Posta Soha-soha földre 9632815238 [PDF]

Zitiervorschau

„VILÁGJÁRÓK” 165

LUCJAN WOLANOWSKI

Posta Soha-soha földre Ausztrália közelről

GONDOLAT · BUDAPEST, 1985

A Fordítás alapjául szolgáló mű Lucjan Wolanowski: Poczta do Nigdy Nigdy Czytelnik Warszawa, 1978 Átdolgozta és fordította SEBŐK ÉVA A fordítást az eredetivel egybevetette KERÉNYI GRÁCIA

ISSN 0504-2976 ISBN 963 281 523 8 © Lucjan Wolanowski

© Sebők Éva, 1985. Hungarian translation

Tartalom Ausztráliába indulok – de ne sirassatok A legremekebb hazugságok A bégető gazdagság A nagy szomjúság, avagy: Vegyen felhőt, uram! Ott lenn, a déli féltekén Ausztrália szívében Kengurutoll Cápák, madarak és más állatok Elégia a bálnáról Az elsüllyesztett tó A Dél keresztje Kereszt és tőr Jobb, mint a kutya Halálraítéltek és magányosok Helymegjelölés: Korall-tenger Ragadd meg az alkalmat! „Hadd legyenek hőseink” A Kígyó-öbölbeli gyilkos Nyugtalan idők

Ausztráliába indulok – de ne sirassatok Vannak, akik azt állítják, hogy a világ mindenütt egyforma. Mindenütt éppolyan ruhában járnak az emberek, ugyanolyan íróasztaloknál ülnek, ugyanazt a zenét hallgatják, ugyanazokat a filmeket és televíziós adásokat nézik. Ám ez csak a látszat. Japánban tanultam meg e nép egyik nagy bölcsességét: „Jobb egyszer látni, mint ezerszer hallani valamit.” Más szóval, semmiféle olvasmány nem helyettesítheti a látványt. Néha kérdezősködnek légi kalandjaimról. Azt válaszolom, nem volt egyetlenegy sem; ha lett volna, aligha tudnám elmesélni… De ezt azért egy kicsit helyesbítenem kell: a levegőben minden kaland, s amihez csak érsz, más és különös. Biztosíthatom Olvasóimat, hogy érdekes világ. Ma már menetrendszerű lökhajtásosokkal két nap alatt könnyedén körül lehet repülni a földet; ha keleti irányba indulsz, háromszor fogod látni a napfelkeltét, ha nyugati irányba, csupán egyszer. Amint mondám, különös világ. Hallgassák csak meg, mi történt velem, mikor Sydneybe repültem egy géppel, mely ezt követőleg a Fidzsi-szigetek Viti Levu szigetére, Nandiba indult. Idősebb úr volt a szomszédom, s mint kiderült, járatos ezen az útvonalon. Havonta legalább egyszer, de néha többször is átmegy Nandiba, egyenest Londonból, a cukornádültetvényeknek műszaki felszereléseket szállító brit cég érdekképviseletében. Természetesen már a visszainduló járatra is foglaltatott helyet magának.

– Mikor visszafelé jövök Fidzsiről, fertőtlenítik a poggyászomat – jegyezte meg csak úgy mellékesen. – Miért épp az önét? – Az orrszarvúak miatt. Fő a nyugalom – gondoltam nem szabad idegesíteni. Kisvártatva kiderült azonban, hogy a köznyelven „kókuszorrszarvúnak” nevezett bogárról van szó, mely a Csendesóceán déli szigetein garázdálkodik, s így mindent elkövetnek, hogy légi úton ne juthasson át Ausztráliába vagy Malaysiába. Amikor először repültem és bepillanthattam a pilótafülkébe, a műszerfalon harminckét jelzőmutatót kellett szemmel tartani, ma százötvenet. Az emberek a repülésnek nevezett kaland során a legkülönfélébb módokon oldották meg az előttük felmerülő nehézségeket. Így például 121 szabálya van a légi közlekedésben szállított élő állatok, halak és bogarak csomagolásának. Pontos előírások vannak a gorillák és aranyhalak, vízilovak és hiénák, hangyák és hangyászok fuvarozására. A légi szállításban más-más etnikumú, nemzetiségű emberek működnek együtt, a levegőóceán minden nemzetet összekapcsol. Találkoztam angol repülőgépen lengyel légikisasszonnyal, és amerikai kézben volt a kormányrúd, amikor Új-Guineából Fak-fakra repültem. De tartsunk bizonyos sorrendet az eseményekben. A gép, melynek fedélzetéről Ausztrália földjére léptem, régimódi lökhajtásos volt, óránként alig 1000 kilométeres sebességgel „vánszorgott” az égen, de azért, akárhogy is vesszük, mégiscsak repülőgép volt. Seweryn Korzelinski tekintetes úr 1852 és 1856 között tartózkodott Ausztráliában. Útleírásából megtudható, hogyan hajóztak egykor az emberek. Megtudható az is, hogy Seweryn úr egy aranybányában kötött ki. Vannak –

meséli –, akik erős, vasalt ládát csináltatnak maguknak, hogy majd abba rakják a nemesfémet, aztán kiderül, hogy három esztendei munkájuk bérét zsebre vághatják, a ládában meg tarthatnak sót vagy árpakását, de használhatják akár asztalkának is. 1852. augusztus 21-én szállt Liverpoolban a „Great Britain” fedélzetére. Ez a legnagyobb utasszállító hajó – közli büszkén mely valaha is tengerre futott. Megtudjuk, hogy az 500 lóerős gőzhajó 3000 hordónyi súlyú rakományt visz magával, és négy vitorlaárboccal rendelkezik. A FELKANTÁROZOTT FELESÉG Ha az ember kiér a repülőtérre, és a hangszóróban monoton hangon és több nyelven jelzik a gép indulását, érdemes felidézni a gépesített, minden romantikától megfosztott tökély ellenpólusaként ama régi hajókat és búcsúztatásukat: „Délután kettőkor a matrózok, bevonva a vasmacskát, azt a dalt dúdolták, melyet távoli, nagy útra indulván mindig énekelnek. A hajó belsejében, mint a pokol fenekén, hat kazánban lobbant egyszerre tűz, a kémények ontani kezdték a füstöt, sziszegett a gőz, a hatalmas kallantyúk felemelkedtek, tetőtől talpig megrázkódott az egész vízi alkotmány, a hajócsavar működni kezdett. Lassan a hajó is siklani kezdett, négy közönséges kis gőzössel övezve, melyek úgy festettek a mi óriásunk mellett, mint anya oldalán a gyermekek. Mind a négy gőzösön szólt a zene, s a kísérő hölgyek és férfiak, mind ünneplőbe öltözve, búcsúztatták rokonaikat, barátaikat vagy ismerőseiket, s így hajóztak ki mellettünk a csatornán egészen a nyílt tengerig. Hajónkon ágyúk díszsortüze dördült. Háromszoros hurrával, s a zászló felhúzásával,

majd leeresztésével búcsúzott a »Great Britain« Liverpool kikötőjéből. Az első napon még valóságos káosz uralkodik a hajón. Mindenfelé szétdobált kötelekbe, ládákba, dobozokba és batyukba ütközik az ember, az utasok lehordják a kabinba úti holmijukat, a matrózok a többi csomagot leeresztik a rakodótérbe. Sokan nem tudják még, hol a helyük, mások még akkor se találnának el a kabinjukhoz, ha tudnák, hol van, mert barátaiktól búcsút véve kicsit túl mélyen néztek a pohár fenekére. Vannak, akik sírnak, sóhajtoznak, a gyerekek kiabálnak, az emberek kóvályognak, egymásba botlanak, legokosabb hát lefeküdni aludni, úgyis belefáradt az ember az egész napi hercehurcába, és holnap már minden másképpen lesz.” A légi társaságok ma versengenek egymással a helyhez rögzített utasok túltáplálásában. Minden repülőtéren fagyasztott különlegességeket rakodnak a gépbe, melyek aztán tálcára, majd az utasok gyomrába vándorolnak. Korzelinski arról tudósít bennünket, hogy az ő hajóján a harmadosztályú utasok „annyit esznek, amennyivel épp hogy fenntarthatják magukat. Az az egy haszon van csak a gőzhajókból, hogy az embernek nem kell magának főznie, míg a vitorlásokon a harmadosztályú utasok, akik csak steerage helyre váltottak jegyet, természetben viszik magukkal az élelmet, és pusztán a szakács jóakaratától függ, hogy odaengedi-e őket a tűzhelyhez.” Az útitársak nézegetése mindig izgalmas élmény, és úgy látszik, azelőtt is az volt: „Velünk utazott a hajón egy gazdag yorkshire-i gyáros fia. Ez a fiatalember különös vonzalmat tanúsított minden olyan folyadék iránt, mely feltehetőleg szeszt tartalmaz. Néha oly jól elmulatott kerek bőrös kulacsával, hogy négy

matróz szedte fel a fedélzet padlatáról s cipelte le kabinjába.” Tizennégy nemzet tagjaiból állt össze a 650 főnyi utassereg Korzelinski úr hajóján, ezenfelül ott voltak még a tisztek, gépészek, matrózok, szakácsok, mészárosok, pékek, valamint a felszolgáló és takarító személyzet. „Mindenütt az első benyomás alapozza meg az emberek véleményét. Az Ausztráliába utazóknak a hajó jelenti a világot, hiszen az óceán három hónapra, sőt néha még több időre is, elszakítja őket az addig ismert emberektől és a szárazföldtől, s ezt pótolja új kapcsolatokkal. Jól tudják ezt a hölgyek, különösen az angol nők: gyakran szállnak hajóra hajadonként, s kötnek ki ausztrál földön egy röptében elkapott férj oldalán! A »Great Britain« fedélzetén két ilyen pár is frigyre lépett egymással. Nem csoda: unalmas egy ilyen hosszú utazás. A hullámok monoton nézésébe belefáradó szem gyakran fordul a fedélzet felé, ahol mint tyúkok az ülőn, egész csomó bájos hölgy üldögél az ott heverő tartalék árbocon. Egy ponton aztán hosszasabban elidőz a tekintet, másnap újra, harmadnap újra, s a látványtól megmoccan a szív, a keblet sóhaj dagasztja stb. Mint köztudomású, az ilyen tekintetnek mágneses ereje van, mely a kiszemelt tárgyra kifejti kellő hatását. Néhány hétig sülve-főve együtt látni a párocskát. Hogy ki adta őket aztán össze – hiszen pap nem volt –, nem tudom. Nyilván a kapitány, hiszen a vízi temetéseknél is ő olvassa fel az imádságot. Miért ne tehetné? Végtére is az a csomó, amellyel összeköti őket, nem gordiuszi: bizony könnyen fel lehet azt bontani, sőt haszonnal, ha férjuram nyilvános árverésen eladja a feleségét. – No de már ezt ne akarja elhitetni velünk! – kiáltják talán olvasóim. – Hát azt hiszi a szerző, attól, hogy Ausztráliában járt, már hetet-havat összehordhat?!

Az Observer című angol lap ausztráliai kivonatával válaszolok, amelyet Ausztráliában nyomtattak ki, 1856 januárjában. A szenzációs címet követő szöveg: »Nem messze Kirby Moorside-től a wembletoni W. Marshal úr áruba bocsátotta feleségét: az asszonyt felkantározva vezették a kereszthez, ahol is 2 shilling 6 pennyért megvásárolta John Webster lovag.« Mindennap csengőszó invitált a szalonba reggelizni. Utána a jókedvű utasok szétszéledtek a fedélzeten. A férfiak pipára vagy szivarra gyújtottak, s közömbösséget színlelve mustrálgatták a szépnemet. Nem egy ezek közül már első nap gyarmatiasan öltözött, könnyű, laza ruhát vett fel, és nagy karimájú, lengő szalagokkal díszített kalapot. A reggeli órákat élénk társasági hangulat, tréfák, csevegés, kacagás jellemezte, kisvártatva azonban egyes arcok sápadni kezdtek, többeknek könnybe borult a szeme, szája lebiggyedt, sok szép arcocska is eltorzult. Úrrá lett rajtuk a könyörtelen tengeribetegség. Kevés ember képes ellene szegülni. Még aki megszokta a tengert, azt is elkapja, ha nem elég erős természetű, valahányszor hosszabb szárazföldi tartózkodás után hajóra száll. Azt beszélik, még a híres Nelsont is leverte a lábáról a tengeribetegség heves szélfúváskor, így nagy csuklások közepette tartotta meg híres beszédét Trafalgarnál: »England expects that every man will do today his duty« (Anglia elvárja, hogy ma minden férfi teljesítse kötelességét).” A tengeri utazás alatt folyton-folyvást történt valami. Hol temetés, hol esküvő, aztán „fegyvert fognak a matrózok s őrségbe állnak. Készültségben az ágyúk, mellettük kis piramisokba halmozva a golyóbisok.” Cape Townban szétverik a kafferek maradványait; Korzelinski részvevőn szemléli bilincsbe vert vezérüket. Dutyi is van a fedélzeten,

ahová a garázda utasokat csukják. Szent Ilona szigetén egy hétig vesztegelnek a kikötőben, mert szét kell szedniük egy rabszolgahajó roncsait, hogy fűtőanyaghoz jussanak. AZ „ÚGYNEVEZETT BOKSZOLÁS” Korzelinski elbeszéli, hogy „néha valamilyen félreértés kölcsönös ellenszenvvé vagy gyűlölködéssé fajul, az angolok gorombaságokat vágnak egymás fejéhez, majd ökölre mennek: ez az úgynevezett bokszolás”. Ismerteti az ökölvívás párbajszabályait is. „A két ellenfél kiválasztja barátai közül a tanúkat, vagyis a szekundánsokat, akiknek kötelessége megjelölni az összecsapás helyét, lesegíteni a felekről a felsőruhát, néha akár félmeztelenre vetkőztetni, majd egymással szembeállítani, s »Go on!« (Rajta!) kiáltással jelt adni, hogy elkezdődhet a mérkőzés. Csak összeszorított ököllel üthetnek, s fejtől derékig, lejjebb sohasem. A leterített küzdőt a szekundáns fél térdre ereszkedve ülő helyzetbe támogatja, verejtékét vagy vérét letörli, s föléleszti egy pohár vízzel, hogy a további harchoz előkészítse. Ez az élesztgetési kísérlet néhány percnél tovább nem tarthat, ha mégis túllépi a megszabott időt, az ellenfél szekundánsa szót emel, és a földre kerültet legyőzöttnek nyilvánítja. Mindaddig tart az élesztgetés és új harcba állás, míg valamelyikük saját jószántából fel nem adja, vagy míg egy ökölcsapás után nem tud többé felemelkedni. Előfordul, hogy egyikük a fél szemét, másikuk néhány fogát hagyja ott a porondon. A szervezet eme kis megfogyatkozása azonban csöppet sem zavarja őket, s már mindenek után a lehető legbékésebb egyetértésben hörpintik ki pálinkájukat. Olykor tragikusan végződik a párbaj: az egyik fél halálával. De sokkal gyakrabban csak kék folttal a szem alatt.”

Kétlem, hogy ma, egy repülőgép fedélzetén, hasonló élményben és látványban lehessen része az utasnak. Mint ahogy az sem fordult még velem elő, hogy a Boeing 747esen, útban Ausztrália felé, 350 utas karénekében gyönyörködjem. Korzelinski leírásából kiderül, hogy hajóján gyakran és szívesen énekeltek, legfőképpen azt az érzelmes dalt, hogy „I am going to Australia, do not cry for me”, vagyis „Ausztráliába indulok, de ne sirassatok…” KÖVESS ENGEM! Mindebből kiderül, hogy Korzelinski úrnak hosszú és változatos útja volt. Én ötször utaztam Európából Ausztráliába, minden alkalommal más útvonalon. Ma is vannak még olyan repülőterek, ahol a leszálló gép előtt megjelenik egy kis autó, hatalmas felirattal: „Follow me!” (Kövess engem!) Ez a kis jármű kalauzolja aztán a földön esetlenül közlekedő légi óriást az idegen repülőtér labirintusában, és kijelöli számára a helyet, ahol kikapcsolhatja motorjait, és leszállíthatja utasait. Nem tudom, rászánja-e magát valaha is valamelyik Olvasóm, hogy nekivágjon egy ekkora utazásnak – remélem, hogy igen –, én mindenesetre előlegezek néhány jó tanácsot. Mindenekelőtt az idővel kapcsolatban. Elsőül: az óra és a lökhajtásos gép titkos összeesküvése folytán mindennemű étkezési rend és beosztás badarsággá válik. A legvilágosabban azok érzik ezt, akik Ausztráliából Európába repülnek: amikor a gép elhagyja Indiát, a gyomruk delet harangozik, ezzel szemben az európai repülőtereken gépükbe szálló új utasok szeme előtt egy ínycsiklandó reggeli lebeg. Ez a „gyomoridő”, mely az utasok kiszolgálását, ellátását annyira bonyolulttá teszi, kis része csupán egy problémának.

Nos, szervezetünk be van állítva bizonyos tevékenységek meghatározott időkben történő elvégzésére. Egy francia barlangász két hónapot töltött a föld alatt, tökéletes sötétben, mégis rendes időben aludt el és ébredt fel. Korzelinski több hónapig úszó hajóján a szervezetnek módja volt fokozatosan alkalmazkodni az idő eltolódásához, jóformán meg sem érezte. Ma 35 órával a varsói start után Sydneyben találod magad. Amikor ott az emberek aludni térnek, te nem vagy álmos, a szervezeted számára még csak dél van. Viszont reggel, amikor a többiek fürgén munkába indulnak, te úgy kóvályogsz, mint akit az éj közepén keltettek föl. Én a magam részéről mindenkinek azt tanácsolom, hogy ilyen esetben az első napokat áldozza fel az időeltolódás oltárán, és ne beszéljen meg senkivel fontos találkozót. Vannak, akik úgy vélik, hogy a legokosabb már indulás előtt fokozatosan megkezdeni az átállást, elcsúsztatni az étkezés és alvás óráit. Nekem azonban az a tapasztalatom, hogy az utazás előtti utolsó napok oly lázasak, hogy éppenséggel nincs idő a változtatásra. Az ember tehát, megérkezvén a hosszú út után, fáradt és ingerlékeny. Ám ez csupán másodlagos jelenség. Ugyanis lényeges különbségek állnak be a szervezet alapvető funkcióiban. A tudósok megállapították, nyolc teljes nap szükséges ahhoz, hogy a mellékvese hormonális tevékenysége alkalmazkodjon az új életritmushoz. Természetesen figyelembe kell venni az egyéni adottságokat is, mint kor, ellenállóképesség s más effélék. De mindent összevéve azt ajánlom: töröljék naptárukból az érkezés utáni első napokat. S ha már az utasoknak is ilyen súlyos problémákkal kell megbirkózniuk, elképzelhetjük, milyen bonyolulttá válik a „lökhajtásosok korában” azok élete, akiknek ezek a

gépek a napi munkát, megélhetést jelentik. Például a pilótáké. Ugyanolyan agyagból vannak gyúrva, mint mi. Messzire vivő útvonalakon őket is megviseli az időeltolódás. Teljes éjszakai repülés után jócskán kimerülve landolnak hajnalban. Elmennek a szállodába, de nem jön a szemükre álom, a szervezetük más órára van „beállítva”. Aztán ott vannak a légikisasszonyok. Nehéz kenyér… A hinduk egyszer lépésszámlálót szereltek a stewardessekre, és kiderült, hogy az Atlanti-óceán egyetlen, nappali átrepülése alatt 9 kilométert gyalogolnak; éjjel, amikor az utasok alszanak, valamivel kevesebbet. És mennyi baj van az utasokkal. Van, aki felönt a garatra, mert megfeledkezik arról, hogy a szervezet másképp reagál a szeszre, ha a levegő oxigéntartalma csökken. Ilyen esetben a steward nemegyszer színes vizet szervíroz a pityókásoknak. Előfordul az is, hogy megfenyegetik: kiszállítják a legközelebbi repülőtéren – de ezek már nagyon komoly ügyek. Még ennél is kínosabb, ha valaki hirtelen megőrül. Bár nem reklámozzák, de minden lökhajtásoson van bilincs is. Egyszer egy tébolyult utas kirántotta a kést a steward kezéből; öt ember kellett, hogy lefogja és ártalmatlanná tegye, majd megbilincselve a személyzet pihenőfülkéjébe zárja. Egy tanfolyamon, amit maga S. K. Kook úr, az Air India kereskedelmi igazgatója tartott Szingapúrban a légi utazás megkönnyítésének módozatairól, felhívta a figyelmet arra, milyen nehéz dolga van a megafonon bemondott közleményeket nem értő utasnak, hiszen a legtöbb légi kikötőben közös teremben várakoznak a tranzitutasok az utazást még csak akkor kezdőkkel. Más szóval, előfordult például, hogy egy Szingapúrból Ausztráliába tartó utas Bombayben kötött ki. Kicsit csodálkozott, hogy kerül Ausztráliába annyi hindu…

Az utóbbi évtizedben jócskán lecsökkentek a beviteli és egészségügyi korlátozások Ausztráliában, ám az elmés Kook úr még a maradékot is ilyetén csípős megjegyzésekkel kommentálja: „A kitömött állat – tabu, pedig hosszú utazás alatt jóformán nélkülözhetetlen. Élelmiszert szállítani tilos. Ha bacilusgazda vagy, az Úristen kegyelmezzen neked. Viszont őrült lennél, ha bevallanád, hogy az indulásodat megelőző két hétben mezőgazdaságban vagy mészárszékben jártál. Az angolul egy mukkot sem tudó görög és olasz bevándorló tömeget szemlélve magam sem tudom, kit sajnáljak jobban, őket-e, vagy a hivatalnokokat, akiknek szót kell érteniük velük a repülőtéren.” De közben mögöttünk van már a rövid madrasi pihenő; néhány órája, hogy elhagytuk Szingapúrt, s íme, kibontakozik a félhomályból a hatalmas földrész körvonala. Még néhány perc, és landolunk Perthben, Western Australia (Nyugat-Ausztrália) állam fővárosában. Aztán még egy teljes éjszakai repülés a kontinens fölött, majd Sydneyhez érve nagy kört írunk le, hogy eljussunk a nemzetközi Kingsford Smith repülőtérre. A bevándorlási hivatalnok gyorsan átlapozza az útlevelet, megtalálja a vízumot és rányomja a pecsétet: „Kiszállás engedélyezve.” Ausztráliában vagyunk.

A legremekebb hazugságok Gabriel Nash úr magával visz a sydneyi kikötőbe, ahol az általa képviselt cég épp az ausztrál kohók fémtömbjeit rakodja be. Ha már ott vagyunk, megnézzük, hogy készül útjára a nagy „Empress of Tasmania” komphajó, mely összekapcsolja az ausztráliai földrészt és Tasmaniát. A komphajó az Australian National Line állami nagyvállalkozás kezében van, és útvonala a leghosszabb a világon, amit komp megtesz: 620 mérföld.1 Bizony jó régen, 1803-ban indult meg a rendszeres összeköttetés Tasmaniával, akkor indult útjára a „Lady Nelson” nevű hatvantonnás brit brigg, fedélzetén 49 emberrel, 1 lóval, 10 darab marhával, 32 ürüvel, 8 kecskével, 38 sertéssel s néhány baromfival. Az első „kiránduló”-hajó pedig, mely Tasmaniában megjelent, a holland „Heemskerck” volt, és Jávából érkezett 1642-ben. Maga a híres-neves Abel Janszoon Tasman vezette a kirándulócsoportot, utazási irodájuk pedig a bataviai2 Holland Kelet-indiai Társaság volt. Ez az utazás valóban ünnepélyes felavatásnak számított; a szigetet jóval később Van Diemen's Landnek nevezték, majd később a történelmi hűség kedvéért átkeresztelték Tasmaniára. Régi idők voltak ezek, kedves Olvasóim, és kétlem, hogy az utazóközönség, mely a mai komphajókkal Tasmaniába tart, vajmi keveset is foglalkozna az effajta visszaemlékezésekkel. Az évenként megrendezett SydneyHobart jacht-regatta részvevői – egy ízben végignéztem 1

1 tengeri mérföld = egy délkör egy fokának 1/60-ad része = 1,852 km. – A szerk. 2 Mai neve: Jakarta – A szerk.

ünnepélyes búcsúztatásukat – tanúsíthatják, hogy ez az útvonal lehet ringató, mint egy bölcsődal, s lehet viharos, akár egy Wagner-opera. A komphajók erre a második eshetőségre föl vannak szerelve ringáscsökkentő stabilizátorokkal. Egyébként 17 csomó sebességgel úsznak a sziget felé. Az utasok szeme elé gyönyörű látvány tárul a fedélzetről: az éjszakai Sydney; aztán lefektetik a gyerekeket. Autóikat még a kikötőben „ágyba tették” – azaz berakták a komphajó garázsába. Ők maguk ilyenkor a bárokat népesítik be, vagy a hajó stúdiójából vetített speciális tévéműsort nézik. Ha pedig a csemeték netán nem akarnak mégsem aludni, elszórakozhatnak a kis kapitányi híddal felszerelt játszószobában. A HARAGVÓ TÖRTÉNELEM NYOMÁBAN A haragvó történelem nyomában járunk. Régi hajósok rég elmosódott útvonalait szeli át egyre-másra az óceánon a komphajó. Dobogó szívvel nézhette az ismeretlen partokat – a később épp róla elnevezett szigetet – Abel Tasman éppúgy, mint Du Fresne, Furneaux, Cook, Bligh és D'Entrecasteaux. Itt ugrott a vízbe, kérem szépen, hölgyeim és uraim, itt, a Blackman-öbölben Tasman legénységének egy tagja, Forestier hajóács, s közelítette meg úszva az idegen partot. Itt tűzte ki lobogóját, s ezzel – a felfedezők szokása szerint – saját hazájának kaparintotta meg a szigetet. Merész vállalkozás volt, de nem lett folytatása. Hollandia többször is súrolta Ausztráliát és a környező szigeteket. Haevuk Claeszoon van Hillegom és Pieter Dirkszoon a „Zeewolf” fedélzetén, Lenart Jacobszoon és Wiliem Jansz a „Mauritius” fedélzetén, Pieter Nuyts és Frans Tissen a „Gulden Zeepard”-on, és sok-sok más hajós. Azokban az időkben jelentek meg itt, amikor Ausztrália még csupán szóbeszédből volt ismert. Nap perzselte, éhség

és szomjúság gyötörte az embereket, s a holland falucskák elcsigázott tengerészei mihamarább északra hajóztak, Jáva kikötőibe, és hírt vittek a barátságtalan partokról. Kikötők kocsmáiból pedig szerteszállt, terjedt a mese, hogy létezik egy távoli föld, ahol a háborgó tenger veszedelmes korallzátonyokhoz csapja a hajókat, s közvetlenül a partnál ingoványok és fövenyhalmok váltakoznak egymással. S fekete harcosok leselkednek a vakmerőkre, akik a parti vizeken fel merészelnek bukkanni. A riporter tehát Ausztrália történelmének „előszobájaként” Hollandiát járja be előbb. Az amszterdami Rijskmuseum, a hágai Mauritshuis vagy a delfti Prisenhof Museum falain függő képekről tekintélyes kereskedők és hitveseik – almaarcú, vörös hajú asszonyságok – pillantanak le ránk. „ARANYKOR” – AVAGY „AZ ARANY KORA”? A paletta mesterei megőrizték számunkra az élettől duzzadó, XVIII. századbeli ábrázatokat. Ez volt a holland felfedezések ún. „Aranykorba – bár ki tudja, nem illenék-e rá jobban „Az arany kora” elnevezés? Sőt azt sem tartom lehetetlennek, hogy ha a tisztes kereskedők – természetesen a történészek engedélyével – maguk választhattak volna nevet koruknak, éppígy döntenek. Hiszen olyan évekről van szó, amikor a hollandok potom 60 guldenért megvásárolták az indiánoktól Manhattan szigetét, és megalapították rajta ÚjAmszterdamot, a mai New Yorkot. A világ túlsó végén, DélAfrikában pedig Jan van Rieebeck megvetette egy holland település alapjait, s épülni kezdett Cape Town városa. A holland partvidék halászfalvaiból származott a „Duyfken” kapitánya, Willem Jansz (Janszoon), aki ÚjGuinea, vagyis az „Aranybirodalom” déli partjainak

felderítése után elhajózott egészen Ausztráliáig, s elérte a Carpentaria-öblöt. Legénysége egy részét megölték a fekete bőrű bennszülöttek, Jansz pedig megállapította, hogy olyan vidék ez, ahol még egy hollandus sem talál olyasmit, amivel pénzt lehetne keresni. 1616. október 25-én az amszterdami „Eendracht” behajózva a nyugat-ausztráliai Cápaöbölbe, még egy birtoktáblát is hagyott a később a hajó kapitányáról elnevezett Dirk Hartogs-szigeten, majd újfent vitorlát bontott, és folytatta útját. A birtoktábla – egy feliratokkal ékes óntányér mely azt hirdette, hogy e földnek új tulajdonosa van, feledésbe merült, mert e földre nem támasztott senki igényt. A TIZENHÉT ÚR Ezek a felfedezők a Holland Kelet-indiai Társaságot irányító „tizenhét úr” szolgálatában álltak. A Társaság Indiában egykettőre birtokba vette a portugál pénzváltó irodákat, Jáván saját településeket létesített. Ha jól rendszeresen eljutottak Kínába és Japánba. 1610-től gyakran ötvenszázalékos osztalék jutott a részvényeseknek, amit a mai kereskedelmi és ipari mamutvállalatoknak sohasem sikerült elérniük. E kor kereskedelmének nagy lovagjai egyenrangúként tárgyaltak a királyokkal, pénzt kölcsönöztek, ágyúkat, sőt teljesen fölszerelt hadiflottákat adtak el nekik. Maguknak azonban nemigen fűlt a foguk a hadakozáshoz. A „tizenhét úr” elméjében a „háború” és az „arany” fogalma nem társult egymással. A „tizenhét úr” Amszterdam félhomályos irodáiban figyelmesen tanulmányozta és elemezte a távoli tájakról beérkező, szépen kalligrafált jelentéseket. Abel Tasman például szomorúan közölte, hogy a nagy földrészen nem talált olyan fűszert, amit a hollandok nagy haszonnal árusíthatnának Európában. Mit kezdjenek hát e nagy

földrésszel ott lenn, délen? Tasman 1645-ben ezt a megoldást javasolta kenyéradóinak: „kívánatos volna, hogy ama föld továbbra is ismeretlen maradjon, nehogy magunk jelöljük ki az utat a külföldieknek a Társaság megdöntéséhez.” – Tehát, uraim – mondták akkor egymásnak nyilván Amszterdamban –, okosabb lesz, ha Jáva és a környező gazdag szigetek kiaknázásának látunk neki. Annál is inkább, mivel Hendrick Brouwer úr olyan új útvonalra bukkant, mely az utazást Amszterdamból másfélről fél évre csökkenti. Igaz, nagyon kellett vigyázniuk, mert a kapitányok, ha letértek a kijelölt útról, nemegyszer túl messzire jutottak el keleten. TÁGRA NYISD A SZEMED! Különösen figyelni kellett a tengerészeknek a szárazföldtől mintegy 38 mérföldnyire 3 fekvő szigetcsoportra, amit aztán az „abri vossos olhos” (tágra nyisd a szemed) kiáltásról – ami gyakran hagyta el a portugál hajósok száját – Abrolhosnak neveztek el. És így közeledünk lassacskán a táj felé, ahol néhány embernek sikerült a közelmúltban a haragvó történelem nyomára bukkanni. Mégpedig a tenger fenekén. Mint az egyszeri halász, aki hosszú évekig üldögélt horgászbotjával a tónál, hogy kifogja a legendás harcsát, éppúgy kutattak az ausztráliai könnyűbúvárok a víz alatt, hogy felleljék a „Batavia” nevű hajó roncsait. Ez a tengeri jármű a Holland Kelet-indiai Társaság tulajdona volt egykor, és 1629 óta pihent valahol a nyugat-ausztráliai partok közelében. A roncsot – egy 1840-ben elkövetett térképészeti hiba folytán 3

A mérföld változó értékű hosszmérték. A földrajzi mérföld egy délkör egy fokának 1/15-öd része, azaz mintegy 7,421 km; egy angol mérföld = 1.6093 km. A tengeri mérföldről már előbb is szóltunk. (1,852 km) – A szerk.

– rossz helyen keresték! A rejtély megoldásának kulcsát keresve szóról szóra lefordították holland nyelvből a „Batavia” parancsnokának gondos és pontos feljegyzéséi!. Az archív anyagot összevetették a régi térképekkel. Mikor végre megállapították a hajóroncs helyét, még négy évig kellett várni az alkalmas pillanatra, hogy végre megrohamozhassák Ausztrália történelmének tengerre bízott titkát. 1963-ban az ausztrál hadiflotta könnyűbúvárai végre megpillantották a „Bataviá”-t. Korallbokrok közt, zöldes patinával lepve, méltóságteljesen hevertek a mélyben a nagy, barna ágyúk. A tengervíz nem marta szét a hajó kovácsműhelyének üllőjét, s vasmacskákat, ágyúgolyóbisokat, vastag tölgyfa gerendákat is találtak. Kihalásztak egy bőrövet, mely a háromszáz esztendő alatt nemcsak hogy nem rohadt el, hanem még a rugalmasságát is megőrizte. Jó állapotban voltak a kötelek és a hálók is, megóvta őket a pusztulástól a lőpor és a kátrány ama sajátos keveréke, mely a katasztrófa után rárakódott e korrelikviákra, s így nem érhette azokat se víz, se levegő. Így festettek az egyik legnagyobb tengeri tragédia mélységből felszínre hozott dokumentumai. Az élet olyan meséket talált ki, melyekre, ha író írta volna őket, azt mondanák, egy beteges képzelet szülöttei. Mert ugyan melyik forgatókönyvíró tudná megalkotni a „Batavia” eposzát? Hiszen az a korunkbeli feszült cselekmény, mely a hajóroncshoz való eljutásig vezetett, teljes egészében elhalványodik annak a történetnek a fényében, mely a hajót oda juttatta, a tenger fenekére. Egy búvár a korallbokrok közt még a fedélzeti patikus mozsarát is megtalálta, a rávésett bölcs mondással az oldalán: „Amor vincit omnia” (A szerelem mindent legyőz). Ám a „Bataviá”-ról szóló történetben több a gyűlölet, mint

a szerelem. Az expedíció tagjai némán szemléltek egy kardvágás nyomait viselő, törött állkapcsú koponyát, s az orvos elhalálozási jegyzőkönyvet vett fel egy emberről, akit 334 évvel előbb meggyilkoltak. HAJÓTÖRÖTTEK ÉS HARAMIÁK A „Batavia” tízládányi – negyedmillió – színarany guldent vitt a fedélzetén, drágaköveket a szultán kincstárából, valamint 316 embert, hogy a gazdag áruhalmazról, mellyel a Kelet-indiai Társaság büszke gályája meg volt rakva, ne is beszéljünk. A „Batavia”, mely Francisco Pelsaert parancsnoksága alatt indult útnak, 1629. június 4-én közvetlenül az Abrolhosszigetek mellett korallzátonyra futott. Két órával hajnal előtt. Mikor a víz zuhogni kezdett a rakodótérbe, a katonák és matrózok nekiestek a boroshordóknak, majd részegen hemperegtek a fedélzeten, ahelyett hogy mentették volna, ami menthető. Az utasokat két kis szigeten partra tették, a zátonyon fennakadt hajót pedig Hieronim Cornelisre bízták. Vele maradt még néhány tengerész, akik furcsamód önként csatlakoztak hozzá veszélyes feladatában. Ezek az emberek már a hajó Hollandiából való kifutása óta lázadást terveztek, birtokba akarták venni, hogy aztán fejüket kalózkodásra adhassák. Órájuk túl korán ütött, de úgy döntöttek, alkalmazkodnak az új helyzethez. Pelsaert édesvizet keresett a parton, ám nem talált. Tovább evezett hát kis csónakján egy kis hordó vízzel és néhány emberrel, hogy Jáváról segítséget és vizet szerezzen; jóllehet társai inkább a saját bőrüket, mint a kis szigeteken hagyott hajótöröttek életét akarták megmenteni. Pelsaert vakmerő kihívást vetett a sorsnak. Egy esélye volt az ezerhez – ha a nyitott kis lélekvesztőn a 34 napi hányattatása után ő maga is elpusztulna, úgy a kétszáz

hajótörött számára nem lenne többé menekvés. Szerencsére a dagály hulláma partra vetett a roncsból néhány ivóvizes meg boroshordót. Utánuk kiúszott, egy törött árbocba kapaszkodva, Hieronim Cornelis is. Maga után hívta az összeesküvőket. Tanácskozása a 36 matrózzal, akik követték, nem tartott soká: túl sók ember volt itt, és túl kevés ennivaló… A helyzet egyre drámaibb lett, és már-már megérett a véres megoldásra, mikor az egyik összeesküvő alkoholmámoros őszinteségében kikottyantotta a régóta szőtt lázadás tervét. Cornelisnek nem volt többé visszaútja. A rémült hajótöröttek, akiket a sors a haramiákkal vetett ki a lakatlan szigetre, szájról szájra adták egymásnak a részeg embertől hallott hírt. A lázadók tudták, hogy ha most az igazságszolgáltatás kezére jutnak, akasztófa vár rájuk. A kalózkodás jövedelmező foglalkozás volt ez idő tájt, de a tengeri hatalmak könyörtelen büntetésekkel küzdöttek a kereskedelem eme hétcsapása ellen, s a hóhér volt hivatva visszarettenteni azokat, akik a hajózás embertelen körülményeibe s a hajókon uralkodó vasfegyelembe belefáradva könnyű életről és gazdag zsákmányról szőttek merész álmokat. „SÁTÁNI GŐG” Cornelis és emberei eljutottak az egyik kis szigetre, ahol épp a hajótöröttek egy népesebb csoportja tanyázott. Miután az ennivalót nem lehetett szaporítani, az osztozkodók számát akarták csökkenteni. Százhuszonöt embert – férfit, asszonyt és gyermeket – gyilkoltak le ezen a szigeten. Szórakozásul különféle módozatokat eszeltek ki a hirtelen halálra. Némelyeket vízbe fojtottak, más áldozatoknak elvágták a torkát, többeket karddal kaszaboltak le, vagy bottal vertek agyon. Stuffels

hajóácsnak Cornelis kivágatta a szívét, mert nem volt megelégedve a mesterember munkájával. Bastiaens lelkészt és Judit nevű szép leányát ebédre hívta táborába. A bőséges lakoma közben pribékjei eltették láb alól a lelkész feleségét és a szép Judit hat testvérét. A lánynak nem sok ideje volt elsiratni öccseit és húgait, mert Cornelis a zsákmányelosztás keretében egyik emberének ajándékozta őt. A maga számára a hajó legszemrevalóbb asszonyát, a nemesi születésű Lucretia Janszot választotta. A régi holland krónikák borzadva jegyezték fel, hogy Hieronim Cornelis „oly messzire ment sátáni gőgjében, hogy öltözékét szégyentelenül mindennap váltogatta, s ezenfelül nem átallott aranyvarrottas, selyem harisnyakötőben páváskodni.” A riporter, aki három és fél évszázaddal a tragédia után járja végig a színpadot, ahol az lejátszódott, el se bírja képzelni, miképp mehetett végbe ama gyilkosságorgia és udvari ruhaparádé ezeken a talpalatnyi földdarabkákon, melyek épp csak hogy kiemelkednek a tenger színe fölé, s amelyeket egy hajó „felhőárnyék”-nak nevezett. Nehéz felfogni, hogy miképp öldökölhették a bíborba és csipkébe öltözött haramiák oly hidegvérrel saját honfitársaikat. De mivel az emberi sorsoknak különös útjai vannak, épp azok vetettek véget a kalózok garázdálkodásának, akiktől a legkevésbé vártak ellenállást. AZ ELSŐ TELEPESEK Cornelis csónakon egy lakatlan szigetre szállított és ott hagyott egy kis csapat katonát, Webbye Hayes közkatona parancsnoksága alatt. Mindenképp meg akart szabadulni tőlük, de ürügyként megparancsolta nekik, hogy keressenek édesvizet, holott úgy tudta, hogy nincs, mert a szigetet előzőleg már

alaposan átkutatták; remélte, hogy a katonák majd szomjan pusztulnak. Nagyon kézenfekvő ötlet volt – de nem vált be. A katonák nemcsak édesvizet, de állatfélét is találtak – kis wallaby kengurukat – és tengerimadár-tojásokat. A szigetke mai neve West Wallaby. Később lopott csónakon, tutajon, sőt úszva csatlakoztak a katonákhoz mindazok, akik ép bőrrel kerültek ki a tömegmészárlásból, s figyelmeztették őket, hogy milyen sors vár rájuk. Webbye Hayes különféle hajósszerszámokból primitív fegyvereket készített, katonáival térdig vízben állva próbálta visszaverni a kalózok ostromát. Élethalálharc volt, mivel Hayes embereinek nem volt vesztenivalójuk, a kalózok viszont mindenáron meg akartak szabadulni rémtetteik tanúitól. És ekkor bekövetkezett a nagy lehetetlen, győzött az „egy az ezerhez” esélye. A hollandok testvérharca közben egyszer csak befutott a felmentő hajó Jávából. S hogy még a legvérmesebb fantáziájú forgatókönyvíró is elégedett lehessen, a lázadók csónakja űzőbe vette a katonadereglyét; szédületes versenyfutás következett most, a lázadók csónakjának és a katonák csónakjának versenye. A katonáknak sikerült elsőkként elérniük a „Zaandam” nevű hajót, és felhívták a figyelmet a kalózveszélyre. Így szenvedtek vereséget a gonosz erők, és közeledünk immár a happy endhez. A krónikások azonban, még a korukbeli holland olvasók takarékos és előrelátó természetének megnyugtatására közölték, hogy a derék Pelsaert mindenekelőtt nekilátott és összeszedte a pompás ékszereket, melyeket az ittas csürhe szétdobált a homokon. Kérem, ne aggódjanak, előkerült minden, egyetlen aranyláncocska kivételével. Pelsaert búvárokat hozott Jávából, s ezek ügyesen kiemelték az aranypénzes ládákat. Joggal lehetett büszke Amszterdamban a „tizenhét

úr”, amiért személyzetük ennyire a szívén viselte javaik sorsát. A megmentőknek vérzett a szíve a kifosztott raktárak láttán, mert a tengervíz és a homok tönkretette a pompás csipkéket és posztószöveteket. Pelsaert pedig ezek után nekifogott, hogy igazságot tegyen. Csakhogy keze nemcsak a lázadókra sújtott le, hanem azokra a szerencsétlen női utasokra is, akik mint a kalózok ágyasai túlélték a mészárlást. A nyomozási eljárást jelentősen megrövidítette a kínvallatás. A lázadók a hevenyében tákolt börtönben töltötték az éjszakát, s behallatszott, hogy kinn ácsolják már nagy sietve az akasztófákat. Az ítélet hosszadalmas indoklásában Pelsaert megállapította, hogy Cornelis nemcsak hogy önhatalmúlag „Fő-kapitány”-nak címeztette magát, hanem „megszűnt hinni a pokolban és az ördögben” is. Tetteiért „mindkét keze levágattatik, majd egész teste az akasztófán fellógattatik”. Legkészségesebb pribékjeinek fél kezét csapták le kivégzés előtt, a többieket vagy ott helyben felkötötték, vagy bilincsbe verve átszállították Jávára, ahol a helyi hatóságok kegyetlenül leszámoltak velük. Ám még előbb itt, a Batavia-temetőnek elnevezett kis sziget vesztőhelyén, az akasztófa alatt megkegyelmeztek Gan de Bye hajósinasnak, aki zokogva könyörgött irgalomért. Ő tehát meg egy másik halálraítélt. Wouther Loves, életben maradt, viszont otthagyták őket a szigeteken. Elképzelhetjük, mint rohangáltak fel s alá a Batavia-temető partján, míg a „Zaandam” lassan beleveszett a láthatár ködébe, s tudván tudták, hogy soha nem láthatják viszont szülőfalujukat a messzi Hollandiában. Hogy mi lett a sorsuk később – nem tudja senki. Rájuk bukkantak-e a földrész bennszülöttei? Vagy még sokáig kettesben éltek, magányosan? Akár így, akár úgy esett, ők

voltak Ausztrália első fehér telepesei, mint ahogy az első európai épület a börtön volt, melyben a kalózokat fogva tartották. Pelsaert kapitány, amikor 1629. november 15-én elhajózott Abrolhosból, két élő embert hagyott a parton, meg egy sor akasztófán himbálódzó, s a pörkölő napon megfeketedett hullát. Magával vitte a (két láda híján) visszanyert aranyat, s a jegyzőkönyvet is, mely szándékosan általánosságokba burkolta, hol játszódott le a dráma. Az ügyben szerepet játszó komor tárgyi bizonyítékok felszínre hozatalával pedig háromszáz évet várni kellett… EGY KALÓZ – LEPKEHÁLÓVAL Azt hiszem, a ma már elvetett „Austrialia” névalak már 1610-ben használatos volt, az Australia – Ausztrália – elnevezés ezzel szemben 1693-ban bukkan fel először, egy holland regény angol fordításában. Mellesleg, a britek elég későn jelentek meg az ausztrál partokon. Egy kalóz – William Dampier volt a neve – 1697-ben közzétette emlékiratait. Rövidesen a legkeresettebb olvasmányok közé tartozott. Témája a nagy föld: ÚjHollandia. S bár a kalózkodás az irodalomban mind a mai napig nem rendkívüli jelenség, annál ritkább az olyan kalóz, akinek tolla alól – mai szóval élve – irodalmi bestseller került volna ki. Épp ezért tartozunk némi magyarázattal. Nos, az idő tájt bizonyos lanyhulás volt tapasztalható a kalózmesterségben, mégpedig a Spanyolország elleni hadi tevékenység felfüggesztése miatt. Az agyafúrtabb kalózok átköltöztek a Csendes-óceánra, ahol még úgy-ahogy lehetett boldogulni. A mi Dampierünk azonban született kutató volt, és csak a kenyérkereset kedvéért csapott fel profi kalóznak. Valódi szenvedélye a természetrajzi búvárkodás volt.

Emlékirataiban Porto Bello kifosztását – amit mellesleg a szerző derekasan és pontosan hajtott végre – egyetlen mondattal elintézte. A dugong nevezetű tengeri tehénnek ellenben két teljes oldalnyi beszámolót szentelt. Könyvem lapjain magam is foglalkozom majd ezzel az állattal, de előre is sajnálattal közlöm, hogy ennek ellenpólusaként fosztogatással egyetlen mondat erejéig sem dicsekedhetem. Arnold Wood professzor azt mondja, „nem lehetett kalóz az az ember, akinek alapjában nincsenek semmiféle fenntartásai a tízparancsolattal szemben”. Dampiert lepkehálós kalóznak nevezi, aki „krokodilokról és bogarakról elmélkedett, amikor ölésre és rablásra kellett volna gondolnia”. Így hát nem csodálhatjuk, ha kétségbeesésbe taszított társai már azt kezdték pusmogni egymás között, hogy legokosabb lenne őt feltrancsírozni és megenni. Ha viszont szemügyre vesszük portréját, és figyelembe életmódját, nyomban megértjük, fenyegetésüket miért nem váltották valóra. Lidérces hajózásuk közben, mikor is 51 napot töltöttek a Csendes-óceánon, a jó húsban lévő Swann kapitány megtudta, hogy kövérsége miatt első helyen szerepel a fazékba valók listáján. „Bezzeg te, Dampier – sóhajtotta nem minden irigység nélkül a kiválasztott –, a fél fogukra sem lennél elég.” A keszeg Dampier mindenesetre roppant kíváncsi volt, hogy vajon mi minden élhet és nőhet ott, abban az ÚjHollandiában? Az Admiralitás Lordja 1699-ben megáldotta őt a hosszú út előtt, és rábízta hajóját, melynek fája oly korhadt volt már, hogy az ács nem mert szöget verni a falba, nehogy szétessen az egész. A matrózok teleszívták magukat pálinkával, józan pillanataikban pedig lázadást tervezgettek. Így a felfedező párnája alatt fegyverrel aludt, s

elkerülte a nagyobb kikötőket, hogy a legénység ne hagyhassa el a hajót. Dampier eljutott Északnyugat-Ausztrália barátságtalan partjaihoz. A hajó jóformán darabokra hullott szét alatta, nem tudott meg semmi figyelemreméltót, majdnem szomjan halt, s mindennek a tetejébe, már visszatérése után, bíróság elé állították, hogy megmagyarázza, miért rakott ki útközben egy fellázadt tengerészt. Ilyen körülmények közt nem vehetjük tőle rossz néven, hogy végérvényesen elment a kedve a tudományos kutatómunkától, és megint ráfanyalodott a tengerirablómesterségre. „KIADÓ” FÖLD Dampier beszámolója az expedícióról nem hatott valami buzdítóan a következő jelöltekre, így Ausztráliát további hetven esztendőre békén hagyták – „kiadó” föld maradt. III. György király 1768-ban nagy kegyesen 4000 fontot ígért a Vénusz bolygó égi vándorlásának megfigyeléséért. S mivel a Csendes-óceán déli körzetéből kellett végrehajtani ezt a manővert, ha már úgy adódott, hogy erre a tájra visz az útjuk, az sem ártott volna, ha a biztonság okáért megkaparintják ezt a földet a brit korona részére. Ki tudja, hátha jó lesz majd valamire. Az admiralitás ezúttal, szokott gyakorlatát megcáfolva, nem afféle széthulló, rozoga bárkát indított útnak, amely alágyújtósnak se lenne jó, hanem a jól felszerelt, jó mozgású „Endeavour” hajót. Parancsnokává pedig egy béres fiát, James Cookot nevezték ki, aki autodidakta navigátor volt, emellett csillagászati, matematikai és térképészeti képzettséggel rendelkezett, s mintegy parancsolásra termett. Jól ismerte az emberi természetet. A skorbut ellen fel akarta használni a savanyított káposzta

gazdag vitamintartalmát, de megértette, hogy matrózaiba nem tömheti bele kényszerrel még akkor sem, ha ezzel elejét venné az akkori hajózás istencsapásának. Kieszelt hát egy egyszerű módot, hogy megtörje előítéletüket. Közhírré tette, hogy a káposzta a tiszti étkező asztalára van szánva, de a legénység közül is kaphat belőle, aki akar. Persze minden közönséges matróz azt akarta enni, amit a tiszt urak, így a savanyított káposzta egyszeriben népszerű lett köztük. Cook törődött a legénységével, ügyelt, hogy minden kifogott halat, teknőst vagy elejtett kengurut igazságosan osszanak el, s mindenkinek jusson belőle, annál is inkább, mert így a hajó sózotthús-készletének fogyasztását a minimumra csökkenthétté. Fele akkora hajó volt, mint az a komphajó, mely ma a Britszigetek és kontinensünk között közlekedik. Kissé szűken voltak hát, ha meggondoljuk, hogy a fedélzeten olyan felszerelések is voltak, amilyenekkel az akkori emberek a mindennemű úszó, kúszó, repülő állatféleségeket elejtették. Részt vett ugyanis az expedícióban egy jómódú fiatalember, Joseph Banks is, négy szolgájával, négy rajzolóval, továbbá egy botanikussal egyetemben. Banks anyagi hozzájárulása jóval túlszárnyalta azt az összeget, amit Ő Királyi Felsége adni méltóztatott. A tékozlásán megbotránkozó jó barátok hiába tanácsolták a kalandéhes ifjoncnak, hogy élje világát, ahogy szokás, egy Európa körüli turistakiránduláson, hiszen az közelebb is van, meg biztonságosabb, kényelmesebb, szórakoztatóbb is. „Ezt minden éhenkórász megteheti. Én egy világ körüli utat finanszírozok magamnak” – jelentette ki eltökélten Banks úr. Tahiti szigetéről figyelték meg a Vénuszt. Tekintve a helybeli szépnem hagyományos hajlandóságát a szigetre látogató tengerészek iránt, keresve sem lehetett volna jobb

helyet találni a szerelem istennőjének nevét viselő planéta nézegetésére. Útja során az „Endeavour” érintette Új-Zélandot, majd Ausztráliában befutott a mai Sydney körzetében fekvő Botany-öbölbe. Később, nem messze Jávától érkezett hozzájuk az első hír a civilizált világból, amit két esztendővel annak előtte hagytak el. Felfoghatatlannak tűnt, hogy az amerikai angol gyarmatosok megtagadták az adófizetést, és természetesen királyi csapatokat küldtek oda, hogy észre térítsék őket. Nem sokat foglalkozhattak a hírrel. Ragály tört a hajóra. Később, az Indiai-óceánon egész cápahadsereg kísérte már őket, türelmesen várva, hogy tengerbe dobják a következőt a huszonhárom elhalálozott tengerész közül. A POKOL KAPUJA Hogy kerül a csizma az asztalra, mi köze Ausztráliának Amerikához? És mégis, egy szép napon a ködös Londonban Sydney lord őkegyelmessége magához hívatta a titkárát, kezébe nyomta az épp végigolvasott, kissé megsárgult kéziratot, maga pedig dolgozószobája ablakához lépett és kezét elégedetten összedörzsölte. „A Botany-öböl – mondta – a földgolyó legtávolabbi pontja, egy sem ér vissza azok közül a tetvesek közül, ez remek ötlet, igazán pompás…” Nem afféle rendű feltevés ez, mint hogy: ha a néninek bajsza lenne, bácsi lenne. Az események bizonyos logikája és időbeli sorrendje mégis arra utal, hogy ha az amerikaiak nem nyerték volna el ez idő tájt függetlenségüket, akkor Ausztrália gyarmatosítására sem került volna ily hamar sor, vagy ha igen, akkor is aligha a britek teszik rá a kezüket. Az amerikai gyarmatlázadás ugyanis kihatással volt Őfelsége eleddig kifogástalanul működő börtöngépezetére.

Kegyetlen büntetések voltak szokásban akkor, különösen a magántulajdon elleni vétségekért. Egy asszony hamis shillinget próbált forgalomba hozni Angliában: megfojtották és elégették. Egy tizenkilenc éves anyát, aki egy darab vásznat lopott, a bíróság ítélete alapján felakasztottak. Kordén cipelték végig London utcáin a nyilvános kivégzésre, s élete utolsó pillanatait arra használta fel, hogy megszoptassa csecsemőjét. Az alsóház 1815-ben megszavazta a törvényjavaslatot, mely szerint 5 shilling értékű tárgy eltulajdonításáért nem jár halálbüntetés, ám a felsőház elvetette a könnyelmű tervezetet, mondván, hogy ez hozzájárulhatna az erkölcstelen életmód elburjánzásához. A börtönök tömve voltak. A több évre ítélteket az amerikai angol gyarmatokra küldték. Mikor azonban az amerikaiak megszűntek Őfelsége leghűbb alattvalói lenni, érthető módon attól is elment a kedvük, hogy száműzött transzportokat fogadjanak. A „bátrak és szabadok” hona meg tudott lenni a kényszermunkások robotja nélkül is, hiszen ott voltak neki a négerek. Anglia kereskedelmi kapcsolata Amerikával felborult, s ez rányomta negatív bélyegét a munkapiacra is. Angliában elszaporodott a bűnözés, a XVIII. század alkonyán minden húsz halálraítélt közül tizennyolc nem töltötte még be a huszonegyedik évét. Mellesleg, a kivégzettek már nem sok gondot okoztak a kormánynak, annál többet a kazamatákban sínylődök. A tömlöcökben terjedt a kiütéses tífusz. A járvány nem tett különbséget a börtöntöltelékek, meg a tisztes esküdtek és nagy tekintélyű bírák között, akik színe előtt megjelentek az előbbiek, hogy a villámgyors tárgyalás után meghallják ítéletüket. Aratott a tífusz, és roskadoztak az akasztófák, ám mindez együtt nem volt elég ahhoz, hogy megoldja a

börtönök túltelítettségének problémáját. Gyorsan kellett cselekedni, hogy az államháztartást tehermentesítsék a sok ezer fogoly bármilyen silány táplálásától. A politikusok – szívükön viselve a bírák jó egészségének s a rabok mielőbbi kimúlásának gondját – reménykedve néztek az afrikai Gambia felé. A Lordok Háza költőien úgy határozta meg ezt a területet, mint ahol „éjjel-nappal tárva-nyitva áll a poklok kapuja, hogy elnyelje a törvény áldozatait”. Az éhség és a betegségek mintegy önműködően elintézték ott a fogolyproblémát; nagyon számítottak erre. A KÁRHOZOTTAK FLOTTÁJA E szép terv azonban, melyet mint láthattuk – teljesen áthatott az emberséges gondolkodás, bizonyos technikai akadályokba ütközött. Az orvostudomány akkori állása és a hajók csapnivaló egészségügyi körülményei miatt ugyanis félő volt, hogy a kísérő személyzet „eltéved”, és a foglyok helyett saját magát kalauzolja el ahhoz a bizonyos „kapuhoz”. A tengerészek nem akartak meghalni csak azért, hogy társaságot szolgáltassanak a raboknak. Ebben a helyzetben a fegyenceket magukban, kíséret nélkül hajtották ki a szárazföldre, és csupán a közelben horgonyzó királyi flottahajók fedélzetéről tartották a kísérők szemmel őket, figyelve törvényszerű kipusztulásukat. Ilyen szolgálat teljesítése közben a gambiai partoknál veszteglő őrhajók egy év leforgása alatt átlagban legénységük 90 százalékát elvesztették! Az 1782es és 1788-as évek között pedig a foglyok száma megkétszereződött a Brit-szigeteken. Ez idő tájt – mikor a pokolba Gambián át vitt az út – valósággal az égből pottyant az államférfiak kezébe egy levéltárban porosodó emlékirat. James Mario Matra vetette papírra, sok esztendővel azelőtt, midőn Cook kapitányt

kadéti rangban elkísérte ama emlékezetes utazásra. Tervezetében azt sugalmazta, hogy a korabeli térképeken Új-Hollandiaként feltüntetett területeken telepítsék le azokat az amerikaiakat, akik megőrizték hűségüket a Brit Korona iránt. A javaslat szerzője rámutatott arra is, milyen kényelmes és előnyös kereskedelmi lehetőségek nyílnak így, a nagy földrész betelepítése révén, Japánnal és Kínával, továbbá vázolta a keleti parton létesítendő katonai és tengeri támaszpontok jelentőségét. Merész terv volt. Olyannyira az, hogy a megfontolt kormány Matra javaslatát gondosan lajstromoztatta, majd a levéltárba küldte. Jóval később, 1786-ban ásta csak elő onnét lord Sydney belügyminisztériumi államtitkár. Matra kadét légvárai ezúttal elragadtatták a túlzsúfolt börtönökért felelős emberek képzeletét. Ma már tudjuk, honnét ered a legnagyobb ausztráliai város neve. Sydney lordról mindenki tud. Matra kadétról azonban csak kevesen. Mert mit is kezdhetnénk egy olyan ember érdemeivel, akinek neve nem angolosan cseng? Éppígy csodálkoznának az ausztráliai átlagemberek, ha megmondanák nekik, hogy a Rose Baynek – Sydney e gyönyörű kerületének – semmi köze a rózsához, hanem George Rose nevét örökíti meg, aki a királyi flotta tisztje volt, s egyben Arthur Phillip kapitány birtokszomszédja Hampshire grófságban. És íme, itt van Phillip kapitány is. Tessék, kapitány úr, fáradjon közelebb, olvasóink nyilván meg akarják önt ismerni. Lám, itt a vén tengeri medve, aki elhagyva hajóját, megtelepedett a szárazföldön, földműveléshez látott, s épp Rose úr tőszomszédságában. De hát a természet a medvét visszacsalja az erdőbe, a tengeri medvét pedig ki a tengerre, így egy idő múlva Phillip kapitány is, akinek nemigen volt ínyére a földtúró parasztkodás, felcsapott a

portugál flottához hajósnak. A Spanyolország elleni hadjárat után, mikor királyának emberekre volt szüksége a franciákkal vívott háborúhoz – 1778-at írtak akkor – a kapitány visszatért a királyi flottához. Még később pedig az ő fennhatóságára bízták a nagy, távoli kontinensen azt a térséget, mely ma Új-Dél-Wales néven szerepel az Ausztrál Államszövetségben. 1788-ban, mikor elhagyta a hazai partokat, tizenegy ütött-kopott kis hajóból álló flotta mondhatta őt parancsnokának. E rozoga alkotmányok vízkiszorítása még a 4000 tonnát sem érte el összesen, ennek ellenére 1400 embert zsúfoltak beléjük. Ezek fele fegyenc volt, másik fele részben fegyőr, részben a hajók legénysége. A kárhozottak flottája volt ez. A női rabok egyike 87 évet számlált, többen teherben voltak közülük, néhányuk elmeháborodott, mindnyájuk csaknem meztelen, s a börtönkoplalás következtében kiéhezett. A férgek a legénységet éppúgy gyötörték, mint a foglyokat. A lelkész nem akart lemenni a fedélközbe a haldoklókhoz, mert nem bírta ki a borzalmas bűzt. Hogy igazságot szolgáltassunk neki: nem az ő orra volt olyan kényes, hanem a fegyencek szállítási körülményei voltak rettenetesek. Hill kapitány állítása szerint „a rabszolgakereskedelem valóságos irgalmas cselekedetnek hatott az Első Flottánál tapasztaltakhoz képest…” A fedélközben az élők közt hevertek a hullák. Minden fogolynak kétkoporsónyi élettere volt; már maga ez az alapszámítás tanúskodik a hatóságok szándékairól. Azt remélték, hogy az Ausztráliába irányított fegyenceknek legalább egyharmada elpusztul az úton, mely akkor kb. 30 000 kilométert tett ki. Épp ezért nem rabláncon, hanem speciális kalodában szállították őket, ahol minden moccanásuk végtagtöréssel járhatott.

A kor kíméletlensége együtt járt pénzsóvárságával. A kormány az Angliában hajóra rakott halálraítéltek után fejenként napi 6 pennyt fizetett. Más szóval: a fogoly halála megnövelte a szállítással foglalkozók jövedelmét, mivel a szerződésben nem foglaltatott benne, hogy a száműzöttet el kell juttatni Ausztráliáig, tehát az említett 6 penny, valamint a megtakarított élelmiszer-fejadag, hogy úgy mondjam, tiszta haszon volt. Phillip kapitány, a maga korához viszonyítva, emberséges és jólelkű tiszt volt. Növelni próbálta az élelmiszer-fejadagokat, s megkövetelte, hogy alaposan tisztítsák és fertőtlenítsék a rábízott hajókat. Phillip kapitány tehát nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Tízhavi hajózás után csekélyebb embervesztesége volt, mint a korábbi, az Atlanti-óceánon sokkal rövidebb útvonalon közlekedő fogolyszállító hajóknak. Könyvemben a későbbiek során még visszatérek majd a száműzöttekhez és szenvedéseikhez. A történészek számításai megállapítják, hogy e fegyencek 80 százaléka olyasmit követett el, amit ma a törvény vagy egyáltalán nem, vagy csupán pénzbírsággal büntet. A Brit Birodalom Szibériája volt ez, számos fegyencet politikai kategóriába kellett volna sorolniuk, így az elemi jogaikat követelő kanadai franciákat, ír katolikusokat, angol vagy skót munkásokat. Mire ezt a módszert beszüntették, már 160 000 száműzöttet átszállítottak Ausztráliába. Ezek utódai tehát maradéktalanul beolvadtak az ausztrál lakosság ma már több mint 14 milliós közegébe. Akkor, 1800-ban pedig ezen az egész, óriási kontinensen pontosan 7585 fehér ember élt. „A KILENCFARKÚ MACSKA” A méltóságos lordok tanulhattak volna könyörületet az ausztráliai

bennszülöttektől, akiket vadembereknek tartottak. Tench kapitány például elmeséli naplójában, hogy nyomban partraszállásuk után „nyakoncsíptek egy fegyencet, mikor épp ellopta egy Daringa nevű bennszülött asszony horgászfelszerelését. A kormányzó megkorbácsolásra ítélte a bűnöst, a bennszülöttek jelenlétében, akiket össze kell hívni ez alkalomra és megmagyarázni nekik, miről van szó. Meg is jelentek szép számmal az ítélet végrehajtásánál, ám egy sem akadt köztük, akit ne töltött volna el irtózattal az efféle büntetés, és ne éreztette volna a boldogtalan megkínzott iránti rokonszenvét. Ez főleg a nőkre vonatkozik. Az említett Daringa könnyeket ontott, egy másik asszony, Baragaroo pedig olyan méregbe gurult, hogy husángot ragadott és megfenyegette a hóhért…” Kylie Tennant asszony szerint, akitől itt különféle adatokat idézek, sok idő kellett ahhoz, hogy a fekete vadakat, az őslakosságot, megfelelő nevelőmunkával felemeljék a fehér ember színvonalára. Nem voltak valami finom lelkűek; a fekete bőrű ifjonc azzal kezdte udvarlását, hogy botjával jól fejbe kólintotta a választott leányzót. A büntetésnek az a módja azonban, mely abból állt, hogy az elítéltet a „kilencfarkú macská”-val véresre korbácsolják, idegen volt tőlük, aminthogy nem mértek egymásra ezer botütést sem, amilyennel az egyik fehér ember megtorolta a másik fehér ember szökési kísérletét. Az ilyen korbácsolás vörös masszává változtatta az emberi testet, melyen átfehérlettek a csontok. Az idő tájt, mikor Sydneyben még a pálinka volt az egyetlen szórakozás, sok nézője akadt az efféle véres látványosságnak. Csak azt nehezményezték, hogy korbácsolás közben, még ha messze állnak is, rájuk fröccsen a vér meg a húscafatok. Nem kívánom tovább ecsetelni, miképp bontakozott ki abból a „nagy, szürke káoszból”, ami Ausztrália volt,

lassan-lassan a fehér ember birodalma. Mennyi éhkoppot szenvedett el a gyarmat, hogyan züllesztették a munkát, s mi módon monopolizálták a kereskedelmet a tiszt urak. E gyarmatosítás az akasztófa jegyében kezdődött. Sydney kikötőjében a mai napig látható az a kis sziget, jobban mondva sziklatömb a víz színe fölött, ahová a megátalkodott száműzötteket kirakták – átengedték az éhhalálnak. Itt akasztották fel 1796-ban az egyik – Morgan nevű – fegyencet. Testét a kivégzés előtt szurokban hempergették meg. Ez a „konzerválás” késleltette a holttest felbomlását, így Morgan még jó hosszú ideig himbálódzott az akasztófán a kikötő bejáratánál. Mellesleg olyan idők voltak ezek, amikor a halálraítéltek utolsó szavait gondosan feljegyezték. Morgan, mikor a sziklaszigetre cipelték, és kényszerítették, hogy fellépjen az akasztófa alatti létrára, így szólt: „Hát igen, valóban gyönyörű látványt nyújt innen a kikötő.” Otthon, hazájukban akasztófák látványa búcsúztatta a száműzötteket. Itt, a kikötőben, ahol célhoz értek, a nagy szárazföldön, ahol élniük kellett a továbbiakban – akasztófán himbálódzó ember fogadta őket, aki örök álomra hunyt szeme utolsó pillantásával a táj szépségét magasztalta: a Sydney lord nevét viselő kikötőt. A SÍRÁSÓ BÁNATA Az Ausztráliáról szóló elbeszélésnek rendkívülinek kell lennie, hisz mindenütt belejátszik a képzelet. Alig három emberöltőnyi idő alatt bámulatos változások mentek végbe. Száműzött csapat jelent meg őrkísérettel a világ végén, a még szinte teljesen lakatlan, fel nem derített földön, ma pedig népes, modern városok vannak ott. Behatoltak az ember nem járta területekre, leigázták a természetet, megalapították a világ első olyan

államát, mely egy egész földrészre kiterjed, sőt a környező szigeteket is behálózza. „Ez döbbenetes, a fülkém ablakából látom egész Ausztráliát” kiáltott fel Charles Gordon űrhajós, mikor 1370 kilométer magasságból megpillantotta a kontinenst. Az ott készített légi felvételen tisztán látható a 3000 kilométer hosszú északkeleti part, s éppígy a Fitzroy folyó torkolata meg a J. Bonaparte-öböl. A régi utazók nem átrepültek Ausztrália fölött, hanem bejárták-kóborolták földjét, de őket is megragadta ez a földrész. Egyikük a múlt század végén bukkant fel, hogy anyagi ügyei fellendítése végett, mai kifejezéssel élve, „szerzői esteket” tartson. Rokonszenves, nyájas öregúr volt. Egy alkalommal a felolvasás után hozzálépett egy fiatal lány, kezében emlékkönyvvel, s illedelmesen pukedlizve megkérte, írjon bele valamit. Az író ma már rég nem él, a lány sincs közöttünk, ám a bölcs mondás fennmaradt: „Úgy kell élnünk, hogy halálunkkor még a sírásó is bánkódjon.” Mark Twain – mert ő rótta e szavakat az emlékkönyvbe – ausztráliai körútja során sok érdekes megfigyelést jegyzett fel. S a bölcs könyvek nem öregszenek, nemde? Milyen sok igazság van a zseniális író szavaiban, mikor azt mondja, hogy „Ausztrália története jóformán mindig festői; oly különleges és érdekes, hogy önmagában véve fő attrakció… s mellette mind a többi háttérbe szorul. Az ember nem mint történelmet olvassa, hanem mint remekebbnél remekebb – s ráadásul újonnan kitalált, nem pedig már rég elcsépelt – hazugságokat. E históriában csak úgy rajzanak a kalandok és meglepetések, kontrasztok és valósággal hihetetlen események. És mégis minden színigaz, mindez megtörtént.”

Bámulatba ejt, ismétlem, ennek az el nem évült észrevételnek az aktualitása. Sok ilyen „remekebbnél remekebb hazugság” szerepel majd e könyv lapjain. És mint ahogyan Mark Twain írta, mindez igaz, és mindegyik megtörtént. A földrész nagy távlatai szülték őket, s a buzgóság, amivel át akarták plántálni ide a Brit-szigetek szokásait. Talán nem világos ez a megfogalmazás, megkísérlem hát pontosabban lerögzíteni, miről is van szó. A MESSZINÉL IS MESSZEBB Ausztrália másmilyensége nem merül ki abban, hogy lakosai számára az észak fogalma a trópusokhoz kapcsolódik, vagyis a forrósághoz; a dél ellenben – közelebb lévén a Déli-sarkhoz – hidegebb. Ausztrália térsége fontos tényező az ország másféleségében. Mi mindannyian a térkép áldozatai vagyunk. Indulásom előtt hosszú estéket töltöttem a térkép böngészésével, és az volt a benyomásom – s ennek a mérték az oka –, hogy nagy szigettel van dolgom. Jóval később változott csak meg ez a véleményem, már a helyszínen, amikor e térséget s távlatait már a saját bőrömön – és zsebemen – tapasztalhattam. Nem akarom itt saját szavaimmal elmondani a statisztikai évkönyvet. A számok nehezen elsajátíthatók, különben is, mindenki elolvashatja, ha épp kedve tartja. Annyit mondok csak, hogy Queensland területén, amely pedig nem is legnagyobb az Ausztrál Államszövetségben, elférne Franciaország, Spanyolország, Németország és Olaszország együttvéve. Új-Dél-Wales állam még szerényebb, méreteivel alig éri el Franciaország plusz az NSZK összterületét, alig négymillió ember lakja, melynek több mint 70 százaléka Sydney körül összpontosul. Brisbane-ből Perthbe akarunk utazni vonaton, más szóval: Queensland állam fővárosából készülünk Nyugat-

Ausztrália állam fővárosába. Ez a kis lokális túra a mi körülményeink közt egy olyan utazásnak felel meg, amit Varsóból teszünk Isztambulba, majd vissza, aztán hozzácsapunk még egy Varsó-Berlin utat, s a végén még mindig kimarad 5322 facér kilométer a távolságból, mely a két ausztráliai várost egymástól elválasztja. Az óránként kb. 1000 kilométeres sebességgel száguldó utasszállító lökhajtásos gép csaknem egész éjjel repül Darwinból Sydneybe. S alant mindössze 50 000 ember… így fest hát a „back o beyond”, vagyis a „messzinél is messzebb” legendája, mely valójában cseppet sem legenda… Ausztráliának mindene van, csak a víz meg az ember hiányzik. Nem szeretném felhígítani mondanivalómat a vízkérdéssel, mely égető probléma, épp ezért részletesebben taglalom majd később. Jelen témánkhoz azonban, mármint a remek hazugságokhoz, jobban illenek az emberi ügyek. Az első telepesek azokon a területeken, melyeket meg akartak művelni, iparkodtak kivágni az eukaliptuszokat, és a szülőföldjükről idetelepített egyéb fákkal akarták helyettesíteni. Inkább a partszegély felé húzódlak, homályosan sejtve, hogy a ciheres mögött nagy hegyek vannak, azokon túl pedig alighanem sivatag. Lassan tanulták meg, hogy kell élni s élve maradni a bozótosban, lassan kifürkészték a nagy föld tájait, bár teljes felderítésétől még távol vannak. Eljutottak a kontinens „halott szívéhez”, vándorútjuk vonalát emberek és málhás állatok csontvázai jelölték. A „halott szív” képe azóta sem változott sokat, talán majd a béke szolgálatába állított atom megfordítja az ausztráliai folyók folyását, hogy megtermékenyítsék a sivatagot, s ne tékozolják bele vizüket a mérhetetlen óceánba.

MADÁRCSŐRŰ PARADOXON A világ mindig úgy vélte, hogy Ausztrália a rendkívüliségek hazája. Hitetlenkedve hallgatta az elbeszéléseket a kacsacsőrű emlős nevezetű különös teremtményről, amit még előbb Ornithorynchus paradoxusnak,4 azaz szó szerint: madárcsőrű paradoxonnak neveztek. Vízi emlős, valamivel kisebb, mint a nyest, farka lapított, az élemedett példányoknál csupasz. Ujjai közt úszóhártya feszül. Szájnyílása: lapos szarucsőr, tetején lélegzőlyukakkal. A nőstény tojást tojik. Mellbimbói nincsenek, csak tejmirigyei. Tápláláskor hanyatt fekszik, s a fiókák csőrükkel nyomogatják a hasát, hogy kipréseljék a tejszerű váladékot. Az újszülötteknek egy darabig tíz valódi csontfoguk van, később ezek a „tejfogak” eltűnnek, és szarulemezek kerülnek a helyükre. E különös teremtmény hátsó végtagjain „sarkantyú” látható, mely kis csatornákkal méregmirigyekhez kapcsolódik. A világ egyetlen mérges emlőse. Ez a fegyver azonban csak a hím birtokában van, s akkor a legtevékenyebb, ha nőstényét és kicsinyeit kell védelmeznie. Mikor a kacsacsőrű emlős első kitömött példányát Angliába küldték, azt hitték, egy mókamester tréfájával állnak szemben. Az autókereskedők stílusával élve: ennek a modellnek még egy egész csomó „szabadalmazott” szereléke van. Így fülkagyló helyett két fülnyílást használ csupán a szeme mögött. Ezzel szemben lebukáskor biztonsági bőrfüggönyt húz e nyílásra, szemhéj módjára, tehát – mondhatnók – „fülhéja” van. Víz mentén él, bonyolult építésű üregekben. A bejáratot szántszándékkal oly szűkre szabja, hogy maga is csak nagy nehezen nyomakodik át rajta. Ez a járat 4

Rendszertani neve: Ornithorhynchus anatinus – A szerk.

egyúttal a facsarógép szerepét is hivatott betölteni, sok vizet kisajtol bundájából, mire bekászálódik száraz vackába. Az üregnek több folyosója van, ezek egyike a várandós nőstény szobájába visz. A nőstény, ha ideje elérkezik, bevonul oda, hogy két-három lágy héjú tojást tojjon. A bejáratot ilyenkor elfalazza iszappal, és néhány hétig nem fogad vendégeket; egészen addig, míg a fiatalok nem indulnak a szülők kíséretében az első úszótréningre. E teremtmény által elfogyasztott napi gilisztamennyiség saját testsúlyának a felére tehető. A tudósok véleménye szerint csőrével képes „átszitálni” a folyófenék iszapját, mely bővelkedik szerves vegyületekben. Azt hiszem, ezek után már önök sem csodálják, hogy valamikor felvetődött a kérdés: nem „kacsa”-e a kacsacsőrű emlős? MI VAN FRED ERSZÉNYÉBEN? Fred – kenguru. Canberrában él, és az ausztrál miniszterelnök rezidenciájának pázsitján ugrabugrál. Ha a levélhordó útjába akad véletlenül, az berakja a küldeményeket Fred erszényébe, Fred pedig nagy ugrásokkal beviszi gazdáinak. Bár azt azért kétlem, hogy államtitkokat is bíznának rá, de azért próbáljunk csak bepillantani ebbe az erszénybe, hogy információkat szerezzünk bizonyos – ott, helyben, eléggé közismert – dolgokról. Ebben az országban minden fordítva van: a tavasz szeptembertől novemberig tart, a nyár decembertől februárig, az ősz márciustól májusig, a tél pedig júniustól augusztusig. Itt, e kontinens talaján, Blackall körzetben érték el a világ legnagyobb földfúrási mélységét: 2300 métert. Itt láttam meg, a sivatag rikító vörösségében, a világ leghatalmasabb sziklatömbjét, az Ayers Rockot, melynek kerülete 8 kilométer, magassága pedig majdnem 400 méter. Olyan ország ez, ahol a világ legnagyobb

juhtenyészetében – Tylungra, Queensland állam – 125 000 gyapjúalany található. Az igazság kedvéért azt is meg kell jegyeznünk, hogy ez már csak a töredéke a régi nagyságnak, mivel az ugyanebben az államban lévő Wellshot farmon egyetlen idény alatt 336 000 juhot nyírtak meg hajdan. Ugyancsak Queenslandben található egy helység, melynek neve: 1770 (kiejtve általában tizenhéthetvennek mondják), Cook kapitány partraszállásának dátumát megörökítendő. Ezt az évszám-városnevet 1953ban hivatalosan is elismerték. De vannak itt nehezebben kiejthető földrajzi nevek is, mint például a Cadibarrawirracanna tó Dél-Ausztrália államban vagy a Mirranpongapongunna tó a Simson-sivatagban. Ausztrália legmagasabb hegycsúcsának, a Kosciusko-hegynek a nevébe pedig beletörik a nem lengyel származású ausztráliaiak nyelve. Ez az a föld, ahol a világ legveszedelmesebb mérgeskígyója, a tajpán él, melynek méregzacskójában 23 000 egér megöléséhez elegendő tartalékanyag van. Semmiféle ellenszérumot nem sikerült még eddig találni az ausztráliai pók (Atrax robustus) emberre mindig halálos marása ellen. E földön nő, az Ausztráliai-Alpokban, a világ legmagasabb fája, a hatalmas eukaliptusz. Gyökerét 30 méter mélyre bocsátja a föld alá, törzse 60 méter magas, a fakoronával együtt 160 méter. Ebben a világban – a Burnett folyó vizében – tenyészik a ceradotus fosteri: egy olyan halfajta, melynek egyszerre van tüdeje és kopoltyúja. Aszály idején előjön a vízből, hogy tüdejét teleszívja levegővel. A sztyepp időszakos kis tavaiban élő békák ugyancsak előrelátók és számítanak a sanyarú időkre, amikor lakótavuk majd csupán száraz medencévé változik. Az esős évszak vége felé ez a béka mohón vedelni kezd, s úgy teleissza magát, hogy teste gömbölyű labdává fúvódik.

Ekkor beássa magát a földbe, ott letargiába esik, és várja a jobb időket. Előfordul, hogy ez a várakozás az örökkévalóságba fordul, mivel a bennszülöttek, Ausztrália őslakói kiássák a békát, s mint dús levű naranccsal oltják vele szomjukat. Ez az az ország, ahol Dean úr horoggal megfogott egy hatalmas halat, mégpedig egy 1300 kilós fehér cápát – ez a világ eddigi legnagyobb horgászzsákmánya. Ahol körhintázhatnak a tehenek, ahol a világ egyetlen olyan emlékműve van, amit egy bogár tiszteletére emeltek, s ahol századunk ötvenes éveiben százmilliárd házinyúl hancúrozott. Queensland államban található a világ leghosszabb sövénye: 5600 kilométer hosszú. Az ausztrál legelőkön a nagy szárazság előtt, 1963-ban, 159 millió juh legelészett, íme az ország, ahol Jack Dunstan megtalálta és 100 fontért eladta a híres opált, a „Föld Királynőjé”-t, melyért aztán az egyik Rockefeller 750 000 fontot fizetett. Az ország, ahol 1962-ben egyetlen kosért hajlandók voltak leszurkolni több mint 30 000 dollárt, ahol 530 kilométeres távon fut a világ leghosszabb, eszményien egyenes vasútvonala. E föld Carnarvon nevű városában közlekedett hajdan a világ egyetlen árbocos-vitorlás villamosa. E föld partfövenyére másznak ki, valami titokzatos parancsnak engedelmeskedve, tömegestül a bálnák, az emberek pedig csáklyákkal próbálják őket visszatoloncolni a tengerbe, míg élnek, hogy hatalmas hullájuk ne fertőzze a környék levegőjét. Ez az a földrész, amelynek szíve kellős közepében olykor 49 °C-ig szökik fel a hőmérséklet. Ellátogattam Nyugat-Ausztrália hírhedten forró vidékére, Marble Barba, ahol egyszer a hőmérséklet kerek száz napon át egyetlen pillanatra sem szállt 38 °C alá. Az ausztrálok szeretnek dicsekedni azzal, hogy ők forgatták (1905-06) a világ első, egész estét betöltő játékfilmjét, egy banditacsoportról és

Kellyről, a banda vezéréről. Ez az a föld, melynek lakói évente, hozzávetőleges becslés szerint, kétmilliárd dollárt adnak ki hazárdjátékokra. Mildurában, Victoria államban, a város büszkesége a világ leghosszabb, 95 méteres, 32 sörcsappal felszerelt bárpultja. Ez az az ország, mely az emberiséget megajándékozta a hulahoppal, valamint a tejbár ötletével, itt állították fel ugyanis az elsőt, Sydneyben, 1930-ban. Az ország, melyet mi mindig a kánikulával asszociálunk, holott a síelést (nem mint szállítási lehetőséget, hanem mint sportot) előbb honosították meg itt, mint akár Svájcban, akár Ausztriában. Az ausztrálok már 1862-ben síversenyeket rendeztek – Kiandrában, nem messze a Kosciusko-hegytől –, s ugyanezen a vidéken alakult meg a norvég kezdeményezés után a világ második síklubja. EZ NEM TRÉFA, HANEM EGY ÁLLAM Mark Twain alighanem jót mulat és diadalmaskodik a túlvilágon, látván, hogy Ausztrália területén új állam keletkezett. Minden a búzával kezdődött. Az ausztrál kormány megszabta a gazdaságok számára e gabonafajta termelési kvótáját, és a farmeroknak nem volt szabad többet termelniük. Leonard Casley úrét, akinek 30 000 hektár földje volt Nyugat-Ausztráliában, olyan alacsonyan szabályozták (saját véleménye szerint), hogy ahhoz alkalmazkodva félezer esztendeig arathatott volna, hogy annyi búzát gyűjtsön be, amennyit a kvóta bevezetése előtti évben. Farmerünk összehívta a családi kupaktanácsot. A vitatkozókat nem a fölös élelemtermelés kérdése izgatta, inkább az, hogy miből fogják ilyen körülmények között törleszteni a hitelbe vásárolt két traktorjuk részleteit? Amikor világossá vált, hogy a mezőgazdasági hatóság

döntése ellen nincs fellebbezés, a család úgy döntött, hogy elszakad Ausztráliától. 1970. április 21-én megküldték a szükséges okmányt a kormányoknak: a szövetséginek Perthbe, a föderálisnak Canberrába. Ezzel egyidejűleg Casley úr a következő címekkel ruházta fel önmagát: „Őfelsége Leonard Fejedelem, a Hit Védelmezője, a Hutt Folyam menti Földek Protektora.” Az pedig már csak magától értetődik, hogy egy szuverén uralkodó nem fizet adót. Az új állam történelmének első felvonása a perthi bíróság előtt játszódott le. A fehér parókás bíró emelvénye magaslatáról határtalan közönnyel nézett le az előtte álló farmerra. A tárgyalás rövid volt, alig néhány percig tartott. – Ha jól értem önt, mister Casley, ön azt állítja, hogy már nem ausztrál állampolgár. Így van? – Valóban, méltóságos uram, nem vagyok ausztrál. – Very interesting. Nagyon érdekes. Akkor mit csinál Perthben útlevél és ausztrál beutazási vízum nélkül? Az ügy lekerült a napirendről, maga a kérdés azonban meglehetősen talányosan alakult. Leonard fejedelem ugyanis, több száz alattvalójával egyetemben, nem fizet adót, ezzel szemben a szövetségi kormány megfosztotta őket mindazon társadalmi juttatásoktól, melyekben minden ausztrál állampolgár, a bölcsőtől a sírig, részesül. A fejedelem mohón kihangsúlyozza mindazt, ami csak szuverén uralkodása „suba alatti” elismerése mellett szól. A geraldtoni banknál folyószámlát nyittatott magának „külföldi devizára”, és azt állítja, hogy ehhez elnyerte a szövetségi hatóságok jóváhagyását. Állítólag azt is kivívta, hogy családját és „alattvalóit” töröljék a választók listájáról, ami Ausztráliában, ahol a szövetségi parlament választásánál éppúgy, mint a föderálisnál, szavazási kényszer-kötelezettség van, igazán

rendkívüli dolognak mondható. Saját postabélyeget is kibocsátott, bár Sydneyben a főpostamester sajtószóvivője azt mondta nekem, hogy ez illegális vállalkozás, és sem Ausztrália, sem a berni Posta Világunió nem ismeri el. Kölcsönös barátsági és segélynyújtási egyezményt javasolt a canberrai és perthi kormánynak – válaszra se méltatták. Gépjárművei ellenben W A betűs – tehát nyugat-ausztráliai – rendszámmal közlekednek. Egy szép napon Leonard fejedelem rezidenciája előtt megállt két autó. Az államrendőrség két vállas képviselője szállt ki belőlük, hogy kedélyes csevegésbe kezdjenek a fejedelemmel bizonyos koncesszió nélküli szeszárusításról. Mire Leonard úr nyomban nyilatkozatot tett közzé a szomszédos államhatalmak fegyveres támadásáról. A fejedelem vízumot is ad az országába való beutazáshoz, de ezt – úgymond – nem veszi túl szigorúan, mivel manapság más külföldi államoknál is az utazgatások megkönnyítésének tendenciája érvényesül. Viszont saját valutát bocsátott ki, mely a Hutt Folyam menti Földek fejedelemség területén kötelező fizetőeszköz. Az ausztrál dollárok beváltásával lehet bankjegyekhez jutni, ám a fejedelem büszkén hangoztatja, hogy a forgalomba hozott pénz 75 százalékát a turisták nem költik el, hanem megtartják emlékbe. A búzaviszály nyomán született állam területén négyszáz szarvasmarha és ötezer juh legel, prosperitását azonban főként a turistáknak köszönheti. Sydneyben a nagy turistakiállításon a Hutt Folyam menti Földek fejedelemségnek saját külön pavilonja volt, ahol módomban volt megtekinteni az uralkodót, saját személyében. Shirley fejedelemasszony otthon maradt, mert – mint Leonard úr magyarázta – „valakinek irányítania kell az

államügyeket, míg én külföldön tartózkodom”. Vele jött azonban fia, Ian herceg, a postaügyi miniszter, Richard herceg, a pénzügyminiszter, továbbá hitveseik, Lynn és Anette hercegnők. Wayne főherceg, külügyminiszter nem jelent meg, de ott volt az uralkodócsalád kíséretében Davies of Fairvale báró, a fejedelemség sydneyi konzulja. Az Ausztráliától való elszakadás évfordulóján a fejedelemség nemcsak függetlenségét ünnepli, harsány látványosságok közepette, hanem a kiosztott rangok listáját is e napon ismertetik. Leonard fejedelem eddig hat grófi és vagy tucatnyi kisebb rangra szóló kinevezést írt alá. Őfelsége, a fejedelem, nem minden alap nélkül hangoztatja, hogy fejedelemsége végeredményben huszonötször nagyobb, mint Monaco, de azért Ausztrália legrészletesebb térképén is bajos megtalálni ezt a különös képződményt. Perthből Geraldtonba kell repülni lökhajtásossal, aztán még kb. 100 kilométert megy az ember autón, végül 32 kilométert hepehupás, falusi úton. A vidék ezzel szemben roppant festői, az országút mentén mindkét felől narancsligetek húzódnak. Tábla jelzi a birodalom határát, majd három zászlórúd következik s valami emlékműféle, amin még egy tábla van: „Hutt Folyam menti Földek. 1970. április 21-én levált az anyaországról.” Található a birtokon vöröstéglás étterem, van uszoda, aztán ott a fejedelmi rezidencia, vagyis egy tipikus ausztráliai, hét lakószobás udvarház, végül van egy kápolnájuk is, ahol megtekinthetők a címeres karosszékek, melyekben istentisztelet alatt Leonard és neje, Shirley szoktak helyet foglalni. Ha az ember szépen megkéri, a fejedelem bekapcsolja a villanyorgonát, és az automata berendezés eljátssza a fejedelemség nemzeti himnuszát. A

himnusz az állam megalakulása óta változatlan. Ezt tárgyilagosan meg kell állapítanunk, szemben a ténnyel, hogy a szomszédos államhatalom, Ausztrália, sehogy sem tudja elszánni magát, mindig más és más dallamot és új szöveget választ himnuszához. AZ ÜGYHÖZ CSATOLT MELLÉKLETEK Átlapozom jegyzeteimet, hogy a magam részéről is alátámasszam Mark Twain nézetét, miszerint Ausztrália története remeknél remekebb hazugságok sorozata. Talán a legjobb lesz, ha minden kommentár nélkül néhány rövid, friss hírrel szolgálok. Hadd legyenek e jelentéktelen, ám a dolgok, emberek lényegének megismerését tekintve mégis jelentős apróságok, afféle mellékletek, az ügyhöz csatolva. és az ő révükön talán sikerül majd meggyőznöm Olvasóimat, hogy Mark Twain véleménye nem volt holmi üres fecsegés. Nos, kezdjük: Csúszómászó-veszedelem. Darwin kikötő egészségügyi hatósága fél, hogy behurcolják az Északi Területre Ázsiából a nagy afrikai csigát. Ez a puhatestű 10 centiméterre is megnő, és minden ismert vegyszer hatástalan vele szemben, hermafrodita – tehát kétnemű és minden egyes egyed 16 kvadrillió petét képes rakni. A csiga, mely a közeli Új-Guineában már felbukkant – hajórakománnyal került be –, a fertőzéses agyhártyagyulladás góca lehet. Egy csiga élettartama általában öt év, de tudnak olyan esetről is, mikor elélt kilenc évig. Dr. Hancock riadója nem keltett pánikot. Jóllehet a veszedelem itt van már a kanyar mögött, az Északi Terület lakói változatlan nyugalomban élnek és dolgoznak. A Zöld Hangya. Bár a fehér ember fogalmai szerint koldus népség, mégis: egy kis csoport bennszülött az Északi Területen visszautasított 3,3 millió dollárt. E fekete

bőrű őslakók egy 600 hektáros földdarabon élnek Nabarlekben, Arnhem-földön, ahol a talajfelszín alatt a világ egyik leggazdagabb uránérc-lelőhelye húzódik. A bányavállalat először sokkal kisebb összeget ajánlott föl a lelőhelyért, melynek értéke szerény becslések szerint 200 millió dollár. A bennszülöttek tömören indokolják eljárásukat: Nabarlek számukra szent hely, hiedelmük szerint itt él a Zöld Hangya. Anyagi érvek nem hatnak rájuk. A Fürj-sziget teknőcei. A bennszülöttek, és azok, akik érdekeltek az Északi Terület természetvédelmében, egy emberként keltek a fürj-szigeti teknősbékák védelmére. A sziget 40 kilométernyire fekszik Darwintól, s a teknőcök emberemlékezet óta itt rakják le a tojásaikat, emellett gyakorlótér is, ahol az Ausztrál Királyi Légierő bombázó gyakorlatait végzi. A „Top Fiat” fedőnevű katonai manőver keretében ötven bombázó készült légitámadásra a szigeten, amikor a larrakia törzs kijelentette, hogy a sziget kultikus hely, a fehér ausztrálok pedig ugyancsak tiltakozni kezdtek, mondván, hogy a bombázás megzavarja a teknőcök szaporodását. A repülők édeskeveset törődtek ezekkel az érvelésekkel. D. Hitchins kapitány, a darwini támaszpont parancsnoka így vélekedett: „Néha, ha az ember fentről, a levegőből néz le a szigetre, a teknőcvándorlások nyomai láttán azt hiheti, manőverező tankok hagyták hernyótalpuk nyomát a homokon. A teknősbékákhoz én nem értek, de annyit tudok, hogy a parton rakják le a tojásaikat, nem pedig a sziget közepén, ahol mi bombázunk.” Az az egy reményünk lehet csak, hogy a „Top Fiat” hadgyakorlat bombái valóban célba találnak. A lovakról és a nőkről. A Victoria állambeli Kerangból való Ian Cocks annak a nyugalmas életformának

szószólója, amely után még egyszer talán majd vágyódni fog az emberiség. Szállítmányozási vállalata van, ám Cocks úr nem bízik holmi kuplungokban, karburátorokban s mindenféle gyújtásokban. Cocks úrnak egy stráfkocsija van, és hozzá egy Tilly nevű rozzant, vén gebéje. Victoria államban ez az utolsó, postai szolgálatra alkalmazott lovaskocsi. Cocks úr hetenként hatszor elviszi a Melbourne-be induló személyvonathoz a postazsákokat, majd átveszi a mozgópostán érkezett csomagokat, és széthordja a házakhoz. Ian Cocks azt állítja, hogy ha teherautót kellene vezetnie, lemondana munkájáról. Öreg kancája pontosan tudja, hova mennek, s útban a vasútállomás felé ő maga nyugodtan szunyókálhat. Cocks úr 39 éves, de agglegény. Azt mondja: „Apuskám mindig óva intett a lassú versenylovaktól és a gyors nőktől. Slattyogó versenylovakkal már volt dolgom, de gyors nőt valahogy eddig egyet sem sikerült utolérnem.” Eke szántotta portré. Ausztrália tágas ország, elég hely van rajta még mindig, de ez azért talán mégis enyhe túlzás… Dr. Tom Arkley, a nyugat-ausztráliai Ginginben élő szakképzett mezőgazdász saját arcmását kapta ajándékba – 100 x 50 méteres méretben. Saját birtoka földjébe szántották a portrét, s a megvalósításban aktívan részt kellett vennie neki is. Először felesége, Teresa vázolta fel a profilt egy milliméterpapírra. Aztán a rajzot nagyított méretben átmásolta a talajra, rózsaszín szalaggal jelölve a kontúrokat. Tom most széles ekét csatolt a traktorhoz, és kiszántotta nyakszirtvonalát. Nehezebb dolga volt az orrával és a szemével, ezeket kisebb méretű ekevassal szántotta. Később úgy belejött, hogy a fület már egyszeriben kikanyarította. Tom szakállát egy facsoport

ábrázolja – egy fa ugyan, igaz, az arcából serken, de azért nem vágta ki. Művüket Teresa szántott arcnak nevezi, és azt állítja, hogy télig kitart. A csomagológép gyermekei. Ha augusztusban netán hirtelen felszökne Ausztráliában a természetes népszaporulat, úgy ebben a” Parké Davis gyógyszergyár csomagológépe a ludas. E cég antibébi tablettákat gyárt, nők részére. Jelenleg Ausztráliának mind az 5000 gyógyszertára figyelmeztető körlevelet kapott a gyártó cégtől, hogy a preparátum egyik szállítmánytételében a tabletták fordított sorrendben kerültek a dobozba. A havi adagokat tartalmazó dobozokban 21 db meghatározott hatású rózsaszín tabletta van, és 7 db fehér „placebo”, tehát semleges, hogy a nőknek akkor is szokása maradjon az orvosságbevétel, amikor nincs rá szükség. A gép tévedése valóban terhes következményekkel járhat, bár aki gondosan elolvassa a használati utasítást, magától is rájön, hogy a preparátum használati sorrendje felcserélődött. Hm… várjuk be az augusztust. Hallatlan bűntény. Andamooka opáljáról híres település Dél-Ausztrália államban, ám a víz nemegyszer ritkább kincs ezen a tájon, mint a drágakövek. Novemberben valaki ellopott 18 000 liter vizet a helyi kórházból. Andamooka nyáron elég rossz ízű vízhez jut a közeli forrásokból. Víztárolókban szállítják, és 450 liter ára másfél dollár. A nyári melegben néha kiszáradnak a források, ilyenkor a 130 kilométernyire fekvő Woomerából kell hozni a vizet a településre, ami a fenti adag árát 40 dollárra emeli. Az ápolónők november 15-én fedezték fel a kórházban a lopást. Veszteségük különösen nagy volt, mivel a nagy esővízgyűjtő tartályt lopták meg, mely a csapadékos tavasz

idején szépen megtelt. A rendőrség eddig nem akadt a tettes nyomára. Az autó mint bűnsegéd. A melbourne-i bíró kijelentette, hogy az autó lehet a közbűntényeseknél bűnsegéd, a bűn eszköze, s ez a tény kihatott magára az ítéletre is. Három fiatalember bevallotta, hogy közösültek egy lánnyal, aki még nem töltötte be a tizenhatodik évét. Rapke bírótól felfüggesztett ítéletet kaptak, de egy feltétellel: hogy egy évig nem ülhetnek volánhoz, kivéve a teherautót, melynek vezetését a foglalkozásuk megkívánja. Autó nélkül – vélekedett a bíró – a fiatalok nem bírják majd lakatlan helyre cipelni a lányokat, ahol aztán maga a jármű szolgálhat a légyott fészkéül. „A mai ifjúság túl lomha ahhoz – mondta a bíró –, hogysem gyalog koslasson a lányok után. Ilyen eseteknél az autó éppúgy eszköz a bűnhöz, mint betörőnél a feszítővas.” A gyúlékony nyúl. Ausztrália állandóan bajban van a nyulaival. Legutóbb J. S. McKenzie úr birtokán (Port Germain, Dél-Ausztrália állam) felégették a gyomot. Egy ott legelésző nyúl bundája tüzet fogott, s az állat égő fáklyaként rohant át a szomszédos területre. A tűz gyorsan terjedt, s több ezer hektár megművelt területet felemésztett. A tűzoltók nem voltak képesek elfojtani a tüzet, 16 kilométer szélességben nyomult előre a tűzfront, hatméteres lángnyelveket öltögetve. A tűzvészt még a 32 kilométer távolságra fekvő Whyallában, a Spencer-öböl túlsó oldalán is tisztán láthatták. Hogy a nyúllal mi történt, arra nem derült fény. (Nemesi) cím nélkül. Nincs más hátra: Brisbane, Queensland állam fővárosa kénytelen lesz meglenni sir Sidney Noyes nélkül. Sid negyven éve a köztisztasági hivatal dolgozója, esőben, sárban, pörkölő napsütésben tisztogatja a város utcáit. Munkáját oly áldozatosan végzi,

hogy a Szállítómunkások Szakszervezete beadványt intézett a miniszterelnökhöz, Bjelke-Petersen úrhoz, adják meg Sídnek a nemesi címet. Bevies úr, a szakszervezet elnöke többek közt ezt írta: „A nagyvállalatok igazgatói meg a politikusok megengedhetik maguknak a társadalmi munkát. A szemetesek tevékenységét azonban magától értetődőnek tartják, holott ezek mind nemes lelkű emberek. Sid a köteles munkáján kívül ünnepnapon, még karácsonykor is kivonul a kocsijával.” A levélre nem érkezett válasz. Maga az érdekelt fél, Sid, beletörődött a dologba. Cigarettát sodorva így szólt: „Én aztán köpök a nemesi címekre.” A Vadászösvényen. Dél-Ausztrália államban, Adelaidetól 640 kilométernyire, a Vadászösvény peremén fekszik a 32 lakost számláló Lyndhurst település. A hely egyetlen kocsmája fölött a tulajdonos aktja függ. A képet Leight Creek város (24 km délre) rajztanára festette. Mikor modellt keresett a helybeli lányok között és egy sem állt kötélnek, jobb híján megfestette a meztelen gazdát, „Terjedelmes Hólyag” címen. Hólyag – a 120 kilós kocsmáros, Allan Dunn csúfneve. Dunn anyja, mikor elmondták neki, hogy egész Ausztráliában ez az egyetlen, ilyenfajta kép, így kiáltott fel: „Hála Istennek!” FIATALOK ÉS SZABADOK „Örvendjünk, Ausztrália fiai, mert fiatalok és szabadok vagyunk” – hirdeti az „Advance Australia Fair” himnusz. Az ausztráliai fiak neve többnyire John, David vagy Robert. A lánynevek közt legnépszerűbb az Ann, Margareth és Elisabeth. A fiak és lányok, midőn felnőnek, a választóurnák elé járulnak, mert ez az egyetlen angol nyelvű ország, ahol kötelező a szavazás. Ez az egyetlen ország, mely a fehér ember hazája szeretne lenni, ám még

1888-ban is 50 000 kínai lakosa volt. Az egyetlen ország, ahol… Phű. Talán kegyeskedik a Legfelsőbb Bíróság – ami számomra az Olvasóközönség – bizonyítottnak tekinteni az eddigiek alapján a remeknél remekebb hazugságok tételét? Még nem? Nos, akkor végső kétségbeesésemben elkalauzolom önöket a bíróságra. Igen, az ausztrál törvényszékre, ahol a nagytekintetű bírák, a brit hagyománynak megfelelően, ünnepélyes talárba vannak öltözve, a jogászok fején pedig feddhetetlenül fehér paróka csillog, oldalt felbodorítva, hátul, a kacér varkocson, fekete masnival. A bíróságra jönni nem egészen eredeti ötlet ugyan, de mindig jól bevált. Ez az intézmény ugyanis mintegy gyűjtőlencsébe fogja a messzibbnél messzibb országban élő népek szokásait és mentalitását. Sokat segítettek nekem például a nehéz, helyi problémák megértésében a bírósági tárgyalások, melyeken a gyarmati igazságszolgáltatás ítélkezett, így többek között Tahitin, Fidzsin, Szingapúrban, Új-Guineában vagy Hongkongban. A bíró a Britszigetek ködös ege alatt fogant törvény hangját követi ott, ahol a trópusi égöv alatt születettek sorsáról kell döntenie, akiknek szokásait a buddhizmus vagy pogány hiedelmek szabják meg, akiknek erkölcsi elvei eltérnek a fehérek elveitől. A Csendes-óceán szigetlakói gyakran mondogatják, hogy a misszionáriusoknak, amikor megjelentek köztük, bibliájuk volt, a kanakáknak földjük. Most – mondják a szigetlakók – fordult a helyzet, a mienk az ő bibliájuk, s az övék a mi földünk. Keresve sem lehetne jobb vadászterületet találni a remek hazugságokra, mint amilyenek az ausztrál törvényszékek. A Dél Keresztje alatt ugyanis még mindig azok a törvények vannak érvényben, melyek a Britszigeteken már gyakran hatályukat vesztették.

Büntetésként alkalmazzák például, különösen visszataszító esetekben, a megvesszőzést. Egy bűnöst, aki rendkívül bestiális körülmények között megbecstelenített egy kiskorú leánykát – s ezzel egész életére testi-lelki nyomorékká tette –, sokévi börtönre és vesszőzésre ítélnek. Az ügyvéd mélyen fejet hajt a bíró előtt: „Excellenciás uram, mindent el fogunk követni, hogy az ítélet végrehajtásánál maradéktalanul eleget tegyenek a törvény betűinek.” így szólván még egyszer leszegi fehér parókás fejét, majd önelégülten visszaül padjára. NYÍRFA ES BIKA Tulajdonképpen miről van itt szó? Nos, jogásznyelven megvesszőzni annyit jelent, mint „to birch”, szó szerint: megnyírfázni, vagyis nyírfapálcával megvesszőzni. Nem mogyoróággal, se nem bambusszal, hanem éppen nyírfával. Így határozták ezt meg több száz évvel ezelőtt, slussz-passz. Az ausztrál föld viszont gazdagon ontja az akác különféle válfajait, otthona számos szép, terebélyes fának, de nyírfát nem terem. Akad ugyan itt-ott, elvétve egy-egy idehozatott, plántált és dekoratív célból gondosan ápolt példány, állítólag, én a magam részéről egyetlenegyet sem láttam. A bíró benne volt a csávában. Kapcsolatba lépett az Igazságügyi Minisztériummal, ez pedig azonnal sürgönyt menesztett Londonba. Ahonnan is – légi szállítmányként – megérkezett egy köteg hajlós, hamisítatlan nyírfavessző, s így a bűnös megkapta, ami járt neki. Ivanhoe település utcáin cirkál URH-s kocsijával a rendőr. Egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy egy kis repülőgép nem a szabályos módon, hanem alig 30 méterrel a háztetők fölött közeledik a leszállóhely felé. Holott a sivatag felől szabad útja lenne, ahol senki életét nem veszélyezteti. A közrend őre tehát gázt ad, s száguld a

reptér felé, hogy feltartóztassa a pilótát, és megfelelő mederbe terelje a továbbiakat. A repülőgép persze előbb ér oda, és a rendőr döbbenten látja, hogy a pilóta letér a startpályáról, kihajt az országútra, és robogni kezd a település – vagyis őfelé! A rendőr rémülten megfordul, és visszafelé száguld, ám a pilóta utoléri, bekényszeríti az árokba, majd átsiklik fölötte – s be a település utcái közé. Csak a rendőrkapitányság előtt áll meg, ahol aztán a fülsiketítő motorzúgásra kirontanak a jól megtermett egyenruhások, és kiráncigálják a tettest a kabinból, mint csigát a házából. Az ítélet: 110 dolláros pénzbírság. Az elítélt ártatlannak vallja magát. Fel van háborodva. Ha Londonban a Titkos Királyi Tanács elfogadna fellebbezéseket a nagyhangú ausztráloktól – minden bizonnyal oda fordulna, az igazságot követelni. Védekezési vonala nyílegyenes. Először is: a KRESZ nem tiltja a városban a repülőközlekedést, tehát nem büntethetik szabálysértésért, ha egyszer nincs szabály. Másodszor: elismeri, hogy leszállás közben a gép szárnya meglökött egy legelésző birkát, de mivel a repülőtéren marhát legeltetni a legszigorúbban tilos, ő mint lojális állampolgár azonnal jelentést akart tenni erről a kihágásról. Azonnal, tehát a lehető leggyorsabban. És vajon van-e gyorsabb közlekedési eszköz, mint a repülőgép? Ugye hogy nincs? Ilyenformán tehát nemhogy nem büntetés, de éppenséggel jutalom jár neki, ez világos. Ausztrál barátaim nemigen értették, mi döbbentett meg engem annyira ebben az ügyben. Mi a különös? Macerálják az embert, lenyúzzák róla a bőrt, 110 dollár magas bírság, megpróbálta hát, szegény fickó, tőle telhetőleg, tisztára mosni magát.

AZ UTCALÁNYOK MEG A FÁK Közvetlenül a háború után, amikor a katonák hazatértek a frontról, és még nagy volt a lakáshiány egész Melbourne-ben, azok a bizonyos leányzók, akik a világ legősibb foglalkozását űzték, előszeretettel stricheltek a Fitzroy Street terebélyes, öreg fái alatt. Az erkölcsrendészet olykor-olykor razziát tartott. Ez az utca épp két terület határsávján fekszik, a törvény pedig világosan kimondja, hogy a bűnösnek a bűncselekmény elkövetési helyéhez legközelebb eső bíróság előtt kell felelnie tettéért. A rendőrségnek így két lehetősége volt: vagy a Prahran kerület szigorúságáról közismert, mindenkit rögtön börtönbüntetéssel sújtó bírája elé vitte a lányokat, vagy a St. Kild kerület bírája elé. Ez rendszerint 10 font bírságra ítélte a delikvenst, s így az rögtön folytathatta félbeszakított foglalatosságát. A rendőrség feltárta a lányok előtt a két bírónál rájuk váró perspektívákat, majd mellékesen megemlítette, hogy hajlandó az enyhébben ítélő bírónál előállítani a leányzót, amennyiben az – elismervény nélkül – bizonyos adománnyal szolgál a rendőrözvegyek és árvák alapja vagy valami más ilyesmi javára. Kifizetődő volt az efféle megvesztegetés, a lányok inkább leszurkolták a bírsággal együtt, mintsem hogy dutyiban csücsüljenek, s pénzkereső munkájukban kényszerpihenőt tartsanak. Violet Reed kisasszony azonban jellemes lány volt, és nem akart fizetni a rendőröknek azért, hogy St. Kildbe vigyék. Így került a Prahran kerületi bíróság elé. Úgy tűnt, hogy semmi sem mentheti meg a börtönrácstól. Közben Ray Donn ügyvéd felbérelt egy hites földmérőt, aki megállapította, hogy a fa, mely alatt Reed kisasszonyt tetten érték, néhány méterrel közelebb van a St. Kild-i bíróság székhelyének oldalbejáratához, mint Themisz

prahrani szentélye. Más szóval, a szelídebb bíró az illetékes, így Reed kisasszony megfizette a bírságot, de sáppénz nélkül, s emelt fővel tért vissza posztjára. Mikor társnői a Fitzroy Streeten értesültek erről, összedobtak egy kis pénzt, és megbízták a földmérőt, állapítsa meg, de pontosan, mely fák tartoznak Prahran kerület és melyek St. Kild joghatósága alá. A geodéta fehér festékkel meghúzta a földön a határvonalat. Az „enyhébb” oldal fái ettől kezdve feltűnően nagyobb közkedveltségnek örvendtek. PENICILLIN ÉS CUKORNÁD De ideje áttérnünk a komolyabb dolgokra. Leszögezhetjük, hogy Ausztrália az élet számos területén eléri a világszínvonalat. Ám mivel a legremekebb hazugságok elmélete itt is érvényben van, hozzá kell tennünk, hogy olyan ország ez, ahol előbb gyártottak repülőgépeket és hozzá való motorokat, de csak azután autókat. Fordított sorrendben fejlődtek hát, mint a földteke más tájain. Az inzulint 1923-ban kezdték gyártani, tehát alig egy évre rá, hogy Banting5 és munkatársai Kanadában, a világon először, kezelni kezdték vele az embert. A penicillin egyik „atyja” az ausztrál Howard Florey6 volt. Gyártani is itt kezdték el, és az ausztráliai katonákat már 1944-ben ezzel kezelték a fronton – alig egy évvel azután, hogy az USA megkezdte a gyógyszer tömeggyártását. Ezek jelentős események voltak. 5

F. G. Banting-J. J. R. Macleod 1923-ban kapott fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat az inzulin felfedezéséért. Banting a díjat Ch. H. Besttel is megosztotta. – A szerk. 6 Sir H. W. Florey a fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1945ben kapta, megosztva E. B. Chainnel és A. Fleminggel a penicillin feltalálásáért, valamint annak felfedezéséért, hogy az számos fertőző betegségnek hatásos gyógyszere. – A szerk.

Ausztrália minden más országnál jobb búzát és jobb cukornádat képes termelni. Mikor a trópusi tájak cukornádültetvényein olcsó munkaerő dolgozott, az így nyert cukrot pedig a magas életszínvonalú országokba exportálták, Ausztráliában megfordították a dolgok rendjét. A nagy földrész trópusi területein jólétben élő, európai származású farmerek termelik a cukrot, amely gyakran a náluk lényegesen alacsonyabb színvonalon élő országok piacaira kerül. Nem emberfeletti erők működnek itt közre; a népgazdaság nem ismeri a miszticizmust. Egész egyszerűen: az ausztrál cukoripar, mellyel Queenslandben megismerkedtem, magas fokon van gépesítve. Jóformán a kezdet kezdetétől figyelembe vették a jobb termelési módszerek és megfelelő cukornádfajták kidolgozásán fáradozó tudósok tanácsait. Az ausztráloknak előbb volt olajfinomítójuk, és csak később ástak le az olajforrásokig. Előbb építettek alumíniumkohót, és később fedezték fel hozzá a nyersanyag-lelőhelyet, mely pompásan illett az előző befektetéshez. Nagy rézlelőhelyeiket szinte jutalmul kapták az ólom- és cinkbányák fejtése során. Az ipar, mely 1941ben gyártotta az első autót, most mindent felölel, a hűtőszekrénytől a kereskedelmi hajókig; 900 új gyár épül évente. 175 millió juh és 19 millió szarvasmarha él ennek az országnak a legelőin, de a kérdést tanulmányozó szakemberek véleménye szerint 450 millió juhot és 85 millió szarvasmarhát is lehetne itt tenyészteni. Könyvem egy későbbi részében visszatérek még ezekre a kérdésekre, amikor bemutatom Ausztrália fény- és árnyoldalait. Ám eredményeik minden téren vitathatatlanok. S talán nemcsak azért értek el ennyit, mert sok itt a napfény és az eleség, hanem mert ugyancsak „rá kellett hajtaniuk” ebben

a mi rohanó világunkban, hogy ne maradjanak le. Fejükbe vették, hogy egy maroknyi ember meghódít egy egész kontinenst. És rövid időn belül civilizációt teremtettek a pusztaságban. „ESZMÉNYI HELY EGY FALUNAK” Sürgönystílusban közöltem néhány adatot, melyek látszólag – természetesen azonkívül, hogy mindet Ausztráliából hoztam – semmi összefüggésben nincsenek egymással. Hiszen léteznek más országok is, ahol furcsa állatok, nagyvárosok és hatalmas térségek vannak, s működik a modern ipar. Ám a különbség, nézetem szerint, abban van, hogy míg másutt sok száz évre volt szükség, Ausztráliában mindehhez elegendő volt nem egészen két évszázad. E rohamtempójú növekedést leginkább a városokban mérhettem le, az aranyláz idejéből származó ódon épületek és az acél-betonüveg felhőkarcolók békés egymás mellett élésén. Arthur Phillip „Főkapitány és Főkormányzó” 1788-ban közölte kinevezését azokkal, akik Sydney – a ma hárommillió lakosú világváros – helyén megjelentek. Nem volt az egész földrészen több fehér ember az idő tájt, azokon kívül, akik az Első Flotta hajóin jöttek, no meg akiket odaszállítottak. És nem készült ott semmi más, csak ami a bennszülöttek kezéből kikerült: primitív fegyverek és házi használati tárgyak. A jövevények juhokat kezdtek tenyészteni és bálnára vadásztak. Falvakat építettek, melyek településekké nőttek, azok pedig városokká. Felfoghatatlan, milyen gyorsan zajlott le mindez. Megálltam Melbourne-ben a Szent Pál-székesegyház lépcsőjén, néztem az egymás lökhárítóját szinte érintő autófolyamot a Flinders Streeten, láttam a Princes Bridge Station neonfényes épületét – és alig bírtam elhinni, hogy valóban csak 1838-ban, s nem

előbb, szállt partra csónakjából az erélyes John Batman, hogy szétnézve a ciheresen, így szóljon: „Eszményi hely egy falunak.” Azt pedig még ennél is nehezebb elhinni, hogy John Suth még saját szemével látta, és nemrég közzétett emlékirataiban részletesen le is írta két bennszülött törzs véres összecsapását, dárdacsatáját a Flinders Streetnek azon a pontján, ahol ma a vasútállomás van, s éjjel-nappal embertömegek hullámzanak. Mikor történt ez? 1841-ben. Melbourne lakosainak száma ma meghaladja a kétmilliót. NÉHÁNY SZÓ A HAGYOMÁNYOKRÓL Az ausztráliai ember hagyományosan szűkszavú. Ennek a tulajdonságnak egy iskolapéldája azonban minden bizonnyal bevonul az ausztrál szűkszavúság nagy történetébe. Amikor az ország diplomáciai kapcsolatba lépett Pekinggel, elsőként a harmadik titkár, Shelley Warner kisasszony érkezett meg a követségre. Mellesleg az egész követségi személyzet kitűnően beszélt kínaiul. A kisasszony indulás előtt a canberrai repülőtéren így nyilatkozott a sajtónak: – Miss Warner, szereti ön a kínai konyhát? – Roppant sajnálom, de erre nem felelhetek. – Mikor ér Pekingbe? – I'm sorry. I can't say. Sajnálom, de nem mondhatom meg. „E válaszok tükrében nem marad más hátra – írta a repülőtéri tudósító –, mint hogy tájékoztassuk olvasóinkat a következőkről: Shelley Warner a női nemhez tartozik, könnyű, sötétkék kosztümöt viselt, és repülőgépe 9 óra 35 perckor felszállt.” Ha a világ nem érdeklődik irántunk, mi sem érdeklődünk iránta – így parancsolta ezt mind ez ideig az ausztráliai hagyomány. Ez az álláspont azonban az utóbbi időkben, úgy vélem, kissé megváltozott. A Sydney Egyetem

nyelvi laboratóriumaiban például sok diák és felnőtt tanul idegen nyelveket. Ausztrál turisták külföldre látogatnak, megélénkül az utazási irodák forgalma. A nagyobb városokban éjjel-nappal húsznyelvű tolmácsügyelet áll a vendégek szolgálatára. Így megkönnyítik a bevándorlók dolgát, a jövevény bármely pillanatban szót érthet a rendőrséggel vagy például az orvossal. S itt kapcsolódik a dologba Ausztrália egyik kulcskérdése, a „benépesíteni vagy elpusztulni”-probléma, mellyel kapcsolatban a felfogás radikálisan megváltozott. Rövidre fogva, ez a változás abban áll, hogy nem verbuválnak nagy anyagi befektetéssel új bevándorlókat, inkább azon iparkodnak, hogy a már ott-tartózkodók letelepedjenek. És jól érezzék magukat. Ausztrália hárommillió bevándorlót fogadott be a háború után, ezek közül sok volt a brit, akik speciális előjogokat élveztek. Az átutazásért jelképesen 10 font sterlinget fizettek, az állampolgárságot egyéves ott-tartózkodás után már megkapták, holott a nem briteknek legalább három évet kellett várniuk. A húsz országba kihelyezett ezer ausztráliai bevándorlási hivatalnok most majd más utasítást kap. Az a cél, hogy kevesebb embert engedjenek be Ausztráliába, de az a kevés olyan legyen, aki „illik” az országhoz. Kanadai módszeren alapuló, bonyolult pontozási rendszert vezetnek be, bár – a bevándorlási miniszter szavait idézve – „azért figyelembe vesszük a humánus szempontokat is”. 1972-ben 135 000 bevándorló érkezett Ausztráliába, ugyanazon idő alatt azonban 32 000 elhagyta az országot, mert nem bírt meghonosodni. Törölni fogják az állampolgári deklarációnak azt a részletét – ez meglepő újdonság melyben ünnepélyesen le kell mondani a szülőhazáról. Számos bevándorló sírva fakadt, amikor a városházán vagy más jelentős épületben

megrendezett szertartás keretében egész addigi életét meg kellett tagadnia. A jövőben a britek éppúgy juthatnak csak állampolgársághoz, mint más közönséges bevándorlók. Új jelenség, mellyel első ausztráliai utam alkalmával még nem találkoztam, az USA-ból áramló bevándorlás. Az amerikaiak azért jönnek ide, mert nyilván ez az utolsó angol nyelvű terület, ahol viszonylag nem nagy tőkével önállósodni lehet. És még néhány szó az állampolgári esküről. Az új szövegből kiiktatták a hagyományos szavakat: „Hű leszek és megőrzöm lojalitásomat II. Erzsébet Ő Királyi Felsége, valamint utódai iránt, híven a törvényhez…” Ebből is kitetszik, hogy az ausztrálokban heves ellenszenv támadt a brit rokonok iránt. Nem éppen érthető dolog ez, ha figyelembe vesszük, hogy az ausztrál ember végtére is angol, vagy legalábbis, egy bizonyos fajta angol nyelvet beszél (mint ahogy az amerikai is megalkotta a maga sajátos szavait, és eltérő módját az angol szavak kiejtésének). Az ausztráliai ember brit államférfiakról, vagy a hajdanvolt gyarmati minisztérium alsóbb fokú hivatalnokairól elnevezett városokban él. Az iskolában angol irodalmat és történelmet tanítanak. Victoria államban tanítás előtt a gyerekek minden reggel ezt mondják kórusban: „Szeretem Istent és hazámat. Tisztelem a zászlót. Szolgálni fogom a királynőt, engedelmeskedni fogok szüleimnek, tanítóimnak és a törvénynek.” A mozikban előadás előtt már nem vetítik le a királynő színes arcmását, és nem játsszák el az „Isten, óvd a királynőt” himnuszt, amit a nézők természetesen állva hallgattak végig. Rebesgetik, hogy Ausztrália még ebben az évtizedben köztársaság lesz, de erről még hivatalos nyilatkozat nem jelent meg. Murphy szenátor,

igazságügyminiszter (vagy nevezzük talán inkább főügyésznek) viszont tárgyalt Londonban arról a tarthatatlan állapotról, hogy az ausztrálok számára a legfelsőbb bírósági instancia a londoni Titkos Királyi Tanács. Éppígy a brit parlament jog szerint beavatkozhat az ausztrál belügyekbe, jóllehet erre már évek óta nem volt precedens. Az ausztráliai útlevelekből eltűnik a „brit alattvaló” kitétel. Mint Murphy szenátor mondja: „A mi hazánkban még élnek azok az abszurd gyarmati csökevények, amelyektől Kanada, India és Sri Lanka már rég megszabadult.” Buta dolog rajzos vicceket szóban elmesélni, az Olvasó mégis megbocsátja nekem, ha ezúttal eltérek a szokástól. Ez a rajz ugyanis egyszerű és könnyen elképzelhető. Két mentőszolgálatos ül magas állványszéken, a parti fövenyen. Fontos funkció ez egy olyan országban, ahol a tenger évről évre szedi emberáldozatait. Az egyik mentő odafordul a társához: „Ha angol akcentussal kiabálnak segítségért, 5 perccel később kezdjük a mentőakciót…” A TRANZITUTAS A „legremekebb hazugságokat” helyszíni szemlén, azaz magában Ausztráliában tanulmányoztam. Nem igaz az a rosszmájú pletyka, miszerint havibérletem van a Varsó-Sydney útvonalra, az ellenben tény, hogy ötször voltam Ausztráliában, nem számítva kiruccanásaimat a fennhatósága alá tartozó szigetekre vagy Új-Zélandra, amikor rövid időre elhagytam Ausztráliát, majd újból visszatértem. Azzal kezdődött, hogy mint tranzitutas jelentem meg ott, átutazóban Új-Kaledóniából Hongkongba. E néhány hetes ott-tartózkodás „megfertőzött” Ausztráliával. Mármár az alvásra is sajnáltam az időt, annyi érdekes téma

hemzsegett körülöttem. Aztán még négy alkalommal érkeztem oda, lényegesen hosszabb időre. Ebben az igazmondó órában ugyanis bevallhatom, még ma is messze vagyok attól, hogy elmondhassam: ismerem Ausztráliát. Annyit azonban meg merek kockáztatni, hogy sokat láttam Ausztráliában. Ez nagy különbség. Aki egy adott országban él és dolgozik, az ismerheti meg igazán, de az sem feltétlenül. Hiszen lehet napról napra berobogni otthonról a gyárba, majd vissza anélkül, hogy kidugná az ember az orrát a saját településéről. Én azonban azt láttam meg, amire az átlag ausztráliai soha egy pillantást se vet. A bálnavadászhajók vagy a Korall-tenger világítótornyait ellátó motorcsónakok például nem vesznek fel utasokat. Nem egyszerű dolog felkerülni a Soha-soha postajárat repülőgépére, mely a nagy kontinens legeldugottabb – köznyelven csak „Soha-soha föld”-nek titulált-zugaiba juttatja el a leveleket. Ez a meghatározás egyébként, mint fogalom, oly gyakran szerepel majd e könyv lapjain, hogy illő az eredetét meghatároznunk. Léteznek különféle találgatások, de alighanem Aeneas Gunn asszony költötte ezt az elnevezést Mi soha-sohaiak című, ma már klasszikusnak számító regényében. Azt írta: „Soha-sohának nevezik ezt a földet, mivel azok, akik ott éltek és szívükbe zárták, önszántukból soha nem hagyják el. Mások viszont, az alkalmazkodni nem tudók, azt állítják, onnét ered a név, hogy akinek végre egyszer sikerül kijutnia onnét, megesküszik, hogy »soha-soha többé nem tér vissza«„. Az átlag ausztráliai nem látta a bennszülöttrezervátumokat, sem a sivatagban vándorló fekete bőrű nomádokat. Kevesen vannak köztük, akik behatoltak volna a Mount Isa belsejébe. Éppígy nem sokan mondhatják el, hogy látták akció közben a fekete bőrű nyomkeresőket,

annál is inkább, mivel már a puszta fellelésük is nehézségekbe ütközik. S épp ezek voltak az én témáim, mert azáltal akartam megérteni Ausztráliát, hogy ott élek közöttük. Nagy ország ez – és nagy téma. A SZUGGESZTÍV ZONGORALÁBAK Az első benyomás mindig hosszan megőrződik az emberben, nem is moshatják el a rá következők. Így én is, bár több évig írtam ezt a könyvet, sose felejtem el az első kérdést, amit ausztráliai földön föltettek nekem. Meglehet, hogy ez egy kis kitérőt jelent, de lesz ilyen még több is. Nem tudományos monográfiát írok; sem ambícióm, se képzettségem nincs ez irányban. Afféle könnyed csevegés ez csak arról, amit láttam, márpedig egy beszélgetés annál élénkebb és gördülékenyebb, minél több különféle mozzanat, szál bukkan fel s merül alá benne. No és kivel vált szót az ember a repülőtéren legelőször leszállás után? Természetesen a határőrrel meg a vámtiszttel. Legendák kaptak szárnyra arról az intézményről, melynek képviselői a sydneyi Kingsford Smith légikikötőben a „Királynő Őfelsége Vámhivatala” feliratú táblák alatt székelnek. Néha túlzottak az efféle legendák, másszor azonban csalhatatlanul van bennük egy morzsányi tényigazság, mint az aranyos kisfiúról szóló történetben is, aki így szól a vámoshoz, amikor látja, hogy az a papa kofferét ellenőrzi: „Langyos, langyos, meleg, forró – tűz!” Ez tréfa, de az ausztrál vámosok nem ismernek tréfát. A vámnyilatkozatokat olyan érdeklődéssel olvassák, mintha egy frivol regény pikánsabb részletei kerültek volna a kezükbe. Persze lehet, hogy ez csak szakmai ártalom, mivel a vámfelügyelet van hivatva megvédeni Ausztráliát a földgolyó más tájain gyártott romlás ellen.

Ausztráliában nincs preventív cenzúra, ezzel szemben a szerző, kiadó, sőt bizonyos fokig még a nyomdász is büntetőjogilag felelősségre vonható a károsult vagy sértett fél – hatóság vagy privát személy – becsületsértési feljelentése alapján. A Sydneyben, vagyis Új-Dél-Wales államban nyíltan terjesztett kiadványok szigorúan tiltottak lehetnek Melbourne-ben, azaz Victoria államban. Komoly különbség áll fenn a hazai és az importált kiadványok fogadtatása terén. Ez utóbbiakat a föderális vámügyi hatóságok ellenőrzik, s az „illetlen, istenkáromló vagy uszító” anyagokat elkobozhatják és megsemmisíthetik. A vámügyeket intéző miniszternek külön tanácsadó testület áll szolgálatára, tagjai közt írókkal és kritikusokkal, de nem köteles elfogadni a bizottság sugalmazását, dönthet a saját belátása szerint. Talán nem látjuk eléggé tisztán, mit jelent az Ausztrál Államszövetség. Ez a föderáció olyan államokat köt egybe, melyeknek közös a nyelvük, a hadseregük és a külpolitikájuk, de ezen felül nem sok közös vonásuk van. Eltér egymástól ezeknek az államoknak a törvénykezési rendszere, más egyenruhát hord a rendőrség, némely államokban tilos bizonyos termények behozatala. A tolvaj, aki lopott valamit Sydneyben (Új-Dél-Wales) és onnét Melbourne-be (Victoria) utazik, csak a kiadatási eljárás lefolytatása után adható át az igazságszolgáltatásnak abban az államban, ahol a bűntényt elkövette, mintha nem is Melbourne-be, hanem legalábbis Miamiba szökött volna. Éppígy az egyes államok cenzúrája is másképp ítél meg bizonyos dolgokat. A legszigorúbb Victoria állam. Nem akarnék hatásvadásszá válni, de a névazonosság kapcsán óhatatlanul a viktoriánus kor kétszínűségének egyik frappáns megnyilvánulása jut eszembe: Angliában eltakarták a zongoralábakat, mint túl „szuggesztív” – tehát

nem erkölcsös gondolatokat sugalló – látványt, ugyanakkor London utcáin tízezrével csábítgatták ügyfeleiket az utcalányok. Canberrában nagy gondot okozott az Ausztrál Nemzeti Egyetemnek a hírhedt Nabokov-regény, a Lolita beszerzése, mely ugyanott az anglisztikai fakultáson kötelező olvasmány. Az Isten földecskéje című Caldwell-regény először tiltott olvasmány volt, később megengedték az árusítását, majd hirtelen bevonták Melbourne összes könyvesboltjából egy magas rangú köztisztviselő indítványára, aki a könyv egy példányát megtalálta a lányánál. Betiltották a Patkányok voltunk című háborús regényt, mely elmeséli, mit műveltek a „Sivatag Patkányai” nevezetű ausztráliai cserkészalakulat fenegyerekei a Port Said-i és kairói bordélyokban. James Bondot, aki a szerző – Ian Fleming – képzeletében az egyik győzelmet a másik után aratta a szovjet elhárítok elleni harcban, csak az ausztrál cenzúra bírta leteperni, amikor elkobozta A kém, aki szerelmes volt belém című regényt. Tehát a kém szerelme nem elég, a cenzoré is szükséges… Ausztrália el van árasztva vulgáris képregényekkel, melyeknek hősei nem beszélnek, csak makognak, rafinált bűntények százait követik el, de nem derül ki belőlük, hogy a szerző elítélné őket. A VÁM ÉS A LATIN NYELV Mint már említettem, egyenesen Új-Kaledóniából érkeztem akkor, és a vámtiszt nyugodtan megkérdezte, nem hoztam-e magammal valamilyen filmet. Állítólag onnét csempészik át Ausztráliába a pornófilmeket – így mondják, bár őszintén hozzá kell tennem, hogy a kis francia gyarmatszigeten semmi ilyesfélével nem találkoztam.

Az akkori vámkérdőív fürkész kérdései (ma már kissé enyhült a dolog) felettébb élménydús életem szenzációs részleteire óhajtottak fényt deríteni. Különféle paragrafusok ijesztgető hatására meg kellett gyónnom, jártam-e az utóbbi időben olyan területen, ahol száj- és körömfájás van, van-e a poggyászomban hús vagy hústermék, voltam-e az utóbbi három hónapban földművesgazdaságban vagy mészárszékben. Hordok-e magamnál rugós kést vagy tőrt? Még tüzetesebb és tapintatlanabb kérdések vonatkoztak a különféle fejlődési stádiumban levő, esetleg általam behozott férgekre. Megható még a kérdőív végére biggyesztett okítás, hogy amennyiben további vallomásokra szottyanna kedvem, s ez a nagy árkus papír már betelt volna, alkothatok tovább egy külön papíron. A lökhajtásos repülőgépek és a blanketták korában élünk. Egyetlen világ körüli utamon, melynek során 19 országban fordultam meg, 49 kérdőívet kellett kitöltenem, válaszolva az ott feltett 752 kérdésre. Ez is egyike a vándormadár észrevételeinek. Mint az is, hogy az utazás során mindig elérkezik az a pillanat, amikor elfogynak a poggyászból a hazai feliratok. Tegnap nyelted le az utolsó lengyel malária elleni tablettát, kénytelen voltál helyette svájci gyógyszert beszerezni. Ma az Arafura-tengerbe dobtad az utolsó tubus poznani gyártmányú fogkrémet, és újat vásároltál a hajókantinban. Barátodnak ajándékoztad az utolsó üveg zsubruvkát (bölénypálinkát). Ám a blankettáknak és kérdőíveknek se vége, se hossza. Vannak országok, melyeket kizárólag a pénzed színe érdekel, de sajnos jóval több az olyan, ahol a jövevényt már eleve fertőzött, ragályhozó, gyanús alaknak tartják, aki csak azért pofátlankodott ide, hogy az adott ország becsületes lakóinak briliánst, kábítószert, pornófilmeket és

trichinával – vagyis fonálféreggel – fertőzött húspástétomot próbáljon eladni. A vámtiszt elolvasta lelkiismeret-vizsgálatomat, majd további, a kérdőívben nem szereplő, kérdéseket tett fel. Így jutott el ahhoz a kérdéshez, amelyet nem értettem: – Are you a… writer? – Ha lenne szíves megismételni, mert nem értettem tisztán – vallottam be töredelmesen s nyugtalanul. De másodszorra se fogtam fel, miről van szó, így hát megkértem, hogy betűzze le. Megtörtént. Egy telex sebességével, mert a lebetűzés az ausztráloknak már az iskolában a vérévé válik, s tempójukat a gyakorlatlan fül csak nehezen tudja felfogni. Kiderült, hogy a vámtiszt azt tudakolja, bona fide vagyok-e író. Mindig szerettem a latint, és változatlanul kiállók amellett, hogy intelligens embernek legalábbis annyira tudnia kell, hogy a „fiat voluntas tuá”-t ne úgy értse: „akarsz egy kis Fiatot”, hanem „legyen meg a te akaratod”. Sajnos, szinte minden nép latin kiejtése más és más, s mivel még Pompejiben sem maradtak fenn magnótekercsek, melyek bemutatnák, hogyan beszélt egy tősgyökeres római, nehéz eldöntenünk, kinek van igaza, ki beszéli helyesen a latint. Annyit azonban biztosan tudok, hogy az angolszászok merőben másképp, mint mi. Tény, hogy a gimnáziumi latin ötösömet az ausztrál vámhivatal életvizsgáján nem fogadták el. A kérdés arra irányult, vajon tollforgatásból élek-e. Tágabb értelme vándorutam közben a nagy kontinensen még számtalanszor eszembe jutott. Az idegen szavak szótára szerint „bona fide” azt jelenti: „jóhiszeműen, őszintén, rossz szándék nélkül”. Talán épp ez lett a jelszavam az ausztráliai utazás alatt.

Ha tehát az önökkel folytatott beszélgetésbe tévedések csúsznának – nem rosszindulatból fakadnak. És kérem, hívják fel rá a figyelmemet, hogy a következő kiadásban kiküszöbölhessem; bár itt meg kell jegyeznem azt is, hogy a riporter, valahányszor új, teljesen aktualizált kiadást akar az Olvasó kezébe adni, arra a szomorú következtetésre jut, hogy lemarad az idővel való versenyfutásban. Hiszen az élet gyorsan száguld előre – a könyveket pedig lassan nyomtatják. És még egy: nagyon bízom Olvasóim humorérzékében. Ha pedig akadna valaki, akiből hiányzik ez az érzés, annak melegen ajánlom, hogy egy-két oldalanként ismételje el magában halkan ezt a kis mondatot: Wolanowski néha tréfál…

A bégető gazdagság A hallgatag ausztráliairól szóló meséket természetesen maguk az ausztrálok találják ki, hiszen jó humorérzékkel megáldott nép ez, és szívesen figurázza ki saját magát. A Soha-soha földön, tehát a kontinens végtelen térségein élő emberek szűkszavúak, mert a magányosság az ő birodalmuk. E tájon élt az az egyszeri szerelmes fiú is, aki minden áldott nap ellátogatott egy családhoz, ahol eladó lány volt a háznál. Ott ült aztán egész este, és csak nézte a lányt néma áhítattal. Egy nap végre megtört a jég, s a teljes imádat hangján sóhajai tárgyához fordult: „És ezt a süteményt is saját maga sütötte?” A válasz pozitív volt. A legény tudomásul vette, majd a következő 10-15 estét újra úgy ülte végig, hogy hallgatott, mint a csuka. Végül feltette a lány apjának a döntő kérdést: hogy vélekedik a lánya férjhez adásáról? A papa azt mormolta, hogy erről előbb magát az érdekeltet illenék megkérdezni. A lány meg azt felelte, hogy még maga sem tudja, meg kell gondolnia a dolgot. Az udvarló erre vette a kalapját, mondván: „Hát, ha nem tudja rászánni magát, nincs értelme, hogy tovább kapacitáljam.” S többé a színét se látták. Vagy egy másik eset ugyanebből az „eresztésből”; hőse ugyancsak egy „silent Aussie”, vagyis szűkszavú ausztráliai. Épp lefekvéshez készült társával a pusztaságban, egy folyó menti dombon. Lement a vödörrel a folyóhoz, jó negyedóra múlva jött meg a teli vödörrel, s elgondolkozva leült a tűz mellé. Egy idő múlva megszólalt: – Valami városi pacák van ott. – Aztán mit csinál? – kérdi a másik. – Horgászik? – Nem.

– Nyúlcsapdát állít? – Nem. – Mos? – Nem. – Hát akkor? – Fuldoklik. Természetesen én a magam részéről a szűkszavúság ilyen szélsőséges eseteivel nem találkoztam, de nyíltan be kell vallanom, hogy a földrész mélyében csakugyan hallgatagok az emberek. S nem árt ezt tudni, ha az ausztráliai juhok millióinak tulajdonosaival indulunk találkozóra. JUH-GALOPPAL VÉGIG A TÖRTÉNELMEN Ausztrália két államának – Queenslandnek és Victoriának – a címerében birkafej látható. A címerek mögött rendszerint különféle régi történetek rejlenek. Ezúttal azonban mindkét állam csupán azt akarta hangsúlyozni, hogy birkaháton kíván belovagolni a jólétbe. Különben – nem csak ők… Túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy a probléma a szó szoros értelmében Ádámnál és Évánál kezdődik. Mint a Biblia, minden idők legnagyobb „bestsellere” hírül adja, ősszüleink anyaszült meztelenül űzettek ki a Paradicsomból. Éva bizonyára ezt mondta akkor: „Ádám, nincs mit fölvennem.” Mint ahogy mondják az Évák mind a mai napig. Ádám pedig körülnézett, hogy hol szerezzen valami alkalmasat? S könnyen lehet, hogy ekkor, éppen ekkor, megpillantott egy birkát… És ettől kezdve ott haladt, az egész történelmen át, a maga jellegzetes poroszkálásával az ember oldalán. Nemcsak gyapjat adott, hanem húst, zsiradékot, tejet, tejterméket is. Hiszen Homérosz is megénekelte már a juhsajt ízét. De ez az állat még sok másféleképp is

hasznosítható. Az egyiptomi papiruszok tanúsága szerint árvizek után mindig végighajtották a juhokat a mezőkön, hogy a csorda beletapossa a felázott földbe a vetőmagvakat. Azonkívül álmatlanság ellen is jó. Hogy hogyan? Elalvás előtt képzeletbeli birkákat kell számlálni, amint egyenként átugrálnak egy nemlétező sövényen. Történetünk hőse a merinó. Európába az arabok hozták Észak-Afrikából. Fő tenyészhelye Spanyolország lett. A spanyolok egészen 1760-ig szigorúan monopolizálták a gyapjúkereskedelmet, tilos volt merinót kivinni az országból. Keresett nyersanyag volt a gyapjú, feldolgozása egész városoknak és tartományoknak nyújtott megélhetést. Itáliában köztiszteletnek örvendő mesterség volt a gyapjúszövés. A reneszánsz kor géniusza, Michelangelo takácsinasként kezdte pályafutását, szülei legnagyobb örömére; később „fajzott csak el”. Aztán a merinó átkerült Szászországba, majd porosz földre, onnan hozatta át Nagy Péter az orosz legelőkre, hogy feljavítsa a hazai juh tenyészetet. Az európai kormányoknak szükségük volt gyapjúra, hogy ruházni tudják hivatalnokaikat és katonáikat. Birkafaggyú kellett a gyertyákhoz is, az otthonok világítására. Keleten e jámbor birka a művészet mecénásává vált. Más szóval: nyersanyagot adott a szőnyegekhez. A keleti ember szőnyegen születik, szőnyegen hal meg. A szőnyeg minden bútort helyettesít. S ne feledkezzünk meg az imaszőnyegről sem. A Kelet teremtette meg a gyapjúfestés különleges technikáját, nemes színezőanyagokkal, melyeknek gyártási titkát féltékenyen őrizte. Az ő fantáziájukban született meg a repülő szőnyeg legendája is mint a földtől való elszakadás, levegőbe emelkedés örök álmának megtestesülése.

Az első szőnyegek a keresztes hadjáratok idején kerültek Európába. Aztán az európaiak maguk is megtanultak szőnyeget szőni. Hamarosan első helyre került az angol szövőipar. Úgy mondták, Anglia jóléte a gyapjún nyugszik. De nyugodott rajta más is: a kegyesen uralkodó I. Károly meghagyta, hogy a felsőház ülésein elnöklő lordkancellár ülőpárnája egy zsák gyapjú legyen. Ugyanitt, királyi parancsra, az elhunytakat kizárólag birkagyapjúból készült szemfedővel takarták le. Gyapjú, gyapjú! De honnét? Hogy elégítsék ki az egyre fokozódó szükségleteket? KEMÉNY IDŐK A száműzöttekkel befutó első flotta parancsnoka 70 juhot hozott magával Ausztráliába. Ezek közül egy élte csak túl a Sydneyben töltött első nyolc hónapot. A többit alighanem felfalták a nagy földrész kiéhezett úttörői. Később MacArthur főhadnagy kezdett tenyésztéssel foglalkozni. Ez a skót férfi először öt birkát és három kost szerzett egy másik skót, bizonyos Gordon tábornok hagyatékából. A merinókat aztán keresztezte más fajtákkal. Nagyszabású terveket dédelgetett. 1800-ban a kormányzó jelentette Londonban, hogy pompás eredményeik vannak, és minden jel arra vall, hogy néhány éven belül képesek lesznek ausztrál gyapjút szállítani – bizonyos mennyiségben – az anyaországnak. A brit textilesek tréfára vették a dolgot. És bár csak harminc év múlva, de megjött az értesítés, mely szerint annyi gyapjúra számíthatnak a nagy kontinensről, amennyit csak képesek szövőgépeiken feldolgozni. Amikor befejeződtek a napóleoni háborúk, a brit ipar finom és olcsó gyapjút kapott Szászországból. Ugyanakkor az angol földbirtokosok számára ráfizetésessé vált a XVI.

század óta űzött juhtenyésztés. Ám a szászok sem örülhettek sokáig a konkurrencia letörésének, mert kiderült, hogy az ausztráliai gyapjú jobb az övékénél, s ráadásul kitűnően elegyíthető az angol birkákról nyírt gyapjúval. A parlament rendeletet hozott, s attól kezdve a német gyapjúért az ausztrálnál hatszorta magasabb vámot kellett fizetni. Diadalmenete során az ausztrál gyapjú 1840 táján a német piacra is eljutott. A kigúnyolt Ausztrália csakhamar ötször annyi gyapjút termelt, mint a németek. Itt vagyunk hát megint Ausztráliában, ahol napokon, sőt heteken át zötyögnek úttalan utakon a megrakott ökrös szekerek, szitkozódó kocsisok ostorpattogtatása közepette. Az ökrök makacssága éppoly közmondásos, mint hajcsáraik durva repertoárja, mellyel őket sietségre ösztökélik. Ám az ökrök a maguk külön világában élnek, és az emberek által kitűzött szállítási határidők nem hatnak a képzeletükre. Ha egyszer megkötik magukat, nincs mese. Már az is előfordult – ha igaz –, hogy a hajcsárok végső kétségbeesésükben tüzet gyújtottak az ökrök hasa alatt, amikor azok a pusztaság kellős közepén egyszer csak megtorpantak, és az istennek se akartak továbbmenni. Ez a módszer többnyire sikerrel járt, bár voltak olyan esetek is, amikor ráfizettek kegyetlenségükre: a megpörkölt ökrök nekiiramodtak ugyan, de aztán újra megtorpantak – épp akkor, amikor a málhásszekér ért a tűz fölé! Képzelhetjük, milyen tehetetlen haraggal nézték a hajcsárok, mint porlad hamuvá az értékes rakomány. FAGGYÚGYERTA-FÉNYBEN A kikötőben már vártak a hajók a gyapjúrakományra, hogy – miután elhozták a fiatal gyarmatnak mindazon javakat, melyekre szüksége volt – visszainduljanak, gyapjúval megrakva. Ez azonban attól függött, odaérnek-e időben a szekerek? Ausztráliának az

idő tájt a gyapjún és bálnavadásztermékeken kívül semmi más eladnivalója nem volt. Nem csodálhatjuk, ha ilyen körülmények között a türelmetlen kereskedők fürge paripákon kiszáguldottak a településről a szállítmány elé. Felhasították a zsákokat, próbát vettek a nyersanyagból, már ott helyben nyélbe akarták ütni az üzletet. Az alkudozást aztán a városban folytatták, a fogadókban, rumos-flaskók mellett. A tenyésztők nemigen engedtek az árból, tudták, hogy az idő az ő kezükre jár, hogy a partot türelmetlenül róják a pipázó kapitányok, lesve, mikor kezdődhet már a rakodás. A távoli Londonban, Garraway kávéházában pedig megkezdődik az árverés. Kiállítják a gyapjút, és meggyújtják a gyertyát. Addig fogadnak el ajánlatokat, míg egy hüvelyknyit ég le a faggyúgyertya; lebegő fényénél dőlt el Ausztrália jólétének sorsa. S jöttek oly cudar évek, amikor tövig égett a gyertya, és senki sem kínált elfogadható árat a világ végéről érkezett anyagért. Ausztrália ekkor érezte meg a saját bőrén először – de

Isten háta mögötti település a sivatagban Kórház Ivanhoe-ban

Ügyeletes a Repülődoktor szolgálat központjában

Megérkezett az orvos

A nagy távolságok miatt az oktatás egy része is rádión és televízión keresztül folyik

Ausztráliában számtalan lepkefaj él – ez egy óriáslepke Sárga nyakú íbiszek

Szivárványszínben tündöklő ékfarkú lóripapagáj

Vombat, vagyis erszényes medve Kookaburra – nevető jégmadár

Echidna, vagyis hangyászsün Nemes kócsag

Repülő erszényes mókus

Botsáska

Galléros gyík

Ausztráliai moloch

tüskés

gyík

vagy

korántsem utoljára –, hogy milyen veszélyeket rejt a világpiaci áringadozás egy olyan ország számára, amelynek gazdasága egyetlen termékre van alapozva. Az USA sydneyi konzulja közölte kormányával, hogy a gyapjúkonjunktúra hirtelen összeomlását az amerikai gazdasági pangás idézte elő. Következményként rohamosan csökkent az európai árukra szóló kereslet, így a brit textilesek nem bírták eladni szöveteiket, s nem vásároltak újabb nyersanyagot. Ausztrália nehéz napokat élt át. Az emberek az éhezéstől elájultak az utcán, a tenyésztők odahagyták az életük munkájával összehozott farmokat. Eddig egy darab juh 60 shillingbe került, most egyetlen shillingért egy tucatot is kaphattak volna. Áron alul dobták oda a szekereket, az üres gyomrok lázongani kezdtek, több helyütt kitört a zendülés. Ekkor eszükbe jutott, hogy a birka nemcsak gyapjat ad; 14 shilling ára faggyút lehet belőle kiolvasztani. Sydney városát elárasztotta az olvasztott faggyú bűze. Gigászi üstöket készítettek, ahol egyszerre 300 jószág áldozhatta zsiradékát az embernek. 1850 táján évente két és fél millió birkából olvasztottak faggyút. GYAPJÚGYÁRAK Ausztrália adja az emberiség gyapjúszükségletének egyharmadát. Egyes vállalatok juhállománya – 203 000 merinóra rúg. Valódi gyapjúgyárak ezek. A Clintock-farmon például, akkora területen, amekkora az egész Luxemburgi Nagyhercegség, 30 000 birka legel. Maguk kutatják fel eleségüket, folyton vándorolnak, mert a növényzet meglehetősen gyér: egy négyzetkilométernyi legelő alig 10-15 állatot képes eltartani. A lakóépületek primitívek, asszony csak itt-ott van a háznál: ezt a virágágyak meg egyszerű szobadíszek jelzik. Nehéz elhinni, hogy e fa- és hullámpala

barakkokban nemegyszer kifejezetten vagyonos emberek laknak. Vagyonosak és harcias kedvűek. Már ami a maguk ügyeit illeti. Saját bőrén tapasztalhatta ezt Big Bill, vagyis sir William Gunn, a hatalmas gyapjútermelő szervezet elnöke. 1963. július 29-én érkezett a Victoria állambeli Hamiltonba, a juhtenyésztés központjába. Vele jött a szervezet propaganda- és reklámcsoportja is, azaz tucatnyi tetőtől talpig – tehát zoknitól a széles karimájú kalapig – gyapjúba öltözött úriember. Hamilton különös város. A környékbeli nagy nyájak tulajdonosai saját Rolls-Royce-ukon ugranak be ide egyegy korsó világos sörre. Nyakkendőjük jelzi, hogy Geelong Grammarben, tehát nagyon drága és előkelő iskolában végezték tanulmányaikat, lábukon ugyanakkor az Ausztráliában elterjedt, fűzőtlen cipő van, amit csak egy rugalmas szalag tart. Ez a cipőfajta annak köszönheti népszerűségét, hogy ha gazdája lepottyan a lóról, nem szorul a kengyelbe a lába, s így nem vonszolja maga után az állat, mert a cipő leesik a lábáról. Big Bill gyűlést hívott össze, hogy megvitassák javaslatát: emeljék fel a juh tenyésztők tagsági illetékét, s a befolyt összeget fordítsák világméretű gyapjúpropagandára. A résztvevők jól felkészültek a vitára. Hoztak magukkal rothadt paradicsomot, dohos lisztet papírzacskóban, záptojást. „Rosszabbul is elsülhetett volna, ha például tyúktojás helyett emutojást hoznak” – mondta a konferencia egyik megfigyelője. A teremgazda Ted Kenn volt, aki 1945-ben – a japánok ellen vívott új-guineai harcokban tanúsított hősiességéért – megkapta a Victoria-keresztet. Ezúttal is forró helyzetbe került, mikor a belépőktől el akarta venni a Nagy Bilit fasizmussal vagy kommunizmussal (!) vádoló

transzparenseket. Meg kell említenünk, hogy sir William rendkívül gazdag queenslandi nagybirtokos. A háborús hős a saját honfitársaival folytatott csetepatéban csúfosan alulmaradt: úgy kihajították, hogy lába sem érte a földet. Big Bill pedig két álló órán át beszélt rohadtparadicsom- és záptojászáporban. A hírek riasztóak. A világ tizenhét országában vizsgálták meg a gyapjúkérdést. Csak egy példa a sok közül. Ausztrália 1963-ban kétszer annyi gyapjút adott el Japánnak, mint a vevőlistán következőknek, ám ez korántsem jelenti, hogy zökkenőmentesen. A Japán Gyapjúimport Szövetség elnöke, a tiszteletre méltó Kurasige úr levélben fordult Mr. Rowland Smithhez, aki Sydneyben a merinógyapjú reklámhadjáratát vezeti. A birkabundából élő országban ez a levél egykettőre bekerült az újságokba, a televízióba. Kurasige úr nyájas tiszteletnyilvánítások és virágos bókok közepette megjegyezte, hogy a gyapjúválogatás és – előkészítés sok kívánnivalót hagy hátra, hogy a minőség egyre silányabb, hogy az osakai gyáros uraknak puha nyersanyagra lenne szükségük, ezzel szemben Ausztrália többnyire durva és nehezen feldolgozható gyapjút szállít a japán piacnak. Mellékesen azt is megemlítette, hogy Dél-Afrika sokkal jobban alkalmazkodott a japán piac szükségleteihez. Big Bill, akinek súlyos dollármilliók állnak rendelkezésére a gyapjúpropagandához, nemcsak a záptojások, hanem a tárgyilagos kritika céltáblájává is vált. Az ausztrálok már azon tanakodtak, ne fordítsák-e ezeket az összegeket a juhfajták és a farmok feljavítására. De ez sem volt egyszerű… Hogy mi lesz tovább, ki tudja? Számos veszedelem fenyegeti a juhokat. Angliában 1946-1947 telén a fagy több mint egymillió birkát ölt meg. Közép-Afrikában a cecelégy

állta el a legelők bejáratát. Új-Zélandon egy papagájfajta, melyet az ember kiszorított az erdőkből a megközelíthetetlen hegyek közé, hirtelen húsevővé vált, s egyenesen a frissen nyírt birkák hátából tépett ki jókora nyershús-cafatokat. Dél-Afrikában páviánok támadnak a kisbárányokra, felszakítják hasukat, és kieszik belőle az ott megerjedt tejet. Ám a juhok tovább legelnek. Világszerte, így Ausztráliában is. Tulajdonosaikat nyugtalanítja a nagy versenytárs: a vegyipar. Előfordulhat, hogy a lordkancellár a gyapjúzsákról átül egy benzines kannára vagy akár egy laboratóriumi görebre. Világos, hogy ezek tisztán elvont mérlegelések, de változik a világ, és változniuk kell a jólét jelképeinek is. BIRKASZERELEM Prell úr farmja, ahol beavattak a birkászat rejtelmeibe, középúton fekszik Sydney és Canberra közt. Mint mindenki, aki ebben a foglalkozásban valamire vitte, itt is az egész család a szakmai problematika bűvkörében él. Beállt az ausztráliai tél, a júliusi talajmenti fagyok ideje. Vígan pattog a tűz a kandallóban, amikor nyájas házigazdáim feltárják előttem a birkaszerelmek titkait. Feléled a mámoros éjszakák emléke, amikor a legelőn a híres „638-46” érzelmes szavakat bégetett a „462-41” szőrös fülébe, megvallva, hogy nélküle nem ízlik a fű sem, s hogy hajlandó érte kergebirkaként elfutni akár a világ végére is, továbbá hogy felökleli, aki boldogságuk útjába mer állni. A fenti számok nem telefonszámok, hanem egyezményes jelek, melyek bizonyítják, hogy az udvarlás magasabb birkakörökben zajlott, s hogy a szerelmespár be van jegyezve a minden tisztavérű fajpéldányt gondosan feltüntető összausztrál Gothai Birka-Almanachba. Ott aztán nem segít semmiféle suskus vagy machináció:

könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint egy balról született barinak bekerülni a nemesvérűek listájába. „Ne várakoztass soká, vesd le a bundád, drágám” – bégette szenvedélyesen a „638-46”, míg végre a nyakukba akasztott kolompok dallamos kísérete mellett megfogamzott az utód, aki most rakásra gyűjti az aranyérmeket a mezőgazdasági kiállításokon. E világ nagyjainak nincs joguk magánéletre, szerelmi ügyeiket az államérdek szabályozza – értve ez alatt természetesen ÚjDél-Wales állam érdekét, mely régtől fogva harcban áll Queenslanddel a juhtenyésztés elsőbbségéért. Így a fiatalok össze-párosításánál Mr. Prell játszotta a kerítő szerepét, hisz élete legnagyobb szenvedélye volt a jó házból való birkákat nászba vinni. A kandalló peremlapján nagy pillanatokat idéző, szépen keretezett fényképek sorakoznak. Íme John, amikor sikeresen felvételizett az egyetemre. Közvetlenül mellette Mr. Prell tenyészetének egyik büszkesége, a kurta lábú, göndör szőrű „426-39” profilból. Kicsit odább Maud esküvői képe. Mellette emlékkép a „317–42”-t – más szóval, az adelaide-i mezőgazdasági kiállítás babérkoszorús birkagyőztesét áhítattal csodálok tömegéről. Mellette Bob, amikor visszatért a háborúból. Mennyi megható emlék… FIGARO ITT, FIGARO OTT A Mr. Prellhez hasonló tenyésztők lelkes buzgalmának és tudásának köszönhető a juhok olyan mérvű elszaporodása, hogy állományuk most tizenötszörösen meghaladja Ausztrália kétlábú lakosainak lélekszámát. Tőlük telhetően iparkodnak az ausztrál birkák, hogy a gyapjúgyárak szünet nélkül termelhessenek: a régebbi szerény 3 font helyett ma már 10 font gyapjút áldoz egy-egy juhocska a hazai export oltárán. A nemes fajú ausztrál juh oly pompás bundát

visel, hogy szinte hihetetlen, miért nem rogy össze az a négy vékony láb a göndör kolosszus súlya alatt. A tenyésztő nagyon megsínyli a tőzsdeárak ingadozását. Elvben ugyan, ha zuhan az ár, jövőre halaszthatja a birkanyírást, ám az állaton hagyott gyapjú értéke lecsökken, és különben is – ki tudja, mennyit fizetnek egy év múlva? A gyapjút szögletes bálákba préselik, egy-egy ilyen tömb súlya 130-140 kilogramm, és harminc birkáról lenyírt gyapjút tartalmaz. Mulatságosan festenek ezek a juhocskák, ahogy a nagy strip-tease után visszaügetnek a legelőre. Az ausztrál juh soha sincs fedél alatt, voltaképpen az egész tenyésztés nem kíván túl bonyolult műveleteket az embertől, nem munkaigényes tevékenység, remekül illik Ausztráliához, ahol drága a munkaerő. A bálázást azonban megelőzi egy fontos és nem mellőzhető mozzanat: a nyírás. „The shearer”, vagyis a birkafodrász a mesterek mestere, igazi művész a maga nemében. A nyírásrekordok egy perc határai között ingadoznak. Természetesen elektromos nyírógépekkel dolgoznak. Nem hinném, hogy van még olyan hely Ausztráliában, ahol ne volna gépesítve ez a művelet. A páciens rúgkapál, ficánkol, ám a figaró térdével leszorítja és sima mozdulatokkal leszántja róla a gyapjút, orra hegyétől a farka csücskéig. Különrakják a has és láb rosszabb minőségű szőranyagát. Jó szakember naponta háromszáz állatot is megnyír. A „shearer” az ausztrál gazdasági élet fontos tényezője. A múlt században alakították meg szakszervezetüket. Csoportban dolgoznak. Azt, aki naponta háromszáznál többet nyír meg, a népnyelv „páncélos”-nak nevezi, aki meg egy műszakban állandóan kétszáznál többet, azt „ágyú”-nak. Sokféle a munkamódszer és a bérezés. Némelyek csak a közvetlen környéken vállalnak munkát,

mások – szervezett csoportok – repülőgéppel „pendliznek” egyik államból a másikba, hogy ne veszítsenek időt. Ez már az új idők 'szele, ugyanis a régi szerződésekben még kikötötték, hogy „hím tevéket tilos behozni a gazdaságba”, meg „a farmer köteles istállókról gondoskodni a nyírok lovainak”. Ma inkább garázsra van szükségük. Állandó vitatéma, hogy szabad-e nyírni az esőzések idején, amikor nedves a gyapjú. A munkások nem szívesen vállalják, még feláron sem; árt az egészségüknek, mondják. És sorolják a bajokat – a reumától az impotenciáig – amiket az ázott birkák nyírásától lehet kapni. A tenyésztők meg mokány öregeket mutatnak, akiknek nem ártott ez a munka, s még ma is akár napi száz juhot megkopasztanak, ha esik, ha fúj. Az mindenesetre tény, hogy a vad kosokkal való viaskodás és a folytonos hajolgatás évei nem múlnak el nyomtalanul a mesterek felett. A SÓLYOM FEJE ÉS KARMA Tanulmányaimat a birkákról és a gyapjúról a queenslandi Charleville-ben folytattam, a földrész szívében, a Warrego folyó mentén. Ez az ötezer lakosú település a gyapjúból él, állandóan terítéken van hát ez a téma. Itt is elmentem a fodrászhoz – mármint az emberfodrászhoz –, no nem mintha pénzzé akartam volna tenni a sörényemet, vevője se akadt volna, csak éppen megnőtt. A maestro nyírta a hajamat, és megállás nélkül beszélt. Itt tudtam meg, milyen magas jutalmakat fizetnek a tenyészetben kártevők – mint például a bárányokat elragadó sólyom – irtóinak. Queensland a karmok bemutatását díjazza, Új-Dél-Wales a fejet követeli. A vadászok hát, akik a határszélen laktak, az egyik államban leadták a karmot, a másikban a fejért kaptak jutalmat –

két bőrt húzva le egy madárról. Hasonló volt a helyzet a vaddisznókkal. Az egyik állam az orrát, a másik a fülét jutalmazta. Szegény párák alaposan meghálálták saját elpusztításukat. „A kenguru – erősködik a charleville-i Don Hudson, amikor nagy kocsiján a juhfarm felé hajtunk – valóságos istencsapása. Sokan álmodoznak itt arról, hogy divatba jön a kengurubunda, mely mellesleg könnyű, puha és rugalmas.” Don hirtelen félbeszakítja a fejtegetését, fékez, és előkapja a vadászpuskát. Két perc múlva három gyönyörű kenguru járja remegve a haláltáncot. Nehéz lenne ezt vadászatnak nevezni. A kenguruk kíváncsiak, és az első lövésig nem is menekülnek. A pusztító még csak ki sem száll a kocsiból, ugyan ki szedne fel egy megölt kengurut? Könyörögnöm kell, hogy az egyik állatnak adja meg a kegyelemlövést. Úgy véli, kár a golyóért, hiszen úgyis elvérzik. Humánus szempontok számításba se jönnek, lévén a kenguru éppúgy fűevő, mint a juh. De a juhok gyapjat adnak, a gyapjút az egész világon el lehet adni, ugye érti, uram? A charleville-i repülőtéren leszáll egy repülőgép. A következő hetekben itt fog körözni a környék fölött, s az idei kampány keretében milliószámra szórja majd a mérgezett csalétket a dingóknak. Ötvenezer kilométert tesz meg eközben, a világ legnagyobb karámja mentén. Tudnivaló ugyanis, hogy a vad dingókutya az ausztrál birka esküdt ellensége. Rabságban szelíd állat ez, szabadon azonban vérszomjas. Ami csupán annyit jelent, hogy az emberek rossz néven veszik tőle, hogy ő is kedveli az ürühúst. Bár az ausztrálok esküsznek rá, hogy a dingó sportot űz a gyilkolásból, és – állítólag – egyetlen dingó egy óra leforgása alatt 140 juh torkát elharapta. Irtani kell hát, hogy írmagja se maradjon. Vadászokat és csapdarakó

szakembereket bérelnek föl, szétszórják az „1080” jelzésű csalétket, ezt a vízben oldódó, szagtalan szódavegyületet, s ily módon megmérgezik az itatókat. A monstruózus karám, amit a dingók miatt hoztak létre, egymillió négyzetméternyi területet foglal el, s 6000 mérföld hosszú sövény veszi körül. Csak a Queenslandre eső karámrész nagyobb, mint Franciaország, Anglia, Skócia és Wales együttvéve. De mit ér mindez – sóhajtoznak az ausztrálok –, ha a dingók átfurakodtak már a kerítés túlsó oldalára… Mi mindennel nem próbálkoztak! Dán dogokat hozattak ellenük. De vajh ki fürkészhetné ki a női lélek titkait? A távoli Skandináviából érkezett szukák enyelegni kezdtek az ausztrál puszta vad haramiáival, s csapot, papot otthagyva, követték szívük szavát. Mellesleg szólván, a hím dogokat se hagyták hidegen a vörös dingónőstények bájai. Családot alapítottak, sok kis kölykük lett – csak ezek az elfajzott korcsok még nagyobbak és ragadozóbbak, mint őseik. Kellett nekik rohamsisak! FŐZD MEG A BALTÁT! Charleville-ben mindenki ismeri egymást. A hotelszobák tiszták, kényelmesek. Az ajtót nem lehet bezárni, de nincs is ki elől. Kinn a teraszon is ágyak sorakoznak, mert csak ott van egy kis légmozgás. A szálló bárjában sör-szökőkút fröcsköl; minduntalan kivezetnek innen egy-egy ingó lábú egyént. Az emberek jobbára némán iszogatnak, s ha valamelyikük mégis olyan szószátyárságra vetemedik, hogy odabök néhány mondatot, hát biztosan a gyapjúról vagy á birkanyírásról esik szó. Az étteremben ausztrál konyha van. Nagy húsdarabok, rengeteg zsír; egy ausztráliai alighanem több kalóriát fogyaszt egy nap alatt, mint az európai egy hét alatt. Nem valami jól főznek, de a napcserzette pusztai

telepesek, akik néhány havonta jönnek ide bevásárolni, mégis jóízűen habzsolják az ételt. A sztyeppen csak ürühúst lehet enni, no meg még vadmadarat, de arról azt tartja a fáma, hogy baltával együtt kell a fazékba dobni, lassú tűzön főzni, s mire megfő a balta, puha lesz a madárhús is… Még néhány szó a szarvasmarha-tenyésztésről. Egyetlen Perth melletti gazdaság Belgium nagyságú területet foglal el, 120 000 szarvasmarhát legeltet, s ebből évente 20 000 ökröt küldenek vágóhídra. Mint tudjuk, az ökör olyan bika, amelyiket egy roppant egyszerű műtét sok gondtól megszabadított. Ami pedig a teheneket illeti meg a „szórakozásaikat” – megtekintésükre autóba kell ülnünk s elhajtani Sydneyből a műúton Campbell Town felé. Aztán egy mellékútra kanyarodunk, s végül megérkezünk az újdél-wales-i Camden Parkba. Ausztráliában a 20-30 000 marhából álló gulyák végtelen térségeken legelésznek, és egész életükben azt sem tudják, mi fán terem az istálló. Az ésszerű állattenyésztés szigorú szakosítás szerint történik. Talán tréfának hat, de így igaz: a hatalmas csorda tulajdonosa nemegyszer konzervtejet iszik, ha tejet akar inni. Ugyan miért? Mert a tehenei hústehenek. Különben is, kinek volna ideje – isten tudja, hol – felhajkurászni őket, csak hogy megfejhessék? Hisz hetekig, hónapokig vándorolnak minden gazdasági épülettől távol. Ha meg mégis, ebben az éghajlatban a tej már néhány óra alatt megsavanyodik. Camden Parkban viszont épp fordítva áll a dolog. A tenyésztők – 2500 szarvasmarha tulajdonosai – hűtőkocsikban hozatják a mészároshoz a bélszínt. Miért? Mert itt, Camden Parkban van a Sydneynek szállító tejgyár, s ezért éppenséggel a vágómarha tenyésztése nem fizetődik ki.

Maga a „tejgyár” szó azonban némi magyarázatra szorul. Köztudott, hogy a teheneknek a világon mindenütt szomorú a szemük. A népajak ezt, kissé vaskosan, azzal magyarázza, hogy a tejbő vidékeken napjában kétszer kijár nekik a paskolás, ám a bikával csak évente egyszer engedik enyelegni. Nem firtatom e tréfás állítás igazságát, csupán megjegyzem, hogy ez esetben a Camden Park-i teheneknek lenne a legeslegszomorúbb szemük a világ összes tehenei közül. Hiszen őket kizárólag jászolból táplálják, takarmányuk antibiotikumokkal és hormonokkal dúsul, és soha, de soha nincsenek kicsapva a legelőre. Kizárólag mesterségesen termékenyítik meg őket, s a szarvukat üszőkorukban kiirtják, hogy ne döfködjék egymást. Nem nekik terem a zamatos fű, nem élvezhetik társnőik körében álldogálva a békés, kérődző merengést, nem nézhetnek bánatos szemmel az elhaladó vonatok után. Nem beszélve a délceg bikák vonzerejéről… Mindezt nem ismerik a Camden Park-i tehenek. De hát akkor mit nyújt nekik az élet? Talán azt, hogy naponta kétszer beállhatnak a körhintába… KÖRHINTA ÉS SZÚNYOGSZTORI Igazság szerint a körhintát nem annyira a tehenek szórakoztatása, inkább megfejése céljából építették. Ausztráliában 1952 óta működik ez a berendezés, mely nagyobb teljesítményt ad kevesebb emberi munkaerővel. Nos, belép a tehénmenyecske a körhintába, s mint társnői, 10 percet időzik benne. Hogy ne unatkozzon, a jászolból tehéncsemegét falatozhat közben. Tőgyét a munkás megmossa, fertőtleníti, rákapcsolja a tejszívót – ezek után semmi dolga. A tej becsurog a gyűjtőtartályba, rozsdamentes csöveken átjut a hűtőtérbe, ahol másfél perc

alatt eléri azt a hőmérsékletet, melyen már jól eltartható és frissen szállítható Sydneybe. A körhintán az előrelátó tervezés mindenre gondolt. Még arra is, hogy az eszegető tehénnek utazás közben kedve szottyanhat az ellenkezőjére is. Ezt a terméküket egy fortélyos cső- és gyűjtőtartály-rendszer föld alatti ciszternába vezeti, majd szétpumpálják a környező rétekre. Ahonnan aztán gépi úton begyűjtik a szénát, amit megetetnek ugyanazokkal a tehenekkel, így aztán semmi sem vész kárba. A tejszakma világfővárosának Warragul települést tartják, mely Melbourne-től 85 mérföldnyire keletre fekszik. Itt összpontosul zömmel a tejipar. Ne feledjük, hogy Ausztrália exportja a „Nagy Négyesre”, vagyis a gyapjú-, búza-, hús- és tejtermékkivitelre támaszkodik. A 3,5 millió tehén tejhozama Ausztráliát a világlista nyolcadik helyére állítja, termelés tekintetében viszont a negyedik, vajexportban pedig a harmadik helyen áll. Épp Warragul körzetében van nyolc nagy, exportra termelő gyáregység. A sajt és vaj főleg Nagy-Britanniába megy, de az ausztrálok más üzletfeleket is keresnek. A legtermészetesebb piacot Délkelet-Ázsia országai jelentenék, csak ott az a bökkenő, hogy nincs mivel fizetniük. A tenyésztők meghagyják a gondokat az illetékes kereskedelmi kirendeltségeknek. Ők maguk csak a tenyésztéssel törődnek. Szédületes árakat megadnak egyegy bikáért. Az eddigi rekorder egy Verne Ivan nevű daliás bika, „aki” kb. 45 000 dollárba került. Erősen csábít, hogy elmeséljem még Önöknek azt a históriát, melyet a charleville-i söntésben hallottam, amikor a sör, a gin, és a whisky egy este bámulatos változást hozott létre a hallgatag ausztrálokban. Kérem,

hallgassanak meg egy viccet a Hexham Greys-i szúnyogokról. Hexham Greys Newcastle-től nem messze fekszik, légvonalban Brisbane és Sydney közt. E hely arról nevezetes, hogy itt élnek és csípnek, a környék kis tava fölött, Ausztrália legnagyobb szúnyogjai. Talán nem akkorák már, mint régen, de mai méretük is untig elég nagy. Egyszer egy farmer épp úton volt, s ott akart éjszakázni a tavacska mellett. Kifogta szekeréből az ökröket, s kicsapta a zöld fűre, hadd legeljenek, de a nyakukra kolompot kötött, hogy reggel könnyebben megtalálhassa őket. Pirkadatkor azonban csak a kolompokat találta, az ökröknek se híre, se hamva. Azt hitte, valaki ellopta a jószágot. De ahogy figyelmesebben szétnézett, hát látja, hogy a kocsi hámfáján puffadásig jóllakott szúnyogok ülnek, üldögélnek, s az általuk felfalt ökrök szarvát fogpiszkálónak használják…

A nagy szomjúság, avagy: Vegyen felhőt, uram! Azt mesélik, hogy egy ausztrál farmer azon a tájon, mely különösen megsínylette az aszályt, mikor végre a hosszú várakozás után megeredt az eső, és egy csepp az orrára esett, elájult a felkavaró élménytől! Szerencsére voltak a közelében jóindulatú és felvilágosult emberek, akik gyorsan az arcába „loccsantottak” három fazék port… Mire rögtön magához tért. Ez az anekdota természetesen annak az országnak a talaján fakadt, melynek mindene megvan – csak a víz meg az ember hiányzik. BENÉPESÍTENI VAGY ELPUSZTULNI! A világtörténelemben először jött létre olyan természetes határokkal körülkerített, hatalmas térség, egy egész földrész, mely politikai egységet képez: egyetlen állam. Csakhogy kétszer akkora, mint Európa a Szovjetunió nélkül, de az élén csupán egy kormány áll, nem 32, mint az „óvilágban”, lakosai pedig egyetlen nyelvet beszélnek. A „benépesíteni vagy elpusztulni!” jelszó csak akkor valósítható meg nagyarányúan, ha a merész gazdaságfejlesztési tervekhez megfelelő vízmennyiségről gondoskodnak. Hol a határa az ausztráliai betelepítésnek? Hány embernek nyújthat megélhetést ez a föld? A szakértők véleménye megoszlik a 60 és 450 millió között. Abban azonban egyetértenek, hogy az embereket csakis úgy tarthatja el a föld, ha megoldják a vízkérdést. Nem könnyű dolog. A Murray folyó – amit néha „Ausztrália Nílusá”-nak neveznek – 1830-ban, majd 1912-

ben és 1922-ben teljesen kiszáradt. S noha előbb ez volt a földrész egyetlen hajózható folyója, az 1914–1915-ös borzalmas aszály után, melyben 18 millió juh és hárommillió szarvasmarha hullott el – vékonyka csermellyé változott. Az ausztrál gazdaság eme katasztrófája a népballadákban s elbeszélésekben máig elevenen él. Mindamellett meg kell magyaráznom bizonyos alapvető félreértést, úgy, ahogy azt néhány nagytenyésztő ausztráltól hallottam a nyugat-queenslandi Charlevilleben. Mégpedig, hogy hosszan tartó aszály idején az állatok nem szomjan, hanem éhen halnak! Annyi víztartaléka ugyanis minden gazdaságnak van, hogy a fekete napokban megitassák a jószágot. A takarmánnyal már rosszabb a helyzet: kiég, elszárad, a szállítás pedig az úttalan utakon számításba se jöhet. Hogy a felszökő árakról ne is beszéljünk! Az egyetlen megoldás: átterelni a nyájakat idegen, még élő legelőkre, amíg jártányi erejük van. Az Ausztráliai-Alpok havából táplálkozó folyóknak, amilyen például a Hunter vagy a Snowy-folyó, gyakorlatilag egész évben van vizük. A többi azonban inkább csak névleg folyó. Igaz, forrásuknál még sokat ígérőn indulnak, de később elsatnyulnak, mint a túlreklámozott tehetségek. Jártomban-keltemben az ausztrál tájakon nemegyszer találtam fák sorfala közé ágyazott, tökéletesen száraz kis völgyeket. Ez itt egy folyó, magyarázta készségesen valamelyik helybéli. Kénytelen voltam elhinni neki. Nyaranta maga a nagy Darling, ez a 2450 kilométer hosszú folyam is kisebb-nagyobb tavakra bontja medrét, és nem folyik. FÖLD ALATTI TAVAK Hogy teljes képet alkothassunk a lehangoló vízhelyzetről, hozzá kell tennem, hogy ellenkező előjellel éppilyen méretű meglepetések adódnak. Port

Douglasre 1911-ben egyetlen nap alatt 800 milliméter csapadék hullott. A heves áradások éppolyan csapást jelentenek Ausztráliának, mint a makacs szárazságok. Rendszeres esőzés csak keleten és északkeleten van. A földrésznek több mint egyharmada évi 254 milliméter csapadékon tengődik – jó esetben –, miközben a mezőgazdaság, ausztráliai körülmények között, minimum évi 350 milliméter csapadékot igényelne. Más kérdés, hogy ezek az ún. száraz területek is jelentős vízkészletek fölött helyezkednek el. Ez az artézi víz, más szóval az a talajvíz, mely nagy nyomás alatt két, vizet át nem eresztő földréteg közé szorult. Ez a víz, ha elég erős a nyomás, és a felső rétegen nyílást fúrnak, önmagától felszínre tör. Ausztrál földön nagyon magas ugyan az ilyen víz kéntartalma, de lehetővé teszi az állattenyésztést olyan körzetekben, melyek egyébként parlagon hevernének. Termőtalaj öntözésére azonban használhatatlan, mert tönkretenné a vetést. Az artézi víz különböző mélységekben fekszik; néhol csak pár méterrel a felszín alatt, másutt 2000 métert is kell fúrni. E mélyfúrások nyomán gyakran 80 fokos, sőt forrponton levő vízforrás fakad fel. Az ausztrál geológusoknak többféle feltételezésük van e vízlelőhelyek eredetére vonatkozóan. Egy eléggé elterjedt elmélet azt tartja, hogy a part melléki körzetekre több száz évvel ezelőtt hullott csapadékból származnak, mert ez a víztömeg lecsurgott és összegyűlt a föld alatti medencékben. Az egyik ilyen föld alatti „tó” felszíne kb. akkora, mint Európa egyharmada. Az első fúrások nyomán, a XIX. században a víz még magasra lövellt fel. Ma akad még elvétve egy-két ilyen erejű forrás, de legtöbbször pumpálni kell a vizet, némely helyütt pedig már teljesen kimerült.

Mellesleg példátlan a vízpazarlás. Közönséges, földbe ásott, s még csak ki sem betonozott árkokban vezetik az értékes folyadékot a kútból az itatóvályúkhoz. A juh nem jó gyalogló, így pár kilométerenként itatókat kell felállítani. A szarvasmarha három napig is kibírja víz nélkül, kitűnően viseli a hosszú vándorutakat, így a tehénlegelőkön elég 3040 kilométerenként itatóhelyet létesíteni. Itt jegyzem meg, hogy a szélmalom, mely Európában már csupán festői műemlék, Ausztráliában a táj szerves része, de itt nem faépítmény, mint például Hollandiában, hanem könnyűfém szerkezet. KIVIRUL-E A SIVATAG? Sose felejtem el azt az autóutat Broken Hillből dél felé. Súlyos Holden kocsink – a Chevroletnek eme teljességgel Ausztráliában gyártott rokona – a szó szoros értelmében belemerült az omlatag, piros portengerbe. Szél nem fújt, a por mégis behatolt a fényképezőgép réseibe, fogunk között csikorgott, orrunkat eltömte, s az autókerék mögött sűrű, áthatolhatatlan felleggé kavarodott. A sivatag nemcsak ausztráliai probléma. Hisz amikor még az amerikai telepesek első kocsijai haladtak át a prérin Oklahoma, Nebraska vagy Kansas felé („Menj Nyugatra, fiatalember, és nőj az országgal együtt”), a síkságokat buja növényzet borította. Mint ahogy Észak-Amerikában a rablógazdálkodás végül a föld katasztrofális eróziójához vezetett, éppígy Ausztráliában az erdőirtás eredményezte a mostani helyzetet. Nagy területeket akartak átalakítani búzatermő földdé, és elpusztították a talajt megkötő füvet. Márpedig a szélnek itt olyan ereje van, hogy aszály idején még a termőtalajt is felkapja és elsodorja, ha az kiszáradt.

Az utóbbi néhány évtizedben az egész világon kb. 2,5 millió négyzetkilométer terület vált sivataggá, és még ennél is több került közvetlenül veszélyeztetett állapotba. Ausztrália élhelyet foglal el e komor statisztikában. A természetes növényzet megkötötte a talajt, bizonyos fűfajták oly ellenállóak ott az aszállyal szemben, hogy eső után a látszólag már teljesen meddő vidéken is dús gyep sarjadt. Ám e füvet elpusztította a földműves ekéje, a dugványokat pedig fellegelték a szarvasmarhák és a nyulak. Az első telepesek még nem ismerték fel a helyi körülményeket, ám „eredendő bűnüket” az utókor sem próbálta helyrehozni. A világ minden esője se támasztja fel azt a füvet, amelynek magvait eltaposták és kiirtották. LEHET-E „ÉGETŐ” PROBLÉMA A VÍZ? A világosabb gondolkodásúak még idejekorán megkondították a vészharangot, és ütni kezdték a vasat; mind többen követelik, hogy állami rendelettel fékezzék meg az erdőirtást. Igába akarják hajtani a leghatalmasabb erőket, hogy Ausztráliának vizet biztosítsanak. Sir Mark Oliphant, a canberrai Ausztrál Nemzeti Egyetem tanára azt állítja, hogy már tíz év múlva lehetséges lesz egy kimeríthetetlen tárolótartályból, magából az óceánból nyerni a vizet. E terv kivitelezéséhez a jelenleginél százszor nagyobb hatóerejű atomreaktorok építésére van szükség. E tudós ellenzi Ausztrália részvételét az atomfegyverkezésben, viszont szenvedélyes híve annak a gondolatnak, hogy a sivatag szívében természetes zöldövezettel körített, gazdag, népes városok épüljenek. Afféle tipikus ausztrál álmokat sző az egész évben csobogó édesvízről. A tengervizet desztillálni kell. Ez pedig költséges mulatság. A Fremantle-től 20 kilométerre fekvő Rottnestsziget lakossága már jelenleg is ily módon kap vizet.

Csakhogy ahhoz, hogy a tengervizet öntözésre is lehessen használni, a desztilláció költségeit a jelenlegi kalkuláció huszadrészére kellene csökkenteni, különben nem kifizetődő. A 300 millió fontba kerülő atomreaktor egy ötmillió lakosú várost el tudna látni édesvízzel, és még a környékbeli gazdaságok öntözésére is jutna. Fontos probléma a víz továbbítása. Kalgoorlie aranybányavárosba már ma is több száz kilométer hosszú vízvezeték szállítja az életadó nedűt, de nehéz lenne még ennél is nagyobb mennyiségű víztömeget pumpálni át a tengerből Ausztrália szívébe. Vessenek csak, kérem, egy pillantást a térképre, mennyi sivatagos rész van jóformán az óceán partján! Az első a veteményesés gyümölcsöskerteknek jelölt területek vízellátása. A merész legelőöntözési terv későbbre marad. Desztilláláshoz való „nyersanyag” van tehát bőven. A tudósok kiszámították, hogy ha Ausztrália minden sivatagát 30 centiméteres vízréteggel borítanák, a Csendesóceán vízszintje alig egy századcentimétert csökkenne. Különben is, elképzelésük szerint a víz egy része visszakerülne az óceánba. Hogyan? Desztillálás közben nagy mennyiségű só keletkezne, ezzel a „melléktermékkel” pedig nem tudnának mit kezdeni. A folyamatot nem juttatnák el tehát a só kristályosodásáig, csupán addig párologtatnák a tengervizet, míg édesvizet, valamint sűrű sóoldatot nyernek, ez utóbbit aztán visszaöntenék a tengerbe. Az így kapott víz eszményien tiszta lesz, viszont nélkülözni fogja az embernek szükséges ásványi sókat. A desztillált víz feldúsítása ilyen sókkal azonban már egyszerű dolog. Volna egy másik módszer is, mely felcsigázta az ausztrál tudósok képzeletét. Bizonyos helyeken 2000 méterrel a talajszint alatt a víz forrpontig hevíthető. A

tervek szerint e helyeken nyílásokat fúrnak, s azokban „tiszta” atombombát robbantanának. Az ily módon létrehozott gigászi, földmélyi barlangba, mint hatalmas kondérba, belevezetnék a tengervizet, majd felfognák a keletkező gőzt. Fantazmagória? Ma még talán az, de ennél fantasztikusabb ötletek is eljutottak már a gyümölcsöző megvalósuláshoz. A BIZALOMRÓL, AVAGY MENNYIT NYOM EGY FELHŐ? Hallottam egyszer egy anekdotát: a csodarabbinál aszályos időben megjelentek hívei és könyörögtek, csináljon esőt. – Nem én! – kiáltott rájuk dühösen a rabbi. – Hiszen látom, hogy nem bíztok bennem! Nem hoztatok magatokkal esernyőt! Bízni kell a tudósokban. Különösen, ha már azt is meg tudják mérni, mennyit nyom egy felhő, s még sok más, rendkívüli dologra képesek. Természetesen az ACSIRO-ról, teljes nevén az Australian Commonwealth Scientific and Industrial Research Organizational beszélek. Az Ausztrál Szövetség Tudományos és Ipari Kutatószervezete több száz dolgozót foglalkoztat. Új birkafajtákat kísérleteznek ki, és kidolgozzák a fagyasztott ürühús légi szállításának alapelveit. Vadnyulakat mérgeznek meg, kaktuszokat irtanak, megfelelő nyersanyagokat keresnek a sivatagi tetőfedéshez, és leszámolnak a termeszhangyákkal. Esőt is gyártanak. Ebben segítik a természetet, hogy aztán az viszontsegítse őket. Megállapították, hogy a keletausztráliai hegyláncok fölött minden nap több millió tonnányi vízpárát tartalmazó felhők húznak át az égen. Ezek a gigászi vándor víztartályok kiaknázatlanul búcsúznak a szomjas földektől. Milyen más lenne a helyzet, ha ki lehetne nyitni rajtuk a csapot…

Számítgattak, tanakodtak, elméleteket fabrikáltak. Aztán rákerült a sor a gyakorlatra. S lám, egy szép napon ama facér felhőkbe befúródik egy repülőgép. A lentiek észre sem veszik, hogy szárazjég-golyóbisokkal, vagyis szilárdított szén-dioxiddal bombázza a felhőt, s így kényszeríti megadásra. Háromnegyed órás tevékenységével legalább 40 négyzetkilométert öntözött meg a bőséges zápor. A környékbeli farmerek ló(erő)halálában száguldottak a repülőtérre, hogy általános ujjongás közepette vállukra emeljék az úttörő gép legénységét. A tudósok azonban szkeptikusak voltak. Hátha amúgy is zuhogott volna aznap? Semmivel sem bizonyítható, hogy az esőt valóban ők idézték elő mesterségesen. Az ellenben bebizonyosodott, hogy az, amit csináltak, roppantul költséges beavatkozás. Kész csődbe jutás! Ki fogja ezt fedezni? Szépen visszatértek a laboratóriumokba, és az ügy jó pár évre elaludt. Hullottak tovább a juhok, és rendre lefeküdtek a tehenek, mert az éhségtől már nem tudtak megállni a lábukon. A laboratóriumokban éjjeleken át égett a lámpa, és komputerek keresték az olcsó és hatékony megoldást, új módszert a régi csapás ellen. A mesterséges eső ma jóval olcsóbb. Receptje egyszerű: Végy egy megfelelő felhőt, dobálj bele ezüstjodidot – már egyetlen gramm olyan hatást idéz elő, mint a szárazjégből 200 kilogramm. Személyzetet és repülőteret igénylő, súlyos szállítógép helyett tehát könnyű sportrepülőgép is alkalmazható, egy szál pilótával. MI IS AZ A FELHŐCSIKLANDOZÁS? Kijelölték a kísérleti területet, majd fél éven át köröztek felette rendszeresen a pilóták, és „csiklandozták” a felhőket. Aztán megtörtént a csoda: köröskörül aszály uralkodott, ám a kísérleti területet eső áztatta! 1958-ban zajlott le a tűzpróba.

Ezúttal nem a juhtenyésztők, hanem az ipar kért sürgős segítséget. A queenslandi uránércbányának kellett a víz, hogy megtölthessék a vízi erőművet tápláló mesterséges tartályt. Egész Ausztrália visszafojtotta a lélegzetét… Az esőcsinálók megérkeztek a színhelyre. Kelletlenül vizsgálgatták a tartály átforrósodott betonfenekét, melyen néhány gyík sütkérezett gondtalanul a napon. Víznek nyoma sem volt. Az égen érdekesnek ígérkező kis felhők vonultak. Közelebbről kellett megszemlélni őket, bepillantani az égi hatalmak kártyáiba. Először, mint jól megszervezett támadás előtt, a felderítő repülőgépek indultak útnak. Jó híreket hoztak: eső duzzadt a felhőcskék hasában. Most egy magányos repülőgép szállt föl, szárnya alatt különös szerkezettel, mely messziről a lökhajtásos repülő kipufogócsöveire emlékeztetett. S alighogy a gép felért a felhők alá, megkezdődött a csiklandozás: a csövekből kilövellt az ezüstjodiddal telített pára, a magasba emelkedő meleg levegő felvitte a preparátumot, és a felhőtestbe elegyítette. E módszer fortélya még, hogy csak napvédett helyről történhet a csiklandozás, mert a jodidkristályok napsugárzásba kerülve elvesztik varázserejüket. A gyíkocskák hanyatt-homlok menekültek a lezúduló zápor elől. Az első két órában 25 milliméter eső esett, a patakok folyócskákká nőttek, és megtöltötték a tartályt – az égi áldás azonban csak ömlött tovább! És senki sem tudta megmagyarázni, mi okozta, hogy az ember építette, mesterséges gyűjtőben egyszer csak nyüzsögni kezdtek a halak! S mint Ausztráliában minden, úgy ezek a halak is oly szenvedélyesen szaporodtak, hogy testük rövidesen eltorlaszolta a turbinába való áramlás bonyolult védőhálórendszerét, s így az erőművet megint a leállás veszélye

fenyegette. Ezúttal elég volt a víz, csak túl sok volt benne a hal! Furcsa egy ország ez az Ausztrália! Felmentő seregként most egy kormoráncsapat jelent meg. Megint csak senki sem tudta, honnét csöppentek ide, de tény, hogy a mohó és falánk madarak rövid időn belül megoldották az uránbánya halproblémáját. A gyűjtőmedencébe ezek után olyan vegyszert öntöttek, mely vékony hártyát képez a víz felszínén, így csökkenti a párolgást, tehát nem szökhet el annyi víz. Ez egy technikai eljárás, és jogi szempontból is egyszerű. Hogyhogy – kérdezhetik mi köze ehhez a törvénykezésnek? Hát csak az, hogy a felhőcsiklandozás bizony jogi szempontból bonyodalmakat okoz. Tegyük fel, hogy Brown úr megbízásából egy felhő kiüríti magát az ő legelői fölött. Smith úr, a szomszéd, máris rohan a bíróságra, hogy panaszt tegyen: Brown úr ellopta az ő esőjét. Igenis, tanúkkal tudja bizonyítani, hogy a felhő a Smith-birtok felé haladt, azzal az egyértelmű szándékkal, hogy tisztességesen megöntözze, amikor hirtelen előugrott a Brown úr által felbérelt repülőgép az ezüstjodiddal. Nehéz dió ez a bíróság számára. Most légy okos, Domokos! És törik, törik a fejüket a fehér paróka alatt, hogy az eső vajon a királynőé-e, vagy az alattvalóié? S ha ezt a második eshetőséget fogadjuk el, akkor – melyik alattvalóé? NEM, EZ NEM Ő! Douglas MacArthur amerikai hadseregtábornok a második világháború alatt a délnyugati Csendes-óceánon a szövetséges erők főparancsnoka volt. 1942. március 17-én érkezett Darwinba, majd ausztrál területről irányította az újguineai hadmozdulatokat. Ausztrália kétségkívül sokat köszönhet neki, hiszen a japán invázió veszélye valóban fennállt. Sydneyben tizenhárom utca viseli a nevét.

De várjunk csak: a figyelmes olvasó észreveszi, hogy másképp van írva a név. És csakugyan – nem a hadseregtábornokról nevezték el az utcákat, hanem John Macarthurról, aki ugyan szintén elég harcos szellem volt, de ez kissé más módon jutott kifejezésre. Macarthurt egy párbaj-ügy miatt Angliába toloncolták, mire gyorsan kilépett a hadseregből, hogy elkerülje a hadbíróságot. Ily módon került vissza – 1801-ben – szülőföldjére. Idejét azonban száműzöttként sem vesztegette. Szenvedélye a juhtenyésztés iránt – mely még Ausztráliában lobbant fel benne – oly nagy volt, hogy egy ötletével magát lord Camdent, a gyarmatügyi minisztert is sikerült megfertőznie. A lord 5000 acre földet adományozott neki az ausztráliai Új-Dél-Walesben, s a terület a Camden Park nevet kapta. A megszállott juhtenyésztő egy év múlva birtokba vette a Parkot. III. György kew-i juhfarmjáról öt merinó juhot, valamint egy kost hozott magával. Ausztrália ezért a királyi tenyészetből származó csöpp nyájért magasztalja Macarthurt mindmáig, s őt tartja a „bégető gazdagság” valódi megteremtőjének. Nos itt, ezen a Camden Park-i birtokon töltötte – a család egyik tagjának, James Macarthurnak meghívására – 1839 karácsonyát a lengyel Strzelecki. A két barát később, még néhány férfi kíséretében, nekivágott, hogy felderítse a Murray folyó felső folyását. 1840. február 15-én ők ketten, a többieket hátrahagyva, feljebb másztak. Macarthurnak nem nagyon volt ínyére ez a kapaszkodás, hiszen azért jöttek, hogy juhtenyésztésre alkalmas, új területeket keressenek, nem pedig hogy hegycsúcsokat hódítsanak meg. Macarthur született vezéregyéniség volt, s különben is 500 fontot adott saját zsebéből erre az expedícióra. Azon töprengett menet közben, vajon nem hódolt-e be túl könnyelműen a

lengyel férfi személyes varázsának? Mert hiszen más dolog a tengerparti szalonokban brillírozni, és megint más nyaktörő utakon vándorolni. Nyájaira gondolt, melyeket a legelők nem tudtak többé jóllakatni, pusztulás várt rájuk, gazdájuk meg ahelyett, hogy versenyt futna az idővel s új legelőt keresne, ezt a lengyelt követi. Macarthur elkeseredve nézett társára és összerezzent: Strzelecki egy sziklahasadék peremén állva hátizsákjából nyugodtan elővette mérőkészülékeit. Kivárta, míg Macarthur közelebb ér, majd két távoli hegycsúcsra mutatott és azt mondta, hogy az egyik közülük, a magasabbik, alighanem az egész földrész legkiemelkedőbb pontja. Pavel Strzelecki, a felfedező, később így mesélte el az esetet: „Megdöbbentett, mennyire hasonlít ez a hegy, már ami a formáját illeti, a krakkói Kosciusko-halomhoz. S jóllehet idegen honban, idegen földön voltam, de a szabadságot és szabadságharcosokat nagyra becsülő, szabad nép vett körül, így nem álltam meg, hogy a csúcsot ne Kosciuskóról nevezzem el…” „A kilátás a Kosciuskocsúcsról – jegyezte fel később – lehetővé tette, hogy meghatározzam a Murray folyó forrásainak fekvését, mellékfolyói irányát, egyúttal elhatároztam, hogy továbbhaladok dél felé, és folytatom a kutatásokat…” így tehát az Ausztráliai-Alpok legmagasabb csúcsának (2241 m)7 Kosciusko-csúcs a neve, de azért korántse gondoljuk, hogy az angolszász származású ausztrál ember – mert ez itt a többség – ki tudja ejteni ezt a nevet úgy, ahogyan kell. Ausztrálosan ejtik, és sokan azt hiszik, hogy a gazdag őslakos-folklórból ered. Gyakran használják a hegyre éppúgy, mint környékére a „Kozzie” rövidítést, mivel a

7

Más források szerint 2228-2234 méter. – A szerk.

nyelv élő képződmény, és kiveti magából a nehezen kimondható szavakat. Más lapra tartozik, hogy Strzelecki tévedett, és eredetileg a Townshend-hegyet ruházta fel a nagy lengyel szabadságharcos nevével. Negyven évvel később Robert von Lendenfeld osztrák zoológus megállapította a tévedést, s a legmagasabb csúcsot a Müllers Peak névre keresztelte. Ám az ausztrálok tiszteletben tartották a halott lengyel kutató kívánságát, s a csúcs a mai napig Kosciusko nevét viseli. JÚLIUSI FAGYOK Strzelecki végakarata az volt, hogy ne állítsanak neki kő síremléket, „mert a halál maga a feledés, és az idő senkit sem kímél meg, a pázsittal benőtt s mindenki által elfeledett hant a legmegfelelőbb és kívánatosabb.” Mindazonáltal a sors úgy rendelte, hogy a jeles kutató neve ne csak a temetői kőlapon, hanem Ausztrália térképén is – s ráadásul jó tucatnyi helyen – fennmaradjon. Így emlékeztet rá Strzelecki Creek DélAusztráliában, Strzelecki Ranges Gippslandben, Strzelecki Peak a Flinders-szigeten, Strzelecki Town Victoriaállamban vagy Strzelecki South Town (ugyanott), hogy csak a legfontosabbakat említsem. Továbbá róla nevezte el a tudomány a paleozoikus korszakból származó elmeszesedett rákféléket Pleurotomaria Strzeleckianának, aztán ott a Brachymetopus Strzelecki nevű trilobita (háromkaréjú kihalt ősrák), s még három „Strzeleckiensis” melléknevű rákféleség. Ám ha maga a kutató napjainkban újra megmászhatná ama hegyeket, nem ismerné fel a tájat. Pedig a legnagyobb építkezést nem is láthatná, hiszen azt a föld alatt fúrják! Voltam ott, s így tanúja lehettem e hatalmas, nemzetközi

vállalkozásnak. Igen, nemzetközi: harminc ország zászlói lengenek a vállalkozás coomai irodaépülete előtt. Minden a vízzel, helyesebben, a vízhiánnyal kezdődött. A Snowy-folyó, mint tékozló fiú, vizét minden haszon nélkül a tengerbe zúdította. Márpedig a víz fontos kincs. Az ausztrál őslakóknak egyetlen közös szavuk van a „víz” és az „élet” jelölésére. És már 1884-ben kidolgozták a Snowyhegység folyóinak, tavainak és csermelyeinek kiaknázási tervét. Csak a megvalósítást halogatták egyre. 1889-ben a nagy aszály az új-dél-walesi juh- és marhaállomány felét elpusztította. Cselekedni kellett. Fenn a magas hegyek közt késő este még az orrom hegyét se bírtam kidugni a munkásszállóból. Hóförgeteg fedte el a világot, az ablakból az alig 30-40 méterrel odább fekvő, szomszédos barakkot sem lehetett látni. A július, vagyis az ausztrál tél kellős közepe, fagyos ölelésben tartotta a Snowy-hegységet. Élménydús nap volt. Az autóbusz elakadt a hótorlaszok között, egy rádióhívásra megjelent vontató mentett ki bennünket a szorult helyzetből. Míg a segítség érkezését vártuk, toporogtunk a havon, hogy felmelegedjünk, s közben a fagyott föld fehér burkától élesen elütő, tarka papagájsereget rebbentettünk föl. Hó rakódott az acélárbocok közt húzódó, magasfeszültségű kábelekre. Itt várna rám a kaland, mellyel Sydneyben egyik beszélgetőpartnerem kecsegtetett? „Ez a hó, ami most itt van – gyerekjáték. Júliusban olyan hóakadályok is lehetnek az utakon, hogy repülőgépről ejtőernyővel kell ledobni a benzineskannákat” – jegyezte meg a volán mellől Laurie McKenzie, autóbuszunk kedélyes sofőrje. Délután megjelent a coomai (jelentése az ausztrálok nyelvén „nagy mocsár”) helyi rádióállomás egyik

munkatársa, behavazott magnetofont cipelve. Úgy látszik jó témának ígérkezett a Ma este Coomában című állandó műsor számára – mely a városba érkező vendégeket mutatta be a hallgatóknak – a világ túlsó végéről egészen idáig elvetődött lengyel riporter. Mielőtt azonban forogni kezdett volna a szalag, tisztázni kellett, hogy milyen nyelven beszéljek. „Lengyelül, franciául, németül, angolul, ahogy akar – mondta a rádiós. – Ha olaszul, spanyolul vagy magyarul szól, akkor is lesznek hallgatói. Hiszen Coomában vagyunk…” Igen, Coomában vagyunk. Este az éjszakai műszakba siető munkásokkal együtt zuhanyoztam. Mellettem két német lötykölte magát, egy jugoszláv teli torokból énekelt, a görög vitatkozott valamin a norvéggal, a holland angolul tanácskozott egy jól megtermett fiatalemberrel, aki – mint a másnapi reggelizésnél kiderült – svéd szerelő. A VÁROS, MELY FELKAPASZKODOTT A HEGYRE Bizony, tanulhatna az ENSZ az itteni geológusok, gépkocsivezetők, ácsok, villanyszerelők, hegesztők, útmérnökök, szakácsok, tervezők testvéri együttműködéséből. A norvég, francia és amerikai cégek saját szerszámaikat használják az építkezésen, de angol, svéd és ausztráliai gépek is láthatók. Harminc ország ötezer munkása szorgoskodik itt. Mire munkájuk 1972-ben befejeződik, tízegynéhány erőmű termel a fehér szénből hárommillió kilowatt áramot, és több mint egymillió hektár – a vízhiány miatt addig terméketlen – föld válik megművelhetővé. A munkálatokat irányító mérnök, sir William Hudson olyan tartalékokkal rendelkezik, amilyenek alighanem ritkán összpontosultak egy kézben a történelem folyamán. Feléhez ért a megvalósítás, amikor ő már több mint 500 millió dollárt „eldorbézolt”, 1972-ig nyilván elkölt 800

millió dollárt, ami még kevesebb is, mint amennyit eredetileg előirányoztak. A terület, ahol a talajgyaluk dolgoznak, nappal ingoványos, éjjel jégkéreggel fedett. Robbanások rázkódtatják a földet: kb. 150 kilométer hosszú alagutat fúrnak a hegyi folyók energiájának felhasználásához. Egyetlen gyűjtőmedencében kilencszer annyi víz van, mint Sydney nagy óceáni kikötőjében, ahol a hatalmas tengerjárók minden nehézség nélkül manővereznek. Adaminaby városa 9 kilométerrel arrébb vándorolt, hogy nyugodtan felkapaszkodhasson a hegyre, amikor addigi területét elárasztják. Téglánként szedték szét és telepítették át az öreg templomocskát, a városházát, minden egyes házat, még a kis temetőben békésen nyugvó megboldogultakat is áttelepítették. A fakoronákban, melyek alatt hajdan szerelmespárok burukkoltak, ma halak fickándoznak; természetesen emberkéz rakta őket a medence vizébe. Az Eucumbene nevű mesterséges tóból kicsiny sziget emelkedik ki: nemrég még hegycsúcs volt, ma az a két fehér kenguru hancúrozik rajta, melyeket az emberek kimentettek az árból, amikor a víz egyre följebb emelkedett. A XXI. SZÁZAD, AVAGY ÁLOM A VÍZRŐL Ádáz harcot vív egymással az alagút minden egyes méteréért a gránit és az acél. Fúrógépek pokoli dörejében nézem a sziklába vájt alagút új szakaszának születését. Ömlik a falakból a víz, sárrá válik a talpak alatt, a teherautósor beleragad, a pocsolyákban forgó kerekek alól mocskos lé fröccsen szét. Vesződségesen valósítják meg az ausztrálok a vízről szőtt álmot, hogy csillapíthassák „nagy szomjukat”. Az ő folyóik sosem örvendtek tiszteletnek, mint a Gangesz, nem zengtek róluk legendákat, mint a Visztuláról, a Dunáról

vagy a Rajnáról, ezek a folyók nem szeltek át nagyvárosokat, mint a Tevere (Tiberis) vagy a Szajna, s kincset érő víztartalmukat – 15 milliárd litert! – haszontalanul öntötték a tengerbe. Ha azt a csapadékmennyiséget, mely csupán három államban árvizet okoz, vagy az óceánba hullik, az Eyre-tó kiszáradt medrébe lehetne vezetni, 960 000 hektáros édenkert keletkezne ott – sóhajtoznak az ausztrálok. – Nézzétek csak, milyen pompás citrom, szőlő vagy őszibarack terem a Snowy-hegység alján öntözött területeken… Természetesen e nagy munkának megvannak a maga ádáz ellenségei is. Szkeptikusan fogadják a munka előbbre haladásáról beszámoló híreket. S vállat vonnak: „Hát aztán? Majd több lesz a búza, a rizs, a gyümölcs. Rendben van. Százmilliókat költünk és embereket hozatunk a világ minden tájáról, hogy gátakat építsenek. De ki veszi majd meg tőlünk a termelt élelmiszer fölöslegét? Még vállalkozó akadna talán, de mivel fizet? Ez az egész befektetés a szó szoros értelmében sárba dobott pénz!” Ezekkel a nézetekkel viaskodik azoknak a véleménye, akik már a XXI. századba néznek, s ott a következő ausztrál nemzedékek táplálkozási problémáit látják. S amikor felavatják a soron következő gátat vagy villanyerőművet, a Kosciusko-csúcs lábánál azok az idősebb férfiak, akik emlékeznek még a környéket sújtó, katasztrofális aszályokra, megfeledkeznek az ünnepség előre megszabott rendjéről. Egymás széles vállát veregetik, nevetnek, némelyiknek még tán „izzad is a szeme” a megindultságtól. Egyáltalán nem restellik, hisz annyi, annyi éve vártak erre a pillanatra…

Ott lenn, a déli féltekén Adelaide-ben, Dél-Ausztrália állam fővárosában történt. A szállodai étterem nagy fogadótermében beszélgettünk. Vártuk, hogy kezdődjön az ebéd, és Bates úr, az Ausztrál Turistaszövetség élemedett korú elnöke ezt a pillanatot használta fel, hogy bevezessen a turistaipar rejtelmeibe. Elmesélte, milyen kép alakult ki a statisztika alapján a tipikus turistáról. Megállapították, melyik a kedvenc évszaka, mennyi elkölthető pénze van, a repülőgépet kedveli-e inkább vagy valamelyik más, olcsóbb közlekedési eszközt. Bates úr még meggyőzőbben is ecsetelni kívánta honfitársainak a turistaforgalmat nemigen támogató szokásait, ezért hozzátette: – Nos, uram, mi, ausztrálok, mindig szívesebben… – Édesem – szakította félbe férjét a disztingvált Batesné –, ne mondd, hogy mi, ausztrálok, inkább, hogy ők… Majd udvariasan megmagyarázza az elképedt riporternek, hogy a férje ötéves volt, amikor szülei áthozták Angliából, tehát nem számíthat ausztrálnak, legfeljebb „újausztrálnak”. KI AZ ÚJ? Így találkoztam a kifejezéssel, mely azt az embert jelöli, aki nem Ausztráliában született. A felvilágosult emberek már rég felhívták rá a figyelmet, hogy egy olyan országban, melynek létérdeke a bevándorlók állandó beáramlása, nem helyénvaló az efféle megfogalmazás. A vitában végül miss Ausztrália kért szót. Nem mondok újat, ha megállapítom, hogy szép hölgyek könnyebben találnak figyelmes hallgatóságra, mint bármi tekintélyes professzorok. A miss azt mondta, hogy voltaképpen ők

mind, ahányan csak vannak, „új-ausztrálok”, mert réginek, úgymond, csak azok számítanak, akiknek ősei már évezredekkel előbb is itt éltek, tehát – a sötét bőrű bennszülöttek. A pontosság kedvéért hozzá kell tennem, hogy Ausztrália legszebb leányzóját Tányának hívják, s a napvilágot, mint orosz szülők gyermeke, Kínában pillantotta meg. Ausztrália minden negyedik – 21 éven aluli – lakosa bevándorló szülők gyermeke, vagy maga is másutt született. Hogy jobban megértsük a mai Ausztráliát, nézzük meg, milyen helyi labdarúgócsapatok mérkőznek egymással egyetlen vasárnapon? Nos, az olyan nevek, mint Polonia, Budapest, Croatia, Austria, Juventus vagy Hakoah, hogy csak néhányat említsek, a legjobb akarattal sem nevezhetők angolszásznak. Új jelenség ez, hiszen Ausztrália ízig-vérig brit államnak indult. A Brit-szigetekről érkező telepesek távoli hazájuk hű és pontos hasonmását kívánták kialakítani itt, ezen a napperzselte földön. S mi több: céljukat el is érték. ÚjZéland kivételével Ausztrália az egyetlen olyan, európai emberekkel betelepített ország, ahol a második világháborúig jóformán az egész, akkor hétmillióra tehető lakosság, Európa egyetlen államából származott. Az állampolgárok 90 százaléka brit eredetű volt, ami korántsem azt jelenti, hogy angol: minden ötödik írnek és katolikusnak vallotta magát, s mint a Csendes-óceán körzetében mindenütt, úgy Ausztráliában is jelentős szerepet játszottak a skótok. Talán hihetetlennek hangzik, de így igaz: jelenleg Ausztrália exportálja Skóciának a dudákat! A coorporoo-i (Brisbane vidéke) W. Corner úr készíti őket kenguru bőrből. S egy Skóciában rendezett versenyen – ez már

aztán mindennek a teteje! – egy ausztrál hangszeren játszó dudás lett a győztes. „ÉRTÜNK ANGOLUL…” Brit országot teremtettek a bevándorlók ott lenn, a déli féltekén. Híven ragaszkodtak a XIX. századi brit ősminta hagyományaihoz. Ez az állam mindenben eltért a déli Csendes-óceán világától, mégis pontos másolatnak mondható – akár az a kicsiny hajómodell, amit borospalackban rekonstruált egy tengerész, oly aprólékos pontossággal, hogy még az árbocon lengedező Union Jack sem hiányzott. Az ausztrálok a trópusi hőségben angol ételfajtákat fogyasztottak, s a cockney8 nazális változatát beszélték. Ám óhatatlanul keletkeztek új szavak is, gyakran már nem is angolok, hanem a bennszülöttektől ellesett kifejezések eltorzított változatai. Az angol nyelv ausztrál válfaja és a „királyi angol” közti különbség nemhogy csökkenne, inkább nő. A Fidzsi-szigetek egyik szállodájában a porta fölött, emlékszem, ez a felirat állt: „Australian spoken fluently, English understood”, azaz „Folyékonyan beszélünk ausztrálul, értünk angolul.” Az angoloknak még saját, külön újságjuk is van Ausztráliában. Ezeket az angolokat az ausztrálok, megvető kifejezéssel élve, „pommy”-nak9 nevezik. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szabad telepesek gyakran nem angolok voltak, hanem éppenséggel skótok, walesiek vagy írek. Nehéz megélhetési körülményeik s a személyes függetlenség hagyománya bizalmatlanságot ébresztett az ausztrálokban mindennemű hatalom, s lebecsülést e világ hatalmasai iránt. Ausztrália 8

Cockney (ang). – kelet-londoni nyelvjárás; a londoni közönséges vagy alsóbb társalgási nyelv. – A szerk. 9 Pommy (ausztr., biz.) – angol (bevándorló)

úttörői nyers és szókimondó emberek voltak. A Sydneyben megjelenő Truth („Igazság”) című újság szerkesztője, John Norton 1896-ban jó egészséget és hosszú életet kívánt Viktória királynőnek, „már csak azért is, hogy trónra ne juthasson az a hírhedt lóversenyi svindler, kártyacsaló, nőcsábász, garázda kujon, más szóval a kedves fiacskája – Albert Edward walesi herceg”. Most, hogy Ausztrália népessége immár meghaladta a 14 milliót, a brit bevándorlók szerepe jelentősen gyengült. A háború utáni első években – így mesélték nekem – még előfordult, hogy az autóbuszban egymás közt anyanyelvükön beszélgető lengyeleket arrogánsan rendreutasították: mért nem tanulnak meg angolul! Manapság már nem hallottam efféle incidensekről, lévén hogy minden ausztrál nagyon is jól tisztában van vele: a háború utáni bevándorlók „meglódították”, fellendítették Ausztráliát. Ez főleg az európai jövevényekre vonatkozik – s itt kell megemlítenünk, hogy az ausztrál ember számára Nagy-Britannia nem európai állam. A sajtó a külföldi híreket ilyen fejcím alatt közli: „Hírek az Egyesült Királyságból, valamint Európából.” Hogy megérthessük, milyen szolgálatot tett az a számtalan lengyel, holland, cseh, német, magyar, szlovák, olasz vagy jugoszláv bevándorló Ausztráliának, fel kell idéznünk a tegnapi Ausztrália képét. CSAK TEGNAP VOLT Léteznek még Ausztráliában rezervátumai a tegnapnak. Olyan jeleneteket láthat itt az ember, amelyeknek külsőségeit nem egy amerikai vadnyugatfilm-rendező megirigyelhetné. Láttam például Tennant Creeket, az aranybánya városát, ahol a fáma szerint még senki sem halt meg természetes halállal. Ez, azt hiszem, erős túlzás. Amit én láttam, közönséges

bányaváros volt. Lakói az éghajlattal és a magánnyal küzdöttek, mivel zömmel férfiak voltak. Véres és állítólag nyakra-főre kirobbanó verekedést egyet sem láttam. Tény, hogy az élet itt se nem könnyű, se nem vonzó. Darwinban mesélték nekem, hogy a helyi újság valami pályázatot hirdetett meg, melynek első díja egy Tennant Creek-i, egyhetes kirándulás, második – ugyanott – egy háromhetes tartózkodás volt. Természetesen figyelembe kell venni lokálpatriotizmusukat is, mely Ausztrália-szerte annyi rosszmájú anekdotát szül a mezsgyeszomszédokról. Douglas Lockwood, az ismert ausztrál újságíró, emlékezéseiben mesél Tennant Creekről. Egy melbourne-i újság tudósítójaként került Darwinba, ami egyet jelentett a száműzetéssel, a nagy metropolisból a szörnyű éghajlatú kis településre. Mielőtt állását elfoglalta volna, Lockwood megnősült, barátai őszinte együttérzése mellett: „Darwinba utazni és ráadásul még meg is házasodni, hej-haj, de kegyetlen is tud lenni a sors!” Mindenesetre leírja, hogy s mint zajlott le első Tennant Creek-i látogatása, miután e város is beletartozott beszámolói körzetébe. Vállalkozó szellemű riporter lévén, Lockwood először is be akart mutatkozni a helybeli rendőrőrmesternek. Az ügyeletes azonban közölte, hogy főnöke kórházban van. – Hasba rúgták – mondta a rendőr. – Kicsodák? – Hát a pasik, akik whiskyt vedeltek. – Miféle pasik? Miféle whiskyt? A magyarázat így hangzott: – Tegnap este történt a dolog. Az őrmester lefülelt két pacákot, akik elcsórtak egy láda whiskyt. Leszurkolták a kauciót, így szabadon elmehettek. Igen ám, de éjfél tájban visszajöttek az italért. „Nem kapjátok meg a whiskyt –

mondta az őrmester mert ez a tárgyi bizonyíték ellenetek az eljárásban.” Ők meg visszapofáztak: „Ide figyelj, öreg, mi whiskyt akarunk, de rögtön, kapiskálod már?” Az őrmester hajthatatlan volt. Erre azok ketten földre döntötték, és elkezdték csépelni. Hanem a főnököt se akármilyen fából faragták, s ráadásul a stukker is ott volt a zsebében. Először még csak figyelmeztette őket, mivelhogy a bordaközi rugdosások nem szerezhettek neki valami nagy élvezetet: „Legyetek szívesek, fiúk, hagyjátok abba. Nincs ínyemre ez a rugdalás. Rendben?” Ám azok nem hallgattak a jó szóra, hát az őrmester így folytatta: „Közlöm veletek, mindent el fogok követni, hogy ennek véget vessek. Ha másképp nem megy, lepuffantlak benneteket” – mondta, vagy valami ilyesmit. Ahogy őt ismerem, biztos fűszerezte még a beszédét egynéhány vaskos kiszólással, de ők még erre se hederítettek. Mit tehetett a főnök? Kirántotta a stukkerét, és dirr-durr, piff-puff! Az egyiket, akinek Smith volt a neve, vállon találta. Az rögtön kereket oldott. A másik pasi közvetlenül az orra alá kapta a golyót, és egészségi állapota, mondhatni, rohamos hanyatlásnak indult. Két másodperc se telt bele, és elszállt belőle a lélek. Olyan hulla volt, hogy jobb se kell… A rendőr – Lockwood elbeszélése szerint – így fejezte be a beszámolót: – Amint elkezdődött ez a tűzijáték, az emberek kicsődültek az utcára. Egy ürge idejött teherautón, és beszállította az őrmestert a kórházba, aztán megmondta az ügyeletesnek: „Nővérke, lássa el az őrmestert, agyba-főbe rugdalták, de elsőbben is az idegeire adjon neki egy injekciót, mert hogy most ölt életében először.” KONYHAFORRADALOM Szememre vethetné az olvasó, hogy szélsőséges példát választottam, kikotorván a

lomtárból az isten háta mögötti bányásztelepülésről szóló beszámolót. Vajon megfelelő kellék-e ez majd a továbbiakban az összehasonlításhoz, párhuzamhoz? Így hát azt, hogy milyen eredményekkel dicsekedhetnek az újausztrálok itt, az élet minden területén, nem úgy fogom bemutatni, mint talán várnák. Nem idézem a tudósokat, akik sikerrel végezték kísérleteiket Canberra vagy Sydney laboratóriumaiban, nem sorolom fel az európai származású sportolókat, akik ausztrál színekben indultak az olimpiákon, sem a nagy földrész sivatagi kincseit feltáró úttörőket. Arról beszélek inkább, mi módon „lódították meg” ezek az európai jövevények a mindennapi életet, hogyan változtatták meg az itteni életstílust. A konyhában például valódi forradalmat keltettek! Akik még emlékeznek a háború előtti időkre, mind azt vallják, hogy ausztrál étterembe csak az tette be a lábát, aki, szegény, rákényszerült. Az éttermi ebéd bizony nem volt valami ínycsiklandozó, hiszen a klasszikus ausztrál konyha – mellyel volt szerencsém találkozni még a Sohasoha föld néptelen, eldugott zugaiban – alapétele az ürühús, mentamártással. Ehhez társulnak még az ízetlen zöldségfélék, melyeknek „a lelkét is kifőzték”. Nem tudom, az eltérő fajta okozza-e vagy a másféle talaj és művelési módszer, elég az hozzá, hogy az ausztrál főzelékféléknek nincs meg az a becsületes sárgarépa- vagy zöldborsóízük, amit mi itthon megszoktunk. A konzervzöldséget vagy – gyümölcsöt rendszerint mesterségesen színezik, úgyhogy a küllemük pazar, ám az ízük nem valami elragadó. Nézni jó őket. Enni rossz. Ami viszont az ivást illeti, az ausztrál ember naphosszat valami méregerős folyadékot kortyol, amit megszokásból teának neveznek. Egyszerű teaesszencia, s a legtöbbször néhány csepp tejjel vagy tejszínnel enyhítik, valószínűleg a

szervezet önvédelmi mechanizmusa tiltakozik ilyenkor a teinmérgezés ellen. És még azt mondják, az angolok isznak erős teát! Kacagnom kell! Aki azt állítja, hogy az tea, az még soha sem kóstolta Ausztrália kedvenc italát. A darwini repülőtéren, amikor délnek tartó lökhajtásosunk leszállt tankolni, az utasokat megkínálták ilyen magas fokú, hogy úgy mondjam, felfokozott teával. Az embernek az az érzése, hogy megáll a kanál a szurokfekete lében, a léghűtés ellenére kiveri a verejték, pulzusa lázasan dobolni kezd. Ez a tea aztán végigkísért a későbbiekben ausztráliai vándor-utamon, kilométerek ezrein át. Találkoztam vele King's Cross elegáns éttermeiben éppúgy, mint a sivatagban, ahol a kis teafőző üst a vándor elválhatatlan kegytárgya. Ha hőség van, azért teázik az ausztrál ember, hogy lehűljön, ha meg hideg van, hát azért, hogy fölmelegedjen. Hajnaltól éjjelig ömlik az ausztrál torokba a tea. Vagy tán még éjszaka is, hiszen a kis vidéki hotelszobákban is mindig van teafőző felszerelés. A szállodatulajdonosok nyilván nem vennék a lelkükre, hogy a vendég öntözetlenül hervadozzon éjféltől – mikor is a hallban megkapja az utolsó csészényit – reggel hatig, amikor ébredés után, ha kér, ha nem kér, nyomban odatolnak az orra alá egy jókora bögre „early morning tea”t, vagyis kora reggeli teát. Ennek elfogyasztása azonban még korántsem oldoz fel a reggelizőasztalnál felszolgált normál teaadag bekebelezése alól. A munkás vagy hivatalnok ezenfelül külön teaszünetet is kap munka közben. Teát kaptunk a Kosciusko-hegy tövénél lévő menedékházban, ahová elvergődtünk végre, mikor autóbuszunk, az ausztrál tél kellős közepén – júliusban – a nagy hófúvásban elakadt. És termoszból kínált bennünket

a rendőr, ugyancsak teával, amikor a trópusi dzsungelen hatoltunk át a pápua területre és Új-Guineába.10 A konyhaforradalom a kávé betörésével kezdődött. Fogyasztása rohamos iramban nő, természetesen a tea rovására. Az olasz eszpresszó térhódítása az ausztrál ég alatt olyan mérvű változásokat indított el, melyeknek jelentőségét minden ide érkező felmérheti. KONTINENTÁLIS ÍZ Minél több közép-, dél- vagy keleteurópai bevándorló talált itt új hazára, annál több egyszerű, ám annál bámulatra méltóbb igazságról szerzett tudomást Ausztrália. Egyebek közt kiderült, hogy a kenyérnek – sem külsőre, sem ízre – nem kell feltétlenül vattára emlékeztetnie, továbbá, hogy a mentamártáson kívül a vállalkozó kedvű emberiség feltalált még jó néhány más szószt is a húsételek ízesítésére. Kiemelték a feledés homályából a halat és a baromfit, sőt ma már az ország szívébe is szállítanak a halászközpontokból repülőgépen tengeri halat. De makacsul tartja még magát a gyümölcssaláta: ezt a teljesen íztelen, színes konzervvagdalékot a haladásnak ellenálló vendéglőkben desszertként tálalják. Ezzel szemben egyre több ausztrál tartja finom eledelnek az olasz pizzát, a magyar gulyást, a túróból készült balkáni ínyencségeket vagy a jókora skandináv szendvicseket, s megkedvelték a csiperkegombát is. Többször is kotyvasztottam magamnak otthon konzervebédet, s így kíváncsiságból mindig valami mást vásároltam a sarki boltban. Nem lehet írni egy ország életéről, ha nem tudja az ember, mit esznek hétköznap. S 10

A mai Pápua Új-Guinea 1973-ig ausztráliai igazgatás alatt állt. – A szerk.

mit tapasztaltam? A bádogdobozokon büszkén hirdeti a pecsét, hogy „Made in Australia”, a felirat ezzel szemben rögtön tudtul adja, hogy tartalma „kontinentális stílus”ban készült, más szóval megfelel az óeurópai ízkívánalmaknak. A tíz-húsz évvel ezelőtti fényképeken úgy festenek az ausztrálok, mintha öcsiké felvette volna a bátyja ruháját. És lám, az európai szabók megmutatták nekik, hogy a pompás ausztrál gyapjúból lehet nagyon is elegáns – krumpliszsákra egyáltalán nem hasonlító – öltönyöket varrni. A kalaposnők magukkal hozták a párizsi és római divatdiktátorok előírásait, bár a rengeteg toll- meg virágdíszt úgy rakták fel, hogy az azért hagyott hátra némi kívánnivalót. Kérem, ne értsék félre, amit mondtam. Az európai jövevények sorsa korántsem fenékig tejfel. Ausztrália tartja a régi elvet: „szeretném, de félek is tőle”. Nem ellenséges a bevándorlókkal szemben, épp ellenkezőleg, szeretné őket minden módon ott fogni állandóra, de a törvények paragrafusai közt meg az átlag ausztrál mentalitásában kísértenek még azoknak az időknek a csökevényei, amikor ez a déli földrész pápább akart lenni a pápánál, vagyis britebb, mint maga Nagy-Britannia. VIZSGA – SAJÁT TANKÖNYVBŐL Az egyetemet, főiskolát végzett új, európai bevándorlók szakmai képesítésének elismerése az egyes államokban más és más elbírálás alá esik. Legtöbbször nehéz vizsgákon kell átesniük, mielőtt saját szakmájukban elhelyezkedhetnek. Az utóbbi időkben azonban mind gyakrabban kap hangot a józan ész, s kissé lankad a hév, mellyel a nem ausztrál egyetemeken szerzett tudást felülvizsgálják. Ez a folyamat állítólag egy nevezetes esettel indult: egy bizonyos orvost le akartak vizsgáztatni

annak a tankönyvnek az anyagából, amelynek ő maga volt a szerzője! Még Európában írta, mielőtt kivándorolt Ausztráliába. Így a logika törvényei szerint helyet kellett volna cserélni a vizsgázónak és a vizsgáztatóknak, hisz az előbbi nyilvánvalóan mindenkinél jobban ismerte a saját könyvét. Más kérdés, hogy milyen paradox helyzet állt elő az új bevándorlók keresésében. E célból speciális ausztrál csoportok járják a világot. Olaszországból, Görögországból, Németországból és Hollandiából például eleddig valósággal áradtak a bevándorlók; az utóbbi időkben azonban jócskán megcsappant a számuk, meg a kedvük. Spanyolország saját gazdaságát kívánja fejleszteni, s hogy ne fenyegesse munkaerőhiány, megszakította az Ausztráliával kötött bevándorlási egyezményt. Ausztrália így, jobb megoldás híján, Törökországból hozat örményeket, Egyiptomból pedig görögöket!… Ugyanakkor megfigyelhető a született ausztrálok állandó kiáramlása az országból. A dolog annál is fájdalmasabb, mivel ezek többnyire kiváló szakemberek, tehát ahhoz a kategóriához tartoznak, amelyre a káderhiányban szenvedő fiatal országnak épp a legnagyobb szüksége lenne. A London ködös ege alatt praktizáló ausztrál orvosok vagy fogorvosok csupán töredékei e különös kivándorló-folyamnak. Írók és színészek is hosszú éveket töltenek távol szülőhazájuktól, mert London vagy New York nagy kultúrközpontjaiban jobb szakmai lehetőségeket lelnek. A tudósok kedvezőbb kutatási körülményekhez jutnak a gazdagabb országokban. Mert hiába: annak a 14 milliós nemzetnek ott lenn, a világ peremén nem telik még magas szintű, modern tudományos kutatóintézetekre, a világnak viszont egyre kevesebb szüksége van dilettánsokra…

… S A JÖVEVÉNY MEGETTE A KEDDET Régebben, amikor a naptár még ritkaságszámba ment, a kietlen ausztrál puszták magányában élő emberek úgy boldogultak, ahogy tudtak. Egyikük például mindig vasárnap este sütött „damper”-t, vagyis hagyományos lepényt, melyet a tűzhely hamujában sütöttek azokon a helyeken, ahol nem volt sütőkemence. Mákkal készült és sütőporral, vagy ahogy ők mondják: „dinamittal”. Afféle hamuban sült pogácsa. Ma már inkább csak kíváncsiságból eszik, ám az első telepeseknek a „damper” volt a szó szoros értelmében a mindennapi kenyerük. No és ama bizonyos „remete” hét egyenlő részre osztotta be a lepényt, a hét napjainak megfelelően. Aztán, világos, egy-egy rész egyúttal mindig a napi élelmet jelentette. Nem volt rossz ötlet, mivelhogy a nehéz munkát végző ember, ha valamiről, hát az ételről biztos nem feledkezik meg, így a naptár mindig pontos volt. Egyszer azonban valami vándor eltévedt a pusztaságban, s betért a remetéhez. Épp keddi napon történt a dolog, és a vendéglátó házigazda azon nyomban lemondott a napi adagjáról az éhes jövevény javára. Kényelmesen letelepedett a hívatlan vendég, maga elé vette az egész lepényt, és bicskájával jókora karajokat szelt belőle, a házigazda meg csak krákogott, köhécselt s más, diszkrét jelekkel is tiltakozott a falánkság ellen – de hiába. Teltmúlt az idő, s a precíz naptárból egyre több tűnt el a vendég gyomrában. Végül a gazda nem bírt tovább uralkodni magán, s fittyet hányva a vendéglátás szent törvényének így kiáltott: „Elég már, az ég szerelmére, elég!. Megetted nekem a keddet, aztán a szerdámat, most meg már a csütörtök reggelbe is belekezdtél!”

Állítólag a vendég hamarosan szedte a sátorfáját s távozott, mert azt hitte, vendéglátója belebolondult a magányosságba. A házigazda meg, mit tehetett volna: nekifogott, és új naptárt sütött… MILYEN A NYAKKENDŐD? Ha az ausztráliai művelődésről esik szó, mindig szem előtt kell tartanunk, milyen kevés ember él ebben az országban, s milyen irdatlan nagy térségeken. A kezdet viszonylag közeli időkbe nyúlik vissza, s nagyon nehéz volt. Hunter kormányzó 1796-ban közölte londoni feletteseivel, hogy „sehol a világon nem találhatók jobb, s ugyanakkor elhanyagoltabb gyermekek”, mint

Város a sivatagban Canberra – az ország fővárosa

Kijelölt gyalogátkelőhely (Sydney) (Székely Tamás felv.) Melbourne

Brisbane Fedett járda Melbourne-ben (Székely Tamás felv.)

Darwin – Ausztrália trópusi központja Darwin – a ciklon pusztítása után (1974) ► Hobart – Tasmania fővárosa

Adelaide Perth

Fehér hasú tengeri sas

Pelikánok

Fekete hattyú

Pingvinek a Macquarie-szigeten

Fekete vállú kánya és díszes morélia kígyó küzdelme Emut etető nő (Melbourne) (Székely Tamás felv.) Koala „mackó” (Székely Tamás felv.)

Szürke óriás kenguruk a melbourne-i állatkertben (Székely Tamás felv.)

Sydneyben. 1835-ben megállapítást nyert, hogy a városban lakó 3700 gyermekből legalább másfél ezer nem részesült semminemű oktatásban, noha iskolaköteles korba lépett. A várostól távol eső területeken pedig a helyzet hasonlíthatatlanul rosszabb volt. Alig száz évvel ezelőtt Új-Dél-Wales államban még 150 000 14 éven aluli gyerekből 97 000 nem járt iskolába! Az első világháború alatt pedig a sorozásnál kiderült, hogy az analfabéták aránya jóval nagyobb, mint hitték volna. A nagy oktatási hullám egy évszázaddal ezelőtt kezdődött Ausztráliában. Az előző nemzedékek még úgy vélték, a bátraké a világ. Az utódok viszont hovatovább meggyőződhettek róla, hogy az iparosodás és technika korában azoké lesz a világ, akik többet tudnak. Mi több, olyan vélemények is elhangzottak, hogy ha már a vallás nem volt képes az embert a jó erkölcs és kötelességtudás útjára terelni, hát elérkezett az idő, hogy vallás nélkül próbálják meg mindezt a lelkekbe plántálni. Logikus következményként 1872-ben Victoria állam parlamentje megszavazta az egyházi iskoláktól az állami támogatást megvonó törvényt. Példájukat követte a többi állam is, következésképp Ausztrália egyike lett az első országoknak, melyek bevezették az ingyenes és kötelező, általános világi oktatás alapelvét. Az oktatásügy mai napig az egyes állami hatóságok hatáskörébe tartozik, tehát nem egységes az egész ország területén. A kimutatások szerint minden negyedik gyermek – gyakran vallásos szervezet kezében lévő – magániskolába jár. A gazdag csemeték számára a brit „public schools” mintájára szervezett, roppant drága iskolák működnek. Igaz, nem annyira sznobok, mint az angol mintakép, de e fiatal nemzet életében így is kivételes jelenségnek mondhatók. E tanintézményekben különös gondot

fordítanak a sportra és az internátusi élet megszervezésére, továbbá viszonylagos függetlenséget teremtenek az idősebb tanulóknak, akik viszont kötelesek jó irányban befolyásolni kisebb társaikat. Így a „public school” falai között valamiféle elit nemzedék „sorozatgyártása” folyik, noha a társadalom nem rajong e magasröptű célkitűzésért. Amennyire módom volt megfigyelni, a kikerülő abszolvensek afféle véd- és dacszövetségre lépnek egymással, nem annyira az elitség, mint inkább egymás kölcsönös tömjénezése alapján. Ennek egyik mozgatórugója az örökölt vagyon. Szövetségüket nemcsak a rendszeres találkozók, gyűlések erősítik – hosszú évekkel tanulmányaik befejezése után is – hanem egyezményes jeleik is, mint például bizonyos mintájú nyakkendő, melyről a tömegben nyomban s csalhatatlanul fölismerik egymást. EGYSZEMÉLYES TANTESTÜLET Délután fél öt tájban az ausztráliai nagyvárosok utcái megtelnek a hazatérő iskolások csoportjaival. A fiúk öltözéke kellemes és fesztelen jobbára megfelel az angol szabás követelményeinek, ám a lányoké minden, csak nem csinos. Tetőtől talpig, más szóval a kalaptól a harisnyáig – pamutharisnya! – komor sötétkékbe vagy feketébe vannak bújtatva, ami nemigen illik a verőfényes utcákhoz. Az újsütetű bevándorlók Európához szokott agyukkal bámulva észlelik, hogy a tantervben, hogy úgy mondjam, nem teng túl a tudomány. E téren az oktatási rendszer a brit és amerikai ötletek sajátos keveréke. A mi fogalmaink szerint például elég furcsa előírás, hogy a tanítónő munkaviszonya, ha férjhez megy, automatikusan megszűnik. Újabban a munkaerőhiány hozott e téren – némely helyütt – némi változást, s Új-Dél-Wales állam

teljesen eltörölte e tilalmat, de még messze vannak a helyzet gyökeres megoldásától. (Egy tanítónő például csupán 90 százalékát kapja a jövedelemnek, mely ugyanolyan képesítésű és ugyanannyi éve dolgozó férfi kollégáját megilleti.) Az alacsonyabb rendű iskolatípusok oktatási színvonalát állandóan vitatják, ezzel szemben a felsőoktatás – egybehangzó vélemény szerint – komoly tudásanyaggal gyarapítja a hallgatókat, és szakmailag is megalapozza őket. Érdekes vonása ezeknek az ausztráliai intézményeknek, hogy az egyetemisták egyharmada esti tanfolyamokra jár, tehát dolgozó emberek, akik így szereznek egyetemi végzettséget. Az oktatási rendszer sajátos részét képezik Ausztráliában azok az általános iskolák, ahol a tantestület egyetlen tanárból áll. Kis településeken, vagy ahol akár csak néhány ház van egy rakáson, távol a vasútállomástól vagy aszfaltos úttól, tíz-húsz különböző korú gyerek verődik össze. Egyetlen tanító foglalkozik velük. Nehéz feladatát úgy oldja meg, hogy a nagyobb gyerekek is tanítják a kisebbeket, ezenfelül számos, kifejezetten az ilyen iskolatípus számára kidolgozott segédeszköz áll rendelkezésére, így szemléltető filmek, lassú fordulatszámú lemezre felvett előadások, kiegészítő rádióadások. Ez a tanítási módszer aztán oly népszerűvé vált, hogy – mint mesélték nekem – nagyvárosi szülők is szívesen íratják be gyerekeiket az ott felállított speciális, egytanítós iskolákba. 1914-ben Victoria és Új-Dél-Wales állam bátor kísérletbe kezdett: levelező oktatás indult az ember nem járta ciheresek mélyén élő, vagy egyéb okból iskolába járni nem tudó – például mozgássérült – gyerekek számára. Az ilyen tájakon egyszer egy héten kisrepülőgép hátán beköszön a postás. Zsákjában a tananyag. A szóban forgó

esetben, melyről tudomást szereztem közelebbről is, 32 tanító buzgólkodik szorgosan azon, hogy 2000 kilométeres körzetben szétszórt „osztálya” – 1370 tanuló – tudásvágyát csillapítsa. Induláskor a postás magával viszi a gyerekek küldeményét, dolgozatait, bizalmas leveleit, mert sok olyat is megvallanak a távtanárnak, amiről szüleiknek nem mernek szólni. A posta ezt a szolgáltatást díjmentesen végzi. A tanító figyelemmel kíséri tanítványai fejlődését, érdeklődését; ha például a gyerek feltűnően sokat kérdez a madarakról, a legközelebbi küldeményben meglepetést talál: madárkönyvet, mely megadja kérdéseire a választ. Megy a levél, jön a levél, s talán ez a gondolatcsere csökkenti a magány, az elhagyatottság érzetét ezen a hatalmas kontinensen. TANTEREM – FALAK NÉLKÜL Alice Springsben – ez a kis település csaknem pontosan a Baktérítőn fekszik – felbukkannak néha a pusztaság magányos lakói. Sok cserzett bőrű vándorral találkoztam az utcán, némelyikük több száz kilométer nehéz és veszélyes utat tett meg csak azért, hogy más arcokat is lásson, ne csak a háza táján már ismerteket. Alice Springs, azt hiszem, nagyobb érzelmi töltetet sugároz ki egyetlen nap, mint valamely milliós város egy egész hét alatt. Itt van ugyanis a „Királyi Repülődoktor-szolgálat”, meg a „Rádió-iskola” központja, a távoktatásnak e másik, érdekes formája, melyet 15 éves korukig vehetnek igénybe a „remete-gyerekek”. Ellátogatok ebbe az iskolába. Stúdióival úgy fest, mint egy modern rádióállomás. „Óra előtt mindig névsorolvasást tartok” – meséli Marie Mahood asszony, az egyik tanárnő. S az éter hullámain át pillanatok múlva befut a: „Jelen!” Alighanem ez a világ legnagyobb tanterme: 272 000 négyzetkilométer, így aztán a tanulók igazán nincsenek

összezsúfolva. E fal nélküli tanterem csupán egymástól nagyon távolról induló hangokkal telik meg. Ha közeleg a tanítás kezdete, a gyerekek néha 10-20 kilométert vágtatnak haza, habzó szájú lovon, ha épp apjuknak segítettek nyájat terelni, vagy kengurucsordát, esetleg dingó kutyákat hajtottak. 1949-ben indult ez a vállalkozás – meséli Mahood asszony – és a kísérletek után 1951-ben hangzott el az első, tervszerű leckeóra. Ma a „Rádió-iskola” létezését mindenki természetesnek találja. A tanári katedra itt nem más, mint egy léghűtéses stúdió, mert Alice Springsben nem tréfa a hőség. Mély csend honol a stúdióban. A felszerelések közt egy zongora is szerepel, ezen kísérik énekórákon a kórust: a tanítónő megtanítja a dallamot, a szöveget, aztán mindegyik gyermek – saját magányában – beénekli az adott jelre, s mindnyájan összecsengnek. Ilyen módszerrel még rádiójátékokat is ad elő az iskolaszínház, miközben a szereplőket néha 1000 kilométer választja el, s alig van esélye annak, hogy valaha is megláthatják egymást. E rádióiskola hangja azonban nemcsak a sivatagba hatol be. Így tanulnak a világítótorony-őrök gyerekei is, a néptelen északi partszegély mentén szétszórt, a tengerből épp csak kiemelkedő kis szigeteken. Az iskola gondosan megőrizte egy ilyen toronyőr kislányának dolgozatát. Sem ő, sem három testvére nem látott még soha életében két, egymás mellett álló házat. A viharos tenger néha hónapokra elvágja a családot minden szállítástól, ilyenkor teljesen magukra vannak hagyatkozva, saját erejükben bízhatnak csak. A négy gyerek jól tanul. A kislány írónő szeretne lenni. Lehet, hogy ez csak afféle gyermekábránd. De egy regényt mindenképpen meg kellene írnia: saját gyerekkora történetét…

MÉG MINDIG ALICE SPRINGS Más egyéb furcsaságok is láthatók itt. A házacskák mellett kis úszómedencék, zöld gyep, virágágyások. Mert Alice Springsben bőséggel van víz, nem szűkölködik, mint más települések. Ausztrália térképén gyakran találunk női neveket; mellesleg többnyire az olyan települések viselik, melyeknek férfi lakossága kényszermagányra van kárhoztatva. A szóban forgó Alice épp a távíróhálózat egyik építője, Mr. Todd felesége volt. Az oázis szélén még láttam azt a kőből faragott házat, mely a Nagy, Szürke Káoszon átvezető távíró úttörőinek keze munkája. Mert nagyon régi történet ez, abba az időbe nyúlik vissza, amikor a településen nem volt még se mozi, se szálloda, se léghűtés, sem olasz étterem. 1870. szeptember 15-én pontosan du. 4 órakor verték be az északi Darwin földjébe az első távíróoszlopot, a kikötőben horgonyzó királyi naszádok díszsortüzének kísérete mellett. A parafa sisakos, szakállas urak harsányan éljeneztek: Hurrá! Két héttel később elindult délről az úton a másik csoport. Kétesztendei verejtékes munka után találkoztak. A munkásokat elgyötörték a trópusi esők, a homokviharok, összecsípték a moszkitók és más bogarak. Éjjelente a fehér ember behatolásától saját földterületét védelmező bennszülöttek támadták őket. Összesen 36 000 távíróoszlopot vertek le ezen az útvonalon, holott akkortájt egész Ausztrália népessége nem tett ki többet másfél milliónál, és az is többnyire a tengerpartokon tömörült. Végre száguldhatott tehát a sürgöny, a Sivatagon át, Adelaide-ből Londonba; eljuthatott egy fél világon át a birodalom fővárosába. Alice Springs ma teherrakodó állomás. Itt találkozik össze az Afgán az Asfalttal, vagyis az Afgán nevű, délről

futó, keskeny nyomtávú vasút a hivatalosan Stuart útnak nevezett műúttal. Az Afgán nevével a valaha Afganisztánból hozatott tevehajcsárok emlékét örökíti meg. Tevéik nélkül ui. nem lehetett volna végrehajtani sem a híres felfedező utakat, sem az aranykutatásokat, de még a közönséges telepesség se jöhetett volna létre. A 40 tevéből álló karavánok egyenletes léptekkel ringatództak a sivatag homokján, vitték a munkásoknak a postát, az élelmet, szállították a mérőeszközöket, kútfúró felszereléseket. Visszaútban felrakodták a gyorsan alakuló farmokon a gyapjúbálákat. Egy „hátas”-teve napi 150 kilométert is képes megtenni, de a málhás állatok ennél jóval lassabban haladnak. J. Holmes, marree-i rendőrőrmester ma nyugdíjas, de hajdan a világ alighanem legnagyobb körzete, egy 1200 kilométer alapvonalú és kb. 400 kilométer magas földdarabon volt felelős a rendért. Ha üldözőbe vett egy bűnözőt – mint mesélte rendszerint három hónapig távol volt otthonról. Egy hajcsár, meg egy tolmács kísérte, aki ismerte a környékbeli törzsek nyelvjárásait. Négy teve vitte a bőrzsákokat a poggyásszal, további három a „hátas” szerepét töltötte be. AZ UTOLSÓ AFGÁNOK Alice Springsben megismerkedtem az utolsó afgánok egyikével. Mert hiszen amióta a karavánokat felváltották a Diesel-motoros teherautók, nincs szükség többé hajcsárokra sem. Sokan közülük épp a vasútnál dolgoznak, ilyen különös az élet. Az afgánok rendszerint nem léptek házasságra más népek asszonyaival. Elvétve akad csak kétlábú eredménye a tranzakciónak, melyben a tevehajcsárok bennszülött nőket vásároltak törzsüktől az ausztrál sivatagban.

Épp Alice Springs-i tartózkodásom alatt hunyt el a helybeli aggok házában a 78 éves Salli Mahomet. Az aranyláz idején érkezett távoli hazájából Ausztráliába, szerszámokat, felszerelést és élelmet szállított tevéivel a bányászoknak. Később afféle vándorbazárral házalt, s a néptelen tájak magányos házaiban kínálta a portékáját. Viharos élete után békésen nyugszik most e különös város temetőjének muzulmán parcellájában. A tevehajcsárok honosították itt meg a datolyapálmát. Az első fák Abdul Kadir kis kertjében hoztak termést, de ma már meddők. Gazdájuk sem él. Önmagában e tény nem rejt semmi természetfelettit. Nem kertészüket gyászolják a fák. A dolog sokkal egyszerűbb: az ausztrál rovarok nem vállalják a datolyavirág beporzását, így Abdul – ő tudta csak, hogy mi módon – saját kezűleg hordta át az életadó port az egyik virágról a másikra. Különben is, senkinek se fontos a datolyafa, hiszen a préselt gyümölcsöt celofán csomagokban, készen lehet megvásárolni. Feleslegessé váltak az emberek, feleslegessé állataik. A szélnek eresztett, elvadult tevék ma közutálatnak örvendenek, lelegelik a csodás spinifex gyepet, s így – ebben minden ausztrál egyetért – könyörtelenül irtani kell őket. Ez a fűfajta jól tűri az aszályt, s már a legcsekélyebb esőcske növekedésre serkenti. Hizlalja a szarvasmarhát több száz kilométeres vándorútján élete utolsó állomása, a vágóhíd felé. Megkönnyíti ez a fű a teherautók gördülését a hepehupás utakon és kiszáradt folyómedrekben, tetőfedőnek, s matractölteléknek egyaránt alkalmas. Ám ezzel még korántsem zárul a tevék bűnlajstroma. Ausztráliát hosszú sövénykerítések szelik keresztül-kasul, védelemképp a dingók s egyéb állatok vándorlása ellen. A tevék azonban széttördelik ezeket a kerítéseket, pusztán testsúlyukkal, nekidőlve. Tettükért életükkel fizetnek. Az

ember ugyancsak hamar elfelejtette, hogy nélkülük aligha jutott volna el ilyen gyorsan a Soha-soha föld szívéig. Ám érdemes megemlékezni azokról is, akik – az írek szavajárásával élve – „megtették ezt az utat, még mielőtt létrejött volna”. Ezek közt látjuk azt a John McDouall Stuart nevezetű fiatal skótot, aki 1838-ban egyenest Edinburghból érkezett, kockás csőnadrágban és cilinderben. Úgy tetszik, jellemének legfőbb vonása a konokság volt. Fél esztendeig tartott akkor a hajóút Ausztráliába, és a nagy kontinens központját még a teljes ismeretlenség homálya fedte. Ötször kísérelte meg Stuart, hogy délről északnak átvágjon Ausztrálián, míg végre vállalkozását siker koronázta. Néhány embert vitt csak magával, némi liszt- és szárítotthús-készletet. Fél vagy egy évig tartott minden út, s minden alkalommal beljebb hatolt. Voltak időszakok, amikor csaknem teljesen megvakult, éhség és skorbut gyötörte, ám ő nem adta meg magát. Negyedszerre feljutott a központi rész legmagasabb csúcsára, és ott, 1600 kilométer távolságnyira a parttól, kitűzte a brit lobogót. Útinaplójába pedig ezt írta: „Bár tudatná a bennszülöttekkel e jel, hogy elérkezett immár számukra a szabadság, a civilizáció és a kereszténység hajnalhasadása…” A bennszülöttek azonban alighanem úgy vélték, túl korai még az ébresztő, mert hadi színekre mázolva magukat bumerángzápor alá vették az expedíciót, s a fehér jövevényeknek csak az éj leple alatt sikerült ép bőrrel elmenekülniük. ELDORÁDÓ SZÜLETÉSE A bennszülöttek ellenséges indulata a következő expedíciók útjait is végigkísérte. Az ausztrál őslakók számára a lovon ülő, fehér emberalak a legendákba vesző múlt ijesztő kísértete volt.

Következő útján Stuart néhány lova elhullott a vízhiánytól, két embere pedig faképnél hagyta és elszelelt. Nyolchónapi menetelés után – 1862. július 28-án – Stuart kis expedíciója elérte az Indiai-óceánt. Erejük fogytán volt, s a tény oly hihetetlennek tetszett, hogy az élen haladó Stuart többször egymás után kiáltotta feléjük: „A tenger! Itt a tenger!” – míg végre képesek voltak felfogni. Stuart megmosta a kezét, arcát, majd az elcsigázott, kiéhezett, rongyos kis csapat vigyázzállásban felsorakozott egy fánál, melyről előbb letördelték az ágakat, s felhúzták erre a faárbocra Union Jacket,11 parancsnokuk belehímzett nevével. Háromszoros vivátot harsogtak a királynő és a walesi herceg tiszteletére, s mindezek után egy vízhatlan tartályban elásták a fa alatt a dokumentumot, mely az utódoknak számot adott az utazókról és felfedezésükről. Stuart elővette naplóját és feljegyezte: „Bízom benne, hogy ha majd e szépséges vidéket betelepítik, néhány év alatt a brit korona egyik legfénylőbb drágaköve lesz. Azt hiszem, ez a legtermékenyebb föld, amit valaha is teremtettek az emberiség javára. Bőségben van édesvíz. Temérdek a fafajta. A folyók halban s vízimadárban gazdagok. A jelek dús arany- és egyéb nemesérclelőhelyekre vallanak…” így született a legenda e tájak mesebeli gazdagságáról. Négy és fél hónapig tartott az út vissza, Adelaide-be. Stuart ekkor már oly kimerült volt, hogy két ló közé felfüggesztett hordágyon utazott. Négy évvel később halt meg, Londonban. Útinaplója megjelenésének másnapján… A Soha-soha föld is megélte a maga aranylázkorszakát. Spekuláltak a földdel, gyapotültetvényeket létesítettek. A kiskirályok észak nagy legelői felé hajtották nyájaikat. 11

Union Jack (ang.) – a brit birodalmi lobogó népies elnevezése

Olyanok vágtak neki az útnak, akik a hatalmas térségekről annyit tudtak csupán, amennyi a sarki söntésben egy korsó sör mellett megütötte a fülüket. A sivatag homokján fehérlettek később csontjaik, akik pedig túlélték a kalandot, azokban volt valami Stuart konokságából. Harcoltak a malájok és a kínaiak ellen, amikor azok a Timor-tenger felől behatoltak erre a területre, verekedtek egymással a földért: ők voltak a Soha-soha föld fehér lakosságának az ősei, még mielőtt beözönlött volna Európából a második világháború után a hatalmas, új bevándorló hullám. Az Afgánnak nevezett vasút pontosan követi a Stuart jelölte utat. Száz esztendővel ezelőtt kezdték építeni, s a munkálatokat közvetlenül a háború előtt fejezték be. A vasút hőskorszaka már alighanem leáldozott. Dieselmozdony húzta, léghűtéses expresszek suhannak a síneken. Alice Springsben, a pályaudvar egyik mellékvágányán még láthatók a kehes gőzmozdonyok, melyeket viszonylag nemrég vontak ki a forgalomból. KENGURU – KALAPBAN Fél évszázadig folytatott meddő vitát a parlament az autóútról, mely Alice Springsből vitt volna tovább, észak felé. Végül beszállt a vitába a japán hadsereg is, s útját – szigetről szigetre – egyenest Ausztráliának vette. Az aszfaltút ügye egyszeriben fellendült, mihelyst szót kértek, Darwin fölött dörögve, a japán bombázók, s már hallani lehetett az új-guineai dzsungelen át az ausztrál föld felé menetelő japán gyalogság lábdobogását. Az illetékesek 5 millió fontot szavaztak meg, s 1600 km hosszúságban 90 nap alatt elkészült a sokat vitatott út. Ma köznyelven csak Asfaltnak nevezik. Teherautók közlekednek rajta, akár 40 tonnás rakománnyal is.

Éjjelente megállnak az út peremén, a sofőrök tábortüzet gyújtanak és teát főznek, melybe, hogy aromásabb legyen, néhány levélke eukaliptuszt is raknak. Gyakran fárasztó sártengerek és hepehupák után hajtanak ki az Asfaltra, ahol aztán félezer kilométerenként van egy-egy szerviz, faárnyékban megpihenni pedig csak 300 kilométer után lehet. Három napig tart az út Darwinba. Természetesen nem beszélek itt a rekordteljesítményekről. Liz Taylor fogadásból 10 óra alatt végigrobogta az 1600 kilométert XK 120 típusú Jaguárján. De az igazság kedvéért hozzá kell tennünk azt is, hogy Alice Springsben Taylort már tárt karokkal várta a rendőrség, letartóztatták, amiért túllépte a megengedett sebességet, és csak kaució ellenében bocsátották szabadon. Autója orrán éktelenkedett egy útközben elgázolt kenguru földi maradványa. Mesélték, hogy egyszer két lengyel meg egy cseh hajtott az Asfalton. Unalmukban lelőttek egy kengurut, aztán egy mérföldkőnek támasztva – jó hecc – felöltöztették: ráhúzták a cseh zakóját, kalapot nyomtak a fejébe, majd lefényképezték. Ám a szegény pára csupán megsebesült s elkábult, aztán – még mielőtt levetkőztethették volna – felugrott, és nyaka közé szedte a lábát! Öles szökellésekkel távolodott a három kővé meredt utazó látóteréből – és magával vitte a zakóban a cseh egész keresetét, kerek 400 ausztrál fontot… Ilyen morális poénnal végződött a história: nem szabad kínozni az állatokat! Különben a szegény állat a vérveszteségtől nyilván hamarosan kiszenvedett. Elképzelhetjük, milyen képet vághatnak az emberek, ha majd megtalálják ezt az elegáns ausztrál gyapjúszövetbe öltözött kengurucsontvázat, zakózsebében a tekintélyes összegű tárcával! Ugyan mivel

szerzett ennyi pénzt? – gondolják majd. – Cirkuszban szerepelt, vagy netán más úton-módon…?

Ausztrália szívében Sokáig csengett a telefon, míg végre a sötétben, álmos fejjel megtaláltam a kagylót. Kurta mondatot hallottam: „Itt O'Leary doktor! Negyedóra múlva érkezünk…” Percekbe telt, míg magamhoz tértem s felfogtam, miről van szó. Hát persze: Queenslandben vagyok. Ausztrália szívében. Valahol délen, úgy ezer mérföldnyire mögöttem maradt Sydney, a nagy világváros, a maga felhőkarcolóival és város méretű kerületeivel, hogy csak egyet említsek: Woolloomoolooval. E kerület neve még az ausztrál őslakosok nyelvéből származik, kimondva kb. „lulumulu”nak hangzik, s utolsó szótagja hangsúlyos. E szó a nyomdászok és korrektorok réme, mondanom sem kell. YABBA Charleville-ben, ebben az álmos kisvárosban, ahol két napja vagyok, az ember szemtől szembe kerül a nagy legelők, a magány, az úttörők Ausztráliájával. Nem kétséges, hogy az „igazi” Ausztrália épp Sydney, a bankházakkal és nemzetközi kerülettel, ahol egész éjjel hullámzik a világ minden nyelvén csevegő, tarka tömeg, ahol színes neonok csábítják kis lebujokba a járókelőket, hogy ott aztán elébük tálalják mindazt, amit csak a szakácsfantázia – Breszttől Vlagyivosztokig, New Yorktól Los Angelesig – kiötlött. Én azonban a juhtenyésztő kis településeken éppoly erősnek éreztem az ország szívverését. Queenslandben a „nagy térségek – kevés ember” tipikusan ausztrál problémája kiváltképp élesen kiütközik. Ezt az államot, mely kb. háromszor akkora, mint Franciaország, 717 000 férfi és 682 000 nő lakja, s ennek több mint egyharmada a fővárosban, Brisbane-ben él.

Régebben, ha valahol, az ember nem járta térségeken baleset történt, az majdnem mindig katasztrófával végződött. Igaz, hogy ha valaki megbetegedett egy farmon, azonnal útnak indították a „yabbá”-t – a bennszülöttek betegséghirdető, egyik felén felhasított botját-, lovasok vagy futárok vitték staféta rendszerrel a városkába, és ha sikerült ott találni az orvost, s hátaslovat is keríteni számára, már néhány nap múlva megérkezett a segítség. Ez azonban, ha szívrohamról volt szó, vagy sürgős operációra lett volna szükség, természetesen már késő volt… Régi ausztrál krónikák feljegyeztek olyan pusztai tragédiákat, amikor csak egy baráti golyó válthatta meg a szenvedéseitől a magányos vándort, vadászt vagy pásztort a végtelen Soha-soha földön. A rádió némileg megváltoztatta a helyzetet. Főleg mióta az adelaide-i Alfred Traeger a nehézkesen szállítható akkumulátorok helyébe bevezette a pedállal hajtható áramfejlesztőt. Ez a „biciklizés” nemcsak a Nagy Magányt oldotta fel, hanem a nyelvet is gazdagította: „átpedálozni a sövényen” annyit tesz, mint rádiókapcsolatot létesíteni. Ha a háziasszonynak van egy szabad perce, gyorsan odatelepszik a készülék mellé, s recepteket cserél, vagy pletykál egy kicsit a tőle 200 kilométernyire lakó szomszédasszonnyal. A tereferét néha tragédiák szakítják meg. Joe két nappal ezelőtt kilovagolt, hogy ellenőrizze az artézi kutat. Félórája sincs, hogy megjött a lova nyereggel, de lovas nélkül. Hívják a szomszédokat, hogy siessenek segíteni. Smith urat felkérik, fésülje át fiaival az Ördög-szakadék menti ösvényeket, Donovan úr ügessen ki a Teve-hajtás és az Asfalt útkereszteződéséhez, David bácsi igyekezzen ki a kúthoz, ahová már útban van az eltűnt három fivére. O'Hara asszonyt kérik, készítsen négy hálóhelyet s valami

meleg ételt a mentőcsoportnak, mely alkonytájt ér a farmjához. Van-e valami hordágyféléjük a háznál? JOHN FLYNN MEGÁLMODTA Bizonyos John Flynn nevezetű férfiúnak – nevét egyébként mindmáig tiszteletben tartják – megesett a szíve a magányos farmok nehéz sorsú asszonyain. Teveháton járta a Soha-soha földet, s látta, mint szülnek a várandósok orvos vagy bába segítsége nélkül, s milyen tehetetlenek, ha megbetegszik a gyerek. Azt is látta, milyen mostohán bánik az élet a fiatal farmerekkel azokon az isten háta mögötti helyeken, ahol egyedüllétre voltak kárhoztatva, lévén hogy nincs az a női személy, aki oda utánuk ment volna. A Tennant Creek-i útelágazásnál John Flynn szerény emlékműve idézi fel azt, aki „álmait megvalósítva terjesztette a földrész fölé az orvostudomány, a repülés és a rádió védőpajzsát”. Amikor közvetlenül az első világháború után előállt terveivel, őrültnek tartották. „Nyilván sokáig volt födetlen fővel a napon az a szegény Flynn'* – sajnálkoztak a messzi városokban az óvatosak, akiktől egy sarokra lakott az orvos. Végül Flynn idealizmusa és Traeger tudása olyan – rádióhálózaton alapuló – könnyen kezelhető segélyrendszert hozott létre, melynek kezelésével még egy gyerek is elboldogul. 1928. május 1-én pedig útjára indult repülőgépén az első orvos, az első hívásra, így alakult meg a Soha-soha föld egyik legáldásosabb intézménye, az Ausztráliára olyannyira jellemző „Repülő-doktor-szolgálat”. BIRODALMUK A TÉR A charleville-i Repülő-doktorszolgálat állomásán Reginald Orr rádiótávírász volt aznap ügyeletes. Nagy mennyezeti ventillátorok hűtik a levegőt a földszintes házban, s alattuk a térképek pontosan

feltüntetik a működési körzet farmjait és repülőtereit. A sztyeppen minden gazdaságnak van saját kis repülőtere, más szóval egy kövektől megtisztított és elegyengetett földdarabja. Mellette széljelző árboc mutatja a szélirányt. Amikor landol a repülőgép, vigyáz, nehogy kódorgó birkákra hajtson. Ez minden… Reginald úr már kora reggel feljegyzett néhány kérést. Az egyik páciens, a térkép szerint, Charleville-től 800 kilométernyire lakik. A többiek sem sokkal közelebb. Eldugott farmjaikon, a rádió mellett ülve, várják a doktort, aki – ha nem sürgős ügyről van szó – rendszerint tizenkettő felé fogad. De már itt is van, belép a rendelőbe, és tanulmányozni kezdi a beteglapokat. A legtöbb pácienst jól ismeri, nem egyet közülük ő segített a világra, másokat a körzeti szemle alkalmával ismert meg, hiszen az orvos rendszeres időközönként körberepüli a rábízott hatalmas területet. A rádiótávírász most kapcsolatot létesít a távoli farmokkal, s megkezdődik a rendelés. Én figyelem a térképet. – Halló, MacNabbné! Azt mondta, Davidnak reggel óta láza van és hányt. Milyen tünetek vannak még ezen kívül? Over. (Vétel) Kis csönd, majd MacNabbné kiegészíti a pár órával előbb közölt adatokat. David kicsit jobban van, már nem hány, újság csak az, hogy a gyerek éjjeliszekrényében találtak egy tisztára nyalt narancsdzsemes üveget. Nem lehet ezt összefüggésbe hozni a betegséggel? Over. Az orvos „összefüggésbe hozza” a narancsdzsemet a panaszokkal. Megadja a kellő utasításokat, majd hozzáteszi: – Én ugyan a legkevésbé sem akarom önt befolyásolni, kedves MacNabbné, csak megjegyzem, hogy engem bizony alaposan elnáspángolt az anyám, ha

elcsórtam tőle egy üveg szilvalekvárt. Mai napig megemlegetem, mert az anyám erős, derék asszony volt. No, isten önnel, MacNabbné. Vége. – Mr. Johnson, én előre megmondtam önnek, hogy a reuma mindaddig kínozni fogja, míg nem kúrálja magát rendszeresen. Tessék szorgalmasan szedni a pasztillákat. Hogy nagyon fáj? Akkor ma és holnap napi hármat a 27esből… A VH-DRA STARTRA KÉSZ Az ausztrál farmok kis házipatikáiban számozva vannak a gyógyszerek. A számozás titkát csak az orvos ismeri, így senki sem vehet be semmit a maga szakállára, hiszen nem tudhatja, hogy kígyómarás elleni orvosság-e vagy hashajtó. Azon a szombat délutánon Charleville-ben véget ért már a munka. Bezárt a bank, a posta, a legtöbb üzlet, elnéptelenedtek a közhivatalok. Csak a rádióállomás működött még, a település szélén, s fogta az éterből érkező emberi gondokat, éberen őrködött, segített, intelmeket, tanácsokat osztott. Az állomás orvosai egyetlen hónap alatt kilenc alkalommal adtak tetanusz elleni injekciót. 109 gyereket segítettek világra, 32 gyereket szállítottak, s 312 beteget vitettek kórházba. Amikor befejeződött a rendelés, visszamentem a hotelba. O'Leary, az ügyeletes orvos, megígérte, ha történne valami a Nagy Magány térségében, s repülnie kellene, felébreszt. Így is történt. A repülőtéren startra készen áll az ügyeletes VH-DRA gép. Ez a hárommotoros kis masina, melynek szárnyán a skarlát jelzés kicsit a máltai keresztre emlékeztet, az orvosszolgálat speciális követelményei szerint készült. Teljes operációs felszerelést is visz, hiszen ha az elsősegélynyújtás nem elég, bizony nemegyszer műtétre is sor kerül. Vadászfegyver is van a gép fedélzetén, s

acéltartályokban édesvízkészlet, hisz itt sose lehet tudni – például egy kényszerleszállás esetén –, mikor lesz az embermegmentőből megmentésre váró. Éjféltájban a rádiótávírász felköltötte az ügyeletes orvost. „ This is an emergency call” – mondta, sürgős segélykérés érkezett. Norman Zeller beszélt, egy Charleville-től vagy félezer kilométernyire gazdálkodó, magányos farmer. „This is an emergency call” – hajtogatta. Akkor lett csak nyugodtabb, amikor meghallotta az orvos hangját. Mint kiderült, 18 éves lánya néhány órával vacsora után heves gyomorgörcsöt kapott. Az apa azt állította, mérgezésről szó sem lehet, a lány ugyanazt ette, amit a többi családtag, és senkinek sincs semmi baja. „Doktor úr kérem, mi lehet ez? Over.” A BAKTÉRÍTŐ A magányos, pusztai házban, épp a Baktérítő vonalán, felcsendült az orvos szava, s a hangszórón keresztül megkezdődött a vizsgálat. A lány jajgatása, melyet az éter hullámai tisztán közvetítettek, nem zökkentette ki nyugalmából az orvost, márpedig ahhoz, hogy valaki 500 kilométernyi távolságból megállapítsa a diagnózist, nagy nyugalomra van szükség. – Figyeljen rám és tegye, amit mondok, Mr. Zeller. Tegye a mikrofont a beteg szájához. Hallja most a lány, amit beszélek? Nyomja meg saját maga a hasát háromujjnyira a köldöktől, aztán haladjon jobboldalt lefelé, és közben közölje pontosan, hol érzi a legerősebb fájdalmat. Egy helyen fáj? Hányingere van? Volt már vakbél-irritációja? Over. Még néhány utasítás, aztán az éterből már – a megfelelőképpen odaillesztett mikrofon nyomán – a beteg szívműködése hallható. O'Leary doktor oly ihletetten vizsgálja a pulzust, mintha kezében tartaná a lány

csuklóját. Az nyögdécselve válaszol a kérdésekre. S amikor a vizsgálat befejeződik, és az egész család lélegzetvisszafojtva várja a diagnózist, megindulnak a szavak Charleville-ből az éteren át: „Heveny vakbélgyulladás. Indulunk. Kora reggel várjon bennünket a reptéren, Mr. Zeller.” Még közli a fájdalomcsillapító számát, hogy a házipatikából kivéve beadhassák a betegnek, s a távkapcsolat ezzel véget ér. A rádiótávírász gyorsan előhalássza az ügyeletes pilótát – fiatal ember még, Grahamnek hívják Annát, az ápolónőt, akinek műtősnői képesítése is van, majd O'Leary maga telefonál a messzi földről érkezett riporternek, vagyis nekem. Zömök, középkorú, rokonszenves férfi az orvos, haja vörösbe játszik, vidám szeme derűs kedélyt sugároz. O'LEARY DOKTOR TÁRSALGÁSA – Miss Ann, szereti nézni a sivatagot a kelő nap fényében? Nem csigázza fel képzeletét a napsugár, mely kedves Charleville-ünk háztetőit bearanyozza? Nem hatódik meg érző szívecskéje a szegény emuk láttán, melyeket brutálisan felver legszebb álmukból a repülőgépünk propeller-berregése? És nyilván nem közömbös az ön számára, ugye, hogy mindezt megírja a kiruccanásunk társa, a kitűnő író? Mert ön kitűnő író, nemdebár, Mr. Wolanowski? – Hazámban meglehetősen eltérő vélemények alakultak ki erről, doktor úr. A többség úgy véli, hogy nem… – De azért a szegény madarakról írni fog, ugye? És remélem, a charleville-i háztetőket bearanyozó napsugárról sem feledkezik meg. – Ha ön úgy kívánja, ám legyen. – Köszönöm. Tudtam, hogy nem fogok csalódni önben. No és mondanom sem kell, ne hagyja ki azt a karcsú lányt

sem, aki az egészségügyi gépen vasárnap reggel suhan segíteni Ausztrália szívébe. – Semmiképp sem hagyom ki. Az olvasó szereti a részleteket. – És tegye hozzá, hogy a lány kecses mozdulattal megigazgatta kis ápolónőfityulája alól előbukó, makrancos fürtjeit. De most látom, hogy ön nem hozta el a fityulát, Miss Ann! Ha az író úr így fényképezi le, azt fogják hinni, nincs is fityulája. – Hogy önnek már kora reggel kedve van tréfálkozni, doktor úr! Gyorsan száguld a kocsi a település alvó utcáin, végül a széles fasorból kihajtottunk a reptérre. O'Leary elengedte „áldozatát”, s a gép körül szorgoskodó pilótához fordult. – Mikor indulhatunk, Graham? – Minden útra kész, doktor. – Hogy az ezüst madár tiszteletkört írjon le a még alvó város felett, majd a felhőkbe fúródva szárnyalni kezdjen a nap felé? – Nem egészen. Ugyanis alacsonyan fogunk repülni, és észak felé. – Nem érzed át kellőképpen a pillanat nagyságát, Graham. Mostantól fogva egy riporter szemével kell nézni a világot. Értettük, fiatalember? A pilóta elnevette magát, s a géphez tolta a lépcsőt. Ha a diagnózis szerint a páciens kibírja reggelig, a „repülő doktor” nem kockáztatja meg az éjszakai leszállást egy idegen repülőtéren, vaksötétben. Erre csak a végső esetben szánja rá magát. Ilyenkor – így magyarázták – rakéták segítségével találja meg a célt, ám az ejtőernyővel ledobott rakéták földre vetett visszfénye miatt a pilóta nem tudja megállapítani, milyen magasan van a gép. Nincs őrtorony, nincs tűzoltókocsi, csak saját magára számíthat. Ha

lezuhan, nemcsak a repülőgép személyzete pusztul el, hanem esetleg a megmentésre váró beteg is. A leszállást tehát nappalra kell időzíteni, az indulást kora hajnalra. O'Leary doktor elmesélt még nekem egy vidám históriát a sírkőről, amit állítólag Új-Dél-Walesben, egy falusi temetőben látott valaki: „Felejthetetlen hitvesem, Doris emlékére állítottam e sírkövet, mely egyúttal kőfaragó mestertudásom mintadarabja is, ára 15 font.” Aztán beszálltunk, a pilóta néhány szót váltott az őrtoronnyal, start. O'Leary doktor röviddel az indulás után már az igazak álmát aludta. A gép végében, az ülésbe húzódva Anna nővér szundikált. Számukra a látvány, mely alattunk kitárult, oly mindennapos volt már, hogy nem jelentett semmit. A berregéstől, mint ahogy az orvos megjósolta, nagy emuk futottak szanaszét. A nap, a doktor ígéretéhez híven, visszatükröződött az ablak üvegén, s lenn, ameddig a szem ellátott, nem volt se ház, se ember. Másfél óra múlva leereszkedtünk egy civil repülőtéren üzemanyagért. Addigra már teljesen kivilágosodott. Néhány kis magángép és légitaxi sorban állt, de természetesen a miénk lett az elsőbbség. „This is an emergency call…” Aztán tovább. Fáradt lehet már a pilóta, hogy olyan alacsonyan kell repülnie. O'Leary közben megkérdezte Charleville-t, mi újság a farmon, ahová repülünk. A beteg nagyon szenved, a gazda már kihajtott a reptérre és vár bennünket. NEM KELL SÍRNI O'Leary doktor közben kialudta magát, energiája visszatért, s hol a nővérrel, hol velem csipkelődik. Hol mindkettőnkkel. Azt mondja, én mint újságíró, ha közelebbről megismerem Ann simulékony természetét, eposzt zenghetek az ausztrál nők jóságáról.

Aztán a burgonyapálinka készítésének módozatait tudakolta, majd szónoklatban magasztalta az ausztrál konyhaművészetet, mivelhogy elég rég megemésztettük már a reggelit. Eszmefuttatást szőtt arról, hogy nem érti, miképp szaporodnak az ausztrálok, hiszen szinte minden nyilvános gyűlésen külön ülnek a nők és külön a férfiak. Szerinte az átlag ausztrál akkor szól csak a feleségéhez, ha azt akarja, hogy közelebb tolja a paradicsomszószos üveget. Végül elmesélte, hogy egy londoni orvos egyszer tilos helyen parkolt, de a kocsi ablaktörlője alá kis cédulát csúsztatott a rendőrnek: „Hússzor kerültem meg ezt a háztömböt. Randevúm van. Bocsásd meg a mi bűneinket…” Amikor visszaért, a törlő alatt várta a rendőr válasza: „Húsz éve kerülgetem ezt a háztömböt. Ha elengedem neked a bírságot, elvesztem az állásomat. És ne vigy minket a kísértésbe…” Az élcelődés, amint Graham megtalálta a leszállóhelyet, abbamaradt. Akadálytalanul landoltunk, nem messze a jelzőárboctól. Ott állt az autó is. A napbarnított, vállas férfi segédkezett a kiszállásnál, a kocsihoz vitte az orvos kézipoggyászát. Negyedóra zötyögés következett a hepehupás homokösvényen, végül megérkeztünk. A háziasszony izgatottan leste az orvost, mint minden anya a világon. Akkor sírta csak el magát, amikor felzúgott a repülőgép és tudta, hogy itt a segítség. Egész éjjel virrasztottak a szenvedő mellett. Amíg az orvosi vizsgálat folyt, mi ketten a pilótával sétálgattunk a farmon. A diagnózis beigazolódott. A folytatás már roppant prózai: szakavatott orvos, plusz legmodernebb sebészfelszerelés, plusz hozzáértő asszisztálás, plusz antibiotikumok – mindez összegezve, rövid idővel a riadó után, sikeres műtétet, majd gyógyulást eredményezett.

És majdnem elfelejtettem: még valami! Mikor kiszálltunk – ezen a tájon, ahol a legközelebbi szomszéd 180 kilométernyire lakik! –, a zsúfolt városban nevelkedett riporter önkéntelenül megkérdezte az orvostól, hogy vajon ott hagyhatja-e a fülkében a zakóját, míg a repülőgép őrizetlenül áll, vagy inkább vigye magával. A felülmúlhatatlan O'Leary doktor ekkor már komoly volt, hisz nem kis munka előtt állt a forró délelőttön, de azért szemrebbenés nélkül rávágta: „Feltétlenül vigye magával a zakót, különben még fel találja venni valamelyik kenguru. Nem is képzeli, milyen szívesen hordanak a queenslandi kenguruk könnyű, nyári zakót, hát még ha külföldi márkájú…!” MORZÉZÓ LÁMPÁK ALBURYBEN A repülés helyzete Ausztráliában teljesen sajátos. Más országokban, melyeket bőséggel szelnek át vasutak és országutak, a repülőgép a közlekedés királya. Ausztrália végtelen térségein sok település csakis légi úton közelíthető meg, a repülőgép itt a szürke hétköznapok része, nem király, hanem szükségszerűség, nélküle kihal az élet. Ausztráliának legutóbbi ottjártamkor 4000 repülőtere volt. Ez a szám azóta természetesen változhatott. Ami a forgalom lebonyolítását illeti, két gigász – az Ansett-ANA magánvállalkozás és a TAA állami vállalat – harcol egymással az utasokért. Valóban különös küzdelem. Az ember azt látja, hogy ugyanabban az órában ugyanannak a repülőtérnek két végéből felszáll két egyforma – de a két konkurrens cég tulajdonában levő – gép, hogy azután szinte szárny szárny mellett repüljenek közös célpontjuk felé. Van még néhány kisebb légi járat, ezenfelül gyakorlatilag az Ausztrál Államszövetség minden tagállamának saját vállalata bonyolítja a légi szállításokat.

Szemem sarkába könnycsepp tolul, amikor felidézem a perthi Wood Airways Pty. Limited vállalatot, mely első itttartózkodásom alatt még javában virágzott, ma pedig már nem létezik. Afféle epizódja volt az ausztrál térségekkel vívott hősi küzdelemnek. Ez a vállalat ugyanis egyetlen géppel közlekedett a nyugati partszegély egyik szigetkéjére. Eredetisége abban állt, hogy a pilóta, a navigátor, a rádiós, a pénzbeszedő és a steward mind-mind egyetlen ember volt: maga Wood úr, a tulajdonos, saját személyében. Ha néhanap (főleg hétfőnként) netán rájött a másnaposság, vagy más sürgős elintéznivalója akadt, szüneteltette a járatot, s így a szigetlakók arra a napra elvesztették a kapcsolatukat a szárazfölddel. Ausztrália légi útjain sok száz könnyű repülőgép cirkál a hatalmas térség szülte, legkülönfélébb feladatokkal. Darwinban például ejtőernyős mentőosztag működik mint baleseti szolgálat. Épp Broken Hillben voltam, mikor Frank Clark pilóta megtalálta a húszesztendős Wilma Evanst (a Bathurst melletti Oberon lakóját), aki akkor három napja tévelygett a bozótosban, s felkutatása már-már reménytelennek látszott. Kietlen tájon, 70 kilométernyire a legközelebbi farmtól, elromlott a kocsija, s mivel nem volt nála se lőfegyver, se konzervféle, három napig koplalt. Mindennap 18 kilométert vánszorgott a legközelebbi víztartályig, éjszakánként fagyoskodott. Mr. Clark a repülőgépével rábukkant a lányra, majd rádión keresztül irányította az operatív csoportot. Hát igen, sokféle alkalmazása lehet a repülőgépnek. Mindamellett a légi hagyományok viszonylag újkeletűek. Nem sokkal több mint fél évszázada, hogy Bill Hart 30 kilométert repült: Penrithből Parramattába. Jóval a második világháború előtt az ausztrál repülőgépek 52 000 tonnányi gépet szállítottak egy új-guineai

aranybányának, a mai, tökéletesített műszerek nélkül, s az akkor szédítőnek számító 4000 méter magasságban. Hősi idők voltak ezek, amikor a szélirányt még úgy állapították meg, hogy feltartották benyálazott ujjukat. 1926-ban pedig a híres sir Charles Kingsford Smith „Dél Keresztje” nevű saját repülőgépével leszállt Brisbane-ben, miután átrepülte a Csendes-óceánt. Mindez arany betűkkel van feljegyezve a repülés történetében. Én azonban egy olyan eseményről szeretnék megemlékezni, mely – azt hiszem – nem oly közismert. Engem, bevallom, tűzbe hozott, s érzésem szerint ez az emlék mindaddig eleven marad, míg csak az emberek becsülni fogják a bátorságot és a villámgyors orientációképességet, ezeket az éppúgy légi, mint földi erényeket. Nos hát, 1934-ben Victoria állam és fővárosa, Melbourne, százéves fennállását ünnepelte. Ennek örömére megszervezték a nagy repülőgépversenyt – az angliai Suffolk grófság Mildenhall nevű helyiségétől Melbourne-ig, s mivel ez az útvonal épp 12 000 mérföld volt, sir MacPherson Robertson ausztrál milliomos első díjként 12 és fél ezer fontot tűzött ki. A 74 bejelentett gép közül csupán 20 felelt meg a Királyi Aeroklub szigorú szabványkövetelményeinek, s végül csak kilenc érte el Melbourne-t. Érdekes, hogy a versenyen induló DeHavilland Comet „Black-Magic”-jének ükunokája az a híres márka, mely „Mosquito” néven vonult be a második világháború történetébe. Drámai kalandot élt át a holland színekben repülő DC2 Uiver legénysége. Miután Charleville-ből – tehát már ausztrál területen – startolt a gép, hirtelen nyoma veszett. Rádióadója nem működött. Viharba került a gép, s egy óra hosszat körbe keringett.

Parmentier, a pilóta, lejjebb ereszkedve megpillantott egy várost, de fogalma sem volt, melyik lehet az, hiszen jószerivel azt sem tudta, hol van. A város – Albury volt. Ettől kezdve villámgyorsan zajlottak az események. A helyi adó közvetítette a polgármester felhívását: minden gépkocsivezető hajtson ki a lóversenypályára, s ott úgy sorakozzanak fel, hogy reflektorukkal megvilágítsák a pályát. Ezek után a helyi elektromos művek az utcalámpák oltó-gyújtó manőverével lemorzézta az „ALBURY” szót. A repülőgép legénysége megértette a jelzést, és éjjel fél kettőkor az Uiver teljes épségben landolt a lóversenypályán, az autósor reflektorfényénél. A versenyben a gép második lett – közvetlenül a britek után három nap 18 óra és 20 perc alatt tette meg az utat. Hollandia örömmámorban úszott. Waugh urat, Albury polgármesterét, aki oly frappánsan feltalálta magát, a hollandusok hálából meghívták a Tulipánok Országába, ahol is lelkes fogadtatásban részesítették. TEJÚT A városokban és településeken természetesnek számít a rendes postaszolgálat. Emlékezetükbe bátorkodom idézni, hogy most a déli féltekén vagyunk, pontosabban az Északi Terület végtelenbe vesző térségein, tehát amikor Ausztrália déli tájain pingvinek végzik esti sétájukat, északon éppenséggel forróság honol. Ezeken a vidékeken, mint tudjuk, két farm közt a 100 kilométeres távolság nem jelent semmi különöset. Ám a postát ide is el kell juttatni. Egyszer egy héten még a legeldugottabb, legmagányosabb háznál is meg kell hogy jelenjen a levélhordó. De hogyan? Kézbesítő szolgálatot alapítottak, mely a szokatlan „Never-Never Mailman” – vagyis Soha-soha postás – nevet kapta. S mivel e szolgálat útvonala Alice Springset a nagy

állattenyésztő gazdaságokkal köti össze, nemegyszer „Tejút”-nak nevezik. A munkát azonban ezen az úton sem autó, hanem repülőgép bonyolítja. Légből érkezik a levélhordó éppúgy, mint az orvos, az állatorvos, sőt a rendőr is. Az Eyre Autósztrádát – mely a maga 1685 kilométerével összeköti az Augusta-kikötőt (Dél-Ausztrália) Norsemannel (Nyugat-Ausztrália) – kifutópályák létesítése céljából a Repülő-doktorszolgálat számára 80 kilométerenként kiszélesítették. Ez az út áthalad a Nullarbor-síkságon, ahol a hőmérséklet nyáron eléri a 45 °C-ot is. Mikor John Eyre 1840-ben nekivágott ennek a térségnek, tervét kész öngyilkosságnak minősítették, sikerét pedig mindmáig az életért vívott küzdelem hőskölteményeként tartják számon a nagy földrész felfedező útjainak történetében. Mellesleg a műút, amely elég pontosan követi John Eyre nyomát, ma sem tartozik a leányálmok közé. Táblák figyelmeztetik a gépkocsivezetőket, hogy vegyenek magukhoz elegendő ivóvizet, vigyázzanak az elvadult tevékre és kengurukra, melyek hirtelen elébük ugorhatnak. Azt is javasolják, hogy váltótársat vigyenek magukkal, továbbá hogy ha baj van a kocsival, ne távolodjanak el tőle, mert fentről könnyebb észrevenni egy országúton veszteglő járművet, mint egy pusztában kóborló embert. Aki ezt a figyelmeztetést félvállról veszi, a halállal játszik. De hát nyilván kevesebb közúti baleset fordul elő a sivatagban, mint a nagyvárosok aszfaltdzsungelében. Hagyjuk hát el kis időre a Soha-soha földet, s lássuk a nagy emberbolyok komor históriáit. „VIGYÁZZ! NINCS MÁR HÍD!” Csupán egyetlen állam, ÚjDél-Wales 1272 polgárát vesztette el közúti balesetek

során 1974-ben. Voltak ezek közt olyanok, mint az, ami Sans Souciban történt – a sors baljós iróniája, hogy a helységnév épp azt jelenti: Gond nélkül –, mikor egy kocsi két férfi utasa, 200 kilométeres óránkénti sebességgel haladva nekiütközött egy távíróoszlopnak, az kocsijukat kettészelte, a lendület az elülső kerekeket a váz egy darabjával még 25 métert vitte, ott nekiment a következő oszlopnak, és szétrombolta egy ház kerítését is. Vagy mikor két szabadságos haditengerész az autósztrádán belerohant az előttük haladó kocsiba, beleékelődött, majd így, együtt zuhantak a 24 méteres mélységbe, a halálba. Vagy mikor öt személy égett meg elevenen Oxford Fallsben egy karambol alkalmával. S éppígy a többi állam is szép statisztikával dicsekedhet, ami a tragikus végű baleseteket illeti. Ám azt, ami Tasmania állam fővárosában, Hobartban történt 1975 egyik januári vasárnapján, azt nem a divatos horrorforgatókönyvírók találták ki. Szerzője maga az élet. A várost a mély és széles Derwent folyó szeli ketté. A kis vitorlások és motorcsónakok közt méltóságteljes, nagy hajók is közlekednek rajta. A folyó két partját híd köti össze; pillérei a mederágyba mélyednek. Mivel a közeli kohó és egyéb gyárak miatt igen élénk a hajóforgalom, a vízi pálya mentén a pilléreket külön védőberendezésekkel vették körül. Ha egy 20 000 tonna vízkiszorítású hajó 9 csomó sebességgel haladva nekiütközne egy ilyen pillérnek – a szakemberek véleménye szerint – nem tenne benne kárt. Azon az emlékezetes vasárnapon Gordon Allan, valamivel este 9 óra után, sétára indult szülei házából, mely a híd közelében volt. Így meséli: „Vagy tucatnyi autó tartózkodott épp a hídon, mikor hirtelen ütközés csattanását hallottam. Vagyis először fékcsikorgást, aztán

meg ahogy a fém a fémnek dörrent. A híd megingott, és láttam, hogy két támköz az alattuk úszó hajó fedélzetére zuhan. Követte egy autó is, s nyomban utána egy másik, bukfencet vetve a levegőben, majd égnek álló kerekekkel bukott a fedélzeti deszkára. Jól láttam, mert égő reflektorral estek. Aztán zuhogni kezdtek a hajóra a széthulló híd betontömbjei. A villanyvezeték elszakadt, a híd sötétbe borult. Közvetlenül a hasadék peremén két személykocsi akadt fenn, elülső kerekük már a semmi fölött függött. A benn ülők nem mertek kiszállni, várták a segítséget. A rendőrség egy perccel a baleset után már a helyszínen volt. A hajó elsüllyedt, mint egy kődarab. Kis ideig még bugyborgott fölötte a víz, aztán minden elcsöndesült…” Frank Manley vasárnapi kirándulásról iparkodott haza feleségével és két gyerekével. A hídon egyszer csak koromsötét lett, és az asszony rákiáltott férjére: „Vigyázz! Nincs már híd!” Manley így emlékszik vissza: „A híd megingott és szétnyílt, közvetlenül előttünk. Lenyomtam a fékpedált, de a két első kerék már leszaladt az úttestről, a tátongó mélység fölé. A híd még egyre ingott, teltek a percek – számunkra egy örökkévalóság. Kétajtós kocsink van. Ahhoz, hogy kilépjünk, a szakadék fölé kellett volna nyitni az ajtót.” A másik sofőr hevesen lefékezett, amint megszűnt a világítás a hídon, ám a mögötte haladó jármű nekiment és úgy meglökte, hogy első kerekei a víz fölé kerültek. A katasztrófa dörejét több kilométeres körzetben hallani lehetett, de az emberek kezdetben azt hitték, egy távoli vihar mennydörgése. Csak amikor a rendőrség, a mentők és a tűzoltók szirénái hasították ketté a vasárnap esti csöndet, akkor fogták fel, hogy mi is történt.

A „Lake Illawara” nevű, 11 000 tonna vízkiszorítású hajó, mely cinkkoncentrát rakományával a risdoni kohóba tartott, letévedt a vízi pályáról, és nekiütközött a Tasmanhíd pilléreinek. Két támköz a fedélzetre zuhant, s a hajó percek alatt elsüllyedt. Az úttesten támadt hatalmas hasadékon át négy autó a harmincméteres mélységbe zuhant, némelyeket elnyelt a folyó, a többi a hajón előbb darabokra tört. A hídban nyílt hasadék 84 méter hosszú volt. Húsz búvár dolgozott négy napon át megszakítás nélkül a roncsok közt. Két hajó állandóan a vizet semlegesítette vegyi anyagokkal, mivel a hajó tartályaiból 80 tonna benzin ömlött ki. A SZÉTTÉPETT VÁROS Mikor a Tasman-híd leomlott, megszűnt 50 000 ember kapcsolata a várossal. Ők, akik a Derwent folyó keleti partján laktak, ettől kezdve a pár perces hídátkelés helyett kénytelenek voltak 51 kilométer kerülőt tenni, olyan süppeteg, hepehupás úton, melynek bizonyos szakaszain csak egyirányú volt a közlekedés. Így aztán, mit volt mit tenni, a rég divatjamúlt komphoz folyamodtak; Sydney város Hobarnak ajándékozta az öreg „Lake Wak Wakehurst” kompot, melynek nyolcszáz utas fért a fedélzetére. A tasmaniai kormány elnöke kijelentette, hogy ez a katasztrófa az államháztartást a tönk szélére sodorta. Mellesleg váratlan politikai következménye is volt. Gough Withlam elnök épp az idő tájt hivatalos látogatást tett Európában, s a történtek hírére így nyilatkozott: „Nem fér a fejembe, hogy tájolhatta neki a hídpillérnek egy kompetens személy a hajót. De különben nem is érdemes ezzel olyan sokat foglalkozni, a felelős úgyis bíróság elé kerül…” S elhangzottak még egyéb, csípős megjegyzések is, mindenesetre a tengerészek és közlekedésirányítók

szakszervezetei sértve érezték magukat, és sztrájkkal fenyegetőztek. Ha ez bekövetkezik, az ausztráliai közlekedés tökéletesen megbénult volna. Jóformán az utolsó pillanatban sikerült megoldani a helyzetet. Néhány sajtókommentár szerint, aki Európában van, ne mondjon véleményt arról, ami a távoli Tasmaniában történt, továbbá, a miniszterelnök olyan hangot üt meg, mintha „egy emigrációs kormány feje” lenne. Végül bocsánatkérő levél érkezett a tisztességükben vérig sértett szakszervezetekhez, maga a hajóskapitány pedig a hobarti kórházban kapta kézhez az elnök sürgönyét, melyben – így mondta a vén tengeri medve – teljes elégtételt szolgáltatott neki. A legénység komoly veszteségeket szenvedett. A gépház személyzetét úgy érte a dolog, mint derült égből a mennykő. Állítólag nem kapták meg a jelzéseket. De a „Lake Illawará”-nak, mint kiderült, már előző útjain is kormányzási problémái voltak. Ronald King épp öltözködött. 5 perce volt még, hogy átvegye a szolgálatot a kormánynál, mikor a heves ütközés ledöntötte a lábáról. „Azt gondoltam: Uram isten, megtörtént!” – mondta vallomásában a nyomozó bizottság előtt, melyben sir John Spicer, az ipari törvényszék főbírája elnökölt. Norman O'Bryan, aki a hetekig húzódó tárgyaláson a vádat képviselte, azt vetette a kapitány szemére, hogy a tragédiát megelőző 13 percben tévedést tévedésre halmozott. Megállapították, hogy az „emberi hibának” volt némi szerepe a katasztrófában, mindamellett a bírósági határozat végül is nem vetett gátat a kapitány további pályafutásának, tiszteletet tanúsított személye és érdemei iránt. Boleslaw Pele, lengyel származású kapitány, hosszú évek óta él Sydneyben. Két hónappal a katasztrófa előtt

nyugdíjba mehetett volna, ám ő tovább akart dolgozni. Évtizedek óta az ausztrál állami hajózás kötelékébe tartozott, 1968-tól pedig a „Lake Illawara” parancsnoka lett. Hatásköréből kifolyólag nem volt köteles révkalauzt alkalmazni a hobarti kikötőben. És itt következett be az a helyzet, mely egyesek véleménye szerint a kikötői hatóságokat terheli. Ez a révkalauz-mentesség ugyanis érvényét veszti, ha a kapitány két évig nem fut be Hobartba, vagyis – feltehetően arról van szó – emlékezetében elmosódik a „zegzugok” ismerete. Márpedig Pele 1969-ben járt utoljára Hobartban, s így mentessége már rég elévült. A vontató, mely biztonságosan vezethette volna a hajót, készenlétben állt, de már a hídon túl! A hajó 80 méterrel letért a vízi útról, s természetszerűleg nekiütközött a pilléreknek, melyek ilyen „faltörő kos” ellen nem voltak bebiztosítva. A kapitány a katasztrófában nem szenvedett sérülést, csak amikor kihúzták a vízből, eltört két bordája. Saját követelésére rögtön a kórházba érkezés után vért vettek tőle, és megmenekült a tengerészek bosszújától. Alkoholnak nyomát sem találták a vérében. A tasmaniai hajózás gyászba borult. Nem sokkal ez előtt süllyedt el, ugyanezeken a vizeken, a „Nisshin Maru” japán halászhajó. 31 főnyi legénységéből csak egy ember maradt életben. 1973 novemberében a „Blythe Star” felborult a sziget partja mellett. A hajótöröttek egy hétig vándoroltak a ciheresen át, s három társuk elpusztult, mire elérték a civilizációt. LEHETETLEN? Vajon mi lenne, tűnődnek az ausztrálok, ha valamiféle szabotázs vagy szerencsétlenség miatt megszakadna Sydney híres hídján a közlekedés? A szakértők azt hangoztatják, ez lehetetlen – de hiszen a Tasman-hidat ugyancsak ezer esztendőre tervezték.

Sydney hídján – mely fele olyan hosszú, mint az előbbi – naponta 140 000 jármű halad át. A város többi hídja már most alig győzi a forgalmat. Mikor ezen a bizonyos híres kikötő-hídon 1973-ban kiömlött egy sérült autóból az olaj, 53 jármű szaladt egymásba, a gigász torka eltorlaszolódott, és hat teljes órára megbénult a forgalom. 1972 szeptemberében 35 percre hatósági parancsra leállt a közlekedés: egy tréfás kedvű, névtelen telefonáló azt közölte, hogy bomba van a hídon. E két kurta szünetet kivéve a híd 43 éve kifogástalanul működik, ám W. R. Blunden professzornak már e két rövid alkalom is elég ahhoz, hogy szomorú elmélkedésekbe bocsátkozzon. Blunden egy új-dél-walesi egyetemen oktatja a közforgalom mérnökeit és azt vallja, hogy a híd járműlavinájának feltartóztatása minden sydneyi lakos sorsára kihatna. Tony Stephens azt prófétálja, hogy egy, a hobartihoz hasonló katasztrófa Sydneyt végromlásba sodorná, elnéptelenednének a mozik, színházak, éttermek, iskolák, s kivirágozna az ingatlanspekuláció, mert mindenki közelebb akarna költözni a munkahelyéhez. Sydney hárommillió lakosa nem élhet e nagy közlekedési főútvonal nélkül. Ám ott, ahol milliókat fenyegető veszélyt latolgatnak, legyen szabad feljegyeznem egy olyan tragédiát, mely csupán két embert sújtott. Nem, nem az író fantáziája szülte az esetet, hanem az élet. Ausztráliában az a szokás, hogy a mentőautó orvos nélkül érkezik a baleset színhelyére. A sofőr szakképzett ápoló, aki rádión kap utasítást az orvostól, ha maga nem boldogul. Ezt a módszert sokan bírálják, azt mondják, a mentő olykor már csak hullát szállít a kórházba, holott a helyszínen az orvos még megmenthetné a sérült életét. De hát – ahogy van, úgy van.

1975-ben egy januári este a Murray Bridge-i (DélAusztrália állam) mentőállomást autóbalesetről értesítette a rendőrség. „Két ember életveszélyes állapotban. Siessenek.” Pár pillanat múlva Garth Andrew máris száguldott a jelzett pont felé, mellette felesége, Gwen, szakképzett ápolónő. Sok száz közúti balesethez robogtak már így kettesben. A helyszínen már várta őket egy rendőr: „A lány kiesett a kocsiból, őt mentsék meg elsőnek!” – kiáltotta. Az Andrew házaspár letérdelt az áldozat mellé. A vértócsában – Lynette Andrew feküdt. Legkisebb gyermekük. A tizenhét éves leány már nem élt. ERRŐL BESZÉL AZ EGÉSZ VÁROS Alice Springsben máig emlegetik Bowmanné rendkívüli históriáját. Az asszony 1957-ben indult lányával és fiával autón Adelaide-be, DélAusztrália állam fővárosába. Az út többnyire sivatagban visz. A Diesel-motoros, keskeny nyomtávú expressz 36 órás száguldással teszi meg ezt a távot! Autóval, különösképp vezetőváltás nélkül, jóval tovább tart az út, ám amikor már két nap is eltelt azután, hogy az utasoknak meg kellett volna érkezniük, Peter Bowman, a nyugtalankodó férj és apa, fellármázta a hatóságokat. Bowmannét az egyik benzinkútnál látták utoljára, ettől kezdve a nyom megszakadt. Az országút felett köröző repülőgépek hasztalan keresték az eltűnt gépkocsit. Végül Gerald Santy, egy „Lincoln” típusú bombázó navigátora megpillantotta: egy autó a főútvonaltól távol, fák árnyékában mozdulatlanul vesztegelt, de fentről nem volt pontosan azonosítható. A gép mélyrepüléssel az országút fölé ereszkedett, és cédulát dobott le egy autónak, mely a kérdéses irány felé haladt: „15 mérföldnyire innét, a műút közelében, a fák alatt áll egy autó. Nagyon hasonlít ahhoz,

mely három személlyel eltűnt. Odakalauzoljuk önöket. Kérem, állapítsák meg, hogy az NT 3049 Vanguardról vane szó. Ha igen, adjanak jelzést bármilyen fehér anyaggal!” Az autósok követték az utasítást, eljutottak a megadott helyre, s a gyanú beigazolódott. A hír az éter hullámain pillanatokon belül Alice Springsbe ért, ahonnan azonnal útnak indult könnyű repülőgépén az Északi Terület repüléstörténetének híres, úttörő pilótája, Eddie Connellan. Útközben még felvette a legközelebbi rendőrőrs Commee nevü ügyeletesét. Soha-soha földön azonban ez a meghatározás is némi magyarázatra szorul: az egyetlen főből álló rendőrőrs ugyanis Finkében található, vagyis 200 kilométernyire a helytől, ahol az autót megtalálták. Nem akarok már kitérni a részletekre, hogy miképpen vették üldözőbe a gyilkost, minthogy Commee holtan találta a keresetteket, csupán azt kívántam bemutatni, mennyire szerves jelensége e tájon a mindennapi életnek a repülőgép. Connellan urat Alice Springsben ismertem meg, s az ő szívességének köszönhetem, hogy két napig szállíthattam a postát a Soha-soha földön. Épp karácsony előtt volt, s így a szokásosnál jóval több küldemény gyűlt össze. Megbeszéltük, hogy segíteni fogok a postásnak – aki egy személyben maga a pilóta is –, mivel elég gondja van mindig az egyes farmok megfelelő leveleszsákjainak szortírozásával. Szóbeli egyességet kötöttünk a „Stuart Arms” bárban, s két nagy korsó sörrel meg barátságos hátbaveregetéssel pecsételtük meg. A „KIRÁLYI POSTA” ZSÁKJAI Koromsötét volt még, amikor munkába álltam a repülőtéren. A mozgóposta-autó egyszerűen lehajította a betonra a festett koronával és nagy „Királyi Posta” felirattal ellátott zsákokat. Ezek után,

mint ki jól végezte dolgát, „fékcsikorgatva sarkon fordult”, s visszarobogott a településre. Nekiláttam a mi gépünkre szánt zsákok kiválogatásának. Néhány más gép ugyancsak a rakományát várta. Nagyon kellett vigyázni, mert az összetévesztett küldemények csak kétheti késéssel juthatnak el aztán a címzettekhez, amit sose bocsátanának meg, hiszen a pusztában eseménynek számít a posta érkezése. Bámulatra méltó e szolgáltatás rendszeressége. Ha a küldeményeket, teszem azt, Yuendumuban minden kedden 12 óra 50 perckor kell kézbesíteni, akkor csak a földindulás késleltetheti a pilótát, ami viszont ritkán fordul elő. A postaszállító repülőgépek mindig elsőbbséget kapnak. Igaz, legföljebb három utasnak jut hely, ám embereket csak akkor visznek, ha a postazsákok súlya nem tölti ki a megengedett terhelést. Az utazni kívánókat a jelentkezés sorrendjében listázzák, a szerencsés elsők pár órával az indulás előtt értesítést kapnak, a többi – „sorry” – várhat egy hétig a sorára. Ünnepi időszakban, mikor a zsákok csak úgy dagadoznak, minimális esély van csak, hogy bárki is feljusson a gépre. E rövid farmról farmra szökellések, megállók és újabb startok oly rutinosan, egyhangúan zajlanak, hogy az ember, akarva akaratlan, belezökken e vidék hangulatába, s normálisnak tekinti az efféle kézbesítést. Tulajdonképpen minden nagyon egyszerű. A perzselő napsugarak tüzében suhanó repülőgép belemerül az esőt csak ritkán látó föld felkavarodó porfellegébe. Leáll a motor, a propellerek abbahagyják a pergést. Ekkor a már ott várakozó autóból előbújnak az emberek, átnyújtják a maguk postazsákjait és átveszik a hozottakat. Néha futnak felénk, máskor csak ráérősen ballagnak, ám a kutyák mindig inuk szakadtáig

loholnak. Végre itt az alkalom, hogy „elintézzék” a maguk kutya-levelezését! Mert kérem, képzeljék csak el, milyen kutya sorsa van egy ebnek itt, a világ végén, ahol minden ürücsontért keservesen meg kell dolgozni, ahol őrizni kell a nyájat, harcba bocsátkozni a vérszomjas dingókkal, s mindezenközben a társadalmi élet kutyagumit sem ér, hiszen 1000 kilométernyire van a legközelebbi lámpaoszlop, s még a „szomszéd” kutyuskák is nagyon de nagyon messze vannak. Marad hát a levél. Csak míg mi könnyű papírra, addig a Soha-soha föld négylábúi a repülőgép kerékgumijának tömör, felforrósodott gumijára „írják” a maguk üzenetét… A legközelebbi repülőtér kutyatársadalma figyelmesen elolvassa, és hozzáfűzi megjegyzéseit. A kutyák mindenütt ömlengve fogadtak bennünket, az emberek viszont mogorván. Hiszen itt él és virul ama szűkszavú, különös embertípus, aki hetekig barangol magányosan a nyáj nyomában, s nincs, akihez kinyissa a száját. Itt, épp itt prosperál az a bizonyos „silent Aussie”, a hallgatag ausztrál, számos anekdota céltáblája. Itt folyt le az egyszeri farmerházaspár emlékezetes beszélgetése is. Hazajön a férfi a nagyvárosból. Az asszony majd eleped friss hírekért. Mikor megtudja, hogy a párja istentiszteleten volt, faggatni kezdi: – Aztán miről prédikált a pap? – A bűnről. – No és mit mondott? – Ellenezte. UZSONNA HARTZ RANGE-BEN Csütörtökönként, hölgyeim és uraim, az „1285”-ös útvonalon hordják szét a postát. A gép Alice Springsből pontban egy órakor

tervszerűen startolt, mert az utasszállító – Adelaide-ből éppúgy, mint Darwinból – késés nélkül érkezett, s így a mozgóposta, amely a két repülőtér közti kapcsolatot lebonyolítja, ugyancsak rendben átszállította a postazsákokat. Háromnegyed óra múlva már Ringwoodban voltunk. Kutyusok, postazsákváltás, motorbekapcsolás, 14.20-kor – a Kvarchegység. A pilóta észrevette, hogy a leszállóhelyen még senki sincs. Mérgében oly alacsonyan suhant el a farmerépületek fölött, hogy a gép szárnya kis híján beleakadt a vizet pumpáló és az áramfejlesztőt hajtó szélmalom magas acéltornyába. „Elaludtak, vagy a fülükön ülnek ezek?” – méltatlankodott a pilóta. De már ekkor fújtatott is a leszállótér felé a dzsip a postával. Kiderült, hogy a farmer lánya piszmogott annyit a levelével, jóllehet egy egész hete volt rá… Plenty River, avagy a Bőség Folyója. Landolás 14.40kor. Négy percig állunk. A farmer fia még azt is mondta: „Hallo, how are you?” Ily fárasztóan szószátyár volt! MacDonald Downsban 15.10-kor jelentünk meg, menetrendszerűen, bár nehéz utunk volt. Nagyon alacsonyan repültünk, felettünk homokfelhő lebegett, és a homok behatolt a szellőzőnyílásokon. Be kellett zárni mindet, s így többé nem tarthattuk oda szárítani kegyetlenül izzadó tenyerünket. 15.30 – Delmore Downs. 15.50 – Mount Swan. Hartz Rangeben 16.15-kor kell landolnunk. A pilóta pár perccel a start után hozzám fordult: „Ideje, hogy teázzunk.” Bólintottam, s keresgélni kezdtem a termoszt. A pilóta azonban megbotránkozva pillantott rám. Nem bízom talán a helybeli jó szokásokban? Hiszen az magától értetődő, hogy ha uzsonnaidőben köszönünk be Hartz Range-be, akkor megvendégelnek bennünket.

Hartz Range-ben oldalszél fújt, amikor porfellegek közepette kecsesen leereszkedtünk. Miután a kutyuskák, a hagyomány teljes tiszteletben tartásával, beharmatozták a gumikerekeket, s a por is leülepedett, megláttam a tájat. Mint egy szürrealista kép… Sivatag, sehol egy fa, az épületek jó kilométernyire. A szem végre megállapodik egy asztalon: valóságos asztal, abrosszal leterítve. Termosz, teáskészlet, minden celofánnal leborítva, hogy ne porosodjon. Az asztalnál egy asszonyság és két szöszi apróság. A pilóta meg én az asztalhoz lépünk. Az asszony nemigen hederít ránk: megjött a postás, ennyi az egész… Épp valami pulóvert köt. Kis időre félbehagyja, s leemeli a celofánt. Süteményféle, gyümölcsíz, cukortartó és tejszínes kannácska. Ahogyan írva vagyon. Némán helyet mutat nekünk az összecsukható székeken, némán előhúz a szatyorból egy pótterítéket és elém rakja. Szótlanul kitölti a teát. – MacRobertson asszony – szól a pilóta – ez az úr Lengyelországból érkezett… – Heu, csakugyan? Cukorral? Természetesen nem arról kért felvilágosítást, hogy hoztam-e hazámból cukrot, hanem azt a késedelmet nem tűrő kérdést kívánta tisztázni, hogy a teát édesen, avagy keserűn iszom-e. A pilóta azonban nem adta fel egykönnyen: – MacRobertson asszony, ez az úr írni fog az újságban erről a repülésről…! – Heu, csakugyan? Tejjel? Megittam a teát (cukorral, tej nélkül), és pár percnyi élénk beszélgetés után („igen, szép az idő, bár lehetne hidegebb is”, „a jövő héten tessék vigyázni a postazsákkal, mert néhány üveg dzsemet rendeltek”) megköszöntük a

vendéglátást és elbúcsúztunk. A kutyák istenhozzádot ugattak, majd felbúgott a motor és forogni kezdtek a légcsavarok. A pilóta bemondta az éterbe, hogy Hartz Range okey, következik Mount Riddock, 0.15-kor landolás. Over. Alice Springs engedélyt adott a startra, várja a jelentkezést Mount Riddockból. Over. És megint kiszökött lábunk alól a föld, a farmépületek körbefordultak a gép szárnyai alatt, aztán újra minden egyenesbe jött, és szép nyugodtan – vadszamár- és emucsapatokat rebbentve szét – úsztunk a Soha-soha föld fölött. Alkonyat előtt értünk vissza Alice Springsbe, a bázisra. Már épp kiszállófélben voltunk, mikor egy műszerész előjött a hangárból és közölte a pilótával, hogy csomagja jött Sydneyből. Az állami repülőtéren van, teherszállítmányként érkezett. Ha akarja, akár rögtön átveheti. Naiv fejjel azt gondoltam, gépkocsival hajtunk át, hisz csak a település túlfelén van a másik reptér. Nem úgy a pilóta. Újfent beindította a motort jóformán annyi időnk se volt, hogy felemelkedjünk, már le is szálltunk. Hatalmas, világjáró gépmadarak közé. Megkaptuk a csomagot, az irányítótorony áldását adta utunkra, s még egy perc sem telt bele, máris a bázison voltunk újra. Repülőgépünk aludni tért a hangárba. Ha ez így megy tovább, a Soha-soha föld kis ausztráljai hamarosan szárnyakkal fognak már a világra jönni.

Kengurutoll Segélykérés érkezett a Salamon-szigetekről, Bougainvilleből. Tudatták, hogy patkányinvázió árasztotta el a szigetet: 5 millió falánk rágcsáló tört a kakaóültetvényekre, melyeket a teljes pusztulás fenyeget, mert se csapda, se méreg nem állhatja az útjukat. A terület közigazgatásilag Ausztráliához tartozott, így a helybeli hatóságok feltették a kérdést: nem jöhetne-e segítségükre Sydney, ha mással nem, hát azzal, hogy átküld a metropolis utcáin ezrével csavargó, gazdátlan kóbor macskák közül legalább kétezret. Hiszen hírhedten bátrak és életerősek ezek az állatok. KI KIT ESZ MEG? Ám még mielőtt összemérhették volna egymással erejüket a távoli szigeten a patkányok és a macskák, hajbakaptak magában Sydneyben a macskapártiak és a macskafaj esküdt ellenségei. Az új-dél-walesi Macskavédő Egyesület elnöknője, Mary Kay-Cooper asszony ellenezte az ötlet megvalósítását. Kijelentette, hogy „a macskák számára súlyos megrázkódtatás lenne már maga az utazás is Bougainvillebe, ezenkívül rosszul éreznék magukat az idegen környezetben. Hiszen a macskák csak egerészni szoktak, nem patkányozni – jóllehet, a sport kedvéért néha ezt is megteszik, de alapjában véve nem ez a jellemző rájuk. Ráadásul a patkányok oly vérszomjasak, hogy felfalhatják a macskákat…!” Legjobban a hivatásos állatorvosok berzenkedtek, hiszen nekik meg kellett volna vizsgálniuk minden egyes „szolgálati” útra induló macskát, s gondoljuk csak el, mit jelent megvizsgálni egy vad kandúrt! A szakértők viszont

más szempontból vették fontolóra az ügyet: „Tegyük fel, hogy derék cicáink megfelelnek a beléjük helyezett bizalomnak, és egykettőre megemésztik a fent nevezett patkányokat. Mi következik ebből? Alig múlik az idő, s Bougainville-ben már nem patkány-, hanem macskaprobléma lesz, hiszen öt esztendő leforgása alatt már kétmillió macska lesz ott… Más szóval, egy emberre 35 cica jut majd! Ki tartja el ezt a temérdek állatot? Felvetődik majd, hogy szállítsák át Sydneyből a kóbor kutyákat a macskák ritkítása végett, ebből kifolyólag elszaporodnak a kutyák és… Nem, nem! Senki se tudhatja, hová vezetne ez!” BRUMBÁK ÉS SZAMARAK Ez az epizód jellemző azokra a bonyodalmakra, melyeket az ausztrálok ama „nemes” mániája kavar, hogy megjavítsák a természetet. Állatokat hozatnak szaporítás céljából, aztán kiderül, hogy túlszaporodnak, s megkezdődik a boldogtalan teremtmények könyörtelen mészárlása. A nagy állattenyésztő vidék szépségét emelik a kecses brumbák, azaz vadlovak: gazdáiktól elkóborolt, szabadságvágyó paripák utódai. Független lelkek, melyek – ó, csodák csodája – szívesebben hancúroznak a sztyeppen, mintsem hogy megrakott szekereket vontassanak. Ám az emberek nemcsak ezt veszik tőlük rossz néven, hanem azt is, hogy e lovacskák füvet legelnek, s nem csupán isszák a vizet, hanem boldogan hempergőznek is a sekély patakokban. A legnagyobb felhördülést azonban az váltja ki, hogy a brumbák orvul keresztezik az emberek keresztezési terveit: enyelegnek a tenyésztett ménes kancáival. Azok pedig könnyen hagyják magukat elcsábítani, mert úgy látszik, jobban tetszenek nekik a

faragatlan csavargók, mint a háremét foggal-patával, de hasztalanul védelmezni próbáló, szelídített csődör. A brumbákat tehát könyörtelenül gyilkolják. A nagy Bulloo Downs farmról viszonylag rövid idő alatt több ezer került e szép állatokból Sydneybe, a lómészárszékekbe. Vadászatukat hatalmas lendülettel szervezték meg. Hajnaltájt – mikor a vadlovak, leereszkedve a hegyoldalról, inni mennek – két repülőgép jelent meg fölöttük, s bukórepüléssel kb. 35 kilométeren át hajszolta a csordát. Ott aztán a már várakozó motorkerékpárosok és terepjárón érkezett vadászok karámokba terelték a végsőkig kimerült állatokat, melyek közt sok volt a kanca meg kiscsikó. Útjuk innét a vasúti teherkocsikba, majd a mészárszékbe vitt, ahol házikutyák és macskák részére készül a konzerv. Éppily tűrhetetlennek tartják a szamarak elszaporodását, holott nélkülük sose lehetett volna betelepíteni a múlt század „aranyláz sújtotta” térségeit. E jámbor állatok akkor kilométerek százain át cipelték a vizet és a szerszámokat az aranybányák munkásainak. Szegény csacsikat, mikor a gépesítés korszaka beköszöntött, szélnek eresztették. Az emberek szívesebben vették az autómotor 60 lóerejét, mint a dolgos, felnyergelt szamárka egyetlen szamárerejét. S mivel hamarosan úgy vélték, hogy az elvadult szamarak is túl sokat zabálnak – ma ezrével irtják, ölik őket. NE LŐJ A CÍMERRE! A honi állatoknak is nehéz életük van. A vombat közönyös állatka, kicsit hasonlít a mormotához, de sokkal nagyobb. A vombatok nappalonta 7-8 órát alszanak együtt a föld alatti folyosókkal összekötött üregekben. Estefelé előjönnek, hogy elfogyasszák mindenféle füvekből és gyökerekből álló vacsorájukat. Az emberek ettől persze nincsenek

elragadtatva. Én személyesen csak egyetlen vombatot ismertem. De ha a többi is olyan rokonszenves, hát mondhatom minden részvétem az övék! Számukra ugyanis nincs könyörület. A Nularbor Station farmon (Dél-Ausztrália állam) néhány nap alatt 13 000-et öltek le. A sötét bőrű törzsek vadászai a terület tulajdonosától minden darabért 2 shilling vérdíjat kapnak. Mellesleg a bennszülöttek a forró hamuban sült vombathúst finom csemegének tartják. Égő rongyot hajítanak az üregbe, aztán lelövöldözik a menekülő állatkákat. Az állatgyilkolás őrülete még az emut vagy a kengurut sem tartotta tiszteletben. Ez a madár és ez az erszényes Ausztrália címerpajzsának kísérője, maga a kenguru pedig Victoria, Melbourne és Adelaide államok címerében külön is szerepel, nem szólva a kisebb városokról. Az emu hatalmas madár, méreteit csak a struccéi haladják meg. Haragjában erős rúgásokat osztogat, csőre csapásával a legkeményebb koponyát is betöri. Nyújtott ügetéssel óránként 65 kilométert is képes megtenni, ami tekintettel a „kétlábú meghajtásra”, egész jó eredmény. Ennek ellenére a kenguru nyilván rosszul érzi magát az ő társaságában a címerpajzson. Az emu ugyanis mindenkit megbotránkoztat különös szokásaival. Az emu hölgy például elcsavarja az emu úr fejét, de aztán se szó, se beszéd, faképnél hagyja, s a következő évben új partnert keres. Ráadásul pedig az elcsábított gavallér nyakán hagyja szerelmi játszadozásuk gyümölcsét, vagyis egy tucat tojást, hogy aztán az költse ki s dédelgesse apai gyengédséggel a fiókákat. Az emu kifejezetten buta teremtménynek számít. A Yelarbon környéki Lamascotte-ban egyszer egy emu uraság hetekig ült öt sárgadinnyén és várta, hogy kikeljen.

Még komolyabb hibát követett el egy másik emu, mikor egy mezőn, mely a múlt háború alatt a frontra készülő katonák gyakorlótere volt, egy kézigránátot talált – és azt akarta kikölteni! A tudatos apaság eme megnyilvánulását véletlenül fedezték fel az emberek, lehessentették a türelmes emut, halálhozó „tojását” pedig átadták hatástalanításra a rendőrségnek. Fiatalon elfogva könnyen megszelídíthető, gazdaságban is lehet tartani. Nagy csínytevő hírében áll, mert mindent megeszik, ami a szeme elé kerül, és ami belefér a csőrébe. Az első világháború híres ausztrál könny-lovasságának katonái e madár tollát tűzték a kalapjuk mellé. A kíváncsiskodók kérdésére azonban szemrebbenés nélkül rávágták, hogy kengurutoll. ERSZÉNYLAKÓK A kengurukat ugyancsak pusztítják. Természetesen nem a „tolluk” miatt, hanem más célból. Az ausztrálok egyetlen év leforgása alatt 771 000 kengurubőrt szállítottak külföldre, főleg az USA-ba, hogy ott női retikült készítsenek belőle… A kenguruhúst nagy mennyiségben vásárolja az NSZK, Japán, Hongkong és Malaysia. A farkát külön csemegének tartják, a belőle főzött levest ínyencfalatnak. Egy font kenguruhús egy shilling tíz pennybe kerül, de többnyire kutya- és macskaeleségboltokban árulják, ahol kapható még csont alakú kétszersült, Európából importált hashajtó tea idült székrekedésben szenvedő kutyáknak. Van itt sampon Bodrikának – üvegje 16 shilling –, antilop mellényke Lordinak – darabja 3 font – meg flanellból is, nylonszegéllyel, 30 shillingért. Vannak katonakabátkák is, rangjelzéssel meg egyenruhagombokkal. Egy kutyafürdetés 18 shilling – a nagyságnak megfelelően változhat az ár de ebben már a manikűr is benne foglaltatik.

A legjobb üzlet mégis a háziállatok élelmezése. Ausztráliában 15 gyár csak azon fáradozik, teljes gőzzel, hogy eleget tegyen a megrendeléseknek. Itt készülnek a kutyák és macskák készétel-konzervjei. A címke feltünteti, hogy az áru ugató, avagy nyávogó egyednek való-e. Kicsit csodálkozom ezen a megkülönböztetésen. A csavaros eszű gyárosok ugyanis bizonyos vitaminokat kevernek – állítólag mást a kutyáknak, mást a macskáknak – az ételfélékhez. A kengurukat már mindez nem érinti. Ők belül vannak. Húsuk e konzervek fő nyersanyaga. Timoteus – a kutya, mely sydneyi barátaim „tulajdonosa” –, ha dugig ette magát ilyen kengururaguval, majd a plafonig ugrik. Talán mert a kenguru e műfaj bajnoka: magasugrásban 3, távolugrásban 9 métert is elér. Ha pedig üldözik, óránként 80 kilométeres sebességgel menekül. Természetesen ez az óriás termetű vörös kengurukra vonatkozik; Ausztráliában ugyanis 40 kengurufajt tartanak számon. A kifejlett hím vörös kenguru súlya 150 kilogramm. S hadd említsük még meg a sziklai kengurut, mely labda módra szökdécsel a köveken, s a wallabát, vagyis az apró kengurut, amely a legjobban a faágak közt érzi magát. Ám a még fennmaradt fajok legnagyobbika is törpének számít azok mellett, amelyeknek maradványait néha bányamunkák vagy földfúrások alkalmával ássák elő az ausztrál föld mélyéből. Egy évmilliókkal ezelőtt kipusztult fajta ez, melynek egyes példányai elérték a három és fél méter magasságot, súlyuk pedig a negyed tonnát is meghaladta! A harmadkorban – vagyis körülbelül 60 millió évvel ezelőtt – a világ minden részén csakis erszényes emlősök éltek. Ezek egynémelyike akkora volt, mint egy mai elefánt vagy víziló. Csak később látta el a természet ezeket az

állatokat anyaméhhel, s vált így, következésképp, feleslegessé a hasalji erszény. Az ausztrál erszényesek azoknak az ősi erszényeseknek a közvetlen leszármazottai, amelyek nem követték a fejlődés normális útját. Ausztráliában ma is az a divat az állatok között, hogy a mamák erszényben hordják kicsinyeiket. A világ erszényes állatainak kétharmada ezen a földrészen él. De vajon mi a fő oka a „gyermeknevelés” e különös formájának? Az, hogy a megtermékenyített anyaméhben nem képződik méhlepény, ezért a magzat – élelmet nem lelvén – néhány hét múlva világra jön. Az erszényesek, s kiváltképp a kenguruk, évszázadok óta ismert állatok, ám az utód világrahozásának körülményeire csak nemrég derült fény. Hosszú ideig azt hitték, hogy a kis kenguru anyja erszényében születik, a mellbimbóra tapadva, s olyasféleképpen nő, mint rügy a faágon. Később az a meggyőződés alakult ki, hogy a kenguru is úgy születik, mint minden más emlős, s hogy az anya mellső mancsai közé fogva akkor a csöppséget a mellbimbóra tapasztja. Valójában egészen másképp áll a dolog. Két ausztrál zoológus, Sharman és Calaby – a canberrai egyetem kutatója – több évi szorgos munkával derített végérvényesen fényt a titokra. A tudósok főleg a vörös kengurut figyelték, mely 15 éves korára a 2 métert is eléri, jóllehet születése pillanatában nem hosszabb, mint 20 milliméter, súlya pedig nem egész 1 gramm. A nőstény, mely nemi érettségét már húszhónapos kora előtt eléri, alig 33 napig hordja magzatát. Egy utódnál több egyszerre sohasem születik. Miután az anyaméh tápláléktartalékai kimerültek, a féreghez hasonló, csöpp teremtmény előbújik. Az anya elszakítja a köldökzsinórt, s a parány ekkor a mellső lábak mikroszkopikus méretű

karmocskáinak segítségével felmászik és „betornássza” magát az erszénybe. Apró termete ellenére az újszülött roppant mozgékony és életrevaló: a nagy utat az erszényig, anyai segítség nélkül, 2 perc alatt teszi meg. Ha azonban véletlenül lepottyan – ami ritkán esik meg –, vége van, az anya nem veszi többé pártfogásába. Életének első, veszedelmes úti kalandja után a kis kenguru erősen rátapad a négy mellbimbó valamelyikére, melyben tüstént megindul a tejkiválasztás. A másik három bimbó meddő marad. A kis kenguru először mintegy bölcsőben van, mely később valamiféle óvodává változik. Egyre gyakrabban unszolja a mama, hogy menjen ki és játsszon pajtásaival, míg aztán végül egyszer s mindenkorra felmondja neki a lakást. Kengurumama, amint kiakolbólította erszényéből az utódot, udvaroltathat magának, ám amíg foglalt a babahely, nem szülhet újabb csemetét. De kezdjen csak önálló ugrándozásba az egyik! Máris ott terem az új lakó, s birtokba veszi az erszényt. Beköltözik! A BOKSZOLÓ KABALA A kilakoltatás néha elég brutálisan zajlik le, mivel a vadászok elől menekülő kenguru kihajítja kicsinyét az erszényből. Ha azonban jobban megnézzük a dolgot, ez életmentésnek is felfogható, lévén hogy az apróság mindig az ellenkező irányba kezd inalni, a hajtók pedig a hús- és szőrmeszempontból sokkal értékesebb felnőtt állatot követik. A kenguru, ha dingók vagy házőrző ebek támadják meg, hátát egy fának vagy sziklának veti, s iszonyú erejű hátsó lábát vagy kemény csapású farkát használja fegyverül. A kenguru könnyen megszelídíthető. El sem képzelhető bájosabb látvány, mint a fán élő kis kenguru, mely a fejési

idő közeledtekor, mellső mancsában tejestálkáját tartva, körülugrándozza a tehenészeket. A Victoria állambeli Mansfield-farmon él egy Cassie nevű nőstény kenguru. 28 éves, és pompás egészségnek örvend. Hűvös estéken a legszívesebben a kandalló mellett üldögél, maga veszi ki a kredencből a kenyeret, ha éhes; ki tudja nyitni az ajtót meg a kertkaput. Canberrai tudósok hordozható röntgenkészülékkel átvilágították, s ennek alapján hosszú életet jósolnak neki. A Townsville-Mount Isa vasútvonal mentén, Queenslandben élő kenguruk sajátmancsúlag pótolják szervezetük vashiányát: lerágják a csavarokat, melyekkel a sínek a talpfákhoz vannak rögzítve. A mérnökök nem rajonganak ezért a kúráért. A woomerai rakétalőtéren zuhanyokat építettek a hőségben dolgozó munkásoknak. Amikor leszáll az alkony, a munkások elhajtanak szálláshelyükre, s előjönnek a környékbeli kenguruk. Ezek a békeszerető állatok nem folytatnak kísérleteket sem a „Fekete Lovag”, sem a „Kék Pászma” nevű lövedékkel, viszont saját tudományos módszert dolgoztak ki a zuhanyok békés felhasználására. Rájöttek ugyanis, hogy ha hátsó lábukkal lenyomják a szabad ég alatt álló zuhany pedálját, akkor nemcsak degeszre ihatják magukat, de pompás fürdőt is vehetnek. A kengurut nagyon könnyen meg lehet tanítani bokszolni. Az Ausztrál Államszövetség legtöbb államában, az állatvédők nyomására, szigorúan tiltottak az efféle meccsek. A háború alatt, amikor ausztrál földön számos amerikai helyőrség állomásozott, jótékony célra meccset rendeztek egy USA-katona meg egy kenguru között. Ez utóbbi úgy kiütötte az ellenfelét a ringből, hogy az még nyikkanni se bírt.

A Fidzsi-szigetek egyikén, Viti Levun, láttam egy kengurut, amelyet gazdája – a meteorológiai állomás ausztrál dolgozója – kabalának hozott magával. Csodálkoztam, miért tartja az állatot ketrecben. Mint kiderült, a gazdájától oly kitűnően megtanult bokszolni, hogy – mint ahogy sportolókkal ez nemegyszer előfordul – fejébe szállt a dicsőség. Belekötött a kutatóállomásra érkezőkbe, s egy-egy rúgással vagy balegyenessel ellátta olykor a bajukat. Egy napon idősebb hölgy érkezett az unokájával. Szavahihető tanúk állítása szerint a hölgy az ernyőjével ingerelni kezdte az állatot. A megbökött kenguru mellső mancsával akkorát csapott az idős hölgyre, hogy annak a műfogsora beleszaladt a szájpadlásába. A következő pillanatban pedig a gyerek oly szörnyű farokütést kapott, hogy mindkét lába eltört. Az ügyből a rendőrség sem maradhatott ki: ketrecbesitteléssel életfogytiglan diszkvalifikálta a heves bokszbajnokot. Mindenesetre ha így megy tovább, a kenguru hovatovább már csak az ausztrál címerben lesz fellelhető. Az állatfaj pusztítói nemcsak hogy az ellenkező véleményen vannak, de ráadásul oly „allergiásak” erre a témára, hogy az érveket meg sem hallgatják. Midőn maga az edinburghi herceg emelte fel szavát a halomra gyilkolt kenguruk védelmében, egy gazdag queenslandi földbirtokos, C. D. Leake úr nyilvánosan meghívta vadászatra Erzsébet királynő férjét. Kijelentette, hogy ha hetenként akár 10 000 kengurut lőnének is le az ő területén, „hiányt ugyan akkor sem észlelhetne senki”. Zárójelben megjegyzem: ebben az államban két év alatt egymillió kenguru esett az esztelen pusztítás áldozatául. Bárki vadászhat rájuk, aki egy ausztrál fontért egyszer s mindenkorra kiváltja magának a vadászkártyát.

Az irtóhadjárat igazolására ebben az államban mesélték nekem, hogy az aramaci körzet egyik juhtenyésztőjének 7000 jószágból álló nyájával legeltetési problémái támadtak. Kirendelte a hivatásos lövészeket, akik aztán egykettőre leterítettek 4000 kengurut. Most, a manőver után, állítólag 11 000 birka táplálkozása biztosítva van. Olyan országban, mely a birka gyapjából él, nehéz vitába szállni a fenti állásponttal. A Murray és Cobar folyók közt tehát száz hivatásos vadász dolgozik, értve ez alatt, hogy hetente 200 000 kengurut puffant le, további ezreket pedig megmérgez az itatók mellé rakott vegyszerekkel. Alice Springsben – így mesélték nekem – kilenc vadász néhány óra alatt félezer kenguru életét oltotta ki. Két teherautó kevésnek bizonyult a zsákmány elszállítására, így a többi tetem ott rohadt el a sivatagban. Érdekes lenne tudni, mikor s milyen árat fizetnek majd az ausztrálok ezért a tömeggyilkosságért. Milyen számlát nyújt be majd nekik az Anyatermészet? A KOOKABURRA KACAJA Az ausztrál papagájok nem kerültek be a címerbe, ám sajnos ez sem biztosított számukra érinthetetlenséget az ember részéről. A kookaburrának nevezett jégmadár a nagyvárosi perifériák ismert szárnyasa. Annyira népszerű, hogy az ausztrál rövidhullámú adó – mely az Európába szakadt s honvágytól epedő ausztrálok részére sugároz napi műsort – e madár fülsértő, éles kacaját választotta szünetjeléül. Egyébként az adó hallgatói minden reggel értesülhetnek róla, hogy melyik esélyes futott be elsőnek a sydneyi lóversenyen, mennyit fizettek a fogadóknak, s hogy milyen formában van a skótokkal játszandó meccs előtt az ausztrál krikettcsapat.

Ha a kookaburra eltűnődne a papagájok sorsán, alighanem elmenne a kedve a nevetéstől… Az ausztrálok béketűrése a papagájokkal kapcsolatban a végét járja. Mert igaz ugyan, hogy a juhok orra alá nem törnek borsot, viszont kiszemelgetik-csipegetik a vetésből a magot, ami – búzaexportáló országról lévén szó – komoly vétség. Ezenkívül e ragyogó, intelligens madarak elsajátították a modern technikát. Icipici kisváros Queenslandben. Este leülök a televízió elé a hotel földszinti klubszobájában. A kép egyszerre vibrálni kezd. Szomszédaim – csupa higgadt, nyugodt ausztrál – nyomban őrjöngeni kezdenek, ordítozva rontanak ki a szabadba, és kavicsokat meg gallydarabkákat hajigálnak a tetőre. Verejtéküket törölgetve térnek vissza. Kiderül, hogy a papagájok a tévéantennákon fenik a csőrüket, s ha el nem kergetik őket idejében, az erős madarak leszakítják az egész berendezést. A helyi szerelővállalat ünnepélyesen kijelentette, hogy hamis a vád, miszerint ők idomítanák be erre, üzleti célból, a papagájokat. Soha-soha föld. A Baktérítőnél fekvő bennszülött rezervátum felé hajtunk a sivatagon át. A hűtőben felforrt a víz. Várni kell. Letelepszünk egy nagy sziklatömb tövében, konzervsört iszogatunk. Hirtelen halljuk, hogy valaki beindította a motort. Felpattanunk, de Dorothy, mint sivatagban nevelkedett leányzó, a maga gyors reflexeivel máris megnyugtat: „Ülj csak nyugodtan, az ott, ni, az csintalankodik…” Kis papagáj ül az autó orrán, s utánozni próbálja a beinduló motor hangját. Kétszer hallotta eddig, de hát a tökéletességhez még gyakorolnia kell. Nyári délután emberek dolgoznak a repülőtér melletti kiskertjeikben. Hirtelen hanyatt vágódnak, hallván

közvetlen fejük fölött a lökhajtásos gép jellegzetes süvöltését. Aztán persze szitkozódnak, mikor kiderül, hogy nem egy Boeing vagy Comet kezdte meg túl korán a landolási manővert, hanem egy kicsiny papagáj a ludas, amely nagyzási hóbortjában utánozni próbálja a levegő gigászait. Mondd meg, min nevetsz, s megmondom ki vagy! Ha papagájvicceket mesélsz, alighanem ausztrál vagy. Hadd emeljek ki most három anekdotát – csupáncsak hármat – az ausztrál népi humor nagykönyvéből, helyesebben, annak is a papagájokról és lelkészekről szóló fejezetéből. A LELKÉSZ MEG A PAPAGÁJ Tehát, hogy az elején kezdjem, egy bizonyos papagáj „műsorán” igen sok vaskos, kacskaringós káromkodás szerepelt. Ezért kalitkáját vasárnaponként letakarták egy kendővel, nehogy beszennyezze csőrével az Úr napját. Egy szerdán viszont a madár gondtalanul fecsegett kinn a verandán, hát egyszer csak látják, hogy közeledik ám biciklijén a lelkész. Nagy sietve rádobták a kalitkára a kendőt, nehogy a pap tanúja legyen a megbotránkoztató szóáradatnak. De mikor az a verandára lépett, még elcsípte az intelligens madár kiáltozásának utolsó foszlányait a kendő mögül: – Pokolian rövid ez a hét, hogy a mennydörgős ménkű vágna bele, pokolian rövid. Egy más alkalommal meg egy lelkipásztor körútra indult a parókiájához tartozó egyházközségben. S hát látja, húzzák az ökrök az ekét, de a szántóvető gazda sehol. Ausztráliában íratlan törvény, hogy minden homályos jelenséget közelről meg kell vizsgálni, mert a végtelen térségeken könnyen előállhat a baj. Ha az országúton például gépkocsi vesztegel, ellenőrizni kell, nincs-e rosszul a vezető, hiszen ezeken a tájakon sokszor hétszámra

egyetlen jármű sem jelenik meg. Így a lelkipásztor is keresni kezdte a gazdát. De hiába. Viszont észrevette, hogy egy kis hullámos papagáj trónol az ökrök hámszíján, s egy hivatásos hajcsár trágár szókincsével ösztökéli őket. A felháborodott lelkipásztor nyomban újból kocsiba vágta magát, ráhajtott, s meg sem állt a legközelebbi épületekig. A farmer, akit kérdőre vont, hogy miért hagyja gazdátlanul a jószágot, így méltatlankodott: – De hiszen ott van Dudus, a kis papagájom, amit megtanítottam az ökörhajtásra. A lelkipásztor ettől végképp felháborodott: – Úgy ám! De én épp azt veszem magától rossz néven, hogy olyan szavakra tanította azt a kis esztelen isten teremtményét, hogy az embernek a haja is az égnek áll! Mire a farmer így fejezte be a vitát: – No csak jöjjön meg a szántásból a Dudus! Megtépázom a faroktollazatját! Hát nem megmondtam neki, hogy ha közeleg a tiszteletes úr, ki ne merje nyitni a csőrét?! S végül – ez már népmese! – egy történet a tiszteletes úr papagájáról, mely megtanult néhány imádságot. A tiszteletesnek dolga akadt a városban. Utazása előtt megkérte a helybeli kocsmárost, hogy vigyázzon addig a becses kis nőstényre. Történetesen a kocsmárosnak volt egy ugyanolyan fajta hím papagája – jóllehet az éppenséggel nem valami ájtatos szövegeket tudott, hiszen a kocsma látogatóitól tanult meg beszélni. Amikor a tiszteletes papagáját kieresztették a kalitkából, félhangon imákat kezdett mormolni. A kocsmáros madara sanda szemmel figyelte egy darabig, majd végül félórás hallgatás után felröppent a lécre, amelyen a vendég üldögélt, és a fülébe recsegte:

– Idesüss, kisanyám, mi lenne, ha egy kicsit szeretkeznénk? – Hát mit gondolsz, miért imádkozom én már egy félórája? – válaszolta a tiszteletes papagája. A GONDVISELÉS MADARAI Elbűvölő életet folytat a köznyelven csak Mutton Birdnek (Puffinus tenuirostris) nevezett madár, mely a viharmadarak egy válfaja. Köznyelvi neve onnét ered, hogy húsának íze az ürühúséra emlékeztet. E madarak költőhelye az ausztrál kontinenstől délre fekvő kis szigeteken van, Tasmania közelében. Malcharek úr, aki Hobartban él, így mesél róluk: „Szeptember közepe táján milliószámra jelennek meg ezek a madarak. Letelepednek a homokos partokon és fészket raknak, pontosabban, 3 láb mély üregeket ásnak, néha olyan sűrűn, hogy ha az ember egy ilyen, munkájuktól forrongó szigetre pillant, csak porfelleget lát. Szorgoskodásuk három hétig tart. Egy napon a madarak eltűnnek. A tudomány eleddig még nem tudta megállapítani, hová repülnek ilyenkor, s mi célból. Pontosan november 25-, 26- és 27-én térnek vissza. Minden pár a maga fészkébe. Másnap a nőstény lerak egy tojást. Következik a költés ideje, amely nyolc hét. A fiókát két hónapon keresztül planktonnal és apró tengeri élőlényekkel táplálják. Ez idő alatt az apróság úgy meghízik, hogy nemegyszer súlyosabb lesz, mint a felnőtt madarak. Egy kiló zsírt lehet kiolvasztani belőle. Egy áprilisi napon a madarak eltűnnek. A fészkekben hagyott kicsinyek, míg szüleik visszatértét várják, saját zsírjukból élnek, s így lefogynak. Körülbelül 14 napig kell meglenniük táplálék nélkül. Éhségükben kimásznak az üregből, és elkecmeregnek a vízhez. Ha már egyszer eljutottak odáig, nem mennek vissza többé a fészekbe.

Elrepülnek Japán felé, eljutnak Szibériába, sőt Alaszkába is. Előfordult már, hogy Hobartban meggyűrűzött madarat hat hét múlva a japán partokon fogtak el. Ezek a madarak átröpülnek az északi féltekére, hogy aztán szeptemberben visszatérjenek a régi helyre. A megfigyelések kimutatták, hogy hosszú évekig mindig ugyanabba az üregbe térnek vissza. Éjjel repülnek, de sose tévednek. Mindig tartják az irányt, a repülés megszabott pályáját. Nemrég Tasmania mellett egy magas rádióadótorony épült. S mivel épp a madárröppálya útjába esik, a drótokon évről évre egész csomó szárnyas vándor töri össze magát. A fiókatömés ideje egyben a vadászat időszaka is. Az apróságokat kihúzzák az üregből és kitekerik a nyakukat. Kacsanagyságúak ekkor, és testüket szürke pehely fedi. Némely helyütt köznyelven a gondviselés madarának nevezik őket. Ez az elnevezés 1790-ben keletkezett, amikor a katonai helyőrségek az élelemszállítás elakadása miatt két hónapig ezekkel a madarakkal táplálkoztak. 170 000et ejtettek zsákmányul akkor. Egy fölmérés szerint évenként hozzávetőleg százmillió légi vándor közlekedik Ausztrália és Tasmania közt. De van ennek a szárnyasnak egy másik neve is: »kísértetmadár« – hisz fiókáját csak éjjel táplálja. Éjjel hangzik fel a »madárbeszéd«. Ha az ember földhöz tapasztja a fülét, madárhangok ezreit hallja. Fantasztikus élmény. A Tasmania melletti szigetvilág természeti rezervátum. A madárfogás szigorúan tilos. Más szigeteken egyszerre 25 madarat szabad zsákmányul ejteni.” LEPKE-EMLÉKMŰ A mi országunk sajátossága – mondta nekem Kaniva településen (Dél-Ausztrália állam) a kis, helyi újság szerkesztője hogy itt sokkal gyakrabban szabja

meg az emberi sorsokat a véletlen, mint másutt. S vonatkozik ez a jó dolgokra éppúgy, mint a rosszakra. Véletlenül fedezték fel az aranyat, nem hosszú, fárasztó kutatások eredményeképpen. Egy ártatlan kaktusz, az ún. „tüskés körte”, amit a háztáji kertészek gyönyörűségére hozattak, úgy meghonosodott, hogy kész csapássá vált. Előbb virágcserépben, aztán kinn a kertben termesztették, később már saját magát termesztette, mígnem – a húszas években – már 50 millió acre kitűnő termőtalajt tett tönkre Új-Dél-Wales állam területén és Queenslandben. Még hivatalosan is összefogtak ellene: megalakult a Tüskés Körte-ügyi Tanács. Ez, miután megbeszélte a dolgot a szakemberekkel, Buenos Airesből speciális éjjelilepkepetéket hozatott: e lepkefaj hernyójának kedvenc eledele épp a tüskés körte. Tizenöt év alatt a hernyók maradéktalanul felfalták a tüskés körtekaktuszt, amiért is a farmerek hálából, a queenslandi Boonargában, szobrot emeltek a buzgó lepkének. – Ebben az országban – folytatta tovább beszélgetőpartnerem – egy suhanó autóból gondtalanul kidobott cigarettacsikk is katasztrófát okozhat. Néhány nyúl pedig, mely egy kilyukadt kerítésen kiszökve sétálni ment, csaknem elhódította az embertől egész Ausztráliát… Arról, hogy mennyire igazat mondott, sokkal hamarabb meggyőződhettem, semmint sejthettem volna. 1962. október 9-én az Illawarra úton hajtottunk – ÚjDél-Wales államban – egy barátommal, amikor hirtelen a ciheresből feltörő tűzoszlopra lettünk figyelmesek. Még messze volt az országúttól, ám a szél szétszórta a szikracsóvákat, s úgy tűnt, a tűzvész gyors iramban terjed. Mielőtt elértük volna a legközelebbi települést, már elhúztak mellettünk a tűzoltókocsik. A közeli Sutherlandben riadót rendeltek el, a férfiak indultak

megvívni harcukat a tűzzel. Az asszonyok a településen lázasan összecsomagolták legszükségesebb holmijaikat, hogy a fenyegetett házakat bármely pillanatban elhagyhassák. Mint kiderült, két szerelő – Thomas Hanley és Leonard Nowhouse – az útmenti magasfeszültségű villanyvezetéken dolgozott. A tüzet, mely valószínűleg ott parázslott már a szigetelőburkolat alatt, az erős nyugati szél oly hevesen felszította, hogy a két munkás épp csak hogy el bírt rohanni a teherautóig. Mire beindították a motort s indultak, a lángnyelvek már a jármű kerekét nyaldosták. A pánik és a menekülésre való felkészülés nyomban érthetővé válik, ha figyelembe vesszük, hogy a tűz terjedését a szó szoros értelmében a házak küszöbénél tartóztatták fel, s hogy ha nem jött volna a mentőakció közben egy szakadó zápor a tűzoltók segítségére, a település porig égett volna. Így „csak” 1200 acre erdő vált füstté és hamuvá. A tűzvész-idény beálltakor ötezer önkéntes oltóbrigád veszi fel a küzdelmet a bozóttüzek ellen Ausztrália területén. Nem panaszkodhatnak tétlenségre. Ebben az országban béke idején hagyományosan nem volt katonai sorkötelezettség, de a bozóttüzek ellen a legtöbb államban már régóta mozgósítani lehetett a férfiakat. E tüzek átlagban hétévenként harapódznak el a legjobban. Mai napig borzadva emlegetik a „Fekete Csütörtök”-öt, vagyis 1851. február 6-át, amikor Melbourne vidékén lángba borult a ciheres. Majdnem 50 fokos hőség támadt, tíz ember odaveszett a lángok között, de a fő vétkes nem is a tűz, hanem a szél volt, mely a leégett erdő üszkeit elsodorta egészen Tasmaniáig! Victoria államban 71 embert kívánt áldozatul az 1939. évi bozóttűz, 1944-ben pedig ötvenegyen égtek halálra.

De rendszerint nagyon ártatlanul kezdődik. Egy eldobott csikkel vagy egy széttört sörösüveg szilánkjával, mely gyűjtőlencseként működve tüzet lobbant. A HÉT FIVÉR Ausztrália második istencsapásának főhősét nem kell se lefényképeznünk, se bemutatnunk. Tudományos neve Oryctolagus cuniculus, magyar neve egyszerűen házinyúl. Tudvalévőleg selymes-bolyhos bundája van, hosszú füle, továbbá az sem titok, hogy a szabad szerelem híve, s e téren kivételes képességekkel rendelkezik, minek következtében nyúléknál mindig aktuális probléma a „demográfiai robbanás”. Ez a fajfenntartási hajlam lett aztán az oka annak, hogy ma már a tősgyökeres ausztrálok olyan szemmel nézik a nyuszikérdést, mint az angolok az időjárás pálfordulásait: elkerülhetetlen, de csöppet se mulatságos. Ez a rendkívüli történet tulajdonképpen az ausztrál gyarmatosítás hajnalán kezdődött, hiszen már a híres Első Flotta hajóinak fedélzetén is voltak nyulak. Csakhogy még szépen, illedelmesen viselkedtek, a farmokon otthonra lelve vidáman ugrándoztak a ház körül, ettek, híztak, felfalattak – minden ment a normális mederben. Ám később, 1845-ben, mint szabad telepesek, megjelentek a sussexi Henty fivérek. Heten voltak. Házikót építettek maguknak, s mint ahogy illik olyan emberekhez, akik amúgy istenigazából neki akarnak fogni a gazdálkodásnak, elhozatták szülőhazájukból minden ingóságukat. Egy teljes hajórakományt! Mi minden nem volt ott! Juhok, vetőmag, palántadugványok meg baromfi, s persze házinyulak is. Egyelőre öt darab. Közelebbi életrajzi adatok nem maradtak fenn róluk, s arra nézve sincsenek adalékaink, hogy aznap este, amikor a ketreceket kirakták az ausztrál

földre, feltűnt volna az ország romlását jövendölő égi jel vagy valami üstökösféle… Vannak, akik a vész eredetét kissé másképp magyarázzák. Néhány évvel a hét fivér nyulas partraszállása után, pontosabban 1895-ben, Thomas Austin Geeiong melletti birtokára (Victoria állam) egy kis csapat vadnyulat hozatott Angliából. Austin úr kedvelte a nyúlvadászatot, s az eldugott, messzi vidéken sem akart lemondani erről a szórakozásról. Sövénnyel elkerített kis udvarban tartotta a vadnyulakat, hogy vadászhasson rájuk, ha kedve szottyan. Ám közben a tapsifüleseknek is kedvük szottyant – csakhogy nem a vadászatra, hanem a sétafikálásra. S Austin úr gyerekei, mintha csak kitalálták volna a nyulak gondolatát, játékból kiszedték a kerítés egykét lécét. S máris hol volt nyuszi, hol nem volt! A KONTINENST ÁTSZELŐ PALÁNK De nézzük meg talán közelebbről, mi volt az a rémtett, amivel a nyúlnemzetség – akárhonnét is származott – egy évszázadon át elűzte az ausztrálok szeméről az álmot? A nyulak hancúrozva, szeretkezve és szaporodva elindultak, hogy meghódítsák a kontinenst. Húsz esztendő alatt elérték Új-Dél-Wales határát. Victoria állam 1880-ban állította fel az első palánkot a harcias rágcsálók menetének feltartóztatására, ám a nyúlhadsereg egy merész manőverrel megkerülte az akadályt, és behatolt DélAusztráliába. Nyolc évvel azután, hogy az első nyúl megjelent Új-Dél-Wales területén, ennek az államnak a kormánya 27 millió nyúl megöléséért utaltatott ki jutalompénzeket. A század végén az állatok átvonultak a Nullarbor-síkságon, és betörtek Nyugat-Ausztráliába. Felfalták a füvet: hét nyúl annyit fogyaszt, mint egy juh. Kirágták a gyökereket, a mezőkön üregeket vájtak.

Hatalmas legelőket változtattak meddővé, tönkretették a tenyészfarmokat, megrágcsálták a gyümölcsfákat. Egy számítás szerint, amikor Ausztráliában ötezer telepes élt, erre az ötezerre félmillió nyúl jutott, s mire a kétlábú lakosok száma hétmillióra emelkedett, már egymilliárd nyúl garázdálkodott földjeiken, s mindegyik rágcsáló 10 shilling ára fűadagot kebelezett be évente… Ha ezektől megszabadulnánk – számítgatták rémülten az emberek –, kétszer annyi juh legelhetne, s csak a gyapjúért 632 millió fontot nyerhetnénk évente, nem beszélve a húsról meg a bőrről! A parlament megtárgyalta az életbe vágó ügyet. Síri csöndben hallgatta végig a felsőház a „csatatérről” frissen érkezett, szakállas pásztorok beszámolóját. Így tudták meg a képviselő urak, milyen mélyen kell beásni a földbe a palánk cövekeit, hogy az útját állhassa az inváziónak. Ausztráliában – hisz fiatal ország – viharos vitát kavartak s az érdeklődés homlokterében álltak az olyan kérdések, mint a kútfúrás technikája vagy az állatorvosi módszerek a jószággondozásban. Ezúttal nem csekély horderejű ügyről volt szó. Nyugat-Ausztrália felállított egy védőpalánkot, mely átszelte az egész kontinenst. Több mint 3000 kilométer hosszú volt, tehát annyi, mint a vasúti távolság Moszkvától Párizsig (a Varsón és Berlinen áthaladó útvonal). Ám még mielőtt befejezték volna a gigantikus munkát, s megegyeztek volna a cölöpök legkívánatosabb bekalapálási mélységében – a palánk túloldalán már ott hegyezték hosszú fülüket a nyulak, s felhangzott a hatalmas állkapcsok őrlő harsogása… Minden jel arra vallott, hogy a nyulak meghódítják, birtokba veszik a földrészt, hogy az embereknek nem marad más hátra, mint hogy hajóra rakják megmentett vagyonukat, s visszatérjenek Európába.

Nyugat-Ausztráliát nem védte meg sem ez a palánk, se az ezt követő két, hasonló méretű kerítés. AHOL AZ ÖRDÖG NEM BOLDOGUL… A lekopasztott, növénytakarójától megfosztott talajt kikezdte az erózió. A szél elfújta az életadó humuszt, hisz nem rögzítették többé gyökerek. Az embereknek különösnél különösebb ötletei születtek. Repülőgépeken és autókon több ezer macskát szállítottak „az első frontvonalba”. A cicusok azonban nem voltak hajlandók hadat viselni a nyulak ellen, inkább szétszaladtak az erdőkbe, s ott rávetették magukat a madárfiókákra. Ezek után bombázók jelentek meg a nyúlhad fölött, és kis bombákkal próbálták meg elpusztítani őket. Ám a kár, amit a nyúlhadsereg szenvedett el, nem állt arányban az akcióra fordított költséggel. Különben is, győzött a szerelem, s a nyulak rövid időn belül tetézve bepótolták létszámhiányukat. Mellesleg, a nyulak nemcsak védekeztek, hanem haláleseteket is okoztak. A lovak megbotlottak a nyúlüregek fölött dudorodó földkupacokban, s az üldöző lovasok nyakukat törték. Egy híd alapzatát úgy aláásták, megrongálták a rágcsálók – a nyúllakásépítkezés keretében –, hogy az egész híd összeroppant egy teherautó súlya alatt, mely éppen patkánymérget szállított nagy mennyiségben a nyulak ellen. A repülőgép, amikor a méregelhelyezés specialistáit vitte akcióba, homokviharba került és lezuhant, utasai szörnyethaltak. Mígnem egy bizonyos brazil tudós írt valami myxomatosis nevű betegségről, mely a nyulakat és csakis a nyulakat sújtja. Valóságos kór, a nyúltenyésztők réme… Az ausztrálok hegyezni kezdték a fülüket, teljesen nyúlmódra. De hiszen ez roppant érdekes lehet!

…ODA ELKÜLDI AZ ASSZONYT Már 1919-ben elkezdődött a nyulak megfertőzését célzó első kísérletsorozat. Nem valami biztató eredménnyel. Igaz, pusztultak a nyulak, de járvány nem tört ki. Az álom, hogy a helyzeten felülkerekednek – ismét elszállt. Ekkor vette kezébe az ügyet – a kormánypálcát – a melbourne-i Jean McNamara asszony, s makacs kitartása legyőzte nemcsak a bürokráciát, hanem a nyulakat is. Sőt, az állatvédő egyesület tiltakozásával is megbirkózott. 1950-ben indult a nyulak ellen a nagy offenzíva. Az ember ezúttal az „1080” (sodium monofluoroacetat) méreggel, valamint a myxomatosis vírussal indult a harcba, melyet a vállalkozó kedvű McNamara asszony ásott elő a feledésből. A nyúlüregekböl kiáramló fertelmes hullabűz alighanem nagyobb élvezetet okozott ekkor a farmernép szaglószervének, mint a legfinomabb párizsi parfüm. Pár hónappal azután, hogy a vírussal megfertőzött nyulakat szélnek eresztették, már több száz kilométer távolságról is az a hír jött, hogy halomban állnak a nyúltetemek! Tehát, az előzetes feltételezéssel szemben, nemcsak az itatóknál mérgeződtek meg. Szúnyogfullánk képében követte a halál a nyulakat; a fertőzött állatból vért szíva vitte át a ragályt étvágyának következő áldozatára. A szúnyogok az egész nagy földrészen elterjesztették a myxomatosist, majd a Victoria állam partja mellett fekvő kis szigetekre is átjutottak, sőt ez az eleddig ismeretlen szúnyogfajta a Melbourne-ből Hobartba készülő repülőgépre is „felszállt”, minek következtében a ragály a Tasmania szigeten mindaddig nyugodtan éldegélő nyulak közt is gyilkolni kezdett. Aztán beköszöntött a tél, s vele az aggodalom is, hogy a járvány elül. Ám amikor tavasszal felzümmögött az első

szúnyog, újból aratni kezdett a halál. Az emberben pedig félelem kelt: nem támadja-e meg ez a vírus őt is. Három tudós Myxomatosis-injekciót adott be saját magának. Kutya bajuk se lett. A nyúltársadalom azonban rakásra halt. Három év alatt 750 millió állat pusztult el. Az ausztrál gazdaság fellélegzett. A Vasárnap-szigeten, ahol előbb 125 juh legelt, most, a nyulak kiirtása után félezret tart el a föld. Az egész ország juhállománya egyharmadával megszaporodott, a rágcsálóktól megmentett föld értékét pedig 600 millió dollárra becsülik. Az optimisták azt hangoztatják: győzött az ember. A pesszimisták azon a véleményen vannak, hogy a nyúl feltalálta az ellenszérumot! Bizonyos egyedek ugyanis – járványoknál nemegyszer előfordul ilyesmi – ellenállóknak mutatkoztak, és túlélték a fertőzést. Ezt az immunitást aztán átadták a következő nemzedékeknek, az oltási manőver pedig megint a szúnyogok dolga lett. S azokon a helyeken, ahol előbb írmagjuk sem maradt, a jelzések szerint megint felbukkantak a rágcsálók előőrsei. Én mondom önöknek: jobb nem ujjat húzni a nyulakkal… HÁNY MÉTER KÍGYÓT PARANCSOL? Tavasszal az ausztrál házakba beköltözik a félelem. Földön kúszva közeledik, orvul támad, megmar s meg is ölhet. Ausztráliában kb. 140 kígyófajta él, ezek között sok a mérges, sőt némelyikük marása halálos. A feketelistát a tajpán nyitja meg. Rossz hírben áll: a világ összes kígyói közül csak a királykobra veszedelmesebb nála. A tajpán 3 méter hosszúra is megnő. Színe barna. Villámgyorsan támad. Az ausztrálok a következő rendbe sorolják a kígyófajtákat, aszerint, hogy mérgük az emberéletre mennyiben veszélyes: tigriskígyó, halálkígyó, barnakígyó és

rézfejű kígyó. Bevallom, rettegve írom le ezeket a neveket, hisz jól tudom, milyen veszély leselkedik rám. Megtámadhatnak! – ó nem, nem a kígyók, hanem azok, akik elolvassák ezeket az ausztráliai tájnyelvből „egyenesbe” lefordított kígyóneveket… Pedig még folytatni is szeretném a borzadályos listát, hisz ott van a gyémántkígyó, a szőnyegkígyó, az elefántormány-kígyó, a vakkígyó, a babaszemkígyó, meg a pöttyös vagy foltos. És természetesen az óriáskígyó, amely az 5 métert is eléri, s áldozatát halálos ölelésbe fojtja, mielőtt elfogyasztaná. Kaniva településen (Dél-Ausztrália állam) ottjártamkor egy nap alatt negyven kígyót vertek agyon, a ház közvetlen szomszédságában. Új-Dél-Walesban egyetlen nyár alatt kb. ötvenre tehető a kígyómarások áldozatainak száma. Sydney külvárosai sem mentesek ettől a veszedelemtől. Dover Heights kerület egyik kertes házánál a konyhába siklott be egy barnakígyó, s még ugyanazon a héten Darlinghurst egyik utcáján ütötték agyon a másikat. Ken Morgan úr, aki hivatásos kígyókereskedő, meséli, hogy csúszómászó áruja után nemcsak a tudományos laboratóriumok, kígyóbűvölők meg holmi vidám leánykák érdeklődnek, akiknek az Éváról s az almáról szóló elcsépelt kabarészámhoz kell a kígyó. Az utóbbi időkben például szívesen vásárolnak az autótulajdonosok veszélytelen gyémántkígyót, hogy aztán rablóriasztónak használják. A rabló, ha betör a kocsiba, és a sötétben megpillantja az ott tekergő kígyót, biztos, hogy nem veszi tüzetes vizsgálat alá, nem néz a szájába, hanem elhúzza a csíkot. Ezeket a gyémántkígyókat méterre mérik! Ha aztán néha egy-egy példány megunja autóbeli „állását”, és inkább a szabadságot választja, aki bírja, fut utána, vagyis – a pénze után. Legutóbb is Morgan urat hívták segítségül, hogy fogjon el Camspie-ben, a Vicliffe fasor egyik kerítése

mentén egy tekergő szökevényt. Szép summát ért, kerek 10 fontot – ezt onnét lehet tudni, hogy Morgan úrnál mindig kéznél van egy centiméter, s rögtön lemérte az alanyt. A kedélyes kígyókalandok azonban éppenséggel nem tipikusak. Egy szárazföldi hadgyakorlat alkalmával több katona úgy lelte halálát, hogy véletlenül – óvatlanul – kígyóra lépett. KÍGYÓ ÉS KANÁRI A kígyókról szóló történetek mindörökre bekerültek Ausztrália folklórjába. Némelyeknek alapja valódi esemény ugyan, mégis a kígyók bizonyos életjelenségeinek meg nem értéséből fakadnak, mások pusztán a fantázia szüleményei. Charles Shaw, a költő meséli: „Booberciben, kinn a kunyhó előtt, a tűzrakásnál beszélgettünk. Persze, a legközkedveltebb témáról: a kígyókról. Mindenkinek volt valami mesélnivalója. Az egyik a queenslandi óriáskígyókról beszélt, amelyek szorító erejükkel vasdobozokat is összeroppantottak. Másvalaki a Murray folyó mentén élő, 10 yard12 hosszú fekete kígyókról. A szakács elbeszélése szerint pedig az ország nyugati felében élt egyszer egy kígyó, mely úgy teleette magát kanárival, hogy már nem is sziszegett, hanem énekelt…” John Boyle O'Reilly említ olyan mérgeskígyókat, melyek példás házasságban élnek, s mindenhová párosával járnak. Aki megöli az egyiket, annak feltétlenül fel kell kutatnia s megölnie a párját is, különben az 50-60 kilométert is képes kúszni, hogy bosszút álljon a „gyilkoson”.

12

Yard – angol hosszmérték: 0,9144 méter. – A szerk.

Kevésbé fantasztikusak, ám annál drámaibbak a régi telepesekről szóló beszámolók. Küzdelmük arról tanúskodik, hogy az ő számukra különösképp veszedelmes ellenség volt a kígyó a pusztaságban. 1883. január 21-én a Wanganella-farmon (Új-DélWales) Froom gazda feleségét megmarta egy kígyó. A mezőn dolgozók az áldozat sikoltozására futottak össze. Egy pásztor lóra pattant s elszáguldott a doktorért, aki az 50 kilométernyire fekvő településen élt. A férj pedig nekilátott, hogy a maga módján mentse az asszonyt. Megfente a kését, tűzlángban kifertőtlenítette, aztán a marás helyén a húst, ameddig a nyom tartott, kikanyarította, majd a sebet bedörzsölte puskaporral. Már maga ez a kúra nem egy embert ledönthetett volna a lábáról, ám Ausztráliában az idő tájt nem volt helye a gyengéknek. A sérültet azon nyomban talpra állították s járásra kényszerítették, hogy el ne aludjon. Mire a lovas beért a városkába, megtalálta az orvost, rábeszélte, hogy menjen vele – eltelt 12 óra… A helyi körülményeket tekintve: rekordsebesség. A doktor, megérkezvén, ammóniák-injekciót adott a betegnek: ez volt akkoriban az egyetlen, állítólag hatásos ellenszer. Továbbá elrendelte, hogy változatlanul járkáljon tovább, mert mindenképpen meg kell akadályozni, hogy elalhasson. Szegény asszony egész éjjel rótta kísértetútját a saját háza körül, s hol ez támogatta, hol az, de már a többiek is támolyogtak a kimerültségtől. Megállni csak azért álltak meg néha közben, hogy a doktor újabb injekciót fecskendezhessen be. Hajnalban megengedték, hogy leüljön egy székre, ám elszenderedni továbbra sem hagyták, bádogedényeket zörgettek a füle mellett, hogy ébren maradjon. Így folyt a

mentőakció egészen délután kettőig. Akkor az orvos kijelentette, hogy elmúlt a veszély. Nem csoda, ha az ausztrálok, az állandó fenyegetettség állapotában élve, rendíthetetlenül kutatták, keresték a szert, a kígyómarás mérgét közömbösítő ellenszérumot. Az érdeklődésnek ezt a hullámát persze nem egy vásári sarlatán meglovagolta. Volt, aki úgy demonstrálta az általa hirdetett csodaszer hatékonyságát, hogy egy előzetesen méregtelenített mérgeskígyóval az emberek szeme láttára megmaratta magát, majd saját „gyógyszere” jóvoltából „megmenekült”. Ám ezeknek a vásáriaknak sem sikerült mindig kellő szakértelemmel eltávolítaniuk a kígyó két – injekcióstűként csatornás – felső fogában leselkedő halált. A nagy mutatvány oly gyakran járt végzetes következményekkel, hogy a hatóságok végül is betiltották. A híres népi költő, „Banjo” Paterson is megénekelte William Johnson esetét. Ez a pásztor, akit szenvedélyesen foglalkoztatott a kígyóméreg elleni hatóanyag kérdése, a Kígyómarás nevű folyónál élt. Mint a nem túl biztató név is mutatja, ezen a tájon „hemzsegtek a kígyók, egyik torkon ragadta a másikat”. Nos, Johnson egyszer szemtanúja volt egy kígyó meg egy óriásgyík élethalálharcának. Ez utóbbi győzött, s ellenfele elfogyasztása után nyomban sietve elhagyta a küzdelem porondját. Johnson lélegzet-visszafojtva loholt utána, s látta, hogy a gyík mohón habzsolni kezdi egy cserje lombozatát. Úgy vélte, ennek csakis egy célja lehet: az állat a kígyóméregre keres gyógyírt, mert ellenfele a viaskodás hevében nyilván megmarta. Johnson azonnal szedett egy csomót a cserje leveléből, majd felkereste a legközelebbi állatkertet. Azt követelte, állítsák a legmérgesebb kígyó elé, hogy az megmarja, ő pedig kipróbálhassa, hat-e valóban a szer. A tudósok

lebeszélték az elhamarkodott kísérletről, mondván, inkább a kutyájával tegyen próbát. Odahozták Stumpy nevű kutyáját meg egy másikat. Mindkettőbe kígyómérget fecskendeztek. Stumpy rögtön ezután megkapta a cserjelevél kivonatát. Várták, mi lesz. Fél óra múlva Stumpy már nem élt, a másik kutya ellenben a legjobb egészségnek örvendett. Ekkor megvizsgálták a cserje levelét, és kiderült, hogy oly iszonyú mérget tartalmaz, ami mellett elbújhat a világ összes mérgeskígyója mindenestül! ANGOL VÉR ÉS KÍGYÓMÉREG A múlt század végén lépett az Ember kontra kígyók című dráma színpadára az angol Frederic Fox. Tizenöt éves korában érkezett Ausztráliába, és Sydneynek abban a peremkerületében telepedett le, ahol ma a Kingsford Smith nemzetközi repülőtér van. Akkoriban még olyan bőséggel nyüzsögtek ott a kígyók, hogy Fox a szó szoros értelmében a saját háza táján tanulmányozhatta szokásaikat. Mindig volt a keze ügyében egy cukroszsák, amibe mérges zsákmányát beledobta. Megvolt a maga saját, külön kígyófogási módszere. A legveszedelmesebb hüllőfajták elfogására mindig csak egy kísérletet tett. Sose próbálkozott újra. „Jobb egy kígyó szabadon, mint Fox a ravatalon” – mondogatta. Mellesleg annyiszor megmarták a kígyók, hogy már tréfásan kevert vérűnek vallotta magát, akinek ereiben egyszerre folyik angol vér meg kígyóméreg. Más kérdés, hogy a szervezete alighanem kitermelt valami saját szérumfélét, ellenmérget. Fox hiába kért kormánytámogatást kutatómunkájához. Univerzális szert akart találni az Ausztráliában fellelhető minden mérgeskígyó-fajta marása ellen. Elképesztően gazdag élőkígyó-gyűjteménye volt, elég, ha annyit

mondunk, hogy összhosszuk egy időben elérte a 800 folyómétert. Hetente hatszáz eleven békát fogyasztottak el. Kígyóit speciális medencékben tartotta, de az értékesebb példányokat a lakásába vitte. Felesége beletörődött a sorsába, s egy alkalommal, amikor – Fox távollétében – megmarta egy kígyó, a férje által készített oltóanyagot alkalmazva megmenekült. Gyermekeik is hozzászoktak a kígyókhoz, ami nem csoda, mert Fox a hüllősládákat a gyermekágyak alá állította. Egyszer Sydneybe hívatták, a múzeumba, hogy átadjanak neki egy kígyót. Zsákban volt az eleven ajándék. Fox meg sem kérdezte, milyen fajta, egyszerűen benyúlt és kihúzta. Egyméteres volt, s bőszülten tekergett. Fox gyönyörködött az új szerzeményben, majd inge alá csúsztatta és hazavillamosozott. Fox oltóanyaga kígyóméreg s bizonyos gyógyfüvek keverékén alapult. 1913-ban talált egy pénzembert, aki jó üzletet akart csinálni, és vállalta a finanszírozást. Indiába küldte a feltalálót, vagyis egy olyan országba, ahol akkoriban évente 20 000 ember vált a kobrák s egyéb kígyók áldozatává. Hatósági képviselők jelenlétében először állaton kellett bemutatni a kísérletet; Fox egy megmart kecske életét mentette meg. A bemutató szemtanúi körülözönlötték a kutatót, hogy gratuláljanak neki, ám egyszer csak megrökönyödve vették észre, hogy a kígyó – ládájából kiszökve – Foxra támad. A férfi nem menekült el, éppenséggel odatartotta a karját. Miután a kígyó többször is beleharapott, Fox megragadta, visszadobta a ládába, majd saját bicskájával, különösebb sietség nélkül, megtisztogatta a sebeket, s alkalmazta a saját oltóanyagát. – És ezzel, tisztelt uraim, vége a bemutatónak, s elnézést kérek, ha távozom, de ebédre vagyok hivatalos –

mondta egykedvűen az egybegyűlteknek, akiket a saját szemükkel tapasztalt látvány még mindig lenyűgözve tartott. Fox pontos időre megjelent az étteremben, és asztalhoz ült. Utolsó étkezése volt. A kígyó öt helyen marta meg, ő viszont csak négy sebet vett észre és látott el. Nyolc órával a kísérleti bemutató után eljött a halál azért az emberért, aki egyetlen preparátummal győzni akart minden kígyóméreg fölött. KALANDOS ELŐADÁS Már a mai időkhöz közelebb játszódott le Lou Borserini úr vérfagyasztó kalandja. Borserini a Queensland állambeli kis Toogoolawath település mentőállomásán dolgozott. A naptár 1956. április 11-ét mutatja. Harminc ember gyűlt a környékbeli állomásokról Mackaybe, hogy részt vegyen a szakmai továbbképzésen. A mai téma: elsősegélynyújtás, ha valakit megmar a tajpán. Az előadó belép a kígyóktól nyüzsgő betonvályúba. Sorra mutogatja őket, s közben magyarázza, hogyan különböztethetők meg az egyes fajták. Lábán magas szárú védőcsizma van, s teljes lelki nyugalommal járkál a csúszó-mászó halál között. Nekigyürkőzik, s a tajpán fogából kifolyatja a mérget. Egy rossz mozdulat – s a kígyó oly sebesen marja meg, hogy csak maga az előadó veszi észre. Visszadobja a kígyót, s a harapás helyét is megmutatja az egybegyűlteknek, aztán folytatja tovább az előadást. Eltelik egy negyedóra. Már mindnyájan azt hiszik, hogy elmúlt a veszély, hogy a tajpán nem bocsáthatta mérgét a sebbe. De aki ezt hiszi, nem ismeri a tajpánt. Az előadó hirtelen elveszti eszméletét és összeroskad. Ekkor veti magát Lou Borserini minden gondolkozás s biztosítás

nélkül a kígyók közé, s kimenti, karjába emelve, a tehetetlen, alélt testet. A mentőautó száguldva viszi kórházba, ahol az orvosok a szó szoros értelmében az áldozat érrendszerébe pumpálják az ellenszérumot, hogy megmenthessék az életét. EZER KÍGYÓ HÁZA Létezik tehát vakcina az ausztráliai kígyók mérge ellen. A melbourne-i Oltóanyag-laboratórium gyártja ötféle változatban. Az egyik legfőbb kígyóméregszállító egy rokonszenves, szakállas úr, Eric Worrell. ÚjDél-Wales állam Gosford nevű településén él. Egyszer ellátogattam hozzá. Ezer kígyót tart a farmján. Ezektől gyűjtik be a mérget, tudományos szlengben: ezekből „fejik”. Itt, Gosfordban 1950 és 1962 között 60 000 kígyófejés volt, de csupán négyszer fordult elő, hogy megmarták az embereket, akik ezzel a nem mindennapi tevékenységgel foglalkoznak. Arra az esetre, ha netán önöknek is kedvük támadna egyszer kígyófejéssel szórakozni, átadom az első kézből kapott információt, hogyan lássanak neki. De azt tanácsolom, előbb írják meg a végrendeletüket, búcsúzzanak el szeretteiktől és rebegjenek fohászt. Ez az én magánvéleményem. Worrell úr ellenben azt állítja, hogy a kígyót egy villásvégű bottal a földhöz kell szögezni, majd jobb kézzel óvatosan elkapni a fejét, bal kézzel pedig megragadni a farkát. Aki a manőver eme fázisa után még életben marad, a következőképpen folytatja: üvegedény fölé kifeszített, vékony gumihártyába haraptatja a hüllőt, s míg az felbőszültén, vadul harap, az üvegbe csurog a méreg. Ezt a későbbiekben egy vákuumkészülék megszárítja, majd az anyagot Melbourne-be kell küldeni. Ahhoz, hogy egy gramm mérget nyerjünk, tíz tajpánt, vagy ötven mérges kígyót, avagy félezer barna kígyót kell

megfejni. A kígyók nagyon nem szívelik ezt a műveletet, sokan közülük elég hamar belerokkannak; ezeket agyonverik, s újakat vásárolnak a helyükbe. Worrell úr törzsvevő. Ha Önök közül netán valakinek sikerülne elcsípni egy tajpánt, utánvéttel azonnal tegye postára. Csak – ez Worrell úr kérése – tüntesse fel a ládán, hogy Sydneyig repülővel, onnét pedig Gosfordba vonattal. Szívélyes búcsút vettem tőle. Továbbá személyesen közöltem vele ez alkalomból, hogy rám mint kígyószállítóra ne számítson.

Cápák, madarak és más állatok Ausztráliai jegyzeteim közül szeretném most az „állatcédulát” kihúzni. Ám az élen ezúttal nem a kenguru, az emu, a kacsacsőrű emlős vagy a koala fog járni. Róluk egyelőre csak annyit, hogy az ausztrál fauna eme eleven „régészeti” leletei közül sajnos rengeteget kiirtottak. A kacsacsőrű emlős és a koala végre teljes védelem alá került, így ez utóbbinak megmaradt példányai már csak rezervátumokban láthatók. Mivel ez az aranyos állat kizárólag eukaliptuszlevelekkel táplálkozik, az pedig részegítő anyagokat tartalmaz, nem csodálhatjuk, ha a koala a szüntelen mámor révületében él, vagy esetleg épp gigantikus macskajajban szenved. Ha ehhez hozzátesszük, hogy e bűbájos erszényes életeleme az éjszaka, érthetővé válik, hogy a megtekintett koalák nappal többnyire alszanak. Ritka az a példány, amely nappal is mocorog, esetlenül mászkál a fatörzseken, de hát – nyilván köztük is akadnak olyanok, akik álmatlanságban szenvednek. Biztosan közülük való az „ügyeletes” koala, mely ugyanazzal a fajta undorral szemléli a rezervátum bámész publikumát, mint a mi kocsmai muzsikusaink a vendégeket. Mellesleg szegény jószágot mindenféle szenvedélyes nőszemélyek lecibálják a fáról és agyondédelgetik; lehet-e csodálni ezek után, hogy egy ilyen „ügyeletes” koala pillantása mérhetetlen bánatról tanúskodik? AZ UGATÓ PAPAGÁJ Cairns az ausztrál trópusokon van. Itt él Leon Kulakowski, akinek házát egész állatsereglet népesíti be. A fürdőszobában, a tus mellett, jól megtermett zöld béka lakik. Esténként beugrál a szalonba, ahol a

maga „önkiszolgáló bisztrójában”, fenn a plafonon, a lámpa mellett, ízletes moszkitókat, legyeket és lepkéket vacsorázik. A földön öt darab japán pincsi szaladgál. Az egyik meglepően nagyra nőtt. No, ez nyilván nem a mindent buján fejlesztő éghajlatnak, sokkal inkább a szomszédban lakó csábítónak köszönhető. Este alapos bundavizsgálat következik: nem rejlik-e kullancs a bőrük alatt. Veszélyes féreg, ha nem fedezik fel idejekorán, bénulást okoz, és az áldozat menthetetlenül elpusztul. E kutyafalka csaholása nemrégiben úgy megihlette a ház papagáját – azóta már kimúlt a szegény pára –, hogy gazdái távollétében kiült egy fára, házőrzőnek! A közelgő betolakodó aztán méltán meglepődhetett a nagy csodán: a kutyafalka csaholása harsant – egy terebélyes, magas fa lombozata közül. Jelenleg egy ifjú papagáj sétálgat a ház előtt, és saját magának köszönget egyvégtében: „Halló, George, hallo, George…” A ház asszonya napjában kétszer partedlit köt a madárka nyakába, s zabkását és más ízletes eledelt tölt a csőrébe. Megbotránkozó kommentárokkal kísérik a dolgot a környező fák mesésen tarka vadmadarai, akik mindenekfelett nagyra becsülik a szabadságot, s ennek fejében kilopkodják az udvaron a házikutyák és papagájok tálkáiból a legfinomabb falatokat. Egy napon fiatal ausztrál érkezett vendégségbe; épp leszerelték Malaysiában letöltött katonai szolgálata után. Éjjel maláriás roham kínozta. Másnap elcsigázva sütkérezett a napon. Jól szemügyre vette az udvaron sétálgató kis papagáj tollazatát, majd fellebbezhetetlenül megállapította: „George is a lady!” A hír, hogy George valójában kisasszony, érthető megrökönyödést váltott ki a házban. Mit volt mit tenni? Átkeresztelték Georginára. A papagáj azonban nem vett

tudomást a változásról, állandóan kijavított bennünket és kétségbeesetten rikoltozta: „Halló, George, hallo, George!” EMBEREK ES EMBEREVŐK Akinek Sydneyben jó csónakja és kedve is van, mehet cápára vadászni. Az elejtett tengeri ragadozót partra szállítja, ott a nagy mérlegen lemázsálják, és a napi rekordot serényen följegyzik. Ezt a látványosságot tömegek bámulják, gyönyörködve a már veszélytelen veszedelemben. Mellesleg meg kell jegyeznünk, hogy voltak esetek, amikor az elejtett cápa még harminc órát élt azután, hogy kihúzták a vízből, és csak egy nagy kaliberű, jól irányzott golyó vetett véget az életének. Mikor régi barátomat, Feliks urat értesítettem, hogy megint készülök»Ausztráliába, ezt a tömör levélválaszt kaptam: „Csak tessék, már várják a cápák meg a lányok…” Ez utóbbival azokra a bájos hölgyekre célzott, akik mindig szívesen vesznek részt emberevő cápavadászaton. Bár ez az „emberevő” meghatározás eléggé önkényes, lévén, hogy az ausztrál vizekben több száz féle cápafaj úszkál, a balvégzetű Fehér Haláltól kezdve az emberre teljesen ártalmatlan fajtákig. Nekem mindig úgy tűnt, hogy Feliks úr az efféle kiruccanásoknál sokkal inkább a kedves társaságot részesítette előnyben, mintsem a cápa korai elhalálozását. Pedig valójában Feliks barátom a cápanemzetség engesztelhetetlen ellensége: részt vesz a számukra mérgező vegyszerek kutatásában. Sir Victor Coppleson ausztrál cápaszakértő viszont azt állítja, hogy „a cápáktól való félelem, mely manapság már világfóbiává vált, nem egyéb, mint a primitív fantázia szüleménye”. Ez korántsem jelenti, hogy lebecsülné a veszélyt. Temérdek hír számol be a cápák támadásairól. Az

ausztrál városok, sőt egyes államok, hivatásos cápavadászokat alkalmaznak, mint ahogy az európai városok törődnek azzal, hogy kóbor kutyák ne veszélyeztethessék a lakosok egészségét és életét. Queensland államnak két cápafogó alkalmazottja van, 250 font hetibérért, és az elejtett cápapéldányokért 2 font különjutalomban is részesülnek. Az állást a hamiltoni Ciril és Bruce Harris – apa és fia – tölti be. Ezt megelőzőleg tengericsiga-halászatból éltek, aztán áttértek a nagyobb szabású akciókra. Kifizetődő munka: tíz nap alatt 141 felnőtt és 230 bébicápát öltek meg. Gondosan feljegyezték maguknak, hogy a fejlett állatok közül – három kivételével – egy sem volt 4 méternél rövidebb. Az volt a rekordteljesítményük, amikor egy nap alatt 45 cápát fosztottak meg életétől. Mick Gorsheninnek Új-Dél-Wales állam kormányával van szerződése: évente 20 000 ausztrál fontot kap, hogy megvédje a cápáktól Sydneyben a strandlátogatókat. Nem kis feladat, hiszen Sydneyben derült ünnepnapokon százezrek tódulnak ki a strandokra. A halál pedig, épp ilyenkor – váratlanul bukkan fel… A coledale-i strandon – Sydneytől 50 kilométerrel délebbre – Ray Joyce mentő egyszer csak segélykiáltásokat hallott. S látta, hogy a parttól vagy 25 méterre sóbálvánnyá meredve áll egy fiú. A 13 éves Raymond Short – így hívták a fiút – felnőttek tömegében fürdött, de hirtelen magára maradt, mindenki elmenekült a közeléből. A mentő, aki ezt a szolgálatot csak társadalmi munkában végzi, különben, hétköznapokon, kishivatalnok, meg akarta nyugtatni a gyereket, ám az könnyek közt kiabálta: „A lábam, bácsi, a lábam!” A mentő lehajolt, hogy szemügyre vegye, mi történik tulajdonképpen, s hát látta, hogy az iszapos vízben egy hatalmas cápa hever, a Fehér

Halál legveszedelmesebb, legvérszomjasabb válfaja, megvan vagy 3 méter hosszú, és szájában tartja a fiú lábát! A rendkívüli helyzet rendkívüli cselekvést kívánt. Joyce – négy mentőszolgálatos társával egyetemben – odarohant, s öklözni, meg deszkadarabokkal ütlegelni kezdte a cápát, ám az semmiképp nem akart lemondani a zsákmányról. Villámgyors döntés született: az áldozatot és támadóját ki kell vinni a partra. Három férfi a cápát cipelte, farkánál fogva, a másik kettő a pofáját tartotta, meg a gyereket, nehogy végérvényesen összecsattanjon a szörnyűséges fogsor a lábon. A parton aztán fadarabokkal felcövekelték a cápa állkapcsát, aztán a fiút takarókba bugyolálták, majd a mentőkocsi a kórházba szállította. Három orvos már várta, s azonnal nekikezdtek az operációnak. A mentőszolgálatosok, ahelyett, hogy hazamentek volna kipihenni a szörnyű élmény sokkhatását, nyolc óra hosszat gubbasztottak a műtő előtti padokon, mígnem a fáradt orvosok végre kiléptek és közölték, hogy számtalan vérátömlesztés után, megszámlálhatatlan varrattal nemcsak hogy él a fiú, de járni is fog tudni, a tulajdon két lábán. Maga az áldozat, Raymond Short harminc órával a műtét után magához tért, és első kérdése az volt: „Megölték a cápát?” „Már darabokra is vágták” – hangzott a válasz. Ez volt az első ismert eset, amikor közvetlenül azután fogtak el cápát, hogy emberre támadt. Feltehetőleg sebesült példány volt, és a dagály sodorta fel a strandra. Nemegyszer láttam a tengeren különböző célpontok ellen támadásba lendülő cápákat, ám ember elleni támadást még egyet sem. Egy ismert ausztrál újságíró, E. Bajkowski azt állítja, hogy „a cápák nem túlságosan választékos étlapján igen nagy becsben áll a homo sapiens.

Nyáron ezek a ragadozók különösképp veszedelmesek. Az éhes cápa gyors mozgású, egész közel merészkedik a strandhoz, és derékon alul érő vízből is képes kiragadni áldozatát. Az ausztrál ember nem becsüli le ezt a veszélyt. Csakis nappal fürdik, és csakis védett strandon, ahol kitűnően szervezett figyelő- és mentőszolgálat működik. Alkonyatkor védőhálókat feszítenek ki, és csaknem minden reggel találnak néhány beléjük gabalyodott cápát. Ezeket a környező parti sziklákról agyonlövik.” TÁMAD A FEHÉR HALÁL Véleményem szerint a legjobb figyelmeztető szisztémát a rádió reklámadója, a sydneyi „2 SM” dolgozta ki. Saját költségére alacsonyan szálló repülőgépeket cirkáltat a strandok felett, ezek megfigyeléseiket nyomban közlik a stúdióval, az pedig tüstént kiröpíti az éterbe. Így aki nem akar a cápa foga közé kerülni, az kénytelen maga nyelni – hogy ne őt nyeljék – jó adag ordító, harsány reklámszöveget a figyelmeztetés mellé. Kis táskarádióikat a fürdőzők rendszerint erre az adóra állítják, mely a reklámpercekért busásan fizető ügyfélgárdáját épp a cápáknak köszönheti. Sok éve próbál győztesen kikerülni az ember e ragadozók ellen vívott harcból. Az ausztrál tengerészet is hosszasan kísérletezett. Tágas laboratóriuma volt, a neve: Csendes-óceán. Ám az ügy a katonákat és civileket egyaránt érdekli. A második világháború befejezése óta több mint száz embert öltek meg Ausztráliában a cápák. Roppant veszélyes ez az állandó macska-egér játék az emberevőkkel. Felkérték hát a tudósokat, eszeljenek ki valamit. Sir Victor Coppleson úgy véli, a legveszélyesebb esős idő után, a folyók torkolatának közelében úszni. E helyütt várják a kis halak a folyó hordta táplálékot, a kis halak

mögött kissé nagyobbak várakoznak, hogy felfalják a kisebbeket, a méret, a ragadozó kedv és a mohóság egyre nő, s e normális természeti lánc végén ott leselkednek a cápák, és felmorzsolják az utolsó győztest. Coppleson szerint a szigonnyal halászó, tehát vérző halakat vivő könnyűbúvárok csábítják a cápákat. Nem tanácsos a lábat sem kilógatni a csónakból, mert ez a locskoló hang a cápákat sebesült hal úszására emlékezteti. Ősi vicc, hogy a hőst, aki egy szál késsel vetette magát – mint mesélte – a cápára, így tromfolta le egy előkelő hölgy: „Pfuj, ki hallott még ilyet? Halat nem illik késsel vágni!” Nos, sir Victor is hasonlóképp gondolkozik, szerinte ugyanis a késnél sokkal hathatósabb fegyver egy jókora dorong, amivel az emberevőt orron kell vágni, lévén az a legérzékenyebb pontja. Egy másik tudós, Watson doktor ennél is eredményesebbnek tartja a főbekólintást a koponya hátulján (ami elméletileg igen meggyőzően hat, azonban a magam részéről cseppet sem vagyok biztos benne, hogy a gyakorlatban egy halálra rémült fürdőző célba tudja-e venni a támadó cápa orrát vagy koponyahátulját). Watson doktor nem is állt meg ennél a módszernél, hanem tovább folytatta a kutatást. Lyukat vájt a szigony hegyébe, s a kis üreget paraffinkapszulába rejtett méreggel töltötte ki. Ezek után már csak azt kellett megállapítani, melyik preparátum hat a legbiztosabban. Watson tudta, hogy egy hidegvérű állat megmérgezéséhez annak az adagnak a százszorosa kell, ami egy ugyanekkora melegvérű állat elpusztításához elegendő. Minden kutatóútjára magával vitt motorcsónakján egy kosárnyi ampullát. Tartalmuk elegendő lett volna milliós városok kiirtásához. A kíváncsiaknak azt mondta: uzsonnáját viszi a kis kosárban… Lucrezia Borgia

makacsságával próbálgatta a cápákon a különféle gyilkos anyagokat, ám alant úszkáló „kísérleti nyulai” továbbra is a legjobb egészségnek örvendtek. Egy nap, 1961-ben, a tudós, ki tudja, hányadszor már, megint mérget töltött a szigonyba, majd alámerült. Négyméteres cápa úszott feléje! Az óriás állat támadásba lendült, ám Watsonnak egy gyors mozdulattal sikerült az oldalába döfni a szigonyt. A cápa felszínre akart úszni, de hirtelen hassal felfele fordult, s a mélybe süllyedt – élettelenül. A boldog Watson visszamászott a csónakba, hogy ellenőrizze a készítmény nevét. Döbbenten látta, hogy a tengeri levegő nedvességétől leváltak a felragasztott vignetták, s ott hevertek összekeveredve a kosár fenekén! További öthavi kísérletezésre volt szüksége, míg végre megállapíthatta, hogy az azotan sztrichnin 7 milligrammos adagja az a bizonyos, rég keresett méreg, mely villámgyorsan végez a cápával. A tökéletesítés során a tudós „lövedékét” még egy vastag vazelinréteggel is burkolta, mert ez a méreg még az irdatlan víztömegben feloldódva is veszélyezteti a közelben úszkáló fürdőzők életét. Az új készítmény hivatalos bemutatója Balmoraltól nem messze zajlott le. Nagyobb cápacsapatot észleltek ott a levegőből, és megszervezték a nyilvános próbát. Három, mérgezett szigonnyal felszerelt búvár néhány perc alatt negyven cápa életét oltotta ki. Voltak köztük rendkívül veszedelmes válfajúak is, melyek anélkül csapnak le, villámgyorsan, hogy hassal felfele fordulnának, mint azt más cápafajták teszik. Nagy lépést jelent előre ez a mészárszék az ausztrál vizek rémével vívott harcban. De vajon pontot is tett-e küzdelem végére? Nos, leghathatósabbnak még mindig az a tanács bizonyul, amit sir Victor Coppleson így

fogalmazott meg: „Ha azt akarod, hogy száz százalékos biztonságban légy a cápáktól – ne menj a vízbe!”

Elégia a bálnáról Albany város vidéke, Nyugat-Ausztrália államban, búzájáról, gyümölcseiről és burgonyájáról híres. Több mint másfél évszázad telt el ama nap óta, hogy George Vancouver kapitány, a természetes kikötő lehetőségével élve, horgonyt vetett itt. Hajdanában e helyről látták el magukat szénnel az Ausztrália és a Brit-szigetek közt közlekedő, gyors járású postahajók. Ma nemesfa- és fagyasztott bárányhús-rakományok haladnak át a kikötőn. Az Albanyt övező kb. 50 kilométeres körzetben tudós botanikusok három és fél ezer szebbnél szebb vadvirágfajtát számláltak. Ilyen arculatot mutat ez a táj számunkra, emberek számára. Ám, ha az óceán homályos mélyén élő bálnáknak van valamiféle hitük is, hát szentül meg vagyok róla győződve, hogy Albany nekik maga a pokol. A városvégi Frenchman-öbölben hatalmas kondérok gőzölögnek. S bennük planétánk leghatalmasabb emlőseinek feldarabolt teste fő. A bálnák felett egy másik emlős, az ember nevezetű, ítélkezik. De hát hogyan is állunk a bűnökkel? A tengervíz oldott ásványi sókat tartalmaz, amelyekkel a szabad szemmel láthatatlan, miniatűr növények táplálkoznak. E növényeket parányi állatkák legelik le. A kis élőlényeket felfalják a valamivel nagyobbak, ezeknek teste a tengeri csigák élelméül szolgál, és így tovább, tovább, míg el nem jutunk a bálnáig. A sor végén pedig megjelenik az ember, s legyilkolja a bálnát, hogy zsírjából glicerint nyerjen. Ez, más nyersanyagokkal összekapcsolva, robbanószert alkot, melyet aztán az elmés emberi agy sziklák szétvetésére, bányákban a szénfal bombázására, no meg más emberek

elpusztítására használ. Régebben ebből a zsírból gyertyákat is öntöttek, s ezek lobogtak az Úr dicsőségére az útszéli kis kápolnákban éppúgy, mint az égbe nyúló tornyokkal ékes katedrálisok oltárai előtt. A tengeri kolosszusokból kiolvasztott faggyú világította be az otthonok sötétjét, míg fel nem váltotta a petróleumlámpa. Egyetlen bálnából negyedmillió darab szappan gyártásának nyersanyaga állítható elő. Ezt, és még sok mindent, Johan Diserudtól tudtam meg, mikor Sanderfjordban, Dél-Norvégiában, a „Kosmos IV” bázishajó fedélzetén beszélgettünk. Diserud jól tájékozott ezekben a dolgokban, hisz 1920 óta űzi a bálnahalász-mesterséget a Déli sarkvidék vizein. MÁJUSI GYEREKEK Sanderfjord abból él, hogy a bálnák elpusztulnak. Innét indulnak útjukra a norvég bálnavadászflották. Októberben hajóznak el, s rendszerint májusban érkeznek vissza. Ilyenkor az egész város a kikötőbe tódul, hogy köszöntse a visszatérőket. Virágba borul az orgona, s hevesebben ver férjük hosszú távolléte után a szőke asszonyok szíve. S épp ezért a legtöbb sanderfjordi gyerek februárban vagy márciusban jön a világra, akkor telnek meg a szülészeti klinikák. Mint ahogy a „Homokos Fjord” norvégjai a bálnára, úgy vadásztam én hosszú éveken át erre az izgalmas témára: a bálnavadászatra. Riportom előtt Kurt Seyerstedtnél – épp Norvégiában, a modern bálnavadászat hazájában – átestem egy bevezető tanfolyamon. Itt jöttem rá, hogy a bálnamitológiában az ördögöt nyilván Svenda Foyn képére mintázzák, aki 1873-ban kidolgozta a szigonyágyús módszert. Sokat megtudtam Mysticben is (Connecticut állam, USA), Edouard A. Stackpole-tól, a bálnamúzeum igazgatójától. Hosszú órákig böngésztem az amerikai

bálnavadászok eredeti feljegyzéseit. Ezek állandó vendégek voltak az ausztrál partokon. Salemben nem a boszorkányperek nyomait kutattam, hanem az elbeszéléseket azokról a kemény férfiakról, akik fából készült hajóikon a világ túlsó végéig űzték a hatalmas emlősöket. New Bedfordban (Massachusetts állam) láttam az ottani bálnapokol még fennmaradt kondérjait, amelyekbe a felnégyelt kolosszusok szaknyelven csak „biblialapoknak” mondott, hatalmas darabjait dobálták. A bálnavadászatnak ugyanis megvan a saját, külön szótára, melyben igen sok vallásos utalás szerepel. A hajótulajdonosok gyakran istenfélő kvékerek voltak. S a kapitánynak – mint mai napig olvasható – nemegyszer ilyen utasításokat adtak: „Mr. Starbuck, ne feledkezzék meg az imádkozásról, és ügyeljen arra is, hogy az ács ne pazarolja a padlódeszkát. Az emberek ne vadásszanak vasárnap, mert az az Úr napja, de ha mégis úgy adódna, hogy épp akkor jelennek meg a bálnák, kezdjék meg mégis a munkát, mert különben úgy tűnhet, nem örülnek Isten ajándékának…” Henry T. Cheever tiszteletes A bálna és vadászai című feljegyzéseiben azon sajnálkozik, hogy a legénység vasárnap is gyilkolja a bálnákat, de felpanaszolja mocskos káromkodásukat is. Megnéztem a kitűnő állapotban fennmaradt utolsó nagy bálnavadászhajót, a „Charles W. Morgan”-t, mely 84 évig űzte a tenger hatalmas emlőseit, főként az ausztrál vizeken. Ez idő alatt 37 expedícióban vett részt; egy-egy ilyen kiruccanás rendszerint 27 hónapig tartott. Nem jelentéktelen részlet ez, ha figyelembe vesszük, hogy a 28 főből álló legénység szűk kabinokban szorongott. A múlt század első felében az amerikai tulajdonosok úgy válogatták össze a bálnavadászhajó legénységét, hogy az a legkülönfélébb nációjú emberekből álljon. Hisz ott van a

legkisebb esély a lázadásra, ahol az emberek különféle nemzetek fiai, s még a bőrük színe is különböző. Sokan ezek közül már csak kinn, a nyílt tengeren látták meg a hajót, amikor – alkoholmámorból ébredve – ott találták magukat a fedélzeten! Leitatták, majd odaszállították őket; mert így szerzett embereket a hajótulajdonosnak jó pénzért a parti kocsmáros, vagy a bordélyház tulajdonosa. A BÁLNAVADÁSZ, AKI GYALOG TÉR VISSZA „Ötletes” volt hát a hajótulajdonosok személyzeti politikája, ennek ellenére nem egy lázadás söpört végig a „Charles W. Morgan” fedélzetén. Ezenkívül egy tengeri vihar partra vetette, egy hurrikán majdnem darabokra zúzta, s több villám is belevágott. A legénységet nemcsak a veszély kovácsolta egybe, hanem a haszonérdekeltség is, mivel minden elejtett tengeri emlős után prémium járt. Aligha van a világon még egy olyan foglalkozás, mely annyira felcsigázná a képzeletet, mint a bálnavadászat. Nem hinném, hogy sikerülne felfednem ennek a mélyebb okát, de valószínű, hogy szerepet játszik benne a hazárd hajlam, s a véletlen szerencse csábítása is. Az amerikai bálnavadászat hajnalán a nagy hajókról kis cédruscsónakokat eresztettek le az ausztrál partok mentén, azokról támadták meg, kinn a nyílt tengeren, a bálnát. Ha a kézzel, tehát nem nagy távolságról vetett szigony eltalálta, a hatalmas emlős menekülőben magával vontatta a csónakot; ezt nevezte a bálnavadász-zsargon „nantucketi ródlipályá”-nak.13 A bálna néha ellentámadásba lendül. A TASZSZügynökség 1965. november 10-i híradása szerint a Csendes-óceán északi részén egy szigonnyal eltalált, jókora 13

Nantucket – sziget az USA keleti partjának közelében

ámbrás cet hirtelen visszafordult, és teljes erejével oldalba vágta a szovjet „Ciklon” bálnavadászhajót. Kis híja, hogy a hajó föl nem borult. Régebben, amikor még a bálnavadászhajók csak afféle, fából készült dióhéjak voltak, az ilyen ellentámadás néha tragikusan végződött. 1821-ben az „Essex” épp meg akarta kezdeni a vadászatot a Pitcairn-sziget közelében, amikor egy bálna két hatalmas ütéssel darabokra törte. A legénység kis csónakokon, minden élelem nélkül vágott neki az ismeretlennek, s mindig kisorsolták egymás közt, melyiküket egyék meg balsors sújtotta társai. Végül már csak a kapitány és a hajósinas maradt életben. A megmentő hajó parancsnokának gondos feljegyzése szerint mindkét hajótörött zsebében emberhúsdarabokat találtak… Nagy volt a kockázat, s ennek megfelelően magas volt a biztosítási díj is. A mystici bank – melynek szerény épülete máig áll – biztosítási díj fejében olykor (pl. háború idején) a rakomány értékének 30 százalékát követelte. Másrészt, ha rákerült a sor, hajlandó volt rumban is elfogadni a törlesztést. Az amerikai bálnavadászatot a kőolaj ölte meg. Könnyebb volt hozzájutni, mint a bálnaolajhoz, olcsóbb is volt, és nagyobb fényt adott. A bálnafeldolgozó iparra a polgárháború mérte a végső csapást. A konföderátusok cirkálói, például az „Alabama” meg a „Shenandoah”, több mint ötven új-angliai bálnavadászhajót juttattak a tenger fenekére, 37-et pedig a parancsnokság Charlestonba és Savannah-ba irányított, hogy ott elsüllyesztve gátat alkosson, s így megakadályozza a kikötőikbe való behatolást. Az ember, amikor a tengernek nekivágott, kénytelen volt felvenni a harcot ezzel a sajátos elemmel. A világ

hamar elismerte, hogy a tengerész különös válfaja az emberi nemnek. A tenger országúttá vált. S aki elég merész volt ahhoz, hogy meghódítsa az ismeretlent, az helyet kapott a történelem lapjain. S épp a bálnavadászok voltak az úttörők, az ő felfedezéseik jelöltek ki új tengeri utakat, ők jelentek meg elsőkként a Déli-tenger szigetein, ahol annak előtte fehér embert még soha se láttak. A „Charles W. Morgan” pedig – a bálnavadászat becses ereklyéje. S noha az árbockosárból nem hallik már a régi kiáltás: „Tharshe Blo-o-ows!”, se nem ugrasztja talpra a legénységet a harsány vezényszó: „All hands on deck!”14 – a derék hajó büszkesége mégis csorbítatlan. Nantucketben élénken emlékeznek még Charles Grant bálnavadászra, aki 56 évet töltött a tengeren – ebből 30-at felesége kíséretében –, majd 91 éves és 9 hónapos korában hunyt el. New Bedfordból hajózott ki George Tilton kapitány, aki aztán azzal tette a nevét híressé, hogy 5000 kilométert gyalogolt a jeges Alaszkán át, amikor arról volt szó, hogy meg kell menteni az Északi-sark jegébe fagyott négy bálnavadászhajó kétszáz emberének életét. Azt állította magáról, ő az egyetlen bálnavadász, aki gyalogszerrel tért meg az expedícióból… EGY MAI JÓNÁS Albanyban közvetlenül a part szélén hevernek az ámbrás cetek felfúvódott tetemei. Fénylő bőrük több helyütt is marcangolás nyomait hordja, s kilátszik a fehér hájréteg. A már leölt emlőst ugyanis megtámadják a cápák, fel-felugranak a vízből, hogy szörnyűséges fogukat a már védekezésképtelen óriásba mélyesszék.

14

Ott fújtat! Mindenki a fedélzetre!

A lengyel származású Waclaw Koziniec – a mai Jónás. Amikor a következő áldozatot felvontatják a csúszdán, Koziniec gépi fűrésszel felnyitja a cethal száját, majd behatol a belsejébe. Kihajigálja onnét a nagy polipokat, amelyek a tenger mélyén, az örök homály honában estek a bálna zsákmányául. Kizuhognak a betonplatóra a lábasfejűek hatalmas, bögös, még megemésztetlen végtagjai. Bánatosan hever a sok papagájcsőr a napfényben, mint a természet örök fatalizmusának tanúbizonysága. Íme, a vadász hogyan válik elejtett vaddá maga is. A felfaló felfalatik. Ami a bálna hasznosítását illeti – csak a szagát nem tudják értékesíteni. Ezen kívül mindent. A fehér háj s a marhahúsra emlékeztető sötét hús mind, mind az üstbe vándorol. A csontokból lisztet őrölnek. A vastag bőrből magas ammóniumnitrát-tartalmú műtrágya készül. A különféle hulladék disznóeledel nyersanyagát képezi, az olajból margarint gyártanak. Úgy tűnik hát, hogy az „egyél, vagy megesznek” eseménysorozatában a végső győztes mindig az ember. Ó dobálja be az ámbrás cet hatalmas darabjait a közvetlenül a lába előtt tátongó nyílásokon át a nagyüstbe, a bálnapokolba, ahol örök tűz emészti a bűnös bálnák testét. Bár ez nem mindig van így. Mert Waclaw Koziniec egyszer megcsúszott, és maga esett az üstbe! Valamilyen csoda folytán fenntartotta magát a még el nem olvadt bálnaháj tetején. Húszharminc másodpercbe telt, míg társai kihalászták azokkal a kampókkal, melyeket addig ő vágott bele a bálnatestek ezreibe. Az eset után az egészségügyi repülőgép a sebesültet nyomban Perth-be, az állam fővárosába szállította. Sokáig feküdt eszméletlenül, míg végre a halál eltávolodott ágya mellől. Később visszatért Albanybe, Grey Street-i kis házába, s újból

munkába állt. Kora reggel kezdi a munkát, s gépfűrésze mindaddig nem pihen meg, míg csak alá nem száll a pokolra a flottilla ha jól által partra vontatott utolsó bálna is. Ilyenkor már rendszerint késő délután van, nemegyszer este, ám Koziniec még ilyenkor sem megy haza, hanem megkezdi a „mellékest”, fiatal cápákat fog, és fontját 3 shillingért eladja az üzletekben. – Ez nagyon finom hús – mondja. Tehát az ember megeszi a cápát, mely felfalja a bálnát, sőt néha az embert is. Én eszem, te eszel, ő eszik, mindnyájan eszünk… Az ember szinte kapkod a fejéhez, ki kit esz meg, és milyen sorrendben. STUBBS KAPITÁNY ÉS A ROMANTIKA Koziniec előszedte a szekrényből régi bálnavadász-öltözetét. Három vastag szvettert kaptam az útra – úgy kerültek rám egymás fölé, mint a hagymahéjak két vastag gyapjúzoknit, vastag nadrágot és gyapjú alsóneműt, gumicsizmát és meleg kucsmát. Nem, egyáltalán nem volt sok, hisz a Délisarkvidék körzetébe indultunk! Mielőtt felszálltam volna a hajóra, Ross Freeman, a flottillafelügyelő, figyelmesen szemügyre vett. Tőle tudtam meg, hogy már csakis ámbrás cetre vadásznak; az utolsó hum bak 1963. július 17-én került üstbe. Koziniec barátom felkísért a „Cheynes III” fedélzetére, talált ott nekem egy meleg zugot, majd a szakács (roppant fontos személy!) és még néhány cimborája gondjaira bízott, hisz maga is évekig dolgozott épp ezen a hajón. „Ha az öreg végez a munkájával, be kell mutatkozni neki” – mondta még búcsúzóul, aztán ott hagyott. Egyedül a fedélzeten. Az „öreg” – nem más, mint Stubbs kapitány. Épp a fűtőanyagszállításról tárgyalt valakivel. Induláskor az illető elhagyta a hajót. Éjfél után feldübörögtek a motorok, s a flottilla mindhárom, egymáshoz közel horgonyzó hajóján

működni kezdett a rádióleadó. Ügyesen végrehajtott manőverek következtek, majd végre az egész hajóraj kinn siklott a nyílt tengeren. A fedélzetről néztem, mint tünedeznek, halványodnak a messzi láthatáron Albany fényei. Egyórai hajózás után beszélgetésre indultam a kapitányhoz. Igazság szerint: kényszerhelyzetbe került miattam, mert most már akár kedvére valónak talál majd, akár nem, el kell fogadnia. A szárazföldet rég magunk mögött hagytuk, előttünk, mint következő föld, már csak a Déli-sark jégsivataga, alattunk… No de olyan rosszra azért tán csak nem fordul a sorsom, hogy kiakolbólítanának a nyílt tenger közepén?! A fagyos szél elfojtotta a rádiójelzéseket, a szapora eső felhőszakadássá fajult és vízfátyolt húzott a hajó fényei elé, amikor beléptem a fény és melegség oázisába, ahol Stubbs kapitány uralkodott. Aki felcsap riporternek – első dolga tiszteletét tenni a szerkesztőségi titkárnál. Aki hajózni akar – annak először a kapitányt kell „megkörnyékezni”, hogy beléphessen a hajósközösségbe. A kapitány éppen táplálkozott. Azért mondom így, mert tekintettel az időpontra, nem lehetett meghatározni, késői vacsoráját vagy túl korai reggelijét fogyasztja-e. Ürücombot őrölt fogai között, s teli szájjal kiordított még egy terítékért. Hatalmas, gőzölgő adagot hoztak, akkora csonttal, hogy szinte megijedtem tőle. Aztán kezdetét vette a harc köztem és szegény megboldogult bárány között. Fegyverem a késvilla volt, ő pedig megveszekedetten védekezett, majdhogynem döfött! Stubbs kapitány előbb birkózott meg a maga adagjával, nagy kortyokban forró teát öblített rá, eltolta magától az üres tányért, szájáról és álláról letörölte a csöpögő zsírt, majd a celofán csomagolású püspökkenyérből vágott két jókora szeletet, s az egyiket

késhegyre tűzve felém nyújtotta. Ezzel egyidejűleg megkaptam az első kérdést is: – Először van tengeren? – Nem egészen. Valamicskét hajóztam már. – Bálnavadászokkal? – Nem, azokkal még soha. Egy izlandi halászflottával. – Hering? – Nem, tőkehal. Északi Atlanti-óceán. – Hánykolódott? – Borzalmasan. Hol a tatján, hol az orrában álltunk, de még a kéményén át is dőlt be a víz. – Kedélyes. Ez minden? – Mondjuk. Két hónapot töltöttem még egy lengyel mentőhajón. Roncskiemelés a fjord fenekéről a sarkkörnél… Beszélgetésünknek éppoly hamar szakadt vége, mint ahogy kezdődött. Érzésem szerint az szólt leginkább mellettem, hogy a szakmában járatlan vagyok, afféle „zöldfülű”, s így nem leshettem el azokat a laikus számára észrevehetetlen trükköket, apró fogásokat, titkokat, „knowhow”-okat, melyek egy gyakorlott szakember számára értékesek lehetnek. Stubbs kapitány elővett egy jócskán elhasználódott, rongyos hetilapot, élénk kék szeme egyik oldalt a másik után futotta át. Tömpe ujjú, nagy kezével lefricskázta a papírról a süteménymorzsát. A hajótörzset remegtető motorzúgáson áthasított a szomszédos rádiókabin időjelzése. A kapitány beállította a kis faliórát, majd újból visszaült az asztalhoz. Sarokba vágta az újságot, megdörzsölte az olvasásba belefáradt, messzelátó szemét. – Nyilván történeteket vár tőlem. Valamit csak írnia kell, igaz? Hát nem lesz elbeszélés. Legalábbis nem most. Nincs időm. Aludni kell még egyet hajnal előtt. Romantikát

keres, ugye? Moby Dick meg más hasonló könyvek. Olvastam. Biztos úgy is volt. De ma itt a radar, meg más felszerelésünk is van a fedélzeten, s a repülőgép megjelöli a célpontot. A bálnának semmi esélye sincs. Csak a könyörületre számíthat. De mi nem kegyelmezhetünk: darabonként kapjuk a vérdíjat. Egyetlen kékbálna annyit nyom, mint harminc felnőtt elefánt. Mi ámbrás cetre vadászunk, az kisebb, de előlünk az se tud elbújni, mert levegőért valamikor csak felszínre kell bukkannia. Így aztán előbb-utóbb befellegzett az egész bálnavadászatnak. Nincs tovább, érted? Az amerikaiak már kibuktak, voltaképpen az angolok és a hollandok is, sőt már a norvégok is jobb üzlet után szimatolnak, nem elég jól szaglik nekik a bálnaolaj. Maradtunk a vadászterületen az oroszokkal és a japánokkal. De hosszú távon már nekünk se jut elég bálna. Minden évben megállapítják, hány darab kerülhet feldolgozásra. Hát hol itt a romantika? Különben, meglátod magad is, ha kezdjük a vadászatot. Térjünk át inkább a fontosabb dolgokra. Itt minálunk magadnak kell gondoskodnod magadról. Mászkálj, amerre akarsz, fényképezd, amihez kedved van, edd, ami az asztalra kerül, aludj, ha álmos vagy. Arra azonban vigyázz, hogy a fedélzet csúszós, hogy nincs mindenütt korlát, hogy én kezelem az ágyút, és vadászat közben nem zavarhatsz. Sem engem, se mást. Az ágyú teljes 360 foknyi fordulatra képes, nem szabad a lövésmezőnybe állni, másodperceken múlik az egész, ha az ember elszalasztja, kezdheti újra. Mindenki él valamiből. Te írsz, mi bálnára vadászunk. Megértetted? Na, mára ennyit. Ha jóllaktál, eriggy aludni… Levetette vastag szvetterét, mást mindent magán hagyott, elnyúlt a függőágyon, és befordult a fal felé. „Hű, de megeredt az öreg nyelve!” – dörmögte a magas finn

matróz, aki leszedni jött az asztalt. „Máskor egy hét alatt nem beszél annyit, mint most, egyetlen éjszaka.” A flottilla délnek hajózott; a felhőszakadás függönye mögött felfelcsillantak a társhajók, a „Cheynes I” és a „Cheynes II” fényei. A bálnahalál siklott itt, hogy találkozzék a nagy emlősökkel. Azokkal, akiknek meg kell halniuk, s akik most a tenger mélyén polipokat űznek. Albanyben felszították már a tüzet az üstök alatt, hogy ne aludjon ki a szállítmány befutása előtt. Sötétben bújtam az ágyamba, nem gyújtottam lámpát, hogy fel ne ébresszem a többieket. Nem bírtam elaludni, egyre csak a motor zúgó dallamát figyeltem. S azon elmélkedtem, amit a jelen immár elvet. Amit Stubbs kapitány már észre sem vesz. Ami ennek az országnak a sorsát alakította. IZLAND KIRÁLYA Hiszen a bálnavadászat Ausztráliában nem csak afféle közönséges ipar volt, egy a sok között, hanem az első, és évek hosszú során át az egyetlen. Melville Moby Dick című, már klasszikussá vált könyvében azt mondja, hogy „a bálnavadászhajó e jelenleg hatalmas gyarmat igazi édesanyja…” Az ausztrál vizekre induló brit bálnavadászhajók nem vihettek magukkal kereskedelmi árut, mert ezzel megtörték volna a Kelet-indiai Társaság monopóliumát, s így az elkobzás veszélye fenyegette őket. Nyilván ezért iparkodtak a hajótulajdonosok másféle rakományt szerezni. A londoni Samuel Enderby és Fiai cégnek ezt írja útjáról 1791-ben bálnavadászhajójuk kapitánya: „Hála Istennek remekül érzem magam, az egész legénység kitűnő hangulatban van. Angliától idáig, az egész út alatt csak 21 száműzöttet, meg egy katonát vesztettünk.” Ijesztő és megdöbbentő ez a tömörség.

Ám ez a levél még nagyon bőbeszédű az „Eleanor” parancsnokának, Gilbert Pendleton kapitánynak fedélzeti naplójához képest, melyet eredetiben láthattam. Ezek az emberek kétségkívül ügyesebben bántak a szigonnyal, mint a tollal, ez indokolja részben a lakonikus bejegyzéseket: „1848. október 29-e, vasárnap. Déli 1 óra. A portugál, aki legjobb szigonyosunk volt, lezuhant az árboc tetejéről. Este 8 óra. Temetés.” Ugyanez a közömbösség jellemzi a fedélzeti napló bejegyzéseit akkor is, amikor a kapitány feleségéről van szó, olykor ugyanis az asszonyok ilyen hosszú útra elkísérhették a férjüket. Az ausztrál vizeken vadászó „Frances” hajó naplójában ezt olvashatjuk: „1847. október 24-e. Éjfél. A szél iránya változó. Reggel 4-kor Connorné fiút szült. Vihar. Szélesség: 37°55', hosszúság: 151°32'. 1847. november 11-e. Vihar. Connorné gyereke haldoklik. Szélesség: 36°39', hosszúság: 151°30'.” Mellesleg a bálnavadászhajók a gyarmat még forrongó, kezdeti szakaszában nemcsak bálnára vadásztak. A „Cornwall” és a „Kingston” 1799-ben zsákmányul ejtette a „Nuestra Senora de Betlehem”-et. Ez a spanyol hajó gabonát szállított épp, ami kapóra jött az éhező tasmaniaiaknak. Sydney lakói viszont akkor örvendezhettek, mikor bálnavadászaik elrabolták az „Euphemia” nevű spanyol hajót, borés pálinkarakományával egyetemben. Ez idő tájt Tasmania partjai mentén olyan tömegesen hancúroztak még a vidám bálnák, hogy a kormányzóhelyettes őexcellenciája éjjeli nyugalmát háborította hangos prüszkölésük és locskolásuk. Mint

panaszolta: nem bír aludni tőlük! Megjelentek hát Ausztrália körül a bálnavadászok. Többségben amerikaiak. Paul McGuire leírása szerint „a XIX. század első évtizedeiben a Nantucketből és New Londonból útrakelt hajók kitűnően ismerték az Ausztráliát környező legtávolabbi kis szigeteket is. A Kengurusziget egyik folyóját máig Amerikai-folyónak nevezik.” Létrejöttek a bálnavadászbázisok is. Raktárak épültek, barakkok a legénységnek, rumért s dohányért nőket vásároltak a környékbeli törzsektől. A bálnákat kis csónakból ölték meg. Oly közel eveztek hozzájuk, hogy a krónikás szerint „a fa súrolta a fényes, fekete bőrt”, aztán a szigonyos hirtelen beledöfte gyilkos szerszámát az óriás testébe. Ezt követőleg a bálnát partra vontatták, majd kiolvasztották belőle a zsiradékot. Előfordult, hogy négy hajó legénysége egyszerre szigonyozott meg egy gigászi emlőst. Ilyenkor a jogszabály rendelkezései szerint kellett elosztani a zsákmányt, ám – ahogy Kylie Tennant írja – „ennél az osztozkodásnál rendszerint azok győztek, akiknek keményebb öklük volt…” A tasmán vizek első bálnáját mégsem amerikai, hanem dán vadász ejtette el. Jörgen Jorgensen még az akkori, kalandokban nem szűkölködő ausztrál valóság talaján is színes figurának számított. Patikus volt, politikai fogoly, útleírások, továbbá teológiai és gazdaságpolitikai művek szerzője, a brit felderítő szolgálat ügynöke, részt vett a waterloo-i csatában, és elkísérte felfedező útjára M. Flinderst, a hírneves kutatót. Mindehhez tegyük még hozzá, hogy Nagy-Britannia nevében birtokba vette Izlandot, s ettől kezdve mindenki „Izland királyának” nevezte. Mire a brit kormány felfoghatta volna, milyen ajándék szakadt a

nyakába, Jorgensen már megreformálta az izlandi közművelődést, esküdtszéket alapított, és kinevezte magát kormányzóvá. Londonban úgy hatalmába kerítette a hazárd szenvedély, hogy zálogba csapta háziasszonya bútorait, amiért – az akkori szigorú törvények értelmében – életfogytiglan Ausztráliába száműzetett. A már fentebb említett bálnán kívül még egész sereg merész és jelentős felfedezés írható a számlájára. Végül a száműzöttből rendőr lett, és besúgói közé iktatott egy bizonyos női foglyot. Igen szoros együttműködés alakulhatott ki kettejük közt, mert végül a nőt feleségül vette. Itt a vége, fuss el véle: így került papucs alá a rettenthetetlen hős. Hobart város régi krónikájában feljegyezték, hogy „Izland királya” az apostolok lován vágtatta végig a város főutcáját, haragvó hitvese elől menekülvén, míg az asszony fűnek-fának hirdette, hogy „kerüljön csak a kezem közé, majd megtáncoltatom a hátán a sodrófát!…” „ÖREG TOM” BANDÁJA A történet, melyet alább elmesélek, oly hihetetlen és rendkívüli, hogy leghelyesebb, ha azonnal megadom a forrást, mely nem egyéb, mint William John Dakin professzor részletes és alapos beszámolója. A professzor, akit úgy tartanak számon, mint az ausztrál bálnavadászat történetének legnagyobb tekintélyét, kezeskedik róla, hogy a megkérdezett személyek, az események szemtanúi, egymástól függetlenül – egymástól félezer kilométer távolságra – nyilatkoztak, és mégis, minden részlet pontosan egyezett. Nos, miután így – azt hiszem – sikerült kellőképpen felkelteni az Olvasó érdeklődését – vágjunk neki a lényegnek. Arról a bizonyos gyilkos bálnafajról van szó, amelynek tudományos neve orca gladiator, Ausztráliában pedig killer

whale-nek hívják. Tény, hogy ez a bálnafaj nem polipot falatozik, mint az ámbrás cet, hanem a legszívesebben rokonai közt, családon belül csillapítja étvágyát. Ez a „családirtó” fajzat a Twofold-öbölben még az emberrel is szövetkezett saját vérei ellen! Külön bandát alakított e célból, melynek vezére becenevet is kapott, ő lett az „Öreg Tom”, lévén hogy kerek nyolcvan esztendeig működött együtt a bálnavadászokkal. A bandához tartozott „Stranger”, „Hookey” és „Humpy” is; ezeknek speciális ismertetőjeleik voltak, s így a bálnavadászok mindig csalhatatlanul felismerték őket. Persze számos névtelen „orca” is segédkezett a vadászatban, de mindig falkába verődve. Ez a bálnafaj rendkívül értelmes. Sarki expedíciók beszámolóiban olvashatjuk, hogy az „orcá”-k közös összefogással felborítanak nagy jégtáblákat, majd az arról lecsusszanó állatokat felfalják. A Twofold-öbölben az „Öreg Tom” bandája mindig júliusban jelent meg (ez az ausztrál tél), hogy elfoglalja állásait az öböl bejáratánál. És lám, felbukkan egy várandós bálna, s a sekélyebb vizek felé tart. Hajnal van, ám az „orcák” már messziről észreveszik, és felhívják rá a part menti őrtoronyban vigyázó vadászok figyelmét. Igen, figyelmeztetik őket – hangsúlyozza Dakin professzor. Fel-felszökkennek a vízből, feltűnő élénkséget tanúsítanak, s mikor megértik, hogy jelzéseiket a bálnavadászok tudomásul vették – hisz csónakba szállnak és megindulnak az „orca”-csapat hajtőkként felsorakozva elvágja az űzött vad útját a mély víz felé. Nem menekülhet. A hajtók pontosan nyomra vezetik a vadászokat, s ezzel sok fáradtságtól megkímélik őket. Nem telik bele egy óra, és már célnál is vannak. Azelőtt, a banda segítsége nélkül, legalább 12 óráig tartott ez a hajkurászás.

Az „orcák” szüntelenül gyötrik, támadják a nőstényt, különösen, amikor felbukik levegőt venni. Megpróbálja őket elmarni magától, de végül belefárad az egyenlőtlen küzdelembe. S ráadásul a szigony is belefúródik! A gyilkos bálnák most áttérnek a második rohamra. Néhányan közülük megakadályozzák, hogy a sebesült lélegzetet vegyen, a többiek aláúsznak, nehogy a mélybe menekülhessen. Életben maradási esélyei így, hogy nem csupán a kézi szigony, hanem a vérszomjas rokonok ellen is harcolnia kell – a minimumra csökkennek. Jól dolgozott az „Öreg Tom”, de – a bálnavadászok állítása szerint – kedvelte a csínyeket is. Kedvenc mulatsága volt, hogy foga közé kapta a szigonykötelet, s néha fél óráig is húzatta így magát, a bálnavadászok legnagyobb bosszúságára. De hogy mennyire kedvelték, azt legjobban példázza, hogy mikor az „Öreg Tom” végelgyengülésben átköltözött a másvilágra, a bálnavadászok nem sajtoltak olajat belőle, hanem kivontatták a partra, és csontvázát preparálták. A vadászat mindig addig tartott, amíg a fáradt bálnának nem adtak hosszú lándzsával néhány kegyelemdöfést. Az ilyenkor felszökő, lövellő vért a szakmai zsargon „megadási zászlónak” nevezi. Ám a bálna halála korántsem jelenti még a munka végét, sem az embereknek, sem az „orcák”nak. A gyilkos banda felfeszíti az áldozat száját és kieszi a nyelvét. Boldog szökkenések jelzik, milyen finom csemege ez a számukra. A vadászok lehorgonyozzák a szigonykötelet és hazatérnek. A banda ekkor a mélybe húzza a zsákmányt, s ott beinkasszálja a hajtói honorárium maradékát: az ajkakat. Huszonnégy óra leforgása után a dögben keletkező bomlási gázok felszínre lökik a bálnát. Következik az emberi munka.

CÍMERE: KÉT MÉH Mindezek az események az egyik leghíresebb bálnavadász, Benjamin Boyd érdekszférájához tartozó területen játszódtak le. Boyd a hajóira felhúzatta saját zászlaját, a kétméhes címerrel. Megalapította Boydtown városát, hová – természetesen – világítótornyot is terveztek, ám Boyd – megtudván, hogy az nemcsak az ő birtokához, hanem más irányú hajózáshoz is utat mutatna – az építést nem engedte befejezni. Hajóira tömegesen alkalmazott szigetlakókat a Déltengerekről. Ezek azonban, amikor észrevették, hogy „sok a munka, kevés az étel”, dezertáltak, majd Sydney kikötőjében csellengve, koldulva kerestek újabb hajót, mely visszavinné őket a szülőföldjükre. Boyd saját királyságot akart alapítani a dél-tengeri szigeteken. Sajnos, a leendő alattvalók 1851-ben, a Salamon-szigeteken megették nagy reményű uralkodójukat. Boyd koponyáját később jutányos áron, 20 darab fejszéért eladták. Hosszú évekig szerepelt kiállítási tárgyként a sydneyi múzeumban, mígnem egy lelkiismeretes kutató bebizonyította róla, hogy – egy melanéziai asszony koponyája. A bálnavadászhajókra a kemény és veszélyes munka miatt nehéz volt legénységet toborozni, kiváltképp az aranyláz idején, amikor a bálnavadászok inkább búcsút mondtak az ausztrál kikötőknek, és a bányákba mentek. Ekkor kezdték alkalmazni Ausztráliában is a már említett „amerikai” módszert: leitatott matrózok felcsempészését a hajóra. Sydneyben a lebujok alá speciális vermeket építettek, ahol a kapitányok megszemlélhették és készpénzért meg is vehették a hullarészeg alanyt. Nagybani szállító volt e téren egy finom, előkelő férfiú, Slogger Ball, aki mindig elegáns szabású kabátban, s méltóságteljes arccal járt. Ha sürgős volt a megrendelés, de

matróz nem volt kéznél, birkapásztorokat itatott le, akik csordájukkal Sydneybe érkeztek. A részeg tengerészt nehéz megkülönböztetni a részeg pásztortól, így sikerült a csalás, ámbár – már kinn a tengeren – több kár, mint haszon származott az olyan emberből, aki egész életét birkák meg marhák között töltötte. A bálnavadászok elég szívesen lenyelték az efféle csalást, mert ugyan mi volt ez ahhoz képest, amikor a szállító közönséges – sírásótól (vagy hullaházból) szerzett – halottat csempészett a hullarészegek közt az induló hajóra?! A hátborzongató leleplezés rendszerint a nyílt tengeren következett be, amikor a fedélzetmester megpróbálta munkára fogni a kifizetett „árut”. Amikor kiderült, hogy a „részeg” örök álmát alussza, a tengerbe dobták, a kapitány pedig attól kezdve óvakodott a zugkereskedőktől… BOZÓT VAGY ÓCEÁN? Sok rossz hírű lebuj volt Sydneyben – a két leghírhedtebb a „Fekete Kutyához” meg a „Bálnavadászhoz” ahol napirenden voltak a gyilkosságok. Egy régi krónika épp csak mellékesen megemlíti, hogy bizonyos ifjú bálnavadászt, aki a helybeli banditavezér szeretőjének kezdte tenni a szépet, a szó szoros értelmében agyonvertek. Hordóhoz kötözve ütlegelték egy harisnyával, amiben homok volt, a friss sebekbe pedig sót dörgöltek… Ausztrália történelme, ha hiszik, ha nem, politikai okokból is összefügg a bálnavadászattal. A szóban forgó esemény hősét John Boyle O'Reillynek hívták. 1863-ban a 10-es huszárezrednél szolgált. Ír származású lévén azért vonult be, hogy honfitársai közt ellenállási mozgalmat szervezzen a brit hadsereg kebelén belül. Az összeesküvés lelepleződött, O'Reillyt egy nappal huszonharmadik születésnapja előtt Dublinban hadbíróság elé állították és

halálra ítélték. A halálbüntetést később húsz évi száműzetésre enyhítették, így került – cselszövő társaival egyetemben – Nyugat-Ausztráliába, a bálnavadásztelepülés közelébe. A szökésnek innen csak két útja nyílt: a ciheresbe vagy ki az óceánra. A helybeli pap figyelmeztette O'Reillyt, milyen veszélyek fenyegetik a bozótban, így inkább a tengert választotta. John O'Reilly, a 9843-as számú birodalmi fogoly, amikor megszökött a „Gazella” amerikai bálnavadászhajón, kénytelen volt magával vinni Bowman nevű közbűntényes társát. A bűnöző véletlenül tudomást szerzett a szökés tervéről, és ez volt a hallgatás ára. Kéthónapos hajózás után, amikor a „Gazella” kikötött Rodriguez szigetén, a brit hatóságnak kezében volt már a körözőlevél. Bowmant felismerték és elfogták. Várható volt, hogy saját büntetése enyhítésének reményében be fogja árulni O'Reillyt. Alkonyatkor a bálnavadászhajó fedélzetén lévők loccsanást hallottak. „Ember a vízben!” – harsant a riadó, ám a szökevény kalapján kívül más egyebet nem tudtak kifogni. „Szegény fickó, megesküdött, hogy nem kerül élve a hatóságok kezei közé” – sóhajtotta részvéttel a kapitány. Másnap reggel, a gyász jeléül, a hajózászlót félárbocra eresztették. A kormányzó, amikor az ír fogoly öngyilkosságáról értesült, azzal fenyegetődzött, hogy búvárokkal keresteti meg a hullát. Tervétől azonban végül mégis elállt: egyesek szerint a cápák, mások szerint neje őnagysága miatt, aki ugyancsak ír származású volt… Elkészült a halotti bizonyítvány, a „Gazella” felszedte a horgonyt, s ahogy a nyílt tengerre ért, a „vízbefúlt” előbújt rejtekéből. O'Reilly megtelepedett az Egyesült Államokban, onnét irányította balsors sújtotta társainak megszöktetését célzó

akcióit. Az ír titkos szervezet kibérelt egy amerikai bálnavadászhajót, mivel az ilyen hajók megjelenése az ausztrál partokon soha sem keltett meglepetést. Az expedíció valódi céljáról csupán a „Catalpa” kapitánya, George S. Anthony meg a hajóács tudott. A legénység zömmel malájokból, négerekből és kanakákból állt, akiktől idegen volt a fehérek közti mindennemű viszálykodás. Ezzel egyidejűleg indult titkos küldetésben Ausztráliába John Breslin és Thomas Desmond, álnéven „Mr. Jones” és „Mr. Collins”. Az első dúsgazdag nagyúrnak adta ki magát, és személyes varázsával könnyen s nagy számmal szerzett barátokat. A másik titkos ügynök Perthben telepedett le, s valódi, tanult mesterségéhez híven, kerékgyártó lett. Mindketten a büntetőkolóniák közelébe férkőztek, Mr. Jonesnak pedig maga a kormányzó mutatta meg Fremantle-ban a börtönt; nem is volt mellesleg akkortájt az egész városban ezenkívül más látnivaló. Közben a bálnavadászhajó több hetes útja után elérte az ausztrál partokat. A „Catalpa” kapitánya szerencsés véletlen folytán megismerkedett egy Nyugat-Ausztráliába elítélteket szállító börtönhajó kapitányával, és megszerezte tőle a parti vizek térképét. Az összeesküvők ezek után, a megbeszélt rejtjel szerint sürgönyi-leg megállapodtak, és kapcsolatba léptek a foglyokkal. Kiderült, hogy minden reggel kinti munkára viszik őket. Az összeesküvők a megadott helyen lovakat rejtettek el. A szökevények az eukaliptuszerdőn át kinyargaltak a partra, ahol már csónakkal várt rájuk a „Catalpa”. A rendőrség, fekete bőrű nyomkeresők vezetésével, épp akkor ért oda, amikor a kis csónak már elhagyta a partot, de a heves hullámverés miatt a nyílt tengeren várakozó bálnavadászhajót nem tudta elérni. A csónak utasai egy teljes napig harcoltak a felbőszült elemekkel. Fremantle-

ból rendőrcsónakokat küldtek utánuk; a kis fogolycsapat végül az üldöző rendőrök szeme láttára kapaszkodott fel a „Catalpa” fedélzetére. Most hajót küldtek utánuk, fedélzetén katonákkal és ágyúval. Leadtak két figyelmeztető lövést, válaszul Anthony kapitány felhúzta a csíkos, csillagos lobogót. A két hajó ekkor már oly közel volt egymáshoz, hogy szóban szólították fel Anthony kapitányt: negyedóra leforgása alatt szolgáltassa ki a szökevényeket, vagy – ellenkező esetben – lőni kezdi a „Catalpá”-t. „Ez a hajó a nyílt tengeren van, vele – az amerikai zászlót lövitek!” – kiáltotta vissza Anthony. A „Catalpa” túljutott már a 3 mérföldes parti sávon. Így végződött a kaland. FÚJ! FÚJ! Bizonyos években a rossz idő néha tíz-húsz napra is megbénítja a bálnavadászatot. Most is, csaknem két hete vesztegeltünk már egy helyben. Nem csoda, ha a három hajó tétlenségbe fásult legénysége örömmel vette a rádióhírt, miszerint hirtelen jobbra fordul az idő. Úgy is lett: hajnal felé gyengült az eső, míg végül teljesen el is állt. Az emberek számára ez jó vadászatot, a bálnáknak – vérfürdőt jósolt. A Frenchman-öbölbeli flottilla ugyanis visszakapta végre a „szemét”, más szóval felstartolhatott az ámbráscet-rajokat kifigyelő kis repülőgép. Szeles, nagyon hideg volt a kora reggel, amikor a gép felberregett a fejünk felett. Most már legalább négy óra hosszat nem fog elhagyni bennünket. A három hajó nem abban a rendben úszik már, mint éjjel, most egymástól úgy eltávolodtak, hogy 17 mérföld választja el a két szélsőt, tehát kb. 25 tengeri mérföld hosszvonalán kell felfedeznünk a bálnacsapatot. (Tiszta időben az árbockosárból már 7 mérföldről is észrevehető.)

De még mielőtt mindent elöntene a vadászláz, következzék néhány száraz adat. A három hajó mindegyike 450 tonna vízkiszorítású, 1800 lóerős motorjukkal 15 csomós sebességre képesek. A bálna „motorja” ellenben, mint egy számításból kiderül, 1775 lóerőt fejt ki – imponáló sebesség tehát csaknem pontosan annyit, mint a vadászhajónké. A bálna emlős állat, vízben születik, ott is nevelkedik, de ha nem jöhet föl levegőt venni, egyszerűen megfullad. A vadászok a kérdésre, hogy mennyi ideig bírja ki víz alatt egy ámbrás cet, eltérő válaszokat adnak. Legfeljebb negyedóráig – véli az egyik. Néhány percig – mondják mások. De abban mindnyájan megegyeznek, hogy minél rövidebb a felbukkanás, annál hamarabb kell újból felszínre emelkednie. És hogy lehet az, hogy a bálna, midőn szinte kődarabként fúródik a legnagyobb mélységbe, nem sínyli meg a hirtelen nyomásváltozást? S éppígy, amikor a mélyből gyors iramban felbukik, miért nem tör ki rajta a másik emlős fajt, a „homo sapiens”-t sújtó keszonbetegség? Sokáig kellene várnom a válaszra, hiszen ezek vitás kérdések, de a kis repülőgép, a „szem” pilótája, John Bell már jelentkezik: „Jó reggelt, hogy aludtatok, jól látok, jól látok, hallani, amit mondok? Vége!” Jobb szárnyára feküdt és átrepült a „Cheynes II”-höz. Mint egy vadászkutya, messze megelőzött bennünket, sorra próbálta a kapcsolatot mindhárom hajóval, el-elkalandozott, különféle adatokat közölt, de még mindig nem a célhoz vezetett. Jó félóra is eltelt már a megjelenése óta, amikor egyszerre felhangzott: „Cheynes III, készenlét, készenlét…!” Az ember előre megfontolt szándékkal készült gyilkosságra. Az ágyú mellett nyitott lőszeres láda állt. Minden egyes lövedék „Ballistite” robbanóanyaggal van töltve. A gránát hengerfejébe helyezett lőpor hat

másodperccel a szigony kilövése után, tehát már a bálna testében robban. A szigonykötél meglepően rövid, nem lehet több 40 méternél, így a halál közvetlen közelről néz farkasszemet a bálnával. Chess Stubbs kapitány – magas nyakú, vastag pulóverban és gyapjúsapkában – nyugodt léptekkel átment a kis hídon arra a dobogófélére, melyen az ágyú állt. Arccal felénk fordult, kezéből tölcsért formált, hogy túlkiabálja a hullámmorajt és a motordübörgést: „Stubbs Bellhez: készen vagyunk, kezdjük…” Elkattintottam a fényképezőgépemet. Úsztunk, közeledtünk valami egyelőre még láthatatlan felé, ám a repülőgép utasításai már nagyon pontosak lehettek, mert nyomán a hajó minduntalan irányt változtatott. Az ausztrál-skandináv legénység szótlanul dolgozott, mozdulataikat sok közös út csiszolta rutinossá. Kicsivel nyolc után megint fölénk suhant a repülőgép. Arra tartottunk, amerre megpillantotta a bálnát: zsákmányt szimatolt. S ekkor az árbockosárból felhangzott a kiáltás, ugyanaz, mely hajdan, a régi időkben az első ember torkából is feltört, aki a bálnát űzve kimerészkedett az öbölből a nyílt tengerre: „Fúj! Fúj!” VÉRES HAB „Fúj! Fúj!” Sokáig fog még visszacsengeni a fülemben ez a kiáltás. A bálnavadászat ugyanis éppen olyan, mint egy csapnivaló regény: cselekménye nyújtott és egyhangú, néhány izgalmas részlet kölcsönöz neki némi változatosságot. S ez a kiáltás épp feszültséget, drámát jövendöl. Nem könnyű észrevenni az óceán síkján a „fúvó” bálnát. A gép azonban fentről felfigyelt az ámbráscet-raj fekete tömbjeire. A bálnalélegzet a hullámháton ringatózó hajóról úgy festett, mint állomáson veszteglő gőzmozdony pöfögése.

Mellesleg az egész csak egy szemrebbenésig tartott, a hajó éles fordulattal odasiklott, de már ekkor az egész jelenés semmivé vált, a könyörületes óceán eltüntetett lakói után minden nyomot. Mikor bukkannak újra fel? És hol? A vadászat örök talánya. Ross Freeman mondta nekem: „Látod, ezt nem tanítják a tengerészeti iskolában. A bálnavadászhajó kapitánya egyúttal szigonyos is, vagy – ha úgy tetszik – tüzér. Itt jel lehet a farok vagy uszony utolsó moccanása, kis tajtékváltozás vagy örvény, amit a másodperc töredéke alatt kell észrevenni a cet villámgyors lebukása után. Nézni lehet évekig, de az ember még aztán is téved. Nincs mit tenni. Egyesek úgy vélekednek, hogy a motorzúgás elriasztja a bálnákat, mások azt bizonygatják, a világ eme legnagyobb teremtménye annyira bízik a maga erejében, hogy nem fél a hajótól. Ahány ember, annyi magyarázat. Az ellenben tény, hogy az egyszer felfedezett raj csak nagyritkán kerülheti el a sorsát…” A hajónapló feljegyzése: „08.30. Húsz tehén, borjakkal.” A raj méltóságteljesen úszkál a hajó körül. Az ágyú néma. Kicsinyeikkel úszó bálnaanyákat nem szabad megölni. Ha házaspárra bukkannak a vadászok, mindig a nőstényt lövik, mert a hím sosem hagyja el sebesült párját. Ha viszont a hímet éri találat, hitvese hanyatt-homlok a mélybe menekül, és többé sose látják. Kérem, ne kezdjenek élcelődni az örök női ledérségről – nem helyénvaló. A fajfenntartás ösztöne irányítja ezt a menekülést, hisz a nőstény talán épp várandós. Számomra csupán az marad rejtély, miként különböztetik meg egymástól a vadászok a csak pillanatra felbukkanó, csillogó, sötét állatsziklatestek nemét. Tovább hajózunk. Egy bálna hirtelen elárulja magát lélegzetvételével. Felharsan az ismert kiáltás. Stubbs űzőbe veszi a csapatot.

Elfordulunk. Az óceán dobálja a hajót. Lázas tevékenység. Az én szememben: mintha mindenki bolondgombát evett volna. De a kapitány mindent jól kitervelt. A „Cheynes III” orra előtt szétvált az óceán, s ismét felbukkant a csapat. Akár egy díszünnepség gályái, vonul a hat bálna méltóságteljesen. Stubbs az ágyúnak támaszkodik. Kezével jeleket ad, mutogatja, hogy jobbra, balra, mintha néma pantomimjelenet játszódna le a szemem előtt; sietésre, majd lassításra ösztökél. A kormányos pontosan tud olvasni a mozdulatokból; ügyesen irányt változtat, hajónk most egyenest az egyik bálnának tart, egy pillanat kell csak, hogy orrával kettéhasítsa, az ágyúnak nyilván nem lesz már ideje lőni. Ebben az élethaláljátszmában itt, az óceánon, a másodpercek, sőt a másodperctöredékek is számítanak. A bálnahad újból alámerült. A vadászok valamit mormognak az orruk alatt, hogy lőni kellett volna, kár volt ilyen alkalmat elszalasztani. De mindegyikük a helyén marad, és a játszma folyik tovább. „Most már nem ereszti ki a kezéből az Öreg” – mondja egy testes norvég, kezében kaszaféle, mely úgy mered a nyéllel egyirányban felfelé, mint a hajdani, fegyverként is kiegyenesített kaszák. Honnét ez a bizonyosság? Hisz az imént már oly közel volt a bálna, hogy a szemét is látni lehetett; a szemét, amely nyugodtan nézte a nálánál nem sokkal nagyobb hajót. Ám úgy látszik, a bálnák istene mégis elfordult védenceitől. Mert mi is történt? A hajó furcsa cikcakkokban úszik. Chess Stubbs az ágyúnál hadonászik, mintha zenekart vezényelne, és mi mindnyájan úgy táncolunk, ahogy ő fütyül. Ujjaim megdermedtek a hidegtől, alig bírom tartani a súlyos fényképezőgépet; fogalmam sincs, hogy fogok kattintani. Hirtelen felbukkant a bálna. Lövés süvített, majd tompa dörrenés hallatszott.

Most robbant szét a gránát az állattest belsejében! A csapat, mintha lesöpörték volna, alábukott. A sebzett kolosszus előrevetette magát, a szigonykötél megfeszült. Egyetlen szempillantás alatt játszódott le mindez. A következőben már véres hab szennyezte a tengert. A bálna lemerült, s minket húzott maga után. Újabb pár másodperc, majd vérszökőkút jelezte felvetődését, de belső részei már előbb a felszínre vetődtek. Néhány méter választott csak el tőle, s így tisztán, talán túlontúl is tisztán láthattam a szemét, mely saját, elkerülhetetlen halálával rémülten nézett szembe. Az ágyú mérges szája még egyet köpött, s kisvártatva tompán dörrent az ámbrás cet testében az újabb robbanás. „ZÁSZLÓ ALATT” Felbőgött a motor. Tekercselni kezdték a szigonykötelet. A halál közelebb húzta magához hánykolódó áldozatát. Az értelem elbámult az embertelen művelet precizitásán, ám a szív – a megfigyelő szíve – visszahőkölt a látványtól. Mikor az állattest már a hajó oldalát súrolta, magát ide-oda dobálva, fémcsövet nyomtak a húsba, s azon át pumpálni kezdték bele a levegőt. A korlátnál álló norvég matróz hosszú nyelű kése gyors mozdulatával lemetszette az uszonyokat, hihetetlen rutinnal lyukat vágott a még csapkodó farokba, majd a lyukba kötelet húztak. Így a hajóhoz láncolt bálnától a menekülés minden lehetőségét elvették. Alámerülni felfújthólyag-állapotában többé nem bír, uszony nélkül az úszás kilátástalan… A sirályok – Albany óta elválhatatlan kísérőtársaink – ügyesen kihalászták a vízből a legyőzött óriás véres szilánkjait. Egyikük, csőrében a farokból az imént kikerekített, fehér zsírréteg fedte húsdarabbal emelkedett magasba. A bálna még mindig élt, a vérszökőkút egyre

bugyogott. A hajó, magával vontatva őt, elindult. Az állat felénk fordított szemét minduntalan elöntötte a víz. A bálnatest mintegy a hajó részévé vált. Saját gyilkosával együtt, szinte vele összesimulva hasította a vizet az áldozat, s velünk együtt üldözte tulajdon véreit. Még eltelt 10-15 perc, aztán alsó állkapcsa leesett, s szemét ködhályog lepte el. Az éber sirályok most mertek csak behatolni a nyílt sebbe, s kitépni onnan hosszú, horgas csőrükkel ízes cafatokat. A legénység is jól jár. Fejenként 1 font 13 shilling és 6 pennyt kapnak a heti fizetés mellé, az idény befejeztével pedig, a végelszámolásnál, még 7 shilling 6 pennyt. Mellettünk olykor-olykor repülőhalak kis raja szálldos. Egyikük – épp, mikor folyt a bálnaharc – beleakadt a rádióantennába, és a fedélzetre zuhant. Kopoltyúja sebesen járt. Zihált. Ugyan miféle szárnyalás az, mely a hajó hűtőszekrényébe torkollik? A hajónaplóból: „13.20 – harminc tehén borjakkal. 14.07 – egy bálna zászló alatt.” Mit jelent ez? Mikor a hajó nagy csapatot üldöz, és minden perc számít, nem hurkolja magához a felfújt és leuszonyozott zsákmányt, hanem fémnyelű zászlót tűz belé, és otthagyja egyszerűen kinn, a tengeren. A vadászat végeztével újból megkeresik, vagy a flottilla valamelyik másik hajójára bízzák ezt a feladatot. Az a bálna, amelyet 2 óra után néhány perccel megpillantottunk, a „Cheynes I” zsákmánya volt. Úgy telipumpálták levegővel, hogy szinte felfoghatatlan, hogy maradhatott egyben. Mindennek ellenére néha még vérszökőkút lövellt belőle fel, tehát még élt. Vezényszó harsant, az útiránytól eltért a hajó, lassult a motorműködés, az élő holttest mellé siklottunk. Stubbs kapitány máris az ágyúnál termett, az okos sirályok rikácsolva szétrebbentek a véres húsról. Két újabb robbanás, ezúttal puszta gránát, szigony nélkül. „Full

speed ahead!” – kiáltja Chess Stubbs, felhangzik a csengőjelzés, majd teljes gőzzel indulunk tovább, vontatva a hajóhoz kötött bálnát, a sirálycsapat pedig nyugodtan, mintha mi sem történt volna, visszatelepszik az óriásra, s folytatja a megkezdett lakomát. Még egy áldozat volt aznap, ám őhozzá kegyes volt a halál. Telitalálat. Ő volt az utolsó, akit a „Cheynes III” bevontatott. Véget ért hát a dráma, melynek soha többé nem akarnék tanúja lenni. Sokezernyi hal tömegpusztulását a hálókban valahogy elmossa a névtelenség. Ám egyetlen bálna halála megrázó és patetikus látvány. Ó, mélytengerek istene, ki őrködsz a bálnák fölött! Bocsáss sugallatot a vegyészekre, és tedd, hogy az emberek mostantól fogva már csak górcsövekből és retortákból nyerjenek műtrágyát és zsiradékot. Hagyd meg a bálnákat a vízben, hadd gyönyörködtessék játszadozásukkal a hajókat. És ne vidd őket Albany poklába, de szabadítsd meg a gonosztól. Ámen.15

15

Az Agencja Autorska Sp. (Warszawa) kérésének eleget téve közöljük, hogy Ausztráliában – egy azóta aláírt egyezmény értelmében – a bálnavadászat tiltva van; ma már ezen országban nincsenek sem bálnavadászok, sem bálnavadászati bázisok. – A szerk.

Az elsüllyesztett tó Ha sor kerül a dologra, nyilván meg sem említik az újságok, melyeket több milliós példányszámban dobnak piacra reggelente a Felkelő Nap országának nyomdái. Nem kap majd nagy publicitást e tragédia a hatalmas papírlepedőkön sem, melyeket Sydneyben a késői járókelők már éjfél után megvásárolhatnak a King's Crosson. Pedig az ügy épp Tasmaniát érinti. ERDŐK A STYX FOLYÓNÁL A japán kereskedelem két óriásvállalata, a Micubisi és a Sumitomo büszkén adja hírül, hogy a Tasmaniából érkező nyersanyag a következő tíz évre biztosítja majd a papírgyárak szükségletét. Sietve három – egyenként 50 000 tonna vízkiszorítású – hajót építenek, hogy ezek szállítsák majd az értékes zsákmányt a japán kikötőkbe. S a hajók mindegyike, mielőtt felvenné rakományát, mérgezett és fertőzött vizét a tengerbe ereszti. Az ókoriak hittek abban, hogy az élők világát a holtak birodalmától a Styx folyó választja el, s egy pénzdarabot tettek övéik nyelve alá, hogy Kharónnak, a túlvilág révészének, amikor átviszi őket a túlpartra, fizetni tudjanak. Tasmaniában is van egy Styx folyó. Tudnivaló, hogy a XIX. században, amikor az utolsó tasmaniai bennszülöttet is kipusztították, hegyek, tájak, folyók ezrei várták, hogy a fehér ember szabadon tobzódó fantáziája új névvel ruházza fel őket. Így jutott az egyik folyó a Styx névhez. Partja mentén, s a Derwent folyóén ugyancsak, nagy eukaliptuszerdők nőnek. Van vagy félezer válfaja e fának, de mindegyikre jellemző a rendkívül gyors növekedés.

Anyaga súlyos és kemény, nedvességálló. Magasságra a 90 métert is eléri, de akadnak 120 méteres kolosszusok is. Boyer-ben a papírgyár az ipar büszkesége. A mérnök, aki körülvezet, azzal dicsekszik, hogy ez a világon az első keményfafeldolgozó üzem, s évente, ezt képzelje el, uram, 208 000 tonna papírt termel! Ehhez 326 000 tonna eukaliptuszra van szüksége a környező erdőkből, temérdek szénre a helyi bányából, vegyi anyagokra, no meg 800 millió liter vízre. Imponáló számadatok, nemde? AZ ERDEI AGGASTYÁN VÉGNAPJAI Hm… már akinek. Mindenesetre az erdő halála patetikus látvány. 1140 négyzetkilométer erdőről van szó. A halálra ítélt, s a hóhér villanyfűrészével kivágott, majd Maydenába szállított fák törzse 17 tonnát nyom. Olajozottan folyik a munka. A transzport most a papírgyár gyomrába kerül, az éhes gépek soha meg nem állnak, éjjel-nappal falják az adagot. A hegyi lejtők fiatalabb fáit lehozni nem kifizetődő; az Australian Newsprint Mills Ltd. nevű vállalat csak a 150 évnél idősebb fákkal foglalkozik. Van köztük 400 esztendős is. Gondoljuk csak el: a könyörtelen gépek fél perc alatt péppé változtatják azt a faóriást, mely akkor sarjadt ki a sziget földjéből, amikor a világ másik végén, a messzi lengyel tájon még Zsigmond Ágost kegyeskedett uralkodni. A négy évszázadot megélt törzs pálcikamódra roppan ketté a gépszörnyeteg karmai között, forró vízsugár alatt következik be az agónia, majd a csúsztatóhengeren oly gyors irammal kezd rohanni, hogy az ember azt hihetné, elszökik üldözői elől. Ám az acél keményebb, mint a fa, a távirányított gépek végrehajtják az ítéletet. A tasman erdők temetőjében, a cég raktáraiban minden nyugodt és csöndes. A Japan Timeshoz szolgáló újságpapír a folyami bárkára vár, mely átszállítja majd a japán hajóra. A The

Age és a The Australian lapok papíranyagát holnap viszik el. Sok ezer japán és ausztrál házba jut el az erdő. Hogy Vatanabe-szan vagy Mr. Smith megkaphassa a napi újságját, melynek lapjai közt négy századév őrlődik fel visszahozhatatlanul… MENTSÉTEK MEG ERDEINKET! Az ökológiai akció bizottságának elnöke, Judith Wright kisasszony azt állítja, hogy a japán faexport húsz év múlva sem hatolhat beljebb ausztrál földön 160 kilométernél, mert a távolabbi területekről oly sokba kerülne a szállítás, hogy nem érné meg. A bizottság egyébként azt követeli, állítsák le az erdőirtást, míg el nem készülnek a fakitermelés ésszerű tervei. „A japánoknak kevés erdejük van – magyarázza Wright kisasszony –, s elsőrendű érdekük, hogy azokat megőrizzék. Viszont sok papír kell nekik, hát tőlünk is hozatnak. Mi nem emelhetjük fel a szavunkat, amikor az idegen tőke természeti kincseinkért nyúl, ám a probléma méreteivel szemben nem maradhatunk közönyösek. Illetékes személyektől kaptunk tájékoztatást, de nevükkel nem érvelhetünk, nehogy az állami tisztviselők számára kötelező előírások megszegésével vádolhassák őket.” Dr. Richard Routley, aki a canberrai ausztrál nemzeti egyetemen tanít, elmondja, hogy bizonyos tervek az ausztrál összerdőterület egynegyedét pusztulásra szánják, jóllehet e terveket még „a titok fátyla borítja”. Tehát nemcsak a tasman erdőket fenyegeti a végpusztulás. Tasmania ember nem járta belsejében emelkedik a Bölcsőhegy. Tudósok véleménye szerint ez a hegy és a körülötte elterülő vidék szolgáltat tanúbizonyságot ama rég eltűnt szárazföld létezésére, mely hajdan Tasmaniától – a Déli-sarkon át – egészen Latin-Amerikáig nyúlt. A mai nevek mögött egy olyan kor dereng, melyben az ember még

meg sem jelent a földgolyón. Napjainkban e földből már csupán az említett hegylánc létezik, a többit elnyelte az óceán. Bizonyos elméletek szerint ezen a „hídon” jöttek át Dél-Amerikából Ausztráliába az erszényesek, hogy később alkalmazkodjanak a helyi körülményekhez. VILMOS KIRÁLY FENYŐJE Tasmania déli részén felfedeztek egy megkövült erdőt, melynek fái 20 millió évvel ezelőtt nőttek. Egy vulkánkitörés alkalmával az erdőt betemette a láva és a hamu. A víz pedig megtette a többit: évmilliókon át kifejtett hatása a láva- és hamufedte faanyagot opállá változtatta. A hobarti múzeumban láthatók ilyen opalizálódott fadarabkák. Erre a vidékre csak egy-egy magányos trapper (prémvadász), kincskereső vagy szökevény száműzött vetődött el olykor-olykor. Nem sokat tudunk ezekről az emberekről. Egyikük, aki tiroli születésű volt, pásztorkunyhóját az osztrák hegylakók stílusában építette fel, s a házikónak a „Waldheim” nevet adta. Itt is temették el, a remetelak mellett, melynek környéke nyilván mindhalálig a honi tájakra emlékeztette. Egyre mélyebben nyomulnak e terület testébe a gépesített favágó brigádok. Nemes fafajtákat kutatnak. Itt nő Vilmos király rózsaszín erdei fenyője, mely kiváltképp alkalmas a megmunkálásra. Még 1926-ban kivágtak egy 363 éves példányt. Rönkje a gyökérrel, mint szomorú emlékmű, megmaradt. Táblába vésett felirat hirdeti, hogy a megölt fa az emberi történelem rég letűnt korszakában, 1605-ben kezdte meg életét. A közmondás azt tartja: „Ember még nem volt – erdő volt.” S így folytatja: „Ember már nem lesz – erdő lesz.” Ám a mai világban ez már cseppet sem biztos. Mint a tasmaniai erdőrengetegek példája mutatja. Pedig nagy kár… A sziget olyannyira

bővelkedik a természet csodáiban, hogy ecsetelésükhöz tíz vaskos kötet is kevés lenne. A HÍRES-NEVES TENGERI CSIGA Magasan fenn, a hegyek közt él a világ leghíresebb tengeri csigája. Némely tudósok azt állítják, hogy ez az állatka a földön keletkezett élet legősibb formája, mely napjainkig fennmaradt. Valaha régen – Európa és Észak-Amerika tengereiben – élt egy kis tengeri csiga, melynek lapos háta volt, nem domború, mint jelenkori rokonainak. Mellesleg ezt az állatkát egyetlen ember sem látta a saját szemével, mégpedig azon egyszerű okból, hogy akkor még sem ember, sem másnemű emlős nem létezett még a földtekén. Amit erről a csigáról tudunk, az csupán északi ásatásokból leszűrt következtetés. Azt sem tudják teljes bizonyossággal megállapítani, hogy mikor halt ki ez a csiga. Mert mindenütt kihalt, kivéve – Tasmania hegyi vizeit! Hobartba, az állam fővárosába, a világ minden tájáról érkeznek levelek, mert a legtöbb tudományos intézet szeretne gyűjteményébe illeszteni egy példányt ebből az „eleven kövület”-ből, Természetanyánk eme legelső tapasztalatainak egyikéből. Tasmaniában e kis csodalényt egyszerűen „hegyi csigá”-nak nevezik. S hogy mi módon jutott el egészen idáig? S miképp vészelte át az évmilliókat, mialatt európai ősei sorra kihaltak? Csak tessék találgatni. Szabad a gazda. Az elméletalkotás gyönyörűsége mindenki előtt nyitva áll. A DINOSAURUS NŐVÉRE Alább néhány adat következik az évmilliókkal ezelőtt eltűnt és 1892-ben megtalált Anaspides Tasmaniae ügyében folytatott nyomozáshoz. Fent nevezett a Wellington-hegy körzetében, a jégpáncéllal fedett hegyi tavakban rejtőzik, 1200 méter

magasságra Hobart fölött. Mérete: 50 milliméter. Foglalkozása: moharágó. Néha ebihalat is fogyaszt. Tettenérését nehezíti, hogy a kis csiga rendkívül óvatos, s amint veszélyt gyanít, beássa magát az iszapba. Alföldi vagy más egyéb meleg vizekben nem él meg, s arra sincs sok esély, hogy a szállítást egy távolabbi laboratóriumba túlélje. Tasmaniai tudósok véleménye szerint ez az állatka azért volt képes ilyen sikeresen elrejtőzni, mert rendkívül kiegyensúlyozott életmódot folytat, gondosan kerülve ellenségeit és vetélytársait. Nem árt a légynek sem. Tasmania hegyei közt a létkörülmények évmilliók óta nem változtak. Az Anaspidesek édeni nyugalommal éltek és szaporodtak, s megvolt bőségben a mindennapi mohájuk és ünnepi ebihaluk. A kutatók nem győztek hova lenni a csodálkozástól, amikor észrevették, hogy olyan élőlényre bukkantak, amelynek a világ többi táján már csak megkövesedett maradványai találhatók. Ez a szenzáció csak ahhoz hasonlítható, amilyen az lenne, ha eleven dinosaurust találnának! Bár ehhez még azt is hozzá kell tennünk, hogy a dinosaurus több millió évvel e lapos hátú kis csigabiga után jelent meg a földön. És Tasmaniában él a világ legnagyobb – négy kilót is elérő – rákfajtája is, hisz az itteni vizek bővelkednek a különlegességekben. De vajon alkalmas-e épp a mai idő arra, hogy mindezt elmeséljük? Az UNESCO „Project Aqua”-jelentésében szó van a Pedder-tóról: „Tasmania egész délnyugati része mind a legújabb időkig lakatlan volt, s kutatások sem igen folytak ezen a területen. A maga nemében egyedülálló, kivételes értékű és jelentőségű vadonnal állunk tehát szemben. Ha megsemmisítik, hogy ötven évre energiát nyerjenek belőle,

az a legnagyobb ökológiai tragédiát jelentené, mióta csak az európai telepesek betették a lábukat Tasmaniába.” A Pedder-tó és környéke nemcsak festői fekvéséről volt híres, hanem arról a 17 állatról és növényről is, mely kizárólag itt található. Az áramfejlesztőhöz szükséges gátrendszer építése e különleges példányok elkerülhetetlen megsemmisülését vonja maga után. NEDVES SÍRGÖDÖR A Pedder-tó – mint régmúlt természetbúvárok mondják – nedves sírban fog nyugodni, 15 méteres vízréteg alatt, mely a környező hegyek közt hömpölyög majd az épített gáton át. Egy ilyen vízréteg – a tudósok egyöntetű véleménye szerint – tönkreteszi a tóvidék növényzetét, elpusztítja az állatokat, felborítja az évmilliók óta változatlan életciklust. De ezt az egész dolgot kissé közelebbről is szemügyre kell vennünk. Nos, Tasmania nyugati partvidéke, az állam egyötöde – jóllehet az európaiak a szigetnek épp e részét pillantották meg először – gyakorlatilag mindmáig lakatlan volt. Alig néhány éve jött csak létre Strathgordon település; Port Davey pedig, a legrégibb falu, fénykorában is csupán 60 lakossal dicsekedhetett. Abel Tasman 1642-ben látta ezeket a partokat, ám csak a Kelly és Birch-féle expedíció hatolt be, jóval később, 1815-ben a Van Diemen-föld – ahogy akkor még Tasmaniát hívták – kormányzóhelyettesének tiszteletére Davey-kikötőnek nevezett jókora öbölbe. Ellátogattak ide a bálnavadászok, fát aprítani vagy madártojást szedni. Később megjelentek a favágók, hogy februártól májusig az esőzéstől felduzzadt folyókon leúsztassák a fatörzseket. A tengerpartról pedig gőzhajók szállították tovább, messzi tájak felé. Büntetőkolónia létesült a szigeten a legveszedelmesebb, megátalkodott bűnözők részére, s ezt még abban a korban is (az 1822-es

évről van szó) kivételes borzadály nimbusza lengte körül. A fegyencek a fakitermelésnél dolgoztak, s a vidék, megközelíthetetlensége miatt, abban a hírben állt, hogy innét nem lehet megszökni. A Pedder-tavat 1835-ben fedezték fel, a táj azonban a következő száz évben továbbra is elhagyatott maradt, s a favágók ösvényeit csakhamar újra benőtte a vadon. AZ ELVESZTETT CSATA Tasmania egyötöde tehát – becenevén: „az elfeledett földrész” – viszonylagos nyugalmat élvezett még akkor is, amikor a sziget más körzeteiben az ember már javában pusztítani, irtani kezdte a vadont és a ritka állatokat. Elsodorta a történelem a teljesen sajátos fajta őslakókat is. A Pedder-tó parti fövenyén 1972-ben önkéntes adakozásból mellszobrot emeltek Truganininak, a törzs utolsó tagjának. A szerény talapzatba vésett szöveg inkább sírfeliratnak hat: „Truganini, 1803-1876. Elmerengvén e női arc nemes szépsége felett, siratjuk népe pusztulását. Aztán e tó szépségén merengjünk el, s miközben Truganini és népe emlékének ajánljuk, fogadjuk meg, hogy érintetlenül hagyjuk, az emberiség javára.” A Pedder-tó környékének talajában igen magas volt a lúg- és nedvességtartalom. Az itteni flóra és fauna eredetisége többek között azon alapult, hogy a növények és az állatok alkalmazkodtak az adott körülményekhez. A szárazföldi rák, a jabby, gyökerekkel és gilisztákkal táplálkozott és mély, föld alatti üregekben lakott. Az „itteni” jabby – mert ez a faj más formában Ausztrália egyéb térségeiben is létezik – egy hétig is kibírta a sűrű sósavoldatban, anélkül, hogy különösebb baja lett volna tőle. A tóvidék kizárólag itt előforduló növényeit és állatait már csak azért is nehéz lenne felsorolni, mivel csak latin

nevük van, s némelyek létezését a szó szoros értelmében néhány hónappal a tó elárasztása – s ezzel elpusztítása – előtt fedezték fel. A tengeri őscsiga egy válfaja például olyan szervekkel volt felruházva, amelyekről ma sem tudják a kutatók, hogy mire szolgálhatott. A Pedder-tóért vívott csata sorsa eldőlt. Politikai porondon folyt, öles beadványok hada ostromolta a föderális kormány elnökét. Ám a beruházások már nagyon előrehaladtak, s az ipar várta az energiát. A csatát tehát elvesztették a természetvédő harcosok. Ám maga az ügy széles visszhangot vert, s a következőkben nagy jelentősége lesz Ausztrália természeti környezetének megvédésében. S van mit védeni bőven! PINGVINPARÁDÉ A Phillip-szigetre, mely Melbourne-től délkeletre fekszik, kényelmesen átautózhat az ember azon a hídon, mely a szárazföldhöz köti. Iparkodnunk kell, hogy legkésőbb napszállta előtt megérkezzünk. Nehéz parkolóhelyet találni, így az utolsó pár száz métert minden kiránduló a maga lábán teszi meg. Teljesen sötét van már, a parton tömeg tolong, vastag pulóverekben vagy felöltőkben. Sok a gyerek. Előttünk a végtelen tenger, s valahol messze, délen, a jégpáncélba burkolt Antarktisz. De félre az elmélkedéssel. A fövenybe épített hatalmas reflektorok pásztázni kezdik a háborgó tengert. Mindjárt kezdődik, pontosan, mint mindennap, a nagy látványosság, az évezredek óta változatlan műsor, csak épp a szereplők újak, s közönségük csak néhány éve van. A hullám először egy üres söröskonzervdobozt vet a partra – elvégre Ausztráliában vagyunk. Még néhány másodperc, s kikászálódik a partra egy kis alakocska. Mondanom sem kell: sötétkék estélyi frakk s fehér mellény

pompázik rajta. Két lábon áll méltóságteljesen, lerázza magáról a vizet, türelmetlenül hátranéz. De már itt is a társaság! Rövid kis megbeszélést tartanak, mielőtt kilépnének a „rivaldafénybe”. Csöppet sem lámpalázasak: a világ legkisebb pingvinje, az Edyptula minor nem fél sem az emberektől, sem a reflektoroktól. Csak villanót nem szabad használni a fényképezésnél, mert az megzavarhatja, elriaszthatja őket, és felboríthatja az esti ünnepség szertartásos rendjét. Figyelem! Mindenki a helyére! Start! Az első pingvincsoport – lehetnek úgy negyvenen – átlósan átvág a meredek parton, átbukdácsol a füves homokbuckákon. Olyan szépen, tempósan menetelnek, hogy a néző még a katonazenekar tramtadaramját is hallani véli. Ó nem, nem… csak a tenger zúg. s a megafonokból ismerteti egy hang az itteni pingvinek életét és szokásait. De mi ez? A csapat hirtelen megtorpan, s mindenki hátrafordul, mert a hullám csak most dobja ki a pingvinek – bocsánat a hasonlatért – fekete báránykáját; az elkésett botladozva, majd orra bukva rohan a többiek után a homokon, a mellénye fehérjéig elpirult szégyenletében! A „főnök” lesújtó pillantással végigméri, nyilván ő az állandó későnjövő, akire mindig várni kell… Na, mindenki megvan? Akkor indulás! A kis bűnös az utolsó négyesben menetel, nyilván megbocsátottak neki, de aztán többször ne forduljon elő! A kis csoportok vonulásában valami szervezettség észlelhető, némely egyedek nem csatlakoznak, saját társaik partraszálltát várják. Deszant a Phillip-szigeten? A pingvineket hidegen hagyja a nézőtömeg. Nyugodtan, közönyösen masíroznak hálóhelyük felé. Ám amikor megérkeznek, kiderül, hogy semmi kedvük aludni. A homoküregekből fél éjszaka csak hangzavar hallatszik, fecsegés. Hiszen halásznép. S mint ilyen, nyilván elmesélik

egymásnak, ki mekkora halat fogott, hogy sikerült úszni és víz alá bukni, milyen pletykák és hírek vannak a tengeri világban? 1798-ban jelent meg itt, e szigeten, mint első utazó és felfedező, George Bass. Aztán lassan csempészek szállingóztak ide, a fókavadászok összevásárolták a bennszülött törzsek leányait, s úgy idomították őket vadászatra, mint a vizslákat, végül a McHaffie család jogot szerzett a juhtenyésztésre. De mit érdekelhet mindez egy valamirevaló pingvint? Évente 120 000 ember csak azért utazik ide, hogy megtekintse őket. De gyanítom, mi több, mélyen meg vagyok róla győződve, hogy ők viszont szemrevételezik az embereket. Csak ehhez nekik nincs szükségük reflektorra, ők sötétben is tökéletesen látnak. Az ötezer itt éjszakázó pingvin jól megnézi magának az embercsordát, aztán éjjel megtárgyalják egymás közt: nahát, hogy ezek milyen nevetségesek, milyen csúnyák a szokásaik, s még ezek nevezik magukat a teremtés koronájának! Aligha tévedek, ha azt hiszem, hogy a pingvinek, ott az üregekben, nevetnek rajtunk. Mi több, a pingvintársadalom alighanem igen nagyra becsüli a Phillip-szigeti lakásokat, lévén hogy itt olyan attrakcióban van részük, ami elérhetetlen azon pingvinek számára, amelyek a tengerből épp csak kiemelkedő, néptelen kis szigetkéken élnek. Képzeljük csak el, milyen kellemes lehet nekik megtekinteni elalvás előtt a hatalmas, tengerparti képernyőn lejátszódó műsort! Ahogy például az a fagylaltozó kis kölyök ott, ni, megpróbálja kitépni magát a nagymama kezéből, aki borvörös kabátkát visel, s jóllehet éj van már, sötét napszemüveget. De az a csöcsös csaj se rossz áru – heherésznek a pingvinek –, bár az a tegnapi feszes nadrágos kis fekete talán még mulatságosabb volt.

A publikum (mármint az emberek) hallgatja a hangszóróból áradó tájékoztatást. Miszerint: az estélyi ruhás madársereg repülni természetesen nem tud, viszont 50 kilométernyire is elúszhat a szigettől, s öt hétig képes nem partra szállni. A pingvinek hallal táplálkoznak, a vadászat mindig csoportosan folyik, fortélyosan egész halrajokat kerítenek körül. Mivel meg vannak gyűrűzve, szokásaik ismeretesek. Augusztusban – ez az ausztrál tavasz – ugyanaz a hím elfoglalja ugyanazt az üreget, mint amelyikben a múlt évben lakott, s ha párja is volt már, hát most is ugyanaz van vele. Öt hétig ülnek felváltva a tojásokon, aztán, ha a fiókák már kikeltek, „bevásárlókörútra” megy a két szülő, s amikor megjönnek, a torkukba gyűjtött haladagot egyenesen „áthányják” az apróságok kitátott csőrébe. Ám egyszerre mindig csak egyikük van távol, a másik őrködik az utódok felett. A kicsinyek sose maradnak egyedül. Három hónap múlva a szülők szándékosan elhanyagolják a táplálást, fokozatosan csökkentik a haladagot, előbb csak hetenként háromszor, később kétszer hoznak, végül egyszer se. A fiókák saját zsírjukból élnek, ám egy hét múlva ez az éléstár kimerül. Ekkor félénken előbújnak az odúból, az éhség megmutatja nekik az utat a tenger felé, alábuknak, és megvan az ebéd. Az üregeket lakóik rendszeresen tisztogatják, vagy újat építenek. „HA MOZOG, LŐDD LE…” A pingvinek estélyi öltözéke – magyarázza Ward úr, a rezervátum gondnoka – praktikus célokat szolgál. Hátukon a sötétkék frakk meggátolja, hogy úszás közben észrevegyék őket fentről, a levegőből, az élelmet kereső ragadozó madarak. A fehér mellény pedig alulról a tengerből nézve, a nagy halak szemében olvad

egybe a tengerfelszín színével. Így elmondható, hogy a pingvinek védőszíneket hordanak: védőruhát. Mellesleg vízhatlan is, a sós lé nem férkőzhet a madár testéhez. Ez az idilli kép nem fedheti el az ausztráliai állatok tömegmészárlását. A köznyelv azt tartja itt: „Ha mozog, lődd le, ha mozdulatlan, taposd el!” És csak a legutóbbi időkben akadtak emberek, akik fölfigyeltek a vészharang szavára. Bizonyos állatfajok már nem léteznek, noha még nemrég kilövésükért jutalmat fizettek. Mostanában korlátozni kezdik az állatbőrkivitelt, hogy így csökkentsék a vadászat vonzerejét, tilalmi időket, védettséget rendelnek el. A labourista föderális kormány környezetvédelmi miniszterének, dr. Moss Cassnek gyönyörű szakálla és saját koncepciója, kész cselekvési programja van. Jónevű orvos, különösen szívműtétei öregbítették hírnevét, apja és két fivére ugyancsak a gyógyítást választotta életcéljául. Moss doktor nem iszik, nem dohányzik, nem játszik hazárdjátékot, nem érdekli a labdarúgás – más szóval hidegen hagyja mindaz, ami választóinak, Melbourne északnyugati körzetében, éppenséggel szívügye. Tevékenységét még bonyolultabbá teszi az a finom határ, mely a föderális hatóságok jogkörét az államitól elválasztja, ez a csekély mezőny, melyre oly féltékenyen vigyáznak a politikusok. Moss doktor minden ötlete viharos vitát vált ki. Ellenzi a kengurubőrexportot, de éppily hevesen kikel a használat után bomlásképtelen műanyag csomagolási kellékek behozatala ellen is. Nyomozást követel a papíripar tömeges erdőirtása ügyében. Kötelezővé akarja tenni bizonyos iparágaknál a nyersanyagok másodlagos felhasználását. A mezőgazdaságban az emberi ürülék hasznosítása mellett tör lándzsát. Úgy véli, új szemmel kell vizsgálni s

felülvizsgálni a gazdasági kérdéseket: „Természetesen megnövelhetjük nemzeti jövedelmünket a talajfúrásokkal NyugatAusztrália állam területén, de mi marad nekünk aztán? Hatalmas üreg a földben. Növekedésünk tempóját a biológiai lehetőségek határai közé kell szorítanunk. Ésszerűen kell kiaknázni a természeti kincseket, nem szabad rablógazdálkodást folytatnunk. Meg kell őrizni a biológiai egyensúlyt. Ha ezt most elhanyagoljuk, később minden szánom-bánom hiábavaló lesz..” A KROKODILOK KIRÁLYNŐJE Port Macquarie rezervátumában él egy krokodilhölgy, aki csekély 85 évével férjet keres. Nem mondható épp szépségnek, súlya 900 kilogramm, neve Mumma, s a vőlegényjelöltnek, aki mancsára pályázik, nagyobbnak kell lennie nálánál, tehát 4,5 méternél is hosszabbnak. Á krokodilok eme királynője ugyanis meg nem termékenyített tojásokat rak. Két komoly szándékú jelöltet már megölt, ezért van szükség oly kivételesen délceg hímre, aki nem hagyná magát egykönnyen félresöpörni. Mindenesetre minden részvétünk az övé… Brian Barnett úr, aki a leendő férjet kutatja a tengermelléki ingoványokban és kis folyókban, azt állítja, hogy Mumma még legalább 50 évig fog élni, mert pompás egészségnek örvend, és tombol benne a vitalitás. Még fél évszázad egy ilyen boszorkával? Ki bírja azt ki?! Ej, fogja itt még valaki krokodilkönnyekkel siratni elvesztett legényszabadságát… A KACAGÓ JÉGMADÁR A világban szétszórtan élő ausztrálok honi adója, a Radio Australia, mindig a közönséges jégmadár kacagó jelzésével jelentkezik. Ez az

éles hang ugyanis bejárja nemcsak a bozótosokat, hanem a nagyvárosok berkeit is. A kookaburrának két válfaja fordul elő. A kéktollú szépség északon él és csak csipog. Bezzeg a másik, mely a többi tájrészen honos, már hajnalban rázendít, s messziről hallani. Nem fél az embertől, bemerészkedik a városba, kézből eszi a húscafatokat. Igaz, olykor-olykor elcsór egyegy csirkét, de hát… egyikünk sem angyal. A jégmadarak családjához tartozik. Az ausztrálok nemcsak harsány kacagásáért kedvelik, hanem azért is, mert könyörtelen ellenfele az egereknek, patkányoknak, meg a mérges kígyóknak. Ez utóbbinak semmi esélye az életben maradásra, ha a kookaburra (Dacelo gigas) éles szeme egyszer fölfedezi. A madár villámgyorsan ráveti magát, fölviszi a levegőbe, majd nagy magasságból ledobja. Így aztán tálalva az ebéd, s a kookaburra nekilát a táplálkozásnak. Fejénél kezdi enni a kígyót, a végén már csak a farok csücske áll ki a csőréből, ha ugyan lehet itt

A déli félteke színes virágú, örökzöld cserjéje a bankszia A kenguruláb (Anigesanthos haemoradaceae) karcsú, szép virágaival Ausztrália legszebb vadvirágai közé tartozik

Az Acacia baileyana illatos virágpomponjai megszépítik a tájat

Callistemon: a mirtuszfélékhez tartozó igen szép fa virága a hajtásokon tömötten álló, hosszú, színes porzók miatt feltűnő

Ausztrália cserjéinek jellemző növénye az igen illatos virágú boronia (Boronia heterophylia)

Színpompás virágokban gazdag létek és cserjék

A liliomfélékkel rokon, de fatermetű Xanthorrhoes évelő növény. Tűszerűen széles levelei az ágak csúcsán üstököt alkotnak. NyugatAusztráliában több mint ezeréves példányai is vannak

Felszíni feketeszén-bányászat (Ravensworth) ►

Iskolásgyerekek Broome-ban Kisiskolás egy sydneyi iskolában

Az idősebbik Roughey kedvenc dingójával (Északi Terület) Táncosok a Melville-szigeten

Krikettezők Canberrában Farmer Új-Dél-Walesben

egyáltalán farokról beszélni. De vajon miért nevet a kookaburra? Min hahotázik már kora reggel? Megfejthetetlen rejtély. Talán fentről szemlélve a falvak, települések életét olyasvalamit lát, amiről nem tudunk? Vagy az ausztrálok természetjavító balsikerei mulattatják? Ez meglehet. NAP ÉS BIVALYSZARV Ötezer ausztrál dollár jutalmat kapott az a maláj diák, aki kiötölte, mit ábrázoljon az Északi Területek címere: narancsszín nap, stilizált vízibivalyszarvak fölött. Ez a jámbor, mulya állat, a Bubalis bubalis, amit a Fülöp-szigeteken karabaónak neveznek, sosem volt a kontinens törzslakója. Mondhatnánk: telepes. 1825-ben szállították át az első kis csordát a Timorszigetről a Melville-szigetre, majd onnét három évvel

később ausztrál földre. Most pedig a vízibivaly már a címerbe is bekerült. De maradjunk még a megérkezésnél. Nos, mikor egyszerre csak ott találta magát a Van Diemenöböltől délre elterülő tágas síkságon, élvezettel merült a tengermellék trópusi mocsárvizébe, és többé elő se bújt onnét. A pontosság kedvéért: visszatért az anyatermészet ölére, mivelhogy semmi kedve sem volt a rizsföldeken robotolni, s egyáltalán, dolgozni az ember számára. Jelenleg úgy számítják, hogy kb. 150 000 vízibivaly él vadon, szabadon. Ebből alakult ki aztán az a tipikusan ausztrál helyzet, hogy valaki például meg akarja venni az épp most eladó Mary River tenyészgazdaságot (elég nagy darab föld: 220 000 hektár), akkor az illető a meghatározott számú szarvasmarha mellett egyszeriben meghatározatlan számú vízibivaly tulajdonosa is lesz, lévén, hogy ott fürdetik hatalmas testüket a nagy farm iszapjában. A vízibivaly igen ellentétes érzületeket vált ki: örömöt szerez a helyi iparnak, gondot a Terület hatóságainak. Ahhoz, hogy a tímárok örüljenek, világos, hogy a vízibivaly előbb, kénytelen-kelletlen, búcsút mond az életnek. A manőver azzal a határtalan kegyetlenséggel megy végbe, mellyel az emberi nem planétánk más lakóival is bánik. Mivel ebben az éghajlatban a leölt állat húsa nagyon hamar bomlásnak indul, hűtőházba szállítani pedig ilyen hatalmas testű állatot meglehetősen nehéz, azt a megoldást választották, hogy a vadász ügyes lövésétől a gerinc sérül csak, de az állat életben marad. A megbénult bivaly órákig, sőt néha fél napig is várhatja ezek után, amíg a teherautó szép lassan, komótosan befut, s egy könyörületes lövés végre megváltja a kínszenvedéstől. Száz évvel ezelőtt kezdték meg a bivalybőr cserzését. 1886 és 1911 között 100 000 vízibivaly lenyúzott bőrét

exportálták. Aztán az évi átlag 7000 körül mozgott, nem számítva a háborús éveket, amikor az emberek egymást gyilkolták, s így a bivalyok némi nyugalmat élveztek. Minőségileg a cserzőipar alacsony szinten volt, nem állta a versenyt a tengerentúli konkurrenciával. 1958-ban élő bivalyokat kezdtek szállítani Hongkongba. Négy év múlva az üzlet bedöglött. Ekkor az állatok húsát kezdték feldolgozni, konzerv kutya-macskaeledel készült belőle, a házi négylábúak tulajdonosainak kényelmére. Amikor kiderült, hogy az ausztrál kutyusok és cicusok örömmel fogyasztják a konzervet, megindult az export. Egyetlen darwini üzem több mint 2000 bivalyt dolgozott fel 1972-ben. A finomabb falatok az embernek jutnak, bifsztek lesz belőlük, a többi keverhető kolbászhoz, vagy megveszik a kínaiak, esetleg a malájok, de már Norvégiába is ment egy próbaszállítmány. A feneketlen gyomrú emberek, kutyák és macskák étvágyát a legnagyobb csordák sem elégíthetik ki. Három tengermelléki tenyészfarmnak az az ötlete támadt, hogy megszelídíti a hajdani háziállatot – röviden: visszaszelídíti és tenyészteni kezdi. Nem nagy befektetés: elkeríteni az ingoványt, beterelni a csordát a farm területére, aztán vigyázni, szét ne széledjenek, hanem csak lessék türelemmel, mikor kerülnek kés alá. Az ausztrálok remélik, hogy ezúttal beválik az üzlet. Vietnamban a háború megtizedelte a csordákat. Latin-Amerikában félezer dollárt is megadnak egy vízibivalyért. Ki tudja, talán közel már a nap, amelyen Ausztrália fog vízibivalyokat szállítani annak az Ázsiának, ahonnan eredetileg kapta őket. Egyszóval, kész gyönyör! Legalábbis az emberek számára. De hiszen azt mondtuk, gond is jár velük? A woolwongi rezervátum területén az erdészek nyolcezer vízibivalyt lőttek ki alig néhány hónap alatt. Mozgó

mészárszékek vonultak a színhelyre, vagyis olyan speciális felszerelésű autók, amelyek a kivégzés helyén nyomban alkalmassá teszik a mocsári óriást, hogy konzervdobozban és hajóhűtőszekrényekben utazzon tovább. A vízibivaly – hangzik a rezervátumigazgatóság vádirata – tönkreteszi a növényzetet, szétdúlja a vízimadarak fészkét, széttiporja a parti költőhelyeket, s némely fűfajta lelegelésével előidézi a nádasok kiszáradását. VAJON A GANAJTÚRÓ BOGÁR SEGÍT? Igen, az ember eszményeket kerget. Olyan teremtményről ábrándozik, amely csakis hasznot hozna, semmi kárt. Az igazság pedig az, hogy még a közönséges tehenekkel is temérdek baj van! Jó, jó, persze, hogy a hús ára emelkedik a világpiacon, s a bőr is egyre értékesebb. De mit ér mindez, ha a tehén jól belegelve nemcsak tejet termel, hanem költőies szóval élve, ürüléket is? Ausztrál tudósok kiszámították, hogy nap mint nap 200 millió tehénlepény pottyan a földre. Ez viszont évente 4 860 000 hektár földet tesz meddővé, lévén hogy a tehénürülék nemcsak hogy fékezi a friss fű sarjadását, hanem ráadásul mindenféle vérszopó legyek, bögölyök költőhelyévé válik, melyeknek marása tartós nyomot hagy a marhák bőrén, meg olyan apróbb bogarak is kikelnek benne, melyek semmivel sem kedvelik kevésbé a marhahúst, mint maga az ember… A kontinens ezúttal is az importba veti reményét. Mint ahogy ilyen úton jött be a juh, a vízibivaly, a nyúl, most – a ganajtúró bogár. Jó lesz hát vigyázni. Maga az egészségügyi miniszter, a föderális kormány tagja inti honfitársait, hogy legyenek óvatosak a ganajtúró bogarakkal, ha nem akarják a maguk életét és csordáik egzisztenciáját kockáztatni.

A nagy reményt, a ganajtúró bogarat szigorú kormányellenőrzés mellett, legálisan szállítják DélAfrikából. A bogarak gondosan földbe ássák a fent említett lepényeket, ami által javul a talaj minősége, gyorsabban nő a fű, és megsemmisülnek más bogarak költőhelyei. A jámbor ganajtúró bogár egyúttal megőrzi a legelő számára a trágyának azon alkotóelemeit, amelyek különben elillannak, végül porhanyósítja a földet. Az ausztrál állattenyésztők 6000 millió bogárpár részére biztosítottak „státust”, de attól lelnek – s erre minden alap megvan hogy megindul majd az illegális import, amelynek révén nem a szükséges fajta kerül be az országba, hiszen az afrikai ganajtúró bogárnak 1800, hasonló tevékenységű válfaja van, s ezek közül nem mindegyik bírja elviselni az ausztrál államok éghajlati adottságait. Hosszas kísérletek után kaphatja meg csak valamelyik fajta a „beutazási vízumot”. Mondanunk sem kell, hogy a ganajtúró bogár nem azért alakít egészségügyi brigádot, hogy az embernek kedvében járjon és eltegye láb alól a bögölyöket az ausztrál legelőkön. Ó, nem. Sokkal önzőbb célok lebegnek a szeme előtt. A házaspár kb. 25 milliméter átmérőjű, kecses golyót gyúr, gömbölyít a tehénlepényből, ebben elhelyezi petéit, majd az egészet cakompakk beássa a föld alá, hogy az utódoknak legyen mit enniük, és ne legyenek huzatban. A nőstény 3-6 hónapig él, s ez idő alatt kb. 180 petét rak. Ausztráliában a ganajtúró bogárnak eleddig csak két természetes ellensége van: a Queensland állambeli cukornádültetvények hatalmas varangyai meg az íbiszmadár, mely szintén ganajt túr, ha szárazság idején élelmezési gondja támad. Mire várunk hát? – harsogják nagy hangon a tenyésztők. Hm… nem könnyű dolog. Az ausztrálok

annyiszor megégették már a kezüket az Anyatermészet megjobbítása közben, hogy most már a hideget is megfújják. Vagyis… De inkább hallgassák meg, kérem, mi a helyzet: A ganajtúró bogártól megtagadták a belépési engedélyt. Csak a gondosan fertőtlenített peték jöhetnek, nehogy behurcolódjon valamilyen ragály. Aztán a tudósok bogár papás-mamást játszanak, más szóval elkészítik tehéntrágyából annak rendje és módja szerint a megszabott méretű golyócskákat, beleköltöztetik a petét, és várják, hogy kikeljen a ganajtúró bogár. Ám az ily módon világra jött bogarak még mindig nem kerülnek ki a legelőre. Pároztatják őket, majd szerelmük gyümölcsét újfent sterilizálva megint csinos golyókba helyezik. És csak az ebből születők nemzik végül azt az ifjú és dicső nemzedéket, amely hivatott ellátni a feladatát a legelőn. S Ausztrália reméli, minden bogár hivatása magaslatán fog állni… Csak óvatosan, uraim, hajtogatják a tudósok. Mert a nyulakkal való keserű tapasztalat után még az a kétely is felmerült, hátha egyszer csak abbahagyják a ganajtúró bogarak a galacsinjátékot, és más szórakozás, más hobbi után néznek a tágas földeken. No nem. Erről azért nincs szó. Nagy mikroszkóp alatt megvizsgálták a szájberendezésüket, és meggyőződhettek róla, hogy az csakis szívásra van teremtve, és csak trágyából, méghozzá frissből, szívhatja ki a maga táplálékát. A ganajtúró bogár semmilyen növényt nem képes megenni, és se nem marhat, se nem haraphat meg semmilyen állatot. Az apróságok pedig kizárólag az illatozó fészek alapanyagából élnek meg, a galacsin felbontása a lárvák azonnali pusztulását vonja maga után.

Ám a trágyagondok nemcsak a tehéntermékre vonatkoznak. Victoria államban például meg kellett változtatni a cserkészszabályzatot, amely előírta, a természeti környezet védelmében, hogy a kirándulók (használat után) kötelesek elégetni a toalettpapírt. No de mi történt? Egy rendes kis cserkész ennek megfelelően meggyújtotta a papírt – s vele 242 hektár erdőséget, melynek aljnövényzetében villámgyorsan tovaterjedt a tűz! Emberek, könyörgök, védjétek a természetet, de kicsit bölcsebben, mint eddig…

A Dél keresztje Broken Hillben a szállodai étterem asztalánál szófukar, idősebb úrral kerültem össze. Mély hallgatás közepette kanalaztuk be a levest. A második fogásnál asztaltársam nyelve úgy megoldódott, hogy elkérte a sót. A kompótnál már egyetértőn megállapítottuk, hogy kinn meleg van ugyan, de azért, ha a szél eláll, még gyötrőbb lesz a hőség. A teánál pedig… Ugye nem hiszik el? Arcom lángra gyúlt a megrendüléstől: asztalszomszédom csak úgy mellékesen megemlítette, hogy több mini negyed századot töltött ÚjGuineában – ahová éppen készültem! s nemrég érkezett Ausztráliába, hogy civilizált földön élje le hátralévő napjait. Így hozott össze a véletlen valakivel, aki úgy ismerte az ottani – jobbára mindmáig még felderítetlen s feltáratlan – viszonyokat, akár a tenyerét. Meghívtam a bárba, s ott bátortalanul arra kértem, vezessen be a pápuák különös világába. Kicsit elgondolkozott, majd letörölve bajszáról a maradék sörhabot, nyugodtan, tárgyilagosan így válaszolt: „Új-Guineáról óhajt hallani? Nem hinném, hogy ilyen rövid ott-tartózkodás után kompetens lennék nyilatkozni ebben a tárgykörben. De ha már annyira kapacitál az úr, hát úgy vélem, nem sokat tévedek, ha megkockáztatom azt az állítást, hogy…” Az elbeszélés, melybe itt belefogott, jóval éjfél után ért véget. S noha beszélgetőpartneremnek nem voltak különösebb írói képességei, a lassú, rövid mondatok segítségével mégis elvitt ama messzi szigetre. Valahonnan zene szűrődött be, a vendéglős kis táskarádiója intim részleteket közölt az ügetőn szereplő versenycsődörök és kancák magánéletéről, koppantak a pultra dobott pénzérmék… A mi sarkunkban viszont megelevenedtek az

emberevők nagy „Sing-Sing”-jének napjai, a „kacagó halál”-nak nevezett betegség borzalmai, s a véres küzdelem a japán császár megszálló katonáival, akik pihenés nélkül vonultak „Kokod ösvényén”, a dzsungelen át Port Moresby felé… S amikor a mixer elkiáltotta magát: „Uraim, záróra!”, s mi elbúcsúztunk egymástól, informátorom még megjegyezte: „Persze sokban tévedhetek, de hát tudja, uram, nekem megvolt ott a magam munkája, nemigen volt időm arra, hogy vizsgálódjak…” Azóta roppant óvatos vagyok, ha bizonyos témákról nyilatkoznom kell. És ha megkérdeznék tőlem, melyik sportot tartom a legausztrálabbnak, eltűnődnék. Mert annyit már tudok, hogy nem a lóversenyt. Hisz az csak a lónak sport! Jó, egészséges futás a friss levegőn. Inkább két más sportágat mondanék tipikusnak, mind a kettő „importsport”: a krikett és a hullámlovaglás. EGY TÖRTÉNELMI NEKROLÓG Graham Mitchell ausztráliai könyvelő 1964-ben váratlanul megnyerte a bibliaismereti világbajnokságot, miután Jeruzsálemben összemérte erejét Izrael tudós csapatával. A nagy esemény az újdonsült bajnok távoli hazájában nem vert különösebb visszhangot, lévén, hogy Ausztráliát épp akkor egy másik akció hozta lázba. Bizonyos szövetség élenjáró tagjai négyévenként világkörüli útra indulnak – s ennek pont ekkor érkezett el az ideje –, hogy messzi, idegen népek közt, nyolc álló hónapon át propagálják, hirdessék az Igazságot. A 45 ifjú misszionárius járt már Bangkokban, Rio de Janeiróban és New Yorkban, s épp Moszkvába készült, hogy ott, saját szavaikkal élve, „beoltsák az oroszokba a szenvedélyek eme legnemesebbikét…” A legutóbbi „kereszteshadjárat” óta eltelt négy év alatt hosszú estéket töltöttek az akcióterv részletes

kidolgozásával. A fiatalokkal kell kezdeni, azok a legfogékonyabbak az új eszmék befogadására. Aztán már magától terjed tovább az Igazság e tehetséges, érzékeny nép körében – fontolgatták a misszionáriusok s ha majd néhány év múlva újra megjelenünk, már lesz kivel játszanunk. – A misszionáriusok ugyanis az Australian Old Collegian's Cricket Association tagjai, a krikettelmélet apostolai. Több meccsre is kivittek, Ausztráliában éppúgy, mint Új-Zélandon, s a legrangosabb prédikátorok magyarázták el nekem szent Cricket evangéliumát. A mastertoni illetőségű Alex Hedley úr két estén át oktatott a tanokra, majd elvitt a klubjába, hogy levizsgázzam, de szégyenkezve be kell vallanom, hogy csúfosan megbuktam. Így aztán az alapelveket illetően sajnos nem tudok önöknek bővebb felvilágosítást nyújtani. Azt ellenben megjegyeztem, hogy miért nevezik „Hamvak”-nak az egész országot lázba hozó, legnagyobb szabású krikettjátszmákat. Ezt a játékot Angliából hozták át, és eleinte a Sydneyben állomásozó katonák időtöltése volt. Természetesen szerepet kapott a hazárdság is, bakancsba, vajba, halba fogadtak; nem megvetendő tétek a fiatal gyarmat kezdetleges létkörülményei közt. Évtizedekig gyakoroltak, edzettek az ausztrálok, míg egy válogatottat össze tudtak hozni, és elküldték Angliába. Kezdetben senki sem vette komolyan a csapatot, legalábbis addig, míg be nem következett ama történelmi esemény, melyet e sportág rajongói mindmáig a legaprólékosabb részletességgel el tudnak mesélni. Nos, az úgy volt, hogy a brit-ausztrál mérkőzés után az angol Sporting Timesban megjelent egy gyászkeretes nekrológ:

Fájdalommal tudatjuk, hogy Angol Cricket 1882. augusztus 29-én Ovalban elhunyt. Az örök világosság fényeskedjék neki. Őszintén siratják barátai és ismerősei. Testét elégetik, majd hamvai Ausztráliába szállíttatnak. Hát ezért nevezik e mérkőzéseket ma is „Hamvak”-nak, s így marad örökké emlékezetes a nap, melyen az ausztrál tojás okosabbnak bizonyult krikettben az angol tyúknál… És a hálás nemzeti emlékezet dalba foglalta a hős neveket… Itt van például a Gregory dinasztia. Csupa vakmerő, gáncs nélküli lovag. Az első Edward volt, ki a pályán 1826ban tette híressé nevét. Ő nemzé vala Davidet és Waltert, és Charlest, és Edward II.-t, és Arthurt, akik Új-Dél-Wales válogatott csapatának játékosai voltak, továbbá nemzé vala Fredet és Albertet, akik klubjuk színeit védték. Ám e hét fivérrel még nem ér véget a dicső lista. Mert íme, a fent említett Edward II. fiat nemze, kinek neve lőn Sydney, és többször játszott Anglia ellen, mint bárki más, ameddig a krónika terjed, s másik fiat is nemzett, kinek Charles lett a neve, és a Queensland elleni mérkőzésen 383 pontot szerzett. Charles pediglen nemzé Jacket, ki először hadba indult a királyért és a hazáért, s ezt követőleg az angol sportpályákon küzdött, páratlan sikereket aratva. No és hadd említsük még meg azt a Trumper nevü versenyzőt, aki – kutyájával együtt – egyszerre három ember ellen vette fel a harcot és győzött. Mellesleg, nem világos előttem, hogy mi szerepe lehetett egy ilyen mérkőzésben a kutyának: talán az ellenfelek lábikrájába kapott? Nem rossz ötlet. A HULLÁM LOVAS A másik sport, mely mély gyökereket

eresztett Ausztráliában, viszonylag fiatal. Első tanára Peter Lawford színész volt, a meggyilkolt Kennedy elnök sógora, 1954-ben. Ő avatta be az ausztrálokat a hullámlovaglás rejtelmeibe. A deszka, melyen tengerre kell szállni, amolyan vasalódeszka forma. Elől orrba hegyesedik, hátul egyenes; súlya tízegynéhány kiló, hossza általában 280 centiméter. A sportág maga rendkívül gyors reagálási képességet, bátorságot és ügyességet kíván. Szerelmesei The Surfer címen külön lapot adnak ki. Jelenleg a hawaii Oahu után Sydney a hullámlovaglás második világközpontja. Órákig is elnézheti az ember a szél és tenger energiáját okosan felhasználó, gyönyörű suhanást. Bár, ha úgy vesszük: nincs semmi új a nap alatt, s így Ausztrália napja alatt sincs. Hiszen már Cook kapitány is megemlékezett annak idején a keskeny deszkaszálon tengerre szálló hawaii szigetlakók „egyenesen hihetetlen, nyaktörő mutatványairól”. Az is köztudott, hogy ott időszakonként versenyeket rendeztek, s a törzsfőnök jutalomképpen egy malacot meg egy leányzót ajándékozott a győztesnek. E sportnak talán legfőbb szépsége és öröme a földtől való elszakadás. A hullámlovaglás rajongói azt állítják, a síugró érezhet csak hasonlót, amikor a levegőt szeli. Ám mindehhez tüstént hozzá kell tennünk, hogy ez a sport nem mindenkinek való. Sydney környékén oly veszedelmesek a part menti tenger víz alatti áramlatai, hogy az úszót szinte szempillantás alatt el tudják sodorni a parttól. S ha a hullámlovas valamely kezes, jámbor, megszelídíthető hullám helyett netán egy megbokrosodottra szállna, hát úgy a levegőbe repül, mint akit csúzliból lőttek ki. A deszka pedig legtöbbször olyan erővel vágja fejbe, hogy a merész sportoló elveszti az eszméletét, ami mély vízben és magas hullámverésnél

fölöttébb veszélyes lehet. Alighanem így vesztette életét 1943-ban e sportág egyik úttörője, Dick Cross, amikor Oahuban rázúdult egy hatalmas hullám, és nem merült fel többé alóla. Egyébként, mint mondottuk fentebb, a vízben paskolok, vagy akár a fövenyen sütkérezők sincsenek teljes biztonságban. Az ausztrál városok strandjait állandóan mentőosztagok őrzik. Önkéntes munka, mégis mindig több a jelentkező, mint kellene. Kemény követelményeknek kell megfelelniük, s a jó úszó számára a felvétel kitüntetés. A szigorú vizsga után az elfogadott jelölt elvégzi az elsősegély-tanfolyamot, majd jelzőszolgálati, valamint part menti mentéstechnikai oktatásban részesül. A mentés – csapatmunka. A mentő, amikor fuldoklót látva vízbe ugrik, maga után húz egy kötelet, melyet társa a parton álló csörlőről letekerve enged utána. A kötél végén mentőöv van. Ha a fuldokló eléri és belekapaszkodik, a kötél segítségével partra húzzák, s a mentőnek nem kell fáradságosan s életveszéllyel küzdve a vízben vontatnia. A kiképzés végén a mentő leteszi az utolsó vizsgát, és csak ettől kezdve van joga viselni a speciális fürdődresszt. De maga az óceán is épp elégszer próbára teszi az önkéntesek tudását, gyakran kell akcióba lépniük, s néha – aztán évekig emlegetett – Nagy Vizsgára is sor kerül. Bondi strandján is, 1938. február 6-án, az óceán volt a vizsgáztató. Ezt a napot Sydneyben máig „Fekete Vasárnapiként tartják számon. A TRAGÉDIA NYITÁNYA A haragvó tenger már szombaton be akarta volna szippantani a Bondiban fürdőzőket. A mentőszolgálat egyetlen óra leforgása alatt 74 úszót húzott ki a vízből, mert azok saját erejükkel a nagy hullámverésben képtelenek voltak partra vergődni. A

tragédia nyitánya volt a vasárnap reggel is, jó néhány mentőakcióval. A hullámok változatlanul magasra csaptak. Valamivel 3 óra előtt hatvan mentőszolgálatos jelent meg a parton. A szokott heti gyakorlatozásra gyűltek össze, hisz ezek a fiatalemberek mind dolgozók, és csak munkaszüneti napokon vehetnek részt úszóversenyeken, tréningeken. Összeverődtek hát, közvetlenül a partszélen, és nézték, hogyan dobja vízbe a klubcsónak a versenypálya vonalát jelölő bójákat. Hétköznapon csak néhány ügyeletes mentő lett volna itt. Most e rendkívüli csapat-gyűlés jelentette a szerencsét a szerencsétlenségben. A körülmények másik összejátszása ugyancsak a mentők javára szólt: a klubkapitány hét pótcsörlőt hozatott ki a raktárból, s készültségbe helyezve felállíttatta a parton. Amikor később kérdezték, miért határozott így, nem tudott rá felelni. A klubház órája elütötte a hármat, még egy pillanat, és kezdődik a verseny. Csakhogy az ifjú emberek nem egymással kezdtek versengeni, hanem – a halállal… Az ár oly magas hullámokat vetett, hogy a fürdőzőknek nem is volt merszük úszni, csupán a sekély, bokáig érő vízben gázolva tébláboltak. A még óvatosabbak kinn maradtak a parton, ahová nem csapott ki a víz. És ekkor, teljesen váratlanul, három hullámóriás gördült a partra. Visszavonulóban pedig – háromszáz személyt söpört el. Magával ragadta őket a mélybe… MINT A TAJTÉKOT „Mint a tajtékot, úgy mosta le onnét az embereket a víz” – mesélték a tragédia megmenekült szemtanúi. Szemük láttára fuldokoltak a meglepetésszerűen mélybe sodortak, segélykiáltásaikat elfojtotta a partot ostromló további hullámok döreje.

A felsorakozott klubtagok egyszeriben megfeledkeztek a versenyről, és hanyatt-homlok elkezdték a mentőakciót. Néhány csoport a csörlőkhöz rohant, mások minden biztosítás nélkül, csak saját erejükre hagyatkozva, vízbe vetették magukat. Azt kapták kézbe, ami éppen akadt: parafa, úszóöv, gumimatrac, hullámlovagló deszka. A klubcsónakot haladéktalanul a nyílt tenger felé irányították: sok fuldokló belekapaszkodott, és így életben maradt. A strandon kitört a pánik. Akiknek a hozzátartozóit elragadta az ár, fejvesztetten, hisztérikusan tekerni kezdték a csörlőket, olyan tempóban, hogy ha el nem kergették volna onnan őket, a vízbe fojtották volna a bevontatandó mentőket és mentetteket egyaránt. Néhány mentőt csak egy hajszál választott el a haláltól, amikor a fuldoklók tömegesen nekik estek. „Beleakaszkodtak a karomba, egyikük elkapta a nyakamat, ha fejbe nem vágom, mindnyájan ott pusztulunk” – mesélte később egyikük. Társa pedig hozzátette: „Felnőtt férfiak úgy sírtak, akár a gyerekek, őrjöngve kiabáltak segítségért, a nők ezzel szemben megőrizték nyugalmukat, iparkodtak a felszínen maradni, míg a segítség megérkezik.” A mentőszolgálat iskolázott tagjai mellett a katasztrófa véletlen szemtanúi közül is nem egy a habok közé vetette magát. HOMOKVÁR A vészjelző sziréna a közeli strandokról további mentőosztagokat hívott a helyszínre. S ahogy átrohantak az óceán partján Bondiba, csatatér tárult a szemük elé. A homokon eszméletlen emberek tucatjai hevertek. Több mint másfél órán át tartott az életükért vívott harc, eközben az újabb mentőcsoportok egyre azon

fáradoztak, kit menthetnének még ki a hullámsírból a három hegymagas hullámkolosszus áldozatai közül. A mentők, elfáradva az elemekkel vívott küzdelemtől, az alélt testek mellett térdelve próbáltak beléjük életet lehelni. Kicsi kislány guggolt az egyik mentő mellé, aki egy férfin épp mesterséges légzést alkalmazott. „Bácsi kérem, ez az én apukám, tessék őt megmenteni! Vízért ment csak a tengerbe, hogy homokvárat építsen nekem!” – siránkozott. És a férfi túlélte. Sikerült. Mire a szemét felnyitotta és már önállóan mély lélegzeteket vett, maga a mentő közel volt az ájuláshoz. Végül is öt embert nyelt el visszahozhatatlanul – a 300 közül – az óceán, őket kaszálta le a „Fekete Vasárnap” –, de hogy csupáncsak őket s nem mind a többit, az a mentőszolgálat rendkívüli, áldozatos rekordteljesítményének köszönhető. Bondiban a Surf Club falán mai napig kis tábla hirdeti hőstettüket, felsorolva Bill Butler, Jack Cox, Ted Mitchell és a többiek nevét. A másik dráma a homokon akkor játszódott le, amikor épp Sydneyben voltam. Ausztráliai beszámolóm során remélem észrevették, óvakodom a könnyű általánosításoktól. Ezekben mindig csapda rejlik. Nem szeretnék hasonlítani ahhoz a riportertípushoz sem, akin egy ausztrál versike így gúnyolódik: Perthben pöffentett egyet a szivarból, Melbourne-ben köpött s a dokkoknál megállt, aztán hazament – írni a hazáról, amit így „széltében-hosszában” bejárt… Ennek ellenére meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy a régi ausztrál telepesek szellemében hagyományosan meggyökeredzett, spontán mentési készség – hisz csak

saját erejükre hagyatkozhattak – épp mostanában mind jobban tért hódít a városok és falvak lakói közt. Úgy vélem, ez megfelel a „mateship”-ről, vagyis testvéri közösségről alkotott fogalmaiknak. Ronald Mills a homokfejtésnél dolgozott, mint a folyómeder homokját a nagy kupac tetejébe irányító szállítószalag felügyelője. Egy kora délután valamilyen alkatrész levált és beleesett a homokba. Mills mászni kezdett felfelé, hogy az alkatrészt kiemelje. Már a tízegynéhány méter magas domb közepén járt, amikor a lejtős homok hirtelen megcsuszamlott és betemette. Csak sötétkék svájcisapkája maradt a felszínen, jelezve, hogy hol következett be a tragédia. John Whitnam nyomban társa után kúszott, elkotorta fejéről a homokot, hogy levegőhöz jusson, de saját szakállára nem merte tovább folytatni a mentést, hiszen tisztában volt vele, hogy még több száz tonna homok tornyosul a betemetett fölött. Ha ez is lezúdul, Millset semmi sem menti meg a fulladástól. Egy másik munkás azonnal a telefonhoz rohant. Perceken belül beindult a mentőapparátus. Először a rendőrségi URH-s kocsi futott be a közeli őrsről. Nem sokkal utána megérkezett az a speciális segélycsapat, mely nagyvárosi körülmények között s kiváltképp munkahelyi baleseteknél vethető be. A rádió félbeszakította a koncertközvetítést, és felszólította a kerület lakosságát, hogy ásókkal felszerelve vonuljanak a baleset színhelyére. Negyedóra sem telt bele, s már több száz férfi gyűlt össze a környékbeli házakból, a közeli építkezésekről pedig öt talajgyalut küldtek, hogy részt vegyen az akcióban. Az emberek kezdték elhányni, félrelapátolni a homokot. Az irányítóhely felől a rendőrautó hangszórójából érkeztek a vezényszavak, utasítások. A

környező dombokra reflektorokat állítottak, mert valószínűnek tűnt, hogy alkonyat előtt nem fejeződik be az akció. Az orvosi mentőautóból az ápolók gumicsövet vezetlek fel a szerencsétlenül járt férfi szájához, hogy szükség esetén oxigént juttathassanak neki. Minden elhibázott lépés katasztrófával fenyegetett. Igaz, hogy Mills épp egyenesen állt, nem lehajolva, mikor ráomlott a homok, tehát elképzelhető volt, hogy hóna alá kötelet hurkoljanak, de tudták, hogy ha így kezdik kihúzni, az újabb homoklavinát indíthat el. Egymást váltva, ásóval dolgoztak hát. Egy 84 esztendős öregembert alig bírt lebeszélni a rendőrség, mindenáron lapátolni akart. Az utolsó homokrétegeket már kézzel simították félre. Mikor Millst hosszú órák múlva kiemelték, gyenge volt, de különben egészséges. Már a hordágyon feküdt, amikor mosolyogva így szólt mentőihez: „Remélem, beszámítják nekem túlórába…” A SZERVEZÉS MAGASISKOLÁJA E szervezési érzéknek, mely a veszély óráiban nyilvánul meg, van egy édestestvére, mely viszont a hétköznapokban tevékenykedik. Neve: Találékonyság. Látszólag csekély dolgok ügyes megszervezése roppantul megkönnyítheti az életet. Útban Sydneyből Charleville felé egy éjszakát Brisbaneben töltöttem, Queensland állam fővárosában. Először jártam ott. Miután repülőgépünk Sydneyből elindult, a stewardess először sörkonzervet árusított a szomjazóknak, majd hangszórón keresztül kérte, emeljék fel a kezüket, akik a brisbane-i reptéren taxit akarnak. Jómagam is az igénylők között voltam. Kaptunk egy-egy darabka papírt, melyre csak a nevünket kellett felírni. 27 jelentkező volt. A stewardess nyomban besietett a pilótafülkébe, ahonnan a

rádiótávírász közölte Brisbane-nel a rendelők számát. A kis kártyák ezek után plasztikzacskóba kerültek, s leszállás után, még mielőtt a géphez tolták a lépcsőt, a stewardess a nyitott ablakon át kidobta a zacskót a betonpályára. A repülőtér közben már telefonon értesítette a taxivállalatot, hogy az adott időszakban 27 kocsira lesz szükség. A kocsik tehát várnak. Az egyik sofőr felveszi a kidobott zacskót, és szétosztja a többiek közt. Felsorakoznak a kijáratnál, és mindegyik szólítja a maga utasát. Az én taxisom is ott van persze, kocsijához kísér, aztán elkéri a poggyászcédulámat, önállóan elhozza a kofferemet, beteszi a csomagtartóba és indulunk. Kész mozi, nemde? Útközben közli bázisával, melyik hotelbe megy, s hogy húsz perc múlva szabad lesz, az utas nem tart rá tovább igényt. Ám én, az utas, olyannyira el vagyok kápráztatva ettől a remek szervezéstől, hogy megkérem, jöjjön értem reggel hatkor, és vigyen ki újra a repülőtérre, ahonnan továbbindulok Charleville-be. A fejét rázza. Sajnos ő csak éjfélig dolgozik. De majd a kollégája. S rögvest megint kapcsolatba lép a bázissal. Még azt is közli, hová repülök. Hogy miért? Mert ha éjjel netalántán köd lenne – magyarázza s félő, hogy megváltozik a menetrend, akkor a 116-os taxis (akit a bázis kijelölt) először felhívja a reptéri információt és megérdeklődi, mikor indul a gép. Mert hát ugye mért költene fel feleslegesen? Hajnalban cseng a telefon a szállodai szobám éjjeliszekrényén. A portás szól fel, hogy a 116-os sofőr a hallban vár, és fél óra múlva indulnunk kell. Felöltözöm, megteázok, kofferom bevándorol a taxi csomagtartójába, és már megyünk is. Útközben a gépkocsivezető beszámol róla, hogy a légköri viszonyok kedvezőek, kellemes út vár rám. Ám engem ennek az egész alaposságnak a kulisszatitkai

érdekelnek. „Tudja, uram, az úgy van – magyarázza –, hogy ön az este rendelt egy kocsit a vállalatunknál. Ezzel megtörtént a szerződéskötés, amelyben ön kötelezte magát, hogy fizet, mi pedig, hogy kiszállítjuk ennek fejében a repülőtérre. Ha én nem jönnék meg időben, és ezt nem olyan ok indokolná, mint, teszem azt, hogy az utolsó percben karambolom volt, és már nem is értesíthettem a bázist, hogy küldjenek helyettem valaki mást, akkor ön beperelhet bennünket. Lekéste miattunk a gépet, elvesztette a csatlakozási lehetőséget. Azt is beírhatja, hogy Charleville-ben olyan üzletet üthetett volna nyélbe, amely 10 000 fontos haszonnal kecsegtetett. Miattunk érte a veszteség. A bíró minden bizonnyal hitelt ad a szavának; kártérítést kell fizetnünk.” MAGA NEM TUDJA, KI VAGYOK ÉN! A társadalmi érintkezésben – még az úttörő idők maradványaként – bizonyos közvetlenség tapasztalható, ami néha a nyerseség látszatát kelti. Érteni kell e modor megfejtéséhez. Ha egy ausztrál döngőn hátba vágja az újonnan érkezett jövevényt, ezzel a vaskos felkiáltással: „You, old bastard yer!”, akkor nem szabad ezt vulgárisan szó szerint venni és megsértődni. Hisz a mondás valódi értelme másképp kifejezve így hangzana: „Kedves uram, ön nagyon megtetszett nekem, remek cimborát szimatolok önben. Hajtsunk hát fel még egy pofa sört, aztán menjünk talán elkötni egy lovat, vagy más efféle heccet csinálni, az a lényeg, hogy együtt legyünk…” Mert ez még ifjú társadalom, jóllehet nagyon felserdült az utóbbi években. A városi ausztrálnak már ahhoz, hogy komoly jelenségnek hasson, nem szükséges fekete kabátot, összesodort esernyőt és keménykalapot hordania, mint egy angol gentlemannek. S éppígy az ausztrál farmer nem

ezüst sarkantyúval, fantáziadús nyereggel és „tízsujtásos” kalappal demonstrálja jelentőséi-él, mint egy amerikai. Találkoztam emberekkel, akik ősidők óta ismerik egymást, együtt szoktak sörözni a sarki csapszékben, együtt fogadnak a lóversenyen és együtt járnak krikettmérkőzésekre, de nem tudják, mi a másik vezetékneve. Hogy miért nem? Mert a házigazda is, amikor bemutatja egymásnak a vendégeit, legtöbbször csak ennyit mond: „Ez itt John, ez meg Jack.” Kezet fognak és kész. Most már ismerik egymást. És itt, a földgolyó alsó felén, határozottan nem kedvelik azokat, akik nagyra tartják magukat. Mesélik, hogy egyszer a söntésben közvetlenül zárás előtt, amikor mindenki sorban állt a bárpultnál, berontott egy fickó, egyenest a pulthoz, lecsapta a pénzt, s egy korsó sört rendelt. Amikor a csapos udvariasan felkérte, hogy álljon be a sorba, hiszen mindenki arra vár, a jövevény dühösen így kiáltott: „Maga nem tudja, ki vagyok én!?” A csaposnak a szeme se rebbent. „Főnök – szólt hátra nyugodtan, ott ült a tulaj – súlyos eset: a pasas elfelejtette, ki ő…” KÉSZ ŐRÜLET Nincs kellemesebb látvány, mint Lady Launa. Az a csillogó, gesztenyebarna sörény, melyről látni, hogy gondosan kefélik… Most éppen roppant izgatott, egyik lábáról a másikra áll, noha Darcy úr – hogy bátorítsa a közeledő erőpróba előtt – gyengéden paskolja izmos fenekét, majd egy kockacukrot ad neki. Oppardon, ezer bocsánat, elfelejtettem megmondani az elején, hogy Lady Launa egy kanca, mely Sydneyben a Warwick Farm lóversenypályán a második menetben 12.50-kor fog futni. Mindjárt a mérlegre kerül, majd hátára pattan a zsoké, aki fehér zakót visel, hátán égszínkék máltai kereszttel; zubbonyának ujja és a

sapkája rózsaszínű. Lady Launa a maga hírnevének öregbítéséért, a kitűzött 465 font jutalomért, továbbá az én szerény shillingjeimért fut majd. Gyűlölködve nézem a riválisait. Ím itt van Bloom, Again, Tinsel, Tajamulco, Coonamle, Glen d'Or, Smok Away és Swift Miss. Véleményem szerint csupa kolbásztölteléknek való gebe. Bezzeg Lady Launa, a mi ladynk… A csapszékben, ahol állópultok mellett isszák a sört, pisszenni se szabad, amikor a hangszóró a futamok eseményeit közvetíteni kezdi. Amikor éppen csend van, a bennfentesek szenvedélyesen megtárgyalják egymás közt az eseményeket. Röpködnek a szakszavak, a csődör, herélt, kanca, csikó, mert a téma mindig csak egy: a ló. Az ausztrál társadalmi létra csúcsán a zsoké trónol. Ehhez nem férhet kétség. Szombat este a tévé interjút sugároz egy kis termetű, jelentéktelen külsejű emberrel. A nézők áhítattal hallgatják. Ez a zsoké, saját bevallása szerint, kilovagolt magának egy vagyont. „Igaz, hogy ön többet keres, mint sir Robert Menzies, az Ausztrál Államszövetség elnöke?” – hangzik a kérdés. „Igen, igaz” – állapítja meg túlzott szerénység nélkül a sarkantyú és lovaglópálca hőse. „És ön úgy véli, hogy ez így helyes?” – „De mennyire. Ha az elnök úr talpon volna mindennap már hajnali négykor, és ügetne a sárban, megérdemelné a fizetésemelést.” Mikor Neville Selsood ausztrál zsoké 1962-ben elesett a dicsőség ügetőjén, akarom mondani, mezején, vagyis Párizs határában leesett a lóról és szörnyethalt, kiderült, hogy a 24 esztendei lovaglás eredményeképpen 200 000 ausztrál fontot, azaz kb. 450 000 dollárt hagyott örökül családjára. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy pályafutását mint istállófiú kezdte, heti 1 font fizetéssel.

George Moore, akit ma a legjobb ausztrál zsokénak tartanak, nyíltan megmondta: „Én csak George Moore érdekeit tartom szem előtt. Törődjön mindenki a maga dolgával. Nem műkedvelők mulatsága ez…” Rajongói „Vattaujjú”-nak becézik, ellenségei a „Színész” csúfnevet aggatták rá, mivel vesztés után, ami ritkán fordul vele elő, karját tehetetlen gesztussal széttárja a tömeg felé. Az ausztráliai lóversenyőrületnek nincs határa. Amikor Új-Guinea ausztrál fennhatóság alatt álló területén töltöttem néhány napot, vendéglátóm, egy magányos házban élő geológus, teljesen elszontyolodott, amikor megtudta, hogy nem hoztam magammal táskarádiót. Az ő készüléke ugyanis sztrájkba lépett, kimerült az elem, márpedig holnapután feltétlenül meg kell hallgatnia a híreket! Nincs más hátra, át kell menni Wewakba. Kemény elhatározás. Wewak legalább kétnapi járóföld ide, veszélyes és erőltetett menet a dzsungelen át. S nem azért kell ám átkutyagolni e másik településre, mintha élet-halál, háború-béke kérdéséről várna izgalmas közleményt a hírekben, vagy egy eltűnt hajóról számolnának be, melynek fedélzetén vannak a legközelebbi hozzátartozói, csupán a lóversenyeredményeket akarja hallani a Melbourne melletti Flemington ügetőről. Magában az egy Victoria államban 30 000 embernek nyújt megélhetést a lóverseny. Egész Ausztrália területén évente 4000 versenyt rendeznek. Pedig a ló nem is idevaló állat. Az Első Flotta ha jól hozták, majd később Chiléből és Dél-Afrikából szállítottak paripákat. Parramattában kezdődött a téboly, 1810-ben, jóllehet bizonyos történészek amellett kardoskodnak, hogy egy évvel előbb, Hawkesbury Riverben zajlott le az első lóverseny. Az első bukméker viszont 1882-ben kezdte fejni honfitársait. A lóverseny bizonyos értelemben a társasági

élet csírája lett. Ma a legnagyobb díj a Melbourne-serleg, melynek értéke 700 font, s mellé 25 000 font pénzjutalom is jár. Akkor egy zsákért futottak, mely hétköznapi használati tárgyakat tartalmazott. „Legtöbbször gyermekkelengye is volt benne, hogy házasulásra serkentsen. Díjat ugyanis csak legénysorban levő és gentleman zsoké nyerhetett” – jegyezte fel az úttörő idők krónikása. LÓ-ÁLMOK Ma speciális tenyésztelepekről kerülnek ki a versenyparipák. Egy-egy ilyen állat valósággal kincset ér. A kétéves Pago Pagót 1963-ban kerek 200 000 dollárért vásárolta meg valaki az USA-ból. Volt azonban egy idő, amikor a ló olyannyira „hiánycikknek” számított, hogy már-már úgy tűnt, egyszer s mindenkorra befellegzett a versenyeknek. Ám a találékony és versenyéhes ausztrálokat még ez az alapvető nehézség sem billenthette ki a megszokásból. Megoldották a problémát. Lovak helyett – tehenekkel versenyeztek! Másfél száz évvel ezelőtt így adott erről hírt a tekintélyes Sydney Gazette: „Múlt héten zajlott le a verseny Mr. D. és Mr. B. között. Mindkét versenyző saját tehenét ülte meg. A táv 800 méter volt, de a futamot kénytelenek voltak felében megszakítani, mivel Mr. B.-t a tehén kivetette a nyeregből. Nyilván nem volt még eléggé betörve…” Nálunk szép nőkről, gyors autókról, távoli tájakról álmodnak az emberek. Az ausztrálok álmukban is a versenypályára mennek. Még 1913-ban történt, hogy Fred Coppel urat meglátogatta egy ismerős rendőr, és elmesélte, hogy álmában befutott a 8-as számú ló. Lázasan átböngészték a táblázatot és kiderült, hogy ezzel a számmal a Posinatus nevü paripa fut. Annyira hittek az álomban, hogy megtették a lovat. És mit tesz isten: nyertek

egy kisebbfajta vagyont, 100 000 fontot! Egy ballarati kocsmáros, Walter Craig pedig (1870-ben) azt álmodta, hogy Nimblefoot nevű saját lova elnyerte a Melbourneserleget, de a győztesen lovagló zsoké gyászt viselt. Barátja, Jeremy Slack kinevette, és feltett 1000 fontot három szivar ellenében, hogy nem Nimblefoot lesz a győztes. De mi történt? Craig egy héttel a verseny előtt meghalt, így zsokéja természetesen gyászt öltött. Jeremy a hírre lóhalálban a kasszához ügetett, és megtette az addig kinevetett lovat. És nyert 15 000 fontot. Annyi betyárbecsület azonban volt benne, hogy Craig özvegyének kifizette azt az 1000 fontot, amiben a megboldogulttal fogadott. AKÁR A MESEBELI KECSKE… A lóversenyen hatalmas tétek forognak kockán, így nem csoda, ha megjelennek a csalók, szélhámosok is. S mivel nagy összegekről van szó, nagy csalók. A Melbourne-serlegért folyó futamot hagyományosan november első keddjén tartják. Nos, 1962-ben egyetlen ilyen verseny fogadási összsummáját 5 millió ausztrál fontra, vagyis 11 millió USA dollárra becsülték. Az istállóhistóriákból élő ausztrál újságok, melyek folytatásokban jelentetnek meg lócsaládfákat, zsokéheraldikát és kancapletykát, mindig gondosan tájékoztatják olvasóikat, s mindig címoldalon, arról, hogy melyik zsoké nősült meg, kit vett el, s arról is, ha valamelyik híres csődör enyelgett egy híres kancával. Végtelen mennyiségű elbeszélés emlékezik meg az öt paripáról, melyek egész életükön át futottak, s végül mint veretlen veteránok mondtak búcsút a pályának. S éppígy őrzi a nemzeti emlékezet Etienne de Mestre tréner emlékét, akinek öt derbygyőztes ló került ki a keze alól.

Nagy rendezvényekhez nagyeszű emberekre van szükség. Jim Kingsley kivételesen értelmes volt már zsenge gyermekkorában is. Elemista osztálytársai közt (szülővárosában, az Új-Dél-Wales állambeli Maitlandben) jól működő totalizatőrt szervezett, s ő inkasszálta be a gyerekektől a téteket. Szerény kezdet volt, de később Jim egyre jobban belelendült. Előbb két lovat szerzett, aztán rejtekfolyosókat vájt a pályamérlegek alá Sydneyben és Newcastle-ban, ahol lovait futtatta. Verseny előtt egész éjjel e folyosóban rejtőzött egy kisfiú, aki potom 1 font, meg egy halom nyalánkság fejében Jim Kingsleyből amolyan igazi „szerencsefiát” csinált… A manőver roppant egyszerű volt. Amikor a szélhámos lovához tartozó zsoké állt a mérlegre, Kingsley úr előre megbeszélt módon toppantott. A fiúcska pedig az adott jelre preparálta a mérleget: alulról megterhelte egy ólomsúllyal. Akár a mesebeli kecske, melynek toppantásától arany dukátok gurultak elő, úgy toppantott ki Jim úr is magának a padlóból súlyos fontokat… Egy nap Kingsley hajba kapott az egyik bukmékerrel, aki állandóan irigykedett rá. A két gentleman előbb szópárbajt vívott csupán, ám később annyira begurultak, hogy ledobták a zakójukat, s ölre mentek. Közben azonban elérkezett a következő mérés ideje, és Jim nem volt jelen. Nem volt toppantás, a fiúcska a vájatban nyugodtan majszolt, a zsoké pedig nem a kellő súlyt produkálta. Mikor Kingsley zihálva odaért, jelenetet csinált, és követelte az újramérést. Ezúttal megtörtént a toppantás, kifogástalan volt a súly. Csakhogy az eset gyanút keltett. Felfedezték a folyosót, de a svindli, melynek az ausztrál lóversenyszleng a „galambröptetés” nevet adta, különböző körülmények között még több ízben megismétlődött.

PHAR LAP ISTÁLLÓJA Néhány évvel ezelőtt Sydneyben alighogy kistartoltak a lovak a pályán, egy csinos, 18 esztendős leányzó – Allan Kereopa volt a neve – a közönség közül kitörve átugrotta a korlátot, 5 másodperc alatt ledobálta magáról a ruháit, és száguldani kezdett. Fej fej mellett galoppolt utána ugyancsak Ádám-kosztümben barátja, bizonyos David Cook nevezetű úriember. A távcsövek ezrei elfordultak eredeti céljuktól; alighanem ez volt az ügető történetének legkevésbé nézett versenye. Az ifjú párt az erkölcsrendészet 150 és 200 dollár bírsággal sújtotta. De nem szabad, hogy e mellékes epizódok elfedjék előlünk a nagy, nemes alakokat. Örök idők hőse marad például az 1926-ban, Új-Zélandban született, és a kaliforniai Menlo Parkban 1932. április 5-én elhalálozott Phar Lap. Az volt aztán a ló! Ma is gondosan őrzik az emlékéül fennmaradt ereklyéket. Csontváza szülőföldjén, az új-zélandi Dunedin múzeumban látható. Szíve, mely oly hatalmas, mint egy bukmékertáska, a canberrai Anatómiai Intézetben található. Hiteles bőre mesterséges csontvázra feszítve a melbourne-i Nemzeti Múzeumban kapott díszhelyet. Üvegszemmel bámulja itt Phar Lap az emlékezés könnyeit ontó rajongói tömegét, valamint a helyszínen jó üzletet nyélbe ütő képeslapárusokat. A múzeummal átellenben levő csapszék tulajdonosa reklámszövegében így közölte, hogy hol a kocsma: „Phar Lap istállójával szemben.” Nem lehetett nem odatalálni. Phar Lap, ami szingaléz nyelven annyit tesz, hogy „Villám”, összesen 66 783 fontot nyert. Ismeretlen tettesek még Ausztráliában rálőttek egyszer sörétes puskával, de életét, meglehetősen titokzatos körülmények közt, épp Kaliforniában fejezte be. Amikor ennek honi földre híre

jött, az ausztrálok azon nyomban agyba-főbe verték a sydneyi kikötőben horgonyzó amerikai hajó matrózait. Az egész nemzet gyászba borult. Nagyfilmet vetítettek egy lóról, melyet a gyűlölt konkurrencia tett el láb alól. P. F. Collins népköltő Sydneyben költői elégiát adott ki „a világ legnagyobb lova, Phar Lap emlékének tiszteletére”. A költő tolla alól csak úgy áradt a papírra az őszinte felháborodás: „Talán a jövő megmutatja majd, hogy miért kellett élete virágjában elpusztulnia, s ráadásul a jenkik messzi földjén, ahol Les Darcy, a ring bajnoka is halálát lelte. Beletelhet fél ezredév is, amíg világra jön újból egy olyan paripa, mely azzal vetekedhet, ki nincs többé közöttünk. És ha Phar Lapot ember mérgezte meg, hát rohadjon el a vére, teste, sírja pedig legyen egy szirtfokon, hová soha sem süt a nap…” Magyarázatképpen hozzáteszem, hogy az említett Les Darcy nem ló volt, hanem ember, ausztrál ökölvívó, akivel az Egyesült Államokban nem éppen kesztyűs kézzel bántak, s körútja közben meghalt. HADGYAKORLAT ÉS BALETT A Melbourne-serlegért folyó derby napja munkaszüneti nap. A szállodák legkisebb zuga is foglalt, rezervációt már egy hónappal előbb sem fogadnak el. Aligha véletlen, hogy a verseny időpontja egybeesik az Ausztrál Királyi Haditengerészet partmenti hadgyakorlatával. Ezen a napon egész Ausztrália visszafojtja a lélegzetét. A muzulmánok sem ünneplik ilyen áhítattal a Ramadanböjt végét, sem a franciák a maguk július 14-éjét. A harcmezőn elesett katonák emlékének adózó percnyi csöndet óvatlanul meg lehet törni. De az ég óvjon attól, hogy megzavard az utolsó perceket, amikor a nagy kontinensen minden fül Flemington felé fordul és a lópaták

dübörgését hallgatja. Gyakran robban ki verekedés a versenypálya híreit közvetítő készülék mellett, de az is előfordult már, hogy egy-egy gyengébb szívű rádióhallgató vagy tv-néző a szó szoros értelmében belehalt az izgalomba. Reggel óta autók ezrei vonulnak a versenypálya felé, rendszámuk azt tanúsítja, hogy Ausztrália legtávolabbi vidékeiről is érkeznek a kíváncsiak. Mondhatnánk: fanatikusok. Hisz ilyen távolságok mellett az egész évi szabadságát fel kell áldoznia az illetőnek ahhoz, hogy a nagy pillanat szemtanúja lehessen, s utána visszatérve majd honi zugába, egy esztendeig ebből az emlékből táplálkozzék. Helikopteres rendőrök iparkodnak megrendszabályozni a Flemington felé robogó járműlavinát. De a ló annyira első számú közkedvenc itt, hogy még – baletthősnek is megtették! A „Her Majesty's Theatre” előadásáról beszélek. Nem valami nagy szám, s biztos olcsóbb ide a jegy, mint egy nagyszabású lóversenyre. Rengeteg szép csüdű, ifjú „kanca” jelenik meg a színen, bármely istállónak díszére válnának, bár ízlésem szerint kicsit túl sok a ficánkolás. Viszont pompásan ugranak, nem egy ló bízvást lecsüggeszthetné a fejét szégyenletében, ha láthatná. Archert, az egyik leghíresebb derbygyőztest, maga Kathleen Gorham, a prímabalerina alakítja, és mondhatom: közel s távolban nem akadt szemrevalóbb kis kanca, pedig direkt kölcsönkértem ez alkalomra egy valódi lóversenygukkert, és azon néztem. A balett egy szegény telepesről szól, aki a módos farmer egyetlen lányába eszeveszetten beleszeret. A gát, amit ez a vagyoni különbség állít kettejük közé, éppoly nehezen átugorható, mint az akadály a lóversenyen. De – hisz mondtam már, hogy ausztrál ember lóval álmodik – a

legénynek megjelenik álmában a fent említett Archer. Utolsó guineáját is felteszi a lóra. S láthatjuk a vágtát, a nagy menetben, óriási hajsza (ugyan ki ne hajtana Gorham kisasszony után?), finis, s kifizetik a nyereményt; a legény boldogsága határtalan, övé a vagyon és a lány. Persze az életben nem minden végződik úgy, mint a balettben. Charles Howie például hihetetlen szerencsével több millió dollárt nyert az ügetőn. 1935-ben egész Sydney legelőkelőbb emberének számított, gyönyörű villája volt a luxusnegyedben, s a legelegánsabb éttermek díszvendége lett. És játszott tovább a lóversenyen… 1953-ban rongyos csavargó került Sydneyben a bíróság elé: ellopott egy ház ajtaja elől egy tejesüveget. Két évvel később egy szemétrakáson bukkantak rá, már nem élt. Charles Howie volt – a játékos, aki túlságosan bízott szerencséjében. A versenyek költségvetéséből fedezték a temetését. MATILD, KI VAGY? A Dél keresztje csillagkép alapján szabta meg útvonalát az óceánon Vasco da Gama és sok más, híres hajós. Dante megénekelte az Isteni színjátékban; ma pedig a Dél keresztje – poéták és hajósok ihletője – felkerült Ausztrália és Új-Zéland zászlajára. Tudomásom szerint ez az egyetlen csillagkép, mely ilyen szédítő karriert futott be – lenn a földön. Az ausztrál nemzeti himnusz ellenben elég sok félreértésre ad alkalmat. A „Godsave the Queen” mellett ugyanis, ami a hivatalosan elfogadott himnusz, nemegyszer tölti be ugyanezt a szerepet Mr. McCormick „Advance Australia Fair” című dala. Mint ahogy többször előfordult már, ha a himnusz nem harcok vagy forradalmi események tüzében született, hanem rendelésre, a

zeneszerző és költő íróasztalán, úgy ez a dal is fenséges ugyan, de nem magával ragadó. Számos ausztrál egy egészen más műben véli fellelni a valóban nemzeti melódiát. Melbourne-ben, mikor az Olimpiai Játékokon a vendéglátó ország csapatából győzött valaki, a zenekar az „Isten, óvd a királynőt”-himnuszt játszotta, ám a lelkes tömeg – alighogy az utolsó hang is elszállt – nyomban rázendített a „Matild-keringő”-re. Ezzel a dallal ajkukon vonultak mindkét világháború ausztrál katonái, Matild velük együtt ostromolta a Dardanellákat és menetelt Flandria földjén, ezt énekelték Tobruk alatt és Kréta szigetén. Ezt a dalt játssza rendszerint a zenekar az ausztrál kikötőkben, amikor befut Európából a bevándorlókkal megrakott hajó. A görög városok korántsem vitatták oly hevesen, hogy melyikük vallja szülöttének Homéroszt, mint az ausztrálok a „valcerozó Matild” szerzőségét. Némely zenetudósok szerint a dallam régi, skót motívumokra épül. Mások egy XVIII. századbeli angol katonainduló nyomait vélik felfedezni benne. A legérdekesebb azonban az, hogy a dal – ellentétben a cím sugallatával – nem szól semmiféle lányról! Csak egy magányos vándorról, azoknak egyikéről, akik gyalogszerrel rótták Ausztrália irdatlan térségeit, ittott dolgozgattak kicsit, másutt egyéb módon próbálták jobbítani kegyetlen sorsukat. E vándorok pokrócból kötött batyuban minden ingóságukat magukkal hordták. Hátán háza, kebelén kenyere… A pokróc többnyire sötétkék vagy égszínkék volt, ezért jelent ausztrál köznyelven pokrócot a „bluey”, de már tekintet nélkül a színre. A vándor lehetett bányász, pásztor vagy juhnyíró. Különböző időszakokban más és más névvel illették őket. Rendkívül szemléletes a „sundowner” szó, mivelhogy e kóbor lovagok iparkodtak rendszerint

naplementekor érni lakott kunyhóhoz, amikor épp főzik a vacsorát, s némi házi segítség fejében várható, hogy megkínálják őket. A gazdasági pangás éveiben rossz idők köszöntöttek a vándorokra is. „Asszonyság – mondta ekkor egy csavargó a háziasszonynak –, adj egy darabka kenyeret, csak egy falásnyit, hogy becsaphassam vele a gyomromat.” Az a bizonyos „Matild” pedig a vándortarisznya volt, keringője pedig – himbálódzás a vállra vetett bot végén! Az ausztrál szíveknek oly kedves dal egy ilyen csavargót elevenít meg, aki letelepszik egy fa árnyékába, s dúdolgat, várva, míg a tűz fölött a bográcsban felforr a teavíz. Gough Whitlam úr még a választási kampány folyamán bejelentette, hogy pártja új himnuszt óhajt az „Isten, óvd a királynőt” helyett. Már mint miniszterelnök kihirdette, hogy országos versenyt tűznek majd ki az új nemzeti himnusz megalkotására. A hírt a brit rokonok, ha nem is épp köntösüket megszaggatva, de mindenesetre fanyalogva fogadták. Lapjaik szóba hozták az új himnusz tervét. A legilledelmesebb, mondhatnók, az a cikk volt, amely így kezdődött – emlékezetből idézem –: „Ó ürücomb és vaj hona, csak fejlődj nekünk ép egészségben, és a gyapjú ára sose zuhanjon le…” Elég váratlan körülmények között került sor az erőpróbára. Zenekari hangverseny volt a melbourne-i városházán. A zenészeknek mindenekelőtt el kellett volna játszani az „Advance Australia Fair”-t, ám a nézőközönség köréből egyszerre csak felpattant egy férfi – Neil Cunningham volt, a Londoni Egyetemen doktorált biokémiából zsebéből hangvillát rántott elő, megadta az „á”-t, majd az ámuló tömeg előtt szépen csengő baritonján, szólóban elénekelte a „God save the Queen”-t.

Többen csatlakoztak az énekhez, mások zavarba jöttek. Volt, aki felállt, amikor végre a zenekar is szóhoz jutott, és eljátszotta az „Advance Australia Fair”-t. Dr. Cunningham így nyilatkozott: „Minden idegszálam megfeszült. Csak miután meghallgattam a zongoraversenyt, akkor csillapodtam le.” No de ha verseny, hát legyen verseny. Először a beérkezett szövegeket bírálták el. A négy bíró szigorú szeme hatot emelt ki, de a nép a megjelentetett szövegeket meglehetős egykedvűen fogadta. Alec Hope, a költő, nyilvánosan kifejezést adott abbéli aggályainak, hogy a hatból legalább öt… analfabéták tolla alól került ki. „Ezek a versek nevetségesek, kész komédia” – mondta. „Aki azt mondja ezekre, hogy rosszak – jelentette ki az egyik zsűritag az olvassa el előbb mind a beküldött két és fél ezret, amit kiszuperáltunk.” A verseny következő szakaszában a zeneszerzőktől érkezett be 1300 munka. A zsűrit egyik dallam sem elégítette ki. Véleményüket közölte az Ausztrál Tájékoztató Szolgálat bulletinje, s eszerint a pályaművek „színvonala nem éri el az oly népszerű dalokét, mint a »Keringőző Matild«, az »Előre, Ausztrália« és az »Ausztrál dal«”. HIMNUSZ-VITA Szerény ausztrál tematikájú gyűjteményemben e rendkívül népszerű dal hét (írd és mondd!) különféle variánsa szerepel. A glóbusz déli felén járva néhány évvel ezelőtt műsorára tűzte a Mazowsze-együttes. Mikor Edward Heath brit miniszterelnök az ausztrál miniszterelnököt fogadta a Downing Street 10. alatt, a Szent Margit-templom énekkara ezt a dallamot énekelte a vendég tiszteletére a Westminsterben.

De hát miért nem lehet megállapítani, hogyan és hol keletkezett? Oscar Mendelsohn ezzel foglalkozó tanulmányában megjegyzi, hogy az „Isten, óvd a királynőt”ről éppily keveset tudnak. Annyi bizonyos csupán, hogy 1745. szeptember 29-én énekelték először, egy hazafias gyűlés alkalmával, a londoni Drury Lane színházban, továbbá hogy Thomas Arne karmester foglalta kompozícióba. Pedig az „Isten, óvd a királynőt” – a himnuszok anyja! Ugyanez a melódia csendül fel a svájci himnuszban és az amerikaiak „My country”-jában. A legnépszerűbb ausztrál dal szövegét korántsem tudja mindenki Ausztráliában. Tragikus tartalmát annál inkább ismerik. A mese arról szól, hogy egy csavargó letáborozik az itatónál, s ott elkap egy juhot. Megjelenik a nyáj gazdája és a lovas rendőrség. A csavargót üldözőbe veszik, s az menekülés közben vízbe fullad. Még hetven éve sincs, hogy a dal először jelent meg nyomtatásban, de azt akkor sem tudták, ki szerezte a szövegét, s ki a zenéjét, sőt azt sem, hogy a cím honnét ered. Sok könyv íródott erről, még több újságcikk, és mázsaszámra érkeztek „Levelek a Szerkesztőséghez” – ám a kérdés mindvégig nyitott, megoldatlan maradt. A szövegben sok olyan szó fordul elő, mely a nem ausztrál számára teljességgel érthetetlen, de a fiatalabb ausztrálok is találnak benne ma már nem használatos kifejezéseket. A kilométerek százain át bandukoló, kóbor embertípust is elnyelte az idő. A csavargót, aki hajdan lehetett munkanélküli, alkalmi munkás éppúgy, mint teljesen lezüllött ember. MATILD AZ „ŐSEIT” KUTATJA „Matilddal keringőzni” pedig annyit jelent, mint ilyen vándoréletet folytatni. Bryce

Fraser a boton lengő batyuból származtatja a kifejezést. Egy másik szerző a részeg hollandust említi, aki az ember nem járta ciheres csapszékében táncolni kezdett egy székkel, azt magyarázva, hogy hazájában az ilyen partnert Matildnak hívják. Ám ez is csak egy a sokféle feltevés közül. Mert állítólag így nevezték az ausztrál katonák hátizsákjához szíjazott pokrócgöngyöleget is. Drámai elbeszélés számol be egy ausztrál vándorházaspárról. Amikor évekig tartó vándorlás után az asszony, akit valóban Matildnak hívtak, meghalt, a magánytól elvadult férj hosszú beszélgetéseket folytatott batyujával, felesége nevén szólítva azt. Harry Hastings Pearce The Origins of Waltzing Matilda című írásában más elmélettel áll elő. Szerinte létezett egy régi, pajzán német nóta, mely két változatban is bekerült Ausztráliába, ám mindkettő annyira frivol volt, hogy még a kocsmákban is csak lopva énekelték, s főleg, ha a vendégek alaposan felöntöttek már a garatra. Pearce leírja, hogy Németországban a mesterlegények vándorútra – átvitt értelemben: „auf der Walz” – mentek, hogy különféle mesterek műhelyében tökéletesítsék tudásukat. Nos, ők nevezték Matildnak a bőrtarisznyájukat, amiben pokrócukat és szerszámaikat tartották, s épp ez a dal, az ágrólszakadt szegény mesterlegényről, hódította meg egy csapásra az ausztrál szíveket. Pearce megállapítja, hogy a pásztorok a tábortűznél már 1895 előtt is énekeltek egy dalt, melynek dallama és szövege a „Matild”-hoz volt hasonló. Mellesleg – az évszám is vitatott. Ez idő tájt érkezett vendégségbe Andrew Barton Paterson, az ismert költő – aki olykor „Banjo” álnéven is írt – egy nagy földbirtokoshoz, a Queensland állambeli Dagworthbe. Ott időzött épp Christina Macpherson kisasszony is, s eldúdolt egy fülbemászó melódiát. A költő

szöveget írt hozzá, hogy – saját bevallása szerint – dal formájában kiállja az idők próbáját. Először egy wintoni csapszékben adták elő nyilvánosan, majd rohamos népszerűségre tett szert. Nyomtatásban soha nem jelent meg, egyike lett a vándorok nyergéhez rögzített balladáknak: egy a sokszáz közül. RÁADÁS A TEÁHOZ A költő a dalszöveget – mint maga mondta, „egy rakás egyéb szeméttel együtt” – elküldte a közismert Angus and Robertson kiadóvállalatnak. Néhány évvel később az Inglis teacsomagoló cég valamiképp reklámozni akarta Billy Tea elnevezésű új termékét. Ausztrál zsargonban a billy kannát jelent. A csomagra nyomtatott kép a ciheresben teát főző csavargót ábrázolta. Paterson elénekelte a dallamot az Inglis cégnél dolgozó könyvelő muzikális feleségének, Marie Cowan asszonynak, aki azt „átdolgozta” egy kicsit; ezek után mindenki, aki ezt a teamárkát vásárolta, megkapta mellé egy kártyán a Matild keringő kottáját és szövegét. Bizonyos melbourne-i cég 1930 táján 3 guineáért megvásárolta a szöveg szerzői jogát, az Angus and Robertson viszont fenntartotta a jogot a vers közvetítésére Paterson költeményeinek gyűjteményes kiadásában. De ezzel még nincs vége. Akadt egy újabb oknyomozó, aki azt állítja, hogy Christina Macpherson nem mást énekelt a költőnek, mint egy régi skót dalt, a „Craigileá”-t, melyet akkor hallhatott először, amikor a lóverseny szüneteiben még zenekar szórakoztatta a publikumot. Mások a „The Bold Fusilier”-indulót vélik fölfedezni a melódiában. Sőt olyan is van, aki szláv eredetet tulajdonít neki, és Kelet-Európából származtatja. Érdekes, hogy maga Paterson soha sem volt hajlandó nyilatkozni a dal

keletkezésének körülményeiről, ami egyesek szerint arra vall, hogy talán idegen tollakkal ékeskedett. A dalban megénekelt eseménynek egyébként hiteles tényalapja van. A juhnyíró munkások híres sztrájkja alkalmával, 1894-ben egyikük az éhségtől teljesen elkeseredve leszúrt egy birkát, majd a folyóba ölte magát, inkább választva a halált, mint a sokévi börtönt a korabeli Ausztrália embertelen viszonyai közt. Ma már a dráma idejét múlta. Ám az akkori igazságszolgáltatás valóban drákói módon büntette a magántulajdon elleni legkisebb vétséget, és nem talált semmi enyhítő körülményt. A mai ausztrálok pedig, tudatosan vagy öntudatlanul, rokonszenvet éreznek a balladahős iránt. Hisz éhezett, erkölcsi joga volt hát elvenni egy juhot attól, akinek nyája több ezer birkát számlál. „Nem fogtok el élve!” – kiáltotta a vándor. De ugyan milyen esélye lehetett egy nyomorult gyalogosnak a „telivér paripákon száguldó” lovas rendőrséggel szemben? Így a dal… Minden jel arra vall, hogy mégiscsak a Matild keringő lesz a himnusz, jóllehet, átdolgozott szöveggel. Mert azt ugyebár mégiscsak nehéz elképzelni, hogy a csavargó juhtolvaj siratóját játsszák valamely ünnepélyes temetésen. De térjünk még vissza egy pillanatra Patersonhoz, a költőhöz. Szemére vetették, hogy a ciheres életnek csupán idilljét látja, és nem veszi észre, hogy a vándorok szemét csípi a füst, bakancsuk meg örökké át van ázva. Paterson nem értett egyet a vádaskodásokkal. Hiszen, ha valaki, hát ő aztán igazán tudta, mi a kalandos élet. Saját sorsa bízvást témául szolgálhatott volna egy balladához. Ismert költő volt már, amikor Afrikába ment, hogy mint haditudósító, részt vegyen a búrok elleni harcban. Az új-

dél-walesi dsidásokkal együtt száguldott a fennsíkon, s a tudósítók közül elsőként jutott Bloemfonteinbe. Átvágta magát a még búrok által birtokolt területen, hogy elérje a távíróállomást, és leadhassa beszámolóját. Kínában volt a bokszerlázadás idején, és a Fülöp-szigeteken az Amerika elleni háború alatt. Az első világháborút az európai fronton élte át. Franciaországban egészségügyi szolgálatot teljesített, hordágyvivő volt, Egyiptomban őrnagyi rangot szerzett. Ha tehát erdei vagy pusztai csavargó nem is volt – világcsavargó annál inkább. ÉHSÉG ÉS HARAG A Dél keresztje alatt olyan emberfajta fejlődött ki, amely a legkülönfélébb hagyományok hordozója lett. Örökségként szállott rá az aranyásó bányászok primitív demokráciája, az ír politikai foglyok vagy földtelen parasztok éhsége és haragja, a londoni nyomorrezervátumokból érkezettek kétségbeesése, a skót pásztorok vagy néptanítók méltóságos szegénysége. Ahol éltek, nem tejjel-mézzel folyó Kánaán volt, hanem kemény, könyörtelen világ, amit csak a még nála is brutálisabb és erősebb ember bírhatott leigázni. Az ausztrál átlagember utálja a misztifikálást, és nem hajlamos a politikusok kultuszára sem. Sir Robert Menziest például megválasztották ugyan miniszterelnökké, de a köznyelv csak „Nyers Bob”-nak (Pig Iron Bob) nevezte, mivel egy nappal a japán háború kitörése előtt engedélyezte, hogy Ausztrália nyersvasat, fémhulladékot s egyéb stratégiai nyersanyagot exportáljon a császárságnak. Mikor pedig sir Thomas Bent, Victoria állam század eleji miniszterelnöke meghalt, a melbourne-i lebujokban elérzékenyülve így emlegették: „Mondhattok, amit akartok, de biz' az aztán legény volt a talpán. Meglehet, nem volt túlzottan becsületes, ha valami nagyobb gubát kellett

elhappolni, meg aztán az itókát se vetette meg, s szoknyavadász is volt, amilyen nem mindennap terem a bokorban, de ettől eltekintve olyan tiszta ember volt az, akár az arany.” Sir John Robertson, Új-Dél-Wales állam miniszterelnöke kissé selypített. Egyszer beszélő papagájt akart venni. Nagy választék volt a boltban, de az államférfi skót lelkiismerete visszarettent a magas áraktól, így a vásárlás eléggé sokáig tartott. – Mibe kéjül ez a madájka? – 20 fontba. – Az kicit szok. Ész ez? – Ezt odaadom 18-ért. – Ész jól tud beszéjni? – Mi az, hogy! Hiszen ha úgy beszélne, mint a miniszterelnök úr, már rég kitekertem volna a nyakát… IGAZ HAZAFIAK 1796-ban nyílt meg, Sydneyben, az ausztrál föld első színháza. A szereplők egytől egyig elítéltek, volt fegyencek voltak. George Barrington zsebtolvaj mondta a prológust, mély meghajlással kezdte: „Távoli tájról, a tengeren túlról érkeztünk ide, jóllehet se hírverés, se dobpergés nem előzött meg bennünket. Igaz hazafiak vagyunk, hisz honunkat az ő javára hagytuk el…” E szavak keserű iróniája egyre-másra előbukkan abban a színes drámában, amit Ausztrália történetének nevezhetünk. Bajosan volt elvárható a volt fegyencektől, sőt akár utódaiktól, hogy hagyományosan engedelmeskedjenek a hatóságoknak. A Dél keresztje alatt másféle közösségi tulajdonságok fejlődtek ki: így az erőszak elleni összefogás és szolidaritás. A testvériség szellemében tett esküvési szertartás alatt a bilincsbe vert fegyenc eret nyitott magán, hogy társa kortyinthasson a

véréből. A fogadalmi esküt rímbe szedték, nyolc strófából állt, és e szavakkal kezdődött: „Kéz a kézben, földön vagy pokolban, betegségben vagy egészségben, tengeren vagy szárazföldön…” S ez nem volt puszta frázis. Kötelezte őket a hűség. Joseph Holt 1798-ban az ír fölkelők tábornoka volt, és ezért Ausztráliába száműzték. Fennmaradtak emlékiratai. Leírja ebben, hogy 1800-ban kivezették egyszer, hogy végignézze 19 ír fogoly megkorbácsolását: fegyenclázadás előkészítésével vádolták őket. A büntetéssel vallomást akartak tőlük kicsikarni a fegyverrejtekhelyről. „A következő, akit megkorbácsoltak – meséli Holt Paddy Galvin, egy fiatal, alig húszesztendős fiú volt. Őt is háromszáz ütésre ítélték. Az első százat a hátára mérték, a korbács lehasította lapockájáról a húst. Az orvos parancsára a következő százat lejjebb kapta. Ott péppé változott a húsa, ezért az utolsó százat az orvos a lábikrájára mérette. Galvin egész idő alatt fel se jajdult. Amikor megkérdezték, hol vannak az elrejtett dzsidák, Galvin azt felelte, hogy nem tudja, de ha tudná, akkor se mondaná meg. »Felköthettek – mondta de az én szájamból nem halljátok meg azt a talpalávalót, amire a többiek eljárhatnák az akasztófa-táncot…«„ így született nyilván a „mate”, ez a tipikusan ausztrál kifejezés, valami köztes fogalom a cimbora és a bajtárs, vagy inkább a kebelbarát közt. „Meg vagyok róla győződve, hogy az igazi szocializmus eltörli a zsarnokságot, és minden embert testvérré tesz” – írta a múlt században William Lane. Ez az ír férfiú rendkívül érdekes személyiség volt. Az ő kifogyhatatlan energiája és szervező talentuma alkotta meg Queenslandben a szakszervezeti mozgalmat, s ő hozott létre elsőként tömegpéldányszámú munkáslapot. Később az utópista szocializmus hívéül szegődött: híveinek

maroknyi csapatával Paraguayba utazott, és ott „Új Ausztrália” néven kolóniát alapított. Vállalkozásuk azonban lényegében meghiúsult. A munka emberének paradicsoma című regényében két barát szerepel: Bill és Jack. Együtt vándorolnak, barangolnak, együtt dolgoznak, de Bill megmagyarázza, hogy mindez még nem „mateship”, vagyis épp ama igaz testvériség. Mert az az igazi, amikor a barátok közös kasszán élnek, amelybe mindenki berakja a maga keresetét, és szükség esetén magyarázat nélkül éppúgy kivehet belőle az egyik, mint a másik. A veszélyben tanúsított szolidaritás valószínűleg ellenreakció volt az erőszakkal szemben. A fegyenceknek éppúgy, mint a szabad telepeseknek hallatlanul önkényes felsőbbséggel volt dolguk. Ezt jelzi az a megjegyzés is, amit az egyik kormányzó – aki még az enyhébb kezűek közül való volt – tett, nevezetesen, hogy Ausztráliában vagy fegyencek vannak, vagy olyanok, akik annak valók. „MI ÚJSÁG ANGLIÁBAN?” Előfordult, hogy egy telepest óralopásért ötszáz botütésre, tehát gyakorlatilag halálra ítéltek. Geils ezredes egy asszonyra szöges nyakörvet rakatott, és úgy vezettette végig a hobarti utcákon. A hatósági orvos megkorbácsoltatta a kisiparost, aki követelni merte – minő arcátlanság! – elvégzett munkájáért a pénzt. A tanúknak, ha nem a bíró szája íze szerint vallottak, úgy frissítették fel az emlékezetét, hogy ott helyben száz korbácsütést mértek rájuk. Miután e hatásos érvtől jobb belátásra tértek, folytatódott a tanúkihallgatás. A vádakat is kurtán-furcsán intézték el. Egy telepes egyszer találkozott Hobartban az utcán azzal a spekulánssal, aki különféle fortélyokkal elvette a búzáját. A károsult hangosan panaszkodott a járókelőknek, szidta

a csalót, az meg följelentette a telepest az épp arra járó katonai parancsnoknak. A parancsnok becsületsértésért háromszáz korbácsütésre ítélte a telepest (!), és az ítéletvégrehajtást nyomban meg is kezdték. A következő órában kétszázszor sújtott le a korbács a boldogtalan hátára, amikor hirtelen elterjedt a hír, hogy a kikötőbe befutott egy hajó Angliából. A hóhér még néhányat csapott az elítéltre, de már csak úgy tessék-lássék (a maradék száz fejében), s rohant a tömeggel együtt a part felé, kiáltozva: „Mi újság Angliában?” Az egzekúció áldozata ennek a véletlennek köszönhette az életét: ott maradt az utca kövezetén vérébe fagyva. 1816-ban a Hobart Town Gazette leírta a nyilvános árverést, amelyen egy asszonyt eladott a saját férje. S noha az áru – eladója tárgyilagos megállapítása szerint – nem volt se szép, se fiatal, a vevő mégis megadott érte egy gallon rumot és húsz juhot. „A licitálók érdeklődéséből arra lehetett következtetni, hogy ha nagyobb kínálat lenne a piacon, élénk tranzakció alakulhatna ki” – írta a lap. A KENGURUBŐR ZACSKÓ De vajon nem hatolok-e túl mélyre a történelemben az ausztrál szokások és mentalitás megértésének kulcsát keresve? Nem hinném. Hisz, ha jobban meggondoljuk, csak 1938-at írtak, amikor Nyugat-Ausztrália állam fővárosában, Perthben meghalt az aggok házának lakójaként Sámuel Speed, az utolsó száműzött. Annak idején, 1864-ben, mint „kényszer bevándorlót” szállították át Ausztráliába a megbilincselt foglyot. Saját megfigyelésem továbbá, hogy akárcsak Új-Kaledóniában – ahol a fehér lakosság, lévén mind száműzöttutód, a származás témája abszolút tabu, amiről nem illik beszélni Ausztráliában is, egészen a legutóbbi időkig, el akarták

tussolni a nyilvánvaló tényeket. Nyugat-Ausztrália állam hivatalos történelme, amit 1929-ben tettek közzé, egyetlen szóval sem említi a hajdan tömegesen ideszállított elítélteket. De mi történt ugyanebben az államban? Toodyay, 1931. A régi rendőrségi épületek lebontásakor kengurubőr zacskóra bukkantak, mely egy köteg levelet tartalmazott: egy száműzött levelezését yorkshire-i családjával. A köteget átküldték a történelmi társaságnak, ahol a tagok többsége a levelek megsemmisítését javasolta! A viharos vitában körömszakadtáig védelmezték álláspontjukat, miszerint Ausztrália effajta történelmi emlékeire a leghasznosabb lenne a feledés fátylát borítani. A volt fegyenceknek sírkövet sem volt szabad állítani, később pedig, amikor már nem akartak többé bosszút állni a holtakon, kőbe vésett feliratok mondották el a síron túli vádat – halottak vádját holtak ellen –, s a keserűséget száz esztendő esője sem moshatta le: „Igazságtalan bírák üldözöttje, idegenek közé számkivetve…” E. E. KISCH MOST ELÉGEDETT LEHETNE Az utóbbi években a hajdani száműzöttek iránt tanúsított ellenszenv gyökeresen megváltozott. Kibányásszák a múltból, a feledésből azoknak a nevét, akiket nem roppantott össze a kényszermunka, és új életet építettek a nagy földön. Egon Erwin Kisch – akinek többek között szerény személyem is rajongói közé tartozik – nyilván elégedetten nyugtázná azt a felettébb különös visszhangot, mely közvetlenül a II. világháború kitörése előtt, viharos ausztráliai tartózkodását követte. Remek riporterérzékével felfigyelt Francis Howard Greenwayre. Ez az érdekes egyéniség egyike volt azon embereknek, akiket kivételes tehetséggel áld meg a sors, de azt képtelenek kamatoztatni. Fegyenc létére olyan műveket alkotott,

amelyek – jóllehet a durva felügyelők átjavították a maguk sekélyes ízlésének megfelelően magukon viselik a nagyság jegyeit. A kormányzó megkegyelmezett neki, ám utódja úgy vélte, szabad építészként dolgoztatni vele nem kifizetődő, és elbocsátotta. A dokumentációk alapján eddig lehet követni Greenway életrajzát. Nyomorban halt meg, névtelen sírban nyugszik. Kisch a sydneyi Szent Jakabtemplom leírásakor megemlíti, hogy e templom építésze és tervezője épp Greenway volt, hogy „ő alkotta meg Sydney legmagasabb épületeit, s már száz évvel ezelőtt kidolgozta egy kikötőhíd merész tervét, s ráadásul azon a helyen szándékozta volna felállítani, amelyet száz év múlva valóban a legalkalmasabbnak találtak. Tegyük-e hozzá ezek után, hogy a kor nagyjait megörökítő számtalan emléktábla közt a katedrálisból hiányzik saját építőjének neve?” A „száguldó riporter” nyilván megörült volna, ha megtudja, hogy észrevétele nem maradt nyom nélkül. Már elutazása után tábla került a falra, melynek kőbe vésett felirata ország-világ előtt közhírré teszi, hogy ez bizony „a templom építésze, Francis Greenway, valamint az itt dolgozó építőmunkások és kézművesek emlékezetére” állíttatott. Egyben ez az egyetlen emlékmű, amelyet Ausztrália egy fegyencnek állított. AZ „OTAGO” UTOLSÓ ÚTJA Akik Tasmaniában élnek, Ausztrália nagy kontinensét egyszerűen „szárazföldinek nevezik, magukat pedig tasmánoknak, megkülönböztetésül az ausztráloktól. A sziget az Ausztrál Államszövetség tagállama, fővárosa Hobart. Mindig bizalmatlan vagyok az afféle meghatározásokkal szemben, hogy valami a legilyenebb vagy legolyanabb. Ám ha azt mondják, hogy Tasmania az a sziget, ahol a világon

a legtöbb a hegy, és körülnézünk, mit látunk? Ahová csak a pillantásunk esik, minden csupa hegy! Az erdő borította lejtők faanyaga száz esztendőre biztosíthatná a londoni Fleet Streeten dolgozó nyomdagépek papírszükségletét. Az igazi dicsőséget azonban a gyümölcsöskertek szerezték Tasmaniának. A/ óceánjárók, melyek Hobartban szinte a város szívéig beúszhatnak, szerteviszik a világban a tasmán almatermést. E csepp sziget világpiacra dobja a Tamar-folyó völgyének almafáin termett gyümölcsöt. A körte ugyancsak az európai raktárakba vándorol. Tasmania egész légkörét átitatja a történelem. A tegnap nyomait próbálom felkutatni. A kikötőben láttam még az „Otago” vitorlás hajó szánalmas roncsát. A vashulladékkeresők, amikor a falánk japán kohókat nem tudták mivel jóllakatni, ezt a vitorlást feltrancsírozták. A pusztítás művét aztán az amerikaiak fejezték be, 1964 decemberében, amikor is a hajdan oly büszke tengeri jármű testéből további 5 tonna fémet vittek el. Ezzel végképp vereséget szenvedett az a sokéves akció, amit a hobarti Jerzy Malcharek folytatott, ha nem is az egész roncs, de legalább néhány darabjának a megmentése érdekében. Szomorú ügy. Az „Otago” valaha Ausztrália és a Mauritius-sziget közt közlekedett. Kapitánya 1888-ban egy lengyel volt, aki ekkor még csak két év óta volt Őfelsége, az angol királynő alattvalója. Neve: Teodor Jozef Konrad Korzeniowski. A világirodalomba Joseph Conrad néven vonult be. A híres lengyel utazó, Pawel Strzelecki még előbb érkezett e szigetre, melynek egyötöde még ma is szinte csaknem feltáratlan. A fát, amelynek árnyékában a kutató tanyázott, ma védelem alá helyezték. A környékbeli telepesek „postafája” volt ez; tágas odvába dobták a

küldeményeket, s kiemelték az érkezőket. A gyarmatosítás hajnalának történetét már csak néhány épület idézi. Tasmaniát előbb Van Diemen-földnek nevezték. Aztán e nevet, mivel borzadály visszfénye lengte körül, elvetették. A romantikus dalnokok Kincses Szigetnek hívták. Ám a sziget gyönyörű köntöse vérből és könnyekből szövődött. Már csak azért is érdemes Tasmaniába látogatni, hogy az ember saját szemével láthassa a kínzások, a gyötrelmek relikviáit. Hogy ember az embernek farkasa… HIHETETLEN ÍTÉLETEK Már eddig is jó néhányszor emlegettük a száműzötteket. De nézzük most e kérdést közelebbről. Fennmaradt a lista a nagy-britanniai Maidstone-ban 1830. március 15-én hozott ítéletekről. James Price 22 éves kéményseprő ellen az a vád, hogy ellopott egy 6 shilling értékű ólomcsövet. Az ítélet: 14 évi száműzetés Ausztráliába. Roger Cutler eltulajdonított 15 font marhahúst. Az ítélet: halál. John Prentice-t – kora 15 év – három doboz gyutacs ellopása miatt hétévi ausztráliai száműzetésre ítélték. A 22 éves Thomas Roystonra ló- és kocsilopásért halálbüntetés várt, s ugyancsak ez a húszéves John Broughtonra lisztlopásért. A 15 éves James Carey egy sovereignt és néhány apró tárgyat zsebelt be, ezért kivégzésre ítélték. Terence Selby 23 éves halász életfogytiglan Ausztráliába száműzetett, mert ellopott egy ötshillinges cipőt. A brit bíróság ebben a korban gyerekeket is elítélt. Az alig tíz esztendős William Yorkot például 1748-ban felakasztották. Az ítélet szerint „e büntetés, mint intő példa, elrettentő hatással lesz a többi gyerekre”. 1801-ben betörésért és egyetlen kanál ellopásáért felkötötték a 13 éves Andrew Brenninget. Egy évvel később Lynnben hétéves leánykát akasztottak fel. 1833-ban bitóra került az

a kilencéves fiúgyerek, aki egy törött ablakon át kiemelt néhány penny ára holmit. „Kérem figyelembe venni, milyen felmérhetetlen veszélyeket vonna maga után, ha a világ megtudná, hogy a gyermek e gonosz bűncselekményt büntetlenül megúszta” – mondta az ítélethirdető bíró. Egy másik brit bíróság hét évre Ausztráliába száműzte azt a kilencéves kisfiút, név szerint James Lynchöt, akit három doboz játékszer ellopásával vádoltak. Az az érv, hogy ennek a gyermeknek még soha életében nem volt játéka, a törvényszéket nem hatotta meg. James Lynchöt a rabszállító hajó Tasmaniába vitte, és ott a hírhedt Puer Point gyermekbörtönbe csukták. Itt raboskodott az a hétéves kis testvérpár is, egy fiú meg egy leányka, akik két penny ára ennivaló miatt kerültek oda. BÖRTÖNKOMBINÁT Puer Point csupán apró részlete volt annak a hatalmas börtönkombinátnak, amely másfél évszázaddal ezelőtt a Tasman-félszigeten létrejött. A keskeny földnyelvet, amely összekötötte ezt a félszigetet a Van Diemen-föld többi részével, állandóan vérszomjas ebek őrizték, oly hosszú láncon, hogy senki emberfia közöttük át nem surranhatott. Hogy a szökött fegyenc nehogy úszva próbáljon menekülni, húshulladékot dobáltak meg marhavért öntöttek a földnyelvről a tengerbe, s így odaszoktatták a cápákat. A fegyenctelep fennállása alatt nem is volt rá eset, hogy egy rab képes lett volna onnét élve kijutni. Rendkívül ügyes távközlő szemaforrendszert vezettek be, mindennek tetejébe, amelynek révén percek alatt továbbíthatták Hobartba a szökevény személyleírását, s így eleve képtelenség volt feljutnia valamely Európába induló hajóra. A halálraítélteket Port Arthur lőporraktárának föld alatti kazamatáiban tartották fogva, de kivégzés csak

Hobartban, a sziget fővárosában lehetett. Az 1803-1854 évek folyamán kb. 120 000 férfit, nőt és gyermeket küldtek ide Angliából. A kivégzés volt az egyetlen „szolgáltatás”, melyben Port Arthur, a „börtönfőváros” lakói ott helyben nem részesültek. A száműzöttek kiszárították a mocsarakat, majd eke elé fogva felszántották Tasmania földjét. Aztán megállás nélkül taposhatták mezítláb a malomkövet forgató nagy kereket, így őröltek. Ez az embermeghajtású taposómalom oly fortélyosan volt megszerkesztve, hogy aki megállt, az a kerék lefékeződésétől egyúttal, nagy magasságból, le is zuhant; a kényszermunkás hát egyetlen pillanatra sem pihenhetett meg. S aki leesett, arra olyan kórház várt, amely a túlvilág előszobája volt. Az épület fölött két mellszobor magát a kormányzót, Arthur urat és hitvesét ábrázolta. Legalábbis lentről mindenki úgy hitte. Évek múltán derült csak ki, amikor a szobrokat leszedték, hogy a méltóságos lady szobrának vélt fejre a szobrász szép, dús, bozontos szakállt faragott… A tébolyda mindazok börtöne volt, akik valószínűleg már otthon, Angliában sem voltak épelméjűek, ám a korabeli ítélőszék nem sokat törődött afféle aprósággal, hogy a vádlott beszámítható-e, vagy sem. De a helybeli fegyintézet is gondoskodott mindig friss lakókról. Nagy gondot fordítottak a száműzöttek erkölcseire. A Biblia a szabályzati előírás szerint minden zárka felszereléséhez hozzátartozott. Bár olvasni nem olvasta senki, hiszen a zárkában, ahová éjjelre lakat alá tették a kényszermunkásokat, nem volt világítás, napközben viszont nem engedték őket belépni a zárkába. Mason száműzött kidolgozta egy kétezer hívő befogadására alkalmas templom tervét. Más fegyencek később megépítették az égbeszökő tornyot, s felhúzták a

falakat. S mint ahogy a lőporraktár a londoni Tower másolata lett, éppígy a távoli sziget templomaihoz is az angol katedrálisokról vették a mintát. Ám ez az építmény soha sem szolgált áhítatos tömegek imádkozóhelyéül, sosem énekeltek benne dicsőítő énekeket, sosem tartottak istentiszteletet a falai közt. Építése közben két gyilkosság történt. A vérrel szennyezett falak nem lehettek Isten házává. Ma rom csupán. Idegenvezető mutogatja a Hobartból vagy a „szárazföldről” érkező látogatóknak. Olajozottan megy minden. Adott órában autó várja a kirándulócsoportot a hobarti vendégfogadó előtt. Festői tájon visz a kocsi. Az idegenvezető köszönti a látogatókat. Elmeséli Port Arthur történetét, ékekkel fűszerezve. A viccelődés bele van kalkulálva a vezetés árába, jóllehet fölmerül a kérdés: mennyit kellene ráfizetni, hogy abbahagyja? Azt mondja, a két meggyilkolt fegyenc szelleme éjjelente megjelenik a romok közt, és biztatja az ifjú párokat, hogy ide jöjjenek sötétedés után. Saját tréfáján olyan jót nevet, hogy még a könnyei is csorognak. Akkor is röhög, amikor megmutatja, miképp kötötték föl korbácsoláshoz az elítélteket, és hogy csikorgatták azok a fogukat, nehogy hangosan üvöltsenek. Mert gyakran és erősen verték őket. „Bizonyos Doherty például, hölgyeim és uraim, akit a korona elleni lázadásért száműztek, 42 évig volt itt, s ez idő alatt összesen háromezer korbácsütést kapott. Dacos lelkét semmi sem törte meg. Öregember volt már, de még mindig tiltakozott az egyfelől barna, másfelől sárga rabruha ellen. Ugyanis ezt a viseletet írta elő a börtönigazgatóság” – heherészett idegenvezetőnk, saját legnagyobb derültségére.

ELEVEN MOZDONYOK Nem messze innét építette meg Booth kormányzó az első ausztrál vasutat. Vagonjait fegyencek húzták. Tízegynéhány kilométer hosszú volt az útvonal, feleútban a futástól ziháló, eleven mozdonyokat lekapcsolták, és az utasokkal, élelemmel, építőanyaggal megrakott vagonokat újabb váltás húzta, vontatta tovább. Sorsukat, mindennek ellenére, roppantul irigyelték azok a foglyok, akiket az ún. speciális mintafegyházban tartottak. Kereszt alakú épület. A kereszt három szárában folyosók húzódnak, azokból nyílnak a börtöncellák, csakis egyszemélyesek. A nyugati szárban helyezkedett el a kápolna. A belső udvart magas kőfal osztotta négy kis udvarra. A börtön területén szigorú beszédtilalom volt, csak az őrökhöz lehetett szólni, hozzájuk is csak suttogva. Mielőtt kivezették sétára, a rabnak álarcot kellett öltenie. Vasárnap minden rabot egyenként, külön kísértek át a kápolnába, ott ketrecbe zárták, ahonnan csak előrefelé láthatott, tehát a szószékre és a papra. A foglyok egész héten át epedve várták a vasárnapi misét, mert ott szabad volt egyházi dalokat énekelni; harsányan zengtek az Úrhoz, soha még egy papnak sem voltak ily buzgó báránykái. Ez alatt az óra alatt végre újra rendeltetésüknek megfelelően használhatták a kényszernémaságtól berozsdásodott hangszálaikat. A pokolnak különféle fokozatai voltak. Az ellenszegülőket falhoz láncolták az egyszemélyes cellában, soha se vitték sétálni, viszont ott helyben követ törettek velük. De még ezek sorsát is irigylésre méltónak találták azok, akik a „néma cellákba” kerültek. Ott kedvükre üvölthettek, lármázhattak, hisz a dupla kőfalon át úgysem hatolt át hang. Tökéletes sötétzárkák voltak ezek. Az őrnek, amikor az előírt napi egy font száraz kenyeret,

csipetnyi sót és kanna vizet hozta („A vizet sose sajnálták” – röhécsel az idegenvezetőnk), négy ajtón kellett átmennie, amelyek úgy voltak elhelyezve, hogy csak becsukás után volt nyitható a következő, s így a cellába egyetlen árva fénysugár se hatolhatott. Az idegenvezető a kirándulókat most sorra, egy-egy pillanatra bezárja a cellába. Jól tudjuk, hogy mindjárt visszajutunk a napvilágra, s fellélegezhetünk, ám a sötét kőtömlöcöt e kurta időtöredék tartamára is elviselhetetlennek érezzük. HOLTAK SZIGETE A börtönkombinát szolgáltatásai a Holtak szigetén értek véget. Száradó halászhálókon át látjuk, kis öböl közepén. A kirándulók egy pillantást vetnek felé, de már az ebéd jár az eszükben, az étterem, hisz reggel óta semmit sem ettek. Az idegenvezető viccesen bizonygatja, hogy Port Arthurban ma már nagyon is jól lehet lakni, vége a „száraz kenyér, víz, só”-időknek. A hajdani tébolyda épülete ma kultúrház, táncospárok keringenek zenére ott, ahol egykor az őrült képzelet járta táncát, ahol a bilincs volt az egyetlen orvosság, és a „kilencfarkú macska”, vagyis az ítéletvégrehajtó korbács jelentette a sokk-kezelést. Ebéd az étteremben. A Holtak szigetének megtekintésére már nincs jelentkező. Ott volt a fegyháztemető. Ám az emberek közé még a halál sem húzott egyenlőségjelet. Sírkő csak a tiszteknek, katonáknak és azoknak a telepeseknek járt, akik önszántukból jöttek ide. Azok, akiket bilincsbe verve hoztak – névtelenül nyugosznak. Marc Jeffrey fegyenc ír lázadó volt. Számtalanszor próbálták korbáccsal az erény útjára téríteni, mindannyiszor sikertelenül. A fegyenctelep utolsó parancsnoka, dr. John Coverdale végre engedett a

konok száműzött kérésének, s áttelepítette a Holtak szigetére. Hisz megszökni úgysem szökhetett: nem tudott úszni. Jeffrey ettől kezdve ott élt a halottak közt. Baromfit tenyésztett, veteményeskertet ültetett. Az emberek csak akkor keresték fel, ha birodalmának partján kikötött a koporsós csónak, megérkezett a holtak országának következő lakója. De ez is csak amolyan rövid látogatás volt, az élő evezősök rögtön fordultak vissza. A temetés hamar lezajlott, Jeffreynél mindig készenlétben állt egy üres sírgödör. De még ezen felül is ásott egyet, külön, hisz volt ideje bőven. Ezt a gödröt magának szánta.

Kereszt és tőr Száz kilométert is megtehetsz anélkül, hogy egyetlen fát vagy sövényt látnál, egyetlen emberrel találkoznál. A vörös földet alacsony növényzet borítja, néha rebben csak hirtelen a magasba egy-egy vadszamár dögén lakmározó madár. A felhők, mintha fémes vattából lennének, mozdulatlanul függenek a szikkadt föld fölött. Kimberley esőre vár. Ide minden korty folyadékot szállítani kell. A Hall's Creek-i kocsmáros, Shaw Moody 2 shillinget kér egy gyűszűnyi sörért, amit el is kereszteltek a helybeliek „Moody-féle miniatűr”-nek. „Hja, sokba kerül ideszállíttatni a tengerpartról” – sóhajtja a kocsmáros, és sóhajához a számára legfülbemászóbb zene, a kasszagép újabb meg újabb pergése szolgáltat kíséretet. Nemrégiben egy burgundival meg pezsgővel felpakolt teherautó elakadt a szurdok torkolatánál, s így elbarikádozta a pusztába vezető egyetlen országutat. A mögéje szorult és kényszerrostokolásra ítélt utasok segítettek lerakodni a teherautóról, ám ekkor kiderült, hogy pótalkatrész híján a bedöglött járművet lehetetlen megjavítani. Telt az idő. Miután felbontották az első ládát, a szitkozódás hamarosan énekszóra és nevetgélésre változott, amit a környékbeli papagájnép a legnagyobb érdeklődéssel hallgatott. A becsiccsentett utasok, hogy éhüket elüssék, lövöldözni kezdtek a madarakra, aztán a zsákmányt fazékba tették és megfőzték burgundiban; a tartalék vizüket ugyanis félre kellett hogy tegyék a motor hűtéséhez. Ugyanezen okból a teát pezsgőből csinálták, s állítólag hasonlíthatatlanul erős és jóízű ital jött ki ebből az egyvelegből. Sajnos egy hét múlva megérkezett a

pótalkatrész, a teherautó indulhatott tovább megmaradt rakományával; a rendkívüli pusztai idill helyét pedig ma már csak egy jókora üres üveghalom jelzi a Hall's Creekbe vezető út mentén. A civilizált világnak alighanem az egyik legeldugottabb zuga ez. Még ausztrál viszonylatban is isten háta mögötti településnek számít. Vasút nincs, az út, amin közlekedni lehet, csak nemrég épült ki. Beszéltem olyanokkal, akik még élénken emlékeznek arra az időre, amikor a postai megrendeléstől számítva legalább fél évet kellett várni, amíg egy ing vagy egy pár cipő Perthből ideérkezett. 1885-ben Hall's Creek az első nyugat-ausztráliai aranyláz színtere volt. Több ezer kilométert tettek meg az emberek, és talicskán tolták maguk előtt a csákányt meg egyéb szerszámaikat. Az okosabbja vizespalackot is vitt magával. A többiek, akik enélkül vágtak neki Kimberleynek, drágán fizettek könnyelműségükért: sohasem jutottak el Hall's Creekbe. Csontjaik ott hevernek valahol a pusztán. Az aranylelőhelyek hamar kimerültek. 1958-ban az egész település arrébb költözött 18 kilométerrel, így elhagyta a terepet, s egyúttal közel került a repülőtérhez, amely fontos láncszeme a közlekedésnek. Csak a csapszék maradt még ott egy ideig, s változatlanul prosperált egy nyolcvanesztendős, rozoga vityillóban. Ha a reptéri szálló vendégei este megszomjaztak, 36 kilométert kellett megtenniük – akár jobbra, akár balra hogy egy kis korsó világossal meglocsolhassák kiszikkadt torkukat. A FEKETE SPARTACUS Ma már a kocsma is beköltözött a szállodába, és a település lakói – valamivel több mint 200 személy – gyakran és szívesen látogatják. A pásztoroknak, akik a Kimberley hírét-nevét megalapozó, hatalmas marhacsordákat őrzik, valóságos törzshelye ez.

A múlt század nyolcvanas éveiben ugyanis hatalmas csordákat hajtottak át Ausztrália más részeiből erre a tájra. Emberek és állatok drámai népvándorlása volt ez. A MacDonald családot elbűvölte a gazdátlan legelők mítosza – mert hisz a fekete bőrű nomádokat csak nem tekinthették gazdának? A családfő leesett a lóról és szörnyethalt. Három fia folytatta a vándorlást két szekérrel, hetven marhát meg ötven lovat hajtva, terelve maga előtt. Útjuk aszály sújtotta területen át vezetett, aztán az egyik fivér meghalt mocsárlázban – ahogy a maláriát nevezték –, s krokodilok támadták meg a csordát, amikor egy folyón gázolva keltek át. Csaknem 7000 kilométert tettek meg három év alatt, és közben állandóan harcoltak a föld jogos tulajdonosaival, akik kétségbeesve védekeztek a fehér behatolók ellen. Bajos megállapítanunk, hogy ezek a behatolók vajon természettől fogva kegyetlenek voltak-e. Inkább azt kell feltételeznünk, hogy nem sokat törődtek a szerencsétlenséggel, amely a fekete törzseket életformájuk teljes felborulásával sújtotta. Ezek a vadászok olyan gazdálkodást folytattak, amit ma ésszerűnek mondanánk. Tehát megvolt a hús-, a méz- és az ehetőgyökér-körzetük. Amikor a húskörzetben megritkították a kengurukat, átvándoroltak a vadméhkasok körzetébe, és a húskörzetbe csak akkor tértek vissza, amikor a nyájnak már ideje volt pótolni a veszteséget. A fehér telepesek az elfoglalt földet legelőnek használták. Hatalmas csordáik éhesek voltak. A fehér embereknek nem volt idejük olyan kifinomult kérdésekkel foglalkozni, mint a növény, az állat és az ember közötti egyensúly, különösen, ha az az ember fekete bőrű volt. Birtokba vették hát a földet, magukénak tekintették, s megsemmisítették az ott évezredek óta fennálló primitív

rendet. Betegségeket hurcoltak be magukkal, amelyek egész törzseket töröltek el a föld színéről. A meztelen, szabad nomádok rongyba burkolt koldusokká alacsonyodtak. Ám azt is közölnünk kell az utókorral, hogy ezek a „szurtos szerecsenek” – a behatolók szavajárásával élve – csupáncsak Nyugat-Ausztráliában tanúsítottak aktív, szervezett ellenállást, s iszonyú árat fizettek érte. A történészek számítása szerint minden telepesért, akit dárda vagy buzogány ölt meg, húsz bennszülött adta az életet. Azt is bűnükül rótták fel, hogy nem volt érzékük a magántulajdonhoz; ahogy a vadat, ugyanúgy a telepesek marháit is elejtették, ha éhesek voltak. A büntetőexpedíciók így aztán könyörtelenül mészárolták a bennszülötteket, megkínozták – a fennmaradt büszke jelentések tanúsága szerint – a „bűnösnek látszókat”, s legyilkolták azokat, akik „menekülni próbáltak”. Mellesleg – az évszázadok távlatából nézve – mindig ezzel érveltek a védtelenek gyilkosai. A fekete harcost, aki ilyenkor önként megadta magát, nyaka köré hurkolt kötéllel addig vonszolták, amíg eszméletlenül össze nem esett. Akik megírják majd egykor a nagy kontinens jogos gazdáinak történetét, bizonnyal megemlékeznek Sandamaráról, a fekete harcosról, akit a fehérek, kiket sokáig s hűségesen szolgált, csak Galambnak neveztek. Szolgálta őket, mégis ő volt az egyetlen, aki az ausztrál történelem folyamán ellenállási mozgalmat szervezett a fehér gyarmatosítók ellen. Galamb egy Richardson nevű fehér rendőr szolgálatában állt, mint nyomkereső. Egyszer, 1894-ben, még az életét is megmentette. Néhány hónappal az eset után Richardson és megmentője egy csapat rabláncra fűzött bennszülöttet kísért Derbybe, a börtönbe. Ma már nehéz lenne

megállapítani, hogy vajon Galamb lelkében hirtelen fellángolt-e a törzsi szolidaritás, és újból Sandamarává változott-e, de tény, hogy megölte Richardsont, kiszabadította a foglyokat, majd felszólította a törzseket, hogy tegyék félre a testvérviszályokat, és induljanak egy emberként Derbybe, a fehérek ellen. Űzzék el földjükről a betolakodókat! Meghirdették a népfelkelést. A telepesek és katonák harcba szálltak a lázadókkal, akiket ez a fekete Spartacus vezetett. Egyszer szárnyra kapott a hír, hogy a Windginna Gorge-nál vívott ütközetben elesett, ám a hír hamis volt: Sandamara megmenekült, és vívta tovább a maga harcát. Dárdái azonban hosszú távon nem bírták felvenni a versenyt a fehér ember villámaival. 1897-ben a katonák lelőtték. „KRÉMESEK” Ez volt az ellenállás időszaka. Ma Hall's Creek körül vályogviskókban vegetálnak a hajdani hatalmas törzsek nyomorúságos maradványai. Semmi sem állja többé a marhatenyésztők útját, zavartalanul legeltethetik csordáikat a régi hús-, méz-, gyökérkörzetekben. Vállas, izzadt férfiak poharaznak a kocsmában. A főnök rövid időre engedte csak átugrani őket a telepre, most a sörszagban az este további távlatait taglalják. Hátrabökött kalapjuk alatt feldereng ama gyönyörök víziója, melyeknek hiányát alaposan megszenvedik a vaskos testű, jól táplált, magányos férfiak, míg lóháton vagy gyalogszerrel vándorolva őrzik a csordát. Se kedvük, se idejük nincs az udvarlásra vagy házasságra. A kimberleyi zsargon a lányokat két csoportra osztja: vannak az „albínók”, más szóval fehérek – ritka madár, s nem is igen akar leállni holmi pásztorral –, s a

„krémesek”, akik fekete anyától és fehér, többnyire ismeretlen apától születtek. Ilyen lány nagyon sok van Hall's Creekben, s a félvérek e bősége már egymagában arra utal, hogy itt biztos lehet mulatni egy jót. Hisz e mulatság nélkül, he-he-he, maguk a „krémesek” se jöhettek volna létre, értjük, ugye… Csak megfelelőképp kell hozzáfogni a dologhoz. Alkonyatkor a pityókás férfiak elindulnak a táborhely, a fekete bőrű, nomád leányzók, az ún. „falka” felé. Az engedélyt, fizetési ígéret ellenében, a fekete férfiak adják. Magukat a lányokat a kutya se kérdezi, Hall's Creekben a „falkának” nincs szava. Bár az utóbbi időkben nemegyszer verekedésre kerül a sor. Nem, nem a fizetséggel van baj, hanem a férfiak védelmezik asszonyaikat. Azelőtt az ilyesmi elképzelhetetlen volt. RUTH ÁLOMVILÁGA Forgandó az emberek sorsa. Amikor az anyakirálynő hivatalos látogatásra Ausztráliába érkezett, Canberrában, ahol a főkormányzó rezidenciája, Yarralumla volt, egy szép, fekete bőrű leányzó fogadta, mély, udvari bókkal, fehér ruhában és fehér harisnyában. Berregtek a filmfelvevők, kattogott a riporterek fényképezőgépe, amikor a mula-bula törzsbeli Ruth Daylight fekete kezét – melyen életében először volt kesztyű – odanyújtotta a királynőnek, amikor pukedlizett azzal a lábbal, amely – jóllehet 15 éves volt már a lány – életében először bújt cipőbe, erre a nagy alkalomra. Nevét, melyet egy misszionáriustól kapott, talán leginkább Napvilágnak lehetne fordítani. De vigyázzunk az ilyen fordításokkal. Neveket különben is nehéz átvinni egyik nyelvről a másikra, a fordításról pedig azt szokták mondani, hogy olyan, akár a nő: ha szép, nem hű, ha hű, nem szép…

Azt mondták rá: „a dzsungel Hamupipőkéje”. Ő azonban nem töprengett sem egyik, sem másik nevén. Gyönyörű hotelban lakott, tiszta, puha ágyban aludt, csak fel kellett emelnie a telefonkagylót, s máris ott termett a fehér személyzet, hogy teljesítse kívánságait. Néhány nap múlva véget ért a csodálatos álom. Ruthot kivitték a repülőtérre, és felrakták egy nyugat felé induló gépre. Néhány órai repülés után visszakerült Hall's Creekbe, az anyjához, aki a misszionáriusok jóvoltából az Ida nevet viselte. Lakásuk egy odú volt, melynek bejáratát rozsdás vasra feszített vászonrongy takarta. A tető egy méterrel volt csak a föld fölött, Ruth négykézláb mászott be az ajtót helyettesítő nyíláson, hogy mocskos vackára jusson. Nagy megrázkódtatás volt számára a fővárosban tett látogatás. Meglátta, miképp élnek az emberek kinn a világban. Tisztázódott benne az is, hogy ez az elvarázsolt világ neki örökké elérhetetlen marad. Pedig még egy királyfi is akadt, aki el akarta vinni Hamupipőkét a vadonból! A nyomorból és a megaláztatásból. Kimentette volna a „falkából”, és esküvő után elvitte volna magával repülőgépen Adelaide-be, Dél-Ausztrália állam fővárosába. Ott komfortos családi ház várt rájuk. Megrendelték a két repülőjegyet. Harrison asszony pedig, a gyámanya – hiszen Ruth 21. életéve betöltéséig a bennszülöttekkel foglalkozó gyámhatóság felügyelete alá tartozik – szép, húzott szaténruhát varrt neki, nylonfátyollal. A királyfi neve Colin McIntyre, kora 23 év, foglalkozásra nézve meteorológus. Hall's Creekben úgy vélték, Ruth a szerencse gyermeke, és hogy megfogta az isten lábát. McIntyre nem egy vagy két órára akarta őt megvásárolni, hanem feleségül kérte. Mégis egyedül utazott vissza Adelaide-be, mellényzsebében a két felhasználatlan karikagyűrűvel. Keserű volt a szája íze, és

ezt nem is lehet csodálni. Ruth mégsem öltötte fel a menyasszonyi ruhát. Nem akart a fehér ember, a tiszta házak, a bőséges étkezés, a léghűtött helyiségek világába repülni. Az lett a sorsa, ami a többi „falkabeli” lánynak. Ehhez a településhez nem illik a fehér nylonfátyol… EGY CSEPP SZUROK Az évtizedek óta itt élő farmercsaládokról azt mondják, mindnyájuk vérében van legalább egy csepp szurok. Ez az elegáns meghatározás arra vonatkozik, hogy még azokban az időkben, amikor fehér no nem merészkedett e tájra, a telepesek fekete lányokat vásároltak maguknak, hadd szüljenek nekik gyereket. Akkor még, a frissen elszenvedett kudarcok után, a feketék sokkal kezesebbek voltak, mint ma. Önként vitték, adták lányaikat a fehér uraságnak. Mostanság – mesélik a telepesek – nagyon fenn hordják az orrukat. De a legrosszabb, hogy az ember azt sem tudja, mit akarnak voltaképpen. Alighanem maguk sem tudják, csak ugrálnak. Mert nézze csak, uram, itt van ez a Ruth: miért ment vissza a bozótosba? Miért nem akart fehér férjet? Hallgatok és gondolkodom, hisz a gondolkodás vámmentes. Nem beszéltem Ruth Daylighttal, a „dzsungel Hamupipőkéjével”, de úgy vélem, saját személyes tragédiájának oka abban rejlik, hogy megtört benne az északról szőtt mese varázsa. A misszionáriusok megtanították mindenféle imádságra, de ezenkívül nem valami sokra, így nem volt számára menekvés Kimberleyből, ahol a régi babonák lassan, nehezen halnak ki. Jó eszű, értelmes leány lévén gyorsan felfogta, hogy ő e két világ határára szorult. Az egyikből szellemisége és neveltetése, a másikból bőrszíne zárja ki. AZ ÁLLAM GYÁMOLTJAI Senki sem tudja pontosan, hány

sötét bőrű lakosa volt a nagy földnek, amikor ott a fehér ember megjelent. A becslés 300 000 és félmillió közt ingadozik. Eredetükre nézve sem tudunk semmi bizonyosat; feltehetőleg Ázsiából jöttek át kb. 10 000 évvel ezelőtt. Indonézia világában talán szigetről szigetre „ugráltak”, vagy egy-egy földnyelven átkelve, melyet aztán egy kataklizma folytán árral borított az óceán. Egy tudós fölfigyelt arra, hogy a helyneveknél – Ausztráliában ugyanis számos település megőrizte hagyományos, bennszülött nevét – fellelhető az adott hely észak felől nyíló látványa, s ebből arra következtetett, hogy a fekete jövevények valóban észak felől hatoltak a szárazföld belsejébe. A törzsek több tucat, egymástól merőben eltérő nyelvet használtak. Földműveléshez nem értettek, háziállatuk a kutyán kívül nem volt, a szövés-fonás mesterségét nem ismerték. Az asszonyok saját hajukat használták cérnaként. Nem tudták, mi a fémfeldolgozás. Idegen volt számukra a fazekasság, nagy tengeri csigák házát olykor edényként használták, vagy – a belsőbb tájakon – nádból meg fakéregből készítettek edényt. Az íj, nyíl nem tartozott eszközeik közé, s azt sem tudták, mi fán terem a kerék. Önök most nyilván azt mondják: hát ez elég lehangoló kép, hiszen ezek vademberek. Így vélték a telepesek is, akik a távoli Európából érkeztek Ausztráliába. Valójában azonban, ha közelebbről megvizsgáljuk a dolgot, azt látjuk, hogy ez az életforma éppenséggel eszményien alkalmazkodott a környezethez, amelyben ezeknek az embereknek élniük adatott. A ház, az otthon egy helyhez kötötte volna a gyakran aszály sújtotta ország őslakóit. A nomád élet, az étel felhajtásának szabad lehetősége ezzel szemben jelentősen megnövelte a túlélés esélyeit. Hisz Ausztrália oly mértékben száraz ország, hogy

az autós utazó Alice Springs vidékén még ma is ott találja a figyelmeztető táblát: „Vigyázat! Ellenőrizzék az élelem-, hajtóanyag- és vízkészletet. A legközelebbi üzlet Kulgerában van, 270 kilométerre délnek.” S hogy a veszélyt még jobban érzékeltessék, az út mentén egy autómakett áll, a volánnál egy lócsontváz ül, a hátsó ülésen pedig, mint kísértetutas, egy tehéncsontváz látható. Az ausztráliai térségek e hátborzongató mementójára a bennszülötteknek semmi szükségük sem volt. Évezredekig éltek itt, amikor még nem létezett se autó, se üzlet. A földdel való összeforrottság érzése velük született. Hisz a törzsek védőszellemei feleltek mindenért, ami csak élt e földön: ember, állat, növény. A bennszülött számára nem volt nagyobb bűn, mint a természet egyensúlyának felesleges megbontása. Sose pusztított el többet, mint amennyi feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy elüsse éhét. Sose indult hódító háborúba, hogy a szomszéd földjét elorozza. Nem tudta, mi az irigység, idegen volt tőle a vetélkedés. A fehér ember betegségeket hozott rá, behurcolt olyan kórokozókat, amelyekkel szemben maga immúnis volt. A nátha például nálunk múló kellemetlenség. Itt gyilkos betegség. S éppígy ölt a szamárköhögés vagy a mumpsz is. Nincsenek pontos adataink azokból az időkből, de a mai helyzet se leányálom. Az Északi Területeken minden ezer bennszülött közül 36 leprás, a huszadik életév betöltése után bekövetkezett halálozás 20 százalékát pedig tüdővész idézte elő. A parlamentben felvetődött, hogy az alacsonyan szálló repülőgépek gyötrik, elkergetik e primitív embereket: házi tűzhelyüket kioltva idegen tájra vándorolnak át. A kormány szerint, ha elmúlik a szárazság, minden bizonnyal visszatérnek régi földjükre. Hiszen – törvény szerint – az állam gyámoltjai. Barnes miniszter feladata

őrködni jólétük fölött. Mikor egy labourista képviselő megkérdezte tőle: „De hát hogy térjenek vissza a feketék a régi földre? Talán gyalog?”, a miniszter így válaszolt: „Well, pár száz mérföldet megtenni nekik semmiség. Ez csak az igen tisztelt képviselő úrnak okozna nehézséget…” BÚCSÚ A BUMERÁNGTÓL A fekete bőrű embert nemcsak a szárazság, az aszály kergeti el a földjéről – hisz ezt már ismeri: így volt, mióta a világ világ – hanem az olajfúrótornyok is, meg ha új térségeket hasítanak ki rakétafegyverlőtérnek. A fekete embernek akkor mennie kell. Valaki, akivel beszélgettem erről a témáról, s aki évek óta a feketék közt él, azt mondta: voltaképpen „védeni kellene őket a védelmezés elől”. Hogy értsük ezt? A bennszülöttek számára rezervátumokat létesítettek. Némelyik egészen kicsi. Arnhem-föld például nem nagyobb, mint Belgium. Fehér ember ide csak külön engedéllyel léphet be. Csakhogy a kerítésnek két oldala van. Miközben megóvják a bennszülötteket a fehérekkel való kapcsolattól, egyúttal el is vágják őket az esetleg hasznos kapcsolatok lehetőségétől. A turisták piacot teremtettek a bennszülött „emléktárgyaknak”. A fekete emberek sorozatban kezdték faragni a soha, sehová sem repülő bumerángokat, meg a speciális botokat, amelyekkel hajdan futárok vittek hírt a sivatagon át. Ma elegáns lakásdísz lesz belőlük valamelyik népes városban. Mellesleg a gyári bumeráng sokkal olcsóbb, mint a kézzel készített. S hogy eldobva nem jön vissza? Sebaj. Úgyis csak a falon fog lógni. Az ausztrál bennszülötteknek az a tragédiájuk, hogy a lökhajtásosok kora meg a kőkorszak kereszteződésénél élnek. Válaszút előtt állnak, ám csak kevesen tudnak

közülük talajra lelni e furcsa világban. A kórházak alkalmaznak néha sötét bőrű ápolónőket, az autószervizek fekete szerelőket. De többségük távol marad az ausztrál élet fő áramlatától. A politikai pártok programjában szereplő asszimiláció a bennszülöttekre vonatkozóan még nemigen lépte túl a tervezőirodák küszöbét. A fajelmélet megrögzött, durva hívei ma nem hangadók. Igaz, nehéz leküzdeni a faji előítéleteket, de úgy tetszik, az ausztrálok zöme nem táplál ellenszenvet e föld régi gazdái iránt. S úgy tűnik, nincs középút: a bennszülöttek vagy távol maradnak a modern kortól, vagy elnyeli őket a kor, elvesztik különállásukat és másféleségüket. Fontos az is, hogy mindinkább győzedelmeskedik a gondolat, melyet a nagy földrész egyik leghíresebb kutatója, Charles Stuart kapitány vetett papírra 1884-ben: „Nevem talán úgy marad fenn, mint aki elsőként próbált behatolni az ország belső részeibe. Ha ez nem is sikerült, vigaszomra szolgál a tudat, hogy a vad törzsek közt vágott ösvényemet sosem szennyezte vér. Mindig tiszteletben tartottam a legprimitívebb emberek szokásait.” A „FEKETE HÁBORÚ” A hobarti múzeumban nem is olyan régen még kiállítási tárgy volt egy tasmán nő csontváza. Épp ott-tartózkodásom alatt került a pincébe, mert valaki ellopta a koponyát. Élő tasmánokat már nem láthattam. Az asszony, akinek fejetlen csontváza a limlomok közé került, a Truganini nevet viselte, és csaknem száz esztendővel ezelőtt halt meg. Tüzetesebb kutatások kiderítették, hogy egy másik tasmán nő, akit a fehérek King William Islandre vittek, néhány évvel még őt is túlélte. Ám ez csupáncsak mozzanata egy bizonyos tömegmészárlásnak. A tény tény marad: a britek 1803-ban jöttek Tasmaniába, s 1876-ra ez

az egész – legalább 30 000 éves múltra visszatekintő – nép megszűnt létezni. Régi rajzok megőrizték számunkra a kifejező arcvonásokat, amelyek merőben eltérnek az ausztrál kontinens fekete lakóinak vonásaitól. A tasmánoknak, akiket a fehér ember irtott ki, gyapjas hajuk volt, lapos orruk széles cimpákkal, duzzadt ajkuk és nagy fülkagylójuk. Amikor az első fehér telepesek 1803 szeptemberében partra szálltak Tasmania szigetén, nyilván nem is találkoztak velük, hisz az őslakók ekkor a sziget belsejében levő vadászmezőiken tanyáztak. A következő év májusában bukkant csak fel hirtelen egy jókora csapat fekete bőrű férfi, nő és gyerek, kengurucsordát űzve maga előtt; hagyományos módja volt ez náluk a hajtóvadászatnak. S ekkor a vadászok egyszer csak maguk váltak űzött vadakká! Moore főhadnagy minden ok nélkül lövetni kezdte őket katonáival. Ölték, rakásra sebezték a tasmánokat, akik a fehér emberrel szemben semminemű rossz szándékot nem tápláltak. Így kezdődött a tasmán történelem „Fekete Háborúnak” nevezett komor fejezete. Moore főhadnagy nem félt a büntetéstől. Nyilván tudta, mi következik, miután Nathaniel Lowe, a 40. lövész gyalogezred főhadnagya megölt egy fekete ausztrált. Nemcsak hogy felmentették a gyilkosság vádja alól, de még vallomástételre sem kötelezték. Robert Wardell ügyvéd kifejtette a legfelsőbb igazságszolgáltatás előtt, hogy a per törvénytelen lenne, hisz a bennszülöttek se nem szövetségesei, se nem alattvalói, se nem ellenségei az angol királynak, lévén, hogy nem tekinthetők emberi lényeknek. Megölésük tehát – folytatta indokolását a kiváló jogász – nem számít gyilkosságnak. Egy német jogászra hivatkozott, akinek véleménye szerint a bennszülöttek

emberevők, s így minden keresztény erkölcsi joga elpusztítani e bűnben leledzőket. A fehér telepeseknek igencsak ínyükre volt ez az elmélet. „… MÉG HAJNAL ELŐTT…” Minden szavahihető forrás azt igazolja, hogy a tasmánok derűs természetű, szelíd emberek voltak, még a harci fegyverzetet sem ismerték, az elejtett vadat primitív husángokkal és buzogányokkal verték agyon. A tasmánokat mégis könyörtelenül irtották. A már említett Truganini, aki tanúja lehetett egész fajtája pusztulásának, még látta, hogy anyját fehér vadászok ölték meg, nagybátyját Őfelsége katonái lőtték le, Morina nővérét pedig szökött fegyencek vetették fogságba. Az embervadászat teljesen könnyűvé vált, amikor a fehér telepesek rájöttek, hogy a tasmán nép – miután ősidőktől fogva beléoltódott a sötétségtől való félelem – máglyarakások körül éjszakázik, így semmiség meglepni őket, rajtuk ütni álmukban. A krónikás szavaival élve: „A sebesülteket agyonverték, a gyerekeket tűzbe dobták, szuronyukat a húsba döfték. A máglyatűz, mely köré aludni húzódtak az őslakók, még hajnal előtt saját halotti máglyájukká változott.” Hamar elkergették őket a vadászterületekről, gyötrelmes koplalás köszöntött rájuk. (Némely érzékenyebb fehérek könyörületes gesztusai alapjában nem változtathattak a helyzeten. George Augustus Robinson hobarti kőmíves egyes-egyedül s fegyvertelenül járt a tasmánok között. Több mint 7000 kilométert tett meg gyalog a dzsungelben, s nem támadtak rá azok, akik más fehérektől annyit szenvedtek.) A népirtás gyors iramban haladt. Arthur kormányzó egy csapatba akarta gyűjteni a fekete népet a sziget valamelyik sarkában, hogy ott egy

rezervátumfélét kialakítva megmeneküljön legalább a maradék. Elrendelte a hajtóvadászatot. Kétezer férfi fésülte át a szigetet, 1700 bilincset és – tartalék érvként – 30 000 töltényt tartva készenlétben. Hétheti vadászat után egy öregembert meg egy fiúcskát sikerült elfogniuk. És a feketék irtásával párban haladt előre a fókairtás. IDOMÍTOTT NŐK Minden azzal kezdődött, hogy 1798 kora nyarán Mathew Flinders főhadnagy hírül hozta: Tasmania körül csak úgy nyüzsögnek a fókák. A cégek nagy üzletet szimatoltak, hisz a messzi Kína, mely két évezrede vásárolt fókaprémet, 14 shillinget is megadott darabjáért. London és San Francisco szűcsei ugyancsak várták a csillogó árut. Vadászokkal megrakott hajók indultak hát sietve Amerikából, Indiából, Angliából, sőt még a Mauritiusszigetről is Tasmania felé. A nagy cégek partra tették a vadászexpedíciókat, s ellátták őket öltözékkel, sóval a bőr konzerválásához meg késekkel az állatok ledöféséhez. A kegyetlen munkára kegyetlen embereket toboroztak. Volt köztük, aki a királyi flottából dezertált, volt szökött fegyenc, csupa olyan férfi, akit körözőlevéllel kerestek, s akinek a fejére vérdíj volt kitűzve. A civilizációban bilincs vagy kötél várt rájuk, így a pénznek semmi értéke sem volt számukra, amikor az útra vállalkoztak. Rummal fizettek nekik, egy gallon illatos cukornádital volt a fizetség nyolckilenc fókabőrért. Olyan emberek voltak ezek, akik elvetemültségükben képesek szándékosan más helyre húzni a navigációs bójákat, hogy a hajó zátonyra fusson, s ők a roncsot kirabolhassák. A törvényenkívüliség eme övezetében a magányos vadászoknak hiányzott a nő. Erőszakkal raboltak hát maguknak asszonyt a tasmán törzsektől, de annyit, hogy jóformán „minden ujjukra jutott egy”, s végül „gentlemani

megegyezéssel” úgy döntöttek, hogy egy fehérnek sem lehet többje öt fekete nőnél. E rabszolgalányok éjjel uruk ágyát melegítették, nappal pedig fókára vadásztak. E munkára való beidomításuk úgy folyt, hogy a makacskodó lányt embertelenül megkínozták, kezénél fogva fölakasztották, eszméletlenre verték. A sikeres idomítás után a fekete lány a sziklához úszott, amelyen a fókák sütkéreztek. Az állatok csak kíváncsian felnéztek, de nem mozdultak, mert a víz elfojtotta az emberszagot. A lány kimászott a partra, kezében botot tartott, de uszonymódra helyezte víztől csillogó teste mellé. Mikor sikerült bekúsznia a nyájba, megkezdte a mészárlást, a fókák agyonverését. Más módszer szerint a tengerbe úszott a fókák alá, és késsel felhasította a meglepett állat hasát. Ezt a módszert azonban hamar elvetették, mint tékozlást, hisz a sebesült fókák többsége a mélybe merült, magával vive az értékes prémet. Elrabolták a kis fókákat, s mikor az anya kölykei megmentésére sietett, minden nehézség nélkül agyonverték, hisz az állat a szárazföldön esetlen volt és tehetetlen. A fekete lányok, akiket anyjuktól elraboltak, most éppoly kegyetlenül elrabolták a fókaanyáktól kicsinyeiket. Csupán egyetlen sziklán háromszáz fiókát ítéltek halálra, hogy anyjukat agyonüthessék a bőréért. Egyetlen amerikai hajó 600 000 bőrt szállított el Tasmaniából. Ezért van az, hogy a fóka ma itt ritkaságnak számít, holott valaha három millióra becsülték a számukat. Fekete ember pedig egyáltalán nincs. Nem létezik. De mielőtt kipusztult volna, kiirtotta az egész fókanemzetséget saját gyilkosa, a fehér ember parancsára. A HALÁLPUDING A száműzött volt fegyencek, akik a távoli

Európából vasra verve érkeztek ide. azt tapasztalták, hogy a környező világ sohasem könyörül meg rajtuk. S ez az alaphelyzet kétségkívül rányomta a bélyegét arra a magatartásra, amelyet ezek után ők tanúsítottak a bennszülöttekkel szemben. A megértés nem jelent megbocsátást, de minden dolgot több oldalról kell szemügyre vennünk. Campbell telepes, aki a börtönből való szabadulása után a Queensland állambeli Lancashire-ben állattenyésztő lett, nem saját akaratából jött Ausztráliába. Száműzték, mert leölt egy juhot, s a bíró döntését nem enyhítette, hogy a vádlott felesége és gyermekei éheztek. És most itt van, tessék: Campbell juhnyáját megtámadják a bennszülöttek! Persze éhesek, s ráadásul a legelő az ő hajdani vadászterületük. Ám a károsult nem sokat latolgatott. Lelőtte az egyik feketét, kitömte szénával, és fellógatta az udvari kapu mellett egy akasztófán, afféle emberijesztőnek. Más telepeseknek is megvoltak a „maguk” módszerei arra, hogy megszabaduljanak az ősi földet védelmező, ahhoz ragaszkodó feketéktől. Volt nem is egy, aki ún. „halálpudingot” sütött, vagyis arzénnal preparált tésztafélét, azzal megvendégelte a mit sem sejtő bennszülötteket, s a lakoma a törzs tömegpusztulásába torkollott. A bűnök listája, amelyeket a fehér ember a feketék ellen elkövetett, hosszú és még korántsem zárult le. Én személy szerint úgy vélem, olyan eseteknél a legnehezebb megoldást találni, ahol a feketék törvénye a fehér ember törvényébe ütközik. Ilyenkor speciális bírósági eljárást alkalmaznak. A bennszülöttek ügyeivel foglalkozó tiszt ügyvédi minőségben jelenik meg a bíróság előtt. A tolmács rendszerint egy nyomkereső, aki ismeri az embereket és

nyelvüket. Ő magyarázza el a törzsi törvény bizonyos szabályait is. Néha még nagyon komoly, például gyilkossági ügyekben is felmentő ítélet születik, hacsak be nem igazolódik, hogy a vétkes közeli kapcsolatban volt a fehérekkel, és ismerte a törvényt. Am ez a feltétel eléggé sok kétséget kelthet. Mert ugyan mi módon lehet közölni az angolszász törvény kacskaringóit egy olyan emberrel, aki alig tud angolul? És mi a fehér emberekkel való kontaktus mércéje? S vajon a nyomkeresőnek nincs-e saját leszámolnivalója a törzzsel vagy esetleg épp magával a vádlottal, s nem épp a fehér parókás bíró segítségével akarja-e ezt elintézni? Hallottam egyszer egy beszélgetést arról, miképp ítélkeztek olyan törzsből valók fölött, amelynek nyelvét senki sem ismerte. Christmas Creekben a bennszülöttek dárdával támadtak egy legelésző marhanyájra. A támadókat minden különösebb nehézség nélkül sikerült elfogni. Bíróság elé kerültek, s az 50 font bírságra ítélte őket. De hát valóban be lehetett-e hajtani a bírságot a meztelenül járó vadembereken, akik főleg gyíkokkal táplálkoznak? Hogy olvasták fel nekik a vádiratot, majd az ítéletet? Ezt nem sikerült megállapítanom. A fehérek és feketék kapcsolatának már a gyarmatosítás kezdete óta mellékzöngéje a tragikus humor, mely a híres Mosquito történetében is fellelhető. E tasmán férfi előbb a fehér gyarmatosítók szolgálatába szegődött, később azonban ellenük fordult. Elfogták és halálra ítélték. Mosquito más ügyekben ugyancsak kivégzésre elővezetett, fehér foglyokkal együtt állt az akasztófa alá. A látványosságra összegyűlt csőcseléket nagy derültségre hangolta, hogy Mosquito utolsó szavaival imígy méltatlankodott a feketék akasztása ellen:

„Fehéreket felkötni, megszokták…”

az

egészen

más.

Ők

ezt

már

MILYEN MESSZI VAN A MESSZI? Hadd számoljak be Önöknek egy esetről, amelyben személyesen volt részem. Kimberleyben megmutatták nekem a térképen azt a környéket, ahol alighanem találhatók bennszülöttek. Ez a feltételes mód könnyen érthetővé válik, ha elgondoljuk, hogy a teljesen kezdetleges életmódot folytató nomádok ma sem különböznek őseiktől, éppúgy nem ismerik a helyhez kötöttséget, éppúgy egész életükben vándorolnak. Akadt egy kedves ausztrál nő, aki nekem áldozta idejét és terepjáróját, hogy eljussunk a jelzett vidékre. Mellesleg, mivel az ausztrálok többsége rendes körülmények között sohasem láthat olyan bennszülötteket, akik a primitívség eme fokán állnak, maga is kíváncsi volt a népre, amelyet hamarosan elmos majd a történelem. Nehéz utunk volt. A sivatag pora betömte orrlyukainkat, a hűtőben felforrt a víz, míg Kimberley úttalan hepehupáin döcögtünk. Az információ azonban helyesnek bizonyult: néhány óra múlva egy kis dombhát mögött égre kúszó kis füstkígyót pillantottunk meg. Az elgyötört motor némi további nyögdécselése után végül ott álltunk 30-40 méternyire a tábortűztől, amelyet tízegynéhány fekete bőrű ült körül; lábuknál elválhatatlan kísérőtársaik, kutyák sündörögtek. Gyorsan kiugrottam az autóból, előszedtem a fényképezőgépemet, kihámoztam a több rétegű plasztikzacskóból, amely a legapróbb résen is áthatoló portól volt hivatott megvédeni. Néhány percig eltartott ez a manőver, s már épp munkára készen álltam, amikor megdöndült a kocsi fedele. Termetes férfi emelkedett fel a tűz mellől, és valamit – nem érthettük, hogy mit –

kiáltozva, kővel dobált bennünket. Nem maradt vesztegetni való időnk: gyorsan összekapkodtuk a holmijainkat, s uzsgyi, indultunk vissza. De nem hagyott nyugton a kérdés, hogy vajon mi oka lehetett ilyen ellenséges magatartásra olyasvalakinek, aki még sose láthatott minket? Világos, hogy ezt személyes sérelem nem indokolhatta, merőben más tényezők játszhattak itt szerepet. Visszaútban azon tűnődtünk, mi hergelhette ilyen haragkitörésre azokat, akiknek jellemzője éppenséggel többnyire az apatikus alázat. Este találkoztam azzal az emberrel, aki olyan pontosan megadta a nomádok táborhelyét. „Kis híján agyonvertek a védenceid” – mondtam neki. Néhány kérdést tett fel. Nem nagyon volt időm alaposabban szemügyre venni a kődobálót, így nem adhattam róla pontos személyleírást, de minden jel arra vallott, hogy véletlenül pont azzal a bennszülöttel akadtam össze, aki szent fogadalmat tett, hogy minden fehérnek, aki csak a keze közé kerül, kitekeri a nyakát. Fenyegetését ezúttal nyilván csak azért nem váltotta valóra, mert nem bocsátkoztunk vitába vele, inkább hamar elhúztuk a csíkot. S talán útitársnőm jelenléte is némiképp fékezőleg hatott a támadóra. Roppant különös história ez. A férfi – így mondják – még évekkel ezelőtt végrehajtotta a törzs ítéletét egy földijén, aki megszegte a tabut. Az ítélet pedig halál volt. Pontosan nem lehet tudni, miről volt szó. Talán tiltott időben vadászott a vétkes, vagy más bűnös cselekedettel hágta át a szigorú törzsi előírásokat. Tény, hogy amikor a rendőrőrs hírét vette a gyilkosságnak, a járőr azonnal kiszállt a helyszínre, és őrizetbe vette, majd bíróság elé állította a tettest. A vádlott megértette a vádirat szavait, csak értelmüket nem fogta fel. Mi kifogásuk van ellene,

amikor ő csak a kötelességét teljesítette? A törzs azt parancsolta: öld meg, s ő engedelmeskedett! Bűnéért a fremantle-i börtönben kellett vezekelnie. Hétévi nehéz munka után idő előtt szabadlábra helyezték. Az elbeszélő szerint, aki az ügyet nekem elmesélte, valószínű, hogy a feketének azonkívül, hogy a szabadságától megfosztották, más sérelme is lehetett, például hogy a börtöntársak szexuális perverzitásokra kényszerítették, ami azoktól az emberektől, akiket megvetően „vadaknak” szoktunk nevezni, idegen. Mindenesetre amikor kezébe nyomták a megdolgozott pénzt meg a Kimberleybe szóló ingyenjegyet, a fogoly tüntetően darabokra tépte az egész paksamétát, s megindult, amerre a lába vitte. Élelem, víz, pénz nélkül. Gyíkokkal és kisebb sivatagi rágcsálókkal táplálkozott, vízhez pedig a sivataglakók titkos módján jutott. Iránytűje a nap volt. S elérkezett a perc, midőn visszatalált törzséhez, de visszatérésének híre már a baljós fogadalommal együtt kelt szárnyra a környéken. Önök azt kérdik, milyen messze van Fremantle-től Kimberley körzete? Egy modern helikopter 11 óra alatt teszi meg az utat. A gép útközben kétszer landol, hogy üzemanyagát pótolja. A TERMÉSZET GYERMEKEI A sörözés meg más szeszes italok fogyasztása minden gyarmatosítási folyamatnál a civilizáció áldásai közé tartozik. Ausztráliában azonban a földbirtokosoknak joguk van a saját területükön a feketék számára megtagadni az italkimérést. Igaz, hogy a kocsmárosok nincsenek elragadtatva ettől a forgalomcsökkentéstől, s úgy fest, hogy emiatt legtöbb helyütt fel is fogják oldani a tilalmat. A rendőrség a feloldást mindenesetre hevesen ellenzi. Szerintük a fekete

bőrű ausztráliai, a természet eme jámbor gyermeke, alig hörpint fel egy adag szeszt, máris közveszélyes verekedővé változik. Ez a megállapítás-mely köztünk szólva igazság szerint nemcsak Ausztráliában és nem csupán színes bőrűekre vonatkoztatva érvényes – még figyelemreméltóbb, ha megvizsgáljuk, vajon mit isznak a bennszülöttek. Megfelelőképpen preparált italhoz csak az juthat, akinek erre speciális engedélye van. Kivételes érdemnek számít legtöbbször a labdarúgásban vagy atlétikában elért siker. A többiek olyan gyilkos italokat fogyasztanak, mint a denaturált szesz, a cipőfénymáz, a metilalkohol s más egyéb mérgek. S ha tekintetbe vesszük, hogy e folyadékokat rendszerint egy hajtásra kell lehúzni, hogy észre ne vegyék (az alapelv: „Nyakald be, aztán iszkiri!”), akkor elképzelhetjük, hogy a hatás valóban frenetikus, és a környezet számára nem éppen veszélytelen. A feketék szeszbe fojtják a bánatukat. Szeretnének megfeledkezni a sértő diszkriminációról, amely elől nem bírnak elmenekülni. Egy nagy tenyészfarm fehér munkása törvényesen heti 15 ausztrál fontot kap, ezzel szemben sötét bőrű kollégáját ugyanazért a munkáért csupán 10 font hetibér illeti meg. De még ennél is meghökkentőbb eltérés tapasztalható a nagy gazdaságok szakácsainak fizetése közt. A fehér serpenyőmester több mint 15 fontot kap; a bennszülött, ha fehér dolgozókra főz, hetente 8 font 10 shillinget, ha saját fajtájabelieknek, már csupán 7 font 7 shillinget. Negyvenötödik életévük betöltése után a fizetés tovább csökken. CSEKK-KÖNYV A CIHERESBEN 1957-ben a teljes jogú ausztrál állampolgárságot, s ezzel együtt a pálinkaivás kiváltságát nem sportoló, hanem egy aranda törzsbeli festő nyerte el. Albert Namatjira volt a neve, története pedig

mintegy szintézisét képezheti azok tragédiájának, akik a két világ keskeny határsávján próbáltak élni. Sivatagi tevehajcsár volt, marhacsordáknak épített karámokat. Néha elindult, s ment, amerre a lába vitte, mint azt tették évezredek óta aranda törzsbeli ősei. Néha csak úgy félkézről, odavetve. ember- meg állatalakokat rajzolt. Az ausztrál bennszülöttek művészete rendkívül érdekes. Vannak törzsek, melyek több ezer évvel megelőzve Röntgen doktor zseniális felfedezését, kengurut vagy halat ábrázoló rajzaikon már feltüntették a bőr alatt rejtőző egész csontrendszert! Namatjira igen finom, gyengéd tájakat rajzolt, s tökéletesen visszaadta a sivatag különös fényeit. Alice Springs vidékén a hermannsburgi lutheránus misszionáriusok megtanították a festékkeverés technikájára, aztán akadt valaki, aki vállalkozott a festmények értékesítésére. Néhány év múlva a művésznek már csekk-könyve is volt. Képei keresett cikké váltak, stílusukat sokan utánozni kezdték, ügyes kereskedők Namatjira atyjafiait „sorozatgyártásra” ösztökélték. Namatjira a saját pénzéből kőházat emelt a sivatagban népes családja részére. 1950-ben már szeretett volna beköltözni Alice Springsbe; építési és marhatartási engedélyért folyamodott, de mind a kettőt megtagadták tőle. Ez azonban csupán a kezdete volt a fekete festő és a fehér világ közti konfliktusnak. Namatjira egyik elülső foga hiányzott, még az avatási szertartáson húzták ki, ahogy a törzsi hagyomány parancsolta. Amikor Erzsébet anyakirálynő Ausztráliába érkezése küszöbön állt, és az ausztrálok azt szerették volna, ha a festő egy saját képét személyesen nyújtja át neki, Namatjirát megfelelő öltözékbe bújtatták, göndör haját megnyírták, a foghíjat pedig műfoggal pótolták.

Ám amikor a nagy pillanat eljött, Albertnek fázott a nyaka, hisz nem melegítette többé a hajsörény, a műfog pedig sértette az ínyét. Sálat tekert hát a nyaka köré, a fogat pedig zsebre vágta, így állt a felséges vendég elé, amikor az megjelent kíséretével, hogy a fekete festő kezéből átvegye az ajándékot. Mellesleg Albert csöppet sem jött zavarba, az ő számára Őfelsége is csak egy fehér „lubra”, vagyis nő volt. Később így fejezte ki véleményét: „Nem rossz, csak egy kicsit aprócska. Meg némi zsír is elkelne, hogy kipárnázza a bőre alatt…” A csekk-könyv meg a fehér ember egyéb találmányai nem hoztak neki szerencsét. Mindig üres volt a zsebe, tekintélyes keresete pillanatok alatt elúszott, hisz a törzs ősi törvénye szerint „ami a tiéd, az az enyém”. Távoli unokaöcsök, mindenféle nagynénik-bácsik egész kiterjedt, ingyenélő rokonsága a nyakára telepedett. Alice Springsben mesélték nekem, hogy a festő élete alkonyán vagy ötven személyt tartott el! A törzsi törvény természetesen akkor is érvényben maradt, amikor Namatjira megkapta a teljes jogú ausztrál állampolgárságot, s ezzel a pálinka- és sörivás jogát. Am a fehér ember törvénye nem volt tekintettel a törzsi szokásra. Albert maga bemehetett a bárba, leihatta magát a sárga földig, odavághatta a pénzt a pultra, mint egy fehér, rokonai azonban nem tehették meg mindezt. Albert azelőtt soha nem ivott. Amikor különböző városokban körbehurcolták, így mutatva be a vásárlóknak, s téve kelendőbbé a képeket, hogy „valódi” bennszülött a mester, még úgy kellett beleerőltetni az italt. A tárlatok szerény poharazgatásával kezdődött; aztán később már egyre gyakrabban s egyre többet ivott. Mi több, vásárolt is pálinkát, s szétosztotta földijei között, hisz a törzsi közösség a javak elosztásából nem zárja ki a szeszt.

Ezek után egyik nap megjelent a házánál egy fehér rendőr. Aztán a festő bíróság elé került, s félévi kényszermunkára ítélték, amiért a fehérek országában élve még mindig a törzsi törvénynek hódolt. Büntetését később enyhítették, de a börtönt megtörten hagyta el. 1959-ben mindörökre átköltözött az Ábrándok Hónába, ahol ősei éppúgy vadásznak és vándorolnak, mint évezredeken át. Két évig élt csak a festő ausztrál állampolgárként. A fehér világ, amely megajándékozta egy csekk-könyvvel, elvette a szabadságát, és rács mögé csukta. IMÁDKOZZÁL ÉS DOLGOZZÁL Ausztráliában több bennszülött-rezervátumba is ellátogattam. Nem egyformán vannak berendezve, s az ott élők is különféle dolgokkal foglalkoznak. Alice Springsből terepjáróval mentem az egyik ilyen rezervátumba, amely egy protestáns misszió fennhatósága alá tartozik. Egy álló napig tartott az út a sivatagon át, és egész idő alatt nem találkoztunk sem járművel, sem gyalogossal. A tájra jellemző, különleges fényben hajtottunk, mindig csak előre, egész arzenáljával felszerelve azon vívmányoknak, amelyekkel a modern technika a mai vándor útját kényelmessé teszi. A rádió zenével és hírekkel szórakoztatott bennünket, a beépített kis hűtőszekrényben friss hús hűlt, gyümölcsszörpök és sörkonzervek társaságában. Pihenőknél nem kellett száraz rőzsét keresgélnünk, hogy tüzet gyújthassunk, mert a turistafőzőn egész tisztességes ételt is gond nélkül el lehetett készíteni. Pedig hát azon a régi ösvényen jártunk, amelyen azelőtt heteken át himbálóztak a tevekaravánok. Aki akkor ilyen útra indult, az a legprimitívebb viszonyok között élt, szomjúság, éhség, férgek gyötörték. Erre űzték a vadat a környékbeli törzsek vadászai is. Ezen a tájon azt tartják,

hogy ha kiépített útra lépsz, eressz meg egy sóhajt azokért, akik akkor jártak ott, amikor még nem volt út az út. A misszióban a fekete emberek napjait az „imádkozzál és dolgozzál” séma alapján szervezték meg. Azok, akiknek ősei akkor ettek, amikor megéheztek, és sikerült kiásniuk édes gyökereket vagy elejteni a vadat, ittak, ha megszomjaztak és forrásra bukkantak, s akkor feküdtek le aludni, amikor elálmosodtak, ma „harangszóra” élnek. Nagy dézsákban bőrt cserzenek; a maguk vadászta kígyók, gyíkok és kenguruk bőrét. A bomló húsmaradványok bűze elviselhetetlen, s rajokban gyűlik rá a légy. Reggel harangszó hív a reggelihez, s attól kezdve egész nap az szabja meg az időt. A bőrt lenyúzzák – dézsákba halmozódnak a belsőségtől fosztott burkok –, aztán a tűző napon deszkákra feszítik. Imádság, étkezés, a bőröket ládákba csomagolják nagyvárosi kereskedők részére – aztán a misszió a befolyt összegért lisztet, cukrot, marha- és ürühúst vásárol védenceinek. Imádság, étkezés, alvás a következő munkanap előtt. A Darwintól nem messze levő rezervátum állami kézben van. Az itt lakók nem helyben dolgoznak, a férfiak a városba járnak, és csak éjjelre térnek meg, a fiatal nők – úgy látszik – ugyancsak, mert sehol se látni őket, egy-kettő matat csupán a konyhában, a fényesre sikált kondérok körül. Megcsodáltatják velem a hűtőszekrényeket is; a föderális kormány nem sajnálta tőlük a pénzt. Szétszórt, egyszobás házak; a törzsi hagyomány értelmében a családnak mindig együtt kell lakni. Vannak köztük primitív faviskók, de könnyűfém szerkezetes házak is, amelyekben fortélyos, sűrű szúnyogháló-rendszer véd a zaklató bogaraktól. A nap szikkasztotta földön öregek, férfiak és nők hevernek, szundikálnak, vagy csak közömbösen bámulnak

maguk elé. Testüket fakó pamutruha fedi. Körülöttük sok beesett horpaszú kutya lézeng. Bőrüket valamilyen sömör marja, látszik, hogy szenvednek a hőségtől, lógó nyelvükről folyik a nyál, lihegnek. – Meg akartuk mérgezni az ebeket, mindenféle élősdit hoznak ide, de ők nem engedik, sőt minden ételüket megosztják velük – magyarázza a felügyelő. A mindenkinek felesleges emberek és felesleges kutyák összetartanak. Éles szemmel fürkész bennünket egy fajtiszta foxterrier. – Darwini gazdája, amikor előléptették és Sydneyben kapott új állást, egyszerűen itthagyta – meséli a felügyelő. – A kutya egy darabig ott vegetált a reptéren, és várta vissza a gazdáját, aztán a rezervátumunk egyik lakója megkönyörült rajta, és idehozta. A kutya, amikor meg akarom simogatni, rám vicsorítja a fogát. – Fajgyűlölő – heherész a felügyelő. – Csak a feketéket veszi „emberszámba”. Maga, uram, az ő gusztusához túlságosan is fehér… TÖBB EZER JELES ÁBÉCÉ Az iskolaépület konstrukciója alkalmazkodik az éghajlathoz. Az erős cölöpökre felhúzott tető egyként véd a záportól és a tűző naptól. Épp szünet van, a tábláról még nem törölték le a krétával odakörmölt szavakat: „Jézus szeret engem.” Az udvaron a fiúk a hagyományos törzsi hangszer búbánatos, méla hangjára táncolnak, ritmikus taps kíséretében. Táncuk azt meséli el, hogy mi történt az utóbbi időkben náluk otthon meg itt az iskolában. Rögtönzés az egész, olykor hirtelen elakad a szöveg, az énekes elveszti a fonalat. Ilyenkor nevetnek, aztán tovább folyik a tánc.

A tanítónő fiatal, fehér ruhája feddhetetlenül tiszta, nyugodtan, komolyan beszél, miközben teát kortyolgatunk s a légmentesen lezárt fémdobozból piskótát harapdálunk mellé. Egy korty tea, egy falat piskóta, egy morzsa információ a tanítványairól. Nem igaz, hogy a fekete gyerekek nem tanulékonyak. Azt mondhatnám, hogy éppenséggel gyors és könnyű a felfogásuk, csak másképp értelmezik a dolgokat, mint a fehér gyerekek. Azt kéri, hogy mondjak példákat? Tessék. Észrevettem, hogy nehézséget okoz nekik az időben való tájékozódás. Nem az órával nem tudnak megbirkózni, azt könnyedén megtanulják és leolvassák, csakhogy nem kötik össze az idővel. Számukra a kettő között nincs semmi összefüggés. Hiszen itt át kell lépniük egy bizonyos szellemi gátat, mert hiszen őseik életében az idő múlása nem játszott semmi szerepet. Annál inkább az évszakok, a nappal és az éjszaka. Ezek azonban könnyen érzékelhetőek, nem úgy, mint az órák és a még kisebb időegységek. Az viszont tény, hogy sötét bőrű tanítványaim sokkal fogékonyabbak a különféle jelenségekre, mint a fehér ausztrálok. Egy ilyen gyerek játszi könnyedséggel képes olvasni a sivatag több ezer jeles ábécéjében. A lábnyom többet elárul neki, mint másnak egy arc megpillantása. Tudja, mely madarak és állatok vezetik el őt tévedhetetlenül a vízlelőhelyhez, tudja, mely növények, gyökerek ehetők, és hogy kell megkeresni őket. Ha a világot olyan atomkataklizma érné, amely romba döntené a civilizációt, akkor én az ausztrál bennszülöttekhez szegődnék, ők ugyanis nem vesznek éhen a sivatagban. De térjünk vissza az eredeti témánkhoz. Ön azt mondja, szavaimból ítélve pompás megoldást nyújtanának a „vegyes” iskolák, ahol a fekete gyermekek megosztanák tudásukat fehér társaikkal. Hm… lehet. Csakhogy az ilyen

koncepció nagyon csekély sikerre számíthat, amíg a bennszülöttek a törvény értelmében az állam gyámoltjai. MŰTÉT – NYÚLCSONTTAL A két civilizáció határsávján, ütközőpontján élő bennszülött gyermek minduntalan mély konfliktusokkal találja magát szemben. Este, amikor hazatér a táborba, anyja veszi őt védőszárnyai alá, aki a törzs kebelében élve teljes tudatlansággal szemléli a környező világot. Olykor nem tud a legegyszerűbb konyhaeszközökkel sem bánni, az új ruhát a régi tetejébe húzatja fel. Mellesleg épp a ruházkodás képezi az egyik sarkalatos pontját a nemzedékek közti átmenetnek vagy – ha úgy kívánják – a korszakváltásnak. A gyermek az iskolában tiszta ruhát kap, de azt csakis ott hordhatja. Még komolyabb konfliktusok támadnak a törzs öregeivel. A hagyomány úgy parancsolja, hogy őket minden tudás és bölcsesség forrásának kell tekinteni. Többségük azonban írástudatlan, és az iskolában tanított új mágiával szemben bizalmatlan. Viszont ők ismerik a törzs titkait. S ha úgy vélik, hogy a következő nemzedék méltatlan e titkos tudás megismerésére, akkor magukkal viszik a sírba. A tudattal, hogy az ember saját törzsén kívülre is kerülhet, még azok a fiatal fiúk is nehezen tudnak megbirkózni, akik pedig szomjúhoznak a törzsi vadászterületen túl lévő külvilág ismereteire. Lelkük mélyén esetleg meg is vethetik a törzsi öregeket, mégse mernek elszakadni a hagyománytól. Főleg akkor erősödik fel ez az érzés, amikor közeledik a fiúk beavatási időszaka. Az ezzel kapcsolatos szertartások nem minden törzsnél egyformák. Rendszerint az ifjú testén hajtanak végre bizonyos műveleteket, például kiverik egy fogát, körülmetélik, vagy mély sebhelyeket ejtenek a testén.

Antosiewicz úr, aki Alice Springsben él, szoros kapcsolatot tart a környékbeli törzsekkel; ő mesélte nekem, hogy olyan rituális műtéteket, amelyek nem egy, modern eszközökkel operáló sebészt próbára tennének, a bennszülöttek minden fertőtlenítés, érzéstelenítés, kötés nélkül s kés helyett nyúlcsonttal hajtanak végre. Például a delikvens hímtagja tövébe mély nyílást vájnak, hogy azon ömöljön ki közösüléskor a sperma. E fájdalmas műtét, melyen a férfi 25. életéve betöltésekor esik át, a születésszabályozás bizonyos formája. Antosiewicz a vasútnál dolgozik, és azt is elmondta, hogy a náluk alkalmazott, fiatal bennszülöttek viszonylag gyorsan megtanulnak angolul, és elsajátítják a munka technikáját. Úgy tetszhet, hogy asszimilálódásuk elkerülhetetlen, hogy a törzsi szertartások nem hatnak többé rájuk. És mégis: egy éjjel se szó, se beszéd, nyomtalanul eltűnnek, és még csak azt sem lehet megállapítani, hogy saját jószántukból távoztak-e vagy vitték őket. Visszavette őket a törzs. Elérkezett a Nagy Titok megismerésének ideje, és az ifjú faképnél hagyja a fehér ember vasútját. hogy visszatérjen a sivatagot átszelő, számunkra láthatatlan ösvényekre. A beavatás rendszerint hatalmat is jelent az ifjú lelke fölött az iskola rovására. A törzsi öregek diadalmaskodnak: néha egyetlen éj titkos ceremóniája keresztülhúzza sok év tanítását. Másrészről viszont úgy tűnik nekem, hogy a jelenlegi oktatási rendszer legnagyobb gyengéje az, hogy a bennszülött gyermekekre tanulmányaik elvégzése után teljesen bizonytalan sors vár. A munkaerőhiánytól szenvedő Ausztráliában csak maroknyi sötét bőrű fiú talál állandó foglalkozást. S egyesek, külön-külön, itt meg ott. Hát a többi? Rendszerint épp, amikor a törzs kezd nyomást gyakorolni a fiúra, amikor az érzelmi mozzanatok működni

kezdenek, akkor derül ki, hogy a fehér ember világa nem sokat tud nyújtani a fekete bőrszínnel megáldott fiatal embernek. AGYAGBA GYÚRT PUBLICISZTIKA Szaporodnak az események, melyek a közvélemény figyelmét a bennszülöttek balsorsára terelik. Múlófélben az érzéketlenség, egyre több ausztrál kel aktívan a nagy föld régi gazdáinak védelmére. Gyűléseken mind több ilyen szellemű hozzászólás hangzik el, s van, aki tollat ragad, hogy harcoljon a meggyőződéséért. William Ricketts, aki hosszú éveket töltött Közép-Ausztráliában fekete bőrű barátai közt, sajátos utat választott az igazság hirdetésére. Szobrászvésővel művel publicisztikát, agyagba gyúrja gondolatait. Elutaztam a Victoria állambeli Caulfieldbe, hogy meglátogassam. Elkísért Eliasz Tauber lengyel keramikus mérnök is, aki kidolgozta az ausztrál szobrász műveinek műszaki dokumentációját, s megtanította, milyen módszerrel tartósíthatja szobrait; saját telkén kiállított műveit ugyanis porrá zúzták a helybeli huligánok. A sok szobor, melyek közt most sétálunk, mind vadonatúj. A júliusi ausztrál tél nedvessége és hidege burkolja őket, de arról a népről mesélnek az utókornak, amely Ausztrália forró szívében élt és szenvedett. William Ricketts barátságosan fogad bennünket. A hivatástudat, sőt elhivatottságának tudata, teljesen betölti. Archaizmussal és jelképekkel zsúfolt nyelven fejti ki nekünk nézeteit. Beszél az idők kezdetéről, illetve a feketék hiedelmeiben szereplő örökkévalóságról. Kommentárokat fűz a fekete bőrű férfiakat, nőket és gyerekeket ábrázoló szobraihoz. Itt-ott saját alakja is felbukkan köztük. Ez az

angolszász bevándorlóivadék ugyanis ahhoz a törzshöz tartozónak vallja magát, melynek kebelében annyi évig élt. Haragra gerjed, amikor egy leégett fatörzset, a bozóttűz szimbólumát mutatja, s arról beszél, hogyan kergették el saját területükről a bennszülötteket, hogy ott rakétakilövőt építhessenek. A vésővel megmintázott gondolatot egészítik ki szavai, amikor így szól: „A fehér ausztrálok akkor követték el a legnagyobb bűnt, amikor felgyújtották az erdőket és kiirtották a bennük élő állatokat.” EGY TEA – 800 DOLLÁRÉRT Tizenhét „jó házból való” ausztrál leányzó Londonba utazott, hogy ott bekerüljön a legjobb társaságba. E sznob kirándulás szervezői azt ígérték, hogy a „jutányos” árért – fejenként kb. 4000 dollárért – a lányok meghívást kapnak arisztokrata családokhoz, továbbá előkelő bálokra járhatnak, címekkel és rangokkal rendelkező, érdekes fiatalemberek kíséretében. Ausztrália a sajtó kiküldött munkatársán keresztül figyelemmel kísérte a fejleményeket és – nevetőgörcsöt kapott. A déli földtekén elterülő ország ugyanis nem kedveli azokat, akik fenn hordják az orrukat. Köztudomású, hogy Nagy-Britanniában az ősi, hercegi családok kastélyait bárki megtekintheti. Nemegyszer maga a gazda, a hercegi család sarja kalauzolja a vendégeket 1 fontért, a hercegnő pedig bárkit hajlandó meghívni teára. Amerikai turisták néha 150 dollárért weekendet vásárolnak maguknak olyanok közt, akiknek ereiben „kék vér” folyik. No és kiderült, hogy ezek az Ausztráliából importált buta libácskák címeres társaságra vágyva mindezt végigélték, azzal a csekély különbséggel, hogy a hercegnőnél megivott tea fejecskénként 800 dollárba

került, ami nincs arányban sem a tea, sem a cukor, sem az arisztokraták piaci árával. Ha e kedves leányzók történetesen otthon maradnak, és a heraldika tanulmányozása helyett beiratkoztak volna az egyetemre, hát az elsajátított tudásporció mellett még ki is tombolhatták volna magukat a diákmulatságokon. Az egyetemi hallgatók minden évben megrendezik a maguk nagy, hagyományos őrjöngését, azt minden alkalommal tiltakozóhullám fogadja, hogy a következő évben elölről kezdődjön az egész. Néha valóban előfordulnak durvább kicsapongások is, mint például Sydneyben a kikötői sétahajó belső berendezésének szétrombolása. Máskor versenyző csoportok alakulnak, és pontokat lehet szerezni, ha „különféle tárgyakat” hoznak az egyetemi épületbe. Épp ott-tartózkodásom alatt az egyik ilyen csoport tíz pontot kapott egy élő krokodilért – az állatkertből szöktették meg és száz pontot ugyanennek az állatkertnek az igazgatójáért, a világhírű tudósért, akit elraboltak és bástyájukban több órán át fogva tartottak. Kennedy úr, a rádió hírmagyarázója, aki reggel még felelőtlen kölyköknek nevezte a diákokat, délután már „ült” – mint 50 fontért kiváltható zálog. Egy másik újságírót – egy sydneyi lap kultúrrovatának a szerkesztőjét – száz pontra taksáltak, plusz tíz pont jutalmat ráígérve, ha meztelenül hozzák az egyetemre! Ő azonban nem került horogra. Éppúgy, mint R. G. Menzies miniszterelnök sem (ezer pont!); a fáma szerint azért utazott épp a diákünnep idején az USA-ba, hogy elkerülje a hajtóvadászatot. Persze, a hír valószínűleg túloz. Sandra Nelson viszont – aki a strandon demonstrálta a topless fürdőruhákat, s ezért összeütközésbe került a rendőrséggel – szó nélkül hagyta

magát elfogni. Érdekes, hogy őt csak háromszázzal pontozták kevesebbre, mint a miniszterelnököt… Néha azonban ezeknek az emberrabló mulatságoknak, melyeknél természetesen az „áldozat” nem tanúsít túlzott ellenállást, merőben más súlya és színezete van. Vége a tréfának, és kezdődik a politika. A KIS NANCY ESETE Az 1965-ös év egy augusztusi estéjén Sydneyben a Kingsford Smith nemzetközi repülőtér nem mindennapi esemény színtere lett. A Fidzsi-szigetekre induló nagy, lökhajtásos utasszállító már útra készen állt, amikor a légi kikötő épülete elé nagyméretű limuzin gördült. Sötét bőrű nő szállt ki belőle egy kislánnyal, néhány vállas férfi kíséretében, akikről minden, csak kicsit is gyakorlottabb ausztrál számára szinte lerítt, hogy a rendőrség ügynökei. Aztán az utasokat búcsúztató vagy üdvözlő hozzátartozók, barátok tömegéből egyszerre csak, teljesen váratlanul, kivált egy kb. száz fiatalból álló csoport. Mint később kiderült, a sydneyi egyetem diákjai. S még mielőtt megakadályozhatták volna őket, az autóhoz rohantak, vezetőjük karjába kapta az említett kislányt, és a kijárat felé rohant vele. Ott előre beindított motorral várta már egy autó, s amint a fiatalember a színes bőrű gyermekkel beugrott, már adta is rá a gázt, és elszáguldott. A rendőrség riasztotta a Mascot kerületben cirkáló járőröket, hogy azonnal vegyék üldözőbe. A repülőtérre is segédcsapatok érkeztek, mert a diákok transzparensekkel tüntettek: „Nancy bűne a színes bőr”, meg „Nancy maradjon – Oppermant telepítsék ki!” A forrongás eltartott egy ideig, a repülőgép pedig – a menetrendnek megfelelően – pontban 19.00-kor megindult a kifutópályán, és elrepült

a Fidzsi-szigetek néven ismert háromszáz sziget irányában. Ám a rendőrség kísérte utasok nem voltak a fedélzetén… A különös eset bizonyos magyarázatra szorul, hőseit pedig be kell mutatnunk a kedves olvasónak. Tehát: a fehér ember országában vagyunk. Canberrában a föderális kormány bevándorlási ügyekkel megbízott minisztere Hubert Opperman úr; mellesleg maga is egy német bevándorló fia. Opperman úgy véli, alkalmazkodnia kell a törvényekhez, s ebben kétségtelenül igaza van. Különben is, az alaposság úgy kívánja, hogy őt is meghallgassuk ebben az ügyben. A miniszter úr szerint minden világos, hiszen Nancy sötét. (A szójáték a mienk.) Fidzsi brit koronagyarmaton annyi hindu él, hogy már szavazattöbbséget szereztek a helyi lakossággal szemben. És lám, Nancy, a hatéves hindu kislány, szigethazájából szüleivel együtt Sydneybe érkezett. Az egész család csak ideiglenes vízumot kapott, letelepedésről szó sem volt – tájékoztat Opperman úr. Ugyanis Nancy nővére annak idején egy ausztrálhoz ment férjhez, aki állandó sydneyi lakos, a hatóságok tehát a család érkezését látogatásként kezelték. Amikor a családfő ügyködni kezdett a letelepedés körül, nem sokat teketóriáztak, hanem hajóra rakták őket, és visszazsuppolták Fidzsire. Nancy nem utazhatott velük, mert súlyos beteg volt. Ausztráliában maradt, és nővére mindent elkövetett, hogy végleg nála maradhasson. Megpróbálta örökbe fogadni, ami által a kislány automatikusan elnyerte volna az ausztrál állampolgárságot, de a bíróság résen állt, és elutasította a keresetet. A miniszter felszólította a rendőrséget, hogy az igazságszolgáltatás nevében azonnali hatállyal telepítse ki a hindu gyermeket.

Ekkor lépett akcióba Charles Perkins, diáktársaival egyetemben. Ő rabolta és rejtette el a kislányt. Természetesen tudta, hogy a rendőrség rövidesen megtalálja, és végeredményben mégis kitelepíti a gyermeket, akinek számára ^gyakorlatilag ez a még néhány, itt töltött nap semmit se számít. Ám amikor ez bekövetkezett, és pár nap múlva egy másik gép valóban Fidzsire szállította a hindu kislányt, az akciónak mégis megvolt a maga utózöngéje: egész Ausztrália sajnálta a gyermeket, és fölmerült a kétely, vajon igazságos-e az a törvény, amely az egész kontinenst a fehér ember kizárólagos használatára tartja fenn. Így az egyetemisták alighanem elérték a céljukat. Charles Perkins kétségtelenül olyan ember, akire fel kell figyelni, s aki nyilván még hallat majd magáról. Az ausztrál előírások értelmében félvérnek számít, ám ő maga bennszülöttnek vallja magát. Harminc év körül jár, jóképű, magas férfi, egy közép-ausztráliai törzs szülötte. Anyai nagyanyját az ausztrál rendőrség agyonlőtte, mivel dárdát dobott a benyomuló fehér tenyésztők csordáira: ez akkoriban a bennszülöttek kétségbeesett tiltakozásának sajátos formája volt. Perkins, mint profi labdarúgó összeszedett némi pénzt. Most Sydneyben az egyetemen antropológiát tanul. Eszméi számára megnyerte egy csomó diáktársát; ezeknek bőre, az övével ellentétben, teljesen fehér. Tehát mások számára akarnak igazságot, hiszen a diszkrimináló előírások őket nem érintik. Tevékenységükkel sikerült felkelteniük a társadalom érdeklődését. KÉT NAPIG TARTÓ FEHÉRSÉG Egy településen a mozitulajdonos nem tartotta meg az előadást, mert Perkins a fehér nézők számára fenntartott helyre ült. Azt mondta,

akinek ereiben bennszülött vér csörgedez, az csak a „szurtosok” („darkies”) közé ülhet, mert ez a népség – ahogy a mozitulajdonos kifejezte magát – „büdös, részeges és primitív”. Egy másik településen egész tömeg támadt az egyetemistákra, akik egy kis bennszülött gyerekcsapatot akartak az uszodába kísérni. Kőrútjuk végén Perkins közölte, hogy egész idő alatt statisztikai felmérést végzett, s ennek alapján megállapíthatja, hogy a bennszülött lakosságnak legalább a fele semmiféle nyilvántartásban nem szerepel. Amikor Kimberley tájait jártam vagy a Nagyhomoksivatag fölött átrepültem, váltig azon tűnődtem, hogy az ott látott fekete bőrű nomád csoportokról tudnak-e vajon Canberrában, vagy igaz Perkins megállapítása, és kimaradtak mindennemű statisztikai táblázatból. S hány olyan törzs létezik még ausztrál földön, mely a lökhajtásos repülőgépek korában sohase látott még fehér embert! 1964-ben egy expedíció, a melbourne-i egyetemen dolgozó Donald Thomson vezetésével, a modern várostól, Alice Springstől alig 500 mérföldnyire kőkorszaki szinten élő törzsre bukkant. Csupán a véletlennek köszönhető, hogy Thomson megpillantotta a mély vízmosás aljából égbe szökő füstoszlopot. Így bukkant rá a Labbi-Labbira, vagyis a bindiba törzs tanyájára. Mivel ő volt az első fehér ember, akit a színes bőrűek életükben láttak, kölcsönösnek volt mondható a felfedező és a felfedezettek érdeklődése egymás iránt. A törzs barátságosan fogadta a tudóst, aki feljegyezte, hogy a teljesen meztelen férfiak és nők „semmi félelmet nem tanúsítottak, kiegyensúlyozottak és boldogok, együtt dolgoznak, vidáman, civakodás, veszekedés nélkül”. A bindiba törzs kőszerszámokat használ, melyeket

hihetetlenül erős fogazatukkal munkálnak meg! „Lapocskákat harapnak le a kőről, s úgy köpdösik ki, mintha hó hullna a homokra…” Kengurut vagy emut ritkán sikerül elejteniük, jobbára magvakkal és kisebb madarakkal (pl. hullámos papagájjal) táplálkoznak. Nyelvük eltér a többi ismert törzs nyelvétől. A családok önálló kis csoportokba tömörülnek, állandó telephelyük nincs, vadászszerszámaikat mindig magukkal viszik. Ez a találkozás a derűs kőkorszakiakkal némiképp megingatja azt a teóriát, mely szerint Ausztrália régi lakosainak élete a fehér ember érkezése előtt csupa kínszenvedés és gyötrelem volt. Primitív boldogságukat kénytelenek voltak a másodrendű állampolgár életére cserélni. Itt van például Ted Penny esete: ő ugyanis mindössze két napig lehetett fehér ember. Nyugat-Ausztrália államban a helyi előírások szerint bennszülöttnek számít, ám Sydneyben (Új-DélWales állam törvényei szerint) – ahol két napot töltött – fehérnek, mivel ereiben csak egynegyed rész bennszülött vér csörgedez. Ez az egész „fajszámtan” fájdalmas és igaztalan. KŐKORSZAKI AERODINAMIKA És ne ismételjék, kérem, a mozitulajdonos szavait, hogy a bennszülöttek együgyűek! Csak a saját szemünknek hihetünk. Márpedig én Darwinban a modern technika megértésének olyan tanújelét tapasztaltam, amely minden képzeletet felülmúl. Mutattak nekem többek közt egy fából készült motorcsónakcsavart. Egy malak törzsbeli vadász, bizonyos darwini cég megbízásából, krokodilvadászatra indult. A motorcsónak csavarja útközben a vízbe esett, hát a vadász fából faragott helyette másikat.

Szerszáma egy kis balta, egy henteskés meg egy darabka tűzön hevített drót volt. Minta, amiről másolhatta volna, sehol; ennek ellenére pusztán emlékezetből tökéletesen reprodukálta az elveszett alkatrészt. Be is szerelte a megfelelő helyre, majd zavartalanul folytatta csaknem 100 kilométeres visszaútját a sekély csermelyeken és ingoványokon át. Egy kiváló repülőgép-konstruktőr pedig azt mondta nekem, hogy az aerodinamika egyik legnagyobb csodája a bumeráng. Vegyük kézbe ezt az eszközt. Természetesen nem arra a játékszerre gondolok, amit ilyen címszó alatt Sydneyben vagy Japánban gyártanak, hanem a valódira, amelyet a primitív ausztrál törzsek még ma is használnak. A szárnyak formája és helyzete némileg a lökhajtásos gépet idézi, de a bumeráng egyik szára kicsit hosszabb, mint a másik, noha súlyra mind a kettő egyforma. Egyik fele lapos, másik legömbölyített. E csodaszerszám dobásának többféle stílusa, röptének sokféle változata van. Megfelelőképp elhajítva 30-40 métert repül embermagasságban, majd hirtelen följebb emelkedik, kört ír le a levegőben, és visszatér gazdájához. A dobás helye fölé érkezve hirtelen alább zuhan, forgása lelassul, majd a földre hull, néha mélyen belefúródik. A vadászbumeráng súlyosabb és laposabb, de nem tér vissza, hiszen más a rendeltetése. Egyetlen ilyen lövedék földhöz szögezhet három kengurut is. Az örvénylő halál űzőbe veszi a tarka papagájrajt, és mindig eltalál közülük néhányat, amelyek aztán saját tollúk zuhatagában földre hullanak. De a bumeráng a vízfelszín alatt úszkáló halat is képes eltalálni. A bennszülöttek néha háncshálót feszítenek ki a vízben, majd sólyomrikoltást hallatva belevágják bumerángjaikat a repülő vadkacsák csapatába. A riadt madarak a vízre ereszkednek ijedtükben, ott

azonban már várja és foglyul ejti őket a háló. A harci bumeráng még nehezebb, szétzúzza a koponyát, eltöri a lábat. Más a konstrukciója és más a súlyelhelyezése. És mindezt az ún. „vademberek” alkották. Egy sydneyi nyomdász, Frank Donellan úr saját kedvtelésére bumerángokat kezdett gyártani – műanyagból. Hogy mit meg nem él az ember! Megszállottja lett a gondolatnak, hogy a bumerángvetést, mint új sportágat, be kell vezetni. Ez ügyben iskoláról iskolára utazik, hogy megfertőzze eszméjével az ifjúságot. Egy helyütt az igazgató felettébb hűvösen fogadta. Donellan úr csöppet sem zavartatta magát, s mindenesetre otthagyott néhány saját gyártmányú bumerángot „csalétekként”. Pár nap múlva, amikor visszatért, látta, hogy be van törve az iskola egyik ablaka. Mint kiderült, maga az igazgató törte be, frissen szerzett bumerángjával. SZEGÉNY SELLY… 1965-ben, amikor Ausztráliát ismét katasztrofális aszály sújtotta, az embereknek eszébe jutott a két híres, moorawaris törzsbeli esőidéző, akik 1956-ban „varázslataikkal” megindították az emlékezetes vízözönt. A vajákosok tehát megérkeztek Weilmoringle-be, ami egy kicsi kis település a Culgoa folyó partján, Bourke-tól 160, a queenslandi államhatártól pedig 32 kilométernyire. Alig néhány ház, nyersgyapjúraktár, posta, iskola és benzinkút. Félezer ember figyelte áhítatosan a tűzrakás körül járt rituális táncot. A vajákosok öltözéke emutollból készült, és saját vérükkel tapasztották fekete testükhöz. Bumerángjukkal hadonásztak, varázsigéket mormoltak, melyeknek sem szövegét, sem jelentését egyetlen fehér ember sem érti. Aztán fáradtan leguggoltak a földre, mely hónapok óta nem kapott esőt, zihálva levegő után

kapkodtak a porfellegben, majd egyikük kijelentette, hogy most el kell utaznia, mert az eső legkésőbb két hét múlva feltétlenül leszakad, márpedig ő – lévén szó irgalmatlan nagy zuhéról – nem tud úszni. Az iritja törzsbeli Garmali, aki Arnhem-földön élt, oly híres táncművész volt, hogy tudományát még a királynőnek is be kellett mutatnia, amikor az, ausztráliai körútja során, Darwinba érkezett. Tiszta szerencse, hogy Garmalinak nem támadt kedve eltáncolni a halálidéző trigon-, vagyis rájatáncot, amely nevét az ausztrál vizek ilyen nevű haláról kapta. Ez pánikot keltett volna, fejvesztve menekült volna mindenki. Ezen a tájon ugyanis köztudomású, hogy ha egy iritja törzsbeli harcos eljárja az ún. trigon-táncot, ezzel azt jelzi, hogy ölni fog. Egy nyári napon, 1965-ben, a darwini törvényszék tömör beszámolót hallhatott arról, hogy mi történt, amikor a fent említett táncos szabályszerűen betartotta az előírt rítust. Jelentéktelen dologgal kezdődött: összeveszett a djapu törzsbeli Diembalibuval; még verekedésre is sor került, de nem lett véres következménye. Éjjel azonban Diembalibu öccse, Wirrilma arra ébredt, hogy valaki hangos szóval uszítja az iritja törzset a djapuk kiirtására. A két törzs évek óta ellenségeskedett egymással. Wirrilma hát óvatosan kilesett, és látta, hogy Garmali saját törzsének férfiai előtt a rájatáncot járja! Diembalibu ekkor dárdát hajított a táncoló ellenségre. A seb nem volt súlyos, valaki kihúzta a dárdát és Garmali kezébe adta, aki nyomban visszadobta, s az Diembalibu mellébe fúródott. És Wirrilma rémülten látta, hogy bátyjának gyilkosa újból táncba kezd, gyorsan odarohant hát, és késével ledöfte a baljós táncost. Garmali összeesett és vége volt.

A tragédia hőseinek személyi adataiban azt olvashatjuk, hogy Wirrilma vízvezeték-szerelő, megölt bátyja pedig segédtanító volt. Amikor a bíróság tárgyalta az ügyet, épp elhúzott a település fölött, egetverő dörgés közepette – a darwini élet szokványos kísérő dallama ez – egy hatalmas, távolsági utasszállító lökhajtásos gép… 1953-ban Alice Springsben az esküdtszék bűnösnek találta Mulparingát, a pirtjinjarra nevű nomád törzs tagját, a saját törzsbeli Selly meggyilkolásában. A tabu megszegéséről volt szó. Egy öregember ugyanis, akit csak Kapitánynak hívtak, észrevette, hogy Selly a vérrel testére mázolt szent jeleket néhány nőnek megmutatta. Ez súlyos vétség volt. Az öreg később úgy magyarázta: attól félt, hogy ha ez büntetlen marad, a gonosz erők később maguk vesznek majd elégtételt. Megtanácskozta a dolgot a törzs egy másik öregjével, Tigrissel. Tigris, tekintve az ügy rendkívüli súlyát, azt javasolta, büntessék halállal a vétkest. A Kapitány csak rábólintott, s így szólt: „Szegény Selly, őszintén sajnálom.” Ezek után a két öreg megvitte a legények táborába a gyilkossági utasítást. Jellel közölték: három ujjal sorra belecsaptak a jelenlevők nyitott tenyerébe. A férfiaknak azonban nem fűlt a foguk a véres munkához, és „visszaadták” a parancsot, ugyanolyan jellel felelve. Csak az említett Mulparinga bizonyult hajlandónak a gyilkosság elkövetésére. „KÉTHOLDNYI” HALLGATÁS Selly nyilván tudatában volt már, hogy a törzs öregjei felfedezték a bűnt. Iparkodott mindig a település, tehát a fehér emberek közelében tartózkodni. Amikor azonban sor került a rituális törzsi táncra, Mulparinga odaugrott hozzá, s leütötte az „éneklő doronggal”. A többiek el akartak rohanni onnét, ám a gyilkos visszahívta és megeskette őket a titoktartásra.

Az ausztrál törzseknél annak, aki hivatalból öl – magyarán hóhér –, kötelessége megbüntetni tabuszegő testvéreit. Tehát azt, aki például szent fán ülő madarat dob meg bumerángjával, vagy ugyané fának lehántja a kérgét, bizonyos tiltott területeken vadászik, vagy meghatározott körülmények közt egynémely ételt elfogyaszt. A hóhér titokban teljesíti feladatát, s így védve van az elítélt családjának vérbosszújától. De vajon csakugyan? Az ítéletet nem egy esetben varázslattal hajtják végre, például megdobják elátkozott csonttal, amitől rövid idő alatt elmegy az életkedve, és meghal. Máskor, mint a fent leírt eseteknél is, közvetlen módon történik a végrehajtás. De így vagy úgy, a „hivatalos hóhér” többnyire igen hamar lelepleződik. A bennszülöttek szentül hiszik, hogy a meggyilkolt szelleme éjjel maga teszi saját sírjára a bűnjelet. Így, ha a „hóhér” totemje, teszem azt, a kenguru, akkor egy marék kenguruszőr hever a síron, vagy földjében ott található az állat lábnyoma. Az ilyesfajta jelek hasznos útmutatásul szolgálnak a bosszúállóknak, s ezzel működni kezd a megtorlás gépezete. Az ügybe néha a rendőrség is beleavatkozik, ám a nyomozás korántsem egyszerű. Amikor gyilkosság történt az Aligator-folyónál, a nyomozótiszt képtelen volt megtörni egy asszony hallgatását, akire, miután megözvegyült, kéthónapi – „kétholdnyi” – hallgatási tilalom nehezedett. A varázslóhoz fordultak segítségért. Ez leküldte az asszonyt a közeli mocsárhoz, s egy gyíkot hozatott vele. Az asszony meghozta, átnyújtotta, majd kezét a varázsló szájára tette, az fogát a kézbe vájta, az asszony felsikoltott fájdalmában – s ezzel fel is volt oldva a tilalom alól, megtehette vallomását. Valamely ember cselekvését csak úgy foghatjuk fel, ha megismerjük életének realitásait. A fentebb ábrázolt s

korunkban játszódó események megértésének kulcsa a fekete bőrű ausztrálok bonyolult hiedelemvilágában rejlik. ÁLMOK IDEJÉN Ezek az emberek a „tegnap” szóval határozzák meg mindazt, ami a múltban történt, vagyis múlt időben. Ám ha azt akarják mondani: nagyon régen, akkor az „álmok idejéről” beszélnek. Nem szeretnék itt tudományos fejtegetésekbe bocsátkozni, mellesleg a tudósok különféleképp magyarázzák a bennszülöttek életének némely jelenségeit. Vannak bizonyos eltérések a hatalmas földrészen szétszórva élő egyes törzsek szokásaiban is. De aligha tévedek, ha azt mondom, hogy számukra az álom nem más, mint az érintkezés bizonyos formája a természetfölötti erőkbe vetett hit kellékeivel. Hitük szerint ezek az erők a sziklákban, tavakban, fákban rejteznek, elvarázsolva. A rituális tánc nemcsak az álmok idejéről számol be a törzsnek, hanem a legújabb időket is felölelő, eleven krónikával szolgál. A Darwin környékén élő törzsek így eltáncolják a teknősbékavadászatot, a kenguru nyomon követését, kifejezik haragjukat, vagy – mint említettem – egy jövendő gyilkosságot vetítenek előre. Ugyanakkor e mimikus elbeszéléseket, amelyeknek ősmintája a feledés homályába vész, kiegészítik „legújabb kiadású”, friss híranyaggal is. Így elevenedik meg táncukban a japán bombázók berepülése Darwin fölé, s idéződnek fel a tengermélybe süllyesztett hajók, bombáktól elpusztuló emberek, tengerbe zuhanó repülőgépek. Vagy a tragikus, hitelesen megtörtént kaland, amikor két bennszülött megérintette az alacsony feszültségű vezetéket (egy bomba szele sodorta le az oszlopról a földre), és áramütést szenvedett. Görcsös rángatódzásuk továbbszáll a

következő nemzedékekre – már amennyiben fennmaradnak a törzsi hagyományok. Éppígy hiteles élményből fakad az a tánc is, amelyben Mosic, a híres-neves táncos saját emlékét mesélte el. Magáról az eseményről, amely az ausztrál valóság kuriózumai közé tartozhat, mint szemtanú, bizonyos Jack Murray számolt be a riporternek. Murray a háború alatt egy bennszülött település főnöke volt. A telep a japán berepülésektől teljesen elgyötört Darwinnal szemközt, az öböl túlfelén feküdt. Murray őrjáratokat vezetett a légi harcokban lelőtt szövetséges pilóták megmentésére. Egy napon – 1942-t írunk – értesítették, hogy körzetében, állomáshelyétől 32 kilométerrel délnyugatra ejtőernyős ugrást hajtott végre egy amerikai pilóta. Murray csónakba ült, és két bennszülött – Mosic és Willy-Woodie – kíséretében a jelzett irányba fordult. De mint kiderült, tévedés csúszott a dologba, rossz helyre irányították. Odaértek. Kis folyócska torkolata, amilyen százával ömlik errefelé a tengerbe. És ekkor történt, hogy a vargatij törzsbeli Mosic, a táncos és harcos, szétnézett és így szólt: „Milyen különös, Jack; múlt éjjel álmomban épp ezt a kis folyót láttam. Meg magamat is, ahogy megyek rajta csónakkal felfelé.” Pontos adatok híján Murray nem tudta, hol is kezdje keresni az eltűntet. Indultak hát a folyón felfelé. A sziklás partok közt a kétütemű motor siketítőn dübörgött. Már 1 mérföldre voltak a tengertől, mikor Willy-Woodie – pedig nála jobb kormányost keresve sem lehetett találni! – hirtelen elfordította a kormányt, a csónak elkanyarodott, és egyenest neki a sziklának. Később képtelen volt megmagyarázni, miért csinálta ezt a manővert, amely még egy tágas öbölben is veszéllyel jár. Murray a kormányhoz

ugrott, de az irányt már nem tudta korrigálni, csak lekapcsolta a motort, s így elkerülték a katasztrófát. Csend lett. És a csendben egyszerre halk segélykiáltásokat hallottak. A két bennszülött megrémült a hangtól e néptelen vidéken. Csak kísértet lehet! De azért kimentek a partra, ahol tisztán kivehető krokodillábnyomokra bukkantak. Elindultak a hang felé, bár a kiáltozót nem látták. „Ide, ide, az ég szerelmére, itt vagyok fenn a fán!” Az amerikai pilóta volt. Mezítláb, sisak nélkül, s a moszkitók félholtra csípték. Ereje a végét járta, oly gyenge volt, hogy úgy kellett leemelni a fáról. Mint kiderült, Johnston a neve, egy krokodil elől menekülve kapaszkodott a fára – ekkor vesztette el a cipőjét, amelyben térképe lapult –, aludni azonban nem mert, hatodik napja éhezik. Bizonyságul megmutatta pisztolymarkolatján az öt rovátkát. Hatodik már nem is lett volna: este végezni akart magával. Úgy érezte, nem bírna ki még egy ilyen éjszakát, ahogy hallja, miként dörzsölődnek a fához, amelyen kuporog, a hatalmas hüllőtestek. Már csak néhány órája volt hátra az életből, amikor Murray és társai szerencsére meghallották lövéseit. – Ember! – válaszolta Murray. – Mi nem hallottunk semmiféle lövést, hisz a motorzúgás minden zajt elnyomott! Nem hallották. De hát akkor miért siklott be a csónak épp abba a folyócskába? Örök rejtély… ADÁSVÉTELI SZERZŐDÉS Hát ilyen különös dolgai vannak ama népnek, amely oly kitűnően tudott alkalmazkodni a nagy föld életkörülményeihez, de annál kevésbé a fehér telepesek csaknem 200 évig tartó elnyomásához. Ennyi idővel ezelőtt keletkezett ugyanis az elmés mondás: „If you are white you're right, if you're black

get back”, vagyis: „Ha fehér vagy, igazad van, ha fekete, hordd el magad.” Az állattenyésztés vagy földművelés céljára elfoglalt területekről többnyire minden törvényes aktus nélkül kergették el a fekete törzseket. Nemrég ugyan találtak egy régi szerződést arról, hogy a törzsfőnök egy tucat baltát, egy tucat piros inget, 20 pokrócot, 30 kést, 10 tükröt, 12 ollót, 50 zsebkendőt, 4 flanellzubbonyt, 4 vég szövetet és 50 font lisztet kap cserébe egy bizonyos földterületért. A területen, amelyről a bennszülöttek lemondtak e „kincsek” fejében, olyan városok állnak ma, mint Melbourne és Geelong, a föld összértékét pedig kb. egymilliárd dollárra becsülik. Az ismert író, Xavier Herbert újságcikkben mesél egy ismerőséről, aki a Queensland állam területén élő törzsek egyikéből származik. Ennek a Charlie nevü bennszülöttnek a nagyapját még az aranyláz idején azért akasztották fel, mert megölt és megevett egy kínait. Charlie most harminc körül jár, elitta az eszét is, segélyekért kilincsel, meg a feleségét árulja. Fiúkorában a missziós iskolába járt, de Herbert véleménye szerint itt is éppolyan körülmények uralkodtak, mint akár a rezervátumokban, akár más gyűjtőhelyeken, amelyeket fehérek szerveznek feketéknek. Ugyanaz az apátia, ugyanaz a mocsár, talán csak annyi különbséggel, hogy mindehhez társulnak még a misszionáriusok látványos áltatásai. Charlie így vallott: „Én tudom, mi hiányzik nekünk, feketéknek. Elvesztettük, amire a legnagyobb szükségünk lenne: az életstílusunkat.” A térítgetés két évszázada sikeresen felborította, aláásta a törzsi szisztémát, de vajon mit adott a helyébe? A két felfogás, két világ szembesülése gyakran torkollott tragédiába vagy – jobb esetben – félreértésbe. A tévedések vígjátékát nemcsak az ausztrál színpadon adták elő. Egy

példa rá. A hawaii nyelvben az a szó, hogy „paráználkodás”, nem létezik. A misszionáriusok úgy vélték, legjobb lesz valahogy körülírni a fogalmat, s erre legalkalmasabbnak az „ártalmas alvás” meghatározást találták. A hatodik parancsolat tehát imígy hangzott: „ne aludj ártalmasan” – amin joggal álmélkodtak nemcsak a feketék, de a fehérek is… A misszionáriusok vagy úttörők meggyőződésének és önfeláldozásának teljes tiszteletben tartása mellett is nehéz lenne nem felidézni Diderot profetikus szavait. A filozófus, miután elolvasta L. A. Bougainville idillikus beszámolóját csendes-óceáni utazásáról, megjósolta az ottani szigetek gyarmatosításának általános alapelvét: „S ímé, megjelennek ott egy napon, egyik kezükben kereszt, a másikban tőr, hogy elvágják nyakatokat, vagy szokásaik és nézeteik elfogadására kényszerítsenek benneteket. S amint behódoltok – uralmuk alatt csaknem oly boldogtalanok lesztek, amilyenek ők maguk.”

Jobb, mint a kutya A kununurrai rendőr Kimberleyben, az Ord völgyében, akkora területen felvigyáz, amekkora jó néhány megye együttvéve – a mi fogalmaink szerint. De nincs sok dolga. Néha túlságosan felöntenek a garatra az ivó törzsvendégei, füstölni kezd a fejük a széles karimájú kalap alatt, és egymásnak ugranak. A rendőrt hívni sem kell, úgyis ott van. Csakhogy az ő körzetéhez tartozik a ciheres is meg a sivatag, amely közvetlenül a település, a civilizáció eme kis szigete mögött húzódik végtelen messziségbe. Ott pedig olyan törzsek élnek, amelyek több évezredes múltra tekinthetnek vissza, s amelyekről mindmáig nem valami sokat tudunk. Mégsem csodálkozik senki azon, hogy ilyen irdatlan területekre csupán egy szál, magányos rendőr jut. Elboldogul az, hiszen segítenek neki a fekete nyomkeresők – mondják a kununurraiak. És ez aztán mindent megmagyaráz. EGYETLEN HOMOKSZEMCSE Az ausztrál rendőrség már másfél évszázaddal ezelőtt is hasznosította a bennszülött nép teljesen elképesztő nyomkövetési képességét. A feketék pedig nyomoztak, hogy ennivalóhoz jussanak. És nemzedékről nemzedékre öröklődik a fenomenális érzék, amelynek révén úgy olvasnak a köves talajon elsurranó kígyó vagy gyík után maradó nyomokban, oly könnyedén, mint mi az idő által kissé elmosódott írásokban. Lovuk sose volt, saját lábukon űzték a vadat. Így szereztek hihetetlen kitartást és sebességet a menetelésben. Volt eset rá, hogy a fekete vadász nyújtott ügetéssel egy nap alatt több mint 150 kilométert tett meg,

másvalaki nem egész egy hét alatt csaknem 600 kilométert, ez idő alatt csupán annyi ételt és italt fogyasztva, amennyi a fehér ember egynapi szükségletét fedezné. S ez annál is érdekesebb, mivel épp a bennszülöttek teljesen valószínűtlen mennyiségű ételt képesek bekebelezni. Edward John Eyre expedíciója 1841-ben ment Adelaide-ből Albanybe. Eyre feljegyzéseiben tárgyilagos beszámolót kapunk Wylie-ről, a fekete bőrű ausztrálról, aki a csoporthoz tartozott. Egyszer agyon kellett lőni egy lovat. Wylie éjjel nekilátott a lakomázásnak. „Vacsora és reggeli közt kb. 3 kiló csonttalan, főtt húst evett meg, de még azon panaszkodott, hogy kevés volt a vize, nem lakhatott igazán jól…” Egy darab lóhúst elrakott magának tartalékba, de pár nap múlva, amikor Eyre egy fiatal kengurut lőtt, Wylie újból hozzáfogott a táplálkozáshoz. Először kb. egykilónyi lóhúst vágott be, némi kenyérrel. Aztán következett a belsőség, a máj, majd a kenguru farka és két hátsó lába. Ehhez társult egy pingvin, amit a parton talált. Aztán jött a kenguru, majd a pingvin teljes bőre. Wylie mindezek után lefeküdt aludni; nyilván ízleteset álmodott… Mindemellett azt is meg kell említenünk, hogy ugyanez a Wylie éhadagokon is képes volt fenntartani magát, ha az expedíció csávába került. A bennszülöttek testének sajátosságai kifürkészhetetlenek: képesek meztelenül aludni a havon, vagy órákig vándorolni a sivatag homokján, pörkölő napsütésben. Kimberleyben egyetlen rendőrőrszem sem indul útnak nyomkereső nélkül. Az ilyen vadász a legvadabb vidéken is átkalauzolja. Fotografikus emlékezőtehetsége van, a madarak röpte számára értékes információt jelent, amit

aztán rávezet az agyába rajzolt térképre. Egy lapos kő évezredekig hevert a sivatagban érintetlenül; most lépésével felfordította egy arra járó ember vagy szökellő kenguru, s így láthatóvá válik a kő alsó fele, amely más színárnyalatú, hisz sohasem érte napfény. Ezt a színkülönbséget azonban nem fedezed fel se te, se én, se semmilyen fehér ember. A nyomkereső fekete ember számára viszont fontos téglácskát képez az információk villámgyorsan emelkedő épületében. Útmutatást jelent egy homokszemcse is valamely bokorlevélen, s leolvasható tartalma van a félretaposott fűszálnak. A nyomkereső számára nincs a világon két egyforma járású ember. Megmondja, hogy aki után nyomoz, pihent vagy fáradt, kövér vagy sovány, elég pontosan lefesti az alakot, akit sohase látott. Kununurrában beszéltek nekem egy vadászról, aki nomád tűzrakás nyomára bukkant. A többi között felfedezte nővére lábnyomát, pedig évek óta nem találkoztak, megindult hát a nyomon, s néhány nap múlva már örülhettek egymásnak a testvérek. Ha a ménes megriad valamitől és a pusztába vágtat, a nyomukba eredő fekete bőrű ember könnyedén különbséget tud tenni az egyes lovak patanyomai között. Egy honfitársam több ízben csatlakozott a DélAusztrália állam sivatagos területén eltűnteket kutató expedícióhoz, s így szemtanúként figyelhette meg a fekete nyomkeresők munkáját. Szerinte a nyomkereső „jobb, mint a kutya. Mert nemcsak utasítást lehet neki adni, hanem meg is mondja, mit lát. Nemcsak kiolvassa a jelekből, hogy mi történt, hanem meg is jósolja, mit fog tenni az üldözött. S mindehhez olyan emlékezőtehetsége van, hogy mellette még az elefánté is kismiska.”

„TE FELÜGYELŐ, TE VAGY NEKIK ÖLŐJE!” A fekete nyomkeresőnek soha sincs fegyvere, még akkor sem, ha fegyveres bűnözőt követ. Csak egy bilincs van nála, hogy azt az alvás közben meglepett tettes csuklójára kattintsa. Nem kerül tehát lőtávolba, csak vár, amíg az illetőt elnyomja az álom. Épp ezért az effajta üldözés néha hónapokig is eltarthat. Ez a mérkőzés üldöző és üldözött közt néha annál is ádázabb, mivel előfordul, hogy mindketten ugyanahhoz a törzshöz tartoznak, s így a terepismeretben egyformák az esélyeik. Nemrég Wyndham körzetben, Kununurrától nyugatra véres leszámolás történt a sivatagban. Egy lány, akit már csecsemőkorban odaígértek saját törzse egyik öregének, férjhez ment egy fiatalemberhez. A szörnyű sérelem vért kívánt. Az öreg visszakövetelte a leányzót, akihez, úgymond, egyezményes jussa volt. A harcban egy embert megöltek. Az eset híre eljutott Wyndhambe. A fekete törzsek kitűnő összeköttetésben állnak egymással. Kis távolságból két fakarika összekoppantásával közlik az eseményt. Olyasféle formája ez a hírközlésnek, mint a morzeábécé, csak talán annyiban más. hogy a „leadás” káprázatos sebességgel történik. A távbeszélgetések füstjelek segítségével folynak. A tűzrakás, ha nedves leveleket raknak rá, füstölni kezd, a fűből szőtt gyékénnyel pedig formálni lehet a füstoszlopot, és szabályozni a jelek sűrűségét. Olyasféle ideogramma jön létre ezen a módon, mint a kínai írásnál, vagyis egyezményes jelek tudatják a sürgöny teljes, lényegi tartalmát. Így például az egyenesen feltörő füstoszlop azt jelenti, hogy a környéken vadállatok csordája bukkant fel. Két, egymást közvetlenül követő füstfelhő hírül adja, hogy gyilkosság történt.

Nos, amikor Wyndhambe befutott egy ilyen jelzés, az őrszem azonnal felkerekedett, hogy elfogja a gyilkost. Jack Purkiss rendőr és fekete nyomkeresője öt hónapig voltak úton. Lisztet és sózott marhahúst vittek magukkal, emellé még fogtak halat, teknőst, s kengurura meg vadlibára is vadásztak. Hétszáz kilométert tettek meg összesen, míg elfogták a gyilkost és Wyndhambe kísérték. Néha olyan tragikus feladatokat is kapnak, mint például amikor a darwini lepratelep szökevényeit kellett felkutatni. A fekete betegek haláluk közeledtén gyakran szöknek vissza a honi tájra, hogy ott magányosan végezzék be életüket. Ebből adódik a dráma. Szórványosan már 1820-tól alkalmazott fekete bőrű nyomkeresőket a fehér igazságszolgáltatás, de állandó alkalmazást csupán a híres 1867. évi „Griffin-affér” után nyertek. Két rendőrholttestet találtak ekkor a Mackenzi folyónál. A két rendőr Clermontba indult a bányászok bérével, amely 10 000 ausztrál fontot tett ki aranyban. Ezt rabolta el tőlük a gyilkos. A nyomozással a szolgálat egyik kiválóságát, Griffin felügyelőt bízták meg, aki egy 19 éves fekete bőrű nyomkeresővel dolgozott együtt. A tett színhelyére vezetett fiatalember alaposan szemügyre vette a két lelőtt rendőr körüli nyomokat, majd egy pillantást vetve főnöke cipőjére, rámutatott, mondván: „Te felügyelő, te vagy nekik ölője!”… Griffin a kérdések rázúduló lavinája alatt megtört, és bevallotta, hogy meggyilkolta és kirabolta alárendeltjeit, mivel „becsületbeli” kártyaadóssága volt. Egy hónap múlva felakasztották. GYILKOSSÁG AZ ÁRULÁS-ÖBÖLBEN Darwin mellett, Fanny Bayben 1933 júniusában fellázadtak a híres börtön fekete bőrű elítéltjei. Megszökni azonban csak egynek

sikerült, Nemarluknak, aki a Daly és Victoria folyók közti mocsaras síkságokon élő brinken törzs tagja volt. Ez a terület a szárazföld felől alig megközelíthető, kisebb hajók azonban néha behatolnak egyik vagy másik folyótorkolatba, hogy feltöltsék édesvízés élelemkészletüket. A brinken törzs gyűlölte a japán gyöngyhalászokat, mivel azok rendszerint nőket raboltak tőlük. 1932 elején a brinken törzs harcosai parti leshelyükről szemmel tartották a japán „Ouida” manővereit. A hajó épp horgonyt vetett az Árulás-öbölben (Treachery Bay). E komor név még 1939-ben keletkezett, mikor a „Beagle” nevü hajón dolgozó Stokes főhadnagyot orvul hátba támadták, s a lándzsadöfések sebeibe csaknem belehalt. Nemarluk, a többi harcossal együtt, pirogáján a kis hajóhoz siklott, hogy vadlibákat adjon el a matrózoknak. Másnap friss vizet hoztak a japán hajóra, s megígérték, hogy tíz-egynéhány lányt is elcserélnek rizsért és metilalkoholért. A kapitány, akit a környék rémének hírében álló törzs barátságos fogadtatása igencsak felbátorított, a közeli lagúnákon vadkacsaés libavadászatra indult. Kísérője Nemarluk lett, aki a kapitányt néhány erős dorongcsapással fejbe verte és így megölte. Ezek után a harcosok visszamentek a hajóhoz, és „közvetítették” a legénységnek a kapitány „parancsát”: jöjjenek ki a partra, és segítsenek édesvízkészletet gyűjteni. Ily módon még két japánt sikerült eltenniük láb alól, majd a harci pirogák űzőbe vették a parancsnok nélkül maradt hajót. Az „Ouida” homokzátonyra futott, még néhány tengerész életét vesztette, a maradék pedig elvergődött valahogy a Daly folyónál levő rendőrőrshöz. Így kezdődött az üldözés, melyről egész Ausztrália beszélt.

BUL BUL AKCIÓBA LÉP Három rendőrőrs őrszemei kezdték átfésülni a környéket. Ted Morey és nyomkeresője az akció folyamán nap mint nap csaknem 90 kilométert tett meg gyalogszerrel, miközben iparkodott elkerülni a brinken törzs megfigyelő őrszemeit. A tömeggyilkosság résztvevői ily módon sorra horogra kerültek, csak Nemarluknak sikerült mindig elmenekülnie. A füvön roppant lassan tudott haladni, úgy rakva lábát, hogy a kereső ne tudjon „olvasni” a nyomokban. Kemény talajon egyetlen kavicsot se mozdított ki a helyéből. A rendőrség tudta, hogy Nemarluk hírhedt szoknyavadász, afféle fekete Don Juan; megpróbálta hát ellene mozgósítani a felszarvazott férjeket. Jó sokan lehettek, mert segítségükkel a hajtóvadászat gyűrűje mind szűkebbre zárult. Nemarluk, hogy üldözőit megtévessze, beugrott a krokodiloktól hemzsegő Fitzmaurice-folyóba, ott egy sodródó fatörzsre hasalt, s így siklott el észrevétlenül éjjel a partőrző őrsök mellett. Lándzsái rohamosan fogyatkoztak, mert egyre-másra használnia kellett a krokodilok ellen, amelyek mintegy díszkísérettel fogták körül a fatörzs utasát, a nagy lakoma reményében. Nemarluk még az éj leple alatt partra szállt egy helyütt, és felkapaszkodott egy magas fára. Ághoz kötözte magát, hogy elalhasson, a krokodilok pedig kimásztak a vízből, és türelmesen várták a fa alatt, hogy a szájukba pottyanjon a reggeli. Hajnalban Nemarluk három krokodil közé a földre ugrott, és rohant tovább. Fél esztendeig tartott az üldözés, mígnem a nyomkeresők, a bosszúért lihegő férjek, valamint a rendőr lecsaphatott rá, amikor az ingoványban aludt. Vasra verték, s úgy, láncon vezették, gyalogosan, 500 kilométeren át Darwinig.

Ám ezzel még nem ért véget „a király kontra Nemarluk”ügy, mert Nemarluk, lecsukatása után négy hónappal, tömeges szökést szervezett, amely azonban – mint azt már fentebb említettem – csak neki sikerült. Derékig gázolt a vízben, hogy semminemű nyomot ne hagyjon maga után. Aztán megtalálta az utat, amelyen a börtönbe kísérték, s ezt követve újból visszajutott törzsének földjére. De tisztában volt vele, hogy földijei támogatására nem számíthat. Egy hajnalon a cserjék mélyén öt, libasorban haladó harcost látott. Piros jelek díszlettek a testükön: a brinken törzsbeli férfiak akkor használják ezeket, ha esküt tesznek, hogy valakit megölnek. Nemarluk nyomban felfogta, hogy törzse értesült már szökéséről, s azok, akik annak idején összefogtak ellene a rendőrséggel, most – bosszújától félve – inkább meg akarják előzni őt, s' még idejében le akarnak számolni vele. Nemarluk közelebb lopódzott, s dárdáját az egyik harcosba hajította. A másik négy riadtan szétfutott. Órákig külön-külön támadták a szökevényt, sehogy sem bírtak összefogni. Így megint csak Nemarluk került ki győztesen a dologból, s a harc helyén öt hulla maradt! A rendőrség szervezettebben látott az üldözéshez. Az akcióba bekapcsolta Bul Bult, a híres nyomkeresőt, akit még saját szakmabeli társai is fenoménnak tartottak. A LERÁZHATATLAN ÁRNYÉK Mesélték nekem, hogy Bul Bul képes volt úgy kúszni vállig érő fűben, hogy az közben meg se rezzent. Bul Bul szóban forgó akciója, párviadala Nemarlukkal nyolc hónapig tartott, s olyan eposz ez, amely Homérosz vagy Hemingway képzeletét is joggal megtermékenyíthette volna. Mint az árnyék, követte üldözöttjét. Bul Bul tudta, hogy nem veszítheti szem elől Nemarlukot, ám azzal is tisztában volt, hogy minden

óvatlan lépésért, a legcsekélyebb tévedésért is életével fizethet. Nemarluk sajátos taktikát alkalmazott, s amikor a rendőrség ezt észrevette, visszahívta járőreit, kivonta őket az akcióból. Nemarluk ugyanis nyomon követte a saját nyomkeresőit! Éles nyomot hagyott maga után, majd amikor az üldözők erre „ráharaptak” s már a sarkában voltak, Nemarluk egy hirtelen félkörrel visszakanyarodott a hátuk mögé, s attól kezdve a járőrök kitaposott lábnyomaiban haladt, tehát még a nyomok eltüntetéséről sem kellett gondoskodnia. Így jutott ideje némi szunyókálásra is, hisz az alvás jelenti a menekülő számára mindig a legnagyobb problémát. Bul Bulnak éppilyen probléma volt az alvás, amikor néhány havi sikertelen nyomozás után a járőröket visszarendelték, s a színtéren csupán a két harcos maradt, mindkettő egyazon törzsből való. Ugyanazokat a jeleket viselték a testükön, csak az egyik a fehér ember törvénye elől menekült, a másik képviselte azt. Nemarluk nyolc hónapig, több mint 700 kilométeren át vonszolta árnyékát maga után. Egyforma esélyeik voltak: mindkettejüknek nemcsak harcolnia, de vadásznia is kellett, hogy túlélje a kalandot; s végül mindkettőnek egyformán szüksége volt pihenőkre. S ezt, az álomért vívott küzdelmet, Bul Bul nyerte meg. Nemarluk kimerülten bekúszott a sűrű bokrok közé, s ott elnyomta az álom. Árnyéka ekkor végre utolérte, s még mielőtt akárcsak egy gally-reccsenés elhatolt volna az alvó tudatáig, már kattant a bilincs. Bul Bul zsákmányát egy fához láncolta, aztán alaposan kialudta magát. Nemarluk elfogása épp egybeesett a szökés évfordulójával. A Fanny-öbölbeli börtönből szökött, s ugyanide vitt most a visszaút. Heteken keresztül etette-itatta őt árnyéka,

s vezette a fehér ember települése felé. Miről beszélgettek vajon útközben? Hogyan bánt „zsákmányával” az árnyékember? Ez a dráma még dalnokára vár, aki megénekli majd. Nemarluk a börtönben halt meg, néhány hónappal azelőtt, hogy a Csendes-óceánon kitört a háború, amely minden színes bőrű bűnözőnek amnesztiát hozott. Sohasem tért vissza a törzséhez. Árnyéka pedig éppoly csöndesen, nesztelenül surrant át a feledésbe, mint amilyen észrevétlen tudott maradni a pusztaságban. Hogy mi sorsra jutott, a darwiniak közül senki sem tudta megmondani. VESZÍT A GYŐZTES? Kununurra település lakói tömegbe verődtek a szálloda udvarán, hogy lássák a tombola sorsolását. Én is szabályosan elvesztettem a magam néhány shillingjét; ám ugyanakkor – s erre a legkevésbé sem számítottam – az emberek közt forgolódva egyszer csak megnyertem a riporteri főnyereményt! Összeismerkedtem ugyanis egy helybeli rendőrrel, s az meglepő ajánlatot tett: „Megmutatom neked, hogy dolgoznak az én nyomkeresőim. Holnap reggel légy a posta előtt. Nem, ne gyere be hozzám az őrszobára. Ha meglátnának, könnyebb lenne aztán a dolguk…” így kezdődött nagy kalandom. „Egy lengyel kipróbálja fekete nyomkeresőinket” – közölte olvasóival az ausztrál főváros legnagyobb újságja, a Canberra Times. Másnap reggel a megbeszélés szerint a földszintes postaépület előtt várakoztam. Vállamon élelmiszeres táska és fényképezőgép, szívemben az érdekes téma reménye. Indultunk is nyomban a műúton Wyndham felé, s útközben megbeszéltük a játékszabályokat: nemsokára, úgy tíz-egynéhány kilométerrel a település után megáll majd az autó, s elválunk. Én megyek, amerre a szemem

lát, a rendőr visszatér a városba. Két óra múlva riasztja a nyomkeresőt, majd elszállítja ugyanarra a helyre, ahol elváltunk. A kocsit az úton hagyja, és mindketten behatolnak a ciheresbe. Így, az oda-vissza utat is beszámítva, kb. három órám lesz a menekülésre. Cikcakkozhatok nyúlmódra, visszafordulhatok, még a folyócskát is átúszhatom, persze, ha közben óvakodom a kígyóktól és krokodiloktól. Ha a nyomkereső rám talál, meg kell köszönnöm, nagyon hiú a dicséretekre. És ha nem bukkan rám? A rendőr a váratlan kérdéstől kissé elkomorodott. Nos, ha a nyomkereső netántán épp nem lenne jó formában és nyomomat veszítené, nem sok esélyem lenne a túlélésre. Végül abban maradtunk, hogy ha eltévednék, iparkodom, hogy a nagy folyó mentén eljussak Kununurrába, vagy kiállók az országút szélére, ahol előbbutóbb biztos észrevesznek. A terepjáró megfordult, a rendőr a kalapjához emelte a kezét (a kalpagon NyugatAusztrália állam fekete hattyús címere díszlett), s a következő pillanatban már száguldott is vissza a település felé. Mostantól kezdve tehát szökevény vagyok, aki a bozótos pusztaságon át menekül az igazságszolgáltatás sújtó karja elől. Tisztára, mint egy filmen! Megindultam az alacsony cserjék közt. 10 óra 11 perc. Mögöttem a civilizáció, előttem a vándor magánya. Cikcakkban haladok. Itt a talaj kemény és köves. 10.45. Sekély csermely áll előttem. Cipőm levetve tízegynéhány lépést gázolok a medrében, hogy átjussak a túlpartra. Csempészek régi trükkje ez, ha rendőrkutyát eresztenek a nyomukba. Ám aki engem fog keresni, minden kutyát felülmúl. Az ő számára valami eredetibbet kell kitalálnom.

ÉS HA A GYÍK VÁLASZOL…? 11.35. Egy lakóház maradványa, pontosabban mondva: csak a masszívan megépített kémény. Ahogy elhaladok mellette, azon tűnődöm, mi történhetett a lakóival? Tűzvész ütött ki? Vagy más egyéb tragédia pusztította el őket? Vagy nem bírták tovább a magányosságot? Feljegyzéseim közt szerepel egy felirat, melyet Új-Dél-Wales államban láttam egy elhagyatott lakóház falán: „20 mérföldre van a szomszéd, 40-re a posta, ide 30 mérföld a vasútállomás, 50 a kocsma, 10 mérföld a víz, 1000 a város. Aki megtalálja ezt a házat, nyugodtan megtarthatja. A feleségem élni akar, beköltözött a városba. Én meg utána…” Dél. Felhörpintek egy „Seven up”-ot; ez a limonádé hűtve nagyon jó ízű, de mint meleg lötty, förtelmes. Hogy ne hagyjak nyomot magam után, az üres dobozt egy faodúba dobom; csörömpölése felzavar egy napon sütkérező, jókora gyíkot. E tájék magányosai állítólag beszélni szoktak a gyíkokhoz, hosszan vallanak nekik életükről, s azokról az eseményekről is, amelyek a magány útjára lökték őket. És ha a gyík válaszol, ez annak a jele, hogy gyorsan fel kell hagyni ezzel az élettel, és visszatérni az emberek közé. Rendőr barátom közben már biztos befejezte a lunchöt, hamarosan indul. Azon kapom magam, hogy az idő valahogy elmosódik számomra, a jegyezgetés értelmét veszti. Ám a bal csuklómra csatolt időszámláló nem engedi, hogy megfeledkezzem róla. Fejem fölött repülőgép húz el, nyilván Derbybe tart… De nem, ahhoz korán van még… Talán menetrenden kívüli gép. Hja, az idő elől nem lehet elmenekülni, még az ausztráliai dzsungelben sem.

Nem akarom untatni önöket a túl hosszúra nyújtott leírással. Természetesen „elfogtak”. Este Kununurrában lelkesen ecseteltem az üldözést. A mese első változata még bővelkedett a részletekben. A későbbi hallgatók a mesélő fáradtsága miatt már kurtított verzióban hallhatták a történetet. Azoknak, akik utoljára jöttek, már csupán egyetlen tömör, nagyon ausztrál mondat jutott: „He found me bloody quickly”, vagyis – „fenemód gyorsan rám talált”. Egy villám sújtotta fatörzsön kuporogva szemtanúja voltam, amint a magas, fekete férfi, kezében valami vesszőt tartva, cikcakkban s oly gyorsan haladt, mintha láthatatlan fonalat követne. Mögötte a rendőr, aki, ha „az ő” keresője nyomot vesztett, mindig megállt, és addig állt az utolsó biztos nyom mellett, amíg a másik fel nem derítette a folytatást. Sorra elhaladtak a bokorcsoportok mellett, ahol előbb rejteket kerestem, a nyomkereső körbejárta a földön heverő fatörzset, amelytől elriasztottak a termeszhangyák, s végül – nem telt bele negyedóra sem a pillanattól, amikor megláttam őket – már be is fejeződött magányosságom, s ezzel az ő üldözésük is. A nyomkereső negyvenen felüli férfi – fiatalabbat egyre nehezebb találni, az őslakosok, a civilizációval való kapcsolat következtében, elveszítik természet adta tulajdonságaikat, elmúlik a bámulatra méltó tájékozódási képesség. Ennek az én nyomkeresőmnek öt asszonya van, mind külön lakik egy-egy kunyhóban Kununurra mellett. A rendőr elmesélte, hogy a férfi a nyomok alapján megállapította, hogy a jobb vállamat valami teher húzza le, meghatározta (fontban mérve) a súlyomat, és (collban mérve) a magasságomat. Most, hogy megtalált, szemügyre vesz, s elégedetten konstatálja, hogy a kő-, fű- és homoklapokról leolvasott személyleírás pontos.

Én őt nem kisebb érdeklődéssel tanulmányozom. Ausztrália területén a nyomkeresők száma már a százat sem éri el. Aki negyed század múlva látogat el a tájra, aligha láthatja már őket munka közben. A fényképezőgép számára rekonstruáljuk az üldözést. A nyomkereső „ráadást” ad képességei koncertjéből, amikor nehézség nélkül megjelöli azt az útszakaszt, ahol nem futottam, csupán gyalogoltam. Robog a kocsi; megyünk vissza, a településre. A nyomkereső a hátsó ülésen szundikál, büszke főnöke pedig megsúgja nekem: „A legfiatalabb szeretője igen szemrevaló. Ha akarod látni, benézhetünk hozzá, nem messze lakik.” De én, köszönöm szépen, nem kérek belőle. Ne játsszon az ember a szerelemmel, főleg ha a menyecske olyan férfihoz tartozik, aki, bárhová is bújsz, megtalál.

Halálraítéltek és magányosok Hirtelen nőtt ki a sziget, házaival a bal szárny alatt. Hobson kapitány merész kört írt le, a szárazföld eltűnt, ismét a tenger kéklett alattunk. Aztán ezen is átugrott a gép, lebocsátották a futóművet. Megérkeztünk a néptelen Horn-szigetre. Hetente kétszer jönnek csak ide emberek, hogy ellássák a szárazföldi járatot. Itt jut idő a pihenésre, nem hajt az óramutató, mint más égtájak légi kikötőiben. Az utasok nyugodtan kiolvassák a könyvet vagy újságjukat, s minden sietség nélkül kászálódnak le a repülőtér átforrósodott betonjára. Fekete bőrű fiúk hordják ki hátukon a királyi postazsákokat meg a koffereket, ládákat és egyéb poggyászt; trikójukon a helyi sportklub jelvénye. Állandó személyzet itt nincs, a váróterem egy fabarakk, melynek falán írás figyelmezteti a pilótákat, hogy start előtt közöljék, feltehetőleg mikor érkeznek Pápua Új-Guineára; így aztán, ha netán mégsem landolnának a nagy szigeten, legalább megvan a nyom, amelynek alapján keresni kezdik. Helikopterünk egész éjjel őrizetlenül marad a betonon. A személyzet, a hordárok és utasok felkapaszkodnak az autóbusszá alakított teherkocsira. A mezítlábas sofőr halált megvető fesztelenséggel száguld a pálmák közt kanyargó, hepehupás ösvényen. Óhatatlanul az a benyomásom, hogy viszket a sarka, azt vakargatja a különféle pedálokon, mert minden ok nélkül hevesen lelefékez, majd kettőzött energiával indít újra. A „SZOMJAS-SZIGET” Másnap kora reggelig, vagyis a visszaindulásig, sorsára bízzuk a Horn-szigetet, mi pedig

motorcsónakba szállunk, s a sima röpülés után most a Torres-szoros tengerhulláma ringat. Poggyászunk a csónak fenekén, kissé följebb az utasok, a csónak pereme körül a földi személyzet mezítlábának girlandja, a kormányosfülkében Hobson kapitány sapkája fehérlik. Úgy látszik, teljesen a célig akarja kísérni utasait. Ez a cél pedig, melyet fentről, a levegőből már oly tisztán láttunk, most a láthatáron imbolyogva egyre közelebb kerül. Siklik velünk a csónak, és a Csütörtöksziget – röviden T. I. (Thursday Island) – már alkonyba borul. – Azok a kis fények ott, az a „Grand Hotel”. Ott fog lakni, uram – kiáltja túl a motordübörgést Hobson kapitány, s a messziségben villódzó fényre mutat. Mondták, sok éve jár már e szigetre, és mindenkit ismer. Ügyesen lavírozunk a Kennedy-kikötő partszegélyén. Ez a hivatalos neve a T. I. világra nyíló kapujának, ám otttartózkodásom alatt egyetlenegyszer sem hallottam, hogy valaki így nevezte volna. Ezt a T. I.-t néha a „Szomjassziget” (Thirsty Island) rövidítésének minősítik, az azonban nem világos, hogy ez mire vonatkozik. Talán arra, hogy a söntések szabályai mindent elbírnak, s így a nagyivók számára nincs eszményibb hely ennél a trópusok alatt? Vagy hogy a vízzel állandó nehézségek vannak? Voltaképpen a szigetnek soha sem volt jó sajtója. Klasszikus példája lehet ama régi, gyarmati tézisnek, mely szerint „Szueztől keletre a tízparancsolat már nem érvényes”. Másvalaki viszont a „Csendes-óceán Kanálisa” nevet ragasztotta a szigetre. Kezd érdekes lenni a dolog. Voltam már a „Csendes-óceán Poklá”-ban (FranciaPolinézia, Tuamotu-szigetcsoport, Makatea szigete), most látnom kell a kanálist is… De milyen vagy valójában, T. I.?

Az, hogy a Csütörtököt választottam, korántsem véletlen. A Kedd-, Szerda- és Péntek-sziget teljesen lakatlan, márpedig a remetéskedést és aszkézist valahogy nem nekem találták ki. Állítólag Cook vagy Blight keresztelte el így, arra hajóztában, a három kis szigetet. Egyébként a fantáziadús agyak bőségesen brillírozhattak itt a névadással: kétszáz sziget állt még névtelenül a Torres-szorosban. Vagyis hogy ősi nevük persze volt, időtlen idők óta (a Csütörtök neve például valójában Waiben, azaz Száraz- vagy Víztelen-sziget), de a fehér jövevények tobzódtak az új ötletekben. Így hát van itt Mézeshetek-sziget, van Teknősbékafej- és Teknőchát-, van Háromnővér-sziget (Sue, Bett és Poll) – de édesvíz csak a Sue-n található –, s itt a Kétfivér-sziget is, Gabba, ahol, noha földje termékeny s vize is dúsan fakad, senki sem akar megtelepedni. Több mint száz esztendővel ezelőtt a Tutu-szigeti, híres Kebisu vezér Gabbára támadt. Huszonnyolc harci piroga szállította partra felfegyverzett alattvalóit. Az éj leple alatt rajtaütöttek a szigetlakókon, s mind egy szálig lemészárolták őket, csupán egy tucatnyi lánynak kegyelmeztek meg, nekik is csak azért, hogy a csónakba hurcolva őket otthon majd az élvezet forrásai legyenek. A Kétfivér-szigeten, ha a szürkület leereszkedik, felhangzik az áldozatok jajgatása, tisztán hallani, ahogy kegyelemért rimánkodnak, s a lándzsadöfések nyomán hörögve haldokolnak… így mesélte, mély átéléssel, Jim Mosby, amikor a Teknőchát-szigetről átlátogatott a T. I.-re. Jim nemrég járt Gabbán, de mint mondja, a felesége semmi pénzért nem éjszakázna ezen a szigeten. Mert a Torres-szorosban élő törzsek ugyan már több mint egy évszázada felvették a keresztséget, de azért a régi babonákat nehéz kiirtani. Különben is, legyünk igazságosak, és ne kapcsoljuk össze ezt a két tényt. Hiszen

nálunk, ugyebár, ezeréves a kereszténység, mégis hányan vannak, akik félnek a fekete macskáktól vagy a péntekre eső tizenharmadikától. ÉGIG ÉRŐ LÉTRA E táj bennszülötteit hivatalosan Torresszorosbeli szigetlakóknak nevezik. Többnyire magas, csinos, értelmes emberek, s igen tanulékonyak. A kis T. I.nek kb. négyszáz fehér vagy majdnem fehér lakosa van, a többi a legfantasztikusabb faj- és nemzetkeverék. Van itt maláj és tamil, van szingaléz, hindu, polinéziai, kínai, japán és pápua. Talán csak Singapore-ban láttam hasonló mozaikot, de az ilyet az ember másképp érzékeli egy nagy metropolisban, és megint másképp a T. I.-n, ahol mindössze két és fél ezer ember él. Többféle keresztény vallás missziója működik a szigeten. Úgy tűnik, az egész világ összeesküdött, hogy megtérítse ezt a maroknyi szigetlakót. Nem tudom, még hány pogány esik egy misszionáriusra, de már valószínűleg nem sok, mert a misszionáriusok a fehéreket is munkába veszik, hogy teljesíteni tudják a tervet. Pár nappal érkezésem után egész köteg brosúrát találtam a hotelszobámban: Jehova tanúinak tanításai lengyel nyelven, ami a misszionáriusok tevékenységének hatékonyságát ékesszólón tanúsítja! A fő ellenség, mellyel a misszionáriusok küzdenek, alighanem még mindig a kargó kultusz. E különös „hitnek” többféle változata létezett, s hatása is sokféle volt. Hívei másképpen hisznek Új-Kaledóniában, s másképpen ezen a vidéken. A hit lényege, hogy a Teremtő minden földi jóval megrakott hajókat küld majd a szigetre hívőinek. Lesz ott ruha, cipő, konzerv, rádió, hűtőszekrény, de még lőfegyver is. A mennyország közvetlenül Sydney fölött van, a városból magas létra visz föl oda, s onnét érkeznek le a

szükséges áruk. A gyarmati rendőrség a mozgalom vezetőit bíróság elé állította, el is ítélték őket gyilkosságért, erőszakért, lázadásért, s az emberek tömeges félrevezetésével vádolták, hisz az égből pottyant mannára várakozók ennek reményében elhagyták szántóföldjeiket és halászbárkáikat. A kargó kultusz hitvallóira nemigen hatott a keresztény befolyás. Hitük szerint mindig szükség van valakire, aki feláldozza magát, megváltásul a többiek bűneiért. Az ilyen önkéntes halálba menőt aztán ünnepi szertartások közepette meggyilkolták. A kavarodást még fokozza, hogy a missziók egymást is irtják, s nem válogatnak az eszközökben. Új-Guineában és a Torres-szoros szigetein a saját szememmel láttam működni a baptista gyülekezetet, a Kelet- és Nyugat-indiai Missziós Társaságot, az Üdvhadsereget, a Hetednapos Adventistákat, a Korall-tengeri Uniót, a Sola Fidét, a Délitengerek Evangélistáit, a Svájci Missziós Gyülekezetet, a Village Church and World Missions Inc. – t, a Nazarénus Egyházat – hogy csak néhányat említsek a sok közül. A missziók kölcsönösen elhalásszák egymás orra elől a báránykákat. Azok számára, akik egyenest a kőkorszakból lépnek a modern civilizáció peremére, bonyolult és nyugtalanító probléma, hogy: „Kinek az Istene jobb?” Nem csodálhatjuk, hogy a pápuák közt szinte foglalkozássá válik „rizs-kereszténynek” lenni, ezek különféle ételadagokért lavíroznak át az egyik misszióból a másikba, s megint tovább, hiszen itt a kereszténységnek legalább húsz válfaja prosperál. Sokáig fog még tartani azon faramuci csomók kibogozása is, melyeket Hágából, Londonból vagy Párizsból kötöttek a diplomata urak a Csendes-óceán térképén.

„A REPÜLŐGÉP ÉJSZAKÁI” T. I. helyi postahivatalának megvan a maga varázsa. Ez a földszintes épület többnyire nyugodtan szunnyad a Dél keresztje zászlaja alatt. Ezzel szemben a hétfőről keddre és csütörtökről péntekre virradó éjszakán hajnalig ég a lámpa. Ezek „a repülőgép éjszakái”, ilyenkor ugyanis az utasszállító a Horn-szigeten „alszik”. T. I.-n pedig, ahol a postát leadta, a lakosok késő éjszakáig toporognak az épület előtt, levélszekrényük kulcsát szorongatva. Ugyanakkor a kis görög, kínai vagy hindu boltokban megjelennek a Brisbane-ből, sőt Sydneyből érkezett újságok; dátum szerint vannak felsorakoztatva, és minden példány vevőre talál, jóllehet a légi szállítás jócskán megdobja az árat. Hajnalig készíti össze a posta azokat a zsákokat, melyeket a repülőgép majd magával visz. Reggel felberreg a motorcsónak, indul vissza a Horn-szigetre, de a mólón még ekkor is csattog a küldönc meztelen talpa: van, aki néhány penny ráfizetéssel küldi pótlólag levélcsomagját a gépre, s a loholó küldönc ezt gyorsan valakinek a kezébe nyomja. Mert ezen a tájon a posta komoly dolog. A távolabbra címzett küldemény egészen bolondos utat tesz meg. Először leutazik Ausztrália legdélibb pontjára, onnét fel, Európa legészakibb felére. A lökhajtásosok korának ez a „politikai geometriája”: a világtérképen egyenes vonal korántsem a legrövidebb távolság két pont között… T. I.-n a postát gyorsan szortírozzák. Ezernyi gondolat, mosoly, könny, száraz számadat s megannyi forró megindultság érkezik és száll el papírszeleteken. A trópusi éj fülledt hőségében várakozók ott, a posta előtt nyomban kibontják a levelet, enyvtől ragadós tenyerüket ruhájukba törölve, s legtöbbször rögtön el is olvassák. Néha dühösen

gombóccá gyűrik a papírt vagy széttépik, és cafatait a pálmák alá dobják, máskor gondosan szívük fölé rejtik. Mindez az ausztrálokra és a britekre vonatkozik. A kínaiak és a japánok csupán előzékenyen mosolyognak, s fölényes méltósággal elviszik a Singaporeból vagy Hongkongból, Osakából vagy Kobéból kapott levelet, hogy majd otthonuk meghitt csöndjében, nyugodtan betűzzék ki a tussal kalligrafált ideogrammákat. A szingalézok és tamilok viszont hangos, közös olvasást rendeznek, ott helyben. A bennszülöttek kapcsolata pedig a levelezéssel csupán annyi, hogy ők cipelik széles vállukon a postazsákokat, de írni senki sem ír nekik. Távoli rokonaik, a pápuák, mindjárt a tengermezsgye mögött laknak, s az alattomos korallzátonyok közt fürgén sikló kis hajók legénysége szóban hozza-viszi a híreket. „MEGINT UGYANAZT, KEDVESEM!” Az ausztrál szállodák többnyire a nagy sörgyárakhoz tartoznak. S a fő hangsúly nem a vendégek elhelyezésén, hanem az itatásukon van. A „Grand Hotel” a Northern Breweries Ltd. tulajdona, Moseley úr bérli és vezeti. Már kora reggel ott áll a pult mögött, tisztogat, törli a habot a bádogról, dobálja a fiókba a kengurus pénzérméket. Módfelett büszke erre az intézményre. „Te csak ne mászkálj semerre ebben a pokoli hőségben – javasolja nekem. – Állj a pultnál és figyelj… Jól nyisd ki a füled.” Van is mire figyelni. Akár Jack London idejében, tódulnak ide a tengerészek, amint megérzik talpuk alatt a Csütörtök-sziget talaját. A Radio Kokosnak, vagyis a déltengeri pletykaszolgálatnak itt jól működő „adója” van. Állj meg hát, vándor, és figyelj! Egy pultra vetett pénzdarabért hideg sört kapsz az ormótlan nagy hűtőszekrényből, vagy

egy doboz Pepsi-colát, s mellé annyi témát, amennyit csak meg tudsz jegyezni. Mert a notesz zavarja a beszélgetőket, ha meglátják, hátat fordítanak neked vagy elhallgatnak. Az italok hosszú utat tesznek meg, míg ideérnek a szárazföldről, így hát drágák, de az elbeszéléseket ingyen kapod. „Same again, luv”, azaz „Megint ugyanazt, kedvesem” – mondod a söntés pultjánál álló sötét bőrű lánynak. Aztán lecsörrented a pénzt, szürcsölgeted az italt, és közben hegyezed a füledet. Pár shillingért van egy riportra való témád, egy fontért egy novellaanyag, kettőből egy egész regény vagy forgatókönyv is kijön. Olyan emberek iszogatnak itt, akik Kikoriban, Port Moresby-től északnyugatra, saját szemükkel láttak élve elfogott, kék szemű, fehér krokodilt. A pápua Jim fogta, aki Keith Tetley úrnál dolgozik. A halastó mellett, ahol a különös teremtményt tartják, még a távoli látogatók is elnémulnak, mert azt tartják, hogy ez „purri-purri”, vagyis varázslat, ami szerencsétlenséget hozhat Jimre és egész törzsére. Megtudod, hogy a közeli Új-Guineában, a Hindenburgfennsík és a Blücher-fennsík közt az ausztrál rendőrőrjárat 47 napig volt úton, mígnem eljutott meredek hegyeken és krokodiloktól hemzsegő mocsarakon át a min törzshöz, melyről megfeledkezett a világ. Az expedíciót Hoad úr vezette, s tagjai között volt nyolc felfegyverzett rendőr, két tolmács és 38 teherhordó. Ez utóbbiak kissé riadtak voltak, a legutóbbi hasonló kirándulást ugyanis 1963-ban, a szomszédos területekre, nyíláradat fogadta. Ezúttal nyugodtan elhaladhattak a magas faoszlopokon nyugvó, falusi őrtornyok mellett, a harcosok – akiknek nyakát az elhunyt ősök ujjcsontjaiból készült füzér, orrsövényüket pedig vadkanagyar díszítette – támadási szándék nélkül köszöntötték őket. A visszatérő expedíció olyan emberekről

hozott hírt, akik még soha életükben nem találkoztak fehérekkel. Később helikopterről Sepik körzetében egy másik ilyen elkallódott törzset is felfedeztek. Sok szó esett erről, amikor két évvel ezelőtt azon a vidéken jártam, de azóta már biztos versengve megindult ellenük a különféle missziók és civilizációnk más egyéb jótékony intézményeinek ostroma. Végeláthatatlan vita folyik a huszonhárom éves Michael Rockefeller sorsáról. A fiatalember csónakja 1961. november 19-én, pár mérföldre az új-guineai partoktól, felborult. Apja, New York kormányzója, a többszörös milliomos, kibérelt egy nagy Boeing 707-es lökhajtásos gépet, s azzal indult antropológus fia keresésére. Majdnem bizonyosra vehető, hogy a fiatal Rockefeller partot ért: az agta törzs harcosai tüzetes leírást adtak felszereléséről. Azt is hozzáteszik, hogy a törzs megölte az amerikait, szágóval megfőzte, majd nagy Sing-Sing keretében megette.16 A kannibalizmus ma már kivételnek számít, ám hagyományai még roppant frissek. A mambai Stephen Barreba 1938-ban született, az egyetem teológia szakos hallgatója. Szakdolgozatát ilyen érdekfeszítő címmel tette közzé: „Hogyan ölte meg nagyapám Mr. Greent”. NÉHÁNY SZÓ A SZIRÉNEKRŐL Ez a dolgozat nem más, mint pápua beszámoló egy gyarmati tisztviselő legyilkolásáról és megevéséről a múlt század alkonyán. Részletesen ismerteti, hogy csalták tőrbe az áldozatot, ecseteli a küzdelmet, majd így folytatja: „A harc tehát véget ért, ám én elmondom nektek azt is, hogy mi történt Mr. Green megölése után. Amikor a hulla még ott feküdt, 16

Aarne Falk-Rønne: Barátaim, a kannibálok („Világjárók”, 155. Gondolat 1983) c. művében részletesen ír erről. – A szerk.

nagyapám abban a hitben, hogy a cipő a fehér ember lába, hazavitte magával vacsorára. Főzte, főzte, de hiába, csak nem akart megfőni. Tovább főzte hát káposztával, aztán a káposztát leette róla, de a »hús« még mindig kemény maradt. Hetekig főzte törhetetlen akarattal a cipőt, mindhiába: bele sem bírt harapni. Végül egy harcos megmagyarázta neki, hogy ez csak a fehér ember öltözékének része. Nagyapám, Uterabae Ariri ekkor eldobta a cipőt. Apám, Stanley Barreba leírta az esetet binandereo nyelven, én meg átfordítottam angolra, hogy önök is elolvashassák…” A dugonggal az asztalnál találkoztam. De kettőnk közül csakis én mondhattam el, hogy „részemről a szerencse”, ő ugyanis a tányéron feküdt – előttem. Részleges védelem alatt áll, ami azt jelenti, hogy nem szállítható a Torresszoroson túlra. A dugong nevét a szótár szerint villás farkuszonyú tengeri tehénnek lehet fordítani. Valóban, legel a vízinövények közt, s ott vadásznak rá a szigetlakók. Matthew Gibun rendőr azt mesélte nekem, hogy látott több mint negyedtonnás példányokat is. A dugongból kiolvasztott zsírnak állítólag gyógyhatása van. Homérosz „szirén” néven énekelte meg ezt a rozmárra emlékeztető jószágot. Nyilván innét kapta a faj a „sirenia” nevet. Énekük mellett (lásd a csábítás elől árbochoz kötözött, fülét viasszal betömő Odüsszeuszt) a szirének állítólag hiteles női keblekkel csalogatták az ókori matrózokat. Nyilván ez volt a történelemben az első topless, amit költő megénekelt. A tengeri tehén énekét nem hallottam, viszont láttam egy elejtett nőstényt. A szemrevételezés alapján bájait elég szkeptikusan ítélem meg. De hát önök is tudhatják, milyenek a matrózok! Néhány havi hajózás után, a maguk férfitársaságában, nőt véltek látni még a tengeri tehénben

is. Ezt meg kell érteni, és meg kell bocsátani. Csupán megállapítom, hogy a dugong egyetlen, általam valaha is látott nőre sem emlékeztet, sőt a legtávolabbi hasonlóságot sem bírtam felfedezni. No de ez lényegtelen. Hosszú életet kívánok a tengeri teheneknek, s e kívánság remélhetőleg be is teljesül, mivel épp mostanában fedezték föl, hogy gyógyolajat nemcsak belőlük, hanem a cápákból is ki lehet olvasztani. Azt azonban nem tudom elhallgatni, hogy a T. I.-beli főutca kis zugkocsmájában a sötét bőrű és göndör hajú pincér, miközben iparkodott rábeszélni a dugongból készült ételre, mellékesen megemlítette, hogy húsának íze az emberhús ízére emlékeztet. A megjegyzéstől hajam, enyhén szólva, égnek állt: „Honnét tudja?!” A HUZAT DICSÉRETE A „Grand Hotel” emeletes faépület, amely immár nyolcvan éve állja derekasan a trópusi ciklonok ostromát. Nem messze a kikötőtől, dombhátra épült; az első emeletet körbegyűrűző verandáról jól látni a befutó, s a kora reggel útnak induló hajókat. Ilyenkor a rózsaszín nap szebbé varázsolja még a toldaléképületeket is, csak a villanyvezetékek és pislákoló körték ütnek el zavarón a nagy hajósok idejére még emlékező házaktól. Ha járkálni akarsz e szállóban, legfontosabb a mértéktartás és a nyugalom. Mert a vendégek életének itt nincs titka egymás előtt. Némely szobáknak nincs is ajtaja, ahol meg van ajtó, az tárva-nyitva. Mérnök barátom mondta egyszer Perthben, hogy az ausztrál építkezésnél a legnagyobb erény a huzat. Ha a légvonat simán, jól közlekedik a házban, ez azt jelenti, hogy az építész a helyzet magaslatán állt. A léghűtés beszerelése és üzemeltetése nagyon költséges, a huzat viszont ingyen s bérmentve kapható. Finoman úgy kell tehát tenni, mintha

nem látnánk a hotelszobák nyitott ajtaja mögött embertársaink életképeit, mihamarább menjünk vissza szobánkba, kapcsoljuk be a plafonventillátort, ami úgy zúg, mint egy cséplőgép, aztán élvezzük ki a kancsó hideg vizet, amelyben néha még egy-két valódi jégkocka is úszkál. Éjfél felé kialszanak a „Grand Hotel” szobafényei. Csak csütörtökön van másképp. Úgy látszik, a sziget minden csütörtökön megünnepli a saját neve napját. Az étteremben táncolnak. Hétköznap ez a helyiség az ausztrál gyarmati konyha utolsó végvára, ahol védállást foglal el a faggyútól csöpögő, sózott marhahús, a tányéron még mindig a távoli legelőkről ideszállított ürü uralkodik, s nem hatolt még be az ausztrál gasztronómiát évtizedek óta ostromló olasz, görög vagy magyar konyha előhada. Csütörtök este zongorához ül a háziasszony lánya; szinte valószínűtlenül sápadt a föld eme nappörkölte zugában. Fehér keze futkos a billentyűkön, a nedvességtől duzzadt húrok archaikus keringőt, lendületes tangót és romantikus bosztont zümmögnek az üldögélők fülébe. Azon tűnődöm: honnét tudhat egy ilyen fiatal lány ilyen régi melódiákat? Lassan beszivárognak a helyi kórház ápolónői, úgy is, mint a magányos férfiak legfőbb vigaszai – ha a szemem nem csal. Táncolnak, beszélgetnek, mérsékelten iszogatnak is a párok; némelyek itt maradnak a mulatság végéig, mások átvándorolnak valamelyik kevésbé nagyvilági kiskocsmába, ugyancsak itt a főutcán. Ezekben a szűk lebujokban a tánc inkább elementáris, improvizált, itt senki sem csodálkozik, ha a Déli-tenger-szerte rettegett harcosok törzsének leszármazottja fehér fogsorával leharapja a sörösüveg kupakját, mert úgy megszomjazott a tánctól, hogy nem bírja kivárni a sörnyitót.

Itt fehér-fekete szerelmek szövődnek. Van, amelyik házassággal végződik. De mindig a lány a sötét bőrű, sosem a férfi. Mesélték, hogy néhány év múlva sok házasság felbomlik ezek közül. Ausztrál földön különben sem ritkaság a válás, de itt alighanem az eltérő életfilozófiákról van szó. Hajsza a pénz után, vagy nem gondolni a holnappal? Más szemmel nézi ezt a kérdést a dél-tengeri népek leszármazottja, s megint másként a skótok, walesiek vagy angolok ivadéka. CSIRKESORS Mindezt még az is bonyolítja, hogy a néphites hiedelemkeveredés fantasztikus méretei miatt

Eucalyptus rubida

Baobab fák

Versenyző egy sportünnepélyen

Cordula Ebatarinja, bennszülött művész (Alice Springs)

Uránium bányász (Északi Terület)

Lindsay Ruughey festő az Északi Területen él

Az ausztrál gazdaság kincse a juh

Sakkozók Surfers Paradise-ban (Queensland)

Iskolás lány Canberrában

Vágják a gyapjút

némely esetben már maga az érdekelt sem tudja meghatározni a maga hovatartozását. A Csütörtök-sziget krónikája feljegyzett egy csirkelopási esetet, melybe kilenc nemzet fiai voltak belekeveredve. A történelmi csirkét ugyanis egy maláj lopta, bizonyos hindu részére, s egy lidzsi szeme láttára. A skót rendőrt egy német matróz hozta a tett színhelyére. Ausztrál férfi fogta el a csirkét, amely aztán mint tárgyi bizonyíték szerepelt a brit bíró tartotta törvényszéki tárgyaláson. Ír ember volt a börtönőr, a szakács pedig ugyanott néger. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a helyi lakosságot nemigen izgatja ez a kérdés, a gondolkodásmód árnyalati különbségei sem. A forró napsütés, hűvös verandák, missziók és templomok szigete alkony után megváltoztatja arculatát. Éjfél tájban pedig, ha netán akkor térnél haza a hotelba, jobb, ha az ismert utakon jársz, és nem vágsz át a cserjésen. Az újdonsült keresztény szigetlakók ugyanis olyan műveleteknek hódolnak ott, amit a biblia ugyan részletesen ismertet, ám a papok mégsem ajánlanak. A sör, mely ráadásul olcsó, ám erős szesszel is dúsítva van, gyorsabban leveszi a lábukról a szigetlakókat, mint az iváshoz szokott európaiakat. A szerelmek pedig nem mindig végződnek úgy, mint a mesében, hogy a hősök egybekeltek, és lett egy csomó gyerekük. Bizonyos szempontból roppant kellemes az élet ezen a szigeten, ahol mindenki ismeri egymást, és egymás társaságára van utalva. A telefon itt még nem vesztette el személyiségét, nem vált automatává, tárcsázógéppé, az előfizetők kézikapcsolással beszélhetnek.

– Kérem a kikötői kapitányságot. – Ott most nincs senki. Mit akart volna tőlük? – Megtudni, hogy mikor fut be Cairnsből az „Euroa”. – Fél óra múlva. Roy Adams kapitány már taxit is rendelt magának, azzal megy majd a városba. A 14 taxi a sziget büszkesége. Nem sok, igaz, de legalább biztonságosan közlekednek. A leghosszabb útvonal tengertől tengerig legalább tíz perc, sőt, ha a sofőr lassan hajt, még negyedórára is nyúlhat. Nyúlhatna… Ám a gépkocsivezető mindig száguld, főleg, ha kínai. De milyen félelmetes egy ilyen vágtató kínai! Amikor megtudtam, hogy a Radio Kokos egyik adásában kipellengérezett, mint a „fehéret, aki mindig gyalog jár”, elhatároztam, hogy kiköszörülöm a csorbát. Épp a temetőbe készültem, a japán gyöngyhalászok sírjához. A telefonon rendelt kínai taxis lezser kanyarral a tornác elé gördült, s én, a bámészkodók szeme láttára, beszálltam. Olyan tempóval iramodtunk a temető felé, hogy kis híján egy füst alatt akár a saját temetési menetemben is részt vehettem volna… GYÉKÉNYEK ÉS CIPŐK A sziget attrakcióinak listáján természetesen rögtön a taxik után a mozi következik. Mivel szabadtéri, csak szürkület után kezdődik az előadás. A szél ugyanaz, mely a Torres-szoros hullámain ringatódzó kis dióhéjak vitorláit duzzasztja – itt a vetítővásznat dagasztja, s így a rég elfelejtett filmeposzok hősei – ez aztán a siker! – egyszerre három dimenzióban láthatók. A hullámzó vászon olyan eredeti hatásokat teremt, amelyek a rendezőnek meg sem fordultak a fejében. A spádéval szíven döfött hősszerelmes hullája a szélfúvás nyomán újból mozgolódni kezd, s egy lenge szellő ráncokat varázsol az ifjú filmcsillag bájos arcocskájára. A zenei aláfestést

autódudák tutulása és hajótülkök búgása gazdagítja. De ne legyünk olyan kényesek, hiszen a legközelebbi mozi 1000 kilométerrel odébb van… Ilyen körülmények között ugyan ki lenne válogatós? A Csütörtök-szigetnek saját újságja is van, a Torres News. E cím alatt az első oldalon büszke jelszó hirdeti: „A haladásért”; jobbról egy hangulatos rajzocska négy kókuszpálmát ábrázol, balról egy gyöngyhalász vitorlás hajó látható, egyike a Port Kennedyben alkonytól hajnalig horgonyzóknak. A tekintélyes londoni lapok szokásához híven, ugyancsak az első oldalon szerepelnek az apróhirdetések. A Burns, Philp és Társa, a Déli-tengerek legmozgékonyabb vállalata, tengeri fűből font gyékényeket ajánl, darabját 6 shilling 9 pennyért. Viszonylag nem is drága. A rivális Gardners cég cipővásárlásra serkent. Aztán a hírek következnek. Biztos mindenki ismeri a hírek klasszikus definícióját: ha egy kutya megharap egy embert, az nem hír, de ha egy ember megharapja a kutyát, az már olyan újság, amin mindenki kapva kap. A Torres News tele van valóban fontos információkkal. Mennyi vizet tartalmaznak a tárolók; milyen hajók futottak be a kikötőbe, hogy édesvizet vegyenek fel; Bob Elliot, a híres kosárlabdabíró Sydneybe utazott; Hassan Bin-Tahal, a helyi kosárlabdacsapat erőssége pedig épp visszaérkezett… A lapkiadó a Moloney házaspár. Az asszony energiától duzzadó, szép arcú, sötét haja már kissé őszül; vonásai némi kínai vagy maláj vérkeveredésről árulkodnak. Naphosszat a szerkesztőségben ül, amely az üzlet meg a homályos feladatkörű műhely mögött húzódik meg. A férfi ellenben az egyetlen ausztrál, akit volt szerencsém parafa sisakban látni. Moloney úr korántsem a napszúrás ellen akar védekezni ezzel; így lép be, rögtön nyitás után, a

„Grand Hotel” bárjába, és hosszú órákig kitart őrhelyén. Itt aztán mindenről értesülhet az ember, minden eseményt hosszasan és részletesen megtárgyalnak. Hja, hívek a Csütörtök-sziget hagyományaihoz… MAGAKERGETŐ Nem kopog többé falábával Yankee Ned, az amerikai hajószakács, aki felcsapott gyöngyhalásznak, s egy tengeri szörnnyel folytatott viaskodásban lábát vesztette. A sebésznek gyöngyökkel fizetett az amputálásért, annyi igazgyöngye volt, hogy valahol, emberi szemtől távol, elásott egy uborkásüvegnyit. Így a legenda… Ám a kortársak ennél szkeptikusabban ítélik meg a dolgot, szerintük amit Ned keresett, azt el is itta, és falábának kopogása mindig azt jelezte, hogy fizetni fog egy rundot… A Torres-szoros szigetein igen sokféle történet járja. Siklottak itt, a világ végén, karcsú holland hajók, hispán gályák lobogtatták a szélben a kasztíliai oroszlánnal ékes lobogójukat, kínai dzsunkák és maláj prahuk hajósai küzdötték le a korallzátonyoktól való félelmüket, hogy a távoli piacokon keresett árut megszerezzék. És hányszor érkezett ide Nyugat-Ausztráliából „Öreg Tehén” nevű briggjén maga a rettenthetetlen Suggitt kapitány! Békés egyetértésben éldegélt az „Öreg Tehén” fedélzetén a kapitány négy felesége, gyermekei, valamint kecskéi és aprójószága. A hajó különlegessége egy szélkerék volt, amely a víz kiszivattyúzásához energiát szolgáltatott. Suggitt kapitányt egyáltalán nem aggasztotta, hogy hajója súlyos tengeri fűkötegeket vonszol maga után; meg volt róla győződve, hogy ez csak fokozza a stabilitást. A hajón született lányait kedvelt legényeihez adta nőül, így lett „az Isten után elsőnek” a veje a szakács, a kormányos és egy búvár.

Görög-Nick a maga kutterén átvészelt néhány matrózlázadást, de saját tevékenysége oly gyakran ütközött törvénybe, hogy végezetül a gyarmati hatóság egy hadihajót küldött a kalandor elfogására. E hajó tengerészei nem ismerték őt személyesen, így szívesen fogadták, amikor jelentkezett náluk, és felajánlotta segítségét az üldözésben! Erősködött, hogy ő aztán jól ismeri Görög-Nick rejtekhelyeit, ami meg is felelt a valóságnak, s így lett az expedíció kalauza. Ennek az egész suskusnak egyik fontos láncszeme volt, hogy Nick a lakosság tudomására hozta apja állítólagos elhalálozását. Apjáét, akinek neve ugyancsak Nick volt. Nick, az ifjabbik, tudta ugyanis, hogy a szigetlakók holt ember nevét semmi pénzért nem vennék a szájukra, ő tehát – eleget téve a helyi szokásnak – kénytelen volt közvetlenül atyja elhunyta után nevet változtatni. Ország-világnak közhírré tette hát, hogy neve mostantól fogva Peter. Ezzel az egyszerű fogással azonban egyúttal minden nyomot eltörölt maga után, hisz a tengerészek faggatta szigetlakók inkább letagadták a vele való ismeretségüket, semhogy megtörjék a tabut, és kimondják a megboldogult nevét. Így aztán Nick – folytatja a korabeli krónikás – szép kis summát keresett azzal, hogy magamagát üldözte, és persze soha meg nem találta. AZ ÍRÓ MINT A HALÁL LÁTNOKA Magányos férfiak telepedtek le a kis szigeteken, akiket a világ minden tájáról ide vonzott a vagyon vagy a remeteség vágya, esetleg mind a kettő. Francia-Jimmy ötvenéves korában minden kapcsolatot megszakított a civilizációval, és letelepedett a Kókusz (Keeling)-szigeten, ott megnősült, egy fia és hat lánya született.

Egy másik magányos a Német-Harry nevet kapta, holott valójában dán volt. A szigetlakók úgy vélték, nincs, aki nála jobban megszimatolná a veszélyt, miközben az árbockosárból a kormányosnak jeleket adva kalauzolja a hajót alattomos korallzátonyok között. Egyébként trepanghalászattal foglalkozott. Ez a halféle, más néven tengeri uborka, ahhoz a leveshez kell, amely a kínaiak szerint kitűnően bevált ajzószer; évek óta ezt tálalják fel az eltohonyult, kiélemedett fenegyerekeknek, akik egyre fiatalabb ágyasokra áhítoznak. Német-Harry az Üdvösség-szigeti bázisról választott maga mellé társakat halászatához. Az egyikük görög volt, s a Ludwik névre hallgatott, a másik, Joe Austin, Korzikából származott, s e távoli hazában állítólag Joseph Augustin de Paolinak hívták. Részt vett a Párizsi Kommünben, majd annak elfojtása után a száműzötteket Új-Kaledóniába szállító hajóról Melbourne-be szökött. A kis halásztársaság nem valami nagy egyetértésben dolgozott, s végül szét is hullott. Harry pedig az emberiségre végképp megorrolva, ettől kezdve teljes magányban tengette magába fordult életét az Üdvösség-szigeten. Néha látogatta csak meg egyegy arra tévedő hajós, az is csak azért, hogy megpróbálja leitatni és megtudni tőle: hova ásta el igazgyöngyeit? E táj nagy dalnoka, a kiváló író, Somerset Maugham, aki hosszabb időt töltött a Csütörtök-szigeten, egy látnoki vízióban megjövendölte Harrynak a saját halálát. Megjósolta, hogy eljön az a nap, amikor valamilyen gyöngyhalász kiköt a szigeten, ámde Harry nem jön már elébe. A vendég a remetekunyhóba megy, s ott találja holtan. „Talán kutatni kezd a gyöngykincs után, amely annyi kalandor képzeletét felcsigázta. De kétlem, hogy megtalálná. Német-Harry gondoskodik arról, hogy senki se

bukkanhasson kincse nyomára, gyöngyei egy rejtek mélyén szunnyadnak mindörökre.” Négy évvel azután, hogy a Német-Harry című novella napvilágot látott, megérkezett az Üdvösség-szigetre Dick Roche – az egyetlen ember, akit a világgal meghasonlott Harry a barátságába fogadott. Ám a remete most nem jött a vendég elé, csupán kutyája rohangált csaholva föl s alá. Dick a kunyhóban terített asztalt, szépen vetett ágyat talált, a naptár a két hónappal előbbi dátumot mutatta. A házigazda tetemének maradványa a tornácon hevert. AZ UTOLSÓ PRÓBA Nem múltak el nyomtalanul a magány különcei, emlékezésekben, mesékben élnek tovább. Ezek a beszámolók néha hadilábon állnak a földrajzzal: nem lehet tudni, valóban a Torres-szoros egyik szigetén történt-e a dolog, vagy a nyugati part valamelyik gyöngyhalásztelepén, vagy akár a Soha-soha föld sivatagában. S ki állapítja meg vajon, hogy mi volt a neve annak a remetének, aki időtöltésül eredetiben olvasott klasszikus görög szövegeket, vacsorához mindig szmokingot öltött, és ha terítve volt az asztal, magamagának harangozott? A hűtőszekrények, postarepülőgépek és a rádió behatolásával eltűntek az olyan emberek is, mint az a bizonyos kisvárosi kocsmáros, akiről csak a története maradt fenn. Vasárnap halt meg, és a trópusi követelményeknek megfelelően még aznap el is temették. Ekkor még senkinek nem tűnt fel semmi, hisz a söntések itt vasárnap zárva tartanak. Hétfőn azonban már exhumálni kellett a boldogtalant, mert kiderült, hogy a nagy sietségben elfelejtették kivenni a zsebéből a bárkulcsot. És mennyi gyengédség lappang arról a magányosról szóló emlékezésben, aki lóháton indult útnak, hogy a távoli

településen elbeszélgessen barátaival egy korsó sör mellett! A hosszú lovaglás kimerítette, hát ledőlt egy fa alá a nagy hőségben – többé már fel sem ébredt. Orvos itt messze földön nem volt; cimborái, amikor rátaláltak, gombostűvel szurkálták, és tükröt tartottak a szája elé, hogy lélegzik-e. Végül sor került a döntő és utolsó próbára. Hoztak egy üveg whiskyt, közvetlenül a füle mellett dugaszolták ki – ám a fekvő alak erre se moccant. Barátai szánakozva felsóhajtottak: „Szegény fickó, ez aztán jól meghalta magát.” AKIK CSAK JELKÉPES SÍRBA KERÜLTEK A képes hetilap, amely nagy késéssel jutott el végre a Csütörtök-szigetre „délről”, vagyis Ausztráliából, addig járt kézről kézre, amíg teljesen szétrongyolódott. A szigetlakók érdeklődését mindenekelőtt egy fénykép keltette fel. A kép a windsori herceg feleségét ábrázolta. ám a szigetiek nem a hölgy arcát, hanem a pulykaráncos nyakon csillogó gyöngysort figyelték. Az aláírás szerint a nyakék egy New York-i ékszerésztől való, s értéke 100 000 dollár. Az ausztrálok pedig nyomban ráismertek a Kuri-öböl igazgyöngyeire. A Kuri-öböl Ausztráliában van, de nevét egy fehér ember adta, egy sárga bőrű tiszteletére. A nagyra becsült Nippon Pearl Company tiszteletre méltó elnökének, a kiváló Tukisi Kuribajasinak igen nagy érdemei voltak az ausztrál gyöngyipar fejlesztésében. Nem tudom, hol nyugosznak e tisztes úttörő hamvai. Búvárai sírját azonban módom volt látni a Csütörtökszigeti temetőben. Magas dombon domborodnak azoknak hantjai, akik a távoli Japánból jöttek ide, s a jobb jövő reményét vélték meglelni a tenger fenekén: életüket akarták megtalálni, s halálukat lelték helyette. Egyes

sírokon kis kalitka látható, útravaló az elköltözött léleknek: maroknyi rizs, csipet dohány, egy doboz gyufa. Akik immáron mindörökre itt feküsznek a japán írásjelekkel ékes sírkövek alatt, akik a távoli császárságba soha többé nem térnek vissza, éjente biztos megjelennek, hódolni a szájpadlás ízérző gyönyöreinek, megszerezni, amiért egykor éltek, víz alá buktak, szenvedtek s elmerültek. Mert munkájuk óhatatlanul asszociálható azzal, amit e táj dalnoka, Somerset Maugham írt önnönmagáról élete alkonyán: „Olyan vagyok, mint a háborúban hajóját váró utas. Nem tudom, melyik napon kell elhajóznom, de készen állok bármely pillanatban a beszállásra.” CSIRKÉK KÖZÉ VETETT GYÖNGYÖK Az emberek igazgyöngyimádata cseppet sem új jelenség. Kínai krónikások már négyezer évvel ezelőtt írtak igazgyöngyben lerótt adókról. Ma bonyolult matematikai képletekkel számítják ki a gyöngy piaci értékét, ám az élet a halászat veszélyességétől vagy az egyes fajták ritkaságától függően szabja meg az árat. A rómaiak azt hitték, hogy a kagylóban a harmat kristályosodik gyönggyé. A sárga igazgyöngy a gazdagság jelképe volt, a barna a bölcsességé, a fehér a szabadságé, a zöld pedig a boldogságot jelentette. Caligula feleségének volt egy olyan gyöngyszeme, amelynek értékét ma kb. hatmillió dollárra becsülik. Persze az efféle átszámítás meglehetősen viszonylagos, inkább csak afféle képzelődés, de egy bizonyos: szegény asszonynak kijárt az élettől valami elégtétel, amiért oly kegyetlen férfihoz ment feleségül, aki kevesellte, hogy az emberek, lévén csak egy nyakuk, csupáncsak egyszer nyakazhatók le.

Indiában csirkék közé szórták a gyöngyöt. Két nappal azután, hogy felcsipegették e gyöngyocsút, az állatokat levágták, gyomrukból pedig kivették a csodálatos fényű gyöngyöket. Állítólag a gyomorsav feloldja azt a matt burkot, amely a gyöngyök némely válfaján látható. A XVII. és XVIII. században az igazgyöngy a patikapolcra került. Megőrölték, és arcbőrszépítőként árusították, amiről a régi gyógyszerkönyvek és Ben Johnson Volponeyknak szereplői tanúskodnak. A londoni zsebmetszők, mielőtt munkára indultak volna, arcukat porrá tört gyönggyel elegyített kenőccsel kenték be; állítólag ez nagyon megkönnyítette az idegen zsebek kiürítését. Ugyanezen a téren komoly sikereket értek el a felcserek is, hiszékeny páciensektől gyöngyön hizlalt (!!!), szuper-extra piócákért horribilis összegeket csikarva ki. A borba kevert gyöngypor állítólag „szívörvendeztető”. De mindenekelőtt alighanem a gyöngyszállítók szívét örvendeztette meg, lévén hogy például VII. Kelemen pápa meghatározhatatlan betegségéből kifolyólag 40 000 dukát értékű gyöngyorvosságot fogyasztott el. A legbámulatosabb a dologban, hogy a Szentatya nemcsak a saját betegségét, de ezt a kúrát is kibírta. Vas szervezete lehetett. A gyöngy mindig is felcsigázta az emberek képzeletét. Így keletkezett a történet a gazdag hölgyről, aki szemlátomást fogyott, fogyatkozott, mint akit titkos kór emészt. Nem használtak a gyógyfüvek, sem a ráolvasás, de még az sem, hogy eret vágtak rajta. Mígnem eszébe jutott valakinek, hogy a hölgy gyönyörű nyakékének gyöngyei visszavágyódnak hónukba, a tengerfenékre, s átok alatt tartják tulajdonosukat. Váltott lovakkal kivitték hát a gyöngyöket a tengerpartra, s ott a habokba dobták. Kicsit költséges gyógymód, de állítólag hatékony.

A vegytan szerint az igazgyöngy összetétele a prózai mészkarbonátéhoz hasonló. A kínai orvostudomány régidők óta rendkívüli értéket tulajdonít neki. Megjavíthatja a látást, a hallást, a kissé túl nagy háremet tartó uraságoknak pedig saját, lankadt erőikbe vetett hitét adhatja vissza. Mindezt egy maláj kézikönyvből olvastam ki. Johorében pedig, a néppatikában láttam ilyen gyöngykészítményeket, amelyekhez négy nyelvű – maláj, hindi, angol, valamint a gyártók nyelve – használati utasítást mellékeltek. A kis nyomtatvány szerzője a részletek oly gazdag ecsetelésével oktatja ki pácienseit, hogy hallatukra alighanem egy lovasszázad legénysége is szégyenkezve pirulna el. NYAKIG A FÖLDBE ÁSVA Ha a nyugati Csendes-óceánnal kapcsolatos dolgokról van szó, gyakran előfordul, hogy a látszólag helyi problémák jobb megértése kedvéért ki kell lépni az épp tárgyalt országból. Így a gyöngytudomány bevezető tanfolyamát Japánban jártam ki, egy Toba nevű kis faluban, ahol maga az igazgyöngykirály, a tiszteletre méltó Mikimoto élt és dolgozott. Francia-Polinézia Tuamotu szigetcsoportján hallottam a „James Hay” brigg parancsnokáról, aki másfél évszázaddal ezelőtt megállapította, hogy a barna bőrű polinéziai lányok semmivel sem kisebb mesterek a búvárkodásban, mint a pálmák alatti szerelemben. Kézenfekvő volt az ötlet, hogy be lehet fogni őket e nehéz és veszélyes munkára. Ettől kezdve a nőrabló gyöngyhalászkutterek valósággal a kis szigetcsoport istencsapásává váltak. Közeledtükre a bennszülöttek nyakig a földbe ásták lányaikat, a kiálló fejet pedig pálmalevél alá rejtették. A Csendes-óceán népei ekkor még védekeztek a fehér ember behatolása ellen. Sok évtizedbe tellett, míg a törzsek bomlása olyan méreteket

öltött, hogy a jövevények számára a tengerparti fövenyen kiállítást rendeztek anyaszült meztelen lányokból, az „áru” rokonai pedig harsányan kínálták: „Master want women?” (Óhajt asszonyt, uram?) Új-Guinea partján megtudtam, hogy itt hajdan az igazgyöngynek semmi értéke sem volt, csupán a gyerekek játszadoztak vele. A gyöngyházat ezzel szemben igen nagy becsben tartották, mert a harcosok az abból tört fénylő darabkákat rakták szemjelkép gyanánt a zsugorított emberfejek szemgödreibe. Hongkongban a Des Voeux Road 22-es számú épület nyolcadik emeletén egészítettem ki tudásomat, ahol Nitto úr nagybani gyöngyárusítást folytat. Alku nincs, Nitto úr az olyan kereskedő méltóságával viselkedik, akinek több millió dollár értékű, csillogó áruja van raktáron. – Nézze csak, itt van ez az 55 000 dollárt érő, gyönyörű nyakék. Tíz évig illesztgették össze… Mert az nem elég, kérem, ha megvan a gyöngy. Évekig is eltart a szín, fény és nagyság szerinti összeállítás. Az ausztrál gyöngyök érdeklik? Nem, nem szükséges ellenőriznem a könyvekben. A Torres-szorosból származó legértékesebb, egyetlen gyöngyszem 1949-ben kelt el, 4000 dollárért. Olyan ügylet pedig, mint volt ama bizonyos, híres Dél keresztje – száz esztendőben egyszer fordul elő. Kilenc igazgyöngy volt ez keresztformában. De azt ne higgye, hogy maguktól rakódtak össze így. Amikor rábukkantak, 1883-ban, még három darabból állt. Önként kínálkozott a keresztforma, de össze kellett forrasztani. Az ausztrál Tom Clarke volt a megtaláló, egy jó lelkű óriás, aki a fülében arany fülönfüggőt hordott. Aztán a Dél keresztje kézről kézre járt, s az ára egyre nőtt. Az utolsó tulajdonos kb. 50 000 dollárt fizetett érte, majd a vatikáni gyűjteménynek ajándékozta adományképp. Ön azt kérdezi, mennyit kapott Tom

Clarke? Nem valami sokat: 10 ausztrál fontot meg egy flaska rumot… MINT CSALÉTEK A HORGON A még nem is oly régi időkben, amikor a kuttertulajdonosok még a konyhában, uborkásüvegben tartották az igazgyöngyöt, nemcsak ők meg a gyöngykereskedők szedték meg magukat ezen az üzleten, hanem azok is, akik a gyöngybúvárokat toborozták. Tízegynéhány fontot kaptak egy főért. Malaysiában baksis a helyi szultánnak, egy zsák liszt és egy csomag dohány az öregeknek; így vásárolták meg tőlük a fiatal életeket. A búvárszállítók éjjel meglesték a sziget mélyén lobogó tűzrakások visszfényét, aztán később odamentek és nyélbe ütötték az üzletet. Megvették a fiúkat, hogy azok meghaljanak a tengeren, ahol még sosem jártak. Attól a pillanattól fogva, hogy kereszttel aláírták a számukra érthetetlen okmányt, ki volt mondva a fejükre a halálos ítélet, csak a teljesítése halasztódott el két-három évvel. Akik mégis megmaradtak, már csak emberroncsokként tengethették életüket. S még ha meg is könyörült rajtuk a kapitány és visszavitte őket a szülőföldjükre, ott már legtöbbször ellenséges törzsek kezébe kerültek, s azok a tenger pusztító munkáját befejezték. Értelmetlen halál oly kincsekért, melyeknek értékéről, noha ők hozták fel a mélyből, fogalmuk sem volt. Az ausztrál gyöngyhalászok egy szkúnerra kb. 50 búvárt raktak fel meg néhány csónakot. A kiszemelt helyen horgonyt vetettek, majd tízegynéhány búvár és a fehér felügyelő csónakba ült. A búvár kézzel feltépte a tengerfenékről a kagylót, a csónakba dobta, kis ideig pihent, megkapaszkodva, aztán újból alámerült. Ha nem talált kagylót, meg kellett mutatnia a tenyerén a tengerfenék homokját, hogy a felügyelő elhiggye: nem csak

mímeli a merülést. Ha a felügyelő elég hosszúnak ítélte már a pihenőidőt, evezőjével a „fiút újból a vízbe lökte. Tizenharmadmagukkal sosem indultak útnak. E veszélyes foglalkozás kifejlesztette bennük a babonásságra való hajlamot. Mert hisz veszély leselkedett rájuk léptennyomon, minden mozdulatnál, s ezt nem is kell múlt időben mondanunk, hisz a Csütörtök-szigeten még 1965ben is két búvár vesztette életét munka közben. A babona azt tartja, hogy a tizenháromból egy nem tér többé vissza… Ott bicegnek a Csütörtök-szigeti kikötőben, akik valamely tengeri szörnnyel való kalandos találkozásukból, csodával határos módon, élve megmenekültek, ám lábukat odahagyták. Treacle-t, a sötét bőrű búvárt a szó szoros értelmében kiköpte egy nagy hal: már foga a zsákmány nyaka köré zárult, s csak akkor engedte el, amikor a bátor férfi az ujját a szörny szemébe fúrta. A helybeli kórház sebésze, Verno doktor órákig szedegette ki a halfogakat a búvárból; Treacle nyakát most forradás-sor gyűrűzi, épp ott, ahol a hölgyek nyakát a gyöngysor… Egy japán búvár kagylóért nyúló kezébe mérges kígyó mart, ott csüngött még akkor is, amikor a búvárt a fedélzetre emelték. Pár pillanatig élt csupán, s halála után a teste teljesen megfeketedett. Sírja a temetődombon van, egy fa alatt, oly magasan, hogy tisztán látni onnét a Kennedy-kikötőt és a szürkületkor beérkező gyöngyhalászhajókat. A mai búvárra, aki már modern felszereléssel merül alá a mind csodásabb gyöngyökért való hajszában, s mind nagyobb mélységbe, ugyanazok a veszélyek leselkednek, mint régi társaikra. Hiszen elég egyetlen karcolás; ha a korall éles pereme felsérti a gumicsövet, már drámai helyzet áll elő. A mélyből nem szabad gyorsan a felszínre úszni, a vízbe süllyesztett láncon „megállók” vannak, ahol bizonyos időt el kell töltenie a búvárnak, ha nem akar

épségével vagy életével fizetni türelmetlenségéért. Azt mondják, amikor mozdulatlan teste körül a várakozás percei együtt úsznak a tenger szörnyeivel, akkor érzi magát a legrosszabbul a búvár. Mint csalétek a horgon. S ráadásul még uralkodnia is kell az idegei felett. Egy T. I.-i szigetlakó hirtelen ledobta fejéről a sisakot, gondolván, hogy e teher nélkül gyorsabban jut majd felszínre. A víz vetette fel, de holtan. „Elfogta a Nagy Rettegés” – mondják egyesek. „Ostobaság. Egyszerűen az a helyzet, hogy képzetlen embereket küldenek le. Olyan foglalkozás ez, amit sokáig kell tanulni” – érvelnek mások, amikor a Csütörtök-szigeten tüzes viták támadnak a nap eseményeiről. AZ AUSZTRÁL „YES-MAN”-EK Manapság tenyésztik a gyöngyöt. Maguk a japánok állapították meg, hogy az ausztrál vizekben kétszer olyan gyorsan termelődik meg, mint náluk. Nincs semmi új a nap alatt, de a tenger mélyén sincs. A kínaiak már a XIII. században apró Buddha-szobrokat nyomtak az élő osztriga húsa és kagylója közé, s az gyöngykoporsóba foglalta a betolakodót. Ausztráliában a múlt század utolsó évtizedében éledt újjá ez az ötlet, amikor is Mr. G. S. Streeter parányi lyukat fúrt a kagylóba, s azokon gyöngyháztörmeléket nyomkodott be. Kísérlete olyan sikeres volt, hogy folytatását a hatóság betiltotta; attól tartottak, hogy a halászott gyöngy árát ez a manőver csökkentheti. A feltaláló, mint ez nemegyszer előfordul, megelőzte korát. Később ugyanis Kokicsi Mikimoto ugyanezen módszer kiaknázásával szerezte szédületes vagyonát. Queensland állam hatósága 1894-ben nem szokványos jogi furfanghoz folyamodott, hogy bizonyos vállalatot, mely a Torres-szorosban, a Péntek-sziget és a Prince of Wales-

sziget közt gyöngyöt kezdett tenyészteni, „két vállra fektessen”. „Vadállatnak” minősítették az osztrigát, melynek nem lehet törvényes tulajdonosa. Nyílt felhívás volt ez a kalózkodásra, hiszen ettől kezdve idegen kutterek fényes nappal is elrabolhatták az osztrigás kosarakat, s így tönkretehették az úttörő kedvű vállalkozókat. Aztán megjelent a színtéren a japán tőke, s vele a japán szakemberek. J. Zafer úr, a Torres-szoros Gyöngytenyésztő Szövetségének elnöke igen előnyösnek véli a jelenlegi erőmegoszlást a vállalkozó japánok és ausztrálok közt. A Csütörtök-szigeti szakemberek viszont csak huncutul hunyorítanak, ha erről esik szó. Szerintük a vegyes társulatok ausztrál vezetőségi tagjai csak afféle „yes-man”ok, vagyis a japán érdekek beépített szószólói. Japán kézben van a kutatómunka, ők ellenőrzik a gyártás technikai részét, ők diktálják az árakat, s jelölik ki a felvevő piacot. Az ausztrálok e játékban csupán afféle „tedd ide-tedd oda” szerepet játszanak. – Pedig – mondja beszélgető partnerem – ennek az egész tenyésztésnek voltaképpen nincs semmi titka, alighanem csak a reklám kedvéért teremtenek köré olyan misztikus hangulatot. A talpraesett, értelmes szigetlakók már rég elsajátították volna e mesterség titkait, ha többre is használnák őket, mint kisegítő tevékenységre. A gyöngytenyésztő már nem játszik életével, mint a gyöngyhalász. Sőt, még az osztrigát is tiszteletben tartja: hisz addig, amíg el nem jön megölésének perce, neki is élni kell. Így hát néha alá kell meríteni az osztrigástutajt vagy följebb vontatni, hogy megfelelő legyen számukra a víz hőmérséklete. A sótartalom se lehet se túl nagy, se túl kicsi, a helyet pedig úgy kell megválasztani, hogy a tengeráram ringassa ugyan a tutajt, de azért kellőképpen védett is legyen, hisz egyetlen ciklon tönkreteheti az egész

tenyészetet. Ötesztendei lázas kutatómunka után a japánok megállapították, hogy a gyöngytermelés jelentősen megnövelhető, ha az osztrigákat a mikrobák elleni védelmül antibiotikumos oldatba merítik. Biztosítani kell számukra a táplálékot, ám mindenképpen óvni az élősdiektől, hisz a beléjük furakodás jogát az ember kisajátította magának… így jönnek létre ausztrál vizeken az igazgyöngyök, hogy – miután Japánban megmunkálták őket – áruvá váljanak az amerikai piacon. Az osztrigát a nyugat-ausztráliai Kuri-öbölből szállítják a Csütörtök-szigetre. A „Kuri Pearl” nevű hajó, amelyen utaznak, gondosan ki van lyuggatva – de ne tessék megijedni: a törzs biztosított részében azért cirkulál a tengervíz, hogy életben tartsa az értékes szállítmányt. Amikor a kosárkák, 30 000 osztrigával, mind fenn vannak a hajón, a „Kuri Pearl” útnak indul kelet felé, a 250 mérföldnyire levő gyöngyfarmokhoz… Ez az utolsó estém a Csütörtök-szigeten. Ideje búcsút venni barátaimtól. Megkínálnak a vong fa gyümölcsével: aki ezt megeszi, biztosan visszatér a szigetre. Így tartja a hagyomány. Búcsúzóul még azt is megjegyzik, hogy elkelne itt egy halhűtőház, hisz hemzsegnek a halfélék a sziget körül, s ez biztosabb befektetés, mint a szeszélyes gyöngy. A York-félszigettől egészen Kimberley-ig kutterek százai rothadnak elhagyott kikötők iszapjában, mivel a világpiacon egyszer hirtelen lezuhant a gyöngy ára. Ki tudja, talán igazuk van? De azért a gyöngyláz aligha múlik el egyhamar. Hisz olyan régen tart! A szállóban, mivel nem jön szememre álom, olvasgatni kezdem a Bibliát. Mert természetesen itt is kelléke a hotelszobának – az éjjeliszekrényen hever –, mint Ausztrália-szerte mindenütt. Lentről felhallik a repülőgép személyzetének zsivaja: velük utazom vissza holnap a kontinensre.

Helymegjelölés: Korall-tenger A tengeri útvonal Ausztrália keleti partja mentén a NagyKorallzátonnyal párhuzamos. A világ eme legnagyobb korallgátja több mint 2000 kilométer hosszú. 627 sziget van itt szétszórva a tengerben. Az út vonalán, melynek térképe soha sem lesz véglegesnek, befejezettnek nyilvánítható, egyre újabb korallzátonyok bukkannak föl. A révkalauzok, akik a világ más tájain öbölben vagy folyótorkolatban irányítanak hajókat, itt az egyik legforgalmasabb útvonalon, kinn a nyílt tengeren navigálnak. Tízévi gyakorlat kell ahhoz, hogy az embernek joga legyen letenni a révkalauzvizsgát. Például: számot kell adni arról, hogyan tudnak tájékozódni a világítótornyok révén, melyeket részben toronyőr kezel, részben – lakatlan kis szigeteken – automata működtet. KÍSÉRTET-KERINGŐ A Csütörtök-szigeten pálmafák közt áll a kis anglikán Halottak Napja-templom. E különös kis ház a „Quetta” gőzös tragédiájának emlékezetére épült. Főoltárán örök lánggal ég az elsüllyedt hajó egyik oldallámpása. Hajóharang szólítja imára a hívőket, a szószék a hajó építőanyagából készült, s egyes részeit – hiszen 18 év után emelték ki a tenger fenekéről korall nőtte be. Az ereklyék közt ott az iránytű is! A falba beillesztették a canterbury székesegyház egyik kövét. A közeli plébániáról egy férfi jött elém, nyilván meglepte, hogy egy idegen épp a legforróbb délben, amikor a napperzselte sziget alkonyvárón szunnyadozik, jött el e szomorú relikviákat nézegetni. A nagytiszteletű John Bayton, akinek parókiája országnyi méretű, elmeséli nekem a történteket.

A „Quetta” gőzhajót tehát hét tengeren a legmegbízhatóbbnak tartották. Az ausztráliai Brisbane-ből indult Londonba 1890 februárjában. Saunders kapitány mellett ott állt a hídon a révkalauz, e táj jó ismerője. Nyugodt volt a tenger, telihold ragyogta be a trópusi éjt. Közvetlenül 9 óra után egyszer csak szörnyű robaj hallatszott. Megtörtént a lehetetlen: a hajó a térképen föl nem tüntetett korallzátonyra futott. Később megállapítást nyert, hogy a térkép kidolgozása és a tragédia bekövetkezte között eltelt 30 év alatt a korallmilliárdok új zátonyt építettek közvetlenül a vízfelszín alá. Ahol az admiralitás térképe szabad utat jelzett, ott a korallhalál leselkedett. A víz betört a gépházba, lebocsátották a mentőcsónakokat. Nők és gyermekek előre! De pánik tört ki, s a tisztek hiába iparkodtak ökölcsapásokkal rendet teremteni a tömegben; végül riasztólövéseket adtak le. Az őrjöngő tömeg beugrált a dereglyékbe, az egyik a túlterheléstől azonnal elmerült. Aki bírja, marja… Nők és gyermekek? Három nő élte túl csupán a katasztrófát, s egyetlen kislányt húztak ki a vízből. Azt se tudta megmondani, hogy hívják, szülei biztos megfulladtak, mert senki sem vallotta magáénak. Brown kapitány, a Torresszorosi révkalauz fogadta örökbe, s a hajóról nevezte el; így lett a gyermek Quetta… Quetta Brown, az utolsó hajótörött, nemrég halt meg. Három perc alatt zajlott le a tragédia. A zátony letépte a hajó fenekét, valósággal meghámozta, mint egy banánt. A fedélzeten tartózkodó 293 személyből 133 vízbe fúlt. A gőzösön táncmulatság volt, szólt a zene. Egy Csütörtökszigeti búvár, aki a katasztrófa után leszállt a tengerfenékre szemlét tartani, kötele heves rángatásával jelezte, hogy azonnal húzzák fel. Zihálva feküdt aztán a csónakban, s a napba nézett, hogy elkergesse a mélyvízi

homályban megpillantott iszonyú látványt. A tengeráram könnyedén ringatta ott lenn a szmokingos urakat és estélyi ruhás hölgyeket, mintha tovább járnák az életükben, fenn a hajón megkezdett táncot: a halál kísértetkeringőjét. PAJKOS HÖLGYEK GONOSZKODÁSA Queensland állam lakói decembertől áprilisig fülhegyezve figyelik a rádió időjárásjelentését. Régebben a ciklonokat ausztrál államférfiakról nevezték el, attól függően, mennyire volt közkedvelt, avagy nem, az illető. Ma már a meteorológusok nem szívesen angazsálják magukat, inkább népszerű nőnevekkel ruházzák fel ciklonjaikat. De Ausztráliában a ciklon nem tréfadolog. 1899-ben egy ciklon néhány perc alatt 73 hajót süllyesztett el, és 295 embert ölt meg. A „Connie” nevű ciklon 1959-ben felborított egy szállodát, csak az alapzatát hagyta meg. „Ágnes” hatmillió dollár kárt okozott, egy másik szélhölgy egy egész vonatszerelvényt fordított fel úgy, hogy a vagonok összekapcsolva maradtak. A tengerparton e pajkos hölgyek gonoszkodásait fogcsikorgatva emlegetik. És mit kell csinálni, ha közeledik a ciklon? Nekem úgy mondták, hogy legokosabb leszaladni az első pincébe, de ne felejtsük el magunkkal vinni biztosítási kötvényünket. És honnan tudja az ember, hogy közeledik? Nos, a ciklonok a Korall-tengeren születnek, a Salamon- és Fidzsi-szigetek közt, aztán indulnak Ausztrália fölé. A tengerparton véges-végig őrszemek ügyelnek, az első épp a Nagy-Korall-zátonynál. A világítótorony-őrök ugyanis kötelesek háromóránként rádiójelentést adni. Olyan emberek ezek, akik folyvást figyelik, merről fúj a szél – de ezt, kérem, tessék szó szerint venni.

A toronyőrnek, mint ebből is látszik, van munkája bőven. De azért puszta reflektorozásból nem él meg az ember. Enni is kell neki, postát, orvosságot, felszereléséhez pótalkatrészeket átvenni-beszerezni. A toronylámpások rengeteg üzemanyagot felemésztenek, a lakatlan szigetek automata lámpásait pedig rendszeresen tisztogatni és ellenőrizni kell. Csónakkal, a korallzátonyok miatt, nem lehet kikötni, a hajóról nagy földi-vízi járművet bocsátanak le. E kétéltű jármű, az ún. amfíbia, partra úszik, majd végigdöcög a sekély vízzel elöntött zátonyokon, végül, már a szárazföldön, felkapaszkodik a meredek hegyi lejtőn, amelynek tetején, mint a sziget legkiemelkedőbb pontján, magasodik a világítótorony. AZ „ELSÜLLYESZTHETETLEN ÖREGÚR” Holnap magával visz útjára a „Cape Moreton”, a Korall-tenger tornyait karbantartó, teljesen új hajó. Ő váltotta fel a „Cape Leuwin”-t, amit a matrózok csak „Elsüllyeszthetetlen Öregúr”-nak, vagy „Szürke Szellem”-nek becéztek. Jó hajó volt – emlékeznek vissza –, vigyázott az emberek életére, senkit sem hagyott elpusztulni. Anyakikötője Brisbane volt, udvara a Korall-tenger. Harminc éven át hordta a segítséget és élelmet a magányos toronyőröknek, nem félt a ciklonoktól, bátran haladt át a térképen jelöletlen zátonyok között, s gyakran kellett kivárnia a dagályt, hogy egy-egy akadályon átcsusszanhasson. Nem félt sem az aknáktól, sem a japán tengeralattjáróktól. Kapitánya, Noel Buxton nyugdíjban van és Clevelandben él. Frank Rowell, a derék hajó hajdani ácsmestere beszél azokról az időkről, amikor annyi furcsa dolog esett meg. A „Szürke Szellem” készítette elő a deszantokat, lévén hogy belelátott a japánok kártyáiba, s ki tudta választani az általuk megszállt szigeteken a

partraszállás legalkalmasabb pontjait. Még az admiralitás sem tudta, hol van a hajója, teljes rádiózárlatot rendeltek el, hogy a titok ki ne derüljön. Egy tizenkét fontos ágyúja volt, néhány kisebb légvédelmi ütege meg gépfegyvere. Ilyen fegyverzettel cirkált az idegen vizeken, és egyezményes jeleket hagyott a bárkáknak. Egy napon, amikor épp Borneo partjainál lapult, három amerikai vadászbombázó tévedésből lőni kezdte. – Nem találták el, de az öreg olyan dühös volt, hogy no! – bizonygatta Frank Rowell. – Ha holnap az új hajón lesz, nézze meg, uram, a mi hajónk, mármint a régi, kormánykerekét. Majd meglátja, hogy ott áll rajta a felirat: „Ez a hajó Isten kegyelméből és a legénység derekas munkájával 33 esztendőt töltött a vizeken.” A KALAND ELŐJÁTÉKA Ausztráliai kóborlásom ezeregy félbeszakított éjszaka… Ezúttal is hajnali négykor kellett kelnem, hogy idejében kiérjek a reptérre. Várjuk az első gépet, vagy tucatnyi utas mászkál álmosan a váróteremben, kávét isznak, automatából, bámulják az ilyentájt még csukott elárusítóbódékat, puhatolódzó ismeretségeket kötnek a nagy út előtt, amelyre az élemedett Dakota visz majd bennünket. A gép már ott áll a kifutópályán, műszerészek sürögnek körülötte, most jött a tartálykocsi, feltöltik. – Ugyanaz az idő van itt is, mint Melbourne-ben? – szólítok meg egy világos öltönyös, diszkréten ásítozó férfit. – Á dehogy, itt lassabb – mosolyodik el. Hát persze, a kétmilliós világváros lakója kissé lenézi a nagy földrész trópusi darabját. – Itt senkinek sem sietős – magyarázza fensőbbséges hangon. Ausztrália egyes államai közt, mint köztudomású, vannak bizonyos időszámítási különbségek, de itt természetesen nem erről van szó. A Queensland-

beliek, akiket a többi ausztrál csúfnéven csak „banánfalónak” mond, nem mától fogva állnak olyan emberek hírében, akiknek semmi sem sürgős. Egy angol például, még régebben, miközben vendégszeretetüket magasztalta, ezt írta róluk: „Itt senki se képes betartani a megadott időpontot. Ha valamit tízre beszélnek meg és tizenegykor elkezdődik, akkor roppant pontosak voltak…” Mai szemmel nézve a dolgot: a vendégszeretet maradt, a pontosság valamicskét javult. Ám az élettempó így is kissé lassúbb, mint a többi államban. Hja, a trópusokon vagyunk… Amikor először voltam Queenslandben, még közlekedett Cooktown és Laura közt egyszer egy héten a vonat, amely valójában egy sínre rakott londoni autóbusz volt. Az angol főváros kiérdemesült járműve ilyetén módon emelkedett vonati rangra, hogy több mint száz kilométeres távon közlekedjen, alig lakott térségeken át. Megbámulták a kenguruk, s vaddisznók ugrottak félre előle, ha közeledett. Ez a vonat vitte a postát, ez a mosodai ruhát, s ez szállított mindennemű árut, kezdve a műfogsoron, s végezve a koporsón. Már kedden este elkezdődött az induláshoz való készülődés, mégpedig azzal, hogy Tom Penny – aki gépész, pénztáros, állomásfőnök és forgalmista volt egy személyben – berakta a postát és a Cairnsből érkezett árut. Másnap reggel kihajtotta a vagonokból a denevéreket – ott éjszakáztak a plafonról csüggeszkedve –, s elkergette a sínek közt legelésző kecskéket. Reggel hétkor kinyitotta a pénztárt, nyolckor indult a vonat. Ahogy kifutott a településről, hangos jelzést adott le, így adva tudtul Tom feleségének meg a lányának, hogy a családfő, íme, dolgozik. 86 hídon vitt át az út. Ha a síneken szél döntötte fa feküdt keresztben, Tom leszállt, a kezében balta, s

munkához látott. Amikor legközelebb Queenslandben jártam, már nem találtam ezt a vonatot. A síneket is szétszedték. De volt helyette egy másik. Ez havonta egyszer közlekedett. South Molle-ban gyakran rendeznek teknősbékaversenyt. A „zsokék” életkora átlagosan 18 év, a hátasoké száz. Ezek az aggastyánok kitűnő úszók, és teljesítményük évről évre nő. De a többi állat ugyancsak kitesz magáért. Amikor legutóbb Cairnsben jártam, Ádám például 53 almát evett meg hat perc alatt, túlszárnyalva saját addigi, negyvenalmás rekordját. Ádám egy kazuár, a Hartley's Creek rezervátumban él, és még soha, egyetlen almát sem osztott meg hitvesével, kinek neve természetesen Éva. Burrum Headsben – kicsiny falu, messze északra az állam fővárosától, Brisbane-től – az állampolgárok Haladásellenes Szövétségét alapítottak, melynek feladata elriasztani a turistákat az álmos kis településtől. Több száz turista jön ide nyaranta sátorozni, strandolni, horgászni. Hans Ericsson, a Szövetség szószólója így magyarázza a dolgot: „Minden azzal kezdődött, hogy egy agyalágyult hülye tisztességes országutat építtetett hozzánk. De velünk aztán nem lehet ilyen egyszerűen elbánni! Összefogtunk, és nem engedünk be többé egyetlen turistát sem. Egész Ausztráliában ez az egyik legszebb és legnyugalmasabb hely; azt akarjuk, hogy az is maradjon.” A Szövetség fel akarja bontani az új út első szakaszán az aszfaltot, megfordítani az útjelzőket, s a távolságot feltüntető számok mellé nullát akarnak festeni. Továbbá időszakos áramszüneteket bevezetni, és megbolygatni a telefonkapcsolatot. Mi több, tilos lesz irtani a faluban a „homoki legyet”, ezt az átokfajzatot, az ausztráliai utazók megkeserítőjét.

Más kérdés, hogy most meg éppen az hajtja a kíváncsiak tömegét Burrum Headsbe, hogy saját szemükkel lássák e szándék megvalósítását – de hát ez már mellékes. Én csupán néhány közismert tényről adtam itt számot, mintegy illusztrálva, hogy bizony a szép Queensland állam és tisztes lakói körül elég sajátos légkör alakult ki. A MINISZTERNÉ PEZSGŐJE Tovább folyik a beszélgetés a légi kikötő várótermében, s mint kiderül, mindketten azért repülünk, hogy aztán majd ugyanarra a hajóra szálljunk. Egy utunk lesz hát. – Megutálod majd azt a csúf arcomat – mondja Lionel Knowles. Ó, Lionel, a te humorod jó fűszere lett ennek a vándorútnak. Ó, térjetek vissza, szép napok, amikor együtt kószáltunk a Korall-tengeren, béka módon szigetről szigetre ugrálva, zátonyok közt surranva. Emlékszem, ahogy elmesélted nekem a hajó keresztelőjét. Oppermanné, a bevándorlási miniszter felesége volt a keresztanya. Hozzávágta a hajóorrhoz a pezsgőt, ám az üveg nem tört el. Újból nekivágta, eredmény semmi. Az ötödik dobásnál a miniszterné asszony levetette a bundáját, és tovább ostromolta a hajót a kötélen lengő butéliával. Nyolcadszorra az üveg ugyan még mindig nem repedt el, viszont leszakadt a kötélről, s a földre pottyant. Az asszony fölvette, hozzávágta a hajóhoz, és durr – ekkor robbant szét a flaska. Szerencsére erős felépítésű hajó volt, és kibírta. Most már aztán fittyet hány minden ciklonnak… – Fiúk – kiáltja hangosan Lionel Knowles –, ki jön még a „Cape Moreton”-ra? – Néhány kéz a magasba lendül. Ausztrália minden tájáról toborzódtak ezek a tengerészek, de van köztük skót meg angol is. Távoli államokból

repülnek Queenslandbe, hogy a megjelölt napon jelentkezzenek a hajón, s továbbinduljanak vele a Koralltenger zátonyai közt utat jelölő világítótornyok felé. Start. S alighogy gépünk a levegőbe emelkedik, álomba merülnek a férfiak, akik szakmájukból kifolyólag megszokták, hogy részletekben aludjanak, a hajó váltottműszak-módszere hozzáedzette szervezetüket a parancsra alvás nehéz művészetéhez. Kis repülőtereken landolunk útközben, leadjuk a postát, felvesszük a postát, csapódik az ajtó, felbúg a motor, újabb leszállás, füvön ugrálunk, leadjuk a postát, felvesszük a postát – s ők csak alusszák jól megszolgált és nyugodt álmukat. ÚTTÖRŐK ÉS PLÉBÁNOSOK Harold Chesterman kapitány jó megjelenésű férfi. Rövid nadrágban és rangjelzéssel ellátott, ujjatlan ingben fogad. Feláll az íróasztal mellől. „Harold vagyok” mondja, ami a szokásnak megfelelően azt jelenti, hogy tegeződhetünk. Régi térképeket akar mutatni nekem. A kajüt falán fényképek. Fehér galléros, simára borotvált fiatalok: Chesterman kadét és évfolyamtársai a Tengerészeti Iskoláról. Újra ő, oldalán gázmaszk lóg: ez akkor volt, mielőtt Skóciába indult a konvoj. Egy lány, a haditengerészeti segédszolgálatosok egyenruhájában: a jelenlegi Chestermanné. „Hamarosan ebédhez ülünk – mondja Harold –, akkor majd elbeszélgethetünk arról, mire vagy kíváncsi itt, mifelénk.” Harold a legeldugottabb zugot is ismeri ezen a vidéken, mindent látott, Brisbane-től a Salamon-szigetekig, vagy a saját szemével, vagy radartükrön, melyről egy ködfoszlány, vagy néhány kis pont alapján fontos információkat olvas le. Az időjárástérképre hajolva elkedvetlenedik, s már tudja, milyen lesz a holnap. De a tegnapi napot is

bekalkulálja, lévén hogy jól ismeri a Korall-tenger és környékének időjárási viszonyait. Észak-Queensland – amelynek partjai mentén tengeri vándorlásunk kezdődik – nem tekinthet még vissza olyan régi hagyományokra. E tájék történésze, G. C. Bolton alighanem helyesen jegyezte meg, hogy „az Északnak előbb férfiakra volt szüksége, és csak aztán papokra… Az úttörők és a plébánosok nem találtak egymással közös nyelvet…” Valóban a férfiak világa volt ez: a népesség összeírása 1876-ban kimutatta, hogy 21 907 férfira 5582 nő esik. Amikor az első telepesek Rockhamptonban megjelentek s nagy nehezen szót értettek az őslakókkal, megtudták, hogy a bennszülött törzsek közt hosszú évek óta él egy fehér asszony. Expedíciót küldtek a megadott vidékre, rá is bukkantak a keresettre. Mai napig is ott látható. Mert a fehér nő egy szobor! Amilyennel hajdan a gályák orrát ékesítették. Ez a gálya – nem tudni, mikor, s azt sem, hogy milyen zászló alatt hajózott – egy korallzátonyra futva darabokra tört, aztán egyes részeit partra vetette a víz, így került a „fehér asszony” a bennszülöttek birtokába. A HAJÓ HÉTKÖZNAPJAI Ennek az egész fejezetnek nincs pontosabb helymegjelölése, mint csak annyi, hogy: „Koralltenger”, mivel nem tudtam, honnét továbbítják majd a postát. A „Cape Moreton” fedélzetén írtam, s ez a hajó csupán szigetről szigetre vándorol, de hetekig nem fut be egyetlen kikötőbe sem. Azt reméltem, talán sikerül egy levélkét eljuttatnom a civilizációba visszatérő valamelyik halászhajóval, vagy egy olyan világítótorony-őrrel, akit hosszú évek magányossága után épp leváltanak. A „Cape Moreton” gőzös nem visz magával se utast, se árut. Útja a világ egyik legveszélyesebb tengeri vonalán, korallzátonyokon szétroppant hajók temetőin át vezet.

Fedélzetén 39 férfi, egy túltápláltságtól alig szuszogó tacskó, két macska, valamint egy papagáj tartózkodik. Az „Isten után első” nemcsak a matrózoknak parancsol, hanem a hegesztőknek, villanyszerelőknek, építőmunkásoknak s egyéb szakembereknek is. Ők javítják és ellenőrzik a világítótornyok berendezéseit, s ők építik az esőtartályokat, hisz e vízszegény szigeteken nagy kincs az így gyűjtött édesvíz. Néha teljesen lakatlan szigetre is benézünk, s az arra haladó hajók részére jelzéseket hagyunk. Bevallom, dobogó szívvel veszek részt minden egyes ilyen partraszállásban. Kirándulás a Korall-tengeren egy lakatlan szigetre – olyan kaland ez, amilyenről csak Stevenson vagy Jack London könyveit bújva álmodhat az ember. Ám azt hiszem, a Déli-tenger mindkét dalnoka elhűlt volna, ha látja, mivé foszlott szét e táj romantikája. Tehát reggel a „Cape Moreton” nem messze az első szigettől horgonyt vet. Reggeli után lebocsátják az építőanyaggal súlyosan megrakott kétéltű járművet. Aztán beszállnak a munkaruhába öltözött emberek. Sose hittem volna, hogy egy ennyire ormótlan alkotmány oly fürgén képes siklani a nyílt, s ráadásul háborgó tengeren. Keringünk a sziget körül, a ringó hullámokon, kikötésre alkalmas helyet keresünk. Végre megvan, s az amfíbia partra kapaszkodik. A kormányos az emeltyű egyetlen rántásával sofőrré változik, más szóval kikapcsolja a csavart, és beindítja a nyolc kereket hajtó motort. Egyidejűleg átállítja a nagy kerekek gumibelsőjének nyomásszabályozóját, alkalmazza az adott körülményekhez, mert például más nyomás szükséges a nedves homokon, és megint más a betonnál is jóval keményebb korallzátonyon. Csuromvíz az amfíbia, mint kutya a fürdő után. Keréknyomát rácsíkozza a fövenyre, a teknősbékanyomok

mellé, hisz a teknőcök emberemlékezet óta itt ássák a forró homokba tojásaikat. A kormányos-sofőr kivételével – aki feszülten vigyáz, nehogy feldőljön járműve, s a cápáktól hemzsegő vízbe borítsa utasait – az egész legénység oly közömbös arccal néz maga elé, mintha csak egy külvárosi munkásvonatban ülne. Dübörgő motorral törtet előre az amfíbia, úttalan úton, fel a hegycsúcsra, ahol a jelzőtorony állni fog. A jármű súlya lelapítja a fácskákat és bokrokat, I orradást hagy a sziget testén. Végre, akár valami özönvíz előtti óriás hüllő, amely kimászott a tengerből, hogy sütkérezzen a napon, szétterpeszti piros-fekete testét a hegytetőn. Mozdulatlanul áll, de kábelek tucatjai közvetítik motorja erejét a gépfúróknak, kalapácsoknak s egyéb, az emberkéz munkáját megszázszorozó gépezeteknek. Maszkos alakok forgolódnak a hegesztőpisztolyok s más szerszámok körül, a szikrázás és lárma madárcsapatokat rebbent a magasba. Eltávolodom az építkezéstől, kószálok egyet a szigeten. Különös séta ez, ahol az ember bizonyos lehet, hogy nem találkozik járókelővel. Nem is akadt senki, aki mesélhetett volna a szigetkéről, amely még az admiralitás nagy térképein is csupán parányi pont. Egy nagy pálma alatt váratlanul rábukkanok azokra az acélemberekre, akik fahajóval vándoroltak a tengeren, messze a honi partoktól, rádió és posta, hűtőszekrény és gyógyszer nélkül. Itt nyugosznak síremlékek alatt. Hogy ki állította a köveket, nem tudja senki, mint ahogy nem tud a világ a tragédiáról sem, amely az esetlen betűk mögött rejlik. „Ledőlt árboc”, „felborult csónak…” A sírfeliratok nem hazudnak. Olyan embereket idéznek fel, akik a tengeren éltek, s akiktől a tenger rabolta el életüket. A nap hajlatán jelt ad az amfíbia autódudája: ideje visszatérni. Ugyanakkor felbúg a hajókürt is, hogy készen

áll a csapat fogadására. A brigád a jól végzett munka nyugalmával berakja a kétéltű-be a felszerelést, az acélszerkezet a szigeten marad. Jelképe hamarosan rákerül a Korall-tenger új kiadású térképére, újabb jelzőpontként e bonyolult, kanyargós útvonalon. Az emelődaru ügyesen kimarkolja a vízből az amfíbiát, a fedélzeten pihen mind a nyolc kerék. Visszatérünk hát a civilizációba, a forró zuhanyhoz és jegelt sörhöz, meg a léghűtéses kabinhoz, ahová a táj nyirkos heve nem hatolhat be. Estefelé a fedélzeten bekapcsolják a filmvetítőt s hozzá a hangot. Lövöldözés és fegyveres marhapásztorok üvöltözése hirdeti meg a nyugalmas öbölnek, hogy ím, beköszönt hozzájuk is a Metro Goldwin Mayer-féle civilizáció. Lopva átsurranok a hajó orrába, ahonnét látni a láthatár s a szigetek ezrei fölött, magasan fenn, ezernyi csillaggal ringatódzó Dél keresztjét. A HÁROM AGGLEGÉNY ATOLLJA Lármázva és szuszogva kapaszkodik fel a „Daisy” útvonalunk soron következő szigetén a meredek partra. „Daisy” a hajó egyik amfíbiája, öcsikéjét „Donald”-nak hívják. Utazásunk alapelve, hogy éjjel csusszanunk át az alattomos korallzátonyok közt, nappal pedig megkeressük az átjárót a soros világítótoronyhoz. Az 56 torony közül, amelyeket útközben érintenünk kell, alig kettőnek van olyan kikötőféléje, amelyben egy motoros befuthat a partig. A többi helyen „Donald”-ra és „Daisy”-re vár a feladat neheze, ők görgetik fel sok-sok tonnás, behemót testükben mindazt, amire a toronynak és lakóinak szüksége van. Ez az egész út egyetlen Nagy Kaland. Mert jóllehet mindegyik toronynak s toronyőrnek más a története, sorsuk egy, közös jellemzője mégis a magány. Annak pedig – ahány ember, annyi arca van. A tarka gyöngysorból,

melyre a dél-tengeri elbeszéléseket felfűztem, kiemelek Önöknek most egy korallgyöngyöt. North Reefet aligha találják meg a térképen. Ez az egész kis birodalom nem nagyobb, mint egy városi park fele. Nehezen megközelíthető. A „Daisy” végre talajra lel nyolc kereke alá, s gázolni kezd az alig méternyi vízben, ugrándozva a korallzátonyok hepehupáin. Közvetlenül a kerekek alól villámgyorsan surrannak félre a tarkabarka papagájhalak s apró teknősök, meghazudtolva fürgeségükkel szárazföldi lomhaságukat. A világítótorony lábánál valami kapufélébe ütközünk. Évekkel ezelőtt egy cápák üldözte bálna a szárazföldre menekült, s itt, a fövenyen végezte be életét: csontvázából épült ez a kapu. A bálnák öngyilkosságára máig sincs magyarázat, az ausztrálok nagyon viszolyognak tőle, ha csak meglátnak egy ilyen öngyilkosjelöltet, nyomban jön a talajegyengető, s visszataszigálja az óriást a tengerbe – feltéve, hogy még nem késő, mert a sok tonnányi, bomló hús a települések lakóit kergetheti el otthonukból. Itt természetesen nem jöhetett a bulldózer, és lám, a fehér bálnacsontokra felírták a sziget nevét meg egy tömör, de annál velősebb magyarázatot: „Atoll – ahol nincs se sör, se nő, se semmi…” (Az atoll: gyűrű alakú korallzátony.) Ugyanis itt, North Reefen található az Agglegények Klubja: három magányos férfi kezeli és látja el a világítótornyot. Több mint 100 kilométernyire van a legközelebbi szomszéd. A vízben egy utasszállító hajó siralmas roncsa rozsdásodik; még a harmincas években süllyedt el, amikor ez a torony még nem létezett. Ez a mementó is arra vall, milyen felelősségteljes munkát végez e három remete. S még a világítótorony ellátásán kívül is rengeteg a dolguk: ciklonveszélyes időszakokban

háromóránként, különben pedig naponta négyszer be kell olvasniuk a rádiónak a meteorológiai adatokat. Bálnacsontra rótt panaszuk sorrendjét nem a véletlen szabta meg. Leginkább a sör hiányzik nekik, enélkül minden tisztességes ausztrál elhervad, mint a nem locsolt növény. Ezért a „Daisy” néhány doboz sörkonzervet is hoz széles hátán. A zátonyon éldegélő magányosok második panasza, sajnos, orvosolhatatlan. A legénység kizárólag az erősebbik nem tagjaiból áll, utasokat pedig, mint már említettem, nem vesz fel a „Cape Moreton”. Az épület talapzatában mindhárom toronyőrnek jókora külön szobája van. A polcokon sok könyv, a kőfalon színes naptárak, meztelen csinibabákkal. Ahogy változnak a hónapok, úgy változik a toronyőrök magányos álmainak istennője is. A torony lábánál mégsem hallani panaszszót: ezek az emberek nem keseregnek azon, hogy megrövidítette őket az élet. Bill Chapman, mint meséli, 22 évet töltött már el világítótornyok szolgálatában, s el sem tudja képzelni, hogy tömegben, nagyobb emberközösségben éljen. William Jenner tengerész volt, és a világ számtalan helyét behajózta. A veszélyes évek után, amikor katonai konvojon szolgált, s a nagyvárosi kikötők forgataga után itt végre nyugodt révbe talált. Sokat ír, még egy rádiójáték is kikerekedett a tolla alól, melyben a nagyvilágban átélt, ám csak itt, a Korall-tenger remetemagányában átgondolt kalandjait költötte újjá. Közvetítette is a rádió; együtt hallgatták mind a hárman. A harmadik társ szenvedélyes horgász, de ő gondozza a tyúkokat is. Kísérletezett földműveléssel is, ám a talaj meddőnek bizonyult. Mindhárman önként vállalták és választották ezt a foglalkozást, ezt a magányt, senki se beszélte rá őket, különben is, mindig több a jelentkező, mint ahány szabad hely akad a kis szigeteken.

A „Daisy” legénysége ügyesen kirakodott, s már sürgeti a visszatérést. Vacsorára ugyanis a hajószakács, mindennapi ürü-húsunk mellé, különleges csemegét ígért. Neve eléggé furcsa, talán „lovagló angyaloknak” fordíthatnám, valójában oldalasszeletek közt sült szilváról van szó. A „Daisy” ismét a habokba merül, s körüljárja az atollt. A három toronyőr ugyancsak körbemegy; integetnek is búcsúzóul, de különösebb elfogódottság nélkül. Óhatatlanul is az a benyomásom támad, hogy alapjában örülnek, amiért látogatásunk már befejeződött, s újból magányos hetek várnak rájuk e homokos kis szigeten, amelyet a sárga föveny és kék tenger nedves határán lépegetve tíz perc alatt könnyedén körbekerülhet az ember. KANAKÁK ÉS KANNIBÁLOK A „Cape Moreton”-on a fő étkezés az ebéd, amit délután öt óra tájban tálalnak fel. Eddigre már rendszerint visszaérnek a munkabrigádok, miután ellenőrizték a lakatlan szigetek automata világítótornyainak berendezését, vagy jelzéseket építettek a hajók számára. Ebéd után nagy sürgésforgás támad a mosó- és szárítógépek helyiségében. Ebben az éghajlatban, ahol fehérneműt napjában legalább kétszer, munkaruhát pedig naponta kell váltani, a mosás fontos dolog. Egy óra hosszat tart nyitva a kantin; cigaretta, konzervsör és csokoládé kapható. Egyébként az ausztrálok tömérdek édességet fogyasztanak. Van aki a kajütjébe viszi a vásárolt csemegét, van aki az étkezőbe megy vele, ahol este tizenegy tájban még felszolgálnak egy hideg fogást mint „éjféli harapnivalót”. Az emberek itt könyvet s véleményt cserélnek a nap eseményeiről, végighallgatják a rádióban az esti krónikát, megbeszélik a kapott leveleket. A legénység évente négy utat tesz meg, ebből az, amelyik az újévi időszakra esik, rövid, a többi háromhónapos.

Postájukat mindig a következő kikötőkbe küldik, néha egy másik hajó útközben kézbesíti. A kapitánynak mindig egy halom hivatalos küldemény érkezik, de van köztük olyan félprivát, félhivatalos is. Például a japán „Satsuma Maru” teherhajó kapitánya, Murakami, ezt írja: „Mélyen Tisztelt Uram! Meg szeretném köszönni önnek, hogy olyan pontosan hozták működésbe a hajónak irányt szabó fényjeleket. Remélem, jól van, és bízom benne, hogy együttműködésünk továbbra is gyümölcsöző lesz.” Mellesleg a japán hajós rossz helyre irányította hálálkodását: a fények, melyek oly barátságosan villogtak feléje és vezették a korallzátonyok között, egytől egyig – ellenőriztük a térképen! – automatából származtak. A felszerelés svéd import; a lakatlan szigeteken alkonyatkor önműködően bekapcsolja a világítást, hajnalban pedig ugyanígy kikapcsolja. Ám a dicséret egy része mégis a „Cape Moreton” legénységét illeti, hisz az ő dolguk a karbantartás, továbbá ők pótolják rendszeresen az üzemanyagot. Chesterman kapitány hamar rájött, mennyire érdekelnek a nagy fiók mélyén lapuló, régi térképek. Nehéz nem arra gondolni láttukon, hogy akik kidolgozták őket, rég beeveztek már az Utolsó Kikötőbe. Fagályákon érkeztek ide, s fehér parókás fejük nagy papírgöngyölegek fölé hajolt. Korall-tengeri vándorlásuk adatai átkerültek a ködös Londonba, ahol az admiralitás térképészei s/épen kalligrafált írással bejelölték a furcsánál furcsább neveket. Itt, az északi Queenslandben van például Emberevő-patak, Gyilkosság Lagúnája, Pokolkapu-hágó… E neveket nem a fantázia, hanem az emlékezés szülte. E térségben, úgy tetszik, minden négyzetkilométer több tragédia, dráma és kaland színtere volt, mint a déli félteke

bármely más csücske. Azok a kínai dzsunkák, maláj prahuk s a Kasztília oroszlánjaival ékes holland hajók azért siettek ide, hogy történelmet teremtsenek. Bár valószínűtlennek hat, de még alig száz évvel ezelőtt erre suhantak a Harcos-szigetről Kebisu vezér harci pirogái, száz íjásszal megrakva mindegyik – Kebisué, akinek nevét a fehérember-fejek („lamarok”) gyűjtése és zsugorítása tette hírhedetté. S erre vitt a gyalázat útja is: itt hurcolták a rabszolgakereskedők élő áruként a kanakákat Queenslandbe, a cukornád- és gyapotültetvényekre. DARABJA HÉT FONT Kanaka egyszerűen annyit jelent, hogy ember. De bámulatos, hogy az emberkereskedelem még századunkban sem mondható divatjamúltnak. Saját magam tapasztaltam, hogy a Lojalitás-szigeteken vagy ÚjGuineában élénken él még az elszenvedett sérelmek emléke. De hát ez a sérelem oly súlyos volt, hogy valóban felejthetetlen… Hozzávetőleges becslés szerint a fent említett szigetekről, valamint a Salamon-szigetekről és az ÚjHebridákról 1847 és 1904 között erőszakkal vagy csalárd csellel 57 000 szigetlakót vittek el. Útban Ausztrália felé szortírozták az „árut”, a beteg és öreg kanakákat a tengerbe dobták, a cápák zsákmányául. George Palmer kapitány, a Királyi Haditengerészet tisztje, tárgyilagosan taglalja az ügyet a „Rosario” nevű hajó háromhónapos útja kapcsán Emberrablás a Déli-tengeren című könyvében. E dokumentumból megtudhatjuk, hogy a Fidzsi-szigeti ültetvényesek korbácsolták a bennszülött munkásokat, s friss sebeikbe borsot dörzsöltek; hogy egy bennszülött lányt fához kötöztek, majd lábujjait vésővel és kalapáccsal sorra levágták…

Palmer kapitány volt a „Rosario” parancsnoka. 1863 májusában futott ki a hajó Sydneyből, hogy tájékoztassa a kormányt az emberkereskedelem méreteiről. Megállapította, hogy 13 hajó közlekedik rendszeresen Sydney és a Lojalitás-szigetek közt, hogy onnét, koprakereskedelem örve alatt, embereket raboljon az ausztrál ültetvényeknek. Egy rabszolgakereskedő misszionáriusnak adta ki magát. Meghívta a szigetlakókat a fedélzetre, hogy együtt énekeljenek vele ájtatos himnuszokat, harmóniumkíséret mellett. Amikor már elég jelentkező gyűlt össze a vallási ceremóniához, hirtelen felszedték a horgonyt, s a kórussal, mint áruval, tovahajóztak. Egy másik akasztófavirág egy szigetlakót használt csalétekül „vadászatához”; saját törzsi testvéreinek képzeletét gyújtotta fel az áruló meséivel, melyekben az ültetvényeken végzett munka gyönyöreit és a fehér ember bőkezűségét ecsetelte (bizony, elhalmozzák sötét bőrű fivéreiket dohánnyal, perkállal, mindenféle kinccsel!). Palmer arról is beszámol, hogy egy kanakát, aki még idejében észbe kapott és a tengerbe vetette magát, hogy visszaússzon szigetére, arcába vert kampó segítségével vonszolták fel újra a fedélzetre. A kereskedők még reklámot is vertek. Íme, egy brisbane-i napilap hirdetése, 1867-ből: „Henry Ross Lewin, aki a Déli-tenger szigetein évek óta foglalkozik kereskedelemmel, és kitűnően ismeri a bennszülöttek nyelvét és szokásait, ez úton adja a cukornád- és gyapotültetvényesek stb. tudtára, hogy szívesen vállal megrendeléseket újabb szigetlakó-szállítmányra. Megbízóinak garantálni tudja, hogy a fellelhető legjobb és legmunkaképesebb bennszülötteket kapják. Áruk: darabja 7 font…” Némi elégtétellel tehetjük hozzá, hogy a szigetiek szokásainak legbehatóbb ismerete se mentette meg Lewin

urat a felfalástól: az Új-Hebridákon emberevők keze közé került. Az ültetvényeseknek munkáskézre volt szükségük, és a törvény szemet hunyt a kereskedők bűntettei fölött, hiszen még ha le is akarták volna tartóztatni egyiküketmásikukat, ugyan hol érték volna utol? Mondok egy példát. A már említett „Rosario” – ezúttal Godenough hajóskapitány vezetésével – azt a feladatot kapja, hogy fogja el és hurcolja bíróság elé az egyik ilyen emberkereskedőt, bizonyos William Henry Hayest. Szőke hajú, délceg óriás volt ez a Hayes, mindig feddhetetlenül jól öltözött és előzékeny. A krónikások megjegyzik, hogy legeredetibb tulajdonsága a teljes absztinencia volt. Feltehető azonban, hogy a „ki mint vet, úgy arat” közmondást ő „ki mint lop, úgy eszik”-re változtatta, mivel tudjuk, hogy több állam hatósága is köröztette többnejűségért, erőszakért, csalásért, emberrablásért és gyilkosságért. A „Rosario” a Karolina-szigetek felé vette hát útját, mert ott élt Hayes, a Kusaie-szigeten, rabszolganők egész háremével övezve. A bűnöző nemcsak hogy nem bújt el a hajó közeledtére, hanem éppenséggel elébe evezett pirogáján, majd kalauzolta, míg csak horgonyt nem vetett. Útközben tájékoztatta a brit kapitányt, hogy ő, mármint Hayes, USA-állampolgár, s így a brit igazságszolgáltatás hatáskörén kívül esik. Godenough dolgavégezetlenül hajózott hát vissza Sydneybe, csupán áradozó szavakkal számolva be a gazfickó lenyűgöző egyéniségéről és vendégszeretetéről. A BŰNÖS A KÖRMENET ÉLÉN Hayes apja tutajos volt a Mississippin. 18 éves volt a fiú, amikor – elcsenve apjától 4000 dollárt – megszökött hazulról. Húszesztendős volt,

amikor megnősült, de pár héttel később már egy másik lányt „vett el”, anélkül, hogy az elsőtől elvált volna: minek tékozolta volna idejét az efféle puszta formalitásra? San Franciscóban rajtakapták kártyacsaláson, becsapott partnere levágta a fülét. Aztán kalózkodásra adta a fejét, majd néhány év múlva kikötött Ausztráliában, ahol is oltárhoz vezetett egy szép és gazdag özvegyet. Rövidesen faképnél hagyta, ám a pénzét elvitte. Új-Zélandon „nőül vette” Rona Bockinghamet, aki közvetlenül az esküvő után, titokzatos körülmények közt, vízbe esett a nyílt tengeren. Amikor a Sydney Morning Herald „a világ egyik legelvetemültebb, még fel nem kötött gonosztevőjének” nevezte, a vérig sértett Hayes levelet írt a szerkesztőnek. „Igencsak könnyű tücsköt-békát szórni valakire, vagy az ártatlan igazságot förtelmes hazugsággá alakítani, csak hogy kielégíthessék a züllött erkölcsű olvasóközönség visszataszító ízlését” – írta felháborodva. De alighanem úgy ítélte meg a helyzetet, hogy büntetlensége mégis a végéhez közeledhet, mert háremét sietve átadta üzlettársának, maga pedig áthajózott a Guam szigetre, mely akkor még spanyol gyarmat volt. Amikor ott is tevékenykedni kezdett, a spanyolok nem sokat teketóriáztak vele, hanem Manilára száműzték, törvény ide vagy oda. Joshua Slocum, a híres hajós, aki magányosan hajózta körül kicsiny dereglyéjén a világot, látta őt ott 1875-ben, látta „a betegségtől és nyomortól elgyötört, magas alakot, amint mezítláb, soványan, félrőfnyi fehér szakállal haladt, kezében a leghosszabb gyertyát szorongatva, egy körmenet élén.” Töredelmének őszinteségében bízva a spanyolok egy évvel később átküldték San Franciscóba. Hayes első dolga az volt, hogy ellopja egy honfitársa jachtját, a „Lotus”-t, meg a feleségét, aztán újabb kiruccanásra indult a

Csendes-óceánon. Feddhetetlen modora ekkor már rég lekopott róla, gyakran voltak őrjöngő dührohamai. Miután három ízben embertelenül megkínozta a holland szakácsot, az végső kétségbeesésében egy prózai fémcövekkel, amit a kötéltekerésnél szoktak használni, ledöfte, majd hulláját, ballaszttal megterhelve, az óceánba dobta. Az áldozatok, akiket Hayes és más kereskedők erőszakkal raboltak el a honi szigetekről, az ausztrál ültetvényeken úgy hullottak, mint a legyek. Dúsan aratott köztük a tüdővész és a tífusz, kevés kanaka élte meg a huszadik évét, tizenhat éves fiúk s gyereklányok haltak rakásra Queenslandben. A gonosztettekre könnyen lelnek magyarázatot az emberek. A gyarmati hatóság minden további nélkül elfogadta, hogy a Déli-tenger szigetlakóit „állandó munkáltatás révén civilizálják és humanizálják egy olyan keresztény országban, amilyen Queensland”. A polinézek azonban nem szívesen vetették alá magukat a keresztény gyapotültetvényesek üdvözítő befolyásának, nem csábította őket a rabszolgamunka öröme. A szülőföldtől elszakított és barakkokba dugott szabad szigetlakók egyszerűen befordultak a fal felé és meghaltak. Több haszon származott a melanéziai fejvadászokból, ezek kaphatók voltak imádságra éppúgy, mint zsiványságra. Egy ültetvényes (Kylie Tennantet idézem) elmesélte, hogy az ő „legényei” vasárnaponként úgy szentelték meg az Úr napját, hogy dárdát dobáltak az ausztrál bennszülöttekre. Mellesleg nem is csak sportból vagy szórakozásból. Egyszer, hogy az ültetvényesné kegyeibe férkőzzenek, hazavittek vasárnapi mulatságukból egy összekötözött fiút, azon akarták megmutatni az asszonynak, hogy készül náluk a húsétel.

Voltak szigetek, melyekről az idők folyamán teljesen kihaltak a fiatalok. Igaz, a törvény kötelezte a kereskedőket, hogy visszaszállítsák foglyaikat, ha azok már munkaképtelenné váltak vagy ledolgozták idejüket, a szigetre, ahonnét elhozták annak idején, ám a gyakorlatban, még ha ez meg is történt, a repatriánsokat gyakran tették ki máshová, ahol ellenséges, idegen törzsek megölték és megették őket. Néha magukkal csempészték a fehér ember fegyverét, s ilyenkor az emberrabló expedíciót sikerült elűzniük, mielőtt partot ért volna. 1801-ben egy döntés már-már véget vetett a kanakák Ausztráliába szállításának, ám végül mégis leszavazták: hisz valakinek csak dolgoznia kell az ültetvényeken! A kereskedők egykettőre újból tevékenykedni kezdtek, s ez a folyamat voltaképpen csak századunkban maradt abba. 1907-ben 3600 kanakát visszaszállítottak szülőföldjére. Queensland államban élnek „még olyan roskatag öregek, akiket hajdan ifjú legényként csábítottak fel egy hajóra, és hurcoltak valamely ültetvényre. A hosszú és nehéz harcban végül is győzött a haladó ausztrál közvélemény. TÉRDEN ÁLLVA Egy napon, amikor amfíbiánk a munkabrigáddal a Bak-félszigetnél egy kis szigetre indult, Chesterman kapitány felrakatott egy kétpárevezős kis csónakot. Még mielőtt elértük volna a szigetet, ahol a világítótorony berendezését kellett ellenőrizni, a kétéltű megállt a nyílt tengeren, és vízre bocsátotta a már említett dióhéjat, s benne kettőnket: engem meg a kapitányt. Aztán ment a dolgára, mi pedig nekiláttunk az evezésnek. A lakatlan sziget partjának közelében a kapitány elmagyarázta, mi célt szolgál ez a magányos kirándulás. Meg akarta mutatni nekem a korallzátonyok világában élő tengerlakókat. Itt a vizet nem szennyezték hajók,

csónakunknak pedig nincs motorja, mely felkavarhatná a tengermélyet, s szétrebbenthetné teremtményeit. Arról, hogy bemenjünk a vízbe, szó sem lehet, nemcsak cápákkal van tele a környék, hanem mérget kibocsátó halakkal is. Ezek itt, a part mentén, megtévesztésül kövekhez válnak hasonlatossá, s zsákmányukra mozdulatlanul leselkednek. Tizenhárom mérges „fullánkjuk” van – a számuk valóban végzetes –, s mérgük ellen nincs semmiféle szérum. A halált borzalmas fájdalmak előzik meg. A cipő sem véd meg tőlük, mert egy közepes vastagságú talpon a „fullánk” még könnyedén áthatol. Marad tehát a csónakból való nézegetés. Az ideális egy üvegfenekű csónak lenne; élénk turistaforgalmú környékeken használnak is ilyeneket. „Mifelénk szerencsére nincsenek turisták, viszont üvegfenekű csónakunk sincs” – mondja Harold. – „Másféle technikát alkalmazunk. Hogy a vízfelszín ne törje meg a képet, letérdelünk a csónakban és kihajolunk, de a fejünket olyasféle maszkkal védjük, mint amilyet a könnyűbúvárok hordanak. Tehát figyelem, tessék térdre ereszkedni!” Néhány pálmatörzs sodródik mellettünk – csónakunk közébük visz bennünket. Ringat a hullám… Tétlenségünk e fatörzsekhez tesz hasonlatossá, legalábbis Neptunus alattvalóinak dülledt szemével nézve. A látási viszonyok ragyogóak, átcsusszanunk a korallvárak fölött, mintha repülnénk. Harold olykor-olykor megszólal, magyaráz, bemutat valamit. Nem tolakodó tárlatvezető ebben a múzeumban, aki ha kell, ha nem, állandóan darálja az ember fülébe a bemagolt kommentárt. A kiállított különlegességek itt nem a falon függnek, se nem pihennek üveg alatt: élnek, elevenek, s nehéz előre megjósolni, melyikük hol és mikor bukkan fel, merről úszik elő.

A korallzátony-színház színészei néma szereplők. S a konferanszié ma az az ember, aki egész felnőtt életében ezen a vidéken járja a tengert. Nehéz és felelősségteljes munka ez, de ha akár csak pár órára szabaddá tudja tenni magát, ellátogat ebbe a színházba. Ismeri a műsort, ismeri a szereplőket, még a világosítókat is, és tudja, hogy a sötétség eme birodalmában mikor hatol a legmélyebbre a napsugár. PANASZ A TENGERMÉLY FÖLÖTT Iparkodom megjegyezni magyarázatait. A neveket azon nyersen átfordítom angolból, az ichthyológusok17 biztos felhördülnek majd a hibákra. De leginkább szókészletem szegényessége indít panaszra. Mert jó szemem van, s színvak sem vagyok – de mihez hasonlíthatnám a száz árnyalatban elém táruló színorgiát? Miféle múzsa segít majd megénekelnem ama halak színeit, melyeknek pikkelyei az európai madarak tollánál is tarkábbak? Megjelent előttünk néhányszor egy hal, amit mandarinnak hívnak. Jól megfigyeltem, és noteszembe ezt a feljegyzést körmöltem: „világos narancs zöld csíkokkal. Feje teteje halványzöld, alulról tengerzöld, hasa alja sárga…” A leírás pontossága azonban nem egyenlő a képszerűséggel; ennek minden alkotóeleme hiányzik belőle. A recept alighanem így hangzana: végy egy adag tengermorajt, keverd el párás levegővel meg egy csipet sóval, aztán a színjátszó víz zöldes szűrőjén át eressz bele egy nyaláb trópusi napsugarat. Ha ez megvan, közelebb kerül az igazsághoz leírásunk a holdhalról, melynek háta égszínkéken, oldala ezüstösen tündöklik, s mindjárt bátrabban közöljük, hogy a sárga császárnak nevezett halat sötétbarna sávok díszítik. Ezt nevezem 17

A ichthyologia az állattannak a halakkal foglalkozó ágak. – A szerk.

színeknek! És hogy rajzoljam meg a pojácahal abszurd küllemét vagy a denevérhal különösségét? Hajlandó vagyok igazat adni mindazoknak, akik azt állítják, hogy a világ legszínesebb halai épp ebben a vízben úszkálnak. A táj híres kutatója, Mathews Flinders 1802-ben feljegyezte, hogy a kéthéjú nagy puhány héját, kagylóját a szigetlakók esővízgyűjtőnek használják. Egy fa alá rakják, majd egy másik fa kérgéből ereszcsatornafélét fabrikálnak, s az az esőt a gyűjtőbe csurgatja. Hajónk építőcsoportjai a toronyőrök lakta kis szigeteken ehhez hasonló előgyűjtőket készítenek, persze modernebb változatban. Erős konstrukció, hisz itt egyetlen esőcseppnek sem szabad kárba vesznie: sok szigeten, mely a „Cape Moreton” oltalma alatt áll, nincs édesvízforrás, s így az esővíztartály kilyukadása kész tragédia lenne. Cook kapitány a hatalmas puhányok húsával táplálta matrózait. Volt mivel jóllakni; némelyik példány a 200 kilogrammot is eléri. A hitetlen Tamásoknak azt ajánlom, látogassanak el a párizsi Saint Sulpice-templomba, ahol megtekinthetnek két, épp e tájról származó, s liturgikus célokra használt kagylót. Egyenként több mint 100 kilogramm a súlyuk. Még valamikor régen I. Ferenc kapta ajándékba őket a velenceiektől. A sekély vízben gázoló ember számára roppant veszedelmet jelenthetnek ezek a kedves élőlények. Ha az illető óvatlanul kagylójukba lép, a kagylószáj villámgyorsan csattan össze, mintegy harapófogóba zárva a lábat, de oly erősen, hogy az ember egymaga, ha nincs aki a segítségére siessen, nem is képes kiszabadítani. Mindezt csak feltételes módban mesélem, hisz soha nem találkoztam senkivel, akit hasonló baleset ért, vagy akár csak látott volna ilyesfélét. Fedélzetünkön a legváltozatosabb szakmák képviselői is megtalálhatók,

betonkeverőtől a kétéltű jármű kezelésére külön kiképzett műszerészekig, de a Korall-tenger flórájának és faunájának kérdéseiről nem tudományos alapon, hanem gyakorlati tapasztalatból beszélnek. Az egyik tengerész hallott azonban olyan bennszülöttről, akit egy hatalmas kagyló így rögzített helyhez, a boldogtalant elborította a dagály, majd a pusztítás művét bevégezték a cápák. Ugyanez a jól tájékozott hajós azt is hozzáfűzte még a történethez, hogy a világ eme legnagyobb puhányai kizárólag tengeri „aprólékkal” táplálkoznak, és a kagyló hirtelen összezárulása csupán a betolakodó elleni önvédelem. A NAGY SZÁRAZFÖLD TÖRMELÉKEI A korallállatok felelősek azokért a rendkívüli építményekért, melyek a vándornak gyönyörűséges, a hajósnak félelmetes látványt nyújtanak. A korallállatkának melegre és világosságra van szüksége. Nem merül túl mélyen a vízbe, a felszín pedig itt, a Korall-tenger északi részén kellemesen enyhe: hőmérséklete egész álló éven át soha nem süllyed 28 °C alá, de más körzetekben sem sokkal alacsonyabb. A korallállatka csak a sós vizet kedveli, az édesbe belehal. Ha jelentősebb esőzés áll be a szárazföldön s a vízpatakok a partról a tengerbe csurognak, majd az áramlás odább sodorja – ez a korallállatkák életébe kerül. Étvágyuk többnyire kifogástalan, planktonokkal táplálkoznak. A halott állatkák csontvázain az élők milliárdjai építkeznek rendíthetetlenül tovább, míg csak építményük új Nekropolisszá nem válik, s egyben az új, a következő kolónia fundamentumává. Homok és kis kagylók rakódnak rá, erősítve a konstrukciót. Darwin úgy magyarázta az atoll keletkezését, hogy a korallok eredetileg kis szigeteken építkeztek, melyek aztán lassan lesüllyedtek az óceán mélyére. A korallállatkák

pedig egyre magasabbra kapaszkodtak tornyaikkal: feltörekedtek a világosság felé. Ausztrál tudósok – akik különféle atollokon, többek között, még az emlékezetes atomfegyverkísérletek előtt, a Bikini-atollon is, mélyfúrásokat végeztek – megállapították, hogy a nagy tudós elmélete alapjában helytálló, ami nem jelenti azt, hogy ne keresnének további bizonyítékokat tézisének alátámasztására. Egyébként a földtömegek lesüllyedése közismert jelenség, Tasmania nagy szigete például valaha az ausztrál kontinens része volt. Vándorutunk buja növényzetű, jókora szigetek mellett visz el. Másutt az atoll alig látható, kis pötty csupán a Korall-tengeren, némelyiken még a szélben ringó kókuszpálma sem terem meg. Beszélgetés a vacsoránál: vajon hogy létezhetnek egy modern és gazdag ország tőszomszédságában szigetek, melyekre még ember sohasem tette a lábát? Azt mondják, a vitorláshajók kora visszavonhatatlanul letűnt. E szélnek és hullámverésnek egyaránt kiszolgáltatott hajóknak pedig életfontosságú volt a találkozás olyan kis szigetekkel, amelyeken édesvizet találhattak, sőt néha friss gyümölcsöt is. A modern motoros hajók megszabott útvonalakon közlekednek, és nagy ívben elkerülik a fel nem térképezett körzeteket. Az első tiszt e szigetkéket és szigetcsoportokat roppant képszerűen „a nagy szárazföld törmelékeinek” nevezi. Némely törmelék szépsége egyszerűen lenyűgöző. Az utazással úgy van az ember, mint a szerelemmel, itt is létezik meglátni és megszeretni első látásra. A szépség itt először a radartükörben mutatkozik, telepettyezvepontozva, s egy átsuhanó fénynyaláb pár másodpercenként leleplezi. Aztán már szabad szemmel is felfedezhető a fakoronák zöldje, majd előbukkan, az óceán

kékjébe burkolózva, a magányos szépség. A hajómotor tovább zakatol, s elszakít tőle, mind távolabb visz – fáj a szívem, hogy eltűnik a szemem elől. Felmegyek a tatra, hogy az utolsó percig lássam, de jól tudom, hogy az ítélet már megszületett: soha többé nem látjuk egymást, s e néhány kicsikart pillanatnál több idővel nem toldhatom meg találkozásunkat, nem nyújthatom hosszabbra semmiképp. Fájdalmas búcsút vesz hát az utas a szigettől, végül már megint csak a fakoronák zöldjét látja – ilyenkor a legokosabb visszasietni a kapitányi hídra, ahol a radartükör, e huszadik századi találmány, még felidézheti valamelyest a tengeri hullámverésben időtlenül élő szépség felejthetetlen alakját. Vajon mitől oly gyönyörűek itt a fák? Hisz az atoll nemegyszer 40-50 kilométerre van a legközelebbi szigettől vagy a szárazföldtől. Szabad prédái a tengeráramlatoknak, a madaraknak, szélviharoknak. Bizonyos fafajták még gyümölcsöt is teremnek. A parti növényzet magvai vízbe hullajtva nem merülnek el, s a tengeráram hátán igen messzire eljuthatnak. Más, „szárnyas” magvakat a szél visz el távoli szigetekre. Vannak olyan magvak is, melyeket a természet ragacsos folyadékkal von be. Ezek a magvak madárlábhoz tapadva kelnek útra. Másféle magvak is felhasználják közlekedésükhöz, a „légipostát”, de ez már inkább a mesebeli törpe kalandjához hasonlít. Az pedig úgy esett, hogy a törpét a szénával együtt bekapta egy tehén. Lecsusszant a törpe a tehéngyomorba, ahol sötét volt és jó meleg, hát mit tehetett volna? Elaludt. És amikor felébredt – a tehén már nem volt sehol… Remélem sikerült megmagyaráznom, a hasonlat módszerével élve, miképp jön létre a nyílt tengeren szétszórt szigetek buja növényvilága, továbbá sikerült oly

elegánsan tálalnom a dolgot, hogy kényesebb fülű hölgyek vagy akár gyerekek is elolvashatták. De hogy félreértés ne essék, hozzáteszem, hogy valahol a szárazföldön leül a madár egy bokorra, magvakat falatozik, majd jóllakva továbbindul. Egy tengerből kimeredő atollra száll, hogy megpihenjen… Midőn a magvak a miniatűr szigetke termőtalajában életre kelnek, a madár, mely odaszállította őket, már rég nincs sehol. TEREPJÁRÓ A LAKATLAN SZIGETEN A Korall-tenger egy magányos szigetén megismerkedtem még egy világítótorony-őrrel. Amikor a sziget nevét feljegyeztem, hozzáfűzte, hogy vigyázzak, nehogy hibásan írjam. Bustard Head annyit tesz, mint Túzokfej, a basztard szó pedig fattyút jelent, ma pedig az ausztrálok a „kellemetlen, tolakodó” szinonimájaként is használják. Bustard Head toronyőrét Jim Hayesnek hívják, de mindenki csak Nyakiglábnak nevezi, vagyis Loftynak. Nyakigláb házán egyetlen függöny sincs. Nyakigláb ablakán nem nézhet be senki, 200 kilométernyire él a legközelebbi ember. Nyakigláb birodalmát még egy teknős is bejárja egyetlen óra alatt. Az amfíbia sofőrje helyesbíti: nagyon lomha teknős lenne az. Egy tisztességes példány sokkal hamarabb is körbefutja. Mindez nem változtat azon, hogy Nyakiglábnak – terepjárója van!… Ugyan mire való az autó ezen a tenyérnyi földdarabkán? Hogy mire? Mióta láttam Hongkongban és Jokosukában, miképp furikáznak az amerikaiak autóikkal egy repülőgép-anyahajó fedélzetén, többé nem teszek fel ilyen kérdést. Vannak nemzetek, melyeknél már félő, hogy a nagyfokú motorizáltság következtében a láb, mint használaton kívüli, felesleges

szerv, hovatovább, nemzedékről nemzedékre, el fog sorvadni. Míg a hajónkról partra szállt brigád patakzó verejtékkel dolgozik, Nyakigláb úr körbekalauzol birodalmán. Csak egy apróság: terepjárójának kulcsát sose veszi ki. Mert ki más gyújthatná be a motort rajta kívül? És hova mehetne? A parttól a toronyig vezető út kb. négy perc. Mellesleg ez az egyetlen út. Mint ahogy a jármű is az egyetlen. Itt nincs parkolási probléma, és koccanástól sem kell félni. Nyakigláb gondtalanul hajthat jobboldalt, holott az ausztrál közlekedési szabályzat a bal oldalt írja elő. Sötétedéskor nem kapcsolja be a reflektort, keresztbe állítva hagyja járművét az „úttesten”, minden útjával súlyos szabálysértést követ el. Nyakigláb, aki már évek óta itt él, boldog embernek tartja magát. S lehet, hogy ehhez az is hozzájárul, hogy önmagának önmaga szabja meg a törvényt. Nem is tudom, hányadik találkozásom ez már a lakatlan szigetek toronyőreivel, ezekkel az önkéntes remetékkel. Néhol ott él a család is velük: az asszony meg a gyerekek. Számos kérdést tettem fel mindnyájuknak, szerettem volna feltörni magányuk védőburkát, megérteni életüket s a döntést, mely őket idehozta. Nem volt könnyű. Az az ember, aki elmenekült az emberek elől, hogy munkájával ciklonoktól és gyilkos zátonyoktól rettegő, más embereknek szolgáljon – nem mindennapi téma. Ám az ilyen ember nem az önvallomások embere. Ha évekig velük lennék, s magam is az ő életüket élném, talán könnyebben szót értenénk. De így még csak csodálni sem lehet, hogy minden előzékenységük mellett sem voltak hajlandók feltárulkozni olyasvalakinek, aki reggel jött, este megy. Meg különben is: semmi különöset nem látnak foglalkozásukban vagy

életformájukban. Feljegyeztem: „Lehet, hogy a szárazföldiek furcsának találják életünket. De nincs időnk ezen töprengeni. Rendben kell tartani a reflektorokat, ma kenyeret sütni, holnap a moszkitóhálókat ellenőrizni, jut itt munka minden napra. Mi ezt szeretjük. És nehéz beletörődni a gondolatba, hogy egy napon majd a hajó idehozza a következő toronyőrt, bennünket meg leváltanak és visszavisznek a nagyvárosba.” KI KELT FEL BAL LÁBBAL? Olyan helyen, ahol háromóránként kell leadni a ciklonokra figyelmeztető jelzést, vagy egyéb információt a hajósoknak, nem elég egyetlen toronyőr. Ezt a feladatot rendszerint háromtagú személyzet látja el. Mint North Reefen a három agglegény. De ez kivételes eset, mert a toronyőr legtöbbször a családját viszi magával, ezt a jogot törvény biztosítja számára. És ezek az emberek – akár család, akár idegenek – életre, halálra össze vannak kötve. Itt nem tudsz elmenekülni a szomszédod elől. Tudjuk, a nagyváros bérházaiban miképp fúj, prüszköl egymásra néha két asszonyszemély, akár két macska; de ha nem akarnak, hát nem kell együtt lenniük, legfeljebb a lépcsőházban mennek el olykor egymás mellett. Nem így a kis szigeten. Itt állandó együttlétre vannak kárhoztatva az emberek, s a példánkbeli két asszonyság civakodása óhatatlanul kihatna férjük munkájára. Ráadásul adódhatnak olyan helyzetek is, amikor az életük függhet az együttes összhangjától (hirtelen betegség, lezuhanás meredek szikláról, a szigetet ostromló tájfun stb.). Az ilyen eseményektől senki sem tudja megóvni a világítótorony-őrt és hozzátartozóit. Nem közömbös tehát, hogy az elhagyott sziget néhány lakója békességben tölti-e éveit, avagy civakodva. Valahányszor új személyzetet

küldenek egy-egy toronyba, a leendő toronyőrcsaládot diszkrét megfigyelésnek vetik alá, vajon nem lappang-e későbbi marakodások csírája közöttük? Ezután rakják csak fel nagy faládákba csomagolt holmijukat a „Cape Moreton” fedélzetére, s szállítják őket rendeltetési helyükre. Nagyon fontos a jó házasélet. Az egymásrautaltság, a közös sors, sorsközösség még jobban kiélezi a mondást: ásó, kapa s a nagyharang választhat el csak bennünket egymástól. Itt nincs helye szeszélynek, duzzogásnak, itt az asszony nem csapkodhatja az ajtót, nem fenyegetheti meg férjurát: „Aljas gazember vagy, visszamegyek a mamához!” Jobban mondva, ha akarja, éppen megfenyegetheti, csakhogy sokáig, olykor fél évig kell várnia, míg a „Cape Moreton” újból beköszönt, és visszaszállítja a mamához. Nos, azt jelenti-e mindez, hogy a világítótornyokat csupa hím- és nőnemű angyal lakja? Ú, nem – akkor biztos megölné őket az unalom. Itt is előfordul, hogy összekapnak, de a legtöbbször az, aki „bal lábbal kelt fel” aznap, már preventíven kiválik a kis közösségből, idegcsillapító sétára indul, vagy kimegy horgászni a lagúna partjára. REKLAMÁCIÓT NEM VESZÜNK FIGYELEMBE Erre az állásra mindig annyival több jelentkező van, mint ahány szabad hely, hogy bőven lehet közülük válogatni. Csekélységem szívesen találna köztük az emberiségben megcsalatkozott lelkeket, szívesen hallgatna drámai beszámolókat olyanokról, akik valamiféle tragédiát vagy egyéb szenzációt hagytak maguk mögött a nagy szárazföldön – de minél több világítótoronyba látogattunk el, s minél több információ gyűlt noteszomba, annál kevésbé reméltem már szenzációt. Nem találtam megtört

szíveket, sem a civilizáció-lói kimerült embereket vagy más olyan indítékot, amelyeket kipirult arccal továbbíthatnék olvasóimnak. Értsük meg egymást: erre a munkakörre éppenséggel kiegyensúlyozott, jó idegzetű, felelősségteljes embereket alkalmaznak. Nem hoppon maradt öngyilkosok vagy sérült lelkek számára találták ki az efféle helyeket. Akikkel ezeken a szigeteken találkoztam, testben-lélekben olyanok voltak, mint maga a megtestesült egészség. Vannak, akik – mint például Nyakigláb – egy ujjal sem nyúlnának szigetük madaraihoz. Ezek pedig, miután emberkéz sosem bántotta őket, nem menekülnek előle. Más világítótorony-őrök ezzel szemben csapdákat állítanak vagy lelövöldözik a madarakat, aztán a húst saját, bonyolult receptjeik alapján készítik el – erre azért van szükség, mert nehéz eltávolítani belőle a halszagot. Novembertől márciusig „házhoz jön” a friss hús a legtöbb Korall-tengeri szigeten. A teknősökre célzok, melyek tojásrakás céljából partra másznak. A boldogtalan állatot brutálisan hanyatt fordítják, majd négynapi kínszenvedés után megölik. Húsának íze a gyönge csirkehúséra emlékeztet. Vannak „nagybani tételek” is köztük, némelyik a 150 kilogrammot is eléri. A toronyban mindig áll egy hatalmas hűtőszekrény, ott lehet elraktározni a saját szerzeményű, friss húst, halat vagy kagylót. Egyik-másik szigeten még a zöldségféle is megterem, sőt gyümölcsfák is vannak, másutt úgy alámossa a talajt a tenger, hogy termesztésről szó sem lehet. A nagy szárazföldön tisztában vannak vele, hogy az „önellátás” itt teljes mértékben lehetetlen, bőségesen gondoskodnak hát a toronyőrökről. Egy átlag ausztrál

étlapja meglehetősen egyhangúnak mondható, a szigetekre viszont hajónk a legváltozatosabb konzerveket szállítja garmadába. Jóformán minden előfordul itt, ami csak üvegbe vagy bádogdobozba került a világ valamelyik táján, s nem kifejezett fényűzési cikk. Diszkréten mindig feljegyeztem, mi rejlik a hűtőszekrényekben és éléskamrákban, utóvégre ez is szolgáltat némi adalékot távoli földek, távoli népek életéhez. Az egyik világítótoronyőr lengyel szilvalekvárt kanalazott, a másik magyar húskonzervből főzött ebédet a tiszteletünkre, és cseh sörrel öblítettük le. A harmadik, aki egy olyan atollon él évek óta, amelyet valóságos horgászparadicsom vesz körül, lett halkonzervet tálalt elénk. A „Cape Moreton” raktáraiból cigarettásládák kerülnek napvilágra, a trópusi nedvesség miatt hermetikus védőcsomagolásban. Mielőtt az amfibiára kerülnének, gondosan ellenőrzik, egyezik-e a láda a megrendeléssel, amit rádión keresztül kaptak: itt nem csúszhat be tévedés, sem a márkát, sem a mennyiséget illetően, hisz a dohányos itt nem „ugorhat le” a sarki trafikba, ha kifogy a készlete. A hajó pedig, miután egyszer elment, nem vehet figyelembe reklamációt, legfeljebb fél év múlva. RIASZTÓCSENGŐ A TENGEREN Egyetlen világítótorony-őr volt csak a sok közül, aki absztinensnek vallotta magát. A többi bőven el volt látva sörkonzervvel, sőt erősebb italokkal is. A toronyőröktől nem követelnek abszolút alkoholmentes életmódot, csak az iszákosság lehetetlen itt eleve, hisz a legnagyobb veszedelmet a részeg ember önmaga számára jelentené. Elképzelhetetlen, hogy ittasan kapaszkodjék fel a világítótorony meredek lépcsőjén, vagy rendszertelenül közöljön adatokat a hajókkal. Még elképzelni is rossz!

Némelyik toronyőr hobbija igazi meglepetés. A kitartást és türelmet igénylő, de alapjában véve primitív foglalatosságokat – mint amilyen például a hajóépítés egy palackban – hagyjuk meg a régi hajósokról és magányosokról szóló irodalomnak. Azokat az agyakat, melyeknek nap mint nap a legmodernebb technikával van dolguk, aligha elégítené ki az efféle szórakozás. Ezzel szemben egyik-másik világítótorony-őr könyvtára és lemezgyűjteménye érdekes adalékkal szolgálhatna szellemiségük vizsgálatához, l így fiatalember például, aki a háborút csupán hallomásból vagy irodalmi művekből ismerte, és soha sem járt Európában, hatalmas anyagot gyűjtött össze az európai ellenállási mozgalmakról. Különös hatást kelthetnek a magány és nyugalom eme menedék-zugában ezek a tragédiától, hősiességtől és haláltól súlyos, véres olvasmányok. Más helyütt a világítótorony őre komolyzene-felvételeket forgatott le nekünk, hozzáfűzve saját magyarázatait. Értékes, finom sztereó készüléke van, s lelkesen ecsetelte tapasztalatait a hangszórók elhelyezésével kapcsolatban, lévén hogy a torony kőből, acélból és betonból épült, mintha alkotói évezredes fennállást szántak volna neki. Néha maga a környezet szabja meg a foglalkoztatottságot. Láttam toronyőrt, aki pontos megfigyelések alapján évekig készített feljegyzéseket a madarak vándorlásáról és szokásairól, hogy aztán átadja az ornitológusoknak, akikkel egyébként rendszeres levelezést folytat; hajónk egész köteg levelet visz tőle a canberrai Nemzeti Egyetemnek. Egy másik világítótorony lakója a lagúna kagylóit vizsgálja, melyeknek törvényes lakói annyira mérgesek, hogy a parti törzsek „háborúzó kagylónak” nevezik.

Boobby Islanden él egy toronyőr. Nevét a sziget egy, a szula-félék családjához tartozó madár neve nyomán nyerte. A múlt század elején a brit katonai körzet parancsnoka jókora ládát rakatott a sziget barlangjába, s ezt a feliratot mázoltatta rá: „Postahivatal”. Az érkezőt néhány libatoll, tinta és egy tiszta lapos könyv fogadta. Ebbe jegyezték be a kapitányok a korallzátonyok közti hajózással kapcsolatos észrevételeiket. A ládába pedig a matrózok dobhatták leveleiket, melyeket aztán valamelyik, a jelzett irányba tartó hajó legénysége kiemelt és továbbított. Később a lakatlan szigeten élelem- és ruhaneműraktárat létesítettek hajótöröttek számára. E készletet minden arra járó hajó feltöltötte, kiegészítette, hiszen senki sem tudhatta ezeken a veszélyes vizeken, mikor üt épp neki a „fekete óra”. A Carpentaria-öbölben állandóan lehorgonyozva áll az úszó világítótorony. Az első őrt fél év múlva kellett volna leváltani, ámde nem találta a helyén, sőt soha többé nem is talált rá a hajó, mely a jelzett időben érte jött, hogy visszavigye a civilizált világba. Erős a gyanú, hogy egy förgeteges vihar alkalmával a hullám a tengerbe sodorta. De még ennél is különösebb, hogy utódja ugyanerre a sorsra jutott. Ő is nyomtalanul eltűnt, holttestét sohasem lelték meg. A hírhedt világítótorony most automata berendezéssel működik. Állandóan madárcsapatok üldögélnek rajta. A riasztócsengő, mely még a gyenge hullámverésnél is éles hangot hallat, a madarakat nem izgatja, még a szárnyuk se rebben… NÉHÁNY SZÓ A NŐI BÁTORSÁGRÓL De miért beszélünk mindig csak férfiakról? Essen végre szó a másik nemről is, hisz a nők külön lapot nyitottak hősiességükkel a Koralltengeri szigetek történetében. Épp a Fraser-sziget mellett haladunk el, mely a régi térképeken még Nagy-

homokszigetként van jelölve. Vajon miért kapott új nevet? Drámai történet ez… Önök azt mondják: homokra írott? Lehet. De talán épp ezért méltó arra, hogy végre nyomtatásban is megjelenjen. A „Cape Moreton” fedélzetéről a Fraser-sziget úgy fest, mint egyetlen nagy homokbucka. A homok, melynek itt-ott vörhenyes színt kölcsönöznek a beleelegyedő vasvegyületek, fantáziadús bástyákat, dombokat, völgyeket, szurdokokat alkot. 1836-ban a „Stirling Castle” nevü brigg szétzúzódott egy korallzátonyon. A legénységnek sikerült két mentőcsónakot vízre bocsátani. Ezek egyikébe került a kapitány, a skót James Fraser, valamint felesége, unokaöccse és két matróz. Kalandjaikról különféleképpen szól a fáma, de abban minden beszámoló megegyezik, hogy az asszony a katasztrófát követő negyedik napon gyermeket szült, de az nem maradt életben. Az élelem- és vízhiány arra kényszerítette a kapitányt, hogy a Nagyhomoksziget partja felé vegyen irányt, jóllehet tisztában volt vele, hogy ott a fekete ausztrál törzsek megtámadhatják őket. Félelme beigazolódott. Egy törzs foglyai lettek, mely a hajótörötteket embertelenül kemény munkára fogta. Egy napon a kapitány sehogy sem tudott megemelni egy túl nehéz fatörzset. Felesége segíteni akart neki, de mivel a foglyok közt minden érintkezés tilos volt, a férfit az őr dárdájával azon nyomban ledöfte. Háromhavi fogság után a két matróznak meg az asszonynak – már csak ők voltak életben – sikerült megszökniük egy törzsi ünnep alkalmával. Huszonegy évvel később nyoma veszett a „Sea Belle” nevű briggnek. S amikor – még később – más hajósok kikötöttek a Fraser-szigeten, legnagyobb meglepetésükre

felfedezték, hogy a helyi törzs tagjai közt él két fehér leány. A nagyobbik, aki tizenhét esztendős volt és még tudott angolul – a fiatalabb már csak a törzsi nyelvjárást beszélte –, elmesélte, hogy a „Sea Belle” zátonyra futott, és a fekete ausztrálok minden férfit megöltek. Egy másik nő, Mary Bryant, hihetetlen teljesítményt hajtott végre. Nyitott csónakban tette meg a Sydneytől Kupangig vezető, korallzátonyokkal teletűzdelt tengeri utat. Mary, mint a csónakban ülő többi társa is, egy börtön foglya volt. Írni-olvasni nem tudtak, és fogalmuk sem volt a navigációról. A csónakban tizenegyen ültek, köztük Mary hároméves kislánya, és velük volt csecsemőkorban levő fiacskája is. Tíz hét alatt 3254 mérföldet tett meg a hatevezős csónak a világ eme legveszedelmesebb tengeri útvonalán; ha megkérdeznek efelől egy ismerős tengerészt, az majd lefordítja önöknek e száraz számadatot a teljesítmény nyelvére. A fehér emberek közül e vándorok elsőkként hajóztak be bizonyos öblökbe ezen az útvonalon, s alighanem ők fedezték fel Ausztráliában a szenet! Ott lángolt tüzükben, amikor tábort ütöttek a Hunter folyó torkolatánál. Többnyire hallal, osztrigával, teknőshússal és – tojással táplálkoztak. Mary szemrevaló leány volt, amikor megismerkedett William Bryanttel, aki halász volt ugyan, de ez a vízimesterség a korabeli Angliában gyakran együtt járt a csempészéssel. Rajtakapták, majd hét évre száműzték Ausztráliába. A börtönhajó már útra készen állt, amikor Mary engedélyt kapott, hogy húszperces látogatást tehessen Williamnél a cellában. S Mary ekkor feláldozta kedveséért a saját szabadságát: ruhát cseréltek, majd a férfi nőruhában elhagyta a börtönt. A csel nem sikerült: nem sokkal később elfogták, Maryt pedig a vétségért ugyancsak száműzetésre ítélték.

Az Első Flotta két külön hajóján érkezett a szerelmespár Ausztráliába. Egybekeltek. A kolónia súlyos élelmezési gondokkal küzdött. Bryant, mint hivatásos halász, épp kapóra jött nekik. Felesége unszolására egy holland brigg kapitányától Bryant szerzett valamiféle térképet, iránytűje már volt, s magukhoz vettek némi disznóhúst és rizst. Szökésük tervét nem sikerült titokban tartani, a készülődés felkeltette néhány száműzött figyelmét s hallgatásuk fejében fel kellett venni őket is a fedélzetre. A kis dereglye úgy meg volt rakva, mint holmi tavi sétacsónakázáshoz, holott nagy út várt rájuk… ISMÉT EMBEREK KÖZT 1791 márciusának végén indultak, az éj leple alatt. Lőfegyverük nem lévén, a fekete törzsek miatt mindannyiszor életveszélyes vállalkozás volt édesvízért kikötni egy-egy parton. Mai napig sem lehet tudni, hogy sikerült megúszniuk épségben ezt a kalandos utat. Egy bizonyos: a fiatalasszony tartotta bennük a lelket, aki mindeközben hároméves kislányát is gondozta, és csecsemőjét is szoptatta. Drámájuk a Korall-tengeren kezdődött, de csak amikor újból emberek közé kerültek! Kupangban, mint hajótöröttek, felszálltak egy brit briggre. Egyikük, ittas állapotban, véletlenül elszólta magát – mire a holland kormányzó felpakolta az egész társaságot és Angliába szállíttatta. Iszonyú út volt, a korallzátonyok közt Mary elvesztette férjét és mindkét gyermekét, a „civilizációba” visszaérkezve pedig a bíróság mindnyájukat halálra ítélte… Szülőhazájuk így fogadta őket. A híres James Boswell közbenjárására Mary ítéletét börtönre enyhítették. Vessenek, kérem, egy pillantást a térképre, és gondolják el, hogy ez a nő egy törékeny dióhéjban tette meg az utat Sydneytől egészen a Timorszigetig… S akkor már nem nehéz megérteni, miért

serkentett ez a hősi tett egy gondolkodó embert arra, hogy Mary Bryant védelmére keljen… De evezzünk át talán derűsebb vizekre, mert ez a história meglehetősen komor volt. Térjünk hát vissza a „Cape Moreton” útvonalára, s ott is a Carpentaria-öböl egyik kis településére: Burketownba. Georges Blaikie közlése szerint száz évvel ezelőtt negyedmillió ember lakott ott, zömmel a helyi vágóhíd alkalmazottai. Rockhampton volt a legközelebbi település, ettől mintegy két és fél ezer kilométernyi úttalan út és sivatag választotta el. A televíziót akkor még nem találták fel, de nem volt itt mozi vagy rádió sem. Az emberek a két helyi kocsmában iszogattak hát, vagy a krokodiloktól hemzsegő lagúnában úszkáltak. A krokodilok leharaptak néha belőlük egy-egy darabkát, de legyünk objektívak: egész embert csak ritkán faltak fel. A helybeli vidám fickóknak volt ezenkívül még egy szórakozási lehetőségük. A vágóhíd körüli fákon százával gubbasztottak a zsákmányra váró dögkeselyűk. Ha valaki feldobott egy véres-piros húscafatot, a madarak villámgyorsan rávetették magukat, s még a levegőben elkapták. Egy idő múlva hús helyett vörösre izzított széndarabokat dobáltak, s a madarak ezt is elkapkodták. Se vége, se hossza nem volt a röhögésnek… Egy tisztviselő, aki revizorként érkezett, megbotránkozva észlelte, hogy Burketownban nincs börtön! S kiderült az is, hogy két bűnöző háborítatlanul éli világát. Az egyikük lótolvaj volt, a másik gyilkos. „Attól tartok, fiúk – mondta nekik mély sajnálkozás közepette a törvény képviselője hogy nincs más megoldás: kénytelen leszek lakat alá tenni benneteket.” Egy kunyhó lett a börtön, a foglár pedig egy nyugdíjas tengerész, aki a hivatal mellé pisztolyt is kapott.

Nos, a foglár már első este konstatálta, hogy nem jön senki leváltani a nehéz szolgálat után. A poharazás, a krokodilokkal való fogócskázás meg a dögkeselyűk becsapása túlságosan lefoglalta az embereket, egy sem akadt köztük, aki felvállalta volna az őrködés háládatlan és nehéz feladatát. A nyugdíjas matróz lefőzötten visszakullogott a városból, a két fogoly kezébe nyomott egy pakli kártyát meg egy fiaskó rumot, majd így szólt: „Nesztek, fiúk, szórakozzatok egy kicsit alvás előtt. Itt a pisztolyom is, reggelre megjövök, jóccakát.” A módszer állandósult. Napközben becsületesen őrködött a foglár, éjjelente a rabok maguk vigyáztak magukra. Számos bonyodalom után végül átvitték őket Rockhamptonbe. Az ügyész áttanulmányozta a periratokat, az ügy érdekesnek ígérkezett. „De hol vannak a tanúk?” – kérdezte. „Természetesen Burketownban maradtak” – válaszolták. De hát az igazán nincs olyan nagyon messze, szárazföldön, úttalan utakon át alig két és fél ezer kilométer, tengeren kétszer annyi. A hatóság túl költségesnek találta a tanúk beidézését, s különben is: ki kezeskedik róla, hogy majd igazat vallanak? Meg aztán alapjában véve, ugyan miféle bűnesetek ezek? Két rokonszenves ifjú emberrel állunk szemben: az egyiknek lovaglásra szottyant kedve, a másik állítólag agyonvert valakit, de hát az ilyesmi a legjobb családban is előfordul. Tanúk tehát nem voltak, s így a bűnvádi eljárást bizonyítékok hiányában beszüntették. A biztonság kedvéért azonban ettől kezdve, felsőbb parancsra, egy hivatásos rendőrt helyeztek ki Burketownba, hogy a közrendre felügyeljen. Új seprő jól seper. A rend egyenruhás őre buzgón munkához látott. A rendőriskolán arra tanították, hogy ha ittas embert lát nyilvános helyen, kísérje a fogdába.

Burketownban azonban, mint már volt szerencsém említeni, nincsen fogda. Ám a derék rendőr nem szűkölködött ötletekben. Este körülláncolt egy földön heverő, nagy fatörzset, valahol a település szélén, aztán ehhez a lánchoz bilincselte mindazokat, akik ittas állapotban háborították a lakosok nyugalmát. Végül késő éjjel fáradtan, de mint aki dolgát jól végezte, pihenőre tért. Reggel ment szemrevételezni a bűnösöket, hogy móresre tanítsa őket, ám legnagyobb megrökönyödésére azt tapasztalta, hogy nemcsak a részegek tűntek el, hanem a „börtön” is. A krokodilok nem lehettek ludasak a dologban, ők legalább a fatörzset ott hagyták volna! A rendőr üldözőbe vette a „börtönt”. Kiderült, hogy az egyik söntés előtt hever az utca porában, hozzábilincselt „tartozékaival” egyetemben. Megparancsolta, hogy azonnal vigyék vissza a fatörzset az előző helyre. A foglyok hallani sem akartak róla. „Ha fizetsz egy rundot, pajtás, szó lehet a dologról” – mondták a rendőrnek. Az, mit tehetett volna, hozatott nekik fejenként egy krigli sört. Ettől kezdve azonban sose kötött bele azokba, akik felöntöttek a garatra. „CSEVEGŐ VIZEK” A statisztikának egy megszállottja kiszámította valamikor, Rudyard Kipling szerzői honoráriumaiból, hogy szavanként 5 shillinget fizettek neki. E tájékoztatás olvastán valaki gunyoros levelet küldött az írónak: „Mellékelek 5 shillinget, kérem, küldjön érte egy szót…” Kipling teljesítette a megbízást, válasza így hangzott: „Köszönöm”. Útinaplómban nagy figyelmet szenteltem az utunkba eső kisebb-nagyobb szigetek nevének. Egy-egy szó tartalma rendszerint olyan tömör, mint a kiplingi köszönet. Nemegyszer a londoni gyarmatügyi minisztérium valamely

nagy tekintélyű hivatalnokát vagy egy tábornokot, kormányzót tiszteltek meg azzal, hogy szigetet neveztek el róla. A minisztériumot rég elmosta már a történelem, a tábornok vagy kormányzó pedig úgy szállt sírba, hogy sose látta a nevét viselő szigetet. Néha a felderítetlen tájak egyegy hajósának nevét örökítette meg a sziget. Másszor drámai szituációt tükrözött. Például Queenslandben a Keer-Weer-fok azt a pillanatot, melyben – 1606-ot írtak – Willem Jansz, a „Duyfken” nevű holland hajó kapitánya anyanyelvén kiadta a parancsot: „Keer-Weer!” (Irány: vissza!) Mert kénytelen volt visszafordulni, nem folytathatta fölfedező útját, s csupán a földfok neve jelzi, hogy ott járt. M. Flinders, a híres kutató, a maga nemében sajátos rekordot állított föl. Az anyagai nyomán összeállított térképeket még százötven esztendeig használták a hajósok. Flinders több mint 300 földrajzi nevet alkotott, de mindig ellenállt a kísértésnek, hogy bármit is a saját nevére kereszteljen – ezt meghagyta az utódoknak. K. A. Austin The Voyage of the Investigator című monográfiájában érdekes fényt vet a nagy kutatóra. Flinders számára Defoe Robinsona egész további életútját meghatározó ihlet forrása lett. Felcsapott tengerésznek. Vele született szorgalma és tehetsége lomha, tuskóagyú társaiban irigységet keltett. Úgy rémlik, ez a jelenség nem függ össze szorosan sem a XVIII. századdal, sem a hajós szakmával. Egy másik életrajzíró, Sidney J. Baker, beszámolva a felfedező hajós kalandos életéről, megemlíti, hogy a hajó, a „Porpoise”, amelyen Flinders volt, zátonyra futott. (A „Cape Moreton” épp most halad el nem messze a helytől, ahol a katasztrófa bekövetkezett.) Flinders ezek után egy másik, rozoga hajó kapitánya lett, és vissza akart térni Angliába.

Ám a hajó olyan állapotba került a nyílt tengeren, hogy ki kellett kötniük, brit zászlóval, a Mauritius szigeten, mely akkor francia gyarmat volt. 1803. december 16-át mutatta a naptár, s az óceánon eltévedt hajós nem sejtette, hogy ellenséges kikötőbe fut be, hogy időközben fellángolt a háború Franciaország és Anglia között. Charles Decaen tábornok, a sziget kormányzója kémnek tartotta a brit jövevényt, úgy vélte, az erődítéseket jött kifürkészni. Ennek megfelelően bánt vele. Másnap azonban két francia tiszt hallgatta ki, sokkal nagyobb jóindulattal, mint a parancsnok, s az erről készült jegyzőkönyv tanúsága szerint hitelt adtak a brit hajós szavának. Donald Coleman úgy véli, hogy ez a délután döntő hatással volt a nagy felfedező további sorsára. Mert lám, a kormányzó ezek után ebédre invitálta, levelében ama előzékeny fordulattal élve, hogy „ily módon jóval kellemesebb körülmények közt” tárgyalhatják meg majd a lényeges kérdéseket. Mint a Mauritius sziget épp nemrég előkerült krónikájából kitűnik, a kormányzó valahogy jóvá akarta tenni, amit Flinders ellen vétett. Különös idők voltak azok, amikor az ellenségek kölcsönösen megbíztak egymás becsületszavában, és elképzelhetetlen volt, hogy egy hadifogoly, rabságából olyan föltétel mellett szabadulva, hogy hazatérhet, ám harcolni nem fog – ennek ellenére újból aktív harcba kezdjen. Ám ezúttal a kormányzó lakomaasztalánál egy hely üresen maradt. Flinders nem jelent meg az ebéden. Arrogáns hangnemben visszautasította a meghívást. Követelte, hogy letartóztatása ügyét azonnal utalják át Párizsba, és terjesszék döntésre a francia kormány elé. Hét évig várt erre a döntésre. Decean kormányzó pedig alighanem mindent elkövetett, hogy a brit hadifogoly életét megkeserítse a szigeten, s így álljon bosszút a sértésért.

Flinders végül is visszatért Angliába. De már ekkor összetört, beteg ember volt. Gyengülő kézzel fogta a lúdtollat, és pihenés nélkül dolgozott. 1814. június 26-án fejezte be A Voyage to Terra Australis című korszakalkotó művét. Ugyanez év július 19-én már elköltözött az élők sorából. Akárcsak Ausztrália földjén, úgy itt, ezen a mi útvonalunkon is számos olyan névre bukkan az ember, mely nem fehér embertől származik. Őslakók adta, hagyományos elnevezések ezek. Bevallom, mindig érdekeltek, rendkívül képszerűek, s kár, hogy közülük oly sok feledésbe ment. Az egyik sziget neve „Nagy Hullámok Helye”, a Stradbroke (azelőtt Dumba)-sziget Kék-tavát pedig a szigetlakók csak Karboorának, vagyis szó szerint: „Borzalmas Hely”-nek nevezik. Itt zajlott le mindig a törzsfőnökök temetési szertartása. A holttestet tutajra kötözték, meggyújtották, majd a tóba lökték. A Moretonsziget neve a fehér ember érkezése előtt Moolginpin volt, azaz: „Ott, ahol a hegyek a Napig érnek.” Dumba és Moolginpin – a legenda szerint – hajdan összefüggő egészet alkotott. Egy nap a Szélvarázsló megharagudott, mert ellopták a Bűvös Kagylóját. Összehívta mind a négy égtáj orkánjait, és megparancsolta nekik, hogy szakítsák szét a két szigetet egybefogó töltést. Így keletkezett a Shagoo, vagyis a „Csevegő Vizek” nevü szoros, mely oly keskeny, hogy át lehet kiabálni, „átcsevegni” egyik partról a másikra. A „KÉK HARANG” KÜLÖNÖS KALANDJA Vannak szigetek, melyeknek neve a gazdagság, vagyon utáni örök hajsza hangulatát tükrözi. Így a Színarany Sziklák, Aprópénzzátony, Aranyműves-sziget vagy Ékszerész-sziget. E nevek csalóka mivolta tüstént lelepleződik, ha a térkép

egyezményes jelzéséből megtudjuk, hogy e szigeteken hiányzik a legnagyobb kincs: az édesvíz. Persze, Önök feltehetik erre bizalmatlanul a kérdést: de hátha elrejtettek ott valamilyen kincset, és e nevek mégsem csupán a hajósfantázia szüleményei? A „Cape Moreton” útvonalába esik a Torres-szorosban a Moa-sziget. Ott nyugszik valahol, a fehér ember szeme elöl elrejtve, a híres Kutyaisten-szobor. Köztudomású, hogy e szigeten időtlen idők óta egy kutyaszobrot istenítettek, mely kb. 7 méter hosszú és 4 méter magas volt. A hatalmas bálvány nagy teknőcök héjából készült, a Délitenger kétszáz kolosszusa áldozta életét és házát, hogy a szobor létrejöhessen. Nem telt még el száz év ama nap óta, melyen a környékbeli szigetek törzsfőnökei Moán gyűltek egybe nagy, titkos tanácskozásra. Hosszan tartott, mert komoly ügyről volt szó. A múlt század nyolcvanas éveiben történt ez, amikor a misszionáriusok sorra járták a szigeteket, és mindenütt lerombolták az istenek képmásait. Hogy a Kutyaisten ne juthasson hasonló sorsra, az éj leple alatt egy rejtett barlangba vitték, majd a bejáratot gondosan betemették. A titok tudósai megesküdtek, hogy fehér embernek soha el nem árulják az isten rejtekét. Ma már nem is tehetnék, hisz közülük egy sem él, és titkukat magukkal vitték a sírba. Mi több, a Moa-szigetiek azt állítják, hogy a hegyoldal megcsuszamlott a barlang fölött, s a rejtek így örökre az marad. Olykor a tenger különös módon kaparint magának kincseket. Frank Reid történetíró elbeszéli, hogyan futott be 1877 egy éjszakáján a „Blue Bell”, vagyis „Kék harang” gőzös a Rockhampton melletti Keppel-öbölbe. A hajó egyszer csak emelkedni kezdett! A rémült legénység azt hitte, egy tengeri szörny hátára kerültek. Hajnalban

kiderült, hogy egy szikla emelkedett ki a tengermélyből, de oly gyorsan, hogy a résébe ékelődött hajót 8 méterrel a tengerszint fölé emelte! A hajósok mentőcsónakokkal távoztak a színhelyről, a gőzös rozsdás roncsa pedig a mai napig is megtekinthető a róla elnevezett sziklán. De ne áltassuk magunkat. Vannak az emberi faj által jóval keresettebb kincsek is, mint holmi rozsda marta bádog. A Korall-tenger néha visszaad ilyen kincseket is, de ritkán, nagyon ritkán, azoknak, akik elvesztették. 1890-ben vagyunk. Vihar dobálja a „Lancashire Lass” hajót, amikor a tajtékparaván mögül hirtelen előbukkan egy korallzátony. Irányt változtatni már nem lehet – késő. A fenyegető fal elzárja az utat, átjárót sehol sem látni. Egyetlen, nagyon gyönge esély marad: ha a hullám átdobja a hajót a korallgáton. És lám, nyomukban jött épp egy hatalmas hullám, felkapta a hajót, a legénységgel együtt, amely már szembenézett a halállal, és mint a pelyhet, beemelte a zátonyon át a lagúna csöndes vizére. Bevonták a vitorlákat, lehorgonyoztak, a hajó megmenekült, a legénységnek kutya baja se lett. Igen ám, de amikor elült a vihar és a visszaúton kezdtek gondolkozni, látták, hogy csupa zátony veszi körül őket. akár egy kikötőgát; a lagúna foglyai voltak. Mit volt mit tenni: úgy döntöttek, hogy a tengerbe dobják a „Lancashire Lass” egész rakományát, ez pedig nem volt más, mint zsákokba varrt gyöngyház. Ki tudja, talán így az apály magával viszi a kisebb merülésű hajót és átdobja a nyílt tengerre. A bámulatos az, hogy a szerencse ebben a vállalkozásban sem hagyta cserben az embereket. A hajó, szinte súrolva a zátonyt, kiszabadult a fogságából, és visszatérhetett a kikötőbe. Nem sokkal később azonban egy kis hajó felkereste a helyet, ahol bója jelölte az

elsüllyesztett zsákokat, hogy búvárai megkeressék és felszínre hozzák az értékes árut. Alámerült az első búvár… S amikor felbukott, zihálva és izgatottan mesélte, hogy igen, megvannak a zsákok, éspedig egy egész halom spanyol ezüstpénz társaságában! Csak többszöri fordulóra lehetett felhozni az egész kincset. Soha sem sikerült megállapítani, miképp került oda. Feltehetően sok-sok évvel azelőtt alighanem ugyanaz a sors érhetett egy spanyol hajót, mint később a „Lancashire Lass”-t, csak a szerencse azoknak már kevésbé kedvezett. De úgy hiszem, Jardine úr, a „Lancashire Lass” tulajdonosa, nem sokat töprengett azon, hogy mi módon került oda a kincs, beérte azzal, hogy az ő ölébe hullott. Jardine úr a spanyol érmékből étkészletet csináltatott; 7 kiló volt a súlya! Mutatós készlet kellett neki. Lehet vitatkozni azon, hogy a maga korában értékes embernek számított-e, de hogy nem mindennapi volt, az kétségtelen. LEGELŐK ÉS PITONOK Térjünk most le kis időre a hajó útvonaláról, és vonuljunk északabbra, egészen az Albany Passon lévő Somersetbe, mely hivatva volt második Singapore-rá válni. Ilyen döntés született 1862-ben. Nincs mit nevetni, kérem, hiszen még fél évszázaddal előbb Stanford Raffles éppen ilyen pusztaságot választott ki, hogy ott lerakja egy birodalom védőbástyájának alapkövét. A birodalom már nincs sehol, de Singapore ma is a világ egyik legnagyobb kikötője. John Jardine, ez az energiától duzzadó skót, megvetette hát az Albany-szigettel szemközti szárazföldön egy új Singapore alapjait, s az Admiralitás Első Lordjáról, Somerset hercegről nevezte el. Igaz, más tervek is felvetődtek, gondoltak például magára a szigetre, melynek

édesvízforrását egy mitológiarajongó kutató költőien Arethusza-kútjának nevezte el. John Jardine azonban a gyarmati rendőrség tisztviselője volt. Homérosz jóval kevésbé érdekelte, mint a legelőnek felhasználható területek, ezért inkább a szárazföldön maradt. És minél alaposabban vette szemügyre új birtokait, annál kevesebb okot talált skót lelke az örömre. A fű gyér volt és kemény, a tengeráramlat oly erős, hogy a hajók az öbölben kénytelenek voltak kettős horgonyt használni, a pitonok felzabálták a baromfit, mely a tenyészet alapállománya lett volna. Míg a tengeri gyalogság betelepült az újonnan épült kaszárnyákba, Jardine úr fiai teljesen szűz területeken hajtották, terelték át a csordát rohamtempóban a legközelebbi, mintegy 1300 kilométernyire fekvő településről az apai birtokra. Nemcsak nagy, de nehéz út is volt. Ha egyik nap azon töprengtek, hogy keljenek át a megduzzadt folyón, másnap állataik már hullottak a szomjúságtól. Így vesztették el a ménes háromnegyedét és a marhaállomány egyötödét. Formális csatát vívtak a törzzsel, mely évezredek óta ezen a földön élt és vadászott. Ők puskacsővel hozták nekik a civilizációt. Az egyik ilyen összetűzésben 59 töltényt lőttek ki. Utána a takarékos skót gondosan megszámolta a csatatéren heverő fekete testeket és megállapította, hogy nem sok golyó tévesztett célt… A FEKETE RENDŐRSÉG Kemény emberek voltak a Jardine-ek. Egyikük nyolcvan évet számlált már, de még több mint 100 kilométert lovagolt minden nap, fiatal korában pedig nem volt rest minden éjjel másfél kilométert úszni, hogy egy eldugott kis szigeten éjszakázzon, biztonságban a fekete harcosok dárdái elől. A fivérek közt volt, aki civilizáltabb vidékre költözött, volt, aki

Somersetben maradt, de felhagyott a marhatenyésztéssel és áttért a jövedelmezőbb gyöngyhalászatra, feleségül vett egy szamoai hercegnőt, saját erődítménye volt, saját magánhadsereggel, s a palotája mellett elhaladó hajók ágyúi üdvlövéssel köszöntötték. Somersetből nem lett Singapore. A tengeri gyalogság nem bírta elviselni a klímát, és egy szép napon felszedelődzködött. Helyét a hírhedt Fekete Rendőrség foglalta el, vagyis a teljesen más térségek törzseiből rekrutálódott ausztrálok. Lovas rendőralakulat volt, fehér tisztek parancsnoksága alatt. Az ötlet némiképp különösnek mondható, hiszen egy rajnyi kisebb-nagyobb sziget tartozott a felügyeletük alá, márpedig a lovak sok mindenre jók, de azért a tengerben való úsztatásra aligha. Hajót pedig ez a rendőrség nem kapott. Jobb híján hát másféle ténykedésekben élte ki magát. A Fekete Rendőrség a réme volt Queensland állam északi körzeteinek csaknem az első világháborúig. Olyan alakulatot akartak szervezni, amelyre „maguk a bennszülöttek büszkék legyenek”. Szép termetű és értelmes férfiakat válogattak hát össze, és a gyarmati alakulatok fehér tisztjei megtanították őket gyakorlatozni és lovagolni, hisz a ló importállat volt, e déli földrész faunájában ismeretlen. Az ily módon idomított legényeknek azonban, akiket oly tarka ruhába bújtattak, mint verklis a majmát, nem imponált Őfelsége, a Királynő szolgálata. Azt várták csak, hogy megkapja ki-ki a maga szolgálati mordályát és hátaslovát. Akkor nekiálltak és halomra mészárolták a más törzsbeli, csupán buzogánnyal, bumeránggal vagy dárdával felfegyverzett harcosokat. Rendszeres leányvadászatokat is rendeztek, „okulván” a példából, hisz a fehér vadászok, pásztorok vagy bányászok táboraiban annyi – erőszakkal elrabolt

vagy pénzért vásárolt – fekete bőrű „lubra” volt, hogy e törzsek férfiai már kényszermagányra voltak kárhoztatva. A Fekete Rendőrség intelligens funkcionáriusai még a fehér ember olyan „vívmányait” is elsajátították, amilyen például a selyemfiúság: a ciheresben zsákmányolt leányzókat némi rum fejében kikölcsönözték. A parancsnokság szemet hunyt a Fekete Rendőrség garázdálkodása felett, azzal a csapással azonban kénytelenek voltak szembenézni, amit a rendőrszökevények jelentettek. E bandákba tömörült fegyveresek a fehér telepeseket támadták. Egy csoportjuk néhány perc alatt kiirtotta az egész Fraser családot, egyetlen fiú menekült csak meg, aki aztán bosszúból élete végéig gyilkolta a fekete ausztrálokat. ELÉG EGY SINGAPORE A The Bulletin című hetilap, amely az Ausztráliáról való tudásanyag kimeríthetetlen forrása, 1884 decemberében arról adott hírt, hogy Queenslandben a fehér telepesek nyíltan adnak-vesznek fekete fiúkat és lányokat. Tudósítójuk sokatmondó cím alatt – Vajon valóban nincsenek rabszolgák brit földön? – ecsetelte e komor kereskedelem drasztikus jeleneteit, hozzátéve, hogy az „áruszállító” nem egy esetben maga a rendőrség, mely előzékenyen kielégíti az ültetvényes urak megrendeléseit. Ilyen körülmények közt ugyan ki merné állítani – kérdezte ironikusan a riporter hogy Queensland lakói nem értékelik fekete bőrű szomszédaikat? Mindenesetre Somerset egyike ama kísértetvárosoknak, amelyekből annyit láthattam ausztráliai kóborlásaim során. A falak közt már egy lélek sem lakik, nagy goannagyíkok sütkéreznek a főtéren – íme a város, melynek második Singapore-rá kellett volna fejlődnie.

Éppígy kudarcot vallott a telepítési kísérlet Fort Dundas mellett is. Voltaképpen bajos itt egyáltalán telepítésről beszélni: 1826-ban az egész lakosság mindössze 125 férfiból és nyolc nőből állt. E település után nemcsak házromok maradtak a helyszínen, hanem bivalyok is. Roppant szerény volt a kezdet: 1825-ben a „Steadcombe” brigg négy – írd és mondd – négy állatot hozott Timorból. De hát itt, ezen a tájon minden gyorsan szaporodik, nemcsak a nyulak. Amikor lakói elhagyták a települést, szélnek eresztették a bivalyokat, melyek aztán elvadultak. Az eszményi létkörülmények meghozták a maguk eredményét. Ma az Északi Terület bivalyállománya kb. félmillióra tehető! Bele kell hát törődnünk abba, hogy elég egy Singapore. A trópusi ausztrál kikötők nem olyan forgalmasak, mint egy világkereskedelmi centrum. Mégis szívesen kisétálok a partra, valahányszor csak alkalom adódik. Furcsa örömöt jelent, ha Gladstone vagy Cairns utcáin összetalálkozik az ember a legénység közül valakivel, akit pedig a hajón nap mint nap, reggeltől estig láthat! Mindig köszöntjük egymást. Ausztráliában az üdvözlés fejmozdulata arra a fejrázásra hasonlít, amellyel az úszó, partra mászva, ki akarja lötyögtetni a füléből a vizet. Ez a fejrázás – magyarázza a hajómérnök – olyan hagyományosan ausztrál, mint maga Ausztrália. Ezzel a néma mozdulattal köszöntötték egymást a bilincsbe vert száműzöttek, akiknek a szabályzat megtiltott mindennemű beszélgetést. A kikötőkben rövid időt tölt a hajó, a szórakozások nem valami bonyodalmasak. Posta, újság, egy kis látogatás a kocsmában, ahol izzadt férfiak állva szopogatják a sört, és hangosan tárgyalják az ügyeiket. Már épp visszaindultunk volna a hajóra, amikor a kocsmában megjelent a helybeli rendőr. Nem volt szolgálatban, csak shortnadrágot és

nyitott inget viselt, mint a többi vendég. A lárma a decibel magas fokára hágott, a matrózok oly mohón tankolták a sört, mintha a sörfőzdék már holnap egytől egyig leállnának. A rendőr jó hangulatban volt, s valósággal cirkuszi mutatványokkal szórakoztatta a jelenlévőket. Egy ujjal felemelte a súlyos kupát, a városi krikettcsapat versenyereményét, melyet a csapat, mint mecénásának, a kocsmárosnak adott megőrzésre. Aztán körülhordozta egyik karján a szakácsunkat, a másikon a rádióst. Mindenki bámulva nézte a teljesítményt, végül valaki felkiáltott: „Neked aztán van muszklid. Bob.” A megdicsért, még mindig karjában a teherrel, lehengerlő őszinteséggel így válaszolt: „Hát ahhoz, hogy itt legyen rendőr az ember, kell is a muszkli. A legnagyobb a városban…” „KÍSÉRTÉSI PÓTLÉK” A CSÁBÍTÁSÉRT A kikötőkben, ahol a dokkmunkások vasércet, fagyasztott húst vagy kohászati termékeket rakodnak a hajóra, jóval érdekesebb jelenségeket is észre lehet venni. Tengerpart, ebédszünet. Egy üres petróleumos hordó tetejébe fölmászik egy munkás: „Listen to this, fellows” – „Hallgassátok, mit mondok nektek” – mondja, s kisvártatva körülveszi a hideg ürühúsos szendvicseket harapdáló és teát kortyolgató munkások csoportja. Hallgatják a vietnami háborúról szóló magyarázatokat; azért agitál a szónok, hogy az újoncokat ne küldjék Ausztráliából a frontra. Aztán innen is, onnan is kérdések hangzanak fel, a dokkmunkások közt sok az újonnan jött bevándorló, és őket is fenyegeti a dzsungelháború veszélye, noha nem ausztrál állampolgárok. Tíz-tizenöt percig tart a gyűlés, a szavak egyszerűek, az érvek találók.

Az a benyomásom, hogy az Australian Waterside Workers Federation, vagyis a dokkmunkás-szakszervezet, melyben a kommunistáknak komoly szerep jut, az egyik legtömörebb, legjobban szervezett szakszervezet. Pártatlan megfigyelők sem tagadhatják, hogy a történelem mindig igazat adott az ausztrál dokkereknek. Most megtagadják a vietnami frontra induló hajók berakodását, nem engednek fegyvert és lőszert szállítani Dél-Afrikának. 1938-ban pedig Port Kemblában nem voltak hajlandók berakodni a nyersvasércet Japánnak; nem akarták felfegyverezni a császár hadseregét, mely három évvel később Ausztrália meghódítására indult. Bojkottálták az anyagszállítást a hollandoknak, mivel azok elfojtották Indonézia felszabadító mozgalmát, s visszatartották az Indokínában tartózkodó franciáknak szánt transzportokat. Ausztrália a világ legtöbbet sztrájkoló országa. Példaképpen felhozom, hogy csupán 1964 év egyetlen negyedében több mint százezer munkás vett részt 379 sztrájkban. Sydney kézbesítő személyzete megtagadta a munkát, és a postán 16 millió küldemény tornyosodott. Sztrájkba léptek a fémmunkások, mert a gyárigazgatóság nem volt hajlandó ajtót nyittatni a kerítésen, amivel a munkába menők útja megrövidülhetett volna. Qantasban – 1966-ban – a pilótasztrájk minden egyes hete kétmillió dollárjába került az állami légitársaságnak. A dokkerek egy skót whisky-szállítmány kirakodásakor „kísértési pótlékot” követeltek a „csábításért”. Már 1822-ben ötszáz korbácsütésre és egyhavi kenyérre és vízre ítélték James Straiter munkást, amiért „összeesküvést szervezett” a magasabb bérekért és a jobb ellátásért. Hét évvel később kirobbant az első sztrájk: a The Australian újság nyomdászai léptek sztrájkba jogaikért. Az első szakszervezetet a hajóácsok alakították 1830-ban, a

nyolcórás munkanapot sztrájkkal harcolták ki maguknak a kőtörők 1855-ben. 1923-ban sztrájkba lépett Victoria államban a – rendőrség. MÉZ – ORCHIDEÁBÓL Keringéltünk kicsit a Pünkösdszigetek közt. Szép nevüket Cook kapitánynak köszönhetik. A csoport hat, különböző méretű és alakú szigetből áll. Laposak, füvesek, de vannak magas hegyek is, melyek a tengermélybe évezredekkel ezelőtt besüllyedt alapzatból emelkednek ki. Itt virágzik a turistaipar. Hidroplánokon, repülőgépeken, bárkákon és motorcsónakokon szállítják ide Sydneyből és Melbourneből a dél-tengeri szigetek egzotikumára éhes polgárokat. Tíz hónapon át gyönyörű napos idő van, csak februárban és márciusban pang a turistaforgalom, amikor a ciklonok jönnek. A TKFSZ tehát, vagyis a Turista-kopasztás Főszezonja októbertől decemberig tart, amikor hőség van ugyan, de üdítő szelek fújdogálnak közben, s a tenger kevésbé viharos. Hisz ez tiszta tavasz, a trópusi fák és cserjék színeik ötletességével messze lepipálják az utazási irodák „cukorglazúros” plakátjait. Azelőtt egyes szigeteken birkát tenyésztettek; viszonylag nemrég jöttek rá, hogy a turisták megkopasztása jóval kifizetődőbb., Némely sziget Tahitit majmolja; számomra felfoghatatlannak tűnt, miért ambicionálják bizonyos józan értelműnek ható emberek, hogy saját szép birtokukat hitvány Tahiti-utánzattá silányítsák, s ráadásul olyanná, amilyen már réges-régen nincs is. Így a kis boltok tahiti pareut árusítanak, az étkezdék tahiti ételeket tálalnak, amelyeket olasz szakács főz, és görög pincér szolgál fel. A Hayman-szigeten polinéz hangszereket nyaggató zenekar húzza a tánchoz a talpalávalót. Pihenés közben a tahiti

ruhás, barna képű muzsikusok magyarul társalognak egymással, már ahogy az a dél-tengeri szigetlakók közt szokás. A vendégnyúzó hotelekben az uszoda szélén szolgálják fel az ételt. A személyzet odahozza a hosszú zsinórral felszerelt telefonkészüléket, hogy a vízben, meg az itt sosem volt folklór légkörében lubickoló vendég személyesen győződhessen meg róla, hogy állnak a részvényei a montreali vagy londoni tőzsdén. Mi nem játszunk a tőzsdén, nekünk nem telik ilyen luxushotelokra, mégis sokkal több szépet látunk a korallzátonyok közt egyetlen csavargó napunk alatt, mint a turisták három hét alatt. Más gondunk is van. Dent Islanden 1879 óta áll a világítótorony. Berendezését nemrégiben modernizálták, most két és fél másodpercenként pislog barátságosan a 22 500 gyertyányi izzó az arra elhaladó hajók felé. A Raineszigeten még a száműzöttek állították fel a világítótornyot; a Sydneyből rabláncon ideszállított húsz fogoly aligha hitte volna, hogy másfél évszázad múlva milyen borsos árat fizetnek a népek, hogy idejöhessenek. Igazán szemrevaló tornyot építettek. Koralltömbökből készült az alap, nagy kagylókból őrölt mésszel forrasztották őket egybe, a felépítmény a közeli zátonyokon széttört hajók faanyagából készült. Azelőtt itt a hajósok csak napközben kaptak jelzéseket, a szigeten nem volt toronyőr, automatáról pedig még csak nem is álmodtak. Épp ezért az esetleges hajótöröttek részére esővízgyűjtőket helyeztek el, s kókuszpálmát és kukoricát is ültettek, hogy csillapíthassák éhségüket. A Bedarra-szigeten két jó barát ütött tanyát: egy francia meg egy angol. Találtak édesvizet, és több évi munkával afféle miniparadicsomot teremtettek maguknak. Volt ott

kenyérfa, kókuszpálma, grape-fruit, avokado, de még ritka fajtájú polinéziai cserjék is. Elgondolkoztató volt a kettejük közti munkamegosztás, ugyanis a francia kertészkedett és az angol főzött. Ez is a Déli-tengerek egyik csodájának számít. Az angol főzőcskézésétől sikerült megmenekednem. Viszont teljesen bűvöletbe ejtett furcsa illatával és aromájával az a méz, amellyel egy világítótorony-őr kínált meg a maga remetelakában. Kiderült, hogy a vadméhektől gyűjti, amelyek orchideavirágból szívják a nyersanyagot. S egy másik csoda a vándorút feljegyzéseiből: a Heronszigeten október egy és ugyanazon napján gyűlnek találkozóra a mutton-birds nevű madárfajta milliói, és senki sem tudja, mi módon állapodnak meg a dátumban. A HAJÓ, AMELY BELENŐTT A SZIGETBE És még egyszer a hajóroncsokról és korallzátonyokról, de talán kissé derűsebben. Most is a Fraser-szigetről lesz szó, amelyet említettem már, amikor a Korall-tenger tragédiáinak hosszú litániájából felsoroltam néhányat. Nos, 1935-ben egy régi, új-zélandi utasszállító hajót eladtak a japánoknak, és átvontattak új tulajdonosaihoz. Ám úgy látszik, e derék hajó, a „Maheno”, nem akart szolgálni azoknak, akik hazája ellen háborús terveket forraltak. Szövetségre lépett a ciklonnal, az a Fraserszigetnél elszakította a vontatókötelet, és kirakta a „Mahenó”-t a fövenyre. A japánok először megpróbálták lehúzni, majd amikor ez kudarcot vallott, eladni. Akárkinek, aki megveszi. Vállalkozó azonban nem akadt, s így a hajó rákerült a japánok veszteséglistájára. Míg folyt a tárgyalás a tulajdonosokkal, a vámhivatal kijelölt egy alkalmazottat a roncs őrzésére. Ez a fiatalember épp nősülőfélben volt, de úgy látszott, el kell

halasztani az esküvőt, mert a hajóőrző megbízása nagyon elhúzódott. A szerelmespár azonban mégsem akart várni és úgy döntött, egybekelnek a roncson. A „Maheno”, mely most évről évre mélyebben süpped a homokba, akkor még remekül tartotta magát, még a szalonban álló pianínó is olyan állapotban volt, hogy eljátszhatták rajta a nászindulót. Papot és tanúkat hozattak hát a szárazföldről, & a vámtiszt és arája örök hűséget esküdött egymásnak a pianínó zengése és a tengermormolás kíséretével. A szigeten egykor lovasfogatok húzták partra a nemes fafajtákat. Ma a fakitermelés tovább folyik, de már technikai eszközökkel. A lovak elvadultak, nagyon elszaporodtak, a dingók olykor-olykor széttépik a csikókat, siralmas maradványok tanúskodnak az éjszakai tragédiáról. Néhány favágó lakik a szigeten, családostul. A gyerekek itt kitombolhatják magukat, hiszen az egész Fraser-sziget olyan, mint egy nagy homokozó. Itt-ott még fellelhetők a régi szigetlakók nyomai. Táborhelymaradványok, néha kőtáblácskák és kőszerszámok – voltaképpen ez minden, ami maradt azok után az emberek után, akik a hajótöröttek rémei voltak. Az egyik kis szigeten fel akartam mászni a torony melletti sziklára, hogy panoráma objektívval lefényképezzem a tájat. De figyelmeztettek, hogy a szikla a hajdani törzsfőnök, aki kővé vált, hogy szigetét őrizze, s aki felkapaszkodik rá, annak nagyon kell vigyáznia, hogy meg ne sértse, se szóval, se tettel, különben bosszút áll rajta. Ezen a vidéken, ahol a mítosz összekeveredik a valósággal, biztosan nemzedékről nemzedékre, szájról szájra száll az intelem, hogy vigyázzanak, mert a szikla omlatag, és a mászót könnyen érheti baleset. Mielőtt végleg búcsút vennénk a hajóroncstól, el kell még mondanom, hogy a „Maheno” belenőtt a szigetbe, a

rozsda még színében is hasonlóvá tette a homokbuckákhoz. A háború alatt a „Mahenó”-t a bombázópilóták beiskolázásánál célpontként használták. Most fedélzetén horgászok üldögélnek, hogy a résekből és kajütökből egyre-másra kirántsák a szebbnél szebb halacskákat. Aznap korallpisztráng volt reggelire, 3 kiló finom, fehér hús. A rozsdás vaslemezek közt botladozva óhatatlanul felötlik a gondolat: milyen lehetett, amikor a ma vízzel elárasztott kabinokban, halak meghitt menedékében emberek laktak, amikor a fedélzet találkozások és búcsúk, elválások és üdvözlések színtere volt, nem csupán horgászparadicsom. A „A-3” jelzésű, gazdagok számára fenntartott, két hálófülkéből, két fürdőszobából és szalonból álló lakosztályt ma is nagyhalak lakják. Igaz, hogy ezek inkább csak színeik gazdagságával tűnnek ki a többiek közül. SZÍNES FELVÉTELEK A KORALLZÁTONYOKRÓL Egy pillantás felfelé. Időről időre alacsonyan elhúz fölöttünk egy repülőgép, többször visszatér ugyanazon hely fölé, nagyon lassan repül – az embernek néha már az az érzése, hogy sebességét elveszítve a vízbe zuhan. A fedélzetről tisztán látni, hogy a repülőgép emberei fényképeznek. Kérdem a tengerészektől, mit keresnek ezek annyira a magányos zátonyokon? Talán rejtett kincseket, vagy mit? Melyek a tengerből felfedezhetetlenek, ám a légifelvételeket előhívó és kinagyító laboráns éles szeme nyomban rájuk akad? Hiszen a számadásunk még mindig nem stimmel. Emberek kincseiket a földre bízták, aztán maguk elpusztultak – többnyire kölcsönösen legyilkolva egymást – , s a dél-tengeri szigetek földjében ott rohadnak az

arannyal és drágakövekkel megrakott faládák. Szinte teljesen bizonyosra vehető, hogy a Townsville melletti Palm Islanden található elrejtett kincs. A szigeten ugyanis van egy fasor, csupa egyenletesen ültetett fából, ám ez a fajta nem tartozik Ausztrália honi flórájához. A botanikusok kiszámították, hogy a fákat még Cook kapitány érkezése előtt ültethették. Ismeretlen emberek ültetnek tehát ismeretlen fákat. De vajon nem azért, hogy valakinek így utat mutassanak? És hová vezethet út ezen a kis szigeten? Puszta életükért küzdő hajótöröttek nem foglalkoznak fatelepítéssel, különben is, honnan vettek volna dugványokat? Inkább úgy fest a dolog, mintha valakik direkt azért jöttek volna, hogy az útjelzőt felállítsák. Vagy saját visszatérésükre számítottak, vagy más ideérkezőnek akartak üzenetet hagyni. Ahány kérdés, annyi kétség. A technika fejlődésével a kincskeresők nyilván eljutnak majd a Nares-hegy melletti kincshez. 1875. február 24-én korallzátonyra futott és elsüllyedt a „Gothenberg” gőzhajó, melynek rakománya 30 000 ausztrál font volt aranyban. Fedélzetén 102 személy volt, ebből csupán huszonheten menekültek meg. A vízbefúltak többsége aranybányász: hazájukba tértek vissza, sokévi gyilkos munka és önmegtagadás után, s övükbe varrva vitték egész keresetüket. Ezektől az övektől még a katasztrófa órájában sem akartak megválni, aranyterhükkel, mint a kődarabok süllyedtek alá. Arannyal övezett csontvázukat hányja-veti a víz a roncs körül olyan mélységben, mely a búvárok számára ma még elérhetetlen. A légifelvételek talán emberszem elől elrejtett kalózkincsek nyomára vezetnek a szigeten. Stop, állítsuk csak le a fantáziálgatást. Megtudom, miféle kincsről van itt szó.

A pittsburghi (USA) Gulf Oil olaj után szimatol. A geológusoknak színes felvételek kellenek a tájról. Így a rozoga Dakoták második ifjúságukat élhetik, pótüzemanyag-tartályt szereltek beléjük, hogy 10-12 óráig is keringhessenek a levegőben leszállás nélkül. A kőolajkereskedők sátrat vertek az álmos Rockhampton településen, Mackay és Gladstone közt keresik a folyékony kincset, hajóik mélytengeri rakományokat dobnak a vízbe, készülékeik figyelmesen fürkészik, nem árulkodik-e korallzátonyok alatti kincsről a visszhang. A parton remeg a föld, sártengerben úszik az autó, amikor kiruccanunk a kutatási térségre. A keresők dinamitot dobnak a fúrt nyílásokba, a' robbanást a föld titkait megleső, elektronikus készülék regisztrálja. Amerikaiak, kanadaiak, franciák és németek folytatják, egymással versengve, a kutatást. Nem sajnálják a pénzt, egyetlen autójuk elektronikus fölszerelése 45 000 dollárba kerül. LÓ VAGY TEHÉN? Olyan érzékeny készülékek ezek, hogy a személyzet még azt is „leolvashatja”, vajon az állat, amely a kocsitól 400 méternyire bandukol, éjjel, ló-e vagy tehén, s a szerkezettől 4 méterre álló ember szívverését is kihallgathatja. Az ár nem játszik szerepet – mondják az olajvadászok, a környékbeli juhvagy szarvasmarha-tenyésztők legnagyobb megbotránkozására. Mert a pásztorok bizony otthagyják a munkát, az olaj urai egyheti egyszeri kisegítő munkáért többet fizetnek nekik, mint amennyit több hónapi csordahajkurászással, magukat nyeregben rázatással kerestek eddig. A csoportok nem vesztegetik idejüket kerülgetésre, nyílegyenes vonalban haladnak előre, támadó tank gyanánt rombolva a sövénykerítéseket

és feldúlva a legelőket. A mérnökök szemrebbenés nélkül állítják ki a csekkeket, busás kártalanítást fizetnek az olajkonszern kontójára. Úgy tűnik, mindez filléres kiadás azon összegekhez képest, amelyek befolynak a konszernek folyószámláira, amikor az olaj beomlik a ciszternák homályos öbleibe. Száz vállalat keres olajat Queenslanden az ipari óriások megbízásából. A robbanások döreje elriasztja a Koralltenger színes, mélységi lakóit s a szárazföldön a nagy, szürke kengurukat. A fekete bőrű, nomád ausztrál törzsek nyugtalanul figyelik a fehér ember nagy mágiáját. Még náluk is alaposabban figyelik a helyzet fejlődését a nagytőke fővárosaiban. A közgazdászok szerint 1797 óta, amikor kirakták a hajóról a helyi tenyésztők számára az első merinó juhokat, kétségtelenül az olaj felfedezése a legszámottevőbb esemény Ausztrália gazdasági életében. Úgy mondják: izgalmasabb ez, mint az aranyláz. Elhiszi ön, hogy 1965-ben 2280 amerikai kért állandó letelepedési engedélyt Ausztráliában? A statisztikusok lelkendezve sorolják fel Ausztrália kincseit. Ugyan ki bíbelődne korhadt ládák ezüst tallérainak kiemelésével, amikor az Északi Terület földjében rejlik a világ bauxitkészletének a fele, az ott fellelhető mennyiség egymagában képes kielégíteni minden kapitalista ország minden alumíniumkohójának étvágyát a következő száz éven át. Nyugat-Ausztrália államban a világ ismert vasérctartalékának egynyolcada kiaknázásra vár, ólomkitermelésben Ausztrália az első, cinkben pedig a harmadik. A konjunktúra szakemberei a számok fölé hajolva megállapítják, hogy az ausztrál szénexport az 1962. évi 26 millió dollárról 1965-ben 68 millióra emelkedett. Ugyanebben az évben az ásványexportot kerek

377 millió dollárra becsülték, az elkövetkezendő években pedig az ebből befolyó jövedelem jelentősen emelkedni fog. Van hát bőven mi körül ügyködni! Ausztráliát valósággal lerohanják a konszernek. Az USA-ból a Kaiser Steel és az American Metal, Kanadából az Alcan Aluminium Ltd., Franciaországból a Pechiney. Egyedül az amerikaiak kétmilliárd dollárt fektettek be! A jelenléti ív még korántsem teljes. Ausztrália „csúcsán” a York-félsziget mint egy mutatóujj irányul Délkelet-Ázsia felé. S a mutatóujj „körmén”, messze a kihalt szárazföld többi részétől fekszik a magányos Weipa település. IPARÓRIÁSOK KÜZDELME Három és fél évszázada, hogy Willem Jansz, a derék hollandus, kis „Duyfken” hajóján itt kikötött. Rövid látogatása óta nem sok változott. A nagy garral városnak titulált Weipa barakkjai mögött már kőhajításnyira kezdődik a ciheres: tömör, egyöntetű, monoton, időtől és eseményektől távol eső. Ez a látszat. De 1955-ben az új-zélandi Harry Evans olajat keresett itt, és bauxitot talált. A Riotinto és a Kaiser Alumínium négymillió dollárt költött a kincshez vezető csatorna építésére, ma 25 000 tonna vízkiszorítású tengerjárók is felhajózhatnak idáig. Gladstone-ban 110 millió dollárért épült fel az alumíniumkohó, de a hajók a tasmaniai Belle Baybe is szállítanak bauxitot. Mi a Duyfken Pointon álló világítótornyot akarjuk meglátogatni, de úgy illik, hogy megemlékezzünk ez alkalommal a dióhéjról, mely elsőnek ért ide, még akkor is, ha a jelenkort jobban érdeklik azok az emberek, akiknek sok pénzük van, s még annál is többet akarnak. Hadd keressenek lakatlan szigeteken kincset a romantikusok. Az üzletemberek érdeklődését jobban felcsigázzák Weipa kincsei. Olyan bánya ez, amilyenről

csak álmodhat a bányász. A bauxit egyméteres réteg alatt fekszik a földben. A földgyaluk fáradhatatlanul nyitogatják a bauxitkincset tartalmazó földdobozokat, eltávolítva a vörös földréteget. Vörhenyes por fed be mindent, a szél még az értékes rakományért illedelmesen sorukra váró japán hajókat is behinti vele. A kitermelés könnyűsége miatt a vállalat alig száz emberrel és 30-40 000 lóerős gépekkel dolgozik. Mourában külszíni szénfejtő van. Dolgoznak itt amerikaiak a Peabody Coal Co.-tól, japánok a Micuitól, sőt – ó, csodák csodája! – még egy ausztrál cég, a Thiess is jelen van. Ausztrália az olajexportálók álma volt azelőtt; a szállításon négy nagy vállalat még külön keresett. Épp elhalad mellettünk a part menti Millers McArthur hajózási vállalat egyik tartályhajója: ausztrál lobogó alatt viszi Queenslandből a kőolajat a kwinanai (Nyugat-Ausztrália állam) finomítóba. A történelemben először szállít ausztrál hajó ausztrál kőolajat ausztrál finomítóba. A tartályhajó Roderick Miller szénmágnás tulajdona. Tehát itt is, mint az egész világon, konfliktusba került a folyékony hajtóanyag a szénnel. A külföldi konszernek a szó szoros értelmében elárasztják Ausztráliát olcsó fűtőolajjal, az összeütközés tehát elkerülhetetlen volt. Miller úr ily módon saját üzleti érdeke, valamint hazafias érzelmei nevében felvette a harcot a külföldi mammutvállalatokkal. Hogy a honfiúi buzgalom vagy az üzleti szellem dominált-e benne, ennek eldöntését az Olvasó fantáziájára bízom, én csak annyit jegyzek meg, hogy Miller úrnak tíz bányája, kisebbfajta flottája, 42 szállodája, egy sörfőzdéje, építkezési vállalata és biztosító társasága van… A szállítási meccs következő fordulóját a kétségtelenül túlsúlyban levő amerikai Dániel K. Ludwig nyerte. Mert e

szakmai körökben az dönt, hogy ki „mennyire taksálható”. Nos, Ludwigot jóval 500 millió dollár fölé saccolják, figyelembe véve, hogy itt személyes magánvagyonáról van szó, s nem az ellenőrzése alatt álló cégek értékéről. Százezer ember részére épít lakónegyedet Los Angelesben, 300 millió dollárt kiguberált egy floridai petrokémiai kombinátra, marhacsordái vannak Venezuelában, olaja Kanadában, sóbányái Mexikóban és Szaúd-Arábiában, olajfinomítói az NSZK-ban, bányái Indiában és Etiópiában, két szállodája a Bermudákon, s jelenleg épp a japán iparba invesztál. Ausztráliában két vasércbányája van. Szakavatott vélemények szerint azonban mindez eltörpül valódi érdeklődése mellett, ami nem más, mint a hajózás. Van néhány szupertartályhajója, s már építteti a következőket. Tulajdonai libériai zászló alatt hajóznak, ez egy csomó adókedvezményt s más egyéb könnyítést jelent. Ő, az amerikai, szállít szenet Ausztráliából Japánba, most pedig kizárólagos jogot szerzett húsz évre a bauxitszállításra Weipából Gladstone-ba, tehát az egyik ausztrál kikötőből a másikba. Íme, a Déli-tengerek új története. Nem hallik már a dobszó az emberevők nagy Sing-Singjein, nem veri fel a Korall-tengert hadiflották ágyúdöreje. Olajkutató repülőgépek zúgnak, kísérleti robbantások dördülnek, folyik a verseny már itt is az olajért, vasért, bauxitért. A kulisszák mögött a monopóliumért, az elsőbbségért, a haszonért, a szállítási kiváltságokért hadakoznak. Tessék, ez a XX. század, nincs menekvés a politika elől, még a Korall-tengeren sem… A REPÜLŐ HALAK NYOMÁBAN Ma állítjuk fel a zátonyon a kis acélállványt, csúcsán figyelmeztető jel lesz a hajóknak, de csak nappal látszik, mert nincs az a vakmerő fickó, aki éjjel bemerészkedne ide. Ha a zátonyok jegyet

kaphatnának magatartásból, ennek biztos elégtelenje lenne. Apálykor még mászkálni is lehet rajta, bezzeg dagály idején láthatatlan és roppant veszedelmes. Nagy bőségben vannak errefelé a repülő halak. Egy óra alatt 11 darab pottyant a fedélzetünkre. Egész kötelékek gyakorlatoznak a hajó fölött. Vízben csak egyszer láttam őket. Hal a vízben, ugye milyen furcsa? A jelenség színtere a Raiatea-sziget volt (Szél-alatti-szigetek, FranciaPolinézia). Egész nőstényrajok jelennek meg ott a homokpadok körül, és a sekély vízben évezredek óta lejátszódik az anyaság csodája. Megtudták ezt az emberek, s megjelennek, finom falatra éhesen. Csak épp le kell hajolni, s ki lehet húzni a repülő halat. De ha valaki kétbalkezesen még a víz alatt brutálisan zsákmánya nyakát töri, az egész raj nyomban felröppen a tengerfelszín fölé. Előbb a kétéltű „Donald” slattyogott fel az építkezésnek már az előző út alkalmával kiszemelt helyére. Ledobta a zátonyra az építőanyagot, majd társa, „Daisy”, utánavitte a felszerelést és a munkacsapatot. Egy ilyen állvány felállítása cirkuszi mutatványnak is beillik. S akárcsak ott, itt is korlátozott időtartam alatt kell végrehajtani: ha a dagály beálltáig nem készülnek el, az széttöri és magával viszi az egész konstrukciót. A korallzátony iszonyúan kemény. A víz alatti fúrás már mögöttünk van. Következik a torony összeszerelése, vagyis a harc az idővel. Az egyik szerelő fenn ül a csúcson, társai lentről feldobálják neki a vasszerkezet nehéz darabjait, csavarokat, szerszámokat. Ő mindezt röptében elkapja, ha elejtené, agyonüthet valakit a lenn állók közül. Társai látják, épp mi kell neki, kézről kézre adják tovább a hiányzó alkatrészt, míg el nem jut a legközelebb állóig, s az ügyesen feldobja. Szédületes a munkatempó, mintha

cirkuszi zsonglőröket látnék. Az egyik hegesztő, aki még csak készenlétben áll és eztán lép csak akcióba, jelentőségteljesen rám kacsint. Nem kapcsolok rögtön, nem értem, mit akar. Most újra kacsint. És kezdődik a komédia! A hihetetlen tempóban feldobált fémszerszámok közt egyszer csak felrepül egy döglött hal. Egy sziklarésben találta valaki, és becsempészte az adogató láncba. A torony tetején kuksoló szerelő ösztönösen elkapja, épp oly ügyesen, mint mindent, ami lentről érkezik. A következő pillanatban dühösen visszahajítja a dögöt. – Hej, Dan! Ne légy már olyan szellemes! – Mi baj, Tom? Talán nem stimmel valami? – Döglött hal volt, tudod jól! – Csakugyan? Mikor felröppent hozzád, még élt. Biztos repülőhal volt! Egyébként – rád fér egy kis relax! – Nem akaródzik most lemennem, különben adnék neked olyan relaxot, hogy még! A pihenésre azonban csak jóval később kerül sor. Leáll a munka, és megkezdődik a híres ausztráliai smoko, vagyis szünet „celebrálása”. A munkások „végigülik” az állványt, mint a madarak, s a gyakorlott munkamozdulatokkal most hatalmas karéj kenyereket dobálnak egymásnak, és körbejár a nagy teástermosz. Fáradtak a szüntelen feszült figyelemtől, különben is, Tristan Bemard már megmondta valamikor, hogy „az ember nem munkára van teremtve, legjobb bizonyítéka ennek, hogy a munka fárasztja”. Míg ők eddegélnek és iddogálnak, én felderítő útra indulok, célom a közeli atoll. Vastag talpú gumicsizmával látnak el és temérdek jó tanáccsal. – Lucjan, vigyázz, fiú, semmit se végy a kezedbe, csak úgy nyüzsög itt a sok mérges féreg. És ha tudnád, mennyi hülye utánjárás szükséges, ha valaki a tengeren talál

elhalálozni! Tanúbizonylatok, nyilatkozatok, az eset lefolyásának rekonstruálása, ilyen irat, olyan akta, se vége, se hossza… És most olyan dög meleg van, hát tedd meg nekünk, hogy vigyázol magadra és épségben térsz vissza. Ezeknek az embereknek a nyugalma ragályos. A súlyos csizmában átgázolok a sekély vízen a fövényig, ahol lerúgom és otthagyom. Megyek a teknősbéka- és madárnyomokkal teli, nedves homokon. Emberláb még nem érintette ezt a szigetet. A földgolyó alsó fertályából azon emberek felé futnak gondolataim, akiket ismertem, és azon helyek felé, amelyeket láttam. Nem tudom, miért, de itt, a trópusi nap alatt egyszer csak eszembe jut egy esős, tavaszi éjszaka Kazimierzben, a Visztula partján. Váratlan szavak élednek fel ebben az abszolút magányban: „Sosem leszek kettesben nélküled”, mely egyik délután hangzott el ott valahol, amikor a nagyváros kőaljáról felmerülnek a szerelem kis atolljai. Mennyi gondolat, mennyi emlék. De itt nem találsz beszélgetőtársat. Magadban kell mérlegelned a dolgokat, melyek utánad jöttek ide is.

Ragadd meg az alkalmat! Rendkívüli történet ez. Arról a tengeri utamról hoztam, mely Kimberleyből, a nagy szárazföld északnyugati sarkából indult. Hallgassák meg tehát, kérem, az ezüstlelőhelyek eltűnésének történetét. Arab hajósok lépnek fel benne, kínai aranyművesek, német matrózok és brit kalandkeresők. A statiszták pedig az emberemlékezet óta e térségekben lakó törzsek bennszülöttei és két fehér rabnőjük. Úgy kezdődik minden, mint a mesében, noha később a cselekményt bőven öntözi vér, foltokkal tarkítva a történet alapszövetét. De a mesékkel ellentétben itt minden rosszul végződik, mert az élet nem mindig egyezik bele a happy endbe. ARAB KAPITÁNY ÉS KÍNA KAPITÁNY Volt egyszer, hol nem volt, élt Timor szigetén egy vállalkozó kedvű hajós, Hadzsi Ibrahim ben Hadzsi Ahmat, akinek ősei az arab kereskedők első hullámával vetődtek e tájra. Ők és társaik vitték el a próféta hitét egészen a Fülöp-szigetekig, jó száz évvel azelőtt, hogy Vasco da Gama körülhajózta a Jóreménység fokát. Elbeszélésünk hőse az Arab Kapitány tisztét töltötte be, ami azt jelenti, hogy a holland kormányzó előtt ő volt felelős a sziget arab származású lakosságáért. Háza mai napig látható Kupangban, a Mentasi folyó partján, noha két évszázad telt el a rendkívüli felfedezés óta, amit Ausztráliában tett. Igen, Ausztráliában! Ibrahim roppant előkelő nemzetségből származott. Családjának minden férfitagja elzarándokolt törékeny kis hajón a messzi Mekkába, hogy

így jogot szerezzen a zöld turbán viselésére. Ibrahim tanult ember volt, életének minden fontosabb eseményét gondosan bejegyezte jól olvasható arab írással a mai napig becsben tartott és őrzött családi krónikába. És túlzás nélkül állíthatjuk, hogy mindig minden alkalmat megragadott. Ugyanis, mint ebből a krónikából kitűnik, prahuja minden áldott évben májustól októberig az ausztrál partok mentén cirkált, s a tengeri uborka nevű halfajtát hajkurászta. De nem vetette meg a teknőcöt vagy a gyöngykagylót sem, mi több, bemerészkedett a szárazföldre is, hogy kibányászható kincseket kutasson. Októberben vitorláját jó szél duzzasztotta, és elvitte egészen Kínáig, Macauba.18 A kínai kereskedők megvásárolták tőle a tengeri uborkát, ami egy pompás leves nyersanyagául szolgál, s az ausztrál part egyéb termékeit. Ibrahim pedig felpakolta magát kínai áruval, amit aztán a Timor szigeten vagy az útjába eső kikötőkben értékesített. Krónikája utolsó kötetében a vállalkozó szellemű Ibrahim elbeszéli, hogyan rakta fel prahujára azt a kb. hatvantonnányi ezüstércet, amit az ausztrál parton talált, s hogyan adta el Makasarban (Ujung Pandang) Li Szu-nian szakképzett aranyművesnek, aki a Celebesz sziget Kína Kapitánya volt. Még az adásvételi szerződés is fennmaradt, csupán arra vonatkozólag nincsenek adatok, hogy az arab hol találta az ércet, hiszen nem volt megfelelő mérőeszköze, amivel meghatározhatta volna a földrajzi hosszúságot, Északnyugat-Ausztrália pedig akkortájt még nem szerepelt semmilyen térképen. Következő kiruccanásáról a derék Ibrahim már nem tért haza, s így az ezüstlelőhely titkát magával vitte a nedves 18

Macau szigete ma Portugália külbirtoka.

sírba. Családja és utódai azonban nem bírtak beletörődni a gondolatba, hogy ekkora kincs elvesszen. Kétszáz éve folyik a kutatás a kezükből kicsúszott ezüst után. Bizonyos nyomok arra utalnak, hogy az arab hajós a mai Broome és Wyndham kikötők közé eső partszakasz mentén cirkált. Feltehető, hogy a lelőhely közvetlenül a part szélén van, lévén hogy az arab prahuján nem volt semmiféle szárazföldi jármű, mellyel ilyen tetemes rakományt messzebbről elszállíthatott volna. Bányászfelszerelése sem volt, mély aknák építésére sem jutott ideje, amiből egyenesen következik, hogy az ezüst vagy a felszínen, vagy vékony földréteg alatt található. Olyan elképzelések is vannak, miszerint az ezüst víz alatti zátonyról származik, mely csak apály idején bukkan elő néhány órára. A felfedező egyik utódját, Hadzsi Juszuf ben Hadzsi Idriszt az útmutatások hiányossága nem riasztotta vissza a nehezen hozzáférhető terepen való kutatástól. Szkúnerját egy Lang nevű fiatal angolra bízta, s ismertette vele a családi krónika összes adatait, melyek nyomravezetők lehetnek az elveszett ezüstlelőhely felderítésében. Lang öt évig követte az arab hajós útját, de kis mennyiségű ónon kívül semmi más ércet nem talált. És a halál megint az elbeszélés lapjaira lopódzik. Húsz esztendeig vándorolt Broome és Wyndham közt teljesen magányosan egy emberkerülő, akit csak „Bolond Jack”nek hívtak. Annyira nem szenvedhette a társaságot, hogy csak kétszer egy évben kötött ki az említett kikötők valamelyikében, hogy élelemkészletét felújítsa, aztán tüstént visszahajózott a magányba. 1909 elején kutterét megtalálták egy homokpadon. A „Bolond Jack” feje baltával volt kettéhasítva, testén hat, bennszülött dárdától származó szúrás volt. A kutter kabinjában egy üres konzervdobozban néhány

aranyszemcse rejlett, egy petróleumoskanna színültig tele volt gazdag ezüstérccel!

pedig

„FEHÉR RABNŐK” Soká töprengett ezen a híren az arab és az angol, amikor a Timor szigetre ért. Vajon van-e valami összefüggés a hátborzongató lelet és Ibrahim felfedezése közt? Lang búcsút mondott a szkúnernak, és kiment a szárazföldre. Fél évre való élelem volt nála, hat málhásló vitte a bányászmunkákhoz szükséges alapfölszerelést. Az ezüstláz az angolt is a hatalmába kerítette. Év év után telt, ő meg csak rótta magányosan Kimberley ember nem járta térségeit, honfitársaival csupán hathónaponként találkozott, amikor betért a településre. Itt felvette Juszuf pénzküldeményét, élelmiszerkészletét feltöltötte, írásbeli jelentést küldött megbízójának, majd újból nekivágott a pusztaságnak. 1939-ben – amikor a világban fellobbant a háborúk legvéresebbike – Lang behatolt a területre, ahol egy olyan törzs lakott, mely a szóbeszéd szerint egymaga több fehér embert tett el láb alól, mint a Kimberley-körzet minden más törzse együttvéve. Lang erről az expedícióról soha nem tért vissza. Amikor milliók pusztulnak, egyetlen magányos vándor halála nem okoz különösebb megrendülést. Ő volt tehát a harmadik ember, aki ezüstöt keresett, és saját halálát találta meg. 1965-ben H. V. Howe úr, aki többször írt erről a különös ügyről, levelet kapott egy ausztráltól, aki hosszú életét az északnyugati térségben töltötte. Tudatta az íróval, hogy 1923-ban, amikor egy kis hajó tulajdonosaként épp Darwinban időzött, megjelent nála a fedélzeten bizonyos Bill Harney nevü egyén, akiről köztudott, hogy az északausztráliai bennszülött törzsek nagy ismerője. A jövevény

felajánlotta neki, hogy csatlakozzék az akcióhoz, mely „fehér rabnőket” és ezüstöt kutat. Kiderült, hogy az év márciusában a hurrikán elsüllyesztett a Carpentaria-öbölben egy hajót, mely Queensland állam kormányának tulajdonát képezte. A hajótörötteket sehol sem találták, de az a hír járta az emberek között, hogy a bennszülöttek a katasztrófából megmenekült férfiakat mind egy szálig megölték, két nőt pedig az Arnhem-földön rabnőként fogva tartanak. A canberrai föderális parlamentben képviselői interpellációra került sor: nem kegyeskednék-e a tisztelt miniszterelnök úr tájékoztatni a felsőházat arról, hogy kormánya milyen lépéseket tett, milyen intézkedéseket foganatosított a két fehér rabnő kiszabadítása érdekében? Darwinból mentőexpedíció indult a helyszínre, de üres kézzel tért vissza. Ekkor Sydneyben a Nők Ligája viharos gyűlést szervezett, ahol dörgedelmesen megbélyegezték a kormány tehetetlenségét, amiért nem képes segíteni – ó, borzadály! – a fekete vademberek rabságában sínylődő, szerencsétlen fehér nőkön. E nagyon is kétséges ügy erős hatást tett a tömeg képzeletére, s ezt a következő hat év politikai játszmáiban alaposan ki is használták. DEZERTŐRÖK ÉS BALLASZT Jókora gyakorlati érzékkel megáldott emberek lévén, a két ausztrál, miközben csatlakozott a mentőexpedícióhoz, a fehér rabnők mellett nem feledkezett meg az ezüstről sem. Felhajóztak a MacArthur folyó felső szakaszához, ott lehorgonyoztak, és ki akartak menni a partra azon a helyen, ahol Harney véleménye szerint az arab hajós legendás bányája, vagy esetleg az a bánya lehet, melyről régi holland feljegyzések ködösen említést tesznek.

Kutatómunkájukat már csírájában elfojtotta a dárdaeső, mely a folyó mindkét partjáról rájuk zúdult. A bennszülöttek nagy szakértője bizonytalanul kidugta rejtekéből a fejét, s épületes szónoklattal iparkodott jobb belátásra bírni a fekete harcosokat, ám azok nem értették vagy nem akarták megérteni az erkölcsi prédikációt. Néhányuk úszva próbált felhatolni a hajóra, s végül csak a lőfegyver mentette meg a két ausztrál életét. A dárdazuhatag miatt oly fejvesztve kellett menekülniük, hogy még a vasmacskát is ott hagyták, láncostul, a folyó fenekén, s hajójukat a folyó árja a tenger felé sodorta. Az említett levél szerzője elbeszéli, hogy évekig foglalkozott halászattal ennél a partnál, és maláj halászok nagy táborhelyeinek nyomára bukkant. Némelyekben még kondérok is voltak halfőzéshez, s ezek mérete arra vallott, hogy a nomádok ezren is lehettek. Mi több, a környékbeli bennszülött törzsek szükség esetén beszélni tudták azt a maláj nyelvjárást, melyet a Timor szigeti lakosok beszélnek. A feketéknél volt néhány zsák cinérc, s a levélírót elvezették arra a helyre, ahol egykor a timori hajósok kibányászták a maguk „köveit”, és prahuba rakodták. E „kövek”, mint a vegyelemzés kimutatta, cinérc tömbök voltak. Egyébként épp ez a néhány év a komoly pangás időszaka volt a gyöngyhalász iparban. A gyöngyhalász flottilla hajóinak fele tétlenül vesztegelt a broome-i kikötőben, a település lakosainak jó fele pedig társadalmi segélyekből tengődött. Elbeszélésünk itt szokatlan vágányra kanyarodik. Volt Broome-ban a munkanélküliek közt két német matróz. Fremantle-ben dezertáltak a hajójukról, és északnak indultak, szerencsét próbálni. Broome-ban sikerült rábeszélniük egy veszteglő hajó tulajdonosát, hogy engedje

át nekik a hajót tengeriuborka-halászathoz. E foglalatosságuk közben térképen nem szereplő zátonyra futottak. Hogy a hajó súlyát csökkentsék, minden ballasztot kidobáltak, csaknem minden élelmet, sőt az édesvíz jelentős részét is kiöntötték a tartályokból. A dagály csakugyan „leemelte” a hajót a zátonyról, de az közben olyan súlyos károsodást szenvedett, hogy csak ezek az üres tartályok tartották felszínen. Egyheti keserves hányódás után partot értek, s az ember nem járta tájon nekiláttak megreparálni a hajót. Munkájuk végeztével édesvizet vettek a közeli forrásból, s ballasztként néhány követ is beraktak a hajóba, majd visszavitorláztak Broome-ba. Ott a hajót visszaadták tulajdonosának, maguk pedig elszegődtek egy Singaporeba induló gőzösre. A hajócska, melyen a sikertelen kiruccanást tették, csaknem egy évig hevert a broome-i parton, mígnem vevőre lelt, aki magával vitte Geraldtonba. Ott az alapos tatarozás során kidobták a régi holtsúlyt. A sivatagos part ismeretlen helyéről idekerült kövek csak néhány hónap múlva keltették fel egy éles szemű geraldtoni lakos figyelmét, aki nyomban megállapította, hogy ezüstérccel van dolga. A kétszáz éve megfejtetlen rejtély megoldásához nem hiányzott más, mint ez a két német, aki nyomorult éhenkórász létére ezüstöt tartott a talpa alatt! Singapore-ban a két matróz – mint sikerült felderíteni – átszállt egy másik hajóra, mely a Guam szigetre tartott. S ezzel minden nyom megszakadt. Megint az volt a kérdés, honnét került elő az ezüst. Talán még évekig kell várnunk, míg felvillan a véletlenül felfedezett és véletlenül szem elől vesztett kincs. Az ausztrál föld kincsei felfedezésének viharos történetében ez az elbeszélés korántsem egyedülálló,

különféle változatokban történelem.

többször

is

megismételte

a

A KÍGYÓTLAN FÖLD Vándoroljunk át képzeletben Írországba. 1797 júliusának egy viharos éjszakája… A gazdag és bájos Pike kisasszonyt, hatalmas vagyon várományosát, mély álmából azzal a baljós hírrel riasztják fel, hogy édesanyja, aki Corkban él, ágynak esett és a végét járja. Pike kisasszony gyorsan befogat, és két barátnője kíséretében lélekszakadva haldokló anyjához száguld. A fogatot félúton álarcos lovasok tartóztatják fel. Pike kisasszonyt arra kényszerítik, hogy szálljon át a másik fogatba, ahol legnagyobb meglepetésére ott találja sir Henry Hayes, a gazdag földbirtokos nővérét. Hayes, Cork város sheriffje, különcködő, hóbortos fiatalember volt; bakkecskefogaton behajtani egy bálterembe csupán ártatlan játékos epizódnak számított viharos életében. A fogat sir Henry házához vitte Pike kisasszonyt, ahol várt már rá egy papnak álcázott férfi, s késedelem nélkül celebrálni kezdte az esküvői szertartást. A fiatal ír lányt azonban nem ejtették a feje lágyára. Mikor sir Hayes az ujjára húzta a karikagyűrűt, letépte, szétlapította (ilyenek voltak az akkori leányzók!) és az arcába vágta. A makacs arisztokrata erre pisztolyt rántott, és drámaian kijelentette, hogy ha nem sikerül megtörnie a leány ellenállását, öngyilkos lesz. Pike kisasszony abban a szent meggyőződésben, hogy a törvény előtt ez az esküvő úgyis érvénytelen, nyugodtan megengedte, hogy befejezzék a szertartást. Amikor azonban sir Henry „férji jogait” akarta érvényesíteni, a leány hajthatatlannak bizonyult. Végül a férfi belenyugodott vereségébe, és úgy viselkedett, mint egy gentlemanhez illik, vagyis reménybeli mátkáját pártában adta vissza barátnőinek. Mai napig emlegeti a nóta,

hogyan akarta sir Henry megcsókolni a lányt, s hogy mi sült ki ebből. Semmi jó. Lányrablásért törvényen kívül helyezték, és 1000 guinea-t tűztek ki a fejére. A szegény Írországban ez szédítő összeg volt, ám az ifjú arisztokrata nagyon népszerű lehetett, az igazságszolgáltatás pedig eléggé lomha, így a fiatalember továbbra is ott élt Corkban, ahol mindenki ismerte, vidám, gondtalan életet. Végezetül mégis arra a következtetésre jutott, hogy 1000 guinea nem megvetendő summa, és valakinek azt meg kellene kaparintania. Rábeszélte hát hűséges, öreg szolgáját, hogy tegyen feljelentést ellene. Az öreg szolga nem tagadta meg gazdájától ezt a szívességet. A történészek sokat törték a fejüket eme öngyilkos lépés okán. Úgy tetszik, a lovagiasság motiválta, meg hogy szeretett volna már véget vetni az egész botránynak. Mondanunk sem kell, hogy az előkelő kor elveihez híven, mielőtt a hatóság kezére adta volna magát, értesítette döntéséről Pike kisasszonyt, aki időközben átköltözött Angliába. Nagy törvényszéki tárgyalás következett, mely szinte belefulladt az ír fecsegés tengerébe, ugyanis – mint a krónikás feljegyezte a bíróság előtt felszólaló ügyvédek száma megfelelt egy mai labdarúgó-csapatnak. Mindenki, de leginkább a saját legnagyobb megdöbbenésére, Hayest halálra ítélték! Aztán kegyelmi úton az ítéletet életfogytiglani száműzetésre enyhítették. A kijelölt hely Ausztrália volt. Hayes fegyenc létére is arisztokrata maradt; míg a többiek embertelen körülmények közt, vasra verve kínlódtak a börtönhajó fenekén, Hayes néhány guinea-ért biztosította magának utazás közben a kényelmes körülményeket.

Ausztráliában tovább gázolt a törvény elleni kihágások mocsarában. Megalapította Sydneyben az első szabadkőműves páholyt, de a rendőrség behatolt a gyűlésre, s már-már úgy volt, hogy Hayesnek Van Diemen's Landre (a mai Tasmaniába) kell utaznia, amikor valahogy mégis elrendeződött a dolog. Nem sokkal ezután azonban leleplezték az ír lázadók összeesküvését, és Hayest a Norfolk-szigeti büntetőtelepre száműzték. A kormányzót pocskondiázó versikéiért még plusz büntetést sóztak a nyakába, jóval később pedig ugyanígy a fegyenctelep vezetőinek botrányos visszaéléseit megbélyegző memorandumáért. Sir Henry ugyanis megtörhetetlen ember volt, és – mint a történész mondja – remélhető, hogy maga is talált annyi szórakozást az életben, mint amennyit kortársainak nyújtott. Az ember joggal eltűnődhet azon, vajon ilyen eseménydús életvitel mellett hogy jutott ideje Sir Henrynek arra is, hogy Sydneyben kialakítsa a bűbájos Vauclusebirtokot. Honvágytól gyötörve facsemetéket, cserjéket és virágmagvakat hozatott Írországból, s gondosan elültette a honi táj növényeit. Sündisznókat és csigákat is hozatott, de még ezzel sem érte be: magát a földet is úgy szállították neki hazulról! Márpedig az ír földet; ezt, mindenki tudja, Szent Patrick közbenjárására nagy ívben elkerülik a kígyók. A legkülönösebb a dologban, hogy itt, ahol a város egyik legveszélyesebb istencsapását jelentik mind a mai napig a kígyók, Hayes hajdani birtokán nem találtak soha egyetlen mérges kígyót sem! KÍSÉRTETVÁROSOK Aligha van jobb bizonyíték az elcsépelt tézis, mármint hogy a szerencse kereke forgandó, igazságára, mint az ausztráliai kísértetvárosok. Sok ilyet láttam vándorútjaim során, s mindig nyomasztóan hatnak

rám. Többnyire régi bányásztelepülések. Az ércet felhozták, az emberek szétszéledtek, elvesztvén létalapjukat a sivatagban, ott, ahol annyi vesződséggel építették fel nyomorúságos otthonaikat. Maradtak az elrothadt falak, a szitává lyukadt tető, olykor csak a puszta kémény, mint az örökre kihunyt házi tűzhely utolsó nyoma. És mégis, ezek a települések, amelyeket azok építettek valaha, akik a maguk törvényét a pisztolytárukban hordták, akik afgán hajcsárok hajtotta tevék hátán szállították oda, a sivatagon át, a szerszámokat és az építőanyagot – nos, ezek a települések ma mindennek ellenére nem keltenek olyan szomorú benyomást, mint Radium Hill, a lökhajtásosok korának kísértetvárosa. Teljesen sivár, lakatlan területen építettek várost a helyi uránércbánya több tízezer dolgozójának. Á kitermelt ércet szerződéses alapon Nagy-Britanniába és az Egyesült Államokba továbbították. Idővel azonban az atomhatalmak annyi nyersanyagot halmoztak fel, hogy nem volt szükségük az ausztrál szállítmányokra, s így nem újították meg a szerződést. Értékes termék ez, de csak az veszi, akinek kell. Nem óhajt ön egy kis uránércet? Ó nem, köszönöm, nem kérek belőle. Akkor bocsánat. Bezárjuk a bányát, a bányászoknak meg fel is út, le is út, mehetnek, amerre a szemük lát. Kicsit lerövidítettük a folyamatot, de valójában éppígy festett a dolog. Egy napon leállt a bánya. Az emberek elhagyták a kényelmes, komfortos, modernül bebútorozott házakat és útra keltek. Nem elég, ha fedél van az ember feje felett, enni is kell. A sivatag lassan, lépésről lépésre visszahódítja elrabolt területeit. A házakban még vannak mindenféle holmik, komplett elektromos berendezések, néhol régi típusú hűtőszekrény, amit már nem fizetődött volna ki átszállítani a sivatag úttalan útjain az új

letelepedési helyre. Függönymaradványok, moszkitóhálófoszlányok csüngnek szánalmasan az ablakokon. De így se jönnek be a moszkitók. Az ő élelmük, az ember, eltávozott. Barátommal kihajtunk a bányához is. Nagy táblák intő feliratai súlyos büntetéssel fenyegetik a sűrű fémhálóval körülkerített területre illetéktelenül behatolókat. De a kapu tárva-nyitva, senki sem őrzi. A csörlő kerekei úgy festenek, mintha pillanatok múlva forgásba lendülnének. Csakhogy ez a munkaszünet soká, nagyon soká is eltarthat. A városka üres. Broken Hillben azt mondták nekünk, lakik itt valahol egy magányos gondnok, de nem találtuk sehol, pedig három teljes órán át kóboroltunk a városban – a városban, ahol még alig néhány évvel ezelőtt az ember fúrta a földet, hogy megszerezze a hatalmasságában veszedelmes és nyugtalanító erő előállításához szükséges nyersanyagot. „Az atom leigázza a sivatagot!” – kiáltja olykor egy-egy tudós az épp sorra kerülő canberrai konferencián. „Az atom olcsó édesvizet ad nekünk, vízbőséget nyerünk az óceán vizének sótalanításával!” – jövendöli másvalaki Melbourne-ben, a Monasha egyetem aulájában. „Az atom mesterséges kikötőket váj északon, ásványkincseink közelében!” – jelenti ki egy sydneyi szaktekintély. Radium Hillben – a városban, amely az uránból nőtt ki, és meghalt, amikor a tengerentúli felvevők becsukták a raktárakat és a kasszákat – vad szél járja át a modern, üres házakat. Beköltözni, beköltözni tessék! A bánya berendezésének immáron fölösleges fémárbocain dalt zeng a sivatagi szél az eltékozolt alkalomról, meg arról, hogy a nagy kontinens gazdasága távoli piacok szeszélyétől függ. A messzi Townsville-ben – Ausztrália túlsó felén szinte –, a cukornád hazájában egykor ezt a mondatot toldották az

imába: „… és adj minékünk ipart, mely mindig táplálhatna bennünket”. De ki tudja, nem az egész ország fohásza ez? FAGYASZTOTT TEJ ÉS ÁSVÁNYOK Robert Towns tekintetes úr, a nevét viselő kikötőváros alapítója, elégedetten kapaszkodna most fel Castle Hillre, a város fölé púposodó, magas hegyre, hogy szétnézzen a környéken. Szó, ami szó, jó helyet szemelt ki, ami még akkor is méltánylandó, ha tudjuk, hogy a több ezer kilométer hosszú parton volt miből válogatnia. Meglátná a távolban a Mágneses-szigetet, mely sűrű, trópusi őserdejével úgy fest, mintha csak úszna a szél redőzte hullámok hátán. Magának a városnak szép strandja van a zöldes víz partján, ahol acélháló választja el a cáparajokat a fürdőző emberrajoktól. Teniszpályákkal tarkított, modern lakónegyedek. Egész észak vasúthálózatát az itteni műhelyek látják el. A kotrógépek kitartón matatnak a kikötőben, hogy helyet csináljanak a mind nagyobb számban érkező hajóknak. Innen indul a tengerentúlra a queenslandi cukor, a hús meg a szén. Ám Townsville igazi jövője és támasza a várostól roppant távol, több mint 1000 kilométerrel nyugatabbra, a sivatagban fekszik. A neve Mount Isa. Dübörögnek a vonatok, szállítják Mount Isába az autókat és a fagyasztott tengeri halat, a fűtőolajjal töltött tartályokat és a hasas söröshordókat. Éjjel a köves talajra fektetett mellékvágányokon illedelmesen félreáll a tehervonat, hogy helyet adjon a léghűtéses expresszeknek, melyek áramvonalas kupék kellemes hűvösében szállítják Mount Isába az utasokat. A másik irányba, a tenger felé, Townsville-be, ólom és réz indul; Mount Isa termékei. – Mount Isa függvényei vagyunk – nevetnek a townsville-iek –, még elgondolni is rossz, mi lenne velünk,

ha ott valami baj történne. Bár azért vannak más, figyelemre méltó központok is a hőség, a maró legyek, a csupasz sziklák és az értékes ásványok eme honában. Például, ha hiszi, uram, ha nem, Mary Kathleen, ez a bányászváros olyan fagyasztott tömbökben kapja mindennap a tejet, melyek több mint 2000 kilométeres utat tettek meg. Azt hiszem, bolygónkon ez a leghosszabb „tejút”, mert azt ott, az égen, nem fogjuk méricskélni, ugyebár? Mindez megér ennyi ügyködést? Valószínűleg igen. Ott, ahol a föld 3 millió évig nyugalomban volt – réz, arany, ólom, cink, szén és „talán még valami” rejtőzik mélyében; e hatalmas térségek még mindig felderítetlenek egyre-másra történnek meglepetések. Menj Mount Isába – tanácsolják barátaim –, meg kell látnod még ma Ausztrália holnapját! PÓKER ÉS PLETYKA Keress, és találsz! Keress, és találni fogsz! Az emberek, ezt hallva, mint akik bolondgombát ettek, öszvért vásároltak, felmálházták rá a liszteszsákokat, vizestömlőket és csákányokat, és nekivágtak az úttalan utaknak a sivatag mélyén túrni a földet. Hónapokig vándoroltak a nagy főnyeremény reményében, képzeletük olyan különös nevekkel szórta tele a térképet, mint Romeo, Holtbiztos (Sure Thing) vagy Shangri-la… Ma az öszvért helikopter helyettesíti. A földrész szívében föld alatti kincset keresők arca mintha kőből lenne, hozzájuk képest még a profi pókerjátékosok is ömlengő fecsegők. Nem értik a nekik feltett kérdéseket, nagy tétért játszanak. Az utasszállító gépek pilótái, hirtelen megpillantva radarjukon a vihar fenyegető arcát, letérnek a kijelölt útvonalról, s a gépszárny alatt ilyenkor különös dolgokat

észlelhetnek. Ott lenn, a mélyben, fúrótornyok csillogó acélszerkezetén törik meg a napsugár. A közeli táborhely sátrai és a terepjáró teherautók arra utalnak, hogy „valami történik” ott. Az óriás markológépek néha hetekig döcögnek a sivatagban, míg elérik a csupán kőkupaccal jelzett, kijelölt munkahelyet. A sofőrök persze betérnek Mount Isába, elégedetten kortyolják a harmatos kriglikben habzó sört, kezük fejével végigtörölve szájukat. Amely néma. Igen, igen, valahol fel kell kicsit túrniuk a talajt, úgy egy vagy tán két méter mélyen. No de ezek az átkozott legyek, szemhunyásnyit se pihenhetnek tőlük! Hogy hol az a hely? Kicsit északabbra, de nem egészen, mert kanyargós az út, vagyishogy igazában nincs is út, csak egy kiszáradt folyómederben hajt az ember. Jól megdolgoztatták őket, de meg is fizették, ennyi az egész… Szombat este, a kocsmában nagy a forgalom, a pincérnők fürgén sürögnek-forognak, lopva megpaskolják őket itt-ott – de többnyire ott szakállas férfiak hanyagul olyan nevekkel dobálódznak, mint East Aligator, Lawn Hills, Mount Harkness, Constance Range. Talán csak pletyka, talán nincs is ott semmi, de lehet, hogy… A modern helikopter lerak Mount Isában, majd továbbrepül észak felé. Kicsit várni kell, míg kiadják az utasoknak a poggyászt. Egyszer csak leszáll, közvetlenül az orrunk elé, egy lármás helikopter, üzemanyagot vesz fel. „Ez John Worne, geológusokat visz a sivatagba, ott kutatnak” – magyarázza félhangon a fiatalember, aki értem jött a repülőtérre. HOVÁ REPÜLSZ, JOHNNY? S harsányan odakiált a pilótának: „What are you headed for now, John?!” De Johnny korántsem siet elárulni az útirányt. Barátságosan

visszainteget. Aztán kezével kört ír le, melybe belefér az a tíz-egynéhány ezer négyzetkilométer, ami köztünk és az óceán közt elterül. Végül mégis kinyitja a száját, s így szól: „Hát vizet meg ételt viszek a sivatagba, ott már várják!” Porfelleget kavart a helikopter, John Worne meghimbálódzott a levegőben, mintha kicsit tétovázott volna, merre induljon, aztán elhussant észak felé, és már csak a nyoma füstölt! Mount Isa. A hotel alighanem Ausztrália legdrágább hotelja, de még így is több héttel vagy hónappal előbb kell megrendelni a szobát. A város lakossága néhány év alatt megkétszereződött. A bányászat után az építkezés itt a legfontosabb. A bányaszakembereknek, építészeknek, kereskedőknek, szállítmányozóknak valahol aludniuk kell. Szaporodnak a házacskák, a kiskertekben zöldség, cserjék, néha datolyapálma. Ami ennek termesztési parancsolatát illeti – a lába vízben, a feje tűzben azt Mount Isa könnyen teljesítheti. Mount Isa. A hotelportán édes mosollyal fogad a tisztviselőnő. „Borzasztóan sajnáljuk, de a vacsorát ma a melléktermek ben szolgáljuk fel vendégeinknek, mert a központi éttermet bérbe adtuk egy esküvői lakomához. A finnek, tudja, uram, nagyon ragaszkodnak a hagyományokhoz. De íme, itt a menyasszony, ugye, milyen bájos?” A finn esküvői menet méltóságteljes léptekkel vonul át a hallon a megterített asztalok felé. Hétszáz dolgos, szőke finn telepedett meg Mount Isában. Rajtuk kívül még 14 másféle nemzetiségű bányász dolgozik itt. Mount Isa. Minden két lakosra egy személygépkocsi jut. „Még ki sem jelölték az utcákat, máris forgalmi dugókkal bajlódunk” – magyarázza nekem a helyi lap szerkesztője. A lapot természetesen a Mount Isa Mines konszern adja ki. E cég elől itt nincs menekvés. A város minden pontjáról

láthatod az ég vörös hátterére tisztán kirajzolódó kéményeket és hányókat. Az üdvhadsereg a maga fellegvárán rikítóvörös neonnal magasztalja szolgálatait a megtévedt lelkek számára. A West Street egyik kirakata előtt két lengyel töri a fejét, hogy melyik lakk lesz jobb az ajtófestéshez. A sarki kis bisztróban hevesen vitatkozik három görög, mellettük szakállas férfi hajol közönyösen a német újság fölé, poros landroverje és hűséges kutyája a közeli parkolóhelyen várakozik rá. Mount Isa. A geológuscsoport, mely tegnap tért vissza a városba és az én hotelomban szállt meg, komor hírt hozott. A Simpson-sivatag szélén próbafúrás közben nyolc bennszülött csontvázára bukkantak. Nem messze onnét szétdobált töltényhüvelyeket találtak, s olyan gyászfejdíszeket, melyeket a bennszülött asszonyok temetési szertartáson hordanak. Wex felügyelő, aki rendőrségi repülővel érkezett a helyszínre, hogy megkezdje a nyomozást, kizárt dolognak tartja, hogy éh- vagy szomjhalálról volna szó. Noha a Simpson-sivatag Ausztrália legmeddőbb és – víztelenebb vidékei közé tartozik, a nomádok kitűnően ismerik az egyik ivóhelytől a másikhoz vezető utakat. Az öngyilkosság a bennszülött törzsektől idegen, s az sem valószínű, hogy lőfegyverük lett volna. Tehát valószínű, hogy tömeggyilkosság áldozatai lehettek. De ki ölte meg őket, és miért? Mount Isa. Az utasforgalom fejlődése révén a repülőtér az országban a kilencedik helyre került. Az „országúti expresszek”, vagyis a nagy, utánfutós teherautók évente 70 000 szarvasmarhát szállítanak távoli farmokról a helyi vasútállomásra. További útjuk Townsville-ba vezet, a vágóhídra, majd a hűtőházba. Mount Isa. Chuck Henderson átadja becses személyemet Robert Norton mérnöknek. Lemegyünk félezer

méter mélységbe. Itt senki se hordja fönn az orrát, a föld alatt minden ember egyenlő. Fejüket beszéd közben lehajtják, hogy a sisakjukhoz erősített, éles fényű reflektorral ne világítsanak a szemébe annak, akihez szólnak. Kék telefon, a sisakon piros rombusz, itt minden szín jelent valamit, figyelmeztet, tudat, értesít, jósol. Kivágott fa dúcolja alá a mennyezetet. Megremeg a föld a soron következő robbantástól, mehetünk tovább. Keep left, húzódjatok balra! Mint csiga a házát, hordjuk mi is nehéz sisakunkat. Lépkedsz a sötétben, felemeled a fejed, a fénykévéd egyenesen arra a tárgyra esik, melynek körvonala talány volt eddig. Keep left, húzódjatok balra! Duda, zakatolás, viszi a vonat a felvonóhoz a kifejtett kőzetet. Keep left! Mount Isa. Húzódjatok balra! A bányászok nemrég sztrájkba léptek itt, a konszern komoly veszteségeket szenvedett. Negyven nemzet munkásai sztrájkoltak. Nem jöttek munkába a finnek, otthon maradtak a németek, nem jelentek meg a lengyelek, sem a többiek. Húzódjatok balra! Mount Isa. Minden harmadik lakos nem töltötte még be a 11. életévét. Vasárnap reggel az aprónép tömegei pancsolnak a mesterséges tóban, mely a Leichhardt folyó duzzasztógátjának építésekor keletkezett. A tó neve Moondarra, vagyis a helyi törzs nyelvén: „sok-sok víz”. Most a tó vízisí-versenyek színhelye, bővelkedik halban, még pelikánok is megjelennek errefelé. Pedig ez szomjas föld volt. Bennszülöttek és finnek, víz és sivatag, lökhajtásosok, helikopterek és érccel megrakott, föld alatt zakatoló vonatok. Ki vagy valójában, Mount Isa? A SKÓT, AZ ÓLOM MEG A RÉZ A Moondarra tótól

hegyesdombos vidéken kanyargó út visz vissza a városba. Nap pörkölte fű, a kék égbolton mozdulatlanul függő madarak. Piros, szemsértő sziklaalakzatok hangsúlyozzák még jobban a táj komorságát. Íme a díszletek, melyek közt a most következő fantasztikus történet eleje lezajlott. John Miles 1923-ban aranyat keresett itt, és ólmot talált. Éjjel sátrat vert a Leichhardt folyónál, és reggel, amikor felébredt, látta, hogy lova időközben világgá ment. Nyomát követve Miles a hegytetőn különös kövekre lett figyelmes. Elküldte őket a településre, ahol a vegyelemzés kimutatta, hogy gazdag ólomércre bukkant. A hegyet elnevezte Mount Isának. Bányászok tömege indult oda. Nem volt víz, a sivatagi létfeltételek rendkívül nehezek voltak, s a bányászat nem kifizetődő a szállítás hatalmas költségei miatt. Az érc az út egy részét lófogaton tette meg, aztán vasúti kocsikba került át. A csalódott emberek lassan kezdtek visszaszivárogni. A visszaúton látták a kísértetvárosokat, ahol kialudt kohók meséltek a felparázsló, majd kihunyó reményről. Pénzembert kerestek, aki úrrá tudna lenni a nehézségeken. A jó üzlet 1927-ben idecsábított egy kisázsiai születésű skótot. Több nyelven beszélt folyékonyan, műszaki és bankszakember volt, s elnöke a Russo-Asiatic Consolidatednek, mely az októberi forradalom után elvesztette oroszországi bányáit, s most biztosabb tőkebefektetési helyet keresett. Az orosz bányászok munkájából nyert tőke ily módon átkerült Londonból Ausztráliába, hogy ott tovább kamatozzon ennek a Leslie Urqhart nevű skótnak. Mount Isa feneketlen persely volt. Teltek az évek, de haszon sehol. Komoly rézlelőhelyre bukkantak, majd végre, 14 évvel azután, hogy Miles úr világgá ment lova után, napvilágra kerültek e föld kincsei, Mount Isa nyereségessé

kezdett válni. Csak a szegény ló nem kaphatta meg következményekben oly gazdag kiruccanásáért megérdemelt jutalmát. A termelést azonban amúgy istenigazából a félelem lendítette fel. A második világháború idején, amikor Ausztrália előterében megjelentek a japán császár hadai, és megszűnt más országokból a fémszállítás, nem töprengtek többé azon, hogy mi kifizetődő és mi nem. A környékbeli kísértetvárosok kohóberendezéseit fáradságosan átfuvarozták a sivatagon. Igaz, itt-ott kikezdte őket a rozsda, de még így is jól fel lehetett használni őket. Mount Isa ma nagyipari óriás. A föld alatt ólom és réz, a földön szépen nyírott gyep, sok víz, köröskörül sivatag. Temérdek autó. Húzódjatok balra! E rendkívüli vállalat, távol minden beszerzési forrástól, csak úgy tudja ellátni magát, hogy évente nyolcmillió dollárt fizet a szállításokért. AZ AUTÓBUSZ, MELY LETÉRT AZ ÚTRÓL Emeletes busz, számjelzése „150”, illetőségi helye Sydney. Egy felirat arról tájékoztat, hogy 74 utast szabad szállítania, ebből 61-nek van biztosítva ülőhely. Ez az autóbusz nem indul el a maga kijelölt útvonalán, Sydney meredek hegyi útjain, sem ma, sem holnap. Áll az „egyezményesen” utcának nevezett poros úton, Kununurrában, ami az emberemlékezet óta itt élő törzsek nyelvén azt jelenti: „a vízre nézve”. Láttam tehát Ausztráliában kísértetvárosokat, melyek szerepelnek ugyan a térképen, de lakosai nincsenek többé, s a házak puszták, elhagyottak, de éppígy olyan településeket is láttam, melyek már csak a legfrissebb keletű térképekre kerültek fel. Ilyen ez a kicsiny pont is, Északnyugat-Ausztráliában, a lehető leglakatlanabb tájon.

Mi téríthette hát le ezt a nagyvárosi autóbuszt útvonaláról erre a vörös földre? Howardék és Beryl Young, valamint Bill és Judy Withers közös pénzen vettek egy kimustrált, öreg autóbuszt. Felrakodtak rá építőanyagot, hűtőszekrényeket, vetőmagot, kerti szerszámokat, tetejébe saját csemetéiket, s megindultak Sydneyből, a sivatag úttalan útjaira térve, Kununurrába. A kilométeróra kis híján 10 000 kilométert jelzett; ezt természetesen csak átvitt értelemben mondom, mert akkoriban az ausztráloknál a megtett út csakúgy, mint minden más, még nem volt átszámítva tízes számrendszerre, s alaposan beleizzadtam, míg ezt megcselekedtem. De különben is, ezen a vidéken az idő nem számít, meg a mérföldek se. Nos, így került az öreg busz Kununurrába. Az ausztrálok rendkívül sokat várnak az ún. „Ord-terv” megvalósításától. A terv a folyóról kapta a nevét, melynek vizére alapozzák a reményt, hogy a sivatag kivirágzik. „Oda kell hatnunk, hogy az Ord folyónál megdönthessük azt az állítást, mely szerint birtokba vettünk tízegynéhány millió ember részére egy egész földrészt, de egyáltalán nem aknázzuk ki” – győzködik a hitetlenkedőket Canberrában a föderális parlament képviselői, további hiteleket akarván szerezni az „Ord-terv”-nek. Sok-sok millió ausztrál dollárról van itt szó. A megvalósítás első fázisa 18 millióba került, aminek egyharmadát Nyugat-Ausztrália állam kormánya fedezte, a többit az Ausztrál Államszövetség kormánya. Ha nem akad tőke a további munkához, az ausztrál föld eme térségeit ezúttal sem sikerül megművelhetővé tenni, s megint elszárad egy próbálkozás a vízhiánytól. ELTEMETETT REMÉNYEK Azokat, akik azt hangoztatják, micsoda történelmi küldetés a nagy termőföldterületek

megművelése szinte Ázsia előterében, ellenfeleik gyenge emlékezettel vádolják. Mert hiszen voltak már hasonló tervek, melyek „nem sültek el”. Például Humpty Dooban, északon, ahol egész vagyonokat fullasztottak rizsültetvényekbe, melyeken ma bivalyok és vadlovak csatangolnak. Vagy amikor a távoli piacokra küldött áruk árának hirtelen zuhanása temette el a vállalkozó kedvű ausztrálok reményeit. Hisz épp Nyugat-Ausztrália államnak van számos olyan, egykor virágzó települése, melyeknek utcáin ma kenguruk ugrándoznak, elhagyott cápabőrcserző műhelyeikben ott rozsdásodnak a gépek, csillámbányaaknáik haszontalanul merednek az ég felé. S ott vannak a kiaknázott aranybányák, melyek két garasért megkaphatok, s még az odavezető vasutat meg az üres bányásztelepülést is odaadják ráadásba. Vigyázzatok – intenek az óvatosabbak –, ezen a tájon minden tervbe bele kell kalkulálni néhány évenként egy elemi csapást. Itt olyan ciklonok tombolnak, melyek pár óra leforgása alatt képesek elfújni a kikötői mólót meg a gazdasági épületeket. A Kununurra Staff Club modern épületeiben, ahol a falon egy Ord folyóbeli kitömött krokodil mellett az a fegyver függ, amellyel a bennszülöttek védelmezték ezt a földet a fehér ember betörése ellen, egy hölgyike egyszer azon panaszkodott, hogy a ciklon elfújta a férjét. Hát mert az orkán után kihajtott a földekre, hogy megjavítsa a ledőlt kerítést, aztán többé a színét se látta. No de ne hibáztassuk mindenért a ciklont. Mások látták később a férjet a perthi kocsmában; igen jó egészségnek örvendett, egy festett hajú szőke démon társaságában. E táj legnagyobb szerencsétlensége, hogy vize hol nincs, hol meg túl sok van belőle. Márpedig a jóból is megárt a sok. Január elején kezdődik a monszun időszaka, mely a folyókat tóvá növeszti, néha 100 kilométer szélességben is

kiöntenek. A hegyi fennsíkok sebes vize az Indiai-óceánba ömlik. Micsoda tékozlás! – sajnálkoznak az itt lakók. Norma Bennet asszony átvisz engem kocsiján a sivatagon, s az útjelzők piros sávjait mutatva rögtön el is magyarázza, hogy ha a víz idáig ér, az azt jelenti, nem lehet továbbhajtani. Februárban vagy márciusban a fitzroyi Crossing Hotel vendéglőse kiül az első emeleti verandára, onnét nézi, ahogy a felduzzadt folyó örvénylő árja sodorja a rémült bivalyokat. Áprilisban a víz leapad, októberre a nagy folyóknak már csupán nyomuk látható a homokon, a marhacsordák szomjan halnak. Hát ezek ennek a vidéknek a reáliái. „Uraim, fontolják csak meg, mit tesznek – hangzik a szkeptikusok figyelmeztetése. – Ha rizsföldeket akarnak, búcsút kell venniük az ingoványtól, ahol eddig bivalyra vadásztak, s meg kell feledkezniük a lagúnákról is, ahonnét vadlibák raja röppent föl.” „Arról azonban nem szabad megfeledkezniük – hangzik tovább az intelem hogy Kununurrához tengeri úton közelebb esik Hongkong, mint Melbourne, Singapore pedig közelebb, mint az állam fővárosa, Perth; de ezt a tényt már az indonéz rádióadók is eszünkbe juttatják, lévén, hogy sokkal jobban foghatók, mint az ausztrál adók. Azelőtt – mondják –, amikor itt minden kihalt volt, senki sem törekedett ide a tengerentúlról. Bezzeg most, amikor az egész világ számára ételestálat teremtünk, akárki idejöhet, hogy jóllakhasson belőle, s megnyalhatja utána a száját…” FORDÍTOTT PIONÍRSÁG EZ az érvelés aligha talál értő fülekre, mert sokan vannak, akik szívesen letelepednének az Ord folyó körzetében. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Afféle fordított pionírsággal van itt dolgunk.

Kimberley azt jelenti: magány. Ez az irdatlan térség a betelepítés csaknem száz esztendeje után továbbra is kihalt. A 20. szélességi körtől északra elterülő hatalmas részen kb. ötezer fehér ember él. A bennszülöttek lopott puskákkal ádázul ellenállnak a fehér ember agressziójának, a sivatagot kizárólag mezítelen talpak tapodják. Itt máig is mentsvára van a kőkorszaknak, a törzsi gyűléseken még mindig az öregek szava a mérvadó, s a jövevény szeme elől rejtve marad a törzs évezredek óta felhalmozott bölcsessége. Azelőtt, ha az ember megindult a pusztaságban, egyszerűen elfoglalta a földet és nekilátott a gazdálkodásnak. Ha vitte valamire, maradt, ha vesztett, áthurcolkodott más, vendégszeretőbb tájékra. Ma a pionírok mindent készen találnak, gazdaságok és épületek várják őket. Gondosan megvizsgált és ellenőrzött rizs-vagy gyapotvetőmagvat kapnak. Dennis O'Brien elvisz az Ord folyónál levő kísérleti állomásra, hogy megnézzük a különféle vetőmagvak próbaföldjeinek egy részét – az itt a kérdés, mennyiben tudnak alkalmazkodni a helyi körülményekhez de néha a partra is sandítunk, ahol a déli hőségben lustán sütkéreznek a krokodilok. A vetőmagvaknál nem kevésbé gondosan válogatják az embereket. Ez a rendezvény nem az éhenkórászoknak való. Biztosítanak afelől, hogy legalább 25 000 dollár tőkét kell felmutatni annak, aki arról ábrándozik, hogy itt fog gazdálkodni. Azok az idők, amikor a kormány bőkezűen osztogatta az egymillió acre méretű „kisparcellákat”, kiadva 99 évi „bérletbe”, visszahozhatatlanul elmúltak. A „bérlők” vagy inkább gyerekeik, sőt unokáik, többnyire még sohasem voltak Ausztráliában, s legendás gazdagságukat Floridában vagy a francia Riviérán élvezik. Előfordul, hogy a gazdaság jó állapotban van, de gyakori

eset, hogy az intéző vagy részesbérlő rablógazdálkodása meghiúsítja a további állattenyésztés reményét. A nagy pionírnemzetségekre – amilyen volt például ama Durack is, aki Queenslandből idáig, az egész kontinensen át terelte 2300 marhából álló csordáját – tisztelettel emlékezik vissza a történelem. Ám ott, ahol a lucernát, a szuperfoszfáttal együtt, repülőgépről „vetik”, ahol a duzzasztógát elkészültével a mesterséges gyűjtőmedencében hétszer annyi víz lesz, mint a sydneyi kikötőben, ott nincs többé hely azok számára, akiknek alapelve az volt: eredj a pusztába, és keress, amíg csak nem találsz. A KADJIBUT STREET PARASZTJAI Kununurra kétezer embert, tehát Kimberley lakosságának csaknem a felét kell hogy befogadja majd. Villanytelep, szabadtéri mozi, olcsó házak léghűtéses hálószobákkal a Kadjibut Streeten. Napenergiával működő, fortélyos melegvíz-szolgáltatás, fertőtlenített derítők, ahol speciális mikrobatenyészet végzi el az ember helyett az időszakos kiürítés és tisztogatás nehéz munkáját. A Kadjibut Street gazdálkodói tehát kényelmesebben fognak élni, mint nem egy városi polgár. Minden reggel kikocsiznak a gazdaságba, csak esős időben nem, mert akkor megközelíthetetlen. Kununurrában iskola is van, az asszonyokat jól felszerelt üzletek várják, a repülőgép egy-két napos késéssel hozza az újságot Darwinból és Perthből. Itt nagyon sokat számít mindaz, ami számunkra természetesnek tűnik. Így aztán nem csoda, ha a hatóság ugyancsak megválogatja a telepesnek valót, ellenőrzi, egészséges-e, s hogy ért-e a trópusi gazdálkodáshoz. Házak épülnek, utak készülnek. A kocsma előtt vörös por borította kisteherautók és terepjárók állnak, bennük türelmes kutyák várják, míg a gazdi felhörpint egy pofa

hideg sört és visszaül a volán mellé. Wyndhamből teherkocsik száguldanak az építőanyaggal, sietni kell, hogy még az esős évszak beállta előtt célhoz érjenek. Precízen állították össze a bőséghez vezető menetrendet, mindent előre láttak és megszerveztek, hiszen Ausztrália kirakatának berendezéséről van szó. Először légifelvételek alapján elkészítették az egész terület térképét, aztán rávezették a földön szerzett adatokat. Ehhez azonban előbb expedíciókat kellett kiküldeni. A terep pedig még lovon is nehezen járható. Négy terepjáró indult hát útnak meg egy teherautó, rádióadóval, hogy szükség esetén segítségül lehessen hívni a „Repülő Doktor”-t. A járművek előtt négy teljes napon át hat ember vagdalta fejszével a sűrű bozótot, ezzel elérték, hogy egy jármű átdöcögött 1600 métert. John Lewis mérnök hét hetet töltött az üzbég pusztákban, melyeknek ha a klímája nem is, de a talaja hasonló az Ord folyómellékhez, s az ottani gyapottermesztési módszereket hasznosítja itt. A duzzasztógátak építéséhez dán szakembereket hozattak. Ezt megelőzőleg a csoport épp Grönlandon dolgozott; bezzeg itt hűteniük kellett a vizet a betonkeveréshez. A gátnak húsz zsilipkapuja lesz, melyek a vízszint túlemelkedésekor önműködően nyílnak. Az automata, melynek belsejébe ömleni kezd a túlságosan feltorlódó víz, lezárja az áramkört, s a kapu oly sebesen nyílik fel, hogy az esős évszak hirtelen víznövekedése sem fenyegethet áradással. Ez roppant fontos, mert egy-egy kapu súlya 95 tonna, s enélkül a megoldás nélkül az egész gátrendszert nem lehetett volna megszervezni. ELSŐ ÍZBEN… Az Ord folyó körzete gyermekkorát éli. Az első itt termelt rizsszállítmány 1961-ben indult

Hongkongba. Kununurra most első ízben küldte el a maga jelöltjét a Miss Australia címre: Rona Landquist volt ez, aki azelőtt Perthben, a Nyugat-Ausztrália állam miniszterelnöki irodájában mint gépírónő dolgozott. Annyi memorandumot és levelet kellett másolnia az Ordkörzetről, hogy kíváncsi lett, és saját szemével akarta látni mindazt, amiről fürge ujjaival annyi beszámolót kopogtatott le a hivatali órák alatt. A kununurrai építkezésen 1962-ben tört ki az első sztrájk. Nehézségek voltak a felszereléssel, a hibát a sztrájkolok nyakába akarták varrni, ők azonban bebizonyították, hogy a szállítások késedelme borította fel az ütemtervet. Amikor a helyszínre kiszállt a miniszterelnök, a kíséretében levő munkapárti képviselő nem fogadta el a hivatalos fogadásra szóló meghívást, és a kantinban ebédelt a munkásokkal, így juttatva kifejezésre felháborodását, amiért ennek az ellenzéki pártnak helyi képviselője nem kapott meghívást a szóban forgó fogadásra. Mindebből láthatjuk, hogy a civilizációval együtt hétmérföldes léptekkel közelednek az Ord-vidékhez a modern világ nagy problémái is. Megjelennek a hívatlan vendégek is, amilyen például a „prodenia litura” – egyiptomi gyapotféreg mely mindent felfal, ami zöld, s helikopterről kell permetezni a földeket, hogy az emberek alkotta termés az embereké maradjon. Ettől az élősditől csaknem ugyanannyira félnek Kununurrában, mint a távoli fővárosban csücsülő politikusok döntéseitől. Dampier úr ezt írta Útinaplójában: „Inkább hallgatok a Sünállatról, lévén, hogy e Teremtmény túlságosan is jól ismert mindeneknek…” Én sem magyarázom meg részletesebben, hogy befolyásolja bizonyos körzetek választási kampánya azt, hogy a további befektetésekhez akad-e hitel, vagy az Ord folyó menti

gyapot- és rizsföldeket elnyeli-e az elföldelt remények temetője. „FÜVÖN SZERZETT NAGYHATALMAK” Mikor 1965-ben Harold de Wahl Rubin ausztrál nagybirtokost birtokairól kérdezték, némi töprengés után így felelt: „Hát tudják, össze kell számolnom. Queensland államban kilenc, vagy mit is beszélek itt össze, tizenkét állattenyésztő farmom van; Nyugat-Ausztrália államban pedig…” Az Ausztrál Államszövetség öt államát kellett így bevonnia a számításba. A „Kimberley királyok” hatalmas vagyonai – vagy plasztikusabb kifejezéssel élve, a „füvön szerzett nagyhatalmak” – az évek folyamán kisebbedtek valamelyest, de azért még mindig gigantikusak. Ezek az emberek sose tudják, hány szarvasmarha legel a csordáikban, mert ugyan ki lenne képes összeszámolni, hány borjú született múlt éjjel az irdatlan legelőkön, és hány tehenet öltek meg pirkadat előtt a dingó kutyák? Ezért a számadatokkal kapcsolatban bizonyos könnyedség mutatkozik náluk. De úgy hozzávetőlegesen ezeken a legelőkön – melyek egynémelyike nagyobb, mint nem egy európai állam – 600 000 szarvasmarha csipegeti a füvet. E „füvön szerzett nagyhatalmak” többnyire a múlt század nyolcvanas éveiben épültek ki. Korbáccsal és karabéllyal folyt az építés. A táj fekete lakói ellenálltak, elkeseredetten védelmezték a földet, mely évezredek óta az ő vadászterületük volt. Ahogy Kimberley felé hajtunk, itt is, ott is olyan emberek sírhalmait látom, akiket dárda vagy buzogány sújtott halálra. A bennszülötteknek nincs sírdombjuk, de úgy számolják, minden egyes fehérért, aki haragjuk áldozatául esett, legalább húsz fekete fizetett életével.

Ma már senki sem tudja pontosan, mi gerjeszthette olyan dühre a Galamb nevezetű fekete rendőrt, hogy kezet emelt fehér parancsnokára. Fájdalmának, sérelmének nincs krónikása. Lehet, hogy a fehér rendőr bemocskolta a fekete törzs totemének szentelt helyet. De az is lehet, hogy az életben lejátszódott az a jelenet, melynek primitív megörökítését egy kis település vén kocsmájának a falán láttam. (Nagy szakállú telepes lasszóvégre kap egy fekete leányzót, aki vékony, hosszú lábán lélekszakadva menekül előle.) Mindenesetre Galamb a gyarmati rendőrség néhány más dezertőrével együtt harcba kezdett a fehér ember ellen. Először a Lipót király-fennsík térségében tevékenykedtek, majd délebbre húzódtak. Néhány telepes életét vesztette, több nagygazdaságot evakuálni kellett. Galamb fürge volt és fortélyos, bátor és eszes, ám a gyarmati rendőrség – a régi iskolai olvasmányok tanúsága szerint – sohasem téveszt célt. Galambot, a népe szabadságáért küzdő utolsó harcost, bekerítették és agyonlőtték. Vajon hol, merre vannak most a gyermekei, és hol az ő gyermekeinek gyermekei? Kimberley térségében bizonyos törzsek teljes pusztulása befejezett tény. Távol a kitaposott útvonalaktól siralmas maradványok lappanganak még, messzi menekülve a fehér embertől és csordáitól, autóitól és egész civilizációjától. AZ UTOLSÓ CSACSI De hogy is áll valójában a helyzet azokkal a „kitaposott útvonalakkal” Kimberley területén? Valamikor régen az árukat tevekaravánokkal szállították, de szamarakat is használtak e célra. Sem a felmálházott tevének, sem a szamárnak nem volt szüksége szilárd talajra. Aztán beköszöntött az autó és a repülőgép korszaka. A szélnek eresztett állatok gyorsan

elszaporodtak. Az elvadult szamárcsordák ma valódi csapást jelentenek, hisz a szamár éppúgy fűvel táplálkozik, mint a juh. Csordáikat tehát mészárolják. Azok az állatok, amelyeknek kitartó türelme nélkül az ember sohasem hódíthatta volna meg az ausztrál térségeket, jutalmul vadászfegyverből golyót kapnak a fejükbe, szemük, miközben ráborul a halál köde, kérdőn pillant az emberre, akinek társaként békében éltek, mióta világ a világ. Innét fakad bizalmuk, innét van, hogy oly könnyen meg lehet közelíteni a csordát, hiszen nem félnek az embertől. Egy táborhelyen láttam a Baktérítőtől északra fekvő ausztrál területek leges-legboldogabb csacsiját. A neve Joey. Egy kiirtott csorda egyetlen kiskorú tagja volt, mamáját megölték, de az ő életének megkegyelmeztek, hogy esténként mulatságos bohókázásával szórakoztassa nemzetsége gyilkosait. Joey ott lábatlankodik a szákács körül, felfalja a csirkéket és a konzervdobozokról levált címkéket, szikkadt kenyeret kap s egyéb hulladékfélét. Szegény kis árva, a nyolcezer főből álló fülescsorda utolsó mohikánja… A kimberleyi Wyndham település nagy csordáira ugyancsak halál vár. E település, melyet „Ausztrália konyhabejáratának” neveznek, a kikötőből és a vágóhídból él. Kevés itt a film és más egyéb szórakozás, kevés a hajadon leány – az élet kellemetességeit palackozva mérik. A monszunidény után háromszáz munkás érkezik ide Fremantle-ből, a nagy állam déli részéből. És 18 héten át vonulnak bárd alá éjjel-nappal Kimberley csordái, általában 40 000 vágómarha áldozza fel itt az életét, s adja vele az embernek mindazt, amit felgyújtott magának a tágas legelőkön. Kununurrát és Wyndhamet nemcsak a mintegy 100 kilométeres távolság, hanem merőben eltérő jellegük is

elválasztja egymástól, Kununurra aszeptikus, klimatizált, megtervezett és kiszámított város. Wyndhamet egy csavargó hanyag nemtörődömsége jellemzi: csakis a mának él. A sört itt egyenest az üvegből isszák, ha unatkozol és partnert akarsz egy jó, kiadós kis hajbakapáshoz, nem kell soká keresned. A mészárszékekben folyik a vér, de néha a kocsmából is kitántorog egy-két vérző fejű fickó, miután puszta ököllel rakott pontot a rendszerint képzelt vitás ügyre. A vágatási idény véget ér, a munkások visszautaznak délre, a rendőrök ásítoznak unalmukban. Wyndham „üresjáratban” tengeti álmos életét. MAMMUT ÉS IHLET Már szinte legendássá vált az a munkás, akit véletlenül bezártak a nagy hűtőházba, és csak makacsságának köszönhette, hogy a hosszú éj alatt nem fagyott meg: egyik kampóról a másikra akasztgatta át meg át szünet nélkül a súlyos negyedmarhákat, így küzdve álmossága ellen, hisz ebből az álomból nem lett volna többé ébredés. Az ipari hűtőtechnika az ausztrál húsexport alapja. Ezt a módszert nem ismerték még ama „szarvasmarhabárók”, akiknek cigarettásdobozra odavetett aláírását minden ausztrál bank haladéktalanul elfogadta, és felmutatójának bármily szédítő összeget készséggel kifizetett. Thomas Mort immár száz éve nincs az élők sorában. Neki jutott először eszébe az az ötlet, hogy a gyapjút Sydneyben kell eladni. Azelőtt gyakran fillérekért kelt el az ausztrál gyapjú Londonban, ahol a tulajdonos természetesen nem lehetett jelen és nem dönthetett, távdöntést pedig hamarjában a földgolyó túlsó felén fekvő farmjáról ugyancsak nem hozhatott. Az angol kereskedők először felbőszültek, amiért ily módon kisiklott a kezükből

ez a gyümölcsöző üzlet, később azonban beletörődtek sorsukba. Ma a világ minden tájáról Sydneybe jönnek a vevők, ahol az év kilenc hónapján át folynak a tranzakciók. Ám besietve a nagy épületbe, ahol a gyapjú gazdát cserél, az idegen nyelvű kereskedők közül vajmi kevesen vetnek akár csak egy futó pillantást is az épülettel épp szemben álló szoborra. Pedig annak a Thomas Mortnak az alakmása ez, aki pályafutása kezdetén egy gyapjúbála hátán írt, mert még íróasztala sem volt. Egyszer a reggelinél újságolvasás közben Mort hirtelen fölpattant, és hangos kiáltozással közölte felbolydult családjával, hogy „itt van a kutya elásva!” Tulajdonképpen nem kutyáról, hanem mammutról volt szó. Egy újsághírben az állt, hogy Szibériában találtak egy jégtömbbe fagyott mammutot, melynek húsa évszázadok után is oly friss volt, mintha az óriást a lavina épp csak tegnap temette volna el. Ha az anyatermészet – így okoskodott Mort, akit a jeges hír teljesen tűzbe hozott – képes volt így konzerválni a húst, miért ne lehetne kamatoztatni sugallatát? És megszállta az ihlet. A francia Nicolle-lal együtt az ammóniákot használta hűtéshez. Hűtővagonokat épített, hogy azzal szállítsák a vágóhídról a húst a „Northern” hűtőhajóra. Mort ország-világnak hangoztatta, hogy „megalkotja a világ legnagyobb művét, mely egyetlen jelszóban foglalható össze: ne legyen többé tékozlás!” Az akkori időkhöz mérten merész látomást vetített hallgatói szeme elé a világról, melyben „a földgolyó különböző részei eljuttatják egymásnak termékeiket, s az egyik ország túltermelése pótolni fogja a másik ország hiányait…” A „Northern” fagyasztotthús-szállítmányával a tengerentúli piacok meghódítására indult. Útközben a vegyi anyagok szétmarták a csöveket, a romlott hús halak

étke lett, mert a tengerbe kellett dobni. De egy-két műszaki változtatás kellett már csak, hogy a kudarc sikerré változzon. Mort azonban belehalt a kudarcokba, nem érhette meg álmai megvalósulását. Tíz évvel első kísérletei után a fagyasztott hús kifogástalan állapotban jutott el Ausztráliából a brit kikötőbe, és hatékonyan vette fel a versenyt az argentin marhahússal. ANTIK BÚTOR A DŰNE ALATT Kimberley-beli kalandozásom egy részét teherautón tettem meg. Kununurrában ugyan eltanácsoltak ettől az utazási módtól. Ha túléled, megbánod – mondták azok, akik mögött már volt jó néhány ilyen kirándulás. I n azonban mégsem bántam meg: emlékezetes kaland volt. A rakomány – helyi hierarchia szerint – a következőképp feslett: postazsák (2), sörösláda (6), kecskebak (1), nőstény kecske (5), hullámbádog (2 csomag), traktorhoz pótalkatrész (1 láda), benzines kanna (10), lengyel újságíró (1). Zörömböl a bádog, mekegnek a kecskék, bugyog a sör, ahogy a súlyos autó úszik a porhullámon. „Aszály idején – magyarázza a Jack nevű sofőr – van olyan országút, amit a szó szoros értelmében elfúj a helyéről a szél. Az a por, amiben most hajtunk, még nem is olyan rossz. Az cudar csak igazán, amelyik szinte mozdulatlanul függ a levegőben. A látótávolság olyankor néhány méternyire csökken, s olykor félórát is kell várni, amíg az előttünk haladó teherautó által felvert por leülepszik.” A tájat, amit az ember minden fától, cserjétől megfosztott, vörös por fedi; az országutak felületét vegyi preparátumokkal próbálják megszilárdítani, olcsó és könnyen alkalmazható „tapasztóanyagokat” keresnek.

A heves szélvihar a településeket vörös porba bugyolálja. Ausztrália tragédiája, hogy ez a csapás áldás is lehetne. Ez a por ugyanis ama legtermékenyebb eleme a talajnak, melyet elveszít, amikor az emberi könnyelműség elpusztítja a földbe úgyis csak üggyel-bajjal kapaszkodó növényzetet. A juhok és nyulak fellegelik a gyér füvet és kis cserjéket, a szél a tengerbe sodorja azt, amit elfúj, s ami a legjobb legelők alapja lehetne. Ez a jelenség 1945-ben olyan katasztrofális méreteket öltött, hogy Ausztrália termőtalaja Új-Zéland jéghegyein kötött ki, hosszú évekre beszennyezve makulátlan fehérségüket. Az életadó por még a Fidzsi-szigetekre is eljutott, tehát több tízezer kilométernyire a nagy kontinenstől. Ausztrália egyharmadán ma az évi csapadék kevesebb mint 250 milliméter, egyötödén pedig 250-370 milliméter. Dél-Ausztrália állam nyolctized részén, valamint ÉszakAusztrália állam több mint a felén az évi csapadékmennyiség nem éri el a 250 millimétert. Az első telepesek nem fogták fel, hogy ezen a földön a mezőgazdaság és az állattenyésztés sajátos körülmények közt folyik; hibáikért ma kell vezekelni. Ám a leckét teljes mértékben még most sem értették meg, a szakemberek manapság is kortársaik orra alá dörgölik a tévedéseket. Óva intik a gazdálkodókat, nehogy az erózió ellen folytatott harc problémáinak megoldását a következő nemzedékre hagyják, hanem most, azonnal cselekedjenek. Ivanhoeban, a kísérleti állomáson beszéltek nekem arról, mit kell tenni, hogy a sivatag virágba boruljon. Mert ez a talaj gyakran csak a régi felfogás szerint meddő, és az újfajta gazdálkodási módszerek reményt keltenek új területek meghódítására. De elsősorban az erózióval kell megbirkózni.

Vannak falvak, melyeket úgy elborított a por, hogy a kétségbeesett telepesek végül kénytelenek voltak elköltözni. Egy alkalommal a szél arrébb tolt egy dűnét, s előbukkant egy háztetődarab. Ásni kezdtek, s a tető alatt óangol bútorokat találtak, melyeket a ház volt lakója még a honi tájról hozhatott magával. Ezeket az antik bútorokat, akárcsak többi vagyonkáját, elrabolta tőle a haragvó szél. 1965-ben a saját szememmel láttam azt a katasztrofális aszályt, amely hosszú évekre megrendítette Ausztrália gazdaságát; az okozott kár meghaladja a 200 millió dollárt! HÓ A FRIZSIDERBEN Henryk Milicer varsói mérnökkel, a népszerű „Victa” repülőgép konstruktőrével egy szép napon légi kirándulásra indultunk az aszály nyomában. Ritka alkalom a riporter számára olyan repülőgéppel tenni kirándulást, melyet pilótaként saját alkotója vezet. Hálás köszönet érte, mérnök úr! Ritkaság az is, hogy az ember bepillantást nyerhet egy elemi csapás kártyáiba. „Készítse elő a fényképezőgépét” – mondta Milicer mérnök, s a kétüléses gép engedelmesen ereszkedett a keskeny csermely fölé, mely valaha folyó volt. Mikor Warragamba fölött repülünk, egyszeriben világossá válik előttem, miért jeleznek Sydneyben már az ausztrál tél derekán komoly vízkorlátozásokat a következő nyárra. Különösen kemény volt ez a tél. Még Sydney külvárosaiban is esett a hó, ami Új-Dél-Wales állam krónikája szerint 129 esztendeje nem fordult elő! Némely körzetben a gyerekek havat szedtek a kertben, és betették a frizsiderbe a júliusi fagy emlékeként. Az autók az országutakon sok helyütt elakadtak a hótorlaszok miatt, és mentőexpedíciókat kellett szervezni, hogy a hóvihar által elszigetelt embereket megmentsék a fagyhaláltól.

Emberemlékezet óta először esett hó Queensland állam északi részén. Márpedig az itteni építkezés nemcsak hogy nem gondoskodik semmiféle fűtőberendezésről, de még be sincsenek üvegezve az ablakok, csak sűrű szúnyogháló van rajtuk a bogarak ellen. Alice Springsben, Ausztrália szívében, e kis településen, mely csaknem pontosan a Baktérítőn fekszik, s ahonnan vándorútra keltem a sivatagon át megnézni a bennszülött táborhelyeket, a repülőtéri csapokban befagyott a víz. Hosszú jégcsapok lógtak róluk, s a jég szétvetette a gumislagokat, melyek a vizet továbbítóik a repülőgépek tartályaiba. Új-Dél-Wales állam területe alaposan megszenvedte az aszályt, a hófúvást és az árvizet. Ez a látszólag abszurd helyzet azonban nemcsak e tél különös eseményeinek fényében válik érthetővé, hanem akkor is, ha a földrész irdatlan méreteit vesszük figyelembe. A kiadós esők, melyek veszedelmes árvizet idéztek elő, nem tiltottak ugyanis el az aszály sújtotta területekre. Az élelem híján elgyengült juhok az éjjeli fagyok miatt tömegesen hullottak el. Csupán egyetlen, Walgett környéki farmon 1800 kisbárányból 1600 közvetlenül születése után elpusztult. Hunter Valley térségéből hírül hozták, hogy a takarmány hiánya oly égető, hogy az odavalósi farmerok darabonként 10 pennyért árusították ki juhaikat. Más szóval, olcsóbb volt a juh, mint az autóbuszjegy sok helyi járaton, vagy mint a legkönnyebb légipostalevél Európába. MESÉK A BAOBAB ALÓL A legenda azt parancsolja, higgyünk e fa halhatatlanságában, lévén hogy senki se látott még halott baobabot, hacsak nem villám vagy tűzvész sújtotta. Az Ord folyónál nőnek ezek az örök életű óriások, az afrikai baobab közeli rokonai. Nevük

Adansonia Gregorii, bár ez aligha érdekelte azokat a vándorokat, akiknek a baobab mentette meg az életét. Mély odvaiban hónapokig tartalékolja az esős évszakról maradt vizet, mely nem romlik meg s változatlanul iható. Ez volt a pionírok megmentője a „tizenkettedik órában”. Virágjának gyógyhatása van, lázas állapotoknál alkalmazzák. Gyümölcse ehető, sok C-vitamint tartalmaz, szétmorzsolt leveleit zöldségként fogyasztják, magvaiból olajat sajtolnak. Rostjából gyékény és spárga készül, faanyaga könnyű és puha. Törzse hasas butéliára emlékeztet. Egynémelyik baobab kerülete 45 méter, korát ezer évre becsülik… Ez a fa mély gyökereket eresztett Ausztrália történetébe. Wyndhamben egy élő baobab törzse valamikor börtön volt, ahol vagy harminc megbilincselt fekete bőrű rabot tartottak. Az Ord folyónál áll egy baobab, amit a népajk csak úgy hív: Paterson Imája. Törzsébe ugyanis egy imádság teljesen jól olvasható szövege volt vésve. Hajlanék rá, hogy egészében idézzem, de félek is, hogy ami Ausztrália pionír múltjában senkit sem botránkoztatott meg, azt ma istenkáromlásnak minősítenék. Így csak azt mondom el, milyen szavakkal végződik a litánia: …mai bűneinket, Uram, felejtsd el már holnap, de add, hogy itt minden tehén elljen ikerborjat! Az élet a baobab alatt és a baobabtól kezdődött. A Forrest folyónál egy törzsbe vésett felirat „Kimberley első fehér asszonyának, J. Wilkesnének” az emlékét örökíti meg, aki itt hozta világra kislányát e fa alatt, s itt is halt meg rögtön a gyermek. Az első telepesek fémrudat vertek a baobabba, hogy arra akasszák élelmiszerkészletüket, és így védjék meg a fehér hangyáktól.

A fatörzsek véseteiből száz év előtti figyelmeztetéseket vagy úton levőknek szóló utasításokat lehet kiolvasni. A baobab alatt jöttek össze találkozóra az emberek, akik számára az időnek nem volt különösebb jelentősége; egyik nap úgy telt, mint a másik. Letáboroztak a baobab alatt, s míg a kis kondérban felforrt a teavíz, éles késsel a törzsbe vésték a dátumot s a vándorok nevét. Később gyakran ez volt az egyetlen nyom, ami megmaradt a pusztaságban eltűntek után. AZ ELŐKELŐ DERBY Fehér kakaduk nézik a baobab ágai közül, ahogy felterelik a marhacsordákat a hajókra; élve, e célt szolgáló helyiségekben, szállítják át őket a tengeren, Singapore-ba és Hongkongba. Derby jó családfával rendelkező, előkelő város. Itt mindenki mindenkinek az ismerőse, a jövevényre felfigyelnek a két-három nemzedék óta megtelepült lakosok. Ezt az idillt talán csak a külváros bennszülött tábora, a reménytelenség székhelye zavarja meg. A fekete lányok itt még olcsóbbak, mint Darwinban, Bagot Compound környékén. E lányok apái és nagyapái még nyakörvet hordtak, amikor a talicskákhoz láncolták őket, hogy a fehér ember törvényének megszegéséért hosszú évek ingyen robotjával vezekeljenek. A missziós iskola gyermeknépe ma az „Advance Australia Fair”-t énekli, jóllehet világos, hogy ha Ausztrália valóban előbbre halad, elkergeti őket még eddig meghagyott, nyomorúságos vadászterületükről is. Nyugat-Ausztrália állam más kikötőinek különféle sors jutott osztályrészül. Geraldton egészen a közelmúltig álmos városka volt, ma ide fut be a vasérc Koolanooka Hills bányáiból, s innen kelnek útra a rakományok. Mélyítik a kikötőt, hogy behajózhassanak a nagy érc- és szénszállítók, s kiépítették idáig a vasútvonalat. A

kikötőben búzasilók állnak, malmok és halfeldolgozók. Ezekkel a halakkal furcsán kezdődött a dolog. Hétvégére horgászok érkeztek Perthből, kiültek a mólóra, aztán otthon, jó horgászszokás szerint elmesélték, milyen pompás halakat lehet itt fogni. A halászok, az igaziak, eleinte hitetlenkedve fogadták ezeket a meséket. Ma háromszáz kutter állomásozik Geraldtonban, maguk az amerikaiak évi ötmillió dollárt fizetnek azért, ami itt a hálóba akad. A NAGY KALAND KIKÖTŐJE Másként alakult Broome sorsa. Ez a hely valaha a gyöngyhalászok fővárosa volt. A Nagy Kaland Kikötőjének korhadt hagyományai itt még ma is élnek; a lakosok sehogy sem akarnak beletörődni, hogy a Kaland elmúlt. Broome a múlt városa. A tágas temetőkben, mint ahogy külön éltek, haláluk után is külön földben nyugosznak a malájok, a kínaiak és az európaiak. Emlék csupán a sok véres összetűzés a Jáváról jött búvárok közt, s a kirs nevű kis maláji tőrrel folytatott késelés. Nem bukkannak fel többé a timori búvárok a régi „sárga” negyedben, ahol Köbéből való, hájas „mama-szem”ok árusítottak japán lányokat, akiket az éhínség éveiben vásároltak meg paraszt szüleiktől. A régi krónikák megemlékeznek még ilyen üzletről, amikor a vevő az élősúlyban vásárolt „áru” fontjáért 4 shilling 11 pennyt fizetett. Nagy sikernek örvendett a gyöngyhalászok közt az a nő, aki „Kétszáz Font Vad Kéjvágy” néven reklámozta magát. Broome-ban az európaiak – ahogy errefelé a fehér embereket nevezik – és az ázsiaiak egyformán várják, hogy forduljon a kocka.

Cossack kikötő a nevét a „Cossack” hajónak köszönheti. Sok-sok évvel ezelőtt ennek fedélzetén érkezett ide Őexcellenciája, a Kormányzó, személyesen, hogy ámuló szemmel megtekintse a fülöp-szigetekieket; jávaiakat, japánokat, kínaiakat s a Timorból való szigetlakókat, akik gyöngyöt halásztak fehér kenyéradóik részére, és csak ritkán mérgezték meg őket a reggeli zabkásába szórt, porrá tört bambusszal. Él még itt annak az embernek az emlékezete, aki magányosan vágott át a sivatagon, hosszában és keresztben, s életében egyszer tévedt csak el: Melbourne utcáin.

Ebédszünet Brisbane-ban

Utcai zenész Perthben

Ebédidő Canberrában Divat, 1981 (Melbourne) ► Fesztivál van Sydneyben!

Nemzeti ünnep Canberrában

Sydney látképe

Billogozás Port Hedlandben Barlangfestmények az Északi Területen

OKTÓBERI KŐ Az opálra, úgy mondják, októberben a legkönnyebb rábukkanni. A pirjantjarra törzs szent területén keresett opált a „mexikóinak” nevezett Nello Casagrande. Ott ásott tovább, s épp ott talált opálra, ahol félszáz évvel előbb a csalódott kutatók eldobták az ásót. A kőnek, amit talált, Olympus Australis a neve, súlya több mint 4 kiló, s noha Casagrande 1955-ben találta ezt az opált, állítólag a mai napig egy darabban van. A „mexikói” erőltetett menetben jutott el a sivatagból az első településre, ahonnét megtelefonálta feleségének, hogy milyen kincset talált. Erre a telefonra azonban úgy kellett kölcsönkérnie a pénzt. Különös emberek azok, akik kutatásaikhoz oly lakatlan, kietlen helyet választanak, hogy a térképészek rendszerint oda rakják a „jelmagyarázatot”, annyira üres. Nem nekik találták ki a modern felszerelést, s mindaddig konokul keresik a szerencsét, míg csak el nem jön a nap, melyen már túl nehéznek érzik a csákányt, túl keménynek a sziklát. Jack Noble-nak nem egy komoly ásványlelőhely felfedezésében „benne volt a keze”, de a kincskereső ösztön oly mélyen gyökeredzik benne, hogy ha valami új van a láthatáron, azon nyomban továbbmegy, kicsikarni a föld következő titkát. Amikor Ausztráliában voltam, jóval felül járt már a hetvenen. Első vándorútjain málhás lovakat használt, később tevéket, legutóbb négykerekű terepjárón rótta Tennant Creek víztelen tájait. Minden 35 kilométer után megállt, elásott egy üveg vizet egy fagyökér alá, s hajtott tovább. Ha a kocsi elakadna valahol a sivatagban, visszafelé így 35 kilométerenként vízhez juthat. Ezúttal azonban nem talált semmi érdemlegeset, néhány napot pihent, kifújta magát, majd indult Kimberleybe, aranyat keresni.

TÖRÖKÖK, FAGYLALT ÉS HALÁL Minden ausztrál tudja, hogy a Broken Hill Company Pty. Ltd. elnevezésű nagy acélkonszern az ország iparának támasza. Egy pásztor ezüstöt talált ott, ahol a juhait legeltette. Jó sok év eltelt e felfedezés óta, ám a konszern még mindig nagy mennyiségű vasércet, ezüstöt, cinket, ónt, rezet és aranyat hoz felszínre. Saját hajógyáruk építi saját hajóikat, hogy a jóformán egész Ausztráliát behálózó gigász saját bányáiból kitermelt kincseket legyen min elszállítani. Az „Ezüst Város”-ként ismert Broken Hill Új-Dél-Wales állam területén fekszik, ám saját törvényei vannak. Nem érvényesek például az italmérésre és hazárdjátékra vonatkozó állami előírások. Az én emlékezetemben Broken Hill úgy maradt meg, mint kis, ipari település, melynek lakosai azzal próbálják elűzni unalmukat, hogy autóikkal körbe-karikába beszáguldják azt a tízegynéhány utcát. A sok gép és kevés ember eme légkörében, a nagy bányahányók és magas gyárkémények tövében nehéz elképzelni, hogy a múlt század végén ez a mammutvállalat egyetlen lapra volt föltéve. Olyan játék folyt ott, amelyhez képest az orosz nagyhercegek monte-carlói hazárdjátéka ártatlan dominózásnak tűnik. A Broken Hill kiaknázására alakult részvénytársaság egyik tagja komoly pénzzavarba került. Megtudta, hogy felbukkant a környéken egy Cox nevű jómódú angol. Emberünk, akit McCullochnak hívtak, hiába próbálta rábeszélni a jövevényt, hogy vegye tőle át 200 fontért részvényeinek felét. Az angol alkudott, végül már-már úgy látszott, fuccs az üzletnek, amikor Cox azt javasolta, játsszanak egy parti „euchre”-t. Ez a játékfajta kissé a pókerra emlékeztet.

– Legyen, ahogy kívánja – mondta McCulloch. – Ha én nyerek, ön fizet nekem 200 fontot, Cox úr. Ha vesztek, 120 fontért megkapja a részvényeim felét… Osztottak – és McCulloch elvesztette azt, ami hat év múlva már két és fél millió dollárt ért. Aligha volt a történelemben játszma, melyben a tét értéke magasabbra szökött volna.

„Hadd legyenek hőseink…” A fegyveres erőket az átlag ausztrál minden különösebb érzelmi hozzáállás nélkül úgy tekinti, mint szükséges rosszat. Az ausztrálok nem is nevezhetők, hogy úgy mondjam, „fegyverforgató népnek”. 1964 végén, amikor már teljesen világossá vált, hogy az Egyesült Államok aktívan belefolyik a vietnami háborúba, a hatalmas ausztrál föld teljes légvédelmét egyetlen radarállomás látta el. Darwinban működött, minden nap reggel 9-től délután 17 óráig, szombat, vasárnap kivételével. Az ausztrálok úgy spóroltak a hadi kiadásokkal, hogy meg sem fordult a fejükben az a gondolat, hogy valaki víkendkor vagy éjjel behatolhat a területükre. Lökhajtásos vadászgépeik alig voltak gyorsabbak, mint a civil járatokat lebonyolító utasszállítók. Darwint, Ausztrália északi kapuját, 150 katona védte. A parti légelhárító tüzérséget szétszerelték és eladták ócskavasként a japánoknak. Ausztrália partjait az Indiai- és a Csendes-óceán hullámai nyaldossák. A hadiflotta, mely a tengeri deszant ellen volt hivatott védelmezni a hatalmas földrészt, csupán 14 hajóból állt. Négy rombolónaszádjukból csak három volt meg, mert a negyediket a „Melbourne” repülőgép-anyahajó 1964 februárjában egy tragikus összeütközés alkalmával kettészelte. A fegyveres erők hivatásosokból áll. A toborzó plakátok jól menő utazási irodák reklámaira emlékeztetnek. A kirándulóknak, illetve, bocsánat, az önkénteseknek garantálják a kényelmes szállást, remek kosztot, sok sportot és szórakozást, külföldi utazásokat és magas fizetést. Mindamellett a hadsereg nagyon megválogatja újoncait. Voltak évek, amikor a jelentkezők háromnegyed

részét visszautasították, a tiszti iskolába pedig olykor csak minden tizedik önkéntes jutott be. Ausztrália ugyanis káderhadsereget akar kiképezni, mely szükség esetén sokkal nagyobb erők alapjául szolgálhat. Néha azt mondják, olyasfélét, mint amilyen a német hadsereg volt közvetlenül az I. világháború után, amikor a közönséges közkatona is oly magas fokon volt képzett, hogy akár egy százados tisztét is elláthatta volna. „ÉN VIGYÁZZBAN ÁLLOK…” Azok, akik találkoztak ausztrál katonákkal a háború alatt, mind egyformán értékelik harci szellemüket s a köztük uralkodó bajtársias légkört. Mesélik, hogy amikor egy ausztrál katona az előterepen halt hősi halált, bajtársai a golyózáporban életük kockáztatásával odakúsztak, hogy a halott egyenruhája zsebéből kivegyék összegyűjtött pénzét és hazaküldhessék az özvegynek. Megegyezik a vélemény abban is, hogy a katonák öltözéke kissé laza. „Én vigyázzban állok, csak a mundérom van pihenj-ben” – magyarázza tárgyilagosan az ausztrál újonc a rádörrenő káplárnak. Láttam az ausztrál katonákat hazájukban, a béke napjaiban. De láttam motoros ausztrál őrjáratot maláj földön is, Johore szultanátusban, ahol az országút mentén lépten-nyomon ott leselkedett a halál, és mondhatom, úgy festettek, mint akik majálisra mennek. Ehhez a benyomásomhoz erősen hozzájárultak a sör-konzerves ládák is a páncélosokon, lévén, hogy az ausztrál ember sör nélkül elhervad, mint a növény, ha nem öntözik. De bajok vannak a fegyelemmel is: a katona „hadilábon” áll vele; a független, pusztai élet nyomai még mindig fel-feltörnek. Hisz a cserjebozót ölén már a gyerekember számára is „lenni vagy nem lenni”-kérdés volt

az önálló döntés, és sehol senki nem volt, aki azt felülvizsgálja. Ma, amikor az ausztrálok négyötöde városban él, rádiója van és rendszeresen kapja a postát, ez az életforma már a múlté: elmosta az idő. Ám azok az első katonák, akik a múlt század alkonyán elhajóztak harcolni a búrok ellen, és legendák hősei lettek, nos, ők épp e nem városi területekről származtak. Olyan földről, ahol az erdő aljnövényzete – úgy mondja a fáma – oly sűrű volt, hogy a kutya se vakkanthatta el magát, ahol rossz termésű években még a verébnek is le kellett térdelnie, hogy a kalászból kicsippenthessen egy búzaszemet, ahol a varjak farkukkal előre röpültek, nehogy szemükbe menjen a por. Olyan emberek voltak ezek, akik éjjelre párna helyett üreges betontéglát raktak a fejük alá, és ha túl keménynek találták, hát szénát tömtek a téglalyukba. A szalutálás se ma, se régen nem tartozott az ausztrálok hobbijai közé. Mr. Brown egyszerűen képtelen felfogni, miért kellene szalutálnia egy olyan úrnak, akit civilben nem ismert, ez még hagyján, de a katonai szolgálat idején ugyancsak elmulasztották neki bemutatni. A NAGY AUSZTRÁL JELZŐ Ha már idáig eljutottunk, ejtsünk néhány szót az ún. nagy ausztrál jelzőről is, hisz enélkül tudásunk a földgolyó alsó felének eme távoli országáról nem lehet teljes. A „bloody” szóra gondolok, ami pontos fordításban „véres”-et jelentene, értelmét azonban hívebben tükrözi a „fene” kifejezés. Határozottan a vaskos kifejezések közé tartozik, és jobb körökben nem ajánlatos a szájunkra venni. Eme elméleti bevezető után egy szemelvényt kívánok bemutatni, a szóban forgó jelző széles körű alkalmazását bizonyítandó. A választás felettébb könnyű, hiszen az ausztrál irodalom az élet sűrűjéből merít, de miután ebben

a fejezetben sok szó esik a hadseregről és a katonákról, így egy tipikus ausztrál, névtelen elbeszélésből idézek, melyet Eric la Motte jegyzett fel. „…Queensland egy isten háta mögötti zugában, egy juhfarmon találkoztam vele először. Egy négyesztendős kos gyapját nyírta épp, mikor megszólítottam: Mit csinálsz? Nem válaszolt azonnal, előbb leszedte az állatról az utolsó gyapjúfoszlányt is, aztán hagyta, hogy fölálljon, kirúgta a fészer ajtaja elé, eldobta az ollót, majd kiköpött vagy két méternyire. Végül belémfúrta dühös pillantását, szeme mélyén feneketlen gyűlölet tüze lobbant, s így szólt: – Hogy mit csinálok? A fenébe is, mit gondolsz, mi a fenét csinálhatok? Fel van horzsolva annak a fene ette bőrömnek minden fene centimétere, iszom a saját fene sós izzadságom. Fene piszkot nyelek minden fene lélegzettel. Olyan juhokat nyírok, amelyek már rég csak kutyaeledelnek valók. Egész Ausztrália legtetvesebb gazemberének dolgozom. De nem merem itthagyni ezt a munkát, mert az a fene jó oldalbordám rámuszította a fene végrehajtót, hogy az a fene ette bírósági végzés alapján legombolja rólam azt a fene tartásdíjat. Mit csinálok? Hetek óta nem volt egy korty sör se a számban, az utolsó korsómat széttörte egy fene pasas, még mielőtt felhajthattam volna… …Következő alkalommal Sydneyben láttam viszont, amikor épp bevonult. Akkor öltötte fel az egyenruhát, amikor megkérdeztem: – Mit csinálsz? Majdnem a torkán akadt a szó a felháborodástól. – Hogy mit csinálok?! Most kaptam meg ezt a fene felszerelést. Idenézz, ez a fene kalap itt 9 és feles, nekem meg 6 és feles kell. És nézd meg ezt a fene ette nadrágot: egy söröskocsiba fogott ló is felhúzhatná, és még lötyögne is rajta…

…Aztán Tobrukban találkoztam vele. Egy ládán ült, és szuronya hegyével a körmét tisztogatta. Talán nem kellett volna, mégis megkérdeztem: – Mit csinálsz? Dühében lenyelte a cigarettacsikket. – Hogy mit csinálok?! Hat hónapot lehúztam ezen a fene helyen. Ahány fene német csak van Afrikában, mind lődözött már rám. Minden falás étellel bemegy a számba ez a fene homok. Aludni se merek ebben a fene ette zugban. Azt hiszem, itt esz meg végül is a fene. Utoljára a mennyországban láttam, és szokásos kérdésemre így válaszolt: – Nézd ezt az uszályos feneséget, ezt a köpenyt vagy mit. Napjában ötvenszer is belebotlok, rátaposok, tíz percbe telik, míg feltűröm, hogy megvakarjam a lábikrámat. A jobb szárnyamból, nem tudom, hova a fenébe lett egy csomó toll. Vess egy pillantást erre a fene glóriára: csak ez a fene nagy fülem tartja, hogy le ne csússzon az orromig. Meg ezt a hárfát is megette a fene, öt húrja hiányzik, pedig pár perc múlva fenemód megkezdik ám azt a fene zenekari próbát… És te még azt kérded, mit csinálok…” A „FEKETE LOVAG” Nyugat-Ausztrália államban vagyunk, az Északnyugati-fokon. Riadtan menekülnek az emuk az autók láttán, melyek hozzák az ellátmányt az amerikai haditengerészet 100 millió dollárért épített támaszpontjára. Egyik rádióállomásuk oszlopa magasabb, mint az Eiffeltorony, vagy mit is mondok: a legmagasabb az egész déli féltekén! Az egyik leadó nagyon alacsony frekvenciájú hullámhosszon látja el utasításokkal az amerikai atommeghajtású tengeralattjárókat, amelyek az Indiaióceánon Délkelet-Ázsia körzetében cirkálnak. Most átrepülünk Dél-Ausztrália államba. A gép már több mint félezer kilométert tett meg a sivatag fölött

Adelaide-ből, az állam fővárosából. Alattunk a tavak teljesen ki vannak száradva, voltaképpen óriási sótartókká változtak. A pusztaságon át szabályos rendben távíróoszlopok sorakoznak; árnyékukban kenguruk húzódnak meg. Hozzászoktak már az acélmadarak motorzúgásához. Végül megérkezünk Woomera, az ausztrál rakétakilövő kutatóközpont fölé. A település a sivatag forró ölén fekszik. Az ötezer lakos – zömmel itt dolgozó szakemberek és családjaik – részére léghűtéses házakat építettek, van néhány üzlet, posta, pár étterem meg egy uszoda. Még néhány tucat fát és bokrot is ültettek, ezeket gondosan öntözik, hogy a vakító napfénytől megfáradt szem gyönyörködhessen a növények, virágok látványában. A lakóteleptől vagy 7 kilométerrel északra terül el a voltaképpeni kutatóközpont. Őrzött kerítések mögött emelkednek a laboratóriumok, a szerszámjavító műhelyek, a villanytelep és az irodaépületek. A Koolymilka-tó felé a sivatagon át visz az út, melynek 41 kilométerén minden forgalmat gondosan ellenőriznek. Antennák és rakétakilövő-tornyok erdeje jelzi a rakétaközpont kezdetét, mely aztán 2000 kilométer hosszú útvonalon húzódik tovább. Ez a távolság lehetővé teszi, hogy megtalálják a kilőtt lövedékeket, és értékelés végett eljuttassák a laboratóriumba. Tizennégy évig épült ez a komplexum, ahol olyan romantikus elnevezésű lövedékek vettetnek próba alá, mint a „Kék Mennykő” vagy a „Fekete Lovag”. A NÍLUS VIZE LEMOSHATJA Ausztrália katonai felkészültségének ez az ultramodern képe új fejezet az ország történetében. Ausztrália gyakran keveredett idegen háborúkba, nemegyszer kaparta ki másoknak a tűzből a

gesztenyét. Sydney önkéntesei már 1885-ben elmentek hadakozni Szudánba, holott a brit anyaország nem is hívta őket. Kikötői búcsúztatásuknál egy szuperhazafi így kiáltott fel: „Hadd legyenek hőseink, hadd legyenek mártírjaink!” Másvalaki meg azt harsogta, hogy a száműzöttek gyalázatát, akik rabláncra fűzve vetették meg Ausztrália alapjait, a Nílus vize lemoshatja. De ahogy az már lenni szokott, a két szájhős csak másokat biztatott – maga otthon maradt. Barbara Penny történész úgy látta, hogy ez az egész nem más, mint „a tűz- és vérkeresztség riasztó vágya, mely olykor-olykor fel fog bukkanni…” Úgy tetszik, az előző ausztrál nemzedékek némiképp beletörődtek a ténybe, hogy időről időre meg kell verekedniük valakivel távoli harctereken. Néha homályos volt számukra a konfliktus oka, máskor szövetségesért ontották vérüket. Általános lett a meggyőződés, hogy Ausztrália mindig a nagyhatalmak legjobb szövetségese, afféle lelkesedéstől és jó ötletektől duzzadó „öcsike”. Sok ausztrál úgy látja hazája történelmét, mint egyetlen nagy hadjáratsorozatot. Kezdve a szudáni háborún, folytatva a búrok elleni harccal, majd a két világháborúval, a koreai háborúval, a maláj földön kirobbant felkelés elfojtásával, majd részvételükkel a Malaysia kontra Indonézia „konfrontációban”, s végezve a vietnami háborúval. Magas árat fizettek az ausztrálok ezért a sok tengeren túli hadakozásért. A II. világháború alatt 1943-ban 732 000 ausztrál férfi és nő állt fegyverben. Fiatal államról lévén szó, melynek összlakossága akkor még csak 7 270 000 ember volt, ez igen komoly szám. Körülbelül ugyanebben az időben az Egyesült Államok fegyveres ereje 11 700 000 főből állt, ám összlakossága 135 millió volt.

MINT FÉRFI A FÉRFIVAL Aligha ismerik mifelénk az ausztrál katonai hagyományokat. Például azt, hogy még a nyugat-európai fronton küzdő ausztrál katonák is részt vettek a hazájukbeli választásokon. Szavazatuknak nem csekély szerepe volt abban, hogy a hadkötelezettségi törvényjavaslatot elvetették, s az expedíciós hadtest a háború végéig kizárólag önkéntesekből állt. Parancsmegtagadásért ausztrál katonát nem lehet halálra ítélni. A mai ausztrálok közül sokan a lakatlan térségek unalma elől menekülve csaptak fel katonának. Amikor az illető már torkig volt kalóriával, de szűkölködött élményekben – aláírta a szerződést. Mert „job” ez is, vagyis állás, akár a többi. Mesélik, hogy bizonyos fiatalember elhatározta, jelentkezik önkéntesnek. A Soha-soha föld házikójának konyhájában készíteni kezdi hát a mama az úti elemózsiát az ezredhez készülő fiacskájának, az apa meg eközben ellátja az egy szem gyereket jó tanácsokkal; úgy beszél vele, mint férfi a férfival. – Aztán hallod-e, John, ha már a kaszárnyában leszel, ne hagyd magad rábeszélni az ivászatra. Még majd valami botrányt csinálsz részegen, és kirúgnak a katonaságtól… – Ugyan már, papa, engem nem csábít a pálinka. – Aztán ha majd a bajtársaid be akarnak vonni a pókerbe, ne hagyd, hogy behúzzanak a csőbe. Eljátszod az egész zsoldodat, és éppoly üres zsebbel térsz vissza, mint ahogy elmégy. – Ugyan már, papa, engem nem csábít a hazárdjáték. – Aztán ha már ott lesztek a malaysiai helyőrségen, a bajtársaid elcipelhetnek valami lebujba, ott felszedsz valami ocsmány betegséget, és itthon egész életedben nyögheted.

– Ugyan már, papa, engem teljesen hidegen hagynak a lányok. Az apa befejezi a beszélgetést, kimegy a konyhába, s így szól: – Anyjuk, az a sanda gyanúm, hogy a fiunkat nem fogják bevenni katonának, mert tökfilkó. FERDINAND, A BIKA, DÖFÉSRE KÉSZEN ÁLL Az ausztrálok, ha hazájuk megvédéséről volt szó, mindig férfiasak és bátrak voltak. Még 1919-ben olyan hangok kezdtek hallatszani, hogy Ausztráliát irdatlan partvidéke voltaképpen védtelenné teszi egy megszállással szemben. Ekkor született meg az önkéntes Part-melléki Figyelmeztető Szolgálat terve, mely a földrészen túl ÚjGuineára és a Salamon-szigetekre is kiterjedt. A parlament minden további nélkül elfogadta az ötletet, lévén, hogy a megvalósítás nem került semmibe. Jelentkeztek tisztviselők, telepesek, misszionáriusok, kereskedők; mind a terep kiváló ismerői, hiszen ott születtek s ott is éltek. Mikor a japánok lerohanták az ausztrál fennhatóság alá tartozó szigeteket, e szolgálat önkéntesei közül sokan szánt szándékkal a megszállt területeken maradtak. Tovább működtették a titkos rádióállomást, vállalva, hogy aki az ellenség kezébe kerül, azt szörnyű kínzások után megölik. Általános vélemény, hogy Ausztrália önvédelmének hatékonyságához nagymértékben hozzájárult a „Ferdinánd, a bika” fedőnéven működő felderítőszervezet. Mindnyájan ismerjük, ugye, az ilyen nevű mesebeli kis bikát, aki nem akart harcolni, csak vadvirágokat szagolgatni. Hát ezek a felderítők így, fűben kúszva, szimatolva pillantottak bele a japánok kártyáiba. Ugorjunk csak át a Timor szigetre, amit már elfoglaltak a japánok. A felkelő nap zászlaja alatt menetelnek előre a

császári seregek, s mögöttük a szigetlakók felgyújtott falvaiból égre törő füstoszlopok. A megszállók egyik akciója volt ez „Ferdinánd, a bika” ellen. Közönséges papírszelet csupán s rajta hárombetűs szavak egymás alatt – de veszedelmes fegyver volt ez a nagy földrészre átszökkenni készülő japánok ellen. A megfigyelések eredményeit oly egyszerű rejtjelben adták át Ausztráliának, hogy a japánok ezt a diót sohasem tudták feltörni. Például DUM TIP TOP azt jelentette, hogy „közepes űrtartalmú japán kereskedelmi hajó fut be a déli kikötőbe”. Az éter hullámai átvitték a jelentést a tenger hullámai fölött Timorból Darwinba, s így csapást lehetett mérni a japán fegyveres erőkre. Az ausztrál katonák talpraesettsége már az első hadi expedíciók idején feltűnt. A brit haditudósító 1900-ban, az angol-búr háború idején, így kezdte dél-afrikai beszámolóját: „Ha majd az ausztrál dalnokok balladatémát keresnek, dolgozzák fel az Elands folyónál vívott csatát, mert sohasem volt még ennél szebb küzdelem…” Ezt a riportert úgy hívták, hogy Sir Arthur Conan Doyle. Tudósításait vajmi kevesen ismerik, bűnügyi regényei ezzel szemben a maguk nemében klasszikus rangra emelkedtek. Ha jól tudom, soha senki nem írt balladát az Elands folyónál lezajlott csatáról. A színtér egy kis völgykatlan volt, egy kilométernyire a folyótól. A katonai tankönyv szerint mintapéldája lehetne az olyan pontnak, ahol ellenséges területen nem szabad letáborozni. Mégis ott ütött tábort éjszakára az a háromszáz főből álló ausztrál különítmény, mely épp akkor érkezett az afrikai frontra. „Sohasem lőttek haragjukban” – mondja az ilyen kezdőkről plasztikusan az angol nyelv, mi pedig azt szoktuk mondani, hogy „még sosem szagoltak puskaport”. S minden jel arra vallott, hogy már nem is fognak. Hiszen

maga lord Roberts jelentette ki, hogy szétverték a búrokat, s a háború sorsa tulajdonképpen eldőlt. Am a búrok, akik úgy ismerték ezt a terepet, mint a tenyerüket, éjjel átvágtak, s hajnal előtt 3000 katonájuk fogta erős gyűrűbe az édesdeden alvó ausztrálokat és a rhodesiai önkénteseket. VIKTÓRIA NEM KEDVELI A BÚROKAT Pirkadatkor tüzérségi lövedék csapott be az ausztrál tábor kellős közepébe, s nyomában gépfegyverek golyózápora zúdult az álomittas katonákra. A brit parancsnok utasítást adott, hogy az ausztrálok sáncolják el magukat. A talaj oly kemény volt, hogy az árkokat csak több órás munkával lehetett volna megásni. Fedezéket rögtönöztek hát, társzekerekből, liszteszsákokból és kétszersültes konzervdobozokból. Emögött kezdték meg az ásást, roppant ügyesen s gyakorlottan, hisz a katonák közt sok volt az aranybányász, akik megszokták az ásóforgatást. A felmentésükre érkező lord Carrington egykettőre visszavonult, mivel a helyzetet kilátástalannak ítélte, és nem akarta kockáztatni saját katonáit egy vesztett ügyért. Értesítette a törzskart, hogy az ausztrálokat kipipálhatják. Az ausztrálok azonban a villámtámadás nyomán elszenvedett súlyos veszteségek ellenére tartották magukat. Kínozta őket a sokszáz elhullott marha tetemének dögletes bűze, hisz a hízott testek gyors bomlásnak indultak az afrikai forróságban. A katonák felállították a magukkal hozott muzeális ágyút, s mivel a golyók túl nagyoknak bizonyultak, addig farigcsálták őket, míg csak bele nem passzoltak az ágyútorokba. Az első lövedék telibe találta a búrok szálláshelyéül szolgáló fészert. Az ausztrálok fortélyos módokat eszeltek ki a búr mesterlövészek működésének meghiúsítására.

Az ostrom harmadik napján búr parlamenter érkezett fehér zászlóval az ellentáborba, és megadásra szólította fel őket. A brit parancsnok flegmatikusán s méltóságteljesen így válaszolt: „Ajánlatukat minden további nélkül, kereken vissza kell utasítanom, hisz az egész terepet megszállva tartják Őfelsége, a Királynő katonái…” A parlamenter megfordította a lovát, hogy megvigye stábjának a választ, ám ekkor a sáncárokból egyszer csak kiugrott egy ausztrál, s valami papírdarabkát nyomott a kezébe: „És ezt is add oda a kenyéradódnak!” Ákombákom betűkkel ez állt a papíron: „Ha meg akarod szerezni ezt a völgyet, hát gyere érte magad és vedd el. Szívesen megismerünk téged is meg az embereidet is, még meg is vendégelünk… a nyárs végével. Az ausztrálok soha nem adják meg magukat.” Harcban még sosem edződött seregtől s ráadásul döntő túlerejű ellenség gyűrűjében ez egészen szép kiállás volt. Így véli George Blaike történész, aki feldolgozta ezt a kevéssé ismert epizódot. S hozzáteszi, hogy a búr parancsnok még nyolc nap múlva is azzal az üzenettel ereszthette útnak futárát a törzskarhoz, hogy az ausztrálok még mindig védekeznek. A brit őrjárat elfogta a futárt, de minősíthetetlen könnyelműséggel még csak meg sem motozták. Másnap került kezükbe a jelentés, mire Kitchoner azonnal parancsba adta, hogy indítsanak felmentő sereget az ausztrálokhoz. A körülzárás 12. napján egy brit csapattestnél szolgáló ausztrál önkéntes áthatolt az ellenséges megfigyelőállásokon hogy megvigye földijeinek a hírt: néhány óra múlva itt a segítség. Ez az egész afrikai kaland, melybe az ausztrálok keveredtek, nemcsak a történészek beszámolóiban él, akik máig sem tudják megfejteni az indítékokat, de a nép közt is változatlanul elevenek a legendák és az anekdoták.

Ne higgye, aki nem akarja, hogy egy ausztrál tudományos expedíció 1947-ben hernyótalpas autókkal vágott át a sivatagos térségeken. Merő véletlen vezette egy remetemagányban élő férfi nyomára, aki már maga sem emlékezett, mikor vonult oda vissza. Mohón hallgatta az öreg az emberi hang csengését, végül megkérdezte: – Aztán mi a helyzet, uraim, a háborúval? Hogy állunk? – Hát ön nem tudja, hogy már két éve befejeződött? – Hála Istennek, hála Istennek, akkor örülhet a mi Viktória királynőnk, mert igencsak nem kedveli a búrokat. A NEMZET ÜNNEPET KERES Sydney szívében minden év április 25-én reggel 5 óra 7 perckor ébresztőt fúj a trombitás. A korai idő ellenére több ezer ember várja ezt a jelet. A fejekről lerepül a sapka, mindenki vigyázzba vágja magát, s egy-egy hozzátartozó emlékére még a könny is kicsordul. Ezen a napon nyerte el ugyanis az ausztrál hadsereg tűzkeresztségét Gallipoli alatt. Délelőtt taxik viszik a nagy felvonulásra a rokkantakat, valamint a búrok ellen vívott hadjárat még életben levő veteránjait. Évről évre egyre kevesebb taxira van szükség, csökken azoknak a száma, akik századunk hajnalán Afrikába hajóztak, hogy ott hadba szálljanak „a királynőért és a hazáért”. Indul a menet. Átvonulnak a városközponton az I. világháború veteránjai, a könnyűlovasság, a gárdaezredek vagy a tevehadtest lobogója alatt. Nemegyszer a katona özvegye halad a sorban, s viszi férje kitüntetéseit. Rövid szünet, s jön a következő katonanemzedék. A zászlókon feltűnik Borneo, Tarakan, Buna, Balik-papan, Tobruk, El'Alamein és még több, II. világháborús hadszíntér neve. Mennek a nyolcadik hadosztály emberei, melynek Singapore-t kellett védelmeznie, megy az a néhány, aki

túlélte a japán fogságot a vereség keserűsége után. A légi alakulat zászlajára bokszkesztyűs, harcias macska van hímezve. Aztán ott masíroznak a szövetségesek, franciák Lotharingia Keresztje alatt, lengyelek, görögök, máltaiak, amerikaiak, jugoszlávok és csehek. Bevett szokás a világon, hogy a győzelmi évfordulókat fényes külsőségek közt megünneplik. Az ausztrálok a vereség napját ünneplik, a Gallipolinál kudarcba fulladt deszantot. A társadalom ilyen arányú részvétele, s ilyen keretek közt, nem tapasztalható, legalábbis tudomásom szerint, sem az „Australia Day” ünnepén januárban, sem a királynő júniusi születésnapján. Ausztrália száz esztendeig keresett magának nemzeti ünnepet. Egyébként az államszövetség egyes államainak külön, saját ünnepnapjai vannak. Ausztrália nem élt át polgárháborút, mint Észak-Amerika, nem voltak hát áldozatok, akiknek emléke előtt tisztelegni lehetne. Nem voltak oly népszerű személyiségei, mint Washington vagy Lincoln, hogy születésnapjukat ünnepelhetnék. Brian Fitzpatrick azt állítja, hogy „az ausztrál nép senkit se tart hősnek, az ő szemében csak Ned Kelly és Carbine volt legendás alak”. Tartozom a kedves Olvasónak azzal a magyarázattal, hogy Carbine egy versenyló volt, mely a flemingtoni ügetőn a Melbourne-kupáért folyó versenyben szerzett magának hírnevet. Ned Kelly alakját azonban már bajos lenne egyetlen mondattal letudni. Minden nemzetnek vannak hősei, akik megtermékenyítően hatnak a népi képzeletre. Ezek legtöbbször az elnyomók elleni harc vezérei vagy olyan egyéniségek, akik az élet rendkívüli viszontagságai közepette nem mindennapi bátorságot tanúsítottak. Lengyel földön például Janosik, a betyár történelmi alakja három évszázadon át adott tápot a dalnokoknak és

íróknak. A déli félteke országa, Ausztrália, ugyancsak megőrizte a maga rajongását saját betyárjai iránt. EGY KORSÓ HÁROM PENNYÉRT Egy vasárnap átruccantam Canberrából Binalongba, ahol épp akkor ünnepelték a híres-neves haramia, Johnny Gilbert ottani lelövetésének századik évfordulóját. Ez a betyár egyébként az extravagáns öltözékek iránti vonzódása miatt a „Csillogós” ragadványnevet kapta. A település egész lakossága készülődött az ünnepre; korabeli ruhákba bújtak, a fészerből előhozták a régi fogatokat s a tegnapi nap egyéb kellékeit. Az országút tömve volt autókkal, messziről özönlöttek az embertömegek, nemcsak hogy a látványosságot megtekintsék, hanem azért is, hogy egy kupa sört igyanak Paterson ódon kocsmájában, mely ugyan már évek óta zárva volt, de ez alkalomból néhány órára felelevenítette fénykorát. A pocakos mixer száz év előtti áron, vagyis korsónként három pennyért mérte a sört. A réten felállították annak a kunyhónak pontos mását, amelyben John Bright rendőr nyakon csípte Johnny Gilbertet, a haramiát – aki korabeli krónikák tanúsága szerint „elrabolt mindent, ami csak mozgott az úton” s egy jól célzott puskalövéssel agyonlőtte. A helybeli fiúk álszakállt ragasztottak, és lejátszották az egész jelenetet, majd egy magas rangú rendőr zengzetes szónoklatot tartott a törvény tiszteletről. Utána egyik beosztottja kért szót; ez nem törekedett eredetiségre, hanem kijelentette, hogy teljesen egyetért az előtte szólóval. Egy rendőr számára kétségkívül ez volt a legésszerűbb álláspont. Végül felkászálódott a szószékre egy testes öregúr: édes fia a közrend ama derék őrének, aki egy évszázaddal előbb leszámolt a környék egyes számú közellenségével. Lassan

beszélt, de tartalmasan és érdekesen. Felidézte, milyen nehéz volt az élet azokban a pionír időkben, milyen súlyosan büntette a törvény a legkisebb vétséget is, hogy milyen értékes egyedek is a bűn útjára tértek. Elmesélte, milyen nyomorban sínylődött itt mindenki, még a rendőrök is, meg hogy mennyi mindenről kényszerültek lemondani saját szülei, hogy szép számú gyermekeiket fölnevelhessék. Az agg Bright úr személyes beszámolója némiképp fején találta a szöget. Ama törvényen kívül helyezett emberek, akiket ma a romantikus kaland köde burkol, gyakran szökött fegyencek voltak, akik úgy vélték, „jobb lógni, mint a pokolban élni”. Olyan emberek voltak ezek, akiknek nincs semmi vesztenivalójuk. Amikor egyikük Tasmaniában, egy rendőrségi csetepaté során elesett, társai levágták a hulla fejét és magukkal vitték, hogy ne kerülhessen az üldözők kezébe, mivel e komor trófea bemutatásáért kaphatták volna csak meg azok a szökevény fejére kitűzött vérdíjat. A BETYÁR, AKINEK ELVEI VANNAK Gilbert, akinek halálát oly fényesen megünnepelte a Canberra környéki kisváros, postarablásra specializálta magát. Egyszer néhány napra elfoglalt a bandájával egy egész települést, a főutcán lóversenyt rendezett, a kocsmában felbérelte az embereket. A postazsákok elrablásakor a gyászkeretes leveleket nem bontotta fel, de az nagyon lesújtotta, hogy egyre kevesebb a készpénz a borítékokban, nincsenek már „kibélelve”, mert az emberek áttértek inkább a pénzesutalványok használatára. Egyszer behatolt egy gazdag földbirtokoshoz, és váltságdíjat vetett ki rá. Egész éjjel kártyázott vele, míg az áldozat felesége körbelovagolta kölcsönökért a szomszédságot.

Aztán ott van Frank Gardiner, aki úgy támadott meg egy aranyszállítmányt, hogy két ökrösszekérrel eltorlaszolta a keskeny utat, melyen a bányából a kincset érő érc útra kelt. Az üldözést nagyon megnehezítette, hogy a banda – ausztrál haramiaszokás szerint – versenylovakat lopott magának, s azok szélsebesen vágtattak velük. Érdekes, hogy e rablótámadás után Gardiner átköltözött Ausztrália túlsó végébe, egy másik államba, ahol köztiszteletben álló boltos vált belőle, ezenkívül elvállalta aranyszállítmányok fegyveres őrkíséretét, s az ő fedezete alól egyetlen aranyszemcse sem veszett el. Vagy vegyünk egy másik banditát, akit a köznyelv Villám kapitány néven ismert. Ez soha sem toborzott magának bandát, néha vett csak maga mellé egy „gyakornokot”, akit aztán beavatott a haramiamesterség rejtelmeibe, s megtanított a hölgyekkel szemben kötelező udvariasság alapelveire. Egyszer az országúton kirabolt egy vándor zenekart. Ágrólszakadt németek voltak, kegyelemért rimánkodtak, de ő csak elhúzatta velük a kedvenc nótáit, és közben töltött pisztollyal dirigált. Azt azonban megígérte, hogy ha nyer a lóversenyen, visszaküldi nekik a zsákmányt. S úgy is lett: amikor kedvezett neki a szerencse, visszaküldte az elrabolt 20 fontot. Ismét egy másik betyár hozzáférhetetlen szurdok mélyén rendezett be magának búvóhelyet, s őrtállója egy páva volt, aki hangos rikácsolással jelezte, ha betolakodó közeledett. Ám a népszerűség tekintetében fejhosszal vezet mindenki előtt Ned Kelly, aki Ausztráliában mai napig a bátorság és férfiasság szimbóluma. Labdarúgó-mérkőzésen így sopánkodik a kibic: „Ha Kelly mama látná, hogy ebben a csapatban játszanak a fiai, hazahívná őket.”

Ned Kellyről már jó néhány életrajzot írtak, ám egyetlen leány sem játszott szerepet az életében. Nyilván innét ered a kitalált anekdota, miszerint valahol, egy lakatlan vidéken a híres haramia behatolt egy farmra, mindkét kezében egyegy pisztollyal sakkban tartva a ház népét; egy szobába terelte, majd falhoz állítva őket így kiáltott: – Most pedig a férfiak meg lesznek becstelenítve, a nők pedig ki lesznek rabolva. Első hang a tömegből: – Kelly uram, ön bizonyára téved, nyilván a férfiak lesznek kirabolva és a nők megerőszakolva. Második hang a tömegből: – Kérem, ne tessék beavatkozni. Ki vezeti itt a támadást: ön, asszonyom, vagy Kelly úr? Ned Kelly – egy gyilkossági kísérletért száműzött fegyenc fia – egymagában 280 lovat kötött el, ami még az akkori viharos időkben is rekordteljesítmény volt. Cimborája, Joe Byrne, nemcsak hogy megénekelte prózában és versben a haramiamesterséget, de még közöltetni is akarta műveit. Amikor rablótámadást hajtottak végre Jerilderie városka ellen, a banditák legnagyobb dühére kicsúszott a kezük közül a helyi lapszerkesztő, akit kényszeríteni akartak, hogy nyomtassa ki Byrne költeményeit. Ezt az ügyet azonban csak bizalmasan közlöm önökkel, nehogy híre menjen, s honi fűzfapoétáink netán bandába tömörülve követeljék fércműveik kinyomtatását. Ned Kelly egyszer megtámadott egy földbirtokot Euroa mellett, s az embereket mind egy szálig kirabolta, beleértve a vándorkereskedőt is, akitől nemcsak áruját, hanem még a szekerét is elvette. E szekérrel hajtott aztán a közeli városka bankja elé, sietség nélkül kiszedte a kasszából a pénzt és aranyat, majd az egész társaságot – a

bankigazgatót, feleségét, anyósát, hét gyermekét, a két szolgálót és két tollnokot – felpakolta a szekérre és átfuvarozta a birtokra, ahol már harminc személyt tartott őrizetben. Egy másik településen a banditák oly finoman támadták meg a rendőrkapitányságot, hogy senki sem vette észre – természetesen magukon a közrend őrein kívül, akiktől Kelly és a bandája elvette az egyenruhákat. Aztán mindnyájan elmentek a misére, majd sétálni kezdtek a városban. Utasították a rendőröket, hogy ha valaki érdeklődik, feleljék azt, hogy ezek új rendőrök, akiket erősítésként küldtek a Kelly-banda várható támadása miatt. Glenrowanben 62 személyt tereltek be a banditák a kocsmába, ahol Ned Kelly szónoklatot tartott az egybegyűlteknek saját erényeiről, holott tudta, hogy különvonat hozza már száguldva a rendőröket és nyomkeresőket a városka felé. Beszéde közepén távolról felsivított a mozdonyfütty, mire Kelly udvariasan felszólította a jelenlevőket, hogy oszoljanak szét, még mielőtt elkezdődne a lövöldözés. Egy hölgy azonban kérlelni kezdte, hogy fejezze még be a szónoklatot. Ned Kellynek annyira legyezte ez a hiúságát, hogy tovább beszélt. Innét a tanulság, hogy nem szabad túl terjengősre fogni a szót, a bandát ugyanis még azon éjjel lefülelték, maga Kelly ugyancsak rendőrkézre került, később pedig felakasztották. MÁRTÍR VAGY GYILKOS? Csaknem száz év telt el már azóta, de azon a vidéken, ahol Ned Kelly tevékenykedett, népszerűsége mit sem csökkent. Egyik életrajzírója, Ian Jones, egész életét a Kelly-ügy tanulmányozásának szentelte, lelkesen hirdeti elfogult elméletét, miszerint „Ned

Kelly csak látszólag volt bűnöző. Mert tekintetbe kell venni tevékenysége előzményeit. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül ír származását, sem tettei összképét, s akkor kiderül, hogy voltaképpen lázadó volt, aki nemes eszményekért küzd. Ne feledjük azt sem, hogy az írek – akik azon a tájon a lakosság zömét alkották – keservesen megsínylették a brit uralmat, különösen amikor a végrehajtó hatalom az ír szakadárok kezébe került. Ned üldözöttnek érezte magát. E meggyőződésemet alátámasztja a Királyi Bizottság 1881ből származó vizsgálati jegyzőkönyve, valamint a rendőrség később bekövetkezett újjászervezése.” Történészünknek az a véleménye, hogy Kelly mártír volt, és kis híján sikerült felkelést szítania ír honfitársai között a brit hatalom ellen. Jones tízéves kora óta foglalkozik a Kelly-üggyel. Fantáziáját egy öreg kertész elbeszélése gyújtotta fel, aki bevezette őt ama kor világába, amikor Ausztrália még „tele volt útonállókkal”. Kelly népszerűségét azoknak az embereknek a beszámolóiból szűrte le, akik őt még személyesen ismerték. Külön figyelmet szentel hőse rendkívüli fizikai teherbírásának. Kellynek, miután megütközött a rendőrökkel, huszonnyolc sebe volt és jelentős vérvesztesége. Fájdalmai csillapítására, hogy elkábuljon, pálinkával kínálták. Kelly ebben a súlyos állapotban megivott két üveg pálinkát és – tökjózan maradt. Hosszan lehetne még mesélni az ausztrál haramiákról és regényes sorsukról. De búcsúzóul álljon itt most már csupán csak egyetlen, ám annál jellemzőbb újsághír 1863ból: „Tegnap Sydney mellett az országúton a rendőrség lovas járőrei két állig felfegyverzett, szintén lovas banditába botlottak. Az üldözés azon nyomban megkezdődött. A gyors sötétedést kihasználva a rendőröknek sikerült bemenekülniük a városba.”

KECSKEBAKKAL A HÁTON Általában úgy tartják, hogy az ausztrálok jól megtermett, szálfa legények. Már az angolbúr háború idején Tommy Cornstalknek, vagyis Kukorica Tominak becézték őket. Valóban nem egy ilyen hórihorgas fickóval találkoztam, de jobbára már csak a Soha-soha földön, városban ritkábban. Egyébként is a II. világháború tömeges vizsgálataiból kiderült, hogy az ausztrálok átlagmagassága 168 centiméter, tehát alacsonyabb, mint gondolták. Az ausztrálok egész évben friss gyümölcsöt ehetnek, és sportolási lehetőségeik is kivételesek. Már a repülőgépből, mely éjjel készül leszállni valamely ausztrál városban, látni a fényesen kivilágított teniszpályákat, melyeken késő estig folyik a játék, a strandok a befogadóképességük végső határáig tömve vannak. De hát persze a 12 milliós ország olimpiai sikereinek fedezete nem az átlagpolgár magasságában rejlik. Engedjünk meg magunknak e helyütt egy sóhajt azon ausztrálok emlékére, akik már akkor teljesítményre törekedtek a sportban, amikor még nem számíthattak sem a tömeg tapsára, sem az éterhullámok hírverésére. James Tyrell például a Régi könyvek, régi barátok, régi Sydneyben felidézi William King – vagy népszerűbb nevén a „Repülő Pástétomsütő” – alakját. King olyan versenyben ért el rendkívüli eredményt, mely nem szerepel az olimpiai sportágak közt. Új-Dél-Wales állam Dungog nevű kisvárosában 1848-ban másfél mérföldet tett meg 12 perc alatt, hátán egy 36 kilós élő kecskebakkal. KI VESZI MEG A SZABADSÁG-SZOBROT? Londonban vagy New Yorkban, ha valaki szélhámosság áldozataként feljelentést tesz a rendőrségen, nemegyszer elhangzik a

kérdés, vajon nem beszélt-e a kalandor véletlenül ausztrál akcentussal. Ausztrália számos híres csalót dobott a nemzetközi piacra, akiknek nevét tisztelettel ejti ki a bűnöző alvilág. Onnét származik a hírhedt Csalogány Harry, Hazug Dave meg Sydney Jack. Sok mindent lehet ezeknek az uraknak a szemére vetni, de a naivitást vagy gyámoltalanságot semmiképp sem. Itt van mindjárt James Coates, az egész világból való bűnözők albumának dísze, akivel Melbourne-ben egy máig sem elfogott gyilkos végzett. Coates „vágta meg” 15 000 fontra a svéd király fiát, és 19 999 fontra Sapeha herceget. Aztán itt van Mr. Arthur Ferguson, akit az a rendkívüli megtiszteltetés ért, hogy maga Mr. Thorpe, a Scotland Yard szélhámossági brigádjának főnöke nevezte őt a „legagyafúrtabb csalónak”. A mester ugyan Londonban született, de Ausztrália részesítette gondos nevelésben. Ő adta el 1931-ben egy amerikainak a londoni Trafalgar Square Nelson-oszlopát. A műemlékvédelmi ügyek biztosaként mutatkozott be neki, és kijelentette, hogy az oszlop egy árverésen hamarosan kalapács alá kerül, ám ha az amerikait érdekli az ügy, privát eladás is lehetséges. Az amerikait érdekelte. A szélhámos előbb 20 000 fontot követelt, de ezt később leengedte 17 000 font sterlingre. „Tudnia kell – mondta az amerikainak –, hogy ez igazán alkalmi vétel.” „Én is úgy hiszem” – helyeselt a vásárló. Ferguson amerikai vendégfellépte alkalmával eladta egy honfitársának, akivel véletlenül összetalálkozott, a Szabadság-szobrot. A vásárló, miután eleget tett fizetési kötelezettségének, rohant a postára, sürgönyileg tudatta Új-Dél-Wales hatóságával a nyélbe ütött üzletet, s egyúttal kérte, hogy keressenek Sydneyben helyet a szobor

felállításához. Mr. Ferguson a földijétől 20 000 fontot zsebelt be (mint látjuk, a műemlékeknek szabott áruk volt, s a kliens ezúttal nem is alkudott), a bíróságtól pedig ötévi börtönt. A büntetés letöltése után Ferguson nyomban bérbe adta egy amerikai „szarvasmarhakirálynak” 99 évre a washingtoni Fehér Házat, s az első évi bérleti díj fejében rögtön be is vasalt rajta 5000 dollárt. Matthew Biggar – ragadványnevén Féllábú Harry – „Tudós Hatok” néven bandát alapított naiv pókerezők megkopasztására. A főnök tiszta hasznát (ha ugyan szabad itt ezt a kifejezést használnom) évi 50 000 fontra becsülték, még újságért is saját Rolls-Royce-án ment a sarki bódéba. LESZ-E „AUSZERIKA” VAGY SEM? A mai ausztrál portréja két, talán ellentétes, de egymást kölcsönösen kiegészítő hagyományra épül. E fiatal társadalomnak fejlett érzéke van az egyenlőség iránt, mi több, a nehéz életkörülmények szülte szolidaritás iránt, hatott rá a gazdag múltra visszatekintő szakszervezeti mozgalom, végül rányomta bélyegét a hajdani pionírok veleszületett nyersesége és bátorsága. Ezzel párhuzamosan alakult ki a brit birodalomhoz kötődő Ausztrália, a Brit-szigetekről a Dél keresztje alá változatlanul áttelepített puritán elvek, exkluzív klubok és angol építészet Ausztráliája. Am korunk Ausztráliájában felbukkan még egy újabb, mintegy harmadik hagyomány is: az amerikai. A II. világháború ugyanis egy rég várt folyamat kezdetévé vált: földrajzilag reális helyre állította Ausztráliát. Véget ért az egyezményes „szigetjáték”, s lakosai nem képzelték többé, hogy hazájukat csupán keskeny tengerszoros választja el az európai partok közvetlen közelében „lehorgonyzott” többi szigettől. Ausztrália, miután a háború elvágta a távoli

Angliától, szétnézett maga körül, észrevette ázsiai szomszédait, és szorosabb kapcsolatba lépett az Egyesült Államokkal. A II. világháború óta az „Auszerika” elképzelés egyre élesebb, pontosabb lett, mind jobban halad előre a „cocakolonizáció”. S míg elmondható, hogy kulturális téren a made in Hollywoodféle középszer inváziója nem tiszta áldás, addig az amerikai műszaki ötletek pazarul illenek az ausztrál körülményekhez. A mélyhűtés és a légszabályozás, a „drive-in” és az automata benzinkutak valahogy belenőttek az ausztrál valóságba. Mellesleg állandóan áramlanak az USA-ból a bevándorlók Ausztráliába. Hogyan tovább? Bizonyos célzást vélek felfedezni egy régi ausztrál anekdotában. Valamelyik kis település utcáján hirtelen rosszul lett az öreg Patrick O'Grady. A járókelők latolgatják, miféle elsősegély lenne neki a legjobb. Arra jön Mabel Donovan, s azt tanácsolja, öntsenek az alélt öregúr szájába néhány korty whiskyt. A többiek elvetik az ötletet, hiszen Patrick megfulladhat! Ám az ájult erre felnyitja az egyik szemét és így szól: „Ejnye no, hagyjátok már szóhoz jutni azt a leányzót!” Én is úgy vélem, hogy Ausztrália idővel maga is szóhoz jut, s az országépítő ősök tapasztalatára építve megteremti saját kultúráját. A GLECCSEREKTŐL A LAGÚNÁKIG Azon a bizonyos délutánon Sydney egyik keskeny utcácskájában forgalmi dugó keletkezett. Hamarosan kiszállt a rendőrség, hogy rendet teremtsen az előkelő villa bejáratához igyekvő hosszú autósorban. Az eseményt a járdáról bámészkodók kis csoportja figyelte. A magánstrand felől a kis öböl vizén tucatnyi csónak ringatódzott, s a benn ülők látcsővel

nézték a nagy«sziklák alatt elterülő föveny-sávot. Volt mit nézniük. Az egész kaland egy meghívóval kezdődött. Szép, fekete papíron arany betűkkel állt rajta a szöveg, hogy „X. Y. úr feltétlenül számít kedves megjelenésedre vasárnap este hatkor”. Alatta természetesen a cím és egy telefonszám is, melyen a meghívás elfogadását illett tudatni. X. Y. úr jó pár évvel ezelőtt Olaszországból érkezett egy bevándorlóhajó fedélközi utasaival. Pénze alig volt, annál több jó építészeti ötlete, s emellett kifogyhatatlan energiája. Akkoriban épp jó idők jártak az építészetre. X. Y. úr mindenkinek, aki azt akarta, hogy háza különbözzék a szomszéd házától, segített e szándék megvalósításában. A város, vagy legalábbis néhány kerülete, tengerparti sziklákon áll. Az olasz építész a pokolian drága telkek minden darabkáját ügyesen felhasználta, s merész elgondolású épületeket emelt. Saját háza olyan, mintha fejtetőre lenne állítva. Az ember először feljut a sziklás hegy tetejére. Aztán egy csigalépcsőn addig megy lefelé, míg fel nem bukkan a háztető. Elhaladunk a kehely alakú, nagyon eredeti úszómedence mellett. Még lentebb már alája kerülünk, s onnét szemlélhetjük vastag üvegen át azt, aki éppen úszkál. Végül sziklába vájt lépcső vezet ki a kis strandra. Ausztráliai kora ősz van. A strandon rendezett fogadás nem jelentene semmi rendkívülit. Ám az elegáns urak és előkelő hölgyek most azért siettek ide, hogy megtekintsék a hárommilliós metropolisban rendkívülinek számító látványosságot: a ház úrnője, hogy elkápráztassa vendégeit, szigetlakókat hozatott repülőgéppel a távoli Torres-szorosból! Énekelni és táncolni fognak, és szendvicsek vagy melegkonyha helyett ők sütnek majd meg, a maguk hagyományos módján, egy egész disznót.

Tessék hát közelebb fáradni, hölgyeim és uraim, lesz majd néznivalójuk! – Lesz majd néznivalójuk! – mondta biztosan az a szép szál szigetlakó is, akinek pálmalevelekkel födött kunyhójába bekopogtatott X. Y. úr küldötte, hogy megbeszélje a fellépés időpontját, átadja az előleget, meg a jóformán egész Ausztráliát átszelő, nagy útra szóló repülőjegyeket. Magán Ausztrálián belül annyi látnivaló van még, hogy az emberek nem sokat tudnak a „külső territóriumokról”. Holott vannak köztük apró szigetek éppúgy, mint jókora szárazföldek, gleccserek éppúgy, mint lagúnák, öles fenyők, pálmák és korallzátonyok éppúgy, mint hó borította sivatagok. Szívesen alkalmazná itt az ember az idézetet, hogy e birodalom fölött sohasem megy le a nap, s hatásos is lenne, csak egy a baj: hogy nem igaz. Mert vajon beszélhetünk-e itt birodalomról? Ausztrália, miután sikeresen megszabadult egyik birtokától a másik után, arra az álláspontra jutott, hogy „jobb túl korán, mint túl későn”. A tengerentúli földekért felelős miniszterek hangyaszorgalommal fáradoznak azon, hogy kibújjanak ebből az állásból. Eltávozott már posztjáról Edward Barnes, ez a tagbaszakadt óriás, aki mintha csak egy Kipling-könyv lapjairól lépett volna elő. Láttam őt egy parlamenti felszólalásakor, úgy viselkedett, mint egy régi vágású ültetvényes, aki, már megbocsássanak, de igazán a legjobban tudja, hogy mi hibádzik a fekete fiúknak a boldogsághoz. A világ ezeket a térségeket többnyire csak postabélyegekről ismeri. Mert valahányszor felsóhajt valaki, hogy milyen sokba is kerülnek ezek a birodalommorzsák az ausztrál adófizetőknek, nyomban kitűnik, hogy e gyönyörű bélyegek képezik az ilyen vagy

amolyan sziget közigazgatási költségeinek alapját. Csak az egy Norfolk-sziget például jövedelmének csaknem felét abból nyeri, hogy bélyeget árusít világszerte a gyűjtőknek. Az átlag ausztrál nem is igen tudja, hol fekszenek ezek a helyek. Nemigen indul útnak, hogy megtekintse őket. Az odautazás többnyire korlátozott, és mindig nagyon sokba kerül. Ha pedig valaki már elvergődik odáig, legtöbbször nincs, ahol megszálljon, sem ahol étkezzen. Marad tehát, mint legkényelmesebb utazás: nézni a térképet, teát iszogatva, a saját szobánkban. A KEZES BENNSZÜLÖTTEK Az a kérdés, hol kezdjük a vándorutat. Talán délen, ott, ahol – ausztrál fogalmak szerint – mindig a leghidegebb van. Az Ausztrál Antarktisz-territórium csaknem akkora, mint maga Ausztrália. A szellemeskedők azt szokták mondani, hogy voltaképpen csakis Ausztrália tarthat történelmileg igényt erre a földdarabra. Az ausztrál kontinens volt ugyanis az utolsó, mely leszakadt az Antarktiszról. Nem is olyan nagyon régen, alig 45 millió évvel ezelőtt. A föderális hatóság 1955 óta gyakorol hivatalos ellenőrzést e territórium fölött, jóllehet nemigen van túl sok ellenőrizni valója. Amennyiben „birodalmi stílusú” jelentések futnak be Canberrába, feltehetőleg azzal a formulával végződnek, hogy a bennszülöttek kezesek és nem okoznak gondot. Egyedüli benn-szülöttek ugyanis ezen a tájon a pingvinek, e kurta frakkos kis egyedek, akik kíváncsiságuknak nem tudván ellenállni, be-belátogatnak a Mawson, Davis és Casey kutatóállomásra. Alig száz tudományos kutató dolgozik itt, a Dél keresztjével díszített zászló alatt. A meteorológusok kulcsot akarnak találni a világ időjárásához, a geológusok a fagyott

földtakaró és jégtorlaszok alatt ásványlelőhelyeket remélnek. Más specialisták az óceánnak, mint az emberiség leendő éléskamrájának, gazdagságát próbálják felmérni. Virágzik a nemzetközi együttműködés; az ausztrál ellenőrzés alatt álló területen például a Szovjetuniónak több tudományos állomása van, mint magának Ausztráliának. A Déli-sarkvidék 1990-ig csakis tudományos célokra használható. Mint tudjuk, a Déli-sarknak megvan az a tulajdonsága, hogy távozni onnét csakis északi irányban lehet. További utazásunk tehát természetesen így folytatódik. Következne a Heard-sziget és a McDonald-szigetek. Mindkettőt a britek adták át 1947-ben Ausztráliának. Befagyott vulkánnak hat mind a kettő; a Heard-szigeten a kotnyeles pingvinek mellett felbukkannak fókák is, ami azért említésre méltó, mert a múlt században a vadászok ezt az állatfajt itt tökéletesen kiirtották. Jó darab utat kell megtenni innét a Macquarie-szigetig, amely tasmán fennhatóság alatt áll. Nem beszélek rá senkit a hosszabb ott-tartózkodásra. Az év 310 napján esik az eső, ebből 277 napon át orkánszerű szél is tombol. Kilencven nap ráadásul látványos jégesőt produkál, 96 nap hó-förgeteggel szórakoztat, s vegyük mindehhez hozzá, hogy 104 napon át mindent sűrű köd borít. Brrr! HARE ÚR HÁREME Nem esik ugyan utunkba, de bemelegítésül átsietünk a Kókusz-szigetekre, melyeket Keelingnek is neveznek, a hajóskapitány emlékére, aki 1609-ben először megpillantotta őket. Charles Darwin e szigeteket „a világ legtökéletesebb korallalakzatának” nevezte. Utazásuknak (1836) egy másik résztvevője így jellemezte a szigeteket: „A tarisznyarákok itt kókuszdiót esznek, a halak felfalják a korallállatkákat, vannak

kutyák, melyek halat tudnak fogni, kagylók, melyek embereket fognak, és emberek, akik teknőcháton lovagolnak.” Darwin és útitársa lekésett egy másik, érdekes jelenség megfigyeléséről. 1825-ben, amikor Alexander Hare úr itt megtelepedett, e szigetek még lakatlanok voltak. Hare a Kelet-indiai Társaságnak dolgozott, de ezen a munkán megsütötte a maga kis pecsenyéjét is. Hare úr különös gyűjtőszenvedélynek hódolt. Mivel az idő tájt a képeslapot még nem ismerték, vándorlásai során az egyes tájakról élő emléket: szép lányokat hozott. Azután hajót bérelt, és mindenestől elvitette magát a Kókusz-szigetekre, ahol, távol az emberektől, átengedte magát a nyugdíjas élet örömeinek. Magáénak mondhatott ugyanis nyolcvan leányzót, húsz férfi rabszolgát és egy kisebbfajta zenekart. Két évig élvezhette Hare a magányt (háremében), a rabszolgák robotoltak, a leányzók hancúroztak, a zenekar húzta a talpalávalót. Ám a szomszéd szigeten megjelent ekkor John Clunies Ross, aki kevésbé gyönyörűségesen rendezte be életét. Magával hozta feleségét, anyósát, s vele jött nyolc szabad, fiatal skót s egy csapat különféle bőrszínű tengerész, afféle gyülevész népség. Ettől a naptól kezdve Hare úr háreme ellenőrizhetetlenné vált. A skót gavallérok rajtaütésszerűén átkeltek a szomszéd szigetre, s a gyűjteményből sorra rabnőket raboltak maguknak. 1835-re Hare magára maradt a zenekarával. A férfi rabszolgák további sorsa a történetírók előtt ismeretlen. Hare annyira megcsömörlött a szomszédok portyázásától, hogy végül áthurcolkodott egy holland gyarmatra. Az utolsó nyom az India Office egy feljegyzése: „Alexander Hare Szumátrán halt meg, épp amikor új háremet akart kialakítani.” így Clunies Ross a kókuszkirályság osztatlan egyeduralkodója lett. A skót

gavallérok és vegyes nációjú tengerészek pedig, szoros együttműködésben a nyolcvan rabnővel, nekiláttak, hogy benépesítsék a szigeteket. Sok viszontagság után végül 1886-ban Viktória királynő örök időkre a Clunies Rossnemzetségre ruházta át az egész szigetcsoportot. Az egyik szigeten 1901-ben közvetítőállomást építettek az Angliát Indián keresztül Ausztráliával összekötő kábelhez. Amire aztán 1914-ben odacsábult az „Emden” nevű német hadihajó. A színen megjelent az ausztrál „Sydney”, mint ellenhajó, s a császári „Emden”-t korallzátonyra kergette. A szigetlakók egészen 1956-ig, amikor is egy ciklon végérvényesen megsemmisítette az „Emden” roncsait, késeket, serpenyőket és fazekakat készítettek fémanyagából. Ali. világháborúban ugyanez a közvetítőállomás japán támadások célpontjává vált. A szigetek 1955 óta Ausztráliához tartoznak. Fő termékük a kopra, felvásárlójuk Hollandia. Egy ideig, az Ausztrália-Dél-Afrika útvonalon itt vettek fel üzemanyagot az utasszállító repülőgépek, aztán ezt a funkciót átvette a Mauritius-sziget. A Kókusz-szigetek összeköttetésben állnak Ausztráliával, stratégiai fekvésük nyilván sok vitára ad alkalmat, hogy kinek a kezében legyen a hatalom. Bizottságok szállnak ki, s megállapítják, hogy Clunies Ross úr az ültetvényeken kizsákmányolja a munkásokat. Ross úr élesen visszavág, alkudozás kezdődik, az ausztrál kormány tervezetet készít a szigetek felvásárlására. A meccs mind ez ideig döntetlen, de a szakértők véleménye szerint a törvény értelmében a skót hajós ivadékának nem sok esélye van. A szigetek nyilván azt a célt szolgálják majd, hogy ott repülőgép-anyahajók horgonyozzanak. Az adományozási okiratnak van ugyanis egy záradéka, éspedig hogy az ajándék közcélokra visszavehető, s ez esetben a brit korona csupán a

kisajátított épületekért vagy az elpusztított termésért fizet kártérítést. Viktória királynő nagylelkű volt, de tanácsadói vigyáztak, hogy azért a bőkezűségnek legyen határa. Az apró Lord Howe-szigetnek alig 250 lakosa van; csöndre és nyugalomra vágyó turisták menedékhelye. Az az eredetisége, hogy közigazgatásilag Új-Dél-Wales állam hatáskörébe tartozik, a Sydney választókerülethez, jóllehet légvonalban 800 kilométer választja el a várostól. Kissé lejjebb fekszik a Norfolk-sziget, melyet a változatosság kedvéért egy Canberrából kiküldött magas rangú tisztviselő igazgat, postai kódszáma viszont Új-DélWaleshez kapcsolja (2899), lakosai pedig – rejtve vagy nyíltan – arról ábrándoznak, milyen jó is volna, ha brit gyarmat lehetnének! Mint a régi, szép időkben! E gyarmati vágyaknak megvan a maguk nagyon is prózai oka. Norfolkon nincs adófizetés. Ezért odahelyeztek háromezer nagy ausztrál céget – helyesebben cégtáblát –, s így ezek a nagyvállalatok kibújtak az ausztrál adókötelezettség alól. A szigetlakók pedig csinos kis hasznot húztak a telekkönyvi illetékekből. Igen ám, csakhogy néhány jól irányzott rendelet kiűzte őket ebből a paradicsomból, és most a szigetlakók – a „Bounty” lázadóinak és tahiti ágyasaiknak utódai – egyszerre megérezték, milyen lobogó vér folyik ereikben, s most azt pusmogják, hogy az angolok alatt mégiscsak jobb volt. VÍZ ÉS WHISKY A kis Nauru szigetet töröljük a listáról. A világ legnagyobb foszfátlelőhelyéből a világ legkisebb köztársasága lett. A tengeri madarak évszázadokon át guanózták a korallzátonyt, így jött létre ama kincs, melyből ma műtrágya készül a mezőgazdaság részére. A szigetet közvetlenül az I. világháború kitörése után elvették a németektől; Nagy-Britannia, Új-Zéland és Ausztrália

közösen vette kézbe. Nauru lakói gyakori vendégek Canberrában. Kéréssel és fenyegetődzéssel küzdenek jogaikért. Nauru lakosai a szó szoros értelmében abból élnek, hogy elvesztik a talajt a lábuk alól. A sziget Ausztráliától északkeletre fekszik, s valaha emberevők lakták, akik még 1852-ben is lemészárolták az „India” nevű amerikai brigg egész legénységét. Egy brit mérnök 1900-ban felfigyelt a Nauruból származó kőre, melyből sydneyi irodájának küszöbe készült. A vegyelemzés kimutatta, hogy a kő – foszfát. Azon nyomban megkezdődött a szinte pontosan az Egyenlítőnél fekvő sziget gazdag lelőhelyeinek kiaknázása. A sziget 1888 és 1914 között német gyarmat volt, s a német szavak ma is felbukkannak még a helyi tájszólásban: a hét napjainak például szász akcentussal kiejtett német nevük van. A szigetlakók főnöke Hammer de Roburt. Keresztnevét dédapjától származtatja, aki a század elején Hamburgból érkezett Nauruba. A nép polinéziai, melanéziai, mikronéziai és természetesen német emberek különös keveréke. A II. világháború alatt a japán megszállók kezétől a lakosság 60 százaléka elpusztult, ma a lakosok fele 17 év alatt van. 1947-től a sziget az ENSZ határozata alapján Ausztrália, Nagy-Britannia és ÚjZéland gyámsági területe, de gyakorlatilag az egész hatalom ausztrál kézben összpontosult. Mindhárom megbízott állam részese a „British Phosphate Commission”-nak, mely ellenőrzi a foszfátkitermelést. A brit cég a foszfátot feldolgozza műtrágyának, a szigetlakók egy tonna foszfátért 40 dollárt kapnak; ez az ár alacsonyabb a világpiacinál. Az ötezer szigetlakó olyan jólétben él, mint a világ egyetlen más népe sem. Nem fizetnek adót; a foszfátkitermelő cég tulajdonában levő kis családi házak

lakbére roppant alacsony; a víz, a villany, a mozi, a közművelődés, valamint az egészségügyi szolgáltatások ingyenesek. Minden felnőttnek van autója, ezzel kocsikázhat a sziget 16 kilométeres útjain, s jóformán mindenkinek van nagy összegű bankbetétje. Szokásaikban megmaradt a polinéziai mentalitás. Többnyire csak rövid időre kötnek házasságot, senkit sem érdekel, hogy ki a gyerek apja, a gyerekek néha maguk választanak szülőket maguknak és kijelentik, hogy az övéik akarnak lenni. Minden család szívesen befogadja őket, Polinéziában nem ismerik a boldogtalan gyerekkort. Az érem másik oldala – a szigetet mindennemű áruval ellátó cég haszna. Ebbe a mindenneműbe még az édesvíz is beletartozik, lévén hogy a japán bombázások tönkretették az egyetlen ivóvízforrást. A foszfátért jövő hajók tehát vizet és whiskyt, tranzisztoros rádiót és textilneműt, autót és salátát hoznak. Mindent monopólium alapján, és mindenért dupla árat fizettetnek. És még egy analógia Polinéziával. Mint ahogy azt a Makatea-szigeten – népszerűbb nevén: a „Csendes-óceán Poklán” (Francia-Polinézia, Tuamotu-szigetcsoport) – láttam, úgy Nauru fölött is megjelent a foszfátlelőhely kiapadásának réme. Nauru minden vagyona néhány kókuszpálma és banánfa. Ausztrália tehát át akarja telepíteni a lakosokat a Queensland állam partjaitól nem messze fekvő Curtis-szigetre, és még 20 millió dollárt is hajlandó fizetni nekik, bánatpénz gyanánt. A Curtis-sziget jóval kényelmesebb, tágasabb, mint Nauru, gazdag madárvilága van, s halászati lehetőségei is kitűnőek. Ám Hammer de Roburt, a főnök, alighanem örökölte hamburgi dédapjától a józan észt és üzleti szellemet – csupa olyan tulajdonságot, mely a Déli-tenger szigetein élt ősöktől merőben idegen. Áthajózott Curtisre, megszemlélte

a terepet, majd Canberrába repült, hogy tárgyaljon az ausztrál miniszterelnökkel. Viharos beszélgetés lehetett, mert a főnök e szavakkal vonult ki a tanácsteremből: „Az egész világ meg fogja tudni, hogy bánnak maguk velünk!” A naurui szigetlakók örök időkre függetlenséget kívánnak Curtisnek, Ausztrália azonban hallani sem akar róla, hogy lemondjon a sziget ellenőrzéséről. A szigetlakók nem minden ráció nélkül rukkolnak ki erre a következő érvvel: nem fűlik a foguk ahhoz, hogy olyan országban éljenek, ahol sötét bőrszínüktől még mindig fintorognak. Kívánságuk az lenne, hogy Ausztrália szállítson Nauruba termőföldet, tömje be vele a lelőhelyeknél vájt krátereket, s ha majd az egész szigetet termőtalaj borítja, ültetvényeket alakítanak ki, trópusi növényeket telepítenek oda, s a termést majd eladják. 1968. január 31-én Nauru elnyerte a függetlenséget. A legújabb szerzemény (1969 szeptembere) a Koralltengeri-szigetek Terület. Kis pontok ezek a nagy óceánban, holmi homokzátonyok, melyeken csak madarak és tengeri tehenek tanyáznak, s nagy néha egy-egy olaj után szimatoló tudós. Figyelmet érdemel a Willis-sziget, mely dagály idején csak hétméternyire áll ki a tengerből. 1921ben meteorológiai állomást létesítettek rajta. A nagy kontinenstől nyugatra, kb. 200 kilométernyire a Timor szigettől délre, fekszenek az Ashmore- és Cartierszigetek: két kicsiny sziget, ám az olajkutatók annál vérmesebb reményeket fűznek hozzájuk. A KARÁCSONY-SZIGET Még röpke 2000 kilométer – s már ott is vagyunk a Karácsony-szigeten. Vigyázat! Ne tévesszük össze névrokonával, mely a Csendes-óceánban fekszik, és a britek katonai lőtérnek használták hidrogénbomba-robbantási kísérleteikhez. Hajdanában ez

a mi szigetünk is brit tulajdonban volt, de 1958-ban átszármazott Ausztráliára. Gazdag foszfátlelőhelyeiben igen nagy örömüket lelték – az ausztrál mezőgazdaság mellett – a parlamenti képviselők. Hogy miért? Mert a föderális képviselők egyszer egy évben ingyen utazhatnak az ausztrál fennhatóság alatt álló külbirtokokra. Természetesen helyszíni szemle és személyes ellenőrzés céljából. Nos, valaki ekkor fölfedezte, hogy a Karácsonyszigetre a legkényelmesebb csatlakozás – Singapore-on át vezet! A képviselők érdeklődése egy csapásra föllobbant a foszfát s kiváltképp a karácsony-szigeti foszfátkitermelés iránt. Nem riasztották vissza őket az utazás fáradalmai, átrepültek Singapore-ba, s a helybeli kocsmákban várták ki, míg hajó indult a kis szigetre. Nem unták meg a várakozást, bár olykor több hétig is eltartott. De még így is akadtak, akik lekésték a hajót és elrepültek – Európába. Robert Menzies miniszterelnök haragosan összevonta busa szemöldökét és megszüntette ezt a turizmust. Képviselő úr a Karácsony-szigetre óhajt utazni? Csak tessék, de 3000 kilométert kell hajóznia, mert csak az ausztrál Fremantlekikötőből indulhat. Egyszeriben megcsappant a foszfát iránti érdeklődés, és többé nem is sikerült feltámasztani. Ma a több mint háromezer szigetlakó – zömmel kínaiak és malájok – évi több mint egymillió tonna foszfátot juttat Ausztráliának, s teszik mindezt képviselői ellenőrzés nélkül. No és szép bélyegeket is nyomtatnak, melyek fogynak, mint a cukor. A szigetlakók élete nyugodt mederben folydogál. Van három iskolájuk, műszaki szaktanfolyamuk, kórházuk, 15 rendőrük és egy bíróságuk. Ez főleg a közlekedési kihágások ügyeit tárgyalja, hiszen a szigeten – írd és mondd – négy út is van. A BOLONDOS HATÁR A Torres-

szoros szigetei Queensland államhoz tartoznak, ám az utolsó szó még nem hangzott el. Az új államtól, Pápua ÚjGuineától a tengeren kijelölt határ választja el őket. De milyen határ az! Rebesgetik, hogy ha az ügy a hágai Nemzetközi Bíróság elé kerülne, Ausztrália bizony bajba jutna. Furcsa módon húzták meg ezt a „bolondos határt”. Szinte véges-végig Új-Guinea partsávján húzódik, és csak ritkán távolodik el egy-egy kilométernyire. Vannak helyek, ahol a világ e második legnagyobb szigetétől csupán 270 méternyire van. E problematikus ügy még abból az időből datálódik, amikor a gyarmatbirtokok határait mindig az érdekeltek megkérdezése nélkül, és mindig a távoli Európában jelölték ki. Jelen esetben meg kell jegyeznünk, hogy London már kilencven éve csodálkozott ezen a határon, egyre-másra mentek Queenslandbe a magyarázatot sürgető levelek. Válasz nem érkezett, Queensland pedig 1897-ben, minden tanács ellenére, érvényesítette a jelenlegi határt, s ez valahogy rajta ragadt a megállapodásokon. Pápua Új-Guinea erősködik, hogy a Torres-szorost el kellene felezni, a határt délebbre tolni, vagyis némely szigetkéket elvenni Queenslandtől és Pápua Új-Guineához csatolni. A kis szigetek kiléptek a nagypolitika fórumára. Lakosaikat csupán gyenge törzsi kötelék fűzi a pápuákhoz. Az 197l-es összeírás azt tükrözte, hogy nem egészen 10 000 ember vallja magát Torres-szorosi szigetlakónak, de magukon a szigeteken ebből csak 4000 lakik, 3000 beköltözött az ausztráliai városokba, a többi szétszóródott a kontinensen. A jól megtermett, szép szál szigetieket vonzzák a nyugat-ausztráliai bányák vagy a gueenslandi út- és vasútépítő munkák magas kereseti lehetőségei, így sok magányos nő marad a szigeteken,

csökken a természetes szaporulat, elnéptelenednek a tájak. A fiatalok, miután elvégezték Ausztráliában a középiskolát, nem térnek vissza szülőföldjükre, ahol semmi módjuk sincs tudásukat kamatoztatni. Megindul az „in minus” szelekció, s a pálmák alatt szunnyadó szigetek egyre mélyebb álomba merülnek. GYŰLÉS A FÜGEFA ALATT Mindez korántsem jelenti azt, hogy Ausztrália nem törődik a szigetlakókkal. Nincs rossz soruk. Megkapnak minden társadalmi juttatást, beleértve a munkanélküli segélyt is. Mert munkát kapni nehéz. Ipari hűtőberendezések hiánya miatt a kifogott, pompás halak csak azonnali fogyasztásra valók, nincs feldolgozó üzem, s arra sincs mód, hogy valahol másutt eladják. A Murray-szigetnek – amit az ottaniak saját nyelvükön Mernek hívnak, s ami egy kialudt vulkán – kétszáz lakosára öt rendőr jut. A vörös föld – láva és madárürülék keveréke – rendkívül termékeny, de kevés férfi marad itt, aki megművelhetné. A Yorke-szigeten 56 gyerekre öt helyi tanító jut; az iskolaigazgató ausztrál. A kis szigeteket légijárat köti össze a Thursday(Csütörtök)-szigettel, a repülőgépek füves terepen landolnak. A pálinkakimérés tilos, de hogy lehet ezt ellenőrizni? Hiszen emberemlékezet óta bárki eljuthat a szigetekre, akinek van csónakja és nem fél a tengertől. A szigetlakóknak öblös a torkuk, a fehér ember alaposan rászoktatta őket az itókára; szívesen megadnak 1 dollárt is egy üveg csapnivaló sörért vagy 3 dollárt egy üveg gyanús minőségű borért. Saját tájnyelvük van, az ún. miriam. Nem szeretik, ha a fiatalok, miután az iskolában megtanulták a kifogástalan angolt, otthon is így akarnak beszélni. Születtek már bizonyos tervek a halászatra és a tengericsigakonzerválásra vonatkozólag, ez minden szigetlakónak

munkát biztosítana, de ehhez nagy beruházásokra fenne szükség. Egyelőre a szigetiek legnagyobb öröme, hogy szabályos időközökben befutnak a hajók, hozzák az ellátmányt. Ha a szigetiek elunják a halat vagy a teknősbékahúst, ezekben az úszó boltokban olcsón vehetnek maguknak cukrot, lisztet, konzervhúst vagy egyéb készételt. A hajdani emberevők ivadékainak göndör hajuk van. Pápua rokonaik nem juthatnak hozzá a fehér ember eme áruihoz, a szigetlakók tehát csónakon viszik át nekik a lisztet, amit 4 dollárért vásároltak a hajón… E lisztért cserébe két, kígyóbőrrel bevont, pápua fadobot kapnak. Ha a környékre turistahajó érkezik, a Saibai-sziget „népi együttese” 800 dollárt kér egy tánc- és énekbemutatóért. A koncert után a szigetiek rendszerint hagyják, hogy a fehér jövevények kikönyörögjék tőlük a szóban forgó dobokat, s eladják mellé a fűszoknyákat is, jóformán önköltségi áron, potom 1200 dollárért. „Nekednek esze jól helyén vanni.” Mikor Saibaira érkezett Queensland állam miniszterelnöke, a dán származású Bjelke-Petersen, a harcosok íjas-nyilas tánccal köszöntötték, majd a dallamos nevű törzsfőnök, Wagia Waia beszédet vágott ki: „Mi nem hátrálunk meg, együtt akarunk haladni Queenslanddel!” A Yorke-szigeten a miniszterelnök leült a gyűléstéri nagy fügefa alá. Lui törzsfőnök, szandálban és égszínkék lavalavában, kijelentette: „Mi lojálisak vagyunk hozzád és a királynőhöz. A pénznek itt nincs szerepe, őseink queenslandi állampolgárok voltak, maradjon ez a sziget gyermekeinké és gyermekeink gyermekeié.” Bjelke-Petersen úr sorra látogatja a szigeteket. A dobszó törzsi gyűlésre hívja össze az embereket, és a miniszterelnök úr hangosan felteszi a kérdést: „No és mi

újság? Van-e valaki, aki Pápua Új-Guineához akar tartozni? Nincs jelentkező?” Figyelembe kell vennünk itt az ausztrál politika finomságait. Az, hogy a hatalom Canberrában épp ennek vagy annak a pártnak a kezében összpontosul, korántsem jelenti, hogy az egyes államok kormányai is e párt hívei. Például épp 1975 őszén kialakult egy olyan helyzet, amikor a föderális kormány miniszterelnöke, Whitlam úr „környezetére veszélyes elemnek” minősítette Queensland állam miniszterelnökét, amire persze Bjelke-Petersen úr sem maradt adós a válasszal. A föderális kormány a lehető legjobb kapcsolatot szeretné fenntartani Pápua Új-Guineával, ezzel szemben az államok kormányai más szempontokat is kénytelenek figyelembe venni. A geológusok azt mondják, hogy a Torres-szoros kék vize alatt hatalmas mennyiségű sűrű, fekete massza rejlik; népszerűbb néven kőolaj. Más szóval, ha a határ Queenslandhez közelebb kerülne, könnyen megeshet, hogy ezek az értékes lelőhelyek Pápua ÚjGuinea tulajdonába jutnának. Bjelke-Petersen úr nem vallja be ezeket a hátsó gondolatokat, és a stratégiai szempontokat igyekszik előtérbe helyezni: „Ausztráliából ez az egyetlen útvonal észak felé, amely összekapcsolja az Indiai- és a Csendes-óceánt. A határváltoztatás azt jelentené, hogy 100 kilométerrel hátrább kellene vonulnunk. De ki biztosit bennünket afelől, hogy Pápua Új-Guinea mindig baráti hajlandósággal viseltetik majd irántunk?” Az anglikán egyház a „bolondos határ” mindkét felén a törzsfőnökök legkonzervatívabb törekvéseire épít. A Bennszülöttek, valamint a Torres-szorosi Szigetlakók Föderális Művelődésügyi Tanácsa megállapítja: az emberek

állandó elszivárgása a szigetekről arra utal, hogy a szülőföldjükön nincs megélhetési lehetőségük. Tehát innét, ezekről a tájakról repültek Sydneybe azok a szigetlakók, akik épp most fejezik be az olasz építész vendégeinek szórakoztatását. Pálinka Sydneyben minden nehézség nélkül, bárhol kapható, élő tanúbizonyság rá a muzsikusok és táncosok ködbe borult szeme. Már mindenki csak „magának és a múzsáknak” énekel, a kakofónia kibírhatatlanná válik. A szigetieken közönséges pamuttrikó van, a lányokon tarkabarka műszálas szoknya. Ugyan kinek lenne ma kedve fűből fonni a szoknyát? A sült disznó maradványai mélán hevernek a fövenyen. A hölgyek és urak, akik gondos diétával vigyáznak a vonalaikra, nem óhajtják hasukba tömni a zsíros sertéshúst, ráadásul puszta kézzel tépkedve. A szigetlakók nem azzal a mérhetetlen undorral nézik a vendégsereget, mint amivel a mi kocsmáink zenészei méregetik az üldögélőket. Sőt mondhatnám, miközben az előkelő meghívottak kíváncsian szemrevételezik az importált jövevényeket, azok – a kannibálutódok – majd befalják a tekintetükkel Sydney krémjét. Lassan leszáll az alkony, a strand elnéptelenedik. A tenger felől fúvó szél ide-oda dobálja a már felesleges meghívókat. A ház ura és bűbájos hitvese megköszöni a távozó vendégeknek a kedves megjelenést.

A Kígyó-öbölbeli gyilkos A szédítő pályafutások, gyorsan növekvő és még annál is sebesebben olvadó vagyonok színtere hol a déli part valamelyik nagyvárosa volt, hol Észak- vagy KözépAusztrália egy egészen kicsiny kis települése. Közép-Ausztráliának megvan a maga varázsa, de azért nem árt vele óvatosnak lenni. Kiderülhet ugyanis, hogy amit madárfészeknek vélünk, nem más, mint bogártanya, s e bogarak apró szőrszálacskái ronda sömört idézhetnek elő az emberen, sőt meg is vakíthatják. Még nagyobb veszedelmet jelent ez a bogárnép itt a szarvasmarha számára. Ezek a csöppségek képesek megölni egy ökröt. Miután lerágták valamely fa levélzetét, átköltöznek a másikra, ám ott hagynak maguk után egy barnássárga, roppant veszélyes kis zacskót. Gyilkos ajándék… A fehér hangyák (termeszek) messziről várromra hasonlító, magas bolyt építenek. Akadnak bolyok, melyek háromszorta magasabbak, mint egy ember. A fehér hangyák mindig jó étvágynak örvendenek. Egy faház három hétre lakatja jól őket, egy zongora öt napra elég. Kizabálják a papírt a könyvekből, csak a kötést hagyják meg; így azok előtt, akik a könyveket nem olvasási célból, csak dísznek vásárolják, könyvespolctölteléknek, a termeszek mesterkedése sokszor hosszú ideig nem lepleződik le. Egy olyan fokon motorizált országban, amilyen Ausztrália, a termeszek még az autóakkumulátorokat is kikezdik. Alice Springsben a termeszeket már megszokták, sőt mondhatnám, bizonyos értelemben megkedvelték. Jelentéktelen, de hasznos rovar. Felpakolják teherautóra az egész bolyt, és beviszik a városba, ott darabokra törik, elkeverik vízzel, aztán

gondosan lehengerelik, s már kész is a pompás teniszpálya. Csak az a gyanúm, hogy – ellentétben az ausztrálokkal – a fehér hangyák aligha rajonganak a teniszért. A LEPKÉK NEM CSÍPNEK Féregáradat tekintetében alighanem a messzi északon fekvő Darwin viszi el a pálmát. Azt mondják, itt csak a lepkék nem csípnek. Először elég különös körülmények között kerültem ebbe a városba. Az Európából érkező utas Ausztrália természetes kapujának tekinti Darwint. Ott pihennek ugyanis a lökhajtásosok, mielőtt megtennék az utolsó nagy ugrást, át az egész ausztrál kontinens fölött a déli táj népes városai felé. Én azonban első ízben az Egyesült Államok felől érkeztem, s így átszelve keletről nyugatnak a Csendes-óceánt és átugrálva a Déli-tengerek szigeteit, egyenesen Sydneybe csöppentem. Július volt, az ausztrál tél kellős közepe. Mikor kirándultunk a Havas-hegységbe, autóbuszunk nem messze a Kosciusko-hegytől elakadt egy hótorlaszban, és csak üggyel-bajjal lehetett kivontatni. Pár nap múlva egy Európába visszainduló lökhajtásos gép vitt át Darwinba. A személyzet vastag, sötétkék egyenruhát viselt, és Sydneyben még egyiküknek sem volt így melege. Ám nem sokkal a start után sorra bevonultak a gép orrában levő pihenőfülkébe, s ott villámgyors átalakuláson mentek keresztül. A kilépő egyed már vakító fehérben volt, akár egy mosószerreklám. A stewardessek lábán nem volt harisnya, a pilóták szőrös térdüket mutogatták a fehér zokni és fehér sortnadrág között. Darwin szemsértő, fehér fényorgiájával elkápráztatott bennünket. A motorok elhallgattak, a léghűtés működése leállt. Amikor kitárták az ajtót, berobbant kintről a forró, nedves léghullám. A váróterembe átvezető út mintha tüzes

serpenyőn vitt volna át. A repülőtéri épületben azok, akik ezen a járaton bennfentesek voltak, gyakori vendégek, nyomban a zuhanyozóba siettek, csak még előbb fölkaptak egy korsót az utasok számára előkészített hűsítő italok közül. Ott pancsoltak, locsolkodtak a tus alatt, legnagyobb irigységére a többieknek, akik vagy nem kapcsoltak ilyen gyorsan, vagy nem is akarták igénybe venni az üdítő vízáradatot arra a kurta háromnegyed órára, amíg a gépünk áll. Legközelebb, amikor Darwinba érkeztem, ezúttal hosszabb időre, épp késő éjjel volt. Az ügyeletes hotelportás félrerakta a sörösüveget, hogy előhalássza a szobafoglalásomat. Oly aggodalmas ábrázata volt közben, mint egy mókusnak lehet, ha tél közepén egyszer csak fölébred és az atyaúristennek se jut az eszébe, hogy melyik faodúba rejtette a mogyorókészletét. Kiderült, hogy a modern szállóban telt ház van, egyik földszintes melléképületben kaphatok csak szobát. A portás háromszor is garantálta, hogy a moszkitóhálók tökéletesen zárnak. Kicsit gyanús volt nekem ez a nagy bizonykodás. Az ablakon üveg persze sohasem volt, a közeli hotelkocsmából beözönlött a zene meg a részegek önfeledt fecsegése. A moszkitóhálók természetesen egyáltalán nem zártak jól: már első pillantásra akkora lyukakat láttam, amiken nemhogy egy szúnyog, de négy szöcske is beugorhatott volna, kézen fogva. Nem vagyok ugyan trópusszakértő, de azért némiképp törzsvendégnek számítok ezen a tájon. Éppen ezért egyáltalán nem lepett meg a dolog, sőt azzal henceghetek, hogy volt nálam egy doboz biztosítótű, s így a muszlin öklömnyi hézagait szépen össze tudtam tűzgélni. Aztán kivettem kofferemből a féregirtó sprayt, megnyomtam a gombot, s hamarosan gázködbe borult az

egész szoba. Költőien hozzátehetném, hogy a villanyventillátor hatalmas acélküllői zúgva szelték nyoszolyám felett a bogárhalál függönyét… Szép, mi? Önelégülten lezuhanyoztam, majd a garantált preparátum használati utasításához híven még pár percig vártam a permetezés eredményére. Ám a szúnyogkaszás nem volt sehol. Mi több, az a benyomásom támadt, hogy a moszkitók élvezettel szippantották be a fehér felhőt, és repetát kértek. Mit tehettem volna? Átsurrantam a szobán, még mielőtt a szúnyogok észbe kaphattak volna, zsupsz, be az ágyba, a moszkitóháló alá, hogy aztán végigdurmoljam első darwini éjszakámat, mint a tej. Sajnos, a csel nem sikerült. Néhány zümmögő velem együtt osont a háló alá, s alighogy leoltottam a villanyt, csípéseiktől égni kezdett a bőröm. Vaktában kotorászni kezdtem a villany után, és saját csapdámba estem: fájdalmasan megszúrt egy biztosítótű! Lenyeltem az előírt adag malária elleni tablettát, s az egész álmatlan éjszakán át feljegyzéseimet nézegettem, tanulmányoztam e furcsaságokkal és kontrasztokkal teli város közelmúltjának történetét. SZELLŐS PIZSAMÁK Az első európai hajó, mely befutott a helyi kikötőbe, a Királynő Őfelsége „Beagle” nevű tengerjárója volt, 1839-ben, fedélzetén egy fiatal tudóssal. Az ő nevét viseli ma a város. Darwin századunk első éveiig álmos kis település volt. Csak száz évvel ezelőtt született meg benne az első fehér ember. Hogy a város egyik költői fenoménját idézzem, 1911-ből, Darwinban „szellősek a pizsamák és jól jegelt a sör”. Egy évvel később jutott kormányra Gilruth doktor, aki a nép közt kivételes népszerűtlenségnek örvendett. Ez az adminisztrátor az „Administrator” csúfnevet kapta

(szójáték: the traitor – áruló), s amikor mindennek tetejébe még a sör árát is fölemelte, az újdonsült Ausztrál Munkásszövetség azzal kezdett fenyegetődzni, hogy doktor Gilruthot szurokba mártja és meghempergeti tollban. Válaszul Gilruth a legnagyobb karácsonyi hőség idején betiltotta 700 sörösláda kirakodását egy hajóról. Zendülés tört ki, melynek során a tömeg behatolt a tisztségviselő rezidenciájába és jól ellátta a baját, de még előbb a védelmére beosztott rendőröket is helybenhagyták. S ha még továbbra is ragaszkodik ahhoz – mondták Gilruthnak hogy Darwinban maradjon, hát vízbe fojtják a kikötőben. Az ausztrálok általában szavatartó emberek, így a hatóság képviselője jobbnak látta, ha mihamarabb kereket old. A lakosok az egyik, roppant kacskaringós kis utcát elnevezték Gilruth-nyaknak, és a mai napig így hívják. A lázadás vezérei a sikeren felbuzdulva arra biztatták a lakosságot, hogy tagadják meg az adófizetést, mire a kormány küldte katonák a főkolomposokat börtönbe vetették. A helyi zenekar minden este megjelent celláik ablaka alatt, hogy szerenáddal kedveskedjen nekik, a nép pedig jól becsomagolt sörös- és rumosüvegeket dobált át a falon, hogy a foglyok valahogy el ne unják magukat. Mellesleg ezekben a nem is oly nagyon távoli időkben még a bebörtönzöttek napközben kijárhattak a városba, elintézni ügyes-bajos dolgaikat, csak becsületszavukat kellett adni, hogy este nyolcra visszajönnek. Egyszer egy csoport későn jövőt nem eresztettek be este a börtönbe. A kicsukott rabok végigmeneteltek a városon, harsányan szidva az állami közigazgatást, mely arra kényszeríti őket, hogy cellájuktól távol töltsék az éjszakát – ó, micsoda méltánytalanság, micsoda önkény! A „FEHÉR HÖLGY” A háború előtti Darwin jobban illett

Ázsiához, mint Ausztráliához. Komor csapszékekben maláj gyöngyhalászok tűznek össze japánokkal és Fülöpszigetiekkel a zsákmány árán. Kikötői sikátorokban bivalyés krokodilvadászok baktatnak, a leölt állatok bűzlő bőrét cipelve. A kínai negyedben konyhai ínyencfalatok illata csapja meg az arra járó orrát, néha ópium kipárolgása érződik. Suttogva folyik az illegális cserekereskedelem, kézről kézre jár a kábítószer és a csempészett selyem. 1942-ben száz japán bombázó lezárta a város életének ezt a szakaszát. A régi Darwin emlékké vált. A civil lakosságot kitelepítették, a város néhány évig csak katonai támaszpont volt. Ennek maradványai a Park, Pee Wee Camp és Winnellie külvárosokban máig látható, ideiglenesnek épült barakkok, a nyomor és bűnözés fészkei, melyek felszámolása mindeddig csak ígéret maradt. Éjről éjre részeg botrányok robbannak itt ki, isszák a sört, a rumot meg a „Fehér Hölgyet”, ami nem más, mint metilalkohol, kis tejporral vegyítve. Ebben a városban, ahol sokkal több a férfi, mint a nő, bármelyik magánytól megcsömörlött úriember egy üveg rumért egész éjszakára kaphat magának színes bőrű nőt. Már persze, ha nem fél a nemi betegségek bő választékától, s megfeledkezik arról, hogy az éjjeli etyepetyében gyakran részt vesznek a közeli East Arm lepratelep kiszökött betegei is. Időről időre megtárgyalják e tájék gazdasági kiépítésének, kifejlesztésének nagy terveit. A konferencián, amit a bájos Wagga Wagga nevű helységben tartottak, bejelentették, hogy 1973-ra a terület népessége eléri az egymilliót. Az oenpelli farmon, mely misszionáriusok tulajdona, új módszereket vezettek be. A misszió dolgozói az általuk megtérített s egyúttal foglalkoztatott bennszülöttek.

Hagyományos dárdáikkal vadásznak bivalyra, csak annyi a különbség, hogy a dárda hegyére erős altatószert, mondjuk talán: bivalyvalerianát tartalmazó fecskendőfélét rögzítenek. E vegyszer hatására az elfogott vadbivaly kezes báránykává szelídül, s minden handabanda nélkül hagyja magát elfuvarozni teherautón saját kivégzésére, a darwini vágóhídra. MILLIOMOS MICK Manapság talán a legjövedelmezőbb üzlet a telekspekuláció. Igaz, hogy a kormány épp ennek megelőzésére nem ad el földet, csupán örökbérletbe ad, ám e nemes szándék eléggé kétes eredményt hozott. Évekkel ezelőtt egy Michael Theodosos Paspalis nevű görög mindenét feltette Darwin fejlesztésére, kiépítésére – és nyert. Jelenleg barátságos rövidítéssel csak Milliomos Micknek nevezik, s nem minden bámulat nélkül emlegetik a szerény kezdetet. Alig 15 éves volt, amikor a vadászok megbízásából bivalybőröket szállított a cserzőműhelybe, darabonként 6 pennyért. Aztán különféle söntésekben dolgozott, ahol állandóan bősz ökölharcot vívott a randalírozó részegekkel. Később áttért az ingatlankereskedelemre, és most – minimum „egymillió fontos embernek” tartják. Két Rolls-Royce-a van és nemesi címe. Jól megszedte magát a mozikon is. A környékbeli törzsek fekete bennszülöttei kiváltképp mohók a fehér embernek a 20th Century Fox vagy a Paramount által szállított bölcsességére. Görög barátunk a mozikon és telkeken gazdagodott meg, egy örmény pedig a krokodilokon. Neve Arakiel, és vadászoktól felvásárolt bőröket szállít a cserzőműhelyeknek. Arakiel úr üzletember, akit felháborít a kis krokodilok irtása, majd kitömött formában dísztárgyként való árusítása. E sajátságos állatbarátnak

ugyanis az a véleménye, hogy türelmesen ki kell várni, míg a krokodil – és vele a bőre – eléri a megfelelő nagyságot. Ekkor már semmi akadálya, hogy az értékes bőrt lenyúzzák róla, besózzák, aztán már mehet a cserzőműhelybe. Arakiel úr éppígy gyík- és pitonbőrrel is kereskedik. De jobbára csak azért, hogy a világpiacon megelőzze Párizs vagy Róma divatdiktátorait, mert különben a gyíkocskák jobbára ma is maguk hordanák a bőrüket. A pitonok nemkülönben; sőt nekik még a szabályos ruhaváltás luxusára is telik. A FURCSASÁGOK VÁROSA Darwinban a sörfogyasztás az ausztrál átlag kétszerese, és állítólag egyáltalán a legmagasabb az egész világon. A két teljes gőzzel dolgozó sörgyár nem képes oltani a 12 000 városlakó szomját, kénytelenek távolról sörkonzervet is hozatni. Ausztrál területen ez a város vezet, ami a közúti balesetek, elmebetegek és törvénytelen gyerekek számát illeti. A részletre vásárolt áruk árának törlesztése sehol sem szenved ennyi késedelmet. A városban kb. húsz illegális játékbarlang működik, a lóversenyklubban pedig az ország bármelyik ügetőjén futó bármelyik lovat meg lehet tenni. A furcsaságok városa ez. A japánok elsüllyesztették a kikötőben horgonyzó hajókat, aztán egy japán cég emelte ki ugyanazokat a roncsokat, hogy fémhulladékként felhasználja. Előttük Carl Atkinson búvárkodott szorgosan a tenger fenekén nyugvó hajóban, míg csak felszínre nem hozott belőle mindent, ami érték. Atkinson egyébként arról is híres lett, hogy amikor egyszer a felesége azzal nyaggatta, hogy nem tud mivel megteríteni az estére hívott vendégeknek, elment hazulról, alábukott, és felhozott egy 24 személyes porcelán szervizt! 1961-ben egy kis kenguru beszökkent a darwini Legfelsőbb Bíróság tárgyalótermébe.

A fehér parókás bíró valódi angolszász hidegvérrel, hangosan megkérdezte, hogy ez egy újabb tanú? Miután választ nem kapott, utasította a teremőröket, hogy távolítsák el a kengurut, ám az, még mielőtt erre sor kerülhetett volna, önként távozott. Ez a város az „egykoriak” tanyája. Vannak itt egykori birkózók, egykori ökölvívók, feltűnnek a stadion egykori bajnokai, akik a bárban végeérhetetlen elbeszélésekben ecsetelik egykori sikereiket, s közben lopva behúzzák a pocakjukat, nehogy kompromittálják magukat. Találkozhat itt az ember olyan alakokkal, mint Alf D'Ambrosio csapszéktulajdonos, aki a bíróságon eskü alatt vallotta, hogy noha mindennap megissza a maga nyolcvan kis korsó sörét, soha életében nem volt még részeg. Egy vendég eldöngetéséért kellett felelnie, és kitartott amellett, hogy amaz kezdte. Épp ottlétemkor mesélték Darwinban annak a Trenchini nevű olasznak a kalandját, aki harminchárom éves létére tökéletesen absztinens volt. Egy queenslandi cukornádültetvény munkásaként dolgozott. Egy alkalommal makacs nátha gyötörte, és társai azt ajánlották, igyon egyet, az majd jót tesz. Trenchini fél óra alatt a következő „gyógyszereket” öntötte magába: egy liter rum, egy liter borókapálinka és fél liter konyak. Elutazásomkor az orvosok még küzdöttek az életéért. Egyébként a náthából tökéletesen kigyógyult, a darwini kocsmatöltelékek pedig a mértékletesség átkos következményeinek ékesszóló bizonyítékául hozták fel a haldokló ember esetét. Darwin lakosságának 70 százaléka tisztviselő. Ez is rekord a maga nemében. Speciális körülmények között dolgozhatnak, és kétévenként egyszer hosszabb szabadság jár nekik, fizetett hazautazással szülővárosukba. A

hivatalnok gyorsan szaporodó fajta. A tempó csaknem olyan gyors, mint a közmondásos ausztrálházinyúlnál. Egyébként e két kategória fejlődése egyenlőtlennek mondható, hisz a hivatalnok néha-néha eszik nyulat, de azt még sohasem hallottam – még Darwinban, a furcsaságok városában sem hogy a nyúl hivatalnokot evett volna. ÖNGYILKOS-ÉVSZAK Darwinban csupán két évszak van. Egy száraz és egy nedves. Az elsőben az éjszakák inkább hűvösek, jobbára enyhe szél is fúj. A nedves hirtelen, meglepetésszerűen áll be. A tengerben ilyenkor bukkannak fel a „tengeri darazsak”, egy mérges átokfajzat, melynek csípése halálos. Éppen ezért ilyenkor teljes fürdőzési tilalom lép életbe. Szúnyograjok özönlik el a várost. Mindenki vakaródzik, még a városi tanácstagok is, miközben azt tárgyalják, mennyibe kerülne helikoptereket bérelni és rovarirtó szerrel bepermetezni a mocsarakat. Próbálkoznak kis katapultából kilőtt golyókkal is. Természetesen nem egyes szúnyogokat akarnak eltalálni, az kicsit nehezen menne. Vegyi preparátummal töltött golyókról van szó, melyekkel egyenletesen beborítják a környékbeli ingoványok felszínét, az oldódó vegyszer vékony hártyát húz rá, mely nem ereszti át a levegőt, s így, ha sehol sincs hézag, a szúnyoglárvák megfulladnak. A golyógyárosok legalábbis így reklámozzák terméküket. Októberben kezdődik az öngyilkos-évszak. Az emberek minden évben épp ekkor válnak meg életüktől pisztoly, kötél vagy dinamit segítségével. Az egyik öngyilkosjelölt felkapaszkodott a víztoronyra, a közeli „Darwin” hotel csapszékéből kitóduló részegek legnagyobb gyönyörűségére. Hamisítatlan érdeklődéssel figyelték a jelenetet, s vaskos fogadásokat kötöttek, hogy vajon

megöli-e magát vagy életben marad. Félórai mászás után az ember a toronyról a mélybe vetette magát és szörnyethalt. A kapatos banda visszatért a csapszékbe, a fogadásokat kiegyenlítették, átkozva vagy áldva a boldogtalan emlékét. December elején általában leapad az öngyilkossági hullám. Aztán már csak ki kell várni a januárt, és az ÓEurópából átszármazott darwini lakosok ilyenkor felsóhajtanak: na végre, a legrosszabbon túl vagyunk. A szúnyogokkal hadakozva késő éjjelig kinn ücsörgök a magas kikötőparton, s nézem a hajók kirakodását. Darwin januári hevében Európa januári fagyára gondolok, melynek kellemesen „vérfagyasztó” részleteiről épp ma számolt be esti krónikájában a darwini rádió. Mint mondottam, ausztráliai utazásaim alkalmával többször is megfordultam Darwinban, s elmondhatom, hogy a város szinte a szemem láttára, szemfényvesztő tempóban változtatta meg arculatát. Csak Mount Isa, a nagy bányászközpont fejlődött nála gyorsabban. Darwinnak 1947-ben még alig 2500 lakosa volt. Amikor először ott jártam, 1961-ben, már 15 000-re nőtt ez a szám, 1974 decemberében pedig 48 000 fölé emelkedett. Csupán 1969-ben nyílt meg itt az első könyvesbolt, de ma a város mégis azt akarja, hogy vegyük komolyan. Vannak itt szabadtéri mozik autókban ülő nézőknek, modern szállodák, áruházak. Mindennek ellenére ez az egész XX. századi realizmus egy Jack London- vagy Somerset Maugham-regény hátterére rakódik fel. A Délitengerek új elbeszélése Darwinban, hogy úgy mondjam, „menet közben” íródott. A város neve egykor Palmerston volt, és 1869-ben alapították, 30 évvel azután, hogy egy brit hadihajó itt kikötött. Később itt ért partot a víz alatti kábel, mely

hivatva volt összekapcsolni Ausztráliát a birodalom fővárosával, Londonnal. Itt bukott ki a víz alól és csatlakozott a sivatagot átszelő távíróvonalhoz. Ez a vonal, mely nemcsak lakatlan, hanem a fehér ember civilizációjától távol eső, még fel sem derített térségeken is áthalad, rekordidő alatt készült el. A fekete bennszülöttek bámulva füleltek az Éneklő Drótra – mert így nevezték a távíróvezetékeket, melyeket a sivatag homokjába vert 37 000 póznára feszítettek ki. Elbeszélésünk fontos eleme Darwinnak ez a magányossága. Ha egy pillantást vetnek a térképre, tüstént meglátják, hogy az ország szívébe vezető út mentén (részben vasút, részben autóút), Alice Springsig véges-végig csak apró, többnyire csak tíz-egynéhány házból és egy rendőrőrsből álló települések vannak. A légi út Sydneybe a sivatag fölött visz át, de falvak és városkák már csak közvetlenül Ausztrália legnagyobb metropolisának küszöbénél kezdődnek. Ott, ahol a lökhajtásos gép az egész éjjeli repülés után jóformán már leszálláshoz készülődik. A fehér ember Darwinja tehát több mint száz évre tekinthet vissza, ám ezek viharos és drámai eseményekkel terhes évek voltak. CIKLONOK UTCÁJA Európa, 1974. Az emberek most ülnek a karácsonyi vacsorához – Darwinban már az ünnep első napja virrad. Kelet-Európa és Ausztrália közt 11 óra az időeltérés. Darwinban a megfigyelőállomás már napok óta számol egy trópusi ciklon érkezésének lehetőségével. Neve – női név – „Tracy”. S mint a nők, úgy a ciklonok cselekedetei is kiszámíthatatlanok. A következőt Vilmának fogják hívni. Ötévenként teszik közzé a meteorológiai használatra szánt névlistát. De csak a legutóbbi időkben került arra sor – nyilván a nőszövetségek nyomására hogy

a férfiaknak is meglegyenek a „maguk” ciklonjai, ettől fogva tehát a listán férfinevek is szerepelnek. Van olyan tájfun, mely kitombolja magát az óceán vagy a sivatag fölött, és nem okoz kárt senkinek, de vannak másfélék is. A „Tracy” az Arafura-tenger fölött született, a Melvilleszigeti Kígyó-öbölnél. Műholdról már közvetlenül születése után lefényképezték, és attól kezdve nem tévesztették szem elől. A darwini televíziós állomás (mely 1971-ben létesült) és a helyi rádióadó felhívta a lakosság figyelmét a veszélyre. A tájfun lassan közeledett a városhoz, a szirénák negyedóránként egy percig búgtak: ez volt a megbeszélt jelzés. Darwinban már az ünnep hangulata uralkodott. Az emberek hideg sört ittak a kocsmákban, mulatságos nótákat faragtak a ciklonokról, hiszen éppígy intették őket a „Selma” közeledésekor is, aztán elkerülte a várost, még csak nem is érintette. Egy emelkedett hangulatú csoport motorcsónakba ült, s mikor felbúgtak a figyelmeztető szirénák, kifutottak a nyílt tengerre, egy jót sétacsónakázni ezen a forró éjszakán. Soha többé nem látták viszont őket. Jim Bowditch, aki 30 éve lakik Darwinban, azt mondja: „A mieink lassan elfelejtik, hogy nem Sydney vagy Melbourne külvárosában élünk. A »Tracy« ciklon megváltoztatta az életünket. Sohasem felejtem el azt az éjszakát, melyen Darwin városa meghalt.” Darwin a Ciklonok Utcájában fekszik, más szóval abban a térségben, ahol az elemi csapás rendszeresen ismétlődik. Azok, akik erről megfeledkeztek, szörnyű árat fizettek feledékenységükért. A város percek alatt romba dőlt. A legmagasabb épület nyolcadik emeletén levő figyelmeztetőállomás meteorológusai nem hagyták el őrhelyüket, noha tudták,

hogy a „Tracy” egyenest a városra ront, és otthon egyedül van a családjuk. Mind a húsz ember kitartott és dolgozott az utolsó percig, míg csak neki nem rontott a tájfun a felhőkarcolónak, s szét nem rombolta teljesen az egész apparatúrát. Alan Rockliff, a Northern Territory News helyettes főszerkesztője tisztában volt vele, hogy az egész házban a legbiztonságosabb hely a fürdőszoba, mert ott a falban húzódó csővezeték még plusz erősítést jelent. Sebesülten bevonszolt a fürdőszobába egy asztalt, s annak tetejébe rakta a lakás összes matracát. „Reggel négykor omlott össze a házam” – meséli. Geoffrey Stephenson, a haditámaszpont tengerésze, reggel, munkája végeztével hazahajtott. Feleségét holtan találta, karjában két gyermekével, kiket a leomló fal ugyancsak összezúzott. Egy halászhajót a tájfun 180 méternyire hajított a parttól, több másikat úgy a rakparthoz csapott, hogy darabokra törtek. A hadiflotta egyik kisebb egységének parancsnoka elmesélte, hogy amikor hajóját fölborította a ciklon, a motor hűtéséhez vizet szívó csövek a vízfelszín fölé kerültek, s így a motor felforrósodott. Megparancsolta, hogy mindenki hagyja el a hajót, a matrózok vízbe ugráltak, kettőt közülük szétzúztak a bádoghordók, melyek egy másik hajóról gurultak a vízbe. Egy asszony négy napig feküdt a romok alatt, míg végül kiásták. De ez már a következő fejezet – a mentőakció. Az a benyomásom, hogy Ausztrália ebben a nagy drámában magára talált, mert alighanem ilyen végletes helyzet kell ahhoz, hogy a népes városok nyárspolgáraiban föltámadjon a hajdani pionírok szelleme. Föléledjen a kölcsönös szolidaritás ideje, amikor az egyes embernek a csupa-ellenség földön semmi esélye sem volt az életben maradásra. Ebben a beszámolóban megtalálható az

ausztrál valóság minden alkotóeleme: a segítőkészség, az államhatóság és a föderális kormány örök viszálya az illetékességért, a velük született szervezői érzék és a valódi önfeláldozás. Nem véletlen, hogy amikor a darwini börtön falai leomlottak, a rabok a közeli partra siettek, menteni a halászhajók hajótöröttéit. Utána a kisebb büntetésre ítélteket nyomban szabadlábra helyezték, a komolyabb bűnösöket átszállították Alice Springsbe azzal az ígérettel, hogy tettüket figyelembe fogják venni mint rendkívüli enyhítő körülményt. Nem véletlen az sem, hogy mikor minden összeköttetés megszakadt és csődöt mondott, egy melbourne-i filmoperatőr és rádióamatőr, Ken McLaughlin, rövidhullámú adójával megtalálta az éterben darwini kollégáit, és teljes 24 órán át tartotta velük a kapcsolatot, fontos információkat és utasításokat közvetítve. Darwin romokban hevert, sok volt a halott, ám a segítőakció nélkül a „Tracy” még gyilkosabb munkát végzett volna. Reggel 6.25-kor az Elemi Csapások szervezet főnökét telefon ugrasztotta ki az ágyból. Allan Stretton vezérőrnagy meghallgatta az ügyeletes tiszt jelentését. Perthből érkezett hírek szerint egy kereskedőhajó, miután a nyílt tengeren a ciklonból szerencsésen kikeveredett, Darwinban akart kikötni, ám – a tengerészek jelentése szerint – a város helyén nem talált többé várost. Ez a hír, noha kerülő úton s több ezer kilométernyiről jutott el a fővárosba, beindította az egész segélyapparátust. A tábornok kapcsolatba lépett a darwini rendőrparancsnoksággal. Egy őrmester jelentette, hogy az épület tetejét letépte a tájfun jelentős veszteségeik vannak emberéletben és anyagiakban egyaránt, aztán még annyit ki tudott mondani: „Az ég szerelmére, küldjenek segítséget, Darwin romokban hever” – s a telefon elnémult. A

kapcsolat ezzel megszakadt. Déli 12.55-kor befutott egy sürgöny a helyi hatóságtól: „múlt éjjel darwin tökéletesen elpusztult stop legközvetlenebb szomszédságban 20 halott, a házak 90 százaléka részben vagy teljesen elpusztult stop küldjenek haladéktalanul légi segélyt stop”. Riasztották a fegyveres erőket. A vöröskereszt készültségben állt. Sydney öt legnagyobb kórházában elrendelték az éjjelnappali ügyeletet. Ünnepnap lévén, a rádió egész nap sugározta felhívásait a pilótáknak és tengerészeknek, hogy szabadságukat azonnal megszakítva jelentkezzenek állomáshelyükön. Darwinba hosszú az út, és csak az állandó kapcsolat fenntartása biztosíthatta a sebesültek és betegek evakuálását. A „Hercules” nevü katonai teherszállító repülőgép, fedélzetén Stretton vezérőrnaggyal, hatórás repülés után még aznap éjjel megérkezett Darwinba. A nemzetközi repülőtér teljesen tönkrement, a kifutópályát azoknak a személygépkocsiknak a reflektoraival világították ki, melyeket a ciklon valahogy megkímélt. Stretton egy betört ablakú, feltartóztatott teherautón jutott el a rendőrkapitányságra. Átugrálva a hullákat, s vigyázva, hogy ne lépjen vértócsába, végül megtalálta a rendőröket, akik – elvesztették bár szeretteiket a katasztrófában – kitartottak posztjukon. A tábornok átvette a város feletti parancsnokságot, és megkezdődött a mentőakció. Ehelyütt meg kell jegyeznünk, hogy Darwin az Északi Területen fekszik, amely nem tartozik az Ausztrál Államszövetség egyik államához sem, de közigazgatásilag a föderális kormány a felettese. A város polgármestere hadilábon áll a kormánnyal, de az akció első szakaszában ez a konfliktus még nem mérgesedett el. Az akciót irányító törzskar a főváros egyik épületének hatodik emeletén nyert

elhelyezést. A tábornokok és admirálisok – némelyek sortban vagy teniszöltözékben, ahogy a strandról vagy teniszpályáról berángatták őket – együttműködtek a híradástechnika szakembereivel és a meteorológusokkal. Az „Attack” nevü hadihajó sértetlenül megúszta a katasztrófát, s így a romba dőlt várossal való rádiókapcsolat központja lett. Welle ellentengernagy a szentestén épp akkor ült az ünnepi asztalhoz, amikor a bázisra hívatták. Egész éjjel folyt a munka, hogy a „Melbourne” repülőgép-anyahajót útra kész állapotba hozzák. Néhány matróz 3500 kilométert repült Perthből, hogy szolgálatba állhasson. Íme az ausztrál távolságok: a „Melbourne” s vele a kísérőhajók az ünnep másodnapján futottak ki Sydneyből, és Újévre értek Darwinba. Tetőfedő bádogot vittek s egyéb építőanyagot; helikoptereket, hogy mindezt legyen mivel elszállítani, ezenfelül 1200 embert a romeltakarításhoz. A város hatalmas élelmiszerkészlete elromlott a hűtőházakban, miután tönkrement a villanytelep, így az élelmiszer-utánpótlást is meg kellett szervezni. Az egészségügyi miniszter, dr. Everingham, Darwinba repült, kiadta a megfelelő utasításokat, majd mint sebész maga is hozzálátott a sebesültek operálásához. Kialakították a világtörténelem egyik legnagyobb légi hídját. Orvosság és élelem repült Darwinba, rendőrök érkeztek, hogy felválthassák a már szinte támolygó helybelieket. Visszafelé pedig azokat szállították, akiknek nem volt betevő falatjuk, sem fedél a fejük felett. Az utasszállító gépeket átrendezték, telerakták pótszékekkel, meghaladva a terhelési kapacitás maximumát. A nagy Jumbo jet, vagyis Boeing 747 egyetlen nap alatt kétszer fordult Sydney és Darwin között, először 630, másodszor 694 embert evakuálva! (Hozzá kell tennünk, hogy normális

esetben 365 férőhely varra gépen.) Barátom, Landsberg kapitány mesélte, hogy kis DC-9-es gépével 230 embert hozott el Darwinból. Más kérdés, hogy ezeknek az utasoknak egyetlen poggyásza – a puszta életük volt. Mivel félő volt, hogy járvány tör ki, a rendőrség sorra lelövöldözte a gazdátlan, éhes kóbor kutyákat és macskákat. Greentree asszony egy szál maga maradt a romba dőlt város egyik néptelen utcáján, mert nem akart megválni pekingi pincsijétől, Tiffanytól. „Tapodtat se mozdulok innét, hogy le ne lőjék” – mondta a mentőexpedíciónak. A tilalmat, hogy az evakuációs repülőgépeken nem szabad állatot vinni, később már nem vették ilyen szigorúan. Mert a drámai háttérre, mint az nem egyszer előfordul, tragikomédiába illő jelenetek rajzolódtak ki. Dr. Patterson, az Északi Terület minisztere mesélte: „Szemet kellett hunyni. Különösen a gyerekeknél okozott volna nagy megrázkódtatást a kedvencüktől való elszakadás, holott már úgyis elég sok mindenen mentek keresztül. Alighogy felszállt a gép, mellyel én is elrepültem Darwinból, dobozok s ládikók nyíltak, és a gyerekek előszedték felcsempészett állatkáikat. Macskák mászkáltak az ülések között, madarak röpködtek a kabinban, egy papagáj pedig csúnyán káromkodott.” AZ ÉGBE SZÁLLT KUTYUS Sokan emlékeznek rá, hogy egy kislány, aki tudta, hogy nagy termetű kutyáját úgysem tudja magával vinni, elment a rendőrkapitányságra, és kedvence pórázát önként az ügyeletes tiszt kezébe adta. Egy másik gyerek Sydneyben, a repülőtéren azt mesélte, hogy az ő kutyuskája már felszállt az égbe. A súlyos sebesülteket egészségügyi gépeken szállították. Tizennyolc hordágy fért el egy-egy gépen. Az orvosok

helyben döntötték el, kié legyen az elsőbbség. Sok beteg olyan állapotban volt, hogy az egész repülőút alatt vérátömlesztést kellett kapnia. Speciális repülőgépeken szálltak ki a helyszínre a biztosítótársaságok képviselői. Darwinba érve felbecsülték a károkat, és megkezdték a kártérítések kifizetését. Hozzávetőleges számítás szerint az össztétel már a legelején 200 millió ausztrál dollárt tett ki. Felmerültek olyan tervek is, hogy a várost másutt kell újjáépíteni, s így elkerülhető a romeltakarítás, de az építésügyi miniszter úgy vélte, Darwint mégiscsak ott kell újjáépíteni, ahol eddig volt. A költségeket 600 millió dollárra becsülték, hisz minden téglát, minden egyes zsák cementet délről kellett odafuvarozni. Tudósok csoportja helyszíni szemlét tartott, hogy megállapíthassák, milyen építkezési mód lesz a legbiztonságosabb a Ciklonok Utcájában. Az egyik mérnök kerek házakat, amolyan eszkimó iglu-féléket javasolt, de hát a trópusok alatt az emberek aligha költöznének szívesen ilyen lakásba, bármily biztonságosak lennének is. Egy másik szakember azt állította, fel kell használni a repülőgép-konstrukciós tapasztalatokat: szintetikus gyantával átitatott papírt kell vastraverzekre feszíteni. Dr. Muncey, aki Canberrából érkezett a helyszínre, úgy vélte, a darwini házak még egy óránként 200 kilométeres sebességgel száguldó szél lökéseit is kibírták volna, csakhogy a „Tracy” sebessége óránként 322 kilométer volt, ami – így mondta – ezerévenként legfeljebb egyszer fordul elő. De vajon miért mondott teljes csődöt a híradásszolgálat? Miért szorult Darwin amatőr rövidhullámú adók segítségére meg a katasztrófából kimenekült kereskedőhajó rádióadójára? Rejtély. A későbbi

terveknél szóba jött egy közvetítő műhold fellövése (a költség: 30 millió dollár), mely az Egyenlítő fölött, 36 000 kilométer magasból minden körülmények közt biztosítaná a rádióösszeköttetést Ausztrália déli és északi fele között. A lakosság rendkívüli áldozatkészségről tett tanúságot. A déli nagyvárosokból annyian akarták befogadni a darwini hontalanokat, hogy az illetékes telefonközpontok már jegyezni se tudták a jelentkezőket. Kisvárosok polgármesterei persellyel mentek ki az utcára, és gyűjtöttek a katasztrófa áldozatainak megsegítésére. Az egyik tv-állomás szórakoztató műsort sugárzott „élőben”, mely szilveszter este fél nyolckor kezdődött, és 29 órán át (!!!) folyt megszakítás nélkül. Közben a nézők telefonon ajánlották fel adományaikat, a művészek ingyen szerepeltek; a műsor 3,5 millió dollárt hozott a segélyalapnak. Függetlenül attól, hogy a műsor valóban szenzációs volt, és a társadalom mély részvétet érzett a károsultak iránt – a jótékonysági bankjegyek zizegésébe a különféle vállalatok üzleti ambíciói is belejátszottak. Például amikor a bemondó a szokásos szabványmosollyal bejelentette a kamerák előtt, hogy a Zimnomordzik és Cwejko csemegenagykereskedés (specialitása az enyhén sózott uborka) 1000 dollárt ajánlott fel a „Tracy” károsultjai javára, sejthető volt, hogy a konkurrencia ezt nem nyeli le. Szinte azon nyomban megcsöndült a telefon a szpiker asztalán, és Panegirikos úr izgatottan bejelentette, hogy csemegekereskedelmi vállalata (a legkitűnőbb minőségű törökméz az egész déli féltekén!) azonnal másfél ezer dolláros csekket küldet át a stúdióba. Stretton tábornok négy teljes napon át le sem feküdt. Akkor tört csak össze, amikor a romok közt, egyik szemléje alkalmával, odalépett hozzá Frances Moulding asszony, s

egy kosár mangó-gyümölcsöt nyújtva felé, így szólt: „Tessék, fogadja el ezt, tábornok úr, és köszönök mindent, amit értünk tett.” Azt is hozzátette, hogy nincs hová utaznia, s így Darwinban marad. Valaki odasúgta Strettonnek, hogy ez az asszony a katasztrófában elvesztette a férjét. A tábornok ekkor sírva fakadt. Abu Assi szír bevándorlóval ugyancsak drámai találkozása volt. A férfi könnyek közt panaszolta el a tábornoknak, hogy 12 évvel azelőtt érkezett Ausztráliába, azóta a hétnek mind a hét napján 16 órát dolgozott – és most mindenét elvesztette. Stretton így válaszolt neki: „Az ausztrál nép nevében megígérem, hogy négy gyermeke államköltségen utazhat Szíriába, a rokonokhoz, hogy ott lehessenek, míg újjá nem épül a város. Utána pedig ugyanígy vissza is hozatjuk őket.” A tábornok erőskezű embernek bizonyult. Amikor egyes újságírók helyet követeltek maguknak az evakuációs repülőgépeken, Stretton kereken kijelentette: egyetlen egészséges férfi sem repülhet délre a sebesültek, a nők, a gyermekek és az öregek előtt. „Ha pedig netán különrepülőgépet bérelnének, vegyék tudomásul, hogy habozás nélkül lefoglalom evakuációs célra” – tette hozzá kis szünet után.

Nyugtalan idők Adelaide-ből a Barossa-völgybe készültünk utazni. Barátom, legnagyobb csodálkozásomra, gondosan a garázsba zárta a maga „országúti cirkálóját”, és autóbusszal indultunk útnak. Barátom nagyszerűen vezet, s előszeretettel nyeli a kilométereket a poros ausztrál utakon, nem értettem hát, miért ment el ilyen hirtelen a kedve, amikor pedig nem is olyan nagy útról lenne szó. – Tudod – magyarázta –, nincs jogom onnét józanul visszajönni. Egyszerűen nem illik… És mégis! Ha az ember nagyon akarja, vissza lehet jönni józanul is a Barossa-völgyből, a legnagyobb szőlőskertek vidékéről. Ez a táj ad otthont a német telepeseknek. Seppelt úr igen barátságosan fogadott bennünket – mint e telepesek egyike –, elbüszkélkedett tágas pincéivel, ahol a német szőlőtőke és az ausztrál napsütés keresztezéséből született nemes italok érlelődnek. Kinn üldögéltünk a verandán, előttünk a távolban, a szelíd, hegyi lejtőn szőlőfürtöktől roskadozó cserjék. Stilizált, német népviseletbe öltözött, üde lányok töltögették poharunkba a mind régibb évjáratú bort. Csak módjával iszogattunk, apró kortyokban ízlelve a nedűt, s közben magasztaltuk a házigazdát. Seppelt úr többek között elmesélte, hogy Sziléziából származik. – A családom akkor vándorolt ki Ausztráliába, amikor kezdődtek Európában a nyugtalan idők. 1849-ben érkeztünk ide, és rögtön elültettük a magunkkal hozott szőlőtőkéket, persze a kellő talajmegművelés után… Félbeszakítottam: – Egy pillanat, Seppelt úr, nem keverte össze a dátumokat?

– Nem, nem. Úgy volt, ahogy mondom. Egy évvel a 48as forradalom után jöttünk el Sziléziából. Mint kiderül, a család az emlékezetes események nyomán úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a nyugtalan idők Európában megismétlődhetnek. Jobbnak látta hát elköltözni onnét. Összecsomagolt, tíz-egynéhány bérest is magával vitt, hogy legyen kivel dolgoztatni, majd elindult Ausztráliába… A CSODÁLATOS NAGYMEDVE Hosszú lenne felsorolni a németek érdemeit az ausztrál telepesség kialakításában. Ezeknek az embereknek a szorgalma, előrelátása és állhatatossága több olyan települést is alapított a pusztaságban, melyek ma már virágzó városok. Sokan közülük jelentős szerepet játszottak az iparban és a politikában; engem személy szerint legjobban annak a férfinak az alakja ragadott meg, aki a Felfedezők Fejedelme nevet kapta. Friedrich Wilhelm Ludwig Leichhardt 1848 áprilisának első hetében indult el farmjáról – mely a Queensland állambeli Roma közelében volt hogy az egész kontinensen átvágva jusson el a nyugat-ausztráliai Perthbe. A hét lovas elvágtatott nyugat felé, eltűnt a láthatárról – s egyúttal a történelemből is. Az expedíció sorsa felől soha semmi konkrétum nem tudódott ki, öltözéküknek egyetlen gombját, fehérlő csontjuk egyetlen darabkáját sem sikerült megtalálni a sivatagban. Leichhardtot társaival együtt nyomtalanul elnyelte a föld. Az egymást követő mentőexpedíciók átpásztázták az egész országot hosszában és keresztben. Egy történész talán kissé túl drasztikus megfogalmazása szerint Leichhardt Ausztrália felderítésének nagy ügyét jobban szolgálta a halálával, mint életével.

1813-ban született, és göttingai, majd berlini egyetemi tanulmányai után Ausztráliába utazott, hogy így kibújjon a kötelező katonai szolgálat alól. 1844-45-ben vezette az első tudományos expedíciót, mely behatolt az északkeleti tropikus területekre. Következő expedíciója nem sikerült, a harmadikkal a halálba ment… Mi történt vajon a Leichhardt-expedícióval? A találgatások többirányúak. Az egyik változat szerint a csoportjukhoz tartozó két bennszülött valahol útközben lerohant idegen törzsbeli nőket, ez vonta mindnyájuk fejére a bosszút, melynek során mind a hét utazót meggyilkolták. Egy másik változat lehetségesnek tartja, hogy hirtelen rájuk zúduló vízáradat végzett velük, Leichhardt-nak ugyanis megvolt az a rossz szokása, hogy szívesen táborozott le kiszáradt folyómedrekben, ahol pedig eső után a vízszint rohamosan megemelkedik. Életrajzírói közül különösen Alec H. Chisholm The Strange New World című munkájában (1941) élesen bírálja a német utazót. De az embernek az a benyomása, hogy több ilyen vád személyes ellenszenvből fakad. Leichhardt tudós volt, aki nem tulajdonított fontosságot a tudományos érdeklődése körén kívül eső eseményeknek. Modora valószínűleg nem volt valami kellemes, „ha útitársaival beszélgetett, az inkább oktatásnak illett be” – állapítja meg Kathleen Fitzpatrick. Szenvedélyesen szerette megfigyelni a csillagokat, s elképzelhetjük, hogy a sivatagi meneteléstől elcsigázott társak nem voltak éppen elragadtatva, ha hajnali négykor felébresztette őket, hogy vele együtt gyönyörködjenek a csodálatos Nagymedve látványában. Leichhardt viszont rossz néven vette tőlük, hogy az evésnél válogatósak. Hogy példát mutasson nekik, megevett egyszer egy dingót, más alkalommal pedig egy

főtt papagájt, belső részeivel együtt. Egy másik ausztrál utazó, Ernest Giles, megemlíti, hogy amikor az éhség rákényszerítette, elkapott egy döglődő kis kengurut, és „elevenen, nyersen, bundástul, bőröstül, csontostul, koponyástul, egyszóval mindenestől” felfalta. Leichhardt pedig azt a bűvészmutatványt csinálta, hogy hét hónapra való élelemkészlettel tizenöt hónapig volt úton, mégsem halt éhen senki. S milyen vakmerően vágott neki a „nagy, szürke káosznak”, kijelölve az útvonalat, melyhez még ma, a lökhajtásos gépnek is egy teljes napra van szüksége! Jelenleg a német bevándorlás elég egyenlőtlen patakban csordogál az NSZK-ból Ausztráliába. Olykor a „nyugtalan idők”, vagyis a nemzetközi feszültség növekedése meglöki ezt a beáramlást, aztán zűrzavar támad az ausztrál munkapiacon, s újból megfogyatkoznak a német bevándorlók. Az újonnan jöttek általában magas szakmai képzettséggel rendelkeznek, néha kisebbfajta tőkét is hoznak magukkal, hogy minél gyorsabban önállósodhassanak. Olykor poggyászukat eszmék is terhelik, olyan eszmék, melyek nemcsak a kontinensünkről származó többi bevándorlót, hanem a tősgyökeres ausztrálokat is megrettentik. A LEVÉLCÍMZÉS FURCSASÁGAI Sydneyben, a Martin téri főposta ormótlan épületének falán egész csomó postaláda sorakozik. Mindegyiken magyarázó tábla. Tehát: ide kerül a tengerentúli levél, külön a belföldi légi, és külön a külföldi, továbbá az államokon belüli küldemények, a helyi posta, az újságok. Az ausztrálok nagy levelezők, mindig rengeteg ember sürög-forog a ládák körül. Hogy mit írnak, arról természetesen nem tudok beszámolni, de hogy miképp címeznek, arról alkottam némi fogalmat. Lévén, hogy ez is Ausztrália sajátos furcsaságai közé tartozik.

Vegyük például mindjárt Sydneyt. Az ide címzendő levélen fel kell tüntetni, hogy: Sydney, N. S. W., azaz ÚjDél-Wales. Az egyezményes betűk nélkül (tehát Vic., azaz Victoria állam; Tas., azaz Tasmania; W. A., azaz NyugatAusztrália; S. A., azaz Dél-Ausztrália; Que., vagyis Queensland; N. T., vagyis Északi Terület; valamint A. C. T., azaz Ausztráliai Fővárosi Terület) Ausztráliában nincs címzés. Mi több, a városközponttól pár percnyire fekvő kerületbe címzett levélen városnév már nem is szerepel, csak a kerület és az állam neve. Az ausztrál ember az állam nevét nemcsak levélcímzés közben tartja szem előtt. Mert ne feledjük, hogy e nagy ország szabályos neve így hangzik: Ausztrál Államszövetség – és ez korántsem holmi fikció. Minden egyes államnak saját törvénye és saját kormánya van, saját parlamentje, széles körű kompetenciával, és saját, külön rendőrsége. A tolvaj, aki ellop valamit Perthben, aztán átiszkol Brisbanebe, csak hivatalos kiadatási eljárás után kerülhet vissza, akárha külföldre szökött volna. A királynő19 minden államba külön kormányzót küld (a Canberrában működő főkormányzón kívül), és minden állam saját képviselőt küld Londonba, hogy az képviselje rendkívül sajátos érdekeit. Mikor Cooperné asszony, aki Melbourne ipari köreiben jól ismert személyiség, Angliába készült, megmutatta nekem azt az ajánlólevelet, melyet a victoriai kormány miniszterelnöke saját londoni képviselőjüknek írt. Az egyes államok ugyanis versengenek egymással gazdasági téren, kiváltképp ott, ahol gyakorlatilag nincs valamilyen termékre monopóliumuk, mint például Tasmaniának az almára vagy Queenslandnek a cukornádra. 19

Ausztrália a Brit Nemzetközösség tagja. – A szerk.

FÉL ÉVSZÁZADDAL IDŐSEBB Ettől a versengéstől függetlenül Melbourne és Sydney közt afféle suba alatti „partizánháború” folyik a két szövetségi főváros becsvágya miatt. Ha az ember, Sydneyből érkezve Melbourne-be, a repülőtéren taxiba ül, természetesen a sofőr mellett foglal helyet, Ausztráliában ez így szokás. Azon a magányos utason, aki hátra ül, a sofőr biztos elcsodálkozna, talán meg is orrolna rá, mint aszociális egyénre, aki többre tartja magát embertársainál. Mellesleg a sofőrnek nem sok ideje van, hogy az utassal társalogjon, rádió adó-vevőjén egész idő alatt a központjával tartja a kapcsolatot. Amikor végre közölte, honnét hová hajt most, majd az irányítótól megkapta, részletes utcamagyarázatokkal, a következő feladatot, végre jut egy perc ideje az utasra is. – Na, aztán mi újság Sydneyben? Szünet nélkül zuhog, mi? Ilyesféle kérdés hangzik el akkor is, ha az ember Sydneybe ér – csak éppen Melbourne-re vonatkozólag. Az ausztrál emberek számára fontos az időjárás, a beszélgetések kedvelt témája. De ez még semmi. Hogy mennyire lényegesnek tartják, abból is látható, hogy még az Európának sugárzott Radio Australia-adás is (a mi időnk szerint reggel 9-kor, rövidhullámon – ha netán Önöknek is kedvük van meghallgatni) hírszolgálatát pontos, részletes időjárásjelentéssel kezdi. Így aztán Mr. Smith, aki épp Milánóba érkezett, hogy kenguruprémeket kínáljon eladásra, megtudhatja, hogy kedves szülővárosában, Wagga Waggában épp süt-e a nap, vagy szemerkél az eső. Megérteni annyi, mint megbocsátani. Önök is bocsássák meg hát nekem, ha nem haragítom magamra sem Sydney, sem Melbourne lokálpatriótáit, és nem

foglalok állást se pro, se kontra a két város időjárásminőségi perében. Éppígy a helyi építkezés témájáról is szívesebben nem nyilatkozom. Minden „Sydneysider”, vagyis Új-Dél-Wales fővárosának törvényes lakója, lelkesen fogja magasztalni a városának dombjain kanyargó utcácskák festői romantikáját. Ezzel szemben ha Melbourne kerül szóba, ez az úgymond „előregyártott” város, csak lebiggyed a szája megvetőn, hisz az egymást derékszögben átszelő, széles utcák ékesszólón tanúsítják az ottani nyárspolgárok fantáziaszegénységét. A fehér ember olyan fiatal országában, amilyen Ausztrália, nagyon sokat jelent az a fél évszázad, amennyivel Sydney öregebb Melbourne-nél. A két város tegnapjának szembesítése kimutatja, hogy a méltóságteljes Melbourne valaha a Nagy Kaland városa volt, ahol „napról napra felgyorsult iramban folyt az élet. Ma azonban az én szememben Sydney sokkal kozmopolitább, mint Melbourne, s élettempója is sokkal gyorsabb, mint Victoria állam fővárosáé. INNI VAGY INTEGETNI? Szüntelenül folyik a versengés a két nagyváros között az élet jóformán minden területén. Sydney büszkesége a Kingsford Smith nemzetközi légi kikötő, amit egy híres ausztrál pilótáról neveztek el így, akinek egy repülőútja alkalmával az óceán fölött nyoma veszett. A jövevény egyébként a büszke repülőtérről egyenest az errefelé működő cserzőműhelyek jóval kevésbé büszke kigőzölgéseibe pottyan, azt azonban el kell ismerni, hogy a repülőtérre vezető út roppant forgalmas, az oda tartók száma sokszorosan meghaladja az utazók számát. Hogy is van ez? Elárulhatok Önöknek ezzel kapcsolatban egy édes titkot, ami még kapóra jöhet, ha elvetődnek ebbe

az országba, ahol az italkimérés óráit tébolyult előírások szabályozzák. Részben riporteri kötelességből, részben az emberi balsors iránti érzékenységemből kifolyólag kissé közelebbről tanulmányoztam ezt a problémát. Sajog az ember szíve, ha látja, hogy a honpolgárt szomjúság epeszti, de a kocsmák már zárva vannak, csak egy-két méregdrága éjjeli lokál tart nyitva. Teljes objektivitással számolhatok be erről Önöknek, mert ahogy Lenin Bemard Shaw-t fabiánusok közé keveredett tisztességes embernek nevezte, úgy én magam absztinens létemre csupa italozó ember közt nevelkedtem. Másrészről, saját tapasztalatok híján, kénytelen voltam külön információs szolgálatot szervezni, hogy így szerezzék meg részemre a tárgyhoz szükséges dokumentációs anyagokat. Ha tudnák, mennyi másnapos ébredésbe került ez a riport! Beigazolódott a jelmondat: „Én nem bocsátok ki selejtet!”, más szóval. Önök első osztályú árut kapnak. Bizonyos fokig enyhítik a helyzetet a kávéházak, ahol illegálisan, egy adott jelszó bemondására, máris adják a veszett tehén tejét, vagyis a pálinkát. Ezzel azonban, azt ajánlom, legyenek óvatosak, hogy úgy ne járjanak, mint egy honfitársam, aki hallván, hogy az egyik kávéházban „speciális kávét” kell kérni, és a pincérnő máris hozza a „Kaledónia Folyékony Büszkeségét” vagy „Glasgow Leheletét”, vagy valamilyen más skót whiskyt, csak éppen csészében, bemondta, hogy „speciális kávét” kér, mire kapott egy közönséges aromás mokkát, csak éppen dupla adag tejszínnel. Sydney repülőtere ezzel szemben közigazgatási szempontból a föderális kormányhoz tartozik, nem a szövetségi államhoz, s így itt különleges előírások érvényesek. Tehát a bár például az utolsó nemzetközi

repülőgép felszállása után még egy óra hosszat nyitva tarthat. Ebbe a kategóriába tartozik például az ÚjGuineába tartó gép, mely jóval éjfél után startol, Hawaiiba, Fidzsibe vagy Japánba pedig már kora hajnalban indulnak járatok, így gyakorlatilag szinte mindig italhoz juthat az ember. Voltaképpen ebből a forrásból csak a kísérő – búcsúzó vagy üdvözlő – személyek meríthetnek, de ugyan ki ellenőrzi ezt? Mindenesetre azt tanácsolom, néha-néha integessenek valakinek vagy csókoljanak meg valakit, így az előírásoknak is eleget tesznek, és a csókalany hozzáértő kiválasztásával az is kiderül, hogy a törvényességnek is megvan a maga varázsa. A városnak természetesen elsőrendű érdeke, hogy minél jobban fellendüljön a légi kikötő (függetlenül a szomjúhozok oázisától), hisz gyakorlatilag itt összpontosul Ausztrália egész nemzetközi forgalma. Az Air Indián kívül, melynek gépei nyugat felől érnek Európából Ausztráliába – tehát először Perthben landolnak, és csak aztán Sydneyben –, jóformán minden más nagy légi járat Kingford Smithbe irányítja repülőgépeit, miután üzemanyagot vettek fel az ország északi részén, Darwinban. Épp ezért, amikor híre jött, hogy Melbourne meghosszabbítja repülőterén a kifutópályákat, s így lehetővé teszi nagy hatósugarú lökhajtásos gépek fogadását is, egész Sydney felbolydult. SIRÁLYOK ES PAPAGÁJOK Egyébként ez épp az után a híres eset után történt, amikor Sydney fölött egy 90 embert vivő olasz utasszállító lökhajtásos gép sugárhajtóműve beszippantott egy sirálycsapatot, és kis híján katasztrófa nem lett belőle. A helyi újság dörgedelmes cikket írt: „Amíg mi Sydneyben szundikáltunk, addig bezzeg Melbourne-ben

nem süttették hasukat a nappal. Míg honatyáink íróasztaluk mögött szunyókáltak, mint a galah papagájok, addig a melbourne-i üzletemberek sólyomsebesen összedobtak 12 millió fontot repülőterük fejlesztésére, hogy ily módon megfosszák Sydneyt gazdagságától és Ausztrália légi kapujának rangjától. Tervük sikerülni is fog, amennyiben föl nem ébredünk és nem kezdjük meg a harcot. Reméljük, hogy a repülőterünk fölött rikoltozó sirályok fölébresztik a Macquarie Street-i kalitka ülőrúdjain gunnyasztó galah papagájainkat mély álmukból…” E madárhasonlathoz hozzá kell fűznünk, hogy a szürkésrózsaszín tollazatú galah papagáj a kakadu egy válfaja, kivételesen buta madár, s az ausztrál nyelvben többé-kevésbé olyan értelemben használják, mint nálunk azt, hogy valaki „tyúkeszű”. Ha Önök valaha is beszédbe elegyednek majd egy sydneyi lakossal, kérem, ne feledjék, hogy az egész világon ez a legszebb fekvésű város. Ne fecséreljék az időt egyéb utazásaik felidézésére. Ne töprengjenek azon, hogy nem léphet-e itt fel esetleg ellenjelöltként Oslo, Bratislava, Hongkong vagy Budapest. Ne vegyék figyelembe Koppenhágát vagy Prágát, sem Bangkokot. Mert nemcsak hogy nem értené meg Önöket, hanem még a tényt is megbocsáthatatlannak találná, hogy ilyen nyilvánvaló dolog fölött egyáltalán el mertek gondolkozni. Sydneyért tehát rajongani kell. Egyébként – nem nehéz. Számomra e nagyváros legfőbb varázsát a hegyes-dombos vidéken festőien elszórt lakónegyedek jelentik, s mindezt még fokozza, hogy a meredek lejtőket közvetlenül az óceán szegélyezi. De lelkesedni illik a kikötőért is, mely valóban behatolt már a város kellős közepéig. S nem nehéz

elképzelni, mennyire megváltoztatták Sydney jellegét az utcák partján horgonyzó hatalmas óceánjárók. Ajánlom elragadtatásuk tárgyául a híres hidat is, mely 1932 óta kapcsolja össze a városközpontot, vagyis a nagy kereskedelmi centrumot az öböl túlpartján elterülő külvárosokkal. Erre vezet az a közlekedési főútvonal is, mely kivisz a városból s rákapcsolódik a „Csendes-óceán útvonalra”, más szóval arra a műútra, amin aztán el lehet jutni egészen a távoli Queensland ananászültetvényeiig. E híd a város jelképévé vált, ám a jelkép használatát a büszke város megfizetteti. A hídvámot – személyautó után 1 shilling, teherkocsi vagy autóbusz után több – a hídfőnél kell lefizetni. A városnak ez alighanem busás jövedelmet hoz. A reggeli, déli vagy esti csúcsforgalom idején egész járműlavina özönlik át a híd széles úttestein, a táblákon gyorsan ugráló számok automatikusan nyugtázzák a befizetett összeget. Még az olyan apró baleset is, mint amilyen például egy autógumidefekt, komoly közlekedési dugót támaszt, mert a javítószolgálat autói hiába állomásoznak állandóan a hídfőnél, nem tudnak az autók tömegén át behatolni a baleset színhelyéig, ahol a sérült jármű vesztegel és eltorlaszolja az átjárást. Ha a helyzet már túl bonyolulttá válik, és járművek százai rostokolnak, hogy lökhárítójuk összeér, akkor kigyulladnak a híd fölött a piros jelzőfények. Ezt látva a most érkező kocsik már egyenesen a komphoz hajtanak, mely átfuvarozza őket az öböl túlsó felére, nem várják meg az akadály elhárítását. Ezzel a város kasszájába özönlő shillingáradat is átmenetileg elapad. Egy szakértő kiszámította, hogy erre csak egyetlen megoldás van: ha a sérült autót egyszerűen bedobják a tengerbe. A kalkuláció szerint a tulajdonosnak fizetett

kártérítés jóval kevésbé terhelné meg a város költségvetését, mint a forgalom kényszerleállása miatt elszenvedett érzékeny veszteség. SYDNEY ÉS A SZTYEPP Mivel Ausztrália lakosságának a fele nem töltötte még be a 30. életévét, a mai ausztrálok zömének minden esélye megvan rá, hogy lássa Sydneyt 2000-ben, az ezredfordulón, amikor lakosainak száma, beleértve a külvárosokat is, el fogja érni a hatmilliót. A legtöbb ausztrál már ma is városban lakik, a nép városba áramlása állandó jelenség. Sydney szerelmesei, a lokálpatrióták, azt mondják, Ausztrália annyi, mint Sydney és a sztyepp. Ez természetesen erős túlzás, az azonban tény, hogy a terjeszkedő ipar nemcsak a bevándorlókat, hanem a tősgyökeres ausztrálokat is Új-Dél-Wales fővárosába vonzza. A város nagy attrakciója a King's Cross. Egy hobarti lengyel mérnök mondta nekem: „Ha itt, Tasmaniában, már nagyon kezdek vágyódni Európa után, egyszerűen Sydneybe utazom, ott teleszívom magam a King's Cross-szal, és egy időre megnyugszom.” Ez a név nem is annyira megbotránkozást, mint inkább enyhe irigységet vált ki Ausztrália-szerte. Első itttartózkodásom alkalmával a King's Cross egyik olcsó kis hoteljában laktam, s jól megfigyelhettem ezt a jelenséget. A King's Cross üzletei sokszor reggel fél hatig (!) is nyitva tartanak, ezenfelül van itt még néhány éjjeli mulató s tucatnyi étterem, a világ minden tájának ínyencségeivel. Itt található többek között a „Les Girls” lokál, hol női ruhába öltözött hímnemű egyedek vetnek behízelgő pillantásokat a paróka és műszempilla alól más, hímnemű egyedekre, akik az effajta szórakozásért még fizetni is hajlandók. Egyébként Ausztráliában ezt még nemrég büntette a

törvény. A King's Cross néhány, nappal jelentéktelennek tűnő, éjjel annál eredetibb utca. Bukott lányok is találhatók itt persze szép számmal, de a lényeg a járókelők késő éjszakáig hullámzó, soknyelvű tömege, ami esemény egy olyan országban, mely megszokta, hogy a tyúkokkal tér nyugovóra. A King's Crosson egyszer szombaton, valamivel éjfél után vettem meg az újság monstruózus, vasárnapi számát, mely a rendes árusokhoz csak vasárnap reggel kerül. Vannak itt apró zugmozik, ahol az ember a cenzúra által egykor kegyetlenül irtott „kontinentális”, vagyis európai szexfilmeket nézhet. Sydneyben működik az „Amalgamated Strippers Union”, vagyis a vetkőző lányok, strip-tease girlök szakszervezete. Amikor a városban egy félmeztelen afrikai táncosnőcsoport vendégfellépése volt, a szakszervezet megbízásából hat ausztrál lány állt őrt a stadion bejáratánál, ahol az „African Beat” című látványos revü előadásra került. A lányok, Terry Lea nevű társnőjük vezetésével, „African Go-go's go home” és „Támogassátok a hazai ipart” feliratú transzparenseket tartottak. A dolog odáig fajult, hogy összeverekedtek a sötét bőrű lányokkal, akik végül diadalmasan elkergették a honiakat és széttörték transzparenseiket. Lea kisasszony azonban úgy nyilatkozott, hogy akciójukat siker koronázta, mert sikerült felhívniuk a társadalom figyelmét „a strip-tease ipar megvédésének szükségességére”. Egy apró kerülővel megint csak visszakanyarodtunk a King's Crossra, lévén hogy Sydneyben sehol másutt nincs ez a bizonyos látványosság, csakis a belváros eme kis sávján. A King's Cross varázsa alighanem abban áll, hogy ez a nem egészen egy négyzetkilométernyi terület jellegével

teljesen elüt a 7 740 000 négyzetkilométernyi ország egészétől. MINDIG VASÁRNAP Sydneyben vasárnap délután mindig tömegek tódulnak ki a Domainbe, a nagy nyilvános parkba. A Macquarie utca és a Woolloomooloo-öböl közt elterülő gyepes térség évek óta hagyományos vasárnap délutáni találkozóhely. A Domain fő attrakciója ugyanis a vita. Itt szónokolnak, polemizálnak, támadnak vagy támogatnak, kifogásolnak vagy elleneznek, csatlakoznak vagy cáfolnak. Kora délutántól este hatig bárki beszédet tarthat az egybegyűlteknek. A szólásszabadság természetesen nem terjed túl bizonyos határokon; tilos az istenkáromlás, lázítás, becsületsértés, valamint a közrend és a nyugalom háborítása. Nem szabad szidalmazni a királynőt. Domainben különféle irányzatok szószólói kapnak hangot. Fellépnek itt a nukleáris fegyverkezés ellen; különösen a csendes-óceáni francia kísérletek nyugtalanítják az ausztrálokat. Fellépnek a szeparatisták, akik azt kívánják, hogy Új-Dél-Wales állam lépjen ki az Ausztrál Államszövetségből, de a republikánusok is, akik elszakadást követelnek a brit koronától. Szónokolnak mindenféle világvégét hirdető próféták, Isten haragjával ostorozva a viccelődő hallgatóságot. Itt hirdetik hitüket a „szabad evangélisták”, akik semmilyen templomot nem ismernek el, mert „egyenest a Teremtőhöz” kell imádkozni. Gazdag szekták toboroznak új hívőket, harcba szállva ügyükért az eretnekekkel. Ének és dobszó csábítja a hallgatóságot. A szerelmesek elsősorban magukkal vannak elfoglalva, a vitázó vagy passzívan hallgató tömegben senki sem hederít rájuk. Az Üdvhadsereg egyenruhás hölgyeit lényegi kérdések izgatják: hogyan lehet hathatósan és biztosan

megváltani és üdvözülni… A tömeglélektanban járatos szónokok fogásait és jelmondatait aztán gyakran átveszik s beolvasztják az esti prédikációkba, melyekkel az Üdvhadsereg bőségesen elárasztja az ausztrál városok utcai járókelőit. Az a próféta ábrázatú, szakállas apó ott, egész héten a vasárnapra vár, a nagy alkalomra, amikor megtérítheti a tömeget, de sokan vitába szállnak vele, megingatják állításait. Ezek a megnyilatkozások korántsem mondhatók könnyű kenyérnek: némelyik szónok szent haragra gyullad, amikor egy-egy érvelés megsebzi érzelmeit vagy meggyőződésébe gázol. Vannak szónokok, akik olyan pózban várják az érveket, mint bokszoló a ringben az ellenfél támadását. Majd ők megmutatják mindjárt, kinek van itt igaza! Hívek és barátok veszik körül a mestert. Akiket nem sikerül nyomban és ott, helyben meggyőzni, azok ingyenbrosúrát kapnak – vagy megvetetik velük –, hogy otthon tanulmányozzák. Ilyen olvasmány után – bizonygatják a tömegben sündörgő terjesztők – hirtelen megvilágosodik az igazság, s az olvasók a legközelebbi vasárnap már maguktól jönnek ide, hogy megvédelmezzék friss meggyőződésüket. Érdekesek a domaini viták. Ausztráliában van miről vitázni. A viták és torzsalkodások itt természetesen ádázak, de többnyire meddők, több bennük a népi látványosság, mint a tartalom. A föderális parlament vagy a szövetségi országgyűlés vitái már jóval konkrétabbak, bár ezeknek is megvan a sajátosan ausztrál varázsuk. A KÖRHINTÁN A föderális parlament Canberrában ülésezik, abban a városban, amit egy honfitársam találóan nevezett „növekedésre szánt fővárosnak”. Noha a lakosok száma egyelőre még nagyon hátul kullog az ausztrál

városok népességi listáján, az építkezés itt hihetetlenül szétszórt. Első este kiléptem a központban levő szállodából, mert el akartam menni meglátogatni a barátaimat. És egyszerűen nem volt kitől megkérdeznem az utat! Korai volt pedig még az idő, de a járdákon nem volt egy lélek sem. Nem ment senki gyalog, mindenki csak autón. Canberra nyilván azért fekszik egy megszabott, külön Ausztráliai Fővárosi Területen, hogy egyik állam se büszkélkedhessen azzal, hogy a föderális kormány fővárosának székhelye az ő területén van. A város nevének eredete vitatható; állítólag bennszülött nyelven „gyülekezőhelyet” jelent. Mások azt állítják, hogy a hajdan itt tanyázó ngarrugu törzsnek volt egy kambarras nevű nemzetsége. Jobb ezen nem túl sokat töprengeni, mert a várost már olyan nevek fenyegették, mint Shakespeare vagy Eucalypta – mintha csak fogpasztáról lenne szó! Fantázianevek is szóba jöttek, mint Wheatwoolgold, azaz Búzagyapjúarany, vagy Sydmeladperbrisho – ami a szövetségi fővárosok, tehát Sydney, Melbourne, Adelaide, Perth, Brisbane és Hobart kezdőbetűinek szintézise lett volna. Én mondom Önöknek: kedves ausztráljaim igazán szárnyaló fantáziával dicsekedhetnek! Canberrában a fegyveres erők vezérkarának épületei a Russell Hillen helyezkednek el, az Egyesült Államok emlékműve körül. Magas oszlop tetejéről néz az amerikai sas az ausztrál hadügyminisztériumra, a hadsereg, a légierők és a haditengerészet központjára. E korántsem szándékos jelkép mintegy folytonosan emlékeztet rá, hogy az ausztrálok soha, egyetlen háborúban sem harcoltak a saját, független parancsnokságuk alatt. A vietnami vagy malaysiai helyőrségek ausztráliai katonái idegen parancsoknak

engedelmeskedtek, noha Vietnamból mindennap röpült a távirat a Russel Hillre, Canberrában a vezérkari főnökség minden hadműveletről idejében értesült, ha az ausztrál csapatok is részt vettek benne, a hadszíntér parancsnokai pedig szükség esetén mindig folyamodhattak ausztráliai hatóságukhoz. Ennek ellenére vannak, akik bírálják a kormány politikáját, s úgy vélik, hogy Canberra a londoni Downing Street kis mellékutcájából hovatovább a Pentagon melléképületévé alakul. 1962-ben, amikor Douglas Pike A nyugodt kontinens címmel megjelentette Cambridge-ben a maga beható elemzését, Ausztrália már nagyon távol volt a vietnami fegyveres intervenciótól. És mégis, a történész fejtegetése mit sem vesztett aktualitásából. Pike felhívja arra a figyelmet, hogy ott lenn, a déli féltekén, sohasem ringott a civilizáció bölcsője. Nem voltak külső támadások, melyek feléleszthették volna a nacionalizmust. Nem volt sem forradalom, sem polgárháború. Soha egyetlen expedíció sem indult innét a mások földjének meghódítására. Ez volt a kezdet. De téves kísérlet lenne csupán az első idők alapján értelmezni e kontinens történelmét. Hiszen Ausztrália már felnőtt. Az események egyre bonyolultabbak; megértésük immár se nem egyszerű, se nem könnyű. Douglas Pike megjegyzi, hogy Ausztrália története az angolparkot juttatja eszébe. Ugyanazok a jelenségek ismétlődnek egyre-másra. Forognak a körhinták, a gépverkli mindig azonos hangokat áraszt, föllendül a hinta, de rögtön vissza is, a miniatűr vasút folyton egyazon útvonalon fut körbe-körbe. Úgy tetszhet, mindenkinek van elkölteni való pénze. A gondok kívül maradtak a kapun, az aggályok feledésbe merültek. Az emberek sorra mindenbe bele akarnak kóstolni. Különösen nagy a tolongás a

hazárdjátékok körül, ahol esetleg nyerni is lehet. Külső megfigyelő szemében mindez talán derűsnek és könnyűnek tűnik. Mindenfelől nevetés, vidám kiáltozás harsan. A tömeg szürke, s az alaktalan masszából csupán a főszerepeket alakító színészek emelkednek ki. Ki volt az az ember, aki az ausztrál színpadon 16 évig főszerepet játszva, katonáit a vietnami dzsungelbe küldte? Helyszíni szemlénk Canberrába, a föderális parlament épületébe vezet. Felmegyünk a lépcsőn, elhagyjuk a kettős kaput, megint néhány lépcsőfok következik, s már itt is vagyunk a nagy ülésteremnél. De mielőtt belépnénk, nézzünk körül. Festmények örökítik meg a legesleghivatalosabb történelem egyes jeleneteit. Például azt, amikor „Őfelsége a yorki herceg és felesége a parlamentbe érkezik, Canberra, 1927. május 9.” De itt van az a különös hangulatú kép is, mely a „Béke Keletnek és Nyugatnak” címet viseli, s melyen egy archaikus tanya fölé, hol páva és pompás lantmadár járkál, atombomba gombafellege emelkedik. Láthatók itt szép porcelánok s egy tucatnyi ezüstbe foglalt emutojás. A könyvtár bejárata előtt, kedves látogatóink, két márvány mellszobrot láthatnak. Az egyik, kérem szépen, William Pittet ábrázolja, a másik állítólag James Fox. De Arthur Calwell úr, a leglojálisabb ellenzék vezére, azt állítja, hogy ez nem is Fox, hanem IV. György. MI TÖRTÉNT A MARSALLBOTTAL? Ha valaha becsületesen megírják az ausztrál parlamentarizmus történetét, nagy sikert jósolok annak a könyvnek. Telve lesz eredeti és színes alakokkal. Thomas Bent alig tudott írni-olvasni, de mint káposztatermelő farmer nem is igen vágyott különösebb intellektuális élményekre. Változatlan képzettséggel lett

Victoria állam miniszterelnöke, ezt megelőzőleg pedig ugyanott szpíker volt, vagyis a melbourne-i szövetségi országgyűlés elnöke. Az angolszász parlamenti hagyományoknak megfelelően, amikor bevonult a tanácsterembe, ünnepélyesen vitték előtte a pompás marsallbotot, mely aztán egész idő alatt ott feküdt előtte az asztalon. Ez a bot – ami több mint öt kilót nyomott és aranyozott ezüstből készült – 1891 októberében nyomtalanul eltűnt. Talán nem érdemes szót vesztegetni arra a pletykabeszédre, mely szerint a koronás marsallbot utoljára egy melbourne-i örömtanyán bukkant fel, ahová állítólag tiszteletre méltó képviselő urak vitték az ott dolgozó hölgyikék szórakoztatására. Nem véletlen kitérő, ha rámutatunk az ausztrál politikai élet brit hagyományaira. Helyszíni szemlénkben ez igen fontos, hiszen az ország ma jóval többször pillant Washington, semmint London felé. Ezt az átalakulást a Menzies-korszak hozta. Menzies 1966 elején, 71 évesen ezt mondta: „Mélyen eltűnődtem jövőm felett, a tekintetben, hogy hasznára lehetek-e még a kormánynak és hazámnak. Az éjszakai órákba nyúló munka, mely hajdan annyira vonzott, többé nem nekem való. Lassúbb léptekkel járok, egyszóval, fáradt vagyok…” Az ausztrál furcsaságok közé sorolom azt is, hogy ez az ember, aki – hogy költőien fejezzem ki magam – az állam gályáját amerikai hullámokra irányította, nem egy britnél angolabb. Sohasem szűnt meg bizonygatni, hogy az ő ausztráljai „a Királynő emberei” maradnak. Ő maga elnyerte a legmagasabb méltóságokat, melyeket csak az Egyesült Királyság hagyományának gazdag tárháza nyújthat. Ő a történelemben az első nem angol, akit kineveztek Öt Kikötő Őr-Lordjává. E kiváltság révén joga van kifüggeszteni saját zászlaját – kék, sárga és piros

mezőben a doweri várkastély s ha bármikor az öt kikötő – Dower, Sandwich, Hastings, Romney vagy Hythe – valamelyikébe érkeznék, 19 ágyú díszsortüze kell hogy fogadja. A canberrai parlament nem egy viharos ülést látott már, régebben éppúgy, mint a mai időkben. Előfordult, hogy a szpíker kénytelen volt leinteni a tiszteletre méltó képviselőket, amikor a vita hevében olyan kifejezésekre ragadtatták magukat Menziesszel szemben, mint „fojtogató” vagy „vérszopó”. Természetesen ő sem maradt adós, sőt a sajtóval is összerúgta a port. E csatározás lényegét legjobban tán a következő megfogalmazás tükrözi: „Sir Robert oly megvetően bánt az újságírókkal, mintha legalábbis parlamenti képviselők lennének.” Amikor miniszterelnök lett, az első sajtókonferencián föltették neki a kérdést: „Ugyebár, mielőtt megalakítja a kormányát, tanácskozni fog az Önt ellenőrző, hatalmas erőkkel?” A válasz: „Magától értetődik. De kérem, fiatalember, ne keverje bele ebbe az egészbe a feleségemet…” A szellemes válaszok nem leplezhetik a tényleges helyzetet. Egy országban, melyről azt szokták mondani, hogy nincs is történelme, csak előtörténete, nem kell nagyon mélyen visszanyúlnunk a múltba. Sydney fölött még éj lebegett, amikor a város nevét viselő katonai teherszállító hajó kifutott a kikötőből: vitte az I. királyi ezred katonáit a vietnami frontra. A móló tökéletesen üres volt. Nem harsogott zenekar. S nem is állt ott – mint negyedszázaddal előbb, amikor az ausztrál expedíciós hadtest harcba indult a hitlerizmus ellen – szakadó esőben ázva egy embertömeg, hogy néma tisztelgéssel búcsúztassa a harcosokat. Ezúttal aludt a város, pislákoló fényei lassan

mosódtak a hajnali ködbe: ők búcsúztatták csupán Ausztrália ifjú katonáit, akik közül nem egy soha többé nem látta viszont Sydneyt. Canberrában egész éjjel tanácskozott a föderális parlament. Néhány elcsigázott, pokrócba burkolódzó képviselőt ott nyomott el az álom a teremben az egyórás szünet alatt. Végül heves vita után történelmi döntés született. Ausztrália történetében először kapott teljhatalmat a kormány, hogy harcba küldhesse besorozott katonáit a világ bármelyik területén. Az ellenzék „alapvetően és kategorikusan” szembeszállt a katonák vietnami harcba vetésével. Peter képviselő egyenesen a miniszterelnöknek szögezte a kérdést, hogy vajon Ausztrália háborúban áll-e. Menzies így válaszolt: „Elég hosszú ideje dolgozom ebben a szakmában ahhoz, hogy tudjam: a külügyek intézésének nem éppen a leghathatósabb módja a definíció.” Amikor végignéztem az első, Vietnamban elesett ausztrál temetését, eszembe jutott az a felirat, mely az amerikai lázadók ellen vívott harc brit katonáinak emlékét örökíti meg a Boston melletti (USA) Concord Bridge-ben: „Háromezer mérföldet tettek meg és elestek, hogy megszilárdítsák a múlt trónját.” HAT LYUK A ZSÁK FENEKÉN Canberra egyik nyolcemeletes épületében van a külügyminisztérium. Ausztrália külügyi szolgálata, mely 1939-ben még háromszemélyes követségeket tartott fenn, ma az egész világra kiterjed. E fiatal állam nagy hangsúlyt helyez rá, hogy eltávolodjon az európai diplomácia elit hagyományaitól. Sohasem terveztettek szabókkal díszegyenruhát az ausztrál diplomatáknak. Az ausztrál külügyi szolgálat azon

kevesek közé tartozik, vagy talán az egyetlen a világon, mely „hirdetés útján” veszi fel alkalmazottait. A látszat azonban csalóka lehet. Továbbra is szép számmal kerülnek ki államférfiak exkluzív és drága iskolákból, az a tévhit pedig, hogy a diplomácia egyszerűen az utcáról szedi az embereket, legalábbis naivnak mondható. Rendkívül alapos vizsgálatnak vetik alá nemcsak a jelöltek, hanem még feleségük személyiségének és környezetének különféle vonatkozásait is. Ebben az országban, ahol a bevándorló, amint lelép a hajóról vagy a repülőgépről, máris munkába állhat, a „vasfüggöny” mögül származó szülőknek még a gyermekei sem léphetnek diplomáciai szolgálatba. Az „ellenőrzött” jelöltek intenzív külpolitikai oktatásban részesülnek, állítólag az aktuális hazai ismeretek rovására. A „szúrópróbák” mindenesetre erre vallanak. Az éberség azonban nem ér véget az új külügyi sarjadék befogadásával. Tömör vaskapu védi a rejtjelszobát és híradóközpontot. Az ártalmatlan papírhulladék szürke szemétkosárba kerül. Ám az indigó, a papundekli noteszfedél, a piszkozat, még a tanácskozás alatt odafirkantott rajzocska is titkos papírhulladéknak számít, és piros kosárban a helye. Estelente egy bizalmi ember kiszedi onnét, és szertartásosan megsemmisíti, hogy ne juthasson illetéktelen kezekbe. A külügyi postát zsákokban szállítják, melyeknek hat lyuk van a fenekén, acélkarimával szegélyezve. Ez arra való, hogy a zsák, ha a tengerbe dobják, azonnal elmerüljön. A zsákokban elsősorban Ázsiából érkező küldemények vannak. Az ausztrál diplomata számára a bonni vagy bécsi kirendeltség biztosan kevésbé érdekes, mint a jakartai vagy a bangkoki. Egyébként Ausztrália épp Indonéziában tartja fenn – Washington után – a legnagyobb létszámú

követséget. Az ott dolgozók szinte kivétel nélkül beszélik a helyi nyelvet. Nagy súlyt fektetnek az ázsiai nyelvek tanulására, jóllehet továbbra is a francia az ausztrál diplomaták alapnyelve. Ausztráliát sok-sok éven át elválasztotta, elszigetelte az ázsiai valóságtól – Nagy-Britannia. A brit birtokok egészen a II. világháborúig „baráti” támaszpontlánccal vették körül Ausztráliát. Fiai részt vettek minden háborúban, amit csak a Birodalom folytatott, a búrok elleni hadjárattól kezdve a németek ellen vívott mindkét világháborúig. Ennek fejében a támaszpontokat garantáltan biztosnak, mondhatnók, bevehetetlennek ígérték. Bőven jutott a brit fogyasztó asztalára Queenslandből ürühús, Tasmaniából alma. Az ausztrál, ha nemzeti hovatartozását tudakolták, „britnek” vallotta magát, s a hazafiasság hiányának vagy egyenesen radikalizmusnak tudták volna be, ha megemlíti ausztrál hovatartozását. A gyerekeknek az ausztrál iskolákban nem saját hazájuk, hanem Anglia történelmét kellett fújni. Ázsia népeiről, nyelveiről és történetéről nem jutott el hozzájuk gyakorlatilag semmiféle információ. HOGYAN ÉLJÜNK EGYÜTT ÁZSIÁVAL? A kérdés: „Hogyan éljünk együtt Ázsiával?” – jóformán egyik napról a másikra vetődött fel. Az átlag ausztrált jobban lázba hozzák a gazdasági, vagyis pénzügyek, mint a nagypolitika. Ausztrália mindig iparcikkek s nem csupán nyersanyagok kivitelének növelésével szeretné fejleszteni exportját. Japánnal együtt át akarja venni Ázsiában a gazdasági vezetést. Már valamiféle japán-ausztrál Közös Piacról is rebesgetnek. Egyébként Japán ideális kereskedelmi partnere Ausztráliának. Mint az ausztrál gyapjú, réz, szén vagy bauxit komoly vásárlója, elég erős adukat tart a kezében ahhoz, hogy saját termékeit elhelyezze ebben az

országban. Ám a kereskedelemhez hozzátartozik a megfelelő reklám is. Ez nagyon tág fogalom, tulajdonképpen arról van szó, milyen „arculatot” mutassunk kifelé. Azt az arculatot, amelyet Ausztrália akarna mutatni Ázsiának, egy alapos megfigyelő a Melbourne-ben gyártott, Holdén márkájú autók hirdetési jelmondatához hasonlította: „Teljesen új, de disztingváltabb, mint valaha.” Tehát értésére adja a világnak, hogy míg a vén Anglia begubózik szigetkérge mögé, addig az ifjú és rugalmas Ausztrália merészen halad előre. Ki tudja, nem szerzi-e meg rövidesen a maga saját, külön zászlaját, mint Kanada? Singapore-ban mesésen színes plakátokon tasmán almák pirosa, victoriai legelők göndör szőrű bárányok fehér foltjával pettyezett zöldje vonzza magához a szemet. Látni a mentőszolgálat bronzbarnára sült alkalmazottait, amint a verőfényes új-dél-walesi strandon dagadó izmú meztelen felsőtesttel feszítenek. Ha az ázsiaiak csak plakátokról ismernék Ausztráliát, azt hihetnék, hogy földi paradicsom, habár csak fehérek részére fenntartva, de azok legalább mosolygósak és barátságosak. Azok az ausztrálok, akikkel Fidzsi szigetén vagy Kambodzsában, Hongkongban vagy Malaysiában, Japánban vagy Nyugat-Iriánban találkoztam, hasonlítottak a plakátok eszményalakjaihoz. Mosolygósak, és előzékenyek, segítőkészek és tárgyilagosak, s ami a fő, nem hordják fenn az orrukat. A kérdés, „Hogyan éljünk együtt Ázsiával?”, égetően aktuálissá vált a nagy földrész számára, melynek lakosai jólétben élnek, s lökhajtásos géppel alig félnapi repülésnyire a másfél milliárd ázsiai szomszédtól, akik viszont – talán az egy Japán kivételével – igazán nem dúskálnak a javakban.

Mindjobban foglalkoztatja az ausztrálokat saját jövőjük. Milyen perspektívái vannak a „fehér ember földjének” az „ázsiai népek tengerében”? Hogyan létezhet a maga irdatlan térségeivel és jólétével a környező szegénység és zsúfoltság közepette? Hogyan alakul majd a gyarmati rendszer felszámolásának korában a territóriumok sorsa, ha olyan ország fennhatósága alá tartoznak, mely maga még nemrég gyarmat volt? Nos, ezeket a kérdéseket teszik fel maguknak azok, akik azt tartják magukról – hogy Sir Garfield Barwick ausztrál politikus szavaival éljek –, ők „az egyedüli európaiak, akik állandóra letelepedtek Ázsiában”. Canberra – a gyors iramú népességszaporodás ellenére is szinte kihaltnak ható főváros – olyan terv alapján épült, mely egy nagy, nemzetközi pályázat végeredménye. Külön, sajátos jelleget kölcsönöznek a városnak a diplomáciai kirendeltségek; elsőként az amerikaiak jelentek meg itt, még 1940-ben, később gomba módra kezdtek szaporodni az egyéb külképviseletek. Canberrában működik az Ausztrál Nemzeti Egyetem, a híres Mount Stromlo obszervatórium s egy sereg más tudományos intézmény. Sok ember dolgozik Canberrában, ám a víkendet más városokban levő otthonában tölti: péntek este a légi társaság pótjáratokat indít Sydneybe és Melbourne-be, vasárnap pedig az utasáradat visszaözönlik a fővárosba. Rendszerint sok szenátor vagy képviselő is van köztük. Legközelebb a parlament sajtókarzatáról pillantom meg őket vagy a tekintélyes palota folyosóin. A színre vitel nem eredeti ötletre, hanem a távoli London hagyományaira épül. A terem közepén óriás könyvek mellett a hatalom jelvényei; ezeket üli körül a kormány. Erről a színpadról távozott Robert Menzies, aki olyan modorban elnökölt a kabinet ülésein, mint a gyenge

felfogású tanulók leckéit ellenőrző tanító bácsi. Utódja, Harold Holt miniszterelnök, 14 évvel volt fiatalabb nála. Holt, úgy tetszik, az Egyesült Államok meggyilkolt elnökéről „mintázta” a maga alakját. Rossz nyelvek erre az utánzásra célozva még el is keresztelték John Fitzgerald Holtnak. Délceg termetű, kisportolt férfi volt, szívesen fényképeztette magát a strandon, három rendkívül kellemes külsejű fiával. Ilyen tengeri strandolás alkalmával lépett be egyszer – 1967 egyik decemberi reggelén – a háborgó hullámok közé, és soha többé nem merült föl. FREERNÉ ASSZONY DIKTANDÓJA 1936-ban a „Majola” nevű hajó – fedélzetén egy csinos ír hölggyel, bizonyos Freernével – befutott az ausztrál Fremantle kikötőbe. Freerné asszonyt kissé meglepte a bevándorlási hivatalnok, vagyis rendőr kérdése, hogy tud-e írni, olvasni. Nem volt kíváncsi az iskolai bizonyítványokra, melyeket a brit alattvaló fel tudott volna mutatni, hanem felkérte, hogy írjon le egy diktandót – olasz nyelven. A vizsgán az asszony természetesen megbukott. Ezek után nem sokat teketóriáztak vele, hanem felrakták a „Wanganella” hajóra, és átirányították Új-Zélandra. Freerné házassága révén elnyerte a brit állampolgárságot. „Brit útlevelem feljogosít arra, hogy minden domíniumba beléphessek. Soha életemben nem ért még ilyen megaláztatás. Alig bírom elhinni, hogy Ausztrália így bánhat egy angol nővel…” Az ellenzék kapva kapott az alkalmon, s a parlamentben kirohanást intézett a kormány ellen. A miniszter azonban kijelentette, hogy Freerné esetében a bevándorlási törvény egy külön, ún. „esernyős” záradékát alkalmazták, s ez megengedi, hogy mindenkivel, aki Ausztráliába beutazást kér, nem kevesebb, mint ötven szóból álló diktandót írathassanak

bármely európai nyelven. Ennek az „esernyős”, tehát úgymond, védelmi klauzulának kellett megóvnia Ausztráliát a „nemkívánatos elemek” beáramlásától. Valójában azonban ez a záradék szabad utat nyitott a rendőrség legvadabb önkényességének. A kikötői tisztviselő a lengyelnek azt parancsolta, hogy írjon le ötven szót portugálul, a türingiai parasztnak, hogy sziporkázzon görög nyelvismeretével, a magyarnak litván diktálásra kellett brillíroznia, mivel a bevándorlási hatóság tolmácsstábja alighanem perfektül tudott minden európai nyelven. Freerné asszony tizenkilenc éves korában ment férjhez egy Indiában élő angolhoz, s két gyermeke született. Férje aztán elhagyta, később el is váltak. Ekkor bukkan fel a láthatáron egy derék ausztrál – Dewar főhadnagy. Ám ahogy az már lenni szokott – s nem is épp csak Indiában a kalandról tudomást szerez a főhadnagy otthon hagyott felesége. Egyúttal azt is megtudja, hogy jóllehet férjeura hazafelé tart, a gőzhajón vele van „az a személy” is. Dewarnének nyilván megvolt a kellő összeköttetése, no és a harci szellem sem hiányzott belőle, így megtalálta a neki leghasznosabb kiskaput. A parlamentben a miniszter kijelentette, hogy „az Indiában szerzett információk szerint Freerné asszony nemkívánatos jellemű személy, így engedélyeztem az ausztráliai beutazását meggátoló intézkedéseket”. Az ellenzék a második menetben újfent rávetette magát a miniszterre, s azzal érvelt, hogy a válási ügyekben döntő bíróság jogait bitorolja, s hatalmával visszaélve magánügyekbe avatkozik. A miniszter fellengzős válaszában arra hivatkozott, hogy cselekedetét csupán a hazaszeretet sugallta; mély meggyőződése ugyanis, hogy „e nőszemély jelenléte Ausztráliában teljesen és

megmásíthatatlanul feldúlna egy családi tűzhelyet – minden ausztrál intézmények legkedvesebbjét…” Az ügy viharos bonyodalmai kis híján megbuktatták a kormányt. Az újságok hónapokig foglalkoztak vele, azt tanácsolva a miniszternek, hogy „ideje megkezdeni a lassú visszavonulást”. A miniszter úr azonban sehová sem volt hajlandó vonulni, annál is inkább, mivel a közvélemény figyelmét most már egy másik elvált asszony, bizonyos Mrs. Simpson kötötte le, akinek szerelme nem más volt, mint az angol király, VII. Edward, s az – mint tudjuk – az asszony kedvéért le is mondott a trónról. Nem csoda, ha a király jövendőbelijének elvált asszony kedvese jobban érdekelte az újságolvasókat a főhadnagy elvált asszony szeretőjénél, kiváltképp, mivel ez utóbbi 1937-ben megkapta a beutazási engedélyt. Az eset egyúttal precedensül is szolgált: beengedtek az országba olyasvalakit, aki a diktandóból megbukott. A diktandó-rendelet egyébként 1959-ben hatályát vesztette. Jelenleg Ausztráliának közvetlenebb módszerei vannak arra, hogy becsukja az ajtót azok előtt, akiket nem óhajt bebocsátani. Oly lényegbevágó dolgok ezek, hogy nem árt kicsit elidőzni felettük. A gát, amit a „színes bőrű” bevándorlás elé emeltek, s amit úgy szoktak meghatározni, mint a „fehér Ausztrália politikáját” – ma már idejét múlta és szégyellni való. 1945 óta semmiféle hivatalos iratban nem szerepelhet ez a kifejezés. De vajon az, hogy a fajelmélet terminológiáját száműzték a hivatalos nyelvből, egyúttal azt is jelenti, hogy kiiktatták az életből is? Beszéljünk először azokról, akik Ausztráliában minden bizonnyal az elsők voltak; mindenesetre megelőzték azokat, akik ma becsukják a nagy földrész kapuját minden sárga, fekete vagy barna bőrű ember orra előtt. Az ausztrál

bennszülöttekre gondolok. Bőségesen meséltem már róluk az előző fejezetekben, s ha mégis visszatérek még egyszer ehhez a témához, csupán azért teszem, hogy Önöknek eszébe idézzem: a faji kérdés Ausztráliában is megoldásra vár. Ernestine Hillt – akinek háború előtti riportjai(A trópusok királyi köntöse, Egy hét teveháton) a legnívósabb ilyen témájú antológiákban is helyet kaphatnának – legfőképpen a bennszülött nők tragikus sorsa foglalkoztatta. „Karcsú, ében-nimfa alakját a civilizáció rongyokba burkolta, hulladék kapadohányt vetett oda neki, meg elnyűtt filckalapot” – írta. Egyszer Daisy Batesszel is beszélgetett. Bates ugyancsak újságírónő volt, s egyenesen Londonból érkezett Ausztráliába; Londonból, ahol az idő tájt írta a maga dolgait Oscar Wilde, s épp akkor tette meg első lépéseit az irodalomban egy Bernhard Shaw nevezetű ifjonc. Férje halála után Batesné asszony mindenét pénzzé tette, majd ausztrál földre költözve egész hátralevő hosszú életét a sivatagban töltötte, hogy segíthessen a fekete embereken, akiknek tragédiája mélységesen megrendítette. Vályogkunyhóban lakott, teljesen primitív körülmények közt. Mégis, soha senki nem látta őt másképp, csakis a viktoriánus kor legfeddhetetlenebb öltözékében: fehér kesztyűben s fején kalappal forgolódott a myall törzs emberei közt. Száz bennszülött nyelvjárást beszélt folyékonyan, 35 éves sivatagi tartózkodása alatt feljegyezte a törzsek legendáit, nagy ritkán, szabad pillanataiban pedig saját szórakozására latin költőket olvasott eredetiben. Ha megtudta, hogy valaki maradék erejével elvonszolta magát egy lakatlan helyre, hogy ott haljon meg magányosan, ő magas sarkú cipőjében tipegve utánament, saját vályogviskójába vezette és ápolta. A myall törzsbeliek „nagyanyónak” nevezték, és még akkor is ellátogattak a

kunyhójába, amikor Daisy Bates már mindörökre átköltözött az Almok Idejébe. Mert a bennszülöttek mit sem tudnak az angyali harsonákról, sem a hárfákról, a pálmafák árnyékában meghúzódó muzulmán paradicsom is idegen nekik. Abban hisznek csak, hogy a Sötét Kapu visszavezet a homályba, a szélsüvítésben vijjogó s az éjszakát benépesítő kis démonok birodalmába. AZ „UTOLSÓ BENNSZÜLÖTT…” Daisy Bates így foglalta össze Ernestine Hillnek bennszülöttek között töltött élete tapasztalatait: „Nem ringatom magam illúziókban. Ezek halálra ítélt emberek. A régi törzseknek már ma is csupán siralmas maradványai vannak. Én már nem fogom meglátni az utolsót közülük, de ez a század még megláthatja. Közöttük élve csak végső pillanataikat enyhíthetem. Nincs remény a holnapra, de némelyiknek ma még segíthetek…” Ernestine Hill megtoldja ezt saját véleményével: „A bennszülött Ausztrália embere a világ elfeledett múltjának eleven emléke. Amikor arra tanítottuk, hogyan kell élni, csupán arra tanítottuk meg, hogy miképp kell meghalni…” Hill, akit a fekete őslakók tragédiája őszintén megrendített – hisz senki sem maradhat közömbös, aki e problémával emberközelbe került elmesél egy szomorú anekdotát. Szomorút, mert rávilágít arra a szakadékra, mely a nem egészen kétszáz évvel ezelőtt Ausztráliába települtek mentalitását elválasztja azoknak a felfogásától, akik a föld gazdái évezredek óta. Egy misszionárius felesége heteken át arról beszélt a környékbeli törzseknek, milyen szörnyű bűn a hatodik parancsolat megszegése. Egy szép nap az asszony megpillantja legbuzgóbb tanítványát, egy szemrevaló,

fekete leányzót, karján csecsemővel. Harmadik gyereke volt már ez a lánynak, s mindet fehér pásztorok nemzették. A misszionárius felesége a csöppség láttán rezignáltan felsóhajtott: „Ha elgondolom, hogy egész életemben azért könyörögtem a Teremtőnek, hogy áldjon meg gyermekkel, és sohasem hallgatta meg az imáimat…” A jámbor fekete lány ösztönösen megértette a gyermektelen, csalódott asszony bánatát, s nyomban megvigasztalta egy jó tanáccsal: „Missus, te megkérni csak egyszer Bob O'Gradyt, ő megtenni nekednek még sokkal többet is…” A fekete emberrel kapcsolatos problémát tehát a gyarmatosok, hogy úgy mondjam, a helyszínen találták, ezzel szemben a „színes bőrűek” beutazásának korlátozása a kínai beáramlás következménye. Amikor Nagy-Britannia 1840-ben beszüntette a foglyok száműzését Új-DélWalesbe, hirtelen hiány keletkezett olcsó munkaerőben. Kulikat hozattak hát Kínából, ezek alázatosak voltak és dolgosak, „zsírba mártott cafatokkal is beérték” – írja a korabeli krónikás. A helyzet azonban gyökeresen megváltozott az aranyláz idején, amikor a kínaiak már a partraszállás után önállóan siettek a bányavidékre. Különösen nagy tömeg érkezett Victoriába. A statisztika kimutatja, hogy míg 1854-ben alig 2341 kínai volt ott, addig 1857-ben már több mint 30 000, 1858-ra pedig a számuk elérte a 42 000-et. Ezeket az adatokat az akkor mérhetetlenül gyéren lakott Ausztrália perspektívájából kell szemlélni. Az első összetűzésekre az európai származású ausztrál bányászok és a „törvényes” kínaiak közt Bendigóban került sor, 1854-ben. A rendőrségnek akkor sikerült úrrá lenni a helyzeten, de tudták, hogy a feszültséget csak a törvényhozás oszlathatja el.

TIZENNÉGY EMBER És valóban: 1855-től kezdve kínaiak csak korlátozott számban léphettek be Victoriába. A hajóskapitányok nem könnyen mondtak le a „tömegszállítmány” hasznáról. Kínai utasaikat egyszerűen partra tették az ausztrál földdel szomszédos gyarmatokon, onnét jutottak el aztán a kínaiak a victoriai bányákba. A szállítók az utasoktól, akiket átvittek a Robe-kikötőből a dél-ausztráliai bányákba, fejenként 5 fontot követeltek. De rendszerint, alighogy átlépték Victoria határát, kereket oldottak a pénzzel, jól tudva, hogy a kínaiaknak nincs hova menniük a maguk igazáért. Már öt hónappal a beutazási tilalom életbe lépése után 16 000 kínai jutott be Robe-on keresztül Victoriába. A kínai telephelyek körül üzletek, sőt színházak keletkeztek. A kínaiak jól értettek a bányászathoz, s a szerencse gyakran előbb mosolygott rájuk, mint a nem messze tőlük dolgozó európai jövevényekre. Több helyütt felcsapott az irigység lángja: a bányászok megrohanták a kínai táborokat, s mindent felperzseltek, a kínaiakat kikergették a ciheresbe, ahol sokan meg is haltak végkimerülésben, mire a lomha rendőrség kiszállt a helyszínre és rendet teremtett. A gyarmati igazságszolgáltatás kemény keze ezúttal nem sújtott le a bűnösökre, a rendbontó vezéreket a törvényszék – a közvélemény nyomására – felmentette. Így került sor végül is a Lambing Flat-i zavargásokra. A hivatalos jelentések rendszerint bagatellizálták a dolgot: közönséges verekedés csak, semmi különös, levágták néhány kínai copfját… Egyébként ezek a copfok keresett trófeák voltak, a környékbeli kocsisok még évekkel a zendülések után is emberhajból font ostorral hajtották a lovaikat.

Belülről szemlélve a zavargások arculata sokkal vésztjóslóbban festett. A nagygyűlésen, amit hamisítatlan angolszász rendszeretettel és nagy rutinnal szerveztek, háromezer bányász jelent meg. Zenekar játszott, és a szónokok egymás után efféle jelszavakkal bujtogatták a tömeget: „Európai bányásztelep lesz ez vagy mongol terület?” Azt, ami ezután következett, Pownall esperes mesélte el a helybeli Szent János-templom szószékéről: „A csőcselék önbíráskodásánál nincs borzalmasabb. A kínaiakat behajigálták az aknákba, kitépték tövestől a copfjukat, s a vérző sebesülteket ott hagyták, ahol összeestek. Sátraikat és szegényes motyójukat nagy máglyán elégették.” Mary Gilmore, a híres költőnő, Lambing Fiatben még gyermekfejjel volt tanúja a tragédiának. Ez az emlék egész életében kísértette, így keletkezett a Tizennégy ember című megrendítő költemény, mellyel belépett az ausztrál irodalomba. Nem érzem magam hivatottnak arra, hogy költői fordítást produkáljak, így inkább csak a jegyzetekből adok ízelítőt, melyeket Mary Gilmore glosszaformában művéhez írt: „Milyen balga volt az a hitünk, hogy Ausztrália hajnalán nem létezett lincselés. Ha a tizennégy kínairól van szó, akiket a fákon lógni láttam, a pontosság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy odafelé még csak tizenketten voltak, a másik kettő egy-két nappal később került oda, s ezeket már csak visszaútban láttam. Tündöklően világított a hold. Néhány hulla leszakadt, és batyuként hevert a fa alatt. Továbbhajtottunk, amikor apám egyszer csak hirtelen megrántotta a gyeplőt. Ott függött az a kettő, az egyik árnyékban, a másik a ragyogó holdfényben. Ez utóbbiról anyám megjegyezte: »Ezt már halála után akaszthatták fel,

olyan nyugodt és fegyelmezett az arca.« Ebben semmi túlzás sem volt. A többi mind sötétkék nadrágot viselt, ingük nem volt. Az egyiknek testét világossárga hímzett selyemblúz és krémszínű hosszúnadrág fedte. Kicsiny feje a sima hajjal enyhén oldalra billent. Az arca ki volt festve. Apró, sötétkék topánkaorra a föld felé irányult – egy nő volt ez, s méghozzá igen fiatal.” GYERMEKSORSOK KURÉBAN A mai Ausztráliában elképzelhetetlen a lincselés, de olykor-olykor híre jön ennél csöndesebb tragédiáknak, melyek mind a „fehér Ausztrália”-mentalitásból, a nehezen kihaló hagyományos előírásokból fakadnak. Japán veresége után a megszállásban az ausztrál hadsereg is részt vett. Fő támaszpontja Kure város lett. Az ausztrál katonák nyomában egész csomó félvér gyerek maradt. E boldogtalan teremtéseket egyszerre két fajgyűlölet is sújtja. Ausztrália nem hajlandó őket befogadni, a japánok pedig ki nem állhatják a japán nők és idegen férfiak csemetéit. Átnéztem az ausztrál jótékonysági intézmények beszámolóit, a kormány ugyanis ezzel nem foglalkozik. Az intézmények 1962-ben készítettek felmérést Kuréban a gyerekek sorsáról. „A kislány 12 éves. Anyja borzalmas nyomorban él; a gyereket a tiltott negyed egyik rossz hírű sörözőjébe küldi dolgozni. A kislány szép és értelmes. Minden jel arra vall, hogy két év múlva szépséggé növi ki magát – ausztrál szemmel nézve éppúgy, mint a japán szépségkövetelmények szerint. Ha senki sem segít rajta, sorsa elvégeztetett. Csak idő kérdése.” „A fiúcska tizenkét éves. Apjáról nem hallott, mióta az visszatért Ausztráliába. Anyja néhány évig törődött vele,

aztán elhagyta. A gyerek egész Japánt becsavarogta, lopásból élt, fogalma sincs róla, hol lehet most az anyja. Ez a fiú egy nyilvánosház mögötti kis viskóban lakik. A nő, aki e lebuj tulajdonosnője, több könyörületet tanúsított iránta, mint az ausztrál kormány.” „Neve Reiko, és anyja gondoskodik róla. De az asszony a halálán van. Tudja, hogy napjai meg vannak számlálva, és elkeseríti a gondolat, hogy milyen jövő vár a gyerekre. Könyörög: »Hát senki sem karolja föl? Senki sem veszi magához? Talán valaki Ausztráliából, ahonnét az apja származik? Ha nem akad senki, egyszerűen nem tudom, mi lesz vele?« De mi tudjuk…” – teszi hozzá szomorúan a beszámolót író Fergusson úr, aki Melbourne-ből repült Kuréba, hogy a helyszínen szervezze meg a mentőakciót. Több év telt el a beszámoló óta, és jól tudom, hogy szavaim nem érhetik utol az események fejlődését Ausztrália különböző területein. Lehet, hogy a bevándorlási törvények is megváltoznak, de attól tartok, ez a változás nem lesz radikális. Ha megismerjük a „fehér Ausztrália” híveinek érveit, ez továbbra is csak hasznunkra lehet. Megismerésük nem egyenlő az elfogadásukkal. Nos, arra hivatkoznak, hogy az Ázsiából való szabad bevándorlás éppoly elkerülhetetlen faji összeütközésekhez vezetne Ausztráliában, mint amilyenekre sor került az USA-ban vagy Nagy-Britanniában, alighogy ez utóbbi liberálisabb beutazási előírásokat léptetett életbe. Az a véleményük, hogy ha évente pár ezer embert bebocsátanak Ausztráliába, attól nem javul meg az életszínvonal Indiában, Pakisztánban vagy Ceylonban (ma: Sri Lankában), hisz ezek az országok meg sem érzik ennyi ember eltávozását. Ehhez kommentár formájában hozzá kell tennünk, hogy még az ázsiai bevándorlás hívei is csupán szakemberekre és magas képzettségű

szakmunkásokra gondolnak. Más szóval, jóval inkább az „agyak átszippantásáról”, semmint a túlnépesedett országoknak nyújtott segítségről van szó. Hiszen már így is gondok vannak az ázsiai diákokkal, akik a „Colombo-terv” keretében tanulnak ausztrál egyetemeken. Az újsütetű mérnök vagy orvos ugyanis sok esetben egyáltalán nem siet vissza a honi tájra, Tajvanba vagy Sziámba (ma: Thaiföld) Melbourne-ből vagy Sydneyből. CSATA A VÁSÁRTÉRÉRT Nemigen örvendezteti meg az ausztrálokat a hivatalosan támogatott olasz bevándorlás bizonyos, mondjuk így, „mellékterméke” sem. Az olaszok azok az emberek, akik forradalmasították az ausztrál konyhát, meghonosították az eszpresszókat, s a kis- és nagyipar által egyként hasznosítható szakértelmet hoztak magukkal. Melbourne-ben a nagy vásártéren már éjjel kettőkor lázasan megindul az élet. Teherautók hozzák a termékeket, kirakják az árut a standokra. Európa minden nyelve együtt kavarog; görög, magyar, szlovák kurjongatás hallik. Ama bizonyos félreeső hely fölött, melynek címere két nulla, ékes lengyelséggel hirdeti a felirat: „Nők”. De az olasz nyelv van túlsúlyban. A számítások szerint évente 45 millió dollár értékű zöldségféle és gyümölcs kerül itt eladásra. Ez már akkora summa, hogy érdemes foglalkozni vele, ütött szöget a dolog nem egy szicíliai bevándorló fejében. Így indított véres harcot a maffia a vásártérért, a piacért, s így jelent meg az ausztrál köznyelvi szótárban a komor csengésű „omerta” szó, a – halál a besúgókra! Hogy ez a csata mikor ér véget, nem tudom. Azt azonban igen, hogy 1962 decemberében lángolt fel, amikor Domenico Italiano – ragadványnevén „II Papa” – meghalt.

Ágyban, párnák között. Ő volt a helyi maffiavezér. Úgy hitték, Vincenzo Angiletta lesz az utóda, ám négy hónappal később saját háza előtt lelőtték. Domenico Demarie élve került ki a lövöldözésből, viszont annál jobban célba talált az a golyó, amit riválisai Vinzente Muratore és Antonio Monaco uraknak szántak. Előbbit hajnalban érte a lövés, amikor épp a piacra ment, utóbbit két nappal utána ölték meg. Félő volt, hogy a géppisztolyok Muratore temetésén megint zenélni kezdenek. A kapucinus csuhába öltöztetett holttestet virágokkal borított (1575 dollárt érő) ezüstkoporsóban ravatalozták fel a Szűzanya-templomban. A szomszédos épületekből rendőrség tartotta szemmel a gyászoló olasz tömeget, készenlétben álltak a teleobjektíves fényképezőgépek, hogy megörökíthessék az esetleges lövöldözés főkolomposait. Ezúttal azonban valahogy sikerült megúszni a temetést plusz hulla nélkül, jóllehet mindenki tudta, ki a következő elhunytjelölt. A neve Frank Madafferi, s szenvedő arccal lépkedett annak a férfinak a koporsója mögött, akinek helyében most ő lett a maffiavezér. Madafferi tökéletesen tisztában van vele, hogy egy olyan „zsíros állás”, mely a melbourne-i piaci árusokból kicsikart harácsból fakad, magára vonhatja a konkurrencia sortüzét. „Próbáljanak csak idejönni és elbánni velem” – mondta, de az „omerta” alapelvének megfelelően sietett hozzátenni: – „Természetesen én csak az újságokból tudhatnék meg ezt-azt arról a micsodáról, a maffiáról meg a gyilkosságokról, de szerencsére nem tudok se írni, se olvasni…” MELBOURNE KÉTSZER Egyébként bevándorlókörökben elkeseredést keltettek

ezek

olasz az

események. Szerintük az ausztrál sajtó fújja csak fel ekkorára, szántszándékkal, az ügyet, hiszen százalékarányát tekintve az itteni olaszok közt alacsonyabb a bűnözés, mint a tősgyökeres ausztrálok között. Azt is felpanaszolják, hogy az ausztrálok minden délről jött olaszt úgy kezelnek, mint potenciális banditát, ezzel szemben azokat, akik az iparosodott északról érkeztek, „vörösöknek” vagy legalábbis „rózsaszínűeknek” tartják. A dolog odáig fajult, hogy Victoria állam rendőrsége ki akarja helyezni funkcionáriusait Olaszországba, s ott helyben, még utazás előtt megvizsgáltatni velük az áttelepülni akarókat. A maffiával meg a vörös szín különféle árnyalataival való rémisztgetés füstfüggöny is lehet, mely mögött az Európából érkezett bevándorlók „megfigyelésére” 1967-ben alakult speciális központok bújnak meg. Nem ismétlődik-e meg vajon az események ausztrál körhintáján a „Palisada Eureka”-korszak helyzete, amikor a bányászok arra panaszkodtak, hogy az erőszak elől menekültek el Európából, s az újból vasmarokra fogja őket itt, ausztrál földön. Élnek Ausztráliában USA-ból jött bevándorlók is – ez új s eléggé ékesszóló jelenség. Ám az Egyesült Államokból más „jövevények” is felbukkannak itt, a nagy földrészen, nemcsak élő emberek. Azt ígértem, nem fogok statisztikai adatokat idézni saját szavaimmal, s lehetőleg arra támaszkodom, amit magam láttam és hallottam. Nos, harmadik ausztráliai tartózkodásom után eljutottam az USA-ba, ott pedig úgy hozta a sors, hogy elvetődtem a floridai Melbourne-be, ahol a Kennedy-fok közelében van egy polgári repülőtér. Engedélyt kaptam ugyanis, hogy megtekintsem a Gemini 5

űrhajó fellövését. (Egy másik könyvemben – Visszafojtott lélegzettel, 1969 – erről részletesebben is beszámolok.) Ahogy útban a repülőtérről a város felé riporteri kíváncsisággal szétnéztem, azon kezdtem tűnődni, csakugyan a voltaképpeni Melbourne-be, a Melbourne Fla.-ba érkeztem-e, s nem a Melbourne Vic.-be, ahogyan az ausztrálok Victoria állam fővárosát jelzik. Mert a reklámok szakasztott ugyanazokat a cégeket hirdették az amerikai városban, mint az ausztrálban! Egymás után gyulladtak s aludtak ki a Heinz, CocaCola, Campbell Soup-termékek minőségét magasztaló neonok – akárcsak az ausztrál Melbourne-ben, Floridától messze, a Yarra-folyó partján. SZIRÉN A FALON És mi a helyzet a lengyel bevándorlókkal? Soromra várva illedelmesen leültem és körülnéztem a borotva mesterének szentélyében. S egyszer csak nem akartam hinni a szememnek: látom, hogy a falon, üveg alatt, szépen bekeretezve, a varsói Ipartestület által kiadott, sziréncímeres mesterlevél függ! Egész Albany leghíresebb Figarója nem volt más, mint Stanislaw Kopeé úr – a varsói Wilcza utcából. Míg velem foglalkozott, egész idő alatt beszélgettünk. A bálnákról persze jóval kevesebbet, mint Varsóról. Amikor egy őszi este elvetődtem a canberrai „Fehér Sas” klubba, melynek elnöke, Michal Konecki mérnök megismertetett odajáró honfitársaimmal, vagy amikor eljutottam Tasmaniában a hobarti lengyel klubba, egyre azon tűnődtem, milyen sokféle szakmában és foglalkozásban is jeleskednek itt a lengyelek. Van közöttük geológus és jogász, bányász és nyomdai szedő, taxisofőr és munkás. Az a mondás járja, hogy ha a Nyugat-Ausztrália államban alkalmazott lengyel vasutasok egy nap nem

állnának munkába, leállna az egész közlekedés. Ott, ahol a világ leghosszabb nyílegyenes vasútvonala fut, ahol a vonat 530 kilométert tesz meg egyetlen kanyar nélkül, annyi lengyel vasutas dolgozik, hogy ha éjjel, valahol a sivatagban megáll a munkáscsapatoknak élelmet és vizet szállító vonat, hát a kurjongatások és beszélgetések alapján akár azt is hihetné az ember, hogy valahol Koluszki és Lódz közt javítják épp a síneket. Melbourne-ben dr. Jan Hempel a hajózásnál olyasféle állást tölt be, mely a mi fogalmaink szerint megfelel a miniszterhelyettesi rangnak. Azt hiszem, ez a legmagasabb funkció az adminisztrációban, amit lengyel bevándorló elnyert. Ugyanebben a városban számos lengyel szervezet működik, vannak pravoszláv lengyelek és Jehova tanúi, de még Visztula-parti buddhista is; vannak lengyel éttermek és működik lengyel kabaré. Ha az ember tudja, hova kell menni, kizárólag lengyel nyelvtudással minden ügyét elintézheti és mindent megvehet. Magánnyomozó irodáknál még lengyel detektívek is vannak! Elmentem itt egy futballmeccsre, melyen a helyi „Polonia” csapata játszott Victoria állam egyik bajnokcsapatával, az olasz „Juventus”-szal. S 18 000 szurkoló lehetett tanúja ez utóbbi vereségének. „Fiúk, egy Lengyelországból jött riporter is ül majd a tribünön, remélem, nem hagytok szégyenben” – biztatta a meccs előtt „fiait” Zarzycki úr, a „Polonia” elnöke, akinek apja valamikor varsói taxisofőr volt. A tájhagyománynak megfelelően a mérkőzés befejezése után nyomban berobogott a pályára a lovasrendőrség, hogy megmentse a bíró puszta életét. A tribünön vállas férfi ült mellettem. Fején széles karimájú, lapított tetejű kalap, ruhája lazán lötyög, az egész alak tipikus „dinkuni Aussie”, vagyis törzsökös

ausztrál. Mintapéldány. A mérkőzés sorsa még nem dőlt el, mikor a „Poloniá”-nak berúgták az egyetlen gólt. Ausztrál szomszédom kiköpte az alsó ajkára ragadt cigarettát és imigyen jajdult fel: „A mindenit neki, ez aztán jól belénk trafált!” Mondanom sem kell: lengyelül. Számomra a lengyelek fokozódó jelentőségét tanúsítják Ausztráliában többek között az apróhirdetések. Mint tudjuk, ha az újságban közzéteszünk egy hirdetést, akkor számolni kell a szavakkal – nem vezércikk ez, ahol szabadon burjánozhatnak a szóvirágok, itt minden szó pénzbe kerül. És mégis, a kereskedők külön figyelmet szentelnek immár a messzi lengyel földről érkezett vásárlóknak; Új-Dél-Wales állam Gleb nevű városában például egy nagy borászati cég így hirdeti magát: „Lengyelül ugyan nem beszélünk, de a legjobb borokat árusítjuk a legolcsóbb áron.” COLLINS STREET 360 Évente kb. 500 millió dollár idegen tőke áramlik Ausztráliába, csupán az amerikaiak 1967-ig kétmilliárd dollárt fektettek itt be. Annak a 400 000 autónak, mely minden évben kigördül az ausztrál gyárak kapuin, többsége amerikai érdekeltségű futószalagról kerül le. Jártam a melbourne-i „Holden” gyárban, ahol máltai munkások gyártják ausztrál acélból a General Motors járműveit. Az amerikaiak kiszámították, hogy az ausztrál fogyasztók évente több millió dollárt költhetnek, s hogy a nagy földrész mélyében 15 milliárd tonna vasérc, 2 milliárd tonna bauxit, továbbá 30 milliárd tonna szén és meghatározhatatlan mennyiségű kőolaj rejlik. Ausztráliában beruházásaik ütemét ma heti 4 millió dollárra becsülik! Az amerikaiak hatalmas állattenyésztő farmokat vásárolnak, komoly tőkét fektetnek a vegyiparba.

A kormány az importtőke kezére jár. Ezt a politikát egy népszerű hasonlattal szokták megvilágítani: ahhoz, hogy a vadászeb űzőbe vegye a nyulat, előbb meg kell mutatni neki! De mi történik, ha az amerikai kopó utoléri az ausztrál nyulat? Az ellenzék vezére, Arthur Calwell azt mondja: „Cselekednünk kell, amíg még nem késő, nehogy egy nap Ausztrália arra ébredjen, hogy se iparának, se saját sorsának nem ura többé.” Hosszú litániában sorolta az idegen tőke kezében levő cégeket, s figyelmeztetett rá, hogy épp amikor Ausztrália többet szeretne exportálni, a külföldi konszernek megakadályozzák, hogy ausztrál kirendeltségeik versenyre keljenek velük a világpiacon. „Például a British Motor Corporation nem engedi kivinni az országból ausztrál leányvállalata termékeit, a General Motors pedig csak ott teszi lehetővé a Holden-autók exportját, ahol maga nem keres piacot.” Régebben a labourista ellenzék támadásai főként a Collins Street 360. ellen irányultak: Melbourne-ben van ez a roppant jellegzetes utca. Legjobb kora délután odamenni, amikor a falombokon átsüt a nap és szép árnyékvonalakat rajzol a járdára. A 360. számú házban, melynek bejáratánál táblák sora hirdeti, hogy olyan cégek székhelye van itt, amelyek egész Ausztráliát a markukban tartják, aligha törődnek sokat ezzel a varázsos szépséggel. Itt vannak az Ian Potter and Co. és a Kalgoorlie South Mines irodái, itt dolgoznak az Electrolytic Refinery and Smelting, a Broken Hill South és még néhány más ipari mammutvállalat kirendeltségei. Arany és réz, ólom és acél…

Eladó földrész ez, hát csodálhatjuk-e, hogy 300 amerikai cég lépett már eddig erre a piacra, s a többiek az előcsarnokban várnak? Ausztrália keresi önmagát. E hatalmas, kihalt, még mindig nagyon-brit kontinens Ázsia szegélyéhez csapódott. Kereskedelmi partnerei Japán és Kína, védelmezője az Egyesült Államok, a kultúrát továbbra is Európából szürcsöli. Törekvése talán, hogy afféle tiszteletbeli ázsiaivá váljék, de továbbra is megőrizze szövetségét az USA-val és kapcsolatát Nagy-Britanniával. Az ifjabb nemzedék, ha szóhoz engedik, „hidegen” szeretne közeledni a nemzetközi politika kérdéseihez. A hajdani birodalmi gőg kiment a divatból, s szűnőfélben az ázsiai problémák iránt tanúsított közöny. Észak felé pillantva az ausztrálok irdatlan térségeket látnak a nemzeti és nemzetiségi versengés, az éhség és nyomor forrongó állapotában. Singapore-t tulajdonképpen már a II. világháború idején „leírták a számláról”, most az ausztrálok más, támaszpontnak való helyeket keresnek. Az ausztrál hadsereg bevetését Vietnamban az ausztrál politikusok akként kezelték, mintha ez valamiféle biztosítási letét lenne a „Sam bácsi” nevű cégnél, mely a vagyonmegőrzést magára vállalja. Az ausztrál államférfiak leghőbb vágya volna olyan „illedelmes”, szelídített ázsiai kormányok szép gyűrűjével övezni a földrészt, akik „kézből esznek” és oltalmazzák Ausztráliát az ázsiai forradalmi erők elől. Csakhogy amint a mondás tartja: „csak akkor lesz eredmény a tettben, ha egyszerre akarják mind a ketten…” Az átlag ázsiai, akivel Fidzsin vagy Pakisztánban, Hongkongban vagy Kambodzsában, Malaysiában vagy Japánban találkoztam, még mindig a britekkel, e visszavonulót fúvó gyarmatosítókkal azonosítja az ausztrálokat – e leendő

ázsiaiakat. Az ázsiai közösségbe való belépés, a vele való együttélés Ausztrália holnapjának alighanem kulcskérdése. Ázsia bizalmatlan. Ki tudja, nem a délafrikai „fehér laager” felvilágosodottabb formájára törekszik-e Ausztrália? Érthetőek ezek az aggályok ilyen nyugtalan időkben. HOGYAN KELL NÉZNI A FESTMÉNYT? Poggyászomban van egy fakéregfestmény, a bullamoomoo törzsbeli Viyula munkája. Leon barátom, akivel együtt voltunk Cairnsben, biztos emlékszik még, hogy megkérdeztük tőle, miért festette törzse totemállatát, a wallaba-kengurut ugyanarra a kéregre kétféleképpen; egyszer rendesen, egyszer pedig fejjel lefelé? Magyarázatát nem értettük, sajnos, senki sem volt a közelben, aki e törzs nyelvét folyékonyan beszélte volna. Később tudtam csak meg, hogy az ő festészete nem arra volt szánva, hogy falra akasszák, hisz a nomád törzseknek nem voltak házaik, s így falaik sem. A képet törzsi gyűlések alkalmával a földre tették, s mindenki onnan nézte, ahol ült, s az volt a cél, hogy lehetőleg ne kelljen nagyon tekergetnie a nyakát. Bizonyos – lehet, hogy jelképes – analógiát vélek felfedezni ebben azzal a képpel, amit Ausztráliáról próbálunk magunknak kialakítani. Ha azt akarjuk, hogy megközelítse az igazságot, többfelől kell szemlélnünk, kiegészíteni olykor elmosódott körvonalait az Ábrándok Idejéből való szóbeli bölcsességgel, képzeletbeli kirándulással a holnap birodalmába. Fair dinkum, igazat szólok! Különben a kép életlen lesz, homállyal teli, nem érthetjük meg kellőképpen azoknak az embereknek a problémáit, akik a déli féltekén élnek, s hajdani fogalmak

szerint fejjel lefelé járnak éppúgy, mint ahogyan a fekete bőrű művész a maga állatait ábrázolja. AGYŐ VAGY VISZONTLÁTÁSRA? Amikor közeledett a repülőgép indulásának ideje, késő éjjel kihajtottunk Jan barátommal Sydneyn át a Kingsford Smith repülőtérre. Más barátaim is kikísértek, és búcsúzóul még egyszer kezet szorítottunk. A hangszórókban monoton felsorolással közölték a repülőtereket, melyeket a betonon várakozó lökhajtásos gép majd érinteni fog, végül a felszólítás következett: „Mindenki a fedélzetre!” Messzi út állt mögöttem, és még messzi út előttem is. A lökhajtásos gép elszakadt az ausztrál földtől, eltűntek alóla Sydney fényei. Manilába és Hongkongba repültem, majd Tokióba, ahol el kell hagynom az ausztrál gépet és átszállni egy amerikaiba, amelyik aztán a Csendes-óceán fölött egyetlen szökkenéssel átugrik Alaszkán keresztül Kaliforniába. Kengurufarok-levest szolgáltak fel, pislogni kezdtek a gép szárnyain levő lámpácskák, az egyhangú motorzúgást néha felváltotta egy-egy tájékoztatás arról, hogy mit hagyunk el épp magunk alatt. Ilyenkor az említett települések és városok úgy éledtek fel emlékezetemben, amilyeneknek lenn, a földi napfényben láttam őket. Charleville fényei villództak, ahonnét akcióra indultam egyszer a „Repülő Doktor”-ral, a felhők eltakarták Townswille-t, ahol a repülőgép, amikor Új-Guineából jöttem vissza, kényszerleszállást hajtott végre. Aztán a hold visszatükröződött a Korall-tengerben. Elhagytuk a földrészt, mely valaha nagy, szürke káosz volt. Másnap leszálláshoz készülődtünk a Fülöp-szigetek fővárosában. Hétezer hajnalfényes sziget nyüzsgő sokasága írta Ausztráliáról szóló elbeszélésem alá, hogy – „Vége”.

A borítón: Lindsay Roughey festő az Északi Területen él (Fotó: Australian Information Service) Ezúton mondunk köszönetet az Australian Information Service-nek, amely a kötet zömét kitevő képanyagot rendelkezésünkre bocsátotta.

A kiadásért felel a Gondolat Könyvkiadó igazgatója Dabasi Nyomda, (84-1626), Budapest-Dabas, 1985 Felelős vezető: Bálint Csaba igazgató Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (847701/8) Felelős szerkesztő: Szamosi Ivánné Műszaki vezető: Tóbi Attila Műszaki szerkesztő: Hodu Pálné Megjelent 29,5 (A/5) ív + 16 oldal fekete és 24 oldal színes melléklet terjedelemben, az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabvány szerint