Medici Katalin élete és kora 9631534952 [PDF]

Zitiervorschau

Francis Watson

Medici Katalin élete és kora

BUDAPEST KENTAUR KÖNYVEK A TULAJDONNEVEK ÍRÁSÁT MEGHAGYTUK AZ EREDETI KIADÁS SZERINT A REGÉNY EREDETI ANGOL CÍME:

THE LIFE AND TIMES OF CATHERINA DE MEDICI KIADÓJA: HUTCHINSON & CO. LTD. LONDON FORDÍTOTTA: GUTHI ERZSÉBET, 1932 GONDOZTA: FURKÓ ZOLTÁN, 1987 © SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ, 1987

Szépirodalmi Könyvkiadó Felel s vezet a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója Szedte a Nyomdaipari Fényszed Üzem A kiadvány az Alföldi Nyomdában készült Debrecenben, 1987-ben Munkaszám: 3439.66-14-2 Felel s vezet Benk István vezérigazgató Felel s szerkeszt Szilárd Gabriella M szaki vezet Ginács László Képszerkeszt Kiss Marianne M szaki szerkeszt Mikóczi Vilmosné A fedélterv Lengyel János munkája Megjelent 15,62 A/5 ív terjedelemben Sz 4578-h-8789 ISBN 963 15 3495 2 ISSN 0237 3688

Tartalom A hercegn Amboise Itália Marseilles

A trónörökösné Fontainebleau Párizs Rambouillet

A királyi hitves

Saint Germain-en Laye Lyon Párizs Anet Vaucelles Párizs

Régens királyn Amboise Chenonceaux Poissy Dreux Orleans

Anyakirályn

Rouen Saintes Bayonne Montaigne Blois Párizs Lusignan Chenonceaux

Párizs Blois

A hercegn AMBOISE Leonardo da Vinci életéb l még egy év volt hátra. Túl a hetvenen a testnek – ha mégoly tökéletesen nevelték is a renaissance legnagyobb szellemének szolgálatára – be kell fejeznie hivatását. És Leonardo tudta, hogy a vég nem késhetik soká. Elméjét még mindig olyan problémák megfejtése foglalkoztatta, amelyeknek puszta felvetése is meghaladta a kevésbé jelentékeny emberek képességét; bal kezével még tudott rajzolni, és illusztrált naplójába, a virágokba, a hajfürtökbe, a szök kutakba és csillagászati ábrákba belevitte azt a szépséges, ütemes lüktetést, ami által az ember él, meghal, és talán halhatatlanná lesz. De jobb keze, amellyel annyi szépet alkotott, már béna volt, és a kép, mely befejezetlenül állott Amboise környéki m termében, a Sz zanya a Gyermekkel és Szent Annával, továbbá egy firenzei hölgy képmása immár örökké befejezetlen marad. Befejezetlensége ellenére is fokozottan er s hatást tesz ránk ma is Leonardo Keresztel Szent János-a, izgatja az értelmet, felkavarja az érzékeket, olyan rétegbe emeli a lelket, ahol Krisztus és Dionüszosz, Vénusz és a Sz z egyazon hullámzó indulatok jelképei, ígéri a lehetetlent, és olyan közel jár a teljesítéshez, hogy szédült igézetben tartja az értelmet. Leonardo szám zetésben fog meghalni, itt, ebben a francia völgyben, ahol kastélyokat, kerteket, gépeket, vízi utakat tervezett a nagyszer fiatal uralkodó részére, aki kiválogatta Franciaország és Itália legszebb asszonyait és legkit n bb férfiait, hogy koronájának ékességei legyenek. “Herceggé bárkit tehetek – mondta Ferenc király –, de m vészt csak Isten tud teremteni.” És Isten akkoriban b választékról gondoskodott. A marignanói gy zelem feletti felbuzdulásában és abbeli igyekezetében, hogy az olasz renaissance lüktet vére Franciaország ereiben is szétáradjon, a király magához hívatta az Alpeseken túlról az agg fest t, szép úrilakot adományozott neki az amboise-i kastély közelében, és megvásárolta a Mona Lisá-t gy jteménye számára. És most, hogy a tavasz teleszórta liliommal és ibolyával és kökörcsinnel a Loire menti erd s tájat, mintha üdvözölni kívánná az új épít ket, akik elhintették k virágaikat a középkori erd k között, Leonardo érezte, hogy itáliai tavaszt többé nem

fog látni. Igaz, hogy ezen a völgyön – amely egyetlen nagy szórakozóhelyül szolgált a király és fenséges udvara számára – a toscanai tájak szelíd bája ömlött el. A liliom csak liliom maradt, akár francia, akár firenzei földön nyílott, és Leonardo nem bánta, ha itt hal meg tulajdon agyában fogant és tulajdon kezével teremtett alkotásai között. Az Utolsó Vacsora talán már lassan hámladozott is a refektórium falán a messzi Milánóban, de itt, a Loire túlsó partján, néhány mérföldnyire Amboisetól, büszkén kígyóztak felfelé Blois új, fehér lépcs i, mint egy turritella keresztmetszete Leonardónak a kagylókról szóló kéziratában. Halála el tt, 1518 áprilisában Leonardo még végignézett egy ünnepélyt, amit részben maga tervezett, egyik legfényesebb ünnepségét a pompakedvel uralkodónak, aki két évvel kés bb még Henrik angol királyt is elkápráztatta az “Aranyhímes Mez ” parádéjával. Kett s alkalom adott okot az ünneplésre: az immár egyesztend s dauphinnek, Ferencnek keresztel je és küszöbön álló királyi frigy a Medici-ház tagjával; ez id alatt az udvar Amboise-ban tartózkodott. Itáliában a renaissance szelleme elárasztotta a városokat, amelyeknek urai igyekeztek felülmúlni egymást abban, hogy melyikük tud több és kiválóbb m vészt, tudóst maga köré gy jteni. A m vészek pártfogóik számára dolgoztak, de szül városaik ékítésének dics ségéért is. Franciaországban ez másképpen volt. Az új tanokat és új m vészeti irányzatokat az udvar ápolta. Az udvar pedig, kastélyról kastélyra vándorolva, ahogy a király kedve diktálta, örökösen új szórakozásokat hajszolva, sosem tartózkodott egy-egy városban annyi ideig, hogy rajta hagyhatta volna az új áramlatok díszít bélyegét. A m veltség központjai ekkor is, mint a középkorban, Párizs, Poitiers, Montpellier stb. voltak. Tulajdonképpeni renaissance város nem is akadt Franciaországban, legföljebb talán a büszke Lyon, cserepiaca a pénznek, áruknak és új eszméknek. Ez id tájt Amboise és Blois volt a király legkedveltebb tartózkodóhelye. Chambord, Fontainebleau, Anet, Azay le-Rideau még nem épült fel. Loches, XI. Lajos zord k vára, ahol Lodovico Sforza szörnyethalt örömében, mikor hírül adták neki, hogy húszéves rabsága véget ért, ahol De Commynes, a történettudós láncra verve sínyl dött, ahol La Balue bíboros senyvedett egy szörny séges ketrecben, melyet – a legenda szerint – maga tervezett mások számára –, ez a Loches túlságosan kietlen volt, semhogy I. Ferenc és vidám társasága lakhelyéül szolgálhatott volna. Amboise meg mintha csak egyenesen gáláns szórakozások céljaira épült volna. A nagy, kerek torony, az új olasz szárny kecsesen szökell körvonalai, a St. Hubert-kápolna karcsú tornya s a

h vös, árnyékos kertek a város fölött olyan hirtelen t ntek a dombtet re érkez utas elé, mintha szempillantás alatt, varázslat folytán emelkedtek volna ki a Loire tiszta vizéb l, amely képüket tükrözte. A kerek tornyon belül széles kocsiút húzódott csigavonalban a csúcs felé, a hatalmas falakon belül négy lovas ember lovagolhatott egymás mellett a városból a kastélyba. A torony tele volt aggatva kárpitokkal és drága kelmékkel, melyek s/ínjátszóan, selymesen csillogva meg-megbillentek az enyhe fuvallatban. Az udvar egyetlen óriási sátor volt, amelyben pompás lakomák folytak, s a vidám társalgás zaját harsonák szava zengte túl minden egyes új fogás felszolgálása el tt. A francia nemes lovagok dísze-virága ékeskedett itt, délcegen, dölyfösen, fényes öltözékben, készséges szerepl i a renaissance pompázatos jelmezes játékának. A legkeresztényibb királlyal szemben tanúsított fesztelen, bizalmaskodó magatartásuk meglepte az idegen országok követeit. Elismerték uralkodójukat vagyona és katonai hatalma alapján, de öröklött rang dolgában alig vagy egyáltalán nem tekintették magasabban állónak. Kezük fején ül sólyommal, szíjra f zött ebeikkel követték t a vadászaton, mint ahogy követték a csatában is. Követték a szakálla formájának, illatosított keszty inek divatját, követték epigrammák és n k tekintetében az ízlését. A király szórakoztatta ket, k szórakoztatták a királyt, és vele egyenrangúnak érezték magukat. Ennek a kicsiny, de hatalmas és ragyogó világnak központja és sarkköve nem volt olyan jókép , mint királyi kortársa, a fiatal VIII. Henrik, akinek kegyeiért rövidesen versengenie kell majd a sötét arcú, számító V. Károly spanyol királlyal. Mindhárom uralkodó a megüresedett Szent Római Császári trón jelöltje volt, és egész Európa sorsa függött most a választófejedelmek döntését l. Ferenc ontotta ládáiból a kincseket, Henrik követei ide-oda cikáztak különböz , kényes megbízatásokkal. De Károly mögött ott álltak az augsburgi Fuggerek, és amikor a következ évben elfoglalta a császári trónt, a hitelrendszer el ször aratott nagy gy zelmet. Ha Henrik lett volna a császár, vajon pápává lesz-e Wolsey, és katolikus marad-e Anglia? A történelem minduntalan felveti ezeket a nagy horderej , medd kérdéseket. De az ilyen hiábavaló találgatás mindenesetre megvilágítja, miféle aranyozott játékszerrel gurigáztak ezek hárman: Henrik, a Hit Védelmez je, Károly, a Legkatolikusabb és Ferenc, a Legkeresztényibb király. Ferenc huszonnégy éves volt, és negyedik éve uralkodott. Életének legragyogóbb korszakában Clouet, a fest kellemesen érzéki arcú, barna szakállú ifjúnak ábrázolja, akinek szikrázó, keskeny, kissé gúnyosan

csillogó szeme, hosszú, szabálytalan orra, duzzadt alsó ajka van. Nem sokkal különb, mint a f rangú ifjak, akik mellette barangolnak a díszkert útjain, de a magatartása királyi; mert teljes tudatában van a képességeinek: tud fényes gy zelmet aratni, elragadó szellemességeket mondani, lovagolni, mint egy kentaur, els tekintetre felismerni egy Leonardo-rajz vagy egy nemes fajtájú kutya szépségét, asszonyokat elbájolni, nem királyi, hanem ami ennél több: férfiúi min ségében. A király amboise-i kíséretéhez tartozott Bourbon herceg, Franciaország connétable-ja, aki olasz anyjától fekete szemét és haját, nemes származású francia seit l pedig arca finom sápadtságát örökölte. Bourbonnak nagy kiterjedés si birtokai voltak, amelyek egy szép napon kísértésbe fogják ejteni Ferencet, hogy megkaparintsa ket. S a hatalmas connétable így lázadóvá lett. De egyel re még nem történt meg köztük a szakadás, nem is volt rá ok. Bourbon, de Montmorency, de Lautrec, Rohan, de Chabot, Bonnivet, la Trémouille, de Foix, a legel kel bb francia családok sarjai mind ott voltak Amboise-ban a királlyal. És egyikükt l, a sz ke fürt Sieur de Fleuranges-tól származik az a beszámoló, amelyben leírja a keresztel és esküv alkalmából lefolyt ünnepségeket és látványosságokat. De miel tt tovább figyeln k az udvar mulatozását, meg kell emlékeznünk az Amboise-ban id z n kr l, mert ez a korszak els sorban a n k korszaka. Franciaországban mindenesetre rajtuk keresztül kering a renaissance igazi árama. Nemsokára új eszmékért való harcra kerül a sor, amikor is a férfiak majd fegyvert ragadnak, de egyel re, mint Rabelais Théleme-jeben, “minden a hölgyek gyönyör sége kedvéért történik”. Nélkülük nem volnának a pompás kastélyok, a tudósok és m vészek nem részesülnének támogatásban, nélkülük nem t rnék meg a szabadgondolkodás veszedelmes szokásait, nélkülük tán még olasz háború sem lehetne. Savoyai Lujza, a király anyja képviseli a renaissance asszony egyik típusát – a becsvágyó politikust. Cézárjának nevezi Ferencet, fáradhatatlanul figyeli hatalmának fejl dését, mindig készen arra, hogy a válság perceiben beavatkozzék, és a maga er s kezébe vegye az ügyeket. A király n vére, Marguerite d’Angouléme, a Valois-k gyöngye, Marguerite des Marguerites, megint más típus, talán a legtökéletesebb mind között. Az felvilágosultsága csak értelmi téren nyilatkozik meg. Tudós, költ n , Plató-rajongó, m vészek és tudósok szeretett pártfogója; nyugtalanító szépségében suhan tova az udvaroncok között, mindig királyi fivére közelében, akit gyengéd befolyásával gyakran visszatart a gyönyör- és hatalomvágy sugallta túlkapásoktól. A nemes lovagok, akiket hosszú

pillás, ibolyaszín szeme és dús, sz ke fürtjei rabul ejtettek, csodálkozva látják, mennyire különbözik szerelmi kalandjaik könnyed hölgyeit l. Mohó érdekl déssel olvassa a régi pogány írókat, mégis jámbor, a maga egyéni módján. Érti a tréfát, mint senki más, mégis, legvonzóbb tulajdonsága az a szelíden visszautasító magatartás, ahogyan a vallomásokat fogadja. A szerencse kedveltje megtalálhatja Marguerite típusát – ám hozzá teljesen hasonlót aligha – a huszadik században is, bár minden nemzedék egyre kevesebb Marguerite-tel dicsekedhetik. Marguerite a szellemileg teljesen felszabadult n , akit bizonyos kényes igényesség megóv a testi kicsapongástól. Neki is, mint a királynénak, el kel származású udvarhölgyei vannak; egyiküket Boleyn Annának hívják. Két év múlva követni fogja t a VIII. Henrikkel való találkozóra az Aranyhímes Mez re. A királyt állandóan körülveszi anyja, testvére, valamint ez id szerinti kedvese, az olaj b r , szenvedélyes Francoise de Foix. Felesége, a királyné, a háttérben mell zötten, sápadtan, méltóságteljesen áll, és halkan társalog udvarhölgyeivel. A dics szalamander a lángok között, amelyek nem tudják elhamvasztani – ez Ferenc jelvénye, ezt vésik az olasz szobrászok az oszlopokra és korlátokra, szemben XII. Lajos sündisznóival. De Claude királynéhoz a hermelin illik vagy a hattyú, a makulátlan tisztaság jelképei. Arcának sápadt lilioma béna anya és fáradt apa Bretagne-i Anna és XII. Lajos – öröksége volt. De Ferenc általa jutott trónjához, és volt a király gyermekeinek anyja. Már az egyesztend s dauphin – Ferenc – keresztel i ünnepsége el tt egy második fiúgyermeknek adott életet, a jövend II. Henriknek, Medici Katalin majdani férjének. Ennek a tizenhatodik századbeli évnek áprilisában különös szálakat sz tt a végzet. A keresztatya, aki a kis dauphint a Szent Hubert-kápolnában keresztvíz alá tartotta, Lorenzo de Medici volt, Urbino zsarnok hercege, és három nappal kés bb fokozott pompával kezd dtek az újabb ünnepségek e fiatal olasznak Madeleine de la Four d’Auvergne. a vérbeli Bourbon hercegn vel való házassága alkalmával. Lorenzo unokája volt Lorenzo il Magnificónak, és unokaöccse az uralkodó pápának, X. Leónak. Ferenc király, aki fél szemmel mindig Olaszországot figyelte, olyan pompával fogadta a Medici v legényt, amelyhez foghatót Franciaországban még sosem láttak, Leó pápának pedig – aki félt a spanyol Károly tói – volt rá gondja, hogy pazar ajándékokkal f zze szorosabbra a francia szövetséget. Volt id , nem is olyan régen, mikor egy Medici és egy magas rangú idegen között létrejött frigy alkalmából nem adott ajándékokat a firenzei család.

Mert a Mediciek, noha óriási vagyon felett rendelkeztek, polgári származásúak voltak, márpedig egy király nyilvánosan nem fogadott el szívességeket keresked emberekt l. De Lorenzo il Magnifico mindezt megváltoztatta. Az olyan családtól, amelyik meg tudta vásárolni a pápaságot, el kell fogadni a nászajándékot is, meg aztán a buzgó tudósok kitaláltak egy Medici-családfát, méltót a legmagasabb f úri körök elismerésére. Igen egyszer nek bizonyult a család nevét egy legendás h st l származtatni, aki egykor fényes gy zelmeket aratott a médek fölött. így hát harminchat teherhordó állat indult el Firenzéb l, dúsan megrakodva, bizonyítékául annak, hogy milyen örömmel üdvözli X. Leó pápa az új frigyet. Háromszázezer dukát érték volt a rakomány, amelyet az öszvérek szállítottak az Alpesek szorosain át Franciaországba, és ez még ama fejedelmi vagyonok idejében is káprázatos összeget jelentett. A teherhordók hosszú sora a domboldalon leereszkedve, Amboise felé vonult. Sieur de Fleuranges csak nézte a menetet, és szép, kegyetlen arcán gúnyos mosoly játszadozott. Ó tudta, hogy Lorenzo, aki huszonhat éves létére viharedzett kéjenc volt, egy másik, kevésbé kellemes ajándékot is hoz feleségének. “Mikor n ül ment Urbino hercegéhez – írja Sieur de Fleuranges – egyúttal a kórt is férjéül fogadta. És ugyanezen a napon a király rendjének lovagjává ütötte a herceget.” E szavakat olvasva úgy érezzük, hogy a csillogó renaissance mez mögül el búvik a vigyorgó csontkoponya. Ez nem Galahad, akit a francia király egy let nt lovagkor minden szertartásával üt lovaggá. Hímzett kabátján Firenze liliomai díszlenek, de ereiben méreg dúl. Méreg, amely az Újkor fényes márványkapuján át lövellte szerte kígyózó halálszíneit. Ennek a kórnak, amely kés bb elpusztította I. Ferencet, VIII. Henriket és V. Károlyt, tömegestül voltak alacsonyabb rangú áldozatai is. Titokzatos hirtelenséggel terjedt el Európában a 15. század vége felé, és a nemzetek egymásra hárították a felel sséget: “francia betegség” volt a neve Angliában, “la maladie Anglaise” Franciaországban. A moralisták szemében pedig egyenesen az ég fegyvere volt, amely olyan hatásosan m ködött, hogy évszázadok múltán is alig sikerült csökkenteni pusztító erejét. Arra volt szánva, hogy majdan szórakoztatója legyen a restauráció korabeli színházlátogatóknak, hogy okául szolgáljon Milton vakságának és Beethoven süketségének. De a tobzódók nem tör dtek vele. Amboise szök kútjaiból bor és aszú folyt, egymást követték a csodás pompájú látványosságok. Lorenzo de Medici n ül vette Madeleine de la Tour d’Auvergne-t, és hetvenhét szépséges hajadon – különböz nemzetek népviseletében – lejtett táncot az

új pár el tt, a fuvolák és kürtök hangjaira. Leszállt az éj, de birodalmából ki zte ezer fáklya lobogó lángja. Lakomához ült a társaság, a király, a királyné, a hercegek, a követek, az udvarhölgyek, ki-ki rangja szerint. A dáridó és tánc hajnali két óráig tartott, “azután pedig – írja Fleuranges – a nászágyhoz kísérték a fiatal asszonyt, aki sokkal-sokkal szebb volt, mint a fiatal férj.” Az áldozat fekhelye, ahova férje követte, Firenzéb l érkezett, mint a pápa megszentelt ajándékainak egyike. Tekn chéjból készült, és igazgyönggyel meg drágak vel volt s r n kirakva. “A legszörny bb nász a renaissance történetében – írja egy történész – e kor fény z módján zajlott le.” Másnap megkezd dtek a bajnoki tornák, és közel hat hét telt el szakadatlan szórakozásban, dáridózásban, míg végre megállapítást nyert, hogy méltóan ünnepelték meg az alkalmat, vagy hogy már nincs több nyújtanivaló. A hagyományos gyalog- és lovas párviadalokon kívül volt egy nagyszabású, szabályos ütközet is, amelynek céljaira favárat építettek, és a támadásoknál harci gépeket alkalmaztak, amiket a nagy Leonardo szerkesztett. Ferenc király rendkívül élvezte ezeket a látványosságokat; az éles szem Fleuranges ezt írja: “Az urbinói herceg, az új férj, nagyon igyekezett derekasan kitenni magáért hölgye jelenlétében”, továbbá, hogy “ez a legpompásabb mutatvány volt minden eddigi között, és csaknem egészen olyan, mint egy igazi csata. Hanem ez a szórakozás nem mindenkinek tetszett, mert nagyon sok volt a halott és sebesült; mikor vége volt a mulatságnak, elválasztották az ellenfeleket, ami egyáltalán nem volt könny feladat, és még sokkal nehezebb lett volna, ha az emberek és lovak nem lettek volna kifulladva; mert amíg tartott bennük a szusz, tovább harcoltak.” Claude királyné udvarhölgyei között volt ebben az id ben egy tizennyolc éves ifjú n , akir l beszélnünk kell: Diane de Poitiers, Grande Seneschale, az id s Louis de Brezé neje. Igen gazdag, el kel nemesi családból származott, és férje négy királyt szolgált h ségesen. Rágalmazók, akik semmiképpen sem tudták elképzelni, hogy egy tizennyolc éves n h séges lehet ötvennyolc éves férjéhez, azt terjesztették fel le, hogy sokkal gálánsabb természet szolgálatokat tesz a királynak, mint férje. Ezt a véleményt semmiféle bizonyíték nem támogatja, és sok minden szól ellene. Nevét véletlenül a dór istenn t l nyerte, akire egyébként hasonlított is keskeny csíp jével, magas, fiús termetével, mozgékonyságával, s t egy és jellemvonásaiban, és bizonyára törekedett is, hogy sz zi eszményképéhez mindenben hasonlítson. Fényes pályafutásán végigtekintve, szembeötl , hogy milyen csodálatos tehetsége

volt a nyilvános szerepléshez. Az ókor tanulmányozásának új divatja, valamint a király és az udvar kedvenc szórakozása: a vadászat, nagyban hozzájárult, hogy a “Diane” név állandóan felszínre kerüljön, és Diane de Poitiers gondoskodott róla, hogy felszínen is maradjon. A tömérdek Dianaképmás a renaissance kori Franciaország parkjaiban és kastélyaiban, Jean Goujon szobrai, Cellini ötvösmunkái s a fontainebleau-i iskola festményei dics ségére váltak a kultusznak és eleven megtestesít jének, bár a legtöbb esetben nagyon bizonytalan, hogy a valódi Diane-t ábrázolják-e. De van egy hiteles arcképe is, els virágzása idejéb l, amely valószín leg Leonardo alkotása. A mandulavágású szemek rejtélyes, t n d tekintetét senki sem tudta volna olyan híven visszaadni, mint . Ezen a képen gesztenyebarna haj keretezi Diane arcát, amely áttetsz , porcelánszer tisztaságát még kés öregkorában is változatlanul rizte meg; orra kissé hajlott, és álla – mint testének minden része, amelyet a versek valóságos áradata dics ített – határozott körvonalú. Alkata ruganyos, izmos, de egyúttal gyöngéd és finom. Isteni vadászn , aki leereszkedik az emberek közé. Mint ahogy a holdistenn csak egyszer szállt alá a földre, hogy az alvó Endymiont szeresse, Diane is egyetlen férfit szeretett egész életében, és azt teljesen varázslata alatt tartotta. Ez nem a férje volt, bár Diane h maradt Louis de Brezéhez, amíg az élt, hanem egy francia király – aki tizennyolc évvel volt fiatalabb, mint Diane, s aki a hosszúra nyúlt amboise-i ünnepségek egész ideje alatt bölcs jében feküdt. Vajon sejtette-e Diane, amint visszahajtotta a selyem bölcs takarót, hogy a királyné megnézhesse fiát, vajon sejtette-e, mit jelent majd egykor a csecsem s így közvetve Franciaország számára? És ez csak egyike a különös szálaknak, amelyeket a végzet Amboiseban szövögetett. A másikat Firenzébe kell követnünk, az urbinói herceggel és ifjú nejével együtt.

ITÁLIA A városnak, ahová 1518 nyarán Lorenzo Madeleine-nel visszaérkezett, nagyon nyugtalan légköre volt. Firenze fénykorának napjai let ntek. M vészei közül Botticelli, a Pollaiuolók, Ghirlandaio, Fra Bartolommeo, Filippino Lippi, Luca della Robbia meghaltak. Michelangelo Rómában dolgozott. Lorenzo de Credi még ott festegetett, Arno-parti bottegájában,

és az ifjabb della Robbia folytatta Luca csodálatos mesterségét. De a m vészek, akik az európai történelem e legragyogóbb korszakát nyitották meg, átadták helyüket a történetíróknak, a korszak befejez inek. Ezek közül Machiavelli volt a legjelentékenyebb, akinek alkalmazkodó, simulékony prózájából erkölcsi elégtételt meríthettek, és így haszonles céljaikat nemes erénnyé magasztosíthatták Itália leigázói. Szerencsétlen események följegyzése várt a történetírókra. A hitetlenek megrázták a Keleti Császárság fáj át, amelynek virágai nyugat felé hullottak szerte, olyan talajra, amelyben megfogant a renaissance. De most egyenesen Róma gyökereinek volt irányozva a fejsze, s a favágók keresztény uralkodók voltak. Milánó kifosztása a múlté volt, s a büszke város már ismét csinosította magát, hogy új ékességében pompázva megint elb völje francia rablóit, és megint magára vonja az er szakoskodó hercegek mohó tekintetét. De a láthatáron már gyülekeztek a renaissance tragédiájának komor felh i s a veszedelem: – amelyt l Firenze megmenekült, hogy aztán saját, keser végzetének essék áldozatul – Róma borzalmas feldúlása közeledett. “Egyetlen nemzet nincs – írja Castiglione –, amely ne tekintett volna bennünket zsákmánynak, s noha már alig akad zsákmányolnivaló, csak nem sz nnek meg tovább fosztogatni bennünket.” A nemzetek e Niobéjára nézve valóban végzetesnek bizonyult a szépség adománya, és leigázói – félig-meddig szerelmesen abba, amit szétdúltak vagy elraboltak, noha teljesen értékelni sem tudták – t zzel és karddal elégítették ki szörny séges, vad szenvedélyüket. Az ékes faragású kapukkal és tornyokkal körülvett Firenze jól ismerte a mérget, amely szétpattantja a vékony üveget; az ábrándos szerelmet, amely hirtelen véres kegyetlenkedéssé fajul. Kétszer csaptak fel a lángok Brunelleschi dómja és Giotto campaniléja felé. Az els máglyán Botticelli csodaszép aktjai, Pico szerelmi költeményei, színes ábrájú könyvek, drága mív illatszeres szelencék hamvadtak, továbbá értékes, ritka csecsebecsék, a legszebbek, amiket firenzei m vész valaha alkotott. A szerzetescsuklya alatt Savonarola izzó, szúró tekintete világított, amely a népben is a magáéhoz hasonló, lobogó dühöt ébresztett, a puritánság rjöng dühét, amelyet csak az emberi lelket fogva tartó földi szépség elpusztítása csillapíthat. A kisgyermekek – Savanarola kedvenc megtérítettjei – buzgón segédkeztek a máglya körül, vidáman hajigálva a lángok közé a kincseket, amelyeknek értékére csak abból következtethetünk, ami megmaradt bel lük, de ez az elképzelés is feldühítheti az embert. A második máglyán már maga

Savonarola hamvadt el. Mert legutóbb már a pápát támadta, és a pápák fegyvere fürgén szokott visszavágni. A Via Largán lev hatalmas Medici-palotát vagy kilencven évvel ezel tt építtette az id sebb Cosimo; ezt a fényes hajlékot szánta az egyre b vül családnak. De már Piero de Medici panaszosán suttogta halálos ágyán, hogy a palota túlságosan nagy az megfogyatkozott háza népének; és íme, most Piero beteg fia, északi származású, halovány fiatal nejével tért vissza falai közé. Alig volt remélhet , hogy a szerencsétlen Madeleine-t megkíméli a férjét emészt kór. Nem is kímélte meg. De halála el tt a fiatalasszony egészséges leánygyermeknek adott életet, aki Catarina Mária Romola de’ Medicinek kereszteltek. A Medici-nemzetségben szeszélyes er k és képességek bukkantak fel, érthet elképedést keltve, hiszen azokban az id kben senki sem ismerte a Mendel-féle elméletet. Rejtélyes dolog volt ez, az is maradt. Lorenzo il Magnifico, aki rövid élete folyamán a m veltség és kultúra legmagasabb fokára emelte Firenzét, akit csak azok rágalmaznak, akik nem tudnak hinni abban, hogy az er tökéletesen megfér a kifinomodott szépérzékkel; XI. Leó, az epikureista pápa; VII. Kelemen, a ragyogó tehetség cselszöv , aki hatalmát kicsinyes, s t nemtelen célokra használta, s akinek legnagyobb kudarca annyival szembeszök bb, mint sikerei; végül Katalin, a közmondásosán gonosz szörnyeteg, akir l teljesen megbízható tanúk mégis az elismerés és vonzalom hangján emlékeznek meg. Még csodálatosabb az a gyors váltakozása a nagyszer ségnek és hatalomnak egyfel l és a lealacsonyodásnak meg betegségnek másfel l, ami olyan jellemz volt a Medici-vérre egy évszázadon át. Cosimo ága az ötödik nemzedék után kihalt, de ez az ág termetté Lorenzo il Magnificót, Leót, Kelement, a dics Giovannit és Katalint. Úgyszintén a becstelen Alessandrót, valamint urbinói Lorenzót, aki kicsapongó életmódja folytán pusztult el huszonkét éves korában. Urbino bitorló hercegét szül városába való visszaérkezésekor kissé h vösen fogadták. A firenzeiek megt rték a diktátort, ha az egy Lorenzo il Magnifico volt. De régi törvény, hogy diktátorok nem hagynak utódot, és a republikánusok jó céltáblát találtak a gyönge herceg személyében, akit egyedül a Medici-házból származó f papok mesterkedése tudott megtartani a helyén. Az ifjú Lorenzo sok okot adott az elégedetlenségre. Többek között újmódi francia szakálla is visszatetszést keltett a simára borotvált állak városában. Még Giulio de Medici bíboros (a kés bbi Kelemen pápa) is fel volt háborodva elvetemült unokaöccse vakmer ségén, mikor megérkezett Rómából, hogy üdvözölje t és fiatal feleségét. A bíboros

olyan embert látott benne, aki jó esetben szégyent, rossz esetben végromlást hoz a családra. De Lorenzo rövidebb ideig élt, semhogy foltot ejthetett volna a Medici néven. Egyik haláleset a másikat követte, s a nagy palota a Via Largán egyre üresebbé lett. Katalin 1519. április 13-án született. Ugyanannak a hónapnak 28-án meghalt szegény fiatal anyja, akit május 4-én apja is követett a sírba, hogy végül, legméltatlanabb Medici létére, ott pihenjen Michelangelo remekm ve alatt, amely Európa legcsodálatosabb síremléke. Úgyszólván Firenze egész lakossága az utcákon tolongott, hogy végignézze a temetési menetet, s a Mediciek hatalma még elég nagy volt, hogy valamennyi polgár gyászt öltsön; valamennyi – egy kivételével. A sötét menetben, amely Lorenzót kísérte sírjához, fényes nev el dei mellé, egy élénk, skarlátszín öltöny vonta magára a meglepett tekinteteket. A szép, fiatal Francesco Villani, abban az évben a gyógyszerészek céhének mestere, merészen lépkedett csoportja élén, rikító vörös sapkában, zekében és nadrágban, kezében virággal. A krónikás feljegyzése szerint az ifjú vakmer ségének igen szomorú vége lett. A Mediciek megtorló eljárására vonatkozó célzáson kívül a vakmer Francesco sorsáról nem tudunk semmit. Giulio bíboros eljött a temetésre Firenzébe. Mihelyt értesült Lorenzo betegségér l, azonnal elindult, és sietve igyekezett a keserves utakon haladva, de unokafivére halálos ágyánál nem volt jelen. Amíg Lorenzo lélegzik – mondta-, és ura a háznak, be nem teszi a lábát a Medicipalotába. A közelben tartózkodott, a Szent Marco kolostorban, ahonnan vagy húsz évvel el bb Savonarolát vezették a veszt helyre. Szükség volt a bíborosra Firenzében, mert a Mediciek hírneve komoly megrázkódtatásokat szenvedett, és a republikánusok mozgolódtak. S íme, az egész id sebb ágból csak egy árva kislány maradt. A Mediciek minden reménysége ebben a kis, mit sem sejt emberpalántában összpontosult, aki csodálatosképpen nem örökölte apja testi és – mint majd bebizonyítja az egész világ el tt – jellembeli gyengeségét sem. Életének els tizennégy évében Katalint ide-oda tologatták a diplomácia sakktábláján, s a játszma igen magas tétekben folyt. Mialatt a kislány csendesen feküdt bölcs jében, a renaissance virága elhervadott. Messze, Amboise-ban, egyetlen zokogó tanítvány hajolt mestere fölé, hogy felfoghassa utolsó suttogását: Leonardo da Vinci hátrahanyatlott karosszékében, és meghalt. Giulio bíboros jól végezte a dolgát. “Általános a vélemény – írja Nardi, a történész –, hogy mióta a város fennáll, egyetlen kormány sem nyújtotta

tökéletesebb látszatát a polgári szabadságnak, s nem leplezte ügyesebben a zsarnokságot.” De azért a veszély sosem múlt el, s amikor a csecsem hathónapos lett, óvatosságból Rómába vitték. Nagyanyja, Alfonsa Orsini, akinek gondjaira bízták, nem sokkal élte túl a herceget és nejét, és ugyanekkor az elhunyt herceg nagynénje, Maddalena Cibo is meghalt a Careggi-villában. A halál gyöngédtelen kézzel nyesegette a Mediciek családfáját. Most már csak Clarice Strozzi, a kislány nagynénje kerülhetett sorra. Híres bankár felesége volt, és Rómában lakott, ahol Leó nagyon gyakran vette igénybe a Strozzi által nyújtott hitelt. A pompa- és asszonykedvel pápa udvartartása olyan összegeket emésztett fel, hogy Leó ebben az id ben állítólag negyvenpercentes kamatú kölcsönöket vett fel. Clarice Strozzinak nagyon emelkedett elvei voltak egy Medicinek kijáró nevelésre vonatkozóan, s a hat hónapos életkort éppen megfelel nek ítélte a nevelés megkezdésére. Mikor a csecsem t elvitték a pápához, Leó az Aeneis egy ünnepélyes sorával üdvözölte. Mihelyt a gyermek járni és beszélni tudott, igen komolyan igyekeztek megértetni vele magas társadalmi állásának jelent ségét és az azzal járó felel sséget. A négyszögletes kövekb l épült Strozzi-palota a benne lakók mindegyikére rányomta arányai komor tökéletességének bélyegét. Nem lehetett nagyon vidám hely egy leánygyermek számára, aki életének els hat évét kénytelen volt ott tölteni. Katalin rövid leánykorának éveir l nem tudunk részleteket. 1525-ben visszaküldték Firenzébe, hogy Passerini bíboros felügyelete alatt a nagy Medici-palotában lakjék, amely most üresebb, mint valaha. Ezalatt Európában gyorsan fejl dtek az események, amelyek hivatva voltak Katalin sorsát megszabni; Katalinét és sok más el kel származású gyermekét, akiknek arcképeit a m vészek ránk hagyták: meghatóan ünnepélyes tekintet kislányok, ékköves, kivágott derékban, széles, abroncsos szoknyában; kisfiúk hasított nadrágban, tollas kalpagban, apró kezük a kardjuk markolatján, mellettük hatalmas vadászkutya. Legel ször nézzünk el Rómába, “a világ f városába”, mert a valóban m velt emberek még annak tekintették. 1521 decemberének els napján – nem sokkal azután, hogy a kisded Katalint bemutatták neki –, Leó pápa hirtelen meghalt, negyvenöt éves korában. Castiglioni és mások szerint megmérgezték. Pasquino, a pamfletíró ezt jegyzi fel róla: “X. Leó pápa úgy jutott a hatalomhoz, mint egy róka, úgy uralkodott, mint egy oroszlán, és úgy halt meg, mint egy kutya.”

Akármiképpen halt is meg, tény, hogy tömérdek adósságot hagyott hátra, és a pápai kincsek el voltak zálogosítva. A renaissance pompa Rómában, a fény z villák a hegyek között, a gyönyör kertek, amiket furfangos vízi szerkezetek tartottak h vösen, a fest k, szobrászok, zenészek, tudósok b kez támogatása, politikai megvesztegetések és “hosszú combú, sima márványtest szeret k” tartása végzetesen túlterhelte a pápai jövedelmet, amely amúgy is lényegesen megcsappant, mióta Németországban és egyebütt csökkent a b nbocsánat-cédulák árusításának lehet sége. A bíborosok a hónap végén összegyülekeztek, hogy megválasszák Leó utódát, de a feladat meglehet sen nehéznek ígérkezett; részint mivel mindegyiküket egyéni törekvések f tötték, részint pedig, mivel a legbefolyásosabb közülük Giulio de Medici volt. Leó uralkodása noha az egész egyetlen csodálatos ünnepi ragyogás volt – olyan zavaros állapotokat hagyott maga után, hogy érthet en húzódoztak egy újabb Medici megválasztásától. De a két hétig tartó tanácskozást követ döntés annyira váratlan volt, hogy még a választókat is majdnem olyan csodálatba ejtette, mint magát a kiválasztott egyént. Az utrechti Hadrian lett az új pápa. A louvaini egyetemen oktatója volt annak idején V. Károlynak, aki azóta már császári trónra emelkedett; fejedelmi tanítványa egy spanyol érsekséget adományozott neki. Itáliában semmit sem tudtak róla, csak azt, hogy idegen és hogy kiváló jellem ember, s e két körülmény elég volt, hogy gyanút ébresszen irányában. Megválasztani egy Medicit – talán meggondolatlanság lett volna, de megválasztani ezt a flamand szentet –, egyenesen a végzettel való szembeszállást jelentette. Szegény Hadrian maga is gondterhelten sóhajtozva fogadta a hírt, és hónapokon át halogatta az utazást, míg végül úgy látszott, hogy magas hivatalát Spanyolországból szándékozik ellátni. Mialatt így tétovázott, Itália testén újabb sebet ütöttek: Génuában, az ez id szerint francia kézben lev , egykori nagy szabad városok egyikében az Olasz Liga hadserege garázdálkodott, gyújtogatott és vérfürd ket rendezett. “A város pusztulása – olvassuk az egykorú feljegyzésekben –, Európa valamennyi keresked jének anyagi helyzetét megrendítette.” Ekkor jelent meg a színen a szent élet idegen, mint VI. Hadrian pápa. H siesen igyekezett megállni a helyét, de a Vatikán akkor nem volt megfelel hely egy idealista, kivált egy keresztény idealista számára. Hadrian hosszú órákat töltött ájtatoskodással, igyekezett remete módjára

élni az el dei által megteremtett pompa és fény zés közepett. Leó száz dukátot dobott oda egy énekesnek, ha megtetszett neki, ezret egy m vésznek, aki lefestette valamelyik pogánybájú, megrészegít látomását; Hadrian, a két szolgából meg egy öreg flamand házvezet n b l álló személyzettel együtt, napi egy dukátból élt. Gátat szabott a Mediciek hatalmának Firenzében azzal, hogy visszaültette helyére a törvényes jogú urbinói herceget. A belügyeket illet en bevezette azt a forradalmi elvet, hogy: “jó embereket kell juttatni az eklézsiáknak, inkább, mint jó eklézsiákat az embereknek”. Ami a külügyeket illeti, minden erejével azon volt, hogy módot találjon a békére a diplomácia kanyargós kacskaringói között, amelyek izmos szorítással tekerg ztek, mint a kígyók a Laokoon-szobron, amit egyébként a pápa pogány halványnak bélyegzett. A vég elkerülhetetlen volt. Alig több mint egyévi uralkodás után meghalt, legy zötten, kimerülve. Látta reformtörekvéseinek kudarcát. Rómában szörny pestisjárvány pusztított, és az Alpesek szorosain át megint francia seregek özönlöttek Itáliába. És a Medici bíboros ezúttal elérte a célját. 1532 végén, a konklave ötven napon át tartó tanácskozása után Giulio Medicib l VII. Kelemen pápa lett. Kelemen okulhatott volna Lodovico Sforza szomorú sorsából, aki egykor a renaissance Európa legfényesebb központjának, a quattrocentóbeli milánói udvarnak feje volt. Mind a ketten tehetséges utódai voltak despota seiknek, de mind a kett b l hiányzott az er , különösen a despota ereje. Lodovicót ingadozása és köpönyegforgatása végül is Loches sötét börtönébe juttatta. Kelemen pedig idegesen kapkodva egyik szövetséget a másik után kötötte, s az eredmény Róma leigáztatása volt. Mialatt a Vatikán fölött a vihar felh i gyülekeztek, a hatéves Katalin, aki egyszer majd megmutatja, hogy a Mediciek alkalmazkodóképessége, ha bátorsággal párosul, legy zhetetlenné tehet, firenzei palotájának tágas termében járkált. Ha is abban a hibában leledzett volna, mint f rangú rokona, a történelem másképp alakul; olvasmánynak talán kellemesebb volna, de az sem olyan bizonyos. V. Károly elfoglalta Nápolyt, és most Rómát fenyegette. Ezt Kelemen olyképpen igyekezett ellensúlyozni, hogy a megválasztás utáni évben szövetséget kötött I. Ferenccel. E két hatalmas uralkodó egyformán sóvárgott Itália szépséges testére. Itália hol egyiknek, hol másiknak hízelgett azzal, hogy kívánatos bájait meg-megmutogatta, s a vége az lett, hogy ízenként tépte szét tagjait a verseng k sokáig visszafojtott szenvedélye. De Franciaország ügyei legutóbb olyan fordulatot vettek,

amelyb l a csapongó Kelemen megérthette volna, milyen végzetes a politikája. Ferenc ismét Lombardiában volt seregei élén, mialatt odahaza felesége, a királyné, mell zötten és elhagyottan haldoklott, mint ahogyan élt. De Ferenc nehézségekkel küzdött. Az Aranyhímes Mez ragyogó nyomot hagyott az udvari ünnepségek évkönyveiben. De tulajdonképpen nem hozott semmi diplomáciai eredményt. A selyemlevel ezüst fák, a VIII. Henrik számára épített üvegpavilon, a felséges lábak alá terített aranybrokát, csodás keretbe foglalta az asszonyi szépséget és a férfiúi vitézségét. De Henrik, aki egyébként a testedzés legtöbb ágában igen kiválónak mutatkozott, valahogy kissé nehézkesen ülhette meg lovát, mert az ünnepi játékok alkalmával dicstelenül lepottyant róla. Dühösen tért haza. Indulatát dühösen, sima udvariaskodással leplezte, de az nem változtatott a lényegen. Márpedig Henrik felesége (mert Boleyn Annát csak most látta el ször) V. Károly nagynénje volt, egyszersmind nem hivatalos képvisel je a császári érdekeknek az angol udvarnál. Ferencnek nem volt könny dolga. És rendkívül megnehezítette a helyzetét, hogy egy nagy hibát követett el, amiért a felel sség f leg anyját, Savoyai Lujzát terhelte. A pénz úgy folyt el keze közt, mint a víz. És most beállott a szárazság. Egy ezüstrács a tours-i székesegyházból, néhány aranyapostol innen, néhány ezüstszent onnan, több újfajta adó, újabb kölcsönök a fejedelmi birtokokra – mindez nem volt elég, hogy újra el idézze a dús áradatot az új olasz háború céljaira. Savoyai Lujza sastekintete lecsapott a Bourbon connétable hatalmas birtokaira; a connétable ugyanis meggondolatlan módon, kissé kérkedett a hatalmával. Pörbefogták, ez volt az els lépés, végrehajtották az ítéletet, ez volt a második. A Bourbon-birtokokat elkobozták a korona javára, mire a fekete szem connétable: “Gy zelem, vagy halál!” kiáltással a császár szolgálatába lépett, aki ezt már régen várta. Ferenc a Bourbon vezetése alatt álló császári hadakkal ÉszakOlaszországban, Páviánál ütközött meg 1525. február 24-én. A francia sereg borzalmas vereséget szenvedett, Bonnivet, de Foix, la Tremouille és számos más f nemes elesett. Magát a királyt is foglyul ejtették, és Bourbon, diadalát a lovagiasság álarca alá rejtve, a maga sátrában vette át a kardot az uralkodótól, aki olyan nagyot vétett ellene. Ez a csapás V. Károlyt egyel re az európai helyzet urává tette. “Minden elveszett, csak a becsület maradt meg”, írta Ferenc, de hamarosan kiderült, hogy a becsület nagyon megbízhatatlan portéka.

Franciaország arra törekedett, hogy mint renaissance nagyhatalom foglalhassa el az t megillet helyet. S most e törekvés személyes megtestesít jét, a legkeresztényibb királyt, Madridba vitték fogságba, s ez a tény valószín leg nem egyezett a gy zelmes Bourbon szándékaival. A spanyol f városban a király szépsége és büszke magatartása olyan hatást keltett, hogy a lakosság az utcákon lelkesen megéljenezte, s nemes hölgyek eped szerelemre gyúltak iránta. De a király fogoly volt, s a feltételeket a császár diktálta. Ezek a feltételek lesújtóak voltak: a nehezen megszerzett burgundiai hercegség visszahelyezése korábbi birtokosainak, a Habsburgoknak uralma alá; egy h bérállam létesítése KözépFranciaországban Bourbon számára; lemondás mindennem igényr l Olaszországot illet en. Mindez valóban egyértelm nek látszott Franciaország teljes megsemmisítésével. De Franciaországban er s kéz tartotta a kormányt. Fogoly fia távollétében az erélyes Louise uralkodott. A ravasz Du Prat kancellár segítségével – aki már eddig is szakért nek mutatkozott abban, hogy miként lehet az elszegényedett lakosságból egyre újabb adókat kipréselni – valóban meglep kártyát játszott ki. Ugyanis, ügyes mesterkedése folytán, Burgundia népe hevesen tiltakozott az ellen, hogy a Habsburgok – s így Károly – uralma alá kerüljön. Az önrendelkezés intézményének beiktatását a politika segédeszközei közé, hamarosan egy másik újmódi találmány felhasználása is követte: a propagandáé. A pápát, az angol királyt, a velenceieket, a megmaradt olasz fejedelmeket megnyerték annak a véleménynek, hogy a császár hatalma Európában jóformán káros méreteket öltött. Ferenc nevének személyes varázsát teljes egészében kiaknázták. A tudós férfiak között, akik Ferencnek, a tudományok pártolójának, a lovagok díszének védelmében a császárhoz folyamodtak, ott volt maga a nagy Erasmus is. Ezalatt Marguerite d’Angouléme Spanyolországba nyargalt, sebesen vágtatva, mint egy gyorsfutár, hogy szeretett fivére kiszabadulását el segítse. Forró napsütésben, porfelh k között száguldott Madridba, Toledóba, Alcalába és megint vissza Madridba. Ahol megjelent, mindenütt egy kis udvart vonzott maga köré. A spanyol férfiak éppúgy a lába el tt hevertek, mint a franciák. Hosszú tanácskozásokat folytatott a császárral, összemérte vele szellemi fegyvereit, miközben Károly kemény tekintete kutatva hatolt a félig hunyt pillák mögé. Mikor Marguerite Madridba érkezett, éppen az utolsó szentséget adták fel Ferencnek, aki már-már halálán volt a kétségbeesést l. De mikor Marguerite ismét észak felé vágtatott kétszeres sebességgel, hogy ekképpen meghiúsítsa a császár

ravasz tervét, aki túlságosan rövid határid re szóló menlevelet adott neki, abban a reményben, hogy második túszt nyer benne – addigra fivérének már nyert ügye volt. A királyt átkísérték a határon. Bizonyos elvállalt kötelezettségek biztosítékául két id sebb fiát kell majd visszaküldenie, kezesképpen. Megérkezvén, egy ideig pihent, és lakomákkal, szerelmeskedéssel ünnepelte meg kiszabadulását, azután hozzálátott, hogy helyreüsse a hatalmán ejtett csorbát. Kelemen a Vatikánból nyugtalanul figyelte e kavargó eseményeket. Ravasz Medici észjárásával különböz hadicselekhez folyamodott. A szerencsétlen kimenetel páviai ütközet hatása alatt megfélemlítve, kilépett Ferenccel való szövetségéb l, és új egyezséget kötött a császárral, aki oly közeli szomszédja s immár oly mérhetetlenül hatalmas volt, hogy bízvást tekintették a két világ korlátlan urának. Néhány hónap múlva azonban Kelemen ismét összeesküvést sz tt császári szövetségese ellen, ezúttal titkos és veszélyes módon. Károly hadvezére Lombardiában Pescara rgrófja volt, ugyanaz, aki a Hercegek Szövetségének javára annak idején Génuát kifosztotta; ez id szerint Milánó el tt táborozott. Hogy neve máig fennmaradt, nem annyira hadvezéri erényeinek, mint inkább annak a ténynek tulajdonítható, hogy férje volt a m velt és bájos Vittoria Colonnának, akinek édesen cseng római neve lágyan hangzott a tudósok és szerelmesek ajkán, akik egyaránt hódoltak neki. Most azonban Pescarának szerepet kellett vállalnia Európa történelmében. Kelemen a vesztegetés rég bevált eszközéhez folyamodott. A császár ellen nyújtandó segítségért cserébe a nápolyi koronát ígérte Pescarának. Az rgróf udvariasan meghallgatta a pápa javaslatait, aztán az egész tervet közölte a – császárral. Az összeesküvés felfedezése után Kelemen ismét riadtan fordított köpönyeget, és sietve igyekezett visszanyerni Ferenc barátságát. A trónjára visszakerült francia király egyetlen szívességet kért a pápától, és a pápa azonnal teljesítette azt. Mint Szent Péter kulcsainak riz je, felmentette Ferencet kötelezettségei alól, amelyeket Spanyolországból való szabadulásakor a császárral szemben vállalt. Kelemen most reménytelenül kapkodott ide-oda. A törökök nemrégen fényes gy zelmet arattak a magyarok fölött, s a magyar hadsereg csaknem egy szálig odaveszett. A fenyeget török veszedelem folytán a kereszténységhez intézett kétségbeesett segélykiáltás eredménytelen maradt, mert Ferenc akkor már azt forgatta a fejében, hogy szövetkezik a hitetlenekkel, a császár

hatalmának korlátozására. Róma tüzesen lebukó napja vörösre festette az eget. Ebben az id ben Baldassare Castiglione pápai nuncius volt a spanyol udvarnál, de úgy látszott, szándékosan tájékozatlanságban tartották az olaszországi ügyeket illet en. Róma pusztításáért a császár nem volt teljesen felel s. Károly csakugyan a legkatolikusabb király volt, és a Szent Város ellen elkövetett merénylet miatt bizonyára bánkódott, és meg is botránkozott. De a Bourbon nagyon kényelmetlen szövetséges volt, és Kelemen ingadozása, megbízhatatlansága megpecsételte Róma végzetét. A connétable harmincezer zsoldosa élén vonult Itáliában dél felé. Zászlóján lángoló kard és az “Espérance” felírás díszlett. Egyszer már leverte és foglyul ejtette a hatalmas királyt, aki kezét a Bourbon-birtokokra merészelte tenni. De a magas politika úgy hozta magával, hogy ezúttal ismét ellene fordult minden. Egyedül volt, teljesen egyedül idegen hadserege közepeit, fehér arcán tragikus t zben lobogott a fekete szempár tekintete. Franciaországban minden olyan házat, amelyben valaha lakott, sárga festékkel jelöltek meg, sárgával, az áruló színével; a spanyol hidalgók, akiknek számára annyi ütközetet nyert, megvetéssel fordultak el t le. A páviai fényes gy zelem után legkiválóbb lovagjai egyikét szólította fel a császár, hogy a gy z t lássa vendégül kastélyában. “Engedelmeskedem, Sire – hangzott a büszke válasz –, de azután földig égetem a kastélyomat.” És, mintha mindez nem volna elég, egy másik seb is gyötörte a connétable szenved lelkét. Pávia alatt holtan fekv vetélytársainál is szenvedélyesebben, reménytelenebbül imádta az elérhetetlen Marguerite d’Angouléme-et, a király gyöngéden szeret testvérét – a királyét, aki ellen harcolt. Emberei németek, spanyolok, olaszok, flamandok voltak, akadt köztük néhány francia is. Névleg a császárt szolgálták, de valójában senkit sem ismertek el uruk gyanánt. Még ha a maga keser végzete nem is sodorta volna irgalmatlanul a végs szerencsétlenség felé, akkor is tehetetlen lett volna velük szemben. Ezek csak a pusztításnak, fosztogatásnak éltek, ki-ki a maga nemzeti vonásainak megfelel en: a lutheránus Landsknechtek, hogy ledöntsék a katolicizmus “bálványait”, a spanyolok, hogy kielégíthessék kegyetlenked ösztöneiket, a francia renegátok, hogy kivegyék részüket a szabad zsákmányolás örömeib l. A connétable inkább szolgájuknak, mint parancsolójuknak érezte magát. Gyakran megesett, hogy nem kaptak zsoldot, s ha kaptak, az kevés volt; megállás nélkül nyomultak hát dél felé, s szemükben, mint barbár seikében, ott ragyogott a mohó vágy a világ

f városának pompás kincsei után. A pápa egyre-másra küldözgette a követeket, a pénzt; új egyezményeket ajánlott. De Rómát már semmi sem menthette meg. A megrémült Firenze kétségbeesett eszközökkel készült védekezni. De a támadók elkanyarodtak, és az Appenninek szorosai felé tartottak. Csak a “nyugati Babylon” csábította ket. Május 4-én Rómától hat mérföldnyire, a connétable még egy utolsó követet küldött a pápához azzal a felszólítással, hogy közölje a békefeltételeket. De tisztában volt vele, hogy embereit nem tudná visszatartani. Választ nem kapott. Két nappal kés bb hajnalban, megkezd dött a támadás. Az ostromlók, a maguk si harcmodorát követve, a sz l kb l létrákat cipeltek el , s nekitámasztották ket a Vatikán-domb alacsony falainak. Negyvenezer ember volt Rómában, ezek talán visszaverhették volna a támadókat, de még csak kísérlet sem történt arra nézve, hogy hadsereget szervezzenek bel lük. A pápa, néhány bíborosával együtt, a Tiberis melletti Angyalvárba menekült. A connétable, akinek immár nem volt miért élnie, elhatározta, hogy dics séges ütközetben fog meghalni, még miel tt az elkerülhetetlen mészárlás megkezd dik. Csillogó ezüst vértezetében, narancsszín tolldíszével készséges és könny célpontul szolgált. A reggel ködös volt, de a védelmez k azért jól láthatták t, amint katonái élén haladt el re létrájával. Nyílvessz találta szíven, és halálos sebet ejtett rajta. A csodálatos ötvösm vész, a híres kérked , Benvenuto Cellini azt állította, hogy volt az, aki a végzetes lövést leadta. Talán csakugyan volt az. Mikor Bayard, a gáncs és félelem nélküli lovag, egy fának támaszkodva s ajkát kereszt alakú kardmarkolatára szorítva meghalt, voltak, akik azt mondták, hogy vele pusztult az el z korszak lovagi szelleme. Ez közvetlenül Pávia el tt történt. De a fegyver, amely három évvel kés bb halálra sebezte a connétable-t, a középkori szellem egyik különös képvisel jét ölte meg. A sok f nemes és lovag közül, akik ott tolongtak Amboise kertjeiben azon az áprilisi napon, mikor Katalin szülei örök h séget esküdtek egymásnak, egyetlenegy sem volt olyan szép, olyan délceg, olyan el kel és olyan nagylelk , mint a connétable. Ám a finom illatszerrel bepermetezett királyi keszty n keresztül is túlságosan jól látta a kapzsin begördül Macchiavelli-ujjakat. Középkori felfogása volt a tulajdont illet en, és jogainak védelmében kész volt mindent elveszíteni – nemcsak az életét, ami nem nagy áldozat, hanem becsületet, szerelmet és lovagtársainak becsülését is, ami már súlyos veszteség. Úgy harcolt, mint

legendás h se annak a nemes lovagvilágnak, amely az idejében tulajdonképpen már csak a pompás udvari ünnepségek egyik kelléke s a közkedvelt románcok témája volt. Ügy halt meg, mint egy rablólovag, fosztogató zsoldosai élén, hazátlanul, barátok, reménység nélkül. Haldokló vezérének testén átgázolva, a zsoldosok serege, mint éhes farkascsorda rontott Rómára. Nyolc napon át szabadon és büntetlenül raboltak, fosztogattak, és állati módon kegyetlenkedtek. A pápa fogoly volt a maga várában, s a katonák a szeme láttára mocskolták be a szentélyeket, és er szakoskodtak a lakossággal, amelynek védelmében Kelemen olyan kevés igyekezetet fejtett ki. Kilenc hónapon át maradt Róma a rablók kezén, s a pápa tehetetlen volt. És mind e szörny ségek betet zéséül újra felütötte fejét a pestis. Firenzében is kezdett terjedni a járvány. Medici Katalin most nyolcéves volt, és palotája magas falai között szorgalmasan tanulta a latin és görög nyelvet, zenét, táncot és egyéb ismereteket, amelyek egy el kel renaissance dáma m veltségének elemeit alkották. Annak idején Passerini bíboros gyámsága alatt két rokonával tért vissza Firenzébe. Az egyiket, Ippolitót, az urbinói herceg unokatestvérének törvénytelen fiát, aki most tizennyolc éves volt, Katalin nagyon szerette. Ez a szép, délceg, regényes hajlamú ifjú, józan megvetéssel ítélte meg a papi cselszövényeket, szerette a katonák és m velt emberek társaságát, Katalin szemében pedig az eszményi Medici volt, akit l sokat tanult. Már e zsenge korban is osztotta Ippolito gyanúit Kelemen agyafúrt terveivel szemben, Kelemen viszont jól sejtette, hogy Ippolito gyengének fog bizonyulni. Ez a felismerés sorsdönt volt a szerencsétlen ifjúra nézve, aki sokkal jobban hasonlított Lorenzo il Magnificóra, semhogy rokonszenvre számíthatott volna a Mediciek hanyatlásának ebben a korszakában. Katalin másik fiatal pajtása Alessandro volt, akit viszont ki nem állhatott. Alessandro – gúnynevén: “a szerecsen”, (amit ismeretlen anyjától örökölt arcvonásainak köszönhetett) – tizennégy éves volt. Kétségkívül fattyú, bár sosem állapították meg teljes bizonyossággal, hogy Katalin apjának egy barbár ágyasától vagy Kelemen pápának egy cselédlánytól született fia volt-e. Az a tény, hogy a pápa jobban kedvelte, mint Ippolitót, valami apai érzésre mutat; Kelemen ugyanis szintén törvénytelen származású volt. Katalin sehogy sem tudta elviselni a visszataszító kis mulatt fiút, s Alessandro kés bbi pályafutása e gy lölet jogosultságát a legnagyobb mértékben igazolta. E két különös játszópajtás – Hyperion és Satyr – társaságában Katalinnak, akinek kora gyermekségét l kezdve a cselszövés és

képmutatás leveg jében kellett élnie, b séges alkalma nyílt elsajátítani két tulajdonságot, amelyek nélkül nehezen boldogult volna a tizenhatodik század politikájának ösvényei között: a tettetést és a cinizmust. De Alessandro iránti ellenszenvét sosem próbálta leplezni, és civakodásaik annyira elfajultak, hogy végül is el kellett választani ket egymástól. A fiút a Firenzét l fél napra fekv Cainaóba küldték, a gyönyör Poggio-villába, amely ma egyike a királyi rezidenciáknak. Katalin pedig a város egyik menedékhelyér l a másikra került, aszerint, ahogy a politikai helyzet megkívánta, végül, Ippolitóval együtt, visszatért a Via Largára. 1527. május 19-én ugyanide érkezett a mélységesen elkeseredett és felháborodott Clarice Strozzi is. Róma feldúlásának híre Firenzébe is eljutott, és Kelemen fogva tartásának ténye nagy izgalmat okozott a republikánusok körében. A család történetében immár harmadszor jött el az ideje, hogy a Medicieket ismét szám zzék Firenzéb l. S ezt Clarice Strozzi, maga is tagja a családnak, akarta így. Kelemen kíméletlen cselszövései sértették az Medici-büszkeségét. A család uralkodásra született, nem pedig zsarnokoskodásra. Szerinte a Via Largán lév palota jelenlegi lakói méltatlanok voltak arra, hogy ezt a nevet viseljék, amit a nagy Lorenzo hagyott örökül. A nagy Lorenzo a köztársaság beleegyezésével uralkodott, és Clarice maga is republikánus volt. A Signoria a városatyák testülete palotájában tanácskozott, mert még bizonytalannak látszott, hogy elérkezett-e a cselekvés ideje. Passerini bíboros és három fiatal gyámoltja – mert akkorra Alessandro már ismét közöttük volt- ezen a napon a Medici-palotában tartózkodott. A Via Largán a polgárok s r tömege szorongott, készen arra, hogy szükség esetén a saját kezébe vegye az ügyek irányítását. A csendes nyár eleji napon lehallatszott hozzájuk Clarice Strozzi haragos hangja. Nem vesztegette az id t, alaposan odamondogatott a bíborosnak. “Csakis kegyelmed felel s mindenért- kiáltotta-, kegyelmed meg a gazdája, Kelemen! A Mediciek eddig is sokszor kerültek bajba, de még soha nem alázták meg ennyire a Medici-nevet, mint most! Itt állnak a firenzeiek a kegyelmed tulajdon kapuja el tt, de nem azért, hogy áldják, mint ahogy Lorenzót áldották, hanem hogy számon kérjék a kiváltságaikat, amiket kegyelmedjátékszerül használ. Milyen más is volt minden, amíg az én seim uralkodtak! Igazi Mediciek voltak k, jó szándékkal és bölcsességükkel nyerték meg polgártársaik jóindulatát, akikre baj esetén mindig számíthattak is. Amikor Sixtus pápa Lorenzo kiadatását követelte, a firenzeiek nem adták t ki, de bezzeg kiadnák kegyelmedet az els ellenségnek, aki kívánná! Ami pedig benneteket illet, Ippolito és

Alessandro, akik cselekedeteitekkel elárultátok származásotokat, és meggy ztétek a világot, hogy nincs bennetek Medici-vér – de nemcsak ti, hanem Kelemen is, aki ugyanolyan jogtalanul és érdemtelenül került a pápai trónra, mint amilyen b ségesen rászolgált arra, hogy most rab legyen az Angyalvárban – csodálkoztok-e azon, hogy mindenki gy löl benneteket? Ezért hát menjetek most, hagyjátok el ezt a házat, amelyhez nincs is jussotok, és ezt a várost, amelynek népe nem szeret benneteket! Mert e nehéz napokban a család becsülete egyedül az én gondom. A Medici-palotát azért építették, hogy a dics ség és tisztesség hajléka legyen, nem pedig öszvérek istállója! Meg kell tisztogatnom és bizony mondom, elhihetitek, hogy sokkal irgalmasabb módon fogom végezni a tisztogatást, mint mások tennék, akik erre már készülnek!” A remeg bíboros nem válaszolt erre a támadásra. Nem mert Clarice szemébe pillantani, és nem mert lenézni az ablakból az alant türelmetlenked firenzeiekre. Ippolito büszkébb volt, semhogy elhárítani próbálta volna a vádakat, amelyeket semmiképp sem érdemelt meg. Visszafojtotta méltatlankodását, amiért Alessandróval egy kalap alá vették, és hallgatott. Alessandro hetyke fecsegése fojtott mormogássá halkult. A nyolcéves Katalin tágra nyílt szemmel bámulta haragos nagynénjét, akit mindeddig csak fontoskodó tanítón jének ismert, de aki most, a szenvedélyt l kipirultán, gyönyör volt. Clarice ezután sarkon fordult, és otthagyta ket. így hát a Medici-ivadékok kénytelenek voltak Firenzéb l távozni, és Kelemen, akit saját rokona ilyen nyíltan lehordott, zord és kérlelhetetlen ellensége lett a városnak. azt akarta, hogy Firenzében Medici uralkodjék, mégpedig nem más, mint maga a gy lölt Alessandro. Ennek az egyetlen célnak a szolgálatába állította minden ravaszságát. Az egész európai diplomácia belevonásával sz tte furfangos módján a szálat, hogy megfojtsa vele a firenzei köztársaságot. De Katalin nem távozott Firenzéb l. A “duchessiná”-t – a kis hercegn t –, ahogyan mindenki nevezte (noha elhunyt atyját egyedül Kelemen tekintette még Urbino hercegének) túszként tartották a városban. Clarice-t l eltekintve, aki házassága révén egy másik családhoz tartozott, most már volt az egyetlen törvényes Medici-sarj. Igen hasznos portékának ígérkezett a politikai alkudozások szempontjából. Hat hónapig a Mindenszentek-zárdában lakott, ahonnan egy decemberi éjszakán pestis sújtotta városon át a Le Murate kolostorba vitték. Ez Firenze falának túlsó oldalán épült, csodaszép kertje volt, ahonnan a kanyargó Arnón túl emelked hegyekre nyílt kilátás. Katalin évekkel utóbb is olyan élénken

emlékezett erre a képre, hogy versbe foglalva leírta. A kolostor onnan nyerte nevét – amely azt jelenti: “a befalazottak” –, hogy egy régi szertartásnak megfelel en minden újonc belépése el tt letörtek egy darabot a falból, és azt bevonulása után újra felépítették. Az épület ma is fennáll mint börtön, neve így még inkább illik hozzá. A Murate-apácák igen jól értettek a neveléshez, és Katalin tehetséges tanítvány volt. Lassankint megszerették duchessinájukat, aki a künn dühöng vihar el l az falaik között talált menedéket. Katalin pedig, bár bizonyára tudomása volt a személyét fenyeget veszélyr l, boldog volt, szorgalmas és szeretetre méltó. A végén már annyira népszer lett, hogy a köztársaság kormánya attól tartva, hogy az apácák politizálni fognak – úgy döntött, hogy máshol kell t elhelyezni. Mindez a tíz hónapon át tartó császári és pápai megszállás alatt történt. Ez a megszállás szinte hihetetlenül sötét mesterkedések eredménye volt. Kelemen kiszabadult az Angyalvárból, Orvietóba ment, ahol úgy gubbaszkodott, mint egy kövér pók a hálójában. Firenzét egy Medicinek kell eltipornia, s az e célhoz vezet út bonyolult és kockázatos volt. 1527 decemberében, mialatt a köztársaság azon tanakodott, hol helyezhetné el legjobban a nyolcéves túszt, I. Ferenc újra háborút kezdett Károly császárral. VIII. Henrik ez id táj t mindenáron el akart válni Aragóniái Katalintól, hogy n ül vehesse Boleyn Annát. De ehhez a pápa hozzájárulása volt szükséges. Ferenc megígérte, hogy közbenjár a pápánál az ügy érdekében, és ezzel megnyerte az angol király támogatását. Ezek az újabb fejlemények nagyon közelr l érintették Firenzét. A város Ferencet és Károlyt egyaránt vonzotta, s most az élete függött attól, hogy melyikükhöz szeg dik. A választás, mint ahogy Kelemen remélte is, a francia királyra esett. Szerencsétlen, végzetes választás volt. A következ év októberében a pestis ki zte Rómából a fosztogató sereg utolsó néhány katonáját is, Kelemen tehát visszatérhetett a Vatikánba. Tervei itt további lépéssel haladtak el re. 1529 augusztusában írták alá a cambrai-i békét, a híres “Hölgyek Békéjé”-t, amelynek tárgyalásait legf képp Savoyai Lujza és Marguerite d’Angouléme irányították, mert ami diplomáciai ügyességüket illette, nem egy férfi honfitársuk tanulhatott volna t lük. Ferenc egy megállapított váltságdíjat fizet két fiáért a császárnak, kilép az Angliával, Velencével, Ferrarával és Firenzével való szövetségb l, végül megint lemond olaszországi igényeir l. A gondos Kelemen biztatta VIII. Henriket a válás lehet ségei tekintetében, de igen ügyesen, éppen csak annyi reményt nyújtott neki, amennyi a megnyugtatáshoz szükséges volt. Franciaországra

nézve ez a megállapodás nem volt kedvez tlen, mert az olasz háborúk után pihenésre volt szüksége. Angliára nézve sem volt kedvez tlen, legföljebb annyiban, hogy Kelemen ígéretei édeskeveset jelentettek. A császár szempontjából rendkívül kedvez nek bizonyult. Kelemen szempontjából pedig a lehet legel nyösebb volt. Károly most ismét úr volt Olaszországban, és megtámadhatta az északi városokat, anélkül hogy francia beavatkozástól kellett volna tartania. A Ferrarára és Velencére vonatkozó békefeltételek hízelg ek voltak. Firenzének nem ajánlották fel a békét, magára maradt. A pápa semmit sem szeretett annyira, mint titkos szerz déseket kötni, és ez a mostani megegyezés is szigorúan titokban jött létre Barcelonában. Egyes pontjai még azokat is elképesztik, akik úgy hiszik, hogy ismerik a Medici-pápa szokásos eszközeit. Egyes záradéka el írja a császár természetes leánya és a fattyú Alessandro közötti házasságot. Egy másik záradék értelmében a császár hajlandó Alessandrót Firenze korlátlan uralkodójául elismerni, a saját fennhatósága alatt. Egy harmadik szerint a pápa megkoronázza Károlyt a császári diadémmal, Rómában. De a legvisszataszítóbb az a pont, amely el írja, miképpen kell Firenzét a törvénytelen mulatt kölyöknek kiszolgáltatni: a pápa kölcsönkapja a császári hadsereget – ugyanazt a zsoldos bandát, amely t zzel-vassal dúlta föl Rómát, és bemocskolta a szentélyeket –, hogy Firenzét, szül városát is hasonló elbánásban részesítse. Mikor a firenzeiek végre rádöbbentek, hogy milyen szörny kelepcét állítottak nekik, a balsors felébresztette bennük a let nt korok dics szellemét. Szilárdan elhatározták, hogy városukat minden erejükkel védeni fogják. Michelangelo is közöttük volt, a nagy m vész, akinek az a tragikus sors jutott osztályrészül, hogy látnia kellett, mint vesztette el Firenze a dics ségét és szabadságát; otthagyta m termét, hogy a védekezésnek valami új módszerét próbálja kieszelni. A harc életre-halálra ment; fél intézkedésekkel semmit sem érhettek el. A város falain kívül es kies vidéken épült villanegyedet, gyönyör lépcs zetes kertjeit, villáit egyt l egyig lerombolták, nehogy a támadóknak fedezékül szolgáljanak, csak egy kolostort hagytak meg, a firenzeiekre jellemz okból: Andrea dél Sarlónak az Utolsó Vacsorát ábrázoló freskója díszítette egyik falát. Tíz hónapon keresztül vitézül állta az ostromot a város; vissza is verték volna a császári hadat, ha egy aljas áruló közbe nem lép. A régi id kben nehezebb lett volna olyan embert találni, aki kész eladni szül városát. De most könnyen akadt ilyen, és Firenze elesett.

Miel tt a firenzeiek megadták magukat, Kelemen ígéretét vették, hogy a várost továbbra is a Signoria fogja kormányozni. Azonban mihelyt letették a fegyvert, a pápa ezer polgárt végeztetett ki, köztük a vitéz városparancsnokot is. Egy szerzetest, aki prédikációkkal buzdította Firenze polgártársait, a pápa parancsára Rómába vittek, és az Angyalvárban halálra éheztettek. Néhány hónappal kés bb Alessandro bevonult a Medicipalotába, s röviddel ezután a Signoriát véglegesen megszüntették. Ennyit ért a pápa ígérete, amit saját szül városának tett. Alessandro néhány évig tartó firenzei uralmát nem részletezzük b vebben. Ez a húszéves, alacsony származású, kicsapongó fiatalember korlátlan ura volt a városnak, ahol mindenféle szenvedély kielégülést találhatott. Kortársai egyszer en vadállatnak írják le, s a jó szándékú életrajzírók azt hangoztatták, hogy ereiben nem Medici-vér folyt, ez volt a legtöbb, amit a család védelmére mondhattak. Huszonhat éves korában orgyilkos t re végzett vele, s ez már jóval el bb megtörtént volna, ha Firenze nincs olyan szoros gúzsba kötve. Alessandro firenzei rémuralmát s meggyilkoltatását egy ifjabb Medici keze által mesterien írta meg Musset, darabjában, a Lorenzacció-ban. Az ostrom els kilenc hónapja alatt Katalin a Murate kolostor apácái között maradt. Borzalmas volt a helyzete. Hatalmas rokona bombázta a várost, s az ostromlottaktól alig volt rossz néven vehet , ha rajta keresztül akartak bosszút állni. A Signoria egyik tagja csakugyan azt javasolta, hogy a kisleányt egy kosárban akasszák ki a városfalra, hadd érje az ostromlók fegyvertüze. Valóban költ i igazságszolgáltatás lett volna, ha e nemtelen hadjárat folyamán maga Kelemen ölte volna meg családjának utolsó, becses sarját. De a firenzeiek nem így harcoltak. Még akkor sem használták fel túszukat, amikor fel kellett adniok a várat. Egy júliusi éjszakán három szenátor kopogtatott hangosan a kolostor kapuján, s az ajtót nyitó ijedt n vérnek felmutattak egy parancsot, amelynek értelmében a duchessinát magukkal kell vinniök. Ez a hosszú ostrom utolsó, legkétségbeejt bb hónapjában történt, és Katalin biztosra vette, hogy a parancs a halálos ítéletét jelenti. Tizenegy éves volt, és nem akart meghalni. Az apácák némelyike könnyekre fakadt, de Katalin nem sírt. Önérzetes határozottsággal tiltakozott, hivatkozott arra, hogy a kolostor védelem alatt áll, és nem megy el onnan. A szenátorok kijelentették, hogy a köztársaság biztonsága minden egyébnél el bbre való, de az apácák is csatlakoztak védencük álláspontjához. Végül megegyezést kötöttek, hogy

Katalin éjszakára még a kolostorban marad, de reggel megint eljönnek érte a szenátorok, és magukkal viszik. A nehéz kapu becsapódott. A patkódobogás zaja elhalt a Via Ghibellinán. Katalin cellájába futott, rövidre vágta a haját, és apácaruhát öltött. Ebben a köntösben felkereste a f apátn t, és azt mondta: “Most aztán majd nem mernek elvinni reggel. Mert a járókel k azt hinnék fel lük, hogy jogtalanul, b nös módon cipelnek el egy apácát a kolostorból.” Mikor a szenátorok visszajöttek, az egész huzavona elölr l kezd dött. Órákon át folyt a vita, de a kislány ugyancsak állta a sarat, dacolt a köztársaság képvisel ivel, és semmiképpen sem volt hajlandó apácaköntösét mással cserélni fel. A szenátorok végül is kénytelenek voltak lemondani arról, hogy megtörik makacsságát, és elvitték úgy, amint volt. Katalin folytatta a tiltakozást, és semmi jelét nem mutatta a közeli haláltól való félelmének. A város egy másik részén lév Santa Lucia kolostor el tt megálltak, és közölték vele, hogy ez lesz az új otthona. Tehát mégsem volt szándékukban megölni t. De a duchessina leplezte megkönnyebbülését, mint ahogy az imént még leplezte rémületét, és csodálatba ejtette kísér it szilárdságával és méltóságteljes viselkedésével. Sokkal kés bb, francia királyn korában sem felejtette el Katalin, hogy az egyik szenátor bizonyos el zékenységgel és tapintattal teljesítette kellemetlen kötelességét. Ezt az embert kés bb, öregkorában szám zték városából, és eretnekség miatt halálra ítélték. Katalin közbenjárása megmentette az életét. Firenze eleste után Katalin elhagyhatta a Santa Lucia kolostort, és rögtön visszasietett a Muratéba, a régi jó ismer sök közé. De a következ tavasszal, mikor a fallal kerített szép kert fái javában virágoztak, és az Arno megduzzadt hullámai vidáman locsogtak, a pápa Rómába hívatta Katalint. Tudta róla, mennyire gy lölte Alessandrót, és tartott t le, hogy Murate melegágyává lesz a Firenze új zsarnoka elleni összeesküvéseknek. Azonkívül Katalinnal magasra tör tervei voltak, amiket legközelebbi programpontjai közé illesztett. Ez id tájt Katalin elhatározta, hogy apáca lesz. A Murate n vérek olyan jók voltak hozzá, a Murate falai olyan barátságos menedéket nyújtottak a gonosz és ellenséges külvilággal szemben. Ippolitótól eltekintve aki, hosszas ellenállás után, most elfogadta a bíborosi süveget –, egyedül ezek a kedves és m velt apácák mutattak iránta igazi szeretetet. A kolostor falain belül sok szép könyv volt, csendes társalgás, imára hívó harangszó, gyönyör kert, ahol minden gond szertefoszlott a zöld lombok árnyékában. A falakon kívül ott volt Firenze, elárulva, kifosztva,

kiváltságait sorjában elveszítette, és tehetetlenül vonaglott Alessandro sarka alatt. Mi várhat az emberre Rómában, amelyet szétdúltak a zsoldosok, megtizedelt a pestis, és ahol megint a kaján Kelemen uralkodott? “Rómában – írta egy vagy két évvel kés bb a nagy francia író, Francois Rabelais – egész csomó embernek tisztességes megélhetést nyújt a mérgezés, verekedés, t rdobás és gyilkosság mestersége”. Katalin nem kívánkozott Rómába. De Kelemen feje volt a Medici-háznak, amelynek végs reménysége a duchessina volt. Csillogó szerszámú lovas menet várt lent a Via Ghibellinán, a lovak a követ verték patáikkal, türelmetlenül vetették fel tolldíszes fejüket, megrázva csörg ezüstzablájukat, s a nyergekben selyembe öltözve pompáztak a kísér k. Katalin elment velük, s a Murate kapuja bezárult gyermekkora mögött. Rómában ismét viszontlátta Ippolitót, akiért mindig rajongott, s ez rövid id re megédesítette életét. Az ifjú most huszonkét éves volt, finom, mint egy korai Pollaiuolo-bronzszobor, de fekete szemében tragikus sorsának mélabúja tükröz dött. Tehetetlennek érezte magát a pápa politikájának hálójában. Katalin tizenkét éves volt, és a toscanai nap hamar megérleli azokat, akik jótékony fényben élnek. Most valami újfajta vonzalmat érzett Ippolito iránt, els nyomát a szerelemnek, amely életének hosszú hetven éve folyamán oly ritkán került kifejezésre. A fiatalok folytonosan együtt voltak, beszélt is róluk egész Róma. A francia király még remélte is, hogy egy pár lesz bel lük, mert a duchessina házasságának kérdése gondterhelt red kbe vonta a királyi homlokokat. De a pápának más tervei voltak. Egyebek között azért is kényszerítette Ippolitót, hogy fogadja el a bíborosi kalapot. A bíborosok nem házasodhattak, de szeret ik számát illet en nem szenvedtek komoly korlátozást. És Kelemen hamarosan talált rá módot, hogy végét vesse a rövid barátságnak. Nagyon magas tétekben játszott, és Katalin volt az utolsó üt kártyája. Alessandro és V. Károly szerencsétlen leányának frigye megpecsételte a legújabb köteléket a Vatikán és Madrid között. A következ lépésnek ellensúlyoznia kellett ezt egy ellentétes vonatkozású kötelékkel. Az utolsó törvényes Medici kezére több fejedelmi kér pályázott. Amint ezek így átvonulnak a történelem lapjain – mint a királyok a Macbethben –, az ember önkéntelenül is azon kezd elmélkedni, mi mindent jelenthetett volna mindegyik házasság Európa szempontjából. A kér k egyike például a skóciai V. Jakab volt. Az ember elképzeli a Medici-vért, amint sötét folyóként kígyózik a renaissance politikai

szakadékai között, habozva, hogy melyik hívogató völgybe kanyarodjék. Az egyik az angol, a másik a francia királyi házhoz vezet. Az elszegényedett pápa mindennel számoló körültekintése folytán egy csekélység döntötte el a kérdést. Edinburghbe nagyon magas volt akkoriban a postaköltség. V. Jakab kosarat kapott. Azután itt volt a mantuai herceg, de annak nagyon rossz híre volt, és a pápa most az egyszer kivételes fény zésként erkölcsi szempontokat is figyelembe vett politikájában. Aztán a milánói herceg, az meg öreg volt, és örökös valószín leg nem lett volna t le. És szegény is volt, ami végérvényesen eldöntötte a kérdést. Ha Milánót a Medici-birtokokhoz akarják csatolni, annak más módon kell megtörténnie. A többi jelölt hasonlóképp alkalmatlannak bizonyult. Ekkor követ érkezett I. Ferenct l. A francia király második fiát, Henrik orléáns-i herceget dobta piacra. Kelemen ravaszul és ügyesen szóba hozta ezt a kérdést a császár el tt, azt a látszatot keltve, mintha tanácsát kérné, hogy miképp határozzon Katalin fel l. Károly abban a biztos hitben, hogy Ferenc úgyis elutasítaná Kelemennek erre a házasságra vonatkozó tervét, biztatta a pápát. Csakhogy Ferenc nem utasította el Kelement. A házasság létrejött. A pápa, rendes szokása szerint, titokban tartotta a feltételeket. Ezek szerint Kelemen óriási hozományt ad, és a v legény ajándékba kapja a milánói hercegséget, amely ez id szerint a császár birtokában volt. Mert Kelemen jól tudta, hogy a világ minden szerz dése sem tudja elvonni Ferenc tekintetét Észak-Olaszországról. Ebb l a ravasz tervb l azonban, hogy a Mediciek hatalma Firenzét l Milánóig terjedjen, szerencsére nem lett semmi. A francia követ uralkodójának küldött beszámolójában igen kedvez színekkel festette le a jövend beli menyasszonyt. Katalin magas képzettség , arányos testalkatú, kifogástalan, modern ifjú hölgy. Vidámságánál és szellemességénél fogva méltóan fog a m velt és csiszolt francia udvarba illeszkedni. Nagy, fekete, igazi Medici-szeme van. Haja nem az Olaszországban olyan ritka és csodált sz ke, sem a családjára jellemz fekete, hanem világosbarna. Orra egyenes, arcszíne üde, arca telt, álla finom rajzú. “Arra termett-írja a követ-, hogy kényeztessék és szeressék.” A királyt bizonyára meghatotta ez a megjegyzés; de ebb l a szempontból Katalin házassága csöppet sem hozott beteljesülést. Míg a tárgyalások folytak jobban mondva, míg Kelemen a hozományt próbálta lealkudni, Katalint visszaküldték Firenzébe azzal az ürüggyel, hogy Rómában maláriajárvány ütött ki. Ippolitót Törökországba küldték

valami politikai megbízatással. A kett jük közötti házasság terve többé nem került szóba. A duchessina még egy tavaszt töltött Toscanában, s egy darabig még kedves barátn i között lakhatott a Muratéban. 1533-at írtak. Tizennégy éves volt, és néhány hónap múlva Marseilles-be kellett utaznia, hogy n ül menjen a nála egy évvel id sebb, hallgatag francia királyfihoz, akit még sosem látott. Boldogságának ez utolsó rövid korszaka alatt egy áprilisi napon kikocsikázott Firenzéb l, és megismerkedett a lélek nélküli politika egy másik áldozatával. A sz ke, tizenkét éves Margit, jegyese annak az Alessandrónak, aki most Firenzében d zsölt és garázdálkodott, délnek tartott, Nápolyba utazott, és a két leány egy erd s völgyben, a Faenzába vezet úton találkozott. Együtt tértek vissza Firenzébe, és Margit három napig id zött a városban Katalin társaságában. Senki sem tudja, mir l beszélgettek. Talán közeli menyegz jükr l, amelyre mindketten úgy készültek, mint az áldozati bárányok, talán a magasabb politikáról, amely az áldozattól függött. De Katalin már bizonyára megtanulta, hogy politikai dolgokról nem tanácsos fecsegni, Margit meg mindössze tizenkét éves volt. így hát talán csak gyöngyvirágot szedtek, elmondták egymásnak a madarak neveit, és nézték a bárányokat, amint este a domboldalra terelték ket. mint Giotto freskóin. És mivel Margit most volt el ször Itáliában, feltehet , hogy Katalin körülvezette t a városban, megmutogatta neki a Keresztel -templom csodálatos bronzkapuit, meg a Della Robbiakisdedeket az Aprószentek kórházában, úgyszintén Michelangelo hatalmas Dávid-jának sérülését, amit a legutóbbi zavargások idején szenvedett. Egyébként egy áprilisi nap a 16. századbeli Firenzében bizonyára b séges anyagot szolgáltatott a politikamentes társalgásra, még a politika kis sakkfigurái számára is. Giorgio Vasari, a fest k és m vészek életrajzírója, éppen ebben az id ben festette Katalin arcképét a francia király megbízásából. Az egyik nap rövid id re elhagyta m termét, s mikor visszatért, az állványon a félig kész arcot összevissza mázolva találta. A b nösök hamarosan el kerültek, ellopott festékes bögréiket szorongatva: két kacagó kislány… s ezek körül forgott Európa egész politikája. Bizonyára magát Vasarit is feketére mázolták volna, ha idejében nem menekül futva két b sz üldöz je el l. És a rokonszenves fest , aki ezt a kis történetet megírta egy ismer sének, még hozzáteszi: “A duchessina olyan kedves és elragadó, megérdemli, hogy azt kívánjuk, bárcsak megtarthatnék magunknak az arcképét. Igaz, hogy

kedélyének szelíd báját nem lehet lefesteni, azt az én ecsetem nem tudja megörökíteni.” Margit folytatta útját Nápolyba, Katalin pedig visszatért a Muraiéba. A császár zsenge korú lánya és a feslett élet Alessandro közötti házasság még császári és pápai mértékkel mérve is megdöbbent en kegyetlen volt. Három évvel kés bb mégis létrejött. Szerencsére Margit mindössze hat hónapig volt kénytelen Alessandróval élni, akit azután meggyilkoltak. Sok év múltán mint Németalföld bölcs és tehetséges kormányzón je mindent elkövetett, hogy megakadályozza Álba herceg kegyetlenkedéseit, de igyekezete sikertelen maradt. Szeptember 2-án Katalin búcsúlakomát rendezett a firenzei hölgyek számára. Ebb l az alkalomból rendelkezésére bocsátották a Medici-palotát, és vendégei arannyal átsz tt, gyöngyökkel hímzett kárpitokat ajándékoztak neki. A tizennégy éves duchessina ott ült az asztalf n Firenze nemesei és szépségei között. Délután három órakor utoljára hajtatott el szül városának sötét tornyai alatt. Ezt az éjjelt Poggióban töltötte, onnan indult Nizzába, ahol a pápával kellett találkoznia. Ennek az intézkedésnek megvolt a maga oka. Rómából Marseilles-be a szárazföldi út Firenzén át vezetett, ott is találkozhattak, s akkor végig együtt utazhattak volna. De Kelemen, bár nem bírta valami jól a tengeri utazást, mégis inkább hajón ment Nizzába. Ez csak egyik volt a sok alkalom közül, amikor a pápa inkább kitette magát kényelmetlenségnek, késésnek, s t veszélynek, csak azért, hogy ne kelljen Firenzén átutaznia. Az ostrom után soha többé nem lépett a város földjére. Ez több volt, mint tapintat… Óvatosság volt, amelynek tanácsát követni mindig vezérelve maradt a Medicieknek.

MARSEILLES Marseilles falairól háromszáz ágyú dörgése hangzott a vizén át. Andrea Doria hajóraja, amely a pápát és a firenzei menyasszonyt hozta Nizzából, megérkezett az öbölbe. A pápa hajóját borító aranyos kárpitokat fellebbentette a friss októberi szell , mögöttük látszott az odabent uralkodó pazar pompa. Faragott székén, aranyos mennyezete alatt szótlanul ült Kelemen, hallgatva az ágyúlövések lassan elhaló visszhangját. Üdvözlet, természetesen, mégpedig fejedelmi, de talán fenyegetés is egyszersmind?

Miel tt ifjú rokona kezére húzhatja a jegygy r t, az alkudozó feleknek meg kellett egyezniök, és háromszáz ágyú igen nyomós érv is lehet. Katalin hallgatott. Jól ismerte a bombázás lármáját. Hétr l hétre, több mint kilenc hosszú hónapon át verték vissza a Murate hatalmas falai az ostromágyúk fenyegetését. Ágyúszóval üldözték t el a kolostorából, s ágyúszóval üdvözlik itt, leend hazájában. Reszketett az ajka, de mosolyt er ltetett arcára, azt a mosolyt parancsolta magára, amivel annyira elb völte Vasarit. Fiatal leánykák vették körül, akik izgatottan beszélgettek, nevetgéltek, de az ágyúdörgés elrémítette és elhallgattatta ket. Duchessinájukra pillantottak, hogy er t merítsenek, és mikor látták, hogy mosolyog, k is újrakezdték a nevetgélést. Katalin vidám kísér i nagynev családokból származtak. Közöttük volt Pállá Rucellai, Catarina Cibo és Mária Salvati. Némelyik még a menyasszonynál is fiatalabb volt, legtöbbje még sosem ült hajón, és nem is fog többé ilyen hajón ülni. Hárman közülük sötét b r ek voltak, ezek a barbár hitetlenekkel való harcok folyamán estek foglyul. Marié szerecsen, Margaret és Ágnes török volt, és jelenlétük az egész parádénak valami egzotikus jelleget adott. Számukra olyan felfoghatatlan és új volt minden, könnyen felejtették el távoli hazájukat, a kezükb l formált szemvéd alól izgatott kíváncsisággal néztek a part irányába, s mindegyik azon igyekezett, hogy els ül pillantsa meg a kiköt ben a szikláról emelked büszke, karcsú tornyot. Marseilles ünnepl köntösben fogadta az idegeneket. Ferenc király jelenléte nem mindennapi esemény volt, és ahova csak lépett (Cellini szerint), mindenüvé legalább tizenkétezer ember követte. Volt mit bámulni: egymást érték a fényes felvonulások nappal, a t zijátékok éjjel, a lakomák, ünnepélyek, szórakozások tömege, amelyek nagy része az alacsonyabb néprétegek számára is hozzáférhet volt. El kel urak és hölgyek ügettek paripájukon a város utcáin, és megtörténhetett, hogy aranypénzzel jutalmaztak valami apró szolgálatot. F rangú gazdáik kíséretében itt tartózkodó tudósok, költ k, fegyveresek nézel dtek a piacokon, és töltötték meg a kocsmákat. Azt sem lehetett el re tudni, nem fog-e bor folyni a városi kutakból. El ször a vezérhajó futott be a kiköt be. Fedélzetér l két fehérbe öltözött udvari lovász lépett a partra. Hófehér paripát vezettek el , és a várakozó tömeg térdre hullt – nem a ló el tt, hanem az átlényegült ostya, az Úr teste el tt, amely a makulátlan állat hátán lév szekrénykében volt. Anne de Montmorency térdre hullva csókolta meg a pápa ékszerekkel borított kezét. Kelemen kissé nehézkesen szállt partra aranydíszes bárkájából. A lehorgonyzott hajók árbocai között óriási, aranyszállal

hímzett bíborszín vitorla. Ez a vitorla vonta keleti szélt l dagadva Katalin hajóját Nizzából idáig, és olyan nehéz volt, hogy a tengerészek mormogva ragadták meg a köteleit, és megizzadtak, amíg felhúzták és meger sítették. A flotta hatvan hajója horgonyt vetett, és utasaikat egymás után szállították partra az evez sök. A marseilles-iek kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, és minden egyes csónak felt nésekor fogadásokat kötöttek a fejedelmi utasok kilétére vonatkozóan. A pápa és kísérete számára palotát rendeztek be, amelyet a királyi kastélytól csak egyetlen utca választott el. A két épületet az utca szélességében híddal kötötték össze, amelyen b ven volt hely a sz nyeggel borított fényes ünnepl emelvény számára. A csillogó menet felsorakozott, és lassan haladt a paloták felé a selyemmel, bársonnyal teliaggatott utcákon át, Franciaország és Firenze liliomaiból és Languedoc borvörös rózsáiból összeállított virágfüzérek díszei alatt, a bámészkodó tömeg sorai között, amely mindent és mindenkit lelkesen megéljenzett. A menet élén az Oltáriszentség haladt. Azután a pápa következett, emberi vállakon nyugvó hordszékében, mellette a püspökök és bíborosok, akiknek paripái csaknem elt ntek lovasaik dús, lebeg köntöse alatt. Ezek között léptetett Ippolito málnaszín bársony köpenyében, amiben Tizian lefestette. Alessandro, a szerecsen, feltéve, hogy hivatalosan elismert származása valóság, közelebbi rokona volt Katalinnak, mint a tragikus sorsú Ippolito, tehát jelen kellett volna lennie az esküv n. De Ippolito szép és délceg volt, és semmi szóbeszéd nem f z dött a személyéhez, legföljebb tán a menyasszony iránti regényes érzelmeire vonatkozóan. Viszont Alessandro nem nagyon volt alkalmas arra, hogy növelje a Medici-ház jó hírét, és Kelemen tudta, mit csinál. Ippolito ekkor látta utoljára a leányt, akinek kora ifjúságát a boldogság néhány ritka percével ajándékozta meg. Nem sokkal ezután Firenze népé, végképp felháborodva Alessandro t rhetetlen zsarnoksága miatt, Ippolitót bízta meg azzal, hogy panaszait a császárnak tolmácsolja. Alessandro azonban gondoskodott róla, hogy Ippolitót útközben eltegyék láb alól. A menet végén jött Katalin, aranybrokát ruhában, hölgyei kíséretében, akik közül némelyik olyan fiatal volt, hogy magának is szüksége lett volna kísér re. A menyasszony pompásan lovagolt, és érzéseit éppúgy kordában tudta tartani, mint pejkancáját. A tömeg izgatottan kiáltozott: “Nézzétekjön már a firenzei, a kis olasz n !” Franciaország népének Katalin örök id kre “olasz n ” maradt, akinek nevét néha hódoló csodálattal, de legtöbbször gyanakodva, gy lölettel emlegették.

Most csak telt arcának halványsága árulta el azt a félelmet, amit a tizennégy éves kislány a bámészkodó idegenek között érezhetett. Még John Stuart, Albano hercege, aki mellette lovagolt, sem viselkedett méltóságteljesebben. “Büszke teremtés! – állapították meg a marseilles-iek – büszke a Medici-pénzeszsákokra és a rokona furfangosságára!” Katalin pedig, miközben szíve mélyéb l visszakívánkozott a csendes kolostor kertjébe, emelt f vel haladt új élete felé, amelyben csak az alázat, a türelem lett egyetlen vára és leger sebb fegyvere. Kelemen pápa a számára el készített pompás lakosztályban fogadta vendéglátó házigazdáját. Ferenc király élénk színekkel mintázott, b , buggyos ujjú köpenyében térdre ereszkedett, hogy megcsókolja Krisztus helytartójának szent gy r jét. Majd az ünneplés és a virágos nyelv bókok közötti szünetekben a két ravasz politikus tovább folytatta az alkudozást, akár csak két marseilles-i kalmár. Ferenc mindenképpen azon igyekezett, hogy kifürkéssze a pápa európai politikájának pontos irányát és célját, de ha csakugyan bepillantást nyert volna Kelemen terveibe, lett volna az els ember, akinek ez sikerül. Kelemen viszont, akit nyugtalanítottak a török gy zelmek, s aki tudatában volt annak is, hogy a császár türelmével a végs határig visszaélt, azt szerette volna, ha Ferenc újabb keresztes hadjáratot indít a hitetlenek ellen. Csakhogy a Legkeresztényibb Király, bár ezt nem árulta el, már elküldte gy r jét Szolimánnak, és nem volt hajlandó egy tapodtat sem mozdulni. Azonkívül még mindig itt volt a hozomány kellemetlen kérdése. Két hétig folytak a tárgyalások, ezalatt Katalin szorgalmasan tanult francia módra táncolni, s t elkezdett görögül is tanulni, abban a reményben, hogy ez tetszeni fog a tudós királynak, jövend beli apósának. A házassági szerz dés végre elkészült, alá is írták annak rendje és módja szerint. A szerz d felek egyike csak nemrégiben kapott felmentést a másiktól – egy harmadik hatalmasságnak tett ünnepélyes ígérete alól. A másik fél közmondásosán kétszín , köpönyegforgató volt. De azért, eltekintve attól, hogy az óriási hozomány egy része örök id kre kifizetetlen maradt, a szerz dés pontjait kell képpen betartották. Ferenc volt annyira gyakorlati gondolkozású, hogy jóval nagyobb összeget kért, mint amekkorát valaha is remélhetett volna. Másnap aranyhímzéssel és drágakövekkel borított fehér selyemruhájában Medici Katalin örök h séget esküdött Orléans-i Henriknek. A térdepl gyermekek feje fölött a pápa mondott áldást, ezúttal a szokásosnál szintébb szívvel imádkozva, hogy az oly gondosan plántált venyige termékenynek bizonyuljon.

Bourbon bíboros misét mondott. Majd a felülmúlhatatlanul pompás ajándékok átnyújtása következett. Kelemen például áttetsz kristályokból készült drága m v szekrénykét ajándékozott a királynak, amely kétezer aranyba került. Krisztus életéb l való huszonnégy jelenet volt rávésve, s benne volt a Szentséget tartalmazó szelence; továbbá egy egyszarvú szarvát, amely legendásan biztos hatású ellenszere volt minden méregnek, és ezért tizenhétezer dukátra becsülték. Az olasz Tobbia, Benvenuto Cellini vetélytársa foglalta aranyba. A menyasszonynak többek között mesés szépség , nagy gyöngyöket adott, melyek azután Stuart Mária skót királyn re szálltak, ennek kivégzése után pedig Erzsébet tulajdonába mentek át, és mai napig is az angol koronaékszerek közé tartoznak. Az Angyalvár volt foglya megtalálta az eszközöket ahhoz, hogy agyonszipolyozott f városát jobban megkopassza, mint akármilyen fosztogató zsoldoshad. Ami Ferencet illeti, rengeteg ajándékkal árasztotta el az egész gyülekezetet, de ezek közül legkülönösebb adomány az az él oroszlán volt, amellyel a szerencsétlen sorsú Ippolitót próbálta megnyerni. Ezután lakoma, majd bál következett. Alig valamivel több mint tizenöt évvel ezel tt hasonló jelenetek játszódtak le Amboise-ban: kürtharsogás közepett, selyemsátrakban szolgálták fel a fogásokat. Minden terem falait allegóriákat, pogány ünnepségeket ábrázoló drága kárpitok borították; Hymennek öltözött hajadonok vették körül a nászágyat, hosszú nászdalokat zengedezve: felköszönt k, dalok hangzottak; váltakozva szellemes, tudálékos és sikamlós társalgás folyt; drágaköves t rök, illatszeres szakállak, tollas kalpagok; szertartásos udvariassággal, ezüstszelencéb l kínálgatott cukorka, amely illatossá teszi a leheletet; a dús pompájú egyházi öltözékek: a n i testek nyílt kínálkozása áttetsz , szivárványszín selyem- és bársonyköntöseik alatt… Mindez áprilisban történt. Most pedig október volt. A renaissance már megérett, s közeledett a bomlás ideje. Ferenc arca már nem volt olyan, mint egy szép, fiatal fauné. A fogság, az izgalmak, a betegségek, valamint kicsapongó életmódja id el tt megöregítették. Még mindig ragyogó középpontja volt – sokáig az is maradt – a körülötte szüntelenül zajló szórakozásoknak, de cinizmusa, amely eleinte csak szórakoztató szenvelgés volt, gyökeret vert természetében. Pávia bántó emlékét elhessegette, és Franciaország ismét nagyhatalom volt. Udvara a legcsillogóbb volt egész Európában. A pénz még mindig ömlött hozzá maga sem tudta, hogyan –, azután pedig szétfolyt. A sápadt királyné, aki férje trónját megszilárdította, már meghalt, és Ferenc másodszor is rendkívül el nyösen házasodott. A nagy humanisták,

akiket n vére kérésére továbbra is támogatott, Franciaországnak el kel helyet biztosítottak a Bet k Birodalmában. Egy lyoni doktor, Francois Rabelais, mulatságos történetet írt részegesked , vereked és bölcselked óriásokról, s a történet nyomában a Loire melletti kastélyok termeit betöltötte a nevetés hangja. Róbert Estienne, Badius Ascensius és Sebastian Gryphius csak úgy ontották sajtóikból a könyveket, mint a megszállottak. Akár a telhetetlen Pantagruel, akár Franciaország minden lakosa az el z nyár aszálya alatt: szomjas volt a világ. És az élet bora olyan b séges sugárban ömlött, hogy még a sepr is vele folyt. Pedig a sepr íze kesernyés. Ferencnek hiányzott valami, amit sem elprédált vagyona, sem színpadias lovagvilága, sem szeret inek szakért , csábító fogásai nem nyújtottak neki. Néha azt gondolta, hogy n vérének, Marguerite-nek talán sikerült megragadnia azt, ami az ujjai közül kisiklott. Hányszor látta t, amint kezében bibliáját, vagy Plató könyvét tartva, félig hunyt szemekkel, csendesen beszélgetett a figyelmes tudósok és költ k társaságával, ezzel a különös csoporttal, amely az események lázas forgatagában is meg rizte el kel és rejtélyes nyugalmát. És egyszer meglepte Marguerite-et, amint egy haldokló szolgálóasszony ágyánál ült, remélve, hogy így megtud valamit a lélek rendeltetésére vonatkozó különböz elméletek helyessége fel l, ami olyan mélységesen érdekelte mindig. Ferenc egy percig figyelte n vérét, aztán gyorsan elmenekült, megrémülve a sötétségt l, amelybe egykor az eleven, vidám élete is el fog merülni. Marguerite-nek, gondolta, bizonyára megvannak a maga titkos bánatai, de megvan a maga titkos menedéke is. Nem oldotta meg a világegyetem rejtélyét, de a szüntelen kutató igyekezet tartalmat adott az életének, mint ahogy ugyanaz adott tartalmat Leonardo életének is. Vajon Leonardo rájött-e a titokra, amelyet királyi gazdája hiába keresett? Ferenc megfigyelte t írás közben, tekintetével kísérte a tolla nyomán fakadó ragyogó sorokat, amelyek annyira magukkal ragadták a lelket, de végül is csak eggyel több kérdés terhét hagyták maguk után. Ám Leonardo halott volt. Savoyai Lujza meghalt. Claude meghalt, Louis de Brezé, a kiváló vadász és h séges szolga – özvegyen hagyta Diane de Poitiers-t. Bourbon elesett Róma falainál, és Franciaország connétablejának méltóságára Anna de Montmorency pályázott. Vele még fogunk találkozni, ezzel a n i nev hadvezérrel, ezzel az erélyes, de nem különösen tehetséges katonával, aki elveihez szilárdan ragaszkodó politikus volt, fenntartás nélkül hódolt a korona korlátlan uralmának, és gy lölt minden eretneket, mert a politikai biztonságot veszélyeztették.

Hasznavehet sége, szerencsés életkörülményei és a király kegye folytán valami harminc gazdagon term birtok urává lett, connétable-lá lépett el , Nagymester, Tanácsúr, Franciaország Els Bárója, Languedoc Seneschalja és a Bastille kormányzója volt. Fejedelmi alakját Katalin jól megjegyezte magának esküv i lakomáján. Egy Medici az effajta embert nem téveszti szem el l. A lakoma három hosszú asztalnál folyt. Katalin a királlyal, a két királyfival – Ferenc trónörökössel és férjével: Henrikkel – valamint a francia és olasz bíborosokkal ült egy asztalnál. Henrik az egész id alatt példásan udvarias és figyelmes volt ifjú nejéhez, de alig szólt egy szót. Spanyolországi kezességének emléke, valamint az a tény, hogy apja, a király sokkal jobban szerette id sebbik fiát, tizenöt éves korára hallgataggá és bánatossá tette. Voltak, akik, mivel megszokták, hogy a királyfiakat a társalgásuk szerint ítéljék meg, Henriket tompa elméj nek tartották. Ám ennél a házasságnál az kívánságait éppoly kevéssé vették figyelembe, mint Katalinéit, s nem látta be, hogy – alig kéthetes ismeretség után – miért mímeljen csodálatos, heves vonzalmat e fiatal olasz leány iránt, akit a szent házasság kötelékeivel f zött hozzá a pápa. Ha n re egyáltalán gondolt, akkor az Diane de Poitiers volt, amott, a harmadik asztalnál, fekete-fehér özvegyi ruhájában, ami olyan jól illett neki. A hosszú orrú és ferde vágású szem Henrik valamelyest hasonlított az apjához, de nyoma sem volt benne a király rendkívüli élénkségének. Szórakozottan a háttérben maradt a tulajdon lakodalmán, és Katalin azonnal látta, hogy itt apósa, a király az az ember, akinek jóindulatát meg kell nyernie. A feladat elég könny volt. Ferenc élceire maga is élccel válaszolt, amit l a király el volt ragadtatva. A tizennégy éves leány merész tréfái a világ legjobb gyógyszerének bizonyultak a király id nkénti kínzó unalma ellen. A pápa mellett, egy másik asztalf n ült Eleonóra királyné, drágaköves brokátruhájában. Haját középen választotta el, és a fülére fésülte, a legújabb divat szerint. Szeme, mint Kataliné, barna volt és szibarackhamvasságú rózsás b rén még nem mutatkozott az a sápadtság, amely el dje, Claude arcát borította mindig. De már is megtanulta, mit jelent az, Franciaország királynéjának lenni a szalamander uralma alatt. Hogy a férje elhanyagolta, az könnyen elviselhet volt, természetes velejárója a politikai házasságoknak. De büszkesége tiltakozott a neki szánt feladat ellen, amely abban állt, hogy visszacsalogatta a hölgyeket, akiket féltékeny férjeik az udvartól eltiltottak.

A harmadik asztalnál a királyn hölgyei ültek, de f leg csak illend ségb l nevezték így ket, mert egy részük tulajdonképpen nem annyira a királyné, mint inkább a király körül teljesített szolgálatot. Közöttük ült Diane; harmincegy éves volt és özvegy, de arca és termete akár egy fiatal lányé. Tizenöt évvel ezel tt Amboise-ban hajolt Orléans-i Henrik bölcs je fölé. Most a kedvese volt, és Katalin ezt meg is érezte. Az egész csillogó társaságból csak a hófehér gallérú és kézel j , fekete ruhás Diane vonzotta Katalin tekintetét. Diane, aki majdnem negyven évvel id sebb férjéhez haláláig h séges volt, most egy magánál majdnem húsz évvel fiatalabb szeret t talált. Mikor a fiú Spanyolországból visszatért, t n d hallgatagsága már természetévé vált. Bátyját, a dauphint, annak idején ujjongó örömmel fogadta a király, és minden reménységét a beteges gyermekben látta. Henrik azonban csupán második fiú volt, becsvágyó törekvések, bonyolult cselszövések középpontja, amelyek csak fárasztották. Nem volt senkije, akihez bizalommal fordulhatott volna, abban az id ben, mikor egész szívével társ és támogatás után kívánkozott. Diane becsvágyó és számító volt, és jól tudta, mit tesz, amikor felvette ezt a kapcsolatot. Rosszakarói legalábbis azt hitték. De elfogulatlan szemmel nézve, kétségtelennek látszik, hogy Diane legalábbis mély és egyre fokozódó vonzalmat érzett a fiú iránt, akit teljesen rabszolgájává tett. Az is bizonyos, hogy anyai érzések is szerepeltek ebben a vonzalomban, és nem valószín , hogy az a tökéletes és tartós testi és szellemi kielégülés, amit ifjú kedvesének nyújtott, mindössze a szerelem m vészetében járatos, lelketlen politikai cselszöv mesterkedése volt. Ami Henriket illeti, Diane iránti odaadó szerelme sosem ingott meg. “Ez az asszony – írja róla lelkes életrajzírója, Jehanned’Orliac – magához láncolta t (Henriket) karjával, keblével; megrészegítette, elkápráztatta. Jöhet a menyasszony, sz zi tudatlanságával, elfoglalhatja megillet helyét a társadalomban, élvezheti magas rangját, de a férfi, aki egész életére kedveséhez van kötve, sosem lesz az övé.” A normandiai Anet düledez chateau-jában – kedvenc zarándokhelye az olyan érzelmes lelkeknek, akik számára fokozottan vonzó a néhány évszázad el tti regényesség – a látogató minden lépten-nyomon Diane és Henrik neveinek egymásba fonódó bet it és jelmondatait pillantja meg. Többek közt két vésett felirat világítja meg kapcsolatuk jellegét és szerelmüket. “Consequitur quodcumque petit” – “amit csak kíván, Diane, minden teljesedik” – hangzik az egyik; a másik azonban így szól: “Sola vivit in illo” – “csak benne (Henrikben) élt”.

A sors kajánságára jellemz , hogy Henrik és Katalin házasságának el zetes megbeszélései éppen Anet-ban, Diane jelenlétében folytak le, két évvel az esküv el tt. Louis de Brézé még élt, bár egyre közeledett sírjához, amelyet Diane azután a saját képmásával díszített fel. A Grandé Seneschale és az ifjú herceg között már kifejl dött a vonzalom, de testi kapcsolat még nem volt köztük. De Brézé meghalt és Diane-ból SaintVallier grófn lett. Ellenségei, akik féltek az eszességét l és befolyásától, állandóan hangsúlyozni igyekeztek özvegyi voltát és azt a nagy korkülönbséget, amely közte és Henrik között volt. De csipkel désükkel csak azt érték el, hogy Diane most már Henrik karjába vetette magát. Erre a lépésre, amellyel a herceget örök id kre magához kötötte, valószín leg 1533-ban szánta el magát, mikor kedvesének Katalinnal kötend házassága már majdnem bizonyos volt. Henrik sz z volt. Diane-nak rendelkezésére állott a renaissance kori szerelmi m vészet egész fegyvertára. Évekkel kés bb, visszaemlékezve testük emez els egyesülésére, Diane néhány üde, könnyed verset írt az els friss, der s reggelr l, mikor leszakította a harmatos virágot, amellyel a szerelem megajándékozta, s mellette megtalálta a dics ség babérját is. Katalin mindent tudott. Egyel re nem pletykáltak a dologról el tte, de annyi bizonyos, hogy amint ránézett Diane-ra és Henrikre, mindent kitalált. Barna szemének figyelmes tekintetét körüljártatta a három asztalon, figyelte a királyt, férjét, Diane-t, és kezdte érteni, miféle szerepet kell majd itt játszania. Ismét Ferenchez fordult, és tovább is vidáman csacsogott, az el bbi merész hangnemben. A lakoma után tánc következett. Egész Európában sehol sem táncoltak úgy, mint a francia udvarnál, ezért írt Katalin még Itáliából jövend beli apósának, gondoskodnék róla, hogy megérkezése után oktatást nyerhessen az ott divatos táncokban. Diane kecses, ruganyos, teljesen magabiztos és tökéletes táncosn volt. Éppen úgy, mint ellensége, Anne de Pisseleu, a király új kedvese. Anne nyolc évvel volt fiatalabb Diane-nál, amit sosem mulasztott el megjegyezni, noha szépsége és képzettsége éneikül is elégedetté tehette volna. Azt szokták róla mondani, hogy a m velt hölgyek legbájosabbika és a bájos hölgyek legm veltebbje volt, és meg kell adni, hogy Ferencet éppen úgy vonzotta a szelleme, mint a teste. A király Madridból való visszatérése után, az ünnepségek lázas napjaiban ismerkedett meg vele, és hamarosan talált számára egy férjet, akit a cím és rang megfelel en kezessé tett. Anne vezet alakja volt a növekv csoportok egyikének, amelyek, vallási felfogásuk különböz sége következtében, két gyilkos pártra szakították Franciaországot.

A király Anne hatalmában volt, s a dauphin a király oldalán állott. Ellenfelei voltak: Diane és Henrik, a hatalmas Guise családdal, és Montmorency, aki várta, hogy eld ljön, melyik párt lesz a hatalmasabb. Az udvariaskodások, bókok, a pazar ragyogás mögött rejt z kelepcék ugyancsak megdöbbentették a fiatal leányt, akit olyan szertartásos pompával hoztak Olaszországból. És amint elnézte a táncolok kecses, ütemesen ringó mozdulatait, Katalin látta: csakugyan sokat kell tanulnia, hogy a francia udvar szövevényes útveszt in is gy zelmesen haladhasson el re. Amboise-ban az államférfiak ismét menyegz i nyoszolyát vetettek két gyermeknek, akik jóformán alig ismerték egymást. Zeneszóval, fáklyafénnyel kísérték Henriket és Katalint az ezüsttel, arannyal kárpitozott terembe a nászágyhoz, amelyre Kelemen római nyájától, s t az elárult firenzeiekt l kipréselt utolsó keserves dukátok is rámentek. Korán reggel megjelent a pápa, hogy meggy z djék, vajon végbement-e annak rendje és módja szerint ez a házasság, amelyet annyi ravaszsággal és leleményességgel ütött nyélbe. Ez a kérdés annak idején igen kellemetlen módon merült fel VIII. Henrik esetében, és Kelemen nem kért többé az ilyesmib l. De Ferenc megel zte a pápát. még korábban kelt fel Anne de Pisseleu karjaiból, és már teljesen felöltözötten állott a hatalmas ágy mellett, amelynek függönyeit félrehúzta, úgy nézte a tapasztalt életm vész jóindulatú tekintetével e két serdül korú újoncot. Katalin leányságának tizennégy éve véget ért. Neveltetésének második szakaszába lépett most, amely szintén tizennégy évig tartott – olyan évek voltak ezek, amelyeket csak egy Medici fortélyosságával és türelmével megáldva lehetett elviselni.

A trónörökösné

FONTAINEBLEAU

Fontainebleau új kastélyában, a lépcs sorokon, a ragyogó, oszlopos folyosókon, a halastó medencéjénél és a park nagy fái között Vénusz, Cupido, a Könnyelm ség és az Id zték játékaikat. A király állandóan egyik helyr l a másikra vándorolt, folyton új kastélyok építését tervezte, vagy szépítette a régieket, de Fontainebleau-ba mindig úgy tért vissza, írja a követ, mint aki hazatér. Egyre-másra varázsolta el a La Muette, Villers-Clotterets, Chambord, Saint Germain, Les Tournelles, Lescot-Louvre, Madrid kastélyokat és egy új szárnyat Blois-ban – az építkezési szenvedély nem hagyta nyugodni. Egyszer, amikor Sologne-ban – Blois és Amboise kényelmes közelségében – vadászott, egy vadászlakra bukkant, amelyet egy bizonyos Csalafinta Theobald épített hatszáz évvel ezel tt. A vidék komor, terméketlen és lakatlan volt. De, részben éppen ezért, b velkedett vadban, és a királynak az a szeszélye támadt, hogy egy kastélyt építtet az erd közepén. Ez olyanfajta szeszély volt, amit csak Ferenc (vagy talán – egy kés bbi korban – Bajorország egyik rült Lajosa) tudott keresztülvinni. Tizenötezer holdnyi területet haladéktalanul fallal kerítettek be, amely hosszabb volt, mint Párizs falai. Nemesekt l és közrend ekt l egyaránt szipolyozták a pénzt e nagyszabású, nagyzási hóbortot eláruló terv végrehajtásához. Éveken át folyt az építkezés ebben az elhagyatott erd ben, és a k m vesek fegyvert hordtak maguknál arra az esetre, ha a vadállatok túlságosan tolakodóknak bizonyulnának azalatt, míg a vadászok más vadászterületeken: Fontainebleau-ban, Chantillyban vagy a Chinonerd ben szórakoznak. Amikor Katalin Franciaországba került, az építészek és szobrászok már nyolc év óta dolgoztak, és még tizenhárom évi munka volt el ttük. Négyszázharminc szoba volt készül ben és tizenhárom lépcs ház, közülük egyik az a bizonyos híres dupla csigalépcs , amelyen két személy – az egyik lefelé, a másik fölfelé haladva – szemmel tarthatja egymást, anélkül hogy találkoznának. Ma egész kocsirakomány turista tévedhet el a tornyocskák, csúcsfalak, ormok és csavarosán kígyózó kémények ama különös erdejében, amely Chambord tet zetét borítja. Közben gazdag pénzemberek, továbbá olyan földbirtokosok, akiket még nem tettek koldussá azzal, hogy fokozniok kellett a királyi pompát, szintén építkezések útján nyilvánították a maguk növekv becsvágyát. Egy folyót eltérítettek az irányától, és megszületett Azay-le Rideau, mint egy önnön tükörképéb l emelked vízililiom nyíló kelyhe. Szép álmok voltak ezek, és mai napig is meg rizték lírai jellegüket, tartósságuk mellett is finomak és

törékenyek. Látogatja ket a költ , a fest és persze a m kedvel fényképész. De Chambord, a hatalmas tivornyázónak ez a k b l faragott látomása, már egyenesen a kórtan területére tartozik. Útjain ide-oda bolyonganak a buzgó és áhítatos fényképezek, de keres lencséikkel hasztalanul igyekeznek képet nyerni a “szalamander király” határtalan kérked szeszélyér l. Kedvenc Fontainebleau-ja, de még Chambord sem elégítette ki hosszabb id re. “Küldetésem egész ideje alatt – írja a velencei nagykövet – sosem esett meg, hogy az udvar egyfolytában tizenöt napot töltött volna egy és ugyanazon helyen.” Ferencet mindenhova követte tizenkétezer lova, hintói, málhásszekerei; így barangolta be az országot, minden városba éppen csak bekukkantva, talán állandó és reménytelen igyekezetében, hogy meneküljön ama régmúlt kor fúriái el l, melyet a humanisták annyira visszakívántak. Nehéz elképzelni, milyenek lehettek az udvar kényelmi berendezkedései e szakadatlan utazások során. Benvenuto Cellini ezt írja: “Néha olyan tájakon utaztunk, ahol még házat is alig lehetett látni, ilyenkor vászonsátrakban kellett tanyáznunk, mint a cigányoknak, és gyakran komoly kényelmetlenségeket szenvedtünk el.” Katalin számára ez az új életmód, akár Fontainebleau-ban, akár utazás közben rendkívül izgató és csodálatos lehetett, ez a folytonosan vándorló udvar tennivalói és szórakozásai annyira lekötötte minden érdekl dését, hogy a küls események eleinte alig érintették. Rövidültek a napok, s Katalin északra utazott Touraine és Párizs felé, Kelemen pedig visszament Marseilles-b l Olaszországba, miután el bb albanói John Stuart pajkosságból belevonta t egy nagyon illetlen tréfába (ha ugyan hihetünk Brantome-nak), amelyben három francia f úri özvegy szerepelt… Sikerült hát megpecsételni a franciákkal való szövetséget, s a pápa elégedetten tért vissza Rómába, hogy egyházi átokkal sújtsa VIII. Henriket, bár a francia politika, igen fontos okokból, nagyon igyekezett elejét venni ennek a lépésnek. Nem egészen egy évvel Katalin házassága után a pápa meghalt. Utóda a Farnese-pápa, III. Pál lett. Katalint nem sújtotta le túlságosan ez a veszteség, de még Ippolitónak, volt szerelmesének meggyilkoltatása sem, amelyr l a következ évben Fontainebleau-ban értesült. Egyéb dolgok foglalkoztatták, és a körülötte folyó káprázatos színjáték minden figyelmét lekötötte.

Ferenc egész uralkodása a fény és árnyék játékához hasonlítható. Fontainebleau-ban ragyogó fények és finom színek a jellemz vonások, a sötét, baljós árnyékokat máshol kell keresnünk. Egy ilyen árnyék esett a befejezetlen vászonra a marseilles-i esküv után egy évvel. 1534. október 18-án a király Amboise-ban volt. Aznap reggel a szobája ajtaján egy falragaszt találtak, amelynek szövege éles szavakban kelt ki a mise ellen. Az északi városokban: Párizsban, Rouenban, Orléans-ban, Blois-ban, Tours-ban is hasonló falragaszok szerepeltek a köztereken: a felel tlen, széls séges reformációpártiak ostoba hadonászása, esetleg katolikus agent provocateurök m ve volt ez. Ferenc, n vérének, Marguerite-nek hatása alatt mindeddig legalábbis türelmes magatartást tanúsított a reformátorokkal szemben, hiszen az általa oly nagyra becsült kiváló tudósok is, majdnem valamennyien, soraikba tartoztak. Azonban ez a kihívó lépés nem maradhatott válasz nélkül. A válasz pedig gyors és félreérthetetlen volt. Vezekl körmenetet tartottak, amelyben maga a király is részt vett. Ezután néhány eretneket megégettek, másoknak kitépték a nyelvét, levágták a kezét, végül kétszáz polgárt szám ztek Párizsból, birtokaikat pedig elkobozták. Csak a tudomány és m vel dés legmagasabb pártfogóinak köszönhet , hogy egyáltalán meg nem tiltották a könyvnyomtatást. De még így is minden írót, könyvnyomtatót a legszigorúbb megfigyelés alatt tartottak. Ilyen heves visszahatást eredményezett a falragasz névtelen szövegírójának kihívó hetykesége. Katalin komoly tekintettel követte a Párizs utcáin vonuló ünnepélyes körmenetet. Egyszer hallotta, mikor Ferenc emlékeztette a velencei nagykövetet Miksa császár egyik mondására: “A császár a királyok királya, a katolikus király az emberek királya; a francia király az állatok királya, mert bármit parancsol is, tüstént engedelmeskednek neki, mint az embernek az állatok.” És íme, ez a mindenható uralkodó itt megy gyalog a körmenetben, kezében ég viaszgyertyával, nyilvánosan megalázkodva, fennkölt személyét nem kímélve, mert vallásos meggy z désén sérelem esett. Két hónappal ezel tt egy montmartre-i kápolnában Loyola Ignác toborozta ellenreformációs mozgalmának els újoncait. Calvin Párizsból Genfbe menekült, onnan készült lesújtani Institution Chretienne-jével. A f városban mindenütt csak a vallásról folyt a szó, esténként pedig az eretnekek máglyáinak komor lángjai részesítették Katalint szemléltet oktatásban. De a fontainebleau-i kéjlakban, ott, a régi vadaskert szélén, még nem harapóztak el a vallási ellentétek. Ferenc és Marguerite mindent elkövetett,

hogy útját állják a helyzet kiélezésének. Fontainebleau-t nem azért építették, hogy az egyenetlenség hajléka legyen. Csak hadd folytatódjék a kedves színjáték, nimfáival, szatírjaival és m velt példálózásaival. Vénusz, Cupido és a Könnyelm ség tovább is tobzódtak, s a gonosz Id ott lebegett fölöttük baljóslatúan és fenyeget n, készen arra, hogy kék köpenyével, az örök feledés leplével múló örömeiket eltakarja. Ezt a témát a firenzei Bronzino festette meg, és képe abban a szobában függött, amely a király fürd csarnokába vezetett, egyéb remekm vekkel együtt, mint Leonardo Sz z-e, Raphael Szép kertészn -je, Michelangelo Léda és a Hattyú-ja, Andrea dél Sarto Irgalmasság-a. és sok más festmény. Katalin mindezeknek a dolgoknak középpontjában volt, de valójában nem ebbe a korba tartozott. Az új korszak gyermeke volt ; azé, amelyet a renaissance virágkorának neveznek általában, noha sok tekintetben hanyatlást mutatott az el z id k fokozhatatlan tökéletességéhez viszonyítva. Egy-két évig nem sejtette, hogy egy szép napon Franciaország királynéja lesz, bár ett l a lehet ségt l mindössze egy fokozatnyi távolság választotta el. De Katalin látta, hogy Ferenc és Marguerite minden buzgó igyekezete ellenére is, mint terjed egyre az ármánykodások szövevénye, és vérbeli Medici létére elhatározta, hogy maga is részt vesz a szövésében; mert arra gondolt, rákerülhet még a sor, hogy választania kell: a pók vagy a légy szerepét óhajtja-e játszani. Fiatal volt, és mindig el reirányozta tekintetét, arra a napra, mikor ezek a díszesen öltözött kéjencek már mindnyájan ékesen faragott kriptájukban fognak feküdni. Henrik nagyon keveset jelentett a számára. Törvényes férje volt, mindig el zékeny és figyelmes; a király nem t rte volna, hogy udvarában, ahol erkölcsök tekintetében ugyan szabadon folyt a játék, bárki is vétsen az illem és udvariasság szabályai ellen. Azonkívül Henrik a maga hallgatag, kissé idegenszer lényével vonzó is volt. Csakhogy Diane színeit viselte, és ha sokan el is hitték, hogy csak platói kötelékek f zték ehhez az asszonyhoz, aki koránál fogva anyja lehetett volna, Katalinnak megvolt a maga véleménye a dologról. Tudta, nem nyerne semmit, ha azon igyekeznék, hogy férje szerelmét maga felé fordítsa. Ferenct l viszont sokat várhatott, és a kis Medici hercegn helyzete napról napra szilárdabbá is vált jóindulatú, engedékeny apósa jóvoltából. Viszonyuk szinte a gyengédségig szívélyes volt. Ferenc “ma fille”-nek szólította menyét, és hogy kedvében járjon, néha olaszul beszélt vele. Mint egy szerelmes, aki távoli kedvesér l óhajt hírt hallani, úgy kérte Katalint, hogy meséljen Itáliáról, a sz l hegyek és olajerd k övezte városokról, az ódon, sok csatát

látott bástyatornyokról, a m kincsekr l, a hasonlíthatatlan mesterek remekeir l. Katalinnak külön címert is tervezett, amely a szivárványt ábrázolta, ezzel a görög jelmondattal: “Der t és világosságot hoz.” Ez volt Ferenc válasza Károly császár magasra tör terveire, mert Katalin és Henrik házassága mindenekfelett a császári hatalom korlátozását célozta. Így folyt az élet, vadászat, tánc és cselszövések közepett. A kastélyokban, városokban, ahol az udvar vég nélküli vándorlásai során meg-megtelepedett, Katalin alig látott mást, mint magát az udvart. Annyit is tudott, hogy Jacques Cartier visszavitorlázott St. Malóba valami nagy folyam rajzával, amelynek torkolatát a nyugati kontinensen fölfedezte. St. Lawrence-nak nevezte el, és Ferenc el volt ragadtatva az expedíció sikerét l. De Kanada meghódítása még messze volt. A külvilágban ezalatt viharfelh k gyülekeztek, amelyekkel Katalinnak egy napon majd szembe kell néznie, és az udvar titkos cselszövései – amelyekben maga is részt vett, minden öröklött képességével – nyílt harcokká és irgalmatlan vérengzésekké fognak fajulni. Már most is rakásszámra haltak az emberek, kard- és bárdcsapások alatt hulltak el, harcoltak és menekültek, könyveket nyomattak, és elégették ket, úgy viselkedtek, mint a h sök és mint a vadállatok, a renaissance ragyogó színeit a vallásháborúk sarába tiporták. Katalin készen áll majd a harcokra is, ha eljön a harcok ideje, de egyel re a világ eseményeit csak a maga mikrokozmoszának, közvetlen környezetének tükréb l szemléli. Kelemen és Ippolito halála – akikhez pedig rokoni, s t egyikükhöz szerelmi kötelékek f zték – nem rendítette meg mélyebben. Miért várnók hát t le, hogy különösebben foglalkoztassa a többiek sorsa, akiket legnagyobbrészt bizonyára nem is ismert? Három évvel Franciaországba való érkezése után történt, hogy Pizzaro lemészárolta az inka Atahualpát, VIII. Henrik pedig Fishert és More-t végeztette ki. Csak a Bertalan-éji vérengzés ejtett sötétebb foltot ezen a századon, mint More kivégeztetése, akir l Erasmus azt mondta, hogy “a királyság legfennköltebb bírája, akinek szíve fehérebb a hónál, és akinek lángeszéhez hasonló Angliában eddig még nem volt, és nem lesz soha”. Nem sokkal ezután maga Erasmus is meghalt, hogy a szenvedélyes krónikások évszázadokon át vitatkozzanak: milyen lelkiállapotban töltötte utolsó perceit. Ugyanebben az évben, 1536-ban olyan haláleset történt, amely igen közelr l érintette Katalint és egész jöv jét. Augusztus 10-én a húszéves francia trónörököst, apja szeme fényét, az ország reménységét súlyos mellhártyagyulladás támadta meg, amelyet kedvenc itala – egy pohár hideg

víz – okozott. Legalábbis ez a ma általánosan elfogadott vélemény a trónörökös halálának okát illet en; akkor azonban ezt a magyarázatot nem tartották kielégít nek. Így történt: Provence-ban védekez hadjárat folyt a császár ellen, és az udvar Lyonban tartózkodott. A dauphin forró napsütésben teniszezett, s utána, a játéktól felhevültén jéghideg kútvizet ivott, beteg lett, és négy nap múlva meghalt. Hogy adják tud túl a királynak a szörny hírt? Sok töprengés után abban egyeztek meg, hogy legrégibb, legbizalmasabb barátja, de Lorraine bíboros vállalja a nehéz feladatot. De még neki is torkán akadt a szó, mikor Ferenc elé került. A király, tudva, hogy fia beteg, azt kérdezte a hírnökt l, mit tud a dauphin állapotáról. A bíboros akadozva felelte, hogy a beteg rosszabbul van, de bízni kell Isten irgalmában. – Értem – mondta Ferenc. – Nem mered megmondani nekem, hogy meghalt, csak azt, hogy nemsokára meg fog halni. – Ezután keservesen felzokogva, hátat fordított a megrendült bíborosnak és az udvaroncoknak, akik némán álltak körülötte. Majd, képtelenül arra, hogy felindulását tovább türt ztesse, ismét feléjük fordult. Levette tollas kalpagját, és kezét az ég felé emelte. “Ó, én Istenem – kiáltotta panaszosán –, tudom, türelemmel kell fogadnom, bármi csapást mérsz is rám. De kinél keressek er t és megnyugvást, ha nem Nálad? Már lesújtottál rám azzal, hogy birodalmamat veszteség érte, és hadseregem vereséget szenvedett. Most még a fiamat is elvetted t lem. Mi más marad hátra, mint az, hogy végképpen tönkretegyél? Ha ebben telik kedved, Uram, legalább világosítsd meg elmémet, hogy tudjam, és hogy ne lázadjak a Te akaratod ellen, Mindenható Isten, aki er t adsz a gyenge és gyarló embernek.” A dauphin szolgálatában volt egy bizonyos gróf Sebastiano di Montecuculi. Ez az olasz ember Katalinnal és Kelemennel együtt jött Franciaországba, és az apródot kivéve, aki a trónörökösnek a vízzel telt kelyhet átnyújtotta, volt egyedüli tanúja a végzetes jelenetnek. Természetesen – azokban az id kben ez elkerülhetetlen volt – már ez is gyanússá tette t. Azonnal letartóztatták, házkutatást tartottak nála, amelynek során kiderült, hogy mint annyi honfitársa, arzént és egyéb veszélyes mérgeket tartott magánál. Kínpadra vonták, és vallomást csikartak ki bel le, amelynek értelmében két császári generális volt a b ntársa, maga pedig azt tervezte, hogy a királyt és Orléans-i Henriket is megmérgezi. Néhány hónap múlva a szerencsétlen olaszt vad lovakkal elevenen lépettek szét, a király és az egész udvar jelenlétében – beleértve a hölgyeket is.

Amikor a renaissance egy-egy sötétebb n alakját próbáljuk jellemezni, sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az akkor dívó szokásnak megfelel en, tizenhét éves leányok is ültek a néz közönség soraiban, pompás ruhában, egyenes tartással s az eleven emberi testeket az szemük láttára égették el, vagy szaggatták ízenkint széjjel. Csak miután Montecuculi ilyen borzalmasan b nh dött az olyan b nért, amelyet legnagyobb valószín ség szerint el sem követett, lépett el Ferenc az imperialisták elleni vádjával. A vádat felháborodva utasították vissza, és viszonvádat emeltek – Katalin ellen. Mert Katalin és Henrik (és így Diane is) voltak az egyedüliek, akiknek a trónörökös halála el nyt jelenthetett. A vád teljesen alaptalan volt, de elég könnyen elfogadhatónak bizonyult. Ez volna az els a Katalinnak tulajdonított méregkeverések hosszú sorából, amelynek arányait a mendemonda képtelenül felnagyította. “Olasz n ” – Firenze gyermeke, mégpedig Medici-ivadék –, nála az ilyenfajta b n szinte természetesnek t nt. Ha Kelemen abban az id ben még életben lett volna, tán még ma is hajlandók volnánk árrá gondolni, hogy Medici-kéz volt a dologban. De bármilyen gyilkosságok f z dnek is Katalin nevéhez – pedig igen szép számban vannak –, e tizenhét éves korában ellene szegezett vád alól föl kell mentenünk. A história mindenesetre egész Franciaországban elterjedt, igen sokan készségesen elhitték. Katalinnak már elég ellensége volt az udvarnál, akik szorgalmasan terjesztették ezt a csúnya pletykát. De hangosan kimondani a vádat: életébe kerülhetett volna bármelyik udvaroncnak, amíg Ferenc ült a trónon. Mert egy pillanatig sem hitt a híreszteléseknek. Most hát Henrik volt a trónörökös, Katalin a trónörökösné, Diane pedig egy lépéssel közelebb jutott a koronázatlan királyné rangjához. Mikor a gyászév letelt, Fontainebleau-ban újra kezd dtek a tündérmesébe ill szórakozások, az erd ben vidáman harsant a vadászkürt szava, s a m vészek folytatták munkájukat, minden mennyezet stukkóinak közét, minden falburkolatot a szépség jelképeivel ékesítve. Trónörökösné létére Katalinnak most már külön kastély dukált, amelynek felépítésével egyik honfitársát, Primaticciót bízták meg, aki már Fontainebleau-ban is sokat dolgozott. Az új kastély Ancy-le-France-ban épült, és a munkálatok nyolc évig tartottak. Újabb ékszer a k nyakéken, amelyet a renaissance aggatott az elszegényedett Franciaországra. Blois, Chambord, Saint Germain, La Muette, Villers-Cotterets, a Louvre, Les Torunelles, Fontainebleau… A chambord-i kolosszus élénken

érzékelteti egy öreged kéjenc kóros lelkiállapotát, Fontainebleau ezzel szemben a királyi humanistára mutat, a tudósra, a tudósok pártfogójára, a szentély papjára, aki oly szeret odaadással gondozza a renaissance lámpását, a tömjénhordozóra, aki oly gazdag b ségben hinti szét tömjénjét udvarában azok között, akik társai a szépség imádatában. Nyugat-Európa zsarnokai, akik gazdagságuk és hatalmuk oly csodálatos és káprázatos emlékeit hagyták hátra, nem mindig tudnak bennünket meggy zni ízlésük megbízhatóságáról. A trónon lév hatalmasságok túlságos gyakran követelik az udvar légkörében él m vészekt l azt a talpnyaló hízelkedést, ami például Louis David festményeiben megnyilatkozik. De Ferencben megvolt a képesség, hogy elismerjen egy Leonardót, noha az sosem hízelgett neki. Elismerte Cellinit, elnéz volt tapintatlanságaival szemben, nevetve tiltakozott az ellen, hogy egy ilyen nagy m vészt l elidegeníteni próbálják, még akkor is, ha a panaszok királyi kedvesét l származtak. Elismerte Erasmust, és becsülte azután is, hogy nem volt hajlandó a királyt szolgálni. Elismerte Rabelais-t, élvezte vidámságát és dévajságát, amelyet némely udvaronca ellenségeskedésnek bélyegzett. Fontainebleau-t látva, az embernek eszébe jut, milyen sokat várt Castiglione annak idején Ferenct l, mikor az még csak herceg volt, milyen elragadtatást keltettek benne a herceg “rendkívülien nemes tulajdonságai, bátorsága, vitézsége, nagylelk sége és szabadelv sége”, továbbá “alakjának délcegsége, arcának szépsége, magatartásának fensége, el kel sége, amely azonban bizonyos megnyer udvariassággal párosult”. Fontainebleau építkezésében, berendezésében és az egész ottani életben új kultusz szelleme fejez dött ki, amely ha nem is egész tökéletesen, de annál lelkesebben követte az antik id k szellemét és szokásait. A “Chateau de Madrid” Párizsban, amelyet Girolamo della Robbia épített a király spanyol fogságból való hazatérésének örömére, kisebbfajta Fontainebleau lehetett, de a forradalom után egyetlen tégla sem maradt bel le. A franciák most tanultak versenyre kelni az olaszok renaissance m vészetével, és Ferenc, aki tekintetét még mindig nem fordította el Itáliáról és a szép hercegségekr l, amelyeket különböz békeszerz désekben szószeg módon elajándékozott – hathatósan támogatta és biztatta a maga fajtájabeli m vészeket. Jean Goujon, k m ves, építész és szobrász, finom rajzú, érzéki hatású bronzokat tervezett, Germain Pilon emlékm veket emelt a halottaknak. A csodálatosan tehetséges Philibert de l’Orme, aki igen kiváló értekezést írt az építészetr l s tizennyolc éves korában háromszáz ember munkáját irányította Rómában, termékeny agyának legnagyszer bb gondolatait

valósította meg Fontainebleau építésénél, de még maradt b ségesen ötlete kés bbre, Medici Katalin számára. Leonard Limousin csodás zománcm veivel tette híressé Limoges-t, Francois Cloue-t, mint el tte atyja, Jean, az udvar hivatalos arcképfest je volt és Corneille de Lyonnal egyetemben rengeteg arcképet festett. Fontaineblau-ban mindazonáltal az olaszok voltak többségben, és Katalin, miközben munkájukat figyelte, vagy az asztalnál látta ket vendégül, boldog volt, hogy anyanyelvén beszélhet. Az olasz m vészek között Primaticcio játszotta a f szerepet, francia és olasz fest k segédletével a király fürd csarnokát Callisto történetét ábrázoló festménnyel, míg a királyi szeret (aki most már d’Etampes hercegn vé lépett el ) lakosztályát Alexander és Campaspe történetével s ezen belül a király és hölgye szerelmének allegorikus képével díszítette. Primaticcio rajzait le is másolták a királyi gobelinm hely számára, amelyet most állítottak fel Fontainebleau-ban, hogy újra felvirágoztassák ezt a m vészetet, amit a flamandok a maguk sajátos módszerével oly nagy tökélyre emeltek. Aztán itt volt Rosso, ez a magas, piros kép , izgága firenzei, akinek érzéki realizmusa olyasféle nyugtalanító és leny göz hatást kelt, mint Michelangelo rejtélyes alakjai a sixtusi kápolnában. Rosso Olaszországban igen kalandos életet élt. Súlyos bajai voltak a római megszállás idejében, kés bb pedig komoly sérüléseket szenvedett, mert lezuhant egy háztet r l. Valószín , hogy nem volt teljesen épelméj . Végül is öngyilkos lett, megmérgezte magát, mert valami adósság miatt összeveszett egy barátjával. A m vészek végtelen buzgalommal igyekeztek megragadni, hatalmukba keríteni a szépséget, amely olyan csábító és mindig újra meg újra elt n , integet és egyre visszahúzódó, mint valami kacér hamadriád; a halál pedig irgalmatlanul, egyre közelgett. Hamarosan Cellini is csatlakozott hozzájuk Fontana Belióban, ahogyan Fontainebleau-t nevezi önéletrajzában; meggondolatlan viselkedésével maga ellen uszította az udvart, ellenségévé tette d’Etampes hercegn t, megmutatta az elb völt királynak az ezüst Jupiter, az arany sótartó, a fontainebleau-i bronznimfa viaszterveit, aztán visszament az önt m helybe, hogy elkészítse az öntvényt, szakért szemmel válogatta meg a modelljeit, és saját bevallása szerint, szerelmi viszonyt sz tt velük. Lemaire de Belges érzéki prózája, Clement Marót költeményei, néhány rhétoriquer, Despériers meséi, Marguerite Heptameron-ja, a képek, szobrok, ötvösmunkák, falisz nyegek megmaradt kis töredéke- csak ezek

segítségével tudunk eligazodni Ferenc és udvarának világában. A renaissance emberei nagyon is jól tudták, hogy a számukra csak imént megnyílt új világ milyen hamar el fog t nni. A mirtuszok közül el vigyorgott a csontkoponya, az óra mutatója fenyeget en hirdette az id múlását, irgalmatlanul röpültek a percek: az élet szépségének élvezésével eltöltött minden újabb óra azt jelentette, hogy eggyel kevesebb marad. Az emberek kétségbeesett iramban gy jtötték és költötték a vagyont, hogy valami kézzelfogható maradjon utánuk. “Megfulladok az aranyban”, mondta Ferenc Cellininek. De azért csak változatlanul folyt tovább az egész. Új pártfogók s friss lendület ösztönzése alatt a m vészek a régebbi hagyományoktól és régebbi pártfogóktól nyert tanulságok összegezett eredményeit sz rték le munkájukban. Évszázadokon át mindig a keresztfára feszített Jézust festették. Most, egy kis id óta Marsyas foglalta el a Megváltó helyét. Az Egyház évszázadokon át azon igyekezett – gyakran meglep eredménnyel –, hogy a nemi érzések, indulatok erejét Mária imádatával vezesse le, és így lassankint kibontakozott a Sz z testi szépsége; el ször a bizánci, aztán a gótikus hüvely hullt le róla, majd egy szempillantás alatt Vénusszá virágzott ki. Mária szepl tlen hajadon, Stella Maris, a tenger csillaga nézett le az oltárokról szelíden és titokzatosan, ahogy az egyes m vészek az asszonyi lélek látomását megvalósították. És most megjelent Botticelli Vénusza, a Habokból Született, teste karcsú, törékeny, mint a Remény, fürtéi szabadon repkednek a szélben, mint a dogmától megszabadult Gondolat, finom rajzú ajkán az ártatlanság mosolya, álmodozó szemében az élmény csillogása. Az aprószentek helyett most Niobe gyermekeit mészárolták le; azel tt az Angyal érintette Jákob lágyékát, most Herkules emelte fel Antaeust a földr l, amely új er t adott neki. A Szentírásból merített régebbi érzéki tartalmú témák majdnem észrevétlenül összeolvadtak az újakkal. Zsuzsanna és a Vének, Diana és Actaeon, Dávid és Betseba, Nessus és Deianeira, Judith és Holofernes, Jupiter és Ganymedes – mindegyiknek megvan a helye a renaissance hierarchiában. A legkedvesebb téma mindvégig Er s és Psyche története maradt. Modern, felvilágosult nemi tudatosságunkkal olvassuk Branotme-ot, vagy Marot-t, és szellemes élceket faragunk Ferenc és udvarának bujaságáról. Kastélyokat és múzeumokat látogatunk és mihelyt az r hátat fordít, kipróbáljuk a négyoszlopos, mennyezetes királyi fekhelyek rugóit, mintha e f úri ágyakban lényegesen különböz és izgatóbb volna mindenféle foglalatosság, mint a modern bútorcégek m helyeib l

származó bútordarabokban. Úgy látszik, mindegyik nemzedéknek külön kell megtanulnia, milyen sivár a szeretkezés puszta ténye. Már a rég elhunyt uralkodók szeret inek száma amit egyébként csaknem mindig helytelenül idéznek – magában véve is valami megmagyarázhatatlan varázslatos benyomást kelt. Pedig a testi örömök és a technikai segédeszközök semmivel sem voltak különbek Blois-ban és Les Tournelles-ben, mint egy modern szállodában. S t bizonyos tekintetekben a szerelmi különcségek is sokkal ritkábbak voltak négy évszázad el tt, mint manapság, és Cellinit például törvény elé idézték, amiért “olasz módra szeretkezett kedvesével”. Ezekben a körökben, amelyekr l itt szó van, több volt a pénz, finomabb a modor, szebb a bútorzat, szellemesebb a társalgás és kevésbé valószín a hosszú élet. Ez körülbelül minden. “En France il fait bon fairé l’amour!” kiált fel Brantome elragadtatva. De más országokban is, más id kben is, mindig kellemesnek tartották a szerelmeskedést, híres, csodált, tudós férfiak úgy hivatkoznak rá, mint a siralomvölgy kevés gyönyör ségeinek egyikére, és minden rend és rangú emberek ma is zik, amennyire csak lelkiismeretük, körülményeik és képességeik engedik. Nem mindnyájan engedhetjük meg magunknak, hogy falainkra Bronzino-képeket aggassunk, vagy hogy egy Primaticcióval festessük ki kedvesünk hálószobáját, de ma sincs hiány kiváló m vészekben, és a képek sem drágábbak, mint a motorbiciklik; amellett megvan az az el nyük, hogy nem életveszélyesek. Azt sem tehetjük valamennyien, hogy kedvesünk fekhelyére puhán fényl , fekete selyemleped t terítünk, mint némely tizenhatodik századbeli nagyúr, hogy a meztelen n i test szépsége jobban érvényesüljön, de fel- és lekattanthatjuk ágyunk mellett a villanylámpát, amit l Ferenc el lett volna ragadtatva. Mégis: nagy különbség van a velencei tükörszerkezet – amelyb l Ferenc leste Fontainebleau grottóiban fürd z udvarhölgyeit – és a FoliesBergéres táncoshölgyeire szegezett színházi látcs között. Hogy a szerelem “nagy mennyiségben” is elviselhet legyen, ahhoz valami mitológia és szertartásos körülményesség szükséges. A Kama-Sutra, a tizenkettedik századbeli Provence szerelmi históriái, a modern filmrománcok cselekményének si formái, mind e mellett az elv mellett szólnak. Azonkívül a renaissance kor mitológiája és szertartásai igen magas színvonalúak és rendkívül vonzóak. Valójában a szerelem díszei, küls ségei, valamint szellemi légköre, gondolati háttere hatnak ránk ingerl en. És ez érthet is.

Talán egyetlen történelmi korszakban, még Periklész Athénjában sem emelkedett a test és szellem kultusza a tökélynek és harmóniának olyan magas fokára, mint egyes renaissance uralkodók közvetlen környezetében. Ám a homokóra porszemei egyre peregnek, és senki sem marad, aki átfordíthatná az üveget. Ez id k emberei egy korszak kezdetét és végét jelentették. Annyi minden fog meghalni velük, s mindaz még hamarabb fog elporladni, mint csontjaik az óriási, pompás síremlékek alatt. Egy évszázaddal kés bb, mikor a renaissance már a Csatornán túlra is átkerült, Andreid Marvel ezt írta: “Az id szárnyas szekerén Végs percem közéig f elém.” Fontainebleau lakói pedig nehéz kárpitjaik suhogásában, faragott szök kutaik csobbanásában, az szi szél susogásában, minden pillanatban e közelg szárnyak neszét hallották. Egy hölgy egyszer ezt mondta Brantome-nak: “Manapság nem szabad vesztegetni az id t, nem szabad semmit halogatni, mennél hamarabb támadnak bennünket, mennél hamarább kezdik az ostromot, annál hamarabb adjuk fel a várat.” És az asszonyi várak ostroma csak egyike volt a sok izgató élménynek, amelyeket mind a rohanó életbe kellett zsúfolni. Mindnyájan új felfedez k voltak, új tengeren, amely korlátlan lehet ségeket nyújtott a kalandkedvel knek. Intellektuális csúcsokat kellett megmászni, a filozófia tengerér l kellett térképeket készíteni, és el kellett foglalni a gyönyör szigeteit: a n i testeket, amelyeknek vonalait és tulajdonságait szakadatlanul ábrázolták és lajstromozták a költ k. Az arányok iránti rajongás, amit a görög szobrászoktól és dialektikusoktól vettek át, határozta meg a n i szépségr l alkotott eszményképüket, íme, a szabályok: “Három legyen fehér: a b r, a fog, a kéz. Három fekete: a szem, a szemöldök, a szempilla. Három rövid: a fogak, a fülek, a lábak. Három hosszú: a test, a haj, a kéz. Három széles: a mellkas, a homlok és a szemöldökök köze. Három keskeny: a száj, a derék és a boka. Három finom: az ujjak, a haj, az ajkak. Három kicsi: a mellbimbók, az orrlyukak és a f ej.”

Érdekl désük sohasem lanyhult, és a szüzesség erényér l való akadémikus viták újabb zamatot adtak ennek a játéknak. N iket olyan kitartással dics ítették, amely méltó a modern film reklámfogásaihoz, de különböz okokból és magasabb igényeket támasztva. E korai connaisseuröknek a széles homlokra vonatkozó követelménye fogalmat adhat err l a különbségr l. Majdnem három évszázad múlt el, miel tt a m veltség e méltánylása helyet adott az ész ellen irányuló szervezett bojkottnak. És a lelkes fest k ifjú modelljeiknek izmos, ruganyos teste, antik hajviselete, a fogakat és nyelvet láttató félig nyílt ajka volt minden m vészi törekvés mintaképe. Az ember volt az a mikrokozmosz, amelyen belül a természet bonyolult törvényeit tanulmányozták, a tökéletes n i szépség pedig mértéke volt minden arányosságnak és összhangnak. Költemények és épületek a klasszikus szerkezetnek ugyanazt a szabályát követték, és mint ahogy a n i nemben a változatosság hangsúlyozza a példakép kiválóságát, a m vészetekben is kerülték a komor egyhangúságot. Vénusz, Cupido, a Könnyelm ség és az Id tovább dáridózott, és a szertartásmester távol tartotta a halált Katalin Franciaországba érkezését követ tizennégy éven át. Tizennégy év alatt sokat lehet tanulni. Bronzino festményén még két másik alak is van, de nevük a címben nem szerepel. Fúriaarcuk van, egyikük az Id köpenyét tartja, a másik saját fürtjeibe mélyeszti csontos ujjait. A vidám enyelg k közé betolakodott gonosz n alakok egyike, valószín leg Ate, a viszály istenn je. Katalin, amint elelnézte ezt a képet a király szobájában, talán világosabban érezte meg a benne rejl tanulságot, mint a legtöbb férfi. Mert akár örült az egyre fokozódó viszálykodásnak, akár rettegett t le, mindenesetre felkészült rá. “Az unalom – írta Marguerite Heptameron-jában gyógyíthatatlan betegség.” De legalább enyhíteni lehet. Katalin jól ismerte a királyt. Ferencnek szórakozásra volt szüksége, és igyekezett is szórakoztatni minden lehetséges eszközzel. Társalgással igen jó eredményt lehetett elérni, mert Ferenc ragyogó, fáradhatatlan cseveg volt, és buzgón keresett környezetében a magáéhoz hasonló tehetséget. És Katalin más irányban is ötletesnek mutatkozott. Új játékokat, új táncokat, új szórakozásokat eszelt ki, ha az id járás megakadályozta a királyi nimródot kedvenc id töltésében. Szép id ben pedig részt vett az íjászgyakorlatokban, vagy nézte a királyt labdajáték közben, mígnem maga is a játszótérre merészkedett. Fontainebleau-ban, mikor a király kora reggel elcsörtetett, kutyái csaholása és az egyenruhás vadászok kürtjeinek harsogása közepeit, Katalin ott állt a patkó alakú lépcs házban, és végignézte a kivonulást. És

egy napon arra kérte apósát, engedné meg, hogy is elkísérhesse a vadászatra. Több volt ez, mint mer vadászszenvedély, vagy a király társaságában való kirándulás öröme. Valahányszor Ferenc vadászaira indult, mindig elkísérte a híres “Petité Bande”, huszonhét kivételes szépség és m veltség hölgy, a királyi kedves – ezúttal Madame d’Etampes vezetése alatt. Mindenütt, ahol Ferenc szelleme lebeg: a fontainebleau-i tisztáson, Amboise kertjeiben, Tours és Párizs ódon utcáin, Blois udvarán, Chambord kétsoros lépcs házában – ezek a bájos, hajlékony, nyúlánk árnyak veszik körül. A testi tökély csak egyike volt a velük szemben támasztott követelményeknek és egy pillanatnyi rosszkedv részükr l a legnagyobb b nnek számított. Latinul és görögül kellett tudniok; táncolni, mint Herodias, és csevegni, mint Vittoria Colonna, egy egész nap meger ltet testi fáradalmai után is. Az angol grófságok vadas/báljain aligha akadna huszonhét jelölt, akik sikerrel pályázhatnának a Petité Bande-ba való felvételre. Maga a király választotta és fizette ruháikat, amelyek összhangban voltak a kastélyok berendezésével, házon kívül pedig a különböz királyi egyenruhák színeihez alkalmazkodtak. Régi kiadási naplókból megtudhatjuk, hogy egy-egy ruhához átlag tíz, olykor tizenegy r f kelme volt szükséges. De egy telt, júnói szépség, bizonyos Madame de Canaples rovatában tizenhat r fnyi kelme szerepel. A Petité Bande tagjának lenni a legnagyobb kitüntetés volt és Ferenc legbens bb barátságának jele, mert e huszonhét szépséges n körében sokkal bizalmasabb volt, mint akármilyen titkos tanács ülésén. E társaság egyel re még nem érte el befolyásának és fontosságának kés bbi mértékét, mert a király, amíg élt, nyílt magatartásával féken tartotta a politikai fondorkodás démonait. De Katalin egykett re tisztában volt a Petité Bande lehet ségeivel, és semmi kedve sem volt Ferencet elengedni velük, szokás szerint nyolc-tíz napra; is ott akart lenni. A király teljesítette kérését, és ett l fogva Katalin sosem hagyta többé Ferencet egyedül. Még e pompás lovas n k között is kitett magáért, és volt közülük az els , aki férfi módra ült a nyeregben. Annyi mindenesetre kiderült ezáltal, hogy nagyon szép a lába. Madame d’Étampes-mal hamarosan megbarátkozott; mind a két n nek határozott hajlama volt az ármánykodásra, cselszövésre. Az egyik úgy vélte, hogy egy királyi kedvesnek elengedhetetlen tulajdonsága ez, a másiknál talán nagyrészt az öröklött jellemvonások és nevelés eredménye volt. El fog következni az id , mikor a Petité Bande, Katalin saját külön hadseregévé átalakulva, félelmetes hatalom lesz.

Katalint minden bizonnyal politikai célok vezették, amikor helyet biztosított magának az istenn k e csoportjában – mint ahogy Brantome nevezte ket – de a király iránti vonzalma és a lovaglás kedvtelése igen jó ürügy volt. Ez volt tán az egyetlen alkalom, hogy törtet nek látszott, mert egyébként a szerénység volt a legjobb, úgyszólván az egyetlen üt kártyája. Szórakoztatta Ferencet, alkalmazkodott Diane-hoz, megnyerte Madame d’Etampes barátságát és a melegszív Marguerite rokonszenvét; ily módon ügyesen megkönnyítette különben keserves helyzetét, közelr l figyelhette a politikai id járás legcsekélyebb változásait, olyan óvatos érdekl déssel, hogy maga Kelemen, a fortélyosság nagymestere is kalapot emelt volna el tte. Hanem volt itt egy nagyon komoly baj: kilenc éve, hogy férjhez ment, és még nem volt gyermeke. Brantome szerint – aki mindig lecsap az effajta részletekre – ez a gyermektelenség Henrik alkati különösségének volt tulajdonítható. Viszont 1538-ban Diane leánygyermeket szült neki, Diane de France-ot. Voltak, akik még mindig hittek a Henrik és Diane közötti kapcsolat platói voltában, el kerítettek tehát egy állítólagos anyát az újszülöttnek, egy piemonti n t, akit aztán azonnal zárdába dugtak. De az igazi anya kétségkívül Diane volt, s így Brantome feltevéseit el kell utasítanunk. Katalin azonban még mindig medd volt, s ez most már, trónörökösné létére, igen komoly bajt jelentett. Annyira súlyosnak látszott az ügy, hogy már válást rebesgettek. Katalin ellenségei ragaszkodtak ahhoz, hogy Henrik taszítsa el feleségét; az ilyesmire b ven volt példa eddig is. Ezt az ötletet nem Diane vetette fel, bár sokan t teszik felel ssé érte. Az szavának úgysem lett volna súlya a királynál, a mindenható d’Etampes hercegn vel szemben, aki neki ellenfele, Katalinnak pedig barátn je volt. És a válás úgysem szolgálta volna Diane érdekeit. Ha Henrik elválik Katalintól, új feleséget keresnek számára, s az bizonyára nem Diane lesz. S bárki legyen is, mindenesetre kevésbé fog alkalmazkodni, mint Katalin. Diane érdeke az volt, hogy Henrik és Katalin szép simán a trónra kerüljenek, maga pedig a “titkos” királyné legyen. Hát ki ajánlotta el ször a válást? Valószín leg Montmorency, Franciaország els bárója, konzervatív és katolikus ember, az egyre emelked Guise család szövetségese, akit Henrik igen nagyra becsült, s aki Katalint mindig gyanakodó szemmel nézte. Nem szerette az olaszokat, s azt akarta, hogy olyan messze kerüljenek a francia tróntól, amennyire csak lehetséges. Nem szerette az eretnekeket, és a tudós Madame d’Etampes pártállását túlságosan szabadelv nek ítélte a fenyeget protestánsveszedelemmel szemben. Ha így gondolkozott, meg is kellett

b nh dnie érte kés bb, mert ett l fogva a király kedvese és Katalin nem nyugodtak, amíg el nem érték, hogy Montmorency kegyvesztetté legyen. Katalinra nézve nagyon el nyös volt, hogy mindig olyan buzgón igyekezett Ferenc kedvében járni. Mert bármennyire húzódozott is a válás gondolatától az após, a király kénytelen volt belátni, hogy a dolog mellett is szólnak bizonyos érvek. A ravasz kis Medici nem várta meg, hogy a király döntsön. Bement hozzá, és a szeméb l könnyek patakzottak. Ferenc gyöngéden tudakolta, mi az oka bánatának. Katalin zokogva felelte, hogy azt hallotta, el akarják küldeni Fontainebleau-ból, mert az ország java így kívánja. Ó persze mindenben készségesen engedelmeskedik uralkodója kívánságának, s ha úgy akarja, kolostorba vonul. De olyan boldog volt itt. Nem maradhatna itt mégis valamiképpen, a király szolgálatában, valamilyen más min ségben? Két évszázaddal kés bb, a szentpétervári udvarban egy másik Katalin ugyanilyen helyzetben, ugyanezt a módszert alkalmazta, és mindkét esetben csodálatosan bevált. A király homlokon csókolta a síró trónörökösnét. – Ne félj, kedves leányom – mondta jóságosan. – Isten akaratából lettél az én menyem s a dauphin felesége. És én ezen nem akarok változtatni. Még meglehet, hogy az Úr meghallgatja kérésünket és teljesíti legforróbb kívánságunkat. Marguerite, aki második házassága révén most navarrai királyné volt, onnan írt Katalinnak, hogy megvigasztalja: “Fivérem sosem fog beleegyezni abba, hogy menyét eltaszítsák, mint ahogy azt a gonosz nyelvek hirdetik. Isten kegyelméb l Madame la Dauphin királyi utódok anyja lesz, ha majd eléri azt a kort, amelyben a Medici-házbeli asszonyok gyermekeiket szokták szülni. Akkor majd a király és én együtt örvendezünk önnel, akármit beszélnek is e nyomorult rágalmazók.” Jelent s gy zelem volt ez, de a jóságosán és jámborul kifejezett reményeket meg is kellett valósítani. Mondják, hogy Katalin a fekete mágia segítségét is igénybe vette, hogy másállapotba kerüljön, erre ugyan nincs bizonyíték, de csöppet sem lett volna meglep ez olyan korban, amelyben a szemfényvesztés karöltve haladt a filozófiával, s olyan m velt n , mint például Marguerite, hitte, hogy a szokásosnál több id be telik, míg egy hattyú lelke elszáll a testb l, mert a hattyú nyaka nagyon hosszú. S e mai korban, melyet oly szívesen nevezünk az egzakt tudományok korszakának, néha nagyon is önkényesen húzzuk meg az elválasztó vonalat tudomány és feltevés, orvostudomány és varázslat, hit és babona között.

Kés bbi életében Katalin érdekl dött Nostradamus tanai iránt, és ha igaz, hogy fiatalabb éveinek e válságos idejében egy akkoriban nagyon mindennapi segítséget próbált igénybe venni, könnyen lehet, hogy a Jehanne d’Orliac által felsorolt varázsszereket is alkalmazta: “Albertus Magnus szerint a porrá tört pásztortáska és szívf gilisztákkal keverve a n ben f elkelti a fogamzás iránti vágyat. Ugyanez a hatás érhet el a megégetett béka hamujával vagy a vaddisznó sz rével. Photius szerint havonkint egy pohárnyi öszvérvizelet termékennyé teszi a medd asszonyt. Egy hét hónapos méhmagzat középs ujja és végbele igen kit n amulett. Egy másik szerz azt állítja, hogy a nyúl vére és a menyét bal hátsó lába ecetben áztatva, rendkívül hatásos. Végül Blerieu szerint, ha a n szamártejben áztatott kecskesz rb l készült övet visel a köldöke fölött, fiúgyermeket fog szülni.” Akárhogy is áll a dolog, a trónörököspár a szokásosabb módszereket sem mell zte, és maga Diane volt az, aki szerelmesét felesége hálószobájába küldte; ez irányú támogatása alkalmat adott Henriknek, hogy kés bb gyönyör ajándékokkal lepje t meg: “régebben tett fontos és becses szolgálataiért”. Az irónia már nem is fokozható. Marguerite kiváló jósnak bizonyult, mikor a Mediciek termékenységére hivatkozott. 1543. február 10-én Fontainebleau-ban Katalin fiúgyermeket szült, tíz gyermeke közül az els t. A fekete-fehér ruhás Diana fektette a csecsem t Ferenc ölébe, éppúgy, mint a csecsem apját Amboise-ban, huszonöt év el tt: Diana, a holdistenn , Latona leánya, Phoibosz n vére, a fürge vadászn , folyók, források, erdei tisztások véd je, íme, véd je volt az olasz anyának is, a gyermekek és a szülés istenn je.

PÁRIZS Katalin els fiának születése el tt három évvel Ferenc feleségével együtt egy párizsi ablakból nézte, micsoda pompával vonul végig Károly császár az f városán. Franciaország e hatalmas és élethossziglani ellensége ugyanis engedélyt nyert, hogy a flandriai harctérre való útjában kíséretével együtt átutazhassék az országon, és Ferenc parancsára minden község, minden város olyan szertartásos pompával fogadta, amin ben

eddig rendszerint csak Franciaország újonnan koronázott királyai részesültek. Nagyon furcsa intézkedés volt ez Ferenc részér l, sokan próbálták lebeszélni róla, és sokan voltak, akik nevettek makacs szívósságán. A dolog története ez volt: szeretett fia halála után Ferenc a provence-i háborúban próbált feledést keresni. Talán egy második marignanói gy zelmet remélt, amely hanyatló éveiben dics séget szerez neki, és csakugyan elég jelent s sikereket ért el, Montmorencynak, most már Franciaország connétable-jának segítségével. Azon az áron, hogy egész vidékeket irgalmatlanul letarolt saját országában, Montmorency megakadályozta a császári hadak el renyomulását minden vonalon. Félelmetes katona volt ez a connétable, saját emberei talán jobban féltek t le, mint az ellenfelei. Brantome feljegyzi róla, hogy a harctéren, miközben imádságát mormolta, ilyen parancsokat adott: “Akasszátok fel azt az embert! Kössétek ki a gazfickót! Lyukasszátok szitává a lándzsátokkal!” Mindezt anélkül, hogy ájtatoskodását megszakította volna. Különböz eszközökkel végre mégis sikerült elérni, hogy a császár békét kössön. 1538 júliusában Aigues-Mortes-ban találkozott Ferenc Károllyal. Ezért a békéért Ferenc, Montmorency tanácsára, sok tekintetben megváltoztatta eddigi külpolitikáját. Arra, hogy engedményeket tegyen, igazán nem volt szüksége, mert pillanatnyilag az volt a helyzet, hogy fegyveres er vel csikarhatott ki minden el nyt. De a ravasz császár Milánót csillogtatta meg el tte, és Milánó csalétke még sosem mondott cs döt. S a háttérben ott volt a pápa is, aki szívesen fogadta a két hatalmas uralkodó kibékülését, abban a reményben, hogy így majd több igyekezetet fordítanak országaikban az eretnekség kiirtására, ez ugyanis szentségének szívügye volt, amely szerinte sokkal érdemesebb arra, hogy kardot ragadjanak érte, mint az egyes nemzetek közötti holmi kis perpatvarok. A következ évben Károly, a lehet legudvariasabb formák között, engedélyt kért, hogy átutazhassék Franciaországon. Ez alkalmat nyújtott Ferencnek, hogy a h s lovagot játszhassa. Montmorency még azt is megjegyezte, hogy ez a gesztus végre talán biztosítani fogja Milánót, ezzel a vágyva vágyott hercegséggel ugyanis a császár rendelkezett. A király megadta az engedélyt. Szívesen látta Károlyt. Étampes hercegn nek ez az egész dolog nem volt ínyére, mert tudta, hogy diplomáciai tehetség dolgában sem Ferenc, sem Montmorency nem veheti fel a versenyt a császárral. Igyekezett rábeszélni a királyt, hogy megtorlásképpen a madridi fogságért, fogassa el Károlyt, mihelyt az

országban lesz, szabja meg feltételeit, és biztosítsa Milánót. Mondják, hogy Triboulet, az udvari bolond (akinek szolgálatairól kellemetlen mendemondák keringtek) jelen volt ennél a beszélgetésnél, s a király észrevette, hogy buzgón jegyezget valamit. Megkérdezte t le, mit ír. – Sire – mondta Triboule –, összeállítom a világ legnagyobb bolondjainak jegyzékét. Mert sokan vannak, akik engem neveznek bolondnak, holott ket illetné meg a csörg sapka. A király elvette t le a jegyzéket, és Károly nevét pillantotta meg rajta. – Hogyan? – kiáltotta –, annyira vágyakozol a korbács után, hogy császári fivéremet bolondnak merészkedtél bélyegezni?! – Úgy van, Sire. Megérdemli, ha beteszi a lábát Franciaországba. – És hogy szól tovább a jegyzék, bolond? – Ha a császárt valami baleset érné Franciaországban, akkor kitörlöm a nevét, mert engem csak az él bolondok érdekelnek. De ha épségben és egészségben érkezik vissza birodalmába, akkor… akkor, Sire, kénytelen lennék az neve helyébe a francia királyét felírni. Madame d’Étampes jóíz en nevetett az élcen, de a király, azon a komoly, méltóságteljes hangon, amely mindig olyan mély benyomást tett az idegen országok követeire, csak ennyit mondott: – Szavamat adtam. Ez volt kedvenc szerepe: a lovagiasság mintaképe. A világért sem lett volna hajlandó megszegni legmegátalkodottabb ellenségének tett ígéretét. Károly a lehet leggyorsabban szeretett volna keresztüljutni az országon, mert a Pireneusokon való átkelésekor er sen megh lt, de a tiszteletére rendezett ünnepségek minduntalan feltartóztatták. A határon Montmorency és a király két életben maradt fia – Henrik, a dauphin és Károly, most orléans-i herceg- fogadták pompás lovas menet élén, és továbbkísérték észak felé. Montmorency minden alkalmat megragadott, hogy el mozdítsa a császári birodalommal való szövetségre irányuló esztelen politikáját. Minden állomáson megismétl dtek a szertartásos ünnepségek, urak, polgárok üdvözl csoportjai, hódoló felvonulások, lakomák, hosszú beszédek, amelyekkel a császár torkig volt, de amelyeket udvariasan végig kellett hallgatnia, miközben prémei alatt minden tagja vacogott a láztól. December 10-én érkezett Loches-ba, ahol a királyi pár fogadta és ünnepelte. Onnan valamennyien továbbhaladtak a Loire mentén, Amboiseon, Blois-n, Orléans-on keresztül, újabb lakomák, látványosságok és hosszú üdvözl beszédek közepett. Végre 1540 újév napjának délutánján érkezett a díszmenet Párizsba, amelynek felvonulását Károly a connétable

Rue Saint Antoine-on lev palotájából nézte. Milánó kecsegtet képe ugyancsak elkápráztathatta a királyt, ha nem látta, micsoda rület az, amely itt a szeme el tt folyik. A parlament, amely hasztalan tiltakozott az ellen, hogy ilyen költséges pompával fogadjanak egy ellenséget, most a menet élén haladt. Utána következett a marcona connétable, aranyruhában, egyik kezében gazdagon szerszámozott paripa gyepl jét, másikkal kivont kardját tartva. A császár a dauphin és az orléans-i herceg között lovagolt, titkos gondolatait összeráncolt homloka mögé rejtve. Unta már a vég nélküli, ünnepélyes szertartásokat, és unta a Mexikótól a Duna völgyéig terjed birodalom gondját. Ezek a franciák egyre-másra rendezték az ünnepségeket, pedig neki sietnie kellett, hogy intézkedhessek a lázadó ghenti polgárok ügyében. Azonkívül nagyon meg is volt h lve. De azért, mikor d’Etampes hercegn mellett haladt el, volt rá gondja, hogy mintha csak véletlenül történnék, rendkívül értékes gyémántot ejtsen a hölgy lába elé. A hercegn lehajolt érte, és fölemelte. Károlynak immár eggyel több volt a jóakarója Franciaországban. És az ünneplés tovább folyt: a polgármesterek üdvözl beszéde a Hotel de Ville-ben, egy arany-ezüst, hatalmas Herkules-szobor – “akkora, mint egy jól megtermett férfiú” – átadása kíséretében; újabb üdvözl beszédek, amelyek során a börtönparancsnokok átnyújtották kulcsaikat; mise a Notre Dame-ban; aztán egy teljes héten át tartó lakomázás és ünnepség. Végre január 24-én megérkezett a flamand határra, ott rendkívül barátságosan búcsút vett kísér it l, akik között sok ajándékot osztogatott széjjel. Mindezek után pedig Ferenc nem kapta meg Milánót. Károlynak sosem volt szándékában átadni, és egész franciaországi tartózkodása alatt gondosan kerülte, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerülhessen. Ismét háború tört ki, ezúttal északkeleten, azon a vidéken, amely egy napon a történelem legnagyobb háborújának f hadszíntere lett. A császári hadak egészen Epernay-ig nyomultak el re, és Ferenc kénytelen volt új békeszerz dést kötni. Híre járt, hogy Madame d’Étampes, s t Katalin is, titokban inkább a császári birodalom, mint Franciaország érdekeit szolgálta. Könnyen lehet, hogy ez igaz volt, hiszen Ferenc és a connétable is ezt tették nyíltan, három éven át. Aztán az angolok, Károllyal szövetkezve, bevették Bordeaux-t, s most megint új békefeltételeket kellett megszövegezni. De Katalin és Madame d’Étampes biztos fedezékben voltak. Elérkezett az ideje Montmorency bukásának is, mert taktikája eredményével a király sehogy sem volt megelégedve. Hamarosan akadt megfelel ürügy, és a hatalmas connétable-t, Franciaország els báróját felszólították, hogy

vonuljon vissza. Ez a baloldal gy zelme volt. Henrik trónörökös mindig mély vonzalmat érzett a t zokádó, marcona connétable iránt, aki els katonai oktatója volt. Diane Henrikkel tartott, és a connétable oldalán ott voltak a Guise-ek. Félelmetes szövetség volt ez, melyre a király kedvese s a király menye most ezt a csapást mérték, és Katalin látta: az egyre nagyobb mérvet ölt vetélkedések nagyon meg fogják nehezíteni azt, hogy egyik párttól a másikhoz lehessen csatlakozni. De amíg Ferenc élt, addig módjában volt bosszút állni azon az emberen, aki az eltávolítását javasolta annak idején, és bosszút is állt, mégpedig Medici módra. Ett l kezdve – ellentétben Katalinnal, aki mindent elkövetett, hogy Ferenc megtartsa t jóindulatában – Henrik egyre jobban kiesett a király kegyeib l. Súlyos katonai hibákat követett el, és állítólag, kissé túlságosan mohón várta apja halálát és saját trónra lépését.

RAMBOUILLET “A király – írja a velencei nagykövet 1546-ban – most ötvennégy éves. Megjelenése fejedelmi, úgy, hogy az ember – anélkül hogy valaha is látta volna t vagy arcképét – els pillantásra rögtön így szól: »íme, a király.« Minden mozdulata olyan nemes, olyan el kel , hogy egyetlen fejedelem sem hasonlítható hozzá…. öltözködésében bizonyos fény zés nyilvánul meg, ruhái csipkével, paszománnyal, drága ékszerekkel vannak díszítve; még a mellényei is gyönyör kidolgozásúak és arannyal vannak átsz ve.” Ferenc bátran nézett szembe a véggel. Egy évvel kés bb, 1547 márciusának utolsó napjaiban már haldoklott Rambouillet-ben. Ügyetlen orvosaival együtt éveken át küzdött a kórral, amely most végül is leteperte. Kés bb az a mendemonda járta, hogy betegségét egyik alkalmi kedvese, “La belle Ferroniére” útján szándékosan oltotta belé a féltékeny férj. Mások szerint politikai ellenfelei, a császár ügynökei mérgezték meg. Csúnya históriák ezek és valótlanok. A király vére már régen meg volt fert zve. Februárban érkezett VIII. Henrik halálának híre. Ez nagyon feldúlta Ferencet, aki ezentúl csaknem olyan ritkán mosolygott, mint a dauphin. Ferenc és VIII. Henrik, akik egyid sek voltak és annyira hasonlítottak egymásra, küls , jellem és történelmi jelent ség tekintetében, bizonyára valami rokon vonást láttak egymásban. Ferenc pedig, aki kivezet utat

keresett abból a politikai kátyúból, amibe a bukott connétable sodorta, azonkívül még igen sokat remélt egy új, az angol királlyal való szövetkezést l. De Henrik, íme, meghalt, és Ferenc érezte, hogy az napja is áldozóban van már. Több más haláleset is siettette hanyatlását. Károly orléans-i herceg volt a harmadik fia, aki el tte halt meg. Most már Henrik volt az egyetlen, aki megmaradt. Ferenc trónörökös halála után a király minden szeretetét legifjabb gyermekére, Károlyra ruházta, mert Henrik sosem állt nagyon közel a szívéhez. Amikor Károly is meghalt, a fiatal Enghien herceg lett a kedvenc, ez a pompás katona, a dauphint befolyásoló Guise-ek rettegett ellenfele. Egy havas téli napon Ferenc a kíséretében lev ifjaknak szórakozásképpen hólabdacsatát ajánlott. “Mikor a »csata« javában folyt – írja a krónikás –, valami vigyázatlan ember egy fehérnem s-ládát dobott ki az ablakon, amely fején találta Sieur Enghient, és olyan súlyos sérüléseket okozott, hogy a herceg néhány nap múlva meghalt.” Némely történetírónak az a gyanúja, hogy a Guise-ek, s t maga Henrik rendezte meg ezt a végzetes balesetet. De Mr. Noel Williams, Henrik egyik életrajzírója a következ magyarázattal szolgál: “Hogy Enghien herceg halála a gyanús körülmények ellenére is csak az abban a korban mindennapos durva tréfának tulajdonítható, ahhoz nem fér kétség. Az akkori emberek, akik mer mulatságból a pestisbetegek ágynem ib l kiszedett tollakkal szórták tele magukat és cimboráikat, vagy hurokkal fojtogatták barátaikat, akiket csak az mentett meg a biztos haláltól, hogy valaki az utolsó pillanatban mégis átvágta a kötelet, vagy fölakasztott gonosztev k hulláit csempészték az udvari dámák ágyaiba… t lük az is kitelt, hogy bútordarabokat vagdostak egymás fejéhez, minden gyilkos szándék nélkül.” Ehhez még azt is hozzáf zhetjük, hogy az el kel modorú Clastiglione mennyire elítélte azokat, akik “fadarabokat és téglákat hajigálnak egymás fejéhez… Az asztalnál a levest, a mártást, a kocsonyát, ami csak a keze ügyükbe került, mindenestül a szomszédjuk képébe vágják.” Brantome pedig az állovagiasság és álel kel ség példái mellett a legundorítóbb, legvaskosabb tréfákról számol be. A duhajság minduntalan áttörte gátjait ennél az udvarnál, ahol a szórakozás elengedhetetlen tartozéka volt a mindennapi életnek, és hirtelenében nehéz összeegyeztetni a fentiekhez hasonló durvaságokat a finom modor aprólékosan el írt követelményeivel, amiket ugyanakkor kötelez nek tartottak. De ha meg akarjuk érteni ezt a korszakot, meg kell békülnünk ezekkel az ellentétekkel.

Egykorú feljegyzés szerint, Ferenc utolsó percéig meg rizte pompás emlékez tehetségét és szellemi képességeit. És élete végig megmaradt szenvedélyes vadásznak. Ifjúkorában minden segítség nélkül agyonvert egy vaddisznót, olyan körülmények között, melyek kétségtelenül személyes bátorságra vallanak. A marignanói gy zelmet kivéve, egyetlen tettét sem ünnepelték olyan sokszor és olyan lelkesen, mint ezt. Költ k h skölteményeket írtak err l. Primaticcio megfestette a jelenetet a fontainebleau-i képtár számára. Nem volt nehéz megtalálni a klasszikus példát sem, és a vaddisznó természetesen Calydon vaddisznója volt. Guillaume Búdé számára, aki királyi titkár és a ragyogó korszak egyik legképzettebb tudósa volt, Ferenc nem tudott megtisztel bb feladatot találni, mint azt, hogy a középkori vadászkifejezéseket latin és görög szavakkal helyettesítse, és Diane de Poitiers is sokat köszönhetett nevének, amely egyezett a vadászat istenn jének nevével. Most, hogy közeledni érezte a véget, a halni készül vadász az erd ket bújta, hanyatló er it meghazudtoló lázas izgalommal. Fontainebleau-ból Saint Germainbe, onnan La Muette-be utazott, s kutyái csaholtak körülötte. La Muette-b l Villepreux-ba, s a vadászkürtök harsogása verte föl a tájat, Villepreux-b l Dampiérre-be, s a Petité Bande hölgyeinek üde arcocskáját pirosra csípte a téli hideg; innen továbbvonult, végig Chevreuse, Limours, Rochefort lombtalan erdein, a nyulak, a vaddisznók nyomait követve a mély hóban. “Ha majd öreg és beteg leszek – mondotta egyszer udvaroncainak –, hordágyon vitetem magam a vadászatra – s ha meghalok, a koporsómban vihetnek oda.” De Rambouillet-ben már nagyon beteg volt, nem mozoghatott. Március vége felé ágynak esett, és az áprilist már nem érte meg. Beszélni már nemigen tudott, csak a tekintetével követte nesztelenül belép és távozó kedvesét, menyét és udvari papját, Tournont. Nem félt a haláltól, de nagyon szomorú volt, amint gondolatban újra átélte életének egyes szakaszait, eszébe jutott az a nap, amikor térdre ereszkedett, hogy Bayard, a tökéletes chevalier lovaggá üsse, aztán egy kés bbi nap, amikor Dolet-t a könyveivel együtt máglyán égették meg Párizsban, a Place Maubert-en. Hányszor sütkérezett , Ferenc, Dolet tudásának ragyogó fényében, és mégis t rte, hogy elevenen megégessék három szó miatt, amit magyarázatképpen f zött Plató m veinek egy homályos részletéhez. Dolet meghalt a veszt helyen, Marót meghalt a szám zetésben, Bonaventura Desperiers meghalt tulajdon kezét l. Ezek az emlékek nem nagyon vigasztalhatták az irodalom nagy pártfogóját. A folyosóról ének hangjai hallatszottak be hozzá.

Mindig azok a zsoltárok! Mikor Clement Marót Olaszországban rejt zködött, utolsó nagy sikerét e zsoltárok franciára való átültetésével aratta. Néhány év óta divat volt az udvarnál ezeket szavalni vagy énekelni. Mindenkinek megvolt a kedvenc zsoltára, és a különböz pártok bel lük vették jelmondataikat. Katalin, a szerény kis Katalin, azt szerette legjobban, amely így kezd dött: “Vers l’ Eternel, des oppressés le Pére.” és Ferenc gyakran gondolta, milyen boldogtalan lehet szegényke, hiszen Henrik, a komisz fiú számára csak egy n van a világon, Diane. De Katalin túlteszi magát a dolgon, okos teremtés. Milyen rosszkor halt meg Kelemen pápa, éppen akkor, mikor a szövetséget oly nagy gonddal biztosították, de szövetséggel vagy anélkül, mindenképpen kellemes, hogy a kis Medici lány itt van az udvarnál… Ó, ezek a zsoltárok! Ferencnek is megvolt a maga zsoltára, mint a többieknek, de tudta, hogy az egész dolog olyan kevéssé szinte. Egészen más volt ez, mint a Marguerite által rendezett bibliaolvasások. Marguerite komoly volt ugyan – s t néha talán egy kissé nehézkes is –, de rendkívül eszes, és több értékes gondolat volt a fejében, mint az összes udvaroncéban együttvéve. , Ferenc, csakis Marguerite-nak köszönhette, hogy most, kínjai közepeit és a halál küszöbén is olyan nyugodt; nem fél, és nem méltatlankodik, csak szomorúan el-elt n dik a régmúlt csodálatos id kön, és megdöbbentik az új áramlatok, amelyekkel szemben olyan tehetetlen, hogy barátait sem tudja megmenteni a haláltól. Nem sokan voltak, akiknél a lemondás olyan szelíd módon nyilvánult meg, mint Katalinnál. Legnépszer bbek a fenyeget zsoltárok voltak, és minden, amiben gy lölködés jutott kifejezésre. Szép, zengzetes zsoltárok voltak ezek, de a gy lölködés borzalmas vérontásokat fog eredményezni. Máris eredményezett. Itt volt a Vaudois-letiprás, Tournon bíboros m ve. Háromezer férfit, n t, gyermeket mészároltak le hidegvérrel, kétszázötvenhatot kivégeztek, hatszázat gályarabságra ítéltek, a gyermekeket rabszolgákul adták el. Hála Istennek, a katonák, akiket erre a célra kivezényeltek, megtagadták a parancs végrehajtását. Persze, másokat küldtek helyükbe, és mikor a vérfürd t javasló iratokat Ferenc elé terjesztették, mindegyiket aláírta. Hogyan is tagadhatta volna meg az aláírást? Mikor az embereken az effajta rület kitör, úgysem lehet ket fékezni. Inkább öljenek meg párszáz eretneket, semhogy az egész országban polgárháború dúljon. Ezzel a pápa is meg volt elégedve. Az

pedig el nyös lehet Franciaországra nézve, mikor már lezajlott és feledésbe merült minden. De az is lehet, hogy nem lesz el nyös; a pápák olyan megbízhatatlan szövetségesek. Ferenc nem tudhatta el re, és különben is unta az egészet. S bár az utóbbi évek során szép számban követték egymást a mészárlások, árulások és igazságtalan ítéletek, a királyt nem nagyon bántotta a lelkiismerete. Országát m veltté tette, pártolta a tudósokat és költ ket, akik megalapozták Franciaország jelent ségét a Bet k Birodalmában, s ha most némelyek abban lelték kedvüket, hogy üldözzék az eretnekeket, igazán nem tehet róla. Hanem ezek a zsoltárok… Ferenc is a vérontás szagát érezte bel lük. Nemsokára felt nnek a puritánok és a firenzei Katalin is hamarosan kevésbé szelíd zsoltárokat fog énekelni. Ferenc tudta, hogy vége a komédiának. Érezte közeledni halálát. Utódát hívatta. Mint a fiatal angol Henrik, a dauphin is felpróbálta már a koronát. Ferenc hiába intette t óvatosságra a Guise-ekkel és Montmorency-val szemben, mert Henriknek eltökélt szándéka volt, hogy trónra lépése után azonnal régi állásába helyezi a connétable-t, a Guise-ek pedig barátai voltak. Ferenc, akinek már nehezére esett a beszéd, megpróbálta figyelmeztetni fiát a vallási háborúskodások veszélyeire, amelyekbe az új király olyan mohón készült belevetni magát; rámutatott arra is, milyen káros dolog a törtet knek és vakbuzgóknak alkalmat és ürügyet nyújtani a harcra. Kérte Henriket, szállítsa le az adókat, amennyire csak lehet, és igyekezzék visszanyerni és megtartani a nemzet bizalmát, mert az ország minden megterhelést elt r, cserébe a nemzet terjeszkedésének dics ségéért, de azonnal lázadóvá lesz, mihelyt az els külpolitikai hibát tapasztalja. Fia védelmébe ajánlotta d’Étampes hercegn t, aki szerinte sosem vétett a birodalom érdekei ellen. “Óvakodj a Guise-ekt l!” – suttogta még egyszer a haldokló király, azután megölelte és megáldotta fiát. Most a lelkész odalépett az ágyhoz, és Ferenc egyre Isten nevét mormolta, mindaddig, míg beszélni tudott. Ujjával folytonosan a kereszt jelét rajzolta a leveg be, majd hátrahanyatlott és meghalt. Az elhunyt király rendkívüli uralkodó volt. Túlzottan dicsérték és túlzottan ócsárolták mindig, de valódi helye valahol XI. Lajos, IV. Henrik és XIV. Lajos között van. Mindegyik tele van hibákkal, egyedül XI. Lajost menti némileg a takarékossága, mert királyok közt ritka erény a takarékosság. Uralkodásának utolsó éveiben Ferenc is lelkiismeretesen igyekezett takarékoskodni, de a hibák akkor már jóvátehetetlenek voltak. Az ország

már csak a tizennyolcadik században nyerte vissza hitelét, akkor meg a Bourbonokért kellett fizetnie. Franciaország eddig is és ezután is földjéb l élt, és a parasztokat irgalmatlan adókkal sanyargatták, hogy a külföldi országok fény z kereskedelmét támogassák. 1542-ben Matteo Dandolo azt írta Velencébe, hogy Normandiában “a parasztok fejvesztetten futnak, gyermekeiket hátukon cipelve, nem tudják, hova, merre meneküljenek, e kétségbeesett szerencsétleneket végképp tönkretette az adó”. Az ország különböz részeiben súlyos zavargások voltak a sóadó miatt – a hírhedt gabelle volt ez, amely kés bb harci jelszó lett. A zavart és nyomorúságot csak növelte, hogy a katonaságot nem fizették, s felbomlott, éhes, de fegyveres csapatok garázdálkodtak a vidéken. Mindez semmi esetre sem megnyugtató. De a csillogó külszín alatt egész Európában mindenütt hasonló állapotok uralkodtak, és még a dics séges angol Erzsébet korszaknak is megvolt a fonákja. Az országok, népek mindig fizetnek és fizetni is fognak, talán az id k végéig. A kérdés az, hogy mit kapnak érte cserébe? Ferenc uralkodása idejében az abszolutizmus olyan fokig fejl dött, hogy tartama alatt minden csakis az uralkodójellemét l függött. Gyönge királyok, mint Katalin fiai, az ország sorsát a fondorkodó, cselszöv udvarra bízták. Csak olyan er s egyéniségnek, mint Navarrai Henrik, sikerülhetett az országot megmenteni puszta kardjával és törhetetlen erélyével. Ferenc sokkal befolyásolhatóbb volt, semhogy az a nagy király válhatott volna bel le, aki pedig lehetett volna, s amilyenre Franciaországnak szüksége volt. Guizot “ragyogó tehetség , elkényeztetett gyermek”-nek nevezte. Zsenge kora óta úgy tekintettek rá, mint valami istenre, nem meglep hát, ha emberi min ségében olykor cs döt mondott. “Cézárom, fiam!” – suttogta Savoyai Lujza, mikor Ferenc bölcs je fölé hajolt. N vére, Marguerite, egyszer ezt írta neki: “Én a tied voltam már, miel tt még megszülettél. Számomra több vagy, mint anya, apa, férj. Hozzád hasonlítva férj, gyermekek nem számítanak semmit.” Ferenc legodaadóbb jóakarói mind n k voltak. De azért becsülettel úszott meg két olyan élményt, amely egy silányabb jellemet tönkretehetett volna: a marignanói gy zelmet és a páviai szörny ütközetet. Lovagiassága több volt, mint puszta szenvelgés. Szerette az szinteséget és becsületességet, gy lölte az árulást és kegyetlenséget. Csakhogy az árulás és kegyetlenség hozzá tartozott annak a ragyogó kornak szelleméhez, amelyben élt, és gyönge ember létére t rte, hogy ez

a szellem t is magával sodorja, de mindig szintén hitte, hogy ezáltal súlyosabb bajokat hárít el. Ha igaz, hogy túlságosan asszonyi befolyás alatt állott, az is igaz, hogy szerencsésebben válogatta össze környezete n it, mint más uralkodók. Férfitanácsadói között ott voltak az ország legnemesebb, legh ségesebb emberei, a du Bellay fivérek és noha Montmorency hibáit csak kés n látta meg – a Guise-ekre vonatkozó ítélete elejét l kezdve helyes volt. Ami a külpolitikát illeti, a császár mindig újabb és újabb korlátokat vont köréje, de Európa e legtehetségesebb politikusától szenvedett vereség nem volt megszégyenít . XII. Lajos Franciaországot kivezette a középkorból, Ferenc pedig helyet szerzett neki az újkori nagyhatalmak között. A pápával való egyezményével, a királyi egyetem megalapításával, iskolák és kórházak építésével, a selyem- és nyomdaipar, a banküzlet fejlesztésével el készítette a talajt a kés bbi polgárháborúk utáni Franciaország számára. Azzal, hogy a társadalmi és politikai életet a maga udvarába összpontosította, ravasz csapást mért a h bérrendszerre, és azzal, hogy letörte a nemesség hatalmát, nagyon megkönnyítette Richelieu majdani munkáját. Ferenc uralkodása alatt kezd dött meg a f uraknak népeikt l való következetes elválasztása, ami – a h bérrendszerr l vallott egyéni felfogáshoz képest – kedvez nek vagy kedvez tlennek tekinthet . Négy és fél évszázaddal kés bb e dölyfös arisztokraták, akik régi alattvalóiktól olyan távol álltak, mint ég és föld, egymás után hullottak el egy olyan osztály kezét l, amelyet egyetlen pillantásra is alig méltattak, mióta nemes seiket Ferenc maga mellé rendelte az udvarába. A király ama jellemvonásaival, amelyek els sorban tarthatnak számot a mai szenzációhajhászok érdekl désére, elég részletesen, s t talán túlságosan részletesen foglalkoztunk már. Azonban, a részrehajlás vádját elkerülend , egy további, elítél véleményt közlünk. Miss Julia Pardoe-nak Ferencr l írt értékes életrajzában ezt olvashatjuk: “I. Ferenc uralmának e visszataszító vonását nem merjük részletezni, de mint h krónikások, kötelességszer én följegyezzük, hogy míg elvetemültség és kicsapongás tekintetében egyhangú vélemény szerint a király volt az els , a második hely Lorraine bíborost, Franciaország els f papját illette meg.” Van a Victoria and Albert múzeumban egy érem, amelynek oldalán Ferenc látható, a másikon ugyancsak a király, amint egy ágaskodó paripán ül, az angol Szent György módján és gy zelmesen csap le – nem a sárkányra, nem calydoni vaddisznóra, hanem – egy gyönyör fiatal

leányra… “Minél hamarabb kezdik meg az ostromot, annál hamarabb adják föl a várat…” Az elhunyt uralkodó szobormását a st. cloud-i kastélyban egy hermelinszegély , aranybrokáttal leborított ágyra fektették. Fején bársony sapka és korona jobb kezében jogar, a szobor testén bíborselyem ing, kék selyemköntös, a francia királyi liliomokkal díszítve. A vállakról dús red kben omlik alá az ibolyaszín bársonyköpeny, ugyancsak hímzett liliomdísszel és hermelinszegéllyel. “Délben és este – írja egy velencei szemtanú – az étkezés megszokott óráiban bevitték oda az ebédet, ugyanolyan szertartások közepett, mint mikor a király élt. Ez néhány napon így folytatódott, azután levették a szoborról a királyi mezt, és gyászba öltöztették. Negyvennyolc szerzetes állt a fekhely mellett, és napról napra, egész nap misét mondtak és egyéb szent imákat az elhunyt lelki üdvösségéért.” Ezalatt a holttestet koporsóba tették, és ünnepélyes menetben Saint Denis-be, a francia királyok végs pihen helyére vitték. Egyes f urak, akik nem vehettek részt, vagy nem akartak részt venni a temetésen, maguk helyett szobormásaikat küldték el. S miközben e viaszfigurák eljátszották szerepüket a látványosság utolsó felvonásában, él eredetijeik már javában sz tték az új terveket, összeesküvéseket. Fontainebleau nagy udvarát ma Cour des Adieuxnek hívják, mert itt I. Ferenc patkó alakú lépcs házában állt Napóleon, mikor búcsút vett a császári gárdától. Az els búcsú 1547-ben volt – amikor Fontainebleau a megteremt jét l búcsúzott. A kastély azután még sok történelmi jelenet színhelye volt, látta Biron elfogatását, a nantes-i edictum visszavonását, Napóleon lemondását. Medici Katalin még sokszor fog végigsétálni a ragyogó folyosókon, akárcsak a Valois királyok, a vitéz Bearnais, a Roi Soleil, Madame Maintenon, VII. Pius pápa, Mária Antoinette és Lajos Fülöp. De Ferenc most indult innen utolsó magányos vadászatára. Isten veled, szalamanderkirály, akiben olyan ragyogó képességek s olyan súlyos hibák találkoztak.

A királyi hitves

SAINT-GERMAIN-EN-LAYE 1547 nyarának közepén az új király a szokásos pompa közepett kezdte meg uralkodását. Reimsben való felszentelése alkalmára minden ruhadarabot, minden díszes kelléket újonnan készítettek. A maga királyi öltönyeit s még az ünnepi kárpitokat is telehímeztette azokkal a jelent ségteljes jegyekkel, amelyeket a rendkívül fegyelmezett Katalin (Catarina) látszólag egész nyugodtan tudott fogadni: a H-val összekötött kett s D-kkel. Némi jóakarattal ezt a D-t C-nek is lehetett olvasni, mert a monogram így festett:

De senki sem választotta az olvasásnak ezt a módját. Jelentését illet en a vélemények nem oszlottak két részre. A jogos és törvényes hitves az olasz n , de Henrik úrn je mégiscsak a ravasz francia asszony: Diane. A királynak és kedvesének e bizalmasan összefonódó névbet i mindenütt kihívóan szembeötlenek. K korlátokra vésve, arcképek szélére festve, falisz nyegekbe sz ve, templomi térdepl vánkosokra hímezve, könyvekben, Henrik és Diane közti levelezésben. Néha, de igen ritkán találunk arcképeket, amelyeket a királyné rendelt meg, s azok rámáin egy másik jegyet, amely tisztán mutatja a különbséget. Mert ebben a C félreérthetetlenül látszik:

Katalin a Philibert de l’Orme tervei szerint épített emelvényr l nézte, mint illesztik a koronát férje fejére, aki t nem szerette. Katalin húsz évvel volt fiatalabb Diane-nál, és hatodik hónapja viselte szíve alatt harmadik királyi magzatát. Vetélytársn jének uralma végre is nem fog örökké tartani, addig azonban neki várnia kellett, s ez a várakozás tette t a

legendák Medici-szörnyetegévé. Olyan megpróbáltatás volt ez, amelyet nagyon kevés n tudott volna keser ség nélkül kiállni. Nyár közepe volt: a Saint Germain-kastély melletti mez n e korszak egyik legkülönösebb látványossága készült lezajlani, a történelem utolsó telivér törvényes élethalál párviadala. A középkor szokásai tértek vissza a renaissance kori viszálykodások elintézésére. A zászlókkal és selyemkárpitokkal dúsan díszített királyi emelvényen az uralkodó mellett Diane ült. A viszályt részben okozta, mint rövidesen látni fogjuk. Jelen voltak teljes számban az udvar hölgyei és urai, köztük Montmorency connétable, akinek az új uralkodó visszaadta el bbi állását és rangját az ország tanácsában, amelyt l Ferenc annak idején megfosztotta. Jobb és bal fel l állottak a küzd felek sátrai, amelyeknek zászlói alig lebbentek a nyári szélcsendben. A connétable páholya alatt öt feketébe öltözött álarcos alak állt: a hóhér és segédei. Ezekre várt az a feladat, hogy ha valamelyik küzd elesik, testét a bitóra húzzák, mint egy gonosztev ét. A korlátokon túl óriási tömeg várakozott kora reggel óta a kilátásba helyezett szokatlan mulatságra. Ezrével özönlöttek Párizsból kisnemesek, polgárok, facér katonák, diákok, m vészek, kofák, házalók, utcalányok, csavargók, és volt dolga a királyi test rcsapatnak, hogy távol tartsa ket a küzd tért l. Kuruzslók, szemfényveszt k, tolvajok és vállalkozó szellem gyümölcs- és halárusok, kerít k számára fényes alkalom volt ez, akár az országos vásár, és a párizsi kocsmák aznap este igen élénk forgalomra számítottak. Hat óra volt már, s a néz k legnagyobb része reggel óta álldogált ott a rekken napon, a szomszédok élcel dését és kipárolgását t rve. De végre el lépett pompás selyempalástjában Guienne, a herold. A tömeg elcsöndesedett. Kezd dött a mulatság. Guienne most emelt hangon hirdette ki: – A mai napon, július 10-én, felséges urunk, a király elrendeli és engedélyezni kegyeskedett, hogy Francois de Vivonne, Sieur de la Chataignerie és Guy Chabot, Sieur Monlieu becsületes, nyílt párviadalt vívjanak életre halálra, és fegyver döntse el a kett jük között felmerült becsületbeli kérdést. Ezért is figyelmeztetek mindenkit felsége, a király nevében, hogy a jelen párviadal lefolyását bármilyen irányban eltéríteni, a küzd ket akár segíteni, akár akadályozni halálbüntetés terhe alatt tilos. A küzd k neve tehát Vivonne és Chabot, ez utóbbi inkább másik címén: Jarnac név alatt ismeretes. Most hosszú, ünnepélyes el készületek következtek – a cortege felvonulása, a concordance des armes, a küzd

felek ünnepélyes eskütétele egy pap jelenlétében, hogy nem alkalmaznak varázslatot és b vös eszközöket ellenfelük megrontására – mindez legalább egy óra hosszat tartott, ezalatt közelebbr l megvizsgálhatjuk az ügyet, amelyért a két bajnok síkraszállt. Maga az eset Ferenc uralkodása alatt történt, de a király, aki híres volt arról, hogy gy löli a viszálykodást, nem engedélyezte a párviadalt. Jarnac, aki most harminchat év körül lehetett, a király udvaránál nevelkedett, és csöndes, szorgalmas, kevéssé harcias ember létére is érdemeket szerzett a háborúkban. Nemcsak Ferenc, hanem – állítólag – Madame d’Étampes is kitüntette kegyeivel. Azt is rebesgették, hogy csak Madame d’Étampes egyik hölgyének önfeláldozása – aki kockára tette a saját hírnevét – mentette meg a párocskát attól, hogy Ferenc in flagranti érje ket. A király kedvese mindenesetre feleséget keresett Jarnac számára, és talált is, saját húga személyében. Jarnacot a mostohaanyja, aki nagyon gazdag asszony volt, tovább is támogatta abban, hogy a fény z királyi udvarban sz kös anyagi körülményei mellett is fenntarthassa a látszatot. Egyszer Compiégne-ben Jarnac azt felelte Henrik trónörökös egy kérdésére, hogy t a mostohaanyja tartja el, amivel mindössze azt akarta mondani, hogy mostohaanyja szokta kisegíteni pénzzavaraiból. Ezt a kijelentését szándékosan félreértették, és nemsokára az egész udvar úgy tudta, Jarnac azzal dicsekedett, hogy a szeret je a mostohaanyjának. Ez sokkal komolyabb volt, mint a Messieurs et Mesdames les Belles Bouches – ahogyan az udvari pletykálkodókat tréfásan nevezték – szokásos mendemondája. Ez a vágás a mindenható d’Étampes hercegn t találta szíven, s a rágalmat vagy Henrik, vagy Diane de Poitiers, vagy mind a ketten terjesztették, szándékosan. Jarnac nyilvánosan visszautasította a vádat, és elégtételt követelt. A dauphin, aki rangjánál fogva nem párbajozhatott, igen félszeg helyzetbe került. Ha senki sem jelentkezik, hogy kiálljon érte, szó nélkül kell t rnie a megaláztatást. Ekkor Vivonne de la Chataignerie megfelel nek látta az alkalmat, hogy a jövend uralkodónak tett szolgálat révén a maga el rehaladását biztosítsa. Tíz évvel volt fiatalabb Jarnacnál, aki egyik legjobb barátja volt, de , jöv je érdekében, félredobta ezt a barátságot, és kijelentette, hogy Jarnac éppen el tte “dicsekedett hitvány módon a b nével, amit kés bb jónak látott tagadni”. Henrik és Diane félelmetes bajnokot nyertek benne, mert Vivonne Franciaország elismerten legels kardvívója volt.

De Ferenc, bizonyára kedvese befolyása alatt, aki látta, hogy Jarnac semmiképpen sem kerülhet ki élve a Vivonne-nal való párviadalból – hajthatatlan maradt. Nem engedélyezte az élethalálharcot, “amelynek következményei semmi esetre sem jelentenének hasznot a királyságra nézve”, s t, a legszigorúbb büntetés terhe alatt azt is megtiltotta az ellenfeleknek, hogy közönséges párbajt vívjanak egymással. De saint-denis-i kriptájából már nem akadályozhatta meg Ferenc ezt a párviadalt, amihez most már nemcsak Jarnac és Vivonne ragaszkodtak, hanem a két ellentétes érdek csoport is, amelyet k képviseltek. A trónon Henrik, Madame d’Étampes helyén Diane ült, a bukott királyi kedves pedig szám zetésben élt birtokain. Vivonne megismételte kihívását, Jarnac pedig késznek nyilatkozott, hogy fegyverrel cáfolja meg az ellene alaptalanul hangoztatott vádat. A király megadta a szükséges engedélyt, és a tömeg ott tolongott Saint Germainben, hogy tanúja legyen a látványosságnak. És íme, a bajnokok már ott állnak a küzd téren, segédeik pedig visszavonultak sátraikba. – Laissez aller les bons combattans! – kiáltja a herold. Vivonne nyíltan dicsekedett, hogy összeaprítja ezt az esetlen gazfickót, aki elég meggondolatlan, hogy ki mer állni az ország legels kard vívója ellen. Az izgatott néz k óriási tömegében senki sincs, aki kételkedni merészelne a gy zelmében, és az sátrában minden el van készítve a nagy lakomához, a diadal biztos reményében. De Jarnac éget sérelmet akar megtorolni, és b ven volt ideje készülni. Egy olasz mestert l vett vívóleckéket, mindent jól kitervelt, és barátai elhalmozták jó tanácsokkal. Mint megtámadott félnek, elvitathatatlan joga van választani, lóháton történjék-e a küzdelem, vagy nem, és joga van választani a fegyvernemek között is. Igen ravaszul választott, annyira, hogy Vivonne valami kifogással egy id re megakasztotta az eljárást, de a marsallok elutasították a kifogást. Gyalogpárviadal lesz; pajzsokkal, kétél kardokkal, rövid t rökkel, csupa régi divatú, esetlen fegyverrel. Vivonnenak van egy híres fogása: ráugrani az ellenfélre, mint egy medve, leteperni a földre, és ott végezni vele. De a támadásnak e borzalmas módja ezúttal fölöttébb meg van nehezítve. Azonkívül Vivonne-nak – ezt Jarnac is tudja – van egy régi sebe a jobb karján. Vas mellvédjében és páncélkeszty iben nem lesz könny dolog óriási kardját forgatni. Mindegy, Vivonne magasra emelt fegyverrel lép el re, mintha meg volna gy z dve róla, hogy egyetlen csapással véget vet az egész ügynek.

Jarnac lassabban közeledik, guggoló testtartással, kardját és pajzsát védekez én tartva maga elé. A néz k még a lélegzetüket is visszafojtják. Ez tán életük legizgalmasabb perce. Vivonne bízik sokszor kipróbált fogásaiban. Ráugrik Jarnacra, szörny csapást mér a fejére. Ügy látszik, végzett is vele, mégpedig a tömegnek tetsz , vérengz módon. De Jarnac felkészülten várta a csapást, amely így a pajzsát érte, viszont a kardja szabad, és hirtelen mozdulattal ellenfele térde felé döf vele. Vivonne megtántorodik, sebe nem súlyos, de a támadás nagyon váratlanul érte. E válságos percben Jarnac még egyszer lesújt ugyanoda kardjának élével, irtózatos vágást mér rá, amely teljesen szétvágta az inakat, és Vivonne már vérében fetreng a földön. A néz k alig hisznek a szemüknek. A harc eld lt, de az eredmény csodával határos. A connétable emelvénye fel l nagy kiáltás hallatszik, mert Montmorency, akit barátai is körülvesznek, Jarnac pártján volt. Henrik és Diane halálsápadtan néznek maguk elé. – Vivonne! – kiált Jarnac elesett ellenfelére –, add vissza a becsületemet, és ajánld magad az Úristen és felsége irgalmába a gonoszságért, amit elkövettél! Vivonne megpróbál felemelkedni, de visszahanyatlik, Jarnac pedig a királyi emelvényhez lép, üdvözli az uralkodót, kéri, hogy állítsa vissza az , Jarnac, nevének régi jó hírét, és kezébe teszi ellenfele sorsát, hogy a király döntsön: életben maradjon-e Vivonne, vagy meghaljon. De Henriknek egyetlen szava sincs. Háromszor fordul hozzá Jarnac döntésért, de Vivonne, akinek sebéb l csak úgy d l a vér, nem hajlandó vádjait visszavonni. Minden szem a királyra tapad, s most már a connétable is odalép, és sürgeti a választ, hiszen legy zött bajnoka életét egyedül , a király, mentheti meg. Végül Jarnac, akit felháborít a rajta esett méltatlan sérelem, nem tudja magát tovább türt ztetni, s keser en kiált a király n vére felé, úgy, hogy mindenki meghallja: – Madame, ön el re megmondta nekem, hogy így fog történni! Most megtudta az egész világ. Tehát Jarnacot el re figyelmeztették, hogy gy zelme sem fogja eloszlatni a király ellenséges elfogultságát. A tömeg moraja er södik. Ferenc király sosem mocskolta volna így be a becsületét. Az elkeseredett felkiáltásra Henrik kénytelen megtörni a csendet: – Teljesítetted a kötelességedet, Jarnac, így tehát becsületedet vissza kell adnunk.

A connétable-hoz fordulva, rendelkezik Vivonne elszállítása fel l, aki már életveszélyes állapotban van. A formaságokon át kell esni. Jarnacnak joga volna diadalmenetben vonulni végig a küzd téren, de , igen bölcsen, lemond err l, és alázatosan járul a király elé, aki kényszeredett elismeréssel állapítja meg róla, hogy: “úgy küzdött, mint Cézár, és úgy beszélt, mint Arisztotelész”. Nemcsak Vivonne az, aki vereséget szenvedett, hanem a Guise-ek pártja is, amely számít a királyra és Diane-ra. A connétable jobban és hangosabban örvendez a gy zelemnek, mint maga Jarnac. Az emelvények már üresek. A király és az udvar visszavonult a kastélyba. A tömeg pedig, áttörve a korlátokat, amelyek mögött egész napon át szorongott, elözönli a küzd teret, és Vivonne sátra felé tart, ahol nagyszabású lakoma várja a gy ztest. “A leveseket és el ételeket írja Vialeville a feljegyzéseiben – egykett re felfalta a sokaság, a gyönyör ezüstöket és pohárszékeket, amiket hét vagy nyolc udvari háztartás adott kölcsön az ünnepség tartamára, leírhatatlan z rzavar és tolongás közepett mind eltörték vagy széthordták; majd az alabárdosok, a gárda íjászai, a kapitányok és felügyel k váratlanul rárontottak a tömegre és botjaikkal, alabárdjaikkal ezerszámra osztogatták az ütlegeket csemege gyanánt.” Mindenesetre emlékezetes és pompás ünnepség volt ez. Eközben egy másik sátorban orvosok fáradoznak, hogy megmentsék Francois de Vivonne, Seigneur de la Chataignerie-t. Azt hiszik, végül mégiscsak életben marad. De Vivonne nem akarja az életet. Letépi a köteléket sebeir l és elvérzik. “Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy miféle következménye lehet a nagy connétable és a Lorraine ház közötti vetélkedésnek – írja az új uralom kezdetén egy olasz megfigyel –, az a felelet rá, hogy minden lehetséges, s t könnyen lehetséges, tekintetve véve a nemzet természetes hajlandóságait és az udvar szokásos magatartását… A connétable, valamint ama ház ifjabb tagjai mindennap és minden órában jelét adják kölcsönös vonzalmuknak. Magam láttam, milyen hízelg el zékenységet tanúsított excellenciája iránt a reimsi érsek: elébe ment, asztalhoz kísérte és együtt ebédelt vele. Mégis mindenkinek az a véleménye, hogy a Lorraine ház el bb-utóbb földre tiporja t.” A Lorraine ház: a Guise család; a fent említett fiatalabb tagok, akik most olyan buzgón barátkoznak a connétable-lal, ugyanazok a Guise-ek, akikt l hiába óvta fiát a haldokló Ferenc, kijelentve, hogy “egyetlen céljuk t és gyermekeit végképp kifosztani, s a nép utolsó ingét is elvenni”. Claude tíz gyermeke közül hat volt fiú, Claude Guise herceg fivére, János,

volt az a Lorraine bíboros, akit az elhunyt királyhoz olyan szoros barátság t zött. Ha Ferenc világi vezet je, akkor a bíboros f papja volt azoknak a pogány kicsapongásoknak, amelyeken a történetírók annyira megbotránkoztak. Brantome szokatlan – és bizonyára gúnyos – tapintatossággal írja le, hogy a vidám egyházi férfiú minden hölgyet, aki az udvar szolgálatába lépett, alaposan megvizsgált tulajdonságait és képességeit illet en, és személyesen avatta be ket az ezentúl követend könnyelm életmód részleteibe. Claude Guise és fivére, a bíboros, öregek voltak már, a család érdekeit most már a fiatalabb tagok képviselték. Közéjük tartozott az olasz levélíró által említett reimsi érsek, aki dics nev nagybátyja halála után Lorraine bíborossá lesz. Ez a család b velkedett pásztorbotokban és bíborosi kalpagokban; hatalma f leg egyházi vonatkozású. Az id sebbik fiú, Ferenc, pompás katona volt, és ezek a büszke, dicsvágyó, katolikus, léha, de erélyes Guise-ek cinikus, de kiválóan alkalmas bajnokai voltak az ecclesia militans-nak.. A Guise-ek pártját fogta Diane is, aki teljesen hatalmában tartotta a királyt. Diane mindig konzervatív felfogású volt, és a katolikus ügy támogatása egyezett az érdekeivel, a Guise-ek pedig természetes szövetségesei voltak. Diane m velt volt, mint általában ama kor el kel asszonyai. Érdekelte az orvostudomány, és egy francia orvos a n i betegségekr l szóló értekezését neki ajánlotta mint kartársnak. Iskolákat és árvaházakat létesített, és nyomatta ki az Amadis de Gaul-t. De ezzel aztán ki is merült az irodalom érdekében kifejtett tevékenysége s a számtalan irodalmi m , amit vele kapcsolatban emlegetnek, inkább a nevének szóló feltevéseknek és következtetéseknek, mint az közvetlen hozzájárulásának köszönheti létrejöttét. Mikor Philibert de l’Orme felépítette számára az anet-i kastélyt, maga vizsgálta felül a házi felszerelést, a gyümölcsösöket, a kerteket, mert világéletében házias volt, gondos gazdasszony, szívélyes vendéglátó, igazi szorgalmas vidéki francia hölgy. De a m vészi szempontokkal inkább csak kedvese foglalkozott, aki, bár kisebb mértékben, örökölte apja m vészi ízlését. Diane semmi esetre sem volt Navarrai Margit. Az szellemi hajlandóságai sosem lettek volna alkalmasak, hogy vonzalmát az újítók felé fordítsák, ellenforradalmi álláspontjában a d’Etampes hercegn vel való ellenségeskedés hosszú évei pedig csak meger sítették; a kiváló képzettség és ösztönös m vészi érzékkel rendelkez hercegn ugyanis igen tehetségesen segédkezett Margitnak a király szabadelv irányú befolyásolásában. Fordult a kocka, s az új uralom alatt a volt

kegyencn ivel együtt az újítók ügye is háttérbe szorult. A legbölcsebb és legbékésebb hajlamú államférfiak sem tudták most már elsimítani az udvari viszálykodásokból keletkezett vallási torzsalkodásokat. Diane-nal és a Guise-ekkel szemben állt most a méltóságaiba visszahelyezett Montmorency, és egyúttal Medici Katalin is az táborába tartozott. Igaz, hogy Katalin annak idején I. Ferenc alatt d’Étampes hercegn vel karöltve törekedett a connétable-t kegyvesztetté tenni, de ez most már nem számított. Úgyszintén az sem számított, hogy Montmorency jó barátságban volt a Guiseekkel, mikor Henrik még csak trónörökös volt. Most azonban okvetlenül ellensúlyoznia kellett a Guise-ek befolyását a királynál. A francia udvarnál az egyes csoportok állandóan változó hatalmi helyzete maga után vonta a vallási dolgokban való ide-oda ingadozást is, míg végül az egész ország polgárháborúba keveredett. Ajkukon Marót zsoltáraival, szívükben gyilkos szándékokkal, fikarcnyit sem tör dve a vallással vagy bármi egyébbel, csakis a maguk el nyével, az ellenséges pártok tüzet okádtak egymásra; hatalomra jutásuk érdekében egyre másra házasították össze gyermekeiket, öccseiket, húgaikat, várva az alkalomra, hogy egymás ellen fordíthassák kardjaikat, amelyeket most a császár elleni küzdelem vett igénybe. Montmorency, mint láttuk, meggy z déses és állhatatos katolikus volt, de a jelen körülmények a protestánsok felé sodorták. A Guise-ekkel való ellentétnek nemcsak az volt az oka, hogy szembefordult a katolikusokkal, hanem az is, hogy családjában is akadt néhány nevezetes támogatója az újító eszméknek. A Montmorency család id sebb ága a Coligny ház volt; élén három Colignyval, a connétable unokaöccseivel. Egyikük bíboros lett, mert, mint a Guise-ekében, Montmorency családjában is jó néhány kardinális és érsek volt. Ez az Ódét de Coligny bíboros olyan felvilágosult volt, hogy pártfogolta Rabelais-t, aki neki ajánlotta “Negyedik Könyvét”, a Tudás, Eszesség és Ékesszólások második, gall Herkulesének, az Erény, Hatalom és Tekintély Alexicacosának nevezte t, egyéb, dics ít jelz k között, amelyeket a bíboros meg is érdemelt, mert egy becsületes írót támogatott és védett az üldöztetések és elnyomatások korszakában. Whitehead szerint a szabadelv bíborosnak megvoltak a maga rabelais-i hangulatai: “ 1547-ben nagybátyjával, valamint a királlyal és Guise bíborossal együtt részt vett olyan szórakozásban, amit a megbotránkozott ferrarai követ sardanapali tivornyának bélyegzett. A ferrarai bíboros – erényességb l vagy illemb l – nem volt hajlandó megjelenni a mulatságon, öt évvel kés bb még mindig hódolt aránylag ártatlan, de semmi esetre sem paphoz méltó élvezeteknek, így például 1552-ben egy decemberi éjszaka

kell s közepén felébresztették a cimborák, és elvitték az udvari és egyházi résztvev kb l álló tivornyázó társaságba… A nápolyi Farnesegy jteményben van egy név és kelet nélküli, spanyol nyelv röpirat, amely azonban nyilvánvalóan 1541. el ttr l, a connétable bukása el tti id b l származik. Ez meglehet sen életh képet fest két fürd z jelenetr l, amelyekben az udvari résztvev k olyan vidáman és fesztelenül viselkedtek, mint Pán és a nimfák.” A három Coligny közül az, akinek révén ez a név emlékezetessé vált, Ódét fivére és szintén a connétable unokaöccse volt. Ferenc udvarában Gaspard de Coligny nemcsak a Valois-lakomákon és dorbézolásokon vett részt, hanem szorgalmasan foglalkozott tanulmányaival, és megismerkedett a kiválóbb humanistákkal. A protestantizmus fogékony talajra talált nála, az az eszme, amely miatt Szt. Bertalan éjjelén el kellett vesznie. Gaspard Henrik trónra lépésekor huszonnyolc éves volt, Katalinnal egykorú. Azonnal gyalogsági tábornagy, majd öt év múlva admirális lett. Mivel a connétable volt a hadsereg Legfels bb Parancsnoka, azonkívül Nagymester és a Korona Els Minisztere, a hatalmas Guise-ek itt egy óriási birtokokban és magas hivatalokban b velked ellenféllel álltak szemközt, s így Henrik uralkodásának els tíz évében egyensúlyban voltak az er k. Jarnac gy zött a párviadalban. De a st. germaini izgalmas küzdelem után egy évvel királyi hajó futott be egy parányi breton kiköt be, s egy sz ke, hatéves kislány, hímzett derékban és széles abroncsos szoknyában el ször lépett francia földre. Stuart Mária volt ez, a kis skót királyn , s azért jött, hogy eljegyzését ülje Ferenc dauphinnel, Katalin beteges, ötéves kisfiával. Kastélyról kastélyra utazott, négy Marie-jával és ragyogó kíséretével, míg végre St. Germainbe érkezett. Útközben ezer új csoda b völte el a gyönyör kisleányt, akire egy másik út, egy borzasztó út is várt, amely majdan Carberryn, Loch-Levenen és Carlisle-en keresztül Fotheringay-be vezet. Mária ereiben Guise-vér csörgedezett. Marié de Guise és V. Jakab tíz év el tt kötött házassága ravasz és ügyes politikai fogás volt. A házasságból két fiú született, de gyermekkorát egyik sem élte túl, s mialatt Jakab Falklandban utolsót sóhajtott, feleségének leánya született Lintlithyowban, egy “nagyon gyönge gyermek, aki bizonyára nem fog életben maradni.” Az bölcs je körül is viharok dúltak Skóciában, mint annak idején Kataliné körül Firenzében. VIII. Henrik szerette volna t biztonságban tudni Angliában, ahol is feleségül lehetett volna adni Edward walesi herceghez. Megpróbálta elraboltatni a kisleányt, de skóciai megbízottja azt

írta neki, hogy “itt valami turpisság van a dologban.” Volt is. Sok hányattatás és huzavona után a gyereket kivetették Skóciából, egyenesen Franciaország tárt karjai közé. Angliának nem sikerült bezárnia a számára oly alkalmatlan és Franciaország által oly szívesen igénybe vett skót hátsó kaput. Mária megérkezésekor Henrik éppen távol volt: feleségével és kedvesével délkeleti birtokain tartózkodott. De részletes utasítást hagyott a kis királyn st. germaini elszállásolására vonatkozólag. Úgy fogják t felnevelni, mintha is Valois gyermek volna, játszópajtása a három és fél éves kis Erzsébet f hercegn lesz. Medici Katalin, aki egy ideig medd ségt l félt, rendkívül termékenynek bizonyult, és nem szabad elfelejteni, hogy ebben Diane-nak is szerepe volt. “Az érdeme írja Guiffrey – hogy a király szereti a királynét. Az érdeme, hogy a király hajlandó férji kötelességét teljesíteni, az, aki a férjet abba a másik ágyba küldi, ahova azt nem a vágy szólítja. És Medici Katalin talán még hálával is tartozik Diane-nak ezért a gy löletes közbenjárásért, mert ilyenformán neki köszönheti, ha egész királyi nemzedékek anyjává lesz.” Méltán vonhatjuk kétségbe, hogy az elviselhetetlen helyzetében verg d Katalin különös hálát érzett vetélytársn je iránt. Annyi bizonyos, hogy tizenhárom év alatt tíz gyermeket hozott a világra, akik közül három még csecsem korában halt meg; anyjukat csak ketten élték túl, és csak egy volt, aki negyven évnél is magasabb kort ért el: Navarrai Margit hatvankét éves korában halt meg, és volt tulajdonképpen az egyedüli egészséges mindnyájuk között, mert a Mediciek szervezetének örökl d gyatrasága, amely váltakozva jelentkezett az egyes nemzedékekben, Katalin gyermekeiben is felbukkant. És mégis az családjából három francia király – akik közül az egyik egy évig Lengyelország királya is volt –, egy francia királyné (Margót, Navarrai Henrik felesége) és egy spanyol királyné (Erzsébet, II. Fülöp felesége) – származott. Ez még Diane várakozásait is messze felülmúlta. Így hát St. Germainben, amely uralkodása kezdetén Henrik kedvenc tartózkodóhelye volt, ritkán állt üresen a királyi bölcs , és Stuart Mária sosem fogyott ki a rangjához méltó játszótársakból. A király mindjárt eleinte úgy döntött, hogy a kis Máriát els ség illeti meg a Valois f hercegn kkel szemben, egyrészt magas származásánál fogva, másrészt mivel a dauphin jegyese volt. Megfelel lakosztályokat bocsátottak a rendelkezésére, és udvaroncokat meg udvarhölgyeket rendeltek szolgálatára. Skót kíséretét visszaküldték, nevel n je: Lady Fleming

kivételével, akinek mindjárt eleinte sikerült megkedveltetnie magát az udvarnál. Lady Fleming harmincöt éves volt, és özvegy, de úgy látszik, is birtokában volt az örökifjúság titkának, mint Diane, és igen figyelmes és szolgálatkész volt a hazatér király irányában, úgyhogy végül is – elég tapintatlanul – mindenki füle hallatára felkiáltott: “Istennek hála, teherben vagyok a királytól!” És ez igaz volt. Diane iránti szerelme, Katalinnal szemben gyakorolt férji kötelességei nem tartották vissza Henriket attól, hogy hódoljon Lady Fleming különös varázsának. Valószín leg futó szenvedély volt ez mindössze, amit bizonyára a változatosság iránti múló vágy ébresztett benne. Ha eltekintünk a piemonti n kétes históriájától – s abban az id ben különben is még csak dauphin volt –, ez volt az egyedüli alkalom, amikor letért a felesége és kedvese iránti h ség útjáról. És mindenesetre ez volt az egyedüli alkalom, amely együttm ködésre ösztönözte Katalint és Diane-t, amennyiben mindketten azonnali intézkedést követeltek Henrikt l. Lady Fleminget szám zték, és fia, az “Angouléme fattyú” csendben nevelkedett, nem is találkozunk vele el bb, mint Szent Bertalan napján. Nem féltékenység volt, ami ezúttal oly különös összhangot teremtett a királyné és vetélytársa között. Diane sokkal biztosabban ült a nyeregben, semhogy okát látta volna a féltékenységnek. Katalin pedig alaposan megtanulta, hogy nem szabad féltékenynek lennie. Mindenekfölött az esetleges botránytól féltek, amely mindkett jük politikai törekvéseit veszélyeztethette volna. Lady Fleming elég meggondolatlanul dicsekedett hódításával. Ez pedig megbocsáthatatlan volt. Mert Diane egész életében azon igyekezett, hogy a királlyal való kapcsolatának bizonyos tiszteletre méltó jelleget adjon. Megengedte, hogy összefonódó névbet ik elárasszák egész Franciaországot, de sem , sem Henrik nem t rte a legcsekélyebb célzást sem szerelmükre, ebben az udvarban, mely csak a botránynak élt. Költ k, fest k állandóan együtt dics ítették ket versben, képeken, és bár egész Franciaországban nem volt egyetlen ember, aki ne lett volna tisztában viszonyuk valódi jellegével, a nyilvánosság el tt úgy szerepeltek, mintha pusztán a filozófia gyönyör ségét lelnék egymás karjában. Henrik, a jelentéktelen ifjú, akib l Diane költ t és uralkodót csinált, most a trubadúrja volt. Viszonyuk az a fajta házasságon kívüli kapcsolat, amelyet a trubadúrok a tiszta szerelem egyetlen módjának tartottak. Katalintól mindenki azt várta, hogy férjének Diane iránti regényes vonzalmán kedvtelve mosolyogjon, mint ahogy a régi toulouse-i grófok aranyat

vetettek a trubadúrnak, aki szép grófn iket megénekelte. Ez marad meg abból a platonizmusból, amelynek az immár szintén halott, tudós Marguerite olyan lelkes rajongója volt. Katalin tehát mosolygott, de Medici mosoly volt az, olyan asszonyé, aki emberfeletti türelemmel és szívóssággal bízik abban, hogy eljön még az órája is. A Lady Fleming-eset is a Guise-ek malmára hajtotta a vizet. Mert Diane meg volt gy z dve, hogy Montmorency keze is benne volt a játékban, s t talán vezette Henriket a skót asszony ágyához, mint annak idején Katalinéhoz. Tekintettel arra, hogy a király nagyon is vonzódott a connétable-hoz, Diane mindeddig nem használta fel befolyásának teljes súlyát a Guise-ek érdekében. Ett l kezdve azonban szívvel-lélekkel Guisepárti volt. “Madame (Diane) keservesen panaszkodott – írja az olasz Contarini –, és a királynak nagyon kellett igyekeznie, hogy kiengesztelje. A connétable és Madame hosszú id n át nem is voltak beszél viszonyban. Végül felsége kérésére színleg kibékültek, de a szívük mélyén változatlanul gy lölik egymást. Ett l kezdve két pártra szakadt az udvar, és aki az egyikhez közeledik, biztos lehet fel le, hogy a másiktól nem várhat mást, mint ellenséges indulatot.” Ebbe a légkörbe került Stuart Mária hatéves korában. És ez a légkör okozta a tragédiáját, mert a cinizmus és ármánykodás korszakában az szinteség csak tragédiát eredményezhet. Márpedig a gyorsan fejl d , koraérett Mária hamarosan jelét adta, hogy e veszedelmes tulajdonság: az szinteség er sen ki volt fejl dve benne. Ugyanez volt Coligny hibája is, és szörnyen kellett lakolnia érte. Egész nemes és becsületes lelkével rajongott a hitért, melyet magáévá tett: a protestantizmusért. Mária pedig a katolicizmusért lelkesedett, és korának minden híres férfia és asszonya közül, akiknek egész életét a vallási viszálykodások szabták meg, volt úgyszólván az egyedüli, aki szerette is a hitét. Ebben az egész tizenhatodik században, amely az érzékek új szabadságával s egy új világszemlélet iránti lobogó lelkesedéssel kezd dött és hidegvérrel fölidézett kegyetlen polgárháborúval végz dött, amelyben a vallás, a szerelem csak mint politikai eszközök szerepeltek, Mária olybá t nik, mintha a színfalak mögé rejt z színdarabíró szándékosan tolta volna t el térbe, hogy ezáltal fokozza az események drámaiságát, és hogy a második felvonás minél meghatóbban végz djék. Mert Mária melegszív volt. Nem számításból szeretett, hanem ösztönb l. Leplezetlen, szinte szenvedélyessége érthetetlen volt a tettetés és számítás e korszakában. Medici Katalin úgy játszott a házasságokkal, mint egy csomag kártyával, Angliai Erzsébet

végig meg rizte szüzességének üt kártyáját – de Mária mindig a szívére hallgatott, mikor a testét odaajándékozta. És ezért van az, hogy a férfiak még mindig szeretik, b nei ellenére, és az asszonyok irigylik, szörny végzete ellenére.

LYON Lyon, a büszke város, két nagy folyam találkozásánál épült; büszke volt régi történeti múltjára, tudósaira, évenkint négy vásárjára, amelyekre egész Európából, s t Ázsiából is özönlöttek a keresked k, selyemszöv székeire, nyomdáira, bankjaira és kórházaira. Büszke volt azonkívül még arra a hagyományos pompára, amellyel el kel vendégeit szokta üdvözölni, úgyhogy egy lyoni diadalmenetnél különb már csak egy párizsi diadalmenet lehetett. Mikor I. Ferenc 1526-ban áthaladt a városon, olyan fogadtatásban részesítették, amelynek leírása egy óriási kötet anyagául szolgált, s amely ma is olvasható. 1533 májusában és júniusában megint Lyonba telepítette az udvart a fiának Medici Katalinnal való házassága ügyében folytatott tárgyalások tartamára. És most, 1548 szeptemberében, miközben Stuart Mária útban volt St. Germain felé, Lyon újra buzgón ékesítette magát, ezúttal új uralkodója tiszteletére. Lugdunum római kolóniát Agrippa négy nagy országút metsz pontjánál építtette. Krisztus el tt 59-ben t zvész pusztította el, és Néró adott pénzt, hogy újra fölépítsék. Úgy mondják, a Meroving Childebert alapította a Rhone partján azt a kórházat, amelyiknek kés bb a közkedvelt orvos, Rabelais, lett a f orvosa. Rabelais csak egyike volt a szellemóriásoknak, akik megtisztelve érezték magukat, hogy a 16. századbeli Lyonban élhettek, s a maguk részér l azzal viszonozták ezt, hogy m vészetükkel és tudományukkal dics séget szereztek a városnak. Corneille de Lyon, aki kés bb Medici Katalin és leányai arcképét festette meg, szül városától vette a nevét. Philibert de l’Orme, az építész, Mellin de Saint-Gelais, Clemens Marcot és Maurice Scéve, a költ k; Guillaume du Choul, a régiségbúvár, Sanctes Pagnini, a héber nyelv kutatója, Calvin, Béza, Dolet, Desperiers – valamennyien hozzájárultak, hogy Lyon számottev helyet foglaljon el a Bet k és M vészet Birodalmában. Legtöbbje már meg is halt, a tudomány és m vészet fényes korszaka let nt.

De legnagyobb dics séget talán mégis a lyoni n k szerezték szül városuknak. A bölcs és szabadelv városi kormányzat alatt, az építészeti remekm vek között pompás élet folyt, mert Lyon a Franciaországból Olaszországba vezet f útvonalon feküdt, amelyen át a franciák a harcterek felé vonultak, s amelyeken át az olasz tudósok, m vészek, ékszerészek, bankárok érkeztek. Szabadelv légköre megteremtette az eretnekség fejl désének feltételeit – miáltal szörny vérfürd k színhelyévé lett –, de megteremtette egyszersmind e francia Athén csodálatos n típusát: a francia renaissance asszonyt is. Ezekre még hamarosan visszatérünk, különösen Louise Labére, La Belle Cordiére-re, vagy ahogyan Miss Sichel nevezi, a renaissance George Sand-jára. Egyel re elég, ha megemlítjük a nevét s vele együtt még néhány szép és nagy képzettség társn jét, úgymint Claudine és Sybille Scéve (a tehetséges Maurice n vérei), Jaqueline Stuart, Jeanne Gaillard, Pernete de Guillet, Clemence de Bourges-ét. Költ n k, zenem vészn k, szeret k – a puszta nevüket is valami varázslat lebegi körül. És korának legragyogóbb asszonya, a Heptameron királyi Marguerite-je is gyakran tartózkodott Lyonban, ahol oly sokan éltek és haltak meg a nagy emberek közül, akiket b vkörébe vonzott. Ez volt a kedvenc városa, és itteni kertjének rózsafájához írt is egy szép szomorú verset. Lyon sok firenzeit számlált polgárai között, és Katalin el re örült a lyoni fogadtatásnak, ahogy még sosem örült a hasonló díszes, de számára semmitmondó ünnepségeknek. Firenzei pénz volt a nagy bankházakban, a keresked k és nemesek palotái észrevehet firenzei hatás alatt épültek, firenzei süteményeket és édességeket árultak a cukrászboltokban; olyan csodás sütemények voltak ezek, hogy Angliába is eljutott a hírük, ahol egy Erzsébet-udvarbeli költ meg is énekelte ket. Katalin remélte, hogy ilyen csemegét talál Lyonban, és azt is remélte, hogy ott az “Olasz N ” elnevezés talán nem fog ócsárlást és gy löletet jelenteni. Igaz, hogy Diane is ott volt velük, de Katalin már megszokhatta vetélytársn je jelenlétét, s lehet, hogy egy ilyen haladó szellem városban elég er s a protestáns befolyás, hogy a polgárokat a buzgó katolikus királyi szeret ellen hangolja. A király szeptember 21-én Ainay-ben csatlakozott Katalinhoz, és Diane, aki eddig azzal volt elfoglalva, hogy Montmorencyval együtt kegyetlen szigorral fojtotta el Guienne-ben az adók miatti lázadást, szintén megérkezett. Két nap múlva kíséretükkel együtt mindhárman a díszhajóra szálltak, és a Rhone folyón Vaise-ig hajóztak, ahol a fogadtatás els része zajlott le egy pompás díszsátorban.

Megint azok az egybefonódó névbet k: H és D! Mindenhova ez volt hímezve, a lovak nyeregtakaróira, a sátorok csúcsán leng zászlócskákra; ahova csak nézett Katalin, mindenütt csak ezt látta: mikor a vastag sz nyegeken végigment, ezeken a bet kön lépkedett; díszzsöllyén ülve fogadta a város magas rangú kiküldötteit: háta mögött, a támlán, feje fölött a díszes mennyezeten ezek a bet k díszelegtek. Mindezt azonban el kell viselnie, mint ahogy eddig is elviselte. A lyoniak jószívvel voltak Itália iránt: k talán hajlandók H és C-nek olvasni azokat a bet ket. Katalin nem is gondolt rá, hogy mindjárt az ünnepségek elején elcsüggedjen. De a következ pillanatban már látta, hogy semmi jót nem várhat Lyontól. A városi méltóságok, miután térdre ereszkedve üdvözölték a királyt, nem Katalinhoz, hanem Diane-hoz fordultak, hogy hódoló csókkal illessék a hosszú, fehér, ápolt ujjakat, amelyek oly megtámadhatatlan biztonsággal tartották a gyepl t, amit Katalinnak kellett volna tartania. Csak ezután fordultak Katalinhoz, aki sápadtan, de egyenesen ült székén, és barna szeme egyetlen rezdüléssel sem árulta el, mit érez. Csak formaság volt az egész, de egy gyöngébb asszonyt porig sújtott volna. II. Henrik egyik életrajzírója ezt jegyzi fel: “Soha francia királyné még az övéhez hasonló megaláztatásoknak nem volt kitéve; még XV. Lajos sokat szenvedett felesége sem.” “A Legkeresztényibb Francia Király, Henrik, ezen a néven második és Hitvese, Katalin Királyné diadalmas és pompázatos bevonulása a nemes és nevezetes Lyon városába 1548 szeptember XXIII-án.” Ez a címe az ünnepségr l szóló beszámolónak, amit a következ évben nyomtattak és adtak ki Lyonban. Diane-ról egy szó sem esik benne. De azért mindenki megállapíthatja, hogy melyik volt a két asszony közül az, akit a lyoniak ünnepeltek. A város közepén mesterséges erd t ültettek. Könny vadászöltözetben Lyon legszebb lányai szökdécseltek a fák között. A nimfacsoport vezet je fürgén el relép, lábán a vadászat istenn jének szalagos saruja, hajlékony ifjú testét alighogy fedi az antik köntös, mely egyik keblét szabadon hagyja. Hajában a holdsarló fénylik, vállán tegez, bal kezében aranyíj. Jobb kezével egy ezüstláncra f zött, él oroszlánt vezet, amely vadászzsákmányát jelképezi. Henrik király, aki kedvtelve nézi az istenn alakjának finom körvonalait, most Actaeon szerepét játssza, csakhogy neki nem kell b nh dnie, ellenkez leg, az oroszlánszelídít nimfa tiszta, cseng hangján verses üdvözl beszédet intéz hozzá. A foglyul ejtett vad, amelyet a királynak felajánl, Lyon városát jelképezi, amely így fejezi ki hódolatát

felséges uralkodója el tt. Az elragadóan megoldott kedves ötlet nagy tetszést aratott a néz knél. Csakhogy nem az oroszlán képe az, amely mindenkinek emlékezetébe vet dik, hanem Dianáé, a vadászat és hold istenn jéé, akinek földi megszemélyesít je ott lovagol fekete-fehér ruhájában királyi Endymionja mögött. Másnap újabb ünnepség következett, ezúttal külön a királyné tiszteletére. Gazdagon díszített gyaloghintóban vitték Katalint végig a városon, ruháján vakító gyémántok, tágra nyílt sötét szeme csupa figyelem. Éljenzés mennydörög a magas házakból, sapkák repülnek a leveg be, virágok hullanak az ablakokból és erkélyekr l – de mindez nem Katalinnak szólt. A gyaloghintó mögött Diane de Poitiers lovagolt fekete paripáján… Diane egyáltalán nem örvendett általános népszer ségének Franciaországban. Az egykorú irodalom ugyan hízelegve emlékezik meg szépségér l és hatalmáról, de azért elég gyakran támadja is. Sokan vén boszorkánynak nevezték, aki valami varázslat segítségével tudja megtartani a tompa elméj király szerelmét. Mások azt hirdették róla, hogy szajha. Nehéz megállapítani, hogy a különösen rosszindulatú protestáns pamfletisták vagy a lovagias tömjénez k álltak-e közelebb az igazsághoz. Mindenesetre volt egy olyan tehetsége, amelyet Katalin, ha meg is van benne, bizonyára nem érvényesít. Minden pompás látványosságnál volt a f személy, és értett hozzá, hogy magabízó, nyugodt mosolyával tapsviharokat arasson a szájtátó néz k tömegében. Két folyóra néz , a Rue Notre-Dame de Confort-on lév házának erkélyér l végignézte a királyi díszfelvonulást Louise Lábé is, és utána jelentkezett a királyi párnál. Huszonkét éves volt, szép, értelmes homloka, édes, érzéki szája, sötét szemöldöke és aranysz ke haja mindenkit elhajolt. Lyon lakói jói ismerték a folyóparti nagy sarokházat, s az arra haladók gyakran nézegettek fel az erkélyre. Mert bizonyos id kben és bizonyos évszakokban, a bölcs városatyák kérésére, az elb völ Louise megjelent az erkélyen, hogy a polgárok, fel-felpillantván rá, meger södjenek a szép iránti rajongásukban. Louise már régebben is találkozott Henrikkel, akibe, azt beszélték, beleszeretett, mikor az még trónörökös volt. Mikor hat évvel azel tt a francia hadsereg Henrikkel az élén Lyonon át vonult Perpignan ostromára, az akkor tizenhat éves Louise teljes fegyverzetet öltve, tüzes paripáján kísérte el ket, s csak akkor tért vissza Lyonba, amikor a franciák gy ztek. Most már férjével élt a folyóparti házban, amely híres volt erkélyér l, könyvtáráról s tágas termeir l, amelyekben a szép úrn barátait, hódolóit s

a tudomány és m vészet kiválóságait fogadta: a ház mögött árnyas kert terült el zöld pázsittal, virágágyakkal, szök kutakkal és fasorokkal. Louise férje – mint apja is – kötélver volt, s innen ered a népszer vé vált “La belle Cordiére” elnevezés. A becsületes kötélver megérdemli az utókor elismerését; megelégedett azzal, hogy gondoskodhatott nejér l, aki cserébe pusztán forma szerinti vonzalommal ajándékozta meg t, de annál b kez bben pazarolta érzéseit a kiváló szeret k egész sorára, szellemességét pedig Franciaország els szalonjára. A megcsalt férjek évszázadokon át voltak legkiemelked bb célpontjai a csúfondáros tréfáknak, úgyhogy akit felszarvaztak, nagyon ritkán remélhet valami méltányosságot. De ha valaha megírják az el zékeny férjek történetét, a jó lyoni kötélver bizonyára díszhelyet kap a könyvben. Louise ekkor még nem találkozott a férfival, aki legmélyebb érzéseit kiváltotta, és olyan szenvedélyes lírai költemények írására ösztönözte a mindaddig csupán pontos és lelkiismeretes Petrarca-követ t, amelyek még ma is elragadok és üdék, mint annak idején voltak, a lyoni ház kertjében, ahol megszülettek. Ez a férfi, Olivier de Magny, maga is költ volt, ma már úgyszólván teljesen elfelejtették, kivéve néhány erotikus versét, amelyekben a legnagyobb részletességgel énekli meg kedvese szépségét és bájait. Pedig amíg a szerelmük tartott amely kés bb valami félreértés következtében szakadt meg- de Magny is írt néhány szép, mély érzésekre valló szonettet, s ezek bízvást megérdemelték volna, hogy fennmaradjanak. Csakhogy mikor a szerelemnek vége szakadt, de Magny olyan gy lölettel fordult Louise ellen, hogy ezzel nemcsak neki, hanem másoknak is ártott. Mert a kegyetlen, kíméletlen vers következtében, amit szenvedélye ellobbanása után írt, és amit lépten nyomon mindenfelé idéztek, Lyon hölgyei elfordultak volt barátn jükt l. De mikor Louise meghalt – negyvenéves korában – mégiscsak kiderült, hogy a városban, amelynek vonzóerejét és dics ségét is növelte, még mindig szerették. “Olyan volt a temetése – írja Miss Sichel egy krónikást idézve –, mint valami díszmenet. Úgy vitték végig az egész városon födetlen arccal, feje körül virágokkal… A halál nem tudta eltorzítani szépségét, és Lyon népe könnyekkel és virágokkal árasztotta el sírhalmát.” A királyi pár lyoni bevonulását követ néhány évvel kés bbr l kelt az a levél, amit Louise egy sapphói barátn jének, Clémence de Bourges-nak írt: “ Többet nem tehetek – írja –, mint azt, hogy kérve kérem az erényes hölgyeket: gondolataikkal emelkedjenek kissé rokkáik és orsóik fölé. Vessék f el a f éjüket, mutassák meg a világnak, hogy bár nemünk nem a parancsolásra született, méltó társai vagyunk azoknak (úgy a nyilvános,

minta magánéletben), akik arra születtek, hogy uralkodjanak: hogy uralkodjanak és engedelmességet követeljenek.” A korai renaissance asszonyának hangja ez, aki egyenjogúságával nem a férfiak helyét kívánta bitorolni, hanem megelégedett azzal, ha befolyásolhatta ket. Az elnyomás eredend oka mindig a félelem (vagy amint iskoláskorunkban tanultuk: “aki másokat megfélemlíteni igyekszik, maga mindig gyáva”); most pedig két intézmény – a férjek és az Egyház – szövetkezett, hogy a n ket középkori elnyomatásban tartsa. Mind a kett szánalmasan félt a n t l, nemcsak mint egyént l, hanem mint a férfivágy által megalkotott n i eszményt l, attól az Aphroditét l, akib l a kereszténység mindenáron boszorkányt csinált. A házasság egyházi törvényei – csinosan beleillesztve a feudális tulajdonjog rendszerébe csekély változással ma is fennállnak, és a nemi erkölcsök története NyugatEurópában nem más, mint a férfi kibúvása, menekülése a maga alkotta önvédelmi szabályok alól, s a n részér l e menekülési ösztön felhasználása. A renaissance nagyon kedvezett a n k ügyének, s a tizenhatodik században elért vívmányaik jelent sebbek voltak, mint a huszadik századbeliek közül bármelyik. De a renaissance az óriási léptekkel való el rehaladás korszaka volt, amit a különböz kedvez körülmények egybevágása nagyban el segített, továbbá olyan áramlatok, amelyek már sokkal régebbi történelmi id kre vezethet k vissza. A n már századok óta készül dött arra, hogy elfoglalja mostani helyét. Még a vallási szertartások is, amelyek eddig megfélemlítették, most el nyére szolgáltak ebben a korban, amikor az élet minden szórakozása és kötelessége a templomban kezd dött és végz dött, mert a templom igen megfelel és tiszteletre méltó háttere lett a szép ruháknak és arcoknak. Hófehér kezek villantak a puha félhomályban, amint keresztet vetettek, és szenteltvizet hintettek. Egy-egy szolgálatkész lovagfelhasználta az alkalmat, és odanyújtotta hölgyének a kelyhet, vagy felvette és átadta a leejtett, illatos, ékköves keszty t, esetleg egy billet-doux-t csúsztatott a kezébe, amint mellette térdepelt ájtatosságába merülve. Pálnak az az intézkedése, hogy – amaz id k szokásainak megfelel en – a n k fedett fejjel jelenjenek meg a templomban, igen nagy gondokat okozott Pál utódainak. A különböz harcok közül, melyeket az Egyház hirdetett és folytatott az egész középkoron át t zzel-vassal, de annál kevesebb eredménnyel, a n i fejékek elleni hadakozás foglalja el az els helyet. Nemzeteket sújtottak egyházi átokkal, császárokat küldhették zarándokúira, mezítláb, az Alpokon túlra, de a n i fej ékek ellen ugyan

prédikálhattak: mennél hangosabb volt a dorgáló szózat, annál magasabbak lettek a fantasztikus n i fejékek, amelyekkel a n k végül is a bujaság és feslettség vádját vonták magukra; de azért csak hiába mennydörögtek a prédikátorok, hogy: “az efféle szarvakkal ékesített n k olyanok, mint szarvaskígyók vagy erdei szarvasok vagy egyszarvú szörnyek”. Számtalan középkori tanulságos história – amelyekben az ilyen szarvszer fejviseletben pompázó asszonyokat ördögök tépnek ízekre, hosszú, tüzes t kkel szurkálván agy velejüket- tanúskodik arról, hogy az Egyház szerint ennek a divatnak erotikus alapja volt. És az asszonyi természet alapos ismerete mellett szól, hogy ezek az egyházi kirohanások f leg a vezet k és divatújítók ellen irányultak. “A püspök – említi a 14. századbeli Chevalier de la Tour Landry, a leányai okulására írt elragadó és nagy jelent ség könyvében – megparancsolta nekik, hagynának fel folytonos magokcsinosításával, mert ezáltal a hivalkodás b nébe esnek, és mert ez fölkelti és szítja a bujaságot… éppen ezért igen oktalan minden olyan asszony, aki mindig új meg újmódi köntösöket és fejrevalókat teszen magára… mert éppenséggel ezek fognak hibásnak találtatni Isten színe el tt, és ezeknek lészen legkevesebb részök a mennyei örömben és üdvösségben.” Hasonló hangon ostorozták a szépítés minden eszközét, s t magát a testi tisztaságot is, és a fürdés kérdése évszázadokon át viharos vitákra szolgáltatott okot. Alexandriai Szent Kelemen megengedte a fürdést, föltéve, hogy az csupán egészségi okokat szolgál, de hozzátette, hogy semmiféle élvezetnek nem szabad származnia bel le, másképpen b nnek számít. Még a kés i, tizenötödik századbeli Olivier Maillard szerzetes is – egyike a középkori erkölcsi felfogás utolsó képvisel inek, akinek er teljes színes prédikációi mindig nagyszámú hallgatóságot vonzottak – így förmedt a gyülekezet ama hölgy tagjaira, akik nem átallották a fürdés szokásának hódolni: “Ti asszonyállatok pedig, akik langy vízben pácolódtok, valamennyien a pokolban fogtok pácolódni majdan!” De semmiféle megbotránkozás nem tudott gy zedelmeskedni a klasszikus tanok újjáéledése fölött, és a rómaiak e kedvenc szokása igen jelent s helyet foglalt el a renaissance udvarok intézményei között is, bár, Montaigne állítása szerint, a tizenhatodik század végén már észrevehet en alábbhagyott. Diane de Poitiers-r l mint Poppaeá-ról – azt mondták, hogy szamártejben fürdött. Fürd jében ábrázolja t Clouet-nak a Sir Herbert Cook tulajdonában lév híres festménye, amelyet aztán olyan sokan utánoztak; a kád mellett két kisgyermek – talán Henrik és Kataliné –

látható. A nagyobbik éppen egy gyümölcs után nyúl, a kicsit pedig dajkája szoptatja. Egy tükörb l látszik a másik szoba, benne egy szép egyszarvúval (Diane-jelkép ez?) díszített ellenz és egy kézimunkával foglalatoskodó szolgálóleány. A fürd t most is, mint a rómaiak idejében, kiváló helynek és alkalomnak tartották a társalgásra. És e szó, “társalgás”, képzeletünk elé idézi a renaissance hasonlíthatatlan asszonyait. A várakozás hosszú korszakában, mely diadalmas érvényesülésüket megel zte, a n k csak a megengedett igen szerény eszközöket állíthatták fejl désük szolgálatába; az asszonyi csacskaság kedvenc célpontja lett a középkori élcel désnek, tréfáknak, a n a nyelvével foglyul ejtette, vagy megcsalta a másik nemet, amelynek fölénye a testi er n alapult. A lovagok a Szentföldre vonultak hírnevet és dics séget aratni, asszonyaikat pedig otthagyták a rokka mellett, hadd fonjanak, imádkozzanak, fecsegjenek, amennyi csak jólesik. Elég gyakran megtörtént, hogy a Szent Sírhoz induló keresztes vitéz elzárta felesége testét, mint ahogy elzárta egyéb világi tulajdonait is. De a ceinture de chasteté csak arra volt jó, hogy munkát adjon a lakatosoknak. Olykor megtörtént, hogy az erény ellenállt ama megvetésre méltó férfiak kísértésének, akik jobban értvén a lantpengetéshez, mint a kardforgatáshoz, alkalmatlannak bizonyultak a hadviselésre, és így otthon maradtak. De még így is a várakozás hosszú hónapjai alatt b alkalom nyílott a társalgásra, zenére, költészetre, tanulmányokra és minden olyan szórakozásra, amelynek aránylag tiszta lelkiismerettel lehetett hódolni. Miss Sichel írja, hogy XII. Lajos uralma alatt az egyik f rangú hölgy politikai törekvéseket árult el, amely vakmer kotnyeleskedésért a király megdorgálta. De a hölgy így felelt: – Azokban az id kben, mikor a férfiak, urak, fejedelmek keresztes hadjáratokat viseltek, és dics tetteket vittek véghez, mi, szegény n k, nem tehettünk egyebet, mint azt, hogy imádkoztunk, vártunk, aggódtunk, böjtöltünk és fogadalmakat tettünk, hogy az Úristen vezérelje ket harcaikban, és hozza vissza ket. De ma, amikor látjuk, hogy a férfiak semmivel sem érnek többet, mint mi magunk, teljes jogunk van mindenhez hozzászólni. És miért imádkoznánk értük, mikor csöppet sem különbek, mint mi vagyunk? Nehéz lett volna megfelelni erre a kérdésre, amelyet Lajos azzal tett id szer vé, hogy el segítette a dics olasz m vészetek és tudományok terjedését Franciaországban. Mert a renaissance az a terület volt, amelyen a n k végre egyenl esélyek mellett versenyezhettek a férfiakkal. Az újonnan felfedezett

klasszikusok rendelkezésére álltak mindenkinek, akinek elég pénze volt, hogy könyveket és kéziratokat vásároljon, és szorgalma, hogy tanulmányozza ket. S bár a jelek szerint a n , alkotótehetsége tekintetében, a férfihoz viszonyítva másodrend maradt, volt bizonyos el nye a másik nem fölött, amelyet mindeddig olyan mélyen lefoglalt a testi er m velése. Az az eszesség, amellyel a középkori történetekben az asszony olyan könnyen csapja be a szánalmasan ostoba, féltékeny férjet, a renaissance-ban már m veltté és tudóssá teheti a n t. Castiglione Courtier-jében – Plató Symposion-ja óta a legpompásabb m ebben a témakörben – rábeszéli azokat, akik tökéletesíteni óhajtják magukat a társalgásban, hogy hosszú órákat szenteljenek a tanulásnak, “mert eltekintve az ebb l származó megelégedettség érzését l, így sosem lesznek híjával a kellemes és érdekes témáknak, amikr l a n k társalogni szeretnek.” A renaissance asszonya már rangsorba állítja a különböz m vészeteket. Eszerint a zene magasabb rend , mint a költészet, festészet, hímzés, amelyekhez szintén kell érteni, de a legmagasabb m vészet: a társalgás. A társalgás, amelyet Erasmus tréfásan ármányos b nnek bélyegez, “amit l gyakorta ittasabb vagyok, mint a bortól” – volt a terület, ahol a n k leginkább fejtették ki hatalmukat. A beszéd e szüntelenül folyó árjában kétségtelenül sok volt az elcsépelt, valamint a merev, szónokias forma. De azért szeretn k, ha valami a “Megfagyott szavak”-hoz hasonló csoda, ami Rabelais Pantagrueljével és társaival esett meg, visszaidézné némelyikét azoknak a társalgásoknak. Pantagruel élménye olyan jelenségen alapszik, amelyet els ül Plutarchos említ. Valami nagy ütközet folyt az Északi-Jeges-tenger partjainál, s az ágyúdörgés, lópaták csattogása azonmód rögtön megfagyott, s e hangok csak nagy sokára, az enyhébb évszakban szabadultak ki hideg börtönükb l, az arra vet d utasok nagy csodálkozására. Ilyen csoda volna, ha mai tudományos eszközeink segítségével újra hallhatóvá tudnók tenni a tizenhatodik század lágyan csendül francia nyelvét, az Erzsébet-kori angolt, a risorgimento olaszát, olyan ajkakról, amelyeket Európa minden költ je dics ít. Ha nem is hallhatjuk, de olvashatjuk még Boccaccio nemes menekültjeinek társalgását a fallal kerített fiesolei kertben, vagy Castiglione barátaiét az urbinói udvarnál, vagy a Heptameron-társaságét. De nagyon sok örökre elveszett. A nevetgél , táncoló, cseveg nimfák ragyogó csoportjából egyre-másra bukkannak fel a kiemelked egyéniségek. Mindegyik kiválik valamiben: szonettet ír, balladát dalol, szeret t hódít, átnyargal a határon, érveivel szép

csendesen sarokba szorít egy tudort a Hippocrates Aforizmáiról való vitában. Míg az egyik az arisztotelészi és platóni kozmogóniának tudósa, a másik teológusa a b n és erény mibenlétének. Itt van Valois, Angouléme, Navarrai Margit – amelyik tetszik – szellemes, tudós coterie-jükkel. Itt van Louise Lábé, teste, mint Aphroditéé, szelleme, mint Athenéé, lantja, mint Sapphóé; itt van Vittoria Colonna, aki rabul ejtette a ti tani szenvedély Michelangelót: “Michelangelo úgy szerette, hogy emlékszem, azt mondta egyszer, semmit sem sajnál úgy, mint azt, hogy mikor a haldokló Vittoria mellett állt, csak a kezét csókolta meg, nem a homlokát vagy arcát is. Szerelmese halála annyira megrendítette, hogy valahányszor eszébe jutott, úgy viselkedett, mint aki eszét vesztette.” Itt van Botticelli Bella Simonettá-ja, szemében a világ minden szerelmével és minden fájdalmával, talán az szeme tekint ránk az Anadyomené-r l is; és itt van a kurtizán, akinek ágyát Giorgione még akkor sem kerülte el, mikor az pestisben megbetegedett, úgyhogy maga is meghalt. Itt van Tullia d’Aragona, akit vakító szépsége és nagy m veltsége miatt felmentettek a sárga fátyol viselete alól, ami az hivatásabeliek részére egyébként kötelez volt. A periklészi Athén hetérája , tökéletesebb alakban újjászületve, az asszony, aki éppen úgy kielégítette a férfiak új és mérhetetlen szellemi kívánságait, mint ahogy kielégíti a testi vágyaikat is, és akit ezért gazdag és szegény egyaránt tisztel. Mikor a ferrarai udvarba érkezik, a mantuai követ ezt írja róla: “Meg kell említenem, hogy egy úrhölgy érkezett ide, olyan szerény viselet , olyan elb völ modorú, hogy mindnyájan úgy tekintünk rá, mint valami istenn re. Rögtönözve énekel mindenféle áriákat és szonetteket; tökéletesen tájékozva van a napi események fel l; nem vethetünk fel olyan tárgyat, amiben ne volna otthonos. Egész Ferrarában nincs egyetlen n , még Pescara hercegn sem (Vittoria Colonna), aki kiállaná az összehasonlítást Tulliával.” E korai renaissance asszonyainak szerepe az életben világos; és k szívesen járulnak hozzá a korszak fényének emeléséhez. Castiglione könyvében úgy döntenek a vitatkozók, hogy: “a férfinak a testi er jutott osztályrészül; az dolga a tett. De az ihlet az asszonytól j … Asszony nélkül semmi sem lehetséges, sem katonai erények, sem m vészet, sem költészet, zene, filozófia, még vallás sem. Istent is csak rajtuk keresztül lehet igazán látni”. I. Ferenc idejében pedig az a mondásjárta, hogy: “királyi udvar asszony nélkül olyan, mint egy kert virág nélkül.” Szívesen is voltak virágok egy ideig ilyen gyönyör kertekben. Most övék a hatalom, és talán megtarthatják örökre. Jól használták fel:

mérsékelték a vérengz szórakozásokat, enyhítették a háború borzalmait; értelmükkel és m vészi érzékükkel elejét vették annak, hogy a viselkedés vidám fesztelensége durvasággá fajuljon. B kez en nyújtották az élvezeteket, amiket t lük vártak, és kedves, könnyed mosollyal fogadták a lábuk elé szórt kincseket. Mindez azonban nem tartott sokáig, s a gyümölcs nem volt méltó a virághoz, amelyb l lett. Valois Margit korát Medici Katalin kora követte. A korai renaissanceban a n k azok, akik befolyásukkal enyhítik a férfiak politikai túlkapásait, de a férfiak uralkodnak, és k vállalják a felel sséget. V. Károly, I. Ferenc és VIII. Henrik rányomják korukra egyéniségük bélyegét. De a most következ korszakban az asszonyok a vezet egyéniségek. Ez a n i diplomácia korszaka. Stuart Mária elpusztult benne. Erzsébet gy zedelmeskedik. Franciaországban Medici Katalin, akinek a szíve megkérgesedett a Diane árnyékában eltöltött megalázó, hosszú esztend k alatt, fiait ülteti a trónra maga elé, és mögülük mozgatja bábjait a sakktáblán. Az Escurialban a szeszélyes II. Fülöp ül, testben férfi, de lélekben asszony. És így vöröslött fel az ég alján a renaissance dicstelen alkonya, miközben Franciaországban vallásháborúk, Spanyolországban autodafék dúltak, míg Angliában L Jakab úgy tombolta ki beteges dühét, hogy boszorkányokat égettetett, IV. Pál pápa pedig fügefalevelet tétetett Michelangelo aktjaira. Ennek az alkonynak leánya Medici Katalin, s az alkony r t, ferde világításában kell t megítélni. Származásánál fogva hajlama és tehetsége volt az ármánykodásra. Az Olaszországban eltöltött viharos gyermekkor után nem maradt a lelkében vallásos áhítat, és hite csak a hasznosságban való hit volt. Mint Henrik feleségének, olyasmiket kellett t rnie, amiket egyetlen asszony sem tud megrázkódtatások nélkül t rni. S ilyen el zmények után egy olyan korszakban t nt fel, amely a hatalmon lev kt l éppen azt a hideg, számító és csalárd, furfangos gondolkodást követelte meg, amit részben örökölt, részben elsajátított. Tekintetbe véve, hogy mennyire korának és fajtájának gyermeke volt, és tekintetbe véve különleges körülményeit, nem csoda, ha hiányzik bel le az asszonyi báj, de van valami, amit az utókornak nem szabad figyelmen kívül hagynia: ha szörnyetegnek is nevezik, meg kell t érteni mint asszonyt. Katalin eltávozott Lyonból királyi férjével és annak kedvesével. Louise Lábé pedig ott maradt, hogy várja a férfit, akit végzete jelöl ki számára. Louise után csak költeményei és imádóinak dicshimnuszai maradtak fenn. még annak a korai korszaknak gyermeke volt, amely olyan sokat ígért, és olyan gyorsan t nt tova…

PÁRIZS Párizs is új uralkodójának fogadására készült, mert mindegyik városnak meg kellett rendeznie a maga fogadási ünnepségét, és a király ezeken részt is vett, olyan sorrendben, ahogy az neki a legalkalmasabb volt. Katalint még nem koronázták meg, mert Franciaországban, egy különleges törvény értelmében, n nem lehetett több, mint hitvestárs, az így nem is vehetett részt a királlyal együtt a reimsi szertartáson, és nem kenték fel a szent olajjal. Katalint 1549. június 10-én Párizs mellett, Saint Denise-ben koronázták meg, kilenc hónappal a lyoni ünnepségek után, a díszbevonulás pedig június 16 és 18-án történt. Párizs még mindig er s falakkal körülvett, középkori város; közepéb l, Szent Lajos szigetér l a Notre-Dame és a Saint Chapelle gótikus tornyai nyúltak magasba, s a Notre-Dame és a Saint Chapelle gótikus tornyai s ittott, elszórtan néhány magányos renaissance épület, szinte elveszve az ódon templomok sokasága s a Bastille meg a Conciergerie bástyái között. A St. Geneviéve-heggyel, kollégiumaival és kolostoraival akkor is – mint ma – a déli part volt közismert tanyája a diákoknak és m vészeknek, akiknek zajos mulatozásaihoz rendszerint csatlakozott a gyülevész népség, csavargók és egyéb cs cselék. Rövid és viharos életének legnagyobb részét itt élte le Villon, a “szegény kis diák”, tolvaj, gyilkos és Franciaország legnagyobb költ je; itt ismerkedett meg Marót a bormérés és börtön belsejével s a nyomor és szerencse gyors váltakozásával; itt tanult fiatal éveiben Erasmus, a Collége de Montaguben; itt hagyott fel egy id re a szerzetesi élettel Rabelais, amiért kés bb, római látogatása alkalmával, b nbocsánatot nyert; Rabelais Gargantuája és Pantagruelje itt töltötte tanulóidejét és Panurge itt követte el durva, vaskos tréfáit az rök, ügyvédek, teológusok és az t visszautasító hölgy rovására. Rabelais végignézte Párizs falainak meger sítését, mikor a császári hadak betörése fenyegetett, és az hol vidám, hol komoly írásaiból élénk képet nyerhetünk arról az életr l, amely az er d falai között folyt. A lacikonyhák, a könyvsajtók, a könyvtárak és kollégiumok, a templomi szertartások, a különböz kocsmák: a Madeleine, az Ananász, a Vár, az Öszvér, a diákok és rök közötti csatározások, a leselked zsebmetsz k, a baltakép jegyz k, a prémbundás városatyák, a kastélyok lépcs in kockázó apródok,

az egyenruhás felvonulások, az ötven toronyból zeng harangok – még a kutyák és vérebek is, az egész tizenhatodik századbeli Párizs életre kel a szemünk el tt, amikor Rabelais-t olvassuk. Párizs, a kés bbi barikádok városa, mindig készen állt a zenebonára, és készen arra, hogy nagy tömegekben csoportosuljon, legyen bármi az: kakasviadal vagy koronázás, “mert Párizs népe – írja Rabelais – természett l fogva olyan ostoba, olyan gyerekes, olyan bámész, olyan együgy , hogy egy vándor b vész, egy gebe vagy egy öszvér csengetty vel a nyakán, egy vak heged s a keresztút közepén nagyobb cs dületet vonz, mint az Evangélium Hirdet je”. A lakosság tehát nagy tömegben árasztotta el az utakat, hogy lássa az ünnepélyes királyi bevonulást. Vajon miféle király lett az álmodozó Henrikb l, a hallgatag fiúból, akinek fejl dését Diane olyan félt gonddal figyelte? A leghívebb képet bizonyára a legelfogulatlanabb szemlél k, tehát az idegen utasok, különösen pedig a velencei követek és kísér ik adják. Legjobb lesz, ha mindjárt nekik maguknak adjuk át a s/ót, hadd számoljanak be a benyomásaikról sorjában és a maguk szavaival. A részleteket illet en olykor összeütközésbe kerülnek egymással, de nagyjában bizonyára találó a kép. “ felsége most (1547) huszonkilencedik évében van. Régebben úgy írtam t le Nagyméltóságtoknak, mint verteién, halvány ifjút, aki annyira hajlott a mélabúra, hogy környezete sosem látta szívb l nevetni; ezzel szemben most azt látom, hogy vidám lett, arcszíne élénk, és tökéletes egészségnek örvend. A szakálla ritkás, de azért nyírja; a szeme inkább nagy, de mindig lesütve tartja; az állkapcsa és a homloka nem elég széles; a feje inkább kicsiny. A termete arányos, inkább magas, mint alacsony. maga csupa bátorság, nagyon vakmer és tettre kész, rendkívül kedveli a teniszjátékot, el nem mulasztaná egy nap sem, csak akkor, ha esik az es , mert szabad ég alatt játszik, néha még szarvasvadászat után is, ami, mint Nagyméltóságtok tudják, egyike a legfárasztóbb mulatságoknak. És ugyanaznap, ennyi meger ltetés után, még két vagy három órát katonai gyakorlatokkal tölt, ebben mindig kiváló volt.” Teniszhez “tiszta fehérbe öltözött, még a cip je is fehér volt, és fejére finom szalmakalapot tett. Mellényben játszott. A termete jó, kicsit talán nehézkes, de egészben igen arányos. Ha az ember így látja t, játék közben, alig hinné, hogy a király, mert minden hibáját nyíltan tárgyalják meg, és egyszer hallottam, amint meg is rótták”.

“Henrik, a hatalmas birodalom uralkodója, most (1551) harminckét éves és nyolc vagy kilenc hónapos. Magas és arányos termet , haja sötét, homloka szép, szeme ragyogó és sötét, orra nagy, szája rendes, szakálla hegyes, két ujjpercnyi hosszúságú… Nagyon egészséges a szervezete, bár a fogaival sok baj van…jó szándékú, és törekszik is a jóra, könnyen hozzáférhet és sosem vonakodik kihallgatást adni. Ebéd közben környezetének tagjai mindig a maguk személyes ügyeir l beszélnek, pedig a legnagyobb udvariassággal hallgatja ket, és felel nekik… Sosem gurul méregbe, legfeljebb nagy ritkán, vadászat közben… Egészben véve nagyon mértékletes, és ami a test gyönyöreit illeti, atyjához, az elhunyt királyhoz viszonyítva, nagyon tartózkodónak mondható. És ha mégis akad olykor valami szerelmi ügye, gondja van rá, hogy ne keletkezzék bel le nagy botrány, ami Ferenc királynál egész másképpen volt. Éppen ezért az udvarban, ahol régebben nagyon kicsapongó élet folyt, most meglehet s nyugalom uralkodik… Henrik király, mint el dei is, kedveli a jó, borsos történetkéket, de már a hölgyeket nem szereti megbotránkoztatni velük. Evésben-ivásban mértéktartó. Azt mondják, nem olyan b kez , és nem olyan nagyvonalú, mint apja volt, de ez talán azért van, mert egynémelyekkel szemben nagyon is adakozó… felsége nem hanyagolja el vallási kötelezettségeit, mindennap misét hallgat, ünnepnap vecsernyét is; részt vesz a gyalogkörmenetben bizonyos meghatározott évi ünnepségek alkalmából, és a nagy ünnepeken türelmesen, áhítattal teszi kezét a sok görvélykóros betegre, akik ilyenkor jelentik, hogy a puszta érintését l meggyógyultak. A királynak igen jó felfogása és kit n emlékez tehetsége van. Jól beszél franciául, olaszul és spanyolul.” Megtudjuk továbbá, hogy Henrik ebéd után “az olvasásnak és tanulásnak szenteli idejét”, hogy “igen kedveli a zenét, és csodálatosan ért hozzá”, hogy kedvenc szórakozása a lovaglás, hogy nyáron hajnalban kel, télen egy kicsit kés bb, amikor már világosabb van. És megtudjuk persze, hogy nagy gyönyör sége telik Diane de Poitiers társaságában és a vele való beszélgetésben. Henriknek kétségtelenül sikerült elérnie, hogy népszer vé váljék, különösen f városában; és az a lelkesedés, amely megkoronáztatása után két évvel, Párizsba való szertartásos bevonulása alkalmával fogadta, szinte volt. Óriási felvonulást rendeztek. Kétezer apród lépkedett a király el tt, valamennyiükön egyforma fekete-fehér ruha díszlett, a Diane-nak szóló hódolatot jelképezve. A Parlament, a Város, az Egyetem és Párizs valamennyi céhe képviselve volt, köztük háromezer-ötszáz nyomdász, feketében és fegyverzettel, “gyöngéd célzás írja egy magyarázó – arra,

hogy mesterségükbe való bármilyen jogtalan beavatkozást készek fegyverrel visszaverni”! Henrik király, aki mindig akkor keltette a legkedvez bb benyomást, ha lóháton ült, fehér ménen lovagolt, amely alig volt még betörve. Ez a ló nem tartozott kedvencei közé, amelyeknek neveit ismerjük: a szelíd, nemesfajú Hobére, a furcsa nev csataló: Le Bay de la Paix, a kényes járású Mireau, a híres Sire Gonzague, Quadragant, amely letérdelt gazdája el tt, mint egy cirkuszló. Ezúttal fehér paripát választott, királyi köntöse uralkodó színeivel egyez szín t, amelynek takarója ezüstkelméb l volt. A király fehérselyem, ezüstcsipkés kalpagján gyöngyök közé foglalt fehér toll lebegett. Kardjának színezüst hüvelye rubinokkal és gyémántokkal volt kirakva, amelyekb l szikrázva ver dött vissza a júniusi napsugár. A királyt teljes udvara követte. Nem egészen három hét múlva történt valami, ami érdekes világot vet Henrik jellemére, és noha a részletes beszámoló olyan valakit l származik, aki rokonszenvez az újítókkal, elég bizonyíték áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy ezt teljesen hitelesnek fogadjuk el. A még mindig Párizsban id z királyhoz eljutott a híre annak, hogy a városbeli bebörtönzöttek között vannak protestáns hit ek is. Mint az olaszok feljegyzéseib l tudjuk, Henrik, régi szokásához híven, legszegényebb alattvalóját is kihallgatáson fogadta, ha ezt kérték t le, ezúttal az egyik fogoly protestánst akarta látni és meghallgatni. Lorraine bíborost bízta meg azzal, hogy egy ilyen embert válasszon ki, és hozza a király színe elé. A bíboros attól félve, hogy az új hitnek valamilyen tanultabb híve nem kívánatos módon befolyásolhatná a királyt, egy szegény szabómestert választott ki, abban a reményben, hogy az efféle tanulatlan és megrémült fogoly nagyon gyengén és kevéssé meggy z módon fog érvelni. Azonban a király, a bíboros és az egész udvar legnagyobb meglepetésére e szerény alattvaló (“erejét a Mennyb l nyerve”, írja Theodore de Béze) felt n értelmesen és nagyon ékesszólóan védte álláspontját, és felelt meg minden keresztkérdésre. Valóban, az írásból és a szentek életéb l ismert mondást lehetett volna idézni: “szinteszinte meggy ztél engem”. De ekkor Diane szólt bele a dologba. Neki eddig már sok támadást kellett kiállnia a protestánsoktól, és célja most nem az volt, hogy el mozdítsa ezt a vallási vitát, hanem az, hogy biztonságából kizökkentse és alaposan megzavarja a szabómestert. Kész kérdései voltak. Azonban mihelyt a rongyos emberhez fordult, aki oly merészen állt ott a fény és ragyogás közepeit, az egyszeribe torkára forrasztotta a szót, mondván:

“Úrn m, érd be azzal, hogy megrontottad Franciaországot, és ne illesd szennyes érintéseddel az olyan szentséget, mint az Isteni Igazság!” A király dühbe gurult. Az olasz követ, talán nem volt éppen jelen, hogy tanúja lehessen e szenvedélyes kitörésnek, amely szerinte a királyt csak vadászatok alkalmával szokta elfogni, vagy talán az eretnekek mészárlása csak a vadászat egy nemének számított. Mindenesetre érthet , ha Henriknek nem nagyon volt ínyére, mikor szennyesnek nevezik azt az asszonyt, akibe több mint tizenöt év óta szerelmes volt. A protestáns szabó szavai “úgy felb szítették a királyt, aki hölgyét a világon mindenkinél jobban szerette, hogy azt parancsolta, égessék meg elevenen a szabót a Rue Saint Antoine-ban”. Felesleges hangsúlyozni, hogy a királyi parancsot végrehajtották, s a szabó három más eretnekkel együtt pusztult el a veszt helyen. Henrik egy nyitott ablakból nézte végig, amint a lassan öl lángok halálra perzselik kedvese gyalázóját. De a szabó bátran halt meg. Mikor megpillantotta a királyt, ránézett, és attól fogva le nem vette róla a tekintetét, még az egyre fokozódó, irtózatos fájdalmak közepette sem. Míg a másik három áldozat sikoltozott kínjában, a bátor szabó csak nézte a királyt szilárdan, vádlóan, lángokon és füstön keresztül véges-végig. Henrik “elrémült, és gyakran emlegette, hogy még másnap éjjel is maga el tt látta a szabó alakját, s t napközben is elfogta a félelem, hogy áldozata mindenüvé követi t. Meg is esküdött, hogy soha többé nem néz végig egy égetést, olyan drágán fizette meg ezt az élvezetet”. Esküjét be is tartotta, ami persze nem jelentette azt, hogy többé nem égettek meg senkit. Amellett el kell fogadnunk, hogy mindez teljesen összeegyeztethet az egykorú jellemrajzokkal, amelyek a királyt mint igazán jó szándékú embert írják le. És csakugyan emberséges volta mellett szól, hogy nem akarta végignézni a büntetések végrehajtását, noha az királyi kötelessége lett volna. Népe nagy többségének szemében nem csorbította hírnevét, s t növelte annak fényét, s meg kell gondolnunk, ha Párizs cs cselékét megrabolták volna a máglyán hamvadó b nösök megszokott látványától, akkor az esetleg maga veszi kezébe az ügyet, és maga keres emberi tüzel anyagot. Olyan korszak volt ez, amelyben a testi bátorság volt a legmagasabb erény, és mindennaposak voltak a legszörny bb kegyetlenkedések, amelyek ellen nem tiltakozott senki. Férfiak, n k el tt egyaránt megszokott volt a szándékosan okozott szenvedés látványa, és ha a korszak kiemelked bb egyéniségei a mai értelemben vett humanitás elvei szerint

cselekedtek volna, a történelem és az irodalom tán egyetlen regényes h st és h sn t sem tudna felmutatni. Atyjához hasonlóan, Henrik kevésbé kegyetlen természet volt, mint korának sok más kiváló alakja. És atyjához hasonlóan, nagyon befolyásolható volt. Diane természeténél és a körülményeknél fogva is ellensége volt az újhit eknek. A Guise-ek élete a katolicizmusban gyökerezett. Ami pedig a connétable-t illeti, akit a király annyira szeretett, hogy egy id ben, némelyek szerint még Diane is a vetélytársát láthatta benne, olyan vadul eretnekellenes volt, amennyire csak a politikai és családi kapcsolatai engedték. Mégis, uralkodása kezdetén Henrik türelmes volt a protestánsokkal szemben. Erre, egyéni hajlandóságain túl, két igen fontos oka volt. Az egyik: szüksége volt a protestáns német fejedelmek támogatására V. Károly ellen; a másik: politikájának egyik vezérelve volt, hogy atyja tanácsadóinak véleményét elvesse. Csakis ezért történt, hogy a Vaudois-vérengzés ügyét, amely Ferenc uralkodásának utolsó éveit beszennyezte, a parlament elé vitette, amely körülmény egyébként hiábavaló reménységeket ébresztett a protestánsokban. A dologról ugyanis egy darabig beszéltek, aztán az egész ügyet elejtették. A politikai fejlemények azonban nemsokára szigorúbb magatartásra bírták Henriket. Németországgal való tárgyalásai ugyanis t magát is az eretnekség gyanújába keverték, és bár a törvények értelmében Franciaországban nem lehetett szó olyan egyházi kiközösítésr l, mint amilyet Anglia ellen foganatosítottak, mégis szükségesnek látszott olyan lépéseket tenni, amelyek tisztázzák a fenyeget gyanú alól. Ez a lépés pedig a chateaubrianti edictum volt, olyan határozat, amely egyenesen a protestánsok ellen irányult, s amelynek értelmében a párizsi parlamentben külön kamarát létesítettek, ahol csakis eretnekügyeket tárgyaltak. Ezt el is nevezték Chambre ardente-nak, a lángok termének. Volt még egy másik ok is, amely ébren tartotta az üldözés tüzet: a kivégzett eretnekek birtokait elkobozták. Egy-egy gazdag protestáns elégetéséb l nem mindig a koronának volt haszna. Gyakoribb eset volt, hogy egyes udvaroncok határozott ígéreteket kaptak bizonyos gyanús egyének birtokait illet en. Ilyenkor ezeknek mindössze az volt a dolguk, hogy bizonyítékokat keressenek vagy koholjanak az illet egyén vétkessége mellett, s mindez természetesen a legnagyobb fokú romlottsághoz vezetett, nemcsak az udvari körökben, hanem az ügyvédek és bírák között is. Henrik uralmát és jellemét ezeknek a körülményeknek a tekintetbevételével kell megítélni. A fondorkodás és cselszövés – amelyet

atyja, legalábbis id sebb koráig, szinte szívb l és némi sikerrel igyekezett elnyomni – új er vel kapott lábra, mikor Henrik került a trónra, és teljesen háttérbe szorította azokat a becsesebb és nemesebb célokat, amelyek felé Ferenc törekedett. Még a dicséretek özöne is, amellyel a királyt a magánéletében tanúsított magatartásáért elhalmozták, jellemz erre a megváltozott légkörre. A változás kétféle szempontból ítélhet meg. A tizenhatodik század diplomatái, akiket a képmutatás m vészetére neveltek, örvendtek, hogy az udvar kicsapongásai most titokban folytak, szemben az el z uralom “nyilvános botrányai”-val. De a huszadik századbeli megfigyel méltán úgy érzi, hogy Ferenc nyílt és fesztelen szórakozásai rokonszenvesebbek voltak, mint ez a tapintatos, titkolózó politika. Rabelais egészséges, jóíz nevetését fölváltotta a Brantome leplezett, kaján mosolya, mert Brantome nem annyira Ferenc korával, mint az azt követ korszakkal foglalkozik. A helyzet az volt, hogy Henrik, aki teljesen alávetette magát Diane-nak, de aki a politika parancsszavára kénytelen volt Katalint is elismerni, elejét l fogva színlelésre kényszerült. Az udvar pedig – beleértve minden egyes urat és hölgyet – követte ezt az új, titkolózó módszert. A szerelmet éppen úgy, mint a vallást, a politikát és minden egyebet a hanyatlás korszakában, titkos csatornákon vezették le. Talán szükségtelen hangsúlyozni, hogy Katalin pompásan boldogult ebben a légkörben, amelynek szelleme olyan fogékony talajra talált az lelkében. Az udvarban volt a legels , aki elítélte a botrányokat, és bár hatalma igen sz k korlátok közé volt szorítva, nyelve máris híres, félelmetes fegyvernek bizonyult. Tilos volt a pletykálkodás, s ez nagyon szolgálta érdekeit, mert az szerencsétlen, fonák helyzete gúnyos és kártékony szóbeszédre szolgáltatott alkalmat. A gy lölt Diane-nal való színleges barátságát csodálattal és ámulattal látták a velenceiek és a többi megfigyel k. A Guise-párt ellenfeleivel való politikai rokonszenve folytán jámbor protestáns hírében állott, a valóságban azonban semmi sem támogatta ezt a hiedelmet. És Katalin várta, hogy elérkezzék az órája.

ANET

“Mivel az Anet felé vezet út közelében voltam, elindultam arrafelé, mert mindig rajongtam a szépért, és mindig szerettem olyan holmik birtokában lenni, vagy olyan tárgyakban gyönyörködni, amelyek különleges és pompás voltukkal t ntek föl. És most, miután láttam Anet-t, túlzás nélkül állíthatom, hogy Néró Aranypalotája, a »Domus Aurea«, amely a Krisztus el tt 64-ben kitört t zvész után épült, sem volt hozzá fogható, sem pompa, sem szépség tekintetében.” Ezt írja 1557-ben Simeoni, a firenzei utazó, és ezt az elragadtatott véleményt meger síti Sir William Pickering, az angol nagykövet is, akit Henrik néhány évvel el bb Anet-ben fogadott. “Olyan pompázatos, olyan fejedelmi, hogy nem láttam párját” írja. Márpedig egy tizenhatodik századbeli angol nagykövet igen tapasztalt szakért je volt a pompának. Szertelen túlzásból, hízelgésb l vagy szinte rajongásból dics ítik Anet-t a költ k is, mint Joachim du Bellay, Mellin de Saint-Gelais és Olivér de Magny, Louise Lábé kedvese. Anet-ben folytak le a Katalin házasságára vonatkozó els tárgyalások. Anet-be sietett Henrik, fiának, a kés bbi IX. Károlynak születése után három nappal, felborítva az eddig érvényben volt kötelez hagyományokat azzal, hogy ilyenkor magára hagyta a feleségét. De Katalin soha életében nem lépte át az anet-i kastély küszöbét, bár egyetlen alkalommal, Henrik halála után, megígérte Diane-nak, hogy meglátogatja t visszavonultságában. Mert Anet volt a holdistenn szentélye és Endymionnal való egyesülésének óriási és gyönyör jelképe. Hadjáratairól ide tért vissza Henrik, hogy szabad idejét Diane-nal töltse. Itt játszadoztak a királyi gyermekek a szép, tarka kertekben. A kis Ferenc dauphin egyik levelében elragadtatását fejezi ki, hogy milyen jól aludt Anet-ben a szép, nagy, kényelmes ágyban. Aki a gyermekeket ebben a pompázatos, de mégis nagyon családias környezetben látta, el sem hitte volna, hogy Diane nem az anyjuk, hogy Katalin ezalatt Amboise-ban, Bloissban vagy St. Germainben rizte sebzett büszkeségét és szövögette terveit. Katalin, a királyi kedves iránt tanúsított színleges barátsága ellenére sem vett részt a Dianeimádatban, ami egyáltalán nem meglep . S ha meglátogatta volna t Anet-ben, az egyértelm lett volna a behódol ássál. Ami Henriket illeti, soha sehol olyan jól nem érezte magát, mint Anetben. Amikor csak tehette, ott bonyolította le uralkodói teend it is; “Kelt Anet-ben”, olvasható sok rendeletén. Teniszezett, vadászott a környez erd kben, vagy egyszer en kilovagolt Diane-nal, keresztül-kasul járták az egész vidéket, néha nagyokat hallgattak, úgy léptettek egymás mellett,

meleg, meghitt szótlanságban. Itt a király leheveredhetett a lágy pázsitra, a h vös szök kút mellett, álmodozhatott, mint fiatal korában, amikor kedvese még nem váltotta ki bel le a királyi tulajdonságokat, vagy ihletet meríthetett finom, könnyed verseihez. Költ i tehetségét is csak Diane fedezte fel. Idehívatta Fontainebleau-ból vagy máshonnan, ahol éppen az udvar tartózkodott, olasz lantosát, Alberto de Ripát, hogy gyönyörködhessék a játékában, mert Henrik nagyon szerette a zenét. Itt hallgathatta Palestrina muzsikáját, vagy a flamand Jehan Ockeghemnek, XI. Lajos egykori zenetanárának egyházi szerzeményeit. Itt hallgathatta Ronsard-nak, a költ k fejedelmének megzenésített verseit. Pierre Ronsard maga is szenvedélyesen szerette a zenét, noha süket volt, és egy hangot sem tudott énekelni. A költ Skóciából jött vissza Franciaországba a kis skót királyn vel együtt, és most barátaival együtt megteremtette a francia költészet külön renaissance-át. Soha költ még nem hitt olyan szilárdan a saját halhatatlanságában, mint Ronsard, még Shakespeare sem. Mert ez az egész csillagkoszorú – és különösen a nagy du Bellay – végre megértette és megérezte, hogy Róma nyelve túlélte és túl fogja élni romba d lt anyagi jelképeit: viharvert Colosseumát, tört oszlopait és gyommal ben tt vízvezetékeit. A korai renaissance emberei szobraikat és épületeiket állították sorba a halál ellen. Az biztosítékuk a feledés és enyészet ellen a k volt. A csillagkoszorú pedig, ebben a háborúval, pusztítással fenyeget korszakban, sokkal finomabb fegyvert kovácsolt: elpusztíthatatlan szavakból. Anet kevésbé állt ellen az id nek, mint Chambord, Blois, Fontainebleau, Azay, Chenonceaux és a többiek. A forradalom nem sokat hagyott meg bel le, Diane kriptáját felszakították, holttestér l levágták a haját, és szétosztották emlékképpen a tömeg között. A kastély maradványainak egy kés bbi tulajdonosa minden egyes követ eladott darabonkint és csak egy archeológus közbenjárásának köszönhet , hogy a “Vadászó Diana” Diane Chasseresse, Goujon csodálatos remekm ve, amely az eszményített Diane-t ábrázolja, mégis a Louvre-ba került. Magából az épületb l mindössze két omladozó szárny maradt fenn, amelyet dicséretre méltó igyekezettel próbáltak helyreállítani. Mikor Diane Anet-ját fölépítették, valószín leg volt Európa leggazdagabb asszonya. Amit ellenségei zsugoriságnak bélyegeztek, az bizonyára csak jó üzleti érzék volt. Henrik ontotta számára az ajándékokat, pénzben és természetbeni javakban, Diane gyakran keveredett pörösködésekbe a maga és elhunyt férjér l rászállt birtokainak védelmében, vagy azok gyarapítása céljából. Számtalan fennmaradt írás,

levél, okmány tanúskodik róla, milyen aprólékos gondoskodással rködött ez a magas rangú hölgy sokféle jövedelme fölött. Hogy Anet építtetésének költségeire honnan került el a pénz, azt talán jobb nem is firtatni. Egy része mindenesetre a bevádolt protestánsok elkobzott birtokaiból került ki, valamint a gályákra eladott rabszolgák ára is a bevételrovatba írható. Hanem azért ezt a pénzt, bármennyire becstelen eredet volt is, sokkal rosszabb célokra is fel lehetett volna használni – legtöbb esetben így is volt –, mint egy gyönyör kastély építésére. Anet a tizenkettedik század óta a Brézé család birtoka volt. Ott lakott Diane, férjével, Louis de Brézével, a régi id kben, amikor I. Ferenc gyakori látogató volt. Diane leányai, akik id közben igen el kel , el nyös házasságot kötöttek, itt születtek. (“Diane de France”-tól eltekintve, a királyi kedves nem szült gyermeket Henriknek.) Mikor Louis de Brézé meghalt, d’Etampes hercegn pert indított, bejelentvén igényét Anet-re, mint a koronát megillet birtokra; de Ferencnek nem sok kedve volt részt venni ebben a vitában, és mikor meghalt, a per még nem ért véget. Henrik trónra lépése után Anet természetesen végérvényesen Diane-é lett, aki most már de Valentinois hercegn volt. Ekkor épült az új kastély. Erre a munkára persze csak Franciaország legels épít m vésze volt alkalmas. Philibert de l’Orme nemcsak hogy megtervezte az épületek, udvarok, kertek, parkok, kutak, szök kutak óriási tömegét, hanem olyan részletekr l is gondoskodott, amelyekkel rendszerint nem az építészt szokták megbízni, és ezekben ragyogó ötletességet fejtett ki. íme az építészetr l szóló híres értekezésnek egy Anet-re vonatkozó része: “A nagy ajtó fölött gyönyör , Vernon-k b l és fekete márványból való díszítés látható. Ugyanott egy óra is van, két számlappal, hogy fent a kastélyban is és kívül is mutassa az id t, asztrolábiummal, planiszférával, az állatövvel, rajta a tizenkét jeggyel, s mutatja a hold, valamint a bolygók mozgását. E kett s óra el tt egy harangjáték-szerkezet van, amely a szokásos ingaütés helyett kutyaugatással jelzi a negyedeket. Nagy vadászeb ugat az óra fölött elhelyezett szarvasra, és mivel a szarvas mindig toppant a lábával, ha kutyaugatást hall, az órán is úgy van, hogy mikor a kutyák elugatták a negyedeket, a szarvas toppant a lábával, az órát jelezvén. Sok más szép dolog között csináltattam az anet-i kastélyba egy gyönyör , holdsarló alakú lépcs t, amely a kertben lev rejtekajtó el tt kezd dik, és a teraszra meg a rejtekajtó fölötti kerti házba vezet.” Mindig a holdsarló és a vadászat jelképei. Goujon, a szobrász, Cellini, az ötvös, Leonard Limousin, a zománcozó, Jean Nicola, a legels szök kútkészít , Robert Mastays, a királyi hímz mester és koruk többi

híres m vészei és mesteremberei tehetségük legjavát nyújtották, hogy de l’Orme vezetése alatt, Anet-t küls , látható jelképévé tegyék a Diane és Henrik közötti felbonthatatlan köteléknek – s mindenütt ott díszelegtek a király és kedvesének egybefonódó névbet i. Ett l kezdve egészen a mai napig ez a monogram állandóan foglalkoztatta a történetírókat. Mert hogy Diane igazán szerette-e Henriket, s hogy Katalin Diane-gy löletében volt-e része a férje iránti szerelemnek, az még vitás, de Henrik érzelmeit illet en soha a kétségnek még csak árnyéka sem merült fel. S bármilyen tárgyilagos marad is a történetíró, mikor ama kor el ítéletekkel teli véleményei között valahol a középen keresi az igazságot, bármilyen h vös elfogulatlansággal szemléli is a nyomozóútjába akadó romantikus elemeket, nem tagadhatja le azt a történelmi tényt, hogy a királyt Diane tette azzá, ami volt. De a nem elég. Diane Henriket királyivá tette, de volt az is, aki Katalinban felébresztette a bosszúvágyat, úgyhogy mindenképpen nyomot hagyott maga után a történelemben. Íme a királynak egy keltezés nélkül Fontainebleauból írott levele kedveséhez, Anet-be: ,,M’ amye, könyörögve kérlek, értesíts egészségi állapotodról, mert betegségednek híre nagyon kétségbe ejt, és mert válaszodtól kell függ vé tennem, hogy cselekedjem, mert ha még mindig beteg vagy, okvetlen oda akarok menni hozzád, hogy tehetségemhez képest szolgálatodra lehessek; mert ilyen körülmények között nem tudom soká megállni, hogy ne lássalak. És mint ahogy a múltban nem riadtam vissza attól sem, hogy elvesztem a boldogult király kegyeit, csak hogy Téged láthassalak, úgy most sem tarthat vissza semmi attól, hogy segítségedre legyek, és hidd el, nem lesz nyugodalmam, amíg e levél viv je vissza nem tér hozzám. Ezért hát nagyon kérlek, írd meg a teljes igazságot egészséged f el l, és hogy mikor fogsz tudni onnan elindulni. Azt hiszem, meg tudod érteni, hogy semmi örömöm nincs itt, Fontainebleau-ban, ha egyszer Téged nem láthatlak, nincs öröm az én számomra, távol attól, akit l egész boldogságom függ; azért most be is fejezem ezt a levelet, mert félek, hogy túlságosan hosszú, és az olvasása kifáraszt Téged. Alázatosan ajánlom magamat kegyeidbe és szeretetedbe, amit, remélem, örök id kre megtarthatok.” Egy másik levél Elszászból íródott, a harctéren (1552): “Madame m’amye, nem írok hosszan, mert e sorok átadójának minden tájékoztatást megadtam, és mert most nincs is sok id m, mivel éppen most

készülünk átkelni a Sarre folyón. Hadseregem kit n állapotban van, és ha az, átkelésnél ellenállásra találnánk, bízom benne, hogy a mi Urunk Istenünk megsegít engem az ó végtelen kegyelmében, mint kezdettói fogva mindig. Mást nem is írok, hanem minden hírt M. d’ Aransonnal közlök, aki azonnal visszafog térni. Kérve kérlek, ne feledkezz meg arról, akinek csak egy Istene, egy Szerelme van, és biztosítlak, sosem lesz okod szégyenkezni, amiért megengedted, hogy szolgádnak nevezhessem magamat; és most csak arra kérlek, hogy örökké szolgád lehessek.” Henrik nem csupán vitéz bajnoka, hanem trubadúrja is volt Diane-nak. Fennmaradt néhány Diane-hoz szóló verse, amely húzásaival, javításaival együtt kétségkívül az saját keze írása. S ha alkalom adódott, Diane is verselt, szinte pogány könnyedséggel. Henrik ismét hadba vonult, és mint igaz lovag, kedvese színeit viselte. Amíg csak vissza nem tér áldott anet-i fészkükbe, árva lesz Diane ágya, és örömtelenek lesznek Diane napjai, aki szintén versben búcsúzik szerelmesét l. Itt, Anet-ben minden olyan állandó, olyan biztonságos volt, falairól eredménytelenül pattant vissza a gúnyolódó és fondorkodó politikai ellenfelek minden támadása. Nem tudhatjuk biztosan, hogy Diane jóval az ötvenen túl is meg rizte-e vonásainak és természetének báját és szépségeit, amelyek a hízelg Brantome-ból ezt a felkiáltást csalták ki: “Nála a tél is csillogóbb volt, mint bárki másnál a tavasz és a nyár!” Az effajta bókokat persze óvatosan kell fogadni, és az a felt n különbség, amely a középkori Angliai Erzsébet festményeken és írásm vekben ábrázolt arcképei között mutatkozik, vigyázatosságra kell, hogy intse az elhamarkodott ítélet romantikusokat. De éppen olyan kevéssé lehet hinni Diane ama kortársainak, akik durva élcel déssel tették nevetségessé a király szerelmét egy öreg, csúf, festett arcú személy iránt. Mert ugyanakkor egyéb ellenségei azzal vádolták Diane-t, hogy varázslattal tartja meg ifjúságát és kedvese szerelmét. Mi azonban tudjuk, hogy e célból sokkal természetesebben és sokkal hatásosabb eszközökkel élt. Élete végéig megtartotta azt a szokását, hogy mindennap nagyon korán hajnali három órakor kelt, reggeli el tt kilovagolt, és – ellentétben a szamártejfürd r l fennmaradt legendákkal – rendszeresen, mindennap jéghideg vízben fürdött. És talán – ha minden más társadalmi szokásnak hódolt is – nem volt híve némely asszonyi fogásnak, amelyekr l azt mondják, hogy a fiatalságot szépítik, de az öregséget siettetik. Mert bár a renaissance asszonyait nem hipnotizálták a

különböz hirdetések, k is igénybe vették mindazokat a szépít szereket, amelyek már Éva anyánk óta közismertek, mégis minden nemzedék újra és újra a dicséretet vagy ócsárlást jelent “modern” jelz vel illeti ket. Diane és Katalin kortársn i ajakpirosító rudacskát, púdert és fekete szempillafestéket használtak. Gábriel de Minut érdekes könyvben, a De la Beauté cím ben, amelyet Katalinnak ajánlott, szó esik olyan n i testrészek kozmetikájáról is, amelyeket egyidej leg rendszerint csak egy hódoló csodálhat meg, s amely részletnél Brantome persze körülményesen id zik. E 16. századbeli el kel hölgyek tépették a szemöldöküket, és igen magas sarkú cip ket hordottak, bár íratlan törvénynek számított, hogy minél magasabbak a cip sarkak, annál alacsonyabbak az erkölcsök. Az olasz prostituáltakat egy id ben olyan magas sarkakkal ábrázolták, hogy azok már valóságos gólyalábaknak látszottak. De a prostituáltak erkölcseit illet en sem szabad általánosítanunk, gondoljunk csak Tullia d’Aragonára. Hanem térjünk vissza Diane-hoz. Egyetlenegy esetet jegyez fel a történelem, amikor Katalin – még Henrik életében – elvesztette önuralmát a királyi kegyencn vel szemben. Talán az id járás okozta, tán nyomasztó volt a leveg , talán a feje fájt Katalinnak, aki a folytonos szülések évei alatt nem a legjobb egészségnek örvendett. Mélyen belemerült egy könyvbe, és Diane megkérdezte, hogy mit olvas. Mindenki életében vannak percek, mikor az ilyen egyszer , közömbös kérdések is t rhetetlenül ingerültté teszik. Katalin felpillantott vetélytársn jére, és azt felelte: “Franciaország történetét; és azt látom, hogy ennek az országnak az uralkodóin gyakran szajhák uralkodnak.” Kicsúszott a száján. De ez volt talán az egyetlen eset a hosszú, keserves évek alatt. Türelemre volt szüksége. Hanem van ebb l az id b l egy másik, sokkal jellemz bb képünk Katalinról; igaz, hogy Brantome-tól származik, tehát bizonyos mértékben számolnunk kell azzal a költ i szabadsággal, amellyel a kényes vagy kéjes helyzetek e kiváló krónikása oly gyakran élt. A színhely talán Fontainebleau. “Volt egyszer egy király s az nagyon szerelmes volt egy nagyon szépséges és tiszteletre méltó úrhölgybe, aki özvegy volt. De annyira szerelmes volt, hogy azt hitték, az úrhölgy megbabonázta t, mert a király, nagyon ritka alkalmakat kivéve, nem tör dött senki mással, a feleségével sem. így aztán a királyné igen nagyon megharagudott, mert úgy érezte, hogy is van olyan szép és szeretni való, mint az a másik, is megérdemelné, hogy olyan jól bánjanak vele és mindenféle jókban részeltessék, hát nagyon-nagyon bosszantotta a dolog. Elpanaszolta bánatát egyik kedvenc barátn jének, egy bizonyos nemes úrhölgynek és k ketten

azt sütötték ki, hogy valamiképpen, valami nyíláson keresztül, majd kilesik, hogy szórakozik a király az hölgyével, így hát a királyné néhány lyukat fúratott a fent említett hölgy hálószobájának mennyezetén, hogy meglássa végre, miféle dolgok történnek ott. Kíváncsian kandikáltak le a hölgyek a másik szobába, de bizony ott semmi olyat nem láttak, ami ne lett volna nagyon is helyénvaló, mert ott egy gyönyör szép, fehér b r , igen üde asszonyt láttak, félig öltözötten és félig meztelenül, aki lovagját elhalmozta mindenféle simogatásokkal és enyelg , buja ölelésekkel, amiket az viszonzott. Ezután kiszálltak az ágyból, az el tte lev vastag sz nyegre feküdtek, ott játszadoztak tovább, hogy ne legyen olyan melegük és ott keressék az élvezetet, ahol h vösebb van. S ekkor a felséges asszony, aki mindezt végignézte, sírva fakadt, nyögdécselt és sóhajtozott bánatában, mondván, hogy t az ura bizony sosem ölelte ilyenféleképpen, és sosem játszott vele olyan szép és kedves játékokat, mint azzal a másikkal. Udvarhölgye vigasztalni kezdte, de meg is dorgálta, amiért olyan nagyon bánkódott, hogy miért volt olyan kíváncsi ezekre a dolgokra, most hát csak azt látta, amire el lehetett készülve. A királyné azt felelte: “Ó, jaj, igazad van. Olyasmit vágytam látni, amit sosem szabad lett volna látnom, mert gyötör a látása.” De mikor aztán megnyugodott, visszatért a jókedve is, és többé nem kesergett, hanem megismételte ezt az id töltést kés bb is, ahányszor csak tehette, és az egész csak arra volt jó, hogy szórakozzék rajta, és talán még valami másra is.” Kegyetlen ellentét: Anet úrn je és a leskel d királyné; az egyik oldalon a középkorú francia n , tökéletes nemi öntudatának nyugodt, magabízó fölényében, keményfej , lágyszív , kézzelfogható és szellemi kincsei birtokában, akinek emberi és n i tehetsége még mesés szerencsével is párosult; a másik oldalon az olasz asszony, fiatal test , de érett lelk , aki csak a türelem és ravaszság fegyverével küzdhetett meg a kérlelhetetlen ellenszenvvel. Olyan volt ez a küzdelem, mint Jarnac és la Chataignerie párviadala, amelyben csak egy ügyes cselvágás szerezhette meg a gy zelmet.

VAUCELLES

Jarnac és la Chateignerie Saint Germainben, Henrik és Diane Anet-ben és most V. Károly és Coligny Vaucelles-ben… Katalin még mindig rejtett szerepet játszik a történelemben, és ha az alárendeltségének e korszakában jobban az el térbe hoznók t, hamis távlatot nyernénk az eseményekr l. Az id múlik. Katalin mindig ott van a háttérben, a szíve tele gy lölettel, és vár… vár. Kés bb majd álruhában járkál Párizs utcáin, leányával, a navarrai királynéval, figyeli a pletykákat, figyeli a szél irányát: kedvez e… Tulajdonképpen most is álöltözetben van, senki sem ismerné föl benne a királynét, olyan kevés a hatalma. Katalin a csuklyás királyné, mint csuklyás kígyó, amely várja a percet, amikor lecsaphat; a Medici-kobra, szája körül az a különös rajz, amit mosolygásnak nézne az ember. Gaspard de Coligny Brüsszel mellett, Vaucelles-ben találkozott V. Károly császárral, 1556 februárjában, hogy a fegyverszünetr l tárgyaljon vele. Károly pontosan ötvenhat éves volt, az egészsége gyenge lábon állt, és nagyon belefáradt a gondokba, amelyek hosszú éveken át viselt magas hivatalával együtt jártak. Coligny pedig pontosan harminchét éves volt, és egyáltalán nem fáradt bele sokféle hivatalába. A Francia Gyalogság Legf bb Parancsnoka, Franciaország Admirálisa, Ile-de Francé és Picardia Kormányzója volt, a vaucelles-i fegyverszünet pedig, amelyet aláíratni készült a császárral, a tehetséges diplomata diadalát jelentette. Egy nagy park közepén, egy kis házban két nemzedék, két kor képvisel je állt egymással szemben. Károly már megkezdte a hosszadalmas és kényes tárgyalásokat, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy véghezvigye elhatározását, amely szerint lemondana a császári koronáról és visszavonulna a politika z rzavaros, izgalmas világából, hogy csendben és békében töltse hátralev éveit. Ez az elhatározás nagyban hozzásegítette Coligny-t ahhoz, hogy Franciaország számára kedvez feltételeket érjen el. A birodalom számos domíniumának kormányzásáról való leköszönést lépésr l lépésre kellett keresztülvinni, és a két utódot ugyanilyen fokozatosan kellett a reájuk szálló különböz tisztségekbe bevezetni. A császár fia, Fülöp, kapja Spanyolországot, Németalföldet és az olasz tartományokat, fivére, Ferdinánd, pedig a császári címet és Ausztriát. Németalföld már elbúcsúzott Károlytól a híres brüsszeli zokogó jelenetben, amelyet ékesszólóan ír le az angol követ, Sir Thomas Gresham: “…Ekkor a császár sírva fakadt, amire – a szomorú alkalmon kívül – azt hiszem, az adott okot, hogy az egész gyülekezet már jóval el bb ezt tette; mert véleményem szerint egyetlen ember sem akadt a hallgatóságban, az idegeneket beleértve, aki a császár szónoklata alatt ne zokogott volna, b ségesen ontva a könnyeket, ki többet, ki kevesebbet.” Valamivel kés bb

a spanyol és szicíliai királyságot Károly ténylegesen átadta Fülöpnek, és ez a vaucelles-i találkozás Colignyvel a harmadik lépés volt a yuste-i kolostor felé, ahol az utolsó nagy császár élete rövid alkonyát fogja tölteni, kedvenc óráival bíbel dve. Nagyon sokat utazott életében, mint brüsszeli beszédében is említette, amely olyan általános megillet dést keltett: “kilencszer Németországba, hatszor Spanyolországba, hétszer Olaszországba, tízszer Németalföldre, négyszer Franciaországba – háborúban és békében –, kétszer Angliába és kétszer Afrikába, ez valami negyven utazás, nem is említve számtalan látogatásait többi királyságaiban, tartományaiban és szigetein, nem számítva azt sem, mikor keresztülutazott Franciaországon, hogy elsimítsa a németalföldi viszályokat és bajokat. Nyolcszor kelt át a Földközi-tengeren és háromszor az Óceánon.” S mindazonáltal nem sikerült elérnie hatalmas birodalmában azt a politikai és vallásos összhangot, amire pedig egész életében törekedett. Nem csoda, hogy elfáradt. A fekete szakállas, életer s, izmos Gaspard de Coligny bársony köpenyében, doublet-jében, hasított nadrágjában, kezét könnyedén t rének drágakövekkel kirakott markolatán tartva, igyekezett fölfelé a császár szobájába, szívében olyan izgalommal, amilyent soha, még életveszélyes helyzetekben sem érzett. Az utóbbi pár nap alatt meg kellett szoknia, hogy mindenféle spanyol sz nyegeket és függönyöket látott, telidesteli sz ve a büszke páviai gy zelem jeleneteivel. Itt azonban már nem találkozott a hetyke, tarka képekkel, amelyek sértették hazafias érzelmeit. Az uralkodó szín itt a legmélyebb fekete volt. A lépcs házban hallgatag spanyolok álltak, talpig feketében. Az el szoba fekete függönyökkel volt teliaggatva. A császár szobája, asztala és széke ugyancsak feketével volt bevonva. Károly ugyanis az anyját gyászolta, de Coligny és kísérete számára – akiknek díszes, ragyogó öltözéke fokozottan felt nt ebben a mélabús környezetben – ez a fekete gyász bizonyára egyúttal a császár abbeli elhatározását jelképezte, hogy ezentúl halott a világ számára, valamint “feketeepe”-rohamait, amelyeket sokan tébolynak tartottak. Károly összegörnyedve ült fekete székén, reumás keze az asztal fekete térít jét szorongatta. Sötét, egyszer ruha volt rajta, mint évek óta mindig: “…egyszer kis firenzei öltöny, akár egy közönséges polgáré, térd fölött elvágva; a kabát német kelméb l készült; a kalapját csak egy keskeny selyemzsinór díszítette, és ingének egyszer gallérja volt.” De mélabúját enyhítette valami incselked , tréfálkozó hajlam, aminek nemsokára tanújelét adta. Coligny az asztal felé tartott, mélyen meghajolt,

és átadta Henrik király levelét. Károly jó pár percig bajlódott, amíg elnyomorodott ujjaival sikerült feltörnie a pecsétet. – Mi a véleménye rólam, tengernagy úr? – kérdezte. – Nem vagyok-e pompás bajnok, viadalra, lándzsatörésre termett, én, aki még egy levelet is ilyen nehezen tudok felszakítani?! A követ valami udvarias választ mormogott, Károly pedig folytatta a beszélgetést, s a király egészsége iránt érdekl dött. – A király nagyon jól van, Sire – felelte Coligny. – Ennek valóban örvendek. Hanem azt hallottam, er sen szül. De hát hogy lehet az, hiszen fiatalabbat, mint t, el sem tudok képzelni? Hiszen, úgy tetszik, alig három év el tt, Spanyolországban még gyermek volt, még pehely sem volt az arcán! – Annyi igaz, Síre, hogy a királynak van két-három sz hajszála – mondta Coligny. Ezután a törékeny kis császár tovább társalgott, kitérve a saját emlékeire, a saját öregedésének els jeleire, a nápolyi borbélyokra, a nápolyi hölgyekre. Jelenlev francia udvari bolondját további tréfálkozásra buzdította, el adatta vele egymás után a mókáit, mintha halogatni akarná az államügyeket, amelyek t már annyira fárasztották. Könnyek szöktek a szemébe, amikor végre kényszerítette magát, hogy Henrik levelével s a fegyverszünet feltételeivel foglalkozzék. Aligha van rá szükség, mondta Colignynek, hogy esküjével er sítse meg az egyezményt, hiszen már túl van azon a koron, hogy hadba vonulhatna, és nincs más kívánsága, mint békében meghalni. De azért aláírásával fogja ellátni az okmányt. Alá is írta a vaucelles-i fegyverszünetet, Coligny pedig eltávozott a fekete kihallgatási teremb l, amelynek ablakából Károly búsan nézte a kert kopár fáit. Mikor Coligny hazaérkezett, beszámolt királyának arról, hogy a császár, aki olyan sokat zaklatta Franciaországot, immár gyönge, megtört, öreg ember, de a gondszántotta ráncokkal teli Habsburg-homlok mögött még mindig ritka bölcsesség és éles ítél képesség honol. Ez a szerz dés, amelyet Coligny figyelemre méltó ügyességgel hozott létre, meger sítette a hosszú ellenségeskedésekkel elért eredményeket. Francia kézben hagyta a három er sséget: Metzet, Toult és Verdunt, amelyeket a császáriaktól vettek el a keleti harctéren. De mindez nem tartott sokáig, és Coligny számára a legcsekélyebb el nyt sem jelentette. A császári birodalommal való hadakozás története Henrik alatt egyúttal a Guisepárt és Montmorency meg Coligny közötti folytonos féltékenykedés és acsarkodás története is. Ha az egyik párt valami gy zelmet ért el az ellenség fölött, annak jelent ségét a másik párt igyekezett mindjárt

lerontani, és még a harctéren is találtak módot és alkalmat, hogy piszkolják és fenyegessék egymást. Mindezekért a nagyobb felel sség talán a Guiseeket terheli, de a connétable – akinek éles nyelvér l már tapasztalatokat szerezhettünk az el z uralom alatti piemonti hadjárat alkalmával – gyakran tüzet okádott a maga táborában, noha sokszor habozott, ha az ellenséggel szemben kellett dönt cselekedetre szánni magát; Coligny pedig túlságosan sokat szenvedett már a féltékenykedést l, semhogy olyasmibe bocsátkozott volna, ami a becsületét érinthette. Csak egyfajta harc tudta volna kielégíteni ezeket az elkeseredett pártvezéreket: a polgárháború. Ami nemsokára be is következett. El relátható volt, hogy a Guise-eknek nem fog tetszeni a vaucelles-i fegyverszünet, és sürg sen kerestek is ürügyet, hogy rávegyék Henriket: szegje meg. A családi törekvések mindig Olaszország felé irányultak, ahol a Guise-ek legnagyobb h stetteiket vitték véghez, és mint katolikus párt, most az új pápától, IV. Páltól kértek támogatást. IV. Pál gy lölte Spanyol Fülöpöt, aki Károly olasz tartományait örökölte, bizalmatlan volt vele szemben; a Guise-ek pedig azonnali olasz hadjáratot sürgettek. Henrik eleinte szívesen fogadta, és diadalnak tekintette a vaucelles-i fegyverszünetet. De miel tt az évnek vége lett volna, nagy hadsereg élén elküldte Guise herceget Olaszországba, egy másik hadsereggel pedig a connétable-t Németalföldre; az utóbbit Coligny kelletlenül követte. A connétable egyik hibát a másik után követte el. Coligny h sies küzdelme ellenére is elesett St. Quentin, amelyet irtózatos kegyetlenkedések közepette dúlt fel Fülöp serege. Guise sietve tért vissza az olasz kudarc után, és visszavette az angoloktól Calais-t, katonai lángészre valló fogással, amellyel – mint oly gyakran olvassuk – Calais nevét Tudor Mária szívébe írta. Ezután következett a cateau-cambresis-i szerz dés Henrik és Spanyol Fülöp között. Nagyjából ugyanaz volt, mint a vaucelles-i fegyverszünet, a hódított területek és foglyok kicserélésével és az egyéb szokásos békefeltételekkel, amelyek mindig ugyanazok, és olyan ostobának tüntetnek fel minden háborút, hogy csodálatos és érthetetlen: miért kockáztatják meg mégis minduntalan újra. A yuste-i kolostorban halálos ágyán feküdt egy elsorvadt öregember, aki csaknem negyven éven át a Két Világ ura volt, és aki az id k folyamán arra a meggy z désre jutott, hogy igen kevés érdemes és jelent s dolog van a világon, és azok is gyengéd, finom, nem különösen számottev dolgok: zene, virágok, falusi étkek, a gyermekek szeretete és… talán… igen, talán mégis, a vallás. Szobájában körös-körül tiktakoltak az órák, amelyeket

éppen mint a világ birodalmait, semmiféle ügyeskedéssel és türelemmel nem lehet összhangba hozni. – Ah, Jézus!… – sóhajtotta Károly, aztán hátrahanyatlott, és meghalt.

PÁRIZS Újabb látványosság Párizs számára, ezúttal pompásabb, mint minden eddigi. Több mint két évszázad óta egyetlen dauphin sem kötött házasságot francia földön. Az a tény, hogy Ferenc és Mária lakodalmát nem Edinburghben, Stirlingben vagy Falkirken, hanem Párizsban ünneplik, a francia befolyásnak a skóttal szemben való teljes diadalát jelentette, és mindez a Guise-ek ügyességének volt köszönhet . Ez tehát a Guise-ek diadala volt, s k gondoskodtak róla, hogy minél fényesebb legyen. így hát 1558 kora tavaszának els heteiben a Notre-Dame és a Louvrepalota f részelést l és kalapácsütésekt l volt hangos, a munkások százai dolgoztak a rendez mesterek irányítása alatt, emelvényeket, karzatokat és amfiteátrumokat építettek. A Szajna-kiköt kbe naponta befutó, zsúfolásig megrakott hajók bálaszámra ontották magukból a pompás, drága kelméket és egyéb értékes holmikat. Párizs keresked i, a selyem- és posztóárusok, az aranyozok és ötvösök, az ékszerészek és ruhakészít k, a hímz mesterek megszakadásig dolgoztak, hogy kielégíthessék a megrendel k és vev k tömegeit, akik valamennyien készek voltak koldussá lenni, csakhogy a maguk ragyogásával elhomályosíthassák felebarátaikat. Április 19-én zajlott le az els szertartás a Louvre nagy csarnokában. A két gyermek kezét egy Guise-egyházi férfiú: Lorraine bíboros kulcsolta egymásba. Máriát Henrik király vezette oda hozzá, Ferencet pedig az állhatatlan és piperk c Antoine de Bourbon, vérbeli herceg, aki csöppet sem lelkesedett a Guise-ek hatalmáért. Amíg ott térdepelnek, kéz a kézben, a tizenöt éves Mária és a tizennégy éves Ferenc, vizsgáljuk meg ket közelebbr l. Katalinnak és Henriknek most hét él gyermeke volt, persze valamennyi nagyon fiatal még, és egyik sem különösebben egészséges. Ferenc himl t állt ki négyéves korában, és folytonosan ismétl d betegeskedésére állandó utalások vannak az udvar levelezésében. De azért a körülményekhez képest

vidám ifjúnak látszott, aki ugyan sosem ígérkezett szellemi téren tehetségesnek, de igen tiszteletreméltó igyekezettel próbálta fejleszteni és edzeni betegségre hajlamos testét. Nyolcéves korában azt kérte, hogy tanítsák meg íjjal bánni. Föl is állítottak a számára céltáblákat Blois-ban. Amikor csak tehette, követte az apját a vadászatokra, és kés bb engedélyt kért, hogy a háborúba is követhesse. Látszatra inkább Medici, mint Valois volt. Egy dolog fel l b séges bizonyítékok állnak rendelkezésünkre: “A dauphin rendkívül szereti felségét, a skót királyn t, aki nagyon szép kislány.” A dauphin halálosan szerelmes volt bele: “megtörténik, hogy simogatják egymást, és olyankor szeretnek visszahúzódni valamely távolabbi sarkába a szobának, hogy senki se zavarja kis titkaikat”. Az elragadó északi gyermek – aki hazulról hozatott pónikat és “födi kutyákat” (terriereket), hogy elosztogassa ket játszópajtásai között – sokkal megnyer bb volt, mint jegyese. Meghódította a királyt is, akinek iránta és a saját gyermekei iránt érzett szeretete egészben véve rokonszenves jellemének egyik legvonzóbb tulajdonsága volt. Mint annak idején Katalin, mikor Firenzéb l a francia udvarba került, Mária is csupa idegen közt élt, és szükségét érezte, hogy tessék nekik. Mint annak idején Katalin, is tetszett a királynak. De azért kett jük helyzete nem hasonlított mindenben, Katalin tizennégy éves múlt, mikor Franciaországba érkezett, de már rendkívül gazdag volt diplomáciai tapasztalatokban. Mária, bár világrajövetelének perce óta is politikai viharok középpontja volt, hatéves korában került Henrik udvarába. Katalin olyan v legényt kapott, akit érzelmei már végérvényesen egy másik n höz kötöttek; Máriát v legénye szerette. Attól a perct l fogva, hogy francia földre lépett, Katalinnak a maga erejéb l kellett barátokat szereznie – és megtartania, Máriát pedig már várták hatalmas és befolyásos rokonai, akik mindent elkövettek az boldogulása érdekében. Fontos személyiség volt a Guise-ek szempontjából, tehát gondosan rködtek fölötte. Katalinnak, alighogy eljött Olaszországból, utolsó rokona, a pápa is meghalt, aki t Franciaországba küldte. Szóval Mária úgy indult el az életben, hogy minden el ny az oldalán volt – és negyvenöt éves korában halt meg, hóhér bárdja alatt. Katalin úgy indult, hogy minden ellene esküdött – és hetvenéves korában, az ágyában halt meg. Brantome, aki ismerte Máriát Franciaországban, és hallotta dicséretét zengeni Ronsard-tól és du Bellay-tól, ezt írta Mária halála után: “Volt egy további csodálatos tehetsége, amellyel még jobban meghódította a világot: nagyon szép, édesen cseng hangja volt. Szépen és

jól énekelt, lanton kísérte magát, azzal a gyönyör hófehér kezével, azokkal a gyönyör , formás ujjakkal, amik semmiben sem maradtak Auróra rózsás ujjai mögött. Mit mondhatni még a szépségér l azon kívül, amit már elmondtak róla? – hogy Skócia napja nem hasonlít rá. Mert az hazájában a nap néha öt órát sem süt egyfolytában, míg olyan fényesen ragyogott, hogy sugaraiban fürdött egész országa és népe is – az az ország, az a nép, amelynek nagyobb szüksége van a világosságra, mint a többieknek, mivel az ottani éghajlatnak olyan kevés jut a nap áldott melegéb l és fényéb l. Ah! Skócia! Azt hiszem, most még rövidebbek napjaid, és még hosszabbak éjszakáid, mint egyébkor voltak, mert elvesztetted királyn det, akinek fénye megvilágította égboltodat!” Ezeknek a franciáknak Skócia még mindig valami titokzatos ország volt, komor és kietlen, ahol hatalmas termet íjászok és elhajoló királykisasszonyok teremnek, és Máriát inkább úgy tekintették, mint valami bájos ritkaságot. Brantome nemcsak a sivár skót éghajlatra tesz célzást, hanem a skótok különös, csiszolatlan, dallamtalan nyelvére, amely azonban Mária ajkán elvesztette minden érdességét. Sok, káprázatos ruhája mellett, amelyekkel olyan nagy hatást ért el mindig, az ifjú királyn néha felöltötte “hazájának vad, barbár viseletét és ez esetlen, csúf öltözetben is olyan volt, mint egy istenn ”. Valóban, a “kis vad”-nak nevezték, de ez szeret dédelgetés volt, és nagyon különbözött az “Olasz N ” elnevezést l. Diane minden hatalma ellenére is sikerült elérnie az olasz n nek, hogy gyermekei nevelését illet en övé legyen a dönt szó. Csakugyan, kicsiny korukban maga tanította ket, és levelei tele vannak a gyermekek egészségi állapotára és betegségeire vonatkozó aprólékos részletekkel. És Mária, amint láttuk, Henrik parancsa folytán a királyi gyermekszobákban n tt fel, a dauphinnel és a kis Erzsébet meg Claude hercegn vel együtt. De a Guise-ek, Diane-nal egyetért én, nem szándékoztak t rni, hogy védencük a legfogékonyabb éveiben Katalin befolyásának legyen kitéve. Egy darabig minden simán folyt Mária és Katalin között, mert Máriában igen sok természetes báj és részvev lélek lakozott, Katalin pedig többnyire tapintatos és szerény volt. De történt egy napon, hogy – minden bizonnyal a Guise-ek sugalmazására- a kis királyn megfeledkezett magáról jövend beli anyósával szemben, és kalmárivadéknak nevezte t. Könny kitalálni, honnan hallotta ezt a becsmérl kifejezést, amelyet bizonyára mindenütt suttogtak az udvarnál. Ett l a perct l fogva Katalin meg sem kísérelte, hogy megkedveltesse magát vele. A Guise-ek megint nyertek egy pontot a játszmában, és Katalin nem tehetett mást, visszavonult, és legújabb sebét ápolgatta. A királyi gyermekek története Mária

Franciaországba érkezését l kezdve Henrik haláláig, külön kötetet érdemelne, mert ezek a kis hercegek és hercegn k terjedelmes és pompás öltözetükkel, szolgáik seregével, híres nevel ikkel, annál is érdekesebbek a számunkra ma, mivel mindegyikr l tudjuk, milyen sors várt rá. A dauphin olyan szerencsés volt, hogy beleszeretett a leányba, akit minden körülmények között n ül kellett volna vennie; de olyan szerencsétlen volt, hogy nem egészen három évvel az esküv je után meghalt; Stuart Mária, akir l maga Katalin mondta, hogy: “csak mosolyognia kell, és minden francia férfit megbabonáz”, még ma három és fél évszázaddal Fotheringay után is képes arra, hogy megbabonázzon; Erzsébetb l rövidesen spanyol királyné lesz, akinek a figyelmes connétable küldött “egy darabka unocornis-szarvat”, hogy himl jét gyógyítsa vele; Claude, aki olyan pajkos volt, hogy egy este túlságosan sokat ivott lefekvés el tt, s akir l Katalin ezt írta: “A király és én úgy véljük, hogy Claude hercegn t pirított kenyéren és vízen kell tartani, mert ez sokkal egészségesebb az számára, mint más ital…”; Károly, a kés bbi IX. Károly, aki olyan “nagyon keveset eszik és iszik, és a legcsekélyebb meger ltetést l elakad a lélegzete”, sovány, er szakos és ingerlékeny; Henrik, a kés bbi III. Henrik Katalin szeme fénye, finom kez , nagy kutyabarát; Margót, akibe az egész nemzetség jninden életereje látszott összpontosulni, az eleven, sziporkázó, erélyes, m velt, telhetetlenül szerelmes természet Navarrai Margót, ez a csodálatra méltó átmenet a renaissance asszony és a modern n között, aki Plutarchost, Rabelais-t és a Bibliát olvasta, aki gyermekkorában elb völte apját vidámságával és koraérettségével, s aki végül egész családját túlélte; és Hercule, a legkisebb fiú – a dauphin esküv je idején négyéves –, aki életének els nyolc évében egészséges volt, de aztán testileg-lelkileg tönkretette a himl . A királyi gyermekek udvartartása, Williams leírása szerint az uralom vége felé a következ kb l állott: tíz kamarás, hét maitre d’hotel, hét komornyik, hét pincemester, hét lovász, hét istállómester, harminchét díszapród, nyolc titkár, kilenc ajtónálló, huszonnyolc kamarás inas, négy szállásmester, négy ruhatárnokmester, öt orvos, három sebész, négy gyógyszerész, négy borbély, négy udvarhölgy és tizenöt szobalány. Hogy mekkora feladat lehetett a királyi gyermekek és a hatalmas hivatalnok- és szolgahad ellátása, arra abból a tényb l lehet némileg következtetni, hogy a konyhaszemélyzet ötvenhét tagból állott; egyetlen napon huszonhárom tucat kenyér, tizennyolc ökör, nyolc ürü, négy borjú, húsz kappan, százhúsz csirke vagy galamb, három kecskegida, hat liba, négy nyúl stb. fogyott el. 1533 márciusától kezdve a dauphinnek saját külön, több mint

háromszáz f s személyzetb l álló udvartartása volt, akiknek fizetése 68 000 livre-re rúgott. Ebben a fény z környezetben folytatta Stuart Mária egy királyn höz ill tanulmányait. Irodalomtanára Ronsard volt, latinra Amyot tanította, aki Plutarchost franciára ültette át, és Danés-t l, a Collége de Francé tanárától tanult görögül. Ugyanakkor a franciát, olaszt és spanyolt is elsajátította. A többi gyermekekkel együtt vett részt a leckeórákon, de hamarosan túlszárnyalta valamennyit, s versenyzett a legkiválóbb kortársaival is a n i m veltség ez aranykorában. Lady Jane Grey tizenhárom éves korában eredetiben olvasta Platót; Angliai Erzsébet tizennégy evés korában lefordította Valois Marguerite egy m vét; olasz kisleányok, Olympia Morata növendékei, egy Terentius vígjátékot játszottak el a pápa el tt. És a tizenhárom éves Stuart Mária saját szerzemény latin értekezését mondta el a Louvre-ban, Henrik király és az egész udvar el tt. Abban az id ben nagyon sokat foglalkozott az ilyen latin dolgozatokkal, amelyek magasröpt gondolatokat tartalmaztak bizonyos meghatározott tárgyakról, mint például az uralkodók kötelességér l és a legf bb erények örökkévalóságáról. Mindennap új tárgyat talált, de, noha e szépen csiszolt értekezéseknek valamelyest tudálékos, fölényesked mellékíze volt, maga vidám, kedves és természetes maradt, írt egy latin nyelv dolgozatot, amelynek tárgya a mértékletesség dicsérete; ugyanekkor ezt olvashatjuk az éberen rköd Lorraine bíborosnak Mária anyjához intézett levelében: “…mindig igen jó étvágya van neki (Máriának), és ha annyit ehetnékihatnék, amennyit szeretne, a gyomra gyakran megsínylené”. Mária nemcsak a tudományokban, hanem minden egyébben is tehetségesnek bizonyult. Brantome-tól már tudjuk, hogy az olyan pazar dicséretekkel elhalmozott szép, hófehér kéz milyen tündéri hangokat csalt ki a lant húrjaiból; de ugyanolyan kecsesen és ügyesen foglalatoskodott a hímz ráma körül is. Mária táncolt, vadászott, és pompás lovas n vált bel le. Sok-sok évvel kés bbr l – amikor a látszat szerint szabadon, de valójában fogolyként él Carlisle-ben – a következ bizonyíték szól amellett, mennyire érdekelték a sportok, és milyen els rangú lovas volt. Sir Francis Knolles jelenti Angliai Erzsébetnek: “ felsége tegnap kisétált a Skócia felé vezet út mentén lev nagy pázsitra, mi pedig, Master Read csapatából való huszonnégy alabárdossal, különböz urakkal és a szolgákkal együtt vele mentünk a játszótérre, ahol is kíséretének vagy húsz tagja footballt játszott el tte, két órán át nagyon fürgén, jól és ügyesen, nem követte el a legcsekélyebb szabálytalanságot sem; a labdáik nagyon kicsinyek voltak, azért játszottak olyan hibátlanul.

Ezt megel z en, ideérkezésünk óta csak kétszer ment a város határán túl, egyszer a fent említett labdarúgó mérk zésre, egyszer pedig kilovagolt nyúlvadászatra, de mind a kétszer oly igen sebesen nyargalt, és a kísérete is olyan kit n lovasokból áll, hogy attól tarthatunk, hátha skóciai barátai egyszer csak hirtelen rajtunk ütnek, megtámadnak, t pedig elragadják t lünk.” Ez a beszámoló találó képet ad a fürge, eleven, vadul száguldó teremtésr l és ideges, nyugtalan rabtartóiról. Politikai tekintetben Mária kétségkívül alávetette magát a Guise-ek gyámságának, különösebben pedig Lorraine bíborosénak. Az a mendemonda, hogy egyebekben is alávetette magát buzgó gyámjának, onnan ered, hogy Bothwell kés bb úgy emlékezik meg róla, mint “a bíboros ágyasá”-ról, de ez teljesen alaptalan. A politikában éppen olyan tehetséges tanítványnak bizonyult, mint minden másban. Érdekes dolgot jegyeztek fel róla az anyjával való találkozás alkalmából, aki 1550-ben eljött hozzá látogatóba. Az akkor nyolcéves kis királyn állítólag “az iránt tudakozódott, mely politikai pártok maradtak fenn Skóciában, és megkérdezte azoknak a nevét, akik leginkább tettek tanúságot az si hithez való ragaszkodásukról. Azután tovább kérdez sködött, a szokásos királyi jóindulattal, hogy vajon az angolok még mindig zaklatják-e az szül hazáját, hogy az istentiszteletek meg rizték-e tisztaságukat, hogy az egyházi méltóságok és a papság híven teljesítik-e kötelességeiket”. A Guise-ek tervei nem mindig teljesedtek be simán: 1557-ben Montmorency a fiát összeházasította Diane de France-szal, Henrik és Diane de Poitiers törvénytelen leányával, aki most özvegy volt. A Guise-ek reszkettek, és egy darabig úgy látszott, hogy a nagy terv: Mária és a dauphin házassága meghiúsul. Azonban ekkor következett be a St. Quentin-i szörny vereség, amikor is Montmorency fogságba esett; s ezt követte hamarosan a legragyogóbb a Guise-ek minden h stette közül: Calais visszafoglalása. A Guise-ek most ismét fölényben voltak, és siettették a királyi frigyet. Ebben a válságos id pontban történt, hogy a tizennégy éves skót királyn aláírta azt a titkos okmányt, amellyel az els fegyvert adta rágalmazói kezébe. Legf bb törekvéseik teljesülésének e percében a Guise-ek túlszárnyalták önmagukat, és könnyen megnyerték Henriket tervük számára, amely biztosította volna, hogy Skócia aláveti magát a francia koronának – de sosem fogjuk biztosan tudni, miképp sikerült rávenniök Máriát az elkövetend áruló lépésre, és hogy mik voltak az érzései e körül a dolog körül. Ebben az okmányban kijelentette, hogy közvetlen örököse hiányában “a jelenleg uralkodó francia királyra és az

utána következ re – szabad akaratából ráruházza egész skót birodalmát, továbbá rájuk ruházza az angol koronára való minden jogát és igényét”, egyidej leg lemondott arról a jogáról, hogy bármikor is érvényteleníthesse ezt az átruházást. Ehhez egy záradék volt csatolva, amelynek értelmében Skócia egymillió aranyat fizet, amiért a francia király védelmezi országukat. Tökéletesen tisztában kellett lennie azzal, hogy mit ír alá, noha, mint Martin Hume megjegyzi: “az olyan népnél, mint amilyen a skót, a Mária által aláírt feltételeket minden körülmények között lehetetlenség lett volna keresztülvinni”. Az ifjú királyn nek talán olyan nagy bizodalma volt a saját testében, hogy úgy vélte, nem kockáztat semmit. De ennél a kérdésnél nem id zhetünk tovább, s az érvelést hozzáért bbekre kell bíznunk. Mária a titkos okmányt április 4-én írta alá, április 19-én pedig megülte eljegyzését Ferenccel. Utána lakoma és tánc volt a Louvre-ban, és öt nappal kés bb zajlott le a házassági szertartás a Notre-Dame-ban. A székesegyház nyugati kapuja el tt emelvényeket építettek a francia egyházi és világi méltóságok számára és a zenészek részére. Mialatt a sokaság gyülekez ben volt, Guise Ferenc herceg fennhéjázó tekintettel szemlélte a nagyszabású el készületeket, családjának politikájához híven, igyekezett kedvében járni a tömegnek s az udvari méltóságokat hátraszorította, hogy a köznép minél jobban láthasson. A székesegyház kapujától, amelynek bíborvörös függönyeit ezüsthímzés francia liliomok díszítették, fedett folyosó vezetett Párizs érsekének hajlékához, és ezen a folyosón vonult be végre a nászmenet. A királyi házhoz tartozó száz férfi haladt legelöl, azután következtek a vérbeli hercegek, majd az egyházi méltóságok a pápai követtel, utánuk a v legény, két fivére kíséretében és a navarrai király. A nyugati kapu el tt az egész csillogó menet megállt, felsorakozott, és várta a sz ke fürt északi menyasszonyt. Élete tavaszán, oldalán Franciaország királyával lépdelt a templom felé Stuart Mária, “fehér köntösében, mely olyan volt, akár a liliomok szirma, olyan csodálatos, olyan dús és olyan gyönyör , hogy azt nem is lehet elképzelni. Rendkívül hosszú uszályát két szép ifjú hajadon hordozta. A nyakán kifejezhetetlen érték , vakító csillogású nyakék, a fején egy igazgyönggyel, gyémánttal, szafirral, rubinnal, smaragddal és egyéb drágakövekkel kirakott aranykorona volt, amelynek a közepén egy negyedmillió dukát érték kárbunkulus ragyogott”. Mögötte jött Medici Katalin, aki ellenségeinek diadalnapján is mosollyal leplezte valódi érzéseit. Öt követték a hercegn k és udvari

dámák “olyan pompázatos öltözékekben, hogy azt csak egy hosszú beszámolóban lehetne elbeszélni”. A székesegyházon kívül, de már szent területen a dauphin menyasszonya ujjara húzta a gy r t, és Bourbon bíboros megáldotta ket. Azután beléptek az ajtón, hogy odabenn fejezzék be a szertartást. Amíg k odabenn id znek, hallgassuk meg Brantome-ot, aki szintén az elragadtatott néz k között volt: “A menyasszony még a magasban lakozó istenn knél is szebb és bajosabb volt, délel tt, mikor kecsesen, méltóságteljes tartással haladt esküv jére, és délután, mikor táncolt, valamint este, mikor halk léptekkel, de büszke arckifejezéssel vonult vissza, hogy bemutassa áldozatát Hymen oltárán. Az udvarnál s az egész városban általános volt a vélemény, hogy a hercegnek, aki e b bájos teremtést nyerte n ül, példátlan szerencséje van. Mert ha a Skót Birodalom nagy kincs, az ifjú királyn még nagyobb kincs volt: jogar és korona nélkül is, puszta személye, isteni szépsége is felért egy királysággal, de mivel mindezeken felül még királyn is, hát kétszeres áldást jelent Franciaország és férje számára.” Ezüstharsonák adták hírül a kint várakozó tömegnek, hogy Franciaország és Skócia egyesülése Ferenc és Mária személyén keresztül végbement; a heroldok ajkáról felhangzott a kiáltás: “Largesse!” Ezután arany- és ezüstpénzt szórtak a sokaság közé, amely olyan mohón vetette magát a fejedelmi ajándékra, hogy sokan komoly sérüléseket szenvedtek, végül maguk a koldusok könyörögtek a heroldoknak, hogy szüntessék be a pénzdobálást. A Notre-Dame hajójában megismétl dött az egész jelenet, csakhogy ott az apródok és szolgák tülekedtek az aranyért-ezüstért. Mise után az egész társaság visszatért az érseki palotába, az esküv i lakomára, amelynek végeztével megkezd dött a tánc. Kezd párok voltak: Henrik király- Máriával és a dauphin – anyjával, Katalinnal. Délután öt óráig tartott a bál; a hercegek és hercegn k aranykelméb l való ruhái “olyan csodaszépek voltak, hogy az Elysiumi Mez k sem lehettek gyönyör bbek”. Azután – ki lóháton, ki gyaloghintón – a Les Tournellespalotába mentek, ahol vacsora várta ket, s a hangulat olyan emelkedett volt, hogy “hajadonok és agg n k egyaránt vidáman ugrándoztak”. Mindenesetre elragadó látvány lehetett. De ez még nem volt minden. A legizgalmasabb mulatság, a “jelmezes bohóskodás”, amelyet a tizenhatodik századbeli életm vészek annyira szerettek, estére maradt. A karcsú, új menyecske, hatr fös uszályával, amelyet egy udvaronc vitt utána, eljárt egy lassú táncot magánál is fiatalabb sógorn jével, Erzsébet f hercegn vel. Hét gyönyör ifjú leány, bolygóknak öltözve – vagy

vetk zve – közeledett a nászének hangjaira. A királyi gyermekek, a Guiseés Aumule-csemetékkel együtt, pompásan mulattak, aranyszerszámos játéklovakon nyargaltak, majd apró hintók elé fogták be paripáikat; a hintókban zarándoknak öltözött bohócok ültek, olyan gazdagon díszített csuhákban, hogy egyetlen zarándok sem ismerte volna el társának ket. Ezek “édesen hangzó himnuszokat és dalokat énekeltek, a házasságot és az ifjú házaspárt dics ítve”. Végül az est fénypontja következett: a bálterembe hat aranyvitorlás gálya “úszott” be, amelyeket titkos szerkezet tartott ringó mozgásban. Mindegyik hajóban egy-egy vérbeli királyi herceg ült, álarcosán; sorjában kiugrottak, kiválasztottak egy-egy hölgyet, akivel aztán elvitorláztak egy képzeletbeli Cythereá-ba. A dauphin természetesen Máriát vitte magával, és a mulatozók lelkes éljenzése kísérte útjukat. De az, hogy a navarrai király a saját feleségét választotta útitárs gyanánt, általános meglepetést keltett. Ez volt a Guise-diadal érmének egyik oldala. A másik meg az, hogy megmérgeztek négy skót követet, akik megtagadták hozzájárulásukat a dauphinnek Skócia királyává való koronázásához. De a király vissza akarta kapni fogoly connétable-ját. Még mindig igaz vonzalmat érzett az öreg hadfi iránt, aki alatt els ütközeteit vívta. Meg aztán a Guise-ek egyre emelked hatalma is kezdett kényelmetlenné válni. Diane de Poitiers, aki – elég ravaszul – egyik leányát egy Guise-hez, a másikat egy Montmorency-hez adta n ül, szintén szerette volna, ha az er k egyenletesebben oszlanak meg. Ami Katalint illeti, St. Quentin földúlása alkalmat adott önálló akaratának érvényesítésére, s ezt az alkalmat igen erélyesen meg is ragadta. Az a tizenöt nap, ameddig Coligny olyan h siesen tartotta reménytelen hadállását, elég volt, hogy magához térítse Párizst a flamand hírek okozta rémületb l. Katalin azonnal közbelépett, azzal az elhatározással, hogy megszünteti a zavargásokat és új eszközöket keres, hogy megmenthesse a helyzetet. Személyesen ment el a parlamentbe, és háromszázezer livre-t kért egy segédcsapat állítására. Csodálatra méltó tapintattal visszavonult, amikor még javában vitatták a javaslatot; szavai és viselkedése oly nagy hatást értek el, hogy a parlament a kért összegnél is nagyobbat szavazott meg, s példáját csakhamar a vidék nagyobb városai is követték. Ez igen nagyjelent ség lépés volt. Hír szerint a király ett l kezdve inkább Katalinnal, mint Diane-nal töltötte az estéket. Új pénzt vertek. Az eddigi a királyt ábrázolta lóháton, mögötte a nyeregben Diane-nal. Ezúttal

az érem egyik oldalán Henrik, a másikon Katalin feje volt látható. Katalin határtalan türelme végre, úgy látszott, kezdte megteremni jutalmát. “Henrik szerelmét nem sikerül megnyernie – írja Miss Sichel –, de a becsülését igen.” Ekkor huszonnégy éve volt férjnél. Katalin levelezésében semmi nyoma nincs a diadalnak, de azért elképzelhet , hogyan gondolkodott: Henrik negyvenéves volt, sz, de életer s, olyan király, aki megtanulta az uralkodás m vészetét, és akire még sok siker vár. Diane a hatvanhoz közeledik, és hatalma végül is nem tarthat örökké. Katalin éppen a kell pillanatban lépett el a háttérb l. A cateau-cambresis-i szerz dést – noha francia kézen hagyta Metzet, Toult és Verdunt nem fogadták jószívvel Párizsban. Elnevezték “a foglyok békéjé”-nek, azt állítva, hogy h süknek, Guise-nek sok fényes hódítását szemérmetlenül odadobták cserébe Montmorency és Coligny szabadon bocsátásáért. A protestánsok pedig gyanakodtak, hogy Henrik és Spanyol Fülöp titkos záradékkal látták el a szerz dést, amelynek értelmében tovább folytatják birodalmaikban az eretnekek üldözését. De a király még két fejedelmi esküv t “vetett oda” a tömegnek, és a tömeg, amikor elözönlötte az utcákat, hogy végignézze a díszmenetet, és a guruló arany- és ezüstpénzekért tülekedett, megfeledkezett sérelmeir l. Mind-a két esküv az új szövetség eredménye volt. Az egyik Henrik húga, Marguerite (a második a három Valois Marguerite közül, I. Ferenc m velt, tudós n vérének jelentéktelen unokahúga) és a savoyai herceg; a másik Mária játszótársa, a kis Erzsébet f hercegn és Spanyol Fülöp, a Legkatolikusabb Király között zajlott le. A protestánsok tehát joggal reszkettek ezek után. II. Fülöp mint férj, már elég változatos és gazdag tapasztalatokkal rendelkezett. Els felesége, Portugáliai Mária, meghalt. Azután Tudor Mária angol királyn t vette el; az is meghalt. Majd Angliai Erzsébet kezét próbálta elnyerni, de az nem sikerült neki. Végül most a francia király leányát vette el. így d lt el nemzetek sorsa. A spanyol király nem jöhetett el Franciaországba az esküv jére és a komor, konok Álba herceget küldte el maga helyett. A herceg két férfival érkezett, akik kés bb a holland szabadság h sei lettek: Egmonttal és Orangezsal. Párizs pedig a szokásos fényes és költséges fogadtatásban részesítette az el kel idegeneket. Bennünket a két esküv ünnepségeib l csak egy esemény érdekel. A gyönyör nyári id ben már három nap óta folyt a bajnoki torna – az utolsó a francia királyi udvarok történetében. Az a Katalin, aki ezúttal figyelte a lovagok viadalát, nagyon különbözött a régebbit l. Pompás

öltözékében, kissé szigorú mosolyával küls leg most is olyan volt, mint egyébkor, de bensejét új, bizakodó érzés töltötte el, amelyet még az sem tudott megzavarni, hogy a bajnoki torna második napját követ éjszakán igen különös álma volt. Azt álmodta, hogy Henrik elvesztette a fél szemét. A harmadik napon a küzd téren megjelent a király is, mint rendesen, Diane fekete színeiben, pompás paripán, amely a savoyai herceg tulajdona volt. A sokaságot elfogta a lelkesedés, és a porondra lép Henriket egetver éljenzés fogadta. Az id k által szentesített, el írásos szertartásokat pontosan betartották. Katalin, aki több udvari dámával együtt egy külön emelvényen foglalt helyet, dobogó szívvel figyelte férjét. Azon az emelvényen négy királyné ült és ez, írja egy szemtanú, “igen fölemel látvány volt”. Az els összecsapás folyamán a király gy zött, de a valódi lovagi szellemhez híven, elhárította magától a dics séget, ezzel szemben sátrából odaküldött egy urat a savoyai herceghez (aki csak mint néz volt jelen), hogy gratuláljon neki pompás lovához. A herceg visszaüzent, és elismer bókok kíséretében arra kérette a királyt, hogy most már ne fáradozzék tovább, hanem elégedjék meg az eddig elért ragyogó eredményekkel. A királyné és hölgyei is hozzájárultak e kéréshez, hozzáf zve, hogy a gy zelem úgyis kétségkívül Henriké. Meg aztán a forróság is nagy, különben is elérkezett a viadalok befejezésének szokásos id pontja. – Igaz lovagi hitemre – kiáltott fel a király, mikor átadták neki az üzenetet –, hiszen alig fordultam egyet-kett t! Hozzatok még egy lándzsát, mert távozásunk el tt még egyszer kívánok lándzsát törni. És elküldött egy bizonyos Montgomery kapitányért, azzal a kéréssel, hogy vívjon királyával még egy utolsó ütközetet. Eleinte Montgomery arra kérte Henriket, hogy mentse fel ez alól, de a király megharagudott, és most már megparancsolta neki, hogy jelenjék meg a porondon. A kapitánynak, aki közismerten bátor harcos és kit n lovas volt, nem maradt más választása, engedelmeskednie kellett. Katalin külön emelvényér l látta, amint férje újra a küzd térre vágtat, a sokaság hangos tetszésnyilvánításai közepett. Még mindig ugyanazokat a színeket viselte, amelyekkel huszonöt éven át alázta, t meg asszonyi önérzetében, most azonban olyasmit üzent, hogy Katalin alig tudta eltitkolni diadalérzését. Azt üzente, hogy ezúttal felesége szerelméért fog lándzsát törni. Hihetetlennek hangzik, de igaz. Mikor a két lovas egymás felé iramodott, a legfels karzaton egy fiú felkiáltott: “Sire, ne harcolj tovább!”, de a körülötte állók azon nyomban elhallgattatták. Kés bb azt mondta, hogy maga sem tudja, mi sugalmazta

neki ezeket a szavakat. Ez a kis epizód beleveszett a napsütött küzd téren csattogó paták zajába. Az alacsony korlát két oldalán közeledtek egymás felé a lovagok. Villantak a lándzsák; Montgomery lándzsája fején találta a királyt a sisakellenz alatt, és darabokra tört. A csapástól mind a két lovag megtántorodott, paripáik kapáltak, ágaskodtak, de mind a ketten magukhoz tértek. És ekkor a király, el rehanyatló fejjel, leszédült a nyeregb l. A közelben lév , éberen rköd szolgák felfogták, még miel tt leeshetett volna, de a tömeg látta, hogy súlyosan megsebesült, és soraikban elborzadt moraj hangzott fel. A királyt sátrába vitték, az elszörnyedt néz k felugráltak helyeikr l, és a megrémült Montgomery bement a sátorba, letérdepelt a sebesült király mellé, és arra kérte, vágja le a kezét és a fejét. De Henrik, mihelyt eszméletre tért, kijelentette, hogy nincs semmi megbocsátanivalója, hiszen a kapitány csak uralkodója parancsának engedelmeskedett, és vitéz lovaghoz méltón viselkedett. Montgomery lándzsájának egy szilánkja befúródott a király szemébe, aki igen sok vért vesztett, miel tt Les Tournelles-be szállíthatták, hogy a királyi sebészek vegyék gondozásba. Ezek bekötözték a sebet, hashajtót adtak be a betegnek, eret vágtak rajta, megint hashajtót adtak be neki, és igénybe vették mindazokat a gyógyszereket és gyógymódokat, amelyeket az akkori orvostudomány ismert. A beteg tíz napon át lebegett élet és halál között, és elég id maradt, hogy André Vésale, korának leghíresebb orvosa, Brüsszelb l Párizsba siessen. Párizs a gyász és siralom városa lett, mert hamarosan elterjedt a híre, hogy nincs sok remény a király felépüléséhez, de még mindig nagy könyörg körmeneteket tartottak a haldokló uralkodóért. Mindent megpróbáltak, amit csak lehetett, persze hiába, kivéve a koponyalékelést, ami talán megmenthette volna az életét. Csakhogy ezt egyetlen orvos sem merte megkockáztatni. Ahelyett kivégzend gonosztev ikön kísérleteket végeztek az eltört lándzsa szilánkjaival, mert a tizenhatodik század orvostudománya inkább tapogatózó kutatás, mint gyógyítás volt. Tályog keletkezett, és az elkerülhetetlen vég már csak napok kérdése volt. Végül a király zenét óhajtott hallani; azután megáldotta a dauphint, fölvette a szentséget, és 1559. július 10-én kora délután meghalt. Egyszer Katalin azt mondta valakinek: “Olyan asszonynak, aki szerette a férjét, még sosem sikerült megszeretnie férje kedvesét.” Vajon szerette-e Katalin Henriket? Ez sohasem fog egészen tisztán állni el ttünk, bár valószín , hogy Diane iránti gy lölete er sebb volt a férje iránti szeretetnél. Férjhezmenetele el tt sosem látta Henriket, aki kezdett l

fogva közömbös volt iránta. Katalint inkább észbeli, mint érzelmi tulajdonságai jellemezték, s egész életén át igen h vös vérmérsékletr l tett tanúságot, amely szinte kizárja, hogy valamely nagy szenvedély szerepet játszhatott az életében. De a féltékenységet könny összetéveszteni a szerelemmel, és olykor talán maga is azt hitte, hogy nincs más vágya, mint férje szerelmét elnyerni. Röviddel azután, hogy özvegy lett, ezt írta leányának, Erzsébetnek, Spanyolországba: “Ajánljad magad Isten irgalmába, leányom, mert látod-e, valamikor én is olyan elégedett voltam, mint te most, mivelhogy azt hittem, sosem lesz nagyobb bánatom, mint az, hogy atyád, a király, nem egészen úgy szeretett engem, mint óhajtottam volna, ámbár igen nagyon becsült; de hát én olyan nagyon szerettem t, hogy mindig búslakodtam, amint jól tudod. És most Isten elvette t t lem… azért hát hallgasd meg int szózatomat: ne bízzál túlságosan egy férj szerelmében.” Katalin igen ritkán mutatkozott olyan bizalmasnak, mint ebben a sok mindent megvilágító levélben, amelynek egy bizonyos részét leszámíthatjuk, és egyszer en anyai intelmeknek tekinthetjük, de amelynek sorai között világosan olvashatunk. Henrik épp akkor halt meg, mikor Katalin végre megnyerte a vonzalmát, és amikor Katalin törekvéseinek szempontjából legnagyobb szükség lett volna rá. Diane mindinkább a háttérbe szorult volna, hiszen már a sír szélén állt, s a még életer s erélyes király mellett Katalin most végre elfoglalhatta volna az t megillet jogos és igen el nyös helyet, a királyi hitves helyét. Alig kétséges, hogy Diane let nése, vagy halála után a király teljes szívével Katalin felé fordult volna. Hiszen egy-két futó kalandtól eltekintve, egész életében csak ehhez a két n höz tartozott, és Katalin elég ügyes volt, hogy ha már egyszer kezében tartotta a prédát, többé ne engedje kisiklani onnan. Ehelyett most gyönge, tizenhat esztend s kis király került a trónra, akinek hitvese Katalin esküdt ellenségeinek, a Guise-eknek védence volt. Most hát egész tervét meg kellett változtatnia, új utakat kell találnia és követnie a legnagyobb ügyességgel és eréllyel, ha felül akart kerekedni. Henrik halálával, természetesen, vége szakadt Diane uralmának is. Még miel tt a király utolsót sóhajtott volna, Katalin küldöncöt menesztett vetélytársn jéhez azzal az üzenettel, adja vissza a király által annak idején nekiadományozott koronaékszereket. Ez aligha olyan asszony gesztusa, akinek lelkét csak a hitvesi szeretet és a férje halálán való bánkódás tölti be. Diane állítólag e szavakkal fogadta a küldöncöt:

– Meghalt már a király? – Még nem, úrn m, de úgy mondják, nem éri meg a reggelt. – Akkor hát – kiáltott fel Diane fájdalmában is büszkén –, nekem egyel re senki sem parancsol! De rövidesen mégis megkapta Katalin az ékszereket, amelyeknek csábító csillogása annyira foglalkoztatta képzeletét haldokló férje ágya mellett. Arra is kényszerítette Diane-t, hogy adja fel a gyönyör chanonceaux-i kastélyt, amely oszlopokon épült, a kis Cher folyó gyöngyöz habjai fölött, és cserébe a Loire partján lév chaumonti kastélyt adta neki. Stuart Mária talán nem is volt igazságtalan, mikor “kalmárivadék”-nak nevezte t. Anet-t nem bántotta, ez a kastély nem jelentett az számára semmit. Diane visszavonulhatott oda, hogy abban a környezetben végezze életét, amely nagyságának és ragyogásának tanúja volt. Közben Katalin szobájának falait véges-végig feketével vonták be, maga pedig ezúttal el ször öltötte fel az özvegyi köntöst és fátyolt, amely nélkül a kés bbi nemzedékek el sem tudták képzelni. Az gyászruhája nem hasonlított Diane pompás fekete-fehér öltözékéhez, amely, titkos célzása miatt, szinte vidáman hatott. Nála a fekete szín csak küls jelképe volt annak a leplezett ravaszságnak, amely legnagyobb diadalaihoz segítette. És b ségesen omló könnyeinek oka, a krónikások szerint, inkább a sorssal való bosszús elégedetlenség, mint a férje halála miatti bánat volt. Vajon, ha felesége csakugyan szereti Henriket, hogy viselkedett volna a szerencsétlen Montgomeryvel szemben, akit valószín leg sokkal szintébben sújtott le a király halála, mint az udvarnál bárkit? Halálos ágyán a király jóindulatúan, nagylelk és bátorító szavakat intézett hozzá, és elhárította menteget zését. Egy igazán szeret feleség a fájdalomtól fél rülten, a perc hatása alatt talán bosszút állt volna rajta a borzasztó baleset miatt, de kés bb bizonyára megbánta volna igazságtalanságát. Katalin szabadon bocsátotta t. Montgomery protestáns volt, és most az a hír kapott lábra, hogy a király halála e vallás híveinek el re megfontolt m ve volt. Katalin, aki kegyesnek akart mutatkozni a protestánsok iránt, eleinte megelégedett annyival, hogy szám zte Montgomeryt. De sosem bocsátott meg ennek az embernek, aki akaratlan okozója volt sorsa pillanatnyi rosszra fordulásának. A boldogtalan kapitány éveken át bolyongott mindenfelé a világban, de a szerencsétlen kimenetel viadal után tizenöt évvel megint Katalin hatalmába került. Angliáért harcolt, de vitéz védekezés után tizedmagával kapitulálnia kellett. Azt ígérték, hogy megkímélik az életét, de Katalin elfogatta, Párizsba vitette, ahol

hazaárulásért halálra ítéltette, és a Place de Gréve-en felnégyeltette és lefejeztette. Ez az asszony tudott várni a bosszú beteljesedésére.

Régens királyn

AMBOISE Touraine kedves vidékén, a pays de vache (tehénország) szelíd tájain, amelyeket Rabelais úgy szeretett, töltötte Stuart Mária életének rövid nyarát mint királyi hitves. Azután is, hogy vissza-visszanézett a calais-i kiköt b l távolodó hajóról, és zokogva rebegte: “Adieu, Francé!” még sokáig gondolt vissza erre a szép, zöldell völgyre, ragyogó kastélyaira és királyi városkáira. Blois, Tours és Orleans mind-mind fényes pompával fogadták t. Ködös szül hazájába visszatérve még mindig Rabelais költeményeit olvasgatta, ajándékokat küldött neki, s közben gyászolta oly korán elhalt, beteges, szenvedélyes ifjú férjét, az érzéki gyönyöröknek él fiatal asszony önz , keser fájdalmával. A költ k versenyeztek egymással Mária és Ferenc szerelmének dics ítésében, és Franciaországban nem volt férfi, aki ne ismerte volna el szívesen a szép sz ke skót királyn jogát ahhoz, hogy olyan boldog legyen, amilyen rangjánál és gazdagságánál fogva csak lehet. Az ifjú pár lakhelyéül a Loire völgyét, a királyok díszkertjét jelölték ki, az új uralkodó gyönge egészségére és talán Máriára való tekintettel is. El ször Blois-ban tartózkodott az udvar, majd kés bb Amboise-ban. És itt megláthatjuk a kép másik oldalát is, azt, amelyikr l a költ k tapintatosan hallgatnak. Azt a nagy kerek tornyot, amelyet negyven évvel ezel tt, Katalin szüleinek lakodalmi ünnepsége alkalmából drága sz nyegekkel díszítettek, 1560 márciusának egész havában meggyilkolt emberek szuronyra t zött, levágott fejével rakta körül. Megláncolt, összekötözött holttetemek lógtak a l résekb l, és a Loire vizét vörösre festette a benne tömegesen úszkáló fejetlen hugenották vére. Máriáról nem

sokat hallunk ezekkel az amboise-i kivégzésekkel kapcsolatban, amelyek nagybátyjai, a Guise-ek, s t férje nevét is – akinek f b ne csupán a határozatlansága volt – gy löltté és rettegetté tették egész Franciaországban. De azt tudjuk, hogy az egész udvar minden alkalommal a nagy erkélyen gyülekezett, ahonnan kényelmesen lehetett végignézni ezeket a mészárlásokat, mert a Guise-ek “ezeket szándékosan rendezték, hogy a hölgyeknek, akik a sokáig egy helyben id zés miatt észrevehet en unatkoztak, némi szórakozást nyújtsanak”. A tizenhatodik századbeli m velt arisztokraták e visszataszító és megdöbbent kegyetlenkedési hajlamát egyszer en tudomásul kell vennünk. Erre nincs magyarázat. Ez id táj t vált általánossá az Hugenots elnevezés – valószín leg a svájci Eidgenossen-ból –, amellyel a francia protestánsokat jelölték. Az új hitnek, amely eleinte a szegényebb néposztályokban terjedt (például a lyoni takácsok között, akik átszenvedték a szörny vaudois-vérengzést, röviddel L Ferenc halála el tt), most meglep tömegben akadtak követ i az el kel k és gazdagok között is. St. Quentin eleste után Gaspard de Coligny a fogságban gyakran kérte a francia Bibliát, hogy a tétlenség hosszú óráit elviselhet vé tegye, és hogy nagy kétségbeesésben vigasztalást nyerjen. Nyílt hitvallása a protestantizmus mellett, amely ebb l az id b l származott, sok vitára adott alkalmat, de majdnem bizonyos, hogy áttérése szinte vallásos meggy z désre, nem pedig politikai okokra vezethet vissza. Szabadelv fivérei, Ódét bíboros és Andelot szintén az új hitre esküdtek, és a Gondéra gyakorolt Coligny befolyásnak tulajdonítható, hogy a vérbeli Bourbon hercegek is a hitújítók mellé állottak. Gondén kívül, akit Coligny a hugenották népszer vezérének tekintett, ott volt a navarrai Antoine Bourbon, akit általában megfelel bbnek tartottak a vezéri tisztségre. Gondé herceg és a Navarrai Bourbon Antoine felesége is szellemi leszármazottja volt Valois Marguerite-nek. Ezekben az úrhölgyekben valódi áhítat lakozott, és magas m veltségük, továbbá az emberiség iránti szeretetük az új eszmék felé vonzotta ket. Navarrai Jeanne és Eleonore de Roye, Gondé hercegné volt vezet típusa a renaissance asszonynak, aki olyan korba született, melyben az irodalom és m vészet mellett a vallás állott az érdekl dés el terében, és a politikai mozgató okok között is a vallás játszotta a f szerepet. A Guise-ek er s katolikus hagyományaival szemben, a protestantizmus kiépítette a maga külön arisztokráciáját. Közöttük állt Medici Katalin, ez a h vös, szenvtelen asszony, akinek minden lépését a józan ész követelményei szabták meg. Fia tizenhat éves korában a törvény szerint már nagykorú volt, s így névleges államf sem

lehetett. Hanem azért a fiatal király állami okiratain és rendeletein mindig ez a mondat olvasható: “így kívánja ezt Anyám felsége, akinek minden véleménye egyúttal az én véleményem is.” Ha tehát Katalin ügyesen él hatalmával, olyan helyzetet és rangot teremthet a maga számára, amely egyenérték a régensséggel. Ezt azonban csakis a Guise-ek hozzájárulásával lehetett volna elérni, akik mindeddig Diane oldalán állottak, s Katalinnak esküdt ellenségei voltak. Ferenc még mindig a bájos, ifjú feleségének hatása alatti kábulatban élt, Mária pedig még mindig eszköze volt a nagybátyjának. Katalinnak elég jó ítél képessége és elég emberismerete volt, hogy megállapítsa: legel nyösebb számára, ha szövetkezik a Guise-ekkel, és vár, amíg azok határtalan önelégültségük és önhittségük következtében valami hibát követnek el. Ferencnek mindjárt trónra lépése után az volt egyik els teend je, hogy – kétségtelenül anyja kívánságára – még egyszer kegyvesztetté tegye Montmorency t. Az id s connétable egyúttal meggy z dhetett róla, milyen igaz az írás, amely azt mondja: “Ne legyen bizodalmad a fejedelmekben.” Hivatalától – amelyet a Guise-ek kaptak meg – id s korára való tekintettel, színleg könnyítésképpen mentették fel, de egy pillanatig sem értette félre a helyzetet. Kijelentette, hogy szükség esetén kardja mindig készen áll a király szolgálatára, azután visszavonult gyönyör chantillyi kastélyába, olyan fényes kísérettel és olyan pompa közepett, hogy még az ellenséges Guise-ekben is sikerült irigységet keltenie. Ha további bizonyítékokat kívánunk arra vonatkozóan, hogy Katalin sohasem szerette Henriket, akkor férjének a legjobb, legrégibb barátjával szemben tanúsított bánásmódja alapos bizonyítékul szolgálhat. Rövid id múlva minden kétséget kizáróan kiderült, melyik oldalt választotta Katalin. Gondé herceget külországba küldte követnek, hogy egy darabig távol tartsa, a navarrai királyt pedig nyíltan megszégyenítette. E szeretetre méltó lovaggal már találkoztunk Mária és Ferenc lakodalmi mulatságán, amikor is neje iránti szeretetr l és hódolatról tett tanúságot. A történelem nem bánt vele elnéz en, és csakugyan, az jelleme igen élénk ellentétben állt fiának, annak a másik navarrai királynak gascogne-i virtusával. Antoine de Navarre határozatlan, ingadozó köpönyegforgató volt. aki szeretett fecsegni, kíváncsiskodni, gyakran tett tetszet s ígéreteket, és ugyanolyan gyakran hallgatott rosszindulatú tanácsokra. De nagyon kellemetlen helyzetben volt. Az birodalma alkalmatlan, kényelmetlen semleges állam volt Francia- és Spanyolország között, és az az élénk érdekl dés, amivel Spanyol Fülöp mostanában a francia politikai

helyzetet kísérte, nagy zavarba hozta szegény Antoine-t. Nem tudta, mitév legyen. Vajon elég er s-e Franciaországban a hugenotta ellenzék, hogy támogatni tudja t, akit vezérül választott? Vajon a Guise-ek, akik mögött ott állt Fülöp, és akiket katolikus hadjárataikban segített, nem volnának-e hasznosabbak a barát, mint az ellenség szerepében? M velt és jámbor felesége er sen hugenotta irányban befolyásolta. Mikor az új király trónra léptekor megkapta meghívását az udvarhoz, Antoine fényes kísérettel szándékozott felvonulni, hogy jó hatást keltsen Katalinban, és így hatalmas szövetségest nyerjen. De tanácsosai közül ketten, akik a Guise-ek zsoldjában álltak, elhitették vele, hogy mivel Fülöp nagyon is figyeli t a határon túlról, legjobb lesz, ha szerény küls ségek között jelenik meg. Addigra Katalin már döntött is. Antoine semmi jót sem várhatott t le. Mikor végre a francia udvarba érkezett, fagyos fogadtatásban részesült. Gyámoltalanul zsebre vágott minden megaláztatást, hízelgett a mindenható Guise-eknek, azután visszament Navarrába; hugenotta hívei persze nagyon csalódtak benne, és haragudtak rá. De azért nem maradtak vezér nélkül. Ott voltak a többi Bourbon hercegek, ott volt a három Coligny, és most ott volt Montmorency is, akit a kegyvesztettség egy id re ebbe a táborba hajtott. Hivatalát elvesztette ugyan, de befolyása még mindig igen jelentékeny volt. Az esztelen Guisedölyf végül is elkerülhetetlen reakcióhoz vezetett. Becsvágyó skóciai terveik miatt most egyenesen Angliai Erzsébet szállt szembe velük. Spanyolországgal való barátságuk gyanakodást és neheztelést váltott ki. A család tagjainak juttatott tömérdek hivatal kit n anyagául szolgált a különböz gúnyolódó röpiratoknak, és Calais visszafoglalásának dics ségéb l igen sokat levont az az egyre jobban terjed – és valószín leg nem alaptalan – hiedelem, hogy a h stett sikerének igen jelentékeny része Coligny el z leg elkészített terveinek tulajdonítható. Amint az új hit a társadalom fels rétegeiben is terjedni kezdett, gyakoribb lett a máglyahalál, lefejezés, bebörtönzés. Mégis, valami változhatatlan törvényszer ségnél fogva, az áttértek száma egyre növekedett. Minden újabb kegyetlen büntet eszköz további híveket hozott a hugenották táborába. A Guise-ek elleni gy lölet végül is hatalmas arányú összeesküvéssé fajult. Ennek a mozgalomnak valódi céljairól sosem tudhatunk pontosat, mert a vallomások legnagyobb részét kínzásokkal csikarták ki. Állítólag az volt a terv, hogy köztársaságot alakítanak, a királyt és Lorraine kardinálist megölik, és a kormány egy protestáns direktórium kezébe kerül. Lehet, hogy az összeesküv k némelyike csakugyan ezt akarta; mások meg talán azt szerették volna, ha Gondé lép a

trónra, mint hugenotta XIII. Lajos. De valószín , hogy az összeesküv k nagy többsége nem szívesen látta volna az ilyen széls séges megoldásokat, ezek már megelégedtek volna azzal is, ha a Guise-ek véd falán áthatolva sikerült a király színe elé kerülniök, hogy elpanaszolhassák sérelmeiket. És olyan sérelmek, amelyek az er szakosabb forradalmárokat igazolták, b ségesen akadtak. Lorraine bíboros a saját gonosztettei hatásaitól való rettegésében egyik szörny séget a másik után követte el, hogy eltiporja az ellenzéket, úgyhogy saját emberei közül is sokan elhagyták. Egy csillagjós 1560-ra jósolta Lorraine halálát, aki most megkétszerezte test rségét. S t, önhatalmúan megváltoztatta az udvari öltözetek divatját, szám zvén a b köpenyeket és magas szárú csizmákat, mert ezek t rök rejtekhelyéül szolgálhattak. Katalinnal egyetért én elhatározta, hogy az udvar Blois-ból Amboise-ba költözik, a pompás er dbe, amely új olasz díszei ellenére is megtartotta középkori várszer jellegét, és több biztonságot nyújtott, mint Blois. Calvinnak egy Colignyhez intézett leveléb l, amelyet az amboise-i kivégzések után írt, nemcsak az derült ki, hogy a genfi “ellenpápa” tudott az összeesküvésr l, hanem az is, hogy a gyilkosságokra vonatkozó részletes tervet is közölték vele. Calvin levelezésben állt a legkiválóbb hugenottákkal és kérlelhetetlen logikája kristálytisztán világlik ki a gy löletnek és hisztériának, a vallásháborúk vad alkotóelemeinek hátteréb l. Azt válaszolta Colignynak, hogy a terv állami szempontból indokolatlan és igazságtalan, gyakorlati szempontból pedig meggondolatlan. És intette az összeesküv ket: “ha egyetlen vércseppet fognak ontani, Európa minden folyója vért l fog piroslani”. Az események kés bb igazolták ezt a komorjóslatot. A türelmetlenség és fegyelem hiánya megpecsételte az összeesküvés sorát. Az Amboise környékén lév erd kben szétszórtan kóborló fegyveres csapatokat fogtak el, és a kastélyba vitték. A király az ablaknál állott. Anyja megmondta neki, mit tegyen. Kegyesen fogadta ket, pénzt adott nekik, aztán megkérdezte ket, mivégre ver dtek csapatba? A királyi kegyt l és a pénz csörgését l felháborodva elmondták, hogy negyvenezerfegyveres áll készenlétben, akik majd egy bizonyos napon felsége kastélyába vonulnak. Erre felkutatták az erd ket, és újabb csapatokat fogtak el. M ködésbe léptek a kémek, akik egyre több adat birtokába jutottak, és Amboise tömlöceiben a kínzószerszámok segítségével sikerült belekeverni a dologba azokat, akikt l a Guise-eknek legtöbb okuk volt félni. A bíboros, aki ruhája alatt állandóan acélpáncélt hordott, alig tudta titkolni rossz lelkiismeretb l fakadó rémületét. Fivére, a herceg azonban

vidáman, könny szívvel vett részt a mészárlásban. Kiakasztatta az embereket a bástyafokokra, húszankint zsákba varrva dobatta ket a Loireba, levágatta kezüket, lábukat, lecsapatta a fejüket a kastély udvarán, hogy a kíséretében lev hölgyek és urak szórakozzanak. A királyt és hercegi fivéreit kényszerítették, hogy mindezt ok is végignézzék; nemcsak azért, hogy növeljék az alkalom fényét, hanem azzal a határozott szándékkal, hogy még jobban lealacsonyítsák az amúgy is elfajult királyi nemzetséget. A Guise-politikának gyönge uralkodókra lesz szüksége, Katalin pedig közömbösen t rte, mint gyötrik saját gyermekeinek gyönge idegeit az iszonytató kegyetlenkedések mindennap megismétl d látványával. Ö maga – bár nem beteges gyönyör séggel, mint Guise Ferenc – nyugodt, szenvtelen arccal nézte végig mindezt. Egyetlen levelében adja valamelyes megillet désjelét a hugenottamészárlásokkal kapcsolatban, de az sem részvét, hanem csodálkozás. Az az er , amellyel az áldozatok némelyike a kínzásokat elviselte, bámulatra indította t. De ezeket a tüneteket is a politikus h vös tekintetével vizsgálta, hogy a protestánsügy sikerének eshet ségeire következtethessen bel lük. Hogy Gondé hercegre, aki most tért vissza Amboiseba, a Guise-ek nagyon gyanakodtak, az csöppet sem volt érthetetlen. Nem tudhatták bizonyosan, volt-e neki is valami része az összeesküvésben, de több ízben próbálták kelepcébe csalni, hogy elárulja, melyik párttal rokonszenvez. Egyszer érte küldöttek, hogy jelenjék meg egy teremben, ahol egy sereg férfit egyenkint halálra kínoztak. elhárította ezt a “meghívást”, de er szakosan kényszerítették, hogy egy erkélyen állva, kívülr l, az ablakon át nézzen be. Ekkor felkiáltott: “Csodálom, hogy a király rávétette magát ennyi becsületes férfi megöletésére!” De a király tehetetlen volt. “Miért gy löl engem a nép olyan nagyon?” – kérdezte a bíborost. “Csakis temiattad. Adná Isten, hogy elkerülnél innen máshova.” Kés bb, mikor gyógyulást keresend , egyik helyr l a másikra vitték, a szerencsétlen ifjú kezével takarta el az arcát és zokogott, látva, hogy amerre csak jár, a riadt parasztok kétségbeesetten kergetik be a házakba sikoltozó gyermekeiket. Híre járt ugyanis, hogy gyönge egészségére való tekintettel, II. Ferenc mindennap kisgyermekek vérében fürdik. Katalin csendben várta a Guise-ek elkerülhetetlen bukását, és egyel re még mindig alárendelt helyzetben volt. “Magas, er s termet asszony – jegyzi fel róla ebben az id ben a krónikás – telt, pirospozsgás ábrázatú… beszédje n ietlen, olyanféle, mint egy durva parasztasszonyé. Finom kelméj , sötét ruhákat hord. Keble szép formájú.” Ez az asszony csendes

léptekkel járkál Amboise termeiben és folyosóin; olykor lemegy a föld alatti tömlöcökbe és kínzókamrákba, hogy végighallgassa valamelyik szerencsétlen áldozat vallomását; elgondolkozik a hallottak felett, miközben visszamegy, az udvaron keresztül, ahol a zsenge márciusi napfényben javában folynak a kivégzések; éjszaka beoson a Guise-ek szobáiba, hogy kivegye bel lük titkaikat, miközben simogatja ket, vagy hogy asszonyi m vészetével kegyelmet eszközöljön ki egy-egy fogoly számára, akinek hálája egy napon még hasznos lehet… Alkalmazkodott a jelen helyzethez, mikor meghajolt a Guise-ek hatalma el tt, de várta a napot, amikor fia halála majd elmozdítja egyik fontos forrását annak a hatalomnak. Nem látszott valószín nek, hogy Ferenc soká fog élni, mert korai házassága és szánalmas er lködése, hogy kiváló lovas váljék bel le, nagyon aláásták amúgy is gyönge egészségét. Ha Katalin most nyíltan hozzájárulna a Guise-féle üldözésekhez, teljesen barátok nélkül maradna a reakció idején. Tehát középutat keresett, és Gaspard Colignyért küldött, hogy tanácsot kérjen t le. Az admirális tisztában volt a saját céljaival, és hajlandó volt mindenben támogatni Katalint, ha az anyakirályn is hajlandó szabadelv , haladó politikát folytatni. Sürgette a Guise-ek elmozdítását, a hatalomnak Katalinra mint anyakirályn re való ruházását, továbbá ünnepélyes és kötelez rendeletek kibocsátását, amelyeknek értelmében Franciaországban békében állhat fenn egyidej leg a katolikus és protestáns Egyház, valamint a vallási dolgokban való korlátozások megszüntetését. Coligny magatartásának becsületes és ésszer volta olyan szembeszök és a Katalinnak szánt szerep olyan rokonszenves: az akkori eseményekt l ilyen távol, szinte hihetetlennek t nik, hogy Katalin e javaslatokat mégis visszautasította. De Coligny túlságosan sokat követelt, és a Guise-ek nagyon er sek voltak. Ha a maga hatalma biztosítva lett volna, Katalin talán szívesen folytatott volna türelmes politikát a protestáns vallással szemben, amely meg is felelt az szenvtelen, józan egyéniségének. De a saját hatalma nem volt biztosítva. Nem merte vállalni a kockázatot. Katalin és Coligny e találkozásától függött egész Franciaország politikájának iránya és lakosai ezreinek élete a legközelebbi harminc éven át. Egykorúak voltak – negyvenévesek mind a ketten – és mind a ketten a jöv re irányozták tekintetüket. Coligny vallási magatartását illet en szinte és önzetlen volt; Katalinnál a vallási szempontok egyáltalán nem játszottak szerepet. De mindkett jük pályája és érvényesülése elválaszthatatlanul össze volt kötve a vallási küzdelmekkel; könnyen találhattak volna közös

érdekeket. Szövetkezésük csakugyan igen szorosnak ígérkezett, de tragédiával végz dött, amely emlékezetesebbé tette ket, mint bármi más, egész életükben. Az amboise-i rémuralmat egy rövid ideig tartó, aránylag enyhébb korszak váltotta fel. Katalin mindenképpen id t akart nyerni, hogy a közelg bonyodalmakat lehet leg fia halála utánra halaszthassa. II. Ferenc halála, a jelek szerint, rövid id kérdése volt. Nem volt nehéz elhitetni Lorraine bíborossal, hogy ez id szerint az szempontjából el nyösebb lenne a türelmesebb politika. “Franciaország Tigrise”, amint egy keser hangú röpiratban elnevezték, vadságával még saját párthívei némelyikét is megbotránkoztatta, annyira, hogy egyik társa, aki mindeddig semmi jelét nem adta az érzékenységnek, halálos ágyán borzadva kiáltott rá: “Menj, valamennyiünket kárhozatba taszítottál!” Guise-et állandóan tizenkét válogatott fegyveres test r rizte, s mivel t magát senki sem közelíthette meg, csak a képmását akasztották fel nyilvánosan, Párizsban. Katalin példája megmutatta neki, hogy az általános gy lölet, amelyet er szakkal nem sikerült elfojtani, szelídebb eszközök hatására enyhülhet, így hát a Tigris arcán egy id re – megjelent a mosoly. A hugenották szabadon gyülekezhettek istentiszteletre, anélkül hogy veszedelemt l kellett volna félniök. Fontainebleau-ban tanácskozást hívtak össze, hogy megvitassák a két vallásfelekezet helyzetét. Coligny javaslata, hogy mind a két felekezetnek meg kell adni a lelkiismeret szabadságát, általános megütközést keltett; a király élesen rászólt, hogy üljön le, és ne vesztegesse az id t nevetséges javaslatokkal. De a fontainebleau-i kongresszus igen nagyjelent ség volt, mert Coligny itt lépett fel végre nyíltan és félreérthetetlenül a protestantizmus bajnokaként. Egyidej leg nagyon elítélte az amboise-i összeesküvést és minden széthúzó törekvést, ami az alkotmány és az állam rendje ellen irányul. Ennek az évszázadnak légkörében Coligny túlságosan méltányos gondolkodású volt. Eközben Katalin olyan játszmát folytatott, hogy Kelemennek, ha még élt volna, nagy öröme telt volna benne. Tudta, hogy ha majd fia meghal, rá lesz utalva a Bourbon hercegek támogatására, ezért hát újra elkezdett kacérkodni a protestánsüggyel; bátorította Colignyt, persze csak olyan mértékig, ameddig ezt ésszer nek és el nyösnek ítélte; elhitette a közvéleménnyel, hogy a kivégzések ideiglenes beszüntetése az befolyásának köszönhet ; kivetette hálóját a megbízhatatlan, csapongó navarrai királyra is. Hosszú, fekete köntösében fel és alá járkált Amboise termeinek tükörfényes padlóján, oldalán pedig, karján barátságosan az övébe öltve, ott lépkedett a semmirekell Antoine,

piperk c módra kiöltözötten, fodorított szakállal, csilingel fülbevalókkal. Katalin ügyes fogásokból, vidám kedveskedésb l, célzásokból és fortélyosan leplezett keresztkérdésekb l felépített csevegésével el nyös ígéreteket és sima bókokat csalt ki bel le. Mindig így volt ez a navarrai királlyal. Most Antoine arra gondolt, hogy Katalin, aki egyre nagyobb területeket nyert, nem is lenne megvetend szövetséges a rettegett Guiseek ellen. Hanem el bb lett volna néhány kellemetlen kérdése Katalinhoz, s ezek egyike a saját öccsére, Gondé hercegre vonatkozott, aki e percben biztonságban, lakat alatt volt, valahol a lábuk alatt, az egyik föld alatti tömlöcben. Katalin maga záratta t oda, és személyesen felügyelt, mikor a cella ajtajára rárakták a nehéz vaspántokat és rácsokat; ez a kérdez sködés nem érte váratlanul. Nyájasan felelte, hogy a király volt az, aki ragaszkodott a herceg elfogatásához, s aki most nem engedélyezi, hogy tárgyalásra vagy kihallgatásra kerüljön a sor. Maga a gondolat is, hogy Ferenc ragaszkodik valamihez, amit ne Katalin vagy a Guise-ek diktáltak volna neki, képtelenségnek t nt, de Katalin, a Medici-sarj, értett hozzá, miképpen kell a leghihetetlenebb dolgokat is hihet vé tenni. A valóság az volt, hogy Katalin félre akarta állítani útjából a meg nem alkuvó Gondét, hogy a hajthatatlan herceg gyöngébb jellem bátyját megvesztegethesse; a Guise-ek meg mind a két Bourbont biztonságban akarták tudni. Meggyanúsították ket az amboise-i összeesküvésben való részvétellel, és utasították a királyt, hogy idézze ket színe elé. A királyi parancshoz Katalin hozzáf zte a maga mézes-mázos rábeszél sorait: “ígérem mind a magam, mind a király nevében, hogy a lehet legjobb fogadtatásban lesz részük kegyelmeteknek, és sosem lesz okuk megbánni, hogy csatlakoztak ahhoz a társasághoz, amely oly igen nagy szeretettel várja kegyelmeteket.” Okos és h séges feleségeik, Gondé hercegné és a navarrai királyné kérlelték férjeiket, hogy ne tegyék kockára életüket a Guise-ek fészkében. Mert e hölgyek tudták, miféle jutalmakat eredményezett ezekben az id kben a felvilágosultabb gondolkozás. Hiszen maga Valois Marguerite is- aki pedig kevésbé zavaros id kben fivérének, a francia királynak oltalma alatt élt – kénytelen volt titokban, a maga szobájában megáldozni, mert egy bíboros mérget akart beadni neki az áldozókehelyben. A navarrai király már-már hajlott arra, hogy kövesse neje tanácsát, mert neki már voltak tapasztalatai a királyi fogadtatást illet en. De a lovagi szellem Gondé a meghívást kihívásnak tekintette, és rábeszélte fivérét, hogy álljon

ki vele együtt. Gondét elfogták, a navarrai király pedig ilyen érdekes társalgásokat folytatott az anyakirálynéval. A Guise-ek azonban megsokallták ezeket a társalgásokat, és elhatározták, hogy a navarrai királyt megöletik. Magát az ifjú királyt jelölték ki a gyilkos szerepére. A nyomorúságos Ferencet hízelgések és ijesztgetések között oktatták ki teend jére. Kihallgatásra kell idéznie az áldozatot, egyedül, a szobájába. Ott aztán ürügyet kell találni az összet zésre, és a nála gyakran el forduló hisztériás rohamot színlelve, t rével le kell döfnie Antoine-t. Mivel pedig valószín tlennek látszott, hogy a legyöngült ifjú magánosán végezhet az áldozattal, a Guise-ek majd ott lesznek a közelben, és azzal az ürüggyel, hogy királyuk védelmére siettek, befejezik a megkezdett munkát. De Antoine megszimatolt valamit ebb l a tervb l. Talán maga Katalin intette t (mint kés bb kijelentette), miután hiába kérte fiát, hogy ne teljesítse a Guise-ek kívánságát. Antoine halálából ugyanis – bár ez azt jelentette Volna, hogy a régensjelölt elpusztult az útból – Katalinnak nem sok haszna lett volna. Csak megszilárdította volna a Guise-ek hatalmi egyensúlyát, és csökkentette volna számításba vehet szövetségeseinek a számát. Antoine, miután az els hívást elhárította, egy második alkalommal mégis elment, noha jól tudta, mi készül ellene, de bátran szembeszállt a veszéllyel. Elmondott mindent egy h séges emberének, akivel megígértette, hogy amennyiben a Guise-ek csele sikerül, az véres ingét, mint egy tüzes keresztet végighordozza egész Franciaországban, és messzi Navarrában felesége lába elé teszi. Talán föld alatti töml ében sínyl d vitéz öccsének példája volt rá hatással, mert az egyébként rendszerint ingadozó, félénk, megbízhatatlan ember most valóban derekasan, igazi lovag módjára viselkedett. Fegyvertelenül jelent meg a kihallgatáson. Látta a t rt a király övében, és látta a háttérben ólálkodó Guise herceget és bíborost. Ferenc heves szavakkal támadt rá, élénk szemrehányásokkal illetve t, amiért az állam békéjét és rendjét fenyeget új eszmék zászlója alá állt. Antoine olyan szelíd hangon válaszolt, hogy abba nem lehetett belekötni. Akárhogyan igyekezett is a király, akármit próbált is, nem sikerült vitát és heves jelenetet rendeznie; néha ugyan görcsösen megmarkolta t rét, de aztán el is engedte újra, gyenge idegei nem bírták ezt a hosszan tartó feszültséget. Elernyedt és elbocsátotta Antoine-t, anélkül hogy egy ujjal is hozzányúlhatott volna. Mihelyt az ajtó bezárult amögött, akinek nem lett volna szabad élve elhagynia a szobát, el lépett a bíboros és a megvetés

áradatát zúdította a gyámoltalan Ferencre. De ez már nem változtatott a dolgon: a csel végérvényesen kudarcot vallott. így hát az egyik Bourbon megmenekült, de a másik, minden jel szerint, nem kerülheti el végzetét. Gondé h séges felesége azonnal útnak indult, amint hírül vette férje elfogatását, és nagy nehézségek árán végre elérkezett a tömlöchöz. De nem engedték meg, hogy láthassa a foglyot, még csak üzenetet sem küldhetett neki. Térdre vetette magát a könyörtelen bíboros el tt, és végre sikerült kikönyörögnie, hogy bejuthasson a királyhoz. De Ferencnek utasítása volt arra nézve, hogy mit mondjon neki, és bár a hercegné mindössze annyit kért, hogy meglátogathassa férjét, és megvigasztalhassa keser balsorsában, a király hidegen megtagadta t le ezt a kegyet. A hercegné ekkor idegen hatalmakhoz fordult levélben, a protestáns német fejedelmekhez, Angliai Erzsébethez, kérve ket, hogy hatalmas befolyásukkal segítsenek kiszabadítani a királyi foglyot, aki Franciaországban a protestáns vallás legf bb reménysége. De a bíboros tudta, mit csinál. Gondét árulása miatt halálra ítélték. Katalin még nem végzett a navarrai királlyal. Minden t le telhet eszközzel, hízelgéssel igyekezett megnyerni t magának. Hangsúlyozta, hogy nemcsak öccse van halálra ítélve, hanem saját élete sincs biztonságban. A Guise-ek minden erejükkel igyekeznek t – Katalint rávenni, hogy támogassa ket a Bourbonok kiirtását célzó politikájukban. A király egészsége rohamosan hanyatlik, ha meghal, maga Katalin lesz a hatalom kulcsa a Guise-ek és a Bourbonok közötti küzdelemben. Ha Antoine, mint vérbeli királyi herceg, forma szerint lemondana a régensségr l az új király kiskorúsága tartamára, az – Katalin – javára, jutalmul f hely tartói min ségben vehetne részt a kormányzásban. Ha erre nem lenne hajlandó, akkor Katalin, nem szívesen bár, de a birodalom érdekében kénytelen lenne a Guise-ek mellé állni. Antoine jól tudta, mit jelentene az. Kényszerhelyzetben volt. Úgy tett, ahogy Katalin kívánta. Katalin azonnal értesítette az agg Montmorencyt – akit maga tett kétszer is kegyvesztetté –, hogy rövidesen megint szükség lesz rá. Miután így gondosan el készített mindent, visszavonult a háttérbe, és csendben várt a fia halálára. Novemberben a fiatal király állapota a fültövén lev daganat következtében igen súlyossá vált. Az orvosok nem tudtak segíteni rajta, és a Guise-eknek tehetetlenül kellett nézniük, mint hanyatlik rohamosan a sír felé a gyermekifjú, aki az kezükben a hatalom eszköze volt. Guise Ferenc hevesen lehordta az orvosokat, és megesküdött, hogy a királyt a protestánsok mérgezték meg. Ágya mellett ott ült a bíboros, aki még az

utolsó imáját is el írta. 1560. december 6-án II. Ferenc, tizennégy hónapi uralkodása után, meghalt. Még tizennyolc éves sem volt. Gondé kivégzése december 10-ére volt kit zve. Ez a négynapi id köz megmentette.

CHENONCEAUX Chenonceaux Katalin számára mindig olyasmi volt, mint Naboth sz leje. Anet közömbös volt el tte, de erre a kevésbé pompás, ám nem kevésbé szép kastélyra, melyet Henrik trónralépte után Diane de Poitiersnek adományozott, mindig vágyódott. Mikor Henrik haldoklott, Katalinnak már Chenonceaux járt az eszében, és a küldönc annak idején nemcsak a koronaékszereket, hanem ezt a birtokot is visszakérte Diane-tól. Bizonyára mindenki el tt érthet , hogy Katalin ezt a kastélyt vetélytársn jét l, aki miatt annyit kellett szenvednie, erkölcsi szempontból jogosan vette el. De a dolog jogi összefüggései különösek voltak. A keskeny Cher folyó melletti malmot Thomas Bohier, I. Ferenc f kincstárnoka alakíttatta át bájos villává. Bohier, aki nagy vagyont gy jtött, amaz id k szokásaihoz híven pénzt kölcsönzött uralkodójának, és pörösködésbe keveredett, amelyben sehogy sem lehet kiigazodni, sosem derült ki, melyik oldalon van tulajdonképpen az igazság. Az mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy neki magának is adósságai voltak a koronával szemben, amelyeket nem tudott rendezni. Ferenc, akinek már régen fájt a foga Chenonceaux-ra, ezzel az ürüggyel vette birtokába az elragadó kastélyt. Ferenc d’Étampes hercegn vel, Henrik Diane-nal sok boldog hetet töltött e kis paradicsomban. Diane egyenesen beleszerelmesedett, és szerette volna ezt is besorozni a pompás kéjlakok közé, amelyek segítségével a regényes hajlamú Henriket oly szorosan kötötte magához. Ferenc halála után csak kérnie kellett Chenonceaux-t, és már meg is kapta. De helyes üzleti érzéke megsúgta neki, hogy bonyodalmak keletkezhetnek. Thomas Bohier fia még élt, és a család egy szép napon igényekkel állhat el . így hát újra átvizsgáltatta az egész poros ügyet, s kiderült, vagy legalábbis hivatalosan kijelentették, hogy a Bohier-

adósságok egy része, körülbelül 90 000 livre, még nincs kifizetve. Henrik azonnali elintézést kívánt, s mivel készpénzt nem tudtak azonnal felhajtani, elrendelte, hogy Chenonceaux-t el kell árvereztetni. Az árverésre ügynököket küldött, akik színleges árajánlatokat tettek, de az volt az utasításuk, hogy ne licitálják túl Diane-t, aki ilyenformán meg is vette Chenonceaux-t ötvenezer livres-ért. Ez az számára nem jelentett kiadást, hiszen az árat a királynak kellett juttatnia. Henrik ekkor ezt az összeget töröltette a Bohier-k adósságából, és Chenonceaux most már biztonságban volt, eredeti birtokosai soha többé nem tarthattak rá igényt. Ezért hát a kastély, amit Katalin Diane-tól Henrik halála után elkoboztatott, nem a korona tulajdona, hanem magántulajdon volt. Mindez élénk világot vet a tizenhatodik században lefolyt pörösködésekre. I. Ferenc is, Diane is lényegesen megnagyobbíttatta a malomból lett kastélyt. Diane fahidat veretett a Cher folyón keresztül, amelyhez Henrik ötven darab fatörzset küldött a montrichard-i erd b l; az ország el kel bbjei, a szokásnak megfelel en, különböz ajándékokkal járultak a tágas olasz kertek építéséhez, amelyek még máig is fennállanak, eredeti mértani alakjukban. Az ország minden részéb l érkeztek a palánták, oltványok, ribizke-, alma-, mogyoró-, szilfacsemeték, pézsmarózsák, szamócák, ibolyák s eperfák a selyemhernyó tenyésztés céljaira, s Diane a ma már nem valami sokra tartott környékbeli sz l ket is megnagyíttatta és nemesíttette. Magát az épületet a fáradhatatlan Philibert de l’Orme hozta rendbe és tette ékessé. De Chenonceaux valójában Katalin alatt érte el a kivételes szépségnek azt a fokát, mely egyedülállóvá teszi minden királyi lakhely között. Gondolatban már bizonyára régebben elkészült a tervvel, amelyet Henrik halála után meg is valósított. Katalin egy k pilléreken nyugvó, a folyót híd módjára átszel , emeletes szerkezet , oszlopos folyosót emeltetett. Olaszországból hozatta az épít - és díszít m vészeket, valamint már kész szobrokat és márvány domborm veket. Különös elgondolni, hogy ez a magányos királyné, akit annyira elfoglalt a politika, s akiben tulajdonképpen nem sok szinte lelkesedés volt a m vészetek iránt, olyan tökéletesen kidolgozta magában Chenonceaux-ra vonatkozó terveit, hogy amikor a kastély végre az tulajdona lett, nem kellett mást tennie, mint megrendelni az el re meghatározott alkatrészeket és hozzávalókat. 1560 végére, amikor II. Ferencet a kiskorú IX. Károly váltotta fel a trónon, már minden el is készült. A híres víz fölötti oszlopos folyosó, amelynek két sor ablakából a folyó h vös habjaira nyílt kellemes kilátás, a feljegyzések szerint abból a célból

épült, hogy “vadászlakomákat, fáklyafény melletti táncmulatságokat s egyéb, manapság divatos ünnepségeket tartsanak benne”. És amikor Katalin eljött, hogy formaszer en is birtokába vegye új, fény z udvarházát, minden eszközt felhasznált, hogy megmutassa: is el tudja játszani a nagystíl renaissance asszony szerepét, ha úgy tetszik neki. Lóháton érkezett a Petité Bande kíséretében, amelyet I. Ferenc példájára szervezett. De e tündéri amazonok új neve Escadron Volant, a Repül Csapat volt. Feladatuk abban állt, hogy úrn jük parancsára az általa kijelölt férfit, akinek titkait tudni szerette volna, vagy aki megérett arra, hogy elveszítse hatalmát, megközelítsék és elhajolják. Fegyverük: fortélyos eszük, hideg szívük, kívánatos testük volt. Katalin már azon tanakodott, melyikük volna legalkalmasabb, hogy hálójába kerítse Gondét, akit csak nemrégen bocsátott szabadon amboise-i börtönéb l. Igaz viszont: Gondéról köztudomású volt, hogy odaadóan szerette okos és bájos feleségét. Katalin kíséretéhez tartozott a “két öszvérháton lovagló bíboros” is: Lorraine és az olasz d’Este kardinális. D’Este magával hozta Torquato Tassót, a költ t, s így az új Chenonceaux felavatásának fényét a kor két legnagyobb költ jének jelenléte emelte. Mert Ronsard még mindig elkísérte az udvart minden útjára. Katalin tehát most nemcsak névleges, hanem tényleges régens volt. Minden úgy történt, ahogyan tervezte. Antoine de Navarre-t, aki lemondott jogairól az javára, ígéretéhez képest a f helytartó rangjával jutalmazta. A régenskirályné a Guise-ek helyett a Bourbonokat választotta, és ezúttal nyíltan a protestánsok mellé állt. Ha Antoine er sebb jellem, akkor az új uralom kezdete gy zelmet jelenthetett volna a hugenottáknak, és el lehetett volna kerülni a polgárháborút. Mert a tízéves IX. Károly, bár gyermekes elfogultsággal gy lölte a hugenottákat, szinte bámulattal adózott a nagy és nemes Colignynak, és maga Katalin sem tudta megtagadni elismerését és bizonyos értelemben vonzódását a szilárd jellem , lovagias és vitéz Gondétól, akit politikai okokból börtönöztetett be, és ugyancsak politikai okokból bocsátott szabadon. De politikájának vezérelve a maga és a Valois-k hatalmának megóvása volt. A régi törvény szerint az utolsó Valois-t a legközelebbi Bourbon követné a trónon, és a jelek szerint a Bourbon-ház távolról sem kellemetlen izgalommal nézett az események elébe. Katalin most nagyon udvarolt nekik, üt kártyának használva ket a Guise-ek ellenében, és ürügyet keresve a kibékülésre, amely elhalaszthatná a polgárháborút addig, amíg az helyzete eléggé megszilárdul; de azért esze ágában sem volt engedni, hogy k is olyan hatalmasakká váljanak, mint a Guise-ek voltak. Ami Coligny-t, ezt a becsületes, komoly

államférfit illette, akinek sosem jutott volna eszébe, hogy a hatalmat bitorolni, vagy az alkotmányt felborítani törekedjék, Katalin, helyes ítélettel, annak látta, ami: önmaga mellett a leger sebb egyéniségnek egész Franciaországban. Katalinnak éppen elég vetélytársa volt férje életében, és bármit tett is volna Coligny, nem kerülhette volna el végzetét. A gyermekkirály Chenonceaux-ban volt, és anyja féltékenyen rködött felette. Nem engedte, hogy akár Guise, akár Bourbon, akár Coligny befolyásolhassa a kis uralkodót, aki a feljegyzések szerint: “gyors felfogású, nagyon értelmes, magatartása komoly és szerény, beszéde udvarias és nyájas”. Ez a protestáns krónikás a következ reményked mondattal fejezi be feljegyzéseit: “Joggal remélhetjük, hogy nagy tetteket fog véghezvinni, ha az Ég kegyelme meg rzi t.” Csakhogy a reménykedés, akár hugenotta, akár katolikus szívben fakadt, igen kevéssé látszott indokoltnak, tekintve, hogy a hatalom Katalin kezében volt. Az ideges, halvány kép kisfiú élénk tekintet szeme senki láttára nem csillant fel, csak az anyjáéra – és még valakire: máris kifejezett vonzalmat érzett elhalt bátyjának bájos, ifjú özvegye iránt, és a Guise-ek, akik ezt kellemes meglep déssel vették észre, azon tanakodtak, nem lehetne-e a skót kérdést továbbra is felszínen tartani, ha Mária hozzámenne az új királyhoz? Volt még egy másik tervük is ezeknek a dölyfös, hatalmaskodó politikusoknak, akik semmi egyébbel nem tör dtek, mint a maguk nemzetségének boldogulásával. Spanyol Fülöpnek volt egy hasznavehet fia, Don Carlos; márpedig a szilárd spanyol kapcsolat nemcsak meger sítené a katolikus pártot, hanem hatalmas véd bástya lenne Katalin egyre er söd befolyása és fölénye ellen. Csakhogy két eszes, ravasz n vel álltak szemben: sem Medici Katalin, sem Angliai Erzsébet nem volt hajlandó t rni, hogy Mária másodszor is egy nagy hatalmat jelent házasságot kössön. A tizennyolc éves, özvegy Stuart Máriáról különböz arcképek maradtak, részint tollrajzok, részint festmények formájában. Híres fehér gyászköntösében tökéletesen érvényesült sápadt szépsége, amely rabul ejtette a gyermekesen rajongó IX. Károlyt. “Arcának áttetsz fehérsége – írja Brantome – versenyre kelt fátyolának fehérségével; de végül is a fátyol lett a vesztes, Mária arcának hava diadalmaskodott versenytársán.” Ám Katalin nem bocsátotta meg Máriának, hogy az kalmár ivadéknak nevezte t. Skóciából küldöttség érkezett Franciaországba, azzal a kéréssel, hogy királyn jük térjen vissza elhagyott hazájába, és Katalin elhatározta, hogy kérésüket teljesíti. Mária már régen a begyében volt; úgy is mint

Diane kedvence, úgy is mint a Guiseek eszköze. Mennie kellett. Knox a szemrehányások özönével várta, Erzsébet a politika bonyolult hálójával. Az utókor szerencséjére, Brantome elkísérte t, és részletesen beszámol a calais-i indulásról, a szomorú utazásról. Ez sokkal közismertebb, semhogy itt ismételnünk kellene, de vannak egyéb, érdekes részletek is. A Skóciába való visszatérésr l beszél: “Óh, jaj, nem kívánt (Mária) visszatérni oda. Sokszor mondotta, hogy úgy borzad ett l az úttól, mint a haláltól. Mert százszor inkább volt kedve Franciaországban maradni egyszer özvegyként, megelégedve a nászajándékul kapott Touraine-nel és Poitu-vel, mint vad és komor hazájában uralkodni. De nagybátyjai (legalábbis némelyik közülük) ezt tanácsolták neki, s t kényszerítették rá (bár itt nem említem meg, miféle eszközöket alkalmaztak). Hanem kés bb aztán megbánták hibájukat. Nem fér hozzá kétség, ha a megboldogult Károly király már nagykorú lett volna Mária távozása idején (de hát még nagyon kicsi és fiatal volt), és ha tovább is olyan szerelmes lett volna belé, mint amilyennek én láttam, sose engedte volna, hogy elmenjen, hanem egész biztosan elvette volna feleségül, mert én tanúja voltam, milyen szerelmes volt Máriába: ha az arcképére nézett, nem tudta levenni a szemét róla, nem tudott visszaülni a helyére, és gyakran kijelentette, hogy (Mária) a leggyönyör bb, legbájosabb teremtés a széles világon. Bátyját, az elhunyt királyt, a világ legboldogabb emberének tartotta, amiért ilyen elragadó n volt a felesége, és azt mondta, érdemes volt meghalnia, hiszen földi életében, ha rövid id re is, övé volt mindez a gyönyör ség, boldogság, és szépség. Mert ez az élvezet többet ért, mint az egész királysága.” Brantome azután még ennél is líraibb hangokat üt meg, följegyezve, hogy még az id is együtt érzett Máriával a távozása miatti fájdalmában: “Érdemes felemlíteni, hogy távozása évében a tavasz olyan kés n érkezett, s olyan szeszélyes és h vös volt, hogy a természet még áprilisban sem kezdte felölteni szép, zöld köntösét és virágdíszeit. Ez olyan felt nést keltett, hogy az udvar fiatal lovagjai különös jelent séget tulajdonítottak neki, úgy magyarázván okát, hogy ezúttal a tavasz kellemetlen, áruló téllé változott, s azért nem volt hajlandó felvenni ékes, zöldell ruháját, mert fájlalta legszebb ékességének, a bájos királyn nek távozását. Ezt a tárgyat M. Maison-Fleur, a nemes lovag, aki épp olyan jói tudott bánni a tollal, mint a fegyverrel, egy szép elégiában énekelte meg.” Mária kétségkívül azok közé tartozott, akiknek a szegény, fiatal II. Ferenc halála szinte, mély bánatot okozott. Ezt meg is írta néhány versben. Ezekb l kiderül ugyan, hogy inkább a maga balszerencséje,

elfecsérelt ifjúsága és elvesztett örömei miatt bánkódik, mint a boldogtalan ifjú király szomorú sorsa miatt, mégis mindenesetre sokkal több emberi részvétet érzett iránta, mint Katalin, aki a skót Sir James Melville szerint “…örvendezett, mikor fia, Ferenc király meghalt, mert amíg az élt, nem kormányozhatott…” Érdemes megemlíteni néhány megfigyel feljegyzéseit, melyek szerint Coligny így kiáltott fel: “A király meghalt, ez életet jelent számunkra!” A protestáns Theodore de Béze egy zsoltárkölt er s hitével írja: “íme, az Úr felébredt, és eltávolította azon ifjút.” Gondé, kezét t re markolatán tartva kijelentette, hogy t többé sosem látják misén, azután hazatért családjához, hogy a viszontlátás örömeit élvezze; de Antoine de Navarre tapintatosan hallgatott, és a szélkakas állását figyelte. A szélkakas Katalin volt, aki minden fuvallatra megmozdult. Coligny hozzá igazodott. H volt a koronához, és teljesen tisztán látta, milyen óriási fontossága van Franciaországban a királyságnak; úgy határozott, hogy a protestantizmus reménysége ne a kétkulacsos, ingadozó navarrai király, hanem Katalin és fia legyen. E tekintetben a hugenották nagyrészt nem voltak vele egy véleményen, k még mindig – bár indokolatlanul – Antoineban bíztak, aki vérbeli királyi herceg volt. Calvinnak például egyáltalán nem volt bizalma a régenskirályné fitogtatott protestantizmusában; az is eléggé érthet , hogy sokan húzódoztak vezérükül fogadni valakit, akinek minden cselekedetét kétségkívül a szüntelenül változó politikai követelmények irányították. De Coligny mégis ezt választotta, s ez lett a halála. Ha Katalinban több a nyíltság és bizalom, sok vérontástól menthette volna meg az országot. De nemhiába volt Kelemen közeli rokona: sosem ismerte a nyíltságot és gyanútlanságot. Fehér galléros fekete özvegyi köntösében jelent meg a bálon Chenonceaux-ban, arca kifürkészhetetlen, mosolygó lárva. Ha feltekintett a gazdagon díszített, ékes faragású mennyezetre, most már a saját, büszke elszigeteltségben pompázó névbet it láthatta az eddig felháborító H-D-k helyén. Nostradamus, akit Blois-ba hívattak, hogy felállítsa a királyi gyermekek horoszkópját, a legvérmesebb reményeket is meghaladó, hosszan tartó hatalmat jósolta a Valois háznak, noha Katalin fiainak viaszszobrai feld ltek, ami korai halált jelentett. Nostradamus mocsokban virágzó liliomokat látott, Frankhon és Firenze liliomait. A Valois-kat és Medicieket. Katalin követte a maga csillagát, és amint ott lépkedett a táncolok között, Chenonceaux-ban, a szíve megremegett a hatalom gyönyör ségét l, a hatalométól, amelyre oly soká kellett várnia. Ezért

minden áldozatra kész volt, amit csak a politika követelt. Az csillaga fényesebben fog ragyogni, mint a Coligny-é, a Guise-eké és a Bourbonoké, és ameddig él, a Valois-k hatalma csorbítatlan marad. Az elfajzott, beteges, lángész és rület között lebeg Valois-k az vezetése alatt meg fogják tartani Katalin egyedüli barátjának: az elhunyt I. Ferencnek trónját. Mivel Nostradamust említettük meg, meg kell jegyeznünk, hogy II. Henrik volt az, aki felszólította t: jósolja meg a királyi család sorsát. S ezt a tényt mégis állandóan Katalin ellen használták fel. Balsac, aki egyébként eléggé sikerült jellemrajzot ad róla, igen kétes érték forrást nyújt a kés bbi kutatóknak, mikor leírja Katalin titokzatos bois-i szobáját a varázstükörrel, a bölcsesség tojásával, a hím galambok és bakkecskék kiontott vérével. Hogy Katalin próbálkozott varázslattal, halottidézéssel, ahhoz nem fér kétség; de akkoriban mindenki foglalkozott ezekkel a dolgokkal. Állítólag egyedül Párizsban nem kevesebb, mint háromezer csillagjós élt, mégpedig egészen jól. Katalin külön csillagvizsgálót építtetett magának Ruggierivel, amit azóta már leromboltak. Volt benne egy asztrolábium és más bonyolult szerkezet mágikus eszközök. Viszont még a hugenotta krónikások is, akik igyekeztek Katalint befeketíteni a tiltott tudományokhoz való kapcsolatával, matematikusnak mondják Ruggierit. És ez adja meg az egész dolog valódi jellegét. A csillagjóslás elismert tudományág volt, az asztrolábium tudományos eszköz, éppen úgy, mint annak idején a legbölcsebb egyiptomiaknál. Azóta már elvetettük ezt az álláspontot, mégis hányan vannak, akik ma is sót szórnak a bal vállukon át, fán kopognak, és vigyáznak, nehogy létra alatt haladjanak el – anélkül hogy ezért mindenféle sötét legendákat terjesztenének róluk. A British Museum könyvtárában van egy rövid pamflet a tizennyolcadik századból (a babonáktól hemzseg Józan Ész korszakából). Abban le van rajzolva a “b vös talizmán”, amelyet Medici Katalin állítólag mindig magánál hordott, s amely ördögi alakokkal és okkult hatalmak nevével van televésve. Lehetséges, s t valószín , hogy Katalin csakugyan viselt ilyesmit. De képzeljük csak el, miféle gondolatai támadnának egy történetírónak, aki háromszáz év múlva ráakadna Mrs. Amy Mollisonnak valamelyik lapban közölt fényképére, amely éppen abban a percben ábrázolja, mikor egy nagy, fekete játékcicát vesz át valakit l a repül téren, indulás el tt. A cikk címe akkor ez lesz: “Az ördöngösség és az els repül k”, mint ahogy ma ez: “Medici Katalin és a Fekete Mágia”.

Azokban az id kben, mikor Katalin annyira szerette volna, ha gyermeke születik, bizonyára megpróbálkozott mindenféle “varázslat”-tal, bár arra is van bizonyítékunk, hogy egy orvos tanácsára folyamodott ezekhez az eszközökhöz. Ebben a korszakban az ésszer tlen vagy istentelen eljárásoknak nem szabad komoly jelent séget tulajdonítani. Katalin a lélek nélküli józanság megtestesülése volt, de szerette a maga szórakozásait. Elfogadta Nostradamus és Ruggieri szolgálatait, mert meger sítették az önmagában, jellemében, ravaszságában való hitét, amelyt l végeredményben egész pályája, élete függött. Chenonceaux-ban pedig mulatott, táncolt, hallgatta a lantok zenéjét, mert az efféle céltalan szórakozásra is sz ksége volt szellemi egészsége szempontjából. Alkonyatkor fáklyákat gyújtottak, és ezer apró fény villant fel a fák között, amiket még Diane ültetett, meg a gondolákban, amiket Katalin a Cher folyóra bocsátott, hogy vendégeit szórakoztassa, és hogy kis id re Itáliába képzelhesse magát. Igen, a csuklyás királyn , az alvó fúria, a számító politikusasszony, akiben az akarat tüze állandó, hatalmas lánggal égett, ábrándos és mélabús is tudott lenni az ilyen estéken. Elnézte a fehér ruhás, halvány, bájos Stuart Máriát, s eszébe jutott saját szerelem nélküli ifjúsága. Elnézte sugárzó arcú, gyöngéd alkatú gyermekét, IX. Károlyt, és a hatalomra gondolt, amely most az övé. Ennek segítségével fog bosszút állni a sorson és a barátok nélküli rideg világon, amelyet sosem szándékozott kiengesztelni.

POISSY Tizenkét mérföldnyire Párizstól, a Szajna kanyarulatánál erd s fennsík húzódik, a f városi polgárok kedvenc fürd helye, amely kies környékér l és az erdejében nyaranta rendezett Féte des Loges-ról híres. Egyik oldalán Saint Germain terül el, II. Henrik kastélyának maradványaival; a másik oldalán pedig, autón körülbelül húszpercnyi távolságra, Poissy, tizenharmadik századbeli hídjával, a templommal, amelyben Szent Lajos királyt keresztelték és egy dominikánus apátság oszlopos folyosójának romjaival. Saint Germainben és Poissyban kényelmesen meg lehet nézni minden látnivalót egy nap alatt, beleértve a tizenkilencedik századbeli

fest nek, Meissonier-nek szobrát Poissyban és II. Jakab angol királyét Saint Germainben. Az apátság düledez bejárata nem nagyon alkalmas arra, hogy felkeltse a viharedzettebb turisták érdekl dését, akiknek legtöbbnyire az a véleménye, hogy az ottani lik r, a créme de noyaux de Poissy, több joggal tekinthet a város nevezetességének, mint a régi kolostor. Pedig ebben a kolostorban tartották 1561. szeptember 9-t l október 20-ig a poissy-i tanácskozást, amelynek els néhány napja – Miss Sichel szerint – Medici Katalin életének legérdekesebb korszaka volt. Poissyban Coligny mindenkinél jobban törekedett arra, hogy kivezet utat találjon a vallási villongások zsákutcájából. “Az admirális – írja a velencei követ – látnivalóan több buzgalommal vesz részt az ügyben, mint a többiek; nem mintha kedvelné a vitázást, hanem mert meggy z dése, hogy az hite az egyedül igaz hit. Azt óhajtja, hogy rendezzenek vitát a két párt néhány m velt képvisel je között, amikor is kiderül majd, melyikük álláspontja helyesebb.” Coligny, aki most egész életét és minden erejét az új hit szolgálatába állította, szilárdan hitte, hogy egy becsületesen vezetett vita során a hugenotta eszme feltétlenül gy zedelmeskedik, és minden érvet, amit a másik párt hozhat fel ellene, eloszlat. Theodore de Béze, ez a nagyon komoly és m velt ember volt a hugenották f szószólója. Mestere, Calvin, talán ékesszólóbban, hatásosabban fejtette volna ki nézeteit, és eleinte úgy volt, hogy fog beszélni. De Katalin és Coligny féltek, hogy ezúttal is ellenségeket szerezhet, hát rávették, hogy bízza meg a feladattal helyettesét, de Béze-t. Az id k folyamán már a hugenották soraiban is különbséget tettek lutheránusok és kálvinisták között, és a poissyi gy lés békés céljai szempontjából csakugyan helyesebbnek látszott, ha Calvin Genfben marad. Ám Coligny részér l hiba volt az a hit, hogy a katolikusok és hugenották közötti viszályt egy tanácskozóteremben el lehet intézni. Coligny, a kiváló, hivatásos katona, aki (legalábbis St. Quentin óta) gy lölte a háborút, a poissyi tanácskozástól a protestantizmus békés gy zelmét várta. Katalin pedig azt várta t le, hogy elejét veszi a heves harcnak, amelyben a Bourbonok – akiknek támogatására szüksége volt – áldozatul eshetnek a Guise-eknek. Annyit mindenesetre el kell ismerni róla, hogy is örült volna, ha Franciaországban békés egyetértés uralkodik, amelyben a haladottabb eszmék is akadálytalanul virágozhatnak. De hát sosem volt önzetlen lélek. Most is, mint mindig, a régensség és a Valois-k hatalma volt számára a legfontosabb. A konferencia, amely kezdetben reményekkel kecsegtetett, a végén kudarcot vallott, részint az általános

helyzetnél fogva, részint pedig Coligny lelkes rajongásának és Katalin józanságának kedvez tlen ellentéte folytán. Katalin szorongatott helyzetben volt. Az idegen hatalmak minden lépését figyelték, spanyol kémekkel volt körülvéve, akik ravaszság dolgában majdnem egyenrangúak voltak vele. Angliai Erzsébet csak az alkalmat várta, hogy lecsaphasson Calais-ra, a pápa pedig a valláspolitikában való döntést leste, hogy tudja, mihez szabja a saját magatartását. Saját népe nagyrészt gy lölte Katalint, és bizalmatlan volt vele szemben. Protestáns kancellárja, l’Hópital útján- maga is idealista, akinek beszédei a méltányosság, türelem és nemes gondolkozás példaképei voltak – igyekezett meggy zni a franciákat, hogy igazságos és pártatlan uralkodó. Összehívta az országgy lést, ontotta az amnesztiarendeleteket, hogy megnyerje a népet, de a franciákat nem lehetett efféle hízelgésekkel megvesztegetni. A protestantizmusból udvari divat lett. A régenskirályné és kísérete megjelent a préche-eken, e nyíltan eretnek összejöveteleken, amelyeken híres hugenotta prédikátorok szabad folyást engedtek ékesszólásuknak. De Párizs, noha protestáns kormányzója volt, továbbra is állhatatosán katolikus maradt; nemcsak katolikus, hanem gy lölköd , civakodó, amilyen mindig is volt. Ezt a várost, a majdani Fronde, a forradalom, a barikádok városát nem lehetett szép szavakkal lekenyerezni. Goromba viták, verekedések zajlottak le az utcákon a két párt el kel hívei között is; a feldühödött cs cselék megtámadta a hugenotta temetési meneteket, és a hugenották minden újabb sérelem után hangosabban kiáltottak a bosszúért. A vidéken, Normandiában, Touraine-ban, Anjouban és Poitou-ban, ahol az új hit követ inek száma nagyobb volt, a katolikusoknak kellett többet szenvedniök. Egy szilárd jellem uralkodó, aki határozottan a maga választott párt mellé állt, és küzd érte hatalmának és tekintélyének minden erejével, megmenthette volna az országot. Tanácskozásokkal nem lehetett megmenteni. Katalin, Coligny és l’Hópital a civilizált módszert választották, s ezzel megnyitották a kapukat a barbarizmus számára. Mire a poissyi gondolat valósággá lett, a Guise-ek majdnem teljesen visszanyerték elvesztett hatalmukat. Montmorency, aki újra megjelent a porondon, visszatért hozzájuk mint ahhoz a párthoz, amely megóvja az állam fels bbségét az eretnek forradalmárokkal szemben. A Guise-ek ugyan fikarcnyit sem tör dtek az állammal akkor, ha az kisiklik az kezük közül, de Montmorency mégis, tulajdon tapasztalatai ellenére is hitt bennük, az Olasz N t pedig sosem szerette. Ez a lépése azt jelentette, hogy

semmisnek tekintette a szoros családi kötelékeket, amelyek az admirálishoz és fivéreihez, valamint saját fiához f zték, de az szemében el bbre való volt a haza, mint a család. Sokkal súlyosabb volt Antoine de Navarre elpártolása, bár ez el relátható volt. 1561. április 6-án a fontainebleau-i kápolnában három férfiú: Guise herceg, St. Andre marsall és Montmorency ünnepélyesen megáldozott, és szövetségüket triumvirátusnak nevezték el. Néhány hónap múlva egy negyedik csatlakozott hozzájuk, aki e lépésével alaposan megzavarta a helyzet egyensúlyát. Ez a férfi maga Antoine de Navarre volt, a hugenották reménysége és vezére (bár csak névleges vezérnek volt mondható). Szerette a kényelmet és pompát, nem voltak ínyére a kálvinizmus szigorúan tartózkodó küls ségei, és nagyon szeretett volna barátságban lenni Spanyolország uralkodójával, a Legkatolikusabb Királlyal. A Guise-ek csalétket kínáltak neki, amit be is kapott, horoggal, mindennel együtt. Mindeddig egyetlen ember tudta a kötéltáncos módjára ingadozó navarrai király lépteit befolyásolni, irányítani: felesége, Jeanne. Amennyire csak az ilyen ideges, kapkodó embert l telt, szerette okos és jámbor feleségét és Jeanne kellemes hugenotta környezetét. Ha a Guise-ek át akarták t csalni a maguk táborába, el bb meg kellett semmisíteni ezt az érzelmi köteléket. Arra pedig csak egy mód kínálkozott. A Guise-ek megkérték Katalint, adja kölcsön nekik Repül Csapatának egy tagját. Katalin pedig úgy vélte, hogy ez az a perc, amikor talán okosan teszi, ha teljesíti a Guise-ek kérését. A tündér neve, akit erre a feladatra kiszemeltek, a szép Rouet, avagy Mademoiselle de la Limandiére volt, ahogy jobban tetszik. Hogy mennyire volt tudomása Katalinnak a Guise-ek tervér l, az bizonytalan. De szívesen látta volna, ha Antoine rossz hírbe keveredik a hugenottáknál, mert bár Antoine beleegyezett, hogy (Katalin) legyen a régens, továbbra is Bourbon-vér maradt, és mint ilyen, jogosan igényelhette a régensséget. A Guise-ek terve, mint mindig, most is esztelenül magasra tör volt. El ször is azt akarták, hogy Antoine váljék el hith , állhatatos és hatalmas nejét l. Ezt el lehetett volna intézni (d’Este bíboros is megígérte nekik a pápa nevében) azon az alapon, hogy Jeanne eretnek. Azután, amint a szép Rouet-nak mondták, Antoine elveszi t feleségül, és a sikeresen megoldott feladatért jutalomképpen navarrai királyné lesz bel le. De egymás között abban egyeztek meg, hogy Antoine az özveggyé lett Stuart Máriát fogja elvenni, miáltal örökre hozzájuk f z dik; tarsolyában a katolikus Skóciával, amellyel a protestáns Angliát féken tarthatja.

A Repül Csapatnak nem a szép Rouet volt az egyedüli tagja, aki ilyen kényes megbízatást kapott ebben az id ben. Találtak feladatot Isabelle de Limeuil számára is, akir l elmondható, hogy egész életének legnevezetesebb eseménye a – halála volt. Haldoklás! jelenete ugyanis híressé vált, míg életér l alig tudunk valamit, eltekintve attól a szerepét l, amelyet most mint Katalin eszköze játszott. Isabelle halálát közeledni érezvén, apródját, Julient hívatta, s arra kérte, vegye el lantját, és játssza el a szép dalt: “A svájciak vereségé”-t, amely I. Ferenc uralkodásának els idejére való célzás. Mikor az apród ehhez a mondathoz érkezett: “Mindennek vége!”, Isabelle arra kérte, hogy ismételje, négyszer-ötször is, végül maga is ezt sóhajtotta: “Mindennek vége” – és azzal meghalt. Mindez jóval részletesebben van leírva egy csomó könyvben, melyek a francia renaissance társadalmi és m vészi kérdéseir l szólnak. E zenekedvel Delila feladata az volt, hogy a második Bourbon herceget elidegenítette feleségét l, Eleonórától. Amboise-ban annak idején mind a két herceget meg akarták ölni, most pedig mindkett t egy újfajta vadászat zsákmányául jelölték ki. Gondé más fából volt faragva, mint a gyönge, állhatatlan Antoine, Isabelle feladata tehát nehezebb volt, mint a szép Rouet-é. De Gondé sem volt sebezhetetlen. Isabelle-hez intézett leveleinek hangja olyan, hogy házas ember így csak a feleségének írhat. Ha egy mai válóper tárgyalásán olvasnák fel ket, az esti lapok harsogó címbet s cikkekben foglalkoznának velük. Annyi bizonyos, hogy Isabelle egy ideig a hatalmában tartotta Gondét. Vidám, bájos és kacér volt, s mindez bizonyára nagyon vonzotta az er s, férfias herceget, aki belefáradt a folytonos politikai harcokba, s akire ez a váratlan kísértés olyan hatással volt, hogy Isabelle-lel való kapcsolatán kívül is botlásokat követett el. Úgy érezte, hogy hiányzik valami, hogy egész élete a kérlelhetetlen ellenségekkel való medd küzdelmekben telik el; hogy az ügy, amelynek szolgálatában a legnagyobb veszélyeknek tette ki magát, nemcsak reménytelen, hanem – a vezet k gyengesége folytán – nemtelen is. Mikor Isabelle ránézett nevet , hívogató szemével, Gondé úgy érezte, hogy talán valami olcsó g gnek is része van a felesége ragaszkodásában az olyan hithez, ami vajmi kevéssel kecsegtet, kivéve az er szakos halál eshet ségét. A mártírkoszorúnál édesebb dolgok is vannak a világon, s ezek közé tartozott a könnyed, üde, bájos Isabelle is. Gondé belekóstolt ebbe a szerelembe, s most nagy kortyokban itta. S t, keverte is az italt. Gondénak Katalinra gyakorolt titokzatos vonzóerejét érdemes lenne részletesebben tanulmányozni ennek az Isabelle-féle esetnek a

világításában. Mert hiszen a királyné bizonyára jól tudta, milyen célból kérték t le kölcsön Isabelle-t. Jeanne de Navarre-t és Eleonóra Condé-t sosem szerette. Mind a ketten egy, a magáéval ellentétes n típust képviseltek, s ha vitára került a sor, nem ijedtek meg t le. De a Mediciek bajkever , mindenbe beleavatkozó természete már magában is elég okot adott arra, hogy ezt a támadást intézze a két Bourbon családi boldogsága ellen. Az idegorvos pedig megállapítaná, hogy Katalin a Gondé elcsábítását valami furcsa, színházi látogatóhoz hasonló izgatott érdekl déssel figyelte. maga nem volt buja, de állandóan felhasználta a maga céljaira a mások bujaságát, és lehet, hogy az a kielégülés, amit ez a szokása szerzett neki, nem pusztán politikai természet volt. A titkos utak és leplezett módszerek iránti szeretete nem csupán államügyekre vonatkozott; szemtanúk állítása szerint környezetének tagjaitól szigorúan megkövetelte a látszat és illend ség tiszteletben tartását, de ugyancsak szemtanúk állítása szerint; mindig kedvét lelte az élcel désben és a pletykában. Állítólag jót nevetett a tüzérek otromba tréfáján, akik legnagyobb kaliber ágyújuknak az nevét adták, és Brantome elbeszélése, amely szerint Katalin megleste Henrik és Diane enyelgéseit, bár kétségtelenül fölcicomázott történet, nem tekinthet puszta kitalálásnak. Gondé és Navarre erényének megkörnyékezése a poissyi konferencia alatt történt, s ez a tény kicsit mérsékli Katalin békülékeny lépése iránti elismerésünket. Mert még a béke érdekében folytatott tanácskozás közben sem hagyott fel alattomos szokásaival. De hagyjuk most egy pillanatra a Bourbonok erkölcseit, és figyeljük a poissyi apátság refektóriumában folyó eseményeket. A tanács székhelye és központja Saint Germaine volt, és a kastély megtelt a két párt kiküldötteivel és hintóikkal, még a szomszédos nemesi kastélyoknak is jutott bel lük. Theodore Béze, mihelyt megérkezett, préche-eket tartott, amelyeken részt vett Katalin is a fiával, Gondé és még sokan mások. Magán tanácskozások is folytak a chateau-ban és de Béze, meg Lorraine bíboros szertartás nélküli, igen élénk vitába bocsátkozott a két vallás vezérelveire vonatkozóan. A katolikus résztvev k közül sokan a tridenti zsinatra készültek; arra, amelyet a legkiválóbb újítók, mint Erasmus és Rabelais, szívesebben fogadtak volna, mint bármilyen egyházi szakadást; arra, amelyet Kelemen pápa egész életében, minden er feszítésével igyekezett elkerülni, így hát a résztvev k pompásan fel voltak készülve az elméleti vitákra, olyan nagy mértékben, hogy a katolikusok saját hitsorsosaik ellen érveltek, és egyazon párt tagjai között

nemegyszer tettlegességre került a sor olyan kérdések miatt, mint a keresztség, a valóságos jelenlét és a kézrátevés. Hat bíboros és harminchat érsek volt az egyházi méltóságok között, akik a poissyi refektóriumban gyülekeztek az ülés szeptember 9-i megnyitásakor. Skarlátvörös palástjaik s a Guise-ek ékszereinek ragyogása élénk ellentétben álltak a hugenotta résztvev k egyszer , fekete öltönyeivel, különösen vezérüknek, De Béze-nek komor, sötét köntösével. A legel kel bb helyen Katalin és gyermekei: a tizenegy éves Károly király, a tízéves Anjou Henrik, a nyolcéves Margót f hercegn és a hétéves alenconi herceg ültek. E kis gyermekpolitikusok egyáltalán nem voltak egy véleményen a jelenlétükben vitatott vallási kérdéseket illet en. Margót kés bb leírta, micsoda veszekedések voltak közte, a nyolcéves kislány és a nála is fiatalabb alenconi herceg között. Margot-nak katolikus nevel nóje volt, és maga is h maradt ehhez a hithez, bármennyire haragudott is ezért öccse, aki, mint Margót írja: “gyermekkorában nem tudott szabadulni e nyomorult hugenották befolyása alól. Folytonosan igyekezett rávenni engem, hogy hagyjam el hitemet, gyakran megtette, hogy t zbe dobta az imakönyvemet, és kényszerített, hogy zsoltárokat és hugenotta könyveket vegyek a kezembe.” A herceg pajtásai, úgy látszik, szintén zaklatták Margot-t, “látszik, hogy nincs eszem, mondogatták, mert akinek esze van, és csak egyszer hallott a keresztényi irgalomról prédikálni, az nem- és korkülönbség nélkül elfordul ett l az álszentesked , erkölcstelen vallástól”. Mikor Alencon azzal fenyegette, hogy – Katalin rendeletére – megkorbácsoltatja, Margót sírva fakadt, és kijelentette, “megkorbácsoltathatott, vagy meg is ölhetett volna, ha kedve tartja, de a legszörny bb fenyítéseket is inkább elt rtem volna, mint azt, hogy a lelkem elkárhozzék”. Ha már a gyermekek is így viselkedtek, nem meglep , hogy a férfiak – akik abban a hitben n ttek fel, hogy az vallásukért érdemes harcolni, vagy abban, hogy a vallás jó ürügy a harcra – nem tudtak megegyezésre jutni a tanácskozó teremben. A konferenciát maga a gyermekkirály nyitotta meg, felállt helyér l, és meg-megcsukló hangján ékes szónoklatot olvasott fel. Utána el ször l’Hópital kancellár beszélt az újhit ek, majd Tournon bíboros a pápapártiak nevében, végül de Béze, a hugenották f -f szószólója. Hosszú beszédér l csak egyetlen beszámoló van birtokunkban, az pedig t le magától származik, de nincs okunk rá, hogy kételkedjünk lelkes ékesszólásában. Hanem a vége felé, a dühödt keresztkérdések súlya alatt, úgy látszik, kissé megtorpant, bár egy éles visszavágást érdemes

megemlíteni. A Guise-bíboros, hasonlóképpen a régi farizeusokhoz, azt kérdezte, van-e valami jel, amely az új hit isteni ihletettségét bizonyítja. – Nem elég csodálatos-e – válaszolta de Béze – hogy mi, akiket még egy hónap el tt máglyán égettek el, és szám zetésbe küldöttek, most szabadon prédikálunk, mégpedig nemcsak az udvarnál, hanem az egész országban?! A vita, melynek során igen kevéssé tör dtek a tárgy lényegével és a tárgyat megillet tisztelettel, elejét l végig igen éles hangnemben folyt. Michael de l’Hópital hiába igyekezett békésebb mederbe terelni a tárgyalásokat. Egyik fél sem volt hajlandó engedni, bár de Béze, akit kimerített a vita, kénytelen volt bizonyos ponton beadni a derekát és aláírni egy ravasz kétértelm séggel szövegezett okmányt. “Uraim – mondta de Tournon bíboros egyik beszédében –, ez a gy lés igen keveset fog használni nekünk, vagy tán éppenséggel semmit. Mert azok a férfiak, akikkel itt dolgunk van, állatok, barmok, megátalkodott, makacs tökfejek.” E megjegyzés jellemz az egész gy lés hangnemére, s a teológiai fejtegetéseket már nem is érdemes figyelemmel kísérnünk. Eközben megérkezett Saint Germainbe Jeanne de Navarre, kisfiával, Henrikkel, Margót majdani férjével, akit a történelem Navarrai Henrik néven ismer. Katalin a megszokott rendkívüli, képmutató nyájassággal fogadta, ekkor tette az els célzásokat a Margót és Henrik közt kötend házasságra, ugyanekkor pedig azt írta egy barátn jének, hogy bárcsak meghalna Jeanne, mert akkor Antoine újra megn sülhetne. Jeanne természetesen f ként Antoine miatt sietett megjelenni a színen, bár mint a hugenottaügy egyik vezet szelleme és Calvin bennfentese, mindenképpen részt óhajtott venni a poissyi gy lésen. A mendemonda, amely hozzá is eljutott, igaznak bizonyult. Férjét, aki tehetetlenül verg dött a Guise-ek hálójában, kémek vették körül, és a szép Rouet megbabonázta. Nagykövete közvetítésével Spanyol Fülöp úgy játszott a rászedett Antoine-nal, mint macska az egérrel; eszébe sem volt átengedni neki Spanyol-Navarrát, pedig Antoine számára ez a remény ugyanolyan csábító volt, mint Circe-jének bájai. Jeanne számára a férje, akivel mindeddig olyan boldogan élt, aki hosszú éveken át oly gyöngéden viszonozta az és gyermekei szeretetét, most siralmas látványt nyújtott. A Guise-ek befolyása alatt minden nemesebb tulajdonsága elveszett, és visszataszító hibái, hiúsága, pompaszeretete, önzése és képmutató alattomossága teljesen elhatalmasodott rajta. Feleségét hidegen fogadta, és mindjárt talált ürügyet, hogy veszekedjék vele. A Guise-ek teljesen meggy zték, hogy szerencséjének egyedüli akadálya Jeanne eretnek

befolyása, s ez elég volt, hogy sekélyes lelkéb l elpárologjon a felesége iránti szerelme. Antoine, akit a kicsapongás elgyöngített, a mohóság eldurvított, a hízelgés képtelenül önhitté tett, nem érte be annyival, hogy családjával rideg, nyers hangon beszélt. Felesége jelenlétében kegyetlenül megverte Henriket, mert a kisfiú, akit abban a hitben neveltek, melyet apja áruló módra megtagadott, nem akart részt venni a misén. Ez a fiú volt az, aki kés bb egy napon maga is cserbenhagyta a protestantizmust ezzel az emlékezetes mondással: Paris vaut bien une messe (Párizs megér egy misét); egyel re azonban ugyanolyan állhatatosán hugenotta volt, mint amilyen katolikus volt Margót. Jeanne tragikus méltósággal szólította fel férjét, hogy gondolja meg magát, és hagyjon fel rideg, érzéketlenül nyers viselkedésével. Antoine azt felelte, hogy el fognak válni, s hogy Spanyol-Navarrát már úgyszólván kezében tartja. Jeanne nem emlékeztette arra – noha tehette volna –, hogy birodalmukra neki Jeanne-nak, örökölt jogcíme van, míg Antoine csak házassága révén tarthat rá igényt. Egyszer en és rendíthetetlen bátorsággal csak annyit mondott, hogy nem adja el a lelkét világi javakért, s mikor azt mondta: “lelkét”, ezalatt szabadságszeretetét, babona és dogmák iránti ellenszenvét értette. Ha elválnának, mondta, azt gyermekeik sínylenék meg leginkább. De Jeanne Saint Germainbe való érkezése után a Guise-ek egy id re, úgy látszik, elálltak attól a tervükt l, hogy t félretolják az útból, s gyermekeit törvénytelennek nyilvánítsák; ehelyett mást határoztak, ami vakmer ségében szintén olyan jellemz volt erre a családra. D’Este bíboros, a pápai követ is Poissyban volt, és a római ügy sikeres el mozdításával bizonyos hírnévre tett szert. Öt szándékoztak megbízni azzal, hogy magát a félelmetes és hajthatatlan Jeanne-t próbálja átcsábítani az oldalukra. De Jeanne méltó leánya volt a nagy Marguerite de Valoisnak (bár, mint feljegyezték, pajkos kislány korában egyszer kivágta a szentek fejét anyja kézimunkájából, és rókafejeket hímzett a helyükbe). Tudta, milyen az, amikor az embert rendszeresen mindennap megverik; mert tizenkét éves korában nyilvánosan kikosarazta azt a kér t, akit I. Ferenc választott számára. “És ha a hercegn t kékre-zöldre verték volna – írja Miss Sichel –, akkor is lett volna a francia protestánsok vezére, s az, hogy ellenállással kellett megküzdenie, csak egy okkal több volt erre.” D’Este fenyegetései és ígéretei k sziklába ütköztek, és hatástalanul pattantak le róla. Antoine er szakkal akadályozta meg, hogy neje részt vehessen a préche-eken, de semmiféle er szakkal nem volt képes rávenni,

hogy misét hallgasson. Fia mellé jezsuita oktatót adtak. Jeanne sírt, de nem tört meg. Végül, mikor utoljára látta férjét, és egyedül készült visszatérni birodalmába, megpróbálták foglyul ejteni, hogy bebörtönözzék. Maga Antoine is támogatta ezt a gyalázatos tervet, amely kis híján sikerült is. Üldöz i már nem egészen egy órányira voltak t le, amikor sikerült átlépnie saját birodalma határát, ahonnan már véd csapat kíséretében folytatta új tát. A Guise-ek kimutatták foguk fehérjét. Ez nyílt harc volt. A szép Rouet jól végezte dolgát, de – tán fölösleges említeni – nem kapta meg az ígért jutalmat. Isabelle de Limeuilnek már nem volt ilyen sikere Gondéval. Felébresztette benne a kéjencet, s mikor Calvin és de Béze meghallották, hogy a herceg idejének legnagyobb részét szerelmeskedessél tölti, aggódó hangú leveleket írtak neki, mert joggal tartottak attól, hogy ezzel a viselkedésével veszélyezteti tekintélyét a hugenottáknál. De Eléanore kitartott mellette, nem volt hajlandó elhinni, hogy ez több lehet, mint valami múló szeszély. Férjéhez intézett levelei, amelyeket életének ebben a legkeservesebb korszakában írt, meghatóan gyöngédek és bizakodók. Férje végre vissza is tért hozzá, éppen idejében, hogy lefoghassa a szemét. Kisleányának ezt mondta: “Kedveském, próbálj te is olyan lenni, mint anyád volt, hogy Isten megsegítsen, mint ahogy t megsegítette… és hogy mindig jobban és jobban szerethesselek, mert bizonyára még jobban foglak szeretni, ha olyan leszel, mint volt.” “Én vagyok a halott És az, aki él…” – írta egy versben, amely Eléonore halálának pillanatában fogant meg a lelkében. A két Bourbon ellen irányuló lelketlen fondorlatok, amelyek a vallás nevében, f rangú egyházi méltóságok közrem ködésével igyekeztek tönkretenni ket, élénk világot vetnek arra a szellemi légkörre, amelyben a poissyi gy lést megtartották. A Guise-ek pillanatig sem haboztak, hogy – Katalin segítségével – tönkretegyék két asszony boldogságát, mégpedig a legalattomosabb, leggyalázatosabb eszközökkel. Katalin most aztán találgathatta, miféle tervük lehet a saját személyére vonatkozóan. Ám Katalinnak nem volt szokása sokáig találgatni. Megvoltak a maga módszerei ahhoz, hogy kíváncsiságát kielégítse. A jelen esetben igen egyszer eszközt alkalmazott: a triumvirátus tanácskozótermének függönyei mögül egy csövet vezettetett a maga szobájába, és így mindent

hallott, amit azok beszéltek. Meghallotta, amint azt tervezték, hogy a Szajnába dobatják. Most hát újra kénytelen volt köpönyeget fordítani. Megint átpártolt a Guise-ekt l a Bourbonokhoz. Gondéhoz intézett leveleiben szokatlan nyíltsággal tárta fel veszélyes helyzetét, kérlelve a herceget, hogy álljon mellé, legyen segítségére. Mindegyik párt szempontjából az volt az egyetlen fontos dolog, hogy fölénybe kerüljön a régenssel és a királlyal szemben, és így irányíthassa a kezet, amely a rendeleteket aláírja. E cél elérésére most már csak egyetlen eszköz kínálkozott. Cselszövések, szövetkezések, tanácskozások, gy lések, szórványos er szakoskodások csak arra voltak jók, hogy súlyosbítsák a helyzetet. Az egyetlen eszköz, a legközelebbi lépés – a polgárháború volt.

DREUX A katolikusok és hugenották közötti els nagy ütközet színhelye egy lejt s szántóföldekkel, falvakkal és tanyákkal körülvett kis dél-normandiai síkság volt, amelyet egy régi, római út és az újabb, Rouenból Chartres-ba vezet országút szelt át. Alig néhány mérföldnyire innen, Anetban élt visszavonultságában a hatvanhárom éves Diane de Poitiers s már nem merészkedett ki a viharokba, amelyek csodaszép otthona falait ostromolták, s amelyeknek els morajlásait már olyan régen hallotta. A küzdelmet- amelynek lángjai a század egész hátralév részén át elárasztották vészes fényükkel Franciaországot, s egyazon id ben lobbantak fel mindenütt – rövid fegyverszünetek hét “vallásháborúra” osztják. A tüzel anyag készen állt, s az els gyújtó szikra – a március elsejei vassyi mészárlás a Champagne-ban – lángra lobbantotta Normandiát, Provence-ot, a Loire homokos partjait, a Rhone vidékét. Papok elégetése, foglyok lemészárlása, árulás, megszegett eskü, egyéni gyilkosságok, vérfürd k, rablás, fosztogatás, kínzások, éhínség mindkét oldalon, Franciaország minden részében napirenden voltak. A csapatok azért harcoltak most, hogy hatalmukba keríthessék Párizst és a királyt; amelyik félnek ez ideiglenesen sikerült, az felsége és az ország hivatalos hadseregének nevezte magát, a másik pedig, ugyanolyanjoggal, azt hirdette, hogy szent célért: a királynak az istentelenek karmai közül való

kiszabadításáért küzd. Ezalatt pedig a védtelen parasztság és az egymástól távol es vidéki városok lakói mind a két fél er szakoskodásaitól egyaránt szenvedtek. Itt természetesen lehetetlen a számtalan mellékhadjárat részleteibe bocsátkoznunk, s ez nem is tenné könnyebben érthet vé Katalin folytonosan változó helyzetét és állásfoglalását. Csak egyes eseményekre térhetünk ki, amelyekr l az id k távlatából kit nt, hogy jelent sen befolyásolták a harcokat s azt a szerepet, melyet az anyakirályné játszott bennük. Mikor a háborús helyzet kezdett súlyossá válni, Katalin a királlyal Fontainebleau-ba vonult vissza, de Antoine rábeszélésére rövidesen visszatért Párizsba, a központba, amely körül az egész polgárháború kusza rendszere forgott. A f várostól északra, nyugatra, keletre, délre folytak le az els háború kiemelked bb eseményei. Keleten a vassyi vérfürd , nyugaton a dreux-i ütközet, északon Rouen, délen Orleans ostroma. A mészárlás, amely a kés bbi, hosszú éveken át tartó, még sokkal súlyosabb vérengzések el futára volt, éppen vasárnapra esett. Guise herceg, aki a környéken lakott, március elsején nagyszámú fegyveres kísér ivel a kis Vassy városába ment ebédelni. Itt egy nagy cs rben éppen hugenotta istentisztelet folyt – ezt a néhány héttel el bb kibocsátott januári ediktum, az utolsó konc, amit Katalin a protestánsoknak odavetett, tette lehet vé. Guise megengedte embereinek, hogy azok benyomuljanak a fészerbe, ahol a betolakodókat szidalom és tiltakozás fogadta. Rövidesen kövekkel kezdtek dobálózni, s egy k a herceget találta, aki erre tüzet vezényelt. Az istentisztelet hatszáz f nyi résztvev i közül hatvanan meghaltak, és nagyon sokan megsebesültek. Ez volt a harci riadó. A hugenották bosszúért kiáltottak, a katolikusok pedig dics ítették Guise-t e dönt lépéséért, és Mózeshez hasonlították. Gondé, Coligny és Andelot megszállták Orléans-t, és a hugenotta ellenállás f hadiszállásává tették. A katolikusok spanyol katonákat hívtak be az országba, a hugenották Németországtól és Angliától kértek segít csapatokat, s az idegen zsoldosok jelenléte mindkét oldalon fokozta a harci mód vadságát. Coligny, aki minden erejével arra törekedett, hogy seregében fenntartsa a rendet, nemsokára rájött, hogy a szabad fosztogatás engedélyezése az egyetlen mód a lázadás megakadályozására. Mert a katonák, akiket a két párt behívott az országba, annak a hitvány cs cseléknek a fiai voltak, amely majdnem negyven évvel azel tt Rómát dúlta fel.

Katalin ide-oda utazgatott, Guise-t l Coligny-hez, Párizsból Rouenba, valami módot keresve a békére, amely egyrészt megóvhatná a hatalom színleges egyensúlyát, másrészt megmutatná neki, hogy melyik pártot kell titokban támogatnia. Mind a két féllel szemben egyenl bánásmódot alkalmazott, hol a hugenottákat figyelmeztette egy-egy fenyeget támadásra, hol a katolikusokat egy-egy bevehet pontra. Felváltva hívatta ket magához, hogy megállapodjék velük a feltételekben, de egy ponton mindig megakadtak a tárgyalások, mert egy dologban nem volt hajlandó engedni: , csakis kormányozhat, s a fiára csakis felügyelhet. Minthogy pedig mindegyik fél ugyanezt kívánta a maga számára, itt csak a kard dönthetett. Ilyen távol az eseményekt l világosan lehet látni, hogy ezen az alapon a háborúnak a végs ig kell tartania. Mind a két fél ugyanazt akarta elnyerni, Katalin pedig el volt szánva, hogy egyik sem nyerheti el. Rouenban Katalin utoljára látta Antoine de Navarre-t. Rouen egyike volt az északi protestáns er sségeknek, amelyet angol katonák is segítettek védeni, azzal a feltétellel, hogy királyn jük, Erzsébet, megkapja Le Havret. Mert ezt a szörny háborút ilyen szellemben vezették. Coligny becsületére válik, hogy sokkal kevesebb része volt Le Havre átengedésében, mint azt sok történetíró hirdeti, és Whitehead világosan kimutatja, hogy az Erzsébet által követelt feltétel valódi jelent ségét el is titkolták el tte és Gondé el tt, mikor a megegyezés létrejött. Rouen bevétele alatt a köpönyegforgató navarrai király súlyosan megsebesült, bár állapota eleinte nem látszott aggasztónak. Katalin, aki gyakran meglátogatta, gyógyulófélben találta, selyem kerevetén, oldalán a szép Rouet-vel, körülötte vidám cimboráival. Rouen végül elesett, és a katolikusok kezére került; Antoine-t diadalmenetben vitték végig a városon gyaloghintójában. Most nagyon nekibátorodott, és olyan élvezeteknek kezdett hódolni, amiket egy beteg ember alig úszhat meg büntetlenül. Táncosn k és zenészek szórakoztatták folytonosan, dús lakomákon vett részt. Mikor Katalin utolszor látogatta meg, Antoine-nak már megmondták, hogy készülnie kell a közeli végre, s olyan bánatosnak látszott, hogy a királyné azt tanácsolta neki, hívasson magához egy felolvasót. Antoine azt felelte, hogy az környezete nagyrészt hugenotta tanokkal van megfert zve – figyelemre méltó megjegyzés, ha meggondolja az ember, hogy a pápai párt katonai táborában volt. Katalin erre is megfelelt, a maga kétértelm módján, s ezúttal utoljára intézte szavait Antoine-hoz: “Azért semmivel sem kevésbé h szolgái k kegyelmednek” mondta, de máig sem tudjuk, mit értett ezalatt. Ezután még a gyónások, visszalépések, egymásnak ellentmondó kijelentések egész sora következett,

amelyek mind azt mutatták, hogy az ingatag Antoine áttérése mily kevéssé szinte volt. Katolikus és hugenotta papok egymást váltották fel az ágyánál, s mikor végre meghalt, mindegyik párt azon er sködött, hogy az elhunyt az hitük szellemében, az mennyországukba tért meg. Antoine mindössze harmincnégy éves volt. Elmúlt az sz is, kemény, hideg tél következett, s a harcok csak nem sz ntek meg; dönt gy zelmet egyik fél sem aratott. A hugenották visszafoglalták Rouent, s most dél felé vonultak a vérontás- és éhínség sújtotta országon keresztül. Útjuk célja a f város volt, az a város, amelynek kórházai zsúfolásig teltek meg a zord id járás következtében. A háború nyomorúságai egyaránt sújtottak mindenkit, és ha Párizsban még nem is került sor vérengzésre, a város sokat szenvedett az ínségt l és járványoktól. Maga Katalin is, aki pedig híres volt életer s, szívós szervezetér l és pompás étvágyáról, megbetegedett; a feljegyzések szerint szamárköhögést kapott. De állapota megengedte, hogy Párizs falain túl kisétáljon, és ott tárgyaljon Gondéval. A Guise-ek, akik e pillanatban a tekintélyt és hatalmat képviselték a forradalmár hugenottákkal szemben, Spanyolországból vártak segítséget, és Katalin szerette volna függ ben tartani a dolgokat, amíg az idegen csapatok megérkeznek, öt óra hosszat tárgyalt Gondéval, és fáklyavilágnál tért vissza, anélkül hogy valamiféle megállapodásra jutott volna vele. Még két ilyen tanácskozás következett, amely hasonlóképpen eredménytelen maradt. Ekkor megérkeztek Spanyol Fülöp segít csapatai. A hugenották Dreux-nél, a normand határon, a Rouen és Chartres közötti út mellett táboroztak. És ott, azon a szelíd, lankás vidéken ütköztek meg a katolikusok és a protestánsok. 1562. december 19-én történt. Gondé ijeszt álmokat látott. Küzd csapatokat, amelyek az égen csatáztak, véres közepette. Lidércek nehezedtek a mellére álmában, és boszorkányok seregét látta. Az efféle vészjósló jelekb l akkoriban katolikusok és protestánsok egyaránt arra következtettek, hogy koronák fognak hullani és a világ birodalmaiban nagy változások fognak végbemenni. Vajon az álombéli baljós asszonyalakok egyike nem Katalin képében jelent meg neki? Katalinéban, akivel rövid id vel ezel tt chantillyi sátrában olyan heves vitát folytatott? Katalin volt az, aki annak idején az tömlöce fölött sétálgatott, és tetszet s ígéretekkel kecsegtette ingatag fivérét, Antoine-t. Katalin volt az, aki II. Ferenc halála után a szabadulás varázslatos hírét megüzente neki. Katalin volt az, aki hivatalos szirénéi közül elküldte hozzá Isabelle de Limeuilt, hogy énekeljen neki, az utazásoktól és bonyodalmaktól elfáradt vitéznek, hogy

dalolja el neki a lótuszország veszélyes, csábító énekét. El estéjén ennek a háborúnak, amellyel meggy z dése, hite, egész élete olyan szorosan összefüggött, érthet , ha Gondé álmaiban Katalin alakja kísértett. Mert nagyon valószín , hogy is jó néhányszor okozott álmatlan éjjeleket Katalinnak. És Katalint életében is, halála után is sokszor nevezték boszorkánynak, s t, nem ez volt a legvisszataszítóbb név, amivel illették. Két órával napkelte el tt Gondé felöltötte vértjét és fegyverzetét, készen a harcra, tudva, hogy aznap kell lefolynia a csatának. Colignyt nehezebb volt meggy zni, hogy küszöbön áll az összeütközés, de azért nyolc órára a sereg már útban volt, és délben már hallótávolságnyira voltak az ellenségt l, amely t lük északkeletre, a síkságon sorakozott. Gondé, Coligny és Andelot azonnal el reindultak, hogy megtekintsék a hadállásokat. Whitehead egy kevéssé ismert forrást idézve tárja elénk Gondé és Coligny legjellemz bb tulajdonságait, s a megfigyel t igazán nem lehet azzal vádolni, hogy az javukra elfogult, mert ez nem más, mint Santa Croce, a pápai nuncius. Amíg k ketten a dreux-i hadszíntér terepét tanulmányozzák, nézzük, milyennek látta ket Santa Croce: “Hajlamaik és tehetségeik különböznek egymástól. Az admirális a tanácskozásban, a herceg a cselekvésben t nik ki. Ez utóbbinak er ssége gyors, élénk gondolkozásában, az el bbié szilárdságában, állhatatosságában rejlik. Az egyik éles esz , a másik még élesebb esz . A herceg egyénisége vonzóbb, az admirálisé komolyabb. Azonkívül a herceg kedveli a versenyeket, birkózásokat, vadászatot, látványosságokat, mulatságokat, fegyveres mérk zéseket, lovakat, sportokat, tréfát, táncosn ket, énekesn ket. Az admirálist pedig minden helyzetben a gondolkozásnak és cselekedetnek bizonyos megfontoltsága, komolysága jellemzi. A herceg igen kellemes szónok, míg az admirális ékesszólása komolyabb fajta, kevésbé könnyed, megérzik rajta a latin nyelvvel és a teológiai tanulmányokkal való beható foglalkozás hatása. Ez utóbbi igen buzgó államférfi és gyors a gonosz tettek büntetésében, az el bbi kényelmesebb és engedékenyebb. Az admirális meggondolja, megfontolja, mi az, amit tennie kell, a herceg pedig megteszi. Az admirális kihallgatáson fogadja a követeket, foglalkozik az újoncozással, felszereléssel, a pénzügyi állapotokkal, rendeleteket ad ki, meger sít hadállásokat, haditerveket eszel ki, szemlét tart a hadsereg fölött, megállapítja az ütközetek helyét és idejét, felügyeletet gyakorol vallási ügyekben. A herceg a veszélyt és küzdelmet szereti; alacsony és finom termet . Az el bbi fogpiszkálót használ, s azt éjjel-nappal a szájában tartja.

De abban megegyeznek, hogy vonzó és kiváló tulajdonságaik következtében mindenki tiszteli ket.” A katolikusok helyzete igen kedvez volt. Oldalszárnyaikat (jobboldalt Guise, baloldalt a hadastyán connétable parancsnokolt) falvak védték. Az enyhén emelked terület közepén a svájci dzsidások álltak, az hadtestük és a balszárny tüzérséggel volt meger sítve, míg a lovasság kisebb csapatokba oszolva húzódott végig az egész vonalon. Az egész sereg félelmetesen nagyszámú volt: tizenhét- vagy tizennyolcezer f nyi lehetett. A hugenották lovasság dolgában jobban álltak, de valamivel kevesebben voltak, és számukra kedvez tlenebb volt a terep. De most már nem lehetett tovább húzni a dolgot. A harc elkerülhetetlen volt. Theodore de Béze a hugenotta seregnél id zött; az ütközet el tt tartotta az istentiszteletet. Mindegyik ezrednek megvolt a maga külön ájtatos éneke, amit Marót zsoltárai közül választottak ki. És míg az egyik táborban zsoltárokkal igyekeztek megnyerni a hadak urának jóindulatát, a másikban misét mondtak, és általános b nbocsánatot hirdettek az isteni segítség reményében. A hugenotta nemesség dísze-virága ott volt, a középen, a lovasság soraiban, Gondé vezérlete alatt. Coligny a jobbszárnyat vezette, a connétable-lal szemközt. Mikor az ütközet megkezd dött, a legvadabbul Gondé és a katolikusok svájci csapata között folyt a harc. Minden oldalról egyre tüzeltek, mindkét fél súlyos veszteségeket okozott, és szenvedett, de újra meg újra egymásnak támadtak. Coligny heves rohama szétdúlta a katolikus balszárnyat, és Montmorency, aki szokása szerint katonái sorában harcolt, foglyul esett. Hadosztálya teljesen szétszóródott, s kétségbeesett lovasok vágtattak Párizsba, ahol elterjesztették a szörny hírt, hogy a katolikusokat leverték, és a connétable elesett. Ezek után csakugyan úgy látszott, hogy a hugenották gy ztek. De Guise – valószín leg az egész hadsereg legjobb katonája – sértetlenül rizte meg a vezérlete alá tartozó jobbszárnyat Epinay falu mögött, és a dönt pillanatban “Fel, barátim, most rajtunk a sor!” kiáltással reázúdította seregét a gyönge hugenotta balszárnyra és a kimerült középcsapatra. Coligny csatarendbe állította embereit, és vitéz ellentámadásba ment át a jobbszárnnyal, de hiába. Középcsapatát széjjelszórták, Gondét pedig foglyul ejtették. Az admirális estére kénytelen volt szabályszer en visszavonulni. A két fél veszteségei nagyjából egyenl ek voltak, de a gy zelem a katolikusok oldalán volt. Egy feljegyzés szerint a hugenották az ütközet után, a connétable kivételével, megölték hadifoglyaikat. Mint annyi hasonló esetben, amikor

az egykorú krónikások elfogult megállapításaira kell támaszkodnunk, a valóságot bizonyára sosem fogjuk megtudni. Valószín , hogy mindkét oldalon féktelen vadsággal folyt a harc, hiszen a vallási düh és a zsákmányolás, pusztítás vágya nem nyilvánulhat meg gyöngédségben és kíméletességben. De a magasabb rangú katonák közti hagyományos lovagias szokásokat még mindig szívesen betartották, ha hátrányos következmények nélkül tehették, s így bízvást elhihetjük a krónikásnak, hogy aznap éjjel Guise herceg “egy ágyban aludt foglyával, Gondéval, mintha csak a legjobb barátok lettek volna”. Gondé fogékony lelk ember volt, éppen ezért tudta t Katalin ez id tájt sikeresebben megkörnyékezni, mint Colignyt, aki ugyanolyan határozott és céltudatos volt, mint az anyakirályn . Sir Thomas Smith, aki szintén részt vett a harcban az angol csapatokkal, azt írta Angliai Erzsébetnek, hogy Guise lovagias és el zékeny viselkedése “könnyekre fakasztotta a herceget, aki azt mondja, hogy sosem akart mást, mint békét és nyugalmat”. Gondét Chartres-ba küldték, hogy ott elmélkedjék a béke és nyugalom kérdésén, a connétable-t pedig Orleans-ban, a hugenotta Franciaország f városában tartották. Gondé helyébe természetesen- bár akarata ellenére – Colignyt választották meg a hadsereg parancsnokául, hiszen valójában mindig volt a protestánsok tulajdonképpeni vezére. Colignynak most, kisebb hadm veletekkel, meg kellett akadályoznia azt, hogy elvághassák Orléans-tól. Párizsban ezalatt már mindenfelé elterjedt a dreux-i ütközet részletes híre. Guise diadalmenetben tért vissza a f városba, Katalin pedig ragyogó kísérettel vett részt a hálaadó istentiszteleten, annak örömére, hogy ekképpen kiszabadultak ellenségeik kezéb l. De Katalin jól tudta, hogy nemcsak Párizs falain kívül vannak ellenségei. A Guise-gy zelem nem volt teljes. Mindenképpen békét kell kötni, miel tt valamelyik fél fölénybe jut. Az angolok ugyancsak kihasználták azt, hogy behívták ket az országba, és aggasztó mértékben terjeszkedtek Normandiában. Rövidesen visszaszerezhetik Calais-t, és Franciaország visszasüllyed a százéves háború korába. Ez elég jó ürügy volt a béketörekvésekre, és Gondénál az ország javára való hivatkozással még mindig lehetett eredményt elérni. A tárgyalások, amelyeknek feltételei közt szerepelt természetesen a két el kel fogoly kicserélése, igen lassan, tekervényes mederben haladtak el re. “Ha azel tt rosszabbul álltak volna az ügyek, mint most, e sok háborúskodás után – írja Katalin egy közeli barátjának-, bizonyára az asszonyi kormányzást hibáztatták volna érte. De az igazán becsületes

embereknek csak a férfiak kormányát lenne szabad hibáztatniok, a férfiakét, akik a király szerepét akarják játszani. S ezentúl, ha meg nem akadályoznak benne, remélem, sikerül bebizonyítanom, hogy a n k sokkal szintébben tör dnek az országukkal, mint azok, akik azt a mostani állapotába süllyesztették.” Katalin békevágya elég szinte volt, de ez nem Franciaország iránti szeretetéb l eredt. Meg aztán neki nemigen volt joga követ vetni azokra, akik a király szerepét akarták játszani.

ORLEANS 1563. február. Katalin Károllyal Blois-ban volt, ott várta, hogy valami dönt fordulat történj ék abban a céltalan háborúskodásban, amely még egyre folyt a Blois és Párizs közötti területen. E különös háború idején a királynak alig volt szüksége arra test rségre, amely bátyja, II. Ferenc fölött rködött az amboise-i kivégzések után; Károly anyjával együtt t rhet biztonságban járhatott-kelhetett a folytonos harcok világában, míg ártatlan alattvalói ezrével pusztultak azok kezét l, akik t igyekeztek hatalmukba keríteni. Blois-ban pedig, a kis faburkolatos szobában, amelyr l annyi furcsa mendemonda keringett, Katalin harcolt a maga külön fegyvereivel, amelyek között kétségtelenül szerepelt a méreg is, bár az is valószín , hogy sokkal több végzetes méregkeverést tulajdonítanak neki, mint amennyit valóban elkövetett. A rejtett fülkék, félre tolható falrészek, amelyeket az idegenvezet k manapság oly zord elégtétellel mutogatnak, nemcsak Katalin titokzatosság iránti hajlamát, hanem a mesteremberek részletmunkákban való kedvtelését is bizonyítják. Ha a tizenhatodik századbeli m asztalosok keze alól kikerült minden titkos fiókot alattomos, gyilkos szerszámok rejtekhelyének tartunk, akkor szinte elképzelhetetlen, hogy akadt francia ember, aki természetes halállal halt meg. Feljebb a Loire mentén, Guise herceg ostromolta Orleans-t, azt a várost, amelyet V. Károly a legszebbnek tartott egész Franciaországban, amelyet Jeanne d’Arc tett híressé, és amelyet most, a katolikusok szerint, beszennyeztek a hugenotta megszállók. Coligny éppen eltávozott, hogy az északi angol csapatokkal való összeköttetést megkísérelje helyreállítani, s így a város védelme Andelot feladata volt.

A Loire északi partján, Orleans külvárosát már régebben körülzárta Guise, és február 18-án este a szigeteket látogatta meg, hogy felülvizsgálja az ott elhelyezett tüzérséget, amely a hidat és környékét tartotta tüzelés alatt. Visszafelé menet egy Poltrot nev hugenotta kém, egy bokor mögé elrejt zve, hátba l tte. Három golyó érte a herceget. Poltrot, a Coligny pénzén szerzett lovon gyorsan elvágtatott a tett színhelyér l, de eltévedt, és hajnalban rémülten látta, hogy még mindig a katolikusok táborának közelében van. Megint megpróbált menekülni, de egy katona, aki ezzel kétezer dukátot keresett, elfogta. Katalin ugyanis azonnal ennyit t zött ki jutalmul annak, aki a gonosztev ket élve elfogja. Egyidej leg orvosokat, sebészeket küldött Guise-hez, és levelet írt neki, amelyben a gonosztett feletti elszörnyedésének, a megbosszulás vágyának, valamint annak a reménységének ad kifejezést, hogy a herceg hamarosan meggyógyul. De a herceg nem gyógyult meg. Február 24-én egy heti borzalmas szenvedés után (némelyek szerint a golyók mérgezettek voltak) meghalt. Két angol ember így ír a haláleset alkalmából: “A herceg nemcsak Franciaországnak, hanem az egész keresztény világnak legkiválóbb katonája volt. Edzett volt a fáradalmakkal szemben, tapasztalt a hadviselésben, udvarias, nyájas és nagylelk , akit tisztjei és közlegényei egyaránt szerettek… Némely rosszhiszem ember azt állítja, hogy az egész a királyné m ve volt, akinek végre teljesült a vágya… Eljön még a nap, amikor Colignynak is életével kell fizetnie a herceg meggyilkolásáért.” (Sir Thomas Smith.) “A Guise-családf halála… higgyétek el, szívem és lelkem mélyéb l megrendített. Olyan váratlan ez, olyan szerencsés, olyan messze túlhaladja minden reménységünket.” (Jewel protestáns püspök.) Csakugyan hirtelenül és váratlanul történt, és sokan voltak, akik ezt a Gondviselés különös kegyelmének tekintették, mert Dreux óta a hugenották nyíltan imádkoztak Guise haláláért. De Smith nyilatkozata olyan kérdéseket vet fel, amelyekre a válaszok bizonyára még mindig eltér ek lesznek, noha a kutatók mostanáig már minden anyagot összegy jthettek, és százszor is megrostálhattak. Vajon mennyi része volt Katalinnak és Colignynak ebben a gyilkosságban, amelyért, mint Smith megjósolta, az admirálisnak végül életével kellett fizetnie? Minden bizonyítékra való hivatkozás nélkül is világos, hogy Katalin és Coligny számára kívánatos volt Guise halála. Katalin nyilvános sopánkodása és szörny ködése, valamint az, hogy jutalmat ajánlott fel a gyilkos kézre kéri t jének, és hogy – némi halogatás után – beleegyezését adta Poltrot kivégzéséhez, nem sokat jelent. Alig hat héttel az eset után azt

mondta Gondénak, hogy Guise halála nemcsak t – Katalint – szabadította ki börtönéb l, hanem a hercegnek is visszaadta szabadságát. Mi, kortársaihoz hasonlóan, úgy érezzük, hogy szavai kétszín ek és egymásnak ellentmondóak. Cselekedeteit kell figyelnünk, és az a félelem nélküli magatartás, amivel a hosszadalmasán faggatott Poltrot-nak egy reá – Katalinra – nézve terhel vallomását fogadta, er sen az javára billenti a mérleget. Ha Katalin b nös lett volna, akkor az eset után aligha viselkedett volna így. Valószín , hogy nem nagyon bánkódott annak az embernek a halálán, aki t – mint saját fülével hallotta – a Szajnába akarta fojtatni. De ha elterjedt volna a gyanú, hogy volt a b n értelmi szerz je, ez végzetessé válhatott volna reá nézve. Párizs szemében a meggyilkolt Guise vértanú volt, és a régenskirályné elleni kifejezett vád forradalomra vezetett volna. Egészen más lett volna a helyzet, ha Katalin, miután meggyilkoltatta Guise-t, tisztára tudja mosni magát, és Colignyt keveri bele a dologba. Ilyenformán egy csapással két hatalmas ellenfélt l szabadult volna meg. S ez az elgondolás, amely olyan jól beleillik egy Medici-sarj jellemébe, támogatja azokat a történetírókat, akik a fennmaradt okmányokból Katalin b nösségének bizonyítékát olvassák. A Coligny elleni vád sokkal határozottabb, és az helyzete egészben véve világosabb is. Poltrot-t kilencszer hallgatták ki. Hatszor azt vallotta, hogy a gyilkosságot Coligny rendeletére követte el, háromszor pedig azt, hogy abban Coligny-nak semmi része sem volt. Annyi kiderült, hogy az admirális pénzt adott Poltrot-nak, de mivel Poltrot köztudomásúan hugenotta szolgálatban állott, s mivel Coligny a pénzt kifejezetten lóvásárlás céljából adta, ez a körülmény nem volt terhel nek tekinthet . E kornak valamennyi francia vezet történelmi alakja közül Coligny volt a legkevésbé aljas. Mégis, Guise meggyilkoltatása nem lett volna összeférhetetlen az természetével. Ezekben a háborúkban megbízhatatlan portéka volt a jellem. Colignyt nem lehet felmenteni a felel sség alól azért a sok kegyetlenkedésért, amit a vezérlete alatt álló emberek elkövettek; azt pedig, hogy a német zsoldosoknak csalétkül felajánlotta Párizst, szabad fosztogatás céljaira, saját kez leg írt levele bizonyítja. Leger sebb mentsége a történelem el tt az a nyíltság, amelyet Poltrot vádjával szemben tanúsított. Minden további nélkül beismerte, hogy bár a gyilkosságot nem az rendeletére követték el, nagyon örül, hogy megtörtént. Kifejtette, hogy maga ugyan sosem vett részt ilyen kísérletben, de meg sem akadályozta volna, és a csatatéren nem habozott volna legnehezebb fegyvereit és legkit n bb céllöv it felsorakoztatni a

herceg személye ellen. E magatartásához, állítása szerint, nagyban hozzájárult az is, hogy mint megtudta, a Guise-ek el akarták t tenni láb alól. Ez nem úgy hangzik, mint egy magát tisztázni igyekv b nös vallomása. Az elhangzott vallomásokból, mindent összevéve, arra lehet következtetni, hogy Poltrot ugyan önállóan, a maga szakállára cselekedett, de oka volt azt hinni, hogy a hugenotta vezérekt l jutalmat kap a gyilkosságért, és segítségére lesznek abban, hogy tettének következményeit l megmeneküljön. Valóban, nem volt nagyon fontos, kit terhelt a felel sség, Katalint-e, Colignyt-e vagy egyiket sem – és ma még kevésbé fontos. De az már fontos volt, hogy Colignyt tartották felel snek és a történelem szempontjából elég ennyit megemlíteni. Mert a Guise-ek szintén és következetesen hitték, hogy nemzetségük fejének halálát az admirális okozta. Ha k – és Párizs népe – Katalint tartották volna b nösnek, akkor az egész történelem lényegesen másképp alakult volna, így azonban az Orléans-ban kil tt három golyó elkerülhetetlenné tette a borzalmas Szent Bertalan-napi vérengzést. Most új ok játszotta a f szerepet a pusztító küzdelemben. A vallásháborúk vérbosszúvá fajultak, és Coligny sorsa meg volt pecsételve.

Anyakirályn

ROUEN “Én angol n vagyok! – kiáltotta a felháborodott Erzsébet – a francia királyné pedig firenzei, de majd meglátjuk, melyikünk jár túl a másik eszén!” Erzsébet joggal haragudott. Az angolokat minden teketória nélkül kikergették Normandiából, és a francia udvar most Rouenban volt, a régi angol er sségben, ahol Johannát, a boszorkányt, megégették. Mert Katalin megragadta az alkalmat, hogy gyorsan békét kössön, és megszabadítsa az országot az idegenekt l, akiket annak idején azért hívott be, hogy Károlyt a

katolikusok karmaiból megmentsék, s akik most persze visszaéltek a vendégszeretettel, mert tovább maradtak a kelleténél. Ami Gondét illeti, aki most, Guise halála folytán, megint kiszabadult a fogságból, s akit Katalin egy érzelmes jelenet keretében megint sürg sen a maga oldalára csábított, hogy segítsen kiverni saját angol szövetségeseit, róla Erzsébet kereken kijelentette, hogy “semmirekell , akit a kutyáknak kéne vetni”. Nemrégen még ugyanilyen mély meggy z déssel “Jóshuának, Isten kiválasztott vezérének” nevezte. Ez a mostani alkalom igazán nagyon kedvez volt Katalin szempontjából, mert azoknak az embereknek száma, akikkel el kellett bánnia, szerencsére alaposan megfogyatkozott. Katolikus részr l Guise és Antoine de Navarre meghalt, Lorraine bíboros pedig Trent-ben volt a nagy zsinaton. Hugenotta részr l Coligny Caenban volt, elég messze Blois-tól, Gondé pedig, valamint a katolikus connétable tehetetlen volt, mert a megegyezést l függött, hogy kiszabadulnak-e fogságukból. Minden tervszer en, simán ment, és néhány héttel az orléans-i gyilkosság után létrejött a szerz dés, amely az “amboise-i béke” címet viselte. A betegségek járványok által megtizedelt angol csapatok maradványai nem okoztak bonyodalmakat, és végre föl lehetett lélegezni. Katalinnak most, e nyugalmi korszakban, els dolga volt konferenciát összehívni, hogy Károlyt, aki mindössze tizennegyedik évében járt, az uralkodásra alkalmasnak nyilvánítsa. De ez nem a gyöngéd anyai elfogultság jele volt fia iránt, akit sokkal kevésbé szeretett, mint a tizenkét éves Henrik orléans-i herceget. Károly tanárai és nevel i azt az utasítást kapták, hogy növendékük ne váljék ki sem erkölcsi, sem testi er tekintetében. Lehet leg legyen hasonmása a szánalmas II. Ferencnek, az önállóság minden nyoma nélkül, gyenge szervezet , korai halál reményével kecsegtet , miáltal öccse a trónra juthat. Katalin mindenképpen Valois-kat akart a trónon látni, de a maga törekvéseinek megfelel módon. És míg Károly görcsös rohamai évr l évre jobban hasonlítottak a tébolyhoz, Katalin tekintete reményked gyöngédséggel pihent Henrik finom arcvonásain és hosszú ujjú Medici-kezén. Tehát nem a szeretet, hanem a politika kívánta, hogy Károly hivatalosan nagykorú legyen, mert most, hogy a navarrai király már meghalt, Gondé volt a legid sebb Bourbon herceg, s mint ilyen jogos igénye lehetett a régensi hivatalra. sosem ígérte meg, hogy lemond az igényeir l, és most hajlandónak látszott el hozakodni velük. Ezen könnyen lehetett segíteni. Fölöslegessé kell tenni a régensséget. Károly ténylegesen királlyá lett,

Katalin pedig mint anyakirályné, tulajdonképpen semmit sem veszít hatalmából. Ideje, gondolta Katalin, hogy a francia nép végre küls látható jelekb l is meggy z djék err l a hatalomról. A királyt, akinek személye körül a polgárháború dühöngött, meg kell mutatni alattvalóinak, akiknek egyúttal tudomásul kell venniük az anyakirályné rangját és tekintélyét. Egy királyi díszfelvonulás hatásosabb lenne, mint egy csomó rendelet, és most, a béke tartama alatt jó politika lenne szórakoztatni az agyongyötört franciákat az efféle káprázatos látványosságokkal, amiknek megbámulására még a legcsüggeszt bb id kben is tolongott a nép. Ezért hát Katalin nagy eréllyel látott neki a szervezés és a színpadi megrendezés munkájának, és közhírré tétette, hogy fia pompás kísérettel végig fogja járni birodalmát. Ezt a következ évre tervezte, amikor is majd alkalom nyílik bizonyos rendkívül fontos diplomáciai tárgyalásokra is. Félt Spanyol Fülöpt l, de Angliai Erzsébettel egyenrangúnak, egyenl er snek érezte magát. Mind a két álláspont egyezmények kötésére vezethetett, márpedig a diplomáciai egyezmények s a pompás látványosságok igen jól összeillenek. Katalin a roueni tervek termését nemsokára le is aratta. Úgy tervezte, hogy k rútjának utolsó állomása Bayonne lesz, ahol a Pireneusok találkoznak a biscayai öböllel, mert ott Spanyolországgal kellett tárgyalnia, és f leg, mert remélte, hogy ott találkozhat szívb l szeretett leányával, Erzsébettel, akit öt éve, Fülöppel való esküv je óta nem látott. 1564 tavaszán indult el a díszmenet Rouenból. Nem követhetjük ket városról városra, hogy minden állomáson megnézzük a díszfelvonulásokat, jelmezes játékokat, él képeket. Mesterséges barlangokból nimfák lebbentek el , és elszavalták Ronsard alkalmi verseit; lovagi játékokat és mérk zéseket tartottak szárazon és vízen; ritka és becses ajándékok cseréltek gazdát: arany érdemrendek, aranygallérok, színes zománcmív ládikák, Trója vagy Jerikó ostromát ábrázoló díszekkel, órák, amelyeken a Szentlélek és Péter kakasa hirdették az id t, nautilus kagyló alakú ezüst szelencék, amiket delfinek vontattak, és szirének kormányoztak. Ahhoz sincs id nk, hogy megfigyeljük az utazó udvar mindennapi életét; hogy meghallgassuk Katalin tréfáit, és töprengjünk azoknak rejtett értelmén; hogy megtudjuk, kit vonz és kit taszít; hogy tanúi legyünk, milyen gondosan készítik el a fogékony Károlyt mint Angliai Erzsébet esetleges kér jét; hogy figyelemmel kísérjük a számtalan szerelmi kalandot, és hogy találgassuk, vajon a két koraérett gyermek: Margót hercegn és Navarrai Henrik herceg csakugyan szerelmesek egymásba, vagy csak fecseg szajkók?

De Saintes-nél, a Charente torkolatának közelében, kissé pihen t tartunk, hogy néhány percre megfeledkezzünk a politikáról, és megismerkedjünk egy fazekassal, akit az a szerencse ért e városban, hogy bemutatták t a királyi látogatóknak. Mert végül is nem a politika az egyedüli, s t nem is mindig legmaradandóbb anyaga a történelemnek. Ebben az évben, 1564 tavaszán például két olyan férfi született, akikre a világ akkor is emlékezni fog, mikor Medici Katalin neve feledésbe merült. Az egyik Pisában született, és csillagász lett bel le. A másik Stratford on Avon-ban jött a világra, és költ vé serdült.

SAINTES Bernard Palissy mesternek, Saintes leghíresebb kézm vesének soká kellett várnia erre a Katalinnal és Károllyal való találkozásra, amely aztán szerencsét hozott neki. Mert már majdnem hatvanesztend s volt akkor, amikor az udvar a tekintélyes megyei székhelyre, a jogtudósok nevezetes városába érkezett. Lefolytak a szokásos ünnepségek és a város lakói fényes látványosságokat kaptak, hogy az el z vérengzésért kárpótolva, az ezután következ kkel szemben lefegyverezve érezzék magukat. A királynak és az anyakirálynénak bemutatták a kiválóbb polgárokat, akik valamennyien ajándékokkal kedveskedtek a magas vendégeknek. Bemard Palissy néhány zománcozott agyagmunkáját adta át Katalinnak. Az m vészetének termékei részleteikben különös, csodálatosan életh alkotások voltak, az a fajta munka, amely mindig tetszett a polgári m vészetpártolóknak. Stuart Máriának igaza volt, mikor azt mondta, hogy Katalin kalmárivadék. Az anyakirálynét nagyon érdekelte Palissy munkája, aki – felhasználva a kedvez alkalmat – grottót tervezett számára; megígérte neki, hogy Párizsba visszatérve majd igénybe veszi szolgálatait. Be is tartotta ígéretét, és két évvel kés bb a saintes-i fazekasmesternek már saját m terme és zománcéget kemencéi voltak az épül Tuileriákban. Palissy mindig igen küzdelmes életet élt, s ez nagy nap volt az számára. Egyszer kézm ves családból származott, abból a nemzetségb l, amelyb l az els hugenották kerültek ki. Kézm ves társaival együtt is buzgón énekelte annak idején Marót zsoltárait, és szül földjén, 1546-ban részt vett a sóadó miatti lázadásban. Ekkor fogadta ót kegyeibe

Montmorency, a connétable, akit a felkelés elnyomására küldtek oda, s aki véletlenül összekerült a fazekasmesterrel. Montmorency b kez pártfogóvolt, az szolgálatában s az támogatása révén végre siker koronázta Palissy tizenkét év óta folytatott buzgó kísérleteit, s most már el tudta állítani azt a tiszta, fehér pépet, amelynek segítségével csodálatos, életh színezés zománcmunkáit készítette. Csakhogy az a megélhetés, amely a connétable folytonosan változó szerencséjét l függött, nagyon bizonytalan volt, és Palissy neve csak Katalinnal való találkozása után kezdi megdobogtatni a m gy jt k szívét. Palissy kétségtelenül zseni volt, de nem m vészi zseni. Inkább egy szerényebb Leonardo, minden tudományágban tudós, kiváló kutató, ragyogóan ötletes, de Leonardo m vészi érzékenysége és fogékonysága nélkül. Anatole Francé mondja róla, hogy bár sosem olvasta Leonardo feljegyzéseit, a kövületek buzgó tanulmányozása közben ugyanarra a korszakalkotó eredményre jutott, mint a Mona Lisa nagy alkotója. Felfedezte az id nek mint tényez nek szerepét a rétegek alakulásában. Erre alapították kés bb a geológia tudományát. Úgyszólván a tizennyolcadik századra jellemz lelkesedéssel foglalkozott a “dolgok természeté”-vel; azt tartotta, hogy a fölm velést tudománynak kéne tekinteni, hogy eredményeit ne csupán a mennyei hatalmak véletlen szeszélye szabályozza; a fizikát és kémiát is meglep , korát megel z felfedezésekkel gazdagította. De els , utolsó és mindenek felett való szerelme a fayence volt. Hogy rájöjjön a lázasan kutatott titok nyitjára, sokat kellett t rnie és szenvednie, nemcsak neki, hanem családjának is, mert amikor már az éhhalálhoz álltak közel, s a házban semmi pénz nem volt, akkor nyomorúságos bútorzatuk darabjait dobálta éget kemencéibe. M vei, melyek a titok felfedezése után kerültek ki a keze alól, ma magángy jteményekben és a világ különböz múzeumaiban tanulmányozhatók. Egy Palissy-tál nem használat céljára, hanem kifejezetten a gyönyörködtetés kedvéért készült. A páfrányok, a levelek, a csigahéj és a középen tekerg z kígyó, mind kiemelkedik a tál felszíne fölé, természetes színeik változatos tarkaságában ragyogva. A madarak, amelyek belecsipkedtek az Apelles festményén lev gyümölcsbe, bizonyára e csigaházakon is kipróbálnák cs reiket – vagy talán mégsem, mert a kígyó elriasztaná ket. Ezeknek az alkotásoknak életh sége lélegzetelállítóan bámulatos. És mennyi más csoda vonja még magára a figyelmet: halak, amelyek még nedvesen csillogni látszanak a tengervízt l, békák, amelyek meglepnek azzal, hogy nem sikamlós, nyálkás az

érintésük, a napon sütkérez gyíkok, lombok és füvek, amelyeken még ott szikrázik a harmat. És mégis, mindez csak mívesség, és nem m vészet. Nem csoda, hogy Katalinnak tetszettek Palissy m vei, mert azok az korszakának bélyegét viselik magukon. “A hanyatlás korszakára – írja Miss Sichel Katalinról szóló tanulmányának mindjárt az elején – jellemz a részletek túlságos hangsúlyozása.” Ami igaz is, már amennyire az ilyen általánosító megállapítások igazak lehetnek, s mindenesetre helytállóbb, mint Lecky-é, aki szerint “az érzékiség a fiatal emberek és az id s nemzetek b ne.” A tizenhatodik század második felében nehéz volna határozott irányzatokat megkülönböztetni. Ha Katalin pályáját lépésr l lépésre követjük, akkor is éppoly kevéssé láthatjuk el re egyes cselekedeteinek eredményeit, mint maga. Céljai sokkal egyénibb természet ek voltak, semhogy ezekbe a nemzetet bevonhatta volna. Túl a csatornán, Erzsébet mindenben azonosította magát országával, úgyhogy az Erzsébet-kori Anglia most a nagyarányú, határozott fejl dés képét mutatja, amelybe az élénken színezett, éles körvonalú részletek pontosan beleillenek; míg ha a Medici Katalin korabeli Franciaországra tekintünk vissza, kusza, elmosódott részleteket látunk, olyan az egész, mint egy mozidarab, ragyogó felvételekkel, de sovány cselekménnyel. Katalin, aki önmagának és a jelennek élt, átvette korának színét, és visszasugározta azt. A hanyatlás, amely e kor m vészetében oly szembet n , az élet egyéb területein is észrevehet . Mert ez most az Ezeregyéjszaka utáni reggel, szürke derengés a renaissance tobzódás után, amikor az érzékiség legalább szinte és leplezetlen volt. A sóvár, nagyszer szomjúság elmúlt, és csak az inger utáni vágy maradt meg. A szellem gazdagsága helyébe a sivár szégyen lép. De e változással nem járt együtt a vezeklés, a megbánás érzése, mert minden korok közül ez a legerkölcstelenebb. Az ürügyek, kibúvók, furfangosság, számítás és egyéni szeszélyek kora. Vannak hugenották és katolikusok, akik meg vannak gy z dve arról, hogy nemes ügy szolgálatában küzdenek, és a bátor Jeanne de Navarre-nak ez a csatakiáltása: “Biztos békét, vagy teljes gy zelmet, vagy becsületes halált!” De az ilyen elszigetelt kivételek csak meger sítik a szabályt. A pusztító rákfene a társadalmat gyökereiben támadta meg. A vallás fortélyosság és lelkiismeretlenség, a politika nem más, mint mer számítás és érdekhajhászás, a m vészet pepecsel és valójából kiforgatott, a szórakozások különösek és lélektelenek. A ruházkodás különcködései ez id ben érik el a nevetségesség tet fokát, és valamely hivatalos udvari

tevékenységr l szóló leírás nem teljes, ha nem számol be arról is, mennyi pénzbe kerültek az ékszerek és az “új csecsebecsék”. Valamely korszakjellegét leginkább a ruházkodás tanulmányozása révén lehet megismerni, és az ember gyakran azon kapja magát, hogy együtt érez a kor erkölcsprédikátoraival és szatirikusaival, akik az egykorú divatot teszik meg gúnyolódásaik kedvenc céltáblájává. Ott van Angliában Stubbes Anatomie of Abuses-je, Franciaországban pedig a Remonstrance charitable aux Dames et damoyselles de France sur leurs ornemens dissolus A. E. (stienne)-t l. És most már nem a középkori Egyház harcol a fenyeget feminizmus ellen, hanem értelmesen gondolkozó férfiak kétségbeesett tömege reszket Európa szellemi épségéért. A szidalmak és gúnyolódások állandó özöne zúdul a “buggy s ujjakra, halcsontos derekakra, merev gallérokra”, az urak cip in lev rózsás csatok akkorák, hogy “akár egy patás láb is elfér alattuk”, a fodrokat “valami ördögi folyadékban keményítik”, a “széles, buggyos ruhaujjak mindig el bb érnek a tányérba, mint gazdáik keze”, “a keblek mindenki számára láthatók, s a derék természetesen össze van f zve”. A korai renaissance viselet pompás volt, de most ez nem volt elég, a különcség és a felt nés volt a fontos. Mi az, amit Palissy táljain látunk? ötletesség, teremt lendület nélkül; a m vészet is lesüllyedt a kor szellemét jellemz színvonalra, az is megtéveszteni, csalni akart, elkápráztatni a szemet, és érzéketlenül hagyni a lelket. Ezek a tálak is egy lélek nélküli, ravasz, szemfényveszt kor sajátságai, amelyek eszünkbe juttatják, valahányszor csak rájuk pillantunk, hogy Leonardo akkor halt meg, amikor Katalin született. Nagyon sok érdemtelen dicséretet kapott a renaissance “virágzásának” e korszaka, mi több, Katalin, mint a m vészetek pártfogója szerepel benne. Igaz, hogy szenvedélyes m gy jt volt, de ebben is inkább a versenyzés vágya, mint a m vészet iránti lelkesedése vezette. Polgári származása sehol sem oly szembet n , mint a m vészekkel szembeni magatartásában. Keményen alkudozott velük, és úgy kezelte ket, mint a keresked ket; azt szerette, ha munkáikat úgy állítják el , mintha azok gyárban készültek volna. A híres Strozzi könyvtárat igen kétes eszközökkel szerezte meg, és amikor az egyik minisztere birtokában lev valamelyik bútordarabot megkívánta, úgy intézte, hogy a tulajdonost h tlenség miatt kivégezzék. Legjobban az arcképeket kedvelte, mert az számára férfiak és n k voltak az egyetlen valóság. Ingóságainak leltárában háromszáznegyvenegy arckép szerepel, néhány ezekre vonatkozó megrendel levél is fennmaradt. E gy jt szenvedély arra vall, hogy Katalin manapság háromszáznegyvenegy fényképet gy jtene össze.

Mert Katalin sokkal gyakorlatibb volt, és sokkal inkább lefoglalták a mások és saját maga által okozott anyagi nehézségek, semhogy igazán lelkes és kényes ízlés m vészetpártoló válhatott volna bel le. Ebben megakadályozták életkörülményei és a maga természete. Hódolt az építés divatos kedvtelésének, szépítette Chenonceaux-t, folytatta a Louvre-t, felépítette a Tuileriákat, de mindez f ként politikai célokat szolgált. A tudományokra volt ideje, mert a tudomány meger sítette az célszer , józan álláspontját. De a m vészetre se ideje, se hajlama nem volt. És Bernhard Palissy-t is tulajdonképpen mint tudóst, mint érdekes dolgok feltalálóját alkalmazta. És csakugyan, Palissy els sorban mint tudós érdemel említést. Ez a szünet, amelyet itt, Saintes-ben tartottunk, miel tt tovább folytattuk volna utunkat Bayonne felé Katalinnal és Károllyal, nem volt megokolatlan. Mert Katalin ekkor éppen hosszú életének két fontos állomása között állt. Sikerült elérnie, hogy ideiglenesen beköszöntsön a béke, és most volt ideje, hogy egy kicsit körülnézzen, miel tt pályafutásának legkimagaslóbb szakaszába lép. Tizennégy évig tartott viharos gyermekkora; tizennégy évig I. Ferenc udvarában való meghonosodása; tizenegy évig a keser megaláztatások korszaka, a királyi hitves szerepe; hat évig a szakadatlan harcok a régensi hatalomért. Már ki volt jelölve a történelemben a helye. Azt meg is kellett tartania, és most, ebben az évben 1564-ben –, végre szembe állunk a csuklyás királynéval. A most következ sötét beteljesülések korszakának kell s közepére esik az a nap, amely a legendák Katalinját teremtette meg, s amely, ha elmarad, Katalin talán egy zavaros kor jelentéktelen alakja, s Szent Bertalan örökre egy londoni kórház elfeledett véd szentje marad.

BAYONNE Évszázadokkal azel tt, hogy a milliomos világjárók fölfedezték Biarritzot és Saint-Jean-de-Luz-t, Katalin udvarának pompája néhány hétre megtelepedett a hegyek és a tenger között. Saintes-b l való távozása után a menet pihen t tartott Bordeaux-ban, ahol tanácskozás folyt az angol nagykövettel Károly és a hajadon királyn

között nyélbe ütend házasság ügyében. Erzsébet ekkor harmincegy éves volt, Károly pedig nem egészen tizenöt. “Nagyon örvendenék – mondta a nagykövetnek Károly, akit anyja gondosan kitanított –, ha úrn jének éppoly kellemes lenne az én korom, mint nekem az övé.” De Erzsébetnek nem volt kedve ahhoz, hogy Franciaországban éljen, márpedig ha feleségül megy Károlyhoz, ott kellett volna élnie. Ám ez csak egyike volt a sok kifogásnak, amelyek megakadályozták Katalin érdekes tervének teljesülését. És amint így megint olvassuk a királyi házasságra vonatkozó tárgyalásokat, reszketünk arra a gondolatra, hogy mit jelenthettek az ilyen házasságok a nemzetek történetében. Angliával sikerült megkötni a békét, és Katalinnak ennyivel meg kellett elégednie. A telet délen töltötték, ahol Katalinnak volt rá gondja, hogy békülékeny húrokat pengessen a különböz jelentékeny protestáns er sségekben. A tél nagyon szigorú és hideg, de rövid volt. Bayonne-ba megérkezett a tavasz, és olyan h ség volt, hogy Katalin kíséretének néhány katonája összeesett a nehéz fegyverzetben, és meg is halt. Spanyol Fülöp végre engedélyt adott feleségének, Erzsébetnek, hogy Bayonne-be menjen, és ott találkozzék anyjával. A viszontlátást májusban, Saint-Jean de Luzban ünnepelték meg, egy fest i folyami ünnepély keretében, ágyúdörgések közepett. Katalin boldog volt, hogy láthatta leányát, és fényes fogadtatást rendezett számára Bayonne-ban. Károly elhalmozta n vérét ajándékokkal, és a szokásos udvari ünnepségekhez, lovagi játékokhoz és lakomákhoz csatlakoztak a délvidék hagyományos tavaszi mulatságai is. Érdemes följegyezni, hogy a lovagi játékok lényeges változáson mentek át a II. Henrik halálát okozó szerencsétlen baleset óta, most szertartásosabbak és kevésbé veszélyesek voltak. Montgomery lándzsája lesújtott a már amúgy is let n ben lev lovagi szellemre is. Fülöp, szinte n iesnek mondható szeszélyb l, nem volt hajlandó Bayonne-ba eljönni, hogy találkozzék uralkodótársával, Károllyal meg anyósával. Eleinte a feleségét sem akarta elengedni, és noha kés bb mégis beleegyezett az utazásába, megragadta az alkalmat, hogy felesége kíséretéül kopott, szegényesen felszerelt lovasokat küldvén, megsértse Katalint. De elküldte királyságának legjelent sebb emberét is, Álba herceget, akinek neve nemsokára a németalföldi vésztörvényszékkel kapcsolatban vált hírhedtté. A toledói herceg magas, szikár alakja olyan volt, mint egy csontváz ezen a fényes, vidám ünnepségen, amit azért rendeztek, hogy a bayonne-i

tartózkodás diplomáciai céljait leplezzék. Álba ötvenöt éves volt, kilenc évvel id sebb Katalinnál. Ismerjük Antonio Moro által festett arcképét, amely fekete páncélban ábrázolja, nyaka körül az aranygyapjúval, a nemesség e jelvényével, amely nem tudta megmenteni vitéz ellenfelét, Egmontot, a vérpadtól; alakja meg van örökítve Schiller Don Carlos-ának emlékezetes szavaiban és Goethe Egmont-jában is. Szokatlan magasságát még felt n bbé tette soványsága, amely a kemény, fárasztó katonaéletmód következménye volt. Dús szakállába már fehér szálak vegyültek, de fekete szemében még mindig ott csillogott az az érces fény, amely katonák és diplomaták között egyaránt félelmetessé tette t, és vékony, szorosan összecsukott ajka körül szilárd, kegyetlen kifejezés honolt. Ebben az emberben nem maradt hely a részvét számára, és Katalin itt nyomát sem találta volna az érzelmes gyengeségnek, amely bel le magából is hiányzott, s amelyet másoknál mindig a maga el nyére szokott felhasználni. Volt néhány kis el csatározás a szikár toledói s a megtermett, félelmetes anyakirályné között, s mindkett jük mellett egy-egy fiatal “fegyverhordozó” állt készenlétben: Katalin mellett Károly, Álba mellett Spanyol Fülöp neje, Erzsébet. Katalin két további házasságot vett tervbe: Margót hercegn ét (akit már a fiatal Navarrai Henriknek ígért) Don Carlos infánssal és második fiáét, Anjou Henrikét Spanyol Fülöp középkorú, özvegy n vérével. De egyik tervével sem járt jobban, mint amikor a maga agyafúrt módján a még agyafúrtabb Angliai Erzsébet kezére pályázott fia nevében; az Albához való diplomáciai közeledés szintén nem vezetett kielégít eredményre. El nytelen helyzetbe került: volt a kér fél. volt megijedve, nem Álba, aki igen körmönfont módon használta ki ezt a félelmet. Katalinnak mindenáron el kellett hárítani azt a veszélyt, amit a spanyol katolikus liga, valamint a pápaság és a savoyai hercegség jelenthet Franciaországra nézve. A protestáns Angliával már megegyezésre jutott, és az amboise-i békét, noha megrabolta a hugenottákat majdnem mindent l, amit elértek, némi jóakarattal a protestantizmus felé való további közeledésnek lehetett tekinteni. De az ingerlékeny Fülöpöt a németalföldi tartományaiban történt képrombolás úgy felb szítette, hogy semmiképp sem volt hajlandó türelmesnek lenni az új vallással szemben. Végül is a legkatolikusabb király, Álba pedig Európa legélesebb kardja volt a Szentegyház védelmében. Katalin lehetetlenséget kívánt: biztonságot engedmények nélkül. És megharagudott, amikor Álba szemrehányást tett neki, hogy most a hugenottákat részesíti kegyeiben.

– Felséged kancellárja, l’Hópital, csöppet sem titkolja, hogy hugenotta – mondta a herceg. – Nem hugenotta! – kiáltott hevesen Katalin. – Madame – felelte nyugodtan Álba –, Franciaországban ön az egyedüli, aki ezt hiszi. Most Erzsébet is beleszólt a vitába, Albának adva igazat, és cáfolta anyja érveit. A herceg végül is h vös hangon egyenes választ kért arra a kérdésre, amely tulajdonképpen Bayonne-ba hozta ket. Hajlandó-e az anyakirályné – fia nevében – azonnal lépéseket tenni a régi hit ellenségeinek leverésére Franciaországban? Mondanunk sem kell, hogy nem kapott egyenes választ. És így folyt a vita tovább, mindegyik fél igyekezett a másiknak fölébe kerekedni, mindegyik ügyesen és sürg sen témát változtatott, mihelyt úgy látszott, hogy veszélyes pontot érintettek. – Ezek nem isteni törvények, hanem politikai érdekek – jegyezte meg Katalin szárazon, mikor Alba a poissyi tanácskozásokra tett célzást. Ez a kijelentés jellemz volt egész magatartására, s t egész pályafutására. És Álba mélyen meg volt botránkozva, mert egész életében az isteni törvény foganatosításán fáradozott, kardjával és minden erejével. Végül arra, a kett jük közötti magántanácskozásra került a sor, amely azóta is örök találgatások tárgya maradt. Június közepe volt; az udvari dámák és urak – olyan öltözetekben, amelyet egy mai cote d’azure-i fürd vendég t rhetetlennek találna – lustán heverésznek a bayonne-i kertek szök kutai mellett. Katalin kastélyának homályos folyosóján e rövid dráma két fekete ruhás szerepl je lassan sétált fel és alá, lehalkított hangon társalogva. Mind a mai napig senki sem tudja pontosan, mit beszéltek, bár a merész kis Navarrai Henrik elrejt zött a függöny mögé, és sikerült is meghallania egy mondatot, amint a suttogó árnyak elhaladtak mellette. – Egy lazac feje – mondta Álba –, felér ezer békáéval. – Legalábbis így számolt be err l Henrik az anyjának, néhány évvel kés bb. A lazac Colignyt jelentette. A kés bbi levelezésb l, különösen pedig Albának egy közvetlenül a Szent Bertalan éji vérengzés utáni leveléb l világosan kit nik, hogy Katalin Bayonne-ban azt ígérte neki: Coligny veszni fog. Talán azt is megígérte, hogy Coligny két fivére, Ódét és Andelot, s t Gondé is meghal. Mert Álba biztosan ezt kívánta t le. Gondé elpusztításának gondját az égi hatalmak mindenesetre levették Katalin válláról, mert elesett a csatatéren. De a fontosabbik kérdés még ma is er sen vitás: vajon kötelezte-e magát Katalin, hogy egy általános hugenottamészárlást rendez, amilyen

aztán hét évvel kés bb be is következett? Némelyeknek az a véleménye, hogy a Fülöppel kötend béke fejében átnyújtotta neki a kivégzend áldozatok névsorát, mások meg azt tartják, hogy a hugenották általános kiirtása bennfoglaltatott a föltételekben. Az a sok tinta, amit a következ évszázadok folyamán pazaroltak e kérdés írásbeli vitatására, szintén annak a két ármányos bajkever nek diplomáciai ügyességér l tanúskodik, akik 1565 nyarán ott suttogtak a bayonne-i kastély árnyas oszlopcsarnokában. A történészek és tudósok minden e tárgyra vonatkozó okmányt áttanulmányoztak olyan gondos részletességgel, mintha a Szentírás magyarázatáról volna szó, és a vélemények eltérését néha az okozza, hogy la helyett le áll, vagy a hangsúly eloszlása más egy-egy kétértelm mondatban. Akármit ígért is Katalin, volt rá gondja, hogy soha semmit se lehessen végérvényesen bizonyítani ellene. Találgathatunk és következtethetünk. Tehát ez az emlékezetes tanácskozás véget ért, és a felek eltávoztak Bayonne-ból. Álba sietett, hogy uralkodójával a németalföldi zavargások elnyomásáról tanácskozzék (ezekért a zavargásokért Pármai Margit- akivel réges-régen Firenzében, a fiatal Katalin társaságában találkoztunk – túlságosan engedékeny, enyhe kormányzását hibáztatták); Erzsébet – Velasquez gyermekképmásaira emlékeztet fiatal teremtés, óriási szoknyájában, egy hatalmas udvar fojtogató szertartásossága alatt görnyedezve – nemsokára meghalt Madridban, huszonhárom éves korában, anélkül hogy anyját még egyszer viszontláthatta volna; Károly a válás alkalmával zokogott, s az öreg connétable hiába próbálta vigasztalni, gyengéden intve t, hogy egy királynak nem illik sírnia, s bizonygatva, hogy n vére boldogan fog élni Spanyolországban, s örül, hogy visszatérhet királyi férjéhez; Katalint balsejtelmek gyötörték, mikor elhagyta Bayonnet, mert a most kialakult helyzet csak egyféleképpen végz dhetett: újabb és még vérengz bb háborúval. Mert ezúttal is, mint az orléans-i orgyilkosság esetében, kevésbé fontosnak t nt az, ami ténylegesen megtörtént, mint az, amir l úgy hitték, hogy megtörtént. Akár b nös volt Coligny Guise meggyilkoltatásában, akár nem, a katolikusok mindenképpen úgy vélték, hogy b nös, és aszerint is viselkedtek. Akár b nös volt Katalin abban, hogy megígérte a hugenották lemészároltatását, akár ártatlan, a hugenották b nösnek tartották, és siettek elébe vágni azzal, hogy megújították a háborúskodást. Minden okuk megvolt a gyanakodásra. Nem is szólva arról, hogy féltek a titkos bayonne-i egyezményt l, a névleges nyugalom éveiben nagyon sokat kellett szenvedniük a homályosan megfogalmazott amboise-i béke

elnyomatást eredményez , rosszhiszem értelmezése folytán. Coligny – noha a tanács rövidesen felmentette a Guise-gyilkosságban való b nrészesség vádja alól – jól tudta, hogy ezzel az ügy még nincs befejezve. És kijelentette a nyilvánosság el tt, hogy az amboise-i béke megkötése óta is, különböz er szakoskodások során, ötszáz hugenottát öltek meg. Katolikusokat is leütöttek Párizs utcáin világos nappal. Valóban hátborzongató fajtája volt ez a békének. Aztán elterjedt a hír, hogy a király (vagy Katalin hatezer svájci test rt fegyverzett fel a biztonság fenntartása érdekében arra az id re, amíg a spanyol király Albával együtt átvonul észak felé a németalföldi zendülés elnyomása céljából. E csapatok hirtelen fegyverbe állításának állítólagos okát mindenki kételkedéssel fogadta, és a hugenották, élükön Gondéval, akiben megint feltámadt a harci kedv, elhatározták, hogy k lesznek az els k, akik lecsapnak. Vakmer én támadtak azzal az ügyesen el készített tervvel, hogy a királyt elrabolják Meaux-ból. Ez az államcsíny nem sikerült, így hát azon voltak, hogy körülzárják Párizst. A vérengzés, amit Calvin annak idején megjósolt, megkezd dött.

MONTAIGNE 1571 els napjaiban, – amikor Périgord tölgy- és nyírfaerd i még kopáran búslakodtak, és a talaj úgy visszhangozta a lópaták csattogását, mintha vasból lett volna, egy negyven év körüli férfi elgondolkozva baktatott a périgeux-i Montaigne-birtok felé, amelynek most, apja halála következtében, lett az örököse. A neve Michael Eyquem, illet leg most már Sicur de Montaigne volt, akinek külsejét, szokásait, cselekedeteit, gondolatvilágát részletesen ismerjük az önvallomásszer Essays-b l. “Ami engem illet – írja –, er s és izmos a termetem, arcom nem kövér, de telt, kedélyem a vidám és mélabús között ingadozik, vérmes és forró… Kevés olyan embert ismerek, aki mindenben túl ne szárnyalt volna engem; kivéve talán a futást, abban legalább közepes voltam. Zenéhez semmi tehetségem, az énekhangom érdes és merev, és egyetlen hangszert sem tudtam megtanulni soha. Ami a táncot, a teniszt, birkózást illeti, sosem tudtam említésre méltó eredményt elérni, de úszásban, vívásban, magas- és távolugrásban meg egyáltalán semmit. A kezem olyan ügyetlen és merev,

hogy a magam használatára is alig tudok írni, úgyhogy ha már nagy nehezen papírra vetettem valamit, inkább újra megírnám, csak hogy ne kelljen a javításával kínlódnom; és az olvasással sem állok sokkal jobban… Az asztalnál sosem tudtam ügyesen felszeletelni a sültet. Sosem tudtam egy lovat felnyergelni és ellátni. Nem tudtam egy sólymot kecsesen az ujjamon tartani vagy elereszteni vagy felröppenteni. Nem értettem hozzá, hogyan kell a kutyákhoz, madarakhoz, lovakhoz beszélni. Nagyjában a testem állapotja is olyan, mint lelkemé, nem t nik ki semmiben, de mindenben igen állhatatos és er s.” Látni fogjuk, hogy ez az ember, aki korának elismerten legokosabb francia embere volt, nagyon kevéssé illett bele a környezetébe. Egyszer fekete zekében járt, és elítélte az udvar és a svájci gárdisták különcköd , díszes és felt n öltözködését, valamint a hölgyekét is, akik “ (bármilly’ takarosak is), gyakorta olly’ szégyentelenül alacson gúnyákat vesznek magokra, hogy a mellyük, de még a köldökük is mind látszik”. maga dicsekedett azzal (mert vallomásaiban a látszólagos szerénység mögött igen tekintélyes mérték ingerültséget fedezhetünk fel), hogy nem ügyes az udvari játékokban és a táncolásban. A minden téren való mértékletességet prédikálta olyan korban, amelyben a legszéls ségesebb kicsapongások voltak napirenden. És amit a maga jellemz tulajdonságaként ismert el, arra lett volna leginkább szüksége Franciaországnak, “állhatatos és er s” szellemre. De Montaigne azért sok tekintetben megközelítette korának típusát, és némely szempontból Katalinra emlékeztet. is, mint a királyné, kétked , gyanakodó, józan gondolkozása volt, szerette az arany középutat és úgyszólván egyáltalán nem érdekelte a m vészet. Hajlandó volt engedményeket tenni, és amellett, hogy nyíltan kételked volt, ugyancsak nyíltan tisztelte a tekintélyt, vallási, világi dolgokban egyformán. A királyságról ezt írja: “Csakúgy, mint a jeles fejedelmeknek, együgy asszonyszemélyeknek, gyönge gyermekeknek és bomlott esz embereknek is sorsa olykor, hogy nagy országokat kell kormányozniok. És a gyönge esz ek, vagyis koponyájúak (ahogyan Thukydides mondja) többször jutnak e sorsra, mint a legbölcsebbek s legjelesebbek. Jó szerencséjük eredményeit eszességük javára írjuk… Csak reá kell néznünk egy magas méltóságba jutott emberre: ha három napnak el tte oktalannak s érdemtelennek ismertük volna t, akkor is mostani nagyságának, rangjának, rátermettségének képzete észrevétlenül csúszik be elménkbe, s elhitetjük magunkkal, hogy amint rangban és tekintélyben, azonképpen érdemekben is emelkedett.”

Montaigne csak néhány hónappal ezel tt indult el reményekkel telve Párizsba, amelyet ott töltött tanulóévei óta változatlanul szeretett, s amelyr l kés bb ezt írta: “Ez a nagy, páratlan város… naggyá teszi a tenger nép, szerencsés fekvése és mindenekfölött rengeteg portékája és alkalmatossága; Franciahon dics sége ez a város és az egész világ egyik legszebb és legf bb ékessége. Isten irgalma óvja meg Párizst, irgalmazzon nékie, kergesse el bel le minden viszálykodásunkat, mert én csakis érette félek.” De mikor odaért, a városban ott találta a viszálykodást, amelyt l úgy félt, és minden közéleti törekvésér l lemondva, gyorsan menekült a gy lölet, gyanú és árulás légköréb l, vissza Touraine és Poitou vidékére, azzal a szilárd elhatározással, hogy ezentúl magánemberként fog élni elszigetelt birtokán. Hogy megértsük a helyzetet, amely annyira kiábrándította ezt a buzgó és tehetséges embert, összefoglalást kell adnunk a történtekr l. Négy és fél év múlt el a bayonne-i jelent ségteljes tanácskozás óta s ez id alatt a heves és vad harcokat csak kétszer szakította meg egy-egy ideiglenes fegyverszünet. A király és az udvar, a hugenották fenyeget magatartása miatt, Meaux-ból Párizsba költözött, a connétable biztonságot és védelmet nyújtó kíséretében. A f város északi falainál lefolyt st. denis-i eldöntetlen ütközetben a connétable elesett és így az utolsó kapcsok egyike t nt el, amely a jelent I. Ferenc korával kötötte össze. Ebben az ütközetben Gondé maroknyi lovasságának meglep , vitéz támadása a katolikusok csapata ellen méltán aratott volna ragyogó gy zelmet a hugenották számára. De az ezt követ z rzavarban Gondét kétszer is elragadta megvadult lova, éppen a katolikus menekül k s r tömegébe s ez lehetetlenné tette az elért el nyös helyzet kihasználását. A csata eldöntetlen maradt s a hugenottákat a német szövetségeseik részér l felmerült zavarok kényszerítették, hogy beleegyezzenek egy újabb fegyverszünetbe, miel tt még módjukban lett volna abba a helyzetbe kerülni, hogy k diktálhassák a feltételeket. Az 1568. március 23-i longjumeau-i békekötés jóformán alig több, mint az amboise-i béke kissé b vített kiadása, ez ugyanis engedélyezte protestáns istentiszteletek tartását némely vidéki városban. Coligny “véres és hitszeg békének” nevezte, mert a hugenottákat még mindig irgalmatlanul öldösték az egész országban. Nem is volt ez igazi fegyverszünet, hanem szabálytalan gerillaharc, és ha a hugenottáknak olykor alkalmuk nyílt rá, er s kézzel torolták meg sérelmeiket.

Ezalatt Coligny és Gondé keser , panaszos leveleket írtak a királynak és az anyakirálynénak. Károly ösztönszer hugenotta-gy lölete – noha zsenge éveiben az hitükön nevelkedett, és noha sok személyes barátja volt közöttük – sosem múlt el, s t a meaux-i, személye ellen irányult elrablási kísérlet, valamint déli körútja alatt szerzett némely tapasztalata folytán, még növekedett is. Mert ebben a szeszélyes, makacs, ideges fiúban igen er sen fejlett – és abban a korban ritka – szépérzék lakozott, és a hugenotta képrombolók által megszentségtelenített középkori templomok, a felszakított sírok látványa felébresztette benne a m vész puritánellenes érzését. nem akarta a vallásháborút, de meg volt gy z dve, hogy a hugenották a hibás fel és hogy a mostani bajokat csakis az elnyomásukkal lehet orvosolni. Ami Katalint illeti, , rendes szokása szerint, szép szavakkal próbálta a panaszkodókat elcsendesíteni. “Ha érzelmei szinték is – vágta vissza Coligny türelmetlenül –, nincs mögöttük er .” Coligny és Gondé már ahhoz az eszközhöz folyamodtak, hogy kimerít részletességgel sorolták fel a rajtuk esett sérelmeket, összeállították a meggyilkolt emberek névjegyzékét és az egyes esetek részleteit. Az volt a követelésük, hogy Lorraine bíborost, “forrását, gyökerét, eredetét minden rossznak és pusztulásnak, amely a koronát fenyegette”, mozdítsák el, és a tüzes Gondé kijelentette, hogy “Isten nem fogja büntetlenül hagyni annyi ártatlan vér kiontását, mert ez a sok kiontott vér bosszúért kiált az Éghez!” Katalinnak nem tetszett, ha Isten nevét belekeverték a politikai beszélgetésekbe. Az egész tárgyalás hangja nem tetszett neki. Úgy vélte, hogy ilyen hisztériás bonyodalmak nélkül is elég baja van ezekkel az ügyekkel. Álba is er sen leste t Németalföldr l, azon igyekezve – Katalin föltevése szerint, hogy sikerüljön kihúznia a francia belvillongásokat addig, amíg Katalinnak szentelheti csöppet sem jóindulatú figyelmét. Néhány hónappal el bb, 1568. június 5-én Brüsszelben célzatos példát mutatott neki Horn és Egmont kivégzésével. Nyilvánvaló célzás volt ez arra, hogy Gondé és Coligny feje sokkal jobban festene lándzsahegyre t zve; Katalin nem érthette félre a célzást, be kellett látnia, hogy van benne valami. Béke Albával, béke az országban, ráér id arra, hogy a maga terveivel foglalkozzék, vége a hugenotta panaszkodásoknak, azzal, hogy a panaszkodóknak is vége – Katalin így látta a kívánatos jöv t. Gondé és Coligny folytonos tiltakozásai (mindig levélben) kétségbe ejtették az anyakirálynét. Lehet, hogy nem szánta azonnali halálra ezt a két, számára igen terhes embert, mert Gondét talán sosem ölette volna meg, ha elkerülhette volna. De az bizonyos, hogy az elfogatásukat tervezte. Guise,

Montmorency, Antoine de Navarre – mind halottak. Katalin szívesen látta volna, ha a hatalmas emberek sorai tovább ritkulnak. Terveit igen gondosan készítette el , de valaki elárulta az érdekelteknek. Gondé és Coligny most már tudták, mit várhatnak Katalintól, és felkészültek, hogy hadseregükkel visszavonulnak La Rochelle-be, a protestáns er dbe, ebbe a jól védett városba, amely azzal a nagy el nnyel bírt, hogy a tenger felé vezet útja is volt, ami egyúttal az idegen szövetségesekkel való érintkezést és a szorongatott helyzetben lev vár rség könnyebb ellátásának lehet ségét is jelentette. A véres béke immár a harmadik vallásháborúvá fajult, és a két hugenotta vezér, csapataival együtt csak rendkívüli nehézségek árán tudott eljutni La Rochelle-be. A Loire folyón való átkelésnél igazán csak a csodával határos szerencséjük mentette meg ket a teljes pusztulástól, ez a csoda a zsidóknak a Vörös Tengeren való átkelésére emlékeztetett – meg is ünnepelték, természetesen áhítatos zsoltáréneklés közben, mihelyt a túlsó partot elérték. La Rochelle-b l indították meg az szi hadjáratot, de olyan elcsüggeszt kilátásokkal, hogy Coligny idézte Themistokles nagyszer szavait: “Pusztulásunk biztos lett volna, ha helyzetünk kevésbé veszélyes.” Mert most, a legsúlyosabb veszély idején, kerültek felszínre a hugenották legkiválóbb tulajdonságai. A vezet knek, erejük megfeszítésével és szigorú rendszabályokkal egy id re sikerült rendet teremteni embereik között. Most kevesebb kegyetlenséggel, több vitézséggel harcoltak, és abban a szellemben folyt a küzdelem, amelyet de Béze néhány év el tt olyan találóan fejezett ki egy, a navarrai királynak adott válaszában: “Istennek, akinek nevében most szólok, úgy tetszik, hogy az Egyháza t rje, ne pedig osztogassa az ütéseket. De ne feledjük, hogy olyan üll az, amely már sok kalapácsot elkoptatott.” Mert a hugenották ügye most olyan kilátástalan volt, hogy aki csatlakozott hozzájuk, azt bizonyára inkább a meggy z dés, mint a gy zelem reménye vezette. Hónapokig tartó harcok után, a következ év márciusában került végre sor a jarnaci csatára, a Charente mellett. A hugenotta hadak nem voltak elég er sek, hogy ilyen széles harcvonalon folytassák a küzdelmet. Gondét elvágták Colignytól és Andelot-tól; ez utóbbi lovassága az egész napi menetelést l és harctól kimerültén, még egy utolsó – és teljesen eredménytelen – kirohanást kísérelt meg, aztán elvágtatott a harctérr l. Gondé, akit megfogyatkozott seregével visszaszorítottak a folyó mellé, a zászlójára hímzett jelmondatra mutatott, aztán “Krisztusért és a Hazáért!” kiáltással, maroknyi csapatával nekirohant a katolikusok derékhadának.

Kétségbeesett elszántsággal küzdve, embereivel együtt már csaknem keresztülvágott rajtuk, de végül teljesen körülzárták. Kénytelen volt megadni magát, és miközben kardját átadta, valami ellensége, akinek kilétét sosem sikerült megtudni, agyonl tte. Hat évvel ezel tt Dreuxben, mint tiszteletre méltó hadifogollyal, megosztotta vele ágyát az, aki foglyul ejtette. Most pedig holttestét szíjakkal egy szamár hátára er sítették, úgy vitték végig egész Jarnacon, gúnyos röhej és diadalmas kiáltozások közepeit. És ez hozzájárul annak a megértéséhez, miért vonult vissza Montaigne a kastélyába. Az udvar éppen Metzben tartózkodott, mikor a jarnaci ütközet híre megérkezett. Katalin beteg volt – az orvosok állítása szerint súlyos beteg –, s lázálmaiban hangosan kiabálta, hogy a hugenották menekülnek, Gondé pedig meghalt egy bokor mellett. Ekkor érkezett meg a hírnök, hogy beszámoljon neki a gy zelemr l, és átvegye érte a szokásos jutalmat. “Mire való volt ezért felébreszteni engem? – kérdezte ingerülten. – Úgyis tudtam. Nem láttam talán mindezt a magam szemével?” Err l eszünkbe juthat egy régebbi álma, amely megjósolta férje halálát, és több más látomása, jóslata, amelyek akkor nagyon megragadták a mágusok figyelmét, de amelyek inkább az idegorvos hatáskörébe tartoznak. Károly is ágyban feküdt már, mert kés éjszaka volt. “Legádázabb ellenségem tehát halott!”, kiáltott fel, mikor a történtekr l értesült. Térdre borulva mondott hálaimát, azután háziköntösét vette fel, és besietett anyja ágyához. Úgy látszik, az eseménydús éjszaka hatására megsz nt Katalin láza, vagy talán vállalta a kockázatot is, elég az hozzá, t rte, hogy felizgult fia elcipelje t a metz-i székesegyházba Te Deum-ot hallgatni. A katolikus derékhad élén Jarnac-ban a tizenhat éves Anjou Henrik állt, de ez a körülmény, amely Katalint büszke elragadtatással töltötte el, az irigy királynak a gy zelem fölötti örömét némileg csökkentette. A fiatal nemzedék most rajongó lelkesedéssel vette fel a harcot, míg az id sebb emberek, akik látták annak idején e harc keletkezését, lassankint egyt legyig otthagyták az egészet. A meggyilkolt Guise Ferenc utóda Guise Henrik herceg lett, most volt a nemzetség címzetes feje, mert a valóságban még mindig a zord Lorraine bíboros volt az, aki a Guise-ek politikáját irányította. És Jeanne de Navarre, ez a figyelemre méltó asszony, aki fikarcnyit sem tör dött a pápai egyházi átokkal, és elszántan tartotta a Délvidéket a protestánsok számára, most elsietett a hugenotta táborba, és a vigasztalan katonáknak bemutatta fiát, Henriket és Gondé fiát is. A hatás felvillanyozó volt. Az embereket meghatotta a sokat szenvedett, özveggyé vált királyné állhatatossága és

ékesszólása s a két ifjú herceget lelkesedéssel fogadták. Természetesen a párt valódi vezére továbbra is Coligny maradt – csak névleg nem –, de az emberek óhaja, akik mindig királyi kapcsolatok után áhítoztak, most kielégítést nyert a két fejedelmi ifjú személyében, akiket “az admirális apródjai”-nak becéztek. Coligny-nak nem volt fia, aki örökébe léphetett volna, ha a csatában, vagy valami árulás következtében meghal. Rövid id n belül elveszítette feleségét, fiát és Gondét, valamint saját vitéz fivérét, Andelot-t, akit a hugenották a chevalier sanspeur elnevezéssel tiszteltek meg. Andelot hirtelen halt meg, Saintes-ben, az ágyában. Nem volt rá bizonyíték, hogy megmérgezték, de a gyanú azokban az id kben érthet volt. Ha csakugyan megmérgezték, akkor valószín leg spanyol összeesküv k m ve volt, akiket Katalin, ha nem is egyenesen utasított, de célzásokkal biztatott a tett elkövetésére. Katalinnak sok baja volt Spanyolországgal, és a spanyol követ egy ízben annyira megfeledkezett az etikett szabályairól, hogy megragadta a királyné köntösét, úgy követelte Coligny és több más kiválóbb hugenotta megöletését. “Soha többé ne merészkedjék kegyelmed így beszélni!” kiáltotta Katalin. De nagyon ideges volt. A hugenották még mindig er sen tartották Rochelle-t és attól félt, hogy esetleg újra be találják hozni az országba az angolokat. Megpróbálta elhitetni a spanyol követtel, hogy a hatalom immár nem az , hanem növekv fiai kezében van, de azt nem lehetett becsapni. “Ha nyílt eszközökkel nem sikerül a dolog – mondta jelent ségteljesen –, akkor vannak olasz fegyverek, amelyeket egy firenzei n nek ismernie kéne.” És valaki hallotta, mikor egy Katalin szolgálatában álló olasz kijelentette, hogy ezekben a háborúkban a gy zelem nem a katonák, hanem a szakácsok érdeme lesz. Coligny, aki elvesztette legdrágább hozzátartozóit és legkedvesebb barátait, tudta, hogy az ármánykodók most már az életére törnek. Már eddig is több kísérlet történt ebben az irányban és az halála egyszersmind halálát jelentette volna az ügynek is, amelyet szolgált, mert csakis segíthette ki a hugenottákat jelenlegi szorongatott helyzetükb l. Az ellene irányuló intézkedések egyáltalán nem voltak titkosak, ötvenezer dukát jutalmat t ztek ki a fejére s Párizsban a parlament nyilvánosan arra ítélte t távollétében, hogy “a Hotel de Vilié el tt, a Place de Gréve-en akasztófát állítsanak, arra akasszák föl, holtteste ott függjön huszonnégy órán át, aztán vigyék el és még egyszer akasszák föl a Mountfaucon legmagasabb helyén álló bitófára.” A szakácsok az számára keverték a mérget, az ácsok az veszt helyét ácsolták, bajtársai meghaltak, ügye, amelyért eddig harcolt, a lehet

legrosszabbul ájlt: Coligny most már kegyetlenné lett. Azok a vádak, amelyeket régebben hangoztattak ellene túlzott és irgalmatlan szigorúsága miatt, szórványosak és cáfolhatóak voltak. De most megdühödött. Provence-ban hugenottákat mészároltak, és Coligny Perigord-ban kegyetlen bosszút állt. A zord, magános ember vérengz küzdelme, amit saját kétségbeesésével vívott, elgyöngítette, beteggé tette t, ügyét pedig alig vitte el bbre. Anjou és katolikusai még mindig tartották a Loire-t és dúlt a szörny harc, anélkül hogy dönt eredményt hozott volna. Niort, Parthenay, Lusignan, Poitiers – ezek a kedves nevek, amelyekkel Rabelais pompás írásaiban oly gyakran találkozunk – most véres harcok színterei s az embernek eszébe jut Picrochole és csapatainak pusztító el nyomulása a Poitevin vidéken: “Ekkor azonnal, bomlott sorokban, nagy z rzavar közepett rohantak ki, felosztották egymás közt a területet, raboltak, öltek, pusztítottak, vérfürd t rendeztek, amerre csak megfordultak, nem kímélve szegényt, gazdagot, kiváltságos és nem kiváltságos helyeket, templomot, egyháziakat, világiakat; elhajtották az ökröket, teheneket, bivalyokat, urukét, borjakat, üsz ket, bárányokat, kosokat, kecskéket, gidákat, tyúkokat, kappanokat, csirkéket, libákat, gúnárokat, kacsákat, disznókat, mindent. Leverték a diót, leszedték a sz l t, lekopasztották a bokrokat, lerázták a gyümölcsöt a fákról, és olyan borzasztó gyalázatosságokat követtek el, hogy azokhoz foghatót még nem is hallott a világ.” Moncontourban Coligny szörny vereséget szenvedett, német zsoldosait is leöldösték, de mindez csak fokozta harci kedvét, és miközben a katolikusok ünnepet ültek a hugenotta ügy bukásának örömére, gyors iramban vágtatott két “apródjával”, hogy összeköttetést keressen a délvidéki protestáns er sségekkel. Károly és Katalin követet küldött La Rochelle-be Navarrai Jeanne-hoz, felajánlva neki a békét. Az egyik feltétel az volt, hogy a protestantizmus csak magánügy lehet, nem pedig nyilvánosan követhet vallás. Jeanne büszkén visszautasította ezt az ajánlatot, és a kés bbi, saint-germaine-i béke – amely az ellenségeskedések újabb, névleges szünetelését eredményezte – már sokkal kedvez bb volt a hugenották szempontjából. Coligny megalkuvást nem ismer erélyével és a bátor Jeanne segítségével visszafordította az áradatot. Ez volt az a béke, amely Montaigne-t Párizsba csábította, hogy álmai városában szerencsét próbáljon. De mit talált ott? Az anyakirálynét nyakig belegabalyodva bonyolult, szövevényes terveibe, amelyekb l senki sem tudott kiokoskodni; az irigy, hiú, léha, hisztériás királyt, aki állhatatlanul

hol erre, hol arra fordult; egy várost, ahol minden sarkon gyilkosság, minden függöny mögül ármány és minden elképzelhet , látszólag egészen ártalmatlan helyen – könyvekben, keszty kben, gy r kben, nyergekben – méreg leselkedett az emberre. Nem talált sem vitézséget, sem méltóságot, sem bölcsességet, csak általános, ideges rettegést, gy lölköd embereket, és törtet , köpönyegforgató politikusokat. Perigord-i kastélya a harcok színterének középpontjában volt, de martalóc csapatok sosem zavarták nyugalmát. Kapui tárva álltak barát és idegen számára, odabent pedig, a könyvekkel kirakott kerek toronyban ülve, az ember maradandóbb dolgokkal is foglalkozhatott, mint a Guise-ek és hugenották ügyével. 1571. február 28-án – ez volt harminchatodik születésnapja – Michel de Montaigne egy feliratot illesztett könyvtára falára emlékeztet ül, hogy ekkor kezdett dolgozni Essays-jén, amelyet “egy könyvtár valamelyik szögletébe” szánt és arra, hogy “szórakozásul szolgáljon valamely szomszédnak, rokonnak vagy barátnak, aki ez írásaim útján kegyesen felújítja vélem ismeretségét és újra társaloghat vélem.” De miközben olyan hosszadalmasán és részletesen vizsgálta önmagát és gondolatvilágát, nem zárta be a kerek torony ablakait. Nyitva tartotta ket, látta a feldúlt francia tájakat és Essays-jében a fejezetek címei gyakran idézik fel katolikusok és protestánsok menekítésének, az ostromok és ütközetek, a kegyetlenkedések, az ingadozó kormány, a sápadt b n, a mértéktelenség, a retteg nemzetek és emberek képét. Ilyen címek vannak benne például: A dreux-i csatáról, A hívságról, A ruházkodásról, A bujaságnak elkerülésér l, A gyávaságról, a kegyetlenség szül anyjáról, A medd okoskodásokról, A lelkiösméret szabadságáról. Akármennyire igyekszünk is, nem sikerül h siessé avatni a vallásháborúkat.

BLOIS A város keskeny utcái fölött a Loire és az enyhe touraine-i ég között emelked blois-i kastély lett most Katalin kedvenc tartózkodó helye. Itt talált Orléans-i Károly annak idején némi enyhülést bánatára, itt járkált fel és alá az udvaron a kecses, fekete ruhás alak, itt fogantak meg lelkében csodálatos rondeau-i. Ide tért vissza XII. Lajos milánói zsákmányoló

útjairól, az els olasz kincseket hozva magával, amelyek kés bb elárasztották egész Franciaországot, úgyhogy a szalamanderkirály felkiáltott: “Belefulladok az aranyba!” Blois-ban faragták Lajos lovas szobrát és jelképét, a sündisznót, valamint I. Ferenc szalamander jelképét és a hervadozó Claude királyné hermelinszimbólumát. Itt futott fel a híres lépcs kön, mint színes szivárvány, Ferenc Petité Bande-ja és itt, a tágas kertekre néz , nagy renaissance szárnyban volt Katalin hálóterme és kis szobája a remekbe készült szekrényekkel s a hanyatló ízlés követelményeinek megfelel en agyondíszített faburkolatokkal. Ide, a blois-i udvarba jött el Coligny 1571. szeptember 12-én. A saintgermaini béke végre jogaiba helyezte a protestantizmust és La Rochelle tulajdonképpen állam volt az államban, ahol Jeanne és Coligny tárgyalhattak a különböz követekkel s ahonnan a hugenotta tengerészek nyomon követhették Fülöp hajóit. Coligny biztosítékot követelt, miel tt elszánta magát a kockázatos lépésre és kimerészkedve várából, elfogadta Károly király meghívását. Az eddigi titokzatos halálesetek számát növelte az admirális bíboros fivérének, Odet-nek, Rabelais egykori pártfogójának halála. Ódét Angliában halt meg – állítólag ugyancsak méreg által –, és némelyek szerint szelleme még mindig kísért a Canterburyi székesegyházban. Most már csak Coligny és Jeanne maradt meg s az admirális jól tudta, hogy a békeállapot még nem jelenti az orgyilkosságtól való biztonságot. Barátai figyelmeztették a veszélyekre, melyek az udvarnál leskel dnek rá, de , Brantome szerint, így felelt: “Jobb meghalni egy hirtelen késszúrástól, mint száz évig élni félelemben!” Az udvar teljesítette a biztonságára vonatkozó kívánságait és azon a szeptemberi délután, vagy ötven társa kíséretében, Coligny már ott nyargalt a kastély kapuja felé vezet úton. Katalin megint ágyban fekv beteg volt, de lázrohama ezúttal sem bizonyult súlyosnak. A fogadás a hálóteremben zajlott le a király, a királyné (Károly ugyanis nemrégen n ül vette Ausztriai Erzsébetet), Margót hercegn , Bourbon bíboros és Montpensier herceg jelenlétében. Az admirális egyetlen kísér jével lépett be, kétszer mélyen meghajolt a király el tt, aztán le akart térdelni. De az érzékeny kedély Károly megakadályozta ebben, megragadta a vállát, háromszor megölelte, és azt mondta: “Drága bátyám, most, hogy végre itt van kegyelmed, többé nem engedjük el!” De ebben nem volt semmi sötét gondolat, jóhiszem en mondta e szavakat, mert a polgárháború minden borzalma s a maga folytonosan váltakozó állásfoglalásai után is úgy tekintett az admirálisra, mint h sére, mint eszményképére.

Coligny ekkor Katalinhoz lépett, aki melegen üdvözölte t, “de a szokásos csók nélkül”. Katalin úgy találta, hogy az admirális utolsó találkozásuk óta nagyon megöregedett és csakugyan, valamennyien megöregedtek. maga ötvenkettedik évét taposta és látnia kellett, hogy körülötte hogyan növekszik a fiatalabb nemzedék jelent sége és becsvágya. Régebbi ellenségeinek és szövetségeseinek fiai ott jártak-keltek Blois folyosóin és kardjaikat készenlétben tartották a harcra, amely csak szünetelt, de nem ült el végképpen. Már a saját fiai is szakállas emberek voltak és Coligny meghívása is bizonyos mértékben tolakodó, fontoskodó gesztus volt Károly részér l. A királynak a viszontlátáskor tanúsított öröme teljesen szinte volt. Azonnal bizalmasává tette Coligny-t és fel is jegyezték, hogy “az admirális mindennapjelen van a király felkelésénél, úgyszintén ebédjénél és vacsorájánál. Állandóan a közelében tartózkodik, olyan fesztelenül és szabadon, mint azok, akik sosem hagyták el az udvart. És a király csakúgy társalog vele is, mint a többiekkel, úgyhogy igazán úgy t nik, mintha a múlt örökre el volna temetve.” Mindezek ellenére azonban ellenségei változatlan buzgalommal igyekeztek megszabadulni Coligny-tól, és – egy fültanú állítása szerint – a fiatal Guise herceg azt mondta, hogy ha t egyszer, karddal a kezében, egyedül hagynák, a “hugenottával” majd elintézné a dolgot. Az idegbajos Károly Coligny-ban leginkább a katonát bámulta és tisztelte. Ha a velencei követ feljegyzéseit olvassuk err l a szeszélyes, hóbortos fiatalemberr l, aki Szent Lajos trónján ült, okvetlenül eszünkbe jut III. Péter orosz cár. Mert akár Péter, Károly is olyan nevelést kapott, amely a legrosszabb tulajdonságait váltotta ki, és fejlesztette tovább. Péterhez hasonlóan, Károly is valami esztelen, értelmetlen módon lelte kedvét a katonákban és fegyveres m veletekben. Míg Péter játékkatonáit állítgatta fel papirosvárai körül, és lakáját gyakorlatoztatta a palota folyosóin, Károly kovácsm helyében foglalatoskodott, és mellvérteket, meg páncélokat kalapált, olyan ádáz dühvel, hogy utána elgyöngült és reszketett. Mint Péter, Károly is gyönyör ségét találta abban, ha kíséretét vadászatokon vagy más meger ltet szórakozások alkalmával a végs kig kimerítette. Mint Péter, is piszkosszájú és otrombán álnok volt. Mint Péter, is kimondhatatlanul sajnálatra méltónak nevezhet . De Péterrel ellentétben, Károly a szerelem terén sem maradt “tétlen”. Szerelmi kalandjai nem voltak túlságosan gyakoriak, de eredményesebbek, mint a tehetetlen cáréi. Ausztriai Erzsébetet, a buzgó katolikus kis

teremtést ugyan nem választotta magának, de azért nem bánt vele rosszul. S t eléggé kedvelte, mert az asszonyka csendes, kedves és h séges volt. Károly a maga számára Marié Touchet-t választotta, egy vidéki bíró leányát; az apa hugenotta volt, de kés bb áttért. Lehet, hogy maga Marié is hugenotta volt, ez sosem derült ki végérvényesen. Annyi azonban bizonyos, hogy Károlyt teljesen a hatalmában tartotta s az ifjú király odaadóan szerette t, még halálos ágyán is kedvese után kívánkozott. Állítólag régebben is volt egy kedvese, akinek kilétét sikerült eltitkolni anyja el tt és ha maga Katalin sem tudott róla, nem csoda, hogy alig maradt valami adat az ügyre vonatkozóan. Károly valószín leg vonzotta a n ket; soha királynak még nagyobb szüksége nem volt arra, hogy következetes és jó befolyás alá kerüljön és romlott gyámjainak hatása alól felszabadítsák. Arcképei is karcsú, szép termet , jó külsej fiatalemberként ábrázolják, bár azoknak leírása, akik személyesen ismerték t, nem mindig er síti meg ezt a kedvez benyomást. Egy dologban azonban valamennyi egykorú leírás megegyezik: apjáéhoz hasonló aranybarna szeme felt n en szép volt. Nem szívesen nézett az emberek szemébe, de ha aztán egy-egy pillanatra felemelte hosszú pilláit, a hatás mindig meglep és leny göz volt. És nemcsak a szemét örökölte Henrikt l. Ugyanolyan szenvedélyesen szerette a zenét, mint apja. Nagyon szívesen vadászott ugyan, amikor csak az id járás megengedte, de ha Blois tornyai fölött es felh k tornyosultak, ez jeladás volt a költ k és zenészek számára, hogy gyülekezzenek a király szobájában és gyönyörködtessék t. maga is, mint Henrik, megpróbálkozott a versírással és néhány szép költeménye maradt fenn, melyekben szeretett Ronsard-ját magasztalja, a “költ k fejedelmét”; befejezetlen könyve pedig, kedvenc id töltésér l, A vadászatról, nem mindennapi írói készségr l tanúskodik, amellyel kedvez bb körülmények között igen szép eredményeket érhetett volna el. IX. Károly jellemét vizsgálva, az ember minduntalan arra gondol, mi minden lehetett volna bel le. Olyan sok jó tulajdonsága volt, olyan sok képessége, amely sosem juthatott kifejezésre. Megvolt ugyan benne az esztéta minden gyöngesége, a nyugtalanság, a beteges mélázás és töprengés, a féktelen szeszélyesség, a különös élvezetekre való hajlam – mint például éjszakai látogatások nemes urak ágyánál, akiket megkorbácsolt – és a maga túlkapásaitól való sz köl félelem. De megvolt benne az esztéta érzékenysége és fogékonysága is és ha a nagy Amyot-nak is akkora befolyása lehetett volna királyi növendékére, mint a két olasznak,

akiket Katalin rendelt mellé, hogy elrontsák – a történelem egészen másképp alakulhatott volna. Katalin ebben az id ben is erélyes és életer s volt, noha olykor lázrohamok kínozták, és az els reumatikus fájdalmak is jelentkeztek, amelyekt l kés bb annyit kellett szenvednie. Étvágyáról szállóigék voltak elterjedve, amint ezt a róla szóló feljegyzések is bizonyítják. A követek közül a vakmer bbek bosszantották is t ezzel alkalomadtán. Míg az anyakirályné jóíz en és válogatás nélkül megevett mindent, ami az asztalra került, a fia különösképpen kis ét volt. Nem szerette a nehéz ételeket és er s italokat, amelyek fokozhatták volna lelkiállapotának különös zavaros voltát és az udvari kiadási napló feljegyzései azt mutatják, hogy a Valois-k között Károly volt a legkevésbé költekez a maga személyére. Pokoli szívóssággal zött mindennapi meger ltet testgyakorlásaival is bizonyára a veszedelmes szenvedélyek iránti hajlamát akarta ellensúlyozni. Anyja, ötven-egynéhány éve ellenére is gyakran elkísérte t a vadászatokra. Brantome szerint Katalin rendszeresen részt is vett a vadászatokban, egészen hatvanéves koráig, nem sokat tör dve a fáradalmakkal és veszéllyel, bár egyszer a lábát törte, egy más alkalommal pedig a fején szenvedett sérüléseket. “Nincs az egész udvarnál senki, aki séta közben lépést tudna tartani vele – írja egy lelkes velencei – barátságos és nyájas mindenkivel és gondja van rá, hogy senki se távozzék t le elégedetlenül, legalábbis, ami a szavait illeti, mert igen ékesszóló.” Azt a tehetségét, amely egyedül támasza volt, amikor csaknem negyven évvel ezel tt, a francia udvarhoz került: szavainak meggy z erejét és a kellemes társalgás tehetségét változatlanul meg rizte, bár sokan voltak, akiket a tapasztalat megtanított rá, hogy ne tulajdonítsanak jelent séget sima szavainak. Egy alkalommal kezét egy udvaronc karjára tette, és azt mondta neki: Barátom. – Madame – kérte a nemes úr –, kegyeskedjék inkább így szólítani: ellenségem, mert, ha barátjának nevez, az vagy azt jelenti, hogy bolondnak tart, vagy azt, hogy haragszik rám. Károly gyakran követett el és mondott rossz tréfákat s Katalin nevetett rajtuk. Nevetése, mint étvágya, jóíz , szinte rabelais-i volt. “Az oldalát fogta nevettében – írja Brantome – a vígjátékok vagy tragikomédiák el adásán, amelyeket igen kedvelt, mert természett l fogva vidámkedély volt.” Szabadelv fejedelmek módjára olyankor is tudott együttnevetni a mulatókkal, amikor a tréfa ellene irányult, mint például a hugenották ágyújáról szóló otromba élcen. A tragédiát nem szerette. Egyszer Blois-ban végignézte Saint Gelais Sophonisbe-jtt, amelyben gyermekei is

szerepeltek, de az el adás után kijelentette, hogy többé nem akar ilyesmit látni, mert az effajta komor dolgok szerencsétlenséget hoznak a királyságra. Ebben a korban az udvarnak kedvenc szórakozása a m kedvel színiel adások rendezése volt és az udvarba rendelt hivatásos színészeknek gyakran félre kellett állniok, mert szerepeiket királyok és királynék játszották. Károly különösen kedvelte a szórakozásnak ezt a fajtáját. Volt is benne valami színészi tehetség, ami azonban részben az exhibicionizmus egyik megnyilvánulása volt nála, és itt jusson eszünkbe, hogy Giles de Rais, minden id k szadistáinak mintaképe, jelent s úttör munkát végzett a francia színház érdekében. A commedia dell’arte el adásokon – amely az olasz társadalmi élet sok más szokásával együtt Katalin révén honosodott meg Franciaországban – természetesen a társulat állandó tagjainak kellett m ködniök, mert ez a szórakozás legnagyobbrészt rögtönzésekb l állt, melyek az egyes el adók jellegzetes tulajdonságaira voltak alapítva. De azért semmi sem állta útját annak, hogy kisebb vagy pótlólag odatoldott szerepekben az udvar hölgyei, urai is, fel ne léphessenek, és ezt mindig meg is tették. A Bayeux-ban lév s az id sebb Frans Pourbus-nek tulajdonított festmény Pierre Louis Duchartre szerint “a meglev legrégibb és legjelent sebb ábrázolása a commedia dell’arte-nak” és a IX. Károly udvarában m köd Alberto Ganessa társulatát láthatjuk rajta. Segítenek Brigellának, Zanninak, Pantalonnak és Harlequinnek (bár ezeken meglátszik, hogy nem nagyon szívesen fogadják a segítséget) a m kedvel k: Károly, Katalin, Anjou Henrik, Alenfon, Margót hercegn , Guise Henrik és Mária Touchet. Az el térben a kecses Margót térdel könyörg helyzetben Guise és a király el tt, akik vitatkozni látszanak. Közvetlen e csoport mögött áll Anjou, magányosan és dölyfösen; mellette Alenfon kézen fogja az anyakirálynét, aggodalmas arccal kémlelve. Kifürkészhetetlen, rejtélyes tekintet. A jobb szélen, a háttérben áll Károly kedvese. Ez a jelenet 1572-b l való. Ilyenfajta szórakozásokkal igyekezett Katalin ellensúlyozni a maga aggodalmait, és elvonni a többiek figyelmét a maga kisded játékairól. Az udvarnál kétségtelenül volt a legelfoglaltabb ember. “Alig van ideje evésre, ivásra, alvásra, olyan sok a gondja és dolga”, írja róla Giovanni Correro a harmadik vallásháború vége felé. “Egyik hadseregt l a másikhoz siet, úgy dolgozik, mint egy férfi, és nem gondol arra, hogy kímélje magát. Mégsem szereti az országban senki vagy legalább csak nagyon kevesen. A hugenották azt mondják, hogy szép szavakkal és színlelt szíves fogadással ámította ket, közben pedig egész id alatt a katolikus (spanyol) királlyal tárgyalt, s az elpusztításukat tervezte. A katolikusok meg azt mondták,

hogy ha nem kényeztette volna el a hugenottákat, és nem kedvezett volna nekik sok mindenben, akkor azok nem követhették volna el mindazt, amit elkövettek. Azután meg manapság Franciaországban mindenki követel z . Az embereknek eszükbe jut valami, s azt szenvedélyesen követelik. Ha a kívánságuk nem teljesül, zúgolódnak, és mindenért az anyakirálynét hibáztatják. s mivel külföldi n , ha mindenét is odaadná, azt mondanák rá, hogy semmit sem ad a magáéból.” Ez a velencei igen jóindulatúan ítéli meg Katalint és az anyakirályn sok baját. Igaz, hogy sok gondja volt, és könnyen hihet , hogy Correro h képet fest róla, mikor egy kés bbi alkalommal így ír: “Azt is tudom, hogy nemegyszer látták, amint a szobájában sírt. Aztán er t vett magán, felszárította könnyeit, és a nyilvánosság el tt már mosolygó arccal jelent meg.” De nem engedhetjük, hogy néhány asszonyi könnycsepp elfogulttá tegyen bennünket az javára. A trón meger sítésére és egyidej leg a király gyengítésére irányuló önz , szívós politikája volt az oka legtöbb bajának, és részvétlen, kemény természete nem kelthet részvétet életrajzíróiban. Gondos munkával úgy lehetne kiválogatni és összeállítani saját levelei és az egykorú följegyzések egy részét, hogy segítségükkel egészen kedvez képet lehetne festeni Katalinról. B neiért a felel sséget másokra lehetne hárítani ( maga mindig ezen igyekezett), képmutató és kétszín magatartása ellensúlyozásaképpen a békére irányuló törekvését lehetne kiemelni. De ha mindenre találnánk okot és mentséget, ha minden kétszín séget kedvez en tudnánk értelmezni, ha minden gyanút sikerülne eloszlatnunk – akkor is megmaradt a Szent Bertalan-éj. Az a kijelentése, hogy Párizs vérre szomj ázik, nem lehet mentség egy asszony számára, aki – bármi oknál fogva – gondoskodott róla, hogy ez a szomjúság kielégülést is nyerjen. Mikor Coligny Blois-ba érkezett, jól tudta, kivel van dolga. Az els szertartásos találkozás után egyedül kereste fel Katalint, és egyenesen megkérdezte t le, hogy csakugyan kezeskedik-e az biztonságáért. “Tudom felelte Katalin –, hogy kegyelmed csakúgy nem bízhatik meg bennünk, mint mi kegyelmedben. Nem sértette-e meg kegyelmed fiamat, a királyt, mikor fegyvert fogott ellene? De jól van, ezt majd elintézzük kegyelmednek, és ígérem, hogy ha úgy fogja szolgálni a királyt, mint jó és h séges alattvaló, nem marad el a jutalma.” Az anyakirályné ígérete teljesen értéktelen volt. Coligny azonnal tisztában volt a meaux-i események megemlítésének ravasz céljával: ezáltal ugyanis az életéért való felel sséget Katalin a királyra hárította.

Tudta, hogy Károlytól nem kell félnie. De azt is tudta, hogy bármilyen függetlennek és önállónak iparkodott Károly látszani, az anyja mindig meg tudta választani a megfelel percet és eszközöket, hogy fiánál a szokásos hisztériás rohamot el idézze, és a maga célját elérje nála. Az a fény sem vakította el Coligny-t, amellyel az udvarhoz való visszatérése után körülvették. A harmadik vallásháborúban való magatartása egész Európában híressé tette már, most pedig itthon régebbi ellenségei között nyilvánosan dics ítették és magasztalták. Párizs ünnepélyes fogadtatásban részesítette, a királynak volt a legmeghittebb, tulajdonképpen egyetlen tanácsosa. Nem a színleges biztonsága okozta, hogy nem vette figyelembe a Blois folyosóin és fülkéiben suttogott és névtelen levelek formájában sokszor ismételt óvatosságra int figyelmeztetéseket. Hanem az a becsületes meggy z dés, hogy a királyra gyakorolt befolyását az ország javára – és Károly javára – fordíthatja. Mert Coligny a fiatal király rajongását igazi, apai vonzalommal viszonozta. Az admirális igyekezett a királyt egy új alapokon nyugvó nemzeti politika követésére rávenni. Spanyolországgal, mondta, Franciaország hagyományos ellenségével szemben többé nem lehet szó engedményr l. Barátság Angliával, hadjárat a Németalföld ellen, hogy a spanyol elnyomás miatti lázadás el nyeit ki lehessen használni, erélyes gyarmatosítás Nyugat-Indiában és Floridában (ahová Coligny már régebben küldött – saját költségén – két hugenotta expedíciót a spanyol hatalomnak az Újvilágban való leverése céljából) – ezek azok a lépések, amelyek a megnövekedett, rendezett Franciaországhoz vezetnének, ahol a vallás szabadsága lenne a vezérelv. Csakhogy ez nem volt olyan egyszer , mint amilyennek látszott. Anglia féltékenyen rködött, hogy rajta kívül más ne avatkozhassék a németalföldi ügyekbe, Spanyolország pedig nem szándékozott lemondani arról, hogy továbbra is befolyásolja a francia politikát… “Isten egy férfiút küldött, kinek neve János vala”, így hangzott a pápa által szövegezett hálaima a törökök leveretése alkalmából. Mert Don Jüan d’Austria hatalmas csapást mért a hitetlenekre a kereszténység nevében. Ám, a hugenották, ha nem is hitetlenek, de eretnekek voltak és Lepanto nemcsak spanyol, hanem keresztény gy zelem volt. Katalin biztos volt abban, hogy a fiát bármikor vissza tudja nyerni a maga számára, amikor szükségesnek fogja látni, és nem sokat tör dött Coligny-nak Károlyra gyakorolt befolyásával. Neki is megvoltak a maga jól megalapozott tervei. Nem szándékozott Colignyt vetélytársnak tekinteni, de bizonyos mértékig osztotta a külpolitikára vonatkozó nézeteit. Színleg fenntartotta ugyan a Spanyolországgal való barátságot, de azért

igyekezett felvértezni magát e régi támadóval szemben, hiszen Németalföld olyan csábító csalétek volt! Spanyolellenes érzelmeihez talán az is hozzájárult, hogy leánya, Erzsébet, három év el tt gyermekágyban meghalt, és mivel az infáns, Don Carlos, szintén meghalt, ott többé nem lehetett szó házasságokról. De még mindig házassági tervekkel dolgozott. Mivel a Sz z Királyn Károlyt visszautasította, Katalin Anjou Henriket ajánlotta fel neki, de Erzsébet, némi jellegzetes halogatás után, azt is visszautasította. Ám Katalin egyáltalán nem csüggedt, és most legifjabb fiát, Alencont akarta az angol uralkodón vel összeházasítani. Egy Fuggerféle levélb l, amely 1571. június 30-án kelt Antwerpenben, kiderül, hogy ez a terv akkoriban közismert volt. Az író említést tesz Ódét de Coligny (de Chatillon bíboros) haláláról is: “Az összeesküv kr l, akik de Chatillon bíborost megmérgezték, nem hallottam egyebet. Valaki, aki múlt héten érkezett Angliából, azt mesélte, hogy inkább gyanú, mint a bebizonyult b nösség alapján fogták el ket. Ezekben az emberekben nem lehet megbízni… Marechal de Damville, Montmorency admirális fivére állítólag Angliába készül, hogy a királyn és az királyának öccse között kötend házasságról tárgyaljon. De úgy látszik, ez ürügy alatt egészen más dolgokról szándékozik tárgyalni. Különös világot élünk!” Ugyanekkor az anyakirályné azt is tervezte, hogy leányát, Margot-t n ül adja Navarrai Henrikhez. Ezt a frigyet már tíz évvel ezel tt, a poissyi gy lés idején is javasolta Jeanne-nak, de a mostani körülmények nagyon különböztek az akkoritól. A fiatal Gondé herceggel egyetemben, Navarrai Henrik most címzetes vezére volt a hugenottáknak, míg Margót egész id n át az udvarban élt, s minden könnyedsége és felvilágosultsága ellenére is királypárti és katolikus maradt, Jeanne pedig, la rochelle-i er sségében, most sokkal fontosabb személy volt, mint annakidején Poissyban, mikor tévelyg férje után jött, és most nem volt hajlandó engedményekre. De Katalin Colignyt már kicsalta a várából, és ugyanezt a módszert lehetne alkalmazni Jeanne-nal szemben is. Ha ezek a tervek nincsenek, Colignyt Blois-ban már hamarabb elérte volna orgyilkos kezét l végzete. De e pillanatban Katalinnak szüksége volt rá mint csalétekre, Jeanne számára. Minden erejével igyekezett leszerelni Coligny gyanakodását, bár jól tudta, hogy az admirális nem fog sokáig megbízni benne. Végül sikerült Jeanne-t Blois-ba édesgetni, és a házasság kérdése elintézést nyert. Ez talán Katalin életének legügyesebb tette volt, mert nem sokan mondhatták el magukról, hogy sikerült rászedniök a navarrai királynét. Ebben az id ben Katalin csúcspontját érte el cselszöv

képességének; fáradhatatlan, könyörtelen volt, és néha még azokat az akadályokat sem vette tekintetbe, amiket le kellett küzdenie. Ha valaha is tulajdonított volna valami jelent séget erkölcsi tulajdonságoknak, mint reménytelent vetette volna el azt a tervét, hogy olyan jellemeket, mint Coligny és Jeanne, a maga szándékainak megfelel en hajlíthat ide-oda. Hosszú szellemi csata volt ez. Jeanne ugyan fölismerte Franciaország és Navarra egyesülésének el nyeit a katolikus Spanyolország ellen, de a vallási kérdés igen nagy aggodalmat okozott neki. Már az is, hogy az esküv t katolikus vagy protestáns szertartás szerint tartsák-e meg, óriási fontosságú volt az vallásának jöv je szempontjából. Mesterkéletlen és szókimondó lévén, nem volt más fegyvere Katalin ragyogó, furfangos támadásával szemben, mint a maga elszánt, kitartó bátorsága. Nem is próbálta leplezni az anyakirályné iránt érzett ellenszenvét, Katalin viszont azzal a szenvedéllyel gy lölte t, amelyet egyébként csak Coligny váltott ki bel le. Katalinnak e viták során az volt a célja, hogy kihozza a sodrából Jeanne-t és értett hozzá, hogy halmozza a t szúrásokat, amíg áldozata teljesen kid l. Mindent megpróbált, fenyegetést, kecsegtetést, ígéreteket, cinikus érveket. És Jeanne az egész id alatt látta maga körül a Valoisudvar romlottságát, az elfajult szórakozásokat, a drága ruhákat, a kifogásokat, a hazugságokat, amelyeknek fedezete mögött a király kedvese ágyát kereste fel – mindaz, ami egy magas hugenotta erkölcsi színvonalon álló embert megbotránkoztathat, ott játszódott le a szeme el tt. Katalin haragudott, hogy Jeanne nem hozta el magával a fiát, mert bizonyos volt benne, hogy Henriket is éppen úgy az ujja köré tudta volna csavarni, mint annak idején az apját, Antoine-t. De bízott benne, hogy házassága után Henrik “második Antoine”-nak fog bizonyulni, és elhagyja protestáns hitét. Ebben a reményben küzdötte végig lassú harcát a gy zelemért. Az esküv i szertartást úgy intézik majd, hogy a v legény hugenotta érzelmein ne essék sérelem. Mindegyik félnek teljes lelkiismereti és cselekvési szabadsága lesz. Franciaország és Navarra egyesítése egyenl alapokon, a két ország jóié te érdekében fog megtörténni. Jeanne végre beadta a derekát: aláírta a szerz dést. A diadalmas anyakirályné most azonnal hozzálátott az intézkedésekhez a Párizsban tartandó esküv dolgában; ezt az esküv t Les noces vermeillesnek. – a Bíbor Násznak – nevezték el kés bb, mert mihelyt a jegygy r Margót ujjara került, Katalin továbbfolytathatta munkáját, melynek célja Coligny elpusztítása volt.

PÁRIZS A Louvre közelében volt egy üzlet, ahol az anyakirályné gyakran vásárolt, mikor Párizsban tartózkodott. Az olasz tulajdonos keszty ket, nyakláncokat, illatszereket és különböz csecsebecséket árusított, amelyek akkor az udvarban olyan divatosak voltak. De hírnevét különlegességének: mérgezett keszty inek köszönhette, melyeket páratlanul m vészi kivitelben készített. Mihelyt megegyezés jött létre a Valois-Bourbon-frigy kérdésében, Katalin rávette Jeanne-t, hogy hagyja ott Blois-t, és menjen Párizsba, gy z djék meg, hogy a szertartásra szóló el készületek az kívánságának megfelel en folynak-e? Jeanne május vége felé érkezett a f városba. Június 4-én beteg lett. Öt nappal kés bb meghalt. A boncolás el rehaladott tüd bajt állapított meg, amely egy megh lés folytán vált végzetessé. Arról sem tudott senki, hogy a navarrai királyné vásárolt vagy kapott volna egy pár illatosított keszty t, és nem is nagyon valószín , hogy az efféle hívságos piperk cholmi megfelelt az puritán ízlésének. De a gyanú mégis, továbbra is fennáll, és nehéz volna teljesen eloszlatni, íme, Katalin két megmaradt ellensége közül az egyik hirtelen, a legjobbkor, meghal, közvetlenül azután, hogy aláírta a szerz dést, melynek létrejöttét az anyakirályné annyira a szívén viselte. A katolikusok örvendeztek, a protestánsok mély bánatba merültek, Coligny belebetegedett a fájdalomba, Katalin pedig nyugodtan haladt tovább a maga útján. Ha Jeanne nem hal meg, talán el lehetett volna kerülni a Szent Bertalan éjszaka eseményeit, de akkor meg biztosan Colignyt tették volna el láb alól. Olyan korban, mikor a mérgezés általánosan alkalmazott eszköz volt magántermészet és politikai célok elérésére, szinte magától értet d , hogy valamely fontosabb személyiség hirtelen halálát mérgezésnek tulajdonították. A renaissance alatt virágzó egyéb m vészetekhez és mesterségekhez viszonyítva, az orvostudomány nagyon lassan fejl dött. A belgyógyászat egyáltalán nem mutatott fel eredményeket, és a belgyógyászat körébe tartozó bajokat a legnagyobb titokzatosság és fantasztikus találgatások ködfelh je vette körül. Ezért érthet , hogy sokszor természetes halálesetek alkalmával is mérgezésre gyanakodtak, míg a tényleges mérgezések gyakran kiderítetlenek maradtak. Tény, hogy

Katalin több ízben folyamodott a mérgezés eszközéhez, de áldozatai állítólagos számát semmiképpen sem tekinthetjük hitelesnek. Az is valószín , hogy ennek az olasz szokásnak Franciaországban való elterjedéséért f képpen t terhelte a felel sség. AZ egyszarvúról szóló tan cím remekm ben Odell Shepard ezt írja Katalinról: “Családja még Olaszországban is híres volt arról, hogy milyen gyakran alkalmazott mérget, és arról is, hogy tagjai ugyanolyan gyakran haltak meg méreg által – talán azért, mert ez az eszköz a családon belül is használatos volt I. Cosimo, palotájának híres “laboratóriumá”-ban, amelybe rajta kívül senkinek sem volt szabad belépnie, állítólag mérgek el állításával foglalkozott. Cosimo fia, akinek számára Andrea Bassi az unicornisról szóló könyvet írta, nagy kínok között, ismeretlen okból halt meg, éppen úgy, mint tizenöt órával kés bb a felesége. Megfigyelték, hogy ez alkalommal fivére, Ferdinando de Medici bíboros, ildomtalannak tetsz sietséggel öltözött át, hogy Cosimo örökébe lépjen.” Az unicornis szarvának (amely a közhit szerint feltétlen biztonsággal mutatta ki a méreg jelenlétét) hallatlan értéke rávilágított a mérgezést l való állandó rettegésre, amiben az emberek akkoriban éltek. Emlékezhetünk rá, hogy Katalin és Orléans-i Henrik esküv je alkalmából VII. Kelemen unicornisszarvat ajándékozott I. Ferencnek, amely Mr. Shepard szerint “gyöngéd célzás lehetett arra, hogy Katalin a férje rokonságával szemben bizonyára nem fogja az családjában szokásos módszereket alkalmazni – vagy arra, hogy ha mégis megtenné, legalább nem éri ket felkészületlenül”. Láttuk azt is, hogy Montmorency, a connétable, egy unicornisszarv darabkáját adományozta a királyi gyermekszoba gyógyszekrénye számára. Még 1641-ben is volt a londoni Towerben egy unicornisszarv, amelynek értékét negyvenezer fontra becsülték, bár Mr. Shepard kimutatja, hogy az érték megállapításánál a pazar foglalat játszotta a legnagyobb szerepet, mivel addigra már az unicornisszarv csodatev szerepének tekintélye lényegesen csökkent. A legnevezetesebb minden unicornisszarvak között talán az volt, amit St. Denisben riztek, s amely John Evelyn leírása szerint hét láb hosszú volt. Egy olasz orvost, Jerome Gardant, aki 1552-ben került Franciaországba, és érdekes feljegyzéseket hagyott hátra az udvarnál dívó gyógymódokról, elvittek, hogy megtekintse “a francia király magánkincstárát a st. denis-i templom pincéiben. Ez a templom nem nagyon híres, de az én véleményem szerint rendkívül figyelemreméltó, mert egy tökéletesen ép unicornisszarvat riznek benne.”

Ugyanezt a Cardant – aki több mint kétszáz csillagászati, matematikai, fizikai, történelmi, teológiai, erkölcstani könyvet írt, s akit, saját állítása szerint, kortársai hetvenhárom m vükben magasztaltak –, 1536-ban egy hétéves patríciusfiú betegágyához hívatták, akit valami ismeretlen kór gyötört. Cardan mindjárt orvosságot írt neki: “gyöngyöket, unicornisszarvat és drágaköveket”; a szerencsétlen kisfiú, heves hányási roham után meghalt. Az ilyen szórványos adatok, amelyek megvilágítják a tizenhatodik században uralkodó orvosi felfogást, némi képet nyújthatnak arról, milyen nehézségekkel kell a történetírónak megküzdenie, mikor egy mérgezési vádat bizonyítani vagy cáfolni akar. Coligny vidéki birtokán, Chantillonban tartózkodott, ahol második felesége szeret gondoskodással ápolta; itt érte Jeanne halálának híre, amely nagyon lesújtotta. Bánatát csak békés környezete, feleségének és híveinek szeretete, otthonának kellemes, nyugodt légköre enyhítette. A régóta sürgetett németalföldi expedíció (amibe Katalin, hogy Coligny egyéb kívánságokkal ne állhasson el , beleegyezett) jelentéktelen eredményeket ért el. Az admirális azzal töltötte a nyári estéket, hogy Jób könyvét olvasgatta, és emlékiratain dolgozott, amelyeknek nemes egyszer ségét halála után még ellenségei is elismerték és bámulták. Az udvar már Párizsba költözött a közeli esküv i ünnepségre, amelynek végleges id pontját még nem t zték ki. Colignyt visszahívták Párizsba. “Ó, jó uram! – kiáltott fel egyik embere, amikor az admirális lóra ült –, miért mégy pusztulásba? Meg fogsz halni Párizsban, minden társaddal és soha többé nem látunk, jó uram.” Coligny távolléte alatt Katalin nagy munkában volt, minden erejével és ügyességével próbálta befolyásolni a királyt Coligny ellen. Mikor az admirális megérkezett, a haditanács éppen ülésezett, de az már elhatározott dolog volt, hogy a németalföldi hadjáratot nem fogja személyesen vezetni. A Guise-ek és Álba emberei visszanyerték elvesztett befolyásukat, és a Spanyolországgal való nyílt szakítás tervét elejtették. Colignyhoz még mindig özönével érkeztek a figyelmeztet levelek: “Emlékezz Amboise-ra!”, vagy: “A kezek, amelyek Vassynál vérben fürödtek, most a te halálodra törnek!” De mindezt megvetéssel dobta félre, és hamarosan visszaszerezte Károly bizalmát és kegyeit. Katalin és Anjou megint nem jutott be a király magánlakosztályába Coligny miatt. Anjou ezt írta: “Úgy véljük, az admirális ellenünk izgatja a királyt.” De Károly ideges volt. Színpadias kijelentései a csatamez n való dics séges, h si halálról, élénken bizonyítják a meggyilkoltatástól való állandó rettegését. Kétségbeesett igyekezettel elérte, hogy Guise és

Coligny hivatalosan kibékültek, de a két ellenfél igen sötét arccal fogott kezet a király jelenlétében. Coligny tevékeny volt, mint mindig, és segített el mozdítani az Angliával való szövetséget, amelyre maga Katalin is régóta törekedett. De most nem volt ínyére ez a lépés, mert Álba már amúgy is bosszankodott Franciaországnak Navarrával való közeli egyesítése miatt. Az admirális a maga nyíltságával veszélyeztette Katalin politikájának várható eredményeit. Az anyakirálynénak most sehogy sem sikerültek a tervei; Erzsébet visszavonult, Álba fenyeget zött, a pápa habozott áldását adni a frigyre. Márpedig az esküv nek meg kell történnie, és Katalin ki is t zte a napját augusztus 18-ára; egyidej leg titokban utasította Lyon kormányzóját, hogy semmiféle postát ne továbbítsanak Róma felé, amíg ez az esemény le nem zajlott. Párizs tele volt hugenottákkal, akik a szertartásra érkeztek. De Guise emberei, akik korábban érkeztek a f városba, mind lefoglalták a legkényelmesebb szállásokat, és így valamennyien egy csoportban maradhattak. A hugenották kénytelenek voltak a város különböz részein, egymástól távoles helyeken lakást keresni. Mindenfelé rémhírek szállingóztak. “Úgy látszik – jegyezte meg egy udvaronc –, a nászajándék vérpiros lesz.” 18-án este folyt le az esküv a Notre-Dame udvarában egy magas emelvényen. Aranykelmével bevont átjáró vezetett a székesegyháztól az érseki palotáig. A v legény és kísérete ez alkalomra levetette gyászruháját, s ragyogó öltözékben jelent meg. A menyasszonyon kék szín köntös volt, háromméteres uszály és hermelinköpeny. Fejékét ötvenezer dukátra becsülték. Károly király ruháját, kalpagját és t rét közel háromszázezerre. Anjou fövegén harminckét óriási gyöngy díszlett, és a százhúsz udvarhölgy olyan pazar ruhákban és ékszerekben pompázott, hogy az ünnepi alkalom fénye messze túlragyogta az eddigi királyi esküv ket. A következ három nap és éjjel szüntelenül folytak a lakomák, el adások, tánc és az udvar egyéb kedvelt szórakozásai, a legkáprázatosabb pompa közepett. Katolikusok és hugenották, szívükben ég gy lölettel, együtt lakomáztak, vigadtak, nevetve siklottak el egymás mellett tánc közben, a vég nélküli pavane-ok alatt, és együtt szerepeltek a pazar él képekben. Az áldozatot pompával kellett körülvenni, miel tt kést emeltek rá. Másnap (augusztus 22-én, pénteken) délel tt, valamivel tizenegy óra után hírnök kereste fel Károlyt, aki mélyen el volt merülve a játékban a Louvre teniszpályáján.

– Az admirális ellen gyilkos merényletet követtek el, és a golyó a karját fúrta keresztül – jelentette a hírnök. – Krisztus vérére- kiáltott fel a király, és ledobta labdaüt jét –, hát már sosem lesz békességem?! Alig néhány perc el tt az admirális még maga is nézte a játék kezdetét, tehát a merényletnek a Louvre közelében kellett történnie. A hírnök most a palotába sietett, hogy beszámoljon az esetr l Katalinnak. Az anyakirályné éppen asztalhoz készült ülni, s a hír hallatára egyetlen szó nélkül visszament a szobájába. Id közben felháborodott hugenották csoportosultak a Rue de Poulies-n, ahol a szerencsétlenség történt. Kivont karddal kezükben szidták a Guiseeket, egy részük a Guise palota elé vonult, s ott tüntettek az ablakok alatt. Mert az pillanatig sem volt kétséges, hogy mindennek a Guise-ek voltak az okai. Az admirális lassan lépkedve tartott hazafelé, és egy kérvényt olvasott, amit pár perccel el bb nyújtottak át neki. Egy pillanatra megállt, hogy valamit megigazítson a cip jén, és valószín leg ez a véletlen mozdulat hosszabbította meg két nappal az életét. Mert a lövés, amely éppen abban a pillanatban dördült el egy emeleti ablakból, célját tévesztette. Átfúrta jobb mutatóujját és a bal karját a könyök táján. Coligny nagy lélekjelenléttel fölemelte megcsonkított jobbját a rácsos ablak felé, amely körül még ott lebegett egy kis füstfelh . Megrökönyödött kísér i most összeszedték magukat, és benyomultak a házba. De a merényl addigra már kereket oldott, és bár kilétét ma sem ismerjük egészen bizonyosan, általános a vélemény, hogy Katalin, Anjou és a Guise-ek megbízottja volt, akik a merényletet a néhány nap el tt tartott titkos tanácskozás folyamán határozták el. A sebesült Colignyhoz sietve elküldték a király orvosát, Ambrose Párét. El ször azt hitték, hogy amputálni kell a bal kart, de ez szükségtelennek bizonyult; ám a kezelés borzalmasan fájdalmas lehetett. A sebet többször fel kellett vágni, a golyót kivették bel le, s a jobb mutatóujját csipeszek segítségével távolították el, ami csak a harmadik kísérletre sikerült. A beteg példás bátorsággal t rte ezt a durva sebészi beavatkozást, a m tét közben nyugodtan beszélgetett látogatóival, Istenben való hitét és a király iránti h ségét hangoztatva. Károly, aki, mint Katalin, szintén visszavonult a szobájába, végre ellátogatott sebesült barátjához. Az admirális idegei vasból lehettek, mert ezt az alkalmat megragadta, hogy újra szóba hozza a németalföldi hadjáratot, és óva intse a királyt Albától. Eddigre már Katalin

is eléggé összeszedte magát, úgyhogy is megjelent a betegnél, akinek meggyilkoltatását tervezte. F képpen azt szerette volna kiszimatolni, kire háramlik a gyanú; ugyanis azt remélte, hogy Albát is belekeverték az ügybe. De a toledóiról nem esett említés, így hát Katalinnak meg kellett elégednie azzal a sokkal kevésbé kedvez ténnyel, hogy a váddal a Guiseeket illették. Egy ideig arról folyt a társalgás, hogy kik legyenek tagjai a király által kiküldend nyomozó bizottságnak. Azután Károly azt kérdezte a betegt l, megtalálták-e a golyót a karjában. Coligny el hozatta a golyót, mire Katalin szárazon megjegyezte: “örülök, hogy sikerült kiszedni a sebb l, mert emlékszem, mikor Monsieur de Guise-t meggyilkolták Orleans mellett, az orvosok azt mondták nekem, hogy meg lehetett volna menteni az életét, ha el tudták volna távolítani a golyókat, jóllehet azok meg voltak mérgezve.” Az ellenségeskedés indítóokára való célzást úgy magyarázhatjuk, ahogy jólesik. Közben a király irtózó és mégis elragadtatott tekintettel meredt az admirális véráztatta kabátjára, miközben furcsán, halkan motyogott. Katalin gyorsan ránézett. Látta, hogy a beteg lélek abba az állapotba került, amelyben mindig hajlott arra, hogy az akaratának engedelmeskedjék, tehát úgy intézte, hogy minél gyorsabban távozzanak. Miel tt azonban elmentek volna, Goligny azt kérte, hogy egyedül beszélhessen Károllyal, és Katalin kénytelen volt néhány percre magukra hagyni ket. De az úton hazafelé addig zaklatta és kínozta idegroncs fiát, hogy mondja el, mit beszélt az admirális, míg az végre nem bírta tovább, és mikor a palotához érkeztek, felkiáltott: “ördögbe is, hát ha mindenáron ki akarod húzni bel lem, azt mondta, hogy a te kezed közt omlott össze minden hatalom, s hogy a végén én fogok megszenvedni érte!” Ezután felrohant a széles lépcs kön, és bezárkózott a szobájába. Ugyanekkor egy másik gy lést kés bbre halasztottak. A Coligny hálóterme alatti szobában a hugenottavezérek tartottak összejövetelt. Némelyik azonnali megtorlást követelt, mások azt javasolták, hogy valamennyien menjenek el Párizsból, s vigyék magukkal a sebesült admirálist is, némelyek pedig kijelentették, hogy a királyban meg lehet bízni, Károly nem fogja t rni, hogy hasonló esetek megismétl djenek. Végül szétoszlottak, és abban egyeztek meg, hogy szombaton újra találkoznak. De Katalin most sem töltötte az idejét tétlenül. Magános szobájában éber szemmel tekintette át helyzetét: a kígyót csak megsebezte, de nem ölte meg. A csel nem sikerült. Albát nem gyanúsították. Károly folyton arról

beszélt, hogy bosszút áll barátjáért. Az nevét pedig haragvó hugenották kiáltozták az utcákon. Ha most nem cselekszik gyorsan, akkor a hugenották fellázadnak, és elpusztítják t, vagy pedig elviszik zsákmányát a városból. Gondolatban már össze is állította azok névsorát, akik majd segítségére lesznek, hogy ezt megakadályozza. Hatan voltak. Az egyik a fia, Anjou – savoyai a másik egy francia (a Memoirs-ok Tavannes-ja) és négy olasz: Nemours (Guise mostohaapja), Nevers, Birago és Gondi (Retz gróf). Ezeket magához hívatta másnapra a Tuileriákba. Eljött az a bizonyos szombat is és a hugenotta vezérek újabb tanácskozásra gy ltek össze. Ezúttal Navarre és Gondé indítványára azt határozták, hogy Párizsban maradnak, de megfelel védelemr l gondoskodnak a magával tehetetlen Coligny számára. Navarre öt svájci gárdistáját küldte Coligny házához, hogy rködjenek a beteg biztonsága felett, és a királyhoz is kéréssel fordultak, hogy bocsásson test rséget az admirális rendelkezésére. Károly készségesen küldött is ötven svájci fegyverest a Rue de Béthisy-n lev házba, de Anjou úgy intézte, hogy a csapat parancsnoka egy bizonyos Cosseins legyen, aki Coligny ádáz ellensége volt. A Tuileriák pázsitján, a magas tiszafeny bokrok között járkált fel és alá Katalin, elszánt szövetségeseivel. A hugenották gy lésén jelen volt kéme jelentése szerint azok összeesküdtek, hogy megtámadják a Louvre-t, megölik t, a királyt, a Guise-eket és Anjou-t. Katalin rögtön elhitte ezt, de éneikül is elhatározta már, hogy Colignynak azonnal meg kell halnia. A legutóbbi napokban elvesztette a Károly fölötti hatalmát, de tudta a módját, hogyan kell azt visszaszerezni. Feloszlatta gyilkos tanácskozását, és Retz grófot a királyhoz küldte, hogy beszélje el neki, mit terveznek a hugenották ellene, így mondja ezt el Navarrai Margót, bár más feljegyzésekben nem említik ezt az el zetes lépést. Azon az estén mindenesetre maga Katalin is felkereste a fiát, és több mint egy órát töltött vele. Nyugodt érveléssel kezdte, aztán felsorolta a hugenották b neit a korona ellen, és megpróbálta rávenni Károlyt, hogy igyekezzék megszabadulni a terhes népségt l, miel tt még újabb bajokat okoznának. Coligny halála megtorlás lenne a sok gyilkosságért, és megnyugtatná a nemzet lelkiismeretét. Coligny tönkretette a francia külpolitikai eredményeket, felingerelte Spanyolországot, és az , Károly, életét is veszélyezteti. Katalin most, mivel látta, hogy áldozata csökönyös marad, legsebezhet bb pontján támadta meg, és arra célzott, amit l fia gyermekkora óta mindig rettegett; azzal rémítette, hogy meggyilkolhatják. A gyenge idegzet , megfélemlített, szerencsétlen fiatalembert kezdte

cserbenhagyni az ereje; Katalin ekkor behívatta szövetségeseit. Károly tekintete ide-oda tévedt, úgy érezte magát, mint a vadászebekt l körülfogott szarvas, és , aki sosem tudott szemébe nézni az embereknek, most tizenkét szempár mereven rászegezett tekintetét érezte magán, amelyekben a borzalmas elhatározás tüze lobogott. De még mindig nem válaszolt. Katalin szövetségeseivel egyetemben, tovább kínozta az ellene tervezett gyilkosság emlegetésével. Most kalitkában vannak a jómadarak itt, Párizsban – kiáltotta –, most kell elpusztítani ket, most vagy soha! Az admirális és néhány társának halála megmentené a királyt és az országot! Károly kínosan fészkel dött, arca folytonosan vonaglott a gyötrelemt l, de nem beszélt. Ekkor aztán Katalin kijátszotta utolsó üt kártyáját: ha Károly nem egyezik bele, hogy megmentse saját életét, akkor azonnal beszünteti a kormányzásban való minden közrem ködését, leköszön, és t sorsára hagyja. Máskor a király ezt a hetyke kijelentést hetyke örömmel fogadta volna, most azonban mindenekfölött borzadt attól, hogy magára maradjon, a barátok és ellenségek irgalmára bízva, akiket olyan nehéz megkülönböztetni egymástól. Végre megszólalt: – Nem szeghetem meg adott szavamat! – kiáltotta. – Nem szabad, hogy az admirálisnak bántódása essék! Megkínzott agyában már csak ez az egy gondolat maradt, ezt pedig ki kellett irtani onnan. Katalin hidegen, megfontoltan folytatta harmadfokú vallatásra emlékeztet irgalmatlan kínzásait: ha Károly azt képzeli, hogy Coligny neki barátja, akkor, ezt el kell hinnie, végzetesen téved. Coligny áruló és megérdemli, hogy meghaljon. Károlyt csúfosan rászedte. Vagy elfeledte tán a meaux-i támadást? Nem, Károly nem feledte el. Gyöngébb pillanataiban ennek a támadásnak az emléke még mindig sajgott benne, most pedig úgy érezte, hogy fogytán az ereje. Katalin látta, hogy gy zött, és újult er vel folytatta támadásait. Az volt a célja, hogy hisztériás rohamot idézzen el a királynál, mert olyankor mindig el tudta érni nála, amit akart. De soha még ilyen hosszú ideig nem kellett várnia. Károly kétségbeesetten fordította el arcát anyja izzó tekintete el l, és a többiekhez folyamodott tanácsért. Azok mind egy véleményen voltak. Ha meg akarja menteni a maga és családja életét, végeznie kell a hugenottákkal, mégpedig rögtön. Már maga az a tény, hogy Károly hozzájuk fordult tanácsért, Katalin gy zelmét bizonyította. A király hirtelen összecsuklott: rájött a rohama. Vérbe borult szemmel, eltorzult arccal, tajtékos szájjal kiáltott kínzóira, azt a szót kiáltotta, amit azok vártak, ami másnap reggel végigcikázott egész Párizson: öljetek!

“öljétek meg hát az admirálist, ha akarjátok! Beleegyezem! De öljetek meg minden hugenottát is, hogy ne maradjon, aki engem hibáztasson a tettért!” Anyjához fordult: “Ez a te kívánságod! – kiáltotta. – Hát öld meg valamennyit, öld meg valamennyit!” Azután szinte önkívületi állapotban kiáltozva kirohant a szobából, anyja és a többiek pedig ott maradtak, hogy h vösen megvitassák a teend ket. A vita hosszúra nyúlt, végül megállapodtak abban, hogy érvényesítik az általános mészárlásra vonatkozó királyi beleegyezést, de Navarre-t és Condé-t megkímélik. Katalinnak esze ágában sem volt kiirtani a Bourbonokat, hogy azután a Guise-ek vetélytárs nélkül maradjanak. Másnap – Szent Bertalan napján – hajnalban a Palais de Justice nagyharangja fogja megadni a jelt. Az ingatag lelk Károly most már maga is a többi összeesküv kéhez hasonló mohó izgalommal várta, hogy a véres terv megvalósuljon. Az elmebetegeknek a részletek iránti érdekl désével maga is segített az el készületekben, amelyek gyors iramban haladtak el re. Kihallgatáson fogadta az elöljárókat és közölte velük utasításait. Minden ablakban gyertya legyen, minden ajtónál fegyveres ember, kezében fáklyával, bal karján fehér szalaggal. Elkövetkezett a coucher, a király nyilvános, szertartásos nyugovóra térésének órája. Hugenották és katolikusok együtt jelentek meg a hálótermében. Hirtelen támadt szánakozó hangulatában harminc vagy negyven hugenotta urat meghívott, hogy a palotában töltsék az éjszakát, és mikor egyik legjobb barátja, La Rochefoucauld – szintén hugenotta – odalépett hozzá, hogy búcsút vegyen t le, megragadta a kabátjánál fogva, és kérlelte: “Ne menj, jó Foucauld-om, maradj itt nálam, és aludj kamarásaimmal.” De La Rochefoucauld titokban csak nevetett a furcsa meghíváson, és elment. A király ágyának függönyeit összehúzták. Minden csendes volt. De Katalin szobájában a gyilkosok még mindig a másnap reggeli teend kr l beszélgettek. Margót hercegn , a négynapos asszony, jó éjt kívánt anyjának, és nem tudta megérteni, mir l folyik az a sok suttogás. Végre a sugdosódók is eltávoztak, Katalin magára maradt szobájában, és várta a Szent Bertalan-nap hajnalát. Várt már húsz évig is, míg bosszút állhatott egy-egy vetélytársán, de most ezt a pár órát sem tudta kivárni. Károly hisztériás hangulata elmúlhatik, és lelkiismerete felébredhet, még miel tt a reggel beköszönt. Hajnali kett és három óra körül kiment a szobájából, és a király lakosztálya felé indult. Útközben, a Louvre folyosóin végighaladva, lentr l valami zavargás lármáját hallotta. Néhány

hugenotta, akiknek gyanúját felkeltették az ablakokban lobogó mécsek és lopakodó lépések nesze, szóváltásba keveredett az rökkel. Katalin azonnal felébresztette fiát, azzal a hírrel, hogy a hugenották már kezdik is a támadást, tehát a harangot a tervezett id nél el bb kell megszólaltatni. Azonnal kiadta a rendeletet, hogy a palota közelében lev St. Germain l’Auxerrois harangját kondítsák meg, és mihelyt az els kondulás, amelyet az összes többi tornyok visszhangoztak, elhangzott a sötét város fölött, Guise herceg elindult. Guise társai közé tartozott d’Aumale herceg is és II. Henrik törvénytelen fia, a régebben már említett “Angouléme-fattyú”. Ezek pár perc alatt Coligny házánál teremtek. Cosseins, a svájci gárda áruló parancsnoka már várta ket. Kopogtatott a kapun, amelyet az admirális egyik embere nyitott ki. “Üzenet felségét l!” mondta Cosseins kurtán, és miel tt a szolga egy szót szólhatott volna, megragadta a nyakánál fogva, és ledöfte. A gyilkosok most beözönlöttek, s a holttesten átgázolva nyomultak el re, útjukban még néhány embert leszúrtak, s akik a háznépb l életben maradtak, azok elreteszelték a bels ajtót. A lárma felriasztotta álmából Colignyt. Mindjárt tisztában volt vele, hogy ütött végs órája, de a félelemnek semmi jelét nem mutatta. Gyönge volt ahhoz, hogy a maga erejéb l fölkeljen, szolgáit kérte hát, hogy támogassák, s adjanak rá egy könny köntöst. Ekkor lelkipásztorával, Merlinnel imádkozott, amíg csak fel nem hangzott a kiáltás: “Betörték az ajtót! Monseigneur, immár végünk van!” “Én már elkészültem a halálra” – felelte Coligny nyugodtan. Aztán sürgette ket, hogy meneküljenek, amíg lehet, s azok végül könnyes szemmel engedelmeskedtek. Csak Nicolas Muss, Coligny öreg német tolmácsa nem volt semmiképpen hajlandó elhagyni gazdáját. A többiek az ablakon át menekültek, s bár az üldöz k célba vették ket, s egy részüket agyon is l tték, voltak, akik életben maradtak, s ezek után beszámoltak az admirális utolsó perceir l. Ambrose Párét, a király orvosát néhány órával el bb a Louvre-ba hivatták, mert Károly nem akarta, hogy t is megöljék. Ezután a svájci gárdisták Cosseins vezérlete alatt egymás után mészárolták le honfitársaikat, Navarre szolgáit, majd a feltört ajtó romjain át benyomultak Coligny szobájába. Musst mindjárt a küszöbön leütötték. A hajnal bágyadt világosságánál láthatták az admirálist egészen meg szült, noha csak ötvenhárom éves volt – amint áhítatos nyugalommal térdepelt ágya mellett. Imádkozás közben még egy eretneket is haboztak megölni. Míg végre egy Beme nev ember megkérdezte t le: “Te vagy az admirális?” “Én vagyok – felelte Coligny nyugodtan –, te pedig tehetsz, amit akarsz.” Beme azonnal beledöfte a kardját, példáját az egész banda

követte, és a kardok, t rök, szuronyok, bárdok és pisztolyok tömege elvégezte azt, ami két nap el tt a merényl nek nem sikerült. Lentr l, az udvarról, Guise felkiabált deszperádóinak, hogy végeztek-e már. “Végeztünk!” kiáltotta vissza Beme. “Akkor hajítsátok le, hogy a magunk szemével lássuk!” Mikor a tíz-tizenkét sebb l vérz testet átemelték az ablakon, a kezek még egyszer görcsösen megrándultak, aztán az egész alak megmerevedett. Éppen Guise lába elé esett. Az “Angouléme-fattyú” lehajolt, letörölte a vért a csaknem felismerhetetlenné vált arcról. – az! – mondta, és belerúgott a holttestbe. Ebben a pillanatban liheg hírnök érkezett a Louvreból, azzal az üzenettel, hogy mégis jobb lesz, ha Guise egyel re megkíméli az admirálist. Katalin ugyanis a palota ablakából a sötétségbe kinézve azt hitte, hogy a hugenották kezdték meg a harcot, és most nagyon meg van rémülve. – Mondd meg az anyakirálynénak, hogy már kés ! üzente vissza Guise. Az admirális holtteste egész napon át ott hevert az udvaron. Az arra járók leköpték, megrugdosták, végül a Szajnához vonszolták, beledobták a vízbe, megint kihúzták, és ami ezek után megmaradt bel le, azt lábánál fogva felakasztották a montfauconi bitófára. A fejét állítólag elküldték ajándékba a pápának, Rómába. A nap további folyamán a pápa követei örvendetes hírekkel szolgálhattak gazdájuknak. “Az utcákon nem látni mást – írja az egyik –, mint fehér kereszteket a kalapokon és süvegeken, és ez olyan szép látvány.” Egy másik ezt írja: “Mindenfelé vérpatakokat és hullahegyeket láttunk.” Coligny meggyilkolása után az “Angouléme-fattyú”, Guise-zel és társaival együtt továbbvágtatott, munkára serkentve a többieket, “öljetek, öljetek!” – kiáltozták végig az utcákon –, ez a király parancsa!” Nyolcszáz lovas, tüzérség és gyalogság állt rendelkezésükre, nem is említve a polgári lakosság soraiból jelentkez gyilkosok százait. A vérengzés három napja alatt több ezer hugenotta – férfiak, n k, gyermekek – pusztult el, pontos számot nem sikerült kideríteni. Saját házaikban, az utcán, a templomban, az asztalnál vagy álmukban öldösték le ket, feleségeikkel, családtagjaikkal együtt, a háztet kön át való menekülés közben l tték le, csónakokon üldözték ket, ha a vízbe ugrottak, hogy ott találjanak menedéket; még annyi id t sem adtak nekik, hogy védhessék magukat, vagy el készülhessenek a halálra. Némelyeknek sikerült lóháton elmenekülni a városból, néhányan az angol követségen találtak menedéket, némelyek pedig úgy kerülték el a megöletést, hogy a katolikusok fehér jelvényeit viselték. De legtöbbjüknek semmi reménye nem lehetett. Nem

el ször, nem is utoljára történt, hogy Párizs vért kóstolt, és megvadult t le, de a legvisszataszítóbb, hogy akadtak többen, akik ezt a szörny alkalmat használták fel, hogy magántermészet sérelmeikért bosszút álljanak. Ramus-t, a hírneves görög tudóst – aki hugenotta létére is teljesen ártalmatlan és jóindulatú volt – irtózatos módon végezték ki egy vetélytársa uszítására, aki egyszer en irigykedett rá egyetemi tanári állása miatt. De térjünk vissza a Louvre-ba, ahol Katalin az ablakánál állt, és aggódva várta a reggelt, hogy lássa, milyen irányba haladnak a dolgok. Most már kétségtelenül meg volt gy z dve róla, hogy t is, családját is a meggyilkoltatás közeli veszélye fenyegeti. Ez nem menti t, de érthet bbé teszi a magatartását. Szent Bertalan napján két másik asszony is – az egyik újdonsült menyecske, a másik nemsokára anya – korán ébren volt a Louvre-ban. Navarrai Margót, aki félt az elkövetkez nap eseményeit l, ébren virrasztóit egész éjjel, hugenotta férje oldalán. Mihelyt világos lett, Henrik fölkelt, és azt mondta, hogy lemegy teniszezni, addig is, míg a királlyal beszélhet, akihez, mint elhatározta, igazságért és újabb biztonsági intézkedésekért fog folyamodni. Margót, akit kimerített a virrasztás, és aki azt hitte, hogy a titokzatos veszély már elmúlt, ezután mély álomba merült. Egy óra múlva arra ébredt, hogy a “Navarre! Navarre!” nevet kiáltozzák, és ajtaján hangosan kopogtatnak. Dajkája kinyitotta az ajtót, mire egy liheg , súlyos sebekb l vérz ember rohant el mellette, és egyenesen Margót ágyára vetette magát. Nyomon követte négy fegyveres, akik nem tisztelve a hercegn magánlakosztályát, kivont karddal tartottak az ágy felé, hogy végezzenek sebesült áldozatukkal. Margot és dajkája sikoltozására a gárda kapitánya is megjelent a színen, éppen idejében, hogy a fegyvereseket a szobából kiparancsolja. A kapitány azután, Margót kérésére, nevetve beleegyezett abba, hogy megkíméli a menekült úr életét, aki még mindig kétségbeesetten kapaszkodott a hercegn be. Ezt az urat de Lérannak hívták, és Navarre egyik embere volt. Margót megmosta és bekötözte de Léran sebeit, azután vérfoltos hálóköntöse helyett másikat öltve, köpenyt vett fel, és n vére, Claude szobájába sietett. Útközben egy másik hugenotta úr esett el a gyilkosok kezét l, olyan közel Margot-hoz, hogy a halált hozó alabárd egyidej leg csaknem t is súrolta. S alig lépett n vére szobájába, máris két másik hugenotta futott hozzá, védelemért esdekelve. A királyné, aki az rjöng Károly magzatát hordozta a szíve alatt, ezalatt a maga szobájában imádkozott, spanyolul, miközben szeméb l

omlott a könny. Elmondták neki, mi folyik odakünn, s hogy a vérengzésre férje adott parancsot. E tragikus percekben senki sem tör dött vele, és nem tehetett egyebet, mint hogy b nbocsánatért imádkozott férje számára, aki ilyen irtózatos b nre engedte rávenni magát. A király lakosztályában ezalatt Navarre-t és Gondét szólították fel nyilatkozatra. Károly magához hívatta ket – mint mondta, azért, hogy megmentse életüket –, de kísér ik életét nem szándékozott kímélni. Mikor beléptek a szobába társaikkal, a király a kísér kre mutatva, így szólt test reihez: “Ezeket a gazfickókat vezessétek ki innen!” Ez meg is történt, és a kíséret minden tagját lemészárolták. Ezután a király felszólította a két herceget, válasszanak: “a mise vagy a halál?” Navarre Antoine fia – ötölthatolt, alkudozni próbált, és megkísérelte elkerülni az egyenes választ. Gondé h siesen kitartott álláspontja mellett, és nem volt hajlandó semmit visszavonni, noha a dühöng király t rét a nyakának szegezte. Végül is a mell zött királyné volt az, aki megmentette az életét. Éppen jókor lépett be, férje lába elé vetette magát, és keservesen zokogva kérlelte, hogy szüntesse be ezeket a borzalmakat a palotában s a palotán kívül is. Károly rülete sz n félben volt, s ilyenkor mindig újra elgyöngült. Hallgatott a feleségére, és nem bántotta Gondét. S t dél táj bán megkísérelte, hogy végét vesse az egész vérengzésnek; csakhogy a vérszomjat sokkal könnyebb volt kielégíteni, mint fékezni. Egyre világosabban látta, mit követett el, s ett l még fokozódott rülete. Puskát ragadott, az ablakhoz állt, és maga is lövöldözött az utcán és folyón menekülni igyekez kre. A vérfürd három napján keresztül mindig hangoztatta, hogy a felel s mindenért, és rendelte el a mészárlást. De id nkint az a szeszélye támadt, hogy egyes emberek életét megmentette. Néhány ötletes hugenotta úr ateistának vallotta magát, és így megmenekült, mert a vallástalanságot megbocsátották, csak az eretnekséget nem. Azokat, akiket a király meghívott, hogy az éjszakát a Louvre-ban töltsék, csaknem egy szálig legyilkolták. La Rochefoucauld, aki nem fogadta el a meghívást, Coligny után az els volt, aki meghalt. A gyilkosok álarcosán hatoltak a házába. Egyikük Chicot-nak, az udvari bolondnak fivére volt. La Rochefoucauld, aki álmából ébredt fel, azonnal ráismert, de nem gyanított semmit, azt hitte, hogy az rült Károly szokásos éjszakai korbácsoló társasága érkezett, és tréfálkozva szólt hozzájuk, de azok t reiket beledöfték, és végeztek vele. Katalin els aggodalmai a világosodó égbolt láttára és a katolikusok bosszújának vidám hangjai hallatára teljesen eloszlottak. Saját szemével láthatta a gy zelem jeleit. A Louvre lépcs házait és udvarát hugenották holttestei borították. A tetemeket behozatta a szobába, ahol Repül Csapata

hölgyeinek társaságában tartózkodott. Vidám tréfalózás közepeit állapították meg az egyes áldozatok kilétét. Még miel tt a vérengzésnek vége lett volna, nyilvános hálaadó körmenetek vonultak végig az utcákon. Párizs hálás volt, mert nemcsak megmentették, hanem még izgalmas, nagyszer mulatságban is részesítették, s a tetejében mindezért még pápai áldást is nyert. A bíboros, akit Rómából küldtek, hogy hivatalosan tolmácsolja a pápa szerencsekívánatait, Lyonban félbeszakította útját, hogy fogadja minden igaz katolikus hódolatát, akik szintén a maguk külön Szent Bertalan-napját ünnepelték; mert a párizsi vérfürd mintájára a különböz vidéki városokban is folyt a tömegmészárlás. Párizs tehát gy zött, és gy zött Katalin is. Ez volt életének legnagyobb diadala. “Ilyen nagy bajban még sosem voltam – írja –, de szerencsétlenség még sosem végz dött ilyen szerencsésen és örvendetesen.” “Menj vissza királyodhoz – mondja dölyfösen a spanyol követnek –, és beszéld el neki, amit láttál és hallottál.” A savoyai követ szerint az anyakirályné tíz évet fiatalodott, olyannak látszott, mint aki súlyos betegségb l vagy nagy veszélyb l menekült meg. Lorraine bíboros (aki ez id ben Rómában volt) azt írta Károlynak, hogy “ez a legörvendetesebb hír, amit valaha hallottam”, és Spanyol Fülöp meg Álba elragadtatásukat fejezték ki, ezzel szemben Angliai Erzsébet úgy fel volt háborodva, hogy eleinte még a francia követet sem volt hajlandó fogadni, és nagy volt az ijedelem, hogy a franciaországi eseményekért az angliai katolikusok fognak b nh dni. Figyelemre méltó a párizsi angol követnek, Walsinghamnek, a hugenotta ügyben tanúsított magatartása. Katalin megmutatott neki néhány okmányt, amit Coligny házában találtak megöletése után. Közöttük az admirális keze írásában a németalföldi hadjárat terveit, azt remélve, hogy ezzel Coligny ellen hangolja a követet, s az helyeselni fogja a hugenottamészárlást. “íme! – mondta – ez a kegyelmed nemes barátjának m ve! Ebb l kiviláglik, mint szerette Angliát!” “Madame – felelte Walsingham csendesen –, Franciaországot szerette.” És kés bb, mikor Károly a vérengzésekkel kapcsolatban menteget zni próbált, Walsingham így felelt: “Ha a hugenották b nösek voltak, törvényes úton kellett volna megbüntetni ket, nem gyilkossággal.” És ez felelet egyúttal mindazoknak, akik mentséget találnak Katalin vagy Károly számára, vagy azokéra, akiknek bármi részük volt ebben a – de Béze szerint “embertelen, barbár kegyetlenkedésben, amelynek értelmi szerz it l és elkövet it l undorodni és iszonyodni fog mindenki, az id k végezetéig és még azon is túl”.

Ám minden éremnek két oldala van, és illik, hogy méltányosak legyünk, azért itt idézünk egy részt a hálaimából, amit a pápa mondott a római Szent Márk-templomban: “Ezekben a viharos id kben, úgy látszik, Isten, az végtelen kegyelmében végre felénk fordítja tekintetét.”

LUSIGNAN A lusignani kastély “olyan bámulatos és olyan régi, hogy joggal tekinthetjük a korai várépítészet remekének és Franciaország egyik legszebb ékességének” – így ír Brantome, aki a kastélyokról is olyan hízelg én nyilatkozott, mint az asszonyokról. De 1574-ben ezt a szép várat Montpensier, aki igyekezett csökkenteni a megmaradt hugenotta er dítményeket, az új király, III. Henrik érdekében leromboltatta. Ez a mostani az ötödik és hatodik vallásháború közötti fegyveres béke korszaka volt. A Bertalan-éji mészárlás kiirtotta majdnem valamennyi hugenotta vezért, de nem tudta kiirtani a hugenotta szellemet, és az országban uralkodó zavaros állapotok egy sereg katolikust átvetettek a szemközti táborba. Katalin, aki ötvenhat éve ellenére változatlanul fürge és tevékeny volt, követte Poitou-ba Montpensier seregét. A vérfürd óta igen gyors iramban haladtak az események. A vetélytársak nagy része elpusztult ugyan, de a felserdül fiatal nemzedék sok gondot okozott Katalinnak a legutóbbi két esztend ben. Navarre és Gondé 1572-ben a La Rochelle-t ostromló katolikus seregben harcolt a hugenották ellen. A meggy z dés helyébe most még sokkal inkább a számítás és az érdek lépett, és az emberek ijeszt gyorsasággal változtatták pártállásukat. Egyedül La Rochelle hatalmas falain bejül virágzott még az igazi, er t adó hit; a hugenotta hölgyek fényes öltönyeikben megjelentek a bástyákon, és áhítatosan zsoltárokat énekeltek, majd a legmagasabb tornyokra egy galagonyabokrot ültettek, s ez mély benyomást kelt vonás volt ezekben az id kben, mikor úgy látszott, hogy az emberekb l minden igazi érzés kihalt. A derék védelmez k magatartása nem is tévesztette el hatását, mert Anjou távozása – akit Lengyelország királyává választottak – végét vetette az ostromnak és az ötödik háborúnak.

Anjou Henrik lengyel királlyá választása nagy megkönnyebbülésére szolgált irigy fivérének, de Katalin, aki egy darabon elkísérte t új birodalma felé való útján, azt mondta neki, hogy reméli, rövidesen viszontlátja. Valószín nek látszott, hogy Károly, akinek egyik tüdeje meg volt támadva, és aki idegileg teljesen kimerült, nem sokáig húzza. De ezek a szavak, amelyeket Katalin kedvenc fiához intézett, veszélyesek voltak. Henrik útja Krakkó felé, a Németalföldön és a protestáns német fejedelmek birodalmán keresztül nagyon kellemetlen lehetett. Majdnem egy év múlt el a Bertalan-éj óta; egy darabig az egyik választófejedelem volt a házigazdája, akiben valami kaján humor lakozhatott. A gyönge, érzékeny kedély fiatal Valois lakosztálya a párizsi és vidéki vérengzéseket ábrázoló festményekkel volt díszítve. Mikor ebédhez ült, a szemközti falról Coligny arcképe nézett rá. Az asztalon szándékosan ott felejtett írások hevertek, amelyek a hugenották szenvedéseir l szóltak. Henrik álmaiban is azok a látomások kísértettek, amelyek mostanában Károlyt gyötörték. Mikor Lengyelországba érkezett, szükségét érezte, hogy könnyítsen b nös lelkiismeretén, részletes beszámolót adva a Szent Bertalan-éj eseményeir l, amelynek a történelemírók igen nagy hasznát vették. Károlynak, aki szemlátomást gyöngült, nem volt fiúörököse. Katalin minden percben el volt készülve az alkalomra, hogy visszahívja Henriket a trónra, amelyet olyan hosszú id n át, olyan gondosan el készített a számára. De a kalandos kedv Alencon körül baj volt. Most az felelt meg a terveinek, hogy barátságosnak mutatkozzék a hugenottákkal szemben, és így a vezér nélküli párt esetleg köré csoportosul, és neki szerzi meg a trónt, ha Károly meghalt. A jelek szerint Navarre is visszatérni készült korábbi meggy z déséhez, és Katalinnak igen gondosan kellett vigyáznia e két hercegre. Ébersége kijátszására merész kísérletek történtek, s az egyik ilyen kísérletet Margót elárulta neki. Katalin két tettestársat megkínoztatott és kivégeztetett, és ezentúl még jobban vigyázott Alenconra és Navarre-ra. A fent említett két tettestárs közül az egyik Margót, a másik Nevers hercegn kedvese volt. És bár Katalin csírájában elfojtott egy összeesküvést, ugyanakkor ellenségeinek számát is növelte. 1574. május 30-án, egy hónappal huszonnegyedik születésnapja el tt, a bomlott idegzet , szerencsétlen király meghalt. Utolsó szavai ezek voltak: “Hála Istennek, hogy nincs fiúgyermekem, aki követhetne a trónon.” Katalin úgysem t rte volna, hogy bárki is elvitassa Henrik igényét. Anjou hazautazása Lengyelországból egyik színpadias eseménye volt ennek a hazug és csillogó kornak. Eltávozását Lengyelországban senki

nem akadályozhatta volna meg, de mégis éjnek idején “megszökött” és magával vitte a koronaékszereket. Mindenféle csodálatos kalandok után Olaszországba érkezett, ahol egy darabig id zött, különböz szép hölgyek kegyeit és a pompás ünneplést élvezve. Végül Lyonba érkezett, ahol azzal szórakozott, hogy csatlakozott egy csomó vallásos flagellánshoz, és addig korbácsolta önmagát és társait, amíg patakokban folyt a vérük. Szerencsére vele volt Lorraine bíboros is, és a félelmetes egyházfi férfiú ez alkalommal úgy megfázott, hogy beteg lett, és meghalt, aminek senki sem örült jobban, mint régi cinkostársa, Katalin. Innen Henrik – népének leplezetlen szidalmai és átkai között – lassan továbbhaladva, végül Reimsbe ért, ahol mint III. Henriket megkoronázták. Ezzel Katalinnak megint egyik régi célja valósult meg. A lusignani kastély romjai siralmas látványt nyújtottak. Montpensier seregével együtt továbbvonult, hogy az éjszakát Poitiers-ben töltsék, de Katalin hosszasan id zött a pusztulás színhelyén, aztán kijelentette, hogy Montpensier túllépte a kapott utasításokat, mikor a hatalmas er döt a föld színével tette egyenl vé. Az gyakorlati felfogása szerint meggondolatlanság volt így elpocsékolni egy várat, amely kés bb esetleg az ostromlók céljait szolgálhatta volna. De az céljainak keresztülvitelénél, úgy látszik, mindig a kelleténél er szakosabb eszközöket alkalmaztak. Franciaország lakosságát megtizedelték a szakadatlan háborúk. Az éhhalál és a kard egyaránt pusztította ket, és mialatt Katalin távol volt, mert Henriket kísérte krakkói útja els állomásáig, háromezer éhez párizsi vonult fel Fontainebleau-ba. Óvatossági rendszabályokra volt szükség, nehogy komoly zavargások törjenek ki. Az anyakirályné nem lehetett mindenütt egyszerre. Lusignanba nemcsak a letiport hatalom látványa vonzotta t, hanem valami más is, és olyan sokáig maradt ott, hogy csak kés bb este érkezett Poitiers-be. A várat, a rege szerint, Mélusine építette, s az legendája nemcsak Franciaországban volt a legelterjedtebb tündérmese. Évszázadokkal kés bb egy tudós német antropológus, “a világtörténelem gyermekkori álmá”-nak nevezte, és modern tudósok kimutatták a nyomait Litvániában, s t Tibetben, Grönlandban és Hawaiiban is. A tizennegyedik század egyik híres prózában írt románca – Jean d’Arras m ve – szintén err l szól, és Katalin, akit mindig élénken foglalkoztattak a természetfölötti dolgok, bizonyára gyakran gondolt Mélusine-re. Mélusine eredetileg kelta istenn volt, egy poitou-i forrás nemt je. Lusignannal való kapcsolata valójában a keresztes vitézekkel, jeruzsálemi

és cyprusi királyokkal büszkélked híres Lusignan család becsvágyának tulajdonítható, amely t tette meg a ház megalapítójának. Sem Mélusine, sem a Lusignanok történetét (amely csak 1933-ban, a milánói Guido de Lusignano halálával ért véget) nem részletezhetjük itt. Elég annyit tudnunk, hogy Mélusine minden szombat éjjel hableány alakját vette fel, és hogy egyetlen nap alatt tudott felépíteni vagy lerombolni várakat. Rabelais azt tanácsolja, hogy el kell menni a poitou-beli “Lusignanba, Parthenay-be, Vovent-ba, Mervent-ba és Ponzanges-ba. Ott egy sereg olyan ember található, akik leteszik a f esküt, vagy megesküsznek Rigome csontjaira, hogy Mélusine fejét l a csíp jéig asszony, azon alul pedig kígyó volt.” Brantome-nak Montpensier életér l írt vázlatából kit nik, hogy Katalin szeretett volna többet tudni err l a kígyófarkú n r l, ezért kérdez sködött a, jó öregasszonyoktól, akik a forrásban mosták ruháikat.” Némelyek azt mesélték, hogy néha látták Mélusine-t, gyönyör , fiatal n képében, özvegyi köntösben, amint lejött a forráshoz, hogy megfürödjék; mások azt mondták, hogy nagyon ritkán látták t, szombaton, akkor is csak estefelé (mert ebben az alakjában nemigen szeretett mutatkozni), amint fürdött, és félig szép hölgy, félig kígyótest volt; mások azt mondták, hogy teljesen felöltözve látták, amint méltóságteljes léptekkel haladt tova; hogy megjelent a vár legnagyobb tornyán, félig szép asszony, félig kígyó képében; voltak, akik azt állították, hogy valahányszor valami szerencsétlenség fenyegette a birodalmat, trónváltozás volt készül ben, halál vagy más csapás készült lesújtani Mélusine rokonságára – amely Franciaország legel kel bbjei közé tartozott, királyok is akadtak köztük –, három nappal az esemény el tt mindig “három keserves, borzalmas kiáltást hallat: ezt mindenki szentül hiszi… és az ostrom folyamán, de különösen, mikor a sereg parancsot kapott, hogy a várat le kell rombolni, sok katona és tiszt hallotta, amint irtózatosan, panaszosán sikoltott. Ez a teljes igazság, becsületes, szavahihet emberek bizonyítják.” Szerencsétlenség a birodalomban… trónváltozás… Katalin négy trónváltozást és számtalan szerencsétlenséget ért meg. De szilárdan hitte, hogy a ténylegesen bekövetkezett szerencsétlenségek ritkábbak és kevésbé veszélyesek, mint azok, amelyeket sikerült elkerülnie. Ám Mélusine int kiáltását hallatta, mikor Montpensier katonái közeledtek. Katalin meghallgatta a mosóasszonyokat, és szívébe véste, amit hallott. A természetfölötti hatalmak, amelyeknek hódolt, s amelyeket Ruggieri segédletével békített, engesztelt, gyakran el re jelezték neki a fontos eseményeket. Férje halálát annak idején megálmodta, az id sebbik Gondé

halálát is el re tudatta vele valami int jel. Röviddel azel tt, hogy Lorraine bíboros halálát hírül hozták, Katalin éppen ebédnél ült. Kezébe vette poharát, és inni készült, mikor, a többiek meglepetésére, így kiáltott fel: “Jézusom, ott a bíboros! Látom, magam el tt látom!” Aztán tréfálkozva tette hozzá: “Ha nem csalódom, a jó embert mennybe költözése pillanatában láttam!” Ez a látnoki tehetség nem volt minden tekintetben el nyös, mert gyakran keltett gyanút ellene. A bíboros halálában mindenesetre ártatlan volt. De azért különös álmai lehettek fel le, amelyek következtében éjszakánkint élesen felsikoltott, felébresztve megriadt hölgyeit. Mindazok közül, akik b nösek voltak a Bertalan-éji vérengzésben, Katalint bántotta legkevésbé a lelkiismerete. Viszont egyik romlott lelk udvaroncának halála – aki még szerinte is “a világ leggonoszabb embere” volt – éjjeleken át nem hagyta nyugodni. Vannak emberek, akik a legnehezebb megpróbáltatásokat is simán kiállják, aztán valami csekélység felborítja a lelki egyensúlyukat. Most ott állt a romoknál, és elgondolkozva nézte a ledöntött gerendákat, szerteszórt k tömböket, amelyek tegnap még Lusignan vára voltak. Ilyen könny elpusztítani hosszú évek fáradságos munkáját, ilyen könny meghiúsítani a féktelen törekvéseket… Franciaország legnagyobb nevei, vagyonai és sorsai hányódtak ide-oda ezekben a vég nélküli harcokban, egyedül tartotta meg változatlanul a maga helyét és a Valois házat a trónon. De a harcnak még nem volt vége, és már kezdett öregedni. Alig két évvel a Szent Bertalan-nap után jobban félt a hugenottáktól, mint valaha. Egy Aigues-Mortesból érkezett küldöttségnek ezt mondta: “Ti, hugenották, olyanok vagytok, mint a macskák: sokszor leestek, de mindig a talpatokra… Hanem azért mindent megteszek a hugenottákért, ami csak t lem telik, mint eddig is, feltéve, hogy bíztok bennem, és okosak lesztek.” Azonban egyre általánosabb lett a vélemény, hogy az anyakirályn ben nem lehet bízni, és ugyanakkor okosnak is lenni… A hugenották hatalmát az akadályok és bajok csak növelték. Az az üll , amelyr l de Béze beszélt egyszer, minden kalapácsütés után er sebb és keményebb lett. Soha francia uralkodót még úgy nem szidtak és átkoztak, mint Henriket, útban a koronázó templom felé. Katalin maga csak nevetett, ha szidták, és mikor Mélusine-ra gondolt, biztosan eszébe jutott, hányszor hasonlították t magát kígyóhoz, ravasz, különös kígyóhoz, amilyen a Palissy-tálak közepén látható. Egyéb neveket is b ven találtak a számára és szájról szájra járt a mondás – amit végül nyilvánosan ki is nyomtattak Párizsban –, s amely szerint az anyakirályné és Jezabel közt csak az az egy különbség van, hogy nincs olyan mélyre süllyedt kutya, amely hajlandó volna

megenni az anyakirályné húsát. Katalin jól tudta, hogy a birodalom minden bajáért t teszik felel ssé, és hogy az ellene szóló könyvek és gúnyiratok egyforma népszer ségnek örvendenek úgy a katolikusok, mint a hugenották körében. Meghozatta egy példányát a Szent Katalin Élete cím , gúnyos hangnemben írt könyvnek, amely köztudomásúan az életrajza volt. “Hangosan felolvastatja magának”, írja a krónikás “és az oldalát fogja nevettében. Azt mondja, szolgálhatott volna az íróknak olyan részletekkel, amiket azok nem is ismernek, meg olyanokkal is, amiket kifelejtettek, miáltal a könyvük lényegesen terjedelmesebb lett volna. De megnyilvánult az ellenszenv más, félreérthetetlenebb módon is, nemcsak a Lyon pincéiben nyomtatott könyvek útján. 1573 februárjában, hat hónappal a Bertalan-éji vérengzés után így számol be a Fuggerek párizsi levelez je egy esetr l, ami egyáltalán nem volt elszigetelt jelenség. “Február 5-én, a böjt els vasárnapján az anyakirályné, leányával, a navarrai királynéval, valamint más udvari méltóságokkal estefelé a jezsuiták kollégiumába hajtatott, hogy vecsernyét hallgasson. Hintóját de Lorraine, de Bourbon és még három bíboros lóháton kísérték. A párizsi diákok, akik gyakran keveredtek csetepatékba az udvar szolgáival, csoportokba ver dtek kint a kollégium el tt, és verekedni kezdtek a lovászokkal. Mikor az udvari emberek és hercegek kijöttek a kollégiumból és lovaikra, illet leg hintóikba készültek ülni, a diákok t rökkel és bunkókkal támadták meg ket, zajongva vették körül hintóikat, és gúnyolódva ráncigálták a navarrai királyné kalapjának tollak. Lorraine bíborost a legmélyebb, legsárosabb gödörbe lökték. Az id s anyakirálynét nemcsak tettleg bántalmazták, t rrel fenyegetve t, hanem goromba, trágár szidalmakkal illették, amiket szégyen lenne itt ismételni. Hogy mi volt az ok, amely ezt a zavargást el idézte, nem tudom.” Az anyakirályné torkának t r szegezve, Franciaország tigrise a sárba taszítva… az effajta jelenetek bizonyára még Katalin nyers humorérzékét is alaposan próbára tették, és élénken megvilágítják azt a légkört, amelyben az anyakirályné terveit érlelte és megvalósította. Egyszer en nevetséges lett volna azt várni t le, hogy érzékeny legyen a közvéleménnyel szemben; az ilyen támadásokat olyan könnyen tudta elviselni, mint amilyen szilárdan tudott ellenállni a legésszer bb, legméltányosabb kívánságoknak, anélkül hogy egy jottányit is engedett volna. Politikai szempontból nincs semmi jelent sége annak, hogy Katalin hosszasan elid zött Lusignanban, és megtekintette a romokat, meghallgatta a Mélusine-r l szóló regéket. De azért érdekes. Mert itt két legenda, két

szörny találkozott egymással. Vannak Katalinról szóló leírások, amelyek semmivel sem kevésbé csodálatosak, mint a poitou-i, kígyófarkú varázslón t ábrázoló, tizenötödik századbeli fametszetek. Mert a felül szép, alul szörnyeteg n a világ egyik leg sibb jelképe; így látja a kísértésbe esett remete és a kiábrándult kéjenc is. Katalin életében a szexuális elem semmi, vagy csak nagyon kis szerepet játszik. És mégis, a köréje szöv dött borzalmas legendák jórészt annak a ténynek tulajdoníthatók, hogy asszony volt. Ha egy asszony életében sok volt a szerelem, az utókor úgyszólván minden b nét megbocsátja, ha nem: az utókor könyörtelen. Katalin sosem kért könyörületet a maga korától, és nem kérne az utókortól sem, de legalább elérte azt, hogy minden érzelg sség nélkül lehet ítéletet mondani róla. Nem adatott meg neki, hogy asszonyi mivolta természetes utakon nyerjen kifejezést, férfimunka jutott neki osztályrészül, s azt úgy látta el, mint Macchiavelli h séges tanítványa. Asszonyi volta nem teszi visszataszítóbbá a b neit, bár elég szokatlan és meglep , hogy n létére olyan helyzetbe került, amelyben ezek a b nök elkerülhetetlenül következtek be. Korának hajlamait összefoglalva, de ugyanakkor eltúlozva testesítette meg, s csak ennek a kornak megértése útján juthatunk el Katalin megértéséhez.

CHENONCEAUX “A király Plessis-les-Tours-ban lakomát adott fivére, Monsieur le Dúc, továbbá az urak és hadvezérek tiszteletére, akik La Charité ostroma és elfoglalása alkalmával kíséretében voltak. Az asztaloknál zöld szín férfiruhába öltözött hölgyek szolgáltak fel, és a vendégek szintén valamennyien zöld ruhát viseltek. Erre az egy alkalomra hatvanezer frank ára zöld selymet gyártottak Párizsban és egyebütt. Ezután az anyakirályné adott lakomát Chenonceaux-ban, amely több mint százezer fontba került. Ezt az összeget a király legjobb módú embereit l, meg bizonyos olaszoktól vette kölcsön, akik értettek hozzá, hogy hasznot húzzanak a dologból, mert kétszeres kamatot számítottak. Ezen a fényes lakomán az udvar legel kel bb, legszebb hölgyei szolgáltak fel félmeztelenül, kibontott hajjal. Madame de Sauve volt a szertartásmestern , és az ünnepség remekül sikerült.” (Egy 1577. május 15-r l keltezett magánlevélb l.)

A Cher folyó fölé épült tündérpalotának, Chenonceaux-nak, okvetlenül túl kellett szárnyalnia Plessis-t. És Katalinnak okvetlenül túl kellett szárnyalnia pompában Henriket. A fény z , elpuhult, asszonyos természet király, akinek a szemében, “egy évi 10 000 font jövedelemmel bíró magánember helyzete látszott a legirigylésreméltóbbnak”, három évvel ezel tt így kiáltott fel Velencében, ahol mesés fénnyel ünnepelték: “Bárcsak itt volna királyné anyám is, hogy részt venne mindezekben a megtiszteltetésekben, melyeket egyedül neki köszönhetek.” És Katalin gyakran találta szükségesnek, hogy kedvenc fia el tt a maga hatalmát hangsúlyozza. Ha Henrik hatvanezer frankot csikart ki népét l egy mulatságra, sietett százezer font kölcsönt felvenni egy még fényesebb ünnepély céljaira. Ha Plessis-ben lakoma folyt, Chenonceaux-ban orgiát kellett rendezni. Mindkét ünnepi alkalommal Alencon volt a díszvendég, akit most mint a király öccsét, általában Monsieurnek címeztek. (1576-ban Alencon is fölvette az Anjou nevet, de e könyvben a zavar elkerülése céljából, végig Alenfonnak nevezzük. Hasonlóképpen Katalin leányát, Marguerite de Navarre-t is, mint Margot-t említjük, nehogy az olvasó összetéveszthesse t e név két másik, híres visel jével.) Katalin mindig mell zte Alencont, pedig gy lölte anyját, és irigy volt a bátyjára. Társaságban azonban mindenki csupa nyájasság volt, és most még inkább, mint bármikor. Mert La Charité elfoglalása volt Alencon els gy zelme az udvari párt számára, ahová nemrégen tért vissza. Az utóbbi években Katalin sokat fáradozott, hogy engedetlen csemetéit ráncba szedje. Ketten közülük, Alencon és Margót szövetségre léptek, ami meglepte és bosszantotta t. Pedig az csak természetes volt. Mindketten kalandos természet ek és kételked k voltak. Gyermekkorukban alig látták egymást, és most olyan korban kerültek össze, mikor mind a ketten sokat érhettek el az ármánykodással. Margót, a család legtehetségesebb tagja, ugyanazzal a csillogó könnyedséggel vett részt a politikai életben, mint amellyel szeret inek adta oda magát. Alenfon bosszúvágyóbb volt, és hiányzott bel le az a természetes egészség, ami Margot-t megkülönböztette Katalin többi gyermekeit l. De is szerette a játékot, a kalandot, és k ketten egy ideig sok gondot okoztak az anyakirálynénak. Az udvar lázadói természetesen a hugenották táborához tartoztak. Jeanne és Coligny már meghalt, és a vallás most semmit sem számított a társas életben. De a hugenották, akik fejedelmi vezérek után sóvárogtak, kilátást nyújtottak a nyughatatlanabb udvari embereknek az érvényesülésre, és Margót meg Alencon, valamint Navarrai Henrik

ellenzéki triumvirátussá alakultak. Henrik, a vakmer , vidám gascogne-i ugyanúgy elszórakozott kedveseivel, mint felesége a magáéival, de nagyjából jó barátok maradtak, és mind a ketten belátták, hogy nem alkalmasak a hitvestárs szerepére. Katalin élesen figyelte ket. Navarre-tól jobban tartott, mint Alencontól, mert az esetleges Bourbon coup d’état-tól való félelem mindig dönt szerepet játszott az politikájában. Egyszer már rájött egy szökési kísérletre a forradalomnak erre az elmaradhatatlan el készít lépésére – és két ember meg is halt ezért. Nem szándékozott t rni, hogy a kés bbi kísérletek sikerüljenek. Pedig sikerültek. El ször Alencon szökött meg. Kedvesének monceauxi házában tett egyik látogatása alkalmával kint váratta kocsiját és embereit a kapu el tt, maga pedig egyenesen átvágott a hátsó ajtóhoz, ahol már készenlétben állt számára egy hátasló, azon elnyargalt Dreux-be; ezt a várost ugyanis a király neki adományozta. A király ebédnél ült, mikor meghallotta a hírt, és éktelen dühbe gurult. Faggatta, keresztkérdésekkel halmozta el Margot-t, de semmit sem tudott bel le kivenni. Alenfon szorgalmasan írta Dreux-b l a magyarázkodó leveleket. Ezek szerint több ízben történt kísérlet az megmérgezésére, így hát nem maradt más választása, lázadóvá kellett lennie. Katalin mindenféle ravasz módszerekkel próbálta visszacsalogatni, és dühét Margot-n töltötte ki, aki most tulajdonképpen fogoly volt az udvarnál, túszként tartották. Katalin az Angliai Erzsébettel való házassággal kecsegtette Alencont, és végre sikerült találkoznia vele Blois-ban és Chambord-ban. Békít ül magával vitte Margot-t is, de bár kimesterkedte a fegyverszünetet, a helyzet továbbra is válságos maradt. Alencon gy jtötte maga köré az embereket, és Gondé sietett csatlakozni hozzá. Azután Navarre szökött meg. De ravaszabb volt, mint Alencon, akit hajszál híján a Bastille-ba zártak, mikor a szándéka kitudódott. Navarre szándékosan azt terjesztette, hogy déli királyságába készül menni, s még Katalinnal és a királlyal is – akiket gondosan került – sikerült elhitetnie, hogy már eltávozott Párizsból. Aztán egyszerre csak egy istentiszteleten a Sainte-Chapelleben váratlanul ott termett el ttük, harsogó, jóíz nevetéssel, amelyr l híres volt. Ezzel a csellel igen ügyesen elaltatta gyanújukat, majd egy vadászat után, melyen Guise-zel együtt vett részt Senlis-ban, most már csakugyan elmenekült, alig maroknyi csapata kíséretében. Egész úton hallgatott, de mihelyt a Loire túlsó partjára értek, megszólalt: “Áldassék az Isten, amiért megszabadított engem. k okozták anyám halálát Párizsban; k gyilkolták meg az admirálist és legkiválóbb

embereimet; és velem sem bántak volna különbül, ha Isten meg nem óv t lük.” Henrik és Franciaország szempontjából dönt pillanat volt ez. Katalin most ismét jól kipróbált eszközökhöz folyamodott. Elment tanácskozni Alenconnal és Gondéval, de magával vitte Repül Csapatát is. Az ügyes varázslón k segítsége révén sikerült is megegyezésre jutnia az ellenféllel, de ez a béke minden eddiginél el nyösebb volt a hugenották részére. A Paix de Monsieur-t – amint ezt a békét nevezték 1576 májusában írták alá. Jellemz erre a korra, hogy Alencon, aki mer érdekb l állt a hugenották mellé, és néhány hónap múlva megint elhagyta ket, kedvez bb feltételeket ért el számukra, mint bármelyik nagynev , meggy z déses hugenotta el dje. Mihelyt a békét megkötötték, ez a kalandor visszatért az udvarhoz, hogy keresztülvigye a németalföldi katolikusok támogatására irányuló terveit, az ügyes Margót pedig, azzal az ürüggyel, hogy betegségének gyógyítása céljából Spába megy, Belgiumba utazott, mint fivérének kémje. Alenfon nem volt szép, bár sok regényesség f z dik a nevéhez. Alacsony volt, rossz termet , arcát eltorzították a himl helyek. De fényes, fekete hajjal körített magas homloka bizonyos méltóságot adott a vonásainak, és ha úgy akarta, fejedelmi volt a megjelenése. És itt, Chenonceaux-ban úgy akarta; fejedelmi volt, a gy zelmes katonát játszotta azzal a könnyedséggel, amivel a Valois és Medici sarjak mindenféle szerepet tudtak játszani. E pillanatban volt a h s. Navarre engedte, hogy La Charité az kezére kerüljön, meg sem kísérelte, hogy visszafoglalja, azután meghódolt a király el tt, bár nem szándékozott visszatérni az udvarhoz. A királypárt e szerencsés eredményt nem annyira a fegyverek, mint inkább a ravaszság segítségével érte el, és Katalin megengedhette magának, hogy egy ideig lakomákon és ünnepélyeken szórakozzék. Az egész gyülekezetben két ember sem akadt, aki megbízott volna egymásban. Alencon az udvarhoz visszatérve, nyájasan beszélgetett a királlyal, de az tudott öccse németalföldi terveir l, és titokban akadályokat gördített az útjába. Hogy Alencon tervei el nyösek vagy hátrányosak voltak-e a francia politika szempontjából, az nem számított. S t, minél több eredményt ért el a fiatal herceg, minél több alkalma nyílt hazáját szolgálni, annál er sebbé vált a féltékeny király elhatározása, hogy elgáncsolja t. Ez az utolsó, hosszú, n ies kez , bodorított hajú, fülbevalót visel , halvány, keskeny arcú, csillogó, sötét szem Valois király, különös, érdekes alakja volt az ünnepségnek. Legutóbb általánosan a mignons

gúnynévvel illették azokat az udvaroncokat, akik körülhízelegték és szolgálták. Tanácsadói min ségükben ezek a Ganymedesek nem sokkal értek többet, mint Henrik ölebei, amelyeket a király szenvedélyesen gy jtött; hosszú utazásokat tett, hogy új kedvenceket szerezzen, és ölebeit és udvaroncait egyaránt könnyes szemmel ölelgette. Ha az udvar öltözködése eddig is költséges volt, akkor most, ebben az elpuhult korszakban a képtelen, tobzódó fény zés csúcspontját érte el. “Ezek a nyughatatlan franciák egyre újabb és újabb módikat találnak ki”, írja egy Moryson nev angol utazó, Plesis-ben az volt az újdonság, hogy mindenkinek zöldben kellett megjelennie, és a felszolgáló hölgyek férfiruhát viseltek. De ez nem keltett különösebb meglepetést, tekintve, hogy a király is gyakran jelent meg Párizs utcáin mélyen kivágott n i derékban, nyakán több soros gyöngyfüzérrel. Itt, Chenonceaux-ban pedig, a változatosság kedvéért, a hölgyek félreérthetetlenül bizonyították n voltukat azzal, hogy félmeztelenül jelentek meg. Ez a látvány nem nagyon érdekelte Henriket, de nem is volt neki szánva. Rendesen szokása szerint, Katalin vetette ki ezt a hálót, hogy másokat fogjon meg benne. Az Escadron Volánt vezére most Madame de Sauve volt, neki kellett gondoskodnia arról, hogy a vendégek megfelel és változatos szórakozásban részesüljenek. Eddig is figyelemre méltó munkát végzett, egyidej leg volt kedvese Navarre-nak és Alenconnak, hogy egymásra uszítsa ket, és Margot-nak minden ravaszságát el kellett vennie, hogy elsimítsa a bajokat. A Paix de Monsieur tárgyalásai alkalmával is kitüntette magát, és Alencon-t még mindig eléggé a hatalmában tartotta, úgyhogy nagyon nagy hasznát lehetett venni. Madame de Montpensier, a vakbuzgó katolikus katona felesége szintén a hiányos öltözék szépségek között volt, Madame Villegnier pedig itt tombolta ki magát utoljára, mert a chenonceaux-i szaturnáliák után férjét elragadta a féltékenység, és számtalan kedvese és az udvar szeme láttára megölte t. Katalin tudta, hogy Henriknél csakis a maga befolyására számíthat, márpedig ez a befolyás, mint keser en megállapította, kezdett nagyon gyöngülni. A királynak is megvolt a maga ízlése n ket illet en, és megkoronáztatása után két nappal azzal lepte meg Európát, hogy n ül vette Louise de Vaudemont-t, az elhunyt Lorraine bíboros unokahúgát, aki a reimsi koronázási ünnepélyre érkezett egyik úr kedvese volt. Ezt megel z en Henrik szenvedélyesen szerelmes volt Gondé hercegn be s állítólag annak hirtelen halála miatt állt be annak idején a lyoni flagellánsok közé. Trónra lépése után további szerelmi kalandokba bocsátkozott, de mindenfajta érzelem vagy felindulás nagyon kimerítette,

és így szerelmei sosem tartottak elég hosszú ideig ahhoz, hogy politikai szempontból kihasználhatók legyenek. Elcsigázott idegeinek folytonos izgalmakra és új ingerekre volt szüksége. Mignon-jai új meg új bohóságokat találtak ki számára, és szórakozásai napról napra furcsábbak lettek. Most huszonhat éves volt csak, de már öregnek látszott. Tíz év múlva a haja egészen meg szül, és egyetlen foga sem marad. A termetes Katalin buggyos ujjú derékban, óriási szoknyájában, mosolyogva járt-kelt vendégei között, most az egyiknek súgott valamit, aztán a másikra figyelt, majd nagyokat nevetett az ünnepi el adás valamelyik váratlanul mulatságos jelenetén. De az állam és a hatalom állandó gondjai súlyosan nehezedtek a vállára, és legnagyobb bánata az volt, hogy kedvenc fia, akire meglév , gyér érzéseit pazarolta, s akibe minden nagyra tör reménységét helyezte, nem szerette t. Nyolc hónappal ezel tt a rendek gy lést tartottak Blois-ban, és Katalin azt remélte, hogy ez a gy lés majd elsimítja a vallási nehézségeket, végét veti a harcoknak, miáltal végre összpontosíthatja a hatalmat, ami régi vágya volt. De Henrik leplezetlenül értésére adta, hogy önállóan kíván cselekedni, a maga felel tlen módján és fontos ügyekben úgy döntött, ahogyan éppen a szeszélye diktálta. A gy lésre megharagudott, mert az tiltakozott a mignon-ok bolondságai, az olaszoknak az udvarnál való befolyása s az alkotmányellenes eszközök ellen, amelyek segítségével magánszórakozási céljaira pénzt szerzett. Míg Katalin nyilvánosan a béke mellett foglalt állást, Henrik makacsul ragaszkodott a vallás egyöntet ségéhez. S t még ennél is tovább ment. Belépett az újonnan alakult katolikus ligába, a nemesek szövetségébe, akik megfogadták, hogy a Szentlélek segítségével véglegesen, örök id kre megsemmisítik a hugenotta pártot. A blois-i gy lés kudarcot vallott, és Katalin tudta, hogy a tartós békére való minden reménység odaveszett. Sosem volt szokása, hogy nagyon messzire tekintsen, de most, hogy egyre öregebb lett, a reumája okozta szenvedéseket fokozta a jöv t l való félelem. Ha körülnézett, és látta a Chenonceaux-ban nyüzsg , elpuhult kéjencek csillogó csoportjait, eltöprengett, mit fognak ezek csinálni, ha bekövetkezik egy új, az eddiginél is vérengz bb polgárháború.

PÁRIZS Bármennyire is igyekezett Katalin, nem kerülhette el élete legf bb törekvéseinek cs djét. Nehéz test , id s n létére keresztül-kasul járta Franciaországot, csodálatra méltó kitartással és céltudatossággal; el ször északra utazott, aztán délre, hogy valamiképpen kibékítse a harcos feleket, akik most a végs küzdelemre készültek. Olyan járvány sújtotta vidékeken utazott néha keresztül, ahol állítólag még a földek fölött átrepül madarak is holtan hullottak le a leveg b l. Állandó veszélyeknek és megtámadásoknak tette ki magát. Kínozta az isiász, de azért arcán ott volt a diplomaták örökös mosolya; embereket fogadott kihallgatáson mindennap, a legkülönböz bb napszakokban, kora reggel, étkezés alatt, kés este. De az egyenetlenség, amit évekkel ezel tt a maga céljaira szított és tartott ébren, most megbosszulta magát rajta. A háború megkezdéséhez már mindössze névleges okot kellett találni, és találtak is valami nevetséges ürügyet. A király, aki mindenáron össze akart veszni Navarreral, megsértette Margot-t. Henrik elfogadta a kihívást, és a most következ , néhány hónapig tartó ellenségeskedéseket a regényes Guerre des Amoureux (Szerelmesek Háborúja) néven emlegették. 1584-ben Alencon meghalt, s ez volt a következ csapás, amely Katalint sújtotta, nem mint anyát, hanem mint politikust. Mert így most Navarrai Henrik volt a trón legközelebbi örököse. A Valois házból most már csak egyetlen ember maradt, egy elkorcsosult piperk c, aki egész nap ölebeivel, meg mignon-jaival szórakozott, mialatt délen a Bourbonok csillaga fenyeget en emelkedett egyre magasabbra. Alencon életének harminc éve teli volt figyelemre méltó eseményekkel. A hugenották számára, akiket gy lölt, a legel nyösebb szerz dést csikarta ki; a németalföldi protestánsokat és a spanyolellenes nemeseket egyaránt pártolta, és az antwerpeni rültség néven ismeretessé vált értelmetlen támadással lerontott egy ragyogóan szerencsés alkalmat. Angliában nevetséges udvarlási komédiát játszott Erzsébet el tt. Színjátszásra való hajlama életének legköznapibb eseményeib l is gazdag anyagot formált a történelmi regényíró számára. De mindennél, amit a harminc év alatt véghez vitt, döbbenetesebb hatású volt a halála. Mert az halála teremtette meg azt a politikai helyzetet, amelynek útjai a spanyol armada útra keléséhez, Stuart Mária kivégzéséhez és a Guise-forradalomhoz vezettek.

Halálának éve jelezte a Guise Henrik vezetése alatt álló katolikus liga tulajdonképpeni hatalmának kezdetét. Rövid id n belül Párizs csaknem egy szálig Guise-zel tartott. A tömeggel való bánni tudás tehetsége még fokozottabb mértékben volt meg benne, mint apjában. Párizs még élénken emlékezett a Szent Bertalan-éji vérengzésre, és az els vezényszóra hajlandó lett volna megismételni. Egyetlen vallás kell egész Franciaországnak: a katolikus. Ez volt Guise politikájának vezérelve. Azonkívül nacionalista is volt. Nem akarta, hogy az ország a pápa parancsainak legyen alávetve, és a nemzeti katolikus Egyház gondolata megrészegítette Párizs közvéleményét. De ez még nem volt minden. Guise varázsos hatással játszotta a nép h sét; a ligának az volt az egyenes célja, hogy mindenféle visszaélésnek végét vesse. A király nagyon próbára tette Párizs türelmét. A zavargások gyakoriak voltak és olykor elég súlyosak is, de Henrik nem volt hajlandó meghallgatni a kellemetlen híreket, és nem vette figyelembe aggódó tanácsosai jelentéseit. Piperk csége és fény zése felháborítóbb volt, mint valaha, és szórakozásai céljaira a nemzett l és magánosoktól kicsikart összegek meseszer méreteket öltöttek. Mignonjai civakodtak egymással, nem egy közülük er szakos halált halt, de még az temetésük is olyan pompás és költséges volt, mint régebben egy-egy királyi esküv ünnepsége. Katalin tehetetlen volt vele szemben. A bánat és aggodalom már-már a kétségbeesésbe kergette, és immár is kezdte öregnek érezni magát. Fiatalabb korában dühös eréllyel látott volna neki, hogy mindenféle bonyolult terveket kovácsoljon a megtorlásra, a bajok elsimítására vonatkozóan. De most, ha elfogta az elkeseredés, csak kivitette magát a város kapuin túl lev földekre, ott üldögélt magánosán, barát nélkül, és eltöprengett azon a szomorú tényen, hogy minden reménységét családjának az az egyetlen tagja tette tönkre, akit igazán szeretett. Kitör ben van végre a Guise-ek és Bourbonok között régen lappangó viszály, s hamarosan nem lesz senki, aki közéjük állna. Guise Spanyolországgal állt szövetségben, Navarre pedig az európai protestáns fejedelmekkel. Minden maradt a régiben, s a harcok mégis folytak, a tehetetlen király pedig sietve kiegyezett hol az egyik, hol a másik fellel, aztán gyorsan elt nt a színr l, és ment a maga szórakozásai után – mint egy szellemes krónikás megjegyzi: “apácazárdákba és hasonló mulatóhelyekre.” Guise gy zelme idején Katalin hatvankilenc éves volt. Párizsban a liga tökéletesen megszervezett demokratikus forradalmi alakulattá fejl dött,

amely csak a jelre várt, hogy a hatalmat magához ragadja. Guise és a vezérek Soissons-ban voltak; a király kifejezetten megtiltotta nekik, hogy a f város területére lépjenek. De arra nem gondolt, hogy ott vannak a spanyol ügynökök, akik szabadon jöhettek-mehettek, és akiknek módjukban volt b kez en segíteni az új pártot. 1588. május 9-én Guise, nem tör dve a tilalommal, elkerülte az rszemeket, és bement Párizsba. Katalin törpéje a palota ablakából meglátta t, és sietett úrn jéhez a hírt jelenteni, mire az elrendelte, hogy korbácsolják meg, amiért hazudni merészelt. De nyílt az ajtó, és bejelentették M. de Guise-t. Katalin elsápadt, és reszketett, mikor a váratlan látogató – aki egyébként nem volt sokkal kevésbé izgatott, mint maga – közeledett feléje, hogy üdvözölje. Katalin intett egy hírnöknek, hogy siessen értesíteni a királyt, Guise pedig akadozva fogott hozzá, hogy megmagyarázza, miért jött: Katalinnak minden befolyását latba kell vetnie – mert az ügy életbevágóan fontos –, és el kell nyernie fia ígéretét, hogy alkalmazkodni fog a liga célkit zéseihez. Egy Medicit sürgettek, hogy legyen segítségére egy Guise-nek végképpen leigázni egy Valois-t. Különös helyzet volt ez. Eközben Henrik megkapta anyja üzenetét, és reszketett a düht l és félelemt l. Egy udvaronc azonnal ajánlkozott, hogy megöli Guise-t, mikor az jelentkezik, de a király nem merte elfogadni ezt az ajánlatot. Mialatt ezen tanakodtak, megérkezett Katalin, aki hordszéken vitette magát a Louvre-ba. Közvetlen utána jött Guise, aki a fegyveresek kett s sora közt haladva a lépcs n, tisztán látta, micsoda veszélynek tette ki magát. Henrik eleinte csak ridegen, aztán haragosan viselkedett, végül hátat fordított neki. Guise körülnézett a teremben, ahol csak ellenséges arcokat látott, és szintén megrémült. Leroskadt egy székre, ügyet sem vetve az etikettre, amely tiltja a leülést a király jelenlétében. De Katalin megmentette. Az er szak e pillanatban sokkal többet árthatott volna, mint a halogatás. Katalin tehát tapintatosan félrevonta fiát, s az ablakon át megmutatta neki a párizsiak éljenz tömegeit, akik szinte varázsszóra gy ltek össze mindenfel l, mihelyt hírét vették, hogy bálványozott Guiseük a városban van. Most aztán a király rémült meg, és ebben a hangulatban Katalinnak sikerült megbékíteni t. Guise megragadta a kedvez alkalmat, gyorsan távozott, azután rögtön hozzálátott, hogy maga köré gy jtse embereit, és házát véd rséggel vegye körül. Május 11-e volt, a barikádok napja. A párizsi felkelés egyöntet sége is bizonyította, milyen kit n en volt megszervezve a liga. A királyi csapatokkal való csatározások nem fajultak vérengzéssé, mert Guise el

tudta követni a lehetetlent: tudott bánni a párizsi cs cselékkel. Szép arcán der s mosollyal, egyetlen szál lovaglóostorral felfegyverkezve vágtatott egyik helyr l a másikra, és lelkes követ i között dicséretre méltó fegyelmet tartott. A Louvre, ahol a király tartózkodott, szintén el volt barikádozva, de Guise rendeletére egy ajtót nyitva hagytak. A nyúlszív Henrik – mint ahogy Guise várta is – sürg sen menekült, egyenesen Chartres-ba; útján mindössze egyszer tartott pihen t. Mikor palotájából távozott, a magajellemz színpadias módján adott kifejezést keser hangulatának: “Ah! hálátlan város! – kiáltott, és könnyei, melyek oly könnyen szöktek a szemébe, b ven omlottak –, jobban szerettelek, mint a tulajdon feleségemet!” Ami valószín leg igaz is volt. Guise most Párizs királya volt. Ha Párizstól függ, akár Franciaország királyává is lehetett volna. Csakhogy Spanyolország igen kényelmetlen szövetséges volt, márpedig spanyol segítség nélkül nem nagyon tudott volna boldogulni. Katalint mégis megkímélte a sors attól, hogy Valois ivadék helyett mást lásson a trónon, de a láthatár egyre jobban beborult. A fia messze t le, Chartres-ban volt, eltökélten arra, hogy mindenbe beleegyezik, amit Guise kér, csak t hagyják békében, csak biztonságban és nyugodtan élhessen a szórakozásainak. Katalin egyedül volt Párizsban, és nézte, amint negyven év reménységei úgy omlanak össze, mint egy kártyavár.

BLOIS Katalin végül ágynak esett. Az udvar Blois-ban tartózkodott a rendek gy lésének alkalmából. Guise elszalasztottá a legkedvez bb alkalmat, amikor biztosíthatta volna a trónt a maga számára, és a három Henrik – a király, Guise és Navarre – vetélkedésének eredményeképpen a hatalmi egyensúly sokkal ingadozóbb lett, mint amilyent Katalin elt rt volna, ha a hatalom még az kezében lett volna. De mialatt ott feküdt tehetetlenül, és ágya mennyezetének hímzett liliomait bámulta, az er ket, amiket indított meg, s a szervezetet, amelyet épített fel, mások fordították hasznukra. Mert Guise-t Madame de Sauve, az Escadron Volánt legel kel bb szirénje vonzotta Blois-ba. Talán egyébként is eljött volna, hiszen a liga

vezérei is vele jöttek, és a rendek legnagyobbrészt az támogatói voltak. De a szép asszony b vereje valószín leg er t adott neki a fenyeget veszélyek leküzdésére, és továbbra sem vette figyelembe a naponta tucatszám érkez int leveleket, amelyeket hol zsebkend jében, hogy keszty jében, hol asztalkend je alatt talált. Büszkén, elegánsan, ajka körül titokzatos mosolyával, nyugodtan járkált a kastélyban és környékén 1588 utolsó hónapjaiban, szívélyességet mutatva a fejedelmi piperk c iránt, aki ellen összeesküvést sz tt. Nevetségesnek tartotta azt a feltevést, hogy ez a király, aki a rendek el tt is ötölt-hatolt, meghunyászkodott, kezet merészelhet emelni egy Guise-re. De Henriknél betelt a mérték, és Guise sorsa meg volt pecsételve. Katalin, az egyedüli, aki megmenthette volna, odafönt, a széles ágyban betegen feküdt, és az ólomkarikás ablakon át nézte a decemberi havazást, ezt a csúf, barátságtalan id járást, amely a spanyol armadát is tönkretette. December 22-én Guise életének utolsó éjszakáját töltötte Madame de Sauve-val. Másnap reggel nyolc és kilenc óra között a király berontott anyja szobájába. – Madame – kérdezte vidáman –, hogy érzi magát? – Nem nagyon jól, fiam – felelte a beteg. – De én nagyon jól érzem magam – kiáltotta Henrik –, mert Franciaország királya vagyok. Párizs királyát megöltem! Katalinnak egy percre a szava is elállt. Kerek, fehér arca még jobban elsápadt, és csak rémült tekintet , fekete szemében látszott valami élet. Nem a gyilkosság b ne töltötte el rémülettel, hanem fiának ez a végzetesen meggondolatlan lépése, amit elkövetett, anélkül hogy el bb az véleményét megkérdezte volna. Aztán gyors szavakkal, régi erélyes hangján ezt mondta: – Egy pillanatot sem szabad veszítened, meg kell nyerned Blois-t, Orléans-t és a többi városokat. Párizs azonnal fegyverkezni fog. Mindenekel tt értesítsd Rómát a történtekr l. Lehet, hogy ezek után Róma lesz az egyetlen barátod. Aztán kimerültén hanyatlott vissza párnáira. Érezte, hogy a Valoisháznak vége. Guise meghalt. A trónt Bourbon fogja megkaparintani. pedig az egész életét annak a célnak a szolgálatában töltötte, hogy ezt a napot minél távolabbra tolja ki. Henrik nem saját kez leg végzett Guise-zel, csak gondoskodott róla, hogy megöljék. Vieux cabinet-jébe hívatta és a sötét folyosóra, amelyen a fegyveres embereket állította. Ezek végeztek vele. A király azután

odalépett a tett színhelyére, letekintett a megcsonkított tetemre, és felkiáltott: – Milyen nagy! Holtan még nagyobb, mint életében volt. És most egyedül én vagyok a király! Másnap néhány katona darabokra aprította Guise bíborost. A liga többi, kiemelked bb tagjait elfogták, és gondos rizet alatt tartották. Most aztán a rendeknek kellett meghunyászkodniuk a király el tt, aki ilyen gyorsan tudott cselekedni. A gy lés elvesztette jelent ségét, rövidesen fel is oszlatták. Párizsban, ahol felháborodással és szomorúan fogadták a hírt, erélyes rendszabályokat kellett életbe léptetni. De a Guise-ek vérét nem lehetett büntetlenül ontani. Guise Ferenc meggyilkolásának a Bertalan-éji vérengzés volt a következménye, fia megöletését pedig néhány hónapon belül a király személyén fogják megbosszulni. Katalin tudta, mi következik, de azt már nem érte meg, hogy Bourbont lásson trónon ülni. Ezek a legutóbbi feszült izgalmak nagyon elcsigázták amúgy is legyengült szervezetét. Többé nem kelt fel ágyából. A vég január 9-én következett be, magános vég, egy hosszú, magános élet után. “Csak néhány cselédje és néhány bizalmasa siratta meg – így szól a feljegyzés –, azonkívül a király is, egy kicsit. Ami Blois-t illeti, ahol t mindig az udvar junójaként ünnepelték, alig adta ki lelkét, már annyiba sem vették, mint egy döglött kecskét.” Párizs nem volt hajlandó megengedni, hogy tetemét a díszes st. denis-i kriptába helyezzék, amit még maga választott magának, és így közönséges sírba temették Blois-ban. Katalint mindig a pillanat kérdései foglalkoztatták, nem nézett sem el re, sem hátra, és mi is jobban tesszük, ha a sírjánál állva, nem engedünk az utólagos megállapításokra és általánosításokra csábító kísértéseknek. Nevetséges volna erkölcsi ítéletet mondani valaki fölött, akinek nem voltak erkölcsi elvei. Katalin nem volt jó, vagy rossz, hanem vagy boldogult, vagy nem boldogult. Mint kora típusának megszemélyesít jét, bizonyos szellemi rövidlátás jellemezte, leginkább kisebb dolgokban ért el gyakori és ragyogó eredményeket, mert nem volt elég széles látókör , így aztán pillanatnyi gy zelmei megbosszulták magukat, s a sárkányfogak helyén, melyeket oly körültekint ravaszsággal vetett el ifjabb éveiben, fegyveres emberek teremtek, hogy végül tönkretegyék egész élete fáradozásának eredményeit. Még csak azt sem mondhatjuk: “quia multum amavit…” Mert szerelem t sosem indította semmire, nem befolyásolta semmiben. Ennyivel is könnyebb tehát úgy tekinteni rá, mint ahogy maga is kívánná: érzelmeskedés nélkül. Makacs, szívós, kíméletlen harcot küzdött végig, és

több ellenség fölött gy zedelmeskedett, mint, Angliai Erzsébetet kivéve, a történelem bármely más n alakja. Sok barátja lehetett volna, ha megbízott volna az emberekben, de sosem bízott meg bennük. I. Ferenc és a maga halálának id pontja, tehát 1547 és 1589 között, alig volt egy barátja, és halála után még annyi sem maradt. Mégis, egyénisége érdekes és lebilincsel , mint az a csillogó és könyörtelen korszak, amely vele együtt halt meg. Vége