Nagy Katalin 9789636354688 [PDF]

Zitiervorschau

Nagy Katalin Robert K. Massie I.P.C. (2013) Címke: Történelem, Életrajz, Oroszország Történelemttt Életrajzttt Oroszországttt

Hatalomra vágyó anyák, elképesztő különcök, délceg katonák, mohó karriervadászok, intrikák, hűtlenség és szerelem, gyilkosságok, politikai összeesküvések, szex, háború és szenvedély… Ebben az életrajzban minden benne van, ami egy kiváló történethez kell. – Bookreporter A Pulitzer-díjas szerző könyvének főszereplője egy jelentéktelen német hercegnő, aki tizennégy évesen Oroszországba kerül, és a történelem egyik legjelentősebb, legnagyobb hatalommal rendelkező, legizgalmasabb egyéniségű asszonyává válik. A nem túl nagy befolyással bíró nemesi családba született Katalinból a véletleneknek és saját kitartásának, eltökéltségének köszönhetően Oroszország cárnője lett. Az éles eszű, kielégíthetetlen kíváncsiságú fiatal nő rajongott a felvilágosodás filozófusaiért, és miután trónra jutott, megpróbálta a gyakorlatban alkalmazni az újszerű elképzeléseket, ezek segítségével kísérelte meg az elmaradott orosz birodalom felvirágoztatását. Személyes vagy levélbarátság fűzte a kor legjelesebb történelmi és irodalmi személyiségeihez, Voltaire-hez, Nagy Frigyes királyhoz, Mária Antóniához, sőt még az amerikai haditengerészet hőséhez, John Paul Joneshoz is. Trónra jutását követően a Montesqueiu által idealizált „jóindulatú despotizmus” megtestesítője kívánt lenni, de szembesülnie kellett a jobbágyság intézményrendszerére felépülő orosz valósággal. Harmincnégy éven keresztül irányította és fejlesztette az óriási birodalmat, háborúkat vívott, támogatta a kultúrát, megpróbált segíteni a sokat szenvedett népen. Túljutott néhány magánéleti válságon, területeket hódított el más országoktól, megbirkózott a véres francia

forradalom által elindított politikai változások szökőárjával, és nőiességének, éles eszének, intelligenciájának, ravaszságának köszönhetően élete utolsó pillanatáig trónon maradt. Voltaire és Diderot imádta és dicsérte, a legnagyobb klasszikus filozófusok közé sorolta, ugyanakkor voltak, akik rettegtek tőle, akik „Észak Messalinájának” nevezték. Családjának tagjai, barátai, miniszterei, tábornokai, szeretői, ellenségei, életének valamennyi fontosabb fő- és mellékszereplője életre kell ebben a színes és érdekes könyvben. Megismerhetjük ambiciózus, folyton intrikáló anyját; gyenge jellemű, mégis erőszakos férjét, III. Péter cárt; boldogtalan fiát, Pált; imádott unokáit és persze a kegyenceit, azokat a délceg, ifjú gárdatiszteket, akik mellett szórakozni kívánt, akiktől szerelmet és barátságot várt, akiknek segítségével vissza akarta nyerni ifjúságát; megismerhetjük annak a férfinak, Grigorij Patyomkinnak az életútját, aki minden bizonnyal a legfontosabb szerepet játszotta a cárnő életében. Elképesztő könnyedséggel megírt, szilárd tényeken alapuló történet. A szerző rámutat az összefüggésekre, közel hozza az olvasóhoz a történelem jelentős és híres alakjait; bemutatja az események, az egyes személyek és népek sorsát befolyásoló részleteket és emberi tényezőket, s teszi mindezt olyan közvetlenséggel, hogy az olvasó úgy érzi, II. Katalin cárnő és kortársai karnyújtásnyi távolságba kerülnek.

Robert K. Massie Nagy Katalin Egy asszony portréja

Sok szeretettel annak a Pólyán Katalinnak, aki a legnagyobb a számomra. – KIADÓ –

A legjobban talán úgy lehet leírni őt, hogy asszony, ugyanakkor cárnő is. BUCKINGHAMSHIRE GRÓFJA, OROSZORSZÁGI BRIT NAGYKÖVET (1762-65)

TARTALOM

Első rész Egy német hercegnő 1. Zsófia gyermekkora 2. Oroszországba rendelve 3. II. Frigyes és az út Oroszországba 4. Erzsébet cárnő 5. A nagyherceg 6. Találkozás Erzsébettel és Péterrel 7. Tüdőgyulladás 8. Elcsípett levelek 9. Áttérés és kézfogó 10. Zarándoklat Kijevbe / Transzvesztiták bálja 11. Himlő 12. Házasság 13. Johanna hazatér Második rész Fájdalmas házasság 14. A Zsukova-ügy 15. Kémlelőlyukak 16. Őrkutya 17. „Nem volt király” 18. A hálószobában 19. Egy ház összeomlása 20. Nyári örömök 21. Változások az udvarban 22. Moszkvában és vidéken 23. Csoglokov ellenségre tesz szert, és Péter túlél egy merényletet 24. Fürdő húsvét előtt/Az ostor 25. Osztriga és egy színész 26. Olvasás, tánc, árulás Harmadik rész Csábítás, anyaság, konfrontáció

27. Szaltyikov 28. Az örökös születése 29. Megtorlás 30. A brit nagykövet 31. Diplomáciai földrengés 32. Poniatowski 33. Döglött patkány, hiányzó szerető és egy kockázatos ajánlat 34. Katalin és Brockdorff/Az estély 35. Aprakszin visszavonul 36. Katalin lánya 37. Besztuzsev bukása 38. Hazárdjáték 39. Konfrontáció 40. Édes négyes Negyedik rész „Elérkezett az idő!” 41 Panyin és Orlov/Erzsébet halála 42. III. Péter rövid uralkodása 43. „Durák!” 44. „Magunk sem tudjuk, mit tettünk” Ötödik rész Oroszország cárnője 45. Koronázás 46. A kormány és az egyház 47. Jobbágyság 48. „Madame Orlova sosem lehet Oroszország cárnője” 49. VI. Iván halála 50. Katalin és a felvilágosodás 51. A Nakaz 52. „A birodalom valamennyi szabad rendje” 53. „A király, akit mi csináltunk” 54. Lengyelország első felosztása/Az első török háború 55. Doktorok, himlő, járvány 56. „III. Péter” visszatérése 57. „Pugacsov márki” végnapjai Hatodik rész

Patyomkin és a protekcionizmus 58. Vaszilcsikov 59. Katalin és Patyomkin: szenvedély 60. Patyomkin felemelkedése 61. Katalin és Patyomkin: elválás 62. Új kapcsolatok 63. Kegyencek Hetedik rész „A nevem II. Katalin” 64. Katalin, Pál és Natália 65. Pál, Mária és az utódlás 66. Patyomkin: építő és diplomata 67. Krími utazás/a Patyomkin-falvak 68. A második török háború/Patyomkin halála 69. Művészet; építészet és a bronzlovas 70. „Képesek lámpavasra húzni a királyukat!” 71. Új eszmék / Lengyelország végső felosztása 72. Az alkony 73. Nagy Katalin halála KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA

Első rész Egy német hercegnő

1. Zsófia gyermekkora Keresztély Ágost anhalt-zerbsti herceg nem igazán különbözött a többi ismeretlen, szűkölködő nemestől, akik benépesítették a 18. század politikailag széttöredezett Németországát. Nem rendelkezett kivételes erényekkel, nem követett el szörnyű vétkeket, csupán az volt jellemző rá, ami földbirtokos családja szinte valamennyi tagjára: szigorú rendszeretet, fegyelmezettség, tisztesség, takarékosság és vallásos jámborság, valamint az, hogy nem foglalkozott a pletykákkal, az intrikákkal, nem érdeklődött az irodalom és általában véve a nagyvilág dolgai iránt. 1690-ben született, és Frigyes Vilmos porosz király hadseregében, hivatásos katonaként szolgálva sikerült elérnie bizonyos eredményeket. Részt vett a Svédország, Franciaország és Ausztria elleni hadjáratokban. Lelkiismeretesen ellátta a feladatát, de a csatamezőn nem nyújtott kiemelkedő teljesítményt, semmi olyasmi nem történt vele, ami gyorsította vagy lassította volna előmenetelét. Amikor beköszöntött a béke, a király – aki egy alkalommal állítólag „az az idióta Zerbst” szavakkal tett említést hűséges tisztjéről – a Svédországtól akkoriban megszerzett, Pomeránia balti-tengeri partján álló Stettin (Szczecin) kikötőjében állomásozó gyalogos regiment parancsnokává nevezte ki. Az akkor már harminchét esztendős, még mindig agglegényként élő Keresztély herceg 1727-ben ezen a helyen végül meghajolt családja akarata előtt, és megtett bizonyos lépéseket annak érdekében, hogy örökös maradjon utána. Magára öltötte a legjobb, kék színű uniformisát, felcsatolta csillogó díszkardját, és nőül vette a Holstein-Gottorp házból származó, akkor tizenöt éves Johanna Erzsébet hercegnőt, akit valójában alig ismert. A családja (miután a hercegnő családjával egyetértésben megszervezte a frigy létrejöttét) boldog volt: biztosítottnak tűnt az anhalt-zerbsti vérvonal fennmaradása, emellett – mivel az ifjú ara famíliája egy fokkal feljebb állt a ranglétrán, mint a hercegé – a házasság révén megnőtt Keresztély és hozzátartozói tekintélye.

A herceg és a hercegnő sajnos nem igazán illett össze. A korkülönbség is gondot jelentett; általában a motivációk és a remények zavarossága, rossz értelmezése vezet ahhoz, hogy egy bakfislányt összepárosítanak egy középkorú férfival. Amikor a nem túl sok pénzzel rendelkező, de kifejezetten jó családból származó Johanna serdülőkorba lépett, a szülei – anélkül, hogy vele konzultáltak volna – elintézték, hogy feleségül menjen egy tiszteletre méltó férfihoz, aki majdnem háromszor annyi idős volt, mint ő. Johanna nem tehetett mást, el kellett fogadnia a család döntését. Ám nem csak a korkülönbség okozott problémát: az ifjú feleség és a már nem túl ifjú férj jellemét, temperamentumát tekintve is egymás ellentétei voltak. Keresztély Ágost egyszerű, nyílt, merengésre hajlamos, a visszavonultságot kedvelő, fölöttébb takarékos férfiú volt, ezzel szemben az élénk és vidám természetű, a szórakozást és az élvezeteket kifejezetten kedvelő Johanna Erzsébet bonyolult, kissé különc hölgynek számított. Johannát gyönyörűnek tartották (szépen ívelő szemöldöke, göndör, szőke haja volt); szépségével, vonzerejével és sokszor már túláradónak nevezhető kedvességével pillanatok alatt meghódította az embereket. Társaságban mindig úgy érezte, el kell bűvölnie a jelenlévőket. Ez eleinte bájos volt, ám ahogy idősödött, egyre inkább erőltetettnek tűnt. Idővel más, nem túl kedvező tulajdonságai is előtérbe kerültek. Túl sokat csacsogott, és ezzel sikerült elárulnia sekélyességét; amikor valamilyen akadályba ütközött, bájossága pillanatok alatt ingerültségbe csapott át, ami heves vérmérséklete miatt gyakran érzelmi robbanásokhoz vezetett. Mindezek hátterében ott lappangott a tudat, hogy soha nem fog kiszabadulni abból a házasságból, amit már a legelső pillanattól fogva iszonyú tévedésnek tartott. Az első konfrontációra akkor került sor, amikor meglátta azt a stettini házat, amelyet a férje vásárolt a számára. Fiatalkorát szokatlanul elegáns környezetben töltötte. Mivel tizenegy testvére volt, és a családja a Holsteinek egyik mellékágához tartozott, így nem volt igazán vagyonos, az apja – aki egyébként Lübeck lutheránus püspöke volt – a nevelését a keresztanyjára, Brunswick gyermektelen hercegnőjére bízta. Johanna ennek a döntésnek köszönhetően Észak-Németország legpompásabb udvarában élt, és természetessé vált a számára, hogy gyönyörű ruhákban jár, finom urakkal és hölgyekkel találkozik, bálokon

és operaelőadásokon, koncerteken és tűzijátékokon, vadászatokon vesz részt, és folyamatosan értesül a legfrissebb hírekről, pletykákról. A hivatásos katonaként szolgáló Keresztély Ágost jövedelme a hadseregtől származott, így nem biztosíthatta az ifjú asszony számára mindazt, amihez hozzászokott. A legtöbb, ami tőle telt, hogy vásárolt egy szerény házat, egy macskaköves utcában, amit többnyire a szinte folyton zuhogó eső és a soha el nem álló szél mosott és söpört tisztára. Stettin fallal körülvett, északon a komor tengerre néző, zord, katonás légkörű városa nem volt éppen a legmegfelelőbb hely arra, hogy belengje a vidámság, az elegancia, hogy virágozzon benne a társadalmi kifinomultság. Annak az élénk és pezsgő lelkületű, ifjú asszonynak, aki nem sokkal korábban még a brunswicki udvar luxusát élvezhette, most ide kellett visszavonulnia, itt kellett megélnie abból a jelentéktelen bevételből, amelyet a férje, ez a puritán, magát a hadseregnek szentelő, a pénzügyeket szigorúan kezelő férfi biztosított a számára – az a férfi, aki jobban értett a parancsoláshoz, mint a társalgáshoz, aki már alig várta, hogy a felesége teljesítse vállalásait, megadja neki azt, amiért tulajdonképpen belement ebbe a házasságba: az örököst. Johanna minden tőle telhetőt elkövetett, kötelességtudó és engedelmes feleség volt, de mindennapjait áthatotta a boldogtalanság. Szabad akart lenni: meg akart szabadulni unalmas férjétől, a viszonylagos szűkölködéstől, és persze a szürke, az udvarhoz képes elmaradott Stettintől is. Úgy érezte, ennél sokkal több jár neki. Tizennyolc hónappal az esküvő után aztán megszülte gyermekét. A tizenhat esztendős Johanna még nem állt készen az anyasággal kapcsolatos realitásokra. A terhesség időszakát azzal sikerült átvészelnie, hogy álmokba bugyolálta magát: elképzelte, hogy a gyermekei az ő kiterjesztéseivé válnak, hogy az életük idővel simábbá teszi majd azt a széles utat, amelyen ő fog haladni saját ambíciói valóra váltása felé. Ezekben az álmokban biztosra vette, hogy a gyermek, akit a testében hordoz – az elsőszülöttje –, fiú lesz, az apja örököse, de ami még ennél is fontosabb: jóképű és kivételes ember lesz, akinek briliáns karrierjét majd ő fogja irányítgatni, hogy idővel osztozhasson vele az elért eredményeken. 1729. április 21-én, hajnali fél háromkor, a Balti-tenger hűvös, szürke ege alatt világra jött Johanna gyermeke. A kis jövevény lány lett.

Johannának és a nála sokkal elfogadóbb szellemű Keresztély Ágostnak sikerült nevet találnia a gyermek számára – Zsófia Auguszta Friderika –, de Johanna egyszerűen nem lelt rá magában, így nem is tudta kimutatni az anyai érzéseket. Nem dédelgette, nem szeretgette a kislányát; nem azzal töltötte az idejét, hogy a bölcsője fölé hajolva őt nézte, vagy a karjában ringatta – egyszerűen átadta a kicsit a szolgáknak és a szoptatós dajkáknak. Erre az egyik magyarázat az lehet, hogy a szülés kis híján Johanna életébe került; a bakfiskorú anya Zsófia születése után teljes tizenkilenc hétig ágyhoz kötött maradt. A másik ok az lehetett, hogy Johanna még mindig nagyon fiatal volt, és még sehol sem tartott saját, igencsak nagyra törő tervei megvalósításában. Persze ezen okok mögött ott lappangott a zord, megváltoztathatatlan tény is, nevezetesen, hogy a gyermek lány volt, nem pedig fiú. Ironikus módon, bár Johanna akkor még nem tudhatta, a leány világrahozatala lett élete csúcspontja, legnevezetesebb tette. Ha a gyermek – vágyainak megfelelően – fiúnak születik, akkor minden bizonnyal az apja örökébe lép, és Anhalt-Zerbst hercegévé válik. Ebben az esetben Oroszország történelme egészen másképp alakul, és nyoma sem lenne benne annak a kis lábjegyzetnek, amelyet Johanna Erzsébet ily módon biztosított magának. Tizennyolc hónappal az első gyermeke világrahozatalát követően Johanna életet adott annak a fiúnak, akire mindig is vágyott. A második gyermek, Vilmos Keresztély iránti rajongása még tovább fokozódott, amikor rádöbbent, hogy valami komoly gond van a kicsivel. Valósággal a megszállottjává vált az angolkórban szenvedő fiúcskának; babusgatta, kényeztette, alig-alig vette le róla a szemét, elhalmozta a figyelmével, amit a leányától megtagadott. Zsófia, aki ekkor már nagyon is tudatában volt annak, hogy születésével csalódást okozott az anyjának, érdeklődve figyelte a szeretetet, amivel Johanna körbevette a kisöccsét. Kedves csókok, elsuttogott, becéző szavak, simogatások – a kisfiú mindent megkapott, amiben neki nem lehetett része. A fogyatékos vagy krónikus betegségben szenvedő gyermekek édesanyjai esetében az, hogy a lehető legtöbbet akarnak a kicsi közelében lenni, éppoly természetesnek tekinthető, mint az, hogy a családhoz tartozó többi gyerek nem nézi jó szemmel a szeretet kinyilvánításában megmutatkozó aránytalanságokat. Ám Johanna már Vilmos születése

előtt mellőzte Zsófiát, és ez az eredendően létező távolságtartás később csak fokozódott. Az anyja részéről az öccse irányában megmutatkozó kivételezés maradandó sebet okozott a kislányban. Zsófia körülbelül ugyanazt tette, amit azok a gyerekek, akiket a testvéreik miatt mellőznek: a további fájdalmak elkerülése érdekében egyszerűen elzárta az érzelmeit; semmit sem kapott, de nem is várt semmit. A kis Vilmos, aki csupán annyit tett, hogy magától értetődőként elfogadta az anyja szeretetét, mindebben ártatlan volt, Zsófia ennek ellenére gyűlölte őt. Negyven évvel később, az emlékiratai összeállítása közben még mindig ott parázslottak benne a régi indulatok: „Megmondták nekem, hogy nem igazán örültek az érkezésemnek… Apám angyalnak tartott, anyám viszont nem igazán figyelt rám. Másfél évvel később világra hozott egy fiút, akit valósággal bálványozott. Engem pusztán elviselt, és gyakran erőszakosan, dühösen viselkedett velem, amit semmivel sem érdemeltem ki. Éreztem ezt, bár a miértje nem egészen volt világos előttem.” Ezt követően az emlékiratban egyetlen szóval sem utal Vilmos Keresztélyre, csak arról tesz említést, hogy 1742-ben az akkor tizenkét esztendős fiú meghalt. Ez a rövid bejegyzés érzelmektől mentesen cinikus: „Csupán tizenkét évet élt, a lázas himlő (skarlát) vitte el. Csak a halála után derült ki annak a betegségnek az oka, ami miatt állandóan mankóval kellett járnia, amire hiába kapott különböző gyógyszereket, amin hiába próbáltak segíteni Németország leghíresebb orvosai. Azt tanácsolták, vigyék el őt fürdőkbe, Badenbe és Karlsbadba, de valahányszor hazajött, éppen olyan nyomorék volt, mint akkor, amikor elutazott, és ahogy nőtt, a Iába, arányát tekintve, egyre kisebb lett. A halála után felboncolták a testét, és megállapították, hogy csípőficamos volt, valószínűleg már csecsemőkora óta… A halálakor anyám vigasztalhatatlan lett, az egész család jelenlétére szükség volt ahhoz, hogy el tudja viselni a bánatot.” Ez a keserűség csupán érzékelteti azt a döbbenetes mértékű haragot, amit Zsófia érzett az anyja iránt. Azok a komoly fájdalmak,

amelyeket Johanna okozott a lányának azzal, hogy nyíltan kivételezett második gyermekével, alapos hatást gyakoroltak Zsófia jellemére. A tény, hogy gyermekkorában háttérbe szorították, segít megmagyarázni azt, hogy felnőtt nőként folyamatosan kereste azt, amit annak idején nem kapott meg. Már Katalin cárnőként, autokratikus uralma csúcspontján sem csak azt követelte meg, hogy csodálják kivételes elméje miatt, és engedelmeskedjenek neki, mint uralkodónak – azt az elemi, emberi melegséget is meg akarta találni, amit az öccse megkapott az anyjuktól, de ő soha. A tizennyolcadik században még a kevésbé jelentős hercegi családok is ügyeltek a rangjukhoz méltó részletekre. A nemesi származású gyermekek mellett dadák, nevelőnők, tanítók, zenét, táncot, lovaglást és vallástant oktató mesterek dolgoztak, komoly leckéket kaptak protokollból, illemtanból, megismertették velük az európai udvarok szokásait. Az etikett volt a legfontosabb; a kis nebulók a meghajlást és a pukedlizést gyakorolgatták, több százszor is elismételve a mozdulatokat, míg azok tökéletessé és automatikussá nem váltak. A nyelvórák is komoly szerepet kaptak. Az ifjú hercegeknek és hercegnőknek beszélniük és írniuk kellett franciául, az európai értelmiség közös nyelvén; a német arisztokrata családokban a német nyelvet túl durvának, túl vulgárisnak tartották. Zsófia életének ezen szakaszában döntő jelentőségűnek bizonyult a nevelőnője, Elizabeth [Babet] Cardel hatása. Babet – egy hugenotta francia nő, aki a protestáns Németországot biztonságosabbnak és szimpatikusabbnak találta, mint a katolikus Franciaországot – kapta meg azt a feladatot, hogy felügyelje Zsófia taníttatását. Hamar rájött, hogy tanítványa gyakori dühkitöréseinek forrása a magány, valamint a bátorításra és a melegségre való vágy. Tőle mindezt megkapta, és emellett örökre megszerettette Zsófiával a francia nyelv írott és beszélt formáját, a maga logikájával, lehetőségeivel, árnyaltságával, elmésségével és elevenségével. A leckéket La Fontaine állatmeséivel kezdték, ezt követően rátértek Corneille, Racine és Moliere műveire. Zsófia később megállapította, hogy oktatásában abszolút a memorizálás játszotta a fő szerepet: „Nagyon korán kiderült, hogy jó a memóriám, ezért kíméletlenül megkínoztak, mert mindent kívülről kellett megtanulnom. Még ma is

megvan az a német Bibliám, amelyben piros tintával húzták alá azokat a verseket, amiket be kellett magolnom.” Babet tanítási módszerei egészen szelídek voltak azokhoz képest, amelyeket Wagner tiszteletes alkalmazott, az a pedáns hadikáplán, akit Zsófia hithű lutheránus apja választott ki a feladatra, hogy vallástanra, geográfiára és történelemre oktassa a lányát. Wagner merev metodikája – memorizálni és ismételni – nem igazán bizonyult célravezetőnek egy olyan tanítványnál, akit Babet akkoriban már esprit gauche-ként írt le, és aki egészen zavarba ejtő kérdéseket tett fel: „A régi korok nagy férfiúi, mint például Marcus Aurelius, vajon örök kárhozatra voltak ítélve, mert nem is tudtak Krisztus üdvözüléséről, és ennek következtében nem is lehetett részük a megváltásban?” Wagner erre azt felelte, hogy ez volt Isten akarata. „Milyen volt a világmindenség természete a teremtés előtt?” Wagner azt válaszolta, hogy akkor minden a káosz állapotában leledzett. Zsófia kíváncsi volt erre az őseredeti káoszra, de Wagner természetesen nem tudta elmondani neki, hogy milyen volt. A Wagner által használt „körülmetélés’’ szó természetesen újabb kérdést vetett fel: „Ez mit jelent?” Wagner, akit elborzasztott a helyzet, amiben hirtelen találta magát, nem volt hajlandó válaszolni. A végítélet borzalmainak részletezésével, valamint annak érzékeltetésével, hogy milyen nehéz is lesz megmenekülni ezektől, Wagnernek sikerült úgy megrémisztenie a tanítványát, hogy azt írta: „…szürkületkor minden este elvonultam, és sírdogáltam egy keveset az ablak mellett.” Másnap azonban Zsófia megtorolta ezt a kellemetlenséget: „Hogyan fér össze Isten végtelen jóságával a végítélet borzalmassága?” Wagner üvölteni kezdett, hogy ilyen kérdésekre nem lehet racionális választ adni; kijelentette, hogy Zsófiának a hitére alapozva kell elfogadnia azt, amit tőle hall. Nyomatékképpen a botjával fenyegette a tanítványát. Babet közbelépett. Zsófia később így írt az esetről: „A lelkem mélyéből hiszem, hogy Herr Wagner tökfilkó volt.” Hozzátette: „Egész életemben hajlamos voltam arra, hogy csak a szelídségnek és az észérveknek adjam meg magam – és hogy ellenálljak minden nyomásnak.”

A zenetanára, Herr Rölling azonban hiába próbálkozott szelíd módszerekkel vagy nyomásgyakorlással, semmi sem könnyítette meg a dolgát. „Mindig magával hozott egy olyan… teremtményt, aki elüvöltötte a basszus szólamot” – írta később Zsófia a barátjának, Friedrich Melchior Grimmnek. „Ott énekeltette azt az illetőt, az én szobámban. Hallgattam, és közben arra gondoltam, hogy úgy bömböl, akár egy bika. Herr Röllingnek azonban nagyon tetszett, teljesen magánkívül volt a boldogságtól, amikor ez a basszista kinyitotta a száját” Zsófiának ez a hiányossága mindvégig megmaradt: sosem tudta értékelni a zenei harmóniákat „Szeretnék zenét hallgatni, szeretném élvezni a muzsikát – írta az emlékirataiban –, de hiába próbálkozom. A zene az én fülemben nem egyéb puszta zajnál.” Babet Cardel tanítási módszere azonban annyira tetszett neki, hogy még évekkel később sem felejtette el, kifejezésre is juttatta a háláját: „Babet Cardelnek nemes lelke, kulturált elméje és aranyszíve volt. Türelmes volt, szelíd és kedves, vidám és igazságos, következetes. Röviden: pontosan olyan nevelőnőnek bizonyult, amilyet minden gyereknek nyugodt szívvel kívánnék.” Voltaire-nek azt írta, hogy „Mademoiselle Cardel növendéke” volt. 1776-ban, negyvenhét esztendős korában Grimmnek a következőt írta: „Az ember nem tudhatja mindig, mi jár a gyerekek fejében. A gyerekeket nehéz megérteni, különösen akkor, ha a gondos nevelés következtében már tudják, mi az engedelmesség, és már elég tapasztalatot gyűjtöttek ahhoz, hogy minden esetben megfelelő óvatossággal beszéljenek a tanítóikkal. Nem tudna megfogalmazni valami elmés mondást arról, hogy nem szabad túl sokat szidnunk a gyerekeket, viszont el kell érnünk, hogy bízzanak bennünk, mert csak így érhetjük el, hogy ne leplezzék előttünk oktondiságukat?” Minél függetlenebbnek látszott, az anyja annál többet aggódott miatta. Johanna arrogánsnak és lázadó lelkűnek látta a lányát; ki akarta irtani belőle ezeket a jellemvonásokat, lehetőleg még azelőtt, hogy Zsófia eladósorba kerülne. Mivel a kevésbé vagyonos és nem túl jelentős hercegnők egyetlen reménye a jó házasság volt, Johanna eltökélte magában, hogy kiűzi a lányából a „büszkeség démonát’’. Újra és újra közölte Zsófiával, hogy nem csupán csúnya, de pimasz is. Zsófia csak akkor szólalhatott meg, ha kérdezték, vagy engedélyt

kapott rá; utasítást kapott arra, hogy letérdeljen a látogatóba érkező, magasabb rangú hölgyek előtt, és csókolja meg a szoknyájuk szegélyét. Zsófia nem tehetett mást, engedelmeskedett. Annak ellenére, hogy nélkülöznie kellett az irányából érkező megértést és szeretetet, tisztelettudó maradt az anyjával, hallgatott, teljesítette Johanna parancsait; a véleményét pedig megtartotta magának. Később, amikor már Katalinnak hívták, tudatosan alkalmazta ezt a hasznos taktikát, a büszkeség alázatosságnak való álcázását, amikor valamilyen krízissel vagy veszéllyel kellett szembenéznie. Amikor fenyegetve érezte magát, felöltötte a szelíd beletörődés, a mély tisztelet maszkját, és eljátszotta az alárendelt szerepét. Lényegében ezt is Babet Cardeltől tanulta, a nemesi származású nőtől, aki elfogadta a számára alantas pozíciót, nevelőnő lett, ám ennek ellenére sikerült megőrizni önbecsülését, méltóságát és büszkeségét. Éppen ez volt az oka annak, hogy Zsófia sokkal többre tartotta őt, mint a saját anyját. Ezekben az években Zsófia vidám gyermeknek látszott. Ennek oka részben végtelen kíváncsisága, részben pedig a benne pezsgő, rengeteg fizikai energia volt. Óriási mozgásigénye volt. A parkban, Babet Cardel társaságában tett séták nem bizonyultak elegendőnek, ezért a szülei engedélyezték, hogy együtt játsszon a városban élő gyerekekkel. Ezekben a kis gyerekcsoportokban hamar átvette az irányító szerepet – nem csupán azért, mert hercegnő volt, azért is, mert született vezetőként lépett fel, ráadásul olyan játékokat tudott kitalálni, amiket mindenki élvezett. Keresztély Ágost, aki a helyőrség parancsnokaként szolgált, végre feljebb jutott a ranglétrán: Stettin városának kormányzója lett. Az előléptetés azt jelentette, hogy átköltöztethette a családját a város főterén álló gránitkastély egyik szárnyába. Johanna helyzetén ez sem javított. Még mindig boldogtalan volt, még mindig nem tudott beletörődni abba a helyzetbe, amibe a sors kényszerítette. Rangon alul házasodott, a csodás élet, amit elképzelt magának, továbbra is álom maradt; még mindig nem volt más, mint egy vidéki úrhölgy egy nem túl jelentős helyőrségi városkában. Az első kettő után még két gyermeket – egy fiút és egy lányt – szült, de ők sem tették boldogabbá.

Szabadulni próbált, ezért számba vette, milyen kapcsolatokkal rendelkezik a felsőbb körökben. Gyakorlatilag Németország egyik legjelentősebb családjának, a Holstein-Gottorp háznak volt a tagja. Továbbra is biztos volt benne, hogy rangja, éles esze, vonzereje és élénksége révén előbb-utóbb sikerül jobb körülményeket teremtenie a maga számára a világban. Egyre több időt szánt a rokoni kapcsolatok ápolására, leveleket írt, rendszeresen meglátogatta a családja tagjait. Gyakran utazott Brunswickba, lánykora csillogó udvarába, ahol Rembrandt és Van Dyck képei díszítették a falakat. Minden februárban, minden farsangi szezonban Berlinbe látogatott, hogy tiszteletét tegye Poroszország királya előtt. Szenvedélyesen szerette az intrikálást, és mivel ideje nagy részét az isten háta mögötti Stettinben kellett eltöltenie, még az apró német udvarok (amelyekben elvileg ragyognia kellett volna) szánalmas pletykái is óriási hatást gyakoroltak rá. Sajnos tapasztalnia kellett, hogy bárhová is megy, sosem lesz más a többiek szemében, mint egy szegény rokon, egy jó családból származó lány, aki sajnálatos módon egy olyan férfihoz ment feleségül, aki előtt nem áll fényes jövő. Amikor Zsófia betöltötte a nyolcadik évét, Johanna egyre többször magával vitte útjaira. Kötelességének tekintette, hogy kiházasítsa a lányát, és úgy gondolta, nem árthat, ha a társaság már ilyen korán megtudja, hogy Stettinben is van ám egy kis hercegnő, aki előbb-utóbb eladósorba kerül. Az utazások során anya és lánya között a házasság volt a fő téma. Mire Zsófia tízéves lett, teljesen szokványos, hétköznapi dolognak számított, hogy a nagynénjei és a nagybátyjai erről vagy arról a potenciális férjjelöltről beszélgettek vele. Sosem tiltakozott az ellen, hogy az anyjával tartson; valójában élvezte az utazásokat. Ahogy nőtt, nem csak megértette a látogatások célját, őszintén helyeselte is azokat. Úgy tűnt, a házasságkötés a legjobb módszer arra, hogy megszabaduljon az anyjától és a családjától, ráadásul megismertették vele a másik, félelmetes alternatívát: megmutatták neki, hogyan élnek vénkisasszony nagynénjei, a vagyontalan észak-német családok leányai, akiknek nem sikerült férjet találniuk, akiket a családi kastélyok legtávolabbi szárnyában szállásoltak el, vagy hosszabb időre, esetleg örökre távoli, protestáns konventekbe küldtek.

Zsófiára nagy hatást gyakorolt az egyik ilyen, szerencsétlen sorsú rokonnál, az anyja egyik nővérénél tett látogatás. A hölgynek tizenhat mopsza volt; a kutyák ugyanabban a helyiségben aludtak, ettek, ahol a gazdájuk élt, sőt még természetes szükségleteiket is ott végezték el. „A kutyákon kívül számos papagáj is volt a szobában – írta Zsófia. – El lehet képzelni, milyen szag volt ott!” Annak ellenére, hogy szeretett volna jól férjhez menni, úgy tűnt, meglehetősen halovány esélyei vannak arra, hogy sikerül jónak számító párt találnia. Minden egyes évben megjelentek a házasulandó korba lépő, európai hercegnők új, fiatal csapatai; a lányok többsége jóval többet kínált az uralkodó és nemesi családok ifjai számára, mint azt, hogy szövetségre léphetnek a viszonylag jelentéktelen Zerbst famíliával. Sajnos Zsófia nem tartozott a figyelemre méltó fizikai vonzerővel rendelkező ifjú hölgyek közé. Tízéves korában az arca egyszerű, már-már köznapi volt, és ugyan Babet Cardel tanácsának megfelelően szinte mindig kissé lehajtott fejjel járt, így is szembeötlő volt álla hegyessége. Később így írt: „Nem tudom, gyermekként valóban csúf voltam-e, de jól emlékszem, gyakran közölték velem, hogy nem vagyok szép, és hogy emiatt a belső jó tulajdonságaim és intelligenciám kimutatására kell törekednem. Tizennégy-tizenöt éves koromig szilárd meggyőződésem volt, hogy csúnya vagyok, és emiatt komoly figyelmet fordítottam a belső jó tulajdonságok megszerzésére, viszont egyre kevésbé törődtem a külső megjelenésemmel. Láttam egy portrét, amit tízéves koromban festettek rólam. Azon kifejezetten csúnya voltam. Ha akkor tényleg úgy néztem ki, valóban nem hazudtak nekem azok, akik kritizálták a külsőmet.” A nem túl rózsás kilátásokkal és meglehetősen szerény külsővel rendelkező Zsófia az anyja kíséretében bejárta Németország északi részét. Az utazásokat követően mindig új tárggyal egészítette ki tanulmányait. A felnőttek csevegését hallgatva megismerte az európai királyi családok többségének genealógiáját. Az egyik látogatás különösen érdekes volt a számára. 1739-ben Johanna fivére, Adolf Frigyes, Lübeck püspök-hercege lett az akkoriban elárvult, ifjú Holstein-herceg, a tizenegy esztendős Károly Péter Ulrik kijelölt gyámja. A különlegesen jó kapcsolatokkal rendelkező fiúcskára elvileg fényes jövő várt. Ő volt az orosz Nagy Péter egyetlen, élő

unokája, és ő volt az első a svéd trón várományosainak sorában. Anyai ágon a tőle egy évvel fiatalabb Zsófia másod-unokatestvére volt. Miután a gyermek a bátyja gyámsága alá került, Johanna nem vesztegette az időt: fogta Zsófiát, és tisztelgő látogatást tett a püspök-hercegnél. Az emlékirataiban Zsófia-Katalin a következő szavakkal írta le Péter Ulrikot: „Elfogadható és jól nevelt, bár nem lehetett nem észrevenni, mennyire kedveli az italokat.” Ezzel gyakorlatilag mindent elmondott a tizenegy esztendős árváról. Péter Ulrik alacsony volt, törékeny, a szeme betegesen dülledt, állkapcsa alig észrevehető; vékony szálú, szőke haja a vállát verdeste. Testileg és érzelmi szempontból is fejletlennek számított. Félénk volt, magányos, tanítókkal és vívómesterekkel körülvéve élt, egyetlen vele azonos korú gyerekkel sem volt kapcsolata. Nem olvasott, az étkezések során mohónak mutatkozott. Johanna azonban – ahogy minden eladósorba cseperedő lány anyja tette volna – leste a mozdulatait, a szavait, és repesett a szíve a boldogságtól, amikor azt látta, hogy a tízéves Zsófia elbeszélget vele. Zsófia később látta, hogy az anyja és a nagynénjei izgatottan suttognak. Gyerek volt még, de már tudta: azt latolgatják, mennyi esély van arra, hogy feleségül vegye őt ez a furcsa fiú. Nem bánta a dolgot, már az ő fantáziája is beindult: „Tudtam, hogy egy nap Svédország királya lesz, és annak ellenére, hogy gyerek voltam, csodásan csengett a fülemben a „királyné” titulus. Attól kezdve a környezetemben lévők állandóan őrá utalgattak, folyton őt emlegették, én pedig fokozatosan hozzászoktam a gondolathoz: az a sorsom, hogy az ő felesége legyek.” Közben Zsófia külseje jelentősen megváltozott, méghozzá előnyére. Tizenhárom évesen karcsú volt, gesztenyebarna haja selymesen csillogott. Magas homloka, ragyogó, sötétkék szeme és ívelt rózsabimbóajka volt. Érdekes módon már az álla sem tűnt olyan hegyesnek, mint korábban. A többi tulajdonságával is kezdte magára vonni mások figyelmét: intelligens és gyors felfogású volt. Az egyik svéd diplomatát, Henning Gyllenborg grófot, aki a nagyanyja hamburgi házában találkozott vele, annyira lenyűgözte az intelligenciájával, hogy a füle hallatára közölte Johannával: „Madame, ön nem ismeri igazán ezt a gyermeket. Biztosíthatom, sokkal okosabb

és jellemesebb, mint gondolná. Ennek okán könyörgöm önnek, szenteljen több figyelmet a leányának, mert ha valaki, ő igazán megérdemli ezt.” Johannára nem gyakorolt túl nagy hatást a gróf megjegyzése, Zsófia azonban örökre megjegyezte ezeket a szavakat. Rájött, miként érheti el, hogy az emberek szeressék, és miután ezt megtanulta, briliáns módon alkalmazta a fogásokat. Nem arról volt szó, hogy csábítóan viselkedett volna. Zsófia – és később Katalin – sosem kokettált; nem szexuális jellegű érdeklődést kívánt felkelteni másokban, hanem olyasfajta meleg, együtt érző megértést, amilyennel Gyllenborg gróf fordult felé. Annak érdekében, hogy más emberekből kiváltsa a kívánt reakciókat, olyan konvencionális és szerény eszközöket használt, amelyek mármár magasztosnak tűntek. Rájött, hogy az emberek jobban szeretnek beszélni, mint hallgatni, és mindennél jobban szeretnek magukról beszélni. Ebből a szempontból az anyja – aki szánalmas igyekezettel mindig arra törekedett, hogy elismerjék fontosságát – kiváló ellenpéldául szolgált: megmutatta neki, hogyan ne viselkedjen. Más érzések is mocorogni kezdtek benne. Ráébredt az érzékiségre. Tizenhárom-tizennégy évesen éjszaka gyakran járkálni kezdett a szobájában – nem bírta lecsitítani a benne kavargó, ideges energiákat. Megnyugvást keresve ült az ágya szélén, egy kemény párnát szorítva a lábai közé, azt képzelve, hogy lovagol, és: „…addig vágtattam, míg teljesen kimerültem”. Amikor a szobája előtt készenlétben álló szolgálók beszaladtak hozzá, hogy kiderítsék, mi okozza a furcsa zajokat, Zsófia már alvást színlelve feküdt az ágyon. „Sosem sikerült rajtakapniuk” – mondta később. Annak, hogy kifelé acélosan fegyelmezettnek mutatta magát, nagyon jó oka volt. Egyetlen, mindent felülíró, mindennél fontosabb célja volt: meg akart szabadulni az anyjától. Megértette, hogy ez csakis egy házasság révén lehetséges; megértette, hogy csak úgy érheti el azt, amit akar, ha férjhez megy valakihez. Valakihez, de nem akárkihez, hanem egy olyan férfihoz, aki rangban a lehető leginkább Johanna fölé emeli őt. A kamaszos elragadtatásnak csupán egyszer nem sikerült ellenállni. Tizennégy évesen rövid ideig flörtölt az egyik fiatal nagybátyjával, az anyja öccsével, György Lajossal. A Zsófiánál tíz évvel idősebb

fiatalembert, ezt a piperkőc, küraszír hadnagyot vonzotta unokahúga bimbózó ártatlansága, és udvarolni kezdett. Zsófia később beszámolt arról, hogyan alakult a röpke románc, amely azzal ért véget, hogy György váratlanul megkérte a kezét. Megdöbbentette a dolog. „Semmit sem tudtam a szerelemről de az biztos, hogy magamban sosem kapcsoltam össze éppen vele” Elbizonytalanodott, habozott. A fiatalember mégiscsak az anyja öccse volt! „A szüleim nem egyeznének bele” – válaszolta végül. György Lajos rámutatott, hogy a családi kapcsolatuk nem jelenthet akadályt; Európa arisztokrata családjaiban gyakoriak voltak az efféle egybekelések. Zsófia annyira összezavarodott, hogy engedélyezte György bácsikájának az udvarlás folytatását. „Akkoriban nagyon csinos volt. Gyönyörű szeme volt, és nagyon jól ismert engem. Nem voltam zavarban a közelségétől, megszoktam. Kezdtem vonzódni hozzá, nem kerültem őt.” Végül bizonytalanul bár, de igent mondott a nagybátyjának: „…azzal a feltétellel, hogy apám és anyám beleegyezik a frigybe. Akkor a nagybátyám már teljes egészében átengedte magát a szenvedélyének, ami elképesztő volt. Minden alkalmat kihasznált, hogy megöleljen. Remekül értett az ilyen alkalmak megteremtéséhez, de néhány csóktól eltekintve a kapcsolatunk ártatlan maradt.” Vajon Zsófia valóban felkészült arra, hogy félretegye királynéi ambícióit pusztán azért, hogy a saját anyja sógornője legyen? Egy-két pillanatra megingott. Talán beadta volna a derekát, talán belement volna, hogy teljesüljön György Lajos kívánsága – talán férjhez ment volna a nagybátyjához. Ám mielőtt erre sor kerülhetett volna, levél érkezett Szentpétervárról.

2. Oroszországba rendelve Az Oroszországból érkezett levél meglepetést okozott. Valami olyasmit tartalmazott, amiről Johanna mindig álmodozott, amiben mindig reménykedett. A nagyravágyó anya, miközben a lányával bejárta Észak-Németország aprócska udvartartásait, kísérletet tett arra, hogy kiaknázzon egy sokkal előkelőbb kapcsolatot. A családjának, köztük a Holstein-házhoz tartozó rokonainak, létező kapcsolata volt a cári Oroszországot uraló Romanov-dinasztiával. 1741 decemberében, amikor Zsófia tizenkét éves volt, Erzsébet, Nagy Péter fiatalabbik lánya államcsínyt követően megszerezte magának az orosz trónt. Az új cárnőt számos, meglehetősen erős szál kötötte a Holsteinházhoz. Az első ezek közül az volt, hogy imádott nővére, Anna (Nagy Péter idősebbik lánya) nem máshoz, mint Johanna kuzinjához, Károly Frigyeshez, Holstein hercegéhez ment feleségül. Ebből a frigyből született meg a szánalmas kis Péter Ulrik. (Anna a gyermek világra jötte után három hónappal meghalt.) Létezett egy második, személyesebb szál is, ami Erzsébetet a Holsteinekhez kötötte. Tizenhét esztendős korában Johanna bátyjának, Károly Ágostnak a jegyese lett. 1726-ban ez a Holstein-herceg Szentpétervárra utazott, hogy megnősüljön, de néhány héttel az esküvő előtt – már az orosz fővárosban – elkapta a himlőt, ami végzett vele. Erzsébet sosem heverte ki egészen ezt a csapást – talán ez volt az oka annak, hogy szinte úgy tekintett a Holstein-ház tagjaira, mint a saját családjára. Amint megérkezett a hír, hogy Erzsébet váratlanul az orosz trónra került, Johanna azonnal gratuláló levelet írt az új cárnőnek, aki majdnem a sógornője lett. Erzsébet válasza barátságos és szeretetteljes volt, ami azt jelentette, hogy kettejük kapcsolata továbbra is prosperál. Johanna birtokában volt egy portré Erzsébet elhunyt nővéréről, Annáról; a cárnő ezt szerette volna megkapni. Amikor Erzsébet írt „kedves húgának”, és megkérdezte tőle, van-e lehetőség arra, hogy a

kép visszakerüljön Oroszországba, Johanna boldogan megtette ezt a szívességet. Nem sokkal később Stettinbe érkezett a berlini orosz nagykövet egyik titkára, és átadott Johannának egy miniatűr portrét, amely Erzsébetet ábrázolta. A csodálatos, gyémántokkal kirakott keretbe helyezett kép legalább tizennyolcezer rubelt ért. Johanna eldöntötte magában, hogy tovább ápolja ezt az ígéretes kapcsolatot, ezért Berlinbe vitte a lányát, ahol a porosz udvari festő, Antoine Pesne elkészítette Zsófia portréját. A képet Johanna ajándékként elküldte a cárnőnek. Az arckép nem volt különösebben figyelemre méltó. Pesne festményein az ábrázolt személyek szinte egyformák voltak, az általa készített Zsófia-portré is egy tipikusan 18. századi, kellemes külsejű ifjú hölgyet ábrázolt. Ennek ellenére a kép megérkezését követően nem sokkal megjött Szentpétervárról a remélt válasz: „A cárnőt elbűvölte az ifjú hercegnő vonásainak szépsége.” Ezt követően Johanna egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy új szemeket illesszen ebbe a kötelékláncba. 1742 végén világra hozta második lányát, Zsófia egyetlen húgát. Amint kiderült a csecsemő neme, Johanna levelet írt a cárnőnek, tudatva vele, hogy a kicsit Erzsébetnek szeretnék elnevezni; arra kérte őcári felségét, kegyeskedjen vállalni, hogy a gyermek keresztanyja lesz. Erzsébet beleegyezett. Nem sokkal később megérkezett Stettinbe a cárnő újabb, szintén gyémántokkal díszített keretbe foglalt portréja. Közben történt valami, aminek Johanna újfent csak örülhetett. 1742 januárjában az ifjú Péter Ulrik, az elárvult Holstein-herceg, akivel Zsófia három évvel korábban ismerkedett meg, hirtelen eltűnt Kielből, hogy azután Szentpéterváron bukkanjon fel, ahol nagynénje, Erzsébet adoptálta, és kijelölte az orosz trón örököséül. A fiú, akiből így Oroszország majdani uralkodója lett, Johanna s végső soron Zsófia unokafivére volt. 1743-ban Johannát újabb kellemes meglepetés érte. Mivel ez volt az egyik feltétele annak, hogy az orosz trón örökösévé válhasson, az ifjú Péter Ulrik lemondott a svéd korona iránti igényéről. Oroszország és Svédország szerződésben rögzítette, hogy Erzsébet cárnő kap jogot arra, hogy kijelölje azt a személyt, aki unokaöccse helyett elfoglalhatja a svéd trónt. Erzsébet cárnő Johanna fivérét, Adolf Frigyest, Lübeck

püspök-hercegét, Péter Ulrik korábbi gyámját választotta. Így történhetett meg, hogy az örökbefogadások, cserék, helyettesítések és szerződések forgatagában Johanna azon kapta magát, hogy végrevalahára rámosolygott a szerencse. A himlő ugyan elragadta az egyik bátyját, aki az új orosz cárnő férje lehetett volna, most viszont volt egy kuzinja, akiből egy nap orosz cár lesz, és volt egy bátyja, aki Svédország fölött fog uralkodni. Miközben felesége Szentpétervárnak udvarolt, és ÉszakNémetországban utazgatott a lányukkal, Keresztély Ágost herceg, a férj és apa odahaza maradt. Az ötven fölötti herceg ugyanolyan szigorú szabályok szerint, ugyanolyan szerény módon élt, mint korábban. Túlélt egy szélütést, aminek következtében szerencsére csak ideiglenesen bénult le; végignézhette, ahogy a családja egyre befolyásosabbá válik, megérte, hogy ő maga is feljebb jusson a ranglétrán. 1742 júliusában Poroszország új királya, II. Frigyes kinevezte a porosz hadsereg tábornagyává. Ugyanazon év novemberében a bátyjával közösen megörökölte a kis anhalt-zerbsti hercegséget, a középkori falakkal és tornyokkal, vizesárokkal körbevett, Berlintől délnyugatra álló városkát. Keresztély Ágost ekkor visszavonult a hadseregtől, elhagyta Stettint, a családjával együtt Zerbstbe költözött, és attól fogva húszezer alattvalója boldogulásának szentelte magát. Johanna örülhetett: most már uralkodó hercegné volt. Igaz, a birodalma egészen aprócska volt, de így is a szuverén német államok közé tartozott. A stettini ház helyett egy kicsiny, de gyönyörű, barokk palotában élhetett. Elégedett lehetett volna, ám a cárnővel folytatott levelezése és a jómódú rokonoknál tett látogatások miatt úgy érezte, elszalad mellette az élet. 1744. január 1-jén, a kastély kápolnájában megtartott istentiszteletet követően, éppen akkor, amikor a család leült, hogy elfogyassza az újévi vacsorát, futár érkezett, aki egy levelet adott át Johannának. Az asszony azonnal feltörte a pecsétet. A levél Szentpétervárról, Ottó Brümmertől, az ifjú Holstein-herceg, az orosz trón várományosa, Péter Ulrik udvarának főmarsalljától érkezett. Brümmer a következőket írta: „Őcárí felsége (Erzsébet cárnő) határozott parancsára kérem önt, madame, hogy a cárnő kívánságára a hercegnővel, az ön idősebbik lányával egyetemben a lehető leghamarabb utazzon Oroszországba, és azonnal jelenjen meg a cári udvarban. Biztos vagyok benne, hogy egy

olyan, intelligens hölgy, mint ön, azonnal meg fogja érteni, a cárnő miért kívánja haladéktalanul látni önt és a beszámolók szerint fölöttébb bájos hercegnőt, az ön leányát. Uralkodónk ugyanakkor utasított arra, hogy közöljem önnel: az ön férje, a herceg semmilyen körülmények között nem vehet részt ezen az utazáson. Őcárí felségének jó oka van, hogy ezt kívánja. Hiszem, hogy az ön egyetlen szava elegendő lesz ahhoz, hogy híven teljesíteni tudja cárnőnk kívánalmát.” Brümmer levele további kéréseket is tartalmazott: Johannának egészen Rigáig, az orosz határig inkognitóban kell utaznia, és lehetőség szerint végig titkolnia kell úti célját. Abban az esetben, ha úti célja mégis kiderül, magyarázatként azt kell mondania, azért indult útnak, hogy a kötelességének és az etikettnek eleget téve személyesen mondjon köszönetet az orosz cárnőnek a Holstein-házzal szemben tanúsított nagylelkűségéért. A felmerülő költségek fedezése céljából Brümmer csatolt a levélhez egy tízezer rubelről szóló váltót, amit az egyik berlini bankban lehetett pénzzé tenni. A levélben egyetlen szó sem volt arról, hogy a cárnő miért kéreti magához Johannát és Zsófiát, ám egy második levél, amit alig néhány órával később egy másik futár hozott, ezt is világossá tette. Ez a második levél II. Frigyes porosz királytól érkezett; a címzett ezúttal is Johanna volt: „Nem óhajtom tovább titkolni a tényt, hogy a tisztelet mellett, amelyet mindig is éreztem ön és a leánya iránt, mindig is vágytam rá, hogy kivételes szerencsében részesítsem az ifjú hercegnőt. Az a gondolatom támadt, talán lehetőség nyílhat arra, hogy elrendezzük a házasság ügyét az ön leánya és kuzinja, Oroszország nagyhercege, Péter között.” A ház névleges ura számára megalázó volt, hogy Brümmer határozottan kijelentette: rá nem vonatkozik a cárnő meghívása. Keresztély Ágost sárba tiprását Frigyes tetézte be azzal, hogy Johannának, és csakis neki írt. A két levél megfogalmazásából kiderült, valamennyi fél biztos abban, hogy Johanna képes lesz hatástalanítani a férje esetleges ellenvetéseit, a tervezett házasságkötéssel szembeni érvelt.

Az ügy szereplői tartottak tőle, ezek között az ellenvetések között szerepelni fog az is, hogy egy német hercegnő, ha feleségül megy egy majdani cárhoz, kénytelen lesz megválni protestáns hitétől, áttérni a görög ortodox vallásra. Keresztély Ágostról köztudott volt, hogy hithű lutheránus, és minden érintett fél tudta, ellenezné, hogy a lánya eldobja magától ezt a vallást. Johanna számára ez volt a diadal napja. Miután tizenöt éve élt egy nyomasztó és lehangoló házasságban, egy cárnő és egy király felvillantotta előtte a lehetőséget, hogy minden álma valóra válhat, és végre része lehet valamiféle izgalomban. Lehetősége nyílt arra, hogy fontos személlyé váljon, jelentős szereplővé a világ színpadán; most végre hasznát vehette személyisége eddig elpazarolt kincseinek. Eufórikus hangulatba került. Ahogy teltek a napok, Zerbstbe újabb üzenetek érkeztek Oroszországból és Berlinből. Szentpéterváron Brümmer – akit folyamatos nyomás alatt tartott a türelmetlen cárnő – közölte Erzsébettel, Johanna a válaszlevelében azt írta, sajnálja, hogy nincsenek szárnyai, mert ha volnának, haladéktalanul Oroszországba repülne. Valóban nem teketóriázott: csupán tíz napra volt szüksége ahhoz, hogy megtegye az utazás előkészületeit. Miközben Zsófia anyja élete diadalát ízlelgette, Keresztély Ágost bezárkózott a dolgozószobájába. Az öreg katona mindig tudta, hogyan kell viselkednie a csatamezőn, arról viszont fogalma sem volt, mit tegyen az adott helyzetben. Bosszantotta, hogy őt nem hívták meg, sőt határozottan félreállították, ennek ellenére támogatni szerette volna a lányát. Irtózott a gondolattól, hogy Zsófiát esetleg rákényszerítik egy másik vallás felvételére, és rettegett attól, hogy a kislányát eleressze egy olyan, politikailag instabil helyre, mint Oroszország. Végül aztán, az ellenérzéseit és aggodalmait félretéve az öreg, jó katona arra a megállapításra jutott, nincs más választása: hallgatnia kell a feleségére, és engedelmeskednie II. Frigyes királynak. Magára zárta a dolgozószoba ajtaját, és nekilátott összeállítani egy jótanács-gyűjteményt a lánya számára azzal kapcsolatosan, hogyan viselkedjen az orosz udvarban: „A cárnő őfelsége mellett tisztelned kell a nagyherceget (vagyis Pétert, a jövendőbelijét); tisztelned kell őt, mint uradat, atyádat, uralkodódat. Tiszteld, de emellett minden lehetőséget használj ki arra,

hogy törődéssel, kedvességgel elnyerd bizalmát és szerelmét. A te urad, így akarata többet ér számodra, mint a világ minden élvezete és kincse. Semmit sem tehetsz, ami neki nincs kedvére.” Johanna három napon belül jelentést tehetett Frigyesnek: „A herceg, a férjem beleegyezését adta. Az utazás, bár az évnek ebben a szakában fölöttébb veszélyes lesz, nem rettent vissza. Meghoztam a döntésemet, és szilárdan hiszem, hogy minden az Úr kegyelméből történik.” Nem Keresztély herceg volt a Zerbst család egyetlen olyan tagja, aki nyilvánvalóan másodlagos szerepet kapott ebben a jelentős műveletben. Miközben Johanna leveleket olvasott és írt, utasításokat adott, és ruhákat próbált, Zsófiával senki sem foglalkozott. A rendelkezésükre bocsátott pénz lényegében Johanna ruhatárának feljavítására ment el, a lányra semmi sem maradt. Zsófia ruhatára – amit akár a kelengyéjének is tekinthetünk – három régi ruhából, tucatnyi női ingből, néhány pár harisnyából és pár zsebkendőből állt, ezeken kívül kapott még egyet-kettőt az anyja használt ágyneműi és terítői közül. Ezek a holmik a felét sem töltötték meg egy olyan utazóládának, amilyet a jobb módú lányok – akik esetleg a szomszéd faluba mentek férjhez – játszi könnyedséggel tele tudtak pakolni. Zsófia már tudta, mi történik körülötte. Látta Brümmer levelét, és ugyan nem olvashatta el, de azt megállapította, hogy Oroszországból érkezett. Amikor az anyja felbontotta, vetett egy pillantást a szövegre, és a szeme megakadt néhány szón: „…a hercegnővel, az ön idősebbik lányával egyetemben…” Az anyja viselkedése, és az a tény, hogy a szülei gyorsan visszavonultak, és suttogva megtárgyalták a történteket, megerősítette benne a feltételezést, hogy ennek a levélnek köze van a jövőjéhez. Tisztában volt a házasság fontosságával; nagyon jól emlékezett arra, hogy az anyja milyen izgatott volt, amikor négy évvel korábban találkoztak a kis Péter Ulrik herceggel. Arról is tudott, hogy a portréját már korábban elküldték Oroszországba. Végül nem bírt uralkodni a kíváncsiságán, odaállt az anyja elé, és feltette a kérdéseit. Johanna ekkor mondta el neki, mi állt a levelekben, és hogy mindez mire utal. „Azt mondta – írta Katalin később –, hogy nagyon kockázatos a dolog,

mivel az ország meglehetősen instabil. Erre azt feleltem, hogy Isten stabilizálni fogja a helyzetet, ha ez a szándéka. Kijelentettem, elég bátorság van bennem ahhoz, hogy vállaljam a kockázatot, és hogy a szívem azt súgja, minden rendben lesz.” Az a részlet, ami az apjának főfájást okozott – az egyik vallásról a másikra való áttérés –, őt egyáltalán nem zavarta. Ahogy már Wagner tiszteletes is megállapította: a valláshoz való hozzáállása mindig is meglehetősen pragmatikus volt. Az indulás előtti utolsó hét során Zsófia nem árulta el Babet Cardelnek, mi készül; említést sem tett neki arról, hogy hamarosan el kell válniuk. Ebben is a szülei parancsát teljesítette, akik szigorúan kijelentették, senkinek sem beszélhet a dologról. Johanna és Keresztély megpróbálta úgy beállítani a dolgot, hogy a lányuk csupán azért hagyja el Zerbstet, hogy szokás szerint, ahogy minden évben tette, szétnézzen egy kicsit Berlinben. Babet éppen elég jól ismerte növendéke jellemét ahhoz, hogy megérezze, a család egyetlen tagja sem őszinte vele. Zsófia a kelleténél érzelmesebb módon, könnyes szemmel búcsúzott el imádott nevelőnőjétől, de még ekkor sem árulta el az igazságot. Babet és a növendéke ezután már soha többé nem találkozott. 1744. január 10-én az anya, az apa és a lánygyermek felszállt a kocsira, hogy Berlinbe utazzanak, ahol Frigyes királlyal kellett találkozniuk. Zsófia ekkor már legalább olyan izgatott volt, mint az anyja; úgy érezte, végre lehetősége nyílik arra, amiről már annyit álmodozott: megszabadulhat a családjától, és elindulhat felfelé, hogy beteljesítse a sorsát. Amikor elhagyta Zerbstet, nem került sor különösebben érzelmes jelenetekre. Megcsókolta kilencéves öccsét, Frigyest (a másik testvére, Vilmos, akit egyébként gyűlölt, ekkor már nem élt) és a kishúgát, Erzsébetet. A nagybátyja, György Lajos, akivel korábban csókot váltott, akinek odaígérte a kezét, már rég feledésbe merült. Ahogy a kocsi kigördült a városkapun, és ráfordult az országútra, Zsófia egyszer sem nézett hátra, és élete következő, öt évtizednél is hosszabb részében egyszer sem tért vissza.

3. II. Frigyes és az út Oroszországba Három és fél évvel azelőtt, hogy Zsófia és a szülei Berlinbe utaztak, abban az időszakban, amikor az akkor huszonnyolc esztendős II. Frigyes elfoglalta Poroszország trónját, Európának súlyos és veszélyes ellentmondásokkal kellett szembenéznie. Az új uralkodó felvilágosodott módon gondolkodott, rengeteg energiával rendelkezett, a politika terén éleslátó és ravasz volt, ráadásul – bár az akkor még nem derült ki – a katonai lángelmék közé tartozott. Imádta a filozófiát, az irodalmat, a művészeteket, ugyanakkor a machiavellista kormányzás könyörtelen gyakorlója volt. Hatalomra jutása után apró királyságában már érezni lehetett a militáns erők pulzálását – Poroszország felkészült a terjeszkedésre és arra, hogy komoly nyomot hagyjon Európa történelmében. Frigyesnek gyakorlatilag már csak az indulási parancsot kellett kiadnia. Európa és Poroszország nem egészen ezt várta tőle. Álmodozó, finom lelkű, törékeny gyermek volt; az apja, I. Frigyes Vilmos király gyakran veréssel büntette amiatt, hogy nem elég férfias a viselkedése. Kamaszkorában göndör haja egészen a derekáig ért, és általában hímzett bársony holmikban járt. Francia szerzők műveit olvasta, franciául írt verseket, hegedült, csembalón és fuvolán játszott, kamaraegyüttesek tagja volt. (A fuvola szeretete élete végéig megmaradt: száznál is több fuvolaszonátát és concertót írt). Huszonöt éves korában aztán elfogadta a sorsát, beletörődött, hogy uralkodóként kell majd élnie: elfoglalta az egyik gyalogos regiment parancsnoki posztját. 1740. május 31-én azután II. Frigyesként Poroszország királya lett. A külseje nem gyakorolt különösebb benyomást az emberekre (középmagas volt, az arca keskeny, a homloka magas; hatalmas, kék szeme kissé dülledt), de ez senkit sem érdekelt, a legkevésbé őt magát. Ekkor már nem jutott ideje a finomságokra és az értelmetlen dolgokra – még a hivatalos koronázási ceremóniát sem tartotta fontosnak. Hat hónappal azután, hogy trónra került, váratlanul háborúba vezette országát.

A Frigyes által megörökölt Poroszország aprócska, gyéren lakott, csekély természeti erőforrással rendelkező állam volt, amelynek területét a Rajna és a Balti-tenger mellett elterülő, sok esetben egymással közvetlen fizikai kapcsolatban sem álló régiók alkották. Az ország közepén helyezkedett el a brandenburgi választófejedelemség, amelynek fővárosa Berlin volt. A Berlintől keletre elterülő országrészt egy olyan folyosó választotta el Brandenburgtól, amely a Lengyel Királysághoz tartozott. Berlintől nyugatra, a Rajna mentén, Vesztfáliában, Kelet-Fríziában és az Északi-tenger mellett számos különálló enklávé létezett. A területi kohézió hiánya a nemzet gyengeségét eredményezte, ám Frigyesnek rendelkezésére állt egy komoly és erős eszköz: a porosz hadsereg, amely akkor a legjobb volt egész Európában. A tizennyolcezer, alaposan kiképzett, hivatásos katonát hatékony egységekbe szervezték; a raktárak tele voltak modern fegyverekkel. Frigyes szándéka az volt, hogy ezzel a hatékony katonai erővel ellensúlyozza az ország földrajzi gyengeségeit. Az alkalom hamar felkínálkozott a számára. 1740. október 20-án, öt hónappal azután, hogy Frigyes trónra került, VI. Károly német-római császár (aki III. Károly néven magyar, II. Károly néven cseh király is volt) váratlanul meghalt. Mivel nem maradt utána fiú örökös, két leánya közül az idősebbik, az akkor huszonhárom esztendős Mária Terézia került az osztrák trónra. Frigyes meglátta a lehetőséget, és azonnal magához rendelte tábornokait. Október 28-ára meghozta a döntést: megszerzi Sziléziát, a Habsburgok egyik leggazdagabb tartományát. A hadjárat megindítása melletti érvei gyakorlatiasak voltak: a serege készenlétben áll, ezzel szemben Ausztriának – úgy tűnt – nincs valódi vezetője, gyenge és elszegényedett. A részletekkel és az esetleg felmerülő, más szempontokkal nem foglalkozott – például azzal a ténnyel sem törődött, hogy korábban ünnepélyesen elismerte: valamennyi Habsburgdomínium uralkodója Mária Terézia. Később, Histoire de Mon Temps című művében higgadtan beismerte, hogy „az ambíció, a hódításra nyíló lehetőség és a vágy, hogy megalapozzam reputációmat – ezek játszottak szerepet a döntésemben, amely miatt a háború elkerülhetetlenné vált.” Azért éppen Sziléziát választotta, mert Poroszország közvetlen szomszédságában volt, meg persze azért, mert úgy vélte, a

mezőgazdasági, valamint ipari kincsekkel rendelkező régió jobbára protestáns lakossága jelentős erősítést fog majd biztosítani a saját, viszonylag kis királysága számára. December 16-án jeges eső zuhogott, ám ez nem gátolta meg Frigyest abban, hogy harminckétezer katonát átvezessen a sziléziai határon. Gyakorlatilag nem ütközött ellenállásba; a hadjárat inkább szimpla megszállás, mint hódítás volt. Január végére Frigyes visszatért Berlinbe. A háborús előkészületek idején végzett számításai során az ifjú király csupán egyetlen fontos tényezőt hagyott figyelmen kívül: nem ismerte annak az asszonynak a jellemét, akit sikerült az ellenségévé tennie. Mária Terézia, Ausztria uralkodó főhercegnője és Magyarország királynője megkapó jelenség, kék szemű, aranyhajú, babaszerűen szép ifjú hölgy volt. Nyomás alatt szokatlanul nyugodtnak tűnt – ebből néhány megfigyelő azt a következtetést vonta le, hogy egyszerűen ostoba. Tévedtek. Mária Terézia intelligens, bátor és konok volt. Amikor Frigyes megtámadta és elfoglalta Sziléziát, Bécsben mindenki ledermedt – kivéve Mária Teréziát. Bár akkor már várandóssága előrehaladott szakaszában járt, dühösen és energikusan reagált az eseményre. Megteremtette a szükséges anyagi hátteret, mobilizálta a csapatait, és harcra buzdította alattvalóit. Közben, mintegy mellékesen, világra hozta gyermekét, a majdani II. Józsefet. Frigyest meglepte, hogy a tapasztalatlan fiatalasszony nem hajlandó lemondani arról a tartományról, amit sikeresen elorzott tőle. Meglepetése tovább fokozódott, amikor áprilisban az osztrák hadsereg jelentős erői átkeltek a cseh hegyeken, és bevonultak Sziléziába. A poroszok ekkor ismét legyőzték az osztrákokat. A csatát követő, ideiglenes béke idejére Frigyes megtartotta a hatalmas termőföldeket, a gazdag szénbányákat, a virágzó városokat, vagyis Sziléziát, ahol akkoriban másfél millió ember – többségében német protestáns – élt. Ezzel a népességgel kiegészülve az országnak, amelyet Frigyes az apjától örökölt, összesen négymillió polgára lett. Komoly eredményeket ért el, de ennek ára volt. Mária Terézia szentnek és sérthetetlennek tekintette az örökségét, így Frigyesnek az agresszív háborúval sikerült

elérnie, hogy az asszony egy életre meggyűlölje őt. A porosz-osztrák ellentét jó egy évszázadon át folytatódott. Sziléziai győzelme ellenére Frigyes meglehetősen veszélyes pozícióban volt. Poroszország még mindig kis országnak számított, területe még mindig tagolt volt, és növekvő ereje kellemetlen érzéseket keltett közvetlen szomszédaiban. Potenciális ellenségei között két nagy, nálánál lényegesen erősebb birodalom is volt: a gyűlölködő Mária Terézia Ausztriája, és az északi és keleti határai mentén elterülő, hatalmas Oroszország, amely fölött az akkoriban megkoronázott Erzsébet cárnő uralkodott. Ebben a helyzetben Frigyes számára semmi sem volt fontosabb, mint megszerezni Oroszország barátságát, vagy legalább azt elérni, hogy Erzsébet cárnő közömbös maradjon iránta. Nem felejtette el azt az elmés mondást, azt a figyelmeztetést, amit halálos ágyán fekvő apjától hallott: aki Oroszországgal háborúzik, többet veszíthet, mint amennyit nyerhet. Ennél a pontnál Frigyes nem tudhatta, Erzsébet cárnő mit fog lépni. Ahogy trónra jutott, a cárnő egy olyan férfira bízta a politikai ügyek intézését, olyasvalakit nevezett ki alkancellárrá, aki mindig is gyűlölte Poroszországot. Alekszej Besztuzsev-Rjumin gróf egyik álma egy olyan szövetség létrehozása volt, amely összekapcsolja Oroszországot a tengeri hatalmakkal (Nagy-Britanniával és Hollandiával), valamint a közép-európai szárazföldi hatalmakkal (Ausztriával és SzászországLengyelországgal). Frigyes ismerte Besztuzsev törekvéseit, és úgy gondolta, az alkancellár az egyetlen személy, aki megakadályozhatja a cárnővel megkötendő egyezségét. Felismerte tehát a problémát, de nem tudta, hogyan távolíthatná el ezt az akadályt. Úgy okoskodott, hogy a diplomáciai egyenetlenségek némelyikét esetleg azzal is elsimíthatná, ha segítene az orosz cárnőnek abban, hogy megfelelő arát találjon tizenöt esztendős unokaöccse és örököse számára. Egy évvel korábban a szentpétervári porosz nagykövet jelentést tett arról, hogy Besztuzsev lelkesen azt tanácsolta Erzsébetnek, III. Ágost szász választófejedelem és lengyel király lányát válassza. Ez a házasság kritikus elem lett volna a Poroszország elleni szövetségi rendszert építgető alkancellár politikájában. Frigyes elhatározta, meg fogja akadályozni a dolgot. Ahhoz, hogy ezt megtegye, szüksége volt egy viszonylag jelentős családból származó, német hercegnőre.

Erzsébet cárnő választása Zsófiára, az Anhalt-Zerbstek kis bábjára esett. Frigyesnek ez tökéletesen megfelelt. 1744. január 1-jére kritikussá vált a tárgyalások időzítése. Annak, hogy Brümmer nagyon gyorsan megírta első levelét, és teljes titoktartást kért Johannától, valamint annak, hogy Frigyes is elküldte a saját levelét, egyetlen oka volt: Besztuzsev folyamatosan nyomást gyakorolt a cárnőre annak érdekében, hogy a lengyel-szász Mariannát válassza. Erzsébet ekkor már Zsófia mellett döntött; ő is, Frigyes is azt akarta, hogy a két Holstein-hercegnő a lehető leghamarabb Szentpétervárra érkezzen. Frigyes számára létfontosságú volt, hogy a cárnő közben ne gondolja meg magát. *** II. Frigyes már alig várta, hogy találkozzon a kis zerbsti hercegnővel – látni akarta, a leány milyen fogadtatásra számíthat Szentpéterváron. Berlinbe érkezvén Johanna vagy nem mérte fel helyesen, hogy a király mit vár el tőle, vagy egyszerűen képtelen volt elképzelni, hogy Frigyes jobban érdeklődik a lánya, mint az ő személye iránt, mindenesetre azonnal az udvarba sietett, de egyedül. Amikor Frigyes a leányáról érdeklődött, Johanna azt felelte, Zsófia gyengélkedik. Másnap ugyanezt a magyarázatot adta, de miután erélyesebben is feltették neki a kérdést, azt válaszolta, Zsófia azért nem jelenhet meg az udvarban, mert nem rendelkezik megfelelő ruhákkal. Frigyes elvesztette a türelmét, és parancsot adott rá, hogy vigyék át Zsófiának az egyik húga valamelyik ruháját, és azonnal vezessék elé a hercegnőt. Amikor Zsófia végül megjelent előtte, Frigyes egy se nem csúnya, se nem szép, teljesen átlagos külsejű leányt látott, aki egy nem rá szabott ruhát viselt, aki nem hordott ékszereket – aki még a haját sem porozta be. Zsófia megilletődöttsége meglepetéssé változott, amikor megtudta, hogy az apja és az anyja nem, ő viszont helyet foglalhat a király asztalánál. A meglepetésből aztán csodálkozás lett, amikor ott találta magát az uralkodó mellett. Frigyes igyekezett megnyugtatni a szemmel láthatóan ideges leányt, társalogni kezdett vele. Zsófia később erről így írt: „…operáról, színdarabokról, költészetről, táncról, és nem is tudom, még mi mindenről beszélgettünk; ezer olyan dologról, ami általában nem kerül szóba akkor, amikor egy úr egy tizennégy esztendős leányt próbál szórakoztatni.”

Zsófia fokozatosan visszanyerte magabiztosságát, és sikerült intelligensen válaszolgatnia a kérdésekre; később büszkén így számolt be erről: „Az egész társaság álmélkodva nézte, hogy a király egy gyermeklánnyal cseveg.” Frigyes elégedett volt Zsófiával; amikor megkérte a leányt, hogy adja át a lekváros tálkát egy másik vendégnek, mosolyogva így szólt az illetőhöz: „Fogadja el ezt az ajándékot a Szerelem és a Báj kezeiből!” Zsófia számára az este maga volt a dicsőség. Frigyes elégedett volt ifjú vacsorapartnerével, mert így írt róla Erzsébet cárnőnek: „A kis Zerbst-hercegnőben a korára jellemző vidámság és spontaneitás intelligenciával és az ilyen korúaknál meglepő bölcsességgel elegyedik.” Zsófia akkor még csupán politikai báb volt, ám Frigyes biztosra vette, hogy egy nap még sokkal komolyabb szerepet fog játszani. A leány tizennégy éves volt, Frigyes harminckettő. Ez a két jelentős uralkodó ekkor találkozott először személyesen. Később mindketten megkapták a nevük elé a „Nagy” jelzőt; később évtizedeken át ők domináltak Közép- és Kelet-Európa történelmében. Annak ellenére, hogy nyilvánosan Zsófiával beszélgetett, Frigyes a valódi tárgyalást Johannával folytatta, természetesen a háttérben. Azt tervezte, hogy Johannából Szentpéterváron a poroszok nem hivatalos képviselője, amolyan diplomataféle lesz – úgy gondolta, ha az asszony az orosz cárnő közelében marad, addig is komoly tevékenységet végezhet Poroszország érdekében, míg megmutatkozik annak hatása, hogy Zsófia az orosz cári trón örökösének a felesége. Nyíltan beszélt Johannának Besztuzsevről és a politikájáról, kihangsúlyozta, hogy az alkancellár, aki Poroszország esküdt ellensége, valószínűleg mindent el fog követni annak érdekében, hogy megakadályozza Zsófia esküvőjét. Kifejtette, hogy ha másért nem is, emiatt Johannának mindenképpen érdekében áll, hogy aláaknázza Besztuzsev pozícióját. Frigyes viszonylag könnyen fel tudta szítani Johanna lelkesedésének tüzét: az asszonyt fellelkesítette, hogy egy ilyen, titkos feladatot bíztak rá. Már nem másodrangú személyként utazott Oroszországba, már nem csupán a lánya kísérője volt, hanem egy nagyjelentőségű diplomáciai művelet központi alakja, akinek egy birodalmi kancellárt kell megbuktatnia. Beleszédült a saját lehetőségeibe, és közben

megfeledkezett arról a sokat hangoztatott háláról és hűségről, amit állítólag Erzsébet iránt érzett; megfeledkezett provinciálisnak tartott férje tanácsáról, hogy ne vegyen részt a politikában; megfeledkezett arról, hogy az utazás elsődleges célja még mindig az, hogy a lányát Oroszországba vigye. Január 16-án Zsófia az anyja és az apja társaságában, egy kisebb, négy hintóból álló konvojjal elhagyta Berlint. Brümmer instrukcióinak megfelelően korlátozták az Oroszországba indulók számát: a két hercegnőt csak egy katonatiszt, egy udvarhölgy, két cseléd, egy inas és egy szakács kísérhette. Az előzetes terveknek megfelelően Johanna álnéven, Reinbeck grófnőként utazott. Keresztély Ágost Berlin keleti határától ötven mérföldre, az Odera melletti Schwestnél vett búcsút lányától. Mindketten sírtak, bár egyikük sem tudta, hogy soha többé nem látják egymást. Zsófia apja iránti érzései világosan kiragyognak abból a hivatalos hangvételű levélből, amit két héttel később, Kalinyingrádban írt meg. Ebben a levélben olyan ígéretet tett, amivel – ezt előre tudta – örömet okozott az apjának: megfogadta, mindent elkövet annak érdekében, hogy lutheránus maradhasson. „Nagyuram, könyörögve kérem, nyugtassa meg magát, hogy a tanács, amit öntől kaptam, örök időkre a szívembe vésődött, és ott is marad, éppen úgy, ahogy a szent hit magvai is megőrződnek a lelkemben. Imádkozom az Úrhoz, adjon annyi erőt, amennyi ahhoz szükséges, hogy ellenálljak a kísértéseknek, amelyeknek vélhetőleg ki leszek téve… Reménykedem benne, vigasztalást találok abban, hogy méltón elvégzem, amit el kell végeznem, és abban is, hogy továbbra is csak jó híreket kapok az én drága papám felől, akit most és míg élek mindig végtelenül tisztelni fogok s nagyuramnak tartok. Felséges úr, üdvözli önt legalázatosabb, legengedelmesebb és leghűségesebb leánya és szolgája: Zsófia” A kamaszlány, akit egy cárnő szentimentalizmusa, egy anya ambíciója és a porosz király intrikája arra kényszerített, hogy elhagyja otthonát, elindult az ismeretlen ország felé, és fejest ugrott a nagy kalandba. Miután valamelyest csitult a bánat, amit az apjától való elválás okozott, Zsófia szíve megtelt izgalommal. Nem félt a hosszú utazástól, nem tartott attól a problémától, hogy feleségül kell mennie egy olyan fiúhoz, akivel, négy évvel korábban, rövid időre találkozott.

Nem érdekelte, hogy a jövendőbelije esetleg ostoba vagy akaratos, hogy gyenge az egészsége, hogy nyomorultul érzi magát Oroszországban. Nem Péter Ulrik volt az oka annak, hogy elindult, hanem maga az ország, az orosz birodalom, és Nagy Péter trónjának közelsége. *** A Berlinből Szentpétervárra vezető út még nyáron is szinte járhatatlan volt, így az utazók többsége inkább tengerre szállt; télen, a diplomáciai futárokon, a sürgős küldetésben járó küldöncökön kívül senki nem vette igénybe. Johannának azonban, mivel a cárnő mielőbb látni kívánta, nem maradt más választása. Bár már január közepe volt, jó ideje nem esett hó, így nem lehetett használni a szánokat. Az utazók hosszú napokat voltak kénytelenek eltölteni a fagyos, rögös és kátyús úton zötykölődő hintókban; kénytelenek voltak elviselni a Balti-tenger irányából érkező, dermesztve süvítő szelet, amely újra és újra utat talált hozzájuk a padló és az oldalfalak repedésein keresztül. Az egyik hintóban az anya és a leány összebújva, vastag kabátok és pokrócok alatt, gyapjúmaszkkal eltakart arccal didergett. Zsófia lába időnként úgy elgémberedett, hogy a pihenőhelyekre érve felállni sem bírt – úgy kellett kiemelni őt a hintóból. Frigyes elrendelte, mindent el kell követni annak érdekében, hogy „Reinbeck grófnő” és leánya a lehető legkényelmesebben utazzon, és az olyan, akkoriban főként még németek lakta városokban, mint Gdansk és Kalinyingrád, híven és buzgón teljesítették is a parancsát. Az utazókat, miután egész álló nap nem hallottak mást, csak az ostorok csattogását és a kerekek nyikorgását, esténként meleg szobákban szállásolták el, ahol forró csokoládét ihattak; vacsorára általában sült csirkét vagy valamilyen más szárnyast kaptak. Ahogy egyre keletebbre jutottak a fagyott úton, már elmaradtak a városok, már csak postakocsi-állomásokat találtak, amelyekben egyetlen kályha volt, az is a közös helyiséget melegítette. „A hálószobák fűtetlenek, jegesek voltak – jelentette Johanna a férjének – így a postamester saját szobájában kellett menedéket keresnünk, de az alig-alig különbözött egy disznóóltól… A postamester és a felesége, az őrkutyájuk meg néhány gyermek feküdt a szobában, olyan szorosan egymás mellett, mint a káposztafejek vagy a céklák egy veremben…

Hozattam magamnak egy padot, azon dőltem le, a szoba közepén.” Arról nem tudósított, hogy Zsófia hol aludt. Zsófia egészséges és kíváncsi volt, mindent a nagy kaland részeként fogott fel. Ahogy áthaladtak Kursföldön (ma Lettország része], látta az 1744-es meteort, ahogy keresztülsüvít a sötét, éjszakai égbolton. „Még sosem láttam ilyen hatalmas és csodás dolgot – írta az emlékirataiban. – Úgy tűnt, nagyon közel van a földhöz.” Az utazás egyik szakaszában ő maga gondoskodott arról, hogy ne érezze jól magát: „Az utóbbi néhány napban gyomorrontástól szenvedtem, mert megittam az összes sört, amit csak találtam – írta az apjának. – A drága mamának kellett véget vetnie a dolognak… Most már ismét jól érzem magam.” A hideg fokozódott, de még mindig nem esett hó. A hintók hajnaltól sötétedésig rázkódtak a fagyos utakon. Memel után már nem volt több postaállomás, pihent lovakat is csak a parasztoktól tudtak szerezni. Február 6-án megérkeztek Mitauba, a lengyel-litván-orosz határra. Itt egy orosz ezredes, a határon álló helyőrség parancsnoka fogadta őket. Ahogy továbbhaladtak, találkoztak Szemjon Nariskin herceggel, az egyik udvari kamarással, aki korábban Oroszország londoni nagykövete volt. A herceg a cárnő nevében, hivatalosan üdvözölte őket, és átadott Johannának egy Brümmertől származó levelet. Brümmer emlékeztette Johannát, ne felejtse el: amikor a cárnő elé léphet, mutasson „különleges tiszteletet”, és csókolja meg az uralkodó kezét. A befagyott Dvina partján, Riga városával szemközt a város alkormányzója és a polgárok küldöttsége, valamint egy gyönyörű, kényelmes hintó várt rájuk. Johanna erről így írt: „Mire észbe kaptam, már be is bugyoláltak minket egy-egy aranybrokáttal díszített, pompás cobolybundába… Kaptunk egy-egy cobolyprémgallért, meg egy másik fajta prémből készült takarót, ami szintén gyönyörű volt.” Anya és leánya ezt követően átkelt a befagyott folyón, és bejutott a városba, miközben az erőd ágyúiból díszlövéseket adtak le a tiszteletükre. Ez volt az a pillanat, amikor az ismeretlen Reinbeck grófnő visszaváltozhatott Johanna anhalt-zerbsti hercegnővé és annak a leánynak az anyjává, aki Oroszország jövendő cárjának felesége lesz. Rigában az utazók tizenegy nappal visszamentek az időben, mivel Oroszország akkor a Julianus-naptárt használta, amely tizenegy napos „késésben” volt a Nyugat-Európában használatos Gergely-naptárhoz képest. Míg a városban tartózkodtak, végre eleredt a hó. Január 29-én

(amikor Berlinben és Zerbstben már február 9-e volt], a két hercegnő elhagyta Rigát; Szentpétervár felé indultak. Ekkor már egy csodálatos cári szánon utaztak, ami gyakorlatilag egy szántalpakra állított, tíz lóval vontatott, elegáns házikó volt, amelynek belső falait aranyszegélyes, ezüsthímzéses, skarlátvörös drapériával vonták be. A kis szoba olyan tágas volt, hogy az utazók nyugodtan végigheveredhettek a puha tollal kibélelt, selyem- és szaténpárnákkal kényelmessé tett matracokon. A pazar szán egy teljes lovasszázad kíséretében siklott be Szentpétervárra. Február 3-án, déltájban érkeztek meg a Téli Palotához. Közeledtüket a befagyott Névára néző Péter-Pál-erőd ágyúinak mennydörgése jelezte. A palotán kívül a díszőrség vigyázzba vágta magát; odabent színes uniformisba, selyem- és bársonyruhába öltözött, mosolygó emberek hajoltak mélyre a két hercegnő előtt. Erzsébet cárnő nem volt jelen – két héttel korábban előrement Moszkvába – de az udvar és a diplomáciai testület számos tagja a palotában maradt. Erzsébet parancsára a látogatókat uralkodónak kijáró fogadtatásban részesítették. Johanna erről így írt a férjének: „Itt minden olyan csodálatos és tiszteletteljes stílusban zajlik, hogy olyan érzésem támadt, mintha az egészet csak álmodnám… Együtt vacsorázom azokkal a hölgyekkel és urakkal, akiket őcári felsége hátrahagyott. Úgy bánnak velem, mint egy királynővel… Amikor vacsoratájban bevonulok a díszterembe, a házban megszólalnak a kürtök, odakintről pedig behallatszik a szalutáló őrség dobjainak pergése… Mintha nem is lenne valóságos, ami velem történik – velem, akinek eddig csupán néhány helyen tisztelegtek ilyen módon.” Természetesen nem konkrétan neki szólt a hódolat és az ünneplés, de míg Johanna valósággal fürdött a pompában, addig Zsófia csak hallgatott és figyelt. Igazság szerint az ünneplésnél sokkal jobban érdekelte a Téli Palota udvarán különböző kunsztokat bemutató tizennégy elefánt, amelyeket a cárnő a perzsa sahtól kapott ajándékba. Johanna Berlinbe, Frigyesnek már egészen más hangvételű levelet írt, ebben a porosz király kötelességtudó alattvalójának állította be magát, aki mindent ura érdekében tesz. Mielőtt elindultak volna Moszkvába, a két hercegnőt ellátták megfelelő ruhadarabokkal. Amíg a ruhák és bundák elkészültére vártak, Johannának alkalma volt

elbeszélgetni azzal a két férfival, akiket Frigyes vezetőként és tanácsadóként rendelt ki mellé. Az egyik Mardefeld báró volt, Frigyes oroszországi nagykövete, a másik pedig a francia miniszter, de La Chétardie márki. A nagykövetek elmondták, Besztuzsev alkancellár hevesen ellenezte, hogy Zsófia legyen a trónörökös felesége; kihangsúlyozták, Besztuzsevet a lehető leghamarabb el kell távolítani a helyéről. Számítottak Johanna közreműködésére és segítségére. Szerették volna, ha Johanna a lehető legbarátságosabb viszonyba kerül a cárnővel, ezért azt tanácsolták neki, a lányával együtt siessen Moszkvába, hogy február 10-én részt vehessenek a Péter nagyherceg tizenhatodik születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen. A két utazó megfogadta a tanácsot, és már február 5-én éjszaka elindult Moszkvába. A kíséretük ezúttal harminc szánból állt. A keményre fagyott havon gyorsan haladtak. Az útjuk kényelmes volt, ami nem csoda, hiszen azon az országúton siklottak, amelyet a cárnő is használni szokott – ami emiatt Oroszország legnagyobb gonddal karbantartott útja volt. Amikor megálltak, hogy lovat váltsanak, a falubeliek összegyűltek, megbámulták őket, és ezt suttogták: „Itt van a nagyherceg menyasszonya!” A szánkaraván az indulást követő negyedik napon, 1744. február 9én, délután négykor megérkezett a Moszkvától negyvenöt mérföld távolságban álló pihenőházhoz, ahol üzenet várt rájuk: a cárnő azt kívánta tőlük, csak sötétedés után lépjenek be Moszkvába. Várakozás közben elfogyasztották a hallevest, megitták a kávéjukat, és átöltöztek, hogy illő külsővel jelenjenek meg a cárnő előtt. Zsófia egy ezüsttel szegélyezett, rózsaszínű selyemruhát vett fel. Közben, hogy a szánjuk még sebesebben haladjon, tizenhat pihent lovat fogtak be a fáradt tíz helyére. A szán valósággal repült; nyolc óra előtt megérkeztek Moszkva falaihoz. A város sötét volt, csak a Golovin-palota udvarán lobogtak fáklyák. Az utazás véget ért. Az előcsarnokban, a széles lépcső aljában a cárnő kéréseinek tolmácsolója, a fontos levelek írója, Ottó Brümmer várt rájuk, hogy üdvözölje őket. Nem sok idejük maradt a csevegésre. Levetették bundájukat, megigazgatták a ruhájukat. Néhány perccel később a tizennégy esztendős Zsófia már Erzsébet cárnő és az unokaöccse, Péter nagyherceg előtt állt – az előtt a két ember előtt, aki a következő tizennyolc év során meghatározta az életét.

4. Erzsébet cárnő Erzsébetnek jó érzéke volt a drámai jelenetekhez. 1709. december 18-án az apja, Nagy Péter egy díszmenet élén keresztülvonult Moszkva hóval borított utcáin, hogy megünnepelje a győzelmét, amit előző nyáron, a Poltavánál aratott félelmetes ellenfele, XII. Károly svéd király felett. A cár mögött ott masíroztak az orosz Birodalmi Gárda regimentjei, őket orosz katonák követték, akik a hóban, mocsokban maguk után húzták a svédektől zsákmányolt háromszáz harci zászlót. A meggyalázott lobogók után a legyőzött svéd generálisok sora vonult. A menetet a tizenhétezer svéd hadifogoly hosszú oszlopa zárta – csupán ennyien maradtak meg abból a legyőzhetetlennek tartott hadseregből, amely két évvel korábban lerohanta Oroszországot. Váratlanul egy tiszt nyargalt a cárhoz, átadott neki egy üzenetet. Péter felemelte a kezét. A díszmenet megtorpant. A cár mondott néhány szót, azután elvágtatott. Nem sokkal később megérkezett a Moszkva melletti, fából épült palotához, a Kolomenszkojéhoz. Beviharzott a kapun. Az egyik szobában rátalált a feleségére, aki néhány perccel korábban hozta világra a gyermeküket. Az asszony mellett egy csecsemő feküdt – az a kislány, akit Erzsébetnek neveztek el. Harminckét évvel később ő lett Oroszország cárnője. Erzsébet volt az ötödik gyermek, akit az a parasztlány szült Péternek, akinek az volt a sorsa, hogy cárnévá váljon. Az ötödik a cár tizenkét gyermeke közül. Ebből a tizenkettőből hat fiú és hat lány volt, de csupán ketten éltek tovább hétéves koruknál. A másik túlélő Erzsébet nővére, a nála egy évvel idősebb Anna volt. A világ tudomása szerint Erzsébet és Anna sem volt a cár törvényes gyermeke; apjuk többször kijelentette, „nem talált időt” arra, hogy nyilvánosan feleségül vegye az anyjukat, a dúskeblű lívföldi parasztlányt, Marfa Szkavronszkaját, akit később Katalinnak neveztek. Az igazság az volt, hogy 1707 novemberében Péter feleségül vette Katalint, de az eseményt államérdekből titokban tartották. Péter korábban, egészen fiatalon már megnősült egyszer; az első

feleségével, Eudoxiával azonban sehogy sem tudott kijönni, ezért elváltak. Péter kolostorba záratta az asszonyt. 1707-ben, amikor a svéd hadsereg már megindult Oroszország ellen, számos hagyománytisztelő orosz szemében döbbenetes és érthetetlen lett volna, hogy a cárjuk éppen ezt az időpontot választja arra, hogy feleségül vegyen egy tanulatlan, írni-olvasni sem tudó, külhoni parasztlányt. Öt évvel később, a Poltavánál aratott győzelmet követően Péter már egészen más szemmel látta a helyzetet. 1712. február 9-én ismét feleségül vette Katalint, ezúttal nyilvánosan, megfelelő ceremóniával. A második esküvőn a két, ékkövekkel feldíszített hajú kislány, az akkor hároméves Anna és a kétéves Erzsébet volt az anyjuk koszorúslánya. Péter mindig azt mondta, úgy szereti a lányait, mint a saját lelkét. 1722. január 28-án nagykorúvá nyilvánította a szőke, kék szemű, erőtől és egészségtől majd’ kicsattanó, tizenhárom esztendős Erzsébetet, aki nevetésével és vidámságával mindenkit jókedvre derített. Ebből a szempontból éppen az ellentéte volt csendes, visszahúzódó nővérének, Annának, akit egyébként imádott. Anna és Erzsébet is olyan neveltetést kapott, mint bármelyik európai hercegnő: nyelveket, illemtant és táncot tanultak. Az orosz nyelvet is tanulmányozták, és mindketten megtanultak franciául. Anna kivételesen szorgalmasnak bizonyult: ő az olasz és a svéd nyelvvel is megismerkedett. Évekkel később Erzsébet cárnő felidézte, hogy az apjuk milyen nagy gondot fordított a taníttatásukra. Péter gyakran bement hozzájuk, és rendszerint megkérdezte őket, mit tanultak aznap. Amikor elégedett volt a válasszal, megdicsérte és megcsókolta a lányait, időnként ajándékot adott nekik. Erzsébet arra is jól emlékezett, Péter mennyire sajnálta, hogy ő annak idején nem foglalkozott többet a tanulással. „Az apám – mondta Erzsébet – sokszor elismételte, akár az egyik ujját is odaadná, ha megszerezhetné mindazt a tudást, amit régen feleslegesnek tartott. Egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy ne érezte volna a tanulás hiányának hátrányát.” Amikor tizenöt éves lett, Erzsébet nem volt olyan magas és méltóságteljes, mint a nővére, Anna, ám így is sokan akadtak, akik szívesebben élvezték az életteli, sugárzó szőke, mint a fenséges külsejű, szoborszerű barna leány társaságát. Liria hercege, a spanyol nagykövet szuperlatívuszokban beszélt, amikor megpróbálta leírni Erzsébetet: „Olyan szépség ő, akihez foghatót még sosem láttam.

Csodálatos a testfelépítése, ragyogó tekintetű a szeme, tökéletes ívű a szája, a nyaka és a keble kivételesen fehér. Magas, élettel teli. A mozgása könnyed, légies. Az ember rögtön megérzi benne a rengeteg intelligenciát és a barátságosságot, de érzi az ambíciók jelenlétét is.” A szász miniszter, Lefort valóságos ódákat zengett Erzsébet hatalmas, szikrázóan kék szeméről, ellenállhatatlannak érezte lendületes vidámságát és könnyed humorérzékét. Tizenöt éves korában Erzsébetre úgy tekintettek, mint aki készen áll a házasságkötésre. Nagy Péter azt követően, hogy 1717-ben látogatást tett Párizsban, abban reménykedett, hogy a lányát sikerül hozzáadni XV. Lajoshoz, aki csupán két hónappal volt idősebb Erzsébetnél. A hercegnő további neveltetésénél elsődlegesen ezt a potenciális frigyet tartották szem előtt: franciául tanult, elsajátította az udvari etikett finomságait, megismerte a francia történelmet és irodalmat. Campredon, a szentpétervári francia nagykövet őszinte szívvel támogatta a cár tervét: „Erzsébet hercegnő személye teljes mértékben elfogadható – írta Párizsba. – Testalkatát, arcát, szemét és kezeit tekintve el lehet mondani róla, hogy valódi szépség. A hiányossága, ha létezik egyáltalán ilyesmi, a neveltetésében és a viselkedésében mutatkozik meg, de mindenkit biztosíthatok afelől, olyan intelligenciával rendelkezik, hogy ha – amennyiben a szóban forgó házasság megkötéséről döntés születik – melléadnak néhány hozzáértő és tapasztalt személyt, nagyon hamar komoly változások jelentkezhetnek nála.” Ám bármilyen bájos és megkapó volt, bármilyen ajánlásokat kapott, Versailles-ban Erzsébetet nem tartották megfelelőnek: az anyja paraszt volt, ő maga pedig végső soron, házasságon kívül fogant és jött világra. Franciaországnak nem állt szándékában, hogy a trónja közelébe engedjen vagy ráültessen egy ilyen fattyút. A cár Erzsébettel kapcsolatos reményei tehát szertefoszlottak, viszont a két lánya közül az egyik mégis talált férjet magának. 1721ben, amikor Erzsébet még nem töltötte be a tizenkettőt, Anna pedig alig volt tizenhárom éves, a Holstein-házból származó Károly Frigyes herceg – Nagy Péter legendás ellenfelének, XII. Károly svéd királynak egyetlen unokaöccse – Szentpétervárra érkezett. Amikor Károly király meghalt, a herceget Stockholmban megfosztották örökösi státuszától. Péter örömmel fogadta a fiatalembert, járadékot biztosított a számára, megbecsüléssel vette körül. Annak érdekében, hogy még jobb

helyzetbe kerüljön, a herceg udvarolni kezdett Erzsébet nővérének. Négy évvel később, amikor Anna tizenhét esztendős lett – annak ellenére, hogy nem igazán lelkesedett a kérőjéért – a pár eljegyzést kötött. A szertartáson, a gyűrűváltás során maga a cár segédkezett. 1725. január 25-én aztán Nagy Péter váratlanul meghalt. Mindössze ötvenkét éves volt. Anna esküvőjét elhalasztották addig, míg az anyja I. Katalin cárnő néven el nem foglalta a trónt. Május 21-én, négy hónappal az apja halála után Anna feleségül ment Károly Frigyeshez. Az esküvőjén tizenöt éves húga, Erzsébet volt a koszorúslány. Nagy Péter halála és Anna hercegnő esküvője még jobban összekuszálta az amúgy is bonyolult orosz trónöröklési rendszert. Péter már 1722 februárjában hozott egy rendeletet, amellyel érvénytelenítette a veszélyesnek ítélt, írásban sehol sem rögzített gyakorlatot, az elsőszülött fiúk kizárólagos öröklési jogát, amely értelmében már a moszkvai nagyfejedelmek, később pedig az orosz cárok is legidősebb fiúgyermekükre hagyták trónjukat. Kijelentette, hogy minden hatalmon lévő uralkodónak joga van meghatározni, ki lesz az utódja. A rendeletet követően Péter a felesége, Katalin fejére helyezte a koronát, és kikiáltotta őt uralkodónak. Az apja korai halála komoly hatást gyakorolt Erzsébet jövőjére. Szinte lehetetlenné vált a számára, hogy megfelelő férjet találjon magának. Az anyja még mindig reménykedett egy francia esküvőben, ám XV. Lajos közben nőül vett egy lengyel hercegnőt. Szentpéterváron Erzsébet új sógora, a Holstein-herceg, Károly egyre többet beszélt húszesztendős kuzinja, az ugyancsak Holstein vérből származó Károly Ágost kiváló tulajdonságairól. (Károly Ágost történetesen az anhalt-zerbsti Johanna hercegnő bátyja volt.) I. Katalin, aki igencsak kedvelte a vejét, beleegyezett, hogy meghívják ezt a másik Holstein nemest Oroszországba. Károly Ágost 1726. október 16-án érkezett meg Szentpétervárra. Mindenkire jó benyomást tett. Erzsébet könnyen beleszeretett imádott nővére férjének rokonába. Az esküvőt 1727. január 6-án kívánták hivatalosan bejelenteni, ám ekkor Katalin cárnő lázas beteg lett, ezért a gyógyulásáig elhalasztották a ceremóniát. A cárnő nem gyógyult fel, az állapota egyre rosszabbodott. Áprilisban, huszonhét hónapnyi uralkodás után meghalt. Májusban, egyetlen hónappal az anyja halála után Erzsébet úgy döntött, sor kerül az esküvőre. Május 27-én, a nász

bejelentésének előestéjén a boldog férjjelölt, Károly Ágost ágynak esett. Néhány órával később az orvosok himlőt diagnosztizáltak nála. Négy nappal később a fiatalember már nem élt. A tizenhét esztendős Erzsébet boldogsága szilánkokra tört. Egész hátralévő életében ápolta magában Károly Ágost emlékét. A konvencionális házassággal kapcsolatos reményei szétoszlottak, de ez a tény és a szomorúság nem akadályozta meg abban, hogy más férfiaknál keressen vigasztalást. Amikor Katalin meghalt, Nagy Péter tizenegy esztendős unokája (az első házasságából származó fiának gyermeke), II. Péter cár került a trónra. 1727 júliusában, nem sokkal Katalin halála után a Holsteinherceg úgy gondolta, már éppen elég ideig volt Oroszországban. A gyermekkorát Svédországban töltötte, fiatal felnőttként hat évet tartózkodott Oroszországban, változtatni akart a helyzetén: úgy döntött, ha megkésve is, de elfogadja a német hercegséget, aminek ő lehetett az uralkodója. A feleségével, Annával együtt Kielbe, a Holsteinek fővárosába indult, természetesen nem üres kézzel. Az otthon maradó Erzsébet belesüllyedt a gyászba. Hat hónap leforgása alatt meg kellett válnia az anyjától, a jövendőbelijétől és imádott nővérétől is. Bár az anyja végakarata szerint II. Péter után ő volt a következő, aki trónra léphetett, nem jelentett politikai veszélyt az ifjú cárra. Nem kívánt intrikálni, éppen ellenkezőleg: barátsággal fordult az unokaöccse felé. A jóképű, erős testi felépítésű, a korához képest meglepően magas Péter szívesen fogadta ezt a közeledést, kiváló kapcsolat alakult ki közöttük. Péter élvezte a nagynénje szépségét és pezsgő vidámságát, szeretett a közelében lenni. 1728 márciusában, amikor az udvar Moszkvába költözött, Erzsébet elkísérte a cárt. Ő is éppen úgy élvezte a vadászatokat, mint Péter; sokszor együtt lovagoltak ki a Moszkva melletti dombokra. Nyáron együtt mentek csónakázni, télen szánkóztak, fakutyáztak. Amikor éppen nem Péterrel volt, Erzsébet más férfiak társaságát kereste. Bevallotta, hogy csak akkor elégedett, akkor érzi igazán jól magát, amikor szerelmes. Felröppent a pletyka, hogy az ifjú cárt is szívesen részesíti kegyeiben. A világ számára talán féktelennek tűnt, de frivolitása ellenére volt egy másik oldala is. Erzsébet hívő volt, és az élvhajhászattal jellemezhető időszakokat minden esetben hosszabb visszavonultság követte nála, amikor jobbára csak imádkozással töltötte az idejét. Amikor ájtatos hangulatban volt, órákon át térdelt a templomokban, a kolostorokban.

Azután az élet újra kinyújtotta felé a kezét – ismét találkozott valami vidám gárdatiszttel, akivel jól akarta érezni magát. Az örökségéből mindenre tellett, és sosem habozott, amikor költenie kellett a vágyaira. Húszéves kora előtt állítólag hat fiatalembernek adta oda magát, de nem szégyenkezett, azt ismételgette magában, hogy az Úr okkal teremtette őt szépnek, de végső soron hiába, mert a sors elragadta tőle az egyetlen férfit, aki valóban szeretett. Nem igazán vonzotta a hatalom és az azzal együtt járó felelősség. Rendre visszautasította a barátait, amikor azok arra biztatták, foglalkozzon többet a jövőjével. Azután elérkezett az a pillanat, amikor a trón szinte felkínálta neki magát. 1730. január 11-én az akkor tizennégy esztendős II. Péter megbetegedett; a himlő hamar elvitte. A húszéves Erzsébet a közelében volt, amikor meghalt. Francia orvosa, Armand Lestocq berontott a hálószobájába, és közölte vele, ha most megjelenik a Gárda előtt, ha megmutatja magát az embereknek, átsiet a Szenátusba, és cárnőnek nyilvánítja magát, valóban az övé lehet az ország. Erzsébet elzavarta az orvost, és visszafeküdt aludni. Reggelre a lehetőség szertefoszlott. A Birodalmi Tanács határozata alapján Erzsébet harminchat esztendős kuzinja, a Kursföldi Anna lett a cárnő. Erzsébet kudarcának alapját részben azt képezte, hogy félt. Félt attól, ha megteszi azt, amit az orvos tanácsolt, és valami miatt nem sikerül a dolog, akkor kegyvesztetté válik, esetleg még be is börtönzik. Tétlenségének másik, sokkal erősebb oka az volt, hogy még nem állt készen. Nem akart hatalmat, nem vágyott a protokollra; többre becsülte a szabadságot. Sosem bánta meg, hogy azon az éjszakán így döntött. Később a következőt mondta: „Akkor még túl fiatal voltam. Nagyon örülök, hogy korábban nem próbáltam érvényt szerezni a trónhoz való jogosultságomnak. Túlságosan fiatal voltam, a népem sosem fogadott volna el.” A Tanács azon az éjszakán azért tolta előtérbe Annát, mert a legtöbben úgy gondolták, belőle gyengébb és békésebb uralkodó válhat, mint Nagy Péter lányából. Anna húsz évvel korábban, tizenhét esztendős özvegyasszonyként hagyta el Oroszországot. Másodszor nem ment férjhez, nem voltak gyermekei. Péter szelíd, gyengeelméjű féltestvérének, annak az V. Ivánnak volt a leánya, akivel Péter elvileg közösen uralkodott. Péter kedvelte Ivánt, és amikor a szerencsétlen meghalt, megesküdött, hogy gondját viseli feleségének és három fiatal

lányának. Megtartotta a szavát. 1710-ben, a Poltava melletti győzelmét követően megszervezte, hogy unokahúga, a tizenhét éves Anna feleségül menjen a tizenkilenc esztendős Frigyes Vilmoshoz, Kursföld hercegéhez. A házasság megdöbbentően rövid lett. Péter maga gondoskodott a pazar esküvői lakomáról, amelynek során az ifjú férj ájultra itta magát. Néhány nappal később, amikor feleségével együtt el akarta hagyni Oroszországot, Frigyes Vilmosnak bélgörcsei támadtak. A rohamok nem enyhültek; a fiatalember az úton halt meg. Ifjú özvegye szeretett volna az anyja mellett, Szentpéterváron maradni, de Péter ragaszkodott ahhoz, hogy elfoglalja kursföldi pozícióját. Anna engedelmeskedett. Orosz anyagi és katonai támogatással a hercegség uralkodója lett. Húsz évvel később még mindig ott élt; német titkára és szeretője, Ernst Johann Biron herceg segítségével kormányozta országát. Amikor az orosz Birodalmi Tanács felajánlotta neki a trónt, vállalnia kellett, hogy teljesít néhány feltételt: nem házasodhatott meg, nem jelölhette ki az utódját; a Tanács jóváhagyása nélkül nem indíthatott háborút, nem köthetett békét, nem vethetett ki adókat, nem költhetett nagyobb összegeket, nem adományozhatott birtokokat, és senkit sem léptethetett elő ezredesinél magasabb rangba. Anna elfogadta ezeket a feltételeket. 1730 tavaszán, Moszkvában koronázták meg. Ezt követően megszerezte a Gárda regimentjeinek támogatását, megsemmisítette az általa is aláírt dokumentumokat, és visszaállította az autokráciát. Annak ellenére, hogy az övé volt a korona, Anna mindig rajta tartotta a szemét Erzsébeten – aggódott, hogy huszonegy esztendős kuzinja esetleg veszélyt jelent rá. Egy alkalommal, amikor Erzsébet tisztelgő látogatást tett nála, félrevonta őt. „Húgocskám – mondta –, nagyon kevés hercegnőnk maradt a cári házban, így az lenne az illendő, ha szövetségben és harmóniában élnénk egymással. A magam részéről mindent el fogok követni annak érdekében, hogy ez így legyen ” Erzsébet vidám, őszinte válasza csak részben nyugtatta meg a cárnőt, hogy félelmei eltúlzottak voltak. Erzsébet tizenegy éven keresztül, húsztól harmincegy esztendős koráig élt Anna cárnő uralma alatt. Eleinte elvárták tőle, hogy megjelenjen a hivatalos eseményeken, és a cárnő mellett foglaljon helyet. Minden tőle telhetőt megtett, de így sem akadályozhatta meg, hogy rendszeresen túlragyogja kuzinját. Nem csupán arról volt szó,

hogy ő Nagy Péter egyetlen élő gyermeke – vitán felül ő volt a cári udvar szépe. Az idő múltával azonban fokozatosan elege lett az udvari élettel együtt járó feszültségből, ezért visszavonult egy vidéki birtokra, ahol függetlenül, szabadon élhetett, ahol nem kellett elviselnie, hogy az udvar figyelemmel kíséri viselkedését, morálját. Kiváló lovas volt, gyakran férfiruhát öltve lovagolt ki – ennek oka főként az volt, hogy meg akarta mutatni formás lábait, amelyeket leginkább a férfiak által viselt térdnadrágban lehetett megcsodálni. Imádta az orosz vidéket, az ősi erdőket, a széles, sík legelőket. A parasztok között élt, osztozott velük a szórakozásaikban: táncolt és énekelt, nyaranta gombászott, telente szánkózott és korcsolyázott, elüldögélt a tűz mellett, sült gesztenyét és vajas süteményeket evett. Mivel hajadon volt és fiatal, mivel a magánéletében egyetlen szabály sem kötötte, senki sem mondta meg neki, mit tehet és mit nem, az udvarban természetesen a pletykálkodás célpontjává vált, ráadásul a cárnő figyelmét is magára vonta. Annát ingerelte Erzsébet frivolitása, féltékenyen figyelte, milyen hatást gyakorol a férfiakra; idegesítette népszerűsége, és már korántsem volt biztos a lojalitásában. Annyira felbosszantotta magát az Erzsébettel kapcsolatos szóbeszédeken, hogy komolyan fontolóra vette, zárdába küldi a fiatal nőt. Erzsébet akkor vette észre, hogy megváltozott a státusza, amikor Anna lecsökkentette az éves jövedelmét, majd ismét megkurtította az összeget. Anna eleinte leplezett rosszallása fokozatosan nyílt, személyeskedő ellenségességgé változott. Amikor Erzsébetet hírbe hozták egy fiatal őrmesterrel, bizonyos Alekszej Subinnal, a cárnő az ötezer mérföld távolságban lévő Kamcsatkára száműzte a fiatalembert, Erzsébetnek pedig parancsba adta, hogy azonnal térjen vissza Szentpétervárra. Erzsébet engedelmeskedett, a fővárosban vásárolt magának egy házat, ahol rendszeresen fogadta a Gárda tisztjeit és katonáit. A tisztek, akik az apja alatt szolgáltak, és gyermekkora óta ismerték őt, örömmel látogatták meg hősük egyetlen élő gyermekét. Erzsébet is elment a kaszárnyákba, elidőzött a barakkokban, megismerte a katonák, a tisztek szokásait, bókolt nekik, elbeszélgetett velük, leült velük kártyázni, és hagyta nyerni őket, többük gyermekénél vállalta a keresztanyaságot. Nagyon hamar meghódította őket. A katonák nem csak a gyönyörű, nagylelkű, előkelő hölgyet látták benne – azért is imádták, azért is bíztak benne, mert orosz volt. Ekkor még senki

sem gondolt arra, hogy minden, amit tesz, esetleg egy terv része lehet. A trón Anna cárnőé volt; Erzsébet valószínűleg nem gondolkodott el komolyan azon, hogy elmozdítja őt onnan. Valószínűleg tényleg őszinte volt a katonákkal. Már korábban is bebizonyította: szereti az embereket, imádja, ha olyanok veszik körül, akik lelkesednek érte. Nem lehet tudni, hogy spontán módon cselekedett-e, hisz mindig azt tette, amihez kedve támadt, vagy esetleg intrikált, mindenesetre szinte állandóan a főváros utcáin lehetett látni. És minél többet látták, annál népszerűbbé vált… Ironikus módon ennek a szépséges, sokak által imádott fiatal nőnek azzal kellett szembesülnie, hogy képtelen férjhez menni. Nagy Péter cár lánya és potenciális örököse volt, így minden szempontból vonzó feleségjelöltnek tűnhetett, ám mivel a trónon éppen Kursföldi Anna ült, mégsem találhatott magának rangban hozzáillő férjet. Európa egyetlen uralkodói háza sem engedhette meg magának, hogy valamelyik fia neki udvaroljon – egyik sem vállalhatta fel, hogy ezt Anna cárnő esetleg egy vele szemben megtett, barátságtalan lépésnek tekintse. Az orosz nemesség ifjai sem jöhettek szóba; Erzsébet tudta, ha házasságot köt valamelyik alacsonyabb rangú földbirtokossal, a saját esélyeit rontja a trón esetleges, későbbi megszerzésére. Erzsébet reakciója egyértelmű volt: elvetette a házassággal kapcsolatos gondolatokat, és inkább a szabadságot választotta. Nem lehet királyi vagy nemesi vérből származó férje? Jól van, akkor lesznek szeretői. Gárdista, kocsis, egy jóképű lakáj – teljesen mindegy! Felbukkant az életében egy olyan férfi, akit valóban szeretett, aki mellett – a jelek legalábbis erre utaltak – élete végéig ki tudott volna tartani. Az apjához hasonlóan, aki egy parasztlány mellett találta meg a boldogságot, Erzsébet is alacsony sorból származó párt választott magának. Egy reggel erőteljes, új hang ütötte meg a fülét – valaki mély basszushangon énekelt az udvari kápolna kórusában. Kiderült, hogy a hang tulajdonosa egy magas, fekete szemű, fekete hajú, gyönyörű mosolyú fiatalember, egy ukrán paraszt fia, aki ugyanabban az évben született, mint Erzsébet. Az illetőt Alekszej Razumovszkijnak hívták. Erzsébet azonnal intézkedett: a férfi átkerült az ő privát kápolnájában éneklő kórusba. Alekszej nem sokkal később új szálláshelyet kapott; a szobája egészen véletlenül Erzsébet lakosztályának közelében volt. Razumovszkij ideális volt Erzsébet számára. Nemcsak azért, mert különlegesen jóképű volt, hanem azért is, mert őszinte, egyenes

gondolkodású, nyíltszívű embernek bizonyult, akit kedvességének, szelídségének és jó természetének köszönhetően mindenki szeretett. Egyszerű gondolkodását nem zavarták össze a tudományok (tanulatlan volt), hiányzott belőle a nagyravágyás, és még csak meg se fordult a fejében, hogy bármi köze lehetne a politikához. Később Nagy Katalin a következőt írta Alekszej Razumovszkijról és az öccséről, Kirillről: „… ezen kívül egyetlen családot sem ismertem, amely ilyen mértékben élvezte volna az uralkodó kegyeit, és nem ismertem senkit, akit ennyire és ilyen sok ember szeretett volna, mint ezt a két fivért.” Erzsébet imádta Alekszej csinos arcát, kedvességét, varázslatos hangját. A férfi a szeretője lett; még az is elképzelhető, hogy titokban összeházasodtak. Az udvaroncok maguk között az „Éjszaka Cárja” néven emlegették Alekszejt. Miután trónra került, Erzsébet először grófi, majd hercegi címet és marsalli rendfokozatot adományozott Razumovszkijnak, aki természetesen elfogadta az ajándékokat, de egy alkalommal megjegyezte: „Felség, akár tábornaggyá is kinevezhetsz, de kétlem, hogy akár te, akár más képes lenne arra, hogy a dolgához jól értő kapitányt faragjon belőlem.” A húszas évei közepén járó Erzsébet a szigorú és félelmetes Anna cárnőhöz képest még mindig maga volt a vidámság, a kicsattanó egészség és a barátságosság. A kettejük közötti különbség egy másik síkon még egyértelműbb volt: Annát németek vették körül, Erzsébet viszont szívében és lelkében is orosz volt, imádta az anyanyelvét, a népét, az orosz szokásokat. Bár továbbra sem mutatta jelét, hogy igényt tart a trónra, egyre többen gondolták úgy, hogy a higgadt felszín alatt lappang valami. „Nyilvánosan mindig vidám és nemtörődöm, úgy viselkedik, mintha a szórakozáson, az élet élvezetén kívül nem érdekelné más – mondta a brit nagykövet felesége –, ám alkalmam volt végighallgatni egy magánbeszélgetést, amelynek során olyan józanul, olyan acélos logikával érvelt, hogy biztos vagyok benne, a nagyvilág felé mutatott arca csupán álca.” Újabb árnyék vetült Erzsébet jövőjére, amikor Anna cárnő, a gyermektelen özvegyasszony Szentpétervárra vitette német unokahúgát, a nővére, Mecklenburgi Katalin leányát, aki a parancsára áttért az ortodox vallásra, és felvette az Anna Leopoldovna nevet. A cárnő ezt követően kijelentette, hogy Anna Leopoldovna össze fog házasodni a Brunswick-Wolfenbüttel-házból származó német

herceggel, Antal Ulrikkal. Anna Leopoldovna, aki valaki mást szeretett, ellenszegült a cárnő akaratának, aki azonban kitartott elhatározása mellett, így 1738 tavaszán bejelentésre került a jegyesség. Az esküvőjét megelőző hónapokban Anna Leopoldovna élénk, kedves kislányból szürke és szótlan, komor és boldogtalan menyasszonnyá lett, aki belekeseredett abba, hogy eleget kell tennie a nagynénje akaratának. Erzsébet ezzel szemben továbbra is magabiztos és elbűvölő maradt. Természetesen már nem volt olyan üde szépség, mint egy évtizeddel korábban, de még mindig elég szép volt ahhoz, hogy a külsejével irritálja a cárnőt. 1739 júliusában Anna Leopoldovna feleségül ment Antal Ulrikhoz; 1740. augusztus 24-én világra hozta a kisfiát. Anna cárnő repesett a boldogságtól. Ragaszkodott hozzá, hogy a gyermeket az ő apja után Ivánnak nevezzék el. Körülbelül egy hónappal később a cárnőt szélütés érte. Rövid időre javult az állapota, ekkor lázas sietséggel kinyilvánította, hogy az unokaöccse lesz az örököse; kijelentette, hogy amíg a kis Iván el nem éri a megfelelő kort, régensként az anyja, Anna Leopoldovna fogja kormányozni az országot. Október 16-án újabb szélütés érte. Az orvosok ekkor reménytelennek nyilvánították az állapotát. Anna cárnő negyvenhét esztendősen hunyt el. A halálát követő napon közhírré tették a végakaratát. A két hónapos csecsemőt VI. Iván néven cárrá kiáltották ki. Az akkor harmincegy éves Erzsébet és a gyermek szülei kötelességtudóan hűséget esküdtek az új uralkodónak. A következő időszakot a káosz jellemezte. A csecsemő anyja, Anna Leopoldovna lenyelte az újabb keserű pirulát, beletörődött, hogy nem ő kapta meg a koronát, és elfoglalta régensi posztját. Német férjét, Antal Ulrikot kinevezte az orosz hadsereg főparancsnokává, de ezt követően zavartalanul folytatta viszonyát szeretőjével, a szász nagykövettel, Lynar gróffal. Köztudott volt, hogy felszarvazza a férjét, de nem törődött ezzel. Amikor a szeretője nála volt, őröket állíttatott a lakosztálya köré, hogy Antal Ulrik még véletlenül se jusson be hozzá. Erzsébet, Nagy Péter legközelebbi, vér szerinti leszármazottja, akit már harmadszor toltak háttérbe, még mindig úgy viselkedett, mintha nem érdekelné a trón. Nem kérdőjelezte meg az új régens autoritását, és nem változtatott a saját életstílusán. Gyakran látták Szentpétervár utcáin; mindennap kisétált a Preobrazsenszkij ezred laktanyája előtti

felvonulási térre, amely történetesen a palotája közelében volt. A diplomaták és a külföldi uralkodók semmi biztosat nem tudtak, csak spekulációkra hagyatkozhattak. A brit nagykövet jelentette Londonnak, hogy Erzsébet: „végtelenül szívélyes és kedves, és ennek következtében sokan szeretik őt, hihetetlen népszerűségre tett szert. Előnyére szolgál, hogy annak a Nagy Péternek a leánya, akitől uralkodása idején többen rettegtek, mint ebben a században bármely más uralkodótól, ugyanakkor jobban is szerették… Ez a szeretet minden bizonnyal az utódjára is rásugárzik, és általában véve befolyást gyakorol a köznép és a katonaság Erzsébettel kapcsolatos érzéseire, álláspontjára.” Anna Leopoldovna és Erzsébet kapcsolata eleinte korrekt volt. Erzsébet gyakran meghívást kapott a Téli Palotába, de idővel tartózkodóbbá vált, és csupán azokon az eseményeken vett rész, amelyekről hiba lett volna távol maradnia. 1741 februárjában a régens elrendelte Erzsébet szemmel tartását. Ez a parancs természetesen nem kerülte el az udvar és a diplomáciai közösség figyelmét. 1741 nyarán tovább romlott a két nő kapcsolata. Anna Leopoldovna kizárólag külföldiekkel vette körül magát. Lynar gróf folyamatosan nyomást gyakorolt rá, hogy rendelje el Erzsébet őrizetbe vételét. Az Erzsébettel kapcsolatos restrikciók egyre súlyosabbá váltak. Júliusban csökkentették a járadékát. Ősz elején a fülébe jutott a hír, hogy a régens azt tervezi, rábírja őt egy írásos nyilatkozat kiadására, egy olyan dokumentum aláírására, amelyben egyszer s mindenkorra lemond a trónról. Szárnyra kapott a pletyka, hogy Anna Leopoldovna arra fogja kényszeríteni őt, vonuljon kolostorba, legyen apáca. November 24-én reggel dr. Lestocq lépett be Erzsébet hálószobájába, felkeltette a hölgyet, és a kezébe nyomott egy darab papírt. A lap mindkét oldalán egy-egy rajz volt; mind a kettőt Lestocq készítette, mind a kettő Erzsébetet ábrázolta: az egyik cárnőként, a trónon, a másik apácaruhában, egy kínpad és egy bitófa előtt. „Madame – mondta az orvos – most már végre el kell döntenie, hogy cárnő lesz, vagy zárdába vonul, és végignézi, ahogy a szolgái egymás után belepusztulnak a kínzásokba!” Erzsébet ekkor döntötte el, hogy cselekedni fog. Éjfélkor átment a Preobrazsenszkij ezred kaszárnyájához, ahol így szólt a katonákhoz: „Tudjátok, kinek a lánya vagyok. Kövessetek!” „Készen állunk! – kiáltották a katonák. – Mind megöljük őket!” „Nem – mondta

Erzsébet. – Nem folyhat orosz vér.” Háromszáz ember élén, a csípős, hideg éjszakában a Téli Palotához vonult. A palotaőrök nem is próbálták megállítani. Elvezette az embereit Anna Leopoldovna hálószobájához; megérintette az alvó régens vállát. „Húgocskám, ideje felkelni.’’ Anna Leopoldovna rádöbbent, hogy minden elveszett. Kegyelemért könyörgött a maga és fia számára. Erzsébet biztosította, hogy a Brunswick család egyetlen tagjának sem fog baja esni. A nép előtt kijelentette, hogy elfoglalja apja trónját, eltávolította a trónbitorlókat, akiknek hamarosan felelniük kell azért, amiért eddig megfosztották őt öröklött jogaitól. 1741. november 25-én, délután három órakor Erzsébet visszatért a Téli Palotába. Nagy Péter harminckét esztendős lánya Oroszország cárnője lett. Uralkodóként először a háláját mutatta ki azok iránt, akik támogatták őt a várakozás hosszú évei alatt. Csak úgy záporoztak az előléptetések, a titulusok, az ékszerek és egyéb jutalmak. A Preobrazsenszkij ezred tagjai közül azok, akik elkísérték őt a Téli Palotába, valamennyien magasabb rendfokozatba kerültek. Lestocq-ból személyi tanácsadó és az uralkodó orvosainak vezetője lett, emellett a cárnő gyémántos keretbe foglalt portréját és bőkezű életjáradékot kapott. Razumovszkij gróf udvari kamarás és fővadászmester lett. Kiosztásra került még néhány tanácsadói poszt, grófi cím, drágakövekkel díszített portré és tubákosszelence, és természetesen számos gyűrű. Ám Erzsébet legégetőbb problémáját nem lehetett megoldani ilyen nagyvonalúsággal, Szentpéterváron ugyanis maradt egy élő cár, VI. Iván. A gyermek két hónapos korában örökölte meg a trónt, tizenöt hónapos volt, amikor megfosztották tőle. Fel se foghatta, hogy uralkodó, de már hivatalosan is elismerték cárnak, érmékre préselt képmása az ország minden pontjára eljutott, Oroszország valamennyi templomában imádkoztak érte. Erzsébetnek kezdettől fogva komoly gondot jelentett, mihez kezdjen Ivánnal. Eredetileg külföldre akarta küldeni a szüleivel együtt, ezért az egész Brunswick famíliát átküldte Rigába – ez volt a nyugatra vezető útjuk első szakasza. Amikor a család megérkezett a városba, Erzsébet meggondolta magát, arra a következtetésre jutott, hogy talán biztonságosabb lenne, ha kicsi, de annál veszélyesebb foglyát a saját hazájában tartaná, Oroszországban

helyezné őrizet alá. A gyermeket elválasztották a szüleitől, és titkos állami fogolynak minősítették. Iván élete hátralévő huszonkét esztendejében, ebben a státuszban maradt. Egyik börtönből a másikba szállították, de Erzsébet még így sem tudhatta, mikor próbálják kiszabadítani és visszaültetni a trónra. A cárnőnek végül sikerült megtalálni a megoldást: Iván életben maradhat, de gondoskodni kell arról, hogy ne jelentsen veszélyt, ugyanakkor találni kell egy új trónörököst, egy olyan utódot, akire alapozva Erzsébet felépítheti a saját dinasztiája jövőjét, akit az orosz nép éppúgy elismer majd, mint a világ. A cárnő ekkor már tisztában volt azzal, hogy ez a bizonyos örökös nem lehet a saját gyermeke: hivatalosan nem volt férje, már eléggé kifutott az időből, és egyébként sem talált senkit, aki megfelelő lett volna a pozícióra. Ezeken kívül volt még egy problémája: annak ellenére, hogy éveken keresztül felelőtlenül hajhászta az élvezeteket, egyetlen egyszer sem esett teherbe. Gyanította, hogy ezen sem lehet már változtatni. Egyetlen lehetősége maradt: egy másik asszony gyermekét kellett örökösként megjelölnie. Volt is egy megfelelő gyermek: imádott nővére, Anna kisfia, imádott és tisztelt apja, Nagy Péter unokája. Világossá vált a számára, hogy az örökös, akit Oroszországba fog költöztetni, akit felnevel, akit hivatalosan is elismer, nem lehet más, mint a Holsteinben élő, tizennégy esztendős kamasz fiú.

5. A nagyherceg Erzsébet senkit sem szeretett jobban a nővérénél, Annánál. Szépsége és vidámsága rapszodikus, de általában lelkes vélemények kinyilatkoztatására késztette az embereket, általában vele foglalkoztak többet, de Annának is megvoltak a maga eufórikus csodálói. „Nem hiszem, hogy jelenleg létezik még egy hercegnő Európában, aki fenséges szépség tekintetében versenybe szállhatna Anna hercegnővel” – írta Mardefeld báró, a szentpétervári porosz nagykövet. „Barna hajú; fehér bőrű hölgy, természetes szépség. Az arcvonásai oly mértékben tökéletesek és gyönyörűek, hogy még a legszigorúbb klasszikus mérték szerint véleményt alkotó festőművészek sem kívánhatnának ennél többet. Hatalmas, csodálatos szeméből még akkor is ki lehet olvasni az őt jellemző kedvességet és nemesszívűséget, ha történetesen egyetlen szót sem szól. A viselkedése mesterkéletlen és szinte mindig ugyanolyan; inkább komoly, mint jókedvű. Gyermekkora óta komoly erőfeszítéseket tesz elméje pallérozása érdekében… Tökéletesen beszél franciául és németül.” Annának rövidebb élet adatott, mint Erzsébetnek. Tizenhét éves korában ment feleségül Károly Frigyeshez, Holstein hercegéhez, aki meglehetősen szerény képességekkel rendelkezett, viszony fényes jövő előtt állt. Károly Frigyes volt Hedvig Zsófia (a legendás XII. Károly svéd király nővére) és IV. Frigyes (ő a sógora, a svéd király seregében harcolva vesztette életét), Holstein hercege egyetlen fia. Svédországban tanult és nevelkedett, és már-már biztosra lehetett venni, hogy a gyermektelen XII. Károly őt fogja megjelölni örököséül. Nem így történt: Károly király halála után Frigyes, Hesse hercege kapta meg a svéd trónt. A háttérbe szorult, ekkor tizenkilenc esztendős Károly Frigyes Szentpéterváron, Nagy Péternél keresett védelmet. A cár szívesen fogadta az ifjú herceget, a svéd trónkövetelőt, aki hasznos politikai fegyver lehetett a kezében. A herceg, akinek ambíciói jóval túlszárnyalták képességeit, még csak rövid ideje tartózkodott az orosz udvarban, de máris munkálkodni

kezdett azon, hogy megkapja a cár valamelyik lányának kezét. Péter ellene volt egy ilyen házasságnak, ám a felesége, Katalin igencsak megkedvelte a herceget, és meggyőzte a lányát, Annát arról, hogy Károly Frigyes tökéletes férj lenne a számára. A hercegnő hitt az anyjának; megállapodás született a házasságkötésről. 1725 januárjában Nagy Péter váratlanul megbetegedett, és a kór végzetesnek bizonyult a számára. A halálos ágyán magához tért a delíriumból, és felkiáltott: „Hol van a kis Annácska? Látni akarom őt!’’ Azonnal hívatták a lányát, de mielőtt megérkezett volna, Péter ismét önkívületi állapotba esett, és már sosem nyerte vissza a tudatát. A kézfogót és az esküvőt elhalasztották, de csak rövid időre. 1725. május 21-én Anna férjhez ment a herceghez. Az anyja rövid uralkodása alatt Anna a férjével együtt Szentpéterváron élt. 1727-ben, amikor Katalin meghalt, a herceg és a felesége elhagyta Oroszországot, Holsteinbe utaztak. Anna nem szívesen hagyta el a húgát, Erzsébetet, viszont boldogan észlelte, hogy állapotos. 1728. február 21-én, hat hónappal azt követően, hogy megérkezett Holsteinbe, életet adott egy fiúgyermeknek, akit másnap a kieli lutheránus templomban kereszteltek meg. A gyermek neve Károly Péter Ulrik lett, szimbolizálva illusztris felmenőit: a Károly nevet az apja és a nagybátyja, XII. Károly után kapta; a Péter név a nagyapjától, Nagy Pétertől származott, az Ulrikot pedig azért kapta meg harmadik névként, mert a szülei tisztelegni kívántak Svédország uralkodó királynője, Ulrika előtt. Amíg Anna lábadozott, bált rendeztek az ifjú herceg tiszteletére. Februárt írtak; hideg és csapadékos volt az idő, ennek ellenére a boldog, tizenkilenc esztendős anyuka ragaszkodott ahhoz, hogy egy nyitott ablakban állva nézze végig a bált követő tűzijátékot. Amikor az udvarhölgyei tiltakoztak ez ellen, nevetve ennyit mondott: „Ne felejtsétek el, orosz vagyok. A szervezetem ennél sokkal kellemetlenebb klímához szokott hozzá.” Megfázott, a tüdőgyulladás tünetei jelentkeztek nála. A fia megszületése után három hónappal halt meg. Végakaratában elrendelte, hogy az apja mellé temessék. Egy orosz fregatt vitte a testét Szentpétervárra. Anna halálát követően Károly Frigyes nem csupán ifjú felesége elvesztését gyászolta, hanem azt is, hogy ezzel elapadt az az aranypatak, amely addig a szentpétervári kincstárból folyt Kielbe. A

hercegnek óriási költségei voltak, valóságos szolgasereg vette körül, drága ruhába öltöztette a testőreit; a fényűzés természetes volt a számára. Mindezt azzal indokolta, hogy még mindig Svédország trónörökösének tekinti magát. Miközben anyagi gondjait próbálta megoldani, nem sok figyelmet szentelt a kisfiának. A gyermekről dadák gondoskodtak, majd amikor hétéves lett, kapott egy francia nevelőnőt, akitől viszonylag jól megtanulta a francia nyelvet, de továbbra is a németet beszélte és értette a legjobban. Hétévesen megkezdődött katonai kiképzése is: megtanulta, hogyan kell egyenes háttal, feszesen állni az őrposzton; miniatűr karddal vagy muskétával a kezében alaki gyakorlatokat végzett. Hamarosan megkedvelte a katonás életet, a kiképzés hangulatát, más nem is nagyon érdekelte. Számtalanszor megesett, hogy miközben a szobájában, a tanítójával ült, óra közben felugrott a helyéről, és odaszaladt az ablakhoz, hogy az udvaron gyakorlatozó katonákat nézze. A parádékon érezte magát a legjobban, kedvenc öltözéke a katonai uniformis volt. Sajnos nem rendelkezett túl jó fizikummal, sokat betegeskedett, sokszor kényszerült arra, hogy a szobájában üldögéljen. Ilyenkor a valódi parádék helyett be kellett érnie azzal, hogy a játék katonáival manőverezik. Végül aztán az apja is felfigyelt a dologra. Egy nap, amikor már kilencéves volt, és őrmesteri rendfokozattal rendelkezett, Péter annak a teremnek az ajtaja előtt őrködött, amelyben az apja, a herceg a tisztjei társaságában ebédelt. Amikor az ebéd kezdetét vette, az éhes fiú semmit sem csinált, szótlanul figyelte, ahogy elhordják mellette az asztalra szánt edényeket, tálcákat. Azután, a második fogás alatt az apja felállt, és odavezette őt az asztalhoz. Károly Frigyes ünnepélyes arccal bejelentette, hogy hadnaggyá lépteti elő a fiút, majd megkérte a gyermeket, foglaljon helyet a tisztek között. Évekkel később, már Oroszországban Péter azt mondta, ez volt élete legboldogabb napja. Egyébként az oktatása meglehetősen ötletszerűen folyt. A francia mellett svédet is tanult; elsajátította, hogyan kell németre fordítani a svéd nyelvű szövegeket. Szerette a zenét, bár ezen a területen nem kapott támogatást. Szeretett hegedülni, de sosem tanították meg rendesen a hangszer használatára. Egyedül gyakorolgatott, a kedvenc melódiáit próbálta lejátszani. Minden tőle telhetőt elkövetett, de így is komoly szenvedést okozott azoknak, akik történetesen hallótávolságon belül tartózkodtak.

Gyermekkorában egyszerre több irányba próbálták húzni. Apjának köszönhetően a Holstein hercegség örököse volt, az apja halála után a svéd trón várományosává válhatott. Az anyja révén ő volt Nagy Péter egyetlen életben maradt férfi utódja, így az orosz trón potenciális örökösének lehetett tekinteni. Amikor az unokatestvére, II. Péter cár halálát követően az orosz cári udvar figyelmen kívül hagyta a kis Holstein-herceg követelését – ahogy Péter lányának, Erzsébetnek a jogosultságát is –, és Kursföldi Annát ültették az orosz trónra, a Holstein-udvar, amely jelentős előnyöket remélt Péter orosz kapcsolataiból, keserűen reagált Kielben a gyermek füle hallatára nevetségessé tették Oroszországot, barbár földnek, lakóit pedig tanulatlan senkiknek nevezték. Péter jövője tehát több irányba tarthatott, és ennek megfelelően óriásiak voltak a vele szembeni elvárások. Sokszor úgy tűnt, a sors csúfot űz belőle: noha az északi háborúban részt vevő mindkét jelentős uralkodóval vérrokonságban állt (az energikus Nagy Péter unokája és a legyőzhetetlen, kora legbriliánsabb katonájának nevezett Károlynak az unokaöccse volt), ő maga gyengécske, beteges, dülledt szemű, csapott állú, apró kis fiúcska volt. Az élet, amelyet élnie kellett, az elképesztő örökség, amelyet előbb-utóbb megkaphatott, túlságosan nehéz tehernek bizonyult a számára. Alacsonyabb pozícióban bizonyára problémák és zökkenők nélkül teljesíteni tudta volna a feladatát – egy regiment irányítása minden bizonnyal boldoggá tette volna ám egy birodalom vagy akár egy királyság már túl sok volt neki. 1739-ben az akkor tizenegy esztendős Péter elvesztette az apját, így – legalábbis névleg – Holstein uralkodó hercege lett, és megörökölte a svéd koronához való jogot is. Gyámjául a nagybátyját, Adolf Frigyest, Lübeck lutheránus püspök-hercegét jelölték ki. A püspöknek nyilvánvalóan nagy gondot kellett volna fordítania a két trón várományosaként számon tartott fiúcska nevelésére, ám nem így történt: Adolf jó szándékú, jó természetű, ám meglehetősen lusta ember volt, elhárította magáról a feladat teljesítését, és egy katonatisztekből és tanítókból álló csoportra bízta Péter tanítását. Ennek a csoportnak a vezetője a hercegi udvar főmarsallja, az egykori lovassági tiszt, Ottó Brümmer volt. A kemény, kolerikus, durva katona könyörtelenül bánt a kis uralkodóval; az ifjú herceg franciatanára például megállapította, hogy Brümmernek „inkább lovak idomításával, nem pedig egy herceg

tanításával kellene foglalkoznia.” Brümmer kemény büntetésekben részesítette Pétert, sokszor kigúnyolta, nyilvánosan megalázta, megvonta tőle az ételt. Gyakran előfordult, hogy az ifjú herceg rosszul teljesített valamelyik tantárgyban. Brümmer ilyenkor beviharzott az ebédlőbe, és szidalmazni kezdte Pétert, aki képtelen volt folytatni az evést: felállt az asztaltól, és idegességében hányni kezdett. Brümmer ezt látván parancsba adta, hogy másnap egyetlen falat ennivalót sem kaphat. A következő napon az éhes kisfiúnak mindhárom étkezés ideje alatt az ajtónál kellett állnia, egy szamarat ábrázoló rajzzal a nyakában – így kellett végignéznie, ahogy a saját udvaroncai a hasukat tömik. Brümmer rutinszerűen megverte őt a botjával, időnként pedig egy ostorral. Péternek órákat kellett száraz babon térdelnie; a térde sokszor vörös volt, és iszonyúan feldagadt. A bánásmódnak és a büntetéseknek köszönhetően az ifjú hercegből szánalmas, torz lelkű gyermek lett. Ijedős és hazudós, barátságtalan és dölyfös, gyáva és kétszínű, ráadásul kegyetlen. Csak a legalantasabb szolgáival barátkozott, jobbára azokkal, akiket büntetlenül megüthetett. A háziállatait is rendszeresen kínozta. Sosem nyert magyarázatot, hogy Brümmer miért kegyetlenkedett Péterrel, miért okozott neki élvezetet az, hogy megkínozhatja a gyermeket, aki egy nap Svédország királya vagy Oroszország cárja lehet. Ha azt remélte, hogy ezzel a módszerrel sikerül megacéloznia a fiú jellemét, akkor csalódnia kellett: éppen az ellenkező hatást érte el. Az élet túlságosan kemény volt Péter számára. A lelke lázadozott minden erőfeszítés ellen, amit mások azért tettek, hogy tudást vagy engedelmességet verjenek a fejébe azzal, hogy megbüntetik és megalázzák őt. Boldogtalan életében a leggonoszabb szörnyeteg, akivel szembe kellett néznie, Ottó Brümmer volt. Csak később derült ki, hogy milyen sérüléseket szenvedett ebben az időszakban. Nem sokkal a tizennegyedik születésnapja előtt megváltozott az élete. 1741. december 6-án a nagynénje, Erzsébet véget vetett a gyermek cár, VI. Iván, pontosabban a régens, Anna Leopoldovna uralkodásának. Az új cárnő legelső intézkedései közé tartozott, hogy magához rendelte unokaöccsét, egyetlen életben maradt férfi rokonát, Pétert, akit adoptálni akart, hogy azután őt jelölje ki örököséül. Erzsébet parancsát természetesen haladéktalanul teljesítették: a Kielben tartózkodó Pétert titokban Szentpétervárra vitték. Erzsébet a fiúval

kapcsolatos szándékait csak azt követően tette nyilvánvalóvá, hogy biztonságban tudhatta Pétert. A diplomaták, akik megpróbálták elmagyarázni saját uralkodójuknak az új cárnő meghökkentő lépését, többnyire a VI. Iván által jelentett veszélyről és arról a feltétel nélküli, odaadó szeretetről beszéltek, amellyel Erzsébet viseltetett a nővére, Anna iránt. Egyértelmű volt, ha Ivánt őrizet alatt tartja, Erzsébetnek csupán egyetlen vetélytársa akadhatott, rajta kívül egyetlen olyan személy volt, aki jogot formálhatott a trónra: Péter. Ha Péter odahaza marad, és néhány nagyhatalom támogatja őt az orosz cári trón megszerzéséért tett lépéseiben, komoly veszélyt jelenthetett Erzsébetre, viszont ha orosz nagyherceggé válik, és szem előtt marad, a cárnő kontrollálhatta a jövőjét. Erzsébet a puccsával a feje tetejére állította Péter életét. Tizennégy évesen elhagyta kieli kastélyát és a hazájának tekintett Holsteint, amelynek még mindig csak névleg volt uralkodója, és Brümmer, a kínzója társaságában Szentpétervárra utazott. Olyan váratlanul, olyan titokban hagyta el Holsteint, mintha megszöktették vagy elrabolták volna; alattvalói csak három nappal azután szereztek tudomást a távollétéről, hogy átlépte a határt. 1742 januárjának elején érkezett meg Szentpétervárra, a Téli Palotához, ahol érzelmes jelenetre került sor: a cárnő kitárt karral, könnyes szemmel fogadta a fiút, és ígéretet tett, hogy úgy fog bánni nővére gyermekével, mintha a sajátja lenne. Erzsébet életében először látta Pétert. Amikor jobban szemügyre vette, ő is megállapította azt, amit Zsófia már négy évvel korábban felfedezett: Péter fura kamasz volt, a korához képest alacsony, sápadt, sovány és esetlen. Egyenes szálú, simára fésült, szőke haja a válláig ért. Megpróbálta kimutatni a tiszteletét: kihúzta magát, vigyázzba állt, de ettől olyan lett, mint egy fából faragott katonabáb. Amikor megszólalt (a német és a francia furcsa keverékét beszélte), a hangja vékony, kamaszosan mutáló volt. Erzsébet meglepetten és kissé csalódottan nézett rá; nem egészen erre számított. Ám Péter nem a külsejével, nem a megjelenésével okozott neki valódi meglepetést, hanem meghökkentő tájékozatlanságával. A cárnőt korántsem lehetett tudósnak nevezni, mindig is úgy gondolta, a túlzásba vitt olvasás káros az egészségre – szinte biztos volt abban, hogy Anna idő előtti halálát is a könyvmolyság eredményezte –, de az ifjak esetében valamilyen szinten fontosnak

tartotta a tanulást. Staehlin professzorra, a szentpétervári Birodalmi Tudományos Akadémia egyik tagjára, egy barátságos természetű szászra bízta Péter további oktatásának megszervezését és irányítását. A fiúnak e szavakkal mutatta be a professzort: „Úgy vélem, felségednek még nagyon sok dolgot kell megtanulnia. Monsieur Staehlin mindenre megtanítja önt, méghozzá olyan kellemes és könnyed stílusban, hogy szórakozásnak fogja érezni az egészet.’’ Staehlin nekilátott az új növendék felmérésének, és nagyon hamar megállapította, hogy a fiú gyakorlatilag alig tud valamit. Azt is felfedezte, hogy Péter meghökkentően gyerekes a korához képest, és olyan ideges természetű, hogy szinte semmivel sem lehet lekötni a figyelmét. Pétert tulajdonképpen semmi sem érdekelte, ami nem volt kapcsolatban a katonákkal vagy a hadviseléssel. Erzsébet az érkezése után szinte azonnal kinevezte őt a Preobrazsenszkij ezred, az orosz Birodalmi Gárda egyik legfontosabb alakulatának alezredesévé. Péter fanyalogva mérte végig az orosz katonák laza szabású, palackzöld uniformisát, amit össze se lehetett hasonlítani Holstein és Poroszország katonáinak feszes, kék, germános egyenruhájával. Staehlin minden tőle telhetőt elkövetett, hogy megkönnyítse Péter dolgát. Oroszország történelmét térképekkel és képekkel teli könyvek segítségével próbálta elmagyarázni; megmutatta növendékének a művészeti galériából szemléltető eszköznek kölcsönkért régi érméket és medálokat. Megismertette Péterrel annak az országnak a földrajzát, amely fölött egy nap majd uralkodnia kell; mutatott neki egy hatalmas térképet, amelyen Rigától a török és kínai határvonalig a birodalom valamennyi erődjét feltüntették. Annak érdekében, hogy szélesítse tanítványa látókörét, híreket olvasott fel neki a diplomáciai közleményekből, a külföldi jelentésekből és közlönyökből; térképek vagy földgömbök segítségével mutatta meg, hogy az egyes események hol zajlottak le. Geometriát és mechanikai tudományokat tanított, méretarányos modelleket készített. A természettudományt sem hagyta ki: sokat sétálgatott Péterrel a palota kertjeiben, úgy magyarázta el, amit a fákról, virágokról tudni kell. Az építészettel is foglalkoztak: a professzor elvitte tanítványát a palota különböző pontjaira, és elmagyarázta, az egyes részeket hogyan tervezték, hogyan építették fel. A fiú képtelen volt csendben ülni és figyelni, míg a professzor beszélt, ezért a tanítása többnyire séta közben zajlott. Erzsébet

szívéhez különösen közel állt a tánc, ezért megkívánta unokaöccsétől, hogy foglalkozzon a francia négyes és a menüett gyakorlásával – ebben a műveletben természetesen nem Staehlin volt a mestere. Péter hetente négy alkalommal, amikor a táncmester és hegedűs megérkezett a szobájába, köteles volt abbahagyni azt, amivel éppen foglalkozott, köteles volt elvégezni a gyakorlatokat. A táncoktatás eredménye katasztrofális volt; Péter élete végéig sem tanulta meg normálisan a lépéseket, mozgását leginkább komikusnak lehetett nevezni. Staehlin három teljes éven át keményen dolgozott, és igazán nem az ő hibája volt, hogy csekély eredményeket sikerült elérnie. A problémát az okozta, hogy a tanítvány lelkét már jóval korábban megtörték és eltorzították, gyakorlatilag kiirtották belőle a tanulás, a tudás iránti vágyat. Péter szemében az élet nem volt más, mint teljesítendő parancsok sorozata; folyamatosan úgy érezte, olyan dolgokba akarják belerángatni, olyan dolgokat akarnak vele csináltatni, amik iránt a legcsekélyebb érdeklődés sincs meg benne. Staehlin leírta, hogy növendéke „végtelenül frivol” és „összességében véve kezelhetetlen”, ennek ellenére ő volt az egyetlen személy Péter fiatalkorában, aki egyáltalán kísérletet tett arra, hogy intelligenciával és együttérzéssel kezelje, és valamilyen módon segítse őt, utat mutasson neki. Péter nem sokat tanult, ennek ellenére élete hátralévő részében baráti viszonyban maradt mesterével. Az Oroszországban eltöltött első év során Péter tanulását az egészségi állapota is befolyásolta. 1743 októberében Staehlin a következőket írta: „Hihetetlenül gyenge, és elvesztette az érdeklődését minden iránt, ami korábban örömet okozott neki; már zenét se szívesen hallgat.” Az egyik szombati napon, amikor zenészek játszottak az ifjú herceg lakosztályának előszobájában, és egy castrato a kedvenc dalát énekelte, a lehunyt szemmel fekvő fiú váratlanul, alig hallható hangon így szólt: „Remélem, hamarosan abbahagyják már…” Erzsébet ekkor odasietett hozzá, és sírva fakadt. Problémák akkor is jelentkeztek, amikor Péter éppen nem volt beteg. Nem voltak barátai; valójában senkit sem ismert, aki nagyjából annyi idős lett volna, mint ő. Sajnos Brümmer – akinek valódi jellemét és személyiségét Erzsébetnek sosem sikerült kiismernie – mindig a közelben volt. A fiú betegségek által legyengült idegeire állandó

veszélyt jelentett a durva Brümmer viselkedése. Staehlin jelentette, hogy Brümmer egy nap nekirontott az ifjú hercegnek, és ököllel ütlegelni kezdte. Amikor Staehlin közbeavatkozott, Péter az ablakhoz futott, és az udvaron tartózkodó gárdistáktól kért segítséget. Ezt követően átrohant a szobájába, és amikor visszatért, kardot tartott a kezében. Ráüvöltött Brümmerre: „Ez volt az utolsó, hogy ilyet tehetett velem! Ha még egyszer kezet emel rám, ezzel a karddal fogom keresztülszúrni!” A cárnő a történtek ellenére engedélyezte, hogy Brümmer a fiú közelében maradjon. Péter rájött, azzal, hogy Oroszországba költözött, nem sikerült megszabadulnia a gyűlölt pribéktől, sőt a helyzete talán még rosszabb lett, mint korábban, mert Kielben legalább otthon volt. Erzsébetet elszomorította és aggodalommal töltötte el, hogy az unokaöccse képtelen a fejlődésre. Sosem volt jellemző rá a türelem; eredményeket akart, méghozzá gyorsan. VI. Iván puszta létezése arra ösztönözte, hogy még jobban hajtsa Pétert és a professzort; egyszerűen nem értette, miért ilyen nehéz boldogulni az unokaöccsével. Időnként megpróbált lecsillapodni, megpróbálta meggyőzni magát, hogy minden rendben van. Ilyenkor általában dicsérni kezdte Péter előmenetelét, de sokszor túlzásokba esett: Szavakkal nem is tudom kifejezni, milyen boldog vagyok, amikor azt látom, hogy ilyen okosan és ügyesen használod ki az idődet!” Aztán ismét eltelt néhány hónap, és szembesülnie kellett azzal, hogy Péternél nem következett be változás vagy fejlődés. A reményei szertefoszlottak. A cárnőt leginkább az aggasztotta, hogy az unokaöccse nyíltan kritizált és megvetett mindent, ami orosz. Tanárokat adott mellé, akiknek az volt a feladatuk, hogy megismertessék vele az orosz nyelvet, az ortodox vallást. Péter naponta két órán keresztül foglalkozott teológiával, és nagy nehezen sikerült megtanulnia az ortodox doktrína néhány apró részletét, ennek ellenére mélyen gyűlölte a számára új vallást, és megvetésen kívül semmit sem érzett a szakállas papok iránt. Cinikusan kijelentette az osztrák és porosz nagykövetek előtt: „Az ember sok olyan dolgot ígér a papoknak, amit úgysem tud betartani.” Az orosz nyelvhez való hozzáállása hasonló volt. Tanították, de gyűlölte a nyelvet, és még csekély erőfeszítéseket sem tett annak érdekében, hogy nyelvtanilag helyesen beszélje. Amikor lehetősége nyílt rá, mindig

Holstein tisztségviselőkkel vette körül magát, akikkel természetesen kizárólag németül társalgott. Péter esetében nem a cinizmus és az orosz dolgokkal szembeni ellenszenv jelentette a fő problémát, nem is pusztán arról volt szó, hogy nehéznek bizonyult számára az orosz nyelv – ha elegendő időt kap, ezt bizonyára megtanulta volna. De nem, nála sokkal komolyabb volt a gond; az ő esetében létezett egy olyan akadály, amelyet egyetlen tanára sem tudott eltüntetni: Péter tisztában volt vele, hogy valószínűleg ő fogja megörökölni az orosz trónt, de lázadozott ez ellen a jövő ellen. A legkevésbé sem vonzotta a lehetőség, hogy egy hatalmas – és ahogy ő látta: primitív, idegen – birodalmat irányíthat. Honvágya volt, a legszívesebben hazatért volna Németországba, Holsteinbe. Arra az egyszerű és kiszámítható életre vágyott, amiben a kieli kaszárnyában volt része; az ő boldogságához csupán uniformisra és dobszóra volt szükség. A nyílt és világos parancsok, az engedelmesség világában akart élni. Annak ellenére, hogy a sors akaratából a világ legnagyobb birodalmának uralkodója lehetett belőle, a szíve mélyén megmaradt kisstílű Holstein bakának. A hőse, a példaképe nem a saját nagyapja, a hatalmas orosz cár volt, hanem minden német katona bálványa, Poroszország királya, Frigyes. A cárnőt azonban semmi sem gátolhatta meg abban, hogy végrehajtsa a tervét. 1742. november 18-án a Kreml udvari kápolnájában sor került Károly Péter Ulrik keresztelőjére. A trónörökös az ortodox egyházban a Pjotr Fjodorovics nevet kapta – egy Romanovnevet, hogy örökre kitörlődjön az életéből a lutheránus hit minden maradványa. Erzsébet cárnő hivatalosan az örökösévé, az orosz trón várományosává nyilvánította az unokaöccsét, nagyhercegi titulust adományozott neki, amellyel együtt járt az „őcári felség” megszólítás. Péter az előre bemagolt orosz szöveget felmondva tett ígéretet arra, hogy minden olyan doktrinát elvet, amely ellenkezik az ortodox egyház tanításaival. A ceremónia végén az egybegyűltek hűséget esküdtek neki. A szertartás és az azt követő nyilvános audiencia során Péter feltűnően komoran viselkedett. A külföldi nagyköveteknek szemet szúrt a dolog, egyikük meg is jegyezte, hogy a nagyherceg „a tőle megszokott ingerültséggel beszélt, amiből arra lehet következtetni, hogy nem tartozik a fanatikus hívők közé”. Azon a napon Erzsébet nem volt hajlandó észrevenni ezeket a negatív jeleket. Péter fogadalomtétele

után sírva fakadt. Később, amikor az új nagyherceg visszavonult, a lakosztályában egy háromszázezer rubel értékű váltót talált. Meghatottsága, szenvedélyes érzelemnyilvánítása ellenére Erzsébet még mindig nem bízott az unokaöccsében. Annak érdekében, hogy visszafordíthatatlanná tegye Péter Oroszország iránti elkötelezettségét, és elvágjon minden lehetséges visszavonulási útvonalat, semmissé tette a svéd trónra való jogosultságát: az orosz-svéd szerződés megkötésének egyik feltételéül szabta, hogy az unokaöccse Svédországgal kapcsolatos jogai szálljanak át a fiú korábbi gyámjára, Johanna fivérére, a Holstein-házból származó Adolf Frigyesre, Lübeck püspökére. Így történt, hogy Péter helyett a püspök lett a svéd trón örököse. Erzsébet aggódva figyelte, ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált: Péter rosszul érzi magát Oroszországban. A cárnő úgy érezhette, csapdába került: eltávolította a trón közeléből a családjának német kapcsolatai miatt gyűlölt ágát, de szembesülnie kellett azzal, hogy az általa kiszemelt trónörökös lélekben még náluk is németebb. Minden létező módon megpróbált hatni Péterre, ám a fiatalember ízlése, gondolkodása és világszemlélete makacsul németes maradt. Erzsébet tudta, hogy nem küldheti vissza őt Holsteinbe. Péter volt a legközelebbi élő rokona, ráadásul áttért az ortodox hitre, ő pedig örökösévé nyilvánította. Péter volt a Romanov-dinasztia jövőbeli reménysége. A cárnő érezte, hogy megoldást kell találnia a problémára. 1743 októberében, amikor Péter komolyan megbetegedett (november közepéig ágyban feküdt), megértette, hogy nem halogathatja tovább a dolgot, meg kell tennie bizonyos lépéseket. A fiú szinte állandóan gyengélkedett; néha olyan rosszul volt, mintha közel járna a halálhoz. És ha egyszer tényleg meghal? Mi lesz akkor? A megoldás (a legjobb és talán az egyetlen megoldás) az volt, hogy feleséget kell találni neki. Péter tizenöt esztendős volt. Gyanítani lehetett, hogy egy ifjú feleség jelenlétének hatására sem válna hirtelen érettebbé, viszont így már lehetőség nyílhat arra, hogy megszülessen egy gyermek, aki remélhetőleg jobb tulajdonságokkal rendelkezik, mint az apja. Egy gyermek – egy trónörökös. Erzsébet úgy döntött, ezen az úton fog elindulni. Feleséget akart találni Péternek, méghozzá gyorsan. Feleséget, aki örököst szül.

Ez volt tehát az oka annak, hogy a cárnő váratlanul és sietve kiválasztott az unokaöccse számára egy megfelelőnek tűnő leányt; ez volt az oka annak, hogy Brümmer a cárnő parancsát teljesítve elküldte Zerbstbe azt a bizonyos levelet, amelyben felszólította Johannát, hogy haladéktalanul utazzon Oroszországba, és vigye magával a lányát.

6. Találkozás Erzsébettel és Péterrel Miközben Zsófia és az édesanyja várakozott, váratlanul megjelent Péter. „Nem bírtam tovább várni” – jelentette ki németül. A mosolya kissé eltúlzottnak tűnt, de a lelkesedése (ezt Zsófia és az anyja is örömmel látta) őszinte volt. Ahogy ott állt előttük, idegesen, toporogva, Zsófia óvatosan végigmérte jövendőbelijét, akivel addig csupán egyszer, a fiú tízéves korában találkoztak. Péter azóta tizenöt lett, de még mindig szokatlanul alacsony és sovány volt. Az arca semmit sem változott: még mindig sápadt volt, a szája széles, az álla csapott. A találkozás és az üdvözlés során tanúsított kedvességére akár az is magyarázatot adhatott, hogy végre látta az egyik kuzinját, aki nagyjából vele egyidős volt, akivel németül beszélgethetett, aki hasonló körülmények között nőtt fel, mint ő, így pontosan ismerte azt a környezetet, amelyből érkezett. Talán azt hitte, ez a kis kuzin olyan szövetséges lesz a számára, akinek a segítségével sikerül majd ellenállnia azoknak a követeléseknek, amelyeket Oroszország támaszt vele szemben. Fel s alá járkált, szünet nélkül, lelkesen beszélt, és csak akkor állt meg, akkor hallgatott el, amikor megérkezett dr. Lestocq, és bejelentette, hogy a cárnő fogadja az érkezőket. Péter a karját nyújtotta Johannának, Zsófiáét egy udvarhölgy fogta meg. Keresztülhaladtak a gyertyafényes folyosókon és termeken, a sorfalat állva meghajtó és pukedliző összegyűltek között, és végül megérkeztek a cári lakosztály ajtajához. A kétszárnyú ajtó kinyílt – Erzsébet, Oroszország cárnője állt előttük. Zsófia és az anyja megigézve nézett fel Erzsébetre. A cárnő magas volt, az alakját leginkább teltnek lehetett mondani. Hatalmas, csillogó, kék szeme, magas homloka volt. Az ajka telt és vörös, a fogai fehérek, az orcája sima és rózsás. Szőke haját ezúttal feketére festtette. Széles, abroncsos, ezüstszegélyes, aranyszálakkal átszőtt ruhát viselt. A haját, a nyakát és mély dekoltázsát gyémántok borították. Az ezüst-arany ruhába öltözött, drágakövekkel ékített nő látványa lenyűgöző hatást gyakorolt Johannára és a lányára, Zsófia figyelmét azonban leginkább

az a fekete toll ragadta meg, amely Erzsébet feje jobb oldalán a hajába volt tűzve, és lefelé ívelve eltakarta az arca egy részét. Johannának eszébe jutott Brümmer tanácsa: kezet csókolt Erzsébetnek, és rebegve köszönetet mondott neki azért a kegyért, amelyben őt és a lányát részesíti. Erzsébet megölelte Johannát, és így szólt: „Mindaz, amit eddig tettem értetek, semmiség ahhoz képest, amit ezután fogok tenni a családotokért. A saját vérem nem olyan drága nekem, mint a tiétek.” A cárnő ezután Zsófia felé fordult. A tizennégy esztendős leány derékból előrehajolt, és pukedlizett. Erzsébet mosolyogva figyelte frissességét, kecsességét, diszkrét és alázatos viselkedését. Eközben Zsófia is felmérte a cárnőt; erről harminc évvel később így írt: „Első alkalommal találkozván vele, lehetetlen volt nem elképedni a szépsége és a lényéből áradó fenségesség láttán.” Ahogy a drágakövekkel borított, erőt és hatalmat sugárzó nőre nézett, annak a megtestesülését látta, ami reményei szerint egy nap majd belőle is lesz. Másnap volt Péter tizenhatodik születésnapja. A cárnő, aki ezüsttel hímzett, barna ruhában jelent meg – „a fejét, a nyakát, a keblét drágakövek borították” –, a Szent Katalin-rend keresztjét adományozta Zsófiának és az anyjának. A két gyönyörű szalaggal ellátott, gyémántokkal kirakott érdemrendet a fővadászmester, Alekszej Razumovszkij hozta be aranytálcán. Ahogy közeledett, Zsófia újabb megfigyelést tett; Razumovszkijról, a cárnő szeretőjéről, az „Éjszaka Cárjáról” később így írt: „Ő volt a legszebb férfi, akit életemben láttam.” Erzsébet jókedvű volt, vidám és őszinte mosollyal akasztotta a kereszteket Zsófia és Johanna nyakába. Az a melegség és kedvesség, amellyel a cárnő viseltetett Johannával és Zsófiával szemben, nem csupán abból az elégedettségből táplálkozott, amit egy ígéretes politikai házasság tető alá hozása okozott neki; ennél sokkal mélyebbről fakadt, Erzsébetnek nem voltak gyermekei. Két évvel korábban kinyújtotta a kezét a nővére fiáért, Oroszországba hozatta Pétert, örökösévé tette, ám a fiú nem is reagált arra az anyai szeretetre, amit adni próbált neki. Feleséget választott Péternek, aki nem volt más, mint annak a férfinak az unokahúga, akit egykor őszintén szeretett. Oroszország cárnője, aki magányosnak érezte magát a trónján, abban reménykedett, hogy sikerül családot teremtenie maga köré.

Johanna a szívélyes fogadtatást személyes politikai diadala részeként értékelte. Egy tündöklő udvarban találta magát, egy legendásan nagylelkű uralkodó kegyeltjeként. Anya és lánya külön udvartartást kapott a cárnőtől, kamarásokkal, udvarhölgyekkel, szolgálattévő nemes urakkal, seregnyi közrendű szolgával. „Úgy élünk, akár a királynők – írta Johanna a férjének. – Minden gyönyörű, minden aranyozott, minden csodálatos. Káprázatos, amikor kikocsizunk.” Johanna önmagával és lányával kapcsolatos ambíciói gyümölcse lassanként beérett. Ami a közelgő házasság magánjellegű, intim oldalát, és azt a kötelességét illeti, hogy hasznos tanácsokat lássa el a lányát: a harminckét esztendős anya jottányit sem foglalkozott ezekkel a dolgokkal. Valahol érthető a hozzáállása, hiszen vele, az ő érzéseivel sem törődött senki, amikor annak idején feleségül kellett mennie egy nála kétszer idősebb férfihoz. A reménybeli vőlegényről se tudott túl sokat, de beérte azzal, hogy egykor majd cár lesz belőle. Ha fel is tette magában a kérdést, hogy ez a két kamasz vajon táplál-e egymás iránt valamilyen romantikus érzést, esetleg kölcsönösen megkedvelték-e egymást, az önmagának adott válasza minden bizonnyal egyetlen vállrándítás volt. Az elrendezett királyi házasságok esetében ezek a részletek irrelevánsnak számítottak. Johanna tudta ezt, Zsófia pedig érezte. Egyetlen olyan személy volt, aki még mindig hitt a szerelemben, aki bízott abban, hogy a politikán kívül a szenvedély is össze fogja kötni ezt a két fiatalt Ez a romantikus lelkű személy nem volt más, mint Erzsébet cárnő. Zsófia később így emlékezett vissza: „Péter… az első tíz napban boldognak tűnt amiatt, hogy láthatja az anyámat, láthat engem… Ez alatt a rövid idő alatt rájöttem, nem sokat foglalkozik a néppel, amelynek uralkodójául a sors kijelölte őt. Megértettem, hogy továbbra is lutheránus maradt, nem kedveli se a környezetét, se a körülötte élőket, és még mindig nagyon gyerekes. Nem szóltam erről, hallgattam, figyeltem rá, és ezzel segítettem neki abban, hogy önbizalmat gyűjtsön.” És Péter vajon mit gondolt Zsófiáról és a közelgő kézfogójukról? A leány megérkezésekor sikerült elmondani egy elmés beszédet. A következő napokban újra és újra kifejezésre juttatta, mennyire örül, hogy van a közelében egy rokon, aki körülbelül egyidős vele, akivel

szabadon beszélgethet, ám a Zsófia által tanúsított udvarias érdeklődés hamarosan arra buzdította, hogy egyre nyíltabb legyen, hogy túl szabadon fejtse ki gondolatait. Az első kínálkozó alkalommal elmondta Zsófiának, hogy titokban szerelmes valakibe: Erzsébet egyik korábbi udvarhölgyének leányába. Kijelentette, feleségül szeretné venni a lányt, de nem teheti, mert az édesanyja kegyvesztetté vált. Szibériába száműzték, így a cárnő sosem adná áldását az esküvőre. Ezután elmondta, beletörődött abba, hogy feleségül veszi Zsófiát de pusztán azért teszi, mert a nagynénje ezt kívánja tőle. Péter még mindig úgy bánt és beszélt Zsófiával, mintha a játszótársa, és nem a majdani felesége lenne. Nem akarta megbántani, ő csupán őszinte volt. A maga módján. „Pironkodva hallgattam végig, amit mondott – írta Zsófia az emlékirataiban –, és megköszöntem neki, hogy bízik bennem, de a szívem mélyén bántott a bárdolatlansága, ami miatt elégtételt akartam venni rajta.’’ Ha meg is bántódott Péter ostoba érzéketlensége miatt, nem adta jelét. A saját családjában már megtanulta, milyen az, amikor nincs jelen a szerelem, és felkészült arra, hogy ebben a számára új helyzetben elviselje ugyanezt. Arról a tanácsról sem feledkezett meg, amit az apjától búcsúzóul kapott: tudta, tisztelnie kell a nagyherceget, mint urát, atyját, uralkodóját, és törődéssel, kedvességgel kell elnyerni szerelmét. Zsófia tizennégy éves volt, de már épp elég bölcsességgel és gyakorlati érzékkel rendelkezett. Egyelőre alkalmazkodott Péter stílusához, elfogadta a neki szánt szerepet, vállalta, hogy a nagyherceg barátja, bizalmasa, játszótársa lesz, de a szerelem fel se bukkant a közelében – még olyan tétova módon sem, mint annak idején, György bácsikájával kapcsolatban.

7. Tüdőgyulladás Nem kellett sok idő ahhoz, hogy Zsófia a saját, oroszországi pozíciójával kapcsolatosan megértsen két fontos tényt. Először: Erzsébetnek, és nem Péternek kell a kedvében járnia. Másodszor: ha sikert akar elérni ebben az országban, meg kell tanulnia a nyelvet, meg kell ismerkednie az itt gyakorolt vallással. Még egy hét sem telt el Moszkvába érkezése után, amikor megkezdődött a tanítása. Egy professzort rendeltek ki mellé, hogy megtanítsa őt oroszul olvasni és beszélni; egy tudós papra bízták azt, hogy elmagyarázza neki az orosz ortodox egyház tanait és liturgiáját. A tanárai és a tananyag ellen folyton lázadozó Péterrel ellentétben Zsófia szívesen tanult. Megértette, a cárnő nagyon fontosnak tartja, hogy áttérjen az ortodox hitre. A tudós pap, aki tanítgatta, arra is felkészült, meg kell nyugtatnia egy olyan, ifjú protestáns lelkét, akit hamarosan arra fognak utasítani, fordítson hátat saját, lutheránus hitének. Szimon Todorszkij, Pszkov püspöke művelt, széles látókörű ember volt. Négy évig tanult Németországban, a halle-i egyetemen, így folyékonyan beszélt németül. Ott, az egyetemen értette meg, hogy a vallásban nem az egyes krédók közötti különbségek számítanak, hanem a kereszténység belső, fundamentális üzenetei. Megnyugtatta Zsófiát, hogy az ortodox hit valójában nem sokban különbözik a lutheránustól; hogy a leány nem fogja megszegni az apjának tett ígéretét, ha áttér. Zsófiára nagy hatást gyakoroltak a püspök szavai. Megírta az apjának, hogy megértette, a lutheranizmus és az ortodoxia közötti különbség csupán abból fakad, hogy „eltérőek a szertartások, de az itteni egyház a nép bárdolatlansága miatt kénytelen ragaszkodni bizonyos dolgokhoz”. Keresztély Ágost riasztónak találta, hogy a lánya protestantizmusa ilyen gyorsan semmivé olvadhat; válaszlevelében a következőket írta: „Vizsgáld meg magad alaposan, állapítsd meg, hogy a szíved mélyén valóban vallásos hajlamok inspirálnak-e, vagy esetleg – anélkül, hogy ezt felfognád – csupán a cárnő kegyességének megnyilvánulásai tolnak ebbe az irányba. Mi, gyarló emberek gyakran csak azt látjuk, ami a

szemünk előtt van, de Isten az Ő végtelen igazságosságával megvizsgálja a szívünket és titkos indítékainkat, és ennek megfelelően manifesztálja előttünk az Ő kegyeit.” Zsófiának komoly erőfeszítést okozott, hogy magában összeegyeztesse a két, általa tisztelt és sokra becsült ember egymásnak ellentmondó, hittel kapcsolatos elveit, és közben megtalálja a saját útját. „A vallásváltás komoly fájdalmat okoz a hercegnőnek – írta Mardefeld porosz nagykövet a Frigyes királynak összeállított jelentésben. – Sokszor patakzanak a könnyei.” Miközben Todorszkijjal a vallási kérdéseket boncolgatta, Zsófia belevetette magát az orosz nyelv tanulmányozásába. A nap túl rövid volt a számára; kérte, tegyék lehetővé neki, hogy hosszabbak legyenek az órái. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy éjjelente felkelt, fogott egy könyvet meg egy gyertyát, és a hideg kőpadlón mezítláb járkálva, fel s alá sétálgatva memorizálta az orosz szavakat. Mindez márciusban történt, Moszkvában – nem csoda, hogy megfázott. Johanna először megijedt, hogy esetleg túlságosan gyengécskének fogják tartani a lányát, ezért megpróbálta leplezni a betegséget, ám Zsófia belázasodott, vacogott a foga, úszott a verítékben, és végül elvesztette az eszméletét. Amikor megkésve, de végre orvost hívtak hozzá, azonnal több doktor is érkezett, és megállapították, hogy akut tüdőgyulladása van. Eret akartak vágni a betegen, de Johanna ezt hevesen ellenezte. Azt állította, hogy a bátyja, Károly halálát is a túlzásba vitt vércsapolás okozta közvetlenül azelőtt, hogy feleségül akarta venni az ifjú Erzsébetet; kijelentette, megtiltja az orvosoknak a műveletet, nem hagyja meggyilkolni a lányát. „Ott feküdtem magas lázzal, az anyám meg az orvosok között, akik egymással vitáztak – írta Zsófia később. – Nyöszörögni kezdtem, de az anyám leszidott emiatt, mert elvárta tőlem, hogy csendben szenvedjek.’’ A hír, hogy Zsófia élete veszélybe került, eljutott a cárnőhöz, aki éppen a negyven mérföld távolságban lévő, a 13. században épült Trojca kolostorban végzett lelki gyakorlatot. Erzsébet azonnal Moszkvába utazott, beviharzott a betegszobába, ahol még javában folyt Johanna és az orvosok vitája. Közbeavatkozott, parancsba adta, hogy haladéktalanul el kell végezni azokat a műveleteket, amiket a doktorok fontosnak tartanak. Leteremtette Johannát, amiért szembe mert szállni az ő orvosaival; utasítást adott az érvágás azonnali végrehajtására.

Johanna továbbra is tiltakozott, ezért a cárnő kivezettette őt a leány szobájából. Erzsébet ezután az ölébe vette Zsófia fejét, az egyik orvos pedig megnyitott egy eret a leány lábán, és levett tőle hatvan milliliter vért. Attól a naptól kezdve négy teljes héten át Erzsébet személyesen ápolta Zsófiát. Mivel a beteg láza nem csökkent, Erzsébet megismételtette az érvágást. A tizennégy esztendős lány vérét huszonhét nap alatt összesen tizenhatszor csapolták meg. Miközben a beteg hol magához tért, hol visszazuhant az eszméletlenségbe, Erzsébet végig ott ült az ágya mellett. Amikor az orvosok gyászosan csóválni kezdték a fejüket, sírva fakadt. A gyermektelen asszonyban feltámadtak az anyai érzések a leány iránt, akit valójában alig ismert, s akit talán hamarosan elveszít. Amikor Zsófia magához tért, Erzsébet karjai között találta magát. Később Zsófia mindig szívesen emlékezett vissza ezekre a bensőséges pillanatokra. Annak ellenére, hogy a következő évek során Erzsébet mellett rengeteg örömben volt része, és nagyon sok mindenen át kellett mennie – a cárnő nagylelkűségét és kedvességét éppúgy megtapasztalhatta, mint kicsinyességét és rosszallását –, sosem felejtette el, hogy az asszony ezekben a szörnyű hetekben végig mellette volt, a haját simogatta, a homlokát csókolgatta. Akadtak olyanok, akiknek Zsófia betegsége nem bánatot, inkább örömet okozott. Alekszej Besztuzsev alkancellár, aki mindig is egy szász feleséget szeretett volna Péter számára szerezni, úgy érezte, végül mégis úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szeretné. Erzsébet sietve lehűtötte a lelkesedését: kijelentette, még akkor sem fog Péter és a trón közelébe engedni valami szászországi hercegnőt, ha bekövetkezik a legrosszabb, ha elvesztik Zsófiát. Berlinben Poroszország királya, Frigyes már elkezdett töprengeni azon, kik léphetnének Zsófia helyére. Levelet írt Hessen-Darmstadt tartomány grófjának, megtudakolta tőle, lehetne-e számítani a leányára abban az esetben, ha Zsófia meghal. Közben a kis beteg – anélkül, hogy erről tudomása lett volna – meghódította az emberek szívét. Az udvarhölgyei pontosan tudták, mi miatt, milyen körülmények között betegedett meg, ezt elmondták a lakájoknak, akik természetesen mindenkinek elkotyogták a palotában, így az információ nagyon hamar kijutott a városba; mindenki arról beszélt, hogy a kis külföldi hercegnő annyira megszerette Oroszországot, hogy most a halál kapujában fekszik, pusztán azért,

mert minden áldott éjjel felkelt az ágyából, hogy még hamarabb megtanulja az orosz nyelvet! Ennek a történetnek köszönhetően Zsófia néhány hét alatt sok olyan ember szeretetét és tiszteletét elnyerte, akik addig rossz szemmel nézték az országtól és a néptől viszolygó Péter nagyherceg megnyilvánulásait és viselkedését. Egy másik olyan, a betegszobában lezajlott esemény is ismertté vált, amely tovább erősítette Zsófia reputációját. Egy bizonyos pillanatban, amikor mindenki a legrosszabbtól tartott, Johanna megemlítette, hogy hívni kellene egy lutheránus lelkészt a lányához. Zsófia, akit borzalmasan legyengített a láz és az érvágás, valahogy összeszedte magát, és suttogva megkérdezte: „Mi szükség erre? Inkább Szimon Todorszkijt hívjátok ide. Vele szívesebben beszélnék.” Erzsébet, amikor ezt meghallotta, zokogni kezdett. Nem sokkal később már az egész udvar, sőt az egész város Zsófia kéréséről beszélt, és azok, akik fenntartással fogadták a protestáns leány érkezését, egyszeriben megteltek együttérzéssel. Nem tudhatjuk, hogy Zsófia tisztában volt-e azzal, mit csinál, és milyen hatást válthat ki a szavaival. Nem valószínű, hogy az Oroszországban eltöltött néhány hét alatt magában már tényleg áttért volna az ortodox hitre, ennek ellenére tény, hogy a halál közelében is megőrizte lélekjelenlétét, és a lehető leghatásosabb eszközt alkalmazta arra, hogy elnyerje majdani honfitársai szimpátiáját. Az emlékirataiban Katalin mintha utalásokat tenne arra, hogy az a bizonyos, tizennégy esztendős lány tisztában volt a kérése hatásaival és következményeivel. Bevallja, voltak pillanatok a betegsége alatt, amikor félrevezette a környezetében lévőket. Előfordult, hogy lehunyta a szemét, és alvást színlelt, mert ki akarta hallgatni, miről beszélgetnek az ágya mellett őrködő udvarhölgyek. Az orosz udvarban általában a francia nyelvet használták, amit ő is jól beszélt. Beszámolója szerint „… a hölgyek nyíltan, kendőzetlenül beszélgettek arról, ami a fejükben járt, így nagyon sok dolgot sikerült megtudnom.” Talán még ennél is egyszerűbb a magyarázat. Nem tűnhetett túlságosan valószínűnek, hogy Zsófia egészségi vagy lelki állapotában bármiféle változás állt volna be, ha az ágyához citálnak egy számára ismeretlen lutheránus papot. Ha a lutheranizmus és az ortodoxia esszenciálisan azonos volt – ahogy Todorszkij állította Zsófiának –, miért ne mehetett volna oda a beteghez az a férfi (maga Todorszkij),

akit a leány kedvelt, akivel szeretett beszélgetni? Miért ne nyújthatott volna éppen ő vigaszt? Április első hetére a láz elmúlt. Zsófia kezdte visszanyerni az erejét. Közben feltűnt neki, hogy a környezetében lévők viselkedése valahogy más lett. Nem csak a betegszobában rendszeresen megforduló udvarhölgyek voltak kedvesebbek hozzá; azt is észrevette, hogy: „.anyámnak azzal, ahogy a betegségem ideje alatt viselkedett, sokak megbecsülését sikerült elvesztenie.” Sajnálatos módon Johanna az addiginál is kényelmetlenebbé tette a saját helyzetét. Őszintén aggódott a lánya életéért, de miközben a fiatal lány szép csendben elnyerte az emberek jóindulatát, és őszinte csodálókat szerzett magának, addig a betegszobából kitiltott, mindenért panaszkodó, állandóan nyafogó anyától még azok is eltávolodtak, akik addig tisztelettel fordultak felé. Egy nap, Zsófia lábadozása idején, Johanna átküldte a lányához az egyik szobalányát; azt a kék-ezüst brokátot szerette volna elkérni, amit Zsófia nagybátyja, az apja fivére adott a leánynak búcsúajándékként. Zsófia kissé kelletlenül adta át a kért anyagot; azt mondta, számára nagy értéket képvisel – nemcsak azért, mert a nagybátyjától kapta, hanem azért is, mert ez az egyetlen valóban szép holmi, amit hazulról hozott magával Oroszországba. A betegszobában tartózkodó udvarhölgyek beszámoltak az esetről Erzsébetnek, aki azonnal több vég gyönyörű brokátot küldetett Zsófiának; az anyagok között olyan, ezüstvirágokkal díszített királykék is volt, mint a leány számára oly kedves ajándék – persze ez sokkal finomabb volt, mint az eredeti. Zsófia a betegségét követően először április 21-én, a születésnapján jelent meg az udvarban. „Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy a világ elviselhetőnek találta a külsőmet – írta később. – Borzalmasan lefogytam, olyan voltam, mint egy csontváz. Magasabb lettem, de az arcom nyúzott volt, a hajam megritkult, és holtsápadt voltam. Rettenetesen csúnyának láttam magam; nem is ismertem fel a saját arcomat. A cárnő aznap küldött nekem egy tégely pirosítót, és rám parancsolt, hogy használjam.” Erzsébet meg akarta jutalmazni a bátor lányt, meg akarta ünnepelni a felgyógyulását, ezért egy húszezer rubelt érő gyémánt nyakéket, valamint egy pár fülbevalót ajándékozott neki. Azon az estén, a születésnapján, amikor visszatért a világba, Zsófiát a legnagyobb jóindulattal sem lehetett a fiatalosság és az egészség megtestesítőjének nevezni, ennek ellenére, ahogy belépett a palota

fogadótermébe, azonnal érzékelte, hogy valami megváltozott. Az emberek arckifejezése, a kézfogásuk melegsége, a csillogó szemük arra utalt, hogy sikerült elnyernie az udvar népének szimpátiáját és tiszteletét. Már nem idegen volt, nem kívülálló, akit furcsálló, gyanakvó tekintettel méregetnek – már közéjük tartozott, visszatért hozzájuk, és ők örömmel fogadták. A szenvedés heteiben az oroszok kezdtek úgy gondolni rá, mint egy valódi oroszra. Másnap reggel folytatta a Szimon Todorszkijjal megkezdett munkát. Kijelentette, hajlandó megtérni az ortodox egyház kebelébe. Ezt követően levélváltásra került sor Moszkva és Zerbst között annak érdekében, hogy Zsófia megkapja az apja formális jóváhagyását a vallása megváltoztatásához. Zsófia tudta, hogy Keresztély Ágost szomorú lesz, ám Zerbst messze volt, őt pedig már ezer szál kötötte Oroszországhoz. Május elején így írt az apjának: „Nagyuram, összeszedtem a bátorságomat, és ezennel írok önnek, hogy megkérjem, adja áldását őcári felsége velem kapcsolatos terveire. Biztosíthatom önt, hogy az ön akarata mindig a sajátom lesz, és senki sem akadályozhatja meg, hogy teljesítsem az önnel szembeni kötelességemet. Mivel szinte semmi különbséget nem látok az ortodox és a lutheránus vallások között, elhatároztam (figyelembe véve az ön kegyes utasításait és jó tanácsait), hogy áttérek, és az első nap megküldöm önnek hitvallásomat. Azzal áltatom magam, hogy felséges atyám uram elégedett lesz vele. Amíg élek, a legnagyobb tisztelettel az ön engedelmes és alázatos leánya és szolgája maradok: Zsófia” Keresztély Ágost lassan reagált. Frigyes, Poroszország királya, akinek komoly érdekei fűződtek a tervezett házasság megkötéséhez, beszámolt a helyzetről Hessen-Darmstadt tartománygrófjának: „A mi jó hercegünk ebben a kérdésben eléggé makacs. Komoly erőfeszítéseket tettem annak érdekében, hogy megszüntessem vallási jellegű ellenvetéseit, ám bármit mondtam neki, a válasza mindig ugyanaz volt: „Az én lányom nem fog megtérni az ortodox egyházhoz.’’ Frigyes végül talált egy engedelmes lutheránus papot, aki vállalta, hogy meggyőzi Keresztély Ágostot: a lutheránus és az ortodox hit között valóban nem léteznek „esszenciális különbségek”. Keresztély Ágost végül áldását adta a leánya áttérésére. Frigyes erről később így írt: „Ebben az ügyben

olyan nehezen értem el kedvező eredményt, mintha valóban ez lett volna a leglényegesebb dolog a világon.”

8. Elcsípett levelek Miközben Frigyes, Poroszország királya Keresztély Ágost vallási nézeteinek megváltoztatásán munkálkodott, Zsófia anyja, Johanna – aki Frigyes első számú oroszországi titkos ügynökének tartotta magát – a maga kontár módján részt vett a király magasabb szintű diplomáciai műveleteiben. Frigyes eredetileg azt kérte Johannától, hogy működjön közre Besztuzsev megbuktatásában; elmondta a nőnek, hogy az orosz alkancellár ellenségesen lép fel Poroszországgal és így Zsófia házasságkötésével szemben, amelyet minden rendelkezésére álló eszközzel meg akar akadályozni. Miután Oroszországba érkezett, Johanna csatlakozott a francia és porosz nagykövetek Besztuzsevellenes konspirációjához. Az összeesküvés lelepleződése a két nagykövetre nézve katasztrofális következményekkel járt, és Johannának is komoly gondot okozott. Az, ahogy Erzsébet viselkedett Zsófia betegsége idején, mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy a cárnő valóban szereti az ifjú hercegnőt, valóban a szívén viseli a sorsát. A kézfogó közeledtével Johanna valószínűleg eltöprengett, hogy az adott helyzetben vajon mekkora veszély fenyegetheti a házasságot Besztuzsev részéről. Ha minden részletet figyelembe vett, arra kellett jutnia, hogy a kockázat meglehetősen csekély: bármennyire is ellenzi Besztuzsev a frigyet, semmi olyasmit nem tehet, amivel elérhetné, hogy a cárnő leállítsa a folyamatot, gátat emeljen a német házasság elé. Johanna megtehette volna, hogy nagylelkűen viselkedik a legyőzött ellenséggel; a józan ész azt diktálta, tegyen meg mindent annak érdekében, hogy Besztuzsev a jövőben mégis támogassa Zsófiát. Sajnos Johanna képtelen volt ilyen finom manőverek elvégzésére. Attól a pillanattól fogva, hogy megérkezett Szentpétervárra, Besztuzsev két ellenségével, Mardefelddel és La Chétardie-val kötött szövetséget, őket fogadta a bizalmába. Sor került néhány titkos találkozóra, terveket szövögettek, kódolt leveleket küldtek Párizsba és Berlinbe. Johanna képtelen volt hátat fordítani ennek az izgalmas összeesküvésnek, amelytől még

mindig hasznot remélt, de bizonyos idő múltán már úgyis késő lett volna irányt váltani. Johanna csapdába került, amiből nem szabadulhatott. Az ötvenegy esztendős Alekszej Besztuzsev-Rjumin kora legtehetségesebb orosz tisztségviselői közé tartozott. Diplomáciai képességeinek köszönhetően magasra jutott; adottságai hozzásegítették ahhoz, hogy túlélje a belpolitikai viharokat, sőt az udvari intrikák révén még magasabbra került. Már gyermekkorában kiderült, hogy kivételes nyelvérzékkel rendelkezik. Tizenöt esztendős volt, amikor Nagy Péter külföldre küldte, hogy tanuljon, és ismerkedjen meg a diplomáciával. 1720-ban, huszonhét éves korában Péter kinevezte koppenhágai orosz nagykövetnek. Öt évvel később, Péter halála után Hamburgba vezényelték, ahol egy alacsonyabb posztot töltött be. Tizenöt éven át maradt ezen az állomáshelyen. Erzsébet azt követően, hogy felváltotta a trónon a két német asszonyt, a cárnőt és a régenst, helyre akarta állítani az apja külkapcsolatait és külpolitikáját. Ennek érdekében kiemelte Besztuzsevet, az apja pártfogoltját a hamburgi állóvízből, és alkancellárként az ország külügyeinek élére állította. A keskeny ajkú, hosszú orrú, hegyes állú, széles, csapott homlokú Besztuzsev ínyenc volt, amatőr szinten vegyészettel foglalkozott, és súlyos hipochondriától szenvedett. Hangulatember volt, szeretett titkolózni, ingerlékenynek tartották; a kegyetlenség sem állt tőle távol. Az intrikák mestere volt. Mire ismét hatalomhoz jutott, olyan némán, kiszámíthatatlanul és hatékonyan használta a rendelkezésére bocsátott eszközöket, hogy többen rettegtek tőle, mint ahányan szerették. Ám miközben könyörtelenül elbánt az ellenségeivel, mindig hű maradt a hazájához és a cárnőhöz, Erzsébethez. Mielőtt Zsófia, a német hercegnő Katalin néven trónra lépett, Besztuzsev az ellenfelei közé tartozott, de később behódolt, és az új cárnő barátjává vált. Katalin meg- és kiismerte furcsa, kettős jellemét, rájött, hogy Besztuzsev nyers és makacs, despota hajlamai vannak, ugyanakkor kiváló pszichológus, jó emberismerő, fanatikusan, önzetlen odaadással végzi a munkáját; szenvedélyesen nacionalista és uralkodója végtelenül hűséges alattvalója. Uralkodása során Besztuzsev véleménye volt az egyetlen, amit Erzsébet figyelembe vett. Lehet, hogy a cárnő emberként nem kedvelte az alkancellárját, de tanácsadóként megbízott benne, és

visszautasította Frigyes nagykövetének és ügynökeinek minden törekvését, amely arra irányult, hogy aláássa a Besztuzsevbe vetett hitét. A legtöbb esetben hagyta, hogy az alkancellár a maga módján intézze az ügyeket, bár néhányszor előfordult, hogy egy-egy dologban megmakacsolta magát. Például nem konzultált Besztuzsevvel azelőtt, hogy Oroszországba vitette az unokaöccsét, majdani örökösét, és akkor sem vette figyelembe az alkancellár tanácsát, amikor Zsófiát választotta ki Péter menyasszonyának. Erzsébet mindkét alkalommal impulzívan, a saját megérzéseire hagyatkozva, önállóan tette meg a szükséges lépéseket. Másrészt voltak olyan, hosszabb időszakok, amelyek során úgy döntött, nem akar több lenni, mint egy gyönyörű asszony, egy ragyogó, pompázatos udvartartás központi figurája; egy asszony, aki nem vágyik egyébre, mint hogy folyamatosan szórakoztassák. Időnként, amikor ilyen hangulatba került, Besztuzsevnek heteket, esetenként hónapokat kellett várnia arra, hogy megszerezze a kézjegyét valamilyen fontos dokumentumra. „Ha a cárnő csupán századannyi időt fordítana az állam és kormányzás ügyeire, mint Mária Terézia, én lennék a világ legboldogabb embere” – mondta egyszer az alkancellár egy osztrák diplomatának. Frigyes Berlinben arra kérte, vagyis inkább utasította Johannát, hogy legyen a nagykövete segítségére, működjön közre az alkancellár félreállításában. Valójában az összeesküvők egyike sem ismerte igazán az ellenséget. Átlagos képességekkel és számos hibával rendelkező férfinak tartották, olyannak, aki nem veti meg a szerencsejátékokat és az italt, aki szívesen intrikál, bár nem ért hozzá. Ezeknek a feltételezéseknek megfelelően úgy képzelték, csupán egy aprócska, de jól időzített erőfeszítésre lesz szükség ahhoz, hogy letaszítsák Besztuzsevet a mélybe. Meg se fordult a fejükben, hogy az alkancellár mindent tud titkos találkozóikról, és éppen elég éles eszű ahhoz, hogy kitalálja, miért gyűlnek össze, miről beszélgetnek; nem gondoltak arra sem, hogy Besztuzsev figyelme egyetlen pillanatra sem lankad, és hogy ő fogja megtenni az első lépést, ő lesz az, aki lecsap az ellenségre. Besztuzsev óvintézkedései nagyon egyszerűek voltak; elfogta az összeesküvők leveleit, dekódolta a tartalmukat, mindegyiket elolvasta, mindegyikről másolatot készíttetett. A kódfejtést a Külügyi Intézet egyik német specialistája végezte, aki olyan ügyesen nyitotta fel, másolta le és pecsételte le ismét a leveleket, hogy senki sem fedezte fel rajtuk az

árulkodó nyomokat. Számtalan olyan levél jutott el Moszkvából Európába, vagy fordítva, amelyek írói nem is sejtették, hogy Besztuzsev minden szavukat elolvasta. Az alkancellárnak nem igazán kellett tartania attól, hogy róla, a személyéről miket írnak ezekben a levelekben, a tartalmuk nagy részét ugyanis azok a csípős megjegyzések és tiszteletlen, verbális támadások tették ki, amelyeket La Chétardie fogalmazott meg a cárnőről. A márki például tudatta a kormányával, hogy Erzsébet lusta, különc és erkölcstelen, naponta négy-öt alkalommal vált ruhát, olyan levelekre is ráteszi a kézjegyét, amelyeket el sem olvasott, és „frivol, nemtörődöm, kezd elhízni” és „többé már nem rendelkezik az ország irányításához szükséges energiával.” A rosszindulatú megjegyzésekkel a nagykövet vélhetőleg XV. Lajost és a Versailles-ban székelő minisztereket akarta szórakoztatni, de ezek a levelek még egy olyan uralkodóban is haragot gerjesztettek volna, aki kevésbé érzékeny és lobbanékony, mint Nagy Péter lánya. A sértéseken kívül La Chétardie levelei olyan részleteket is tartalmaztak, amelyek az érdeklődés középpontjába helyezték a Besztuzsev megbuktatását célzó összeesküvést, és az alkancellár által folytatott politika meggátolását. La Chétardie természetesen tudósított arról, hogy az anhalt-zerbsti hercegnő is szerepet vállalt a műveletben. A márki leírta, hogy Johanna támogatja az ő véleményét, utalt arra, hogy a nő rendszeresen levelezik Frigyessel, így nyilvánvalóvá tette, hogy Zsófia anyja valójában a poroszok ügynöke. Besztuzsev nem kapkodott, elég időt adott az ellenségeinek ahhoz, hogy inkriminálják magukat. Csak akkor tárta a bizonyítékokat a cárnő elé, amikor már ötven elfogott, többnyire La Chétardie tolla alól kikerült levél másolata volt a birtokában. 1744. június 1-jén Erzsébet pártfogoltjaival, Péterrel és Zsófiával, valamint Johannával együtt visszavonult a Trojca kolostorba. Besztuzsev úgy vélte, a cárnőnek itt, ezen a nyugalmas helyen végre jut ideje az olvasgatásra, ezért elvitte neki az összegyűjtött bizonyítékokat. Erzsébet a levelek átvizsgálása után tudomásul vette, hogy bizonyos személyek az alkancellárja megbuktatásán ügyködnek, ezen kívül megállapította, hogy Zsófia anyja – akit nagylelkűen minden földi jóval elhalmozott, aki számára luxuskörülményeket biztosított – valójában Oroszország ellen ténykedik, méghozzá egy idegen hatalom megbízásából.

Június 3-án Zsófia, Péter és Johanna éppen befejezte az ebédet, amikor Lestocq kíséretében belépett hozzájuk a cárnő. Erzsébet felszólította Johannát, kövesse őt. Zsófia és Péter, miután egyedül maradtak, felültek az ablakpárkányra, a lábukat lógatták, beszélgettek, viccelődtek. Zsófia éppen Péter egyik megjegyzésén kacagott, amikor hirtelen kivágódott az ajtó, és Lestocq viharzott be rajta. „Ennek a színjátéknak azonnal véget kell vetni!’’ – kiáltotta. Zsófiára nézett. „Csomagoljon. Hazamegy. Azonnal!” A két fiatal döbbenten nézett rá. „Mi ez az egész?” – kérdezte Péter. „Hamarosan megtudja” – felelte Lestocq komoran, és távozott. Péter és Zsófia elképzelni sem tudta, mi történhetett; elképesztőnek találták, hogy valaki, legyen az akár olyan magas rangú személy, mint Lestocq, ilyen hangon beszéljen a trón örökösével és annak jövendőbelijével. Péter valamilyen magyarázatot akart találni: „Ha az anyád tett is valami rosszat, az nem jelenti azt, hogy te is vétkes vagy.” Zsófia riadtan így felelt: „Az a kötelességem, hogy kövessem az anyámat, és teljesítsem a parancsait.” Mivel biztosra vette, hogy hamarosan visszaküldik Zerbstbe, Péterre nézett, és eltűnődött, vajon a fiú mit fog érezni, ha ő már nem lesz vele. Évekkel később erről így írt: „Világosan láttam, hogy Péter a legcsekélyebb szívfájdalom nélkül képes lenne elválni tőlem.” A két riadt fiatal még mindig remegett az izgalomtól, amikor a cárnő villogó szemmel, a dühtől kivörösödött arccal kilépett a lakosztályából. Erzsébet mögött Johanna lépkedett, akinek a szeme sírástól volt vörös. Ahogy a cárnő odalépett hozzájuk az alacsony mennyezetű szobában, a két gyermek leugrott az ablakpárkányról, és tisztelettudóan meghajtotta a fejét. Ez a gesztus szemmel láthatólag lefegyverezte Erzsébetet, aki ösztönösen elmosolyodott, és mindkettőjüket megcsókolta. Zsófia ekkor megértette, hogy bármit tett is az anyja, őt nem tartják felelősnek érte. Azok, akik megsértették és elárulták a cárnőt, nem nyerhettek bocsánatot. Erzsébet először La Chétardie-ra sújtott le. A francia nagykövet utasítást kapott, hogy huszonnégy órán belül hagyja el Moszkvát, és Szentpétervár érintése nélkül, haladéktalanul utazzon a Riga melletti határhoz. Erzsébet olyan dühös volt egykori barátjára, hogy visszakérte tőle azt a róla készült, gyémántos keretbe foglalt portrét, amit korábban adott ajándékba neki. La Chétardie a portrét visszaadta, a gyémántokat azonban megtartotta. Mardefeld, a porosz

nagykövet egyelőre a posztján maradhatott, de egy éven belül őt is hazaküldték. Johanna is maradhatott, de csupán azért, mert ő volt Zsófia anyja, és csak addig, míg a lánya feleségül nem megy a nagyherceghez. Miután politikai ellenfeleit legyőzte és szétszórta, Besztuzsev még magasabbra emelkedett. Alkancellárból kancellár lett, kapott egy új palotát, némi birtokot. A diplomáciai ellenfelek bukása azt jelentette a számára, hogy tovább folytathatja az osztrákokat előnyben részesítő, a poroszokkal szembeni politikáját. Mivel sokkal erősebbnek érezte magát, mint korábban, már nem tartotta szükségesnek, hogy ellenezze Péter és Zsófia házasságkötését. Megértette, hogy a cárnő ragaszkodik ehhez a frigyhez; érezte, veszélyes lenne a számára, ha megpróbálná megakadályozni a dolgot. Ráadásul tudta, hogy az esküvőt követően a lány anyja ártalmatlanná válik. Johanna hercegnő rövid diplomáciai karrierje csúfos véget ért. A francia nagykövetet eltávolították, a porosz nagykövetet, aki valódi veteránnak számított, hiszen már húsz évet töltött el az orosz udvarban, megfosztották befolyásától; Besztuzsevet előléptették. Johanna számára ez egyértelműen a bukást jelentette. Erzsébet korábban barátként, szeretettel tekintett arra a nőre, aki hajdani szerelme húga volt, ám ezt az érzést felváltotta a vágy, hogy a lehető leghamarabb visszaküldje Németországba Zsófia anyját.

9. Áttérés és kézfogó A cárnő szerette volna felgyorsítani az eseményeket, ezért június 29ét jelölte ki a kézfogó napjának. Döntés született arról is, hogy az ifjú német hercegnő egy nappal korábban, 1744. június 28-án fog hivatalosan és nyilvánosan megválni lutheránus hitétől, hogy rögtön az ortodox egyház tagjává váljon. Zsófia szinte az utolsó pillanatban aggódni kezdett a megmásíthatatlan lépés megtétele miatt, azután a ceremónia előestéjén hirtelen eloszlottak a kételyei, eltűnt belőle a bizonytalanság. „Egész éjjel mélyen aludt – írta Johanna a férjének –, és ez biztos jele volt annak, hogy békét lelt a lelke.” Másnap reggel a cárnő magához hívatta Zsófiát, azt akarta, hogy a lány az ő felügyelete mellett öltözzön fel. Erzsébet megparancsolta a lánynak, hogy ugyanolyan ruhát vegyen fel, mint az övé. Mindkét ruha nehéz, skarlátvörös selyemtaftból készült, mindkettőt ezüstszálakkal hímezték ki a varrások mentén. A különbség csupán annyi volt, hogy Erzsébetnek még a ruháján is gyémántok szikráztak, míg Zsófia ékszerként csak azt a nyakéket és fülbevalót viselte, amelyeket a tüdőgyulladása után kapott a cárnőtől. Zsófia sápadt volt, mivel a szertartás előtt három napon át böjtölnie kellett, porozatlan hajába egyetlen fehér szalagot kötött, Johanna mégis így írt róla: „El kell mondanom, én gyönyörűnek láttam.’’ Azon a napon sokakat lenyűgözött a karcsú, sötét hajú, fehér bőrű, kék szemű, skarlátvörös ruhát viselő ifjú hölgy. Erzsébet megfogta Zsófia kezét, együtt vonultak végig a hosszú folyosókon, a termeken, együtt mentek át a palota zsúfolásig megtelt kápolnájába. Zsófia letérdelt egy négyszögletes párnára; kezdetét vette a hosszú ceremónia, amelynek néhány részletéről Johanna levélben számolt be a férjének: „A homlokát, a szemét, a nyakát, a tenyerét és a kézfejét olajjal kenték be, de ezt az olajat szinte azonnal letörölték a bőréről egy gyapjúdarabkával.” A párnán térdelő Zsófia ügyesen hajtotta végre a feladatát. Határozott, tiszta hangon válaszolgatott a kérdésekre, felmondta új vallása krédóját. „Kívülről megtanultam. Oroszul. Bemagoltam, és úgy

mondtam el, mint valami papagáj” – vallotta be később. A cárnő sírt, Zsófia azonban megőrizte a nyugalmát: „Ura maradtam önmagamnak, amivel kivívtam mások elismerését.” Számára a szertartás csupán egy újabb elvégzendő feladat, egy újabb eljátszandó szerep volt. Johanna büszke volt a lányára: „A ceremónia során a tartása, a viselkedése nemességről, méltóságról árulkodott, és még én is csodálattal tekintettem rá, annak ellenére is, hogy számomra nem az volt, ami másoknak.” Zsófia Auguszta Friderika anhalt-zerbsti hercegnőből így lett Jekatyerina, vagyis Katalin. A saját nevét is megkaphatta volna (Oroszországban viszonylag elterjedt volt a Zsófia/Szofja), ám Erzsébet elvetette ezt az ötletet, mivel az egyik nagynénje is a Zsófia nevet viselte – az a nagynénje, aki Nagy Péter féltestvére és riválisa volt, aki ötvenöt évvel korábban komoly küzdelmet folytatott az ifjú cárral a trónért. Erzsébet helyénvalóbbnak látta, ha a leány a Katalin nevet fogja viselni, vagyis ugyanúgy hívják majd, mint az ő anyját, Nagy Péter cár feleségét. Az ifjú hölgy, miután elhagyta a kápolnát, egy gyémánt nyakláncot és egy brosst kapott a cárnőtől. Katalin hálás volt, de nagyon kimerült, és tartalékolni akart egy kis erőt a másnapra, ezért engedélyt kért arra, hogy kihagyja a ceremóniát követő bankettet. Azon az estén a cárnő, a nagyherceg és az anyja társaságában átkocsizott a Kremlbe, a másnapi kézfogó helyszínére. Másnap reggel, abban a pillanatban, ahogy kinyitotta a szemét, két miniatűr portrét nyújtottak át neki. Az egyik Erzsébetet, a másik Pétert ábrázolta. Mindkét kép keretét gyémántok díszítették; mindkettő a cárnő ajándéka volt. Nem sokkal később megérkezett Péter, hogy Erzsébethez kísérje Katalint. A cárnő ezúttal viselte a koronáját és a birodalmi palástot. Ahogy kilépett a Kremlből, Erzsébet egy ezüstből készült, hordozható baldachin alatt haladt, amely olyan nehéz volt, hogy nyolc tábornokra volt szükség a cipeléséhez. A cárnő mögött Katalin és Péter, utánuk Johanna lépkedett, őt az udvar, a Szinódus és a Szenátus illusztris személyiségei követték. A menet levonult a híres Vörös lépcsőn, a Gárda katonáinak sorfala között átvágott a téren, és belépett az Uszpenszkij-székesegyházba, ahol az orosz cárok koronázási szertartása szokott lezajlani. Miután beléptek a kapun, Erzsébet kézen fogta a két fiatalt, elvezette őket a templom közepén, a masszív oszlopok között álló, bársonyszőnyeges emelvényhez. A

novgodori érsek celebrálta a misét, ő vezényelte le a kézfogót. A fiatalok átvettek a cárnőtől egy-egy gyűrűt, amit azután kicseréltek egymással. Johanna figyelmét természetesen nem kerülte el, hogy a gyűrűk „egyenként is valóságos vagyont értek”. Katalin is említést tett erről: „Az a gyűrű, amit Péter adott nekem, tizenkétezer rubelt ért, az pedig, amit tőlem kapott, tizennégy ezret.” A szertartás végén az udvar egyik magas rangú tisztségviselője felolvasta a cári rendelkezést, amelynek értelmében Katalin nagyhercegnői rangot kapott; a megszólítása „cári felség” lett. A beszámoló, amit Johanna írt a kézfogóról, valóságos panaszlitánia volt: „A ceremónia négy teljes órán át tartott, ez alatt egy pillanatra se lehetett leülni. Nem túlzás, ha azt mondom: annyi hölgyet kellett öleléssel üdvözölnöm, hogy belefájdult a hátam. A jobb kézfejemen akkora vörös folt keletkezett, mint egy német tallér, annyiszor csókoltak nekem kezet.” A kellemetlen érzéseknek, amelyek Johannát a lányával, a ceremónia és a felhajtás egyik központi alakjával kapcsolatban eltöltötték, talán szűnniük kellett volna, amikor Erzsébet erőt vett magán, és nagylelkűen viselkedett vele – azzal a nővel, akit egyébként megvetett és gyűlölt. A katedrálisban a cárnő nem engedte, hogy Johanna letérdeljen előtte: „Itt most ugyanabban a helyzetben vagyunk; itt most ugyanazt a szerepet töltjük be.” Ám ahogy véget ért a szertartás, amikor megdörrentek az ágyúk, amikor zúgni kezdtek a harangok, amikor a menet átvonult a szomszédos Granovitajapalotába, a bankett helyszínére, Johanna ismét megalázottnak érezhette magát. Rang szerint – hiába volt a menyasszony édesanyja – nem ülhetett ahhoz az asztalhoz, amelynél a cárnő, a nagyherceg és a frissen kinevezett nagyhercegnő foglalt helyet. Amikor ezt elmagyarázták neki, Johanna természetesen tiltakozni kezdett; kijelentette, neki jobb hely jár, mint az udvarhoz tartozó többi hölgynek. A ceremóniamester nem tudta eldönteni, mit tegyen, Katalin pedig egyetlen szó nélkül, talán kissé szégyenkezve hallgatta végig a párbeszédet. Erzsébetet ezúttal feldühítette a hálátlan, hamis, korábban ellene szövetkező vendég viselkedése, de parancsot adott, hogy az egyik privát alkóvban állítsanak fel egy asztalt, amellé ültessék le

Johannát, aki így egy ablakon keresztül figyelemmel tudta kísérni az eseményeket. A bált a Granovitaja-palota nagytermében rendezték meg. A helyiség alacsony mennyezetét a középütt álló, hatalmas, az alapterület egynegyed részét elfoglaló oszlop tartotta. Katalin nem érezte túl jól magát ezen a helyen: „…az ember alig kapott levegőt a melegtől, a tömegtől”. Később, amikor visszatértek a szálláshelyükre, Johannának szembesülnie kellett néhány új szabállyal. Katalin már Oroszország nagyhercegnője és a trón örökösének menyasszonya volt, így Johanna nem lépkedhetett mellette: kénytelen volt pár lépéssel a saját lánya mögött haladni. Katalin kényelmetlenül érezte magát ettől, ezért megpróbálta elkerülni az ilyen szituációkat. Johanna felismerte a lánya erőfeszítéseit: ,A lányom nagyon intelligensen viselkedik az új körülmények között – írta a férjének. – Minden egyes alkalommal, amikor kénytelen előttem haladni, elönti az arcát a pír.” Erzsébet továbbra is nagylelkű maradt. „Nem telhetett el úgy nap, hogy ne kapjak valami ajándékot a cárnőtől – mondta később Katalin. – Ezüst, ékszerek, ruhák és így tovább, amit az ember csak el tud képzelni. Az ajándékok mindegyike legalább tíz-tizenöt ezer rubelt ért. Erzsébet ki akarta mutatni, mennyire fontos vagyok a számára, mennyire törődik velem.’’ Nem sokkal később a cárnő harmincezer rubelt adott Katalinnak, „személyes kiadásokra”. Katalinnak még sosem volt zsebpénze, így érthető, hogy ámulatba ejtette az összeg. Azonnal pénzt küldött az apjának, hogy így segítsen az öccse oktatásában és orvosi kezelésében. „Tudom, hogy apám Hamburgba küldte az öcsémet, és hogy ez komoly költségekkel jár – írta Keresztély Ágostnak. – Könyörögve kérem önt, addig hagyja is ott a testvéremet, ameddig erre szükség van az egészsége visszanyerése érdekében. Vállalom, hogy valamennyi költséget én állom.’’ Az új nagyhercegnő egy kisebb udvartartást is kapott Erzsébettől, amelyhez fiatal kamarások és udvarhölgyek is tartoztak. Péternek már megvolt a saját udvara. A nagyherceg és a nagyhercegnő lakosztályában a fiatalok szembekötősdivel és egyéb játékokkal szórakoztatták magukat; nevettek, ugráltak, táncoltak, szaladgáltak. Egy alkalommal leszedték a nagyméretű csembaló fedelét, párnákra fektették, és mintha fakutya lenne, azon csúszkáltak a folyosón. Katalin igazság szerint csak azért vett részt ezekben a bolondozásokban, hogy

elégedetté és vidámmá tegye jövendőbeli férjét. Péter barátságosan viselkedett játszópajtásával, és elég intelligens volt ahhoz, hogy felfogja: örömet okoz a cárnőnek azzal, ha kedvesen bánik a menyasszonyával. Még Brümmer is arra a következtetésre jutott, miután megfigyelte őket együtt, hogy Katalin a segítségére lehet Péter lázadó hajlamainak megfékezésében; Katalin beszámolója szerint meg is kérte, hogy „vessem be a befolyásomat a nagyherceg megnevelése érdekében.” Katalin nemet mondott Brümmer kérésére: „Azt feleltem neki, nem, erről szó sem lehet, mert ha megtenném, éppen olyan gyűlöletessé válnék a szemében, mint az udvartartásához tartozók többsége.” Megértette, hogy ha bármiféle hatást kíván gyakorolni Péterre, akkor pontosan az ellenkezőjét kell tennie annak, amivel azok próbálkoznak, akik megpróbálják „kijavítani a hibáit”; tisztában volt azzal, hogy Péter többé nem keresné a barátságát, ha gyanakodni kezdene, hogy ő is csak egy újabb őrkutya. Johanna egyre inkább eltávolodott Katalintól. Amikor látni akarta a lányát, be kellett jelentkeznie hozzá. Mivel erre nem volt hajlandó, inkább távol maradt Katalintól, azt állítva, hogy a lánya fiatalokból álló udvartartása túlságosan hangos és vad az ő számára. Megpróbált új barátokra szert tenni. Csatlakozott egy olyan társasághoz, amelynek viselkedését a cárnő és az udvarhoz tartozók nagy része is helytelenítette. Nem kellett hozzá sok idő, hogy szóbeszéd tárgyává váljon a közte és a kamarás, Iván Beszkoj gróf között kialakult kapcsolat. Olyan sok időt töltöttek együtt, hogy az udvarban arról kezdtek pletykálni, viszonyt folytatnak egymással, sőt egyesek tudni vélték, hogy a harminckét esztendős anhalt-zerbsti hercegné állapotos lett.

10. Zarándoklat Kijevbe / Transzvesztiták bálja A trónörökös számára kiszemelt menyasszony tehát megérkezett Oroszországba. Fiatal volt, a betegség után visszanyerte az egészségét, sikerült legyőznie a kezdeti problémákat, és áttért az ortodox vallásra. Most, hogy már az eljegyzésen is túljutottak, semmi sem akadályozhatta meg, hogy akár azonnal összeházasodjanak. Semmi – vagyis valami mégis. Felmerült egy olyan probléma, amelyet még egy cárnő sem tudott könnyedén megoldani: az orvosok Péter általános állapotával kapcsolatos, aggodalomra okot adó észrevételei. A nagyherceg tizenhat esztendős volt, de inkább tizennégynek látszott, és a doktorok nem látták rajta a pubertás meggyőző jeleit. Biztosak voltak benne, legalább még egy évnek el kell telnie ahhoz, hogy képes legyen gyermeket nemzeni, és ha elsőre sikerül is a dolog, akkor még hátravan az a bizonyos kilenc hónap, hogy a kicsi megszülessen. Erzsébet számára ez a huszonegy hónap egy örökkévalóságnak tűnt. Mivel az esküvőt ilyen kényszerű okok miatt el kellett halasztani, a cárnő nem siettette Johanna távozását. Erzsébet kelletlenül elfogadta ezeket a csalódást okozó kellemetlenségeket, és elhatározta, hogy más módon fogja bemutatni új dinasztiáját a nyilvánosságnak. 1744 nyarán zarándoklatra indult Kijevbe, a legrégibb és legszentebb orosz városba, ahol a Krisztus utáni 800-ban Vlagyimir nagyherceg először bevezette a kereszténységet. A Moszkva és Kijev közötti, közel hatszáz mérföld hosszú út megtételét Erzsébetnek ukrán származású szeretője, Razumovszkij javasolta. A cárnő magával vitte Pétert, Katalint és Johannát, mindegyikük személyes kíséretét, valamint az udvar kétszázharminc tagját és több száz szolgát. A hintókból és csomagokkal megpakolt szekerekből álló konvoj hosszú napokon át zötykölődött a végtelennek tűnő utakon; a zarándokokat éppúgy megkínozta az éhség és a szomjúság, mint a fáradtság és az unalom. A lovakat gyakran váltották: minden egyes állomáshelyen nyolcszáz pihent állat várta a cári karaván érkezését.

Miközben az orosz udvar befolyásos személyiségei a bársonnyal bélelt hintókban üldögéltek, volt valaki, aki az út nagy részét gyalog tette meg. Erzsébet valóban komolyan vette a vezeklést és a zarándoklatot. A hőséggel nem törődve haladt előre a hűsítő árnyaktól mentes utakon, menet közben izzadva imákat mormolt, és minden falusi templomban, minden út menti szentélyben megállt, hogy fohászkodjon az Úrhoz. Razumovszkij, akiben a gyakorlati érzék legalább olyan erős volt, mint a hit, a cárnő mögött, egy kényelmes hintóban utazott. Katalin és Johanna két udvarhölgy társaságában, szintén hintóban ülve kezdte meg az utat. Péter egy másik kocsiba került Brümmerrel és két tanítómesterével. Egy délután Péternek elege lett a Katalin által „pedagógusoknak” nevezett urakból, akikről bebizonyosodott, hogy korántsem olyan szórakoztatóak, amilyennek a nagyherceg remélte őket. Kiszállt a hintójából, és a kíséretéhez tartozó, egyik vidám fiatalember társaságában átült Katalinéba, amit attól fogva nem volt hajlandó elhagyni. Johannát irritálta a fiatalok közelsége; amikor nem bírta tovább, intézkedni kezdett, és az egész társaságot áttelepítette az egyik társzekérbe, amelyben néhány ágyat és pamlagot állítottak fel, méghozzá úgy, hogy akár tíz ember is helyet foglalhatott benne. Ha azt remélte, hogy így kényelmesebb és nyugodtabb lesz az útja, tévedett. Péter és Katalin ugyanis ezt a szekeret is megtöltötte fiatal emberekkel. „Csakis a legszórakoztatóbb személyeket engedtük felszállni – mondta később Katalin. – Reggeltől estig egyfolytában csak nevettünk, játszottunk, jól éreztük magunkat.” Brümmert, Péter tanítómestereit és Johanna udvarhölgyeit sértette a társaság ilyetén átrendezése, amely figyelmen kívül hagyta az udvaron belüli hierarchiát. „Miközben mi jól éreztük magunkat, ők az egyik hintóban háborogtak, bosszankodtak. Az egyetlen szórakozásuk az volt, hogy időnként csípős megjegyzéseket tettek ránk. Természetesen tudtunk erről, és nagyjából azzal is tisztában voltunk, miket mondanak rólunk, de nem foglalkoztunk velük, csak nevettünk rajtuk.” Katalin, Péter és a barátaik számára az utazás nem zarándoklat volt, hanem vidám kirándulás. Nem kellett sietniük, és nem is haladhattak gyorsabban, mivel Erzsébet naponta csupán néhány órán keresztül gyalogolt. A harmadik hét végére a karaván megérkezett Koselecbe, Alekszej Razumovszkij birtokára. A társaság három teljes hetet töltött el ezen a helyen – ennyi időre volt szüksége Erzsébetnek ahhoz, hogy

utolérje a többieket. Augusztus 15-én, amikor végre megérkezett, az utazás ideiglenesen elvesztette vallásos jellegét, a „zarándokok” két héten át bálokon, koncerteken szórakoztak, és reggeltől késő éjszakáig tartó kártya partikon vettek részt, amelyek során sokszor negyven-ötven ezer rubel is összegyűlt az asztalokon. Amíg a társaság Koselecben időzött, sor került egy olyan incidensre, amely komoly éket vert Johanna és Péter közé. Az egész úgy kezdődött, hogy a nagyherceg belépett az egyik szobába, ahol Johanna éppen írt valamit. Mellette egy alacsony asztalka állt, erre helyezte rá azt az ékszeres dobozt, amiben a számára fontos apróságokat, többek között a leveleit tartotta. Péter becsörtetett, és azzal a szándékkal, hogy megnevettesse Katalint, úgy tett, mintha kotorászni kezdene ebben a bizonyos dobozban, mintha ki akarná kapni belőle a leveleket. Johanna ráripakodott, hogy ne érjen hozzá a holmijához. A nagyherceg persze nem fejezte be a tréfálkozást, úgy tett, mintha megijedne Johannától. Ahogy piruettezve kitért előle, a kabátja beleakadt az ékszeres doboz nyitott fedelébe. Sikerült lerántania, így a levelek és a különböző tárgyak szétszóródtak a padlón. Johanna persze rögtön arra gondolt, hogy Péter szándékosan sodorta le a dobozát, ezért dühödten kiáltozni kezdett. Péter eleinte megpróbált bocsánatot kérni, de amikor látta, hogy jövendőbeli anyósa nem hajlandó elhinni neki az igazat, nem látja be, hogy tényleg véletlenül történt a dolog, ő is bedühödött. Veszekedni kezdtek. A nagyherceg Katalin felé fordult, tőle várta ártatlansága igazolását. Katalin szorult helyzetbe került. „Mivel láttam, hogy anyám nagyon izgatott, és mivel tudtam, hogy az első reakciói mindig hevesek, attól tartottam, arcon üt, ha nem az ő pártjára állok. Nem akartam hazudni neki, de a nagyherceget sem akartam megbántani, ezért inkább hallgattam. Végül mégis azt mondtam anyámnak, hogy véleményem szerint a nagyherceg nem szándékosan borította le a dobozt.” Johanna ettől fogva egyre inkább Katalin ellen fordult: „Amikor anyám ingerültté vált, mindig kellett találnia magának valakit, akivel veszekedhet. Csendben maradtam, aztán sírva fakadtam. A hallgatásommal mindkettejüket feldühítettem. Mivel nem mellette álltam ki, én lettem anyám haragjának célpontja.

A nagyherceg látta ezt, és amikor sírni kezdtem, kijelentette, hogy anyám igazságtalan, basáskodó, házsártos asszony. Anyám erre azzal válaszolt, hogy a nagyherceg „neveletlen tacskó”. A veszekedésük már csak akkor lehetett volna komolyabb, ha ténylegesen hajba kapnak. A nagyherceg attól fogva ellenszenvvel viseltetett anyám iránt. Sosem felejtette el ezt az esetet. Anyám sem bocsátott meg neki, attól fogva mindig neheztelt rá. A kapcsolatuk fokozatosan romlott, és emiatt bármikor egymásnak eshettek. Egyikük sem tudta eltitkolni előlem az érzéseit. Nem tehettem mást, mindent elkövettem annak érdekében, hogy kibékítsem, de legalábbis lecsillapítsam őket. Sajnos ez csak egyegy rövid időszakra sikerült. Mindkettejükben ott munkált valami szarkazmus, valami rosszindulat, amit bármikor képesek voltak a másik ellen fordítani. A helyzetem napról napra elviselhetetlenebbé vált.” Katalin őrlődött, de az anyja rossz természetének és a nagyherceg iránti szimpátiájának meglett a következménye. „A nagyherceg valójában akkor nyitotta meg előttem a szívét annyira, mint senki másnak. Látta, hogy anyám gyakran rám támad, gyakran szidalmaz, amikor őrajta nem talált fogást, emiatt nagyot nőttem a szemében. Péter biztos volt benne, hogy számíthat rám.’’ A cárnő és kísérete számára a zarándokút csúcspontja a Kijevben töltött tíz nap volt. Katalin először látta a csodálatos várost, a Dnyeper nyugati partján álló, aranykupolás épületeket. Erzsébet, Péter és Katalin gyalogosan, egy hatalmas kereszt mögött lépkedve, számos pap és szerzetes társaságában érkezett meg a városba. A legszentebb orosz városban, ebben az időszakban, amikor az egyház hihetetlen gazdagsággal rendelkezett, az emberek pedig szinte kivétel nélkül hívők voltak, a cárnőt extravagáns pompával fogadták. A híres Pecserszkaja Lavránál, a barlangkolostornál Katalint ámulatba ejtette a vallási menetek fenségessége, a szertartások pompája, és természetesen a székesegyház hihetetlen gazdagsága. Erről később így írt: „Addig még soha életemben semmi nem gyakorolt rám olyan komoly hatást, mint a templom különleges pompája. Minden egyes ikont arannyal, ezüsttel, gyöngyökkel borítottak, mindegyiket drágakövekkel rakták körbe.” Annak ellenére, hogy a látvány lenyűgözte, Katalin se addig, se később nem volt áhítatosan vallásos. Se az apja szigorú lutheránus

elvei, se Erzsébet cárnő szenvedélyesen megélt ortodox hite nem gyakorolt rá mély hatást; ebben a templomban is főként az építészeti, a műalkotások és a zene káprázatos, a vallás által inspirált, de mégiscsak ember által létrehozott egysége keltette fel az érdeklődését, és nyerte el a tetszését. Amint Erzsébet és kísérete visszatért Kijevből, operaelőadások, bálok és maszkabálok sorozata kezdődött Moszkvában. Katalin minden este új ruhában jelent meg; minden este elmondták neki, milyen gyönyörű. Elég intelligens volt ahhoz, hogy megértse: a hízelgés az udvari élet kenőanyaga, és azzal is tisztában volt, hogy bizonyos emberek még mindig nem nézik jó szemmel a jelenlétét. Például Besztuzsev és a követői, meg a féltékeny udvarhölgyek, akik amiatt irigyelték, hogy villámgyorsan ívelt felfelé a csillaga, és persze a parazitákról sem lehetett elfeledkezni, akik gondos nyilvántartást vezettek a szívességekről és viszonzásaikról. Katalin keményen dolgozott azon, hogy leszerelje a kritikusait. „Féltem, hogy nem szeretnek, és minden tőlem telhetőt elkövettem annak érdekében, hogy megnyerjem magamnak azokat, akik között az életemet kellett leélnem’’ – írta később. Mindemellett természetesen nem feledkezett meg arról, hogy kit tekinthet első számú szövetségesének. „Végtelenül tiszteltem a cárnőt, és határtalan hálát éreztem iránta – mondta egy alkalommal. – Erzsébet mindig azt mondogatta, szinte már jobban szeret, mint a nagyherceget.” Katalin tisztában volt azzal, hogy ha a cárnő kedvében akar járni, akkor időnként az is elég, ha táncol. Számára ez sosem jelentett megerőltetést; Erzsébethez hasonlóan ő is rajongott a táncért. Reggelente hét órakor rendszeresen megjelent nála Monsieur Landé, az udvar francia balettmestere, aki magával hozta a hegedűjét, és két órán keresztül tanítgatta Katalinnak a legújabb párizsi lépéseket. Délután négykor a mester visszatért és újabb két órán át tanította. Katalin szorgalmas volt és ennek köszönhetően esténként sikerült elkápráztatnia az udvart kecses mozgásával. Némelyik este egészen bizarr volt. Keddenként a cárnő utasítására a férfiaknak női, a nőknek pedig férfiruhát kellett ölteniük. Az akkor tizenöt esztendős Katalin élvezte ezt az öltözékváltást: „El kell mondanom, semmi sem volt borzalmasabb, ugyanakkor komikusabb annál, amikor a férfiak női ruhákban jelentek meg, és semmi sem volt szánalmasabb

annál, amikora nők férfinak öltözve vonultak be.” Az udvarhoz tartozók többsége gyűlölte ezeket az estéket, de Erzsébetnek jó oka volt arra, hogy ne mondjon le erről a szeszélyről: pompásan festett férfiruhában. Bár ekkor már korántsem volt karcsú, sőt dús keblei miatt kifejezetten teltnek látszott, a lába formás és vékony maradt. Elég hiú volt ahhoz, hogy gondoskodjon róla, testének ez a része ne maradjon mindig rejtve az emberek szeme elől. Egy feszes nadrág viselete lehetőséget biztosított a dologra. Katalin a következőket írta azokról a furcsaságokról, amelyekkel ezeken az estéken találkozott: „A kifejezetten magas Monsieur Sievers, aki a cárnőtől kölcsönkapott abroncsos szoknyát viselte, eljárt velem egy polonézt. Hendrikova grófnő, aki mögöttem táncolt, megbotlott Monsieur Sievers abroncsos szoknyájában, ahogy az úriember a kezében az én kezemmel körbefordult. Esés közben a grófnő olyan keményen nekem ütközött, hogy én is eldőltem, beestem Monsieur Sievers szoknyája alá. Monsieur Sievers természetesen lehajolt, hogy felsegítsen, de közben belegabalyodott a hosszú szoknyájába, aminek az lett az eredménye, hogy mindhárman ott feküdtünk a padlón, nagy összevisszaságban, és mindhármunkat beterített az a hatalmas szoknya. Majd’ meghaltam a nevetéstől, miközben megpróbáltam felállni. Néhányon a segítségünkre siettek, de annyira belegabalyodtunk Monsieur Sievers ruházatába, hogy egyikünk sem tudott anélkül feltápászkodni, hogy a másik kettő ne zuhant volna vissza.” Azon az őszön Katalinnak módja volt megismerni Erzsébet személyiségének sötétebb oldalát. A cárnőtől a saját hiúsága megkövetelte, hogy ne csupán a birodalom legnagyobb hatalommal bíró asszonya legyen, de a legszebb is. Egyszerűen nem bírta elviselni, ha más nő szépségét dicsérték. Katalin kisebb-nagyobb győzelmei nem kerülték el a figyelmét, és bosszúságának hamar célpontot talált. Egy este az Operában Lestocq társaságában foglalt helyet a páholyában. Katalin, Johanna és Péter a szemközti páholyban ült. A szünetben a cárnő észrevette, hogy Katalin vidáman beszélget Péterrel. Meghökkentőnek találta, hogy ez a fiatal nő, a kicsattanó egészség és a magabiztosság mintaképe, aki oly népszerűvé vált az udvarban, ugyanaz a félénk kislány, aki alig egy éve érkezett Oroszországba.

Hirtelen féltékeny lett rá. Ahogy Katalint figyelte, gyorsan belekapaszkodott az első sérelembe, ami az eszébe jutott. Mintha olyan ügyről lenne szó, amit egy percig sem lehet halogatni, azonnal átküldte Lestocq-ot a másik páholyba, hogy közölje Katalinnal, a cárnő haragszik rá, mert elfogadhatatlan mértékű adósságokat halmozott fel. Erzsébet korábban harmincezer rubelt adott Katalinnak. Hová lett a pénz? Amikor átadta az üzenetet, Lestocq gondoskodott arról, hogy Péter és a páholyban tartózkodó többi személy is hallótávolságon belül legyen. Katalin szemét elöntötte a könny. Ekkor újabb megaláztatást kellett elviselnie. Péter ahelyett, hogy vigasztalni próbálta volna, kijelentette, egyetért a nagynénjével, és helyénvalónak találja, hogy a cárnő megfeddi Katalint. Johanna ekkor kijelentette, hogy Katalin egy ideje már nem konzultál vele oly módon, ahogy egy leánynak konzultálnia kellene az édesanyjával, ezért ő ebben az ügyben mossa kezeit. A változás hirtelen következett be, és drámai volt. Vajon mi történt? Miféle bűnt követett el a tizenöt esztendős leány, aki mindig arra törekedett, hogy mindenki – legfőképpen a cárnő – megelégedésére szolgáljon? Katalin utánajárt a dolognak, és kiderítette, hogy kétezer rubeles adóssága van. Az összeg Erzsébet saját extravaganciája és nagylelkűsége fényében abszurd volt, így egyértelművé vált, hogy a feddés oka nem a pénz, ez csupán ürügy, amelybe egy másik sérelmet burkoltak. Az igaz volt, hogy Katalin kissé felelőtlenül szórta a pénzt. Elküldött bizonyos összeget az apjának, hogy részt vállaljon az öccse taníttatásából. Magára is elég sokat költött. Amikor megérkezett Oroszországba, csupán négy ruhája és alig tíz női inge volt – ilyen „garderobe-bal” csöppent bele abba az udvarba, ahol a hölgyek naponta háromszor váltottak öltözéket, így a cárnőtől kapott pénz egy részét a ruhatára feljavítására kellett költenie. Annak a bizonyos harmincezer rubelnek a nagy részét azonban arra fordította, hogy ajándékokat vásároljon az anyjának, az udvarhölgyeinek, sőt magának Péternek is. Rájött, hogy az anyját úgy tudja a leggyorsabban, leghatékonyabban lecsillapítani, úgy tudja ideiglenesen megszüntetni a Johanna és Péter közötti, időközben állandósult piszkálódást, ha mindkettejüknek ad valamit. Arra is rájött, hogy az udvarban ajándékokkal tud a legkönnyebben barátokat szerezni. Azt is észrevette, hogy a környezetében lévők többsége egyáltalán nem

ódzkodik az ajándékok elfogadásától. Nem látott semmi kivetnivalót abban, hogy ezzel az egyszerű módszerrel szerezzen magának híveket, lekötelezetteket. Néhány hónap alatt nemcsak az orosz nyelvet, de az ország szokásait is sikerült megismernie. Nem értette, így elfogadni sem tudta a cárnő irányából érkező, váratlan támadást. Megértette, hogy Erzsébetnek két arca van, és sosem lehet tudni, hogy éppen melyiket fordítja az ember felé. Később, amikor felidézte ezt a bizonyos estét, mindig eszébe jutott, hogy a történtek megtanították neki: az elképesztően nagy egoval rendelkező Erzsébet közelében az udvarhoz tartozó nőknek vigyázniuk kellett arra, hogy még véletlenül se váljanak túlságosan sikeressé. Katalinnak keményen meg kellett dolgoznia azért, hogy visszalopja magát patrónusa szívébe. Erzsébet idővel, amikor a féltékenységi rohama alábbhagyott, nem foglalkozott tovább az üggyel, egyszerűen megfeledkezett a számára jelentéktelen incidensről.

11. Himlő Novemberben, amikor az udvar még Moszkvában időzött, Péter kanyarós lett, ezért megtiltották neki, hogy bármiféle kapcsolatba kerüljön Katalinnal, aki még nem esett át ezen a betegségen. Ezen időszak alatt Katalinnak a tudomására jutott, hogy Péter „szeszélyessége és indulatossága fékezhetetlenné vált”. A szobájába zárt nagyherceghez még a tanítói sem jártak be, így azzal töltötte az ideje nagy részét, hogy fel s alá masíroztatta az ágya körül a szolgákat, a törpéket, az udvartartásához tartozó ifjú urakat, alaki gyakorlatokat végeztetett velük. Katalinnak hat teljes hetet kellett várnia arra, hogy újra láthassa őt; amikor találkoztak: „Péter bevallotta nekem gyermekes csínytevéseit, de semmit sem tehettem, mivel nem az én dolgom volt, hogy bármilyen módon megfékezzem vagy megneveljem; hagytam, hogy azt tegyen, azt mondjon, amit akar, amihez éppen kedve támad.” Péternek természetesen nagyon imponált Katalin hozzáállása. Nem érzett romantikus vonzódást a lány iránt, inkább úgy tekintett rá, mint bajtársára és szövetségesére, őt tartotta az egyetlen olyan embernek, aki előtt nyugodt szívvel, szabadon és nyíltan beszélhet. 1744 decemberének vége táján, amikor Péter felgyógyult a kanyaróból, a cárnő úgy döntött, hogy az udvar elhagyja Moszkvát, visszatér Szentpétervárra. Sűrűn esett a hó, a hideg harapóssá vált. Katalin és Johanna két udvarhölgy társaságában kelt útra. Péter egy másik szánon utazott Brümmerrel és az egyik tanítójával. Ahogy a hölgyek elfoglalták a helyüket, a cárnő, aki külön utazott, behajolt a szánjukba, és gondosan ráterítette Katalinra a prémeket, de úgy látta, ez sem lesz elég, ezért a saját, pompázatos hermelinköpenyét is a lány vállára terítette. Négy nappal később, amikor éppen Tver és Novgorod között jártak, a társaság megállt, hogy egy Kotilovó nevű faluban töltse az éjszakát. Azon az estén Péter egész testében reszketett. Elvesztette az eszméletét, ezért gyorsan lefektették. Másnap, amikor Katalin és Johanna meg akarta látogatni, Brümmer megállította őket az ajtóban, kijelentve, hogy a nagyhercegnek az éjszaka folyamán magasra szökött

a láza, és kiütések jelentek meg az arcán. A láz és a kiütések együttes jelenléte himlőre utalt. Johanna elsápadt; mindig is rettegett attól a betegségtől, amely megölte a bátyját, ezért azonnal elhúzta Katalint az ajtó közeléből, parancsot adott a szánjuk felkészítésére. Azonnal továbbindultak Szentpétervár felé; a nagyherceget Brümmer és a két udvarhölgy gondjaira bízták. Előreküldtek egy futárt, hogy a cárnő – aki ekkorra már megérkezett a fővárosba – mihamarabb értesüljön a történtekről. Amint tudomást szerzett a dologról, Erzsébet azonnal előállíttatta a lovas szánját, és elindult vissza, Kotilovó irányába. A két szán, Kataliné és Erzsébeté az éjszaka közepén, az országúton találkozott össze. Megálltak, és Johanna mindenről beszámolt Erzsébetnek. A cárnő figyelmesen végighallgatta, bólintott, és jelt adott az indulásra. Ahogy a lovak nekivágtak az éjszakának, Erzsébet szótlanul meredt a feketeségbe – nem csupán az éj sötétjét látta, hanem a komor jövőt is, ami a dinasztiájára vár abban az esetben, ha Péter esetleg meghal. A cárnőt nem csupán önös érdekek vezérelték, amikor Kotilovóba érkezve haladéktalanul meglátogatta a beteget, odaült az ágya mellé, és kijelentette, hogy személyesen fogja ápolni az unokaöccsét. Hat teljes héten át Péter mellett maradt, csak ritkán pihent le, ritkán váltott ruhát. Az a nő, akit addig a saját szépsége megőrzésén kívül látszólag semmi sem érdekelt, elhivatottan végezte az ápolónők munkáját. Nem törődött azzal, hogy esetleg elkaphatja a himlőt, hogy a betegség és az erőfeszítések miatt megváltozhat a külseje: valóban nem mozdult el az unokaöccse ágya mellől. Ugyanazok a meleg, anyai érzések áradtak szét benne, mint korábban, amikor a tüdőgyulladással küzdő Katalin, a kis német hercegnő ágya mellett üldögélt. Amíg Péter aludt, lovas futárokkal küldött üzenetet az egyetlen olyan személynek, akiről tudta, legalábbis tudni vélte, hogy osztozik a nagyherceg iránti szeretetében, a beteg miatti aggodalmában. Szentpéterváron Katalin feszülten várta a híreket. A nagyherceg, aki csak nemrég épült fel a kanyaróból, vajon képes lesz arra, hogy túlélje ezt a másik, sokkal fenyegetőbb betegséget? Katalin őszintén aggódott; bár gyerekesnek és gyakran bosszantónak találta Pétert, elfogadta őt vőlegényeként, majdani férjeként. Természetesen emellett valami másról is szó volt: a saját jövője miatt aggódott. Tudta, ha Péter esetleg meghal, az ő élete is nagyban megváltozik. Elveszti az udvarban

megszerzett pozícióját, a kiváltságait, mert mindezek a majdani cár feleségét illették. Szentpéterváron egyes udvaroncok, akik biztosra vették, hogy a nagyherceg meg fog halni, máris elfordultak Katalintól, aki semmit sem tehetett azon kívül, hogy tiszteletteljes és érzelmes leveleket írt Erzsébetnek, akitől mindig Péter hogyléte felől érdeklődött. Az orosz nyelvű leveleket az egyik tanítója írta meg, de ezeket Katalin saját kezűleg lemásolta. Erzsébet talán tudott erről, talán nem, mindenesetre nagy hatást gyakorolt rá Katalin igyekezete. Johanna eközben sem hagyta abba a bajkeverést. A cárnő a Téli Palotában egy négyszobás lakosztályt bocsátott Katalin rendelkezésére. Ez a négy szoba meglehetős távolságra volt a Johanna számára kijelölt lakosztálytól. Johanna nagyjából akkora lakrészt kapott, mint a lánya, a bútorai és a kék-piros kárpitok is hasonlóak voltak, mint Katalin szobáiban. Az egyetlen különbség az volt, hogy Katalin lakosztálya egy lépcső jobb oldalán, Johannáé pedig a bal oldalán helyezkedett el. Johannának ez valami miatt nem tetszett; amikor megkapták a szobákat, panaszkodni kezdett. Kijelentette, a lánya lakrésze nagyobb az övénél. Azt sem értette, hogy Katalint miért különítették el tőle, amikor egyikük sem kérte, egyikük sem hagyta jóvá ezt. Amikor Katalin elmagyarázta az anyjának, hogy kettejük elkülönítését a cárnő parancsára hajtották végre, és hogy személyesen Erzsébet jelölte ki számukra a lakosztályokat, Johanna még bosszúsabbá vált, úgy gondolta, a cárnő ezzel próbálja kifejezésre juttatni, hogy nem elégedett az udvarban tanúsított viselkedésével, így fejezi ki: nem szeretné, ha ő továbbra is hatást gyakorolna a lányára. Mivel a dühét nem irányozhatta közvetlenül Erzsébetre, Katalinon töltötte ki. Folyamatosan zsémbelt, és „mindenkivel olyan rossz viszonyba került, hogy már az étkezések alkalmával sem csatlakozott hozzánk, inkább a lakosztályába vitette az ételt.” Katalin később bevallotta, hogy ez a szeparáltság kedvére való volt: „Az anyám lakosztályában nem éreztem jól magam, és sosem voltam túl jó véleménnyel a közvetlen barátairól, akikkel körülvette magát.” Az a tény, hogy Katalint elválasztották az anyjától és az anyja barátaitól, azt jelentette, hogy Johanna életének lettek olyan szegmensei is, amelyekről a lánya nem sokat tudott. Ezek közé tartozott például Johanna és Beszkoj gróf kapcsolatának természete. Katalin tudta, hogy az anyja kedveli Beszkojt, gyakran találkozik vele,

és tudott arról is, hogy az udvarban sokan – köztük a cárnő is – biztosra vette, a kapcsolat már túljutott egy bizonyos határon, talán már túlságosan bensőségessé vált. Olyan pletykákat is lehetett hallani, hogy Johanna terhes lett Beszkojtól. Katalin erről egyetlen szót sem írt az emlékirataiban, viszont lejegyzett egy eseményt. Történt, hogy egy reggel Johanna német szobalánya lélekszakadva berohant Katalin szobájába, és közölte a leánnyal, hogy az édesanyja elájult. Katalin azonnal átszaladt az anyja szobájába. Johanna sápadtan feküdt egy, a padlón elhelyezett, véres matracon. Már tudatánál volt. Katalin megkérdezte, mi történt, mire Johanna azt felelte, eret vágatott magán, de az orvos nagyon ügyetlenül végezte a feladatát. „Két eret is hiába próbált megnyitni anyám karján – írta Katalin –, ezért megpróbált megnyitni másik kettőt, ezúttal a lábán.’’ Ez a művelet sem sikerült. Johanna ekkor ájult el. Katalin tudta, hogy az anyja retteg az érvágástól, akkor is hevesen ellenezte a dolgot, amikor a tüdőgyulladása alkalmával őt akarták így kezelni. Nem értette, Johanna miért akarta, hogy az orvos végrehajtsa rajta a műveletet; elképzelni sem tudta, milyen betegséget kívánt így kezeltetni. A kérdéseit feltette Johannának, aki hisztérikussá vált, nem volt hajlandó válaszolni, ehelyett sikoltozni és kiabálni kezdett. Azzal vádolta a lányát, hogy nem törődik vele, azután: „…rám parancsolt, hogy távozzak” – írta Katalin. Katalin ennél a résznél befejezi a beszámolót, csupán sejteti, mi történhetett. Johanna valami átlátszó magyarázatot adott, valami olyasmiről beszélt, hogy váratlanul elkapott egy betegséget, de arról már nem beszélt, mi baja. Nem tűnik túlságosan valószínűnek, hogy ez az asszony valaha is érvágást kért volna magának; nem tűnik valószínűnek, hogy az orvos ügyetlensége miatt vérzett oly erősen. Az a tény, hogy egy matracon feküdt, és nem az ágyában, arra utalt, hogy váratlanul megtántorodott és összeesett, ekkor hozták elő a matracot, ekkor fektették fel rá. Az is gyanúra adott okot, hogy Johanna hisztérikusan és dühösen rátámadt a lányára. Érdekes volt az is, hogy a következő néhány napban semmiféle betegségre utaló tünet nem jelentkezett nála – mintha valami csoda folytán meggyógyult volna. Az egyik lehetséges magyarázat a történetre valóban az, hogy Johanna elvetélt. Nem sokkal az eset után Johannának újabb csapást kellett elviselnie. Zerbstből hír érkezett, hogy két és fél éves kislánya, Erzsébet, Katalin

húga váratlanul meghalt. Johanna ekkor már több mint egy éve volt távol az otthonától. A leveleiben a férje ismételten azt kérte tőle, térjen haza, ám ő minden alkalommal azt válaszolta, hogy most az elsődleges feladatát kell elvégeznie: gondoskodnia kell arról, hogy valóban sor kerüljön arra az álomházasságra, amire az idősebbik lánya ajánlatot kapott. Végül aztán Katalin üzenetet kapott a Kotilovóban tartózkodó cárnőtől: „Felséges és drága húgom! Ezúton is hálásan köszönöm korábbi leveleidet. Késedelmes válaszom oka az, hogy egészen eddig nem tudtam volna biztató híreket közölni a felséges nagyherceg állapotára vonatkozóan. A mai napon azonban, mérhetetlen örömünkre, Isten kegyelméből végre reménykedhetünk a felépülésében. A nagyherceg visszatért közénk.” Miután elolvasta a levelet, Katalin visszanyerte természetes vidámságát. Azon az estén bálba ment. Amikor megjelent, hirtelen elcsendesültek a jelenlévők. A többség már értesült a nagyherceg állapotában bekövetkezett, pozitív változásról. Katalin megkönnyebbülten látta, hogy megismétlődik az, ami Moszkvában lejátszódott: minden este bált vagy maszkabált rendeztek; minden este egy újabb diadalt hozott a számára. Ebben az eseményörvényben érkezett meg Szentpétervárra a svéd diplomata, Adolf Henning Gyllenborg gróf. Hivatalos küldetésben járt, elsődleges feladata az volt, hogy bejelentse: hazája új koronahercege, a Holstein-házból származó Adolf Frigyes (Johanna fivére, Katalin nagybátyja) nőül fogja venni Lujza Ulrika hercegnőt, II. Frigyes porosz uralkodó húgát. Katalin már másodszor találkozott Gyllenborggal; először öt évvel korábban, az akkor tízesztendős Katalin nagyanyjának hamburgi házában beszéltek egymással. A grófra már akkor nagy hatást gyakorolt a bámulatos intelligenciával rendelkező leány, ezért azt tanácsolta az édesanyjának, Johannának, szenteljen neki több figyelmet. Katalin így számolt be erről a második találkozásról: „Nagyon intelligens ember volt, de már nem tartozott az ifjak közé (Gyllenborg akkor harminckét éves volt}… Észrevette, hogy mindenféle

tiltakozás nélkül elfogadom az udvari intrikákat és szokásokat; úgy látta, Szentpéterváron nem mutatkozom olyan intelligensnek, mint korábban, Hamburgban, amikor felfigyelt rám. Egy nap kijelentette, nagyon meglepi őt a nálam észlelhető, komoly változás. „Hogyan lehetséges – kérdezte –, hogy az ön személyisége, amely Hamburgban oly élénk és erős volt, ezen a helyen hagyja magát elnyomni? Ön itt csupán a pompának, a luxusnak, az élvezeteknek szenteli magát. Vissza kell térnie ahhoz, amire természetes hajlama van. Ön a géniuszával nagy tettek végrehajtására hivatott, de itt és most csupán felesleges hívságokra pazarolja az életét. Feltételezem, egyetlen könyvet sem olvasott el, amióta Oroszországban tartózkodik.” Azt válaszoltam neki, hogy a szobámban sokszor órákon át olvasok. Erre azt mondta, hogy egy tizenöt esztendős filozófus még túlságosan fiatal ahhoz, hogy alaposan ismerje magát; azt mondta, rengeteg buktató vesz körül, amelyekbe óhatatlanul bele fogok akadni, hacsak a lelkem nem válik oly keménnyé és tisztává, akár az acél. Azt mondta, a lelkemet a lehető legjobb olvasmányokkal kell edzenem. Plutarkhosz művét, a Párhuzamos életrajzokat ajánlotta, valamint Cicero életrajzát, és Montesquieu könyvét, az Elmélkedések a rómaiak nagyságának és hanyatlásának okairól című írást. Megígértem neki, hogy mindhárom művet el fogom olvasni, és valóban keresni kezdtem ezeket a könyveket. Cicero életrajzát németül találtam meg, és elolvastam belőle pár oldalt. Azután megkaptam Montesquieu könyvét. Amikor elkezdtem olvasni, elgondolkodtatott, de nem bírtam végigolvasni, mert ásítozni kezdtem tőle, ezért félredobtam… Plutarkhosz könyvét nem tudtam megszerezni, ezt csak évekkel később olvastam el.” Mivel be akarta bizonyítani Gyllenborgnak, hogy korántsem él léha életet, Katalin összeállított egy esszét magáról, hogy „…a gróf láthassa, ismerem-e magam, vagy sem.” Ezt az írást, amelynek az Egy tizenöt esztendős filozófus portréja címet adta, a második találkozásukat követő napon készítette el, és azonnal átnyújtotta Gyllenborgnak. A grófot lenyűgözte az írás, amit egy tizenkét oldalas értékeléssel együtt hamarosan visszaadott Katalinnak. Nagyon jó véleménnyel volt arról, amit olvasott. „Újra és újra elolvastam a gróf megjegyzéseit, elhatároztam, megfogadom a tanácsait. Ezen kívül történt valami meglepő dolog. Egy nap, miközben beszélgettünk, a következő mondat

csúszott ki a száján: Milyen kár, hogy hamarosan házasságot köt! Szerettem volna megtudni, ezt hogy érti, de nem volt hajlandó elárulni.’’ Február elején Péter végre elég jól volt ahhoz, hogy útra keljen. A cárnő visszavitte Szentpétervárra. Katalin eléjük sietett, a Téli Palota fogadócsarnokában találkozott velük. Már elmúlt délután négy, kezdett besötétedni – Katalin szavaival élve: „már félsötét volt”. Addig a pillanatig az aggódás és a távollét hatására Katalinban megváltozott annak a férfinak a képe, akihez feleségül szándékozott menni. Péter sosem volt csinos vagy szép, de volt benne valami szelíd kedvesség. Időnként ravaszkásan vigyorgott, de többnyire félénken, kissé zavartan mosolygott. A megjelenése összességében véve nem volt kellemetlen. Katalin már alig várta, hogy újra láthassa. Az az ember, aki ott, a „félsötét” fogadócsarnokban állt, egészen más volt, mint az a Péter, akit Katalin ismert. „Valósággal borzalommal töltött el a látványa… Fel se lehetett ismerni az arcát.” Péter arca duzzadt volt, még nem tűntek el róla a himlőhelyek. Nyilvánvaló volt, hogy a bőrén megmaradnak a betegség nyomai, a hegek. A fejét kopaszra borotválták, és a hatalmas parókától, amit a fejére tett, még félelmetesebbnek látszott. Katalin képtelen volt eltitkolni ijedtségét és iszonyát. Később azt írta, a férje azon a napon „kifejezetten förtelmes” volt. „Csak álltam ott, és odajött hozzám, megkérdezte, felismerem-e.” Katalin összeszedte a bátorságát, és elmotyogott valamit arról, mennyire örül, hogy a nagyherceg meggyógyult. Ezt követően felmenekült a lakosztályába, ahol eszméletét vesztette. Katalin nem olyan volt, mint az egyszerű gondolkodású, romantikus lelkű ifjú hölgyek többsége, a cárnő ennek ellenére aggodalommal figyelte, miként reagál a nagyherceg megváltozott külsejére. Mivel tartott attól, hogy a lány az érzelmeire hallgat, visszautasítja a pompás jövő lehetőségét, és megkéri a szüleit, vonják vissza a házassággal kapcsolatos ígéreteiket, Erzsébet megkétszerezte a figyelmet, amivel addig körülvette Katalint. Február 10-én, Péter tizenhetedik születésnapján, amikor a nagyherceg még nem volt olyan állapotban, hogy megjelenjen a nyilvánosság előtt, a cárnő megkérte Katalint, ebédeljen vele. Más vendégek nem voltak jelen. Az ebéd során Erzsébet megdicsérte Katalint az oroszul írt leveleiért, kiválónak találta a kiejtését is, és közölte vele, egyre inkább gyönyörű ifjú nővé érik.

Erzsébetnek sikerült még inkább belopnia magát Katalin szívébe, bár erre nem igazán volt szükség, ugyanis Katalinnak esze ágában sem volt felbontani az eljegyzést. Bármilyen is volt a vőlegénye külseje, egyetlen pillanatra sem jutott eszébe, hogy visszatérjen Németországba. Tett egy ígéretet, amit élete során sosem szegett meg; egy ígéretet, amihez mindig hű maradt, amit a saját ambíciója diktált. Nem azért érkezett Oroszországba, hogy egy archoz, egy szépséges vagy akár rút archoz menjen nőül; azért vállalt mindent, hogy egy birodalom örökösének felesége lehessen. Péterre sokkal nagyobb érzelmi és pszichikai hatást gyakorolt az, amit a himlő művelt vele. Miután a betegség rávéste a maga jegyeit, a lelki egyensúlya gyakorlatilag attól függött, hogy Katalin miként fogadja a változást. Katalin első reakciója természetes volt; a legtöbb fiatal nő iszonyodva húzódott volna vissza a rettenetes torzulás láttán, és csak keveseknek lett volna annyi önuralmuk, hogy elrejtsék érzéseiket. Ebben az esetben a kapcsolat sikeres folytatásához valami olyasmire lett volna szükség, amire Katalin az újbóli találkozásuk pillanatában nem volt képes: egyszerűen nem tudott olyan feltétel nélküli szeretettel, olyan spontán gyengédséggel Péter felé fordulni, mint például Erzsébet cárnő. A nagyhercegnek komoly problémát jelentett, hogy úgy érezte, a menyasszonya visszataszítónak találja. Abban a pillanatban, amikor meglátták egymást abban a félhomályos fogadócsarnokban, Péter képes volt arra, hogy olvasson Katalin gondolataiban, a hangja és a tekintete alapján kitalálja, mi jár a fejében. Ezt követően biztos volt abban, hogy „szörnyeteggé” változott, és így nem lehet szeretni őt. Ez az új kisebbrendűségi érzés felerősítette benne azokat a már meglévő érzeteket, amelyek élete során plántálódtak bele. Sivár és magányos gyermekkora során sosem volt valódi, őszinte, bensőséges barátja. Amikor Katalin megérkezett Oroszországba, hosszú idő után úgy érezhette, végre van egy olyan bizalmasa, akire számíthat, akiben sosem kell majd csalódnia. Ezt a törékeny, finom, barátsághoz hasonlító viszonyt változtatta meg az a tudat, hogy előnytelen tulajdonságai hosszú listájának végére most odakerült a sokkoló csúfság is. Amikor megkérdezte Katalintól, hogy felismeri-e, Péter elárulta, sokat jelent a számára az, hogy a külsejében bekövetkezett változás milyen hatást gyakorol a lányra. Ez volt az a pillanat, amikor

Katalin tudtán kívül cserbenhagyta őt. Ha akkor és ott Katalin képes lett volna felvillantani egy együtt érző mosolyt, ha kimondott volna pár kedves szót, közös jövőjük alapját egy sokkal barátságosabb, nyíltabb kapcsolat képezhette volna. Sajnos ez a bizonyos mosoly nem villant fel, ezek a szavak nem hangzottak el. A rémült fiatalember látta, hogy bizalmas játszópajtása visszaretten a külsejétől; felfogta, hogy Katalin förtelmesnek látja őt. Katalin ebből semmit sem tudott. Összezavarodott, és igencsak meglepődött volna, ha közlik vele, ösztönös reakciójával elidegenítette magától Pétert. A nagyherceg válaszreakciója láttán a büszkesége azt diktálta, hogy hűvös maradjon, megpróbálja megőrizni a tartását és tekintélyét. Sajnos éppen ezzel az elutasító magatartással érte el azt, hogy Péterben megerősödött az a hit, hogy a menyasszonya irtózik tőle. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy Péter csalódottsága, szomorúsága és magányossága rosszindulattá és perverzitássá alakuljon. A fiatalember úgy gondolta, Katalin csupán a látszat kedvéért barátságos vele. Gyűlölte a lányt, mert sikeres volt, mert lassan szirmot bontva nővé érett. Minél szebb lett Katalin, minél spontánabb módon és vidámabban viselkedett a társaságban, Péter annál inkább úgy érezte, kirekesztetté válik a csúnyasága miatt. Katalin táncolt, és elbűvölte az embereket, miközben Péter gúnyolódott másokon, és visszahúzódóvá vált. De mindketten nagyon nyomorultul érezték magukat. Katalin úgy kívánta, hogy a kapcsolatukban bekövetkezett, negatív változás maradjon titokban. Péter nem rendelkezett olyan belső erőforrásokkal és olyan ambíciókkal, mint Katalin, ezért nem igazán tudta eljátszani a szerepét. A himlő komoly csapást mért mentális és fizikai egészségére; a torzulások következtében felbillent pszichológiai egyensúlya. A fiatalember a megpróbáltatások hatására visszavonult gyermekkora világába. 1745 tavaszán és nyarán gyakorlatilag ki se mozdult a szobájából. A szolgái körbevették, mindentől védelmezni próbálták, és még akkor is teljesítették a parancsait, amikor különféle egyenruhákat öltve gyakorlatozniuk kellett. Ahogy gyermekkorában, Péternek ezúttal is az uniformisok, a kiképzési gyakorlatok, a parancsok segítettek elfelejteni a magányosságot. Úgy érezte, nem szeretik, végtelenül magányosnak hitte magát, ezért a régi gyógyírtól várt enyhülést. A kosztümös szolgák

parádéztatásával próbált tiltakozni a börtön ellen, aminek az életét tekintette, és a rákényszerített jövő ellen, ami felé hajszolták.

12. Házasság A Kotilovóban eltöltött hosszú idő, a beteg ápolása, a Péter ágya melletti virrasztások hatására kiapadt Erzsébet türelmének forrása. Az unokaöccse majdnem meghalt, de végül életben maradt. Péter tizenhét éves volt, tizenhat éves menyasszonya már több mint egy éve tartózkodott Oroszországban, de még mindig nem került sor a házasságra, még mindig nem lehetett várni közös gyermekük világra jöttét. Megértette, amit az orvosok mondtak arról, hogy Péter túl fiatal, túlságosan éretlen, és azzal is tisztában volt, hogy a fiatalember még mindig nem heverte ki a himlő utóhatásait – sok mindennel tisztában volt, de egy ideje már csak az érdekelte igazán, hogy a trón sorsa Péter egészségi állapotán múlik, meg persze azon, hogy képes-e utódot nemzeni. Tudta, ha még egy évet vár, a nagyherceget esetleg ismét ledönti a lábáról valamilyen betegség, amit ezúttal talán már nem fog túlélni; ugyanakkor azt is tudta, ha mégis sor kerül a házasságkötésre, akkor egy éven belül megszülethet egy kis Romanov-örökös, aki remélhetőleg erősebb és egészségesebb lesz, mint az apja – legalább olyan erős és egészséges, mint Katalin. Mindebből az következett, hogy a lehető leggyorsabban le kellett bonyolítani az esküvőt. Az orvosok eleinte tettek néhány vérszegény próbálkozást annak érdekében, hogy eltántorítsák szándékától, de végül megadták magukat, meghajlottak az akarata előtt. A cárnő ezt követően megpróbálta kiválasztani a megfelelő időpontot. 1745 márciusában cári rendeletet hozott, amelyben meghatározta, hogy az esküvőre július elsején fog sor kerülni. Mivel Oroszország fiatal uralkodói háza még sosem ünnepelt nyilvános cári esküvőt, Erzsébet úgy döntött, olyan pompázatosnak és bámulatosnak kell lennie, hogy az udvartartása, a népe, de még a világ is láthassa az orosz monarchia erejét és szilárdságát. Egész Európának erről kellett beszélnie. Az eseményt a francia udvar ceremóniáinak mintájára akarták megtervezni, ezért a párizsi orosz nagykövet utasítást kapott, hogy részletesen számoljon be az akkoriban Versailles-ban lezajlott királyi esküvőkről. A nagykövettől komoly és

minden részletre kiterjedő feljegyzés érkezett arról, hogy milyen dolgokat kellene mindenképpen lemásolni, és ha lehetőség van rá, akkor túlszárnyalni. Rengeteg rajz és vázlat is készült, amelyekhez különböző – bársony-, selyem-, aranysujtás-minták is tartoztak. Ezt követően irdatlan összegekért francia művészeket, muzsikusokat, festőket, szabókat, szakácsokat és ácsokat vittek Oroszországba. Miközben Szentpétervárra folyamatosan érkeztek az információk és az emberek, Erzsébet komoly tanulmányokat folytatott: átolvasta az anyagokat, sok mindent megfigyelt, sok mindent végighallgatott, összehasonlította a részleteket, számolgatott. Minden egyes részletre személyesen felügyelt. A tavasz folyamán és a nyár elején annyira belemerült az esküvő előkészületeibe, hogy nem is nagyon jutott ideje másra. Elhanyagolta az államügyeket, nem foglalkozott a minisztereivel, szinte teljesen leállt a kormányzás normál menete. Miután a balti térség és a Néva kiszabadult a jég fogságából, megérkeztek Szentpétervárra a hajók, amelyek selymeket, brokátokat hoztak. Megérkezett az a nehéz ezüstanyag is, amelyből Katalin menyasszonyi ruháját kívánták elkészíteni. A magasabb rangú udvari tisztségviselők előre megkapták egyéves tiszteletdíjukat, hogy megfelelő módon fel tudjanak készülni az eseményre, beszerezhessék maguknak az alkalomhoz illő öltözéket. A nemesek utasítást kaptak, hogy vásároljanak maguknak hintót, amely elé legalább hat lovat be lehet fogni. Miközben az udvar zsongott az izgalomtól, a menyasszonnyal és a vőlegénnyel nem igazán foglalkoztak. Néhány, a házasságra vonatkozó gyakorlati tanácson kívül semmit sem kaptak. Péter az egyik inasától, egy bizonyos Romburgtól kapott leckéket arra vonatkozólag, milyennek kell lennie a férj és a feleség kapcsolatának. Romburg egykori svéd dragonyos volt, a feleségét odahaza, Svédországban hagyta. Álláspontja szerint a házasságon belül a férjet illette meg a vezető szerep, ő volt az úr. A feleség nem szólalhatott meg engedély nélkül a férj jelenlétében, hiszen csak a szamár ember engedi meg az asszonynak, hogy bármivel kapcsolatban saját véleménye legyen. Ha valami probléma támad? Pár pofonnal mindent helyre lehet tenni! Péternek tetszett, amit Romburgtól hallott, és „olyan diszkréten, mint egy ágyúgolyó” (Katalin megfogalmazása) újonnan szerzett tudását

megosztotta jövendőbelijével. Ez mintha külön élvezetet okozott volna neki. Ami a nemi életet illeti, Péterrel közölték az alapvető tudnivalókat, de ezeket csak részben értette meg. Az információk többségét a szolgáitól szerezte be, akik meglehetősen nyersen fogalmaztak, így ahelyett, hogy megvilágosították volna a tárgyban a vőlegény elméjét, inkább azt érték el, hogy fokozódott benne a feszültség és a bizonytalanság. Senki sem vette a fáradságot, hogy elmagyarázza neki: az emberek időnként élvezetet lelnek a szexuális tevékenységben. A zavart, semmit sem értő Péterből hiányzott a vágy; kötelezően elvégzendő feladatnak tekintette, hogy majd, ha arra kerül a sor, ágyba bújjon a feleségével, arról pedig, hogy ezt a „munkát” hogyan kell végrehajtani, csupán néhány alapszintű ismerettel rendelkezett. Az esküvőt megelőző tavasszal és nyáron Katalin gyakran látta jövendőbeli férjét, mivel a lakosztályaik egymás mellett helyezkedtek el. Péter sosem maradt túl sokáig Katalinnál, és ahogy teltek a napok, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy kerüli a társaságát – jobban szeretett a szolgái között lenni, mint a menyasszonyával. Májusban Péter a cárnővel együtt átköltözött a Nyári Palotába. Katalin és az anyja a Téli Palotában maradt Katalin erről később így írt: „Mindaz a figyelem, amelyet a nagyherceg korábban irányomban tanúsított, hirtelen megszűnt létezni. Az egyik szolgájával üzente meg, hogy túlságosan távol vagyunk egymástól ahhoz, hogy eljöjjön és meglátogasson. Tudatában voltam annak, hogy nem kíván látni, és annak is, hogy nem érez irántam valódi szerelmet. A büszkeségem és a hiúságom komoly sebet kapott, de álmomban sem jutott eszembe, hogy panaszkodjak. Megalázónak éreztem volna, ha bárki olyan együttérzéssel közelít felém, amelyet szánalomként is lehet értelmezni. Amikor azonban magamra maradtam, nagyon sokat sírtam. Zokogtam, aztán letöröltem a könnyeimet, és dühömben leteremtettem a szolgálóimat.” Azon a nyáron az udvar a Finn-öbölnél, a fővárostól nyugatra, tizenkilenc mérföld távolságban álló Peterhofba [Petrodvorec] költözött. Katalin így írt az ott-tartózkodásukról: „Az időnket jobbára sétálgatással, lovaglással, kocsizással töltöttük.

A napnál is világosabb volt a számomra, hogy a kísérete tagjai – főként a tanítómesterei – elvesztették befolyásukat a nagyherceg fölött. Katonai jellegű játékai, amelyeket korábban titokban űzött, ekkor már mindenki jelenlétében folytak. Brümmer gróf ekkor már csak nyíltan, mások előtt szidhatta le a nagyherceget, aki az ideje nagy részét a szolgák társaságában töltötte, és olyan gyerekes dolgokkal foglalkozott, ami az ő korában már nevetségesnek hatott. Még az is előfordult, hogy babákkal játszott! Nagy élvezetet lelt abban, hogy nekem parancsolgatott a katonai gyakorlatok során. Megpróbáltam megfelelni az elvárásainak, ezért a végén már éppen olyan precízen kezeltem és forgattam a puskát, mint egy tapasztalt gránátos. Vigyázzba állított a muskétámmal a kezemben, ott kellett őrködnöm a lakosztályaink közti ajtó mellett. ” Bizonyos értelemben Katalin is gyermek maradt. Szerette az általa „tombolásnak” nevezett tevékenységet, amelyet saját, kis udvartartása ifjú hölgyeinek társaságában végzett; még az is gyakran megesett, hogy szembekötősdit játszottak. Látszólag vidám és gondtalan volt, ám valójában meglehetős félelemmel várta a házasságkötést. „Ahogy közeledett az esküvő napja, egyre melankolikusabbá váltam, és nagyon gyakran előfordult, hogy sírva fakadtam, bár fogalmam sem volt, miért teszem. A szívem mélyén éreztem, nem sok boldogság vár rám, egyedül az ambícióimból meríthettem erőt. A lelkem mélyén volt valami, ami soha, egyetlen pillanatra sem engedte meg nekem, hogy kételkedjem abban, hogy előbb-utóbb a saját jogomon Oroszország uralkodója, cárnője leszek.” Katalin esküvő előtti idegességének nem az volt az oka, hogy félt azoktól az intim dolgoktól, amelyeket a házasság megkövetelhetett tőle. Ezekről semmit sem tudott. Az esküvő előestéjén még olyan ártatlan volt, hogy a nemek közötti fizikai különbözőségekkel sem volt tisztában, és elképzelni sem tudta, miféle rejtélyes és különleges dolgok zajlanak le akkor, amikor egy nő összefekszik egy férfival. Hogy kicsoda? Mit csinál? Hogyan? Egyáltalán: mi ez az egész? A kérdéseit a környezetében lévő ifjú hölgyeknek tette fel, de azok is éppoly ártatlanok voltak, mint ő maga. Egy júniusi éjszakán ötletszerűen „ott alvós” partit rendezett a hálószobájában. A terv nagyon egyszerű volt: a

meghívott ifjú hölgyek jól érzik magukat, majd közösen térnek nyugovóra a padlóra fektetett matracokon. Elalvás előtt a nyolc kipirult, izgatott kisasszony a férfiakról beszélgetett: milyenek, milyen a testük. Egyik lány sem rendelkezett pontos információkkal, így Katalin nem sok újat tudhatott meg tőlük. Elhatározta, hogy reggel megkeresi az anyját, és neki fogja feltenni a kérdéseit. Így is történt, de Johanna – aki annak idején tizenöt esztendősen ment férjhez – nem volt hajlandó válaszolni neki, felvilágosítás helyett „szigorúan megfeddte” a lányát amiatt, hogy ilyen illetlen dolgok iránt érdeklődik. Erzsébet cárnő tisztában volt azzal, hogy nincs minden rendben Katalin és Péter kapcsolatát illetően, de úgy vélte, a problémák csak ideiglenes jellegűek. Tudta, hogy a nagyherceg a korához képest fejletlen és éretlen, de biztos volt benne, a házasság majd férfit farag belőle. Ebben nagymértékben számított Katalin közreműködésére. Úgy gondolta, ha majd összefekszenek, ha majd ez a fiatal, friss és vonzó leány ott lesz vele az ágyban, Péter végre leszokik arról, hogy a szolgáival szórakozzon. A két fiatal egymás iránti érzései nem igazán számítottak. Nem volt választási lehetőségük: akár tetszett nekik, akár nem, össze kellett házasodniuk. Ezzel természetesen Katalin és Péter is tisztában volt, de eltérő módon viszonyultak az elkerülhetetlen eseményhez. Péter hol mély depresszióba süllyedt, hol szánalmas lázongásba kezdett. Időnként mogorván kijelentette, hogy Oroszország elátkozott föld; időnként dühösen rátámadt az éppen körülötte tartózkodókra. Hozzá képest Katalin meglepően összeszedettnek és határozottnak mutatkozott. Ő megértette, hogy már nem léphet vissza. Eljött Oroszországba, megtanulta az orosz nyelvet, az apja akaratával szembeszegülve vallást váltott, keményen megküzdött azért, hogy elnyerje a cárnő jóindulatát. Felkészült arra, hogy a hibái ellenére elfogadja Pétert, hogy nőül menjen hozzá. Ekkor már rengeteg áldozatot hozott, nem akart mindent sutba dobni azzal, hogy hazatér, és esetleg feleségül megy György bácsikájához. Az előkészületek lázasan folytak, de mivel nem a tervek szerinti ütemben haladtak, a türelmetlen Erzsébet rákényszerült, hogy elhalassza az esküvőt. Nem is egyszer, kétszer. Végül kijelölte a végső dátumot: a nagy eseménynek augusztus 21-én kellett lezajlania. Augusztus 20-án este a várost ágyúk döreje és harangok zúgása rázta

meg. Katalin ezen az estén leült beszélgetni az anyjával. Sikerült félretenniük egymás iránti ellenérzéseiket, sikerült megfeledkezniük a sértésekről, amelyeket többnyire félreértések okoztak. „Hosszan, barátnők módjára elbeszélgettünk. Anyám felvilágosítást adott jövőbeli kötelességeimről. Egy kicsit sírdogáltunk, azután érzelmes búcsút vettünk egymástól.” Anya és lánya ugyanazt a megalázó csalódottságot érezte. Johannának ekkorra már sikerült magára vonnia a cárnő haragját; éppen csak megtűrték az udvarban. Tisztában volt ezzel, és nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy milyen előnyökhöz juthat a lánya házasságkötése révén. Már csak abban reménykedett, hogy a férjét, a menyasszony apját meg fogják hívni az esküvőre. Érdekes módon emögött a vágy mögött sem a Keresztély Ágost iránti szeretet húzódott meg, hanem a saját büszkesége. Nagyon jól tudta, Erzsébet azzal, hogy nem akarja meghívni az örömapát, valójában Keresztély Ágostot és főként őt kívánja helyre tenni: így szeretné világossá tenni a számukra, hol van a helyük a világban. Johannának nem volt könnyű dolga, amikor ezt el kellett magyaráznia a férjének. Keresztély Ágost hosszú hónapokon át újra és újra írt neki Zerbstből, s a leveleiben arra kérte őt, intézze el, hogy a cárnő meghívja őt az esküvőre. Johanna sokáig életben tartotta férjében a reményt, válaszleveleiben rendre azt írta neki, hogy álljon készenlétben, mert hamarosan meg fogja kapni a várva várt meghívást. Keresztély Ágost várt, de hiába: a levél csak nem érkezett meg. Végül Johanna nem tehetett mást, elmagyarázta a férjének, hogy a cárnő nem meri meghívni őt, mert tiszteletben kell tartania „az oroszok véleményét, akik nem kedvelik a német hercegeket”. Ez az állítás már csak azért is érthetetlen volt, mert Hesse egyik hercege, Holstein hercege és még néhány német nemesúr már hosszabb ideje az orosz udvarban élt, és Johanna két fivére, két német herceg (Adolf Frigyes, aki időközben Svédország trónörököse lett, valamint Ágost, aki őt követte a lübecki püspök-herceg posztján) ténylegesen meghívást kapott az esküvőre, vagyis Katalin két nagybátyja jelen lehetett, míg az apja nem. Nyilvánvaló volt, hogy Erzsébetnek és az oroszoknak nem a német hercegekkel van gondjuk, hanem Keresztély Ágost személyével. A sértés világos volt, de Johanna semmit sem tehetett.

Katalin is reménykedett benne, hogy meghívják az apját, akit ekkor már másfél éve nem látott. Tudta, az apja szereti őt, törődik vele; hitt abban, hogy Keresztély Ágost a maga egyszerű, őszinte módján hasznos tanácsokat adhat neki. Hiába ábrándozott erről: senkit sem érdekelt, hogy ebben az ügyben mit érez, mit szeretne. A pozíciója éppen olyan világos volt, mint az anyjáé: a rangja és a gyémántjai ellenére nem volt más, mint egy német kislány, akit kizárólag azért vittek Oroszországba, hogy gyermeket, örököst szüljön a trón várományosának. 1745. augusztus 21-én Katalin reggel hatkor kelt. Éppen fürdött, amikor váratlanul megérkezett hozzá a cárnő, hogy szemügyre vegye dinasztikus reményei hordozójának meztelen, szűzi testét. Ezután, miközben Katalint felöltöztették, a cárnő és a fodrász megtárgyalta, milyen legyen a menyasszony hajviselete, hogy a legbiztosabban megmaradjon rajta a korona, amit a szertartás alatt a fején kell viselnie. Erzsébet mindent ellenőrzött. Johanna, akinek megengedték, hogy jelen legyen, erről így számolt be német rokonainak: „A menyasszonyi ruha olyan ezüstbrokátból készült, aminél szikrázóbb és csillogóbb anyagot még sosem láttam. A ruhára csillámló ezüstrózsákat hímeztek. Széles szoknyája volt, tizenhét hüvelykes dereka és rövid ujjú pruszlikja. A lányom csodálatos drágaköveket viselt magán: karpereceket, hosszú fülbevalót, brossokat, gyűrűket… Valósággal beborították az ékkövek, amelyek tüneményessé tették a megjelenését… Az arca még sosem volt szebb és csinosabb… A haja fénylő, csillámló fekete volt, a tincseit kissé begöndörítették, ez még inkább kihangsúlyozta megjelenésének fiatalosságát.” Mivel eléggé sápadt volt, Katalinnak némi pirosítót kentek az arcára. A vállához hozzáerősítették az ezüstcsipke palástot, ami olyan nehéz volt, hogy alig bírt megmozdulni vele. A cárnő végül a fejére helyezte az Oroszország nagyhercegnőjét megillető gyémántkoronát. Délben megérkezett Péter, akinek uniformisszerű öltözéke pontosan olyan ezüstös anyagból készült, mint Katalin ruhája és uszálya. Ő is rengeteg drágakövet viselt; a gombjait, a kardja markolatát, a cipője csatjait gyémántokkal rakták ki. Az ezüstruhás, gyémántokkal felékített fiatalok együtt, a cárnő utasításának megfelelően egymás kezét fogva indultak el, hogy összeadják őket.

Az esküvői menet indulását kürtök zúgása és mennydörgő dobpergés jelentette be. Huszonnégy elegáns hintó gördült ki a Téli Palota elől. A csodálatos karaván végighaladt a Nyevszkij proszpekten, és megérkezett a Kazanyi Istenanya katedrálisához. Az ifjú pár Erzsébettel együtt a cárnő hintójában foglalt helyet, amely „valóságos kis kastély” volt. A hintót nyolc hófehér ló húzta; a lószerszámokhoz ezüstcsatok tartoztak, a kerekek küllőit bearanyozták, a hintó ajtóit és oldalát mitológiai jeleneteket ábrázoló festmények borították. „Kétségtelen, hogy ez a menet pompa tekintetében túltett mindenen, amit valaha láttam” – jelentette az angol nagykövet. A katedrálisban Katalint drágakövekkel díszített ikonok, meggyújtott gyertyák, tömjénfüst és rengeteg ember fogadta. A meghívottak természetesen a padsorokban, rendezetten foglaltak helyet. A novgorodi érsek által celebrált szertartás három teljes órán át tartott. Katalin számára az ortodox előírásoknak megfelelő módon elvégzett, kántálással és csodálatos a cappella énekekkel kiegészített szertartás fizikai szempontból maga volt a gyötrelem. Gyönyörű ruhája „borzalmasan nehéz” volt, a korona valósággal összepréselte a homlokát, iszonyú fejfájása támadt tőle. Valahogy kibírta ezt a három órát, de ezzel még korántsem ért véget a kínszenvedés: következett a bankett és a bál. Miután a katedrálisban befejeződött a ceremónia, Katalin engedélyt kért arra, hogy levegye a koronát, ám Erzsébet ezt nem engedte meg. Katalin a Téli Palotában, a Hosszú Csarnokban megrendezett bankettet még kibírta, de a bál előtt, mivel elviselhetetlenné fokozódott a fejfájása, ismét könyörögni kezdett, hogy legalább pár percre hadd vehesse le a káprázatos fejéket. A cárnő ekkor, kelletlenül bár, de kegyesen engedélyezte neki a könnyítést. A bálon csak a legmagasabb rangú, legelőkelőbb (következésképpen: a legidősebb, kitüntetésektől leginkább roskadozó) férfiak részesülhettek abban a kegyben, hogy táncoljanak a tizenhat esztendős arával. Katalin szerencséjére a rendezvény mindössze fél órát tartott: Erzsébet türelmetlenül véget vetett az egésznek, mert azt akarta, hogy az ifjú pár mielőbb ágyba bújjon. A hivatalos személyek, az udvarhölgyek és a Péter kíséretéhez tartozó urak Erzsébet irányításával átkísérték a tizenhét esztendős férjet és feleségét a hálószobához.

Péter és Katalin kézen fogva ment át a négy tágas, elegáns bútorokkal berendezett szobából álló lakosztályhoz. A helyiségek közül az első hármat ezüstös anyaggal, a hálószobát pedig ezüsthímzéses, skarlátvörös bársonnyal kárpitozták ki. A hálószobát uraló, gigantikus méretű ágyat aranydíszítéses, vörös bársonytakaró borította, amelynek közepére ezüstszálakkal egy koronát hímeztek. Az ifjú házaspárnak itt el kellett válnia egymástól; a férfiak Péterrel együtt visszavonultak. A hálószobában maradó hölgyek segítettek Katalinnak a vetkőzésben. Katalin fejéről maga a cárnő emelte le a koronát, Hesse hercegnője segített neki kiszabadulni a nehéz ruhából, az egyik udvarhölgye egy vadonatúj, rózsaszínű hálóköntöst adott rá, amelyet egyenesen Párizsból hozattak. Az ifjú feleséget befektették az ágyba. Amikor az utolsó hölgy is elhagyta a szobát, Katalin furcsa kéréssel állt elő: „Arra kértem Hesse hercegnőjét, hogy maradjon velem még egy kis ideig, de visszautasított” – írta később. A hálószoba kiürült. Katalin a rózsaszínű hálóköntösében egyedül feküdt a hatalmas ágyban. Várt. A szemét az ajtóra függesztette, amelyen keresztül a férjének be kellett lépnie. Teltek a percek; az ajtó csukva maradt. Katalin nem tehetett más, várakozott. Két óra telt el így „Egyedül maradtam, és elképzelni sem tudtam, mit kellene tennem. Talán keljek fel? Vagy maradjak az ágyban? Fogalmam sem volt, mit csináljak.” Semmit sem tett. Éjféltájt belépett hozzá a nemrég melléje rendelt udvarhölgyei egyike, Madame Krause, aki „vidáman” bejelentette, hogy a nagyherceg éppen most rendelt magának estebédet, és most arra vár, hogy azt felszolgálják neki. Katalin tovább várt. Végül aztán megérkezett Péter. Alkohol- és dohánybűz áradt belőle. Lefeküdt az ágyra, Katalin mellé, idegesen felnevetett, és így szólt: „Hogy milyen jól szórakoznának a szolgáim, ha így látnának minket, ebben az ágyban!” Aztán elnyomta az álom. Átaludta az éjszakát. Katalin ébren maradt, és azon töprengett, mit tegyen. Másnap Madame Krause megkérdezte Katalintól, hogy telt a nászéjszakája. Katalin nem felelt. Tudta, hogy valami nincs rendjén, de fogalma sem volt, hogy mivel van gond. A következő néhány éjszaka hasonlóképpen telt el: Katalin ott feküdt a férje mellett, aki egy ujjal sem ért hozzá. Péter átaludta az éjszakákat. Reggelente Madame Krause újra meg újra feltette a kérdést, amire még mindig nem kapott választ.

„A következő kilenc év során ebben a dologban a legcsekélyebb változás sem történt” – írta Katalin az emlékirataiban. Az el nem hált frigyet tíz napig tartó vigasság követte, egymást követték a bálok, táncmulatságok, maszkabálok, az operaelőadások, hivatalos ebédek és vacsorák. A népet tűzijátékokkal szórakoztatták, az Admiralitás előtti téren ételt osztottak, a szökőkutak bort ontottak magukból. Katalin imádott táncolni, de gyűlölte ezeket az estéket és éjszakákat, mivel a hozzá hasonló fiatalok nem vehettek részt a vigadozásban. „Egyetlen olyan férfi sem akadt, aki tudott volna táncolni – mondta. – A vendégek mind hatvan és nyolcvan év között voltak, a többségük sántított, köszvényes volt, vagy agg.” Közben jelentős változások következtek be a Katalin körül szolgálatot teljesítő hölgykoszorún belül. Az esküvő éjszakáján Katalin szembesült azzal a ténnyel, hogy a cárnő utasítására Madame Krause lett az első számú udvarhölgye. „Másnap – mondta később – észrevettem, hogy ez a bizonyos nőszemély máris elültette a félelmet a többi hölgyben, mert amikor a szokásos modorban odaléptem az egyikhez, és megpróbáltam szóba elegyedni vele, az a szerencsétlen felkiáltott: Jaj, az ég szerelmére, ne jöjjön közel hozzám! Még azt is megtiltották nekünk, hogy akár suttogva szót váltsunk önnel!” Péter viselkedésén a házasságkötés sem változtatott. „Az én drága férjem a legcsekélyebb figyelmet se szentelte nekem – mondta Katalin. – Minden idejét azzal töltötte, hogy a szobájában katonásdit játszott a szolgáival, gyakorlatoztatta őket, vezényelt nekik. Naponta húszszor is átöltözött, mindig valamilyen egyenruhát vett fel. Ami engem illet, én csak ásítoztam az unalomtól, mivel senki sem volt, akivel beszélgethettem volna.” Azután, két héttel az esküvőt követően Péter végül rájött, hogy mégis van valami mondanivalója Katalinnak: széles mosollyal odaállt a felesége elé, és bejelentette, hogy beleszeretett Catherina Karrba, a cárnő egyik udvarhölgyébe. Nem érte be azzal, hogy ezt a hírt csak a feleségével ossza meg: a kamarásának, Devier grófnak is elújságolta a dolgot, sőt azt is kifejtette, hogy a nagyhercegnő a nyomába sem ér a bámulatos, káprázatos, elképesztően csinos Mademoiselle Karrnak. Devier ezzel nem értett egyet, mire Péter valóságos dührohamot kapott. Elképzelhető, hogy Péter őszintén beleszeretett Mademoiselle Karrba, de azt sem lehet kizárni, hogy csupán kitalálta a dolgot, mert

ezzel a mesével akarta megmagyarázni Katalinnak (és talán önmagának is), hogy szexuális értelemben nem érdeklődik a felesége iránt, és hogy ezzel megsérti, sőt megalázza a feleségét. Évekkel később az emlékirataiban Katalin beszámolt arról, hogy milyen helyzetben találta magát, és azt is leírta, milyen módon próbálta elviselhetővé tenni a helyzetet. „Készen álltam volna arra, hogy szeressem a férjemet, ha ő képes lett volna arra, hogy bármiféle gyengédséget mutasson irántam, de már a házasságunk első napjaiban elkeserítő következtetésre kellett jutnom vele kapcsolatban. Azt mondtam magamnak: „Ha megengeded magadnak, hogy szeresd ezt a férfit, te leszel a legboldogtalanabb teremtés ezen a világon. A te temperamentumoddal mindig is valamiféle reakciót fogsz várni tőle – éppen tőle, aki rád se néz, aki gyerekesen viselkedik, aki minden más nőnek több figyelmet szentel, mint neked. Ha túl büszke vagy ahhoz, hogy panaszkodj, akkor legalább annyit tegyél meg, hogy rövid pórázon tartod az érzelmeket, amelyeket esetleg ez iránt az úriember iránt táplálsz. Magadra kell gondolnod, kislány! A szívem megkapta az első sebet, amely valójában sosem gyógyult be. Ez a makacs elhatározás sosem hagyta el az elmémet, de mindig is ügyeltem arra, hogy senki ne tudja meg, eltökéltem magamban: sosem fogok szeretni egy olyan embert, aki nem viszonozza teljes mértékben ezt a szeretetet. Már akkor elhatároztam, hogy a szívemet csakis egy olyan férfi nyerheti el teljes mértékben, fenntartások nélkül, aki engem, kizárólag engem szeret.” Nos, így fogalmazott az idősebb, bölcsebb Katalin, aki visszatekintett egykori önmaga, a hajdani fiatalasszony problémáira, de valójában nem tudhatjuk, hogy ez a leírás valóban visszatükrözi-e az ifjú feleség gondolatait; nem tudhatjuk, hogy a fiatal Katalin tényleg őszintébb volt-e magához, valóban reálisabban gondolkodott-e, mint például az anyja. Johanna sosem volt képes arra, hogy elhagyja a saját fantáziavilágát, sosem tudta megtenni, hogy ne olyannak lássa az életet, amilyennek akarja, hanem olyannak, amilyen valójában. Amikor például egy levélben beszámolt a férjének a lányuk esküvőjéről, így fogalmazott: „… ez volt a legvidámabb, legboldogabb nász, amelyet valaha megünnepeltek Európában.’’

13. Johanna hazatér Az esküvőhöz kapcsolódó ünnepségsorozat a végéhez közeledett, ez pedig azt jelentette, hogy lassanként befejeződött Johanna nem túlságosan jól sikerült oroszországi kalandja. Amikor az országba érkezett, még abban reménykedett, hogy a kapcsolatait és személyes varázsát kihasználva az európai diplomácia jelentős alakjává válhat. Ehelyett politikai jellegű mesterkedéseivel feldühítette a cárnőt; azzal, ahogy a lányával bánt, meggyűlöltette magát az udvarral, azzal pedig, hogy alig titkolt szerelmi viszonyt folytatott Iván Beszkoj gróffal, muníciót adott az ellenségei által róla terjesztett, rosszmájú pletykákhoz. A hírneve romokban hevert, de még ebből sem tanult. Tisztában volt azzal, hogy hamarosan el kell hagynia Oroszországot, de még ekkor is leveleket irkált II. Frigyesnek. Ezekkel a leveleivel nem az történt, ami a korábbiakkal, amelyeket elfogtak, elolvastak, lemásoltak, visszapecsételtek és továbbküldték. Nem, ezeket a leveleket a cárnő parancsára egyszerűen felnyitották, elolvasták, majd egy megfelelő mappába helyezték. Nem sokkal azután, hogy Oroszországba érkezett, Katalin ráébredt arra, hogy az anyja sorozatos hibákat követ el. Mivel nem akarta provokálni a meglehetősen indulatos természetű Johannát, soha egyetlen szóval sem utalt erre, nem tett neki szemrehányást. Fokozatosan eltávolodott az anyjától, de a nászéjszakáját követően, és főként azután, hogy Péter „megvallotta” neki a Mademoiselle Karr iránt érzett szerelmét, valahogy ismét feltámadt benne a Johanna iránti szeretet, nála próbált megértő társaságra lelni. „Az esküvőm után az jelentette számomra a legnagyobb boldogságot, ha anyám közelében lehettem – írta később. – Minden alkalmat kihasználtam, hogy a szobájába mehessek, már csak azért is, mert a saját lakosztályomban nem sok örömre lelhettem.’’ Két héttel az esküvő után a cárnő Katalint, Pétert és Johannát átküldte a Szentpétervár melletti birtokra, Carszkoje Szelóba. A szeptemberi időjárás csodálatos volt (az ég szikrázón kéklett, aranyszínűre változott a nyírek lombja), ám Katalin borzalmasan érezte

magát. Ahogy közeledett az anyja távozásának napja, megingott benne korábbi, szilárdnak hitt ambíciója. Örömmel osztotta meg Johannával a régi, közös emlékeket, és – először, amióta Oroszországba érkezett – eluralkodott rajta a honvágy. „Akkoriban – írta később – mindent odaadtam volna azért, ha anyámmal együtt én is elhagyhatom az országot.’’ Johanna a távozása előtt audienciát kért és kapott a cárnőtől. Erről az eseményről így számolt be a férjének: „Fölöttébb szeretetteljesen búcsúztunk el egymástól. Már-már lehetetlennek éreztem, hogy elhagyjam őcári felségét, és ez a kiváló uralkodó a maga részéről megtisztelt azzal, hogy oly mértékben meghatódott, hogy még a jelenlévő udvari népekre is komoly hatást gyakorolt megnyilvánulásaival. Számtalanszor elhangzottak a búcsúszók, és végül ez a végtelenül nagylelkű uralkodó, könnyekkel a szemében, az irántam való szeretetét újra és újra kifejezésre juttatva, egészen a lépcsőig kísért.” Az egyik szemtanú, az angol nagykövet egészen másképp számolt be ugyanerről az eseményről. „Amikor a hercegnőnek távoznia kellett, őcári felsége lábai elé omlott, és könnyes szemmel könyörögni kezdett, hogy a cárnő bocsássa meg neki, ha esetleg vétkezett ellene. A cárnő erre azt felelte, hogy már késő ezekről a dolgokról beszélni, de ha a hercegnőnek esetleg korábban támadtak volna efféle bölcs gondolatai, talán egészen más lenne a helyzet.” Erzsébet eltökélte magát, hogy elküldi Johannát, de mivel meg akarta őrizni a nagylelkűség látszatát, szekérderéknyi ajándékkal bocsátotta útjára. Johanna, hogy megvigasztalja régóta elhanyagolt férjét, az anhalt-zerbsti herceget, gyémántos cipőcsatokat, gyémánt kabátgombokat, egy gyémánt markolatú tőrt vitt neki; ezekről a tárgyakról azt állította, hogy a vejük, a nagyherceg ajándékai. Indulás előtt kapott hatvanezer rubelt, hogy kifizethesse az Oroszországban felhalmozott adósságait. Távozását követően kiderült, hogy ennél sokkal többel tartozott különböző személyeknek. Katalin meg akarta védeni az anyját a további megszégyenüléstől, ezért vállalta, hogy

kifizeti a tartozásokat. Mivel személyes járadéka évi harmincezer rubel volt, az anyja kötelezettségeinek átvállalásával olyan adósságokba verte magát, amelyeket csak tizenhét évvel később sikerült kiegyenlítenie, azt követően, hogy cárnő lett. Amikor elérkezett az indulás perce, Katalin és Péter úgy döntött, egy darabon elkísérik Johannát: Carszkoje Szeloból egészen a közeli Krasznoje Szelóig mentek vele. Megszálltak éjszakára. Másnap reggel Johanna búcsú nélkül távozott. Katalin azt feltételezte, hogy az anyja azért nem köszönt el tőle, mert „nem akarta még szomorúbbá tenni az elválást”. Amikor felébredt, és üresen találta Johanna szobáját, nagyon elkeseredett, úgy érezte, az anyja nem csak Oroszországot hagyta el: az ő életéből is kilépett. A születése óta mindig együtt voltak; az anyja utat mutatott neki, tanítgatta, időnként megfeddte. Johanna diplomáciai ügynökként kudarcot vallott, vágyaival ellentétben nem vált az európai politika jeles alakjává, viszont azt nem lehet kijelenteni róla, hogy anyaként is sikertelen volt. A lánya, aki jelentéktelen német hercegnőnek született, időközben egy birodalom nagyhercegnője lett, és jó úton haladt afelé, hogy cárné legyen. Johanna még tizenöt évet élt. 1760-ban, negyvenhét esztendős korában halt meg. (Katalin akkor már harmincegy éves volt.) Amikor elhagyta Oroszországot, még ő sem sejtette, hogy tizenhat esztendős lánya soha többé nem fog találkozni a családja egyetlen tagjával sem. Katalin egy temperamentumos és elképesztő hatalommal rendelkező uralkodó irányítása alá került, és minden este egy olyan fiatalember mellett kellett feküdnie az ágyban, akinek a viselkedése egyre furcsábbá vált. Johanna nem sietett, tizenkét nap alatt jutott el Rigába. Itt érte utol az a büntetés, amit Erzsébet szabott ki rá, a hálátlan, kétszínű vendégre: itt kapta meg a cárnő levelét, amiben arra utasították, hogy amikor keresztülhalad Berlinen, közölje Frigyessel, Poroszország királyával: vissza kell vonnia a nagykövetét, Mardefeld bárót. A levelet rideg, diplomatikus udvariassággal fogalmazták meg: „Szükségesnek tartom, hogy amint megérkezik Berlinbe, tegye tiszteletét őfelségénél, Poroszország királyánál, és közölje vele, megelégedettségemre szolgálna, ha visszarendelné teljhatalmú meghatalmazott miniszterét, Mardefeld bárót.” Azzal, hogy éppen Johannával küldte el ezt az

üzenetet, Erzsébet egyszerre ütötte arcul a hercegnőt és a királyt. La Chétardie, a franciák nagykövete korábban, a Trojca kolostornál történteket követően huszonnégy órát kapott Moszkva elhagyására. Mardefeld, a porosz nagykövet, aki húsz teljes éven keresztül szolgált Oroszországban, még kapott másfél évet, de elérkezett az ideje, hogy őt is hazaküldjék. Erzsébet azzal, hogy Johannát választotta ki az üzenet átadására, jelezte, hogy tudja, amíg Oroszországban tartózkodott, a hercegnő a porosz király megbízásából részt vett abban a konspirációban, amelynek célja a cárnő főminiszterének, Besztuzsevnek a megbuktatása volt. Arra nincs bizonyíték, hogy ez a Johanna számára fájdalmas megbízás Besztuzsev mesterkedésének volt köszönhető, de a megoldás mindenesetre rá vall. Ha valóban ő tervelte ki a dolgot, nyilvánvaló, hogy csak Erzsébet jóváhagyásával hajthatta végre. A levél, a tartalma és továbbításának módja világossá tette Frigyes számára, hogy túlbecsülte Johannát. Nyugtázta saját tévedését, és sosem bocsátott meg a hercegnőnek. Tíz évvel később, amikor Johanna a férje halála után kiskorú fia régenseként lépett fel, Frigyes váratlanul kinyújtotta a kezét… és beolvasztotta a zerbsti hercegséget a Porosz Királyságba. Johanna kénytelen volt Párizsba menekülni. Ott halt meg, a társadalom peremére sodródva, két évvel azelőtt, hogy a lánya Oroszország cárnője lett.

Második rész Fájdalmas házasság

14. A Zsukova-ügy Miután elbúcsúzott az anyjától, és visszatért Szentpétervárra, Katalin azonnal Maria Zsukovát kérette. Az esküvő előtt a cárnő kisebb udvartartást bocsátott Katalin rendelkezésére, fiatal orosz udvarhölgyeket rendelt ki mellé, akiktől elvárta, hogy segítsenek a német menyasszonynak a nyelv megtanulásában. Katalin élvezte ezt a társaságot. A hölgyek valóban fiatalok voltak, a legidősebb éppen betöltötte a húszat – „Attól a pillanattól fogva – emlékezett vissza Katalin –, reggeltől estig semmi mást sem tettem, csak énekeltem, táncoltam és szórakoztam a szobámban.” Ezek az udvarhölgyek voltak a társai akkor, amikor szembekötősdit játszottak, amikor a csembaló tetejét használták szánkóként, amikor matracon fekve éjjelente arról tanakodtak, milyen lehet a férfiak teste. Az ifjú hölgyek közül a legélénkebb, a legintelligensebb a tizenhét esztendős Maria Zsukova volt, ő lett Katalin kedvence. Amikor Mariát kérette, közölték vele, a leány elutazott, hogy meglátogassa az anyját. Katalin másnap reggel megismételte a kérését, de ugyanazt a választ kapta. Aznap déltájban Erzsébet bement hozzá a hálószobájába. A cárnő Johanna távozásáról kezdett beszélni, és elmondta, bízik benne, hogy Katalinra nem fog komolyabb hatást gyakorolni a dolog. Ezután, mintegy mellékesen, odavetett egy megjegyzést, ami úgy hatott Katalinra, akár egy erős ütés. „Azt hittem, menten elájulok” – írta később. A cárnő jól hallhatóan, harminc ember jelenlétében kijelentette, teljesítve Johanna utolsó kérését, eltávolította az udvarból Maria Zsukovát. Elmondta Katalinnak, hogy Johanna „… attól félt, túlságosan kötődöm ahhoz a lányhoz, és úgy gondolta, megengedhetetlen, hogy két ifjú hölgy ilyen szoros barátságban álljon egymással.” Miután mindezt elmondta, Erzsébet még néhány sértő szót mondott Mariára – ezekkel már nem Johanna, hanem a saját véleményét juttatta kifejezésre. Katalin hirtelen nem tudta eldönteni, vajon Erzsébet igazat mond-e; egyszerűen nem tudta elhinni, hogy az anyja tényleg megkérte a cárnőt, küldje el azt a lányt. Biztos volt benne, ha Johannának valóban

nem tetszett volna Maria, akkor ennek – ha máskor nem, hát a távozása előtt – biztosan hangot ad, de erre nem került sor. Az igaz, hogy Johanna sosem foglalkozott Mariával, úgy tett, mintha nem is létezne, de Katalin ezt azzal magyarázta, hogy az anyja nem tud szót érteni a lánnyal: „Anyám egyetlen szót sem tudott oroszul, Maria pedig nem beszélt más nyelvet.’’ Ha viszont nem Johanna állt a dolog hátterében, akkor Maria eltávolítása kizárólag Erzsébet ötlete lehetett. Talán Madame Krause mondott valamit a cárnőnek a két ifjú hölgy közeli barátságáról, és Erzsébet talán ezzel a barátsággal magyarázta azt, hogy semmi produktív dolog nem történt a fiatal házaspár hálószobájában. Ez mindenesetre megmagyarázta volna, hogy Erzsébet – Johanna állítólagos kívánságát pajzsként használva – miért küldte el váratlanul Katalin legközelebbi barátnőjét. Katalinnak ezzel a kérdéssel kapcsolatosan sosem sikerült kiderítenie az igazat. Bármi volt is a háttérben, Katalin tudta, hogy Maria Zsukova ártatlan, ő aztán tényleg semmi rosszat nem tett. Zaklatottan elmondta Péternek, nem áll szándékában lemondani erről a barátjáról. Pétert nem igazán érdekelte a dolog. Katalin megpróbált pénzt küldeni Mariának, de közölték vele, hogy a lány már elhagyta Szentpétervárt, Moszkvában van az anyjával és a húgával. Katalin ekkor megpróbálta elintézni, hogy az általa Mariának szánt pénzt a lány bátyjának küldjék el, aki őrmesterként szolgált a Gárdában. Csak hogy ez a bizonyos őrmester is eltűnt, a feleségével együtt; váratlanul egy távoli helyen állomásozó regimenthez vezényelték. Katalin még ekkor sem adta fel, megpróbált elintézni egy házasságot. „A szolgáim és mások segítségével megfelelő férjet akartam keresni Mademoiselle Zsukovának. Találtunk is egy férfit, egy fiatal gárdatisztet, aki önálló birtokkal rendelkező úriember volt. Ez a férfi Moszkvába utazott, hogy házassági ajánlatot tegyen Mariának. A lány elfogadta az ajánlatot.’’ A cárnő azonban tudomást szerzett erről a mesterkedésről, és ismét közbelépett. Az ifjú férjet azonnali hatállyal egy Asztrahánban állomásozó katonai egységhez vezényelte. „Nagyon nehéz – írta később Katalin – magyarázatot találni ezekre a további lépésekre. Ahogy utánanéztem a dolgoknak, kiderítettem, hogy ennek a lánynak csupán annyi bűne volt, hogy kedveltem őt, ő pedig állítólag kötődött hozzám. Még most is nehezen tudom megmagyarázni a történteket. Úgy látom, bizonyos esetekben egyes embereket puszta

szeszélyből tettek tönkre úgy, hogy logikus indoklásnak még csak a nyomát sem lehetett felfedezni a gondolkodásukban.” Mindez előjele volt annak, ami ezután következett. Katalinnak nagyon hamar rá kellett jönnie, hogy a Maria Zsukovával szembeni, kemény bánásmóddal a cárnő azt próbálta egyértelművé tenni az udvarhoz tartozó fiatalok előtt, hogy aki túlságosan közel kerül Katalinhoz vagy Péterhez, az számíthat arra, hogy valamilyen mondvacsinált indokkal eltávolítják az udvarból, hogy ezek a személyek kegyvesztetté válnak, esetleg még börtönbe is kerülnek. Ennek a politikának a hátterében a kancellár, Alekszej Besztuzsev és természetesen Erzsébet cárnő állt. Besztuzsev gyűlölte Poroszországot, és mindig ellenezte, hogy a két német kamaszt Oroszországba hozzák. Most, hogy Katalin és Péter összeházasodott, Besztuzsev elhatározta, nem fogja megengedni nekik, hogy olyan pozícióba kerüljenek, ahonnan aláaknázhatják az ő ténykedését, az orosz diplomáciában végzett műveleteit. Ez azt jelentette, hogy szigorúan megfigyeltette az ifjú házasokat, elvágta őket minden, nemkívánatosnak ítélt barátjuktól és kapcsolatuktól, hogy azután fokozatosan izolálhassa őket. Besztuzsev mögött természetesen Erzsébet állt, aki főként a saját személyes biztonsága és a trónja, valamint a dinasztia majdani, végső soron belőle kisarjadó ága miatt aggódott. Erzsébet terveiben Katalin, Péter és megszületendő gyermekeik játszották a legkomolyabb szerepet; ez volt az oka annak, hogy a következő évek során leginkább hullámzónak lehet nevezni a fiatalokhoz való viszonyát: hol imádta őket, hol aggódott értük, hol csalódott bennük, hol türelmetlen vagy frusztrált, esetleg dühös volt miattuk. Erzsébet nemcsak a külsejét tekintve, de jellemvonásaiban is a szüleire hasonlított. Oroszország legnagyobb cárjának és egy paraszti sorból származó asszonynak, a későbbi I. Katalin cárnőnek a lánya volt. Magas volt, mint az apja. Örökölte az egykori cár energikusságát, temperamentumát, impulzivitását. Az anyjához hasonlóan nagyon gyorsan megszerette az embereket, nagylelkű volt velük, de semmiben nem ismert mértéket, nem fogta vissza magát, és heves fellángolásai sosem bizonyultak hosszú életűnek. Abban a pillanatban, amikor feltámadt benne a gyanú vagy a kétely, amikor megsértették a büszkeségét vagy a hiúságát, amikor féltékennyé vagy iriggyé vált, hirtelen megváltozott. Mivel nehezen lehetett rájönni, hogy éppen

milyen hangulatban van, senki sem tudta előre megjósolni a lépéseit. Extrém, időnként erőszakos, ellentmondásos nő volt, olyan személy, akivel sosem lehetett könnyen kijönni. 1745 őszén, miután Johanna visszatért Németországba, Erzsébet, a harminchatodik születésnapjához közeledő cárnő lett az a személy, aki a legnagyobb hatást gyakorolta Katalin életére. Még mindig szép és csinos volt, de már kezdtek megmutatkozni rajta a hízékonyság jelei. Még mindig kecsesen mozgott és táncolt, hatalmas, kék szeme a régi fénnyel szikrázott, és még mindig rózsabimbóhoz hasonlított a szája. A haja szőke volt, de valami oknál fogva feketére festtette, és színezte a szemöldökét, időnként a szempilláját is. A bőre olyan rózsaszínű és hibátlan maradt, hogy kevés kozmetikumra volt szüksége. Mindig nagy gondot fordított az öltözködésre, és egynél több alkalommal egyetlen ruhát sem volt hajlandó felvenni. (A halála után állítólag tizenötezer ruhát és köntöst találtak a szekrényeiben.) Hivatalos alkalmakkor valósággal elborította magát ékszerekkel. A haját általában gyémántok és gyöngyök díszítették, a nyakát és a keblét zafírok, smaragdok, rubinok fedték; lenyűgöző látványt nyújtott, de mindig is ez volt a célja. Az étvágyán sosem próbált uralkodni, mindig annyit evett és ivott, amennyi jólesett neki. Gyakran egész éjjel fennmaradt. Ennek az lett az eredménye – noha ezt a tényt senki sem merte közölni vele, hogy ünnepelt szépsége lassanként megfakult. Bár tisztában volt ezzel, érezte a változásokat, továbbra is a saját törvényei szerint élt. A napirendje folyamatosan változott, általában fix formalitásokból és rögtönzött eseményekből állt össze. Amikor az szolgálta a céljait, előírta és betartatta a szigorú udvari protokollt, de a legtöbb esetben – az apjához hasonlóan – azt tette, amihez éppen kedve támadt. Ahelyett, hogy rendszeresen délben fogyasztotta volna el az ebédjét és hat körül a vacsoráját, akkor kelt, akkor kezdte a napját, amikor éppen úgy tetszett neki. Gyakran megesett, hogy délután ötig-hatig elhalasztotta az ebédet, és hajnali két-három óra tájban vacsorázott, majd napkeltekor tért nyugovóra. Amíg nem hízott el túlságosan, reggelente sokszor kilovagolt, rendszeresen vadászott, délutánonként pedig általában a kocsijával hajtott ki. Hetente többször is bálon vagy operaelőadáson vett részt, ezeket az eseményeket általában komoly vacsora és tűzijáték követte. Egy-egy este során többször is átöltözött, többször is megváltoztatta a hajviseletét. Az udvari ebédek során ötven-

hatvan fogást szolgáltak fel, de a cárnő – a francia séf legnagyobb bánatára – gyakran az orosz parasztok étkét fogyasztotta: káposztalevest, blinit (hajdinasüteményt), pácolt disznóhúst és hagymát evett. Annak érdekében, hogy megőrizze ragyogását az udvarban, Erzsébet gondoskodott arról, hogy az ő jelenlétében egyetlen nő se tűnhessen ki a külsejével. Ennek érdekében időnként drákói rendeleteket hozott. 1747 telén elrendelte, hogy valamennyi udvarhölgyének kopaszra kell borotválnia a fejét, és mindegyiküknek fekete parókát kell hordania egészen addig, míg újra kinő a hajuk. A nők zokogva bár, de engedelmeskedtek. Katalin arra számított, neki is le kell vágatnia a haját, de meglepetten tapasztalta, hogy a cárnő őt nem kényszeríti rá erre. Erzsébet elmagyarázta, hogy ennek egyetlen oka van: Katalin haja még csak akkoriban nőtt vissza a betegséget követően. Nem sokkal később kiderült az általános kopaszítás valódi oka: egy korábbi ünnepséget követően Erzsébetnek és a komornáinak nem sikerült kikefélniük a hajából egy bizonyos port, amely idővel megszürkült és gumiszerűvé változott. Egyetlen megoldás kínálkozott: Erzsébet fejét kopaszra kellett borotválni. Mivel nem akarta, hogy az udvarban ő legyen az egyedüli tar fejű nő, kiadta a parancsot az udvarhölgyeknek… Szent Alekszander napján, 1747 telén Katalin került Erzsébet féltékenységének középpontjába. A nagyhercegnő spanyol csipkével díszített, fehér ruhában jelent meg az udvar előtt. Amikor visszatért a szobájába, egy udvarhölgy jelent meg nála, aki közölte: a cárnő megparancsolta, vegye le a ruhát. Katalin elnézést kért, és felvett egy másik ruhát. Ez is fehér volt, a dereka és a szegélye tűzvörös, az alját ezüstszalag díszítette. Később a következőket írta az esetről: Ami az előző ruhát illeti: elképzelhető, hogy a cárnő az én öltözékemet hatásosabbnak tartotta, mint a sajátját. Talán ez volt az oka, hogy megparancsolta, vegyem le. Az én drága nénikémen időnként eluralkodott az irigység, nemcsak irányomban, de a többi hölgy irányában is. Főként a nála fiatalabbakat tartotta szemmel, általában ők váltak kitörései célpontjává. A féltékenység miatt időnként egészen furcsa dolgokra ragadtatta magát. Egy alkalommal magához rendelte Anna Nariskinát, Lev Nariskin sógornőjét, aki a szépségével,

pompás alakjával és tartásával, valamint kiváló ízlésével és remek ruháival váltott ki belőle ellenérzéseket. A cárnő az egész udvar jelenlétében fogott egy ollót, és nekilátott, hogy levagdossa a Madame Nariskina ruháján, a nyak alatti részen elhelyezett, remek kis szalagokat. Egy másik alkalommal két udvarhölgy fejéről levágta az elülső loknik felét, arra hivatkozván, hogy nem tetszett neki a frizurájuk. Később ez a két fiatal hölgy bizalmasan elárulta, hogy talán a sietség miatt, talán indulatossága miatt, de őcári felsége a hajukkal együtt a bőrük egy részét is lemetszette. Erzsébet általában kelletlenül és későn tért nyugovóra. Amikor véget értek az ünnepségek és a hivatalos fogadások, amikor az udvaroncok és a vendégek visszavonultak, néhány barátja társaságában elüldögélt a lakosztályában. Amikor ezek az emberek is elmentek, és kimerült volt, megengedte ugyan, hogy levetkőztessék, de még mindig nem feküdt le aludni. Amíg sötét volt – Szentpéterváron télen reggel nyolc-kilenc óráig nem világosodott ki az ég – az udvarhölgyeivel beszélgetett, akik a talpát dörzsölgették és masszírozták, hogy ébren tartsák. Közben, nem messze tőle, a cári alkóv brokátfüggönye mögött egy felöltözött férfi feküdt egy vékonyka matracon. Ő Csulkov volt, a cárnő hűséges testőre, akinek a híresztelések szerint egyáltalán nem volt szüksége alvásra: állítólag húsz teljes éven át nem feküdt vetett ágyban. Végül, ahogy a hajnal erőtlen fényei beszűrődtek az ablakokon, az udvarhölgyek is távoztak. Ekkor jelent meg Razumovszkij vagy az aktuális kedvenc, akinek a karjai között végre Erzsébet is elaludt. Csulkov, a függöny mögött fekvő testőr egészen addig a posztján maradt, amíg a cárnő aludt, vagyis sok esetben délutánig. Erzsébet szokatlan magatartásának egyetlen oka volt: rettegett az éjszakától és attól, hogy éjszaka aludjon. Anna Leopoldovna régens éppen aludt, amikor letaszították a trónról, és Erzsébet attól tartott, hogy ő is hasonló sorsra jut. Félelmei eltúlzottak voltak: népszerű volt, az emberek szerették, és csak egy palotapuccs, egy új trónkövetelő által megszervezett akció foszthatta volna meg a trónjától, és csak a gyermek cár, VI. Iván jelenthetett rá veszélyt, őt pedig egy erődítménybe záratta. Valójában tőle sem kellett tartania, mégis Iván volt az, aki megfosztotta őt a nyugodt pihenéstől. Természetesen lett volna megoldás a problémára: egy másik gyermekre volt szükség,

Péter és Katalin közös fiára. Erzsébet érezte, hogy amint ez a gyermek megszületik, amint az ő védőszárnyai alá kerül, akkor végre el tud majd aludni, de addig semmiképpen sem.

15. Kémlelőlyukak Erzsébet gyakran triviális módon avatkozott bele a fiatal házaspár napi életébe. Egy este, amikor Katalin és Péter a barátaival vacsorázott, éjféltájt betoppant hozzájuk Madame Krause, és bejelentette, hogy a cárnő parancsára mindkettejüknek azonnal le kell feküdniük; elmondta, a cárnő helytelennek találja, hogy ilyen sokáig ébren maradnak. A társaság szétoszlott. Katalin később a következőket mondta az esetről: „Eléggé furcsának találtuk a dolgot, hiszen valamennyien tudtuk, hogy drága nénikém milyen rendszertelen életet él, milyen sokáig fenn szokott maradni… Nevetségesnek és szánalmasnak találtuk az intézkedését.” Másrészt Erzsébet szokatlanul barátságos volt Katalinnal, amikor az ifjú feleség kellemetlen helyzetbe került. A cárnő attól sem riadt vissza, hogy eljátssza az aggódó és gyermekét mindenben támogató szülő szerepét. Egy reggel Péternek magasra szökött a láza, borzalmas fejfájás kínozta, fel se bírt kelni az ágyból. Egy teljes héten át ágyban maradt; többször is eret vágtak rajta. Erzsébet naponta többször is meglátogatta, és megfigyelte, hogy Katalin szemében könnyek csillognak – ez meglepte, ugyanakkor elégedettséggel töltötte el. Nem sokkal később, amikor Katalin éppen a palota kápolnájában végezte az esti imáját, Erzsébet egyik udvarhölgye lépett oda hozzá, hogy közölje vele: a cárnő tudja, hogy a nagyhercegnőt felzaklatta Péter betegsége, ezért őt küldte el hozzá, hogy elmondja, Katalinnak bíznia kell Istenben, nem szabad aggódnia, mert történjék bármi, Erzsébet nem fogja magára hagyni őt. A házasság első hónapjaiban több személy is elhagyta a fiatalok udvartartását, de nem mindegyikük azért, mert Erzsébet így kívánta. Katalin kamarása, Zahar Csernyisev gróf például váratlanul eltűnt. Ő volt az egyike azoknak a fiatal udvaroncoknak, akik az esküvő előtti kijevi út során együtt voltak Katalinnal és Péterrel abban a bizonyos párnázott hintóban. Csernyisev gróf diplomáciai megbízást kapott, ezért távozott, de ennek semmi köze sem volt a cárnőhöz: a fiatalember anyja akarta, hogy így történjen a dolog, ő könyörgött Erzsébetnek, küldje el a fiát valami messzi vidékre. „Attól tartok, esetleg beleszeret a

nagyhercegnőbe – mondta a hölgy. – Sosem veszi le róla a szemét, és amikor ezt látom, reszketni kezdek a félelemtől, hogy valami meggondolatlanságot tesz.” Az anyai megérzések nem voltak alaptalanok: Zahar Csernyisev valóban vonzódott Katalinhoz; ezt néhány évvel később nyilvánvalóvá is tette. A következő személy, aki távozott, az az ember volt, aki már régóta gyötörte Pétert. Ottó Brümmert senki sem siratta meg… Az esküvő előtti tavaszon a tizenhét esztendős Pétert nagykorúvá nyilvánították; hivatalosan és névleg ekkor lett Holstein uralkodó hercege, így a hercegséget illető ügyekben már meghozhatott bizonyos, önálló döntéseket. Amint hatalmat kapott, az első dolga az volt, hogy megszabadult Brümmertől. Miután elolvasta az okiratot, amely hivatalos formában igazolta, hogy valóban megkapta a titulust, Péter azonnal a férfihez fordult, és így szólt: „Végre teljesült a kívánságom. Ön már túlságosan régóta irányít engem. Meg fogom tenni a megfelelő lépéseket annak érdekében, hogy a lehető leghamarabb visszatérhessen Holsteinbe.” Brümmer menteni próbálta magát; meglepő módon Katalinhoz fordult segítségért, azt kérte tőle, hogy tegyen még több magánlátogatást Erzsébet öltözőszobájában, és beszéljen a cárnővel az érdekében. „Azt feleltem Brümmernek, nem segíthetek rajta, mivel a cárnő szinte sosincs jelen, amikor én ott vagyok. Könyörgött, azért próbáljam meg a dolgot.” Katalin megértette, hogy: „.amit meg kellett volna tennem, az Brümmer érdekeit szolgálta volna, de személy szerint nekem semmi jót sem hozhatott.” Közölte Brümmer gróffal, hogy nem szívesen avatkozna bele ebbe az ügybe. A gróf kétségbeesetten győzködte, de sikertelenül. 1746 tavaszán a cárnő visszaküldte Németországba Ottó Brümmert; a továbbiakban évi háromezer rubel járadékot biztosított a számára. Katalin számára nem volt könnyű úgy élni, hogy Erzsébet cárnő minden rezdüléséről tudomást szerzett, de eltekintve a Maria Zsukova megsegítésére tett elszánt, ám végül kudarcba fulladt kísérletétől, az ifjú nagyhercegnő elfogadta a helyzetet. Péter korántsem volt ennyire engedelmes, ő nem sok mindent tett azért, hogy elnyerje nagynénje tetszését; gyerekes lázongása gyakran ostoba tettek végrehajtására sarkallta. A kémlelőlyukakkal kapcsolatos történet is ezt példázza… 1746-ban, húsvét táján Péter felállított a lakosztályában egy bábszínházat, és ragaszkodott hozzá, hogy az udvartartásához tartozók

kivétel nélkül részt vegyenek az előadásokon. A szoba egyik oldalában, ahol felállította a paravánt, befalaztatott egy ajtót, mivel azon keresztül a cárnő magánlakosztályának étkezőjébe lehetett átjutni. Egy nap, miközben a bábjaival játszadozott, Péter hangokat hallott a befalazott ajtón túlról. Feltámadt benne a kíváncsiság, szerette volna megtudni, mi történik a szomszédban, ezért fogott egy ácsfúrót, és lyukakat fúrt a falba és az ajtóba. Meglepetten és elégedetten nyugtázta, hogy ilyen módon tanúja lehet annak a privát ebédnek, amelyen a cárnő és tucatnyi barátja vett részt. Erzsébet mellett Razumovszkij gróf ült, aki éppen akkor lábadozott egy betegségből – talán ez volt az oka annak, hogy formális öltözék helyett egy gazdagon díszített köntöst viselt. Azután, hogy ily módon átlépte a diszkréció határát, Péter még tovább ment. Izgatottan behívta a barátait, mindenkit odarendelt az ajtóhoz, ráparancsolt az alattvalóira, hogy ők is nézzenek keresztül a lyukakon. A szolgák székeket, zsámolyokat és padokat hoztak az ajtó elé, hogy a nézők még kényelmesebben élvezhessék az odaát zajló „előadást”. Amikor Péter és társai befejezték a szemlélődést, a nagyherceg áthívta magához Katalint és az udvarhölgyeit, hogy ők is részesülhessenek az élményben. „Nem mondta el, miről van szó, a jelek szerint valamilyen kellemes meglepetést készített elő a számunkra. Nem siettem túlságosan, Péter viszont izgatott volt, magával vitte Madame Krausét és az udvarhölgyeimet. Utolsóként érkeztem meg a szobájába, és meglepetten láttam, hogy valamennyien az ajtó előtt ülnek. Megkérdeztem, mi folyik itt. Amikor Péter elmondta, őszintén megijedtem, elborzasztott az otrombasága. Közöltem, hogy nem akarok keresztüllesni a lyukakon, nem kívánok részt venni ebben a botrányos dologban, ami biztosan felzaklatná a cárnőt, ha tudomást szerezne róla. Biztos voltam benne, hogy a cárnő meg fogja tudni, mi történt, mivel Péter legalább húsz emberrel megosztotta az ő kis „titkát”.” Amikor a leskelődő csapat tagjai látták, hogy Katalin nem hajlandó részt venni a játékban, egyenként eloldalogtak. Péter is jobb belátásra tért, mert abbahagyta a kukkolást, visszatért a bábjaihoz. Erzsébet hamarosan tudomást szerzett a történtekről, és egy vasárnapi napon, mise után hirtelen berontott Katalin szobájába, és parancsot adott, hogy azonnal kísérjék elé az unokaöccsét. Péter

köntösben jelent meg, a kezében a hálósipkáját szorongatta. Gyanútlan volt, nemtörődöm; amint belépett, előreszaladt, hogy kezet csókoljon a nagynénjének. Erzsébet megengedte neki, hogy kinyilvánítsa a tiszteletét, majd megkérdezte tőle, honnan vette a bátorságot ahhoz, hogy leskelődjön. Közölte, megtalálta az ajtón a lyukakat, amelyek mindegyikén keresztül éppen arra a helyre lehetett átlátni, ahol ő ült. Megkérdezte Pétertől, vajon elfelejtette-e, mivel tartozik neki. Emlékeztette a nagyherceget arra, hogy az apjának, Nagy Péternek volt egy hálátlan fia, akit a nagy cár büntetésként kitagadott az örökségből. Elmondta, hogy Anna cárnő bárkit börtönbe csukatott, aki tiszteletlen volt vele. Közölte Péterrel, hogy „…semmivel sem jobb, mint egy neveletlen kölyök, akit muszáj megtanítani arra, hogyan kell viselkedni.’’ Péter dadogva védekezni próbált, ám Erzsébet beléfojtotta a szót. A cárnő egyre indulatosabbá vált, „a legdöbbenetesebb sértéseket vágta a nagyherceg fejéhez, és nem csupán dühöt, de megvetést is mutatott az irányába – jelentette Katalin. – Szóhoz se bírtunk jutni, úgy megrémültünk. Mindketten hallgattunk. Én is csak álltam ott, és annak ellenére, hogy semmi közöm nem volt a történtekhez, könnybe lábadt a szemem.’’ Erzsébet észrevette ezt, és így szólt Katalinhoz: „Amit most mondtam, az rád nem vonatkozik. Tudom, hogy te nem vettél részt abban, amit Péter tett. Tudom, hogy te nem lestél keresztül a lyukakon, nem is akartad megtenni.” Ezt követően a cárnő lecsillapodott, elhallgatott, majd távozott. A fiatal pár döbbenten bámult egymásra. Péter ekkor bűnbánó, de szarkasztikus megjegyzést tett: „Olyan volt, mintegy fúria. Azt sem tudta, miket hord össze!” Később, amikor Péter is távozott, Madame Krause lépett be Katalinhoz, es közölte: „El kell ismerni, a cárnő ma úgy viselkedett, mint egy valódi anya.” Katalin nem igazán értette, hogy Madame Krause mire gondol, ezért nem válaszolt. Madame Krause magyarázatot adott a szavaira: „Az anyák feldühödnek, leteremtik a gyermekeiket, azután lezárják magukban az ügyet. Önöknek csupán annyit kellett volna mondaniuk, hogy bocsánat, matyuska… Ezzel rögtön lefegyverezték volna.” Katalin azt felelte, túlságosan megijedt a haragvó cárnőtől, úgy megrémült, hogy meg se tudott szólalni. Ebből az epizódból nagyon sokat tanult. Később leírta: „Ez a kifejezés – vinovaty, matyuska – beégett a memóriámba, úgy maradt meg bennem, mint eszköz,

amellyel le lehet csillapítani a cárnő haragját. Később használtam ezt az eszközt, méghozzá sikerrel.” Amikor Katalin megérkezett Oroszországba, Péter legbelsőbb baráti köréhez három nemesifjú tartozott: két fivér és egy kuzin. Ők voltak a Csernyisevek. Péter mindhármukat rajongásig szerette. Az idősebbik fivér, Zahar volt az, akit a saját anyja (megsejtvén, hogy vonzódik Katalinhoz) küldetett el az udvarból. A kuzin és az ifjabbik fivér, Andrej titokban szintén táplált bizonyos, meg nem engedhető érzelmeket Katalin iránt. Andrej megpróbálta hasznossá tenni magát. Katalin rájött, hogy Madame Krause „…meglehetősen kedveli az italokat. Gyakran előfordult, hogy a kísérőm leitatta, ilyenkor mindig lefeküdt, így a fiatalok magukra maradhattak, nem kellett tartaniuk a rendreutasításoktól, a szidásoktól.” Katalin „kísérője” ebben az esetben Andrej Csernyisev volt; ő bármilyen mennyiségű alkohol elfogyasztására rá tudta venni Madame Krausét. Mielőtt Katalin feleségül ment Péterhez, Andrej könnyed flörtbe keveredett a menyasszonnyal. Péter tudott erről az intim, de ártatlan játszadozásról, de nem találta kényelmetlennek a helyzetet, sőt még élvezte is, bátorította Andrejt és Katalint. Hónapokon át arról áradozott a menyasszonyának, hogy Csernyisev milyen jól néz ki, mennyire rajong érte. Naponta több alkalommal is átküldte Andrejt a nagyhercegnőhöz, általában átlátszó ürüggyel. Végül Andrej volt az, aki kellemetlenül kezdte érezni magát. Egy nap így szólt Péterhez: „Őcári felség, talán emlékezetedbe kellene idézned, hogy a nagyhercegnő nem Madame Csernyiseva…” Azután valamivel merészebben hozzátette: „Ő nem az én menyasszonyom, hanem a tiéd.” Péter nevetett, majd beszámolt Katalinnak az esetről. Az esküvőt követően, annak érdekében, hogy véget vessen az egyre kínosabb tréfálkozásnak, Andrej közölte Péterrel, szeretné megváltoztatni a Katalinhoz fűződő kapcsolatát, ezért a továbbiakban matyuskának (kicsi anyácskának) fogja nevezni; arra kérte a nagyhercegnőt, szólítsa őt a fiának. Ez így is történt, ennek ellenére Katalin és Péter továbbra is nagy figyelmet szentelt a „fiúnak”, egyfolytában róla beszélgettek, és annyit foglalkoztak vele, hogy néhány szolgájukban feltámadt az aggodalom. Egy nap Katalint félrevonta a lakája, Tyimofej Jevrenov, és figyelmeztette arra, hogy az egész palota arról pletykál, hogy meg nem

engedett kapcsolatban áll Andrejjel. Jevrenov elmondta, őszintén aggódik úrnőjéért; úgy gondolta, Katalin veszélyes irányban halad. Katalin megkérdezte tőle, ezt pontosan, hogy érti. „Ön nem beszél másról, csakis Andrej Csernyisevről. Ön nem gondol másra, csakis Andrej Csernyisevre” – felelte a lakáj. „És ezzel ugyan mi a gond? – kérdezte Katalin. – Ő a fiam. A férjem kedveli őt, még nálam is jobban szereti. Csernyisev mindkettőnk hűséges barátja.” „Ez így van – felelte Jevrenov – és a nagyherceg valóban azt tesz, amit akar, de önnel egészen más a helyzet. Amit ön hűségnek és barátságnak nevez ezzel a fiatalemberrel kapcsolatban, aki valóban hűséges önhöz, nos, azt mások, az ön kíséretéhez tartozók szerelemnek tartják” Amikor Jevrenov kiejtette ezt a szót („…nekem addig eszembe se jutott semmi ilyesmi” – írta Katalin később), a nagyhercegnő úgy érezte, mintha villám csapott volna belé. Jevrenov azt tanácsolta, hogy a további pletykálkodás elkerülése érdekében Csernyisev hivatkozzon betegségre, és azonnal hagyja el az udvart. Andrej Csernyisev nem sokkal később valóban távozott, és Péter – akit nem avattak be a részletekbe – komolyan aggódott barátja „betegsége” miatt, és ezt szóvá is tette Katalin előtt. Úgy egy hónappal később, amikor Andrej Csernyisev ismét megjelent az udvarban, rövid időre veszélybe sodorta Katalint. Péter egyik koncertje során (a nagyherceg maga hegedült) Katalin, aki általában véve nem kedvelte a zenét, a férje próbálkozásaitól pedig kifejezetten irtózott, visszavonult a lakosztályába, ami közvetlenül a Nyári Palota nagytermének szomszédságában volt. A nagyterem mennyezetét éppen tatarozták, a hely tele volt állványokkal, munkásokkal. Katalin puszta kíváncsiságból kinyitotta a lakosztálya és a nagyterem közötti ajtót, és meglepetten látta, hogy Andrej Csernyisev ott áll a közelben. Integetett a férfinak, aki természetesen odament az ajtóhoz. Katalin tett valamilyen jelentéktelen megjegyzést Csernyisev így válaszolt: „Nem beszélgethetek önnel így. Túl zajos ez a terem… Kérem, engedjen be a szobájába!” „Nem – felelte Katalin. – Ezt nem tehetem meg.” Ennek ellenére jó öt percen keresztül elbeszélgetett a férfival a félig nyitott ajtón keresztül. Hirtelen furcsa érzése támadt. Hátrafordult, és látta, hogy Péter kamarása, Devier gróf figyeli őt a szoba túlsó végéből. „A nagyherceg látni kívánja önt, madame” – mondta Devier. Katalin rácsukta az ajtót Csernyisevre, és Devier-vel együtt visszament a

koncertre. Másnap mindkét Csernyisev eltűnt az udvarból. Katalinnak és Péternek azt mondták, mindkét fiatalembert átvezényelték, mind a ketten valamilyen távoli regimenthez kerültek. Később kiderült, hogy a Csernyiseveket házi őrizetbe vették. A Csernyisev-ügynek két olyan okozata is volt, amely hatást gyakorolt a fiatal párra. Az egyik, a kevésbé jelentős az volt, hogy a cárnő megparancsolta Todorszkij atyának, faggassa ki a férjet és a feleséget, természetesen egymástól függetlenül, tudja meg, hogy pontosan milyen kapcsolatban álltak a fiatalemberekkel. Todorszkij nyíltan megkérdezte Katalintól, hogy megcsókolta-e valamelyik Csernyisevet. „Nem, atyám” – felelte Katalin. „Akkor mi lehet az oka, hogy a cárnőt ennek az ellenkezőjéről informálták? – kérdezte Todorszkij. – A cárnőnek azt mondták, ön megcsókolta Andrej Csernyisevet.” „Ez rágalom, atyám. Nem igaz!” – felelte Katalin. Őszintesége a jelek szerint meggyőzte Todorszkijt, aki ezt mormolta magában: „Milyen gonosz emberek ezek!” Ezt követően jelentést tett a cárnőnek. Katalin előtt többé nem hozták szóba az ügyet. Az Andrej Csernyisevvel kapcsolatos affér azonban szöget ütött a cárnő fejébe, és szerepet játszott abban a sokkal komolyabb és hosszabb hatású eseményben, amire ezt követően került sor. Azon a délutánon, amikor a két Csernyisev eltűnt, egy új udvarhölgy került Katalin udvartartásába, egy olyan nő, aki a cárnő parancsára Madame Krause felettese lett. Ennek az asszonynak az érkezésével Katalin életében kezdetét vette az állandó zaklatásokkal, a kétségbeeséssel és az elnyomatással jellemezhető, hét teljes évig tartó periódus.

16. Őrkutya Erzsébetnek szüksége volt egy örökösre; egyre ingerültebbé tette a tény, hogy az ifjú pár még mindig nem adta meg neki azt, amire a legjobban vágyott. 1746 májusában, amikor Katalinon még mindig nem mutatkoztak meg a várandósság jelei (pedig már nyolc teljes hónap eltelt az esküvő óta), Erzsébet tiszteletlenséget, engedetlenséget, sőt hűtlenséget szimatolt. Elsősorban Katalint okolta. Besztuzsev kancellár számára egészen más jelentett problémát. Őt nem igazán érdekelte, hogy a sikertelen házasságból nem született gyermek – ő inkább Oroszország diplomáciai jövőjét tartotta szem előtt. Ez volt az ő szférája, és annak érdekében, hogy megőrizhesse és használhassa a hatalmát, erősítette Erzsébet gyanúját, felszította benne a házaspár iránti negatív érzéseket. Ő is aggódott a fiatal pár miatt, de másképpen, mint a cárnő: riasztónak találta Péter gondolkodását és viselkedését, és nem bízott annak a nőnek, Johannának a lányában, akiről kiderült, hogy részt vett egy olyan konspirációban, amelyet Poroszország királya, Frigyes támogatott. Mivel Péter nyíltan csodálta Frigyest, Besztuzsev nem szívesen látta volna őt az orosz trónon. Ami Katalint illeti: a kancellár mindig is ellenezte, hogy a német nagyherceg egy német hercegnőt vegyen feleségül. Ennek megfelelően úgy gondolta, nem szabad megengedni, hogy a fiatal pár és udvartartása alternatív hatalmi központtá váljon, olyan, független politikai tömbbé, amely hűséges barátokból és lojális segítőkből áll. Besztuzsev tudta, hogy ilyesmi korábban gyakran előfordult olyan királyságokban, amelyeknek trónörököse független gondolkodásúnak bizonyult, és úgy vélte, ebből a dologból semmi jó nem származhat. Annak érdekében, hogy megakadályozza a nemkívánatos szerkezet kialakulását, két taktikát alkalmazott. Először: izolálni próbálta a fiatal párt a külvilágtól. Másodszor: egy erős személyiségű, megfelelő hatalommal rendelkező, éber őrkutyát kívánt szolgálatba állítani a fiatal pár udvarában, egy olyan embert, aki minden rezdülésre, minden szóra figyel.

Első miniszterként Besztuzsevnek először természetesen a cárnő problémájára kellett megoldást találnia: Erzsébetnek örökösre volt szüksége. A kancellár úgy gondolta, ha a figyelmébe ajánl egy erős asszonyt, aki mellesleg hozzá lojális, ha rábeszéli a cárnőt, hogy ezt a személyt állítsa első számú udvarhölgyként, felügyelőként, afféle nevelőnőként Katalin mellé, akkor két legyet üthet egy csapásra. Úgy vélte, ha ez az asszony állandóan Katalin mellett tartózkodik, ha gardírozza őt, felügyelheti a házaspár szerelmi életét, tanácsokkal szolgálhat, és gondoskodhat arról, hogy a fiatal feleség és az ifjú férj is hű maradjon házastársához. Arra gondolt, ha ez az asszony szemmel tartja a nagyhercegnőt, akkor megakadályozhatja a katonatisztekkel, udvaroncokkal és szolgákkal folytatott, nemkívánatos flörtjeit, felügyelhet arra, hogy Katalin ne írjon leveleket, senkivel ne folytasson magánbeszélgetéseket. Egy ilyen őrkutya alkalmazásával el lehetett oszlatni a nagyhercegnő házasságtörését valószínűsítő Erzsébet aggodalmait, ugyanakkor biztosítani lehetett Katalin politikai izolációját is, amit Besztuzsev oly fontosnak tartott. Egy ilyen felügyelő nem csupán azt akadályozhatta meg, hogy Katalin találkozzon, beszéljen vagy levelezzen a számára esetleg kedves fiatalemberekkel, hanem azt is, hogy érintkezzen politikai szempontból nemkívánatos elemekkel; azt is megfigyelhette, hogy a nagyhercegnő miről beszélget más országok diplomatáival. Egy megfelelő gardedám rákényszeríthette Katalinra a kancellár által diktált, új szabályok betartását, amelyektől azt remélték, szorosabbra fűzhetik az ifjú házasok közötti viszonyt, ugyanakkor politikai szempontból mindkettejüket ártalmatlanná lehetett tenni velük. Katalin számára természetesen csak a rendelkezés mögött meghúzódó indokok egyik csoportját tették világossá. Egy Erzsébet által aláírt rendelkezés a következőkre emlékeztette őt: „Őcárí felsége, a nagyhercegnő abban a végtelen megtiszteltetésben részesült, hogy nőül mehetett kedves unokaöcsénkhez, őcári felségéhez, a nagyherceghez, a birodalom örököséhez… A nagyhercegnő azzal a céllal kapta meg jelenleg birtokolt rangját és címeit, hogy viselkedésével, elméje élességével és erényességével őszinte szerelmet gerjesszen a nagyhercegben, elnyerje a szívét, és ezzel lehetővé tegye annak az örökösnek a világrajövetelét, akinek léte a birodalom szempontjából éppoly kívánatos, mint amennyire

szükséges illusztris családunk fájának friss hajtásokkal való ellátása okán.” Besztuzsev gondos mérlegelést követően választotta ki a kényes és fontos feladat elvégzésére alkalmas nőt. Végül a huszonnégy esztendős Maria Szemjonovna Csoglokovát jelölte ki, aki anyai ágon Erzsébet első unokatestvére volt. Csoglokova a cárnő kedvencei közé tartozott, a férjével együtt magas posztot töltött be az udvarban, emellett mindketten a kancellár odaadó hívei voltak. Madame Csoglokova híres volt erényességéről és termékenységéről. Valósággal bálványozta a férjét, és szinte minden évben szült egy gyermeket, vagyis elvileg jó példát mutathatott Katalinnak. Katalin az első pillanattól fogva gyűlölte őt. Az emlékirataiban megvető és becsmérlő jelzők garmadájával illette az asszonyt, aki oly sok éven át uralkodott felette: csökött gondolkodású… tanulatlan… kegyetlen… rosszindulatú… szeszélyes… önző. A Madame Csoglokova kinevezését követő délutánon Péter félrevonta Katalint, és közölte vele, tudomására jutott, hogy az új udvarhölgyet azért rendelték ki, hogy szemmel tartsa a nagyhercegnőt, akiről az a hír terjedt el, hogy nem szereti a férjét, vagyis őt. Katalin erre azt válaszolta, hogy ez ostobaság, de ha így is lenne, senki sem hiheti azt, hogy ez, éppen ez az asszony képes lesz felébreszteni benne a vonzalmat a férje iránt. Kijelentette, Csoglokova csupán az őrkutya szerepét tölti be mellette, ha bármi mást kellene tennie azon kívül, hogy figyel és jelent, biztosan nem őt, hanem egy nála sokkal intelligensebb személyt választanak ki a feladatra. Az új gardedám és a nagyhercegnő közötti háború már az első pillanatban elkezdődött. Madame Csoglokova nyitásként közölte Katalinnal, hogy a jövőben nagyobb távolságot kell tartania az uralkodótól. Elmondta, hogy ezentúl a nagyhercegnő csakis rajta keresztül léphet kapcsolatba a cárnővel. Ahogy ezt meghallotta, Katalin szemét elfutotta a könny. Madame Csoglokova második tette az volt, hogy rohant, és jelentette legfőbb megbízójának: Katalin nagyhercegnő nem a tőle elvárható lelkesedéssel fogadta őt. Katalin szeme még vörös volt a sírástól, amikor Erzsébet megjelent nála. A cárnő átvezette Katalint egy másik szobába, hogy négyszemközt beszélhessen vele. „Akkor már két esztendeje voltam Oroszországban – írta Katalin később

–, de a cárnő először beszélt velem így, tanúk nélkül.” Erzsébet panaszok és vádak egész áradatát zúdította rá Katalinra. „Megkérdezte tőlem, kaptam-e az anyámtól olyan utasítást, hogy áruljam el őt Poroszország királyának. Közölte, pontosan tudja, milyen fortélyoskodó és hamis vagyok, akár szóban, akár másban. Azt mondta, biztos abban, egyedül az én hibám, hogy még mindig nem került sor a házasságunk elhálására.” Amikor Katalin ismét sírva fakadt, Erzsébet kijelentette: azok a fiatalasszonyok, akik nem szeretik a férjüket, állandóan csak zokognak. Elmondta, senki sem kényszerítette Katalint arra, hogy feleségül menjen a nagyherceghez, a saját akaratából döntött így, vagyis nincs se joga, se oka arra, hogy most, utólag keseregjen emiatt. Közölte, ő aztán tényleg nem tehet arról, ha Katalin nem szereti Pétert, mivel Katalin anyja biztosította őt afelől, hogy a lánya szerelemből megy hozzá a nagyherceghez. Kijelentette, őt még csak azzal sem vádolhatja senki, hogy belekényszerítette volna Katalint ebbe a házasságba. „Azt mondta, most, hogy feleség vagyok, többé nem szabad sírnom – írta Katalin. – Aztán hozzátette, hogy nagyon jól tudja, egy másik férfit szeretek, de se akkor, se máskor nem mondta ki állítólagos szeretőm nevét…” Erzsébet végül így szólt: „Biztos vagyok benne, hogy egyedül te vagy az oka annak, hogy még nincs gyermeked!’’ Katalin erre semmit sem tudott felelni. Abban a pillanatban biztosra vette, hogy Erzsébet megüti őt. Nem ok nélkül félt ettől: a cárnőről mindenki tudta, hogy gyakran megpofozta a környezetében élő nőket, sőt, ha nagyon dühös volt, akkor a férfiakat is. „Nem is menekülhettem volna el, mert háttal álltam az ajtónak, ő pedig közvetlenül előttem helyezkedett el. Hirtelen eszembe jutott Madame Krause tanácsa, és így szóltam: „Bocsáss meg nekem, anyácska!” Ez hatott rá. Zokogva mentem át a hálószobámba, és az járt a fejemben, hogy még a halál is jobb lehet, mint egy ilyen megnyomorított élet. Fogtam egy nagy kést, lefeküdtem a szófára. Az volt a szándékom, hogy szíven döföm magam, de akkor belépett az egyik szobalányom, rávetette magát a késre, lefogott. Az igazat megvallva, eléggé tompa volt az a kés, talán a fűzőmet se szúrta volna keresztül…” Katalin még csak nem is sejtette, hogy Besztuzsevnek milyen mértékben sikerült felzaklatnia Erzsébetet a Poroszországgal

kapcsolatos kérdésben; azt feltételezte, a cárnő kifakadásának csupán egyetlen valódi oka volt. Erzsébet egyetlen vádját sem érezte indokoltnak. Úgy gondolta, ő mindig engedelmes volt, mindig behódolt, indiszkrécióval sem lehetett meggyanúsítani. Nem árulta el Oroszországot a porosz királynak, sosem fúrt lyukakat ajtókba, sosem szeretett más férfit, egyetlenegy vétke volt: nem szült gyermeket. Néhány nappal később, amikor Péter és Katalin elkísérte a Révaiba (ma: Tallin, Észtország fővárosa) látogató cárnőt, Madame Csoglokova a fiatal házaspár hintójában kapott helyet. Katalin gyötrelmesnek találta a jelenlétét. Csoglokova a legapróbb, legártatlanabb és legtriviálisabb megjegyzés hallatán azonnal közölte: „A cárnő nem örülne az ilyen beszédnek”, vagy: „A cárnő sosem helyeselne semmi ilyesmit” Katalin erre úgy reagált, hogy lehunyta a szemét, és végigaludta az utat. Madame Csoglokova hét hosszú éven át megőrizte a pozícióját. Nem rendelkezett olyan tudással és képességgel, amelynek birtokában a segítségére lehetett volna egy tapasztalatlan, fiatal feleségnek. Nem volt se bölcs, se együtt érző, éppen ellenkezőleg: az egész udvarban őt tartották a legbutábbnak, a legarrogánsabbnak. Meg se fordult a fejében, hogy esetleg elnyerhetné Katalin barátságát, hogy feleségként és anyaként, bizalmasként megbeszélhetné a nagyhercegnővel azokat a problémákat, amelyek megoldására elvileg éppen őt szemelték ki. Azon a területen, ami Erzsébet számára a legfontosabb volt, semmiféle előrelépést nem sikerült elérnie: hiába felügyelte a házaspár hálószobáját, a kapcsolat továbbra sem hozott gyümölcsöt. Eredményeket nem ért el, viszont valódi hatalommal rendelkezett. Besztuzsev foglárjaként és spionjaként működött; ő volt az, aki a királyi fogoly szerepére kényszerítette Katalint. 1746 augusztusában, a házasságkötést követő első nyáron Erzsébet engedélyt adott Péternek és Katalinnak, hogy elutazzanak a Finnöbölnél lévő Oranienbaumba, arra a birtokra, amelyet a cárnő ajándékozott unokaöccsének. Az udvaron és a teraszos kertekben Péter felállíttatott magának egy szimulált katonai tábort, ahol az udvaroncaival, a szolgáival, az erdőkerülőkkel és a kertészekkel, muskétával a vállán vonulászott. Egész álló nap folytak az alaki gyakorlatok, a menetelések, a parádék, a látványos őrségváltások. Katalinnak azon kívül, hogy üldögélt és hallgatta Csoglokova

zsémbelését, semmi tennivalója nem akadt. Megpróbált belefeledkezni az olvasásba. Azokban a napokban – mondta – csakis romantikus történeteket olvastam.” Azon a nyáron egy túlzásoktól sem mentes francia regény, a Szép Tiran volt a kedvence. A történet egy francia kóbor lovagról szól, aki Angliába vetődvén megnyer néhány lovagi tornát és csatát, majd a király lányának kedvesévé válik. Katalin különösen a hercegnő leírását kedvelte, „akinek a bőre olyan áttetsző volt, hogy amikor vörösbort ivott, látni lehetett, ahogy a kortyok lecsorognak a torkán.” Péter is olvasott, de ő inkább az olyan történeteket kedvelte, amelyekben „az útonállókat végül felkötik vagy kerékbe törik.” Erről a nyárról Katalin így írt: „Még sosem létezett két olyan lélek, amelyek kevésbé hasonlítottak volna egymásra, mint a mieink. Semmi közös nem volt bennünk se ízlés, se gondolkodás tekintetében. A véleményünk olyannyira különbözött, hogy soha semmiben sem tudtunk volna megegyezni, ha én – ahelyett, hogy túlságosan nyíltan szembeszálltam volna vele – nem hagyom érvényesülni az ő akaratát. Mindig magamra maradtam, és minden oldalról gyanakvó szemek figyeltek. Nem találtam semmi szórakozást, nem beszélgethettem senkivel, nem kaptam semmiféle kedvességet vagy figyelmet, ami segített volna abban, hogy elviseljem azt a borzalmas unalmat. Az életem kibírhatatlanná vált.” Katalin egyre gyakrabban szenvedett fejfájástól és álmatlanságtól. Madame Krause kijelentette, hogy a tünetek egy csapásra megszűnnek, ha a nagyhercegnő lefekvés előtt mindig iszik egy pohár magyar bort, de Katalin nemet mondott erre. Ez természetesen nem akadályozta meg Madame Krausét abban, hogy minden áldott este teletöltsön egy poharat, amit aztán ő maga ürített ki, Katalin egészségére.

17. „Nem volt király” Zerbstben, 1747. március 16-án Katalin apja, Keresztély Ágost herceg másodszor is szélütést kapott. Ezt már nem élte túl. Ötvenhat esztendős volt; Katalin tizenhét. Keresztély Ágost nem vehetett részt a lánya kézfogóján, később az esküvőjén sem. Katalin akkor látta őt utoljára, amikor három éve elindult hazulról. A hercegnek élete utolsó évében – Erzsébet cárnő, Besztuzsev gróf és Madame Csoglokova ténykedésének köszönhetően – gyakorlatilag semmiféle kapcsolata nem volt Katalinnal. Poroszország és Oroszország között egyre romlott a kapcsolat; Besztuzsev rávette a cárnőt, hogy tiltson meg mindenféle privát levelezést Oroszország és Németország között. Katalin havonta egy alkalommal írt a szüleinek, de a levelei az orosz Külügyi Hivatalnál kötöttek ki, ahol komoly cenzúrának vetették alá a szövegeket. Az átfogalmazott, megkurtított és biztonságosnak ítélt változatokat visszakapta, ezeket lemásolhatta, aláírhatta, és csak ezeket küldhette el Németországba. Megtiltották neki, hogy bármiféle személyes jellegű hírt közöljön, és egyetlen, a szeretetét kifejező szót sem írhatott a szövegbe. Az apja, aki a maga csendes, nyugodt módján mindig is szerette őt, úgy halt meg, hogy már hosszú ideje egyetlen kedves szót sem kapott vagy olvasott tőle. Amikor megérkezett Keresztély Ágost halálhíre, Katalin szomorúsága mérhetetlen volt. Bezárkózott a lakosztályába, és egy teljes héten át csak zokogott. A nyolcadik napon Erzsébet beküldte hozzá Madame Csoglokovát, hogy közölje vele: Oroszország nagyhercegnője legfeljebb egy héten át gyászolhat, „mivel végül is az apád nem volt király”. Katalin erre azt felelte, hogy igen, Keresztély Ágost valóban nem volt uralkodó, „viszont az apám volt’’. Erzsébetet és Csoglokovát ez nem hatotta meg. Katalin a nyolcadik napon kénytelen volt megjelenni a nyilvánosság előtt, csupán annyi engedményt kapott, hogy viselhette a gyász fekete fátylát. Hat hét után ettől is meg kellett szabadulnia. Amikor először elhagyta a szobáját, találkozott Santi gróffal, az udvar olasz születésű ceremóniamesterével; váltottak pár szót. Néhány nappal később Madame Csoglokova közölte vele, hogy a cárnő

Besztuzsev gróftól (akinek Santi gróf írásos jelentést tett) úgy tudja, Katalin azt mondta, furcsának találja, hogy a nagykövetek nem fejezték ki neki az apja halála miatt részvétüket és együttérzésüket. Madame Csoglokova elmondta, a cárnő nem tartja helyénvalónak, hogy a nagyhercegnő ilyen kijelentést tett Santi előtt; elmondta, Erzsébet szerint Katalin túlságosan büszke. A cárnő Csoglokován keresztül ismét emlékeztette Katalint arra, hogy az apja nem volt király, így nem várható el a külföldi nagykövetektől a részvétnyilvánítás. Katalin alig hitt a fülének, amikor mindezt végighallgatta. Hirtelen még arról is megfeledkezett, mennyire retteg a gardedámjától, és kijelentette, ha Santi gróf akár egyetlen szót írt vagy mondott arról, hogy ő bármiféle kijelentést tett erről a dologról, akkor Santi grófot nem lehet másnak nevezni, mint alávaló hazudozónak. Kijelentette, még csak meg se fordultak a fejében ilyen gondolatok, és se Santi grófnak, se másnak nem beszélt a gyászáról. „A jelek szerint meggyőzően beszéltem – írta az emlékirataiban –, mert miután Madame Csoglokova továbbította a szavaimat a cárnőnek, Santi gróf vált Erzsébet dühének célpontjává.’’ Néhány nappal később Santi gróf megüzente Katalinnak, hogy Besztuzsev gróf kényszerítette őt erre a hazugságra, ami miatt rettenetesen szégyelli magát. Katalin közölte a küldönccel, hogy aki hazug, az hazug, bármilyen ok miatt is hazudik, és mivel többé semmiféle módon nem kíván kapcsolatba kerülni Santi gróf hazugságaival, soha többé nem fog beszélni vele. Ha Katalin úgy gondolta, hogy Madame Csoglokova szánalmas zsarnokoskodása és az apja halála miatti fájdalom eljuttatta az Oroszországban töltött első évei mélypontjára, óriásit tévedett. 1747 tavaszán, miközben még az apját gyászolta, a helyzete – és Péter helyzete – határozottan rosszabbá vált. Madame Csoglokova férje új beosztást kapott: rábízták Péter felügyeletét és irányítását. „Ez iszonyú csapás volt mindkettőnk számára – mondta Katalin. – Csoglokov arrogáns, brutális bolond volt; ostoba, önhitt, rosszindulatú, gőgös, titkolózó és hallgatag. Sosem mosolygott. Gyűlöletes és rettenetes embernek ismertük meg.” Még Madame Krause is megremegett, amikor tudomást szerzett a dologról, pedig ő a cárnő legmagasabb rangú udvarhölgyei és kedvencei közé tartozott.

A döntést természetesen Besztuzsev hozta meg. A kancellár senkiben sem bízott meg, aki korábban kapcsolatba került a nagyhercegi párral; egy újabb, megbízható őrkutyát akart a fiatalok mellé állítani. „Néhány nappal azt követően, hogy Monsieur Csoglokov elfoglalta a pozícióját, letartóztatták a nagyherceg négy fiatal, igencsak kedvelt szolgáját” – írta Katalin. Csoglokov ezt követően arra kényszerítette Pétert, váljon meg a kamarásától, Devier gróftól. Nem sokkal később az egyik főszakácsot is elküldték, pedig Péter különösen rajongott a főztjéért. Az illető mellesleg Madame Krause jó barátja volt, de ez sem segített rajta. 1747 őszén a Csoglokov házaspár új, még szigorúbb intézkedéseket foganatosított. Péter udvaroncainak megtiltották, hogy belépjenek a nagyherceg szobájába. Csökkentették a nagyherceg rendelkezésére álló szolgák számát. Amint kiderült, hogy kedveli valamelyik szolgáját, az illetőt azonnal eltávolították mellőle. Csoglokov ezt követően arra kényszerítette Pétert, hogy bocsássa el a közvetlen szolgái vezetőjét, „egy szelíd, megfontolt és komoly férfiút, aki már a születése óta a nagyherceg mellett volt; akitől Péter számtalan bölcs tanácsot kapott.” Az inast, a vén svédet, Romburgot, akitől Péter korábban meglehetősen ostoba javaslatokat kapott azt illetően, hogy egy férfinak hogyan kell kezelnie a feleségét, szintén elküldték. Szigorú rendszabályok léptek életbe. Csoglokovék megtiltották, hogy az ő személyes engedélyük nélkül bárki belépjen Péter vagy Katalin magánlakosztályába; aki ezt a szabályt megszegte, azonnal repült. A fiatalok udvarához tartozó hölgyek és urak kénytelenek voltak az előtérben és a szalonban maradni, de még ezekben a helyiségekben is csak úgy válthattak szót Péterrel és Katalinnal, hogy valamennyi jelenlévő tisztán hallja a beszélgetést. ,A szó szoros értelmében arra kényszerítettek minket – írta Katalin –, hogy egymás elválaszthatatlan társai legyünk.” Erzsébetnek is megvoltak a maga okai arra, hogy izolálja a fiatal párt: úgy hitte, ha nem találkoznak másokkal, ha be kell érniük egymás társaságával, végre gondoskodni fognak az utódról. A számításai nem is voltak teljességgel irracionálisak: „A nagyherceg elkeseredett amiatt, hogy mindenkit eltávolítottak a közeléből, akihez valamilyen módon kötődött. Mivel senki más nem

maradt mellette, akinek kiönthette volna a szívét, hozzám fordult. Gyakran átjött a szobámba. Úgy érezte, én vagyok az egyetlen, akivel úgy beszélgethet, hogy az elhangzott szavakat nem tekintik bűnnek. Megértettem a helyzetét, és sajnáltam őt; amennyire módomban állt, megpróbáltam vigaszt nyújtani neki. Gyakran kimerítettek ezek a látogatások, mivel sokszor órákon át tartottak. Péter ilyenkor alig ült le, fel-alá járkált a szobában, és nekem ott kellett lépkednem mellette. Gyorsan mozgott, hosszúkat lépett, így nagyon nehéz volt lépést tartanom vele úgy, hogy közben arról a speciális katonai tárgyról társalgok vele, amiről mindig oly lelkesen beszélt. De megtettem. Katalin a saját gondolatait nem mondhatta el, Péter általában közömbös maradt irántuk: „Voltak pillanatok, amikor meghallgatott, de ilyesmire csak akkor került sor, amikor boldogtalan volt. Állandóan valamiféle merénylettől vagy intrikától rettegett; attól félt, hogy valamilyen börtönben kell majd leélnie az életét. Rendelkezett bizonyos fokú éleslátással, ez igaz, de nem volt jó az ítélőképessége. Nem tudta elrejteni a gondolatait és az érzéseit, és mérhetetlenül indiszkrét volt, de annyira, hogy ha esetleg sikerült is megállnia, hogy ne mondjon ki valamit, a következő másodpercben a mozdulataival, a viselkedésével máris elárulta magát. Úgy vélem, éppen ez, az indiszkréciója volt az oka annak, hogy olyan gyakran eltávolították mellőle a szolgákat.”

18. A hálószobában Péter a napjai nagy részét tehát a feleségével töltötte. Időnként hegedült neki. Katalin hallgatta, és közben nagyon ügyesen leplezte, mennyire gyűlöli a „zajongását”. Gyakran előfordult, hogy órákon át beszélt magáról. Időnként engedélyt kapott arra, hogy kisebb estélyeket rendezzen; ezeken a meghívottaknak maszkot viselve kellett táncolniuk az ő hegedűjátékára. Katalin primitívnek, botorságnak tartotta az egészet, gyűlölte ezeket a táncokat, amelyek minden tekintetben különböztek az elegáns udvari bálokon látottaktól, ezért gyakran fejfájást színlelve a kanapén maradt, és a maszkja alatt lehunyta a szemét, hogy legalább a látványt ne kelljen elviselnie. Esténként aztán lefeküdtek (a házasságuk első kilenc évében Péter sosem aludt máshol, csak Katalin ágyában), és a nagyherceg utasította Madame Krausét, hogy hozza elő a játékszereit. Mivel a fiatalok udvarában mindenki gyűlölte és rettegte Csoglokovékat, mindenki összefogott ellenük. Madame Krause oly sokat szenvedett feljebbvalója arroganciájától, annyira megvetette Madame Csoglokovát, hogy teljes mértékben Péter és Katalin mellé állt. Élvezte, amikor egy-egy szellemi párbajban túltehetett a szigorú duennán, és rendszeresen megszegte az új szabályokat, jobbára Péter érdekében, mivel szerette volna, ha a nagyherceg – aki ugyanúgy Holsteinből származott, mint ő – legalább egy kicsivel jobban érzi magát. Lázadásának egyik megnyilvánulási formája az volt, hogy annyi játék katonát, miniatűr ágyút és modellerődöt szerzett Péternek, amennyit csak kívánt. Péter napközben nem szórakozhatott ezekkel a játékszerekkel, mert a Csoglokov házaspár azonnal ki akarta volna deríteni, honnan származnak. A katonákat és a többi holmit az ágy alá rejtették, Péter csak éjszakánként játszhatott velük. Vacsora után levetkőzött és nyugovóra tért; Katalin követte. Amint elhelyezkedtek az ágyban, Madame Krause – aki a szomszédos szobában aludt – bement hozzájuk, kulcsra zárta az ajtót, és előszedte a kék Holstein-uniformisos katonákat, amikből egy idő után már annyi volt, hogy az egész ágyat beterítették. Madame Krause, aki akkor már az ötvenes éveiben járt,

csatlakozott Péterhez, együtt játszott vele, a nagyherceg parancsainak megfelelően mozgatta a játékokat. Sokszor hajnal kettőig elszórakoztak. A helyzet abszurd volt. Katalin időnként nevetett az egészen, de többnyire csak elviselte. Meg se bírt moccanni az ágyban, mivel a takarót elborították a játékok, amelyek közül némelyik eléggé nehéz volt. Tűrt, hallgatott, és közben aggódott, hogy Madame Csoglokova esetleg meghall valamit, tudomást szerez az éji szórakozásról. Egy este, új éjféltájt Csoglokova valóban bekopogott a hálószoba ajtaján. Szerencsére az ajtón két zár is volt. A szobában tartózkodók nem nyitották ki azonnal: Péternek, Katalinnak és Madame Krausénak valahogy el kellett tüntetnie a katonákat, be kellett szórni őket az ágy és a takaró alá. Amikor Madame Krause végül kinyitotta az ajtót, Csoglokova beviharzott. Dühös volt, hogy megvárakoztatták. Madame Krause elmagyarázta, csupán azért késlekedtek, mert át kellett mennie a saját szobájába a kulcsokért. Csoglokova ekkor megkérdezte, hogy Katalin és Péter miért nem alszik még. Péter azt felelte, hogy még nem álmos. Csoglokova erre kijelentette, a cárnő dühös lesz, ha megtudja, hogy a fiatalok ilyen későn még nem alszanak. Végül morogva, zsémbesen kivonult. Péter elővette a katonákat, és addig játszott, míg végül elnyomta az álom. A helyzet bohózatba illő volt: egy fiatal házaspárnak állandó feszültségben kellett élnie amiatt, hogy ki ne derüljön, esténként játék katonákkal szórakoznak. A komikum mögött persze egy még meghökkentőbb abszurditás lappangott, nevezetesen az, hogy egy ifjú férj katonákkal játszik a hitvesi ágyban, miközben az ifjú ara unatkozva nézi, mit csinál. (Az emlékirataiban a jóval idősebb, jóval tapasztaltabb Katalin szárazon megjegyzi: „Úgy tűnik, csak erre voltam jó.”) Ha megvizsgáljuk ezeknek az éjszakai játékoknak a valódi kontextusát, meg kell állapítanunk róla, hogy veszélyes és bizarr volt. Erzsébet olyan asszony volt, aki hozzászokott, hogy mindig minden a kívánalmainak megfelelően történik. Ez a két éretlen gyerek, a nagyhercegi pár ellenszegült az akaratának. Mindent megtett értük: elhozatta őket Oroszországba, elhalmozta őket ajándékokkal, címekkel, még kedves is volt hozzájuk; pompás esküvőt rendezett nekik, és cserébe csupán annyit kért tőlük, teljesítsék a kérését, adjanak neki örököst.

Ahogy teltek a hónapok, és még mindig nem kapta meg azt, amire vágyott, Erzsébet ki akarta deríteni, hogy a házaspár melyik tagja felelős a kudarcért. Hát létezik olyan, hogy a tizenhét esztendős Katalin, ez a friss, intelligens és bájos leány hidegen hagyja tizennyolc éves férjét? Nem arról van szó inkább, hogy Péter a csúfságával és elfogadhatónak éppen nem nevezhető természetével visszariasztja magától a feleségét? Lehet, hogy a hálószobájukban, amikor kettesben vannak, Katalin kifejezésre juttatja viszolygását, és visszautasítja Péter közeledéseit? Ha nem így van, akkor vajon mi lehet az oka annak, hogy még mindig nem sikerült elhálniuk a házasságukat? Péter nem volt teljes mértékben közömbös a nők iránt: szinte állandóan szerelmes volt, állandóan belehabarodott az udvar valamelyik hölgyébe. A nászéjszakán tett megjegyzése („Hogy milyen jól szórakoznának a szolgáim, ha így látnának minket, ebben az ágyban!”) arra utal, hogy igenis tisztában volt a szex intimitásával, de kigúnyolta az egészet, vulgáris viccé változtatta a meghittséget. Elképzelhető, hogy az orvosoknak volt igazuk, és Péter annak ellenére, hogy már a tizennyolcat is betöltötte, fizikailag még nem érett férfivá. Madame Krauséban is ez a vélemény fogalmazódott meg, miután reggelente kifaggatta az ifjú feleséget, és mindig ugyanazt a választ kapta tőle. Nem tudjuk, hogy Péter miért nem volt hajlandó, vagy esetleg miért nem bírt átnyúlni az ágy túlsó oldalára, hogy megérintse a feleségét. Katalin az emlékirataiban erre nem ad választ, Péter után pedig nem maradtak feljegyzések. Két lehetséges magyarázat létezik: az egyik pszichológiai, a másik fizikai okokra vezeti vissza a nagyherceg furcsa viselkedését. A pszichológiai ok az lehet, hogy szigorú neveltetése miatt olyan gátlások alakultak ki Péterben, amelyek megakadályozták, hogy felfedje törékeny egoját a szexuális kapcsolat fizikai intimitása közben. A gyermekkora és a kamaszkora egyszerűen borzalmas volt. Árvaként nőtt fel, embernyúzó tanítók nevelték. Soha nem voltak korban hozzá illő pajtásai. Csak olyan embereket ismert, akik parancsoltak neki, vagy akiknek ő parancsolt, de sosem voltak körülötte olyanok, akikkel közös lehetett az érdeklődése, akikkel összebarátkozhatott volna, akikben igazán megbízhatott. Katalin az Oroszországban töltött első éve során felajánlotta neki a barátságát, de abban a félhomályos teremben,

amikor ösztönösen reagált a betegségből felgyógyult Péter himlőhelyes arca láttán, gyakorlatilag mindent lerombolt, amit addig felépített. Abban a néhány másodpercben sikerült megsemmisítenie új barátja maradék önbizalmát. Ahhoz, hogy újra jó kapcsolat lehessen kettejük között, Péternek először meg kellett volna bocsátania, újra bíznia kellett volna Katalinban, és valamilyen módon el kellett volna fogadtatnia magát, de sehogy sem bírta rávenni magát ezeknek a nehéz és komoly lépéseknek a megtételére. Nagyjából tudta, mit kellene csinálnia Katalinnal az ágyban, de a lány intelligenciája és szépsége, nőiessége és bája ellenére sem támadt fel benne a kezdeményező szándék, sőt mindez csak azt a gondolatot erősítette benne, hogy felesleges próbálkoznia, úgyis kudarcot vallana, úgyis megszégyenülne. Egy másik elmélet is megfogalmazódott, amely szintén magyarázatot adhat Péter látszólagos tehetetlenségére. De Castéra márki, az egyik francia diplomata, aki Katalin halála után egy évvel jelenítette meg háromkötetes, II. Katalin élete című munkáját, a következőképpen vélekedett: Szentpétervár bármelyik rabbija vagy sebésze képes lett volna korrigálni ezt az aprócska tökéletlenséget.” A könyvében egy phimosisnak nevezett fizikai állapotról, vagyis a szimpla fitymaszűkületről ír. A probléma az újszülöttek és a csecsemők esetében mindennapos, és időnként a nem körülmetélt kisfiúknál is jelentkezik, de a pubertás táján általában magától megszűnik. Ha erre mégsem kerülne sor, kamaszkorban már komoly gondok jelentkezhetnek, mivel fitymaszűkület esetén a hétköznapi erekció is fájdalmat okozhat. Ha Péter esetében is erről volt szó, teljes mértékben érthető és elfogadható a szexuális kapcsolat létesítésétől való ódzkodása, és az is, hogy nem kívánta elmagyarázni a problémáját egy tapasztalatlan fiatal nőnek. (Érdekes módon hasonló „aprócska tökéletlenségtől” szenvedett a tizenhat esztendős francia trónörökös, a majdani XVI. Lajos, amikor 1770-ben feleségül vette az akkor tizenöt esztendős osztrák főhercegnőt, Mária Antóniát. A házasságuk első hét évében folyamatosan jelen volt a probléma, amit azután 1777-ben Lajos körülmetélésével oldottak meg. A beavatkozás után nem sokkal megfogant a pár első fiúgyermeke.) Ha Péter valóban fitymaszűkülettől szenvedett, amikor feleségül vette Katalint, akkor érthető, hogy Erzsébet orvosai korábban miért tettek javaslatot a házasságkötés elhalasztására. Más összefüggésben

ugyan, de Katalin az emlékirataiban is megemlíti, hogy dr. Lestocq az esküvő előtt úgy gondolta, az lenne a leghelyesebb, ha elhalasztanák a nagy eseményt legalább addig, míg Péter betölti a huszonegyet. Lehet, hogy dr. Lestocq arra számított, hogy az alatt a néhány év alatt magától megoldódik a probléma? Vagy talán mégis valami másról volt szó? Az is különös, hogy ha tényleg volt valami gond Péterrel, akkor Erzsébet miért bírálta felül bizalmasa, dr. Lestocq véleményét? Igen, minél hamarabb látni akarta az örökösét, de ha Péternek valóban valamilyen egészségügyi problémája volt, miért nem próbáltak megoldást keresni rá? Magyarázatok tehát léteznek arra, hogy mi lehetett az oka Péter állandósuló szenvtelenségének és hidegségének, a feleségével szembeni érdektelenségének, de valójában egyiket sem lehet igazolni vagy cáfolni. Mindenesetre tény, hogy akár pszichológiai, akár fizikai volt a probléma, esetleg a kettő kombinációja okozta a gondot, Péter semmiről sem tehetett. Vagy talán mégis? Kétségtelen, hogy nagy csapást mért az önbecsülésére, ahogyan Katalin a himlőtől elcsúfított arca látványára reagált, de legalább ekkora csapás lehetett Katalin számára az a tény, hogy a férje kitartóan kerüli a testi közelséget. Katalin a házasságkötés előtt nem volt szerelmes Péterbe, de magában el tudta rendezni a dolgot, el tudta fogadni, hogy ezzel az emberrel kell élnie, és az esküvőt követően engednie kell a férje vágyainak – ha másért nem, hát azért, hogy eleget tegyen a cárnő elvárásainak. Nem sokat tudott a nemiségről, a szexuális aktusról, az erekcióról, a fitymáról, és valószínűleg még sosem hallott a fitymaszűkületről, azzal viszont tisztában volt, hogy egy királyi házasságban mit várnak el a feleségtől. Nem ő volt az, aki nemet mondott, aki nem próbált megfelelni a követelményeknek. Katalin igazán mindent megtett, Péter viszont megnehezítette a dolgát. A nagyherceg kritizálta a felesége külsejét, ugyanakkor nem titkolta, hogy rajongani tud más nőkért. Úgy viselkedett, mintha nem érdekelné, Katalin mit tesz, sőt bátorította, hogy flörtöljön más férfiakkal. Az egész udvar tanúja volt ennek a megaláztatásnak. Minden külföldi nagykövet megállapította, hogy Katalin képtelen felkelteni a férje érdeklődését; minden szolga tudta azoknak az ifjú hölgyeknek a nevét, akikért a nagyherceg éppen lelkesedett, akikbe állítólag „beleszeretett”. Mivel senki sem értette, Péter miért mellőzi fiatal

feleségét, a cárnővel az élen mindenki Katalint tette felelőssé mindenért. Péternek és Katalinnak együtt kellett élnie, nem volt más választásuk, de közben mindkettejüket megkínozták a kölcsönös félreértések és az önvádak ezrei, mindketten fuldokoltak a ki sem mondott gyűlölség mocsarában.

19. Egy ház összeomlása 1748 májusának vége táján Erzsébet cárnő és udvartartása meglátogatta Razumovszkij gróf Szentpétervár melletti birtokát. Katalin és Péter az egyik domb oldalában álló, kisebb, háromszintes faházban kapott szállást. A lakosztályuk a fölső emeleten volt; három szoba állt rendelkezésükre: az egyikben a házaspár aludt, a másikban Péter öltözködött, a harmadikat Madame Krause kapta meg. Az első emeleten lévő szobákat Csoglokovék és Katalin udvarhölgyei foglalták el. Az első éjszakán mulatságot rendeztek, ami egészen reggel hatig eltartott. Ezt követően mindenki nyugovóra tért. Nyolc óra körül, amikor már mindenki aludt, a ház előtt felállított őrség egyik őrmestere különös, recsegő-nyikorgó hangokra lett figyelmes. Ahogy körbenézett, észrevette, hogy az épületet alátámasztó, hatalmas kőtömbök megmozdultak a nedves, sáros földben, kicsúsztak a helyükről, és lassan elindultak lefelé a lejtőn. Berohant a házba, hogy felébressze Csoglokovékat. Jelentette, hogy a ház alapjai szétcsúsztak, és közölte, mindenkinek el kell hagynia az épületet. Csoglokov felszaladt az emeletre, és belökte Katalin és Péter hálószobájának ajtaját. Félrerántotta az ágyat körbefogó függönyt, és felkiáltott: „Felkelni! Kifelé, amilyen gyorsan csak tudnak! Összedől a ház!” Péter azonnal felpattant, az ajtóhoz ugrott, és kiszáguldott a szobából. Katalin közölte Csoglokovval, ő is azonnal megy. Miközben öltözködött, eszébe jutott, hogy Madame Krause a szomszéd szobában alszik. Bement hozzá, hogy felébressze. A padló megremegett, a deszkák „úgy hullámzottak, mint a tenger vize”; rettenetes csattanás hallatszott. A ház érezhetően megdőlt, lassan szétváltak a darabjai. Katalin és Madame Krause a padlóra esett. Abban a pillanatban megjelent az őrmester, ölbe kapta Katalint, és odavitte a lépcsőhöz… Ami már nem volt a helyén. Újabb robajlás hallatszott. Az őrmester leadta Katalint a lépcső maradványain álló embernek, aki átadta a következőnek, az a harmadiknak, és így tovább, míg végül ki tudták juttatni a házból. Péter ekkor már a ház előtti réten volt azokkal, akiknek korábban sikerült kimenekülniük. A katonák

hamarosan Madame Krausét is kihozták. Katalin szerzett néhány horzsolást, és rettenetesen megijedt, de nem esett komolyabb baja. Kiderült, hogy a földszinten, a konyhában alvó három szolga életét vesztette, amikor rájuk dőlt a kemence. A ház mellett tizenhat ember aludt, őket maga alá temette a törmelék. A ház azért omlott össze, mert előző évben, a tél elején, félig fagyott földbe építették fel. Az alapja négy, hatalmas mészkőtömb volt, ezekre helyezték rá az alsó tartógerendákat. A tavaszi olvadás idején a négy kőtömb kilazult, és lassan szétcsúszva eltávolodott egymástól, így gyakorlatilag széthúzták a házat. Aznap, valamivel később, amikor a cárnő Péterrel együtt magához rendelte, Katalin megkérte Erzsébetet, jutalmazza meg valamilyen módon az őrmestert, aki kimentette őt a szobájából. Erzsébet először nem válaszolt, csak szótlanul nézett a nagyhercegnőre, majd: „Megkérdezte, nagyon megijedtem-e. Azt feleltem, hogy igen, nagyon. Láttam rajta, ez nem igazán tetszik neki. Madame Csoglokovával együtt egész nap úgy viselkedett, mintha valami miatt borzasztóan haragudna rám. Gondolom, az bosszantotta őket, hogy nem vettem észre: azt szeretnék, ha jelentéktelen apróságnak tekinteném a történteket. Sajnos olyan sokk ért, hogy képtelen voltam erre. A cárnő el akarta bagatellizálni a balesetet, mindenki megpróbált úgy tenni, mintha minimális veszély fenyegetett volna minket, sőt olyanok is akadtak, akik azt mondták, nem is voltunk veszélyben. Az, hogy komolyan megijedtem, olyannyira nem tetszett a cárnőnek, hogy alig szólt hozzám. Közben a vendéglátónk, Razumovszkij gróf teljesen kétségbeesett. Volt egy pillanat, amikor pisztolyt ragadott, és arról beszélt, főbe lövi magát. Zokogott. Egész álló nap sírt, aztán ebédnél egymás után ürítgette a poharakat. A cárnő nem tudta leplezni, hogy milyen kellemetlenül érinti kedvence kínlódása, végülő is sírva fakadt. Ezt követően parancsot adott a szolgáinak, tartsák szemmel a grófot. Az az ember, aki máskor oly kedves volt, bódult állapotban kiszámíthatatlanná vált. A cárnő meg akarta akadályozni, hogy esetleg kárt tegyen magában. Másnap mindenki visszatért Szentpétervárra.” Az epizódot követően Katalinnak feltűnt, hogy a cárnő szinte folyamatosan elégedetlen vele. Egy nap belépett egy szobába, ahol a

cárnő egyik kamarása állt. Csoglokovék még nem érkeztek meg, így a kamarás odasúghatta Katalinnak, hogy bizonyos személyek megpróbálják befeketíteni őt a cárnő előtt, és hogy emiatt néhány nappal korábban, ebédnél Erzsébet azzal vádolta őt, hogy egyre nagyobb adósságokat halmoz fel. A cárnő állítólag kijelentette, minden, amit Katalin tesz, magán viseli az ostobaság billogját; kijelentette, hogy a nagyhercegnő hiába tartja okosnak magát, senki sem osztja ezt a véleményét, mivel mindenki számára nyilvánvaló, mennyire buta. Katalin nem volt hajlandó elfogadni a vádakat, félretette szokásos rezignáltságát, és visszavágott: „Közöltem a kamarással: ami a butaságomat illeti: erről igazán nem tehetek, mivel mindenki éppen olyan okos, amilyennek az Úr megteremtette. Ami az adósságomat illeti: nem meglepő, hogy növekszik, mivel a harmincezer rubel járandóságomból fizettem ki anyám hatvanezer rubeles adósságát is. Megmondtam neki, közölje azzal, aki hozzám küldte: végtelen sajnálattal hallom, hogy valaki be akar feketíteni őcári felsége előtt, akit mindig is tiszteltem, akinek mindig engedelmeskedtem, akinek minden parancsát teljesítettem. Ha őcári felsége esetleg több figyelmet szentelne a ténykedésemnek, mindezt ő is láthatná.” Továbbra is érvényben volt a szabály, hogy a házaspár nem kommunikálhat a külvilággal, de már mutatkoztak biztató jelek. „Ahhoz, hogy megmutassuk, milyen értelmetlen ez a rendelkezés – írta Katalin később –, számos olyan embert találtunk, aki hajlandó volt megkerülni, sőt szívesen részt vett az aláaknázásában. Még Csoglokovék legközelebbi rokonai is keresték az alkalmat, hogy csökkentsék a rendszer szigorúságát.” Valóban: Madame Csoglokova fivére, Hendrikov gróf (aki szintén a cárnő első unokatestvére volt), gyakran juttatott el hozzám hasznos és szükséges információkat. Kedves és nyílt ember volt, aki minduntalan nevetségessé próbálta tenni a húga és a sógora butaságát, kegyetlenségét.” Hasonlóképpen már azon a falon is kiütköztek bizonyos repedések, amelyet Besztuzsev emelt annak érdekében, hogy blokkolja Katalin levelezését. Katalinnak megtiltották a személyes levelek írását, ezeket a Külügyi Hivatal szerkesztette meg helyette. Ezt a rendelkezést ugyan még szigorúbban vették, miután Katalin elküldött egy rövid szöveget a

hivatal egyik munkatársának, azzal a kéréssel, hogy illessze be ezt a néhány sort az anyjának korábban írott levélbe, az aláírása fölé. A hivatalnok nem merte teljesíteni a kérését – sőt kis híján elítélték, akár egy bűnözőt, pedig valójában semmit sem tett, de akadtak olyanok, akik segíteni próbáltak. 1748 nyarán egy hivatalos látogatás keretén belül Oroszországba érkezett di Sacromoso máltai lovag. Az udvar meleg fogadtatásban részesítette őt. Amikor bemutatták Katalinnak, megcsókolta a fiatalasszony kezét, és közben egy aprócska cédulát csúsztatott a tenyerébe. „Az édesanyjától” – súgta a nagyhercegnő fülébe. Katalin megrémült; félt, hogy valaki – esetleg épp a közelben álló Csoglokov házaspár – észrevette, mit tett a lovag. Gyorsan a kesztyűjébe csúsztatta a cédulát, amiről a szobájában aztán kiderült, hogy egy Sacromosótól származó rövid üzenetbe csomagolt, aprócska hengerré csavart levél, amelyet valóban az anyja írt. Johanna közölte, nagyon aggasztja őt Katalin hallgatása, tudni akarta az okát és azt is, hogy a lánya milyen körülmények között él. Katalin válaszolt a kérdésekre: tudatta, hogy tilos levelet írnia, de alapjában véve jól van. Sacromoso a saját üzenetében arról tájékoztatta Katalint, hogy a válaszlevelét annak az olasz muzsikusnak kell átadnia, aki jelen lesz Péter következő koncertjén. A nagyhercegnő megírta a választ, gondosan összecsavarta, és várta a megfelelő alkalmat, hogy átadhassa a küldöncnek. A koncerten meglátogatta a zenekart, megállt a csellista széke mögött – ő volt az az ember, akit Sacromoso leírt neki. A csellista, amikor látta, hogy a nagyhercegnő éppen a háta mögött áll, széthúzta a zsebét, és úgy tett, mintha elővenné a zsebkendőjét. Katalin gyorsan a zsebbe csúsztatta a levelét, azután elsétált onnan. Senki sem vette észre, mit tett. Szentpétervári tartózkodása során Sacromoso még három levelet juttatott el hozzá. Katalin mind a háromra válaszolt. Senki sem szerzett tudomást róla.

20. Nyári örömök A Csoglokov házaspár azt a feladatot kapta, hogy Besztuzsev kívánságát teljesítve elszigetelje Katalint és Pétert a külvilágtól, és közben megmutassa az ifjú párnak, milyen is egy boldog, termékeny házasság. Az első küldetést részben sikerrel teljesítették, a másodikkal azonban látványos kudarcot vallottak. 1748 nyarán, amikor a Finn-öbölben lévő petrodvoreci birtokon tartózkodtak, Katalin és Péter, ahogy kinéztek a lakosztályuk ablakán, gyakran látták Monsieur és Madame Csoglokovot, ahogy ide-oda járkálnak a dombon álló palota és a Monplaisir, Nagy Péter apró, holland stílusú, vörös téglás, vízparti háza, a cárnő szálláshelye között. Katalinék hamar rájöttek, hogy ezeknek a sétáknak valamilyen közük van ahhoz a titkos afférhoz, amelyet Monsieur Csoglokov valamivel korábban folytatott Katalin egyik udvarhölgyével, Maria Koselevával, valamint ahhoz, hogy a fiatal nő állapotos volt. Úgy tűnt, Csoglokovék bajban vannak – vagyis talán valóra vált valami abból, amiért a felső palotában lakók oly sokszor fohászkodtak. Annak érdekében, hogy híven el tudja végezni a Besztuzsev által rábízott feladatot, Monsieur Csoglokovnak, Péter első számú őrkutyájának a nagyherceg lakosztályában, az egyik külön szobában kellett aludnia. Madame Csoglokova, aki szintén állapotos volt, és meglehetősen magányosnak érezte magát a férje nélkül, megkérte Maria Koselevát, hogy aludjon a közelében. Gyakran előfordult, hogy a saját ágyába fektette a lányt, de az is megesett, hogy a sajátja melletti kiságyon biztosított számára helyet. Koseleva – Katalin leírása szerint – „nagydarab, ostoba, esetlen lány volt; a haja szőke és gyönyörű, a bőre pedig nagyon fehér.” Monsieur Csoglokov reggelente átment a feleségéhez, hogy felébressze, és ott találta az asszony mellett a könnyű hálóruhát viselő, csodásan fehér bőrű lányt, a párnán szétterülő szőke hajával. Csoglokova, aki sosem kételkedett a férje szerelmében, semmit sem vett észre. Amikor Katalin kanyarós lett, Monsieur Csoglokov előtt megnyílt a lehetőség kapuja. Meggyőzte a feleségét, hogy kötelessége éjjel-

nappal Katalin ágya mellett maradni, kötelessége ápolni őt, és mellesleg ellenőriznie kell, hogy egyetlen orvos vagy udvarhölgy se adjon át a nagyhercegnőnek tiltott üzenetet. Az asszony teljesítette a feladatot, Csoglokov pedig közben kedvére eljátszadozhatott Mademoiselle Koselevával. Pár hónappal később Csoglokova világra hozta hatodik gyermekét. Ekkor már Maria Koseleva terhessége is nyilvánvalóvá vált. Erzsébetnek a tudomására hozták a történteket. Magához rendelte a mit sem sejtő feleséget, akit szembesített a ténnyel, hogy megcsalták. Kijelentette, ha el akar válni a férjétől, akkor ő nem fogja ellenezni a dolgot – sosem nézte jó szemmel a kuzinja választását. Közölte Csoglokovával, bárhogyan is dönt, a férje nem maradhat tovább Péter és Katalin közelében, a jövőben az ő feladatait is Csoglokovának kell elvégeznie. Madame Csoglokova még mindig szerette a férjét, ezért eleinte hevesen tagadta, hogy bármiféle köze lenne egy másik nőhöz, határozottan azt állította, hogy a történet, amit a cárnő elmondott neki, nem egyéb puszta koholmánynál. Közben Maria Koselevát is kihallgatták. A fiatal nő mindent bevallott. Ezt közölték Csoglokovával, aki dühtől tajtékozva tért vissza a férjéhez. Csoglokov térden állva könyörgött bocsánatért. Ekkor az asszony visszament a cárnőhöz, térdre rogyott előtte, és azt mondta, megbocsátott a férjének, a gyerekek miatt szeretne vele maradni. Esdekelve kérte Erzsébetet, ne bocsássa el a férjét az udvartól, mivel ez rá is szégyent hozna. Olyan szomorú, olyan szánalmas volt, hogy Erzsébet haragja alábbhagyott. Madame Csoglokova engedélyt kapott, hogy a cárnő elé vigye a férjét. Ez meg is történt; mindketten ott térdeltek Erzsébet előtt, és az asszonyra, valamint a gyerekekre hivatkozva kegyelmet kértek neki. Nyilvánvaló volt, hogy mindketten ugyanazt akarják, de hiába érték el a céljukat, már örökre megváltozott a kapcsolatuk. A férfi csalfasága miatt és azért, mert Csoglokov miatt nyilvános megaláztatásban részesült, Csoglokova örökre meggyűlölte a férjét; a továbbiakban kizárólag azért maradtak együtt, mert mindketten csak így maradhattak életben. Ezek a jelenetek röpke öt-hat nap alatt játszódtak le. A nagyhercegi pár izgatottan követte az óráról órára változó eseményeket. Az udvartartásukban természetesen mindenki abban reménykedett, hogy eltávolítják mellőlük az őrkutyákat, de végül csak az állapotos Maria Koselevát küldték el. Csoglokovék a helyükön maradtak, és mindketten

megőrizték a hatalmukat, bár ahogy Katalin megjegyezte: „Többé senki sem beszélt arról, hogy róluk, az ő házasságukról kellene példát vennünk.’’ A nyár hátralévő része békésen telt. Miután elhagyták Petrodvorecet, Katalin és Péter az oranienbaumi birtokra költözött. Csoglokovék még nem egészen tértek magukhoz az elszenvedett csapás után, ezért nem is próbálták betartatni a mozgással és a kommunikációval kapcsolatos régi, szigorú szabályokat. Katalin végre azt csinált, amit akart: „Az elképzelhető legnagyobb szabadság lett az osztályrészem. Hajnali háromkor keltem, és férfiruhát öltöttem magamra. Az egyik öreg vadász már várt rám a puskákkal. Fegyverrel a vállunkon keresztülvágtunk a kerten, átmentünk a parton várakozó halászcsónakhoz. A vadásszal meg a kutyával együtt beszálltam a csónakba, a halász mellé. Nekivágtunk a legalább egy mérföld hosszú Oranienbaumcsatorna két oldalán húzódó nádasnak, vadkacsára vadásztunk. Gyakran kimentünk a csatorna végéhez, kieveztünk a nyílt tengerre, ahol sokszor viharba kerültünk. A nagyherceg egy-két órával később csatlakozott hozzánk, mert indulás előtt mindig meg kellett reggeliznie. Tíz órakor hazatértem, átöltöztem az ebédhez. Ebéd után lepihentünk. Délután a nagyherceg koncertet adott, de megesett, hogy ehelyett inkább kilovagoltunk.” Azon a nyáron a lovaglás lett Katalin „domináns szenvedélye”. Megtiltották neki, hogy férfimód ülje meg a lovat (Erzsébet úgy tartotta, ez terméketlenséget okoz a nőknél), de készíttetett magának egy nyerget, amin úgy ült, ahogy a kedve tartotta. Angol női nyereg volt, amit mozgatható kápával láttak el. Ez a kápa lehetővé tette a nagyhercegnő számára, hogy amíg Madame Csoglokova látta, addig oldalt helyezkedett el a nyeregben, de amikor végre kikerült őrzője látóteréből – bízva a lovászok diszkréciójában –, pózt válthatott, és férfi módra ülhetett. Ha esetleg megkérdezték a lovászoktól, hogy a nagyhercegnő miként lovagol, őszintén válaszolhatták, hogy női nyeregben ül, vagyis pontosan azt teszi, amit a cárnő parancsolt neki. Mivel Katalin csak akkor váltott pózt, amikor tudta, hogy senki sem figyeli, és mivel sosem beszélt a találmányáról, Erzsébet nem

ismerhette meg az ezzel kapcsolatos igazságot. A lovászok boldogan megőrizték Katalin titkát. Jobban örültek annak, hogy biztonságos módon üli meg a lovat, és nem a hétköznapi angol női nyerget használja – rettegtek attól, hogy Katalin esetleg balesetet szenved, és emiatt őket vonják majd felelősségre. „Az igazat megvallva – mondta Katalin –, bár a vadászatok során is mindig kilovagoltam, maga a vad elejtése sosem érdekelt. A lovaglást szerettem, de szenvedélyesen. Minél veszélyesebb volt egy gyakorlat, annál inkább élveztem, ezért amikor időnként megriadt egy ló és elvágtatott, én voltam az, aki utánaeredt és visszahozta.” A cárnő is imádta ezt a sportot, fiatalabb korában kiváló lovasnak számított, de mióta megtestesedett, már ritkán ült nyeregbe. Egy alkalommal üzent Katalinnak, hogy hívja meg a szász nagykövet feleségét, Madame d’Arnimot, csatlakozzon hozzá, amikor lovagolni indul. A hölgy is szerette a lovaglást, sokat dicsekedett azzal, hogy valósággal nyeregbe termett; Erzsébet látni akarta, ebből mi igaz. Katalin teljesítette Erzsébet kérését, és megkérte Madame d’Arnimot, kísérje el. „Magas nő volt, a korát tekintve úgy huszonöt-huszonhat éves lehetett, és valamennyiünk számára meglehetősen esetlennek, ügyetlennek tűnt; szemmel láthatólag sosem tudta, mit kezdjen a kezeivel. Tudtam, a cárnőnek nem tetszik, hogy férfimód ülök a nyeregben, ezért akkor egy angol női nyerget használtam. Éppen abban a pillanatban, amikor fel akartam ülni a lovam hátára, megérkezett a cárnő, hogy végignézze az indulásunkat. Fürge voltam és gyakorlott, könnyedén felugrottam a nyeregbe, és hagytam, hogy a szoknyám, amin, az egyik oldalon volt egy hasíték, féloldalra omoljon. A cárnő, amikor látta, hogy milyen gyors vagyok, meglepetten felkiáltott, valami olyasmit mondott, hogy ennél ügyesebben nem is lehet nyeregbe szállni. Megkérdezte, milyen nyerget használok, és amikor meghallotta, hogy angol nőit, így szólt: „Pedig bárki megesküdne rá, hogy ez egy férfinyereg!” Madame d’Arnimra került a sor, hogy nyeregbe szálljon, de az ő lovaglótudása már nem volt annyira nyilvánvaló, mint az enyém. Elhozta a saját lovát (nagy, nehéz, csúf, fekete állat volt), amelyről a szolgáink azt állították, hogy a hintóját vontató lovak közé tartozott.

Madame d’Arnimnak létrára volt szüksége a felszálláshoz, de még így is csak nehezen, több ember segítségével tudta végrehajtani a műveletet. Abban a pillanatban, ahogy elhelyezkedett a nyeregben, a lova ügetni kezdett. Madame d’Arnim mókásan imbolygott a nyeregben, mivel még nem ült rendesen, a lábát sem dugta bele a kengyelbe, a kantárszárat sem fogta meg, csak a kápába kapaszkodhatott bele, amit meg is tett, mind a két kezével. Később elmondták, hogy a cárnő jót kacagott rajta.” Miután Madame d’Arnim végül elhelyezkedett a nyeregben, Katalin állt a menet élére. Nem sokkal később megelőzte Pétert, aki valamivel korábban már elindult; messze maga mögött hagyta a vendéget. „Amikor bizonyos távolságra értünk az udvartól, Madame Csoglokova, aki egy kocsin követett minket, felvette magához Madame d’Arnimot, aki először a kalapját veszítette el, azután pedig valahogy a kengyelvasát is.” A kaland itt még nem ért véget. Egész délelőtt esett, az istálló lépcsőit és verandáját pocsolyák borították. Katalin leugrott a nyeregből, felsietett a lépcsőn, átvágott a verandán. Madame d’Arnim követte, de mivel Katalin gyorsan mozgott, szaladnia kellett. Belelépett az egyik pocsolyába, megcsúszott, és hanyatt vágódott. Az emberekből kirobbant a nevetés. Madame d’Arnim feltápászkodott, zavartan körbenézett, és kijelentette, mindennek a csizmája az oka, amit aznap viselt először. A társaság hintón tért vissza a kirándulásból. Útközben Madame d’Arnim egyfolytában a lova különleges képességeiről áradozott. „Az ajkunkba kellett harapnunk, hogy ne nevessük ki szegénykét!’’ – írta Katalin.

21. Változások az udvarban A felfordulás során, amit a Koseleva-affér okozott. Madame Krause – aki mindkét Csoglokovot gyűlölte, de főként az asszonyt – máris ünnepelni kezdte riválisa bukását. Sajnos előre ivott a medve bőrére. Amikor kiderült, hogy a házaspár marad, Csoglokovék természetesen azonnal visszavágtak Madame Krausénak. Madame Csoglokova bejelentette Katalinnak, hogy Madame Krause vissza óhajt vonulni a szolgálatából, de semmi baj, mert a cárnő már talált is helyette egy megfelelő személyt. Katalin időközben megkedvelte Madame Krausét, bízott benne, Péter pedig egyenesen rajongott érte és függött tőle: nélküle le kellett volna mondania az éjszakai ólomkatonázásról. Madame Krause mégis távozott. A következő napon megérkezett Madame Praszkovja Vlagyiszlavova, hogy elfoglalja a megüresedett pozíciót. Katalin korábban már konzultált Tyimofej Jevrenovval, aki elmondta neki, hogy a magas, ötvenes Vlagyiszlavova intelligens, élénk természetű, jó modorú asszony, de sajnos ravasz is. Jevrenov figyelmeztette Katalint, ne bízzon meg benne túlságosan, előbb figyelje meg, hogyan viselkedik. Vlagyiszlavova jól indított: mindent úgy csinált, hogy Katalin elégedett legyen vele. Kellemes társaságnak bizonyult, szeretett beszélni, érdekes történeteket mesélt, számtalan régi anekdotát tudott, és ismerte az összes olyan orosz nemesi család történetét, amely Nagy Péter óta fontosnak bizonyult valami miatt. „Az az asszony élő archívum volt – írta később Katalin. – Tőle sokkal többet megtudtam arról, mi történt Oroszországban az előző száz évben, mint a többi forrásomból összességében. Amikor unatkoztam, megkértem, hogy meséljen valamiről. Erre mindig kapható volt. Felfedeztem, hogy gyakran nem ért egyet Csoglokovékkal, se azzal, amit mondanak, se azzal, amit tesznek. Másrészt viszont gyakran átment a cárnő lakosztályába, senki se tudta, hogy miért. Úgy véltem, az lesz a legbölcsebb, ha óvatos maradok.” Madame Krauséval együtt egy másik, Katalin által jól ismert személy is eltűnt az udvarból. Armand Lestocq, aki Erzsébet kamaszkora óta a

háziorvosa volt, a cárnő leghűségesebb barátai közé tartozott; ő volt az, aki azt javasolta Erzsébetnek, szerezze meg a trónt. Sokak szerint a cárnő korábbi szeretői közé tartozott. Katalin először azon az éjszakán találkozott vele, amikor tizennégy éves korában megérkezett Moszkvába: Lestocq volt az, aki fogadta őt és az anyját a Golovinpalotában. 1748 nyarának végén Lestocq még mindig a cárnő kegyeltjei közé tartozott. Ekkor vette nőül Erzsébet egyik udvarhölgyét. Az esküvőn a cárnő és az egész udvartartás részt vett. Két hónappal később leáldozott a házaspár szerencsecsillaga. A háttérben Frigyes porosz király azon törekvései álltak, amelyekkel alá akarta aknázni Besztuzsev pro-Ausztria politikáját. Frigyes többször is kísérletet tett arra, hogy megvesztegessen bizonyos, az orosz udvarhoz és kormányhoz tartozó személyeket. Katalin először akkor érzékelte, hogy valami nincs rendjén, amikor egy este összegyűlt a társaság, hogy kártyázzon egyet a cárnő lakosztályában. Katalin mit sem sejtve odalépett Lestocq-hoz, hogy váltson vele néhány szót, mire az orvos odasúgta neki: „Ne jöjjön a közelembe! Rám vetült a gyanú árnyéka.” Katalin először arra gondolt, Lestocq tréfál; meg is kérdezte tőle, ez most mit jelent. „Nem tréfálok – felelte az orvos. – Nagyon komolyan mondom, maradjon távol tőlem, mert gyanús egyénné váltam.” Katalin látta, hogy Lestocq arca szokatlanul vörös. Arra gondolt, az orvos talán többet ivott a kelleténél, ezért magára hagyta. Ez egy pénteki napon történt. Vasárnap délelőtt Tyimofej Jevrenov így szólt Katalinhoz: „Tegnap este letartóztatták Lestocq grófot és a feleségét. Az erődbe vitték őket államellenes cselekmények vádjával.” Később Katalin azt is megtudta, hogy az orvost Besztuzsev gróf és néhány más személy hallgatta ki; megtudta, Lestocq-ot azzal vádolják, hogy kódolt leveleket küldött a porosz nagykövetnek, elfogadott tízezer rubel kenőpénzt Poroszország királyától, és megmérgezett egy férfit, aki esetleg ellene vallhatott volna. Azt is elmondták Katalinnak, hogy Lestocq az erődben megpróbált véget vetni az életének, méghozzá úgy, hogy nem volt hajlandó több ételt magához venni. Tizenegy napig hagyták, hogy éhezzen, aztán megetették. Semmit sem vallott be, egyetlen inkrimináló bizonyíték sem került elő, ennek ellenére elkobozták a vagyonát, majd Szibériába száműzték. Lestocq kegyvesztetté válása Besztuzsev számára diadal volt, és Oroszországban mindenki figyelmét felhívta arra, hogy mi vár azokra,

akik bármilyen módon kedvezni próbálnak Poroszországnak. Katalin – akit Besztuzsev mindig is gyanúsnak tartott német származása miatt – sosem hitt Lestocq bűnösségében. Később így írt: „A cárnőnek nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson a minden alap nélkül megvádolt ártatlanoknak, mivel félt a bosszújuktól. Ez volt az oka annak, hogy uralkodása során senki, egyetlen bűnös, egyetlen ártatlan sem hagyhatta el a börtönt – legfeljebb csak akkor, ha száműzetésbe vonult.” Katalin leginkább Péter miatt aggódott. Bár a fiatal házaspár összefogott a Csoglokovék elleni küzdelemben, és Péter gyakran a feleségétől kért segítséget, Katalin úgy érezte, képtelen együtt élni vele. Időnként csupán apró, jelentéktelennek tűnő dolgok történtek. Péter például híres volt arról, hogy imád nyerni a kártyában. Ha Katalin nyert, Péter valóságos dührohamot kapott, sokszor napokon át tartotta a haragot. Amikor Katalin veszített, Péter azonnal követelni kezdte a nyereményét. Katalin gyakran megjegyezte: „Inkább szándékosan veszítek, csak ne őrjöngjön nekem!” Előfordult, hogy Péter bolondot csinált magából; ilyenkor Katalin szégyellte magát helyette. A cárnő időnként engedélyezte az udvartartásához tartozó uraknak, hogy együtt ebédeljenek Péterrel és Katalinnal, a fiatalok lakosztályában. A házaspár élvezte ezeket az eseményeket – egészen addig, amíg Péter a meggondolatlanságával, a vakmerőségével tönkre nem tette az egészet. Egy nap Buturlin generális is a vendégeik között volt. A generálisnak sikerült megnevettetnie Pétert, aki úgy kacagott, hogy szinte lefordult a székéről. Amikor szóhoz jutott, felkiáltott: „Ez a kurafi a végén úgy megnevettet, hogy itt pusztulok el!” Katalin elpirult, mert tudta, hogy a „kurafi” szó használatával Péter megsértette Buturlint. A generális hallgatott, de később jelentést tett a történtekről Erzsébetnek, aki megtiltotta az udvaroncainak, hogy látogatást tegyenek „azoknál a rossz modorú népeknél”. Buturlin sosem felejtette el Péter megjegyzését. 1767-ben, amikor már Kataliné volt a trón, a tábornok megkérdezte: „Emlékszik arra az esetre, amikor Carszkoje Szelóban a nagyherceg nyilvánosan kurafinak nevezett engem?” „Ilyen hatást lehet elérni egy-egy ostoba, meggondolatlanul kimondott szóval – írta Katalin később. – Az ilyesmit sosem felejtik el az érintettek.” Péter viselkedésére időnként nem lehetett mentséget találni. 1748 nyarán összegyűjtött egy falkányi kutyát, és idomítani kezdte őket. Azon

az őszön hat kutyát átvitt a Téli Palotába. Az állatokat a Katalinnal közös hálószobáját a lakosztály hátsó részétől elválasztó, fából készült, paravánszerű válaszfal mögött helyezte el. Mivel ez a válaszfal meglehetősen szellős volt – csupán néhány deszkából állt –, a fiataloknak a hevenyészett kennelből áradó bűzben kellett aludniuk. Amikor Katalin panaszkodni kezdett, Péter azt felelte, nem volt más választása: a kennel létét titokban kell tartania, emiatt nem talált más, megfelelő helyet a számára. „Mivel nem akartam tönkretenni az örömét, ezt is el kellett fogadnom” – mondta Katalin. Ezt követően Péternek már két olyan elfoglaltsága is volt, amivel „reggeltől estig kínozta a dobhártyámat. Az egyik az volt, amit a hegedűjével művelt, a másik pedig az, amit az idomítani kívánt vadászkutyákkal.” Péter egy ostort pattogtatva a szoba egyik végéből a másikba hajtotta a kutyákat. A kifáradó, a többitől lemaradó állatokat kegyetlenül megverte, aminek még nagyobb hangzavar lett a következménye. „Reggel héttől késő estig ezeket a szörnyű zajokat kellett hallgatnom – panaszkodott Katalin. – Vagy a hegedűje nyávogását, vagy a kutyák ugatását és a könyörtelenül megbüntetett állatok nyüszítését.” Péter kegyetlenkedései időnként már szadizmusnak tűntek: „Egy nap, amikor felfigyeltem rá, hogy az egyik szerencsétlen kutya már hosszabb ideje szánalmasan nyüszít, kinyitottam az ajtót. Láttam, hogy a nagyherceg a nyakörvénél fogva a levegőbe emeli az állatot, miközben az egyik szolga a kutya farkát tartotta. Egy szerencsétlen kis King Charles spániel volt… A nagyherceg az ostora nyelével püfölte a kis testet. Minden erejét beleadta a mozdulatokba. Megpróbáltam közbeavatkozni, hogy megmentsem azt a nyomorult állatot, de ezzel csak annyit értem el, hogy Péter még hevesebben folytatta az ütlegelést. Sírva tértem vissza a szobámba. Úgy éreztem, az után a kutya után én vagyok a második legszerencsétlenebb lény az egész világon.”

22. Moszkvában és vidéken 1748 decemberében Erzsébet cárnő és udvartartása Moszkvába utazott, és egy teljes évig ott is maradt. 1749-ben, nem sokkal a nagyböjt előtt a cárnő elkapott valamilyen rejtélyes gyomorbetegséget. Az állapota nagyon hamar súlyosra fordult. Erről a cárnő belső köreiben kiváló kapcsolatokkal rendelkező Madame Vlagyiszlavova számolt be Katalinnak, arra kérve őt, ne árulja el senkinek, hogy tőle hallott a dologról. Katalin anélkül, hogy megnevezte volna az informátorát, elmondta Péternek, hogy a nagynénje beteg. Péter meghökkent, ugyanakkor meg is rémült. Gyűlölte a nagynénjét, de tisztában volt azzal, hogy ha Erzsébet meghal, borzalmas jövő vár rá. Még nyugtalanítóbbá tette a helyzetet, hogy se ő, se Katalin nem kérdezősködhetett, egyikük sem ismerhette meg a részleteket, a fejleményeket. Úgy döntöttek, hallgatnak; amíg Csoglokovéktól nem értesülnek hivatalosan a cárnő betegségéről, senkinek sem beszélnek a dologról. Csoglokovék azonban semmit sem mondtak nekik… Egy este Besztuzsev és az asszisztense, Sztyepan Aprakszin tábornok érkezett a palotába; a két úr hosszú órákat töltött Csoglokovék lakosztályában, valamiről tárgyaltak. Katalin ebből azt a következtetést vonta le, hogy a cárnő állapota súlyosbodott. Megkérte Pétert, őrizze meg a nyugalmát, majd közölte: annak ellenére, hogy elvileg nem hagyhatnák el a lakosztályukat, ha Erzsébet esetleg meghalna, meg kell szökniük a palotából. Már azt is tudta, hogyan: a földszinti ablakok elég alacsonyan voltak ahhoz, hogy valamelyikből kiugorhassanak az utcára. Elmondta Péternek, hogy Zahar Csernyisev gróf, akinek a segítségére számíthatnak, éppen a városban tartózkodik a regimentjével. Péter megnyugodott. Néhány nappal később javulni kezdett a cárnő állapota. A feszültségektől terhes időszak során Csoglokov és a felesége csendben maradt. A fiatal pár egyikükkel sem beszélt, még azt sem merték megkérdezni tőlük, hogy a cárnő jobban van-e, mert tudták, Csoglokovék azonnal faggatni kezdenék őket, honnan, kitől tudnak

Erzsébet betegségéről; tudták, az informátorukat azonnal menesztenék az udvartól. Miközben Erzsébet lábadozott, az egyik udvarhölgye férjhez ment. Az esküvőt követő banketten Katalin közvetlenül Erzsébet jó barátnője, Suvalova grófnő mellett ült Suvalova nem sokat óvatoskodott, kertelés nélkül elmondta Katalinnak, hogy a cárnő még mindig nagyon gyenge, lám, az esküvőn sem tudott részt venni, még arra a pár percre sem bírt kikelni az ágyból, amíg a hagyományoknak megfelelően a menyasszony fejére helyezi a tiarát. Mivel Suvalova grófnő hozta szóba a témát, mivel ő kezdett nyíltan beszélni Erzsébet betegségéről, Katalin úgy érezte, kifejezésre juttathatja, mennyire aggódik a cárnőért Suvalova azt felelte, őcári felsége minden bizonnyal örülne, ha tudomást szerezne arról, hogy a nagyhercegnő hogyan érez iránta. Két nappal később Madame Csoglokova viharzott be Katalin szobájába, és kijelentette, a cárnő haragszik a nagyhercegre és a nagyhercegnőre, mivel egyikük sem törődött vele a betegsége idején, egyikük sem mutatta ki aggodalmát. Katalin dühösen azt válaszolta, hogy Csoglokovának kellene a legjobban ismernie a helyzetet, mivel éppen ő és a férje volt az, aki elhallgatta előlük a cárnő betegségét, ők voltak azok, akik titokban tartották a tényeket. Mégis, hogy lehetne elvárni Pétertől és tőle azt, hogy kifejezzék az aggodalmukat valami olyasmi miatt, amiről nem is tudnak? „Hogy állíthatja azt, hogy semmit sem tudott a dologról? – kérdezte ekkor Madame Csoglokova. – Suvalova grófnő elmondta a cárnőnek, hogy az esküvői vacsorán éppen őfelsége betegségéről beszélgettek!” Katalin később összeszedte a bátorságát, és elmondta Erzsébetnek, hogy Csoglokovék nem közölték velük a híreket, és ez, kizárólag ez volt az oka annak, hogy se ő, se Péter nem juttatta kifejezésre az aggodalmát. Úgy tűnt, Erzsébet elfogadja ezt a magyarázatot: „Tudom – mondta. – Erről nem ejtünk több szót.” Visszatekintve Katalin így kommentálta az esetet: Számomra úgy tűnt, hogy akkor foszlott szét teljesen Csoglokovék presztízse és szavahihetősége.” Tavasszal a cárnő Katalin és Péter társaságában többször is látogatást tett a Moszkva környéki falvakban. Perovában, Alekszej Razumovszkij birtokán, Katalinnak borzalmasan megfájdult a feje. „Ez volt a legszörnyűbb fejfájás, ami valaha rám tört – mondta később. – A rettenetes fájdalomtól öklendezni kezdtem. Többször is hánytam, és

ahogy ott feküdtem a szobámban, minden nesz, minden mozgás fokozta a kínomat. Huszonnégy órán keresztül voltam ilyen állapotban, azután elaludtam. Másnapra elmúlt a rosszullétem.” Perovából a cárnő és kísérete Erzsébet egyik vadászbirtokára vonult, amely Moszkvától negyven mérföldre volt. Mivel ezen a birtokon nem álltak házak, a társaság sátrakban éjszakázott. Megérkezésük másnapjának reggelén Katalin átment a cárnő sátrába, ahol Erzsébet éppen a birtok intézőjével üvöltözött. A cárnő közölte, azért jött ide, hogy nyúlra vadásszon, és tessék, nincsenek nyulak! Megvádolta az intézőt, hogy pénzt fogadott el a szomszédos birtokok tulajdonosaitól, és megengedte nekik, hogy az ő, a cárnő földjén vadásszanak. Biztos volt benne, csakis ez lehet a magyarázat a vadhiányra; ha nem vadászták volna le őket, biztosan lennének nyulak. Az intéző némán, sápadtan állt, egész testében reszketett. Amikor Péter és Katalin közelebb lépett Erzsébethez, hogy kezet csókoljanak neki, a cárnő váratlanul megölelte őket, majd gyorsan visszafordult az intéző felé, és folytatta a szidalmazást. Kijelentette, hogy fiatalkorában vidéken élt, így pontosan tudja, hogy kell igazgatni az ilyen birtokokat, és nagyon jól látja, hogy az intéző milyen hanyagul végezte a munkáját. A jó háromnegyed órán át tartó szóáradatnak az egyik szolga érkezése vetett véget. A férfi a kalapjában egy aprócska bébi sündisznót hozott magával. Erzsébet odalépett, belenézett a kalapba, de ahogy meglátta a parányi állatot, sikoltozni kezdett; azt mondta, a süni éppen úgy néz ki, mint egy egér. Kimenekült a sátorból. „Halálosan félt az egerektől – állapította meg Katalin. – Aznap nem is láttuk többet.” Katalin számára azon a nyáron is a lovaglás jelentette a legfőbb szórakozást és élvezetet: „Egész napokat töltöttem nyeregben. Senki sem állított meg, akár a nyakamat is kitörhettem volna, ha ahhoz támad kedvem. Mivel a tavaszt és a nyár egy részét a szabadban töltöttem, eléggé lekapott a nap. A cárnő, amikor meglátta kiszáradt bőrömet és pirosas arcomat, döbbenten felkiáltott, majd közölte, küldeni fog nekem valami oldatot, hogy megszabaduljak a barnaságomtól, és ismét puha legyen az arcbőröm. Küldött is egy üveget, amiben citromléből, tojásfehérjéből és francia konyakból álló keverék volt. A bőröm barnasága néhány napon belül eltűnt. Azóta is mindig ezt a keveréket használom.”

Katalin és Péter egy nap együtt ebédelt Erzsébettel, a cárnő sátrában. Erzsébet a hosszú asztal végében ült, Péter a jobbján, Katalin a balján foglalt helyet. Katalin mellett Suvalova grófnő ült, Péter mellett Buturlin generális. Buturlin „nem volt a bor ellensége”, az ő közreműködésével Péternek sikerült alaposan leinnia magát. „Nem tudta, mit beszél, mit csinál. Érthetetlen hangokat adott ki magából, rettenetes grimaszokat vágott, nevetségesen szökdécselt. Olyan elviselhetetlen látványt nyújtott, hogy könnybe lábadt a szemem, pedig akkoriban mindent elkövettem annak érdekében, hogy eltitkoljam, mily mértékben helytelenítem a férjem viselkedését. A cárnő megértette a reakciómat, és hálás volt érte. Felállt, és távozott az asztal mellől. ” Mindeközben Katalin – akaratán kívül – szerzett magának egy újabb hódolót. Kirill Razumovszkij, Erzsébet kegyencének, Alekszej Razumovszkijnak az öccse Moszkva túlsó oldalán lakott, de minden áldott nap meglátogatta Katalint és Pétert. „Vidám ember volt, fölöttébb megkedveltük őt. Mivel a kegyenc öccse volt, Csoglokovék örömmel fogadták. A látogatásai egész nyáron folytatódtak. Időnként az egész napot velünk töltötte, velünk ebédelt és vacsorázott. Vacsora után mindig visszatért a birtokára, vagyis naponta huszonöt-harminc mérföldet utazott. Húsz évvel később (1769-ben, amikor Katalin már cárnő volt) eszembe jutott, hogy megkérdezzem tőle, mégis mi vette rá arra, hogy megossza velünk ott-tartózkodásunk unalmát. Habozás nélkül így válaszolt: „A szerelem.”„Istenem! – mondtam ekkor. – Vajon ki az, akit így megszeretett nálunk, éppen nálunk?” „Hogy kicsoda? – kérdezett vissza. – Természetesen ön” Nos, ekkor kirobbant belőlem a nevetés, mert őszintén mondom, még csak nem is gyanítottam, hogy ilyen érzéseket táplált irántam. Kiváló és finom ember volt, nagyon kedves… és sokkal intelligensebb, mint a bátyja, akivel szépség tekintetében azonos szinten lehetett, de nagylelkűségben és kedvességben még rajta is túltett.” Szeptember közepén, ahogy hűvösebbre fordult az idő, Katalin borzalmas fogfájástól szenvedett. Magasra szökött a láza, önkívületi állapotba esett, ezért sürgősen visszavitték Moszkvába. Tíz napig

maradt ágyban. Érdekes módon a fogfájása minden délután ugyanabban az órában tért vissza. Pár héttel később ismét megbetegedett, ekkor a torkát fájlalta, és újra belázasodott. Madame Vlagyiszlavova minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy elterelje a nagyhercegnő figyelmét a szenvedésről, hogy szórakoztassa őt: „Ott ült az ágyam mellett, és különböző történeteket mesélt. Az egyik egy bizonyos Dolgorukaja hercegnőről szólt, egy olyan leányról, aki éjjelente gyakran felébredt, és odament bálványozott húga ágya mellé, hogy meggyőződjön róla, a másik leány tényleg csak alszik, és nem halt meg. Időnként, hogy biztos lehessen a dolgában, megrázta a fiatalabb leányt, felébresztette őt, pusztán azért, hogy lássa: nem aludta át magát a halálba.”

23. Csoglokov ellenségre tesz szert, és Péter túlél egy merényletet 1749 elején a Moszkvában tartózkodó Katalin még mindig úgy ítélte meg, hogy Monsieur Csoglokov továbbra is bizalmas kapcsolatban maradt a kancellárral, Besztuzsev gróffal. Szinte állandóan együtt voltak, és Csoglokov gyakran úgy beszélt, „hogy aki hallotta, arra gondolhatott, ő Besztuzsev első számú tanácsadója.” Katalin ezt nehezen tudta elhinni, mivel „Besztuzsev gróf egyszerűen túl intelligens volt, sosem engedte volna meg, hogy egy ilyen, Csoglokovhoz hasonló, arrogáns bohóc irányítgassa.” Augusztusban azonban hirtelen vége szakadt ennek a különös barátságnak. Katalin biztosra vette, hogy ennek az eseménynek köze van Péter egyik megjegyzéséhez. A Maria Koseleva terhességével kapcsolatos affért követően Csoglokov sokkal kevésbé volt támadó a fiatal házaspárral szemben, mint korábban. Tisztában volt azzal, hogy még mindig nem sikerült teljesen visszakerülnie a cárnő kegyeibe, ráadásul a feleségével is megromlott a viszonya. Depresszióba süllyedt. Péter egy nap, kissé ittas állapotban összefutott az ugyancsak spicces Besztuzsev gróffal, és elpanaszolta neki, hogy Csoglokov durván bánik vele, mindig is ezt tette. Besztuzsev így válaszolt: „Csoglokov egy hólyag, de jól van, bízza csak rám, majd én elintézem az ügyet.” Péter beszámolt a feleségének erről a párbeszédről; Katalin megállapította, ha Csoglokov esetleg megtudná, hogy Besztuzsev mit mondott róla, sosem bocsátana meg a kancellárnak. Péter úgy döntött, megpróbál Csoglokov kegyeibe férkőzni, mégpedig éppen azzal, hogy elárulja neki, Besztuzsev milyen kifejezést használt vele kapcsolatban. Nem sokkal később kiváló lehetőség kínálkozott rá, hogy ezt megtegye. Csoglokov ebédmeghívást kapott Besztuzsevtől. Elment, de végig komor maradt, egyetlen szót sem szólt az asztal mellett. Besztuzsev, aki az ebéd végére kissé felöntött a garatra, ismét megpróbált szóba elegyedni a vendégével, ám képtelen volt közelebb kerülni hozzá. Hirtelen elvesztette a türelmét, aminek az lett az eredménye, hogy a két úriember összekapott. A heves szócsatában Csoglokov azt vágta

Besztuzsev fejéhez, hogy a kancellár megalázta őt Péter előtt. Besztuzsev erre nem túl elegáns módon felhánytorgatta a Maria Koseleva-ügyet, és emlékeztette vendégét, hogy éppen ő volt az, akitől abban a kellemetlen helyzetben támogatást kapott, neki köszönheti, hogy egyáltalán túlélte a botrányt Csoglokov, aki sosem bírta a kritikát még nagyobb haragra gerjedt; úgy érezte, ezt a sértést sosem bocsáthatja meg Besztuzsevnek. Sztyepan Aprakszin tábornok, Besztuzsev szárnysegédje, aki szintén jelen volt az ebédnél, megpróbált békét teremteni a két úr között, ám Csoglokov ekkor már képtelen volt uralkodni magán. Úgy érezte, felbecsülhetetlen értékű és kivételes szolgálatokat tett a cári udvarnak, ezért kijárt neki az, hogy bocsánatot nyerjen egy aprócska botlása (a Koseleva-ügy) miatt; úgy gondolta, Besztuzsev valójában semmit sem tett érte, mindent magának köszönhet. Megfogadta, hogy soha többé nem lépi át a kancellár házának küszöbét. Attól a naptól fogva Csoglokov és Besztuzsev egymás ádáz ellensége lett. Péternek örülnie kellett volna, hogy a foglárjai ilyen szépen hajba kaptak, ám nem ez történt: 1749 őszén Katalin feszültnek, szokatlanul idegesnek látta a férjét. Péter már a kutyáival sem foglalkozott, naponta többször is bement a felesége szobájába, és szinte mindig szórakozott volt, szinte mindig riadtnak tűnt az arca. „Olyan volt, mintha zavarná valami… Valami, amit már nem sokáig bír magában tartani; valami, amit rajtam kívül senki másnak nem vallhat meg. Türelmesen vártam, hogy végre elmondja, mi a probléma. Végül megtette, és meg kellett állapítanom, a baj sokkal komolyabb, mint gondoltam.” A nyár folyamán, amikor Moszkvában és környékén időztek, Péter sokat vadászott. Csoglokov szerzett két kutyafalkát, az egyikben orosz, a másikban külföldről behozott állatok voltak. Ő az orosz falkának parancsolt, a másikat Péterre bízta. A nagyherceg lelkiismeretesen foglalkozott az állataival, gyakran kiment hozzájuk, a kennelbe, újra és újra magához rendelte a vadászait, megkérdezte tőlük, véleményük szerint milyen a falka állapota, mire lenne szükségük a kutyáknak. Közben közel került ezekhez az emberekhez, velük evett, velük ivott, velük vadászott. Akkoriban a Butyirszkij regiment éppen Moszkvában állomásozott. Volt ebben a regimentben egy keményfejű hadnagy, bizonyos Jakov Batyurin, egy szerencsejátékos, aki történetesen nyakig úszott az

adósságban. Péter vadászai a regiment táborhelyének közelében laktak. Egy nap az egyik vadász jelentette Péternek, hogy találkozott egy tiszttel, aki kifejezésre juttatta, mennyire tiszteli a nagyherceget. A vadász szerint ez a tiszt azt is elárulta, hogy az idősebb, magasabb rangú tisztek kivételével a regiment valamennyi katonája Péter hívének tekinti magát. Pétert ez a hízelgés olyan kellemes érzésekkel töltötte el, hogy még többet akart hallani, a részleteket is szerette volna megismerni. Szó szót követett. A dolog vége az lett, hogy Batyurin megkérte a vadászt, intézze el, hogy az egyik vadászat során személyesen találkozhasson a nagyherceggel. Péter eleinte ódzkodott ettől, de végül kegyesen ráállt, hogy beszél a tiszttel. Az előre megbeszélt napon Batyurin az erdő egyik távoli pontján várt a nagyhercegre. Amikor Péter megjelent, és a lovával beléptetett a tisztásra, a tiszt térdre ereszkedett előtte, és zengzetes hangon kijelentette, nem ismer el maga fölött más Urat, csakis a nagyherceget, akinek minden parancsát hajlandó teljesíteni. Péter később elmondta Katalinnak, kissé megriadt, amikor meghallotta ezt az esküvést. Csapdát szimatolt, ezért gyorsan megfordította a lovát, és magára hagyta a tisztás közepén térdelő hadnagyot. Arról is beszámolt a feleségének, hogy a vadászai közül egy sem hallotta Batyurin szavait; elmondta, hogy azóta a különös eset óta a hadnagy se vele, se az embereivel nem lépett kapcsolatba, viszont sikerült megtudnia róla, hogy letartóztatták és vallatóra fogták. Péter attól tartott, hogy a vadászai is hasonló sorsra juthatnak, esetleg ő maga is bajba kerülhet. A félelme tovább fokozódott, amikor megtudta, hogy néhány vadászát valóban őrizetbe vették. Katalin megpróbálta lecsillapítani a férjét. Azt mondta neki, ha valóban nem elegyedett beszélgetésbe ezzel a Batyurinnal, ha tényleg csak annyi történt, amennyit elmondott, akkor nem eshet baja. Bármi legyen is a hadnagy bűne, bármiért is vonják majd felelősségre, őt, Pétert nem érhetik vádak – legfeljebb azért kritizálhatják, mert egy erdő közepén szóba elegyedett egy számára ismeretlen emberrel. Azt nem tudta megállapítani, hogy a férje igazat mond-e, igazság szerint biztosra vette, hogy Péter kissé másképpen adja elő a történteket, de semmit sem tehetett. Péter valamivel később ismét bement hozzá, és elmondta: szabadon eresztették a vadászait, és hogy az ő nevét

állítólag senki sem említette meg az üggyel kapcsolatban. Ettől megnyugodott, nem is beszéltek többet a dologról. Batyurint bűnösnek találták. Katalin később megtudta, bevallotta, hogy merényletet tervezett a cárnő ellen: fel akarta gyújtani a palotát, végezni akart Erzsébettel, és a felfordulásban a nagyherceget akarta a trónra ültetni. Életfogytig tartó börtönbüntetést kapott, amit a schlüsselburgi erődben kellett letölteni. 1770-ben, Katalin uralkodása idején szökni próbált, de elfogták. Ekkor a Kamcsatka félszigetre vitték, ahonnan ismét megszökött. Végül Formosa szigetén halt meg: egy nevetséges ügy miatt kitört verekedésben vesztette életét. Ősszel Katalinnak ismét megfájdult a foga, újra belázasodott. A hálószobája Péter lakosztályával volt szomszédos, így a férje hegedülése és kutyái miatt is sokat szenvedett. „Nem volt hajlandó lemondani ezekről a szórakozásokról pedig jól tudta, hogy az őrületbe kerget velük – mondta. – Végül sikerült engedélyt szereznem Madame Csoglokovától arra, hogy áthelyeztessem az ágyamat egy olyan helyre, ahol nem jutottak el hozzám azok a rettenetes zajok. Az én szobámnak három falán is voltak ablakok, emiatt rettenetesen huzatosnak éreztem, de még ez is jobb volt, mint a férjem lármája.” 1749. december 15-én az udvar Moszkvából visszaköltözött Szentpétervárra. Katalin és Péter egy nyitott szánon utazott. Közben ismét visszatért Katalin fogfájása. Szörnyű kínokat állt ki, ám Péter ennek ellenére sem egyezett bele, hogy átalakítsák a szánjukat, valamiféle tetőt és oldalfalat szereljenek rá. Még arra is csak morogva, kelletlenül adott engedélyt, hogy Katalin feltetessen egy kis taftfüggönyt, ami legalább valamennyire védte őt az arcába vágó jeges széltől. Amikor végre megérkeztek a Szentpétervár határában lévő Carszkoje Szelóba, Katalin már alig látott a fájdalomtól. Azonnal magához hívatta a cárnő első számú orvosát, dr. Boerhave-ot, és arra kérte, húzza ki azt a fogát, ami már öt hónapja gyötri. Boerhave vonakodva bár, de jóváhagyta a foghúzást. Elhivatta a francia sebészt, Monsieur Guyont, hogy ő végezze el a kényes műveletet. Katalin leült a padlóra, Boerhave lefogta a jobb kezét, Csoglokov a balt Guyon a háta mögé állt, előrenyúlt, és bedugta Katalin szájába a fogóját. Ahogy megcsavarta a fogat, ahogy rántott rajta egyet, Katalin érezte, hogy beleroppan az állkapcsa. „Soha életemben nem éreztem olyan iszonyatos fájdalmat, mint abban a pillanatban” – mondta. Boerhave

ráordított Guyonra: „Ügyetlen barom!” Megvizsgálta a kihúzott fogat, megcsóválta a fejét: „Pontosan az történt, amitől féltem. Ezért nem akartam, hogy kihúzzuk ezt a fogat!” Guyon a foggal együtt „kitépett egy darabot az alsó állkapcsomból is, azt a részt, amibe a fog kapaszkodott – írta később Katalin. – Ez volt az a pillanat, amikor a cárnő belépett a szobámba. Látta, milyen rettenetes kínokat állok ki; sírva fakadt. Ágyba fektettek. Négy teljes héten át borzalmas fájdalmak gyötörtek. Csak január közepe táján bírtam elhagyni a szobámat, de az arcom alsó részén még akkor is kék és sárga foltok virítottak – magamon viseltem Guyon ujjainak nyomát.”

24. Fürdő húsvét előtt/Az ostor Azalatt az egy év alatt, amíg az udvar Moszkvában tartózkodott, Szentpétervár társadalmi, kulturális és politikai szempontból is kietlenné vált. Mivel a városban nagyon kevés ló és csak néhány hintó maradt, az utcákon fű nőtt. Igazság szerint a Nagy Péter által létrehozott új balti főváros lakóinak többsége nem a saját akaratából, inkább a körülmények hatására, szükségszerűségből költözött éppen erre a helyre. A cárnőt mindenhová követő nemesi családok nem szívesen tértek vissza ide, jobban szerettek volna Moszkvában maradni, azon a helyen, ahol őseik generációkon keresztül éltek, ahol csodás paloták álltak a rendelkezésükre. Amikor Erzsébet úgy döntött, ideje visszamenni az északi mocsárvidékből kiemelkedő, új fővárosba, az udvaroncok közül sokan engedélyt kértek a maradásra; különböző indokokat találtak ki arra, hogy még egy évet, még hat hónapot, de legalább néhány hetet az udvartól távol, Moszkvában tölthessenek. A kormányzati tisztségviselők hasonlóképpen jártak el, és amikor rájöttek arra, hogy a cárnő nem fog engedélyt adni nekik a maradásra, bevetették a végső trükköket. Sokan „megbetegedtek”, sokan pedig éppen akkor döbbentek rá, hogy különböző jogi problémáik, halaszthatatlan pereik miatt egy darabig még nem hagyhatják el Moszkvát. Mindennek köszönhetően hosszú hónapokig eltartó, lassú folyamat volt, hogy az udvar teljes egészében visszavonszolja magát Szentpétervárra. Erzsébet, Péter és Katalin az elsők között tért vissza. Egy üres várost találtak, néhány elhagyatott, unatkozó lakóval. Ebben a sivár környezetben Csoglokovék új szórakozást találtak ki maguknak: minden délután kártyapartit rendeztek, amire rendszeresen meghívták Katalint és Pétert. A vendégeik között volt Kursföld hercegnője, vér szerinti lánya annak a protestáns Ernst Johann Biron hercegnek, aki korábban Anna cárnő szeretője és minisztere volt. Amikor elfoglalta a trónt, Erzsébet visszahívta Biront Szibériából, ahová még Anna – a gyermek cár, VI. Iván anyja – uralkodása során száműzték. Erzsébet nem akarta teljes mértékben rehabilitálni Biront, nem akarta, hogy szem előtt

legyen, ezért ahelyett, hogy Szentpétervárra vagy Moszkvába vitette volna, parancsot adott neki, hogy a családjával együtt a Volga mellett álló Jaroszlavlban telepedjen le. Kursföld hercegnője huszonöt esztendős volt. Nem tartozott a csinos hölgyek közé – alacsony volt és púpos –, viszont Katalin állítása szerint gyönyörű szeme, gesztenyebama haja volt, és páratlan intelligenciával rendelkezett.” Az apja és az anyja nem igazán rajongott érte; néhány alkalommal panaszkodott is, milyen rosszul bánnak vele odahaza. Egy nap Jaroszlavlban elmenekült otthonról, Madame Puskinánál, a város kormányzójának feleségénél keresett menedéket. Szökését azzal indokolta, a szülei megtiltották neki, hogy áttérjen az ortodox hitre. Madame Puskina ekkor Moszkvába vitte, és bemutatta őt Erzsébetnek. A cárnő bátorította a fiatal nőt, vállalta, hogy az áttérése során a keresztanyja lesz; szállást biztosított a számára az udvarhölgyei között. Monsieur Csoglokov a pártfogásába vette a hercegnőt; ezzel akarta viszonozni, hogy fiatal korában, amikor Biron még komoly hatalommal bírt, a leány bátyja nagyon sokat segített neki azzal, hogy bejuttatta a Lovasgárdához. Miután bejutott a fiatalok udvarába, és minden áldott nap órákon keresztül kártyázott Péterrel és Katalinnal, Kursföld hercegnője megpróbálta belopni magát a környezetében lévők szívébe. Mindig ügyelt arra, hogy az aktuális beszélgetőpartnerének tetsző módon szóljon, és csak olyasmit mondjon, ami kedvére lehet az illetőnek. Katalin megállapította: „Éles eszével elfeledtette hátrányos külsejét.” Ráadásként rendelkezett egy olyan előnnyel is, amit Péter különösen fontosnak tartott: német volt, és nem orosz. Szívesebben beszélt németül, Péterrel csak ezen a nyelven kommunikált, még az sem érdekelte őket különösebben, hogy így kizárják a társalgásból a körülöttük lévőket. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy Péter egyre nagyobb figyelmet szentelt a személyének. Amikor a hercegnő egyedül ebédelt, Péter bort küldetett neki a saját asztaláról; amikor Péter szert tett egy-egy újabb holmira, egy gránátos kalapra vagy egy katonai vállszíjra, elküldte ezeket a hercegnőnek, hogy csodálja meg. Mindezt nyíltan csinálta, nem is próbált titkolózni. „Kursföld hercegnője mindig kifogástalan modorban beszélt velem, a viselkedésében sem találtam kivetnivalót, és soha, egyetlen pillanatra sem feledkezett meg magáról

– mondta Katalin. – Ennek köszönhetően ez a kapcsolat folytatódhatott.” 1750 tavasza szokatlanul enyhe volt. Amikor Péter, Katalin és udvartartásuk – amelyhez ekkor már Kursföld hercegnője is hozzátartozott – március 17-én Carszkoje Szelóba utazott, olyan meleg volt, hogy a hó megolvadt, és a hintók kerekei hatalmas porfelhőt vertek az úton. A csendes, falusias környezetben a társaság napközben lovaglással, vadászattal, esténként pedig kártyázással múlatta az időt. Péter egyre nyíltabban érdeklődött Kursföld hercegnője iránt; mindig a közelében volt, a legtöbbször alig lépésnyi távolság választotta el őket. Végül, ahogy lassanként szirmot bontott a viszonyuk, Katalinban erőre kapott a hiúság. Annak ellenére, hogy korábban a személyéhez méltatlan és felesleges dolognak nevezte a féltékenységet, most bevallotta, nem igazán tetszik neki, hogy „a jelek szerint bizonyos személy kevesebbre tart, mint ezt az apró, torz testű lényt.” Egy este aztán nem bírta magában tartani az érzelmeit. Fejfájásra hivatkozva felállt, és elhagyta a helyiséget. A hálószobájában Madame Vlagyiszlavova, aki tanúja volt Péter viselkedésének, elmondta neki, hogy „…mindenkit megdöbbentett, mindenkiben undort keltett, hogy a nagyherceg ezt a kis Púpost részesítette előnyben velem szemben. Könnyes szemmel megkérdeztem, mit tehetnék.” Madame Vlagyiszlavova kifejtette, hogy a nők tekintetében Péternek kifejezetten rossz az ízlése; kritizálta a Katalinnal szemben tanúsított viselkedését. Hosszan beszélt, és annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt, kinek az oldalán áll, Katalin sírva fakadt. Nyugovóra tért, és már éppen elaludt, amikor megérkezett Péter. Részeg volt. Felébresztette Katalint, és áradozni kezdett neki új kedvence jó tulajdonságairól. Katalin szerette volna megúszni a részeg szóáradatot, ezért úgy tett, mintha visszaaludt volna. Péter ekkor üvöltözni kezdett. Amikor Katalin ekkor sem adta jelét, hogy figyelne rá, ökölbe szorította a kezét, és kétszer lecsapott. Ezután leheveredett a felesége mellé, hátat fordított neki, és elaludt. Reggelre vagy elfelejtette a történteket, vagy túlságosan szégyellte tettét, mert egyetlen szóval sem tett említést róla. Katalin el akarta kerülni a további problémákat, ezért ő is úgy tett, mintha semmi sem történt volna. ***

A nagyböjt közeledtével Péternek sikerült összezördülnie Madame Csoglokovával. Egy fürdő miatt történt a dolog. Az orosz vallási tradíciók megkívánták, hogy nagyböjt első hetében a hívők rituális fürdőt vegyenek. Az emberek nagy része ilyenkor bevonult a közfürdőkbe, ahol a férfiak és a nők együtt, meztelenül merültek bele a vízbe. A nagyhercegnő felkészült rá, hogy Csoglokovék házában esik át a rituálén. A fürdőzés napjának előestéjén Madame Csoglokova közölte Péterrel, a cárnőnek örömére szolgálna, ha ő is elmenne a fürdőbe. Péter gyűlölte az orosz szokásokat, különösen a fürdőzéssel kapcsolatos dolgokat, ezért nemet mondott. Kijelentette, korábban még sosem volt közös fürdőben, egyébként is, az egész nem más, mint egy nevetséges ceremónia, aminek sosem tulajdonított különösebb jelentőséget. Madame Csoglokova erre azt felelte, ha nem vesz részt a fürdőzésen, akkor megtagadja őcári felsége világos parancsát. Péter kijelentette, teljesen mindegy, hogy elmegy-e a fürdőbe vagy sem, mert ennek semmi köze sincs a cárnő iránti tiszteletéhez; megkérdezte, vajon Madame Csoglokova meg meri-e vádolni őt azzal, hogy nem tiszteli eléggé a nagynénjét. Közölte, nem kényszeríthetik rá semmi olyasmire, amit viszolyogtatónak talál, és ami egyébként is veszélyt jelenthet az egészségére. Madame Csoglokova erre azzal válaszolt, hogy a cárnő meg fogja büntetni a nagyherceget az engedetlensége miatt. Péter ekkor dühösen felkiáltott: „Azt szeretném én látni, hogy ilyet tegyen velem! Már nem vagyok gyerek!” Madame Csoglokova azzal fenyegetőzött, hogy a cárnő börtönbe fogja küldeni őt, mire Péter megkérdezte, vajon Csoglokova most a saját nevében beszél-e, vagy esetleg a cárnőében. Ezután járkálni kezdett a szobában, és kijelentette: soha nem gondolta volna, hogy őt, egy valódi Holsteinherceget, egy trónörököst arra kényszerítenek, hogy részt vegyen egy ilyen megalázó eseményen; ha a cárnő nem elégedett vele, akkor rajta, eressze szabadon, hagyja, hogy végre visszatérjen a saját hazájába. Madame Csoglokova nem adta fel, folytatta a vitát. Még jó darabig ordítoztak egymással, ahogy Katalin fogalmazott: „…mindketten kivetkőztek józanságukból.” Végül Madame Csoglokova távozott, de előtte még közölte, hogy ezt a beszélgetést, minden egyes szavát jelenteni fogja a cárnőnek. A házaspár nem tudta, mi történt ezután, de amikor Madame Csoglokova visszatért, már nem került szóba a fürdőzés. Az „őrkutya”

közölte Katalinnal és Péterrel, hogy a cárnő elégedetlen velük, sőt egyenesen dühös rájuk, mert még mindig nem sikerült gyermeket nemzeniük, és tudni akarja, ezért melyikük a felelős. Erzsébet olyannyira választ akar kapni erre a kérdésre, hogy el fog küldeni Katalinhoz egy bábát, Péterhez pedig egy orvost, hogy végezzék el rajtuk a szükséges vizsgálatokat. Később, amikor tudomást szerzett a dologról, Madame Vlagyiszlavova megkérdezte Katalintól: „Hogyan lehetne az ön hibája, amikor még mindig szűz? Őfelségének inkább a saját unokaöccsét kellene okolnia.” 1750-ben, a nagyböjt utolsó hetében, egy délután Péter a szobájában volt, és egy jókora ostorral csapkodott. Széles mozdulatokat tett, jobbra cserdített, balra cserdített, és vidáman figyelte, ahogy a szolgái hol az egyik, hol a másik sarokba menekülnek. Aztán valahogy sikerül arcon csapnia magát. A szíj hosszan felhasította a bal orcáját, a seb erősen vérzett. Péter megrémült, attól tartott, hogy a sérülés miatt húsvétkor nem jelenhet meg a nyilvánosság előtt. Attól is félt, hogy a cárnő, ha megtudja, miként szerezte a sebet, meg fogja büntetni őt. Katalinhoz rohant, segítséget kért tőle. Katalin döbbenten nézett Péter véres arcára: „Szent isten, mi történt?’’ Péter elmondta. Katalin elgondolkodott, és így szólt: „Megpróbálok segíteni. Először is, menj vissza a szobádba, de ügyelj arra, hogy senki ne lássa meg az arcodat. Amint megszereztem, amire szükségem van, követlek. Remélem, senki sem fogja észrevenni, mi történt!” Emlékezett rá, hogy néhány évvel korábban, amikor Petrodvorecben, a kertben elesett, és csúnya sebet szerzett az arcára, Monsieur Guyon fehér ólomból készített kenőcsöt kent rá. A szer hatása tökéletes volt, ráadásul úgy eltakarta a sérülést, hogy senki sem vette észre. Katalin elküldött valakit, hogy szerezzen ilyen kenőcsöt. Amikor megkapta, átment a férjéhez, és bekente a sebét. Péter szemügyre vette magát a tükörben, és elégedetten megállapította, hogy valóban nem látszik a vágás. Másnap az udvari kápolnában, a cárnővel együtt részt vettek az áldozáson. Ahogy a napfény Péter arcára hullott, Monsieur Csoglokov odalépett hozzá: „Törölje csak meg az arcát! Valami kenőcs fénylik rajta.” Katalin ekkor gyorsan, és olyan hangon, mintha csak évődne, odaszólt Péternek: „Én, aki a feleséged vagyok, ezennel megtiltom, hogy azt letöröld onnan!” Péter Csoglokovra nézett: „Látja, hogy bánnak

velünk ezek az asszonyok? Már az arcunkat se merjük letörölni, amikor ők nem adnak engedélyt rá!’’ Csoglokov nevetve bólogatott, és arrébb sétált. Péter hálás volt Katalinnak a kenőcsért és a lélekjelenlétéért is, aminek köszönhetően sikerült elhárítania Csoglokov „törődését”, aki egyébként sosem tudta meg, mi történt azzal a bizonyos ostorral.

25. Osztriga és egy színész 1750-ben, húsvét vasárnapján Katalin délután ötkor lefeküdt, hogy pihenten tudjon részt venni az aznap esti tradicionális ortodox istentiszteleten. Mielőtt elalhatott volna, Péter rontott be hozzá, és rákiáltott, hogy keljen fel, és egyen abból a friss osztrigából, ami pár perce érkezett egyenesen Holsteinből. Ez kettős örömöt jelentett a számára: imádta az osztrigát, és ez a küldemény a hazájából származott. Katalin tudta, ha nem kel fel azonnal, Péter megsértődik és veszekedni kezd, ezért vele tartott. Megevett egy tucatnyi osztrigát, azután engedélyt kapott a férjétől, hogy visszatérjen a hálószobájába. Péter ott maradt, folytatta a falatozást. Katalin észrevette, Péter örül annak, hogy tényleg csak néhány osztrigát fogyasztott el: így neki több maradt. Éjfél előtt Katalin ismét felkelt, felöltözött, és elment a húsvéti misére, de a hosszú szertartás közepe táján heves gyomorgörcse támadt. Visszament a lakosztályába, és lefeküdt. A következő két napban heveny hasmenése volt, aminek végül néhány adag rebarbarával tudott véget vetni. Péternek nem volt semmi baja. A cárnő sem várta meg a mise végét, neki is muszáj volt távoznia – neki is a gyomra fájt. A pletykák szerint indiszponáltságának nem az volt az oka, hogy valami olyasmit fogyasztott, ami megzavarta az emésztőrendszerét, hanem inkább az idegesség. Jó oka volt arra, hogy feszült legyen, hiszen négy férfi között kellett manővereznie. Az egyik Alekszej Razumovszkij volt, a másik Iván Suvalov, a harmadik egy Kacsnyevszkij nevezetű kántor, a negyedik pedig egy akkoriban felavatott kadét, bizonyos Beketyov. Amíg a cárnő és az udvartartás távol volt, Juszupov herceg, aki tanácsnok és egyben a Hadiakadémia vezetője is volt, a kadétjaival betanultatott néhány orosz és francia színdarabot. A szereplők nem igazán tudták a szövegüket, mesterkélten játszottak, a darabok meglehetősen kuszának hatottak, ennek ellenére, amikor visszatért Szentpétervárra, a cárnő látni kívánta az egyik produkciót. A szereplők jelmezeinek elkészítésekor figyelembe vették, melyek a cárnő kedvenc színei; a „színészek” Erzsébet saját ékszereit viselték. Többen

felfigyeltek az egyik főszereplőre, egy jóképű és csinos, tizenkilenc esztendős fiatalemberre, aki valóban jól mutatott a díszes öltözékben – és akiről kiderült, hogy nemcsak a színpadon, de a magánéletben is szívesen hord gyémántos csatokat, gyűrűket, órákat, elegáns paszományokat. Ő volt Nyikita Beketyov. Beketyov színészi és hadiakadémiai karrierje szinte még el sem kezdődött, amikor már véget is ért. Razumovszkij gróf kiemelte őt, megtette adjutánsának, így a kis kadét azonnal kapitányi rangot kapott. Az udvarban sokan arra a következtetésre jutottak, hogy Razumovszkij csupán azért vette a védőszárnyai alá, mert így akart visszavágni azért, hogy a cárnő fölöttébb érdeklődött Iván Suvalov iránt. Az udvarban többeket zavart Beketyov gyors felemelkedése, de a legnagyobb problémát valószínűleg Katalin udvarhölgye, Anna Gagarina hercegnő számára jelentette, aki már nem volt túl fiatal, és minél előbb szeretett volna férjhez menni. Bár nem volt szép, intelligensnek tartották, és óriási vagyon fölött rendelkezett. Sajnos már másodszor fordult elő vele, hogy olyan férfiba szeretett bele, aki végül a cárnő bűvkörébe került. Az első ilyen személy Iván Suvalov volt. Suvalov állítólag készen állt arra, hogy feleségül vegye Gagarina hercegnőt, amikor Erzsébet közbeavatkozott. Nagyjából ugyanez történt Beketyov esetében is. Az udvar feszülten várta, hogy kiderüljön, vajon Suvalov vagy Beketyov fog-e diadalmaskodni. Beketyov már komoly előnyre tett szert, amikor egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve úgy döntött, meghívja magához a cárnő fiúkórusának tagjait, akiket mindig is sokra tartott. Csodálta a fiúkat, gyakran vendégül látta őket, néhány dalt is komponált a számukra. Udvari körökben azt beszélték, hogy ennek a különös kapcsolatnak valamiféle szexuális indíttatás áll a hátterében, és mivel mindenki tudta, hogy Erzsébet elítéli a férfiak közötti szerelmi és nemi kapcsolatokat, a külső szemlélők izgatottan várták, hogyan alakulnak az események. Beketyov, aki gyakran sétálgatott a fiúkkal a háza kertjében, nem is sejtette, hogy inkriminálja magát. Valamivel később megbetegedett, lázas lett, és önkívületi állapotában a szerelmét, Erzsébetet szólongatta. Ekkor már tényleg senki sem tudta, mit gondoljon róla. Amikor Beketyov felgyógyult, azzal kellett szembesülnie, hogy kegyvesztetté vált, már nincs helye az udvarban. A Péterrel kapcsolatos személyes problémái ellenére Katalin oroszországi pozícióját a házassága határozta meg, ennek

megfelelően, amikor a férje bajba került, segíteni próbált rajta. Az egyik gondot az jelentette, hogy Péter Holstein volt, vagyis létezett egy hercegség, amelynek elvileg ő volt az uralkodója. Katalin kissé eltúlzottnak, sőt ostobának találta Péter hazájával kapcsolatos érzelmeit, de sosem kételkedett bennük. Az emlékirataiban a következőket olvashatjuk: „A nagyherceg különleges szenvedéllyel viseltetett az iránt a kis földszeglet iránt, ahol született. Állandóan az a hely járt a fejében, amelyet már tizenhárom esztendős korában maga mögött hagyott. A fantáziája beindult, valahányszor a hazájáról beszélt, és mivel a környezetében élők közül még senki sem járt azon a helyen, nyugodt szívvel mesélhetett erről a csodálatos „paradicsomról”, előadhatta azokat az általa fantasztikusnak vélt, „odahaza” játszódó történeteket, amelyek hallgatása közben sokszor alig bírtunk ébren maradni.” Az a tény, hogy Péter erősen kötődött a hazájához, ehhez a kis hercegséghez, diplomáciai üggyé nőtte ki magát, amelyben Katalin is szerepet kapott. Történt, hogy 1750 őszén egy dán diplomata, bizonyos Lynar gróf érkezett Szentpétervárra, hogy tárgyalásokat folytasson a Holstein hercegség és a dán fennhatóság alatt álló, az Északi-tenger partján található oldenburgi hercegség elcseréléséről. Besztuzsev gróf szerette volna végrehajtani a cserét, mert ezzel eltávolíthatott volna egy akadályt az Oroszország és Dánia között megkötendő, általa mindig is szorgalmazott szövetségi szerződés létrejötte útjából. Besztuzsev számára nem volt jelentősége annak, hogy Péter mit érez a hercegsége iránt. Miután Lynar gróf közölte érkezése célját, Besztuzsev magához kérette Johan Pecslin bárót, Péter holsteini ügyekkel foglalkozó miniszterét. Pecslin alacsony, kövér, éles eszű férfi volt, bírta Besztuzsev bizalmát, és megfelelő felhatalmazással rendelkezett ahhoz, hogy tárgyalásokat folytasson Lynarral. Annak érdekében, hogy megnyugtassa urát, Péter nagyherceget, Pecslin elmagyarázta: az ajánlat végighallgatása még nem tárgyalás, a tárgyalás még nem megegyezés. Biztosította Pétert, hogy amikor úgy látja, bármikor véget vethet a megbeszéléseknek. Péter ezután engedélyt adott neki a folyamat elindítására, ugyanakkor közölte Katalinnal, számít a tanácsaira.

„Meglehetős izgalommal hallgattam végig a tárgyalásokkal kapcsolatos megbeszélést, és megpróbáltam megérteni, miről is van szó. Péter azt a tanácsot kapta, hogy a részleteket egyelőre tartsa titokban, főként a nők előtt. Ez a kitétel természetesen rám vonatkozott, de hiába is próbálkoztak kizárni az ügyből, mivel a férjem mindig tájékoztatott arról, amit tudott. Ahogy haladtak a tárgyalások, a felek megpróbálták mind kedvezőbb fényben feltüntetni a részleteket Péter előtt Többször is megfigyeltem, Pétert mennyire boldoggá teszik, amikor arról beszélnek neki, hogy mit fog kapni, de azt is láttam, mennyire elkeseredett akkor, amikor arról volt szó, hogy miről kell lemondania. Amikor látszott rajta, hogy habozik, a tárgyalások lelassultak, és valójában csak azután folytatódtak, hogy a felek kitaláltak valamit, amivel vonzóbbá tehetik Péter számára az ajánlatokat. Sajnos a férjemnek fogalma sem volt, mit tegyen.” Az osztrákok Oroszországban állomásozó nagykövete akkoriban Bernis gróf volt. Intelligens, barátságos embernek tartották, Katalin és Péter egyaránt tisztelte. „Ha ez az ember vagy egy hozzá hasonló kerülne a nagyherceg szolgálatába, abból sok jó fakadna” – írta Katalin. Péter – megfogadva a felesége tanácsát – úgy döntött, konzultál Bernisszel a tárgyalásokról. Mivel nem akart személyesen beszélni a nagykövettel, Katalint kérte meg, tegye meg helyette. Katalin vállalta a feladatot. A következő maszkabálon megszólította a grófot. Őszintén elmondta, hogy túlságosan fiatal, nem rendelkezik megfelelő tapasztalatokkal, nem igazán ért az államügyekhez, majd kifejtette, véleménye szerint a Holsteinnel kapcsolatos ügy korántsem olyan kétségbeejtő, amilyennek sokan tartják. Elmondta, szerinte a tervezett csere sokkal több hasznot hozna Oroszországnak, mint magának a nagyhercegnek, akinek orosz trónörökösként természetesen a birodalom érdekeit kell szem előtt tartania. Kifejtette, ha a birodalom érdekei úgy kívánják, a nagyherceg lemond Holsteinről annak érdekében, hogy véget érjenek a Dániával folytatott végtelen viták, de hozzátette, érzése szerint az egész tárgyalássorozatot körbelengi az intrika szaga, ezért a megállapodás létrejötte esetén a nagyherceg valószínűleg olyan gyengének látszana, hogy talán soha többé nem szerezhetné vissza a tekintélyét. Igen, Péter szereti Holsteint, ennek

ellenére a tárgyaló felek folyamatosan arról győzködik, cserélje el, csak éppen azt nem mondják meg neki, hogy miért tegye meg ezt a lépést. Bernis gróf végighallgatta Katalint, majd így válaszolt: „Nagykövetként nem kaptam instrukciókat az üggyel kapcsolatban, ám Bernis grófként úgy vélem, önnek igaza van.” Péter később elmesélte Katalinnak, hogy a nagykövet a következőket mondta neki: „Csak annyit mondhatok önnek, hogy véleményem szerint a feleségének igaza van, és ön akkor cselekszik jól, ha rá hallgat.” Mindennek köszönhetően Péterben lelohadt a tárgyalások folytatása iránti lelkesedés; idővel ejtették a területcsere ötletét. Ez volt az első alkalom, hogy Katalin beleavatkozott a nemzetközi diplomáciába, és rögtön komoly eredményt sikerült elérnie: legyőzte Besztuzsev grófot.

26. Olvasás, tánc, árulás Péter viselkedése mindig kiszámíthatatlan volt. Egy egész telet töltött azzal, hogy megtervezett egy vidéki házat, amelyet a kapucinus kolostorok stílusában, Oranienbaum közelében kívánt felépíttetni. Arról álmodozott, hogy Katalin és az udvar tagjai ebben az épületben olyan barna ruhában fognak majd járni, mint a szerzetesek; mindenkinek lesz egy saját szamara, és az emberek felváltva fognak lejárni a faluba és a kúthoz, hogy elszállítsák az élelmet és a vizet a „rendházba”. Minél jobban belemerült a részletekbe, annál izgatottabbá vált, annál jobban megkedvelte saját fantáziája szüleményét. Katalin, hogy örömet szerezzen neki, ceruzarajzokat készített az épületről, amelyeken a tervező kívánalmainak megfelelően naponta megváltoztatott bizonyos részleteket. Az ilyen beszélgetések során Katalin teljesen kimerült. Amiről Péter beszélt, ahogyan beszélt, „…az maga volt az unalom; senkivel sem találkoztam, aki ebben a tekintetben túltett volna rajta. Miután magamra hagyott, még a legunalmasabb könyv is izgalmasnak és üdítőnek tűnt.” Katalin számára a könyvek a menedéket jelentették. Miután elhatározta, hogy megtanulja az orosz nyelvet, minden keze ügyébe kerülő orosz könyvet elolvasott, de a kedvence mégis a francia volt: valósággal falta a francia könyveket, válogatás nélkül mindent elolvasott, sokszor azokra a kötetekre vetette rá magát, amelyeket az udvarhölgyeinél látott. A szobájában mindig tartott egy könyvet, egy másik pedig állandóan a zsebében lapult. Felfedezte magának Madame de Sévigné leveleit, amelyben a hölgy XIV. Lajos udvaráról, az udvari életről számolt be. Amikor Barre atya Németország általános története című, franciául akkoriban kiadott, tízkötetes műve megérkezett Oroszországba, Katalin egy hét alatt elolvasott egy-egy részt. Megszerezte és az első betűtől az utolsóig elolvasta a Dictionnaire Historique et Critique című könyvet, amelyet a Montesquieu és Voltaire előfutárának tartott, 17. századbeli francia filozófus-szabadgondolkodó, Pierre Bayle írt. Lassan és fokozatosan terelgette magát az egyre magasabb szintű olvasmányok felé.

Miközben intellektuális szempontból komoly fejlődésen ment át, a külseje is egyre vonzóbbá vált. „Karcsú volt a derekam, talán csak egy kis hús hiányzott rólam; akkoriban nagyon sovány voltam. Nem szerettem porozni a hajam, ami nagyon vastag szálú, erős és szép barna volt.” Számos csodálója akadt. Egy ideig a legragaszkodóbb híve maga Nyikolaj Csoglokov volt, aki a Mademoiselle Koselevával lezajlott kalandját követően valósággal rajongott a nagyhercegnőért. Katalin gyakran észrevette, hogy a férfi mosolyogva, ostobán bólogatva figyeli őt. Csoglokov érdeklődése undort keltett benne. „Szőke volt és piperkőc, nagyon kövér; a mozgása legalább olyan nehézkes, mint a gondolkodása. Mindenki gyűlölte, mindenki csúf varangynak tartotta. Sikerült kitérnem előle, szerencsére úgy, hogy sosem kellett udvariatlanul bánnom vele. A felesége természetesen látta ezt, és hálás volt érte.” Katalin vonzereje leginkább akkor nyilvánult meg, amikor táncolt. Mindig gondosan válogatta ki a ruháit. Sosem vette fel többé azt a ruháját, amit mindenki megdicsért; öltözködésben az egyik szabálya az volt, hogy ami először nagy hatást vált ki az emberekből, azzal másodszorra már nem lehet elérni ugyanazt az eredményt. A zártkörű udvari bálokon a lehető legegyszerűbb ruhákat viselte. Ezzel imponált a cárnőnek, aki sosem szerette, ha a nők túlöltöztek ezeken a rendezvényeken. Amikor a hölgyek arra kaptak utasítást, hogy férfinak öltözve jelenjenek meg, Katalin csodálatos, hímzett, díszes jelmezt választott magának. Úgy tűnt, ezzel is kivívta Erzsébet elismerését. Egy olyan maszkabálon, amelyen az udvarhoz tartozó hölgyeknek elegancia és pompa tekintetében kellett túltenniük egymáson, Katalin egyszerű, fehér, keskeny abroncsú szoknyát és pruszlikot viselt. Hosszú, sűrű haját egy fehér szalaggal szimpla lófarokba kötötte össze. A hajába egyetlen rózsát tűzött, a nyakát keskeny fátyolszövetszalag fogta körbe. A kézelője és a köténykéje is fátyolszövetből készült. Amikor belépett a bálterembe, egyenesen a cárnőhöz ment „Szent isten, mily szerénység!” – kiáltott fel Erzsébet elismerően. Katalin ezt követően minden táncban részt vett. „Nem emlékszem rá – írta később –, hogy életem során lett volna olyan alkalom, amikor több dicséretet kaptam, mint azon az estén. Az igazat megvallva, sosem tartottam szépnek

magam, de mindig is rendelkeztem bizonyos vonzerővel, és tudtam hatni az emberekre. Azt hiszem, ezek voltak az erősségeim.” Azon a télen (1750-51), a maszkabálok évada során, ötéves távollét után visszatért Szentpétervárra a nagyhercegnő udvartartásának egyik korábbi tagja, az azóta ezredesi rangot szerzett Zahar Csernyisev gróf. Annak idején, amikor távozott, Katalin tizenhat esztendős lányka volt, mostanra viszont már huszonegy éves nő lett belőle. „Örültem, hogy ismét láthatom őt… Egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy valamilyen módon kimutassa az irántam való szeretetét. El kellett döntenem, minek értékelem figyelme megnyilvánulásait. Arról beszélt, hogy egyre gyönyörűbbnek Iát. Ez volt az első olyan alkalom az életemben, amikor ilyesmit mondtak nekem. Kellemesnek találtam a dolgot. Elég butuska voltam ahhoz, hogy higgyek neki.” Csernyisev minden egyes bálon közölte Katalinnal, milyen szépnek tartja. Egy nap Gagarina hercegnő, az egyik udvarhölgy egy nyomtatott billet-doux-t hozott Katalinnak, egy kartonlapocskát, amire valami szentimentális verset írtak. A kártya Csernyisevtől érkezett. Katalin másnap egy újabb borítékot kapott a férfitól. Ezen a második kártyán már nem nyomtatott szöveg volt – erre Csernyisev a saját kezével írt pár sort. A következő maszkabálon, miközben együtt táncoltak, a férfi ezer olyan dolgot mondott Katalinnak, amit nem vethetett papírra. Könyörgött neki, fogadja őt a szobájában, legalább egy kis időre. Katalin azt felelte, szó sem lehet róla, a lakosztálya megközelíthetetlen. Csernyisev erre kitalálta, hogy majd szolgának öltözik, ha erre van szükség. „És így tovább, és így tovább – írta Katalin később –, de csak beszélt. Sosem léptünk túl a szavakon és a borítékba rejtett kis kártyákon”. Az egy hónapig tartó karneválszezont követően Csernyisev gróf visszatért a regimentjéhez. Ebben az időszakban a húszas évei elején járó Katalin úgy élt, mint egy cári Hamupipőke. A verőfényes nyári napokon, a réteken lovagolt, a Finn-öböl mocsaraiban vadkacsára vadászott. A téli estéken a bál szépeként táncolt az udvari rendezvényeken, bizalmas, suttogó szavakat váltott bizonyos személyekkel, romantikus üzeneteket kapott néhány figyelmes fiatalembertől. Ezek a pillanatok képezték a saját álomvilága részeit, a valóság, a mindennapi élet azonban egészen más volt, a hétköznapokat frusztráció és elutasítás jellemezte.

Egy nap komoly sokk érte: Madame Csoglokova közölte vele, hogy a cárnő elbocsátotta Tyimofej Jevrenovot, Katalin belső inasát és barátját. Korábban valami vitára került sor Jevrenov és a férfi között, aki a kávét szolgálta fel Katalinnak és Péternek. Összekaptak valamin; amikor Péter váratlanul belépett a szobába, éppen üvöltöttek és válogatott sértéseket vágtak egymás fejéhez. Jevrenov ellenfele ezután Monsieur Csoglokovhoz szaladt, panaszt tett nála, hogy Jevrenov megsértette őt, ráadásul a trónörökös jelenlétében ordítozott vele. Csoglokov rohant, hogy jelentést tegyen a cárnőnek az incidensről, Erzsébet pedig azonnali hatállyal kihajította az udvartól mind a két szolgát. „Az az igazság – jelentette Katalin –, hogy Jevrenov és a másik ember is a híveink közé tartozott.” Jevrenov helyére a cárnő egy Vaszilij Skurin nevű szolgát állított. Nem sokkal később Katalin és Madame Csoglokova kapott össze valamin. Az ügyben Skurin játszotta a főszerepet. Johanna hercegnő, Katalin anyja Párizsból két gyönyörű ruhaanyagot küldött a lányának. Katalin az öltözőszobájában éppen ezeket csodálta Skurin jelenlétében, amikor is megjegyezte: olyan szépek, hogy a legszívesebben a cárnőnek ajándékozná mind a kettőt. Várta, hogy lehetősége legyen beszélni az uralkodóval; személyesen akarta átadni neki az ajándékokat. Skurinnak külön megtiltotta, hogy bárkinek elmondja, amit az öltözőszobában hallott, bárkinek elárulja, mire készül. Skurin persze azonnal rohant Madame Csoglokovához, hogy jelentést tegyen a dologról. Néhány nappal később Csoglokova bevonult Katalinhoz, és közölte, a cárnő köszöni az anyagokat, az egyiket megtartja magának, a másikat viszont visszaadja a nagyhercegnőnek. Katalin meglepődött. „Hogy lehet ez, Madame Csoglokova?” – kérdezte. Csoglokova azt felelte, ő úgy tudja, Katalin a cárnőnek akarta ajándékozni a két ruhaanyagot, ezért fogta, és elvitte őket Erzsébetnek. Katalin annyira megdöbbent, hogy alig bírt megszólalni. Közölte Csoglokovával, személyesen akarta átadni a cárnőnek az ajándékot. Furcsállotta, hogy az asszony tudott a szándékáról, mivel nem beszélt neki róla. Arra a megállapításra jutott, hogy Csoglokova csakis egy áruló szolgától értesülhetett a dologról. Madame Csoglokova erre azt felelte, hogy Katalin is tisztában van vele: nem beszélhet közvetlenül a cárnővel, és azt is bizonyára tudja, hogy a szolgáknak mindent jelenteniük kell, amit a nagyhercegnő a jelenlétükben tesz vagy mond. Vagyis az a bizonyos

szolga csupán a kötelességét teljesítette, és ő is azt tette, amikor elvitte a cárnőnek az anyagokat. Röviden: Madame Csoglokova álláspontja szerint minden a szabályoknak megfelelően történt. Katalin képtelen volt felelni, a dühtől szóhoz sem jutott. Csoglokova távozása után Katalin átszaladt abba a kis helyiségbe, ahol Skurin a délelőttjeit töltötte. Odaállt a férfi elé, teljes erőből pofon vágta, hálátlan árulónak nevezte azért, hogy jelentett Madame Csoglokovának annak ellenére, hogy ő határozottan megtiltotta, hogy beszéljen a dologról. Közölte Skurinnal, azok után, hogy oly sok ajándékot adott neki, igazán nem ezt várta tőle. Skurin térdre borult, bocsánatért esedezett. Katalint megérintette a férfi bűnbánata, ezért azt mondta neki, a jövőbeli viselkedése fogja eldönteni, mi lesz a további sorsa. A következő néhány nap során Katalin mindenkinek elmesélte, mit tett Madame Csoglokova – azt akarta, hogy a hír eljusson a cárnő fülébe. Ez valószínűleg meg is történt, mert Erzsébet a következő találkozásukkor megköszönte neki az ajándékot.

Harmadik rész Csábítás, anyaság, konfrontáció

27. Szaltyikov 1751 szeptemberében a cárnő három fiatal nemest állított Péter nagyherceg mellé udvaroncnak. Egyikük, Lev Nariskin abból a családból érkezett, amelyből Natalja Nariskina, Nagy Péter anyja származott. Lev barátságos, élénk eszű, vidám kópé volt; mindenki szerette, de senki sem vette túl komolyan. Katalin elmondása szerint soha senki nem nevettette meg annyiszor, mint ez a fiatalember. „Született bohóc volt, ha nem nemesi családból származik, híres komikusként biztos vagyonokat keresett volna. Eszes volt, és minden pletykát ismert. Szinte mindenhez értett, mindenről tudott, hosszasan, legalább negyed órán keresztül, valódi szakértő módjára tudott beszélni a művészetekről, de a tudományokról is. Amikor aztán kiderült, hogy a hallgatósága semmit sem fogott fel a szóáradatból, de ő se nagyon tudja, mit mondott, mindenkiből kirobbant a nevetés.” Nariskin mellett a két Szaltyikov fivér került Péter mellé. Ők Oroszország egyik legrégibb, legnemesibb családjából származtak. Az apjuk a cárnő szárnysegédje volt, az anyjuk Erzsébet kedvencei közé tartozott, ugyanis már 1740-ben kiállt mellette, amikor megszerezte magának a trónt. Pjotr, az idősebb fiú valódi fajankó volt, Katalin szerint „a szó minden értelmében bolond. Neki volt a legbutább arca, amit valaha láttam: hatalmas, guvadó szemek, lapos orr, széles száj, amit félig mindig nyitva tartott. Imádta a pletykálkodást, és ennek köszönhetően remekül kijött Csoglokovékkal.’’ A másik Szaltyikov fiú, Szergej szinte mindenben különbözött a bátyjától: csinos volt és könyörtelen; olyan férfi, aki a nők meghódítását tűzte ki élete céljául. A haja sötét volt, a szeme fekete. Középmagas volt, izmos, de mégis kecses mozgású. Folyamatosan újabb hódításokat keresett, és mindig azonnal munkához látott, bevetette vonzerejét, ígérgetett, kitartó volt – mindent megtett, hogy elérje a célját. Az akadályok csak fokozták az elszántságát. Amikor először meglátta Katalint, huszonhat esztendős volt, és már két éve feleségül vette a cárnő egyik udvarhölgyét, Matrjona Balkot. A házasság egy futó ötlet eredménye volt: Szaltyikov

egy alkalommal, Carszkoje Szelóban meglátta a nőt, akinek éppen belekapott a szél a szoknyájába. Csupán egy boka villant ki a szoknya alól, de Szaltyikovnak ennyi is elég volt ahhoz, hogy másnap megkérje a lány kezét. Azóta persze ráunt Matrjonára, és készen állt valami újra. Felfigyelt rá, hogy Katalin milyen szembetűnően mellőzi a férjét, és azt is látta, mennyire unja a körülötte lévőket. Az a tény, hogy a nagyhercegnőre két őrkutya vigyázott, még csábítóbbá tette a szemében a dolgot, az pedig, hogy Katalin állítólag még szűz volt, ellenállhatatlan kísértést jelentett a számára. Katalinnak feltűnt, hogy a fiatalember milyen gyorsan közel került Csoglokovékhoz. Ezt különösnek találta: „Mivel ezek az emberek nem voltak se okosak, se barátságosak, biztos voltam benne, Szaltyikovnak van valamilyen titkos célja azzal, hogy megpróbál jó viszonyt kialakítani velük. Ép eszű, normális ember, ha nem lebeg a szeme előtt valami komolyabb cél, nem lett volna képes végighallgatni ezt a két arrogáns, egoista bolondot, akikből egész nap ömlött a sok ostobaság.” Maria Csoglokova ismét terhes volt, ezért jobbára a szobájában maradt. Megkérte a nagyhercegnőt, időnként látogassa meg őt. Katalin teljesítette a kérését, és amikor átment, Nyikolaj Csoglokovnál általában ott találta Szergej Szaltyikovot, Lev Nariskint és még néhány fiatalembert. Ezeken a délutánokon és estéken Szaltyikov egy nagyon ravasz módszerrel kötötte le Csoglokov figyelmét. Felfedezte, hogy ennek a merev, minden képzelőerőtől mentes férfinak különös tehetsége van ahhoz, hogy egyszerűbb verseket írjon. Szaltyikov égbe magasztalta Csoglokov műveit, áradozott a költeményeiről, arra kérte, írjon még ilyen gyönyörűségeket. Amikor a társaság tagjai azt akarták, hogy Csoglokov ne rájuk figyeljen, Szaltyikov felvetett egy témát, azután mézesmázosan könyörögni kezdett a rímfaragónak, hogy foglalja versbe. Csoglokov ilyenkor félrehúzódott a szoba sarkába, leült a kályha mellé, és írni kezdett. Miután belekezdett, annyira belemerült a munkálkodásba, hogy sokszor egész este nem állt fel a helyéről. A poémáit a társaság természetesen elragadónak és pompásnak nevezte, ezért nagy lendülettel folytatta az új művek gyártását. Lev Nariskin néhány vershez egy-egy dallamot társított, amit saját klavikordkíséretével elénekelt a büszke költőnek. A többiek oda se figyeltek, inkább annak örültek, hogy szabadon, felügyelet és megszakítások nélkül beszélgethetnek.

Szergej Szaltyikov ebben a cinkos, vidám hangulatban indította meg a hadjáratát. Egy este a szerelemről kezdett suttogni Katalinnak, aki kissé riadtan, de mégis örömmel hallgatta a szavait. Nem válaszolt, de nem is állította le a fiatalembert. Szaltyikov kitartott, ezért Katalin a legközelebbi alkalommal félénken megkérdezte, ugyan, mit akar tőle. Szaltyikov leírta azt a gyönyörteljes állapotot, amelyet meg szeretett volna osztani vele. Katalin közbevágott: „És a felesége, akit szerelemből vett nőül két évvel ezelőtt? Ő vajon mit szólna ehhez?” Szaltyikov egy vállrándítással és egy megjegyzéssel félresöpörte Matrjonát: „Nem mind arany, ami fénylik” – felelte arra célozva, hogy komoly árat fizetett azért, hogy egy pillanatra megzavarodott. Biztosította Katalint, hogy az, amit iránta érez, sokkal mélyebb és sokkal szilárdabb, és valami sokkalta értékesebb fémből való. Katalin később így írta le az ösvényt, amelyre rávezették: „Huszonhat éves volt, és a származása, valamint a tulajdonságai miatt is valódi úriembernek lehetett nevezni. Tudta, hogyan rejtse el a hibáit, amelyek között a két legnagyobb az intrikák iránti rajongása és a fegyelemtől való irtózása volt. Akkoriban persze még nem ismertem fel ezeket a hibákat… Szinte mindennap láttam, mindig mások jelenlétében találkoztunk, és semmit sem változtattam a viselkedésemen. Úgy kezeltem őt, ahogy mindenki mást.” Eleinte kitért Szaltyikov közeledése elől. Azt mondta magának, hogy az érzés, ami kezd eluralkodni rajta, nem egyéb szánalomnál. Milyen szomorú, hogy ez a csinos, jóképű fiatalember, aki beleragadt egy rossz házasságba, most mindent kockára tesz érte, miközben tudja, hogy ő megközelíthetetlen, hogy ő a nagyhercegnő, a trónörökös felesége! „Sajnos nem tudtam nem odafigyelni rá. Olyan szép volt, akár a hajnal, az egész cári udvarban nem akadt hozzá fogható, a mi környezetünkben pedig végképp nem. Nem volt híján a tudásnak, jó volt a modora és a stílusa, márpedig ezek komoly tényezők a társaságon, főként az udvaron belül.”

Mindennap találkoztak. Katalin egy alkalommal kijelentette, Szaltyikov csak az idejét vesztegeti. „Honnan tudja, hogy nem valaki másé-e a szívem?” – kérdezte. Rossz színésznő volt, és Szaltyikov, a tapasztalt széptevő átlátott rajta, egyik ellenvetését sem vette komolyan. Később Katalin már csak ennyit tudott hozzáfűzni a dologhoz: „Egész tavasszal, és a nyár jelentős részében kitartottam…” 1751 nyarán Csoglokov vadászatra hívta Katalint, Pétert és a fiatalok udvartartását a Névára, a saját szigetére. Érkezés után a társaság tagjainak nagy része lóra szállt, és a nyulakat üldöző kutyák után eredt. Szaltyikov megvárta, míg a többiek eltávolodnak, majd odaléptetett Katalinhoz, és (ahogy Katalin később fogalmazott) „ismét rátért a kedvenc témájára”. Suttogva a titkos szerelmi viszonyok örömeiről kezdett beszélni. Katalin hallgatott. Szaltyikov könyörögni kezdett, legalább attól a reménytől ne fossza meg, hogy még van esélye. Katalin erre annyit felelt, hogy Szaltyikov abban reménykedik, amiben csak akar, a gondolataira nem lehet hatással. Szaltyikov összehasonlította magát az udvarhoz tartozó többi fiatal férfival, és megkérdezte, vajon nem ő-e az, akit Katalin mindenkivel szemben előnyben részesít. Ha nem, akkor kicsoda? Katalin szótlanul csóválta a fejét, később azonban kijelentette: „Be kellett vallanom magamnak, hogy jólesett, amit mondott” A furcsa, jobbára egyoldalú beszélgetés jó másfél órán át tartott. Szaltyikov számára rutinszerű volt az egész. Katalin végül rászólt, hagyja magára, mert egy ilyen hosszúra nyúló magánbeszélgetés gyanút ébreszthet másokban. A férfi kijelentette, csak akkor hajlandó visszavonulni, ha Katalin igent mond neki. „Igen, igen, de most már menjen!” – felelte Katalin. Jól van – mondta ekkor Szaltyikov. – Akkor ebben megállapodtunk. A szaván fogom!” Megsarkantyúzta a lovát. Katalin utána szólt: „Nem, nem!” „De igen, de igen!” – kiáltott fel Szaltyikov, és elügetett. Azon az estén a vadásztársaság a szigeten, Csoglokov házában fogyasztotta el a vacsorát. Étkezés közben a Finn-öböl irányából erős nyugati szél vágott be a Néva-deltába; az alacsonyan fekvő szigetet nem sokkal később több tíz centi magas víz borította el. Csoglokov vendégei hajnali háromig ki se mozdulhattak a házból. Szaltyikov ismét kihasználta az alkalmat: arról beszélt Katalinnak, hogy lám, az égiek is mellé álltak, mert tessék, leküldték ezt a vihart, amivel lehetővé teszik a számára, hogy még egy kis időt imádottja közelében töltsön. „Akkor

már biztos volt a győzelmében – írta Katalin – később én azonban még mindig nem tudtam, mitévő legyek. Egyszerre ezer dolog aggasztott. Korábban még úgy gondoltam, képes leszek irányítani a szenvedélyét és a sajátomat is, de ekkor már tudtam, hogy ez nagyon nehéz lesz, talán lehetetlennek bizonyul.” Igen, lehetetlennek bizonyult. Nem sokkal később – valamikor 1752 augusztusában vagy szeptemberében – Szergej Szaltyikov elérte a célját. Senki sem szerzett tudomást a viszonyukról, viszont Péter ráhibázott a dologra: „Szergej Szaltyikov és a feleségem becsapja Csoglokovot – mondta annak az udvarhölgynek, akinek akkoriban csapta a szelet. – Bármit el tudnak hitetni vele, és jól kinevetik a háta mögött.’’ Péter nem izgatta magát amiatt, hogy felszarvazzák, ezt is a Csoglokov ellen irányuló tréfák közé sorolta. Ami még fontosabb: se a cárnő, se Madame Csoglokova nem tudott Katalin új kapcsolatáról. A Petrodvorecben és Oranienbaumban töltött nyár során Katalin mindennap kilovagolt. Most, hogy már kevésbé törődött a látszattal, nem is próbálta becsapni Erzsébetet, és mindig férfimód ült a nyeregben. Erzsébet egy nap meglátta ezt, és közölte Madame Csoglokovával, hogy Katalin azért nem képes teherbe esni, mert így üli meg a lovat. Madame Csoglokova merészen azt felelte, hogy a lovaglásnak semmi köze sincs ahhoz, hogy Katalinnak még nem született gyermeke, mivel gyerekek nem jöhetnek világra úgy, hogy „előtte ne történnének bizonyos dolgok”. Elmondta, hogy a nagyhercegi pár már hét esztendeje összeházasodott ugyan, de „még mindig nem történt köztük semmi”. Noha Erzsébet még ekkor sem volt hajlandó elhinni ezt, dühösen rátámadt Madame Csoglokovára, amiért még mindig nem sikerült rávennie a fiatalokat, hogy teljesítsék a kötelességüket. Madame Csoglokova természetesen megijedt, és elhatározta, hogy a jövőben tényleg mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy teljesüljön a cárnő kérése. Először is tanácskozott a nagyherceg egyik inasával, egy Bressan nevezetű franciával. Bressan úgy vélte, Péter számára lehetővé kellene tenni, hogy intim közelségbe kerüljön egy attraktív, szexuális téren tapasztalt és társadalmi szempontból nála jóval alacsonyabb szinten lévő nővel. Madame Csoglokova helyeselte az ötletet. Bressan kiválasztott egy fiatal özvegyet, Madame Grootot, akinek néhai férje, egy stuttgarti festő, bizonyos L. F. Groot azok közé a

nyugati művészek közé tartozott, akiket Erzsébet hívott meg Oroszországba. Beletelt egy kis időbe, míg sikerült elmagyarázni Madame Grootnak, mit kérnek tőle, és az sem ment könnyen, hogy rábeszéljék a feladat végrehajtására. Miután a „tanítónő” elfogadta a megbízást, Bressan bemutatta őt a „diáknak”. Ezt követően Bressan biztosította a párocska számára a megfelelő körülményeket (zeneszó, bor, kellemes környezet), és a hölgy türelmének, állhatatosságának köszönhetően végre sor került Péter szexuális beavatására. Péter valószínűleg azért ért el sikert Madame Grootnál, mert az ifjú özvegyasszonynak sikerült megszüntetnie benne a külseje miatti kisebbségi érzéseit. Az is közrejátszhatott a dologban, hogy a fitymaszűkülettel kapcsolatos problémája (feltéve, hogy valóban jelentkezett nála ilyesmi) az évek során valahogy megoldódott. Persze az is lehetséges, hogy annak a történetnek van a legtöbb köze az igazsághoz, amit Jean-Henri Castéra terjesztett. (Castéra volt az a francia diplomata, aki a Katalin életét bemutató írásában először vetette fel a fitymaszűkület lehetőségét.) Szerinte Szaltyikov, miután meghódította Katalint, fölöttébb kényelmetlen helyzetbe került, mivel egy olyan asszony szeretője volt, akiről mindenki tudta, hogy még szűz. Egy olyan asszonyé, akinek a férje a trónörökös! Mi van akkor, ha Katalin teherbe esik? Akkor vajon vele mi lesz? Vélhetőleg megijedt, és elhatározta, megvédi magát. Egy olyan vacsora során, amelyen kizárólag urak vettek részt, s amelynek a nagyherceg volt a díszvendége, Szaltyikov a nemi élet gyönyöreire terelte a szót. Péter, aki ekkor már eléggé ittas volt, bevallotta, hogy ő még sosem élvezte azt a bizonyos dolgot. Szaltyikov, Lev Nariskin és a többi jelenlévő ekkor állítólag könyörögni kezdett a nagyhercegnek, hogy változtasson a helyzeten, engedje meg, hogy végrehajtsák rajta a korrekciós műtétet. Péter félig részegen, szédelgő fejjel a beleegyezését adta. Szaltyikov ekkor jelzett a készenlétben álló orvosnak, aki késlekedés nélkül végrehajtotta Péteren a beavatkozást. Miután begyógyult a sebe, és Madame Groottól megkapta a szükséges leckéket, Péter nagyherceg készen állt arra, hogy teljesítse férji kötelességeit. Szergej Szaltyikov megnyugodott: ha ezek után Katalin teherbe esik, ki mondhatná, hogy ő a felelős ezért; ki mondhatná, hogy nem Péter nemzett végre utódot?

Mint kiderült, Szaltyikov feleslegesen aggódott. Madame Csoglokova, miután végrehajtotta a cárnő Péterrel kapcsolatos utasítását, a másik probléma, Katalin felé fordult, akiről azt hitte, még mindig szűz. Természetesen nem lehetett biztos abban, hogy Péter, miután Madame Groot segítségével végre átlépett egy határvonalat, Katalinnál is hasonló sikereket tud majd elérni, vagy ha mégis, és fizikailag képes lesz teljesíteni a feladatot, akkor sor kerül-e végre a várva várt gyermeknemzésre. Több bizonyosságra volt szüksége, és esetleg egy Péternél jóval megbízhatóbb férfira. Madame Csoglokova tisztában volt a cárnő parancsának súlyával és fontosságával, sejtette, mi lenne az újabb kudarcok következménye, ezért egy nap félrevonta Katalint: „Beszélnem kell önnel, most valóban komolyan.” Ami ezután következett, az váratlanul érte és megdöbbentette a nagyhercegnőt. „Madame Csoglokova a megszokott módon kezdte: hosszasan beszélt arról hogy mennyire kötődik a férjéhez, ő maga mennyire erényes és hűséges; elmondta, mi szükséges és mi nem szükséges ahhoz, hogy egy házasságon belül megmaradjon a felek egymás iránti szeretete és tisztelete, ám a bevezető után hirtelen irányt váltott, és kijelentette, hogy időnként adódhatnak olyan helyzetek, amelyekben felsőbb szempontok miatt figyelmen kívül lehet és kell hagyni a szabályokat; adódhatnak helyzetek, amikor az embernek tudnia kell, hogy a hazájának jóval többel tartozik, mint, mondjuk, a saját férjének. Hagytam, hadd beszéljen, nem szóltam közbe, mert valójában fogalmam sem volt, hová akar kilyukadni, nem arról van-e szó, hogy valamilyen csapdába próbál becsalni. Miközben tépelődve, értetlenül hallgattam, egyszer csak így szólt: „Kétségem sincs afelől, hogy a szíve mélyén az egyik férfit jobban kedveli, mint a másikat. Önre bízom, hogy válasszon Szergej Szaltyikov és Lev Nariskin között. Ha nem tévedek, az utóbbi a kedvesebb önnek.” Ezt hallván felkiáltottam: „Nem, nem, dehogy…!”„Nos – mondta Madame Csoglokova –, ha nem Nariskin az, akkor csakis Szaltyikov lehet.” Katalin hallgatott, Csoglokova pedig folytatta: „Meg fogja látni, hogy nem állítok akadályokat az ön útjába.’’ Tartotta a szavát: attól fogva ő is és a férje is visszavonult, amikor Szergej Szaltyikov belépett Katalin hálószobájába…

A történet három főszereplője – Katalin, Péter és Szergej – bonyolult helyzetben találta magát. Katalin szeretett egy férfit – aki szerelmet fogadott neki, aki véget vetett házassága hét éve tartó szüzességének, és megismertette vele a testi szerelmet –, de közben volt egy férje, aki még egyszer sem nyúlt hozzá, aki még mindig nem vágyta őt, aki tudott a szeretőjéről, de valami borzasztóan jó tréfának tartotta az egész kapcsolatot (Szergej egyébként örült Péter hozzáállásának, kiváló alibinek tartotta őt.) Katalin akár boldog is lehetett volna, de Szergej Szaltyikov viselkedése váratlanul megváltozott. Ősszel, amikor az udvar visszaköltözött a Téli Palotába, a fiatalember nyugtalannak látszott, és mintha csökkent volna a Katalin iránti szenvedélye. Amikor Katalin kérdőre vonta emiatt, Szaltyikov arra hivatkozott, hogy óvatosnak kell lenniük; azt mondta, ha Katalin jobban belegondolna a helyzetbe, maga is rájönne, mennyire bölcsen és józanul cselekszik az utóbbi időben. Katalin és Péter 1752 decemberében hagyta el Szentpétervárt, hogy a cárnőt és az udvartartást követve Moszkvába utazzanak. Katalin ekkor már érezte az állapotosság bizonyos tüneteit. A szánjuk éjjelnappal folyamatosan haladt. A Moszkva előtti utolsó pihenőhelyen Katalinnak görcsei támadtak, erősen vérezni kezdett. Elvetélt. Nem sokkal később Szergej Szaltyikov is megérkezett Moszkvába, de távolságtartó maradt. Katalin kérdéseire a már ismert indokokat ismételte el, arra hivatkozott, diszkrétnek kell maradniuk, nehogy gyanúba keveredjenek. Katalin még ekkor is hitt neki: „Amint megláttam, amint beszélni tudtam vele, azonnal szétfoszlottak az aggodalmaim.’’ Katalin szeretett volna örömet szerezni Szaltyikovnak, ezért vállalta, hogy segíti bizonyos, politikai irányú törekvéseit. Szaltyikov arra kérte őt, hogy járjon közben az érdekében Besztuzsevnél, kérje meg a kancellárt, segítse a karrierjét. Katalin erre a kérésre nehezen mondott igent. Hét éven keresztül úgy tekintett Besztuzsevre, mint a legerősebb oroszországi ellenfelére. Nem felejtette el, hogy a kancellár többször provokálta és megalázta, hogy ő állt az anyja, Johanna ellen indított hadjárat hátterében, ő állította a posztjára a két Csoglokov-őrkutyát, és ő volt az, aki megtiltotta neki, hogy személyes jellegű leveleket írjon és fogadjon. Nyilvánosan sosem tiltakozott az őt ért támadás ellen, mindig ügyelt arra, hogy az udvarban létező egyetlen frakcióval se kerüljön összetűzésbe; bizonytalannak érezte a saját pozícióját, ezért úgy

gondolta, az a leghelyesebb, ha mindenkivel megpróbál baráti viszonyt ápolni. Látszólag sosem érdeklődött a politika, a politikai jellegű manőverezések iránt. Elsődleges célja az volt, hogy megszüntesse saját porosz identitását, amit azzal sikerült elérnie, hogy lelkesen a magáévá tett minden karakterisztikusan orosz vonást. Most azonban kényelmetlen helyzetbe került, hiszen az a férfi kért tőle valamit, akit szeretett, aki teherbe ejtette. Félt, hogy elveszti Szaltyikovot, ezért félretette minden ellenérzését és óvatosságát, és teljesítette a férfi kérését. Az első lépése az volt, hogy levelet írt Besztuzsev grófnak: „…írtam néhány olyan szót, amelyekből úgy gondolhatta, kevésbé vagyok ellenséges vele szemben, mint korábban.” A kancellár reakciója meglepetést okozott neki. Besztuzsev őszintén megörült a hangnemváltásnak, és közölte, mindenben a rendelkezésére áll; megkérdezte, Katalin talált-e már olyan csatornát, amelyen keresztül biztonságosan kommunikálhatnak. Amikor meghallotta a híreket, Szaltyikov türelmetlenné vált, és úgy döntött, haladéktalanul felkeresi a kancellárt, de persze úgy, mintha csupán hétköznapi tisztelgő látogatást tenne nála. Az idős férfi kedvesen fogadta, félrevonta, elbeszélgetett vele az udvar belső világáról. Csoglokovékat is szóba hozta, kihangsúlyozta, mennyire ostobának tartja őket. „Tudom, ön is éppúgy keresztüllát rajtuk, mint én… De egy ilyen eszes fiatalembertől ez igazán elvárható – mondta, majd Katalinra terelte a szót: – Hálából a nagyhercegnő által irányomban tanúsított jóindulatért, meg fogok tenni neki egy kisebb szívességet, amelyet reményeim szerint megköszön majd nekem. El fogom érni, hogy a jövőben Madame Vlagyiszlavova olyan jámborrá váljon, mint a kezes bárány, és a nagyhercegnő azt tehessen, amit csak akar. Ebből látni fogja, hogy korántsem vagyok olyan szörnyeteg, amilyennek hisz.” Katalinnak tehát egyetlen mozdulattal sikerült maga mellé állítania azt az embert, azt az ellenséget, akitől éveken át rettegett. A nagy hatalommal bíró kancellár felajánlotta, hogy támogatni fogja őt! Ami pedig Szaltyikov ügyét illeti: „A kancellár adott neki (Szaltyikovnak) néhány hasznos tanácsot – mondta Katalin. – Mindazzal, amit tett, nagyon közel került hozzánk, ami jó dolog volt, mert még nem találkoztam nála bölcsebb emberrel.” Az új szövetség mindkét fél számára előnyöket kínált. Annak ellenére, hogy Besztuzsev korábban megalázta őt és a családját Katalin felismerte a

kancellár intelligenciáját és adminisztratív képességeit, úgy gondolta, ezek hasznosak lehetnek a számára – és Szaltyikov számára is. Besztuzsev perspektívájából nézve Katalin ajánlatát olyan békeszerződésnek lehetett tekinteni, ami éppen a legmegfelelőbb időpontban bukkant elő a semmiből. Azzal, hogy Erzsébet új kegyence, Iván Suvalov egyre feljebb emelkedett, aláaknázódott a kancellár pozíciója. Az új kedvenc nem olyan barátságos és tunya fickó volt, mint korábban Razumovszkij: intelligensnek, ambiciózusnak bizonyult, erősen franciabarát volt, és konkrét lépéseket tett annak érdekében, hogy a nagybátyjai és az unokatestvérei számára komoly kormányzati pozíciókat szerezzen. Ráadásul a kancellár Erzsébet egészsége miatt is aggódott. A cárnő egyre többször betegeskedett, egyre hosszabb ideig tartottak a lábadozásai. Tudta, ha (vagyis inkább: amikor) a cárnő meghal, Péter fogja örökölni a trónt. Péter, aki bálványozta a porosz Frigyest; Péter, aki gyűlölte az orosz-osztrák szövetséget, ami pedig a kancellár diplomáciai rendszerének alapját képezte; Péter, aki minden jel szerint készen állt arra, hogy az orosz birodalom érdekeit feláldozza az apró, jelentéktelen Holstein miatt. Besztuzsev már régóta tudta, hogy Katalin jóval intelligensebb, mint a férje, és miközben Péter közömbös vagy ellenséges az orosz érdekek iránt, ő ezeket tartja a legfontosabbnak. Az a tény, hogy Katalint maga mellett tudhatta, Besztuzsev számára azt jelentette, hogy megszilárdíthatja saját, aktuális pozícióját, és a jövőben talán még nagyobb hatalomra tehet szert. Ez volt tehát az oka annak, hogy amikor Katalin azt javasolta, dolgozzanak össze, azonnal igent mondott. 1751 májusában, néhány hónappal a vetélése után Katalin ismét teherbe esett. Több hetet egy Moszkva melletti birtokon töltött, ahol sétánál és kocsikázásnál nem engedélyezett magának több testmozgást. Mire visszatért Moszkvába, már annyira ellustult, hogy sokszor délig aludt, és időnként még az ebédhez is nehéz volt felkelteni. Június 28-án erős derékfájdalom tört rá. Azonnal bábát hívattak hozzá, aki fejcsóválva közölte, itt megint vetélés lesz. A következő éjszaka valóra vált a jóslata. „Úgy két-három hónapos terhes lehettem – mondta később Katalin. – Az életem tizenhárom napon át közvetlen veszélyben volt; azt gyanították, hogy a méhlepény nem távozott teljes egészében. Végül, a tizenharmadik napon az is előjött, szerencsére fájdalom vagy erőlködés nélkül.” Péter ez alatt a

tizenhárom nap alatt többnyire a szobájában időzött, a szolgái oda hordták be neki a katonai játékszereket és a rengeteg alkoholt. A tizenhárom nap alatt a szolgái, akik éppen olyan részegek voltak, mint ő, sokszor figyelmen kívül hagyták a parancsait, sőt időnként ellentmondtak neki. Dühében a botjával vagy a kardjával csapkodott maga körül, de a kíséretéhez tartozók röhögve kitértek előle. Miután Katalin jobban lett, Péter őt kérte meg, hogy tegyen rendet. „Amikor legközelebb ilyesmi történt – mondta Katalin – bementem Péter szobájába, leteremtettem a szolgáit, emlékeztettem rá őket, hol a helyük, mi a kötelességük. Természetesen azonnal engedelmeskedtek. A nagyherceg közölte, sosem értette, hogyan sikerül elboldogulnom az ilyen emberekkel. Ő fenyegeti őket, megbünteti őket, mégsem bírja elérni náluk az engedelmességet, én viszont egyetlen szóval rendet tudok teremteni Moszkvát, a 18. századi Oroszország legnagyobb városát, palotáit és villáit, lakóházait és kunyhóit jobbára fából, deszkákból és palánkokból, rönkökből és lécekből építették fel. A fafelületeket időnként megfaragták és befestették, hogy kőszerű hatást keltsenek; az ablakkereteket, a verandákat, az oromfalakat általában élénk színűre mázolták. Mivel az épületeket többnyire sietve húzták fel, gyakran kényelmetlenek voltak, az ajtók és ablakok nem záródtak megfelelően, a lépcsősorok mozogtak, sokszor az egész tákolmány erősen ingott. A legnagyobb problémát a város tűzveszélyessége jelentette. A jeges orosz telek folyamán a palotákat és a lakóházakat is cserépkályhával fűtötték. Ezek az óriási kályhák a sarokban álltak, és egészen a mennyezetig felértek. Gyakran előfordult, hogy az oldalukon megrepedtek a cserepek, így a szobák megteltek füsttel, a levegő belélegezhetetlenné vált, a lakóknak megfájdult a fejük, megduzzadt és kivörösödött a szemük. Előfordult, hogy a repedéseken keresztül kipattanó szikrák felgyújtották a kályha mögötti deszkafalat. Télen – márpedig a tél Oroszországban több hónapon át tartott – minden épületben alaposan befűtöttek, így gyakorlatilag ahány kályha létezett, annyi veszélyforrás volt. Az esetlegesen fellobbanó tüzet a szél pillanatok alatt továbbterjesztette, a lángok egyik tetőről a másikra ugrottak, így megesett, hogy pár óra leforgása alatt egész utcák hamvadtak el. A moszkvaiak számára mindennapi látvány volt, hogy egy-egy lángokban álló épület körül tűzoltók dolgoznak, akiknek a

tevékenysége sokszor abban merült ki, hogy a környező házak lebontásával próbálták lokalizálni a tüzet. „Moszkvában még soha senki sem látott több tüzet, mint 1753-ban és 1754-ben – írta Katalin. – Amikor az ablakom elé álltam, sokszor három, négy, sőt öt lángoló épületet láttam a város különböző részein.” 1753 novemberében egy délután Katalin és Madame Csoglokova éppen a Golovin-palotában tartózkodott, amikor váratlanul kiáltozást hallottak. A teljes egészében fából épült palota égett; a lángok már úgy szétterjedtek, hogy nem lehetett megmenteni az épületet. Katalin a szobájába sietett, és menet közben látta, hogy a nagy fogadócsarnok sarkában lévő lépcső is ég. A lakosztályában katonákat és szolgákat talált, akik a bútorokat próbálták kihurcolni. Mivel úgysem tudott volna segíteni, és a szolgák Madame Csoglokovának sem vették volna hasznát, mindketten kisiettek az utcára, amit a korábbi esőzéseknek köszönhetően vastag sár borított. Éppen akkor érkezett meg a palotához annak a karvezetőnek a kocsija, aki azért jött, hogy részt vegyen Péter egyik koncertjén. A két nő beszállt a hintóba, annak ablakán keresztül nézték a tüzet, egészen addig, amíg a forróság úgy felerősödött, hogy kénytelenek voltak arrébb hajtatni. Mielőtt elindultak, különleges látvány tárult Katalin szeme elé: „Elképesztő számú egér és patkány vonult le a lépcsőn. Egyetlen, rendezett sorban, a kapkodás vagy pánik legcsekélyebb jele nélkül menekültek.” Végül megérkezett Csoglokov, aki közölte, hogy a cárnő parancsának megfelelően a saját házába viszi őket. Csoglokovék háza „iszonyú hely” volt: „Nem voltak bútorok, a szél keresztülsüvített a falakon, az ajtók és az ablakok félig elkorhadtak, a padló szétrepedt, és mindenütt élősdieket lehetett látni. Persze mi csak akkor érkeztünk, de Csoglokovék gyermekei és szolgái ott éltek! Amikor megjelentünk, Csoglokov természetesen kiköltöztette a gyermekeit az egyik lakrészből, hogy biztosítson számunkra némi helyet.” A következő napon megérkeztek a ruháik és a használati tárgyaik, legalábbis azok a darabok, amelyeket sikerült kimenteni a füstölgő romok alól, a sárból. Katalin boldogan látta, hogy kis könyvtára sértetlen és hiánytalan maradt; igazság szerint csak ezeket a köteteket sajnálta volna. Éppen akkoriban fejezte be Bayle Dictionnaire Historique et Critique című művének negyedik kötetét. Ezt a sorozatot is hiánytalanul visszakapta.

A tűz miatt a cárnőt érte a legnagyobb kár: Moszkvába hozott ruhái kivétel nélkül a lángok martalékaivá váltak. Erzsébet valamivel később elmondta Katalinnak, hogy összesen négyezer ruhája semmisült meg, de mind közül csak azt az egyet sajnálja, amit abból a párizsi anyagból varratott, amelyet a nagyhercegnő az anyjától kapott, majd továbbajándékozott neki. Péter is súlyos – és zavarba ejtő – veszteséget szenvedett a tűzben. A lakosztályában szokatlanul sok fiókos szekrény állt. Amikor ezeket kihordták az épületből, némelyik fiók, amelyik nem, vagy rosszul volt bezárva, kicsúszott a helyéről, és a tartalmuk a padlóra hullott. Kiderült, hogy szinte valamennyiben boros- és italos palackok vannak; ezek a szekrények alkották Péter saját „borospincéjét”. Amikor Katalin és Péter átköltözött a cárnő egy másik palotájába, Madame Csoglokova különböző okokra hivatkozva a gyermekei mellett, a saját házában maradt. Igazság szerint azért nem kívánt a fiatal házaspárral tartani, mert – annak ellenére, hogy állítólag példamutatóan erényes volt, és elvileg mindig hű maradt a férjéhez – beleszeretett egy másik férfiba, Pjotr Repnyin hercegbe. Titokban találkozgatott a herceggel, de szükségét érezte annak, hogy valakit beavasson a bizalmába. Katalin volt az egyetlen személy, akiben megbízhatott, ezért megmutatta neki azokat a leveleket, amelyeket a szeretőjétől kapott. Amikor Nyikolaj Csoglokov gyanakodni kezdett, és feltett néhány kérdést a nagyhercegnőnek, Katalin úgy tett, mintha semmiről sem tudna. 1751 februárjában Katalin ismét terhes volt, immár harmadik alkalommal. Nem sokkal később, húsvét napján Nyikolaj Csoglokovnak komoly gyomorbántalmai támadtak. Semmi sem enyhített a kínjain. Azon a héten Péter sokszor kilovagolt, de Katalin odahaza maradt – nem akarta megkockáztatni a harmadik vetélést. Egyedül volt a szobájában, amikor Csoglokov érte küldetett, és arra kérte, látogassa meg őt. Az ágyban fekvő férfi üdvözlés helyett egyből a feleségével kapcsolatos panaszait kezdte sorolni. Elmondta, hogy az asszony a karnevál idején összeszűrte a levet Repnyin herceggel, aki éjszaka bohócjelmezben próbált besurranni a házukba. Csoglokov további részleteket is közölni akart, de váratlanul Maria Csoglokova lépett be a szobába. A férj – Katalin jelenlétében – szidalmazni kezdte a feleségét, hűtlenséggel vádolta, és azt is a fejéhez vágta, hogy magára hagyta őt

betegségében. Maria Csoglokova nem éppen úgy viselkedett, ahogy a bűnbánó asszonyok szoktak. Elmondta a férjének, hogy éveken át szerette, talán túlságosan is; elmondta, hogy mennyit szenvedett, amikor Nyikolaj hűtlen volt hozzá; kijelentette, hogy se a férje, se más nem tehet neki szemrehányást. Azzal fejezte be, hogy Csoglokovnak igazán nincs oka és joga a panaszkodásra, mert ebben a házasságban csak egyvalaki szenvedett: ő. Katalinnak kénytelen-kelletlen végig kellett hallgatnia a házaspár civódását. Nem szólt bele a vitába, csak ült és hallgatott. Csoglokov betegsége súlyosbodott. Április 21-én az orvosok közölték, nincs remény a felépülésére. A cárnő hazavitette a beteg embert a saját házába – nem akarta, hogy Csoglokov a palotában haljon meg, úgy gondolta, ez balszerencsét hozna rá és az udvarára. Katalin maga is meglepődött, mennyire elszomorította Nyikolaj Csoglokov állapota. „Haldoklott. Éppen akkor, amikor oly sok évi szenvedés után végre nemcsak azt sikerült elérnünk, hogy ne legyen olyan mogorva és rosszindulatú, mint korábban, hanem azt is, hogy bizonyos dolgokban mellénk álljon. A felesége ekkor már őszintén kötődött hozzám; az egykori gyűlöletes őrkutyából lojális baráttá változott.” Csoglokov április 25-én délután halt meg. A férje életének utolsó napjaiban Maria Csoglokova is beteg volt, ott feküdt a házukban, egy másik szobában. Szergej Szaltyikov és Lev Nariskin véletlenül épp Csoglokov szobájában tartózkodott, amikor Csoglokov kilehelte a lelkét. Ugyanekkor a másik szoba nyitott ablakán keresztül berepült egy madár, és leült Madame Csoglokov ágyával szemben. Az asszony ránézett a madárra, és felsóhajtott: „Éppen most halt meg a férjem. Kérem, menjenek át hozzá, nézzenek be rá!’’ Amikor közölték vele, hogy Csoglokov valóban meghalt, az asszony kijelentette, hogy ez a madár a lelke. A jelenlévők megpróbálták elmagyarázni neki, hogy téved, ez csupán egy közönséges madár, ami közben már el is repült, ám hiába: Csoglokovának meggyőződésévé vált, hogy a férje lelke látogatta meg őt, még egyszer, utoljára.

28. Az örökös születése Amint eltemették a férjét, Maria Csoglokova azonnal vissza akart térni Katalinhoz, hogy továbbra is ellássa a kötelességeit, ám a cárnő felmentette kuzinját a szolgálat alól, közölte vele, nem lenne helyénvaló, ha özvegy létére ilyen hamar nyilvánosság előtt mutatkozna. A cárnő Nyikolaj Csoglokov posztjára Alekszander Suvalov grófot, a kegyence, Iván Suvalov nagybátyját állította. Akkoriban szinte mindenki rettegett Alekszander Suvalovtól, mivel az államellenes tevékenységeket vizsgáló bizottság elnöke volt. A pletykák szerint ennek a kíméletlen munkának köszönhette, hogy amikor ideges vagy dühös volt, az arca jobb fele, a szemétől az állkapcsáig terjedő részen kontrollálhatatlanul rángatózni kezdett. Ám ez még csupán az első volt a tervezett változtatások közül. Katalinnak a fülébe jutott, hogy a cárnő Maria Csoglokova helyére Rumjanceva grófnőt akarja állítani. Mivel tudta, hogy ez a nő nem kedveli Szergej Szaltyikovot, felkereste Alekszander Suvalovot, az új őrkutyát, és közölte vele, nem szeretné a maga közelében tudni Rumjanceva grófnőt. Elmondta, hogy a grófnő korábban ártott az anyjának: kritizálta Johannát a cárnő előtt; bevallotta, attól tart, hogy a grófnő vele is ugyanezt fogja tenni. Suvalov nem akart felelős lenni semmi miatt, ami potenciálisan veszélyeztethette a Katalin méhében fejlődő gyermeket, ezért közölte, minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy teljesüljön a nagyhercegnő kérése. Felkereste a cárnőt, és azzal tért vissza, hogy nem Rumjanceva grófnő lesz Katalin új felügyelője; örömmel közölte, hogy a posztot a jövőben az ő felesége, Suvalova grófnő fogja betölteni. A fiatalok udvarában egyik Suvalov sem örvendett népszerűségnek. Katalin leírása szerint „tudatlan, közönséges emberek” voltak. Bár a házaspár tehetősnek számított, borzalmas ízlésük volt. A sovány, alacsony, merev tartású grófnőt Katalin „sóbálványnak” nevezte el. Egyebek mellett különleges oka is volt arra, hogy megpróbáljon távol maradni tőle. Az 1753-as moszkvai palotatűz során Suvalova néhány holmiját sikerült kimenteni, ezeket azonban tévedésből a

nagyhercegnőhöz szállították el. Katalin megvizsgálta a tárgyakat, és felfedezte, hogy „Suvalova grófnő alsószoknyáit bőrrel szegték be, mert képtelen volt visszatartani a vizeletét. A betegsége következtében valamennyi alsóruhájának vizeletszaga volt. Amilyen gyorsan csak tudtam, visszaküldtem a holmiját.” Májusban, amikor az udvar elhagyta Moszkvát, hogy visszatérjen Szentpétervárra, Katalin, hogy óvja magzatát, lassan akarta megtenni a hosszú utat. A kocsija lépésben haladt, mindennap csak az éppen soron következő pihenőhelyig jutott el, így az út összesen huszonkilenc napig tartott. A kocsiban ott volt vele Suvalova grófnő, Madame Vlagyiszlavova és az a bába, akinek mindig a nagyhercegnő közelében kellett tartózkodnia. Amikor végre megérkezett Szentpétervárra, Katalin olyan depresszióba esett, amelyet: „…képtelen voltam kontrollálni. Állandóan a sírás kerülgetett. Ezer nyugtalanító gondolat kavargott a fejemben. Az egyik, amelyiktől sehogy sem tudtam szabadulni, az volt, hogy minden jel arra mutat, el fogják távolítani mellőlem Szergej Szaltyikovot” Átment Petrodvorecbe, ahol hosszú sétákat tett, de „a problémáim oda is kitartóan követtek.” Augusztusban visszatért Szentpétervárra, ahol csalódottan vette tudomásul, hogy a Nyári Palotának az a két szobája, amelyet a szülésre készítettek elő a számára, valójában a cárnő saját lakosztályához tartozott. Amikor Suvalova grófnő átkísérte, hogy megszemlélje ezeket a szobákat, Katalin rádöbbent, hogy mivel ilyen közel vannak az Erzsébet által naponta használt helyiségekhez, Szaltyikov nem látogathatja meg őt; megértette, „elszigetelten, társaság nélkül” kell majd itt élnie. A tervek szerint egy szerdai napon kellett átköltöznie az új lakosztályába. Aznap hajnali két órakor rátörtek a szülési fájdalmak. A bába megállapította, hogy valóban elérkezett az idő. Katalint a hagyományoknak megfelelően ráfektették a padlóra helyezett, kemény matracra. Felébresztették a nagyherceget, értesítették Alekszander Suvalov grófot, aki tudatta a hírt a cárnővel. Erzsébet beviharzott Katalinhoz, letelepedett mellé, hogy kivárja a nagy pillanatot. A vajúdás másnap délig tartott. 1754. szeptember 20-án Katalin világra hozta a kisfiát. Erzsébet, aki már nagyon régóta várt erre a percre, repesett a boldogságtól. Amint a csecsemőt megfürdették és bepólyálták, a cárnő behívta a gyóntató papját, aki a Pál nevet adta a gyermeknek.

(Ugyanígy hívták Nagy Péter és I. Katalin elsőszülött gyermekét, Erzsébet testvérét is.) Ezt követően a cárnő távozott, de előtte még ráparancsolt a bábára, hogy vegye magához az újszülöttet, és kövesse őt. Péter is kiment a szobából, csak Madame Vlagyiszlavova maradt a padlón fekvő Katalin mellett. Katalin úszott a verítékben, ezért megkérte Madame Vlagyiszlavovát, öltöztesse át, adjon rá tiszta hálóinget, és fektesse be a saját ágyába, ami alig két lépés távolságban állt. („Annyi erőm sem maradt, hogy egyedül elmásszam odáig…”) Madame Vlagyiszlavova a kérés hallatán kijelentette, hogy a bába engedélye nélkül semmit sem mer tenni. Katalin ekkor vizet kért, de ugyanazt a választ kapta. Madame Vlagyiszlavova többször is üzent a bábának, hogy jöjjön vissza, és hagyja jóvá Katalin kéréseit. Hiába: az asszony nem került elő. Három órával később megérkezett Suvalova grófnő. Amikor meglátta, hogy Katalin még mindig azon a matracon fekszik, amelyen vajúdott és szült, közölte, hogy ez a hanyagság könnyen a kismama életébe kerülhet. Elsietett, hogy előkerítse a bábát. Az asszony fél órával később jelent meg. Elmondta, a cárnő a gyermekkel akart maradni, ő pedig nem hagyhatta ott a kicsit, ezért nem kapott engedélyt arra, hogy visszatérjen a nagyhercegnőhöz. Katalint végül felfektették az ágyára. Csak egy hét múlva láthatta a gyermekét. Elvétve kapott hírt róla; nem kérdezősködhetett, mert ezt könnyen úgy értelmezhették volna, hogy úgy gondolja, a cárnő nem képes gondoskodni a kicsiről. A csecsemőt Erzsébet hálószobájában helyezték el. Amikor felsírt, maga a cárnő sietett oda hozzá. Katalin először csak hallomásból értesült arról, mit csinálnak a kisfiával, de később a saját szemével is láthatta: „…nagy igyekezetükben szinte megfojtották szegénykét. Egy hihetetlenül meleg szobában tartották, alaposan bebugyolálták, és egy fekete rókaprémmel kibélelt bölcsőbe fektették le. Gyapjúbéléses, hímzett szaténtakarót terítettek rá, de ennyi sem volt elég, mert még egy rózsaszínű, fekete rókaprémmel szegélyezett bársonypaplant is ráhelyeztek. Később sokszor megfigyeltem, ömlik a veríték az arcáról és a testéről. Talán ez a bánásmód volt az oka annak, hogy később, amikor nagyobb lett, az első hűvösebb fuvallat hatására megbetegedett.”

Pált élete hatodik napján keresztelték meg. Azon a reggelen a cárnő bevonult Katalin hálószobájába. Egy arany tálcát vitt magával, amelyen egy százezer rubeles kötelezvény feküdt: ennyi pénzt kívánt a kismama rendelkezésére bocsátani a birodalmi kincstárból. Egy kis ékszerdobozt is átadott, amit Katalin csak a távozása után nyitott fel. A pénznek nagyon örült. „Egyetlen kopejkám sem volt, viszont komoly összegekkel tartoztam. Amikor kinyitottam a dobozkát, nem lett sokkal jobb a kedvem, mivel csak egy szánalmas kis nyaklánc volt benne a hozzá tartozó fülbevalóval, meg két gyűrű, de olyan szegényesek, amilyeneket én a szobalányaimnak is szégyelltem volna odaadni. A doboz tartalma talán száz rubelt sem ért.” Természetesen nem tette szóvá a dolgot, de Alekszander Suvalov gróf furcsának találhatta a dolgot, mert csak úgy mellesleg megkérdezte Katalintól, neki tetszenek-e az ékszerek. Katalin így válaszolt: „Mindennek, ami a cárnőtől származik, felbecsülhetetlen az értéke.” Később Suvalovnak feltűnt, hogy a nagyhercegnő sosem viseli ezt a nyakláncot és a fülbevalókat; egy alkalommal javasolta neki, vegye fel őket. Katalin ekkor a következőt mondta: „A cárnő estélyein mindig a leggyönyörűbb ékszereimet szoktam viselni, és ez a nyaklánc meg ezek a fülbevalók nem ebbe a kategóriába tartoznak.” Négy nappal azután, hogy a cárnő átnyújtotta az ajándékait, megjelent Katalinnál a kabinet titkára, és arra kérte a nagyhercegnőt, adja vissza a pénzt a kincstárnak, természetesen csak kölcsönbe. Elmondta, a cárnőnek egyéb okok miatt szüksége van némi pénzre, és más forrás pillanatnyilag nem áll rendelkezésére. Katalin visszaküldte a pénzt, amit aztán januárban ismét megkapott. Közben megtudta, hogy Péter valóságos dührohamot kapott, amikor elmondták neki, hogy Erzsébet megajándékozta a kismamát; azt sérelmezte, hogy neki semmit sem adott a nagynénje. Alekszander Suvalov természetesen ezt is jelentette a cárnőnek, aki azonnal küldött Péternek egy kötelezvényt, amely ugyanakkora összegről szólt, mint Kataliné. Ez volt az oka annak, hogy Katalintól visszakérték a pénzt: Péternek kellett átadnia egy rövid időre. Miközben díszsortüzekkel, bálokkal, mulatságokkal, tűzijátékokkal ünnepelték a fia születését, Katalin az ágyat nyomta. A szülés utáni tizenhetedik napon megtudta, hogy a cárnő különleges diplomáciai feladattal bízta meg Szergej Szaltyikovot: neki kellett elvinnie a svéd királyi udvarba a gyermek születését bejelentő hivatalos dokumentumot

„Ez azt jelentette – írta Katalin –, hogy elválasztottak attól a személytől, aki a legtöbbet jelentette a számomra. Valósággal beletemetkeztem az ágyamba, de azon kívül, hogy szomorkodtam és gyötörtem magam, semmit sem csináltam. Mivel nem akartam felkelni, úgy tettem, mintha szűnni nem akaró fájdalom szaggatná a lábam, de igazság szerint csak arról volt szó, hogy bánatomban senkit sem akartam látni, talán senkit sem bírtam volna elviselni.” Negyven nappal a szülés után a cárnő ismét megjelent Katalin hálószobájánál, hogy részt vegyen azon a ceremónián, ami a kismama elzárkózásának végét jelentette. Katalin kötelességtudóan felkelt, hogy fogadja az uralkodót. Erzsébet látta rajta, hogy gyenge és kimerült, ezért azonnal visszaparancsolta az ágyba. Felolvasták az imákat. A kis Pál is jelen volt, de Katalin csak távolról nézhette őt. „Gyönyörűnek láttam. Attól, hogy ott volt a közelemben, valamivel jobb lett a kedvem… amint befejezték az imákat, a cárnő elvitette, és ő maga is távozott.” November 1-jén Katalinnak fogadnia kellett az udvar képviselőit és a külföldi nagyköveteket, akik hivatalosan is gratulálni szerettek volna neki. Az alkalomra előző este berendeztek egy közeli szobát, pompás bútorokat vittek be a régiek helyett. Katalin egy rózsaszínű, ezüsttel hímzett bársonykanapén ülve nyújtotta csókra a kezét. A ceremónia után az elegáns bútorokat azonnal elvitték, Katalin pedig visszatért hálószobája magányába. Attól a pillanattól kezdve, hogy Pál világra jött, a cárnő úgy viselkedett, mintha a gyermek a sajátja volna, mintha Katalin nem lett volna egyéb puszta eszköznél, amely áthozta az örököst erre a világra. Erzsébetnek számos oka volt arra, hogy ragaszkodjon ehhez az állásponthoz. Annak idején két kamaszt hozatott Oroszországba, kizárólag azzal a céllal, hogy megszülethessen a gyermekük. Tíz éven át mindkettejüket jól tartotta, az állam költségén, ezért úgy gondolta, hogy a gyermek – akire az állam, az ország érdekében volt szükség, aki az ő ténykedésének köszönhetően, az ő parancsára született meg – az övé. A politikával és a dinasztiával kapcsolatosakon kívül voltak más okok is, amik miatt Erzsébet rajongásig szerette Pált. Annak, hogy fizikailag is birtokba vette a csecsemőt, semmi köze sem volt az államhoz, az országhoz, inkább arról volt szó, hogy a gyermek születésének hatására előtörtek belőle az elfojtott anyai érzelmek, a család utáni

vágy. Már negyvennégy esztendős volt, és meglehetősen meggyengült az egészsége, ennek ellenére ő akart lenni a gyermek anyja, még akkor is, ha tudta, hogy ez csupán színjáték. Úgy viselkedett, mintha hitt volna benne, hogy ha Katalint eltávolítja a gyermek életéből, valóságossá változtathatja a saját, önként vállalt szerepét. Az az extrém birtoklási vágy, ami ekkor mutatkozott meg nála, sokkal több volt, mint a korábban soha ki nem élt anyai ösztönök megnyilvánulása, inkább egyfajta féltékenységnek lehetett nevezni a dolgot. A kusza érzelmek parancsának engedelmeskedve gyakorlatilag elrabolta, lefoglalta, kisajátította a gyermeket. Amit Erzsébet önként magára vállalt, azt Katalintól megtagadták. Nem engedték meg neki, hogy törődjön a gyermekével, alig láthatta a kicsit. Nem láthatta Pál első mosolyát, nem kísérhette figyelemmel a fejlődését. A 18. század közepén az arisztokrata és felsőbb osztályokhoz tartozó hölgyek esetében elfogadott volt, hogy nem foglalkoznak gyermekeik gondozásával, az ilyen jellegű feladatok nagy részét szoptatós dajkákra és szolgákra bízzák, ennek ellenére az anyák többsége maga mellett tartotta és dédelgette a csecsemőjét. Katalin sosem felejtette el azt az érzelmi kínt, amit első gyermeke születése után kellett átélnie. Elszakadt a fiától és a szeretőjétől, a számára két legfontosabb embertől. Velük szeretett volna lenni, de egyiküknek sem hiányzott: az egyik még semmit sem fogott fel a világból, a másikat pedig egyszerűen nem érdekelte, mi van vele. Azokban a hetekben kénytelen volt ráeszmélni, hogy miután megszülte a trónörököst, teljesítette a rárótt feladatot, így a továbbiakban nincs szükség rá. A fia, a majdani cár már Erzsébet cárnőhöz és Oroszországhoz tartozott. Az első, egymástól kényszerűen távol töltött hónapoknak, a szenvedés időszakának az lett az eredménye, hogy Katalin fia iránt táplált érzéseit sosem lehetett normálisnak tekinteni. A következő negyvenkét évben, amíg mindketten ezen a világon léteztek, sosem volt képes anyaként érezni a fia iránt, sosem tudta kimutatni, mennyire fontos neki a gyermeke. Katalin nem volt hajlandó felkelni az ágyból, nem akart kimozdulni a szobájából, egészen addig ott maradt, „…míg úgy éreztem, elég erős vagyok ahhoz, hogy leküzdjem a depressziómat.” 1754-55 telét abban a szűk kis szobában töltötte, amelynek rosszul záródó ablakain keresztül besüvöltött a befagyott Néva irányából érkező szél. Annak

érdekében, hogy megvédje magát a külvilágtól, hogy elviselhetővé tegye az életét, ismét a könyvekhez fordult. Azon a télen elolvasta Tacitus Annalesét, Montesquieu A törvények szelleméről, valamint Voltaire Vázlat a nemzetek erkölcseiről és szelleméről című műveit. Az Annales, amelyben Tacitus a Római Birodalom történetét írta meg Augustus császár Kr. u. 14-ben bekövetkezett halálától Tiberius, Caligula és Claudius uralkodásán át egészen Néró haláláig (Kr. u. 68.), az ókori világ történetírásának legjelentősebb művei közé tartozik. Tacitus fő témája a szabadság zsarnoki despotizmus általi elnyomása. Meggyőződése volt, hogy az erős személyiségek – akár jók, akár rosszak és nem a mélyben zajló folyamatok alakítják a történelmet, ezért briliáns karakterportrékat festett, meglehetősen szikár, de így is hatásos stílusban. Katalint lenyűgözte az emberekről, a hatalomról, az intrikákról és a Római Birodalom első időszakát jellemző korrupcióról szóló leírás; felfedezte a hajdan élt emberek és a saját, tizenhat évszázaddal későbbi jelenében élők közötti párhuzamokat. Tacitus műve „valóságos forradalmat robbantott ki az elmémben, ahol akkoriban a melankólia uralkodott a gondolataim felett. Akkoriban kezdtem borúsabban látni a dolgokat, akkoriban próbáltam mélyebbre tekinteni, felfedezni azokat az alapvetőbb okokat, amelyek ott rejtőzködtek és alakítgatták a körülöttem zajló különböző eseményeket.’’ Montesquieu bevezette Katalint a felvilágosodás korai szakaszának politikai filozófiájába, amely a despotikus uralom erősségeit és gyengeségeit analizálta. Katalin tanulmányozta a tézist, amely szerint kell lennie valamiféle ellentmondásnak a despotizmus általános elítélése és az egyes despoták viselkedése között. Ezt követően Katalin jó néhány éven keresztül „republikánus léleknek” nevezte magát, a Montesquieu által támogatott irányt tartotta helyesnek. Miután trónra került, vagyis olyan autokrata lett belőle, amelyet – bármilyen oldalról vizsgáljuk is – csak despotának lehet nevezni, megpróbálta elkerülni a személyes hatalom túlzott használatát, és olyan kormányt próbált létrehozni, amelynek működését az intelligencia irányította, vagyis egy jóindulatú despotizmust kívánt megteremteni. Később kijelentette, hogy A törvények szelleméről című Montesquieu-írásra „minden józanul gondolkodó uralkodónak úgy kellene tekintenie, mint egyfajta breviáriumra.”

Voltaire világos stílusát, bölcs és velős tanácsait kifejezetten kedvelte. A filozófus szerző húsz éven át dolgozott az Esszé a nemzetek erkölcseiről és szelleméről című tanulmányán, amelyben nem csupán a morálról, de szokásokról, az elvekről, a hiedelmekről és a törvényekről is írt; megpróbálta összeállítani a civilizáció történelmét. Úgy tartotta, a történelem nem egyéb, mint az ember lassú, a tudatlantól a bölcsig terjedő skálán mozgó, kollektív erőfeszítések révén bekövetkező előrehaladása. Ebben a képletben sehogy se találta Isten szerepét. Kijelentette, az észnek, és nem a vallásnak kellene kormányoznia a világot, ugyanakkor azt állította, hogy bizonyos embereknek az ész, az elme, a gondolkodás képviselőiként kellene fellépniük a világban. Ez vezette el őt a despotizmus szerepéhez és ahhoz a következtetéshez, hogy a despota kormány akár a lehető legjobb kormány is lehet, feltéve, hogy az ész irányítja – ám ahhoz, hogy valaki az elmét állítsa a középpontba, az illetőnek felvilágosodottnak kell lennie, ha pedig felvilágosodott, akkor valószínűleg ügyes és jóindulatú. Ennek a filozófiának a megértése komoly erőfeszítést igényelt a fiatal nőtől, aki Szentpéterváron a szülésből lábadozott, de Voltaire szerencsére megkönnyítette Katalin dolgát azzal, hogy megnevettette. Mint oly sok kortársát, Voltaire a nagyhercegnőt is elbűvölte. Katalin rajongott azokért a humanitárius elvekért, amelyek a vallási tolerancia apostolává tették Voltaire-t, de szerette vallásellenes, tiszteletlen szurkálódásait is, amelyekkel a mindenütt jelenlévő fennhéjázást és ostobaságot támadta. Úgy érezte, talált egy filozófust, akitől megtanulhatja, hogyan maradjon életben, hogyan nevessen és… hogyan uralkodjon. Összeszedte az erejét, és részt vett a karácsonyi reggeli misén. A templomban reszketni kezdett, egész testét fájdalom járta át. Másnap magas láza volt, önkívületi állapotba került, de továbbra is a huzatos, hideg kis szobában maradt. Kerülte a saját lakosztályát, a hálószobáját, mert ezek a helyiségek közel voltak Péter lakhelyéhez, ahonnan „…álló nap és fél éjszaka lárma hallatszott ki, mint egy katonákkal teli kaszárnyából”, ráadásul a nagyherceg kíséretét alkotók „folyamatosan dohányoztak, ezért mindig hatalmas füstfelhő és a dohány dögletes bűze vette körül őket.”

A nagyböjt vége felé Szergej Szaltyikov öt hónapos távollét után visszatért Svédországból. Katalin már az érkezése előtt megtudta, hogy hamarosan ismét útnak indítják, ezúttal Hamburgba kell mennie, és rezidens orosz miniszterként ott is kell maradnia. Ez azt jelentette, hogy nem csak rövid ideig kell távol lenniük egymástól. Nyilvánvaló volt, hogy Szaltyikov lezártnak tekinti kettejük kapcsolatát, és szerencsésnek tartja magát, hogy kiszállhatott belőle. Jobban kedvelte a rövid udvari flörtöket, mint ezt a hosszúra nyúló és egyre veszélyesebbé váló viszonyt a szenvedélyes és bosszantó birtoklási vágytól égő nagyhercegnővel. Egyébként is, már egészen más iránt lelkesedett. A stockholmi küldetése meglehetősen ironikus volt, mivel a külföldi udvarokban mindenki tudott a Katalinnal folytatott viszonyáról. Ő maga is nevetségesnek találta, hogy éppen neki kell megvinnie Pál születésének hírét, de amikor megérkezett a svéd fővárosba, nagyon hamar elmúlhatott a zavara, mivel valódi hírességként kezelték. Mindenki úgy beszélt róla, mint Katalin szeretőjéről és az orosz trón majdani örökösének feltételezhető apjáról. Azt tapasztalta, hogy a férfiak kíváncsiak rá, a nők lenyűgözőnek találják. Nem sokkal később módjában állt fejest ugrani egy kedvére való, futó kalandba. Katalin természetesen tudomást szerzett arról, hogy „indiszkrét és frivol volt minden nővel, akivel találkozott”. „Először nem akartam elhinni” – mondta, de Besztuzsev, aki a svédországi orosz nagykövettől, Nyikita Panyintól kapta az információt, kijelentette, hogy a hírek igaznak tűnnek. Ennek ellenére Katalin találkozni akart Szaltyikowal, amikor visszatért Oroszországba. Lev Nariskin szervezte meg a találkozót. Szaltyikovnak este kellett Katalin lakosztályába menni. Katalin hajnal háromig várt rá. A férfi nem jelent meg. „Kínlódva próbáltam kitalálni, mi akadályozta meg az eljövetelét” – mondta Katalin később. Másnap megtudta, hogy Szaltyikov meghívást kapott a szabadkőművesek összejövetelére, amit állítólag nem tudott visszautasítani. Katalin ekkor Lev Nariskint vonta kérdőre: „A napnál is világosabb volt a számomra, hogy azért nem jött el, mert már nem vágyott a látásomra. Még Lev Nariskin sem talált mentséget a számára, bár a barátja volt. Írtam neki egy keserű hangú levelet, amelyben megfeddtem. Eljött hozzám, és játszi könnyedséggel

lecsillapított, mivel megvolt bennem a szándék, hogy elfogadjam a bocsánatkérését.” Katalin talán valóban lecsillapodott, de megtéveszteni nem hagyta magát. Amikor Szaltyikov ismét elutazott, ezúttal Hamburgba, örökre távozott a nagyhercegnő magánéletéből. A viszonyuk három éven át tartott, és rengeteg fájdalommal járt de a legrosszabbat Katalin csak jóval később tudta megfogalmazni: „Szergej Szaltyikov nagyon jól értett ahhoz, hogyan leplezze a hibáit, amelyek közül a két legsúlyosabb az volt, hogy imádta az intrikálást, és nem ismerte a fegyelmet. Ezt akkor persze még nem vettem észre.” Amikor már ő volt a cárnő, nagykövetként Párizsba küldte Szaltyikovot. A férfi persze ott is folytatta a nők hajkurászását. Néhány évvel később, amikor egy diplomata azt javasolta, vezényeljék át Szaltyikovot egy drezdai posztra, Katalin így válaszolt az illetőnek: „Vajon nem követett már el éppen elég őrültséget? Ha ön kezességet vállal érte, rendben van, küldjük el Drezdába, de előre megmondom: ott is annyit ér majd, mint az ötödik kerék a szekéren.”

29. Megtorlás A Pál születését követő magányos tél során Katalin elhatározta, változtatni fog a hozzáállásán és a viselkedésén. Teljesítette a kötelességét, amiért Oroszországba jött, örököst adott a népnek, és tessék, mi lett a jutalma? Magányosan kuporog egy apró szobában, a gyermeke nélkül. Megfogadta, ezentúl megvédi magát. Miután megvizsgálta a helyzetet, már egészen új perspektívából látott mindent. Nem lehetett ugyan a gyermeke közelében, de Pál születésével megszilárdult oroszországi pozíciója. Ez a felismerés arra ösztönözte, hogy elhatározza: „…azoknak, akik ilyen sok szenvedést okoztak nekem, meg kell érteniük, engem büntetlenül senki sem bánthat, senki sem sérthet meg!” Nyilvánosan először február 10-én jelent meg, a Péter születésnapjára rendezett bálon. „Erre az alkalomra készíttettem magamnak egy csodálatos, aranyhímzéses, kék bársonyruhát” – mondta. Azon az estén célponttá tette a Suvalovokat. A család akkoriban nyeregben érezte magát, mivel Iván Suvalov viszonyt folytatott a cárnővel; az udvaron belül a család minden tagja jelentős hatalommal rendelkezett, és mindenki annyira rettegett tőlük, hogy a Katalin által ellenük megindított támadás valóban példa nélkülinek számított, mindenki felfigyelt rá. Katalin egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy kifejezésre juttassa az érzéseit. „Leplezetlen megvetéssel bántam velük. Rámutattam a butaságukra és a rosszindulatukra. Bárhová mentem, mindenhol nevetségessé tettem őket. Mindig készenlétben tartottam néhány szarkasztikus, tüskés megjegyzést, és az első adandó alkalommal döftem. A szurkálódásom híre futótűzként terjedt szét a városban. Mivel nagyon sokan gyűlölték őket, számos szövetségest találtam.” Suvalovék nem tudták, hogy Katalin viselkedésének megváltozása milyen módon fogja befolyásolni a jövőjüket, ezért Pétertől kértek támogatást. Az egyik holsteini bürokrata, bizonyos Christian Brockdorff, aki nem sokkal korábban érkezett Oroszországba, hogy kamarásként

szolgálja Holstein hercegét, vagyis Pétert, egy alkalommal meghallotta, hogy Suvalovék panaszosan felsorolják a nagyhercegnek, Katalin milyen megjegyzéseket tett rájuk. Brockdorff ezt követően arra biztatta Pétert, „fegyelmezze meg” a feleségét. Amikor Péter kísérletet tett erre, Katalin nem hagyta magát: „Egy nap bejött a szobámba, és közölte velem, hogy egyre elviselhetetlenebb a gőgösségem, és hogy ő pontosan tudja, hogyan térítsen észhez. Amikor megkérdeztem tőle, hogy egészen pontosan miért nevez gőgösnek, azt felelte, hogy mindig túlságosan egyenesen tartom a hátam. Megkérdeztem tőle, vajon jobban örülne-e akkor, ha olyan görnyedten járnék, akár egy rabszolga. Feldühödött, és megismételte, hogy pontosan tudja, hogyan bírjon jobb belátásra. Megkérdeztem tőle, mégis, mire gondol. Ekkor a falhoz szorította a hátát, és félig kihúzta a hüvelyéből a kardját, odamutatta nekem a pengét. Megkérdeztem tőle, ezzel most mit akar. Talán párbajra akar hívni? Mert ha igen, akkor esetleg nekem is kellene kapnom egy kardot. Visszadugta a hüvelybe a pengét, és kijelentette, hogy borzasztóan utálatos voltam. „Miért?” – kérdeztem tőle. „Azért, amit Suvalovékkal teszel!” – dadogta. Erre azt válaszoltam, hogy csupán azt fizetem vissza, amit tőlük kaptam, és hogy jobban tenné, ha nem ártaná bele magát olyan dolgokba, amikről semmit sem tud, és amiket akkor sem értene, ha minden részletüket ismerné. Erre így szólt: „Ez történik akkor, amikor valaki nem bízik meg a legjobb barátaiban! Ilyenkor minden félrecsúszik. Ha elmondtad volna, mi a baj, minden rendben lenne.”„Mit kellett volna elmondanom?” – kérdeztem. Ekkor olyan extravagáns modorban kezdett beszélni, annyira hiányoztak a szavaiból a józan gondolkodás jegyei, hogy inkább hagytam, hadd mondja végig, nem szakítottam félbe, és nem próbáltam válaszolni neki. Végül megjegyeztem, talán az lenne a legjobb, ha lefeküdne aludni, mert úgy látom, meglehetősen ittas. Megfogadta a tanácsomat. Ennek őszintén örültem. Nemcsak azért, mert vége szakadt az összefüggéstelen szóáradatnak, hanem azért is, mert olyan savanyú bor- és dohányszag áradt belőle, hogy csak nehezen tudtam megmaradni a közelében.” Ez a beszélgetés összezavarta és megrémítette Pétert. Korábban még egyszer sem fordult elő, hogy a felesége ilyen határozottan szembeszegült volna vele. Katalin mindig végighallgatta a sirámait és a

duzzogását, megpróbálta mosolyogva fogadni az esetleges vádjait, és igyekezett megőrizni a barátságukat. Ez az új, határozott és eltökélt, hajlíthatatlan és gőgös asszony idegennek tűnt Péter számára. Az esetet követően sokkal óvatosabban és sokkal ritkábban próbált közeli kapcsolatba kerülni Katalinnal, mintha félt volna attól, hogy bizalmasan beszélgessen vele. Nyilvánvaló volt, hogy fokozatosan eltávolodnak egymástól, egészen más életet élnek. Péter továbbra is kapcsolatokat létesített más nőkkel, még arról a régi szokásáról sem mondott le, hogy beszámolt Katalinnak a kalandjairól. Katalin továbbra is a férje segítségére volt, mindent megtett annak érdekében, hogy Péter teljesíteni tudja többnyire tehernek érzett feladatait. Péter mint a trón örököse még mindig biztosította számára a lehetőséget, hogy egyszer cárnéként állhasson a világ színe elé. Tisztában volt ezzel, de egyre világosabban látta, hogy a sorsa többé nem kizárólag a férjétől függ, mivel végső soron ő volt a majdani cár édesanyja. A Péterrel folytatott beszélgetést követően Katalin visszavonult az egyik szalonba, ahol kártyázással múlatta az időt. Váratlanul Alekszander Suvalov lépett oda hozzá. A gróf emlékeztette őt arra, hogy a cárnő megtiltotta az udvarban élő nőknek a díszítő jellegű szalagok és csipkék viselését; rámutatott, Katalin megszegte ezt az öltözködési szabályt. Katalin erre közölte vele: „…feleslegesen pazarolja az idejét arra, hogy engem vizsgálgat, mert soha, egyetlenegyszer sem viseltem olyan öltözéket, ami ne tetszett volna őfelségének. Megmondtam neki, hogy az erény nem a szépségen, nem a ruhákon, nem a díszeken múlik, mert ezek közül némelyik fényét veszti, némelyik nevetségessé válik, de az ember valódi jelleme, az sohasem változik. Rángó arccal hallgatott végig, majd egyetlen szó nélkül távozott.” Néhány nappal később Péter ismét megjelent Katalinnál, de ezúttal erőszakoskodás helyett esdeklő volt. Elmondta a feleségének, hogy Brockdorff azt tanácsolta neki, kérjen pénzt a cárnőtől a Holsteinben felmerült kiadásai fedezésére. Katalin megkérdezte, nem létezne-e esetleg valamilyen más megoldás, mire Péter azt felelte, szeretné neki megmutatni a kimutatásokat. Katalin átnézte a papírokat, és kijelentette, ő a maga részéről úgy látja, Péter anélkül is szépen elboldogulhatna, hogy pénzt kérne a nagynénjétől; elmondta, amúgy sem lenne bölcs dolog Erzsébethez fordulni, mivel valószínűleg úgyis

visszautasításban lenne része, hiszen alig hat hónappal korábban kapott tőle százezer rubelt. Péter nem fogadta meg a tanácsát, pénzt kért a cárnőtől. Nem járt sikerrel, semmit sem kapott. Annak ellenére, hogy már korábban figyelmeztették, csökkentenie kell Holstein költségvetésének deficitjét, Péter úgy döntött, Oroszországba hozat egy nagyobb német katonai egységet. Brockdorff jó színben akart feltűnni ura előtt, ezért helyeselte a dolgot. A cárnő előtt természetesen titokban tartották a kontingens méretét, mivel tudták róla, hogy gyűlöli Holsteint; csupán annyit mondtak neki, hogy az ügy oly mértékben jelentéktelen, hogy szóra sem érdemes, és Alekszander Suvalov majd gondoskodni fog arról, hogy a művelet simán lezajlódjon. Brockdorff tanácsára Péter a felesége előtt is megpróbálta eltitkolni az Oroszországba érkező Holstein-katonák számát. Katalin mégis tudomást szerzett a részletekről: „…beleborzongtam, ha arra gondoltam, hogy ez a lépés milyen ellenérzéseket fog kiváltani az orosz közvéleményből, nem is beszélve a cárnőről.” Amikor Kielből megérkezett a zászlóalj Oranienbaumba, Katalin közvetlenül Alekszander Suvalov mellett állva nézte végig a kék uniformist viselő Holstein-gyalogság bevonulását. Suvalov arca hevesen rángatózott az idegességtől. Nem sokkal később máris problémák támadtak. Az oranienbaumi birtokot az orosz Ingerman és asztrahán regimentek őrizték. Katalinnak beszámoltak róla, hogy amikor a regimenthez tartozó katonák meglátták a Holstein-gyalogosokat, így morogtak: „Ezek az átkozott németek! Poroszország királyának bábja mind!” Szentpéterváron voltak olyanok, akik egyenesen botrányosnak találták a Holstein-zászlóalj jelenlétét, de akadtak olyanok is, akik kijelentették, nevetséges az egész. Katalin a maga részéről úgy gondolta, „szeszélyes, ostoba dolog, de sajnos megvannak a maga veszélyei.” Péter, aki Csoglokov őrkutyasága idején csak a szobájában, titokban viselhette a Holsteinuniformist, ezt követően szinte nem is hordott mást, csak akkor öltözött át, ha Erzsébet előtt kellett megjelennie. Boldoggá tette őt a katonái jelenléte, együtt volt velük a táborukban, minden áldott nap gyakorlatoztatta őket. Persze az embereket etetni is kellett. A cári udvar marsallja először nem volt hajlandó magára vállalni a zászlóalj ellátását, de végül beadta a derekát, és utasította az udvarban dolgozó szolgákat és az Ingerman regiment néhány hadtáposát, vigyenek ételt a palota konyhájáról a holsteinieknek. A német katonák tábora viszonylag távol

volt a palotától; az orosz katonák semmiféle juttatást nem kaptak az extra munkáért, ezért egyre gyakrabban mondogatták: „Ezeknek az átkozott németeknek a szolgái lettünk!” Az udvarnál dolgozó szolgáknak sem tetszett a dolog: „Egy csapatnyi bohócot kell szolgálnunk!” – ismételgették. Katalin elhatározta: „…a lehető legtávolabb maradok ettől a nevetséges játéktól. Az udvarhoz tartozó hölgyek és urak közül senkinek sem volt köze a Holstein-táborhoz, amit a nagyherceg szinte alig hagyott el. Akkoriban rendszeresen hosszú sétákat tettem a kísérőimmel, de mindig az ellenkező irányba mentünk, hogy még látnunk se kelljen azokat a katonákat.’’

30. A brit nagykövet 1755 júniusának végén, egy este, amikor a fehér éjszakákat jellemző, tejszínű ragyogás világította meg az eget, és a nap még este tizenegykor sem bukott le a látóhatár mögé, Katalin estélyt rendezett az oranienbaumi birtok kertjében. Azok között, akik kiszálltak a hosszú sorban érkező hintókból, ott volt a frissen kinevezett angol nagykövet, Sir Charles Hanbury-Williams is. Ahogy elkezdődött a vacsora, az angol úriember azon kapta magát, hogy közvetlenül Katalin mellett ül. Az este folyamán egyre kellemesebbnek találták egymás társaságát. „Sir Charlesszal nagyon könnyen ment a társalgás, mivel hihetetlenül bölcs volt, hatalmas tudással rendelkezett, ismerte a világot, Európa fővárosainak többségében már személyesen is járt” – mondta Katalin. Később tudomására jutott, hogy Sir Charles éppúgy élvezte az estét, mint ő. Vacsora előtt Hanbury-Williams bemutatta Katalint egy fiatal lengyel nemesnek, Stanislaus Poniatowski grófnak, aki az ő titkáraként érkezett Oroszországba. Miután helyet foglaltak az asztal mellett, és elbeszélgetett Sir Charlesszal, Katalin tekintete újra és újra a grófra tévedt, aki elegáns, méltóságot sugárzó megjelenésének köszönhetően kiragyogott a társaságból. „Az angol nagykövet nagyon jó véleménnyel volt a grófról – írta Katalin az emlékirataiban –, elmondta róla, hogy a fiatalember édesanyja abból a Czartoryski nevet viselő családból származik, amely Lengyelországban az oroszbarát csoport legerősebb oszlopának számít.” A család éppen azért küldte Oroszországba a fiatalembert – akit a nagykövet szívesen vett a szárnyai alá –, hogy gazdagítsa Lengyelország hatalmas keleti szomszédjával kapcsolatos ismereteit. Amikor szóba került, hogy az Oroszországba érkező külföldiek milyen sikereket szoktak elérni, Katalin találó véleményt fogalmazott meg: kijelentette, hogy Oroszország olyan a külföldiek számára, mint a próbakő, és ha valaki itt sikeres tud lenni, akkor egészen biztos, hogy Európa bármely pontján képes elérni azt, amire vágyik. Teljes bizonyossággal állította, hogy ez így van, majd folytatta: „…mert az emberek sehol máshol nem veszik észre olyan gyorsan a

gyengeséget, az abszurditást vagy a hibákat egy külföldiben, mint itt, Oroszországban. Az ide érkezők biztosak lehetnek benne, az itteniek figyelmét a legapróbb tévedésük vagy hibájuk sem fogja elkerülni, mivel az oroszok nem kedvelik az idegeneket.” Miközben Katalin az ifjú grófot figyelte, Poniatowski óvatosan és feltűnés nélkül őt méregette. Aznap éjjel, amikor hazafelé tartottak Oranienbaumból, a fiatalember és a nagykövet hosszan, lelkesen ecsetelgette egymásnak a nagyhercegnő jó tulajdonságait, szépségét, megkapó modorát. A két férfi – az egyik negyvenhét, a másik huszonhárom esztendős volt – élvezettel osztotta meg egymással az est során szerzett benyomásait. Ez a nyári este volt a kezdete annak a közeli személyes és politikai kapcsolatnak, amely fokozatosan alakult ki e között a három személy között. Poniatowski a nagyhercegnő szeretője lett, Hanbury-Williams pedig a barátja. A következő két és fél évben az angol diplomata közreműködött Katalin financiális támogatásában, és megpróbálta felhasználni a nagyhercegnő befolyását annak a nagy diplomáciai krízisnek a során, amely a hétéves háború kezdetét jelölte. Sir Charles Hanbury-Williams egy tehetős monmouthshire-i család gyermekeként látta meg a világot. Fiatalkorát a 18. században jellegzetes, gyönyörű kúriákkal, csodálatos díszkertekkel, gondosan nyírt pázsittal es Gainsborough portréival jellemezhető angol környezetben töltötte. Miután befejezte etoni tanulmányait, megnősült, és két leánygyermeke született. A Sir Robert Walpole által vezetett whig párt tagjaként bekerült a parlamentbe. A divatos londoni szalonok állandó vendége lett. Elegáns volt, elmésen társalgott, és időnként szatirikus verseket írt. A harmincas évei végén a diplomácia kedvéért elhagyta a belpolitikai életet és a feleségét is, aki nem sokkal később meghalt. Első két posztján, Berlinben és Drezdában nem bizonyult elegendőnek az ügyesség, az eszesség, a brit modort jellemző elegancia. II. Frigyes udvarában nem felelt meg az uralkodó ízlésének, Drezdában pedig még kevésbé nézték jó szemmel az éles eszű, élcre hajlamos külföldieket. Hazai politikai befolyását kihasználva Szentpétervárra küldette magát, ahol meleg fogadtatásban részesült, mert az a hír járta róla, hogy hatalmas mennyiségű aranyat hozott magával, amelynek segítségével meg akart nyitni bizonyos ajtókat,

barátokra szeretett volna szert tenni. Erzsébet udvarában aztán ismét olyan légkörben találta magát, ahol nem sok hasznát vehette a képességeinek, legfeljebb csak az az ifjú hölgy tudta értékelni őt, akire már az első pillanatban óriási hatást gyakorolt a kultúra és az éles ész világából érkezett, tapasztalt és még mindig fölöttébb elegáns diplomata. Sir Charles fontos feladattal érkezett Szentpétervárra. Közeledett annak az 1742-ben kötött szerződésnek a lejárta, amely értelmében az angolok arannyal fizettek az oroszok azon ígéretéért, hogy bármiféle kontinentális háború esetén a cári birodalom támogatni fogja Angliát. II. György angol király egyre komolyabban aggódott amiatt, hogy a hadakozást kedvelő Frigyes porosz király gyakorlatilag az ő saját, védtelen északnémet választófejedelemsége, Hannover határán toporog. Hanbury-Williams küldetésének lényege a korábbi szerződés megújítása volt, amely garantálta volna az orosz intervenciót abban az esetben, ha Poroszország megtámadja Hannovert. A brit kormány szerette volna elérni, hogy Oroszország ötvenötezer fős sereget állomásoztasson a rigai térségben, egy olyan sereget, amely azonnal bevonulhat Kelet-Poroszországba, ha Frigyes a poroszok élén megindul Hannover ellen. Az előző brit nagykövet, aki már megpróbálkozott a szerződés felújításával, sehogy sem boldogult Erzsébet udvarában, ahol a diplomáciai ügyeket gyakran estélyeken vagy maszkabálokon, egy-egy gyors párbeszéd során intézték el. A szégyent vallott diplomatát a saját kérésére visszarendelték, és egy olyan embert kerestek a helyére, aki elvileg képes megfelelni az elvárásoknak és a körülményeknek. Charles Hanbury-Williams, aki soha egyetlen estélyt vagy bált sem szalasztott el, tökéletes választásnak tűnt. Nagyvilági férfi volt; még elég fiatal ahhoz, hogy a hölgyek vonzónak találják, de már elég idős ahhoz, hogy hű maradjon a kötelességeihez. Még csak rövid ideje tartózkodott Szentpéterváron, amikor rájött, nem igazán reménykedhet abban, hogy elődjénél sikeresebb lesz. „A cárnő egészsége jelentősen megromlott – írta az első jelentésében. – Gyakran köhög és fullad, bevizesedett a térde, vízkóros… Ennek ellenére táncolt velem egy menüettet.” Hanbury-Williams folyamatosan próbálkozott, de nem boldogult a feladattal. Erzsébet szórakoztatónak találta a művelt angolt, szívesen társalgott vele, de abban a pillanatban, ahogy Sir Charles komolyabb

ügyeket próbált szóba hozni, mosolyogva faképnél hagyta. Nőként szívesen hallgatta a bókokat és az elmésségeket, ám cárnőként süketnek bizonyult. Sir Charles egyetlen lépéssel sem jutott közelebb a céljához, ezért máshol kezdett kísérletezni. Amikor Péterhez, a majdani uralkodóhoz fordult, ismét falba ütközött. Az első beszélgetésük során megállapította, hogy a trónörökös Poroszország királyának megszállott imádója. Úgy tűnt, semmit sem tehet; látta, hogy az unokaöcsnél éppúgy csak az idejét vesztegeti, mint a nagynéninél. Azon a nyári estén azzal a biztos tudattal ment el az oranienbaumi estélyre, hogy kudarcot vallott. Aztán egyszer csak ott találta magát a nagyhercegnő mellett. Azonnal ráérzett, hogy végre akadt egy szövetségese, egy kulturált európai, aki értékelni tudja az intelligens társalgást, aki szereti a könyveket, és nem igazán kedveli Poroszország királyát. Az első találkozásuk során Katalin a külsejével és a műveltségével is komoly hatást gyakorolt Sir Charlesra. Mindenki tudott a nagyhercegnő és Szergej Szaltyikov viszonyáról, ami miatt sokan úgy vélték, Katalin ismét fogékony lehet egy ilyen kapcsolatra. A brit úriember néhány évvel korábban valószínűleg fontolóra vette volna, hogy romantikus ösvényre terelje a friss ismeretséget, de be kellett látnia, hogy egy hozzá hasonló, középkorú özvegyember, akinek már megrendült az egészsége, nem igazán reménykedhet abban, hogy része lehet ilyen kalandban. „Az ember az én koromban már szánalmas lenne szeretőként – mondta még Londonban az egyik miniszternek, aki felvetette neki, hogy esetleg próbát tehetne. – Egyébként sem vágyom már ilyesmire” Úgy gondolta, sokkal bölcsebb lesz, ha a higgadt, törődő apa szerepét játssza el, olyan embernek mutatja magát, akitől Katalin személyes ügyekben éppúgy tanácsot kérhet, mint a politikát érintőkben. A másik lehetséges utat szabadon hagyta ifjú titkára, Stanislaus Poniatowski számára. *** Katalin kellemes társaságnak, finom úrnak tartotta HanburyWilliamset. Amikor megtudta, hogy az úriember azért érkezett, hogy újratárgyalja az Oroszország és Anglia közötti, Poroszországgal szembeni szövetséget, még inkább csodálni kezdte Sir Charlest. A nagykövet a maga részéről tudta, hogy Katalin jóban van Besztuzsevvel, és már emiatt is potenciálisan értékes szövetséges

válhat belőle, így örült, hogy sikerült összebarátkozniuk. Mindent megtett annak érdekében, hogy szorosabbá váljon a kapcsolatuk, de ezzel Katalin is így volt: nem eresztette el a füle mellett azt a dicsérő megjegyzést, amelyet az estélyen Sir Charles a ruhájára tett, és napokon belül készíttetett egy ugyanolyat az angol úriember lánya, Lady Essex számára. Leveleket írt Sir Charlesnak, amelyekben az életéről mesélt. Az a barátság, ami lassanként kialakult közte és a nála idősebb, finom és bölcs úriember között, sok tekintetben arra a kamaszkori kapcsolatra emlékeztette, amely közte és Gyllenborg gróf között létezett, akinek a számára annak idején megírta az „Egy tizenöt esztendős filozófus portréja” című dolgozatát. Miközben magáról vallott a levelekben, miközben a nagykövettel társalgott, csupán egyetlen dologról feledkezett meg: egy orosz nagyhercegnő esetében indiszkréciónak számít, ha ilyesfajta, magánjellegű kapcsolatot létesít egy idegen ország képviselőjével. Hanbury-Williams nem csupán a levelek révén próbált hatást gyakorolni Katalinra. Tudomására jutott, hogy a nagyhercegnő financiális problémákkal küzd. (Katalinnak ekkor már nem csak az anyja egykori adósságait kellett törlesztenie, időközben újabb kötelezettségei adódtak, amelyeket nem tudott kiegyenlíteni. Sosem takarékoskodott, ha ruhákról, szórakozásról vagy a barátairól volt szó; sosem sajnálta a pénzt. Arra is rájött, hogy a pénz hatalmának segítségével szövetségeseket, segítőket vásárolhat magának. Nyíltan és szándékoltan soha senkit sem próbált megvesztegetni, többnyire csak arra vágyott, hogy boldoggá tegye az ismerőseit, hogy mosolygó arcokat lásson maga körül, és ha a pénz segíthet ebben, ám legyen úgy. Ennek következtében az adósságai lassanként aggasztó méretűvé váltak.) Hanbury-Williams, amikor tudomást szerzett erről, anyagi segítséget ajánlott neki. Katalin úgy döntött, él a lehetőséggel. HanburyWilliams bizonyos összegű kölcsönöket adott a nagyhercegnőnek, aki örömmel elfogadta a baráti segítséget. Senki sem tudta, milyen méretű volt ez a segítség, az viszont biztos, hogy a pénz a brit kincstárból származott. Hanbury-Williams korlátozás nélküli felhatalmazást kapott a kormányától, így akadály nélkül nyithatott egy hitelszámlát Katalinnak a szentpétervári angol konzulnál, a bankár Wolff bárónál. Az biztos, hogy 1756. július 21-én és november 11-én a nagyhercegnő aláírt egy-egy kötelezvényt, amelyek összesen ötvenezer rubelről szóltak. Azt is

kijelenthetjük, hogy nem a július 21-i volt az első kölcsön, amit felvett, mivel amikor ezt a pénzt kérte, Katalin így írt Wolffnak: „Hosszas habozás után ismét önhöz fordulok…” Tudta, hogy kockázatos elfogadnia a pénzt az angol nagykövettől, de azzal is tisztában volt, hogy az orosz udvaron belül szinte mindenki ezt a játékot űzi. Tudta, ha hagyja magát megvesztegetni, hogy mások kedvében járjon, akkor csupán annyi történik, hogy ő is része lesz annak az univerzális korrupciónak, amely Európa valamennyi államában a politika és a kormányzás szerves részét képezte. A pénz barátságokat, lojális híveket, egyezségeket szült. Szentpéterváron mindenki megvesztegethető volt – még maga a cárnő is. Amikor HanburyWilliams munkálkodni kezdett, hogy meggyőzze Erzsébetet az új angolorosz szerződés fontosságáról, informálta Londont, hogy a cárnő két palota építésébe is belekezdett, de nincs elég pénze ahhoz, hogy ezeket a munkálatokat befejezze. A szerződés értelmében Oroszország garantáltan kapott volna százezer fontot, de Sir Charles úgy vélte, ha Erzsébet magánkincstárába is jutna némi pénz, akkor a cárnő még szorosabban kötődne Angliához. „Mindent összevetve: amit eddig adtunk, azzal csak az orosz katonákat vettük meg – mondta HanburyWilliams. – Ha még többet adunk, akkor a cárnőt is megvásárolhatjuk.” London jóváhagyta a további összegek folyósítását, így Sir Charles örömmel jelenthette, hogy biztatóan haladnak a szerződéssel kapcsolatos tárgyalások. Hitt abban, hogy ugyanezzel az eszközzel meg lehet erősíteni a nagyhercegnő jóindulatát és poroszellenességét is.

31. Diplomáciai földrengés Sir Charles Hanbury-Williams 1755-ben elsődlegesen azért utazott Oroszországba, hogy megszerezze azt a politikai – és szükség esetén katonai – támogatást, amelynek birtokában Anglia megvédhette a hannoveri választófejedelemséget. A 18. század közepén a brit diplomáciai és katonai stratégiát két állandó faktor határozta meg. Az egyik Anglia és Franciaország permanens rossz viszonya volt, aminek köszönhetően a két ország hol háborúban állt egymással, hol pedig arra készült, hogy egy rövidebb, békés időszakot követően ismét hadba szálljon. A másik tényező az volt, hogy Anglia mindenképpen meg akarta védeni a hozzá tartozó kis, észak-német választófejedelemséget. Ez a kötelezettsége abból a tényből fakadt, hogy Anglia királya egy személyben Hannover választófejedelme is volt. 1714-ben a parlamentnek sikerült rávennie az akkor ötvennégy esztendős választófejedelmet, György Lajost, hogy fogadja el a brit trónt, és ezzel a lépéssel biztosítsa a protestantizmus vezető szerepét a brit szigeteken. A fejedelem I. György néven Nagy-Britannia királya lett, de közben megtartotta német címét és birtokát. A szigetkirályság és a kontinentális választófejedelemség személyhez köthető uniója egészen 1837-ig tartott, amikor Viktória királynő megkoronázásával csendesen félresöpörték az ügyet. Ez a szövetség mindig is gondot jelentett. I. György, majd a fia, II. György rajongott a külön parlamenttel nem rendelkező kis fejedelemségért, amelyben háromnegyed millió mosolygó, engedelmes alattvalójuk élt. I. György sosem tanult meg angolul, és ő is, majd a fia is gyakran járt haza Hannoverbe, ahol rendszerint hosszabb időt töltöttek. A fejedelemség mindig is könnyű préda volt a szomszédai számára. A tengeri nagyhatalmak közé tartozó, de viszonylag csekély szárazföldi erővel rendelkező Angliának komoly kihívást jelentett, hogy megvédje Hannovert a közvetlen közelében lévő, agresszív országoktól, hercegségektől. Az angolok többsége úgy tekintett Hannoverre, mint egy olyan kődarabra, amit Anglia nyakába kötöttek; a legtöbben úgy vélték, Nagy-Britannia éppen Hannover miatt kényszerül

rá arra, hogy rendszeres áldozatokat hozzon, és lemondjon nagyobb ívű terveiről. Ennek ellenére a feladat alól nem lehetett kibújni; Hannovert meg kellett védeni. Mivel ezt a feladatot csak egy kontinentális szövetséges hadserege végezhette el, Anglia hosszú távú megállapodást kötött Ausztriával és Oroszországgal. Néhány évtizeden át ezek az egyezmények beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. 1755-ben II. György király a poroszok haderejének megerősödése láttán aggódni kezdett, hogy a sógora, II. Frigyes porosz király (Frigyes felesége, Zsófia királyné György húga volt) esetleg elcsábul, és megszállja Hannovert – valahogy úgy, ahogy korábban Sziléziával tette. Anglia ezt az esetleges porosz támadást kívánta kivédeni azzal, hogy ajánlatot tett az Oroszországgal kötött szerződés megújítására. Sir Charles Hanbury-Williamsnek végül sikerült lebonyolítania a szükséges tárgyalásokat, sikerült elérnie a célját. 1755 szeptemberében, amikor Besztuzsev gróf Oroszország képviseletében aláírta a szerződést, Sir Charles repesett a boldogságtól. Borzasztóan büszke volt az eredményre és magára, de mint kiderült, kissé korán ivott a medve bőrére. A szerződés megkötésének híre hallatán Poroszország királya – aki állítólag jobban félt Oroszországtól, mint Isten haragjától – megtette a szükséges óvintézkedéseket. Mivel nem igazán örült volna annak, ha ötvenötezer orosz áll készenlétben a határ túlsó oldalán, arra várva, hogy meginduljon az ő országa ellen, utasította a diplomatáit, hogy azonnal jussanak megállapodásra Nagy-Britanniával. A diplomaták munkához láttak, és sikerült feléleszteniük egy korábban érvénytelennek tekintett szerződést. Mielőtt tárgyalni kezdett Oroszországgal, Anglia először azzal próbálta biztosítani Hannover integritását, hogy közvetlenül Poroszországgal egyezkedett. Frigyes ekkor elutasította György ajánlatait, de most, miután létrejött az angolorosz paktum, gyorsan elfogadta a feltételeket. 1756. január 16-án Nagy-Britannia és Poroszország megállapodott abban, hogy egyik sem fogja megtámadni vagy fenyegetni a másik területeit, és közös erővel fognak fellépni minden olyan agresszorral szemben, aki veszélyezteti „Németország békéjét”. (Németország alatt ebben az esetben Hannovert és Poroszországot értették.) A potenciális agresszor, amely ellen szövetkeztek, nem lehetett más, mint Franciaország vagy Oroszország.

Ez a szerződés diplomáciai földrengést idézett elő. A Poroszországgal kötött paktum miatt Angliának le kellett mondania az Ausztriával korábban megkötött szövetségesi megállapodásról, és újra kellett tárgyalnia az Oroszországgal nemrég aláírt szerződést. 1756 februárjában, amikor az angol-porosz egyezmény híre eljutott Versailles-ba, Franciaország felbontotta azt a szerződést, amelyet korábban Poroszországgal kötött, és így elhárult az akadály az elől, hogy Franciaország barátságos lépéseket tegyen egykori ellensége, Ausztria felé. Május 1-jén az osztrák és francia diplomaták aláírták a versailles-i egyezményt, amelyben Franciaország vállalta, hogy Ausztria segítségére siet abban az esetben, ha Ausztriát valamilyen külső támadás érné. Hat hónappal korábban még elképzelhetetlennek tűnt, hogy ezek az egyezmények valaha létrejöhetnek, most azonban mégis valósággá váltak. Frigyes azzal, hogy megbolygatta saját szövetségesi rendszerét, arra kényszerítette a többi hatalmat, hogy gondolják át a sajátjukat, és amikor ez megtörtént, egy új diplomáciai struktúra jelent meg Európában. Az egyezmények megkötését követően Frigyes készen állt a cselekvésre. 1756. augusztus 30-án a kiválóan képzett, jól felszerelt porosz seregek bevonultak Szászországba. A poroszok gyorsan meghódították a szomszédjukat, a szász sereget beolvasztották a sajátjukba. Szászország akkoriban az osztrákok szatellit állama volt, ezért a francia-osztrák egyezmény értelmében (amelyen alig száradt meg a tinta) XV. Lajos azonnal Mária Terézia segítségére sietett. Abban a pillanatban, ahogy Oroszország régi szövetségese, Ausztria belekeveredett az ügybe, Erzsébet cárnő is odaállt Mária Terézia és XV. Lajos mellé: az orosz seregek is felvonultak Poroszország ellen. Ez a manőverezés természetesen veszélybe sodorta Hannovert: világos volt, ha Poroszország elbukik, a fejedelemséget semmi sem védheti meg Franciaországtól és Ausztriától. Amikor Besztuzsev gróf feljegyzést küldött a brit követségre, és informálta Hanbury-Williamset arról, hogy Oroszország csatlakozik a Franciaország és Ausztria által létrehozott, poroszellenes szövetséghez, a nagykövet megdöbbent. Az Anglia és Oroszország között létrejött szerződés, amiről korábban ő tárgyalt Besztuzsevvel, hirtelen félresöprődött, bár formálisan egyik fél sem bontotta fel. Hanbury-Williams úgy érezhette, a feje tetejére állt a világ: London azt

várta el tőle, hogy a továbbiakban Nagy-Britannia új szövetségese, Frigyes porosz király érdekeit képviselje, vagyis éppen azét az emberét, aki ellen az általa lefolytatott tárgyalások eredményeként létrejött az angol-orosz szerződés. Az európai hatalmak szövetségesi rendszerének átalakulása ilyen módon azt eredményezte, hogy a maga szintjén Hanbury-Williamsnek is át kellett értékelnie szentpétervári helyzetét, és számos tekintetben meg kellett változtatnia a maga elé kitűzött célokat. A legjobbat hozta ki magából, elképesztő diplomáciai zsonglőrmutatványokat hajtott végre. Frigyesnek korábban nem volt képviselője Szentpéterváron; Hanbury-Williams titokban felajánlotta, hogy magára vállalja ezt a szerepet. Azoknak a diplomáciai csúszópénzeknek a felhasználásával, amelyeket London eredetileg a kollégája, a berlini brit nagykövet számára biztosított, fontos információkat szerzett, és folyamatosan tudatta a porosz királlyal, hogy mi folyik az orosz fővárosban. Szentpétervári kapcsolatai révén megpróbálta elérni, hogy egyetlen komolyabb orosz katonai műveletre se kerüljön sor a közelgő háborúban. Ezek közül a kapcsolatok közül a legfontosabb – most, hogy Besztuzsevet elvesztette – Katalin nagyhercegnő volt, akivel korábban bensőséges hangvételű levelezésben állt, akivel, számos alkalommal üdítő hangulatú, elmés beszélgetést folytatott. Hanbury-Williams addigra már több ezer fontot juttatott Katalinnak, akit a poroszok előtt „kedves barátnéjának” nevezett, akit arra akart felhasználni, hogy megfékezze, de legalábbis elodázza a poroszellenes orosz lépéseket. A nagykövet csúf árulást követett el bizalmasa ellen. Katalin tudta, hogy az angol-orosz szerződés érvényét és jelentőségét vesztette, arról viszont sejtelme sem volt, hogy barátja, az elegáns brit úriember titokban Oroszország ellenségének segédkezik, és hogy éppen róla beszél úgy, mint potenciális szövetségeséről, olyan személyről, aki részt fog venni az intrikáiban. Hanbury-Williams mindenkit becsapott, még önmagát is hitegette. 1757 januárjában Katalin egy Besztuzsevnek írott levélben kifejtette valódi érzéseit: „Örömmel hallottam, hogy a hadseregünk hamarosan megindul. Kérem önt, szólítsa fel közös barátunkat (Sztyepan Aprakszint), hogy amint legyőzi Poroszország királyát, kényszerítse őt vissza a régi határvonalai mögé, hogy ezentúl ne legyünk kénytelenek állandóan készenlétben állni”

Az igazság az volt, hogy indulása előtt Aprakszin gyakran meglátogatta a nagyhercegnőt, és elmagyarázta neki, az orosz hadsereg olyan rossz állapotban van, hogy őrültség lenne megindítani a Poroszország elleni, téli hadjáratot, inkább el kellene halasztani a műveletet. Ezek a beszélgetések nem ok nélkül zajlottak le: Aprakszin hasonló dolgokat mondott a cárnőnek, Besztuzsevnek, sőt még a külföldi nagyköveteknek is. A különbség csupán annyi volt, hogy Katalinnak a cárnő korábban megtiltotta, hogy bármiféle politikai vagy diplomáciai ügybe keveredjen. A nagyhercegnő talán figyelmen kívül hagyta ezt a parancsot, és megbeszélte a történéseket Hanbury-Williamsszel. Ha ezt tette, akkor valószínűleg nem tudta, hogy nem csupán kedves angol barátjával társalog, hanem olyasvalakivel osztja meg az információkat, aki Poroszország királyának fogja továbbítani a tőle hallottakat.

32. Poniatowski Stanislaus Poniatowski, a fiatal lengyel nemes, akit Katalinnak azon az estén mutattak be, amikor megismerkedett Sir Charles HanburyWilliamsszel, az európai arisztokrácia egyik jellegzetes képviselője volt. Az anyja a Czartoryski családból, Lengyelország egyik legjelentősebb dinasztiájából származott. A nő egy Poniatowskihoz ment feleségül; Stanislaus a házaspár legkisebb fia volt. Az anyja imádta őt, anyai nagybátyjai – Lengyelország legnagyobb hatalommal bíró nemes urai – mindenben segítették. Ami a politikát illeti: a család abban reménykedett, hogy orosz támogatással véget tudnak vetni a megválasztott szász király, III. Ágost uralmának, és végre megalapíthatnak egy valódi lengyel dinasztiát. (A lengyel trónra néhány évszázadon keresztül megválasztott királyok kerültek, mivel a lengyel nemesek többsége inkább alávetette magát egy gyengekezű idegen uralkodónak, mint hogy feláldozzák privilégiumaikat azzal, hogy maguk közül emelnek fel valakit. Az előjogaikat ugyan megőrizték, de az ország szinte folyamatosan anarchia közeli állapotban volt.) Stanislaus tizennyolc esztendős korában útnak indult, szolgái kíséretében sorra meglátogatta Európa fővárosait, és szinte mindenütt sikerült bejutnia a legfelsőbb körökbe. Párizsban bemutatták XV. Lajosnak és Madame de Pompadournak, Londonban II. György királynak. Sir Charles Hanbury-Williamset korábbról ismerte. Amikor megkapta oroszországi kinevezését, Hanbury-Williams meghívta a fiatal lengyel nemest, szegődjön mellé titkárnak, és kísérje el a hosszú útra. Stanislaus anyja és nagy-bátyjai örültek ennek a lehetőségnek, az ajánlat ugyanis lehetővé tette a Czartoryskik számára, hogy diplomáciai szempontból megvessék a lábukat Szentpéterváron, a fiatalembernek pedig így lehetősége nyílhatott arra, hogy megkezdje közszereplését. Ahogy megérkeztek az orosz fővárosba, Hanbury-Williams mindenről nyíltan beszélt ifjú titkárával, semmit sem titkolt el előle: „A legtitkosabb üzeneteket is elolvashattam, sőt én kódoltam és dekódoltam ezeket a szövegeket” – mondta Stanislaus. Sir Charles a Néva partján bérelt villát, azt használta nagykövetségként. Mindketten ott laktak,

mindkettejük ablakából pompás kilátás nyílt a Péter-Pál-erődre és a katedrális százhúsz méter magas tornyára. Stanislaus Poniatowski három évvel volt fiatalabb Katalinnál. A külsejét tekintve közel sem volt olyan szép, mint Szergej Szaltyikov. Alacsony volt, az arca szív alakú, a szeme mogyoróbarna és rövidlátó. Vastag szemöldöke és hegyes álla miatt valóban nem lehetett jóképűnek nevezni, viszont hat nyelven beszélt, és elragadó stílusának, valamint éles eszének köszönhetően mindenhol szívesen látták. Huszonhárom esztendős korában a tanult európai arisztokrata ifjak mintapéldánya volt. Katalin korábban nem találkozott hozzá hasonló fiatal férfiakkal, olyanokkal, akik a saját szemükkel látták azt a világot, amelyről Madame de Sévigné és Voltaire írt – azt a világot, amely komoly hatást gyakorolt a nagyhercegnő ízlésére és világnézetére. Poniatowski a felvilágosodás nyelvén szólt, a legelvontabb kérdésekről is képes volt játékosan, könnyeden beszélni; az egyik nap álmodozón romantikusnak látszott, a következőn viszont már gyerekesen frivolnak. Katalin lenyűgözőnek találta. Stanislausnak csupán két hibája volt: hiányzott belőle az eredetiség és a komoly méltóság. Katalin idővel rájött erre, de így is elfogadta őt. Stanislaus is tisztában volt a hiányosságaival, az emlékirataiban így írt erről: „Kiváló oktatásban részesültem, és ennek köszönhetően olyannyira sikerült elkendőznöm hibáimat, hogy az emberek többsége sokkal többet várt tőlem, mint amennyit adhattam. Elég eszes voltam ahhoz, hogy bármilyen beszélgetésben részt tudjak venni, ahhoz azonban már nem, hogy hosszasan és a részletekre kiterjedően társalogjak valamiről. Mindig is vonzódtam a művészetekhez, kényelmességem azonban újra és újra megakadályozott abban, hogy olyan messzire jussak, mint szerettem volna, akár a művészetek, akár a tudományok területén. Vagy túlhajtottam magam, vagy semmit sem csináltam. Nagyon jól meg tudom ítélni a ténykedésemet. Egyszerre látom a tervek hiányosságait és azokét is, akik végrehajtják a terveket, de én magam segítség nélkül képtelen vagyok végrehajtani a saját terveimet.” Ahhoz képest, hogy mennyi mindent látott és tudott, mennyi mindent megtapasztalt, furcsamód ártatlan volt. Megígérte az anyjának, hogy nem iszik szeszes italt, nem kezd szerencsejátékba, és nem nősül meg harmincéves kora előtt. Ezeken kívül még valamit meg lehetett figyelni

nála, ami fölöttébb különös volt egy olyan fiatalember esetében, aki Párizsban és Európa más fővárosaiban sorra aratta a társasági sikereket: „Szigorú neveltetésem mindig visszatartott a vulgáris szórakozásoktól. Miközben az a cél lebegett a szemem előtt, hogy minél magasabbra jussak az életben, utazásaim során nem volt időm vagy lehetőségem arra, hogy komolyabb kapcsolatokat létesítsek, így minden tekintetben megőrizhettem magam annak a személynek, aki azután teljes mértékben megváltoztatta az életemet.” Más szóval: még szűz volt, amikor megismerkedett Katalinnal. Poniatowskinak volt néhány olyan tulajdonsága is, ami igencsak tetszhetett egy olyan büszke nőnek, aki korábban már megismerte a mellőzöttség és az elhagyatottság érzését. Odaadása és lelkesedése megmutatta Katalinnak, hogy mást is képes inspirálni, nem csak egyszerű vágyat. Poniatowski nem csupán a címe és a szépsége miatt rajongott érte, az eszét és a temperamentumát is szerette, sőt Katalinhoz hasonlóan ő is fel- és elismerte, hogy a nő mindkettőben, a gyors és világos gondolkodásban és a lendületességben is jócskán túltesz rajta. Ő maga gyengéd volt, figyelmes, diszkrét és hűséges. Megmutatta Katalinnak, milyen az, amikor a szerelemben egyszerre van jelen a szenvedély és a biztonságérzet, a jóleső izgalom és az elégedettség. Komoly része volt abban, hogy Katalin lelki sebei lassanként behegedtek. A viszonyuk elején Katalinnak három szövetségese volt: HanburyWilliams, Besztuzsev és Lev Nariskin. A kancellár világossá tette előtte, az ő kedvéért hajlandó megbarátkozni Poniatowskival. Nariskin nagyon hamar magára vállalta azt a szerepet, amit a Szaltyikov-kaland során is játszott: az új kegyenc barátjaként, támogatójaként és segítőjeként lépett fel. Amikor Lev lázas betegen feküdt, több, elegáns stílusban megírt levelet küldött Katalinnak. A levelek témája triviális volt (Nariskin például gyümölcsöt és befőttet kért), de a stílus láttán Katalin azonnal megállapította, hogy nem Lev a szerzőjük. Később Nariskin bevallotta, hogy a leveleket új barátja, Poniatowski gróf írta. Katalin rájött, hogy hiába utazott sokat, hiába látott már rengeteg dolgot, Stanislaus félénk, szentimentális fiatalember. Viszont lengyel volt és romantikus, és a közelében ott élt egy mindentől és mindenkitől elszigetelt fiatal nő, aki

egy szánalmas házasság csapdájában vergődött. Ennyi éppen elég volt neki ahhoz, hogy feltámadjanak benne az érzések. Katalint ilyennek látta: „Huszonöt esztendős volt, márpedig éppen ez az a kor, amikor a nők, akikben a szépségnek legalább a csírája megvan, a legszebbek. Fekete volt a haja, a bőre szikrázóan fehér. A szeme nagy, kerek, kék és kifejező, a szempillája fekete, az orra görögös, a szája mintha állandóan csókot kért volna. A válla, a karja, a keze tökéletes. Magas volt és karcsú, a mozgása kecses és ruganyos, de mégis a legpompásabb méltóság sugárzott belőle. Halk, szép hangon beszélt, a nevetése éppoly vidám volt, mint a lénye. Az egyik pillanatban még élvezte a legvadabb, leggyermekibb játékokat, de kicsivel később már ott ült az asztalánál, és a legbonyolultabb pénzügyi vagy politikai kérdésekkel foglalkozott.” Több hónapnak el kellett telnie, mire a szerelemben gyakorlatlan fiatalember összeszedte a bátorságát, és megtette a szükséges lépéseket. Valójában még ekkor is csak új barátja, Lev noszogatására cselekedett, talán beérte volna annyival, hogy távolról imádja szíve választottját. Lev szándékosan olyan helyzetbe hozta, ahonnan nem tudott visszavonulni anélkül, hogy kellemetlenséget okozzon a nagyhercegnőnek. Anélkül, hogy tudta volna, mi készül, odavezették Katalin lakosztályának résnyire nyitott ajtajához. Katalin odabent várakozott. Évekkel később Poniatowski így emlékezett vissza erre: „Nem tudom megtagadni magamtól az élvezetet, hogy felidézzem az öltözéket, amelyet aznap viselt. Egy kis, csipkeszegélyes, fehér szaténruha volt rajta, amelyet csupán egyetlen rózsaszínű szalag díszített.” Ahogy később írta: „…attól a pillanattól fogva csakis érte éltem.” Katalin új szeretőjéről kiderült, hogy nincs meg benne az a mosolygós magabiztosság, ami Szaltyikov esetében arra késztette Katalint, hogy megadja magát. Katalinnak ezúttal egy gyermekkel, egy világlátott, elbűvölő, szép beszédű fiúval volt dolga. Tudta, mit kell tenni, és – miután Poniatowski végre túljutott a bizonytalankodáson – férfivá tette ezt a csinos, szűz lengyelt.

33. Döglött patkány, hiányzó szerető és egy kockázatos ajánlat Európában fontos diplomáciai események követték egymást, de Katalin és Péter házasságának apró, zárt világában továbbra is csupa olyasmi történt csak, ami már jó tíz éve jellemezte az életüket. Katalin az ifjú lengyel, Stanislaus Poniatowski személyében talált egy új, odaadó szeretőt, Péter pedig ide-oda csapongott a felesége udvarhölgyei között, hol az egyiknek, hol a másiknak tette a szépet. A házaspár ízlése eltérő volt, mindketten más dolgokért lelkesedtek: Péter a katonákért, a kutyákért és az italért, Katalin az olvasásért, a beszélgetésekért, a táncért és a lovaglásért. 1755 telén Péter Holstein-katonáinak nagy részét hazaküldték. A házaspár Oranienbaumból visszatért Szentpétervárra, ahol mindketten folytatták a saját életüket. Mivel a várost beborította a hó, és a Néva is befagyott, Péter a szobájában hódolt a hadviseléssel kapcsolatos szenvedélyének, de ezúttal a katonái fából, ólomból, papírmaséból és viaszból készült játékszerek voltak. A hadseregét keskeny asztalokon állította fel, amelyekből annyi volt, hogy alig fért el közöttük. Az asztalokhoz keskeny rézlemezeket szegeltek, amiknek a végére zsineget erősítettek. Amikor a zsinegeket meghúzták, a rézlemezek vibrálni kezdtek, és olyan hangot adtak ki – legalábbis Péter szerint mint az elsütött muskéták. Ebben a szobában Péter minden áldott nap végrehajtotta az őrségváltási ceremóniát, amelynek során a játék katonák „pihent” egységei kerültek az asztalra, ahonnan szép rendben a dobozukba „vonultak” az addig ott álldogálók. A nagyherceg ezeken a ceremóniákon mindig a Holstein-uniformisában jelent meg, felhúzta a hosszú szárú csizmát, feltette a magas gallért, a kendőt is. A műveletben résztvevő szolgáknak is ugyanilyen egyenruhát kellett viselniük. Egy nap, amikor váratlanul belépett ebbe a szobába, Katalin egy jókora döglött patkányt látott, ami egy bitómodellen lógott. Amikor döbbenten megkérdezte, mit keres itt ez az állat, Péter elmagyarázta

neki, hogy a patkány a haditörvényszék szerint bűnt követett el, ezért kötél általi halálra ítélték. Hogy mi volt a bűne? Keresztülmászott az asztalon álló kartonpapír erődön, és elfogyasztott két papírmasé őrszemet. Péter egyik kutyája elcsípte a betolakodót, akit a rögtönítélő bíróság haladék nélkül felköttetett. A nagyherceg kijelentette, a „hulla” három napig fog a bitón maradni, elrettentő példaként. Katalin végighallgatta a magyarázatot, azután kirobbant belőle a nevetés, de gyorsan bocsánatot kért a viselkedéséért és azért is, hogy nem ismeri a katonai törvényeket. Pétert megdöbbentette a felesége viselkedése, durcásan visszavonult. Katalin csak annyit fűzött hozzá a dologhoz, hogy véleménye szerint nem volt korrekt a lefolytatott eljárás, mert a patkánynak nem adtak lehetőséget arra, hogy megvédje magát a bíróság előtt. 1755-56 telén Katalin közel került Anna Nariskinához, aki Lev Nariskin sógornője (a bátyja felesége) volt. Levnek is jutott némi szerep ebben a barátságban. „Szünet nélkül csak bohóckodott” – jegyezte meg Katalin. Lev valami miatt rászokott, hogy szinte szünet nélkül rohangált Péter és Katalin szobája között, hol az egyikben, hol a másikban tartózkodott. Amikor Katalin ajtajához ért, macskanyávogással kért bebocsátást. Egy decemberi estén, hat és hét óra között Katalin meghallotta a nyávogását. Lev belépett az ajtón, és közölte vele, hogy a sógornője megbetegedett. „Talán nem ártana, ha meglátogatná őt” – mondta Katalinnak. „Mikor?” – hangzott a kérdés. „Még ma este’’ – mondta Nariskin. „Ön is jól tudja, engedély nélkül nem mehetek, és sosem egyeznének bele, hogy meglátogassam őt’’ – mondta Katalin. „Odaviszem magát!’’ – közölte Nariskin. „Elment az esze? – kiáltott fel Katalin. – Azonnal börtönbe küldenék, és a jó ég tudja, mekkora bajba keverednék!” „De senki sem szerezne róla tudomást – mondta Lev. – Egy órán belül eljövök önért. A nagyherceg akkor éppen vacsorázni fog, és az éjszaka nagy részét az asztal mellett tölti majd. Nem fog felállni onnan, míg eleget nem ivott, akkor pedig le fog feküdni… A biztonság kedvéért öltsön férfiruhát.’’ Katalinnak már elege volt abból, hogy egyedül kell lennie a szobájában, ezért igent mondott. Lev távozott, Katalin pedig fejfájásra hivatkozva korán nyugovóra tért. Miután Madame Vlagyiszlavova visszavonult, Katalin felkelt, férfiruhába öltözött, és amennyire tudta, elrendezte a haját. A megjelölt időben Lev ismét nyávogni kezdett az

ajtaja előtt. Észrevétlenül hagyták el a helyet, cinkos kuncogással beszálltak a férfi hintójába, és elindultak. Amikor megérkeztek ahhoz a házhoz, ahol Lev a bátyjával és a sógornőjével lakott, Katalin meglepetten látta, hogy Poniatowski is ott van. „Az este igazán vidáman telt – írta Katalin. – Másfél órán át maradtam ott, azután visszatértem a palotába. Egyetlen lélekkel sem találkoztam. Másnap reggel az udvarban, majd az esti bálon nem bírtunk úgy egymásra nézni, hogy ne jusson eszünkbe az előző esti bolondozás, újra és újra felnevettünk.’’ Néhány nappal később Lev megszervezte, hogy az esti társaság viszonozza a látogatást Katalinnál. Olyan ügyesen vezette be a barátait a nagyhercegnő lakosztályába, hogy senki sem fogott gyanút. A társaság élvezte ezeket a titkos összejöveteleket. 1755-56 telén minden héten két-három alkalommal találkoztak, hol az egyiküknél, hol a másikuknál. „Időnként a színházban jöttünk össze – mondta Katalin. – Különböző páholyokban, a zenekari árokban, ahol lehetett. Nem szóltunk egymáshoz, de a csak általunk ismert jelekkel közöltük a többiekkel, hova megyünk. Soha senki sem hibázott… Két alkalommal rákényszerültem, hogy gyalog térjek haza.” Ezek a vidám esték, Poniatowski szerelme és Besztuzsev politikai támogatása megerősítette Katalin önbizalmát. Az udvarhölgyei időnként nem a megfelelő módon viselkedtek, szembeszálltak vele, ellenszegültek az akaratának. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy Péter sokszor botrányos módon lekicsinyelte a felesége státuszát és képességeit. A nagyherceg a gyermek, Pál születését követően úgy érezte, teljesítette a kötelességét, és úgy viselkedett, úgy élt, mintha mindent megengedhetne magának. Zártkörű estélyeket rendezett, vacsorákat adott, amelyeken énekesek, táncosok, feslett erkölcsű nőszemélyek is megjelentek. Akkoriban éppen Katalin egyik udvarhölgye, Jelizaveta Voroncova iránt mutatott különös érdeklődést. A hölgy a Besztuzsev riválisának számító Mihail Voroncov alkancellár unokahúga volt. Tizenegy esztendősen került Katalin kíséretébe. Nem volt se különösebben intelligens, se szép. Kissé púpos volt, az arcát himlőhelyek csúfították Tüzes temperamentumú ifjú hölgy volt azonban, aki mindig készen állt a nevetésre, az italozásra, az éneklésre, a kiáltozásra. Bár Oroszország egyik legősibb családjából származott,

úgy hírlett, beszéd közben állandóan köpködött, és egyébként is úgy viselkedett, „ahogy a rossz hírű házak cselédei szoktak”. Péter vélhetőleg a saját kisebbrendűségi érzése miatt vonzódott hozzá: erről a nőről el tudta hinni, hogy tényleg önmagáért szereti. Jelizaveta Voroncova először csak egy volt a sok közül, számos rivális vette körül, és időnként összeveszett Péterrel, de mindig visszatért hozzá. Oranienbaumban 1756 nyarán Katalin hevesen összekapott néhány udvarhölgyével. Úgy érezte, a fiatal nők nyíltan tiszteletlenek vele szemben, ezért átment a lakrészükbe, és közölte velük, ha nem változtatnak a viselkedésükön, panaszt fog tenni rájuk a cárnőnél. Néhány udvarhölgy megrémült és sírva fakadt, de olyanok is akadtak, akik dühösek lettek. Amint Katalin kivonult a szobából, azonnal a nagyherceghez rohantak. Péter ezt követően dühösen berontott Katalin szobájába, és közölte a feleségével, képtelenség együtt élni vele; kijelentette, hogy Katalin napról napra elviselhetetlenebbé válik; elmondta, hogy nem bánhat szolgaként a jó házból származó, előkelő ifjú hölgyekkel; fenyegetőzni kezdett, hogy ha Katalin panaszt tesz a cárnőnél az udvarhölgyekre, akkor ő is felkeresi a nagynénjét, és elmondja neki, hogy a nagyhercegnő mennyire gőgös, arrogáns, milyen szörnyű a természete. Katalin végighallgatta a férjét, azután közölte, hogy Péter beszélhet, amit akar, de ha a nagynénje elé viszi az ügyet, a cárnő valószínűleg azt tartja majd a legjobb megoldásnak, ha elbocsátja az ő szolgálatában álló udvarhölgyeket, de azokat mindenképpen, akikről úgy gondolja, hogy ellentétet szítanak az unokaöccse és a felesége között. Kijelentette, egészen biztos abban, hogy a cárnő megteszi ezt a lépést annak érdekében, hogy helyreállítsa kettejük között a békét, és ne kelljen állandóan arról hallania, hogy a trónörökös veszekszik a nagyhercegnővel. Pétert meglepte ez az érvelés. Úgy gondolta, Katalin nála sokkal jobban ismeri a cárnő udvarhölgyekkel kapcsolatos álláspontját; biztosra vette, hogy Erzsébet valóban megtenné a felvázolt intézkedéseket, ezért megenyhülten így szólt: „Áruld el, mennyit tudsz! Beszélt neki valaki róluk?’’ Katalin azt felelte, ha az ügy eljutna a cárnőhöz, akkor őfelsége a tőle megszokott határozottsággal cselekedne. Péter idegesen járkálni kezdett a szobában. Katalin azon az estén, kifejezetten azzal a céllal, hogy véget vessen az udvarhölgyek panaszkodásának és engedetlenkedésének, néhányuknak, akiket a

legértelmesebbnek tartott, beszámolt a nagyherceggel folytatott párbeszédéről és arról is, hogy mi történhet, ha nem változtatnak a viselkedésükön. Katalin akkor jött rá, hogy milyen fontos neki Stanislaus Poniatowski, amikor a férfi arra kényszerült, hogy ideiglenesen elhagyja őt. Poniatowski nem önként távozott. Sosem kedvelte nominális királyát, a szász Ágostot, akinek német választófejedelemségét a porosz Frigyes korábban megszállta. Sokszor tett rá lekicsinylő megjegyzéseket, amelyeket néhányan a Frigyes iránti szimpátia megnyilvánulásának tekintettek – legalábbis Péternek már így adták elő az eseteket. De nem Péter volt az egyetlen, aki tévesen Poroszország rajongójának tartotta Poniatowskit: a szász-lengyel udvar is így gondolta, ezért arra kérte Erzsébetet, küldje haza a fiatalembert. Poniatowskinak nem volt más választása, mennie kellett. 1756 júliusában távozott. Katalin elengedte, de már akkor elhatározta, hogy visszahozza. Két nappal a távozása előtt Poniatowski a svéd Horn gróf társaságában Oranienbaumba ment, hogy elköszönjön. A két gróf két napot töltött Oranienbaumban. Az első napon Péter nagylelkűen és kedvesen viselkedett, a másodikon azonban egyszerűen faképnél hagyta az urakat. Sürgős teendője akadt: az egyik vadásza esküvőjén akarta leinni magát. Katalin magára maradt a látogatókkal. Vacsora után végigvezette Horn grófot és Poniatowskit a palotán. Amikor a magánlakosztályához értek, a kutyája, egy kis olasz agár dühösen megugatta a svédet, Poniatowskit viszont lelkes farkcsóválással üdvözölte. Hornnak feltűnt a dolog, ezért félrevonta Poniatowskit: „Barátom – mondta –, nincs rosszabb áruló, mint egy öleb. Amikor szerelmi ügybe bonyolódom egy hölggyel, mindig az az első dolgom, hogy ajándékozok neki egy ilyen kiskutyát. Így mindig meg tudom állapítani, hogy van-e valaki, akit a hölgy jobban kedvel, mint engem. A módszer csalhatatlan. Amint ön is látja, ez a kutya meg akart harapni, mert idegen vagyok, de amikor meglátta önt, majd’ megőrült a boldogságtól.” Két nappal később Poniatowski elhagyta Oroszországot. Stanislaus Poniatowski, amikor 1756 júliusában útra kelt, úgy gondolta, heteken belül visszatérhet. Amikor ez nem sikerült, Katalin kampányba kezdett a visszahozatala érdekében. Ez volt az első alkalom, hogy Besztuzsev érzékelhette a majdani cárnő erős akaratának megnyilvánulását. 1756 őszén a kancellár minden tőle

telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy teljesítse a nagyhercegnő kérését, és meggyőzze a lengyel kabinetet, eressze vissza a fiatalembert Szentpétervárra. Levelet írt Heinrich Brühl grófnak, a lengyel külügyminiszternek: „Figyelembe véve a jelenlegi kritikus és törékeny államközi kapcsolatokat, szükségét érzem, hogy a Lengyel Királyságból haladéktalanul ide rendeljenek egy küldöttet, akinek jelenléte szorosabbra fűzhetné a két udvar közötti viszonyt, megerősíthetné a barátságunkat. Mivel tudomásom szerint udvarunkban Poniatowski grófot látnák a legszívesebben, őt ajánlom a figyelmükbe ennek a posztnak a betöltésére. Brühl végül beleegyezett a dologba. Úgy tűnt, elhárult az akadály Poniatowski visszatérése elől, ám Katalin meglepetésére a fiatalember Lengyelországban maradt. Vajon mi történt? Poniatowski a nagyhercegnőnek írott levelében választ adott erre a kérdésre. Az anyja lépett közbe. „Kifejezésre juttattam előtte, hogy szeretnék visszatérni, de könnyekkel a szemében azt mondta, attól tart, hogy e miatt az affér miatt el fogja veszíteni a szeretetemet, márpedig ettől függ az élete minden boldogsága. Elmondta, nagyon nehéz számára megtagadni a beleegyezését, de ezúttal eltökélt szándéka, hogy nem enged. Magamon kívül voltam. A lábaim elé vetette magát, és könyörgött, hogy gondoljam meg magam. Sírva így szólt: „Nem ezt vártam tőled.” Azután megszorította a kezem, és magamra hagyott a legborzalmasabb dilemmával. Még soha életemben nem tapasztaltam hasonlót.” Befolyásos Czartoryski nagybátyjai segítségével Poniatowskinak végül sikerült kiszabadulnia az anyja karjai közül, és 1756 decemberében Lengyelország királyának minisztereként és hivatalos képviselőjeként visszatért Oroszországba. Amint ismét Szentpéterváron volt, folytatta a Katalinnal megkezdett viszonyt. A következő másfél évben, amíg Oroszországban maradt, gyermeket nemzett a nagyhercegnőnek. Erzsébet cárnő gyakran betegeskedett. Senki sem tudta, hogy pontosan mi baja van; egyesek a menstruációs ciklusával hozták kapcsolatba a panaszait, mások arról suttogtak, hogy indiszponáltságát szélütés vagy epilepszia okozhatja. 1756 nyarán az állapota oly aggasztóvá vált, hogy az orvosai már az életéért aggódtak.

1756 őszén is sorozatban jelentkeztek nála az egészségügyi problémák. Suvalovék elkeseredtek és aggódtak, és még több figyelmet szenteltek a nagyhercegnek, a majdani uralkodónak. Besztuzsev egészen más úton indult el. Mint Szentpéterváron mindenki, ő is aggódott a jövő miatt, és főként a saját jövője miatt. Tudatában volt annak, hogy Pétert, a trónörököst milyen előítéletek veszik körül, mily csekélynek tartják politikai képességeit, és azt is tudta, hogy a nagyherceg nem szívesen látná őt a kancellári poszton. Már azt sem engedhette meg magának, hogy nyíltan barátságos legyen HanburyWilliamsszel, mivel Anglia időközben Poroszország szövetségese lett. Aztán akadt még néhány komoly, sokkal általánosabb jellegű problémája is. Az egyik az volt, hogy megöregedett, az évek kiszívták az erejét, ami nem csoda, hiszen Erzsébettel akkor is nehezen lehetett boldogulni, amikor éppen nem gyengélkedett, amikor megfelelő idegállapotban volt. Most, hogy a cárnő egészsége megromlott, és a nagyherceg egyre nyíltabban szembefordult vele, az uralkodói családban csupán egyetlen olyan személy maradt, akihez Besztuzsev fordulhatott. A Katalinnal való kapcsolata időközben, a háború közeledése miatt szorosabbra fűződött. 1756 őszére Katalin is és Besztuzsev is komolyan aggódott az Erzsébet halála után bekövetkező hatalomváltás miatt. Besztuzsev fejében megfogant egy terv. Katalin figyelmébe ajánlotta az egyik barátját, Sztyepan Aprakszin tábornokot, akit ő nevezett ki a Poroszország ellen mobilizálható orosz erők főparancsnokává. Ezt követően elküldte Katalinnak, annak a titkos ukáznak, annak a cári rendeletnek a vázlatát, amelynek Erzsébet halála pillanatában kellett érvénybe lépnie. A dokumentumban egyebek mellett szó esett az orosz kormány adminisztrációjának átszervezéséről, valamint arról, hogy Pétert azonnal cárrá kell nyilvánítani, ugyanakkor Katalint is trónra kell juttatni, mint társuralkodót. Besztuzsev azt akarta, hogy Katalin legyen az, aki valójában irányítja Oroszország ügyeit – valahogy úgy, ahogy a férje nevében a Holsteinnel kapcsolatos kérdésekben eljárt. A kancellár természetesen magáról sem feledkezett meg, úgy gondolta, hogy Katalinnak az ő tanácsai figyelembevételével kell majd irányítania a birodalmat, vagyis arra számított, hogy a valódi hatalom végső soron az ő kezében fog összpontosulni. Úgy gondolta, továbbra is ő tölti majd be a kancellári posztot, de e mellé újabbakat kap: ő akarta irányítani a

három kulcsfontosságú minisztériumot (a hadit, a tengerészetit és a külügyet), és ő lesz a Birodalmi Gárda mind a négy regimentjének vezénylő tábornoka. A dokumentum elkészítése kockázatos volt, felért egy potenciális öngyilkossággal. Besztuzsev olyan kérdésekben akart intézkedni, amelyekben elvileg csak az uralkodó dönthetett. Ha az irat esetleg Erzsébet kezébe jut, a kancellárnak a fejével kellett volna fizetnie a tettéért. Amikor megkapta a vázlatot, Katalin óvatosan reagált. Nem mondott nyíltan ellent Besztuzsevnek, nem is próbálta eltántorítani őt a tervétől, de kifejezésre juttatta aggályait. Megpróbált úgy helyezkedni, hogy őt akkor se lehessen felelősségre vonni, ha kiderül, a terv célkitűzései túlzóak, és rossz az időzítés. Szóban köszönetet mondott Besztuzsevnek azért, hogy ilyen komoly, központi szerepet szán neki, ugyanakkor közölte vele, korainak tartja a dolgot. Besztuzsev azonban folyamatosan dolgozott a tervezeten, újabb és újabb változtatásokat hajtott végre rajta. Katalin tisztában volt azzal, hogy a kancellár által javasolt terv komoly kockázatokat rejt. Besztuzsev egyrészt felajánlotta neki a birodalom tényleges irányítását, másrészt viszont halálos veszélybe sodorta őt azzal, hogy elkészítette a dokumentumot. Nagyon jól el tudta képzelni, mire számíthatna akkor, ha az írás Erzsébet kezébe kerül; pontosan tudta, mire képes a cárnő, ha feldühödik.

34. Katalin és Brockdorff/Az estély 1756 tavaszán Katalinnak szembesülnie kellett azzal, hogy Brockdorff egyre nagyobb befolyást gyakorol a férjére. A folyamat akkor vált evidenssé, amikor Péter közölte vele, hogy levelet fog küldeni Holsteinbe, amelyben elrendeli a hercegség egyik polgárának, annak az Elendsheim nevű embernek az azonnali letartóztatását, aki kizárólag tanultságának és képességeinek, nem pedig a származásának köszönhetően jutott fel a társadalmi ranglétra magas fokára. Katalin megkérdezte tőle, mit tett ez az ember, hogy le kell csukatni. „Úgy értesültem, sikkasztott” – felelte Péter. Katalin ekkor megkérdezte, ki a vádló. „Ó, senki sem vádolja őt, mert odahaza mindenki tiszteli őt, persze csak azért, mert félnek tőle. Éppen ezért nekem kell letartóztatnom – magyarázta Péter. – Amint ez megtörténik, egészen biztos, hogy elő fog állni egy sereg vádló!” Katalin megborzongott. „Ha ilyen dolgok megtörténhetnek – mondta – az egész világon nem marad egyetlen ártatlan ember sem! Mindenki, aki irigy vagy féltékeny valakire, addig pletykál majd, míg a riválisát le nem tartóztatják. Ki adta neked ezt a rossz tanácsot?”„Jaj, te mindig többet akarsz tudni másoknál!” – kiáltott fel Péter. Katalin erre azt felelte, csak azért kérdezi, mert véleménye szerint a nagyherceg magától nem követne el ilyen igazságtalanságot. Péter járkálni kezdett a szobában, majd hirtelen távozott. Hamarosan visszatért, és így szólt: „Gyere át a lakosztályomba! Brockdorff majd elmagyarázza neked ezt az Elendsheim-ügyet! Meg fogod érteni, miért kell letartóztatnom azt az embert.” Brockdorff már Péter lakosztályában várakozott. „Magyarázza el a dolgot a nagyhercegnőnek!’’ – szólította fel Péter. Brockdorff meghajolt felé: „Ha őcári felsége úgy kívánja, elmagyarázom” – azzal Katalin felé fordult. „Ezt az ügyet bizalmasan kell kezelnünk – mondta. – Holsteinben mindenki arról beszél, hogy Elendsheim sikkasztott, és jogellenes dolgokat cselekedett. Nincsenek vádlói, mert mindenki fél tőle, de ha egyszer letartóztatják, akkor olyan sokan emelik majd fel ellene a szavukat, hogy több vádlót már kívánni sem lehetne. Katalin

kíváncsi volt a részletekre. Kiderült, hogy Elendsheimet, az Igazságügyi Hivatal vezetőjét korábban zsarolással vádolták, mert a vesztesek minden egyes tárgyalást követően azt állították, hogy a másik fél csak azért győzhetett, mert megvesztegette a bírákat. Katalin közölte Brockdorff-fal, hogy botrányos igazságtalanság végrehajtására akarja rávenni a nagyherceget. Kifejtette, ezt a logikát követve Péter akár őt, Brockdorffot is lecsukathatná, és kijelenthetné, hogy majd később közli az ellene felhozott vádakat. Ami a peres ügyeket illeti: nagyon könnyű megérteni, hogy a vesztesek miért mondják minden esetben azt, hogy valójában nekik van igazuk, és hogy a másik fél csak azért győzött, mert korruptak voltak a bírák. A két férfi hallgatott; Katalin elhagyta a szobát. Brockdorff ekkor kijelentette a nagyherceg előtt, hogy Katalin csak azért mondta, amit mondott, mert ő akar dominálni; hogy a nagyhercegnő minden olyan javaslatot és ötletet ellenez, amivel nem ő áll elő; hogy semmit sem tud a világ politikai ügyeiről; hogy a nők mindig szeretnek belekontárkodni a dolgokba, de mindig mindent tönkretesznek, amibe beleavatkoznak; hogy a nők semmiféle komoly tevékenység elvégzésére nem képesek. Végül sikerült rávennie a nagyherceget, hogy ne törődjön a felesége tanácsával. Péter elküldte Holsteinbe a levelet, amelyben elrendelte Elendsheim letartóztatását. Katalint felháborította a dolog, ezért ellenlépések megtételére szánta el magát. Lev Nariskint és néhány másik személyt kért meg arra, hogy legyenek a segítségére. Amikor Brockdorff elhaladt előttük, ezek az emberek kiáltozni kezdtek: „Baba ptíca!”, vagyis pelikán, mert undorítónak találták a madár külsejét – éppen olyan undorítónak, mint magát Brockdorffot. Az emlékirataiban Katalin így fogalmazott: „Brockdorff mindenkitől pénzt kért, és elmagyarázta a nagyhercegnek, aki mindig pénzszűkében volt, hogy ő is komoly összegekhez juthatna, ha Holstein-címeket adományozna mindazoknak, akik hajlandóak fizetni ezért.” Katalin komoly erőfeszítéseket tett, de hiába: nem sikerült gyengítenie Brockdorff befolyását, Péter még mindig hitt ennek az embernek. A nagyhercegnő ekkor Alekszander Suvalovhoz fordult, elmondta neki, hogy véleménye szerint Brockdorff közelsége komoly veszélyt jelenthet egy ifjú nagyhercegre, egy birodalom trónörökösére. Azt tanácsolta a grófnak, figyelmeztesse a cárnőt. Suvalov megkérdezte, megemlítheti-e a nagyhercegnő nevét. Katalin igennel

válaszolt, majd hozzátette, ha a cárnő esetleg személyesen tőle is hallani akarja a dolgot, szívesen válaszol a kérdéseire. Suvalov megígérte, hogy cselekedni fog. Katalin várt. A gróf nem sokkal később közölte, a cárnő hamarosan találni fog egy alkalmas időpontot arra, hogy elbeszélgessen vele. Miközben várakozott, Katalin pozitív módon is belekeveredett Péter ügyeibe. Egy reggel a nagyherceg besétált Katalin szobájába. A nyomában a titkára, Zeitz lépkedett, aki egy papírlapot tartott a kezében. „Nézd ezt az ördögi fickót! – mondta Péter. – Tegnap túl sokat ittam, és még ma sem tiszta a fejem, de itt van ez az ember, kérdésekkel ostromol, és azt akarja, hogy foglalkozzam ezekkel az ügyekkel. Mindenhová követ! Tessék, még ide, a szobádba is utánam jött!” Zeitz a nagyhercegnő felé fordult: „Minden aktuális ügyet el lehetne intézni egy szimpla igennel vagy nemmel. Negyed órát se venne igénybe az egész.” „Jól van – mondta Katalin –, akkor lássunk hozzá! Talán ennél hamarabb is a végére juthatunk.” Zeitz maga elé emelte a papirost, és hangosan olvasni kezdett, Katalin pedig hol egy igennel, hol egy nemmel válaszolt a kérdéseire. Péter meglepetten, de elégedetten figyelte őket. „Látja, nagyuram? – nézett rá Zeitz. – Ha ezt hetente kétszer kegyeskedne megtenni, sosem lennénk elmaradásban az ügyekkel. Ezek csupán apróságok, de foglalkozni kell velük. A nagyhercegnő összesen hat igennel és hat nemmel elintézte az egészet.” Attól a naptól fogva Péter mindig a feleségéhez küldte Zeitzet, amikor a titkár arra kérte, hogy egy kurta válasszal döntsön valamiről. Végül Katalin megkérte Pétert, készíttessen egy listát azokról az ügyekről, amelyekben szabadon dönthet helyette. Az volt a kívánsága, hogy Péter maga írja alá a meghatalmazást. A férje teljesítette a kérését. Ezt követően Katalin megemlítette Péternek: a Holsteinnel kapcsolatos apró-cseprő ügyek, amelyek elintézését oly nagy tehernek tekintette, összességükben nem teszik ki az orosz birodalommal kapcsolatos ügyek parányi töredékét sem. Péter erre azzal válaszolt, hogy nem Oroszországban született, ezért nem is reménykedik abban, hogy jobban megfelel majd az oroszoknak, mint amennyire neki megfelel ez az ország. Katalin azt javasolta, kérje meg a cárnőt, tegye lehetővé a számára, hogy megismerhesse a kormányzás és az uralkodás ügyeit, és részt vehessen a tanácskozásokon. Péter beszélt Alekszander Suvalovval, aki felvetette a cárnőnek, hogy minden olyan

tanácskozásra, amelyen személyesen is részt vesz, vigye magával a nagyherceget. Erzsébet megfogadta a tanácsot, de végül úgy alakult, hogy csupán egyetlen alkalommal került erre sor. Többé egyikük sem vett rész ilyen megbeszélésen. Ahogy visszatekintett ezekre az évekre, Katalin a következőket írta: „A nagy problémát az okozta, hogy én mindig is megpróbáltam ragaszkodni az igazsághoz, míg Péter nem sokat foglalkozott vele.” Péter sokszor szánalmas kitalációkkal állt elő, gyakran azért hazudott, hogy imponáljon egy-egy ifjú hölgynek. Egy alkalommal például azt a mesét adta elő kiszemelt, ártatlan és mit sem sejtő áldozatának, hogy gyerekkorában, amikor még Holsteinben élt az apjával, megtették őt az egyik katonai egység parancsnokává, és az volt az első feladata, hogy csapatai élén zavarja el a Kiel közelében táborozó, a környéket fosztogató hatalmas cigányhordát. Az ilyen és hasonló történetek előadása során mindig kihangsúlyozta saját képességeit, ügyességét és bátorságát; hosszasan magyarázgatta, milyen briliáns taktikákhoz folyamodott, hogyan üldözte, kerítette be, ejtette fogságba az ellenségeit. Eleinte még volt benne némi óvatosság: csak olyanoknak mesélt, akik semmit sem tudtak róla, ám később nekibátorodott, és már azokkal is megpróbálta elhitetni a kitalációit, akik mindent tudtak róla. Ezek az emberek szerencsére elég tisztelettudóak, tapintatosak és diszkrétek voltak ahhoz, hogy ne mondjanak ellent neki. De amikor már Katalin jelenlétében is mesélt, a nagyhercegnő egy alkalommal megkérdezte tőle, hogy ezekre a bizonyos hőstettekre az apja halála előtt mennyi idővel került sor. Péter azt felelte, három-négy évvel. „Nos – mondta Katalin –, akkor a nagyherceg nagyon korán kezdte a katonáskodást, mivel három-négy évvel az édesapja halála előtt még csupán hat-hét esztendős volt. A nagyherceg tizenegy éves volt, amikor elvesztette az édesapját. Ezt követően az én nagybátyám, a svéd koronaherceg gyámsága alá került… Engem az lep meg a legjobban – nézett Katalin a férjére –, hogy az apád, akinek te voltál az egyetlen fia… Te, aki akkoriban nagyon apró és törékeny kisfiú lehettél… Szóval, hogy az apád megengedte neked, hogy hat-hét esztendősen mindenféle brigantikat üldözz.” Katalin később megjegyezte: nem ő hazudtolta meg a férje meséit, hanem a kalendárium. Péter a számára fölöttébb kínos jelenet ellenére sem szokott le arról, hogy a feleségéhez forduljon, valahányszor segítségre volt szüksége.

Katalin tudta, hogy a jövője összefonódott Péterével, ezért mindent megtett érte, de inkább úgy kezelte őt, mintha az öccse volna, nem úgy, ahogy egy asszony viszonyul a férjéhez. Tanácsokat adott, korholt, meghallgatta Péter vallomásait a viszonyairól, és továbbra is segített neki elintézni a Holsteinnel kapcsolatos ügyeket. „Amikor nagyon belezavarodott valamibe – mondta Katalin –, mindig hozzám szaladt, hogy kikérje a tanácsomat. Amikor elmondtam neki, mi a véleményem az aktuális ügyről, egyszerűen elrohant.” Katalin rájött, a cárnő nem nézi jó szemmel, hogy segít a férjének. Azon az estén, amikor Erzsébet végre fogadta őt (Katalin nyolc hónappal korábban kért tőle audienciát), kettesben voltak. Először a Brockdorff-fal kapcsolatos problémát vették elő. Katalin elmagyarázta az Elendsheim-ügy részleteit, és kifejtette, hogy véleménye szerint Brockdorff rossz hatással van a férjére. Erzsébet szótlanul végighallgatta, majd a nagyherceg magánéletéről kezdett kérdezősködni. Katalin mindent elmondott neki, amit csak tudott, majd ismét rátért a Holsteinnel kapcsolatos gondokra, Erzsébet azonban félbeszakította: „Úgy látom, nagyon jól informált vagy azzal az országgal kapcsolatban” – jegyezte meg hűvösen. Katalin megértette, mindazzal, amit elmondott, rossz benyomást gyakorolt a cárnőre. Elmagyarázta, csak azért tud ennyi mindent Holsteinről, mert a férje megköveteli tőle, hogy segítsen neki a kis ország irányításában. Erzsébet összeráncolta a homlokát, hallgatott, majd váratlanul véget vetett a beszélgetésnek. A nagyhercegnő elképzelni sem tudta, mi következik ezután. 1757 nyarának közepén Katalin más módon próbált hatni a férjére: estélyt rendezett a tiszteletére. Oranienbaumban, a saját kertjében egy itáliai építésszel, bizonyos Antonio Rinaldival megépíttetett egy hatalmas szekeret, amelyen kényelmesen elfért egy hatvan főből álló zenekar. Írt néhány verset, amihez zenét szereztetett. Lámpákat helyeztetett el a kert központi sétányán, de ezt a részt függönnyel takartatta el, hogy a sétány végében felállított asztaloknál ülők egyelőre ne láthassák. Alkonytájt a vendégek Péter vezetésével bevonultak a kertbe, helyet foglaltak az asztaloknál. Amikor felszolgálták az első fogást, felvonták a függönyöket, és láthatóvá vált a gyönyörűen kivilágított sétány, amelynek a túlsó végéből elindult a húsz ökörrel vontatott, girlandokkal

feldíszített zenekari szekér. A bámulatos alkotmány mellett táncosok haladtak. „Az időjárás pompás volt – írta Katalin – és a szekér véletlenül éppen akkor állt meg, amikor a hold pontosan fölötte helyezkedett el. A hatás elképesztő volt, a társaság valamennyi tagja élvezte a látványt.” A vendégek felugráltak az asztal mellől, hogy jobban lássanak. Valamivel később visszaeresztették a függönyöket, a vendégek visszatértek az asztalokhoz; felszolgálták a második fogást. Megszólaltak a kürtök, elkezdődött az ajándékosztás. A nagy függöny két oldalán széthúztak egy-egy kisebb függönyt, amelyek mögött megvilágított szekrénykékben porcelántárgyak, virágok, szalagok, legyezők és fésűk, erszények és kesztyűk, kardgombok és hasonló tárgyak sorakoztak. Miután valamennyi ajándék gazdára talált, felszolgálták a desszertet, és a díszes társaság egészen reggel hatig ropta a táncot. Az estély tökéletes volt. Péter és kíséretének tagjai – még a holsteiniek is – dicsérték Katalint, aki az emlékirataiban lejegyezte, milyen hatást gyakorolt a vendégekre. „Mindenhonnan azt lehetett hallani, hogy a nagyhercegnő maga a megtestesült kedvesség, hogy mindenki kapott tőle ajándékot, hogy elragadó személyiség, hogy gyönyörű a mosolya, és mindenki kedvére táncolhatott, ehetett és ihatott, mindenki remekül érezhette magát… Összefoglalva: rájöttek, hogy olyan tulajdonságokkal is rendelkezem, amelyeket korábban senki sem ismert fel, és ezzel sikerült lefegyvereznem az ellenségeimet. Éppen ez volt a célom az egésszel.” 1757 júniusában megérkezett Szentpétervárra az új francia nagykövet, l’Hôpital márki. Versailles gyakorlatilag mindent tudott Erzsébet betegeskedéséről és Katalin fokozódó befolyásáról, ezért a márki odahaza azt a tanácsot kapta, hogy „tegye tiszteletét a cárnőnél, de fordítson figyelmet arra, hogy megismerkedjen a nagyhercegnővel”. Amikor a Nyári Palotában sor került l’Hôpital első, bemutatkozó látogatására, Katalin fogadta őt. A nagyhercegnő és a vendég hosszan várakozott a cárnő megjelenésére, de végül ketten ültek le a vacsoraasztal mellé, és a bál is Erzsébet nélkül kezdődött el. Éppen fehér éjszaka volt, így gondoskodni kellett a helyiség elsötétítéséről, hogy a vendégek élvezhessék a több száz gyertyaláng hatását. Végül, amikor már valóban csak ezek a gyertyák világítottak, megjelent Erzsébet. Az arca még mindig szép volt, de a lába annyira megdagadt,

hogy nem táncolhatott. Mondott néhány üdvözlő szót, majd visszavonult a galériára, onnan szemlélte – egyesek szerint szomorú arccal – az eseményeket. L’Hôpital márki ezt követően nekilátott a feladatának, amely elsődlegesen az volt, hogy megerősítse Franciaország és Oroszország barátságát. Azzal kezdte, hogy megpróbálta elérni, Anglia hívja vissza Hanbury-Williamset, Poniatowski pedig térjen vissza Lengyelországba. Suvalovék támogatták az elképzeléseit, ám a nagyhercegnél és a nagyhercegnőnél hiába kísérletezett. Péter a legcsekélyebb szimpátiát sem mutatta Poroszország ellenségével szemben, Katalin pedig továbbra is kötődött Besztuzsevhez, Hanbury-Williamshez és Poniatowskihoz. Miután rájött, hogy képtelen megingatni a kancellár, az angol nagykövet és a lengyel gróf pozícióját, l’Hôpital márki jelentette a kormányának, hogy vélhetőleg nem tud majd befolyást gyakorolni Péterre és Katalinra. ,A nagyherceg minden tekintetben porosz, a nagyhercegnő pedig helyrehozhatatlanul angol” – írta. Szorgos munkával aztán mégis sikerült elérnie egyik fő célját: megszabadult angol riválisától, Hanbury-Williamstől. A kormányával együtt jelentős nyomást gyakorolt Erzsébetre, hogy kikényszerítse annak a nagykövetnek a visszarendelését, akinek a királya bizonyos ideje az oroszok es a franciák közös ellenségének, a porosz Frigyesnek a szövetségese. Erzsébet helytállónak találta ezt a gondolatmenetet, és 1757 nyarán tudatta II. György királlyal, hogy a továbbiakban Szentpéterváron nem kívánatos a nagykövete jelenléte. Sir Charles szívesen távozott – akkoriban már sok problémája volt a májával de amikor elérkezett az indulás pillanata, mégis vonakodott megtenni a végső lépést. 1757 októberében még egy, utolsó látogatást tett Katalinnál. „Úgy szeretem önt, mint apámat – mondta neki a nagyhercegnő. – Boldog vagyok, hogy sikerült elnyernem a barátságát.’’ Sir Charles útnak indult, de az állapota rosszabbodott. Miután átkelt a viharos Balti-tengeren, és megérkezett Hamburgba, már alig volt benne élet. Az orvosok azt javasolták neki, sürgősen térjen vissza Angliába. Hazaérvén az elegáns, elmés nagykövetből hetek alatt megkeseredett nyomorék lett. Egy évig bírta a betegséggel járó kínlódást, végül önkezével vetett véget életének. II. György valószínűleg érzett némi bűntudatot (joggal, hisz egyetlen tollvonással megszüntette azt a szövetséget, amelynek létrejöttéért Sir Charles oly

sokat dolgozott), és parancsba adta, hogy a halottat a Westminsterapátságban temessék el.

35. Aprakszin visszavonul Az Ausztriával kötött szövetség miatt Oroszország 1756 szeptemberétől, azóta, hogy Frigyes megszállta Szászországot, névlegesen háborúban állt Poroszországgal, ám 1757 tavaszának végéig ténylegesen egyetlen orosz katona sem vonult hadba. Erzsébet uralkodása idején ez volt az első háború; az oroszok memóriájából már rég kifakultak a cárnő apja, Nagy Péter által közel négy évtizeddel korábban elért győzelmek emlékei. Jó ideje alig költöttek pénzt a hadseregre, a katonák szinte semmiféle kiképzést nem kaptak, a felszerelésük hitvány volt. Nem buzgott bennük a harci kedv sem; Erzsébet a kor legsikeresebb hadvezére, Frigyes ellen akarta küldeni őket – de az is sokat nyomott a latban, hogy a cárnő egészségi állapotának megrendülése egyet jelentett azzal, hogy az orosz cári korona hamarosan egy olyan fiatalember fejére kerül, aki nyíltan és bevallottan a porosz király csodálói közé tartozik. A háborút megelőző hónapokban Besztuzsev szorgalmazta, hogy Katalin barátkozzon össze az ő egyik barátjával, Sztyepan Aprakszin tábornokkal. Nagy Péter egyik legsikeresebb admirálisának leszármazottjáról, Aprakszinról az angol nagykövet, Hanbury-Williams a következő jellemzést adta: „…fölöttébb testes férfiú, lusta és jó természetű.” Azt, hogy őt nevezték ki a Kelet-Poroszország megszállására összeállított erők főparancsnokává, Aprakszin inkább a kancellár barátságának, semmint saját katonai tudásának vagy képességeinek köszönhette. Miután megkapta a kinevezését, kijelentette, nem hajlandó téli hadjáratot indítani. Ezt az óvatos döntést politikai és katonai érvekkel is alá tudta támasztani. A cárnő egészségi állapota és a nagyherceg poroszok iránti szimpátiája nyilvánvalóvá tette, hogy Péter hamarosan trónra jut, és amint ez megtörténik, azonnal vége a háborúnak. Ilyen körülmények között még egy agresszív tábornoknak sem rótták volna fel, hogy nem kockáztatja a saját jövőjét egy sietve megindított művelettel. Amikor meghozta a döntését, Aprakszin valószínűleg Katalinra is tekintettel volt. A nagyhercegnő német születésű volt, a házassága Frigyes

közbenjárásával jött létre; az anyjáról köztudott volt, hogy a gyanúba keveredett mint a poroszok ügynöke. Aprakszin nem kívánt összetűzésbe kerülni Katalinnal amiatt, hogy támadást indít Frigyes csapatai ellen. Ebben a tekintetben azonban rosszul ítélte meg a helyzetet és a nagyhercegnőt. Katalin, aki már nyakig belemerült az orosz udvar politikai életébe, az oroszok győzelmében reménykedett, mert tudta, egy diadal megszilárdítaná Besztuzsev pozícióját, és meggátolná közös ellenségeik, Suvalovék végső győzelmét. Mielőtt Aprakszin elindult, hogy bevonuljon Kelet-Poroszországba, Katalin megpróbálta világossá tenni előtte a saját nézeteit. Amikor a tábornok felesége meglátogatta őt, Katalin elmondta, aggódik a cárnő egészsége miatt, és kifejtette, nagyon sajnálja, hogy Aprakszin tábornoknak éppen akkor kell elindulnia, amikor ily kevéssé lehet megbízni Suvalovékban. Aprakszin felesége mindezt elismételte a férjének, aki elégedetten továbbította a nagyhercegnő szavait Besztuzsevnek. 1757 májusának közepén a testes, vörös arcú katona, aki arra sem volt képes, hogy megülje a lovat, felkapaszkodott a kocsijára, és nyolcvanezer ember élén elindult Kelet-Poroszország felé. Június végére a sereg bevette a Balti-tenger partján álló Memel erődjét. Augusztus 17-én Aprakszin a kelet-poroszországi Grossjágersdorf mellett legyőzte a porosz hadsereg egy részét. Nem volt valami dicső diadal: Frigyes nem vett részt a csatában, és az oroszok háromszoros túlerőben voltak. Ennek ellenére odahaza mindenki büszkén fogadta a hírt, Szentpéterváron mindenki bizakodni kezdett. Ezután különös dolog történt. Ahelyett, hogy továbbhaladt volna Kelet-Poroszország belseje felé, és elfoglalta volna a tartományi fővárost, Kalinyingrádot, Aprakszin két teljes hétig nem mozdult, ezt követően pedig megfordította a seregét, és megkezdte a visszavonulást, de olyan ütemben és módon, hogy az inkább menekülésnek tűnt. Felgyújttatta a muníciót szállító szekereket, megsemmisítette a készleteket és a puskaport, tönkretette és sorsára hagyta az ágyúit, és felperzselte maga mögött a falvakat, hogy az esetlegesen nyomában haladó ellenséges erők sehol ne juthassanak utánpótláshoz. Csak akkor állt meg, amikor elérte a biztonságot ígérő Memelt. Szentpéterváron a lelkesedés döbbenetbe csapott át. Az emberek egyszerűen nem értették, mi történt, még Aprakszin barátai sem tudtak elfogadható indokot találni a tábornok viselkedésére. Katalin sem tudta,

hogy Aprakszin miért döntött a kaotikus visszavonulás mellett, de gyanította, hogy talán azért fordult meg, mert riasztó híreket kapott a cárnő egészségi állapotáról. Ha ez igaz, és Erzsébet valóban a halálán volt, akkor a háború már amúgy sem tarthatott sokáig. Aprakszin tudta, hogy ebben az esetben Oroszországban lesz rá szükség, ezért ahelyett, hogy még beljebb nyomult volna Poroszországba, kötelességének érezte, hogy a hazája határvonala mellett álljon fel. Aprakszin visszavonulása dühös panaszáradatot váltott ki az osztrák és francia nagykövetből. Besztuzsev megijedt. Mivel Aprakszin a barátja volt, és gyakorlatilag tőle kapta meg a hadsereg főparancsnokának posztját, a kancellár tudta, neki is jut majd a szégyenből. Szembe kellett néznie azzal, hogy politikai szempontból szükség van egy újabb offenzívára, mert csak így lehet visszaszerezni Oroszország presztízsét a szövetségesei előtt (és a sajátját a cárnő előtt), ezért megkérte Katalint, írjon a tábornoknak. Katalin teljesítette a kérést, és figyelmeztette Aprakszint a Szentpéterváron keringő, ártalmas híresztelésekre, valamint arra, hogy a barátai milyen nehezen tudják megmagyarázni visszavonulását. Arra kérte Aprakszint, ismét fordítsa meg a sereget, folytassa a benyomulást, és hajtsa végre a kormányától érkező parancsokat. Összesen három levelet írt, mindegyik ártalmatlan volt, bár később éppen elég bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy olyan dolgokba avatkozott, amikhez elvileg semmi köze sem volt. Besztuzsev továbbította a leveleket Aprakszinnak. Katalin egyikre sem kapott választ. Szentpétervár felbolydult. A francia nagykövet Suvalovék támogatásával nyomást gyakorolt Erzsébetre, hogy mentse fel Aprakszint, rendelje vissza, és küldje őt valamelyik birtokára, ahol bevárhatja a történtek kivizsgálását. A cárnő teljesítette a kérésüket, és Villim Villimovics Fermor tábornokot állította a sereg élére. Az orosz erők a rossz idő ellenére offenzívába kezdtek, és 1758. január 18-án elfoglalták Kalinyingrádot. Fermor kísérletet tett arra, hogy tisztára mossa elődje nevét: jelentette, hogy Aprakszin hibáján kívül az orosz katonák már jó ideje nem kapták meg az illetményüket, fogytán volt a muníciójuk, nem rendelkeztek elegendő fegyverrel és megfelelő ruházattal, sőt az emberek szinte éheztek. Kifejtette, hogy a sereg már Grossjágersdorfnál is csak a katonák bátorságának és szívósságának köszönhetően tudta legyőzni a poroszokat, de ez az erőfeszítés

túlságosan nagynak bizonyult, és Aprakszin, mivel az ellenséges területen képtelen volt biztosítani csapatai számára az utánpótlást, okkal és joggal döntött a visszavonulás mellett. Fermor megállapításai csak részben voltak pontosak: nem Aprakszin döntött a visszavonulás mellett. A grossjágersdorfi diadalt követően a tábornok informálta a szentpétervári haditanácsot, jelentést tett a nehézségekről. A tanács, amely összesen három alkalommal ült össze (1757. augusztus 27-én, szeptember 13-án és szeptember 28-án), elrendelte a visszavonulást. Ezeket a tényeket természetesen nem hozták Bécs, Párizs és a szentpétervári polgárok tudomására. Erzsébet is helyeselte a visszavonulást, de ezt később nem ismerte be. Katalin minderről természetesen semmit sem tudott. Szeptember 8-án Carszkoje Szelóban Erzsébet a palotától gyalogosan a birtok bejáratánál álló templomhoz vonult, hogy részt vegyen a misén. Alig kezdődött el a szertartás, amikor rosszullét tört rá. Elhagyta a templomot, lement a rövid lépcsőn, de megtántorodott, és eszméletlenül a füves részre rogyott. Mire kíséretének tagjai odaértek hozzá, a cárnőt már körbevették a közeli falvakból a misére érkező emberek. Először senki sem tudta, mi a gond. A kísérők fehér leplet terítettek a cárnőre, és elindultak, hogy orvost kerítsenek. Elsőként egy francia származású törzsorvos ért oda, ő eret vágott a tömeg közepén, ájultan fekvő asszonyon. A beavatkozás nem járt eredménnyel. Ezt követően megérkezett a környék orvosa, egy görög származású férfi; neki azért tartott ilyen sokáig, hogy a templomhoz jusson, mert nem bírt járni, egy karosszékben ülve cipelték oda a templom mellé. Addigra a palotából megérkezett néhány paraván és függöny, meg egy ágy. Felállították a paravánokat, Erzsébetet ráfektették az ágyra. A cárnő ekkor kinyitotta a szemét, de láthatólag senkit sem ismert fel, és amikor beszélni kezdett, csak érthetetlen szavakat mormogott. Két órába tellett, míg az ágyával együtt visszavitték a palotába. Az udvartartás megdöbbenését fokozta a tény, hogy a cárnő nyilvánosan, közemberek előtt esett össze. Egészen addig titokban tartották Erzsébet egészségnek megromlását, de hirtelen minden kiderült. Katalin éppen Oranienbaumban tartózkodott, így csak másnap reggel értesült a történtekről – Poniatowski küldött neki üzenetet. Azonnal beszámolt az esetről Péternek. Futárt küldtek Carszkoje Szelóba, hogy szerezzen újabb híreket. Amikor a futár visszatért, jelentette, hogy

Erzsébet csak nehezen tud beszélni. Mindenki megértette, hogy itt nem egyszerű ájulásról, hanem valami sokkal komolyabb dologról van szó. Ma már tudjuk: Erzsébet cárnő szélütést kapott. A cárnő ájulását követően Szentpéterváron mindenki összekapcsolta Erzsébet rosszullétét és Aprakszin visszavonulását a trón öröklésével kapcsolatos kérdésekkel. „Ha a cárnő meghal – írta l’Hôpital márki Versailles-nak november 1-jén hamarosan szemtanúi lehetünk egy palotaforradalomnak, mivel a nagyherceget sosem engedik majd uralkodni.” Voltak, akik úgy gondolták, a cárnő az unokaöccse helyett az akkor hároméves Pálra fogja hagyni a trónt. Felröppent a hír, hogy ha Pál kerül a trónra, nagykorúságáig Suvalovék fogják irányítani az országot, és ebben az esetben a gyermek cár szüleit, Pétert és Katalint visszaküldik Holsteinbe. 1756 januárjának közepén Alekszander Suvalov kihallgatta Aprakszint. A tábornok a vallomástétel során kategorikusan tagadta, hogy bármiféle politikai vagy katonai iránymutatást kapott volna Katalintól. Azt elismerte, hogy néhány levelet a nagyhercegnő is írt neki; a magánjellegű irataival együtt ezeket is átadta Suvalovnak. Katalint is szembesítették a vádakkal. Egy évvel a visszahívása után Aprakszint bíróság elé állították, hogy kimondják rá az ítéletet: „…és mindezen tényezőket figyelembe véve nem maradt más lehetőségünk, csupán az, hogy…” A túlsúlyos, gutaütésre hajlamos Aprakszin nem hallotta az ítélethirdetés végét. Arra számított, hogy halálra ítélik, és ez annyira megviselte, hogy holtan rogyott a padlóra. Nem hallhatta, ahogy a bíró befejezi a mondatot: „… szabadon bocsássuk.”

36. Katalin lánya 1757 tavaszán Katalin szembesült a ténnyel, hogy viselős Poniatowski gyermekével. Szeptember végén már nem jelent meg a nyilvánosság előtt. Távolléte bosszantotta Pétert, mivel akkor, amikor a felesége magára vállalta a közszereplést, ő a lakosztályában maradhatott. Erzsébet cárnő állapota nem javult, Katalin nem mutatkozott, így a cári család képviseletének minden terhe a nagyhercegre hárult. Péter fültanúk előtt bosszúsan megjegyezte Nariskinnek: „Isten tudja, a feleségem kitől szokott teherbe esni! Fogalmam sincs, hogy ez a gyermek az enyém-e, és hogy egyáltalán vállalnom kellene-e.” Lev nem hazudtolta meg önmagát, azonnal tudatta Katalinnal, hogy a férje mit mondott. Katalin riadtan fordult Nariskin felé: „Maga bolond! Menjen vissza, és kérje meg a nagyherceget, esküdjön meg, hogy sosem hált a feleségével! Mondja meg neki, ha hajlandó esküt tenni erre, akkor maga azonnal megy, és tudatja a tényeket Alekszander Suvalovval, aki majd megteszi a szükséges lépéseket!” Lev visszarohant Péterhez, és felszólította, esküdjön meg, hogy nem hált Katalinnal. Péter ahhoz túlságosan félt a nagynénjétől, hogy bármi ilyesmit kijelentsen, ezért nemet mondott Nariskinnek. „Menjen a pokolba! – üvöltötte. – Mindenki menjen a pokolba, és soha többé senki ne merészelje szóba hozni előttem ezt a dolgot!” 1757. december 9-én éjfélkor Katalinra rátörtek a szülési fájdalmak. Madame Vlagyiszlavova azonnal értesítette Pétert, Alekszander Suvalov pedig elsietett a cárnőhöz, hogy tudassa vele az eseményt. Péter a Holstein-uniformisában – magas szárú csizmában, sarkantyúval, a derekán övsállal, az oldalán egy hatalmas karddal – állított be Katalinhoz, aki meglepetten kérdezte meg tőle, miért visel ilyen öltözéket. Péter azt felelte, ebben az egyenruhában készen áll arra, hogy Holstein katonatisztjeként (és nem Oroszország nagyhercegeként) teljesítse a kötelességét: megvédje a hercegi házat (és nem az orosz birodalmat). Katalin először azt gondolta, a férje tréfál, aztán rájött, hogy egyszerűen csak részeg. Ráförmedt Péterre:

azonnal távozzon, mert ha a nagynénje meglátja őt ilyen állapotban, tetőtől talpig Holsteinnek öltözve, nem biztos, hogy repesni fog a boldogságtól. A bába segítségével (aki elmagyarázta, hogy Katalin még egy darabig nem fogja világra hozni a gyermeket) távozásra bírta a nagyherceget. Ekkor érkezett meg Erzsébet. Amikor megkérdezte, hol van az unokaöccse, azt a választ kapta, hogy éppen most ment el, de hamarosan visszajön. Katalin fájdalmai enyhültek; a bába közölte, hogy még órákat kell várni a gyermek megszületésére. A cárnő visszatért a lakosztályába, Katalin pedig lefeküdt és elaludt. Reggel, amikor felkelt, időnként visszatértek a fájásai, de a nap nagy részében nem érzett semmit. Este megéhezett, vacsorát rendelt. Evett, és ahogy felállt az asztal mellől, éles fájdalom hasított belé. Hamarosan megérkezett a nagyherceg és a cárnő; mindketten éppen akkor léptek be a szobába, amikor Katalin életet adott a kislányának. Katalin kérte a cárnőt, hogy a gyermek az ő nevét viselhesse, Erzsébet azonban kijelentette, hogy a kislányt Annának fogják hívni, az ő nővére, Péter anyja, Anna Petrovna után. A csecsemőt azonnal átvitték a cárnő lakosztályában kialakított gyermekszobába, ahol hároméves bátyja, Pál várt rá. Hat nappal később Erzsébet, mint keresztanya keresztvíz alá tartotta a kis Annát, majd ajándékként átadott Katalinnak hatvanezer rubelt. Ezúttal az unokaöccséről sem feledkezett meg: Péter ugyanekkora összeget kapott. „Azt mondják, az ünnepség pompázatos volt – mondta Katalin –, de én semmit sem láttam az egészből. Ágyban maradtam, egyedül, csak Madame Vlagyiszlavova volt mellettem. Senki sem jött be hozzám, senki sem kérdezte meg tőlem, hogy vagyok.” Ez így nem egészen igaz: Katalin magánya csupán egyetlen napig tartott. Az igaz, hogy az újszülöttet éppúgy elvették tőle, mint korábban Pált, de erre számított, és ezúttal már kevésbé szenvedett, mint az első alkalommal. Most már felkészültebb volt; nem felejtette el, hogy a fia születése után semmibe vették, ezért most tett néhány intézkedést. A hálószobája nem egy huzatos lyuk volt. Tudta, hogy a barátai csak titokban merik majd meglátogatni, ezért egy nagyméretű paravánt állíttatott az ágya mellé, ami mögött egy alkóvban asztalok, székek és egy kényelmes pamlag állt. Amikor összehúzták az ágya melletti függönyt, semmit sem lehetett látni. Amikor a függönyt széthúzták, és félrevonták a paravánt, Katalin

láthatta az alkóvban várakozó barátok mosolygó arcát. Ha bárki más lépett a szobába, várakoznia kellett a függöny előtt, majd közölték vele, hogy nem alkalmas időpontban érkezett. A gondosan előkészített kis erődbe senki sem juthatott be engedély nélkül. 1758. január 1-jén az udvari ünnepségeket tűzijátékkal kívánták befejezni. Pjotr Suvalov gróf, aki mellesleg a cári tüzérség főparancsnoka volt, meglátogatta Katalint, hogy elmagyarázza neki, mit terveznek. A kis erőd előterében Madame Vlagyiszlavova közölte Suvalovval, hogy a nagyhercegnő valószínűleg éppen alszik, de bemegy hozzá, és megnézi, tudja-e fogadni a gróf urat. Katalin korántsem aludt: az ágyában feküdt, a paraván mögé rejthető alkóvban pedig ott voltak a barátai, köztük Poniatowski is, aki minden áldott nap meglátogatta őt. Amikor Madame Vlagyiszlavova bekopogott az ajtón, Katalin összehúzta a függönyt, fogadta Vlagyiszlavovát, és közölte vele, fogadja a grófot. Csendre intette a paraván mögött rejtőzőket, elhelyezkedett az ágyban. Amikor Pjotr Suvalov belépett, Katalin szabadkozni kezdett, hogy megvárakoztatta, de csupán azért történt így, mert: „Csak nemrég ébredtem fel” – dörzsölgette a szemét. A beszélgetés hosszúra nyúlt, és egészen addig tartott, amíg a gróf fel nem állt, közölve, hogy nem várakoztathatja meg a cárnőt, időben el kell kezdeniük a tűzijátékot. Suvalov távozását követően Katalin félrehúzta a függönyt, eltolta a paravánt, és a barátaira nézett, akik kimerülten, éhesen és szomjasan bámultak vissza rá. „Nem halhattok éhen vagy szomjan, amikor engem szórakoztattok”– mondta Katalin. Összehúzta a függönyt, csengetett. A belépő Madame Vlagyiszlavovától vacsorát rendelt, külön kihangsúlyozta, hogy legalább hatféle, finom ételt hozzanak neki. Amikor a vacsora megérkezett, és a szolgák távoztak, a paraván mögül előléptek a barátok, és rávetették magukat az ételre. „Ez volt életem egyik legvidámabb estéje – mondta Katalin később. – Amikor a szolgák visszajöttek, hogy elvigyék a tányérokat, gondolom, nagyot néztek, hogy mekkora étvágyam van.” A vendégek vidáman távoztak. Poniatowski egy szőke parókát tett a fejére, és magára terített egy köpenyt, vagyis felvette az álöltözékét, amelyet a palotában tett éji látogatásai során hordott. Amikor rajta volt a paróka és a köpeny, és az

őrök megkérdezték tőle: „Ki jár ott?”, mindig azt válaszolta: „A nagyherceg egyik muzsikusa vagyok.” Egyszer sem állították meg. Hat héttel a világrajövetele után a palota kis kápolnájában sor került Katalin egyházkelőjére. A kis Anna születése utáni szertartás egészen más volt, mint korábban Pálé. Katalin azt mondta, nem jelentett gondot, hogy a kis kápolnában került sor az eseményre, mert „Alekszander Suvalovon kívül úgysem jött el más”. Péter és Poniatowski sem jelent meg. A jelek szerint senki sem törődött túlságosan a kislánnyal, aki gyengének bizonyult az élethez, és csupán tizenöt hónapig élt. Amikor meghalt, a Nyevszkij-kolostorban temették el. A temetésen Katalin és Erzsébet is megjelent, de se Péter, se Poniatowski nem ment el. A szertartáson mindkét nő a nyitott koporsó fölé hajolt, hogy az ortodox rítusoknak megfelelően megcsókolják az aprócska halott fehér homlokát. Annát hamar elfelejtették. Katalin az emlékirataiban egyetlen szóval sem utal a kislánya halálára.

37. Besztuzsev bukása Besztuzsev kancellár befolyása egyre gyengült, már nemcsak Suvalovékat és Mihail Voroncov alkancellárt tekinthette ellenségének, hanem a francia nagykövetet is, aki őt okolta Aprakszin tábornok visszavonulása miatt. A krízis akkor jutott fordulóponthoz, amikor Voroncov fogadta l’Hôpital márkit. A francia nagykövet egy papírt lobogtatva így szólt: „Gróf úr, ezt az üzenetet éppen most kaptam a kormányomtól. Tudatták velem, amennyiben Besztuzsev kancellárt két héten belül nem távolítják el, és önt nem állítják a posztjára, a továbbiakban vele kell érintkezésben lennem.” Voroncov ijedten Iván Suvalovhoz sietett. Együtt elmentek a cárnőhöz, és figyelmezették, Besztuzsev gróf személye Európában beárnyékolja az ő presztízsét. Erzsébet különösebben sosem szerette a kancellárját, de imádott apjától örökölte őt, és az évek során megtanulta, hogy számíthat rá a mindennapos kormányzati teendők ellátásában. Suvalovék korábban nem voltak képesek rábírni őt Besztuzsev leváltására, most azonban elbizonytalanodott. Közölték vele, Bécsben és Versailles-ban már mindenki tudja, hogy Besztuzsev éveken keresztül komoly összegeket kapott az angoloktól; elárulták neki, hogy a levelek, amelyeket Katalin írt Aprakszinnak, a kancellár kezén keresztül jutottak el a címzetthez. Megtudta, hogy Oroszország szövetségesei úgy érzik, árulást követtek el ellenük a korrupt orosz tábornokok és miniszterek, és már elegük van a nagyherceg és a nagyhercegnő machinációiból. Igaz, csak néhány, nem túl fontos levél került elő, de mi bizonyítja, hogy nem íródtak veszélyesebb természetűek, olyanok, amiket azóta már vagy megsemmisítettek, vagy elrejtettek? Mi lehet az oka annak, hogy Katalin folyamatosan beleavatkozik a Korona ügyeibe? Erzsébetnek szembesülnie kellett a ténnyel, hogy a nagyherceg és a nagyhercegnő udvara már jó ideje külön utakon jár, és minden Katalin kívánalmainak megfelelően történik. Talán Poniatowski nem azért maradt Szentpéterváron, mert Katalinnak szüksége volt rá, és mert Besztuzsev inkább a nagyhercegnőnek engedelmeskedett, nem pedig a cárnőnek? Vajon nem úgy áll a helyzet, hogy mindenki a nagyherceg és a

felesége, a majdani uralkodók kegyeit keresi? Erzsébetet meggyőzték arról, elég letartóztatnia Besztuzsevet, elég elkoboznia a gróf iratait, és biztosan elő fognak kerülni olyan dokumentumok, amelyek azt bizonyítják, hogy amit a kancellár tett a nagyhercegnő parancsára és érdekében, azzal erősen megközelítette a felség- és hazaárulást. Erzsébet elrendelte, hogy 1758. február 14-én estére hívják össze a haditanácsot. Magához rendelte a kancellárt. Besztuzsev visszaüzent, hogy beteg. A kifogását nem fogadták el, ismét parancsba kapta, hogy haladéktalanul jelenjen meg az udvarban. Besztuzsev ezúttal engedelmeskedett. Amint megérkezett, azonnal őrizetbe vették. Megfosztották a hivatalától, a titulusaitól, a kitüntetéseitől, fogolyként visszaküldték a saját házába. Senki sem vette a fáradságot, hogy elmondja neki, mivel vádolják. Biztosítani akarták, hogy senki sem siet a megbuktatott államférfi segítségére, ezért kirendelték a Birodalmi Gárdát. Amikor az egységek végigmasíroztak a Mojka-csatorna mellett, ahol Alekszander és Pjotr Suvalov háza állt, a katonák vidáman felkiáltottak: „Hála istennek! Most végre megyünk, hogy letartóztassuk azokat az átkozott Suvalovokat!” Amikor rájöttek, hogy nem Suvalovékat, hanem Besztuzsevet kell őrizniük, morgolódni kezdtek: „Ez így nem jó! Nem ez az ember taposta a népet!’’ Katalin másnap reggel, Poniatowski üzenetéből értesült a történtekről. A levélben az állt, hogy Besztuzseven kívül még három embert őrizetbe vettek: a velencei ékszerészt, Bernardit, Katalin korábbi orosztanárát, Adadurovot és Eljagint, aki korábban Razumovszkij gróf adjutánsa, majd Poniatowski barátja volt. A nagyhercegnő a levél elolvasása után rájött, hogy ő sincs biztonságban, hiszen Besztuzsev barátja és szövetségese volt. Bernardinak, az ékszerésznek hivatása révén bejárása volt a legelőkelőbb szentpétervári házakba. Mindenki megbízott benne. Katalin korábban az ő közreműködésével juttatta el üzeneteit Besztuzsevnek és Poniatowskinak, a válaszokat is általában az ékszerész hozta. Adadurov, a tanára mindvégig hű maradt hozzá; őt személyesen ajánlotta Besztuzsev gróf figyelmébe. Eljagin „hűséges, becsületes ember volt, aki mellé egyszer odaállt, azt sosem hagyta el. Mindig is látszott rajta, hogy a híveim közé tartozik.” Miután elolvasta Poniatowski levelét, Katalin megrémült ugyan, de megacélozta magát, és elhatározta, nem fogja kimutatni gyengeségét. „Bár úgy éreztem, mintha tőrt döftek volna a szívembe, elindultam, hogy

elmenjek a misére, ahol úgy láttam, a jelenlévők többsége éppen olyan rémült, mint én magam. Senki sem szólt hozzám.” Este elment egy estélyre, ahol egyenesen odalépett a letartóztatott személyek kihallgatását végző Alekszander Suvalov mellé segítőnek kijelölt Nyikita Trubeckoj elé: „Mit jelentsenek mindezek a dolgok? – kérdezte súgva. – Talán több bűnt találtak, mint bűnözőt? Vagy esetleg több bűnözőt, mint bűnt?” „Azt tettük, amire parancsot kaptunk – felelte Trubeckoj határozottan. – Ami pedig a bűnöket illeti: éppen most kutatunk utánuk. Eddig egyet sem találtunk.” A válasz hallatán Katalin felbátorodott. Azt is érdekesnek találta, hogy a cárnő, aki nem sokkal korábban rendelte el egyik legfontosabb minisztere letartóztatását, távol maradt az estélytől. Másnap Gottlieb von Stambke, a Besztuzsevhez közel álló Holsteinhivatalnok jó híreket hozott Katalinnak. Elmondta, nemrég titkos üzenetet kapott Besztuzsev gróftól, aki arra kérte őt, közölje a nagyhercegnővel, nem kell aggódnia, mert minden iratot időben elégetett. Katalin tudta, ez azt jelenti, hogy a kancellár megsemmisítette azt a tervezetet, amiben korábban azt vázolta fel, hogy Erzsébet halálát követően a hatalmat meg kell osztani Péter és a felesége között. Besztuzsev azt is megüzente, hogy folyamatosan kapcsolatban fog állni Stambkéval, tudatni fogja, mi történik vele a kihallgatások során, és milyen kérdéseket tesznek fel neki. Katalin megkérdezte Stambkétól, hogy milyen csatornán keresztül kapta meg Besztuzsev üzenetét. Stambke azt felelte, Besztuzsev kürtöse adta át neki, és hogy a jövőben a leveleket a kancellár háza mellett, egy téglarakásban kell hagyni, és a válaszok is mindig ott lesznek. Néhány nappal később Stambke visszatért Katalin szobájába. Rémülten és sápadtan elmondta, hogy elfogták Besztuzsev gróf és Poniatowski gróf egymással váltott üzeneteit. A kürtöst letartóztatták. Stambke arra számított, hogy őt is lecsukják, de ha mégsem, akkor biztos elbocsátják; tulajdonképpen csak búcsúzni jött. Katalin biztos volt benne, hogy ő semmit sem rontott el, és biztosra vette, Mihail Voroncovon, Iván Suvalovon és a francia nagyköveten kívül Szentpéterváron mindenki hisz Besztuzsev gróf ártatlanságában. A kancellár kihallgatását és az ügy kivizsgálását végző bizottság bajban volt. Kiderült, hogy egy nappal Besztuzsev gróf letartóztatása után Iván Suvalov házában, titokban elkészült egy olyan közlemény

vázlata, amelyben azt akarták tudatni a nyilvánossággal, hogy a cárnő miért volt kénytelen letartóztatni régi szolgáját. Mivel semmilyen konkrét bűnre nem találtak bizonyítékot, a szöveg megfogalmazói úgy döntöttek, az lesz a legegyszerűbb, ha felségsértés lesz a vád, pontosabban az, hogy Besztuzsev „súlyos vétséget követett el a cárnő ellen azáltal, hogy megpróbálta elhinteni az ellentét magvait közte és a nagyherceg, valamint a nagyhercegnő között.” 1758. február 27-én a közleményt publikálták, bejelentették a letartóztatás tényét, ismertették a vádakat, és közölték, hogy Besztuzsevet minden hivatalától, minden rangjától és kitüntetésétől megfosztották, és ügyét egy különleges bizottság fogja kivizsgálni. A szánalmas dokumentum Szentpéterváron senkit sem győzött meg Besztuzsev bűnösségéről, a közvélemény egyszerűen nevetségesnek találta, hogy a kancellárt úgy fenyegetik száműzetéssel, vagyonelkobzással és más büntetésekkel, hogy nincs bizonyíték az általa állítólagosan elkövetett bűncselekményekre, nem zajlott le tárgyalás az ügyben, nem állt fel bíróság. A bizottság tagjainak első lépése hasonlóképpen abszurd volt. Elrendelték, hogy az idegen udvarokban szolgálatot teljesítő orosz nagykövetek és diplomaták küldjék meg a Besztuzsev gróf által a részükre az elmúlt húsz év során továbbított írásos utasítások, parancsok, rendelkezések másolatát. Ezt a kérést azzal indokolták, hogy feltételezni lehet, hogy a kancellár korábban kedve szerinti parancsokat adott ki, amelyek esetleg ellentétben lehettek a cárnő akaratával és kívánalmaival. Mivel Erzsébet soha semmit sem írt le vagy látott el a kézjegyével, lehetetlen volt bebizonyítani, hogy a kancellár az ő utasításait megszegve rendelkezett valamiben. Ami a szóbeli parancsokat illeti: a cárnő ebből se adhatott sokat a kancellárnak, akinek sokszor hónapokat kellett várnia arra, hogy az uralkodó színe elé kerülhessen. Vagyis: a vizsgálatot végző bizottság hozott egy rendelkezést, amivel azonban semmit sem lehetett elérni – amit senki sem kívánt teljesíteni. A nagykövetségek munkatársai nem bajlódtak azzal, hogy húsz évre visszamenőleg átnyálazzák a dokumentumokat pusztán azért, hogy valamiféle bizonyítékot találjanak a vádlott ellen, akinek parancsait korábban lojális alárendeltként teljesítették. Ki tudja, az a bizottság a végén talán arra jut, hogy nekik is közük volt bizonyos ügyekhez! Egyébként is tudni lehetett, ha a bizottság esetleg mindent megkapna, amit kér, akkor is évekbe telne,

míg ezekből az információmorzsákból levonnának valamiféle következtetést. Röviden: a nagykövetségek munkatársai egyszerűen figyelmen kívül hagyták az utasítást. A bizottság ennek ellenére folytatta a munkáját, de bizonyítékok még egy évvel később sem kerültek elő. Közben a kancellárt száműzték a saját birtokai egyikére; egészen addig ott is maradt, amíg három évvel később Katalin trónra lépett. Miután Stambke visszautazott Holsteinbe, Katalinnak nem kellett tovább foglalkoznia Péter hercegségével. A cárnő közölte az unokaöccsével, helyteleníti, hogy bevonta a feleségét Holstein kormányzásába. Péter, aki korábban lelkesen bátorította Katalint, hogy igenis vegyen részt ebben a munkában, hirtelen úgy döntött, hogy a nagynénjével ért egyet. A cárnő ezt követően hivatalosan is megkérte Lengyelország királyát, hogy rendelje vissza Poniatowski grófot. Amikor tudomást szerzett Stambke elbocsátásáról és Poniatowski tervezett hazahívásáról, Katalin villámgyorsan reagált. Parancsot adott Vaszilij Skurinnak, a komornyikjának, hogy gyűjtse össze a papírjait és számlakönyveit, mindent vigyen elé. Amikor megérkeztek a dokumentumok, elküldte a komornyikot, és mindent – minden egyes iratot, papírt és levelet, amit valaha kapott – a tűzbe hajított; ekkor semmisült meg a Gyllenborg gróf számára 1744-ben megírt, „Egy tizenöt esztendős filozófus portréja” című dolgozat is. Amikor a papírok hamuvá enyésztek, Katalin visszahívta Skurint. „Maga a tanú rá, hogy minden iratom elégett. Ha valaha is megkérdezik magától, hol vannak a papírjaim, megesküdhet, hogy a saját szemével látta, ahogy mindent elégetek.” Skurin hálás volt neki azért, hogy megkímélte őt ettől a feladattól.

38. Hazárdjáték 1758-ban, egy nappal a nagyböjt előtt, a farsang utolsó napján Katalin úgy döntött, elege van a diszkrécióból és a tapintatosságból. A gyermeke megszülése után hetekig nem jelent meg nyilvánosan, most azonban elhatározta, hogy az udvari színházban megtekint egy orosz darabot. Tudta, hogy Péter nem szereti az orosz színházat, már attól is ideges lesz, ha beszélnek róla előtte. Péternek ezúttal egy másik, sokkal személyesebb oka is volt arra, hogy meggátolja a felesége színházlátogatását: nem akart elszakadni Jelizaveta Voroncovától. Ha Katalin színházba ment, akkor az udvarhölgyeinek, köztük Voroncovának is vele kellett tartania. Katalin ennek tudatában üzent Alekszander Suvalov grófnak, hogy kocsit kérjen tőle. Suvalov azonnal megjelent nála, és közölte, a nagyherceg ellenzi, hogy a nagyhercegnő színházba menjen. Katalin azt felelte, mivel így is, úgy is kénytelen lesz nélkülözni a férje társaságát, Péternek legyen mindegy, hogy ő a szobájában üldögél egyedül, vagy egy színházi páholyban. Suvalov meghajolt és távozott. Néhány perccel később Péter viharzott be Katalin szobájába: „… rettenetes szenvedéllyel, kiáltozva jött, és azzal vádolt, hogy élvezem, ha feldühíthetem őt. Azt mondta, azért akarok színházba menni, mert tudom, hogy ő nem szereti az ilyen darabokat.” A nagyherceg azt üvöltötte, megtiltja Katalinnak, hogy hintóval menjen. Katalin erre azt válaszolta, hogy ebben az esetben gyalogolni fog. Péter őrjöngve elrohant. Ahogy közeledett az előadás kezdetének időpontja, Katalin elküldött valakit Suvalov grófhoz, hogy megtudja, készen áll-e a fogata. A küldönccel együtt Suvalov is eljött, és közölte, a nagyherceg megtiltotta, hogy a nagyhercegnő számára bármiféle kocsit előkészítsenek. Katalin azt felelte, ebben az esetben valóban gyalog fog menni, és ha a kíséretében lévő hölgyeknek és uraknak megtiltják, hogy vele tartsanak, akkor egyedül indul útnak. Kijelentette, írásos panaszt fog benyújtani a cárnőnek az esettel kapcsolatban. „És mit fog írni neki?’’ – kérdezte Suvalov. „Tudomására fogom hozni – felelte Katalin –, hogy ön, Suvalov gróf annak érdekében, hogy meg tudja

szervezni a férjem és az udvarhölgyem találkáját, felbujtotta őt arra, hogy megakadályozza a színházlátogatásomat, vagyis meggátol abban, hogy esetleg találkozzam a cárnővel. Továbbá arra fogom kérni őcári felségét, küldjön engem haza, mivel már nagyon elegem van abból a szerepből, amit itt kell játszanom. Elegem van abból, hogy magamra hagynak a szobámban, hogy gyűlöl engem a nagyherceg, és maga a cárnő sem kedvel. Többé nem akarok teher lenni senki számára, nem akarok balszerencsét hozni mindenkire, aki közelíteni mer hozzám, különösen nem szegény szolgáimra, akik közül már eddig is sokat száműztek, mert mertem jó lenni hozzájuk. Most rögtön, ebben a percben megírom ezt a levelet a cárnőnek, és gondoskodni fogok róla, hogy ezúttal valóban eljusson hozzá!” Vagyis Katalin a manipulatív retorika csodás remekművével válaszolt Suvalovnak, aki azonnal távozott. Katalin az ígéretéhez híven rögtön hozzálátott a levélhez. Azzal kezdte, hogy megköszönte Erzsébetnek mindazt a kedvességet és szeretetet, amiben őt részesítette azóta, hogy megérkezett Oroszországba. Leírta, hogy sajnálatos módon az események bebizonyították, nem érdemelte meg ezeket a jótéteményeket, mivel nem csupán a nagyherceg gyűlöletét, hanem őfelsége elégedetlenségét is sikerült kivívnia. Figyelembe véve ezeket a kudarcokat, arra kérte a cárnőt, gyorsan vessen véget a szenvedésének azzal, hogy hazaküldi őt a családjához, olyan módon, ahogy azt jónak látja. Ami a gyermekeit illeti: kifejtette, sosem látja őket, bár ugyanabban az épületben élnek, mint ő, mindig a közelében vannak, mégsem találkozhat velük, így gyakorlatilag mindegy, hogy csupán néhány folyosó vagy több száz mérföldnyi távolság választja el tőlük. Kijelentette, biztos benne, a cárnő jobban a gondjukat viseli, mint ő bármikor is tudná; arra kérte Erzsébetet, továbbra is így törődjön velük. Leírta, hogy egész hátralévő életében imádkozni fog a cárnőért, a nagyhercegért, a gyermekeiért és mindazokért, akik valamilyen jót vagy akár rosszat cselekedtek vele, most azonban a bánat oly mély sebeket ejtett rajta, hogy a saját élete megőrzésére kell összpontosítania. Ennek okán kérte Erzsébetet, adjon engedélyt arra, hogy elsőként elmenjen valahová, valami víz mellé, ahol visszanyerheti az egészségét, azután pedig visszautazzon a családjához, Németországba.

Ahogy befejezte a levelet, hívatta Suvalov grófot. A gróf megérkezett, és bejelentette, készen áll számára a hintó. Katalin átnyújtotta a levelet, és megkérte Suvalovot, mondja meg az udvarhölgyeinek, nem várja el mindegyiküktől, hogy csatlakozzanak hozzá, amelyikük akar, az maradhat. Suvalov elsietett, átment Péterhez, és elmondta, hogy a nagyhercegnő azt üzeni, a nagyhercegre bízza a döntést, hogy melyik udvarhölgy kísérje el őt a színházba, és melyik maradjon a palotában. Ahogy átvágott az előtéren, Katalin látta, hogy Péter Jelizaveta Voroncovával kártyázik. Amint megpillantotta a feleségét, Péter felállt – korábban sosem tett ilyet és vele együtt Voroncova grófnő is felemelkedett a helyéről. Azon az estén a cárnő nem jelent meg a színházban, de amikor Katalin hazatért, Suvalov gróf tudatta vele, Erzsébet azt üzeni, ismét hajlandó fogadni őt. Katalin hazardírozott, amikor így viselkedett, amikor megírta a cárnőnek a levelét. Valójában nem akarta elhagyni Oroszországot. Tizenhat évet, az addigi életének több mint a felét, a fiatalsága nagy részét itt töltötte, komoly áldozatokat hozott pusztán azért, mert annak idején „királynő” szeretett volna lenni. Tisztában volt azzal, hogy a taktikája kockázatos, de hitt a sikerben. Biztos volt benne, ha Suvalovék azt forgatják a fejükben, hogy hazaküldik, vagy valamilyen büntetéssel próbálják fenyegetni; azzal a kéréssel, hogy engedjék távozni, gyakorlatilag aláaknázza a terveiket. Tudta, hogy Erzsébet számára az öröklés a legfontosabb, és mivel a fiatal, trónjától megfosztott VI. Iván cár még mindig élt, a cárnő nem akarta újra felszítani a trón birtoklásával kapcsolatos vitákat és küzdelmeket. Arra is rájött, az ellene felhozható első számú vád az lehet, hogy a házassága nem volt sikeres. Azt is tudta, hogy a cárnő teljes mértékben osztja a Péterrel kapcsolatos véleményét. Amikor bizalmasan írt vagy beszélt az unokaöccséről, Erzsébet vagy sírva fakadt, amiért ilyen örökössel verte meg a sors, vagy megvető kijelentéseket szórt Péterre. Erzsébet halála után Katalin talált a papírjai között két feljegyzést, amelyeket a cárnő saját kezűleg írt. Az egyiket Iván Suvalovnak, a másikat Alekszej Razumovszkijnak címezte. Az elsőben a következőket írta: „Ma az átkozott unokaöcsém ismét felbosszantott.” A másodikban ez állt: „Az unokaöcsém kötöznivaló bolond. Bárcsak elvinné az ördög!” ***

Miközben ebben a feszült és bonyolult helyzetben megpróbálta meghatározni a saját pozícióját, Katalin éretten viselkedett: megmegállt, hogy önvizsgálatot tartson, végignézzen az életén, kielemezte a saját jellemét. A történések közepette a következőket írta: „Úgy éreztem, elegendő bátorsággal rendelkezem ahhoz, hogy felemelkedjek vagy elbukjak, méghozzá anélkül, hogy magával ragadna az oktalan büszkeség, vagy kedvemet vesztve megalázkodnék.” Sikerült elhitetnie magával, hogy mindig a legjobb szándékok vezérelték. Bár a kezdetektől fogva tudta, nagyon nehéz, talán lehetetlen feladat szeretni egy nem szerethető férjet, aki kísérletet sem tesz arra, hogy elfogadhatóbbá váljon, hitt abban, hogy ő őszinte erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy valóban a nagyhercegnek, a nagyherceg érdekeinek szentelje magát. Minden esetben a tőle elvárható legjobb tanácsokat adta Péternek. Ha a nagyherceg akkor, amikor megérkezett Oroszországba, szeretettel, de legalább megértéssel fordul feléje, Katalin biztosan megnyitja előtte a szívét. Most már látta, hogy a környezetében élők közül éppen ő az, akinek a férje a legkevesebb figyelmet szenteli, és elutasította a helyzetet, amibe belekeveredett: „Természetemből fakadó büszkeségem elfogadhatatlanná tette számomra, hogy eljátsszam a nekem szánt, szánalmas szerepet. Mindig azt mondogattam magamban, hogy a boldogságunk és a nyomorultságunk csakis rajtunk múlik. Ha valaki boldogtalannak érzi magát, emelkedjen felül ezen, és viselkedjen úgy, hogy a boldogsága függetlenné váljon valamennyi külső eseménytől. Én képes vagyok erre, ezzel az adottsággal születtem, és olyan arccal, amely legalábbis érdekes volt, amelyen első pillantásra látszott, hogy mentes minden műviségtől, tettetéstől. A természetemnek és az arcomnak köszönhetően olyan nyugalmat árasztottam magamból, hogy mindazok, akik legalább negyed órát eltöltöttek velem, úgy érezték, teljes mértékben ellazulhatnak, lehiggadhatnak, és úgy beszélhetnek előttem, mintha már nagyon hosszú ideje ismernénk egymást. Mindig is jó szándékúnak és őszintének akartam tűnni. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy „valódi úriember” voltam. Igen, inkább férfiként, mint nőként gondolkodtam, de ennek ellenére sosem voltam férfias. A jellemem és a gondolkodásmódom olyan volt, mint a férfiaké, de

közben rendelkeztem egy szerethető nő minden tulajdonságával is. Talán megbocsátják nekem, hogy ilyen nyíltan feltártam az érzéseimet ahelyett, hogy megpróbáltam volna az álszerénység fátyla mögé rejteni őket.” Ez az önigazolásra tett kísérlet, ez az önelemzés arra vezette, hogy általános érvényű megállapítást tegyen az emberek életében jelenlévő érzelmek és a moralitás közötti konfliktusról. Ez a szenvedélyes, akár vallomásnak is tekinthető kijelentés elárulja, hogy Katalin olyan együttérzéssel és megértéssel fordult „Az imént kijelentettem, hogy attraktív voltam; ennek következtében eljutottam a kísértések útjának felére. Teljességgel érthető és emberi dolog, ha valaki ilyenkor nem áll meg. Kísérteni és kísértettnek lenni – ezek nagyon közel állnak egymáshoz, bár az erkölccsel kapcsolatos legfrappánsabb szállóigék mást állítanak. Az olyan helyzetekben, amikor az érzelmeknek bármi közük van a testhez, az ember csak akkor szokott észbe kapni, amikor már nyakig belemerült az eseményekbe. Még mindig nem sikerült megtanulnom, miként akadályozhatnám meg, hogy lelkesedjek valamiért, hogy izgalommal töltsenek el bizonyos dolgok. Talán a menekülés az egyetlen gyógyír. De vannak helyzetek, amelyekben a menekülés lehetetlen. Hogyan is menekülhetne el valaki, hogyan is fordíthatna hátat az ember mindennek és mindenkinek, amikor egy uralkodói udvar közepén él? Az ilyen tett pletykákat gerjesztene. Viszont ha az ember nem rohan el, véleményem szerint semmi sem lehet nehezebb a számára, mint kitérni valami elől, ami esszenciálisan vonzza. Minden ezzel ellentétes kijelentés csakis prűdségnek tűnhet; minden ezzel ellentétes cselekedet ellentétben áll az emberi szív természetes ösztöneivel. Az ember nem tarthatja a kezében a szívét, nem képes arra, hogy az a szív az akaratának megfelelő ütemben feszüljön meg vagy ernyedjen el.” Egy nappal a színház után Katalin izgatottan várta a cárnő válaszát, ami azonban még néhány héttel később sem érkezett meg, még akkor sem volt a kezében, amikor Suvalov gróf egy reggel bejelentette, hogy Erzsébet menesztette Madame Vlagyiszlavovát. Katalin sírva fakadt a hír hallatán, de gyorsan összeszedte magát, és azt felelte, őfelségének természetesen joga van hozzá, hogy kedve szerint menessze vagy nevezze ki az embereket, mindenesetre sajnálja, hogy a jelek szerint

azoknak, akik az ő közelében szolgálnak, az a sorsuk, hogy előbbutóbb kiessenek a cárnő kegyeiből. Annak érdekében, hogy ne szaporodjon az ilyen áldozatok száma, megbízta Suvalovot, kérje meg a cárnőt, gyorsan szüntesse meg ezt a helyzetet, amelyben ő szinte mást sem tesz, csak sorra megnyomorítja az embereket. Másképpen fogalmazva: arra kérte Erzsébetet, haladéktalanul küldje vissza őt a családjához. Azon az estén, miután egy teljes napig nem volt hajlandó enni, Katalin egyedül volt a szobájában, amikor belépett hozzá fiatalabb udvarhölgyeinek egyike, aki könnyekkel a szemében így szólt: „Valamennyien rettegünk; hogy ön össze fog roppanni ebben a sok szenvedésben. Engedje meg, hogy felkeressem a nagybátyámat… Ő az ön gyóntatója, és a cárnőé is. Beszélek vele, és mindent elmondok neki,, amit ön kíván. Ígérem, szót fog váltani a cárnővel, oly módon, hogy az önnek megelégedésére szolgáljon.” Katalin megbízott a leányban, és elmondta, mit írt Erzsébetnek. Az udvarhölgy felkereste a nagybátyját, Todor Dubjanszkijt, majd visszatért, és elmondta, a pap azt tanácsolja a nagyhercegnőnek, az éjszaka folyamán jelentse be, hogy súlyos betegnek érzi magát, ezért gyónni akar; kérje azt, hogy küldjék el hozzá a gyóntatóatyját – ilyen módon Dubjanszkij azt mondhatja majd el a cárnőnek, amit személyesen Katalintól hallott. Katalin elfogadta a tervet. Hajnal két és három óra között csengetett. A belépő szobalánynak azt mondta, borzasztóan érzi magát, valószínűleg a halálán van, ezért gyónni akar. A szobalány elsietett, a gyóntatóatya helyett azonban Alekszander Suvalov gróf viharzott be a szobába. Katalin elismételte a kérését. Suvalov orvost hívatott. Amikor a doktorok megérkeztek, Katalin elmondta nekik, nem medikai, sokkal inkább spirituális segítségre van szüksége. Az egyik orvos megfogta a csuklóját, és kijelentette, gyenge a pulzusa. Katalin azt suttogta, a lelkét fenyegeti veszély, a testének már nincs szüksége orvosra. Végül megérkezett Dubjanszkij atya, aki kettesben maradhatott Katalinnal. A fekete csuhás, hosszú, fehér szakállt viselő pap leült az ágy mellé. Másfél órán át konzultáltak. Katalin beszélt a múltjáról és aktuális helyzetéről, az ügyei állásáról; elmondta, a nagyherceg hogyan viselkedik vele, hogy Suvalov mennyire ellenséges vele szemben, hogyan próbálják rossz színben feltüntetni őt a cárnő előtt; beszélt arról, hogy Erzsébet rendre megfosztja őt a környezetében lévő, általa

kedvelt személyektől, különösen azoktól, akik őszintén szeretik őt. Elmondta, ezen okok miatt levelet írt a cárnőnek, arra kérve őt, küldje haza. Segítséget kért a paptól, aki megígérte, minden tőle telhetőt elkövet. Dubjanszkij azt tanácsolta, Katalin továbbra is kérje, küldjék haza, de azt is elmondta, valószínűleg nem fogják elengedni, mert egy ilyen tett rossz fényt vetne az udvarra, az egész országra. Egyetértett azzal, hogy a cárnő, miután egészen fiatalon magához vette, gyakorlatilag odavetette őt ellenségei elé; elmondta, hogy szerinte Erzsébet akkor cselekedne helyesen, ha menesztené Jelizaveta Voroncovát és a Suvalovokat. Elárulta, a Besztuzsev gróffal kapcsolatos ügyben szinte mindenki Suvalovok igazságtalanságát emlegeti, mindenki biztosra veszi, hogy a volt kancellár ártatlan. Végül közölte Katalinnal, hogy haladéktalanul átmegy a cárnő lakosztályába, és megvárja, míg felkeltik őfelségét, akitől kérni fogja, hogy minél előbb fogadja a nagyhercegnőt. Addig is, tette hozzá, Katalin maradjon ágyban, mert ezzel mindenki számára nyilvánvalóvá teszi azt, amit ő is el fog mondani a cárnőnek, nevezetesen: a nagyhercegnő belebetegedett a bánatba és a szenvedésbe, és komoly baja eshet, ha nem találnak valamiféle gyógyírt a gondjaira. A gyóntatóatya megtartotta az ígéretét. Olyan hatásosan sikerült lefestenie Katalin állapotát a cárnő előtt, hogy Erzsébet azonnal magához rendelte Alekszander Suvalovot, hogy megtudja tőle, a nagyhercegnő állapota lehetővé teszi-e, hogy másnap este elmenjen hozzá és beszélgessen vele. Katalin a gróf kérdésére azt felelte, hogy ez olyan cél, aminek érdekében szívesen összeszedi minden megmaradt erejét.

39. Konfrontáció Másnap este – 1758. április 13-án, egy héttel Katalin huszonkilencedik születésnapja előtt – Alekszander Suvalov közölte a nagyhercegnővel, hogy éjfél után át fogja kísérni őt a cárnő lakosztályába. Fél egykor a gróf belépett Katalinhoz, és jelentette, a cárnő felkészült. Katalin követte őt az üresnek tűnő folyosókon. Hirtelen Pétert fedezte fel maga előtt; a jelek szerint a férje is a cárnő lakosztálya felé tartott. Katalin a színházlátogatás estéjén látta őt utoljára. Ahogy belépett a cárnő lakosztályába, a férje már ott várakozott. A nagyhercegnő Erzsébet elé járult, térdre ereszkedett, és könyörögni kezdett, küldje haza Németországba. A cárnő jelzett neki, hogy felállhat, ám ő továbbra is térden maradt. Katalin úgy látta, Erzsébet inkább szomorú, mint dühös. „Miért kívánod tőlem azt, hogy hazaküldjelek? – kérdezte a cárnő. – Ne feledd, gyermekeid vannak!” Katalin felkészült erre a kérdésre: „A gyermekeimről ön gondoskodik. Nem is lehetnének jobb helyen. Remélem, a cárnő nem fogja magára hagyni őket.” „Ha megteszem, amit kérsz, milyen magyarázatot adjak az embereknek?” – kérdezte Erzsébet. Katalin ezúttal is kész válasszal szolgálhatott: „Őcári felsége, ha jónak látja, felsorolhatja nekik, mi mindennel vívtam ki az ön nemtetszését és a nagyherceg gyűlöletét.” „De hogy tudnál megélni a családod otthonában?” – kérdezte a cárnő. „Pontosan úgy, ahogy azelőtt tettem, hogy őcári felsége kiválasztott engem, és abban a megtiszteltetésben részesített, hogy elhozott onnan” – felelte Katalin. A cárnő ismét jelzett neki, hogy emelkedjen fel. Katalin ezúttal megtette. Erzsébet fel s alá járkált. A hosszú szobának, ahol találkoztak, három ablaka volt; az ablakok között két asztalkán a cárnő aranyból készült toalettkészletének darabjai feküdtek. Az ablakok elé paravánokat állítottak. Amikor belépett a helyiségbe, Katalin azonnal arra gondolt, hogy a paravánok mögött, az ablakmélyedésekben emberek állnak, talán Iván Suvalov is ott van. Később megtudta, Iván Suvalov valóban jelen volt. Azt is észrevette, hogy az egyik asztalkán, az arany kézmosó-tálban, összehajtogatott levelek vannak.

Erzsébet közelebb lépett Katalinhoz. „Isten a tanúm, mennyit sírtam, amikor ideérkezésed után megbetegedtél! Ha nem szerettelek volna, nem tartalak itt.” Katalin megköszönte a cárnő kedvességét. Azt mondta, ezeket a dolgokat sosem fogja elfelejteni, és mindig is a legnagyobb bűnének tekinti majd, hogy elégedetlenséget váltott ki őcári felségéből. Erzsébet hangulata hirtelen megváltozott; úgy tűnt, mintha megpróbálná átfutni azt a listát, amelyet a látogatás előtt készített mindarról, amivel Katalin fájdalmat vagy bosszúságot okozott neki. „Elképesztően rátarti vagy! – mondta. – Azt képzeled, senki sem lehet olyan okos, mint te” Katalin erre a vádra is számított: „A rátartiságomat, felség, ha létezett egyáltalán, semmi sem rombolhatja szét jobban, mint jelen helyzetem és éppen ez a beszélgetés, amit folytatunk.” Beszélgetés közben Katalin észrevette, hogy Péter odasúg valamit Alekszander Suvalovnak. Ez Erzsébetnek is feltűnt, odament a két férfihoz, váltott velük néhány szót. Katalin nem hallotta, miről társalognak, de aztán Péter felemelte a hangját: „Borzalmasan gyűlöletes és nagyon önfejű!” Katalin természetesen tudta, hogy róla van szó, ezért odaszólt Péternek: „Ha rólam beszélsz, örömmel elmondom őfelsége előtt, hogy valóban gyűlöletes személy vagyok… Azok szemében, akik arra buzdítanak téged, hogy igazságtalanságokat tégy. Valóban önfejűvé váltam, mert érzékeltem ezt, a saját bőrömön tapasztaltam, és figyelmeztettelek ugyan, de ellenségeskedésen kívül semmit sem kaptam!” Péter a nagynénje felé fordult: „Felség, most már ön is láthatja, mennyire rosszindulatú ez a nőszemély!” Ám Katalin szavai a cárnőre egészen más hatást tettek. Ahogy folytatódott a beszélgetés, Katalin látta, hogy Erzsébet – bár a jelek szerint azt tanácsolták neki, bánjon keményen vele – kissé megenyhül az irányában, valahogy másképpen néz rá, mint korábban. Erzsébet egy darabig még folytatta Katalin kritizálását: „Számos olyan dologba beleavatkoztál amihez semmi közöd sincs. Például honnan vetted a bátorságot ahhoz, hogy parancsokat küldj Aprakszin tábornoknak?” „Én, felség? – kérdezte Katalin. – Hogy parancsokat küldjék? Ez még csak meg se fordult a fejemben!” „Talán tagadod? – kérdezte Erzsébet. – A leveleid ott vannak, abban a mosdótálban.” A levelekre mutatott. „Tisztában vagy vele, hogy tilos volt leveleket írnod!” Katalin tudta, valamit azért be kell ismernie, mindent nem tagadhat „Igaz, hogy ebben ellenszegültem a parancsoknak, és ezért felséged

bocsánatát kérem, de azok a levelek… Az a bizonyos három levél is azt igazolja, hogy soha semmiféle parancsot nem adtam a tábornoknak. Az egyikben csupán azt írtam le, hogy miként értékelik a viselkedését, és…” Erzsébet közbevágott: „És miért írtad le neki ezt?” „Azért – felelte Katalin –, mert megkedveltem a tábornokot, és fontos volt a számomra. Arra kértem, mindenben kövesse felséged utasításait. Ami a másik két levelet illeti: az egyikben a fia megszületéséhez gratuláltam, a másikban újévi jókívánságaimat fejeztem ki neki.” „Besztuzsev azt mondja, vannak még levelek” – mondta Erzsébet. „Ha Besztuzsev gróf ilyet állít, akkor hazudik!”– felelte Katalin. „Jól van – mondta a cárnő. – Ha hazudott veled kapcsolatban, akkor megérdemli a kínzást.” Katalin erre azt válaszolta, hogy a cárnő azt tesz, amit kíván, de történjen bármi, ő akkor sem mondhat mást: ezen a hármon kívül nem írt több levelet Aprakszinnak. Erzsébet fel s alá járkált a helyiségben. Időnként magába mélyedt, időnként mondott valamit Katalinnak, az unokaöccsének vagy Suvalov grófnak. Katalin emlékirataiban a következőket olvashatjuk: „A nagyherceg ellenszenvvel viseltetett irántam, mintha az lett volna a szándéka, hogy felszítsa a cárnő haragját velem szemben, de mindezt olyan bután tette, oly sok szenvedélyt mutatott, oly kevéssé törődött az igazsággal, hogy törekvése kudarcba fulladt. A cárnő különös, önkéntelen elismeréssel hallgatta a férjem megjegyzéseire adott válaszaimat. A nagyherceg viselkedése oly mértékben elfogadhatatlan volt, hogy a cárnő odalépett hozzám, és halk hangon így szólt: „Még sok dolgot akarok mondani neked, de nem szeretném tovább rontani a viszonyotokat.” A jó szándék különös megnyilvánulása hallatán Katalin így válaszolt: „Én magam is nehezen tudok szólni, bár nagy bennem a vágy, hogy mindent elmondjak önnek, ami a szívemet nyomja, a fejemben jár .” Erzsébet bólintott, majd kijelentve, hogy későre jár, mindenkit elbocsátott. Hajnali három volt. Elsőként Péter távozott, azután Katalin, akit Suvalov követett. Amint a gróf az ajtóhoz ért, Erzsébet visszahívta. Katalin visszatért a lakosztályába, és már éppen nekilátott a vetkőzésnek, amikor kopogtak. Alekszander Suvalov érkezett. „A gróf elmondta, hogy a cárnő elbeszélgetett vele, és arra utasította, közölje velem, ne aggódjak

túlságosan, és hogy hamarosan ismét fogadni fog engem.” Katalin pukedlizett Suvalov gróf előtt, és megkérte, juttassa el őfelségének a köszönetét; kifejezte, mennyire várja a következő beszélgetést. Suvalov megkérte, erről senkinek ne tegyen említést, különösképpen a nagyhercegnek ne. Katalin biztosra vette, hogy ezek után nem fogják hazaküldeni. Miközben a beígért második kihallgatásra várt, jobbára a lakosztályában maradt. Időnként közölte Suvalov gróffal, nagyon várja már, hogy végre döntés szülessen a további sorsáról. 1758. április 21én, a huszonkilencedik születésnapján Katalin egyedül vacsorázott a szobájában, amikor a cárnő üzent neki, hogy iszik az egészségére. Katalin megköszönte az üdvözlést. Amikor Péter tudomást szerzett a cárnő üzenetéről, hasonlóképpen köszöntötte a feleségét. Poniatowski jelentette, hogy a francia nagykövet, l’Hôpital márki elismerően nyilatkozott Katalin elszántságáról, és kijelentette, a nagyhercegnőnek javára fog válni, hogy nem hagyja el a lakosztályát. Katalin a márki megjegyzését egy ellenség álságos megnyilvánulásának tartotta, és eldöntötte, éppen az ellenkezőjét fogja tenni. Vasárnap, amikor senki sem számított rá, felöltözött, és elhagyta a lakosztályát. Amikor belépett abba az előtérbe, ahol a trónörökös házaspár udvartartásához tartozó hölgyek és urak gyülekeztek, látta az arcokon a meghökkenést, amit a puszta megjelenésével keltett. Valamivel később megérkezett Péter; ő is meglepődött, de odament Katalinhoz. Váltottak néhány szót. 1758. május 23-án, közel másfél hónappal az Erzsébettel folytatott éjszakai beszélgetés után Alekszander Suvalov közölte Katalinnal, hogy rajta keresztül talán engedélyt kérhetne arra, hogy délután láthassa a gyermekeit. Azután, mondta Suvalov, sor kerülhet a régóta várt második, magánjellegű audienciára. Katalin azt tette, amit tanácsoltak neki: formálisan engedélyt kért, hogy találkozhasson a gyermekeivel. Suvalovtól megtudta, három órára átmehet a kicsikhez. Katalin pontos volt, és egészen addig a gyermekeivel maradt, amíg megjelent Suvalov, és közölte, a cárnő készen áll a fogadására. Erzsébet ezúttal egyedül volt, még paravánok sem álltak az ablakok előtt. Katalin kifejezte háláját, a cárnő pedig így szólt: „Elvárom, hogy minden kérdésre őszintén válaszolj.” Katalin szavát adta, hogy Erzsébet nem fog mást hallani, csak az igazat, a színtiszta igazat; elmondta, semmire se vágyik jobban, mint hogy megnyissa a szívét a cárnő előtt.

Erzsébet ekkor megkérdezte: valóban nem volt-e több levél, tényleg csak hármat írt Aprakszinnak? Katalin megesküdött, hogy csupán három levél volt. „Ezután – írta később – Erzsébet a nagyherceg életmódjára vonatkozó kérdéseket tett fel nekem.” Ennél a pontnál Katalin emlékiratai váratlanul és megmagyarázhatatlanul véget érnek. Még harmincnyolc évet élt, de a történetének további részét csak a leveleiből, a politikai jellegű írásaiból, a hivatalos dokumentumokból és más emberek – barátok, ellenségek, megfigyelők – beszámolóiból ismerjük. Ennek a történetnek talán az a legfigyelemreméltóbb része, amelyről Stanislaus Poniatowski számol be – az az epizód, amelynek Katalin és ő volt a főszereplője 1758 nyarán.

40. Édes négyes Stanislaus Poniatowski nem hagyta el Oroszországot és Katalint. Betegséget színlelve elodázta az indulást, a látszat fenntartása érdekében időnként egész nap ágyban maradt. 1758 nyarán, amikor a trónörökös pár udvartartása Oranienbaumba költözött, a fiatal lengyel Erzsébet udvarában, a néhány mérföldnyire lévő Petrodvorecben tartózkodott. Éjszakánként feltette a szőke parókát, átment Oranienbaumba, ahol Katalin a saját, különálló lakópavilonjában fogadta. Péter figyelmét annyira lekötötte Jelizaveta Voroncova, hogy nem foglalkozott se Poniatowskival, se a feleségével. Mindig fennállt a lehetősége, hogy meglepi a párocskát, de az, hogy erre végül sor került, pusztán a véletlen műve volt. 1758 júliusában – ahogy Poniatowski emlékirataiban olvashatjuk – Suvalovék és a francia nagykövet közös erővel nyomást gyakorolt a cárnőre, hogy küldje haza Stanislaust. A lengyel kormány is ragaszkodott a hazatéréséhez. Poniatowski tudta, hamarosan kénytelen lesz engedelmeskedni. „A tudat, hogy távoznom kell, arra ösztönzött, hogy még gyakoribbá tegyem addig sem ritka éji látogatásaimat Oranienbaumban. A jó szerencse mindig mellém szegődött, és talán ennek köszönhető, hogy elvesztettem a veszélyérzetemet. Július 6-án egy kis, zárt kocsival indultam el. A kocsis nem ismert engem. Éjszaka – Oroszország északi részén a fehér éjszakák idején nincs sötét – az Oranienbaum melletti erdei úton véletlenül összefutottam a nagyherceggel és kíséretével. Valamennyien ittasak voltak. Megállították a hintómat, megkérdezték a kocsist, kit szállít. A jóember azt felelte, hogy egy szabómestert. Továbbengedtek minket, de Jelizaveta Voroncova, aki szintén a társasághoz tartozott, gúnyos megjegyzéseket tett a „szabómesterre”. Ennek hatására a nagyherceg bosszús lett, aminek az lett a következménye, hogy miután néhány röpke órácskát eltöltöttem a nagyhercegnővel, és elindultam visszafelé, három férfi támadt rám kivont karddal. Megragadtak, úgy fogták a galléromat, mint valami

tolvajét, és a nagyherceg elé vonszoltak, aki felismervén engem, parancsot adott az embereinek, hogy kövessék, és vigyenek magukkal. Végiglökdöstek a tengerhez vezető ösvényen. Azt hittem, ütött az utolsó órám, de befordultunk egy lakópavilonba, ahol a nagyherceg nyíltan megkérdezte tőlem, együtt háltam-e a feleségével. Azt feleltem, hogy nem.” „Az igazat, uram! – kiáltott rá Péter a lengyelre. – Ha most igazat szól, minden rendben lesz, de ha nem, akkor komoly megpróbáltatások várnak önre!” „Nem mondhatom, hogy megtettem valamit, amit nem tettem meg” – hazudta Poniatowski. Péter átment egy másik szobába, hogy konzultáljon Brockdorff-fal. Amikor visszatért, így szólt: „Mivel nem hajlandó beszélni, további rendelkezésig itt marad.” Azzal távozott, de az ajtó elé őrt állított. Két órával később Alekszander Suvalov jelent meg. Rángatózó arccal magyarázatot követelt. Poniatowski ahelyett, hogy nyíltan felelt volna, másképp próbálta megközelíteni a dolgot: „Biztosra veszem, gróf úr, hogy az udvar és a saját becsületem érdekében is az lesz a legjobb, ha ezt az ügyet a lehető leggyorsabban lezárjuk, és azonnal kieresztenek innen.” Suvalov megértette, hogy mérhetetlen botrány veszélye lebeg a fejük fölött, ezért bólintott, és közölte, hogy intézkedni fog. Egy órával később tért vissza azzal, hogy előállt a kocsi, ami visszaviszi a lengyel urat Petrodvorecbe. A kocsi olyan hitvány és zajos volt, hogy Poniatowski óvatosságból – hajnali hat óra és mélységes csend volt – már Petrodvorec előtt megállíttatta, hogy a köpenyébe burkolózva, a kalapját a szemébe húzva, gyalog tegye meg a táv utolsó szakaszát. Úgy gondolta, ezzel a megoldással nem kelthet olyan erős gyanút másokban, akik esetleg meglátják, mint azzal, hogy egy szétesőfélben lévő, úrhoz nem illő kocsiból száll ki. Ahogy közeledett ahhoz az épülethez, aminek a földszintjén a szállása volt, úgy döntött, nem az ajtón keresztül megy be, mert esetleg összefuthat valakivel. Nyár volt, az ablakok nyitva maradtak – Poniatowski bemászott az egyiken, amelyikről azt gondolta, a sajátja. Tévedett: a szomszédja, Roniker tábornok szobájában találta magát. A tábornok éppen borotválkozott. A két férfi egymásra meredt, aztán mindkettejükből kirobbant a nevetés. „Ne kérdezd, honnan jövök, vagy hogy miért az ablakon

keresztül közlekedem! – mondta Poniatowski. – És esküdj meg, hogy ezt soha senki előtt nem fogod szóba hozni!’’ Roniker megesküdött. A következő két nap meglehetősen kínos volt Katalin szeretője számára. Huszonnégy órán belül az egész udvar tudott a kalandjáról. Mindenki arra számított, hogy a lengyelt felszólítják az udvar azonnali elhagyására. Katalin tudta, csak akkor reménykedhet abban, hogy mégis elhalasztják a szeretője kiebrudalását, ha valamilyen módon lecsillapítja a férjét. Félretette a büszkeségét, és megkereste Jelizaveta Voroncovát, aki kifejezetten élvezte, hogy a gőgösnek tartott nagyhercegnő ezúttal kéréssel járul elé. Katalin nem sokkal később egy levélkét küldött Poniatowskinak, amelyben tudatta a lengyellel, hogy sikerült megnyernie a férje szeretőjének jóindulatát, és hogy a hölgy meg fogja kérni a nagyherceget, ne tegyen elhamarkodott lépéseket. Ebből Poniatowski arra következtetett, hogy talán mégis sikerül Oroszországban maradnia, legalább egy kis időre. A Petrodvorecben megrendezett udvari bálon táncolt egyet Jelizaveta Voroncovával; menüett közben a hölgy fülébe súgta: „Tudja, hogy hatalmában áll több embert boldoggá tenni?” Voroncova meglátta az esélyt arra, hogy még inkább a lekötelezettjévé tegye a nagyhercegnőt, ezért mosolyogva így felelt: „Ma éjjel, éjfél után egy órával jöjjön át a Monplaisir villába!” A megjelölt órában és helyen Poniatowski találkozott új jótevőjével, aki behívta őt a lakópavilonba, ahol: „…jelen volt a nagyherceg, aki nagyon vidámnak tűnt, és fölöttébb barátságos módon invitált beljebb” – írta Poniatowski később. „Ejnye, hogy te mekkora bolond vagy! – mondta Péter. – Hát nem lett volna jobb, ha már az elejétől fogva őszinte vagy hozzám? Ha igazat mondasz, elkerülhettük volna ezt az egész kalamajkát.” Poniatowski igazat adott neki, azután gyorsan témát váltott, és kijelentette, milyen csodálatosnak tartja a nagyherceg Holstein katonáinak tökéletes fegyelmezettségét. (A katonák a palotaőrséghez tartoztak.) Péteren látszott, jólesik neki a dicséret. Negyed óra múltán így szólt: „Nos, most, hogy ilyen jó barátok lettünk, úgy gondolom, hiányzik valaki ebből a társaságból.” Átment a feleségéhez, kirángatta Katalint az ágyából, éppen csak annyi időt adott neki, hogy felkapjon a hálóingére egy köntöst, papucsba dugja a lábát.

Amikor Péter bekísérte a feleségét a helyiségbe, rámutatott Poniatowskira, és így szólt: „Hát itt van ő! Remélem, most már mindenki elégedett lesz velem!” Katalin nem vesztette el a higgadtságát, így felelt a férjének: „Most már tényleg csak az hiányzik, hogy írj az alkancellárnak, Voroncov grófnak, és elintézd nála, hogy a barátunk ne legyen kénytelen elhagyni Oroszországot!” Péter kimondhatatlanul élvezte a helyzetet és a ráosztott szerepet, ezért leült, és azonnal megírta a Voroncovnak címzett levelet, amit azután jelentőségteljes mozdulattal átnyújtott Jelizaveta Voroncovának. „Ezt követően – írta Poniatowski – valamennyien leültünk, és nevettünk, csevegtünk, tréfálkoztunk a szobában álló kis szökőkút körül; úgy viselkedtünk, mintha a világon semmi gondunk nem lenne. Hajnali négykor köszöntünk el egymástól. Őrültségnek tűnhet, de esküszöm, valóban így történt. Másnap mindenki sokkal kedvesebb volt velem, mint korábban, még Iván Suvalov sem gorombáskodott, sőt Voroncov alkancellár hangneme is megváltozott, amikor hozzám szólt.” Ez a különös barátság nem csupán folytatódott, Péter nem érte be ennyivel: magasabb szintre próbálta fejleszteni. „A nagyherceg kérésére még négy alkalommal tettem látogatást Oranienbaumban – mondta Poniatowski. – Mindig este érkeztem, egy használaton kívüli lépcsőn mentem fel a nagyhercegnő szobájába, ahol a nagyhercegnő, a nagyherceg és a nagyherceg szeretője várakozott. Együtt vacsoráztunk, azután a nagyherceg karon fogta a szeretőjét, és távozott, de előtte még odaszólt nekünk: Nos, gyermekeim, úgy vélem, a továbbiakban nincs szükségetek rám. Addig maradhattam, amíg kedvem tartotta.’’ A helyzettel a jelek szerint Péter volt a legelégedettebb: úgy érezte, végre diadalt aratott Katalin felett. Éveken át kisebbrendűségi érzés gyötörte a felesége mellett. Többször kísérletet tett arra, hogy nyilvánosan megszégyenítse Katalint, nem vett tudomást róla, elhanyagolta, üvöltözött vele, nevetség tárgyává tette, megcsalta; leereszkedő stílusban megjegyzéseket tett Katalin és más férfiak viszonyára – ezzel általában azt is elárulta, hogy fogalma sincs a tényekről. Most viszont elérkezett az a pillanat, amikor a szeretőjével a karjai között rámosolyoghatott az asztal túlsó oldalán ülő feleségére és annak szeretőjére. Egyáltalán nem zavarta, hogy megcsalják, sőt inkább élvezte, hogy életében először végre olyan helyzetben van, amit

teljes mértékben ő tart a kezében. Szívélyessége őszinte volt; semmit sem kellett titkolnia, semmire sem kellett gyanakodnia, minden világos volt mindenki előtt, ezért még azt is vállalta, hogy elősegíti a botrányos kapcsolat fenntartását. Poniatowski többé nem kényszerült arra, hogy viselje a szőke parókát, már nem kellett félnie Péter őreitől. Miért bonyolítsuk túl az életet? Miért aggodalmaskodjunk? Mindenki tud mindent, tiszta a kép. Katalin egészen másként élte meg a helyzetet. Ő sem szívesen öltött férfiruhát, ő sem szívesen osont ki a palotából, de azt sem élvezte, hogy egy asztalnál kell ülnie pletykafészek férjével és annak rosszindulatú, mindenkibe belemaró szeretőjével, hogy végig kell hallgatnia ostoba társalgásukat Nem igazán okozott neki örömet az, hogy láthatja, Jelizaveta Voroncova mennyire élvezi a helyzetet. Nem volt cinikus, hitt a szerelemben, és dühítette a szerelemnek az a lealacsonyítása, amit Péter művelt. Nem bírta elviselni, hogy Péter nem tekinti másnak Poniatowskit mint Jelizaveta Voroncova hímnemű megfelelőjének. Ő valódi úriembernek tartotta a lengyelt, Voroncovát pedig közönséges tramplinak. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy az elméjében megszólaljon a veszélyre figyelmeztető csengő. Ezeknek az éji összejöveteleknek a kölcsönös házasságtörés képezte az alapját. Katalin rájött, hogy az epizód sokkal nagyobb veszélyt jelent a jövőjére, mint Suvalovék ellenségessége; megértette, ha Péter cinkosa marad, akkor komoly akadályok jelenhetnek meg ambíciói előtt. Jól gondolta: az édes négyes híre kezdett kiszivárogni, és bár még senki sem tudott semmi biztosat, a pletykák máris körvonalazni kezdtek egy fokozatosan súlyosbodó politikai skandalumot. L’Hôpital márki akkor hozta szóba a furcsa kapcsolatot, amikor ismételten elutasították a kérését, és nem küldték haza Poniatowskit. Erzsébet megértette, hogy fokozatosan aláaknázódik az unokaöccse, az örököse tekintélye és jó híre. Poniatowski tudta, mennie kell. Katalin is tisztában volt ezzel, de nehéz volt a búcsú. Poniatowskinak köszönhetően megtapasztalta, milyen is az, amikor egy szelíd, kulturált európai udvarol egy hölgynek. Később az egymásnak írott leveleikben mindketten azt ismételgetik, reménykednek a mielőbbi találkozásban. Sok évvel később, Oroszország cárnőjeként Katalin egy Grigorij Patyomkinnak írott levelében őszintén vallott életének erről a korábbi szakaszáról: „Poniatowski 1755 és 1758 között szeretett, és én is

mindvégig szerettem őt. A viszonyunk akár örökké eitarthatott volna, ha ő nem un rá. Ki sem tudom fejezni, milyen szomorú voltam a távozása napján. Nem hiszem, hogy valaha is sírtam annyit, mint aznap.” Katalintól nem volt szép, hogy az unalmat emlegette Poniatowskival kapcsolatosan: mindkettejüknek fel kellett ismerniük, hogy a helyzetük tarthatatlanná vált. Sok évvel később, Lengyelország királyaként – akit korábbi szeretője, II. Katalin, Oroszország cárnője segített trónra – Poniatowski az emlékirataiban felvázolta Péter egyéniségét. A képet bizonyára eltorzították a személyes érzései, de megrajzolásában felfedezhetők az empátia, sőt a szimpátia bizonyos elemei is: „A természet pipogya fráternek alkotta meg, korhelynek, aki mindenben nevetségessé tette magát. Egy alkalommal, amikor kiöntötte nekem a lelkét, így szólt: „Nézd, milyen boldogtalan vagyok! Bárcsak beléphettem volna a porosz király szolgálatába! A legjobb tudásom szerint szolgáltam volna őt. Ha ezt teszem, akkor most büszke lehetnék magamra. Lenne egy hadtestem vagy egy zászlóaljam, tábornok, talán tábornagy lennék. De most? Most távol vagyok ettől. Távol, mert idehoztak, és megtettek ennek az átkozott országnak a nagyhercegévé!” Azután a tőle megszokott, szánalmas és nevetséges módon szidalmazni kezdte az orosz népet. A megállapításai időnként szórakoztatóak és találóak voltak, mert meg kell vallani, nem hiányzott belőle az elmésség. Nem buta volt, csak bolond, és imádott inni, az ital pedig még inkább összezavarta szegény elméjét.”

Negyedik rész „Elérkezett az idő!”

41. Panyin és Orlov/Erzsébet halála Ahogy romlott a cárnő egészségi állapota, Katalin egyre többet gondolkodott saját politikai jövőjén. Biztosnak látszott, hogy Erzsébet nem fog változtatni az örökléssel kapcsolatos, eredeti tervén, és Péter követi őt a trónon. Katalin tudta, ha ez bekövetkezik, magára marad. A barátaitól és politikai szövetségeseitől már így is megfosztották. Besztuzsev egykori kancellár kegyvesztetté vált, száműzetésbe kényszerült. Aprakszin tábornok is kegyvesztett lett, mielőtt meghalt Hanbury-Williams, a brit nagykövet hazatért, és már ő sem élt. A szeretője, Stanislaus Poniatowski hazament Lengyelországba, és lehetetlennek tűnt, hogy visszatérjen. Mivel Péter inkompetenciája nyilvánvaló volt, Katalin újra és újra elgondolkodott azon, hogy neki vajon milyen politikai szerep juthat az új cár uralkodása idején. Lépjen fel úgy mint Péter felesége és tanácsadója? Tegye azt, amit korábban, amikor segített neki elintézni a Holsteinnel kapcsolatos ügyeket? Igen ám, de mi van akkor, ha Péter úgy dönt, véghezviszi a tervét, és valóban összeházasodik Jelizaveta Voroncovával? Akkor ő vajon mit tehet? Tehet egyáltalán valamit? Ha viszont el lehetne érni, hogy Péter helyett Pál következzen a trónörökösök sorában, akkor ő, mint a gyermek cár anyja, egészen addig uralkodhatna, míg a fia eléri a nagykorúságot… Katalin időnként eljátszadozott a gondolattal, hogy mit tenne akkor, ha a trónra ülhetne. Egyelőre nem volt világos, melyik út nyílik meg előtte, egyvalamiben azonban biztos volt: bármi is történik, mindenképpen szüksége lesz szövetségesekre. Sokan felkeresték, sokan közeledtek hozzá. Az egyik – meglepő módon – Iván Suvalov volt, az erejét vesztő Erzsébet kegyence, aki olyan hevesen kezdett udvarolni neki, hogy már-már arra lehetett gondolni, hasonló szerepet kíván betölteni a majdani cárné mellett, mint Erzsébetnél. Rajta kívül Katalin másokat is magához vonzott, kevésbé számító személyeket, és végül egy olyan trió maradt meg mellette, amelyet három fontos, egymástól jelentősen eltérő személy alkotott. Az első kifinomult ízlésű, tapasztalt diplomata, a második egy fiatal háborús hős, a harmadik pedig egy szenvedélyes, lobbanékony

természetű, fiatal nő volt. Ők hárman más-más háttérrel és különböző tulajdonságokkal rendelkeztek, és csupán egyetlen közös vonásuk volt: orosznak születtek, márpedig ez igazán hasznos lehetett egy ambiciózus német nő számára. A trió legidősebb tagja a diplomata, a negyvenkét esztendős Nyikita Panyin gróf volt. Besztuzsev pártfogoltjai közé tartozott; úgy sikerült túlélnie korábbi patrónusa bukását, hogy a kancellár letartóztatásának idején éppen nem tartózkodott Oroszországban. Nagy Péter egyik tábornokának, Panyinnak a fia volt, 1718-ban, Gdanskban született. Külföldi tanulmányai befejezése után hazatért, és a Gárdában szolgált. Huszonkilenc esztendős korában tagja volt annak a küldöttségnek, amely Besztuzsev vezetésével utazott Dániába. Néhány évvel később Svédországba vezényelték, ahol tizenkét éven keresztül szolgált nagykövetként. Stockholmban művelt, nagy tudású, finom, liberális gondolkodású úriemberként ismerték, aki ráadásul orosz volt, így fölöttébb különlegesnek számított. Hitt abban a politikában, amelyet Besztuzsev folytatott, ő is inkább Ausztria és Anglia felé húzott, és szembehelyezkedett Poroszországgal. Besztuzsev bukását követően, amikor Suvalovék és Voroncov megerősítette Franciaországhoz fűződő kapcsolatát, a Stockholmban tartózkodó Panyin ellenállt a követelésnek, hogy támogassa ezt az új szövetséget. Lemondott posztjáról, és 1760 nyarán visszatért Szentpétervárra. Erzsébet fel- és elismerte képességeit, ezért megvédte őt a Suvalov-Voroncovfrakciótól, kinevezte kamarássá, őt helyezte az imádott Pál tanítóinak élére, vagyis olyan, politikailag védett pozícióba állította, amely komoly presztízshez juttatta. Mindennek köszönhetően nem volt egészen mindegy a számára, hogy ki örökli a trónt. Péter természetesen nem repesett az örömtől, amikor megtudta, hogy Erzsébet éppen Panyint nevezte ki Pál mellé, de semmit sem tehetett. „Jól van – morgolódott –, maradjon csak a fiú Panyin felügyelete alatt. Egyelőre! Hamarosan úgyis megteszem a megfelelő lépéseket annak érdekében, hogy katonai neveltetésben részesüljön!” Panyin tisztában volt azzal, hogy Péter ellenségként tekint rá. Ebből a tényből, valamint karakteréből és neveltetéséből fakadóan természetes volt, hogy Katalin szövetségese legyen, bár ők ketten – a nagyhercegnő és a volt diplomata – nem egészen ugyanúgy képzelték el a jövőt. Panyin nem tartotta alkalmasnak Pétert az uralkodásra, úgy gondolta, félre kell állítani őt,

Pált kell trónra helyezni, és amíg a cár el nem éri a nagykorúságot, addig régensként Katalinnak kell uralkodnia. Katalin látszólag egyetértett vele („Inkább leszek a cár anyja, mint a felesége”), de valójában nem vágyott arra, hogy a saját gyermeke alárendeltje legyen, ő maga kívánta elfoglalni a trónt. Panyint az is közelebb vitte a nagyhercegnőhöz, hogy Katalin hűségesen kitartott az ő korábbi patrónusa, az időközben kegyvesztetté vált Besztuzsev mellett, ezenkívül valóban jobbnak tartotta a Pál-Katalin páros uralkodását annál, hogy Péter üljön a trónon. Ráadásul ő is ugyanúgy érdeklődött a felvilágosodás politikai teóriája iránt, mint Katalin, ő is a Montesquieu által javasolt felvilágosult abszolutizmus kormányzati rendszerét támogatta. Tudta, Katalin diszkrét asszony, így nyíltan és nyugodtan megvitathatja vele az elképzeléseit. Közösen kidolgoztak egy cselekvési tervet, amelyben ugyan túlságosan sok volt az ismeretlen tényező, arra azonban mégis jó volt, hogy kialakította kettejük között a kölcsönös tiszteleten alapuló szövetséget. Katalin második új szövetségese a Poroszország ellen vívott háború hőse, Grigorij Orlov volt. 1758-ra Frigyes porosz királynak komoly erőfeszítést jelentett, hogy megvédje országát három nagy, egymással szövetségre lépett ellenfelével, Ausztriával, Franciaországgal és Oroszországgal szemben. Abban az évben, augusztusban egy negyvenezer főből álló orosz regiment Fermor tábornok vezetésével átkelt a porosz határon, és 25-én, Zorndorf városa közelében megütközött Frigyes harminchétezer katonát számláló seregével. A kilenc órán át tartó csata a 18. század legvéresebb ütközetei közé tartozik: a halottak száma mindkét oldalon meghaladta a tízezret. Frigyes beismerte, hogy a serege harmadát elvesztette. Az ütközet során a porosz király és katonái megtanulták tisztelni az oroszokat; az egyik porosz tiszt utána a következőket írta: „…a félelem, amelyet az ellenség gerjesztett katonáinkban, egyszerűen leírhatatlan.’’ A mészárlást követően mindkét fél győztesnek nyilvánította magát, mindkét táborban elénekelték a hálaadó Te Deumot, de két napig egyik véres, megnyomorított sereg sem bírt mozdulni. Folyamatosan dörögtek az ágyúk, a lovas egységek le-lecsaptak, ám se Frigyes, se Fermor nem bírta kimozdítani a másikat a pozíciójából. A Zorndorfnál elfogott porosz tisztek között ott volt Frigyes személyes adjutánsa, Kurt von Schwerin gróf, az egyik porosz tábornagy

unokaöccse. 1760 márciusában, amikor ezt a foglyot Szentpétervárra szállították, a protokoll megkívánta, hogy egy orosz tisztet rendeljenek mellé szárnysegédként és testőrként. A feladatra egy olyan, fiatal hadnagyot választottak ki, aki ott volt Zorndorfnál. Grigorij Orlov a csatában háromszor is megsebesült, de tovább küzdött, hogy lelkesítse az embereit, és tartsa az állásait. Olyan bátran viselkedett és olyan kiváló vezetőnek bizonyult, hogy hősnek tekintették; helytállását egyebek mellett azzal jutalmazták, hogy őt rendelték ki Schwerin gróf mellé. Amikor Schwerin gróf Szentpétervárra érkezett, Péter nagyherceg – akit mélységesen lesújtott, hogy így kell látnia bálványa, Frigyes király egyik magas rangú tisztjét – elintézte, hogy a fogoly olyan, különleges bánásmódban részesüljön, amilyen csak a prominens szövetségesek képviselőit illette meg. „Ha én lennék a cár, ön most nem volna hadifogoly” – közölte Schwerin gróffal. Külön villát biztosított a számára, ahol gyakran együtt ebédelt vele. Szabad kijárást engedett Schwerinnek a városba. A kedve szerint mozgó fogoly mellett mindig ott volt a kísérője, Orlov hadnagy. A huszonnégy éves Grigorij Orlov öt esztendővel volt fiatalabb Katalinnál. Katonacsaládból származott, ahol a bátorság a családi tradíciók közé tartozott. A nagyapja közkatonaként szolgált a Sztrelszkij regimentben, a jellegzetes szakállt viselő lándzsások és muskétások zászlóaljában, amelyet még Rettegett Iván alapított. Ez volt az az egység, amely később fellázadt az ifjú Nagy Péter cár katonai reformjai ellen. Nagy Péter megtorlásként a regiment számos katonáját halálra ítéltette – köztük ezt a bizonyos Orlovot is. Amikor rákerült a sor, hogy a bakó tőkéjére hajtsa a fejét a Vörös téren, egyenes háttal, habozás nélkül vonult fel a vérmocskos emelvényre, a lábujjával félretolta az egyik, pár perccel korábban lefejezett bajtársa fejét, és így szólt: „Itt most nekem kell a hely!” Nagy Péterre oly nagy hatást gyakorolt ez a halált megvető bátorság, hogy azonnal megkegyelmezett Orlovnak, sőt kinevezte őt a közelgő orosz-svéd háború okán felállított új regimentek egyikének élére. Orlovból, a közkatonából tiszt lett. Idővel a fia elérte az ezredesi rangot, és mind az öt unokája (Iván, Grigorij, Alekszej, Todor és Vlagyimir) is katonai pályára lépett. Mind az öt ifjú Orlov a Birodalmi Gárda tisztje volt; valamennyien népszerűnek számítottak tiszttársaik körében, a katonáik egyenesen bálványozták őket. A család tagjai összetartottak, a testvérek mindig lojálisak maradtak egymáshoz. Mind

az öten kivételes fizikai erővel és bátorsággal rendelkeztek, valamennyien odaadóan szolgálták a sereget és a hazájukat. Szerették az italt, a szerencsejátékokat és a nőket, a csatamezőn éppoly bátran és elszántan küzdöttek, mint a kocsmai verekedésekben; a nagyapjukhoz hasonlóan ők is fittyet hánytak a halálra. A legintelligensebbnek Alekszej számított, ő a testvérek között a harmadik volt a sorban. Hatalmas termetű férfi volt, az arcát elcsúfító, széles és hosszú heg (egy kard pengéje hasította szét a húsát] miatt Sebhelyesnek nevezték. Ő volt az, aki később végrehajtott egy tettet, amellyel biztosította a trónt Katalin számára – egy tettet, amelyért mindig vállalta a felelősséget, és ami miatt Katalin élete végéig hálás volt neki. De mégsem őt, hanem a bátyját, az öt fivér közül a második legidősebbet, Grigorijt nevezték hősnek. Ő volt a legcsinosabb az öt Orlov fiú közül: „AZ arca akár egy angyalé, a teste akár egy atlétáé.” Semmitől sem félt. A zorndorfi csatát követően, miközben lábadozott, komoly hódítást hajtott végre: sikerült elcsábítania Jelena Kurjakina hercegnőt, aki akkoriban éppen a tüzérség főparancsnokának, Pjotr Suvalovnak volt a kedvese. Ezért a tettéért a nagy hatalommal bíró Suvalovok valószínűleg végeztek volna vele, ám megsegítette őt a szerencse, mert Pjotr Suvalov váratlanul, természetes okok miatt eltávozott az élők sorából. A romantikus hódítással kapcsolatos hírek tovább fokozták a fiatal hadnagy és a család iránti tiszteletet; Grigorij Orlov a legnépszerűbb emberek közé tartozott Szentpéterváron. Erzsébet cárnőnek is bemutatták – éppen ekkor akadt meg a szeme a trón várományosának feleségén. Sajnos nem állnak rendelkezésünkre feljegyzések arról, hogy Katalin és Grigorij milyen körülmények között találkozott először. A legnépszerűbb legenda szerint a nagyhercegnő egy nap kinézett a palota egyik ablakán, és megpillantott egy magas, jóképű tisztet, aki a Gárda egyenruháját viselte. Az udvaron álldogáló tiszt véletlenül éppen akkor nézett fel. Találkozott a tekintetük, és azonnal egymásba szerettek. Annak ellenére, hogy Orlov rangban és pozícióban jóval Katalin alatt állt, ebben az esetben nem került sor olyan szerelmi násztáncra, mint korábban Szaltyikov, később pedig Poniatowski esetében.

Grigorij nem volt se félénk, se tétova; a Kurjakina hercegnőnél elért sikerei éppen eléggé felbátorították ahhoz, hogy akár egy nagyhercegnőt is meghódíthatónak tartson – főként akkor, ha a hölgy köztudottan szenvedélyes és magányos. Korábban számos példa akadt arra, hogy bizonyos esetekben figyelmen kívül lehet hagyni a rangbéli különbséget: Nagy Péter egy lívföldi parasztlányt vett feleségül, ebből a nőből lett később I. Katalin cárnő; Nagy Péter leánya, Erzsébet cárnő sok évet töltött együtt, és talán össze is házasodott egy barátságos ukrán paraszttal, Alekszej Razumovszkijjal. 1759 nyarán, egy esztendővel azután, hogy Stanislaus Poniatowski visszatért Lengyelországba, Katalin a fess hadnagy, Grigorij Orlov szeretője lett. Viszonyukat titokban tartották; a cárnő, Péter és Katalin barátai semmit sem tudtak róla. A párocska a Néván lévő Vasziljevszkijszigeten, egy kis házban találkozgatott. 1761 augusztusában Katalin ismét állapotos volt. Orlov olyan típusú férfi volt, amilyennel Katalinnak még nem akadt dolga. Korántsem volt olyan szentimentálisan szofisztikáit európai, mint Poniatowski, nem tartozott a szalonokban portyázó ragadozók közé, mint Szergej Szaltyikov. Katalin oly módon szerette, ahogy a férfi szerette őt: egyszerű, fizikai szenvedély alakult ki közöttük. Bár Katalin a házassága első kilenc évében szűz maradt, még mindig nem tartozott az érett nők közé. Korábban már két szeretője is volt, mindkettőtől szült egy gyermeket. Most, hogy megjelent az életében a harmadik férfi, szinte természetes volt, hogy ő is nemz neki egy utódot. Orlov motivációi világosak voltak. Katalin nagy hatalommal bíró, kívánatos nő volt, akit nyíltan és eléggé el nem ítélhető módon hanyagolt és megvetett a férje, a Poroszországért rajongó nagyherceg, akit az orosz hadsereg tisztjei és közkatonái egyformán gyűlöltek. Katalin végtelenül diszkrét volt a viszonyt illetően, Grigorij azonban semmit sem titkolt el a fivérei elől, akik mind úgy érezték, ezzel a kapcsolattal testvérük megtiszteltetést szerzett az egész családnak. A Gárdán belül is keringtek bizonyos hírek; a katonák többsége büszke volt a hős hadnagyra és legújabb hódítására. *** Katalin elnyerte Nyikita Panyin támogatását, és az Orlov fivérek segítségével megszerezte a Gárda szimpátiáját. Ezt követően sikerült magához vonzania egy harmadik személyt, aki teljes mértékben

különbözött másik két szövetségesétől. Az illető furcsamód nem más volt, mint Jekatyerina Daskova hercegnő, Péter szeretőjének a húga. Daskova hercegnő, leánykori nevén Jekatyerina Voroncova 1744-ben született; ő volt Román Voroncov gróf (a korábbi alkancellár, Mihail Voroncov öccse) harmadik és egyben legkisebb lánya. Nem sokkal Erzsébet cárnő megkoronázását követően jött világra, és mivel a Voroncov család a legrégibb orosz nemesi famíliák közé tartozott, a csecsemőt maga az új uralkodó tartotta keresztvíz alá. A gyermek keresztapja a cárnő unokaöccse, Péter lett, akit nem sokkal korábban hoztak át Oroszországba a Holstein hercegségből, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy idővel elfoglalja a trónt. Jekatyerina Voroncova csupán kétéves volt, amikor az édesanyja meghalt. Az apja, Román gróf, aki akkor még fiatal ember volt, nagyon hamar (ahogy a lányai fogalmaztak): „az élvezetek rabjává vált, és nem igazán törődött a gyermekei nevelésével”. A kislányt a nagybátyjához, Mihailhoz küldték, aki kiváló tanítókat szerződtetett le mellé. „Folyékonyan beszéltünk franciául, egy kicsit olaszul is tanultunk, és volt pár tantárgy, amit oroszul magyaráztak nekünk” – írta Jekatyerina az emlékirataiban. Különlegesen intelligensnek bizonyult, sokszor egész éjjel fennmaradt, hogy Bayle, Montaigne, Montesquieu és Voltaire műveit olvasgassa. Katalin 1758-ban találkozott ezzel a kivételes, akkor csupán tizenöt esztendős leánnyal. A nagyhercegnő örömmel konstatálta, hogy létezik egy orosz lány, aki beszél franciául, és imádja a felvilágosodás filozófusait; fölöttébb megkedvelte őt. 1759 februárjában a tizenhat éves Jekatyerina Voroncova feleségül ment Mihail Daskov herceghez, a Preobrazsenszkij ezred magas, népszerű, tehetős és fiatal tisztjéhez. Követte a férjét, akit Moszkvába vezényeltek; tizenegy hónap különbséggel két gyermeket szült. Sosem felejtette el a szentpétervári nagyhercegnőt. 1761 nyarán a családjával együtt visszaköltözött a fővárosba, így ismét kapcsolatba kerülhetett Katalinnal. A fővárosban a nővére, Jelizaveta, valamint Jelizaveta szeretője, Péter nagyherceg megpróbálta bevonni a saját társaságába és bűvkörébe Daskovát, ám ez nem igazán sikerült, mivel a két testvér szinte minden tekintetben különbözött egymástól. Jelizaveta, akit Péter időközben beköltöztetett a saját lakosztályába, már nem úgy viselkedett a nagyherceg mellett, mint egy szerető, sokkal inkább úgy, mint egy

jövőbeli feleség. Slampos volt és durva, szemérmetlen és nagyhangú, ennek ellenére türelmesen, eltökélten haladt a célja felé, ami nem volt más, mint hogy Péter feleségül vegye. A nagyherceg többi szenvedélye csupán ideig-óráig tartott, ez a nő viszont megmaradt mellette. Péter hallgatott rá – akkor is ezt tette, amikor létrejött az a bizonyos négyes fogat Katalinnal és Stanislausszal. Az évek során a nagyherceg rájött, Jelizaveta annyira illik hozzá, hogy képtelen volt lemondani a társaságáról. Daskova egészen más volt, mint a testvére. Nem sokat foglalkozott a díszes ruhákkal, nem volt hajlandó rúzst használni, szakadatlanul beszélt; az intelligens és szókimondó, időnként arrogáns fiatal nő politikai szempontból idealista volt, egyébként pedig prűd: a nővére viselkedését fájdalmasan szégyenletesnek találta. Az sem érdekelte különösebben, hogy Jelizavetából cárné lehet, megvetette őt amiatt, hogy ilyen vulgáris, nyilvános vadházasságban él a trónörökössel. Kettejük kapcsolatát tovább rontotta az a tény, hogy Jelizaveta éppen annak a nőnek a helyére pályázott, akit Daskova egy ideje már a példaképének tekintett. *** Daskova hercegnő 1761 nyarát az apja dácsájában, a Finn-öböl partján töltötte. A birtok félúton volt Petrodvorec (a cárnő tartózkodási helye) és Oranienbaum (Péter és Katalin nyári szállása) között. A kis Pál mindig Erzsébet mellett, Petrodvorecben maradt, de a cárnő egy ideje megengedte Katalinnak, hogy vasárnaponként átkocsizzon hozzá Oranienbaumból, és azzal töltse a napot, hogy a kertben játszadozó kisfiát és kislányát nézi. Hazafelé menet Katalin gyakran benézett Voroncovék dácsájába; egy ilyen alkalommal meghívta a hercegnőt, töltse Oranienbaumban a nap hátralévő részét. Oranienbaumban, Katalin kertjében és lakosztályában a két nő többnyire könyvekről és politikai elméletekről társalgott. Daskova úgy érezte, különleges intellektuális csúcsra sikerült feljutnia. „Megkockáztatom: a nagyhercegnőn és rajtam kívül az egész birodalomban nem volt még két olyan nő, akik komoly könyveket olvastak” – írta az emlékirataiban. A hosszú beszélgetések során a hercegnőnek meggyőződésévé vált, hogy Katalin, és csakis ő lehet a „nemzet megmentője”, ezért létfontosságú, hogy ő, és ne Péter örökölje a trónt. Katalin nem bátorította az ilyen nézetek hangoztatását. Kimagaslóan okos, elbűvölő

gyermeknek tartotta Daskovát, hízelgett neki, hogy a hercegnő rajong érte, stimulálónak találta a társaságát de úgy gondolta, ha reálisan szemléli a helyzetet, ő legfeljebb Péter cár felesége lehet – feltéve, hogy sikerül megőriznie ezt a pozícióját Jelizaveta Voroncovával szemben. Daskova a maga részéről olyasmit érzett a nagyhercegnő iránt, ami leginkább a bálványozáshoz hasonlítható: „Rabul ejtette a szívemet és az elmémet, lelkes odaadást váltott ki belőlem. Olyan elkötelezettség vett rajtam erőt, ami semmi máshoz nem hasonlítható, legfeljebb ahhoz a szeretethez, amit a férjem és a gyermekeim iránt érzek.” Péter nagyherceg és Jelizaveta Voroncova továbbra is kitartóan próbálkozott azzal, hogy bevonják köreikbe Daskovát. Péternek feltűnt a hercegnő által a felesége irányába tanúsított csodálat és szeretet, ezért fontosnak tartotta, hogy figyelmeztesse őt: „Gyermekem, eszébe kell vésnie, sokkal biztonságosabb dolog olyan nyílt és őszinte fajankókkal barátkozni, mint amilyen a nővére és én vagyunk, mint olyan lángelmékkel, akik kipréselik a narancs levét, azután egyszerűen elhajítják a héjat.” Daskova nem rettent vissza attól, hogy szembeszegüljön Péterrel. Egy alkalommal, egy nyolcvanfős vacsora során, ahol Péter és Katalin is megjelent, a nagyherceg – aki szokás szerint jóval több burgundit ivott a kelleténél – akadozó szavakkal kifejtette, hogy azt a fiatal tisztet, aki esetleg a cárnő valamelyik rokonának szeretőjévé válik, haladéktalanul le kell fejezni illetlensége miatt. Daskova felvette a kesztyűt, és kijelentette, az ilyen tett zsarnokra vallana, mert: „… a büntetés még akkor sem lenne összhangban az elkövetett vétséggel, ha azt minden kétséget kizáróan sikerül bebizonyítani.” „Ön még gyermek – felelte Péter –, mert ha nem az lenne, akkor tudná, hogy a halálbüntetéssel való fukarkodás az engedetlenség, a fegyelmezetlenség és a rendbontás melegágya.” „De uram – vágott vissza Daskova – akik most itt ülnek az ön társaságában, szinte valamennyien csak olyan uralkodási korszakban éltek, amelyben ezt a büntetési módot jóformán sohasem alkalmazták.” „Éppen ez az oka annak, hogy jelenleg rend- és fegyelemdeficitben szenvedünk – mondta a nagyherceg. – Higgye el, amit mondok, hiszen ön még gyermek, és semmit sem tud ezekről a dolgokról.” Az asztalnál ülő holsteiniek hallgattak, ám Daskova még ekkor sem adta fel: „Készen állok elismerni, uram, hogy képtelen vagyok felfogni

az ön okfejtését, annak viszont nagyon is tudatában vagyok, hogy az ön felséges nagynénje még él, és ő ül a trónon.” A jelenlévők először a fiatal nőre, majd a trónörökösre meredtek, de hiába, mert Péter erre már nem válaszolt, csupán egy nyelvöltéssel jelezte vitapartnerének, hogy befejezettnek tekinti az eszmecserét. Az epizódot követően megnőtt Daskova ázsiója. Katalin nagyhercegnő vidáman gratulált neki, és nem kellett sok idő ahhoz, hogy az eset „magasabb szintre emelje a hírhedtségemet” – írta Daskova. Minden ilyen kis közjáték erősítette a megvetést, amellyel a hercegnő viseltetett a trónörökös iránt: „Láttam, hogy a hazám milyen keveset remélhet a nagyhercegtől, aki a legmegalázóbb tudatlanságba süllyedt, és csupán egyetlen dolgot tartott fontosnak, a vulgáris büszkeséget, amelyet amiatt érzett, hogy Poroszország általa bálványozott királyának az alattvalója lehet.” Daskova hercegnő boldogan egyetértett Péterrel, amikor fajankónak nevezte magát. Biztos volt benne, csakis egy fajankó lehet képes arra, hogy az ő nővérével múlatja az időt ahelyett, hogy a csodálatos, ragyogó nagyhercegnő társaságát élvezné. Botrányosnak találta, hogy Péter meglebegtette a tervét, mely szerint eltávolítja a pozíciójából Katalint, és feleségül veszi Jelizavetát. Az ifjú hercegnő elhatározta, megvédi az általa bámulatosnak tartott nagyhercegnőt. Az egyik dolog, amit megtehetett érte, az volt, hogy jelenti a nagyhercegnőnek a vele kapcsolatos híreket, udvari pletykákat. Katalin nem biztatta Daskovát ennek a szerepnek az eljátszására, bár kétségtelenül hasznos volt a számára, hogy van valaki, akitől, illetve akin keresztül értesülhet a nagyherceg és Voroncova beszélgetéseiről. Másrészt Katalin óvatos volt, nagyon vigyázott arra, mit mond ifjú rajongója jelenlétében, mivel tudta, hogy Daskován keresztül tőle is kiszivároghatnak bizonyos információk. Ez volt az oka annak is, hogy ügyelt támogatói szétválasztására. Kezdetben a nagy trió három tagja nagyon keveset tudott egymásról, és mindegyikük Katalin más-más arcát ismerte: Panyin a higgadt, szofisztikált politikust látta benne, Orlov a forróvérű asszonyt, Daskova pedig a filozófust, a felvilágosodás csodálóját. Daskova hercegnő idővel közelebb került az általa európaizálódott orosznak nevezett Panyinhoz, azt viszont továbbra sem tudta, hogy Orlov milyen fontos szerepet játszik Katalin életében. Valószínűleg

elborzadt volna, ha szembesül azzal, hogy bálványa egy ilyen faragatlan és tanulatlan katonának ajándékozta a szívét. Ahogy folytatódott Erzsébet fizikai állapotának hanyatlása, úgy erősödött a Péter trónra kerülésének lehetősége által kiváltott általános feszültség. Minél inkább elhúzódott a háború, Péter annál pimaszabbul juttatta kifejezésre Oroszországgal szembeni gyűlöletét és megvetését, valamint Poroszország iránti szimpátiáját. Mivel biztos volt benne, hogy gyengélkedő nagynénje már nem lenne képes összeszedni annyi erőt, hogy megfossza őt az örökségétől, egyre nyíltabban beszélt a változásokról, amelyeket trónra kerülését követően eszközölni fog. Leállítja a Poroszország ellen vívott háborút. A békekötés után csatlakozik Frigyeshez a harcban, amelyet Ausztria és Franciaország – Oroszország aktuális szövetségesei – ellen vív. Felhasználja Oroszország erejét Holstein érdekeinek megvédésére. (Ez azt jelentette, hogy háborút indít Dánia ellen, hogy visszaszerezze a Dánia által a hercegségtől 1721-ben elrabolt területeket.) Kijelentette, el fog válni Katalintól, és feleségül veszi Jelizaveta Voroncovát. Péter már addig is minden létező eszközzel segített Frigyesnek. Megszerezte a cárnő titkos haditanácsairól kiszivárgó híreket, és ezeket továbbította a porosz királynak. Az információkat az új szentpétervári angol nagyköveten, Sir Robert Keithen keresztül továbbította, aki saját, London számára készített diplomáciai jelentéseihez csatolta a tőle kapott anyagokat. Keith a futárait Berlinen keresztül küldte haza; Berlinben a kollégája, a poroszországi brit nagykövet bizonyos dokumentumokról másolatot készített Frigyesnek, csak ezt követően továbbította a csomagot a Whitehallba. Poroszország királya ily módon már azelőtt értesülhetett az orosz főparancsnokság műveleti terveiről, hogy azok eljutottak volna az orosz hadtestek irányítóihoz. Péter csupán elhanyagolható erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy leplezze a cárnő, a hadsereg, a nemzet és az ország szövetségesei ellen elkövetett árulását. A francia és az osztrák nagykövetek panaszt nyújtottak be ellene a kancellárnál, de nem értek el eredményt, mivel Mihail Voroncov – mint mindenki más a fővárosban – biztosra vette, hogy a cárnő már nem marad sokáig életben, és a halálát követően trónra lépő Péter első intézkedése a háború leállítása, a csapatok visszarendelése és az orosz-porosz békeszerződés megkötése lesz. Az adott, felemás helyzetben Voroncovnak nem állt

szándékában tönkretenni a saját jövőjét azzal, hogy Erzsébet tudomására hozza az unokaöccse árulását. A seregben, a tisztek és a közkatonák között ugyanakkor oly mértékű lett a trónörökös iránti megvetés, hogy Sir Robert Keith megállapította: „A nagyherceg valószínűleg nem épelméjű, hogy képes és hajlandó így viselkedni.’’ Ha már a Gárda és a hadsereg tisztjei is így éreztek Péter iránt, nem meglepő, hogy Orlovék kifejezetten gyűlölték őt, azt az embert, aki fontos információkat továbbít az ellenségnek. Grigorij Orlovban ez az érzés még hevesebben izzott, mint a testvéreiben. Megfogalmazódott benne a kérdés: ha Pétert esetleg mégis kitagadják az örökségéből, mi történik majd a nagyhercegnővel? Péterhez hasonlóan Katalin is németnek született, de akkor már tizennyolc éve Oroszországban élt, az ortodox hívők közé tartozott, ő volt a gyermek trónörökös anyja, és köztudottan Oroszország mellett állt. Ahol csak megfordult, Orlov mindenhol hangoztatta a nagyhercegnő Oroszország iránti elkötelezettségét, és a testvérei ugyanezt tették. Péter iránti gyűlöletük, a katonák közötti népszerűségük, valamint az a tény, hogy hajlandóak voltak fellépni Katalin érdekében, végül ahhoz vezetett, hogy a nagyhercegnő trónra kerülhetett. Erzsébet eltökélt szándéka volt, hogy legyőzi Poroszországot és Frigyest. A háborúba valójában csak azért lépett be, mert be akarta tartani az Ausztriával kötött szerződést, de ha egyszer már belekeveredett, nem akart meghátrálni. Közeledett a háború vége; már korántsem Frigyesé volt Európa legütőképesebb serege, és menet közben az osztrákok és az oroszok is tapasztalt veteránokká váltak. Ahogy zsugorodott a Frigyes rendelkezésére álló erő, úgy csökkent az esély arra, hogy győztesen fejezi be a konfliktust. Vesztésre állt – ezt a tényt igazolta az 1759. augusztus 25-én lezajlott kunersdorfi csata, ahol Berlintől ötven mérföldre keletre a háromszáz ágyúval megtámogatott, közel ötvenezer fős porosz sereg indított támadást az erős védelmi pozíciókban elhelyezkedő, hetvenkilencezer főt számláló orosz sereg ellen. Frigyes gyalogsága rávetette magát a sziklaszilárd orosz vonalakra. Alkonytájt, amikor véget ért a küzdelem, Frigyes elkönyvelhette, hogy sikerült elszenvednie a hétéves háború legsúlyosabb vereségét. A csata azzal ért véget, hogy a porosz katonák a muskétáikat elhajigálva megfutamodtak. Bár az orosz sereg is komoly veszteséget szenvedett

(tizenhatezer halottjuk és sebesültjük volt), a poroszok tizennyolcezer katonát vesztettek. A király alól két ló is kidőlt, és golyó fúródott a zubbonya zsebében hordott, arany tubákosszelencébe. Azon az éjszakán a következőket írta egyik közeli, berlini barátjának: „A negyvennyolcezres seregből talán háromezer katonám maradt. A többi vagy elesett, vagy elmenekült. Többé nem parancsolok nekik. Berlinnek egyedül kell megvédenie magát. Iszonyú vereséget szenvedtünk, ezt nem fogom túlélni. Nincs több tartalékom. Az igazat megvallva, úgy vélem, minden elveszett.” Reggel tizennyolcezer ember tántorgott vissza, hogy csatlakozzon a királyhoz, de a negyvenhét esztendős uralkodó kétségbeesésén már ez sem változtatott. A fájdalmai sem csökkentek. „Az a baj – írta öccsének, Henrik hercegnek –, hogy mind a két lábfejem, az egyik térdem és a bal kezem is köszvényes. Nyolc napon keresztül szinte folyton lázas voltam.” Szentpéterváron a cárnő örömmel fogadta a jó híreket, és elviselte a rosszakat. 1760. január 1-jén, négy hónappal a kunersdorfi ütközet után a következőt mondta az osztrák nagykövetnek: „Szándékomban áll folytatni a háborút és hű maradni a szövetségeseimhez, még akkor is, ha ehhez a gyémántjaim és a ruháim felét el kell adnom.” A Németországban harcoló orosz sereg főparancsnoka, Pjotr Szaltyikov mindent elkövetett annak érdekében, hogy meghálálja a cárnő elkötelezettségét. 1760 nyarán az orosz sereg átkelt az Oderán. A kozák lovasság betört Berlinbe, és három napra elfoglalta Frigyes fővárosát. Terhessége előrehaladtával Katalin elzárkózott a világ elől. Péter ekkor már nyilvánosan is uralkodónak kijáró tisztelettel vetette körül a szeretőjét, és jó ideje azt ismételgette, megszabadul a feleségétől. Ilyen körülmények között esély sem volt arra, hogy a nagyherceg ismét eljátssza a színjátékot, és elismerje, hogy a születendő gyermek az övé. Katalin tisztában volt a helyzettel, és elhatározta, nem szolgáltat indokot Péternek arra, hogy valóban eltaszítsa őt. Titkolta a terhességét, széles abroncsú szoknyákat hordott, napközben általában a szobájában, egy karosszékben üldögélt, és senkit sem fogadott. Neki jobban sikerült megőriznie a titkát, mint Erzsébetnek. A cárnő parancsba adta, hogy a nagyherceg és a nagyhercegnő nem kaphat híreket az állapotáról. Megpróbálta elrejteni betegsége fizikai jeleit,

mészfehér arcát, elhízott testét, dagadt lábait. Az arcfestékek és az ezüstszínű köntösök sok mindent eltakartak… Erzsébet érezte, hogy Péter már türelmetlenül várja a halálát, de túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy megváltoztassa eredeti szándékát, és megtegye azt, amire valóban vágyott; már gyenge volt ahhoz, hogy Péter helyett Pált tegye meg örökösévé. Csupán annyi erő maradt benne, hogy az ágyától elvonszolja magát a díványhoz vagy a karosszékéhez. Már aktuális kegyence, Iván Suvalov sem tudott kellemes perceket szerezni neki; látszólag csak akkor érezte jól magát, amikor Alekszej Razumovszkij, korábbi szeretője – és talán a férje – az ágya mellett üldögélve érzelmes ukrán dalokat énekelt neki. Ahogy teltek a napok, egyre kevésbé foglalkozott Oroszország jövőjével, már nem igazán érdekelte, mi történik körülötte. Pontosan tudta, mi közeledik feléje. Erzsébet agóniája megbénította Európát. Minden szem a betegszobára tapadt; mindenki tudta, a háború kimenetele attól az asszonytól függ, aki odabent az életéért küzd. Oroszország szövetségesei 1761 vége táján már csak abban reménykedtek, hogy a cárnő orvosainak sikerül életben tartaniuk Erzsébetet még hat, talán tizenkét hónapig – ennyi idő kellett volna ahhoz, hogy Frigyes ne térhessen magához az elszenvedett vereségek után. Frigyes zárt körben bevallotta, közel látja a véget Oroszországtól már csupán karnyújtásnyira volt a jutalom, amiért öt éve küzdött. Frigyes tudta, ha Péter nagyherceget még néhány hónapig sikerül visszatartani a tróntól, azután már ő sem tud segíteni Poroszországon, és a saját, ambiciózus tervei is kudarcba fulladnak. 1761 decemberének közepén már mindenki tudta, hogy a cárnő hamarosan meghal. Amikor Péter nyíltan közölte Daskova hercegnővel, hogy hamarosan a nővére, Jelizaveta Voroncova lesz a felesége, Daskova úgy döntött, tenni fog valamit ez ellen. December 20-án éjszaka, bár egész testében reszketett a láztól, felkelt, prémekbe burkolózott, és átvitette magát a palotába. Egy hátsó ajtón belépve ráparancsolt Katalin egyik szolgájára, vezesse az úrnőjéhez. Katalin már ágyban feküdt. A hercegnőre nézett, és így szólt: „Mielőtt bármit mondana, jöjjön, feküdjön ide mellém, melegedjen fel!” Az emlékirataiban Daskova lejegyezte kettejük párbeszédét. Közölte Katalinnal, hogy amikor a cárnőnek csupán néhány nap, esetleg néhány óra van hátra az

életéből, nem bírja elviselni a bizonytalanságot, ami átitatja a nagyhercegnő jövőjét. „Készített valamilyen tervet, vagy tett valamilyen óvintézkedést a biztonsága megőrzése érdekében?’’ – kérdezte. Katalin meghatódott, ugyanakkor megriadt. Daskova szívére szorította a kezét. „Hálás vagyok önnek, de el kell mondanom, semmiféle tervet nem készítettem, és nem is tehetek semmit azon kívül, hogy bátran fogadom azt, ami rám vár.” Daskova számára elfogadhatatlan volt ez a passzivitás. „Ha semmit sem tehet, Madame, akkor a barátainak kell cselekedniük ön helyett! – jelentette ki. – Éppen elég bátor és lelkes vagyok ahhoz, hogy valamennyiüket buzdítsam. Adjon parancsokat! Irányítson!” Katalin számára ez a lojalitás már túlságosan sok volt. Úgy ítélte meg, korai lenne bármit tenni, ostobaság volna hebehurgyán elindítani egy eseménysorozatot. Abban biztos volt, hogy Orlov össze tudna szedni pár embert a Gárdában, de megfelelő előkészületek híján ennyi biztosan nem lenne elég, most viszont itt van ez a kimerült, beteg, felelőtlen ifjú hölgy, aki képes lenne színre lépni, és valamennyiüket veszélybe sodorni, mielőtt még alaposan felkészülhetnének… „Az ég szerelmére, hercegnő – mondta Katalin nyugodtan –, arra ne is gondoljon, hogy veszélybe sodorja magát! Sosem bocsátanám meg magamnak, ha valami baja történne miattam.” Tovább beszélt, megpróbálta lecsillapítani izgatott látogatóját. Daskova váratlanul félbeszakította, megcsókolta a kezét, és közölte, nem kívánja azzal fokozni a kockázatokat, hogy még hosszabbra nyújtja a látogatását. A két nő összeölelkezett. Daskova felkelt az ágyból, és éppen olyan sietve, ahogy érkezett, elhagyta a szobát. Izgalmában észre sem vette, hogy Katalin már hat hónapos terhes. Három nappal később, december 23-án Erzsébet cárnő szélütést kapott. Az ágya köré gyűlt orvosok megállapították, hogy ezúttal már nem lehet számítani az állapota javulására. Értesítették Pétert és Katalint. Amikor megérkeztek, Iván Suvalov és a két Razumovszkij fivér már ott állt az ágy mellett, mindhárman a párnán fekvő cárnő sápadt arcát nézték. Erzsébet az utolsó pillanatig tudatánál maradt. Nem adta jelét, hogy meg akarná változtatni a trón öröklésével kapcsolatos intézkedéseit. Megkérte Pétert, ígérje meg, hogy gondoskodni fog a kis Pálról. Péter tudatában volt annak, hogy a nagynénje, aki az örökösévé tette, egyetlen szóval megfoszthatja őt a tróntól, ezért megígérte azt,

amire a cárnő kérte. Erzsébet utasította, hogy a jövőben védje meg Alekszej Razumovszkijt és Iván Suvalovot. Katalinnak nem adott ilyen feladatot, őt meg se szólította, pedig a többiekkel együtt az ágy mellett állt. A hálószoba előterében és a folyosón összegyűltek az udvari népek. Megérkezett Todor Dubjanszkij atya, a cárnő gyóntatója. Ahogy belekezdett az utolsó kenet feladásába, a füstölők erős illata összekeveredett az orvosságok szagával. Teltek az órák… A cárnő a kancellárt, Mihail Voroncovot hívatta. Voroncov visszaüzent: túlságosan beteg ahhoz, hogy elbúcsúzzon a haldoklótól. Valójában nem a betegség, sokkal inkább az örökös megsértése miatti félelem tartotta vissza. Karácsony reggelén Erzsébet megkérte Dubjanszkij atyát, olvassa fel neki a haldoklók imáját. A pap teljesítette a kérést. Amikor az ima végére ért, Erzsébet megkérte, olvassa fel újra. Ortodox szokás szerint minden jelenlévőt megáldott, és mindenkitől megbocsátást kért. 1761. december 25-én, karácsony napján, délután négy óra tájban Erzsébet cárnő meghalt. Néhány perccel később Nyikita Trubeckoj herceg, a Szenátus elnöke kinyitotta a hálószoba kétszárnyú ajtaját, és bejelentette a várakozóknak: „Őcári felsége, Jelizaveta Petrovna álomba szenderült az Úrban. Isten tartsa meg kegyelmes uralkodónkat, III. Péter cárt!”

42. III. Péter rövid uralkodása Novgorod érseke megáldotta Pétert, az új uralkodót, a Szenátus és az államminiszterek elmondták a hűségeskü szövegét; megdörrentek a Péter-Pál-erőd ágyúi – bejelentették az új cár trónra lépését. Péter kilovagolt a Palota térre, hogy fogadja a Gárda, a Preobrazsenszkij, a Szemjonovszkij és az Iszmaljovszkij regimentek, valamint a Lovasgárda, a gyalogság és a Hadiakadémia tisztelgését, végighallgassa a katonák esküjét. Amikor a Preobrazsenszkij ezred palackzöld uniformisát viselő új cár megjelent a fáklyák fényében, egyszerre ereszkedtek tisztelgésre a regimentek zászlói. Péter jókedvűen tért vissza a palotába, és közölte az osztrák nagykövettel, Mercy gróffal: „Nem is gondoltam, hogy ennyire szeretnek a katonáim!” Azon az estén vacsorát adott, amin százötven fő jelent meg. A vendégek utasítást kaptak, hogy Péter trónra lépésének tiszteletére világos öltözékben jelenjenek meg, kerüljék a gyászt jelképező fekete viseletet. Az asztalnál Katalin a cár mellett ült. Iván Suvalov, Erzsébet kegyence, aki a cárnő ágya mellett még zokogott, már ott állt Péter széke mögött, és nevetgélt, tréfálkozott. A következő este Péter estélyt rendezett; a meghívott hölgyek külön parancsba kapták, hogy „gazdagon díszített” ruhát viseljenek. Daskova hercegnő betegségre hivatkozva nem vett részt az eseményen. Az este folyamán üzenetet kapott a nővérétől, aki tudatta vele, az új cár bosszús a távolléte miatt, nem hiszi el a kifogásait, és ha nem jelenik meg haladéktalanul, annak a férje, Daskov herceg látja majd a kárát. Daskova engedelmeskedett. Amikor megjelent, Péter odalépett hozzá, és halk hangon megjegyezte: „Ha, kis barátnőm, megfogadna egy tanácsot…Fordítson ránk több figyelmet, ha lehetséges. Eljöhet az idő, amikor jó oka lesz arra, hogy megbánja a nővérével szemben tanúsított tiszteletlenségét. Higgyen nekem, most az ön érdekében szólok. Csakis úgy teheti fontossá magát a világban, ha az ő védelmét kéri.” Tíz nappal a temetés előtt Erzsébet cárnő holttestét átszállították a Kazanyi Istenanya katedrálisába, ahol ezüsthímzéses köntösben egy gyertyákkal körülvett, nyitott koporsóba fektették. A gyászolók, ahogy a

félhomályban, hosszú sort alkotva elvonultak a ravatal előtt, megfigyelhették a koporsó mellett térdelő, feketébe öltözött, fátyollal takart arcú, se koronát, se ékszert nem viselő nőt, akit szemlátomást letaglózott a fájdalom. Mindenki tudta, hogy ez a hölgy nem más, mint az új cárné. Katalin részben az Erzsébet iránti tiszteletből térdelt a koporsó mellé, részben pedig azért, mert megértette, az alázat és az odaadás ilyen kifejezésén túl nincs jobb mód arra, hogy maga mellé állítsa az embereket. Olyan kiválóan játszotta a szerepét, hogy a francia nagykövet jelentette Párizsnak: „…Katalin a viselkedésével, nyilvánvaló fájdalmával egyre inkább meghódítja az oroszok szívét.” Péter egészen más módon viselkedett Erzsébet holttestének közelében. A hivatalos gyásznapok során az új cár nyilvánvalóan kifejezésre juttatta az örömét, hogy megszabadult a tizennyolc éven át tartó politikai és kulturális fogságból. A szabadság annyira megrészegítette, hogy még az ortodox egyház szokásainak sem tett eleget: nem volt hajlandó odaállni vagy odatérdelni a koporsó mellé, nem vett részt a virrasztásokon. Néhány alkalommal felbukkant a katedrálisban, ilyenkor idegesen járkált, hangosan beszélt, tréfálkozott, nevetgélt, mutogatott, sőt egy alkalommal nyelvet öltött a papokra. Többnyire a lakosztályában maradt, ahol italozással múlatta az időt. Hangosan üvöltözött, olyan volt, mintha teljesen elvesztette volna az önuralmát. Megengedhetetlen viselkedésének csúcspontja az volt, amikor Erzsébet testét a katedrálisból a Néva hídján keresztülhaladva átvitték a Péter-Pál-erőd szigetén álló mauzóleumba. Péter közvetlenül a koporsó mögött haladt. Fekete gyásztalárt viselt, amihez hosszú uszály tartozott. Ezt az uszályt néhány idősebb nemesúr vitte utána. Az új cár azzal szórakozott, hogy időnként leállt, hagyta, hogy a koporsó eltávolodjon tőle, azután hosszú léptekkel utána sietett. Az idős nemes urak nem bírtak lépést tartani vele, ezért kénytelenek voltak elereszteni az uszályát, ami aztán vadul lobogott a szélben. Péternek borzasztóan tetszett az urak zavara, ezért újra és újra megismételte az általa mókásnak vélt műveletet. Mindenkit sokkolt a tény, hogy egy majdnem harmincnégy éves férfi ilyen groteszk módon viselkedik annak az asszonynak a temetésén, aki cárt csinált belőle. A menetet alkotó nemesek, a sorfalat álló tisztek és katonák, az összegyűlt tömeg elhűlten figyelte az új uralkodó bohóckodását.

Szokatlan és elítélendő viselkedése ellenére uralkodása első heteiben Péter józan és mértéktartó politikát folytatott. Mihail Voroncov, aki Besztuzsev bukását követően lett kancellár, annak ellenére megtarthatta a posztját, hogy Erzsébet életének utolsó éveiben a poroszellenes, franciabarát Suvalovék mellett állt. Péter visszahívta a korábban menesztett tisztségviselők egy részét. Ernst Johann Biron, Anna cárnő német kancellárja és szeretője, Kursföld hercegnőjének apja, engedélyt kapott arra, hogy Jaroszlavlból, ahol kényszerű okok miatt élt, visszatérhessen a sokkal kényelmesebb Szentpétervárra. Lestocq, Erzsébet francia orvosa és tanácsnoka, valamint Münnich, az öreg német tábornagy szintén kegyelmet kapott, az ő számukra is véget ért a száműzetés, viszont Alekszej Besztuzsevnek, a korábbi kancellárnak, aki mindig Ausztriát támogatta, és mindig Poroszország ellenségének vallotta magát, továbbra is távol kellett maradnia Szentpétervártól és a politikától. Úgy tűnt, hogy azok a személyek, akik korábban valamilyen módon Erzsébet politikai ellenfeleivé váltak, de idegen származásúak voltak, kivétel nélkül megbocsátást nyertek, de az olyanok, mint például Besztuzsev – aki hosszú időn át keményen dolgozott azért, hogy megerősítse Oroszország pozícióját Európán belül –, továbbra is kegyvesztettek maradtak. Az amnesztiát követően népszerű politikai intézkedésekre került sor. Senki sem tudta, hogy ezek egy olyan terv részét képezik-e, amelynek célja a közvélemény, a nép jóindulatának megnyerése, vagy csupán a kiszámíthatatlan természetű Péter egy-egy újabb szeszélye. Január 17én azzal okozott komoly meglepetést az ország lakosságának, hogy csökkentette a sóra kivetett kormányzati adót. Február 18-án a nemességnek szerzett örömet azzal, hogy megszüntette az állami szolgálatok kötelező érvényét. Ez a kötelezettség még Nagy Péter idejéből származott; Nagy Péter volt az, aki kijelentette, hogy „a cár az állam első szolgája”, ebből következően valamennyi földbirtokosnak és nemesnek hasonló kötelezettségei vannak, mint neki. A rendelkezés eredménye az lett, hogy folyamatossá vált a hadsereg és a haditengerészet tiszti karának, valamint az orosz bürokrácia adminisztratív egységeinek utánpótlása. Most, hogy a nemesi családok sarjai mentesültek katonai és civil kötelezettségeik alól, senki sem kényszeríthette őket arra, hogy éveket töltsenek az állam szolgálatában. Ezenkívül engedélyt kaptak arra, hogy szabadon

utazzanak külföldre – kivéve természetesen a háborús időszakokat –, és kedvük szerinti időt töltsenek hazájuktól távol. Február 21-én Péter megszüntette a Titkos Kancelláriát, azt a rettegett nyomozati hatóságot, amely az árulással, zendüléssel és esetlegesen a felségsértéssel kapcsolatos ügyek vizsgálatát végezte. Ugyanakkor az orosz vallási szakadárok, a raszkolnyikok engedélyt kaptak a visszatérésre és vallásuk gyakorlására; valamennyien visszajöhettek azokból az országokból, ahová az ortodox egyház üldözte el őket. Márciusban Péter látogatást tett a zord schlüsselburgi erődben, ahol a hajdani cár, az Erzsébet cárnő által tizennyolc éve bezárt VI. Iván raboskodott. Péter biztosnak vélte a helyét, szilárdnak a trónját, ezért fontolóra vette, hogy kellemesebbé teszi Iván életét, esetleg szabadon bocsátja őt, talán valamilyen katonai pozíciót ad neki. Sajnálatos módon a fogoly állapota mindezt nem tette lehetővé. A huszonkét esztendős Iván magas volt és sovány, a haja a derekáig ért. Analfabéta volt, összefüggéstelen mondatokat dadogott, és nem igazán tudta, hogy kicsoda. Szakadt és mocskos ruhákat viselt, az ágya keskeny priccs volt, a cellájában összesűrűsödött a levegő a bűztől, a sötétséget csak a magasan elhelyezkedő, apró, rácsos ablakon keresztül beszűrődő fény oszlatta szét. Amikor Péter felajánlotta neki a segítségét, Iván megkérdezte, esetleg nem juthatna-e friss levegőhöz. Péter adott neki egy selyem köntöst; a bebörtönzött cár gyorsan a párnája alá rejtette az ajándékot. Távozás előtt Péter elrendelte, hogy az erőd udvarán építsenek fel számára egy házat, hogy a fogoly több levegőhöz jusson, és nagyobb mozgástere legyen. Péter hét órakor kelt, és öltözködés közben végighallgatta az adjutánsai jelentéseit, utasításokat osztogatott. Nyolctól tizenegyig a minisztereivel konzultált, és körbejárta a hivatalokat, amelyekben sokszor csak a legfiatalabb tisztviselők dolgoztak – az idősebbek nem is mutatkoztak. Tizenegykor megjelent a felvonulási téren, ahol Holstein tisztjei közreműködésével szigorú szemlét tartott: ellenőrizte a felsorakoztatott katonák egyenruháját, felszerelését, elvégeztetett velük néhány alaki gyakorlatot. Egy órakor megebédelt; rangra és származásra való tekintet nélkül bárkit odahívott az asztalához, akivel beszélni akart. Délutánonként gyakran szundított egyet. A pihenést koncert követte, amelyen ő hegedült. A vacsora következett és az estély, amely sokszor belenyúlt a hajnalba. Az esték során sokat

dohányzott, rengeteget ivott, gyakran tivornyázott. Mindig magánál tartott egy pipát, és mindig ott loholt mögötte egy szolga, aki egy nagy kosárban holland agyag- és tajtékpipákat, valamint különböző fajtájú dohányokat vitt magával. A helyiség hamar megtelt füsttel; a ködszerű képződményből időnként előbukkant a peckesen vonuló, hangosan beszélő, szinte szünet nélkül nevetgélő cár. Az italosüvegekkel borított, hosszú asztalok mellett helyet foglaló vendégek többsége tisztában volt azzal, hogy Péter gyűlöli a ceremóniákat, azt szereti, ha pajtásként, barátként bánnak vele, ezért nem is próbálták visszafogni magukat. Sokszor kitámolyogtak az udvarra, ahol ugróiskolát játszottak, mint a gyerekek, fél lábon szökdécseltek, beleütköztek a társaikba, hátulról felrúgták egymást. „Képzelhetik, mit éreztünk akkor; amikor azt láttuk; hogy a birodalom első emberei szalagokkal és csillagocskákkal díszített ruháikban így viselkednek!” – jegyezte meg utóbb egy olyan személy, aki csupán egyszer szerepelt a meghívottak között. Megtörtént, hogy az egyik holsteini elesett, és komolyan megütötte magát, de a többiek csak röhögtek rajta, csak tapsoltak neki, eszükbe se jutott, hogy segítsenek; a sérültet a szolgák vitték el. Péter mindig részt vett ezekben a bolondozásokban, de bármeddig tartott is a mulatság, reggel hétkor már ismét talpon volt. Az a rengeteg energia, ami a tivornyák során feszítette, nem igazán mutatkozott meg a komoly, fontos dolgokban. „A cár intézkedései – írta Mercy gróf Bécsnek – jobbára felszínesek, lényegtelenek, semmiben sem dönt határozottan, semmit sem jelent ki sziklaszilárdan. Többnyire csak a kisebb súlyú ügyekkel foglalkozik, ilyenkor sem mérlegeli a körülményeket, a döntések meghozatala során általában az előítéletei kapják a legnagyobb szerepet. Ha jellemezni kellene, a féktelen, erőszakos és irracionális jelzők mindenképpen illenének rá.” Néhány nappal később Mercy hozzátette: „Itt senkit sem találok, aki elég céltudatos, bátor és energikus lenne ahhoz, hogy ellenálljon az uralkodó vehemens és akaratos temperamentumának. Itt mindenki elviseli az önfejűségét, a szeszélyeit, mindenki hízeleg neki, nyilvánvalóan önös érdekei miatt.” Komoly konfliktusok támadtak, amikor Péter megpróbált változtatásokat eszközölni az orosz birodalom néhány, mélyen gyökerező intézményén. Jó szándéka nem terjedt ki az ortodox egyházra. Tizennyolc éve, amióta Oroszországba érkezett, forrt benne

a düh, hogy erőnek erejével áttérítették erre a vallásra. Úgy gondolta, az ortodoxia tanai és dogmái nem egyebek nevetséges babonáknál, a szertartásokat nevetségesnek találta, a papokat nem tartotta alkalmasnak a feladatuk elvégzésére; az egyház vagyonát obszcénnek nevezte. Holsteinből magával hozta a lutheránusok vallását. Most, hogy cár lett belőle, és ezzel együtt az ortodox egyház hivatalos vezetőjévé vált, elhatározta, átalakítja az orosz élet és kultúra egyik régi oszlopának tartott vallást, és megreformálása során a Poroszországban gyakorolt protestáns modellt tekinti példának. II. Frigyes olyan szabadgondolkodó volt, aki sosem nézte jó szemmel a papokat és a vallást; ugyan mi oka lenne rá neki, Péter cárnak, hogy másképp cselekedjen? Február 16-án egy rendelettel állami tulajdonba vette az egyházi vagyont, mindent egy új kormányzati hivatal kezébe adott. Az ortodox egyház vezetői az állam rendszeres jövedelemmel rendelkező tisztségviselőivé váltak. Amikor a papság kifejezésre juttatta felháborodását és tiltakozását, Péter nyersen közölte, hogy az ikonok imádata olyan, primitív gyakorlat, amelyet azonnali hatállyal meg kell szüntetni. A templomokból ennek megfelelően eltávolították az ikonokat, az orosz történelem szentjeinek festett vagy faragott képmásait, csupán a Jézust ábrázoló képek és szobrok maradhattak a helyükön. Ezt követően Péter közvetlen támadást indított az orosz papok ellen: megkövetelte tőlük, hogy borotválják le a szakállukat, szabaduljanak meg hosszú, földig érő köntösüktől, és a jövőben olyan, fekete reverendát viseljenek, mint a protestáns lelkipásztorok. Az érsekek erre azt felelték, ha engedelmeskednének ennek a parancsnak, a nyájuk tagjai minden bizonnyal megölnék őket. Péter abban az évben betiltotta a húsvéti körmenetet. Ennek következményeként az emberek suttogni kezdtek; elterjedt a hír, hogy az új cár pogány, vagy ami még rosszabb: protestáns. Ezt a feltételezést erősítette az a tény is, hogy Péter közölte a novgorodi érsekkel, az új Téli Palotában meg kíván építtetni egy protestáns kápolnát. Amikor az érsek tiltakozni kezdett, Péter üvöltve közölte vele, hogy a prelátus vén bolond, és hogy az a vallás, ami elég jó Poroszország királyának, Oroszországnak is meg fog felelni. Az ortodox egyház hitrendszerének és gyakorlatának megváltoztatásához rengeteg időre és erőre lett volna szükség. Péter nekilátott a feladatnak, de a papság és a hívők millióinak ellenállása

komoly akadályt jelentett a számára. Ráadásként a hadsereg, az orosz állam és autokrácia pillére is egyre több problémát jelentett. Péter mindig is katonának tartotta magát, és pontosan tudta, milyen fontos, hogy egy uralkodó lojális, ütőképes sereggel rendelkezzen. Ennek ellenére a trónra lépését követő első napoktól kezdve mindent megtett annak érdekében, hogy vérig sértse azokat, akiknek a támogatására leginkább szüksége lett volna. Elhatározta, hogy átalakítja az orosz hadsereget, méghozzá a porosz modellnek megfelelően. Mindent meg akadt reformálni, mindent ki akart cserélni, változtatni akart az egyenruhákon, a fegyelmen, a kiképzési módszereken, a harctéri taktikákon, sőt még a vezérkaron is: poroszosítani akarta a tiszteket. Szerette az eleganciát és a divatos holmikat, és azt akarta, hogy a katonái olyan, feszes uniformist hordjanak, mint a németek. Elvetette az orosz katonáktól a hosszú, vastag kabátokat, amelyeknek az emberek igencsak nagy hasznát vették a rettenetes telek során, helyettük könnyebb, vékonyabb, feszesebb német uniformisokat osztatott ki. Nem sokkal később alig lehetett felismerni az orosz Birodalmi Gárda új kosztümbe bújtatott, beporzott parókát viselő katonáit. A tisztektől elvárták, hogy mindenütt a váll-lapokkal és aranysujtásokkal díszített új egyenruhájukban jelenjenek meg, maga Péter is olyan, kék uniformisban járt, amilyet a porosz ezredesek hordtak. Uralkodása kezdetén még az orosz Szent András-rend széles, kék szalagját hordta, de idővel átváltott a porosz Feketesas-rend szalagjára. Gyakran mutogatta azt a pecsétgyűrűt, amelyet II. Frigyes miniatűr portréja díszített; többször kijelentette, hogy ez a legdrágább kincse. Sosem járt harctéren, de az alaki gyakorlatok levezényléséhez jól értett. Rákényszerítette az orosz katonákat, hogy hosszú órákon át poroszos gyakorlatokat végezzenek; parancsainak egy kis pálcával szerzett érvényt. Egyetlen tiszt sem kapott felmentést a gyakorlatozás alól, még a kövér, középkorú, köszvényes lábú tábornokok is kötelesek voltak beállni a regimentjük élére, nekik is együtt kellett menetelniük a többiekkel. Péter kiválóan szórakozott a porosz gyakorlatok végrehajtásával próbálkozó idős orosz tábornokok esetlenségén. A katonák átöltöztetése, a porosz kiképzési rendszer alkalmazása azonban még csak a kezdet volt. A hagyomány szerint az orosz uralkodó személyes testőrségének tagjai a Nagy Péter által alapított Preobrazsenszkij regiment katonái közül kerültek ki. III. Péter az egység

tiszteletbeli ezredese volt, ennek ellenére úgy rendelkezett, hogy a továbbiakban egy holsteini küraszír regiment fogja biztosítani a védelmét; az új egységnek a Cári Ház Testőrsége nevet adta. A változtatással természetesen sikerült kivívnia a Gárda és általában véve az egész hadsereg ellenszenvét. Bejelentette, hogy szándékában áll feloszlatni az orosz Birodalmi Gárda regimentjeit; a katonákat a reguláris zászlóaljak között akarta szétosztani. Ezt a sértést azzal tetézte, hogy a saját nagybátyját, a katonai tapasztalatokkal nem rendelkező Holstein-herceget, György Lajost nevezte ki az orosz hadsereg főparancsnokává. 1761 decemberében, amikor Péter elfoglalta a trónt, Poroszország királya fölöttébb kényes helyzetben volt. Országának közel kétharmada az ellenség kezére jutott. Az oroszok megszállták Kelet-Poroszországot és Pomeránia egy részét, Szilézia az osztrákoké volt; Berlint, a fővárosát kifosztották és félig lerombolták A seregét jobbára fiatal regruták alkották, maga a király pedig „leginkább egy eszelős madárijesztőre emlékeztetett”. Annak érdekében, hogy legalább Oroszországtól megszabaduljon, készen állt egy olyan szerződés aláírására, amelyben lemond Kelet-Poroszországról. Nem látott más megoldást, de aztán megérkezett Erzsébet cárnő halálának és Péter trónra lépésének híre. Amikor megtudta, hogy az új cár elrendelte a hadjárat leállítását, Frigyes válaszként azonnal szabadon eresztette az orosz hadifoglyokat, és Szentpétervárra küldte a huszonhat esztendős Bernhard von Goltz bárót, hogy folytasson tárgyalásokat a béke megkötéséről. Az orosz fővárosban addig valószínűleg a Sir Charles HanburyWilliamset leváltó angol nagykövet, Sir Robert Keith képviselte legjobban Poroszország érdekeit: folyamatosan katonai jellegű információkat küldött Berlinbe Frigyesnek. Most, hogy Péter került a trónra, Keith befolyása óriási lett. Az osztrák nagykövet, Mercy gróf „a poroszok legfontosabb eszközének” nevezte őt, és megjegyezte: „Péter minden egyes nap kapcsolatba kerül vele: vagy találkoznak, vagy gyümölcsöt küld neki, esetleg más figyelmességgel jár a kedvében.’’ Keith beszámolóiból is az derül ki, hogy igen közel került az új cárhoz. Három nappal azután, hogy Péter elfoglalta a trónt, a nagykövet informálta Londont, hogy „…vacsoránál őcári felsége, aki egyébiránt mindig kitüntetett figyelmével és bizalmával, odalépett hozzám, és

mosolyogva a fülembe súgta, hogy reményei szerint elégedett leszek vele, mivel előző este futárokat küldött a hadserege különböző egységeihez, és megparancsolta, hogy hagyják abba a porosz területekre való további behatolást, és vessenek véget mindenféle harci tevékenységnek.” Három héttel később, amikor Keith ismét együtt vacsorázott a cárral (ezúttal Jelizaveta Voroncova lakosztályában), Péter közölte vele, a lehető leghamarabb szeretné elrendezni az ügyeket Poroszország királyával, és szeretne megoldást találni arra, hogy megszabaduljon a bécsi udvarral szemben fennálló kötelezettségeitől. Február 25-én Mercy gróf is hivatalos volt arra a bankettre, amelyet Voroncov kancellár adott a cár és a külföldi nagykövetek tiszteletére. A teremben körülbelül háromszáz vendég gyűlt össze. Mercy úgy látta, Péter meglehetősen feszült. Kilenc órakor a társaság asztalhoz ült. A közel négy órán át tartó vacsora során Péter burgundit ivott, és egyre fokozódott az izgatottsága. Hirtelen üvölteni kezdett, és tósztot mondott Poroszország királyára. Hajnali kettőkor a vendégek felálltak az asztal mellől, kis kosarakban körbehordták a pipákat és a dohányt, az urak rágyújtottak. Péter a pipáját szorongatva fel s alá járkált a teremben. Odaállt az új francia nagykövet, de Breteuil báró elé, és megszólította: „Békét kell kötnünk – jelentette ki. – Ez a határozott szándékom.” „Ezt mi is örömmel fogadnánk, felség – felelte a nagykövet, majd hozzátette: – Természetesen a szövetségeseink egyetértésével.” Péter arca elsötétült. „Ahogy kívánják – mondta. – Én a magam részéről kijelentem: békét akarok. Maguk tegyenek, amit akarnak. Katona vagyok, én nem viccelek.” „Felség – mondta Breteuil –, jelentést fogok tenni a királyomnak az ön szándékáról.” Péter megfordult, és elsietett. Másnap Oroszország szövetségeseinek nagykövetei (az osztrák és a francia nagykövet) kézhez kaptak egy hivatalos dokumentumot, amelyben az állt, hogy mivel az immár hat esztendeje tartó háború mindenkinek csak kárt és hátrányt okozott, Oroszország új uralkodója, aki véget kíván vetni a borzalomnak, úgy döntött, bejelenti az ország szövetségeseinek, hogy a saját birodalma és Európa békéjének visszaállítása érdekében hajlandó lemondani az orosz seregek által meghódított területekről. Péter arra számított, hogy a szövetségesei hozzá hasonló módon vágynak az általános béke megteremtésére, és egyet fognak érteni vele. Mercy gróf elolvasta a deklarációt, majd

közölte Voroncov kancellárral, hogy egyrészt homályosnak találja a megfogalmazást, másrészt arcátlanságnak tartja a tartalmát. A Bécsbe küldött jelentésében már „ártalmasnak” nevezte a javaslatot; úgy gondolta, az egész nem egyéb, mint egy komolyabb feltételekkel megkötendő szerződés lehetőségének félresöprése, olyan kísérlet, amelynek egyetlen célja lehet: Poroszország királyának megkímélése a számára elkerülhetetlen megsemmisüléstől. Mercy és Ausztria számára a legrosszabb még csak ezután következett. Kiderült, hogy Péter békejavaslata valójában az Oroszország és Poroszország között megkötendő, formális szövetségi szerződés előjátéka. Március 3-án megérkezett Szentpétervárra a von Goltz báró által vezetett, új porosz küldöttség, amelyet Péter feltűnő lelkesedéssel fogadott. Goltznak szinte arra sem jutott ideje, hogy gratuláljon az új cárnak trónra kerülése alkalmából, Péter máris arról kezdett áradozni neki, hogy mennyire csodálja és tiszteli Poroszország királyát. Odasúgta Goltznak, nagyon sok mindent meg kell majd beszélniük, de négyszemközt. Véget vetett a hivatalos audienciának, belekarolt új „barátjába”, az asztalhoz vezette, hogy ebéd közben folytassák a beszélgetést. Egekig magasztalta a porosz hadsereget; komoly meglepetést okozott Goltznak a tájékozottságával – még az egyes porosz regimenteknél szolgáló fontosabb és magasabb rangú tisztek nevét is tudta. A cár a küldöttség rendelkezésére bocsátott egy villát, ahol naponta kétszer meglátogatta Goltzot. Egy hét sem kellett hozzá, és a báró úgy elhomályosította Keitht, angol kollégáját, mint a nap a holdat, és ennek következtében Péter uralkodásának végéig a porosz befolyás dominált az orosz udvarban. Goltz küldetése az volt, hogy felgyorsítsa a háború befejezését, és elszakítsa Oroszországot a szövetségeseitől. A cél elérése érdekében közölte Péterrel, Frigyes hajlandó véglegesen lemondani KeletPoroszországról. Péter kijelentette, erre nincs szükség, mert ő fog feláldozni minden meghódított területet annak érdekében, hogy Frigyes kedvében járjon. Hagyta, hogy Frigyes határozza meg a békekötés feltételeit. A porosz király elkészíttette a szerződéstervezetet, amely nem haladt keresztül a hivatalos csatornákon – Voroncov kancellár például nem is tudott róla. Goltz négyszemközt olvasta fel a tervezetet a cárnak. Péter április 24-én kommentár nélkül aláírta a dokumentumot, amelyet ezt követően küldött el Voroncovhoz jóváhagyás végett. Azzal,

hogy titokban megkötötte ezt a szerződést, az új cár nem csupán azokat a területeket adta vissza Poroszországnak, amelyeket Oroszország a háború öt esztendeje alatt meghódított, de „örök” szövetséget is kötött Frigyes országával. Hat nappal később a cár bankettel kívánta megünnepelni a szerződés aláírását. A vendégeket rangjuk szerint ültették le – ez először fordult elő Péter uralkodásának kezdete óta. A cár és kancellárja, Voroncov is a porosz Feketesas-rend szalagját viselte. A négy órán át tartó bankett során négy tószt hangzott el: kifejezésre jutott, milyen örömteli, hogy helyreállt a béke Oroszország és Poroszország között; II. Frigyes személyes gratulációt kapott; éltették a két ország közötti, tartós békét; a jelenlévőknek inniuk kellett „a porosz hadsereg valamennyi bátor tisztjének és katonájának” egészségére. Mindegyik tósztot a Péter-Pál-erőd ágyúinak díszsortüze követte, ugyanakkor elsütötték a palota előtti téren felállított ötven ágyút is. Az orosz hadsereg tisztjeinek és katonáinak bátorságáról, odaadásáról, eredményeiről és veszteségeiről egyetlen szó sem esett, de szerencsére – ahogy Mercy gróf megfigyelte – „senki sem beszélt illetlenül vagy sértő módon Oroszország régi szövetségéről, Ausztriáról”. Ez a szenzációs diplomáciai és katonai pálfordulás meglepte Európa kancelláriáit. Amikor Mária Terézia kormánya Bécsben tudomást szerzett arról, hogy az orosz cár „a béke érdekében” le akar mondani valamennyi általa meghódított területről, az osztrákok visszafogott módon reagáltak, és kérdéseket tettek fel a művelet végrehajtásának részleteire vonatkozóan. Az orosz magyarázat, amely áprilisban érkezett meg, dölyfös és dagályos volt, deklarálta, hogy a béke megteremtése érdekében valamelyik hadviselő félnek meg kellett tennie a kezdő lépést, és Oroszország „az emberiség szenvedései iránti együttérzése és Poroszország királya iránti személyes barátsága okán” vállalta magára ezt a szerepet, és: „Ezennel megkérjük az osztrák udvart, kövesse a példánkat.” Bécs az üzenetet fenyegetésként értékelte. Ez a fenyegetés akkor realizálódott, amikor Péter ténylegesen aláírta a szerződést Frigyessel. Péter ezt a tettét azzal magyarázta, hogy mivel egyébiránt kiválóan működő hivatalai ebben az ügyben hasznavehetetlennek bizonyultak, annak érdekében, hogy az emberiségnek minél hamarabb része lehessen a béke áldásaiban,

kötelességének érezte, hogy a saját seregével segítsen Poroszország királyának. Elrendelte, hogy Zahar Csernyisev tábornok (aki mellesleg tizennégy évvel korábban Katalin hódolója volt), az osztrák hadsereghez csatolt, Sziléziában állomásozó, tizenhatezer gyalogosból és ezer kozákból álló regiment parancsnoka haladéktalanul egyesítse erőit az Ausztria ellen küzdő porosz hadsereggel. Ennek az árulásnak a láttán Mercy gróf úgy érezte, kudarcba fulladt minden addigi, Oroszországban kifejtett diplomáciai erőfeszítése, és kérvényezte, hogy rendeljék vissza Bécsbe. Javasolta, hogy a helyére egy harmadrangú diplomatát küldjenek. Miután Oroszország elfordult korábbi szövetségeseitől, és az addigi ellenséghez csatlakozott, Franciaországnak és Ausztriának nem maradt más lehetősége, tárgyalniuk kellett Poroszországgal. A franciák őrjöngtek. De Choiseul herceg, XV. Lajos külügyminisztere a következőket mondta az orosz nagykövetnek: „Uram, a szövetségi egyezményekben foglaltak betartásának minden egyéb szempontot maguk mögé kellene utasítaniuk!” XV. Lajos kijelentette, hogy hajlandó tárgyalni a békéről, de ezt csakis és kizárólag a szövetségeseivel való egyetértésben teszi meg; azt mondta, árulónak tartaná magát, ha titkos tárgyalásokba bocsátkozna, és ha elpártolna szövetségeseitől, úgy érezné, bemocskolta Franciaország becsületét. Ez a kijelentés az orosz-francia diplomáciai kapcsolatok felfüggesztését, a szentpétervári és párizsi nagykövetek azonnali visszarendelését eredményezte. *** Péter provokálta és megsértette az ortodox egyházat, feldühítette és elidegenítette magától a hadsereget, árulást követett el a szövetségeseivel szemben, de még mindig szükség volt egy specifikus okra, amely kiválthatta az ellene irányuló, konkrét szembeszegülést. Ezt az okot ő maga szolgáltatta azzal, hogy kimerült országát belevezette egy könnyelmű, új háborúba, ezúttal Dánia ellen. Holstein hercegeként Péter megörökölte szűkebb hazája minden, a Dán Királysággal szembeni sérelmét. 1721-ben Anglia, Franciaország, Ausztria és Svédország lefoglalt, majd Dánia rendelkezésére bocsátott egy kis tartományt, Schleswiget, amely korábban a Holstein-hercegek örökölt birtokai közé tartozott. Amint cár lett, Péter kijelentette, visszaköveteli azt, ami jog szerint az övé. Március 1-jén, még az oroszporosz békeszerződés aláírása előtt közölte: Dánia helyesen tenné, ha

teljesítené a Schleswiggel kapcsolatos igényeit, különben kénytelen lesz komoly lépéseket tenni. A dánok tárgyalást ajánlottak, az angol nagykövet is ezt tartotta a jó megoldásnak. Péter követelése hallatán senki sem tartotta valószínűnek, hogy Oroszország nagy hatalmú uralkodója háborút indít Dánia ellen néhány falucska miatt, de hamarosan mindenkinek szembesülnie kellett a ténnyel, hogy a Holsteinnel kapcsolatos kérdésekben Péter hajthatatlan, még új szövetségese, Frigyes király tanácsa sem képes visszatartani őt a cselekvéstől. Az új cár korábban mindent úgy tett, hogy kedvezzen a poroszoknak, most azonban ezeknek a keményfejű germánoknak is meg kellett ismerkedniük a konokságával. Péter végül belement, hogy június 3-án Berlinben megtartsanak egy konferenciát – amelynek során Frigyes közvetített a két fél között –, de előre leszögezte, hogy az oroszok deklarációját ultimátumként kell értékelni, és ha Dánia visszautasítja azt, elkerülhetetlenné válik a háború. A hercegségét ért vélt vagy valós sérelem is elég okot szolgáltatott volna neki ahhoz, hogy kiprovokáljon egy háborút, ám neki volt egy másik indítéka is. Miután oly sokáig idealizálta Poroszország harcos királyát, oly sokszor hencegett azzal, hogy gyermekkorában Kielben hogyan győzte le azokat a bizonyos vándorcigányokat; miután oly sokat játszott ólomkatonákkal a palota termeiben, és oly sokszor masíroztatta valódi, hús-vér katonáit a felvonulási téren, arra vágyott, hogy végre hőssé válhasson egy igazi csatamezőn. Egyértelműen szövetségesei és Európa tudomására hozta, hogy békére vágyik, de nem sokkal utána máris a Dánia elleni háborúra készülődött. Az orosz hadseregnek, amelyet megfosztottak a Poroszország felett aratott, komoly áldozatok árán megszerzett győzelem diadalától, most azzal kellett szembesülnie, hogy egy új hadjáratban kell vérét ontania – egy olyan háborúban, aminek valójában semmi köze sincs Oroszország érdekeihez. II. Frigyes képtelen volt lebeszélni Pétert arról, hogy ilyen rövid idővel a trónra kerülése után máris új háborúba kezdjen, ezért arra buzdította csodálóját, tegyen komoly óvintézkedéseket, mielőtt elindul Oroszországból. „Őszintén szólva nem bízom az ön oroszaiban – írta a cárnak. – Mi van akkor, ha az ön távollétében létrejön valamiféle szövetség, amelynek az lesz a célja, hogy önt megfossza a trónjától?” Azt tanácsolta Péternek, indulás előtt koronáztassa meg és

szenteltesse fel magát Moszkvában, csukasson le minden megbízhatatlan személyt, és hűséges Holstein-katonái kíséretében hagyja el Szentpétervárt. Péter úgy gondolta, minderre semmi szükség. „Ha az oroszok ártani akarnának nekem – írta Frigyesnek –, már rég megtették volna, hiszen mindenféle óvintézkedés mellőzésével, szabadon járkáltam az utcákon. Biztosíthatom felségedet, aki tudja, hogyan kell kezelni az oroszokat, az megbízhat bennük.” A megszállt Pomerániában ekkor már összeállt a negyvenezer főt számláló, harcedzett, tapasztalt katonákból álló sereg. Péter már jóval az érkezése előtt elrendelte az egység indulását. A dánok nem akarták bevárni a támadó sereget, ők is elindultak, és Mecklenburgnál találkoztak össze az oroszokkal. A dán tisztek meghökkenve látták, hogy a harcmezőre érkezett, velük szemközt álló oroszok váratlanul visszavonulnak. A talányt néhány nappal később sikerült megfejteni. Szentpéterváron lezajlott egy puccs, megbuktatták III. Pétert, megfosztották a tróntól, börtönbe vetették. A helyét a felesége foglalta el: Katalint (vagyis most már II. Katalint) kikiáltották Oroszország cárnőjévé.

43. „Durák!” Senki sem tudja pontosan, Katalin elméjében mikor vert gyökeret a gondolat, hogy elmozdítja a trónról III. Pétert. A cár feleségeként Oroszország cárnéja lett. Politikailag ez nem jelentett valami sokat: a férje uralkodásának kezdetétől fogva elszigetelten, megalázottan kellett élnie. „Nem úgy tűnik, mintha túl sokat konzultálnának a cárnéval” – jelentette Keith nagykövet Londonnak, hozzátéve, hogy diplomatatársaival együtt úgy véli: „…figyelembe véve az öröklés módját, nem túl valószínű, hogy őcári felségének bármilyen hatalom jutna.’’ Breteuil, a francia nagykövet így írt: „A cárnét magára hagyták a szomorúsággal, a sötét gondolatokkal. Azok, akik ismerik őt, azt mondják, alig lehet ráismerni.” Katalin pozíciója különösen azután vált bizonytalanná, hogy teherbe esett. Mivel fizikai tevékenységét ez jelentősen lekorlátozta, nem sok mindent tehetett annak érdekében, hogy vezesse vagy akár csak bátorítsa a férje megbuktatását tervezőket. Minél alaposabban megvizsgálta a helyzetét, annál nagyobbnak tűnt a kockázat, ezért úgy vélte, az lesz a legjobb, ha teljes mértékben visszavonul az udvari élettől, semmit sem tesz, és kivárja, Péter hogyan boldogul a cári szerepben. Sosem mondott le ambícióiról, egyszerűen csak hagyta, hogy a türelem irányítsa. Tulajdonképpen az történt, amire számított: Péter hibái és botrányos viselkedése miatt ő még a korábbinál is népszerűbbé vált. Február 21én, Péter születésnapján kénytelen volt feltűzni Jelizaveta Voroncova ruhájára a Szent Katalin-rend szalagját, azt a kitüntetést, amelyet korábban csak cárnők és nagyhercegnők viselhettek. Mindenki tudta, a cárnak a szalag átadatásával az volt a célja, hogy nyilvánosan megalázza a feleségét, ezért – mivel Pétert már kevesen kedvelték – az esemény megnövelte a Katalin iránti szimpátiát. Breteuil, a francia nagykövet a következőt írta: „A cárné nemesen tűri a cár viselkedését és Voroncova arroganciáját.’’ Egy hónappal később már azt jelentette, hogy Katalin „férfiasan állja a megpróbáltatásokat; őt legalább annyira szeretik és tisztelik, amennyire gyűlölik és megvetik a cárt.’’ Katalin

javát szolgálta az is, hogy az udvar és a külföldi nagykövetek abszurdnak ítélték a tényt, hogy a cár éppen Jelizaveta Voroncovát választotta szeretőjének. Breteuil e szavakkal írta le a hölgyet: „Mind a megjelenését, mind a modorát tekintve olyan, mint egy útszéli szajha.’’ Egy másik megfigyelő szerint Voroncova „széles, puffadt, himlőhelyes arcú nő; kövér és tömzsi, alaktalan teremtés’’; egy harmadik szemlélő szerint „csúf, közönséges és buta” volt. Mindenki kereste benne azt, ami megtetszhetett a cárnak, de nem igazán találták. A lakosztálya magányában, a világtól elzártan Katalin április 11-én megszülte harmadik, Grigorij Orlovtól fogant gyermekét, akit Alekszej Grigorovicsnak (Grigorij fia) neveztek el, később pedig Bobrinszkij grófnak hívtak. A csecsemőt puha medvebőrökbe bugyolálva kicsempészték a palotából, és Vaszilij Skurin, Katalin hűséges komornyikja feleségére bízták. Skurin komoly szerepet vállalt abban az elterelő hadműveletben, amelynek a célja az volt, hogy a gyermek születése észrevétlen maradjon. Tudta, hogy a cár imádja a tüzeket, ezért amikor megindult a szülés, felgyújtotta a városban álló házát, abban bízva, hogy Péter és az udvartartása majd kirohan megbámulni a lángokat. Jól számított. A tűz továbbterjedt, és miközben Péter ott állt a bámészkodók között, Katalin a bába segítségével világra hozta a gyermeket. Katalin hamar összeszedte magát. Mivel már nem kellett attól tartania, hogy fény derül az állapotosságára, tíz nappal később ragyogó arccal, kicsattanó egészségben fogadta azokat az előkelőségeket, akik a harmincharmadik születésnapja alkalmából kívánták kinyilvánítani jókívánságaikat. Ezen az eseményen közölte Mercy gróffal, az osztrák nagykövettel, hogy gyűlöletesnek és felháborítónak tartja azt az új szerződést, amelyet a férje kötött Oroszország és Ausztria közös ellenségével, Poroszországgal. Május folyamán, Szentpéterváron fokozódott a feszültség. Gőzerővel folytak a cár Dánia elleni hadjáratának előkészületei, néhány regiment már megérkezett Narvába, a csatatérhez vezető út első, nagyobb állomására. Ahogy Péter folyamatosan haladt a rajta kívül senki által nem kívánt háború felé, úgy nőtt a vele szembeni ellenállás. A Gárda regimentjeit, tisztjeit és katonáit – akiknek szinte fizikai fájdalmat okozott a poroszok fokozódó befolyása – dühítette, hogy egy ilyen jelentéktelen, értelmetlen ügy miatt ilyen hatalmas távolságot kell

megtenniük, és fel kell vonulniuk Dánia ellen. Péter ügyet sem vetett az ellenvéleményekre. Hogy Péter és Katalin viszonya helyrehozhatatlanul megromlott, április végén vált nyilvánvalóvá, egészen pontosan akkor, amikor a cár védnökségével állami díszvacsorát rendeztek a Poroszországgal megkötött szövetség megünneplésére. A teremben négyszáz vendég gyűlt össze. Péter kék porosz egyenruhában jelent meg, a nyakában, narancssárga szalagon a porosz Feketesas-rend érdemérme függött. Természetesen az asztalfőn foglalt helyet. A jobbján a porosz nagykövet ült, Katalin jóval távolabbra került. Péter indításként három tósztot is elmondott. Először a cári család egészségére ürítette poharát. A vendégek felálltak és ittak. Katalin nem emelkedett fel, visszatette a poharát az asztalra. Péter észrevette ezt, és dühösen odaküldte az adjutánsát a feleségéhez, hogy megtudja, Katalin miért nem állt fel. Katalin visszaüzent, hogy mivel a cári családot a férje, a fiuk és ő alkotják, úgy véli, Péter igazán nem tarthatja szükségszerűnek vagy helyénvalónak, hogy felállva igyon a saját egészségükre. Az adjutáns visszatért hozzá, és közölte, a cár azt üzeni, a cárné hülye, ha meg bírt feledkezni az uralkodó két nagybátyjáról, akik mindketten Holstein hercegei, és mindketten jelen vannak; ők is a cári család tagjai. Péter úgy gondolhatta, hogy az adjutáns talán valamivel tapintatosabban fogalmaz majd az üzenet átadása során, mint ő tette, ezért felállt, és elbődült: „Du-rák!” (Hülye!] Ahogy a sértő szó végigvisszhangzott a termen, Katalin sírva fakadt. Megpróbálta visszanyerni a nyugalmát, ezért a mellette ülő Sztroganov grófhoz fordult, és megkérte, meséljen neki valami tréfás történetet. Péter mindenki számára világossá tette: már nem csak arról van szó, hogy megveti a feleségét, irtózik tőle, sőt talán gyűlöli. Nem, ő már egyszerűen nem tekintette a feleségének Katalint. Ugyanazon az éjszakán részegen tántorogva parancsba adta, hogy tartóztassák le Katalint, és szállítsák a schlüsselburgi erődbe. Szerencsére Holstein György herceg, Katalin nagybátyja, az orosz hadsereg új főparancsnoka közbelépett, és rávette a cárt az utasítás visszavonására. Péter azt követően, hogy cár lett belőle, Oroszországba hívta ezt a kuzinját, hogy vezesse a seregét a Dánia elleni hadjáratban, vagyis egyértelmű volt, hogy tiszteli és szereti Györgyöt, aki így rendelkezett fölötte némi befolyással. György

rámutatott, hogy a cárné letartóztatása komoly ellenérzéseket váltana ki a hadsereg tisztjeiből és katonáiból, aminek esetleg következményei is lehetnek. Péter meghátrált, visszavonta a parancsát, de az epizód figyelmeztetés volt Katalin számára. „Ezt követően kezdtem odafigyelni a javaslatokra (a Péter megbuktatásával kapcsolatos tervekre}, amelyekkel az emberek már Erzsébet cárnő halála óta újra és újra megkerestek” – írta később Poniatowskinak, de gyanítható, hogy már jóval hamarabb érdeklődni kezdett az elképzelések iránt. A „Durák”-epizód Katalinra irányította az emberek figyelmét. A cárné látszólag méltóságteljesen és rezignáltan tűrte a nyilvános megaláztatást, de ez csupán álca volt: sosem lett volna képes arra, hogy egy ilyen sértést szó nélkül eltűrjön, hogy beletörődjön a vele szemben tanúsított bánásmódba. Egyértelmű volt a számára, Péter korábbi ellenségessége odáig fajult, hogy elhatározta a házasságuk felbontását és azt, hogy kivonja őt a közéletből. Persze ezt a műveletet még a cár sem hajthatta végre könnyen, hiszen Katalinnak volt néhány adu a kezében: a trónörökös anyja volt; intelligens és kompetens volt, bátorsága és patriotizmusa régóta köztudottnak számított, és miközben Péter folyamatosan halmozta a hibákat és a tévedéseket, az ő népszerűsége az egekig emelkedett. Elérkezett a cselekvés pillanata. Június 12-én Péter a fővárosból Oranienbaumba utazott, hogy szemlét tartson tizennégyezer holsteini katonája felett, mielőtt háborúba küldi őket. Szentpétervárról eljutottak hozzá a fokozódó nyugtalansággal kapcsolatos hírek, de csupán egyetlen óvintézkedést tett: parancsba adta Katalinnak, hagyja el a várost. Megtiltotta a feleségének, hogy Oranienbaumba menjen, ahol tizenhat nyarat töltöttek együtt (Oranienbaum akkor már Voroncova, a reménybeli cárné birodalma volt), az ő palotájától hatmérföldnyire lévő Petrodvorecbe küldte. Június 17-én Katalin elutazott Petrodvorecbe, de Pált elővigyázatosságból a fővárosban hagyta Panyinnal. Közben az Orlov fivérek bejárták a Gárda kaszárnyáit, és Katalin cárné nevében pénzt és bort osztottak az embereknek. Panyin, az öt Orlov fivér és Daskova megértette, hogy a krízis elkerülhetetlen. Panyin elhatározása szilárd volt. Ugyan miféle kötődés is lehetett volna a könnyelmű, meggondolatlan, ostoba, magát katonának képzelő, a barakkok nyelvezetét szánalmas affektálással utánzó cár és a tanult, elegáns, visszafogott, kifinomult ízlésű államférfi

között, aki a fél életét különböző udvarokban, rizsporos parókát és díszes öltözéket viselve, előkelőségek és valóban fontos személyek között töltötte? Természetesen nem csak stílusbeli különbségekről volt szó. Péter nyíltan beszélt arról, hogy visszaküldi Panyint Svédországba, ahol orosz nagykövetként majd az lesz az elsődleges feladata, hogy képviselje Frigyes és Poroszország érdekeit – vagyis olyasmire akarta kényszeríteni Panyint, ami szöges ellentétben állt a politikai nézeteivel. Az óvatos és körültekintő diplomata sosem vágyott arra, hogy vezető szerepet vállaljon bármiféle lázadásban vagy forradalomban, de időközben megváltozott a helyzete: ő lett Katalin fiának védelmezője, és ebben a kritikus időszakban ő volt az egyetlen olyan hivatásos politikus, aki tanácsadóként jelent meg a cárné mellett. Még egy jelentős személy csatlakozott a cárnéhoz: Kirill Razumovszkij gróf, aki tizenkét évvel korábban naponta negyven mérföldet lovagolt azért, hogy meglátogassa Katalint. A tanult és zseniális, sokak által csodált férfiban III. Péter uralkodása idején egyre fokozódott az elégedetlenség és az indulat. Ebben komoly szerepet játszott az is, hogy az évek során kissé elhízott, ennek ellenére magára kellett öltenie a feszes porosz egyenruhát, amelyben – a cár legnagyobb örömére – igencsak nevetségesen festett a parádékon. Egy alkalommal, amikor Péter azzal hencegett, hogy Frigyes király kinevezte őt a porosz hadsereg ezredesévé, Razumovszkij könnyed hangon megjegyezte: „Felséged talán bosszút állhatna rajta azzal, hogy kinevezi őt az orosz hadsereg tábornagyává.” Razumovszkij már korábban Katalin mellett tette le a voksát, és sok mindenben segíthetett. Ő volt a kozákok egyik atamánja, a Gárda Iszmaljovszkij regimentjének egyik ezredese és az Orosz Tudományos Akadémia elnöke. Egy kritikus pillanatban parancsot adott az akadémiai nyomda igazgatójának, hogy titokban kezdjék el annak a Panyin által megírt, Katalin által jóváhagyott kiáltványnak a nyomtatását, amelyben az áll, hogy III. Péter lemondott a trónról, és helyét a felesége, II. Katalin cárnő foglalta el. Az igazgató rémülten tiltakozott, úgy gondolta, borzasztóan veszélyes és idő előtti még a dolog, de Razumovszkij a szemébe nézett, és így szólt: „Maga már így is túl sokat tud. Most már a feje a tét, az enyémmel együtt. Tegye, amit mondtam!’’

Természetesen a Gárda nélkül semmire sem mentek volna. Grigorij Orlov valamivel korábban „véletlenül” a tüzérség számvivőtisztje lett, így hozzáfért bizonyos forrásokhoz. A pénzből bort vett, amit szétosztott a katonák között. Június végére ő és a fivérei ötven tisztet és – reményeik szerint – több ezer altisztet és közkatonát állítottak maguk mellé. A Katalint támogató tisztek közül az egyik leglelkesebb a Preobrazsenszkij ezredben szolgáló Passzek kapitány volt. Így tehát, amíg a cár Oranienbaumban tartózkodott, és a Dánia elleni hadjáratra készülődött, az összeesküvők kidolgozhatták a puccs részleteit. Az első elképzelésük az volt, hogy a palotában, a saját szobájában lefogják Pétert, kinyilvánítják alkalmatlanságát – vagyis azt teszik, amit annak idején, huszonegy évvel korábban Erzsébet cárnő tett, amikor egy éjszaka lefogatta a nyugodtan alvó VI. Ivánt és az anyját. Mivel Péter közben átutazott Oranienbaumba, ahol több száz lojális Holstein-katona vette körül, ezt az ötletet el kellett vetni. Panyin azt javasolta, akkor tartóztassák le Pétert, amikor visszatér a fővárosba, hogy végignézze az orosz-dán háborúba vonuló regimentek indulását. Az már világos volt, hogy ezután mit kell tenni: az Orlovok által irányított Gárda megfosztja trónjától a cárt, és hűséget esküszik Katalinnak. Június 7-én a cár kíséretének tagjait felszólították, készüljenek fel, mert tíz napon belül indulniuk kell. A Preobrazsenszkij ezred is megkapta a parancsot: július 7-én kellett volna elindulniuk Németország felé. A külföldi nagykövetekkel közölték, a seregei élén hadba induló cár azt kívánja tőlük, tartsanak vele. Az osztrák Mercy ekkor már Bécs felé tartott, és a kérés hallatán hirtelen a francia Breteuil is elindult Párizsba. A fővárosban tartózkodó, jelentősebb diplomáciai küldöttségek közül már csak az angol Keith és csapata tartott a csomagolásnál. A Kronstadtban állomásozó orosz hajóhad parancsot kapott a felkészülésre. Az admirális azonban jelentette, hogy sajnálatos módon a tengerészei közül sokan megbetegedtek; a cár erre egy dekrétummal válaszolt, amelyben elrendelte, hogy a gyengélkedők „kötelesek azonnali hatállyal meggyógyulni”. Oranienbaumban a hangulat meglepően békés maradt. Péter mármár vonakodva hagyta el a palotát. Június 19-én sor került egy operaelőadásra; Péter hegedűn játszott az udvari zenekarban. Az eseményre az akkor éppen Petrodvorecben tartózkodó Katalin is

meghívást kapott, aminek eleget tett. Ez volt az utolsó alkalom, hogy a házaspár látta egymást. Június 27-én este az összeesküvők egyikétől, Passzek gárdakapitánytól megkérdezte az egyik katonája, vajon igazak-e a hírek, amelyek szerint a cárnét letartóztatták, és fény derült valamiféle konspirációra. Passzek úgy tett, mintha akkor hallana erről először. A katona ekkor felkeresett egy másik tisztet, aki valóban nem tudott az összeesküvésről, így pontosan úgy reagált, mint Passzek, viszont azonnal őrizetbe vetette a kérdezősködő katonát, és jelentette az esetet a feljebbvalójának. A magasabb rangú tiszt Passzeket is letartóztatta, mivel ő nem azt tette, mint a második tiszt, és elküldte jelentését az Oranienbaumban tartózkodó cárnak. Péter figyelmen kívül hagyta a figyelmeztetést, úgy gondolta, ha a fontosabb államminiszterek a feleségükkel együtt Oranienbaumban vannak, a fővárosban nem történhet semmi baj. Képtelenségnek tartotta a felvetést, mely szerint az oroszok szívesebben látnák a trónon Katalint, mint őt. Nem sokkal később befutott a jelentés, amiben azt tudatták, hogy Szentpéterváron fokozódik a nyugtalanság. A cár éppen hegedült, bosszús volt, hogy megzavarták, ráordított a futárra, hogy tegye a levelet az egyik asztalkára, majd később elolvassa. Természetesen megfeledkezett az üzenetről. A fővárosban Passzek letartóztatásának hírére megriadtak az összeesküvés vezetői. Grigorij Orlov átsietett Panyinhoz, hogy megkérdezze tőle, mit tegyenek. Daskova hercegnő már előtte átért Panyinhoz, aki valószínűnek tartotta, hogy Passzeket kínvallatásnak vetik alá, így az összeesküvőknek talán már csak néhány órájuk van arra, hogy cselekedjenek. Lépniük kellett, de gyorsan. Vissza kellett hozniuk Katalint a fővárosba, és úgy kellett kikiáltaniuk őt cárnővé, hogy előtte nem tartóztatják le, nem fosztják meg a tróntól Pétert. Panyin, Daskova és Orlov abban állapodott meg, hogy Grigorij egyik fivére, Alekszej átmegy Petrodvorecbe, és visszahozza a cárnét Szentpétervárra, miközben a másik négy Orlov elterjeszti a Gárda barakkjaiban a hírt, hogy a cárné élete veszélyben van, és felkészítik a regimenteket Katalin támogatására. Grigorijnak a Kirill Razumovszkij által irányított Iszmaljovszkij regiment barakkjaihoz kellett elmennie, amelyek a Petrodvorecbe és Oranienbaumba vezető, nyugati út mellett álltak. Ez az egység tartózkodott a legközelebb Katalinhoz, ezért ennek

kellett a cárnét Szentpétervárra kísérnie. Mire ebben megállapodtak, befutott Alekszej Orlov is. Miután tájékoztatták a helyzetről, azonnal elindult. Szerzett egy hétköznapi bérkocsit, és az ezüstös éjszakában nekivágott a Petrodvorec felé vezető húsz mérföldes útnak. Másnap reggel, június 28-án, pénteken Katalin a Nagy Péter által építtetett kicsiny, vízparti lakópavilonban, a Monplaisirben aludt. A holland stílusú házikó alig egy méterrel a Finn-öböl hullámai fölött, egy keskeny teraszon állt. Hajnali ötkor a szobalánya felébresztette Katalint. A következő pillanatban a Szentpétervárról érkező Alekszej Orlov lépett be a szobába. Anyácska! Ébredjen! – suttogta izgatottan. – Keljen fel! Velem kell jönnie! Minden készen áll, hogy elfoglalja a trónt!” Katalin meglepetten ült fel az ágyban. „Mondja, miről beszél?” – kérdezte. „Passzeket letartóztatták” – magyarázta Orlov. A cárné egyetlen szó nélkül felkelt, magára vett egy dísztelen, fekete ruhát. Nem bajlódott a hajával, nem púderezte be az arcát, Orlovval együtt kisietett az ajtón. Átvágtak a kerten, átmentek az úthoz, ahol a bérhintó várt rájuk. Katalin a szobalányával és hűséges komornyikjával, Skurinnal együtt beszállt a kocsiba. Orlov felült a bakra, a kocsis mellé. Elindultak Szentpétervár irányába, de a két ló már eléggé fáradt volt a húsz mérföldes út után. Szerencsére velük szemben felbukkant egy parasztszekér, amelyet két igavonó ló húzott. A paraszt némi pénz és a két fáradt ló ellenében átadta pihent lovait. A cárné kocsija továbbmehetett. Félúton találkoztak Katalin fodrászával, aki éppen Petrodvorecbe tartott, hogy reggel majd elkészítse a cárné frizuráját. Katalin közölte a férfival, hamarosan szüksége lesz rá, ezért forduljon vissza. Ahogy közeledtek a fővároshoz, egy újabb kocsival találkoztak, ebben Grigorij Orlov és Bariatinszkij herceg ült – nem bírtak várni, a cárné elé mentek. Grigorij átültette Katalint és Alekszejt a saját kocsijába, amellyel az Iszmaljovszkij regiment barakkjaihoz hajtottak. Reggel kilenckor érkeztek meg a laktanya udvarára. Grigorij Orlov kiugrott a kocsiból, és rohant, hogy bejelentse Katalin érkezését. Egy dobos botorkált ki az egyik ajtón, mögötte tucatnyi katona jelent meg, némelyik hiányos öltözékben, némelyik éppen akkor csatolta fel a kardját. Katalin köré gyűltek, a kezét, a lábát, a ruhája szegélyét csókolgatták. Amikor már többen voltak, a cárné elmondta nekik, hogy a cár az ő életére és a fia életére tör, de nem a maga, nem is a gyermeke miatt, hanem az ország és a szent ortodox vallás érdekében

cselekedve rá kell bíznia magát a jelenlévőkre. A katonák lelkesen üdvözölték a bejelentést. Kirill Razumovszkij, a regiment népszerű ezredese, Katalin támogatója is előkerült. Térdet hajtott a cárné előtt, megcsókolta a kezét. A regiment káplánja maga elé tartott egy keresztet; a katonák hűséget esküdtek „II. Katalinnak, Oroszország cárnőjének”. Ez volt a kezdet. Razumovszkij lóra ült, kivont karddal az Iszmaljovszkij regiment élére állt, és átkísérte Katalint a Szemjonovszkij regiment közelben lévő szálláshelyére. A Szemjonovszkij regiment katonái is hűséget esküdtek a cárnőnek, aki úgy vélte, azonnal a fővárosba kell vonulniuk. Katalin a káplánok és más papok mögött, az éljenző katonák kíséretében átlovagolt a Nyevszkij proszpektre, a Kazanyi Istenanya katedrálisához. A két Orlovval és Razumovszkijjal együtt belépett a katedrálisba, megállt az ikonosztáz előtt. A novgorodi érsek ünnepélyesen goszudarinyának, legfelsőbb uralkodónak nyilvánította II. Katalint, trónörökösként pedig Pavel Petrovicsot, vagyis Pált jelölte meg. Megkondultak a város harangjai, a tömeg éljenzett. A cárnő végigsétált a Nyevszkij proszpekten, átment a Téli Palotához, ahol némi akadályba ütközött. A Preobrazsenszkij regimenthez tartozó katonák többsége Katalin pártján állt, ám a tisztek közül néhány felesküdött a cár védelmére, ezért nem tudták, mit tegyenek. A katonák egy darabig hevesen vitatkoztak egymással, majd lecsatolták a kardjukat, felkapták a muskétájukat, leszaggatták magukról a feszes, poroszos uniformist, és magukra vették a sebtében előkerített régi, palackzöld egyenruhájukat. Ezt követően az inkább fegyveres csőcseléknek, mint katonai egységnek látszó csapat átsietett a Téli Palotához, amelyet akkorra már körbevettek az Iszmaljovszkij és a Szemjonovszkij regimentek katonái. A Preobrazsenszkij regimenthez tartozók odakiáltottak Katalinnak: „Anyácska, bocsáss meg nekünk, hogy ilyen későn jöttünk! A tisztjeink tartottak vissza minket, de hogy megmutassuk, mit akarunk, négyüket őrizetbe vettük. Mi is ugyanazt szeretnénk, amit a testvéreink!’’ A cárnő bólintott, elmosolyodott, és odaküldte a későn érkezőkhöz a novgorodi érseket, eskesse fel őket az új uralkodóra. Nem sokkal azután, hogy a cárnő bevonult a Téli Palotába, egy idősebb férfi és egy fiatal fiú érkezett hozzá; mindketten hálóruhában

voltak. A férfi Panyin volt, a fiú pedig Pál, akit a diplomata az ölében hozott. A palota erkélyére kiállva Katalin kihívta magához a fiát, és bejelentette a tömegnek, hogy ő a trón örököse. Ez volt az a pillanat, amikor Panyin elvetette a gondolatot, hogy Katalinnak a gyermek cár régenseként kell fellépnie; már tudta, valóban neki kell uralkodnia, a saját jogán. Nem sokkal később újabb személy érkezett a palotához. Daskova hercegnő éppen az otthonában tartózkodott, amikor eljutott hozzá a hír, hogy Katalin reggel diadalmasan bevonult a városba. Azonnal bálványa után indult, de a Nyevszkij proszpekten összegyűlt tömeg miatt ki kellett szállnia a hintójából; gyalogosan, a téren várakozó emberek között átfurakodva jutott el a palotához. Amikor odaért, a férje regimentjének katonái felismerték őt, átemelték a kordon fölött, kézről kézre adták, mígnem megérkezett Rastrelli csodálatos, fehér márványból készült lépcsősorának tetejére. Zokogva borult le Katalin lábai elé:”Áldott legyen az ég!” A palotában a Szenátus és a Szent Szinódus tagjai arra vártak, hogy üdvözölhessék az új cárnőt, és meghallgassák első manifesztumát, amelyben Katalin kijelentette, hogy az Oroszországot és az ortodox vallást fenyegető veszélyek láttán, annak érdekében, hogy megmentse Oroszországot az idegen hatalmaktól való függés megaláztatásától, és Isten akaratából, hűséges alattvalóinak világosan kifejezett kívánságára elfoglalja a trónt. Estére már az övé volt a főváros. Biztosra vette, hogy a Gárda, a Szenátus, a Szent Szinódus és az utcán összegyűlt tömeg az ő pártján áll. Szentpétervár nyugodt maradt, nem került sor vérontásra. Katalin tudta, ő a főváros úrnője, őt támogatják a regimentek, a politika irányítói és az egyház vezetői, viszont Péter erről még semmit sem tud, ő még mindig Oroszország cárjának tekinti magát, és a Németországban tartózkodó hadsereg, valamint a Kronstadtnál várakozó flotta vélhetőleg még mindig őt támogatja, és mindenképpen őt tekintik vezérüknek az Oranienbaumban tartózkodó Holstein-katonák. Ahhoz, hogy teljessé tegye és elismertesse győzelmét, Katalinnak meg kellett találnia Pétert, rá kellett vennie, hogy lemondjon a trónról; a holsteinieket le kellett fegyverezni, a flottát és a főváros közelében állomásozó orosz katonákat meg kellett győznie arról, hogy álljanak mellé. A siker kulcsa maga Péter volt, aki egyelőre szabadon mozgott, nem mondott le, és nem is lehetett megfosztani a tróntól. Katalin tudta,

hogy ha a férje esetleg eljut a Németországban tartózkodó orosz hadsereghez, és segítséget kér Poroszország királyától, elkerülhetetlenné válik a polgárháború. Ez azt jelentette, hogy Pétert meg kellett találni, el kellett fogni, és rá kellett kényszeríteni, hogy fogadja el a történteket. A viharos, diadalmas nap után Katalin kimerült, de az ambíció és az izgalom tovább táplálta erővel, ezért úgy döntött, befejezi azt, amit elkezdett. A Gárda parancsnokai engedélyt kértek tőle, hogy Oranienbaumba vonulhassanak, és lefoghassák III. Pétert. Katalin ennél a pontnál újabb drámai döntésre szánta el magát: elhatározta, ő maga áll a cárhoz vonuló csapatok élére. Először is kinevezte magát a Preobrazsenszkij regiment ezredesévé – az orosz uralkodók esetében ez tradicionális privilégium és rang volt. A környezetében lévő fiatal tisztektől kölcsönkérte a palackzöld egyenruha különböző darabjait, átöltözött, a fejére tette a fekete, háromszögletű, tölgylevelekkel díszített csákóját. Ahogy végignézett magán, megállapította, már csak egyvalami hiányzik a felszereléséből. Ekkor a felsorakozott katonák közül kivált a Lovasgárda egyik, huszonkét esztendős századosa, odalépett a cárnőhöz, és átnyújtotta neki a saját tiszti kardbojtját. A feljebbvalói homlokráncolva pillantottak a pimasz századosra. Katalint annyira meglepte a fiatalember büszke magabiztossága, hogy mosolyogva elfogadta az ajándékot. Megkérdezte a százados nevét; a fiatalembert Grigorij Patyomkinnak hívták. Az arca, a neve és a tette sosem merült feledésbe. Ekkor, este tíz órakor Katalin felült egy fehér lóra, a három regiment – a Lovasgárda és a két gyalogosezred – élére állt, és tizennégyezer katonával a fővárosból átvonult Oranienbaumba. Drámai látványt nyújtott, ahogy a kifejezetten jó lovasnak számító, karcsú nő ott léptetett a hosszú menetoszlop elején. Mellette Kirill Razumovszkij, a Szemjonovszkij regiment ezredese, és Daskova hercegnő haladt, aki szintén palackzöld uniformisban feszített – a ruhadarabokat egy fiatal hadnagytól kérte kölcsön. Daskova számára az volt a diadal pillanata, ahogy olyan külsővel, „mint egy tizenöt éves fiú” ott lovagolhatott rajongásig szeretett cárnője mellett. Azon az éjszakán egy csodálatos, izgalmas kaland főszereplőjének érezte magát. Később éppen ez az elbizakodottsága vezetett ahhoz, hogy megromlott az általa oly nagyra

tartott baráti viszony, ám ezen az éjszakán még semmi sem felhőzte be a Katalinhoz fűződő kapcsolatát. Annak ellenére, hogy lelkesen és határozottan vágtak neki az útnak, a hercegnő, a tisztek és a katonák is éppen olyan fáradtak voltak, mint maga a cárnő. Amikor a menetoszlop a Petrodvorechez vezető úton egy kis kunyhóhoz ért, Katalin megállította a seregét. A katonák megitatták lovaikat, és tábort vertek a nyílt terepen. Katalin és Daskova bevonult a kunyhóba, ahol ruhástól lefeküdtek egymás mellé a keskeny priccsre. Pihenniük kellett volna, de mindketten túl izgatottak voltak ahhoz, hogy aludni tudjanak. Mielőtt elhagyta Szentpétervárt, Katalin útjára bocsátott néhány üzenetet. Az egyiket a Kotlin-szigeten álló kronstadti erődbe, és a kikötőben várakozó hajóhad parancsnokának küldte; tájékoztatta a katonákat a trónra lépéséről. Egy különleges futárt küldött a Pomerániában állomásozó seregnek, a parancsban felhatalmazta Nyikita Panyin fivérét, Pjotr Panyin tábornokot a főparancsnoki poszt átvételére. A harmadik futár Zahar Csernyisev tábornokhoz ment Sziléziába; ő azt a parancsot kapta, hogy vezesse vissza a csapatait Oroszországba. Ha Poroszország királya ezt esetleg meg akarja akadályozni, akkor Csernyisevnek „haladéktalanul egyesítenie kell erőit őfelsége, az osztrák császárné seregeivel”. Indulás előtt Katalin még a Szenátusnak is írt: „Most elmegyek a hadsereggel, hogy biztosítsam a trónt. Hazánkat, népünket és a fiamat önökre, legmagasabb szintű képviselőimre bízom.” Június 28-án reggel, amikor Katalint a szentpétervári katedrálisban kikiáltották Oroszország cárnőjévé, III. Péter a szokásos kék, porosz uniformisában a holsteini katonákat meneteltette az oranienbaumi felvonulási téren. Ahogy ezzel végzett, parancsba adta, hogy őt és kíséretét hat nagyobb, megfelelő módon átalakított szekéren vigyék át Petrodvorecbe, ahol – miként azt korábban már közölte Katalinnal – a névnapját és Szent Péter, valamint Szent Pál napját kívánta megünnepelni. A kíséretéhez tartozott Jelizaveta Voroncova; a hölgy nagybátyja, Mihail Voroncov kancellár; a porosz nagykövet, von Goltz báró; Alekszander Suvalov gróf; az idős tábornagy, Münnich gróf; valamint a rangidős szenátor, Trubeckoj herceg. A tekintélyes személyiségek többségét elkísérte a felesége, valamint a reménybeli cárné tizenhat ifjú udvarhölgye. A társasághoz a szokásostól eltérő

módon nem csatlakoztak a huszárok – Péter egyszerűen megfeledkezett róluk. A társaság jó hangulatban, délután kettőkor érkezett meg Petrodvorecbe. A szekerek beálltak a Monplaisir lakópavilon elé, ahol elvileg Katalinnak arra kellett volna várakoznia, hogy felköszöntse a férjét a névnapján. Amikor megálltak a szekerek, az ajtók és az ablakok csukva maradtak, senki sem sietett a cár és kísérete üdvözlésére. Az épületben néhány rémült szolgán kívül senki sem volt, és ezek az emberek csupán annyit tudtak elmondani, hogy a cárné már kora reggel távozott, de nem mondta meg nekik, hová megy. Péter nem hitt a szemének, nem hitt a szolgáknak, beviharzott az üres villába, egyik szobából a másikba szaladt, belesett az ágyak alá, felemelte a matracokat, de azon a gálaruhán kívül, amit Katalinnak kellett volna viselnie a névnapi ünnepségen, semmit sem talált. Feldühítette, hogy a felesége így tönkretette a napját; odaüvöltött Voroncovának: „Hát nem megmondtam, hogy semmire sem használható?’’ Egyórányi csalódott téblábolást követően a kancellár, Mihail Voroncov önként jelentkezett, hogy visszamegy Szentpétervárra, ahová vélhetőleg Katalin is távozott, megpróbál információkat szerezni, és „nagyon komolyan elbeszélget a cárnéval”. Alekszander Suvalov és Trubeckoj herceg felajánlotta, hogy elkísérik. Hat órakor, amikor megérkeztek a városba, Katalin még ott volt. Voroncov kísérletet tett arra, hogy valóban beszéljen vele, elmagyarázza neki, nem lenne szabad szembeszállnia a férjével és uralkodójával. Katalin válasz helyett kivezette őt a palota erkélyére, és végigmutatott az üdvrivalgó tömegen. „Nekik adja át az üzenetet, uram – mondta. – Itt ők parancsolnak. Én csupán engedelmeskedem.” Voroncovot a házába kísérték, ahol aznap este levelet írt Katalinnak, vagyis „a legkegyelmesebb úrnőnek, akit a Gondviselés emelt a cári trónra”. Arra kérte Katalint, mentse fel minden hivatala, szolgálata és kötelezettsége alól, és tegye lehetővé a számára, hogy hátralévő napjait elvonult magányban, nyugalomban élje le. Mielőtt beesteledett, Alekszander Suvalov is hűséget esküdött Katalinnak. Délután háromkor, miután a három tekintélyes személy elhagyta Petrodvorecet, Péter megkapta a puccsal kapcsolatos első, meglehetősen homályos híreket. A város kikötőjéből reggel egy bárka indult el, amely azokat a tűzijáték-rakétákat szállította, amelyeket a névnapi ünnepség csúcspontján szerettek volna fellőni. A bárkával

érkező csapatot egy hadnagy, a tűzijátékok specialistája vezette. Ő mondta el Péternek, hogy kilenckor, amikor útnak indult, nagy felfordulás volt a barakkok környékén, hatalmas tömeg gyűlt össze az utcákon, és mindenki arról beszélt, hogy Katalin bevonult a városba, majd néhány katona kikiáltotta őt cárnővé. A hadnagy csak ennyit tudott; neki teljesítenie kellett a kapott parancsot, el kellett hoznia a rakétákat Petrodvorecbe, ezért elindult. Délután Petrodvorecben szépen sütött a nap, kellemes volt az idő. Péter kíséretének alacsonyabb rangú tagjai a teraszon maradtak, a szökőkutak hűs vízpermetét élvezték, vagy a szikrázóan tiszta ég alatt sétálgattak a kertben. Péter és legfontosabb tanácsadói az egyik csatorna közelében gyűltek össze. A cár idegesen járkált fel s alá, és közben a többieket hallgatta. Visszaküldték egy tisztet Oranienbaumba, hogy vigye meg a parancsot az ott állomásozó Holstein regimenteknek: vonuljanak át Petrodvorecbe. Péternek az volt a szándéka, hogy ha kell, küzdeni fog, akár mindhalálig. Amikor a Holstein-katonák megérkeztek, a főváros felé vezető útnál állították fel őket. Mivel nem tudták, hogy talán valódi ütközetben kell majd részt venniük, a fegyvereik helyett csak a parádékon használt fapuskákat vitték magukkal. Elküldték egy másik tisztet az öböl túlsó oldalán, öt mérföld távolságban lévő Kronstadtba, hogy közölje az ott tartózkodó háromezer katona parancsnokával: a cár azt kívánja, üljenek csónakba, és haladéktalanul induljanak el Petrodvorecbe. Előkerült a Preobrazsenszkij ezred egyik uniformisa; Péter átöltözött, a kék porosz egyenruha helyett inkább ezt vette fel. Münnich, a tapasztalt katona kísérletet tett rá, hogy erőt öntsön Péterbe; arra biztatta, ebben az uniformisban üljön lóra, vonuljon a fővároshoz, mutassa meg magát a népnek és a Gárdának, emlékeztesse őket a hűségesküjükre. Goltz mást tanácsolt: szerinte a nyugatra, hetven mérföld távolságban lévő Narvába kellett volna menni, ahol a dánok elleni hadjáratra felállított sereg egy része várakozott. Úgy gondolta, Péternek ezen csapatok élén kellene bevonulnia Szentpétervárra, hogy visszafoglalja a trónját. A holsteiniek, akik mindenki másnál jobban ismerték uruk jellemét, azt javasolták, Péter meneküljön át Holsteinbe, mert ott valóban biztonságban lesz. Péter semmit sem tett. Közben a Kronstadtba küldött tiszt megérkezett a szigeterődhöz. Kiderült, a helyőrség parancsnoka még csak nem is hallott a

fővárosban és Petrodvorecben kialakult felfordulásról. Nem sokkal később megérkezett Péter másik futára, aki az előzővel ellentétes parancsot hozott: a cár nevében tartani kell Kronstadtot! Miután átadta az üzenetet, a második futár visszatért Petrodvorecbe, hogy jelentse a cárnak, az erődnél minden rendben van. Nem sokkal ezután Szentpétervárról megérkezett Kronstadtba Iván Taljazin admirális, az orosz haditengerészet parancsnoka, aki már reggel hűséget esküdött Katalinnak. Az admirális az új cárnő nevében átvette az erőd parancsnokságát. A helyőrség katonái és a hadihajók legénységének tagjai a kikötőben esküdtek fel Katalinra. Este tízkor Péter Kronstadtba küldött futára visszaért Petrodvorecbe, és közölte a jó, bár időközben érvényét vesztett hírt: az erődöt tartani fogják az uralkodóhoz hű katonák. A hat óra alatt, amíg távol volt, Petrodvorecben még szánalmasabbá vált a helyzet. Péter kíséretének tagjai céltalanul kószáltak, vagy a park padjain pihengettek. Az Oranienbaumból nem sokkal korábban érkezett holsteini katonák, akik nem rendelkeztek valódi fegyverekkel, parancsba kapták, hogy „verjenek vissza mindennemű támadást’’. Péter, miután értesült arról, hogy Kronstadtot biztosították, úgy döntött, átmegy a szigetre. A part mellett egy nagyobb bárka horgonyzott, ezt átvontatták a mólóhoz, a cár és néhány tisztje felszállt rá. Péter nem volt hajlandó hátrahagyni Jelizaveta Voroncovát, és ragaszkodott hozzá, hogy velük tartson a tizenhat rémült udvarhölgy is. A kikötőben, a fehér éjszakák ezüstös világosságában szinte úgy lehetett látni, mint napvilágnál. A szél kedvező volt. Az emberekkel telezsúfolt bárka úgy hajnali egy táján közelítette meg a kronstadti kikötőt, amelynek bejáratát kikötőbarikád torlaszolta el. A bárka a falakon kívül horgonyzott le. Péter átszállt egy kis evezős csónakba, és elindult az erőd irányába, hogy parancsot adjon a kikötőbarikád megszüntetésére. A barikádon őrszolgálatot teljesítő fiatal tiszt rákiáltott a csónak utasaira, hogy maradjanak távol, vagy tüzet nyit. Péter felállt, ledobta magáról a köpenyét, hogy láthatóvá váljon az egyenruhája és a Szent András-rend széles, kék szalagja. „Nem ismersz fel? – kérdezte. – A cárod vagyok!” „Nekünk már nincs cárunk! – érkezett a válasz. – Sokáig éljen II. Katalin cárnő! Most már ő az uralkodónk. Parancsot kaptunk, hogy senkit ne eresszünk a falakon belülre. Ha előrébb jöttök, tüzet nyitunk!”

Péter riadtan visszavitette magát a bárkához, felmászott a fedélzetére, berontott a kabinjába, ahol Jelizaveta Voroncova karjai közé omlott. Münnich átvette a parancsnokságot, és utasítást adott a hajósoknak, hogy forduljanak vissza a part felé. A bárka hajnali négykor érkezett meg Oranienbaumba, amelyet Péter biztonságosabbnak tartott, mint Petrodvorecet. Amikor partra szállt, Péter megtudta, hogy a cárnő egy jelentős katonai erő élén feléje vonul. Ezt hallván feladta. Mindenkit elküldött maga mellől. Könnyes szemmel visszaküldte Goltzot Szentpétervárra, mondván, ő már nem tudja megvédeni. Annyi nőt küldött el, amennyi befért a hintókba, de Jelizaveta Voroncova nem volt hajlandó magára hagyni. Péter lefeküdt egy díványra, nem szólt, nem csinált semmit. Valamivel később felült, papírt és tollat kért, francia nyelven levelet írt Katalinnak, bocsánatot kért tőle a vele szemben tanúsított viselkedéséért, megígérte, hogy a jövőben mindent másképpen, mindent jobban fog csinálni, és felajánlotta neki, uralkodjanak együtt. A levelet az alkancellárra, Alekszander Goljicin hercegre bízta, őt kérte meg, adja át a feleségének. Reggel öt órakor, huszonnégy órával azután, hogy Alekszej Orlov felébresztette őt a Monplaisirben, Katalin és a hadserege folytatta útját. A Petrodvorecbe vezető úton Goljicin herceg összetalálkozott a cárnővel, átadta neki Péter levelét. Katalin elolvasta, és megállapította, a férje a felét kínálja annak, amit már megszerzett; megjegyezte, hogy az ország boldogulása most más tényezőktől függ, és nem küld választ. Goljicin első reakciója az volt, hogy hűséget esküdött neki. Mivel hiába várta a választ az első levélre, Péter írt még egyet; ebben már felajánlotta, hogy lemond a trónról, ha magával viheti Holsteinbe a szeretőjét, Jelizaveta Voroncovát. Ezt a levelet Iszmaljov tábornok továbbította Katalinnak, aki így válaszolt: „Elfogadom az ajánlatot, de írásban kérem a lemondást.” Iszmaljov visszatért Péterhez, akit szánalmas állapotban, a kezét a fejére szorítva talált. ,A cárnő barátságos kíván lenni önnel – mondta a tábornok –, és ha önként lemond a koronáról, nyugodtan visszavonulhat Holsteinbe.” Elkészült a legszolgalelkűbb jelzőkkel telezsúfolt lemondási nyilatkozat, Péter aláírta. A szövegben kijelentette, teljes mértékben ő a felelős azért a hanyatlásért, amelyet a birodalom az ő uralkodása idején szenvedett el, és nem tartja alkalmasnak magát arra, hogy továbbra is cárként

irányítsa a népet. „Én, Péter szabad akaratomból, ünnepélyesen kijelentem, nem csupán az orosz birodalom egésze, de a világ előtt is, hogy örökre lemondok Oroszország trónjáról, és ezen a szándékomon halálom napjáig nem fogok változtatni. Kijelentem, a trón visszaszerzése érdekében soha senkitől nem fogok segítséget kérni. Isten engem úgy segéljen!’’ Véget ért III. Péter hat hónapig tartó uralkodása. Évekkel később Nagy Frigyes kijelentette: „Péter úgy hagyta, hogy megfosszák a trónjától, ahogy a kisgyerek hagyja, hogy aludni küldjék.”

44. „Magunk sem tudjuk, mit tettünk” Katalin serege előtt Alekszej Orlov vezetésével egy lovascsapat haladt. Ezek a katonák beügettek a petrodvoreci kertbe, és nekiláttak a védekezésre képzetlen holsteini katonák lefegyverzésének. Ezt követően, amikor kiderült, hogy Péter elhagyta Petrodvorecet – először Kronstadtba, majd Oranienbaumba ment –, Alekszej átment a hat mérföld távolságban lévő másik birtokra, hogy letartóztassa a korábbi cárt. Oranienbaumban Pétert együtt találta Jelizaveta Voroncovával. Előhoztak egy kisebb, évek óta nem használt, vastag porréteggel fedett hintót, ebbe ültették bele Pétert és a szeretőjét. A kocsi Alekszej Orlov és lovasai kíséretében elindult vissza, Petrodvorec irányába. Közben Katalin regimentjei megérkeztek Petrodvorechez. Tizenegy órakor a Preobrazsenszkij ezred egyenruháját viselő cárnő a palota előtt, az összegyűlt emberek üdvrivalgása közepette leszállt a fehér ló nyergéből. Dél és egy óra között befutott a Pétert szállító hintó. Mély csend támadt. Pétert előre figyelmeztették, ne mutassa meg magát azoknak az embereknek, akik között a hintó majd áthalad, ne is szóljon hozzájuk. Amikor kiszállt, azonnal közölte, hogy látni kívánja Katalint. Kérését megtagadták. Mivel nem tudta, hogy látja-e még valaha Voroncovát (elképzelhetőnek tartotta, hogy örökre elszakadnak egymástól, és végül igaza lett), odafordult a nőhöz. Elbúcsúztak. Pétert felvezették egy lépcsőn, be kellett lépnie a palota egyik kis szobájába, ahol átadta a kardját és a Szent András-rend kék szalagját. Megfosztották magas szárú, fekete csizmájától és palackzöld uniformisától, hagyták, hogy ingben, harisnyában, reszketve álldogáljon. Szánalmas látványt nyújtott. Végül kapott egy ócska házikabátot meg egy papucsot. Azon a délutánon Szentpétervárról megérkezett Nyikita Panyin; Katalin megkérte, nézzen be a férjéhez. Panyinra komoly hatást gyakorolt a korábbi cár megjelenése. Évekkel később a következőket mondta erről: „Életem legnagyobb balszerencséjének tartom, hogy azon a napon, olyan körülmények között kellett bemennem III.

Péterhez.’’ Panyinnak azt az üzenetet kellett átadnia, hogy Péter az állam foglya, és ennek megfelelően Schlüsselburg erődjének „megfelelő és kényelmes szobáiban’’ kell eltöltenie bizonyos időt, vagyis arra a helyre kerül, ahol három hónappal korábban meglátogatta VI. Ivánt. Közölték vele, hogy Schlüsselburgból később majd visszatérhet a saját hercegségébe, Holsteinbe. Amíg az erődben előkészítik számára a szállását, eldöntheti, hogy hol, melyik palotában kíván lakni, de az általa kiválasztott helyen házi őrizetben kell maradnia. A Ropsát, a Petrodvorectől tizennégy mérföld távolságban álló, mindentől elzárt, de kellemes nyári villát választotta. Katalin nem kívánta fokozni férje megaláztatását. Nem akart találkozni vele – fogalma sem volt, hogy azt a fiút látná-e benne, aki – tizennyolc évvel korábban, amikor megérkezett Oroszországba – még a barátja volt, vagy azt a részeg vadállatot, aki mások füle hallatára lehülyézte és börtönnel fenyegette őt. Nem akarta, hogy bármi miatt kicsússzon a markából mindaz, amire éveken át várt, amit végül sikerült megszereznie. Pétert ártalmatlanná kellett tenni, ezért – annak ellenére, hogy Holstein hercege maradt – nem küldhette vissza őt Kielbe. Biztos volt benne, hogy Holsteinben a volt cárt sokan arra próbálnák majd használni, hogy támadást indítsanak ellene, a cárnő ellen. Közel lenne Poroszország királya; Frigyes ugyan miért ne próbálná meg olyan gyaloggá tenni Pétert a játszmában, akit előbb-utóbb talán vissza lehet változtatni királlyá? Katalin arra a következtetésre jutott, hogy a férjét VI. Ivánhoz hasonlóan Oroszországban kell bebörtönözni. Természetesen tisztában volt azzal, hogy Péter még a Ropsában is potenciális veszélyforrás marad. Ahhoz, hogy ne okozhasson gondot, megfelelő módon kell őriztetni őt. Katalin már ki is jelölte a fegyőrt; egy kemény, durva katonát választott ki erre a feladatra: Alekszej Orlovot, aki nagyon sokat tett a puccs sikerének biztosítása érdekében. Orlov mellett három másik tiszt és száz katona kapott parancsot arra, hogy „a lehető legelfogadhatóbbá tegyék Péter életét, és teljesítsék a kívánságait”. Délután hatkor Péter elhagyta Petrodvorecet, egy nagy, hatlovas, elfüggönyözött hintón indult a Ropsa felé. A Lovasgárda egyik egysége kísérte. A hintóban a volt cár mellett ott ült Alekszej Orlov, a hadnagyi rangban szolgáló Barjatinszkij herceg, Passzek kapitány és még egy tiszt.

Nyikita Panyin, Alekszej és Grigorij Orlov, valamint Kirill Razumovszkij fontos szerepet játszott a Katalint hatalomhoz segítő puccsban. Daskova hercegnőről nem lehetett elmondani ugyanezt. Ott lovagolt a Petrodvorecbe tartó cárnő mellett, a néhány órányi pihenő alatt ott feküdt mellette a keskeny priccsen, de egyik kritikus döntésben vagy műveletben sem vett részt. Ismerte az Orlov fivéreket, de nem volt tisztában Grigorij különleges státuszával és szerepével. Ez hirtelen megváltozott. Miután Pétert elvitték a Ropsába, Daskova belépett a cárnő petrodvoreci magánlakosztályába. Meglepetten látta, hogy Orlov hadnagy a díványon fekszik, és a lábát pihenteti, amely abban az összecsapásban sérült meg, amit Péter egyik holsteini katonájával vívott. Orlov előtt egy köteg, lepecsételt irat hevert, ezeket sorra felnyitotta és elolvasta. Jekatyerina Daskova semmit sem tudott a cárnő és Grigorij viszonyáról, mindig is úgy tartotta, Orlov rang és intelligencia tekintetében jóval alatta és Katalin alatt van, ezért dühítette, hogy a katona ilyen kényelmesen elterpeszkedve olvasgatja a minden bizonnyal fontos állami iratokat. „Milyen jogon olvas olyan dokumentumokat, amikhez semmi köze? – kérdezte. – Ezeket az iratokat senki sem láthatja, csakis a cárnő és azok, akiknek erre külön felhatalmazást ad!” „Pontosan így van – felelte Orlov mosolyogva. – A cárnő kért meg, nyissam fel a leveleket.” „Kétlem! – mondta Daskova. – Várhattak volna, amíg őfelsége kijelöl valakit, aki alkalmas az elolvasásukra és értelmezésükre. Se ön, se én nem vagyunk elég tapasztaltak ilyen ügyekben!” – tette még hozzá, és kisietett a helyiségből. Később visszatért, és látta, hogy Orlov még mindig a díványon heverészik, de már a cárnő is ott ül mellette. Katalin nyugodtnak, boldognak látszott. A dívány mellé húzott asztalkán három személy részére készítették elő a vacsorát. Katalin üdvözölte Daskovát, megkérte, csatlakozzon hozzájuk. A vacsora során a hercegnőnek feltűnt az a barátságos könnyedség, amellyel a cárnő kezelte a fiatal tisztet. Katalin bólogatott, nevetgélt Orlov megjegyzésein, nem is próbálta leplezni, hogy vonzódik hozzá. Ebben a pillanatban Daskova – ahogy később leírta – rádöbbent: „…valamire, ami kimondhatatlan fájdalommal és szégyenérzettel töltött el; megértettem, hogy a cárnőnek viszonya van a katonával.”

A hosszú nap még mindig nem ért véget. Katalin fáradt volt, de a Gárda tisztjei és katonái vissza akartak térni Szentpétervárra, hogy ünnepelhessenek, ő pedig a kedvükben akart járni. A diadalmas cárnő még az éjszaka folyamán elhagyta Petrodvorecet, elindult Szentpétervár irányába. Közben csupán néhány órára állt meg, hogy aludjon egy keveset. Június 30-án, vasárnap reggel – még mindig egyenruhában, még mindig a fehér ló hátán ülve – bevonult a fővárosba. Az utcákon izgatott emberek tolongtak, zúgtak a templomok harangjai, dörögtek a dobok. Katalin részt vett egy misén és egy komor Te Deumon, majd nyugovóra tért. Csak éjfélig alhatott. A katonák között híre ment, hogy jönnek a poroszok. Az álhír az Iszmaljovszkij regimenttől indult, ahol az emberek többsége akkorra már alaposan berúgott a bőkezűen mért alkoholtól. A katonák megijedtek, hogy a cárnőt elrabolják vagy megölik, ezért elhagyták barakkjaikat, a palotához vonultak, és látni akarták Katalint. A cárnő felkelt, felöltötte az egyenruháját, és kiment, hogy megnyugtassa híveit, jól van, biztonságban van, senkit sem fenyeget veszély, senki sem akarja lerohanni a birodalmat. Ezután visszafeküdt az ágyba, és nyolc órán át aludt. Péter aznap este nyolckor érkezett meg a Ropsába. A Nagy Péter uralkodása idején épült kőház egy park közepén állt. A parkhoz kis tó tartozott, amelyben korábban Erzsébet cárnő horgászgatott. Erzsébet már jóval korábban az unokaöccsének adta a birtokot és mindent, ami rajta volt. A fogoly őrzésével megbízott Alekszej Orlov egy kis, földszinti, földpadlós szobába vezette be Pétert. A helyiségben jóformán csak egy ágy volt. Az ablakokat elfüggönyözték, hogy az épület körül felállított katonák ne láthassanak be a szobába, amely ennek köszönhetően még délben is félhomályos maradt. Az ajtónál fegyveres őr állt. Péter nem mehetett ki a parkba, de még a teraszra sem, hogy levegőzzön, azt viszont megengedték neki, hogy írjon Katalinnak. A következő néhány napban három levelet írt. Az első: „Kérem felségedet, helyezze belém bizalmát, és legyen olyan jó, hogy kirendeli az őröket a második szobából, mivel az, amelyet rendelkezésemre bocsátottak, oly szűk, hogy alig bírok mozogni benne. Ahogy felséged is tudja, mindig járkálni szoktam a szobákban, és a

lábam megdagad, ha ezt nem teszem. Arra is megkérem felségedet, adja parancsba, hogy az őrök nem maradhatnak velem egy szobában, mivel időnként könnyítenem kell magamon, és ezt előttük nem igazán tudom megtenni. Végül arra kérem felségedet, ne úgy bánjon velem, mint valami bűnözővel, mivel sosem ártottam felségednek. Felséged nagylelkűségére bízom magam, és arra kérem felségedet, tegye lehetővé, hogy Németországban ismét együtt lehessek nevezett személlyel, (Jelizaveta Voroncovával.) Isten megfizeti felséged jóságát. Felséged alázatos, odaadó szolgája: Péter Felséged biztos lehet benne, semmit sem fogok tenni felséged személye vagy uralkodása ellen, ilyesmi még csak meg se fordul a fejemben.” A második levél: „Felség! Ha nem áll felséged szándékában tönkretenni egy embert, aki már így is éppen elég szánni való, felséged könyörüljön meg rajtam, és küldje el hozzám egyetlen vigaszomat, Jelizaveta Romanovnát. (Voroncovát.) Ez lenne felséged uralkodásának legnagylelkűbb cselekedete. Ezen kívül, ha felséged lehetővé tenné, hogy akár csak egy percre is találkozzunk, azzal a leghőbb vágyamat is valóra váltaná. Felséged alázatos szolgája: Péter” A harmadik levél: „Felség! Ismételten, könyörögve kérem felségedet, miután mindenben eleget tettem felséged kívánalmainak, tegye lehetővé számomra, hogy Németországba távozzam azokkal a személyekkel, akikről ezzel kapcsolatosan már említést tettem felségednek. Bízom benne, hogy felséged nagylelkűsége nem hagyja válasz nélkül kérésemet. Felséged alázatos szolgája: P” Katalin egyik levélre sem válaszolt. Péter házi őrizetének első teljes napja június 30. vasárnap volt.

A következő reggelen arról panaszkodott, hogy borzalmas volt az éjszakája, és addig biztosan nem lesz képes nyugodtan aludni, míg el nem hozzák neki az ágyat, amelyben Oranienbaumban aludt. Katalin haladéktalanul utasítást adott, hogy szállítsák át a hatalmas, baldachinos, fehér szaténfüggönnyel körbevett ágyat. Ezután Péter a hegedűjét kérte, majd a pudliját, a német orvosát és a fekete szolgáját. A cárnő elrendelte, hogy Péter valamennyi kívánságát teljesítsék, de végül csak az orvos érkezett meg hozzá. Amikor a fogoly közölte, hogy szeretne levegőzni egy kicsit, Alekszej kinyitotta az ajtót, rámutatott a kijáratot eltorlaszoló fegyveres őrre, és megvonta a vállát. Katalin és a tanácsadói még mindig nem tudták, mihez kezdjenek a megbuktatott cárral. Az eredeti terv az volt, hogy Schlüsselburgba záratják Pétert, de ez már nem tűnt túl jó megoldásnak. Schlüsselburg csupán negyven mérföldre volt a fővárostól, és már Péter lett volna az erőd falai között raboskodó második, trónjától megfosztott cár. Felmerült az ötlet, hogy esetleg visszaengedik Holsteinbe, de ezt is elvetették. Viszont ha se Schlüsselburgba, se Holsteinbe nem küldhetik, akkor mi legyen vele? Nincs rá bizonyíték, hogy Katalin valaha is úgy gondolta volna, hogy Péter halála feltétlenül szükséges az ő politikai és talán fizikai életben maradásához. Abban egyetértett a tanácsadóival, hogy a foglyot „ártalmatlanítani” kell. Nem kívánt kockázatokat vállalni, és a barátai nagyon jól tudták, mennyire eltökélt, viszont körültekintő volt, így még csak halványan sem célzott rá, hogy kívánatos lenne Péter idő előtti, nem természetes halála. Lehetséges, hogy az Orlovok kitalálták legtitkosabb gondolatait, és úgy vélték, amíg nem avatják bizalmukba úrnőjüket, amíg nem fedik fel előtte terveiket, addig nyugodt szívvel megszabadíthatják őt ettől a veszélyforrástól. Nekik maguknak is komoly okuk volt arra, hogy megfosszák Pétert az életétől. Grigorij Orlov abban reménykedett, hogy feleségül veheti szerelmét, a cárnőt, de ebben a tekintetben Péter még mindig útját állta, hiszen hiába fosztották meg a trónjától, hiába börtönözték be, Isten előtt még mindig Katalin törvényes férje volt. Az ortodox egyház által szentesített házassági köteléket csakis a halál szüntethette meg, vagyis Péter halálával vallási szempontból elhárult volna az akadály Katalin és Grigorij házasságkötése elől. Orlov úgy gondolhatta, más nem jelenthet problémát, hiszen ha Erzsébet cárnő (állítólag) nőül mehetett Alekszej

Razumovszkijhoz, ahhoz az ukrán paraszthoz, akkor ő, a nemesi származású gárdatiszt igazán feleségül veheti Katalint. A Ropsában a mentális zavarodottság és az ismeretlentől való félelem megrontotta Péter egészségét. Vagy mozdulatlanul feküdt az ágyán, vagy nyughatatlanul járkált a kis szobában. Kedden, fogságának harmadik napján akut hasmenés vett erőt rajta. Szerda este olyan heves fejfájás kínozta, hogy Szentpétervárról elvitték hozzá saját, holsteini orvosát, dr. Luderst. Csütörtök reggelre sem lett jobban, ezért elhívtak hozzá egy másik orvost. Aznap a két doktor kijelentette, hogy a beteg a gyógyulás útjára lépett. Mivel nem kívánták, hogy velük is fogolyként bánjanak, sietve visszatértek a fővárosba. Pénteken minden nyugodt volt, azután szombat reggel, Péter fogságának hetedik napján különös esemény történt. Miközben Péter aludt, francia inasát, Bressant, akinek addig megengedték, hogy sétálgasson a parkban, váratlanul lefogták, megkötözték, felpeckelték a száját, belökték egy hintóba, és elvitték. Péternek nem szóltak az esetről, semmit sem tudott. Délután kettőkor Alekszej Orlov, Barjatinszkij hadnagy és néhány másik tiszt közölte a volt uralkodóval, szívesen látják ebédre. A szemtanúk később magának a cárnőnek számoltak be az eseményekről. Este hatkor a Ropsából lovas futár érkezett Szentpétervárra, hogy átadja a cárnőnek Alekszej Orlov levelét. A levelet oroszul, egy piszkos, szürkés papírdarabra írták. A kézírás kusza, már-már olvashatatlan volt, a szöveg értelmét is csak nehezen lehetett kihámozni. Tisztán látszott, hogy olyan ember írta, akinek remegett a keze – vagy azért, mert részeg volt, vagy azért, mert rettenetesen félt, esetleg mindkettő… „Matyuska, anyácska, legkegyelmesebb cárnő, uralkodóm, hogyan is magyarázhatnám meg vagy írhatnám le, mi történt? Nem fogsz hinni hűséges szolgádnak, de Istenre esküszöm, igazat szólok, matyuska. Felkészültem a halálra, de én magam sem tudom, hogy történhetett. Elvesztünk, ha nem könyörülsz rajtunk. Matyuska, az az ember nincs többé. De senki sem akarta, hogy így legyen! Hogyan is mert volna bármelyikünk kezet emelni a cárunkra, az uralkodónkra? De anyácska, mégis megtörtént. Ebédnél veszekedni kezdett. Az asztalnál nekiesett Barjatinszkij hercegnek. Mielőtt szétválaszthattuk volna őket, már nem élt. Mi magunk sem tudjuk, mit tettünk, de egyformán bűnösök vagyunk,

és megérdemeljük a halált. Könyörülj rajtam, ha másért nem, hát a testvérem (Grigorij) kedvéért! Megvallottam vétkemet, ennél többet nem mondhatok. Bocsáss meg nekünk, vagy vess véget életemnek. Többé nem ragyog rám a nap, az élet semmit sem ér. Magunkra haragítottunk, a lelkünk örökre elveszett.” Mi történt? A körülmények, a halál oka, a szándékok és a történet szereplőit terhelő felelősség – ezekre a tényekre sosem derült fény, de az ismert részleteket összeillesztve talán el lehet képzelni, hogy zajlódhatott le az esemény. Július 6-án, szombaton Alekszej Orlov, Todor Barjatinszkij és néhány tiszt közölte Péterrel, szívesen látják ebédre. Talán egész héten azon töprengtek, vajon mennyi ideig kell még távol lenniük szerencsésebb bajtársaiktól, akik Szentpéterváron ünnepelhetnek; mennyi ideig kell még őrizniük ezt a nyomorult, hitvány embert. Ebéd közben mindenki sokat ivott. Ezután – talán azért, mert így tervezték el, de talán csak azért, mert a vita veszekedéssé fajult és eldurvult – a tisztek rávetették magukat Péterre, egy matracot szorítottak a fejére, és megpróbálták megfojtani. Péter vergődött, védekezett, valahogy kiszabadult. A tisztek lefogták, egy kendőt dobtak a nyaka köré, megfojtották. Sosem derült ki, hogy Péter halála baleset volt-e, egy részeg összetűzés következménye, vagy szándékos, előre eltervezett gyilkosság. A sebtében megírt levél kétségbeesett hangvétele arra utal, hogy Orlov félt tettük következményeitől, bűntudat gyötörte, elborzadt a történtektől. Ebből arra lehet következtetni, hogy ilyen messzire semmiképpen sem akartak elmenni. Aznap este, amikor megérkezett Szentpétervárra, Orlov zaklatott volt, verítékben úszott, piszkos volt és poros. „Olyan volt az arca, hogy iszonyatot keltett mindenkiben, aki ránézett” – mondta valaki, aki találkozott vele. Az a tény, hogy Orlov bocsánatért esedezett Katalinhoz („…Mi magunk sem tudjuk, mit tettünk…”; „…bocsáss meg nekünk, vagy vess véget életemnek…”), arra ural, hogy ugyan jelen volt Péter halálánál, de nem tervelte ki előre a dolgot. Bárhogy is történt, akár véletlenül, akár előre megfontolt szándékkal ölték meg Pétert, Katalin mindenképpen ártatlan volt az ügyben. Ártatlan, de nem vétlen, hiszen Alekszej Orlov kezére adta a férjét, pedig tudta, Alekszej katona, aki nem retten vissza az emberöléstől, és

gyűlöli Pétert. Orlov levele mindenesetre őt is sokkolta. A sorokból áradó kétségbeesettség és bűntudat arra utal, hogy Katalin még akkor sem tudhatott a gyilkossággal kapcsolatos tervről, ha az egyáltalán létezett, és semmiképpen sem adhatta beleegyezését a cselekmény elkövetéséhez. Alekszej Orlov nem volt annyira intelligens, nem bánt olyan ügyesen a szavakkal, hogy írásban is színlelni tudta volna a zaklatottságot. Daskova hercegnő előtt a levél százszázalékosan felmentette Katalint a gyanú alól. Másnap, amikor meglátogatta a cárnőt – a barátnőjét –, Katalin e szavakkal fogadta: „El sem tudom mondani, milyen rettenetesnek találom, hogy meghalt! Ez a csapás… porba sújt!” A hercegnő, aki még mindig úgy gondolta, hogy a történtekben legalább olyan fontos szerepet játszott, mint a cárnő, így válaszolt: „Túl hirtelen halt meg, madame, de így még nagyobb az ön diadala és az enyém is.” Nem lehetett tudni, mi történt, Katalinnak mindenesetre tennie kellett valamit. A férje, a korábbi cár meghalt. Meghalt, méghozzá az ő barátai, támogatói kezétől. Mit tegyen? Tartóztassa le Alekszej Orlovot és a többi tisztet, aki a Ropsában volt? Ha lecsukatja őket, vajon hogyan fog reagálni Grigorij, a három hónapos közös gyermekük apja? Hogyan fog reagálni a Gárda? És a Szenátus? Szentpétervár lakói? Az orosz nép? Végül úgy döntött – valószínűleg Panyin tanácsára –, hogy egészségügyi okból következett be a haláleset. Mivel mindenki tudta, hogy a férjét őrző tisztek gyűlölték a felügyeletükre bízott foglyot, elrendelte a holttest vizsgálatát. Felboncoltatta Pétert, de a feladatot olyan orvosokra bízta, akikről tudta, tisztázni fogják Orlovot. Az orvosok felnyitották a testet, és mérgezés nyomait keresték. Jelentették, hogy semmi ilyesmit nem találtak, majd közölték, hogy Péter természetes okok miatt hunyt el, vélhetőleg akut aranyérgörcse volt; a roham hatást gyakorolt az agyára, és előidézte a halál tényleges okát, a szélütést. Katalin ezt követően kiadott egy közleményt, amelyet Panyin segítségével állított össze: „Uralkodásunk hetedik napján mély megrendüléssel értesültünk arról hogy a korábbi cár; III. Péter élete az Úr akaratából, aranyérgörcs következtében véget ért. Elrendeltük a korábbi uralkodó földi maradványainak átszállítását az Alekszander Nyevszkij-kolostorba.

Valamennyi hű alattvalónkat arra kérjük, neheztelés nélkül vegyen búcsút III. Pétertől, és imádkozzon a halott lelki üdvéért.” Panyin azt tanácsolta, amennyire lehet, tegyék elfogadhatóvá a halott külsejét, és a hagyományok szerint ravatalozzák fel. Úgy gondolta, bölcsebb lépés megmutatni a halott Pétert, mint táplálni azt a hiedelmet, hogy még mindig él, csak rejtőzködik, de előbb-utóbb ismét felbukkan. A holttestet a szentpétervári Alekszander Nyevszkijkolostorban ravatalozták fel. A holsteini lovassági tisztek kék egyenruháját adták rá, de nem amiatt, mert Péter ezt életében nagyon szerette, sokkal inkább azért, hogy felhívják a gyászolók figyelmét az előző cár származására és preferenciáira. Kitüntetést, érdemrendeket nem helyeztek el a mellkasán. A homlokát elfedte egy háromszögletű, a kelleténél kicsivel nagyobb méretű csákó, de megfeketedett, felpuffadt arcát nem takarták le. A nyakán egy hosszú, mély vágás húzódott, a seb az álla alatt ért véget; a nyakán fojtogatásra utaló elszíneződéseket lehetett látni. Az ortodox egyház szokásai szerint szabadon kellett volna hagyni a kezét, amivel a keresztet tartja. Nem így történt: vastag bőrkesztyűt húztak rá. A ravatal mellett a fejnél és a lábnál is gyertyákat helyeztek el. A katonák által gyorsabb haladásra ösztökélt gyászolók hiába keresték a koporsó mellett a cárnőt: Katalin ezúttal nem térdelt ott, ahogy Erzsébet cárnő ravatalánál tette. A hivatalos magyarázat szerint azért nem jelent meg, mert a Szenátus arra kérte, ne vegyen részt a gyászszertartáson, mert „őcári felségének hazánk iránti szerététől vezérelve ügyelnie kell az egészségére”. Péter végső nyughelye is szokatlan volt. Bár Nagy Péter unokája volt, nem koronázták meg, ezért holttestét nem lehetett az erőd-katedrálisba vinni, nem lehetett a cárok és cárnők felszentelt földi maradványai mellé helyezni. Július 23-án a halottat a Nyevszkij-kolostorba vitték, és Anna Leopoldovna régensnő, a trónjától megfosztott és bebörtönzött VI. Iván anyja mellé fektették. Felesége harmincnégy éven át tartó uralkodása során itt is maradt. Katalin az eseményeket abban a levélben foglalta össze és magyarázta meg, amelyet két héttel a férje halála után Stanislaus Poniatowskinak írt: „III. Péter még azt a csekély józanságát is elvesztette, ami korábban megvolt benne. Meg akarta változtatni a vallását, fel akarta oszlatni a

Gárdát, feleségül kívánta venni Jelizaveta Voroncovát, velem pedig azt tervezte, hogy börtönbe zárat. Azon a napon, amikor megünnepelte a Poroszországgal kötött békét, egy bankett során nyilvánosan megsértett, és még azon az estén elrendelte az őrizetbe vételemet. A parancsot visszavonta, de attól fogva meghallgattam mások tanácsait (nevezetesen azokat, hogy váltsa fel a férjét a trónon), amelyeket már Erzsébet cárnő halála óta mondogattak nekem. Tudtuk, hogy a Gárda számos kapitányára számíthatunk. A megoldás kulcsa az Orlov fivérek kezében volt. Ők egy hihetetlenül elszánt család tagjai, fölöttébb népszerűek a közkatonák között. Nagyon hálás vagyok nekik. A trónjától megfosztott cárt egy távoli, de viszonylag kellemes helyre, a Ropsába küldtem, az őrzésével Alekszej Orlovot és négy másik tisztet bíztam meg, akik kiválasztottak maguk mellé néhány jó természetű katonát. Péternek addig kellett volna azon a helyen maradnia, míg előkészítik számára a szállását Schlüsselburgban. Az Úrnak azonban más tervei voltak, mint nekünk. Péternél a félelem hasmenést okozott, amely három napon át tartott. A negyedik napon, amikor ez a baj véget ért, rengeteget ivott… Aranyérgörcse volt, és ez hatást gyakorolt az agyvelejére is. Két napig eszméletlenül feküdt, ezt követően hihetetlenül kimerült volt. Az orvosok megpróbáltak segíteni rajta, de meghalt. Mielőtt eltávozott, lutheránus papot követelt. Attól tartva, hogy a tisztek esetleg megmérgezték őt, felnyittattam a testét, de abban méregnek a legcsekélyebb nyomát sem találták. A gyomra viszonylag egészséges volt, de az alsóbban elhelyezkedő belek begyulladtak. Az is kiderült, hogy agyvérzésben halt meg. A szíve rendellenesen kicsi és gyenge volt. Az Úr végül mindent elrendezett az Ő kívánalmai szerint. Az egész ügy inkább tekinthető csodának, mint egy előre kigondolt terv végrehajtásának, mert ennyi szerencsés esemény nem követhette volna egymást, ha nem az Úr keze irányítja a történéseket. Az idegenekkel szembeni gyűlölet komoly szerepet játszott az ügyben, és III. Péter úgy halt meg, akár egy idegen.” Európa nagy része Katalint tette felelőssé a történtekért. A kontinens hírlapjai arról írtak, hogy újra beköszönt Rettegett Iván kora. Sokan cinikusan fogadták a hivatalos magyarázatot, amely szerint a cár „kólikában” hunyt el. „Mindenki ismeri a kólika természetét” – jegyezte meg Frigyes, Poroszország királya. „Ha egy italt kedvelő ember

kólikában pusztul el, az mindőnket arra tanít, hogy maradjunk józanok”– felelte erre Voltaire. Frigyes érdekes módon hitt Katalin ártatlanságában; az emlékirataiban a következőket olvashatjuk: „A cárnő semmit sem tudott erről a bűnös cselekedetről, s amikor értesült a történtekről, olyan megindultság és kétségbeesés vett rajta erőt, amilyet nem lehet színlelni. Nagyon helyesen előre látta, hogy a világ mit fog feltételezni róla. Egy tapasztalatlan ifjú hölgy volt, aki közel állt ahhoz, hogy felbontsák a házasságát, és kolostorba küldjék. Valamilyen módon megnyerte ügyének az Orlov fivéreket, de még ekkor sem tudott arról, hogy bárki meg akarja gyilkolni a cárt. Ha csak rajta múlik, biztosan életben hagyja Pétert – részben azért, mert úgy gondolta, a megkoronázását követően minden rendbe jön, és hogy az a gyáva ellenség, aki a férje volt, többé nem jelenthet rá veszélyt. Az Orlovok azonban sokkal elszántabbak voltak, és sokkalta tisztábban látták a helyzetet. Látták, hogy a trónjától megfosztott cár esetleg olyan központtá válhat, amelyből kiindulva bizonyos személyek támadásokat indíthatnak ellenük. Őket keményebb fából faragták, ezért töprengés nélkül félreállították az útból Pétert. A cárnő aztán learathatta a bűneik gyümölcsét, és így nem csupán arra kényszerült rá, hogy meghagyja a vétkesek életét, de arra is, hogy maga mellett tartsa a rettenetes tett kiagyalóit és végrehajtóit.” Katalin úgy tett, mintha nem is jutnának el hozzá a férje halálával kapcsolatos külföldi megjegyzések és pletykák, de valójában sohasem hagyta nyugodni Európa reakciója. Évekkel később, amikor elbeszélgetett a francia felvilágosodás kiemelkedő alakjával, az enciklopédisták egyikével, Denis Diderot-val, akit Szentpéterváron látott vendégül, megkérdezte: „Mit beszélnek Párizsban a férjem haláláról?” Diderot-t túlságosan zavarba ejtette a kérdés ahhoz, hogy válaszolni tudjon. Katalin látta ezt, és tapintatosan más témára terelte a beszélgetést. Az ügyben volt még egy érdekelt fél, aki évekkel később, miután elolvasta Alekszej Orlov levelét, felmentette a cárnőt III. Péter meggyilkoltatásának vádja alól. Katalin azon a bizonyos napon, miután megkapta és elolvasta, egy fiókba zárta a levelet, és élete során soha senkinek nem mutatta meg. A halála után a fia, Pál cár tudomást szerzett arról, hogy előkerült egy levél, amelyet minden kétséget

kizáróan Alekszej Orlov írt az anyjának. Pál elolvasta a levelet, amely meggyőzte őt arról, hogy Katalin ártatlan volt. Az ügy szereplői közül soha senkit sem vontak felelősségre. Katalin megtehette volna, hogy kemény büntetést szab ki azokra, akik jelen voltak III. Péter halálánál, de – annak ellenére, hogy így igazolhatta volna saját ártatlanságát – sosem lépett fel az érintett tisztekkel szemben. Nem felejtette el, hogy tulajdonképpen Alekszej Orlovnak és a testvéreinek köszönheti a trónt. Alekszej volt az, aki azon a bizonyos hajnalon a Monplaisirben felébresztette, majd Szentpétervárra vitte őt. Alekszej és a testvérei az életüket kockázatták érte, ezért úgy érezte, viszonzásképpen meg kell védenie őket. Meg is tette: kijelentette, hogy a férje természetes okok miatt halt meg. Oroszországban voltak, akik hittek neki, és voltak, akik nem. Ezzel is tisztában volt, de nem foglalkozott mások véleményével. Katalin tehát nem tervelte ki Péter halálát, de kapóra jött neki a dolog. Megszabadult a férjétől, viszont magára vett egy másik terhet: a gyilkosság gyanúja egész életében elkísérte, és Oroszországra is rávetült. A történelem során nem ez volt az első vagy utolsó olyan eset, amikor egy uralkodó és egy nép ilyen helyzetbe került. Adott például II. Henrik példája. Anglia királya kinevezte Canterbury érsekévé az egyik barátját és pártfogoltját, Thomas Becketet. Később, amikor Becket több, az egyházat érintő kérdésben is szembeszállt vele, Henrik úgy érezte, elárulták. „Hát nincs senki, aki megszabadítana ettől a bosszantó paptól?” – fakadt ki egy alkalommal. Négy lovagja azonnal lóra kapott, Canterburybe vágtatott, és megölte az érseket – a katedrális oltára előtt végeztek vele. Henrik vezeklésképpen azért a tettért, amelyet valójában nem is rendelt el, mezítláb ment végig a katedrálishoz vezető, hosszú úton, letérdelt az oltár elé, és az Úr bocsánatáért esedezett. Katalin, akinek a trónja kevésbé volt szilárd, mint Henriké, nem kockáztathatott meg egy ilyen gesztust. Valóra vált tehát annak a stettini kislánynak az álma, aki királynő akart lenni; a nagyhercegnő, aki tudta, hogy sokkal alkalmasabb az uralkodásra, mint a férje, elérte a célját. A harminchárom esztendős Katalin előtt még ott állt élete második fele.

Ötödik rész Oroszország cárnője

45. Koronázás Nagy Péter trónján ült, a világ legnagyobb birodalma fölött uralkodott. A kézjegyével törvénnyé változtatta a rendeleteket; húszmillió alattvaló sorsáról dönthetett. Intelligens volt és olvasott, jó emberismerőnek tartotta magát. A puccs során eltökéltségről és bátorságról tett tanúbizonyságot, azt követően pedig, hogy trónra került, nyitottnak, befogadónak, megbocsátásra hajlamosnak mutatkozott, politikai morálját pedig a racionalitás és a gyakorlatias hatékonyság jellemezte. A személye által keltett áhítatszerű érzést gyakran elmés vagy csípős megjegyzésekkel enyhítette; a kor bármely más uralkodójánál fogékonyabb volt a humorra. Mindennek ellenére létezett egy vonal, amelyet még a legközelebbi barátai sem léphettek át. A hadsereg, az egyház, a nemesek többsége és Szentpétervár lakói támogatásával került trónra; a legtöbben azért segítették, mert személyisége szöges ellentétben állt tehetetlen és pipogya, mégis basáskodni kívánó férje jellemével. A puccsal csupán néhány ellenséget szerzett magának, és uralkodása első néhány hetében nem ütközött ellenállásba. De a problémák többsége még hátravolt. Nem az Oroszországban tradicionálisnak tekinthető módon került trónra. A korábbi cárok többsége megörökölte a címet és a posztot, rájuk többnyire az istenség megnyilvánulásaként tekintettek, úgy is kezelték őket, ám az utolsó, aki ilyen földre szállt istenként uralkodott, Alekszej Mihajlovics volt, Nagy Péter apja, aki már 1676-ban meghalt. Nagy Péter – részben azért, hogy nyugatosítsa Oroszországot – átformálta a cárról kialakult képet, megalkotta azt az új szerepet, amelyben az uralkodó „az ország első számú szolgájaként” jelent meg. Megváltoztatta az öröklés rendjét, elrendelte, hogy a jövőben a trónt nem csupán az aktuális cár fiúgyermekei foglalhatják el, minden uralkodó szabadon kijelölheti a saját utódját. Ám Katalin még az új törvények követelményeinek sem felelt meg. Őt sem Erzsébet cárnő – aki Oroszországba hozta –, sem az Erzsébetet követő III. Péter nem nevezte meg örököseként. A régi öröklési rend szerint Pétert hétéves

fiának, Pálnak kellett volna követnie. Olyanok is akadtak az országban, akik titokban arról suttogtak, hogy a valódi cár nem más, mint VI. Iván, akit már csecsemőkorában megfosztottak a tróntól, aki élete nagy részét egy börtöncellában töltötte. Katalin példa nélküli módon került hatalomra; a legmerészebb definíció szerint akár trónbitorlónak is lehetett nevezni. Uralkodása első évtizedére éppen ez vetett árnyékot, ez tette sebezhetővé a kihívások során, a konspirációkkal és végül a lázadással szemben. Már a trónra lépését követő első nyáron komoly megpróbáltatás várt rá, de ez nem érte felkészületlenül – éppen ezért kezdte meg úgy az uralkodást, hogy visszájára fordította a tradicionális szabályokat. A korábbi uralkodók, ha valamilyen módon kedvezni akartak egy-egy alattvalójuknak, különböző privilégiumokat adtak neki. Katalin a megszokottól eltérő helyzetbe került: most ő volt az, akinek szívességet tettek. Stanislaus Poniatowskinak írt levelében szárazon megjegyezte: „A Gárda legalacsonyabb rangú katonája is úgy van velem, hogy ha meglát, arra gondol, ő, személyesen ő is szerepet játszott abban, hogy oda jutottam, ahol vagyok. Kénytelen vagyok megtenni ezer furcsa dolgot… Ha azt teszem, amit többé-kevésbé elvárnak tőlem: imádnak. Ha nem? Nem is tudom, mi történne akkor.” Támogatást keresett, számított az emberek jóindulatára. Mielőtt értesült Péter haláláról, előléptetésekkel, kitüntetésekkel, pénzzel és birtokok adományozásával jutalmazta azokat, aki segítettek neki a trónra jutásban. Grigorij Orlovnak ötvenezer, Alekszej Orlovnak huszonnégyezer rubelt adott, a másik három Orlov fivér fejenként feleannyit kapott. Jekatyerina Daskova járadékot kapott, amely elérte az évi tizenkétezer rubelt, ráadásként pedig a rendelkezésére bocsátottak huszonnégyezer rubel egyszeri juttatást, amiből ki tudta fizetni a férje adósságait. Nyikita Panyin és Kirill Razumovszkij élethosszig tartó járadékot kapott, ami éves szinten öt-ötezer rubelt tett ki. Katalin hűséges komornyikja, Vaszilij Skurin (ő volt az, aki felgyújtotta a saját házát, hogy elterelje Péter figyelmét, miközben Katalin világra hozta a gyermekét, és ő vitte el a csecsemőt, hogy a saját családja gondoskodjon róla) jutalomként bekerülhetett a nemesek közé. A Lovasgárda fiatal tisztjét, Grigorij Patyomkint, akitől Katalin a kardbojtot kapta, mielőtt elindult Petrodvorecbe, előléptették. A szentpétervári

helyőrség valamennyi katonája féléves járandóságát kapta meg jutalmul, egy összegben – ez körülbelül 226 000 rubelt tett ki. Az új cárnő azokról a korábbi barátairól és szövetségeseiről sem feledkezett meg, akiket Erzsébet az élete utolsó éveiben elmozdított helyükről és száműzött, részben azért, mert közel álltak Katalinhoz. Egy nappal a trónra kerülése után futárt küldött Alekszej Besztuzsevhez, a korábbi kancellárhoz, ahhoz az emberhez, aki először képzelte el őt a trónon, és aki kihallgatások és vallatások során, majd a kegyvesztettség négy éve alatt sem mondott róla vagy vele kapcsolatban semmi olyasmit, amivel árthatott volna neki. Besztuzsevet visszarendelték Szentpétervárra. Grigorij Orlov a város előtt húsz mérfölddel várt rá a cári hintóval, és a Nyári Palotához vitte, ahol Katalin magához ölelte, és bejelentette, hogy valamennyi címét és rangját visszakapja. Katalin egy lakosztályt biztosított Besztuzsev számára a Nyári Palotában, és elrendelte, hogy az egykori kancellár arról a konyháról kapja az ennivalót, ahonnan ő. Később Besztuzsev rendelkezésére bocsátott egy díszes hintót és egy hatalmas házat, amelyhez pompás borospince tartozott. Augusztus 1-jén soron kívüli közleményben tudatta az országgal, hogy Alekszej Besztuzsevet az ellene 1758-ban felhozott vádpontok mindegyikében ártatlannak találták; közölte, hogy Besztuzsev (akinek éves járadékát húszezer rubelben állapította meg) lesz az első tagja annak az új birodalmi tanácsnak, amelyet létre kíván hozni. Korábbi ellenfeleivel szemben is nagylelkűen viselkedett, egyetlen alkalommal sem lépett fel férje támogatói, személyes vagy hivatalos tanácsadói ellen. Jelizaveta Voroncovát – III. Péter szeretőjét, aki korábban arra biztatta a megbuktatott cárt, hogy küldje kolostorba a feleségét, és őt vegye nőül, őt tegye cárnévá – csendben, minden felhajtás nélkül Moszkvába küldték, ahol kapott egy házat. Amikor Jelizaveta feleségül ment egy moszkvai nemeshez, és gyorsan szült egy gyereket, Katalin vállalta a keresztanyaságot. Péter holsteini rokonait – akik között ott volt Katalin nagybátyja és korábbi udvarlója, György herceg is – visszatelepítették Németországba. Péter holsteini katonáinak is haza kellett menniük. Katalin tisztában volt azzal, hogy minden olyan személyre szüksége van, aki valamilyen kormányzati tapasztalattal vagy vezetői képességgel rendelkezik, ezért több olyan embert is megtartott maga

mellett, akik korábban a férje oldalán álltak. Péter magas rangú tisztségviselői közül sokan már a puccs során hűséget esküdtek neki. Mihail Voroncov kancellár, Alekszander Goljicin herceg pedig alkancellár maradhatott, Nyikita Trubeckoj herceget sem mozdította el a Hadiakadémia éléről. A nyolcvanéves Münnich tábornagyról – aki a puccs során arra biztatta III. Pétert, hogy álljon a katonái élére, vonuljon be Szentpétervárra, fogassa el Katalint, és szerezze a vissza a trónját – az új cárnő kijelentette: „Csupán a kötelességét teljesítette.” Miközben maga mellé, a szolgálatába állította korábbi ellenfeleit, Katalinnak gondot jelentett, hogy elégedetté tegye a barátait. Nem sokkal a győzelme után féltékenység ütötte fel a fejét azok között, akik úgy gondolták, nélkülük nem sikerült volna elérni ezt az eredményt. Mindegyikük úgy érezte, jóval kisebb jutalmat és elismerést kapott, mint a többiek; mindegyikük úgy gondolta, neki jóval több járna. A legelégedetlenebb Jekatyerina Daskova hercegnő volt, aki korábban úgy gondolta, az új cárnő első számú tanácsadója lesz, és ennek megfelelően a cári hintóval járhat, állandó helye lesz az uralkodó asztalánál. Rendszeresen panaszkodott, bár nem volt oka erre: Katalin vele különösen nagylelkűnek bizonyult. Trónra kerülése után a cárnő több ezer rubelt adott a hercegnőnek, életjáradékot biztosított a számára, ezredesi rangra emelte a férjét, rábízta az elit Lovasgárda vezetését. A fiatal pár beköltözött a Téli Palotába; szinte mindennap együtt ebédeltek a cárnővel. Daskovának azonban ennyi sem volt elég, mivel úgy gondolta, kulcsfontosságú szerepet játszott az orosz történelemnek ezen fejezetében, így sokkal nagyobb elismerés járna neki. Katalin megpróbálta elmagyarázni Daskovának, hogy a kapcsolatuk megváltozott, mostantól kezdve határt kell szabni a barátságuknak, a tizenkilenc esztendős hercegnő azonban továbbra is követelőzött, továbbra is megpróbálta előtérbe tolni magát. A szalonokban fennhangon és szenvedélyesen beszélt az általa helyesnek tartott politikai megoldásokról, reformokról. A külföldi nagykövetek előtt többször is kifejtette, milyen nagy befolyással van a cárnőre és Panyin grófra, azt állította, hogy a legjobb barátjuk, a bizalmasuk, ő inspirálja mindkettejüket. Jekatyerina Daskova ambíciói túlterjedtek a megvalósíthatóság határán; viselkedését már nem lehetett józannak, jól neveltnek,

udvariasnak vagy megfontoltnak nevezni. Amikor a cárnőtől megkapta a Szent Katalin-rend szalagját, ahelyett, hogy letérdelve elfogadta volna, visszanyújtotta a kitüntetést: „Könyörgök, felség, ne adja nekem ezt a szalagot! Ez olyan kitüntetés, olyan jutalom, aminek számomra nincs értéke! A szolgálataimat, bárki bármit gondoljon is sohasem lehetett, és ezután sem lehet majd megvásárolni” Katalin végighallgatta az ostoba illetlenséget, azután megölelte Daskovát, és a vállára tűzte a szalagot. „Akkor legalább azt engedjük meg, hogy a barátságnak legyenek bizonyos előjogai – mondta. – Legalább azt hadd tehessem meg, hogy az egyik kedves barátomnak adok valamit hálám jeléül.” Daskova ekkor térdre ereszkedett előtte. Nem sokkal később ez a barátság teherré vált Katalin számára. A Daskova-legenda Párizsba is eljutott: a hercegnőt méltató Iván Suvalov írta meg egy levélben Voltaire-nek. Katalin ugyancsak levélben arra kérte Poniatowskit, hozza helyre a hibát, és közölje Voltaire-rel: „… Daskova hercegnő csupán kisebb szerepet játszott az eseményekben. A családja miatt nem kaphatott nagyobb bizalmat, a művelet vezetői korántsem kedvelték őt úgy, korántsem bíztak benne annyira, mint állítja, menet közben csupán néhány információt hoztak a tudomására. Intelligens és okos ugyan, ám a jellemét megrontja az önfejű makacsság és a gőg.” Néhány hónappal később, egy másik, szintén Poniatowskinak írt levélben Katalin arról írt, nem érti, Iván Suvalov miért mondta azt Voltaire-nek, hogy „az a tizenkilenc éves lány változtatta meg Oroszország kormányát…

Keresztély Ágost anhalt-zerbsti herceg, Zsófia hercegnő, a majdani Nagy Katalin cárnő édesapja

Johanna Erzsébet nolstein-gottorpi hercegnő,

Zsófia édesanyja

Erzsébet cárnő, Nagy Péter leánya, aki Oroszországba vitette a tizennégy éves Zsófiát, és rábírta, hogy Katalinra változtassa a nevét. A cárnő össze-

házasította a lányt és az unnkaöccsét, Pétert, és a dinasztia biztosítása érdekében mihamarabbi gyermekáldást követelt töltik. [Fotó © Ermitázs; Vlagyimir Terebenin, I.eonard Kheiféts és Jurij Malodkovec télvétele]

[Jekatyenm Alekszejevna, a későbbi ll Katalin portréja, Készült 1745 körül; Georg Christoph Grooth (1716-49) munkája. Ermitázs,SzerUpetervár,Oroszország / Inc Bridgeman

Art Library]

e árasztotta Kata int a eve leive es a dicséretéivé

Grigoríj Patyomkin idősebb kori portréja. Ő volt Katalin életében a legjelentősebb férfi.

[Grigoríj Alekszandrovics Patyomkin (1739-91Í herceg portréja. Készült 1790 kői ül. |ohann Baptist I Lampi (1751 -1830) alkotása. Hrinitázs, Szentpétervár, Oroszország i Tlie Bridgeman Art Libraryl

[Séta Carszkoje Szelő parkjában - háttérben a Sakkozók oszlopával. Készült: 1794-ben, Vlagyimir

Lukics Borovikovszkij (1757-1825) alkotása. Tretyakov Képtár, Moszkva, Oroszország / The Bridgeman Art Library)

Nagy Péter lovas szobra, amelyet Katalin parancsára készítettek, Katalin ezzel is hangsúlyozni akarta a kapcsolatot közte és a nagy reformer cár között. A talapzat egyik oldalán oroszul, a másikon latinul olvasható a szöveg: 1. PÉTERNEK II. KATALINTÓL, 1782 [I. Péter (1672-1725) lovas szobra: Élienne-Maurice Falconet (171691) alkotása, Szentpétervár, Oroszország; Photo Giraudon / The Bridgeimn Art Library]

Az Orlovoknak más dolguk is volt, mint hogy egy ilyen kis kelekótya parancsait teljesítsék. Éppen ellenkezőleg történt minden, mint Daskova állítja: „a művelet legfontosabb részeiről nem is volt tudomása.’’ Előtérbe nyomakodott egy másik személy is, aki szintén nagyobb elismerésre vágyott, mint amennyi kijárt neki, de vele Katalinnak már sokkal könnyebb dolga volt. Beszkoj gróf, az idős kamarás, Katalin anyjának barátja, akinek a szerepe a puccs során arra korlátozódott, hogy pénzt adott az Orlovok által korábban már megnyert gárdistáknak, a cárnőtől jutalomként a Szent András-rend szalagja mellett háromezer rubelt kapott. A kitüntetés átvétele során térdre ereszkedve arra kérte Katalint, tanúk előtt jelentse ki, kinek köszönheti a koronát. „Trónra jutásomat Istennek és a népem akaratának köszönhetem’’ – felelte Katalin meglepetten. „Akkor nincs jogom viselni ezt a kitüntetést!’’ – mondta Beszkoj, és nekilátott, hogy levegye magáról a szalagot, amit Katalin már a nyakába akasztott. Katalin megkérdezte tőle, miért teszi ezt. „Szomorú vagyok, nincs nálam szomorúbb ember a világon – magyarázta Beszkoj. – Nem vagyok méltó ennek a kitüntetésnek a viselésére, mert őcári felsége nem ismeri el, hogy én vagyok sikere egyetlen valódi kovácsa. Talán nem én mozgósítottam a katonákat? Talán nem én juttattam nekik pénzt?” Katalin először azt hitte, Beszkoj csak tréfál. Amikor rájött, hogy a férfi minden szót komolyan gondol, humorral próbálta enyhíteni a feszültséget. „Bevallom, Beszkoj, magának köszönhetem a koronámat – mondta kedves mosollyal. – Éppen ezért a maga kezéből kívánom átvenni. Magára bízom, hogy olyan gyönyörű legyen, amilyen csak lehet. Ezennel utasítom, készíttessen számomra egy koronát! A feladat elvégzéséhez az ország valamennyi ékszerészét a rendelkezésére bocsátom.’’ Néhány mondattal sikerült lecsillapítania és megnyernie Beszkojt, aki sugárzó arccal állt fel, meghajolt, és elsietett, hogy munkához lásson. Uralkodása első nyarán Katalin számára a megkoronázása jelentette a legnagyobb problémát. Péternek számos balfogása volt, de egyiket sem lehetett akkorának és olyan súlyúnak tartani, mint azt, hogy nem volt hajlandó átvenni a koronát a moszkvai Kremlben, sőt még a ceremónia időpontját sem jelölte ki. Katalin nem kívánta megismételni ezt a hibát. Megértette a felszentelés vallási és politikai jelentőségét, és

azt is, hogy a szertartásnak miért éppen Moszkvában, abban a szent városban kell megtörténnie, ahol Oroszország nemzeti örökségének nagy részét őrzik, ahol a többi cár és cárnő fejére felkerült a korona. Az oroszok többsége még mindig Moszkvát tekintette fővárosnak, ezért egy olyan jeles és fontos eseményt, mint egy koronázás, nem lehetett megrendezni a Nagy Péter által kényszer útján megépíttetett, mesterséges, nyugatosított fővárosban. Katalin megértette, hogy nem érezheti magát biztonságban a trónon, amíg a Kremlben a fejére nem kerül a korona, amíg Moszkva népe el nem fogadja őt cárnőként, és azt is belátta, a szertartás lehetőséget ad neki arra, hogy újabb címeket, újabb kitüntetéseket adományozzon, hogy ajándékokat osztogasson, és ezek révén még több szívességet kérhessen új alattvalóitól. Július 7-én, ugyanazon a napon, amikor bejelentésre került III. Péter halálának híre, Katalin közölte, szeptemberben, Moszkvában fog sor kerülni a koronázásra. Az előkészületek lebonyolításával Nyikita Trubeckojt bízta meg. A herceget az előzetes költségek fedezésére szánt ötvenezer rubellel küldték előre. Ahogy közeledett a nagy nap, kivettek a cárnő magánkincstárából hatszázezer rubel értékű ezüstérmét. Ez a pénz százhúsz tölgyfa hordóba került; a hordókat Moszkvába szállították, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy az érméket majd az ünneplő tömeg közé szórják. Augusztus 27-én Katalin a tanítómestere, Nyikita Panyin gondjaira bízva, Moszkvába küldte a hétéves Pált. Öt nappal később ő is elindult. Félúton, az egyik pihenőállomáson utolérte a fiát: Pál ágynak esett, lázrohama volt. Másnap a láz csökkent, de Panyin úgy vélte, a cárnőnek el kellene halasztania az utazását, míg a fia felgyógyul. Katalin hirtelen nem tudta eldönteni, mit tegyen: szeretett volna Pál mellett maradni, de nem akarta felborítani a moszkvai koronázási szertartás menetrendjét. Végül – mivel úgy látta, hogy a ceremónia elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy hivatalossá váljon a trónra kerülése, és megerősödjön a pozíciója – úgy döntött, előremegy, és ha szükséges, akkor egyedül vonul be Moszkvába. Panyinnak utasítást adott, hogy azonnal induljanak utána, amint a gyermek állapota ezt lehetővé teszi. Nem sokkal azután, hogy bejelentette a döntését, Panyin közölte vele, Pál már elég jól van ahhoz, hogy folytassa az utazást.

A moszkvaiak fenyőágakkal szegélyezték az utcákat, örökzöldekből font koszorúkkal díszítették a kapukat, selymeket és perzsaszőnyegeket terítettek ki az erkélyek korlátaira. A város kapujától a Kremlig vezető, négy mérföldes úton négy diadalívet emeltek. A kereszteződésekben és a nagyobb tereken lelátókat építettek, hogy Moszkva népe és az ország különböző vidékeiről a városba özönlő több ezer ember láthassa az elvonuló cárnőt. A hangulat vidám volt; a látványosságon és az ünneplésen kívül a koronázás egyéb jótéteményekkel járt: háromnapos munkaszünetet rendeltek el, ideiglenesen megszüntettek bizonyos adókat, nem kellett befizetni bizonyos büntetéseket, és a kisebb bűncselekmények elkövetői kegyelmet kaptak. Szeptember 13-án, azon a napon, amikor Katalin szertartásosan belépett a városba, a nap fénye felszikrázott a város templomainak aranyozott hagymakupoláin. A menet élén a Lovasgárda egy százada haladt, a napsugarak majd’ hanyatt estek a katonák fényes sisakján. A lovasokat az aranyszegélyes ruhákat és karmazsinvörös selyemöveket viselő főnemesek követték, utánuk jött Katalin aranyozott hintója, amelyet nyolc hófehér ló húzott. A cárnő mosolyogva integetett az éljenző tömegnek. Amikor az emberek észrevették a Katalin mellett ülő Pált, még hangosabbá vált az üdvrivalgás. Szeptember 22-én, a koronázás napján hajnali ötkor, az ágyúk mennydörgő díszsortüze közepette karmazsinszínű szőnyeget terítettek a Kremlből kivezető Vörös lépcsőre. Reggel kilenckor a hermelinszegélyes ezüstbrokát ruhát viselő Katalin megjelent a lépcsősor tetején, és lassan levonult. A lépcsősor aljához érve meghajolt a Katedrális téren összegyűlt tömeg előtt. Egy pap megérintette a homlokát szenteltvízbe mártott ujjával. Katalin elmondott egy imát. Miután a jelen lévő papok sorra kezet csókoltak neki, elindult a Birodalmi Gárda katonáinak sorfalai között, és megérkezett az Uszpenszkij-székesegyház kapujához. A 15. században épült, öt aranykupolával rendelkező épület belseje ragyogott a fénytől. A négy hatalmas belső oszlopot, a falakat és a mennyezetet pompázatos freskók borították; az oltár előtt egy drágakövekkel kirakott, arany ikonosztáz állt. A középső kupola mennyezetén egy gigantikus, egy tonnánál is nagyobb súlyú csillár függött. Az ikonosztáz előtt felsorakoztak a legmagasabb rangú

főpapok: a metropolita, Tyimofej, az érsekek, a püspökök, az akrimadriták és a többiek. Fövegjeiken gyémántok, rubinok, zafírok, gyöngyök ragyogtak. A kupolák magasából leszűrődő fénysugarak és a sok ezer gyertya lángja szikrázóvá változtatta a drágaköveket, az arany ikonokat. Katalin a katedrális közepén álló, vörös bársonnyal letakart emelvényhez vonult, felment a hat lépcsőfokon, és helyet foglalt Alekszej cár gyémánttrónján. Az új angol nagykövet, Buckinghamshire grófja abban a pillanatban így látta Katalint: „…középtermetű nő, akinek csillogó, gesztenyeszínű haját ügyesen betűrték az ékköves korona alá… Gyönyörű volt, kék szeme csodásan fénylett. A nyaka hosszú és kecses, és ahogy a fejét tartotta, azzal büszkeséget, hatalmat és akaraterőt sugárzott.” A ceremónia négy órán át tartott. Katalin végighallgatta, ahogy a novgorodi érsek elmagyarázza, a június 28-án lezajlott forradalom Isten műve volt, majd így szól: „A koronát az Úr helyezte a fejedre.’’ Ezt követően Katalin magához vette a cári hatalom jelképeit. Levetette hermelines köpenyét, a vállára terítette a bíborszínű palástot. Az orosz cároknak a hagyomány szerint magukat kellett megkoronázniuk. Katalin felemelte a hatalmas, közel ötkilós, Iván Beszkoj felügyeletével készített koronát, a hatalom jelképét, és lassú, ünnepélyes mozdulattal a fejére tette. A korona formáját tekintve olyan volt, mint egy püspöksüveg, a tetején, a 389 karátos rubin fölött gyémántos kereszt helyezkedett el. A rubint tartó íven, amely elöl és hátul a cárnő homlokát körbefogó pánthoz csatlakozott, összesen negyvennégy darab egy hüvelyk széles gyémántot helyeztek el, amelyek köré kisebb gyémántok tucatjait illesztették. A középső ív mellett, mindkét oldalán harmincnyolc igazgyöngyöt lehetett látni. Amikor ez a pompázatosan ragyogó remekmű a fejére került, Katalin a baljába vette az országalmát, a jobbjába fogta a jogart, és nyugodt tekintettel végignézett a jelenlévőkön. A ceremónia utolsó szakaszában annak bemutatása következett, hogy a koronázás valójában az Isten és Katalin között létrejött egyezséget szimbolizálja. Isten volt az úr, Katalin a szolgája, aki Isten akaratából egy személyben felelőssé vált Oroszország és a nép sorsáért, boldogulásáért. Katalint felkenték a szent olajjal (pár cseppnyi került a homlokára, a mellkasára, a kezére), azután az ikonosztáz

ajtaján keresztül belépett a belső szentélybe, ahol letérdelt, és magához vette az úrvacsorát. A szertartás végén a megkoronázott és felszentelt cárnő kivonult a Mennybemenetel katedrálisából, és a Kreml terén keresztül átment a másik két, kisebb katedrálisba, a Mihály arkangyal-székesegyházba (Arhangelszkij) és az Angyali üdvözlet-székesegyházba (Blagovecsenszkij), hogy térdre ereszkedjen a korábbi cárok síremléke, valamint a szent relikviák előtt. Ezt követően felment a Vörös lépcsőn, megfordult, és miközben az ágyúk leadták az újabb díszsortüzet, háromszor meghajolt a tömeg felé. Az ágyúk mennydörgő robaja, valamint a moszkvai templomok és tornyok harangjainak zúgása miatt az emberek a közvetlenül mellettük állók hangját sem hallhatták. A Granovitaja-palotában Katalin fogadta a nemesek és a külföldi nagykövetek gratulációit. Ajándékokat és címeket osztogatott: Grigorij Orlov és négy fivére gróf lett; Daskova bekerült az udvarhölgyek közé. Azon az éjszakán Moszkvát beragyogta a tűzijátékok rakétáinak és a különleges lámpásoknak a fénye. Éjfélkor Katalin – azt gondolva, hogy senki sem látja meg – egyedül kiment a Vörös lépcső tetejére, és kinézett a Kremlre, a városra. A tömeg, amely még mindig ott állt a katedrálisok előtti téren, felismerte őt, és üdvrivalgásba kezdett – és ez így ment még jó néhány napon keresztül. A koronázást követő harmadik napon Katalin a következőket írta a varsói orosz nagykövetnek: „Nem tudok úgy kilépni, még az ablakon se nézhetek ki úgy, hogy azonnal ne harsanna fel az éljenzés…” Az a nyolc és fél hónap, amit Katalin a koronázását követően Moszkvában töltött, látszólag olyan volt, mint egy irdatlanul hosszúra nyúló ünnepség-sorozat, amelyben az udvarhoz tartozó személyek és a nemesek egymással versengve adták az estélyeket, fogadásokat, bálokat. Katalin számára ez az időszak sem volt könnyű, egyebek mellett néhány, már ismert problémával is szembe kellett néznie. Daskova hercegnő állandóan amiatt panaszkodott, hogy Grigorij Orlov – akit a bankettek és egyéb rendezvények főkoordinátorává neveztek ki – kijelentette, hogy a ceremóniákon a résztvevőket a katonai rangjuknak megfelelő bánásmódban kell részesíteni. Mivel az ő férje csupán ezredes volt, Daskova arra kényszerült, hogy olyan emberek között üljön, akiknél jóval magasabb rendűnek és fontosabb személyiségnek tekintette magát. Katalin úgy próbálta megoldani a

helyzetet, hogy tábornoki rangra emelte Daskov herceget, ám hiába: Daskova még ezt követően is morgolódott. Pált ismét hatalmába kerítette a láz. Abban az évben már harmadik alkalommal betegedett meg komolyabban; az orvosok nem találták a gyengélkedések okát, fogalmuk sem volt, hogyan kezeljék. Október elején, amikor Pál állapota súlyosbodott, és ennek híre ment, Katalin a fia ágya mellett maradt. Nem csupán Pál miatt aggódott, hanem azért is, hogy a fia betegsége esetleg hatást gyakorolhat az ő jövőjére is. Nem feledkezett meg arról, hogy Pálnak elvileg több joga van a trónhoz; tisztában volt vele, hogy Panyin és még néhányan szívesebben látnák őt régensként, mint cárnőként, és tanúja volt annak, hogy a moszkvaiak milyen meleg fogadtatásban részesítették a fiát, amikor bevonult a városba. Tudta, ha most, a férje váratlan halála után három hónappal a fia is meghal, mindenki őt fogja okolni. Félelmei csak október 13-án enyhülhettek: ezen a napon Pál felkelt az ágyból, Katalin pedig elhagyhatta Moszkvát, hogy – eleget téve az újonnan megkoronázott uralkodókkal szembeni elvárásoknak – a Trojcába zarándokoljon. Az egész Oroszországban szentnek tartott, híres, fehér falú erődben azután uralkodónak kijáró áldásban részesült. Amíg Katalin még Moszkvában tartózkodott, a koronázási ünnepségek szikrázó egén váratlanul megjelent egy sötét felleg. Október elején a cárnőnek tudomására jutott, az Iszmaljovszkij regiment tisztjei egyre többször beszélnek arról, hogy a bebörtönzött VI. Ivánt kellene visszaültetni a trónra. Katalin első reakciója az volt, hogy parancsot adott Kirill Razumovszkijnak, a regiment ezredesének, vizsgálja ki az esetet. Külön felhívta Razumovszkij figyelmét, hogy a feladat elvégzése során ne alkalmazzon kínzást. Tizenöt tisztet vettek őrizetbe, kihallgatták őket. Ezt követően Razumovszkij figyelme három olyan tisztre irányult, akik részt vettek a III. Péter elleni puccsban: Iván és Szemjon Gurejevre és Pjotr Hruscsovra. A koronázási ünnepségek során ez a három férfi többször is hangoztatta, hogy ők nem kaptak olyan nagylelkű jutalmat, mint például az Orlovok; valójában ez volt az oka annak, hogy kijelentették: VI. Iván a valódi cár, őt kellene visszajuttatni a trónra. A tisztek azt is firtatni kezdték, hogy Pál nagyherceget miért állították félre, miért az anyja került trónra. Razumovszkij nagyon jól tudta, hogy a részeg katonatisztek hogyan szoktak viselkedni, ezért azt javasolta, hogy a három elégedetlent

egyszerűen fokozzák le, és vezényeljék valamelyik távoli helyőrségbe. Katalin azonban a diadala csúcspontján nem volt képes ilyen könnyen túllépni a dolgon: eltöprengett, vajon hányan vannak még, akik dühösek az Orlov fivérekre, hányan lehetnek még, akik a bebörtönzött „jog szerinti cárt” emlegetik. Úgy gondolta, a Razumovszkij által javasolt büntetés túl enyhe. A vizsgálatot végző tisztek a kedvében akartak járni, ezért Iván Gurejevet és Hruscsovot halálra ítélték. Az ítélet a Szenátus elé került jóváhagyásra, de mielőtt a két tiszt sorsa megpecsételődhetett volna, Katalin közbelépett. Ezúttal ő volt az, aki a büntetés enyhítését javasolta: megkímélte a két férfi életét, viszont mindkettőt elbocsátották a hadsereg kötelékéből, mindkettőt száműzték. Ettől a lépéstől Katalin azt remélte, sikerül világossá tennie: senkinek nem bocsát meg, de az elkövetett vétséggel arányosan méri ki a büntetést. Ebben az esetben úgy látta, a részeg katonák főként személyes okok, az őket ért vélt vagy valós sérelmek miatt hangoztattak meg nem engedhető nézeteket, ezért nem érdemelték ki a halálbüntetést. Nem sokkal később az Orlovok iránti féltékenység miatt bizonyos személyek megpróbálták trónra juttatni VI. Ivánt; ez a kísérlet már komolyabb veszélyt jelentett Katalinra, mint néhány részeg katonatiszt meggondolatlan hőzöngése.

46. A kormány és az egyház Miután megjutalmazta azokat, akik segítettek neki trónra kerülni, Katalin a két legerősebb intézményrendszer, az állam két legfontosabb tartóoszlopa felé fordult, hogy azok képviselőitől is elnyerje a szükséges támogatást. A hadsereg és az egyház is elvárta, hogy a cárnő helyrehozza mindazt, amit III. Péter bizonyos, meggondolatlan intézkedései elrontottak. A hadsereg esetében viszonylag könnyen orvosolni lehetett a sérelmeket, vissza lehetett állítani a korábbi állapotokat. Annak érdekében, hogy még inkább elnyerje a hétéves háborúba belefáradt, a Poroszországgal aláírt békeszerződés miatt magukat megalázottnak érző tisztek és a közkatonák bizalmát és jóindulatát, Katalin felmondta a II. Frigyessel kötött szövetséget, ugyanakkor biztosította a poroszokat afelől, hogy se velük, se másokkal nem áll szándékában háborúzni. Megállította és visszavonta a Dánia ellen alig megindított háborúba kivezényelt csapatait, és kiadta az általános parancsot a Poroszországban, valamint Közép-Európa más részein tartózkodó egységeknek: „Gyertek haza!” Az egyház esetében már jóval nehezebbnek bizonyult a jóvátétel. Az első lépése az volt, hogy ideiglenesen felfüggesztette Péter átgondolatlan és elkapkodott, az egyházi birtokok és vagyon elkobzásával kapcsolatos rendeleteinek érvényét. Ez még korántsem volt elegendő, de az egyház már emiatt is valóságos megváltóként tekintett rá. Ezekkel az első lépésekkel nem lehetett megoldani a birodalom más, egyre nyomasztóbb problémáit. A hétéves háború kiürítette a kincstárat; a Poroszországban állomásozó orosz katonák már nyolc hónapja nem kapták meg a jussukat. Külföldről nem lehetett kölcsönt szerezni. A gabona ára az egekbe emelkedett. A kormányzás minden szintjén burjánzott a korrupció és a hivatali zsarolás. Katalin megállapította: „A kincstárban tizenhétmillió rubelnyi kifizetetlen kötvény volt; a kereskedelemnek szinte valamennyi ágát magánszemélyek monopolizálták; Erzsébet cárnő Hollandiától kívánt kétmilliós kölcsönt kapni, de nem járt sikerrel. Külföldön sehol sem bíztak bennünk, sehol nem volt hitelünk.”

Azoknak, akik abban reménykedtek, hogy Katalin férjének, valamint a Péter által képviselt poroszbarát politikának a megbuktatása után automatikusan helyreáll a korábbi jó, orosz-osztrák viszony, csalódniuk kellett. Katalin a trónra kerülését követő első néhány napban bátorította ennek a nézetnek a hirdetőit: kiadott egy manifesztumot, amelyben említést tett „az ősi ellenséggel”, vagyis Poroszországgal megkötött „gyalázatos béke-szerződésről”. Amikor a külföldi nagykövetek meghívást kaptak az első hivatalos fogadásra, a porosz nagykövet – Bernhard von Goltz báró, akit III. Péter a bizalmasának tekintett – kimentette magát; arra hivatkozott, hogy sajnálatos módon nincs megfelelő, az alkalomhoz illő ruházata. Katalinnak azonban nem állt szándékában fenntartani a Poroszországgal szembeni ellenségeskedést. Uralkodásának első hete során futárokat küldött az európai fővárosokba azzal az üzenettel, hogy valamennyi idegen hatalommal békében kíván élni. Levele olvastán a berlini orosz nagykövet a következőt javasolta neki: „Ami pedig az őfelségével, Poroszország királyával nemrég megkötött békeszerződést illeti, javasoljuk, hogy felséged hozza világosan őfelsége tudomására, tartani kívánjuk magunkat a megállapodáshoz, egészen addig, amíg őfelsége nem ad nekünk okot annak megszegésére.” A békét hangoztató leveleknél persze jóval többet jelentett az, hogy Katalin azonnali hatállyal kivonta az orosz csapatokat a korábbi háborús zónákból. A katonáinak nem kellett harcolniuk se Poroszország, se Ausztria ellen – csupán annyit vártak el tőlük, hogy térjenek haza. Négy nappal a fogadás után, amin nem tudott részt venni, Goltz már ismét az udvarban tartózkodott, és kártyázott – éppen Katalinnal… Miközben a felmerülő problémákat úgy-ahogy megoldotta, időnként úgy tűnt, Katalin nem fog tudni megbirkózni a rá váró, hatalmas feladattal. A francia nagykövet egy alkalommal fültanúja volt, amint a cárnő nem annyira büszkén, mint inkább csüggedten kijelentette: „Oly hatalmas és határtalan az én birodalmam!” Amikor trónra került, még semmiféle tapasztalata nem volt azzal kapcsolatosan, hogyan kell irányítani egy birodalmat, egy gigantikus hivatali rendszert, viszont nagyon szívesen tanult másoktól, és arra is felkészült, hogy képezze magát. Amikor felvetették neki, hogy követve az Erzsébet és III. Péter uralkodása idején kialakult gyakorlatot, ne kérje be valamennyi diplomáciai jegyzéket és minisztériumi jelentést, csupán azok kivonatolt

változatát fussa át, Katalin nemet mondott. Alaposan és részletesen meg akarta ismerni Oroszország problémáit, a döntések meghozatala előtt minden tényezővel tisztában kívánt lenni. „Minden reggel várom a csonkítatlan jelentéseket!” – adta utasításba. A Szenátus ügyeivel kapcsolatban is hasonlóan határozottnak mutatkozott. Nagy Péter óta ez a testület tartatta be a birodalom törvényeit, győződött meg arról, hogy az uralkodó dekrétumai végrehajtásra kerültek. Mivel törvényalkotói hatáskörrel nem rendelkezett, a Szenátus szerepe lényegében az volt, hogy a létező törvények – legyenek azok bármilyen haszontalanok vagy idejétmúltak – figyelembevételével biztosítsa az állam működését. A puccs során Katalin szoros kapcsolatba került a testülettel: a külföldön tartózkodó orosz csapatoknak kiadott első parancsait a Szenátuson keresztül közvetítette, és a Szenátus gondjaira bízta a fiát, Pált, amikor a Gárda élén Petrodvorecbe lovagolt. Miután trónra jutott, a Szenátus üléseit áthelyeztette a Nyári Palotába, hogy könnyebben részt vehessen rajtuk. Uralkodásának negyedik napján részt vett a testület egyik megbeszélésén, amely azzal a bejelentéssel kezdődött, hogy a kincstár üres, a gabona ára pedig a korábbi kétszeresére nőtt. Katalin erre azt felelte, hogy a kormány használja fel a nemzeti jövedelem egy tizenharmad részét kitevő cári járadékot. „A nemzethez tartozom” – jelentette ki, és elmagyarázta, úgy tekinti, hogy minden, ami az övé, az egyben a nemzeté is. Elmondta, a jövőben nem lesz különbség a nemzet érdekei és az ő személyes érdekei között. A gabonahiány enyhítése érdekében exporttilalmat rendelt el, aminek következtében két hónapon belül csökkentek az árak. Megszüntette olyan privát monopóliumok többségét, amelyeket az olyan nemesi családok tartottak a kezükben, mint például az Oroszországban forgalomba kerülő sóból és dohányból gigantikus hasznot húzó Suvalovok. A megbeszélések során Katalin hamar rájött, hogy a Szenátus tagjait az erős tudatlanság jellemzi. Egy reggel, amikor a szenátorok a birodalom egyik távoli részéről tárgyaltak, nyilvánvalóvá vált, hogy egyikük sem ismeri a szóban forgó terület pontos helyét. Katalin javasolta, hogy nézzék meg a térképen. Kiderült, nincs térkép. Katalin habozás nélkül magához intett egy udvaroncot, kivett az erszényéből öt rubelt, és parancsot adott a küldöncnek, menjen el a Tudományos

Akadémiára, vásárolja meg Oroszország atlaszát. Miután a küldönc visszatért, és sikerült meghatározni a vita tárgyát képező terület helyét, Katalin a Szenátusnak ajándékozta a térképet. Abban a reményben, hogy sikerül javítania a testület munkáját, 1763. június 6-án a következőt írta: „Nem mondhatom, hogy a személyes jólétemet és az általános jólétet illetően önökből hiányzik a hazafiúi törődés, de sajnálattal ki kell jelentenem, az ügyek korántsem az elvárható sikerességgel haladnak kívánt céljuk felé.” Rámutatott, hogy a késlekedésnek, az ügymenet akadozásának oka „a belső egyet nem értés és ellenségeskedés, amelynek következtében a kialakuló pártok egymás kárára próbálnak tenni, a szembenállók pedig értelmes, józan, tiszteletre méltó, jót cselekedni kívánó emberekhez nem méltó módon viselkednek” A Szenátuson belül a prokurátor volt az embere. Ezt a posztot még Nagy Péter hozta létre, kifejezetten azzal a céllal, hogy legyen egy kapocs az uralkodó és a testület között. Nagy Péter „a cár szemének” nevezte a tisztség betöltőjét, akinek felügyelnie kellett a Szenátust, figyelemmel kellett kísérnie a testületi munka menetét, jelentéseket kellett adnia az uralkodónak, és továbbítania kellett a szenátorok felé a cár vagy cárnő parancsait. Az újonnan kinevezett prokurátor A. A. Vjazemszkij volt, aki a következő elemzést kapta a cárnőtől: „A Szenátus két pártra oszlik… Mindkét párt megpróbálja majd a saját oldalára állítani önt. Az egyikben becsületes, bár korlátozott intelligenciájú embereket talál majd. A másikhoz tartozók véleményem szerint hosszabb távú terveket dédelgetnek… A Szenátust azzal a céllal hozták létre, hogy végrehajtassa a törvényeket, ám nagyon gyakran megtörténik, hogy a testület maga is törvényeket hoz, elismeréseket, rangot, pénzt, birtokot adományoz… Miután túllépte saját hatáskörét, a Szenátus most már nehezen tud alkalmazkodni az új rendszerhez, amelynek keretein belül működnie kellene.” A Vjazemszkij-féle, a Szenátussal, a szenátorok viselkedésével kapcsolatos beszámolónál sokkal fontosabb volt az az üzenet, amelyben Katalin azt vázolta fel az új prokurátornak, hogy vele milyen kapcsolatot kíván kialakítani: „Tudnia kell, kivel van dolga… Rá fog jönni, engem nem vezérel más szempont, mint hazánk jólétének és dicsőségének biztosítása, és nem vágyom egyébre, mint alattvalóim boldogságára… Szeretem az

igazságot, ezért mindig mondjon nekem igazat, félelem nélkül, és vitatkozzon velem úgy, hogy nem kell tartania semmiféle veszélytől abban az esetben, ha ezekkel a vitákkal előremozdítjuk az ügyeket. Úgy hallottam, önt mindenki őszinte embernek tartja… Remélem, tapasztalni fogja, hogy az udvarban azok, akik rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal nagyon jól elboldogulnak. És hozzá kell még tennem: nem várok öntől hízelgést vagy dicséretet, csakis a legnagyobb nyíltságot és határozottságot a különféle ügyekben.” Vjazemszkij megfelelt Katalin elvárásainak, és huszonnyolc éven keresztül, 1792-ben bekövetkező visszavonulásáig a „cárnő szeme” maradt. Katalin a trónra kerülését követő néhány napon belül magához hívatta Oroszország két legtapasztaltabb államférfiját, Nyikita Panyint és Alekszej Besztuzsevet. Élete kritikus szakaszában mindketten támogatták őt, de még sosem dolgoztak egymással. Amikor visszahívták a száműzetésből, és visszaadták címeit, javait, Besztuzsev arra számított, ismét a birodalom vezető minisztere lehet majd. Ám akkor már a hetvenes éveiben járt, meggyötörte a rengeteg megaláztatás és az izoláció – Katalinnak már csak ezért sem állt szándékában, hogy visszahelyezze a kancellári posztra. Az új kormányban Nyikita Panyiné lett a vezető szerep. Intelligens volt, komoly tapasztalatokat szerzett Európában, Pál tanítója és a cárnő tanácsadója volt; segített Katalinnak a puccs kitervelésében és végrehajtásában, majd a cárnő első számú tanácsnoka lett. 1762-ben az alacsony, kövérkés, kifogástalan modorú, nőtlen Panyin negyvennégy éves volt. Általában későn kelt, egész délelőtt dolgozott, majd egy kiadós ebédet követően szundított egyet vagy kártyázgatott. Katalin nagyra becsülte az intelligenciáját és az őszinteségét, trónra jutását követően mégis fenntartásai voltak vele szemben. Tudta, hogy Panyinban a Svédországban, nagykövetként eltöltött tizenkét év során kifejlődött az általa Oroszországban megvalósíthatatlannak tartott alkotmányos királyság iránti tisztelet. Azt is tudta, Panyin abban reménykedik, hogy ő majd beéri a régensi poszttal, míg a fia eléri a nagykorúságot. Ez a szerep természetesen nem felelt meg Katalinnak; soha, egyetlen szóval vagy tettel sem utalt arra, hogy hajlandó lenne Pál gondviselőjeként, a gyermek cár képviseletében uralkodni.

Katalin azzal is tisztában volt, Panyin nem nézi jó szemmel, hogy kivételezik az Orlov fivérekkel. Panyin attól félt, hogy Katalin és Grigorij Orlov kapcsolata éppen olyan károkat fog okozni a hatékony, fegyelmezett kormányzásnak, mint korábban Erzsébet egyik-másik kegyencének hatására történt. Tartott ettől, de realista volt, és tisztán látta, Katalin elsődlegesen annak köszönheti a hatalomra jutását, hogy az Orlovok komoly befolyással voltak a Gárdára; megértette, a hála és a Grigorij Orlovhoz fűződő személyes viszonya miatt Katalin nem teheti meg, hogy jelentéktelenebbnek állítja be a fivérek szerepét. Panyin alkalmazkodott a helyzethez, megváltoztatta a módszereit és a hozzáállását. Mielőtt segített Katalinnak az előző cár megbuktatásában, négyszemközt bevallotta neki, egy sokkal liberálisabb orosz kormányzási struktúra kialakulásában reménykedik, valami olyan rendszer létrejöttében, ami annyira megtetszett neki a Svédországban eltöltött évek során. Miután Katalin trónra került, és nyilvánvalóan arra törekedett, hogy a cári kormányzást hatékonyabbá, az ország igényeinek megfelelőbbé tegye, Panyin azon kezdett munkálkodni, hogy meggyőzze a cárnőt saját hatalma bizonyos fokú korlátozásának szükségességéről. Ezt a műveletet természetesen óvatosan kellett végrehajtania. Nem indítványozhatta nyíltan az uralkodó abszolút hatalmának csökkentését, ezért egy állandó végrehajtó szervezet létrehozatalára tett javaslatot, egy olyan cári tanács megalkotására, amely pontosan definiált funkciókkal és hatalommal rendelkezve az uralkodó segítségére lehet. Ebben az új struktúrában ez a tanács szabályozott módon korlátozhatta a cárnő egyeduralmát. Miután megszerezte a kizárólagos hatalmat, Katalin nem vágyott arra, hogy ezt megossza valakivel; nem kívánta engedélyezni saját korlátozását. Trónra kerülését követően az volt a taktikája, hogy megkérte Panyint, írja le az elképzeléseit. Panyin ezt gyorsan meg is tette: már 1762 júliusának végén a cárnő elé tárta az állandó birodalmi tanács létrehozásával kapcsolatos tervét. Az általa megálmodott, új struktúrában az uralkodóé maradt az elsődleges irányító szerep, aki a kormányzati hatékonyság növelése érdekében megosztja hatalmát a nyolc birodalmi tanácsosból álló testülettel. Nem magyarázta el, hogy ezeket a tanácsnokokat hogyan, ki választja ki, de utalt rá, hogy legalább négynek állami tisztségviselőnek kell lennie, olyanoknak, akik a hadügyi, a haditengerészeti, a külügyi és a belügyi tárcát képviselik.

(Annak érdekében, hogy Katalin számára vonzóvá tegye a javaslatát, Panyin az általa javasolt, tanácsnokként számba vehető személyek listáján Grigorij Orlov nevét is feltüntette.) Elképzelése szerint minden olyan üggyel, amely nem tartozik a Szenátus hatáskörébe, ennek az új testületnek kell foglalkoznia, méghozzá oly módon, „mintha a cárnő személyesen tenné”. A birodalmi tanács egyetlen rendelkezése vagy utasítása sem lehet érvényes az uralkodó jóváhagyása és aláírása nélkül. Panyin tisztában volt azzal, hogy ezzel a javaslattal ingatag talajra tévedt: behatolt az uralkodó előjogainak területére. A tanácsnokok megbízatása egy életre szólt volna; az uralkodó nem mozdíthatta el őket a helyükről, ezzel kapcsolatosan csakis a Szenátus plenáris ülése hozhatott döntést, de csakis abban az esetben, ha a szóban forgó tanácsnok minden kétséget kizáróan törvényt sértett. Amikor elolvasta Panyin előterjesztését, Katalin azonnal megértette, az egészet úgy alakították ki, hogy a vezető tisztségviselők kiválasztásával és menesztésével kapcsolatos jogainak megnyirbálásán keresztül korlátozzák a hatalmát. Attól a pillanattól kezdve, hogy a cárnő először látta, Panyin terve halálra volt ítélve; Katalin nem azért várt oly sok éven keresztül a trónra, hogy szántszándékkal és önként ilyen szigorúan meghúzott határvonalak közé kényszerítse magát. Katalin az élete során mindvégig kitartott amellett, hogy egy abszolút monarchia sokkal jobban megfelel az orosz birodalomnak, mintha egy kisebb, állandó tagokból álló csoport végezné az ország irányítását. Nem ő volt az egyetlen, aki ellenezte a birodalmi tanáccsal kapcsolatos ötletet: a nemesek többsége is szembeszállt ezzel, mert úgy érezték, egy kisebb hivatalnok- vagy tisztségviselő-gárda posztjukról elmozdíthatatlan tagjai kezébe kerülne a birodalom kormányzása ahelyett, hogy az általuk már jól ismert, megszokott és elfogadott egyeduralkodói rendszer működne tovább. A nemesség ellenállása megerősítette Katalin pozícióját, és 1763 februárjának elejére világossá vált, nem fog létrejönni a tanács. A cárnő ügyelt arra, hogy ne utasítsa vissza nyíltan és egyértelműen Panyin elképzelését, továbbra is úgy tett, mintha érdeklődne a terv iránt, de közben egyszerűen félretette, és soha többé nem tért vissza rá. Azzal, hogy a cárnő „elásta” a birodalmi tanáccsal kapcsolatos terveit, Panyin súlyos hátrányba került, de 1763 augusztusában

kárpótlást kapott ezért, Katalin ugyanis őt nevezte ki a Külügyi Hivatal élére. A megfáradt, legyőzött Besztuzsev úgy döntött, ideje visszavonulnia. A következő tizennyolc évben – 1781-ig – a külügyek területén Nyikita Panyin maradt Oroszország legfőbb minisztere. Miközben megküzdött a financiális krízissel, elégedetté tette a hadsereget, megváltoztatta az orosz külpolitika irányát, és megpróbálta hatékonyabbá tenni a kormányzati adminisztrációt, Katalinnak az ortodox egyházat érintő kérdésekben is lépnie kellett. Annak idején áttért erre a vallásra, és – a férjével ellentétben – elfogadta az ortodox egyház dogmáit, valódi hívőnek bizonyult. Péter rövid uralkodásának második hónapjában utasítást adott az egyházi vagyonok elkobzására, és bejelentette, hogy az orosz ortodox egyháznak az északnémetországi protestantizmus példáját szem előtt tartva át kell alakítania magát. Mivel az egyház legmagasabb rangú vezetői hittek abban, hogy Katalin nem értett egyet a férje döntéseivel, és ha tehetné, megváltoztatná Péter intézkedéseit, lelkesen támogatták őt a hatalom megszerzése során. Katalin trónra jutását követően az egyház sürgősen be akarta gyűjteni a támogatásért neki járó jutalmat, ami nem volt egyéb, mint az egyházi vagyonok azonnali visszaszolgáltatása. Katalin politikai értelemben véve megfizette az adósságát: érvénytelenítette Péter rendelkezéseit, de miközben ezt megtette, gondolkodóba esett. Annak ellenére, hogy nyilvánosan is bebizonyította, hogy hű maradt a hitéhez, botrányosan nagynak találta az egyházi vagyont, és nem volt hajlandó elfogadni a nemzeti tulajdon ily nagy részének ilyen formájú elherdálását. Nagy Péterhez hasonlóan ő is hitt abban, hogy ezt a vagyont az ország szükségleteinek kielégítésére kellene fordítani, ő is el akarta érni, hogy az egyház – állami irányítással – aktív szerepet vállaljon a szociális jólét kialakításában és az oktatásban. Azok a problémák, amelyek az általános szegénység és az állam szükségletei, valamint az egyház tulajdonában lévő birtokok és jobbágyok mennyisége közötti egyenlőtlenségből fakadtak, továbbra is megoldatlanok maradtak. Katalin trónra kerülésének idején az orosz néphez tízmillió jobbágy tartozott, ők alkották a lényegében agrárjellegű ország földműveléssel foglalkozó rétegének túlnyomó részét. Katalin uralkodása kezdetétől fogva szerette volna megoldani ezeknek az embereknek az alapvető problémáit, de a jobbágyság intézményrendszere túlságosan átszőtte

az ország gazdasági és társadalmi szerkezetét, túlságosan mélyen gyökerezett ahhoz, hogy az első hónapokban megközelíthesse ezt a kérdéskört. A permanens, mindenre kiterjedő megoldás fellelését el kellett halasztani, viszont mindenképpen foglalkoznia kellett az egyházi birtokokkal és azzal az egymillió jobbággyal, akik a családjukkal egyetemben ezeken a földeken dolgoztak. Visszavonta ugyan azt a rendelkezést, amellyel III. Péter szekularizálni kívánta az egyházi vagyont, ám ezzel a földbirtokokat és a hozzájuk tartozó, rajtuk élő és dolgozó jobbágyokat is visszaadta az egyháznak, márpedig ez a megoldás nem igazán tetszett neki, mivel egészen más célt tűzött ki maga elé. Szembenézett az egyház vagyonával és hatalmával, valamint az egyház és az állam közötti viszonnyal kapcsolatos problémákkal, és határozottan, nagy léptekkel haladt előre. Fél évszázaddal korábban Nagy Péter kevésbé aggódott a népe spirituális megváltása miatt, sokkal fontosabbnak tartotta az emberek materiális jólétét. Félresöpörte az egyház túlvilággal kapcsolatos aggodalmait, ő inkább ezen a világon kívánta elérni a céljait, például a becsületes, jóravaló állampolgárok tömegeinek oktatását. Azzal, hogy megszüntette a cáréhoz hasonló hatalommal rendelkező pátriárka posztját, jelentősen csökkentette az orosz ortodox egyház befolyását. Az egyetlen, szinte teljhatalommal bíró főpap helyére a tizenegy vagy tizenkét tagból, nem feltétlenül egyházi személyekből álló Szent Szinódust állította, ennek kellett foglalkoznia az egyház világi és anyagi ügyeivel. 1722-ben kinevezett a Szent Szinódusba egy civil prokurátort, akinek az egyházi adminisztráció ellenőrzése és a papságot érintő ügyekben történő bíráskodás volt a feladata. Ezzel a lépéssel sikerült az állam alá rendelnie az egyházat, és éppen ez volt az, ami miatt Katalin ebben a kérdéskörben az ő példáját kívánta követni. Sajnálatos módon Erzsébet cárnő részben megváltoztatta, a korábbihoz közelítette az apja által kialakított viszonyrendszert. Ennek is megvolt a maga oka: a könnyelműen hedonista, ugyanakkor mélyen vallásos cárnő a magánéletben elkövetett kihágásai alól azzal próbált feloldozást nyerni, hogy komoly vagyont és privilégiumokat biztosított az egyház számára. Uralkodása idején az egyház visszanyerte a földjei és jobbágyai feletti fennhatóságát. Amikor Erzsébet helyét az unokaöccse, III. Péter foglalta el, az inga a korábbival ellentétes irányba lendült. Katalin azzal,

hogy visszavonta elhunyt férje rendelkezését, és mind a birtokokra vonatkozóan, mind a jobbágyokkal kapcsolatos rendelkezés tekintetében megerősítette az egyház jogait, visszatért a korábbi, Erzsébet által járt útra, de néhány hónappal később ismét komoly irányváltoztatást eszközölt. A lassan érlelődő politikai és vallási dráma némi habozást, némi vonakodást, majd végül egy komoly konfrontációt követően bontakozott ki. 1762 júliusában Katalin parancsot adott a Szenátusnak, mérje fel az ortodox egyház vagyonát, és tegyen javaslatot egy új politikára, amelyet a kormány követhet. A Szenátus először egy kompromisszumos megoldással állt elő: a birtokok kerüljenek vissza az egyházhoz, de növekedjen az egyházi földeken élő jobbágyokkal és parasztokkal kapcsolatos állami adó mértéke. Ez a javaslat szakadást okozott az egyházi hierarchián belül. A többség a novgorodi érsek, Dimitrij vezetésével lényegében elfogadta az ötletet, hogy átadják mezőgazdasági jellegű földjeik irányításának terheit, és ugyanazon az alapon, mint a hadsereg és a hivatalnoki réteg, az állam fizetett szolgáivá váljanak. A problémakör vizsgálatára és a részletes megoldás kidolgozására Dimitrij javaslatot tett egy egyházi és világi tagokból álló bizottság felállítására. Katalin erre áldását adta. 1762. augusztus 12-én aláírta a III. Péter rendelkezését ideiglenesen semmisnek nyilvánító manifesztumot, amelynek értelmében a korábban elkobzásra ítélt birtokok visszakerültek az egyház tulajdonába, ugyanakkor három egyházi és öt világi taggal létrehozta a Dimitrij által javasolt bizottságot, amelyre rábízta az ügy kivizsgálását. Katalinnak körültekintően kellett kezelnie az egyházi hierarchiát. A vallási dogmákat és politikát érintő ügyekben mindig racionálisan rugalmas maradt. Szigorú lutheránus környezetben nőtt fel; gyermekkorában a vallással kapcsolatosan éppen elég kétkedés volt benne ahhoz, hogy komoly aggodalmat okozzon konvencionális gondolkodású apjának. Tizennégy évesen, amikor Oroszországba került, kötelezték arra, hogy elhagyja vallását, és áttérjen az ortodox hitre. A nyilvánosság előtt mélyen vallásosnak mutatta magát, részt vett a miséken, megtartotta a vallási ünnepeket, zarándoklatokat tett. Uralkodása során sohasem becsülte alá a vallás fontosságát. Tudta, hogy a hívők rendszeresen napi imájukba foglalják az uralkodó nevét, kérik az Urat, biztosítsa a trón hatalmát; tisztában volt azzal, hogy a

papság jóindulata és a tömegek áhítatossága nagyon fontos a számára. Megértette, hogy az uralkodó – bármilyenek legyenek a vallással kapcsolatos privát nézetei – kénytelen megtalálni a módját, hogy ez a rendszer működjön. Amikor Voltaire-től megkérdezték, hogy istentagadó létére miért vesz magához úrvacsorát, azt felelte, hogy az ország szokásainak megfelelően „étkezik”. Miután látta, milyen katasztrofális következménye lett annak, hogy a férje elhamarkodott módon, a nyilvánosság előtt szakítani próbált az ortodox egyházzal, Katalin úgy döntött, Voltaire megoldását választja. Legfontosabb tanácsadói nem értettek egyet abban, hogy a cárnőnek hogyan kellene kezelnie az egyházat. Besztuzsev úgy vélte, az egyházi vezetésre kell hagyni az egyházi ügyek kontrollját; Panyin sokkal közelebb állt a felvilágosodás eszmerendszeréhez, ezért ő az egyház és az egyházi vagyon állami adminisztrációját tartotta célszerűnek. Az 1762 augusztusában kiadott közlemény a vallás világi terhektől való megszabadításának kívánatos voltát sugallta, és emellett felvillantotta az egyházra váró, meglehetősen vészjósló jövő képét. Amikor a bizottság munkához látott, a szekularizáció miatti aggodalmak felszították ugyan a papság nyugtalanságát, de az egyházi személyek többsége nem tudta, mit kellene, vagy mit lehetne tenni. Csak nagyon kevesen álltak készen a harcra. Ezen kevesek közé tartozott Arszenij Metszejevics, Rosztov metropolitája, aki elszántan szembeszegült minden olyan kísérlettel, amikor az állam megpróbált beleavatkozni az egyház ügyeibe, de legfőképpen az egyházi vagyonok szekularizációját ellenezte. A hatvanöt éves, ukrán nemesi családba született Metszejevics a Szent Szinódus tagjai közé tartozott, ő irányította a leggazdagabb – 16.340 jobbággyal rendelkező – egyházmegyét, és szilárdan hitt abban, hogy az egyház nem világi, hanem spirituális okok miatt kapta meg birtokait. Félelmet nem ismerő, szenvedélyes ember volt, a teológia kiváló ismerőjének tartották, és készen állt arra, hogy tollal és szóval is szembeszálljon a cárnővel. Abban reménykedett, sikerül személyesen is beszélnie az új uralkodóval, lehetőséget kap arra, hogy meggyőzze Katalint a tévedéséről. 1763 elején a tervek szerint a cárnő Moszkvából Rosztovba zarándokolt volna, hogy részt vegyen Dimitrij Rosztovszkij, a csodatévő Szent Dimitrij, Arszenij akkoriban kanonizált szent elődje földi

maradványainak felszentelésén. A csontokat a cárnő jelenlétében egy ezüst ereklyetartóba helyezték volna. Arszenij ezt követően akart beszélni Katalinnal, aki azonban elhalasztotta ezt a találkozást. Ahogy a halasztásról tudomást szerzett, Arszenij magához ragadta a kezdeményezést. 1763. március 6-án felszólította a Szent Szinódust a szekularizációs politika elítélésére; kijelentette, ez a művelet éppúgy ártalmas az egyházra, mint az államra. Emlékeztette a Szinódust, hogy trónra kerülésekor Katalin ígéretet tett az ortodox vallás védelmére. Kikelt azon javaslat ellen, hogy az egyház végezze a filozófia, a teológia, a matematika és az asztronómia oktatását; mennydörgő szavakkal kijelentette, az egyháznak csupán egyetlen keresztényi kötelessége van: Isten szavának hirdetése. A püspökökre nem lehet áthárítani az iskolák megalapításának feladatát, mert ez az állam kötelessége. Kifejtette: ha az egyházat szekularizálnák, a püspökök és a papok többé nem híveik pásztorai lennének, hanem „felbérelt szolgák, akik minden egyes karéj kenyérért felelősségre vonhatók”. Indulatos szavakkal támadta a Szent Szinódus azon tagjait, akik egy ilyen krízis idején is „úgy ülnek, mint a süket kutyák, még csak nem is ugatnak”. Kiállt a rosztovi papok elé, nyíltan elítélte azokat, akik vitatni merészelték, hogy az egyháznak joga van a birtokaihoz és a jobbágyaihoz, kijelentette: „…akik kinyújtják a kezüket, hogy elragadják, amit korábban Istennek szenteltek, nem lehetnek mások, csakis az egyház ellenségei. Az ilyenek maguknak akarják megszerezni azt a vagyont, amelyet korábban Isten gyermekei és az istenfélő uralkodók az egyháznak adományoztak.” Arszenij elszámolta magát. Alábecsülte Katalin erejét, figyelmen kívül hagyta, hogy az orosz állam más, komoly hatalommal bíró elemei is a cárnővel értenek egyet. A főnemesek helyeselték a szekularizációt; a helyi földbirtokosok több hozzáférést követeltek az egyházi tulajdonban lévő földekhez és jobbágyokhoz; a kormányzati tisztségviselők, akik vért izzadva próbálták egyensúlyba hozni az állam pénzügyi helyzetét, támogatták Katalin azon elképzelését, hogy az egyházi vagyonokat és birtokokat világi célokra kellene használni. Amikor Katalin elolvasta az Arszenij által a Szinódus előtt elmondott petíció leiratát, rájött, hogy a támadás valódi célpontja ő maga. A metropolita állításait „perverz és gyújtó hatású torzításoknak” nevezte, és kijelentette: „a hazugokat, a szélhámosokat” példaértékű

büntetésben kell részesíteni. Parancsot adott a Szinódusnak a cselekvésre, aláírt egy utasítást, mely szerint Arszenijt le kellett tartóztatni. Március 17-én a cárnő ellen nyíltan felszólaló papot őrizetbe vették, és Rosztovból az egyik moszkvai monostorba kísérték kihallgatás végett. Az éjszakai vallatások során a Szinódus tagjai faggatták korábbi társukat. Katalin is jelen volt, végighallgatta, ahogy Arszenij megkérdőjelezi a cárnő trónhoz való jogát, és felhánytorgatja III. Péter halálának körülményeit. „A mostani uralkodónk nem orosz, nem itt született, és nem erős a hite! – kiáltotta a metropolita. – Nem foglalhatta volna el a trónt, amelyen Iván Antonovicsnak (VI. Ivánnak) kellene ülnie!” A cárnő ekkor a fülére szorította a kezét, és felkiáltott: „Fogják be a száját!” Nem lehetett kétséges, hogy a Szinódus milyen ítéletet hoz. Április 7én Arszenijt bűnösnek találták. Megfosztották minden egyházi tisztségétől és rangjától, kitaszították az egyházmegyéjéből, a Fehértenger partjára, egy távoli kolostorba száműzték. Megtiltották neki a toll és a tinta használatát. Hetente három napon keresztül kényszermunkát kellett végeznie: vizet hordott, fát vágott, takarított. A tisztségeitől a Kremlben, nyilvános ceremónia közepette fosztották meg. A palástról, amelyet viselt, rituálisan leemelték a szentséget, egyenként eltávolították róla a papi öltözék részeit. Még ekkor sem hallgatott el: folyamatosan ordítozott, paptársait sértegette, és megjósolta nekik, kivétel nélkül erőszakos halált fognak halni. Négy évvel később a száműzetésben, a messzi északon még mindig eretneknek, az egyház bemocskolójának nevezte Katalint, még mindig vitatta a trónhoz való jogát. A cárnő ekkor valamennyi vallási státuszától megfosztotta, és a Balti-tengernél található Révai erődjébe, magánzárkába csukatta. A lázító hang itt végül elnémult; az őreinek – akik nem beszéltek oroszul, és a fogoly valódi személyazonosságát sem ismerték – azt mondták, a rab neve „András, a hazug”. 1772-ben halt meg. Katalin biztosította az állam egyház fölötti hatalmát. Egy hónappal Arszenij elítélése után megjelent a Szinódus előtt, hogy ismertesse az álláspontját: „Önök azoknak az apostoloknak az utódai, akiket Isten arra utasított, hogy tanítsák az embereket, vessék meg a vagyont; akik maguk is szegény emberek voltak. Az ő királyságuk nem ezen a világon létezett. Gyakran hallottam e szavakat az önök szájából… Hogyan is képesek

ilyen vagyon, ilyen hatalmas földdarabok birtoklására? Ha engedelmeskedni kívánnak saját rendjük törvényeinek, ha önök akarnak lenni a hithez leghűbb alattvalók, habozás nélkül visszaadják az államnak azt, amit jogtalanul birtokolnak.” Nem került elő még egy Arszenij – senki sem szállt szembe vele. Az 1764. február 26-án kiadott cári manifesztum értelmében minden egyházi tulajdonban lévő föld és ingatlan az államhoz került; az egyház maga is állami intézménnyé vált. Az egyházi jobbágyok feljebb juthattak a társadalmi ranglétrán: paraszt lett belőlük. Ennek az lett az eredménye, hogy egymillió paraszt – ha a teljes családokat számítjuk, akkor kétmilliónál is több ember – került állami kontroll alá. Ez azt jelentette, hogy adóikat ezt követően az államnak fizették be. A papságot megfosztották hatalmától és adminisztratív autonómiájától; a papok az állam fizetett alkalmazottai lettek. Az adminisztratív autonómia elvesztésével az egyháznak le kellett mondania gazdasági bázisáról is. Több száz templomot bezártak. A korábbi 572 kolostor közül csupán 161 működött tovább. Az orosz vallási, társadalmi, kulturális és gazdasági életben bekövetkezett, komoly változás ellen senki sem emelte fel a szavát.

47. Jobbágyság Katalin megerősítette a cári kormányzat adminisztratív szerkezetét, és elintézte az ortodox egyház követeléseivel kapcsolatos ügyet. Uralkodása első hónapjaiban kénytelen volt szembenézni egy krízissel, amelynek a birodalom társadalmi és gazdasági életének alapvető és krónikusan instabil intézményrendszere, a jobbágyság szolgáltatta az alapját. A jobbágyság, amely ekkor már nem csak földműveléssel foglalkozott: ebbe a rétegbe tartoztak az Urál bányáiban és öntödéiben dolgozó emberek is, akik Montesquieu és Voltaire követőjét megtanították arra, hogy pusztán a könyvekben gyönyörűen és hatásosan megfogalmazott elvrendszerek felidézésével és gyakorlati megvalósításával képtelenség orvosolni a társadalmon belül régóta jelen lévő igazságtalanságokat. 1762-ben a körülbelül húszmilliós orosz lakosságot hierarchikusan következő rétegek alkották: az uralkodó, a nemesség, az egyházi személyek, a kereskedők és a városiak, valamint a tízmillió paraszt. A parasztok bizonyos százaléka teljes, egy másik csoportja részleges szabadsággal rendelkezett, de a többségük gyakorlatilag nem ismerhette a szabadság fogalmát. A jobbágyok olyan parasztok voltak, akiket permanens módon ahhoz a földhöz kötöttek, amelyeknek tulajdonosa a Korona, az állam, az egyház, a nemesség volt, vagy amelyeket a különböző ipari és bányászati vállalkozások birtokoltak. Az 1762 és 1764 között végrehajtott cenzus szerint a Korona ötszázezer jobbággyal rendelkezett; ezek az emberek az uralkodó és családja birtokában lévő földeken dolgoztak. Kétmillió-nyolcszázezer jobbágy állami paraszt volt, ők az államhoz tartozó földeken, falvakban dolgoztak és éltek, de az állam felé való kötelezettségeiknek bizonyos összegek megfizetésével vagy különböző, nem mezőgazdasági jellegű munkák elvégzésével is eleget tehettek. Egymillió jobbágy az ortodox egyház tulajdonát képezte – ők voltak azok, akik Katalin rendeleteinek köszönhetően átkerültek az államhoz. Az orosz jobbágyok legnagyobb része (öt és fél millió fő, a teljes jobbágyság 56%-a) a nemességhez tartozók birtokában volt. A törvény valamennyi orosz nemes számára

lehetővé tette a jobbágyok tulajdonlását. A nemesek közül néhányan különlegesen gazdagnak számítottak (néhányuk több ezer jobbággyal rendelkezett), de a többségük apró földdarabokat birtokolt, amelyek megműveléséhez száz, esetleg húsz-harminc jobbágy is elég volt. A jobbágyok negyedik kategóriájába a nem szabad munkások, az ipari jobbágyok tartoztak, akik az Urál bányáiban és öntödéiben dolgoztak. Ők nem a vállalkozások igazgatóihoz tartoztak, hanem a létesítmények birtokában álltak. A jobbágyság a 16. század végén jelent meg Oroszországban, elsődleges feladata az ország hihetetlen méretű termőföldjeinek megművelése volt. Rettegett Iván uralkodásának ötvenegy évét (15331584) a zűrzavaros idők, és Iván hadnagyának, Borisz Godunovnak az uralma követte. A hároméves éhínség alatt a parasztok elhagyták a kopár földeket, és élelmet keresve a városokba özönlöttek. Borisz ezt a mozgást kívánta megakadályozni akkor, amikor rendeletileg a földhöz, „röghöz” kötötte a parasztokat, és gyakorlatilag a földek tulajdonosainak a birtokába adta őket. Az ezután következő években kiderült, szükség van a munkások törvényes röghöz kötésére, mivel csak így lehet kordában tartani az orosz parasztok nomád ösztöneit, így lehet megakadályozni, hogy az emberek egyszerűen odébbálljanak, ha nem tetszik nekik a munkájuk, az aktuális lakóhelyük. Az évek során a jobbágyok státusza eltorzult és jelentősen rosszabbodott. Abban az időszakban, amikor először röghöz kötötték őket, még rendelkeztek bizonyos jogokkal, akkoriban a rendszer egyik alapvető tényezője volt az ő szolgálataik ellenértéke, vagyis a fizetésük. Idővel megnőtt a földbirtokosok hatalma, és ezzel párhuzamosan megszűntek a jobbágyok jogai. A 18. század közepére az orosz jobbágyok többsége tulajdonná, ingósággá változott, egyszerűbben fogalmazva: rabszolga lett belőlük. A jobbágyokra a földek birtokosai idővel úgy tekintettek, mint saját tulajdonukra, amelyet a földtől függetlenül is el lehet adni. A tehetséges jobbágyok gyakran bekerültek a városokba, Moszkvába vagy Szentpétervárra, ahol időnként a helyi lapokban hirdették meg őket: „Eladó egy darab borbély; egy darab baldachinos ágy és néhány egyéb bútordarab.” „Eladó két női díszruha, valamint két darab fiatal lány (mindkettőt kitanították a szolgálatra) és egy darab

parasztasszony.” „Eladó egy darab tizenhat éves, megfelelő viselkedésű leány, valamint egy alig használt díszhintó.”„Eladó egy darab tizenhat éves, csipkekészítésre kiképzett lány. Képes rá, hogy megvarrja, kivasalja, kikeményítse úrnője ruháit. Az arca szép, az alakja formás.” „Aki esetleg egy egész családot akar vásárolni, vagy külön-külön egy fiatal férfit és egy lányt, a Kazanyi templommal szemközti ezüstművesnél érdeklődjön. A fiatalembert Ivánnak hívják, huszonegy éves, egészséges és erős testalkatú, tudja, hogyan kell begöndöríteni egy hölgy haját. A lány ruganyos testű és egészséges, a neve Marfa. Tizenöt éves, ért a varráshoz és a hímzéshez. Megtekinthetők és méltányos ár ellenében elvihetők.” „Házi munkára és kézműves munkák elvégzésére alkalmas, megfelelő viselkedésű férfiak eladók. Két szabó, egy cipész, egy órás, egy szakács, egy kocsikészítő, egy kerékgyártó, egy vésnök, egy aranyozó, két kocsis. Megtekinthetők a jelenlegi tulajdonosuk házában. Ár: megegyezés szerint. Ugyanitt eladó két versenyló, egy csikó, két herélt, valamint egy ötven állatból álló kutyafalka. Eladó egy darab tizenhat esztendős szobalány. Fűzők felhelyezéséhez, varráshoz, vasaláshoz, keményítéshez kiválóan ért, az arca és az alakja kellemesnek mondható.” Még a legképzettebb jobbágyok sem kerültek többe, mint például a díjnyertes vadászkutyák: a férfiakat 200-500 rubelért, a lányokat és asszonyokat 50-200 rubelért kínálták Természetesen sok múlott az „áru” korán, tudásán, külsején is. Gyakran előfordult, hogy a jobbágyokért a gazdájuk nem pénzt kapott: megesett, hogy egy lóért, egy kutyáért cserélték el őket, de az is megtörtént, hogy valamelyik gazda egy éjszaka elkártyázott néhány jobbágy családot. A jobbágyok többsége földműves volt. Katalin számára először nem ők, hanem az iparban, az uráli bányákban, öntödékben, gyárakban dolgozó jobbágyok, az ő körülményeik és problémáik jelentettek kihívást. Az uráli munkások többsége eredetileg paraszt volt. Nagy Péter 1721-ben, az iparosítás elősegítése érdekében eladásra kínálta az állam birtokában lévő földműves jobbágyokat a nem nemesi származású vállalkozóknak. A megvásárolt jobbágyoknak el kellett hagyniuk otthonukat, a földet, ipari jobbággyá kellett válniuk, és a

tulajdonosuk birtokában lévő iparvállalatban kellett dolgozniuk. Ezek a jobbágyok nem képezték a tulajdonosuk magánvagyonának részét, a vállalkozáshoz tartoztak, azzal együtt adták-vették őket, nagyjából olyan módon, mint a különböző gépeket. Az életkörülményeik borzalmasak voltak, a munkaidejüket semmi sem korlátozta, tulajdonosaik elhanyagolhatónak tartották fenntartásuk költségeit; a vezetőik kedvük szerint alkalmazhattak testi vagy egyéb fenyítéseket. A halandósági rátájuk magas volt: az ipari jobbágyok közül csak kevesen érték meg a középkorúságot, a többségüket egyszerűen halálra dolgoztatták. Nem meglepő, hogy egyre fokozódott bennük az elégedetlenség. Erzsébet cárnő uralkodásának idején néhány alkalommal fellázadtak, megmozdulásaikat a hadsereg fojtotta el. A leghathatósabb eszköz, amivel az orosz jobbágyok védekezhettek az elnyomás ellen, mindig is a menekülés volt. Sokszor az ipari jobbágyok is szökni próbáltak, általában a Volga alsóbb szakaszán túli, alig lakott pusztaságokra akartak eljutni. A menekülők nagy része nem ért célhoz, sokan elpusztultak útközben, ennek ellenére folyamatosan nőtt azok száma, akik hajlandók voltak mindent kockára tenni a szabadság reményében. Katalinnak uralkodása első nyarán ezzel a helyzettel is szembesülnie kellett. Az első reakciója az volt, hogy 1762. augusztus 8-án kiadott egy dekrétumot, amelyben kijelentette, hogy a jövőben a gyárak és bányák tulajdonosai csakis a birtokkal (gyárral, bányával) együtt adhatják el vagy bérbe a jobbágyaikat, külön nem; deklarálta, hogy az új jobbágy munkásokat nyilvántartásba kell venni, a nyilvántartásba vettek esetében pedig megállapodás szerinti bért kell kikötni. A cárnő dekrétuma komoly következményekkel járt a bányászati és ipari régiókban. A megállapodás szerinti bér említésének hallatán az Urálban és a Volga mentén dolgozó jobbágyok azonnal letették a szerszámaikat, és sztrájkba kezdtek. Az ország bányáiban és nehézipari létesítményeiben leállt a termelés. Katalin rájött, kissé elhamarkodott lépést tett, amikor kiadta a cári rendeletet. Annak érdekében, hogy munkára kényszerítse az embereket, neki is ahhoz az eszközhöz kellett nyúlnia, amelyet Erzsébet korábban oly sokszor bevetett: katonákat küldött az érintett vidékekre. A. A. Vjazemszkij tábornoknak, a majdani főprokurátornak kellett visszaállítania a békét az Urálban. A korábbi lázadások leverői csupán kancsukát és korbácsot

alkalmaztak, ő azonban már az ágyúkat is bevetette. Mielőtt útnak indult, Katalintól kapott néhány fontos instrukciót, ezek szellemében a sztrájk leverését követően megvizsgálta a bányákban uralkodó helyzetet, tanulmányozta a munkások elégedetlenségének okait, és foganatosított bizonyos intézkedéseket, amelyekkel sikerült lecsillapítania az embereket. Arra is felhatalmazást kapott, hogy szükség esetén büntesse meg a jobbágyok vezetőit: „Egyszóval tegyen meg mindent, amit szükségesnek lát annak érdekében, hogy a parasztok lecsillapodjanak, de gondoskodjon róla, nehogy ezek az emberek azt higgyék, a vezetőik, a munkájuk irányítói a jövőben félhetnek tőlük. Ha kiderül, hogy valamelyik vezető embertelenül bánt a munkásokkal, nyilvánosan büntesse meg, de ha az derül ki valamelyikről, hogy csupán túldolgoztatta a felügyeletére bízottakat, akkor a büntetése ne legyen nyilvános. Ha ezt teszi, akkor a vezetők és a felügyelők nem vesztik el kötelességtudatukat, viszont emberségesebben fognak bánni a jobbágyokkal.” Vjazemszkij végigjárta az Urált és az alsó-volgai területeket, megbüntette a jobbágyok hangadóit – megkorbácsoltatta vagy kényszermunkára küldte őket –, de a megbízás második részét is nagyon komolyan vette: kiderítette a felháborodás valódi okait, és kiszabta a büntetést azokra a vezetőkre, akikről bebizonyosodott, hogy kegyetlenkedtek, vagy extrém módon rosszul bántak a munkásokkal. Katalin állítólag együttérzéssel és megértéssel olvasta végig Vjazemszkij jelentését, de mivel erőszakkal vetett véget a sztrájkoknak, beszorult a szembenálló felek közé. Az ipari jobbágyok érzékelték saját, új erejüket, és ezért gyanakodva fogadtak minden olyan ötletet, amivel a cárnő orvosolni kívánta panaszaikat, ugyanakkor a bányatulajdonosok és a helyi hatósági tisztségviselők azt állították, túlságosan korai reformokat vagy jobb bánásmódot ajánlani a vad, primitív embereknek, akiket csak korbáccsal lehet kordában tartani. Ez volt az oka annak, hogy az első, a jobbágyok adásvételére vonatkozó dekrétumban megfogalmazottaktól eltekintve az ipari jobbágyok helyzete maradt a régiben. A problémák nem szűntek meg, gyakoriak voltak az erőszakos cselekmények, és néhány évvel később az Urálban és a Volga mentén viharként söpört végig a Pugacsov nevével fémjelzett felkelés. Katalin ismét megtanult valamit: ezúttal az vált

világossá a számára, hogy az intelligencia és a jó szándék nem elég a tradíciók és az előítéletek, valamint a tulajdonosok és a jobbágyok részéről is megmutatkozó tudatlanság megszüntetésére. Mindezek ellenére nem adta fel a próbálkozást. 1765 júliusában létrehozott egy különleges bizottságot, amelynek az volt a feladata, hogy „megkeresse az öntödék fejlesztésének módját, szem előtt tartva az emberek terheinek enyhítését, lelki békéjük megőrzését, valamint a nemzet jólétét”. 1767-ben arról beszélt, hogy meg kell előzni a jobbágyok általános felkelését, és ennek az a legjobb módja, ha leemelik róluk „az elviselhetetlen súlyú igát.” Kijelentette: „Ha nem egyezünk meg abban, hogy csökkenteni kell a kegyetlenkedést, és kiküszöbölni az emberi lények számára elviselhetetlen helyzeteket, akkor eljön a nap, amikor ezek a jobbágyok veszik kezükbe a saját ügyeik intézését.” Katalin egyetértett azzal, amit a felvilágosodás követői az emberi jogokkal kapcsolatosan vallottak, és intellektuálisan ellenezte a jobbágyság intézményrendszerének fenntartását. Amikor még nagyhercegnő volt, tett néhány javaslatot a rendszer megreformálására, sőt a jobbágyság megszüntetésére, bár már akkor is tisztában volt vele, hogy ennek a műveletnek a végrehajtásához legalább száz év kell. Az elképzelése lényege az volt, hogy valahányszor eladásra kerül egy-egy birtok, az ott élő és dolgozó jobbágyokat fel kell szabadítani, vagyis – figyelembe véve, hogy egy évszázad során hányszor cserélnek gazdát a földterületek – előbb-utóbb minden jobbágy elnyerné a szabadságát. Felmerül a kérdés: ha nagyhercegnőként világosan látta a jobbágyság rendszerének és puszta létezésének igazságtalanságait, akkor cárnőként, trónra kerülése után hogyan jutalmazhatta meg segítőit több ezer jobbággyal, hogyan adhatott ajándékba embereket? Uralkodásának első hónapjában a Korona és az állam jobbágyai közül összesen tizennyolc ezret adományozott különböző személyeknek. Ez a tizennyolcezer ember korábban viszonylagos szabadságot élvezett, amitől Katalin döntését követően megfosztották őket. Ha a legjobbakat feltételezzük róla, akkor is arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ideiglenesen felfüggesztette az elveit, mivel valamilyen módon meg kellett birkóznia a helyzettel, amibe került. A földbirtokos nemesség, valamint a hadsereg és az egyház juttatta trónra, ezért jutalomban

akarta részesíteni őket. Oroszországban 1762-ben a gazdagságot a jobbágyok számával, nem pedig a földbirtokok nagyságával mérték. Katalin tudta, ha támogatóinak a címeken, kitüntetéseken és ékszereken kívül mást is akar adni, akkor vagyonhoz, vagyis jobbágyokhoz kell juttatnia őket. Az új szerepkörében rákényszerített elvárások miatt kompromisszumokra kényszerült, és ezért valamilyen módon össze kellett egyeztetnie az orosz jobbágyság rendszerét a felvilágosodás által az emberi jogokkal kapcsolatban meghirdetett eszmékkel. Nem állt előtte olyan kortárs európai példa, amit követhetett volna. Az enciklopédisták elítélendőnek találták a jobbágyság létét, a feudalizmus maradványának tekintették, olyan csökevénynek, amely már csak Európa legelmaradottabb részein létezik. III. György Angliájában a király, a parlament és az emberek már más megoldásokat kerestek a jobbágyság rendszerének fenntartása helyett – ilyen volt például az afrikai rabszolga-kereskedelemben való brit részvétel, amelynek következményeként évente húszezer férfit és nőt szállítottak át Afrikából a Nyugat-indiai-szigetekre. Az amerikai kolóniák – és nem sokkal később az új, amerikai köztársaság, amelynek vezetői gyakran a felvilágosodás nyelvét beszélték – az álszent képmutatás vérlázító példáival szolgáltak. A virginiai urak és földbirtokosok, akik kiálltak Amerika függetlenedése mellett, többnyire rabszolgatartók voltak. George Washingtonnak még 1799-ben, a halálakor is voltak rabszolgái Mount Vernonban. Thomas Jefferson, aki a Függetlenségi nyilatkozatban leírta, hogy „minden ember egyenlőnek teremtetett”, és hogy mindenkinek egyforma joga van „az élethez, a szabadsághoz, valamint a boldogságra való törekvéshez”, egész életében rabszolgákat tartott. Jefferson harmincnyolc éven át élt együtt a rabszolgájával, Sally Hemingsszel, aki hét gyermeket szült neki. Az amerikai elnökök közül nem csak Washington és Jefferson viselkedett hipokrita módon: tizenkét további elnöknek voltak rabszolgái, nyolcnak abban az időben is, amikor betöltötte hivatalát. Az orosz jobbágyok helyzete sokban emlékeztetett az amerikai fekete rabszolgákéra. Tulajdonosaik alsóbbrendű embernek tekintették őket, és úgy vélték, a jobbágyok és az urak közötti szakadékot maga Isten teremtette, ő is hagyta jóvá a létezését. A jobbágyokat úgy adtákvették, mint az állatokat. Keményen dolgoztatták, gyötörték, gyakran

kínozták őket. Oroszországban bőrszín tekintetében nem volt különbség az urak és a rabszolgák között. Az orosz jobbágyokat nem idegen földekről, messzi vidékekről hurcolták el; nekik nem kellett elhagyniuk hazájukat, nem kellett lemondaniuk nyelvükről, vallásukról; őket nem terelték hajókra, amelyekből csak sok ezer mérfölddel arrébb, az óceán túlsó partján szállhattak ki. Az orosz jobbágyok azoknak az elszegényedett, tanulatlan embereknek voltak az utódai, akik ugyanabból a fajból és vérből származtak, ugyanazt a nyelvet beszélték, mint tulajdonosaik. Ők is valódi oroszok voltak, ennek ellenére uraik teljes mértékben kontrollálták az életüket – pontosan úgy, ahogy Amerikában a fehér urak a fekete rabszolgákét. A jobbágy nem házasodhatott meg ura jóváhagyása nélkül. A törvény nem határozta meg, hogy egy földbirtokos milyen büntetést szabhat ki a jobbágyra. Az engedetlenség, a lustaság, a részegeskedés, a lopás, a verekedés, a parancs megtagadása korbácsolást és egyéb testi fenyítést vont maga után. A nemeseknek csupán egyetlen dolgot tiltottak meg: nem végezhették ki a jobbágyaikat, azt viszont megengedték nekik, hogy olyan büntetésben részesítsék őket, amely előidézhette a halálukat. Egy francia utazó így írt az oroszországi viszonyokról: „A legundorítóbb látvány az volt, hogy ősz hajú, hosszú szakállú férfiakat láttam hasalni letolt nadrággal, miközben valaki úgy püfölte őket egy pálcával, mint a komisz kölyköket szokás. Ennél is borzalmasabb volt – még leírni is nehéz –, hogy akadtak olyan uraságok, akik arra kényszerítették a fiatal férfiakat, hogy a saját apjukat részesítsék ilyen büntetésben.” Az orosz jobbágyok többsége földműves volt: szántottak, vetettek, arattak az erdőktől elhódított területeken. Az évszaktól és az uraság akaratától függően favágóként, kertészként, ácsként, gyertyaöntőként, szobafestőként, cserzővargaként is kellett dolgozniuk. Ők gondozták a teheneket, ők dolgoztak a ménestelepeken, ők tenyésztették a lovakat. A jobbágyasszonyok is folyamatosan fizikai munkát végeztek. Gyakran állapotosan is a földeken dolgoztak a férjük mellett, ételt főztek, mostak, gyereket szültek, vagyis „megtermelték” a jobbágyok új nemzedékét, amellyel szaporították uruk vagyonát. Amikor nem találtak nekik más munkát, kiküldték őket az erdőbe, hogy gombát és bogyókat gyűjtsenek, de bármennyit is szedtek, az természetes volt, hogy semmit sem tarthattak meg maguknak, de még csak nem is ehettek a begyűjtött élelemből.

Zord, patriarkális világ volt. A jobbágycsaládok többségénél érvényesültek az ősi, minden kultúrában és társadalomban érvényes szabályok: a feljebbvalóik által terrorizált férfiak a saját otthonukban terrorizálták azokat, akikkel ezt megtehették, vagyis a feleségüket, a gyermekeiket. A családfő szinte korlátlan úr volt a családon belül; elfogadott volt például, hogy a családfők gyakran a saját menyükkel töltötték kedvüket. A jobbágyok élete – attól függően, hogy az uruk hány „rabszolgával” rendelkezett – eltérő volt. Egy-egy tehetős földbirtokosnak akár több tízezer jobbágya is lehetett, az ilyen urak hatszor annyi szolgát tartottak maguk körül az otthonukban, mint a hasonló rangú európai nemesek. Nem volt ritka, hogy az igazán gazdagok házában több száz szolga dolgozott; a szerényebb vagyonnal rendelkező uraknak be kellett érniük hússzal, esetleg még kevesebbel. A nemesi házakban alkalmazott jobbágyokat többnyire már gyermekkorukban elszakították a birtokon élő családjuktól. Mindig a legintelligensebb, legjobb külsővel és képességekkel rendelkező gyerekeket választották ki, akiket azután betanítottak arra a mesterségre, amit az uruk választott ki a számukra. A valóban tehetős uraknak volt saját vargájuk, aranyművesük, szabójuk, varrónőjük. Az úri házakban gyakran aranyhímzéses bársonyruhát viselő férfiak és nők álltak a folyosókon vagy a helyiségek bejáratánál, arra várva, hogy teljesítsék uruk vagy a vendégek parancsait. Volt olyan jobbágy, akinek annyi volt a feladata, hogy ha szükség volt rá, kinyissa az ajtót – mindig ugyanazt –, és volt olyan is, akinek ugrásra készen kellett várnia, hogy igény esetén odavigyen urának egy pipát, esetleg egy pohár bort, de olyan is akadt, akinek a könyveket, esetleg egy tiszta zsebkendőt kellett átnyújtani urának, ha arra utasítást kapott. Mivel az oroszok imádták a látványosságokat, a legtehetősebb nemesek saját színházakat, operatársulatokat, sokszor száz főből álló zenekarokat, balett-társulatokat alapítottak. Sokuknak saját zeneszerzőik, karmestereik, énekeseik, színészeik, festőművészeik és színpadi munkásaik voltak, vagyis rendelkezésükre állt az előadások lebonyolításához szükséges teljes csapat. A nemesek a zenész, festő és szobrász jobbágyaikat külföldre utaztatták, hogy francia és olasz mestereknél tökéletesítsék technikájukat. A jobbágyokból mérnök, matematikus, asztronómus, építész is válhatott. Ezeknek a tehetséges

férfiaknak és nőknek természetesen könnyebb volt az életük, mint a földeken dolgozóknak, a saját szüleiknek vagy nagyszüleiknek, még az is előfordult, hogy gazdáik kifejezetten kedvelték őket. Ennek ellenére egy jobbágy, bármilyen intelligens vagy tehetséges volt, sosem felejthette el, hogy a gazdája tulajdonát képezi; újra és újra emlékeztették őket arra, hogy talán uruk kedvencei közé tartoznak, de bármikor elválaszthatják tőlük a családjukat, megtilthatják a házasságkötésüket, erővel összeeskethetik őket valakivel, akit nem szeretnek. Újra és újra elvárták tőlük, hogy főzzenek, söprögessenek, mozdulatlanul álljanak az asztalok mellett, táncoljanak, zenéljenek; újra és újra megalázták őket, és bármikor a vágytól fűtött ragadozók prédáivá válhattak. Bármelyik jobbágyot, bármikor vissza lehetett küldeni a földekre; bármelyiket, bármikor el lehetett adni. Az orosz jobbágyszínházak története kegyetlenséggel átitatott epizódok sorozata. Az egyik nemesúr egy alkalommal hirtelen megragadta a Didó szerepét játszó énekesnőt, arcul ütötte és megfenyegette, amint véget ér az előadás, elveri őt az istállóban. Az énekesnőnek a pofontól kivörösödött arccal tovább kellett énekelnie. Az egyik herceg színházának díszletei mögé tévedő látogató egy olyan férfit talált, akire egy hegyes szögekkel kivert, nehéz, fémből készült nyakörvet csatoltak. A szerencsétlennek minden apró mozdulat irdatlan fájdalmat okozott. „Megbüntettem – magyarázta a herceg –, hogy legközelebb egy kicsit jobban játssza Ödipusz király szerepét. Pár órán keresztül így kell álldogálnia. Ettől biztos jobb lesz a teljesítménye.” Ugyanabban a színházban, ugyanaz a látogató talált egy másik férfit is, akit a nyakára feszített láncokkal tettek mozgásképtelenné. „Ez az egyik hegedűsöm – mondta a vendéglátó herceg. – Hamisan játszott, kénytelen vagyok megbüntetni.” A herceg árgus szemekkel figyelte a színészeit, majd a szünetben hátrament hozzájuk, és a legkisebb hibákért is megkorbácsolta őket. A jobbágyok tulajdonosai mindig találtak olyan fiatal nőket és férfiakat, akiken szabadon és büntetlenül kiélhették erotikus fantáziáikat. Voltak olyan nők, akiket arra kényszerítettek, hogy felszolgálják a vacsorát uruk vendégeinek, majd felmenjenek a színpadra, eljátsszák a szerepüket, utána pedig a hálószobájukban szórakoztassák tovább tulajdonosuk barátait. Az egyik uraság minden egyes barátja mellé kirendelt egy-egy lányt, akik addig teljesítették az

úriemberek kívánságait, míg tartott a vendégeskedés. Nyikolaj Juszupov herceg olyan orgiákkal szórakoztatta a vendégeit, amelyek már a színpadon kezdetüket vették. Amikor a herceg koppintott a botjával, a táncosok ledobták magukról kosztümjeiket, és meztelenül folytatták az előadást. A megaláztatás és a kegyetlenkedés mocsarából kiemelkedett egy romantikus mese, amely sajnálatos módon szégyenteljes, tragikus véget ért, halállal végződött. A Seremetyevek nemzedékeken át Oroszország legelőkelőbb nemesi családjai közé tartoztak, egykor a moszkvai nagyfejedelmeket, a cárok elődjeit szolgálták. Az egyik Seremetyev lány feleségül ment Rettegett Iván fiához, akit az apja ölt meg. Borisz Seremetyev tábornagy irányította az orosz hadsereget, amikor Nagy Péter 1709-ben, Poltavánál történelmi győzelmet aratott XII. Károly svéd király felett. A 18. század közepére a Seremetyev család lett Oroszország leggazdagabb nemesi famíliája; a család tagjai országszerte közel egymillió hektár földet birtokoltak. Némelyik földdarabhoz több tucat falu tartozott, mindegyik faluban legalább száz ház állt. A Seremetyevek Angliából hozattak nyergeket, biliárdasztalokat, vadászkutyákat, Vesztfáliából importálták a sonkát, Párizsból a ruhákat, a pomádét, a dohányt, a borotvát. Nyikolaj Seremetyev gróf, aki Katalin uralkodásának nagy része alatt a család feje volt, kétszáztízezer jobbággyal rendelkezett, vagyis több „rabszolgája” volt, mint Szentpétervár teljes lakossága. Az egyik legjövedelmezőbb birtoka, Kuszkovó csupán öt mérföldnyire volt a moszkvai Kremltől. Az itt álló, itáliai stílusú palotában Rembrandt és Van Dyck festményei díszítették a falakat, a húszezer kötetes könyvtárban (amelyben ott sorakoztak Voltaire, Montesquieu, Diderot, Rousseau, Corneille, Moliére és Cervantes művei, valamint Milton, Pope és Fielding könyveinek francia fordításai) Voltaire és Benjámin Franklin mellszobrai néztek farkasszemet a polcokkal. A palota közelében, a jobbágyokkal kiásatott mesterséges tó vizén egy teljes felszereléssel rendelkező hadihajó és egy kínai bárka lebegett. Nyikolaj Seremetyev, a néhai tábornagy unokája, az irdatlan vagyon örököse a luxus és a privilégiumok világában nőtt fel. Az orosz mellett beszélt franciául és németül, játszott hegedűn és csembalón, tanult festészetet, szobrászatot, építészetet, tudott vívni és lovagolni.

Gyermekkorában Katalin cárnő őt választotta ki a fia, Pál nagyherceg játszótársául. Tizenhét évvel Nyikolaj születése után a Seremetyevek egyik birtokán, egy jobbágycsaládban világra jött egy kislány, Praszkovja. Az apja tanulatlan kovács volt, aki az italon kívül semmit sem szeretett. A férfi gyakran erőszakoskodott, rendszeresen verte a feleségét, természetesen a gyerekek szeme láttára. Praszkovja nyolcéves korában bekerült a palotába. Se neki, se a szüleinek nem volt ebbe beleszólásuk: megszokott dolog volt, hogy a jobbágyoknak le kellett mondaniuk a gyermekeikről, ha az uruk úgy döntött. A kislány megtanult írni és olvasni. Kilencéves volt, amikor találkozott az akkor huszonhat esztendős Nyikolajjal. A fiatalembernek még nem volt felesége, de imádta a nőket, főként a saját jobbágyait – talán csak azért, mert velük volt a legkönnyebb dolga. Praszkovja az 1780-as évek közepén lett a szeretője. A lány ekkor tizenhét, a férfi már majdnem harmincöt éves volt. Mivel mindketten szenvedélyesen szerették a zenét, egyre közelebb kerültek egymáshoz. Praszkovja ritka tehetséges énekesnek bizonyult, Seremetyev pedig arról álmodott, hogy létrehozza Oroszország legjobb operatársulatát. A lány először még kamaszként lépett fel az új Seremetyev-operaházban; azonnal sztár lett belőle. A sötét szemű, kifejező tekintetű, tejfehér bőrű, aranybarna hajú, törékeny énekesnő a „Gyöngy” művésznevet használta. Szoprán hangja az életrajzírója szerint „a színek és a szépség csodája volt, bámulatos terjedelemmel rendelkezett, hihetetlen érzések sugároztak belőle, és erős volt, precíz, elképesztően tiszta.” 1784 és 1788 között Nyikolaj több mint negyven különböző nagyoperát, vígoperát, komédiát és balettet állíttatott színpadra. Az orosz nemesek tömegével özönlöttek a színházába, hogy hallják Praszkovja énekét. Katalin cárnő 1787-ben, amikor visszatért krími útjáról, szintén ellátogatott Kuszkovóba, és annak ellenére, hogy botfülű volt, Praszkovja rá is nagy hatást tett, elismerte, hogy ez volt „a legcsodálatosabb előadás’’, amit valaha látott és hallott. Az opera után Katalin közölte, találkozni akar Praszkovjával, akit azonnal odakísértek hozzá. A cárnő váltott vele néhány szót, majd küldött neki egy körülbelül 350 rubelt érő, gyémántos gyűrűt. Mindezt egy olyan korszakban tette, amikor a jobbágyok megajándékozására még sosem volt precedens.

1796-ban Praszkovja megbetegedett: egyre többször fájt a feje, szédült, köhögött, fájdalom szaggatta a mellkasát. Kénytelen volt visszavonulni; utoljára április 25-én, huszonnyolc éves korában lépett fel. Nyikolaj bezárta a színházát, és 1798-ban megajándékozta Praszkovját a szabadsággal. Erről később így írt: „Szenvedélyes és gyengéd szálak kötöttek hozzá. Megvizsgáltam a szívem, el akartam dönteni, vajon csak vágyak töltik ki, vagy esetleg képes vagyok túllátni az ő szépségén és egyéb tulajdonságain? Akkor megállapítottam, hogy a szívem többre vágyik szerelemnél és barátságnál, testi gyönyörnél. Hosszú időn keresztül figyelemmel kísértem szívem vágyának jellemét és tulajdonságait, és megállapítottam, hogy az elméjét erény, őszinteség, az emberiség iránti igaz szeretet, állhatatosság, hűség és az Istenbe vetett, rendíthetetlen hit díszíti. Ezek a tulajdonságok sokkal nagyobb hatást gyakoroltak rám, mint a szépsége, mert sokkalta erősebbek és fontosabbak, valamint sokkal ritkábbak is, mint a külső, elbűvölő jegyek.” Nyikolaj megkérte a nő kezét. Az elképzelés forradalmi volt; korábban még sosem fordult elő, hogy egy olyan rangos nemes, mint ő, feleségül vegyen egy jobbágynak született nőt Vajon mire vezethet egy ilyen lépés? Mi lehet a következménye annak, hogy Oroszország leggazdagabb arisztokratája összeházasodik egy jobbággyal, akit ugyan felszabadítottak, de attól még továbbra is az, aki volt? Nyikolaj nem törődött semmivel, nem foglalkozott az esetleges következményekkel, megtette a döntő lépést. 1801. november 4-én feleségül vette Praszkovját. 1803. február 3-án az akkor harmincnégy esztendős asszony világra hozta egyetlen gyermekét, Dimitrijt. Három héttel később, február 23-án Praszkovja meghalt. A város nemessége, amely még mindig dühöngött amiatt, hogy Nyikolaj egy felszabadított jobbággyal kötött házasságot, nem volt hajlandó részt venni a temetési szertartáson. Nyikolaj sem volt jelen: annyira lesújtotta a bánat és a gyász, hogy nem bírta elhagyni az ágyát. Hat évvel később, ötvennyolc éves korában ő is elhunyt; a felesége mellé, a szentpétervári Nyevszkijkolostorban helyezték végső nyugalomra. A fiuk, Dimitrij, Nyikolaj egyetlen törvényes gyermeke megörökölte a Seremetyev-birtokot és vagyont.

A történet legendává nőtte ki magát. Azt beszélik, hogy 1855-ben Katalin dédunokája, II. Sándor cár Kuszkovóban együtt sétálgatott Dimitrijjel, és végighallgatta Praszkovja történetét, majd azonnal aláírta azt a dekrétumot, amely az első lépés volt az orosz jobbágyok 1861-es felszabadítása felé vezető úton. Abraham Lincoln emancipációs kiáltványa 1863-ban szabadította fel az amerikai fekete rabszolgákat.

48. „Madame Orlova sosem lehet Oroszország cárnője” Katalin uralkodásának első éveiben Grigorij Orlov mindvégig a cárnő mellett maradt. Általában skarlátvörös egyenruhát hordott, és a mellén mindig ott viselte Katalin kedvéért a medált, amelyen a cárnő gyémántokkal kirakott portréja volt látható. Katalin szerette Orlovot. Szerette, mint férfit, és mint hőst is, aki a fivérei segítségével trónra segítette őt. Grigorij egyike volt annak a négy férfinak, akivel élete során együtt hált, és ő volt az, aki testi értelemben a leginkább ki tudta elégíteni őt. Orlov a cári hintóban, az uralkodó mellett ült, miközben a legelőkelőbb arisztokraták lóháton kísérték Katalint. Akik valamilyen módon boldogulni akartak az udvarban, a kegyeit keresték. De nem mindenki rajongott érte. Egyesek, mint például Daskova hercegnő, sokszor szóba hozták a származását, gyors felemelkedésének okait és kissé bárdolatlan modorát. Katalin tisztában volt azzal, hogy a nemesség jeles tagjai szándékosan kerülik Grigorijt és a fivéreit, ezért mindent elkövetett annak érdekében, hogy pallérozza a férfi elméjét, a lehető legjobban beillessze a saját környezetébe. Kirendelt mellé egy franciatanárt, hogy megismerje a művelt oroszok által használt nyelvet, de Grigorij nem teljesített túl jól. Katalin az egyik, Poniatowskinak írt levelében így próbálta elmagyarázni a helyzetet: „Azok, akik körülvesznek engem, nem túlságosan tanultak, de sokkal tartozom nekik azért, hogy ott lehetek, ahol vagyok. Bátrak és őszinték, és tudom, hogy sosem árulnának el engem.” A pozíciója bonyolította az Orlovhoz fűződő kapcsolatát. Címeket, kitüntetéseket, vagyont adományozott a férfinak és fivéreinek, ám Grigorij valami másra vágyott. Katalin özvegy volt, Grigorij Orlov pedig be akarta gyűjteni azt a jutalmat, amiről úgy gondolta, jár neki a szolgálataiért: feleségül kívánta venni a cárnőt. Nem pusztán politikai ambíciók vezérelték. Orlov félelmet nem ismerő katona volt, Zorndorfnál a testében három golyóval folytatta a harcot, később pedig attól sem rettent vissza, hogy elszeresse a főparancsnoka kedvesét. A hiúságnak és a szenvedélynek is komoly szerepe volt abban, hogy vállalkozott Katalin nagyhercegnő meghódítására. Bátorságra nem volt szükség;

azzal, hogy Katalin szeretője lett, nem vállalt kockázatot. Az ilyen kapcsolatokat, amíg diszkrétek maradtak – és sokszor akkor is, ha nem maradtak azok –, az orosz udvar el tudta fogadni. Anna cárnőnek ott volt Johann Biron; Erzsébetnek ott volt Alekszej Razumovszkij; Katalin férjének, III. Péternek pedig Jelizaveta Voroncova. Korábban maga Katalin is közeli kapcsolatba került Szergej Szaltyikovval, később pedig Stanislaus Poniatowskival. Nyugat-Európában is hétköznapi dolognak számított, hogy az uralkodók szeretőt tartanak. II. Károly, I. György és II. György angol királyokról éppúgy tudni lehetett, hogy szeretőt tartanak, mint mondjuk XV. Lajosról, Franciaország uralkodójáról. Vagyis Orlovot nem fenyegette veszély amiatt, hogy kapcsolatot létesített Katalinnal, kockázatot csak azzal vállalt, amikor részt vett a cárné összeesküvésében és az aktuális cár trónfosztásában. Ezzel a lépéssel ő is és a fivérei is főben járó bűnt követtek el, másrészt viszont az alatt a néhány hónap alatt, amíg kitervelték a puccsot, Katalin is éppen olyan veszélyeket vállalt magára, mint az Orlovok. Az a tény, hogy Grigorij az életét kockáztatta Katalinért, valamilyen szinten megszüntette a kettejük közötti státuszkülönbséget, sőt azt is nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a helyzetéből adódóan Orlov többet tett Katalinért, mint a cárnő érte. Orlov élvezte a szituációt; a férfiakat mindig vonzzák azok a nők, akikről azt hiszik, segítségre szorulnak. Grigorij valószínűleg ilyennek látta Katalint, de tévedett. Katalin bátor, büszke és magabiztos volt. Nagyhercegnőként politikai és érzelmi téren is sebezhetőnek tűnhetett, talán annak is érezte magát, de ezt remekül leplezte. Orlov szeretője lett, megszülte közös gyermeküket, a férfi pedig szembenézett a halállal az ő érdekében. Katalin csakis azért kerülhetett trónra, mert Orlov felsegítette oda. Ezt a férfi is tudta, és éppen ezért kezdett ráunni arra, hogy tovább játssza az alárendelt szerepét. Azt akarta, hogy Katalin nappal, a nyilvánosság előtt is az övé legyen, ne csak éjszaka, a selyemfüggönyök mögé rejtőzve kaphassa meg. Katalin ezt lehetetlennek tartotta. Már nem nagyhercegnő volt, már nem viselkedhetett úgy, mint egy szerelmes asszony. Oroszország cárnője lett belőle, és ennek a posztnak a betöltése sokat követelt tőle. Minden reggel ötkor vagy hatkor kelt, naponta tizenöt órát dolgozott, nagyjából egyórányi szabadideje maradt, általában késő este, mielőtt kimerülten elaludt. Ennyi időt, napi egyetlen órát szánhatott arra, hogy

egy férfi játékszerévé váljon. Nem ért rá bonyolult szerelmi játékokra, udvarlásra és évődésre, a közös jövővel kapcsolatos álmok szövögetésére. Tudta, hogy ezzel megfosztja Grigorijt attól, amire vágyik, de úgy gondolta, nincs más választása. Emiatt bűntudata volt, amit azzal próbált enyhíteni, hogy újabb címeket, ékszereket és birtokokat ajándékozott a férfinak – így kívánta kompenzálni őt azért, hogy nem áll készen a házasságra. Grigorij örült a jutalmaknak és az ajándékoknak, de nem ilyesmire vágyott. Feleségül kívánta venni Katalint, és nem azért, mert el akarta játszani a cárnő mellett a cári hitves szerepét – ő ténylegesen a férje akart lenni, abban az értelemben, ahogy a 18. századi Oroszországban minden férj a házasságán belül a domináns fél szerepét töltötte be. Dühítette, hogy Katalin a kötelességei miatt nem tölthet vele több időt, miközben ő ég vágytól, hogy kimutassa szerelmét, kielégítse szenvedélyét; dühítette, hogy Katalin a napja nagy részét olyan férfiakkal tölti, mint Nyikita Panyin és Kirill Razumovszkij, akik műveltségüknek és tanulságuknak köszönhetően túltettek rajta – rajta, akit legfeljebb csak szenvedélyesnek és bátornak lehetett nevezni. Nem tetszett neki, hogy ezek ketten tanácsokat adnak a cárnőnek olyan ügyekben, amiket ő még csak nem is ismerhet. Amikor úgy érezte, hogy Katalin egyre inkább eltávolodik tőle, még esetlenebb erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy emlékeztesse a cárnőt, mivel tartozik neki és a fivéreinek. Időnként nyilvánosan is kifakadt, és előfordult, hogy szándékosan otromba módon viselkedett Katalinnal. Egy nappal azelőtt, hogy Moszkvába indult a koronázásra, Katalin a Téli Palotában, baráti körben vacsorázott. Amikor a beszélgetés valahogy a néhány hónappal korábban lezajlott puccsra terelődött, Grigorij azonnal ecsetelni kezdte, hogy ő milyen komoly hatást gyakorolt a Gárdára. Elmondta, milyen könnyen trónra juttatta Katalint, és kijelentette, ha úgy akarná, egy hónapon belül ugyanilyen könnyedén el is távolíthatná őt onnan. Az asztalnál ülők ledermedtek; Orlovon kívül senki sem mert volna így beszélni a cárnőről. A feszült csendet Kirill Razumovszkij törte meg: „Talán igaza van, barátom – mondta hűvös mosollyal –, de mielőtt letelne az a bizonyos egy hónap, mi egészen bizonyosan felkötnénk magát.” A megjegyzéssel telibe talált. Grigorij pontosan tudta, mit jelentenek ezek a szavak; pontosan

tudta, Razumovszkij arra utal, hogy ő nem egyéb, mint Katalin szeretője, egy jóképű, izmos gyalog a táblán. Katalin kereste a módját, hogyan alakíthatná át, hogyan folytathatná a viszonyukat. Amikor trónra került, még úgy gondolta, az élete hátralévő részét boldogan, Grigorij Orlov mellett fogja eltölteni. Akkor már jó három éve Orlov szeretője volt, a gyermekét is megszülte. Nem felejtette el, hogy Grigorij és a fivérei az életüket kockáztatták érte, de amint felért a csúcsra, egyszeriben érezni kezdte a hatalmasok magányát. Társaságra volt szükségre, társra, és persze szenvedélyre, ezért fontolóra vette, hogy esetleg feleségül megy Orlovhoz. Grigorij Orlov egyre követelőzőbbé vált. Kijelentette, inkább visszatérne a sereghez, inkább lenne hétköznapi altiszt, mint hogy tovább játssza a „hím Pompadour” szerepét. Katalin először a saját érzéseit vizsgálta meg. Nyíltan nem mert ellenkezni Orlovval, ismerte a férfi hibáit. Mások előtt csak Grigorij jó tulajdonságairól tett említést, de pontosan tudta, mennyit ér. Tisztában volt vele, hogy Orlovot még a legnagyobb jóindulattal sem lehet intelligens vagy kulturált embernek nevezni, tudta róla, hogy nem rendelkezik olyan képességekkel, amelyek birtokában részt vehetne a kormányzásban. Orlov nem tudta megérteni, vagy nem volt hajlandó elfogadni Katalin habozását. Nem fogta fel, hogy a nő, akit szeret, már hosszú évek óta, gyermekkorától dédelgetett bizonyos ambíciókat, rengeteget várt, kiéhezett a hatalomra. Nem értette meg, hogy Katalin mindig is tudta, intellektusban, műveltségben, tudásban és akaraterő tekintetében is túltesz a környezetében élőkön, de mégis rákényszerült a várakozásra; most azonban véget ért a tétlenség időszaka, most végre eljutott oda, ahová mindig is szeretett volna. Orlov nem értette, vagy nem akarta megérteni, ha Katalinnak választania kellene közte, mint férje és a cári hatalom között, akkor bizony ő húzná a rövidebbet. Mindezek ellenére Katalin számára is kínzó kérdés maradt a házasság. Voltak pillanatok, amikor úgy gondolta, Orlov és a trón is az övé lehet. Egy ideig komolyan azt fontolgatta, igent mond a férfinak, később viszont már azt nem tudta, hogyan mondjon nemet. Nem engedhette meg, hogy elidegenítse magától az Orlov fivéreket, de közben azt is tudta, az igen milyen elégedetlenséget, csalódást és dühöt váltana ki másokból – például Nyikita Panyinból –, akik létfontosságúak voltak számára a kormányzáshoz. Tisztában volt vele,

ha feleségül megy Orlovhoz, valamennyi orosz, és főként Panyin úgy látná, nyíltan elárulta Pált, a saját fiát, elvette tőle a trónhoz való jogát, és a kisebbik, Orlovtól született fiának próbálja átjátszani a hatalmat. Panyin, aki engedélyt kapott rá, hogy mindig nyíltan és őszintén beszéljen Katalinnal, a házasságkötés gondolatára meglehetősen rideg megjegyzést tett: „Madame Orlova sosem lehet Oroszország cárnője.” Volt egy pont, amikor Katalin abban reménykedett, sikerül valamilyen precedenst találnia, valami olyan esetet, ami legalább nagyjából hasonlít egy ilyen házasságkötésre. Úgy döntött, utánajár a szóbeszédnek, kideríti, mi igaz abból, hogy Erzsébet cárnő feleségül ment paraszti sorból származó szeretőjéhez, Alekszej Razumovszkijhoz. Elküldte a kancellárját, Mihail Voroncovot, beszéljen Razumovszkijjal, mondja meg neki, ha be tudja bizonyítani, hogy feleségül vette Erzsébetet, a néhai cárnő özvegyeként megkapja mindazt, ami egy hercegnek jár, a cári család tagjaként fogják kezelni, és ennek megfelelő életjáradékban lesz része. A kancellár a tűzhely mellett talált rá Razumovszkijra, aki éppen a Bibliáját olvasgatta. Razumovszkij végighallgatta látogatóját, azután megrázta a fejét. Már így is Oroszország leggazdagabb emberei közé tartozott, nem érdekelte se a pénz, se a rang. Felállt, egy elefántcsont szekrénykéhez lépett, kinyitotta, elővett belőle egy rózsaszínű szalaggal átkötött pergamentekercset. Keresztet vetett, az ajkához érintette a tekercset, levette róla a szalagot, majd a tűzbe dobta a dokumentumot: „Mondja meg őcári felségének, soha nem voltam más Erzsébet cárnő számára, mint a legalázatosabb rabszolgája.” Orlov nem volt hajlandó foglalkozni az üggyel. Razumovszkij szerinte nem volt más, csak egy jóképű, remek hangú paraszt, viszont ő, Grigorij Orlov a fivérei segítségével trónra juttatta a szeretőjét. Továbbra sem adta fel a házasságkötéssel kapcsolatos terveit. 1763 telén Alekszej Besztuzsev – aki időközben szövetkezett az Orlov fivérekkel Panyin ellen – a főnemesség, a Szenátus és a főpapság tagjai között körbejáratott egy petíciót, amelyben arra kérte a többieket, támogassák, amikor arra kéri majd a cárnőt, ismét kössön házasságot. Szándékát azzal indokolta, hogy Pál nagyherceg meglehetősen gyenge, gyakran betegeskedik, így célszerű lenne, ha Oroszország kapna egy másik trónörököst. Senki sem tudta, hogy az akció Besztuzsev magánjellegű kezdeményezése, vagy Orlov, esetleg maga Katalin áll a dolog mögött, az viszont tény, hogy a petíció

erős ellenérzéseket váltott ki a megkeresettekből. A dokumentum végül eljutott Panyinhoz, aki elvitte Katalinhoz. A cárnő nem volt hajlandó felhatalmazást adni Besztuzsevnek a felhívás további terjesztésére. Miután Katalin trónra került, nem kellett sok idő ahhoz, hogy Grigorij Orlov és az új cárnő viszonya féltékenységet gerjesszen abban a környezetben, ahonnan a katona érkezett. Grigorij mindig úgy hitte, a hadseregen belül töretlen és múlhatatlan a népszerűsége, most azonban, hogy a fivéreivel együtt az uralkodó kegyeltjévé vált, mindannyian elvesztették korábbi pozíciójukat, már a Gárdában, a régi bajtársaik sem úgy néztek rájuk, mint korábban. Az Orlov fivérek felemelkedése túlságosan gyors volt. A siker büszkeséget szült, a büszkeség arroganciát, az arrogancia pedig a féltékenység és az irigység melegágyának bizonyult. Októberben, egyetlen hónappal a moszkvai koronázás után Katalin és az Orlovok kapcsolata elégedetlenséget váltott ki a puccsban részt vevő fiatal tisztek egy csoportjából, akik egyre többször emlegették Katalin trónfosztását és a bebörtönzött VI. Iván cár hatalomba helyezését. Bár ez a mini összeesküvés hamar szétfoszlott, ez a fajta antagonizmus továbbra is megmaradt. Mi van akkor, ha Katalin úgy dönt, hogy feleségül megy a magas, jóképű katonához? Hat hónappal később válasz született erre a kérdésre. 1763 májusában Katalin Moszkvából a Volga felső szakaszán álló Rosztovba, az ottani Feltámadás-kolostorhoz utazott, vagyis végre sort kerített arra a zarándokútra, amit korábban az Arszenij Metszejevicsügy miatt halasztott el. Az Orlovok számára kedvezőtlen módon Besztuzsev éppen ebben az időben kezdte körbeadni a Katalin újraházasodásával kapcsolatos petícióját. A két dolog összeért, az emberek kombinálni kezdtek, és hamar felröppent a hír: a cárnő azért ment el a rosztovi templomba, mert ott akar titokban nőül menni Orlovhoz. A pletyka végigsöpört Moszkván. A legtöbben hitetlenkedve fogadták, de akadt egy fiatal gárdatiszt, Fjodor Kitrovoj kapitány, akiből heves reakciót váltott ki a dolog. A cárnő még mindig Rosztovban volt, amikor először a tudomására hozták, hogy Kitrovoj kapitány merényletet készül elkövetni az Orlov fivérek ellen, hogy végre eltávolítsa őket Katalin életéből. A kapitányt azonnal letartóztatták. Egyesek azt terjesztették, hogy néhány más személy, például Nyikita Panyin és Daskova hercegnő is részt vett az

összeesküvésben. A cárnő ki akarta deríteni, igazak-e ezek a hírek, és ha igen, akkor még kik lehetnek érintettek benne. Vaszilij Szuvorov tábornokot bízta meg a nyomozás lefolytatásával. Katalin igencsak meglepődött, amikor megtudta, hogy Kitrovoj annak a negyven gárdatisztnek az egyike, akik korábban jutalmat kaptak a puccs során végrehajtott szolgálataikért. A fiatal tiszt a kihallgatása során közölte, azért csatlakozott a puccsistákhoz, mert úgy gondolta, Katalin régensként, kiskorú fia helyett, ideiglenesen veszi át az ország irányítását, nem pedig cárnőként. Bármit is gondolt ő is és tiszttársai is pontosan azt tették Katalinért, amit az Orlov fivérek: kockáztatták az életüket azért, hogy megbuktassák III. Pétert. Hálából mind a negyvenen kaptak egy kitüntetést és mellé pár ezer rubelt, ezzel szemben Grigorij Orlov nemesi rangot és százötvenezer rubel éves jövedelmet kapott, és úgy feszített Katalin mellett, mintha máris herceg lenne. Kitrovoj úgy tudta, a cárnő azért zarándokolt el Rosztovba, hogy lehetősége nyíljon hozzámenni a szeretőjéhez. A kapitány úgy érezte, ez a frigy csak rosszat hozhat az országra, ezért meg kell akadályozni a létrejöttét. A vallatás során Kitrovoj elmondta, a tervét egyedül a hazaszeretet inspirálta. Kijelentette, a saját szabad akaratából cselekedett, és megesküdött, nem voltak bűnsegédei. Közben azt is elmondta, nem ellenzi, hogy a cárnő ismét házasságot kössön, sőt örülne neki, ha ez megtörténne, de csak abban az esetben, ha Katalin olyasvalakit választana, aki méltóbb a trónra, mint Grigorij Orlov. A kihallgatás haladtával minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy Kitrovoj nem valami különc őrült, hanem a hadsereg és a Gárda számos tisztjének, katonájának véleményét fogalmazza meg. A tartása és a viselkedése komoly hatást gyakorolt a környezetében tartózkodókra, sikerült elnyernie a kihallgatást végzők szimpátiáját. A vallatók végül arra a megállapításra jutottak, hogy egy őszinte, becsületes, elszánt hazafival van dolguk, akinek egyetlen célja az, hogy megmentse Oroszországot a katasztrófától. Miután kiderült, hogy az ügy vizsgálatát végző személyek a fogoly oldalán állnak, semmiféle vádat nem hozhattak fel Kitrovoj ellen. A fiatal tisztet már senki sem tekintette potenciális politikai merénylőnek, inkább hősnek tartották, aki meg akarta menteni uralkodóját. Bár a nyomozás elvileg titkos volt, Moszkvában mindenki tudott a történésekről.

Mindenki az Orlovokat hibáztatta, mindenki fel akarta menteni Kitrovojt. Az a tény, hogy a közvélemény egyértelműen a kapitány oldalára állt, annyira világos volt, hogy még az Orlov fivérek sem mertek ragaszkodni a vizsgálat folytatásához. A kihallgatásnak vége szakadt, nem került sor tárgyalásra. Maga Katalin is megállapította, hogy Kitrovoj nem az ellensége, hanem olyan tiszteletet érdemlő tiszt, aki hangot adott az udvar, a Gárda, a hadsereg, az egész város véleményének. Valójában hálás volt Kitrovojnak. Azután, hogy ennyire nyilvánvalóvá vált: a nép ellenzi a házasságot, még Grigorij is kénytelen volt elismerni, egyelőre szóba se jöhet a dolog. Katalin a történtek után nem kényszerült rá egy fölöttébb fájdalmas lépés megtételére, nem kellett személyesen visszautasítania Grigorijt. Az ügy nem titokban zajlott, a közvélemény élénken érdeklődött a fejlemények iránt. Sokkal élénkebben, mint Katalin szerette volna. Annak érdekében, hogy véget vessen a téma taglalásának, 1763. június 4-én kiadta az úgynevezett „Hallgatási rendeletet”. Birodalom szerte összedoboltatták az embereket, a piactereken a kikiáltók felolvasták az utasítást, amelyben egyértelműen megfogalmazták, hogy „mindenkinek a saját dolgával kell törődnie, mindenkinek tartózkodnia kell mindennemű haszontalan és helytelen pletykálkodástól és a kormányzat bírálásától.” Ezzel sikerült elérni a kívánt hatást, így Kitrovoj ügye lassan feledésbe merülhetett. Mivel Kitrovoj tehetős családból származott, azon kívül, hogy megfosztották a rendfokozatától, elbocsátották a hadseregtől, és száműzték saját, Orel közelében lévő birtokára, nem kapott más büntetést. Tizenegy évvel később halt meg. Mielőtt azonban végképp feledésbe merült volna, a Kitrovoj-ügynek volt némi utózöngéje. A vizsgálat első fázisában Daskova hercegnő neve is felmerült a kapitány esetleges cinkosainak emlegetése során. Mint maga Kitrovoj is kijelentette, ennek nem volt semmi alapja, az Orlovok azonban tudták, hogy Daskova mennyire gyűlöli őket, ezért vissza kívántak vágni neki: azt követelték, őt is hallgassák ki. Katalin nem tett eleget a kérésnek, ám ezt követően semmi sem maradhatott titokban, aminek köze volt Jekatyerina Daskovához. A hercegnő nyilvánosan kijelentette, semmit sem tudott az összeesküvésről, de sietve hozzátette: ha rendelkezett volna megfelelő információkkal, akkor sem szól senkinek. Ezután – rá jellemző módon – bejelentette: „Ha a cárnő azt kívánja tőlem, hogy hajtsam a fejem a bakó bárdja alá, annak

jutalmaként, hogy a fejére helyeztem a koronát, nos, ebben az esetben készen állok a halálra.’’ Ezt a pimasz, exhibicionista kijelentést Katalin már nem bírta tolerálni. Amikor Daskova gondoskodott arról, hogy a kijelentését városszerte idézgessék, az ingerült cárnő levelet írt Daskov hercegnek, arra kérve őt, tartsa kordában a feleségét. „Igazán nem szeretném – írta –, ha pusztán azért, mert Daskova hercegnő nem emlékszik rá, mivel tartozik önmagának, arra kényszerülnék, hogy elfelejtsem az általa tett szolgálatokat. Emlékeztesse őt erre, kedves hercegem, mivel tudomásom szerint megengedte magának azt az indiszkrét szabadságot, hogy fenyegetni merészelt engem.’’ Bármilyen kellemetlen volt is, a Kitrovoj-ügy nyugyópontra juttatott egy sokkal komolyabb problémát: többé nem beszéltek Orlov és a cárnő házasságkötéséről. Katalin megdöbbent, amikor szembesülnie kellett vele, hogy a közvélemény mennyire gyűlöli az Orlovokat, és nem állt szándékában tovább hergelni az embereket. Több szó nem esett az esküvőről, Grigorij azonban még kilenc éven át Katalin mellett maradt, és számtalan alkalommal bosszúságot okozott neki sértődöttségével, féltékenységével, szánalmas kis hűtlenkedéseivel. „Nem létezett nő – mondta Katalin később Patyomkinnak –, akire ne unt volna rá.” A kapcsolatukat furcsa pszichológiai egyensúly jellemezte: Katalin kontrollálta Grigorijt, mivel az uralkodója volt, és mind intelligenciában, mint kulturáltságban magasan fölötte állt, a férfinak viszont hatalma volt a cárnő fölött, mert tudta, Katalin kedveli őt, az adósának tekinti magát, és állandó bűntudatot érez amiatt, hogy nem megy feleségül hozzá. Közel egy évtizeden át Grigorij Orlov volt az egyetlen ember Oroszországban, aki képes lett volna fájdalmat okozni Katalinnak. Az már egészen más lapra tartozik, hogy a cárnőnek nem jutott ideje a szenvedésre, sőt még a szenvedélyre is alig, egyszerűen túlságosan elfoglalt volt. Kompenzációként herceget csinált Orlovból, adott neki egy palotát Szentpéterváron, és egy másikat Gacsinában – ez utóbbi egy hatalmas park közepén állt. Óriási méretű oroszországi és lívföldi földek kerültek Orlov birtokába, és ő, csakis ő viselhette a cárnő gyémántos portréját. Hivatalosan továbbra is Katalin tanácsnoka maradt. Szerette volna kivívni a szeretett nő megbecsülését, ezért megpróbált belépni a Katalin által oly sokra tartott tudás és intelligencia világába. Támogatta a tudós Mihail Lomonoszovot. Érdeklődött az asztronómia iránt, a Nyári Palota tetejére építtetett egy csillagvizsgálót. Felajánlotta, hogy

pártfogásába veszi a felvilágosodás egyik filozófusát, Jean-Jacques Rousseau-t, levelet is írt neki, hogy rábírja, utazzon Oroszországba: „Nem fog meglepődni azon, hogy levelet írok önnek, mivel mindenkinek megvannak a maga furcsaságai. Magának is a sajátjai nekem is a sajátjaim. Ez természetes dolog, ahogy a levelem megírásának indítéka is az. Tudomásom szerint ön már hosszú ideje külföldön él, egyik helyről a másikra utazgat… Úgy tudom, pillanatnyilag Angliában tartózkodik, Richmond hercegénél vendégeskedik, és feltételezem, kényelmes körülményeket biztosítanak az ön számára. Van egy birtokom (Gacsinában), amely csupán negyven mérföldre van Szentpétervártól. A levegő egészséges, a víz jó, a dombok és a tavak szemlélődésre ösztönzik az embert. Az ott élők nem beszélnek se angolul, se franciául, görögül és latinul pedig még annyit sem tudnak. A pappal nem lehet vitatkozni, prédikálni se nagyon tud, a nyáj tagjai pedig úgy gondolják, letudják a kötelességüket annyival, hogy keresztet vetnek. Ha úgy gondolja, hogy mindezek ellenére megfelelő az ön számára ez a hely, nagyon szívesen látjuk. Mindent biztosítunk, ami szükséges az élethez, és sokat horgászhatunk, vadászhatunk.” Katalin valószínűleg örült, amikor Rousseau visszautasította a meghívást. A felvilágosodás filozófusai közül ő inkább Montesquieu-t, Voltaire-t és Diderot-t kedvelte, azokat, akik hittek egy jóindulatú despotizmusban, ellentétben Rousseau-val, aki szerint a kormányokat a volonté générale-nak, a teljes lakosság „közakaratának” kellene irányítania.

49. VI. Iván halála Volt egy személy, aki uralkodása első két esztendejében fenyegető árnyékot vetett Katalinra, aki kihívást jelenthetett a számára, aki megkérdőjelezhette a trónhoz való jogát. Ez a személy nem volt más, mint a tróntól csecsemőkorában megfosztott, bebörtönzött, elnémított VI. Iván. Katalinnak a puszta létezése is éppen olyan gondot okozott, mint korábban Erzsébet cárnőnek. Trónra jutása után voltak, akik sérelmezték, hogy nem a fiát, Pált koronáztatta cárrá, ő maga pedig nem érte be a régens szerepkörével, de olyanok is akadtak, akik diszkréten meg-megjegyezték, hogy ki kellene végre ereszteni Ivánt abból a cellából, ahol addig élete javát töltötte. A Kitrovoj-ügyet követően Katalin kiadta a „Hallgatási rendelet”-et, ám a korábbi, bebörtönzött cárral kapcsolatos szóbeszédnek, Iván emlegetésének ezzel sem tudott véget vetni. Erzsébet húsz évig uralkodott, és közben sosem tudott megfeledkezni Ivánról; részben a fogoly cár volt az oka annak, hogy éjjelente nem mert aludni. Erzsébet halála után III. Péter könnyedén megszerezte a trónt, az ő esetében világos volt a helyzet. Péter Romanov volt, Nagy Péter unokája. Közvetlen elődje, a nagynénje, Erzsébet cárnő őt jelölte meg örökösként, vagyis az ő esetében minden úgy történt, ahogy a nagyapja annak idején meghatározta az utódlás menetét. Katalinról nem lehetett elmondani ugyanezt. Ő külföldi volt, államcsínnyel szerezte meg a trónt, és sokan úgy vélték, köze volt a férje halálához. Ilyen helyzetben érthető, miért töltötték el aggodalommal az uralkodói akarattal való szembeszegüléssel, a konspirációkkal vagy a rebelliókkal kapcsolatos jelentések. A Kitrovojügy során megőrizte nyugalmát, hatékonyan megoldotta a problémát, de amikor sor került arra az eseményre, amelyben Vaszilij Mirovicsnak és a bebörtönzött VI. Iván cárnak is jutott némi szerep, valami olyasmivel került szembe, amihez hasonlót korábban még nem látott. 1764 júniusában elhagyta Szentpétervárt, hogy körutazást tegyen a balti térségben lévő tartományokban. Július 9-én éppen Rigában

tartózkodott, amikor eljutott hozzá a hír, hogy megpróbálták kiszabadítani VI. Ivánt, és az akció a fiatalember halálával végződött. 1740-ben Iván még csupán másfél éves volt, amikor Erzsébet elmozdította őt a trónról. Négyéves korában elválasztották a szüleitől, formális oktatásban soha nem részesült. Huszonnégy éves korában már tizennyolc teljes évet töltött a Szentpétervártól ötvenmérföldnyi távolságban, a Néva mellett álló Schlüsselburg erőd egyik magánzárkájában. Az „egyes számú fogoly” látogatókat nem fogadhatott, csak az őreivel találkozhatott. Egyes jelentések szerint tudatában volt annak, hogy kicsoda, egy alkalommal állítólag az őrei annyira feldühítették valamivel, hogy üvöltözni kezdett: „Vigyázzatok! Én ennek a birodalomnak a hercege vagyok! Én vagyok az uralkodótok!” Amikor tudomást szerzett az esetről, Alekszander Suvalov, Erzsébet titkos kancelláriájának vezetője kemény válaszlépésre szánta el magát: „Ha a fogoly ellenszegül, esetleg meg nem engedhető kijelentéseket tesz – adta ki a parancsot, verjék vasra, amíg jobb belátásra nem tér. Ha még ezután is ellenáll, verjék meg bottal vagy korbáccsal.” Az őrök valamivel később jelentették: „A fogoly most már valamivel csendesebb, mint korábban volt. Már nem hazudozik összevissza a kilétét illetően.” Erzsébet ennek ellenére még mindig aggódott. A cárnő parancsára Suvalov újabb intézkedéseket foganatosított: ha valaki, bárki kísérletet tesz az egyes számú fogoly kiszabadítására, és az akciót más módon nem lehet meghiúsítani, a börtönőrök kötelesek végezni Ivánnal. A trónra kerülését követő, meglehetősen zaklatott időszakban Katalin meglátogatta Ivánt, hogy a saját szemével lássa, milyen helyzetben, milyen állapotban van. Egy magas, sovány, szőke hajú, vörös szakállú fiatalembert vezettek elé, akinek bőre, a hosszú évek óta tartó elzártságnak köszönhetően, tejfehér volt. Iván arca ártatlannak látszott, az intelligenciájára egyértelműen negatív hatást gyakorolt a fogság, a magány. Katalin a találkozást követően a következőket írta: „Eltekintve fájdalmas, már-már érthetetlen dadogásától, semmiféle jelét nem adta, hogy képes gondolkodni, képes bármit is felfogni.” Az állapota ellenére Iván, akárcsak III. Péter, Romanov volt, Nagy Péter bátyjának és uralkodótársának, V. Ivánnak egyenes ági leszármazottja, így tagadhatatlanul joga volt a koronához. Ha esetleg egyértelműen látszik rajta, hogy megőrült a fogságban, Katalinnak nem

lett volna oka a félelemre; ebben az esetben minden bizonnyal kijelenti, hogy Iván alkalmatlan az uralkodásra, esetleg megkegyelmezett volna neki, és biztosítja a számára, hogy csendben, nyugodtan éldegéljen. Ám Iván nem látszott egyértelműen eszelősnek, nem lehetett megállapítani, milyen mértékű szellemi torzulások következtek be nála, így azt sem lehetett kizárni, hogy valamilyen módon rehabilitálni lehet úgy fizikailag, mint intellektuálisan. Persze „szimbólumként” akkor is veszélyes maradt volna, ha esetleg kiderül róla, hogy nem alkalmas egy ország irányítására. Önmaga védelme érdekében Katalin utasítást adott arra, hogy továbbra is olyan zord és kegyetlen körülmények között tartsák a foglyot, mint addig. Iván fogva tartásának ellenőrzését Nyikita Panyinra bízta. Volt egy rövid időszak, amikor Katalin abban reménykedett, hogy a fiatalembert esetleg meg lehet győzni, vonuljon kolostorba, válassza az egyházi életet. Ezzel könnyedén és elegánsan, és ami a legfontosabb: végleg megszüntette volna a veszélyt, hogy Iván visszatérjen a trónra. Tudta, ha Iván egyszer beáll a szerzetesek közé, többé már nem vehet részt a politikában, ezért a börtön őrei utasítást kaptak arra, hogy próbálják ebbe az irányba terelgetni foglyukat. A másik lehetséges megoldás az volt, hogy Iván természetes okok miatt meghal a börtönben. Annak érdekében, hogy ennek esélyét fokozza, Panyin elrendelte, hogy a továbbiakban mindennemű orvosi kezelést tagadjanak meg a fogolytól; parancsba adta, ha Iván esetleg megbetegszik, akkor a papot beereszthetik hozzá, de a doktort semmiképpen sem. Panyin közölte az őrökkel, továbbra is érvényben van a parancs, amely szerint kizárólag olyan személynek adhatják át a foglyot, olyan személy viheti el Ivánt, aki a cárnő kézjegyével ellátott, írásos paranccsal rendelkezik. Kijelentette, bármiféle sikeresnek ígérkező szabadítási kísérlet esetén végezni kell a fogollyal, vagyis megerősítette azt a parancsot, amit korábban Suvalov adott ki: „A fogoly élve nem kerülhet a kiszabadítására törekvő személyek kezére.” Iván őrzésére Danilo Vlasev kapitányt és Luka Csekin hadnagyot rendelték ki. Kettejükön kívül csak az erőd kapitánya léphetett be a fogolyhoz. A két tiszt sosem hagyhatta el Schlüsselburgot, vagyis ők is éppen olyan foglyok voltak, mint Iván. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy Iván sorsa két olyan ember kezében volt, akik felhatalmazást kaptak arra, hogy bizonyos körülmények között végezzenek vele; két

olyan ember dönthetett felőle, akik szerettek volna megszabadulni tőle, mert csak a halála esetén élhették volna tovább a saját életüket. Az őrök kéthavonta tettek jelentést Panyinnak. Az idő múltával ezekből a beszámolókból egyre inkább az derült ki, hogy mindketten unatkoznak, mindketten frusztráltak, és szabadságra vágynak. Minden egyes levelükben egyre hevesebben kérlelték Panyint, váltsa le őket. 1763 augusztusában Panyin egy levélben türelemre intette őket, és megígérte nekik, hamarosan véget ér a szolgálatuk. Novemberben a tisztek sürgető petíciót juttattak el Panyinhoz: „Könyörögve kérjük, váltson le bennünket, mert erőnk végére jutottunk.’’ Panyin 1763. december 28-án válaszolt: ezer rubelt küldött a tiszteknek (ez elképesztő összeg volt a számukra), és ígéretet tett, hogy már nem sokáig kell az erődben rostokolniuk: „Kérésük nem később, mint a nyár első hónapjaiban teljesítésre fog kerülni.’’ 1764 elején egy fiatal tiszttel, a Szmolenszk regimenthez tartozó Vaszilij Mirovics hadnaggyal közölték, áthelyezésre kerül, a jövőben a schlüsselburgi helyőrségben fog szolgálni. A büszke, magányos, megkeseredett lelkű fiatalember, aki nyakig úszott az adósságokban, és imádta az italt, a szerencsejátékot, igazságtalannak érezte, hogy az erődbe küldik. Huszonnégy éves volt, a származását tekintve ukrán arisztokrata. A családja birtokát 1709-ben kobozta el Nagy Péter, mivel Vaszilij nagyapja az 1708-ban bekövetkezett svéd invázió során az ukrán kozák atamán, Iván Mazeppa oldalára állva szembefordult a cárral. A kis Vaszilij már szegénységben nőtt fel, semmiféle örökségben nem reménykedhetett. Pénzhez akart jutni, ezért kártyázni kezdett, de nem járt szerencsével. Hitelezői folyamatosan szorongatták. Három, Moszkvában élő húga közel állt az éhezéshez, de nem segíthetett rajtuk. Imádkozott az Úrhoz, de fohászai nem nyertek meghallgatást. Abban a reményben, hogy esetleg sikerül visszaszereznie a családi birtokokat, Szentpétervárra utazott. Két alkalommal is benyújtotta a kérvényét a Szenátusnak, ám csak elutasításban volt része. Amikor megkereste Kirill Razumovszkijt, akit Katalin nevezett ki ukrán atamánná, azt a választ kapta, hogy hiába próbálkozik, a kérését nem fogják teljesíteni. Razumovszkij egyetlen tanácsot adott: „Csináljon karriert, fiatalember! Ragadja üstökön a szerencsét, ahogy mások is tették!” Mirovics az agyába véste ezeket a szavakat.

Elkeseredetten, pénz és kapcsolatok nélkül nem tehetett mást: belépett a hadseregbe. Szinte azonnal Schlüsselburgba vezényelték. Tiszttársai komor, nehéz természetű embernek ismerték meg. A posztja a külső erődben volt; az itt szolgálatot teljesítő katonák semmit sem tudtak arról, mi történik a belső részben. Mirovicsnak gyakran eszébe jutott az egyes számú fogoly, akit a belső citadella labirintusában őriztek, akire különleges őrök felügyeltek – olyan őrök, akiket sosem váltottak le. Amikor megtudta, hogy a fogoly nem más, mint „Ivanuska”, a felkent gyermek cár, eszébe jutott Razumovszkij tanácsa: „Ragadja üstökön a szerencsét!” Eszébe jutott egy másik, fiatal tiszt, bizonyos Grigorij Orlov története, aki segített Katalinnak megbuktatni az akkori cárt, és ennek következtében hihetetlen hatalomra és vagyonra tett szert. Mi lenne, ha ő is valami hasonlót tenne… mondjuk, Iván érdekében? Miért ne lehetne belőle is az, ami az Orlov fivérekből lett? Miért ne tehetne szert hírnévre és vagyonra azzal, hogy megmenti a valódi cárt? Mirovics úgy érezte, kitárult előtte a világ. Eredetileg csupán azért akarta visszajuttatni a trónra Ivánt, hogy véget vessen saját sanyarúságának, és olyanná váljon, amilyenné az Orlovok lettek, de hamarosan már sokkal komolyabb látomásokkal kezdett foglalkozni. Amellett, hogy szerencsejátékos és iszákos volt, rendszeresen járt templomba, és meggyőzte magát arról, hogy Isten jelölte ki őt erre a szent küldetésre. Biztosra vette, az Úr szívesen látná a trónbitorló asszony megbuktatását és a felkent cár trónra juttatását. Az új elképzelés izgalomba hozta, ráadásul Schlüsselburgban sikerült találnia magának egy bajtársat; az illetőt Appolon Usakovnak hívták. Együtt vizsgálták meg az erőd felépítését és azt, hogyan tudnák rászedni vagy legyőzni a belső citadellában szolgáló katonákat. 1764 májusának elején Mirovics összeállított egy kiáltványt (kijelentések, ígéretek és követelések kusza halmaza volt az egész), amelyet Ivánnal akart aláíratni, majd kihirdettetni, természetesen csak a fogoly szabadulása után. „III. Péter még csak rövid ideje ült a trónon, amikor a felesége intrikákkal és tevőleges közreműködéssel átadta neki a méregpoharat, ily módon, erőszakkal, a hiú és tékozló Katalin megkaparintotta az általam megörökölt trónt. Felemelkedésünk napjáig ez a nő legalább

huszonötmillió rubel értékű aranyat és ezüstöt juttatott ki országunkból… És még itt sem állt meg, mert a természetét jellemző gyengeségnek engedve férjként vette maga mellé az egyik alattvalóját, Grigorij Orlovot… mely tettéért a végítélet óráján sem találhat magának megfelelő mentséget.” A két összeesküvő azt tervezte, hogy Usakov megjelenik Schlüsselburgban, úgy tesz, mintha Katalin futára volna, mintha az Iván szabadon bocsátását elrendelő parancsot hozná. Úgy gondolták, Mirovics majd felolvassa a helyőrség katonái előtt a parancsot, őrizetbe veszi az erőd vezérkarát, kiszabadítja a foglyot, aki azután hajóra száll, és a Néva vizén lejut Szentpétervárra, ahol majd a hadsereg és a főváros népe előtt kijelenti trónra lépését. A konspirátorok meg akarták pecsételni szövetségüket, ezért elmentek a templomba, és erős esküt tettek. A cselekvés pillanata akkor érkezett el, amikor a cárnő elhagyta Szentpétervárt, és útnak indult, hogy a korábbi tervét valóra váltva végigjárja a balti tartományokat. Volt azonban valami, amiről Mirovicsnak és Usakovnak sejtelme sem lehetett, amiről csak Katalin, Panyin és a két őr, Vlasev és Csekin tudott, nevezetesen: a kiszabadítására tett kísérlet könnyen a fogoly életébe kerülhetett. Közvetlenül azelőtt, hogy Katalin elhagyta Szentpétervárt, Usakov váratlanul eltűnt. Korábban kapott egy komoly feladatot: a Hadiakadémiáról érkezett parancs értelmében bizonyos pénzösszeget kellett Szmolenszkbe vinnie, amit az ott állomásozó regiment parancsnokának kellett átadnia. Mirovics izgatottan várta cinkosa visszatértét – hiába. Nem sokkal később a folyó partján megtalálták Usakov kalapját és tőrét. Az egyik környékbeli paraszt jelentette, pár nappal korábban egy testet sodort partra a víz; a halottat ők temették el, ahogy az illem megkívánta. Arról, hogy az illető férfi hogyan halt meg, nem volt tudomása. Mirovics persze csalódott volt, de hajtotta az elszántság, és valószínűleg úgy gondolta, köti az esküje, ezért úgy döntött, egyedül is végrehajtja a tervet. Az erődben összeszedett néhány katonát, elmondta nekik, mire készül, megkérte őket, csatlakozzanak hozzá. Az emberek feszengtek, aztán egyenként mindegyik így válaszolt: „Ha a többiek beleegyeznek, én nem fogok nemet mondani.” Július 4-én hajnali fél kettőkor Mirovics maga köré gyűjtötte követőit. Amikor az

erőd parancsnoka felriadt a zajra, és úgy, ahogy volt, hálóruhában kirohant, Mirovics egy muskéta tusával leütötte. A parancsnok eszméletlenül rogyott össze. A külső és a belső várban lévő katonák több mint száz lövést adtak le egymásra, de senki sem sérült vagy halt meg. Mirovics türelmetlenné vált, minél előbb el akarta intézni a citadella védőit, ezért előhozatott egy régi ágyút. A citadellán erre azonnal felvonták a fehér zászlót. Mirovics átvágott a külső és a belső vár közötti vizes árkon, és fáklyával a kezében Iván cellájához sietett. Az ajtó előtt ott állt a két őr, Vlasev és Csekin. Mirovics megragadta Csekint, és felkiáltott: „Hol a cár?’ „Nekünk nincs cárunk – felelte Csekin. – Nekünk cárnőnk van.” Mirovics félrelökte Csekint, belépett a cellába. Iván teste a padlón, egy vértócsa közepén feküdt. A két tiszt végrehajtotta Panyin parancsát, teljesítették a kötelességüket: amikor meghallották a lövöldözést, kirángatták az ágyából az alvó foglyot, és összesen nyolcszor keresztüldöfték a kardjukkal. Iván még félálomban volt, amikor meghalt. Azért kellett elpusztulnia, mert egy ember, akit sosem látott, őt akarta felültetni Oroszország trónjára. A látvány letaglózta Mirovicsot. Térdre rogyott, magához ölelte a holttestet, megfogta és csókolgatni kezdte a véres kezet. Mivel megértette, hogy a puccskísérlete kudarcba fulladt megadta magát. Amikor Iván testét kivitték a külső várba, Mirovics felkiáltott: „Nézzétek, testvérek, ez a mi cárunk, Iván Antonovics! Ártatlanok vagytok, mert nem tudtátok, mit tervezek. Mindenért vállalom a felelősséget, ha valakit megbüntetnek, az én, csakis én legyek!” Miután visszanyerte az öntudatát, Schlüsselburg parancsnoka azonnal jelentést tett az eseményről Nyikita Panyinnak, aki Pál nagyherceggel éppen Carszkoje Szelóban tartózkodott. Panyin a leggyorsabb futárral küldte meg a hírt Katalinnak Rigába. Katalin megdöbbent, de azután megkönnyebbült. Nem is próbálta leplezni az érzéseit. „Isten útjai csodálatosak és kifürkészhetetlenek – írta Panyinnak. – A Gondviselés világosan megmutatta, hogy az én oldalamon áll, hiszen véget vetett ennek a szégyenteljes ügynek.” A cárnő kíséretéhez tartozó porosz nagykövet jelentette Frigyesnek, hogy „Katalin cárnő derűsen és higgadtan hagyta el Rigát.” Katalin valószínűleg nehezen tudta elhinni, hogy a lázadás egyetlen kétségbeesett ember tette volt. Figyelembe véve a tét nagyságát, tényleg elképesztőnek tűnt, hogy nem egy komolyabb összeesküvésről

van szó. Katalin elrendelte az ügy azonnali kivizsgálását. Az erőd tisztjei és katonái közül ötvenet azonnal őrizetbe vettek. Mirovics a kihallgatását végző különleges bizottság tagjai előtt őszintén megvallotta bűneit, de nem kívánta megnevezni a cinkosait, mindent magára vállalt. Őszinte volt, de hiába. Katalin átolvasta az ügy dokumentumait, amelyeknek részét képezte Mirovics kiáltványa – az az írás, amelyben a cárnőt trónbitorlónak nevezte, és azt állította, Katalin megmérgezte a férjét, majd nőül ment Grigorij Orlovhoz. Amint az anyag végére ért, Katalin elvetette a gondolatot, hogy megkegyelmez a lázadónak. Augusztus 17-én a cárnő közleményben tudatta, hogy a vizsgálatot végző személyek megállapították, Iván őrült volt, és közhírré tették azt is, hogy Mirovics fölött egy különleges, a Szenátus és a Szinódus bizonyos tagjaiból, a hadügy, a haditengerészet és a külügy vezető tisztségviselőiből, valamint a főnemesség néhány tagjából álló bírói szék fog ítélkezni. Amikor átadták Mirovicsot a felállított bíróságnak, Katalin bejelentette: „Ami a személyemet ért sértést illeti, megbocsátok a vádlottnak, ám figyelembe véve azt, hogy az ország általános békéje és boldogulása ellen kívánt támadást indítani, a bíróságnak el kell ítélnie őt.” Az a két férfi, aki megölte Ivánt, sosem került bíróság elé. Az udvar kívánságára a testület Mirovics tettét vizsgálta. Megállapításra került, hogy Iván halálát végső soron az a személy okozta, aki megpróbálta kiszabadítani őt. Mirovicsot háromszor is a bíróság elé vezették, mind a három alkalommal megpróbálták rábírni, árulja el a cinkosai nevét, ám ő újra és újra megismételte: egyedül cselekedett. Katalin csupán egyszer avatkozott bele a tárgyalás menetébe, mégpedig akkor, amikor a bírói testület egyik tagja azt követelte, vessék alá kínvallatásnak Mirovicsot, mert akkor valószínűleg el fogja árulni társai nevét. Katalin elrendelte, hogy a vizsgálatot bármiféle kínzás mellőzésével kell lefolytatni. Ironikus módon bizonyos körökben a döntése ártott a reputációjának, mert feltámasztotta a gyanút, fél attól, hogy a fájdalom hatására inkrimináló titkok kerülhetnek napvilágra. Igazság szerint valóban megpróbálta megakadályozni, hogy kiderüljön: Panyin parancsot adott Iván őrzőinek a fogoly meggyilkolására abban az esetben, ha sor kerülne valamilyen szabadítási kísérletre. Azzal a néhány emberrel, aki tudott erről az utasításról, közölték, az eredeti ötlet és az eredeti parancs még Erzsébet cárnőtől származott.

Egyértelmű volt, hogy Mirovicsra milyen sors vár. Szeptember 9-én megszületett az ítélet: lefejezés általi halál. A férfi a tárgyalás során végig tartotta magát, nem omlott össze. Ez is Katalin kárára volt; azt beszélték, ilyen nyugodtan, mint Mirovics, csak olyan ember tud viselkedni, aki biztos abban, hogy meg fogja úszni a büntetést. Katalin fülébe is eljutott ez a pletyka, aminek azzal kívánt véget vetni, hogy a bírósági döntés megszületése után azonnal aláírta a halálos ítéletet – uralkodása során az elsőt. Mirovics volt az első orosz, akit huszonkét év után kivégeztek, mivel Erzsébet cárnő megfogadta, soha senkit sem fog halálra ítélni. Amikor elérkezett a kivégzés napja, Mirovics higgadtan nézett szembe a halállal. Olyan nyugodt volt, hogy a szemtanúk többsége biztosra vette, az utolsó percben kegyelmet fog kapni. Viselkedése arra utalt, ő is ebben reménykedik. Megállt a tönk mellett, áradt belőle a nyugalom. A tömeg feszülten várakozott, mindenki arra számított, hamarosan megérkezik a cárnő futára, és meghozza az ítélet végrehajtásának felfüggesztésére vonatkozó parancsot. A futár azonban nem érkezett meg. Mirovics a tönkre hajtotta a fejét. A hóhér felemelte a bárdját, és mozdulatlanná vált. Várt. Még mindig nem jött senki. A bárd lecsapott. Mirovics tetemét estig a téren hagyták, hogy bárki láthassa. Alkonytájt elhamvasztották. A Mirovics-összeesküvés részletei sosem kerültek nyilvánosságra. A két őrt, Vlasevet és Csekint előléptették, és fejenként ezerrubeles jutalomban részesítették, mert „lojálisan megtették azt, ami a kötelességük volt”. A Schlüsselburg belső citadellájában Ivánt őrző tizenhat katona mindegyike kapott száz rubelt. Valamennyiüket megeskették, soha senkinek nem beszélnek arról, amit láttak vagy hallottak. Természetesen voltak, akik úgy gondolták, a cárnőnek szerepe volt Iván halálában, de az országban kezelni lehetett az ügyet: a kormányon, az udvaron, a nemességen és a hadseregen belül az volt az általános vélemény, hogy Katalin – ha egyáltalán köze volt a történtekhez – pontosan azt tette, amit tennie kellett. Európában, ahol a cárnő a felvilágosodás gyermekeként akarta feltüntetni magát, már egészen más volt a helyzet. Voltak, akik helyeselték, amit tett; voltak, akik helytelenítették, és olyanok is akadtak, akik egyszerre helyeselték és helytelenítették. Madame Geoffrin, a vezető párizsi irodalmi és

művészeti szalon vezetője és tulajdonosa levelet írt Lengyelországba, Stanislaus Poniatowskinak, és kritizálta Katalint amiatt, hogy túlságosan belebonyolódott a tárgyalásba és az ítélet meghozatalába: „A manifesztum, amit Iván halála után közzétett, egyszerűen nevetséges. Nem volt szükség arra, hogy bármit is mondjon. Mirovics tárgyalása éppen elég volt.” A hölgy időnként Katalinnal is váltott levelet; az üggyel kapcsolatosan a következőket írta: „Ha én ülnék a trónon, talán hagynám, hogy a tetteim beszéljenek helyettem, és csendre parancsolnám a tollam.’’ Katalinnak rosszulesett ez a bírálat, és így válaszolt: „Hajlok arra, hogy kimondjam: önök úgy beszélnek erről a manifesztumról, mint a vak emberek a színekről. Ez az írás nem a külföld számára készült, a célja az volt, hogy tájékoztassa az orosz polgárokat Iván haláláról. Szükség volt arra, hogy közöljük, milyen körülmények között halt meg. Ha ezt nem tesszük meg, akkor megerősítettük volna azokat a rosszindulatú pletykákat, amelyeket az udvaron belül az irigyeim és az ellenlábasaim terjesztenek… Az önök országában az emberek kifogásolják ezt a manifesztumot. Az önök országában az emberek a jóistent is kifogásolják. Itt, nálunk vannak olyanok, akiknek a franciák nem tetszenek. Tény, hogy ebben az országban a manifesztum és a bűnös kivégzése véget vetett a hibák keresésének, vagyis kijelenthető: a manifesztum elérte a célját, ennek következtében korántsem kifogásolható, inkább jó.” Iván halála után nem volt több olyan felnőtt trónkövetelő, aki jogot formálhatott volna Katalin helyére, így gyújtópont híján nem alakulhatott ki öröklési krízis. A következő kilenc évben, 1772-ig, Pál nagykorúságáig Katalin hatalmát és koronáját nem fenyegette veszély.

50. Katalin és a felvilágosodás A 18. század közepén az európaiak többsége még mindig kulturálisan elmaradott, félázsiai országnak tartotta Oroszországot. Katalin elhatározta, változtat ezen. Ebben az évszázadban a kulturális és intellektuális életben Franciaországé volt a vezető szerep. A stettini nevelőnőnek köszönhetően Katalin számára a francia olyan volt, mint egy második anyanyelv. Az alatt a tizenhat év alatt, amelyet nagyhercegnőként, a világtól elszigetelve élt le, sokat elolvasott az európai felvilágosodás nagy alakjainak művei közül. A legnagyobb hatást a magát Voltaire-nek nevező François-Marie Arouet gyakorolta rá. 1763 októberében, amikor már tizenöt hónapja volt hatalmon, Katalin megírta Voltaire-nek első levelét, amelyben a filozófusszerző lelkes tanítványának nevezte magát: „Arra a stílusra, amit használok, azokra a módozatokra, ahogy levezetem a gondolatmeneteket, ahogy érvelek, mindenre Voltaire műveinek olvasása során tettem szert” – közölte. Voltaire hatvanegy éves volt, amikor 1755-ben úgy döntött, letelepszik. Két évet töltött fogolyként a Bastille-ban; önkéntes száműzetésbe vonult Angliába; átmenetileg a porosz Frigyes udvarában élt, ahol a kezdeti lelkesedést a félreértések, az elidegenedés időszaka, végül pedig a fájdalmas elválás követte; bonyolult, egyszerre meleg és rideg kapcsolatban állt XV. Lajossal és Madame de Pompadourral – de mindezt már maga mögött hagyta, mindez már múlttá vált a számára. Készen állt arra, hogy a munkába temetkezzen, és hitt abban, hogy az arisztokrata kálvinistákból álló tanács által kormányzott, független Genfi Köztársaságban végre megtalálja a nyugalmat. Az írásainak köszönhetően ekkor már milliomos volt. Vásárolt magának egy villát, amelyből pompás kilátás nyílt a tóra; a helyet Les Délicies-nek nevezte el. Beköltözése után nem sokkal ismét bajba került. Néhány genfi polgár helytelenítette a városukról szóló cikkelyt amely bekerült Diderot Enciklopédiájába, amely alapján úgy tűnhetett, hogy a helyi kálvinisták tagadják Krisztus szentségét. Valójában a matematikus-fizikus Jean d’Alembert írta a

bejegyzést, de sokan úgy gondolták, Voltaire inspirálta őt erre, ezért a tanács a filozófusra zúdította a panaszait. 1758-ban Voltaire átköltözött Ferney-be. Ez a hely biztonságosabb kikötőnek látszott. A Château de Ferney francia területen állt, de éppen a határon helyezkedett el; Genf három, míg Párizs és Versailles háromszáz mérföldre esett tőle. Úgy gondolta, ha a francia hatóságok esetleg úgy döntenek, hogy ismét gondot okoznak neki, akkor egy órán belül átmegy a határon Genfbe, ahol még mindig számos csodálója akadt – például ott volt annak a kiadónak a székhelye, amely megjelentette a Candide-ot. Nem azért költözött erre az új helyre, hogy tétlenséggel teljenek a napjai. Úgy látta, Ferney tökéletesen megfelel arra, hogy az erőszakosság határát súroló, intenzívebb szakaszba lépő intellektuális csata parancsnoki központja legyen. Akkoriban javában dúltak a felvilágosodás filozófiai háborúi. XV. Lajos megtiltotta Voltaire-nek, hogy visszatérjen Párizsba. A filozófusszerző alig várta, hogy ezért visszavágjon a királynak, és Ferney vált az újabb filozófiai, intellektuális, politikai és szociális sortűz bázisává. Könyveket, pamfleteket, történeteket, életrajzokat, színdarabokat, novellákat, értekezéseket, verseket és ötvenezernél is több levelet írt, művei kilencvennyolc kötetet tesznek ki. A hétéves háború befejeződött, Franciaország elveszítette Kanadát és Indiát (mindkét helyen a britek vetették meg a lábukat), mély sebek keletkeztek az ország testén. Voltaire éppen ezekbe a sebekbe dörzsölt sót azzal, hogy kijelentette: a háború nem egyéb „nagy illúziónál”. „A győztes nemzet sosem húz hasznot a legyőzöttből; mindenért meg kell fizetnie – mondta. – A nemzet éppen annyit szenved akkor, amikor a seregei sikereket érnek el, mint akkor, amikor legyőzik azokat. Bárki győz, az emberiség veszít.” Polémiasortüzet zúdított a kereszténységre, a Bibliára, a katolikus egyházra. Odáig jutott, hogy Jézust légvárakat építgető különcnek nevezte. Nyolcvanéves korában egy májusi reggelen korán felkelt, és az egyik barátja kíséretében felkapaszkodott egy hegyre, hogy végignézze a napkeltét. A csúcsra jutva lenyűgöző hatást gyakorolt rá a fenséges panoráma, a vörös és az arany árnyalatai. Letérdelt, és így szólt: „Ó, magasságos Isten, hiszek!” Ezután felegyenesedett, és közölte kísérőjével: „Ami az Urat, mármint a Fiút, és a hölgyet, mármint a Fiú anyját illeti, egészen más a helyzet!”

Ferney előnyei közé tartozott az is, hogy az Észak- és Dél-Európát legközvetlenebb módon összekötő utak Svájcon keresztül vezettek, és ezeken sok, akkor modernnek számító elveket valló európai járt. Voltaire gyakorlatilag a kontinens geográfiai szívében élt, így természetes, hogy rengetegen ellátogattak hozzá – talán már túlságosan is sokan. Mindenhonnan sokan érkeztek: német és francia hercegek, angol lordok látogattak el hozzá, de járt nála Casanova és egy kozák atamán is. Sok volt közöttük az angol, akikkel Voltaire a saját nyelvükön beszélt; járt nála Charles James Fox, a brit parlament tagja; a történész Edward Gibbon; az életrajzíró James Boswell. Amikor hívatlan vendégek érkeztek hozzá, Voltaire ráparancsolt a szolgáira: „Küldjétek el őket. Mondjátok azt, hogy beteg vagyok. Nagyon beteg!’’ Boswell is az elküldöttek között volt, de könyörögni kezdett, hogy másnapig ott maradhasson, hátha reggel sikerül találkoznia a mesterrel; kijelentette, „akár a legmagasabban lévő, leghidegebb padlásszobában” is megalszik. Egy kellemes hálószobát kapott. Voltaire sosem maradt meg a szigorúan vett intellektuális ügyeknél. 1762-ben és a következő években „Calas emberévé” vált. Az eset hátterét a franciaországi protestánsok üldöztetése képezte. A protestánsok nem vállalhattak munkát a közhivatalokban; a protestáns házaspárokról, mivel nem katolikus pap eskette őket, kijelentették, hogy bűnben élnek, a gyermekeik pedig ennek következtében törvénytelenek; Franciaország déli és délnyugati tartományaiban elképesztő szigorral szereztek érvényt a velük kapcsolatos törvényeknek. 1762 márciusában Voltaire tudomást szerzett arról, hogy egy hatvannégy esztendős hugenottát, egy toulouse-i vászonkereskedőt, bizonyos Jean Calas-t kínhalálra ítéltek és kivégeztek. Történt, hogy Calas legidősebb fia, aki depressziótól szenvedett, öngyilkosságot követett el a család házában: felakasztotta magát. Jean, az apa tudta, hogy a törvény előírása szerint az öngyilkosok testét meztelenre kell vetkőztetni, és végig kell vonszolni az utcákon, be kell kenni sárral, meg kell kövezni, azután pedig fel kell kötni valahová. Jean ezt el akarta kerülni, ezért rábeszélte a családja tagjait, jelentsék azt, hogy a fia természetes halállal halt meg. Így is történt, a hatóságok emberei azonban felfedezték a kötélnyomokat a halott nyakán, és ebből arra következtettek, Calas megölte a fiát, hogy az ne térhessen át a

katolikus hitre. A vád alá helyezett férfit a bíróság kínzással akarta rávenni tette beismerésére. Ráfektették egy deszkára, és mindkét karját, mindkét lábát kirántották a helyéről. Jean Calas kínjában elárulta, hogy a fia öngyilkosságot követett el. A hatóságok nem ezt akarták hallani, azt követelték a férfitól, vallja be a gyilkosságot. Tíz liter vizet öntöttek le a torkán, de még ekkor is ártatlannak mondta magát. Újabb tíz liter következett. Fuldoklott, és már érezte, ezt nem fogja kibírni, de még mindig azt üvöltötte, hogy ártatlan. Ekkor a toulouse-i katedrális előtti téren keresztre húzták. A hóhér fogott egy nehéz vasrudat, amivel Jean Calas mind a négy végtagját eltörte, méghozzá két-két helyen. Az idős ember még ekkor is ragaszkodott az ártatlanságához. Ekkor megfojtották. Donat Calas, az öregember legfiatalabb fia elutazott Ferney-be, és arra kérte Voltaire-t, vegye védelmébe az apját, legalább így, utólag, holta után, és jelentse ki, hogy ártatlannak tartja. Voltaire-t feldühítette a kegyetlen bánásmód, amiben a hatóság emberei részesítették Jeant, ezért vállalta az áldozat törvény előtti rehabilitációját. Három éven keresztül, 1762 és 1765 között ügyvédeket foglalkoztatott, és befolyást gyakorolt az európai közvéleményre. 1763 nyarán megírta a Traité sur la Tolérance című munkáját, amelyben azt állította, hogy a kor keresztényei kegyetlenségben még azokon a hajdanvolt rómaiakon is túltesznek, akik annak idején az őskeresztényeket üldözték, sőt tetteik még elítélendőbbek, hiszen ők hozzájuk hasonló keresztényeket „akasztanak fel, fojtanak vízbe, törnek kerékbe, égetnek meg máglyán, s mindezt Isten nevében”. A királyság főtanácsához fordult, ahhoz a testülethez, amelynek maga az uralkodó volt az elnöke, és végül, hosszas küzdelem árán sikerült elérnie, hogy Jean Calas-t posztumusz felmentették a vádak alól, tisztára mosták a nevét. Ehhez a diadalhoz egy másik társult. Elizabeth, egy Pierre-Paul Sirven nevű, Toulouse közelében élő protestáns leánya át kívánt térni a katolikus hitre. Az egyik katolikus püspök egy zárdában rejtette el a lányt, ám amikor az egy nap leszaggatta magáról a ruháit, és azt követelte, vesszőzzék meg, a püspök hazaküldte a családjához. Néhány hónappal később Elizabeth eltűnt. Egy kútban találtak rá a holttestére. Negyvenöt helybeli szemtanú igazolta, hogy a lány öngyilkosságot követett el, ám a közvádló elrendelte Pierre-Paul Sirven, az apa őrizetbe vételét, azt állítván, hogy ő ölte meg a lányt, mert meg

akarta akadályozni az áttérését. 1764. március 19-én Sirvent és a feleségét is kötél általi halálra ítélték. A bírák elrendelték, hogy a két életben maradt leány – az egyik éppen állapotos volt – végignézze a kivégzést. A család ekkor Genfbe szökött, eljutottak Ferney-be, és Voltaire-től kértek segítséget. A filozófus ekkor ismét tollat ragadott. Felkérte a porosz Frigyest, Katalin orosz cárnőt és Szaniszló Ágostot, Lengyelország uralkodóját, álljanak a család mellé. Kilenc éven át tartó vitát követően Sirvent felmentették a vádak alól. „Ezt az embert két óra alatt elítélték – mondta Voltaire keserűen –, de kilenc teljes év kellett ahhoz, hogy bebizonyítsuk az ártatlanságát.’’ Miközben Voltaire soha véget nem érő harcát vívta, megözvegyült unokahúga, Madame Denis volt a háza úrnője – és a társa a hálószobában. Voltaire semmi kivetnivalót nem talált a mások által helytelennek vagy szabálytalannak ítélt szexuális viselkedésben és kapcsolatokban; az ő megfogalmazása szerint az erkölcsösség nem más, mint „jót cselekedni az emberiség javára”. Igazság szerint abban a korban, amelyben élt, amelyet a szexuális kicsapongások jellemeztek, az unokahúgával folytatott viszony még egészen normálisnak számított. Semmit sem próbált titkolni; Madame Denis a szeretője volt, „kedvesemnek” szólította. 1748-ban, a kapcsolatuk kezdetén (egészen Voltaire haláláig együtt maradtak) a filozófus a következőt írta a hölgynek: „Csakis miattad fogok elmenni Párizsba… És közben ezer csókot nyomok kerek melleidre, elbűvölő farodra, az egész testedre, amitől oly sokszor támadt erekcióm, ami miatt oly sokszor merültem bele a gyönyör áramlataiba.” Ferney-ben a mester általában csak ebédtájban jelent meg. A nap folyamán olvasott és írt, a munkát egészen késő éjszakáig folytatta, csupán hat óra alvást engedélyezett magának. Tengernyi kávét ivott. Rettenetes fejfájások kínozták. Annak érdekében, hogy segítsen a falujában élő embereknek, felépített egy óragyárat, azután meggyőzte Európa különböző pontjain élő barátait, vásároljanak a termékekből; Katalin cárnő harminckilencezer font értékű órát rendelt. 1777-re ez az egykor kicsiny, elszegényedett falu, amelyben még csak negyvenkilencen éltek, tizenkétezres, virágzó várossá nőtte ki magát. Voltaire minden vasárnap megnyitotta a villáját, és táncmulatságot rendezett. 1777. október 4-én Ferney a patrónusát ünnepelte a villa udvarán: egész este szólt az ének, az emberek táncoltak, tűzijáték

rakétákat lőttek fel. Ez volt az utolsó ilyen vigasság. 1778. február 5-én Voltaire elutazott Párizsba. Megígérte, másfél hónapon belül visszatér. A párizsiak akkor már húsz éve nem látták, de most, bárhová is ment, mindenütt üdvrivalgással fogadták. Mária Antónia találkozót kért tőle, hogy megölelhesse. Voltaire ennek a kérésnek nem tudott eleget tenni, mert a hölgy férje, XVI. Lajos kitiltotta őt az udvarból. Mária Antónia helyett inkább Benjámin Franklinnel találkozott. Soha többé nem tért vissza a villájába. 1778. május 30-án, Párizsban hunyt el. A porosz Frigyes egy alkalommal így szólt Voltaire-hez: „A halála után senki sem lesz majd, aki pótolhatná önt.’’ Amikor a filozófus meghalt, a király megjegyezte: „Engem csak az vigasztal, hogy Voltaire korában élhetek.” Valamivel később Goethe hozzátette: „Ő kormányozta az egész civilizált világot.” Katalin búcsúja sokkal specifikusabb volt: ő nem Voltaire bölcsességét gyászolta, hanem a vidámságát. Amióta Voltaire meghalt – írta a barátjának, Friedrich Melchior Grimmnek –, úgy tűnik, a tisztesség és a humor többé nem társak. Voltaire volt a vidámság istene. Arra kérem önt, szerezze be nekem a teljes életművét, mert szeretném megújítani magamban a nevetésre való képességet.” Voltaire halála után a cárnő közölte Grimm-mel, hogy Carszkoje Szelo parkjában szándékában áll felépíteni a Château de Ferney mását. Úgy gondolta, ezen a helyen, az „Új Ferney-ben” fogja elhelyezni Voltaire könyvtárát, amelyet Madame Denis-től vásárolt meg 135 000 fontért. A könyvek Oroszországba kerültek, de Katalin végül lemondott az építkezésről. A hatezer kötetet (mindegyik könyv valamennyi lapján ott szerepelnek Voltaire széljegyzetei) a szentpétervári Ermitázs egyik termében helyezték el; a helyiség közepén felállították Houdon figyelemre méltó Voltaireszobrának pontos másolatát. Ma is ott látható. Voltaire érdeklődött Oroszország iránt. 1757-ben sikerült elérnie Erzsébet cárnőnél, hogy adjon neki megbízást egy olyan könyv megírására, amely az ország történetével, de legfőképpen Nagy Péter uralkodásának időszakával foglalkozik. Az első kötetet 1760-ban publikálták. Voltaire még szorgalmasan dolgozott a második köteten, amikor Erzsébet meghalt, Katalin pedig megbuktatta III. Pétert. Amikor a ropsai eseményekkel kapcsolatos pletykák elterjedtek Európában, Katalin megkérte Voltaire-t, segítsen a neve tisztára mosásában. Katalinnak akkoriban volt egy genfi születésű titkára, bizonyos

François-Pierre Pictet, aki Voltaire tanítványa volt, és színészként többször is részt vett a mester által a Les Délicies-ben megrendezett, amatőr színházi előadásokon. Katalin kérésére Pictet hosszú beszámolót küldött Voltaire-nek, elmagyarázta neki az elviselhetetlen helyzetet, amelyben a cárnő találta magát a puccsot követően; leírta, hogy Katalinnak semmi köze sincs a gyilkossághoz. Voltaire átvette a beszámolót, de egyszerűen félresöpörte, mondván: „Tudom, hogy Katalin közöl néhány apróságot a férjéről, de ezek olyan családi ügyek, amelyekbe nem kívánok belekeveredni.’’ Voltaire-nek eleinte voltak bizonyos fenntartásai a cárnővel szemben. Az általános európai vélekedés az volt, hogy Katalin vélhetőleg nem marad hosszú ideig a trónon, ezért a mester vonakodott attól, hogy levelezésbe bonyolódjon vele. Húzódozását fokozták a VI. Iván váratlanul bekövetkezett halálával kapcsolatos hírek „Úgy vélem, kissé moderálnunk kell az Észak iránti lelkesedésünket’ – írta d’Alembert-nek. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a német hercegnő szilárdan elfoglalta az uralkodói pozíciót, Voltaire egyre inkább úgy tekintett rá, mint olyan, felvilágosult uralkodóra, aki a gyakorlatban is alkalmazhatja az általa hirdetett, igazsággal és toleranciával kapcsolatos elveket. Ennek következtében felvirágzott a levelezésük, amelynek a mester halála vetett véget. Kölcsönös dicséretekkel ékített leveleikből kiderült, hogy hasonló politikai nézeteket vallanak: mindketten kijelentették, a monarchia a kormányzás egyetlen racionális formája, feltéve persze, hogy az uralkodó felvilágosult. „Miért van az, hogy az egész világon királyok uralkodnak? – tette fel a kérdést Voltaire. – Ha őszintén akarunk válaszolni, azt kell mondanunk: azért, mert az emberek ritkán képesek és méltóak önmaguk kormányzására… A világon szinte egyetlen nagy dolgot sem hajtották még végre anélkül, hogy egy zseniális és határozott ember ne vívott volna kemény harcot a többség előítéletei ellen… Nem szeretem a csőcselék uralmát.” Az ambiciózus, komoly politikai hatalommal bíró asszonynak és a kor legünnepeltebb szerzőjének kapcsolata mindkét fél számára előnyökkel járt. Mindketten tudatában voltak annak, hogy óriási és befolyásos közönség előtt szerepelnek. Katalin felismerte, hogy egy Voltaire-nek írott levél – amely vélhetőleg eljut a mester barátaihoz is – potenciális üzenet az európai értelmiség számára. Ami Voltaire-t illeti: ugyan mi lehetett volna hízelgőbb számára, mint a tudat, hogy egy újabb, éppen hatalmon lévő

uralkodót tudhat tanítványai között? ,Az Észak Szemirámiszának”, Szentpétervári Miasszonyunknak” nevezte Katalint, aki viszonzásképpen pompás szőrmebundákat, ékkövekkel kirakott tubákosszelencéket ajándékozott neki, Madame Denis számára pedig gyémántokat küldött. A kapcsolatuk virágzó volt, bár fizikailag mindvégig távol maradtak egymástól. Bensőséges hangulatú leveleket váltottak egymással, de személyesen sosem találkoztak. Az élete vége felé Voltaire eljátszott a gondolattal, hogy ellátogat Katalinhoz, személyesen is kifejezi neki hódolatát, de a jelek szerint a cárnő erre vágyott a legkevésbé. Talán nem akarta Voltaire analitikus tekintete elé tárni önmagát és az országát, talán más oka volt a távolságtartásra, mindenesetre Grimmnek így írt: „Az ég szerelmére, próbálja meggyőzni azt a nyolcvanéves embert, hogy maradjon odahaza! Mit csinálna itt? Vagy itt halna meg, vagy már útközben, végezne vele a hideg, nem bírná ki ezeket az utakat. Mondja meg neki, Catau akkor a legszebb, ha távolról nézegetik!” Azelőtt, hogy 1763-ban először írt Voltaire-nek, Katalin megpróbált kapcsolatba lépni a felvilágosodás másik jelentős alakjával, Denis Diderot-val. Diderot, aki 1713-ban, egy Dijon melletti kisvárosban született, legalább olyan melegszívű volt, amennyire Voltaire cinikus, legalább annyira nyers, amennyire Voltaire kifinomult és elegáns. Az élet eseményeit egy gyermek ártatlanságával és egy kamasz lelkesedésével szemlélte. Katalin szerint Diderot „bizonyos értelemben véve száz-, más értelemben véve tízesztendős” volt. Gyermekkorában pap akart lenni, hét éven át egy jezsuita iskolába járt (a fivérét végül felszentelték), később a Sorbonne hallgatója volt. Angol könyveket fordított francia nyelvre. Egyre inkább rabul ejtette a tudás univerzuma, csodálta a matematikát, a biológiát, a kémiát, a fizikát, az anatómiát, a latin és görög nyelvet, a történelmet, az irodalmat, a művészeteket, a politikatudományt, a filozófiát. Fiatal férfiként megtagadta a bibliai Istent (kegyetlen szörnyetegnek tartotta) és a katolikus egyházat is, amelyet a tudatlanság kútfőjének nevezett. Felfedezte, hogy a természet nem tesz különbséget jó és gonosz között; rájött, hogy ez az egyetlen létező, állandó realitás. Letartóztatták, bebörtönözték. Szabadulását követően a „felvilágosultak bibliájának” nevezett új Enciklopédia alapítója és főszerkesztője lett. Együtt dolgozott d’Alembert-rel. Az első kötetet 1751 júniusában adták ki; úgy tervezték, ezt még tíz hasonló követi. Az

Enciklopédia filozófiája alapvetően humanista volt, a világ és az ember kapcsolatát vizsgálta – az emberét, aki rendelkezik józan ésszel, amelynek birtokában továbbhaladhat az útján. A mű a tudományos ismeretek fontosságát és az emberi munka méltóságát hangsúlyozta ki. Az első kötet megjelenését követően, azzal az indokkal, hogy „megszentségteleníti a katolikus egyház mítoszait”, bevonták Diderot kiadói engedélyét. A negatív jellegű figyelem jelentős stimulációt jelentett: az emberekben feltámadt a vágy, hogy beszerezzék és elolvassák a sorozat mind a tizenegy kötetét, már rögtön a megjelenésük után. Voltaire eleinte dicséretesnek tartotta a vállalkozást, bátorította a benne résztvevőket. D’Alembert-nek így írt: „Ön és Monsieur Diderot olyan munkát végeznek, amely dicsőségére fog válni Franciaországnak, és szégyenbe hozza azokat, akik üldözik önöket. Ha valóban meggyőző elveket hirdető filozófusokat kell említenem, csak az önök neve jut eszembe.’’ Hat évvel később, amikor a vállalkozás ismét bajba került, Voltaire biztatta az enciklopédistákat: „Rajta, folytassák, bátor Diderot és rettenthetetlen d’Alembert! Rontsanak rá a fajankókra, zúzzák szét üres deklamációikat, szánalmas álokoskodásaikat, történelmi hazugságaikat, ellentmondásaikat és abszurditásaikat, amelyeknek se szeri, se száma!’’ Azok között, akik figyelemmel kísérték a fejleményeket, ott volt Oroszország új cárnője is. Nem sokkal azután, hogy trónra jutott, és megismerte Diderot és d’Alembert hatását, Katalin megpróbálta elnyerni a támogatásukat. 1762 augusztusában, két hónappal a hatalomra kerülése után az Enciklopédia franciaországi megjelentetésének nehézségei jó lehetőséget kínáltak neki a szükséges, első lépések megtételére. Felajánlotta, hogy vállalja a könyv kinyomtatását; úgy gondolta, a munkát Rigában, a birodalom legnyugatibb városában lenne célszerű elvégezni. Mivel az ajánlata közvetlenül III. Péter halála után érkezett meg, az Enciklopédia szerkesztői nem óhajtották rábízni a munkájukat egy olyan személyre, akinek helyzete meglehetősen ingatagnak látszott. Végül aztán a francia kormány, miután tudomást szerzett Katalin ajánlatáról, megadta magát, és engedélyezte a könyv franciaországi publikációját. 1765-ben Katalin olyan komoly gesztust tett Diderot irányába, ami egész Európában beszédtémává vált. Diderot házasságából három

gyermek született, ám mindhárom meghalt. Amikor Madame Diderot negyvenhárom éves lett, ismét világra hozott egy gyermeket, egy kislányt, akit Marie Angélique-nek neveztek el. Diderot imádta a kislányát, az az idő volt számára a legdrágább, amit vele tölthetett. Tudta, biztosítania kell a számára valamilyen hozományt, viszont nem volt pénze: minden vagyonát zz Enciklopédiára költötte. Úgy döntött, eladja egyetlen értékes tulajdonát, a könyvtárát. A cárnő Diderot egyik barátján, a Franciaországban és Hollandiában dolgozó orosz nagyköveten, Dimitrij Goljicin hercegen keresztül tudomást szerzett erről a döntésről. Diderot tizenötezer fontot kért a könyveiért. Katalin tizenhatezret ajánlott, de szabott egy feltételt: a könyveknek élete végéig Diderot tulajdonában kell maradniuk. „Kegyetlenség lenne megfosztani egy tudóst a könyveitől’’ – magyarázta. Diderot ilyen módon – anélkül, hogy akár ő, akár a könyvei elhagyták volna Párizst – Katalin könyvtárosa lett. Ezért a szolgálatért Katalin évi ezer font jövedelemben részesítette. A következő évben, amikor valahogy elfelejtődött az összeg kifizetése, Katalin zavarában ötvenezer fontot küldött Diderot-nak azzal a megjegyzéssel, hogy ötven évre előre odaadja a tudós „fizetését”. Európa műveltebb részének figyelmét természetesen felkeltette a dolog. Diderot meglepetten így írt jótevőjének: „Úrnőm, a lábai elé omlok! Ön felé nyújtom a karom, szívesen szólnék önhöz, de a lelkem elalél, az elmém pedig elfelhősödik… Ó, Katalin, arra kérem, Szentpéterváron se uralkodjon erőteljesebben, miként Párizsban teszi.” Voltaire is hozzáfűzte a saját megjegyzését: „Diderot, d’Alembert és én… Mi hárman vagyunk azok, akik oltárokat építenénk önnek… Ugyan ki gondolta volna ötven évvel ezelőtt, hogy a szkíták (oroszok) ilyen nemesen fogják rekompenzálni Párizsban a bátorságot, a tudományt és a filozófiát, amellyel közöttünk oly szégyenteljesen bánnak?” Grimm így írt: „Diderot harminc év munkájáért semmit sem kapott. Oroszország cárnőjének örömére szolgál, hogy kifizetheti Franciaország Diderot-val szembeni adósságát.” Katalin válasza a következő volt: „Sosem gondoltam volna, hogy Diderot könyvtárának megvásárlása miatt ilyen sok méltatásban részesülök.” Nagylelkűsége hátterében vélhetően egy komoly cél húzódott meg. Ha valóban így volt, Katalin elérte, amit akart: az európaiak végre megérthették, Keleten más is van, nem csak hó meg farkasok. Diderot

szívesen magára vállalta a feladatot, hogy tehetséges művészeket és építészeket toborozzon Katalinnak; a háza olyan lett, mintha a cárnő munkaközvetítő ügynöksége lenne. Írók, művészek, tudósok, építészek, mérnökök özönlöttek Diderot-hoz, hogy meghívást kapjanak Szentpétervárra, és esetleg valamiféle megbízást szerezzenek az orosz udvartól. 1773-ban Diderot, aki gyűlölte az utazást, és korábban sosem hagyta el Franciaországot, komoly elhatározásra jutott. Úgy érezte, tartozik annyival Katalinnak, hogy Oroszországba utazik. Hatvanéves volt, gyakran kínozták gyomorgörcsök, időnként hideglelése volt – és rettegett az orosz ételektől. Nem igazán tűnt vonzónak, hogy keresztülvágjon Európán, és belépjen egy olyan országba, amely az erőszakról, a dermesztő hidegről volt híres, ennek ellenére úgy gondolta, köteles személyesen köszönetet mondani a jótevőjének. 1773 májusában indult útnak. Hágáig gond nélkül eljutott, ott három hónapra megállt, hogy megpihenjen a barátjánál, Dimitrij Goljicin hercegnél. Az ősz közeledtével folytatta útját. Egy postakocsiban kuporogva és köhécselve abban reménykedett, még az extrém hideg beállta előtt eléri úti célját. Sajnos október 8-án, amikor megérkezett az orosz fővárosba, már erősen havazott. Bezuhant az ágyba. Másnap harangzúgásra és ágyúlövésekre ébredt: a város a tizenkilenc esztendős trónörökös, Pál nagyherceg és a hessen-darmstadti hercegnő, Vilhelmina esküvőjét ünnepelte. Diderot sosem szerette a ceremóniákat, ezúttal is elkerülte az ünneplő tömeget. Döntésében az is szerepet játszott, hogy nem volt más öltözéke, csak egy köznapi, dísztelen, fekete ruha; útközben még a parókáját is elveszítette valahol. Katalin meleg fogadtatásban részesítette az Enciklopédia hírneves szerkesztőjét, akinek „magas homloka és erősen kopaszodó feje, lapátfüle, hatalmas, hajlott orra és határozott vonalú szája volt… Barna szeme olyan fáradtnak és szomorúnak látszott, mintha folytonosan valamiféle felidézhetetlen hibák járnának az eszében, vagy mintha felismerte volna a babonaság elpusztíthatatlan voltát, esetleg a fajankók magas születési arányát.” A cárnő bemutatta vendégét az Orosz Tudományos Akadémián. Hosszasan és több alkalommal elbeszélgettek Katalin dolgozószobájában. „Monsieur Diderot – mondta Katalin az első találkozásuk során –, látja azt az ajtót, amin keresztül belépett. Az az ajtó délután három és öt óra között mindennap nyitva áll

ön előtt.” A hosszú, bensőséges hangulatú beszélgetések során Diderot-ra komoly hatást gyakorolt Katalin egyszerűsége és közvetlensége. Katalin a szófán ült, időnként valami hímzést tartott a kezében, a vendég pedig vele szemközt, egy kényelmes karosszékben foglalt helyet. Diderot ellazult, hosszas szónoklatokat tartott, vitatkozott a cárnővel, kiáltozott, gesztikulált, és néha „jóasszonynak” szólította Katalint, aki jókat nevetett az ilyen közvetlenségeken. A filozófus megfogta Katalin kezét, megrázta a karját, és ha ki akart hangsúlyozni valamit, még az is előfordult, hogy rácsapott a lábára. „Az ön Diderot-ja kivételes ember – írta a cárnő Madame Geoffrinnak. – Sokszor kék-zöld a combom, mire befejezzük a beszélgetéseket. Kénytelen voltam egy asztalt állíttatni kettőnk közé, hogy megvédjem tőle a karjaimat, a lábaimat.” A beszélgetések során számtalan témát érintettek. Amikor eszébe jutott valami, amit mindenképpen meg akart tárgyalni a cárnővel, Diderot jegyzeteket készített, amiket aztán felolvasott. Ez után a bevezető után mindketten szabadon beszéltek. Diderot elmondta, mit gondol a toleranciáról, a törvénykezésről, a kereskedelmi verseny értékéről, a válásról (amit intellektuális összeférhetetlenség esetén kifejezetten kívánatosnak tartott), a szerencsejátékokról. Arra kérte Katalint, hozzon létre Oroszország számára egy állandó örökösödési törvényt; arra biztatta, a lányiskolákban vezesse be kötelező tantárgyként az anatómiát, hogy az ifjú hölgyekből jobb feleség és anya válhasson, könnyebben háríthassák a gaz csábítók közeledéseit. Kapcsolatuk barátságossága felébresztette Diderot-ban a reményt, hogy végre talált egy olyan uralkodót, aki hajlandó arra, hogy a gyakorlati kormányzás során alkalmazza a felvilágosodás eszméit. Hitt abban, hogy Oroszországot könnyebb lesz megreformálni, mint Franciaországot, mivel Oroszország tiszta lap, amelyre a történelem még semmit sem írt fel. Megosztotta Pál nagyherceg taníttatásával kapcsolatos elképzeléseit, úgy gondolta, a trónörökösnek különböző adminisztratív szervezeteknél kell szolgálnia bizonyos időt, majd gazdasági szakemberek, geológusok és bírák kíséretében be kell utaznia Oroszországot, hogy megismerje annak a birodalomnak a különböző aspektusait, amely fölött egyszer majd uralkodni fog; ezt követően természetesen gyermeket kell nemzenie a feleségének, hogy

biztosítsa az utódlást, majd el kell látogatnia Németországba, Angliába, Itáliába és Franciaországba. Ha Diderot esetleg specifikusabb javaslatokkal áll elő, vélhetőleg specifikusabb hatást ér el, de miután megszerkesztett egy olyan, gigantikus enciklopédiát, amely az emberi tudás egészét próbálta magába foglalni, úgy érezte, mindenhez ért, az emberi élet, a kultúra és a kormányzás valamennyi aspektusában hasznos és használható tanácsokat tud adni. Kötelességének érezte, hogy kitanítsa a cárnőt, hogyan kormányozza a birodalmat. Görög és római példákat hozott fel, arra biztatta Katalint, addig reformálja meg az orosz intézményrendszert, amíg még megteheti. Egy angol mintájú parlament létrehozását sürgette. Összeállított Katalin számára egy nyolcvannyolc pontból álló „tesztet”, amelyben olyan dolgokkal kapcsolatos kérdések szerepeltek, mint az egyes tartományokból származó kátrány minősége, a szőlőművelés, az állatgyógyászati iskolák felállítása, az Oroszországban élő szerzetesek és apácák száma, a birodalomban élő zsidók száma és életkörülményei, a földesurak és a jobbágyok közötti viszony. Korábban gyakran előfordult, hogy megnevettette Katalint, ezzel a kérdéssorral azonban kényelmetlen helyzetbe hozta őt. Katalin hallgatta, hallgatta, és végül arra a megállapításra jutott, hogy bőbeszédű vendégének fogalma sincs az orosz valóságról. Végül így szólt hozzá: „Monsieur Diderot, a legnagyobb élvezettel hallgattam végig az ön briliáns elméjéből származó ötleteket, de úgy vélem, hogy csodálatos elvei, amelyeket nagyon jól ismerek, amelyek gyönyörűek, amikor az ember a könyvekben olvas róluk, a gyakorlatban nem igazán lennének működőképesek. Ön bámulatos reformterveket készít, de közben elfelejti a kettőnk pozíciója közötti különbségeket. Ön csupán papíron dolgozik, ami bármit befogad, sima és engedékeny, nem támaszt akadályokat se a képzelete, se a tolla előtt. Én viszont csupán egy szegény cárnő vagyok, aki emberek bőrével dolgozik, ami sokkalta érzékenyebb anyag, mint a papír.’’ Diderot végül rájött, hogy a cárnő nem kívánja átültetni a gyakorlatba az elméleteket, amelyekről heteken át magyarázott neki, és valószínűleg nem fogadja meg a tanácsait sem. Ezt követően beszélgetéseik elvesztették korábbi ragyogásukat. Diderot egészségi állapota megromlott, magányosnak érezte magát az idegen udvarban, szembesülnie kellett azzal, hogy az udvaroncok irigyek rá amiatt, hogy

könnyen bejut a cárnőhöz. Mindezen okok miatt egyre erősebb lett benne a hazatérés iránti vágy. Katalint sikerült megismernie, de Oroszországból szinte semmit sem látott. Amikor szóba hozta a távozást, Katalin nem marasztalta. Öt hónapig vendégeskedett a cárnőnél, hatvan délutánt töltöttek együtt. A felvilágosodás filozófusai közül ő volt az egyetlen, akivel Katalin személyesen is találkozott. 1774. március 4-én Diderot elhagyta Oroszországot. Rettegett az utazástól; félelmén Katalin azzal próbált enyhíteni, hogy egy különlegesen megépített hintót bocsátott a rendelkezésére, olyat, amiben leheveredhetett. Amikor elköszöntek egymástól, Katalin átnyújtott neki egy gyűrűt, egy bundát és három erszényt, amelyekben ezer-ezer rubel volt. Az utazás nehezebbnek bizonyult, mint Diderot várta. A balti partvidék folyóin megindult az olvadás. Ahogy átkelt a Dvina folyón, beszakadt a jég, a hintója süllyedni kezdett. Az idős férfit kimentették, de a lovak vízbe fulladtak, és a poggyász háromnegyed része odalett. Diderot belázasodott, de végül nagy nehezen sikerült elvergődnie Hágába, ahol Goljicin herceg felügyelete alatt lábadozott egy ideig. Katalin szempontjából a látogatást korántsem lehetett sikeresnek nevezni. Diderot elképzeléseiből nem lehetett összeállítani egy gyakorlati, megvalósítható programot Oroszország számára; a nemes lelkű, idealista filozófusról kiderült, hogy nem tartozik a praktikus politikusok vagy hivatalnokok közé. Ezt valószínűleg Diderot is tudta, ennek ellenére – miután fizikailag felépült – kijelentette, hogy a látogatása diadalmas volt. Párizsból a következőket írta Katalinnak: „Most, hogy ott ül a császár, a barátja mellett (II. József német-római császár) és valamivel Frigyes (Poroszország királya) fölött, ön valóban veszélyes szomszédnak tekinthető.” Diderot olyan lelkesen és sokat mesélt a Katalinnál tett látogatásról, hogy Voltaire szinte belebetegedett az irigységbe. Hónapokon át egyetlen levelet sem kapott Szentpétervárról, nyilvánvalóan azért, mert Katalin helyette valaki mással – Diderot-val – foglalkozott. 1774. augusztus 9-én, miután Diderot elhagyta Oroszországot, nem bírta tovább a hallgatást; a következőket írta a cárnőnek: „Madame! Kegyvesztetté váltam az ön udvarában. Őcári felsége elhagyott Diderot vagy Grimm, esetleg másvalaki miatt, akit jobban

kedvel. Ön nem vette figyelembe hajlott koromat. Minden rendben is volna, ha felséged csupán egy francia coquette lenne, de nem értem, hogy egy diadalmas, törvénykező cárnő hogy képes ilyen csapodár lenni… Próbálom meglelni a bűnöket, amelyeket elkövettem ön ellen, amelyek igazolnák az ön irántam való közömbösségét. Úgy látom, valóban nincs oly szenvedély, ami örökké tartana. Ennek a gondolatnak a hatására vélhetőleg belepusztulnék a bánatba, ha a korom miatt nem lennék már amúgy is oly közel a halálhoz. Írta mindezt az a személy, akit ön elhagyott, aki az ön csodálója, a Ferney-ben élő orosz” Katalin könnyed hangvételű választ írt: „Éljen, Monsieur, és béküljünk ki, mert nincs ok arra, hogy bármi miatt rossz viszonyban legyünk egymással… Ön oly jó orosz, hogy nem is tudna Katalin ellensége lenni.” Voltaire ezt követően elégedetten kijelentette: elismeri a vereségét, és „láncra verve visszatér’’ Katalinhoz. A cárnőre intellektuális szempontból Voltaire gyakorolta a legnagyobb hatást, a felvilágosodás filozófusai közül Diderot volt az egyetlen, akivel személyesen is találkozott, viszont Friedrich Melchior Grimm volt az a személy, akiben örök barátra lelt. A lutheránus Grimm 1723-ban, Regensburgban született, tanulmányait Lipcsében végezte, majd Párizsba utazott, hogy karriert csináljon. Bejárása volt az irodalmi szalonokba, Diderot közeli barátja lett. 1754-ben átvette a Correspondance Littéraire című, kéthetente megjelenő, exkluzív kulturális hírlevél szerkesztését. A Párizsból jelentő lapban könyvekről, költészetről, színházról, festészetről, szobrászatról volt szó. A körülbelül tizenöt előfizető – valamennyien uralkodók vagy a Német-római Birodalom hercegei voltak – mindegyike saját párizsi nagykövetségén keresztül jutott hozzá a hírlevélhez, így a szerkesztők kikerülhették a cenzúrát, vagyis Grimm is szabadon írhatott. Miután trónra került, Katalin is előfizetővé vált, de Grimm-mel személyesen csak 1773 szeptemberében ismerkedett meg, amikor a férfi (egy hónappal Diderot előtt) Szentpétervárra érkezett, hogy a menyasszony kíséretének tagjaként részt vegyen Pál nagyherceg és Vilhelmina hessendarmstadti hercegnő esküvőjén.

Katalin hírből és a hírlevelei alapján már ismerte Grimmet. A cárnő és a nála hat évvel idősebb férfi sok közös vonással rendelkezett: németnek születtek, francia oktatásban részesültek, ambiciózusak voltak, kozmopolita érdeklődési körük volt, szerették az irodalmat, és rajongtak a pletykákért. Ezeken túl Grimm a józanságával és a gyakorlatiasságával, diszkrécióval kombinált bölcsességével és visszafogott vonzerejével is komoly hatást gyakorolt Katalinra. 1773 szeptemberétől 1774 áprilisáig Katalin gyakran magánkihallgatáson fogadta Grimmet, nagyjából olyan körülmények között, mint Diderot-t. Megkérte a férfit, maradjon Szentpéterváron, álljon a szolgálatába, ám Grimm a korára, valamint arra hivatkozva, hogy nem tud oroszul, nem ismeri az orosz udvart, visszautasította az ajánlatot. Amikor áprilisban elhagyta Oroszországot, levelezni kezdtek, és ez a kapcsolat egészen 1796-ig megmaradt közöttük; Katalin az utolsó, Grimmnek címzett levelét egy hónappal a halála előtt írta meg. Grimm 1776 szeptemberében visszatért Szentpétervárra, és közel egy évig ott maradt. Katalin felkérte, vállalja el a köziskolák vezetői posztját; Grimm erre ismét nemet mondott, de később vállalta, hogy a cárnő hivatalos kulturális megbízottjaként ténykedjen Párizsban, képviselje Katalin művészeti és intellektuális érdekeit, ápolja a kapcsolatait. Katalin számára ez a barátság élete legfontosabb kapcsolatai közé tartozott. Grimm a bizalmasa volt, időnként szócsőként, néha biztonsági szelepként funkcionált; teljes mértékben megbízhatott benne. Bármit megírhatott neki, őszintén megnyílhatott előtte, a magánéletéről is beszélhetett, megoszthatta vele a szeretőivel kapcsolatos gondolatait. Katalinnak a fián, Pálon, később pedig az unokáin kívül nem volt családja. Grimm volt az egyetlen olyan személy, akire úgy zúdíthatta rá a gondolatait és az érzéseit, mint egy kedves nagybácsira vagy egy idősebb fivérre.

51. A Nakaz 1766-ban Katalin megírta Voltaire-nek, hogy egy különleges tervezeten dolgozik. Ez volt a Nakaz, vagyis Utasítás, amelynek az eredeti elképzelés szerint útmutatóként kellett volna szolgálnia az orosz törvények teljes átírásához. Katalin úgy gondolta, ha minden jól alakul, ennek segítségével a birodalmán belül sikerül elérni a kormányzati adminisztráció, az igazságosság és a tolerancia magasabb szintjét; abban reménykedett, hogy ez majd egyértelművé teszi Európa számára, hogy Oroszországban kezdetét vette egy új, a felvilágosodás alapelveit figyelembe vevő korszak. Amikorra trónra került, az orosz törvénykönyv, amelyet 1649-ben Nagy Péter apja, Alekszej cár léptetett érvénybe, kaotikussá és idejétmúlttá vált. A rendszer működésének kezdetét követően több ezer új törvény jelent meg, ezek gyakran nem vették figyelembe az ugyanazon kérdéseket érintő korábbi szabályokat. Egyetlen, valóban teljesnek tekinthető törvénygyűjtemény sem létezett. Az egymást követő uralkodók dekrétumai sok esetben ellentmondtak egymásnak, a miniszterek és tisztségviselők minden esetben az új törvényeket alkalmazták, de előtte nem érvénytelenítették az ugyanarra vonatkozó, ellentétes érvényű régieket. Mindennek az lett a következménye, hogy a kormányzat egyes részlegeinél teljes fejetlenség uralkodott, a birodalomban működő adminisztráció korrupt volt, és még csak hírből sem ismerte a hatékonyságot. Mivel a helyi hatóságok hatáskörét sem definiálták, a földbirtokosok még inkább kiterjesztették a parasztság és a jobbágyság fölötti hatalmukat. Nagy Péter hosszú uralkodása (1689-1725) során fokozódott a már amúgy is meglévő káosz. Péter számos reformot hajtott végre, de a tettek embere volt, ezért intézkedéseinek felét le sem jegyezték. Egyetlen olyan utódja sem akadt, aki nagyobb tisztelettel tekintett volna vissza rá, mint Katalin. Péter volt az, aki európai hatalommá tette Oroszországot; ő teremtette meg azt a nyugatias fővárost, ahonnan egész Európába el lehetett jutni. Megszervezte a haditengerészetet, mobilizált egy győzedelmes hadsereget, bevezette a társadalomba a

nőket, megkövetelte a vallási toleranciát, támogatta a nemzeti ipar és kereskedelem fejlődését. Elképesztő munkát végzett, de már ötvenkét éves korában meghalt, és a halálát követő negyven évben az egymást követő lusta és inkompetens uralkodók csak fokozták az orosz igazságszolgáltatáson belüli zűrzavart. Katalin úgy gondolta, rá hárul a feladat, hogy tisztázza és befejezze mindazt, amit Péter annak idején elkezdett. Miután megismerte a 18. század liberális politikai nézeteit, amelyek kihangsúlyozták, hogy a jó törvények erejével kell megváltoztatni a társadalmat, arra a következtetésre jutott, hogy az ő birodalmán is csak egy új törvényrendszer segíthet. Mivel trónra kerülésekor egy felvilágosult európai elvrendszer gyakorolta rá a legnagyobb hatást, úgy döntött, hogy ezeknek az új törvényeknek a felvilágosodás eszméin kell alapulniuk. A terve az volt, hogy összehív egy olyan nemzetgyűlést, amelyen a birodalom különböző szabad társadalmi osztályait és etnikai csoportjait képviselő, a saját közösségük által megválasztott személyek vesznek részt. Úgy gondolta, meghallgatja ezeknek az embereknek a panaszait, észrevételeit, ezt követően pedig felkéri őket, vegyenek részt a törvények esetében tapasztalható hibák kijavításában. Mielőtt azonban összegyűlhettek volna a képviselők, támadt egy újabb ötlete: úgy vélte, tisztáznia kell néhány alapelvet valamiféle fogódzót kell adnia a nemzetgyűlés majdani tagjainak ahhoz, hogy megfogalmazhassák saját javaslataikat. Így jött létre a Nakaz, amelynek teljes címe „Őcári felsége, II. Katalin utasításai az új törvénykönyv előkészítésének feladatával megbízott testület számára” volt. Katalin úgy tekintett erre a munkára, mint élete legjelentősebb intellektuális eredményére; úgy gondolta, ezzel tette a legtöbbet Oroszország érdekében és javára. 1765 januárjában kezdett dolgozni a Nakazon, és a következő két évben naponta két-három órát szánt a szöveg összeállítására. A dokumentumot 1767. július 30-án tették közzé. Az egyik történész, a Katalin Oroszországát kiválóan ismerő Isabel de Madariaga szerint a dokumentum „a legfigyelemreméltóbb olyan politikai értekezések közé tartozik, amelyet hatalmon lévő uralkodók állítottak össze és publikáltak”. A szöveg tizenkét fejezetbe rendezett 526 cikkelyében Katalin bemutatta, hogyan látja az orosz állam szerkezetét és természetét, leírta, véleménye szerint milyen módon kellene kormányozni a birodalmat. Locke azon megállapításával indított, mely

szerint egy rendezett társadalomban a törvényesség és a szabadság szorosan kötődik egymáshoz, mivel az utóbbi nem létezhet az előbbi nélkül. Többször is idézett Montesquieu 1748-ban megjelent A törvények szelleméről című munkájából, amelyben a szerző a társadalmak struktúráját és az emberek politikai jogait elemezte, ez utóbbit az államhoz fűződő kapcsolatuk fényében. Az 526 cikkelyből Katalin 294-et Montesquieu-től vett át, másik 108 cikkely esetében pedig az itáliai bíró és jogtudós, Cesare Beccaria Esszé a bűnökről és a büntetésekről című, 1764-ben megjelent írásából merített. Beccaria értekezése szenvedélyes támadás volt a bűn és büntetés azon kapcsolata ellen, amelyet az akkori Európa legtöbb államában fel lehetett fedezni. A szerző kijelentette, a törvényeknek nem a bűnelkövetők megbüntetését, sokkal inkább megreformálását kellene szem előtt tartaniuk, az elzárásnak is ezt a célt kellene szolgálnia, de legfőképpen a kínzások általánosnak tekinthető gyakorlata ellen lázadt fel. Az írás olyan nagy hatást gyakorolt Katalinra, hogy elolvasása után azonnal meghívta Oroszországba a szerzőt. Beccaria végül nem kelt útra, úgy döntött, jobb lesz neki, ha Milánóban marad. Katalin Nakaza számos politikai, igazságszolgáltatási, társadalmi és gazdasági kérdést érint, tartalmazza Oroszország helyzetének elemzését, valamint azt is, hogy milyennek kellene lennie a birodalomnak, hogyan kellene megszervezni a társadalmat, hogyan kellene végrehajtani a kormányzást és az igazságszolgáltatást. A hangneme inkább tanáros, mint uralkodói. A bevezetőben emlékezteti a delegáltakat és az olvasókat, hogy a keresztény vallás arra tanítja az embert, cselekedjen jót, amikor csak lehetősége nyílik rá. Kifejezésre juttatja, hisz abban, hogy minden ember boldognak, dicsőségesnek, békésnek és biztonságosnak akarja látni a hazáját, mindenki olyan törvényeket kíván, amelyek megvédik, nem pedig elnyomják a polgárokat. Ezen alaptételek megfogalmazását követően rátér a birodalmát szerinte jellemző alapvető tények ismertetésére. „Oroszország európai állam” – jelenti ki azzal a szándékkal, hogy végre megszüntesse az oroszok tradicionális hiedelmét, miszerint úgy geográfiai, mint kulturális szempontból elszigetelten élnek, valamint abban a reményben, hogy végre rendet tehet azon európaiak fejében, akik még mindig valami távoli, elmaradott helynek tekintik Oroszországot. A következőkben rátér annak magyarázatára, hogy

Oroszországban miért van szükség az abszolutizmusra. Kijelenti: az uralkodó abszolút, mert „a személye körül kialakultakon nincs oly testület vagy hatóság, amely képes lenne megfelelő módon cselekedni, és megtenni a megfelelő lépéseket egy ilyen hatalmas birodalom ügyeiben”. Véleménye szerint minden más kormányzati rendszer kockázatos lenne Oroszország számára. Elfogadta Montesquieu azon állítását, hogy az abszolutizmus bizonyos formái üdvözlendőek, és ezzel együtt kijelentette, hajlandó alávetni magát, vállalni, hogy bizonyos „fundamentális törvények” lekorlátozzák az orosz uralkodó mindenre kiterjedő, mindenek felett álló hatalmát. Ezeket a „törvényeket” a tradíciók, a szokások, a társadalom történelmében és életében mélyen gyökerező intézmények határozzák meg, így egyetlen uralkodó sem szállhat szembe velük. Ezek közé tartozik a nemzet domináns vallásának állandósága, a trón öröklésére vonatkozó törvény, a domináns társadalmi csoportok – például a nemesség – meglévő jogainak és privilégiumainak sérthetetlensége. Montesquieu megfogalmazása szerint azt az országot, amelynek élén ilyen uralkodó áll, „mérsékelt monarchiának’’ kell nevezni. Ebben az értelemben Katalin definiálta és kijelentette, hogy Oroszország nem más, mint „mérsékelt autokrácia”. Az emberek életét és egymáshoz való viszonyát szabályozó törvényekre rátérve Katalin a következőket írta: „A törvényeket úgy kell kialakítani, hogy a lehető legnagyobb mértékben szavatolják a biztonságot az ország valamennyi polgára számára… A politikai szabadság nem azt jelenti, hogy az ember azt teszi, amit akar; a szabadság nem egyéb, mint az ahhoz való jog, hogy az ember bármit megtegyen, amit a törvények megengednek. A polgárok egyenlősége elsősorban abban mutatkozik meg, hogy kivétel nélkül valamennyiükre ugyanazok a törvények vonatkoznak.’’ Az elkövetett bűn és a büntetés témakörét érintve elfogadta Montesquieu és Beccaria nézeteit; elfogadta, hogy „jobb megelőzni a bűnt, mint büntetni’’. Kifejtette, véleménye szerint a legsúlyosabb büntetést csakis az olyan esetekben lehet kiszabni, amelyekben bebizonyosodik a politikai gyilkosság, a lázadás, az árulás vagy a polgárháború kirobbantásának vádja. „A tapasztalat azt mutatja – írta –, hogy a súlyos büntetések gyakori alkalmazása nem tette jobbá az embereket. Egy bűnöző halála kevésbé hatékony eszköz a bűnelkövetések visszaszorítására, mint az, ha a

vétkest egész hátralévő életére megfosztják a szabadságától, hogy eképpen fizessen meg azokért a sebekért, amelyeket a társadalomnak okozott.” Még a lázadás és az árulás fogalmát is megpróbálta meghatározni. Különbséget tett a szentségtörés és a felségsértés között. Kijelentette: lehetséges, hogy az uralkodó Isten akaratából került trónra, de ettől függetlenül nem tekinthető istennek, isteni származásúnak, ennek következtében nem mondható ki a szentségtörés vagy az árulás abban az esetben, ha nem fizikai jellegű támadás éri őt. A szavak kimondását nem lehet bűncselekménynek tekinteni abban az esetben, ha nem társulnak hozzá tettek. A monarchiákban megjelenő, a monarchiákat vagy az uralkodót középpontba állító szatirikus írásokat pusztán illetlenségnek, udvariatlanságnak kell tekinteni, nem pedig bűnnek. (Amikor ezt leírta, vélhetőleg Voltaire franciaországi meghurcoltatása járt az eszében.) Minden ilyen esetben kivételes óvatossággal kell eljárni, mert „a cenzúra nem serkent elő mást, csakis a tudatlanságot, és meggátolja a géniusz törekvéseit, még az írás szándékát is kiirtja’’. Elítélte a kínzásokat, amelyeket Oroszországban hagyományosan alkalmaztak azokban az esetekben, amikor bizonyítékokat akartak szerezni, vallomásokat kívántak kicsikarni, vagy egy-egy személy bűnösségét próbálták eldönteni. „A kínzás alkalmazása ellentétben áll az igazságos ítélkezéssel és a józan ésszel – jelentette ki. – Az emberiesség tiltakozik ellene, és azt követeli, szüntessék meg!’’ NagyBritanniát hozta fel példaként, ahol már korábban betiltották a kínzást, és ez az intézkedés „semmiféle érezhető hátrányt nem okozott’’. A vallomások kikényszerítése érdekében alkalmazott kínzást különösképpen elítélendőnek tartotta: „Mi ad felhatalmazást bárkinek arra, hogy megkínozzon egy olyan polgárt, akiről még nem derült ki, hogy bűnös-e vagy ártatlan? A törvény előtt minden személy ártatlannak tekintendő egészen addig, míg rá nem bizonyítják a bűnét… Az a személy, akit kínpadra vontak, a kínzások miatt nem ura önmagának, így nem is mondhatja el az igazságot… A fájdalom olyan fokra erősödhet benne, hogy az már megfosztja az akaratlagos cselekedetek végrehajtásától, azt teszi, amit az ösztönei diktálnak annak érdekében, hogy véget érjenek kínjai. Ilyen szélsőséges helyzetben még egy ártatlan személy is felkiáltana, „Bűnös

vagyok!”, ha ettől azt remélheti, hogy abbahagyják a kínzását… A bírák ezt követően nem tudhatják biztosan, hogy bűnös vagy ártatlan-e az elébük állított személy. A kínpad ennek okán biztos eszköz arra, hogy egy gyenge felépítésű, ártatlan ember bűnösnek vallja magát, ugyanakkor arra is, hogy egy erősebb testű bűnöst ártatlannak véljenek.” Emberiességi szempontból is elítélte a kínzást: „Minden olyan büntetés, amelynek a célja az emberi test megcsonkítása, barbarizmusnak tekintendő.” Azt akarta, hogy a kiszabott büntetések arányban álljanak az elkövetett bűncselekménnyel. A Nakazban részletesen elemezte a bűntettek különböző kategóriáit, és leírta, melyik esetében milyen súlyú büntetés lenne célszerű. A vagyon elleni bűncselekményeket véleménye szerint vagyonelkobzással kell büntetni, ugyanakkor megjegyezte, ez meglehetősen nehézkes lehet, mivel a tolvajok és rablók gyakran semmiféle elkobozható vagyontárggyal nem rendelkeznek. Ragaszkodott a szabályos és törvényes tárgyalások lefolytatásához. Azt akarta, kapjanak nagyobb szerepet az esküdtek, akiknek a bizonyítékok és a körülmények számításba vételével kell kimondaniuk az ítéletet. „Gondoskodni kell arról, hogy az esküdtek között olyan polgárok is legyenek, akik hasonló rangban vannak, mint a vádlott, mert így elkerülhető, hogy a vádlott úgy vélje: olyan emberek kezébe került, akik automatikusan az ő ellenében döntenek. Az esküdteknek nem lehet joguk ahhoz, hogy interpretálják a törvényt, ezt csak az a személy – az uralkodó – teheti meg, aki a törvényeket hozza. Az esküdteknek a törvény betűje szerint kell dönteniük, mivel ez az egyetlen módja annak, hogy ugyanazt a bűncselekményt mindenütt, mindenkor hasonlóképpen ítéljék meg. Ha egy törvényről kiderül, hogy igazságtalanságok elkövetéséhez vezet, akkor az uralkodónak, mint törvényhozónak, új törvényeket kell alkotnia.” A Nakaz legkevésbé népszerű része az volt, amelyben Katalin megpróbált valamiféle megoldást találni a jobbágyság problémáira. A 11. fejezetet azzal a megállapítással kezdte, hogy „…egy civil társadalomnak szüksége van bizonyos meghatározott rendszerre; kell

lenniük olyanoknak, akik kormányoznak, és olyanoknak is, akik engedelmeskednek”. Hitt abban, hogy még a legalacsonyabb sorban lévő személynek is joga van ahhoz, hogy emberi lényként bánjanak vele, de ez a nézete ellentétbe került azzal az általános orosz nézettel, hogy a jobbágyok valaki más tulajdonai. Még a jobbágyok felszabadításának emlegetése is heves tiltakozást váltott ki, időnként még olyan személyekből is, akik amúgy liberálisnak vallották magukat. Daskova hercegnő annyira biztos volt benne, hogy a nemeseknek joguk van a jobbágyok birtoklásához, hogy megpróbálta meggyőzni Denis Diderot-t, Oroszországban hihetetlenül nagy szükség van a jobbágyságra. Katalin ezt a nézetet morálisan elvetette, de politikailag gyenge volt ahhoz, hogy változtasson a helyzeten. Amikor Diderot Szentpéterváron tartózkodott, és piszkosságuk miatt kritizálta az orosz parasztokat, a cárnő keserűen megjegyezte: „Miért bajlódnának a tisztálkodással, amikor már a lelkük sem a sajátjuk?” Katalin franciául írta a Nakazt, a szöveget a titkára fordította le oroszra és más nyelvekre. 1766 szeptemberéig egyedül dolgozott, ekkor mutatta meg a kézirat első változatait Orlovnak, majd valamivel később Panyinnak. Orlov, mint az várható volt, dicsérte az írást. Panyin sokkal óvatosabb volt: úgy látta, a Nakaz veszélyt jelenthet az egész politikai, gazdasági és társadalmi rendre. „Ezek olyan axiómák, amelyek le fogják dönteni a falakat” – figyelmeztetett mindenkit. Aggódott, hogy a Monstequieu-től és Beccariától kölcsönzött gondolatok milyen hatást fognak gyakorolni a törvényhozó testület tanulatlan tagjaira. Sarokba szorítva érezhette magát, mivel az adóbevételek és a hadsereg személyi utánpótlása nagymértékben függött a jobbágyság intézményétől; attól tartott, e nélkül a két esszenciális pillér nélkül az állam gazdasági és katonai szempontból is meggyengül. Nem igazán tudta elképzelni, hogy az esetlegesen felszabadított jobbágyok miből élnének, mivel nem rendelkeztek földdel. Kíváncsi volt, vajon az állam honnan fog pénzt találni ahhoz, hogy kompenzálni tudja a földbirtokosokat a tőlük elvett jobbágyokért és azért a földért, amelyet a jobbágyoknak a puszta életben maradásuk érdekében kellene megművelniük. Katalin nem hagyta figyelmen kívül Panyin reakcióját. Panyin nem tartozott a nagy földbirtokosok közé, nem rendelkezett túl sok jobbággyal, így vesztenivalója se volt túl sok, ezenkívül tizenkét évet

töltött Svédországban, és általában véve kedvelte a reformokat. Katalin arra is rájött, hogy Panyin koránt sincs egyedül az álláspontjával. Miután befejezte a Nakaz első változatát, 1767 elején véleményezés céljából átadta az anyagot a Szenátus tagjainak. „Minden egyes részlet fokozta a nézeteltéréseket – mondta később. – Hagytam, hogy kedvük szerint töröljenek a szövegből. Kiderült, hogy az általam leírtaknak több mint a felét kihúzták.” Ezt követően néhány tanult és művelt nemesnek adta át az írást, akik kihúzták a még meglévő szöveg felét. A publikálásra kerülő anyag tehát nem egyéb, mint az eredeti Nakaz, a Katalin által két éven át írt szöveg egynegyed része. Ez volt az uralkodó egyik korlátozása: még ő sem hagyhatta figyelmen kívül azoknak a véleményét, akiknek a támogatására szüksége volt ahhoz, hogy trónon maradjon. A nyomtatásba kerülő verzióban a Katalin által használt nyelvezet teszi nyilvánvalóvá a jobbágysággal kapcsolatos frusztrációját. Óvatosan, szinte bocsánatkérően fogalmaz, azután gyorsan visszakozik, ellentmond önmagának, és szelídebb hangon folytatja az üzenetét. Hiába akarja elmondani, hogy a jobbágyság rendszerét ideiglenesnek kellene tekinteni, hogy az uralkodónak nem szabad hagynia alattvalói rabszolgává alacsonyítását, és a polgári törvényeknek meg kell védeniük a jobbágyokat a durva bánásmódtól: a szöveg jobbára kusza szótömegnek tűnik: „Mivel a természet törvénye azt parancsolja nekünk, hogy minden erőnket és hatalmunkat felhasználva az emberek boldogsága érdekében munkálkodjunk, kötelességünk említést tenni azoknak a helyzetéről, akik olyan alárendelt helyzetben vannak, hogy függőbbek már nem is lehetnének… Ennek okán elkerülendő, hogy az embereket rabszolgák nemzetévé változtassuk, hacsak valamiféle sürgető kényszer nem kötelez erre minket; de ezt sem valamiféle magánérdek miatt, csakis a közös jó érdekében lehet megtenni. Ilyen alkalmak persze ritkán vagy sohasem fordulnak elő. Bármiféle alárendelésről is legyen szó, a polgári törvényeknek meg kell akadályozniuk a rabszolgaság létrejöttét, elejét kell venniük azon veszélyeknek, amelyek ebből fakadhatnának.” Az a két idézet, amelyet Katalin egyszerűen kimásolt Montesquieutől, nem került bele a kiadott dokumentumba. Az egyik arra vonatkozott, hogy a jobbágyok számára lehetővé kell tenni annyi vagyon

összegyűjtését, amennyinek fejében megvásárolhatják saját szabadságukat; a másik arról szólt, hogy a kényszermunka időtartamát hat évben kell maximalizálni. Ezekhez Katalin hozzáfűzte a saját elképzelését, mely szerint az a jobbágy, aki egyszer elnyerte a szabadságot, soha többé nem térhet vissza a jobbágysorba. Ezt a részt is kihagyták, és se a törvénykönyv-előkészítő bizottság, se az oroszok nem hallottak, nem olvastak, nem beszéltek többé ezekről a felvetésekről. Katalin sohasem állította, hogy a Nakazt teljes egészében ő írta. Amikor egy példányt elküldött Frigyesnek, Poroszország királyának, a kísérőlevélben őszintén bevallotta: „Ahogy látni fogja, miként a mesebeli holló, én is idegen tollakkal ékeskedem. Ez a munka nem egyéb, mint az itt-ott talált anyagok összerendezett változata, amelyhez én magam csupán egy-egy sort vagy néhány szót fűztem hozzá.” D’Alembert-nek ezt írta: „A birodalmam érdekében megloptam Montesquieu-t, méghozzá anélkül, hogy akár egyszer is megemlítettem volna a nevét. Ha meglátja a munkámat, amonnan, a túlsó világból, remélem, megbocsátja nekem a plagizálás bűnét, mert amit tettem, azt húszmillió ember érdekében cselekedtem. Ő túlságosan is szerette az emberiséget ahhoz, hogy ily csekélység miatt megsértődjön. A műve egyébként olyan számomra, akár egy imakönyv.” A Nakaz abban a reményben íródott, hogy segítségével sikerül modernizálni a törvényeket, és ennek következtében létre lehet hozni egy politikai szempontból fejlettebb, kulturálisan magasabb szinten lévő, és minden tekintetben hatékonyabb, termelékenyebb Oroszországot. Erre nem került sor. Katalin azonban nem csupán azért készítette el a művet, hogy útmutatást adjon az összehívni szándékozott törvénykönyv-előkészítő bizottság tagjainak, hanem azért is, hogy szóljon a hazai és külföldi művelt közönséghez. Amikor külföldön megjelentek a Nakaz fordításai, a törlések, az inkonzisztenciák és a merész szövegkölcsönzések ellenére is megfelelően komoly hatást váltott ki ahhoz, hogy Katalin széles körben elismerést arasson. A német, angol és latin nyelvű változatok szinte azonnal követték az oroszt. 1768 decemberében Katalin elküldött egy példányt Ferney-be. Voltaire úgy tett, mintha elhinné, hogy a Nakaz teljes, befejezett, részletes törvénygyűjtemény, és kijelentette, se Lükurgosz, se Szolón „nem lett volna képes ennek a létrehozására”.

Eltúlzott dicséreteivel az abszurditás határára tévedt, amikor kijelentette, hogy a Nakaz „a kor legkiválóbb monumentuma, amely több dicsőséget hoz majd szerzőjének, mint tíz, győzelemmel záruló csata, mert egyértelműen látszik rajta, hogy írójának zsenialitásából fogant”. A francia kormánynak egészen más volt a véleménye. A monarchia úgy vélte, a dokumentum túlságosan nagy veszélyt jelent a királyra, ezért nem is engedélyezte a franciaországi megjelenést; a mű tiltólistára került, a Szentpétervárról Párizs felé tartó kétezer példányt nem vihették át a határon. Voltaire persze azonnal gúnyolni kezdte a francia cenzorokat a tiltás miatt, és biztosította Katalint, személyesen fog gondoskodni az írás népszerűsítéséről. Diderot így írt: „Az igazság és a humanitás vezette II. Katalin tollát. Neki most mindent sikerül megreformálnia.” Frigyes, Poroszország királya a Nakazt „egy nagy ember férfiasan feszült megnyilvánulásának” nevezte, és a Berlini Akadémia tiszteletbeli tagjai közé választtatta Katalint. Voltaire állításával ellentétben a Nakaz nem törvénygyűjtemény volt, inkább olyan kollekciónak lehetne nevezni, amibe Katalin azokat az alapelveket szedte össze, amelyekről úgy gondolta, a valóban jó kormányzás és a valóban rendezett, igazságos társadalom alapjait képezik. Frigyesnek írt levelében utalt rá, tudatában van annak, hogy Oroszország valójában milyen messze van attól, amivé reményei szerint válhat: „Fel kell hívnom felséged figyelmét arra, hogy a dokumentumban találni fog olyan részleteket, amelyeket furcsának Iát majd. Arra kérem önt, jusson eszébe: gyakran úgy illesztettem bele magam a jelenbe, hogy nem zártam le a szebb, jobb felé vezető utat.”

52. „A birodalom valamennyi szabad rendje” A Nakazzal Katalin egy olyan nemzetgyűlést kívánt előkészíteni, amelynek szerepet szánt a birodalom új törvénykönyvének összeállításában. 1766 decemberében, miután a jelentősen megcsonkított dokumentum publikálásra került, úgy látta, ideje végrehajtani a következő lépést, amely nem volt más, mint egy cári manifesztum kiadása, amely „a birodalom valamennyi szabad rendjét” (ebbe a jobbágyok kivételével valamennyi orosz beletartozott) felszólította, válasszanak maguk közül küldötteket a törvénykező gyűlésbe. 1767 tavaszán kiválasztásra kerültek a delegáltak, akik a birodalom különböző felekezeteihez tartozó, különböző rendű és rangú, hivatású polgárait képviselték. Ott voltak közöttük a kormányzati tisztségviselők és a nemesség, a városi polgárság és a kereskedők, a parasztok küldöttei, de még azoké is, akik a birodalom peremvidékein éltek, és nem voltak se keresztények, se oroszok. A képviselők feladata az volt, hogy tudassák a cárnővel az általuk képviselt csoportok és rétegek gondjait, bajait, szükségleteit és reményeit, és ilyen módon elegendő információt biztosítsanak a cárnőnek ahhoz, hogy felvázolja az új törvényeket. A testület összeállításánál alapvetően a földrajzi területeket és a társadalmi osztályokat vették figyelembe. A központi kormányzati hivatalok huszonkilenc delegáltat küldtek. Az egyes körzetekben élő nemesek egy-egy küldöttet választhattak, vagyis összesen 142 képviselőjük volt. (Közéjük tartozott három Orlov is, köztük Grigorij és Alekszej.) A városok – méretüktől és lakóik számától függetlenül – szintén egy-egy delegáltat állíthattak ki; ezekben az esetekben a megfelelő személy kiválasztásában csak az ingatlanvagyonnal rendelkezők vehettek részt. A városoknak összesen 209 küldöttjük volt, ez lett a választmányon belüli legnagyobb blokk. Az állami parasztok, akik az állam földjein dolgoztak, de a törvény szerint szabad emberek voltak, tartományonként egy küldöttet állíthattak ki, így nekik összesen 56 delegáltjuk lett. A doni és volgai kozákok, a jaikik és szibériaiak annyi képviselőt küldhettek, amennyit a saját vezetőik, törzsfőik

meghatároztak, közülük végül negyvennégyen érkeztek. A nem orosz származású, keresztény, muszlim vagy buddhista csoportok mindegyike egy küldöttet állított ki, ezek a képviselők ötvennégyen voltak. Az orosz népesség túlnyomó részét alkotó jobbágyoknak nem voltak saját küldötteik, az ő érdekeiket elvileg azok képviselték, akiknek a tulajdonában voltak. Amikor véget értek a küldöttválasztások, kiderült, hogy a törvénykező választmánynak összesen 534 tagja lesz. Már az elején egyértelmű volt, hogy a választmányi ülésen részt vevő küldöttek csupán információkkal és tanácsokkal szolgálhatnak, minden döntést a cárnő hoz meg. Katalin nem akarta, hogy a választmány megtárgyalja, hogyan kormányozzák a jövőben Oroszországot; esze ágában sem volt létrehozni egy olyan testületet, amely bármilyen módon korlátozhatja az orosz cár vagy cárnő egyeduralmát. Már a Nakazban is egyértelművé tette: véleménye szerint Oroszországban az abszolutizmus az egyetlen működőképes kormányzási forma, így az összehívott testület nem kapott engedélyt arra, hogy állandó politikai szerepet szerezzen magának, vagy akár ilyesmire vágyjon. Senki sem tiltotta meg, hogy a küldöttek kifejezzék általános politikai nézeteiket, fel lehetett vetni a helyi vagy országos problémákat, de a delegáltak kizárólag arra kaptak felhatalmazást, hogy tanácsokat adjanak a cárnőnek. A küldöttek megértették, mit várnak el tőlük, és nem is próbálták kiterjeszteni hatás- vagy feladatkörüket, megértették és elfogadták az uralkodó státuszát és teljhatalmát. Az alapelveket megértették, de a küldöttek közül sokan nem tudták, pontosan mit is várnak el tőlük. A nemesség korábban minden olyan kísérletet gyanakvással figyelt, amelynek célja az volt, hogy bizonyos társadalmi csoportokat bevonjanak a központi kormányzásba; ők már a hasonló tárgyalásokon és gyűléseken való részvételt is olyan állami szolgálatnak, olyan kötelezettségnek tekintették, amely alól a legjobb kibújni. Katalin megpróbált változtatni ezen a szemléleten: jutalmakkal és privilégiumokkal tette vonzóbbá a képviselői szerepet. A költségeket természetesen az államkincstár állta. A delegáltak fizetést kaptak: a nemeseket évi 400, a városi küldötteket 122, a szabad parasztokat 37 rubel illette meg. Valamennyi küldött élethosszig tartó mentességet kapott a halálbüntetés, a kínzás, a testi fenyítések alól, vagyonukat nem lehetett se lefoglalni, se elkobozni. A küldöttek különleges hivatali jelvényt viseltek, amelyet haláluk után vissza kellett szolgáltatni az

államnak. A nemesek engedélyt kaptak arra, hogy családi címerükbe beleszerkesszék ezt a jelvényt annak érdekében, hogy az utódaik tudják róluk: részt vállaltak ebben a történelmi jelentőségű munkában. „Ez a testület alkalmas arra – olvashatjuk Katalin manifesztumának a végén –, hogy megmutassuk népünknek, őszinték és nyíltak vagyunk, hiszünk alattvalóinkban, és úgy szeretjük valamennyit, ahogy anya a gyermekét.” Katalin bejelentette, a törvénykező választmány Moszkvában fog összeülni, és személyesen ő fogja megnyitni az első ülést. Azzal, hogy éppen az ősi fővárosba hívta a küldötteket, azt kívánta megmutatni Moszkva többségében konzervatív lakóinak, hogy ő, a Nakaz és az új törvénykönyv ugyanúgy szolgálja a régi Oroszországot, mint az újat. Mielőtt a delegáltak összegyűltek, azzal nyomatékosította ezt az üzenetet, hogy utazást tett a Volga mentén, egészen a régi Oroszország szívébe. Amellett, hogy gyarapítani kívánta személyes tudását, jobban meg szerette volna ismerni a birodalmát, meg akarta mutatni magát az alattvalóinak, hogy jó benyomást gyakoroljon az ország határain belül és kívül lévő megfigyelőkre. Izgatottan készülődött a nagy eseményre. 1767. március 26-án így írt Voltaire-nek: „Talán egy olyan percben, amikor a legkevésbé számít rá, levelet fog kapni Ázsia valamelyik szegletéből.” Az utazás pompázatos módon zajlott le. Katalin és a kíséretét alkotó, ezernél is több ember 1767. április 28-án szállt fel a Tvernél kikötött hajókra. Az utazók megálltak Jaroszlavlnál, azután Kostramánál kötöttek ki, ahol 1613-ban az „Oroszország valamennyi néprétegét és városát képviselő” delegáció petíciót nyújtott át a Romanovdinasztiához tartozó, akkor tizenhat esztendős Mihálynak, hogy fogadja el az orosz trónt. Kostramából Katalin és kísérete a Volgán lefelé haladva Nyizsnij Novgorodba, Kazanyba és Szimbirszkbe hajózott. Katalin élvezte a hajókázást: „Semmi sem lehet kellemesebb annál, mint fáradság nélkül, egy kényelmes házban utazni célunk felé” – írta Nyikita Panyinnak. Kazanyban, ahol egy hetet töltött, Katalin egy új, idegenszerű világban találta magát. Ahogy meglátta a várost jellemző etnikai és kulturális sokszínűséget, komolyan elgondolkodott azon, vajon tényleg alkalmazhatóak-e Oroszországban a Nakazban megfogalmazott alapelvek. Május 29-én a következőt írta Voltaire-nek:

„Ezek a törvények, amelyekről már oly sok szó esett… még nem léptek életbe. Ugyan ki tudja, mennyire lennének hasznosak? Nem mi, az utódaink fogják eldönteni ezt. Gondoljon csak bele: ezeket a törvényeket nem csak Európában, Ázsiában is be kell iktatni, be kell tarttatni. Pedig mennyire különbözőek az éghajlatok, az emberek, a szokások, még az elvek is! Ebben a városban húsz különböző népcsoport él, amelyek nem is hasonlítanak egymásra, nekünk viszont olyan öltözéket kell terveznünk, amely valamennyiükre egyformán illik Az általános alapelvekben. Két nappal később újabb levelet küldött Ferney-be; ebben ismét felhozta a korábbi témát: „Oly sok minden van itt, amit érdemes megnézni! Az ember itt tíz éven át gyűjtögethetné az ideákat. Ez a hely maga is egy külön birodalom; az ember csak itt láthatja igazán, milyen hatalmas vállalkozás a törvényeink megalkotása, és mily keveset javíthatunk ezzel a birodalom egészének helyzetén.” Délre hajózva a hatalmas folyón, Katalin megcsodálta a természet gazdagságát. Nyikita Panyinnak így írt: „Itt, a Volga mentén az emberek gazdagok és hihetetlenül jól tápláltak. A termés nagyon jó, ezen a vidéken többnyire csak tölgyeket és hársfákat látni. A föld olyan sötét, amilyen talán sehol másutt. Összefoglalva: Isten elkényeztette ezeket az embereket. Még életemben nem ettem olyan finom halat, mint itt, ezen a helyen, ahol akkora a bőség, hogy nagyobbat már el sem lehet képzelni. Nem is tudom, mire lehet még szüksége az itt élőknek; ezen a vidéken valóban minden megvan.” Szimbirszkben partra szállt, hogy visszatérjen Moszkvába. Másfél évszázaddal később Alekszander Kerenszkij, az 1917-es orosz ideiglenes kormány miniszterelnöke, a következő szavakkal írta le Szimbirszket, a szülővárosát: „A város magasra emelkedik a folyó partja és a keleti horizont felé nyújtózó, illatos fűvel borított, gazdag legelőkre néző dombokon, amelyek oldalában, egészen a vízig csodálatos gyümölcsöskertek, pompás almafák és cseresznyefák állnak. Tavasszal az egész

domboldal fehér és illatos a gyümölcsfák virágától; éjjelente a világ lélegzet-visszafojtva hallgatja a csalogányok dalát.” Amint visszatért Moszkvába, Katalin felkészült a törvénykező választmány első ülésének megnyitására. A városba érkező delegáltakkal érzékeltetni akarta munkájuk fontosságát, ezért július 30án, vasárnap egy aranyozott hintóval a Kremlhez hajtatott. Miután az Uszpenszkij-székesegyházban részt vett egy vallási szertartáson, átsétálta Granovitaja-palotába, helyet foglalt a trónon, és fogadta a küldötteket, akiket sorra bemutattak neki. A jobb oldalán, egy vörös bársonyterítővel letakart asztalon a Nakaz vörös bőrbe kötött példányai sorakoztak. A balján Pál nagyherceg, a kormány miniszterei, az udvar legmagasabb rangú tagjai és a külföldi nagykövetek álltak. Az egyik üdvözlőbeszédben a szónok Justinianushoz hasonlította Katalint, aki erre azzal válaszolt, hogy kifejtette a delegáltak előtt, milyen kivételes lehetőséget kaptak arra, hogy „dicsőséget szerezzenek maguknak és a hazájuknak, kivívják az eljövendő évszázadok tiszteletét és háláját”. Valamennyi képviselőnek átnyújtotta a Nakaz egy példányát, valamint egy aranyláncot és egy medált. A medálra az ő arcmását nyomták; a kép körül egy feliratot lehetett olvasni: „Az egyén és mindenki javára.” A medálok nagyon népszerűnek bizonyultak, sok azonnal eladásra került. Másnap reggel a választmány munkához látott. Az első néhány nap során az alkancellár, Alekszander Goljicin herceg hangosan felolvasta Katalin Nakazát. A közös munka során még többször sor került ilyen felolvasásra, ugyanis a küldöttek közül sokan nem ismerték a betűket. Nem igazán lehet tudni, hogy a dokumentum milyen hatást gyakorol a kevésbé iskolázott nemesekre, a városi kereskedőkre és a parasztokra, akik nem láttak túl a saját kis világuk, a falujuk határain – hogy a Volgán túlról érkezett, odahaza még mindig törzsekben élő emberekről már ne is beszéljünk. Igazán nehéz lett volna felmérni és megállapítani, hogy a doni kozák vagy a sztyeppékról érkezett kalmük mit fog fel azokból az elvekből, tervekből és elképzelésekből, amelyeket egy németnek született hercegnő válogatott ki a francia Montesquieu írásaiból. Az olyan aforizmák, mint „a szabadság az, hogy mindent meg lehet tenni, amit nem tilt törvény’’, az oroszok többségétől annyira idegenek voltak, hogy valószínűleg nem is nagyon értették a lényegét.

A tanácsteremben a delegáltak padokon ültek, annak megfelelően csoportosítva, hogy honnan érkeztek: az első sort a nemesek foglalták el, mögöttük következtek a városok, a kozákok és a parasztok képviselői. A cárnő által kijelölt választmányi elnöknek, Alekszander Bibikov tábornoknak az volt a legfontosabb feladata, hogy megszervezze és irányítsa a küldöttek ténykedését. Mielőtt hozzákezdtek volna ahhoz a munkához, ami végett Moszkvába érkeztek, a küldöttek ragaszkodtak ahhoz, hogy megvitassák, milyen titulust adományozzanak Katalinnak, aki összehívta őket. A felmerülő javaslatok közül a „Nagy’’ és „a Haza Mindentudó, Bölcs Anyja’’ volt a két legnépszerűbb. A vita több ülésen keresztül zajlott; Katalin végül nem bírta tovább, türelmetlenül odaszólt Bibikovnak: „Azért hívtam ide őket, hogy a törvényeket tanulmányozzák, erre tessék, ezek most az én erényeimről vitáznak!” Végül valamennyi titulust visszautasította, kijelentvén, hogy egyiket sem érdemelte ki, hogy a tetteit csak az utókor tudja majd megítélni, és Istenen kívül senkit sem lehet „mindentudónak” nevezni. Ennek ellenére nem volt kedve ellen való, amikor a „Nagy Katalin” elnevezés kapta a legtöbb szavazatot. Csupán öt éve ült a trónon, és máris „Nagy”-nak nevezték, pedig ezt a nevet Nagy Péter is csak akkor kapta meg a Szenátustól, amikor már negyvenedik éve volt cár. Biztos volt benne, ha ilyen jelzőt, ilyen nevet kap a nemzet képviselőitől, akkor megerősödik pozíciójának legitimációja; bízott benne, ezt követően már nem fog szóba kerülni, hogy inkább régensként kellene uralkodnia, és senki sem fogja szóba hozni, hogy Pálnak kellene elfoglalnia a trónt, amint nagykorúvá válik. A választmány elfogadta a működésével kapcsolatos szabályokat, a küldöttek megkapták az albizottsági besorolásukat. Megállapodás született, hogy a teljes választmányi üléseken általános kérdésekről fognak vitázni, de a munka nagyobbik részét, az elemzéseket, a részletek tanulmányozását, az új törvények előzetes megszövegezését a tizenkilenc albizottság között osztják szét. Sor került azoknak a jelentéseknek az áttekintésére, amelyeket a küldöttek hoztak magukkal hazulról. Katalin biztos volt benne, ha megvitatják a listákon szereplő panaszokat és javaslatokat, világossá fog válni, hogy az egyes csoportok mit kívánnak, ő pedig képet kaphat Oroszország társadalmi helyzetéről, vagyis a választmány végső soron betölti a funkcióját. Valamennyi küldött biztos volt abban, hogy a saját listáján szereplő

tételek a legfontosabbak, a választmánynak elsődlegesen azokkal kellene foglalkoznia. Több száz lista és petíció érkezett; az arhangelszki régió hat paraszt küldötte összesen hetvenhárom beadványt hozott magával. Némelyik petíció szimpla lista volt, amelyeken a tételek nem függtek össze egymással, vagy éppen ellentmondónak bizonyultak, de kényes kérdéseket feszegető javaslatok is felbukkantak. Összességében ezernél is több olyan petíció került a választmány elé, ami parasztoktól származott. A parasztok természetesen nem tudták olyan jól megfogalmazni problémáikat és kéréseiket, mint a városi népek, és a beadványaikban jellemző módon helyi, sok esetben triviális problémákat vetettek fel: ledöntött kerítésekről, elkóborolt csordák által letiport vetésről, a fűrészáruk hiányáról, a só áráról, a hosszan elhúzódó ítélkezésekről, a kormányzati tisztségviselők arcátlanságáról beszéltek. Mivel ez a társadalmi réteg valóban védtelen volt a helyi nemesek és a helyi hivatalnokok támadásaival szemben, sok esetben nem merték, vagy egyszerűen nem tudták világosan megfogalmazni a panaszokat. Mivel a cárnő parancsára valamennyi beszámolót végig kellett hallgatni, vagy a közös választmányi ülésen, vagy az albizottságokban, a dolog vége az lett, hogy a képviselők számtalan ügybe belekezdtek, de csak kevésnek jutottak a végére. Katalin végül rájött, a küldöttek nem alkalmasak arra, hogy megtalálják a birodalom valamennyi alattvalója számára megfelelő törvényeket, vagyis a választmánynak nincs túl sok értelme, de azt is megértette, nagyon különleges dolog történt: Oroszország történetében először fordult elő, hogy az uralkodó összeszedte a nép delegáltjait, akik lehetőséget kaptak arra, hogy nyíltan és nyilvánosan, a megtorlástól való félelem nélkül beszéljenek azokról a dolgokról, amelyek az általuk képviselt embereket a leginkább zavarták. Katalin gyakran részt vett az üléseken, általában egy elfüggönyözött emelvényen foglalt helyet. Sok mindent sikerült megtudnia a birodalmáról, de bosszantotta a választmány lassúsága. Egy alkalommal olyan dühös lett, hogy kilépett a függönye mögül, és egyetlen szó nélkül távozott. Nem csak a teljes választmány ülései, az albizottságok is csalódást okoztak neki. Egyszer, amikor berekesztették a városok ügyeivel foglalkozó albizottság ülését, mert a küldöttek által igényelt Nakaz-példányokat nem sikerült időre bekötni, kifakadt: „Talán valamennyien elvesztették azokat a példányokat, amiket tőlem kaptak?’’

Decemberben, öthónapnyi tárgyalás után úgy döntött, eleget hallott: leállította a további ülésezést, és abban a reményben, hogy a környezetváltozás felfrissíti a küldötteket, parancsba adta, hogy a munka két hónap múlva, Szentpéterváron folytatódjon. Január közepén felült a szánjára, és elindult a jeges úton. A küldötteket szállító szánok hosszú sora követte. 1768. február 18-án, amikor a választmány megkezdte szentpétervári ülésezését, először a nemesek, a kereskedők, a városi lakosság és a szabad parasztok helyzetének megvitatása került napirendre. A nemesek előjogaik kiterjesztését kérték, nagyobb hatalmat kívántak a tartományi és helyi kormányzatban; engedélyt akartak kapni arra, hogy a városokban ők is foglalkozhassanak kereskedelemmel és ipari tevékenységgel. Miután mindezt közölték, a saját csoportjukon belül vitába szálltak egymással, hogy meghatározzák a nemesség különböző rétegeinek státuszát és jogait. A régi nemesi családok képviselői azt akarták, különítsék el határozottan azokat, akik eleve nemesnek születtek, és azokat, akik nem örökölték, hanem – mint az Orlov fivérek – valamilyen szolgálatukkal maguk szerezték meg a nemesi címet. Ezt követően a földbirtokosok kaptak össze csúnyán a városi kereskedőkkel. A földbirtokosok kizárólagos jogot követeltek a jobbágymunkához, úgy gazdaságilag, mint adminisztratív szempontból teljes szabadságot követeltek a jobbágyokkal kapcsolatos probléma megoldásában. A kereskedők – miután a Nakazból megtudták, hogy a törvény előtt valamennyi polgárnak egyenlőnek kellene lennie – ugyanazokat a privilégiumokat követelték maguknak, mint a nemesség, beleértve a jobbágyok birtoklását is. A földbirtokosok persze meg akarták akadályozni ezt, a kereskedők pedig az ellen hadakoztak, hogy a földbirtokosoknak közük legyen az iparhoz és a kereskedelemhez. Végül valamennyi kezdeményezés kudarcba fulladt. A nemesek és a kereskedők közötti, a jobbágyok birtoklását érintő vita során felszínre került a jobbágyságot érintő másik, sokkalta érzékenyebb kérdés. A küldöttek két, alapvetően ellentétes álláspontot képviseltek. Az egyik csoport tagjai támogatták a jobbágyság intézményének fenntartását, úgy gondolták, ez jelenti az egyetlen megoldást arra a gazdasági problémára, amely sokkal mélyebben gyökerezett, mint a jobbágyok tulajdonosainak társadalmi státusza és privilégiumrendszere, más szóval: szerintük a jobbágyság létfontosságú

volt ahhoz, hogy megfelelő mennyiségű és megfelelő módon irányítható munkaerő álljon rendelkezésre a hatalmas agrárországban. A jobbágyság intézményének ellenzői azt a rengeteg emberi szenvedést hozták fel érvként, amelyet ez a rabszolgasághoz közeli helyzet okozott a jobbágyoknak. Az egyik oldalon tehát a gazdaság és a tradíció állt, a másikon pedig a filozófia és az együttérzés. A jelek szerint nem lehetett áthidalni a két part közötti, mély szakadékot. A megoldások keresése közben Katalin sem járt több sikerrel, mint mások. A Nakaz általa megfogalmazott, eredeti verziójában az oroszországi jobbágyság intézményrendszerének fokozatos megszüntetését javasolta; lehetővé tette volna a jobbágyok számára, hogy gazdáik engedélyével megvásárolják a szabadságukat. Az orosz nemesség hevesen ellenezte az ilyen és hasonló ötleteket. A dokumentumból még a publikálás előtt kihúzták ezt a részt, az a kérdés azonban, hogy meg lehet, meg kell-e engedni a jobbágyoknak a személyes tulajdon birtoklását, a választmány elé került, és heves vitát váltott ki. A képviselők természetesen nem értettek egyet abban, hogy milyen legyen a földbirtokosok és a jobbágyok viszonya, és abban sem, hogy a földbirtokosok milyen adminisztratív intézkedéseket hozhatnak a jobbágyaikkal kapcsolatban, hogyan és milyen mértékben büntethetik meg őket. Arra a vádra, hogy a parasztok mind lusták és iszákosak, az egyik liberális delegált így válaszolt: „A parasztnak is megvannak a maga érzései. Tudja, hogy mindene a földbirtokosé. Hogyan lehetne erényes, ha egyszer minden olyan eszköztől megfosztották, aminek segítségével azzá válhatna? Iszik, de nem azért, mert lusta, hanem azért, mert csüggedt. A legszorgalmasabb munkás is hányavetivé válik, ha állandó elnyomatásban van része, és semmit sem birtokolhat.” Néhány felvilágosult földesúr kijelentette, törvényi eszközökkel kellene korlátozni a földbirtokosok jobbágyok feletti hatalmát; megpróbálták elérni, hogy azt a nemest, amelyik kínozza a jobbágyait, nyilvánítsák őrültté, akitől szellemi állapota okán az állam törvényesen elkobozhatja a birtokait. Lelkesen ismertették elképzeléseiket, de amikor felvetették a jobbágyok helyzetének javítása érdekében végrehajtandó, konkrét lépéseket, majd amikor arról kezdtek beszélni, hogy hosszabb távon elkerülhetetlen a jobbágyság intézményrendszerének megszüntetése, lehurrogták őket, sőt a képviselők többségét alkotó konzervatívok szélsőségesebb tagjai halállal fenyegették őket.

Katalin abban reménykedett, hogy Alekszander Sztroganov gróftól támogatást fog kapni. A gróf Genfben és Párizsban végezte a tanulmányait; ő volt az a személy, aki Katalin segítségére sietett, amikor III. Péter a nyilvánosság előtt lehülyézte a feleségét. Sztroganov gróf szólásra emelkedett a választmány előtt, de a cárnő várakozásaival ellentétben szenvedélyesen védelmébe vette a jobbágyság intézményét. Mihail Serbatov herceg, aki úgy tekintett a nemesi címek és előjogok örökölhetőségére, mint az Úr által létrehozott intézményre, azzal érvelt, hogy mivel Oroszország hideg, északi ország, a parasztok nem dolgoznának, ha nem kényszerítenék rá őket erre. Kifejtette: az állam nem kényszerítheti rájuk a munkát, mivel Oroszország túlságosan nagy, ezt a feladatot csakis a nemesség tudja elvégezni, de nekik a hagyományos módszereket kell alkalmazniuk, az állam bármiféle beavatkozása nélkül, máskülönben nem remélhető siker. A költő-színműíró Alekszander Szumarokov kifogásolta az olyan, különleges privilégiumokat, mint a törvénykező választmány parasztok által delegált tagjainak testi fenyítés alól való, élethosszig tartó felmentése, de ellene volt annak is, hogy a szavazások során a „többség dönt” elvet alkalmazzák. „A szavazatok többsége nem támasztja alá egy-egy állítás igazságát, csupán a többség kívánságát fejezi ki – mondta. – Az igazságot beható tanulmányozással, pártatlan szemléletmóddal lehet meghatározni.” Kijelentette: „Ha felszabadítjuk a jobbágyokat, a szegény nemeseknek nem lesz se szakácsuk, se kocsisuk, se lakájuk. A képzett szakácsok és fodrászok mindig oda mennének, ahol jobban fizetett munkát kapnak, és ennek következtében olyan zavargások alakulnának ki, amelyek megszüntetéséhez katonai erőt kellene alkalmazni. Ezzel szemben ma rend van és nyugalom, a földtulajdonosok csendesen éldegélnek a saját birtokaikon.” („És időről időre elvágatják a torkukat” – kommentálta Katalin.) Szumarokov kifejtette, köztudott, hogy a földesurak szeretik a jobbágyaikat, és a jobbágyok is szeretik a gazdáikat, ennek ellenére teljesen világos, hogy a közönséges embereknek nincsenek olyan érzéseik, mint például a nemeseknek. („És ha ilyenek maradnak a viszonyok, soha nem is lesznek” – jegyezte meg Katalin.) A cárnő végül így reagált Szumarokov szónoklatára: „Monsieur Szumarokov jó költő, de nem elég világos az elméje ahhoz, hogy jó törvényhozó legyen.”

Annak ellenére, hogy személyesen helytelenítette a jobbágyság intézményének fenntartását, a nemesek reakciója meghátrálásra kényszerítette Katalint. Nem vállalta a további konfrontációkat, de – ahogy a Vjazemszkij prokurátornak írt leveléből is kitűnik – felismerte, milyen veszélyeket rejt a népesség döntő többségének rabigában tartása: „Az elviselhetetlen és kegyetlen igától való teljes és általános megszabadítás nem következhet be, de… ha nem állapodunk meg a kegyetlenség csökkentésében, az emberi lényekre rákényszerített, elviselhetetlen állapotok javításának módjában, akkor az érintettek előbb-utóbb a mi közreműködésünk nélkül fogják megszabadítani magukat.” Katalin tisztában volt azzal, hogy kormányzása során elsődlegesen a nemességre támaszkodhat, ezért amikor látta, hogy a küldöttek folyamatosan támadják a felvilágosodás eszméivel kapcsolatba hozható elképzeléseit, úgy döntött, nem lép tovább. Ezt később így kommentálta: „Hogy mit kellett szenvednem az irracionális és kegyetlen hangadóktól, amikor ez a kérdés a törvénykező választmány elé került! A nemesi csőcselék… gyanítani kezdte, hogy ezeknek a tárgyalásoknak a következtében esetleg javulni fog a parasztok helyzete… Úgy gondolom, nem volt jelen húsz olyan emberi lény, aki ember módjára viszonyult a kérdéshez.” A szentpétervári tárgyalások még annyira sem voltak produktívak, és még inkább megosztották a küldötteket, mint a moszkvaiak. A választmány tovább botorkált a kijelölt úton, de egyre világosabbá vált: az osztályellentétek és általában véve a feladat nehézsége és súlya miatt, ilyen módon sehová sem fognak eljutni. A parasztok ötvenhat képviselője nem sok szerepet játszott a párbeszédben, csak az arhangelszki küldött mutatkozott aktívnak, ő legalább tizenöt alkalommal kinyilvánította a véleményét. A többiek nagyjából úgy viselkedtek, mint odahaza, ahol csak bizonyos körülmények között, ritkán válthattak szót a nemes urakkal. Néhányan nagy nehezen összeszedték a bátorságukat, és egy-egy alkalommal megnyilvánultak,

de kiderült, csupán arra akarják felhasználni a kínálkozó alkalmat, hogy közvetlenül a cárnő előtt adják elő panaszaikat. Katalin végighallgatta a bántalmazásokkal, a terhekkel, a parasztok félelmeivel kapcsolatos sirámokat, és közben rádöbbent, hogy Oroszország – és már ő maga is – borzasztóan messze van Montesquieu-től. 1768 őszére, amikor még mindig nem látott konkrét eredményeket, a cárnő belefáradt a próbálkozásba. A választmány ülésezése másfél évig tartott, a küldöttek több mint kétszáz alkalommal gyűltek össze, de egyetlen törvényjavaslatot sem szövegeztek meg. 1768 nyarán és őszén a cárnő és miniszterei figyelme más irányba terelődött: a törvénykező választmány munkájánál és működésénél sokkal fontosabb volt az, hogy Oroszország belebonyolódott a szomszédos Lengyelország ügyeibe, valamint az, hogy rávetődött a birodalomra egy esetleges, az Oszmán Birodalom elleni háború árnyéka. 1768 októberében, amikor az Oszmán Birodalom hadat üzent, Katalint érthető módon már nem érdekelte az új törvénykönyv megalkotása: energiáit az új kihívásra kellett fordítania. A küldöttek közül számos nemes már amúgy is elhagyta a várost, hogy elfoglalja helyét a hadseregben. 1768. december 18-án Bibikov gróf bejelentette, hogy a cárnő parancsára bizonytalan ideig leállítják a választmány ülésezését, de az albizottságokban tovább folyhat a munka. A teljes választmány utolsó ülésezésére 1769. január 12-én került sor. Ezt követően a küldöttek hazatértek otthonukba, hogy ott várják meg a további utasításokat. Az albizottságok időnként összeültek, de 1771 szeptemberét követően már ezek a találkozások is megszűntek. Az 1772-1773 közötti időszakban a prokurátorral időnként közölték, a cárnő az orosz-török háború lezárását követően folytatni kívánja az ülésezést, ám erre nem került sor. A törvénykező választmány soha többé nem ült össze. Nem született meg az új orosz törvénykönyv. Mivel az országban túlságosan nagyok voltak a mindennapi életet érintő problémák, a birodalom egyre távolabb került attól az eszményképtől, amelyet a felvilágosodás filozófusa alkotott az ideális monarchiáról. A cárnő Montesquieu-t kívánta követni, ám a nemesek a változás alatt azt értették, hogy megszilárdul a saját helyzetük, megszaporodnak a privilégiumaik, a parasztokat pedig nem érdekelte más, mint hogy kárpótlást kapjanak a ledöntött kerítések, a széttiport termés és az illegálisan kidöntött fák miatt. Tizennyolc hónap,

kétszázhárom ülés, rengeteg erőfeszítés – minden hiába történt. Vagy talán mégsem? A küldöttek által benyújtott dokumentumok, a delegáltak beszámolói rengeteg információt tartalmaztak. Miközben áttanulmányozta az anyagot – a több száz sérelem felhánytorgatását, a követelések listáját –, Katalinban egyre inkább megerősödött az a meggyőződés, hogy Oroszország stabilitása az autokrácia abszolút uralmának fenntartásától függ. Miközben megerősödött Katalin abszolutizmusba vetett hite, valami más is történt. A Nakaz hatására és védőernyője alatt a választmány és a különböző albizottságok ülésein néhány küldött olyan új ötletekkel és elképzelésekkel állt elő, amilyenekhez hasonlók Oroszországban addig még soha sem kerültek nyílt vitára. Bizonyos esetekben a delegáltak Katalin Nakazának egy-egy részletét idézték, így a cárnő tekintélyét használták fel saját ötleteik támogatására. A törvénykező választmány ugyan nem volt képes megalkotni az új törvénykönyvet, ennek ellenére komoly hatást gyakorolt a nemzet történelmére, mert korábban még sosem fordult elő, hogy a cári Oroszországban az emberek nyíltan megfogalmazhatták volna saját politikai hitvallásukat. Egyesek úgy vélték, a választmány semmit sem ért el; néhányan úgy gondolták, a Nakaz és a küldöttgyűlés is csupán propaganda volt, amelynek segítségével Katalin pozitív hatást kívánt gyakorolni külföldi, a felvilágosodás hívei közé tartozó barátaira. Ez a megállapítás sekélyes. Katalin természetesen örült annak, hogy Voltaire szenvedélyesen dicsérte a Nakazt, de nem lehet azt állítani, hogy csupán azért készítette el a művet, mert szerette volna elnyerni a filozófus jóindulatát és támogatását. Isabel de Madariaga történész erről a következőket írta: „Meglehetősen nehéz elfogadni a feltételezést, mely szerint ennek a költséges és időigényes műveletnek kizárólag az volt a célja, hogy Katalin port hintsen a nyugati értelmiség szemébe. Katalin pusztán levelezéssel is elnyerhette volna a számára fontos személyek jóindulatát, valahogy úgy, ahogy Voltaire esetében történt. Olyan lépéseket is tehetett volna, mint amilyen Diderot könyvtárának megvásárlása volt; azzal is jobb színben tüntethette volna fel magát, hogy meghív magához bizonyos személyeket, ahogy d’AIembert és Beccaria esetében tette (se d’Alembert, se Beccaria nem fogadta el a

meghívást), vagy például azzal is komoly eredményt ért el, hogy Grimmet kinevezte személyes párizsi ügynökévé… Az ilyen cselekedetek éppen eléggé bizonyították volna, hogy a felvilágosodás útját kívánja járni, semmi szükség nem volt arra, hogy olyan nagy fába vágja a fejszéjét, amilyen a választmány összehívása és működtetése volt.” Meg kell jegyeznünk, a Nakaz megírására és a választmány összehívására kilenc évvel azelőtt került sor, hogy Thomas Jefferson megírta, a Kontinentális Kongresszus pedig megszavazta az amerikai Függetlenségi nyilatkozatot; azt sem szabad elfelejtenünk, hogy XVI. Lajos csak huszonkét évvel később hívta össze az általános rendi gyűlést. Katalin utódai közül senki sem merte elrendelni a választmányi gyűlés összehívását, ilyesmire csak 1905-ben került sor, amikor II. Miklóst forradalommal kényszerítették annak a dokumentumnak az aláírására, amely Oroszországot abszolút autokráciából félalkotmányos monarchiává változtatta, majd 1906-ban az ország első választott parlamentjének, az Állami Dumának az összehívását eredményezte.

53. „A király, akit mi csináltunk” Katalin számára fontos volt, hogy létrejöjjön egy új, az akkori Oroszország igényeinek megfelelő törvényrendszer, ám a feladatai közül mindig is a külpolitika irányítását tartotta a legfontosabbnak. Uralkodása kezdetétől Nagy Péter nyomdokain haladt, és aktív, nyílt stratégiát alkalmazott. Amint trónra került, teljes kontrollt szerzett Oroszország és a többi állam kapcsolatainak alakítása fölött. Autokratikus hatalmát felhasználva megkövetelte, hogy haladéktalanul értesítsék a Külügyi Hivatalhoz beérkező üzenetekről, informálják az eseményekről, az esetleges változásokról. Nagyon sok tennivalója akadt. 1694-ben, amikor Nagy Péter megszerezte magának a trónt, Oroszország kontinentális óriás volt, egyetlenegy egész évben használható, jégmentes tengeri kikötővel sem rendelkezett. A balti térség felső régióját Svédország uralta, a Feketetengert az Oszmán Birodalom kontrollálta. Később, a nagy északi háborúban aratott győzelem folyományaként Péter megtörte a svédek hatalmát, és kiterjesztette az oroszok fennhatóságát a Balti-tenger partvidékén, megszerezte a nagy kikötővárost, Rigát, és a Finn-öbölben felépítette a nemzet új fővárosát, Szentpétervárt. Délen a törökök ellen harcolva megpróbált eljutni a Fekete-tengerhez. Először, a Don torkolatánál, Azovnál sikert aratott, de később, amikor a törökök legyőzték a Prut folyónál, elvesztette korábbi hódításait. 1725-ben, amikor Péter meghalt, Oroszország még mindig nem rendelkezett déli tengeri kijáróval. Oroszország nyugati határvidéke mellett helyezkedett el a hatalmas, kaotikus módon kormányzott Lengyel Királyság, amely korábban jókora részeket hasított ki magának az orosz és ukrán felségterületekből. Katalin megpróbált túltenni Péteren: ki akarta terjeszteni a birodalmát, új, a világ többi része felé vezető átjárókat akart szerezni mind délen, mind pedig nyugaton. A gondot az jelentette, hogy délen az Oszmán Birodalom, nyugaton pedig Lengyelország állt az útjában. Egy király halálosnak bizonyuló betegsége miatt Katalin úgy döntött, először Lengyelországot veszi célba. A lengyel-litván államközösség,

amely a Lengyel Királyságból és a litván nagyhercegségből jött létre, területét tekintve legalább akkora volt, mint Franciaország. Keleten a Dnyeper, nyugaton az Odera, északon a Balti-tenger, délen pedig a Kárpátok hegyvonulata határolta, déli szomszédjai az Oszmán Birodalom Duna menti tartományai voltak. A lengyel-orosz közös határvonal észak-déli irányban, kilencszáz mérföld hosszan húzódott. A korábbi évszázadokban a lengyel királyok uralkodása idején Lengyelország a legerősebb európai államok közé tartozott. 1611-ben a lengyel sereg megszállta a Kremlt. Később az egymást követő cárok visszaszerezték a korábban elfoglalt területek egy részét (Szmolenszket, Kijevet, Nyugat-Ukrajnát), de Nyugat-Oroszország ortodox szlávok lakta részei még ezt követően is Lengyelország részét képezték. A 18. század közepén Lengyelország erőteljes hanyatlásnak indult. Az országgyűlés, amelyet lengyel és litván nemesek alkottak (minden ezer arisztokratának egy képviselője volt) gyengének bizonyult. A királyok egy ideje már nem öröklés révén jutottak trónra, az országgyűlés választotta meg őket, ennek köszönhetően az uralkodó nem rendelkezett valódi hatalommal. A királyválasztás során csak az a jelölt nyerhette el a posztot aki a képviselők mindegyikének szavazatát megszerezte, a nemesek azonban nem találtak olyan lengyel személyt, aki mögé valamennyien fel tudtak volna sorakozni. Ennek az lett a folyománya, hogy egy idegent választottak királlyá. A koronát 1763-tól Ágost szász választófejedelem viselte – III. Ágost lengyel király néven. Ágost azonban haldoklott, ezért el kellett dönteni, ki legyen az utódja. Lengyelországot nem csak az gyengítette le, hogy választott király által uralt köztársaság volt, a politikai struktúra is komoly gondot okozott. Az országgyűlés valamennyi tagja rendelkezett liberum vétó joggal, amely azt jelentette, hogy bárki bármikor megszakíthatta és leállíthatta az éppen folyamatban lévő tárgyalásokat, akár egyetlen személy is megvétózhatta a döntéseket – még akkor is, ha az összes többi képviselő egyetértett azokkal. Mivel egyetlen szavazatot bármikor bárki megvásárolhatott, a liberum vétó minden reformtörekvést ellehetetlenített. A lengyel kormány egyik krízistől a másikig támolygott, és eközben a nagy hatalommal és elképesztő vagyonnal rendelkező földbirtokosok uralták és irányították az országot.

Létezett egy olyan politikai procedúra, amelynek segítségével semlegesíteni lehetett a liberum vető hatásait: létre lehetett hozni egy olyan, ideiglenes „konföderációt”, amelyet olyan nemesek alkottak, akik egy bizonyos, konkrét és meghatározott cél érdekében összefogtak egymással. A „konföderált” országgyűlés ebben a bizonyos ügyben meghozhatta a döntést (ilyenkor elég volt, ha az indítvány többségi szavazatot kapott, nem volt szükség a képviselők teljes egyetértésére), de utána fel kellett oszlatnia magát, és hagynia kellett, hogy az ország visszasüllyedjen a megszokott politikai anarchiába. Szinte természetes, hogy az egyet nem értés és az inkompetencia szélesre tárta az ország kapuit a lengyel belügyekbe beavatkozni kívánó külföldiek, az erős szomszédok előtt. 1762-ben, amikor a király a halálos ágyán feküdt, Lengyelország ilyen szempontból még sebezhetőbbé vált. Az általános vélekedés az volt, hogy Ágosttól a fia fogja megörökölni a szász választófejedelemséget és a lengyel királyságot. Ausztria, Franciaország és számos lengyel nemes örült volna ennek a megoldásnak, Katalin azonban nem: ő már Ágost halála előtt meghozta a saját döntését. Politikai értelemben Adam Czartoryski herceg-kancellár, az oroszbarát párt vezetője volt a legerősebb lengyel. Erős egyéniségű, komoly befolyással és vagyonnal rendelkező ember volt, de Katalin nem ilyennek képzelte el az új királyt, ő inkább egy gyengébb, irányíthatóbb személyt akart felültetni a trónra, olyasvalakit, akinek szüksége volt a pénzre – az ő pénzére. Volt is egy jelöltje, aki minden szempontból megfelelt neki. Ez a személy nem volt más, mint Adam Czartoryski unokaöccse, Katalin korábbi szeretője, Stanislaus Poniatowski. 1762. augusztus 2-án, egy hónappal a trónra kerülését követően Katalin így írt Stanislausnak: „Nagykövetemként haladéktalanul Lengyelországba küldöm Keyserling grófot, hogy királyt csináljon önből III. Ágost halála után.’’ Közölte Hermann Keyserlinggel, felhatalmazást kap arra, hogy megvesztegesse azokat, akiket kell; erre a célra százezer rubelt biztosított a gróf számára. Az aranyat acéllal erősítette meg: harmincezer katonát vezényelt az orosz-lengyel határra. Mivel nem akarta, hogy úgy tűnjön, a jelöltjét kizárólag az orosz pénz és az orosz bajonettek segítik trónra, keresett egy másik uralkodót, akitől azt remélhette, támogatja a választását. Tudta, hogy Ausztria és Franciaország szívesebben látna Lengyelország élén egy szászt, de azzal is tisztában volt, hogy Frigyes, Poroszország királya nem vágyik

erre. Arra is számítani lehetett, hogy Frigyes automatikusan mindennel szembeszegül, amit Mária Terézia akar. Katalin úgy gondolta, hogy a porosz király szívesebben támogatna egy lengyelt. Úgy vélte, ha megszerzi Poroszország támogatását, Lengyelországra keleti és nyugati irányból is olyan nyomás nehezedne, hogy politikai, diplomáciai és katonai szempontból is kényszerhelyzetbe kerülne. Frigyes alaposan átgondolta Katalin javaslatát. Saját diplomáciai helyzete meglehetősen gyenge volt; a hétéves háborúban éppen csak sikerült elkerülnie a teljes vereséget Poroszország kimerült, elszegényedett, diplomáciai szempontból elszigetelődött. Frigyesnek szövetségesre volt szüksége, és Oroszország tűnt a legjobb – talán az egyetlen – jelöltnek. Viszont a porosz király éppen elég tapasztalt volt ahhoz, hogy ne rohanjon bele vakon egy olyan egyezségbe, amelyben kizárólag a lengyel korona képezi az alku tárgyát. Katalinhoz hasonlóan ő is szívesebben látott volna az ország élén egy lengyelt, mint egy szászt, de felismerte, hogy a cárnőnek sokkal inkább érdekében áll a lengyelországi „áldásos anarchia’’ fenntartása, mint neki. Ravaszul kijelentette, szívesen együttműködik Katalinnal, de viszonzásképpen kér valamit. Azt, amire a legjobban vágyott: a porosz-orosz szövetség megkötését. Katalinnak első pillantásra egyáltalán nem tetszett az ajánlat. Tudta, ha szövetséget kötne Poroszországgal, az oroszoknak rögtön az a rövid életű és népszerűtlen egyezség jutna eszükbe, amit még III. Péter hozott létre, aki orosz cár létére nem átallotta urának és királyának nevezni Frigyest. Katalin nem adott azonnal határozott választ, és egzotikus ajándékokkal próbálta türelemre bírni Frigyest: a szerződés megkötése helyett asztrahán dinnyét, ukrán szőlőt, közép-ázsiai tevéket, kaviárt, tokhalat, róka- és nyestprémeket küldött neki. Frigyes megköszönte az ajándékokat, de szárazon megjegyezte: „Nagy különbség van az asztraháni dinnye és a lengyel korona között, de végső soron mindkettőt oda lehet adni valakinek… Ugyanaz a kéz, amely gyümölcsöt ad, koronákat is adományozhat, és garantálhatja Európa békéjét, amiért a Lengyelország ügyeiben érdekeltek velem együtt örökké áldani a fogják a cárnő nevét.” Továbbra is azonosak voltak az érdekeik, ezért Frigyes is tett egy komoly gesztust: Katalin jelöltje, Stanislaus megkapta tőle a legmagasabb porosz katonai kitüntetést, a Feketesas-érdemérmet.

Katalin hajlandó volt megfeledkezni arról, hogy Frigyes nem sokkal korábban ugyanezt a kitüntetést adományozta néhai férjének, III. Péternek, aki éppúgy nem volt katona, mint Stanislaus. Frigyes végül megkapta, amit akart: megkötötték a nyolcévente megújítandó kölcsönös védelmi szerződést. Mindkét fél megígérte, a másik segítségére siet, ha azt támadás éri egy harmadik fél részéről: ebben az esetben a meg nem támadott fél évi négyszázezer rubel anyagi támogatást küld a megtámadottnak. Ha valamelyik felet két másik, egymással szövetséges fél támadja meg, akkor a meg nem támadott fél köteles tízezer gyalogost és kétezer lovast küldeni a megtámadott megsegítésére. Továbbá megállapodtak arról is, hogy Oroszország és Poroszország a jövőben minden lengyel vonatkozású politikai ügyben együttműködik. Az adott helyzetben ez azt jelentette, hogy a poroszok támogatják Stanislaus jelölését. Miután minden világossá vált, senki sem habozott. Egy titkos függelékben a két uralkodó azt is rögzítette, hogy mindkét fél köteles garantálni „a szabad és befolyásoktól mentes választást”, de szükség esetén „köteles közbelépni, ha kell, fegyveres erővel, ha bárki megpróbálja megakadályozni a lengyelek szabad királyválasztását, vagy megpróbálja megváltoztatni a létező államrendszert.” Ha bizonyos lengyelek esetleg szembeszegülnek új, „törvényesen megválasztott királyukkal”, a két szövetséges „katonai erő bevetésével fog könyörtelen csapást mérni rájuk és földjeikre”. Még javában folytak a szerződéssel kapcsolatos tárgyalások, amikor 1763 szeptemberében III. Ágost meghalt. Ekkor politikai szempontból már irreleváns volt, hogy él-e még: Katalin megállapodott Frigyessel, már kiválasztásra került az orosz-porosz közös jelölt. A cárnő szokatlan módon, megelégedéssel fogadta III. Ágost halálhírét. „Ne nevessen rajtam, de felpattantam a székemből, amikor megtudtam, hogy a lengyel király halott – írta Panyinnak. – Poroszország királya is kiugrott az íróasztala mögül, amikor meghallotta a hírt.” Két évvel azután, hogy Erzsébet cárnő 1758-ban hazaküldte Stanislaus Poniatowskit, Katalin érzelmileg még mindig kötődött a lengyel nemeshez. Gyakran írt neki, a kis Anna apjának, és megpróbálta elintézni, hogy a férfi nagykövetként visszakerüljön Szentpétervárra. Aztán megismerkedett Grigorij Orlovval, a kevésbé elegáns és művelt, de sokkal magabiztosabb, erősebb és céltudatosabb férfival, aki a

szeretője lett. Ezután is folytatta a levelezést Stanislausszal; leveleikben újra és újra kifejezték egymás iránti vonzalmukat Katalin sorainak olvastán Poniatowski úgy érezte, eltéphetetlen szálak fűzik az imádott nőhöz – nem is sejtette, hogy a nagyhercegnő nem köt mindent az orrára. Katalin a leveleiben egyszer sem utalt a Grigorij Orlovval folytatott viszonyára, nem említette meg, hogy ismét teherbe esett, és azt is elhallgatta, hogy megszülte Orlov gyermekét. Elképzelhető, hogy Stanislaus más forrásból esetleg értesült a valós helyzetről, de arra gondolhatott, rosszindulatú pletyka az egész; valószínűleg elképzelni sem tudta volna, hogy a szerelme tényleg képes volt összeállni egy ilyen nyers és tanulatlan, faragatlan katonával. Miután Katalin trónra jutott, és a férje meghalt, Stanislaus szívrepesve várta, hogy Katalin visszahívja őt magához. Katalin tudta, vagy legalábbis sejtette, a lengyel hogyan érez iránta, és mire számít, ezért 1762. július 2-án a következőket írta neki: „Nagyon szépen kérem önt, ne jöjjön ide, mivel az érkezése jelen körülmények között az ön számára veszélyes lenne, nekem pedig sok kárt okozna. A forradalom, amely az én érdekemben zajlott le, egyszerűen csodálatos. Hihetetlen, hogy az emberek ennyire egyetértenek! Belemerültem a munkába, és képtelen lennék önnek szentelni magam. Egész életemben szolgálni és tisztelni fogom a családját, de jelen pillanatban nagyon fontos, hogy ne adjak okot a kritikákra. Három napja nem aludtam, négy nap alatt csak kétszer ettem. Ég önnel! Jó egészséget: Katalin” A levél hangvétele kedves és szeretetteli, de egyértelmű, hogy Katalin érzelmileg felfokozott állapotban írta. A következő, egy hónappal későbbi levelében beszámolt a puccsról és III. Péter haláláról, valamint említést tett arról, hogy Lengyelországba küldi Keyserling grófot, aki közre fog működni Stanislaus trónra jutásában. Ekkor már fontosnak tartotta világossá tenni a férfi előtt: hiába reménykedik abban, hogy hamarosan újra együtt lesznek, hogy ismét a szeretője lesz, hogy esetleg feleségül megy hozzá: „Nagyon kérem önt, most ne jöjjön ide… Megkaptam a levelét. Egy rendszeres levelezés ezer kellemetlenség forrása lehet. Húszezer elővigyázatossági intézkedést kell tennem, és nincs időm kártékony kis

szerelmes levelekre… Ezer ügyben kell döntenem, és viselnem kell a kormányzás terhét… Ég önnel, a világ tele van különös szituációkkal.” A Grigorij Orlovhoz fűződő intim kapcsolatáról még ekkor sem írt semmit, viszont dicsérte a férfit és négy fivérét: „(A puccs irányítása) az Orlov fivérek kezében volt… akik vezetői képességeik, elszántságuk és bátorságuk, a részletekre való odafigyelésük, lélekjelenlétük és magabiztosságuk révén kiragyogtak a többiek közül… Lelkes hazafiak, és őszintén, szenvedélyesen ragaszkodnak hozzám, a barátaim… mind az öten azok. A legidősebb (itt Grigorijra gondol, aki azonban csak a második legidősebb volt a testvérek között) mindenhová követett engem, és számtalan őrültséget elkövetett az érdekemben… Nem titkolta irántam való odaadását, mert éppen emiatt vállalta mindazt, amit megtett… Nagyon sokkal tartozom nekik.” Stanislaust megdöbbentették ezek a levelek. Nem hozta lázba a gondolat, hogy viselhetné a lengyel koronát. Nem akart király lenni; nem is akart Lengyelországban maradni. Művelt európainak tartotta magát, és úgy gondolta, nem sok közös van benne és a durva, bárdolatlan lengyel arisztokratákban, akik a sajátjukon kívül minden tekintélyt sárba tiportak, akik azonnal nekiugrottak volna a megválasztott királynak, ha azt látják, hogy veszélybe kerülnek az előjogaik. Úgy gondolta, ha egy trón közelébe jut, akkor azt egy uralkodó házastársaként teszi. Sokkal szívesebben segített volna egy cárnőnek a birodalma civilizálásában, mint hogy királyként lépjen fel egy olyan országban, ahol mindig idegennek érezte magát. Ennek ellenére nem tiltakozott különösebben az ellen, hogy Katalin hosszú időre a lengyel trónhoz kívánja kötni őt. Katalinnak három oka volt arra, hogy megszüntesse személyes kapcsolatukat, és királyt csináljon a férfiból: biztos akart lenni abban, hogy Stanislaus örökre távol marad a magánéletétől; kárpótlást akart nyújtani neki azért, hogy elszakították tőle; Stanislauson keresztül ő akart uralkodni Lengyelország fölött. Egykori szeretőjének írt levelei fokozatosan hűvösebbé váltak. Egy idő után már nem titkolta, hogy viszonya van Orlovval. Stanislaus még mindig hitt abban, hogy a személyes jelenlétével, a közelségével fel tudná szítani Katalinban a

szenvedélyt, ezért folyamatosan könyörgött, engedje őt Oroszországba, legalább pár hónapra, esetleg néhány hétre. Katalin határozottan nemet mondott. Stanislaus nem törődött bele a visszautasításba, tulajdonképpen nem is értette az okát. A képzeletében még mindig egy olyan, magányos asszony képét őrizgette, akinek meg kell küzdenie egy hatalmas birodalom problémáival; egy asszonyét, akinek szüksége van az ő segítségére. Egy nála racionálisabb férfi biztosan megértette volna, Katalin azt akarja közölni vele, hogy már új szeretője van, olyasvalaki, akinek köszönhetően sikerült a régi kedvesnél jóval magasabbra jutnia. Egy másik férfi talán hamarabb felfogja a lényeget, Stanislaus azonban csak lassan, fokozatosan fogadta el a keserű tényeket és azt, hogy Lengyelország koronája lesz a vigaszajándéka. Katalin elutasítására egy utolsó, kétségbeesett kiáltással válaszolt: „Könyörgök, hallgasson meg! Sosem gondoltam, hogy ön, éppen ön képes lesz így megváltozni. Engedje meg, hogy önnel legyek, annyit, amennyit ön jónak lát. Engedje meg nekem ezt, és kérem, ne tegyen királlyá! Hívjon vissza magához! Egyszerű alattvalóként sokkal nagyobb szolgálatot tudok tenni önnek. Bármelyik asszonyról el tudnám hinni, hogy megváltozott, de önről soha! Mi maradt nekem? Az élet ön nélkül nem egyéb, mint üres kagylóhéj. A szív üressége és félelmetes magánya. Könyörgök, hallgasson meg! Sophie, Sophie, iszonyatos szenvedést okoz nekem! Ezerszer szívesebben lennék nagykövet az ön közelében, mint király ezen a helyen!” Hiába esedezett. Katalin már döntött, már biztos volt benne, hasznos lesz a számára, ha olyan férfi ül Lengyelország trónján, aki rajong érte. Egy olyan ember, aki valójában szegény; és szegény is marad, hiszen a lengyel király már jó ideje nem tartozott a vagyonosok közé. Biztos lehetett abban, hogy Stanislausnak mindig szüksége lesz pénzre, vagyis mindig függni fog tőle. Stanislaus, bár királyi palástot visel majd, egyszerű gyalog lesz a lengyel sakktáblán – azon a táblán, ahol a legerősebb figura a királynő, vagyis adott esetben a cárnő. Ismerve egykori szeretője engedékeny jellemét és a politika iránti közömbösségét, Katalin biztosra vette, csak idő kérdése, hogy Lengyelország teljes mértékben orosz fennhatóság alá kerüljön.

Amikor a Stanislausszal kapcsolatos orosz-porosz döntés híre eljutott az európai fővárosokba, mindenki úgy gondolta, a cárnő azért akarja a lengyel trónra ültetni a régi szeretőjét, hogy később feleségül menjen hozzá, és beolvassza a birodalmába Lengyelországot. Bár a bejelentés megnövelte a veszélyét annak, hogy megromlik Oroszország, valamint Ausztria és Franciaország viszonya, a két utóbbi állam közül – mivel Poroszországhoz hasonlóan mindkettőt legyengítette a háború – egyik sem kívánt harcba bocsátkozni annak érdekében, hogy az ő favoritjuk kerüljön a lengyel trónra. Ez persze nem azt jelentette, hogy jóváhagyták Katalin tervét. Franciaország az egyik szövetségesén, Lengyelország déli szomszédján, az Oszmán Birodalmon keresztül juttatta kifejezésre nemtetszését. A konstantinápolyi francia diplomaták nem vesztegették az időt: világossá tették a szultán és a nagyvezír előtt, hogy milyen veszéllyel járhat, ha egy fiatal, nőtlen férfi kerül Lengyelország trónjára; egy olyan férfi, akivel az orosz cárnő korábban már viszonyt folytatott. Elmagyarázták, mi történne akkor, ha a lengyel király és az orosz cárnő összeházasodna; mit jelentene az, ha Katalin birodalmának határvonala a Dnyepertől nyugatabbra tolódna. Az ügyesen megfogalmazott mondatok elérték a kívánt hatást: 1764-ben a nagyvezír levelet küldött Szentpétervárra, amelyben kijelentette, az Oszmán Birodalom hajlandó elismerni az orosz-porosz szövetséget, és jóváhagyja, hogy egy lengyel kerüljön Lengyelország trónjára, viszont ellenzi, hogy éppen Stanislaus legyen ez a személy, mivel ő túlságosan fiatal, tapasztalatlan, és ami a legfontosabb: nőtlen. Lengyelországban a Czartoryskik, Stanislaus családjának tagjai felismerték a törökök kijelentése mögött meghúzódó logikát, és előálltak egy újabb megoldással: kössék ki, hogy a majdani királynak egy lengyel katolikus lányt kell feleségül vennie. Stanislaus ekkor már harminckét éves volt, vagyis nem igazán lehetett találni korban hozzá illő, még mindig hajadon, nemesi származású lányt. A család újabb kívánsággal állt elő: Stanislaus még azelőtt nősüljön meg, hogy az országgyűlés királlyá választja őt. Az érdekelt felek – Katalin, Stanislaus családja, a törökök és a hátuk mögött álló franciák – ekkor már közös célért küzdöttek: valamennyien rá akarták venni Poniatowskit, hogy csak az országgyűlés jóváhagyásával nősüljön meg, és lengyel katolikus lányt válasszon. Stanislaus erre nemet mondott; kijelentette, senki sem kényszerítheti őt arra, hogy ezeknek a feltételeknek az elfogadásával

legyen király, nem hajlandó engedelmeskedni, inkább lemond a koronáról. Végül Katalin volt az, aki rákényszerítette Stanislaust a döntésre. A férfi hivatalos üzenetet kapott a szentpétervári orosz Külügyi Hivataltól. A levélben közölték vele, Oroszország elvárja tőle, hogy még az országgyűlés összehívása előtt nősüljön meg, de legalábbis válasszon magának arát. Stanislaus tudta, ez az üzenet nem juthatott volna el hozzá Katalin jóváhagyása nélkül. Végre megértette, hogy elvesztette a szeretett nőt, ezért megadta magát, nem tiltakozott tovább, és vállalta, hogy soha nem fog feleségül venni olyan lányt, aki nem római katolikus, akinek a személyét nem hagyta jóvá a lengyel országgyűlés. Elég gyakorlatias volt ahhoz, hogy megírja Katalinnak: ha azt akarja, hogy király legyen, akkor biztosítsa számára a pénzt, ami ahhoz kell, hogy a pozíciójának megfelelő módon éljen. Katalin elküldte neki a pénzt. Stanislaus házassággal kapcsolatos ígérete megnyugtatta a törököket; folytatódhatott a királyválasztás. Miután Stanislaus beadta a derekát, Katalin parancsot adott az orosz hadseregnek, vonuljon fel, és segítsen a férfinak betartani az ígéretét. Tizennégyezer orosz katona vette körül Varsót, hogy „fenntartsa a békét, és garantálja a szabad és békés választást”. A lengyelek közül néhányan fegyveres ellenállásról beszéltek, és külföldről kívántak segítséget hívni, ám az országgyűlés tagjainak többsége tisztában volt a helyzettel és azzal, hogy csak akkor kerülne sor tényleges intervencióra, ha nem Stanislaus kerülne trónra. A „szabad választás” 1764 augusztusában, egy Varsó melletti réten zajlott le, egy olyan helyen, ahol az országgyűlés felsorakozott tagjai jól láthatták a közelben álló orosz katonai tábort. Stanislaust megválasztották. Erről később így írt: „A szavazás egyhangú volt és békés.” Stanislaus Poniatowskiból így lett II. Szaniszló Ágost néven lengyel uralkodó. Mint utóbb kiderült, ő volt Lengyelország utolsó királya. Katalin egykori szeretője, aki arról álmodott, hogy a szeretett nő férje lehet, a cárnő vazallusává vált. Szentpéterváron a megkönnyebbült és elégedett cárnő II. Szaniszló Ágost megválasztása alkalmából a következő üzenetet küldte Panyinnak: „Gratulálok az új királyhoz, akit mi csináltunk.”

54. Lengyelország első felosztása/Az első török háború Katalin elégedett volt. Stanislaus királlyá választása a közvetlenül érintettek (Stanislaus és Lengyelország) számára nem, de neki mindenképpen a diadalt jelentette. Győzelme tudatában optimista módon úgy gondolta, képes lesz hatást gyakorolni a lengyel belügyekre. Két évvel később azonban, amikor megpróbálta rábírni az országgyűlést, hogy változtassa meg a lengyel „disszidensekkel” kapcsolatos politikáját, kinyitotta a kaput az ellenségeskedés és a háború előtt. A „disszidensügy” a dominánsan római katolikus Lengyelországon belül létező, különböző vallási kisebbségek státuszával összefüggő problémák összességének hivatalos elnevezése. Ezek a kisebbségek (az ország keleti harmadában az orosz ortodox lakosság, északon több százezer lutheránus, azaz protestáns) folyamatosan a zaklatások céltábláivá váltak vallásuk miatt, és ugyanezért megtagadták tőlük a politikai jogok többségét. Nem választhattak képviselőket az országgyűlésbe, nem tölthettek be magasabb hivatalnoki vagy katonai posztokat. A vezetőik éveken át a külföldtől vártak segítséget: az orosz ortodox hívőktől, a protestáns poroszoktól. Szűnni nem akaró problémáik miatt és azért, mert újra meg újra segítséget kértek, Oroszország és Poroszország úgy tekinthette, van egy újabb közös ügyük Lengyelország határain belül, egy újabb okuk arra, hogy beavatkozzanak a lengyel belügyekbe. Katalin már az uralkodása kezdetén tudomást szerzett arról, hogy a lengyelországi ortodox hívőknek megtiltották az új templomok építését, és gyakran megakadályozták, hogy bejussanak a régiekbe. Ez éppen elegendő ok volt arra, hogy közbeavatkozzon. Ekkor már szekularizálta az orosz egyházi földeket és jobbágyokat, és tenni kívánt valamit, amivel visszanyeri a papok jóindulatát. Úgy gondolta, ha még egy kicsit megnyirbálja a katolikus egyház hatalmát, azzal nem szegül szembe a felvilágosodás hívei által a vallási toleranciáról hirdetett alapelvekkel. Három hónappal Szaniszló királlyá választása után a lengyelországi orosz nagykövet, Nyikolaj Repnyin herceg közölte az új uralkodóval, a

cárnő addig nem engedélyezi azoknak a reformoknak a végrehajtását, amelyet a Czartoryskik és más, nagy hatalommal bíró nemesek szorgalmaztak (a liberum veto megszüntetését, a korona örökletessé tételét, a hadsereg megerősítését akarták elérni), amíg a lengyel katolikusok nem tesznek engedményeket a vallási kisebbségeknek, amíg nem engedik meg, hogy az ortodox és protestáns hívők a saját templomaikban gyakorolhassák vallásukat, amíg nem teszik lehetővé, hogy a nem katolikusok is részt vegyenek a közéletben és a kormányzásban. Szaniszló megígérte, hogy a következő országgyűlésen előveszi a disszidensügyet. Amint ez nyilvánosságra került, országszerte megindult a más vallásúak elleni agitáció, amelyet természetesen lelkes és elszánt katolikus hívők irányítottak és szerveztek. Úgy tűnt, a felek egyike sem hajlandó engedményeket tenni. Katalin azzal, hogy politikai jogokat követelt a vallási kisebbségeknek, felbőszítette a katolikusokat, akik akár a fegyveres harcot is vállalták volna előjogaik megőrzése érdekében és azért, hogy ugyanúgy gyakorolhassák a vallásukat, mint addig. A kérdés komoly nemzeti üggyé vált: amikor úgy érezték, hogy veszély fenyegeti a katolikusok hitét, hirtelen minden lengyelnek eszébe jutott, hogy ő valójában elszánt hazafi. 1766-ban, amikor összeült az országgyűlés, a képviselők határozottan elutasították a más vallásúak helyzetének megkönnyítését célzó intézkedések végrehajtását. Katalin is mereven ragaszkodott az álláspontjához, kijelentette, amíg a lengyel ortodoxok és protestánsok nem jutnak hozzá bizonyos jogokhoz, egyetlen reformra sem kerülhet sor Lengyelországban. Szaniszló a két, egymással szemben álló fél közé szorult. Ismerte katolikus honfitársai hitvilágát és gondolkodását, ezért arra kérte a cárnőt, ne avatkozzon be a vallási ügyekbe. Szentpétervári nagykövetének a következőket írta: „Ez a kérés olyan az ország számára, és személyesen az én számomra is, mint egy villámcsapás. Ha emberileg ez még lehetséges, kérem, érzékeltesse a cárnővel: a korona, amelyet nekem adott, kezd olyanná válni, mint Nesszosz inge. Élve fognak elégetni, szörnyű halálom lesz.’’ Katalin nem foglalkozott Szaniszló kérésével. Erősnek érezte erkölcsi pozícióját, elvégre egy üldözött vallási kisebbségen próbált segíteni a katolikus egyházzal szemben. Ezenkívül ő adta a pénzt Szaniszlónak; úgy gondolta, megvásárolta az új lengyel király támogatását. Utasította

a nagykövetét, hogy még a korábbinál is erőteljesebben képviselje az álláspontját. Frigyes, Poroszország királya boldogan Katalin mellé állt a lengyel király és országgyűlés elleni harcban, sőt különböző eszközökkel elérte, hogy fokozódjon az Észak-Lengyelországban élő protestánsok elégedetlensége. Mindez tovább erősítette a lengyel katolikusok ellenállását minden külföldi intervencióval szemben, aminek következtében Katalinnak még komolyabb erőfeszítéseket kellett tennie. Az országgyűlés képviselői továbbra is nyakasak és önfejűek maradtak, a katolikus püspökök zengzetes szózatokat intéztek a más vallásúak ellen, a nemesek egy része már hozzálátott a hívek felfegyverzéséhez, így Katalin nem látott más megoldást azon kívül, mint hogy még több orosz katonát küldjön Lengyelországba. 1767 októberében, az országgyűlés következő ülésének idején Varsót megszállta az orosz hadsereg. Repnyin körbevette katonáival az országgyűlés épületét, és beküldött néhány szakaszt a képviselők közé, hogy azok valóban úgy szavazzanak, ahogy ő elvárja tőlük. Az országgyűlés eleinte nem hagyta magát megfélemlíteni. Amikor a püspökök ismét a más vallásúak ellen kezdtek szónokolni, a képviselők helyeslően kiáltoztak. Repnyin ekkor őrizetbe vett két vezető katolikus papot – egyikük az idős krakkói püspök volt és átvitette őket a határon Oroszországba. A képviselők ekkor a királyukra néztek, azt várták tőle, hogy tiltakozni fog, ám Szaniszló elfogadta Repnyin követeléseit. Ennek az lett az eredménye, hogy a lengyelek az oroszok bábjának, hazaárulónak nevezték uralkodójukat. 1767. november 7-én az országgyűlés számos képviselő távollétében, orosz bajonettekkel körbevéve, vonakodva bár, de elfogadta a „disszidensek” jogait biztosító törvényt. Katalin és Repnyin azonban még nem fejezte be a műveletet. 1768 februárjában kikényszerítették annak a lengyel-orosz szövetségi szerződésnek az aláírását, amelyben rögzítették a vallási kisebbségek szabadságjogait, valamint azt, hogy a király az oroszok jóváhagyása nélkül nem fog változtatásokat végrehajtani a lengyel alkotmányon. Két nappal azután, hogy Varsóban befejeződött az országgyűlés ülésezése, csapatnyi konzervatív lengyel katolikus nemes gyűlt össze a dél-lengyelországi Barban, a török határ közelében. Deklarálták, hogy ők a Konföderációs Országgyűlés tagjai, és az a céljuk, hogy

megvédjék Lengyelország függetlenségét és a katolikus vallást. A lengyelek patriotizmusa egy rosszul előkészített és koordinálatlan felkeléshez vezetett. Az orosz katonák délre vonultak, és könnyedén szétszórták a konföderációsok csapatait. Mivel közben Lengyelország más részein is felütötte a fejét az elégedetlenség, másutt is csapatok szerveződtek, és Katalin rákényszerült, hogy még több katonát vezényeljen a térségbe. A konföderációsok a katolikus Ausztriától és Franciaországtól kértek segítséget; mindkét helyről pénzt és tanácsadó tiszteket kaptak. Katalin erre azzal válaszolt, hogy még több orosz katonát küldött át Lengyelországba. Megértette, hogy rosszul mérte fel a lengyel katolikusok erejét és a lengyel nemzeti büszkeség mértékét; meglepetten látta, hogy egy jelentéktelennek tűnő ügy miatt komoly hadjáratba sodródott. Voltaire-nek a következőket írta erről: „A lengyelek azért harcolnak, mert meg akarják akadályozni, hogy az ország lakosságának negyede élvezhesse a polgárokat megillető jogokat.” Katalinnak egy bábkirállyal sikerült vazallusállammá tennie Lengyelországot, de közben felszította a lengyelek gyűlöletét, gyanakvóvá tette az Oszmán Birodalmat, feszültté Ausztriát, sőt még Poroszországot is elégedetlenné – Frigyes nem azért írta alá a szerződést Oroszországgal, hogy Lengyelország teljes mértékben az oroszok fennhatósága alá kerüljön. A lengyelországi események miatti nyugtalanság végigsöpört Európán. Az uralkodók és államférfiak, akiket korábban megdöbbentett a magát cárnővé koronáztató, egykori anhalt-zerbsti hercegnő sikere, most elképedve figyelték, ahogy Katalin királyt csinál régi szeretőjéből, és rajta keresztül kiterjeszti az oroszok befolyását a lengyelekre. A törökök, mivel Lengyelország és Oroszország is a szomszédjuk volt, kifejezetten aggasztónak találták, hogy Lengyelországban – amelyet addig gyenge ütközőállamnak tartottak – egyre erősödik az oroszok katonai jelenléte. Az orosz csapatok ekkor már olyan pozícióban voltak, hogy levonulhattak a Dnyeper, a Bug és a Dnyeszter mentén, és így közvetlen veszélyt jelenthettek a törökök balkáni tartományaira, Havasalföldre és Moldáviára. Tisztán látszott: ha Katalin seregei még tovább nyomulnak, akkor könnyedén átkelhetnek a Dunán, azután pedig már magára Konstantinápolyra is veszélyt jelenthetnek. Franciaország, az Oszmán Birodalom régi szövetségese sem nézte jó szemmel, hogy Oroszország befolyása folyamatosan növekszik

Lengyelországban. A kialakult helyzetben a konstantinápolyi francia diplomaták könnyedén meggyőzték a szultánt és a nagyvezírt arról, hogy figyelemmel kell kísérni az orosz terjeszkedést, és az volna a legbölcsebb, ha az Oszmán Birodalom hadat üzenne Katalinnak, mielőtt a cárnő csapatai felkészülnek, és elfoglalják a stratégiailag fontos pontokat. A franciák semmilyen eszköztől, még a vesztegetéstől sem riadtak vissza annak érdekében, hogy rávegyék a törököket a komoly lépés megtételére. A török vezetők hajlottak a dologra, az Oszmán Birodalomnak most már csak valamilyen ürügyre volt szüksége. Az ideális casus belli 1768 októberében kínálta fel magát. A Lengyelország délkeleti részén a lengyelek ellen harcoló orosz katonák a menekülő ellenség üldözése közben behatoltak a törökök felségterületére. Az Oszmán Birodalom erre azonnal ultimátummal reagált, amelyet az orosz nagykövetnek adtak át. A törökök követelték, hogy Oroszország vonja vissza a csapatait az ő területükről és Lengyelországból. Amikor az orosz nagykövet közölte, olyan sértőnek találja a felszólítást, hogy nem hajlandó közölni Szentpétervárral, a törökök a Héttoronyba zárták, és ezzel gyakorlatilag hadat üzentek Oroszországnak. II. Frigyes, aki Berlinből figyelte az eseményeket, a nagykövet őrizetbe vételének hírére a fejéhez kapott, és felnyögött: Szent isten! Hogy mi mindent el kell viselnie az embernek ahhoz, hogy ő dönthesse el, ki legyen Lengyelország királya!” Katalint nem ijesztette meg az Oszmán Birodalom hadüzenete, sőt úgy gondolta, ez kiváló lehetőséget ad arra, hogy Oroszország elérje néhány célját. Természetesen tudta, hogy egyedül kell hadba vonulnia: amíg Oroszország egyetlen ellenséggel néz szembe, addig Frigyesnek és Poroszországnak a megkötött szerződés értelmében egyetlen gránátost sem kell mobilizálnia. Frigyes pontosan azt tette, amire a megállapodás kötelezte: kifizette Oroszországnak azt az összeget, amivel háború esetén meg kellett segítenie. Örült, hogy nem kell részt vennie a harcokban; a magánbeszélgetések során „a félszemű és a vak versengésének” nevezte a háborút, 1769 és 1770 között, Katalin tábornokainak briliáns sikereit követően azonban rá kellett jönnie, rosszul ítélte meg a helyzetet és a szövetségesét is. 1769 tavaszán az orosz csapatok elfoglalták és megerősítették Azovot és Taganrogot, amelyet Nagy Péter korábban már elfoglalt, de

1711-ben külső nyomásra kénytelen volt visszaadni a törököknek. A két kikötő és erődeik elfoglalása azt jelentette, hogy az oroszok ellenőrizték a Don torkolatvidékét, és ennek megfelelően az Azovi-tenger bizonyos részét. Az orosz csapatok elfoglalták Kereset, azt a várost, amely az Azovi-tenger és a Fekete-tenger találkozási pontjánál áll, így hozzáférésük lett a Fekete-tengerhez. Közben Lengyelországból nyolcvanezer orosz katona elindult dél felé, a török kézen lévő Moldávia és Havasalföld irányába. Pjotr Rumjancev tábornok csapatai először Moldáviát szállták meg, majd Havasalföld egy részét – egészen a Dunáig eljutottak. 1770-ben Rumjancev negyvenezer ember élén átkelt a Dnyeszteren, és két csatában is súlyos csapást mért a törökökre: július 7-én Largánál győzte le a hetvenezres török sereget, július 21-én pedig Kagulnál verte szét az ellenség százötvenezer főt számláló csapatait. A Szentpéterváron tartózkodó Katalin tábornagyi ranggal jutalmazta Rumjancevet, Voltaire-nek pedig a következő, kissé álszerény levelet írta: „Vállalva a kockázatot, hogy ismételni fogom magam, vagy esetleg unalmassá válok, ezúttal sem számolhatok be önnek másról, csakis győzelmekről.” Majdnem mindennap találkozott a haditanács tagjaival, és folyamatosan hosszú, dicsérő és biztató hangvételű leveleket írt a tábornokainak. Az eltávozáson lévő tiszteket a Téli Palotában szórakoztatták; a fővárosban rendezett katonai parádékon a cárnő mindig egy olyan regiment egyenruháját viselte, aminek tiszteletbeli ezredese volt. Katalin már a háború elején kereste a módját, hogyan használhatná fel a törökök ellen a flottáját. A Fekete-tengeren Oroszország nem rendelkezett flottával, mivel addig képtelen volt megvetni a lábát a térségben. Nagy Péter felépített egy balti flottát, de utódai hanyagsága miatt ez nem volt valami jó állapotban. Katalin a trónra jutását követően elkezdte a régi hajók felújítását. Újakat is akart építeni, ehhez azonban szüksége volt a brit Királyi Haditengerészet néhány tapasztalt tisztjére, akiket csak a brit kormány engedélyével bérelhetett fel. Az engedélyt megkapta, és sikerült összetoboroznia a tiszteket, akik között ott volt Samuel Greig kapitány és John Elphinston kapitány is. A két kapitányt ellentengernagyi rangba emelte, és kétszer annyit fizetett nekik, mint amennyit korábban a saját haditengerészetüknél kaptak. Használni szerette volna ezt a flottát, ezeket a tiszteket. Amikor az egyik haditanács során Grigorij Orlov hangosan azon tűnődött, vajon

lenne-e mód arra, hogy a flottát bevessék a Földközi-tengeren, és hátba támadják a törököket, Katalin hegyezni kezdte a fülét. Vakmerőségnek tűnt, hogy az orosz hadiflotta nagy része, a cárnő zászlaja alatt hajózva a Balti-tengeren, az Északi-tengeren, a La Manche-csatornán keresztül, Franciaország, Spanyolország és Portugália partjai mellett, a Gibraltári-szoroson keresztül átjusson a Földközi-tenger keleti részére, az Égei-tengerre, de nem tűnt kivitelezhetetlennek a dolog. Meg lehetett valósítani, de a sikerhez Katalinnak szüksége volt egy vele szimpatizáló európai nagyhatalom segítségére. Ismét Angliához fordult, és a Whitehall ismét rábólintott a kérésére. A brit kormány úgy gondolkodott, hogy az oroszok akkor, amikor a törökök ellen harcolnak, valójában az Oszmán Birodalom tradicionális szövetségese, Franciaország ellen is hadat viselnek, márpedig Londonnak minden tetszett, ami fájdalmat okozhatott Anglia ősi ellenségének. Nagy-Britannia közölte, a saját haditengerészete kikötőiben, Hullban és Portsmouthban, majd később Gibraltárban és Minorcán is hajlandó pihenőhelyet biztosítani az orosz flotta számára, a hajók feltölthetik a készleteiket, elvégezhetik rajtuk a szükséges javításokat. 1769. augusztus 6-án Katalin végignézte, ahogy az első orosz egységek kihajóznak Kronstadtból, és megkezdik a hosszú utazást. A hajók Hullban töltötték fel készleteiket, a telet a Földközi-tenger nyugati részén, a minorcai brit bázison vészelték át. A második raj John Elphinston admirális irányításával októberben indult el, átkelt az Északitengeren, és a Wight-sziget közelében, Spitheadnél telelt. Áprilisban ezek a hajók ismét elindultak, majd megérkeztek Livornóba, ahol a toszkánai nagyherceg jóvoltából egészítették ki a készleteket. 1770 májusában az egyesített orosz flotta megjelent a Peloponnészoszifélsziget csúcsánál, az Égei-tenger nyugati bejáratát jelölő Matapanfoknál. Időközben Grigorij Orlov fivére, Alekszej lett a flotta főparancsnoka; ő Livornónál csatlakozott a hajórajhoz. A magas, sebhelyes arcú orosz, aki komoly szerepet játszott Katalin államcsínyében és III. Péter halálában, eltökéltséggel és bátorsággal pótolta a haditengerészeti és hajózási ismeretek hiányát, de a biztonság kedvéért technikai tanácsadóként maga mellé vette Samuel Greiget. Összegyűjtötte hajóit, és az Égei-tenger kék vizein elindulva megkezdte az ellenség felkutatását. Június végére meg is találta.

Június 25-én az anatóliai partvidék mellett lévő Híosz-sziget közelében állomásozó, tizenhat hajóból álló török raj admirálisának váratlan látványban volt része: tizennégy hatalmas hajót látott, mindegyiken a kék Szent András-kereszt (az orosz haditengerészet zászlója) pompázott. A hajók csataformációba rendeződve közeledtek a szigethez. Orlov a Csesme-öböl északi végének közelébe, a part egy beszögellésével egy magasságba érve azonnal megindította az akciót. Az egyik orosz hajó belerohant a törökök zászlóshajójába. Az orosz és török tengerészek közelharcot vívtak a fedélzeteken. Valahogy tűz keletkezett, mindkét hajó felrobbant. A megmaradt török hajók bemenekültek a Csesme-öbölbe. A török admirális úgy gondolta, a sekély vizű, keskeny csatornában biztonságban lesznek, mivel ott az orosz hajóknak nem sok helyük marad a manőverezésre. Másnap reggel Orlov ismét támadott. Greig három hajóval hatolt be az öbölbe, és rárontott az egyik, 96 ágyúval felszerelt török hajóra. A három orosz hadihajó mögött, a csata közben keletkezett füstfelhők takarásában, három ócska görög bárka csorgott be az öbölbe. Amikor az éghető anyagokkal telepakolt bárkák a lehorgonyzott török hajók közelébe értek, az oroszok meggyújtották a kanócokat. A török tengerészek először csak annyit láttak, hogy három lángfal tart feléjük. A keskeny öbölben feltámadó szél hamar szétterjesztette a tüzet, a török hajók kigyulladtak és felrobbantak. Orlov támadása megsemmisítő eredménnyel járt: a török rajt alkotó tizenöt hajó mindegyike megsemmisült. Az ütközet során kilencezer török tengerész vesztette életét. Az oroszok közül csupán harmincan haltak meg. A Csesme-öbölben aratott győzelem komoly eredmény volt az orosz flotta szemszögéből, de a különösebb tengerészeti múlttal nem rendelkező orosz nemzetnek is dicsőséget hozott. A győzelem lehetővé tette a magát az ortodox görögök felszabadítójának tekintő Orlov számára, hogy tetszés szerint mozgassa hajóit az Égei-tengeren, és megpróbálja rávenni a görögöket, lázadjanak fel a népüket elnyomó törökök ellen. Ügyes lépéseket tett, de mivel nélkülöznie kellett a szárazföldi seregek támogatását, kudarcot vallott. Egy ideig blokád alatt tartotta a Dardanellákat. Őszre az orosz tengerészek között vérhas járvány tört ki; a flotta kénytelen volt visszahúzódni a téli menedékhelyére, Livornóba. Tavasszal Orlov parancsot kapott, hogy

vigye haza a hajókat. Hősként fogadták; letérdelhetett Katalin elé, hogy átvegye a Szent György-rend nagykeresztjét. Oroszország meglepő, 1770-es sikerei (az orosz seregek által a Fekete-tenger melletti területeken és a Duna vidékén kivívott győzelmek, a flotta jelenléte a Földközi-tengeren, a csesmei diadal) félelemmel töltötték el az álmélkodó Európát. Az oroszok gyors megerősödése és terjeszkedése miatt az ország barátai már éppúgy aggódtak, mint az ellenségei. Katalin egyik szövetségese, a porosz Frigyes is ezek közé tartozott – személy szerint nem igazán örült volna annak, ha a cárnő permanens befolyást szerez Lengyelországban. Se Poroszországnak, se Ausztriának nem tetszett a gondolat, hogy Oroszország mélyen behatol a Balkánra, és az sem, hogy az oroszok elfoglalják Konstantinápolyt, de se Frigyes, se Mária Terézia nem tudta, hogyan akadályozhatná meg Katalint a céljai elérésében. Így tehát, annak ellenére, hogy gratulált a cárnőnek („Nem írhatok levelet önnek minden egyes győzelme után, azt hiszem, várok egy keveset, míg legalább féltucatnyi nem lesz belőlük.”), Frigyes el akarta kerülni a háború továbbterjedését, meg akarta akadályozni, hogy Franciaország és Ausztria hadba lépjen Oroszország ellen. Érthető, hiszen – az 1764es szerződés értelmében – ebben az esetben már Poroszország sem tarthatta volna távol magát a konfliktustól, kénytelen lett volna Oroszország segítségére sietni. Amíg Katalin csak az Oszmán Birodalom ellen viselt háborút, Frigyesnek csupán anyagi támogatást kellett biztosítania az oroszok számára, most azonban félő volt, hogy Ausztria szövetségre lép a törökökkel annak érdekében, hogy megakadályozza Oroszország további térnyerését a Balkánon. Frigyes tudta, amint erre sor kerül, Katalin követelni fogja tőle, hogy tegyen eleget a szerződésben vállaltaknak, vagyis – életében már harmadszor – vonuljon hadba Ausztria ellen. A porosz királynak elege volt a háborúskodásból. Ötvenöt éves volt, már kétszer harcolt Ausztria ellen, hogy megszerezze Sziléziát. A tartomány az övé lett, és nem vágyott arra, hogy ismét küzdjön érte, inkább a diplomáciai megoldásokat részesítette volna előnyben. Lengyelország már korántsem volt olyan független, mint korábban, de facto az orosz nagykövet uralkodott felette; már csak idő kérdése volt, hogy Katalin mikor kebelezi be az országot. Frigyes szerette volna megakadályozni ezt, méghozzá békés eszközökkel, ezért kétségbeesett igyekezettel próbált olyan megoldást

találni, amit Lengyelország mindhárom erős szomszédja el tud fogadni. Felmerült az ötlet: mi lenne, ha Poroszország, Ausztria és Oroszország is kiragadna egy-egy jókora részt a roskadozó Lengyelországból? Ha Katalin beérné a keleti, főként ortodoxok által lakott területekkel, és ő, Frigyes király megkapná a protestáns északnyugati országrészeket, Ausztriáé lehetne a dominánsan katolikus Dél-Lengyelország. Frigyes biztos volt benne, ha a három nagyhatalom megállapodásra jutna, Európában senki sem merne szembeszállni velük, se a törökök, se a franciák nem mernének ellenkezni – a lengyelekről már nem is beszélve. Annak a cinikus elképzelésnek a magvát, hogy Lengyelország szomszédai működjenek együtt, és osszák fel egymás között az országot, valójában Frigyes területi igényei alkották. KeletPoroszország fizikailag elszigetelt volt többi Hohenzollern-birtokától. Éveken át abban reménykedett, hogy sikerül megszereznie Lengyelország balti partvidékét, azt a földdarabot, amely kettévágta az országát. 1770 őszén diplomáciai mesterkedéséhez az öccsétől, Henriktől, Poroszország hercegétől kapott segítséget, aki hivatalos látogatásra Szentpétervárra utazott. Az alacsony, jellegtelen külsejű Henrik nem szívesen vállalkozott az utazásra, amelynek kifejezetten az volt a célja, hogy előadja a bátyja Lengyelország felosztásával kapcsolatos tervét. Sosem érdekelte annyira a szertartásos pompa, mint a bátyját, de a szeme éles volt, és kiválóan működtek a megérzései. Katalin banketteket, koncerteket, bálokat rendezett a tiszteletére. Henrik feszengve mozgott a cárnő fényűző udvarában. Már-már kínos pontossággal minden rendezvényen megjelent, de láthatóan egyiken sem érezte jól magát. Kimértsége, poroszos merevsége miatt nem sokan kedvelték az udvarban, de a szintén német származású Katalinnal egészen jól kijött. Decemberben a herceg és a cárnő már komoly tárgyalásokat folytatott Frigyes indítványáról, Lengyelország felosztásáról. Az egyik kérdés az volt, Katalin vajon hajlandó-e csökkenteni a legyőzött Oszmán Birodalommal szembeni területi követeléseit, ha cserébe megkapja Lengyelország egy részét. A cárnő fontolóra vette a dolgot, és katonai, haditengerészeti sikerei fényében nem igazán hajlott az egyezségre. Végső soron Oroszország volt az egyetlen hatalom, amely hadban állt az Oszmán Birodalommal, harcolt a törökök ellen, és

legyőzte őket. A lengyel ügy elintézésébe is rengeteg energiát és pénzt ölt, és jobban tetszett neki az a megoldás, hogy Szaniszlón keresztül Oroszország permanens csatlósává tegye Lengyelországot. Érdekes módon, ahogy alaposabban megvizsgálta a saját helyzetét, egyre nyitottabbá vált Frigyes javaslatára. Megértette, hogy se Poroszország, amelyet a megkötött egyezmény miatt barátjának tekinthetett, se pedig az egyre ellenségesebben fellépő Ausztria nem fogja megengedni neki, hogy az Oszmán Birodalom kárára a Balkánon szerezzen magának új területeket. Titokban tartott attól, hogy Ausztria és Franciaország a törökök szövetségeseként belép a háborúba. Azzal is tisztában volt, hogy ez a két nagyhatalom pénzzel és katonai tanácsadókkal már hónapok óta segíti a lengyel konföderációsokat; tudta, hogy az ortodox és katolikus lengyelek között meglévő, kölcsönös gyűlölet miatt Lengyelország még jó ideig az a csatorna volna, amelyen keresztül elfolyik az orosz katonai erő és pénz; végül pedig azt is átlátta, hogy sok orosz (főként az ortodox egyház vezetői és hívei) szívesen fogadná, ha a lengyel ortodoxok az orosz ortodox egyház védőszárnyai alá kerülnének – talán ennyi is elég lenne ahhoz, hogy elhallgassanak, akik ennél jóval többet akartak. 1771 januárjában, miközben Henrik herceg megpróbálta átvészelni az orosz karácsonyi és újévi ünnepségeket, néhány jelentősebb osztrák csapat váratlanul átkelt a Kárpátokon, és elfoglalta Dél-Lengyelország egy részét. A cárnő és Henrik herceg éppen egy koncerten vett részt a Téli Palotában, amikor eljutott hozzájuk a hír. Henrik fejcsóválva megállapította: „Úgy tűnik, valaki elhatározta magát, hogy elveszi Lengyelországból azt, ami neki kell” Katalin megértette, mire gondol, és megkérdezte: „Miért ne vehetnénk el mi is a részünket?” Henrik jelentette Frigyesnek ezt a párbeszédet; kommentárként hozzáfűzte: „Bár nem tárgyaltunk, csupán csevegtünk, úgy érzem, nem ok nélkül hangzottak el ezek a szavak. Nincs kétségem afelől, hogy ezen az ügyön komoly haszonra tehetsz szert.” Márciusban, rögtön azután, hogy az öccse visszatért Berlinbe, Frigyes levelet írt Katalinnak. Azt javasolta, hogy Ausztria agressziójának fényében talán helyénvaló lenne, ha Poroszország és Oroszország követné Ausztria példáját, és mindketten elvennék azt, amire szükségük van. Május közepén a szentpétervári porosz

nagykövet jelentette Berlinnek: a cárnő beleegyezett Lengyelország felosztásába. Egy teljes éven át folytak a tárgyalások, mire sikerült megegyezni Ausztriával. Ez alatt az egy év alatt a diplomáciai műveletek középpontjában Mária Terézia állt. A császárnét aggodalommal töltötte el az oroszok balkáni sikere, nem igazán vágyott rá, hogy a Duna mentén a törököket az oroszok váltsák fel, ezért 1771 júliusában titkos szerződést kötött az Oszmán Birodalommal, amelyben vállalta, hogy szükség esetén a Habsburgok muszlim ősellenségük segítségére sietnek. A titokra hamar fény derült, és amikor Frigyes és Katalin tudomást szerzett a megállapodásról, Ausztria mellőzésével, 1772. február 17-én aláírták a Lengyelország felosztására vonatkozó egyezményt. Közben Mária Terézia fia, a társuralkodó, II. József megpróbálta megértetni az anyjával, Ausztriának az áll érdekében, hogy csatlakozzon Frigyeshez és Katalinhoz. A császárné kellemetlen helyzetbe került. Gyűlölte és megvetette a porosz királyt és az orosz cárnőt: Frigyes protestáns volt, aki „elrabolta” tőle Sziléziát; Katalint trónbitorlónak tekintette, aki szeretőket tart. Ő maga hívő katolikus volt, és viszolygott a gondolattól, hogy részt vegyen egy másik katolikus ország feldarabolásában. Beletelt némi időbe, míg túljutott a kételyein; a fia komoly munkát végzett annak érdekében, hogy Mária Terézia háttérbe szorítsa a személyes érzéseit, és más szempontból vizsgálja az ügyet. A császárné megértette, döntenie kell: vagy érvényben tartja az Oszmán Birodalommal kötött szerződést, és a törökök oldalán más európai hatalom segítsége nélkül hadba vonul az oroszok ellen, vagy szakít a törökökkel, csatlakozik Poroszországhoz és Oroszországhoz, és megszerzi magának Lengyelország egy jókora szeletét. Végül az utóbbi megoldás mellett döntött. 1772. augusztus 5-én II. József az anyja nevében aláírta a Lengyelország felosztásával kapcsolatos egyezményt. A felosztásban részt vevő három ország csapatokat küldött azokra a területekre, amelyeket meg akartak szerezni, majd felszólították a lengyel országgyűlést, ratifikálják agressziójukat. 1773 nyarán Szaniszló engedelmesen összehívta az országgyűlést. Számos lengyel nemes és katolikus pap megtagadta a részvételt. Közülük néhányat letartóztattak, de akadtak olyanok is, akik hagyták magukat megvesztegetni, és csendben maradtak. A csonka országgyűlés

átalakította magát, hogy a döntések meghozatalához ne legyen szükség szavazati többségre. Ilyen módon 1773. szeptember 30-án Lengyelország aláírta a felosztására vonatkozó szerződést, amelyben formálisan lemondott a már amúgy is elvesztett területekről. Első felosztása következtében a roskadozó Lengyelország addigi területe közel egyharmadát, lakosságának pedig több mint harminc százalékát elvesztette. Az oroszok kapták a legnagyobb, kb. 93.000 négyzetkilométernyi területet, amely magában foglalta KeletLengyelországot a Dnyeperig, valamint az északi irányba tartó, a Baltitengerbe ömlő Dvina melletti földek egészét. Ezen a Fehéroroszország néven ismert területen (amely ma a független Belorusszia részét képezi) 1,8 millió, jobbára orosz származású, orosz identitású, ortodox vallású, az orosz hagyományokat követő ember élt. Poroszország kapta a legkisebb földterületet: a Lengyelországból kihasított 33.000 négyzetkilométeren 600.000 ember élt, a többségük német és protestáns volt. Frigyes elégedett volt – legalábbis egyelőre. Azzal, hogy megszerezte Nyugat-Poroszország balti enklávéját és LengyelPomerániát, elérte a célját: az addig elszigetelt Kelet-Poroszországot sikerült földrajzilag is egyesítenie Brandenburggal, Sziléziával és a többi porosz felségterülettel. Ausztria Dél-Lengyelországból hasított ki magának egy 70.000 négyzetkilométeres területet, amely magában foglalta Galícia nagyobb részét. Mária Terézia kapta a legtöbb új alattvalót, 2,7 millió, javarészt katolikus lengyelt. A lengyelek egy része ellenszegült az agressziónak, de a három országgal szemben szinte semmit sem tehettek. Anglia, Franciaország, Spanyolország, Svédország és a pápa egyaránt elítélte a felosztást, de egyetlen európai állam sem szállt hadba Lengyelország érdekében. Katalin lengyelországi intervenciója kétségtelenül sikeres volt: visszatolta Oroszország határvonalát a fontos kereskedelmi útvonalnak számító Dnyeperig; kétmillió ortodox hívő ezután zavartalanul gyakorolhatta a vallását. Bámulatos eredményeket ért el, de még mindig volt néhány fontos cél, amiért meg kellett küzdenie. Az a tény, hogy Oroszország nyugati határvonala kitolódott a Dnyeperig, nem jelentette azt, hogy a birodalom előtt megnyílt a kijárat a Feketetengerre, mivel a folyó torkolatvidéke még mindig a törököké volt.

Katalin ezt a területet akarta megszerezni, ezért folytatta az Oszmán Birodalom elleni háborút. Az 1771-es év harctéri csalódásokat hozott. A Dunánál az orosz tábornokok képtelenek voltak megismételni az 1770-es diadalaikat. Vaszilij Dolgorukij tábornok betört a Krímre, és elfoglalta a félszigetet, de még ez sem bírta rá a szultánt a békekötésre. A kialakuló patthelyzet három évig tartott, az oroszok kilátásai csak 1773 végére váltak kedvezőbbé. Decemberben meghalt III. Musztafa szultán; helyét az öccse, Abdul Hamid foglalta el. Az új szultán felismerte a háború folytatásának veszélyeit és veszteségességét, és úgy döntött, véget vet neki. Katalin egy új, dunai hadművelettel próbálta sürgetni a végső határozat meghozásában. 1774 júniusában Rumjancev ötvenötezer emberrel átkelt a Dunán. Június 9-én a folyótól ötven mérföld távolságban délre nyolcezer orosz az éjszaka folyamán bajonettel rárontott negyvenezer törökre. A támadás következtében átszakadt a törökök vonala, ez pedig azt eredményezte, hogy az oroszok Kozludzsinál megsemmisítő csapást mértek az ellenségre. A nagyvezír, attól való félelmében, hogy Konstantinápoly előtt senki és semmi sem lesz képes megállítani az oroszokat, békét ajánlott. Rumjancev megkezdte a tárgyalásokat, és végül sikerült megállapodnia a nagyvezírrel a feltételekben. 1774. július 10-én, egy apró bulgáriai faluban aláírták a kücsük-kajnardzsi békét. Rumjancev azonnal Szentpétervárra küldte a fiát a hírrel. A futár július 23-án érkezett meg az orosz fővárosba; Katalin egy koncertet hagyott ott, hogy fogadja őt, és meghallgassa a jelentését. A békeszerződés sokkal többet hozott Oroszország számára, mint Katalin remélte. A Duna vidékén megszerzett területeket feladta, de cserébe megkapta a számára sokkal fontosabb fekete-tengeri partszakaszt. A balkáni tartományok – Moldávia és Havasalföld – visszakerült az Oszmán Birodalomhoz, cserébe Katalin megkapta Azovot, Taganrogot és Kereset, vagyis Oroszországnak kijárása nyílt a Fekete-tengerre. A törökök átadták a nyugatabbra fekvő Dnyeper-deltát is. Bár a folyó nyugati partján álló ocsakovi erőd a törökök kezén maradt, a keleti parton magasló Kinburn az oroszoké lett. A Dnyeper torkolatvidéke elég széles volt ahhoz, hogy az orosz hajók akadálytalanul kijuthassanak a tengerre, sőt a törökök közelsége ellenére új hadihajók építését is meg lehetett kezdeni a Kinburn alatti

részen. A békeszerződés értelmében a szultán elvesztette politikai szuverenitását a Krím félszigeten, ahol évszázadok óta a török protektorátus alatt lévő Tatár Kánság uralkodott. A krími tatárok függetlenné váltak az Oszmán Birodalomtól, de mindenki tisztában volt azzal, hogy ez nem maradhat így sokáig. S valóban, alig kilenc évvel később változott a helyzet: Katalin annektálta a félszigetet. Az oroszok nem csak területeket nyertek. A szerződés megnyitotta a Fekete-tengert az orosz kereskedők előtt, a Boszporuszon és a Dardanellákon át nyílt utat biztosított hajóik számára a Földközitengerre. Az Oszmán Birodalom mindezeken felül négy és fél millió rubel hadisarcot volt kénytelen fizetni; a szultánnak vállalnia kellett, hogy a törökök Moldáviában és Havasalföldön befejezik a keresztényüldözést, Konstantinápoly ortodox hívői pedig a saját templomaikban gyakorolhatják vallásukat. Mindent összevetve: a háború Oroszország javára billentette a térség erőegyensúlyát, Európának el kellett fogadnia, hogy a Fekete-tengeren az oroszok a valódi urak. Katalin úgy érezte, ezek az eredmények legalább olyan jelentősek, mint amelyeket elődje, Nagy Péter ért el a balti térségben, amelyek következtében Oroszország számára megnyílt az első út a nagyvilág felé.

55. Doktorok, himlő, járvány Az orosz emberek egy nemzetcsalád tagjainak tartották magukat. Ebben a családban a cár volt az atyuska, a felesége, a cárné, vagy az olyan független és szuverén cárnők, mint I. Katalin, Anna, Erzsébet vagy II. Katalin volt az anyuska. Katalin szeretett úgy gondolni magára, mint a nemzet anyjára, és valóban úgy próbált gondoskodni az alattvalóiról, mint édesanyák a gyermekükről. Ha nem tudott új törvénykönyvet adni a népének, legalább az emberek egészségéért szeretett volna tenni valamit „Ha egy faluban megkérdeznek egy parasztot – mondta – hogy hány gyermeke született, azt a válasz kapják, hogy tíz, tizenkettő, sőt: húsz! Ha megkérdik, hogy ezek közül hány él, akkor azt a választ kapják, hogy egy, kettő, három, nagyon ritkán négy. Tenni kell valamit a magas halandóság ellen!” 1763-ban, uralkodásának második évében Katalin megalapította Oroszország első orvosi egyetemét, hogy legyen hol kiképezni az orosz orvosokat, sebészeket, gyógyszerészeket. Addig, amíg nem állt rendelkezésre megfelelő számú új orvos, nagyvonalú fizetést és ellátást ígérve nyugat-európai doktorokat próbált az országba hívni. Ugyanabban az évben a hajadon és szegény anyák által elkövetett, gyakorinak számító csecsemőgyilkosságok visszaszorítása érdekében a saját költségén, Moszkvában megalapított egy lelencházat, amihez külön kórház is tartozott. A gyermeküktől megválni kívánó anyák megőrizhették névtelenségüket: csak annyit kellett tenniük, hogy odamennek az intézethez, meghúznak egy csengőzsinórt, és az egyik emeleti ablakból leeresztett kosárba belefektetik a csecsemőjüket. Az intézetbe befogadott gyerekeket felnevelték, taníttatták, gondjukat viselték. A lelencház vezetői gondoskodtak arról, hogy az intézetből kikerülők szabad emberként kezdhessenek önálló életet. A kórház ötemeletes épületében, a tágas, levegős hálótermekben kétszáz férőhely volt. Minden gyereknek saját ágy jutott, valamennyien tiszta öltözéket, tiszta takarót és lepedőt kaptak; minden ágy mellett egy kis asztal állt, rajta egy kancsó víz, egy üvegpohár meg egy csengő, amivel a személyzetet lehetett hívni. Egy angol látogató így

fogalmazott: „Bárcsak az angol kórházakban is ekkora figyelmet szentelnének a tisztaságnak!” A kórház modellként szolgált a hasonló szentpétervári és másutt működő intézményeknek. A cárnő egy másik problémával is foglalkozott: létrehozott egy kórházat, ahol nemi betegségekben szenvedő férfiakat és nőket kezeltek. 1775-ben elrendelte, hogy valamennyi tartományi székhelyen létre kell hozni egy közkórházat, és minden tartományi járásban kell lennie egy orvosnak, egy sebésznek, két sebészasszisztensnek, két orvos tanoncnak és egy patikusnak. Mivel bizonyos járásokban húszharmincezer ember élt, a betegek ellátása nem sokkal javulhatott, de még így is jobb volt a helyzet, mint korábban, amikor nem létezett ilyen rendszer. Katalin maga nem sokat adott az orvosok véleményére. Korábban, amikor nagyhercegnő volt, gyakran megbetegedett, és ezzel annak idején komoly aggodalmat okozott Erzsébet cárnőnek. Miután trónra jutott, a betegségei politikai jelentőséget kaptak. Érezte az abszolút hatalom terhét: végig kellett olvasnia a jelentéseket, konzultálnia kellett a tanácsadókkal, döntéseket kellett hoznia. Úgy próbált egészséges maradni, hogy eleget pihent, nem erőltette túl magát, nem zárkózott el a friss levegő elől, hosszú sétákat tett a szabadban. Mindezek ellenére a közvetlen környezetében lévőknek gyakran panaszkodott, hogy fáj a feje vagy a háta. 1768-ban így írt Nyikita Panyinnak: „Meglehetősen beteg vagyok, még soha életemben nem fájt ennyire a hátam. Múlt éjjel belázasodtam a fájdalom miatt, amit nem tudok minek tulajdonítani. Pedig beveszek és megteszek mindent, amit az orvosok javallnak.” Egy másik, későbbi levélben, ugyancsak Panyinnak a következőkről számolt be: „Négy éve egyfolytában fáj a fejem. Tegnap egy falatot sem ettem.” Hitte, attól egészségesebb, mert nem hallgat az orvosokra, ennek ellenére hosszas rábeszélésre beleegyezett, hogy legyen egy a közelében. A fiatal skótra, dr. John Rogersonra esett a választása, aki az Edinburgh-i Egyetemen végzett. Meggyőződése volt, hogy nincs szüksége rá, gyakran tréfát űzött belőle és a modern gyógyításból; sokszor úgy beszélt Rogersonról, mintha valamelyik Moliére-darab középkori sarlatánja volna. Rogerson nem vette a szívére a dolgot, nagyokat nevetett a tréfákon, aztán tovább győzködte a cárnőt, hogy vegye be az általa ajánlott pirulát. Amikor elérte a célját, és Katalin

teljesítette, amit kért, kedélyesen megpaskolta a cárnő derekát: „Szép volt, hölgyem! Ez szép volt!” Ám senki nem tréfálkozott, amikor Katalinnak szembe kellett néznie a kor egyik legkomolyabb kórságával, a himlővel. Ez ellen a cári család sem rendelkezett nagyobb védettséggel, mint a legszegényebb parasztok. A gyermek cár II. Péter tizenöt évesen himlőben halt meg. Erzsébet holsteini vőlegényét, Katalin nagybátyját közvetlenül az esküvője előtt vitte el a nyavalya. Katalin még mindig nem felejtette el, mennyit szenvedett majdani férje, III. Péter, és a himlő milyen mértékben csúfította el az arcát. Szerencsésnek tartotta magát, hogy felnőttkora előtt elkerülte őt ez a betegség, de tudta, előbb-utóbb ő is elkapja. Elborzasztotta, hogy a himlő milyen kemény csapást mért például a Habsburgokra. 1767 májusában Mária Terézia és a menye, II. József felesége, Mária Jozefa is elkapta a fekete himlőt. Mária Jozefa öt nappal később meghalt. Mária Terézia meggyógyult, de rajta maradtak a sebhelyek. A megözvegyült II. József nem volt hajlandó újból megnősülni, és nem voltak gyermekei. A következő év októberében Mária Terézia lányát – akit szintén Mária Jozefának hívtak – vitte el a kór. Két másik Habsburg-lány is elkapta a betegséget, de ők életben maradtak, bár életük végéig elcsúfították őket a hegek. Ezek a tragédiák ösztönözték Mária Teréziát arra, hogy három legfiatalabb gyermekének beadassa a védőoltást. A személyes és dinasztikus tragédiák ismeretében Katalin éppúgy aggódott Pál miatt, mint a saját egészségéért. Tudta, az udvarban az állandó témák közé tartozik annak latolgatása, hogy a nagyhercegnek mennyi esélye van a trón megöröklésére, mivel még soha egyetlen betegséget sem kapott el, egyet sem győzött le. Katalin és Panyin folyamatosan aggódott a fiú miatt, megpróbálták elszigetelni Pált a tömegektől és minden olyan személytől, aki esetleg himlővel fertőzött lehet. Pál természetesen tiltakozott a rákényszerített restrikciók miatt. Tizenkét éves volt, amikor megkérdezték tőle, részt vesz-e az egyik maszkabálon. Így válaszolt: „Tudom, gyerek vagyok, és így nem dönthetem el, elmegyek-e, vagy sem, de feltételezem, nem leszek ott. Panyin úr úgyis megtiltja nekem, arra hivatkozva, hogy a bálteremben jelen van egy iszonyú szörnyeteg,

amit himlőnek neveznek. Ez a szörnyeteg valószínűleg mindig előre tudja, hová készülök, mert általában pontosan azokon a helyeken jelenik meg, ahová el szeretnék menni.” Ez a szörnyeteg 1768 tavaszán egészen közel férkőzött Katalinhoz és Pálhoz. Nyikita Panyin menyasszonya, Anna Seremetyeva grófnő, akit az egyik brit diplomata „rendkívüli, gyönyörű és hihetetlenül gazdag hölgy’’-ként jellemzett, elkapta a himlőt. Katalin idegesen várakozott Carszkoje Szelóban. Május 5-én, amikor tudomására jutott, hogy két hétre Panyin is karanténba került, titokban parancsot adott, vigyék el hozzá Pált. „Nagyon izgatott vagyok – mondta –, nem is tudok másra figyelni, mert ebben a kritikus helyzetben mindent rettenetesnek látok.” Pál május 6-án érkezett meg Carszkoje Szelóba. Május 14-én Katalin is rosszul lett, de másnap reggelre javult az állapota. Gyorsan informálta Panyint, hogy milyen hamar túlesett a dolgon, és továbbította neki a saját orvosa vélekedését: „Meglátja, a menyasszonya esetében is véget érnek ezek a nehéz napok” Két nappal később közölték vele, hogy Seremetyeva grófnő meghalt. „Most értesültem Anna Petrovna haláláról. Szeretném, ha tudná, őszintén és rettenetesen sajnálom őt – írta Panyinnak május 17-én. – Le sem tudom írni, mekkora fájdalmat okoz nekem az önt ért veszteség. Kérem, vigyázzon az egészségére!” Ezután még hét hetet töltött Carszkoje Szelóban, és a nyár végéig Pállal együtt a különböző vidéki birtokain időzött, hogy kerüljék a tömeget. Az önmaga, a fia és a népe iránti aggodalom arra ösztönözte a cárnőt, hogy behatóbban tanulmányozza azt az új módszert amelynek segítségével állítólag immunitást lehetett szerezni a himlővel szemben. Azt beszélték, az oltóanyagot az egyik, már lábadozó beteg himlőhólyagjából kinyert folyadékból készítették. Nagy-Britanniában és az észak-amerikai brit gyarmatokon már jó ideje alkalmazták ezt a technikát (Thomas Jeffersont 1766-ban oltották be), de a kontinentális Európában betiltották, mivel túlságosan veszélyesnek tartották. Dr. Thomas Dimsdale skót volt és kvéker, a nagyapja 1684-ben William Penn-nel együtt érkezett Amerikába. Az Edinburgh-i Egyetemen végzett, ötvenhat éves orvos kiadott egy könyvet, amely A himlő elleni oltás legújabb metódusa címet viselte; a tanulmányban részletesen leírta, milyen sikereket ért el a betegeinél, és azt állította, minimalizálta

a kockázatokat. A könyv Nagy-Britanniában már a negyedik kiadásánál tartott. Amint tudomást szerzett róla, Katalin azonnal meghívta a szerzőt Szentpétervárra. Dimsdale 1768 augusztusának végén, fiával és egyben asszisztensével, Nathaniellel együtt érkezett meg Oroszországba. Katalin nem sokkal később privát vacsorán fogadta őket. A cárnő lenyűgözte az orvost, aki később kijelentette: „…valamennyi nő közül, akivel találkoztam, ő a legvonzóbb.” Katalin ámulatba ejtette őt „hihetetlen éleslátásával és lényegre törő kérdéseivel, amelyeket a védőoltás mibenlétével és sikerességével kapcsolatosan tett fel.” A cárnőnek tetszett Dimsdale józansága és éles esze, bár túlzottan óvatosnak találta őt. Mosolyogva hallgatta a francia nyelvet nem túl jól ismerő orvos makogását, és megpróbálta megérteni, mit mond angolul. Közölte, hogy egész életében rettegett a himlőtől, és most szeretné beoltatni magát, mert úgy gondolja, másokban így küzdheti le legkönnyebben a betegségtől és az oltástól való félelmet. Kijelentette, hogy a lehető leghamarabb meg akarja kapni az oltást. Dimsdale azt felelte, előbb szeretne konzultálni a cárnő udvari orvosával. Katalin közölte, hogy erre semmi szükség. Dimsdale ekkor azt mondta, mielőtt sor kerülne a cárnő beoltására, próbaként szeretné beadni az oltóanyagot néhány, Katalinnal nagyjából egyidős nőnek. Katalin ezt is feleslegesnek tartotta. Az orvos nem merte vállalni a felelősséget, ezért arra kérte a cárnőt, adjon neki néhány hetet, hogy elvégezhesse a kísérleteit pár helybeli fiatalon. Katalin kelletlenül, de rábólintott a dologra, viszont azt kérte Dimsdale-től, mindent tartson titokban. Dimsdale neve a hivatalos udvari nyilvántartásba se került be, ennek ellenére a brit nagykövet augusztus 29-én jelentette, hogy a cárnő szándéka „olyan titok, amit már mindenki ismer, és amely nem sok spekulációra ad okot”. Katalin és az orvos végül megállapodott, hogy október 12-én kerül sor az oltás beadására. Katalin tíz nappal korábban már nem evett húst, nem ivott bort; hashajtó higany kloridot, hánytató borkövet és rákolló-port kezdett szedni. Október 12-én este kilenckor Dimsdale a cárnő mindkét karjába beadta az oltóanyagot, amely egy Alekszander Markov nevezetű (később nemesi címmel jutalmazott) parasztfiú himlőváladékából készült. Másnap reggel Katalin Carszkoje Szelóba kocsizott, hogy nyugodtan pihenhessen. „Eltekintve némi enyhe idegességtől”,

egészségesnek érezte magát, naponta két-három órát töltött a szabadban. A testén megjelent néhány kisebb hólyag, de ezek egy héten belül leszáradtak. Dimsdale kijelentette, az oltás sikeres volt. Katalin három héttel később már a megszokott módon végezte teendőit. November 1-jén tért vissza Szentpétervárra. Másnap Pál is megkapta a védőoltást. A Szenátus és a törvénykező választmány gratulációjára Katalin így válaszolt: „A célom az volt, hogy példát mutassak, és így megmentsem számos alattvalóm életét, azokét, akik semmit sem tudnak ennek a módszernek a hasznosságáról, vagy akik félnek tőle, s így védtelenek maradnak a valódi veszéllyel szemben.” Katalin példáját száznegyven szentpétervári nemes követte, köztük Grigorij Orlov, Kirill Razumovszkij és egy érsek. Dimsdale ezt követően Moszkvába utazott, ahol szintén beoltott ötven embert. Szentpéterváron kiadták a módszer leírásának orosz fordítását. Szentpéterváron, Moszkvában, Kazanyban, Irkutszkban és más városokban oltóközpontokat állítottak fel. 1780-ra húszezer, 1800-ra kétmillió orosz kapta meg az oltást Katalin a szolgálatai elismeréseként Dimsdale-nek bárói címet és tízezer fontot, valamint évi ötezer font életjáradékot adományozott. 1781-ben Dimsdale visszatért Oroszországba, hogy beoltsa Katalin első unokáját, Alekszandert, a későbbi I. Sándort. Az a tény, hogy Katalin hajlandó volt beoltatni magát, kedvező visszhangra talált Nyugat-Európában. Voltaire azt, amire a cárnő engedélyt adott Dimsdale-nek, azzal a nevetséges nézetrendszerrel és gyakorlattal hasonlította össze, amelyet „orvosi iskoláink okoskodó sarlatánjai” képviselnek. Akkoriban az emberek hozzáállása ehhez a betegséghez leginkább fatalista volt: a legtöbben biztosra vették, hogy előbb-utóbb mindenki elkapja, és a fertőzöttek közül lesznek, akik életben maradnak, és lesznek, akik meghalnak. A többség visszautasította a védőoltást. Frigyes király levélben könyörgött Katalinnak, ne vállalja az oltással együtt járó kockázatot. Katalin azt felelte, mindig is rettegett a himlőtől, és mindennél jobban vágyik arra, hogy végre megszabadulhasson ettől a félelemtől. 1774 májusában, majdnem hat évvel azután, hogy Katalin megkapta a védőoltást, a himlő végzett Franciaország királyával. XV. Lajos egy süldő lánnyal bújt ágyba, aki fertőzött volt. Nem sokkal később, ötvenkilenc évig tartó uralkodást követően meghalt. Utódját, a tizenkilenc esztendős XVI. Lajost haladéktalanul beoltották.

Katalin személyes konfrontációja a himlővel három évvel azelőtt történt, hogy Oroszország kénytelen volt megküzdeni egy még rettenetesebb betegséggel, a bubópestissel. Ez a kór állandó fenyegetést jelentett a birodalom déli, az Oszmán Birodalommal közös határvonalain. Az általános vélekedés az volt, hogy csak a melegebb klímájú helyeken jelenik meg; a betegség és a bolhák, patkányok közötti kapcsolat akkor még ismeretlen volt. A tradicionális védekezés az izoláció volt, amely a fertőzésgyanús személyek karanténba helyezésétől egész területek katonai kordonnal való lezárásáig terjedhetett. 1770 márciusában az Oszmán Birodalom egyik balkáni tartományát, Havasalföldet megszálló orosz katonák között jelent meg a bubópestis. Szeptemberben már elérte Kijevet. A hűvösebb őszi idő lelassította a terjedését, de sokan északra menekültek előle. 1771 januárjának közepén úgy tűnt, elmúlt a veszély, de az első tavaszi olvadással számos moszkvai lakos felfedezte magán a jellegzetes, sötét foltokat és a megduzzadt mirigyeket. A város egyik textilgyárában egyetlen hét alatt százhatvan munkás halt meg. Március 17-én Katalin karantén intézkedéseket léptetett életbe Moszkva területén: megtiltották a színházi előadások, a bálok, a nagyobb nyilvános események megrendezését. A március végén váratlanul beálló fagy hirtelen lecsökkentette a halálozási rátát. Katalin és a város vezetői enyhítettek a korlátozásokon. Június végére a betegség ismét megjelent, augusztusban pedig már az egész városban elterjedt. A katonák, akik eltávolították az utcákról a testeket, sorra megbetegedtek és meghaltak. A város főorvosa egy hónapos betegszabadságot kért, hogy kezeltetni tudja magát. Szeptember 5-én Katalinnak jelentették, hogy a városban naponta három-négyszáz ember hal meg, az utcákon magukra hagyott hullák hevernek, a Moszkva körül kialakított ellenőrzési pontok nem működnek, és mivel a környező falvakból nem érkezik ellátmány, a polgárok éheznek. A megbetegedett felnőtteket és gyerekeket a karantén központokba parancsolták, de ez az óvintézkedés lázongást eredményezett. Moszkva rettegő lakói közül sokan úgy vélték, az orvosok és a gyógyszereik terjesztették el a kórságot a városban. Az emberek nem voltak hajlandóak betartani a gyülekezési tilalmat, továbbra is eljártak a piacra, a templomba, és védelmet remélve sorra csókolgatták a

csodatévő ikonokat, összegyűltek körülöttük. A Varvarszkij-kapu közelében őrzött híres ikonok egyike, a Szüzet ábrázoló mágnesként vonzotta magához az embereket, akik tömegével tolongtak előtte – nem csoda, hogy ez a hely lett a fertőzés egyik gócpontja. Az orvosok pontosan tudták, mi történik, de nem mertek közbelépni. Moszkva érseke, Ambróziusz atya felvilágosult férfi volt; felismerte, hogy a doktorok tehetetlenek. Ő úgy próbálta csökkenteni a fertőzések számát, hogy elejét vette a tömegek kialakulásának: tekintélyét latba vetve egy éjszaka eltávolíttatta az ikont a városkapu közeléből, és elrejtette valahová. Úgy gondolta, amint az emberek megtudják, hogy ő vitette el a Szüzet, békében hazatérnek, így magától megszűnik a gócpont. Végig a jó szándék vezette, tettével mégis lázadást provokált. A tömeg ahelyett, hogy szétoszlott volna, feldühödött. Ambróziusz bemenekült az egyik kolostorba, elbújt egy cellában, ám a csőcselék kirángatta onnan, és szó szerint széttépte. Az őrjöngésnek katonák bevetésével kellett véget vetni. A kivezényelt fegyveresek száz embert megöltek, háromszázat őrizetbe vettek. Katalin megértette, hogy Moszkva és lakossága lassanként kicsúszik az ellenőrzés alól. A nemesek már korábban elhagyták a várost, vidéki birtokaikra menekültek. A gyárakat és műhelyeket bezárták. A munkások, jobbágyok és urbánus parasztok – akik a kórságot terjesztő bolhákat hordozó patkányokkal teli, zsúfolt bérkaszárnyákban laktak – magukra maradtak. Szeptember végén a cárnő üzenetet kapott Moszkva kormányzójától, a hetvenkét éves Pjotr Szaltyikovtól, aki közölte, hogy a városban naponta már nyolcszáznál is többen halnak meg, és ő semmit sem tud tenni, a helyzet irányíthatatlan. Engedélyt kért, hogy a tél beálltáig elhagyhassa a várost. A cárnő megdöbbent. Növekvő halálozási arány, Ambróziusz meggyilkolása… És most még Szaltyikov is el akarja hagyni a posztját! Fogalma sem volt, hogyan birkózzon meg a helyzettel, nem tudta, kihez fordulhatna. Ekkor elébe állt Grigorij Orlov, és engedélyt kért, hogy visszatérhessen Moszkvába, megállítsa a járvány terjedését, és visszaállítsa a rendet. A hosszú, tétlen évek után éppen egy ilyen kihívásra vágyott, valami ilyesmivel szerette volna megmutatni a cárnőnek és önmagának is, hogy még mindig jó valamire. A cárnő – ahogy Voltaire-nek írta – elfogadta „kiváló és lelkes ajánlatát, de nem anélkül, hogy aggodalmat éreztem volna amiatt, milyen kockázatokat

vállal magára ezzel”. Katalin tudta, Orlov már alig várja, hogy cselekedhessen, frusztrációt okoz neki, hogy Szentpéterváron tartják, miközben a fivére, Alekszej és a többi tiszt egymás után nyeri a szárazföldi és tengeri csatákat. Teljes felhatalmazást adott a férfinak. Orlov összeszedett néhány orvost, katonatisztet és hivatalnokot, és szeptember 21-én elindult Moszkvába. Orlov átvette a járvány által sújtott város irányítását. Mivel akkoriban naponta hat-hétszázan haltak meg Moszkvában, megkérdezte az orvosoktól, milyen intézkedések végrehajtására van szükségük, azután engedelmességre bírta a polgárokat. Erőszakos volt és hatékony, ugyanakkor emberséges is. Elkísérte az orvosokat a betegek ágyához, felügyelte a gyógyszerek szétosztását, ellenőrizte a házakban és az utcákon rothadó hullák elszállítását. Szabadságot ígért minden olyan jobbágynak, aki önkéntes munkát vállalt a kórházakban; megnyitotta az árvaházakat, élelmet és pénzt osztott. Két és fél hónap alatt százezer rubelt költött ennivalóra, ruhákra és olyan menedékhelyekre, ahol a túlélők meghúzhatták magukat. A halottak ruháit elégette, háromezernél is több régi, fából épült házat gyújtatott fel. Ismét bevezette a kötelező karantént, azt az intézkedést, amely kiváltotta a zavargásokat. Alig aludt, és elszántságával, odaadásával, bátorságával, erőfeszítéseivel másokat is inspirált. Szeptemberben a városban 21.000 ember halt meg; ez a szám októberre 17.561-re, novemberre 5.255-re csökkent, decemberben pedig már „csak” 805-en haltak meg. A halálesetek számának drasztikus csökkenését részben Orlov ténykedésének lehetett köszönni, részben pedig annak, hogy beállt a hideg. A cárnőnek ezekben a hetekben a Grigorijba vetett bizalom, valamint az a remény adott erőt, hogy a tél korán beköszönt. Tartott tőle, hogy a járvány továbbterjed északnyugati irányba, Szentpétervár felé, és erre minden oka megvolt: Pszkovból és Novgorodból egyre több megbetegedésről érkezett hír. A Néva-parti fővárosban bevezettek néhány óvintézkedést: valamennyi úton ellenőrzőállomásokat állítottak fel, különös óvatossággal kezelték a leveleket és egyéb küldeményeket, és a gyanús haláleseteket követően az elhunyt környezetében élőknek kötelező orvosi vizsgálatokon kellett részt venniük. Katalinnak a jelentések, az országon belüli és a külföldre eljutó pletykák is sok gondot okoztak. Eleinte megpróbálta megállítani a tömeges megbetegedésekkel, az iszonnyal és az erőszakkal kapcsolatos

történetek terjedését, azután a járvány csúcspontján más taktikához folyamodott: amikor szárnyra kaptak az olyan híresztelések, hogy a betegeket élve temették el, engedélyt adott a moszkvai eseményekről készült beszámolók hivatalos közzétételére. A külföldi lapok az általa jóváhagyott verziókat közölték le. A kommunikációs siker persze nem szüntette meg a mélységes szomorúságot, ami erőt vett rajta. Voltairenek címzett levelei egyikében keserű megjegyzést fűzött Ambróziusz halálhíréhez: „A híres-neves 18. század most aztán tényleg büszke lehet magára! Rajta, csak nézze meg, hová jutottunk!’’ Alekszander Bibikovnak, a törvénykező választmány korábbi elnökének így írt: „Egy hónapot töltöttünk olyan körülmények között, amelyeket Nagy Péternek harminc éven át kellett elviselnie. Ő dicsőségesen legyőzte valamennyi nehézséget, mi viszont csak reménykedhetünk benne, hogy becsületünk megőrzésével tudjuk magunk mögött hagyni ezeket.” 1772 novemberének közepére a krízis szűnni látszott. Katalin engedélyt adott a nyilvános hálaadó istentiszteletek megtartására. December 4-én, amikor Orlov visszatért Szentpétervárra, a cárnő elhalmozta kitüntetésekkel és jutalmakkal. Készíttetett egy olyan aranyérmét, amelynek egyik oldalára egy mitikus római hős arcát, a másikra pedig Orlov portréját vésték. A portré alatt a következő feliratot lehetett olvasni: „Oroszországnak is vannak ilyen fiai.” Parancsot adott, építsenek diadalívet Carszkoje Szelóban; erre ez a szöveg került: „A hősnek, aki megmentette Moszkvát a járványtól.” Megmentette? Orlovnak valójában csak annyit sikerült elérnie, hogy csökkentette a veszteségeket. Becslések szerint a járvány 55.000 emberrel végzett a városban, vagyis kiirtotta Moszkva akkori lakosságának egyötödét. Egy másik becslés szerint százezernél is több volt az áldozatok száma, a birodalom többi részén pedig összesen 120.000 ember halt meg abban az évben himlőben. A járvány újbóli támadásának kivédése érdekében Oroszország déli határain még két évig, 1774-ig, az orosz-török háború befejeztéig érvényben maradtak a karanténnal kapcsolatos intézkedések.

56. „III. Péter” visszatérése Az oszmán birodalom ellen vívott háború utolsó évében, az 1773-74 közötti időszakban egy másik, az ellenséges hatalomnál jóval fenyegetőbbnek látszó krízis jelentkezett Oroszország határain belül: a felkelés, amelyet vezetőjéről, a doni kozák Jemeljan Pugacsovról „Pugacsovscsinának” neveztek el. Pugacsovnak kozákok, szökésben lévő jobbágyok, parasztok, baskírok, kalmükök és más, elégedetlen törzsi csoportok és zúgolódók egyesítésével sikerült olyan erőszakhullámot gerjesztenie, amely végigsöpört a sztyeppéken, és eljutott arra a pontra, hogy már magát Moszkvát fenyegette. A polgárháború és a társadalmi forradalom veszélye fenyegetett, a felkelés megkérdőjelezte Katalin felvilágosult eszméit, és olyan emlékeket hagyott a cárnőben, amelyek egész hátralévő életében kísértették. A palotaforradalmakkal kapcsolatosan volt némi tapasztalata, ez a felkelés azonban Oroszország hatalmas, üres területein, a Szentpéterváron és Moszkván túli, a Don és a Volga melletti, az uráli vidékeken ütötte fel a fejét. Az események ráébresztették Katalint az országban forrongó indulatokra, és elvezették őt ahhoz az állásponthoz, mely szerint cárnőként az elsődleges kötelessége a korona autoritásának védelme és kikényszerítése. Megtette, amit meg kellett tennie, de nem filozófusok, hanem katonák segítségével. Az oroszok többsége még mindig elnyomatásban élt, még mindig elégedetlen volt. Korábban is sor került néhány lázadásra: a bányamunkások megtámadták a munkafelügyelőiket; a falusiak ellenszegültek az adószedőknek és a hadsereg toborzótisztjeinek. Pugacsov felkelése azonban az első olyan, tömeges megmozdulás volt, amelyet akár osztályharcnak is lehet nevezni. Katalin Nakaza és a törvénykező választmány működése sem hozott jelentős változásokat: a földeket művelő és a bányákban robotoló jobbágyok és parasztok még mindig nem tudtak megszabadulni a kényszermunka rendszerének igájától. A cárnő változtatni akart a helyzetükön, de rá kellett jönnie, képtelen bármit is tenni. A nemességtől való függősége, a könyörtelen

kormányzati gépezet és Oroszország méretei meggátolták abban, hogy végrehajtsa az elképzelt reformokat. Végül, jobb megoldás nem lévén, úgy kellett hagynia mindent, ahogy korábban volt.