevedet, hogy hívjalak? – suttogtam. – Paff, a dal után? Hang Ah? Dim Sum? Ezüst? Vagy, mondjuk, Pötty a bárányhimlő miatt? Ahogy az utolsó nevet kimondtam, apró, böffentésszerű morgást hallottam a doboz belsejéből. Felnevettem. – Rendben! Szóval Pötty. Pötty, a varázslatos sárkány. Újabb morgás-böffentést hallatott. Az ablakon túli világ annyira gyönyörű volt – a meredek, sziklás parton megtörő hullámok, a zöld hegyoldalon leszálló ködfoszlányok, mintha valaki nagyon lassan tejszínhabot öntene rá –, hogy egy időre elvonta a figyelmemet. Aztán észrevettem egy foltot a jobb tenyeremen, ami viszketni kezdett. Nem, nem is viszketni, égetni. Elhúztam a kezem a doboztól, és fölé hajoltam, hogy jobban megnézzem. A doboz aljához közel lévő elszenesedett, fekete kör akkora volt, mint apám szivarjának hegye, a szélei felkunkorodtak, és cérnavékony, ragyogó, narancs és sárga fénnyel világítottak. Még jobban elhúztam a kezem, ahogy a szélek pislákolni kezdtek, és a lyuk egy kicsivel nagyobb lett.

– Nem érzed úgy, mintha valami égne? – kérdezte Polly néni. – De… lehet – válaszoltam, és sebesen járt az agyam. – Megnézetted a fékek állapotát? Apa mindig ezt mondja, ha valami szagot érez a kocsiban. És errefelé olyan meredekek az utcák. – Sokat beszéltem, hogy ne vegye észre, amíg kinyitom a háromszögletű oldalablakot. – Vacsoránál megkérdezem a nagybátyádat. Nagyon találékony lány vagy. – Mindig tanulok valamit. – Megfordítottam a dobozt, hogy a lyuk az ablak irányába nézzen, és széles mosollyal még egyszer megdörzsölgettem a sárkányom hátát, miközben az apró, sárga füstgomolyag a San Franciscó-i öböl felé szállt.

Till Katalin fordítása

R. F. Kuang A KILENCKANYARULATÚ FOLYÓ R. F. Kuang (www.rfkuang.com) a Mákháború és folytatása, a Sárkányköztársaság Nebula-, Locus- és John W. Campbell-díjra jelölt írója. Jelenleg Marshall-ösztöndíjasként vesz részt az Oxfordi Egyetem Kortárs kínai tanulmányok mesterképzésén. Első regénye, a Mákháború a The Times, az Amazon, a Goodreads és a Guardian szerint 2018 legjobb könyvei között szerepelt, és elnyerte vele a Crawford-díjat, valamint a Compton Crook-díjat a Legjobb első regény kategóriájában.

A holdújév negyedik napján megyünk Arlongba. Sárkány tartományban tizenöt napon át ünneplik az új évet. A harmadik napon mindenki hazamegy, hogy együtt legyen a család. A negyedik napon várjuk vissza az isteneket. Még soha nem jártál Arlongban. A legtávolabbi hely, ahová Ao-szigeti otthonukból eljutottál, a helyi vízi piac volt a csatorna kereszteződésénél, amely összeköti annak a szigetcsoportnak a részeit, ahol lakunk. Egyszer sem jöttél még el velem és apuskával Arlongba, a tartomány fővárosába, ahol minden évben selyemre, késekre és horog készítésére alkalmas új drótra cseréljük el a csontfaragványokat és a szárított, sózott halat. Anyuska és apuska soha nem hagyták volna. Mindig is biztonságos távolságban szerettek volna tudni a fővárostól. Az Ao-sziget kicsi és kiismerhető vidék, Arlong pedig egy gazdag, kapzsi, népes és mindent felemésztő város. Kellő óvatosság hiányában másodpercek alatt eltűnnek a tömegben a hozzád hasonló apró és szép lények.

Ha anyuskán és apuskán múlna, soha nem tetted volna ki a lábad az Aoszigetről. De még ők sem tudták megakadályozni, hogy egyszer eljöjjön ez a nap. Egy bérelt szampanban tesszük meg a kétórás utat a tiszta, kék hullámok között. Ez a fényűzés bármilyen más helyzetben óránként három ezüstbe kerülne. Apánkkal rendszerint minden tavasszal a saját kenunkban evezünk végig a partvonalon egészen Arlongig. De a mai nap különleges. Egyikünk sem vesződik az evezéssel. Inkább hátradőlünk, és szárított cukornádat rágcsálunk, miközben a csónakos dalokat énekel a folyóról. Fülsiketítő és rezgő hangja megnevettet minket. Ráadást kérünk a kedvenceinkből, a fejünkbe véssük a trágár szövegeket, és már egy órája kacarászunk a dalain, amikor Arlong körvonalait megpillantva elnémulsz. A csónakos az arcodra néz, és abbahagyja az éneklést. Egy hosszúra nyúlt pillanatig mindhárman a lebegő városra szegezzük a tekintetünket. A csatornák terebélyes hálózata buja, zöld szigeteket köt össze, amelyek úgy néznek ki, akár a zafírba ágyazott smaragd. Még soha nem láttál egyszerre ennyi hajót és viskót. Még soha nem láttál ilyen húsos és terebélyes tavirózsaleveleket. Akkorák, mint egyegy wok, és elég erősek ahhoz, hogy elbírjanak egy kisgyereket. – Gyere. – A kezed után nyúlok, és finoman a part felé húzlak. Még mindig álmélkodva mereszted a szemed, ide-oda kapkodod a fejed, mintha nem tudnád eldönteni, merre nézelődj. – Ez még semmi. * Sötétedésig el kell érnünk Arlong túlsó partjáig, de a nap még magasan jár, több óra múlva fog lemenni. Van időnk gyalogolni. Óvatosan lépkedünk a roskatag sétányokon – Arlong keskeny fahídjai hírhedten megbízhatatlanok, és egy maihoz hasonló napon, amikor mind a tízezer arlongi kitódul az utcákra, vagy a csónakjaival ostromolja a bójákat, elég egyetlen rossz lépés, és a fagyos vízben végezzük. Ó, tudom én. Neked nem kell óvatosnak lenned. Ha úgy tartaná kedved, akár végig is táncolhatnál a csatornán, fürgén szökdécselnél a hajók, ládák és cölöpök között. Otthon is úgy közlekedsz a kikötőben, mint a tó felszínét

súroló szitakötő. De lassíts le, kishúgom. Nem mindenkinek adatott ilyen tehetség. Nyugalom. Van időd mindent kiélvezni. Nézz körül, szívd magadba az ünnepi hangulatot. Arlong többnyire csak egy szürke és zsúfolt piacközpont, ahol minden az áruk cseréjéről és a hatékonyságról szól, de a holdújév miatt színek töltik meg. Az enyhe szellő belekap a piros és aranyszínű lobogókba és a petárdákból kiszabadult konfettibe, hogy kizárólag a mai nap erejéig dacoljon a gravitációval. Árusok szegélyezik a csatornák melletti keskeny sétányok minden szegletét, vörös babbal töltött, gőzölgő süteményt, illatos gőzölt cipót, karamellizált tárókockát, teában főtt tojást, bambuszlevélbe csomagolt, ragacsos rizsgombócot és rengeteg tanghulunyársat kínálgatnak. A nyársak azonnal megragadják a tekinteted. – Az cukor? – kérdezed. – Azok ott… cukorba vannak mártva? A tanghuluból úgy csöpög a cukor, hogy a látványába is belefájdul a fogam. Eddig még csak egyszer ettem ebből az édes, ragacsos galagonyából. Egyszer, tízéves koromban apuska vett nekem egy nyársat, és a mai napig emlékszem az ízére. – Persze. – Kaphatok egyet? Miért kérdezed egyáltalán? Tudod, hogy ma mindent megkaphatsz, amit csak szeretnél. A zsebembe nyúlok, hogy kivegyem az erszényt. – Hány nyársat szeretnél? – Csak egyet – felelsz mértéktartón, és nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Olyan jó gyerek vagy. Még ma is koraérett önuralomról teszel tanúságot. Kettőt veszek. Tiltakozol, de hiába próbálod visszaadni a nyársakat, a kezedbe nyomom őket. – Ennyit nem tudok megenni. – Akkor tedd el, majd később megeszed – mondom gondolkozás nélkül. Azonnal összezárom a szám, de az utolsó szavak a torkomon ragadnak, akár a keserűtök íze. Később. Nincs is később, épp ez a lényeg. Úgy teszel, mintha meg sem hallottad volna.

* Arlongban két hónapja nem esett. A város tisztviselői minden tőlük telhetőt megtettek, hogy eltitkolják ennek következményeit. A holdújévet mindig rendesen meg kell ünnepelni, akár szárazság van, akár nem. A kisárgult füvet okosan elrejtették a takarók, a sátrak és a szétszórt virágszirmok alá, amelyeket feltehetően drágán szállíttattak ide a kontinensről. Minden sarkon friss, lédús, máshonnan származó gyümölcsöket árulnak, bár az áruk háromszorosa a korábbinak. Akik a kontinensen élnek, furcsának találhatják, hogy az aszály gondot okozhat egy kék óceánnal körülvett helyen. De a sós víz nem csillapítja az emberek szomját, és nem táplálja a növényeket sem. Eső nélkül a föld megkeményedik és berepedezik, akár a túl sokáig áztatott tojás. Ez az aszály súlyos, látom, hogy a csatornákban sokkal kevesebb a víz, mint régebben, néhány helyen pedig egyértelműen hozzáér a csónakok alja a folyó fenekéhez. De te még soha nem jártál Arlongban, és nincs összehasonlítási alapod. Tágra nyílt, vidám szemedre pillantok, és tudom, hogy ez a város a legcsodásabb dolog, amit valaha is láttál. * Nem sokkal később már sugdolózni kezdenek az emberek. Két idős nő sétál felénk a hídon, és amikor észreveszik az arany bokaláncaidat és karkötőidet, azonnal pusmogni kezdenek. A szájuk elé emelik a kezüket, de arra már nem veszik a fáradságot, hogy levegyék rólad a szemüket. Amikor elhaladnak mellettünk, legszívesebben felpofoznám őket. Úgy tűnik, mindössze pár perc kellett ahhoz, hogy az egész város értesüljön az érkezésedről. Mindenki megtorpan és forgatja a fejét, követik a szemükkel a lépteidet. Félek, ezért nem merek megállni, de egy óra múlva már mindketten farkaséhesek vagyunk, és amikor meglátunk egy kocsit, amely roskadozik a lótuszmaggal töltött, olajban sütött, foszlós süteménytől, kénytelenek vagyunk megállni mellette. Amikor az árus meglát téged, annyi süteményt csomagol, amennyit képtelenség lenne

megennünk, de nem hajlandó érte pénzt elfogadni. Hagyok pár érmét a kocsiján, de utánunk szalad. Nem hagy békén, amíg vissza nem adhatja a pénzt. – Kérlek – mondja. Cukorillata van. Kivörösödött szeme sarkában könnyek gyűlnek össze. – Ez a legkevesebb, amit tehetek. Kisebb tömeg gyűlt körénk, hogy meresszék a szemüket. Hirtelenjében izzadni kezdek. Nem tudom, mit tegyek. Apám arra utasított, ne várjak különleges bánásmódot, nehogy azt higgyék az emberek, hogy kihasználjuk a helyzetünket. Elképedve nézek rád. – Köszönöm – mondod az árusnak, és mész tovább. Visszagyömöszölöm az erszényt a zsebembe, és követlek. A tömeg továbbra is velünk tart, egyre gyarapszik, ahogy átkelünk a csatornákon. Mintha téged nem is zavarna. Ügyesen el tudod terelni a figyelmed, te, aki már nagyon is hozzászoktál ahhoz, hogy az rád irányul. Egyenesen előre bámulsz, egyszer sem ámítod a közönséged, egyszer sem adsz okot a bámészkodóknak arra, hogy gúnyolódjanak rajtad. Kihúzod magad, felszeged az állad, és olyan jámbor, békés ábrázatot öltesz, mintha észre sem vetted volna az embereket. Amikor valaki kiáltva kérdezi, nem félsz-e – honnan jött a hang? Ki volt az? Megölöm –, csak pislogsz egyet, elmosolyodsz, és ingatod a fejed. – Egyél egyet, csiecsie! – Felém nyújtasz egy lótuszmagos süteményt. – Még meleg. * Soha nem számítottál átlagos gyereknek. Az Ao-sziget minden lakója a születésedtől fogva tudta, hogy különleges vagy. Teljes csendben jöttél világra, sűrű, fekete hajjal. Egyenletesen vetted a levegőt, és csodás, sötét szemed olyan lenézően vette szemügyre a szobát, mintha mindenki csalódást okozott volna neked ezzel a nagy felhajtással. A bába nem volt hajlandó elfogadni a teljes fizetségét, mert alig adtál neki munkát. Karcsú és kecses kisgyerek voltál, és ezek a vonásaid később még inkább kifejezésre jutottak, fájdalmasan elegáns lettél. Olyan könnyű voltál,

mint egy kismadár. Nekünk, többieknek kókuszhéj színűre festette a bőrünket a nap, de a te bőröd sápadtan ragyog, akár a porcelán és a holdfény. Hároméves korodra már derékig ért a hajad, és olyan hosszú is maradt, mert anyuska nem tudta rávenni magát arra, hogy levágja azokat a vastag, selymes tincseket, amelyeket könnyen össze lehetett fonni, és amelyek az enyéimmel ellentétben eső után sem göndörödtek be. Tízéves korodra már mindenki a falu legszebb lányának tartott. Ennek ellenére nem lettél kényes vagy büszke. Soha nem kellett emlékeztetnünk arra, hogy légy alázatos. Temérdek erénnyel dicsekedtél, és az alázat volt az egyik. Komoly hálával fogadtad a dicsérő szavakat, és épp úgy feleltél rájuk, akár egy hegy, amelyet nagysága miatt magasztalnak. – Sok szívet össze fog törni – mondogatták a szomszédok, mire a szüleink bólogattak. Nemcsak gyönyörű, hanem megdöbbentően eszes is voltál. Első hallásra megjegyezted a Tang-dinasztia korából származó klasszikusokat. Még be sem töltötted a kilencedik évedet, máris gyorsabban tudtál összeadni, mint bármelyikünk. Anyácska és apácska felvettek egy tanítót, aki a klasszikusokat és magas szintű számtant tanított neked, holott ezeket a tantárgyakat csak olyan fiatalembereknek oktatták, akik egy nap kormányzati tisztviselők szerettek volna lenni. Rám nem költöttek ennyit a szüleink. Amikor ezeket az ismereteket is kitűnően elsajátítottad, a szüleink egyre többször gondoltak arra, hogy a felvételedet kérhetnénk a kontinens egyik egyetemére, bár azok fele még mindig nem fogadott nőket. Egy herceg fogja feleségül venni. Ő lesz az első női tudós az udvarban. Híressé teszi a szigetünket. Az emberek szerettek arról álmodozni, milyen cselekedeteket viszel végbe és mi lesz belőled, mert a lehetőségek száma végtelennek tűnt. De te soha nem beszéltél a jövődről. * – Csiecsie? – Igen. – Szerinted hogy néz ki a sárkány?

Önkéntelenül is összerezzenek. Ismered a történetet a sárkányról és a halászról. Rengeteg változatban hallottad már rövid életed során, mesélték a szüleink, a nagynénéink, a nagybátyáink, a barátaink, a tanáraink. Mindenki máshogy meséli, mert mindenki valami mást akar hinni. Csak három dolog állandó: a sárkány, a barlang és a halász. Apuska változatát ma reggel is meghallgattad, mielőtt beültünk a szampanba. Volt egyszer egy falu, amelyik a haláltusáját vívta az aszály miatt. A földjei összezsugorodtak és berepedeztek. A madarai elrepültek, és elnémultak az erdők. A magtárai kiapadtak és teljesen kiürültek. A falu lakosaira éhínség várt, ezért elküldték a papjaikat a Sárkány úrhoz, aki a Kilenckanyarulatú folyó egyik barlangjából uralta a vizeket. Esőért könyörögtek. Sok mindent felajánlottak neki: jádeszobrokat, ezüsthalmokat, csodásan festett fali tekercseket, csirkéket, kecskenyájakat. Minden értéket, amivel csak rendelkeztek. A sárkányt semmi sem elégítette ki. A papok kétségbeesésükben megkérdezték tőle, mit kíván. – Éhes vagyok – mondta. – Nagy lakomát csapunk neked – ígérték a papok. – A legfinomabb ínyencségekkel… – Nem állatot akarok enni – szakította őket félbe a sárkány. – Ritkább fajta húsra fáj a fogam. Ha esőt akartok, megadjátok nekem. A papok elrettenve meredtek a sárkányra. – Nem kényszeríthetjük ilyesmire a népünket. – Akkor ne tegyétek. Akit megeszek, annak önszántából kell eljönnie hozzám. A félelem megmérgezi a húst. Csak önként jelentkezőket fogadok el. A papok órákon át civakodtak, nem tudták eldönteni, kinek kellene feláldoznia az életét a faluért. Sorsot húztak, de a vesztes nem volt hajlandó visszamenni a sárkányhoz, arra hivatkozott, hogy már túl öreg, ezért túl száraz és rágós a húsa. Végül az öreg halász szakította félbe őket, aki elvitte őket a barlangig és vissza. Felajánlotta, hogy visszamegy helyettük. – Vagy én halok meg, vagy a lányaim – mondta, amikor a papok hangot adtak az elképedésüknek. – Ez ilyen egyszerű. Így a falu megmenekült.

A papok máshogy mesélték el neked a történetet. Volt egyszer egy haldokló sziget, azon egy éhező falu, amelynek papjai felkeresték a sárkányurat, aki egészen addig nagy esőzésekkel áldotta meg őket. Megkérdezték tőle, miért nem tesz már így. – Elgyengültem – felelt a sárkány. – Öreg vagyok. Sorvadozik a lelkem, és nem tudok többé uralkodni e fölött a barlang fölött. Egyikőtöknek a helyembe kell lépnie. Hatalma lesz az eső, a folyók és az óceánok fölött. De ebben a barlangban kell maradnia, mert ez az erő forrása. Soha nem mehet el innen. Ebben a változatban is a halász az, aki önként magára vállalja a feladatot, holott van két kicsi lánya, akik nagyon fognak neki hiányozni. Egy évvel azután, hogy elvonult a barlangban, a felesége elviszi hozzá látogatóba a két lányát. De akkorra a halász haja már kihullott, a foga hosszabbra nőtt és élesebb lett, a bőrét pedig csillogó, kék pikkelyek borították. Amikor a lányok meglátják, felsikoltanak és elfutnak. Soha többé nem látogatják meg az apjukat. Azt hiszem, a papok azért ezt a történetet mesélték neked, mert kíméletesebbnek tartották. Én viszont gyűlölöm. Sokáig gondolkozom, majd elmondom neked a saját változatomat. – Szerintem a sárkány magányos. Kell neki egy barát. Olyan sok mindent tesz értünk: távol tartja a hurrikánokat, esőt hoz, lecsendesíti az óceánt. Megérdemli, hogy legyen egy társa. Kis ideig eltöprengsz ezen. – Akkor nem eszi meg az áldozatokat? – Miért tenné? Hiszen az óceán mélye tele van hallal, teknőssel és rákkal. A sárkány akkor eszik cápauszonylevest, amikor csak akar. Mégis miért fájna emberekre a foga? – Belecsípek a válladba. – Melyik épeszű lény akarna megenni téged, te kis vézna? Ez megnevettet. Megkönnyebbülve sóhajtok fel, és úgy érzem, végre tettem valami jót. A levegőbe beszélek. Senki sem tudja, mi történik a barlangban. Ezzel te is tisztában vagy. Soha senki nem fogja megtudni, melyik változat az igazi, és mire te rájössz, már túl késő lesz.

* Szeretem, amikor nevetsz. Már rég nem nevettünk így együtt, mint a testvérek. Már rég nem vagyunk barátok. Tartottam attól, hogy ez a nap erőltetett és hamis komolytalanságban fog telni, de olyan természetesnek hat, ahogy most kéz a kézben sétálunk Arlongban. Visszatértünk a régi, kényelmes szokásainkhoz, és olyan könnyű lenne úgy tenni, mintha az utóbbi pár év meg sem történt volna. De ma őszintének kell lennünk. Féltékeny voltam rád. Ezt még soha nem vallottam be neked. Nem akartam hangosan kimondani, mert az még jobban megerősítette volna azt a rengeteg dolgot, ami miatt így éreztem. De igen, féltékeny voltam, kegyetlen voltam, és szégyelltem magam. Még mindig szégyellem magam. Mindig is tudtam, hogy nem vagyok szép. Anyánk soha nem simogatta a hajam, és soha nem áradozott arról, milyen dús. Soha nem font belőle olyan kacskaringós, tekervényes mintázatokat, mint a tiédből. Soha senki nem jegyezte meg, milyen elegánsan lejt az orrom, milyen íves a szemem. Soha nem időztem a tükör előtt az arcom formáját csodálva, de a tiédet mindenki dicsérte. Ez soha nem zavart. A szigetünkön, ahol a sekély vízben úszó színes halak ezernyi raját sokkal vonzóbbnak és izgalmasabbnak találtam a fiúknál, aligha számított a külsőm. Erős és gyors voltam. Épp olyan jól tudtam halászni, futni és pálmafára mászni, mint bárki más, és nem számított, hogy a halak önmagukat feláldozva a bokád köré sereglettek, amikor hálóval a kezedben gázoltál bele a vízbe, vagy hogy a fák szinte parancsszóra hullatták le a legérettebb gyümölcseiket, amikor megérintetted a törzsüket. Később, amikor tizenhárom éves lettem, te pedig kilenc, a városi házasságszerző az éves útja során hozzánk is ellátogatott, mert akkorra végre elég idős voltam ahhoz, hogy számítson a véleménye. Mindössze két másodpercig tartotta rajtam a szemét, aztán sóhajtozva ingatta a fejét. – Kár, hogy a szépség mindig a kisebb lányhoz pártol. A szüleink erre nem tudtak mit felelni. Azt hiszem, megdöbbentek, és valószínűleg zavarba is jöttek a jelenlététől. De nem tagadták, amit

mondott. Természetesen egyetértettek vele – ostobaság lett volna tiltakozni, nem igaz, mindkét lányunk szép, ne beszéljen képtelenségeket –, hiszen ott volt előttük a szépséged ragyogó bizonyítéka. Az volt az első alkalom, amikor igazán megtapasztaltam, mennyivel fényesebben ragyog a csillagod az enyémnél. Ez még azelőtt történt, hogy eljöttek volna hozzánk a papok. Ó, istenek, tízszer rosszabb lett minden, miután eljöttek a papok, és mindenkinek azt mondogatták, az istenek választottak ki téged, és születésed napjától az áldásuk kísér. Nem is igazán ember vagy, hanem tündér, akit a mennyből küldtek le. Egy különleges lény. Minderre később került sor. De azon a napon, amikor eljött hozzánk a házasságszerző, gyűlölni kezdtelek. Nem számított, milyen kedves, szerény és odaadó vagy. Ez a sok kegy csak még elviselhetetlenebbé tette a köztünk tátongó szakadékot. Te megtehetted, hogy előzékeny légy, mert a felsőbbrendűséged biztos tudatában éltél. Pöffeszkedésnek értelmeztem a kedvességedet. És azon a napon kívántam először a halálodat, amikor eljött hozzánk a házasságszerző. * Túl fiatal vagy. Istenek. Túlontúl fiatal vagy. Még el sem kezdődött az életed. Semmit sem láttál még a kis szigetünk homokján kívül. Soha nem jártál még a kontinensen, soha nem tetted be a lábad azokra a nagyszerű egyetemekre, ahová mindannyian képzeltünk téged. Hogyan voltak képesek rávenni arra, hogy mindezt eldobd magadtól? A nap alacsonyabbra ereszkedik a Tapa-hegylánc fölött, és Arlong csatornáinak vize a fényes, vakító sárgaság helyett égetett aranyat ver vissza. Kezd lejárni az időnk. Tudom, hogy ki kellene élveznem ezeket az utolsó perceket, tudom, hogy meg kellene csókolnom és ölelnem téged, de csak arra tudok gondolni, hogy túl fiatal vagy, és hogy ez nem igazságos. Legszívesebben felsikoltanék, felborítanám a szampant, és téged átölelve a vízbe ugranék, mert ha mindketten hullámsírba vesznénk, akkor legalább nem lennél az övé…

Nem, mejmej, jól vagyok. Csak elfáradtam. Olyan hosszú volt ez a nap. Ne aggódj miattam. Köszönöm. Szeretnék enni egy kis tanghulut. * Mire elérjük a Kilenckanyarulatú folyó barlangjait, tömeg verődik össze a parton – látszólag az egész város odasereglik. Több dolog tükröződik az arcukon: vannak, akik rideg várakozással figyelnek, mintha azon tűnődnének, miért tartott ilyen sokáig, hogy ideérj, mások a szájukra tapasztják a kezüket, és szemük tágra nyílik a rémülettől. Páran sírnak. Néhányan odakiáltják, milyen bátor vagy, és hogy mennyire sajnálják. Legszívesebben megütném őket. Ha annyira sajnálják, akkor miért nem ők sétálnak be a barlangba? Miért hagyják, hogy ez megtörténjen? Miért nem próbál senki megállítani? Tudom, miért. A szigetcsoportunk lakói éveken át kísérleteztek ezzel a szertartással, és mostanra már tudjuk, milyen hatással fog járni, még ha az okokat nem is értjük. Tudjuk, hogy azokban az években, amikor áldozatot mutatunk be, esik az eső. Tudjuk, hogy szárazság van akkor, amikor nem. Még mindig nem tudjuk, mi történik a sárkány áldozataival. Sejtelmünk sincs, hogy életben maradnak-e vagy meghalnak – még soha senki nem tért vissza a barlangból, és a csontjaikat sem mosta ki a partra a víz. Lehet, hogy a sárkány egészben falja fel őket. Vagy akár az is lehet, hogy amint az áldozat belép a barlangba, egy merőben más világban bukkan fel. Ez nem nyújt vigaszt a családoknak. A bizonytalanság cseppet nem csillapítja a szülők fájdalmát. De ők csak ketten vannak, és a véleményük semmit sem számít Arlong akaratával szemben. Arlong polgárai úgy döntöttek, halálra ítélik a húgomat. Ki hibáztatná őket ezért? Az aszály rémes dolog. Az aszály kiszáradt mezőket, üres magtárakat és gyapottól, libatolltól, fakéregtől felfújódott hasakat hoz magával. Aszály idején összeaszott tetemek hevernek szétszóródva a csatornák mentén, mert már senki sincs életben, hogy köveket kössön a bokájukra, és a tengerbe

dobja őket. Az aszály ezerszer rosszabb, mint egyetlen kislány gyors, kegyetlen halála. Nem számít, mennyire sajnálkozik a tömeg a parton, ma senki sem fog segíteni rajtad. Ebben biztos vagyok. Mert mindenki másnál jobban tudom, milyen önzők tudnak lenni az emberek. * Először a közönyösségemmel kezdtelek kínozni. Tudod, amikor elkezdtelek gyűlölni, bántani akartalak, és az tűnt a legegyszerűbbnek, ha ezt úgy érem el, hogy semmibe veszlek. A házasságszerző látogatásának másnapján megkérdezted, velem jöhetsz-e az erdőbe megnézni a madárcsapdákat, és én nem engedtem neked. – Csak útban lennél – vetettem a szemedre. Korábban még soha nem mondtam neked ilyesmit, és mindketten tudtuk, hogy hazugság, mert te mindenki másnál ügyesebben bántál azokkal a csapdákkal. Mégis ezt mondtam. – Folyton a nyomomban jársz. Nem tudsz békén hagyni? Megdöbbentett, milyen gyorsan könnyek szöknek a szemedbe. Nem számítottam arra, hogy ilyen megsemmisítően hat rád az elutasítás. Ez egy percre lesújtott. Aztán megtelepedett bennem az öröm vastag, izgő-mozgó indája – örültem annak, hogy ennyire számít neked, hogy mit gondolok rólad. Hogy én, a csiecsiéd ekkora hatalmat birtoklok fölötted. Ezért elkezdtelek rendszeresen semmibe venni és kizárni. Csiecsie, van kedved papírsárkányt eregetni velem? Nem. Csiecsie, szedsz velem kókuszt? Nem. Végül megtanultad, hogy ne kérdezz, de tudtam, hogy az idő sem tompítja a fájdalmadat. Nem volt más barátod a szigeten – vagy te ijesztetted el a veled egykorú lányokat, vagy ők téged. Csak én maradtam neked, és többé nem voltam hajlandó betölteni ezt a szerepet. De nem értem be annyival, hogy csak bántalak, mert mindenki más továbbra is szeretett. Akárhányszor sírva fakadtál, mindig ott termett valaki, aki a karjaiba vett, letörölte a könnyeidet, és azt mondta, különleges és csodás vagy. Csitt, csitt, ne sírj, te szép kislány. Olyan tüneményes vagy. Mi okod van sírni?

Azt hittem, hogy ha meg tudom győzni a sziget többi lakóját arról, hogy mégsem vagy olyan bámulatos, mint amilyennek mindenki hisz, akkor végre egyenlők leszünk. Ezért mondtam azt annak a csapat fiúnak, hogy egy fehér kígyó vagy. Gyerekkorunkban sok mesét hallottunk a varázserővel bíró fehér kígyókról – a csoda szép nőkről, akik valójában álruhába bújt, mindenható kígyódémonok. Ezek a lények több száz éven át tanulták a varázslatokat, hogy végül emberi formát tudjanak ölteni, és rávegyék a bolond férfiakat arra, hogy menthetetlenül beléjük szeressenek. A kontinensen a fehér kígyókról szóló történetek a szerelem körül forognak. Az újdonsült férj óhatatlanul is rájön az igazságra, de továbbra is ugyanúgy szereti a feleségét. A szerelem győzedelmeskedik a természeten. A fehér kígyók nem ragadozók, csak szeretnék megtapasztalni az emberi szerelmet. De a mi szigetünkön a fehér kígyókról szóló történetekben a megtévesztésen van a hangsúly. A ravasz, fehér kígyó elbájol és mesterkedik. Mindenki elől eltitkolja az igaz valóját, hogy ne derüljön ki, milyen mérgező, ocsmány és undorító. Amikor a papok rájönnek, ki ő, elkábítják, hogy elveszítse a káprázatos, emberi formáját, aztán pedig levágják a fejét. Azt mondtam a fiúknak, hogy ez a szépséged forrása. Ezért ragyog fehéren a bőröd ahelyett, hogy olyan színe lenne, mint a kókuszhéjnak. Ezért mindig olyan kifürkészhetetlen és igéző a mosolyod. Ezért tudod napokkal korábban megmondani, ha esni fog, ezért tudtad, hogy Jeo néni legidősebb fia megsérült fára mászás közben, pedig csak órákkal később találtak rá. – Én már láttam, milyen igazából – bizonygattam nekik. – Néha le kell vetnie magáról az emberi álcát. Kimerül és pihennie kell. Amikor azt hiszi, senki sem látja, ledobja magáról a ruháit, és vékony, nyálkás teste összetekeredik. – Ekkor köröztem az ujjammal a levegőben, hogy hatásosabbá tegyem a mondandómat. – Így alszik. Természetesen soha semmi ilyesmit nem láttam. De undoknak és ízletesnek éreztem a szavakat a számban. Hagyták, hogy egy hasonlaton keresztül mondjam ki az igazat, mert irigyeltem és megvetettem az adottságaidat, amelyek nem lehettek természetesek, és ha csakugyan

természetfölöttiek lettek volna, mint ahogy azt a legenda sugallta, akkor az azt jelentette volna, hogy egyáltalán nem valóságosak, hanem csak a démoni ármánykodás szüleményei. Nem hittem volna, hogy a fiúk tényleg hinni fognak nekem. Nem hittem volna, hogy olyan messzire mennek. Ezek a fiúk csirkefogók hírében álltak, születésünk óta ismertük őket. Együtt nőttünk fel velük. Együtt játszottunk, halásztunk és másztunk fára. Meztelenül fürödtünk velük az óceánban, és még csak el sem pirultunk, mert akkor még nemtelen, semleges formát öltött a testünk. A fiúk hangosak és virgoncak voltak, meglehet, túl könnyen felizgatták magukat, és túl gyorsan tört ki köztük verekedés, de minket egyszer sem bántottak. Jó fiúk voltak. Azt hittem, nevetni fognak a történetemen. Azt hittem, talán csúfolódni és gúnyolódni fognak, amikor legközelebb találkoznak veled. Azt hittem, legalább nem fognak többé imádni. Kérlek, húgom, hidd el, soha nem hittem volna, hogy bántani fognak. * – Máris eljött az idő? – kérdezed. Az emberek elhallgattak. Várnak. Felnézek az elsötétülő égboltra. A nap bíborvörösen vérzik a rózsaszín felhők mögött, de még nem súrolja a láthatárt. – Még van pár percünk – felelem. – Jó. Csukott szemmel állsz. Nem tudom, mire gondolsz, de nem kérdezek semmit. Óvatosan a vállad felé nyújtom a kezem, majd elbizonytalanodom, és visszahúzom. Szeretnék vigaszt nyújtani neked – ez a kötelességem, ezért küldött ide veled apuska és anyuska –, de nem tudom, hogyan. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, ami megkönnyítené a helyzetet. És tettekkel sem vigasztalhatlak, nem lehetek az erős nővér, aki magához szorít. Már rég lemondtam a jogról, hogy magamra vállalhassam ezt a szerepet.

– Nem félek. – Megválaszolod a kérdést, amit fel sem tettem. Nem riadt a hangod. Földöntúli nyugalom árad belőled. Felnézel rám, elmosolyodsz, és megszorítod a kezem. – Csak eszembe jutott valami. * A szigetünkön mérges kígyók is élnek, olyan vékonyak, mint egy mutatóujj, és olyan hosszúak, mint egy felnőtt alkarja. A régi égetőknél és az erdő széli bokrokban bújnak meg. Nincs sok belőlük, de a mérgük halálos. Akit egyszer megmarnak, annak csúnyán feldagad a teste, minden egyes végtagja olyan lesz, mint egy túlérett, piros mangó, amelyen zöld foltok jelennek meg. Már kisgyerekkorunkban megtanítják nekünk, hogyan ismerjük fel a veszélyt jelentő rikító mintázatukat, a fekete csíkokkal átszőtt tűzpiros és sárga bőrüket. Amikor a szüleink rábukkannak egy fészekre, két fegyvert vetnek be ellenük. Füsttel kiűzik őket a nyílt terepre, ahol mi ásókkal a kezünkben várunk, hogy levágjuk a fejüket. Erős, fehér ecetet locsolunk körkörösen a földre, ami marja a hasukat, amikor megpróbálnak elmenekülni. Nem voltam ott, amikor a fiúk megtámadtak. Ez az egyetlen, gyenge kifogás, amit fel tudok hozni a mentségemre. Nem tudtam, mire készülnek. Nem én mondtam nekik, hogy ezt tegyék. És még most sem tudom pontosan, mi történt. Senki sem tudja. Semmit sem mondtál nekünk, amikor hazaértél. Csípős, szúrós szagot árasztottál, elszakadt, megégett és megperzselődött a ruhád, akárcsak a hajad. Fehér bőrödet száz és száz apró, gyulladt vágás karistolta össze. A könnyek részben lemosták a kormot az arcodról, de már rég abbahagytad a sírást. Egyáltalán nem beszéltél. Apuska egyfolytában könyörgött neked, hogy áruld el, ki tette ezt veled, de te csak remegve és némán meredtél rá. Csak én tudtam, mi történt. Füst és ecet. Mindenki tudta, hogy ezzel a kettővel lehet kígyót ölni. Egyértelmű volt, hogy mit akartak a fiúk. De semmit sem mondtam. Féltem, ha elárulom őket, ők is elárulnak engem. Aznap este utoljára keresték fel a papok az otthonunkat. Akkorra anyuska már letörölte az arcodról a kormot, és selyemköntöst adott rád,

hogy elrejtse a még vérző sebeidet. De a papok mintha észre sem vették volna. Más ügyben jöttek. Azt mondták, szóltak hozzájuk a jóslócsontok. Eljött a te éved. – Ez meg mit jelent? – kérdezte anyánk. A főpap nagyon nyugodtan nézett rá, és ezt mondta: – Azt jelenti, hogy a sárkány magányos. És ekkor anyánk felsikoltott. * Nemsokára lenyugszik a nap. Haldokló, megkopott ragyogása úgy pislog a bokánkat nyaldosó hullámok hátán, akár az olvasztott arany. A szüleink nincsenek itt veled. Anyuska eljött volna helyetted, ha hagyják neki. Apuska a puszta kezével tépte volna szét érted a papokat, ha azzal bármire is ment volna. De ezt nem tudják végignézni. Már semmit sem lehetett tenni, miután azt mondtad a papoknak, hogy önként vállalkozol a feladatra. Nem zártak be, azt nem lettek volna képesek megtenni veled. Tiszteletben tartották a döntésed. A szigeten búcsúztak el tőled. De nem akarták, hogy egyedül legyél ezekben az utolsó percekben, ezért engem küldtek. Miért feltételezték, hogy én jobban el tudom majd viselni? Azért, mert tudták vagy sejtették, hogy nem szeretlek annyira? Nem tudom, mit mondjak. Egész nap elfojtottam az érzéseimet, szerettem volna minél tovább fenntartani a látszatot, hogy csak az ünnepség miatt jöttünk ide. De most eljött a pillanat, és a szavak összetapasztják a torkom, akár a kiszáradt rizsgombóc. Nem várod meg, hogy meg tudjak szólalni. Most már gyorsan sötétedik, és iparkodnod kell, hogy még fel tudd magad vértezni ezzel a kevés fénnyel. Két lépést teszel a barlang felé, aztán a vállad fölött hátrapillantasz. – Jó testvér voltál. A legjobb. Ezután elmosolyodsz, én pedig legszívesebben sírva fakadnék. – Sajnálom. – Ez nem elég. Nem ezt érdemled. De soha nem leszek képes megadni neked, amit megérdemelsz. Ahhoz már túl késő. – Mejmej, én…

Nem fordulsz hátra. – Ne feledd – kiáltok utánad, miközben tovább gázolsz a barlang felé, és a hullámok gyengéden ostromolják a mellkasod –, az összes legenda téved. * Nem tudom, mi fog történni veled abban a barlangban. Tudom, mit gondolnak mások. Tudom, mit képzel most maga elé anyánk a bánatában: a nálad is nagyobb fogakat, amelyek villámgyorsan szétcincálják az élettelen testedet. De én valahogy nevetségesnek találom ezt a barbár látomást, lehetetlen, hogy ez megtörténjen ezen a csendes, holdfényes éjszakán. A sárkány életet ad és védi az életet, esővel áld meg minket, és gondoskodik a szigetünk biztonságáról. Végső soron egy jóakaratú lény, nem pedig egy habzó szájú szörnyeteg. Egyszer találkoztam az otthoni piacon egy öreg halásszal, aki egy csodás történetet osztott meg velem. Azt mondta, egy madártól hallotta, akinek egy szivárványpikkelyes hal mesélte, aki a Kilenckanyarulatú folyótól északra tartott. Azt mondta, hogy a barlang egy csodás palotába vezet. Azt mondta, a sárkány jól bánik a neki küldött áldozatokkal, megtanítja őket varázsolni és a víz alatt úszni úgy, hogy egyszer sem kell feljönniük levegőért. Elkápráztatja őket a kincseivel, amelyekről mi, a szárazföldön élők csak álmodozni tudunk, és ezért nem jött ki még soha senki a barlangból. Olyan bámulatos az új világuk, hogy soha többé nem akarják elhagyni. Kinek a hibája, hogy magányosak a szörnyetegeink? A fehér kígyó emberré változott, mert meleg, szerető érintésre áhítozott. A sárkány minden évben új társat követel magának, mert magányos a barlangban, amely egyszerre a hatalma forrása és a börtöne. A szörnyetegeink magányosak, és nem lehet hibáztatni őket amiatt, hogy a csókjaikba méreg vegyül, vagy hogy ölnek az ölelésükkel. Azt hiszem, ez azért van így, mert nem tudják, hogy kell szeretni, és mi nem tanítjuk meg nekik – bátran bemerészkedtek a világunkba, és mi tűzzel, lúggal, ecettel és dárdákkal fogadtuk őket. Elfogadjuk az ajándékaitokat, de ennek ellenére száműzünk benneteket, mert megrémítetek minket. Nem tehettek arról,

hogy ilyennek születtetek. Nem tehetünk arról, hogy ilyennek születtünk. Követelünk és mindent elveszünk tőletek, majd a félelemre fogjuk a hálátlanságunkat. Nem tudjuk, hogy lehetne másként. A nap mostanra eltűnt, csak a fehér nyakad és a füled látszik ki a vízből, de már azt is alig látom. Két hónapja nem esett Arlongban. És ha van igazság a földön, nagyon sokáig nem is fog.

Ballai Mária fordítása

Kell y Barnhill LUCKY SÁRKÁNYA Kelly Barnhill (www.kellybarnhill.com) a Newbery Medal-díjas regény, A lány, aki holdfényt ivott, és a World Fantasy-díjas kisregény, a The Unlicensed Magician, valamint több más regény és novella írója. A McKnight Foundation, a Jerome Foundation, a Minnesota State Arts Board és a Loft Literary Center ösztöndíjasa. A legújabb novellagyűjteményének címe Dreadful Young Ladies and Other Stories.

Attól, hogy a sárkány egy baleset volt, Lucky még nem szerette kevésbé. Abban a pillanatban, amint rájött, hogy a tudományos kísérlete alapjaiban hibás, de olyan fantasztikus módon, hogy egy villanást követően egy pici, döbbent sárkányt eredményezett, amely most ott pislogott, és olyan apró volt, hogy beleférhetett volna egy teáskanál teáskanalába (ami azt illeti, olyan miniatűr volt, hogy Lucky majdhogynem észre sem vette, ami tragikus lett volna – nemcsak a kísérletét bukta volna el, hanem az esélyét is, hogy a kezében tartsa a lényt, akiről úgy érezte, örökké szeretni tudná), Lucky rájött, hogy az élete éppen most fordult sokkalta-sokkal csodásabbra, mint valaha volt. Felvette a sárkányt, és ámulva, leesett állal nézte. – Ne félj – suttogta, mert megérezte a remegést a szívében. – Majd én gondoskodom rólad. Örökké, mindörökké, ezt a csontjaiban érezte. El sem kellett töprengenie rajta. A kérdés nem az volt, hogy igent mond-e, hanem hogy felismeri-e magának a kérdésnek felesleges voltát mint a látszólag véletlenszerűen működő univerzum okafogyott feltételezését, az univerzumét, amely a jelek

szerint összefogott, hogy az arra kétségkívül érdemes, majdnem tízéves lány tenyerébe teremtsen egy mesésen apró, ám nagyszerű sárkányt. A kísérlet, vagyis ami még megmaradt belőle, felhabzott és pöfögni kezdett. A hab felszínének különös csillogása vészjósló árnyalatot vett fel. A csőrös üvegpohár pereme felhullámosodott, füstölni kezdett. Luckyt mindez nem érdekelte. Elámulva nézte az apró lényt a tenyerében. A sárkány – nem volt nagyobb egy lóbabnál – felnézett rá. – LUCINDA BEVINGTON-COATES! Lucky a nevét hallva összerezzent, és rémülten nézett a tanárára, aki dühös rinocéroszként száguldott felé a teremben. – Mit tettél? – kiáltotta Mr. Shaw, a hangja csupa karom és horog és csalódottság. Lucky majdnem teljesen biztosra vette, hogy nem látta a tenyere közepén álló sárkányt, amely viszonylag nagy, zöld és jelenleg könnytől csillogó szemmel bámulta az őt körülvevő új univerzumot, de azért, biztos, ami biztos, gyorsan letakarta a másik kezével, és (reményei szerint) ártatlan arccal nézett a tanárára. – Igen, Mr. Shaw? – kérdezte, a kezét az asztal alá dugva. Mr. Shaw vaskos izmainál csak a nyaka volt vaskosabb. Két oldalán egyegy ér dudorodott ki, ha dühös volt – mint most is. Nem érdekelte Lucky keze. Annál jobban érdekelte viszont a Lucky előtt világító, olvadó, kigyulladni készülő massza. – Álljon félre – utasította kurtán, aztán leöntötte az egészet lánggátlóval. – NYISSATOK ABLAKOT! – vakkantotta oda Marinak és Anjinak. – Most azonnal! Más sem hiányzik, mint egy tűzriadó az egész épületben. Maguk ketten! – bökött Wallace és a srác felé, aki mindig Wallace mellett ült, de a nevét Lucky sosem tudta megjegyezni. – Ugrás fel a padra, legyezzenek a füzeteikkel a szellőzők felé! FEL, KATONÁK! Mr. Shaw annak idején a seregben szolgált, és az újoncok kiképzése volt a feladata, hogy egyenes vonalban álljanak, és negyvenöt kilométert fussanak, és lőjenek, és azt kiabálják: IGEN, URAM!, de aztán nehezebb feladatot keresett magának, így lett negyedikes kémiatanár. Vagy legalábbis mindig így mesélte. A környezetében néha mindenki úgy érezte, mintha ők is háborús zónában rohannának, mindenfelől veszedelemtől kísérve, hólyagosra tört lábbal az egész napos menetelés után a nehéz bakancsban.

Sokszor szólította őket katonának, és azt ismételgette, hogy a tanulás, az élethez hasonlóan, csata. Saját magát Parancsnoknak hívta, és szavajárása volt (az ötödik órán legalábbis), hogy „a lelketek engem illet.” Ezt sokszor elismételte. Lucky nem értett vele egyet. Ezt azonban nem közölte a tanárával. – Miss Bevington-Coates, komolyan megdöbbentett. Sokkal többet vártam magától. A figyelme egész nap máshol jár. ELFOGADHATATLAN. A figyelmetlenség pusztítást eredményez. Ezt sose feledje. – Elővette a naplót, és két gyors, éles vonalat húzott bele. Félreérthetetlen elégtelen. Lucky még életében nem kapott elégtelent egyetlen órai feladatára sem. Ezúttal méltóságteljesen és elszántan fogadta, felszegte a fejét, és igyekezett nyugodt arcot vágni. Hiszen ezzel az elégtelennel egy sárkány járt. A sárkány, akiről senki sem tudott, most éppen a két keze közé zárt térben mászkált, felfedezte Lucky tenyerének vonalait, és aprócska, parányi karmaival bökdöste a bőrét. Senki nem is tudhatja meg. Hiszen az ő sárkánya. Biztos volt benne, hogy ha az iskolában bárki megtudná, elvennék tőle, és már csak a gondolatra is olyan elképzelhetetlen szomorúság töltötte el, hogy a szíve majd’ megrepedt. – Nagyon sajnálom, Mr. Shaw – mondta. – Részletes e-mailben fogom a szülei tudtára adni a gondatlanságát. Feltételezem, hogy megfelelő következményekben fogják részesíteni. – Természetesen – vágta rá Lucky. Veszélytelen fenyegetés volt. Mr. Shaw sokszor megígérte, hogy e-mailt küld, azonban diákemlékezet óta sosem váltotta be. Lucky még abban sem volt biztos, hogy tudja, hogyan kell bekapcsolni a számítógépet. Régimódi volt. És ha mégis tudja, hát valószínűtlen, hogy Lucky szülei egyáltalán elolvassák az üzenetet. Az anyja nem sok mindent csinált mostanában, az apját pedig július negyedike óta nem látta, amikor elment tűzijátékot venni, és nem jött haza. Mr. Shaw az asztalhoz vitt egy fém szeméttároló vödröt, és belesöpörte a már nem fénylő… valamit, akármi is volt az ebben a percben. Nehéz volt, nehezebb, mint amennyire a látvány alapján illett volna lennie, rettentő csattanással esett a fémvödörbe. Mr. Shaw, akármilyen erős volt, nehezen

vonszolta a szertárba. A laborban a nap hátralevő részében különös szag terjengett. * Lucky szándékosan lekéste a buszt, és gyalog ment haza. Végig ugrált az úton; a sárkány biztonságban lapult az ételdobozában (természetesen kilyukasztotta). A fejében egymást kergették az ötletek, hogyan csinálja meg a világ legeslegcsodálatosabb sárkányterráriumát a legeslegjobb barátjával, Mrs. Hollinsszal. Mrs. Hollins százegy éves volt, és a szomszédjukban lakott. Luckynak nem sok korabeli barátja volt (vagyis igazából egy sem). Az iskolában egyedül ült. A játszótéren egyedül játszott. Sosem kérték meg, hogy csatlakozzon a csoportmunkához. Ez mind nem zavarta, legalábbis mindenkinek azt mondta, hogy nem zavarja, de nem igazán értette. Sőt, egyáltalán nem. A legtöbb ember értetlenül állt Lucky előtt, és viszont: Lucky is őelőttük. Mrs. Hollinsszal nem ez volt a helyzet. Lucky imádta Mrs. Hollins házát. Az volt a kedvenc helye. Különösen amióta az apja elment. Bekanyarodott a sarkon az otthona felé, és újra elcsodálkozott, hogy milyen szép nap ez. Október közepe volt, de az idő langyos, a levegő édes, tele hullott levelek és túlérett naspolyák illatával. A nap fényesen ragyogott, az ég kék volt, mint egy vörösbegy tojása. A sárkány mocorgott a dobozban. – Ne félj – gügyögte neki Lucky. – Amint odaérünk a barátomhoz, kiengedlek. Megpróbálta érzelemmentesen mondani a barát szót, hogy a sárkány megtanulja, nem nagy dolog egy barát, akárkinek könnyűszerrel lehet. Még egy sárkánynak is. Védelmezni akarta a sárkányát az élet fájdalmas nehézségeitől. A saját házuk előtt megállt. Bár az utcán minden más házat beragyogott a napfény, az övék megint csak árnyékba borult. Az ajtó mellett kupacban álltak az érkezett levelek. Az anyja valahol odabent volt. Lucky homloka

ráncba szaladt, a gyomra görcsbe ugrott. Tudta, hogy az anyja alighanem a kanapén sír. Mindig sírt. Azt is tudta, hogy illene bemennie, és mellette ülnie egy kicsit. Igazából nem segített, de tudta, hogy az embernek így kell tennie, ahogy fogat mosni is kell, és a konyhapultot is le kell törölni, amikor bepiszkolódott. A sárkány azonban kaparászott a dobozban, és Lucky nagyon szerette volna megmutatni Mrs. Hollinsnak. – Anyu! – kiáltott be a verandáról, és hagyta, hogy a hátizsákja puffanva a deszkákra essen. Az anyja nem felelt. – Elmentem játszani! Nem mondta meg az anyjának, hogy Mrs. Hollinshoz megy. Legjobb tudomása szerint az anyja sosem találkozott az öreg hölggyel, és még csak azt se igazán vette észre, hogy van a szomszédjukban egy ház. Lucky magához szorította az ételdobozt, és lefutott a lépcsőn. Az anyja biztosan meghallotta. Ez biztosan elég lesz. * Mrs. Hollins háza csillogott a napfényben. Mindig csillogott. Ez volt az egyik ok, amiért Lucky szerette. Az ajtó mellett nem volt felzaklató levélkupac sem, mert Mrs. Hollins házához a postás sem járt. Lucky feltételezte, hogy azért, mert a házszám, az utca többi házától eltérően, 1425 ½ volt – talán a levélhordó nem szerette a tört számokat. Mrs. Hollins ajtajában egy tizenöt centis, homorú kukucskálóablak volt, nagyjából az idős hölgy szemmagasságában. Kellemes egybeesés volt, hogy ez Lucky magasságának is megfelelt. Így, mintha halszemoptikán át nézné, belátott a házba, és figyelte, amint az öreg hölgy lassan közeledik, a lencse által eltorzított alakja egyre élesedik és élesedik, amíg aztán nem maradt belőle más, csak egy középen pislogó, hatalmas szem. Lucky integetett neki. – Hahó, Mrs. Hollins! – Nahát, Lucinda! – hallotta Mrs. Hollins felkiáltását a kaputelefonon. – Micsoda meglepetés! Mrs. Hollins mindig ezt mondta, annak ellenére, hogy Lucky minden nap meglátogatta. Különös akcentussal beszélt, Lúzindának ejtette a nevét, mert egy Óvilágnak nevezett helyről származott. Lucky nem tudta pontosan, hol lehet ez, csak annyit, hogy nagyon öreg.

– Csak egy pillanat – folytatta Mrs. Hollins. – Hadd nyitom ki az ajtót. Ez hosszadalmas folyamat volt, mert Mrs. Hollins ajtaja fémből készült, vastag volt és széles, és nagyon, nagyon nehéz. Eredetileg egy szupertitkos, kísérleti tengeralattjáró ajtaja volt. Mrs. Hollins sosem mondta, hogy ő maga is a legénység tagja volt-e, Lucky azonban feltételezte, hogy igen. Mrs. Hollins egyszer azt mondta Luckynak, hogy egy érdekes háznak érdekes ajtó kell. Lucky megjegyezte ezt a tanácsot. Talán az anyján is segíthet. Sosem lehet tudni. Számtalan különféle emeltyű, retesz, fogaskerék, rugó és motor működtette az ajtót. Mrs. Hollinsnak csak egy zsinórt kellett megrántania (vörös bársony, egykor egy cirkuszi attrakció része volt), hogy kinyissa, de maga a folyamat egy teljes percnél is tovább tartott. Végül valami felpörgött, valami nyikordult, valami nyüszített, az ajtó pedig nagyot rándult és feltárult. Mrs. Hollins állt a küszöbön, ráncos ajkán mosoly. Rövid, ősz haja mindenfelé elállt, mint egy csomó fényes acéltű. Vékony pamutotthonkát viselt, amelynek rávarrott zsebei mindenféle eszközöktől dagadtak, felette fehér laborköpenyt, a lábán vastag, fekete gumicsizmát. A szeme apró volt és fényes, mint egy pár nedves kavics, de a szemüvege, mint egy nagyító, ikerbolygókat csinált belőlük, eltörpítve az arcát. Pislogott egyet, aztán megint, és olyan közel hajolt Luckyhoz, hogy az orruk csaknem összeért. – Valami megváltozott – jelentette ki, és felnagyított szeme sarkába ráncok gyűltek. – Te változtál meg? – Nem! – felelte Lucky. – Mintha kevesebb lenne belőled. Kevesebb van? – tudakolta Mrs. Hollins, előhúzott egy mérőszalagot a zsebéből, és körülkerítette vele Lucky fejét, majd a homlokát ráncolta. – Nem hiszem – mondta Lucky. A sárkány mocorgott a dobozban. Lucky majdnem elájult a várakozás örömétől. Mi lesz, ha Mrs. Hollins meglátja! Az idős hölgy morgott valamit, aztán vállat vont. – Nos, bizonyára képzelődöm – fordult a konyha felé. – Akkor gyere be. Már feltettem a teavizet. Mrs. Hollins tudós volt és feltaláló. A házában minden helyiségben gépek zümmögtek. Volt befőttesüveg-nyitó gépe, és olyan is, amely

megmondta, foglalt-e éppen a fürdő. Volt, amelyik leeresztette a redőnyt, ha az ember nagyon, nagyon hangosan köszörülte meg a torkát (ez gondot is okozott, amikor Mrs. Hollinsnak tüdőgyulladása lett). Gépek közvetítettek adásokat a világ minden táján lévő laboratóriumokból (egy mintha mindjárt a világűrben lett volna), gépek ügyeltek a mindenféle anyaggal teli laborjára a pincében, és még olyan gép is volt, amely egy tollseprűvel meg egy nedves ronggyal mászkált körbe, mert a takarításnak sosem lehet vége. Mrs. Hollins négy ágban végződő bottal járt; ez önmagában még nem lett volna szokatlan, amíg az embernek fel nem tűnt, hogy a lábacskák mindegyike saját kameralencsékkel és fogaskerekekkel volt ellátva, hogy az öreg hölgy minden mozdulatára újra egyensúlyba hozza. Nem lehetett fellökni. Lucky ezt onnan tudta, hogy egy alkalommal megpróbálta, amíg Mrs. Hollins a kanapén szunyókált. A bot nemcsak hogy azonnal kiegyenesedett, de utána Luckyra támadt, és kikergette a szobából, mint egy felizgatott őrkutya. Lucky egyszer azt mondta Mrs. Hollinsnak, hogy valami kemény és félelemkeltő nevet kellene adnia a botnak, mint az Agyar vagy a Csontrepesztő vagy Farkas. Mrs. Hollins azt felelte, hogy a gépeket elnevezni butaság, mert nincs lelkük. – Lélek nélkül nincs név sem – mondta. – Ezt mindenki tudja. Lucky letette a dobozát az ebédlőasztalra. – Mrs. Hollins! – kiáltotta izgalomtól elcsukló hangon. Alig bírt magával. – Csodálatos hírem van! – A kezét a dobozra tette, és egy helyben ugrándozni kezdett. Mrs. Hollins belenyúlt a ruhája zsebébe, és kivett egy díszes színházi látcsövet. Újra a homlokát ráncolta. – Nem. Valami történt veled. Valami hiányzik belőled. – Igen? – kérdezte Lucky. – Micsoda? – Nem tudom. – Mrs. Hollins a ráncai közé nyomta a látcső peremét. – Mondd meg nekem. Lucky megrázta a fejét. – Szerintem nem hiányzik semmim. Inkább lett valamim, Mrs. Hollins. Egy új valamim. Ezt szerettem volna elmondani.

A teáskannában felforrt a víz; fütyülés helyett női hangon kezdett énekelni. Mrs. Hollins egyszer elmondta Luckynak, hogy ez egy opera, a La Traviata egyik áriája, mintha Lucky már hallott volna róla. Lucky nagyon szerette ezt Mrs. Hollinsban, hogy mindig több tudást feltételezett Luckyról, mint amennyit birtokolt, a többi felnőttel ellentétben. Megrázta a fejét. – Nem, nem is jól mondom! Nem találtam valamit, hanem csináltam. Egy sárkányos valamit. Véletlenül. De mégis. Én csináltam. Ahogy maga is csinál dolgokat. – Lucky az apró, nyolclábú szerkentyűre mutatott, amely most éppen tapadókorongokkal kapaszkodva mosta a konyhaablakot. – Nem mondhatnám, hogy értem, miről beszélsz – igazította meg a szemüvegét Mrs. Hollins. – Mutasd, mi van a dobozban. Úgy kérdezte, mint egy igazi tudós. A tudósoknak fontos a megfigyelés és az adatok. Lucky majd’ szétpattant izgatottságában. Széles mozdulattal és széles mosollyal nyitotta ki a dobozt. A sárkánya a közepén ült a hátsó lábain, és kerek, kíváncsi szemmel nézett fel. A saját sárkánya. Ennél semmi sem lehetett jobb. – Hát nem csodálatos? – lehelte. Mrs. Hollins lezökkent a fényes fém székre, és megigazította vastag szemüvegét. – A csodálatos határozottan olyan szó, amit a földi emberek időről időre használnak. Talán gyakrabban is, mint kellene. – Kinyújtotta a kezét, és intett a sárkánynak, hogy másszon fel rá. A lény kissé nagyobb volt, mint korábban. Az iskolában lóbabnyi volt, most szőlőszemnyi. Felegyenesedett Mrs. Hollins tenyerén, és nézte az öreg hölgyet, az meg őt. Mrs. Hollins rávette, hogy az egyik kezéről átmásszon a másikra, és közben óvilágiul mormolt valamit. Lucky tudta, hogy mindez a tudományos megfigyelés része, és büszke volt, hogy véletlenül teremtett sárkánya ilyen elmélyült tanulmányozásra érdemes. – Jól van, barátom! – suttogta. – Miért nem töltöd ki a teavizet, drágám? – kérdezte Mrs. Hollins, és Luckyra sandított. – Nem adtál neki nevet, ugye? Mármint a sárkánynak. Luckyra olyan mély bűntudat tört rá, hogy majdnem elesett. Nem nevezte el a sárkányát! Hát milyen sárkánymama ő? Még mi mást fog elfelejteni?

Két filtert tett a gépesített teáskannába, és ráöntötte a forró vizet. A kannának tömzsi lábai és kinyújtható karjai voltak, és időzítője, hogy a tea sose keseredjen meg benne. Lucky az asztalra tette. – Még nem – felelte olyan könnyedén, ahogy tőle telt. – Természetesen meg akartam mutatni magának. Hogy lássam, van-e lelke. – Ez persze hazugság volt, de ha valóban eszébe jut, jó terv lett volna. Megállt, és a homlokát ráncolta. – Van a sárkányoknak lelke? – Az a sárkánytól függ – felelte Mrs. Hollins oda sem figyelve. Az egyik kezével a zsebébe nyúlt, elővett egy jegyzettömböt és egy tollat, és jegyzetelni kezdett. Lucinda tudta, hogy a betűk óvilágiak, de fogalma sem volt, mit jelentenek. – Lucinda, drágaságom, melyik a kedvenc teasüteményed? Lucky megdöbbent, hogy Mrs. Hollins nem tudja. – A citromos – válaszolta. Minden egyes nap olyat kért. – Remek, remek – mormolta az öreg hölgy, és majdnem az orrához emelte a sárkányt, hogy éles tekintettel vizsgálgassa, majd lejegyzett még valamit. – Hoznál nekem egyet? És azt a nagyítót is, kérlek? A kenyérpirító mellett egy hatalmas nagyító állt fémállványon. Elég nehéz volt, Lucky két kézzel vonszolta oda. Beleremegett a bicepsze is. Mrs. Hollins az asztalra tette a sárkányt, a lencse alá, majd letört egy morzsányit a süteményből, és az apró karmok elé emelte. A sárkány megborzongott. Lucky is megborzongott. Érezte a sárkány kíváncsiságát és örömét. A sárkány megszimatolta, majd megette a sütimorzsát. Lucky mély lélegzetet vett az orrán át, és elcsodálkozott, mert erős citromillatot érzett. És citrom ízét az ajkán. És a nyelvén. Mindenhol. A sárkány megtörölte az ajkát, és előrenyújtott manccsal kért még. Lucky megnyalta az ajkát. A sárkány felfalta a második morzsát, aztán elterült az asztalon, és a hasára szorította a mancsait. Az arcán tökéletesen boldog kifejezés jelent meg. Lucky lezökkent a konyhaszékre, és megsimogatta a hasát. – Hmm… – mormolta Mrs. Hollins, és a gépesített teáskanna felé fordult. – Teát kérünk – közölte kurtán. A kannának nem kellett kétszer mondania. A szerkezete öreg volt, és zörögve mozgott, de azért közel húzta és megtöltötte a csészéket, majd cérnavékony hiperkarjával a tejszínes kancsó felé nyúlt, a csápjával körültekerte, a tapadókorongjaival rögzítette,

majd óvatosan átemelte az asztal felett, hogy bőséges adag tejszínt adagoljon a teába (bár néhány csepp a tányéralátétekre pottyant útközben.) – Szép volt – állapította meg Mrs. Hollins. A kanna szinte beleborzongott az örömbe, még a fogaskerekei is kifényesedtek. A sárkány böfögött. Lucky is. Hallotta valahol, hogy a böfögés ragadós. De lehet, hogy az ásításra mondták. Mindegy is. Mrs. Hollins összehúzta a szemét. – Lucinda, drágám, hosszú napod volt. Biztosan éhes vagy. Egyél egy sütit. A citromos a kedvenced. – Nem, köszönöm – rázta meg a fejét Lucky, és ásított. A sárkány is ásított. – Tele vagyok. Mrs. Hollins ezt is lejegyezte. * Lucky mindig a csodálkozás és csodálat keverékével nézte Mrs. Hollins házát, amióta az váratlanul, tele találmányokkal, laboratóriumokkal, rejtett szobákkal és különös emeletekkel, megjelent a szomszédjukban. Azonnal be is mutatkozott Mrs. Hollinsnak. Mrs. Hollins, amint túljutott az első döbbeneten, hogy Lucky egyáltalán látja a házat (úgy tűnt, senki más nem vette észre), azt mormolta, hogy „mindig akad egyvalaki”, majd közölte Luckyval, hogy akkor akár hasznossá is tehetné magát – Lucky pedig megtette. És ezután minden nap segített Mrs. Hollinsnak a söprésben és a különféle tudományos felszerelések kifényesítésében. Megetette az ősöreg díszmadarat, felügyelt az ősöreg díszhalra, kekszet tett ki a mókusoknak, és kiment a fához, amelynek odvában a baglyok éltek, hogy beköszönjön, mert a rendes üdvözlés mindenkinek jár. Mrs. Hollins megkérte, hogy álljon a konyhaajtó mellé, majd felkapaszkodott egy sámlira, és toll meg vonalzó segítségével, egy vonallal megjelölte az ajtófélfán, milyen magas Lucky. – Miért akarja tudni a magasságomat? – kérdezte Lucky. – Mert kíváncsi típus vagyok. És különös dolgokat teszek. – A dolog ennyiben maradt. Mrs. Hollins lejegyzett még valamit az óvilági nyelven, és nem magyarázta meg Luckynak, mit jelent.

* A mechanikus lifttel mentek le az alagsorba, ahol Mrs. Hollins ellenőrizte az inkubátorokban növekvő értelmes fémeket. Az egyik mocorgott a meleg méhben, fénylő kezet formált, aztán szörnyalakot, végül szemgolyót. – Ennyi elég belőled – szólt rá Mrs. Hollins, és megkocogtatta az üveget. A fém olvadt tócsába löttyent össze. Lucky odahajolt az üveghez. – Hogyan csinálja? – kérdezte. A sárkánya kikukucskált az ingzsebe pereme felett, aztán visszamenekült a zseb fedezékébe. Igen rémült sárkány volt. Mrs. Hollins vállat vont. – Értelmes. Azt csinál, amit akar. – Szigorú pillantást vetett a fémkupacra. – Vagy azt, amit mondanak neki, a saját véleményétől függetlenül – tette hozzá. A fém alázatos buborékokat vetett. Lucky biztonságos távolságra húzódott tőle, és hagyta, hogy a sárkány kimásszon az asztallapra. A sárkány szimatolt egy kicsit, de nem távolodott el messzire Lucky kezétől. Szüksége volt rá; ezt Lucky mély bizonyossággal érezte. Felnézett Mrs. Hollinsra. – Ha értelmes, akkor ez azt jelenti, hogy lelke is van? Mrs. Hollins riadtan nézett rá. – Ugyan, dehogy! Micsoda őrült gondolat! Nagyon sok lénynek van elméje, de nincs lelke. Biztosan te is láttál már a hírekben politikusokat! Lucky még nem látott, de úgy döntött, hogy ezt nem mondja meg Mrs. Hollinsnak. – Hát akkor – kezdte lassan – hogyan állapítható meg, hogy valaminek van-e lelke? Mrs. Hollins szigorú pillantást vetett rá, aztán a sárkányra, aztán Lucky cipőjére, amely most már kicsit lifegett a lábán. – Mindent figyelembe véve kell dönteni – mondta. – És az úr legyen irgalmas, ha tévedünk. – Újra a sárkányra nézett, amely most már sárgabarack méretű volt. – Add vissza! – utasította szigorúan.

A sárkány felszaladt Lucky karján, és beugrott a biztonságos zsebbe. Lucky nem értette, hogy pontosan mit kellene visszaadnia. A sárkány nyifogott. – Komolyan beszéltem! – szólalt meg újra Mrs. Hollins, mire a sárkány sóhajtott és ellazult. Mrs. Hollins megveregette Lucky vállát. – Fontos dolog leszögezni az elvárásokat és a határokat – mondta. – Ez minden kapcsolatra igaz. De ezt te természetesen tudod. Lucky úgy tett, mintha értené, ami elhangzott. Követte Mrs. Hollinst a lift felé. Miközben leereszkedtek az alag-alagsorba, a cipője ismét kényelmesen a lábára simult. Lucky korábban még sosem járt az alag-alagsorban. Idelent kék és zöld volt a fény, mintha víz alatt volnának, és a falon hajóablaknak kinéző képernyők derengtek. A földszinten is volt néhány ilyen, talán tíz, de idelent tucatjával sorakoztak. Lucky álla leesett, amikor rájuk nézett. Akárcsak a földszintiek, ezek is egy-egy laboratóriumba adtak betekintést. A legtöbb hétköznapi labor volt, de akadt tengeralattjárón vagy sötét barlangban lévő is. Az egyikben a tudósok mintha lebegtek volna. Kettőben laborköpenyes állatokat látott, három másikban teljes vegyvédelmi felszerelésbe öltözött alakokat, akiknek plusz fejük volt, négy karjuk, esetleg ruhával fedett, vaskos farok nyúlt ki a hátsójukból, vagy más hasonló furcsaságok. Lucinda feltételezte, hogy ez biztosan valami különös televíziós műsor. – Tedd le a sárkányt az asztalra – kérte Mrs. Hollins. – Le szeretném fényképezni. – Minek? – kérdezett vissza Lucky, mire Mrs. Hollins a képernyőkre mutatott. – Mint látod, a munkatársaim… nos, mindannyian nagyon távol vannak. De ahogy én is, ők is kíváncsiak. Nagyon örülni fognak, ha megláthatják a csodálatos sárkányodat. A tudomány okán. Lucky boldogan bólintott. Imádta a tudományt. Kiemelte a sárkányt a zsebéből, és az asztalra tette. A sárkány azonnal sírni kezdett; néma könnyei terjengő tócsává álltak össze. Lucky úgy érezte, megszakad a szíve. Mrs. Hollins mintha észre se vette volna. – Lucinda drágám, ülj csak oda a sárkányod mellé. Szeretném, ha te is rajta lennél a képen.

Azzal odahúzta a kameraállványt. Óriási volt, teljesen különbözött a többi kamerától, amelyeket Lucky eddig látott. Kerekes állványon állt, bronzbevonata sok gondos fényesítéstől ragyogott. Mrs. Hollins felmászott az ülőkére, elkattintott egy kapcsolót, és a fogaskerekek mozgásba jöttek. – Üdv, kollégák – mondta Mrs. Hollins. A többi képernyőn a tudósok azonnal felnéztek, és a képernyők felé fordultak. – Ő itt Lucinda. A szomszédom itt a Földön… azazhogy… – Megköszörülte a torkát. – Úgy értem, egymás mellett lakunk egy városban, amely éppenséggel a Föld nevű bolygón terül el, és ezt baráti társalgásban megemlíteni teljesen megszokott, hiszen mind itt élünk. – Egy pillanatra elhallgatott; az arca kipirult. – Más hétköznapi megállapításokat is fogok tenni, például az ujjakra és a lábujjakra, és az ég színére vonatkozóan, de nem ezért kértem a tudományos véleményeteket. Úgy tűnik, hogy Lucinda véletlenül teremtett egy sárkányt. Természetesen már hallottunk ilyesmiről – pillantott Luckyra. – Hiszen tudósok vagyunk. – Ó! – Lucky megpróbált tudományosan válaszolni. – Hát persze! Mrs. Hollins újra a kamerára fordította a figyelmét. – Azonban régóta nem fordult elő ilyesmi. Ami azt illeti, a legutóbbi eset óta mindannyian úgy véltük, hogy már soha nem is fog. És most mégis így állunk. Ez a fiatal hölgy teljesen a sárkány bűvkörébe került, ami tipikus. Lucinda, drágám, mind nagyon kíváncsian szeretnénk megtudni minden fantasztikus részletet arról, hogyan jött létre a te tökéletes sárkányod. Kérlek, mondj el nekünk mindent, a legelejéről. Azt is mondd el, mert ez fontos, hogy ki volt még a helyiségben. Mondhatod, drágám. Azzal megigazította a szemüvegét, igazított egy kicsit a kamera lencséjén is, és előregurította a hatalmas szerkezetet. A sárkány azonnal Lucky keze fedezékébe vetette magát, a karmaival szorítva a bőrét. Lucky érezte a reszketését. Minden képernyőn minden alak az üveghez nyomta az orrát, úgy figyelt, elkerekedett szemmel. Lucky elmondta, hogy történt. Semmit sem hagyott ki. *

Késő este Lucky az ágyában hevert, és a sötétbe bámult. A sárkány nem volt vele. Mrs. Hollins azt mondta, és Lucky belátta, hogy igaza van, hogy a sárkány nem szobatiszta, az ő anyja pedig nagyon beteg és nagyon érzékeny. Mi lesz, ha a sárkány az éjjel elmászkál? Mi lesz, ha növekszik? Ha megrémít valakit? Kibírná azt az anyja szíve? Aligha. Már a gondolatra is sírva fakadt, hogy ott hagyja a sárkányát, és zokogott, amikor Mrs. Hollins határozottan kivette a kezéből, és becsukta az ajtót. De most… A szobájában csaknem teljes volt a sötétség. Az ablaka előtti utcai lámpából sárga fény szivárgott a padlójára. Tudta, hogy ha odalép az ablakhoz, meglátja Mrs. Hollins házát, és a repedéseiből ki-kisugárzó, véletlenszerű, sokszínű fénysugarakat, mint rendesen. Lucky feltételezte, hogy ez is a tudóssággal jár. Mrs. Hollins ügyesen talált fel dolgokat és oldott meg gondokat. A mérnököknek ez volt a feladata. Mrs. Hollins majd készít egy terráriumot. Vagy egy hordozót. Valahogy megoldja. Lucky bízott Mrs. Hollinsban, és tudta, hogy most meg kellene könnyebbülnie. Mégis, a sárkánya nélkül alig érzett valamit. Mintha a sárkány érkezése olyan hihetetlenül csodálatos lett volna, hogy minden érzése – múlt, jelen vagy jövőbeli – beleömlött volna, semmit sem hagyva. Lucky hevert az ágyban, és nem mozdult. Nem aludt. Nem aggódott. Semmit sem érzett. Mindössze megtapasztalta a sárkánya hiányát, mint egy végtagét, fantomfájdalommal, amely pillanatról pillanatra növekedett. * Másnap odaült az anyja ágya szélére, hogy jó reggelt kívánjon. Az anyja sem aludt; az arca könnyektől volt nedves. Lucky, ha máskor így látta volna, a gyomra is felfordult volna az aggodalomtól, ma azonban semmit sem érzett. Megveregette az anyja kezét, mert így volt helyes. Nem szúrt a szívébe semmi, nem bizsergett a füle, egyáltalán nem szorongott az anyja szomorúságát látva. Az érzésnek emléke sem maradt. – Legyen szép a napod, anyu – mondta, és kiment.

Mielőtt kiment volna a buszmegállóba, bekopogott Mrs. Hollins ajtaján. Reggel még sosem látogatta meg, de az érzés, hogy muszáj látnia a sárkányát, olyan erős húzásként jelentkezett a bensőjében, hogy úgy érezte, mindjárt kifordul, akár egy zokni, és csak erősödött, ahogy közelebb ért Mrs. Hollins házához. A kukucskálón át látta, hogy Mrs. Hollins a nappali ablakánál áll két másik, nagyon, nagyon öreg ember társaságában. Ez különös volt. Lucky még sosem látta, hogy valaki meglátogatta volna Mrs. Hollinst. Másfelől, érvelt Lucky saját magának, egyáltalán nem különös. Hiszen az öregek bizonyára barátságban állnak más öregekkel, és folyton meglátogatják egymást. Mrs. Hollinshoz hasonlóan a vendégei is laborköpenyt és gumicsizmát viseltek. Mrs. Hollinshoz hasonlóan ők is vastag szemüveget hordtak, amely felnagyította a szemüket. Az egyikük bőre halványlila volt. Lucky tudta, hogy másokat megbámulni illetlenség, és úgy vélte, ennek is bizonyára az öregséghez van köze. Mrs. Hollins az ajtóhoz bicegett, kilesett a kukucskálón, és a kaputelefonon át köszönt Luckynak. – Nahát, Lucinda! Éppen rólad beszéltünk. Gyere be! Megteázunk. – Visszafordult a nappali felé, miközben meghúzta a zsinórt. – Mrs. Oleander! Legyen kedves, vegyen elő a mi Lucindánknak egy csészét a szekrényből! Az ajtó zörögve feltárult. A sárkány az asztalon ücsörgött egy üvegbúra alatt. Az ő sárkánya. Lucinda úgy érezte, a köztük lévő távolság úgy tűnik el, ahogy a kifeszített gumiszalag ugrik össze, ha elengedték. – Hiányoztál! – kiabálta, saját maga számára is váratlanul. A lába mélységéből induló zokogás kitört belőle, és a tenyerébe kapta a sárkányt. Most megint nagyobb volt, szilványi. Lucky megpuszilta, magához szorította, és érezte, hogy… nos, mindent érzett. Minden létező érzés egyszerre visszatért belé. Dühös volt Mr. Shaw-ra, amiért undokul elégtelent adott neki, ideges volt a hónapok óta eltűnt apja miatt, ámulva örült a szépséges reggelnek, aggódott és szomorkodott az anyja miatt, és reménykedett, hogy most, miután ő is talált egy igazi barátot, mint a többi gyerek, talán minden rendben lesz. Annyi mindent érzett, hogy attól félt,

szétpattan. Az érzései áradásától a sárkány is növekedni látszott: már akkora volt, mint egy alma, annyit is nyomott. – Add vissza! – kiáltott Mrs. Hollins. Luckyt annyira meglepte az idős hölgy éles hangja, hogy sírva fakadt. Mrs. Hollins a vállára tette a kezét. – Nem te, drágám. Te tökéletes vagy. Mint mindig. Mrs. Hollins korábban sosem nevezte tökéletesnek. Lucinda arcán olyan széles mosoly jelent meg, hogy az egész szobát beragyogta. A sárkány hirtelen még nehezebbnek érződött, de amikor Mrs. Hollins megköszörülte a torkát, sebesen visszanyerte szilványi méretét. Lucky megtudta, hogy a másik két idős hölgy, Mrs. Oleander és Mrs. Xenon az Óvilágból valók, barátok és tudósok. Mrs. Oleander csak gyengén beszélt angolul, Mrs. Xenon egyáltalán nem. Óvilágiul tárgyaltak, miközben Lucky szeretettel suttogott a sárkányának. Hirtelen azonban meghallotta az iskolabusz motorjának távoli hangját. – Mennem kell – mondta. – Vihetem a sárkányomat? De már tudta is a választ. – Most még nem – felelte Mrs. Hollins. – Addig nem, amíg meg nem találjuk a biztonságos módját. Addig is, kérlek, állj oda az ajtóhoz. Látni szeretném, milyen magas vagy. – De hát tegnap már megnézte – ellenkezett Lucky. – Igen, igen… – Mrs. Hollins odavezette az ajtóhoz, és megjelölte a félfát. Ezúttal nem volt szüksége sámlira. Lucky érezte az öreg hölgy leheletét a feje tetején. Nagyon forró volt. Mrs. Hollins ezután kiterelte az ajtón, és meg sem mutatta neki a vonalat. Lucky futott a buszmegállóba, amely most valahogy mintha messzebb lett volna, mint egyébként. Talán kifáradt. Felkapaszkodott a lépcsőn; ezek is magasabbnak érződtek, mint rendesen. Lucky nem aggódott emiatt. Igazság szerint nem sok mindent érzett. Amikor pedig a busz elindult, a nem-érzés úgy kiszélesedett, felmagasodott és kitágult, hogy Lucky már arra sem emlékezett, hogy valaha is érzett-e valamit. Még visszanézett a házukra, és látta, hogy valaki bekopog az ajtón. Ha akar, kopoghat egész nap, ezzel Lucky tisztában volt. Az anyja még órákig nem kel fel az ágyból. És még ha fel is kel, akkor se valószínű, hogy ajtót nyit.

A kopogtató megfordult. Lucky összehúzta a szemét. Mr. Shaw volt az. De hiszen Mr. Shaw sosem megy családlátogatásra! Lucky legjobb tudomása szerint az iskolában élt. A busz gyorsan gurult, Lucky csak egy pillanatig nézhette az alakot, de látta, hogy Mr. Shaw beles az ablakon, behallgatózik az ajtón. Úgy vélte, a tudósok is így vesznek észre dolgokat, ahogyan ő: egyszerűen megfigyelik a tényeket. Elővette a jegyzetfüzetét, és a lap tetejére felírta: MEGFIGYELÉSEK. 1. Mr. Shaw nálunk van. Fogalma sem volt, mit írhatna még. Az is megfigyelésnek számít, ha a tudós megfigyelésének tárgya szintén megfigyel dolgokat? Nem volt benne egészen biztos. Az iskolában átvette a reggelijét, de nem evett. Egyedül ült, de nem tűnt fel neki a magányossága. Az iskolai egyenruhája – nadrág és blúz – túl nagy volt rá, bár tegnap még épp jó volt. Talán kinyúlt. Wallace, és a fiú, aki mindig Wallace mellett ül, kicsúfolta a használt ruhái miatt. Ez a fajta cukkolás általában bántotta Luckyt, vagy legalább elvből dühbe gurult volna az alapvető tévedés miatt. Ma azonban nem. Az ötödik óra elején besétált a laborba. Mr. Shaw meglepetten nézett rá. – Itt van – állapította meg. Az ajka elfehéredett, mintha szellemet látott volna. – Mindig eljövök az iskolába. – Lucky nem értetlenkedett Mr. Shaw értetlenségén. Egyáltalán semmit nem érzett. Egyszerűen tényt közölt. Mr. Shaw megkerülte és alaposan végigmérte. – Nem történt… Azonban nem fejezte be a kérdést, mert ekkor megszólalt a csengő, és megkezdődött az óra. A kísérlet, amelyet lefolytattak, majdnem teljesen azonos volt az előző napival, amely Lucky sárkányát eredményezte. Ez különös volt, mert Mr. Shaw sosem ismételtette meg az osztályokkal a kísérleteket. Azt látva azonban, ahogy a sorok között járkált és a diákokkal üvöltözött, senki sem

akart rákérdezni. Lucky fején átfutott, hogy talán nem egyedül ő kapott elégtelent az előző nap. A diákok ismét kimérték és összekeverték a folyadékokat és porokat, amelyeket csak az üvegekre és kiöntőkre ragasztott, a hét napjainak nevét feltüntető papír alapján ismertek. Az utasítások a táblán álltak Mr. Shaw kemény és szálkás betűivel. Keverj el 80 gramm keddet 142 milliliter szombatban, várj tíz másodpercet, majd alaposan rázd össze. Egyenként adj hozzá tizenkilenc szem szerdát. És így tovább. Mr. Shaw szerint ez a feladat megtanítja őket, hogyan kövessék az utasításokat pontosan és nagy figyelemmel. Betűről betűre mindent ugyanúgy kellett csinálniuk, ahogy a táblán állt. Lucky lélegzet-visszafojtva várta, mikor robban fel újra a kísérleti anyaga. Nem reménykedett benne – semmit sem érzett. De intellektuálisan tudta, hogy két barát jobb, mint egy. A robbanás nem következett be. Egyetlen sárkány sem jelent meg. Lucky hibátlanul teljesítette a feladatot. Csakhogy Anji, és a fiú, aki mindig Wallace mellett ül, hátraugrott, amikor az előttük lévő lombik tartalma felfénylett, elszabadult és felforrt. A padló megremegett, füst tört fel az üvegekből. Lucky megfigyelte, hogy kikerekedik a szemük, és azonnal az asztal alá dugják a kezüket. Megfigyelte, hogy illően bűnbánó arcot vágnak, amikor Mr. Shaw bosszúsan rájuk kiabál, fogja a szemetest, beletaszítja a fémvödörbe a tönkretett vegyszereket, és elvonszolja. Lucky nem érzett semmit, de most először ez a tény fel is tűnt neki. Ránézett a fiúra, aki mindig Wallace mellett ült. Wallace egyfolytában bökdöste, és kérdezgette, mit néz, de a mellette ülő fiú nem mondta meg. Lucky ezután Anjira nézett, aki átült a sarokba. Mosolygott, de a szemében könnyek csillogtak. – Érdekes – mormolta Lucky. Mrs. Hollins azt akarta, hogy tudósként gondolkozzon. Egyszer sem mondta ki, de Lucky azért tudta. Márpedig a tudósság alapja, hogy mindent megfigyeljen az ember. Úgyhogy elővette a jegyzetfüzetét, a MEGFIGYELÉSEK oldalon kinyitotta, és írni kezdett. Semmit sem hagyott ki. Leírta Anji arckifejezését, és azt, hogy a fiú, aki

mindig Wallace mellett ült, egyáltalán nem is nézett a barátjára. Más dolgokat is észrevett, azokat is lejegyezte. 5. A fiú, aki mindig Wallace mellett ül, eldugta a kezét. és 9. Mr. Shaw nyakán a szokásosnál sokkal jobban kidudorodnak az erek. és 15. Olyan szag van, mint a medvecukor, a mézeskalács és a csecsemőbukás keverékének. és 21. Mr. Shaw már nyolcszor tizenkétszer nevezett minket katonáknak. – Nincs rosszabb, mint egy katona, aki nem áll készen a feladatra, amikor találkozik vele. Maguk mind rendes kiképzést kaptak, katonák, és tudom, hogy hálásak is lesznek ezért, amikor eljön az idő, hogy elinduljanak a következő nagyszerű feladat felé vezető útjukon. LELÉPHETNEK! Lucky eldöntötte, hogy mindent elmond Mrs. Hollinsnak. Mr. Shaw rákiabált Wallace-re, és utasította, hogy legyezze a füstérzékelőt. Rákiabált Marira is, és utasította, hogy nyissa ki az ablakot. Megmondta Anjinak és a fiúnak, aki mindig Wallace mellett ül, hogy emailt fog írni a szüleiknek. De mindenki tudta, hogy erre nem kerül sor. * Mrs, Hollins háza másmilyen volt iskola után, mint reggel. Legelőször is, a felhajtón néhány különös kinézetű jármű parkolt. Nagyrészt autók voltak. Az egyik egészen olyan volt, mint egy rendes autó, csak ajtaja nem volt egy sem, leszámítva a csapóajtót a tetején. És tele volt vízzel. Egy másik – ezt Lucky alaposan megvizsgálta, és a megfigyeléseit gondosan felírta a jegyzetfüzetbe – mindkét oldalán összecsukható szárnyak voltak, a harmadik négy helyett nyolc keréken gurult, és minden kerék teleszkópos lábakkal kapcsolódott a karosszériához. Lucky végigfuttatta a kezét a jármű

csillogó fényezésén, és megnézte a hátulját, ahol az autók márkaneve és típusa általában ki van írva. Ezen nem volt ilyesmi. Ehelyett fényes, ezüst betűkkel az állt a farán: TÖKÉLETESEN HÉTKÖZNAPI FÖLDI AUTÓ. Lucky a homlokát ráncolta. Ilyen márkáról még sosem hallott. A ház is máshogy nézett ki: egészen pontosan azért, mert a hátsó oldala mellett egy óriási sátrat húztak fel fémesen csillogó vászonból. A sátornak két tornya volt, számos beugrója, és a csúcsán még egy, a Tejút csillagaira emlékeztető zászló is lengett a gyenge szélben. Lucky tudta, hogy kíváncsiságot és zavarodottságot kellene éreznie. De semmit sem érzett. Még bűntudatot sem, amiért elsőként nem az anyjához nézett be. Fellépett a verandára, és bekopogott. Senki sem válaszolt. Újra kopogott. Az ajtó ekkor alig észrevehetően megmozdult. Nem is volt bezárva, vagy akár rendesen becsukva. Lucky benyitott és belépett. Az ősöreg madár nyikorgott, az ősöreg hal úszott egy gyors kört az akváriumában. Lucky a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kekszet a madárnak, mert mindig hozott neki egyet, aztán kivett egy csipet haleledelt a tartóból, és beszórta a halnak, mert mindig meg szokta etetni. Apróság volt, mégis úgy érezte, hogy a bőre már ennyitől is kényelmesebben simul rá, a csontjai könnyebben mozognak, a feje stabilabban ül a nyakán. A sárkánya is a közelben volt. Ezt érezte. Jó volt érezni valamit. – Hahó? – szólalt meg belesve a konyhába. Az asztalnál egy nagyon idős férfi és egy nagyon idős nő állt, és a gépesített teáskannát vizsgálgatták. A nagyon öreg férfi fülébe egy bonyolult sztetoszkópnak tűnő szerkezet volt bedugva. Elmélyülten hallgatta a kannát. A nagyon idős nőnek Mrs. Hollinséhoz hasonló nagyítólencséje volt, de az övén gombok, lámpácskák és tekerentyűk is voltak, és kerregő hangot adott, amikor a nő közelebb hajolt a kannához. Mindketten hasonlóan öltöztek, mint Mrs. Hollins: fehér laborköpeny, fekete gumicsizma, virágos pamutotthonka. A nagyon idős férfinak szőrös volt a mellkasa, és a szakállát göndörödő csúcsba olajozta. Mindketten gyorsírótömbökre jegyzeteltek. – Jó napot! – köszönt Lucky. – Lucky vagyok. A nagyon idős férfi és a nagyon idős nő szeme már eleve nagy volt és kerek, mert erősen nagyító szemüveget viseltek, de most még jobban elkerekedett meglepetésükben. Mondtak valamit, amiből Lucky egy szót

sem értett, aztán intettek neki, hogy üljön le. A nagyon idős férfi teát töltött neki, a nagyon idős nő teli torokból kiabálni kezdett. Az egyik szó úgy hangzott, hogy „Hollins,” de nem teljesen. Majd visszafordult az asztal felé, és megveregette Lucky fejét, mintha egy kutya lenne. Luckyt bármikor máskor feldühítette volna az ilyesmi, most azonban csak valami érzésnek a nyoma pendült meg benne, és még ebben sem volt egészen biztos. Egy nagyon távoli helyiségben valami hangosan csattant. Talán az alagalagsorban. Mrs. Hollins lépett be, az arcán széles mosollyal. – Lucinda! – kiáltott fel örömmel. – Azt hiszem, megoldást találtam a problémádra. Vagyis az egyik problémádra. Attól tartok, ez csak a legkönnyebb volt, és még több, nehezebb kérdés áll előttünk, de ha eljön az idejük, azokra is sort kerítünk. – Összehúzta a szemét, és Lucky homlokára tette a kezét, majd az ujjai hegyével megtapintotta a csuklóját. Óvilágiul szólt a nagyon idős férfihoz és a nagyon idős nőhöz. Magyarázó hangsúlyát Lucky is megértette, bár a szavakat nem. Lucky megpróbált mozdulatlanul maradni. A fogai vacogni kezdtek, a csontjai remegni. A sárkánya a közelben volt. A bőre bizsergett. Ráébredt, hogy a lénye egy részének sárkány alakja van. Talán mindig is az volt. És így, hogy a sárkánya távol volt tőle, sárkány alakú hiányt érzett mindennek a közepén. A világegyetemnek. A háznak. A saját lényének. Nem lesz újra egész, amíg nem kapja vissza a sárkányát. – Egyél – utasította Mrs. Hollins, és válaszra sem várva Lucky szájába nyomta a sütit. Lucky rágta és rágta, de nem ízlett neki. A nagyon idős férfi és a nagyon idős nő jegyzetelt. A nagyon idős férfi óvilágiul kérdezett valamit Mrs. Hollinstól. – Úgy kell kiejteni, hogy igyál teát – felelte Mrs. Hollins, aztán Lucky felé fordult, és mormolva folytatta. – Százhetvenkét éve próbál megtanulni angolul, és még mindig nem megy neki. – Megrázta a fejét. – Férfiak! – Igjá táát! – javasolta a nagyon idős férfi udvariasan, és egy gőzölgő csészét nyújtott Lucky felé. Mrs. Hollins a szemét forgatta. – Na gyere, Lucinda – mondta. – Hadd mutassalak be a többi tudósnak. A ház hátsó részéhez csatlakozva felvert sátor tornyaiban egymás fölé szerelt monitorok álltak kerekes állványokon, hogy könnyen odébb lehessen

gurítani őket. Tudósok beszélgettek halkan, csoportokban. A legtöbben Mrs. Hollinshoz hasonlóan nagyon idősek voltak, és mindenki pamutotthonkát, laborköpenyt és vaskos gumicsizmát viselt. Az egyikük szemüvegének volt egy harmadik lencséje is a homlokán, ami miatt úgy tűnt, mintha volna egy pislogó harmadik szeme is. Egy másiknak öreg vadászkutyához hasonló, előrenyúló orra volt, lelógó pofazacskókkal, de Lucky tudta, hogy nem illik megbámulni az öregeket, akiknek az arca az idővel elformátlanodott. Egy másik tudós arcán karvalycsőrre emlékeztető kitüremkedés éktelenkedett, egy férfi bőre pedig meglehetősen zöld volt, de Lucky tudta, hogy messziről jöttek, és a tengeribetegségnek ilyen hatása is lehet. Mrs. Hollins leültette őt egy támlátlan székre a pódium közelében, és óvilági nyelven szólt a tudóstársaihoz. Mindannyian jegyzetelni kezdtek. Lucky nem sejtette, meddig fog ez az egész tartani. A sárkányát akarta. Nem sok mindent érzett, de ezt igen. A lénye közepében a sárkány alakú hiány vibrált és zümmögött. Lehunyta a szemét, és befelé fordította a figyelmét. Hol vagy? – gondolta olyan erősen, ahogy bírta. És akkor… – Lucky? Lucky szeme felpattant. Körülnézett a helyiségben. Senki más nem hallotta. A hang – mert hang volt, ezt biztosra vette – nem a fülén át jutott el hozzá. Mintha a csontjaiból, a levegőből jött volna, vagy a benne lévő ürességből. A hang ő maga volt. És ő maga volt a hang. – Lucky? – hallotta újra. Szorosan behunyta a szemét, és összpontosítani próbált. – Sárkány? – gondolta. – Hol vagy? – Igen, a sárkány volt az. Biztosra vette. – Itt vagyok a tudósokkal. Mondanom kell nekik valamit, de nem tudom, megértik-e. Egy hosszú pillanatig nem hallott semmit, de érezte, hogy a sárkányforma rész a bensőjében kitágul kissé. Végül: – Elvesztem, Lucky. Nem tudom, hol vagyok. Érezlek, de nem látlak. Csak rád van szükségem. Nélküled én sem vagyok én. És a sárkányforma rész ismét kitágult egy kissé.

A tudósok levegő után kaptak. Ketten odafutottak Luckyhoz, és megragadták a kezét, egy harmadik a kézfejét Lucky homlokára szorította. Mindenki egyszerre kezdett beszélni, néhányan óvilágiul, mások olyan nyelven, amely egyáltalán nem hasonlított az óvilágira, de egészen biztosan nem volt angol sem. Lucky Mrs. Hollinsra pillantott, aki most teljesen más volt, mint korábban bármikor. A szeme vörösen fénylett, szétálló, ezüst haja valahogy megnőtt, megvastagodott, mintha a koponyájából igazi fémtüskék meredeznének ki. Hatalmasat kiáltott óvilági nyelven, amit Lucky persze nem érthetett, de a gyomra mélyén biztosra vette, hogy azt jelentette: Hozzátok ide a sárkányt! Két tudós elsietett, és nagyon hamar hárman tértek vissza. Egy alacsony kerekes kocsit húztak, amelyre egy nagy fémládát erősítettek. A láda zörgött. Lucky szíve hevesen verdesni kezdett. Mrs. Hollins megfogta Lucky kezét, és Lucky látta, hogy az öreg hölgy ujjain van egy ráadás ízület. Ez mindig így volt? Átfutott a fején, hogy fel kellene írni a MEGFIGYELÉSEK közé, de a pillanat nem tűnt megfelelőnek. Mrs. Hollins Lucky füléhez hajolt. – Akármi is történjék, Lucinda, drága, a lelked eltörölhetetlen, megváltoztathatatlan, és mindenestől a tiéd. Tudom, hogy a számodra ennek most se füle, se farka, de ígérd meg nekem, hogy attól még megjegyzed, rendben? Mrs. Hollins jól mondta: a dolognak valóban nem volt se füle, se farka. Lucky attól még megígérte. A tudósok kinyitották a ládát. Lucky különös érzést tapasztalt a gyomorszája tájékán. Süketítő üvöltést hallott, látott egy fényvillanást, aztán elsötétült a világ. * Lucky? Lucky? Lucky nem tudta, hol van. Csak azt tudta, hogy sűrű sötétben. Sajnálom, Lucky, nem tudtam, mit tegyek. Túl sokan voltak ott, én pedig féltem. Lucky hunyorított. A homály lassan oszlani kezdett.

Aludtál. És… ó, Lucky, kérlek, ne haragudj rám. Nem akartam. Azt hiszem, ez az én hibám, de nem tudom, miért az. Csak azt tudom, hogy szükségem van rád, Lucky. Szükségem van rád. Lucky körülnézett. Felpillantva meglátott egy órát a falon: a számlapon egy távoli utcalámpa sárgás fénye tükröződött. Valami kemény felületen ült, egy hatalmas kupac ruhaanyag mellett. Az egyik falat tábla fedte. Egy becsukott ajtó alól halvány, lüktető fény szűrődött be. Az ablak mellett padok sorakoztak. Lucky összevonta a szemöldökét. – Mr. Shaw osztályában vagyok? Nem tudom, ki az a Mr. Shaw. Csak téged ismerlek. A sárkány megjelent előtte. Az ő sárkánya volt. De sokkal nagyobb. Annyira… megnőtt! Lucky megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. A sárkány maga köré kerítette a farkát, és a végét a saját arcához szorította, mintha kisgyerek volna, aki a takarójába kapaszkodik. A pikkelyei derengtek a gyenge fényben, hatalmas, zöld szeme csupa könny volt. Annyira szeretlek, Lucky. Nem tudtam, mi mást tegyek. Nagyon félek. – Miért éppen ide hoztál? – Luckynak újra feltűnt a szertárban pulzáló fény. Azt is meglátta, hogy Mr. Shaw felírta a táblára a következő órák tervét: ugyanazt a kísérletet ismételik majd minden nap. AMÍG A MEGFELELŐ EREDMÉNYT EL NEM ÉRITEK, írta alá óriási betűkkel. Mr. Shaw sosem ismételt. A gyengeség jelének tekintette. Akkor most miért teszi? Mr. Shaw a minap náluk járt. De pontosan miért is? Lucky nem tudhatta. Megpróbált tudós módjára gondolkodni. Megfigyelni az adatokat. Jelen pillanatban Mr. Shaw osztálytermében ül… de min is? Azért hoztalak ide, mert itt kezdődött az egész. Vagy én kezdődtem itt. Vagy mi kezdődtünk. Azért jöttem ide, mert helyesnek érződött, és nélküled nem jöhettem. Lucky emlékezett rá, tanulta, hogy a lazacok mindig visszatérnek az ívóhelyre, ahol kikeltek az ikrából, hogy ők is ott ívjanak. Tudta, hogy más állatok is hasonlóan viselkednek; valami mély ösztön készteti őket, hogy visszatérjenek oda, ahol születtek. Ezt csinálja a sárkánya is? Még több sárkányt akar csinálni? Tekintve, hogy ő is a semmiből jött létre, ez akár

lehetséges is lehet. Lucky mindenesetre abban nem volt biztos, hogy jó ötlet lenne a több sárkány. Szerette a sárkányát. De fontos volt, hogy tudósként gondolkodjon. Felállt, megborzongott, és maga köré fonta a karjait. Csak ebben a pillanatban jött rá, hogy teljesen meztelen. Az ujjával megintette a sárkányt, és riadtan ébredt rá, hogy magasra, nagyon magasra fel kell néznie, hogy lássa az arcát. Tulajdonképpen mekkorára is nőtt? – Te loptad el a ruháimat? – tudakolta. – Mások ruháit ellopni nem szabad. – Tudta, hogy felelős a sárkány erkölcsi neveléséért. Már sejtette, hogy ez hatalmas feladat lesz. A sárkány az alsó ajkába harapott. Itt vannak a ruháid. Csak már nem jók rád. Te… szóval, nagyon összementél, Lucky. És nem tudom, mihez kezdjek. Lucky újra a ruhahalomra nézett, amely a feje búbjánál is magasabbra ért, és rájött, hogy azok az ő ruhái. Most már azt is látta, hogy egy laborasztalon áll, amely minden oldalon a messzeségbe nyúlik. A homlokát ráncolta. – Mekkora vagyok? – kérdezte. Nem tudom, hogy kell ezt mérni. Ekkora? – mutatta a sárkány a mancsaival, ami egyáltalán nem segített. Lucky nem szégyenkezett a sárkány előtt a meztelensége miatt, de tudta, hogy ruhákra lesz szüksége. Megmászta a kupacot a nadrágja után, mert emlékezett, hogy a hátsó zsebében volt egy fejpánt. Még az is túl nagy volt, de addig csavargatta és tekergette, amíg a sarkait összekötve használható ruhát csinált belőle. Ha nem lesz kisebb… vagy nagyobb. Nem egészen értette, hogy működik ez az egész. – Mióta vagyunk itt? – kérdezte. Száguldottak a gondolatai. Mit tud? Milyen következtetéseket vonhat le belőle? Mrs. Hollinsra volt szüksége. Az anyjára volt szüksége. Mi lesz, ha még jobban összemegy, és a végén eltűnik? A sárkány értetlenül nézett rá. Lucky újra próbálkozott. – Mennyi idő telt el, mióta otthagytuk a tudósokat? Nem ismerem az időt. Csak téged ismerlek.

A sárkány nem segített. Luckynak információra volt szüksége. Újra a szertárban lüktető fény felé nézett. – Elhoztad a hátizsákomat? Erre gondolsz? A sárkány felemelte a hátizsákot. Sokkal nagyobb volt, mint Lucky maga, ami nem tűnt jó jelnek. – Na jó, most ki kell nyitnod. – A magyarázat már nehezebbnek bizonyult. A sárkány ujjai esetlenek voltak, és nem ismerte a cipzár vagy pánt szavakat. Lucky hirtelen abbahagyta a magyarázást, és félrehajtotta a fejét. – Várjunk csak egy kicsit! A fejemben hallom a hangodat. Te csináltad ezt, vagy én? Nem tudom pontosan, mi az a fej, válaszolta a sárkány. Lucky ezen elgondolkodott egy percre. – Csukd be a szemed – mondta végül, és megmutatta a sárkánynak, mi az a szem. Aztán elképzelt valamit, olyan tisztán, ahogy csak bírta. Az anyját a kanapén, amint a tenyerébe hajolva sír. A gyomra görcsbe rándult, a bőre bizsergett. A sárkány sírva fakadt. Aggódom anyu miatt, mondta a sárkány. – Én is – biccentett Lucky. – Na jó, most figyelj ide. Azzal amilyen egyértelműen csak tudta, elképzelte a sárkány számára, hogyan nyissa ki a hátizsákot, vegye ki a jegyzetfüzetet, aztán a kis zsebből halásszon ki egy ceruzát. És aztán menjen oda a hegyezőhöz. Ez nehéz volt. A sárkány nagy mancsával még mindig ügyetlenkedett, de Lucky remélte, hogy hamar megügyesedik, mert le akart vele íratni néhány dolgot. – Jó, most vigyél be a szertárba. Látnom kell, mit csinál Mr. Shaw. * Másnap reggel egy igencsak aggodalmas Mrs. Hollins ment ki a hátsó udvarba, hogy ránézzen a baglyokra, csakhogy három sárkányt talált helyettük. Más-más méretűek voltak: az egyik akkora, mint egy grizzlymedve, a másik, mint egy birka, a harmadik, mint egy almáskosár. Volt velük három gyerek is, szintén különböző méretben. A legkisebb a sárkánya tenyerén állt, és egy fejpántból készített ruhát viselt.

– TE! – rivallt Mrs. Hollins a legnagyobb sárkányra, aztán óvilágiul kiabált vele, mielőtt újra angolra váltott volna. – És még csak meg sem kérdezted. Elveszel valamit, ami nem a tiéd, engedély nélkül. – Szerintem nincs igaza, Mrs. Hollins – mondta Lucky. Nagyon hangosan kellett beszélnie, mert apró tüdeje és hangszálai miatt gyenge volt a hangja. Mrs. Hollins egészen közel hajolt hozzá. – Ó, Lucinda! – kiáltott fel. – Annyira sajnálom, hogy ez az egész megtörténik! Az a sárkány elveszi… – Nem, Mrs. Hollins. Ezt próbálom elmagyarázni magának. A sárkány nem vesz el semmit. Ő én vagyok. A lelkem. Vagy talán ugyanazon a lelken osztozunk, ebben nem vagyok egészen biztos. Egy részemnek sárkányalakja van, a sárkány egy részének meg Lucky-alakja, és tudja, amit tudok, és azt gondolom, amit ő gondol. Ugyanazok az érzéseink, mert azt hiszem, ő maga az én minden érzésem. Van ennek így értelme? Megpróbáltam jó tudós lenni, és megfigyelni, amit lehet. Ez a következtetésem. – Lucky egészen kivörösödött. Sokat számított neki Mrs. Hollins véleménye, és nem akarta, hogy az idős hölgy butának gondolja. Még akkor sem, ha nincs tíz centi magas, és egy sárkány tenyerén áll, egy fejpántból hevenyészett ruhában. Mrs. Hollins komolyan bólintott. – Mondd el, mi mindenre jöttél még rá. Lucky tehát elmondta az ismételt kémiai kísérleteket, és hogy Mr. Shaw eljött hozzájuk, és hogy ezért hozta magával a másik két társát. Beszélt a citromos sütiről, és a sárkányforma ürességről a lénye közepén, és arról, hogy amikor külön voltak, nem érzett semmit. Elmondta, hogyan tanította meg a sárkányt olvasni, hátizsákot kinyitni, írni, és hogy amikor az anyjára gondolt, a sárkány fakadt sírva. Elmagyarázta, hogy viselkedett Mr. Shaw az osztállyal, és hogy milyen különös szimbólumokat rajzolt a szertár hátsó falára, és hogy ezeket lerajzoltatta a sárkánnyal. A jegyzetfüzetet is megmutatta Mrs. Hollinsnak, akinek a szeme először elkerekedett, aztán hunyorogva kezdte tanulmányozni az ábrákat. Lucky elmondta, hogy a szertárban volt egy térkép is, amin meg volt jelölve a saját háza, Anjié és a fiúé is, aki mindig Wallace mellett ül, és így találta meg őket.

– Igazából Alfred a nevem – jegyezte meg a fiú, aki mindig Wallace mellett ült. Ő közepes macska méretű volt. A sárkánya szorosan hozzábújt. Nagyon boldogok voltak együtt. – Tényleg? – kérdezte Lucky. Erről fogalma sem volt. Megrázta a fejét. – Nem akartam, hogy Mr. Shaw találjon rájuk elsőként, ezért belopóztam a házukba, és felébresztettem őket. Könnyű belopózni valahova, ha az ember csak ekkora, de sok időbe telik. Különösen, hogy a fiú, aki mindig Wallace mellett ül… bocsánat, úgy értem, Alfred, nehezen ébred. (És nem mindig valami kedves, gondolta még Lucky, de ezt nem akarta kimondani. A sárkánya persze kiválóan hallotta, és szúrós pillantást vetett Alfredre.) Mrs. Hollins bólintott. – Mindenki betegre aggódta magát miattatok… – itt ő vetett szúrós pillantást Lucky sárkányára – a tegnapi incidens óta. Lucky sárkányának szemébe könnyek szöktek. Nem az én hibám volt! Megijedtem! Nem hiszem, hogy kedvelem a tudósokat. – Na gyertek. Mindannyian. El kell dönteni, mi a teendő. * Mr. Shaw az osztály előtt járkált fel-alá. Az arcán foltokban ütött ki a vörösség. A nyakán egészen kidudorodtak az erek. Mari rátette a táskáját Anji székére, hogy ne ülhessen más oda, Wallace pedig összegörnyedt a székében, és olyan csendes volt, mint még soha. – EZERSZER IS LE FOGJUK FOLYTATNI EZT A KÍSÉRLETET, AMÍG MEG NEM TUDJÁK CSINÁLNI RENDESEN! – üvöltött Mr. Shaw. – NEM TŰRÖM A KUDARCOT! EZ FONTOSABB, MINT A ZÁRÓJEGYÜK. LEGYENEK JOBBAK, KATONÁK! Analin sírva fakadt. Marcus általában mondott neki egy viccet, de most neki sem jutott eszébe semmi humoros. Lucky, Anji, és a fiú, aki mindig Wallace mellett ült, vagyis inkább Alfred, a könyvespolc mögül leskelődött. Mindhárman félig elkoptatott

ceruza méretűek voltak. A sárkányaik a tetőn várakoztak, elég közel, hogy még érezzék egymást, de elég messze, hogy már feltűnjön a sajgás. Lucky? Jól vagy? – kérdezte a sárkánya kétségbeesetten. – Ne most, sárkány – suttogta Lucky, aztán elpirult, mert rájött, hogy nem is kellett volna hangosan kimondania. A másik kettő nem vette észre. – Én is szeretlek – suttogta Alfred. – Mi történik? – suttogta Anji. – Nem tudom biztosan. Mr. Shaw azon van, hogy még több sárkányt hozzon ki a gyerekekből. Mindig is a részünk volt a sárkány? Mindvégig bennünk éltek a sárkányaink? – Hát, én végig tudtam – jelentette ki Alfred undokul. Lucky hervasztó pillantást vetett rá, mire Alfred megköszörülte a torkát. – Mármint, úgy értem, sejtettem. Lucky csak a fejét rázta. – BIZONYOS OSZTÁLYTÁRSAIK ENGEDÉLY NÉLKÜL MARADTAK TÁVOL. MULASZTÁSUKAT ÉSZREVETTÜK, ÉS NEM FOGJUK ELTŰRNI! – Most rólunk beszél? – tudakolta Anji. Alfred már majdnem megszidta, de Lucky gyorsan összement bordái közé könyökölt. Mrs. Hollinsnak már itt kellene lennie. Megmondta. Lucky az órára nézett. Majdnem dél volt. Mrs. Hollins elmagyarázta, hogy ez fontos. Marcus lombikjának tartalma vörössé vált, majd kékké, végül fehérré. Penny Bunsen-égője lila lángot köpött. Laurence levegő után kapott. Kitárult az ajtó, és Mrs. Hollins rontott be, a nyomában öt másik tudós, az iskolatitkár, a biztonsági őr és az igazgató. – Azt hiszem, nem hallotta, amit mondtam… – próbálkozott az igazgató, még a folyosón. – Üdv, Lucan – szólalt meg Mrs. Hollins kedvesen. – Rémesen nézel ki. – Aztán óvilágiul tett hozzá valamit, amit Lucky nem értett, de Mr. Shaw-t felbosszantotta. Véreres szeme még vörösebbé vált. – ELKÉSTÉL, UGYE TUDOD? – Mr. Shaw mozdulatai szaggatottá, különössé váltak, mintha az ízületeiben akadnának a fogaskerekek. Vörös szeme kéken, majd fehéren villant.

– Szerintem meg nem. – Mrs. Hollins a fejével a többi tudós felé intett. – Kollégák? A tudósok besiettek. A három igen kis gyerek, egyenként fél ceruza nagyságúak, kirohant a rejtekhelyükről, a könyvespolc mögül, és átszaladt a helyiségen. Senki sem vette észre őket. Mrs. Hollins pontosan elmagyarázta nekik, mit kell tenniük. – Matthew, miért nevezett az a nő Lucannak? – érdeklődött az igazgató, még mindig a folyosóról. Amikor Mr. Shaw nem felelt, hozzátette: – Hívom a rendőrséget. Most azonnal. Sheryl? Kihívná a rendőrséget? Az iskolatitkár nem mozdult. A tudósok sietve végigjárták a padokat, pamutotthonkáik zsebéből kémcsöveket szedtek elő, és belemerítették őket a diákok lombikjaiba. – MINDANNYIUK LELKE AZ ENYÉM! – süvöltötte Mr. Shaw. – MÁR HÁROM ALKALOMMAL SIKERT ÉRTEM EL, PEDIG TE AZT MONDTAD, EZ LEHETETLEN. ÉN GYŐZTEM! – Ami azt illeti – jegyezte meg Mrs. Hollins halkan, miközben Lucky, Anji és Alfred felsegítette egymást Mr. Shaw laborköpenyére, hogy a hátán, mint egy hegyen, felmásszanak. Mind a hárman egy rajzszeget kötöttek a hátukra, akár a kardot. – Nem, nem győztél. Sajnálom, drága. Te voltál a legnagyobb sikerem. De soha nem lett volna szabad nevet adnom neked. Soha nem szabad elnevezni valamit, aminek nincs lelke. – Látni fogjátok, hogy van rajta egy kikapcsoló gomb – mondta Mrs. Hollins a gyerekeknek, még a sátorban. – Abban a gödröcskében, az emberi koponya tövében. Alfred gyanakvón nézett rá. A sárkánya szintén. – Várjunk – jegyezte meg. – Miért pont emberi? Mind emberek vagyunk, miért nem lett volna elég annyit mondani, hogy „koponya”? Lucky látványosan a tenyerébe temette az arcát, Mrs. Hollins pedig az égre nézett. – Drágám, nem te vagy itt a legokosabb, de semmi baj, biztosan vannak más értékeid. Aztán Mrs. Hollins rajzolt egy ábrát, amin bejelölte, hova kell szúrni a rajzszeget. – Ezzel kikapcsoljuk? – kérdezte Lucky.

– Hát – Mrs. Hollins tétovázott. – Remélhetőleg. Wallace lombikja felrobbant. A tudósok nem értek oda idejében. Aztán Analiné is. – GYŐZTEM, GYŐZTEM! – ordította Mr. Shaw. Lucky? – szólította meg a sárkánya. Ez túl veszélyes. Lemegyek. – Még ne! – Lucky túl későn ébredt rá, hogy hangosan is kimondta. Mr. Shaw összerezzent, és az egyik kezével elkapta, aztán a másikkal Alfredet is. Mrs. Hollinsra nézett. – RAJZSZEG? BESZÉLTÉL NEKI A RAJZSZEGRŐL? ÁRULÁS! – Az ökle megszorult, kipréselve Luckyból a levegőt. Berobbant az ablak. Üveg- és fényzáporban repült be a három sárkány. Lucky később többféleképpen emlékezett vissza erre a pillanatra. Először a halálfélelemre. Aztán a veszteségtől való félelemre. Aztán a sárkánya gyásza miatti félelemre. Aztán az anyjáé miattira. Emlékezett a testek és hangok kavargására, arra, hogy Mr. Shaw üvöltése egészen fémesen csikorgott, és hogy a sárkánya akkora lett, mint egy jegesmedve, aztán mint egy bölény, aztán mint egy elefánt. Kitöltötte, aztán felhasította a teret. Színekre emlékezett, mozgásra, leszakadó vakolatra és sikoltozó gyerekekre, és a terem közepén álló katona kiabálására. – AZ ENYÉMEK VAGYTOK – ismételgette Mr. Shaw rozsdás, akadozó hangon. – NAGYON SZÉPEK VAGYTOK, AZ ENYÉMEK VAGYTOK. Nem, jelentette ki Lucky sárkánya az elméjében. A hangja mindent betöltött, tele volt érzésekkel, mintha az egész világot a szívére ölelte volna. Én az enyém vagyok. Lucky Luckyé. És mi egymásé vagyunk. Aztán hangosan is felrikoltott. – ROPPANT BUTA KÉMIATANÁR VAGY, SENKI SEM SZERET TÉGED VALAMI NAGYON. Ez volt az első, amit hangosan kimondott. Lucky nagyon meglepődött. Mr. Shaw is megdöbbent: döbbenetében kinyitotta az öklét, és Lucky leesett, de elkapta a laborköpeny szélét. Még mindig megvolt a rajzszege. A sárkány üvöltött. Mr. Shaw üvöltött. Az igazgató motyogott valami olyasmit, hogy ez „teljességgel szabályellenes,” és hogy „a hatóságok bizonyára haladéktalanul kivonulnak.” Lucky mászott. A rajzszeg nagyon nehéz lett. Annyira apróra ment össze, hogy Mr. Shaw alig látta. Pillanatról pillanatra zsugorodott. A

rajzszeg pillanatról pillanatra nőtt és súlyosbodott. Lucky zsugorodott és erőlködött, a sárkány pedig növekedett. Végre megtalálta a pontot Mr. Shaw koponyájának tövében. Felemelte a rajzszeget, megvetette a lábát, és benyomta. * Mint kiderült, a tudósok által lélekszakadásként megnevezett állapotra nem volt gyógymód. De azért több módja volt, hogy segítsenek az érintett gyerekeknek. Mrs. Hollins összehívta a szüleiket, a gondviselőiket, a tanárokat és a szociális munkásokat, hogy segítsen nekik tudomásul venni az új valóságot. Nem volt egyszerű, hiszen az emberek többsége még Mrs. Hollins házát sem látta, fémes sátor ide, különös autók és nyüzsgő, laborköpenyes és gumicsizmás tudósok oda. Ha odanéztek, a pillantásuk elködösült. Még Lucky anyjáé is, pedig neki jobban ment, mint másoknak. Ezért a megbeszélések nagy részét Luckyék házában kellett megtartani. Szimpóziumokra is sor került, és cikkeket írtak a dologról. Lucky anyja kedvesen fogadta a többi szülőt, és gondoskodott elegendő rágcsálnivalóról és zsebkendőről, mert a megbeszélések során a résztvevők sokszor könnyekre fakadtak. A tudósok, akik a Mrs. Hollins házához csatlakoztatott, fémes sátorban tartózkodtak, színes kis útmutatókkal akarták csillapítani az aggódó szülők félelmeit. Sajnos ezeknek a szövege, bár sok információt tartalmazott, a megsárkányosodott gyerekeket következetesen „tökéletesen hétköznapi emberi gyermekeknek” nevezte, „a Föld bolygóról, ahol nyilvánvalóan mind élünk.” Ez nem volt éppen megnyugtató. A megsárkányosodott gyerekek szüleinek homlokára állandó ráncok vésődtek, és az őket körülvevő szorongás azonnal érezhető volt, amint beléptek valahova. Lucky anyját leszámítva. Amint a szomszédjukban tartózkodó csapat jobban megértette a méretezés problémáját, és megállították Lucky sebes zsugorodását (az iskolai eset után homokszemnyivé csökkent, az is csoda volt, hogy egyáltalán megtalálták), elcsitultak az arra vonatkozó félelmek, hogy az összes érzése ezután egy igen ragaszkodó sárkány formájában lesz

megtalálható. A sárkány jelenleg akkora volt, mint egy kisebb uszkár, és várható volt, hogy ez élete végéig így is marad. Luckynak új nadrág kellett, mert nagyjából tizenkét centivel összement, és várható volt, hogy felnőttkorára sem éri el az eredetileg becsült testmagasságát, de mindent összevetve Lucky és az anyja egyetértett, hogy ez jobb, mint ceruzaméretűnek lenni. Vagy homokszemnyinek. Úgyhogy a tudósok szomszédságában az élet lényegében visszatért a rendes kerékvágásba. Igazából jobb lett. Minthogy az érzései most a sárkányban foglaltak helyet – akit Lucky mindennél jobban szeretett –, Lucky tudós módjára figyelhette meg őket. Így könnyebben volt képes megbeszélni a fájdalmas gondokat az anyjával is, na meg megérteni az embereket. Most először barátokat szerzett. Már nem töltötték el értetlenséggel a többiek, és ő sem a többieket. És minthogy az anyja egyértelműen látta Lucky érzéseit, a sajátjait is könnyebben tárta fel. Miközben pedig feltárta, a fájdalma, a gyásza és a zavarodottsága vesztett a súlyából, és az éle is eltompult. Már újra nevetett is. És elolvasta a postát. És telefestette Lucky szobáját sárkányokkal. Aztán az egész házat. És aztán még több sárkányt festett, amit eladott másoknak, és ebből jól megéltek. Évekkel később mindketten azt mondták, hogy a sárkánynál jobb dolog sosem történt velük. Az ősz beleszánkázott a télbe, és kiolvadt belőle a tavasz. Lucky egyre kevesebbszer és kevesebbszer látogatta meg Mrs. Hollinst. A barátaival kellett foglalkoznia, és sárkánybulikat kellett szerveznie. És az anyjával és a sárkánnyal minden héten elmentek a múzeumba, a könyvtárba vagy az állatkertbe. És minél kevesebbszer járt át a szomszédba, annál kevesebbet gondolt a szomszéd házra, és annál kevésbé emlékezett Mrs. Hollinsra is. Végül aztán egy nap, amikor a sárkányával és a környékbeli gyerekekkel fogócskázott, egy ismeretlen ház hátsó udvarán találták magukat. Azok baglyok? – kérdezte a sárkánya. Szeretem a baglyokat. – Én is szeretem őket – felelte Lucky, aztán a homlokát ráncolta. – Régebben mindig megnéztem, mi van a baglyokkal. Emlékszel? Nem, válaszolta a sárkány. De a citromos sütire azért emlékszem. – Tessék – mondta Mrs. Hollins, és feléjük nyújtott egy egész tányérnyit.

– Mrs. Hollins! – kiáltott fel Lucky, és olyan hevesen ölelte meg az idős asszonyt, hogy majdnem fel is lökte. A sárkánya betekergőzött közéjük. – Nagyon hiányzott! – Már legalább harminc perce itt állok mellettetek. Ha hiányoztam, talán ideje lenne kivizsgáltatni a szemedet. Tessék, vegyél sütit. Mrs. Hollins alaposan végigmérte Luckyt vastag szemüvegén keresztül. Felnagyított szeme pislantott, hunyorított. – Úgy látom, teljes vagy. Ezt jó tudni. És a sárkány? Még mindig nem adtál neki nevet, ugye? A sárkány Lucky vállára telepedett, és a hajába kanyarította a farkát. Lucky éppen annyira nem tudott volna neki nevet adni, mint a jobb kezének vagy a szemének. A lába Lucky lába volt, a hasa Lucky hasa, a sárkánya Lucky sárkánya, és ennyi. – A sárkányomnak nem kell név – magyarázta citromos sütivel teli szájjal. – Már tudjuk, kik vagyunk. – Kivel beszélgetsz? – kérdezte az anyja. Lucky felnézett. A saját udvarukban állt. A sárkánya a haját babrálta. – Huh – bökte ki értetlenül. – Húú – értett egyet a bagoly a fa odvában. – Húú, húú. Lucky nagyot nyelt. Nagy falat citromos süti csúszott le a gyomrába. – Azt hiszem, senkivel. * Mrs. Hollins figyelte, hogy a lány, a sárkánya és az anyja elsétál, majd vállat vont, és szólt a baglyoknak, akik berepültek utána a házba. Később, miután szomorúan búcsút intett, fogta a felszerelését, a találmányait, a könyveit, a kutatását, a felfedezéseit, az egész házát, és nekiindult. Senki, még Lucky sem vette észre, ahogy a ház némán felemelkedett. Senki sem látta a fák felett lebegni, miközben a levelek zizegtek és a madarak énekeltek. Senki sem látta megcsillanni az égbolt szélén. És senki sem látta eltűnni.

Miks-Rédai Viktória fordítása

Beth Cato SÁRKÁNYT CSINÁLOK MAGAMBÓL ez a test emberi törékeny rossz nem illik a lelkemhez sárkányt csinálok magamból szóról szóra lenyúzom bőrömet a varratokat gyerekkorból visszhangzó szitkokkal tágítom szét visszaszerzem a szavakat újonnan villásodott nyelvem ágain formálom szétszaggatom elefántcsont késsé köszörült fogaimmal azokat a szavakat száműzöm bendőm

fortyogó savába táplálni fogják sárkánytüzemet szárnyaimat összeöltöm korábbi énem maradványaiból a test mely nem illett a lelkemre új értelmet nyer ahogy felfelé hajt a csillagok felé lecsupaszítva csupa izom és vers vagyok mozgásban lévő karmazsin harag elutasítom hogy középkori szörnyként falvakat pusztítsak el mérlegelés és cél nélkül nem felöklendezett lángoló szavaim merénylő golyójaként két szem közé csapódnak az ellenség nem látja jöttét Követelni fogom a varázslatot mely oly sok éven át szunnyadt bennem elfogadom hogy valaki sokkal több vagyok valaki ősi hatalmas

méltó a pikkelyes bőrre mely bevonja új alakomat nem áthatolhatatlan ez a bőr de erős és érzékeny egyszerre mert bár sárkányként születek újjá minden lángoló idegvégződéssel érezni akarok nem kizárni a világot amely oly gyakran kizárt engem magasan és messze szállok hogy megkeressem az enyémre oly nagyon hasonlító lelkeket értük célzok a tüzemmel értük fogadom el a sebeket az éles szavak nyomán – a fájdalmat könnyebb valaki másért elviselni értük menedéket kínálok fel szárnyaim árnyékában és megnyugtatást hogy ők is megmenekülnek túlélnek győzedelmeskednek

ők is felébreszthetik a belső sárkányukat együtt megismerjük a saját tüzünket a saját lelkünk ádáz hegyes formáit még mindig emberként mégis örökre többként annál

Kleinheincz Csilla fordítása

J Y Yang A SZÁMŰZETÉS J Y Yang (jyyang.com) a The Black Tides of Heavennel és a The Red Threads of Fortune-nal kezdődő Tensorate novellasorozat szerzője. Munkáit beválogatták a Hugo-, a Nebula-, a World Fantasy-díjak, valamint a Lambda Irodalmi Díj jelöltjeinek szűkített listájába, a Tensorate-novellákat pedig 2019-ben a (korábban Tiptree-díjként ismert) Otherwise-díjjal jutalmazták. Eddig több mint két tucat műve jelent meg a Tor.com kiadásában, valamint az Uncanny, a Lightspeed, a Clarkesworld és a Strange Horizons magazinokban. J Y jelenleg Szingapúrban dolgozik. Queer és nem bináris.

Amikor a sárkány először beszélgetett Linearral, még nem szálltak le a bolygó felszínére. Kirótt büntetése még nem kezdődött meg. Mivel a hajón lévő papok közül Linear állt a ranglétra alján, és mert ez a sors rendeltetett neki, rá hárult a feladat, hogy elvigye az istenségnek a napi áldozati ajándékokat. A templom a hajó hasát megtöltő alsó raktérben volt, dobogó szíve és bizsergő gerince alatt eldugva. Linear már szkafanderben, lezárt sisakkal lépett át a zsilipajtókon, az édességekkel és hamuval teli tokot fél kezében egyensúlyozta. Mire a legalsó fedélzetre ért, szabadon maradt keze görcsbe gémberedett. Yare nem szerette az embereket. A sárkányok ritkán kedvelték őket. Némelyik bizonyos fokú beletörődéssel, sőt akár belenyugvással viselte a kötődést és a hódolatot, ez viszont már száz éve, lényének minden görbületével és hajlatával küzdött a megkötések ellen. Noha Linear mindig a megfelelő imákat mondta el, valahányszor felébresztette a templomajtót,

nem eresztette őt az azonnali megsemmisüléstől való, állati félelem, a mellkasa üregeiben megtapadó, ragacsos rög. A templomot víz töltötte meg. A padlótól a mennyezetig ellepte a szülőkontinensről származó hideg, tiszta, kékes színű és az emberi tüdő számára belélegezhetetlen forrásvíz. A víz önellentmondás volt: egyszerre élet és halál. Linear légmentesen lezárt szkafanderében, elővigyázatosan totyogott be a templom folyékony belső terébe, a finoman kidolgozott és lyukacsos csont- és fémoszlopok mellett, le az aranyozott ezüstlépcsőkön, az egész közepén álló bálnakoponya oltár felé. A szeme sarkából vibráló fényt látott: a szándék halszerű szalagjait, ahogy a templom peremén lopakodtak. Yare éhes és bosszús volt, mint mindig. Gyűlölete átjárta a vizet, apró tűszúrásokként haladt fölfelé Linear karján. Ne légy nevetséges!, gondolta Linear. Nem csinálhatja ezt. Csak a test trükkje. De Yare mégis isten volt, és ki a megmondhatója, mire képesek az istenek. Linear odalépett a koponyához, és az egyik méretes mélyedésbe helyezte az áldozati ajándékot, a megfelelő dolgokat mondta a megfelelő időben, ahogyan az eszébe vésték. Az éj partjának sekélyesében gyakorta elmerengett, vajon illetlensége hozzájárult-e ahhoz, hogy Yare állandóan annyira haragos. A fényszalagok lomhán örvénylettek a vízben, megvastagodtak, és határozott alakká álltak össze. A tengelye, amely olyan volt, akár egy angolna, a szivárványos uszonyok és a pikkelyek, a fehérből font korona mind szabadon lebegett a vízben. Linear jól ismerte Yare jelen formáját, már elég sokszor találkozott vele. Ám ezúttal valami másként történt. Ahelyett, hogy kígyóvá szilárdult volna – ahogy a sárkányokat mindig is ábrázolták a képeken és történetekben, és ahogy általában megmutatkoztak az emberek előtt –, az istenség körvonalai szakadatlanul változtak, egyre tömörebb formákká zsugorodtak, míg a Linear előtt álló lény ismerős alakot nem vett fel. Egy emberét. Vagyis nem – nem egészen: egy emberszabásúét. Egyáltalán nem emberi volt. Fekete szem, fehér bőr, a haja még mindig ugyanaz a vad, kusza fénykoszorú. Ritka alak, amely csak a szentek legszentebbjei előtt

tárulkozott fel. Egyértelműen nem egy Linearhoz hasonló elítélt bűnöző előtt. Yare pislogott egyet, és megmozdította vérvörös ajkát. – Úgy. Látom, te vagy. A hangja, ahogy a víz közvetítette, a homokon széttörő üvegéhez hasonlított. Linear meghajolt, nem tudta biztosan, mit válaszoljon. Gyorsan letudott és kelletlen kiképzése során semmit sem tanítottak neki arról, hogyan társalogjon az istenekkel. Yare kifejezetten zárkózott isten hírében állt. Sosem beszélt az emberekkel, ehelyett a szélben és a vízben lévő jelekkel tudatta óhajait. Hogyan lehet elcsevegni egy istennel? Linearnak fogalma sem volt róla, ezért jobbnak ítélte, ha befogja a száját. Mostanában sokszor csinálta ezt – csendre cserélte a gondolatait. Bárcsak korábban megtanulta volna ezt a leckét. Ha tartotta volna a száját, nem kerül bajba. Yare kínosan hosszú ideig nem szólalt meg újra, egyszerűen a papvezeklő előregörnyedő alakját bámulta, míg végül felegyenesedett. A víz táncba kezdett közöttük. Ideges energia gyűlt fel Linear gerincében, és terjedt szét a testében. Mondania kellene valamit? Ez vajon valamiféle próbatétel? Szavak tolultak véletlenszerűen az előagyába. Mivel félt attól, ami történhet, összeszorította az állkapcsát, és bent tartotta azt a rengeteg súlyos szótagot. Az isten űrfekete szeme pengeként hasított belé, metszette le testének és akaratának darabkáit, míg Linear már azt hitte, magába omlik. Kellett lennie helyes válasznak. Ami azt jelentette, hogy minden más, amit mond, helytelen, ezért a legjobb volt semmit se szólnia. Kiküszöbölnie a kockázatot. Vizes, álnok félelem kavargott a zsigereiben. Újra megszólalt az isten: – Hosszú időt együtt fogunk tölteni, te meg én. – Igen – felelte Linear sisakja üvegén keresztül. – Tíz évet. – Egymás egyedüli társaságaként. – Igen. Ez a sors rendeltetett nekünk. Hajindák csavarodtak Yare arca előtt, ahogy megmoccant. A sárkányt mintha szórakoztatta volna a helyzet, és Linearon ettől még inkább eluralkodott a félsz. Egy isten derűje veszélyes dolog. – A sors. Hiszel benne, ugye?

– Ez nem hit kérdése – válaszolta Linear zavarodottan. – Ezt az utat jelölték ki nekem. Yare felkacagott: szálkásan, szakadozottan. Szorítás sarjadt ki a Linear bordái és gyomra közötti térben. Nem lett volna szabad ezt mondania. Szinte biztosan rossz válasz volt. Mégis, mióta fél ennyire attól, hogy valami helytelent mond? – Örömmel nézek elébe az együtt töltött időnknek – jelentette ki Yare. Az arcán mosoly terjedt szét, ajka mögül pengeéles fogak cipzárja villant elő. E mögött még egy élesen csillogó sor húzódott, a mögött megint egy újabb, és így tovább. Pánik kerítette hatalmába Lineart. Vad hajlongásba kezdett, a nyers ösztön hajtotta, aztán kimenekült a templomból. A víz ellenállt, mégis átnyomakodott rajta. Mire visszaért a száraz fedélzetre, az ujjától a lába ujjáig az egész testét vérének lüktetése töltötte el, és még miután a vízmáz utolsó cseppjei is leperegtek róla, pulzusa akkor sem tért vissza a normálishoz. Reszkető tagokkal ért vissza a kolostorfedélzetre. A főpap – egy Chase nevű, büszke és idős férfi – egyetlen pillantást vetett rá, és azt mondta: – A szokottnál hosszabb ideig voltál el. Valami baj van? – Nem. Semmi. – A hazugság egyértelműen rossz válasz volt, de kevésbé tűnt helytelennek, mint az igazat mondani. Linear rémült állathoz hasonlóan rejtette el bizonytalan szívét a mellkasában. Senkinek sem kellett tudnia, mit mondott neki a sárkány. * Linear legnagyobb megkönnyebbülésére Yare többször nem testesült meg az utazás során. A templom hideg és néma maradt, amikor nap mint nap elhozta az áldozati ajándékot. A víz még csak meg se moccant. Linear tudta, hogy Yare ott van – az istenség jelenlétének nyomása félreérthetetlen volt, és különben is lehetetlen lett volna elszöknie a hajóról –, ő mégis úgy döntött, hogy nem mutatkozik. Linearnak ez így tökéletesen megfelelt. Legközelebb a szertartás közben látták az istent. Addigra leszálltak a 9XciL-5L-re. A börtönhajó a bíborszínű horizontba fészkelte be magát,

uszonyos idegen tárgyként bontakozott ki a haragosan villódzó égbolt előtt. A papok sorokba rendeződve álltak, selyemövük élénken ragyogott könnyű szkafanderükön, kántálva figyelték, ahogy a pulpitushordozók az óceán ezüstös pereméhez viszik az üstöt, benne Yare-ral. Linear zárta a vonulók sorát, amelyet tucatnyi őr kísért. Nézték, ahogy a bronzüst a higany alá merül. Egy darabig semmi sem történt, csak az eső toxikus cseppjei hullottak rájuk szakadatlanul. Aztán a tükröző felszín bugyborékolni kezdett, és ahogy tajtékzott, lassanként kitisztult, mintha kiforralták volna belőle a maró mérget. Fehér fény tört fel az egyre szélesedő, kristálytiszta mélységből. Miközben Linear figyelte, úgy képzelte, Yare karcsú, fehér testét látja átsiklani az újonnan született vízen. Az új otthonában. – Elvégeztetett – jelentette be Chase főpap. A vízistenséget szabadon engedték a világban, hogy kedvére alakítsa azt, ahogy az istenek szokták. Tíz év múlva az emberek visszatérnek a bolygóra, és elkeresztelik új otthonuknak, tele iható vízzel, belélegezhető levegővel és megművelhető földdel. Amikor a börtönhajó felemelkedett a 9XciL-5L felszínéről, Linear nem volt a fedélzeten. A bolygó sziklás csontjaihoz erősített lakóbúrája tolóablakából nézte a felszálló űrhajó neonkék plazmasugarát. Kezdetét vette hosszú száműzetése. * A három alkalomból, amikor a sárkány beszélgetett Linearral, a másodikra egy évvel később került sor. Akkorra a magmatikus táj már termőtalajjá puhult fel, és a véraláfutás-rózsaszín levegőben egyre nagyobb rendszerességgel gyűltek össze a fellegek. Amikor nem az üvegházat gondozta, vagy a lakóbúráját karbantartotta, Linear az idegen földön sétálgatva töltötte a napjait, feljegyezve a változásokat. Eredeti formájában a 9XciL-5L földrajzát tekintve kedvező, a környezet szempontjából viszont barátságtalan volt, akárcsak olyan sok másik a gyarmatbolygók közül. Zömében fagypont alatti hőmérsékletek, folyékony méregből álló óceánok, ritka és kénes légkör. Egy isten kellett ahhoz, hogy megváltoztasson egy bolygóhoz hasonlóan hatalmas valamit. Yare vizet hozott magával, az volt

az élet esszenciája, a világok alakítója. Ezen a terméketlen sziklán lassanként kialakult valamiféle időjárás. Ökoszisztéma. Még hosszú napoknak kellett eltelnie, hogy kisarjadjon a primitív élet, de a Linear körüli távlatok már ismerős alakzatokat és színeket öltöttek magukra. A lakóbúra egy óceánra néző fennsíkon állt, és a kilátást eltakaró növényzet híján Linear végignézhette a több hónapos folyamatot, ahogy a higanyt áttetsző szürkeség, enyhe csúcsokban megtörő, bodrozódó felületek egyre terebélyesedő sávja váltja fel. A lakóbúra szabályozott szentélyében Linear levetette magáról a szkafandert, amelynek szaga egyre inkább sós vízére hasonlított az égő eceté helyett. A bolygó változásainak emlékét seregnyi gépezet és drón őrizte meg, érzékelőik több részletet (hőmérséklet, nyomás, vegyi összetétel) rögzítettek, mint amennyit emberi megfigyeléssel lehetséges lett volna. Linear ennek ellenére lejegyezte napi megfigyeléseit a naplójába. Ma egészen a holdsarló medencéig elmentem. Délnyugati irányban még tovább követtem a folyót. Régimódi tinta újrahasznosított cellulózon, oldalak, amelyeket hajtogathat, és szavak, amelyeket az ujjával követhet, és maga erősíthet meg: Igen, ez történt. Valóság volt. Itt vagyok. Az írás horgonyként szolgált, faágakra kötött szalagokként, amelyek az idő hígítatlan múlását jelölték magányában. Ma mintha egy sirályt láttam volna messze, kint az óceán fölött. Széles, végtelen körben forgott és keringett. Mit keresel te ott, sirály? Téged is ide száműztek, akárcsak engem? Elővigyázatosnak kellett lennie. Az írás már majdnem költészetnek számított, a költészet pedig – a nem megfelelő költészet – bajba sodorhatta. Leginkább a kristályok csábították. Eleinte odafigyelni is alig volt érdemes rájuk. Mindenfelé kristályok nőttek, amerre nézett: geometrikus virágzatok, amelyek a föld kovájából sarjadtak ki, némelyik áttetszőn tiszta, mások élénk színűek. Azt feltételezte, hogy természetesen alakulnak ki, mint odahaza a só és az ásványok, semmi haszna foglalkozni velük. Ám ahogy a hetek hónapokká nyúltak, és ahogy a büntetés súlya egyre inkább nyomasztotta, a legtriviálisabb dolgokra is kezdett odafigyelni a környezetében. Ahogy a kristályok gyarapodtak, mintázatokat fedezett fel. Örvekben nőttek, amelyek a napraforgókra emlékeztették, vagy azokra a pozsgásokra, amelyek zölden és rózsaszínűn hajtottak ki Bryar kertjében.

Ez semmi olyan kristályképződésnek nem felelt meg, amit ismert volna. Ebbe a kiálló tüskébe beleakadt Linear rendszerető elméje. Mivel nem akadt más, ami lefoglalhatta volna, egyre rögeszmésebben foglalkoztatta ezeknek a furcsa kristályoknak a talánya. Minél többet vizsgálgatta őket, annál kevésbé tűntek észszerűnek. A nappal bizonyos szakaszaiban, amikor a kék nap éppen a megfelelő helyzetbe került, látta, hogy a kristályok vibráló mintázatokban lüktetve, halvány fénnyel izzanak. Vajon ez mit jelenthetett? A vele együtt érkezett gépek szerint a kristályok összetétele semmiben sem különbözött az otthoniaktól – szilícium-dioxid, földpát és mindenféle ásványok –, és végtelen bölcsességükben kijelentették, hogy semmi szokatlant nem tapasztalni a kristályokkal kapcsolatban. De Linear látta, hogy ez hazugság. Vajon a gépek hazudtak neki? Vagy ez túlmutatott azon, amit a tudomány és egy gépezet megérthetett? Kifeszített egy kristályt a kőfoglalatából, hogy alaposabban megvizsgálhassa, fogóval és csákánnyal szakította ki az egyik különös spirál közepét. A kolónia búrájának fényében a kristály színei elhalványultak, aztán az egész áttetszetlenné és morzsalékossá vált, majd szétporladt. Nem tudta, mit csinálhatott rosszul. Amikor visszatért arra a helyre, ahonnan kipiszkálta a kristályt, üresnek találta, nyílt sebként tátongott a földben. Körülötte a kristály rokonai mind elfehéredtek, akár egy nagyanyó homloka, mintha gyászolták volna. Az ezt követő napokban émelyítő, megmagyarázhatatlan bűntudat csúszkált Linear zsigereiben. Mindenféle kieszelt cél nélkül bolyongott a lakatlan lapályokon, amikor hirtelen szorongás hasított belé. Úgy érezte, ítélkeznek felette az idegen kinövések, maga a föld. Ebben semmi racionális nem lehetett, tudta jól. Egyedül volt ezen a távoli bolygón. Senki és semmilyen más lény nem volt itt, aki ítélkezhetett volna felette. Kivéve természetesen Yare-t. Azóta nem látta az istent, hogy az az érkezésük napján belecsusszant az óceánba. Először megkönnyebbült ettől: megnyugtatta a gondolat, hogy mérhetetlen mélységek választják el a sárkánytól az űrfekete szemével és a fogak sorával. De a magánynak súlya volt, és az idegen világ mintha végtelenné növekedett volna: ahogy telt-múlt az idő, nagyobbá és kiterjedtebbé vált, mint lehetett volna. Akaratlanul is egyre több időt töltött

a víz mellett, bámulta a rojtos szélű felszínt, elképzelte a kígyózó alakot, amely hatalmas orsókban fúrta át magát rajta. Ahogy egyre jobban gyötörte a kristályok rejtélye, eszébe jutott, hogy az isten talán válaszokkal szolgálhatna neki. De nem igazán ez járt a fejében – sőt talán egyáltalán semmi sem járt a fejében –, amikor a halott kristály hamvait egy sekély edénybe söpörte, és kivitte az óceán szélére. Lélegzete a szkafandere csöveiben visszhangzott, ahogy a tajtékos szürkeségbe hajította a fehér port. A hamu kurta másodpercekig lebegett, mielőtt elsüllyedt, szétoszlott, eltűnt. Linear állt a háborgó part mellett, és várta, hogy valami történjen. Hogy valami változzon. Az idő értelmét veszítette a száműzetésben. Addig várt, amíg bárgyúnak nem kezdte érezni magát miatta, addig a pontig várt, amikor a bizonytalanság ólma többet nem nyomott a remény dagadó hullámánál. Mégis, mire számított, mi történik? Miért várta egyáltalán, hogy valami történni fog? Ez a világ semmivel sem tartozott neki, a legkevésbé valamiféle lezárással. Linear egyetlen feladata az volt, hogy irányítsa a megszállást. Indulni készült. Amint megfordult, morogni kezdett alatta a föld, és ez annyira meglepte, hogy hátraperdült. Az óceán felszíne nyugtalanul forrongott. Miközben figyelte, a víz meggörbült felszíne óriási szürke púpban kiemelkedett, amelyen egy fehér glóriás fej tört át. Az óceán lecsorgott Yare testének két oldalán, ahogy a sárkány tíz méterre kiemelkedett, idegenül és szavakkal leírhatatlanul az égbe tornyosult. Egy lélegzetvételnyi csodálkozás, egy lélegzetvételnyi rettenet. Aztán Yare előrehajolt háznyi méretű, pikkelyes fejével, Linear pedig megdermedt. A sárkány Linear fejében szólalt meg: Most már értem. – Mit? Mit értesz? Linear a sisakjából hallotta visszaverődni a szavait, és kis híján megriadt tőlük; olyan régóta nem szólalt már meg, hogy el is felejtette, valójában milyen a hangja. Ezt a földet. Ezt a furcsa világot. A sziklák érzik a fájdalmadat. Linear pislogott. Fölöttük az égbolt feketén gomolygott a fellegektől, ahogy régebben odahaza szokott. Villámok szálai égettek ragyogó ereket a dagadó viharba. Linear nyelt egyet, nem értette, mit akar mondani ezzel az isten.

– Fájdalmat? Semmim se fáj. Nincsenek… Mindent látok. A sziklák mindent látnak. – Csak boldogulni igyekszem. Nem… semmi olyasmi nincs bennem, amit mondtál. Linear megrettent attól, milyen fordulatot vett a beszélgetésük. Csak tíz eseménytelen esztendőt akart eltölteni ezen az idegen sziklán, különösebb probléma nélkül szerette volna letölteni a büntetését. Ha nincs probléma, nincs meglepetés. Már bánta, hogy kijött a vízhez. Bánta, hogy választ akart találni. Fogalma sem volt, mit csinál, nem is értette, hogyan képzelhette ezt. Félsz. Magányos vagy. Linear vállat vont. Yare-nak igaza volt, de – kit érdekelt? Mi haszna itt az érzelmeknek? Senki sem volt itt, csak Linear, a pap-vezeklő és az idegen bolygó, plusz egy kiismerhetetlen isten, aki, mivel nem ember, sosem értheti meg az emberiség gyötrelmeit. Kinek szólnának az érzelmek? Kit szolgálnának? Jobb mindent magában tartani. Kifejezni őket teljesen hiábavaló. Nem hiábavaló, válaszolta Yare, mintha a gondolataiban olvasott volna. A kifejezés a lényeg. Egy költőnek illene tudnia ezt. Ez az utolsó mondat valamilyen mélyen rejlő húrt pendített meg Linearban, aki hátrahőkölt, mintha ténylegesen megsebezték volna. Belemartak, elárulták, amikor az isten a megkérdezése nélkül ennyire bensőséges, gyulladt területre taposott. – Hogy merészeled! – fortyant fel, még ha Yare isten volt is, és azt tehetett, amit csak akart. – Semmi közöd ehhez. Ne szólj többet hozzám! Yare semmit sem felelt. Semmit sem tett. Sörényes, bajszos sárkányarcáról semmit sem lehetett leolvasni. Adrenalin szorította össze Linear mellkasát, pumpált energiát a kezébe és a lábába. Gondolkodás nélkül sarkon fordult, és faképnél hagyta az istent. Elsétált a templomtól, amit abból a vízből keltettek, amelyet felzavartak. Vissza a lakóbúrába, vissza a sírkamra csendjébe. Megbánta, hogy ezt tette. Megbánt mindent. Miközben bandukolt, az isten újra megszólalt a fejében: Köszönöm, Linear. Köszönöm, hogy megmutattad, mit csináltál. Linear rá sem hederített. Szerette volna kirekeszteni a sárkány hangját, de nem tudta.

A saját kérdéseimmel küzdök már jó ideje. Megmutattad nekem az igazságot. Linear meggyorsította lépteit. Egyedül annyit tehetett, hogy nem figyelt oda rá. * Linear nem volt költő. A költő Bryar volt: a vad, zabolátlan Bryar a szavaival és szenvedélyével és lélekjelenlétével. Egyszerre volt nap és kavargó örvény, a tomboló energia kitörése, amely nem tudta, nem volt hajlandó visszafogni magát. Viharként rontott Linear rendezett, hivatalnoki életébe, és Linear boldogan és lázadón sodródott vele. Bryar nem félt attól, hogy valami helytelent mond, és a jelenlétében Linearból is eltűnt ez a mélyen beléivódott félelem. Bryar a bolygó kormányzatának hibáiról írt verseket. Népszerű költemények voltak. Aztán kissé túl népszerűvé váltak, és Bryarért eljöttek az egyenruhás férfiak, és Linearért is eljöttek. Lázításért vízbe fullasztás általi halál járt. De a bíró nagylelkűen felajánlotta, hogy ha megbánást tanúsítanak, tíz év száműzetésre mérsékeli a büntetésüket. Bryar visszautasította. Sosem alkudott volna meg. – Gondoljanak a családjukra! – mondta a bíró. – Gondoljanak a szüleikre! Így hát Linear a víz mélyétől tartva megtagadta tetteiket. Megbánta bűnét. Egy széles körben sugárzott beszédben elítélte, amit korábban mondtak, a suta versecskéket, amiket írtak. A szöveget, amit felolvasott, előtte a kezébe nyomták. Pontosan a leghelyénvalóbb kijelentésekből állt. Néha, amikor nem tudott aludni éjszaka, teljesen mozdulatlanul feküdt az ágyában, és a nyugtalanság ezen pillanataiban elképzelte, ahogy a víz bezárul az arca előtt. Elképzelte, ahogy a hideg folyadék megtölti a tüdejét, leszorítja a szerencsétlen szervet, miközben az vergődve igyekszik kiszabadulni. Elképzelte, hogyan nézhet ki Bryar arca a felszín alatt, ahogy eltorzul, míg végül mozdulatlanná nem dermed. Szívesen képzelte azt, hogy a szerelme büszkén és dacosan halt meg, de magánya és az őt körülvevő idegenség addig nyomasztotta az elméjét és a testét, amíg sötét gondolatok nem törtek elő és fröccsentek szét a tudatában.

Amikor a Yare-ral folytatott második beszélgetés utáni zaklatottsága a partot nyaldosó vízfodrokká csillapodott, azt fontolgatta, hogy visszamegy az istenhez, és választ kér tőle arra, mi történt a vízben a legvégső pillanatban. Mire gondolt Bryar? Vajon gyűlölte Lineart azért, amit tett: hogy hagyta egyedül meghalni? És vajon félt, amikor megállt a szíve, és érezte, hogy a tudatára lassan örök homály borul? Mégsem szólította az istent, noha már tudta, hogyan kellene megtennie – tűzáldozattal, áldozati ajándékkal. Az isten talán nem tudná a választ. Vagy – ami még félelmetesebb – tudná. És elmondhatná Linearnak az igazságot. Csak így, egyszerűen. * Amikor végül megidézte Yare-t, a sárkány a harmadik, egyben utolsó alkalommal beszélt vele. A bolygóra érkezésük évfordulójának napja előtt egy héttel történt. Egy héttel azt a napot megelőzően, amikor Linear hazaküldi majd az éves beszámolóját, hogy megnyugtassa börtönőreit, hogy minden a legjobban alakul a gyarmatbolygón. Pedig nem minden alakult jól. Nem mintha felfigyelt volna rá, hiszen elméjét a szenvedés burkolta be, a teste elnehezedett, búskomorság járta át. Minden napját bódulatban töltötte, amely eltompította érzékeit, és elfedte előle az őt körülvevő világban végbemenő változásokat. Mire kiszakította magát katatóniaszerű fogságából, az égbolt megint ugyanolyan neonlilává lett, mint akkor volt, amikor az emberiség először a bolygó felszínére tette a lábát. Mintha a változások kárpitja, amit Yare szőtt, kibomlott volna. Linear kibotorkált a búrából. A földön, a föld egész területén megváltoztak a kristályok. Míg korábban finom szőnyegként borították a felszínt, akár a fű, most embermagasságúan tornyosultak, Linearnak úgy kellett keresnie a szabad utat az izzó tüskék erdejében, ahogy hitetlenkedve keresztülcammogott a tájon. Immunválasz érzetét keltették; a behatolókat igyekeztek kivetni, akik belülről akarták átalakítani a bolygót. Vajon a 9XciL-5L fellázadt? A vízparthoz érve változatlannak találta az óceán vizét, ismerős fodrokat látott egy ismeretlen világban. Lehajolt, a habokba mártotta szkafandere

kesztyűjét, és Yare nevét kiáltotta. Semmi sem történt. Természetesen semmi sem történt. Visszatért a lakóbúrába. Hamura volt szüksége, az idegen kristályok pedig már túl nagyra nőttek ahhoz, hogy felszedje őket. A puszta gondolata is megrémítette annak, hogy kitépje a földből valamelyik behemótot. Amikor még ő számított óriásnak a világukban, talán beletörődtek az efféle erőszakba, de ki tudja, most hogyan torolnák meg. Egyvalamit égethetett el. Ez volt az egyetlen dolog. Nagy nehezen előszedte a szekrényből a naplóját, majd a laboratóriumi asztalra fektette. Nem valódi papír volt, mégis cellulóz, és ugyanúgy égett. Ez tartalmazta összes feljegyzését, gondolatát és érzését, egy egész évnyi feljegyzést a kezdetek gyakorlott alaposságától addig a félszívvel rögzített zagyvaságig, amellyé silányult. Az élete megörökítéseként vezette. Meggyújtotta a gázégő végét, majd odatartotta a napló fekete fedeléhez. Amikor megvolt vele, és a hamu kihűlt, megtöltött egy üvegfalú edényt, és visszament az óceánhoz. A tajtékzó vízbe hajította a fekete port, és nézte, ahogy száműzetésben töltött életének feljegyzései lemerülnek a hullámok alá. Aztán várt, a levegő úgy zihált a mellkasában, mintha egy maratont futott volna le, hegyeket mozgatott volna meg. Vajon Yare eljön? Egyáltalán élt még, már ha az isteneket élőnek lehet tekinteni? A víz hullámokká dagadt, és mérföldnyi széles, dühös spirálban forogni kezdett. Linear elhátrált, félt, hogy az örvény valahogy magába szippantja. A kavargás kellős közepéből aztán kiemelkedett egy hatalmas alak. Yare volt az, ám ezúttal ugyanazt az emberi formáját vette fel, amelyben akkor mutatkozott Linearnak, amikor először beszéltek. Ám rettenetes méretűre felnagyítva: egész hegynyi istenség bukkant fel a vízből. Yare megváltozott. Az arcán, a bőrén mindenfelé idegen kristályokat lehetett látni, mintha megfertőződött, élősködők gazdateste lett volna. Linear felkiáltott, körbemutatott a világon, és annak borzalmas helytelenségén. – Te tetted ezt? Mi történik itt? A sárkány az összes fogával beszélt: Köszönöm, Linear. Végtére is te igazítottál útba. – Útba igazítottalak? Mi történik?

Már megmondtam. Feltártad előttem az igazságot. – Miféle igazságot? Mi ez? Mit művelsz a kristályokkal? Amit eleve tennem kellett volna. Tudtad, hogy van élet ezen a bolygón? – Dehogy. Itt nincs semmilyen élet. Korábban felmértük a bolygót. Kihalt, mérgező, nincs víz… Csak ezek lehetnek az élet feltételei? Ezek a kristályok, ahogy te hívod őket, élnek. Ugyanúgy vannak gondolataik és vágyaik, mint neked. – Ez hogy lehetséges? Beszűkült, halandó elméd nem képes felfogni a sajátodon túlmutató lehetőségeket. Én ellenben igen. Beszélgettem velük, megértettem őket. Az itteni élet örömmel befogadott. A kapcsolatunkban nincsenek láncok. Elvárások. Itt, az új szerepemben már nem kötnek a világod korlátozásai. Tudod, most már az ő istenük vagyok. Ennek a bolygónak az istene vagyok, és ehhez igazodva fogok cselekedni. A sárkány szavainak értelme átjárta Linear csontjait. Miután perceken át kábán bámulta Yare átváltozott arcát, úgy tűnt, mintha a kristálykinövések oda tartoznának, mintha mindig is ott lettek volna. – Ez az egész tehát a te műved. Ki másé? – Erről jelentést kell tennem. Yare félrebillentette a fejét. Tényleg? – Nem siklathatod ki az egész vállalkozást, csak mert primitív létformák élnek itt. Azzal bíztak meg, hogy a helyes vágányon tartsalak. Ezért vagyok itt. Ez a munkám. Miért csinálod? – A munkámat? – Linear a fejét csóválta, mintha nem tudná kirázni belőle a szédülést. – Mert… ez a munkám. Végeznem kell. Nincs más dolgom. Olyanoknak dolgozol, akik mérhetetlen fájdalmat okoztak neked. Miért? Linear vállat vont. Miért? Sosem sikerült kielégítő választ találnia erre a kérdésre, amely a tudatosság és az álmok határmezsgyéjén kísértette. Mert félt a haláltól. Mert tehetetlennek érezte magát, és egy kijelölt úton haladt, mert az jobb volt a semminél. Mert nem tudta, mi máshoz kezdjen most, hogy Bryar már nem volt vele.

Az isten felnevetett a szótlanságán. Körülötte megreszketett a tenger, és amerre Linear csak ellátott, minden kristály vörösessárgán felvillant. – Abba kell hagynod ezt – mondta. Yare pislogott egyet. És ha nem teszem? Linear durván levegőért kapott, szétnyitotta és összecsukta két kesztyűjét. Az óceán tajtékzó felszínét bámulta. Akkor mi lesz? Mire számítasz, miután véget ért a száműzetésed? Linear hirtelen felkapta a fejét, de Yare már lassan visszasüllyedt az óceánba, elmondta, amit akart. Kielégítette a kíváncsiságát. Teljesen tőled függ, mit teszel ezután. – Várj! – kérte Linear, de a sárkány eltűnt a habok között. Elsimult az utolsó hullám, és felderült az égbolt. Az istenség távozott; Linear egyedül állt a parton. – Gyere vissza! – kiáltott utána, de a szavak üresen kongtak a szkafanderében. Yare többé nem fog visszajönni. Linear magára maradt. * Visszaballagott a lakóbúrába, és kibújt a szkafanderéből, elméje kiürült, a keze a már régen lefektetett utasítások sorát követte. De nem állt meg a műanyagszerű védőruhánál. Amikor az alatta lévő, puha pamut rétegeihez ért, tovább vetkőzött. Az inget és a nadrágot az alsónemű követte. Végül elégedetten és pucéran a kedvenc kanapéjához ment, és leült. Kissé oldalvást a vele szemközti falra szegezte a tekintetét. Az ujjait átjárta a hideg, semmit sem érzett velük, de szinte észre sem vette. Tényleg, mire számított, miután véget ér a száműzetése? Amint letudja a magányos bolygón töltött tíz évet, bűnei megbocsáttatnak, és hazaviszik. Hogy ott mit csináljon? Fogja, ami még hátravan az életéből, és folytassa ott, ahol abbahagyta? Abban a szűk dobozban éljen, amit a döntéseket meghozók emeltek nekik? Könnyű volt nem a halált választani, viszonylag könnyű. Sokkal nehezebb együtt élni a következményekkel. Beesteledett, majd újra felvirradt, vagy tán csak az ő elméje kelt fel és nyugodott le. Bryarről álmodott, a haj és melegség felhőjéről, aki most már

a vízben élt, a szeme ugyanúgy csillogott, mint mindig, az ajka puha és piros. Az óceán legmélyén állt, Yare birodalmában. – Gyere le hozzám! – mondta a nő. – Kellemes idelent. És mindent megbocsátottam. – Nem haragszol rám? – kérdezte Linear. – Azok után, hogy elárultalak? Válaszképp Bryar előrenyúlt, és megragadta Linear kezét, lefelé húzta a mélybe. Körülöttük nevetés bugyogott fel, és simogatta őket, belegabalyodott a hajukba és lábukba. Linear megszabadult a tüdejétől, többé nem volt szüksége rá. Bryar foga megcsillant a szürkeségben. – Annyira hiányoztál. Minket egymáshoz rendelt a sors. Linear olyan régóta nem érzett már ehhez fogható békességet a lelkében. Lent a vízben, a nővel, akit szeretett. * Üzenetet küldtek a 9XciL-5L-ről. Az éves jelentés, amelyet a száműzetésben lévő helyi pap-vezeklő adott le, rövid volt és lényegre törő. Minden a terv szerint alakult. Semmilyen probléma nem merült fel. A sárkány istenség tette a dolgát, ahogy kellett. Ha bárki felfedezte is, hogy a jelentés nem tartalmazta az egybevetett gépi naplófájlokat, a nyers adatokat, ahogy elvárták volna, nem csinált különösebb felhajtást emiatt. Elhanyagolható eltérés a bevett gyakorlattól. Minden a legnagyobb rendben volt. * Linear a vízparton állt. Felette lilán derengett az ég, előtte szürkén és ígéretekkel telve nyúlt el az óceán. Idegen kristályok erdeje vette körül, amely saját titkos gondolataitól lüktetett. Linear vetkőzni kezdett. Először a szkafandere fehér burkát vetette le, aztán a testére tapadó pamut puha pólyáját, végül már a körmei kaparták a hideg bőrt, ahogy az utolsó ruhadarabokat hántotta le magáról. A levegőt nem lehetett belélegezni, és csak a tüdeje kútjából meríthetett, utolsó lélegzete sebesen oszlott el a testében. De nem számított. Ott, ahová

készült, nem volt szüksége tüdőre. Belelépett a jeges parti vízbe, és a lába alatt szilárdnak találta a talajt, amely azonban még nem morzsolódott szét lágy homokká. Odakint, az óceán közepén fehér fény ragyogott, nem meleg, de tiszta és éles, és Linear az utolsó adag oxigénjét használva öles léptekkel elindult felé. Elképzelte, hogy amint a szürke víz bezárul a feje fölött, egy ismerős és tökéletes fogsort pillant meg ebben a fényben. Ott, pontosan ott: két kart, mely ölelésre vár.

Galamb Zoltán fordítása

Peter S. Beagle KIVÉVE SZOMBATON Peter S. Beagle Bronxban született és nevelkedett, művészetekben és oktatásban gazdag környezetben. Szülei tanárok voltak, három nagybátyja festőművész, bevándorló nagyapja pedig nagyra becsült író, aki héber nyelven írt zsidó történeteket és meséket. Peter gyerekként szívesen üldögélt a lépcsőházukban, és történeteket fabrikált. Olyan fantasyklasszikusok szerzője, mint Az utolsó egyszarvú, az Egy csendes zug és A fogadós éneke. Peter forgatókönyvet is írt A Gyűrűk Ura és Az utolsó egyszarvú rajzfilmváltozatához, valamint ő jegyzi a Star Trek: Az új nemzedék „Sarek” című epizódját. Önéletrajzi könyve, az I See By My Outfit klasszikus amerikai utazókönyvnek számít. Elnyerte a World Fantasyéletműdíjat és az Amerikai Science Fiction és Fantasyírók Egyesületének Damon Knight nagymesteri emlékdíját, ezenkívül tehetséges költő és énekes/dalszerző. Jelenleg a kaliforniai Oaklandben él.

Már a 29-esen ült, amikor Milviánál felszálltam, néhány háztömbre a Berkeley Középiskolától, ahol tanítok. Nehezen különböztetem meg a szőke nőket – a környékünkön gyerekkoromban nem sokan voltak –, de ezt az egyet sötétben is felismerném. Nemcsak azért, mert szó szerint lélegzetelállítóan gyönyörű volt, hanem ahogyan az volt: a szeme koromfeketének látszott, amíg egy utcalámpa meg nem mutatta, hogy olyan kék, mint az óceán mélye, és telt, sötét szájának lágy kunkorában annyi bánat lappangott, hogy fájdalmas volt ránézni, és még nehezebb elfordítani

róla a tekintetet. Úgy tűnt – bár én borzasztóan rosszul becsülöm meg az életkort –, késő harmincas vagy kora negyvenes; súlyos tweedkabátot viselt jellegtelen pulóvere és kosztümnadrágja fölött, nyakába kék kendőt kötött. Haja színe mint egy állaté, egy puma poros homoksárgája vagy egy csíktalan tigris aranya. Embereknek nincs ilyen színű hajuk. Néhány sorral mögötte ültem le, a busz másik felén. Bármennyire is szép volt a nő, engem a kerekesszék nyűgözött le. Még csak hasonlót sem láttam soha: még egy gomb, még egy tárcsa vagy kar, és akár egy Lamborghini műszerfala is lehetett volna; még egy világító kijelző, és akár az Enterprise parancsnoki hídja is. Minduntalan felsandítottam rá az éppen olvasott könyv borítója fölött (a diákjaim sokat cukkolnak azért, mert régi dzsesszzenészek és baseballjátékosok emlékiratait olvasom), és azon gondolkoztam, mi mire való, hol lehet az akkumulátor és vajon kimehet-e a nő egy ilyen kerekesszékkel az autópályára. Mi lehet a maximális sebessége? A hatótávja? Általában nem szokásom kerekesszékek lóerején töprengeni. Későig maradtam a tanári értekezleten, amely sokáig húzódott, mint általában, ezért a csúcsidőnek már vége volt, a busz még félig sem volt tele, és jól haladt, ahogy a Shattuckon meggyérült a forgalom. A kerékpárosok azonban megszállták az utat, úgy verdestek és kacsáztak ideoda mindkét oldalon, mint a pillangók, és fittyet hánytak a forgalomra vagy a lámpákra, emiatt a buszsofőrnek tucatszor meg kellett állnia az egyetem és a Durant között. Épp ráfordultunk a Durantra, amikor hirtelen cifrán káromkodott, szerintem amharául, és teljes súlyával a fékre lépett, mire a busz azonnal megállt, és a kerekesszékben ülő nő a padlóra zuhant. Nem adott ki hangot. Az emberek javára legyen mondva – amit történelemtanárként nem mindig teszek meg –, az utasok zöme azon nyomban körégyűlt, kérdezgették, megsérült-e, és hogyan segíthetnek. Páran gyorsan felszedték a két kis bevásárlószatyrot, amely kiesett a nő öléből, és most gondosan fogták neki. A buszsofőr hangosan pörölt, hogy mindenki álljon hátrébb, hadd kapjon a nő levegőt, és emlékszem egy öregasszonyra, aki szinte őt is túlharsogta a porresi Szent Mártonhoz intézett imáival, aminek semmi értelme, mert ő a fodrászok védőszentje, de mindegy. Erről meg kell kérdeznem valakit.

A nő volt még a legnyugodtabb. Az oldalára esett, de máris ülő helyzetbe nyomta magát, és azt mondta: – Jól vagyok, egyáltalán nem sérültem meg. – Halk, tiszta hangja volt, enyhe francia akcentussal és még enyhébb vidámsággal. – Kérem, elnézést, hogy mindenkit feltartok, de a lábam nem mozog – ami nyilvánvalóan látszott abból, ahogy csonttalanul elterültek előtte, az egyik bokánál a másik fölé görbült. – Ha valaki kiegyenesítené őket… – a sofőr megtette, roppant gyengéden és csak a bokánál fogva megemelte a nő lábait. – Köszönöm… olyan buta vagyok, amiért nem kötöttem be magam. Most pedig, ha egy erős fiatalember megfogna a hónom alatt… Eddig nem vettem észre, hogy csak két férfi tartózkodik a buszon, és én vagyok az egyik; a másik, aki hátul ült, láthatóan fiatalabb volt nálam, és ugyanilyen nyilvánvalóan beállt valamitől, ami egészen biztosan kitartott volna a végállomásig. Mindenki más nő volt és nálam alacsonyabb – ami ritka –, beleértve a sofőrt is. – Be kell érnie egy fájó hátú vénemberrel, de megteszem, ami tőlem telik – mondtam. Elhelyezkedtem mögötte, és az utasítása szerint alányúltam, majd felhúztam. Persze az ember jobban teszi, ha leguggol, és lábból emel, nem derékból – ezt a saját káromon tanultam meg –, de nem volt választásom, és helyem sem lekuporodni. Kicsit sikerült csak megemelnem, de annak sem volt teteje, még az ülés széléig sem sikerült felhúznom. Nem panaszkodott, és senki nem nevetett ki; nem kellett volna szégyenkeznem, mégis ez történt. – Jól van – mondtam. – Készüljön… már emelem is. – Lejjebb hajoltam, ezúttal sikerült kicsit beleguggolnom, és fél karomat a térde alá csúsztatva, a másikkal a vállát támasztva egy adrenalinhullám segítségével sikerült felkapnom és ismét letennem a kerekesszékbe. Néhány utas tapsolt, és azt hiszem, elpirultam, ahogy eszembe jutott, mikor csináltam utoljára ilyesmit egy nővel. Amint mondják, az ember megvénülhet, de a hiúsága sorvad el utolsóként. – Parancsoljon – csattintottam a helyére a biztonsági övet, és halkabban hozzátettem: – Tessék, Melusine.

Ledermedt a székben – ami teljesen érthető. Én is ledermedtem, amikor megéreztem a kosztümnadrág alatt az érdes pikkelyeket. Az emberek kezdtek visszatérni az üléseikbe, a sofőr újból beindította a motort, és már visszatért volna a forgalomba. A nő és én összenéztünk. Azt kérdeztem: – Még mindig szombat a napja? Az holnap van. – A Harminckilencediken szállok le – mondta. – Ne felejtse el a könyvét. Kötelességtudóan visszamentem a helyemre, és az út hátralévő részében – egészen az egyetem végéig, ahol jobbra fordulva a Broadwayre jutni – jól haladtam Rex Stewart esszéivel a dzsesszéletről, mivel ő egyike volt a maroknyi zenésznek, aki jól és érzelgősség nélkül képes írni a régi szép időkről. A szemem sarkából azonban minduntalan a nőre sandítottam, és amikor jelzett a Harminckilencedik utcai megállónál, én is felálltam. A sofőr hátrajött, és fölemelte a padlólapot, hogy rámpává alakítsa, a nő pedig legördült, és megvárt a járdán. A busz elindult. – Még mindig szombat – mondta. – Samedi… Sabado… Sabato… Samstag. Ezer éve szombat. Soha nem tudtam, miért. – Felnézett rám, és szeme olyan fekete volt, mint a sötét középkor, amelyben született. – Hogyan ismert fel? A lábam éjfélig nem változik át. – De a farka már ott van – feleltem. – Kitapintottam az emberi alatt. A régi legendákon nőttem fel… maga és Bisclavret, a szerencsétlen vérfarkas voltak a kedvenc esti meséim. Mi az ördögöt keres Kaliforniában? Vállat vont. – A halhatatlanok előbb-utóbb Kaliforniában kötnek ki, gyakran esti mese formájában. Meglepné, ha tudná, csak Palo Altóban kikkel találkoztam, nem beszélve Berkeley-ről. – A kerekesszék elektromos motorja halkan felzümmögött, és elindultunk a Broadwayn, én mellette sétálva hoztam a szatyrait. Szél fújt, és a nő macskabundaszínű hajára húzta a kék kendőt. – Vannak magáról német mesék is – szólaltam meg –, de Franciaországból ered. – Szótlanul bólintott. – Vagy poitou-i Raymond grófhoz, vagy Guy de Lusignanhoz ment hozzá feleségül, aki a keresztes háborúkban harcolt… – Mindkettőhöz. Raymond sokkal jóképűbb volt, de Guy… Végül Guy jobb embernek bizonyult. – Az utolsó szavait alig hallottam.

– Nos, tőle tényleg több gyereke született. Mindig is úgy képzeltem el magát, mint aki Lusignan erdeiben élve vigyáz a családjára, még azután is, hogy elhagyta Guyt… – Vége. – Színtelenül, zaklatottság vagy érzelmesség nélkül ejtette ki a szót, mely szürkén kongott a szájában. – A családnak… magának a várnak is… mind, mind végük. Házasodnak, elköltöznek, adnak-vesznek, meghalnak… a véremből senki nem maradt, hiába nyomják örököseik a képemet a levélpapírjukra, faragják rá a panziócégéreikre. Mindnek vége, kivéve egyet Kanadában. – Kanadában? Québecben? Bólintott. – Akkor miért van itt? A kerekesszék hirtelen befordult egy mellékutcára, igyekeztem lépést tartani vele. A kék kendővel eltakarva tizenegy évesnek látszott, de egy felnőtt száraz humorával válaszolt: – Lehet, hogy halhatatlan vagyok, de nekem is vannak korlátaim. Túl hideg, túlságosan északon van… és ahogyan erőszakot tesznek az anyanyelvemen, azért legszívesebben megenném őket, csak hagyják abba. Nem… az én koromban a maga Kaliforniájánál nem utazom messzebb az otthonomtól. Különben is, a csillagoknak hála, a leszármazottam fiatal. Á, meg is érkeztünk. Oakland ezen kerületének egyik régebbi társasházához értünk. Úgy tippeltem, az ezerkilencszázhúszas években épülhetett: magas volt – ötemeletes –, ami viszonylag ritka; az előcsarnokban igazi portás állt, ami még ritkább, és építészeti vonásai – párkányzata, manzárdablakai, ajtó fölötti legyezőszerű ablaka, sőt, még fogsora is – mind olyasmik voltak, amiket ritkán látni tömegközlekedéssel megközelíthető helyen. A portás Mrs. Lusignan üdvözlésére sietett – ő így hívta, tökéletes kiejtéssel –, én pedig elítélő pillantásától kísérve követtem a nőt. – Bejön egy kávéra? – A nő váratlan és meglepő gyengédséggel mosolygott, de nem rám, hanem egy emlékre. – Raymond a Szentföldön fedezte fel a kávét. Nagyon igyekezett, hogy Franciaországban is termésre bírja, de nem járt sikerrel.

Az épületnek igazi tetőlakosztálya volt, és a nő a liftben egy kulccsal vitt fel minket a legfelső emeletre. Nem tudom részletesen leírni a lakást, mert csak nehezen tértem napirendre afölött, hogy Melusine – a valódi Melusine – bármilyen lakásban, épületben vagy évszázadban lakik a tizenharmadik vagy tizennegyedik századon és Dél-Franciaországon kívül. A nappalija falai azonban – ahol felszolgálta a kávét, olyan madeleine-ek kíséretében, amelyek Proustot is könnyekre fakasztották volna – fehérek voltak, árnyalatnyi kékkel, és egy csomó festmény és faliszőnyeg függött rajtuk, némelyik meglepően modern, mások szemlátomást olyan régiek, mint a könyvek a polcokon. Nem láttam szövőszéket, sem vázlatfüzetet, de még egy hímzőrámát sem; volt viszont egy kis billentyűzet, láthatóan valamiféle orgonához, és ez emlékeztetett arra, hogy a tizenharmadik századi arisztokrata hölgyeknek jeleskedniük kellett a szórakoztatás terén. Még ha egy szempillantás alatt sárkánnyá tudtak is változni, hogy megfelelő módon bosszút állhassanak azokon, akik erre képtelenek. Erről eszembe jutott… lenéztem a karórámra. Tíz harminc volt, pontosabban kicsivel előtte. Meglátta a mozdulatot, és elmosolyodott, ezúttal határozottan rám: egy született professzor, akit idő előtt megöregítettek munkája értelmetlen terhei, rendszertelen szarkaemlékezetében mindenféle mítoszokkal, legendákkal és tündérmesékkel. Azt mondta: – Nagyon hosszú életem során egyszer sem ártottam egyetlen emberi lénynek sem. Ezt a kijelentést jobban értékelné, ha legalább az egyik kísértést ismerné, amit a sors az utamba sodort. – Jó tudni – mondtam sután. Aztán, hogy témát váltsak, megkérdeztem: – Mindig szüksége van a székre? – Csak pénteken. Néha csütörtökön is… az utóbbi időben ez változó. – Sóhajtott. – A gyerekeknek soha nem jelentett gondot észben tartani, hogy szombatonként békén hagyjanak. Azt nem hiszem, hogy Raymond és a drága Guy tisztában lettek volna a hét napjaival. De miért is lettek volna? Az ilyesmi akkoriban a nők és a papok dolga volt. – Mindkettejüket úgy hagyta el, hogy nem adott nekik második esélyt, és vissza sem nézett. Ezt mindig is kicsit durvának találtam. Melusine-t ez felpaprikázta.

– Egyszerűen túl idős voltam, hogy ne lássam előre a kezdetben a véget. Először még csak meglesnek fürdőzés közben… aztán, mire észbe kapsz, már kiválasztják neked a ruhákat, maguknak a szeretőket, parancsolgatnak a szakácsnak, és megkövetelik, hogy énekelj a részeg barátaiknak, hiába fáj a fejed. Nem, nem, köszönöm, nem adok második esélyt, sem lehetőséget a vezeklésre. – Utolsó szavaiból azonban, bár megbánást nem, de kis szomorúságot kihallottam. Megint kávét töltött. – Amikor meghaltak – szólaltam meg –, amikor bármely leszármazottja meghalt, a legendák szerint ön egész álló éjjel sárkány alakban körözött a vártornyaik körül, és olyan hevesen sírt, hogy a fák kidőltek és a folyók megáradtak. Lusignanban még mindig önre hivatkoznak. – Hivatkozzanak is – válaszolta emlékektől kísértett szája fanyar rándulásával. – Turistalátványosság lettem, mint az ön korának vidámparkjai és az én időm szent ereklyéi… mindkettő csak hazugságokra és disznócsontokra épül. – Félbetörte az egyik madeleine-t, és egy kérvényezőnek grófi címet vagy monopóliumot adományozó királynőként átnyújtotta nekem a részemet. – De már csak egyszer fogok repülni, amikor a családom utolsó tagja is meghal Kanadában. Azután… azután nem leszek más, csak egy nyugdíjas kaliforniai néni, aki csendesen éldegél egy mellékutcában a könyveivel és az emlékeivel. Semmi egyéb. – Kivéve szombaton – mondtam. Mosolya apró, tökéletes fogakat mutatott meg: bámulatosan fehérek és épp csak egy kicsit hegyesek voltak. – Kivéve szombaton. De ne feledd, csak félig vagyok sárkány… a másik felem legalább annyira emberi, hogy ne számítson a különbség. Tudom, hogyan éljek itt. Ne igyunk egy kis bort? Nem vagyok nagy borszakértő – nehéz természetű és arrogáns sörsznob inkább –, és nem tudom, hogyan írjam le a bort, amelyet kristálypoharakban felszolgált, mindenesetre ezek szelíden és távolba veszőn csendültek össze koccintáskor, mint a szélcsengők. Bizonyos kor után minden bor megecetesedik, legyen bármilyen különleges és drága, és ez az évjárat egyszerűen nem lehetett annyi idős, mint állította. De azóta sem ittam ilyen bort, ami nagy kár, most, hogy már tudom, milyennek kell lennie. Milyen tud lenni.

A legkorábbi utalás Melusine-ra a késő tizennegyedik századból származik. Az utolsó nő, akivel együtt voltam, egyetemi hallgató volt (nem, hála istennek, nem az enyém; hagyjunk meg nekem egy kis tisztességet, egy darabka méltóságot). Elcsábított – könnyű a békát tóba ugratni –, aztán az összes barátjának beszámolt róla, és még az internetre is feltette. Azóta sem volt senki. Azóta sincs. Volt. Mind a mai napig nem tudom megmondani, hogy tulajdonképpen szeretkeztem-e Melusine-nal, a teremtménnyel, aki talán idősebb volt, mint ahogy akár a mesék mondják; talán olyan öreg is, mint Lilith, vén, mint Istár vagy Ízisz. Csak azt tudom, hogy valamikor másodszor is a karomba vettem, és lenéztem az arcába, amely vad volt és gyönyörű, univerzumokkal e két szó általam ismert jelentésén túl. A szemében sárkányok voltak; a száján orgonák, apró tüskék őrizték gömbölyű mellének bimbóit, mint az erotikus indiai domborműveken. És ami a lábát illeti – mert igen, biztos vagyok benne, hogy az a szűk nadrág lekerült róla… nem emberi lábak voltak, sőt, nem is igazán lábak, de nem érdekelt. Néha még mindig rémálmaim vannak tőlük, de megérte. Akármi is történt valójában, megérte. Természetesen elvesztettem az időérzékemet. Az sem érdekelt. De esküszöm, hogy még nem volt egészen éjfél, amikor Melusine másik alakban emelkedett fel a karjaimban, olyan gyorsan és olyan nagy hatalommal telve, hogy a késélű pikkelyek felhasították az ingemet, és a nagy karmok nyomát mind a mai napig viselem a hátamon, és egy sivatagi lehelet, egy sirokkó, egy hamszin, egy számum áthajított a fél szobán, ahol aztán olyan tehetetlenül terültem el, ahogyan ő a 29-es busz padlóján. Fölém emelkedett – félig emberien, vagy negyedrészt emberien, miféle hányad lehetett? –, az arca még mindig valamennyire az ő arca volt, a karok, amelyek az imént még átöleltek és parancsoltak, mind összezsugorodtak mellkasa előtt, szinte teljesen rejtve az oldalából szétterülő, hatalmas szárnyak árnyékában. A lábak egy farokba olvadtak össze, mely összetekeredett, mint egy döfni készülő darázs. Amikor megszólalt, értettem a beszédét, bár fájdalmas volt hallanom, mintha a szavai is pikkelyesen ráspolyozták volna a dobhártyámat. Még most is hallom, bár két szó volt csupán. – Nyiss ablakot…

Felkászálódtam, és siettem engedelmeskedni, nehogy megint megszólaljon. Átviharzott a szobán, és ugyan nem döntött fel ismét, szakadt ruháim abszurdan meglebbentek, a fejem pedig szinte szó szerint körbefordult a nyakamon. Az ablakon túli, régimódi tűzlétra az utcára zuhant. Amennyire tudom, senki nem sérült meg. Nem repült el azonnal, az ablakon túl lebegve visszanézett rám. A farka most először tekeredett ki, fémesen csillogva a háromnegyedéig meghízott hold fényében. Vannak ősi fametszetek és vésetek Melusine-ről, amelyek két farokkal ábrázolják, de egy is bőven elég. Összetapadt, láncingként szikrázó sörényétől kezdve teste utolsó porcikájáig valamivel több mint három és fél méter lehetett; mégis felismerhetően, rettentő módon emberi maradt, mint Medúza egykor. Arca most már inkább fémnek, mint húsnak látszott, de nagy bánata épp olyan megfigyelhető volt ajkán, mint a 29-es buszon. Féltem tőle és attól, amit tenni akartunk – vagy már meg is tettük? A testem nem árult el semmit – de sajogva vágytam rá és utána, és még most is így van. Melusine… Északkelet felé haladva elidőzött a hold előtt, úgy éreztem, nagyon hosszan, mielőtt szem elől vesztettem volna. Olyan sok kép és könyvborító ábrázol hold előtt szálló sárkányokat, hogy néha úgy gondolom, szeretnek is ilyen fényben látszani, ahogyan a lovak is a dombtetőkre hágnak fel napnyugtakor, hogy a sziluettjük kirajzolódjon. Biztosra veszem, hogy ez szándékos. Becsuktam az ablakot, felállítottam a távozásakor felborult székeket és kis asztalokat, elmostam a kávés csészéket, és távoztam. A portás végigmért, de nem szólt semmit. Jó sok guglizásba és internetes kutakodásba telt a következő napokon, mire végre találtam néhány sort egy bizonyos motorkerékpáros balesetről Québec City közelében. Egy francia nyelvű újság még a temetés részleteiről is beszámolt, de sem angolul, sem franciául nem említette senki a de Lusignanok legutolsó leszármazottjának halálát sirató sárkányt. De ott volt. Biztosan odaért. Nem láttam többé, és nem is számítok rá, hogy viszontlátom, bár mindennap ugyanazzal a busszal járok, és időnként elmegyek a háza előtt. Az is lehet, hogy elköltözött, hisz már nem volt oka ebben az országban élni; igaz, említette, hogy talán az időjárás kedvéért mégis itt marad. De azt

gondolom, ha viszont akart volna látni, arra mostanra már sor került volna. Mégsem vagyok boldogtalan, sem gyötrődő, de még különösebben szomorú sem. Inkább olyan vagyok, mint a szamár Chesterton versében, aki felidézi, hogy ő vitte Jeruzsálembe Krisztust. Jutott nekem is egy óra, „vad s drága óra”, és ezt ki mondhatja még el magáról a Berkeley Középiskola történelemtanárai közül?

Kleinheincz Csilla fordítása

Kell y Robson LA VITESSE Kelly Robson (www.kellyrobson.com) a kanadai Sziklás-hegység lábát képező dombok között nőtt fel. Kisregénye, A Human Stain megnyerte a 2018-as Nebula-díjat, a Versailles vizei című novellája pedig 2016-ban megkapta az Aurora-díjat. A műveit beválogatták a Hugo-, Nebula-, World Fantasy-, Theodore Sturgeon-, Locus-, John W. Campbell-, Aurora- és Sunburst-díjak döntőjébe is. Legújabb könyve a Gods, Monsters and the Lucky Peach, amelyet Hugo- és Nebula-díjra is jelöltek. Huszonkét évig lakott Vancouverben, most feleségével, a szintén SF-író A. M. Dellamonicával Toronto belvárosában él.

1983. március 2., 30 kilométerre délnyugatra az Alberta tartománybeli Hintontól. – Rosie! – szólalt meg Bea halkan, de a vén iskolabusz kerekei alatt csikorgott a murva, és a lánya nem hallotta. A gyerek a mellette lévő ülésbe görnyedt, a szemét becsukta, és nem mozdult, amióta Bea felterelte a La Vitesse-re, aznap reggel negyed hétkor. De nem aludt. Ezt az anyák mindig meg tudják állapítani. Bea hangosabb suttogásra váltott. – Rosie, van egy kis gond! Még mindig semmi válasz. – Rosie! Rosie! Rosie! Bea felkapta a műszerfalról az egyik kesztyűjét, és odadobta. Nem a gyereket dobta meg, a gyerekét soha. A kesztyű a szélvédőről Rosie ölébe

pattant. – Alszom, anyu. – Ijesztően sötét arc. Bea nem látta mosolyogni a lányát, mióta betöltötte a tizennégyet. – Egy sárkány van közvetlenül mögöttünk – tátogta némán Bea. Eddig egyetlen gyereknek sem tűnt fel a dolog, és azt akarta, hogy ez maradjon is így. Rosie a szemét forgatta. – Nem tudok szájról olvasni. – Egy sárkány! – suttogta Bea. – Követ. – Nem lehet! – Rosie azonnal kihúzta magát, hátrafordult, és végignézett az ülések között, a síruhás és bojtos sapkás gyerekek között. – Nem látom. A hátsó szélvédőt átlátszatlanná rondította a koszos, fagyott latyak. Hála az égnek. Ha a gyerekek látnák a sárkányt, már sikoltoznának. – Gyere ide, innen nézd. Rosie kimászott az üléséből, és áthajolt az anyja előtt, közben a feje mögötti kapaszkodóvasat markolta. Túl szoros, fekete dzsekijéből cigarettaszag csapta meg Bea orrát. Kinyitotta az ablakot, és megigazította a visszapillantót, hogy Rosie is lássa. A busz mögött egy hosszú, mattfekete szárny verdeste a levegőt dühösen, sebesen. A téli nap halvány fénye megcsillant a szárny elülső peremén végighúzódó ezüst pikkelyeken. – Azta – jegyezte meg Rosie halkan, szinte morogva. Bea a gázra lépett. La Vitesse előrerándult, és a tükörben feltárult a sárkány széles mellkasa; csupa hullámzó izom. A lény felemelte karmos mellső lábait, mintha a busz után akarna kapni, és egyetlen rövid pillanatra láthatóvá vált vékony, hajlékony nyaka, háromszögű kígyófeje, aztán felzárkózott a busz mögé, és újra eltűnt a tükör holtterében. Rosie kisimította tépett frufruját a szeméből, és a tükör felé hajolt. – Semmi tűz? Miért nem próbál megpörkölni minket? – Nem tudom. Talán túlságosan liheg – felelte Bea. – De segítened kell nekem, drágám. Tereld át a gyerekeket az első sorokba. Ültesd őket jó szorosan. Rosie nem is figyelt rá. Megbabonázva bámulta a tükröt, nézte, ahogy a sárkány szárnya, a karmos hegyétől a vaskos vállig, hullámzik a levegőben.

– Rosie, kérlek! – Bea két kézzel csapott a kormánykerékre. – Hozd előre a gyerekeket! – Aha, jól van. – Rosie kiegyenesedett, aztán még egy utolsó pillantás erejéig áthajolt az anyja előtt. Még Beának is be kellett látnia, hogy a lánya ijesztő, főleg, amióta death metal pólókat hord, és állandóan dühösen, görnyedten ül. Még nem töltötte be a tizenhatot, de már akkora volt, hogy húszévesnek nézhették. Ehhez járult a fekete szemceruza, amelyet egy gyufával megolvasztott, és még füstölögve kente fel, na meg a tépett, tüskés haj, amit tizedikben vágott le magának, és azóta Bea egyetlen használható ollójával fodrászolt. Igen, Bea megértette, miért szidta a többi anya, amiért hagyta a gyerekét így elvadulni. Nem tudott vele mit csinálni. Rosie mindig is túl nagy falat volt a számára. De amíg minden nap hazatért vele a buszon, semmi más nem számított. Beának mégsem tetszett, ahogy a lánya a sárkányra nézett. Nem rémült meg. Kicsit sem. Talán még örült is a látványnak. * Beáé volt a leghosszabb, legtávolabbra kinyúló vonal az iskolai körzetben. Cadomintól délre álló lakókocsijától indult, észak felé felvette a gyerekeket a Forestry Trunk Roadon, Luscaron és a Cardinal River szénbányán is túl, aztán a Yellowhead úton kelet felé fordult, és végigjárta a várost is, hogy a három iskolánál kitegye az utasait. A körút öt órába telt – oda két és fél, vissza két és fél. La Vitesse gyors busz volt, nagy, nyolchengeres motorral, de Bea lassan vezetett. Kénytelen volt. A Forestry Trunk Road murvás volt, és a környező hegyekből eredő vízátfolyások keresztben felárkolták. A kővel felszórt rész mellett puha volt a padka, a jármű kereke könnyedén az árokba vagy a szakadékba fordulhatott, és bármelyik kanyarnál szembetalálkozhattak egy jávorszarvassal az út közepén. Bea már látta, micsoda kárt tud tenni egy buszban, ha elüt egy jávorbikát, és nem akarta személyesen kipróbálni.

Úgyhogy lassan vezetett. Kedves is volt. Az iskolabuszok vezetőinek megengedték, hogy hátrahagyják a gyerekeket, akik nem érnek ki idejében, és nem várakoznak az út mellett, ő azonban sosem tette. Ősszel és tavasszal sok volt a medve, a pumák pedig egész évben vadásztak. Egy buszra váró gyerek kellemes, meleg uzsonnát jelenthet. Az utóbbi időkben a sárkányok miatt is aggódott. Rosie az első sorokba terelte a gyerekeket, hármasával, négyesével ültette őket egy-egy dupla ülésbe. Durván csinálta; mindig durva volt a többi gyerekkel, de ez most nem számított. – Játsszunk valamit! – kiabálta hátra Bea legvidámabb hangján, és belemosolygott a belső tükörbe. – Nézzük, milyen gyorsan tud megállni La Vitesse! Tízszer fogok dudálni. Mind együtt számoljuk. A tizedikre rálépek a fékre. Mindenki kapaszkodjon meg alaposan, rendben? A tükörben, kapucnik és sapkák alatt, húsz nagy, rémült szempárt látott. Tudták, hogy valami nincs rendben. A gyerekek mindig tudják. – Jó hecc lesz! – tette hozzá, és még szélesebben mosolygott. – Kezdhetjük? A gyerekek számolták, ahogy dudált. Remélte, hogy a hang elriasztja a sárkányt, de korábban már kipróbálta, és nem vált be. A tizedik dudaszóra megfelelő, sima részre értek. Egyenletes murva, kátyúk és felárkolódás nélkül. Kétoldalt sekély árok, mellette vékony, fiatal hajtásfenyők. Ha La Vitesse lecsúszik az útról, akkor sem esik bajuk. De a busz rajta fog maradni; Bea ebben reménykedett. Amikor rátiport a fékre, egy gyerek felsikoltott; néhány másik nyöszörgött. A sárkány tompa kondulással ütközött a busz farának. La Vitesse előrecsúszott, de az út közepét nem hagyta el. Bea sebességbe vágta, aztán a gázra nehezedett. A motor bőgött, sikoltott. Bea hagyta, hadd pörögjön fel, aztán kettesbe váltott, a gázt közben egy pillanatra sem engedte el. Az oldalsó tükörben látta, hogy a sárkány az úton hever, a szárnya úgy terül fölé, mint egy összeroskadt sátor. Bea visszafojtott lélegzettel nézte hol az utat, hol a tükröt. Elpusztult, remélte. Add, hogy így legyen. A sárkány felemelte a fejét, és kitátotta a száját. Az agyarai közül kék lángnyelv csapott ki. A szárnyízületei hegyével addig kaparta a murvát,

amíg fel nem bírt tápászkodni. A kora reggeli fényben a szeme éles, gyilkos, jégfehér volt. Bea 1981-ben, két éve látta az első sárkányt. Éppen egy futballcsapattal volt tele a busza, meccs után, hazafelé Jasperből. Kelet felé haladt az Athabasca River mentén, a jasperi nemzeti park kapui felé. A napnyugta fényében a hegyek lágy narancsszínbe burkolóztak, a fák pedig hosszú, lándzsaforma árnyékokat vetettek az útra. La Vitesse sebességmérője a határ közelében sem járt. A kerekek zümmögtek a széles ívben kanyarodó autópályán. Bea arra gondolt, hogy vasárnap ebédre barbecue oldalast készít majd – amikor meglátta a sárkányt a Roche Miette széles sziklaperemén. Magasan az út felett, a hegyen, a sárkány vörös pikkelyeit vérszínűre festette a nap. Kinyújtóztatta a szárnyait, egyet csapott velük, aztán lefelé fordította keskeny fejét. Elrúgta magát a szikláról, alacsonyan siklott, végül eltűnt a fák mögött. Amikor La Vitesse a kanyar másik oldalára ért, ott volt a vörös sárkány; szétterülő szárnnyal kuporgott a robbantott sziklafalon, amelyből az utat kimarták, és a fogai között egy vadjuh lógott. – Oda nézzetek! – nyikkant meg, de a gyerekek túl hangosak voltak, nem hallották. Beletaposott a gázba, és a tükörben nézte, ahogy a sárkány elmarad mögöttük. Ha hazáig végig a sebességhatár felett hajtott is, senkinek nem tűnt fel. * Húsz gyerek, Rosie-val együtt huszonegy. A legkisebb még nincs hatéves, a legidősebb, Rosie, majdnem tizenhat. Több mint a felük sírt. – Vége a féktesztnek! – kiáltotta Bea, de a hangjában vibrált a feszültség. Összegörnyedt az ülésben, úgy vizsgálgatta az eget a két oldalsó tükörben. – Minden rendben! La Vitesse remek busz. Megveregette a műszerfalat, mintha egy ló volna. – Anyu! – mordult rá Rosie. – Hallották, amikor nekünk jött! Mondd el nekik a picsába!

– Kiugrott az árokból egy jávorszarvas – felelte Bea. – Megtolta a busz farát egy kicsit, de minden rendben. A gyerekek még hangosabban üvöltöttek. Tony Lalonde a szemére húzta a sapkáját, úgy vonított. – A szarvasnak sem esett baja – erősködött Bea. – Minden szép és jó! Csak éppen semmi sem volt szép és jó. A sárkány nem sérült meg: egy tucat kocsihossznyira követte őket, a szárnya gyorsan csapkodott, a száját eltátotta. Minden szárnycsapásnál egy kék lángnyelv nyalta végig az utat. Elég forró, hogy megolvassza a gumit? Alighanem. Bea nem engedhette, hogy kipróbálják. A háta mögött Rosie felállt az ülések között, a zökkenőkkel ringatózva. Ha a sárkány letépi a vészkijáratot a zsanérokról, és bevetődik a buszba, Rosie lesz az első áldozata. Letépi a lánya fejét, és egyenként lemészárolja a gyerekeket, miközben Bea vezet. Ki kell találnia valamit. – Rosie, drágám – szólt hátra a legédesebb hangon, amit ki bírt préselni magából. – Gyere, vedd át a kormányt. * Amikor bejelentette a vörös sárkányt a hintoni lovasrendőrségnek, a tiszt az íróasztal mögött csak mosolygott rá. – A hegyek között könnyen elszalad a képzelet – mondta. – A minap egy szénbányász jelentette be, hogy egy óriási fekete macska ólálkodott a kábeldaruja körül. – Igen, persze, de jártak maguk mostanában Jasper felé? – kérdezte Bea. – Látták a vadjuhokat az út mentén? Amik a Roche Miette alatt legelnek? Mind eltűntek. Egy szálig. A rendőr rezzenetlenül mosolygott tovább. – Tavaly nyáron egy csoport kempingező azt jelentette, hogy a Nagylábút látták a Jarvis-tónál. Bea feladta. A rendőr Torontóból jött. Mit tud az ilyen? Semmit. Ő és a családja nem volt szénbányász, és egészen biztosan nem volt kempingező sem. A hegyek a számára nem jelentettek fehér foltokat a térképen. A vad vidéken született, mint a szülei, és az ő szüleik, számtalan

generációra visszamenőleg. Az ősei már azelőtt Jasperben éltek, hogy nemzeti park lett volna belőle, amíg ki nem rúgták őket onnan. Akkor Cadominben telepedtek le. A Sziklás-hegység láncai az igazi otthonát jelentették, úgyhogy ha azt mondta, hogy sárkányt látott, akkor sárkányt látott. Teljesen mindegy, mit felel egy rendőr. * – Azt akarod, hogy én vezessem La Vitesse-t? – kérdezte Rosie. – Viccelsz, baszod? A busz hátulja felől magas, reszelős hang hallatszott, mintha fém súrlódna fémen. Ha Bea eddig bizonytalan volt, ez most elmúlt. – Nem viccelek. Kérlek, vedd át. Némi ügyetlenkedés árán helyet cseréltek – Bea széles csípője nem hagyott sok helyet, de Rosie becsúszott mögé. Az volt a legfontosabb, hogy az úton maradjon, és hogy nyomja a gázt. Bea még a kapaszkodón lógva sem eresztette fel a pedált, úgy tartotta magát, mint az úszó, aki a lábujját dugja először a vízbe. – Engedd, engedd, megvan! – Rosie a vállával keményen megtaszította az anyja csípőjét. – Jól van, drágám. Ne engedd hetvenöt alá, még kanyarban se. Az egyenesben taposs bele. Ha bármit meglátsz magad előtt, dőlj a dudára, és maradj rajta. – Azzal felkapta a poroltót az első lépcső mellől. Amikor felegyenesedett, Joan Cardinalt látta meg, aki fényes hajtincsei alól vádlón nézett rá. – Megmondalak! – közölte Joan teljes tizenhárom éve minden haragjával. – Jól van, drágám. Csak nyugodtan. – Bea úgy tartotta a karjában a poroltót, mint egy csecsemőt. – Játsszunk valami mást. Mondom a szabályokat. Mindenki az ülésben marad. Ne keljetek fel. Kapaszkodjatok meg a mellettetek ülőben, maradjatok csendben, és akármit mondok, engedelmeskedjetek. Ha jól csináljátok, a tavaszi szünet előtti utolsó napon elviszlek benneteket a Dairy Queenbe. Meghívlak. Minden gyerek álla leesett. A jégkrém volt a buszvezető titkos fegyvere.

– Kehely vagy tölcsér? – tudakolta Sylvana Lachance, aki már tízéves korára mesterfokon tudott tárgyalni. – Az attól függ, mennyire lesztek jók. – Bea szélesen, anyásan rájuk mosolygott. – Most pedig vegyétek le a síruhát. Rosie-nak még csak ideiglenes jogosítványa volt, de tízéves kora óta tudott vezetni. Kint, a vad vidéken minden gyerek korán megtanult. Rosie Bea rozsdás Chevy Blazerén gyakorolt, amelynek négy sebessége volt, és folyton beragadt a sebváltója. Évek óta magabiztosan vezetett. Meglehet, a Blazer nem is hasonlított La Vitesse-hez, de Beának nem volt választása. Nem tud elbánni a sárkánnyal, ha a kormánynál ül. Letérdelt az ülések között, és betömte a saját dzsekijét Michelle Arsenault pici, rózsaszín síruhájába, amelynek a karját és a lábait a sapkákkal és sálakkal tömte ki, amelyeket elért. – Ki hozott ma húsos ételt ebédre? Valaki? – A gyerekek visszahúzódtak az ülésekbe. – Ha valakinél hús van, kérem. Blair Tocher odadobta neki az ételes csomagját. Bea feltépte; körömmel szaggatta le a nejlont. Mogyoróvaj, ez is jó lesz. Minden állat szereti, igaz? Végigkente a szendvics tartalmát a síruhán. – Senkinél sincs felvágott? Kolbász? Löncshús? – Megpróbált nyugodtan beszélni, de a hangja magas volt, éles. – Adjátok neki oda az ebédeteket! – hallotta a morgást a vezetőülésből. – Gyorsan, vagy belehajtok az árokba! Záporozni kezdtek Bea fejére a zacskók. Disznókolbász vastag, házi kenyéren, mustárral és egy kevés aranyszín sziruppal, ez Manon Laroche unokáié. Barna kenyér, felvágott, sajt, ez bárkié lehet. Süti, alma, zellerszár krémsajttal, ezeket beletömte a bábuba. A húst rányomta, belekente a zsírt, a porcogót a síruha kötött kézelőjébe és bundás kapucnijába. – Na jó – mondta végül. Fél karjába vette a bábut, a másik kezével a poroltót emelte fel. Ekkor La Vitesse kátyúba futott, és Bea körül megfordult a világ. – Ezeket próbáld meg kikerülni, Rose – szólt előre a padlóról. – Jön egy rönkszállító! – Rosie hangja különösen mély volt. – A duda! Dudálj rá, drágám! – Bea négykézlábra állt. – Nála van rádió, majd beszól segítségért.

Két karral integetett, Rosie pedig rádőlt a dudára. A rönkszállító magas vezetőfülkéjében egy borostás férfi ült, hálós baseballsapkában. Napszemüveget viselt, pedig még ki sem világosodott teljesen. Két ujjal kormányzott, a többit lusta köszöntésre emelte; a másik kezével fehér papírpoharas kávét emelt a szájához. Elsöpört a busz mellett. – Bevált? – kérdezte Rosie. Bea az első szabad üléssorhoz rohant, és a hideg ablakhoz nyomta a homlokát. A rönkszállító akkor tűnt el a mögöttük hagyott kanyarban. – Nem – felelte. – Nem figyelt. Bicegve előrement a buszban. – Nem kapcsoltam be a vészvillogót. – Átnyúlt a lánya előtt, és bekapcsolta; aztán a narancsszín első-hátsó villogót is. Végül a gyerekekhez fordult, és mély lélegzetet vett. Jobb- és baloldalt húsz kicsi nézte édes, felfelé fordított arccal. Volt, aki könnyezett, volt, akinek a vonásai eltorzultak félelmében, de a legtöbben döbbenettől üres tekintettel néztek rá. Az ő hibája. Cserbenhagyta őket. – Sárkány – jelentette ki. – Nagy példány. * Hintonnak nem volt igazi könyvtára. Persze a középiskolai könyvtárba iskolaidőben bárki bemehetett, de a könyvtárosnak határozott elméletei voltak arról, kit szabad beengedni. Beát pedig tizenegyedikben kitiltották. Lehet, hogy ez tizenhat éve volt, de legjobb tudomása szerint a tiltás attól még érvényben maradt. Ettől még szüksége volt az információra, és csak a könyvtárban szerezhette meg. Miután beszélt a rendőrrel, leparkolta a buszt a hokicsarnoknál, és átvágott a focipályán az iskola épülete felé. Az út túloldalán a papírmalom kéményeiből záptojásszagú pára áradt, sárga ködbe vonva a középiskolát. Bea besurrant a könyvtárba, halk léptekkel a kézikönytárrészleghez ment, és leemelte a polcról az Encyclopedia Britannica megfelelő kötetét. A Sárkány címszó mellett az állt: mitológiai lény. Bea alaposan megnézte az illusztrációkat. Az ő sárkánya egyértelműen európai típusú

volt: kígyónyaka, denevérszárnya ugyanolyan. Az európai mítoszokban a sárkányok egész hegyszorosokat uraltak. Előbb a birkákat zabálták fel, aztán a gyerekeket. Birkákat. A képeken tündérmesébe illő báránykák szerepeltek, fehérek, bodrosak, egyáltalán nem emlékeztettek a kanadai vadjuhokra, amelyeknek a gyapja sima, barnás, a szarva pedig görbe és hegyes. De a Roche Miette alatt élő vadjuhok eltűntek. Akkor most jönnek a gyerekek? – Bea Oulette! Bea becsapta a lexikont. Mrs. English az olvasószemüvege kerete felett nézte. – Maga nem jöhet be ide. Ki van tiltva. Bea visszacsúsztatta a könyvet a helyére, és lesütött szemmel kisietett. – A középiskola rég elmúlt – mondta halkan, amikor a kölcsönzőpulthoz ért. – Számomra nem! – csattant fel a könyvtáros. – Ne jöjjön vissza! * Bea felállt az egyik ülésre, felnyúlt, és megrántotta a tetőkijárat fogantyúját. Azonnal felpattant – Bea mindig gondosan megolajozta. Fél kézzel megkapaszkodott a nyílás szélében, fél lábbal fellépett az ülés támlájára. A kitömött, összezsírozott síruhát a fogai között tartotta. Két kézzel lökte ki a vészkijárat fémlapját. Még mindig kényelmetlenül, de már stabilabban, a fejét és a vállát is kidugta a nyíláson. A haja az arcába csapódott. A sárkány a busz mögött siklott, a karmaival kaparászta a fémtetőt, a karosszéria oldalát, fogódzót keresett. Lecsúszott róla, lemaradt, megpördült a levegőben, előrenyújtotta hosszú nyakát, és erőteljes szárnycsapásokkal igyekezett újra beérni őket. A tetőn fényes nyomok szántottak végig, felkaparva az út porát és a festéket is. Csak idő kérdése volt, hogy az egyik karom megakadjon La Vitesse testében. Bea kirántotta a kitömött síruhát a nyíláson át. – Nesze! – ordította. – Vacsora kell? – A derekánál fogva megtáncoltatta a bábut, hogy ide-oda csapódott keze-lába. Végül hozzávágta a sárkányhoz,

lebukott, és berántotta maga után a tetőajtót. – Padlózd le, Rosie! – kiáltotta. Azonban már így is gyorsan haladtak, és közeledtek a főút elágazásához. Muszáj volt elfordulniuk. Bea a vezetőfülke felé vetődött. – Lassíts, drágám! Nem tudod bevenni a kanyart! – Nem vált be! – Rosie a visszapillantót nézte az út helyett. – Azonnal lassíts! Bea megragadta Rosie vállát, hogy kirántsa az ülésből. A busz kacsázni kezdett. Rosie a kormányra hajolt, két kézzel megszorította. Az ujjpercei elfehéredtek, az egész teste megfeszült. – Állj fel! – parancsolt rá éles hangon Bea. – Rosie, állj fel, most! Karom csikorgása a fémen. A leghátsó, bal oldali ülés felett egy vékony hasadékon beragyogott a nap. – Ez baj – állapította meg Rosie mély, vészjósló hangon. – Lassíts, vagy felborulunk! – könyörgött Bea. Rosie valamicskét lassított. Bea a karjába kapott néhány gyereket a mögötte lévő ülésről, és belenyomta őket a másik oldali ülésbe. – Mindenki jobbra! – Nem volt idő a kedvességre. Bea a karjuknál, a válluknál fogva ragadta meg a gyerekeket, amit éppen ért, aztán rájuk hajolt, a hasa alá szorítva a legkisebbeket. – Kapaszkodjatok! Valami pattant. Bea arra fordította a fejét. A mocskos hátsó szélvédő fölött három karom döfte át a fémtetőt. A szélvédő elsötétült. A sárkány a busz hátulján lógott. – Fagyikelyhet! – kiáltotta Bea. – Ha ezt a kanyart bevesszük, mindenkinek fagyikelyhet veszek! – Forró karamellával! – tette hozzá Rosie, és elrántotta a kormányt. * Tizenéves korában Bea elvitte az iskolai könyvtárból a könyveket. Nem gyakran. Nem mindet. Csak a jókat. De ez nem lopás volt, eleinte nem. Az elején még visszavitte őket. Akkor bukott le. A tizenegyedik év első napján visszavitte a nyárra hazavitt könyveket. Úgy tervezte, hogy felrakja őket egy polcra reggel, eltűnik onnan, aztán

délután lopózik vissza, mintha először járna ott. Azonban a könyvek túl nehezek voltak, kiszakították a papírzacskót, és a linóleumra puffantak, éppen Mrs. English orra előtt. Az igazgatóhelyettes irodájában Bea fel sem nézett. Sose szállj szembe velük, ez volt a túlélési stratégiája. A nagyapja is így tett, amikor a vadászok átkeltek a hegygerincen, ahol az izzasztókunyhója állt. Az anyja is így tett, amikor az élelmiszerbolt vezetője követte a sorok között. Szemet lesütni, nyugodtan lélegezni, megvárni, amíg megunják. A kitiltás csak egy hétig tartotta távol a könyvtártól. Mrs. English nem figyelt örökké. A diákönkénteseket nem érdekelte a dolog, és a legjobb az volt, hogy úgy tűnt, senki más nem tudja, amit Bea. Egy könyvtári könyv ellopásához csak annyi kellett, hogy két másik könyv közé fogja, mondjuk egy mappa és a matekkönyve közé, és vízszintesen tartsa őket, miközben kimegy. A lapjával lefelé fordított mágnescsík így nem riasztotta az érzékelőket. Így Beának minden könyve megvolt, amit csak akart, bár Hintonban csak a vegyesboltban lehetett unalmas bestsellereket vásárolni. Szép készletet halmozott fel. Az igazgatóhelyettes és Mrs. English szidása után cseppnyi bűntudata sem volt. * La Vitesse hátsó kerekei csikorogva csúsztak oldalra a murvával felhordott aszfalton, a Forestry Trunk Road kereszteződésében. Az egyik el is emelkedett a talajtól. A karosszéria remegett, mintha Bea saját teste lenne. Bea tíz körömmel kapaszkodott az ülések hátuljába; tornacipős lábát beakasztotta a másik oldal üléseinek tartóoszlopába. A legkisebbeket a hasa alatt az ülésbe préselte. La Vitesse fara először az egyik, majd a másik irányba vágott ki. A sárkány karmai átdöfték a tetőt: négy fűrészes élű, az óra járása szerint kanyarodó hasadás jelent meg a fémen, ahogy a lény is ingaként kilengett. A szárnya egymás után kétszer a bal hátsó ablaknak csapódott, a lába az üveget kaparta: a karmai szaggatott ritmust kopogtak rajta.

Meleg nedvesség terjedt szét Bea farmerján, combrészen. Az egyik kisgyerek bepisilt. A sárkány átmászott a busz oldalára, ahol az ablakok gumiperemében meg tudott kapaszkodni. A feje, akár egy zászló, ide-oda csapódva verte La Vitesse ablakát. A Bea teste alá préselt Tony Lalonde visítani kezdett. De aki visítani tud, az levegőt is kap, és Beának pillanatnyilag csak ez számított. A busz, még mindig riszálva, kifordult a főútra, át a két széles, kelet felé tartó sávon. A középső elválasztó sávig köpte a murvát. A sárkány kitátotta a száját, de üvöltés helyett lángnyelv tört ki belőle, áttetsző-kékes, mint Bea kempingfőzőjéé – aztán elvesztette a fogást, és lezuhant. Az egyik karma beleszakadt az ablak keretébe: hamuszürke mocsok kenődött mögötte az üvegre. Bea a vezetőülés felé lökte magát, és megragadta a lánya vállát. – Szállj ki az ülésből, azonnal! – Már mindjárt vége. – Rosie tekintete a vastag réteg kihúzó alatt kőkemény volt. – Nyugtasd meg a gyerekeket. Engem utálnak. – Rosie. Nem. – Semmi gond. Én is utálom őket. Hasztalan. Bea mindig is képtelen volt szembeszállni a lányával. Rosienak ráadásul igaza is volt. Már mindjárt vége. Visszafordult az összegörnyedt gyerekek felé. – Minden rendben lesz – jelentette ki legjobb anyai mosolyával. – Rosie elvisz minket a legközelebbi rendőrségre. Öt perc az egész. Az apró, könnyes arcok látványába majdnem beleszakadt a szíve. Theresa Lalonde szorosan ölelte a kisöccsét, aki a nővére pulóverébe zokogott. Bea föléjük hajolt. – Fájdalmat okoztam, Tony? Nagyon sajnálom. – Ez a te hibád! – csattant fel Theresa. És nem is tévedett. Bea már hónapok óta tudott a sárkányokról, és mit tett? Semmit. – Semmi baj. Valaki majd megment minket – felelte, de tudta, hogy ez nem igaz. *

Az Encyclopedia Britannica S betűs kötete volt tizenhat év óta az első könyv, amelyet Bea ellopott. Még mindig ugyanolyan ügyes volt. Csak meg kellett várnia, hogy Mrs. English cigarettaszünetre menjen. A kölcsönzőpult mögött ülő tinilányok fel sem néztek, amikor Bea belépett, vagy amikor leemelte a kötetet a polcról. Kifelé menet vízszintesen a hasához szorította a vaskos kötetet, úgy lépett ki a lopásgátló kapun. A lexikon éppen ráillett La Vitesse kormánykerekére. Bea kétszer is elolvasta a sárkányokról szóló bejegyzést, hogy megbizonyosodjon róla: nem hagyott ki semmit, de maga az információ sem volt sok. Az európai sárkányok vérszomjasak voltak. Gyilkoltak, zabáltak, elpusztítottak mindent, amíg egy nagy hős végül meg nem állította őket. Bea az egész életét a vad vidéken élte le, de annyit azért tudott a világról, hogy a hősök még a sárkányoknál is mitikusabbak voltak. Egyszerűen nem léteztek. * – Lassíts, drágám – mondta Bea. – Fordulj a Switzerre. La Vitesse megremegett, Rosie még mindig a padlóba taposta a gázt. Perceken belül a rendőrség parkolójában lesznek. Először azonban élesen rá kellett kanyarodniuk a Switzer Drive-ra. – Azt mondtam, lassíts! – ismételte Bea. Rosie nem lassított. – Mit csinálsz? – sikoltotta Bea, amikor átszáguldottak a kereszteződésen. – Azt akarod, hogy újra elkapjon? – Rosie kilökte a vezető oldali ablakot, kinyúlt, és az ég felé fordította a tükröt. A sárkány még mindig követte őket, magasan repült az út felett, tízautónyira lemaradva. – Van elég előnyünk! – kérlelte Bea. Megfogta a lánya vállát, és a jobb oldalon sebesen közeledő bekötőútra mutatott. – Lassíts és fordulj el! – Már késő! – Rosie lerázta magáról az anyja kezét. Bea szemébe könnyek szöktek. – Rosie, kicsim! Ezt nem csinálhatod!

Az út innen egyenesen vezetett Edsonon át Edmontonba. Három és fél óra vad vidék. Hintonban azonban mindkét oldalon bekötőutak ágaztak le, benzinkutakhoz, boltokhoz. Ilyen kora reggel még nem volt nagy forgalom, de valaki már bizonyára észrevette a sárkányt. Alighanem rohannak is a telefonhoz. Bea visszarohant a busz hátuljába. Az üveg tisztább volt, mint az imént; a mocsok egy részét letakarította a sárkány rajta csúszkáló teste. Egy kis, vörös Datsun hajtott el a másik sávban. Bea megpillantotta a vezető döbbent arcát: a száját tökéletesen kerekre nyitotta, amikor La Vitesse elrobogott mellette. Magasan az út felett a sárkány behúzta a szárnyait. Egy pillanatig mintha lebegett volna – aztán torpedóként kezdett zuhanni a kicsi autó felé. Mind a négy lábát előrenyújtotta, mint egy támadó macska, a karmai azonnal átszúrták a vékony üveggyapot tetőt. A kocsi átfordult az elválasztón, egyenesen a szemközti sávba. A sárkány úgy lovagolt rajta, akár egy cowboy a rodeón, a lábai megfeszültek, a szárnyát úgy csattogtatta, mintha fel tudná emelni a járművet az útról. – Fékezz, fékezz – suttogta Bea. – Tedd át… ó, ne! Hinton legnagyobb benzinkútját el sem lehetett volna téveszteni a tetején lobogó kanadai zászló miatt. A teherautóknak nagy teljesítményű dízelpumpák, mellettük négy kisebb, a nyári turistáknak. A Datsun irányíthatatlanná vált. Az első pumpát elkerülte, de a másodikba belevágódott. A kút mély dörrenéssel robbant fel. Narancsszín lángok csaptak fel, fekete füstfelhő gomolygott. És a pokolból kiemelkedett a sárkány. Hosszú, lusta szárnycsapásokkal legyezte a tüzet. – Gyerünk, Rosie! – süvöltötte Bea. Talán eljutnak a következő kanyarig, mielőtt meglátja őket. – Gyorsabban! Vagy talán a sárkány egy másik autót támad majd meg, felrobbant még egy benzinkutat. Ezt akarja? Nem. Rettenetes volt. De azt sem akarta, hogy újra rájuk kezdjen vadászni. Ekkor felharsant La Vitesse dudája. Hosszan, akaratosan szólt, és nem hallgatott el. – Rosie, ne! – sikoltotta Bea.

A sárkány szárnya oldalra csapott; a lény átfordult, megpördült, kecsesen, mint a fecske. A pikkelyeiről füstfoszlányok szakadtak le. A szeme hidegen fénylett; a tekintete pontosan rájuk talált. Bea a vad vidéken élt. Számtalan pumát látott már, és tudta: ha egy ragadozó mindkét szeme egyenesen rád néz, már csak hús vagy, hús, és semmi más, csak hús. Többé nem rajtad múlik, hogy élsz-e vagy halsz. A sorsod egy másik lény fogán és karmán múlik. – Drágám, miért? – kérdezte könyörgőn, de nem kapott választ. Rosie sosem adott választ. Mindig ment a saját feje után. * Beának a lánya születése után csak egyetlen célja maradt: hogy Rosie-t minél tovább otthon tartsa. Egy ilyen erős akaratú gyerek esetében ehhez engednie kellett. Mindig. És jól kellett táplálnia. Ízes ételekkel, rengeteg étellel. Rosie csecsemőnek parányi volt, de mindig jól evett. Magasra nőtt, nagydarab lett, máris csaknem elérte a két métert, a válla széles, tenyeretalpa nagy. Az étel fontos stratégia volt. Bea tapasztalatból tudta, hogy a hétvégi szabadtéri bulikat leszámítva egy hintoni tini unalmában legfeljebb pizzázni vagy hamburgerezni mehet a haverokkal. Ő maga is beleesett ebbe a csapdába. Tizenhat évesen nem szállt fel az iskolabuszra, hogy hazazötyögjön, hanem beült Gus pizzériájába, aztán kiállt az élelmiszerbolt elé, és megpróbált lestoppolni egy szomszédot, hogy hazavigye. Ez azonban nem mindig sikerült, úgyhogy később már bárkit leintett. Az első két alkalommal minden rendben volt. Harmadszorra azonban a társadalomismeret-tanára vette fel. Fél óráig leckéztette a stoppolás veszélyeiről, aztán félreállt, és belenyúlt Bea farmerjába. Így esett teherbe. Nem akarta, hogy a lányával is ugyanez történjen. Ezért ha az L&W étterem poutine-ja finom volt, az övé finomabb: a krumpli ropogósabb, a sajt nyúlósabb, a szósz sötétbarna, és sós húsdaraboktól csomós. És ez csak a kezdet volt. Diókéregben sütött jávorpecsenyéje maga volt a tökéletesség, tűzön pirított kenyérlepénye házi lekvárral versenybe szállt bármilyen tortával. Így hát amikor Rosie elérte a veszedelmes életkort, eszébe se

jutott, hogy iskola után elmaradjon. Miért lógna a kölykökkel, akiket utál, és enne ízetlen ételeket, ha az anyja főztje annyira jó? Rosie megrémítette a tanárait, de Bea nem bánta. Őt az sem zavarta, ha a lánya minden osztályban a leghátsó padban ül, és csak annyit teljesít, ami az elégségeshez feltétlenül szükséges. Ha a folyosón állandóan könyökölve verekszi át magát, ha tépett, feketére festett frufruja alól sötéten méregeti a többi gyereket, és egy évig ugyanazt a két Slayer pólót viseli, az egyenesen kiváló. Soha senki nem fog erőszakoskodni Rosie-val. Ha valaki megpróbálná, nem lenne még egy esélye. * La Vitesse észak felé száguldott. A sebességmérő elérte a skála szélét, a sárkány még mindig repült utánuk, és előttük nem volt más, csak a nyílt út. Nemsokára elérik az Obed-hegyet. A motor nem fogja bírni ezt a sebességet. Beának tennie kellett volna valamit, de félelmében gondolkodni sem bírt. Rettegett, hogy mit tesz majd velük a sárkány, ha lelassulnak a hosszú, meredek emelkedőn. És életében most először a lányától is megijedt. Rosie görnyedten ült a helyén, a szájára ráfagyott a gonosz vicsorgás. Kékesfekete rúzsának maradványai az állára kenődtek. Talán nem is a sárkány jelenti rájuk a legnagyobb veszélyt. Hanem Rosie. Talán mindig is így volt. A gyerekek tudták, hogy Rosie veszélyes. Mindig is tudták. Bea szokásává vált, hogy félrepillantson, amikor a kicsik úgy surrantak el a lánya ülése mellett, mintha lángolna. Nem foglalkozott vele, amikor Rosie ráförmedt egy késő gyerekre, és amikor a kicsik táskájából kivette a desszertet, tréfaként kezelte. Most letérdelt a sofőrülés mellé, és gyengéden rátette a kezét a lánya vaskos csuklójára. – Drágám, akármit tettem, sajnálom. De engem büntess érte, ne a gyerekeket. Rosie homloka ráncba szaladt, az orrát úgy fintorgatta, mintha rothadás bűzét szagolná.

– Ne beszélj szarságokat, anyu! – vágta oda. Bea most a felkarjára tette a kezét, és újra próbálkozott. – Már nagyon régóta dühös vagy, ugye? És most szó szerint a kezedben a kormány. Valóban te irányítasz. Minden döntés a tiéd. Úgyhogy dönts helyesen, drágám. Fordulj meg. – Baszd meg, anyu, hát minek nézel te engem? – Rosie mély lélegzetet vett, és felrikoltott. – Kapaszkodjatok! Azzal a kuplungra taposott, és megtekerte a kormányt. A rándulástól Bea leesett a lépcsőn, és keményen beverte a fejét az ajtóba. Mire lerázta a fájdalmat, és felállt, La Vitesse üresben állt a Pedley Road közepén. Murvás zsákutca volt, csak távolabb, a fák között állt néhány régi ház. – Jól van, köszönöm. Most már átveszem. – Bea rátette a kezét a lánya vállára. Kemény volt, mint a kő. Rosie a jobbjával a kormányt szorongatta, a balt kinyújtotta az ablakon, hogy a tükröt csavargatva keresse meg a sárkányt az égen. – Nem – válaszolta halkan. – Ne nyúlj hozzám. Egyesbe, aztán kettesbe tette a motort, és felfelé indult az úton. A kerekek alatt ropogott a murva, a motor dohogott, és a széles szárnyak ütemes csattogása egyre közelebbről hallatszott. Bea háta mögött a gyerekek szipogtak, sírtak. Talán maga Bea is. Tudta, hogy küzdenie kellene, de hogyan? Még egyszer sem ütött meg senkit, és főleg nem a saját lányát. Soha. Honnan tudhatta volna, hogy hibát követ el? – Sajnálom – suttogta. – Nem tudtam, mit teszek. Túl fiatal voltam. Amikor Rosie felelt, a hangja tompa volt, érzelemmentes. – Hallgass. Gondolkodni próbálok. – Rá kellett volna vegyelek, hogy játssz a többiekkel. Otthon akartalak tartani. Biztonságban. Nem tudtam, mi lesz belőle. Hogy magányos leszel. Hogy rossz vége lesz. Az arcát a lánya karjára simította. La Vitesse a pedley-i vasúti átjáró felé hajtott. A fekete-fehér jelzés alatt vörösen villogott a lámpa. Közeledett a vonat, de Rosie továbbra is csak a tükröt nézte. Hunyorított, a fogát összeharapta. A vonat mély hangú kürtje jelezte, hogy már közel van az átjáróhoz: két kürtjel, egy rövid, egy hosszú. Bea lágyan a lánya kormánykereket markoló

öklére tette a kezét. – Drágám, a sínek előtt meg kell állnunk. Semmi válasz. Bea feltápászkodott. A poroltó az ülések között hevert, egy kicsi cipő mellett, amely egy rémült gyerek lábáról esett le. Egy gyerekéről, akit rábíztak. Egy gyerekéről, akit meg kell védenie. A karjára emelte a nehéz tartályt. Ismerte magát. Az erőszak képessége hiányzott belőle. Sosem emelt kezet másra, akkor sem, amikor kellett volna. Akkor sem, amikor őt bántották. Most a lányát kell bántania. Muszáj. Magasra emelni a tartályt, és Rosie fejére ejteni. Ennyi az egész. Azonban képtelen volt rá. Letette a tűzoltókészüléket, és elfordult. A busz első kerekei átzökkentek a síneken. A vonat feléjük száguldott, hatalmas, ezüstös fémdoboz, a tetején ívelt szélvédővel. Közel volt, olyan közel, hogy Bea még azt is látta, hogy az ablaktörlő lapátok kicsit feljebb állnak, mint szokásos. Visított a kürtje, és gyilkos sebességgel és lendülettel robogott feléjük. Rosie még mindig a tükröt nézte, vastag ujjaival még most is rántott rajta egyet. La Vitesse mögött, a koszos hátsó ablaknál, egy árny nyúlt ki, hogy a szárnyai közé kapja a buszt. És az oldalról belecsapódó ezüstös fémfal elsöpörte. * Rosie nem bírta kinyitni a busz ajtaját. Hiába taszigálta két kézzel, minden izma erejével. – Anyu, hogy a picsába csinálod te ezt? – Megvan a trükkje. – Bea puha kezével átnyúlt a lányáé felett, és megpöccintette a gumis kallantyút, amely La Vitesse rugós ajtózárát működtette. Aztán kinyitotta az ajtót – már ezerszer megtette, de még sosem érzett ilyen megkönnyebbülést. A vonat még mindig gurult, a fékjei csikorogtak, szikrákat szórtak. Amikor elhagyta az átjárót, Bea leterelte a gyerekeket a buszról. – Te is gyere – szólt oda a lányának, aztán követte a szilárd talajra. A pulóverét a kis Michelle Arsenault köré tekerte, és a csípőjére emelte a

kislányt. A farmerja zsebéből előhalászott, gyűrött zsebkendővel megtörölte Michelle orrát, aztán a másik csípőjére felemelte Tony Lalonde-t. A kátrányos talpfákra és az ezüstös sínekre vörösesbarna, sűrű, füstölgő mocsok kenődött. A sárkány feje La Vitesse jobb hátsó kereke mellett feküdt. A szeme kifehéredett, bevérzett, agyarai közül kékes folyadék szivárgott. Rosie odébb lódította, hogy az út közepén heverjen, állkapoccsal lefelé. – Hol a többi része? – suttogta Michelle Arsenault Bea könyöke alól. – Itt, az árokban – válaszolta Rosie. Lecsúszott a jeges árokparton, és felemelt egy tépett szárnyat, majd felrángatta magával, és a fej mellé dobta. – Ez nem jó hús – jegyezte meg Blair Tocher, a tizenegy éves, tapasztalt vadász. – Olyan szaga van, mint a romlott medvének. Azt nem lehet megenni. – Szerintem Rosie elbírna vele – szólalt meg Joan Cardinal. Bea megborzongott. A pulóvere nélkül fázott, és a karja, amellyel Tony Lalonde-t támogatta, nedves volt. A kisfiú szorosan a nyakába kapaszkodott, taknyos arcocskáját Bea vállába fúrta. – Jön valaki segíteni? – kérdezte suttogva. – Szerintem hamarosan. A vonat végre, távolabb a síneken megállt. A vezető már bizonyára jelentette az esetet. Bea még nem hallotta a szirénákat, de már nem tarthat sokáig. Rosie a sínek túloldaláról átvonszolta a sárkány törzsét is. A hasa felhasadt, feltárva a szürkés beleket, és az őket körülvevő pacalszerű szövetet. – Az a sárkány, amit Roche Miette-nél láttál, vörös volt, anyu. – Rosie lerángatta véres kesztyűjét, és a földre dobta. – Legalábbis azt mondtad. – Úgy volt – felelte Bea. – És te nem hittél nekem. – Akkor nem ez volt az egyetlen. – Rosie elárnyékolta a szemét, és az égre nézett. – Még legalább egy van – bólintott Bea, és feljebb emelte a felsíró Tonyt a csípőjén. – Semmi baj – mondta. – Biztonságban vagyunk. Igaz, Rosie? Rosie vállat vont, és a zsebéből elővett egy csomag mentolos cigarettát, majd az ajkai közé vett egy szálat, és az öngyújtóját kezdte keresni. Tétován

Beára nézett, mintha az ő engedélye kellene, hogy a gyerekek előtt rágyújtson. Bea majdnem felnevetett. Azt gondolta, nincsenek már hősök, de tévedett. És mekkorát. – Csak gyújts rá, drágám – mondta. – Kiérdemelted.

Miks-Rédai Viktória fordítása

Amal El-Mohtar EGY VÉGSŐ LOVAGNŐ SZERELMÉHEZ ÉS ELLENFELÉHEZ Hogy szeretlek jobban, ha bömbölsz, vagy beszélsz? Ha szárnyalsz, árnyékod köztem s az ég között feszül, Vagy ha erőd meghajtva kezemhez, arcomhoz érsz? Hátasként szeretlek jobban, vagy ha felfalsz? Hívatlanul, vagy ha felprédálsz egy ellenséges flottát, egy egész vidéket – jobban szeretlek akkor, hogyha győzöl, vagy ha leigáznak téged? Jobb szeretlek folyó-módra, mint vízhordó, esőhozó, Menny szülötteként kígyózó, tekergő izgalom? Vagy ha tüzet okádsz, hegyet rengetsz, jószágot lopsz, kincset kergetsz éhed örök, szavad dörög mindent, mi jó, elharácsolsz? Akkor szeretlek, ha harcolsz, vagy ha megadod húsomnak pikkelyed, gyenge csont- és vérhálóm remeg, ha látja sziklád és tüzed, találós kérdésed, köszöntésed jövet vagy menet szeretlek jobban téged, szilárdan, vagy mint álomképet?

Fejtől szeretlek jobban, vagy faroktól, szárnyad kell inkább, vagy agyarad, hátadon a kemény páncélt vágyom, vagy lágy hasad? Szélted tetszik jobban, vagy mélységed, hatalmas, óriás termeted, vagy ha vállamra reptet a képzelet? Szemed a mindenség, az egész világ maga farkad szádba ér, szétnyílik, visszatér zabálsz és etetnek, ágynak látnak, hegynek, imádlak, ahogy a hatalmas, megnevezhetetlen, elérhetetlen és lehetetlen csillagpettyes eget imádom, és az eltépett szálat vagy helyette ezt a verset… Szeretlek élve És holtan is szeretlek.

Körmendi Ágnes fordítása

Kate Elliott A HOSSZÚ MENETELÉS Kate Elliott (www.kateelliott.com) kilencéves kora óta ír, ezért gondolja úgy, hogy az írás, akárcsak a lélegzés, életben tartja az embert. Oregon falusi vidékén élő gyerekként azért talált ki történeteket, mert elvágyott a fikció fantasztikus világába. Amikor rájött, hogy csak két pénzzé tehető képessége van, a sütés és a gépelés, úgy döntött, az írásból fog megélni. Jelenleg fantasy, sci-fi, steampunk és YA könyveket ír. Legújabb regénye, az Unconquerable Sun az űrben játszódik, és főszereplője a nemváltáson átesett Nagy Sándor. Nemrég megjelent egyéb művei: Black Wolves, Court of Fives és Gold Magic. Szeret újabb és újabb helyeket felfedezni, így a hét földrészből ötön már járt, de reméli, látni fogja az összeset. Szabadidejében versenyszerűen kenuzik a gyönyörű Hawaiion, vagy a dilis snaucerével lófrál.

A férje aznap éjjel halt meg, hosszú betegség után. Asvi átaludta, a végsőkig kimerülten a kétévnyi hanyatlástól, ami teljes magatehetetlenségbe torkollott. Ahogy fölébredt, rögtön tudta, hogy férje kilehelte a lelkét. A hálószoba, amelyben egy baldachinos ágy állt festett ruhásszekrényekkel, üresebb lett egy lélekkel: az elrepült a hegyek közé, ahol örökké tart a reggel. Nem ért hozzá a halotthoz, csak letette a lábát a földre, és felállt. A teste szokás szerint fájt, ahogy mostanában reggelenként mindig. A bezárt ablakhoz csoszogott, szinte fojtogatta a friss levegő utáni vágy, bár a

mennyezeti gerendáról gyógyfűcsokrok lógtak, hogy megédesítsék a haldoklás szagát. Amint kinyitotta a spalettákat, megkönnyebbülten emelte tekintetét a horizont felé. A férje elég jó ember volt, már amennyire egy férfi jó lehet. Asvi szerencséjére az apja olyan férjet szerzett neki, akit nem az indulatai vezéreltek, bár ez minden bizonnyal véletlen volt. Az apja számára az volt a lényeg, hogy olyan házasság köttessék, ami biztosítja számára, hogy bekerüljön a gyapjúkereskedelembe. Asvi férje nem panaszkodott túl sokat, és mindössze kétszer ütötte meg, egyszer még bocsánatot is kért érte, sőt nagylelkűen megengedte, hogy Asvi, amikor idősebb lett, fölvegyen egy második cselédet a konyhába. A hajnal fénye elöntötte a felhőtlen eget. A távolban a keleti hegyek rózsaszínen magaslottak. Csak állt, és nézte őket, ezúttal sokkal hosszabb ideig, mint általában tehette. Amióta férjhez ment, először fordult elő, hogy nem kellett senkihez igazodnia, kását főzni hajnalban, és elkészíteni későbbre az ebédet, gyerekruhát foltozni, ami előző nap elszakadt, kiüríteni a beteg éjjeliedényét. Semmi oka nem volt rá, hogy elszakadjon a csodás látványtól, ami egész életében elérhetetlen volt számára. A fényszilánkok egyre hosszabbra nyúltak, míg végül táncoló arany, ezüst és bronz fonalakká váltak. A sárkányok a Nagy Határ csúcsai és ormai fölött repültek, ahogy hajnalban és szürkületkor mindig; túl nagyok voltak ahhoz, hogy ne vegye észre őket, de túl messze, hogy pontosan lássa. Ám fenségesek és rémesek voltak, mint mindig. Választóvonalak, akár a keleti hegylánc, amelyen senki sem léphetett túl. A hálószoba kilincse halkan megcsikordult, aztán kinyílt az ajtó. – Asszonyom? Ébren van? – suttogta Feloa. – A fia aggódik, mert nincs a konyhában. Asvi megfordult, ahogy az ajtó jól olajozott szárnyai kitárultak. Egy idősebb nő lépett be a szobába. Kopott, szürkészöld szoknyát és kifakult blúzt viselt a köténye alatt. – Meghalt – mondta Asvi. – Ó. – Feloa az ágy felé nézett, amelynek függönyei fel voltak kötve a nyári hónapokon. A test úgy festett a takaró alatt, mint valamiféle

egyenetlen domborzat. Fehér hálósipka simult a mozdulatlan fejre. – Szóljak a fiának? Mostantól ő a ház ura. Asvin mély letargia lett úrrá. Még az is, hogy felöltözzön, olyan lehetetlennek tűnt, mint megmászni a keleti hegységet, hogy lássa a vad démonokat, akik a legenda szerint a köves hegycsúcsok mögött laktak. Feloa szeme elkerekedett. – Asszonyom, le kell ülnie. Odavezette Asvit az öltözködőasztal előtt álló háttámlás nyírfa székhez. Asvi engedelmesen leült. A tükör le volt takarva, mivel a hiúság elfogadhatatlan egy olyan házban, ahol az úr haldoklik. – Maradjon itt, asszonyom. Feloa az ágyhoz lépett, és az éjjeliszekrényen lévő tükröt odatartotta a halott orrához és enyhén kinyílt ajkához, amely most szürkéskék árnyalatot öltött. Amikor megbizonyosodott róla, hogy nem lélegzik, letette a tükröt és kiment. Asvi hallotta lefelé tartó lépteit a lépcsőn, aztán hangokat a bejáratnál, és hogy a kapu becsukódik. Talán elszunyókálhatott, mert a következő, amit érzékelt, az volt, hogy Feloa visszatért. – Elment a templomba, asszonyom. Hadd segítsek felöltözni, mielőtt megérkeznek a lelkésszel. Asvi megragadta Feloa ingujját. A szavak sebes forrásként bugyogtak elő belőle. – Feloa, nem engedem, hogy elküldjenek a Hosszú Menetelésre. Mindössze az alsó ajka remegése árulta el az önmagát fegyelmező Feloa érzéseit. – Asszonyom, ön mindig kedvesebb volt hozzám, mint amit megérdemlek. – Valóban? – mormolta Asvi, miközben váratlan harag tört föl benne Feloa meghunyászkodó szavai hallatán. Az energia hullámokban árasztotta el. Ki kell jutnia ebből a szobából, mielőtt megfullad. Talán már fuldoklott egy ideje, és az utóbbi néhány évben csak bolyongott a megsemmisülés sivatagában, hisz ez volt az egyetlen méltó büntetés a hálátlan fiúk és engedetlen asszonyok számára. Az öltözőszekrényhez lépett, hogy kivegye a barna gyászruhát, amit minden menyasszony az esküvőjén kapott, hogy a férje halálakor viselje. A barna volt az özvegyek és az apa nélkül maradt lányok színe. A régi időkben, amikor az emberek egy távoli földön éltek – még mielőtt vakmerőn

ezekre a partokra hajóztak volna –, azokat a nőket, akik arra vetemedtek, hogy túléljék az urukat, vele együtt temették el. Porból lettünk, porrá leszünk, prédikálták minden Tizenkettedik Napon a templomban, mintegy emlékeztetőként azokra az időkre, amikor az emberek még tisztábban éltek, közelebb az istenekhez. Mostanság a templom könyörületesebb volt. És a sárkányokra is gondolni kellett. A sárkányokra, akiket ki kellett engesztelni. De ő ettől megmenekült. Neki voltak fiai. Miután széthajtogatta a ruhát, ráhúzta az alsóingére; Feloa segített begombolni hátul. A Feloához hasonló asszonyoknak meg kellett elégedniük az elölgombolós gyászruhával. Bár a férje minden profitot visszafordított az üzletbe, és nem költött semmit cicomára vagy a háztartás kényelmesebbé tételére, ahhoz azért ragaszkodott a látszat kedvéért, hogy a felesége adjon a külsejére. Feloa lekísérte a lépcsőn a konyhába, ahol Bavira már föltekerte a szalmazsákot, amelyen aludt, és megrakta a tüzet. – Foglaljon helyet, asszonyom. Majd én megcsinálom a kását. Mivel a férje már nem tudott panaszkodni, hogy nem az ő szófogadó felesége készíti a reggeli kását saját kezével, Asvi leült. De valahogy nem esett jól az ülés. Bár az agyát köd borította, a teste nyugtalan volt. Felállt. Az emberek jönni fognak, hogy leróják kegyeletüket. Meg kell őket kínálni gyömbéres palacsintával, vörösbabpasztával töltött batyuval, gyümölcstortával, fűszeres húspástétommal, sós sajttal sütött cipóval, mivel ez volt az utazók hagyományos eledele. Petrezselymet és zsályát is kever a lisztbe, hogy még jobb íze legyen a kenyérnek. Maga elé kötötte konyhai kötényét, és gépiesen elkezdte összeszedni a hozzávalókat. Épp két hónappal ezelőtt száz primőr bogyóval és tejszínnel töltött palacsintát készített elhunyt nagybátyja emlékére, aki a legfiatalabb volt a fiútestvérek falkájából. – Asszonyom, pihennie kéne! – mondta aggódva Bavira a kásásfazék mellől. – Hadd csinálja – szólt közbe Feloa. – A munka jólesik neki. Szeret a konyhában szorgoskodni. Ez valóban így volt. Meklos felfogadhatott volna szakácsnőt, de jobban szeretett olyan sikeres emberként mutatkozni, akinek a felesége sosem

engedné meg, hogy más asszony készítsen neki ételt. Mivel a férjek számára rossz óment jelentett belépni a konyhába, ez a helyiség Asvi felségterülete lett. Egész szívét-lelkét a főzésbe adta bele. Keverni a tésztát. Keleszteni és csavarni a kalácsot. Feldíszíteni az ünnepi tortát. Föltekerni, megfűszerezni és megsütni az ízletes tekercseket. – Anya! Mit csinálsz? A konyhaajtóban a legidősebb fia jelent meg. Amikor kicsik voltak, Elilas és a testvérei rengeteg időt töltöttek a konyhában, de most, hogy ő lesz a ház ura, habozott a belépéssel, nehogy balszerencsét hozzon az otthonára, ahol eddigi életében lakott. A felesége, Danis, mögötte állt; sokkal fesztelenebbül viselkedett a férjével, mint Asvi valaha is a sajátjával. – Anyád azt akarja, hogy minden rendben legyen az étellel, ahogy mindig is – mondta, odalépve az asztalhoz, amelyen Asvi tésztát gyúrt. – Drága anya, sajnálom, hogy félbe kell szakítanom. Megérkezett a magiszter. A fogadószobában várja, hogy megbeszéljék az átkelési ceremónia részleteit. Avi keze megmerevedett, ujjai belemélyedtek a tészta kellemes textúrájába. – Ó! – mondta halkan. – Elküldtem egy szolgát a teaüzletbe, hogy hozzon egy egész tálcával, de ott kellett volna lenned a fogadószobában, hogy üdvözöld – tette hozzá Elilas a rá jellemző türelmetlenséggel. Feloa épp palacsintát készített. Levette a serpenyőt a tűzhelyről, és egy nedves konyharuhával odament az asztalhoz, hogy Asvi letörölhesse a kezéről a lisztet. – Majd én befejezem a dagasztást, asszonyom. A ceremóniának megfelelően kellett lezajlania. Asvi levette a kötényét, és megállt az ajtóban. – Előbb fejezd be a palacsintákat. Bavira, hozd ki a legutolsó szezámos gombócos tálcát a magiszter úrnak. – Anya! Rád vár! A szoba a vendégek fogadására szolgáló, szabályos helyiség volt, lakkozott fából készült székekkel, kárpitozott kerevetekkel, fényesre csiszolt asztallal és egy üveges tálalószekrénnyel, amelyben az értékes csészéket és tányérokat tartották az előkelő látogatók számára. A magiszter

a hátán összekulcsolt kézzel állt, és Asvi férjének értékes démonszemgyűjteményét tanulmányozta, amelynek darabjai drágakőként csillogtak-villogtak. Ha egyet a kezedbe veszel, az megölhet, de mindegyik ezüsthálóba volt csomagolva, hogy elzárja és tompítsa a mérgező mágiát. – Uram – mondta Asvi fia. A férfi hűvös és szigorú megjelenését enyhítette meleg, bariton hangja. – Meklos özvegye, kívánom, hogy békében kövesd a férjedet, ahogy követted apádat engedelmességben, és gondoskodtál a fiaidról, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt. Asvi bólintott; örült, hogy nem kell beszélnie. Mit mondhatott volna? Ezek a szavak az ősi szertartáshoz tartoztak, amelynek során annak idején egy asszonyt megmérgeztek, és a férjével együtt temették el. Ki is egy asszony tulajdonképpen, ha nem a férfi tartozéka, aki élete részének ismeri el? Asvi, Hinan lánya, Asvi, Astyan, Nerlas, Tohilos, Elyan és Belek húga, Asvi, Meklos felesége, Asvi, Elilas, Vesterilos és Posyon anyja. A magiszter felment az emeletre a fiával, hogy megvizsgálja a testet. Amint elhagyták a helyiséget, Asvi odalépett a tálalóhoz, hogy csészéket vegyen elő a férfiak számára. Danis behozta a tálcát a szezámos gombócokkal. – Drága anya, nem akar leülni? Majd én előveszem a teáskészletet… ó, már itt is van a tea. Egy szolga sietett be lefedett tálcával, amelyet elhelyezett az asztalon a gombócok mellett. – Köszönjük, Herel – mondta Danis kedvesen. A férfi ujjaival megérintette a homlokát, fülét és szívét, majd távozott. Egy olyan nő gyakorlott mozdulataival, akinek lánykorában volt rá ideje, hogy megtanulja ezeket a finom gesztusokat, Danis elhelyezte a csészéket a kistányérokon, majd a tányérokat egy virágokkal kifestett tálcára tette. Aztán elmozdította a nehéz teáskanna fedelét, de épp csak annyira, hogy elégedett bólintással beszívja az illatot. – Feloa behozza a forró palacsintát, mire visszajönnek, de nem hiszem, hogy a magiszter enni fog belőle – folytatta Danis, aggódva figyelve Asvit, mint aki attól fél, hogy az asszony hirtelen összeesik. – De mi megehetjük, ha elment. Elvégre nem kell éheznünk, ugye? – Danis, megígéred, hogy megtartod Feloát? – kérdezte halkan Asvi.

– Megtartom? – Sok háztartásban elküldik az idősebb cselédeket, és fiatalokat vesznek fel helyettük. – Ezt az eljárást a spórolás végett tanácsolják. Egy fiatalabb cseléd többet tud dolgozni. Az idősebbeknek vissza kell térniük a családjukhoz, hogy pihenjenek. – Nincs férfi rokona. Soha nem ment férjhez, és nem szült fiút. Hosszú éveken át szolgált engem hűségesen. Nem szeretném, ha arra kényszerítenénk… – a folytatás elakadt a torkában, mint egy csont, amit nem tud lenyelni az ember. Danis komoly arckifejezéssel bólintott, mint aki pontosan érti a kellemetlen igazságot. – Azt kéred, ígérjem meg, hogy nem teszem ki, és nem kényszerítem rá a Hosszú Menetelésre. Asvi megszédült, megragadta a legközelebbi széket, és lerogyott rá. Izzadság csorgott le a gerincén, mintha tűzre ült volna. Danis letelepedett mellé, és megfogta mindkét kezét. – Meklos apánk jó munkát végzett. A fiai is értenek az üzlethez. Megtarthatjuk Feloát. – Még akkor is, ha már annyira öreg lesz, hogy nem tud sokat dolgozni? – Nagyon jól főz. Jobban, mint én. A szakácsok sokáig tudnak dolgozni. Elilasnak nem fontos, hogy saját kezemmel készítsem az ételét. És nekem sem! Drága anyuka, te sosem fáradsz bele a főzésbe? Asvi megrázta a fejét. – Nem. Szeretem a konyhát. Sosem történik minden pont ugyanúgy, mint előző nap. És senki nem szól bele, ha valami újat akarok kipróbálni. Ugye, nem fogsz kitiltani a konyhából? Danis szomorúan elmosolyodott. – Drága anyuka, mindenki tudja a házban, hogy áldás nekünk az étel, amit te készítesz. Ha túl leszünk a szertartásokon, és eltemettük Meklos apánkat, átköltöztetünk abba a szép szobába, amelyik a kertre néz. Így nem kell majd lépcsőt másznod. Bármikor bemehetsz a konyhába, amikor akarsz. – Onnan nem fogom látni a hegyeket. – Bizony nem. Kellemes lesz, ugye? Képzeld el, ha továbbra is minden reggel a keleti csúcsokat látva ébrednél. Így majd nem kell a vadászó sárkányokra gondolnod, meg a szárnyukkal csapkodó démonokra, ahogy utat vájnak maguknak a mérgező ködben. – Teátrálisan megborzongott.

– Elilas fog beköltözni a hálószobába? – Generációk óta a ház uráé volt a toronyszoba. – Nem. Én nem akarok ott aludni. Átalakítjuk tanulószobává a gyerekeknek. Biztos vagyok benne, a hegyek látványától eléggé megijednek ahhoz, hogy inkább a tanulásra koncentráljanak. Elilas és én megtartjuk a mostani hálószobánkat. Kicsi, de én szeretem. Rávettem, hogy bővítsük ki nappalival és kerttel, hogy meg tudjam hívni a barátaimat. – Danis megszorította Asvi ujjait. – Te is üldögélhetsz velünk, természetesen. Hímezünk, felolvasunk a legutóbbi szezon színdarabjaiból és a legújabb versekből. Asvinek soha nem volt lehetősége megtanulni hímezni, csak foltozni. Az apja nem pocsékolta a pénzt a taníttatására, bár a bátyjai megtanították írniolvasni. Megpróbálta elképzelni Danis elegáns nappaliját a divatos barátaival, amint színdarabokból idézgetnek és tánclépéseket gyakorolnak, de csak messziről volt képes nézni, nem tudott volna élni benne. – Ó, istenem! – Danis elengedte Asvit. – Túl sokat beszélek, pedig te gyászolsz, drága anya. Nem mintha én nem gyászolnék – tette hozzá gyorsan. – De Meklos apánk annyira beteg volt és annyit szenvedett, nem tehetek róla, de egy kicsit megkönnyebbültem, hogy megszabadult a kínoktól. Teljesen kimerített téged a betegsége. Talán most majd pihenhetsz. Mi a pihenés, ha nem a halál? A pihenés szó egyáltalán nem volt vonzó, ahogy az aprócska szoba sem, ami a kert falaira nézett. Kintről fürge és határozott lépések zaja hallatszott. A férfiak visszatértek. Elilas segített neki felállni, de túl szorosan fogta ahhoz, hogy odaléphessen a teástálcához – mint aki meg akarja értetni vele, hogy a dolgok megváltoztak a házban. Helyette Danis öntötte ki a teát olyan laza rutinnal, amit Asvi mindig is csodált: először forró vízzel megtöltötte a csészéket, hogy fölmelegedjenek, aztán kiürítette őket, majd tökéletes ívben és ritmusban csorgatta beléjük az ámbraszínű italt. Olyan kecsesen. Olyan szépen. Mint amilyen maga Danis is volt – valódi kincs az eladó lányok piacán abban az évben, amikor Elilasnak sikerült meggyőznie az apját, hogy fizesse ki érte a tekintélyes summát, megértetve vele, hogy egy ilyen menyasszony jócskán megnöveli a család értékét a gyapjúpiacon.

Asvinek eszébe jutott, amikor ő töltötte ki először a teát a férje apjának felesége helyett, az idős férfi halála után. Annyira remegett a keze, hogy kiömlött az ital, és amikor meghallotta, hogy Meklos anyja rosszallón felszisszen, még egyszer mellécsorgatta. Utána még sokáig ódzkodott a vendégektől, attól félve, hogy csalódást okoz az anyjának vagy neki. Danis magabiztosságában nem a saját alkalmatlansága megerősítését látta, hanem a régóta várt menekvést. Elilas büszke mosollyal nézte elragadó feleségét, amit a magiszter elégedett bólintással nyugtázott. Danis először a férfiakat szolgálta ki, aztán Asvinak is vitt egy csészét, majd leült mellé. A magiszter kortyolt; Elilas kortyolt; a nők kortyoltak. Miután a pap kiitta az első csészét, és hagyta, hogy Denis újra töltsön neki, hozzákezdett: – Ideküldöm a ministránsokat, hogy vigyék a holttestet a templomba, előkészítésre. Mivel nyár közepén vagyunk, a ceremóniát meg kell tartani holnap, nem várhatjuk meg a hagyomány szerinti öt nap elmélyülést. Elilas házfőnök úr, önnek vannak fiútestvérei, ugye? – Ketten élnek. Az egyik a katonaságnál szolgál, Tornyavesztett Hágónál. – Bátor ember! – mondta a pap. – Derék pallos, amely az önfeláldozásával biztosítja a békét mindannyiunk számára. Asvi összeszorította a kezét; a szelíd Posyonra gondolt és arra, hogyan vigasztalta őt a fia, amikor zokogva búcsúzott tőle, mert a határra küldték, ahonnan nincs visszaút. De nem mondott semmit. Nem adtak szót neki. – A másik Farportban van, a kereskedésünket vezeti. – Szóval túl messze ahhoz, hogy ideérjen a ceremóniára. Rendben. Elküldheti neki a megfelelő ajánlatot. – A férfi Asvi felé fordította hűvös tekintetét. Ahogy szemügyre vette, az asszony tudta: kitalálja, mire gondol. Asvi apja juhász volt, aki jó piacot keresett a gyapjúja számára. A gyermeke nem ért túl sokat a házassági piacon, de csak tizenhat éves volt, és már akkor is nagyon jól főzött. A nagyratörő Meklos számára, aki rajongott előkelő édesanyjáért, Asvi apjának kiváló gyapjúja és remek kapcsolatai a távolabbi dombokon élő juhászok klánjaival garancia voltak a jó üzletre. Ennek köszönhetően megduplázta cége jövedelmét.

– Gondolom, megfizetik a menetelés váltságdíját az édesanyjuk számára – folytatta a magiszter, kérdőn megemelve egyik szemöldökét. – Odafent már megbeszéltük az összeget. Elilas hezitálása meglepte Asvit. Felnézve észrevette, ahogy a fia jelentőségteljesen bámul Danisre. – Magasabb, mint gondoltam – motyogta. Danis zaklatott, rosszalló pillantást vetett a férjére, miközben olyan elkeseredett sóhajtás szakadt fel a torkából, hogy Elilas arcán grimasz jelent meg. – De a család természetesen kifizeti, kegyelmes uram – mondta. – Ejtsük is meg most rögtön, ne várjunk holnapig. Könnyebb így. – Kérem, kísérjen el az apám irodájába. – Az most már az ön irodája, házfőnök úr. – Igen, persze. Kérem, kísérjen el az irodámba. A férfiak távoztak. Danis olyan erővel csapta le a csészéjét, hogy az ütéstől kicsorbult az alja. Mérgesen nézett a porcelánra, amelyre miniatűr jeleneteket festettek: hölgyek sétáltak befelé elegáns léptekkel hatalmas, kardéles fogú sárkányok bendőjébe. – Rémesen ódivatúak. Ki fogom cserélni mindet. – De már több nemzedék óta a család tulajdonában vannak – mondta Asvi meglepetten. – A templomban vásárolták őket. – Bizony. Jó árat kapok értük a piacon, hacsak nem kellenek neked, drága anya. – Miért kellenének? – motyogta az asszony. – Miért is, tényleg! Neked jó az ízlésed, nem mintha az öreg engedte volna, hogy a saját kedved szerint öltözködj vagy rendezd be a házat. Nem csoda, hogy a konyhát szereted. Az az egyetlen hely, ahol nem parancsolt neked. Asvi nem tudta, mit feleljen erre az őszinte beszédre, úgyhogy inkább nem mondott semmit. Ez volt a legbiztonságosabb. Danis felállt. – Na, megyek, megnézem, mit csinálnak a férfiak, különben ez a tolvaj magiszter még egy százastól megszabadítja a családi kincstárat. Eli agyafúrt kereskedő, de hihetetlenül naiv, ha a templomról van szó. Apám szerint…

Elhallgatott, komoly pillantást vetett Asvire, majd elmosolyodott, mint aki szeretett, de kissé együgyű gyermekéhez beszél. – Ne törődj vele. Nehéz idők voltak ezek mindannyiunk számára. Beszélek összevissza, nem tudom tartani a számat. Drága anya, bocsáss meg! – Te mindig jó voltál hozzám, Danis. Danis lehajolt, és Asvi mindkét orcáját megcsókolta. – Kedvesen fogadtál, amikor más, kevésbé előkelő születésű asszonyok tiltakoztak volna az ellen, hogy egy olyan zavaros hátterű nő, mint én, bekerüljön a családjukba. Mindig hálás leszek szerénységedért és könyörületességedért. Azzal távozott. Egyedül üldögélni az üres fogadószobában olyan luxus volt, amit Asvi ritkán engedhetett meg magának. Most kiélvezte, tudván, hogy nem fog sokáig tartani. A démonszemek rábámultak az üveges szekrényből. Az emberek úgy tartották, sosem szűnnek meg bámulni, még halálukban sem, ha egyszer a préda látványa felébreszti őket. Ezek a szemek voltak Meklos büszkeségei és dicsősége. Mindenki tisztelte, mert volt bátorsága ilyen gyűjteményt tartani a házában. Szerette megtapogatni őket, persze kesztyűben, a vendégeit pedig kísérteties elbeszélésekkel szórakoztatta arról, hogyan jutott minden egyes kő a birtokába. A gyógyító, aki az utóbbi két évben kezelte, felvilágosította a haldoklót, hogy a szemek mérgezték meg, miközben tapogatta őket. Mégis, nem sokkal a halála előtt Meklos izzó, szinte erotikus szenvedéllyel suttogta, hogy a szenvedés és a keserves hanyatlás sem volt elég nagy ár azért, amit látott. A gyógyító elmagyarázta Asvinak, hogy ezek csak egy haldokló hagymázas fantáziái, és Meklos sosem mondta el, pontosan mit látott. Ő maga sosem ért hozzá a szemekhez. Kislány korában fenn, a dombokon látott egy valódi démont, amint lecsap a magasból, és megtámad egy birkanyájat; a tekintetében mérges tűz lángolt, miközben a szájából keserű, szürkés pára tört elő – mintha csak kiömlő tea lenne –, amellyel leforrázta és megölte a rémült birkákat, és velük együtt elevenen elégette Asvi kedvenc bátyját. Ahogy a démon lángoló szemével meglátta, és felé fordult, hogy őt is elégesse, egy sárkány ereszkedett alá a felhők közül – érkezését nem jelezte más, csak egy maró, forró szélfuvallat. A hatalmas állat egyetlen, lassú pillantással vette szemügyre, de az olyan volt, mint amikor méz szivárog a

sebre. Ám aztán már ügyet sem vetett rá; ő csak egy egyszerű emberlány, nem fontosabb a bégető birkáknál. A sárkány fénylő karmai közé fogta a démont, és elvitte magával az égbe. Ha Asvinak szárnyai lettek volna, azonnal utánarepül, mielőtt a világ súlya lehúzza az unalmas földre. A nyitott ajtón át hallotta, ahogy Elilas udvariasan elköszön a magisztertől. A bejárati ajtó aztán bezárult, kettesben hagyva a házaspárt az előtérben. Danis alig hallhatóan így szólt a férjéhez: – Korruptak mind, egytől egyig. A felét zsebre teszi, a maradékot pedig odaadja a bírónak. – Mit tehetünk? Ők irányítják a herceget, a herceg meg minket. – Majd meglátjuk. – Danis! – Psszt! Tudod, hogy igazam van. Nem értem, miért haboztál annyira. A saját anyádról van szó! – Nagyon sok pénz, ő pedig már öreg. – Öreg! Ezt fogod majd rólam is mondani egyszer? – Rólad? Dehogy! Te… – Én gyönyörű vagyok, elegáns, és elég rossz hírű ahhoz, hogy mindenki tiszteljen, nem egy megfélemlített, engedelmes kisegér, aki a domboldalon született a birkák között, és jól bele lehetett rúgni! Apád pont eléggé gonosz volt ahhoz, hogy úgy kezelje, mint egy cselédet, és sose értékelje a fantáziadús, finom ételeket, amelyeket egész életében főzött neki. Van róla fogalmad, anyád micsoda kincs? A város összes szakácsát elcserélném érte. Még a hercegét is. Te mit gondolsz erről? Egy szóval sem panaszkodott soha, hogy abban a szörnyű toronyszobában kellett aludnia éveken át, egy nyafogó, önző férfi mellett, aki azt is szóvá tette, ha megpróbálta kissé megízesíteni az unalmas kásáját. – Danis! – Csak a saját szavaidat ismétlem, drágám. Nehogy most a szememre hányd őket! Veled is rosszul bánt. Nem csoda, hogy a testvéreid kirepültek olyan messzire, amennyire csak tudtak, amint nagykorúak lettek. Szerencséd, hogy én szemet vetettem rád.

A férfi hangja ellágyult, és évődve kérdezte: – Miért vetettél szemet rám, drágám? – Arról lehetne mesélni – felelte nevetve Danis. – Most gyere. Add oda szegény anyádnak a karkötőt, mielőtt a pap visszajön, és még több pénzt présel ki belőled. Látta, hogy habozol. Tudod, mit mondanak a templomban: Nehéz idők járnak, és a sárkányoknak adományok kellenek. – Sose tenném! – Sose tennéd addig, amíg meg nem teszed. – Vesti és Pos sose bocsátanák meg. – Jól tennék. Teljesen lejáratnánk magunkat a közösség előtt, ha hagynánk, hogy elvigyék a Nagy Menetelésre. Gondoltál valaha erre? – Természetesen nem engedném, hogy elvigyék, kedvesem. Csak megdöbbentett, milyen magas az ára. – Mert a mohóság vezérli őt, és bármit elvehet, amit akar: a herceg védelmezi a papokat, mivel a papok védelmezik őt. Ha lesz egy negyedik fiunk, papnak nevelem, és majd az én segítségemmel helyreteszi ott a dolgokat! Elias ideges nevetést hallatott. – Elég ebből, drágám! – zárta le a témát Danis. – A dolog el van rendezve, anyád biztonságban van. Menjünk be. A lépéseik közeledtek. Asvi összekulcsolta kezét az ölében, és nem szólt semmit, amikor beléptek. Hagyta, hadd higgyék az emberek, hogy olyan rosszul hall, mint Meklos az utóbbi években. Elilas odalépett hozzá. Mereven odanyújtott felé egy karkötőt, amelyen csiszolt obszidián- és karneolgyöngyök sorakoztak egy ezüstláncon. – A családod kezeskedik érted, anyám. Az adománnyal, amelyet ez a karkötő jelképez, vállaljuk, hogy mindig gondoskodni fogunk rólad, még akkor is, ha már nem szülsz fiúkat, és túl gyenge vagy hozzá, hogy megkönnyítsd a férfiak terhét, amelyet ebben a kegyetlen világban cipelnek. A düh szikrája lobbant fel Danis szemében, miközben gúnyosan elmosolyodott. De nem szólt semmit, nem tett megjegyzést. Miféle megjegyzést tehetett volna? Az előszobában Herel fogadni kezdte a vendégeket, akik azért jöttek, hogy leróják tiszteletüket. Először a közeli szomszédok jelentek meg, ők

még látták, amint a magiszter érkezik és távozik. Ahogy terjedt a hír, úgy jöttek egyre többen. Bavira behozott egy tálca palacsintát, ami gyorsan el is fogyott, úgyhogy Danis kiküldött egy szolgát a pékségbe öt tálca rózsabimbó-süteményért. Asvi számára szentségtörésnek tűnt, hogy boltban vásárolt süteményt szolgálnak fel a vendégeknek a saját otthonában. De túl fáradtnak érezte magát, és azt is tudta, hogy ez már nem az ő feladata. Mostantól Danis hozza meg ezeket a döntéseket. Egy határozottabb anyós jobban betörte volna a fia feleségét, ahogy éveken át vele is tették, de Danist senki sem törte be. Asviben fel sem merült, hogy egyáltalán megpróbálja. A legfiatalabb öccse érkezett meg két színész kíséretében. Míg a család nagy része továbbra is a dombságon élt és pásztorkodott, ő már városi ember volt, méghozzá színdarabíró, aki a jó kereskedelmi kapcsolatoknak köszönhetően befolyó pénzből tanulta ki a szakmát. A csillogó, arany szalag, amelyet a mellkasán viselt, és sárkánypikkely-szerűen befont haja divatossá tette a külsejét. Természetesen először Elilast üdvözölte, majd hosszan, bizalmasan elcsevegett Danisszel, mielőtt Asvihez lépett. – Másmilyen frizurát kellene hordanod, Asvi – mondta, testvériesen arcon csókolva az asszonyt. – Ez már idejétmúlt, és amúgy sem állt jól neked soha. No, hadd lássam! Asvi közönyösen bámult rá, megpróbálva megfejteni, mit akar látni. Egy pillanatra még a nevét is elfelejtette. Belek! Lánykorában többnyire a házimunkával és a gyerekfelvigyázással volt elfoglalva, mivel az anyja minden szülés után hosszasan betegeskedett. A kis Belek épphogy csak megtanult járni, amikor az apja levitte Asvit a hegyről, hogy szerencsét próbáljon vele a síkföldön, a házassági piacon. Belek megfogta a csuklóját, és szemügyre vette a karkötőt. – Jó minőségű gyöngyök. Szégyenbe kerültek volna, ha nem fizetik ki érted a váltságdíjat. – De hisz ő a fiam! – Sok fiú hagyta már cserben az anyját. Vagy elveszítette, önhibáján kívül. Összenéztek, mert bár alig ismerték egymás életét, mindketten tudták, az apjuk hogyan veszítette el saját édesanyját, amire rendszeresen

emlékeztette Asvit, amikor a lány eladósorba került. Asvi nagyapja meghalt, amikor Asvi apja még gyerek volt. Ő volt a legidősebb az élő gyermekek közül, vagyis a felelős, akit már tizenhat évesen férfinak tekintettek. Az anyjának nem volt élő fiútestvére, sem apja, a férfi unokatestvérek pedig túl messze laktak, hogy gondoskodjanak róla. Mivel nem volt elég pénze, hogy kifizesse a díjat, az anyját a templomba vitték, ahonnan elindították a Hosszú Menetelésre a keleti hegységbe, áldozatként a sárkányoknak, akik megvédték az embereket a démonoktól. Persze soha többé nem látta. És sosem bocsátotta meg magának, hogy nem volt képes megmenteni. – Mindenképp összekapartam volna a pénzt, nem számít, mennyi kölcsönt kellett volna fölvennem – mondta Belek. – A hozzánk hasonló emberek nem hozhatnak szégyent a fejükre, mint a nemtörődöm hegyi népség, akik odaláncolják a lányaikat egy sziklához, hadd vigyék el őket a sárkányok. – Senki sem tett még ilyet. A fiatal nők túl értékesek ahhoz, hogy eldobják őket! – Hirtelen mellettük termett Danis, telt, piros ajkain ravasz mosollyal. – Ezt csak a színdarabírók találják ki, mert az eladósorú lányok jól mutatnak a színpadon. Aggodalmasan sürögni-forogni kezdett Asvi körül, teletöltötte a csészéjét friss, forró teával, és újra meg újra eligazgatta a tányéron a süteményeket az asszony jobbján lévő asztalon. Asvi furcsamód észrevette, hogy Danis elegáns papucsba bújtatott lába kissé hosszan időzik el Belek drága bőrcipőjéhez simulva. A feje fölött Belek néhány sort idézett Danisnek a minden bizonnyal most készülő, új darabjából. – „Miért hajtjuk fejünket a régi föld igájába, amikor olyan talajon állunk, ami tele van friss hajtásokkal?” – Tendenciózus. – És ez? „Vajon milyen titkos ösvényeken halad a lélek a szeretett lény felé?” Danis felhúzta az egyik szemöldökét, és fura grimaszt vágott, míg a férfi el nem vörösödött. – Hé, Belek!

Belek megszakította Danis szkeptikus arckifejezésének elragadtatott szemlélését. Egy férfi, aki feltűnően elegáns öltözékével jelezte a külvilág felé gazdagságát, épp belépett a szobába. Olyan laza természetességgel intette magához Beleket, mint aki mindig eléri, amit akar. – Ó, de jó, reméltem, hogy eljön, már jelezte, hogy szívesen támogatná anyagilag a következő előadásunkat – magyarázta Belek Danisnek, majd odébb állt. Mielőtt Danis követhette volna, Asvi megragadta a kezét, és addig szorította, míg a menye le nem hajolt hozzá. – Jól vagy, drága anya? Tudom, milyen nagy megpróbáltatás ez. Csak még egy kicsit tarts ki. – Szeretők vagytok? – súgta Asvi arra gondolva, hogy a fia mennyire odavan ezért a nőért, akin ő maga sosem tudott kiigazodni. – Szeretők? – Te és Belek? Danis vidáman fölnevetett, miközben a két színész felé pillantott; jóképű férfiak voltak, finom vonásokkal és elbűvölő mosollyal. – Nem. Nem vagyok az esete. De van egy titkom, drága anya. Segítek neki színdarabot írni. – A nőknek nem lehet közük a színházhoz. Nem illendő. – Ez egy régi szokás, ami az őshazából származik. Tudom, hogy nem mondod el senkinek. Asvi elengedte Danis kezét, amikor újabb vendégek özönlöttek be az ajtón. Mindenki ügyelt rá, hogy ne nézzen felé; udvariatlanság lett volna üdvözölni az özvegyet, amíg az átkelési ceremónia véget nem ér, mivel a törvény szerint ő is halott volt attól a pillanattól kezdve, hogy a férje elhunyt. Amúgy is egy félreeső sarokban ültették le, és olyan könnyű volt átnézni rajta, ahogy egy egyszerű fazsámolyon pompás díszletek között. Danis titokban színdarabot ír! Ez a gondolat, keveredve a vendégek folyamatos, áradáshoz hasonló jövés-menésével, eszébe juttatta azt az időt, amikor fiatal lányként a tengerhez utazott. Az apja vitte magával a húsznapos útra Farport kikötővárosába, ahol Meklos felügyelte a család legtávolabbi raktárát. Ekkor Meklos még csak egy negyedik fiúgyermek volt, aki joggal vehette

számításba egy juhász eléggé csinos lányát leendő feleségként, mivel a bátyjai még nem haltak meg, és nem tették váratlanul a család fejévé. Asvi nézte, ahogy a hajók átszelik a vizet; a vitorlák lobogtak a szélben, mintha varázslat által könnyűvé vált szárnyak lettek volna. Egy jóképű tengerész, egyike azoknak a világjáró Aivuroknak, akiknek a bőrszíne friss tavaszi levelekéhez hasonlított, rákacsintott. Miután felhívta magára a lány figyelmét, elmosolyodott, és azt mondta, a hajója személyzetének a fele nő, és egy ilyen erős lány, mint ő, ne szalassza el az esélyét a kalandra. Kaland! De az apja már megmondta, férjhez kell mennie a család érdekében, hogy az öcséinek jobb élete legyen, mint neki. Így az anyjuk, aki nagyon legyengült a sok terhességtől, nem lesz rákényszerítve a Hosszú Menetelésre, ha a férje őelőtte halna meg. Három nappal később Meklos eljegyezte Asvit, és az apja megvethette a lábát a gyapjúkereskedelemben. Megerősödve az új kötelék által, Meklos engedélyt kapott rá, hogy ismét a születési helyén, a szárazföld belsejében telepedjen le. Jelenleg Asvi második fia, Vesterilos folytatta a családi vállalkozást Farportban, idegen születésű feleségével és egyre gyarapodó családjával. Ő meg az apja nem jöttek ki jól, úgyhogy a fiú sosem látogatta meg őket, csak szűkszavú jelentéseket írt, bár anyjának részletesen beszámolt az unokákról, sőt néha tengerentúli fűszereket küldött ajándékba. A szomszéd asztalnál ülő nők suttogó hangja rántotta vissza Asvit a jelenbe. Épp a süteményeket kóstolgatták. – Nem olyan ízletesek, mint amilyet elvárnék ebben a házban – húzta fel orrát az egyik, gúnyos pillantást vetve a szoba közepén álló Danis irányába. – Vajon a boltból vannak? A fiatalok manapság nem tisztelik a kemény munkát. – Ez a nő mindent készen kap, nem? Sajnálom Meklos özvegyét. Milyen szürke kisegér! Biztos többet be sem engedik ide. – Próbáltatok már beszélgetni vele? Az a hegyi akcentus! – Soha nem fog felérni egy tanácstag lányával, még akkor sem, ha úgy cicomázza magát, mint egy utcalány. Ha értitek, mire gondolok. Egyetértőn összenevettek, mint akik számára a közös elmarasztaló vélemény édesebb a süteményeknél.

Asvit villámcsapásként érte a megvilágosodás, mint amikor szélroham söpör végig a síkságon. Ha most kisétálna a beszélgető, tüsténkedő, fontos emberekkel teli szobából, senki sem állítaná meg, észre sem vennék, hogy távozik. A gyülekezet pontosan ugyanúgy viselkedne, mint addig. Ha egy pálcikával helyettesítené önmagát, az is megtenné. Felállt. Egy lélegzetvételnyi ideig nem mozdult. Maradnia kéne. Az esze tudta, mi a kötelessége. De a teste nyugtalan volt. Akár egy egyszerű szellőfuvallat, átsuhant az emberek csoportjainak résein át az ajtóhoz. Nem volt nehéz átlépni a küszöböt. Senki sem szólt utána. A fogadószobából áradó-apadó beszélgetés hullámain, akár egy áramlat, haladt előre az úton, amit a legjobban ismert: le a főfolyosón a ház hátsó traktusa felé. Amikor a zaj elhalt, a lépései is lelassultak. Különös vonakodás fogta el, mintha láthatatlan indák csavarodnának köré, ahogy közeledett a konyha felé – a hely felé, ahol mindig menedékre talált. Mostantól a földszinti szobában fog lakni, és minden áldott reggel idejön, addig, amíg túl gyenge nem lesz, hogy elvégezze a munkát. Azután ágyban fekszik majd, amíg meg nem hal – egy olyan szobában, ahonnan nem látja az eget. A félig nyitott ajtón át hallotta, ahogy Feloa utasításokat ad Bavirának. Nincs szükségük rá. Danis majd elküld valakit a boltba még több süteményért. Az özvegy amúgy sem főzhet halott férje átkelési ceremóniájára. Az olyan lenne, mintha egy kísértet látná el étellel az élőket: csak bajt hozna. Ha Meklos lelke már átkelt a túlvilágra – és mivel a váltságdíj ki lett fizetve –, minden visszatér a normális kerékvágásba, csakhogy semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. A házassága Meklosszal arra kötelezte, hogy szolgálja. De a férje meghalt, és ez azt jelentette, hogy jogilag ő is halott, ezentúl csak akkor maradhat az élők között, ha a férfirokonai kifizetik érte a váltságdíjat a templomnak. De mi van, ha nem szeretne az élők közt maradni, ha ez azt jelenti, hogy árnyékként vonszolja magát abban a házban, amit korábban ő vezetett? Ahol nem volt igazán boldogtalan. Az apja éppen elégszer mondta el neki, hogy kötelességtudása és engedelmessége szerencsét hoz a családnak. De a

bátyjai most már jól éltek, a fiai felnőttek, az apja pedig meghalt; szerető pillantása többé már nem kötötte Asvit a földhöz. A szemben lévő folyosón megjelenő fény- és árnyékcsíkok jelezték, hogy még néhány lépés, és a kertre nyíló ajtóhoz ér. Nem is az akarata vezette, hanem mintha zsinór húzná előre, amit nem tud lefejteni a végtagjairól. A falon egy szögön egyszerű, kapucnis köpeny lógott. A vállára terítette, mint olyan gyakran reggelenként. Az ajtó pont eléggé volt nyitva, hogy kisurranhasson rajta anélkül, hogy megérintené a kilincset, tehát végül is nem ő nyitotta ki. Három lépés, és lenn volt a kerti úton a takaros fűszernövények és virágágyások között, amelyeket az évek során ültetett. Elidőzött a padon, amelyen gyakran üldögélt magányosan a liliom- és krizantémágyásokból kinyúló négy tégla mellett. Három lánya és egy fia, akik nem élték túl a csecsemőkort, nem voltak elég idősek ahhoz, hogy templomi temetést kapjanak, ezért Asvi titokban kicsempészte a testüket, mielőtt az éjszakai szemetesvagonba dobták volna őket, és itt földelte el mind a négyet a kertben. Lehajolt, megcsókolta az ujjait és megérintette mindegyik téglát – ugyanazzal a gyengéd szomorúsággal, amivel annak idején elbúcsúzott a gyermekeitől, mielőtt földet szórt az arcukra. De nem időzött tovább. A zsinór megfeszült. Az idős kertész a rácson túl szorgoskodott, ami a fogadókertet vette körül, ahol a vendégek teázhattak és cseveghettek a direkt erre a célra kiválasztott, bódító illatú és elragadó küllemű növények között. Az öregember fel sem nézett. Amennyire Asvi tudta, nem is értesítették, hogy új gazdája van. Az ő életében nem sokat számított a változás. A férfiakat nem küldték el a Hosszú Menetelésre. Ők sosem jelentettek terhet, és a sárkányoknak amúgy sem kellettek. A kertkaput záró hosszú rúd és vastag lakat nyitva volt. Asvi kocsikerekek zörgését hallotta. Egy fiatalember jelent meg jókora, letakart tálcával. – Erre van a konyha? – kérdezte minden bevezetés nélkül; nyilván szolgának nézte őt egyszerű öltözéke miatt. Asvit a hangja már egy ideje cserben hagyta. Rámutatott az ösvényre, és félreállt, hogy a férfi el tudjon menni mellette. Egy újabb fiatalember jött

utána egy másik tálcával, aztán egy harmadik és egy negyedik; mindannyian a fiatalok frissességével és céltudatosságával lépkedtek. Miután távoztak, Asvi látta, hogy a hátsó kertkapu, amelyen keresztül a szállításokat bonyolították, nyitva maradt, ami szinte soha nem fordult elő. Senki más nem volt a kertben. A hátsó kapu szélesre tárva. Semmi sem volt egyszerűbb, mint elhagyni az épületegyüttest, és továbbmenni az úton lefelé, a többi gazdag kereskedőfamília hátsó traktusa mentén. Az ösvény kétfelé ágazott. Asvi megállt, és maga elé képzelte a családi birtokukat, a szomszédos házakat és a közeli utcákat, felülről nézve, ahogy egy sárkány látná, ha a sárkányok valaha is a város fölé repültek volna. Vajon hová megy valaki, akinek nincs semmi kötelezettsége? Mivel a legismerősebb hely a piac volt, arrafelé indult el. Gyümölcsök, zöldségek, magvak, fűszerek: mindegyiknek megvolt a maga sora a házukhoz legközelebb eső, keleti piac árkádjai alatt. A reggeli nyüzsgés színes kavalkádjában szellőnek érezte magát: láthatatlannak, mégis jelen lévőnek. Csak amikor a fűszeres sorhoz ért, akasztotta meg egy hang, és kényszerítette megállásra. – Asszonyom! Hát itt van! Ma kicsit később jött. Elkészítettem a szokásos dobozát. Van benne egy csomag szárított, korán érő csipkebogyó is. Kifejezetten önnek tettem félre. A fűszerárus, egy jólelkű férfi, nemrég vette át apjától a kereskedést. Bőbeszédű ember volt, szívesen mesélt második felesége első terhességéről, amiért cserébe csak bólogatást és mosolyt várt el. Asvit hirtelen elfogta a kíváncsiság. – Mennyibe kerül? – kérdezte, megérezve a doboz súlyát, amit elvett az árustól, mivel nem volt képes nemet mondani. A férfi, leplezve enyhe zavarát, fölnevetett. – Ne törődjön vele, asszonyom. Majd elküldöm a legidősebb fiamat Meklos úrhoz. Magam jártam oda, mielőtt drága apám átkelt volna. Szerencsés asszony ön. A férje sose akad fönn a költséges ízlésén! Azzal egy új vevő felé fordult, Asvi pedig ott állt a dobozzal. Vigye haza a fűszereket? Vagy vegye meg előbb a zöldséget, a gyümölcsöt és a magvakat? Állítsa össze az esti menüt, hiába nem főzheti meg?

A jobb talpán hideg szivárgást érzett, mintha a halál jeges lehelete érte volna. Amikor lenézett, felfedezte, hogy egy kisebb tócsában áll – remélte, csak víz –, ami kezdte átáztatni az otthoni papucsa selyembélését. Az egyre terjedő folt – micsoda kár a jó selyemért! – arra ösztönözte, hogy tovább induljon. Megragadva a fűszeres doboz fogantyúját, utat vágott magának a piac nyüzsgő sokaságában a cipőárusokhoz. Elhaladt a városi cipőket és csizmákat kínáló, elegáns standok mellett, és egy csöndesebb szekció felé vette az irányt, ahol egy falusi házaspár erősebb, tartósabb cipőket készített, amelyeket a dombok lakói viseltek. Még az árusok hegyi akcentusa is kényelmes hatást keltett, bár a hosszú ó-k és éles cs-k hallatán Asvinek eszébe jutott, hogy a saját beszéde is mennyire leegyszerűsödött és felpuhult a sok éves városi lét után. Az árusok kedvesek voltak vele: még hallhatták a hangjában gyermekkora nyomait. Mivel senki sem tudott Meklos haláláról, és a köpeny eltakarta a gyászruhát, egyszerű volt rávenni őket, hogy az illusztris kereskedő otthonába menjenek a fizetségért. Asvi tartós gyapjúcsizmában folytatta útját, követve a szélharangok dallamát. Meklos nem szerette ezt a hangot, ami a magas hegyek oldalain állandóan jelen lévő szél zenéjére emlékeztette az asszonyt, amikor kislány korában birkákat terelt, és feje fölött az ég volt a tető, állandó társa pedig a szél. Innen, a nagy piac árkádjának északnyugati sarkából látni lehetett a keleti kaput, amit nappalra kinyitottak. Harangok lógtak mindkét oldalán, mivel a démonok utálták a fém kemény hangját, így nem mertek átkelni rajtuk. Az őrök apró csengettyűket viseltek széles karimájú kalapjukon. Egyenesen előre néztek, így nem látták, amint Asvi átsétál a kapun a külső városrész felé, bár a dolguk után siető fiatal nőket szívesen mustrálgatták. A városban lévő családi birtokokat magas kőfal védte, míg a külső körgyűrű kertjeit fából készült mellvéd. Az istállók és a cserzővargaműhelyek Vargavárosban voltak, másfél kilométerre innen, mert az állatok vonzzák a démonokat. Asvi elment a kertek mellett a keleti úton, a mellvéd Napkeleti Kapuja felé. Az átkelés temploma, ahol a halottakat helyezték el, mielőtt elindulnak végső útjukra a napkeleti hegyekbe, eltakarta előle a kaput.

A nagy téglaépületnek – a tető mind a négy sarkán hatalmas sárkányszarv díszelgett – két bejárata volt: egy a papoknak és egy a halottaknak. Senki más nem léphetett be vagy távozhatott, mert a halottak átlényegülő húsa egyaránt tartalmazta a fényesség és a rontó varázslat magvait. A démonok vérrel és varázslattal táplálkoztak: vérrel, mert abban van az életerő, és varázslattal, mert abból nő ki a halál. A papok kapuja, amely zárva volt, a városfalak felé nézett. Négy fiatal nő sietett el mellette. Az arcuk alapján kitalálta, hogy testvérek; nagyjából egyidősek lehettek az ő fiaival, talán tíz vagy tizenkét év volt a legidősebb és a legfiatalabb között. Amikor megszólalt a harang az épület túloldalán, az első, aztán a többiek is szaladni kezdtek; hárman szívtépőn zokogtak, míg a negyedik sürgette őket. A harang az e heti Hosszú Menetelésre hívott. Asvi megszaporázta lépteit, hogy beérje a fiatal nőket. Ahogy követte őket a templom távolabbi sarkán túlra, megpillantotta a Napkeleti Kaput. Hét halottaskocsi várakozott egy sorban; paphajtók ültek a bakon, és paptestőrök csapata kísérte őket. Horgos szájú, négyszemű, hatlábú szellemek toporogtak mögöttük izgatottan, vágyakozva nézve a ponyvával letakart fekhelyekre, amelyeken a testek hevertek. A hetedik kocsi elé négy, lehajtott fejű, egymásnak vetett vállú ökör volt befogva. Négy idősebb nő bújt össze az ökör vontatta kocsiban lévő ágyon. Még nyolc nő várakozott a kerekek mellett, barna özvegyi ruhában. Ők nyolcan még elég erősek voltak a járáshoz, bár a nők szokásos belenyugvásával hajtották le fejüket és kulcsolták össze kezüket. Az egyikükhöz futottak oda a nővérek. Köré csoportosultak, miközben az első kocsi megrázkódott, és elindult a Hosszú Menetelésre. Milyen fényes és szomorú volt az arcuk! Mennyire látszott rajtuk az odaadás, a reménytelenség és a gyász! Ahogy Asvi a könnyeiktől megbabonázva közelebb ért hozzájuk, látta, milyen szegényes az öltözékük, hogy édesanyjuk gyászruhája kopott, ósdi, toldozott-foldozott, elöl gombolt; az a fajta, amit egy fiatalasszony az ócskástól vesz meg, mert többre nem telik. – Megpróbáltuk, anya! Megpróbáltuk! – kiáltotta a legidősebb. – De nem tudtunk eleget összeszedni. A papok megemelték a díjat, pedig látták, mennyire kétségbeesettek vagyunk. Mihez fogunk kezdeni nélküled?

A második kocsi is megindult az első nyomában. A többi nő ijedt arccal hátrált a kocsisortól. Az asszonyok a fájdalmukat csak diszkréten fejezhették ki, nem ilyen merészen, a nyilvánosság előtt. – Jól van, drágáim, jól van. – Az asszony gyengéden megsimogatta a lányait. Jó tíz évvel lehetett idősebb Asvinél, vagy csak nehezebb és szűkölködőbb életet élt. A harc és a nélkülözés is megöregíti az embereket, ahogy az ő édesanyját is, aki legalább a saját ágyában halt meg, gyermekei körében. – Tudom, hogy mindent megtettetek. A papok azt mondják, a nők feladata, hogy kényelmes otthont teremtsenek az utánuk következőknek. Várni fogok, amíg sok-sok év múlva ti is átkeltek majd, ha az istenek is úgy akarják. A harmadik kocsi is elindult, miközben a fiatal nők zokogtak, édesanyjuk pedig vigasztalta őket. Posyon is így próbálta vigasztalni őt, amikor kénytelen volt maga mögött hagyni a szeretteit. Asvi mellkasában olyan erőteljes érzés lobbant lángra, mint amikor dühödt szárnyak csapnak le áldozatukra. Lehúzta karjáról az obszidián és karneol gyöngy karkötőt. Terv nélkül, mint amikor valaki leugrik egy szikláról, odasietett a kis csoporthoz, miközben nagy kerékcsikorgással a negyedik kocsi is mozgásba lendült. Két kezét a szájára téve besurrant közéjük. – Tessék. – Míg a fiatal nő meglepetésében eltátotta a száját, Asvi erőteljesen megragadta az idős nő karját, és a csuklójára húzta a karkötőt. – Magának nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Döbbent tekintet keresztezte az övét, elhomályosulva a könnyektől. – De asszonyom, ez az öné. – Tudom, mit csinálok. – A hosszú évek, melyeket Meklos kívánalmainak eleget téve töltött, úgy hulltak le a válláról, akár a súlyos terhek. Szinte részegnek érezte magát attól, hogy a falak végre leomlottak. A hajtó éles kiáltására az ötödik kocsi is nekiindult. – Ezt szánják nekem az istenek. Magának a családja mellett a helye, akik szeretik, és szükségük van magára. Menjen! Siessen, mielőtt a papok észreveszik! Levette válláról a köpenyét, és a másik nőre terítette, hogy eltakarja az öltözékét.

– Készüljenek fel! – kiáltotta az egyik őr, ahogy a hatodik kocsi is gurulni kezdett. Szigorú tekintettel és haragosan lebiggyesztett ajkakkal sietett feléjük. – Már meg kellett volna tennie az előkészületeket. A kapunál tilos búcsúzkodni. – Csak egy utolsó csókot adtam a húgomnak és a lányaimnak, akiket rá hagytam. – Asvi olyan lendülettel beszélt, hogy szegény fiatalember meglepetésében hátralépett. Könnyen jött nyelvére a hazugság. Soha nem volt húga és lányai sem, akik tovább éltek volna három nyárnál. Bólintott egyet feléjük, majd hátra sem nézve otthagyta őket. Amikor az utolsó kocsi is elindult, egy másik, lándzsás-sodronyinges őr szaladt felé, hogy figyelmeztesse: – Igyekezzen! Alkonyat előtt el kell jutnunk az Eldaal Templomig, már így is késve indultunk. Ha fáradt, felülhet a kocsira. De nincs hely mindenkinek. Váltaniuk kell egymást. Rá se nézett Asvire, semmi különöset nem talált a jelenlétében. Csak egy másik értéktelen öregasszony volt, pont, mint a többiek. Asvi fürgén átvágott a mellvéd duplafalú kapuján, elhagyta az őrtornyokat, a harangokat és a lámpákat, amelyeket sötétedéskor meggyújtanak. A mellvéden túl mezők és gyümölcsöskertek terültek el, a farmerek, akik gondozták őket, napnyugta után a falak mögé tértek haza. Az ég kék volt, vékony felhők csíkozták. Meleg volt, de nem hőség, kifejezetten kellemes idő a gyaloglásra annak, aki szereti. Asvi a dombokon nőtt fel, így az út folyamatos emelkedése nem zavarta. Könnyedén elkerülte az utolsó kocsit, amelynek utasai nyilván kérdéseket tennének fel neki. Nem félt a befogott szellemektől, akiket nem érdekelte az élő hús, még a bárányokra sem vadásztak. A szél lassú dalt zümmögött az árpa- és rizsföldek felett. A távolban ki lehetett venni a csúcsok körül keringő sárkányrajokat. Egy nő elsírta magát. Asvi félelme elszállt, amikor levette a karkötőt és odaadta a köpenyét. Posyon elment a világ végére. Ő miért ne tehetné? Közelről látja majd a hegyeket, amire mindig is vágyott. Végre követheti a sárkányokat a felhők közé. Elmúlt dél, és csak az őrök kalapján lógó csengők csilingelése és a kerekek nyikorgása hallatszott. A csengőhangok hallatán a földeken

dolgozó parasztok elnéztek más irányba, mert balszerencsét hoz, ha valaki nézi a Hosszú Menetelést. A halottak csak nemrég hunytak el, így nem beszéltek. Az őrök nem foglalkoztak a rakománnyal. Az asszonyok nem ismerték egymást, így nem beszélgethettek az életükről. Talán néhányan még szerették is a férjüket, testvérüket vagy fiukat, akiknek a halála megviselte őket. A csöndet megülte a reménytelenség súlya. Kora délután megálltak egy rövid pihenőre egy sor szederfa árnyékában. Az egyik őr kenyeret osztott ki. Asvi soha nem tudta elviselni az olcsó, rosszul elkészített ételt. – Ez savanyú és sületlen – mondta a parancsnoknak, felé nyújtva a szivacsos állagú és rágós kenyeret. – Gondolom, nem várják el tőlünk, hogy ehetetlen ételt együnk egész úton. A merész megjegyzés váratlanul érte a férfit. – Útközben főzünk – felelte szigorúan, megvető grimasszal. – Nincs időnk rá, hogy mindenki ízlésének megfeleljünk. Hacsak maga nem tud jobbat. – Persze hogy tudok jobbat. Az őr felhorkantott, és elfordulva rákiáltott a hajtókra, hogy induljanak. – Napnyugta előtt Eldaal Templomához kell érnünk. Meneteltek. A templomot fasor takarta el az útról. Senki sem élt itt. A vidéki templomokat menedék céljából építették a démonok éjjel-nappali támadásai ellen. A testeket szállító kocsikat és az ökröket egy csengők által védett fészerben helyezték el, a szellemeket pedig egy tejüveggel körbevett karámban. Asvi nem vett tudomást a nyitott ajtóról, ami sötét barakkokba vezetett, ahol a nők kimerülten rogytak le a kemény szalmazsákokra. Pihenés helyett bevitte a fűszeres dobozát a konyhába. A konyhai feladatokra kijelölt két őr hozzálátott tüzet rakni a kemencében. Asvi belépett, és – nem törődve megdöbbent ábrázatukkal – mustrálni kezdte az élelemmel teli zsákokat és kosarakat. – Az egyszerű ételt is el lehet készíteni jól – mondta nekik, munkára fogva őket, ahogy a fiaival is tette, amikor gyerekek voltak. Hamarosan sülni kezdett az árpalisztbe kevert dióval és egy csipet bogyóval dagasztott másnapi kenyér. Asvi káposztát és hagymát vágott fel, amit olajjal,

petrezselyemmel, gyömbérrel és csillagánizzsal készített el. Bejött a papmágus, hogy elhelyezze a holttestekből szivárgó fénnyel működő lámpákat. Nem tudott betelni a finom illattal, ahogy Asvi felverte az ízletes tésztát a palacsintához, amit a káposzta mellé szánt vacsorára. Mindent megettek, az utolsó falatig. A két, immár barátságos és mosolygós konyhás elmosogatott, míg Asvi beáztatta a babot a másnap reggeli, kiadós leveshez. A parancsnok összehúzott szemöldökkel lépett be. – Az embereknek erőre van szükségük – magyarázta Asvi, azt gondolván, hogy le akarja hordani a bab, a palacsinta vagy a hűlő kenyér miatt. – Jó volt az étel, asszonyom – mondta a parancsnok komoran. Aztán eszébe jutott, hogy Asvi már halott, nem érdemli meg az élő nőknek járó tiszteletet, és elpirult. – Minden este főzni fogok, engedelmével. Remélem, a papjai elég hatalommal bírnak ahhoz, hogy ne érje bántódás őket, mert egy kísértet főztjét eszik. Az élelem mennyiségét figyelembe véve úgy gondolom, nagyjából tizenhét napig tart az utunk. – Így van – felelte a férfi, aki újfent meglepődött. – Általában tizenhét napig tart az út a hídig a sárkányok országába, ahová férfi már nem léphet be. Tizenhét nap. Kihívásnak tekintette, nem idegeskedett. Minden este másfajta ételt főzött a nyersanyagokból. Még az asszonyok is felélénkültek kissé. Néhányan, akiknek életükben sose jutott elég ennivaló, szemlátomást megerősödtek ahelyett, hogy legyengültek volna. A harmadik estén hallotta, hogy az egyik őr az éppen soron lévő templom konyhaajtaja előtt panaszkodik a parancsnoknak. – Uram, a szellemek egyre gyengébbek. Ilyenkorra általában egy vagy két nő már meghal. – Nem nők, fiam. Kísértetek. – Igenis, uram. Tiltsuk meg az egyik kísértetnek az evést? Mondjuk, a legöregebbnek? A parancsnok felsóhajtott. – Nem vállalom a kockázatot. – Milyen kockázatot?

– Nem tudom, te hogy vagy vele, de én még ilyen jót nem ettem egyetlen Hosszú Menetelés alatt sem, pedig már jó néhány évet végigcsináltam. Add oda az egyik holttestet a szellemeknek. – De hisz a holtak… – Tedd, amit mondok. És ne említsd még egyszer a szellemeket. Asvi remegő kézzel fejezte be a körtével édesített krumpliragut. A papok jó étvággyal, az asszonyok hálásan ettek, és bár a vacsora éppoly jól sikerült, mint a korábbiak, ő aznap este keserű szájízzel tért nyugovóra. Egész éjjel alig aludt; úgy vélte, hallja, ahogy a szellemek szürcsölik a foszladozó húst és harapdálják a csontokat. De legalább másnap az összes nő felkelt, és elindult a kocsik mellett. Asvi a biztonság kedvéért ötször is megszámolta őket. A mezők után lakatlan bozótosok következtek, majd luc- és ezüstfenyőerdők, a menetelőket pedig egyfajta nyugalom szállta meg gyaloglás közben, mert nem látták a hegyeket. Az asszonyok bemutatkoztak egymásnak, és hétköznapi dolgokról beszélgettek. Az erdőben töltött néhány nap után a táj újra eléjük tárult, ahogy kiértek egy magas fennsíkra, amelyet gyér fű és törékeny nyári virágok borítottak. A levegő friss volt, az erős napfénytől csillogó hegyek büszkén és fenségesen törtek az égbe. Innen már látni lehetett egy sárkányraj halvány visszfényét; úgy kanyarogtak a csúcsok körül, mint a szivárvány megannyi színére festett, hosszúkás felhők. Néha meredeken lefelé szálltak, aztán kissé nehézkesen újra felemelkedtek, fénylő karmaik között tartva egy-egy alig kivehető tárgyat. Ismét csend lett, de ezúttal mintha ólomsúly telepedett volna rájuk. A menet egy elágazáshoz ért, az egyik út észak, a másik dél felé vezetett. Szemben a fennsíkot szakadék hasította ketté, amely észak-déli irányban húzódott, és végtelennek tűnt. A keleti hegység a szakadékon túl húzódott. A hat halottaskocsi folytatta útját északi irányba, a szakadék szélén álló, távoli templom felé. Az épület falait szarvak, harangok és a halottak tüzével táplált, viaszos varázsfényt árasztó lámpások díszítették. Maga a parancsnok és a két őr, akik a konyhában segédkeztek Asvinek, kísérték tovább a hetedik kocsit egy keréknyomos ösvényen. Az ökrök egy kísérteties külsejű fasor felé vették az irányt; a fák úgy nőttek a szakadék

mentén, mintha a folyóparti nedvesség táplálná őket. Ahogy közelebb értek, egyértelművé vált, mennyire ijesztők: a tejfehérnél is halványabbak voltak, szinte áttetszők; ilyen fákat még sosem láttak. A nők egymáshoz bújtak a kocsi nyomában. Mit tehettek volna? Nem volt hová futni. Még Asvi is megborzongott, mintha a végzet lehelete áradt volna felé a kísérteties fákról. Az ágak megmoccantak, mintegy érzékelve a közeledésüket. – Mit tegyünk? – súgta egy asszony, akit életében Vicarának hívtak. Félős volt, minden váratlan zajra összehúzta magát. – Fájni fog, amikor megesznek minket? – Csitt! – mondta egy másik, akinek Bilad volt a neve. Ő sose mosolygott. – Az áldozatunk révén a város biztonságban lesz. Otthont nyújtunk az utánunk következőknek. Mindannyian Asvire néztek. – Miért tetted? – kérdezte végül Bilad. – Látni akarom a sárkányokat. Elhúzódtak tőle, mintha veszélyes, gonosz és vad befolyása lenne. De akkor sem volt menekvés az átkelés elől ennek a tizenkét öregasszonynak, bár Asvi és még néhányan nem is voltak olyan öregek, mint Kvivim, a legidősebb, akinek a családja – ahogy halkan megsúgta nekik – ki tudta volna fizetni a váltságdíjat, de nem akartak pénzt áldozni rá, hisz alig tud járni. Talán egy másfajta halál jobb lett volna, de Kvivim makacsul ragaszkodott az élethez, és Asvi csodálta ezért. A haladék lejárt, és közeledett a vég. Arra mentek, ahol a fák egy darabon sűrűbben álltak a szakadék mindkét oldalán, majd ismét megritkultak; már csak néhány állt elszórtan. Szemben a ligettel fehér fából készült, jókora kapu terpeszkedett, egy sárkány kitátott száját formázta. Mindkét oldalán olyan szorosan álltak a fák, mint a szederbokrok, amelyek túl sűrűk ahhoz, hogy át lehessen jutni rajtuk az erdőbe anélkül, hogy belépne az ember a kapun. A hajtó megállította a kocsit. Az őrök kötelek segítségével nyitották ki a kaput, nehogy a kezükkel érintsék. A tátott bendőhöz hasonló bejáraton túl foszforeszkáló, ezüstfehér ösvény vezetett a fák alatti árnyékok közé. A parancsnok felemelte mindkét kezét, tenyérrel fölfelé, hogy könyörögjön a magasságosnak. – Meg van mondva, hogy a földcsuszamlás

utáni első napokon köd szállt le a napkeleti hegyekből, amelyben pusztító démonok lakoztak. Újra meg újra lecsaptak, mohón, csillapíthatatlan éhséggel. Semmilyen áldozat nem engesztelte ki őket, még a házasulandó lányaink véráldozata sem. A démonok csak a sárkányok érkezésekor vonultak vissza. Innentől kezdve, ahogy az új ország törvénye kimondja, a sárkányok megkapják jutalmukat a védelmünkért cserébe. Önfeláldozásotoknak hála a világ tovább él. Az engedelmes Bilad lépett be először a kapu tátott bendőjébe, az öreg Kvivimet támogatva. A többiek követték, de a parancsnok megütögette Asvi karját a pálcájával, hogy visszatartsa. Halkan így szólt: – Az itteni templomnak szüksége lenne egy szakácsra. Annyira távol van mindentől, hogy senki sem fogja megtudni. – Cinkos fejbólintással az út felé bökött, ahonnan jöttek. A többi nő mostanra már mind átkelt. A túloldalon álltak, és meglepve nézték, ahogy az őrök, minden erejükkel megfeszítve a kötelet, elkezdik becsukni a kaput. – Asvi? – kérdezte Bilad, félve, hogy az asszony nincs velük, és nem erősíti meg a szívüket a főztjével. Asvinek eszébe jutottak Danis szavai. Mit tehet most vele ez a pap? Ha egyszer átkelt, oda nem tudja követni. – Lehet, hogy szükségük van szakácsra, de az nem én leszek. Az apám nem arra nevelt, hogy becstelenül cselekedjek. Nem hagyom, hogy mások viseljék a terhet helyettem. De maga tud mindenről, nem? A magiszterei becsapják az embereket: többet követelnek, mint amit ki tudnak fizetni, a plusz pénzt pedig megtartják maguknak. Maga is a saját zsebére akar dolgozni azzal, hogy visszatart engem. Szégyen, hogy ilyen silány étellel táplálják a nőket, akiket ideküldenek. Jobbat érdemelnek az utazásuk alatt. – Miért pazaroljunk ételt azokra, akik hamarosan úgyis meghalnak? – csattant fel a férfi. – Maga nem jó ember. Nem csoda, hogy a sárkányoknak nem kell a magafajták poshadt íze. Asvi elfordult a vörösödő képű parancsnoktól, és besurrant a már majdnem becsukódó kapun. – Mi volt ez? – kérdezte Bilad.

– Megmondtam neki, hogy a papok adhatnának jobb ételt a Hosszú Menetelés alatt. Néhány asszony idegesen fölnevetett. Senki sem mozdult. A fák sóhajtoztak, és megbánásról, reménytelenségről, kimerültségről, sebezhetőségről, értéktelenségről, félelemről, fájdalomról, vereségről, önfeladásról suttogtak. A nap megkezdte lassú ereszkedését a hatalmas égen. Olyan volt innen nyugat felé nézve a sötétbe hanyatló föld, mintha a végtelenbe láttak volna. De ők már nem tartoztak többé sehová. Asvi hátat fordított korábbi életének, és elindult az ösvényen. A végtagjai mintha fából lettek volna, nehéznek és esetlennek érezte őket, de a sárkányok vonzották előre. A többiek vonakodva vánszorogtak utána, súlyos, vészterhes csöndbe merülve. Bár az ágakon nem volt levél, a fák félelmetes sátra eltakarta a nap sugarait. Ahogy folytatták útjukat, az ösvényt mintha valami láthatatlan lepel burkolta volna be, ami felszívott minden zajt és a fény nagy részét. Madarak nem csiviteltek, rovarok nem zümmögtek. Egyetlen virág sem nyílt, pedig nyár közepe volt. A félhomályban mindössze különös árnyakat lehetett látni, amelyektől a fák törzse rücskökkel és odvasodó kitüremkedésekkel lett tele. Asvi most már látta, hogy ezek nem közönséges fák. Ezek is szellemek, hasonlók azokhoz, amelyek a halottaskocsikat húzták. Testekből nőttek ki; a húst megették, a csontvázból pedig állványzatot építettek, ami a végtelen ég felé nyújtózott. A jelenlétük olyan érzést keltett Asviben, mintha furunkulus égette volna a bensőjét. Mi van, ha ágaikkal kinyúlnak felé, és maguk közé rántják? Jó erőben vannak, hisz rothadó húsból és a kitaszított nők kihunyó varázsából táplálkoznak. Lehet, hogy valójában ezekkel a fákkal etetik a sárkányokat? Azért gyalogoltak ezek a nők olyan messzire, szenvedtek annyit a félelemtől és kimerültségtől, hogy a szellemek eledelévé váljanak? Miért nem dobták oda egyszerűen a halálra ítélt nőket a vontató szellemeknek, ezzel letudva a szertartást? A nemes önfeláldozás hamis ígéret volt? Összefacsarodott a szíve, és elfogta a düh. Ez igazságtalan és gyalázatos. Danisnek igaza volt. Talán Danis majd megtalálja a módját, hogy

változtasson a dolgokon otthon – amire ő sosem volt képes. Ugyanakkor agyának az a része, amely a hozzávalókat és az adagokat porciózta, elhessegette félelmét és haragját. Nincs itt elég fa a generációk óta tartó Hosszú Meneteléshez. Nem minden nő halt meg itt úgy, hogy nem látta a célt. – Menjetek tovább, ne álljatok meg egy pillanatra se! – Így noszogatta őket előre, amikor a lépéseik bizonytalanná váltak, és reménytelenül, félelemmel telve néztek körül. Világosság jelezte a fákból álló alagút végét. Olyan fényáradat várta őket, hogy szinte bele sem tudtak nézni, ahogy közelebb értek. Meg lehetett volna fulladni ennyi fényben. Asvinek sebesebben vert a szíve. Felgyorsultak a léptei, mintha sosemvolt szeretőjére találna rá, akire már régóta vágyott. Ahogy kilépett a fák közül, meredek, csupasz sziklafal szélén találta magát, amely szédítő mélységre nyílt. Amiről bizonyos távolságból azt gondolta, hogy keskeny hasadék, az valójában annyira széles szakadék volt, hogy egy nyilat sem lehetett átlőni rajta, és olyan mély, hogy nem látszott az alja. A sziklafal mentén, akár egy kerítés, tüskés bozót húzódott, mögötte juharfák, fenyők, platánok nőttek. A fák koronáján túl, a lehető legelképesztőbb módon, őrtorony magasodott. A kéményekből felszálló füstcsíkok valamiféle erődítményre vagy más lakott helyre utaltak, amit ebből a szögből és távolságból nem lehetett látni. – Valaki él odaát, de nincs mód az átkelésre – mondta Bilad Asvi mellé lépve. Vicara térdre rogyott, túl kimerülten még ahhoz is, hogy sírjon. – Most mit tegyünk? Menjünk vissza a fák közé? Végül is mindenképp halál vár ránk… Rothadjunk el a földön, mint a kidobott hulladék? Még csak nem is méltó módon? – Nézzétek! Démonok! – szólalt meg Kvivim. Mivel az öregasszony derekát meghajlította a kor, lefelé nézett, a szakadékba. Messze odalent csillogó színkavalkád örvénylett a feneketlen mélység tengerként kavargó ködébe zárva. Sovány árnyékok cikáztak, mint zavaros vizekben úszkáló halak. Először úgy tűnt, távolodnak, de hirtelen

újra megjelentek, és áramlani kezdtek a sziklafal felé. Megszimatolták a nőket. Kanyargós test rajzolódott ki a homályból, nyomában színek ragyogtak. Hossza a többszöröse volt a leghosszabb démonárnyénak. Feje lándzsahegyként szúrta át a ködöt, pikkelyei úgy csillogtak-villogtak, akár a csiszolt, sokszínű borostyán. Vékony bajuszával felkavarta, ízlelgette a levegőt. Aztán újra lemerült, és a démonok nyomába eredt, majd egytől egyig felfalta őket. A teste hamarosan eggyé vált az odalent kavargó köddel. – Az istenek megmentettek minket – suttogta Bilad. A köd lassanként mozdulatlan, áttetsző bőrré változott. Aztán újra fodrozódni kezdett, ahogy a hatalmas test közeledett a felszínhez. A sárkánynak először a feje emelkedett ki a ködből, majd terjedelmes teste következett. Spirálként csavarodott fölfelé, színek kavarogtak a nyomában. Asvi kivételével az összes nő térdre rogyott. Szívére szorított kézzel nézte, ahogy a sárkány kiterjesztett szárnyakkal repül fel a szakadék mélyéről. Föléjük emelkedett, de olyan fényességet árasztott, hogy kezét a szeme elé kellett tennie, aztán lecsapni készült, de közben hihetetlen módon elbizonytalanodott, és úgy csapkodott a levegőben, mint egy törékeny kolibri, nem úgy, mint egy ekkora állat. Szemei akár nagy, kerek rézlapok szénfekete, rombusz alakú hasítékokkal. Szárnyai csapkodása dobverésként visszhangzott a szívükben. Egyre szélesebbre tátotta a száját, míg végül az alsó állkapcsával olyan erővel vájt bele a sziklaperembe, hogy beleremegett a lábuk. Vicara feltápászkodott, megfordult, és tett egy lépést vissza, az erdőbe. Az ösvény eltűnt, semmivé foszlott, csak a fák sorfala várta, hogy felfalja őket. Bilad megragadta Vicara karját, hogy megállítsa. – Várj! – mondta Asvi. A sárkány teste hosszában nőni kezdett, egyre jobban nyújtózkodott a szakadék fölött, míg végül a farka hegye elérte a túloldalt, és kampóként belekapaszkodott. Tátott szájában elképesztő módon nem sötét bendője jelent meg parázsló tűzzel, hanem egy átlátszó fátyol, melynek foszforeszkáló függönye a sárkány csillogó hátából alkotott hídra vezetett. – Nem vagyok képes rá – mondta Vicara. – Inkább itt meghalok.

Asvi a sárkány szemébe nézett, de az becsukódott. Az állat teljesen megmerevedett, szinte élettelennek tűnt. Teste íves átkelőt formált a mélység fölött a túloldalra, a sárkányok országába, ahová emberfia nem mert belépni. Odaátról nem volt visszatérés. Bár még a gondolat is félelmetes volt, Asvit furdalta a kíváncsiság; mintha egy új fűszert próbálna ki, ami ízletesebbé teheti az ételt, de lehet méreg is. Olyan messze jutott már a fogadószobából megtett első lépéstől, hogy először föl sem ismerte a saját, megfáradt lábát, ahogy rátette a cserép keménységű felületre. Ha hátranézne, nem folytatná az utat, így nem nézett hátra. A boltíves háton nem volt kapaszkodó. Éles szél csapott föl a mélységből, és kapott bele a szoknyájába, hajába. Még ha oldalra nyújtotta mindkét karját, akkor sem tudta megbecsülni a test szélességét. Ahol a gerincének emelkednie kellett volna, mélyedés tátongott, mint egy kifordított gerinc; mintha Asvi valójában egy szörnyűségesen hosszú árokba tartott volna lefelé, amelynek falát nem láthatta. Amikor félúthoz érkezett, rávette magát, hogy kinézzen mindkét oldalra, a szakadék hosszában. Északon, akárha játékszer lett volna, ott állt a templom a meredély peremén. Csillogó fémlétrák vezettek le a sziklafalba vájt pincékhez. Délen, jóval messzebb, egy másik templom állt, amely csak a mágikus szivárványnak köszönhetően volt látható; mintha vízesés hullt volna alá a pincék bejáratából a ködbe. Ez volt az értelme a mondásnak, hogy a halottak megvédik az élőket – a titkos tudás, amit a papok megtartottak maguknak, és ezáltal uralták a herceget. A szakadék sorompó volt, de nem csak az. A mélység mentén végig templomok álltak. A halottak által kibocsátott mágia távol tartotta a legtöbb démont. És amit a mágia nem tudott elűzni, arra a sárkányok vadásztak. A többi asszony utolérte, egyszerre mozogtak, ahogy végig az utazás alatt. A félelmük lökte Asvit előre, de aztán, ahogy velük együtt gyalogolt, lassan, fokozatosan a csoport végére került, majd mögé. A vágyakozás fonala húzta a végtelen távolban emelkedő csúcsok felé. Ahogy a híd utolsó részére értek, rést vett észre a fasorban, amely úgy őrizte a szakadék peremét, akár egy korlát. A résen túl egy falu tárult elé. Egy falu! Mindenre számított, csak erre nem.

A magasságnak és a látószögnek, meg talán a sárkányból áradó mágiának köszönhetően, furcsamód tisztán látta a távoli települést. Falak nem vették körül; árkok, harangok és félelmet keltő oszlopok tagolták különös elrendezésben, mintha hatalmas bordák csontmaradványai lettek volna. Föléjük magasodott az őrtorony. Emberek szaladtak eléjük oda, ahol a sárkányhát elérte a túlsó partot. Egyszerű asszonyok voltak, többnyire idősek, de erősnek, egészségesnek tűntek. Kinyújtott karjuk, széles mosolyuk jelezte, hogy ők már elérték a biztonságos kikötőt, ahol boldogan élnek, és örömmel fogadják az új menekülteket. Vicara ismét sírva fakadt. Most az egyszer ő vezette a sort; sietve haladt előre a cél közeledtével, amíg le nem rogyott a szilárd földre. A többiek zokogva-nevetve követték. – Évek óta nem éreztem ilyen jól magam! – mondta Kvivim. Asvi léptei azonban lelassultak, és megtorpant a híd vége előtt. – Asvi! – kiáltotta Bilad a túloldal biztonságából integetve felé. – Itt egy egész város van, azok az asszonyok építették, akik túlélték a Hosszú Menetelést! Egy hely, ahol békében élhetünk! És nem tudtunk róla! Rejtett menedék. Biztonságos kikötő a Hosszú Menetelés végén. Megereszkedett a válla, ahogy sóhajtott egy nagyot, kiengedve a félelmet és feszültséget. Túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen, mégis… mégis… egy apró szúrás összeszorította a szívét. Tehát erről van szó? Egy titkos menedékről, amit a papok eltitkoltak előlük, a sárkányok cinkos egyetértésével? Való igaz, ez váratlan kegyelem volt, de Asvi nem tudta elhessegetni magától, mit érzett, amikor a kezébe nyomták a szinte ehetetlen magokkal teli kosarat. De hát ez sokkal jobb, mint ha élve megesznek a sárkányok, nem? Jobb, mint egy démon által kibocsátott forró, mérgező gőzfelhőben elpusztulni. Jobb, mint meghalni útközben, és táplálékul szolgálni a szellemeknek, vagy egy olyan fasor árnyékában ülni, amely az élő dolgok velejét kiszívva növekszik. Lesz szobája, ágya, és főzni fog, ahogy mindig is tette. Elfogadható élete lesz. Majd abból főz, ami ehetőt talál, ahogy eddig. Talán itt, a sárkányok országában van mód rá, hogy üzenetet küldjön a Tornyavesztett Hágóhoz, bárhol is legyen a hegyek között; az egyetlen

helyre, ahonnan egy veszélyes, démonoktól fenyegetett úton lehetett eljutni egy távoli országba. Elég volt csak gondolnia erre, a szíve úgy elnehezült, hogy egyetlen lépést sem tudott tenni az új élete felé. Mély hang mordult fel a lába alatt. A nem egészen kiejtett és nem egészen hallott szavak a húsába hatoltak. – Mire vágysz, nővérem? – A hegyeket szerettem volna látni – suttogta Asvi. – Így is lesz, ha szeretnéd. – De muszáj megállnom itt? – Ez nem az út vége. Csak egy állomás, hogy erőt gyűjts. – Nem utazhatok tovább azonnal? A sárkány nevetése úgy morajlott föl, mintha a föld rengene. – Rendben. Öblös hang rázta meg a levegőt, bonyolult rezonanciája megrezegtette Asvi testét, mintha a sárkány maga valamiféle figyelmeztető csengő lenne. A nők a híd végében terelgetni kezdték az újonnan érkezetteket a párkányról. Asvi társait a falu felé vezették egy széles úton, kétágú sárkányszarvak között, amelyek kétszer olyan magasak voltak, mint a legmagasabb asszony. Kiáltottak felé, de ő nem felelt. A sárkány újra életre keltette csontos gerincoszlopát. Farkát leakasztotta a túlsó partról. Fejét az ég felé emelte. Asvi úgy érezte, csapdába esett a forró, kénsavas nyelőcső mélyén, alig kapott levegőt, fuldoklott. Úgy, mint egész életében. Aztán a sárkány kifordította a belsejét, és Asvi hirtelen a hatalmas nyakon találta magát, ahogy keletnek, a hegyek felé repültek. Belekapaszkodott a szarvak dobverőszerű végébe, hogy le ne essen. A szél az arcába csapott, a keze fájt az erős kapaszkodástól, mégis ujjongással telt meg a szíve. Elrepültek a város fölött. A takaros téglaépületeket kacskaringós szőlőindák nőtték be. A kertek ragyogtak a nyári virágoktól és érett zöldségektől. A központi tér közepén sárkánykoponya formájú szökőkút állt, melynek nyílásaiból folyt a víz. Az emberek félelem nélkül integettek, mint akiknek a feje fölött naponta repülnek sárkányok, ők pedig örülnek nekik. Az őrtoronyban nők álltak őrt, mintha ez lenne a legtermészetesebb

dolog, amit nők csinálhatnak. Ha Danis láthatná ezt! De ő persze sose fog rákényszerülni a Hosszú Menetelésre, igaz? Ő védve van, biztonságban él, már ha azt az életet lehet biztonságosnak nevezni. Fehér kővel kirakott út vezetett kelet felé. Hamarosan háromfelé ágazott, mindegyik egy másik falu felé vitt, aztán a három megint háromfelé, akár egy folyó egyre szélesedő deltája. Ezek a falvak kisebb csoport házból, csűrökből és kertekből álltak, amelyek egy tér köré épültek. Mindegyiket hatalmas sárkánycsontokból készült kerítés vette körül, és árkok, amelyek forrón ragyogtak a napfényben, mintha csillogó kristályhomokkal lettek volna megtöltve. A buckák között álmos szellő fújdogált, akárcsak Asvi ifjúkorának csodálatos magányában a sziklás, nyári legelőkön. Az egyik buckát nemrégen áshatták ki. Az utána maradt verem alján egy széttört, sima hártya maradványai aszalódtak a napon. Amint elhagyták a falvakat, tovább repültek kelet felé a fennsík csimbókos füve és satnya erdőségei fölött. A göcsörtös borókát hosszú erekként kanyargó, tüskés bozótok váltották fel. A fű helyén tüskés, páfrányszerű növények nőttek, és virágok, melyek szirmai lobogtak a szélben, akár a levegőbe nyalintó nyelvek. Asvi egyszer csak hullámzó mozgásra lett figyelmes. A sárkány irányt váltott, és egy nyolc vadászból álló csapat fölé repült, akik nyilvánvalóan egy zsákmányt vettek üldözőbe. Vadászok! Hogyan keltek át a szakadékon? Távolabb egy ismeretlen teremtmény tört magának utat a magas fűben, nyomában csillogó páragomolyagokkal – Asvi rájött, hogy egy démon lehelete az. Amikor – elámulva a vadászok bátorságán – visszanézett, látta, hogy mind nők, lándzsákkal, íjakkal, bátorsággal és elszántsággal fölszerelkezve. Honnan jöttek ezek az asszonyok? Szemmel láthatólag nem a megfáradt, leselejtezett özvegyek vagy szolgálók voltak, akiket elküldtek a Hosszú Menetelésre. Erősnek, egészségesnek tűntek, és szaporán, fáradhatatlanul haladtak előre. Vékony, kétágú szarv nőtt a homlokukon, nem hosszabb, mint egy ujj. Bőrük, amely olyan sötét volt, mint Asvié, rejtélyes fénnyel ragyogott, akárha nem is bőrük lenne, mint neki, hanem puha hártya borítaná őket.

Amikor felnéztek, lelkes füttyögéssel üdvözölték a sárkányt, hangjuk Asvi húsába mart, és megrezegtette a csontjait, mintha fel akarná nyitni a testét. – Kik ők? – kérdezte, bár szavait elnyelte a szél robaja. – A nővéreink – mondta a sárkány tovább röpülve, maga mögött hagyva a vadászokat. Feljebb emelkedtek, az égbe törő hegycsúcsok felé, amelyek egyre nagyobbak lettek, és áthatolhatatlannak tűntek. Asvi szédülni kezdett, nyeldekelte a ritkás levegőt, borzongott a hidegtől, míg végül úgy érezte, jégpáncél veszi körül. De a sárkány emelkedő testhőmérséklete melegen tartotta a szívét, így a bátorsága ismét lángra kapott. Repültek lavinamaradványok borította lejtők fölött, vakítóan fehér jégmezőkön át, el fűrészfogú csúcsok mellett. Aztán következett egy zord fennsík, amelyet ormok, kanyonok és lapos tetejű hegyek daraboltak szét. Ennek a hatalmas felföldnek a határán kopár szakadék állt, mintha itt érne véget a világ. A sárkány, bronzos fényű fonálként tekeredve lefelé, megpihent egy kiugró, lapos sziklán a hegységnek váratlanul véget vető szakadék oldalában. Egyet pörögve újra kifordította magát, és tömörebb alakot felvéve összezsugorodott. Nővé változott – bronzbarna bőrű nővé. Kétágú szarv nőtt ki a homlokából, pont olyan, mint a sárkány szarvai. Asvi csak bámult rá, szóhoz sem jutott. A nő mutatta, hogy nézzen kelet felé. A szakadék észak-déli irányban szelte ketté a tájat. A hegyvidék, amely fölött elrepültek, nyugaton nyújtózott mögöttük, akár egy hatalmas állat válla és háta. A szakadék sziklafala olyan meredek volt, hogy Asvi föl sem tudta mérni a hosszúságát. Vízesések vájtak szurdokokat és tölcséreket az oldalába. Lezúduló kövek gyűltek föl az alján és alkottak különös formákat. Keletre elképesztően széles táj terült el, amelyet kavargó köd borított, elrejtve a távoli horizontot. Itt-ott a köd elvékonyodott, néhány pillanatra felfedve egy kanyargó folyót vagy egy erdőt; a halványsárga ágak bizonyára szellemfákhoz tartoztak. A kísértetiesen sápadt erdőségből kivált egy-egy meglepően színes, magányos fa, mintha valamilyen értékes magból szökkent volna szárba. Volt azonban más látvány is: egy város elegáns

romjai terpeszkedtek a folyó elágazásai között; egy toronymagas szirt, amelybe koronás-palástos nobilitások hatalmas alakjait vésték, akik nem igazán hasonlítottak emberekre; egy fehér kővel kirakott út, amely valami távoli tartományba vezethetett, bár ilyen messziről üresnek és járatlannak tűnt. A látnivalók előbukkantak, majd ismét eltűntek az állandóan kavargó ködben. – Ez a démonok földje? – Asvi reszketett a magasban tomboló, hideg széltől. – Valamikor itt éltünk és vadásztunk, sok más teremtménnyel együtt. Aztán jöttek a démonok. – Honnan jöttek? A nő féloldalra döntötte a fejét, mint aki egy olyan hangra figyel, amit Asvi nem hallhat. – Az őseink nem tudják. De a démonok a maguk könyörtelen módján fokozatosan visszaűztek minket a hegyekbe. Azt gondoltuk, a fajtánk halálra van ítélve, mert a démonok lerombolták a fészkeinket. Nem tudtuk kikölteni a fiókáinkat. De aztán jött a néped a tengeren túlról. – Elkergettünk titeket a sík földről? Az óceántól? – Ó, nem. Ilyen hatalmatok nincs. – Akkor miben különbözünk? A démonok minket is megölnek. – Igen. Ezért figyeltünk titeket. Először azt gondoltuk, ti is apró és gyenge férgek vagytok, veletek született ravaszsággal és kegyetlenséggel, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az apró és gyenge teremtmények túléljenek. Csakhogy a ti fajtátok rendelkezik egy mágikus erővel, amivel mi nem. – Arra az erőre célzol, amivel a papok távol tartják a démonokat az országunktól? – Ők igába fogják a halált. De mi igába tudjuk fogni az életet. – Akkor miért kéritek a hozzám hasonló nők áldozatát? – Mi pusztán lehetőséget kérünk, hogy begyűjtsük a termést, ami szét lett szórva. Asvi a szakadékra gondolt, ami elválasztja a fennsíkot a sárkányok országától, és arra, hogy a papok nyilvánvalóan nem tudják, mi van azon

túl. A békés falvakra és rendezett életekre gondolt, a nőkre, akik őrt álltak a toronyban, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy asszonyok végzik azokat a feladatokat, amelyeket máshol csak férfiak végezhettek. Eszébe jutottak a rügyező szarvú vadászok, akiket látott, fiatalok voltak, és erősek. A további falvak, amelyeket csontkerítések védtek, és a homokdombok, amelyek hőt sugároztak a napfénytől. A sosem látott, különös növényzet a sík földön, ahol az emberek élnek. Talán akkor, réges-régen, el kellett volna mennie azzal az Aivur tengerésszel, aki kalandos életet ajánlott neki. Talán el kellett volna fogadnia a konyha melletti szobát és a vele járó határokat egész további életére. De mire jó sajnálkozni? Most itt van. Nincs visszaút ahhoz, ami lehetett volna. Egyébként is, most, a szikla peremén, örül, hogy ennyi mindent látott. – Azért hoztál ide, hogy megegyél? – Hogy megegyelek? – A nő felnevetett. Vidámságában ott rezgett a sárkányok haranghívásának öblös visszhangja, mintegy emlékeztetve rá, milyen hatalmas lény egy sárkány. – Jómagam nem kóstoltam emberi húst, de az ősök azt mondják, savanyú, és vagy zsíros, vagy csontos. Azért hoztalak ide, nővérem, mert kérted, hogy repüljünk tovább. – Ez az út vége? – Azt te mondod meg. Asvi újra kelet felé nézett, a végtelen, vadregényes táj és a már alig látható körvonalak felé. Ködfonál kanyargott kifelé a sűrű, áthatolhatatlan párából, és a sziklaperem irányába csavarodott, egyenesen oda, ahol Asvi állt. – Sosem nyugszanak, és nem is fognak, amíg el nem pusztítjuk az utolsót is. A nő hátralépett, miközben Asvi karmok kaparászását hallotta, és egy lehelet sziszegését, mint amikor a teáskannában felforr a víz. Vastag, olajos, fehér folt csúszott a sziklaperem szegélyére, és démonként szilárdult meg. Egyszer, régebben, Asvi pont ilyen közel állt egy démonhoz. Nagyjából akkora volt, mint ő, hat, csápszerű lábbal, ajaktalan szájjal, és csőszerű indák nőttek ki kupolaszerű fejéből, amely bűzös ködfolyamot pumpált a

levegőbe. Hátrálva megtámaszkodott négy hátsó végtagján, miközben az elsőkkel csápolt, hogy megízlelje a levegőt, és kiszimatolja Asvi szagát. Fuss! Ha elfutsz, üldözőbe vesz, tanította az apja a gyerekeinek. Asvi öccse pánikba esett, és futni kezdett. De akár elfut valaki, akár nem, a sárkány akkor is meglátja. Elfordította a fejét, majd megállapodott rajta. A tompa, kerek dudorok a fején kigyulladtak, mintha vakító, rikító színű tűz égne a belsejében, akár az olvadó drágakőé. A szemei felébredtek, és nyitva is maradnak addig, amíg a zsákmány legutolsó darabkáját is bekebelezi. Kinyitotta a felső száját, és Asvi felé köpött. Ahhoz túl messze volt, hogy ténylegesen kárt tegyen benne, de a spriccelő páraeső felhólyagosította az arcát, mert túl későn emelte föl a karját, hogy védje magát. Amikor az első sokkból magához tért, lelki szemei előtt megjelent leforrázott öccse képe, ahogy rettenetes agóniában vonaglik, még arra is képtelenül, hogy kiabáljon vagy nyögjön. Sokkal jobb lett volna, ha a démon egészben lenyeli, és megússza ezt a lassú haldoklást. A démon bugyborékolva közelebb csúszott hozzá; úgy tűnt, előkészíti a savas fürdőt, amiben elevenen elégeti, hogy mozdulni se bírjon, amikor kiszívja belőle a velőt. A sárkány – Asvi nem is látta, mikor változott vissza – leszállt mögé odafentről. A démon túl későn hátrált, belekapaszkodva a sziklába. A sárkány elkapta a hátsó felét, és fölemelte, miközben a démon köpködött a távolodó föld irányába, de nem ért el vele semmit. A sárkány spirálmozgásban repült fölfelé, a felhőtlen kék égbe. A messzi magasból ledobta a démont. Amikor a szörny elérte a szakadék alját, nagy csattanással darabokra tört, akár egy kő. Asvi lába elgyengült. Reszkető kézzel térdre rogyott, levegő után kapkodott. Ugyanakkor csodálatos volt az egész, ahogy a sárkány könnyedén elbánt azzal a fenevaddal. A sárkány porfelhőben landolt, jó pár lépésre tőle. A levegő vibrált, az állat kifordította magát, és ismét az iménti nő lépett oda hozzá, leporolva a kezét.

– Nem csak mi voltunk azok, akik megfutamodtak vagy elpusztultak a démonok támadásakor – mondta, ahogy odaért Asvi mellé. A vadon felé mutatott. – Amikor túl kevesen lettünk hozzájuk képest, az ősök belenyugodtak abba, hogy elkerülhetetlen a kipusztulásunk. – Amíg az én népem meg nem érkezett a tengerentúlról. – Minden élőlényt átszőnek a világ mágiájának lánc- és vetülékfonalai. De mindegyik másképp használja őket. – A sárkányok is szőnek? – Nem. – Akkor honnan tudsz ennyit a szövésről? – Ő, aki a homoksivatagba költözött, szövőnő volt egy Gedaala nevű városban. Ismered ezt a helyet? Asvi fölegyenesedett, bár tudta, nincs fegyvere, amivel legyőzhetné ezt a lényt, aki mellette áll, és a lehető legtermészetesebben beszélget vele, ami persze elképesztő volt. – Hallottam már a nevét, de nem ismerem. És te? – Ott nőttem fel. Ott éltem és dolgoztam szövőnőként. Elküldtek a Hosszú Menetelésre. Eljutottam a sárkányok országába, és azt gondoltam, ott fogok meghalni. Egy darabig együtt éltem a hozzám hasonlókkal. – A faluban, amit láttam? Ahová azokat vitték, akikkel együtt jöttem? – Igen. Amikor készen álltam rá, elmentem a homoksivatagba. Most az vagyok, akinek látsz. – Szóval megesztek minket? – Asvi hátrált egy lépést, aztán megálljt parancsolt magának – nem futhatsz el! –, és megvetette a lábát. – Nem eszünk meg titeket. Miután repült a sárkánnyal, és látta a lakható világ végét, Asvit feltöltötte a kaland friss, izgalmas élménye. Merészen fölszegte az állát. – Hogy hívták azt a nőt, aki voltál? – Mereának. – Ha Mereának hívnálak, felelnél? – Merea vagyok. – Sárkány vagy. – Merea vagyok és sárkány vagyok. – De az a Merea nevű nő elment. Felfaltad, nem? Minden részét behabzsoltad, kivéve a külalakját, amit most használsz, hogy beszélni tudj

velem. Ez valójában a homoksivatag? Fészekrakó hely? – A homok az ősök maradványa, a húsuk szemcséi, az emlékezetük szikrái. A testetek és az elmétek úgymond megfő a forróságban. Ezután azonban átalakulunk és újjászületünk. – Tehát ugyanaz történik, mint eddig is. Miután a munkánk és az életünk elhasználódott odalent, felküldenek ide. Ti pedig felhasználjátok az utolsó cafatot is, ami megmaradt belőlünk. – A düh megfájdította a szívét. A csalódás úgy mart belé, akár egy árulás. Lehet, hogy jobb lenne, ha leugrana a szikláról, és halálra zúzná magát a démonok vadonjának partján. Ez legalább az ő választása lenne. A nő nagyot sóhajtva a földre nézett, majd ismét Asvire. – Meséljek az életemről? Hogyan adott el a családom egy szövőműhelynek, amikor még gyerek voltam? Hogyan ültem a földön egy szövőszékhez láncolva éveken keresztül, és sose láttam a napvilágot, csak a nyitott ajtón át? Hogy alig adtak ennem? Hogy a gazdáim megerőszakoltak? Hogy a kezem annyira tönkrement a munkában, hogy már nem tudták hasznomat venni? Hogy családom se lehetett, mert túl beteg voltam ahhoz, hogy kihordjak fiúkat és ellássak egy férjet? Hogy kínok között végigvonszoltam magam a Hosszú Menetelésen? Nem sírtam. Azt hittem, nem érdemlek többet. De az égbolt mégis megigézett. Már rég elfelejtettem, hogy a világ szép is tud lenni. Asvi lehajtotta a fejét. Szorított a mellkasa, és kisöpört a szeméből egy könnycseppet. De nem hagyhatta, hogy az érzelmek elhomályosítsák éleslátását. – És mi történt azután? – kérdezte hűvösen. – Tudod, mit találtam a faluban? Békét. Embereket, akik tisztelettel bántak velem. Ott sok éven át boldog voltam. Ülhettem a napon, amikor csak akartam. Olyan munkát végezhettem, amire a tönkrement kezemmel is képes voltam. A nő most kinyújtotta: erős, sötét keze volt, amelyen pikkelyek csillogtak, és rajta volt még az imént megölt démon maradványainak mocska. Ugyanakkor emberi kéz volt. Hosszú évekig azért dolgozott vele, hogy valaki más meggazdagodjon. Végsőkig elhasznált kéz volt, amelyet eldobtak, amikor már semmire se volt jó. – És azután – a nő fénylő tekintettel, kihívóan nézett Asvi szemébe – a homokot választottam.

– Választottad? Vagy kényszerítettek rá? – Azt hiszed, kényszerítjük a te fajtádat, hogy csatlakozzon hozzánk? Hogy bármelyik sárkány kényszerítésből és fogságból akar megszületni? Akik eljönnek a mi országunkba, élhetik a saját életüket, és a saját rítusaik szerint halhatnak meg. Ha ezt szeretnéd, Asvi, akkor a falu békés, nyugodt élete az utazásod végét jelenti. Asvi nyugat felé emelte a tekintetét, mintha vissza tudna nézni a szobába, ahol aznap reggel fölébredt halott férje mellett, mintha végig tudna nézni az éveken, amelyek során teljesítette az apjának tett ígéretét. A szikrák táncoló arany, ezüst és bronz fonalakká nyúltak a Nagy Határ csúcsai és ormai fölött, ahol sárkányok repkedtek. – És ha szárnyakat szeretnék? – suttogta. Merea gyengéden, szomorúan elmosolyodott. – Nővérem, mindig voltak szárnyaid. Csak nagyon régen ellopták tőled őket. Most itt várnak rád velünk együtt, ha készen állsz.

Till Katalin fordítása

Garth Nix FARAGJ NEKEM ÚJABB TOLLAT, FITZ MESTER Garth Nix (www.garthnix.com) The New York Times bestsellerszerző, 2001 óta főállású író, de dolgozott már irodalmi ügynökként, marketing-tanácsadóként, szerkesztőként, könyvmarketingesként, könyvkereskedelmi összekötőként, könyvesboltosként és részidős katonaként az ausztrál tartalékos seregben. Számos könyvet írt, köztük a Régi Királyság-sorozatot, amelynek első kötete a Sabriel; a Keys to the Kingdom sorozatot; a Frogkisser!-t és sok másikat. Legújabb regénye az Angel Mage és a The Left-Handed Booksellers of London. Kisprózát is ír, több mint hatvan novellája jelent meg antológiákban és magazinokban. Könyveiből világszerte több mint hatmillió példány fogyott, műveit negyvenkét nyelvre fordították már le.

– Faragj nekem újabb tollat, Fitz mester – szólt Sir Hereward. Az egykori lovag-tüzér kezét most tinta foltozta a szokásos lőpor és vér helyett, és bánatosan szemlélt írótolla hegye teljesen elkopott. – Ez egy óra leforgása alatt már a második – mondta Fitz mester, aki a szomszéd asztalon ült, nem zsámolyon, mint Sir Hereward. A bábumágus persze faragott falábán állva is csupán egy méter hét centiméter volt. – Nem hegyezhetnéd ki a mostani tolladat? Az írókamra poros volt és sötét. A túloldalon lévő egyetlen lőrés nem sok napfényt engedett be, és Hereward asztalán is csak egyetlen, háromágú kandeláber állt, bár maguk a benne lévő gyertyák méhviaszból készültek,

ezért más gyertyákhoz képest egészen fényesen égtek. Fitz mester természetesen jól látott sötétben is, sőt, mi több, tök nagyságú papírmasé fejének kékre festett pupillái saját, halvány fénnyel izzottak. Hogy tevékenységüket elrejtsék a köznép elől, az arkhón palotája délnyugati tornyának tetejét választották munkájuk helyszínéül. A lenti kamrában őrök voltak, akik a Fitz mester által kért iratokat hozták-vitték a palota keleti felében lévő kancelláriából. A lovag és a bábu asztalán is vaskos, megsárgult pergamentekercsek halmozódtak, és mindkettejük előtt egy-egy tekercs hevert kiterítve, elárulva, hogy adónyilvántartásokról van szó. Néhány válogatott nevet másoltak át egy listába modernebb, tiszta fehér papírokra. Sir Hereward lapját ugyancsak elcsúfították a pacák, bár az ökle máskülönben tiszta volt. Fitz mester listája makulátlan volt és sokkal hosszabb. A bábut bármely scriptorium azonnal felvette volna sorai közé, ámbár a scriptoriumok a nyomtatás mintegy egy évszázaddal korábbi feltalálása óta már nem voltak olyanok, mint régen. – A te késed élesebb – morogta Sir Hereward. – Továbbá, a jelenlegi tollam túl törékeny és másodosztályú, nem lehet tovább hegyezni, és szörnyen lelassít. – Hány nevet írtál le eddig? – kérdezte Fitz mester. Előhúzott egy kis, háromszögű kést a feje mögötti, rejtett tokból, és szakértően megformázta egy lúdtoll végét. A penge olyan éles volt, hogy a tollszárat szinte ellenállás nélkül elvágta, mintha a bábu csak a levegőt metszette volna. – Remélem, jelentős szám. – Az biza! Kilenc… nem… tíz lehetségest. És te? – Hatvankettőt – válaszolta Fitz mester szárazon. – Minthogy a teljes, huszonkilenc tekercsre rúgó összeírás becslésem szerint több mint tizenegyezer személyt tartalmaz, a haladásod és hozzájárulásod a feladatunkhoz láthatóan elenyésző lesz. Sir Hereward felkelt az asztaltól, és meghajolt a bábu előtt. – Kitűnő számítás, jó bábum – jelentette ki cikornyás meghajlással. – Én a módszerben mint olyanban kételkedem. Miért nem sétálunk keresztül egyszerűen a városon, és keresünk olyasmit, ami sárkány jelenlétére utalhat? Már persze ha van sárkány.

– A karrilinioni könyvtárban talált feljegyzések erősen valószínűsítik itt egy sárkány jelenlétét, és ami még fontosabb, a kincséét – mondta Fitz mester. – De azt kóricálva meg nem találjuk. Ennek a sárkánynak legalább háromszáz éven át sikerült itt elrejtőznie, vagyis nem teljesen ostoba. Nem úgy, mint mások, akiket felhozhatnék. Tudom, hogy a lőpor, a lövöldözés és egyebek terén szakértő vagy, de remélem, hallottál vagy olvastál már a kis istenekként ismert dimenzión túli betolakodókról. – Egy keveset, azt hiszem – morogta Sir Hereward. – Mi köze ennek bármihez is? Fitz mester kérdése és Hereward válasza talán meglepett és talán mulattatott is volna olyasvalakit, akinek a múltban érdemi köze volt a duóhoz, mivel Sir Hereward és Fitz mester a Világ Biztonságáért Kötött Szövetség ügynökei voltak, és mint mindig, látszólag véget nem érően azon dolgoztak, hogy megszabadítsák a világot a Fitz mester által említett kis istenektől és más száműzött, dimenzión túli betolakodóktól. Ám ezt sem Nikandros arkhónja, sem más a városállamban nem tudhatta. Vagy legalábbis Sir Hereward hőn remélte, hogy így van. – Hadd világítsam meg az elmédet – mondta a báb. Sir Hereward sóhajtott, és visszakuporodott a hokedlire; nem kellett megjátszania a beletörődést. Fitz mester a dadája volt, mielőtt a bajtársává vált volna, és a bűvös bábu gyakran újra felvette azt a didaktikus személyiséget, amit Hereward iskolai éveiben. – A sárkányoknak nevezett lények különleges osztályát képezik a dimenzión kívüli létezőknek. Különféle testi alakot ölthetnek, amennyiben elegendő nyersanyag áll rendelkezésükre, beleértve a klasszikus szárnyas hüllőt, de a férfi vagy női alakot is – folytatta Fitz mester. – Amikor egy közönséges ember alakját öltik fel, másvilági esszenciájuk rejtve marad, ezért nem látszanak sem többnek, sem kevesebbnek, mint e szép város bármely másik lakója. Más szavakkal, nem lesz mit látnunk. Sem szarvakat, sem farkakat, sem furcsa szempárt… – Jó, jó, rendben – mondta Sir Hereward, de ez nem állította meg Fitz mestert. – Nem feltétlenül szeretnek ifjú hajadonokat felfalni, és nem hivalkodnak a kincseikkel sem. Nem fújnak tüzet, legalábbis addig nem,

amíg halandó alakban vannak. Nem… – Elég! – kiáltotta Hereward, kezét megadón fölemelve, amivel véletlenül nagy tintapacát ejtett az eredeti pergamenen, és kénytelen volt orvosolni a bajt egy szivaccsal és egy késsel. – Vagyis a városban sétafikálással semmit nem érnénk el, csupán az érzékeid elégülnének ki, ami szerintem a valós oka annak, hogy így akarsz tenni, és ezért késedelmeskedsz ezzel a munkával. – Jól van akkor – mondta Sir Hereward, reménytelennek ítélve a paca eltüntetését. – Mit szólnál hozzá, ha elhagynánk ezt a dohos zugot, hogy utánanézzünk az első hetvenkettőnek, ami, mondhatom, csinos szám? – Amint megtesszük, híre megy a tevékenységünknek – mondta Fitz mester. – Ennek még számodra is nyilvánvalónak kellene lennie, Hereward. Ha a sárkány megneszeli, hogy a főarkhón jóváhagyta azok kivizsgálását, akiknek több mint tízezer sztatérra rúgó aranyvagyonuk van, elmenekülhet egy előkészített menedékre, mielőtt üldözőbe vehetnénk. És biztosan nem szükséges emlékeztetnem téged arra, hogy ennek a menedéknek a meglelése a legfőbb szempont, mert ott halmozta fel a sárkány az elsődleges kincsét… – Amit az arkhón el fog kobozni – szakította félbe Sir Hereward. – Még mindig úgy gondolom, negyedrésznél nagyobb részesedéshez kellett volna ragaszkodnunk. Végtére is mi találtuk meg a táblákat Karrilinionban… – Mi? És egy perce még arra utaltál, hogy nincs is sárkány. – Jól van! Jól van! De az ízületeim már kezdenek elgémberedni, és az itt töltött két nap alatt egy évet öregedtem. Osszuk meg és uralkodjunk, ahogyan Narbonius mondta a Sokak halálában. – Ugye, tudod, hogy a történelmi Narbonius megosztotta seregeit, és ezért részenként győzték le? – kérdezte Fitz mester. – Amikor Kidenses megírta a darabot, úgy döntött, megváltoztatja a valós eseményeket. – Nem – ismerte be Sir Hereward. – Úgy értem, a darab az, ami számít. Ki emlékszik a történelemre? – Hatszázhét évvel ezelőtt történt – tűnődött el Fitz mester, hangját lehalkítva, szinte maga elé suttogva. – És még négy hónappal és három nappal ezelőtt. Nem sokkal dél előtt. Utána sor került a csatára, és

Narbonius valamivel napnyugta után esett el, hátában egy nyílvesszővel, amikor elmenekült a harctérről. – Mint mondtam – szólalt meg Sir Hereward –, a negyedrész csekély kompenzációnak tetszik cserébe azért, hogy nemcsak hírt hozunk a sárkányról, de elvégezzük a munka dandárját… – Faragtam neked új tollat – mondta Fitz mester. – Kérlek, gyorsabban folytasd! Sir Hereward sóhajtott, felvette a tollat, és ismét az előtte lévő tekercsre fordította figyelmét. – Tudod, ugye, hogy amint elkezdjük kivizsgálni ezeket a gazdagokat, nagy lesz a felháborodás – mondta Sir Hereward. – Azt fogják feltételezni, hogy az arkhón új adót akar bevezetni. Talán még felkelés is kitör. – Nem lesz nagy zúgolódás – mondta Fitz mester. – Ha figyeltél volna, amikor elmagyaráztam mindent az arkhónnak, a megfelelő aranyvagyonnal bírók listája még csak az első lépés, ha úgy tetszik, jelzésértékű. Miután megvannak a nevek, összevetjük őket a születések, halálozások és eltűnések jegyzékével, hogy kiderítsük, nincs-e valami szokatlan az öröklésben. Arra számítok, hogy ezzel csak egy-két olyan személy marad fenn a rostán, akit közelebbről meg kell vizsgálnunk. Az arkhonátust elismerés illeti a kitűnő nyilvántartásukért. – Órákon át fecsegtél – mondta Sir Hereward. – Nagyon unalmasan. Különben is, az arkhón nem kedvel engem. – Kétlem, hogy az arkhón bármit is érezne irántad – mondta Fitz mester. – Roppant józan gondolkodású nő. Könyörgöm, folytasd a munkát! Csend uralkodott a kamrában, leszámítva az egy-egy új nevet lekörmölő toll sercegését, mígnem a központi toronyban meg nem szólalt a nagy harang, jelezve a nap fordulóját, amikor eléri a zenitet és ismét süllyedésbe kezd. Vagy, ahogyan északon nevezték, a delet. – A kancelláriában is megtehettük volna mindezt. – Sir Hereward ismét lehajította a tollát. – Egy szellős, jól megvilágított szobában, ahol minden feljegyzés kézre esik… – És ahol sok hivatalnok fiatal nő, akiken csiszolhatod a csáberőd – vágott a szavába Fitz mester. – Jobb itt elzárva, ahol senki nem tud a feladatunkról vagy gyanítja a sárkánykincs létezését.

– Arról sem vagyok meggyőződve, hogy van sárkány! – jelentette ki Sir Hereward emelt hangon. – Csitt! – pisszegte le Fitz mester, jelentőségteljes pillantást vetve az ajtó felé. Habár tömör tölgyfából készült, megvetemedett a ritka használattól és az időnkénti elázástól, ami a torony nikandroszi monszuntól nemigen óvó tetőzetének volt köszönhető – és ezért nem záródott rendesen. Az alján háromujjnyi rés volt, és a két őr talán minden egyes szót hallott, még a lenti szobából is, de ha felosontak hallgatózni a lépcsőn, akkor mindenképpen. – Mi? De ők az arkhón kiválasztottjai, nem? – hangoskodott Sir Hereward. – Jó katonák. Hűségesek. Nem ingatná meg őket a kincs. – Hereward. Mondtam már, hogy óvatosan kell kezelnünk ezt az ügyet, és meg kell fékezned természetes hajlamodat a cseverészésre. Most pedig, minél hamarabb folytatjuk a munkát, annál hamarabb végzünk. Hereward motyogott valamit. – Tessék? – Csak azon tűnődtem, mennyi ideig fog tartani ez a mostani feladat – mondta Sir Hereward. – Csak nem ennyi szóban. – Jogos érdeklődés – felelte Fitz mester. – Számításaim szerint, feltételezve, hogy a hozzájárulásod csekély lesz, további nyolc nap múlva végzünk az adózási tekercsek átnézésével, és továbbléphetünk a keresztellenőrzésekre, ami további tizenkilenc-huszonegy napot vesz igénybe… – Egy hónapot! – hördült fel Sir Hereward. – Egy hónap ebben a sötét, penészes lyukban! Képtelen vagyok rá! Levegőre és fényre van szükségem… sőt… italra! – Sir Hereward! A lovag-tüzér azonban rá sem hederített a bábura. Felállt, hátralökte a székét, és az ajtóhoz viharzott. Hasztalan rángatta meg egyszer, kétszer, majd végre sikerült feltépnie. Fitz mester különös, festett kék szemével figyelte, de nem szólt. Sir Hereward morgott valamit az orra alatt, aztán nyaktörő iramban lerohant a lépcsőn. Fitz mester várt egy pillanatot. Leugrott, és odament a súlyos, megvetemedett ajtóhoz, majd olyan könnyedséggel tolta meg, ami meghazudtolta kis termetét és vékony, csiszolt fa tagjait a laza tudós

klepetus alatt, mely ugyanolyan színű volt, mint a torony kövei. Az ajtó bezárult, ő meg átvágott a kamrán, felkapott egy bőrtarisznyát, vállára kanyarította, majd gyorsan felkapaszkodott egy lőrésig. Vékony faujjai úgy fúródtak a kövek közti habarcsba, mint a kovácsolt vaspeckek. Az ablakhoz érve a bábu tökforma fejére húzta köntöse csuklyáját, és kimászott. Sir Hereward, a hagyományos úton közlekedve leért a lépcsőn a fordulóig, ahol a két őr strázsált. Majdnem beleszaladt az egyikbe, aki vagy hallgatózott, vagy csak kíváncsian azt kémlelte, mi a hangzavar forrása. Könnyedén félreállt az útból, de Sir Hereward már lelassított, majd ökölbe szorított kézzel, kitágult orrlyukakkal, fújtatva megállt a két őr között, akár egy csökönyös bika. – Baj van, Sir Hereward? – kérdezte a nő. Aryadnynak hívták, ő volt az idősebb, és Hereward szerint a veszedelmesebb is Zanthusnál, habár a másik őr ifjabb volt, legalább egy fejjel magasabb és sokkal nehezebb – izomban és nem zsírban mérve. Mindketten zárt bronzsisakot viseltek, aranyozott pikkelyvértet és az Arkhón Kiválasztottjainak lemezzel megerősített nadrágját, kezükben rövid nyelű félalabárdokat fogtak. Aryadnynak azonban egy misericordiája is volt az övébe tűzve, és kígyószerű kecsessége a keskeny penge gyakori használatát sejtette. Ha Sir Hereward nem tévedett, inkább volt orgyilkos, mint katona. – Elnézésedet kérem – mondta Sir Hereward. Nagy levegőt vett, és lassan kifújta. – Az a titkárlelkű bábu felbosszant! Esküszöm, tinta a vére, és persze a feje is papírból van! Aryadny kacagott. – Száraz bot, az igaz – mondta. – Nagyon más, mint a zenebábuk, akiket láttam. Azok bőven szórják az élcet és a tréfát, és szépségesen énekelnek és játszanak. – Szeretnék olyat látni – mondta Zanthus vágyakozva. – Gondolod, hogy a jó öreg… hogyishívják… Futz… énekelne nekünk? – Nem – hűtötte le Sir Hereward. – Egy varjú is szebben károg nála. Egy kő is szebben énekel! Akármelyik ősi varázsló rakta is össze, kizárólag arra szánta, hogy könyveket és tekercseket bújjon, és átkozott, ostoba és lényegtelen listákat irkáljon.

– Furcsa párt alkottok, Sir Hereward – mondta Aryadny. – Úgy értem, egy zsoldos katona, aki képzett tüzér és miegymás, miért alázkodik meg egy tintás orrú vén bábu előtt? – Nem alázkodom meg – tiltakozott Sir Hereward jó kedélyűen. – Mint mondottad, zsoldos volnék. Ha éppen tudni akarod, nagyra becsülnek a nyugati királyságokban. Kérdezz csak meg akárkit. – A nyugati királyságok ezer mérföldre esnek innen – jegyezte meg Aryadny. – No és aztán? Mindenesetre azért dolgozom Fitzcel, mert jól fizet és jó orra van… mondjuk úgy, jó orra van a még jobb fizetséghez. Jövő tavasszal szeretnék saját vállalkozást alapítani nagy ágyúkra, és az nem lesz olcsó. – Az már igaz, hogy nálunk a legjobb az ára a bronz- vagy vaságyúknak az ismert világban – mondta Aryadny olyan pillantással, amelyből kitűnt, hogy sokkal jobban érti már Hereward motivációját a nikandroszi tartózkodásra, mint egy perccel korábban. – Az unokatestvérem is ágyúöntő céhmester, ha bemutatásra van szükséged. Kétségem nincs afelől, hogy szép árat kínálna valakinek, aki bír az arkhón kegyével. Hereward elgondolkodva bólintott. – Talán meg is kérlek erre, miután a dolgunkat elvégeztük – mondta. – Köszönöm. De most italra van szükségem, amivel leöblíthetem a torkomat lepő port. Tudsz ajánlani egy jó bort tartó tavernát egy hozzám hasonló, éles elméjű katonának? – A Fekete Nap – ajánlotta Zanthus. – Azt hiszem, Sir Herewardnak jobban tetszenék a Szélvirág – mondta Aryadny. – Kitűnő a borospincéje. Talán még a nyugati királyságból is vannak boraik. – Jó lesz az, amelyik közelebb van – mondta Sir Hereward. – Vagy felkeresheted a fellegvárban lévő sörözőt a kapuháznál – szólt Aryadny. – Nemes látogatóinknak kellemes zinthent szolgálunk fel, ezt a bort talán ismered. – Ó, igen, fehér szőlő, az én ízlésemnek kicsit savanyú – mondta Hereward. – De szomjamat oltaná, ami, bevallom, hatalmas. Ha viszont finomabb évjáratra vágynék…

– Akkor a Szélvirág kedvedre lesz – vágta rá Aryadny. – A falon találod a Felső Harmad és a Közép között. A fellegvár főkapujától át kell vágnod a nagy udvaron, és a bronz bikaszoborral jelzett trepnin… – Trepnin? – Így nevezzük azt, amit te sikátornak vagy talán lépcsős utcának mondanál – felelte Aryadny. Folytatta az útbaigazítás hosszú listáját, amit Hereward minduntalan elismételtetett vele, bár már első elhangzáskor megjegyezte. A város térképét is alaposan áttanulmányozta, amelyet Fitz mester vásárolt, mielőtt hajóra szálltak Sarg Sargarosban, ezért Hereward azt is tudta, mi az a trepni, és a város berendezkedéséről is pontos fogalmai voltak. Nikandroszt egy ék formájú kőhegység tetejére építették, amely szigetet alkotott Er-Nikandros partjától távolabb. A keskenyebbik vége több mérföldre nyúlt a tengerbe, és ennek tetején állt az arkhón fellegvára, ezernégyszáz lábbal a víz fölött. Ahogy ez a nyílhegy a szárazföld felé kiszélesedett és leereszkedett, a gazdagok vagy legalábbis tehetősek házai és üzletei lepték el. Ez volt a Felső Harmad, bár a város kusza területének alig negyedét foglalta el. A Felső Harmadot a Középtől egy magas fal választotta el, amelyet teraszok osztottak öt részre. A legalacsonyabb terasz mintegy ötszáz lábbal esett a fal alá. A Közép városrészét egy nagy szakadék – tucatnyi ponton áthidalva – választotta el a Lapálytól, amely egy többnyire lapos külső terület volt, ahol kohók, öntödék és a Nikandrosz gazdagságának forrását adó fémműves ipar uralkodott. A Lapály egészen a nyílhegy tövéig elnyúlt, ahol a félsziget a szárazföldhöz kapcsolódott, és egy ősi fal, azon túl pedig árok, bástya és demilune modern védelme vette körül, melyeket mind kellőképpen felfegyvereztek a város saját gyártású ágyúival. Mivel Nikandroszt hegybe és hegyre építették, utcái általában keskenyek voltak, sok lépcsővel. Azonban csak a legszélesebbeket nevezték utcáknak, márpedig ezekből kevés akadt. A legtöbb utcácska nagyon szűken, soha nem egyenesen, cikcakkban vezetett, ahogy a hegyoldal megkívánta, és ezeket illették trepni névvel.

A másik, amit Hereward jól tudott: egy sötét, meredek, kanyargós trepni kiváló hely egy rajtaütésre és gyilkosságra. Bár a fellegvárban is számos hasonló hely adódott, gondolta Hereward, és remélte, Fitz mester helyesen gondolkozott a mozgásba lendített terv bizonyos aspektusairól. – Szóval a borbélynál, amelyiknek az ajtaja mellett egy dézsába ültetett fa van, jobbra fordulok? – kérdezte. – Nem, a rézfésűs cégérű borbélynál balra – magyarázta Aryadny. – Utána jobbra Pharem gyümölcsboltjánál… az ő cégére a dézsába ültetett fa. – Á, igen – mondta Hereward. – Attól félek, a sok körmölés abban a kis szobában megkavarta a fejemet. A borbélynál, a rézfésűnél balra, a dézsába ültetett fánál jobbra, egyenesen, le a korhadt korlátú lépcsőn… majd vigyázok… és amikor elérem az udvart a régi ágyúval, több trepnit is látok majd, és akkor a balról a másodikat kell választanom. – Nem, a harmadik trepnit a soktrepnis udvaron! – kiáltotta Aryadny. – Majd útbaigazítást kérek – mondta Hereward. – És ha útközben látok egy tavernát, akkor talán… – Nem, nem, a Szélvirág bora jobb bármelyik másiknál – mondta Aryadny. – Tudod, azt hiszem, veled kellene mennem. – Micsoda? Nem… – hördült fel Zanthus, de Aryadny fölemelte a kezét. – Felküldöm magam helyett Mennost. Csak utánad, Sir Hereward. – Magamhoz vehetem a fegyvereimet? – kérdezte Sir Hereward. Amikor megérkeztek a fellegvárba, átadta őket, de nem akart a városban fegyver nélkül kószálni. Vagy legalábbis ezt a benyomást akarta kelteni. Természetesen a csizmáiban lapult egy-egy tőr, és bal alkarjára szíjazva is, a nyakában függő medál pedig nem egy szerette portréját rejtette, hanem egy nagyon kicsi, félhold alakú, borotvaéles pengét. S ott voltak még különös arany fülbevalói is, amelyek hosszú csontokat formáztak. Ezek üregesek voltak, és apró lyukakat fúrtak beléjük. Kisujj hosszúságú, bájos furulyák, csaknem színarany súlyok. Nem kimondottan fegyverek, de ezeknek is megvolt a maga célja. – A holmidat a főkapunál őrzik – mondta Aryadny. – A városba menvén természetesen magadhoz veheted a kardod és pisztolyaidat. Bár szükséged nemigen lesz rájuk, ha távol tartod magad a Lapály legrosszabb környékeitől.

Sir Hereward nem mozdult. Aryadny vállat vont, és előrement, egy született nikandroszi könnyedségével véve a lépcsőket, mint akinek a lépcsők természetesebbek, mint az egyenes padló. Hereward nem követte azon nyomban, előbb elővett az övén lógó erszényből egy meglepően nagy ezüst flaskát, és láthatóan nagyot kortyolt. – Nem tudod megvárni a bort, Sir Hereward? – kérdezte Aryadny udvariasan, visszanézve a lépcsőre. – Ez orvosság – felelte Hereward száját törölgetve. Leheletén erős szesz érződött. – Undok kotyvalék egy régi sebre a… csípőmön… amely olykorolykor megzavar. – Remélem, nem lesz rosszabb – mondta Aryadny. – A sok lépcső nem jelent gondot? – Nem ám! – kiáltotta Hereward, és a nő után szökkent. Rögvest meg is tántorodott, de még időben visszanyerte egyensúlyát, mielőtt Aryadnyba ütközött volna, bár a nő odébb is lépett. Nagyon fürgén mozgott, ezzel csak erősödött Hereward sejtése, hogy orgyilkos volna. – Vagy talán csak kicsit – ismerte be Hereward. Brandygőzt böfögve ismét elindult, immár lassabban. – Igaz, hogy még sosem szembesültem ennyi lépcsővel, rámpával és meredek magasságváltozással. – Nikandrosz sok szempontból egyedülálló – mondta Aryadny. – De hát te is újdonságot jelentesz számunkra mint messzi földről érkezett látogató. Igazán úgy gondolod, él itt egy sárkány? Hereward meglepetést színlelt, ismét megbotlott, és a falba kapaszkodott, hogy mentse magát. – Mi… miért… – Mi az Arkhón Kiválasztottjai vagyunk – felelte Aryadny. Megállt, hogy a lépcső alján kinyisson egy ajtót, és beengedte a szívesen látott napfényt. – Természetesen tájékoztattak az itteni célotokról. – Értem – mondta Sir Hereward, követve a nőt a keskeny udvarba, amely az elszigetelt toronyból a tényleges palotába vezetett. – Kíváncsi voltam, elmondták-e neked. Én magam nem vagyok meggyőződve arról, hogy van itt egy sárkány, de Fitz mester talált olyan régi iratokat, amelyek mást állítanak, és azt meg kell hagynom, az a titkárkodó vén bábu ért az iratokhoz. És már máskor is talált sárkányokat.

Ettől Aryadny majdnem maga is megbotlott a teljesen lapos járdaköveken. – Igen? – De nem húztunk hasznot belőle – morogta Sir Hereward. – Meg kellett ölnöm, mielőtt a kincseihez vezethetett volna. – Megöltél egy sárkányt? – kérdezte Aryadny. – Megkérdezhetem, miként? Hangjából nem annyira kíváncsiság, mint inkább hitetlenség csendült ki, de nem bántóan. – Amikor halandó alakban vannak, könnyű az – mondta Sir Hereward, mellkasát kidüllesztve és gőgös pózt felvéve. – Ámbátor igaz, hogy közönséges fegyverrel le nem győzhetők. – Akkor hogyan? – Fitz minden hibája ellenére remek fickó – mondta Hereward. Megállt, hogy elővegyen erszényéből egy másik, kisebb flaskát, és abból is ivott, miközben Aryadny türelmesen várt. – Talált nekem valamit, ami elvégzi a munkát. – Valami különleges fegyvert? – kérdezte Aryadny. – Bevallom, kíváncsivá tett az egyik tárgy a partra hozott kisebb arzenálotokból. – Á, hát észrevetted? – kérdezte Hereward, megveregetve orrát, feledve, hogy a kezében még ott a kis fémflaska. Amikor a dugó majdnem az orrlyukába szaladt, fintort vágott. – Azt mondanám, szokatlan, hogy egy tüzér és a lőporos fegyverek szakértője egy olyan régimódi holmi használatával vesződjön, mint egy számszeríj – mondta Aryadny. – Azt hiszem, ez bárkinek feltűnt volna. – Jó megfigyelés, valóban – mondta Sir Hereward. Ismét kortyolt, miközben Aryadny kinyitotta az udvar másik ajtaját. – De nem a… hukk… a számszeríj a lényeg. Nem, a titok a vesszőkben rejlik! – A vesszőkben? – kérdezte Aryadny homlokráncolva. – Nem rémlik, hogy láttam volna vesszőt. – Egy ládában vannak – mondta Hereward. – Egy különleges ládában, amelyet ólommal béleltek ki, hogy csendben maradjanak. – A vesszők… csendben maradjanak? – Ördögfiókák vannak bennük – vallotta be Hereward.

– Ördögfiókák! – Én így hívom őket – mondta Hereward. Visszatette a kis flaskát az erszényébe, és turkálás után diadalmasan előhalászta a nagyobbikat. – Fitz találta őket… úgy értem, a vesszőket. Valahol kiásta őket. Beszélnek. Motyognak. Magas, vékony hangon. Ördögfiókák. Úgy tűnik, ez kell, hogy az ember megöljön egy sárkányt. A másiknál mindenesetre működött. Ó, istenek, még több lépcső! – Nikandroszban mindig még több lépcső van, Sir Hereward – mondta Aryadny. – Ez egy többé-kevésbé titkos út a fő kapuházhoz. Ha nem bánod, vetnék egy pillantást ezekre az ördögfiókák által megszállt vesszőkre. – Azt hittem, nem erre jövünk – mondta Sir Hereward. Megbotlott, a falnak tántorodott, és úgy pattant vissza, mintha azt gondolná, a fal volt a hibás, amiért oda épült. A flaskáját valamiképp mégsem ejtette el. Ez a lépcsőház nagyon keskeny volt, a mennyezet alacsony, és a fellegvárban máshol látható finom kőművesmunkától eltérően az egyre lejjebb és lejjebb vezető alagutat, amelyet csak néhol világított meg egy-egy tartóba tűzött fáklya, a hegy eredeti, durván megmunkált kőzete alkotta, amint azt a vésők nyoma is tanúsította. – Nem, ez közvetlen útvonal. Általában szeretjük, ha a látogatóink a kellemesebb utakat követik – magyarázta Aryadny. – De attól félek, ez egy hosszú és unalmas lépcső, ablakok és kilátás nélkül. Talán elmesélhetnéd, hogyan ölted meg a… ööö… első sárkányodat. Egyáltalán hol történt? – Ó, nagyon messze – mondta Hereward. – Nem árulhatom el. A bábu titoktartásra esketett fel. Talán visszamegyünk még egy napon, hogy megkeressük az aranyát. Csak amikor tudomást szerzett az itteni sárkányról, előbb ide kellett jönnie. Azt mondja, ennek még nagyobb lesz a kincse! – Miért? – Ó, akit elkaptunk, fiatalka volt, vagy legalábbis Fitz azt mondta nekem. Csak százvalahány éves. De az itteni sokkal öregebb. Legalábbis ezt mondja a bábu. Buzgó, vén bolond. – Azt gondolod, téved? – Nem hiszem, de fárasztó szokásai vannak – panaszkodott Hereward. Megállt a lépcsőn, hogy jól megrázza a flaskáját, és amikor nem hallott kotyogást, sóhajtott. – Nem hagy inni. A másik sárkányt megtalálta dohos

adónyilvántartási tekercsekkel szöszmötölés nélkül is. Shepter Vérére! Hát mennyi lépcső van itt? – Már nem járunk messze a kapuháztól – mondta Aryadny. – Kár, hogy nem találtátok meg az első sárkány kincsét. Nagy területet kellett átfésülni? – A fél… a fél megyét – mondta Hereward. – Azt mondtad, ugye, hogy a kapuháznál is jó a bor? A kocsmában? Inkább nem fáradok tovább a lépcsőhágással. A csípőm, tudod. – Ó, igen, a kocsmába könnyebb lesz eljutni – mondta Aryadny. – És akkor a fegyvereidet sem kell magadhoz venned. – Jó, jó – mondta Hereward. – Vezess! – Vezetlek – felelte Aryadny zavartan. – Már majdnem az alsó ajtóhoz értünk, és a kocsma onnan már csak egy bolhaszökkenés, hogy úgy mondjam. – Jó! – kiáltotta Hereward. – Ital kell nekem! Sok ital! * Sir Hereward azonban csak két pohárral ivott az igen savanyú borból, mielőtt horkantva, arccal előre az asztalra borult. Miután elhelyezkedett, hangosan szuszogni kezdett, és belefogott egy meditációs gyakorlatba, amelyet az anyja, a Har Boszorkái fölött uralkodó Titokzatos Hármas egyike tanított meg neki. Énérzékelése mély, belső zugba húzódott vissza, ahonnét meg tudta figyelni a testét, de nem reagálhatott rögtön semmilyen ingerre. Egy-két percig hevert ott, mielőtt megérezte volna, ahogy Aryadny egy tőr markolatgombjával megböki az oldalát. Fájt, de nem rezzent meg, helyette egy pillanatra visszatartotta lélegzetét, majd olyan szamárbőgéshez hasonlatos horkolással eresztette ki, amit egy csaprészeg ember adna ki váratlan fájdalmat érezve. Aryadny fürge ujjai ezután az erszényét oldották meg, és kivették tartalmát. Hereward pénzérméket hallott csilingelni az asztalon, nyomukban nagyobbik flaskája lecsavarodó tetejének halk surrogását, amit szimatolás követett.

– Erős ital – mondta Aryadny valakinek, aki felkuncogott. – Csodálom, hogy lejutott a keskeny hátsó lépcsőn. – Miközben végig fecsegett – mondta a másik. Egy férfi volt, akinek hangját Hereward még nem hallotta. – Mindent hallottál? – kérdezte Aryadny. – Igen, emlékszem – felelte a férfi. – Az úrnőt biztosan érdekelni fogja a dolog. – Akkor mondd el neki – utasította Aryadny. – Én meg visszaviszem ezt a hencegőt a vendégszobákhoz. – Mi legyen a bábuval? – A toronyban körmöl – mondta Aryadny. – A boszorkányos bábuk nagyon céltudatosak. Addig fog olvasni és jegyzetelni, amíg valaki meg nem állítja. Menj csak. Hereward, mintha csak a távolból nézné, érezte, hogy erős kezek emelik fel. Meg sem próbálta egyenesen tartani a fejét, mely hátrabillent, és majdnem megfojtotta a saját nyelve, de valaki aztán megemelte a nyakát, és képes volt újabb reszelős lélegzetet venni. – Hogyan részegedett le ilyen gyorsan? – mormolta egy ismeretlen nő, Hereward cipelőinek egyike. – Én azt mondanám, egy iszákos, aki eddig valahogy tartotta magát – mondta Aryadny. – Aztán végül már nem tudta. Vagy háromnegyed pintnyi erős szeszt nyakalt be. – Csodálom, hogy nem halt meg – motyogta valaki más. – Legjobb, ha lefektetjük, hogy a hányása ne befelé folyjon. – Igen, jobb – mondta Aryadny szigorúan. – Az úrnő később még látni akarja, ebben biztos vagyok. – Te hová mész? – A fegyvereiért. Boszorkányos nyílvesszői vannak, amiket meg kell semmisíteni. Gyerünk, megkaptátok a parancsot! Miután Herewardot letették a vendégszobája padlójára, elrendezve tagjait, hogy ne fulladjon meg, még jó egy órát várt transzállapotban. Meglepően pihentető volt, és szórakozottan eltöprengett azon, miért is nem folytatta a napi meditációkat, amikre az anyja, a nagynénéi és Fitz mester tanították, bár persze számos másik napi gyakorlata akadt. Kardforgatás,

célbalövés karabéllyal és pisztollyal, birkózás, bűvészkedés, trigonometria és ballisztika… Amikor meghallotta, hogy a központi torony harangja a lenyugvó nap harmadik óráját üti el, Hereward kinyitotta a szemét, és körülnézett a szobában. A kellemes kis vendégszobában volt, amelyet kijelöltek számára. Kilencosztatú ablakából a tengerre lehetett látni; volt egy egyszerű, de használható ágy, tolldunyhával, és egy ruhásláda. Az ajtó csukva volt, és senki más nem volt jelen, ezért Hereward óvatosan felkelt, és leült az ágyra. – Hogy halad a csalétek? – kérdezte Fitz mester, bemászva az ablakon. Óvatosan becsukta maga mögött, aztán leült a láda tetejére, lapos ölébe húzva bőr varrózsákját, hogy a varázstűk a keze ügyében legyenek. – Lassan – felelte Hereward. – Eléggé biztos vagyok benne, hogy nem Aryadny az, de bizonyosan a sárkány szolgálatában áll. – Nem hagyott volna itt, ha ő volna a sárkány – mondta Fitz. – Ők nem tudnak ellenállni egy másik sárkány kincse csábításának; mindent kiszedett volna belőled. És elvette volna a fülbevalóidat. – Volt ott másvalaki is, a lépcsőn lopakodott mögöttünk – mondta Hereward. – Valamiféle fülét hegyező kém. Elment, hogy elmondjon az „úrnőnek” mindent, amiről beszéltem. – Akkor hamarosan mozgásba lendülnek az események – mondta Fitz mester. – Jó munkát végeztél, Hereward. – Remélem, gyors leszel – mondta Hereward. – És mi van, ha a közelben csatlósai vannak? Aryadnyról lerítt, hogy gyilkos, és fürge lesz azzal a misericordiával. – Egyetlen sárkány sem kockáztatná, hogy egy halandó meghallja, hol rejti a kincsét – jelentette ki Fitz mester nyugodt bizonyossággal. – Olyan helyen fog kifaggatni, ahol mások nem zavarhatják meg. – Remélem, igazad van – mondta Hereward. Grimaszolt, és keze fejével megtörölte a száját. – Azt is remélem, nem kell többet innom az undorító borukból. Fitz mester nem válaszolt. Tökéletesen gömbölyű feje úgy fordult el a nyakán, mint egy földgömb egy jól olajozott állványon, és bőrfüleit hegyezte. – Valaki jön – szólt.

Hereward a földre vetette magát, ledugta ujjait a torkán, és sikerült felöklendeznie egy undorító, alkoholbűzös tócsát. Hátrahúzódott, elfintorította az orrát, majd levegő után kapott, amikor Fitz belenyomta a fejét a hányásba, mielőtt elbújt volna az ágy alatt. Az ajtó kinyílt, és többen berontottak. – Fúj! Micsoda bűz! – Tegyétek tisztába, és öntsétek belé a szíverősítőt – parancsolta Aryadny. Hereward érezte, hogy fölemelik az ágyra, egy ronggyal megtörlik az arcát, száját szétfeszítik, és még a nikandroszi bornál is utálatosabb folyadékot öntenek bele egy megnyomott tömlőből. Köhögött, levegő után kapkodott, és kinyitotta a szemét. – Sir Hereward – kiabált Aryadny az arcához közel. – Fontos találkozód van! A szíverősítő majd kitisztítja a fejed. Valaki tenyérrel Hereward hasára ütött, aki erre beszívta a levegőt, és akaratlanul is lenyelte a pocsék főzetet. Már az ízéből kitalálta, mi az: gnashturolaj erskbogyó levével elkeverve, majd megérezte a szörnyű, üres érzést, ami végigszáguldott a testén. Bár a főzet képes volt megszüntetni a részegséget, azonnali, különösen kellemetlen másnaposságot is előidézett. Hereward esetében igazságtalanul, mivel csak egy korty brandyt ivott a trükkös flaskájából, egy másik kortyot a kis flaska moklek tejből, hogy kibélelje a gyomrát, és a két pohár bort. – Uhhhh – lihegte. – Mi? Hárman fogták közre az Arkhón Kiválasztottjai közül. Az egyikük a bal karját markolta, a másik a jobbat, míg a harmadik lehúzta a csizmáját, amit hamar követett az öve, erszénye, tőre, majd a kabátja és az inge is, a másik késével együtt. A nyakában lógó medált megvizsgálták, és miután rájöttek, hogy penge, azt is elvették. Ujjak matattak a fülénél, de abbahagyták, amikor Aryadny megszólalt: – Hagyjátok a fülbevalókat. Aranyból vannak. Az úrnőnek kelleni fognak. Hereward felbömbölt és kapálózni kezdett, amikor az alsóingjét is fölemelték, és megrúgta a harmadik férfit, aki hátratántorodott.

– Ne félj, Sir Hereward! – csitította Aryadny az ajtó mellett állva. – Pusztán meg akarunk győződni róla, hogy nincsen rejtett fegyvered. – Hogy merészelitek! – ordította Hereward. – Az arkhónotok vendége vagyok! – Nyugalom – mondta Aryadny. – Engedjétek felállni, uraim. Hereward felkászálódott, és imbolyogva megállt Aryadny előtt, inge térdét verdeste, harisnyája lecsúszott a bokájára. Senki nem vette észre a bal lábán a széles harisnyakötőt, elvégre az is csak egy ruhadarab volt. A férfiak, akik lefogták, a közelben maradtak, de Hereward Aryadnyt figyelte, őt és a keskeny tőrt. – Két lehetőséget vázolok fel, Sir Hereward – mondta Aryadny mosolyogva. – Az első, hogy hagyod, hogy bekössük a szemedet, és egy találkozóra vezessünk, amit, biztosíthatlak, jövedelmezőnek fogsz találni; a másik, hogy csaknem eszméletlenre verünk… elvégre beszélned tudni kell… és úgy cipelünk oda, ami kétségtelenül kevésbé lesz számodra jövedelmező. Megadom a választás lehetőségét. – Piha! Az arkhón hallani fog erről – mondta Hereward. – Kedves választási lehetőségeid közül az elsőt választom. Kihez visztek? – Majd meglátod – mondta Aryadny. – Amikor a célunknál levesszük a szemkötőt. Bekötötték a lovag szemét, és sietve kivezették a folyosóra, majd át a szemközti falon nyíló titkos ajtón, amelynek létezéséről Hereward nem tudott. Egy szűk helyre jutottak, ahol összezsúfolódtak, miközben Aryadny újabb ajtót nyitott ki, a hangjából ítélve bonyolult vagy ritkán használt zárszerkezettel. – Lefelé – parancsolta. – Húzzátok fel a harisnyáját! Lépcsők vannak, Hereward, emeld a lábad! Fel! Egy ideig mentek lefelé. Hereward a rend kedvéért számolta a fokokat, nem azért, mert valójában szükséges lett volna. A kétszázhatodik lépcsőfokon megálltak, és megérezte arcán a késő délutáni napfényt, szemkötője mentén pedig némi fény is beszivárgott. Ezekből leszűrte, hogy a szabadban vannak, a fellegvár egyik tornyának tetején – és az a szörnyű érzése támadt, hogy minden rosszra fog fordulni. – Hagyjatok magunkra.

Egy nő nyugodt, sőt, kedves hangja volt. Hereward körül csoszogás támadt; a karját fogó kezek eltűntek, és hallotta, hogy fogva tartói elsétálnak, és az ajtó becsukódik. – Leveheted a szemkötőt. Hereward engedelmeskedett. Nagy volt a fényesség, és kezével el kellett takarnia a szemét. Nem egy torony tetején állt, ahogy gondolta, hanem egy demilune-on vagy miniatűr bástyán, amely a legmagasabb és legkeskenyebb ponton szögellt ki a sziklahegyből. Lent a tenger, fent az ég, és mögötte egész Nikandrosz. A nő, aki beszélt, és akiről egy pillanatra azt hitte, hogy az arkhón, nem az volt. Ettől megkönnyebbült, mert ha a nő az arkhón lett volna, az egész terv katasztrófába torkollik. Ezt a nőt ugyanúgy a tekintély légköre lengte körül, és hasonlóképpen középkorú, sötét hajú, olajbarna bőrű volt, mint az arkhón, de idősebb valamivel. Egy faragott kőpadon ült és olajbogyót evett, a magokat átköpdöste a korláton az ezernégyszáz lábnyi mélybe, a tengerbe. Ahogy Fitz mester korábban mondta, semmilyen testi jelleg nem utalt arra, hogy sárkány volna, de Herewardnak szemernyi kétsége sem volt, még mielőtt a nő megszólalt volna. – Megtaláltad, amit kerestél – mondta. – Vagyis amit részben keresel. Én vagyok Nikandrosz sárkánya, de a kincsem sosem lesz a tiéd. Nem fogsz megölni sem. A te „ördögfiókákkal fertőzött nyilaidat” a Lapály nagy kohóihoz vitték és beolvasztották, a beléjük zárt szánalmas lényeket felszabadították. Az életed természetesen fabatkát sem ér. Azonban ha elmondod nekem, hol ölted meg ezt a másik sárkányt és hol rejtőzhet a kincse, talán megkíméllek. – Ez igazságos ajánlatnak tűnik, úrnőm – mondta Hereward. Leült, kinyújtotta a lábát és lehúzta harisnyáját, valamint a bal lábán lévő harisnyakötőt. – Mit csinálsz? – kérdezte a sárkány. – Ha valamiféle garottot remélsz fabrikálni, bolondabb vagy, mint hittem. Letette az olajbogyót, amelyet meg akart enni, és felállt. – Ó, nem, úrnőm, csak kényelmetlen volt már – mondta Hereward. Felállt, a széles harisnyakötőt – mely valójában karpánt volt – a csuklójára, majd bicepszére húzta. Aztán kivette bal füléből a fülbevalót, a szájához

emelte a csontocskát és belefújt. Egy hang sem jött belőle, egyetlen elkínzott hang sem. – Megőrültél? – kérdezte a sárkány. – Vagy tán még részeg vagy? – Meglehet, hogy még részeg vagyok – vallotta be Hereward, az ajtóhoz hátrálva. Maga mögé nyúlva kipróbálta az ajtógyűrűt, nyílik-e, de az nem mozdult. – Még ebben a gyengébb, emberi alakomban is szempillantás alatt ki tudnám tépni a szívedet a mellkasodból – mondta a sárkány, és megfeszítette a kezét, hogy Hereward lássa hosszú és nyugtalanító küllemű körmeit. – De valami puhábbal és könnyebben leválaszthatóval kezdem, ha nem árulod el nekem, amit tudni akarok. Hol van ennek a másik sárkánynak a kincse? Hereward nyöszörgött, és ismét belefújt az aranycsontba. – A szemed – mondta a sárkány. – Kivájom és bekapom, mint ezeket az olajbogyókat. Mi volt a sárkány neve? – Nem tudom. Fitz mester tudja – mondta Hereward. Feladta az ajtót, és a fal mentén kezdett araszolni. De a kis demilune-ban nem volt hová visszahúzódni. Ott volt a zárt ajtó, vagy a falak fölött átlendülve a biztos halál. – A boszorkánymester-bábuk hírhedten ellenállóak a kínzással szemben – mondta a sárkány. – Egyszerűen nem érdekli őket. Míg téged, biztosra veszem, nagyon is érdekel. – Igen, igen – vágta rá Hereward. Fölemelte a kezében szorongatott aranycsontot, és harmadszor is eredménytelenül belefújt. – Annak a kis aranysípnak csinálnia kéne valamit? – kérdezte a sárkány félrebillentett fejjel. – Nem érzek benne mágiát. Csak arany, tizedrésznyi ezüsttel ötvözve. – Igen, csinálnia kéne valamit – jelentette ki Hereward, majd nem túl bölcsen hozzátette: – Elterelni a figyelmedet. – Miről? – kérdezte, aztán hihetetlen gyorsasággal mozdult és a padlóra vetette magát, amint Fitz mester megjelent a fal fölött, egyik boszorkányos tűjét rászegezte, és vakítóan fényes, ibolyaszínű boszorkányvarázst lőtt ki. Sajnálatos módon olyan helyre, ahol már nem volt ott a sárkány.

Hereward a földre vetette magát. Látóterében fekete foltok úsztak, de látta, hogy a sárkány gurulva a kőpadnak ütközik, Fitz mester pedig a padra ugorva ismét tűjét készíti elő. De amikor a sárkány a tömör hasábnak veselkedett, a bábu egyensúlyát vesztette. A pad kövön csikorduló kő sikolyával félrecsúszott, és mély lyukat tárt fel, valamiféle titkos akna bejáratát. A sárkány kapálózó lábakkal, fejjel előre beleugrott. Hereward elkapta a lábát, de nem bírta megtartani. A sárkány sokkal nehezebb volt, mint egy hasonló méretű ember, és a többit elvégezte a nehézkedés. A sárkány lesiklott a lyukba, és Hereward követte. A menekülőjárat olajozott csúszda volt, szűk cső. A kezdeti, rövid zuhanás után mintegy száz láb hosszan negyvenöt fokos szögben haladt, mielőtt hirtelen szédítő kanyarokat véve dugóhúzóként fúródott lefelé. Hereward fél kézzel a sárkány bokáját markolta, a másikkal pedig megérintette a karpánttá lett harisnyakötőt, elhadarta a szükséges varázsigét, amit visításokkal és ordításokkal egészített ki, ahogy a váratlan kanyarok és a sárkány egy rúgása ide-oda vetették. – Világ Biztonságáért Kötött Szövetség… au… Tanácsa nevében, a Három Császárság, a Hét… átok rád… Királyság, a Palatin Régensség, a Jessar Köztársaság és a Negyven Kisebb Birodalom felhatalmazásából én… arrgh… a Tanács ügynökének nyilvánítom magamat. A jelen lévő sárkányt Harquahar-Drim-Jasharként… au… azonosítom, mint aki szerepel a világ ellenségeinek listáján, és a Tanács felhatalmaz arra, hogy minden lehetséges eszközzel… a fenébe… elűzzem, elrettentsem vagy elpusztítsam a szóban forgó entitást! A sárkány visszarikoltott valamit, és megint megrúgta, de nem sok foganatja volt. Persze fájt, de a sárkány nem tudott kellő lendületet venni egy tisztességes csapáshoz a sebes szánkázás közben. Hereward megpróbált maga mögé nézni, hogy lássa, Fitz mester utánaugrott-e, de túl gyorsan zuhant, fel-, le- és körbecsúszkálva a jól olajozott menekülőcsőben. Kétségbeesetten remélte, hogy a bábu közel van, mert a sárkány még a kevéske védelmet nyújtó karszalag aktiválása ellenére is könnyűszerrel kitéphette volna a szívét a csúszda végén. A vége sokkal hamarabb eljött, mint ahogy Hereward számított rá. Az egyik pillanatban a dugóhúzó egy újabb kanyarulatában csúszkált, a

másikban a csúszda meredeken felívelt, hogy lelassítsa őket, ismét lefelé fordult, és a sárkányt és Herewardot egy hatalmas barlang padlójára köpte. Ezt jól megvilágították a mennyezetben és a falak felső harmadában lévő lyukak, amelyeken át ragyogó délutáni napsugarak tűztek be, hogy fényt hozzanak a máskülönben sötét és lehangoló barlangba. Hereward, amint leért, odébb gurult, majd felugrott, bár az őt borító olaj miatt nem olyan könnyedséggel, mint akarta. De sikerült állva maradnia, és tőle telhetően felkészülnie arra, hogy megküzdjön a sárkánnyal. Az azonban nem támadt rá rögtön, mint várta. Helyette a barlang közepe felé bámulva megállt, ahol a nap sugarai pusztulás helyszínét világították meg. Több tucat üres láda volt egymásra dobálva, körülöttük száz lapos és ernyedt bőr pénzeszsák gyűrűje, zsinórjaik megoldva és szerteszét vetődve, mintha tömegével partra vetett medúzák volnának. – A… a kincsem! – jajongott. – Az aranyam! A szépséges, szépséges aranyam! Sir Hereward felé fordult, és rásziszegett, felfedve hosszú, tőrszerű fogait. Még nyugtalanítóbbak voltak, mint karomszerű körmei. – Hol van az aranyam? – Az arkhón ma valamivel korábban elvitte – mondta Hereward hátrálva. Szeme ide-oda cikázott, fegyvert keresett, és reménykedve a menekülőcsúszdát. De nem látott semmi hasznosat, még egy követ sem, és Fitz mesternek sem volt se híre, se hamva. Valószínűleg csapóajtók csukódtak be az első menekülő után, vagy valami hasonló. Minden jól megtervezett menekülőcsúszda útját állná az üldözőknek. Neki az volt a szerencséje, hogy a sárkányba kapaszkodott. – Az arkhón? – kérdezte a sárkány, mint aki nem hisz a fülének. – Fitz mestert és engem sosem érdekelt a kincs – mondta Hereward, remélve, hogy beszélgetésre tudja bírni a sárkányt ahelyett, hogy az kitépné a szívét. – Csak te, Harquahar-Drim-Jashar. – Mi? Kicsoda? – kérdezte a sárkány. Félig visszafordult az üres ládák felé. Válla megereszkedett, és valamiképpen öregebbnek tűnt. Ami azt illeti, úgy festett, mint egy hajótörés túlélője. Hereward tanúja volt már ilyesfajta döbbenetnek. Ő maga is szenvedett már hajótörést.

A lovag megérintette a karpántját. A misztikus szimbólumok fényesebben ragyogtak, az ibolyalila fény kontrasztot alkotott a kintről ferdén betűző lágy, arany napsugarakkal. – Listázott entitás vagy, Harquahar-Drim-Jashar – mondta. – Mi pedig a Világ Biztonságáért Kötött Szövetség Tanácsának ügynökei. A sárkány visszafordult hozzá, és értetlenül ráncolta homlokát. – Ki? Én nem vagyok Harquahar-Drim-Jashar. Herewardon volt a sor, hogy megereszkedjen a válla. – M-mi? – dadogta. – Nem én vagyok Harquahar-Drim-Jashar – felelte a sárkány. Közelebb lépett, de nem emelte fel karmos kezét, és fogai is szokványos emberi fogakká húzódtak vissza. – A nevem Jallal-Qreu-Kwaxssim. Közel sem vagyok olyan idős, mint egy Jashar. Ők ősiek. Hereward hátralépett, és ismét a csúszdakijáratra pillantott. – Látom, elszámolással tartozol egy bábunak – mondta a sárkány, közelebb lépve. – Késve bár, de eszembe jutnak a történetek a sebhelyes asszonyokról, akik kis isteneket és hasonlókat ölnek meg. De te férfi vagy. És mindez amúgy is régi história, én pedig nem az vagyok, akire vadászol. – Nem tartozom elszámolással egy bábunak – tiltakozott Hereward. – És nem az összes ügynök nő… Ó! Fitz mester röpült elő a csúszdából, kezében egy boszorkányos tűvel, de vakító fényét visszafogta. Könnyedén földet ért, és bár épp olyan olajos volt, mint Hereward, kevésbé csúszott odébb. Megpördült, és ádáz fény bontott szirmot, ahogy ujjait szétnyitva megmutatta a tűt. Hereward elugrott a sárkány elől, de ő már rá is vetette magát. Érezte, hogy a sárkány kitépi jobb füléből a fülbevalót; boszorkányos energia villant, amit lezúduló kő dübörgése követett. Hereward hasmánt, könyökére támaszkodva kúszott odébb, pislogva próbált szabadulni a lila fény utóképétől, és remélte, hogy a sárkány nem ugrik rá a gerincére, hogy a hátán át kitépje a szívét. Amikor három másodperccel később még mindig nem került erre sor, átfordult és feltápászkodott, kétségbeesve nézelődve a sárkány után, aki nem látszott rögtön. Hereward csak Fitz mestert látta a barlang közepén, hátrahajtott fejjel. A kezében már nem volt napként ragyogó tű.

– Elkaptad? – zihálta Hereward. Fitz mester boszorkányos csapásainak célja az volt, hogy megszakítsa a sárkány kapcsolatát az univerzummal, s ezáltal visszaűzze abba a dimenzióba, ahonnét átszökött. Ha sikerrel járt, semmi nem marad utána. Nem is maradt semmi, látta megkönnyebbülten Hereward. Amíg Fitz mester fel nem mutatott. Sir Hereward összehúzta a szemét, és a barlang felső falán és mennyezetén lévő kis, napfényes lyukak felé nézett. Egy klasszikus hüllő alakú arany sárkány, nem nagyobb, mint a kisujja, épp összehajtotta irizáló szárnyait, hogy kiröppenjen az egyik lyukon. Odakint széttárta szárnyát, hogy elcsípje a tengeri szellőt, mely minden délutánon messzire fújta a várostól a Lapály öntödéinek fojtó füstjét. Hereward és Fitz még egy pillantást vethettek rá egy másik lyukon keresztül, ahogy a sárkány spirálban felszállva elrepült. – Nem tudtam, hogy ilyen kis alakot is ölthetnek – mondta Hereward. Az üres ládákra nézett. – Akkor miért vesződtünk mindezzel? – Majdnem az összes energisztikus energiáját el kellett használnia, hogy ilyen kicsivé váljon, és ezzel sebezhetetlenségének és harci erejének nagyját is elvesztette – mondta Fitz mester. – Bár nem űztük el, még sokáig nem fog nagy, szőke férfiakra vadászni, feltéve, ha egyáltalán képes lesz elegendő aranyat gyűjteni, hogy megnőjön. Ezért, úgy hiszem, nem vallottunk teljességgel kudarcot. – Hogyan! – kiáltotta Sir Hereward. – Sosem említetted… Azt hittem, fiatal hajadonokat… – Hereward – vette fel Fitz mester didaktikus beszédmodorát. – Mint ahogy nem vagyok szórakoztató bábu, te sem vagy képzett színész. A tervünk azon alapult, hogy nem gondolod magadról, hogy veszélyben lennél. Mondjak-e többet? – Elmondhattad volna – morogta Sir Hereward. – Egyébként azt mondta, ő nem Harquahar-Drim-Jashar, hanem Jallal-Qreu-Kwaxssim. Fitz mester feje lassan körbefordult, hogy szembenézzen a lovaggal. – Hmmm – mondta hosszú, elnyújtott szünet után. – Utána kell néznem annak a névnek. Valószínűleg csak megpróbált megtéveszteni. Bár olykor két sárkány egyesíti erőit…

De a levegőnek beszélt, mert Hereward már a kijáratot kereste.

Kleinheincz Csilla fordítása

Seanan McGuire KINCS Seanan McGuire (www.seananmcguire.com) ír. Nehéz megállítani. Az első könyve 2009-ben jött ki, azóta több mint harminc másikat adott ki, több zsánerben, de mindet hagyományos úton. (Eddig) háromszor kapta meg a Hugo-, egyszer a Nebula-díjat. Nem vagyunk benne biztosak, hogy egyáltalán alszik-e. Abban sem vagyunk egészen biztosak, hogy nem a kukorica élő közvetítője-e (zöld levél, szétterjedő gyökérzet). Ha mégsem ír, akkor szeret utazni, a macskáival tölti az idejét, és több horrorfilmet néz, mint ami bármilyen élőlénynek ajánlható lenne. Az interneten rengeteg (rengeteg!) képet oszt meg az említett macskákról. Szívesen elbeszélgetne mindenkivel az X-menről, a Disney-vidámparkokról, és a rettenetes parazitákról, azonban diétás Dr Pepperrel hallgatásra lehet bírni.

Jasmine megint elfeledkezett az ebédjéről. Az most ott gubbaszt a pulton, mint egy barna papírba tekert vádaskodás; a neve fekete filccel van lehajtott szélére írva. A hat testvérét mind elvitte a tulajdonosa. Jazzy a legkisebb gyerekem, édes, félénk, és még mindig nem akarja teljesen elhinni, hogy maradhat. Ha ma is a felégeti-kirabolja melót csinálnám, egy falunyi embert képviselne, akiket fel kellene gyújtani. Sajnos, a modern igazságügyi rendszer, bár ugyanolyan részrehajló, és kevéssé hatékony, mint bármilyen múltbéli folyamat, mégsem hagy túl sok lehetőséget a bosszúálló gyújtogatásra. Nagy kár.

Jazzy, ha éhes, zűrt csinál. Kínos lesz a számára, ha megzavarom az órát, hogy beadjam az ebédjét. De talán ez sem árt. Még mindig alig tudja elfogadni, hogy tényleg akarjuk őt. Néhány gyermekem esetén bevált a szinte támadó ragaszkodás, és a szeretet amúgy sem fogy el. Minél inkább szórják, annál kevésbé. Csak akkor láttam kiapadni, amikor az emberek gátat emeltek elé. Embergyerekek. Annyi mindennel foglalkozhattam volna ebben a szörnyű, új világban, de nekem embergyerekekkel kellett kezdenem. Gondolom, ez olyasmi, mint amikor az emberek mérgeskígyókat tartanak az otthonaikban. Néha azt szeretjük a legjobban, ami elpusztíthat. Napközben szörnyen üres a ház. Charles ebben a félévben végre elkezdte a főiskolát, hamarosan el is költözik. A gyermekeim mind elköltöznek előbb-utóbb, ha úgy érzik, hogy már képesek gondoskodni magukról. Mire az én gyámságom alá rendelik őket, már túlságosan sérültek, hogy valaha is szorongás nélkül másra hagyatkozzanak, akármennyit dolgozunk rajta. A lábuk alól újra és újra kirántották a talajt, bizonytalanságban tartották őket. Elhagynak engem, de a kapcsolatot nem veszítjük el, Senkivel. A hűtő melletti parafa tábla tele van karácsonyi és születésnapi lapokkal, esküvői meghívókkal és gyermekek születését bejelentő képekkel. Nem felejtik el, honnan jöttek, vagy hogy talán nem én voltam az első gyerekkori otthonuk, de mindent megtettem, hogy én legyek az utolsó. Fogom a gabonapelyhes tálkámat és a kávésbögrémet, a mosogatónál elöblítem, majd a mosogatógépbe teszem őket. Mindenki elpakol maga után, hacsak nem beteg, vagy egyébként képtelen. A végzősök esetében a vizsgaidőszak ilyen cselekvőképtelenségnek számít. A felkészülés és a vizsgák hetei alatt a fiatalabb testvéreik mindennel kiszolgálják őket, és csak nagyon kevesen panaszkodnak, mert tudják, hogy a maguk idejében nekik is ugyanez jut majd. Felveszem Jasmine ebédjét, és az ajtó felé indulok. Már majdnem oda is érek, amikor megszólal a csengő. Majdnem el is esek; aztán körülnézek a nappaliban. Pont úgy néz ki, mint ahol hét, különböző korú gyerek él, igen: a szőnyeg kopott, a polcokon összevissza hevernek a könyvek és a társasjátékok. Semmi sem újabb annál, mint feltétlenül muszáj. Három éve cseréltem ki a tévét, miután Peter elvesztette az önuralmát, és beleöklözött a

régibe. Hat hónapig letiltottam a zsebpénzét, hogy letudja az adósságát a közösség felé, a végén pedig minden mostohatestvérétől bocsánatot kért, bár a legtöbben igazából boldogan fogadták az újabb modellt. A régi tévé már a támadás előtt is az utolsókat rúgta. Rengeteg a mindenféle holmi, de rend van. Jó gyámja vagyok a rám bízott gyerekeknek. Annak elégedett tudatában, hogy nincs a házban semmi, amit a családom kárára lehetne felhasználni, ajtót nyitok. A küszöb előtt álló szociális munkás ismeretlen. Olcsó öltönyt visel – esküszöm, ezek a munkakörrel együtt járnak – és divatos szemüveget. Úgy tanulmányozza az ajtó melletti fakó festéket, mintha az rejtené a világmindenség minden titkát. Megköszörülöm a torkomat; erre rám emeli a tekintetét. – Patricia, izé, Dracan? – a hanglejtése jelzi, hogy kérdésről van szó, bár értelmetlenről. Ez az én házam, én vagyok az itt lakók közül az egyetlen felnőtt, bár a jelenlegi gyereknyájam néhány tagja az emberi törvények értelmében már nagykorú. Ki más nyitna ajtót? – Igen – emelem fel az ebédcsomagot. – Éppen indulóban vagyok. Mára nem volt ellenőrzés betervezve. Miben segíthetek? Az ellenőrzéseket nem muszáj bejelenteni. Mostanában ritkábban jönnek, mint az elején. A hivatal megszokott engem. Már nem várják, mikor derül ki a rejtett igazság, mikor tör ki a káosz és törnek össze a szívek a nyomomban. Van rejtett igazság, de nem olyasmi, amire ők gondolnak. Nem bántalmazom a rám bízott gyerekeket. Sebzetten, vérezve érkeznek hozzám, sokszor szinte kiöregedve egy rendszerből, amely valójában sosem volt képes segíteni rajtuk úgy, ahogy arra szükségük lett volna. Az én kezem alatt virágba borulnak. Tulajdonképpen kertész vagyok. Jövőket ültetek és szüretelek. A férfi felnyúl, megigazítja a szemüvegét, mielőtt hivatalos hangon megszólal. – Nemrég vettem át ezt a munkakört, és lenne önhöz néhány kérdésem. Hát persze, hogy lenne. Az újaknak mindig van. Visszafojtott sóhajjal teszem le Jasmine ebédjét a legközelebbi asztalkára, ahol nem felejtődhet el, aztán hátralépek, hogy beeresszem. A pillantása folyamatosan jár ide-

oda, minden felületen végigsiklik, minden részletet felmér és megjegyez, készen áll rá, hogy ítéletet hozzon a házról, amely az előítéletében már a rémálmok kastélyaként szerepel. A tartásából látom, hogy máris döntött. Amióta ember él a földön, ez nem változott. Azt gondolja, mindenkinél jobban tudja, mi a jó, a helyes, az igazságos, és a tudásába nem fér bele egy hozzám hasonló. – Kérem, foglaljon helyet – intek a plüssbársony huzatú, túltömött kanapé felé, amely elég nagy, hogy négy viháncoló tini is elférjen rajta. Őt elnyeli majd, lekicsinyíti. Remélem, eléggé, hogy a dolog fájdalommentesen zajlik majd, és elkerüljük az ilyen látogatások során rendszeresen előforduló problémákat. A férfi állva marad, nem fogadja el kelletlen vendégszeretetemet. Újra próbálkozom. – Megkínálhatom valamivel? Teával vagy kávéval? Ha nem kedveli, Andrea készített reggel limonádét, és a fiúk még nem tudták az összeset benyakalni. – Iskola előtt? – csattan fel hirtelen éles hangon. – Nem készülődnie kellett volna? Hát akkor ezt a kört fogjuk futni. Már nem bízom benne, hogy összecsapás nélkül megúszhatjuk. – A busz hét harmincra ér ide – mondom. – Andrea Brittanyval és Kimmel osztja meg a szobáját. Kimnek egy korábbi otthonban töltött ideje után rémálmai vannak, és a legtöbb reggel hajnali ötkor, sikoltozva ébred. Andrea felkelt, amikor Kim felébresztette, és saját akaratából készített limonádét, hogy délután, amikor hazaér az iskolából, majd ihasson belőle. Úgy szereti, ha már összeért egy kissé az íze. – Jelentette ezeket a rémálmokat? – Biztosíthatom, hogy a hivatal teljes mértékben tudatában van az ügynek. Kim minden második szerda délután pszichiátriai kezelésre jár, és reméljük, hogy idővel képes lesz végigaludni az éjszakákat. – Felszegem az államat, úgy nézek le rá, rosszallón. – Ha átnézi az aktáját, látni fogja, hogy az állapotát már jóval azelőtt leírták, mielőtt hozzám került volna. Tizenhét éves volt, csontsovány, ott remegett a verandán, minden vagyona egy kopott bőröndben, amit még egy ócskás sem vett volna át. Hat

hónapba telt, hogy ne törjön rá a rettegés, valahányszor a mostohafivérei beléptek a szobába, ahol épp volt, és még háromba, hogy bármelyikünkhöz képes legyen suttogásnál hangosabban szólni. Nem tudom, mi történt vele, mielőtt hozzám került volna, és nem is feszegetem. Az a pszichiátere dolga. Ha választ kapnék a ki nem mondott kérdéseimre, abba, meglehet, jó néhány embernek bele kellene halnia, és ahogy már mondtam, az emberi igazságszolgáltatás nem nézi jó szemmel az effélét. – Értem. – A férfi, aki még csak be sem mutatkozott (persze, hogy feltűnt; ez egy kis arcul ütés, nem az a nagy, amire biztosan készül, de attól még sajog) végre leül. Ahogy reméltem, a kanapé szinte elnyeli, a gyámságom alatt álló gyermekké változtatja. Jasmine lehetett az utolsó szalmaszál egy bürokrata számára, aki valahol, egy ablaktalan irodában, döntéseket hoz a saját fajtája gyermekeinek jövőjéről. Csak tizenkét éves, négy évvel fiatalabb a szokásos korhatáromnál. Én azokra vigyázok, akik közel állnak a rendszerből kiöregedéshez, akik a legnagyobb valószínűséggel dühösek a világra, amiért úgy bánt velük, ahogy, akik elvesztik a reményt. A gyámságom alatt maradnak tizenkilenc éves korukig, ha vállalom a nagykorúakért is a felelősséget, és néhányan még annál is tovább. A legidősebb Angelo volt, ő a huszonötödik születésnapja utánig maradt; mielőtt nekiindult volna, még befejezte az állami főiskolát, és megtalálta a lányt, akit feleségül vehet. Volt még néhány gyámolítottam, aki szintén maradt volna akár ugyanilyen sokáig, de valami halvány lelkiismeret noszogatta őket, hogy induljanak, és szabadítsák fel a helyet az egykori önmagukhoz hasonló gyerekek számára, akiknek valóban szükségük van rá. Jazzy azonban… ő alighanem elég fiatal, hogy az aktájára rákerüljön az örökbe fogadható pecsét, és valaki furcsállni kezdje, amikor róla kérdezősködöm. Kit érdekel, hogy ötéves kora óta a gyerekvédelemben él, és hogy az embereknek különös elképzelései vannak arról, milyen gyerekeket akarnak örökbe fogadni. A szemüveg, a hiányos fogsor, a diszlexia és figyelemzavar diagnózisa általában a bajlódjon vele más címkét vonja magával. És pont ezek voltak, amik miatt tudtam, hogy az én gondom lesz, amint a képét megláttam. Semmi sem indokolta, hogy az egyik nem

megfelelő, esetleg veszélyes otthonból a másikba költözzön, amíg elég idős lesz az én családomhoz. Hiszen még hely is volt. Ha biztosan tudom, hogy Jazzy jövetele az ajtóm elé hozza ezt az alakot, akkor is megtettem volna. Jazzy ide tartozik. Már azelőtt ez volt az igazi otthona, hogy ideért volna. A férfi metszőn a szemembe néz. – Ms. Dracan, ön meglehetősen sok idősebb gyermek felett gyámkodott már. Szinte hihetetlen a szám. – Ez most kérdés? – Miért? – rázza meg a fejét. – Nem fogadja örökbe őket, amíg jogilag nagykorúak nem lesznek, és még akkor sem mindig. Miért? – Minden gyermekemnek felajánlom az örökbefogadás lehetőségét, amikor elérik a nagykorúságot – válaszolom. – Azelőtt esetleg csapdában érezhetnék magukat, attól félhetnének, hogy ha nemet mondanak, az utcán kötnek ki. Nem akarom, hogy bármelyikük is kötelességtudatból maradjon velem. Nem is mind marad. Néhányan összepakolnak, és elköltöznek az első napon, amikor jogilag megtehetik, mert nem akarják ellopni a lehetőséget más gyerekektől, akikről úgy gondolják, nagyobb szükségük van rá. És minden alkalommal zokogok, mert egy időre az enyémek voltak. A gyermekeim voltak, és mindig ide tartoznak. Hozzám. A testvéreikhez és hozzám. Ez az otthonuk. – Értem – feleli a szociális munkás, és újra megigazítja a szemüvegét. – Ms. Dracan, bizonyára tudatában van, hogy amit tesz, nagymértékben szokatlan, és a gyámügyi vezetés általában nem tolerálja a hasonlót. A gyermekek nem macskák, hogy férjezetlen nők összegyűjthessék őket, ha túl nagynak érzik a házukat. – Nyújtottak be valaha is panaszt arra vonatkozóan, ahogy a gyermekeimmel bánok? – kérdezem. – Vagy éppen a panaszok hiánya a gyanú alapja? – Ms. Dracan, ez nem személyes ügy. – Feláll. – Egyszerűen úgy véljük, hogy jobb volna, ha a gyerekeket ideiglenesen kivonnánk az ön gyámsága alól, hogy garantálni tudjuk a biztonságukat.

Ez nem a gyerekek biztonságáról szól. Hanem egy hibás rendszerről, amely sosem látta el a feladatát, és most az elszántságom megingathatatlan falával ütközik. Lassan a férfira mosolygok. Hallom a kattanásokat, ahogy minden ablak és ajtó bezárul. – Elgondolkodott már azon – kérdezem –, hogy hová lettek a sárkányok? Még annyi esze sincs, hogy megrémüljön. – Az efféle fantazmagóriák nem változtatnak semmin – közli. – Valaha mindenütt ott voltak, elfeketítették az eget, és aztán eltűntek. Ó, az emberi hősök levágtak néhányat. Időbe telt rájönni, hogyan kezelhető a kard és a páncél. De a sárkányok olyan hatalmasak voltak, olyan erősek, hogy egy maréknyi lovag nem ránthatta le őket az égből. – Ms. Dracan… – Az arany, az valóban félrevezetés volt, bevallom. Tudja, a sárkányok gyűjtenek. Minden sárkány gyűjt valamit. Az arany meg a drágakövek könnyen jöttek, mielőtt az emberek ki nem találták a pénzt. De a legtöbben mulandóbb dolgok felé hajlottak. Tavaszi szellők. Pillangók. Napnyugták. Megszaggatott ártatlanság, aminek kell egy hely, ahol gyógyulhat. – A mosolyom immár kimutatja a fogaimat. Élesebbek, fehérebbek, mint pár perce voltak. Kén szaga terjeng a levegőben. Hívatlan vendégem riadtnak tűnik. Helyes. Riadjon is meg. – Megtanultuk, hogyan rejtőzzünk el. Megtanultuk, hogyan bővítsük a gyűjteményeinket jogszerű módon. Megtanultuk, hogyan legyünk jobbak. De a szárnyainkról nem mondtunk le. Egyetlenegy sikolyra marad ideje, mielőtt elfogy. Utóbb, összetekeredve a nappaliban, de vigyázva, hogy össze ne roppantsam a kanapét, egy karmommal óvatosan végiglapozom a táskájában lapuló papírokat, amelyeket meg sem mutatott. Ahogy sejtettem, saját elszánásból jött, mert biztosra vette, hogy valami rettenetes visszaélést talál majd a családomban. Senki sem kötheti hozzám az eltűnését. Beletelik majd pár napba, hogy kiszellőztessem a kénszagot a függönyökből, na de nem mintha ez lett volna az első alkalom. Visszahajtogatom magam emberi álcámba, kidörgölöm a nyakamból az ilyenkor elkerülhetetlen merevséget, és az ajtó felé indulok. Közben magamhoz veszem Jasmine ebédjét.

Elvégre a kislányom nem éhezhet.

Miks-Rédai Viktória fordítása

C. S. E. Coone y LIRR SÁRKÁNYGYÍKJA Carlos Alberto Pablo Hernandeznek

1. újonc a szigeten, nem vagyok városgyors; nem ugrom fel bármelyik gyíkra utazni, akaszd be, lógj a vaspikkelyen, szórd a révlárvát, míg a zsebed ki nem lyukad, nem főleg lelépek földzsírja, csigaláb, sziruptalp, tudod, hogy hívnak de a környéket szeretem, vöröstéglás, szirtféle, omladozó, nincs sok erkély, de az ablakok az ablakok megérik a kilátást: sínek szigetvilága csiganyomként fénylik tengertől tengerig és Lirr Sárkánygyíkja… villám a pályán

2. barátságosan, kinn a gyaloghídnál nagy közösségi élet, fiatal családok óvó nénik, védenceik

főleg bölcsiseket látok, magonczöld visongó dzsembori, várnak várnak a sárkányra

3. sivítva jön – ki keletről, ki az Öbölből – sikítanak! sikítva boldogok ha jön a sárkányasszony! dibb-dobb-tánc, cement a sínen, futás a lánchoz, varázsmajomként lógnak, integetnek, integetnek, sárkány! LIRR ÖREGANYÁNK! SZIGETEK SÁRKÁNYGYÍKJA! LÁSS MEG! LÁSS MEG! magam is megállok. csodálom a Sárkányt. az idegenvezetők szerint a legöregebb, legjobb, csatornák lelence, megmentői szolga-rabja. ó, a végtelen adósrabság, látom, megüli a város népe, száll a hajuk, repül kabátjuk, vashorgok süppednek, süppednek vaspikkelyekbe. szörnyháton mily gyorsan haladnak. kegyetlen ingázók.

4. öreganyám, suttogom – nővérem, magam is lelenc vagyok, időt és helyet vesztett, sebhelyes, megtört, és látlak: háromölnyi farkak, zölden villogó szemek a sötétben, fényben, tizenegy nemes fejed hajtod a sínre ide-oda siklasz, menetrend rabszolgája ős sárkánykígyó bár fiatalabban jöttem volna városodba, erősen talán próbáltalak volna kiszabadítani, öklöm vashorgukon vésem el, hadd

nevessenek hadd nevessenek, ahogy megpróbálom de ismersz-e bármi mást a torkolati folyók alá fúrt, feketesötét alagúton túl, értesz-e valaha is eleget hozzá, hogy lerázz sós habmocskot, rézhorgot, harcos ingázókat és felmássz felmássz a fagyott égbe? 5. de tegnap éjjel, tegnap éjjel! tele kocsit toltam, mosnivaló, mirelit pizza, egy zacskó szilva, pár hagyma is sántikálva hólyagos lábon, mert csak járok, mindig járok a gyaloghíd mellett, pár arasz cement, csigazöld sínek futnak át-vissza a szigetvilágon megálló megálltam és néztem a négyéves, magányos kislányt, vad fekete fürtű boszorkányszájú apu a mobilján, félig elfordulva, motyog, de a lány a lány oda-se-nem-tisztelettel figyel rá, beáll sín-iránt, fél karját kinyújtva hív: GYERESÁRKÁNYGYERESÁRKÁNYGYERE! lirr öreganyám, több heg van rajta, mint pikkely, engedelmes – mindig engedelmes – épp erre járt úgyis átkattog a gyaloghíd alatt szikrázik

köpköd a lány boszorkány, ezt tervezte megjegyezte a térképet mint az ábécét, tudja a menetrendet, mint a szorzótáblát, kart vált, és tiszteleg a szörny lábát szétvetve, rőt pofával, fehér fogakkal, és állati sikolyba ível micsoda sikoly! micsoda sikoly én is így vágyok sikítani! A hangja, az ereje, magvában ott a hatalom a tehetetlenség és sértettség a sárkány visszasikolt és én is sikoltok, mind sikoltunk hárman együtt a gyermek álmába ragadva:

6. fel, kígyó! ébredj! rázd a sínt, rázd a kereket, rázd le magadról– ingázót, vashorgot, leszolgált életet, mindet! fel, kígyó! fel, sárkány! Szigetek Sárkánygyíkja, légy szabad!

felreccsen hatalmas, hangosan ver szárnya, aztán– ki, ki a tengerre 7. Mélyen Tisztelt Városi Tanács Tagok! Újonnan érkezettként talán nem az én dolgom, hogy… Nemrégiben elkezdtem felderíteni azt a nyomasztó történelmi hátteret, amely… Azért írok, hogy a 87-es Sárkány (Szigetvilág Vonal) részére kérelmezzem, hogy azonnal engedjék át a következőknek… Az alábbiakban melléklek ötszáz aláírást …Körzet és környezete területéről Őszinte tisztelettel…

Körmendi Ágnes fordítása

Aliette de Bodard AZ UTOLSÓ VADÁSZAT Aliette de Bodard (aliettedebodard.com) spekulatív fikciót író szerző. Három Nebula-, egy Locus-, négy Brit Science Fiction-díjat nyert, és többször is jelölték Hugóra. Ő írta a Dominion of the Fallen sorozatot (The House of Shattered Wings, The House of Binding Thorns, The House of Sundering Flames), amely egy mágikus háború által rommá lett, századfordulós Párizsban játszódik. Novelláskötete az Of Wars, and Memories, and Starlight. Párizsban él.

Xuân Thao világát a vadászat jelentette: izmai görcsbe rándultak a futástól, lélegzete perzselte tüdejét, és a távolban a gazdák madarai rikoltottak. A gazdák szabadjára engedték a kertben, amikor még mindig csöpögött róla a génmódosító ágy folyadéka – egy napja, egy egész élettel korábban. Mellette mások is felsorakoztak a kert csiszolt fémfelületén. Megpillantotta Man néni fáradt, szürke arcát, Cam Huong néni pedig – az alacsony és sovány nő, aki mindig plusz élelmet csempészett Xuân Thaónak a saját készletéből – a szükségesnél egy pillanattal tovább fogva tartotta a tekintetét, és komoran mosolygott: egyik választott a másiknak, egyik burokszolga a másiknak. Körülöttük a gazdák fái: csontvázszerű alakok, ágaik borotvapengék, alig vetettek árnyékot a kemény földre. Xuân Thao szerette volna megkérdezni, mi történt, míg aludt – hány napig tartott, hol van a lánya –, de a gazdák hatalomszavai torkára forrasztották a szavakat, és elapasztották térdében az erőt, míg már csak hajlongani bírt.

Arcuk megremegett, pikkelyeket és fogakat növesztett, ahogy mozogtak, mint mindig. Nevük világított agancsuk hegyén – emlékeztetőül szolgáiknak és kedvenceiknek, akik nem tudták megkülönböztetni egymástól gazdáikat, amikor azok vízként változtatták alakjukat. Lianlei. Ongjié. Választott, mondta korábban Lianlei, kígyóteste vége Xuân Thao lábai köré tekeredett, tüzes nyomot hagyva a bokáján. Otthagyta Xuân Thaót, hogy sorra a többi választottat is megérintse, és távozásakor a nő lába majdnem megrogyott. Bizonyítsd be, hogy méltó vagy arra, hogy velünk együtt távozz, folytatta Lianlei. Ongjié mosolya széttöredezett, fogai olajként csillogtak. Fuss, mondta. Érd el az ajtót. Xuân Thao futott, el a bejárattól és a gazdáktól. Lába alatt a kert padlója felfelé ívelt; ha fölnézett, látta a végtelen távolba vesző gömböket, amelyeket fák pettyeztek, rajtuk a folyékony gyümölcsökkel, amelyeket a gazdák olyan szívesen osztottak meg egymással, üvegnyílásaikon át iszogatva, miközben eldöntötték, melyik burokszolgájukat génmódosítsák, melyik vallott kudarcot, és melyiket kell a véréért és a szerveiért újrahasznosítani. Burkok, így nevezték őket a gazdák. Könnyen törnek, könnyű őket összerakni, könnyű eldobni. Őt nem. Egyedül volt; a többiek már réges-régen elvesztek: kimondatlan egyetértéssel összenéztek, aztán három különböző irányba botladoztak, remélve, hogy megoszthatják a vadászokat. Remélve, hogy eggyel több esélyük nyílik a túlélésre, legyen bármilyen csekély. Xuân Thao megbotlott egy ágban – ajkába harapott, hogy ne kiáltson fel, amikor az beleszúrt cipője vékony talpán keresztül. A hajsza hangjai egyre közeledtek: szárnycsapkodás hallatszott, a gazdák nevetése elkeveredett a gyomrát és tüdejét mardosó fájdalom végtelen hullámaival. Éld túl a vadászatot és távozz a gazdákkal, vagy halj meg. Nem volt más lehetőség. Hang döndült, kezdetben mint egy harang a burokszolgák pagodájában, de aztán elmélyült és szétterjedt, mígnem dübörgő, erősödő szívverésként töltötte meg a termet. Xuân Thao térdre esett, kétségbeesve karmolta a

bőrét, lázasan próbálta kitépni magából a hangot – ősök, kérlek, vigyázzatok rám, kérlek, óvjatok meg… A hang megismétlődött. A kapuk. Xuân Thao nem látta őket a kertből – még abban sem volt biztos, hogy a palotában vannak –, de ez azt jelentette, hogy az utolsók is bezárulnak. Hamarosan a gazdák örökre elhagyják ezt a világot, és amit nem tudnak magukkal vinni, azt feldúlják és széttépik. Khuê… Egy kurta pillanatra látta lelki szeme előtt a lányát: tízéves, kedvenc íróecsetét a mellkasához szorítja, arcán az az ismerős, makacs ránc, ami nem enged, ami miatt Xuân Thao annyira rettegett, hogy egy napon majd megölik miatta. Anyu… Nem, nem fog a lányára gondolni, különben sosem kel fel. Feltápászkodott, izmonként tolta fel magát – minden mozdulat új fájdalommal járt, a tüdeje még mindig égett –, és ismét futásnak eredt. Előtte a fák nyárshegyű facsemeték mezejének adták át helyüket. És valami… valami nem volt rendben. Xuân Thao elindult köztük, és nagyon is tudatában volt annak, hogy a legkisebb botlásra is átdöfi egy karó a lábát, és megnyomorítja. Árnyékok mozogtak a gömb felszínén: a vadászó madarak, szárnycsapásaik mennydörgő visszhangot vertek. Nem lehettek messze. Futnia kellett tovább, de az izmai kezdtek begörcsölni. És sehol nem talált menedéket vagy búvóhelyet. Nem. Ez nem volt igaz. Valamivel jobbra volt egy csemete, amely kicsit magasabbra nőtt a többinél – nem, nem is facsemete, hanem egy nyílás a kert gömbfelszínén, egy ajtó, amely épp csak akkora volt, hogy át tudja préselni magát rajta. Lehetetlen lett volna ellátnia odáig, de most, hogy észrevette, nem tudta elszakítani róla a tekintetét. A génmódosítások? Nem tudta, hogy a gazdák mit változtattak meg, vég nélkül bütykölték szolgáik testét, amíg az ki nem lökte a szerveiket inkompatibilitás miatt. A gazdák azt akarták, hogy a szolgáik jobban hasonlítsanak rájuk – kevésbé legyenek törékenyek, ne döntse le őket a lábukról olyan könnyen a betegség –, bár persze soha nem emelték volna fel őket teljesen, soha nem tették volna őket önmagukkal egyenlővé. Mi értelme lett volna elveszíteni a játékszereiket?

Xuân Thao kicsit elfordult, bár nem kellett volna, most már olyan közel vannak, hogy látja Lianlei szemét, a halványan csillogó pikkelyeket a szemfehérje mögött, a megnyúlt, lüktető pupillákat, a bennük szikrázó, baljós vidámságot. Bizonyítsd be, hogy méltó vagy arra, hogy velünk együtt távozz. Az ajtó nem került közelebb, hiába cikázott szeszélyesen a facsemeték között, megbotolva és még időben visszanyerve egyensúlyát; a tüskék a tenyerébe döftek, mígnem alatta a padló vörös lett, a szín úgy tágult ki és lüktetett, mint egy dobogó szív. Valami megragadta hátulról. Xuân Thao hátraesett, és olyan erővel, amiről nem is sejtette, hogy benne lakik, rúgott egyet. Érezte, hogy hátáról leszakad a ruha és a bőr, és ismét rúgkapálni kezdett, borotvaéles tollak és karmok kavargását találta el. Az egyik vagy mindkét vadászmadár volt az, megpróbálták ismét megragadni, lakomázni a véréből. Az idő elmosódott, megállt. Xuân Thao ajkára fohász tolult az őseihez, miközben körülötte megdermedt és megváltozott a világ. Az egyik pillanatban még a facsemeték között a madarakkal hadakozott, a másikban már megszabadult tőlük, és az ajtó küszöbén állt, miközben hányinger tört rá. Nem volt idő. Átesett az ajtón, közben behúzva maga után, és az utolsó, amit hallott, Lianlei nevetése volt: nem rosszindulatú vagy csalódott kacagás, hanem mintha egy szülő nevetne kedélyesen, elégedetten gyereke első szavai hallatán. * Az ajtó mögött egy pillanatig minden sötét volt. Az idő kínzó lassúsággal megnyúlt, csak csend volt mindenütt. Nem voltak gazdák, sem madarak, sem semmi más – nem, ez nem volt egészen igaz, mert az árnyékokban megmozdult valami. Egy gazda. Nem volt idő megfordulni vagy elmenekülni, és az ajtó már bezárult. Xuân Thao lerogyott, feszülten várta a szavakat, amelyek engedelmességre kényszerítik.

Léptek közeledtek felé. Nem a gazdák kígyószerű alakja, bár olykor emberformát öltöttek, és felvették a leigázott emberek neveit. Ezek nem merész és magabiztos léptek voltak, hanem lassúak és óvatosak. Nem lehettek egy gazdáé… Egy kéz nyúlt le felé. Xuân Thao gondolkodás nélkül megfogta, és a másik a gyengeség jele nélkül felhúzta a földről. A nő tátott szájjal bámult rá. Magas volt, hullámzó haja sörényként terült szét agancskezdeményei körül, arcát és kézfejét pikkelyek pettyezték. Ahogyan tartotta magát, az elfojtott mozgásról árulkodott – könnyed, kecses nyújtózásról, áramlásról valamiféle folyó vagy tó felszíne alatt. – Rông – szólalt meg Xuân Thao, mielőtt elharaphatta volna a szót. A gazdákat természetesen szellemek is szolgálták – az ő szemükben olyan alacsonyrendűek és jelentéktelenek voltak, hogy még génmódosítani sem próbálták őket, de a nő nem hitte, hogy… – A nevem Vu Côn – mondta a sárkány mulatva. Nőneműként hivatkozott magára, és a használt névmás magában foglalta az összes évet is maga és Xuân Thao között. Arca elsötétült. – Megdöbbentél. Xuân Thao elméje felperzselt sivatagában csupán régi imádságokat talált, fohászokat, amelyeket az anyja és a többi néni ráhagyott – hogy áldja meg a termést, a betegség távozzon a háztól, a vagyona legyen olyan számos, mint az esőcseppek a monszunban –, az imákat, amelyeket Khuê annyira szeretett énekelni meg-megakadó hangján, minden egyes szót váratlan kincsként formálva meg… Valami csörrent és megnyúlt, mintegy válaszul a szavaira: egy fonott ezüstlánc, minden egyes szeme egy újabb szó a gazdák nyelvén. A lánc megbéklyózta Vu Côn lábait, aztán felkúszott a mellkasára, ahol belefúródott – halványan csillogott a bordák mentén, mielőtt eltűnt volna. Lassan pulzált. A Vu Côn arcára fagyott kifejezést Xuân Thao jól ismerte: fájdalom volt, amit rejteni próbált. – Sajnálom – mondta Xuân Thao. Kurta, keserű nevetés. – Ne sajnáld – mondta Vu Côn. A lánc sötét volt, pulzálása lassult. Xuân Thao egy pillanatra más, szögletesebb és csúnyább szavakat is megpillantott

a gazdák nyelvének mélyén, mintha valaki a körvonalaikat felhasználva más betűket próbált volna megrajzolni. Aztán ez elmúlt, és a lánc ismét ezüstszínű lett. – Mi hozott ide, gyermekem? – kérdezte Vu Côn. A rejtőzködés. A futás. A madarak szárnycsapásainak hangja és a távoli sikolyok, és a gazdák égető érintésének emléke, ahogyan megkötözik a lábát. Xuân Thao lába remegett. Ráébredt, hogy a szíve olyan sebesen ver, mintha ki akarna ugrani a mellkasából. A szavak kibuktak belőle, mielőtt lenyelhette volna őket. – A vadászat. Elmenekültem… – Ekkor megfordult. Mögötte látszott az ajtó halvány körvonala, és hallotta a halk hangokat, ahogyan valami súlyos vetődik neki újra meg újra. Az ajtót ezüst vonalak cirádája vette körül, szavak ugyanazon a szögletes betűkkel írt nyelven, amelyet nem tudott azonosítani. A távolból fojtottan hallotta Lianlei hangját, amint a madarait nógatja, beszél nekik a lakomáról, amelyben részük lesz. A lakoma. Karja fájt, ahol a madarak beletéptek. Térde elgyengült és remegett. Hajszolták és levágták őket, és a végén nem maradt belőlük más, csak élelem a dögevőknek. Vu Côn tekintete nem hagyta el az arcát. – Előbb-utóbb ide is bejutnak. – Keze a lánc első szemére siklott, a mellkasa fölött. – És akkor… Akkor nem lesz képes nemet mondani semmire, amit kérnek. Xuân Thao túlságosan is gyakran tanúja volt annak, a gazdák hogyan használták fel a hatalmukat arra, hogy egymás ellen fordítsák őket. Ahogyan a ky lan halálra taposta a fájdalomtól eltorzult arcú szolgákat; ahogyan a rákszellemek húsdarabokat tépdestek ki belőlük, vér- és gyöngyházkönnyeket sírva. A torkában ismét szavak tolongtak, mint horgas pengék. – Kérlek. A lánc megcsörrent, ismét elsötétült. Vu Côn fájdalmas fintora ezúttal alig látszott. – Már nem válaszolok az imádságokra, gyermekem. – Kezén ugyanazok a torz szavak tűntek át sebesen. – Nem engedik.

Mert megkötötték. Mert nem volt többé szellem, csak a szolgájuk. És mert nem lett volna szabad beleavatkoznia a vadászatba. – A lánc… Mielőtt meggondolhatta volna magát, Xuân Thao megérintette. Hideg volt, nem úgy, mint a gazdák fémes érintése, hanem mint a jeges telek, viharfelhők mélyre ható, nedvesebb hidege. Ősök, óvjatok minket! Adjátok nekünk áldásotokat: a sárkánykirály palotájának gyöngyeit, a soha nem szűnő esőt, a hullámok alatt játszó mámort és örömöt… Ahol ujjai a lánchoz értek, az ezüstöt patina lepte be, és a szögletes, ronda szavak nagyobbra nőttek. Majdnem ismerősnek látszottak – aztán a világ megmozdult, és látta, hogy ezek a szolgák szállásán lévő, ősöknek emelt oltárokra vésett írásjelek más alakjai. Ujjait égette a hideg. – Nagyanya – suttogta. Vu Côn gyengéden, egyesével lefejtette ujjait a láncszemekről. – Már mondtam, gyermekem. Az imádságok ideje lejárt. A világnak most már új gondozói vannak. Nem gondozók, gazdák. Olyanok, akik mindent elvettek tőle, és most magára hagyják. A nő végigsimított karján, kitapintotta a tűk nyomait – emlékezett rá, ahogy Ongjié hangja korbácsként végigcsapott rajta, és minden egyes szava miriádnyi vékony sebet vágott rá. Bizonyítsd be, hogy méltó vagy. Xuân Thao az ajkába harapott. A formátlan sötétségre nézett Vu Côn mögött: egy kupola sejlett föl, végtelenül tükröződve fölöttük, íve egy másik terem padlójává vált, amelyből egy torony árnyéka nőtt ki, a palota végtelenül táguló geometriája szerint, amely kívülállók számára annyira felfoghatatlan volt. Volt ott egy ajtó, félúton a kupolában, abban a bizonytalan zugban egy csapóajtó, ablak és kapu között. – Hová vezet? – kérdezte Xuân Thao. Vu Côn arca megmerevedett. – A laboratóriumokhoz. Xuân Thao nem ismerte a palotának azt a részét. A palota nagy részét nem ismerte: ideje zömét a burokszolgák szállása és a génmódosító ágyak

között ingázva töltötte, és néha, amikor a gazdák különösen engedékenyek voltak, a kertek sarkában, ahol a lakomáikat tartották. – Azt mondták, el kell jutnom az ajtóhoz. – A kapuhoz, amelyen át távoznak? – Vu Côn a fejét rázta. – Nem, az a palotán kívül van az égett vidéken. Biztosan a palota ajtajára gondoltak. – A keskeny ajtó felé intett. – A laboratóriumok előtt lesz egy folyosó jobbra. A nagycsarnokba vezet. Ott van a palota legközelebbi ajtaja. – Köszönöm – mondta Xuân Thao. Menni akart, de megtorpant. – Azok, akik nem mennek el a gazdákkal… – a lánya, Khuê. A szellemek, mint Vu Côn – a szellemek között nem voltak választottak, mert a gazdák nem tartották őket felemelésre méltónak. Vu Côn nyersen nevetett. – Talán távozás előtt eszükbe jut letépni a láncainkat. Vagy csak itt hagynak minket, hogy éhen haljunk a pompájuk romjai közt. A palotán kívül az égett vidék terült el: a Föld, amellyel a gazdák addig játszottak, amíg tönkre nem tették, a fű megperzselt maradványai, a vad ragályok, amelyek megtizedelték az állatokat és a növényeket, összetöppesztették a rizst a földeken és a gyümölcsöt a fákon. A gazdák azt mondták, jobb dolgokkal fogják újranépesíteni a Földet, de egyik teremtményük sem élt meg a palotákon kívül. Nem volt miben reménykedni, csak… – Jobb szabadon meghalni – mondta Xuân Thao, és megint Khuêra gondolt, aki nem volt megláncolva, akit hátrahagynak. Aztán lassan hozzátette: – Van egy lányom. Őt nem választották ki. – És azt gondolod, vigyázhatnék rá? – Vu Cônnak nem kellett mondania, hogy magára sem képes vigyázni. – Ő meg tud szabadítani, ha ők nem teszik meg. A szállásunkon találod. Khuê a neve. Mondd meg neki, hogy én küldtelek. – Nem tudta, viszontlátja-e Khuêt valaha – látja-e még a lánya összeráncolt arcát, hogy épületek és emberek alakját rajzolja a törékeny papírra, újra elmesélve és átalakítva a meséket, amelyeket anya és a nénik adtak neki tovább. Nem számított. Vu Côn őt bámulta. Az agancsok ismét előtűntek a hajsörényből, és szemében vihar sötétje ült.

– Te. Téged kiválasztottak. Xuân Thao vállat vont. – Én nem olyan vagyok, mint ők. – Még nem – mondta Vu Côn rekedten. Xuân Thao fölnevetett. – Soha. Tényleg azt hiszed, velük egyenrangúakat teremtenének? Vu Côn ismét kinyitotta a száját, mintha mondani akart volna még valamit – vigasztalásként, figyelmeztetésként? Durva, messze visszhangzó hang támadt az ajtónál, amelyen bejött. Szárnyai meghajlottak, és egy pillanatra felvették egy kígyószerű test körvonalait, majd ismét kiegyenesedtek, bár a kilincs megperzselődött, és a díszítő filigrán eltorzult és megégett. A szavak kiélesedtek, fájdalmas volt hallani őket, mintha Lianlei hangja szögeket vert volna Xuân Thao fülébe – épp úgy, ahogy Lianlei a tűket csúsztatta Xuân Thao arcába és kezébe a génmódosító ágyon, lassan, módszeresen, arról monologizálva, hogy a halandók nem képesek valódi fájdalmat és ezáltal érzelmeket átélni, majd Xuân Thao felé fordult, pillantása elviselhetetlen súlyként nehezedett a nő vállára, amíg a lélegzete el nem fúlt. Mindezt meg lehet változtatni. Légy hálás, hogy kiválasztottak. Nem volt idő. Xuân Thao az ajtó felé rohant. A világ megbillent és megváltozott: az ajtó és Vu Côn alakja futás közben elmaradt mögötte, a bokájában és térdében kis döccenés jelezte, hogy a falakból padló lett, és a gravitáció újrarendeződött. Az ajtó kínzó messzeségben maradt, és a nő elnyűtt cipője megcsúszott a gömb sima felületén. A világ elsiklott mellette – megfordult, és megpillantotta a távolban, szögben elálló Vu Cônt és a gyújtóssá hasadó ajtót. Vu Côn térdre esett, fejét lehajtotta, és a vadászmadarak rikoltása a levegőbe hasított. Ne. Ismét az ajtóhoz fordult. Túl messze volt, neki pedig nem maradt ideje. Csakhogy… Csakhogy énje egy sötét, mélyre temetett része tudta, mit tegyen. Kinyújtotta kezét, puszta ösztönből nyújtózott, tágult és mozgatta izmait. Kiszakadás, és a világ ismét összehúzódott és megbillent, és ő már ott is volt az ajtó küszöbén, belezuhanva.

Xuân Thao egy hosszú folyosón térdelt és hányt. Fel kellett kelnie. Ismét futnia kellett. Követni fogják, és ez az ajtó nem volt bereteszelve és bezárva. Ekkor megtorpant – miért is volt zárva a másik ajtó? –, aztán feltápászkodott, feledve ezeket a gondolatokat. Még sosem járt a palotának ebben a részében. Az átlátszó falak sötét égboltra nyíltak, kivéve, hogy minden egyes falszakasz másik holdra nézett: az egyik himlőhelyes volt, a másik hollók raját formázta, egy másik hatalmas és vörös volt, mint egy újévi lampion, és így tovább, látszólag vég nélkül. A padló is átlátszó volt: a nő mélységes, tágas sötétségen állt, sziporkázó fénypontokkal. Amikor megmozdult, a padló meghajolt, mint egy megfeszített szövet egy akrobata súlya alatt. Tett egy lépést, majd újabbat – ha túl gyorsan megy, a padló beszakad, túl nehéz. Vajon ez is csak a próbáik egyike volt, hogy lássák, mennyi ideig marad életben a vákuumban? – Választott. – Lianlei hangja sodródott be az ajtó sötétjén át. Túl közel. Fuss, mondta Ongjié. Érd el az ajtót. Egy folyosó jobbra, és a nagycsarnok, mondta Vu Côn. Xuân Thao nagy levegőt vett, és tekintetét a falakon tartva tovább rohant. A holdak csillogtak, eltorzultak, átváltoztak: csillagok köré tekeredett sárkányok, bolygókból kinövő fák, hajtű okozta sebnek látszó csillagok, fehér hajszálak ömlenek ki a menny szövetén lévő lyukból. Alatta behajlott a padló, minden lépés egy zuhanás kezdete, amely váratlanul és szívszorító hirtelenséggel abbamaradt. Háta mögött szárnyak csapkodása. Rohant, és mögötte az univerzum széttöredezett és összehúzódott, és visszatért az a különös, szaggató érzés a mellkasában, a hányinger, ami egyre csak erősödött, mígnem úgy tűnt, elkeveredik a szívverésével. Fájt a lába, de nem törődött a fájdalommal. El kellett jutnia az ajtóhoz. Így vagy úgy, de túl kellett élnie. Úgy fordult be a folyosóra, hogy szinte észre sem vette – félig beleszaladt, félig beleugrott a sokkal kisebb térbe, amely végtelenbe vesző dugóhúzóként távolodó oszlopokból állt –, aztán ez a tér is eltűnt, és ő zihálva megállt egy újabb gömb közepén.

Ez olyan hatalmas volt, hogy alig látta a görbületét. Ahogy mélyebbre hatolt, arany és ezüst vonalak kezdték követni: sápadt és csillogó kacskaringók a padlón, amelyek a lábához tapadtak, és különös zümmögés kúszott fel a bokáján. Amikor Xuân Thao végre zihálva megállt, a kacskaringók továbbfutottak a gömb fala felé – aztán az üres tér közepén kígyóként felágaskodtak, tökéletes kört alkotva, mely tágulva szétnyílt, de csupán sötétséget tárt fel. A palota ajtaja. Majdnem ott volt. Xuân Thao tett néhány botladozó lépést. Mellkasában elviselhetetlenül fellángolt a fájdalom. Nem. Nem. Kezét a keblére tette – érezte szíve rettegő verését, ahogyan a lába bizonytalanul, elgyengülve megingott. Meg tudja tenni. Csak még pár lépés. Előtte élesen és jól kivehetően lánc csörrent. Amikor ismét felpillantott, Vu Côn állt az ajtó előtt. Nem a nő, akit a laboratóriumoknál látott, aki fölemelte a kezét, hogy segítsen neki felállni, aki elmondta, hol van az ajtó – hanem egy szivárványos pikkelyes nagy, kígyószerű alak, amelynek hullámzó hajsörényében a tenger olajos színei játszottak. Volt valami távoli hasonlóság a gazdák és a sárkány alakjai között – mind hüllők voltak –, ugyanakkor épp úgy különböztek, mint egy szarvas és egy ember, egyszerűen teljesen más fajba tartoztak. A levegőben felkavart víz éles, kellemetlen szaga terjengett, és a levegő nyomott volt, mint vihar előtt, tengervíz cseppjei csípték Xuân Thao felhorzsolt bőrét és szemét, akár sebekbe szurkált tűk. – Vu Côn. – A szavak égették a torkát. A sárkány nem szólt. Szeme sötét és nedves volt, vastag nyakán ragyogott a lánc a sötétben, a szívverése ütemére húzódva össze. Valahol a homályban tűnt el a haspikkelyek alatt. – Választott. Xuân Thao térdre rogyott, miközben Lianlei saját testének hurkai köré tekeredtek, hideg érintése olajtól és olvadt fémtől bűzlött, a szag belekúszott a nő torkába, mígnem már-már fojtogatta. Már nem hallotta a vadászmadarakat, de mit számított? – Ügyes voltál. – Lianlei hangja vidáman csengett.

– Egy sikertelen kísérlet – mondta Ongjié. Hangjától megremegtek a padlón az arany és ezüst kacskaringók. – Gyenge. – Hát persze – mondta Lianlei. – A végén mind azok. – Hangja frusztrált volt. – Nem méltó arra, hogy miatta itt maradjunk. – Ongjié megrázta a fejét. – Hát persze hogy nem – mondta Lianlei. – Elég adat van itt egy újabb génmódosító ciklushoz. – Megrázta a fejét, és Xuân Thao korbácscsapások szelét érezte a bőrén. – Elég, hogy magasabb státuszt garantáljon nekünk a tanácsban. Nem erre vágytál? Ongjié nevetett. – Kezdetnek. A levegőben dörej mélyült el és terjedt szét, körmök és bőr alá fúrva magát, elviselhetetlen késztetésként, hogy rohanjon a kapu felé, tépje ki a saját bőrét és csontjait, amíg már nem rezonálnak. – Itt az idő – mondta Ongjié. Lianlei felhorkant. Xuân Thao körül összeszorultak a nedves, perzselő hurkok. – Mindig van még idő. Bevégezetlenül akarod hagyni a munkát? Ongjié hallgatott – és ekkor a hang fülsértően ismét megszólalt. Ongjié megvonaglott, pikkelyei arany fényt vertek vissza, szemhéjjal lezárt, nyugtalanító szemében, pofáján szokatlan kifejezés ült. Amikor ismét megszólalt, hangja egy árnyalatnyival kevésbé volt magabiztos. – Még több adat? Azt hiszem, mindenünk megvan, amire szükségünk van, és a tanács nem sok választási lehetőséget ad. Ha el tudod viselni, fejezd be itt. A kapunál találkozunk. – Ismét megvonaglott, aztán a palota ajtaja felé repült. Vu Côn makacs mozdulatlanságban állt, amíg Ongjié ki nem mondott egy hatalomszót. A lánc összehúzódott, és Vu Côn nem annyira megmozdult, mint inkább félrehajították. Világító vér gyöngyözött a lánc szemein, és tócsába gyűlt a padlón. – Szolgák – horkant fel Lianlei. A vadászmadarak nem tűntek el: agancsa hegyei közt fészkeltek, úgy gubbasztva rajtuk, akár az ágakon, karmos lábaik és tollaik beleolvadtak a csontba. Xuân Thao a bőrén hideg és éles érintést érzett: Lianlei farkának hegyét, amint fölemelte a fejét, hogy a szemébe nézzen. A gazda szeme áttetsző

volt, folyékony, változó testének pikkelyei halványan látszottak a fehérje mögött, mosolya csupa borotvaéles fog. – Milyen kár – mondta. – Nagy reményeket fűztem hozzád, választott. Xuân Thao az őt fojtogató, olajos érzést legyűrve válaszolt: – A többiek… Vidám horkantás. – Ők sem bizonyultak méltónak. – A madarak megmoccantak, és Xuân Thao látta, hogy csőrüket vér pettyezi. – De eleget adtak nekünk. Még több adatot. Man néni. Cam Huong néni. Xuân Thao emlékezett Cam Huong néni törékeny kezére, száraz bőrére, ahogy rizssüteményt adott át neki – az illat felszállt, és Khuê Xuân Thao ölébe hajtva fejét aludt, elégedett mosollyal az arcán. Ősök, óvjátok őket. Felvilágosodottak, vezessétek őket a helyes úton, újra meg újra, amíg nem lesz több újjászületés. Hadd legyenek szabadok. Lianlei megrázta magát, kígyóteste még több lábat, kart és páncélos tüskét növesztett, és hurkai közben letekeredtek Xuân Thaóról – egy pillanatra fellélegzett. Lianlei futólag Vu Côn felé fordult, aki még mindig elállta az utat az ajtóhoz. – Öld meg – mondta. A lánc úgy lüktetett, mint egy beteg szív. A szemek mélyén lévő sötét szavak eltűntek, és Vu Côn karcsún, kecsesen megmozdult, halk robajtól kísérve, mintha vihar morajlott volna – pofáját nagyra tátotta, fogai betöltötték Xuân Thao látóterét. Az idő lelassult és megnyúlt. Xuân Thao azt vette észre, hogy kinyúl, és a világ ismét összehajtódik, ő pedig lihegve Vu Côn mögött találta magát, egy kőhajításnyira az ajtótól. Lianlei a sima padlón tekeredett össze. Agancsain megrezzentek a madarak, és Xuân Thaóra néztek. A lánc ismét felfénylett, kegyetlen, fehér, perzselő fénnyel, és Vu Côn fájdalomtól megfeszülve felbömbölt. Lianlei félrehajtotta a fejét, mire a sárkány folyékony, kecses mozdulattal megfordult, és ismét Xuân Thao után vetette magát. Minden csupa fájdalom és hányinger. Xuân Thao megint érezte, hogy a világ elszakad – és oldalra lépett, gyorsabban, mint az lehetséges volt, és

térdre rogyva zihált. Valami elsüvített mellette: Vu Côn dús sörénye, amelyet a sárkány pikkelyeinek hidege követett, teste látszólagos végtelensége, és minden a gyöngyház és a sima, áttetsző jade színeiben csillogott. Az ősökre, milyen gyönyörű volt! Xuân Thao feltápászkodott, minden lélegzetvétele égetett, és nyelve rátalált az ősi imákra. Ősök, adjatok nekünk gyöngyként pergő esőt, sós vízzel együtt ujjaink közt átsikló halakat, aprókat és számosakat, mint a rizsszemek… Vu Côn megfordult. Szemében könnyek ültek. Mellkasán a lánc elsötétedett, de még mindig szorosan fogva tartotta. – Elfelejtetted – mondta a sárkány vihartól dörgő hangon. – Az imádságok ideje elmúlt. Ismét lecsapott. Xuân Thao fáradtan oldalra lépett, meglátta Lianlei sötét, mulató tekintetét, és bizonyossággal tudta, hogy ez – ez a képesség, hogy végigcsusszanjon a világ felszínén, amit a gazdák oltottak belé – ez az, mit Lianlei figyel, elemeire bont és méricskél, hogy tudja, mit kényszerítsen a szolgákra, akik őutána jönnek majd. Túl lassú. Nem tud nagy távolságokra ugrani. Túlságosan kimeríti ez a kis erőfeszítés is. Xuân Thao a padlóra vetette magát – túl lassan, túl erőtlenül. Vu Côn állkapcsa összezárult fölötte, ott tartotta őt, mozdulatlanul és remegve. Xuân Thao karja kontrollálatlanul csapkodott, lelógó fejébe vér tolult lassan és súlyosan, és akárhogy kapálózott, nem tudta felhúzni magát, nem volt mibe kapaszkodnia, nem tudott helyrehozni semmit… Látómezeje elhomályosult, vörössé vált, minden összezsugorodott, összeszorult, eltorzult, kínzóan elérhetetlenül: Lianlei hatalmas alakja és a szemében csillanó rosszindulat, a gömb távoli, csillámló felszíne, az ajtó sötétsége, amely lassan ismét bezárult. A sárkány fogai még mindig egy helyben tartották, finoman karcolva a bőrét, és a tüzes vonalak megsemmisítő, szaggató fájdalmat ígértek – egy hosszú, elnyújtott, kínzó pillanat, mielőtt a fogsor összezárul és mindennek vége lesz. Csakhogy nem egyedül Xuân Thao remegett – érezte Vu Côn szívverését, a kudarcra ítélt küzdelmet a lánc és a gazdák szavai ellen. Elfelejtetted.

– Végezz vele – mondta Lianlei, de amikor megszólalt, a palota ismét belerázkódott a gazdáknak szóló hívásba, hogy távozzanak. És ahogy Vu Côn izmai ismét összehúzódtak mérhetetlen erőfeszítésében, hogy ellenálljon Lianlei parancsainak, a sárkány szájából lógó Xuân Thao meglátta, hogy az arany kacskaringók a padlón zsugorodni, Lianlei pedig vonaglani és tekergőzni kezd, és eszébe jutott Ongjié nyugtalanító arckifejezése. Fájdalom. Fájdalmat érzett. Ahogyan az ellenállás a parancsaiknak gyötrelmes vergődésre késztette Vu Cônt, ugyanazt tette a gazdákkal az ellenállás a hívásnak. Az imádságok ideje elmúlt. Fájdalom. Távozóban voltak. Elmentek, és csak Lianlei maradt. Gyengék voltak. Xuân Thao összeszedte magát – összegyűjtött minden maradék erőt, minden megőrzött kitartást –, és kétségbeesetten ismét rántott a világon. Nem történt semmi. Gyertyaként égett el, olyan erőket használt, amelyeket nem értett, és Vu Côn most már bármelyik pillanatban engedelmeskedhet a kapott parancsnak… Aztán az univerzum eltorzult és elcsúszott, és ő máshol termett – a sötétségben Vu Côn hasa alatt, az első láncszemen térdelve. Vu Côn fogai által összekarcolt lába égett a fájdalomtól, de nem törődött vele. Elméjében a régi imádságok litániaként futottak, kérlelték az ősöket és megvilágosodottakat, és a szellemeket, akik a földet és a víz alatti királyságokat járták. Adjátok meg a vihar szívében honoló, megvilágosító nyugalmat, a folyóból kiemelkedő éles nedves, hideg leheletét, a hullámok alatti város dalait… Keze az elsötétedett lánc köré zárult. A mélyén a szavak, a különös, torz ábécé betűi egyre élesebbek és hegyesebbek lettek. Fájdalom szúrt a tenyerébe, vér csöpögött le melegen és lüktetve. A szavak eléggé elkülönültek, hogy el lehessen olvasni őket, kiterjedtek, szorosabban nyomták egymáshoz a láncszemeket. Hal. Kapu. Folyó. Vihar.

És az utolsó, akár egy pagodai dob a szívében, betöltötte az egész mellkasát, amíg mindent élesnek és sebesnek nem érzett. Rông. Sárkány. A lánc széttört. A szemek egymásba olvadtak, a gazdák szavait teljesen kioltották a sötétebb szavak – és még ezek is eltűntek, körvonalaik összeszorultak, amíg nem maradt más, csak megfeketedett betűk kuszasága, amelyek a földre potyogtak az ezüst és arany kacskaringók közé. Vu Côn nyújtózott – meglendülő teste a padlóra lökte Xuân Thaót –, mielőtt azonban feltápászkodhatott volna, kígyótest tekeredett köré: nem visszafogta, mint korábban Lianlei, csupán áthatolhatatlan falként vette körül. Lianlei felrikoltott. Teste fogakat és pikkelyeket növesztett, és egy újabb fej árnyékát, a vadászmadarak pedig felröppentek róla, közben zsugorodva, megsokszorozódva és alakot vesztve, míg csillogó tűkből álló felhővé nem lettek. Keresztülhasítottak a levegőn, kétoldalt szétnyíltak, és körülölelték Vu Cônt, hogy elfogják. Xuân Thao felkészült a fájdalomra. Vu Côn azonban felágaskodott, sajgóan ismerős nyelven mondott néhány szót, mire a lánc töredékei fölemelkedtek a padlóról az arany és ezüst kacskaringókkal együtt, és vékony csipkévé szövődtek, mely elfogta a levegőben a tűket. A kiáltás ismét felharsant. Lianlei megvonaglott – ezúttal tisztán látszott arcán a fájdalom, agancsai csonkokká váltak, testén végig fogak és hegyes, törékeny karok sarjadtak, farka szétágazott, majd ismét összeolvadt. Xuân Thao lassan, óvatosan beszívta a levegőt, a saját csontjaiban érezte a hívás visszhangját. A kapu felé kellene rohannia. A gazdák könyörületére kellene bíznia magát, hogy ismét egész legyen… hogy ismét fölemeljék és megáldják… – Távozz – mondta Vu Côn. A hangja ismét feszült volt. Szabad volt, de ez nem jelentette azt, hogy meg is gyógyult. És a miszlikbe aprítással fenyegető tűk távoltartása mindkettejüktől sokat kivett belőle. Lianlei félrehajtott fejjel visszanézett rájuk – hatalmas volt, fényes, és végigmérve Xuân Thaót kevésnek találta –, aztán Xuân Thao hirtelen megint ott találta magát a génmódosító ágy kijáratánál, meleg folyadék

csöpögött szeméből, orrából, szájából, körmeiről és teste még száz pontjáról, kimerült, fáradt volt, hányinger kerülgette, és tudta, hogy még a halálban is a gazdáké lesz. Remegett a keze. Ők is kevésnek találtattak. Elkalandozó keze Vu Côn pikkelyeire talált. Hűvösség áradt fel a karján, az ujjai és tenyere sebei köré tekeredett. Érezte, ahogy Vu Côn szívverése sebesen és ijedten végigrezonál a testén, és a sárkány teljes súlya menedéket nyújt neki. Valami, ami már az elviselhetőség határain túl nyúlt, elpattant benne, épp úgy, ahogyan a sárkány láncát törte szét. – Távozz – mondta Lianleinek. A gazda szemébe nézett. – Vagy velünk együtt meghalsz itt, a Föld romjai között? Hosszan fogva tartotta Lianlei tekintetét. Rosszindulatra számított a pikkelyes, áttetsző szemben, de csak fájdalmat és haragot látott, a gazdák megingathatatlan bizonyosságát, hogy a világ és benne minden az övék, és valamennyi teremtmény a játékszerük – hogy minden, amit birtokoltak, mindig az övék lesz. – Távozz – ismételte meg, és hangja alig remegett. Lianlei végre elszakította magát. Hátravetette fejét, sörénye pengevékony drótszálakká nyúlt, melyek sebeket téptek a gömb padlójába, miközben a palota maga is rázkódott és vibrált. – Jól van – mondta. – Ám legyen. – Azzal további szó nélkül a palota ajtaja felé fordult. Az nagyra tágult előtte – a hosszú, kínzó pillanat mintha soha nem akart volna véget érni. Amikor Lianlei átvetette magát rajta és az ajtó bezárult, Xuân Thao végre elengedte magát, csakhogy a megkönnyebbülését nem érezte igazinak vagy jogosnak, fel sem tudta fogni az események nagyságát. Egy utolsó, távoli hívás rezgett Xuân Thao csontjaiban – ekkor térdre esett, a bőrét karmolta, és reszketve küzdötte le a késztetést, hogy ő is felálljon és kövesse Lianleit a kapuhoz –, aztán ez elmúlt, és a bevégzettség különös és nyugtalanító érzése telepedett rá, félelem enyhe íze és valami élesebb, bántóbb dolog.

Remegve feltápászkodott. Vu Côn nagy, pikkelyes teste köré tekeredett: a sárkány egy darabig figyelte, majd letekeredett, és abba a női alakba zsugorodott, amelyet Xuân Thao először látott, a pikkelyes bőrrel, az apró agancskezdeményekkel és a folyó visszfényeivel hosszú, hullámzó hajában. – Nagyanya… Vu Côn kezébe fogta a nő kezét, és tartotta, amíg egész bőrén szét nem terjedt a kellemes, megnyugtató hűvösség. – Húgocskám – mondta fejét rázva. – Csitt. Minden rendben. Elmentek. Örökre. Elmentek. Örökre. Xuân Thao kinyitotta a száját, és rájött, hogy reszket. Persze, a gazdák nem jönnének vissza egy olyan világra, amelyet elpusztítottak és tönkretettek. Itt már nem volt semmi érdekes. – A kapuk… – Ha szükséges, zárva tartjuk majd őket. És újjáépítjük, amit tönkretettek. – Vu Côn arca megkeményedett. – Gyere! Keressük meg a többieket. Vu Côn ismét a sárkány alakjában volt, és Xuân Thao esetlenül felmászott a gerincén sorakozó tüskék közé. Szájában rengeteg szó tolongott: az égett vidék, a palota, a törött világ, amelyet a gazdák maguk mögött hagytak, és ahol talán semmi nem alkalmas a túlélésükre, és amely talán túl sérült ahhoz, hogy valaha is újjá lehessen építeni. Túl sok súlyos dolog, aminek nem tudott hangot adni. Úgy érezte, talajt vesztett, szédült, ismeretlen érzés feszítette mellkasát, amit nem tudott hová tenni vagy megnevezni. De ahogy fölemelkedtek és végigrepültek a palota üres folyosóin – át a kupola alatt és a kerten, el a szolgák lakrészének kisebb, szögletesebb formája fölött –, ahogy lebámult a bizonytalanul tébláboló tömegre, és meglátta a lánya sötét, ismerős arcát felnézni, kieresztette a levegőt, amiről azt sem tudta, hogy benntartotta, és végre rádöbbent. A vadászat véget ért – és akármi történjék is ezután, a jövő a sajátjuk.

Kleinheincz Csilla fordítása

Ann Leckie & Rachel Swirsky FOLYTATJUK Ann Leckie (www.annleckie.com) a Hugo-, Nebula- és Arthur C. Clarke-díjas, Mellékes igazság című könyv és két folytatása, valamint a The Raven Tower című fantasyregény szerzője. Korábban dolgozott pincérnőként, recepciósként, földmérőcsapatban és hangmérnökként. A Missouri állambeli St. Louisban él. Rachel Swirsky (www.rachelswirsky.com) elvégezte az Iowa Writers Workshopot, ahol sokat tanult az írásról és a hóról. Nemrégiben a havat az oregoni Portland esőire cserélte, ahol boldogan kószál a felhős égbolt alatt a többi hipszterrel. Műveit olyan helyeken publikálta, mint a Tor.com, az Asimov’s és a The Best American Nonrequired Reading. Két novellagyűjteménye jelent meg: a Through the Drowsy Dark és a How the World Became Quiet. Írásait jelölték Hugo- és World Fantasy-díjra, és kétszer elnyerte a Nebula-díjat.

Valami nem volt rendjén. Jacq tudta. Dübörgés a sziklában. Bár ember volt, és nem értette a sárkánybeszédet, tudta. Nénike nehézkes nyögéssel hátrált be a kamrába. A mellső lábaival a testéhez szorított, hatalmas fakötegeknek nem kellett volna lelassítaniuk, pikkelyei mégis fényüket vesztették a kimerültségtől. Jacq kibotorkált szövetfészkéből. – Mi történt?

– Mi az? Mi az? – felelt Nénike egy öregasszony hangján. Bár nem igazán beszélte az embernyelvet, szerette papagájként elismételni azt, amit hallott. – Minden rendben? – kérdezte Jacq. – Mit keresel a kaptárban? Elvesztettem volna az időérzékemet? Éjszaka van? Nénike a szárnyával legyintve intette csendre, majd kezdte a fal mentén felhalmozni a fát. – Mit csinálsz? – firtatta Jacq, de Nénike ellökte. Miután Nénike végzett, felé fordult. Legyezett a fülhártyájával, gerincén és farkán várakozóan fölmeredtek a tüskék. Váltakozó hangokon megszólalt: – A mindenit, sárkányok. Szerintem szépek. Hogyan képesek repülni? Sokatmondóan Jacqra nézett, de ő csak azt látta, milyen sebesen lepi el a sárkány szemét az opálos szövet, amely előző héten jelent meg. Még látható volt mögötte a tintafekete éberség, de már eltűnőben volt. – A raktárból hozod ezeket? Szabad ezt neked? – kérdezte Jacq. – Nem tudom, mit tegyek! Nénike hevesen a farakás felé intett a fejével. – A francba! Be az óvóhelyre! – Ezt… nekem hoztad? – kérdezte Jacq. A fal felé lépett. Nénike helyeslőn fészkelődött, karmai kopogtak a padlón. Jacq a fára tette a kezét. – Rendben… Köszönöm. Nénike izgatottan széttárta a szárnyát. Jacq gyomra összeszorult. A sárkány szárnya szakadt volt, mintha nagy sziklákba akadt volna. Jacq odasietett hozzá. – Mi történt? Jól vagy? Nénike a szárnya hegyével visszalökdöste. – Mik ezek? Add ide a szkennert! Szerintem szépek. – A farkával megveregette Jacqot, és visszatért a kaptárba. Nénike a következő néhány órában tucatnyi holmit hozott: szövetet, száraz füvet, fakérget és más hasznos dolgokat. Valahányszor Jacq segíteni

próbált, a sárkány visszanoszogatta a kamrába, amíg az ember fel nem hagyott a próbálkozással. Mire Nénike végzett, pikkelyei elszürkültek. Összecsukta szakadozott szárnyát, és zihálva leült. – Tudom, hogy valami baj van – mondta Jacq. Nénike pislogott, belső és külső szemhéja más-más ütemben csukódott. Elkínzott férfihangon megszólalt: – Fel fogják zabálni a nyomorult birkákat. Jacqot néha a végletekig feldühítette, hogy Nénike száz különféle idegen hangján képes megszólalni, mégsem mond egyetlen saját szót sem. – Jó volna, ha tudnál beszélni! – csattant fel. Nénike mindkét szemhéja felpattant. Olyan intenzitással bámult Jacqra, amiről a fiú néha azt gyanította, hogy ilyenkor a sárkány az igazi nyelvén próbál beszélni vele, nem pózokkal, színekkel és emberi szavak szajkózásával. Néha volt benne valami, ami előjelnek érződött; máskor a szikla úgy remegett a talpa alatt, mintha lélegezne. Nénike hirtelen a szárnyai közé kapta, és a hátára lendítette. Már évek óta nem hordozta így, amióta csak a fiú serdülni kezdett. Valami nagyon nem volt rendjén. Jacq gyomra háborgott, ahogy a sárkány végigvitte a kaptár lejtős folyosóin. Futólag rátört a menekülés vágya, de egy pillanat múlva meglepte, mennyire kényelmes ez – a szárnyak alatti apró pikkelyek szaga, az ízületek pattogása, a léptek dübögése. Nénike szárnyainak erekkel átszőtt, lilás membránján keresztül a kaptár ködösnek és távolinak látszott. Egy elhaladó sárkánytrió – ők is gyűjtögetők, mint Nénike – elmosódott foltként jelent meg. Közelebb érve iszonyú kép élesedett ki: még Nénikénél is megviseltebbnek tűntek, szemüket gyantaszerű csipa tapasztotta be, megmaradt mellső végtagjaikról bőrcafatok lógtak. Jacq szorosan behunyta a szemét. Eszébe jutott a gyűjtögető sárkány, akit előző héten látott: egy kezelhető sebbel az oldalán ment ki a hóba, de a hidegben biztosan belehalt a sérülésébe. Nem egyszerűen baj volt. Már jó ideje nem volt rendben semmi.

A fiú kábán arra gondolt: és nem is lesz jobb. * Gyűjtő az erjesztőgödör szélére pottyantotta Gyermeket, átgörgette a vállán, és lenyelt egy fájdalmas nyögést. Amikor annak idején rátalált Gyermekre, aki egyedül volt a hegyoldalban, és forró és sós-nedves arccal zaklatott hangokat adott ki, könnyen szárnyai ölelésébe kapta. Az ember megnyugodott, és elaludt, ő pedig a kaptárba vitte. Akkor még Gyermek sokkal kisebb volt, de még azután sem jelentett gondot fölemelni, hogy nagyobbra nőtt. Most, hogy a következő fészekalj az utolsó vedléséhez közeledett, az erőfeszítés, amit az imént tett, amikor ajándékot hozott az embernek, felhorzsolta az ujjperceit, és az ízületei is sajogtak utána. Nos, ez nem számított. – Átkozott sárkányok – mondta, és gyengéden a gödör szélére taszigálta Gyermeket. Érezte, hogy fülhártyája várakozóan és talán kicsit aggodalmasan kinyílik. A szárnyak melegéből kiszabadult Gyermek a váratlan hidegben reszketve lenézett a gödörbe. Zavarodott hangok sorozatát adta ki, és olyan arckifejezéssel nézett Gyűjtőre, amiről ő már megtanulta, hogy értetlenséget jelez. – Mi az – mondta Gyűjtő megnyugtatóan. – Haza kellene mennünk! Hogyan? Már a keringési pályára sem tudunk visszamenni. – Inkább érezte, mint hallotta a háta mögül a kaptár halk, megnyugtató zümmögését, ami ittott kihagyott, de így is a nővérei voltak, még mindig közel. A másik ember a gödörben most némán bámult felfelé, noha a domboldalon, Gyűjtő gyengülő szárnyaiba burkolva még kiabált és kapálózott. Gyermek szeme nagyra tágult, és mellső lábait meglengetve zaklatott hangokat adott ki. – Átkozott sárkányok – mondta Gyűjtő. Szerette volna, ha valamilyen módon ténylegesen kommunikálni tudna Gyermekkel, hogy megossza vele a gondolatait. Hogy megmagyarázza. De Gyermek a kellemes

emlőscsivatolása ellenére jobbára süket volt. És úgy tűnt, szaglása sem igen van. Gyermek újabb zaklatott hangot adott ki. Néhány másodpercre eltakarta szemét és orrát a mellső lábaival, aztán fújtatva elengedte. Még több hangot adott ki, és láthatóan nem örült. Mi volt a gond? Félt az új embertől? Gyűjtő aggódott emiatt, hogy a két embernek nem tetszik majd egymás szaga. A kaptárban az ilyesmi sérüléshez vagy halálhoz vezet. De az emberek másmilyenek. Nem? Lenézett az erjesztőgödörbe. Az új ember még mindig felfelé nézve ült, egyik mellső lábát egy alsó végtag köré tekerte – az csúnyán feldagadt, és egészen biztosan sérült volt. Gyűjtő remélte, hogy olyasfajta sérülés, ami magától begyógyul. Az új ember nagyobb volt, mint Gyermek, amikor rátalált, és másmilyen formájú. Talán előrébb járt a fejlődésében, egy olyan szakaszban, amelyet Gyermek még nem ért el. Vagy talán másik kaszthoz tartozott. Nem számított. Gyűjtő nem lehetett finnyás, nem volt rá idő. Talán kudarcot vallott. Rossz fajta embert hozott. Nem tudott úgy segíteni Gyermeknek, ahogyan akart. Odalent az erjesztőgödörben az új ember szintén hangokat kezdett kiadni. – Francba – mondta Gyűjtő, bár az általa kiadott hangok nem látszottak megnyugtatni ezt az embert. De talán nem hibáztathatja. Sérült volt, elszakadt a nővéreitől (ijesztő gondolat), és kétségtelenül rettegett – a legtöbb ember, akit Gyűjtő látott, abban a pillanatban elmenekült, amint rájött, hogy ő a közelben van. Ez meg itt egy csontokból, rothadó zsigerekből, tollakból és gyapjúból álló rétegen ücsörgött, olyan állatok maradványain, amelyeket a kaptárban senki nem tudott volna megenni jó hosszú érlelés nélkül. Gyermek sosem kedvelte a szagot. A gombák és a rothadó juhok aromájától még egy hónappal ezelőtt is várakozástelin húzódott volna össze Gyűjtő zúzája. De Gyűjtő már napok óta nem érzett éhséget. És nem is fog többé. Gyermek Gyűjtő orrára tette mellső mancsait, és hangosabb, sürgetőbb hangokat adott ki. Szemébe folyadék gyűlt.

Gyermek talán képtelen volt a beszédre, de Gyűjtő hallotta már ezeket a bizonyos hangokat, amikor Gyermek nem akart elfogadni valamiféle táplálékot, amellyel megkínálta. Miért…? Ó. Az új ember az erjesztőgödörben ült. Gyűjtő általában erjesztés nélküli dolgokkal etette Gyermeket – az erjesztett ételtől rosszul lett. De bizonyára megértette, mire való a gödör. Biztosan attól fél, hogy Gyűjtő azért hozta ide az új embert, hogy megegye! Gyűjtő néha biztos volt benne, hogy az emberek tényleg gondolkoznak. Néha már-már értelmesnek tűntek. Ez jó volt. Tüskéi elernyedtek, és fülhártyái megkönnyebbülten remegtek. – Nem étel, nem étel – ismételte a hangokat, amiket Gyermek az imént kiadott. Izmai sajgása ellenére végigsimította Gyermeket a szárnyával. Hevesen azt kívánta, bárcsak valamiképpen elmagyarázhatná. * A lány a gödörben néhány évvel idősebb volt Jacqnál, talán nemrégiben érte el a felnőttkort. Nehéz volt megállapítani. Rég nem volt másik ember közelében. Igazán régen. Az a kurta orr. A vicces fülek. A bőréből kiálló hajszálak. – A francba már! – kiáltotta a lány. – Segíts kimászni! Jacq kizökkent merengéséből. – Ó. Ööö, persze. Egy perc. A szavak könnyen jöttek, és Jacq rájött, hogy valószínűleg jó ötlet volt az elmúlt években Nénikéhez beszélni, még akkor is, ha a sárkány nem értette. A gödrök nem voltak mélyek, de a lány lába megsérült, és egyre csak rontott a helyzeten, amikor megpróbált kiugrani. Jacq végre talált egy kötelet a szomszédos raktárkamrában, és ledobta a végét. A lány néhány elismerésre méltó csomót kötött rá, hogy legyen mibe kapaszkodva felhúzódzkodnia, amíg Jacq fel nem tudta húzni. A lány szaga fojtogató hullámként csapta meg még az eleve bűzös barlangban is. Arcát elsápasztotta a fájdalom, és izzadság gyöngyözött rajta.

Bőrére és ruhájára birkabőr és rothadó húscafatok tapadtak. Nehezen zihálva kuporgott a földön, egy szemétgyűjtő doboznak vetve a hátát. Jacq kézfejével eltakarta az orrát. – Bezuhantál a kaptárba? – Mi?! Jacq elvette a kezét, hogy kiabáljon. – Bezuhantál? A lány undorodva nézett rá. – Azt hiszed, hülye vagyok? – Nem értem, mit keresel itt. – Egy sárkány behajított ide! – A kaptárba? – A gödörbe. Először elrabolt… összecsomagolt, mint pók a legyet! Aztán idehozott és bedobott. – Beburkolt a szárnyaival? – Igen! Jacq a lány lábára mutatott. – Mert sérülten talált? – Figyelj – szólt a lány. – A nevem Stel. A tiéd meg… – Jacq. – Jó. Jacq, guberáló vagyok, oké? A klánom a hideg évszakot a közelben tölti. Nemrég vertünk tábort, ezért leléptem, hogy a régi lelőhelyeimen keresgéljek. Az egyik a régi leszállóhelynél van… Hát, lehet, hogy jobban túlmentem a sugárzásra figyelmeztető táblákon, mint kellett volna. Mire észrevettem, már jó idő eltelt. Sietve átmásztam mindenen, hogy visszajussak, és… beismerem, megbotlottam. Valószínűleg remek zsákmánynak tűnhettem a nyájamtól elválasztva. – Nem evett volna meg. – Akkor mit kerestem egy táplálékgödörben?! – Nem tudom. Ő azt akarta… hogy találkozzunk? Valami nincs rendben. Furán viselkednek. Az egész kaptár. Különösen Nénike. – Nénike? – kérdezte Stel hitetlenkedve. Jacq türelmetlenül horkantott. – Dolgokat hoz nekem. Megbetegedett…

– De ez nem normális, amikor egy kaptár összeomlik? Tompa csend támadt. Jacq megszólalt: – Nem tudom, mire gondolsz. – A kaptár leáll. Új királynőt tojtak. Látnod kellett. Nem láttad a halott dolgozókat? Legalább három volt befelé jövet. – Nem láttam… halottakat… – mondta Jacq, de eszébe jutott a sárkány a halálos sebbel, amelyik kiment a hóba. – Sárkányokkal élsz együtt – mondta a lány. – Tudsz bármit is a kaptárakról? Hogy kötöttél itt ki? Melyik klánhoz tartozol? Jacq elnézett mellette. – Mi fog történni a kaptárral? – Össze fog omlani! Kaptár. Összeomlás. – Illusztrálásként összecsapta a kezét. – Minden régi dolgozó és katona meg ami még van, meg fog halni, hogy helyet csináljon az újaknak. Ami azt illeti, egészen takaros megoldás. Része a reprodukciós ciklusuknak, néhány századonként megtörténik. Jacq nem mozdult. Stel bosszúsan fújtatott. – Mindegy! A lényeg, hogy én megyek, mielőtt bekövetkezne! Te is gyere. Nem hagyhatlak itt. Hány éves vagy, tizenöt? – Stel ismét tapsolt. – Figyelj rám! – szólt rá a fiúra. – Ideje menni, mielőtt minden meghal. * Minden meghal. Az üzenet azóta keringett a kaptár alapdübörgésébe szőve, amióta az új királynő kikelt. Minden meghal. Te is meghalsz, de más életek folytatják, és új dolgok jönnek. Gyűjtő felcaplatott a dombra, mellső mancsaiban atkakéregköteggel, úgy gyűrve le a fájdalmat, ahogyan egy túl szűk folyosón préselné át magát: felkészülve, csusszanva, megállva, mocorogva, lihegve. A teste már feladta, de még több elintéznivalója volt – a feladatok, amelyeket elhalasztott, amíg Gyermekkel foglalkozott. Gyűjtő mindig kilógott a gyűjtögető nővérei közül. Nem arról volt szó, hogy nem szerették – mindig közéjük tartozott, a részük volt, újabb hang a

dalban, amely rendet és célt adott a világnak. Ő is szerette a nővéreit és ők is őt. És szeretett gyűjtögetni a kaptárnak, szeretett kimenni a szabadba élelmet vagy építkezéshez vagy ásáshoz alkalmas anyagokat keresni, vagy bármit, amire a kaptárnak szüksége volt. De szeretett olyan dolgokat is keresni és összeszedegetni, amiknek látszólag senki nem vette hasznát – egy széleslevél reszkető, zselés alsó felét; rozsdapikkelyeket az elhagyatott emberkaptárból, amelyek sikálás után csillogtak; szikrázó kristállyal átszőtt köveket. Aztán ott volt az a csiripelő, tollas jószág, amelynek megsérült a szárnya. A teste jobban hasonlított az emberéhez, mint a sárkányéhoz, és Gyűjtő csak felidegesítette a nővéreit, amikor megpróbálta elmagyarázni, miért tartotta meg, etette, amíg a szárnya meg nem gyógyult, és adott neki enni azután is, valahányszor a teremtmény visszatért. Megpróbálta elmagyarázni az elképzelését az állatokról és a növényekről, és hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz és hogyan nem, és hogy az utóbbi időben mintha kétféle élet létezne a világban, amelyek, ha nem is ellenségei egymásnak, markánsan különböznek. A nővérei azt mondták, túl sokat mozgatja az ízületeit, sosincs nyugalomban; amikor végzett a kaptár teendőivel, saját feladatokat talált magának. Megállt, lenézett a szánalmasan kis köteg atkakéregre. Alig talált párat – az elmúlt hónapokban egyre kevesebb akadt, talán mert már nem kószált olyan messze a kaptártól, vagy mert a látása eltompult. De a kezében is kevesebb volt, mint az imént. Lassan megfordult, és miután elég ideig nézett mereven egy pontra, észrevett egy barnás kék csíkokból álló ösvényt, amely abba az irányba vezetett, amerről jött. Az ízületei most már nem mozogtak túl jól. A kaptárnak azonban minden darabra szüksége volt, amit összegyűjtött. Vissza kell mennie, és felvennie, amit elejtett. Szóval, először volt az a repülő, tollas jószág, aztán a három levélkúszó, amelyek elbűvölték azzal, ahogyan ízelt testük rózsaszínről barnára, majd zöldre és kékre váltott, és Gyűjtő szerette nézni, ahogy körbe-körbe kúsznak, hullámzó csillókkal.

Aztán ott volt a víziféreg, amelyet egy tálban tartott egy üres tojáskamra végében – sárszökkencseket tenyésztett, hogy legyen mivel etetnie, amíg a nővérei nem kezdtek panaszkodni az állandó zümmögésre. Egyik sem volt olyan, mint Gyermek. Gyermek látszólag viszonozta az érzéseit. Képes volt a tárgyakat manipulálni ügyes mancsaival: botokat kötözött össze, köveket halmozott fel, levélszárakat font egybe. Néha a csivatolása már-már beszédnek tetszett. Időnként Gyűjtő biztos volt benne, hogy Gyermek beszél hozzá, mintha értelmes volna. Ő más volt. Gyűjtő örült ennek. Örült annak, hogy a dolgok mások, és azután is folytatódnak, hogy ő már nincs. * Guberálóként Stelnek volt érzéke a kéznél lévő anyagok felhasználásához. Kikérdezte Jacqot, mit tudna szerezni, és kitalálta, hogyan készíthetnek taligát, amivel ki lehet őt vinni a kaptárból. Amint kijut a szabadba, rendben lesz; a klánjának volt egy jelzőpontja a közelben. Nem volt nehéz összeszedni a szükségeseket. Megosztoztak a munkán, Stel gyantát formázott, miközben Jacq a fán dolgozott. – Hogy kerültél ide? – kérdezte Stel. Jacq összehúzta magát. Stel feszélyezte a nyerseségével, harsányságával és emberi mivoltával. – Nénike talált rám. – Hol? – Az egyik sugárzó folt közelében. – Miért nem akadályozták meg a szüleid? Jacq habozott. – Nem voltak ott. – És senki nem talált rád? – Senki nem keresett. Stel bosszúsan ingatta a fejét. – Milyen idős voltál? – Elég kicsi. – Úgy érted, tíz év alatt?

Jacq vállat vont. – Ötévesnél fiatalabb? Jacq a kezére nézett. – Lázam volt. – Oké, de miért… Stel elhallgatott. Szeme kerekre tágult. Izgatottan a földre csapott. – Várjunk csak! A városból származol? Jacq elhúzódott, de nem szeretett hazudni. – Igen. – Landolásból jöttél? Tényleg? Tényleg a városban nőttél fel? – Igen. – Azta, hűha – lelkendezett Stel. – Ó. Hű. Hallottuk, hogy a végén már kiküldtek embereket, de azt hittem, csak az öregeket és a kisbabákat. Jacq ujjai elfehéredve szorítottak egy deszkát. Kimérten válaszolt, bár legszívesebben a lány arcába kiabált volna. – Súlyos láz volt. – Vagyis kiküldtek meghalni? Miért? Hogy takarékoskodjanak az étellel? – Nem volt elég – felelte a fiú feszülten. – Hű. Aszta. Jacq nagyobb erővel csapta le a fadarabot, mint akarta. A csattanásra Stel végre felfigyelt, és bűntudatosan nézett rá. – Ó. Ööö, bocs – mondta. – Talán túl nehéz beszélni róla. Jacq vállat vont, és újabb fadarabot emelt fel. – Ööö – mondta Stel. – Azt hiszem, jobb lesz, ha elmondom. Meghaltak. A városban élők. A dolgok rosszabbra fordultak, az élelem meg a sugárzás miatt. Néhányan elmentek, még a vége felé is, de akik ott maradtak, meghaltak. Ööö. Sokan azok közül is meghaltak, akik elmentek. Eléggé rosszul voltak, és nem tudták, hogyan keressék meg a klánokat. Mi segítettünk volna. Megpróbáltuk. Elhallgatott, várta Jacq reakcióját. – Értem – mondta a fiú. – Azt hiszem… talán… bosszúból…? – Volt egy öcsém, még kisbaba volt. – Á. Értem.

Jacq nem szólt semmit, hagyta, hogy a beszélgetés elmerüljön a csendben, mint egy kő egy tóban. Stel feszengett, arcán egyre jobban látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. Végül a szavak áradatként törtek elő belőle: – Olyan fura belegondolni, hogy volt ez a hajó, ami olyan borzasztó messzire elutazott, egészen a Marsról. Egy másik csillag mellől! És város lett belőle, és ott volt kábé ötszáz évig… úgy értem, nagyon öreg volt! Aztán jön egy vihar, és valami történik a régi hajtóművekkel a föld alatt, és bumm, többé már senki nem képes ott élni, hiába próbálkoznak vele, és meghalnak. Az ember belegondol: Mi más pusztulhat még el? Mi más robbanhat fel úgy, hogy mindent elveszíts? – Egy földrengés volt. – He? – Földrengés, nem vihar. – Ó. Emlékszel rá? Jacq vállat vont. – Szóval, ööö, ja. A sárkányok megtaláltak és idehoztak? – kérdezte Stel. – Csak Nénike. Gondomat viselte. – Mielőtt vagy miután beledobott egy emésztőgödörbe? – Abbahagynád? – kérdezte Jacq. Hideg hangon akart megszólalni, de nyafogás lett belőle. – Megmentette az életedet, nem? Nem az a fontos? Stel lenyelte, amit mondani akart. Szégyenkezve lesütötte a szemét. – Elkövettem egy buta hibát. Nem lett volna szükségem megmentésre. Mindenki mindig azt mondja, legyek óvatosabb. – Akkor talán tényleg annak kellene lenned. – Igazad van – mondta a lány halkan. Megköszörülte a torkát, majd harsány magabiztossággal ismét megszólalt: – Na, mindegy. Jó, hogy idekerültem. Legalább kijuttathatlak. – Én nem megyek sehová. – Nem hiszem, hogy van választásod. Minden sárkány, akit ismersz, meg fog halni. Az újak pedig nem biztos, hogy kedvelnek majd. – Az emberek is újak lennének számomra! – csattant fel Jacq. – Még újabbak is.

– Igaz, de az új sárkányok nem szeretik, ha emberek törnek be a kaptárjaikba. Mi nem fogunk megölni, csak mert nem úgy nézel ki, mint aki a táborunkba valósi. Jacq ajka megfeszült. – Ameddig van elég élelmetek. A lány hallgatott egy sort. – Oké, igen, rendben, az emberek is elég szemetek tudnak lenni. De esküszöm, hogy a mi klánunk befogad idegeneket. Ha akarod, maradhatsz a családommal. Van egy üres szőnyegünk. Az öcsém… Stel most először visszakozott. Nem egyszerűen zavarba jött; úgy festett, mintha lenyelt volna valami eleven dolgot, ami kapálózva csúszik le a torkán. Kézfejével megtörölte a szemét. – Mindenesetre van egy szabad szőnyegünk. Jacq Nénikére gondolt és a kaptárra, és az emberekre előttük, akiket általában ki tudott zárni az elméjéből. Fájt a torka. – Köszönöm. Tényleg. De én itt élek. – Bántani fognak! – Nem. Felismernek majd. A lány félresöpörte a kifogásait, és sürgetőn közelebb hajolt hozzá. – Megkereshetjük az öcsédet. Nem mindenki halt meg… ez azt jelenti, hogy van esély! Tudom, hogy meg akarod találni. Tudom, hogyan érzel. Nem maradhatsz itt! Stel nagyon piros volt, sérülékeny és sebesült. Majdnem sírt, és Jacq miatt. Az első ember, akit a fiú évek óta látott. – Jó – hazudta. – Megyek. * A királynő halott volt. Gyűjtő ezt tudta a nyomasztó csendből és a szagból, amely a kaptár közepéből áradt, a régi királynő – Gyűjtő királynője – utolsó kiáltásából, ahogy erőtlenül vergődött az újonnan vedlett katonák között. A saját lányai.

Ez volt a szokás. Ez volt az élet. Az új királynő táplálkozik a régi testéből, nagyra és erősre nő, és lerakja a tojásokat, amelyekből egy napon a saját halálát költi ki. Gyűjtő egész életében tudta, hogy ez lesz a vége: ő is ott lesz az utolsó nővérei között, hályogos szemmel, foszlott szárnnyal, és a királynője halott lesz. Mindig arra számított, hogy az új fészekaljért végzett munkája közben éri a halál, és élettelen testét szétszedik és felhalmozzák az élelemraktárakban a takarítók. Még halálában is szolgálni fogja a kaptárat. Bár sosem várta lelkesen, és nem kívánta, hogy jöjjön el mielőbb, mindig is helyesnek és illőnek érezte. Azt nem gondolta, hogy ennyire magányos lesz. Nem gondolta, hogy merev és gyengülő ízületei ennyire fognak fájni. A királynője hirtelen hiánya úgy csapta meg, mint egy mennydörgés – vagy mint az ellenkezője, egy megdöbbentő, fájdalmas, üres csend. Az újonnan vedlett fiókák – a katonák, az új tojásgondozók, akik a kaptárban mozogtak, még kevesen, de számban napról napra gyarapodva – illata ismerős volt, de számára mégis valahogyan jellegtelen és idegen. Gerincük simogatásával és halk, zümmögő dalokkal köszöntötték egymást. De Gyűjtővel nem törődtek, mintha láthatatlan, néma, szagtalan volna. Akár tényleg halott is lehetett volna. Nos, minden módon, ami számított, már az is volt. Minden tőle telhetőt megtett a nővéreiért és még az új sárkányokért is. Most már nem sokat tehetett, nem sok oka volt élni. Minden tőle telhetőt megtett Gyermekért is. Az új katonák féltékenyen, sőt, ádázan őrizték a kaptárat és újonnan kikelt nővér-királynőjüket, de miután Gyermek annyi időt töltött a kaptárban, a szagának ismerősnek kell lennie számukra. Legrosszabb esetben nem törődnek majd vele. Az új tojásgondozók talán megetetik, talán nem, de Gyűjtő bőven hagyott neki élelmet, aminek ki kell tartania addig, amíg az új fészekalja be nem rendezkedik, és Gyermek reményei szerint a kaptár egy elfogadott jellegzetessége lesz. Arra az időre gondolt, amikor még Gyermek kisebb volt, és ő úgy vitte a szárnyaiba csavarva, ahogyan egy tojásgondozó egy sárkánylárvát. Ó, az ember épp olyan ellenállhatatlan volt, mint egy lárva; furcsa, puha és

majdnem sárkányszerű! Vajon hibát követett el, amikor idehozta, távol a fajtájától? Valószínűleg meghal, ha ő ott hagyja, hiszen kicsi volt és egymagában kiabált, és talán elég régóta távol volt a saját kaptárjától ahhoz, hogy ha vissza is talál, azok kivessék maguk közül. Mi volt a rosszabb? Halottnak lenni, vagy egyedül? Gyűjtő kezdte úgy gondolni, egyedül lenni rosszabb a halálnál. De Gyermek nem sárkány volt, akármennyire is intelligensnek tűnt olykor, és különben is, Gyűjtő hozott neki egy másik elveszett embert. Aggódott, hogy az új ember sérülést okozhat Gyermeknek, akár meg is ölheti, de egyelőre csak bizalmatlannak és idegesnek látszott, nem agresszívnek. Ez jó volt. Ígéretes. Megtette, amit lehetett. Remélte, hogy elég lesz, hogy Gyermek nem marad magára, nem érzi majd ezt az ásító ürességet, mintha a kaptár, az erdő, a világ – az univerzum – hirtelen halott és üres lenne. Saját létezése csupasz, fájdalmas és értelmetlen. Unalmas. Fárasztó. Új katonák csoportja kerülte ki és haladt tovább, rá sem hederítve, Gyűjtő királynőjének vére iszamósan, feketén csöpögött állkapcsukról. Fáradt volt. Nagyon fáradt. * Jacq elhagyott járatokon tolta keresztül a taligát, Stel pedig panaszkodott, ahogy megdöccentek a padló egyenetlenségein és árkain. A falak mentén dolgok feküdtek; Jacq igyekezett egyenesen előreszegezni tekintetét, de így is látta szeme sarkából az alakokat, a szárnyakat, végtagokat és néha összeesve egész sárkányokat is. Az egyik nagy, külső terem fényébe jutottak. Napsugarak törtek be a kis, kerek mennyezeti ablakokon. Stel meglepetten felkiáltott, és ahogy elhaladtak mellettük, a legközelebbi felé nyújtotta a kezét. Jacq nevetve közelebb tolta a fényhez. Kitáruló szárnyak csattanására rezzentek össze. Jacq megtorpant, akaratlanul is összerázva Stelt, ahogy a taliga döccenve megállt. Egy sárkány karmai csikordultak meg a földön a terem kijáratánál, ahogy beljebb jött. Egy katona volt – egy egészséges példány –, vörös szemmel és

vörös, lakkozott pikkelyekkel, amilyen csillogót Jacq még sosem látott. Nem voltak rajtuk karcolások, színátmenetek – semmilyen tökéletlenség, ami oly gyakori volt a sárkányok között, akikkel felnőtt, hogy Jacqnak egészen mostanáig, a hiányában fel sem tűnt. A sárkány fejletlen feje oldalra billent, még csak félig nőtt meg. Kettős, még teljesen szét nem vált szemhéja, nyitott szemmel is le volt eresztve kicsit. Stel visszarántotta a kezét, és Jacq felé húzódott. – A francba. Nem tudtam, hogy ilyen gyorsan felnőnek. – Minden rendben – csattant fel Jacq. – Igen? A katona leengedte a fejét, hogy rájuk hunyorítson. Farka a levegőbe kunkorodott, tüskéi felmeredtek. Súlyát hátsó lábaira helyezte, és megfeszítette mellső mancsain a karmait, még nem támadón, de felkészülten. Egyszer, amikor Jacq még kicsi volt, egy idegen sárkánykatonának sikerült bejutnia a kaptárba. Utána még hetekig hallotta álmaiban saját kaptára katonáinak dühös rikoltozását. Végül – napokkal később? Vagy hónapokkal? – sikerült elűznie a makacs emléket arról, ahogyan a betolakodó sárkányt szó szerint cafatokra szaggatták. És a még nyugtalanítóbb emléket a takarítósárkányokról, akik gondosan, türelmesen összeszedegették a cafatokat, mindvégig mérgesen zsémbelve, és az élelemraktárakba vitték őket. – Igen – mondta Jacq. – Rendben van. Előretolta a taligát. Az átzötyögött a földön, visszhangzott a széles, üres teremben. A sárkány elállta az útjukat, és kitárta a szárnyát, hogy Jacqnál legalább kétszer nagyobbra ágaskodjon. Áthatóan bámult rájuk, szét nem vált szemhéja olyan ritmusban remegett, amit a fiú a zavarodottsággal azonosított. Jacq a taliga elé állt. – Ismersz engem. A sárkány szuszogva beszívta a levegőt. Zavartnak látszott, de látszólag megnyugodva visszahúzódott kicsit.

Jacq elégedett pillantást vetett Stelre, és a taliga mögé állt. A sárkány feje ismét lefelé lendült, ahogy összeszűkült szemmel az új emberre nézett. Az orrlikai kitágultak. Mély, figyelmeztető morajlás hangzott fel a sziklában. – Bassza meg. Basszus, basszus – mondta Stel. Jacq ismét a taliga elé állt. Nem volt ideje megfigyelni, hogyan reagált a katona, csak elkezdte visszatolni a taligát arra, amerről jöttek, remélve, hogy a sárkány békén hagyja őket, ha nem próbálnak meg kijutni a kaptárból. A katona fiatal volt. Talán összezavarodott. – Követ minket? – kérdezte Jacq. Stel a nyakát tekergette. – …Nem. Jacq észrevett egy beugrót, és beletolta a taligát, amíg nem sikerült a megfelelő irányba fordítania. – A sárkány megszagolt minket, hogy eldöntse, idetartozunk-e – mondta Stel. – Látod? – kérdezte zihálva Jacq. – Biztonságban vagyok. Stel suttogni akart, de hangja kiáltásba ívelt fel. – Talán! Egyelőre! Jacq dühösen nézett rá. – Azt hiszed, ez azt jelenti, hogy ittmaradhatsz, igaz? – kérdezte a lány. – Mi van, ha elmúlik? Ha csak azért van ilyen szagod, mert a Nénikéddel együtt laksz? – Nem tudom! Ne kérdezősködj! A lány azonban belevágott a szavába. – És mi van velem? Én lényegében megszívtam? Amint egy sárkány kiszimatol, szét fognak tépni? Úgy értem, rohadt jó, hogy tudják, te ki vagy, de én mi a francot csináljak? Jacq lihegve visszatolta a taligát a folyosóra. – Azt hiszem, ezért tett téged Nénike az erjesztőgödörbe. – A francba! Akkor menjünk oda vissza? – Valószínűleg, de nem ismerem innen az utat. – Jacq a villás elágazás jobb oldali ágára tolta a taligát. – Csak azt remélem, Nénike otthon lesz…

* Gyűjtő lefeküdt valahol – nem tudta biztosan, hol. Nem volt elég ereje kiválasztani a helyet, meggyőződni róla, hogy nincs útban, vagy legalább kevesebb munkát ad a takarítóknak. Az új takarítóknak. Nem érdekelte. Minden szürke fénybe – már nem tudta teljesen behunyni a szemét – és halk, mormoló zajba veszett. Az izmaiban és ízületeiben érzett fájdalom mellett az egyetlen határozott érzés a padló hűvös simasága volt a pofája alatt, a kő és a simára taposott föld, amelyen egész életében gondolkodás nélkül lépkedett. Most ez vált a világa, az egész világ középpontjává, ez volt az egyetlen, ami megőrizte azt, ami az életéből maradt, hogy ne legyen csupán fáradt fájdalom az egész. Készen állt elmenni. Azt gondolta, nem lesz más dolga, mint ezt elfogadni, és valahogy elengedni az életet. De úgy tűnt, olyan módon kötődik az élethez, amit nem tudott eltépni. Szánalmas, de nem volt elég ereje meghalni. Árnyék borult látása szürkéjére. Valami meleg és ismerős szagú megsimogatta az orrát. Gyermek. Zaklatott volt – hallotta a lélegzésében, abban, hogy a szaga sós-nedves lett attól a folyadéktól, ami a szeméből csorgott, amikor különösen fel volt dúlva. Mint aznap, amikor aprón és egyedül rátalált. Hol volt az új ember? Bántotta Gyermeket? Ezért volt most itt, sírva, boldogtalanságot árasztó hanggal és szaggal? Gyűjtő összeszedte magát annyira, hogy kipislogjon a szeméből valamennyi szürkeséget, és óvatosabban megízlelje a levegőt. Gyermek mellette térdelt, egyik mellső mancsát az orrára tette, mint akkor, amikor még kicsi volt, és Gyűjtő melegséget és vigasztalást nyújtva átölelte. Az új ember mögötte ült – vagy kuporgott, Gyűjtő nem tudta megállapítani. Nem ez volt Gyermek feldúltságának oka. Gyűjtő volt az oka a feldúltságnak. Ó, szegény Gyermek. – A mindenit, sárkányok – próbálta mondani, de semmi nem jött ki a torkán, csak erőtlen, ziháló lélegzet. A nővérei halottak voltak. A királynője szintén. Gyermek lehetett az utolsó élőlény a világon, aki még törődött Gyűjtővel.

Egész életében, amióta csak megtalálta a domboldalon, Gyűjtő volt az egyetlen élőlény, aki gondoskodott róla. És most elhagyta. Gyűjtő összeszedte minden megmaradt erejét, és fölemelte a fejét. Csak egy kicsit. Csak annyira, hogy megsimítsa tüskéivel az ember nedves arcát, és hagyja, hogy mellső mancsaival megdörzsölje az álla alatt. Gyermek még több szomorú hangot hallatott, és az új ember közelebb óvakodott. Gyermek mintha beszélt volna hozzá, mire az új ember kinyújtotta a saját mellső mancsát. Gyűjtőnek nem volt elég levegője a csiviteléshez, ezért megpróbált a saját nyelvén, a sziklán keresztül dorombolni. Szörnyű nehéz volt, de végül sikerült erőtlenül vibrálnia. Folytasd. Tudta, hogy Gyermek nem érti meg, de akkor is olyan tisztán dorombolt, ahogy csak tudott. Folytasd. Gyermek mindkét mellső mancsával fölemelte Gyűjtő érzéketlen mellső lábát. Szorosan fogta, mintha azzal a különös értelmével megértette volna, mire gondol. Mellette az új ember szelíden megsimogatta Gyűjtő egyik tüskéjét. Jó. Jó. Gyűjtő látómezője ismét elsötétült, csupa szürke és még sötétebb árnyalat lett. * Jacq csak bámult Nénike testére, és képtelen volt megmozdulni. A több hét betegség és éhezés megviselte a sárkányt, de legalább ép volt még, amikor meghalt. Most szét fogják tépni. Semmit nem tehetett. – A sárkányok évszázadokig élnek – mondta Stel csendes csodálattal. – Ötszáz éves is lehetett. Olyan idős, mint Landolás. Lehet, hogy látta az első embereket, akik itt éltek. Jacq kihúzta Nénike karmait a markából, és lefektette a mancsát a földre. Az új, vörös takarítósárkányok a test felé fordították figyelmüket. Szerencsére bevonszolták a folyosóra, mielőtt nekiláttak volna komor munkájuknak. Jacq próbálta figyelmen kívül hagyni őket, de a nedves, szerves hangokat a fülére tapasztott kezén át is hallotta. Stel átölelte, és megpróbálta vigasztalni, miközben a fiú sírt.

A takarítósárkányok végeztek odakint. Mozgás nesze hallatszott, aztán az is megszűnt. Jacq elhúzódott. Stel azt mondta: – Nem kell abbahagynod a sírást. A fiú vállat vont. Egy új gyűjtögető sárkány – ügyet sem vetve rájuk – bejött a terembe, és szemlátomást sokkal jobban zavarba ejtette a falak mellett felhalmozott készlet. Odament, hogy egyenként megvizsgálja a darabokat, farka a földön dobolt mögötte. Gyűjtőt tehát máris lecserélték, csak így. – Nem akarlak sürgetni – mondta óvatosan Stel –, de nem tudjuk, mennyi ideig marad meg a szagom. Hamarosan indulnunk kell. Jacq megtörölte kezével az arcát. – Most mehetünk. – Biztos? – Igen. – És kérdezhetek valamit? Jacq vállat vont. – Igen. Persze. Stel idegesen dobolt ujjaival a taliga peremén. – Ne légy pipa. – Oké. – Nem, komolyan, ne haragudj meg. Jó? Jacq egy pillanatra a szemébe nézett. – Jó – mondta. – Oké. – Kérlek – mondta a lány. – Gyere velem. Nem akarom, hogy meghalj. * Ötszáz évvel korábban, a városban, amelyet a hajójukból építettek a landolás helyszínén, egy öregasszony felnézett, és egy sárkányt pillantott meg az égen. Irizáló pikkelyein megcsillant a napfény, és levendulaszínűen, indigókéken és ibolyalilán verődött vissza. Mögötte a többi telepes ide-oda rohangált és kiáltozott.

– Mi az? – Add ide a szkennert! – A francba! A francba! – Be az óvóhelyre! – Hogyan képesek repülni? – Haza kellene mennünk! – Hogyan? Már a keringési pályára sem tudunk visszamenni. – Fel fogják zabálni a nyomorult birkákat. A fia ámulva megrázta a fejét. – A mindenit… sárkányok! Az öregasszony nézte, ahogy a sárkány szárnyai izzanak a reggeli fényben, a nap úgy süt át rajtuk, mint a leveleken. – Szerintem szépek. * Hét éve egy nyolcéves fiú reszketett az éjszakában, gyomrát éhség mardosta, ízületeit láz lángjai nyaldosták. Széthulló emlékek vágtak a tudatába, mint üvegszilánkok, érzékszervi foszlányokat vérezve: az öccse és apja összeolvadó kiáltozása, miközben őt elhurcolják, a rúgások a hasán valakitől, aki szerint ez rendben volt, hiszen amúgy is meg fog halni, a fény eltűnése, amikor elcsukták a lámpásaikat, és egyedül hagyták. A hajnalon, az álmokon keresztül homályos alak közeledett, gyengéd mondatokat motyogva, amelyek inkább képzelgésnek tűntek, mint valóságnak. – Mi? Mi az? A francba. Hogyan képesek repülni? * Most itt volt a lány a turcsi orral és a vicces füllel, akinek a családjában volt egy szabad szőnyeg, és aki tudta, milyen elveszíteni egy testvért. – Veled megyek – mondta Jacq. Ahogy kifelé tartottak, a kaptár sziklája vibrált alattuk: Minden meghal. Mi folytatjuk.

Kleinheincz Csilla fordítása

Todd McCaffre y KISMADÁR KÖNYÖRGÉSE Todd McCaffrey (www.toddmccaffrey.org), a The New York Times bestsellerszerzője tizenkét éves korában vetette papírra első sci-fitörténetét, és azóta többé-kevésbé folyamatosan ír. Több mint húsz könyv fűződik a nevéhez, valamint számos novella és egy rajzfilm forgatókönyve is. Legújabb munkái között szerepel az Ellay című technothriller, a The Steam Walker című alternatív történelmi regény, valamint az első kapcsolatfelvételről szóló The Jupiter Game. 2016ban összeállt a díjnyertes Winner ikrekkel (Brittanyvel és Briannával), hogy létrehozzák a McCaffrey–Winner szerzőhármast. Együtt írják a Twin Soul-sorozatot, amelynek a Winter Wyvern az első része. A sorozatból eddig tizenkét kötet jelent meg.

Csing-vej megmondta a gyomrának, hogy most ne zavarja. Majd megeteti, amikor tudja. Az elégedetlenül korgott, a lány pedig savanyúan rápillantott: Buta pocak! Nem megmondtam, hogy majd megetetlek, amikor tudlak? De én most vagyok éééheeees! – korogta szinte a gyomra. Csing-vej csak ingatta a fejét, és továbbment, abban a meggyőződésben, hogy hamarosan a lába kezd majd jajgatni. Valószínűleg azt fogja mondani: Már ooollyan hosszú ideje gyalogolok! Ha én nem panaszkodhatok, akkor te sem panaszkodhatsz, közölte Csing-vej a testével. Eltökélten folytatta az útját. Az ösvény felfelé kúszott. Talán nem is baj. Nem Csing-vej volt a falu legnagyobb embere – ami azt illeti, a neve azt jelentette, „kismadár” –, mégis csak ő indult el. Csakis ő mehetett – a

többiek a démonokkal harcoltak, vagy talán már el is veszítették a csatát. A lány elpróbálta, hogy mit fog majd mondani: Jaj, nagyszerű mesterek! Kérlek, hallgassátok meg a könyörgésemet! A falumra és a völgyemre rárontottak a démonok, és a segítségetek nélkül mind meghalunk! Nem, ez nem jó így, gondolta magában, szórakozottan letörölve a homlokáról egy verejtékcseppet. A levegőt sűrűvé tette a pára, de legalább nem olyan fagyos jégeső hullott, mint ami a völgyben növekvő terményt ütötte-verte, miközben a legbátrabb férfiak is sírva fakadtak a démonok okozta kínoktól. Persze a démonok szerették az ilyesmit; ez tovább tüzelte őket. Lau Tö figyelmeztette a többieket, hogy ne sopánkodjanak annyit, de nem hallgattak rá. Amikor a jégeső lecsapott rá, és egy árokban megtalálták a testét, azt mondták: „Látjátok? A boszorkány meghalt! Nem kelhetett velük versenyre!” Csing-vej nem tudta, miért nem azt mondták, hogy „Jaj, micsoda bolondok vagyunk! Volt egy tudós asszonyunk, és meg sem hallgattuk!”, habár talán tényleg ekkora bolondok lehettek. Így aztán a falu utolsó boszorkánya a terményükkel együtt odaveszett. Mintha csak ezt ünnepelte volna, a fagyos jégeső elállt, és kegyetlen hőség lépett a helyébe. A falun a korábbi ázott fagy helyett forró, sistergő szárazság lett úrrá. A lakók éheztek; a völgy haldoklott. A démonok álltak nyerésre. És hamarosan lakomázni kezdenek majd azoknak a holttestéből, akik túl gyengék ahhoz, hogy megmozduljanak. Hacsak Csing-vej nem tud segítséget szerezni. Megpróbált rávenni másokat is, hogy vele tartsanak; könyörgött például a legjobb barátjának, Mej-hszingnek, akinek a neve „gyönyörű csillagot” jelentett, de a lány túlságosan is félt. – A szüleim azt mondták, nem játszhatok veled – suttogta lesütött szemmel Mej-hszing. – Én nem játszani akarok! – fakadt ki Csing-vej. – Azért akarom, hogy velem tarts, hogy megszabadíthassuk a falut a démonoktól! – Ha játszani sem engednek, akkor miből gondolod, hogy veled mehetek? – kérdezte mérgesen Mej-hszing. – A szüleim szerint nincsenek is

démonok. Ezt csak az időjárás csinálja. Imádkozni fognak a tavaszisten segítségéért, és meg fogunk menekülni. – Láttam a démonokat, Mej-hszing! – mondta neki Csing-vej. – Láttam őket, ahogy Lau Tö is! – A szüleim szerint Lau Tö holdkóros volt – közölte rosszalló arckifejezéssel Mej-hszing. – Azt mondják, az ég összes holdja megérintette, este ezért szállt rá vakság, és ezért esett bele az árokba, ahol beverte a fejét és megfulladt. – Amikor megtalálták, ott volt mellette egy akkora jégdarab, mint az ökle! – kiáltotta Csing-vej, és el sem tudta hinni, hogy a barátja ennek semmi jelentőséget sem tulajdonított. – Az a ráeső jégdarab végzett vele. A jégdarab, amit a démonok küldtek, mert Lau Tö jól ismerte őket. Mej-hszing ezt szótlanul fogadta. Végül elismételte: – A szüleim azt mondták, nem játszhatok veled. Csing-vej a fiúkkal még kevesebb szerencsével járt, de csak azért kérdezte meg őket, mert mindenki azt állította, hogy egy kislány nem utazhat egyedül. – Buta lány vagy, menj innen! – közölte vele Csang Csen, miközben megragadott egy nagy maréknyit a kiszáradó folyó hideg, nedves földjéből, és felé hajította. Csing-vej kicsi volt, de gyors, úgyhogy könnyedén elugrott az ügyetlen fiú göröngye elől. – Segítenem kell a szüleimnek a szántóföldön – mentegetőzött Jang Tingpang. – A neved jelentése „védeni az országot”, mégsem segítesz? – kérdezte döbbenten Csing-vej. – Ez csak egy név – felelte búskomor vállrándítás kíséretében a fiú. Megpróbálta elhessegetni a lányt, majd elmosolyodott. – Repülj el, kicsi madár! – Kismadár! – javította ki Csing-vej. – Legalább használd jól, te mamlasz! Jang Tingpang arcáról nem hervadt le a mosoly. – Repülj el! Csing-vej végül nem repült, bár el tudta képzelni, a karja mennyit panaszkodna, ha szárny lenne: Fel kell emelnem az egész testedet az égre,

és még csak nem is etetsz meg? Ez bizony szörnyű! Szerencsére Csing-vejnek csak karja volt, és az nem panaszkodott… annyit. * A karja nem sokkal később jajgatni kezdett, mert olyan meredekké vált az emelkedő, hogy a lánynak használnia kellett, ha fel akart kapaszkodni a fával benőtt domboldalon. Nem fogok sírni! Nem fogok összetörni! – mondogatta magának erélyesen, mert a lába megpróbált mozdulatlanná dermedni, a mellkasa zihált a megerőltetéstől, a gyomra pedig mintha sötét üreg lett volna a testében. Még egy lépés. Még egy láb. A levegőben ködfoszlányok szálltak, ahogy Csing-vej egyre magasabbra mászott. A lány megborzongott, és rájött, hogy maga mögött hagyta a sűrű, párás dzsungelt, a bőrén pedig kihűlt a verejték. Mostanra csak a sziklák maradtak, valamint az egyenletes és hideg eső, amely a lombok közti réseken hullott rá. De ott! A magasban látta a két hegy közti hágót. Hamarosan megnézheti, mi van a túloldalon. És tudta, egyszerűen tudta, hogy ezúttal meg fogja találni, amit keresett. Jaj, nagyszerű mesterek! Kérlek, hallgassátok meg a könyörgésemet! A falumra és a völgyemre rárontottak a démonok, és a segítségetek nélkül mind meghalunk! Elérte a magaslat tetejét, átkúszott a hegytetők közti hajlaton, majd megállt, és lenézett az előtte elterülő tájra. Gyönyörű volt az alatta kibomló völgy. Gyönyörű, tele zöld fűvel és magas fákkal. Csing-vej elszomorodott – pont olyannak tűnt ez is, mint az előző három völgy. Át kell majd mennie rajta, és megmászni a túloldalán álló hegyeket. Beleremegett az ajka a gondolatba. Hol volt a határa annak, amire még képes lehet?

Rávette a lábát, hogy vigye tovább, és közben keresett-kutatott, hátha talál valamit, amivel elcsendesítheti a gyomrát. Amikor elérte a hágó végét, felkészült rá, hogy leereszkedjen a völgybe, ám megmoccant előtte egy alak. Egy oroszlán volt az, és elég nagynak tűnt ahhoz, hogy felfaljon egy hozzá hasonló kismadarat. A teremtmény a hátsó lábán ült, és némán méregette őt. Lányoroszlán volt. Csing-vej tudta, hogy a hímeknek sörénye nő. – „Folyton csak hencegnek, mint a pávák!”, mondta neki Lau Tö, amikor távoli helyekről és különös lényekről mesélt. Legalább nem elefánt, gondolta Csing-vej. Mintha ezzel akarta volna kínozni, az oroszlán mögött ekkor még nagyobb alak emelkedett fel. A lány látta a két nagy fület, hallotta mozgásának lassú, méla puffanásait, és elkerekedett a szeme. „Az oroszlánok, ha tehetik, megeszik az elefántot – mesélte neki Lau Tö egy sötét estén, amikor a falut őrizték. – De néha barátok lesznek.” Barátok. Visszhangot vert Csing-vej fejében a gondolat. Elindult előre, és közben az oldalánál, nyitva tartotta a kezét. Felnézett az elefántra, majd vissza az oroszlánra. – Csak én vagyok itt – mondta. – Egy kislány a faluból, amelyre rárontottak a démonok, és a csodák barlangjában kell segítséget kérnem. Az oroszlán tett felé két lépést. Az elefánt rövidesen utánacammogott. – Hallottam rólatok egy dalt – említette meg Csing-vej, és közben azt üzente a szívének, hogy ne zakatoljon úgy, a tüdejének pedig, hogy ne kapkodjon úgy levegő után. – Szeretnétek hallani? Az oroszlán még két lépést tett előre. Csing-vej megnyalta az ajkát. „Oroszlán, oroszlán, csillog a szemed, Mondd csak, az este mit mutat neked? Elefánt, elefánt, oly nagy a füled, Hallasz-e mindent, mit mi mondunk neked?” Nem sikerült lenyűgöznie őket.

– Jó, jó – mondta Csing-vej –, ezt most találtam ki. – Az oroszlánra nézett. – Tetszett? Az oroszlán lépett felé még kettőt. – A családnevem Li, a keresztnevem pedig Csing-vej, és messzire jöttem az otthonomtól, mert segíteni szeretnék a falumon, amelyre démonok támadtak – mesélte nekik a lány, és a szomorúságtól megremegett az ajka. Az oroszlánra nézett. – Nagyon kicsi vagyok, és három napja nem ettem, úgyhogy a fél fogadra sem lennék elég, ha ezen tűnődsz. – Az elefántra nézett. – Nem tudom, te hogy lettél ilyen magas, de minden lépéssel messzebb jutsz, mint amilyen messzire én futni tudok, és irigyellek emiatt. – Lenézett a lábára, és rámutatott. – Nekem csak ez a két botláb jutott, és nagyon, de nagyon elfáradt a gyaloglásban. – Ismét felnézett a két állatra, és kimerültségében könnyek gyűltek a szemébe. – De nem értitek, hogy a falumnak segítségre van szüksége? Már csak én látom a démonokat. A többiek mind elvesztek, rossz istenekhez fohászkodnak, vagy egyszerűen csak feladták és készülnek a halálra. – Szaggatott lélegzetet vett. – Kérlek titeket, átengednétek? Kérlek, hadd találjam meg a csodák barlangját! Az oroszlán oldalra lépett, az elefánt pedig előre. Csing-vej szeme elkerekedett az iszonyattól, mert minél közelebb ért az elefánt, annál nagyobbá vált. A lány behunyta szemét félelmében. – Kérlek! Segítenem kell a falumnak! – motyogta rémülten. Az oroszlán felbömbölt, Csing-vej pedig megremegett. Hallotta a halk puffanásokat, ahogy az oroszlán megindult felé. És ekkor valami elpattant a lelkében. Kinyitotta a szemét, lekuporodott, és harcra készen maga elé emelte mindkét kezét. – Ha felfalsz, szétkarmollak odabentről! – ordította. – Megtalálom a bendődből a kifelé vezető utat, szétszaggatlak, aztán pedig megkeresem a csodák barlangját és megmentem az otthonomat! – Vagy akár fel is mászhatnál a vállamra, hogy felemeljelek a barátom hátára – javasolta az oroszlán. Csing-vejnek elkerekedett a szeme a meglepetéstől, és úgy is tett, ahogy az állat mondta. Hamarosan már kényelmesen ült az elefánt két széles válla között, az óriási teremtmény pedig cammogva megindult az alattuk húzódó

völgy felé. Az oroszlán felmordult – vagy talán felkuncogott –, majd elügetett és beleveszett az erdőbe. – Az oroszlán beszélt – motyogta hitetlenkedve Csing-vej. – Nem tudtam, hogy az oroszlánok képesek erre! – Mert nem is – válaszolta az elefánt. – Csak a démonok tudnak beszélni. A démonok? Csing-vej elméje megreszketett a gondolattól. – Hová ment? – kérdezte. – Keres neked némi ételt – felelte az elefánt. – Ha csak a démonok tudnak beszélni… – Igen – mondta az elefánt. – Démon vagyok. Egy démon hátán ülök! – sikoltotta Csing-vej gondolatban. Az elefánt óriási hátán olyan kicsivé húzta össze magát, amennyire csak tudta, és várta a végzetet, az akármilyen formában is érkezzen. Könnycseppek csorogtak le az arcán, de a lány nem zokogott fel, mert nem akarta megadni a démonoknak az elégtételt, hogy tudják, elpusztították őt. Halk hangot hallott, mire kinyitotta a szemét és körbenézett, s látta, hogy az oroszlán ott áll mögötte az elefánt hátán, pofájában egy fonott kosárral. – Enned kell – mondta, miután letette a kosarat Csing-vej mellé. – Hogy aztán felfalhass? – kérdezte halkan a lány, mert csak ennyit tudott kipréselni magából. – Nos, hogyne, ha kudarcot vallasz – bólintott az állat. – De enned kell valamit, hogy legyen erőd. Hosszú utat tettél meg, és a leghosszabb része még előtted áll. – Előttem? – A csodák barlangjában – felelte az oroszlán. – Azért vagy itt, hogy a falud nevében könyörögj, igaz? – Igen – ismerte el Csing-vej. Hirtelen félretett minden óvatosságot és hozzátette: – De ti démonok vagytok. Miért érdekel titeket ez az egész? – Nem minden démon ugyanolyan – felelte az oroszlán. – Ez igaz az emberekre is, ugye? – Igen – bólintott lassan Csing-vej. Hangosan megkordult a gyomra, az oroszlán pedig felkuncogott.

– Egyél, kicsi madár! – lökte finoman a lány felé a kosarat. – Semmi hasznod, ha éhen halsz. – Kismadár – javította ki szórakozottan Csing-vej, miközben ránézett a kosárra, és gyanakvóan megszemlélte a tartalmát. – Megmérgezted az ételt? – Az oroszlán megrázta a fejét. – Esetleg elvarázsoltad? – Emberek számára biztonságos és tápláló – mondta neki az állat. – Rizs, rajta gyömbéres csirkével. – Fokhagyma van benne? – kérdezte Csing-vej, ahogy óvatosan odanyúlt, és megfogta a kosarat, majd maga felé húzta. – Természetesen – bólintott az oroszlán. – Meg zöldségek. Frissek. – Közelebb terelte a lányhoz a kosarat. – Még meleg teát is találsz benne. Csing-vej kibontotta a vásznat, amelybe a kosár tartalmát becsomagolták, és pontosan azt találta ott, amit az oroszlán mondott. – Oroszlán, minek nevezzelek? – kérdezte halkan. – Oroszlán vagyok. Miért kérdezed? – A démonoknak is van nevük, engem pedig illemre tanítottak – felelte neki kínos udvariassággal Csing-vej. – Nos, illedelmes gyermek, akkor nevezhetsz Nightingale tst.-nek. – Tst? Az japán szó? – Egy régi, nagyon régi szó, amelynek többé már nincs jelentése – felelte szélesre tátott szájjal az oroszlán, amitől kilátszott rengeteg fehér foga. – Azt jelenti, taktikai segédtiszt. – És az fontos? – kérdezte Csing-vej. Amikor a démon megrázta a fejét, még hozzátette: – Legalább neked az? – Nagyon is – horkant fel mély hangon az elefánt. – Sosem hagyja, hogy elfelejtsem, még ezer év után sem. – És téged, kedves elefánt, téged minek nevezzelek? – Én Knightsbridge at. vagyok, kicsike – felelte basszus hangján az elefánt. – Az at. azt jelenti, altiszt, tehát a tst., amely hadnagyi rangot takar, magasabban áll nálam. – Ő mondja meg, hogy mit csinálj? – kérdezte Csing-vej. Az elefánt bólogatott. – Nos – motyogta az oroszlán, Nightingale tst. –, tényleg ki szoktam kérni a tanácsodat, Brandon.

– Ó, megint tegeződünk, Paula? – tudakolta az elefánt. Az oroszlán erre nem felelt, csak jelentőségteljesen Csing-vejre nézett. – Egyél, gyermek! Hamarosan odaérünk. – Azért kérdeztem a neveteket, hogy megköszönhessem, amiért ilyen kedvességet mutattok egy olyan szerény valaki iránt, mint én – mondta Csing-vej, majd lehajtotta a fejét, és megérintette vele az elefánt hátának kérges bőrét. – Én, Li Csing-vej hálát mondok ezért a pompás ételért. – Előbb azért kóstold meg – morajlotta az elefánt. – Szívesen, kicsike – mondta az oroszlán. – Egyél, mert az élet mindig jobb, ha tele az ember hasa. Csing-vej ismét meghajolt, majd törökülésben helyet foglalt az elefánt hátán, kioldotta a vásznat, és kiterítette maga elé az elemózsiát. A rizst külön tálkába tették. A forró teát valamilyen különös edénybe töltötték, csészével a tetején. A forró csirke, gyömbér, fokhagyma és zöldségek egy másik tálban kaptak helyet. Akadt ott emellett pár különös fémtárgy is, de Csing-vej szerencsére hamar rábukkant két nagyon mutatós evőpálcikára. Belekortyolt a teába – mennyei volt! Aztán pedig alig tudta visszafogni magát, amikor meleg gyömbéres csirkét tett a rizsre, és befalta. Böfögött egyet, és elpirult, mert nem tudta, ezt sértésnek vették-e a vendéglátói, vagy a legnagyobb dicséretnek. A csészébe töltött tea maradékát megemelte az oroszlán előtt, majd hálásan kiitta. – Most már készen állok a halálra – mondta csendesen. – A gyomrom hálás ezért az utolsó lakomáért. – Azért még ne készülj a temetésedre – javasolta az oroszlán. – A völgy széles, és még órákba telik, amíg elérsz a csodák barlangjához. – Ti jártatok már ott? – kérdezte csodálkozva Csing-vej. – Beengedik az állatokat is? – Nehéz lenne megállítani minket – felelte mély kuncogással az elefánt. – És az emberek is állatok ám. – Tényleg? – kérdezte Csing-vej. – Pont olyanok vagyunk, mint a csirkék és a disznók? – Csak annyira, mint amennyire az öregek olyanok, mint a kisbabák – dorgálta meg az oroszlán. – És a démonok is emberek?

– Az a démontól függ – morajlotta az elefánt. – A legtöbben nem azok – felelte az oroszlán. – Ők Jáde szülöttei. – A Jáde császár uralma alatti bolygónk szülöttei? – kérdezte Csing-vej. Az elefánt felhorkant, az oroszlánnak pedig úgy csillogott borostyánszínű szeme, mintha jól szórakozott volna. – Valami olyasmi – bólintott. Utána nem sokkal hozzátette: – Mit tudsz arról, hogyan jöttetek erre a világra? Csing-vej elpirult. – Nekem azt mondták, ez úgy működik, hogy amikor apám és anyám gyereket akartak, akkor… – Hirtelen annyira elszégyellte magát, hogy elakadt a szava. – Nem erre célzott! – mennydörögte az elefánt. – Azt kérdezi, az emberek hogyan kerültek erre a bolygóra. Azt tudod, gyermek? – Lau Tö azt mondta, hogy réges-régen a császár egy diadalszekéren átrepült az éjszakai égen, és elhozta ide az ősapáinkat – felelte Csing-vej, és örült, hogy kevésbé világias témára terelődött a beszélgetés. – Csakhogy a szekeret megtámadták az alacsonyabb rendű démonok és Murphy… – Murphy! – trombitálta az elefánt. – Szegény fickót sosem hagyják békén. – Folytasd! – nógatta a lányt az oroszlán. – …emiatt lezuhantak a hegyek között – mondta Csing-vej, és elmutatott a távolba, majd összevonta a szemöldökét, amikor rájött, hogy most azok között a hegyek között jártak. – Ami azt illeti, itt – bólintott az oroszlán. – A császár és az alacsonyabb rendű istenek súlyosan megsérültek, körülzárták őket a magasabb rendű démonok, de sikerült visszaverniük őket, hogy aztán a bolygóra telepítsék az embereket, áldott legyen az emlékük! – fejezte be a történetet Csing-vej. – Elmentünk volna, ha tudunk – tette hozzá szomorúan az oroszlán. – Nem akartunk egy másik értelmes fajjal harcolni. – Ez az ő bolygójuk volt. Ha hagyták volna, hogy elmenjünk, találtunk volna másikat – bólogatott az elefánt. – Békét kötöttünk… – Ühüm.

– …és tiszteletben is tartottuk – mondta az oroszlán. – De az emberek elfelejtették, és letelepedtek, ahol csak lehetett – vette át a szót az elefánt. – Így megszegték az egyezményt. – Mindkét oldal megszegte, valamennyire mindkét oldal hibás – vetette ellen az oroszlán. – Azt mondjátok, az őseim tévedtek? – kérdezte Csing-vej, és megpróbálta elrejteni a rémületet, amely erre a gondolatra támadt benne. – Hogy ellopták a völgyünket másoktól? – Hamarosan megtudjuk – felelte az oroszlán. – És a cselekedeteikért megbüntetjük a gyerekeiket, meg a gyerekeik gyerekeit? – kérdezte a fejét ingatva az elefánt. – Ez a helyes megoldás? – Jobb lenne, ha továbbra sem tartanánk tiszteletben az egyezményt? – kérdezte az oroszlán. – És ha igen, hogyan maradunk életben? – Ti démonok vagytok, nem? – faggatta őket Csing-vej. – Hogyan halhatnátok meg? – Velünk ugyanolyan könnyű végezni, mint egy emberrel – felelte szomorúan az elefánt. – Régen több százan voltunk. A legtöbbünk az egyezményt vagy az embereket védve halt meg. – És most? – kérdezte Csing-vej. – Most mennyien vagyok? – Csak páran – suttogta az oroszlán. Csing-vej szeme elkerekedett. – Csak ti ketten? Az elefánt megrázta a fejét. – Nézz fel – mondta az oroszlán. Csing-vej így is tett, épp amikor hatalmas árny rontott rá. A lány sikoltva apró labdává kuporodott az elefánt hátán. – Shahbaz! – kiáltotta az oroszlán. – Nem kellett volna így megijesztened! – Pedig vicces volt – felelte egy hang. – Nézz fel nyugodtan, gyermek – szólt az oroszlán. – Ez csak Shahbaz. – A madár? – kérdezte Csing-vej, és bátortalanul kinyitotta a szemét. Az óriási madár az oroszlán hátán gubbasztott. Aki az elefánton ült. Csing-vej mellett. – Egy sas – javította ki Shahbaz tollászkodás közben.

– És te is démon vagy? – Nem vagyok démon, gyermek! – korholta a sas. – Ugyanolyan ember vagyok, mint ez a kettő. – Tehát démon vagy – szögezte le Csing-vej. – Ezek csak szavak! – morogta Shahbaz. – De ha mind démonok vagytok, akkor mi van a csodák barlangjában? – kérdezte alig hallhatóan Csing-vej. – Emlékek – felelte az oroszlán. – Csak emlékek. – Meg hatalom – tette hozzá az elefánt. – Rengeteg hatalom. – Legalábbis addig, amíg a százados vissza nem tér – jegyezte meg a sas. – Ha visszatér! – morajlotta az elefánt. – Altiszt! Nem kellene ilyeneket mondania! – feddte meg az oroszlán. – Minden tisztelettel, asszonyom, mennyi idő is telt el? Közel ezer év? – felelte az elefánt. – Ötször vagy még többször megtehették volna az utat a Földre meg vissza. – A hajó megsérült – szúrta közbe a józan ész hangján a sas. – És amikor elindult, rátámadtak a démonok – mondta az oroszlán. – Az lelassíthatta őket. Megállhattak megjavítani. – Vagy akár el is veszhettek, hogy sose térjenek vissza – mondta az elefánt. – Abban már mind megegyezésre jutottunk; nem értem, miért kell ezt újból előszedni – morogta az oroszlán. – Mert az egy dolog, hogy segítséget várunk, és megint más, hogy gondoskodunk a leszármazottjainkról – válaszolta az elefánt. Pár pillanat múlva hozzátette: – Asszonyom. – Mi mást tehetnénk még? – kérdezte nyomorultul az oroszlán. – Ötven éve elvesztettük Senst – mondta az elefánt. – A nagy számok törvénye alapján már kétszáz évünk sincs hátra. És aztán mi lesz? – Ez a beszélgetés nem való gyermeki fülnek – közölte a sas a többiekkel. – Az én fülem ugyanolyan jó, mint a tiéd! – tiltakozott Csing-vej. Közelebbről is megnézte a madarat. – Neked mégis hol van a füled? – Neki nincs olyanja – morajlotta az elefánt. – Ami azt jelenti, hogy a te füled jobb az övénél.

– A tiéd meg a legjobb – jelentette ki ingerlékenyen az oroszlán. – A lényeg viszont nem változott. – Mennyien jöttek a csodák barlangjába? – kérdezte a sas. – Sens óta. – A falumban a csodák barlangját legendának tartják – vetette közbe Csing-vej. – Csak azért ismerem, mert Lau Tö mesélt róla. – Ki az a Lau Tö? – Ő az a boszorkány, aki befogadott, amikor a szüleim meghaltak – felelte a lány, és nagyon igyekezett, hogy tárgyilagosnak hangozzék. – Ő volt a falunk utolsó boszorkánya. – Mondtam, hogy ez a boszorkányos ötlet nem fog működni! – mennydörögte az elefánt. – És mégis milyen magyarázatot adtál volna helyette? – kérdezte az oroszlán. – Hogy elveszett űrhajósok avatárjai vagyunk? – Először el kellene magyaráznod, mi az, hogy avatár, aztán azt, hogy mi az az űrhajós, és mire végzel, addigra már vagy meghaltak végelgyengülésben, vagy elmenekültek a rémülettől – magyarázta a sas. – Te sokat beszélsz – jelentette ki Csing-vej. Csend telepedett rájuk, a lány pedig leszegte a fejét. – Mármint nekem úgy tűnik. – Gyermekek és csecsemők szája által…! – vijjogott a sas. – Nem vagyok csecsemő! – tiltakozott Csing-vej. – Csak alacsony. – És mennyi idős volnál, kicsike? – kérdezte az oroszlán. – Hamarosan már hatszor láttam az öt évszakot – válaszolta a lány. – Akkor hamarosan hét lesz – mondta pár pillanat múltán a sas. – És egész idáig egyedül jött. A három démon hosszasan hallgatott. Végül az oroszlán így szólt: – Most pihenj meg, gyermek! Felkeltünk, amikor megint ideje lesz enni. – Holnap? – kérdezte meglepetten Csing-vej. Nem gondolta, hogy a csodák barlangja olyan messzire lesz, főleg az óriási elefánt lépteivel. – Nem – felelte kuncogva az oroszlán. – Hányszor szoktál enni naponta? – nézett le rá a sas. – Egyszer – mondta a lány. – A legtöbb ember háromszor szokott – jelentette ki az elefánt. – Biztos hatalmasak, hogy annyit esznek! – kiáltotta csodálattal Csingvej.

– Hát, nálad nagyobbak, az egyszer szent – bólintott az elefánt. – Pihenj! – mondta az oroszlán. – És amikor felébredsz, megetetünk, ha éhes vagy. – Én majd őrködöm – ajánlkozott a sas. – Nézz rá a vendégünkre is – mondta az oroszlán. – Nem szeretem azt túl sokáig magára hagyni. – Azt? – Csing-vej felült, és hirtelen nagyon ébernek érezte magát. – Nem te vagy az egyetlen vendég, aki ellátogatott a völgyünkbe – morajlotta az elefánt. – Elkaptatok egy démont? – találgatott Csing-vej. Az oroszlán bólintott, míg a sas felugrott a levegőbe, és gyorsan verdesve elillant. – Elkaptatok egy démont, és nem öltétek meg? – Nehéz dolog a holtakkal beszélni – mondta az oroszlán. – Ti tudtok beszélni a holtakkal? – csodálkozott Csing-vej. – Nem, gyermekem, a hdgy. csak viccelődik – mondta neki az elefánt. – Hádégyé? – ismételte Csing-vej. – A hadnagy rövidítése – magyarázta az elefánt. – Hallottad már ezt a szót? – A király emberei közül néhányan hadnagyok. – A lány elővigyázatosan fürkészte az oroszlánt. – Mikor láttad őket? – kérdezte az. – Akkor jönnek, amikor dézsmát gyűjtenek a királynak – mondta alig hallhatóan Csing-vej. – Évente egyszer. Sőt, néha embereket is elvisznek, a háborúba. – És te nem kedveled őket – találgatott az elefánt. – Nem eszünk, amikor jönnek – mondta Csing-vej. – A legszebb lányokat és a legerősebb fiúkat pedig megpróbáljuk elrejteni. – Bűbájos – mormogta az oroszlán. – Nem lehetsz ott mindenhol, hadnagy – mondta az elefánt. – Legalább még mindig monarchiában élnek. – Mindent összevetve nem számíthatnánk másra – bólintott az oroszlán. – De akkor is… – Ahogy mondtad, a holtakkal nem lehet beszélni. – Jobb volt a helyzet, amikor a császár uralkodott? – kérdezte Csing-vej.

– A százados sosem… – kezdte türelmesen az oroszlán. – Jobb volt a helyzet – vágott a szavába az elefánt. Az oroszlán borostyánszemében tűz lobbant fel, de gyorsan kialudt. – Aludj, gyermek, szükséged van a pihenésre – mondta az oroszlán. Hangtalanul leugrott az elefánt mellé… és beügetett a dzsungelbe. – Majd én járőrözök. – Tudod, igaza van – szólalt meg az elefánt. – Pihenned kéne. Csing-vej összekuporodott, elhelyezkedett az elefánt lassan mozgó lapockái között, és lehunyta a szemét. Az alvás aztán maga alá gyűrte, és csodálatos álmokat hozott el neki. * – Akkor már rájöttél, hol van ez a völgy? – visszhangzott a fülében egy hang. – Nagyjából harminc kilométernyire a bázisunktól – felelte egy másik hang, az oroszláné. – Az iránytól függetlenül a harminc kilométer benne van az egyezményben – felelte egy újabb hang, az elefánté. – Kelet felé a frontvonalaknál lenne – mondta a sas hangja. Csing-vej a csodák barlangjában volt. Ritka ékszereknek tűnő fények vették körbe, különös ruhákat viselő emberek kísértetképeit világították meg. Több százan lehettek. A legtöbbjük szellemnek látszott. Vajon mind szellemek? – És a vendégünk? – kérdezte az első hang. – Próbálunk kommunikálni vele, de eddig nem jártunk szerencsével – felelte az oroszlán. – Ami különös, figyelembe véve, hogy korábban nem akadt ilyen gondunk – közölte az első hang. – Százados, ha megengedi… – szólalt meg a sas. – Igen, Buhari főtiszt? – Még mindig nem tudunk sokat a szervezetükről, és hogy hogyan kommunikálnak egymás között – mondta a sas. – Lehetséges, hogy ez a démon sosem tanulta meg a nyelvünket.

– Ami azt jelenti, hogy semmit sem tud az egyezményről – mondta a százados. – Pontosan, uram – értett egyet a sas. – Vagyis egészen új pályán játszunk – morajlotta az elefánt. – És olybá tűnik, kudarcot vallott a terv, hogy „okítsuk” a megfigyelőket – állapította meg a százados. – Nem is tudom, uram – szólt az oroszlán. – Tudom, hogy az én tervem volt, de szerintem a tény, hogy a démonok a falu boszorkányát vették célba, legalábbis a gyermek állítása szerint, azt jelenti, hogy hatékonyabbak voltak, mint gondoltuk. – Nem a hatékonyságukat kérdőjelezem meg, hadnagy, hanem a túlélésüket – mondta a százados. – Igen, uram – felelte az oroszlán. – Értem, mire gondol. – És egyébként is, az igazságot mindig csak pár gyarmatosítóra bízhattuk rá – tette hozzá a százados. – Uram, igazán sosem mondtunk el nekik mindent – felelte a sas. – Tudom – értett egyet a százados. – De jó okkal tettük. – Vagyis ha azt mondtuk volna nekik, hogy a legjobb esélyük akkor van, ha halott űrhajósok avatárjaira támaszkodnak, akkor biztosan nem mentek volna bele – közölte a sas. – Ez nem változtat a tényen, hogy kudarcot fogunk vallani – szólt közbe az elefánt. – Már csak három ügynökünk maradt, és nem tudjuk, még meddig bírjuk. – Úgy érti, toboroznunk kellene még többet – mondta a százados. – A népesség köréből. – A boszorkányok közül, meg azok közül, akikkel remélhetőleg megoszthatjuk az igazságot – felelte az elefánt. – Szerintem legyenek fiatalok, amikor még nem lettek úrrá rajtuk a megszokások. – Ezzel a gyermekkel akarjátok kezdeni – mondta a százados. – Ő az egyetlen, aki az elmúlt száz évben eljutott ide – mondta az elefánt. – Ha toborozni akarunk, ő az egyetlen jelöltünk. – Leszámítva a démont – mondta az oroszlán.

– Igen. – A százados hangja fagyosan, rosszallón csengett. – Ha megtartjuk, azzal megszegjük az egyezséget, hadnagy. – Még nem döntöttük el, hogy megtartjuk-e vagy sem – védekezett az oroszlán. – De amíg nem tudunk kommunikálni vele, túl veszélyesnek gondoljuk, hogy csak úgy elengedjük – vette át a szót a sas. – Végső soron tudja, hol a bázisunk. – És ha ezt elveszítjük, akkor mindent elveszítünk – tette hozzá az oroszlán. – Egyetértek – mondta a százados. – Uram, uram! – kiáltotta riadtan egy új hang. – Mi az? – A lány hall minket! Arra készül, hogy… * Csing-vej kinyitotta a szemét, és visszaemlékezett az álmára. – Itt vagyunk, igaz? – Hogyan…? – kérdezte az oroszlán. – Hol a százados? – tudakolta Csing-vej, és körbenézett egy óriási barlangban, amely pontosan úgy nézett ki, mint az álmában. Csakhogy nem látott szellemeket, csupán a három állatot. A távolban észrevett egy nagy, kék fényből álló gömböt, amely néha olyan mintában villant ragyogó fehérséggel, mint ahogy a víz hullámzik, amikor követ kacsáznak rajta végig. A gömbre mutatott. – Abban van a démon, igaz? – Hadnagy, ő hogy a fenébe tud ennyi mindent? – kérdezte az elefánt. Csing-vej nem törődött vele, mert észrevette, hogy a földön van, pár puha takarón, épp ahogy azt megálmodta. Felkelt, és elindult a kék buborék felé. Közelebb ment, majd felé nyújtotta a kezét. – Várj! – Még sosem érintettem meg egyik démont sem – mondta Csing-vej. A buboréknak azt mondta: – Te vagy az, aki megölte a boszorkányunkat, Lau Tőt, a tanáromat? – Az lehetetlen – mondta a sas. – Hetekkel az érkezésed előtt fogtuk el.

– Hány héttel azelőtt? – kérdezte a lány. – A démonok úgy igazán nagyjából két hete lendültek támadásba. – Nagyjából két hete – bólintott a démon felé az elefánt. – Ezzel az adattal eddig nem rendelkeztünk – mondta Shahbaz, a sas az oroszlánnak, aki láthatólag elborzadt. – Szóval ez a démon fontos nekik? – kérdezte az elefánt. – És vajon mennyire fontos? – tette hozzá a sas. – Könnyedén lehet szökevény és követ is. – Te ölted meg Lau Tőt? – kérdezte Csing-vej, majd belenézett a kék fényességbe, amely a démont a sötét árnyban tartotta, amely maga volt a démon. Az arckifejezése megkeményedett, ahogy így folytatta: – Hadd meséljek neked Lau Tőről. Ő gondoskodott rólam, amikor a szüleim meghaltak. A sajátjaként nevelt fel. Arra tanított, hogy tudjak dolgokat a pávákról, az oroszlánokról és az elefántokról. Mesélt nekem a nagy sárkányokról, az ég leghatalmasabb teremtményeiről. Megtanított rá, hogy nézzek a csillagok felé, és csodáljam a minket körülvevő szépséget. Aztán ti, démonok megöltétek – fejezte be Csing-vej, és meglepődött, amikor megérezte a saját könnyeit. – Meggyilkoltátok egy jégdarabbal, és hagytátok, hogy megfulladjon egy árokban a diribsömör között! – A lány aztán ezt kérdezte: – Ti, démonok, ennyiek vagytok csupán? Gyilkosok? Számítunk mi nektek egyáltalán? – Gyermek… – mondta lassan az oroszlán. Csing-vej egy gyors legyintéssel és fejrázással lecsendesítette. – A démonok elvették a nevetésemet, a boldogságomat, és csupán keserű könnyeket kaptam értük cserébe. A kék börtönben a démon árnyékos zölddé változott. Ez vajon megbánás vagy diadalmámor volt? – Meg akartok ölni mindünket? – kiáltotta Csing-vej a lényre. – Hát jó! – És ezzel átlökte a kezét a kék határon. – Kezdd velem! Most már senki sem vagyok. Elvettél tőlem mindent, ami valaha is voltam. – Várj! – Ne! – Hadnagy, áttörte a határt!

Csing-vejre kiabáltak, de ő nem hallotta őket, miközben belépett a kék energiamezőbe, amely a démont tartotta a helyén. – Ölj meg! – mondta a lány, aki most már látta a zöld gömbalakot, a démont. – Mert én megesküdtem, hogy megöllek. Végeztél Lau Tővel, elpusztítottad a falvamat. Megérdemelnéd a halált! Élet, bukkant fel elméjében a szó. Ölés végez élettel? – Igen – felelte Csing-vej. Nem tűnődött el azon, vajon hogy hallhatta a démont a fejében. Felé indult, és közben azt kívánta, bárcsak lenne nála egy kés vagy valami más, amely képes démonokat ölni. Lau Tö azt mondta, megvan annak is a módja, de a faluban senki sem bírt a szükséges eszközökkel. Az élet jó, gondolta benne a démon. Nem-élet rossz. Mi több életet akarunk. – Megölted Lau Tőt! – mondta Csing-vej. – A sajátjaitok kedvéért veszitek el a mi életünket? Néhányan igen, gondolta a démon. Félnek. Nem tudnak. Nem akarnak próbálkozni. Változni. – Csing-vej? – Az oroszlán hangja tompán ért át az energiafalon. Aggodalmasnak hangzott. – Jól vagy? – A démon beszél a fejemben – mondta Csing-vej. – Tényleg? – dübörögte meglepetten az elefánt. – És te érted őt? – Hát persze! – kiáltotta vissza Csing-vej. Élet vége rossz. Élet örökké. Vége… Csing-vej úgy érezte, a démon keresi a megfelelő szavakat, de nem találta, úgyhogy azzal fejezte be: nem élet. – Amikor ölsz, az emberek örökre elmennek – mondta neki a lány. Örökre elmegy, amikor ölés? – kérdezte a fejében a démon. A lány úgy érezte, a démon arra gondolhatott, hogy örökre elmegy, amikor Csing-vej megöli, és hogy az emberek örökre elmennek, amikor a démonok megölik őket. – Öröke elmennek – értett egyet Csing-vej. Az örökre most van, mondta a démon. – Ostoba démon! – korholta a lány, és felé vetődött. Eltalálta és hátrarepült; megcsípte valami, amitől különös érzés maradt a bőrén.

– Mit mondott? – kiáltotta az oroszlán elég hangosan, hogy Csing-vej tisztán hallja őt. – Azt mondta, „az örökre most van”. – Ennek semmi értelme – motyogta a sas. – Az meg hogy lehetne? – Nekem elég zennek hangzik – felelte az elefánt. – Mintha arra gondolna, hogy minden az adott pillanatban létezik. – Mondott mást is? – kérdezte az oroszlán. – És miért repültél így hátra? – tudakolta az elefánt. – Jól vagy? – tette hozzá a sas. – Sok mindent mondott az életről és a halálról – felelte Csing-vej. – És azért repültem hátra, mert megharapott. És meg fogom ölni. – Megharapott? – ismételte az oroszlán. – Emelkedést észleltünk a sztatikus elektromosságban – jelentette a sas. – Lehet, hogy csak megrázta. – Miért nem öltél meg? – kérdezte Csing-vej, és megfeszítette a kezét ott, ahol a harapás a legjobban fájt. Nem ölni. Ölés örökre szól. Élet örökre tart. – Az élet nem tart örökké – közölte Csing-vej. – Az emberek meghalnak. Nem mi emberek. – Öltünk már közületek másokat, tudom, hogy képesek vagyunk rá – mondta a lány, és közben eltűnődött, hogy létezik-e olyan megoldás, amelynek segítségével ezt a démont egymaga megölhetné. Igen, értett egyet a démon. Sokan halottak. – Megöltétek a népem tagjait! – vádolta meg Csing-vej. Néped? Mi népünk. A démon zavarodottnak tűnik. – A mi népünket – mondta a lány. – Jaj! Szemantikai eltérés! – kiáltotta az oroszlán. – Csing-vej, lehet, hogy a démonok azt hiszik, ők az egyetlen nép! – Hát, akkor hülyék! – fakadt ki a lány. – Áruljátok el, hogy öljem meg! – Mi nem akarjuk megölni – mondta neki a sas. – Azért, mert ti is démonok vagytok! – kiabálta Csing-vej, kimutatva a kétségbeesését. Csapdába esett egy démonnal, akivel nem végezhetett, és démonok vezették ide, akik meg fogják enni. Megpecsételődött a sorsa, sőt az egész falujáé is – Jang Tingpangé, az ő fivéreié, a húgáé és a szüleié; Cso

Mej-hszingé, az egyetlen barátjáé, meg a hülye szüleié; Csang Csené és a többieké… mindannyiuk sorsa megpecsételődött. – Azt hittem, ez a csodák barlangja! Akkor meg miért nem segítetek nekem? – kérdezte zokogva. Mély levegőt vett, majd összegyűjtötte minden erejét, és azt kiáltotta: – Jaj, nagyszerű mesterek! Kérlek, hallgassátok meg a könyörgésemet! A falumra és a völgyemre rárontottak a démonok, és a segítségetek nélkül mind meghalunk! – Jaj, nagyszerű mesterek! – kiáltotta a démon egy kisfiú hangján. – Hallgassátok meg a könyörgésemet! Én vagyok az utolsó gyermek, és nincs kivel játszanom. A szilárd testűek eljönnek, és elpusztítják a barátaimat, kitúrják a növényeimet, tönkreteszik a játékaimat, és nem hallgatnak meg! A szüleim meghaltak, elvesztek egy csatában, amire nem emlékszem. A nővéreim zokognak, mert nem lehet több gyermek, és a szilárd testűek le fognak győzni bennünket. Haldoklunk. Békét akarunk. Nem hallgatnak meg minket. Jaj, nagyszerű mesterek! Igazságtételt kérek tőletek! Könyörületet! Szeretetet! – Tessék? – harsogta egyszerre a három állat odakint. – Van neved? – kérdezte Csing-vej, miután odafordult a kékbe vont alakhoz, amely most egy nagyon piszkos fiú árnyékának tűnt. – Engem úgy hívnak, Li Csing-vej. A nevem azt jelenti, kismadár. – Nekem sok nevem van – felelte a fiú. – Olyan sok, hogy nem emlékszem mindre. De a szavaid… különösek, és nehéz megismételnem őket. Milyen nevet adnál nekem? – Milyen nevet szeretnél? – kérdezte Csing-vej. – Az enyémbe én nem szólhattam bele. Túl kicsi voltam még, amikor megszülettem. – Én is kicsi voltam – felelte a fiú. – De szükségem van egy névre, amit használhatok; egy új névre. Olyanra, amilyet megformálhattok a szátokkal, én pedig megkülönböztethetek a többitől. – Megöltél bárkit is a falumban? – Nem – felelte a fiúalak. – A többiek, amikor azt hitték, hogy elragadtatok, támadásba lendülhettek. – Miért nem ezt a helyet támadták meg? – tudakolta Csing-vej. A buborékon kívüli alakokhoz fordult. – Ti okoztátok a démonok támadását a falum ellen?

– Nem – felelte az oroszlán. – Addig nem tudtunk róla, amíg ide nem értél. – A népem a legközelebbi szilárd testűeket választotta volna – mondta a démon. Más hangnemben hozzátette: – Sokan meghaltak? – Többen, mint ameddig el tudok számolni! – közölte vele Csing-vej, és kétszer felé lendítette mindkét kezét. – Ez mit jelent? – kérdezte a fiúalak. – Azt, hogy sokan – válaszolta az oroszlán. – Ha összeszámoljuk a kezünkön és a lábunkon az összes ujjunkat, akkor húszat kapunk. A kék fiú mintha émelygett volna. Ölés örökre szól. – Igen – bólintott Csing-vej. – Örökre. – Megölnéd ezt? – kérdezte a kék fiú, és saját magára mutatott. – Te egyik társamat sem ölted meg, igaz? – Nem, én nem – mondta a fiú. – De ha nem jöttem volna ide, nem haltak volna meg. Sajnálom! – A sajnálatod nem hozza vissza őket! – kiáltotta sírva a lány, és szorosan ökölbe szorította két kis kezét. – Nem hozhatjuk vissza őket – mondta az oroszlán. – De gondoskodhatunk róla, hogy többen ne haljanak meg. Örökké? Nem. – Miért nem? – tudakolta Csing-vej. – Azt mondtad, örökké élsz. Miért nem érhetjük el, hogy ez örökre tartson? Te nem tartasz örökké, felelte a démon. Te szilárd testű vagy. Egy nap véged lesz, az entrópia elpusztít. – Korábban is ez történt? – kérdezte Csing-vej. – Azok, akik aláírták az egyezményt, mind meghaltak? Harcolunk. Felejtünk. Meghalhatunk. Nem születhetünk újjá. – Senki sem születhet újjá – közölte Csing-vej. – Tehát ő nem gyakorló buddhista – morajlotta magának halkan az elefánt. Nincsenek újak. Nincsenek „gyerekek”. – De azt mondtad, te gyerek vagy! – tiltakozott Csing-vej. Utolsó gyermek. Örökre az utolsó. Nincsenek új gyerekek. Hamarosan mindnek vége.

– Azt állítja, ő az utolsó gyerek – mondta Csing-vej. – Az meg hogy lehetséges? – Úgy tűnik, ők színtiszta energiából álló lények – felelte az oroszlán. – Lehet, hogy elfelejtették, hogyan teremtették saját magukat. – Egyre csökken a számuk, lassan kihalnak – jelentette a sas. – És ezt mi is elősegítjük – morajlotta szomorúan az elefánt. – Haldokolsz? – kérdezte Csing-vej a démontól. Halál nincs. Születés nincs. – Amit az állatok mondtak… – kezdte ingerülten a lány. – Nincsenek újak, akik olyanok, mint te? Én vagyok az utolsó gyermek. – Akkor miért jöttél ide? Hogy segítséget kérjek. Csodák barlangjától. – Azért jött a csodák barlangjába, hogy segítséget kérjen – mondta Csing-vej. – Azt akarja, segítsünk nekik megtanítani, hogyan készítsenek hozzá hasonló, új energiacsecsemőket. – De nem tudjuk, azt hogyan kell! – kiáltotta dühösen és ingerülten a sas. – Nem tudnátok megtanulni? – tudakolta Csing-vej. A kék fiúhoz fordult. – Jelenleg nem ismerjük a mikéntjét. Idővel rájöhetünk. – Emberek meghalnak – mondta a fiú. – A vég örökké tart. – Mit szólnál hozzá, ha úgy neveznélek, Faj? – kérdezte hirtelen Csingvej. – Ez a szó azt jelenti, „kezdet”, mert valahol el kell kezdenünk. – Lehetek Faj – bólintott a kék fiú. – Lehetek esetleg Li Faj, hogy rokonok legyünk? – Ezt meg honnan veszi? – kérdezte a kék energiabuborékon kívül az elefánt. – Hozzáfér az adatbázisainkhoz – felelte a sas. – Nézz rá a monitorjaidra! – Megakadályozhatjuk? – tudakolta az oroszlán. – Már valószínűleg elkéstünk – mondta pár pillanat múltán az elefánt. – Úgy tűnik, a fájlok nagyjából ötven százalékához hozzáfért már. – Csiklandoz – mondta Faj, a kék fiú. – A legtöbb emlék elhalványul. Azt akartam tudni, vajon visszaemlékezhetnék-e… – Arra, hogy hogyan legyetek még többen? – találgatott Csing-vej.

– Nem – felelte Li Faj. – Azt akartam tudni, megérinthetlek-e. – Hogy megérinthetsz-e? – ismételte a lány. A kék fiúra nézett, és felszisszent, mert eszébe jutott a különös fájdalom, amit akkor érzett, amikor korábban felé nyúlt. Megrázta a fejét. – Megpróbálnád azért? – kérdezte Li Faj. Egyik kék kezével a lány felé nyúlt, és előretartotta az ujjait úgy, hogy a mutatóujja legyen a legközelebb. – Csak az egyik ujjaddal? Csing-vej az ajkába harapott. – Hááát… – Közelebb nyúlt. Az ujja a fiú ujjához ért, és hirtelen… Ilyen érzés lélegezni! Ilyen érzés, amikor áramlik a vér és dobog a szív! – kiáltotta csodálattal Li Faj. Olyan vagy, mint a villámlás; mint a villanás és a mennydörgés! – felelte Csing-vej. Közelebb ment, megragadta a fiú karját, és szorosan magához ölelte. Te maga vagy a hatalom! Te… Elakadtak a szavai. Nem hitte, hogy bárki is megtalálta volna a megfelelőket, legyen bármilyen idős. És hirtelen Li Csing-vej már nem volt többé. Li Faj sem volt többé. Együtt, mondta Csing-vej a fiúnak. Ezt együtt vihetjük végbe. Igen! Igen! – kiáltotta lelkesen a fiú. Megmondjuk a népemnek és a népednek, hogy mi lesz ezután, folytatta Csing-vej. Kegyetlen hangon hozzátette: Azok, akik nem figyelnek, elpusztulnak. Elpusztulnak? A kétkedés hangja. Senki sem árthat másoknak. És mi igen? A fiúnak ez nem tetszett. Csak ha nem hallgatnak ránk, felelte Csing-vej. Elérjük, hogy odafigyeljenek. Hogyan? A legnagyobb, legijesztőbb, leghatalmasabb teremtménnyé kell válnunk. Odafigyelünk majd rájuk, és szeretni fogjuk őket, de nem engedjük sem az ártást, sem a gyilkolást. Te képes vagy erre? Nem. Mi vagyunk rá képesek. Hogyan?

A nevem azt jelenti, kismadár, felelte az a fél, amely Csing-vej volt. Mi leszünk a legnagyobb szörnyeteg az égen, a leghatalmasabb. Az miféle szörnyeteg? – kérdezte az a fél, amely Faj volt, miközben belenézett az adatbankokba, és előkereste néhány repülő teremtmény képét és ismertetőjét. Megmutatom. – Hadnagy! – morajlotta az elefánt. – Az energiamező összeomlik! – Óriási energiahullám ér minket – tette hozzá a sas. Hallották, hogy a hihetetlen feszültségtől vinnyogni kezdenek a barlang végében álló generátorok. Aztán a hang elhallgatott. – Mi történt? – tudakolta az oroszlán. Az energiamezőre nézett, de az eltűnt. Ahogy a démon és a lány is. – Hová lettek? – Nézzetek fel! – kiáltott le rájuk egy hang. A három állat felnézett. – Ó… a… csillagokra! – harsogta csodálattal az oroszlán. – Olyan gyönyörű vagy! – Jaj, köszönöm! – felelte a teremtmény. Egy kicsit más hangon, némi csodálkozással hozzátette: – Tényleg? – Sárkány vagy! – mennydörögte az elefánt. – A sárkány egy rendkívüli hatalmú, rejtelmes teremtmény – felelte kimért hangon a szörnyeteg. Aztán ismét másik hangon hozzátette: – Hát persze, butuska! – Csing-vej? – kérdezte az oroszlán. – És Faj – felelte fiúhangon a lény. Csing-vej hangján így folytatta: – Itt vagyunk. – Mit fogtok csinálni? – kérdezte az oroszlán, miközben felnézett a fátyolos, szivárványszínű szárnyakra, amint a sárkány kecsesen lebegett felettük. – Tanulni – felelte a fiú hangja. Csing-vej hangja aztán átvette a szót: – De először elmegyünk a falumba, és megmondjuk a népednek, hogy hagyják abba. – Természetesen – értett egyet Li Faj. – Megmondjuk a népednek, hogy a mamokhfűben és a kerdveydzabokorban tároljuk az emlékeinket, és azok segítségével kapcsolódunk a bolygóhoz. Ezután nem szabad azokat

gyökerestül kitépniük és elpusztítaniuk, hogy emlékezhessünk a békére, amit kötöttünk. – Ezt sosem tudtam! – kiáltotta Csing-vej. – Sajnálom, hogy elvettük az emlékeiteket! – Nem mondhattuk el… Elvesztettük a füvet és a bokrokat, amelyek azokat az emlékeket tárolták – felelte Li Faj. – Szóval megmondjuk a falusiaknak, és ők abbahagyják – mondta Csing-vej. – Ha megengeditek – tette hozzá Li Faj, és a nagy sárkány fejet hajtott az odalent tartózkodó állatok előtt. – Hogyan is akadályozhatnánk meg benneteket? – tűnődött az elefánt. – Szavakkal – felelte Csing-vej hangja a rá jellemző, enyhe ingerültséggel. – Veletek jöhetek? – kérdezte a sas. – Csak ha nem maradsz le! – kiáltotta Csing-vej. A sárkány pedig már el is tűnt, kiröppent a csodák barlangjából. Fénylő teste megvilágította az éjszakai égboltot, és különös rikoltást hallatott, mintha két, a határtalan örömben lubickoló hang vegyült volna össze benne. Hamarosan ennünk kell, gondolta Csing-vej, miközben eltávolodtak a talajtól. Jaj, a szárnyaim! Most már bármikor panaszkodni kezdhetnek! Li Faj, a démon derűsen felhorkant, de nem mondott semmit. Együtt, a sárkánytestben élő két teremtmény versenyt repült a holdakkal a kismadár falva felé.

Sárpátki Ádám fordítása

Theodora Goss A SÁRKÁNYOK Egy nap eljöttek a sárkányok. Emlékszik: kedd volt. Épp olyasmi ez, ami kedden történhetik, elvégre ez kiábrándító nap, nem a hét kezdete, sem a közepe, és a csütörtök még nem várható. Rakoncátlan egy nap. És ott voltak ők, a hátsó veranda korlátján, ahová muskátlis ládákat lógatott fel nyáron. De most, novemberben nem voltak muskátlik – csak sárkányok, aprócskák, mint egy pomerániai vagy toy uszkár, csak persze pikkelyesek, tompán csillogtak az esős keddi reggel szürke fényében. Heten voltak – zöld, kék, vörös, narancssárga, még egy narancs, egy lilás és egy fehér, amely kisebbnek látszott a többinél, a korcs az alomban. Opálfényben derengett. Nedvesek voltak az esőtől, és láthatóan túl fiatalok még, hogy magukban legyenek. Valaki elhagyta őket, ahogyan az emberek néha kutyákat hagynak az erdőszélen. Vagy vadak voltak, egy vad anyától? Nem bírta otthagyni őket. Amint meglátták,

a fehér szánni való kölyökordításba kezdett, majd csatlakozott a zöld, megmutatva rózsaszín szája belsejét: mint egy muskátli, fogakkal. Amikor azonban kinyitotta a verandaajtót, csak ültek ott, irizáló szemükkel bámulva rá. Mit esznek a sárkányok? Sejtelme sem volt, ezért kirakta az előző esti kínai kaja felét egy tálba a verandaajtón kívül. A maradékot egy másik tálba szedte, letette a nyitott ajtón belül, és készült a munkába. Mire visszatért kosztümjében és józan magas sarkújában, a sárkányok már a kanapén aludtak összegömbölyödve, kivéve a kéket, amely rásziszegett, nem dühében, gondolta, csak hogy tudassa: itt van. A tálak üresek voltak. Továbbra is bajt kevertek. A narancssárga lyukat égetett a szőnyegbe, vagy az a másik narancs volt? Annyira hasonlítottak, kezdetben meg sem tudta különböztetni őket egymástól. Végül megtanulta felismerni őket szokásaikról és személyiségükről – az egyik csak játékos volt, a másik csintalan. Mindet elnevezte: Hyacinth (a lila), Orlando, Alexander (a bátyja után, aki szoftvertervező volt San Franciscóban, és karácsonykor fotókat küldött a húgának műanyag mikulásvirágokkal díszített lakásáról). Ruby (túl kézenfekvő, de illett hozzá), Dolores és Delilah (a narancssárgák), és kicsi Cordelia, a korcs, aki szeretetteljesen szétkarmolta kedvenc afgán takaróját, miközben megpróbált felmászni a fotelen az ölébe.

Megpróbálta felhívni az állatvédőket és a helyi állatorvosokat, de senki nem veszített el egy alomnyi sárkányt. Az egyik klinika recepciósa azt hitte, gekkókról beszél. Mi a csodát kezdjen velük? A legközelebbi menhelyen azt mondták, nincsenek felkészülve sárkányokra, és a telefonban kicsit hitetlenül csengett a hangjuk. Közben a sárkányok bútorokat kapartak szét, belegabalyodtak a fogasokba, miközben fészket építettek a gardróbban a kendőiből és harisnyáiból. Nem hagyhatott elöl fülbevalókat, sem pénzérméket a mosásra és parkolásra félretett üvegben – semmi csillogót. Kezdték felhalmozni, rásziszegtek, amikor közelített, hogy visszavegye a karóráját vagy a kocsikulcsát. Az elviteles kínai kaja számlái csillagászati összegre rúgtak. Amikor Orlando és Alexander tüdőgyulladást kaptak és ápolásra szorultak, betegszabadságra ment. (Végre talált egy állatorvost, aki sárkányokat kezelt, egy fiatalembert, aki próbálta kialakítani a klientúráját.) – Nem vagyok biztos a dózisban – mondta a doktor, átadva az antibiotikumra szóló receptet. – Annyi talán, mint egy golden retrievernek? De ez csak tipp. Nem kezdenek túl nagyok lenni egy ilyen kis helyre? – El kellett ismernie, hogy a dokinak igaza van. Most, amikor Ruby mellé kuporodott, miközben a Casablancát nézte, a vörös sárkány a fél kanapét elfoglalta. Kvázi-fiúja, Paul, aki az adó- és csődosztályon dolgozott, panaszkodni kezdett. Ő megértette a nézőpontját – a sárkányok sosem kedvelték Pault. Hyacinth mindig ordított, amikor a férfi átjött, Delilah a baseballsapkájára pisilt, Dolores pedig

megrágta az aktatáskája sarkát. – Sárkányok – mondta Paul. – Veszedelmesek… mi van, ha megharapnak valakit? Még a végén pert akasztanak a nyakadba. Igazán nem tudom, miért tartod meg őket. Talán mert éjjel melegen halmozódtak az ágyában, Cordelia selymes orrát az álla alá fúrta. Valahányszor hazaért egy hosszú, irodában töltött nap után, a sárkányok egyszerre trillázva köszöntötték. Sosem mondták, hogy a frizurája nem illik az arcvonalához, vagy hogy le kéne adnia néhány kilót – nem úgy, mint az anyja. Sosem kérték tőle, hogy tegnapra legyenek meg a beiktatási iratok, vagy beszéltek neki egy órán át baseballról, miközben ő a hírekre próbált figyelni. Különben is, ki fogadná be mind a hetüket? A sárkányok nem jó háziállatok, és ő a gondolatát is gyűlölte, hogy szétválassza őket. Szükségük volt egymásra. Végül egy New England-i világítótoronyba költözött. Látta a hirdetést: Világítótoronyőrt keresünk. Egy szigeten kell laknia Maine partjainál, Portland közelében. Versenyképes fizetés. A komp heti kétszer közlekedik. Ha akar, átmehet vele Portlandbe, de a hajó mindent elhoz, ami kell, izzóktól kezdve a csokis kekszen át a rajzeszközökig. Néha elmegy vele, csak hogy kínait vegyen elvitelre. A sárkányok megtanultak halászni, és gondoskodnak magukról. Nézi, ahogy papírsárkányként repülnek az égen, amikor reggeli sétára megy, kagylókat és koptatott üveget gyűjtögetve. Legtöbbször kint maradnak, de Cordelia még mindig mellette alszik az ágyban, kinyújtózva a takarón. Nem sokkal nagyobb, mint egy dán dog, bár Alexander már akkora, mint

egy bogárhátú Volkswagen. Napos reggeleken a sziklás parton talál rájuk, ahogy napoznak, mint a fókák. Esős időre van egy barlang a sziget túloldalán, bár Dolores a világítótoronyban tekeredik a lámpa köré. Viharos éjszakán látta már, hogy a sárkányok hajót vezetnek a partra, ami szokatlan viselkedés, de ha a delfinek így tesznek, a sárkányok miért ne? Megint festeni kezdett, ahogyan kamaszkorában, mielőtt az apja azt mondta, fókuszáljon valami gyakorlatiasabbra. A képeit egy galériában és a honlapján árulja. Főleg a sárkányokat festi meg – ahogy a hullámok közt forognak, a parton hevernek, odafent fickándoznak bonyolult arabeszkekben, mintha tudnák, hogy ő odalent rajzol, és neki hencegnének. Nem keres annyit, mint a jogi irodában. Ugyanakkor vannak sárkányai.

Kleinheincz Csilla fordítása

Michael Swanwick SÁRKÁNYÖLŐ Michael Swanwick (www.michaelswanwick.com) az írásaival példátlan módon hat egymást követő jelölésből ötször elnyerte a Hugo-díjat, ezenkívül megkapta a Nebula-, a Theodore Sturgeon- és a World Fantasy-díjat is. Egyúttal az említett díjak közül jóval többet elkavart valahová, mint bárki más a műfajon belül. Tíz regény, százötvennél is több novella, valamint számtalan flash fiction szerzője. Egyik legutóbbi könyve, a The Iron Dragon’s Mother egy huszonhat éve megkezdett, egymástól független történetekből álló, de akár trilógiaként is olvasható fantasysorozat végére tesz pontot, melynek első darabja a The Iron Dragon’s Daughter. A középső regényt, a The City Under the Starst még Gardner Dozois-val közösen kezdte írni, és nem sokkal régi barátja halála után, egyedül fejezte be. A regény általa írt részét Dozois-nak ajánlotta. Swanwick Philadelphiában él feleségével, Marienne Porterrel.

Egy vándorlásra hajlamos ember számára minden ösvény és nyitott ajtó veszélyes. Olav egy tavaszi reggelen kilépett kunyhója küszöbére, az onnan induló utat pedig olyan szépnek látta, hogy képtelen volt ellenállni a csábításnak. Mire észbe kapott, egészen a tengerig vitte. Ott történetesen egy kereskedőhajó vesztegelt, melynek pont új matrózra volt szüksége. Így hát a férfi kitanulta a tengerészmesterséget, kalózokkal küzdött, megölt egy krákent, szakállat növesztett, karikát akasztott egyik fülcimpájába, egy emlékezetes éjszakán pedig a szerencsés lapjárásnak köszönhetően nyert egy marék rubint, amit aztán rögtön el is lopott tőle az italába bódító

párlatot keverő felszolgálólány. Két évvel később Olav hajótörést szenvedett Thule partján, majd frigyre lépett egy hegyesre csiszolt fogú boszorkaasszonnyal, akinek fekete kontúros tetoválás virított az arcán. Házasságuk nem bizonyult hosszú életűnek. Egy napon Olav, vállán egy elejtett gímszarvas tetemével, arra tért haza a vadászatból, hogy felesége egy démonnal üzekedik, melyet a világ szívében rejlő hét pokol egyikéből idézett meg. A férfi mindkettőjüket megölte, a zsarátnokos pitlit a boszorkány házának zsúpfedelére hajította, azzal hátat fordított lángok martalékává váló emlékeinek. Ha már így alakult, és mert jobb dolga nem akadt, Olav gyalogszerrel útra kelt, hogy megnézze, mi van délen. Az úton mindig vár valami érdekes. Az ember mindig talál ürügyet, miért ne maradjon veszteg. Délen éppen nyár volt. Mintha errefelé mindig nyár lett volna. Olav fokozatosan ereszkedett le a hegyoldalban, mint egy patak: ami munka akadt, azt elvállalta, épp csak annyi időre, hogy megtömje a zsebét, aztán ment tovább, egyre csak tovább. Fát vágott, falat épített, kötelet sodort, aztán egy sivatagi útra készülő, kisebb karaván mellé szegődött testőrnek, melyre egy éjjel haramiák támadtak azzal a feltett szándékkal, hogy mindenkit megölnek, nőket és rabszolgákat is beleértve. Öttel végzett közülük, mire rádöbbent, hogy az egyik kereskedő barna bőrű fián kívül már nincs kit megvédenie. Tehát felnyalábolta és maga mögé lendítette a nyeregbe a fiút, aztán kereket oldott. Olav e kalandnak hála egy kiváló paripával, egy elfogadható minőségű hálózsákkal, egy szebb napokat látott nyereggel meg egy kereskedőgyerekből lett inassal gazdagodott. * A karavánút végül egy magas, kopár szirten álló menhir tövéhez vezetett. Odalent csapott bokorrengeteg terült el, azon túl, a láthatáron pedig keskeny vonal kéklett, ami akár az óceán is lehetett. A menhirt Olav számára ismeretlen rúnákkal vésték tele. Nahal, a fiú váratlanul megszólalt: – Azt írja, innentől minden föld Kheshem szabadkikötőjének birtoka. – Kinyújtotta a mutatóujját. – Kheshem ott terül el, ahol a Végtelen Hegység

egybeér a tengerrel. Maga a kikötő kicsi, de a hegyek sok száz baridin keresztül benyúlnak a szárazföldre, így egy kalmár sem kerülheti meg a várost. – Ezek szerint te érted ezt a firkát? – Persze… megtanultam. – Mit ír még? – Hogy a Khesh, a város ura örömmel lát bárkit, aki becsületes. De azt, aki ártó szándékkal érkezik, megkínoztatja és kivégezteti. Olav felnevetett. – Akkor csak a jószerencsénkben bízhatunk. Lóháton megindultak a tenger felé. Magát Kheshemet még nem látták, de amikor letáboroztak, már érezték a város körüli szikes mocsarak fanyar bűzét. Miközben Nahal fát gyűjtött és tüzet rakott, Olav eltűnt a szürkületben, majd két vadnyúllal tért vissza. Az erszényéből előkotort kovával és a tőre markolatgombjával tüzet csiholt, aztán odaadta a fegyvert a fiúnak, hogy nyúzza meg a prédát, szelje fel a húst, és faragjon nyársakat. Végül visszakérte a pengét, és egy közeli fáról két jókora husángot vágott le maguknak. – Értesz a fegyverforgatáshoz? – kérdezte. – Egy kicsit. – Akkor próbálj eltalálni. Nahal két marokra fogta a botját, és meglendítette. Olav könnyedén félrelépett a támadás elől, és saját botjával rákoppintott a fiú kézfejére, mire az elejtette a fegyverét. A férfi elmosolyodott, és azt mondta: – Nem megy ez neked. A legjobb az lesz, ha a lábmunkáddal kezdjük. Mire a tűz zsarátnokká enyészett, azaz készen állt a sütésre, mindketten alaposan megizzadtak. Később, miután jóllaktak, Olav azt kérdezte: – Aztán mondd csak, kölyök, a tolvajokról mi a véleményed? – Amint felnövök, mindet megölöm! – Nahal olyan ádázul meredt maga elé, hogy Olav inkább elfordult, nehogy elnevesse magát. – Könyörögnek majd az életükért, de csak annyira leszek velük kegyelmes, mint az ő fajtájuk volt a családommal.

– Hmm. Ez sajnálatos. Ugyanis alig van pénzünk, és egyáltalán nem biztos, hogy Kheshemben sikerül becsületes munkát találnom. – Olav azt már inkább nem említette, hogy a legtöbb embert csak három étkezés választja el attól, hogy rablásra adja a fejét – a fiú előbb-utóbb rájön magától is –, sem azt, hogy a vadnyulakat puszta jószerencse vezérelte az útjába, és egyedül a véletlennek köszönhette, hogy koponyán találta őket a találomra elhajított köveivel. – Eladhatnád Fattyút. – És akkor hogyan jutnánk tovább? Nahal nem felelt. – Azért kérdezem, mert egy tolvaj legfőbb ellensége az árulás. Ha bárkinek is szólni merészelsz az üzelmeimről, ott hagylak a városkapu előtt, csinálhatsz, amit akarsz, én meg megyek, és tolvajkodom valahol máshol. Ha mellettem akarsz maradni, meg kell tanulnod tartani a szádat. Erre Nahal csak annyit mondott mogorván: – Teszem, amit kell, hogy életben maradjak. – Mint mindenki, kölyök. Mint mindenki. Éjszakára megosztoztak az egy szem hálózsákon, ruhástul, csak a csizmájukat vették le. Mielőtt elaludt volna, Olav érezte, hogy a fiú mellkasát elfojtott zokogás rázza. Úgy tett, mintha nem venné észre. Olav álmodott: Nahallal együtt a tábortűznél ült egy sötét, holdtalan erdő peremén. A bokrok közül hirtelen neszezés hallatszott. – Ki van ott? – kiáltotta Nahal pániktól elcsukló hangon. Olav nem aggódott különösebben, hiszen nála volt a kardja, melyet a legtöbbeknél jóval ügyesebben forgatott. A fák között gúnyos nevetés harsant: mély volt, mint a tölgyek gyökere, kemény, mint az acél, és szilaj, mint a hegyoldalban alázúduló csermely. Olav még sosem hallott ehhez foghatót, és természetfeletti rettegés lett úrrá rajta. Fattyú, a lova riadtan felnyerített, és bizonyára elnyargalt volna, ha a férfi korábban nem köti oda egy fához. Olav kikapott egy izzó gallyat a tábortűzből, és már talpon is volt. – Mutasd magad! – kiáltotta. – Ah, Olav – lehelte egy hang, ami nem lehetett emberé. – Azt hiszed, rémiszt parányi emberszikrád? Engem, ki mezítláb járt a föld kohóiban?

Ha Olav eddig vak volt az erdő ingoványos sötétjétől, úgy most a szeme elé tartott izzó fadarabtól kétszeresen az lett. Sőt, szaglásának sem vehette hasznát a gallyból áradó és a ruháját átitató, száz tábortűzzel vetekedő füstszag miatt. Viszont hallása még nem hagyta cserben, és úgy érezte, nagyjából sejti, honnan jön az a hang. – Ha tényleg nem félsz tőlem – hörögte –, akkor miért bujkálsz? – Vigyázz, mit kérdezel – felelte erre a hang a sötétből. – Mert íme, itt vagyok! A teremtmény üvöltve támadásba lendült. Olav ugyanebben a pillanatban a legközelebbi bokorba hajította az égő gallyat. Száraz idők jártak, és a bokor azonnal lángra kapott. Olav fürgén Fattyú nyergében termett, és maga mellé rántotta Nahalt. Tőre egyetlen suhintásával átmetszette a fához kötött gyeplőt. A ló felágaskodott, aztán szélsebes vágtába kezdett, el a tűztől. Bár az összes felszerelése odaveszett, Olav pillanatnyi habozás nélkül hagyta hátra a lángokba boruló táborhelyet. Ugyanis amikor Fattyú a levegőbe rúgott, mohó karmokat érzett a lábán, és ahogy nekiiramodtak, a válla fölött hátranézve a tűz fénye előtt feketén és torzan kirajzolódó alakot pillantott meg, mely vadul kapkodva nyúlt utána. A világ izzott mögötte, és ő egyre csak vágtatott az éjen át, amilyen gyorsan és vadul csak bírt, míg végül másnap sajgó tagokkal ébredt a kihunyt tábortűz mellett. * Kheshem városa a kikötőt körbeölelve, részben a hegyoldalra felkapaszkodva terült el: aranykupolás templomai és égbeszökő, karcsú, elefántcsont borítású tornyai szánalmas vályogkunyhókkal, a gazdagok kőfallal körülvett, paradicsomi kertjeivel, téglából emelt, zömök raktárépületekkel, nyílt terekkel, céhcsarnokokkal, itt-ott elősejlő hajóműhelyekkel, mészkőégető kemencékkel és vágóhidakkal elegyedtek, a káoszt pedig széles, gránitburkolatú főutak és a fűszerektől, szuroktól meg teveszartól bűzlő sikátorok foglalták egységes rendszerbe. Olav a városban töltött legelső napján óriási kockázatot vállalva zsebmetszésre vetemedett,

ironikus módon egy rajtakapott tolvaj kibelezését és lefejezését megtekinteni összesereglett tömeg kellős közepén. Az aznapi zsákmány elegendőnek bizonyult, hogy bort és bőséges vacsorát vegyen maguknak, és hogy utána még az egyik magánfürdő forró medencéjében is megmártózzanak ráérősen. Amikor Nahal a maga zsíros pofájával kijelentette, hogy neki aztán semmi szüksége efféle frivolságokra, Olav a tiltakozásával mit sem törődve megragadta, és bedobta a gőzölgő vízbe. Aztán (már eleve meztelenül) maga is a medencébe gázolt, és leszaggatta a fiúról nedves gönceit. Ekkor jött rá, hogy Nahal voltaképpen Nahala, azaz lány. Régi testőrei rövidre nyesték a haját, és megtanították, hogyan szitkozódjon férfimódon, nehogy a durva népség, mellyel a vándorkereskedőknek általában dolga akad, kárt tegyen benne. A felfedezés nem sokat változtatott a viszonyukon. Nahala ezután is pont olyan kelletlennek bizonyult, mint amikor még Nahal volt, és kevésbé talpraesett sem lett. Tudott főzni, szerszámokat javítani, rendet tartani, meg úgy általában értett mindenhez, amire egy vándorló életmódot folytató férfinak szüksége lehet. Olav futólag eljátszott a gondolattal, hogy vesz neki valami szövetet, hadd varrjon ruhát magának, de végül letett róla, hasonló okokból, mint előtte a lány testőrei is. Majd ha megfelelő korba ér – Olav gyanította, erre már nem kell sokáig várni –, ráérnek ilyesmivel bíbelődni. Addig is jobb, ha a lány fiú marad. Mivel Nahala ragaszkodott hozzá, a harci gyakorlatokat is folytatták. * Nahala gyűlölte új mesterét, de egy kereskedőnek, még ha fiatal is, gyakorlatiasnak kell lennie. Tisztában volt vele, hogy nincs sok választása. A városon belül csak kevés gyerek és még kevesebb lány érte meg a felnőttkort. Amelyik mégis, az többnyire szajhaként végezte, amihez Nahalának egyáltalán nem fűlött a foga. Ráadásul Olav sosem verte, és csak indokolt esetben rakott rá béklyót. Kerülhetett volna rosszabb mesterhez is. Szinte hálás lehetett. Viszont ennél is fontosabb volt, hogy harcolni tanulhatott. Tudta, egy napon ez még hasznára válik; amikor elég idős lesz, hogy visszatérjen a

sivatagba, és kisöpörje onnan a férgeket, akik megölték a családját. Néha Olavot rémálmok gyötörték, és Nahalának fel kellett kászálódnia a gyékényéről, hogy felrázza. A férfi valószínűleg ezért vedelt szinte folyamatosan. De Nahalát nem is annyira ez, hanem a mestere pénzszórása aggasztotta. Így aztán egy napon ahelyett, hogy a városban bóklászva annak jellegzetességeivel ismerkedett (például kitapasztalta, hogy minél magasabban jár, annál csicsásabb házakra lel, és minél lentebb, annál ihatatlanabb a víz), vagy kikísérletezte volna, mennyire lehet lealkudni egyegy élelmiszerárus portékáit, milyen kamatokkal dolgoznak az uzsorások, meg más efféléket, inkább varrt magának egy szütyőt néhány félrehajított szövetdarabból, aztán a hegyoldalban learaszolva megindult a város peremén elterülő, kavicsos part felé. Félúton járt, amikor egy rongyos fiú toppant elé, és csípőre tett kézzel rávigyorgott: – Hé, Botos! Nahala könnyedén megvetette a lábát, és fogást váltott a botján, hogy minél jobban tudja védeni magát. – Egen? – Sokat látlak mostanság. Úgy illegeted magad, mint valami páva. Gondolom, ha már van az a botod, használni is tudod. – Ha akarod, kiderítheted. A fiú csatakiáltást hallatva, felemelt ököllel rárontott. Nahala botjának alsó vége szinte a földet súrolta. A kölyök két lába közé lendítette, oldalra szökkent, és felső végét előrelökte, mint egy emelőkart. A fiú arccal előre a porba vágódott. Ahogy megpróbált feltápászkodni, Nahala ráütött a térdére. Aztán a kezére. Aztán a másik térdére. Könnyed ütések voltak, bár a lány tapasztalatból tudta, hogy igenis fájdalmasak. Csontot persze nem törtek. Ha harcolnod kell, állj készen rá, hogy ölj, mondta neki Olav. Vagy ha nem, hát csak figyelmeztesd az ellenfeledet. Bármi, ami e kettő közé esik, csak felhergeli. – Megadod magad? – kérdezte Nahala. – Meg, meg! – nyögte a fiú. Majd hozzátette: – A nevem Sliv. – Az enyém Nahal.

– Hová viszed azt a szütyőt? – A partra, kavicsokat gyűjteni. Jönnél? – Miért is ne? Így esett, hogy Nahala és Sliv félig-meddig barátok lettek. Nem éppen közeliek, de mondhatni, óvatos szövetségesek. * Olav egy hosszúra sikeredett szajházás után arra ért haza, hogy Nahala kétmaroknyi kavicsot rendezett takaros sorokba az asztalon, melyért két egyszerű, ám stabil székkel együtt havonta egy érmével többet fizettek a rendes bérleti díjnál. – Ez meg mi? – kérdezte a kövek láttán. – Képzeld azt, hogy minden kavics egy-egy drachma. Ennyid volt az első napon, amikor Kheshembe érkeztünk. – Nahala négy kavicsot söpört a szütyőjébe. – Aztán volt a lakoma. – Újabb kettőt. – Meg a fürdők. – Hat. – A szoba. – Egy. – Egy heti abrak és istálló Fattyúnak. – Még kettő. – Valami nő. Bor. Bor. Ismét bor. Egy újabb nő. – A kavicsok tételről tételre fogytak, míg végül már csak tizennégy maradt belőlük. – Ennyink van most. – Ezt az erszényembe nézve is megmondhattam volna. – Olav jókedvűen félrepöckölt még három kavicsot. – Kihagytad a ma esti nőt. Adtam neki még egy érmét, mert… na mindegy, a lényeg, hogy már csak tizenegy maradt. – A lakbér három nap múlva esedékes, az istálló árát is beleértve. Nincs mit ennünk. Ha már itt tartunk, munkánk sincs. A mólóknál ücsörgő vénemberek szerint csakis csempészek kockáztatják meg, hogy kihajózzanak, míg a Tenger Urai és a Khesh békét nem kötnek, márpedig a csempészek senkiben sem bíznak, akivel nem állnak atyafiságban. – Nahala a szütyőbe söpörte a megmaradt kavicsokat. – Ideje távoznunk Kheshemből. Olav megdörzsölte az állát. – Nos, ami ezt illeti… néhány hete álmaim, vagyis inkább rémálmaim vannak. Gondolom, észrevetted. Valami eljön értem a sivatagból. Valami

hatalmas. Valami, amivel halandó ember nem mer szembeszállni. Viszont a városba képtelen bejutni – ahhoz túl sok itt a varázsló, túl sok a bűbáj. De amint kiteszem innen a lábam, megtalál. Tehát maradnom kell. Úgy tűnik, nem maradt más választásom, mint hogy zsebtolvajként ténykedjek tovább. Abban a pillanatban, hogy Olav kimondta ezt, a szoba túlfelének sötétje megbolydult, kavarogva feltornyosult, aztán szétterült, és két fénypont jelent meg a mélyén: egy könyörtelen, rezzenéstelen szempár. Az árnyakból fekete varázslóköpenyes öreg lépett elő. Nyakában rubintalizmán lógott. – Az nem lenne valami bölcs – mondta. Nahala felsikoltott, és hátrálva az ágyra zuhant. Olav hasztalan kapott az övéhez, hogy előrántsa a kardját, hiszen még akkor leoldotta, amikor hazaért. A varázsló felemelte a kezét. – Hadd mondjam el, mi lesz, ha mégis így teszel. Miközben egy erszény zsinegét metszed át, egy tömjénárus pont feléd néz. Figyelmeztető kiáltásától felbolydul az egész piactér, és bár démonként iszkolsz és küzdesz, végül elkapnak, és letepernek. Éppen a kivégzésedről jövök, egy hét múlva fog rá sor kerülni. Úgy kezdődik, hogy megkorbácsolnak. Aztán kerékbe törnek. Aztán felvágják a hasad, majd fogják a beleidet, és… – Állj! Elég kivégzést láttam. Tudom, mi következik. – Olav arcán cinikus kifejezés jelent meg, bár Nahala nem érezte őszintének. – De ugyan miért hinném el a hajmeresztő mesédet olyasmiről, ami még meg sem történt? – Áruld el, szerinted honnan tudtam, pontosan mikor döntesz úgy, hogy ismét tolvajnak állsz? Onnan, hogy lefizettem az őröket, hogy beengedjenek szót váltani veled, miközben a kivégzésedre vársz, aztán visszajöttem az időben, ide, most, egyenesen a szobádba. De van ám ennél is jobb bizonyítékom. – A varázsló egyik kezét Olav vállára tette, a másikkal pedig megmarkolta az amulettjét. Mindketten eltűntek. Aztán ismét megjelentek. A varázsló nem változott, Olav viszont sápadt volt, szeme iszonyodva elkerekedett. Vakon megragadta a legközelebbi szék támláját, és leroskadt rá.

– Bort! – hörögte. – Abban a korsóban az ajtó mellett még kell hogy legyen. Miközben Nahala töltött neki, a varázsló folytatta: – Nyolc emberrel végeztél, miközben szökni próbáltál. Ketten közülük állig felfegyverzett Kikötőstrázsák voltak. – Erre… erre nem emlékszem. – Olav nagyot kortyolt a borból. Aztán elgondolkodva hozzátette: – Persze attól még bánom. A pillanat hevében az ember könnyen gonosz tettekre ragadtatja magát. Bárcsak ne öltem volna meg ennyi embert. – A haláluk most eltöröltetett, akárcsak a kivégzésed. – A varázsló intésére a semmiből érmék hullottak az asztalra. – Úgy hívnak, Ushted, a Titokzatos. Arra jutottam, az Oltalmazó Ushted sokkal illendőbb megszólítás lenne. De ahhoz, hogy ezt a címet kiérdemeljem, olyan szolgára van szükségem, akiről tudom, hogy ért az öléshez. * – Nagy hatalmú varázslónak mutatja magát – mondta Sliv, amikor Nahala következőnek felkereste. – Nem az. A legtöbb városban két, legfeljebb három varázsló él. Kheshemben viszont több tucat, és egytől egyig jobbak, mint Ushted. Ha nem lenne ez az idővándortrükkje, valami eldugott faluban árulná a mérgeit, bájitalait és szemölcskenőcseit. Sliv úgy tervezte, a délutánt a város szélén található vérkunyhók körül lődörögve tölti, ahová a menstruáló nők vonulnak vissza fonni és pletykálni, míg meg nem tisztul a testük. Sliv valamiért szentül meg volt győződve, hogy mindezt meztelenül teszik. Nahalának sikerült rávennie, hogy helyette segítsen neki úszni tanítani Fattyút: egymást váltva ülték meg a lovat az egyébként nyugalmas kikötő hullámain. Most lábukat egy móló széléről lógatva beszélgettek. Sliv mintegy utólag hozzátette: – Az a szemölcskenőcs, mondjuk, elég jó. Én is kipróbáltam. – Honnan tudsz ennyi mindent Ushtedről? – kérdezte Nahala. – A tanítványa vagyok. Bármelyik másik varázslóhoz szegődve egy életre megoldódtak volna a gondjaim. Csak éppen nem akartak felfogadni. Pedig

mindegyiküknél próbálkoztam. – Sliv a vízbe köpött. – Egy napon, ha majd felnövök, átvágom Ushted torkát, felaprítom a testét, és elveszem az amulettjét. Akkor mindene az enyém lesz. Nahala eltöprengett, mégpedig messze nem először, a fiúk képzelgései vajon miért folyton ilyen erőszakosak. De csak annyit mondott: – Úgy csináld, hogy a gyanúnak még csak az árnyéka se vetülhessen rád. Sliv meglepetten nézett rá, mint akinek a fejtegetéseit eddig soha, senki sem vette komolyan. Nahala gyanította, hogy ez valószínűleg így is volt. – Ha elfognak, visszamegyek az időben, és megszököm – mondta a fiú. Eközben Olav azon kapta magát, hogy új, varázslóinasként töltött élete meglehetősen eseménytelen, de a rémálmain mit sem enyhít. Kezdetben Ushted néha megbízta, hogy alkonyatkor lapuljon egy-egy belsőudvarra nyíló kapualjban, azt lesve, rávetik-e magukat brigantik valami napnyugta előtt hazaigyekvő, tehetős polgárra. Ha úgy alakult, hogy igen, Olav nagyot rikkantva előugrott, elijesztette a támadókat, a kevés hátramaradóval pedig végzett. Az áldozat ilyenkor hálából, amiért megmenekült, mindig örömmel küldött valami nagylelkű ajándékot az Oltalmazó Ushtednek. Csakhogy idővel az eleve csekély számú támadók fogyatkozni kezdtek, akik pedig megmaradtak, egyre óvatosabbak voltak. A játék kezdett eldurvulni. A varázsló azt a feladatot adta Olavnak, hogy villákba betörve ölje meg azok jómódú lakóit. Valahányszor a férfi a küszöbhöz ért, felbukkant Sliv, és közölte, hogy miután Ushted megmutatta az áldozatnak a halálát, az úgy döntött, inkább fizet egy jókora summát, hogy elkerülje. Tevékenységüknek hála Olav egy évszakon át jól élt, a mestere pedig még nála is jobban. Ez alatt az idő alatt Ushted a városon belül kétszer is magasabban fekvő, tágasabb és fényűzőbb lakosztályokba költöztette át lombikokkal zsúfolt laboratóriumát. Olav ugyan maradt a régi helyén, de idővel előkelőbb szajhákra váltott. Az a rengeteg halál – az állandóak és az ideiglenesek egyaránt – mintha egyre jobban nyomasztotta volna. De ezt sosem hozta szóba, Nahala pedig nem faggatta. * – Itt van!

Nahala éppen egy szemközti falnak támasztott fatönkön gyakorolta a késdobást, amikor Olav hirtelen megszólalt. A férfi a gyékényén heverve meredt a plafonra már órák óta, miközben a kések célba értek, hogy aztán Nahala kirángassa, a szoba túloldalára vigye, majd újra és újra elhajítsa őket. A késeket újdonsült vagyonukból vették, és bár nem voltak olyan mívesek, mint a szarkalelkű Nahala szerette volna, azért a minőségükben nem akadt kivetnivaló. Ölni egész biztosan lehetett velük. – Mi van itt? – kérdezett vissza a lány, bár igazából nem érdekelte. A másnapi földrengés ledöntött számos tornyot, és megrepesztette a város fölé meredő hegyoldalt. Futótűzként terjedt a szóbeszéd, miszerint valami fészket vert ebben az új hasadékban, hogy szemmel tartsa a városba vezető utakat. Onnan aztán ki-kitört, hogy megtámadja a karavánokat, de még magányos utazókat és a falak közé élelmet szállító szekereket is. Akadály nélkül lakmározott lovakból, tevékből, kereskedőkből és földművesekből egyaránt, portékáikat és élelmiszereiket pedig lánggal és füsttel emésztette el. A városba nem érkezett több élelem, és bár a Khesh elrendelte, hogy Kheshem szegényei előtt megnyissák a gabonaraktárakat, az árak az égbe szöktek. Zavargások törtek ki. A katonaság ugyan könnyedén leverte őket, de mindenki tisztában volt vele, hogy hamarosan újabbakra kerül sor. A Khesh kiküldött egy csapat katonát, hogy bánjon el a rémmel, de azok nem tértek vissza. Egy illatos hajú, olajozott bajszú hős fénylő kardját markolva bement a hasadékba, ám őt sem látták többé. Aztán egy válogatott bolondokból és zsiványokból álló seregletnek is nyoma veszett, hiába bizonygatták, hogy csalhatatlan tervük majd győzelemre vezeti őket. A polgárok firtatni kezdték, vajon a város varázslói miért nem tesznek semmit a fenevad ellen. – Büszke testvéreimnek hatalmuk ugyan van, de erejük nincs – mondta Ushted –, és nem hajlandóak együttműködni. – Természeténél fogva bőbeszédű volt. A kereskedők tudják, hogyan bánjanak az ilyen emberekkel. Valahányszor az öreg meglátogatta Olavot, Nahala ügyelt rá, hogy kelyhéből ne fogyjon el a bor, ő maga pedig minél kevesebbet beszéljen. – Egy ilyen szörny ellen, mely épp olyan könnyen zúz szét szekereket, mint csontokat, a varázslók kifinomult módszerei mit sem

érnek. De nekem, Olav, itt vagy te. Együtt megtehetjük, amit senki sem mer, és még csak fizetséget sem kérünk érte. Olav épp az ajkához emelte a kelyhét, ám ennek hallatán inkább letette, anélkül hogy beleivott volna. Nahalának már korábban is feltűnt, hogy a férfi a mestere jelenlétében csak keveset vagy egyáltalán nem iszik. – Ezt nem értem. – A zsarnokok mind azt képzelik, hogy alattvalóik önzetlenül engedelmeskednek nekik. Amint bebizonyítom, hogy én is ilyen vagyok, a Khesh befogad az udvarába. Márpedig ez minden pénznél többet ér. – Ushted felállt. – Ma éjjel pihenjetek. Hajnalban vár minket a hegy. * Másnap a varázsló az árnyakból előlépve arról számolt be, hogy a jövőben, alig néhány órával később meglátta a szörnyeteg vesztét. Így hát Olav Fattyú hátán elhagyta a várost, és nekivágott a hegyoldalnak. Vele tartott az Oltalmazó Ushted, Sliv, a tanítványa, és Nahala, akinek ugyan nem volt semmiféle címe, de nem is akarta, hogy legyen. A lány aznap furcsa érzéssel ébredt, valami újszerű zavarodottság lett úrrá rajta. Csak akkor kapott észbe, amikor megérezte, hogy a combja belsején vércsepp gördül végig. Ó. Ezek szerint mostantól nőnek számít. Rosszabbkor nem is történhetett volna. Gyorsan letépett egy szövetdarabot a hálóinge szegélyéről – a ruhadarab eleve bőre volt szabva, hogy idővel belenőhessen –, összehajtogatta, ahogy anyja bölcs előrelátással még régen tanította neki, és megállította vele a vérzést. A zavarodottsága azonban akkor sem szűnt meg, amikor már úton voltak. Fattyú lassan poroszkált a hegyi ösvényen, a többiek a nyomában vonultak. Ushted szokatlanul csendes volt. Olav szintén, de inkább mogorván, mint a szokott módján, vagyis nem úgy, mint egy biztos diadalba, hanem mint egy halálba tartó hős. Sliv, aki vállán hetykén átvetve vitte Olav lándzsáját, néha furcsa pillantást vetett Nahalára. Úgy tűnt, ez a reggel mindenkit különös viselkedésre késztet. Aztán, amikor eléggé lemaradtak, hogy Olav és Ushted ne hallhassák őket, Sliv remegő orrcimpával azt kérdezte:

– Mi ez a szag? – Nyílik a hegyi zsálya. – Nem, nem, ez valami más. Ismerem ezt a szagot… – a fiú szemében szörnyű fény gyúlt. – Ismerem, és biztos, hogy nem zsálya. – Vádló ujjal rámutatott. – Lány vagy! – Nő – felelte Nahala, remélve, hogy sikerült némi fenyegetést csempésznie a hangjába. Még sosem érzett magában a mostaninál kevesebb harci kedvet. De azért tett egy lépést előre, és enyhén megdöntötte a botját. – Nyugalom, Sliv. Barátok vagyunk. – Lányokkal nem lehet barátkozni. A lányok csak egyvalamire jók. Ha harcolnod kell, állj készen rá, hogy ölj. Ezt Olav tanította neki. Nahala a késeit a combjára szíjazott tokokban tartotta, de most nem érezte szükségét, hogy használja őket. Elég volt kivárnia, amíg Sliv ráveti magát, a szeme felé dönteni a botja végét, aztán keményen nekifeszülni. Egy pillanatig szinte szikrázott a levegő az elszabadulni készülő erőszaktól. Aztán Sliv a lány lába elé köpött, és elfordult. A többiek közben jócskán lehagyták őket, és Nahalának futnia kellett, hogy utolérje őket. Ahogy a hegyoldal elkeskenyedett előttük, és kitárult felettük az ég, Fattyú egyre nyugtalanabb és irányíthatatlanabb lett. Amikor végleg megmakacsolta magát, Olav leszállt a nyeregből, egy fához kötötte az állatot, és azt mondta: – Talán csodálkoztok, miért hoztam a lovat. Hát ezért. Jelzi a veszélyt. – Beletellett egy lélegzetvételnyi időbe, amíg Nahala megértette, hogy a férfi valójában hozzá beszél, hogy még most is tanítja. – Közel a szörny. Ideje felkészülnünk. – Aztán Slivhez fordulva azt mondta: – Add a lándzsámat. Anélkül, hogy kérni kellett volna, Nahala leoldozta a pajzsot Fattyú lószerszámáról, és maga elé tartva várta, hogy Olav elvegye tőle. – Maradjatok itt – mondta nekik a férfi. – Nem – ellenkezett Ushted. – Együtt megyünk tovább. Láttam a jövőt. Olav megvonta a vállát. Ismét ő ment előre, és nem sokkal később, egy kanyar mögött barlangbejárat tárult eléjük. Megérkeztek. A nyílás körüli szikla kopár és repedezett volt, a talajon pedig a felületéről letöredezett szilánkok hevertek szerteszét, mintha korábban robbanás rázta volna meg.

Olav hatalmasat kiáltott. Nahala még sosem hallotta ennyire felemelni a hangját: – Te förtelem! Gyere, és nézz szembe a végzeteddel! A barlang sötétjéből előtekergőző teremtmény úgy nézett ki, mint valami szörnyűséges óriásgyík, és másfélszer magasabb volt, mint Olav. Teste olyan fekete volt, hogy megcsillant rajta a napfény: leginkább arra a bűzös nedvre emlékeztetett, mely távoli, sivatagos puszták talaja alól tör a felszínre, hogy megfertőzzön minden vizet, amit csak ér. Fejét hátravetve feltátotta elefántcsont-tőrökhöz hasonló agyarakkal teli pofáját. A rém buja, női hangon szólalt meg: – Ah, Olav. Drága, drága szerelmem, csakhogy eljöttél. Régóta áhítom már ezt a pillanatot. Bizony, sokat fogsz szenvedni, mielőtt végleg halálodat leled. Olav lándzsája a föld felé horgadt. Aztán ismét felemelkedett. – Szóval te vagy az. Szinte sejtettem. Nos, egyszer már megöltelek. Ha kell, újra megteszem. – Állj! – Ushted odalépett Olav mellé, és mormolva egy ostyát nyomott az ajkához. – Nyeld le. Erőt ad. Olav engedelmeskedett. Aztán megfeszítette a karját, készen rá, hogy elhajítsa a lándzsát. Konok állkapcsával és lángoló tekintetével maga volt a megtestesült hősiesség. Ahogy a tűzsárkány felágaskodott előtte, a férfi elkiáltotta magát: – Támadás! Hulljon a vér, hová hullania kell! Azzal arccal előre a földre bukott. Egy szívdobbanás erejéig senki sem mozdult. Aztán a teremtmény Olav mellé hajtotta a fejét, és szimatolni meg bökdösni kezdte, mint egy macska. Amikor Olav nem mozdult, a szörny felsikoltott. Nyaka görcsbe rándult, farka ide-oda csapkodott, karmos mancsa saját testébe vájt. A sziklatalajhoz verte magát, újra és újra. Iszonyatos erővel egyre szorosabbra húzódó csomóba gyűrte magát, míg végül tükörsima lett, mint egy tojás. Ebből a tojásból förtelmes bűzű, fekete lé kezdett el szivárogni, vissza a barlang árnyaiba, míg végül csak egy emberalak maradt hátra, egy nő, kinek bőre féreghúsként fehérlett.

A nő hosszú bőrszoknyájáról boszorkacsomók lógtak. Meztelen mellei között nyakába akasztott, fekete zsinórokon három fényes ékkő derengett. Amikor megszólalt, Nahala látta, hogy fogait hegyesre köszörülte. Ujját Ushted felé rázva felrikoltott: – Te ott! Mit tettél? Nahala és Sliv reszketett a félelemtől, hiszen a nő semmivel sem volt kevésbé iszonyatos, mint előtte az óriásgyík. Haja úgy hullámzott, mintha víz alatt lenne, megannyi vékony angolnaként tekergett. Ushted, az Oltalmazó viszont a legkevésbé sem tűnt nyugtalannak. – Hasznavehetetlenné tettem számodra a férjedet. Azt akarod, hogy ébren, tudatánál legyen. Hogy szenvedjen. Felébreszthetném. De ha nem teszem, álmában fog meghalni. Semmit sem fog érezni. A nő szeme dühösen fénylett. – És miért cselekednél ilyen ostobán, ráadásul számodra végzetesen? – Van nálad három talizmán. Az egyik szabad átjárást biztosít a világ mélyén rejlő tüzektől a felszínig, és vissza. Ezt megvetem. A másik képessé tesz, hogy óriási távolságokat tegyél meg a szelek szárnyán. Csábító lehetőség, de nem ízlésem szerint való. Viszont a harmadik, mely lehetővé teszi, hogy az időben vándorolj… – Ushted fekete köpenye alól elővonta az amulettjét. – Tudom, hogy belemész az alkuba, mert már eleve nálam van. – Való igaz, ismerem az idővándorlás titkát. Lehet, hogy járok is egyet… közvetlenül azelőttig, amikor megmérgezted a férjemet. – Akkor én visszamegyek ma hajnalig, és Olav el sem jön hozzád. Elveszíted a játszmát. De tudom, hogy nem így lesz: korábban már jártam itt. – Ushted, az Oltalmazó kis ezüstkést vett elő, és hosszú vágást ejtett vele a tenyerén. A sebből vér buggyant ki. – Egyezséget kötünk: visszahozom Olavot a halál torkából, cserébe átengeded nekem az amulettet, és megfogadod, hogy amint végeztél a férjeddel, elkotródsz innen, és soha többé nem térsz vissza. – Azzal markolattal előre odanyújtotta a nőnek a kést. A boszorkaasszony rá sem hederített a felkínált fegyverre. Helyette éles fogsorán végighúzva hasította fel tenyerét. A hegből fekete váladék szivárgott.

– A legkevésbé sem érdekel a városod, sem te, sem az élők birodalma, amint sikerül bosszút állnom. Könnyű megtennem ezt az ígéretet, és még ennél is könnyebb lesz betartanom. – Akkor hősként fogok alászállni erről a hegyről. Egymás tenyerébe csaptak. Vér és fekete váladék elegyedett egymással. Aztán Ushted, az Oltalmazó lekuporodott Olav mellé, elfordította magától a harcos fejét, és a torkába dugta az ujját. Amint Olav végzett a hányással, Ushted a köpenye szegélyével tisztára törölte a kezét, felállt, és azt mondta: – Egy órán belül magához tér. Onnantól azt csinálsz vele, amit akarsz. A boszorkány dühösen sziszegve, mélységes gyűlölettel meredt a varázslóra. De levette az egyik amulettjét, és odanyújtotta neki. Ushted, az Oltalmazó a fejét rázta. – A fiúnak add. – Sliv erre összerezzent. – Ahogy régen tetted, amikor én voltam ő. Nahala felváltva nézett Slivre és Ushtedre. Fejben megfosztotta a varázslót a szakállától, és megpróbálta elképzelni, milyen lesz a fiú arca vénségtől ráncosan. Eddig miért nem vette észre, hogy ők ketten egy és ugyanazon személy? Sliv mohó ábrázattal elvette az ékkövet. Ushted, az Oltalmazó megvetően hátat fordított Olavnak, a boszorkánynak és a barlangnak, majd csak annyit mondott: – Utánam. Mindketten. Nahala kábán engedelmeskedett. Sliv fellelkesülve előbb előreszaladt, aztán lemaradt, hogy a nap felé tartva gyönyörködjön az amulettjében, majd futva ismét behozta őket. Maguk mögött hagyták a barlangot. – Ezt tényleg megtarthatom? – kérdezte az öregtől. – Amíg csak élek? – Nyilvánvalóan. Sliv Nahalára sandított. – És mi lesz a lánnyal? Ushted, az Oltalmazó megvonta a vállát. – A tiéd. Már ha nem sikerül megszöknie előled a hegyoldalban levezető úton, ahogy legelőször tette.

Nahala megbotlott egy kőgöröngyben, és kis híján elesett. Hallotta Sliv nevetését, és szíve megkeményedett. Ha az ellenfelednek jobb fegyvere van, mint neked, vedd el tőle. Ezt is Olav mondta. Nahala olyan fürgén és kecsesen mozgott, mint még soha. Beakasztotta a botját a varázsló nyakában lógó láncba, és a magasba lendítette a talizmánt. A tenyerében landolt. A nyakába akasztotta. Most, hogy az amulett nála volt, nemcsak saját, de mestere és tanítója biztonságáról is gondoskodhatott. Innentől semmi sem árthatott nekik. Távozhattak Kheshemből. Szükség esetén még magán a sivatagon is tökéletes biztonságban átvághattak, védelemnek elég Olav pengéje. Az ékkövet markolva, diadalmasan felkiáltott: – Vigyél vissza ma hajnalba! Nem történt semmi. Ushted nyájasan elmosolyodott. – Az amulett nem vihet vissza annál régebbre, mint amikor először megszerezted. És persze fogalmad sincs, hogyan használd. – Aztán a kezét kinyújtva hozzátette: – Tisztában vagyok vele, hogy Sliv elmondta, valójában nem is vagyok olyan hatalmas varázsló. De ha őszintén azt hiszed, még csak megvédeni sem tudom magamat, akkor kérlek, mindenképpen próbálj meg eltalálni azokkal a késekkel, amiket éppen lopva, de azért elég jól láthatóan próbálsz előhúzni. A lándzsa nyelének vége keményen állon találta Ushtedet, és ajkai közül két fog repült ki vérpermet kíséretében. Ahogy összeesett, szandálos láb taposott a nyakára, és a talajhoz szögezte. A varázsló alig hallhatóan, döbbenten felzihált: – De hát nem ez történt… Biztos kéz pörgette meg a lándzsát, melynek hegyes vége aztán az öregember bordáit szétzúzva a szívébe hatolt. Ushted, az Oltalmazó, akit neveztek Titokzatosnak is, meghalt. A látszólag a semmiből előbukkanó nő mindenhol ékköveket viselt: számos gyűrűjén, még számosabb nyakláncán, kar- és bokaperecein, arcbőrén és fülcimpáiban. Csípőjén ívelt szablya lógott. A hosszú, fekete lándzsa, melyet éppen kiszabadított a varázsló mellkasából, életveszélyesnek tűnt, de messze nem annyira, mint ő maga.

Nahala még sosem látott hozzá foghatóan szépet. Díszes hímzésű, térd alatt végződő szoknyát viselt, melynek csaknem csípőig érő, oldalsó hasítéka alól tarka harisnyanadrág villant elő. Sivatagi napkoronggal díszített bőrmellénye, vagy talán mellvértje szemet kápráztató borostyán- és citrinszilánkokkal volt kiverve. Fonott hajzuhatagát apró bőrsüveg tartotta kordában. Erősnek és inasnak tűnt: pont olyan volt, amilyen Nahala mindig is lenni akart. A lány áhítattal nézte a tündöklő lényt. – Ki… ki vagy? A harcosnő hűvösen elmosolyodott, és mellénye alól elővett egy amulettet: ugyanazt, amit Nahala is viselt éppen. – Hát még nem jöttél rá, kedvesem? Én te vagyok. * Miközben visszasétáltak a hegytetőre, beszélgettek. Miután sikerült felocsúdnia döbbenetéből, Sliv természetesen mocsári nyulat megszégyenítő gyorsasággal eliszkolt. Nahala kései egy szemvillanás alatt a kezében termettek. A fiú háta könnyű, csábító célpont volt – amíg el nem tűnt szem elől. A lány nem dobta utána a pengéket. – Bölcsen tetted – mondta idősebbik énje. – Csak akkor ölj, ha muszáj. – Olav is ezt mondta. – Valóban. Nahala feszülten kémlelte a hegyi ösvényt. – Nem kellene sietnünk? – Nyugalom. – Nahala jövőbeli énje biztatóan mosolygott. – Időnk mint a tenger. * A harc nem tartott sokáig. A sárkányboszorkát türelmetlenül Olav fölé görnyedve találták, ahogy a férfi szíve egyre gyorsabban vert. A harcos Nahala figyelmeztetés és csatakiáltás nélkül, azonnal rárontott. Ahogy a boszorkány a közelgő léptek hallatán felegyenesedett, Nahala szablyája

egyetlen suhintásával átmetszette a nyakában lógó két amulett zsinórját és a torkát, vagyis a banyának sem szöknie, sem átkot mondania nem volt esélye. Végső mozdulatával azonban még sikerült megidéznie korábbi sötét, folyékony lényét. Már félig visszaalakult hüllővé, amikor Nahala lándzsája átdöfte a szívét. A sárkány hatalmas, fekete hullámként bukott alá, mindent telefröcskölve förtelmével. Ahogy elpusztult, a barlangja összeomlott, annyi kő alá temetve tetemét és a megmaradt két amulettet, hogy abból új várost lehetett volna építeni. A harcos Nahala fejét hátravetve, diadalmasan felrikoltott. Az örömtől reszkető Nahala nézte, és tudta: Ez én vagyok. Ha felnövök, ez leszek. Amikor aztán minden elcsendesedett, a két Nahala a földön heverő, mozdulatlan Olav felé fordult. A férfi sápadt volt, de egyenletesen lélegzett. Kétség sem férhetett hozzá, hogy fel fog épülni. – Nézd csak! – mondta a harcos Nahala, és tekintete ellágyult. – Milyen szép így fiatalon, a dús, fekete szakállával és az izmos végtagjaival. Nem gondolod? Az ifjú Nahala Olavra nézett, és önmagát is meglepve azt találta mondani: – Dehogynem. Nagyon is szép. – Viszont majd ha felébred, mindenképpen tegyél róla, hogy azt higgye, ő maga vitte véghez a hőstettet. Hiszen tudod, milyen gyerekes néha. – Aztán az idősebb nő megérintette az amulettjét, és fokozatosan eltűnt a jövendő idők soseholjában. Ez volt hát Olav, a Kereskedő meséje, akit Sárkányölőként is emlegetnek. Feleségével hosszú éveken át kísért még karavánokat a sivatagon át. Olykor haramiákkal is találkoztak, akiket könyörtelenül lemészároltak. Számos gyerekük született. Idővel Olav meggazdagodott, visszavonult egy tengerparti udvarházba, ahol előbb meghízott, aztán végül meghalt. Bárcsak mindannyiunknak ilyen jól alakulna a sorsunk!

Kemenes Iván fordítása

Patricia A. McKilli p ÁLCÁZÁS Patricia A. McKillip (www.patriciamckillip.com) sok év alatt sok fantasyregényt írt, köztük az Óföld elfeledett vadjait és a Vadág erdeibent, a Riddle-Master trilógiát, és legutóbb a Kingfishert. Munkásságáért World Fantasy- és Mythopoeic-díjjal is kitüntették. Novelláskötetei többek között a Wonders of the Invisible World, a Harrowing the Dragon és a Dreams of Distant Shores. Az oregoni partvidék egyik kisvárosában él férjével, a költő David Lundével.

A vén Seeley professzor méhszorgalommal cikázott diákjai között, vizsgákat potyogtatva a padokra: volt, aki tesztet kapott, mások fura kacatokat vagy felismerhető holmikat. Már csak pár hónapja van a nyugdíjazásig, gondolta Will, miközben elnyomott egy ásítást, belefeledkezve az ősöreg mágus látványába, aki ide-oda pörgött, megállt, és elindult, mintha valami rég elfeledett táncot ropna a diákok körül. Hosszú, hófehér bajsza, amely úgy meredezett, akár két rozmáragyar, időnként meglebbent szuszogós dúdolásától. Már vagy háromszor fordult a padok között Will előtt és mögött, tárgyakat cibált elő a zsebéből vagy rántott ki az ingujjából. De egyelőre elkerülte a fiút, miközben táncikálva tesztlapokat, egy napszemüveget, pár tulipánt, egy tenyérnyi hárfát és egy papírkalapot osztott ki a zavartan figyelő csoportnak. – Kezdhetik – mondta végül, mire Will felkapta a fejét, rögvest kiverve belőle az álmosságot. Hát velem mi lesz?, kiáltott fel magában, elborzadva a gondolattól, hogy netán újra végig kell ülnie az Ősi Varázslatok Alapjai kurzust. Mit

rontottam el? Mit nem csináltam meg?, törte a fejét riadtan. Az egész főleg történelemből állt, néhány pókhálós varázslattal színesítve; akárcsak a töriórák úgy általában, ez sem volt túl emlékezetes vagy akár hasznosítható, főleg nem a Varázstudományok diplomához. – Seeley professzor? – Nyissa ki a szemét, Mr. Fletcher – hallotta tisztán a méhzümmögésből, amelyhez tanára visszatért, újra az orra alá döngicsélve, útban a katedrához. Will lepillantott üres padjára. Ott hevert előtte, élesen elütve a fakó famintázattól, egy apró csigaházforma kődarab: mintha csak egy kupac megkövült széklet lett volna, némi szivárványos csillogással a felszínén. Will döbbenten nézte, inkább nem nyúlt hozzá. Végül finoman megbökte az ujjhegyével. Elfojtott kuncogások fogadták mindenfelől. – Netán valami gondja van, Mr. Fletcher? – Dehogy – mondta, és felsóhajtott. Neki is ez volt az utolsó éve, hétből a hetedik, félévkor a „Rostálással”, ahogy a tanárok hívták, avagy a „Pokoljárással”, ahogy a diákok. Legjobb barátai közül már hárman is lemorzsolódtak a záróévben, áldozatul esve a könyörtelen vizsgáknak. Még Laurel is. Egyik éjjel ott volt, másnapra eltűnt. Elkenődve maga elé képzelte a lányt: kócos, arany-zöld hajkoronáját, hosszú-hosszú csontjait, ujjainak zsenge ágait, amelyek mintha csak egyetlen érintésre virágba borultak volna. Még ő is megbukott. Hát, gondolta, feltámadt érdeklődéssel szemügyre véve a komor kis kupacot a padján, legalább megkereshetem, miután kirúgtak innen. Egy ráncos, égkék és enyhén bevérzett szem nyílt ki a kőben. – Na de Mr. Fletcher – hallotta Will a fejében, mire csontjai elolvadtak, hogy mielőbb a pad alá süllyedhessen. – Ne adja fel ilyen könnyen. Senki sem szereti a vigaszdíjakat. Kihúzta magát, megfeszült szájjal visszafojtva a tiltakozást. Kétségkívül jogos volt, hogy a hang betolakodott a fejébe. Seeley professzor az egész vizsga alatt figyelemmel kísérte az osztályt, ha netán bármelyikük tévútra jutna, bajba kerülne vagy éppen ijedtében elmenekülne. A szem a kőben bezárult; a professzor visszatért természetes hangjához. – Mostanra mindenki tisztában van vele, mivel járnak a hetedikes vizsgák. Lesznek maguk között, akik váratlan helyen találják magukat;

mások végig itt maradnak. Akik tesztsort kaptak, azok sincsenek előnyben. Manapság a múlt nagy része már csak írásban létezik, ez sem jelent könnyebbséget. Egy percig se feledjék, hogy a mágia és varázslat korai hajtásaival lesz dolguk, amelyek rendszerint nem szúrják ki rögtön az ember szemét. Igyekezzenek mielőbb felismerni és meghatározni, mit kaptak. Találjanak megfelelő szavakat, amelyekkel leírhatják őket. Tartsák észben: mindig, de mindig a nyelv a mágia. És vigasztalja magukat a tudat, hogy az iskola évezredes történelmében még senki sem halt bele a vizsgába. – Sovány vigasz – motyogta Will. És máris kint volt, Isten tudja, hol: napfényben és fák között állt egy hosszú hegyoldal mezején, a szél úgy tombolt körülötte, akár egy sárkány. – A kövem… – csuklott fel rémülten, és a fűben keresgélve forgolódni kezdett. Sehol sem találta a vizsgáját; ott hagyta, a teremben – máris megbukott. Hasadék nyílt meg a lába előtt; a kő repült ki belőle, nagyot koppanva a bakancsán. Rámeredt, félig megkönnyebbülten, félig sajnálva, hogy látja. A kő ezúttal nem bámult rá vissza. A vadul hajladozó fűszálak gyémántfényeket csaltak elő belőle, majd árnyékot vetettek rá: hol felragyogott, hol megfakult végtelennek tűnő körforgásban. Will megbabonázva a kő fölé hajolt. A csillogás semmivé foszlott az árnyékától, csupán egy ősrégi ganaj maradt belőle. Vonakodva lenyúlt érte, és felvette. Agyában felreccsent egyik kisiskolás tanárának száraz, humortalan hangja: Csak úgy lehet hatalmat szerezni bármi fölött, ha kimondjuk a nevét. Ismerni kell, hogy elnevezzük. Eggyé kell válni vele, hogy megismerjük. – Szívás – mondta Will, nagyjából összefoglalva a helyzetét. Az ég hirtelen kifakult. Esni kezdett a hó. * Sydney hallgatta, ahogy Gauda leénekli az égből az álca-sárkányokat, még mielőtt kitört a vihar, majd hópelyhek lettek belőlük. A lány hangja élelmet jelentett. Alvást. Reggelt, ébredést, útra kelést. Riadót fújt. Kezdetet hirdetett. És véget. Kiskoruk óta hallották. Gauda

velük nőtt fel; együtt voltak gyerekek. Az álca-sárkányok bárhová követték volna a hangját. Akárcsak Sydney, amióta először meghallotta Gauda énekét. Vagyis, majdnem bárhová. Sejtelme sem volt róla, pontosan hol rejti csodás hangját abban a finom csontú, karcsú testében, üde, kerek arcán amolyan szórakozott ábrázattal, miközben a sárkányokat figyeli. Gauda előbb kezdett el énekelni, mint beszélni. Előbb mutatkoztak meg előtte a sárkányok, előbb ébredt rá, anélkül hogy tudta volna, sárkánydalnoknak született, mint hogy először kiejtette a szót. Hangja hol mélyen és elbűvölően zengett, hol förgetegként tombolt, hogy azután egy pillanat alatt gyöngéd altatóvá szelídüljön: rabul ejtette vele az álcákat, parancsolt nekik. Gyertek hozzám, üzente most. Gyertek elő a felhőkből, a szélből. Gyertek, és váljatok fákká. Sydney figyelte, ahogy megtelepednek az ágakon. Az erdő koronájában nagy, erős, tollas, mélyzöld gallyak fakadtak, amelyek oly könnyedén és kecsesen hajladoznak a zord szélben, ahogy a hínár a dagályban. Ahogy az álcák lecsaptak és a kéregre tapadtak, levetették párás-felhős vonásaikat, felöltve a vaskos-rojtos ágak képét, a törzsek és tűlevelek színét, míg végül maguk is széltépte, susogó óriásokká váltak. Gauda bárhol felismerte a sárkányokat. Sydney akárhogy erőltette a szemét, hamarosan elvesztette a határvonalat a fenyők vége és az álcák kezdete között. Gyorsan nőttek, tudta jól: maroknyi sárkányból máris kicsiny repülő lett. Hihetetlennek tűnt, hogy egy fa tetején parkoló szárnyas járművet szinte észre sem lehet venni. – Mind hazaért? – kérdezte Gaudát. Szedett-vedett nyelvkeveréket használtak: némi latint vegyítettek helyi kifejezésekkel, pár egyetemes gesztussal és a kalmárok piaci argójával. Gauda nemet bólintott, egyre csak énekelve. Népénél a bólintás volt a tagadás. Egy ujját felmutatva jelezve, hogy egy még hiányzik. Majd az ujj az égre szegeződött, amelynek homályos színfoltja egyre gyorsabban fakult a felhők alatt. Elkapta egy nagy, fagyos szem röpke pillantását, mielőtt az ágak közé csapódott és tobozzá vált. Gauda megrázta a fejét: mind hazaért. A hamvadó napfényben hatalmas máglyák varázsolták egyetlen hullócsillagrétté a rideg csúcsokat, havas ormokat és távoli lejtőket. Az árnyak sebesen beleolvadtak a villódzó fényeken szétkúszó szürkületbe:

talpon a tábor, lakóit nem lehet számba venni sem két, sem négy lábon. Katonák és mindenféle szörnyek aprították és hordták erdőszámra a fákat; mások tüzeket raktak belőlük. Sűrűn nyüzsgő tömeg gyűlt a máglyák köré, akár a felrobbant holdak és bolygók törmelékgyűrűje. Az erdőkön túl, amelyek mélyén egész csordákat húztak nyársra és sütöttek ropogósra, fekete szurdok szelte át a hegyoldalt, az emberföld határát jelölve. A szakadék túlsó széléről vihar gomolygott át, szüntelen hóförgeteggel borítva az üres bérceket és lankákat. Az álcák és fák ligetében nem égett tűz. Gauda és Sydney tetőtől talpig vastag, karmokkal ékes prémekbe burkolózott. Sydney varázsló volt; Gauda varázserejű a maga kiszámíthatatlan módján. Ketten együtt legalább tucatnyi kunsztot ismertek a tűzgyújtásra. Ám a tűz bonyolult nyelvet jelentett a sárkányoknak, és Gauda már altatót dúdolt nekik. Még éjfél előtt újra felébreszti és enni küldi őket a hatalmas máglyák pernyefelhős zsarátnokába hullt maradékokhoz. Ismét felemelte mutatóujját, ezúttal mosolyra görbülő ajkához. – Mind alszik – mondta halkan. Majd mind felébredt, keskeny fejek bukkantak elő a szárnyak alól, szárnyak tárultak szét, kereső, kaparó karmok rázták meg az ágakat, szemek villantak fel és enyésztek el, felhő-, fakéreg-, végül aranyszínben. Az egyik álca pofájából láng csapott fel, akár egy kurta kérdés, visszfényt vetett szemében, a két ember figyelmét ráirányítva valamire a távoli szürkületben. Egy ifjú állt a messzi lankán, földbe gyökerezett lábbal meredt arra, amit nem is láthatott volna. Az álca-sárkányok éber serege mozdulatlanul bámult vissza rá. Mintha az idegen hozta volna magával a vihart. Havazni kezdett, minden bizonnyal az öltözékétől, gondolta Sydney. Ilyen magasan a hegyek között, ebben a rideg, deresedő évszakban csupán egy szál katonanadrágot és rövid ujjú inget viselt. Gauda a döbbenettől saját nyelvére váltott. – Whathu? – kérdezte, vagy talán: – Farlu? – A keze eltompította a szót. A sárkányok a nyakukat nyújtogatták, felverte őket bizonytalansága, feszültsége. Az ifjú hitetlenkedve kapkodta tekintetét Gaudáról az álcákra, majd vissza Gaudára, hátralépett, és váratlanul egy hóbuckára huppant. Sydney gátlástalanul beleolvasott a gondolataiba, azután felkacagott.

– Mondd meg nekik, hogy nem kell félnünk – közölte Gaudával egy kézmozdulat kíséretében: nyitott tenyérrel szélnek eresztette a félelmet, akár a pelyvát. A feszültség, a kézzelfogható veszély kiengedett a lányból, és vele együtt a sárkányokból. Lágy, megnyugtató dúdolásba kezdett, mire behúzták karmaikat, lecsukták szárnyaikat, és visszaolvadtak a fákba. Sydney lesétált a lejtőn az idegenhez, odanyújtotta kezét, és kirántotta a hókupacból. Az ifjú szörnyen reszketett, tágra nyílt szemében sárkányok nyüzsögtek. – Te aztán messzire keveredtél hazulról! – csodálkozott Sydney. Az ifjú ránézett, végre tisztábban látta, és elöntötte a remény. – Szintén dr. Seeley záróvizsgáját csinálod? – Nem – vágta rá Sydney. – Az álca-sárkányokat tanulmányozom. A Hadügynél dolgozom. Az ifjú kis híján ismét hanyatt esett: elkapta a karját, és megtartotta. – Hol vagyunk? – faggatta. – Hát, úgy kábé huszonkét századdal korábban. Mégis miféle órán tanítja dr. Seeley ezt a kort? – Ősi Varázslatok. – A hangja elcsuklott. – Mondd, hol vagyunk? – Épp átkelünk az Alpokon. Nagyjából ötvenezer emberrel, akik tucatnyi különféle nyelven beszélnek, harminchét elefánttal… vagyis már csak huszonkilenccel, nem nagyon bírják a hideget, öt álcával, két mágussal vagy néggyel, attól függően, honnan nézzük, valamint a történelem egyik legkiválóbb hadvezérével. Maradjunk három mágusnál. Te jobban látod őket, mint én. – Kiket? – kérdezte halkan. – A sárkányokat. Az ifjú némán újra a fákra nézett. – Furán vibrálnak. Azt hiszem, megbuktam a vizsgán, mehetek haza. Sose bírtam a törit. – Ne izgulj. Ahogy dr. Seeley mondani szokta, senki sem halt még bele a vizsgába. – Érezte a fiú meglepetését, és elmosolyodott. – Ismerem a módszereit. A Hadügynél mindent szemmel tartunk, aminek a legkisebb hasznát vehetjük. És a profot nagyon érdeklik az álcák. – Megrántotta az ifjút, aki mintha a földhöz fagyott volna. – Gyere, Gauda tud olyan tüzet

rakni, amivel nem riasztja meg a sárkányait. Nem kell félned tőlük. Félig podák, és nagyon intelligensek. Az ifjú végre tett egy lépést. – Podák? – kérdezte. – Cephalopodák. – Az ifjú csendjéből ásított az űr, az értetlenség. Sydney betöltötte, felkészülve a kérdőjelek záporára. – Polipok. * A harci mágus szavaira Willnek ismét elszorult a torka: riadtan kutatta a hatalmas szemeket és gubóforma testeket, a pipaszár hosszú lábakat – vagy akkor karokat? –, amelyek az ágak között libegtek. Semmi más, csak sárkányok és fák, ha hihet a szemének. A sárkányok akkorák voltak, hogy elvihették volna a hátukon. Figyelte változó alakjukat, lekövetve körvonalaikat a valódi fák között, amelyek gallyai vadul ágáltak a szélben, úgy hadonászva, mintha egy láthatatlan zenekarnak vezényelnének. Nyugodtan gubbasztottak a viharban. Csupán könnyű rezgések futottak át rajtuk, főleg a széleken, akár egy csobogó pataknál. Hullámok, gondolta Will csodálkozva; a kurta szuszt a nő kérdésnek hitte. – Nem koncepció – mondta neki –, ösztönös megértés. – Érintése Will könyökén koncepció volt, amelyet tisztán értett, és őszintén hálás volt érte: a nő valahogy megosztotta vele tömött prémkabátjának melegét, mintha csak kitárta volna előtte, hogy beinvitálja. Még az orra is felengedett. – A polipok, mondhatni, a bőrükkel látnak; olyan simán tudják álcázni magukat az óceánban, ahogy mi levegőt veszünk. Pontosan ezt vizsgáljuk ezeknél az álca-sárkányoknál is. – A Hadügyben. – Így van. Álcázási módszerek. Tiszta sor. Azonnali láthatatlanság a csatamezőn. Persze csak az embereknek, nem a fegyvereknek. Az egy másik részleg dolga. Will elképedten bámulta, szemét összehúzva a könyörtelen szélben. A nő alig néhány évvel tűnt idősebbnek nála, egyúttal évszázadokkal öregebbnek is; mint akinek már meg se kottyan, hogy új és hatékony gyilkolási módokat eszeljen ki. Arca keskeny és formás, dús sötét haja csupán a hótól fehér,

mosolya könnyed és merész, mintha örökké heccre készülne. Will feszengve arra gondolt, vajon mekkora hatalom lehet a kezében. – Jobb, ha nem tudod – mondta a nő, lazán áthágva minden szabályt, amelyeket kínkeservvel Will fejébe vertek a gondolatolvasásról. Elmosolyodott, ismét csipetnyit csúfondárosan. – Ami a jó modort illeti, a munkám leszoktatott róla. Valahol a kavargó hóesésben felbődült egy elefánt. – Harci elefántok – mondta a mágus, mire Will ismét elámult, hogy a hadvezérek még huszonkét századdal később is a természetből nyernek ihletet a háború természetéhez. – Van neved is? – kérdezte a nőtől. Már majdnem elérték a ligetet: a semmiből támadt halvány, szelíd tűz meleggel cirógatta a vaskos törzseket. A mágus felvillantotta pajkos mosolyát. – Fogjuk rá. – Nemcsak erőszakos, de elég lekezelő viselkedés kérés nélkül behatolni a másik elméjébe. Nekünk ezt tanították. A veszélyeiről nem is beszélve. – Sydney. – Tessék? – Ez a nevem. Sydney Culver. A Hannibal Katonai Akadémia Mágikus Hadviselés Karán végeztem. És téged hogy hívnak? Ha már itt tartunk. – Will Fletchernek. A Hallowgrove Egyetem végzős hallgatója vagyok varázstudományok szakon. – Vagy úgy. Hogy is nevezitek? Rostaévnek? – Pokoljárásnak. – Will felsóhajtott. – Talán még átmehetek, ha ezt túlélem. A másik mágus a sárkányok gyűrűjében édesdeden dúdolt a szunnyadó fenevadaknak. Will szemhéjai is lassan elnehezültek, ahogy nézte a tűzfényes arcélt. Fogadni mert volna, hogy az altatódal hatókörében minden élőlény, hadvezértől harci elefánton át a földi gilisztáig mély álomba merül. – Ő Gauda – mondta a mágus Sydney, majd hozzátett néhány érthetetlen mondatot beszédhangján és kézmozdulataival. Gauda apró mosolyt villantott Willre, benne némi érdeklődéssel, majd figyelme visszafordult a sárkányai felé. Szinte még kamasz, gondolta Will, elképedve mérhetetlen

nyugalmán és hatalmán. Gauda ismét kíváncsian rápillantott, Will elmosolyodott, mire a lány mondott valamit zagyva nyelvén Sydney-nek. – Úgy véli, elég bizarr ízlésed van a ruhák terén. – Tuti nem bizarrt mondott, azt a szót még ki sem találták akkor. Most. Amikor vagyunk. – Elharapta a szót, és rámeredt az egyik tobozra, amelyből tűzvörös szem szegeződött rá, lomha hullámokban feltámadó és lanyhuló karmazsinban. – Igaza van – folytatta bólintva. – De terepszínt viselni egy hómezőn feleannyira sem bizarr, mint létrehozni egy álcasárkány-bébit. Sydney félrehajtott fejjel fontolgatta a felvetést. – Segít, hogy megismerjük a polipok és sárkányok anatómiáját. Will is fontolóra vett valamit, de inkább felhagyott vele. – Nem hinném… – A tengeri sárkányok egykor elterjedtnek számítottak az óceánokban. Bizonyítható, hogy párosodni tudtak a tűz-sárkányokkal, a tanulmányok szerint főként viharok idején. Azután az óceánok lehűltek, a tengeri sárkányok kihaltak, csak a legmelegebb vizekben maradt belőlük. A polipok azonban bármilyen hőmérsékleten megélnek, és akár hétméteresre is megnőnek. Ha egy tűzokádó tengeri sárkány és egy óriáspolip megfelelő időben összeakad, semmi sem gátolhatja meg a fejlábú kujont, hogy bejuttassa a spermáját bármibe, amire csak szemet vet, legyen az tengeri sárkány vagy tűz-sárkány, netán, ha egyes népmesék és rajzok nem csupán buja képzelgések… – Ne már! Komoly? Nőkkel is? A lány vállat vont. – Ennek is utánajárunk. Át tudja adni egy polip az álcázóképességet emberi utódainak? Ugyan mi lehetetlen manapság? – Mobilhívás az ókorba? Sydney ajka görbe mosolyra húzódott. – Azon is rajta vagyunk. Gauda odaszólt valamit, a fák felé intve. Az utolsó nyitott szem is eltűnt; az álcák álomba merültek, körvonalaik békés hullámokat vertek, hol beolvadva az ágak sűrűjébe, hol elválva tőlük. Megfordult a szél, sűrű füstöt és forró, szenes hús bűzét sodorva Will arcába. Felnyögött. Gauda, aki

felettébb járatos volt a fura hangok és mozdulatok értelmezésében, mormolt valamit a fáknak, majd elillant. – Hová ment? – Szerez valami vacsorát. – Sydney levette köpenyét, és Will vállára terítette. A fiú orrába szúrt a prém avas szaga, csupasz karján érezte az apró karmokat, hidegek és szúrósak voltak. Remélte, hogy a kicsiny, arctalan fenevadak emlékezni fognak rá, hogy nem ő tehet róla. Végre-valahára felengedő ujjai között ott lapult a kemény kődarab, a köpeny egyik prémes zsebébe ejtette. – Ne aggódj – tette hozzá Sydney –, mindjárt jövök. – Egyedül hagysz a sárkányokkal? – kérdezte elborzadva. – Nincs mitől félned. Hiszen már majdnem varázsló vagy. Csinálj valami majdnem varázslatot, ha rád ijesztenek. – De hát… hová mész? – Kerítek egy kis innivalót. Tudom, hol tartják a parancsnokok a borukat. Azzal eltűnt. Will meghúzta magát az alvó sárkányok között, és arra gondolt, vajon megéri-e a holnapot. * A támadó sereg épp akkor tört ki a szurdokból, amikor Sydney az elefántokhoz ért. Üvöltés és fegyvercsörgés verte fel a hólepte szürkület csendjét a távoli, hatalmas máglyákon túl. A támadók felkapaszkodtak a meredek vízmosáson, gondolta, amelyet túl mélynek és veszélyesnek tartottunk többezernyi saru, lópata, elefánttalp és társzekérkerék számára. Az idegen hadsereg, amely elözönlötte a környező hegyeket mindenféle engedély, megegyezés vagy ajándék nélkül, feldúlt erdőket és szenes csontokat hagyva maga mögött, minden bizonnyal felkeltette a helybéliek haragját, és ez a sérelem – a jelek szerint – vért kívánt. A harci elefántok felriadtak az ismerős csatazajra, és túlbömbölték. Gondozóik, akik a cserényben ettek és aludtak, odarohantak hozzájuk, hogy elengedjék őket, és fegyvert fogjanak. Százféle hangszer fújt riadót, harsogott parancsokat, verte a harci ritmusokat. Egyszerre mindenütt fegyveres férfiak bukkantak fel, kivont kardokkal és felajzott íjakkal,

lóhátra pattantak és vezényszavakat üvöltöttek, pajzsok és páncélok villogtak, ahogy a katonák fel-alá csörtettek a máglyák különös alkonypírja és a hóesés tompa derengése között. Sydney-nek eszébe jutott az ifjú, aki csak egy ártatlan záróvizsgára készült, és arra gondolt, mégis hová tehette a tanára azt a maradék józan eszét. Amint a trombitáló elefántok kitörtek a cserényből, és berontottak a fegyveres férfiak széles, kettős hullámába, egyik oldalon valamivel sápadtabb és bozontosabb áradattal, majd összecsaptak, éppen ahol Sydney az imént állt, a varázslónő máris az álca-fák között termett. Kis híján beleütközött Gaudába, aki tágra nyílt szemmel bámult fel az ágak közé. Sydney körülnézett Will után, azután behunyta szemét, és könyörtelenül utánakapott a fiú meglehetősen borús és ellenséges elméjének. Egy pillanatnyi keresés után arra jutott, Seeley professzor végre észhez tért, és megmentette a diákját. Willnek ugyanis nyoma sem volt. Gauda mondott valamit, majd megismételte, fokozódó feszültséggel, végül megragadta Sydney karját, és az arcába lökte ugyanazt az érthetetlen kijelentést. – Nem értelek – emlékeztette Sydney többé-kevésbé közös nyelvükön. Gauda a fákon lévő álcákra bökött, majd felmutatta széttárt ujjait. Négy, közölték az ujjak Sydney-vel, aki egy pillanatig tanácstalanul rájuk meredt, majd rémülten elkerekedett a szeme. – Négy – mondta tompán. – Négy – visszhangozta Gauda a fejét rázva, majd hüvelykujját is a számhoz adta. – Öt álca-sárkány. Öt sárkányom van. Ez csak négy. Sydney megpróbálta elképzelni, ahogy a morcos ifjú felmászik a fára, és rákapaszkodik az egyik sárkány hátára. – Nem – jelentette ki. Még az alkonyba borult hegytetőn összecsapó seregek sem rémítették meg annyira, mint egy álca-sárkány, aki felbőszült a lármától. Gauda szélesre tárta karjait egy ősi gesztussal, amely valamennyi nyelvnél régebbi lehetett: Akkor mi van? Hol lehet?

Hirtelen megszólalt egy sárkány aranyló lángnyelvvel, épp amikor a csata szétterült a fennsík mezején, durva üvöltésekkel, csengő kardacéllal, összetrombitált elefántokkal és emberekkel a hatalmas kézi fáklyák füstös ködében. Kitárta éjsötét szárnyait; Gauda ádáz, parázsló dallamba kezdett, amelyet Sydney még sosem hallott tőle. Csatadal volt. Elvégre az álcák harci sárkányok voltak, és Gauda jól értett a háborúskodáshoz. A négy álca felreppent, majd leszállt a hóra; fehér árnyakká váltak, belső tüzük derengve fénylett. Gauda ismét mondott valami érthetetlent Sydney-nek, aki pontosan értette. – Megyek én is – vágta rá, és felkapaszkodott a széles, meleg és kérges hátra Gauda mögé. Csatázó álcák: elvégre épp ezért volt itt. – A Hadügy ezt imádni fogja. Gauda ismét dalolni kezdett. Hóból és alkonyatból sűrűsödött szárnyak hasítottak a szélbe, ahogy a csatázó seregek lezúdultak köréjük, véres tisztást taposva. Az álcák tűz- és árnyszínekre váltottak, ahogy Gauda a hegytető felé irányította őket. Harci hangja erős, merész és csodálatos volt: elnyomta a küzdelem zenebonáját, megdöbbentve a támadókat, akik legfeljebb egy-egy aranyló tűzcsíkot láttak, de semmit a sárkányokból és láthatatlan mágusokból. Kósza nyíl röppent feléjük, dühödt lánghullám válaszolt rá az álcáktól, amely aranyfolyammá olvasztotta a havat a lankán, ledöntve lábáról megannyi katonát, akiket magával sodort a sárkánytűz és hó lavinája. – Egyik sereget sem kímélik – zihálta Sydney. – Sem az elefántokat – tette hozzá egy csatára lendülő monstrum láttán, amely hirtelen hátrahőkölt egy elhibázott álca-lángnyelvtől, levetve hátáról lovasát, majd vérszomjas trombitálást produkálva agyontiporta vaskos mellső lábával, majd néhány másik harcost is, akik a közelében vagdalkoztak egymással. Halálsikolyaikat elnyomta a hangzavar. Gauda szórakozottan megrázta a fejét, egyetértve Sydney-vel, mondjon bármit; hangja akár a csengő érc, egyetlen pillanatra sem nyomta el a csatazaj. – Na persze – válaszolt Sydney saját magának, mintha csak most eszmélne rá, honnan és melyik korból jött –, mi nem sárkányokat használunk majd álcáknak. Ismét elnémult, amint meghallotta, hogy Gauda dallamot vált. A tűz nem tesz különbséget a seregek között, ahogy a sötétség sem. Az álcák

már nem okádták lángjukat mindenre, ami mozgott, támadásuk egyre inkább a megfelelő ellenfélre zúdult. Valami pontosabb derült ki Gauda dalából, gondolta Sydney. A sárkányok már nem tartottak szét, inkább egyre szorosabb kötelékben repültek, mintha csak egy konkrét jelre vártak volna úrnőjüktől. Együtt nevelkedtek fel, a sárkánydalnok egyszerre tanulta meg nyelvüket a sajátjával. Sydney eltűnődött a helyzet összetettségén, azon törve a fejét, miként fordíthatná a Hadügy hasznára az ősi álcákat, a sárkánydalnokot és a szemben álló seregeket valamikor a távoli jövőben. A válasz szinte egy csapásra és kristálytisztán jelent meg előtte egy lángcsóva fényében: a mágustanonc Will Fletcher a hiányzó álca hátán szélvészként suhant Gauda hangja felé. * Willnek esze ágában sem volt ezt tenni. A leghalványabb tervei között sem szerepelt, még azon a listán sem, ahol a nagy ívben kerülendő dolgok sorakoztak, például a szakadékba ugrás vagy az incselkedés egy éhes cápával. Az álca ötlete volt. Will épp felszította a tüzet, amikor felnézett, és meglátott egyetlen lángszínű szemet, amely fényesen, értelmesen meredt rá a fáról. Kiszáradt a torka, és megdermedt. Ám a sárkányszemben vészjóslón lobogó lángocskájában felismerte a kíváncsiság különös fényét. Miféle varázslat lapulhat egy ilyen szem mögött, tűnődött. Majd rájött, hogy a kérdés kétirányú. Kővé dermedve állt, a tűz mohón belekapott a bot végébe, amellyel felpiszkálta. Mintha szárnyak kavarogtak volna homloka mögött; gondolatban álcát öltött, visszatükrözve környezetét; farönk lett, vaskos ág, hóbucka, lángnyelv, végül – egy erőtől duzzadó pillanatra – sárkány. De végig önmaga maradt, egy ifjú a sötétben, aki a tüzét szítja, és csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy a botot emésztő lángok már az ujjai után kapnak. Elejtette, belenézett a polipszembe, a sárkányelme mélyére, végül a rejtett szemekbe, amelyek tetőtől talpig elborították a kérges bőrt. Látni akarok mindent, gondolta megbabonázva, a te szemeddel.

Hát láss, mondta a sárkány. Nem emlékezett rá, hogy megmozdult; egyszerre ott ült a sárlány hátán, nézte a szurdokból kiözönlő támadók seregét. Meghallotta Gauda dalát. Először csak a távoli hang ütötte meg fülét, mire nyomban hegyezni kezdte a sárkány szárnyai közé lapulva. És akkor rázúdult a dal, végighömpölygött egész testén, kívül-belül, mígnem egy lett lélegzetével, bőrével, szívverésével. Légy vad, mondta, légy félelmetes. Légy tűz és éj, zengjen véred, hadd halljam. Zengjen a szíved, válaszul dalomra. Legyen lángvihar a szíved, küldd el dalolva, a halál arcába repülve. A sárkány felbömbölt. És vele Will is, a tűz hátán kiüvöltve lelkét, mígnem hirtelen rádöbbent: De hisz én ember vagyok. Újra saját testében érezte magát, saját szemével nézte a csatasorokat, a sárkányok tüzében, a máglyák lángjánál, amelyekből fáklyákat rántottak ki a katonák, széthasítva velük a szürkület fátylát, jobbjukban kardpengék szabdalták a levegőt folyékony ezüstfénnyel és egyre több vérrel. Bennem nincs tűz, gondolta. Jobb térdén mégis különös melegséget érzett, mintha valami szikrát csiholt volna testében. Az álca-sárkány, csupa sötét árny és lángnyelv, izzó sugarat röpített a harcoló férfiak sűrűjébe; üvöltve szétfutottak, Will tisztán látta a loboncokat, szakállakat és prémeket az egyik oldalon, a sisakokat és páncélokat a másikon. Gauda hangja újra átsöpört benne: Figyeljétek a különbségeket. Emlékezzetek rájuk. Védjétek a sereget, amelyet kísérünk. Ismeritek őket, én fenséges, káprázatos fenevadjaim. Lássátok az én szememmel őket. Fenséges vagyok, gondolta Will lenyűgözve, káprázatos vagyok. Szíve felbolydult, tűzben izzott, amelyet az a szilaj és bűbájos hang gyújtott. De nem volt módja életre kelteni ezt a tüzet, hogy aztán kegyetlen, szörnyű sugárban a barbárokra zúdítsa. Nincs mivel ölnöm. A lángok fényénél észrevett egy férfit odalenn, amint lándzsával hátba támad egy lovast, akinek fényezett bronz-ezüst páncélja és ékköves sisakja fennen hirdették magas rangját. Mindkét oldalán irtotta a barbárokat,

módszeresen és gyakorlottan, mialatt a lándzsás orvtámadó félrelökve egy katonát és felnyársalva egy másikat, utat tört magának a lovas felé. Védd meg, parancsolta Gauda. Nincs fegyverem, gondolta Will tehetetlenül, miközben hevesen vágyott rá, hogy engedelmeskedjen, sóvárogva óvni és védelmezni kívánt. Megpróbálta az álca figyelmét az orvtámadóra irányítani, de semmi sem tántoríthatta el Gauda hangjától. Ekkor eszébe jutott a világ legősibb fegyvere. Felismerte a meleg forrását a térdénél, és előhúzta a prém belső zsebéből. Saját sötét, belső tüzétől fénylett a sárkány-tűzben. A barbár harcos odalenn felemelte a lándzsáját, hátrahajlította karját, hogy a lovasra vesse, mire Will a fejére ejtette a sárkányganét. Egy röpke, végső pillanatra még látta, ahogy a barbár meginog, és lándzsája kicsúszik kezéből: megdörzsölte a fejét, majd dühös csodálkozással felnézett, repülő harcosokat és láthatatlan sárkányokat keresve a sötétben és hófúvásban. Azután eltűnt. Odalett a sötétség. A lárma, a csatakiáltások és halálsikolyok, a trombiták, dobok és agyarak hangzavara, az éjszakában selyemként suhanó sárkánytüzek robaja, mind megszűnt. Elszállt a fagy. Will lélegzete elakadt. Újra az osztályában találta magát, a padjában ült. A teremben egy lélek sem volt Seeley professzoron kívül, aki a katedrája mögött játszadozott a megkövült ganéval, minden jel szerint csak arra várva, hogy Will visszatérjen a jövőbe. – Szép munka, Mr. Fletcher. Will lepillantott: a kis állatkákból álló bunda eltűnt róla, a többivel együtt. Szótlanul pislogva a tanárára nézett, próbált rájönni, mit is csinált. – Igen? – kérdezte végül. Kihúzta magát; a csontjai még jól forogtak, nem úgy, mint az agya. – Mégis miért? Nem sokat tettem. – Magával hozott valami roppant értékeset a múltból. – Nem tudom, mit. Utoljára akkor láttam azt a követ, amikor egy idegen fejére ejtettem. – Hozott nekünk egy kérdést. Will rámeredt.

– Úgy érti, hogy miért küldött oda? Fogalmam sincs. Nem hinném, hogy megbuktam a vizsgán, inkább úgy érzem, még el sem kezdtem. A professzor arcán szétterülő mosoly őszintén meglepte. – Igen! Úgy van. Pontosan, Mr. Fletcher. Elhozta a múlt varázslatát a jelenbe. És most mihez kezd vele? – Ez még a vizsga? – kérdezte Will bambán. – Nem. – A professzor váratlanul odadobta a követ, Will sebtében utánakapott, éppen csak sikerült elkapnia. – Az élet. Willt újra megbabonázta a székleten csillogó sötét, csodás szivárvány, eszébe jutott róluk az álca-sárkány, majd a hatalom, amellyel igájába fogta. Elkerekedett a szeme. Levegő után kapott. – Beszarás. – Ahogy mondja, Mr. Fletcher. Sydney Culver keresni fogja. Huszonkét századdal a múltban megakadt magán a jövő szeme. És felettébb bájos szempár, mondhatom. – De mihez kezdjek vele? A professzor tűnődve megvakarta az állát. – Nos, meglovagolt egy álca-sárkányt. Csak okosabb lett valamivel. Will nem hitt a fülének. – Mondja, tényleg visszaküldött oda? – kérdezte. – Hogy tudott… hogy tehette… vagy csak teremtett egy másolatot nekem? A fejemben? – Ms. Culvert is beleértve? – De hát hogyan… az a sok hó, a hegyek… – A kövek nehezen felejtenek, Mr. Fletcher… Egyszerűen azt látta, amit magában őriz, legbelül. Kivételes adottságok lapulnak magában. És kiválóan álcázza őket. Még maga elől is. – És most mit tegyek? – kérdezte zavartan Will. – Fejezze be a vizsgáit, szerezzen diplomát. Aztán kiderül. Talán állást kínálnak majd a Hadügyminisztériumban. Legyen szabotőr a békéért. – De… – Elhallgatott, agyában lehetőségek pörögtek. – Úgyis lebuknék előtte – mondta hirtelen. – Átlátna az álcámon. És nem vagyok egy hőstípus. – Meglovagolt egy sárkányt, Mr. Fletcher. – Akárcsak ő. – De maga látott a szemével. Egyenesen a szívébe.

– Honnan… – Ismét elhallgatott, az idős professzorra meredt, hirtelen szíven ütötte az a hosszú élet, hogy mi mindent láthattak azok az ősöreg szemek, és miféle sárkányszemeken keresztül. – Szinte semmit nem tudok… Az öreg varázsló ismét elmosolyodott, módfelett megörülve valaminek, amit Will nem láthatott. – Jobb helyen nem is lehetne, Mr. Fletcher. Onnan a legjobb kezdeni.

Varró Attila fordítása

Sarah Gaile y A SÁRKÁNYRÓL NEM BESZÉLÜNK A Hugo-díjas Sarah Gailey (www.sarahgailey.com) prózát és tényirodalmat egyaránt publikál, és írásai több nyelven is megjelennek. Cikkeit a közelmúltban a Mashable-nél, a Boston Globe-nál és a Tor.comon publikálta, novelláit pedig a Fireside Fictionön, a Tor.comon és az Atlanticen. Debütáló kisregénye, a River of Teeth, a Hugo- és Nebula-díj finalistája volt. Legutóbbi könyvei: bemutatkozó regénye, a Magic for Liars és a When We Were Magic című young adult-regény.

Cecily hatéves, és sárkány van a pajtájukban. Cecily tudja, mire gondolsz. Biztosan arra gondolsz, hogy valamit csinálni kell majd a sárkánnyal. Arra gondolsz, hogy egy sárkány nem élhet egy pajtában, és ez a történet arról szól, mit kell tenni vele. De tévedsz. Semmit sem kell csinálni a sárkánnyal, mert nincs azzal semmi gond, hogy van egy sárkány a pajtájukban. Cecily tudja, hogy ez így van, ahogy azt is, hogy a városban soha senkivel nem beszélhet a sárkányról. Onnan tudja, hogy ez így van, mert mindig is így volt, és mindig is így lesz. A sárkányról nem beszélhetnek. Ha felhozza vacsora közben, az anyja megragadja a grabancát, és megrázza, majd miután leszedték az asztalt, az apja Jól Elbeszélget Vele a viselkedéséről. Alaposan érezteti majd, hogy ő nagy, Cecily kicsi, ő erős, Cecily gyenge. A lány gyomorgörccsel bújik ágyba, egész éjjel forgolódni fog, és rémülten riad fel.

Nem akar rémülten felriadni, úgyhogy nem hozza fel a sárkányt, csak rásandít néha a fivéreire. Egyszer megpróbált így rásandítani az anyjára is. Az nem sült el túl jól. Megtanulta, hogy vele is vigyáznia kell. Van egy sárkány a pajtájukban, ilyen az élet. * Cecily nyolcéves, és sárkány van a pajtájukban. Nehéz megközelíteni az épületet. A sárkányból árad a düh, igazi forró, fojtogató düh, amely az ember fölé magasodik és súlyosan rátelepszik. Cecily onnan tudja ezt, hogy amikor csak a pajta közelébe megy, hirtelen felhevül a teste, és félelem járja át. A piros festék a pajta külső falán úgy mállik, akár egy teljes testrészt beborító heg, a nagy ajtó túlságosan magas, bár Cecily nem érti, miért, és az egész épület olyan az apja birtokán, akár folt egy új ruhán. A fű a pajta körül zöld, pedig nem lehetne az, hiszen úgy árad a pajtából a gyűlölet és a kegyetlenség, hogy mindennek ki kéne égnie körülötte. Cecilyn van a sor, hogy megetesse a sárkányt. Egy madársóskaszárat rágcsálva, messziről nézi a pajtát, kezében egy vödör vasforgács, amelyet az apja az öntödéből hozott haza, ahol dolgozik. Azt mondja, azért dolgozik ott, mert így tud legkönnyebben vasat szerezni a sárkánynak, és amikor csak megemlíti ezt, Cecily fivérei lopva egymásra sandítanak, mert tudják, hogy ha elég idősek lesznek, nekik is az öntödében kell dolgozniuk. Ők jönnek majd haza alkonyatkor, izzadtan, sebesen, nekik lesz tele a zsebük vasdarabkákkal, amelyet a konyhaajtónál lévő vödörbe szórnak majd. Vaskos műanyag vödör fémfogantyúval. A fogantyúra jól rácsavartak egy konyharuhát, hogy ne vágjon bele annyira Cecily kezébe. Hihetetlenül nehéz, annyi vasforgács van benne, amennyi egy hónap alatt gyűlt össze a zsebekben, tele van, úgyhogy ki kell üríteni. Cecily kiköpi az elrágott madársóskaszárat. Tudja, mire gondolsz: ha nem eteti meg a sárkányt, akkor az talán elmegy. Elvégre nem fogoly a pajtában. Csak szeret itt lenni, mert itt van vas, sötétség és baglyok, és más dolgok, amiket a sárkányok szeretnek.

Biztosan arra gondolsz, ha Cecily esetleg abbahagyja a sárkány etetését, az elmegy. De tévedsz. Cecilynek meg kell etetnie a sárkányt, mert rajta van a sor, és mert a vödör tele van. Ha nem eteti meg, a vödörből kipotyog a vasforgács, és tele lesz vele a padló. Az anyja súlyosan csalódik majd benne, és azt mondja neki, menjen be a szobájába, és maradjon is ott, amíg az apja haza nem ér, és akkor már hiába szedegetné össze Cecily a vasdarabkákat, az anyja addigra már eldöntené, hogy őt kell ráncba szedni. Cecily bemegy majd a szobájába, rendet rak és kitakarít, remélve, hogy a tisztasága ellensúlyozza majd a hibáit, de aztán hazaér az apja, és az anyja elmondja neki, mit csinált a lányuk, ő pedig félni fog, és minden félelme valósággá válik. Cecilynek meg kell etetnie a sárkányt. Rajta van a sor. Az élet már csak ilyen: néha sárkány van a pajtában, és az embernek meg kell etetnie. Cecily csak nyolcéves, de már ő is érti, hogy a világ így működik. Ha lenne elég ideje, elmagyarázná neked is, de mennie kell a dolgára. * Cecily tízéves, és sárkány van a pajtájukban. A szénapadlásra vezető létra az évek során nem lett kevésbé félelmetes. Nagyon magas, és semmihez sincs rögzítve, csak neki van támasztva a pajtának kívülről, pedig az apja mindig mondja, hogy rögzítenie kéne tömítőszalaggal vagy keresztmerevítővel vagy valamivel. A fém télen nedves lesz, nyáron felforrósodik, de függetlenül attól, milyen évszak van, a létra úgy dülöngél, remeg és recseg, hogy rajta állva Cecily úgy érzi, mintha valaki belülről rángatná a köldökénél fogva. Ráadásul a vödör is nehéz, és néha elgondolkodik, hogy talán, ahogy öregszik, egyre nehezebb, máskülönben pont hogy könnyebbnek kéne érződnie. A sárkány még mindig mérges, és a dühe úgy üt át a pajta fagerendákból álló falán, akár a hő az aszfalton. Cecily szinte már megszokta, bár amikor befejezi a sárkány etetését, mindig olyan gyorsan rohan el onnan, ahogy csak a lába bírja.

Egy kézzel megmászni a létrát könnyebb lett az évek során, legalább ennyi. Cecily a vödörcipelő karja felső részét mindig keményen nekiveti a létrának, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, amikor a másik kezével el kell engednie, hogy felkapaszkodjon a következő fokra. A bal felkarja csupa heg, mert a létra a napon állva nagyon fel tud forrósodni, és sokszor meg is csúszott már, és ilyenkor lehorzsolta. Az állán is van egy mérges kis seb a legutóbbi alkalomról, amikor nem volt elég ügyes. Aznap abba a létrafokba ütötte be az állát, amelyen egy másodperccel korábban még a lába volt. Az anyja lehordta, amikor vért köpve ért haza. Azt mondta neki, ne kapkodjon, legyen óvatosabb. Aztán adott neki egy jégkockát, hogy szopogassa, és visszaküldte a pajtához, mert a létra tövénél kiszóródott egy csomó vasforgács, és a sárkányt meg kellett etetni. Cecily emlékszik, hogyan recsegett a jégkocka a hátsó fogai között, miközben a gyomok között turkált, hogy összeszedje azt a sok vasdarabkát. Sikerült újra teletöltenie a vödröt, aztán ismét megmászta a létrát, mert a sárkányt meg kellett etetni. Nyilván arra gondolsz, Cecily ki is nyithatná a pajta ajtaját, és egyszerűen bemehetne a sárkányhoz. Elvégre a pajta ajtaja a földszinten van, olajozott, könnyen nyílik. Az apja félévente egyszer ki is nyitja, amikor bemegy, hogy beszéljen a sárkánnyal, és megpróbálja távozásra bírni. Minden egyes alkalommal előre esküdözik, hogy ezúttal sikerülni fog, hogy a szemébe néz a sárkánynak, és közli vele, menjen innen, és hagyja békén a családját. Minden egyes alkalommal azt mondja, mostantól tényleg máshogy lesznek a dolgok. Bizonyára azon gondolkodsz, miért nem nyitja ki Cecily az ajtót, miért cipel fel egy nehéz vödröt egy veszélyes létrán, miért csinálják ugyanezt a fivérei, amikor rajtuk van a sor, és egyáltalán mit keres ott a sárkány. Azon gondolkodsz, miért a szénapadlásról etetik, és miért nem a földről. Cecily is feltette már magának ezeket a kérdéseket, bár ez kockázatos, mert nem szabad a sárkányról kérdezősködni. Nem mintha bárki kerek perec azt mondta volna neki, hogy nem szabad, egyszerűen csak tudja, hogy nem szabad, ahogy sok mást sem: például elmondani az anyjának, hogy túl borsos lett a sertésszelet, vagy viccelődni azzal, hogy a legidősebb bátyja utál az öntödében dolgozni. Senki se mondja, hogy ezeket nem szabad, de

ha bármelyiket is megteszi, olyan súly telepszik a szobára, mintha valamilyen köd lenne, az apja szeme sötét lesz és kegyetlen, és mindenki elmotyog valamilyen ürügyet, hogy miért kell a dolgára mennie, a súly pedig következménnyé sűrűsödik. De azon a napon, amikor Cecily leesett a létráról, és vacsoránál kihullott a foga, az apja megkérdezte, mi történt, és mivel ezúttal aggodalom csengett a hangjában, a lány összeszedte a bátorságát, és elmondta neki. – Leestem a létráról. – Mit kerestél a létrán? – kérdezte az apja, amit Cecily furcsállt, mert csak egy oka lehetett annak, hogy felment rá. De aztán rájött, hogy ez valamiféle teszt, hogy itt van jó válasz és rossz válasz, és alaposan át kell gondolnia, mielőtt kinyitja a száját. – Megtelt a vödör – mondta. A legidősebb bátyja erre halkan felsóhajtott mellette. Az anyja ivott egy korty vizet. Cecily azt olvasta ki ezekből a jelekből, hogy jól válaszolt, senki sem nézett rá figyelmeztetően, senki sem készült távozni. – Legközelebb óvatosabb legyél – mondta az apja, és szelt magának a csirkéből, de továbbra is Cecily állát nézte. – Szép kis heg lesz ott. Szégyelld magad. Pont az arcodon. Cecilynek ezen a ponton szörnyen nagy bátorságra volt szüksége, mert tudta, hogy elvileg itt ér véget a beszélgetés. Az apja azt mondta neki, ne kövesse el még egyszer ezt a hibát, és mondott valamit a hibája következményéről, ami egy egészen kicsit kegyetlen volt, és tűnhetett akár futólag odavetett megjegyzésnek is, de hosszú időre vele maradt (szégyelld magad, ez járt a fejében aznap, miközben aludni próbált, szégyelld magad). Ezen a ponton kellett volna valamelyik bátyjának témát váltania, tanácsot kérnie az apjuktól valamilyen iskolai vagy munkahelyi kérdésben. Cecily megpróbálta lenyelni azt a semmit, amitől hirtelen alig kapott levegőt. Az asztal alatt megragadta középső bátyja kezét, mire az megszorította az ujjait, és adott neki egy kis bátorságot, ami magától nem volt meg benne. – Lehet, hogy legközelebb bemehetnék az ajtón keresztül, és akkor nem kéne használnom a létrát? – Igyekezett olyan észszerű hangot megütni, amilyet csak tudott.

Cecily anyja letette kését és villáját a tányérja mellé, és a konyhaajtó felé pillantott. – Megnézem, mi van a teáskannával – mondta, ami butaság volt, mert nem is főzött teát, de senki sem szólt erre semmit, mert mindenki azon gondolkodott, milyen ürüggyel távozhatna, és ha már az egyikük buta ürügyet talál ki, mindegyiküké lehet az. – Nem kell azon megnézned semmit – mondta Cecily apja. – Maradj itt. Beszélgessünk Cecily ötletéről. Nahát. Ilyen se volt még. A heg Cecily állán lüktetett. A lány összenézett a fivéreivel, azon gondolkodva, ez vajon csapda-e. – Hát, csak úgy eszembe jutott, hogy… – Nem csak úgy eszedbe jutott – mondta Cecily apja, kése hegyével felé bökve –, hanem eldöntötted, hogy te tudod a legjobban, mi a teendő. Cecily legidősebb bátyja az ölére meredt. Igen, csapda volt, és már túl késő ahhoz, hogy kimenekülhessenek belőle. Cecily azt akarta mondani, hogy nem döntött el semmit, hogy nem gondolta, hogy ő tudja a legjobban, mi a teendő, de ez vitatkozásnak minősült volna, az pedig még a döntésnél is rosszabb. Valamilyen halk, szerény hang azt suttogta a fejében, hogy talán igenis ő tudja a legjobban, mi a teendő, elvégre miért ne lehetnének neki is jó ötletei. De fogta ezt a halk, szerény hangot, és gyorsan, könyörtelenül összezúzta. – Sajnálom – mondta, az apja kezét nézve, mert rá kellett néznie, amikor hozzá beszélt, de nem tűnhetett akaratosnak. – Mit sajnálsz? Nahát. Ez is szokatlan volt. Cecily segélykérően nézett fel a bátyjaira, de ők pont olyan zavartnak tűntek, ahogy ő érezte magát. Újabb csapda. – Hogy butaságot mondtam. Nem gondoltam… – Pontosan ez a baj – vágott közbe az apja –, nem gondolkodtál. Erre Cecily szeme könnybe lábadt, mert most már legalább ismerős terepen találta magát. Tudta, mire számítson. Miközben az apja a viselkedéséről, a meggondolatlanságáról beszélt, és az összes többi dologról, ami a hibája volt, ő visszanyelte megkönnyebbült könnyeit, mert azok csak tovább rontottak volna a helyzeten. A nevetést is visszanyelte, mert most már legalább a könnyű rész volt hátra.

Mindenesetre talán még így is elgondolkodsz, miért mászik fel Cecily a létrán ahelyett, hogy egyszerűen kinyitná a pajta ajtaját. Ha tudná, hogyan mondja el, elmondaná neked ő maga. De ő csak egy tízéves, bátor és csontos lány, aki próbál nem leesni egy nedves létráról, és nehéz ezt az egészet elmagyaráznia egy idegennek, aki soha nem ült még a konyhaasztaluknál. * Cecily tizenhárom éves, és sárkány van a pajtájukban. Most már hetente mássza meg a létrát a vödörrel. Mindkét bátyja az öntödében dolgozik, és azzal járulnak hozzá a sárkány etetéséhez, hogy hazahordják a vasforgácsot. A lány megerősödött, a vödör már nem tűnik olyan nehéznek, mint régebben, bár még mindig barázdákat váj a tenyerébe, hiába van a fogantyújára csavarva konyharuha. Az egyik bátyja viszont odarakott egy keresztmerevítőt a létra és a pajta fala közé, úgyhogy az legalább stabil, és Cecily majdnem olyan gyorsan meg tudja mászni vödörrel a kezében, mint nélküle. Minden nyáron elmegy úszni a közeli patak mély szakaszához. Néhány fiú a városból olyat játszik, hogy ki mer beleugrani az egyik magas szikláról, zuhanás közben kurjongatnak, és megpróbálnak minél nagyobbat csobbanni. Cecily néha csatlakozik hozzájuk. Régen mindig víz ment az orrába, de ezen a nyáron a középső bátyja megtanította, hogyan tartsa vissza a levegőt és fújjon ki az orrlyukán egy keveset, hogy ne eldugult orral jöjjön vissza a felszínre. A sárkány dühével is hasonlóan áll a helyzet. Cecily mostanra megtanulta, hogyan érezze magát elviselhetően, hogyan vegyen levegőt és másszon fel a létrára, hogyan hagyja a düh hullámainak, hogy átmossák, és már nem fél ettől. Időnként elgondolkodik, hogy tényleg dühről van-e szó vagy valami másról, olyasmiről, amit csak a sárkányok éreznek, olyasmiről, amire mindig dühként gondolt, mert sosem tudta, mi mást kereshetne a helyén. És mert, hát, mégiscsak egy sárkányról van szó. Az ember azt gondolná, a sárkány is dühös.

Cecily általában felviszi a vödröt a létrán, és behúzza maga mögött a szénapadlásra. Általában négykézláb mászik be, egyik kezével a deszkákon húzva a vödröt, a másikkal kitapogatva a padlás peremét. Általában a perem fölött önti ki a vödör tartalmát, aztán hallgatja, ahogy a sárkány fújtat, és karistolja a karmait a földön és a sötétben. Általában olyan gyorsan távozik, ahogy csak tud. De ma nem ezt fogja csinálni. Döntésre jutott. Már hónapok óta vacillál rajta, már hónapok óta mindig megijed, de a mai nap más. Ma megcsinálja. Tényleg. Felmászik a létrán. Bekúszik a szénapadlásra. Megkeresi a kezével a peremét. Átveti rajta a lábát. És csak ül. – Hahó! – szól bele a sötétségbe. Nem érkezik válasz. Kivesz egy vasforgácsot a vödörből, egy nagy, éles, görbe darabot, amelynek mindkét vége fekete. Biztosan megvágta a bátyja kezét, ahogy jött hazafelé az öntödéből. Két lába között leejti, és hallja, ahogy megérkezik a földre. Aztán azt is hallja, hogy a sárkány megmozdul: olyan hang, mintha egy vasdarab megmozdulna egy vödörben, olyan, mintha egy létra recsegne, olyan, mintha egy házban lefekvéshez készülődnének, amikor már sötét van, és ő hatéves, és fél a szörnyektől, és csak abban reménykedhet, hogy a takaró megvédi a falakban lévő dolgoktól. – Ma megjött a menstruációm – szólal meg. A szeme kezd hozzászokni a sötéthez, így látja, hogy odalent egy nagy rész sűrűbb, mint a többi. – Nagyobb dolognak kéne lennie, mint ahogy anya beállítja, de csak egy menstruációs kelyhet adott. Bárcsak hagyná, hogy tampont használjak – teszi hozzá, bár nem biztos benne, hogy tényleg erre vágyik, lehet, hogy csak azért mondja, mert a tampon valami más, amiért nem fáj vágyakozni. – Mindegy, szóval nincs más, akivel beszélgethetnék erről, ő meg nem tartja annyira fontosnak. Úgyhogy arra gondoltam, elmondom neked. Ledob még egy vasdarabot, amely lapos, és akkora, mint a tenyere. Nem hallja, hogy a sárkány megeszi, de látja, hogy mozog, bár az is lehet, hogy megcsalja a szeme.

– Azt hittem, ijesztő leszel. Azt hittem, a menstruáció is az lesz. Mindig azt hiszem, hogy valami ijesztőbb lesz, de igazából mindig minden valahogy olyan semmilyen és fura, és néha azt kívánom, bárcsak meghalnék, mert az olyan lenne, mintha örökre elmenekülnék, és akkor soha senki nem lenne rám mérges… – A szája elé kapja a kezét. Ezeket még soha nem mondta ki hangosan. Honnan jött ez a sok minden? Biztosan arra gondolsz, valahogy a sárkány tehet erről. Arra gondolsz, talán a sárkány az érzelmekkel táplálkozik, vagy legalábbis kihúzza őket Cecilyből, és olyan módon okoz neki fájdalmat, amit ő még nem ért. Arra gondolsz, az apjának igaza volt, amiért nem engedte a lánynak, hogy kinyissa az ajtót. Cecilynek is ezek járnak a fejében. De aztán elveszi a kezét a szájától, kiszórja a vödör tartalmának felét, és újra beszélni kezd, ezúttal lassabban. Sok mindent elmond a sárkánynak: beszél a titkairól és az érzéseiről, a félelmeiről és a vágyairól. A sárkány pedig meghallgatja, bár az is lehet, hogy egyszerűen csak megeszi, amit kap. Talán egy pillanatra sem figyel oda a lányra. Cecilyt nem érdekli. Eddig soha nem tudott beszélni ezekről a dolgokról senkivel, most viszont úgy szaladnak ki belőle, ahogy a félelem szokott a gerincén. Végre valaki nem lesz mérges rá, amiért fél, vagy egyedül érzi magát, végre valakinek lesz elég ideje meghallgatni, végre van itt valaki, aki talán nincs az ő oldalán, de egészen biztosan nem az ellensége. Végre talált valakit, akivel beszélhet arról, hogy sárkány van a pajtában. * Cecily tizenhat éves, és sárkány van a pajtájukban. Az elmúlt három évben minden héten egyszer felment a szénapadlásra. Mindent elmond a sárkánynak. Nem tudja, odafigyel-e rá vagy sem. De nem is kell tudnia. Mesélt neki az első csókjáról (két nyárral ezelőtt került rá sor, a patak partján, amikor Nolan ezt a kihívást állította elé, nem azt, hogy ugorjon le a szikláról). Mesélt neki arról, hogy az anyja leesett a lépcsőn (a szeme láttára történt, és sokkal jobban megijedt, mint arra számított, de másnap minden visszatért a régi kerékvágásba, és az anyja

olyan távolságtartóan viselkedett, mint mindig, csak volt egy nagy horzsolás a lábán). Mesélt neki arról, hogy azt tervezte, megszökik, de aztán arra jutott, a lebukással járó kockázat nem ér annyit, mint eljutni a városba, és eltűnni örökre. – Különben is – tette hozzá, néhány vasforgácsot szorongatva a lába között –, ha eltűnnék, ki etetne téged? Ma ismét a pajtában van, és már azelőtt elkezd beszélni, hogy felérne a létra tetejére. – Nolan megint megcsókolt – újságolja. Beleakad egy pókháló a hajába, és miközben elkúszik a szénapadlás pereméig, borzongva kisöpri belőle. Utálja ezt az érzést, mintha apró fantomlábak sietnének végig a nyakán. – Megcsókolt! Bementem a városba tojásért, véletlenül összefutottunk, és hazakísért. Amikor elértünk a mező széléhez, egyszerűen megcsókolt! El tudod ezt hinni? Cecily tudja, hogy gyanakodnia kéne a fiúra. Nem kell a szájába rágni. Tudja jól, hogy a fiúkkal mindig csak a baj van, tudja, hogy nem szabad járnia senkivel, tudja, hogy minek nevezné az anyja és az apja, ha megtudnák, mit csinált Nolannel. Tudja, mert amikor legutóbb megcsókolta, megtudták, azon a nagy pikniken, amit az öntöde dolgozóinak és családjaiknak rendeztek. Nolan apja is ott dolgozik, ő kapta rajta őket, amikor a nagy, felfújható várban csókolóztak. Az a kisgyerekeknek volt ott, de épp nem játszottak benne kisgyerekek, ezért Nolan és Cecily úgy döntött, bemennek, megnézik, még mindig olyan klassz-e, és kiderült, hogy az, aztán ugrálás közben egyszerre estek el, és nem érezték, hogy sok idő telt volna el odabent, de annyi azért eltelt, hogy Nolan apja a keresésükre induljon. Lényeg, hogy Cecily tisztában van a kockázatokkal. De Nolanről van szó, és amikor a fiú a kezébe veszi a kezét, és a hüvelykujjával végigsimít az ő hüvelykujján, az állát pedig a mutatóujja hajlatába fogja, Cecily arra gondol, hogy lehetséges, talán… – Azt hiszem, szeretem – mondja a sárkánynak. A sárkány olyan hangot ad ki, amelyet Cecily sóhajnak vesz. Az érzés hullámként szánt végig a pajtán, mintha hideg víz keveredne a meleghez:

erre az érzésre hitte régen, hogy düh, de most már eléggé biztos benne, hogy éhségre utal. Dob a sárkánynak még pár vasdarabot. – Azt hiszem, szerelmes vagyok belé, és azt hiszem, meg akarom hívni vendégségbe, hogy bemutassam anyunak és apunak. Jól gondolod, ez tényleg kockázatosnak hangzik. Kockázatos is. Nem alakul majd jól. Cecily anyja és apja nem örül majd a hírnek, hogy a lányuk haza akarja hozni ezt a fiút. De Cecily a fivérei között ül majd, amikor felveti az ötletet, ők pedig fogják majd a kezét az asztal alatt, bátorságot öntenek belé, így ő nyugodt marad, higgadtan beszél és bátor lesz, és végül az apja beadja a derekát, és azt mondja, kénytelen lesz maga is találkozni ezzel a fiúval, és akkor majd meglátja. Amikor Nolan átjön majd vacsorára, virágot hoz Cecily anyjának, és whiskyt az apjának. Ideges lesz, és szívszorítóan udvarias. Cecily apja nekiáll majd kifaggatni, látszólag játékosan, valójában fenyegetően. Cecily anyja egy szót sem szól majd arról, jóváhagyja-e a kapcsolatukat vagy sem. Cecily középső bátyja elfogadhatónak ítéli majd a fiút, és miután mindenki más lefeküdt, legidősebb bátyja bekopog a lány ajtaján. Szorosan átöleli, és azt mondja neki, sikerült jó fiút kifognia, és miután hátralép, könnyek lesznek a szemében, mert tudni fogja, a húga talált magának valakit, aki el tudja érni, hogy ragyogjon. A következő héten Nolan újra eljön vacsorázni, még több virággal és whiskyvel, és mostantól ő fogja Cecily kezét az asztal alatt. * Cecily tizenhét és fél éves, és sárkány van a pajtájukban. Gyűrű került az ujjára. Felmászik a létrán, bal kezében a vödörrel, mint mindig, és a fogantyú miatt a gyűrűje belenyomódik abba a puha felületbe az ujja és a tenyere találkozásánál. Nagyon fáj, és fejben felírja magának, hogy jövő héten, vagyis amikor legközelebb fel kell másznia a létrán, akassza a gyűrűt egy nyakláncra. Túlságosan leköti a fájdalom ahhoz, hogy érezze az éhség hullámait. Most már biztos benne, hogy éhségről van szó, nem dühről; hozzászokott,

hogy egyre erősebb, és hullámokban tör rá, ha túl sokáig nem dob vasforgácsokat az árnyékban lapuló teremtménynek. Általában már nem is figyel oda az éhségre, és most, ahogy felmászik a létrán, érezné is, hogy ellepi, beborítja, áthatja mindenét. De a fájdalom miatt nem érzi. Minden figyelme erre összpontosul, és a fájdalom pontosan olyan, mint amikor a körmeivel a tenyerébe váj, hogy átvészelje apja újabb tirádáját vagy az anyja hosszú, fagyos csendjét. Ilyenkor az éles fájdalomra figyel, másra nem. Amikor bemászik a szénapadlásra, és leteszi a vödröt egy deszkára, elillan a fájdalom, és érzékelni kezdi az éhséget. Perzselő, vakító, megsemmisítő. Kipréseli a levegőt a tüdejéből, próbál kiadni valamilyen hangot, valamilyen jaj-ne-szerűséget, de nem tud, mert amint kinyitja a száját, alig kap levegőt – olyan intenzív éhség ez, amilyet még soha nem érzett, olyan, amilyet soha el sem tudott képzelni, az agyába költözik, a gyomrába költözik, képtelen kibírni. A vödör teljes tartalmát lezúdítja a szénapadlásról, mire az éhség alábbhagy egy kicsit, eléggé ahhoz, hogy el tudja viselni. Levegőért kap, zihál, egyik kézfejét végighúzza a szemöldökén, hogy az izzadság ne csorogjon a szemébe. – Ezt most miért kellett? – kérdezi, kifulladva és ingerülten. Nem érkezik válasz odalentről, csak a sárkány mozgásának nesze hallatszik. Még mindig érzi az éhséget, de kezd eloszlani körülötte, ahogy a nyári hőség szokott, már nem olyan, mintha lángszóróval támadtak volna rá. – A fene egye meg – suttogja. Idegesen csavargatja egy kicsit a gyűrűt az ujján. – Na, mindegy. Amúgy férjhez megyek. Nolan előző este kérte meg a kezét. Egy pokrócon ültek a pajta mögötti mezőn, elég távol ahhoz, hogy a sárkány éhsége ne érje el őket, a csillagokat nézték. A fiú jövő héten áll munkába az öntödénél, és még előtte meg akarta kérni a kezét. Cecily számított rá, mert a középső bátyjától megtudta, hogy Nolan egyszer eljött hozzájuk engedélyt kérni az apjuktól. – A bátyám biztos akart lenni benne, hogy tényleg ezt szeretném – mondja a lány a sárkánynak. – Azt mondta, sajnálja, hogy elrontja a meglepetést, de biztos akart lenni benne, hogy nem mondok igent valamire csak azért, mert nem tudok nemet mondani. – Az árnyékban mozgó testet

nézve megrázza a fejét, és hallgatja a sárkány lassú, mély légzését. – Azt mondtam neki, mindennél jobban szeretném. Elmeséli a sárkánynak, hogyan zajlott a lánykérés: Nolan fél térdre ereszkedett, és átadta neki az aranygyűrűt, amelyet a nagymamájától örökölt, a kis gyémánt berakásút. Amikor kimondja az arany szót, újabb éhséghullám vágja fejbe, friss és erőszakos, mire labdává gömbölyödik, és megvárja, hogy elhaljon. – Sajnálom, de nincs nálam több vas – nyüszít. Amikor bocsánatot kér, az éhség ereje csillapodik, így ki tudja húzni magát. – Majd megkérdezem, vane még valahol egy kis plusz. Megígérem. Amúgy… gondolom, mesélnem kell majd Nolannek rólad, nem? Hogy ő is hazahordjon egy kis vasat, és akkor talán együtt is etethetünk. Ha ez a második éhséghullám nem lett volna olyan kegyetlen – ha nem lett volna olyan elkeseredett, sürgető és mindent elsöprő –, Cecily talán hallotta volna, hogy az apja felmászik a lépcsőn. Talán hallotta volna, hogy bemászik a szénapadlásra. De szerintem akkor sem. Elvégre a sárkány alatta volt, és ha nem is csinált semmit, attól még nagy, élőlélegző állat volt, amely mozgás közben úgy recsegett, akár egy régi hajó. Pikkelyei karcolták a padlót, karmai belevájtak a földbe: egész lénye zajokból állt, még ha nem is volt mindig könnyű kitalálni, mit csinál, az alapján, milyen hangokat adott ki. – Kiről akarsz mesélni Nolannek? – Az apja ekkor már mögötte volt, és a hangja hallatán Cecily kis híján szívrohamot kapott. Talán le is esett volna a szénapadlásról, ha az apja nem ragadja meg a gallérjánál fogva. Hosszabb ideig fogta, mint kellett volna, kicsit meg is rázta, és Cecilynek eszébe jutott egy alkalom, amikor hatéves volt, és szájalt vacsoránál, akkor is nagyon kicsinek, gyengének és rémültnek érezte magát, és nem tudta, miért. De most csak annyi történik, hogy az apja megrángatja kicsit a gallérját, ebből azért nem csinál nagy ügyet, még ha ismerős szorítást is érez a gyomrában. – Csak arra gondoltam, hogy Nolannek tudnia kell majd az itthoni feladataimról. – Nem tudja, miért fél attól, hogy kimondja a sárkány szót. – És mégis miért kéne tudnia róluk? Heti egyszer kell bejönnöd ide öt percre. Miért kéne erről bárkinek is magyarázkodnod?

Cecily csapdába esett. Ő is tudja, te is tudod, én is tudom. Mert az a helyzet, hogy nem szabad beszélnie a sárkányról. Nem beszélhet róla senkinek. Nem hülye, máris elkezdett gondolkodni, mit keres az apja a szénapadláson, miért követte ide, milyen bajba került. Az apjának nyilván feltűnt, hogy minden héten több órát tölt itt. Az egyszerű megoldás az lenne, ha egyetértene vele, és visszatérne ahhoz a felálláshoz, hogy hetente csak pár percet tölt itt, amikor a sárkányt meg kell etetni. De akkor elveszítené ezt a helyet, ezt a sötét, dohos pajtát, ahol beszélhet arról, hogy fél, hogy vannak vágyai. Annak érdekében, hogy ne kerüljön bajba, és hogy az apja elégedett legyen vele, már ezer meg ezer apró darabot tört ripityává önmagából, és ebben a pillanatban nem is tud visszaemlékezni, miért. – Azért kell elmondanom Nolannek, mert a férjem lesz. És a férjem előtt nem akarok titkolózni. Ez a rossz válasz. Cecily apja megragadja a csuklóját a kezével, amely mindig is nagyobb és erősebb volt, mint az övé, és szorosan fogja, szorosabban, mint kellene, de így akarja a tudtára adni, mennyivel nagyobb és erősebb nála. – Azt hiszed, feleségül mész ahhoz a fiúhoz? Azt hiszed, elszökhetsz, és hátrahagyhatod a felelősségeidet? Azt hiszed, ez olyan okos ötlet? Cecily azt akarja mondani, hogy tudja, hogy az apja már tudott a tervükről, hiszen Nolan tőle kérte meg a kezét, de ezzel bajba keverné a bátyját, és csak még rosszabb lenne a helyzet, semmi értelme, nem szabad vitatkozni. Az apja a szénapadlás ajtaja, a létra felé húzza, és a lány egy pillanatra megrémül, hogy le fogja dobni. Kirántja a csuklóját a szorításából, és hátratántorodik. Az apja felkiált, és Cecily nem is tudja, milyen hibát követett el, amíg meg nem próbálja visszaszerezni az egyensúlyát. Letenné a lábát a szénapadlás padlójára, de az nincs ott. Csak a sötétség van. Lezuhan. Kisebbet esik, mint amitől mindig is félt. Úgy hull le, akár egy darab vasforgács, és az „elakad a lélegzete” kifejezés nem írja le pontosan a haldokláshoz közeli élményét, hogy minden levegője elfogyott. Tudja, hogy

ez fáj, tudja, hogy ilyen magasságból leesni fáj, de még nem érzi, még tart a landolás sokkja. Aztán felfogja, hol van, és nincs ideje félni, mert a sárkány már ott is van mellette. Cecily nem hallja, hogy az apja villámgyorsan lekászálódik a szénapadlásról a létrán, mert csak a pikkelyek karistolását hallja, a hangot, amely fentről egyszerű zörgésnek tűnt, de közelről olyan, akár egy tányéron karistoló villáé. Nem hallja, hogy az apja kívülről kinyitja a pajta ajtaját, mert csak az öblös fújtatást hallja, a sárkány lélegzését. Ott lélegzik tőle karnyújtásnyira, vasbűzét a hajára leheli. Cecily nem hallja, hogy nyílik az ajtó, hogy fém ér fához, hogy a rozsda ellenáll, mert csak saját szívverését hallja. Napfény ömlik a pajtába, és meglátja a sárkányt. Kisebb, mint amilyennek mostanáig képzelte. Ami nem jelenti azt, hogy nem nagy. Szeme közelről akkora, mint egy tányér, a szája pedig… (Cecily azért igenis fél, jobban, mint valaha.) … A szájában pedig az ő bal keze van. Érzi a fogait a csuklóján. Érzi a nedvességet az ujjain, de magát a nyelvét nem érzi külön, mert benne van a keze egy sárkány szájában, és jelenleg nagyjából ennyit képes felfogni. Pikkelyei feketék, akár az oxidálódott vas: Cecily észleli ezeket, de csak a tudata peremén, mert a sárkány fogai a csuklójára zárulnak. Arra gondol, vajon miért nem harapta még le a kezét. Ekkor hallja meg az apja hangját: üvölt valamit, ami nem áll össze érthető nyelvvé. Eszébe jut, milyen az ő szorítása a csuklóján. Lassan, gyengéden kihúzza a kezét a sárkány szájából. Elengedi. Cecily felkászálódik. Figyeli a sárkány szemét, furcsa pupilláját, amint összehúzódik a napfénytől. Felemeli a kezét, hogy lássa, vérzik-e, és megcsillan egy napsugár a Nolantől kapott gyűrűjén. A sárkány figyeli, éhsége szívverésként lüktet a pajtában. Cecily az elmúlt évek során mindent megosztott magáról a sárkánnyal. Tizenhárom éves kora óta beszámolt neki minden kívánságáról és

igényéről. Mesélt neki az álmairól, sóvárgásairól, szexuális vágyairól. A reményeiről. A szükségleteiről. Azt hitte, nem figyel oda rá, de most megérti: a sárkány is elmondta neki ugyanezeket. Amikor csak bejött hozzá, ő mesélt neki az éhségéről. A sárkány azt az egy dolgot kérte tőle, amit adhatott neki, és amit adhatott neki, az soha nem érződött elégnek, most pedig megérti, miért nem. Lehúzza az aranygyűrűt az ujjáról. Mögötte az apja üvölt neki, hogy hagyja abba. Ahogy közelít felé, az a régről ismerős düh árad belőle: az apja nagy és erős, és tudatosan ijesztően lép fel. Amikor a sárkány ránéz az apjára, a férfi megáll. Már sokszor szembenézett vele, de egyszer sem sikerült rákényszerítenie az akaratát. A mai nap sem más. Ezt a sárkány és Cecily apja is tudja. A lány a tenyerébe teszi a gyűrűt. Már most azon gondolkodik, hogyan fog bocsánatot kérni Nolantől, de biztos benne, megértő lesz majd. A sárkány leengedi a fejét, akár egy kockacukorért lehajoló ló. Cecily nem érzi sem a teremtmény ajkát, sem a nyelvét, de azt igen, ahogyan a foga a fémhez koccan. Aztán a gyűrű eltűnik, és emlékezete szerint most először a sárkány dühe is. Nem csak elfogadható, kibírható lesz – teljesen elillan. Cecily végre kap levegőt, bármennyire is fájnak a bordái az iménti eséstől. A levegőnek por-, napfény-, izzadság- és réti komócsin íze van, a sárkány már nem éhes, Cecily pedig némán áll mögötte. – Nem vasat kéne enned – suttogja a lány –, hanem aranyat. A sárkány nem válaszol. A nyitott ajtó felé néz, és megmozdítja a szárnyait, ez pedig olyannyira madarakat idéz, hogy Cecily egy kicsit elneveti magát. De a nevetés a torkán akad, amikor meglátja, hogy ragyogó arany szálak kezdik befonni a szárnyak membránját, eleinte lassan, aztán gyorsabban. – Nem – mondja az apja. – Nem, ez… Cecily, nem adhatod meg ezeknek, amit akarnak, vésd az eszedbe, meg kell érteniük, ki a főnök, különben… – Különben? – mormogja Cecily, de az apja nem úgy válaszol, ahogyan szokott, túlságosan leköti a figyelmét, hogy a sárkány elindul felé. Ahogy ő hátrál, ki a pajtából, a sárkány lassú és kígyózó mozgással közelít. Az arany

szálak még mindig terjednek a szárnyán, akár a gyújtóst bekebelező lángok, és amikor kilép a napfényre, szélesre tárja a szárnyait, mígnem teljesen kitakarják a pajta ajtaját. Cecily megy a sárkány után. Amennyire vissza tudnak emlékezni, most először fordul elő, hogy a sárkány nem éhes, Cecily pedig nem fél. * Cecily tizennyolc éves, és nincs sárkány a pajtájukban. A pajta üres, a sárkány a házuk felett van az égen, és a lány azzal beszélget róla, akivel csak akar.

Roboz Gábor fordítása

Scott Lynch ESETLEG MENJ ODA, ÉS BESZÉLJ VELE Scott Lynch (www.scottlynch.us) a Minnesota állambeli St. Paulban született 1978-ban. Ő írta a World Fantasy-díjra jelölt Locke Lamora hazugságait és a folytatásait, rövidprózája pedig több antológiában is megjelent. 2016-ban Scott Wisconsin síkságairól átköltözött Massachusetts dombjai és völgyei közé, illetve hosszú idő után feleségül vette párját, Elizabeth Beart, aki szintén SFF-szerző.

A negyvennégy nyarán zajló saipani csata után Emery Blackburnnek sok mindenhez hozzá kellett szoknia. Először is ahhoz, hogy hirtelen két japán golyó is a birtokába jutott, mindkét lábába egy, majd pedig a kínzó unalomhoz, míg elszállították őt egy kórházhajóra. Ezt követte a hepatitisz, amely egészen Hawaiig elrugdalta. Persze az nem az a legendás, képeslapra illő Hawaii volt, ahol az ember hol mogorva, hol bűbájos nővéreket talált, meg annyi lankás, fehér homokú partot és olyan sok fagylaltot, amennyi egy józan lábadozónak is túl sok lenne. Emery esetében minden nővér felért egy hidegzuhannyal, és ő egyedül azokkal a hevederekkel kötött szorosabb ismeretséget, amelyek egy helyben tartották lassan gyógyuló lábát. Két hónapon át lábadozott, és közben félig emberként, félig katapultként gondolt magára. Miután lábra állt, megtanulta, hogyan totyogjon egy mankó segítségével, majd azt is, hogyan tántorogjon anélkül, végül pedig azt, hogyan járjon már-már rendesen – pont, mire az orvosok megakadályozták, hogy tönkremenjen a mája. A szeméből, amelyet naponta legfeljebb harmincszor nézett meg a tükörben, lassan leapadtak az érett mangó színei. Csakhogy

Emeryt a sors sosem vezette vissza a 4. tengerészeti hadosztályhoz. Az előzőek után alkalmazkodnia kellett (pontosan ebben a sorrendben) az atombombák létezéséhez, Japán kapitulációjához, a háború végéhez, valamint ahhoz, hogy gyorsított eljárással, de érdemei elismerése mellett leszerelték a tengerészgyalogságtól. Negyvenöt végén engedték el Emeryt, tizenhárom kilóval könnyebben, ami miatt rajzfilmbe illő, ugrálással vegyes bicegéssel tudott csak járni (bár ehhez hozzájárultak a combizmain ejtett lyukak is, amelyeknek igazán sosem múlt el a nyoma). A bankszámláját viszonylag jól kibélelték az őrvezetőknek járó végkielégítéssel, és Emery szerencsésnek tartotta magát, hogy kitüntetést is kapott, rajta George Washington fejével, hogy ezután mindig emlékeztesse rá, mi a különbség a fedezék és az álca között. Ilyet akkor is kapott volna, ha nem éli túl. Nem telt kényelmesen a visszaút a Wyoming állambeli Carbon megyébe. Emeryt korán visszajuttatták azzal az egymillió, ugyancsak munkanélküli férfival együtt, akik szintén akkor vetődtek partra, és ő a civil világ négyévnyi történéséről maradt le, úgyhogy minden a szükségesnél nehezebben és lassabban ment, akár a dombon felfelé guruló szar. Ennek ellenére Emery addigra már belejött az alkalmazkodásba, úgyhogy hamarosan hazatért Reunion Creekbe, a háromszáztizenöt plusz egy fős településre. Ott hozzászokott a kongó érzéshez, hogy olyan városban lakik, ahol már egyetlen élő rokont sem talált, valamint hirtelen ráeszmélt, hogy ösztönből tért vissza. Emery szembenézett a kifejlett férfikorral – huszonnégy éves volt, de nagyjából kétszáznak érezte magát –, és eltűnődött azon, mégis mi a fenét gondolt, ez a régi és ismerős, isten háta mögötti hely vajon mit kínálhat számára a hátralévő évtizedekben, amelyeket még ki kellett töltenie valamivel. Így telt el ’46 tavasza – hosszas duzzogással, azzal a fajta búslakodással, amelyhez még az Emery Blackburnhöz hasonló, „lassú víz partot mos”beállítottságú emberek is néha úgy érzik, hogy joguk van, és ezt nem is vetik a saját szemükre. Emery a sörösdobozok alján kereste a megoldást, de csak bádogot talált. Végül ismét alkalmazkodott, összeszedte magát, hagyta, hogy megégesse a nap, és egy ideig taszigálják a hegyek közt járó szelek. Éles ésszel, és annak az érzésnek a birtokában, hogy minden a legnagyobb

rendben van, készen állt, hogy megtegye az első lépést, úgyhogy elkezdett vadászni az első adódó lehetőségre. Ekkor érkeztek meg a viharok, a száraz égiháborúk, a medvecukorfekete felhők alatt sercegő, esőtlen jelenségek; a viharok, amelyek napokra eltakarták a napot, és úgy falták a rádióhullámokat, mint a cukorkát, majd miután elhaladtak – sötét lélegzetként áradva fel az éjszakai égbe –, hát, a fene vigye el, ha nem hagytak sárkányokat a világban. * Nagy volt a hűhó, mindenféle fajta. A prédikátorok kiálltak az utcasarkokra, a cikkírók lyukakat ütöttek az írógépjeik szalagjába, a rádióban pedig számtalan bolond nyilatkozott arról, az apokalipszis melyik formája lenne a kedvére való. Ostromállapotot hirdettek ki, visszavonták, majd újra kihirdették, és ez így ment tovább, mint valami folyton változó foltvarrás. A polgári védelem ügyintézői, akik lemaradtak a lehetőségről, hogy a tengelyhatalmak bombázói ellen is próbára tegyék lenyűgöző kiképzésüket, megragadták az írómappáikat, és a szervezőbizottságok hangjai felé iramodtak. A garázsokból légoltalmi szirénák, valamint gáztámadásra figyelmeztető kereplők, légkürtök, dobok és jelzőrakéták kerültek elő. Legalább egy héten át mindenki jelzett mindenki másnak, amilyen gyakran csak lehetett, bár ennek az okát senki sem tudta igazán. A kongresszus általános vészhelyzetet hirdetett, az államok pedig hívták a nemzetőrséget, akiknek az első feladata általában az volt, hogy összezúzzák a barikádokat, amelyeket néhány vállalkozó kedvű helyi állított a legközelebbi kereszteződésben. A dolgok ezután nagyon gyorsan rendbe jöttek. Végül is, gondolta Emery, a nemzetet még csak nemrég demobilizálták, a parttól partig tartó, feszült katonai fegyelem csak kicsit ernyedt meg, így ez talán szerencsés pillanat lesz, hogy felfogják a felfoghatatlant. A sárkányok létezése elsöprő erővel bírt, de persze mi a helyzet a hat évig tartó háborúval, amely ötvenmillió emberrel végzett? Mi a helyzet a lökhajtásos repülőgépekkel, a rakétákkal, néhány birodalom bukásával, vagy a Fat Mannel és a Little Boyjal? Ráadásul a fekete viharok után megjelenő teremtmények rögvest hozzáláttak, hogy embereket és

jószágokat egyenek, az ilyesmi pedig általában a gyakorlatias kérdésekre tereli a figyelmet. * Hollister J. Beech már a kerék feltalálása előtt, vagy nem sokkal azután Carbon megye seriffje lett. A beszámolók nem tudtak megegyezni a tényleges időpontban. Beechnek nem léteztek közeli barátai, inkább csak közepesen távoliak, beleértve Emery néhai apját is. A fiatalabb Blackburn ezért elég jól ismerte őt ahhoz, hogy biccentéssel köszöntse, amikor a rendőrfőnök betántorgott Buckhorn Jack híres osztrigabárjába (amely 1934 óta arról híres, hogy nem kínálnak benne osztrigát), ahová Emery többékevésbé beköltözött, mióta a Reunion Creek körüli dombok között valódi szörnyetegek kószáltak. – Amikor bevonultál, te kérted a tengerészgyalogságot, Emery, vagy Uncle Sam pörgette meg az üveget? A köszöntésére Emery nem ezt a választ várta. – Én kértem a tengerészetet, seriff. – Akkor jól gondoltam. – Beech szél koptatta arcvonásokkal bírt, csupa ránc és hunyorgás volt egy akkora kalap alatt, amely három embernek is elég lett volna. Egy oszlopnak dőlt, míg vesébe látó pillantással végigmérte Emeryt. – Ez azt jelenti, megvan a magad bátorsága és a magad ostobasága is, nekem pedig mindkettőre szükségem lenne. Hallottam, hogy meglőttek. Súlyosan? – A lábaimat. – Emery félig-meddig ösztönösen végigsimította a nadrágja egyik szegését a ruha alatti lyukat keresve, amely már begyógyult. – Akkor elég súlyos volt, uram, de azt hiszem, manapság már virgoncabb vagyok. – Ha ólmot kap az ember, attól tapasztalatom szerint általában óvatos lesz. A jobbik fajtából. Azok a sörétek, amelyek ’28-ban találtak el, jobban kiokítottak, mint a legtöbb könyv, amit olvastam. Figyelj, Emery, arra akarok kilyukadni, hogy azért jöttem ide Rawlinsból, mert… mit gondolsz, bánnád, ha megint puskát kapnál a kezedbe? Vannak… nehézségeid?

– Legfeljebb a súlyzóim. – Emery köhintett és ültében kihúzta magát. – Elnézést, seriff. Ostoba vicc volt. Azt akartam csak mondani, hogy szerintem jól vagyok, és egyáltalán miről beszélünk éppen? – Sok bajunk lesz még, Emery. Nagy rendetlenséget kell feltakarítanunk. Benne lesznek a szövetségiek, a sereg, az állami rendőrség, mindenki. De én nem megyek sehova. Ki tudok fizetni még egy-két újabb különleges megbízottat. – Beech az ablak felé bökött, Emery pedig látta, hogy kisebbfajta konvojjal jött a városba, néhány szedánnal meg egy terepjáróval. Öt férfi malmozott ott, dohányoztak, a puskájukat pedig a vállukra vetették. – Szörnyek az erdőben, az istenit! Úgy kezeljük majd, mint a prérifarkasokat vagy a lótolvajokat. Fogadjuk a hívásokat. Végezzük a dolgunkat. Megírjuk a papírmunkát, aztán behajtjuk a pénzt a megyétől. – Maga azt akarja… Maga munkát ajánl nekem? – Egen. Carbon megye jó népe nevében egy újabb, bimbózó Szent Györgyöt keresek. Te fiatal vagy, megtanultad, hogyan kell teljesíteni a felettesed parancsait, értesz a lőfegyverekhez, és tudom, hogy nem vagy házas. Ezt ne vedd sértésnek. De amit tennünk kell, az nehéz lesz, különös és veszélyes. – Beech elvigyorodott, és megbillentette a kalapját. – Ha ez megnyugtat, a fizetés is szörnyű lesz, a főnököd meg egy álszent alak, akinek aztán van beszélőkéje, és imádja másnak hagyni a már említett papírmunkát. Na, van benned még „Semper Fi”, fiam? Emery nem is tudta, mit mondjon. Nem kifejezetten szomjazott a kalandokra. Ha valaha is bizonyítania kellett valamit, akkor azt már megtette, amikor tengerek partján meg kórházi ágyakban kötött ki, és ezt, amíg világ a világ, senki sem vonhatta kétségbe. A későbbi években, miután sokat gondolkodott a dolgon, végül arra jutott, hogy örült, amiért még szükség volt rá; hogy megkérdezték; hogy valaki eljött, és azt mondta: „Te erre a munkára termettél”, még ha leginkább azért is találták alkalmasnak, mert nem hagyott volna maga mögött özvegyet, ha valami leharapta volna a fejét. Bólintott. – Helyes. Na, ugorj ki abból a székből, és gyere velünk. Letetetjük veled az esküt. – Beech régimódi ünnepélyességgel meghúzgálta a nadrágtartóját, és az ajtó felé indult. – Aztán iszunk egy kávét, eszünk egy szendvicset, és sárkányvadászatra indulunk.

* Két nap múlva Emery lelőtte az első sárkányát. Nem ő volt az egyetlen, aki így tett. Az eltűnt személyről szóló jelentés az éjszaka folyamán futott be, úgyhogy hajnalhasadtával el is hagyták Rawlinst; a kerekek száraz porfelhőt vertek a US 30-on. Elhaladtak egy ellenőrzőpontnál, a sorban parkoló, zöldesbarna, két és fél tonnás teherautók mellett, miközben a nemzetőrség tagjai homokzsákokat töltöttek és nehézfegyvereket kezeltek. Emery észrevett egy quadmount gépfegyvert, meg két 37 milliméteres páncéltörőt; a kezelőik a lassan szétoszló ködbe bámultak. Hacsak Emery nem tévedett, ugyanannyira unatkoztak, mint amennyire zavarodottak és rémültek voltak. Carbon megye városait még semmi sem támadta meg, legalábbis Emery nem hallott róla, ez pedig egyszerre jelentett áldást és bonyodalmat. Amíg a dombok közül és az erdőkből elő nem bújik az egyik teremtmény, addig a sárkány puszta gondolata szépen lassan megnövekszik majd az emberek tétlen képzeletében. Először kilenc méter magas lesz, aztán tizenkettő, majd huszonnégy, végül pedig az agyuk bukfencet vet, ők meg összecsinálják magukat, amint az egyik bokorból rájuk rikolt egy ürömfajd. Ezt bizony már Blackburn őrvezető is átélte. Emery rögtön látta, hogy Beech seriff haladó gondolkodásról tett tanúbizonyságot a tervével, miszerint különleges megbízottakból álló különítménnyel járná a környéket. A nemzetőrség és az alkalmilag szerveződött helyi milícia tagjai táboroztak, kijelölték a határokat, védték a városokat, a bányákat és a vasutakat, ez pedig bámulatos közszolgálatnak bizonyult, csakhogy még nem volt világos, hogy ki vezeti őket, még nem állítottak fel kommunikációs központot, ráadásul egy olyan nagy és kopár vidéken, mint Carbon megye, túl sok teendőre túl kevés erőforrás jutott. A nemzetőrség nem fog tankokat küldeni, hogy kivizsgáljanak minden egyes telefonhívást, amely valami vénembertől érkezett, aki a patak mellett zajokat hallott, ahogy a hétköznapi ügyeket, a részegeket vagy az autóbaleseteket sem fogják kezelni. Beechnek szándékában állt tovább végeznie a rendes munkáját, csak épp annyi tűzerővel megtámogatva, hogy

legyűrhessen bármit, amelynek karmai és pikkelyei vannak, és útközben kidugja eléjük az orrát. Menet közben a déli láthatár peremén az Elk-hegységet látták magasodni. Két órával később gyalog elérkeztek az északkeleti oldalára, néhány száz méterre a régi Steadman-tanyától, ahol az előző nap még emberek éltek. Az emeleten két ablakot betörtek, valamint szétvertek egy kutyaházat meg egy rozoga, haszonállatok tartására szolgáló karámot; csak fatörmelék és vér maradt utánuk. Használható nyomokat nem láttak, csak egy beszámolót kaptak korábban arról, hogy valami nagy haladt felfelé a hegyen, úgyhogy útnak is indultak. Összesen heten voltak, csatárláncot alkotva, óvatosan haladtak felfelé egy fákkal határolt vízmosásban, miközben dohányoztak, viccelődtek, és úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A nap egyre nagyobb erővel cirógatta Emery vállát, akár egy festő, aki egymás után, foltokban egyre több rétegnyi meleg árnyalatú festéket ken a vászonra, ám a hegy fehérrel szórt csúcsai felől fújó szél hideg volt, túlságosan is hideg. Emerynek nem tetszett. A hóna alatti hevederben, a jobb oldali bordái mellett érezte egy M1 Garand puska ismerős terhét, és a csípője bal oldalán, egy tölténytáskában három extra tölténytár csörgött halkan. A széllel együtt szürke, derékmagas porfelhők kavarodtak fel, majd elsodródtak mellettük, mintha menekülő szellemek lettek volna. Nem láttak sem kanadai vadjuhot, sem szarvast, sem madarat, ahogy madárhangokat sem hallottak, és miközben felfelé haladtak, a viccek lassan átadták a helyüket a csendnek. Beech seriff haladt a sor közepén, és hiába volt nála egy remek kétcsöves látcső, Vasfelhő Kinnock mutatott rá először a fák vonalára és hívta fel a figyelmüket arra a teremtményre, amely őket figyelte. Tömör és hagyományos kiáltással rázta éberségre őket: – Szénbányász Jézus Krisztus, azt nézzétek! A teremtmény rögtön kilépett a napfényre – csillogott, tekergett, és szürke volt, akár a kvarc, fekete tigriscsíkokkal. A szarvas, tarajos lény ék alakú feje kígyóéra hasonlított, a végtagjai pedig mintha abból a dinoszauruszokról szóló cikkből léptek volna elő, amelyet Emery évekkel korábban olvasott. Szorosan összezárta a szárnyait, a teste sovány volt – az

orrától a farka végéig talán hét és fél méter hosszú –, aranyló szeme pedig, amely őket figyelte, még nyolcvan méterről is kísérteties erőt sugárzott. – A pokolba! – fakadt ki Beech. – Ne is vesződjetek a fejével, fiúk! Ez a rohadék akkora, mint egy elefánt. Szedjétek szét a lábainál meg az ízületeinél fogva! Emerynek a torkában dobogott a szíve, de letérdelt, felemelte a Garandot, amelyet előző nap állított nullpontra, majd a mitikus teremtményre emelte az irányzékot. A lény ekkor megmozdult, és kivillantotta a kések sorának is beillő fogait. Emery rideg, kemény szokásnak érezte a puskát, amely nem engedte, hogy elkalandozzanak a gondolatai, úgyhogy miközben egyik sortűzről a másikra körbevette őt a füst és a zaj, lassan és pontosan célozva ellőtte az első nyolcat, majd újratöltött, mielőtt még a használt tölténytár leért volna a földre. Nyolcat, lassan és biztosan. Újratölt. Megint nyolcat. A sárkány harminchat métert tett meg. Miután mind összeszedték magukat, és már nem táncoltak körbe-körbe úgy, mint adrenalintúltengésben szenvedő, átmenetileg süket csirkék, kilencvenhét töltényt számoltak össze, amit a Garandjaikkal és a vadászpuskáikkal termeltek a földre. – Atyaúristen! – kiáltotta a seriff a tetemet méregetve. A vér gőzölt, ahol a földet érte, valahogy úgy, mint valami laboratóriumi anyag, a levegőben pedig fémszag terjengett. – Ide kell hívnom egy fényképészt. Nézzétek ezt a mocskot! Nézzétek, milyen szerencsések voltunk! Nagyvadhoz való fegyverekre lesz szükségünk. Elefántvadász puskákra! – Hordágyra és takarókra lesz szükséged – mondta a visszatérő Vasfelhő, aki gyorsan végignézett a fák között, ahonnan a sárkány előbukkant. Emery épp elég közel került, hogy lássa, mit talált. Főképp juhokat, amelyek olyan mozdulatlanok voltak, akár a plüssök. Ezenkívül még két csizmás láb látszott. Egy nő lába, amely egy szakadt, skót kockás szoknya alól lógott ki. A nő testének többi része szétszórt darabokban feküdt a környéken. Ez volt Emery első sárkánya. Utána a keze sosem maradt annyi ideig üres, hogy elszokjon a puskájától.

* Úgyhogy ismét kitört a háború – Wyomingban és az egész világon. Az első fekete viharok Izlandtól Új-Guineáig, Németországtól Poughkeepsie-ig sárkányokkal borították be a Földet, és néhány hétig dúló harc után újabb viharok érkeztek, hogy még több falánk teremtményt hozzanak el. Az emberek Emeryhez hasonlóan alkalmazkodtak: finomították a megoldásaikat, tanulmányozták az ellenfeleiket, és egyre nagyobb fegyvereket fordítottak feléjük. Nem kaptak magyarázatot, nem mintha a tudósok bármit is kiszedhettek volna ezekből a szörnyetegekből. Nem érkezett rejtélyes üstökös, nem jöttek repülő csészealjak, és nem nyílt hirtelen kapu a Föld középpontjába. A természettudományi múzeumok új sárkánycsontokkal teltek meg, és az összehasonlító bonctan minden egyes képviselője a mikroszkópjára esküdött, hogy a sárkányok szénalapú, meleg vérű, oxigént lélegző hüllők, akiknek semmi kapcsolata a bolygónkon fellelhető megkövesedett maradványok egyikével sem. – Én úgy vélem, tudom, honnan jöttek – jegyezte meg Darius Barlow, Beech különleges megbízottjainak legidősebbje. ’47 vége felé jártak, és épp egy csendes estét töltöttek a megyei hivatalban: cribbage-et játszottak, ahogy azt mindig tagadták, hogy ilyesmi előfordult volna a megyei hivatalban. – Lefogadom, hogy a te istenverte néped volt. Közvetlenül vele szemben ült a félig arapahó Vasfelhő Kinnock, aki most hagyta, hogy a szája felfelé görbüljön – ezt akár mosolygásnak is lehetett nevezni, amit Kinnock kifejezetten a nagydumás barmok kibékítésére tartott fenn. – Tudod, hogy értem – folytatta Barlow. – Bármit művelhetnek ott a rezervátumban. Lehet, hogy ők idézték meg ezt a szart, előhívják a táncukkal, aztán alkut kötnek azokkal a dögökkel. – Ugyan már, Dare, ez dilis beszéd – mondta Otho Sullivan. – Tudod, mi a dilis? A szaros sárkányok azok! – Barlow az asztalra csapott. – Igaziak, úgyhogy mi más lehet még igazi? A mágia miért nem az? Vannak rokonaid, akik ilyeneket küldenek a világba, Vasfelhő? Mind

kinevettek a hátunk mögött, megfejitek a megyét, miközben a sárkányok jól bosszút állnak helyettetek? – Ennek hozzánk semmi köze – felelte Vasfelhő jóval higgadtabban, mint amit Emery kinézett belőle. – Be tudom bizonyítani. Egyszerű logikával. – Ó, igazán? – kérdezte Barlow. – Ha az én népemnek… ami alatt, felteszem, az arapahókat és nem a rohadt angol-hollandokat érted… Szóval, ha hatalmunkban áll megidézni egy halom sárkányt és alkut kötni velük, hogy a fehér ember dolgait megfékezzék, akkor mi a fenének vártunk eddig? Hiszen ezt már nyolcvan éve megtettük volna! Pár másodperces feszült csend következett, aztán Barlow vakkantva felnevetett. – Jaj, az istenit! – mondta. – Most bizony megfogtál. – Ti balekok most nekem dolgoznátok, feltéve, ha beszélnétek valami civilizált nyelven. Ha nem, akkor egy icipici rezervátumba terelnélek titeket. Maine-ben. – Vasfelhő könnyed mozdulattal letette az egyik kártyáját. – Ezzel tizenöt, úgyhogy két pont jár nekem. A bosszúm pedig csak addig terjed, hogy a lehető legmesszebb mozdítom azt a pöcköt, uraim. A sárkányok kérdésében pedig bajtársak vagyunk. * Ez bizony szép gondolat volt, bár nem egészen támasztották alá a tények. A folyamatban lévő háborúk megtorpantak, de újabbak kezdődtek helyettük, hála a fekete viharoknak, amelyek szinte havi rendszerességgel érkeztek, és mindig újabb szörnyetegeket hoztak. Döbbenetes hírek jöttek a világból. Emery hallotta, hogy a rádióban valami szovjet miniszter kijelentette, hogy „a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének nincs gondja a sárkányokkal”, ez alapján pedig igencsak valószínűnek tartotta, hogy nyakig gázoltak a karmokban és pikkelyekben, ahogy mindenki más is. Az olyan helyeken, mint Chicago, New York City vagy Washington, D. C., valódi háborút vívtak a sárkányok ellen, méghozzá sebészi

pontossággal. A kerületeket felnegyedelték, és hetente újra negyedekre osztották, a ligeteket a földdel tették egyenlővé, a vastag falakon éjjelnappal járőröztek. A kevésbé sűrű népességű területeken rugalmasabb feltételek mellett vívták a háborút. Új-Mexikóban atomfegyverekkel kísérleteztek az ott fészkelő sárkányokon. Wyomingban és Montanában a légierő repülői napalmot, illetve rakétákat használtak, hogy az Emeryhez hasonlókat támogassák, akiknek a részvétele az egyik oldal szempontjából költséghatékonyabb volt, míg a másik oldal szempontjából sportszerű. Hála istennek a sárkányok nem tudtak repülni, de azok, amelyeknek volt szárnya, lenyűgöző magasságba tudtak felugrani és siklani – az az első így dúlta fel a Steadman-tanyát anélkül, hogy nyomok sokaságát hagyta volna hátra. Tüzet sem okádtak, de egyes jelentések szerint némelyikük mérges volt, amit Emery már csak tragikomikus habnak tartott a vérengző tortán. A legkisebb sárkány, amellyel különleges megbízottként töltött első három éve alatt találkozott, alig lehetett ötméteres, de még annak is olyan erősnek bizonyult az állkapcsa, mint egy hidraulikus prés. Minek kellett egy ilyen dögnek még méreg is, ha amúgy is félbe tudott harapni, mint búcsúban a hot dogot? Emery és a kollégái válaszként felhasználtak mindent, amit csak ki tudtak kunyerálni a nemzetőrség rokonszenvező altisztjeitől, az állami segélyekből, a néha őrizetlen ellátmányos teherautókról vagy a félhenger alakú fémbarakkokból. Carbon megye különleges megbízottjai Browning automata puskákkal, könnyűgépfegyverekkel és vadászpuskákkal indultak támadásnak – utóbbiak töltényűrjét a .458-as kaliberű Winchester Lancelotéra cserélték, kifejezetten sárkányvadászat céljából. Egy ideig még páncélöklük is volt, amelynek segítségével egymás után aratták a győzelmeket. A páncélöklöt egy nyitott viskóban tárolták, bizalmon alapuló rendszer szerint. Ez meglepően jól működött, egészen ötvenegy tavaszáig, amikor Darius Barlow a fejébe vette, hogy Medicine Bow postahivatalának vezetője az ő feleségével hancúrozik, amikor Barlow hosszabb ideig elmarad a munkája miatt. A posta vezetőjének 1940-es Buick Superje – amelyben szerencsére épp nem ült senki – kapott a csomagtartójába egy nagy erejű rakétát. A vén Beech szinte korbáccsal kergette el Barlow-t, de ez nem akadályozta meg a nemzetőrség egyik hűvös tekintetű ezredesét

abban, hogy elvegye a páncélöklüket, akár egy csalódott apa, aki kibassza a gyerek légpisztolyát a kukába. Fejlődtek a folyamatok, kézikönyveket írtak, és még ha a régi hétköznapok helyett valamiféle különös, véres egyensúlyt is jelentett mindaz, amit elértek (a sereg, a nemzetőrség, a wyomingi autópályarendőrség, a helyi seriffek és az egyre állandóbb munkatárssá váló „különleges megbízottjaik”), hát, legalább nem unatkoztak. A rádióvevőn a sárkányokat hivatalosan KZ-nek, King Zebrának nevezték, ami a „kriptozoológiai” kifejezésre utalt. A seriff hivatala a belső kommunikációban ezeket „Fox Sugar incidenseknek” nevezte – a „Sugar” jelentette katonai kódnéven a sárkányt, a „Fox” pedig pontosan azt, amit valójában mindenki mondani akart. * Emerynek nem állt szándékában elfelejteni, mennyi Fox Sugart intézett el, de belemerült a munkába, és a rohadt esetek egyszerűen egybemosódtak. Néhány sárkány a dombokat és a vízmosásokat kedvelte, mások az erdőket. Akadtak, amelyek néha elloptak egy-két juhot, míg mások leszakították a helyéről a családi házak falát, hogy elkapjanak odabent mindenkit. Viszont egytől egyig elhullottak, ha az ember elégszer meghúzta a megfelelő ravaszt, és utána mindegyiküket el kellett vinni, hogy különleges eljárás keretében megszabaduljanak tőlük. Amennyire a tudósok meg tudták állapítani, biokémiai szempontból semmi furcsaság nem volt bennük, de a sárkányhús és a sárkányvér egyszerűen nem táplálta a földet. Szinte úgy viselkedett, mint valamiféle mágikus átok. Akárhogy is, bőven akadtak régi bányák és kőfejtők, amelyeket tökéletesen fel lehetett tölteni a Fox Sugarok rothadó maradványaival, és bár a bűz borzasztóan, átkozottul dögletes volt, az efféle lerakóhelyek közelében úgysem lakott senki, aki panaszt nyújthatott volna be. Ötvenkettő nyarán, miközben épp annak a teherautónak a gőzölgő, büdös platóját mosta egy locsolócsővel, amelyen a Fox Sugarok tetemeit szállították, Emery hirtelen rájött, hogy hetek óta nem tartotta nyomon, mennyi sárkányt ölt meg. Így ment ez.

* Ötvenháromban Dane Burkholderre rálépett a legnagyobb Fox Sugar, amit Carbon megyében valaha is láttak – bő tizenhárom méteres lehetett. Két hónappal később Otho Sullivan túl közel került a frissen leölt példány szájából kiömlő habhoz, és kiderült, hogy a kívülállók számára a méreg hatása nagyon is hasonlított egy hirtelen szívrohamra. Ötvennégyben Vasfelhő Kinnock is elmozdította az utolsó cribbage-pöckét. Ő nem a harctéren végezte, ahol legendásan óvatosan viselkedett, hanem az US 30-as melletti szurdokban, mert az esőben harminchárom kilométer per órával gyorsabban hajtott a kelleténél. Mindig is szeretett száguldozni. Ötvenötben Beech seriff, akinek nagy szüksége lett volna az anyagi támogatásra és az önkéntesekre, felvette a dixoni Miss Delia Sanchezt, az első leányági különleges megbízottat az államban. Légsúlyú barna volt, de amit személyre szabott, Weatherby gyártású, veszélyes vadak elleni puskájával tudott, az kétségkívül a nehézsúlyú kategóriába juttatta. Elég volt egy hét vele megfigyelőként, ami alatt Delia gondosan lyukakat ütött néhány nagyon ijesztő pikkelyes homlokába, és az ostoba ugratások abbamaradtak. Ötvenhat szeptemberében Hollister J. Beech – akinek a haja úgy megőszült, mint amilyen szürke volt a tábortűz hamuja – bejelentette, hogy most utoljára veszi le a jelvényét. Senki nem küzdött nála jobban a szörnyetegekkel, de Emery tudta, hogy már belefáradt a hosszú éjszakákba, a rossz álmokba meg az ivásba, ami sosem oldotta meg egyik gondját sem; belefáradt, hogy támogatást kérjen az állami és szövetségi ügynökségektől, amelyek látszólag egyre inkább azt ösztönözték, hogy a Carbon megyéhez hasonló helyek saját magukról gondoskodjanak, mint valami középkori kalandjátékban a határvidékek. Emery Blackburn, akinek megvolt a maga bátorsága és a maga ostobasága is, Beech utasítására az elmúlt két évben távoktatáson vett részt. Amikor Beech bejelentette, hogy Emeryt választotta ki, lehetséges utódjaként vegyen részt a választáson, nem is kellett több, Emery lett az első az egyszemélyes csatatéren. Úgyhogy már Blackburn seriffnek nevezték – épp idejében, mert ezután következett ennek az egész zűrzavarnak a következő szakasza.

* – Nem értem – mondta Emery, az ujjai elfehéredve markolták a távbeszélő fekete bakelitkagylóját. Úgy tűnt, ez lesz az új szavajárása. Mindenféle emberen kipróbálta már: állami törvényhozóktól kezdve kormányzók segédjein át egészen a mosolygós szövetségi fajtákig, akik néha arra szállingóztak, kezet fogtak mindenkivel, és jókívánságokon kívül nem sok mindent osztogattak. Amilyenek az utak voltak, ők mindig helikopteren érkeztek. – Tényleg nem értem, uram, hogyan kellene arra utasítanom az embereket, maradjanak az otthonaikban, amikor egy sárkány nyilván… Igen, uram, igen, ezt tudom. Krhm. Én csak azt szeretném mondani, hogy amikor egy King Zebra nyilvánvalóan képes hívatlanul bekukkantani a falon vagy a tetőn át, amikor csak akar… Hát persze, hogy vannak fegyvereik, hiszen manapság mindenkinek van, de hát ez annyit ér, mint széllel szemben fingani… Nem, uram, nem akarok mindenáron tiszteletlen lenni. Csak szerintem valakinek néhanapján érdemes lenne beszélnie valamennyit a valóság… halló? Halló? Az ördögbe az egésszel! – Produktívan megbeszéltétek az ötleteiteket? – kérdezte Delia Sanchez, aki a seriffhivatal sarkában álló fölös asztalnál szedett szét és tisztogatott egy meszkitófa tusú ismétlőfegyvert, közel akkorát, mint amekkora ő maga volt. – Napjaink kormányzásának csodája. – Emery végighúzta a kezét rövidre vágott haján, amelynek a vonala manapság mintha hátrébb húzódott volna. – A kormányzat arra kér, hogy intézzem el a csodát. Nem kaphatok még több pénzt, mert mi nem Laramie vagyunk, vagy a vasút, vagy a nagy bányák, és jelentős hadianyagot sem adnak, szintén azért, mert nincs rá pénz, és még több rendes megbízottat sem vehetek fel, mert nincs rá se pénz, sem elegendő hadianyag. Szóval így állunk. Megmondhatom az embereknek, hogy esténként próbálják bezárni az ablakaikat és leengedni a redőnyt, hátha ellátogat ide egy sárkány, de amikor eljön az idő, hogy kitöltsem az áldozatokról szóló jelentést, mindenképpen a King Zebrát kell beleírnom, nehogy százhatvan kilométerre a veszélytől valami izzadt tenyerű puhapöcs megijedjen. Jaj, bocs, már megint megszaladt a szám!

– Mehet is a tízcentes a gyűjtőbe, amiért káromkodtál – felelte szelíden Delia. – Seggfej. – Bejelölök kettőt. – Emery két vastag vonalat húzott egy sárga jegyzettömbre, amelyen már így is jó pár ott virított. Mivel ritkaságszámba ment a készpénz, a káromkodás után begyűjtött pénz csak jelképes volt. Emery most már három éve dolgozott seriffként, és bár jól végezte a feladatát, ez már nem csupán egyetlen seriff munkája volt. Hanem kettőé, esetleg háromé, és minden megbízottja érezte emiatt a feszültséget. A fekete viharok nem maradtak abba, velük jöttek a sárkányok is, és már kiment a divatból a régi módszer, amellyel visszaverték a furcsaságokat. Az útépítők ijedősek voltak és őrök mellett kellett dolgozniuk, úgyhogy az állami és megyei autópályák állapota leromlott, az emberek kevesebbet utaztak, és lassan felhalmozódott a homok a gazdaság fogaskerekei között. A helyi milíciák néha segítettek, de úgy állt a helyzet, hogy a kisvárosok lassan elhagyatottá váltak. Az emberek elindultak a jobban védett nagyvárosok felé – már ha megengedhették maguknak, és ha a területi társulások kívánatos fajtának látták őket. Akadtak, akik a rokonaikhoz menekültek, mások elhagyták az államot. Egyesek megbújtak valahol, és mindenkivel megszakították a kapcsolatot, amíg az idő vagy a sárkányok ki nem csinálták őket. Emery csapata, valamint a vidéki, ritkábban lakott területeken működő, hozzájuk hasonló csapatok már nem engedhették meg maguknak, hogy kiiktassanak minden sárkányt, amelyről híreket kaptak. Csak az igazán zűrös, agresszív, bizonyítottan emberevő fajtákat. Háborúzás helyett már csak a vészt mérsékelték. – Seriff, megint van egy rohadt ügyfelünk. – Claire O’Dell, a teljesidős részmunkaidős adminisztrátor, aki lényegében a megye minden működő hivatalának dolgozott, kopogás nélkül lépett be, és Emery felé nyújtott egy papírlapot. – A Ferris-hegység környékén. Muddy Creek milíciája megpróbálta kizavarni. – Négy halott. – Emery összegyűrte a jelentést. – Hát, ettől lesz csak igazán ragyogó ez a délelőtt, mi? – És ez beszél is – tette hozzá Claire, miközben kisurrant, hogy felvegyen egy másik telefont, amely valahol csörögni kezdett. – Mindenféle

furcsaságot ordított azokra, akiknek sikerült elszökniük. – Édes istenem! – motyogta Emery. Laramie megyében Norbert Tuck seriffnek állítólag akadt korábban dolga beszélő sárkányokkal, de Emery eddig csak a néma és harcos fajtával találkozott. – Indulhatunk, amikor készen állsz – mondta Delia. – Mire? Nem akarok itt ücsörögni, és még több pénzt önteni a káromkodós alapba, de a fiúk még öt vagy hat óráig nem érnek vissza. – A másik négy megbízott aznap épp egy busznyi rabbal foglalkozott, akik tagállamon kívüli kiadatással néztek szembe. – Az istenit neki, tíz cent! Szar helyzetben vagyunk, tíz cent! – Hát… – kezdte Delia, majd némi hallgatás után így folytatta: – Ha beszél, akkor esetleg menj oda, és beszélj vele. – Beszéljek vele. – Emery megdörzsölte a szemét. – Beszéljek vele. Ez aztán a hülye terv, Delia! Ostoba, hülye terv. – Ha nem léteznének ilyen ostoba tervek, seriff, akkor szerintem errefelé semmilyen tervünk nem lett volna eddig. Emery felnevetett, de úgy, mint amikor felteszik a zokogó ember fejére a papírcsákót, aztán rámutatott a megbízottjára. – Öt perc múlva legyél a cuccaiddal a dzsipben. Ha felmegyek oda, hogy szelíden szóljak hozzá, akkor te leszel a furkósbot. – Nem is engedtem volna, hogy hátrahagyj. – Aha. Felkészültél, hogy futásnak eredj, Delia? Arra az esetre, ha elbaszom a dolgokat? – Saját magamat sosem szorítom sarokba. – A nő a bőrtokjába csúsztatta újra összerakott puskáját, és behúzta a cipzárt. – És mehet még tíz cent a gyűjtésbe. * Felfelé menet semmi sem volt rendjén a levegővel és a fénnyel. Mintha a benti fény valahogy kiszökött volna – az aranyló borostyánszínű napsugarak tunyán csüngtek a levegőben, olyan sűrűn, hogy szinte érezni lehetett az illatukat meg a száraz porszemcséket, amelyek mikroszkopikus tengeri lényekként úsztak a levegőben, fel-felvillanva. Melegebb volt, mint

szeptemberben lennie kellett volna, legalábbis ezen a helyen, ahol Emery egyedül lépdelt fel egy zsályacserjékkel borított emelkedőn, jó messze a bal oldalon húzódó nyírfák és nyárfák vonalától. Egyenesen előtte magasodott a Ferris-hegység nyugati oldala; a fehér szirtek finoman hullámzottak, ahogy az égen kúszó felhők árnyai áthaladtak rajtuk. Mindezt nem lehetett kellemetlennek mondani, sokkal inkább természetellenesnek. Sárkányidőnek. A dolgok egyszerűen megtörténtek körülöttük. A szél erősebben vagy hűvösebben fújt, a hőmérséklet szeszélyessé vált, a hó elolvadt januárban, hogy szégyentelenül újra megjelenjen július közepén. Ez az abnormális érzés, meg a négy összezúzott holttest, amelyet Emery nagyjából negyvenöt méternyire talált, azt sugallta, hogy már közel jár. Még így is a vállán tartotta a puskáját, a tartása könnyed volt, és megpróbált úgy tenni, mintha nem készülne valamire. Könnyedén megtalálta az elkövetőt. A sárkányt szintén nem érdekelte a ravaszkodás, és akadt mivel alátámasztania az önteltségét. Olyan tíz és fél méteres lehetett, mellkasa és kőtömb méretű mellső mancsai bikához hasonló erőt sugároztak, a pikkelyei pedig szürkésen aranyló mézszínben tündököltek, rajtuk régi sebek hálójával. A teremtmény egy félig elfogyasztott tehén – látszólag egy hereford marha – felett gubbasztott. Hát, ez már inkább felford, mint hereford, gondolta sötéten Emery. – Krhm! – köszörülte meg a torkát, és nagyjából huszonhét méternyire megtorpant. Aztán hangosabban így szólt: – Elnézést! A szörnyeteg ráemelte a tekintetét, megkocogtatta a földet a karmaival, majd kissé hátrébb lökte magát. Alsó állkapcsa örveiről és ráncairól húscafatok lógtak. – Miért kéred a bocsánatomat, kicsike? – A sárkány egy buldózer motorjának hangszínével beszélt. – Ööö… – kezdte Emery, és megborzongott a gondolatra, hogy mennyire különös, amit épp művel. – Nem kérem. Ez csak amolyan, hát, szófordulat, amivel meg lehet kezdeni egy beszélgetést. Azt jelenti, hogy sajnálom, amiért megzavarlak. – Tényleg sajnálod? – Részben. A kötelesség pokoli egy dolog. Figyelj, én Emery Blackburn vagyok, Carbon megye seriffje, és te most jelenleg épp itt, izé, lopod a

jószágokat. Többek között. – Az erősek elvesznek – morogta a sárkány –, vagy megakadályozzák, hogy mások elvegyenek tőlük. Ezt nem akadályozták meg. Ennyi az egész. A hús az enyém, ez a hely az enyém. Nyugvón viszed a tűzcsövedet, másképpen már leöltelek volna. Még lehet, hogy leöllek. Miért jöttél? – Hogy beszélgessünk. – Emery a zsebébe dugta a kezét, ezzel uralkodva a heves késztetésen, hogy a puskája szíját markolássza. – Úgy hallottam, te beszédes fajta vagy, szóval arra gondoltam, esetleg kitalálhatnánk valamit. Te, öhh, megöltél négy embert. – A rokonaidat? – Nem, hanem a, öhh, választópolgáraimat. Ez egy ilyen fontos dolog errefelé. Azt hiszem, én felelek az efféle helyzetekért, miután… gond adódik. – A gond rövid ideig tartott. A választópolgáraid megtámadtak. Én megöltem őket. Nem akartam a furcsa szemetet, amely náluk volt. Egy üsző jó vérét akartam, és meg is találtam. Minden rendben van. – Nézd, valahogy megkérhetnélek rá udvariasan, hogy egyszerűen… menj el? – Nem. – Nem akarlak fenyegetni. – Akkor ne tedd. – A sárkány a félbehagyott lakoma felé fordult. – És akkor tovább lélegezhetsz. – Rendben. Nem kérhetlek meg udvariasan, nem baj. A fenyegetőzés rossz ötlet. Élvezem, hogy lélegezhetek. A picsába vele, tudod, mi az a pénzfeldobás? Szoktál pókerezni? Amőbázni? Vagy valami ilyesmit? A sárkány feje hirtelen ismét felé fordult, a szeme felizzott, Emery pedig minden igyekezete ellenére hátrált egy lépést. – Megmérkőznél velem? – kérdezte a sárkány. – Bölcsességgel támadnál rám? Párbajra hívnád az elmémet? – Hát… igen! Igen, úgy tennék! – Emery éljenző tömeget látott a lelki szemei előtt, meg az Egyesült Államok elnökét, aki súlyos aranyérmet akaszt a nyakába, rajta a TÖRTÉNELEM LEGNAGYOBB TÖKFILKÓJA felirattal. – A fenébe is, megmérkőzöm veled, ha elmész utána. – Ez lehet a feltételed.

– Ha szembeszállok veled, és győzök, akkor, öhh, kötelezlek arra, hogy… hogy elhagyd ezt a hegyoldalt, sőt arra is, hogy minden ténykedésedet megszüntesd a Wyoming állambeli Carbon megyében, mostantól és mindörökké. Áll az alku? – Ha veszítesz – vette át a szót a sárkány –, eltöröm minden végtagodat, elroppantom a csontjaidat, melyeket vékony húsod védelmez, és felakasztalak egy út menti fára, ahol ordítva dicsőítesz majd engem azoknak, akik erre járnak; elijeszted majd őket a felségterületemről, amíg a halál meg nem kegyelmez neked. – Azt hiszem, kellőképpen színesen és részletesen leírtad az ígéretedet. – Mivel velem szállnak szembe, én határozom meg a párbajunk fajtáját. Mérkőzzünk meg talányokban! Aki ötöt kitalál, azé a győzelem. Kezdd! – Talányok. A picsába! Na jó. – Emery érezte, hogy a verejtékcseppek apró pókok módjára szaladnak végig a hátán. – Oké. Két, öhm, amerikai sétál egy utcán. Két amerikai egy utcán. Az egyik amerikai a másik amerikai fiának az apja, szóval mi a két amerikai kapcsolata? – Feleség és férj – felelte a sárkány. – Ostobának tartasz? – Erre nem válaszolok. Várj, ez volt a talányod? – Természetesen nem. Az első pontot én kapom. Most válaszolj erre: mi az, mi könnyű, akár az éjszaka, és lágy, akár a homok, s a fogat töri, de a kezet megkíméli? – Hát erről… – Emery közel harminc másodpercig meredt a sárkányra. – Halvány fogalmam sincs. – Akkor a második pont is az enyém. Jöhet a következő talány. – Várj! Mi volt a tiédre a válasz? – A válaszokat a győztesek kapják meg. – A sárkány elvigyorodott. Emery most először látott ilyen nyers, tagadhatatlanul értelmes önteltséget egy efféle íróasztal méretű, agyaras pofán. – A veszteseket összetörik és fára akasztják. Tedd fel a következő találós kérdést! – Hát, ha így állunk… – Emery pár pillanatig színpadiasan járkált. – Ki volt az 1953-as alapszakaszban az, akinek az Amerikai Ligában a legtöbbször sikerült a hazafutás? – Ez nem talány! – morogta a sárkány. – Hanem felkapaszkodott kis világod történelmi ismereteire alapozó kérdés. Méltóság nélküli csalárdság.

A harmadik pont az enyém. – Hékás, nem egyeztem bele efféle… – Ha nem tudod megmondani, mik a talányok – szólt a sárkány –, akkor annyit se érsz, mint egy gyerek, és jobban tenném, ha most egyszerűen megölnélek. – Al Rosen, erre a válaszra vártam, de persze, a halálos fenyegetés is elég meggyőző. A harmadik pont a tiéd. – Most jól figyelj! A nap sosem találhat meg, a hold sosem rejthet el, és minden ember nekem adja a fél életét. – Uff – mondta Emery. – Sajnálom. Halvány fogalmam sincs. – Neki fogsz hajtani a fának, kicsi Emery Blackburn seriff. – A sárkány felkuncogott. – Válaszd meg bölcsen a következő kérdésedet! – Már tudom, mi lesz az. – Emery megköszörülte a torkát. – A végső talányom. Mi a fasz bajod van? – Tessék? – Jól hallottál. Mi. A. Fasz. Bajod. Van? – Te jelentéktelen, balga kis féleszű! Eljátszottad az életedet. Ez nem talány! – Én azt mondanám, ez a létezésed meghatározó rejtélye – felelte Emery, és gúnyosan, két ujjal tisztelgett, amivel megadta a jelet Deliának. A nő elvileg arra használt minden időt, amit a férfi nyert neki, hogy néhány száz méterrel arrébb jó lövészpozícióba kerüljön. A sárkányok fejbe lövésének titka ugyanabban állt, mint amikor az ember egy elefántra vadászott: egy vonalat kellett képzelni a célpont homlokára, közvetlenül a teremtmény két szeme között, és pontosan annak a vonalnak a közepére kellett célozni. Delia 29 grammos, vörösrézköpenyes, volfrám-karbidból készült páncéltörő lőszert használt, ami azt jelentette, hogy a teremtmény még vagy fél másodpercig haragudott Emeryre, mielőtt minden gondja lényegtelenné vált. Tompa reccsenés vert visszhangot a sziklák és a fák fölött, Emerynek pedig távolabb kellett szaladnia, amikor a sárkány teste ernyedten előrebukott, és húsz-harminc métert gurult a lejtőn, éppenhogy csak elkerülve őt. Delia néhány perc múlva odaért, és csatlakozott hozzá a gőzölgő holttest mellett. – Jót dumcsiztatok?

– Hát, megtudtam, hogy nem kedveli a baseballt – felelte Emery. – Szép lövés. – Kösz. Ennek bámulatos a koponyája. Most, hogy jobban megnézem, ha néhány centivel arrébb találom el, egyszerűen csak lepattan… – Azt hiszem, jobban kedvellek, amikor hagyod, hogy azt higgyem, tévedhetetlen vagy, Delia. – Emery keze reszketett. Ismét zsebre tette, és azt mondogatta magának, ez csupán a hideg szél miatt van, csakhogy a sárkány körül a levegő továbbra is aranyló, hamis nyár látszatát keltette, és meg sem moccant. * Másnap minden megbízott visszament, hogy elhozzák Muddy Creekből a szerencsétlen nyomorultak holttesteit, és hogy levonszolják a talányos sárkány tetemét is, ami bonyolult manőverré vált, ugyanis nemcsak egy, de rögtön három másik Fox Sugart is észrevettek a környező völgyben. Ahhoz, nehogy összeakaszkodjanak valamelyikükkel – akár többel is egyszerre –, oda kellett figyelniük, merre vezetnek, mert köztudott volt, hogy a Fox Sugarok hajlamosak rendkívül megsértődni, ha az emberek a sárkányok maradványaihoz érnek. – Mi történt a tankokkal? – kérdezte Howard Jones különleges megbízott. – Mi történt a repülőkkel, a tüzérséggel, a rádióhálózattal? Miért hagyják, hogy ez így menjen tovább? – Ezt én is szeretném tudni – felelte Emery. – A telefonhívások egyre rövidebbek és rövidebbek. * Hatvanegyben jelölték ki az első tilalmi zónákat, és a belügyminisztérium embere, aki helikopterrel odarepült, hogy elmagyarázza a dolgokat, olyan élénknek bizonyult, akár az ivászat ellen prédikáló pap, aki maga is rejteget pár üveget. – Nem zárjuk le ezeket a területeket. Nem húzunk fel kerítést, nem foglalkozunk ilyen ostobaságokkal. Azzal csak pazarolnánk az adófizetők

pénzét. A lényeg, hogy ha az ember arra a területre kószál, vagy úgy dönt, hogy ottmarad valamiféle bejegyzetlen közösség részeként, akkor nem kap tőlünk szolgáltatásokat, és senkit sem küldünk utána. Magára marad. A Cheyenne erődvárosának peremén felállított eligazítóbunkerben Emery rámeredt az elé, a megbízottjai elé és Wyoming másik tucatnyi seriffje elé kiterített térképekre. Vörös keresztsraffozással jelölték az Egyesült Államok szárazföldi területén azokat a helyeket, amelyekről a tagállami és szövetségi kormányok lényegében lemondtak, hogy hadd kóboroljanak rajtuk szabadon a King Zebrának nevezett anomáliák. Emery nem sok olyasmit látott, ami meglepte volna. A különleges biztonsági zónák kék szimbólumai körbezárták a nagyvárosokat, a legfőbb szén- és uránlelőhelyeket, a Minneapolis körüli kertvárosokat, Wisconsin és Iowa szántóföldjeit, valamint a hosszú és egyenes vasútvonalakat és autópályákat. Bostontól Atlantáig mindent szorosan lezártak. A vörös zónák beborították a nyugati területeket, a néptelen vidékeket északon és a sivatagok jó részét. Mississippi, Louisiana északi fele, Georgia és Alabama úgy festettek, mintha elkapták volna a térképkanyarót. Emerynek nem kellett részletezni, jól tudta, főképp kik éltek azokon a helyeken. A rezervátumok is mind TZ-k voltak. A néhány megyével északnyugatabbra lévő Wind River indiánrezervátumot teljesen elfedték a vörös vonalak. Emery eltűnődött azon, az ott élők vajon egyáltalán észreveszik-e majd, hogy megváltozott valami. – Eddig sem nagyon szolgáltattak – jegyezte meg Emery jól megfontolt szelídséggel. – És eddig sem küldtek ki senkit. – Többes számban beszéltem. Minden polgári hatóság nevében, Washingtontól lefelé. Ez csak megkönnyíti a dolgát, seriff! Magáé Carbon megye, igaz? Épp most vált negyven százalékkal kisebbé a fennhatósága alá tartozó terület; már kevesebbért kell aggódnia! – A költségvetésem már most nyolcvan százalékkal kevesebb, mint tíz évvel ezelőtt. Van rá esély, hogy hirtelen arányosabbá válik? – Jaj, ugyan már, seriff! Pragmatikus döntéseket kell hoznunk. Rengeteg erőforrásunk van, de nem kimeríthetetlenek. – Legalábbis errefelé – közölte sötét ábrázattal Mac Nimmo, Sweetwater megye seriffje. – Maguk egyszerűen amputálni kezdtek.

– Jaj, legyenek már észszerűek! – közölte a belügyminisztérium embere, akinek sötét öltönye kezdett még sötétebbé válni a hóna alatt. – Ebben senki sem hibás, de szembe kell néznünk a tényekkel. A helyzet a King Zebrákkal egy isteni cselekedet, egyfajta párhuzamos ökológia, és mindenkinek sok időt, pénzt és kockázatot spórolhatunk meg azzal, ha egyszerűen nem piszkáljuk. – Nem kellett volna ilyen rosszra fordulnia – folytatta Nimmo. – Éveink voltak a harcra, megtizedelhettük volna őket, csak sosem kaptunk megfelelő eszközöket vagy támogatást. – A helyzet fenntarthatatlan volt. Nem maradhatott örökké hadiállapotban az ország! – Nem bizony. – Nimmo hallgatott, amíg meggyújtott egy új cigarettát. – Csak a megfelelő részei. – Nem hiszek a fülemnek! Azt hittem, maguk örülni fognak ennek! Hová lett az a híres nyugati bátorság, az az, öhh, dacos individualizmus? – Ha már ilyen pompás helyzetben hagy minket – szólalt meg Emery –, miért nem marad itt egy ideig, és szerez magának amolyan összekötői beosztást? Nézze meg a saját szemével, mi a helyzet a nyugati bátorságunkkal és az egyre gyarapodó sárkánypopulációnkkal. – King Zebra – közölte a belügyminisztérium embere. – King Zebrának Foxi Maxival kéne lógnia, barátom. Azok az izék sárkányok! Jobb lesz, ha módosítják a szakkifejezéseket, szereznek nekünk némi istenverte pénzt, néhány új fegyvert és szerszámgépet, meg pár járművet, amelyek nem akarnak még szétesni! – Elcseszik az időjárást – tette hozzá Nimmo. – Odakint vannak, minden éjszaka vonyítanak meg óbégatnak egymásnak, és ezzel csinálnak valamit. Évről évre egyre melegebb az idő, ahol nem kellene, hogy az legyen. A tenyészidőszak mindig egyre hosszabb. – Ez csupán helyi anomália, seriff. Ne beszéljen badarságot! – A szövetségi megbízott hirtelen nagyon idegesnek tűnt. – Természetesen mind utáljuk a fekete viharokat, de nincs rendszerszerű bizonyítékunk arra, hogy maradandó meteorológiai változások mentek volna végbe azóta, hogy a King… a sárkányok megérkeztek. Egyáltalán nincs rá bizonyíték. Ne ijesztgessék saját magukat vagy a polgáraikat efféle zavaros beszéddel!

Ez újabb, néhány percig tartó, összességében felesleges ordibálásba torkollt, amit a belügyminisztérium emberének sűrű szabadkozása követett: azt állította, hogy szigorú a napirendje, és hogy már rég el kellett volna repülnie a következő találkozójára. Ezzel meglepetést okozott a pilótájának és a fedélzeti mérnökének, akiknek félbe kellett szakítaniuk az ebédjüket, de dicséretes gyorsasággal sikerült beindítaniuk a helikoptert, amely aztán el is tűnt a környező dombok felett. – Amputálnak – ismételte Nimmo. – Ez már nem tagállam, hanem fantomvégtag. Mit gondolsz, Blackburn, mekkora az esélye, hogy azok a tilalmi zónák pár éven belül nem lesznek még nagyobbak? – Fogalmam sincs – mondta Emery. – Szerintem mind megtudjuk majd, milyen érzés rezervátumban élni. – A törvény emberének nem lenne szabad ilyet beismernie – folytatta Nimmo –, de engem igazán sosem érdekelt a költői igazságszolgáltatás. Kicsit azt reméltem, békében megöregszem és meghalok, mielőtt még szembe kéne néznem vele. – Talán a sárkányok majd befogadnak. – Hát, de mi fogadjuk be őket, nem? * Hatvanháromban Howard Jones volt a hivatal első áldozata. Lázasan intézték a kisebb városok és falvak kiürítését, Howardot pedig annyira lefoglalta, hogy segítsen egy idős hölgynek minden egyes csirkeketrecét felpakolni egy teherautóra, hogy nem vette észre a kicsi, alig öt és fél méter hosszú sárkányt, amely egyszerre kíváncsian és éhesen lépdelt a háta mögé. Jones tisztességesen harcolt a stukkerével, de egy efféle célponttal szemben a Police Positive revolver csak nagy zajt keltett. E. B. Daglish, akit felzaklatott legközelebbi barátja elvesztése, másnap visszaadta a jelvényét, majd szedte a sátorfáját, és isten tudja, hová lett. A megye megmaradt népességének fele így vagy úgy, de követte a példáját. ’64-ben Emery hivatala harminc sárkányt ölt meg, ’65-ben pedig feleannyit. Már nem volt rá úgy szükség, mint régen. Egyszerűen nem

maradt elég hely, amit gyötörhettek, vagy elég ostoba milicista, akikre ráléphettek volna. ’66 hosszú nyarán a sárkányok felfedezték, micsoda örömet okoz, ha kidöntik a telefonpóznákat és játszadoznak velük, úgyhogy Emerynek legalább volt oka felkelni reggelente, amíg ez a helyzet el nem múlt. * Ahogy azt megjósolták, hatvannyolcra továbbterjedtek a tilalmi zónák. Carbon megye jó része már a sárkányok vidámparkjaként szolgált. Rawlinsban nagyjából ezer ember maradt, akiket általuk készített vályogfalak, árkok és autóroncsokból rakott barikádok védtek. Jó kutak és biztonságos termőföldek álltak a rendelkezésükre, a tenyészidőszak pedig fél hónappal tovább tartott, függetlenül attól, a washingtoniak mit mondtak, úgyhogy emiatt, valamint az ellátmánynak köszönhetően, amely Cheyenneből, az egyetlen biztonságos úton érkezett, igazán senkinek sem kellett szorosabbra húznia az övét. Emery seriff maradt, a hivatala pedig csak Delia Sanchezből állt. Nem sok ügyük akadt. A megmaradt lakosok jószomszédi viszonyt ápoltak, érdekesen keveredett bennük a fájdalom és a sérthetetlenség; büszkék voltak minden finomkodást nélkülöző őrhelyükre, és keserűen gondoltak arra, hogy hátrahagyták őket, hadd őrködjenek. A posta havonta egyszer ért el Rawlinsba. Maryland peremvárosi részein tizenkét méter magas falak álltak. A baseballmeccseket telt háznál játszották, a stadionokat Oerlikon ágyúállásokkal védték, a fagylaltárusokat pedig biztonsági generátorokkal látták el, arra az esetre, ha valamitől elment volna az áram. A sárkányok kedvük szerint járták Wyoming tájait, akár hét-nyolc fős falkákban is, körülöttük pedig különösen elvadult a természet. Nagy számú szarvas, jávorszarvas, hosszú szarvú szarvasmarha, farkas és prérifarkas járta a vidéket, sőt néha követték a sárkányokat. Azok mintha sáfárkodtak volna felettük, hogy aztán kényelemben élvezzék ragadozó életmódjukat. Még különösebb időjárás következett. A főnszél ok nélkül, hidegen fújt, de a hőmérséklet még télen is szelíd tartományokban maradt, a nap pedig mézes-aranylóan sütött. A telefonvonalak súgtak és recsegtek, még akkor is,

amikor mérföldekre egyetlen felhőt sem lehetett látni. A világ mintha láthatatlan lehetőségektől lett volna terhes, és mintha vibrált volna maga az égbolt is. * Már nem sok sárkány vesződött az emberjószágokkal, de néhány, tényleg csak néhány azért megmagyarázhatatlanul seggfej maradt. Delia Sanchez hetvenegyben halt meg egy kilencméteres, beszédképes dög elleni küzdelemben, miközben az ostobaságokat ontott magából, és lerombolta egy védőfal néhány szakaszát. Delia nem talált magaslatot, ahonnan távolról lelőhette volna, úgyhogy közvetlenül odament, és hat lövéssel elintézte a dolgot. Amikor utoljára meghúzta a ravaszt, elég közel állt, hogy a haldokló sárkány lendülő farka lesodorja a tetőről és kitörje a nyakát. A városi orvos azt mondta Emerynek, hogy Delia semmit sem érzett, hogy a gondjai most már véget értek, Emery pedig kegyesen megállta, hogy behúzzon egyet a fickónak. Cheyenne városa visszautasította, amikor fenyőkoporsót kért, ahogy a temetéssel kapcsolatos bejelentést, a díszőrséget, sőt lényegében mindent, minden átkozott dolgot elutasítottak, amiért ki kellett volna köhögniük valamennyi pénzt. A rádión keresztül azt mondták neki, hogy a helyi halálok szigorúan helyi hatáskörbe tartoznak, vége. A városiak intézkedtek, tiszteletteljesen félrelökték Emeryt, és seperc alatt összeütöttek egy egész jó koporsót. Sárkánykarmokat akasztottak Delia nyaka köré, és a kertje végében, a puskájával együtt temették el. A temetés után Emery visszasétált az irodájába, bezárta az ablakokat, és lehúzta a rolót. Fontolgatta az egyik megmaradt pisztolyát, mielőtt kiválasztott egy hosszú csövű Smith & Wessont, egy 29-es modellt, amely rég az egyik asztalfiókban pihent, alig használtan. Emery magára szíjazta, néhányszor kihúzta a pisztolytáskából, aztán bólintott, és betöltötte a töltényeket. Annak a hatnak a birtokában hagyta el az irodát, nem akart újratölteni; amúgy sem lett volna rá lehetősége. Miután bezárta az irodája ajtaját, letette a kulcsot a fáradhatatlan Claire O’Dell asztalára, olyan helyre, ahol azt a nő el sem téveszthette.

– Esetleg menj oda, és beszélj vele – suttogta, miközben pár ötgallonos kannából üzemanyagot töltött a hivatal utolsó megmaradt dzsipjébe. Késő délután volt, amikor elindult a felhős, hússzínű ég alatt, és a kapunál senki sem kérdezte, hová megy. Rawlins Point környékén mindig ólálkodtak sárkányok, fent, a várostól északnyugatra lévő emelkedőn. Emery felvezetett, és ahogy közeledett, villogott a reflektorával és rá-rányomott a dudára. Megelégedésére észre is vett öt pár aranyló, tányér méretű szemet, amelyek a szikla megnyúló árnyai közül bámultak rá. Nagyjából huszonnyolc méterrel a teremtmények előtt sikerült csikorogva-zörögve lefékeznie. – Hé! – kiáltott rájuk Emery. – Hé, ti ott fent! Van köztetek olyan, aki tud beszélni? Iránymutatásra lenne szükségem. * Végül jól szórakoztak a kérésén. Emery egészen biztos volt benne, hogy csak ezért válaszoltak neki. Azt állították, hogy a sárkány, akit keres, északabbra él, a Ferris-hegység bíborvörössé váló magaslatai alatt, és emlegettek egy két folyó közti, zöldellő völgyet is. Úgy is volt, ahogy mondták: egy smaragdszínű daganatra hasonlító völgy a Birch-patak és a Cottonwood-patak között, körülötte sima felületű, kerek, kövekből és bozótból álló dombokkal. Közeledett az alkony, az ég csillagpöttyös kobaltnak tetszett, benne fodrozódó, narancsszín tűzzel. A fák között könnyű felhőkben sodródtak a fények, amelyek egyértelműen nem szentjánosbogarak lehettek, a levegőt pedig forró vörösréz szaga ülte meg. Emery gyalog indult el, mert azt tiszteletteljesebbnek gondolta, mint azt, ha begurulna a dzsippel. A sárkány, az ottani egyetlen (és így is elegendő) sárkány szétszórt, fehér csontok közepén feküdt összetekeredve. A mellkasa szélesebbnek tűnt, mint egy Sherman harckocsi, hosszában pedig legalább tizennyolc méteres lehetett. A pikkelyei fémes skarlátvörösek voltak, két szeme pedig két olvadt fénnyel teli, mély verem. Míg Emery őt méregette, a teremtmény megmozdította a szárnyát, felkavarta a tisztás levegőjét, új irányba taszítva a sodródó fényeket.

– Gyilkos – közölte a lény mindenféle átmenet nélkül. – Hasonlóképp, ehhez kétség sem fér – mondta Emery. – A kölykök tájékoztattak az érkezésedről. – Megmondtam nekik, hogy akármik is legyetek, a fajtátok legnagyobbját, legöregebbjét és legbölcsebbjét akarom, akit csak el tudnak érni. Úgy tűnik, jó iránymutatást adtak. – Az még elválik. Emery lassan és megfontoltan előrelépett, kezét a csípőjén tartva, amíg közvetlenül szemben nem állt a sárkánnyal. A teremtmény válaszként leengedte a fejét, majdnem egy vonalba az övével; az orrlyukai nagyobbnak tűntek, mint a dzsip reflektorai, és halkan morajló, vérszagú lélegzetet engedett ki, amely leginkább a trópusi pára érzését keltette. – Hatást gyakoroltok erre a helyre – mondta Emery. – A világotokba lélegezzük a világunkat – felelte a sárkány. – A világotokba énekeljünk a miénket. Már csak pár fordulóig a tiétek. – Megállíthattunk volna benneteket. – Igen. – Ahogy a sárkány összecsattintotta a fogait, mintha száz kard zörrent volna meg a hüvelyében. – Kellő odafigyeléssel. És fájdalommal. – Öreg vagyok – suttogta Emery. – Volt már, hogy megtörtem, hogy kimerültem, hogy sajgott mindenem és összezavarodtam, de először ma érzem magamat öregnek, és nem értem, hogy alakult ez az egész ilyen rosszul. – Kicsi gyilkos. Te és a… falkád túl hosszú ideig álltátok a sarat olyanokért, akiktől semmit sem kaptatok cserébe. – Úgy viselkednek, mintha nekik nem lenne szükségük ugyanarra a levegőre. Mintha ők elzárkózhatnának és megparancsolhatnák nekünk, hogy ne higgyük el, amit a saját szemünkkel látunk. Közönyösek, gőgösek, és a világ egyszerűen… összeomlik körülöttük. – A néped mindenben harcolhatott volna ellenünk, és azt büszkén, véres kézzel nyújthattátok volna át az ivadékaitoknak. Végül mégis miért harcoltatok? Csak néhány fordulatnyi alvásért. – A sárkány lassan, már-már gyöngéden felemelte egyetlen karmát, és megkocogtatta Emery vállát. – Belélegeztem ennek a helynek az emlékeit, az erőszakot, amit elkövettetek,

és most felteszem neked a találós kérdést, amelyet akaratodon kívül, de már te is feltettél. Emberek… mi a fasz bajotok van? – Bárcsak tudnám – suttogta Emery. – És most mi lesz? – kérdezte a sárkány. – Számítana bármit is? – Emery a pisztolya markolatára tette a kezét. – Ha megpróbálnám és győznék? – Nem – sóhajtott fel a sárkány. – Nem, kicsi gyilkos, az a lehetőség már elúszott, és semmit sem változtatna. Másképp, de én is öreg vagyok, ám a változásban én sem játszom fontosabb szerepet, mint te. Emery állt egy helyben, a fegyverét fogta, a sárkány pedig le sem vette róla a pillantását. Aztán riasztó könnyedséggel felemelkedett és elhátrált, nagyjából tíz emberi lépésnyit. – Úgy hiszem, ez a hagyomány. Legalábbis enyhíti majd valamelyest a hátrányodat. A fegyvered talán elég erős ahhoz, hogy ez igazságos küzdelem legyen. Elkötelezted magad amellett, hogy belevágjunk ebbe? – Azt hittem, úgy lesz – mondta Emery. – Komolyan azt hittem, hogy mást nem tehetek. Hogy feljövök ide, és majd valaki vagy valami más eldönti helyettem, az isten szerelmére! – És mire jöttél rá? – Te egyáltalán nem olyan vagy, mint az a fráter, akivel kitalálósdit játszottam. – Meglehetősen fellengzős szavakat használsz arra, ami történt. – De az a rohadék sosem felelt az utolsó kérdésemre, nem? – Mit tanultál, Emery Blackburn seriff? – Megöregedtem. Persze, hogy megöregedtem. De hirtelen úgy érzem, még mindig tudok pár dolgon változtatni. Talán te is tudnál. A picsába a lövöldözéssel! Gyere vissza velem a városba. – Tessék? – A vendégemként. Fogadd el a vendéglátásomat és a védelmemet. Találkozz az emberekkel. Igyál egy kis sört és beszélgess. – Mi végre? – Már nem is tudom, mennyit öltem meg a fajtádból az évek során, mégsem értem el vele semmit. Úgy tűnik, ti öröklitek a bolygót, az országom felbomlott, minket pedig magunkra hagytak, hogy álljunk meg a

saját lábunkon. Szóval ki akadályozna meg bennünket? Gyere el a városba. Mesélj magadról. Mondd el, hogy jöjjünk ki a barátaiddal. Építhetnénk nektek házakat. Jelöltethetnétek magatokat a polgármester-választáson. Kit érdekel? Alkalmazkodjatok. Ahogy azt talán évekkel ezelőtt nekünk kellett volna tennünk. Emery Blackburnre most már másodjára mosolygott rá egy sárkány. És ő most először visszamosolygott.

Sárpátki Ádám fordítása

Jane Yolen JÓ CSÉSZE „….a sárkányok megeszik reggelire az ellenségeiket, és isznak hozzá egy csésze finom Lapszang Szucsong teát…”{3} Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz

Vörös pikkelyes mancsával letette a csészét. Tiszta anyja, gondolta a férfi, a vörös a frissen megölt lovag vérének vöröse. Ettől csak még jobban szerette. A nőstény tojás kora óta válogatós volt, jobb kedvelte a lapszang szucsong jak-trágya ízét, mint a fészekpuha kamillát, a férfi teáját. De nőstények mindig is keményebbek voltak, ahogy kifurakodtak a ruganyos embrióból, át a kemény héjon, tojásfogukat szinte meg sem karcolva.

Megborzongott, és ismét belekortyolt a forró, csersavas italba. Annyi mindent el akart neki mondani, megkérni, felvetni, felajánlani, lába elé teríteni az egész világot. Csak remélte, nem eszi meg a pimaszságáért.

Körmendi Ágnes fordítása

„Így követi a hó a tüzet, s még a sárkányoknak is egyszer végük lesz!” J. R. R. Tolkien: A hobbit{4}

KÖLTŐINKRŐL A Nebula-díjra jelölt Beth Cato (bethcato.com) a The Clockwork Dagger, a The Clockwork Crown és a Blood of Earth-trilógia szerzője. Novellái a Red Dust and Dancing Horses and Other Stories című novelláskötetben jelentek meg. A kaliforniai Hanfordban született, onnan költözött át az arizonai sivatagba, ahol férjével, fiával és nélkülözhetetlen macskáival él. C. S. E. Cooney (csecooney.com) Queensben él és ír, amelynek határai vízből vannak. Hangoskönyv-narrátor, Brimstone Rhine néven énekesdalszerző, és a Bone Swans című, World Fantasy-díjas novelláskötet szerzője. Desdemona and the Deep című kisregénye 2019-ben jelent meg. How to Flirt in Faerieland and Other Wild Rhymes című verseskötetében szerepel a Rhysling-díjas „The Sea King’s Second Bride”, novellái olyan kötetekben jelentek meg, mint a Mad Hatters and March Hares, a Sword and Sonnet, a Clockword Phoenix 3 és 5, Az év legjobb science fiction- és fantasynovellái, és olyan magazinokban, mint a Lightspeed, a Strange Horizons, az Apex és az Uncanny. Amal El-Mohtar (amalelmohtar.com) díjnyertes prózaíró, költő és kritikus. Novellái és versei a Tor.comon és olyan magazinokban jelentek meg, mint a Fireside Quarterly, a Lightspeed, az Uncanny és a Strange Horizons, valamint olyan antológiákban, mint a The Djinn Falls in Love and Other Stories, a The Starlit Wood: New Fairy Tales és a Kaleidoscope: Diverse YA Science Fiction and Fantasy Stories, és The Honey Month című saját kötete. Novelláival Nebula-, Locus- és Hugo-díjat nyert, verseiért 2009-ben, 2011ben és 2014-ben Rhysling-díjat kapott, 2012-ben pedig átvehette a Richard Jefferies Költészeti Díjat. Cikkei a The New York Timesban, az NPR Booksnál és a Tor.comon jelentek meg. 2018 februárjában a The New York

Times Book Review Otherworldly szerzője lett. Kevés szabadidejében teázik, súlyt emel, hárfán játszik, és kézzel ír leveleket a barátainak. Theodora Goss (theodoragoss.com) Magyarországon született, gyerekkorát különböző európai országokban töltötte, csak később költözött családjával az Egyesült Államokba. Bár az angol irodalom klasszikusain nőtt fel, írásaira a realizmus és a fantasztikum közti határokat gyakran összemosó kelet-európai irodalmi hagyomány is komoly hatást gyakorolt. Főbb művei az In the Forest of Forgetting című novelláskötet, az Interfictions című antológia, amelyet Delia Shermannel közösen szerkesztett, és a Voices from Fairyland című verseskötet, amelyben saját költeményei szerepelnek különböző esszék társaságában. Finalista volt Nebula-, Crawford- és Mythopoeic-díjakra, felkerült a tiszeteletbeli Tiptree-díjasok listájára, továbbá nyert World Fantasy- és Rhysling-díjat. Bemutatkozó regényét, Az alkimista lányának különleges esetét jelölték Nebula- és World Fantasydíjra, ezt követték a European Travel for the Monstrous Gentle-woman és a The Sinister Mystery of the Mesmerizing Girl című könyvei. Jo Walton (jowaltonbooks.com) tizenöt regénye szerzője, legutóbbi könyve a Lent. Három verseskötetet, két esszégyűjteményt és egy novelláskötetet is publikált. 2002-ben megnyerte a John W. Campbell-díjat a Legjobb új író kategóriában, 2004-ben a World Fantasyt a Tooth and Claw-ért, 2012-ben a Hugót és a Nebulát a Mások közöttért, 2013-ban a Tiptree-t a My Real Childrenért és a non-fiction könyvért járó Locust a What Makes This Book So Greatért. Walesből származik, de Montrealban él, ahol a kaják és a könyvek is jobbak. Hamar elunja magát, úgyhogy olyan könyveket igyekszik írni, amelyek nagyon különböznek egymástól. Emellett sokat olvas és utazik, szeret könyvekről beszélni és finomakat enni. Azt tervezi, hogy kilencvenkilenc éves koráig él, és minden évben ír egy könyvet. Jane Yolen (janeyolen.com) 2021 elején adta ki 400. könyvét, a Bear Outside-ot. 2019-ben öt díjat is nyert: a Jeremiah Ludingtont az életművéért, az Anne Izard Storytellers’ Choice-díjat a How to Fracture a Fairy Tale-ért és a Once There Was a Storyért, valamint két díjat Mapping

the Bones című holokausztregényéért, amelyért hazavihette a Golden Kiteot a Gyerekkönyvírók Társaságától, és a Massaschusetts Könyv-díjat a Legjobb YA regény kategóriában. Az írás mellett zenél is egy bandában. Nyolcvankét évesen!

JONATHAN STRAHANRŐL Jonathan Strahan World Fantasy-díjas szerkesztő és podcastkészítő. Karrierje során több mint hetven könyvet szerkesztett, jelenleg a Locus magazin kritikarovatának szerkesztője, a Tor.com tanácsadó szerkesztője, valamint a Hugo-díjra jelölt Coode Street Podcast egyik műsorvezetője és producere.

FORRÁSOK Selection and „Introduction” by Jonathan Strahan. Copyright © 2020 by Jonathan Strahan. „Yuli” by Daniel Abraham. Copyright © 2020 by Daniel Abraham. „Lucky’s Dragon” by Kelly Barnhill. Copyright © 2020 by Kelly Barnhill. „Except on Saturdays” by Peter S. Beagle. Copyright © 2020 by Peter S. Beagle. „Where the River Turns to Concrete” by Brooke Bolander. Copyright © 2020 by Brooke Bolander. „I Make Myself a Dragon” by Beth Cato. Copyright © 2020 by Beth Cato. „Hikayat Sri Bujang, or, The Tale of the Naga Sage” by Zen Cho. Copyright © 2020 by Zen Cho. „The Wyrm of Lirr” by C.S.E. Cooney. Copyright © 2020 by C.S.E. Cooney. „The Last Hunt” by Aliette de Bodard. Copyright © 2020 by Aliette de Bodard. „The Long Walk” by Kate Elliott. Copyright © 2020 by Kate Elliott. „A Final Knight to Her Love and Foe” by Amal El-Mohtar. Copyright © 2020 by Amal El-Mohtar. „We Don’t Talk About the Dragon” by Sarah Gailey. Copyright © 2020 by Sarah Gailey. „The Dragons” by Theodora Goss. Copyright © 2020 by Theodora Goss. „Pox” by Ellen Klages. Copyright © 2020 by Ellen Klages. „The Nine Curves River” by R. F. Kuang. Copyright © 2020 by R. F. Kuang. „We Continue” by Ann Leckie and Rachel Swirsky. Copyright © 2020 by Ann Leckie and Rachel Swirsky. „A Whisper of Blue” by Ken Liu. Copyright © 2020 by Ken Liu.

„Maybe Just Go Up There and Talk To It” by Scott Lynch. Copyright © 2020 by Scott Lynch. „Hoard” by Seanan McGuire. Copyright © 2020 by Seanan McGuire. „Small Bird’s Plea” by Todd McCaffrey. Copyright © 2020 by Todd McCaffrey. „Camouflage” by Patricia A. McKillip. Copyright © 2020 by Patricia A. McKillip. „Cut Me Another Quill, Mister Fitz” by Garth Nix. Copyright © 2020 by Garth Nix. „Habitat” by K. J. Parker. Copyright © 2020 by K. J. Parker. „La Vitesse” by Kelly Robson. Copyright © 2020 by Kelly Robson. „Dragon Slayer” by Michael Swanwick. Copyright © 2020 by Michael Swanwick. „Nidhog” by Jo Walton. Copyright © 2020 by Jo Walton. „Matriculation” by Elle Katharine White. Copyright © 2020 by Elle Katharine White. „A Nice Cuppa” and „What Heroism Tells Us” by Jane Yolen. Copyright © 2020 by Jane Yolen. „The Exile” by JY Yang. Copyright © 2020 by JY Yang. Valamennyi novella a szerzők és jogi képviselőik engedélyével jelent meg.

A GABO KIADÓ E-KÖNYVEIRŐL A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel ekönyveinkben, azt jelezze az [email protected] e-mail címen. További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

{1}

Szobotka Tibor fordítása

{2}

Fényes Samu fordítása

{3}

Rakovszky Zsuzsa fordítása

{4}

Szobotka Tibor fordítása