Hol van Isten, amikor fáj? 9789632884363 [PDF]

Zitiervorschau

Hol van Isten amikor fáj? Philip Yancey Harmat (2018) Címke: Kereszténység, vallás, Hit Kereszténységttt vallásttt Hitttt Philip Yancey kötetének kihívó címe bizonyára sokak figyelmét felkelti. De maga a könyv is magával ragad, bárhol lapozzunk is bele, mert életünk talán legnehezebben elhelyezhető valóságára tapint rá. A szenvedés, a fájdalom kikerülhetetlensége számtalan kérdést intéz hozzánk, melyekre a szerző őszintén, a hívő ember nehézségeivel is szembenézve igyekszik feleletet adni. A Biblia és a közvetlen emberi tapasztalat bölcsességét, a tudomány és a hit meglátásait egyaránt felhasználja, hogy beavasson a földi élet árnyékos oldalának misztériumába, mindvégig a megrendülés és a remény útjain vezetve az olvasót.

PHILIP YANCEY Hol van Isten, amikor fáj?

Tartalom

ELŐSZÓ 1. AZ ÖRÖK PROBLÉMA 2. NEM KÍVÁNT AJÁNDÉK 4. KÍN ÉS ÖRÖM 5. A SÓHAJTOZÓ BOLYGÓ 6. MIT MOND EZZEL ISTEN? 7. MIÉRT VAGYUNK ITT? 8. CSAK EGY CSERÉPEDÉNY 9. A BUKÁS UTÁN 10. TÁNC A MENNYBEN 11. BIZONYSÁGTEVŐK 12. SZÉLSŐSÉGES ESETEK 13. A GYÓGYULÁS FRONTJÁN 14. FÉLELEM 15. TEHETETLENSÉG 16. ÉRTELEM 17. REMÉNYSÉG 18. NÉZZE MEG MAGÁNAK 19. A TEST TÖBBI TAGJA 20. VÁR AZ ÚJ VILÁG BESZÉLGETÉSINDÍTÓ KÉRDÉSEK JEGYZETEK

Dr. Paul Brandnek, aki egy egész élet orvosi és lelki bölcsességét önzetlenül megosztotta velem

ELŐSZÓ A könyvkiadás egyik sarkalatos törvénye kimondja (és ez ugyanúgy igaz az agysebészetre és az autószerelésre is): „Ha nem romlott el, ne javítsd meg!” Mivel az emberek még mindig veszik Hol van Isten, amikor fáj? (Where is God when it hurts?) című könyvem eredeti változatát, megszegném ezt a sarkalatos törvényt, ha elejétől a végéig átdolgoznám a kötetet. A Hol van Isten, amikor fáj? az 1970-es évek közepén született. Húszas éveim derekán jártam akkor, de az azóta eltelt évek során a téma folyamatosan ott forgott bennem, és mint a kutya, ha szagot fog, egyre csak kerülgettem a fájdalom problémáját, újabb nyomok után kutatva. Mindeközben több száz olvasóm keresett meg, akik közül sokan megosztották velem szívszaggató utazásukat a fájdalom útvesztőjén keresztül. Ezért úgy éreztem, vissza kell térnem rég lezárt munkámhoz, hogy korszerűsítsem. Számos bibliakutató Jób könyvét tartja a Szentírás legősibb szövegének, és csak ámulok, hogy a Jób által oly ékesszólóan felvetett kérdések azóta sem veszítettek aktualitásukból, sőt az évszázadok múltával csak egyre hangosabban és élesebben szólnak. Egy kortárs regényben (The only problem [Az egyetlen probléma]) is azt fejtegetik, hogy ha Isten jó, akkor miért engedi meg a szenvedést. Ekkor hangzik el a főszereplő szájából a mondat, ahonnan a regény címe is származik: „Ez az egyetlen probléma, amelyről érdemes beszélni.” Az is ámulatba ejt, hogy a fájdalom problémájáról írt könyvek két jól elkülöníthető csoportra oszthatók. A régebbiek, köztük Aquinói Tamás, Bunyan, Donne, Luther, Kálvin vagy Ágoston művei neheztelés nélkül fogadják a fájdalmat és a szenvedést, Isten hasznos eszközeiként tekintve rájuk. Ezek a szerzők nem kérdőjelezik meg Isten cselekedeteit, inkább az „embernek igazolják Isten útját”. (Utalás Milton Elveszett paradicsomára) Töretlen bizonyossággal írtak, mintha érvelésük puszta ereje lecsendesíthetné szenvedésre adott érzelmi reakcióinkat. Ezzel szemben a fájdalomról írt modern könyvek szerzői úgy vélik, a világban tapasztalt gonoszság és szenvedés nem egyeztethető

össze a jó és szerető Istenről alkotott hagyományos képpel, akit ezért a „bíróság barátja” pozícióból a vádlottak padjára ültetnek. Szinte halljuk a dühös modern szerzőket, amint faggatják Istent: „Mit tudsz felhozni mentségedre?” Sokan az istenfogalmukat alakítják át: vagy szeretetét értelmezik újra, vagy a hatalmát kérdőjelezik meg. Ha a két könyvcsoportot párhuzamosan olvassuk, a hangszínbeli eltérés egészen szembeötlő. Mintha a modern idők gyermekei úgy éreznék, övék a szenvedés monopóliuma. Talán elfelejtettük, hogy Luther és Kálvin olyan korban éltek, amikor még sem az étert, sem a penicillint nem ismerték, a várható élettartam harminc évre rúgott, vagy hogy Bunyan és Donne börtönben, illetve pestiskaranténban írta élete fő művét? Különös módon a hercegi kényelemben élő, légkondicionált irodában munkálkodó és orvosságosdobozukban elixíreket felhalmozó modern szerzők azok, akik csak úgy füstölnek a haragtól. Miután többpolcnyi hasonló művet elolvastam, megkérdeztem magamtól: „Vajon tényleg egy újabb könyv kell a fájdalomról a világnak?” Azonban a szenvedők között töltött idő rádöbbentett, hogy igen, pontosan az kell. Megtudtam, hogy a fájdalom témáját taglaló művek többsége furcsamód teljesen hidegen hagyja őket. Számukra a fájdalom nem elméleti kérdés, nem érveket sorakoztató teológiai játék, hanem kapcsolati probléma. Sok szenvedő szeretné szeretni Istent, de nem látnak át könnyeiken. Úgy érzik, megbántották és becsapták őket. Sajnos az egyház vigasz helyett sokszor csak még több zavart kínál. Tizenöt évvel ezelőtt (1977-ben) nekik írtam Hol van Isten, amikor fáj? című könyvemet, bár koromnál fogva talán még jogom sem lett volna hozzáfogni egy ilyen monumentális probléma megoldásához. Részben épp a tőlük kapott visszajelzések miatt dolgoztam át és bővítettem ki írásomat. Ez a kiadás bizonyos értelemben párbeszéd az olvasókkal, személyes zarándokutam következő állomása. A „Hogyan birkózhatunk meg a fájdalommal?” című fejezeten különösen sokat bővítettem, mert úgy hiszem, Isten azzal bízta meg egyházát, hogy szeretetét közvetítse a szenvedő világ felé. A fájdalom problémáját általában Istennek szegezett kérdésként

képzeljük el, pedig ő is kérdést intéz hozzánk: Hogyan fordulunk a szenvedők felé? Az átdolgozott változat több cikkemből is merít, amelyek a Christianity Today magazinban jelentek meg, illetve Helping the hurting (Segíts a szenvedőn) című könyvecskémből, amely a Multnomah Press gondozásában látott napvilágot. Köszönöm nekik, hogy itt is felhasználhatom e szövegeket. Philip Yancey 1990 Emlékezzetek meg… a gyötrődőkről, mint akik magatok is testben vagytok. (Zsidók 13,3)

1. AZ ÖRÖK PROBLÉMA Ezenközben vajon hol van Isten? Ez az egyik legnyugtalanítóbb tünete a bajnak. Amikor boldog az ember, olyan boldog, hogy nem érzi szükségét Istennek; sőt, mintha Isten kéréseivel egyenesen megzavarná ezt a boldogságot. Ám ha az ember észhez tér és hálával, dicsérettel fordul őfelé, akkor Isten – úgy tűnik - tárt karokkal fogadja. De mit talál az ember a kétségbeesés, a szükség órájában, amikor minden más segítség hiábavaló? Egy arcába csapódott ajtót, és a nehéz lakat kattanását, egyszer, kétszer, amint rázáródik. Utána síri csönd. Akár el is mehetnék. Minél tovább várok, annál fülsiketítőbb a némaság. C. S. Lewis: A bánatról Mindig tehetetlennek érzem magam, ha nagy fájdalmakkal küzdő emberekkel találkozom. Tehetetlenség és bűntudat gyötör. Ott állok mellettük, látom, hogy arcuk eltorzul, sóhajukat és nyögésüket hallgatom, s pontosan tudom, milyen széles szakadék tátong közöttünk. Nem hatolhatok át szenvedésük falán, csupán kívülről nézhetem. Gyengének és merevnek tűnik minden szó, mintha egy iskolai színdarab szövegét szavalnám. Egy alkalommal két jóbarátom, John és Claudia Claxton kérte a segítségemet. A húszas évei elején járó fiatal házaspár épp akkor kezdte közös életét az Egyesült Államok közép-nyugati részén. Álmélkodva láttam, hogyan formálta át a szerelem John Claxtont; a két év jegyesség során Claudia meglágyította vőlegénye cinizmusát, sokat tompított éles szavain. John optimista emberré vált, levelei csak úgy pezsegtek a friss házassága iránti lelkesedéstől. Egyik levele azonban megijesztett, amint kibontottam. Máskor oly rendezett kézírását hibák és áthúzások csúfították, amit így magyarázott: „Elnézést a stílusért… azt hiszem, látszik, mennyire nem találom a szavakat. Nem tudom, mit mondjak.” Claxtonék friss házassága olyan akadályba ütközött, amely mindkettőjük erejét meghaladta. Claudiánál Hodgkin-kórt diagnosztizáltak, nyirokcsomódaganatot, olyan stádiumban, hogy már csupán ötven százalék esélyt adtak a túlélésre.

A sebészek egy héten belül megoperálták, felvágták a hónaljától a hasáig, és a daganat minden látható nyomát eltávolították. Csak feküdt a kórházi ágyán mozdulatlanul, erőtlenül. A sors iróniája, hogy John akkoriban épp a kórházlelkész mellett dolgozott. Az események után a betegek iránti együttérzése vészesen megcsappant. „Valahogy – mesélte – most már jobban értettem, min mennek keresztül, de többé egyáltalán nem érdekelt. Csak Claudia számított. Legszívesebben rájuk üvöltöttem volna: Ne nyafogjatok, ostobák! Ez nektek probléma? A feleségem talán már a halálán van!” Bár mindketten erős hitű keresztények voltak, váratlanul mind Johnban, mind Claudiában feltámadt a harag Istennel szemben. Megharagudtak a szeretett társra, aki cserben hagyta őket. „Miért pont velünk történik ez, Istenem? – kiáltották. – Egyévi boldog házassággal etettél be minket, hogy aztán ezt a nyakunkba zúdítsd?” A kobaltterápia nyomot hagyott Claudia testén, szépsége egyetlen éjszaka alatt elillant. Elcsigázottnak érezte magát, és úgy is nézett ki, bőre elsötétedett, haja kihullott. A torka folyton kiszáradt, és minden visszajött, amit csak megevett. Az orvosok felfüggesztették a terápiát, amikor feldagadt torka miatt már nyelni sem tudott. Egy idő után folytatták a sugárkezelést. Minden alkalommal meztelenre vetkőztették és felfektették egy asztalra. Semmit sem tehetett, csak feküdt mozdulatlanul, hallgatta a zúgó-kattogó gépeket, amelyek láthatatlan részecskékkel bombázták. Teste minden kezeléssel hónapokat öregedett. Ahogy ott feküdt abban a hűvös acélszobában, Claudia gondolatai folyton Isten és a szenvedés körül forogtak. Claudia látogatói Claudia abban reménykedett, hogy keresztény látogatói vigaszt hoznak számára, és majd új szempontból világítják meg mindazt, amin keresztülmegy. Ám szavaik inkább voltak zavarosak, mint vigasztalók. Gyülekezetük egyik diakónusa komoran javasolta, hogy gondolja végig, Isten vajon mit akar tanítani mindezzel. „Biztos van valami az életedben, ami nem tetszik Istennek – magyarázta. – Egy ponton talán eltértél az akaratától, ilyesmi nem történik csak úgy. Isten a

körülményeinken keresztül figyelmeztet és büntet bennünket. Vajon mit akar mondani?” Néhány nap múlva Claudia legnagyobb meglepetésére egy olyan gyülekezeti tag látogatta meg, akit alig ismert. Úgy tűnik, ez a molett, hebehurgya özvegyasszony a betegvidító szerepét osztotta magára. Virágot vitt, dicséreteket énekelt, és még arra is maradt ideje, hogy vidám zsoltárokat olvasson fel csörgedező patakokról és tapsoló hegyekről. Amint Claudia szóba hozta volna betegségét vagy prognózisát, az asszony gyorsan témát váltott, vidámsággal és jó szándékkal küzdött a szenvedés ellen. Azonban összesen egyszer kereste fel. A virágok lassan elszáradtak, a dicséretekből kiveszett a harmónia, és Claudiára újabb fájdalmas nap virradt. Egy másik testvérnő is beugrott hozzá, aki tévés gyógyítók lelkes követője volt. Csak úgy áradt belőle az önbizalom, és közölte Claudiával, hogy egyedül a gyógyítás szabadíthatja meg. Amikor Claudia elmesélte, mit mondott a diakónus, az asszony majdnem felrobbant. „A betegséget sosem Isten akarja! – kiáltotta. – Nem olvastad a Bibliát? Az ördög mint ordító oroszlán szertejár, de Isten megszabadít, ha elég hitet gyűjtesz, ha te magad is hiszel a gyógyulásban. Ne feledd, Claudia, a hit hegyeket mozdít meg, és ebbe a Hodgkin-kór is beletartozik. Egyszerűen mondd ki hittel az ígéretet, és követeld a győzelmet!” A következő néhány napban a steril kobaltterápiás szobában fekve Claudia megpróbált „hitet gyűjteni”, bár azt sem igazán tudta, hogy fogjon hozzá. Nem kérdőjelezte meg Isten természetfeletti erejét, de nem tudta, hogyan győzhetné meg az Urat szándékának őszinteségéről. A hit nem egy izom, amelyet gyógytornával megerősíthetne. Az egész „hitgyűjtés” olyan bizonytalan, érthetetlen, megfoghatatlan dolognak tűnt, borzasztóan kimerítette, és sosem értette igazán, mit is jelent. A gyülekezet talán „legspirituálisabb” asszonya néhány könyvvel állított be, amelyek azt taglalták, hogy Istent minden körülmények között dicsőítenünk kell. „Claudia, el kell jutnod odáig, hogy kimondd: Istenem, szeretlek, amiért szenvedést hoztál rám. Így akartad, és te tudod, mi a legjobb nekem. Magasztallak téged, mert

annyira szereltél, hogy még ezt is megtapasztalhattam. Mindenért hálát adok neked, így ezért is.” Claudia egyre csak forgatta magában az asszony szavait, és elméje egészen groteszk istenképekkel telt meg. Trollszerű alakot képzelt maga elé, akkorát, mint az univerzum, aki abban leli örömét, hogy tehetetlen embereket présel össze körmei között, ökleivel porrá zúzza és éles kövekhez csapdossa őket. Az alak addig kínozta ezeket az embereket, amíg fel nem kiáltottak: „Istenem, szeretlek, amiért ezt teszed velem!” Claudia olyan visszataszítónak találta a gondolatot, hogy eldöntötte, ilyen Istent sem tisztelni, sem szeretni nem tudna soha. Egy újabb látogató, Claudia lelkipásztora azt sugallta neki, hogy különleges küldetést kapott. „Claudia, téged arra jelölt ki Isten, hogy Krisztusért szenvedj, és ő majd megjutalmaz. Erős hited és jellemed miatt választott ki téged, ahogy Jóbot is, hogy példaként állíthasson mások elé, akiknek a hitük a te viselkedésed által erősödhet. Erezd magad megtisztelve, ne keseregj! Amit mi csapásként élünk meg, abban Isten lehetőséget lát.” Azt tanácsolta Claudiának, hogy úgy tekintsen magára, mint sztárfutóra, a csapásokat pedig akadályoknak fogja fel, amelyeken át kell lendülnie, ha célba akar érni. A kiválasztott mártír szerepe időnként kedvére volt Claudiának, amolyan önsajnálós értelemben, máskor viszont, amikor a fájdalom az egekig csapott, amikor kihányta az ételt, amikor arcvonásai egyre csak öregedtek, felkiáltott: „Istenem, miért pont én? Milliónyi keresztény van, akik erősebbek és nemesebbek nálam. Nem választanád inkább őket?” Egyáltalán nem érezte magát sztárfutónak, és azon töprengett, miért helyez Isten szándékosan akadályokat azok elé, akiket szeret. Én is meglátogattam Claudiát, és láttam, mennyire összezavarták az egymásnak ellentmondó szavak. Elmondta, milyen tanácsokat kapott jó szándékú keresztényektől, és hogy mennyire nem érti az egészet. Vajon melyik leckét kellene megtanulnia a sok közül? Hogyan lehetne nagyobb hite? Kire hallgasson? Nagy zavarában egyet tudott biztosan: boldog életük darabokra hullik, pedig egyáltalán nem akarja, hogy véget érjen.

Nem sok tanáccsal szolgálhattam aznap neki, sőt egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem. Miért ő fekszik kórházban, és miért én állok mellette egészségesen? A szívem mélyén iszonyodva hőköltem hátra a látogatók kliséit hallva. A kereszténység csak arra jó, hogy a szenvedő még rosszabbul érezze magát? Akkoriban épp a Campus Life magazinnak dolgoztam, másodállásban pedig szabadúszó újságíró voltam. Rövid időn belül hat „Valódi dráma” cikket írtam a Reader’s Digestnek. Interjút készítettem egy fiatal kanadai házaspárral, amelyet grizzly medve támadott meg. Bár mindketten túlélték, a fiatalember megvakult a fél szemére, és az arcát borító sebhelyeket plasztikai műtéttel sem tudták eltüntetni. Egy másik városban két fiatallal beszélgettem, akik egy gyerekkori kirándulás történetét osztották meg velem. A Rainierhegyre mentek kempingezni az édesapjukkal, de hóviharba kerültek, és gyorsan ástak egy barlangot a hóba. Édesapjuk a barlangnyílásba feküdt, hogy megóvja őket, és reggelre halálra fagyott. Mindannyian beszámoltak a keresztény „vigasztalókról”, akik csak fokozták zavarukat. Egy amputáláson átesett ember a következőt mondta: „Az egészben az volt a legnyomasztóbb, legirritálóbb, amiket a vallásos barátaim mondtak.” Mélyen felkavart, hogy mindenütt ez a minta ismétlődött. Valami nem stimmelt. Az Áldott Orvosra épülő hitnek békét, nem pedig zavart kellene hoznia a kritikus időkben. Miért szenvednek az emberek? Miért van erre szükség? Mit mond erről a Biblia? A Claudiával és másokkal folytatott beszélgetéseim rengeteg kérdést vetettek fel bennem, ezzel indult az utazás, amely ebben a könyvben érte el célját. (Claudia dilemmáját végül az oldotta fel, hogy a kobaltkezelés elpusztította a daganatos sejteket. A betegség azóta sem tért vissza.) Olyan üzenetet kerestem, amelyet keresztényként a szenvedők felé közvetíthetünk, egyszersmind saját hitünket is erősíthetjük vele, amikor szenvednünk kell. Hol van Isten, amikor fáj? Vajon közölni szeretne velünk valamit a fájdalmunkon keresztül? Személyes megközelítés

Helmut Thielicke, az ismert német teológus keresztül-kasul beutazta az Egyesült Államokat, majd a körút végén megkérdezték tőle, mit tart az amerikai keresztények legnagyobb hibájának. A következőt válaszolta: „Hiányos a szenvedésfelfogásuk.” Most már én is egyetértek vele. Ez a hiányosság foltként éktelenkedik rajtunk a nem keresztények szemében. Egyetemi hallgatókat kérdeztem arról, mi a bajuk a kereszténységgel, és legtöbben a szenvedés témájának valamilyen variánsát említették. „Képtelen vagyok olyan Istenben hinni, aki megengedte Auschwitzot és Kambodzsát.” „A tizenéves húgom meghalt leukémiában, bárhogy imádkoztak érte a keresztények.” „Tegnap este a világ népességének egyharmada éhesen tért nyugovóra. Hogyan egyeztethető ez össze a keresztény szeretettel?” Ez az egyetlen olyan emberi tapasztalat, amely ilyen erőteljes reakciót vált ki belőlünk. Senki sem ül késő estig füstös kis kávéházakban, hogy a szaglás vagy az ízlelés kozmikus jelentőségéről vitázzon. „Szaglás! Honnan e különös érzék? Vajh mi célból hozta létre Isten? Mi okból mérte az illatot oly szeszélyesen, rózsákra bőségesen árasztva, de az oxigénre nem? És miért tengődik az ember nyolcad olyan érzékeny orral, mint amely a kutyáknak jutott?” Furcsamód sosem hallottam még, hogy valaki a „gyönyör problémájáról” vitázott volna. Vajon miért vesszük magától értetődőnek a gyönyör érzését, és miért reagálunk olyan vehemensen a fájdalomra? Amikor könyvtárakban kutattam a fájdalom kérdését, rájöttem, hogy számos nagy filozófusban – aki egyébként szimpatizált a keresztény elvekkel és erkölcsökkel – megütközést keltett a fájdalom és szenvedés problémája, ezért végül el is utasította a kereszténységet. Ahogy C. E. M. Joad írja: „Mely érvek szólnak tehát legerősebben a vallásos világnézet ellen?… Mindenekelőtt a fájdalom és a gonosz ténye okozott nehézséget.”1 Más filozófusok, köztük Bertrand Russell és Voltaire is osztották Joad panaszát. A fájdalom és szenvedés kusza problémája újra és újra felüti a fejét, bármilyen tudományos érvekkel próbáljuk is megmagyarázni. A

20. században a legvilágosabban talán a nagyszerű brit szerző, C. S. Lewis nyúlt hozzá a témához A fájdalom című könyvében, amelyet intellektuális ereje teljében alkotott. Évekkel később azonban, miután felesége elhunyt csontrákban, Lewis újabb könyvet írt, amelynek A bánatról címet adta, és álnéven jelentette meg. Ugyanazzal a kérdéssel foglalkozik, de egészen más módon közelíti meg. Amint az a fejezet elején olvasható idézetből kiderül, Lewis bizalma megingott, érzelmei a tűréshatárig feszültek, sőt azon is túl. „Senki nem tudhatja, milyen erősen hisz valamiben, amíg annak nincs igazi tétje.” Hasonlóan Héraklész és a hidra küzdelméhez akárhányszor lecsapjuk egy agnosztikus érv fejét, a szenvedés egy újabb formája kúszik elő. Peter De Vries író így jellemezte a fájdalom problémáját: „horoggá görbülő kérdőjel az ember szívében”. A keresztények reakciója pedig gyakran inkább tűnik pironkodó, toporgó, lesunyt fejű bocsánatkérésnek, semmint ellenérvnek. A „fájdalom problémája” bonyolult feladványnak számít, ezért sok filozófus elvont érveléssel beszél a kérdésről, mintha elméleti matematikai könyvet olvasnánk. Nem célom minősíteni ezeket a filozófusokat, nálam jóval képzettebbek már megtették ezt helyettem, én inkább a kórházi ágyon fekvő Claudia Claxton képét tartottam szem előtt. A fájdalommal kapcsolatos problémáink többsége nem mentális gimnasztika, hanem Claudiáéhoz hasonló helyzet: a múló ifjúság, fekélyes torok, a friss házasságot derékba törő halál réme, az ismeretlentől való bénító félelem. Claudia sok ellentétes tanácsot kapott keresztény testvéreitől. Vajon mi miben hihetünk bizalommal? A könyvemhez végzett kutatásaim során olyan keresztényekkel beszéltem, akik sokkal súlyosabb szenvedéseket éltek meg, mint amilyet legtöbbünk valaha is fog. Néhányuknál a fájdalom szinte már életük meghatározó élménye, ezzel kelnek reggel, és ezzel fekszenek este, ha egyáltalán sikerül álomba merülniük. Ugyanakkor leprásokkal is találkoztam, akik semmiféle testi fájdalmat nem éreznek, pedig ők épp azt szeretnék, ha fájna. Őket követve léptem be a szenvedők világába, hogy megtudjam, mit számít ott, ha valaki keresztény.

Először is a fájdalom biológiai oldalát vizsgálom meg, mondhatni górcső alá veszem, hogy megtudjam, milyen szerepet tölt be az életben. Ezek után hátralépek és végigtekintek bolygónk egészén, hogy feltegyem a kérdést: mit művel Isten? Vajon a fájdalom Isten hatalmas baklövése? Végül pedig megkérdezem, hogyan felelhetünk, ha lecsap a szenvedés, és hogyan közelíthetünk másokhoz. Ha legközelebb megbetegszem, ha az influenza lever a lábamról, ha ágyban hánykolódva rosszulléttel küzdők, a fájdalommal kapcsolatos megállapításaim talán nem sok vigaszt jelentenek majd. Keresztényként azonban, aki megpróbálja kideríteni, hogyan munkálkodik Isten a világban, mindenképp sokat tanultam, és miközben sikerült jobban megértenem a világban tapasztalható szenvedést, már alapjaiban másként viszonyulok Istenhez is. Első rész Egyáltalán fájdalom?

2. NEM KÍVÁNT AJÁNDÉK A betegség nem azonos a tüneteivel. Az előbbi jóval előbb létezik az utóbbiaknál. A tünetek megjelenése már a gyógyulás kezdetét jelzi. Az a tény, hogy a tünetek kéretlenül jelentkeznek. még inkább arra mutat, hogy a kegyelem megnyilvánulásaival állunk szemben – Isten ajándékával, vagy ha úgy tetszik: a tudatalatti üzenetével, amely önvizsgálatra és javulásra buzdít. M. Scott Peck: A járatlan út Chicago gazdagon díszített zenekari termében ülök. Mindig is örömömet leltem Beethoven és Mozart muzsikájában, de Prokofjev hosszú, bonyolult versenyműve egész más tészta. Ahogy az energiát adó vér az agyamból a gyomromba vándorol, hogy segítsen megemészteni a vasárnapi villásreggelit, egyre nehezebben tudok ébren maradni. A koncertterem meleg és fülledt, a különböző hangszerek zenéje egyetlen tompa tónusba olvad össze. Szemhéjam elnehezül, de észreveszem magam. Körbepillantok, és látom, hogy már tucatnyi zenerajongó adta meg magát az álomnak. Ezért államat jobb kezemre támasztom, könyökömet a karfára. A zene elhalkul… Puff! Kezem-lábam szétbicsaklik, a körülöttem ülők rám merednek, nyakukat nyújtogatják felém. Kabátom a földön, ijedten, zavartan szedem össze, majd kihúzom magam, és megpróbálok a zenére figyelni. A vér ismét a fejemben lüktet. Mi történt? Miközben szép lassan átlebegtem álomországba, a testem folyamatosan védelmezett engem. Bár agyam tudatos része kikapcsolt, a reflexeim nem. Amikor fejem előrebillent, a belső fülemben két folyadékkal telt, hiperérzékeny szőrökkel borított zsákocska veszélyes egyensúlyvesztést érzékelt. Az utolsó pillanatban, mielőtt a fejem ráborult volna a karfára, a belső fül megkongatta a vészharangot. A karom hirtelen előrelendült, felkaptam a fejem, és egész testemben összerándultam. Ez a drámai mozdulat – bármilyen kellemetlen percet is okozott – csupán testem vészreakciója volt, hogy megvédjen a sérüléstől. Ráadásul ez az összetett mozdulatsor mind álmomban ment végbe!

A test fájdalommechanizmusa a zenekari teremben átélt vészforgatókönyvhöz hasonlóan működik. A fájdalomreceptorok hangos szóval figyelmeztetik testemet a veszélyre – Fáj! –, és rákényszerítenek, hogy a problémás területre koncentráljak. A válaszreakció néha önkéntelenül történik. Például ha orvosi vizsgálatra megyek, és a térdkalácsomra ütnek a gumikalapáccsal, a lábam hevesen megrándul. Miért? A kalapácsütés hatására a térdem azt hiszi, meghajolt, mivel az orvos épp azokra az idegekre koppint, amelyek akkor lépnek működésbe, ha séta közben megroggyan a térdem. A testem rögtön ugrik, hogy kompenzáljon, nehogy elessek és még nagyobb fájdalmat kelljen átélnem. A reakció túlságosan spontán és villámgyors ahhoz, hogy az agyam átgondolhassa a helyzetet: nem állok, hanem egy asztalon ülök, valójában nincs bukásveszély. A Tervező keze nyoma Bármilyen egyértelmű védelmi értéke legyen is a sok millió figyelmeztető szenzornak, a fájdalomhálózat egyértelműen testünk leginkább alábecsült rendszere, főként szidalmak és rossz érzések kötődnek hozzá. Sosem olvastam még olyan verset, amely a fájdalom erényeit taglalta volna, szobrot sem állítottak, ódát sem zengtek még a tiszteletére. A fájdalmat legtöbbször „kellemetlenségként” definiáljuk. A keresztények, akik a szeretet Istenében hisznek, nem igazán tudják, hogyan is értelmezzék a fájdalmat. Ha egy sötét, titkos pillanatban nekik szegeznék a kérdést, sok keresztény bevallaná, hogy a fájdalom bizony az egyetlen hiba, amelyet Isten elkövetett. Most komolyan, kicsit megerőltethette volna magát, hogy valami jobb módszert találjon ki a veszély érzékelésére. Sokáig én is épp így éreztem. Most már azonban meggyőződéssel vallom, hogy a fájdalmat sajnos lejáratják. Talán igenis versekre, szobrokra, ódákra volna szükség! De mitől változott meg a véleményem? Attól, hogy közelről, mikroszkópon keresztül nézve a fájdalomhálózat egész más színben tűnik fel. Fájdalomról szóló könyvemet épp ezért az emberi test vizsgálatával kezdem. Miért van szükségünk fájdalomra? Mit akar közölni a testem, amikor fáj?

Kezdjük itt, egészen közelről, mivel általában épp erről a szemszögről feledkeznek meg azok, akik a „Hol van Isten, amikor fáj?” kérdéssel küzdenek. Számtalan teológiai és filozófiai könyvet olvastam a „fájdalom problémájáról”, de ezek legjobb esetben is csak felszínesen nyugtázzák a tényt, hogy a fájdalom bizony fontos biológiai célt szolgál. A fájdalomhálózat azonban ennél sokkal többet érdemel, hiszen egy kreatív zseni keze nyomát viseli magán. Elég egyetlen szervünkre gondolnunk, a bőrre, erre a rugalmas, mégis strapabíró szövetre, amely előretolt védvonalként fedi testünket a külvilág veszélyeivel szemben. Fájdalomreceptorok milliói borítják bőrünk felszínét, nem véletlenszerűen elszórva, hanem precíz összhangban a testfelület meghatározott igényeivel. Sőt úgy tűnik, a test nem rendelkezik kimondott „fájdalomsejtekkel”, hiszen a fájdalomérzet kifinomult szenzorhálózathoz kapcsolódik, amely többek között a nyomásról, a tapintásról, a melegről és a hidegről is szolgáltat információt. A tudósok bekötik kísérleti alanyaik (legtöbbször mit sem sejtő orvostanhallgatók) szemét, hogy megvizsgálják bőrük érzékenységét. Például vajon mekkora nyomást kell gyakorolni a bőrre, hogy a bekötött szemű alany ráébredjen, valami hozzáér a bőréhez? Ezt a skálát a tapintás abszolút alsó ingerküszöbének nevezzük, és azt mutatja, hogy négyzetmilliméterenként legalább hány grammnak megfelelő nyomást érzékel a bőrünk. A kutatók a következőt állapították meg: Nyelv hegye: 2 g Ujjak: 3 g Kézfej: 12 g Alkar felső része: 33 g Talp: 250 g Tehát a bőr, amely csupán egyetlen szerv, széles skálán érzékeli a nyomást. Nyelvünket egészen finom mozgásokra használjuk: szavakat formálunk, vagy épp morzsákat piszkálunk ki a fogaink közül. Ujjaink segítségével játszunk gitáron, írunk filctollal és

simogatjuk szeretteinket. Ezek a bőrfelületek finomhangolt érzékenységet követelnek.1 A kevésbé fontos területek aligha igényelnek hasonlót. Igen hamar kimerülnénk, ha agyunknak ilyen aprólékos nyomásjelentéseket kellene hallgatnia a talpunk felől is, amely mindennap kemény próbatételeknek van kitéve: topogunk, taposunk, egész súlyunkat ráhelyezzük. Ezért aztán míg ujjunk és nyelvünk a pehelykönnyű súlyt is megérzi, egyéb testrészeinknek rendesen oda kell csapnunk, hogy valami szokatlan jelentést küldjenek az agyba. Az ingerküszöb méricskélésével a fájdalomhálózatnak még csupán a felszínét kapirgáljuk. Például a nyomásérzékenység helyzettől függően változik. Könnyedén különbséget teszek egy 30 és egy 40 g-os levél között, elég, ha a kezemben tartom őket. Ha azonban egy 5 kilós csomagot cipelek, ilyen apró különbséget meg sem érzek, ehhez legalább 100 g-os eltérés szükséges. Más tesztek az abszolút fájdalomküszöböt vizsgálják. Például amikor a kutatók azt mérik, mekkora nyomást kell gyakorolni egy hegyes tűre, hogy az alany megérezze a fájdalmat. Szaruhártya: 0,2 g Alkar: 20 g Kézfej: 100 g Talp: 200 g Ujjbegy: 300 g Figyeljük meg, miben térnek el a számok az ingerküszöb értékeitől.2 Az ujjbegy például döbbenetes különbséget mutat: csekély 3 g nyomást is megérez, ám amíg a nyomás nem emelkedik 300 g fölé, semmiféle fájdalmat nem érzek! Miért? Gondoljunk bele, mire jó az ujjhegyünk. Egy hegedűművésznél elengedhetetlen, hogy ujja elképesztő nyomásspektrumot érzékeljen, csak így képes tökéletes hangot ás hangerőt produkálni. Amikor egy szakképzett pék keze megmártózik a tésztában, akár 2 százaléknyi eltérést is megérez, mennyire „ragadós”, milyen állagú az anyag. A textilipar szakértői egy érintéssel megkülönböztetik egymástól a különböző szöveteket. Az ujjhegyünknek hihetetlen érzékenynek kell lennie, hogy a legapróbb tapintásbeli eltérés is feltűnjön.

A nyomásérzékenység azonban nem elegendő. Elengedhetetlen, hogy ujjhegyünk ellenálló legyen a mindennapos használattal szemben. Csak érintsük meg asztalosok vagy profi teniszezők kérges, érdes tenyerét! Nyomorult egy életük lenne, ha ujjhegyük minden alkalommal, amikor teniszütőt fognak vagy odacsapnak a kalapáccsal, fájdalomüzenetet küldene az agyba. Kezünk és ujjhegyünk a leggyakrabban használt testrészünkként remek szolgálatot tesz nekünk. (Pontosan annyi fájdalomreceptorral rendelkezünk, amennyivel kell. Idegrendszerünk egy másik jelenséget is produkál, amelyet a tudósok két pont küszöbnek neveznek. Két merev tüskét nyomnak egy bekötött szemű ember bőréhez, hogy lássák, milyen közel hozhatják egymáshoz a kettőt, amikor az alany két szúrás helyett már csak egyet érzékel. Ezzel a kísérlettel azt demonstrálják, hogy milyen közel vannak egymáshoz a fájdalomreceptorok. A lábunkon már 68 mm távolságnál elveszítjük a két szúrás megkülönböztetésének képességét, míg kézfejünkön ez 32 mm, ujjhegyünkön mindössze 2 mm, nyelvünk hegyén pedig a fájdalomérzékelő receptorok 1 mm távolságra vannak egymástól. Így már érthető, mi történik, amikor ételmaradék szorul a fogunk közé: a nyelvünknek köszönhetően rögtön tudjuk, melyik résben találjuk a darabkát, de ujjunkkal sokkal nehezebben akadunk rá. Fogközeink sokkal kisebbnek tűnnek az ujjunk számára, mint a nyelvünknek.) Szaruhártyánk viszont egészen más életet él. Mivel átlátszó – ami létfontosságú, hiszen át kell engednie a fénysugarakat nem sok vért kap, ezért aztán rendkívül sérülékeny. Egyetlen kicsi sebtől is megvakulhatunk, ezért a legapróbb behatolás is, legyen az egy szálka vagy egy porszem, komoly veszélyt jelent. Ezért a szaruhártyát elektromos forródrót köti össze az aggyal. Szemtanúja voltam, hogy egy egész baseballvilágkupa-mérkőzés leállt egyszerűen azért, mert a dobónak szempilla ment a szemébe. A védők és a bírók körülfogták és megvárták, amíg egy tükör segítségével kihalássza. Képtelen volt folytatni, amíg meg nem szabadult a fájdalom forrásától. Ugyanez a szempilla az orrán, a karján vagy testének bármely másik pontján fel sem tűnt volna.

Kólika, vesekő, agyfagyás Testünk belső működése csak még egyértelműbben bizonyítja, hogy a fájdalomhálózat intelligens tervezés eredménye. Tűszúrásokkal és égetésekkel – amelyek a kutatók kedvenc bőrfelszíni fájdalommérő eszközei – a belső szervek esetében semmire sem mennénk, azok ugyanis egyszerűen nem reagálnak az efféle ingerre. Miért is tennék? Testünk a bőrt jelölte ki arra, hogy vágásokat, égéseket és tűszúrásokat válogasson, belső szerveink ezért jól megvannak efféle kifinomult figyelmeztetőrendszer nélkül is. Ha helyi érzéstelenítés segítségével átsurrantunk testünk védelmi vonalán, nyugodtan megégethetjük a gyomrot, tűt szúrhatunk a tüdőbe, belevághatunk az agyba, satuba foghatjuk a vesét, átfúrhatjuk a csontot, ezzel a legkisebb kellemetlenséget sem okozzuk a betegnek. Az efféle belső fájdalomjelzés felesleges, a bőr és a csontváz megóvja a belső szerveket. Ily módon védelembe vett belső szerveink sajátos fájdalomérzékelő receptorokat kaptak, amelyek a rájuk leselkedő veszélyekre specializálódtak. Ha az orvos levegővel teli ballont helyez a gyomromba, és ezzel kissé kitágítja, rögtön sürgős fájdalomüzenetek sugároznak az agyamba: a kólika avagy szélgörcs érzete. A gyomor fájdalomhálózatát arra tervezték, hogy sajátos veszélyek ellen védjen. Ugyanígy a vese is kínzó fájdalomjelzést bocsát ki, ha légpuskalövedék méretű követ érzékel. Az ízületi hártya érzéketlen a tűre vagy a késre, a különböző vegyi anyagokra viszont épp ellenkezőleg.3 Nagy ritkán előfordul, hogy valamelyik belső szervünknek olyan vészhelyzetről kell tudósítania az agyat, amelyre fájdalomreceptorai nincsenek felkészülve. Hogyan hívhatná fel az agy figyelmét az érzékelt veszélyre? Ilyen esetben szervünk a kisugárzó fájdalomnak nevezett elképesztő jelenséget produkálja, és a közeli fájdalomreceptorokat fogja be vészjelzésre. A szívroham áldozatai például égő, szorító érzést tapasztalnak a nyakuk, mellkasuk, állkapcsuk vagy bal karjuk táján. Az ottani bőrsejtek teljesen egészségesek, mégis engedelmesen küldik vészjelzéseiket az agyba, mintha nekik fájna, pedig valójában szomszédjuk, a szív

szenved. A bőr tehát „kölcsönadja” receptorait a szívnek, egyfajta figyelmeztetést továbbító központ módjára. A rejtélyes kisugárzó fájdalom időnként igen megnehezíti a diagnózist: a lép sérüléseit néha a bal vállunkban érezzük, a gyulladt vakbél a has más területeiről is kölcsönözhet fájdalomérzékelő receptorokat, a nyaksérülés pedig a karba is kisugározhat. Mint látható, testünk tartalékrendszerei képesek az együttműködésre, hogy ezáltal figyelmeztessenek az esetleges sérülésekre. Az orvosi könyvtárakban terjedelmes köteteket találunk, amelyek rengeteg fantasztikus tényt közölnek testünk fájdalomhálózatának működéséről, itt csupán néhány példát mutattam be. Az efféle tények - a fájdalomreceptorok szükség szerinti elosztása, a finomhangolt inger- és fájdalomküszöb, a kisugárzó fájdalom tartalékrendszere -miatt meggyőződésem, hogy bárhogy is, de a fájdalomhálózat nem lehet véletlen. A fájdalom nem valami kósza ötlet, sem Isten baklövése, hanem annak jele, hogy testünk csodálatos terv szerint működik. A fájdalom ugyanolyan elengedhetetlen része létünknek, mint a látás vagy a jó vérkeringés. Amint látni fogjuk, fájdalom nélkül folytonos veszélyben élnénk, a legalapvetőbb örömök nélkül. De muszáj, hogy fájjon? Azóta értékelem ennyire a fájdalomhálózat mérnöki jellegét, mióta összebarátkoztam dr. Paul Branddel. Először 1975-ben találkoztam a nevével, amikor a fájdalom kérdését kutattam. Addigra már sok könyvet elolvastam a témában, de egy nap, amikor a feleségem éppen egy gyógyászati segédeszközöket árusító boltban keresgélt, talált egy füzetet, amelynek igen szokatlan címe volt: „A fájdalom ajándéka”. Dr. Brand írta. Nem sokkal később találkoztunk a Louisiana állambeli Carville leprakórházában, és azóta két könyvön is dolgoztunk már együtt. Dr. Brand orvosi munkájának köszönhetően széles körben elismert kutató, aki többek között az Albert Lasker Alapítvány díját és az Egyesült Államok Népegészségügyi Szolgálatának kitüntetését is elnyerte, II. Erzsébet királynő pedig a Brit Birodalom Rendjének parancsnoki fokozatát adományozta neki, furcsamód mégis elsősorban a fájdalom bajnokaként vált ismertté. Dr. Brand habozás

nélkül állítja: „Hála Istennek, hogy kitalálta a fájdalmat! Nem is csinálhatta volna jobban. Gyönyörűséges.” A világ egyik legnagyobb lepraszakértőjeként, aki behatóan ismeri ezt az idegrendszeri betegséget, minden joga megvan arra, hogy ilyet mondjon. Mi több, egy alkalommal több millió dolláros állami támogatást kapott kimondottan arra, hogy mesterséges fájdalomrendszert tervezzen, mivel tudta, hogy a leprások vagy épp a cukorbetegek súlyos veszélyben vannak: elnémult fájdalomrendszerük miatt ujjaikat, sőt egész végtagjaikat elveszíthetik. Szó szerint önpusztító életet élnek. Ha valamilyen egyszerű módszerrel pótolhatná a fájdalmat, végre lenne, ami figyelmezteti őket a súlyos veszélyre. A projekt során dr. Brand rákényszerült, hogy a Teremtő fejével gondolkodjon, szem előtt tartva a test szükségleteit. Három elektromérnököt, egy biomérnököt és több biokémiai kutatót is maga mellé vett, hogy segítsék a munkában. A csapat úgy döntött, az ujjhegyekre koncentrál, a leggyakrabban használt és ennélfogva legveszélyeztetettebb testrészünkre. Egyfajta mesterséges ideget fejlesztettek ki, nyomásérzékeny átalakítót, amelyet a betegek kesztyűként hordhatnak az ujjukon. Nyomás hatására az ideg elektromos áramot bocsát ki, amely vészjelzést indít be. Dr. Brandnek és társainak súlyos technikai nehézségekkel kellett szembenézniük. Minél tovább vizsgálták az idegeket, annál bonyolultabbnak tűnt számukra a feladat. Mekkora nyomásra jelezzen az érzékelő? Hogyan különböztesse meg az elfogadható és az elfogadhatatlan nyomást, például egy korlát és egy tövises bokor érintését? Hogyan állítható át, ha viselője esetleg valamilyen intenzív tevékenységet végez, például teniszezik? Brand azt is felismerte, hogy az idegsejtek a test szükségleteihez szabják a fájdalomérzékelés mértékét. Egy gyulladás okozta nyomás következtében a fertőzött ujj akár tízszer olyan érzékeny lehet a fájdalomra, mint az egészséges. Ha például beszakad a körmünk, és ujjunk feldagad, kellemetlennek érezzük, mintha útban lenne, mivel testünk azt akarja a tudomásunkra hozni, hogy jobb, ha hagyjuk meggyógyulni. Az idegsejtek „feltolják a hangerőt”, olyan ütéseket és karcolásokat is felnagyítanak, amelyek egyébként fel sem tűnnének. Korunk technikai színvonalán mindezt lehetetlen reprodukálni.

A mesterséges érzékelők drágák, és egyetlen kézhez vagy lábhoz is sok ilyen kellett, anyaguk pedig néhány száz alkalom után kifáradt vagy elkopott. Ahogy teltek a hónapok, dr. Brand és kollégái egyre jobban becsülték a test fájdalomhálózatát, a sok százmillió érzékelőt, amely egy egészséges személy esetében egy életen keresztül karbantartás nélkül működik. Kezdetben dr. Brand úgy tervezte, hogy mesterséges fájdalomrendszere anélkül látja majd el a feladatát, hogy bántaná a beteget. Ő is olvasta, hogyan panaszkodnak a filozófusok a teremtett világra. Miért nem alkotott Isten olyan idegrendszert, amely a fájdalom kellemetlen érzete nélkül óv bennünket? Adott volt a lehetőség, hogy továbbfejlessze az eredeti tervet: fájdalommentes védelmi rendszert fog alkotni. Csapata először azzal próbálkozott, hogy hangjelzést küldött egy hallókészülékbe, amely halkan búgott, ha normális nyomásértéket tapasztalt, és hangosan zúgott, ha valódi veszélyt érzékelt. Kiderült azonban, hogy a jelet nagyon is könnyű figyelmen kívül hagyni. Ha egy sérült kezű beteg túl erőset fordított a csavarhúzón, a hangos vészjelzés rögtön megszólalt, ő viszont semmibe vette és csavarozott tovább. Ilyesmi nemegyszer előfordult. A fájdalmat nem ismerő embert nem lehetett rávenni, hogy megbízzon a mesterséges érzékelőkben. Ezek után Brand csapata fényvillanással kísérletezett, de ezt is elvetették, ugyanazon okból. Végül nem maradt más, mint az elektrosokk: elektródákat ragasztottak valamelyik megmaradt érzékeny területre, például a hónaljra, reakcióra kényszerítve az embert, a vészjelzés ugyanis nem volt elég. Az ingernek ugyanolyan kellemetlennek kellett lennie, mint a fájdalomnak. „Arra is rájöttünk, hogy a betegnek nem szabad hozzáférnie a jelhez – mesélte Brand –, ugyanis még az intelligens emberek is sokszor kikapcsolták, ha olyasmire készültek, ami esetleg kiválthatta volna. Megtették, amit akartak, majd visszakapcsolták, amikor már elhárult a kellemetlen jel veszélye. Emlékszem, arra gondoltam, milyen jó, hogy a mi érzékelőinket Isten bölcsen oda rejtette, ahol nem férhetünk hozzájuk.”

Ötévi kutatás, több ezer munkaóra és sok millió dollár után Brand és társai feladták az egész projektet. Egyetlen kéz vészrendszere is csillagászati összegbe került, gyakran meghibásodott, és reménytelenül gyengén értelmezte az érzületek óceánját. Az „Isten hatalmas tévedésének” nevezett rendszert még a legkifinomultabb technológia sem tudta lemásolni. Ezért is mondja dr. Brand olyan határozottan: „Hála Istennek a fájdalomért!” A kellemetlenség a fájdalom alaptulajdonsága, olyannyira, hogy hatására például rögtön elengedjük a forró kályhát, mégis éppen ez a tulajdonság ment meg minket a pusztulástól. Ha a vészjelzés nem követelne választ, meg sem hallanánk. Hallgass a fájdalmadra! Ha egy átlagos amerikainak megfájdul valamije, rögtön aszpirint vesz be, hogy elnémítsa a fájdalom hangját. Ez a megközelítés azonban csupán a probléma tünetét kezeli. Jobban tesszük, ha csak akkor kapcsoljuk ki a vészjelzést, ha már tudjuk, mire figyelmeztet. Ennek ellenkezője történt egy profi kosárlabda-mérkőzésen, ahol Bob Gross, az egyik sztárjátékos súlyosan sérült bokával is tovább akart játszani. Nagy volt a tét, és Gross is kellett a győzelemhez, ezért az orvos erős fájdalomcsillapítót fecskendezett a játékos lábába három helyen is. Gross el is kezdte a játékot, néhány perccel később azonban, amikor épp egy lepattanót akart megszerezni, hangos reccsenés hallatszott az arénában. Grossnak fel sem tűnt a dolog, kétszer végigfutotta a pályát, azután összeesett. Nem érzett fájdalmat, pedig eltört a bokája. Az érzéstelenítővei felülírták a fájdalom figyelmeztetését, így maradandó károsodást okoztak Gross lábának, és véget vetettek sportolói karrierjének. A fájdalom nem Isten baklövése. A fájdalom érzete ajándék – nem kívánt ajándék. Elsősorban úgy kellene tekintenünk rá, mint kommunikációs rendszerre. Ahogy a zenekari teremben abban a kellemetlen helyzetben megmentett az egyensúlyérzékem, ugyanúgy áll őrt fájdalomreceptoraim rendkívüli rendszere is, aminek egyetlen célja, hogy megóvjon a sérüléstől. Nem azt mondom, hogy minden fájdalom jó. Néha ránk tör és megnyomorítja az életünket: akik bénító ízületi gyulladással

küzdenek vagy rákban haldokolnak, olyannyira a fájdalom hatása alá kerülnek, hogy bármiféle enyhülés – de főként egy fájdalommentes világ - mennyországnak tűnik számukra. A többség életében azonban a fájdalomhálózat védelmi feladatot lát el. Hatékonyan kidolgozott rendszer, amely segít életben maradni ezen a sokszor ellenséges bolygón. Dr. Brand szavaival élve: „Egyetlen jogos kifogásunk lehet a fájdalommal szemben: nem lehet kikapcsolni. Megesik, hogy irányíthatatlanul őrjöng, például rákos betegek esetében, és bár már értjük, mit akar mondani, nem tehetünk semmit a fájdalmat kiváltó ok ellen. Orvosként azonban meggyőződésem, hogy a fájdalomnak kevesebb mint 1 százaléka esik az irányíthatatlan kategóriába, és a megtapasztalt fájdalom 99 százaléka rövid távú. Olyan helyzetek ezek, amelyek gyógyszerrel, pihenéssel vagy életmódváltással orvosolhatók.” Elismerem, hogy a „fájdalom ajándéka” meglepő ötlet, és nem ad választ minden szenvedéssel kapcsolatos problémára, de ez az első lépés, ha reális képet akarunk alkotni a fájdalomról és a szenvedésről. Az erős fájdalom okozta érzelmi trauma gyakran megakadályozza, hogy meglássuk a fájdalomban rejlő értéket. Ha eltörik a kezem, és egyik doboz fájdalomcsillapítót eszem a másik után a fájdalom tompítására, először nem a hála jut az eszembe. Mégis, testem így figyelmeztet a veszélyre, védelmet von a seb köré a fertőzéssel szemben, és rákényszerít, hogy tartózkodjak minden olyan cselekvéstől, amely csak súlyosbítaná a sérülést. A fájdalom figyelmet követel, amely elengedhetetlen a gyógyuláshoz.

3. FÁJDALOMMENTES POKOL Az gúnyol sebet, kinek sose fájt! William Shakespeare: Rómeó és Júlia Szinte magától értetődő, hogy ha fájdalmaink vannak, azt kívánjuk, bárcsak ne fájna. Dr. Brand és társai vajon miért öltek ennyi időt és energiát abba, hogy fájdalmat teremtsenek, miközben más

orvostudományi szakemberek azon szorgoskodnak, hogy elnémítsák? Sok mindent tanultam arról, hogyan épül fel a fájdalomhálózat, sőt idővel én is „ajándéknak” tekintettem. A tudás önmagában azonban nem volt képes legyőzni ösztönös ellenérzésemet a fájdalommal szemben. Kétségeim csak akkor szűntek meg, miután Louisianában töltöttem egy hetet dr. Branddel, a fájdalom bajnokával. Ő sokáig élt leprások között, ezért is értékelte annyira a fájdalmat. Felfedezte, hogy a leprás betegek épp attól szenvednek, hogy fájdalomrendszerük meghibásodott. A lepra szó hallatán szemünk előtt megjelenő képek erősen túloznak: csonkolt ujjak, fekélyes sebek, hiányzó lábak, eltorzult arcvonások. Az olyan könyvek és filmek, mint a Ben Hur vagy a Pillangó (sokszor pontatlanul) arra neveltek bennünket, hogy a leprát elviselhetetlenül kegyetlen csapásnak tekintsük. Ez a legrégibb betegség, amelyről feljegyzésünk van, és egyben a legrettegettebb is. A leprás betegek évszázadokon át arra kényszerültek, hogy „Tisztátalan! Tisztátalan!” kiáltásokkal jelezzék jelenlétüket, ha valaki a közelükbe ért. A lepra valóban kegyetlen betegség, de nem úgy, mint a legtöbb. Elsősorban érzéstelenítőként működik: a fájdalomreceptorokat támadja, érzéketlenné téve a kezet, a lábat, az orrot, a fület és a szemet. Nem is olyan rossz, gondolhatnánk. A betegségek többségétől az általuk okozott fájdalom miatt rettegnek, mégis mitől olyan borzalmas hát egy fájdalommentes kór? Pedig éppen ez a zsibbasztó hatás okozza a hírhedt szövetpusztulást. Évezredeken át azt gondolták, hogy maga a betegség okozza a kézen, a lábon és az arcon a fekélyeket, amelyek gyakran fertőzéshez, majd végül a végtagok elvesztéséhez vezetnek. Dr. Brand úttörő kutatása során, amelyet Indiában végzett, megállapította, hogy a lepra - gyakorlatilag minden esetben – csupán érzéketlenné teszi a kezeket és a lábakat. A szövetek azért sérülnek, mert elnémult a fájdalom figyelmeztető hatása. Honnan származnak a sérülések? Ezt a kérdést maga dr. Brand is több ezerszer feltette magának, miközben az indiai falvak fertőzött

lakóit kezelte. Vesztes csatának tűnt. Begyógyította és bekötözte a sebet, de a betegek hónapokkal később még súlyosabb állapotban tértek vissza. A leprával foglalkozó többi szakemberhez hasonlóan ő is úgy gondolta, a betegség gombaként működik, és véletlenszerűen pusztítja a szövetet. Azonban csakhamar rájött, hogy alaposan ki kell kérdeznie betegeit sérülésük körülményeiről. Egy alkalommal elborzadva látta, hogy az egyik leprás belenyúlt a tűzbe, hogy kihalássza a beejtett krumplit. Brand tudta, hogy az illető hamarosan kézsebekkel keresi majd fel, amelyeket nem a lepra, hanem a tűz okozott. A beteg nem érzékelte a fájdalmat, és akaratán kívül súlyos sérülésnek tette ki a kezét. Az orvos mindenütt megfigyelte az indiai lepratelep lakóit. Vajon miféle egyéb sérüléseket okoznak maguknak? Látta, hogy egy férfi keményen dolgozik a kertben, és észre sem veszi, hogy vérzik a keze. Brand megvizsgálta a kapát, és egy szöget pillantott meg, amely épp ott állt ki a szerszám nyeléből, ahol a férfi fogta. Mások puszta kézzel nyúltak a kanóc után, hogy eloltsák, és mezítláb jártak üvegszilánkokon. Ahogy figyelte őket, Brandben lassan megszületett a radikális elmélet, miszerint a lepra csupán érzéketlenné tesz, és csak közvetett módon pusztít. Azonban sokkal több bizonyítékra volt szüksége, hogy megdöntse évszázadok orvosi hagyományát. Történt egyszer, hogy dr. Brand a kórház háta mögötti kicsiny raktárba indult feltölteni a készleteit. Megpróbált bejutni, de a rozsdás lakat nem engedett. Abban a pillanatban arra tévedt egyik legfiatalabb betege, egy kis növésű, alultáplált tízéves gyerek, akit különösen kedvelt szelíd, készséges viselkedéséért. – Ó, doktor szahib, hadd próbáljam meg én! – mondta a fiúcska. Elkérte a kulcsot, és egyetlen gyors mozdulattal elfordította a zárban. Brand szóhoz sem jutott. Hogy volt képes ez a gyerkőc, aki feleakkora sincs, mint ő, ilyen erőt kifejteni? Ekkor megpillantott valamit, ami megadta a választ. Csak nem egy vércsepp az ott a földön? Megvizsgálta a fiú mutatóujját, és látta, hogy a kulcs csontig felhasította. Bőr, zsír, ízület mind kilátszott, de a gyereknek fel sem tűnt! Megvágni az ujját, felvenni egy követ,

pénzérmét tapintani a zsebében – ő semmi különbséget nem érzett ezek között. Az eset után Brand megkettőzte erőfeszítéseit, hogy bebizonyítsa, a lepra nem közvetlenül, hanem közvetett módon felelős a sérülésekért. Mindennap megvizsgálta betegei ujját, minden hólyag, fekély és vágás okát igyekezett felderíteni. Rájött, hogy a fájdalommentes élet nagy veszélybe sodorja betegeit. A lábsérülésekre könnyen talált magyarázatot. Ha kifordult a boka, ha ín és izom szakadt, a leprás beteg egyszerűen alkalmazkodott, és onnantól kezdve bicegve járt. Nem volt fájdalom, amely figyelmeztethette volna, hogy pihentetni vagy kezeltetni kell, így maradandó sérülés keletkezett. Az éjszaka elszenvedett sebesülések viszont minden egyébnél titokzatosabbnak bizonyultak. Hová tűnnek az alvó betegek ujjpercei? Végül megkapta a felkavaró választ: patkányok lopóztak a szabadtéri kórtermekbe, és lerágták a mit sem sejtő betegek ujját, akik nem éreztek fájdalmat, és békésen aludtak. Csupán reggel vették észre a sérülést, és jelentették dr. Brandnek. Miután kiderült az ok, szigorú szabályt vezettek be: a kórházból távozó betegeknek éjszakai védelmül egy macskát kellett magukkal vinniük. Dr. Brand horrortörténeteit hallgatva megértettem, miért hangoztatja ilyen határozottan, hogy „Hála Istennek a fájdalomért!”. A fájdalmat Isten csodálatos ajándékának tekintette, és elkeseredetten igyekezett eljuttatni tizenötmillió leprás beteghez. Húsz indiai év után a louisianai Carville-be költözött, hogy az ottani Hansen-betegséget (A lepra orvosi neve) vizsgáló központban kutasson tovább az Egyesült Államok Népegészségügyi Szolgálatának támogatásával, és így reménység szerint az egész világ leprásain segíthessen. Én is ott, a carville-i kórházban találkoztam vele először, és azóta egészen másként tekintek a fájdalomra. A leprát sokan egyfajta szégyenbélyegnek tekintik, ezért a kórház is nehezen megközelíthető helyen áll, mindentől távol. Az 1890-es években épült a Mississippi partján, egy mocsaras ültetvényen. (A területre is csak úgy sikerült szert tenni, hogy azt állították, struccfarmot létesítenek, nehogy a szomszédok megsejtsék a valódi célt.)

A lepraközpont 136 hektáros birtokon terül el, és a modern orvosi létesítményeken túl még egy kilenclyukas golfpálya, illetve telepített halastó is tartozik hozzá. A szögesdrót kerítést már lebontották, és látogatókat is szívesen fogadnak. Naponta háromszor indítanak csoportokat. Kellemes környezet, akadálymentesített épületek, kiváló orvosi ellátás, ingyenes hozzáférés a legújabb gyógyszerekhez – első ránézésre szinte irigylésre méltó élet zajlik ezen az árnyas ültetvényen. A betegséget ellenőrzésük alatt tartják, a legtöbb esetet már korai stádiumában felfedezik. De hamar megtudtam, hogy egy szörnyű tény továbbra sem változott: a betegek még mindig nem éreznek fájdalmat. Egy hét Carville-ben Megérkezem a carville-i klinikára. Két fizikoterapeuta, egy ápoló és dr. Brand félkörben ülnek egy monitor előtt. Aznap három beteget vizsgálnak. Belép az első, egy középkorú hawaii férfi, Lounak hívják (nem ez az igazi neve). Úgy tűnik, Lou testén több a látható elváltozás, mint a legtöbb carville-i betegnél, ő már igen előrehaladott állapotban érkezett a kórházba. Szemöldökének és szempillájának nyoma sincs, ami csupasz, aránytalan arcvonásokat kölcsönöz neki. Szemhéja lebénult, ezért könnye gyakran túlcsordul, mintha folyton sírna. Korábban megtudtam dr. Brandtől, hogy Lou gyakorlatilag megvakult, épp a fájdalom hiánya miatt. Szeme felületének apró fájdalomreceptorai nem jelezték, ha valami irritáló vagy kényelmetlen érzést okozott, ami alapesetben pislogásra késztette volna. Mivel tehát eltompult szemhéja ritkábban pislogott, Lou szeme lassan kiszáradt. A vakság megakadályozása valódi kihívásnak számít Carville-ben. Volt, aki egy hétköznapi arcmosás során tette tönkre a szemét, a keze ugyanis nem érezte, hogy a víz tűzforró. A vakság mellett Lou a lepra egyéb mellékhatásaitól is szenved. Lábfeje sima csonk, ujjak nélkül, mind a tízet elveszítette figyelmetlenségből adódó sérülés és fertőzés következtében; kezét mély hasadások és vastag sebhelyek borítják; Lou elsősorban mégsem testi, hanem lelki problémák miatt érkezett a klinikára.

Úgy érzi, bezárult az ajtó közte és a világ között. Nem látja az embereket, és olyan sokat veszített érzékeléséből is, hogy sem egy kézfogást, sem az emberi érintkezés egyéb formáit nem képes észlelni. Egyedül a hallása maradt érintetlen a leprától, s ez az, amit annyira félt, egy új, kísérleti gyógyszer ugyanis halláskárosodást okoz számára. Remegő hangon meséli az egybegyűlteknek, mennyire szereti az autoharp nevű hangszert, amelyen örömmel játssza a gyermekkorában tanult hawaii melódiákat, és ifjúkoráról álmodik. Hívő keresztényként énekét Isten magasztalásának tekinti, és időnként gyülekezetében is eljátszik néhány dicséretet. Ha zenél, a pengetőt hüvelykujjára ragasztja, arra a pontra, ahol még érez valamit. Bár ez nem sok, arra még elég, hogy érzékelje a nyomáskülönbséget, és helyesen szólaltassa meg az akkordokat. Lou hüvelykujja azonban nem elég érzékeny ahhoz, hogy észrevegye, ha baj van. Többórányi gyakorlás után ujja kisebesedett, majd elfekélyesedett, de csak most mert eljönni a klinikára. – Nem tudnának segíteni valahogyan, hogy tovább zenélhessek, de a kezem is ép maradjon? – kérdezi, sőt szinte könyörög erős akcentussal. Az orvosokból és fizikoterapeutákból álló csoport Lou kezét figyeli a képernyőn. Termográfiát használnak, egy olyan eljárást, amelynek során egy gép feltérképezi a test hőrétegeit, és élénk színekként vetíti őket a képernyőre. A meteorológiai műholdak is ezt a technológiát használják. A termogram halványzöld, sárga, skarlátvörös és minden egyéb köztes szín pszichedelikus mintázataként mutatja Lou kezét. Az élénkpiros veszélyt jelent, fertőzést: vér áramlik a fertőzött területre, ezért megnő a hőmérséklet. A sárga azt jelzi, rendkívül nagy a baj. Az egyetlen használható felület könnyen szemet szúr Lou hüvelykujján, a folyamatos igénybevétel ugyanis gyulladást okozott, és most sárga hőfoltként ragyog. A termográfia forradalmasította a carville-i kezeléseket, mivel a fájdalom nélkül élő betegeknek most először áll rendelkezésükre vészjelző rendszer. A technológia a fájdalomhálózattal ellentétben

sajnos csupán a nyomás kifejtése után érzékeli a veszélyt, nem közben. Egy egészséges fájdalomrendszerrel rendelkező személy már jóval korábban orvoshoz fordult volna, hiszen hüvelykujja egész nap lüktetne a fájdalomtól, hangosan követelve figyelmet és pihenést. Lou azonban nincs ilyen szerencsés helyzetben, ő sosem tudhatja, mivel súlyosbítja az apró fertőzést a hüvelykujján. A bizottság olyan kesztyűt tervez Lou kezére, amely enyhíti a hangszer okozta nyomást. Dr. Brand szigorúan Lou lelkére köti, hogy pihentesse az ujját, mindig hordja a kesztyűt, és néhány naponta jelentkezzen orvosainál. De Lou távozása után a fizikoterapeuta szavai nem sok jót ígérnek: – Lou gyűlöli a kesztyűket, mert a betegségére emlékeztetik, és a pengetésben is akadályozzák. Egy napig talán hordja majd, aztán eldobja. Lou már így is elszigetelődött, sok kapcsolata megszakadt, ahogy látása, hallása és tapintása lassan eltompult, és most utolsó nagy szerelme, a zenei önkifejezés is veszélybe került. Néhány hét múlva talán úgy tér vissza a klinikára, hogy a terjedő fertőzéstől hüvelykujja maradandó károsodást szenvedett, talán el is veszíti. Carville-ben azonban minden kezelés önkéntes, és mivel saját fájdalomhálózata nem készteti cselekvésre, lehet, hogy Lou a kockázatos utat választja, nem hallgatva a termogram figyelmeztető szavára. A felmosó és a cipő Ezek után újabb beteg, Hector lép a szobába. Habár rajta nem látszanak a Lou arcán lévő torzulások, vissza kell fognom magam, nehogy tátva maradjon a szám, ahogy ránézek. Már hozzászoktam, hogy a termográf monitorján ezernyi színt látok, de hogy egy élő ember arcán? Hectornak kék a bőre! Dr. Brand észreveszi, mennyire megdöbbentem, és megsúgja, hogy Hector ellenáll a megszokott dapsonos kezelésnek, és a csapat új gyógyszerrel kísérletezik, amely történetesen kékesre színezi a bőrt. Hector örömmel lemondott a hétköznapi bőrszínéről, hogy határt szabjon a lepra terjedésének. Együttműködik orvosaival. Hamisítatlan texasiként vontatott hangon, de készségesen felel a bizottság kérdéseire. Igen, a legutóbbi vizsgálat óta minden a legnagyobb rendben. Hector

termogramja azonban mást mond, élénkpiros foltot mutat jobb kezének a hüvelyk- és mutatóujja közti bőrfelületén, ahol egy bőrkeményedés alá rejtőzve fertőzés burjánzik. Mintha kihallgatáson ülnék. Dr. Brand és társai rendőrök módjára faggatják, hogy telnek a napjai. Hogyan borotválkozik, hogyan húz cipőt? Van-e munkája? Esetleg nem golfozik vagy biliárdozik? Maga sem tudja, pontosan mikor, valamit nagyon erősen megszoríthatott. Ha nem jönnek rá, mi lehet a ludas, és nem hagyja abba a veszélyes tevékenységet, állapota romlani fog. Végül a vallatás sikerrel jár, Hector tudja már, mi a baj. Étkezdei pénztárosként nem túl megterhelő munkát végez, de utána gyakran segít takarítani: felmossa a padlóról a kiömlött üdítőt és cukrot. Az oda-vissza mozdulat miatt – főleg, hogy Hector nem érzi, milyen erősen szorítja a felmosó nyelét – károsodott a szövet a hüvelykujja belsejében. Megoldódott a rejtély. Hector hálásan megköszöni orvosai segítségét, a fizikoterapeuta pedig megírja az étkezde vezetőjének, hogy valami más feladatot adjon a férfinak. Az utolsó beteg érkezik, Jose. A carville-iek többségével ellentétben a legújabb divat szerint öltözik. Élére vasalt nadrágot és az ő méretére szabott, karcsúsított pamutinget visel, cipője pedig köszönőviszonyban sincs a fekete ortopéd lábbelikkel, amilyeneket a legtöbb betegen láttam: modern, hegyes orrú darab, világosbarnára fényesítve. Az az igazság, hogy épp a cipővel van a baj. Azért öltözik ilyen pedánsan, mert bútorértékesítőként dolgozik Kaliforniában. A carville-i szakértők megpróbálták meggyőzni, hogy kevésbé stílusos, de biztonságosabb cipőt hordjon, de ő mindig ellenáll. A munkája és a róla kialakult kép fontosabb számára, mint lába állapota. Amikor leveszi a cipőjét és a zokniját, a lábán minden eddiginél súlyosabb sérülést pillantok meg. Még csak apró göböket sem látok a lábujjak helyén. A hosszú éveken át húzódó fertőzés miatt elpusztult még a csontszövet is, és Jose most lekerekített csonkokon jár, mint azok, akiknek amputálták a végtagjait. Valahányszor felemeli a sarkát, semmi sem enyhíti a lábujjak helyére nehezedő nyomást, amely szisztematikusan elkoptatja még a lábcsonkokat is.

A termográfia látványosan mutatja a régóta elhúzódó problémát. Dr. Brand külön felhívja Jose figyelmét az élénksárga foltokra, amelyek a fertőzés terjedését jelzik. Alapesetben amikor az ember új cipőt kénytelen betörni, sántít vagy óvatosan lép, ha pedig túlságosan fáj, kényelmesebb lábbelire vált. Jose azonban nem érzi a vészjelzést. A bizottság tagjai egymás után próbálják betegük értésére adni a helyzet súlyosságát, de Jose udvariasan hárít. Ő bizony nem visel carville-i cipőt, szerinte olyat a rokkantak hordanak. Vevői rögtön szagot fognának, hogy valami nincs rendjén vele. Arca és keze szinte teljesen normális, nem fogja hagyni, hogy elárulja a lába. Végül dr. Brand bekéreti a cipészt, és arra kéri, alakítson valamicskét Jose cipőjén, hogy legalább részben csökkenjen a nyomás. A klinikai nap végén, miután az utolsó beteg is távozott, dr. Brand hozzám fordul és így szól: – Fájdalom… gyakran úgy tekintünk rá, mint akadályra, amely a boldogságunk útjában áll, én azonban szabadságunk forrásának látom. Csak nézzen rájuk! Lou semmi bonyolultat nem akar, csak zenélni, mégis alig-alig sikerül megoldanunk a feladatot. Hector még felmosni sem tud anélkül, hogy kárt ne tenne magában, Jose pedig képtelen elegánsan felöltözni vagy normálisan járni. Ehhez szüksége volna a fájdalom ajándékára. Végzetes érzéketlenség Nem a lepra az egyetlen betegség, amely eltompítja a fájdalom óvó jelzéseit. A Carville-ben végzett kutatást egyéb, érzéketlenséggel járó egészségügyi állapotokra is alkalmazták. Előrehaladott állapotú cukorbetegek szintén elveszítik a fájdalomérzékelés képességét, ami ugyanolyan veszélynek teszi ki őket, mint a lepra. Sokan veszítették el ujjaikat, sőt egész végtagjaikat olyan sérülésekben, amelyeknek elejét vehették volna. Az alkoholisták és drogfüggők is kiolthatják érzékelésüket: minden télen megesik, hogy alkoholisták halálra fagynak, mivel testük nem érzi a halálos hideget. Vannak, akik hiányosan működő fájdalomhálózattal születnek. Közülük többen is Carville-ben keresnek gyógyulást. A köznapi nevén „veleszületett fájdalomérzéketlenségként” emlegetett ritka

állapotban szenvedők ugyan rendelkeznek valamiféle vészjelző rendszerrel, de dr. Brand viliódzó fényeihez és hangjelzéseihez hasonlóan nem fáj nekik. Számukra ugyanolyan érzés a forró sütő végigsimítása, mint az aszfalt megérintése. Mindkettő teljesen semleges hatást kelt. A veleszületett fájdalomérzéketlenség egészen egyedi gyermeknevelési problémákat okoz. Az egyik család beszámolt egy borzalmas esetről, amely akkor történt, amikor kinőtt kislányuk első négy foga. Az édesanya hallotta, hogy a baba a szomszéd szobában nevetgél és gőgicsél, és azt hitte, gyermeke valami új játékot talált ki, de amikor belépett a szobába, felsikított. Kislánya leharapta az ujja hegyét, és a vércseppekkel maszatolt maga körül. Vajon hogyan értethetnénk meg az ilyen gyerekekkel, hogy miért veszélyes a gyufa, a kés, a borotva? Hogyan büntethetnénk meg őket? Miután a kislány látta, hogyan reagál édesanyja a „játékra”, rosszalkodásra kezdte használni. Ha édesanyja megtiltott neki valamit, a gyerek szájába vette az ujját, és harapdálni kezdte. Mire tizenhat éves lett, minden ujját lerágta. Az orvosi szakirodalom körülbelül száz ilyen különös szerencsétlenségről tud. Egy hétéves kisgyerek addig piszkálta az orrát, míg el nem fekélyesedett. Egy nyolcéves angol kislány egyik dührohama közben kilenc híján valamennyi fogát kitépte, és mindkét szemét kikaparta a szemgödréből. A gyerekek gyakran bizarr mutatványokkal kápráztatják el barátaikat, például gombostűt szúrnak át az ujjukon. Az érzéketlenség folyamatos veszedelemre kárhoztatja a benne szenvedőket. Észre sem veszik, ha csuklójuk vagy bokájuk kifordul a helyéből, vagy ha rágógumizás közben véletlenül átharapják a nyelvüket. Ízületeik elkopnak, mert elfelejtik áthelyezni a súlyt, ha állnak vagy épp alszanak. Volt, aki belehalt, hogy nem érezte a fejfájását, pedig az komoly betegséget jelzett.1 Az ilyen emberek érzéstelenítés nélkül tűrik a műtétet, de vajon honnan tudják, hogy egyáltalán műteni kellene őket? Egy egyébként egészséges ember érzi a szívroham vagy a vakbélgyulladás jeleit, ők azonban nem. A legtöbben azonnal

reagálnak, ha a fájdalom beléjük vágja sarkantyúját, a veleszületett fájdalomérzéketlenségben szenvedőknek viszont tudatosan kell figyelniük a leghalványabb jelre is, hogy végiggondolhassák, hogyan reagáljanak. Csiklandozó érzés a hasamban… vajon ez azt jelenti, hogy perforált a vakbelem? Az orvosi szakkönyvek már azelőtt meggyőztek arról, milyen értékes a fájdalom, hogy Carville-be utaztam volna. Beláttam, hogy nem a fájdalom az alapprobléma, még Claudia Claxton esetében sem, hanem a betegség. A fájdalom csupán hűségesen tájékoztatta, hogy a rákos sejtek és a kobaltsugarak ártanak neki. Figyelmeztető jelzés híján már halott lenne, hiszen nem is sejtette volna, hogy beteg. A Carville-ben töltött hét kitörölhetetlen emlékeket hagyott bennem, és ha kísértést érzek, hogy Istent szidjam a fájdalomért, eszembe jut Lou könnyező szeme, sebhelyes arca, érzéketlensége az emberi érintésre, és hogy mennyire szerette volna, ha nem kell búcsút mondania utolsó szerelmének, a zenének. A fájdalomnak köszönhetően mi, szerencsésebbek szabad és aktív életet élhetünk. Ha kétség merülne fel bennünk, csak látogassunk el egy lepratelepre, hogy saját szemünkkel lássuk, milyen az a világ, ahol nincs fájdalom. A fájdalom nem pusztán valamiféle kellemetlen tapasztalat, amelyet mindenáron kerülni kell, hiszen a javunkat szolgálja mindennap, ezernyi kisebb és nagyobb dologban, lehetővé téve, hogy az élet normális mederben folyjon bolygónkon. Ha egészségesek vagyunk, a fájdalomreceptorok jelzik, mikor menjünk vécére vagy váltsunk cipőt, mikor lazítsunk kicsit a szorításon felmosás vagy gereblyézés közben, vagy épp mikor pislogjunk. Fájdalom híján életünk merő paranoia volna, kiszolgáltatva az érzékelhetetlen veszélyeknek. A fájdalom nélkül élők csak akkor vannak biztonságban, ha ki sem bújnak az ágyból… bár az meg felfekvéshez vezet.

4. KÍN ÉS ÖRÖM Lám, milyen furcsa dolog, férfiak, amit kellemesnek neveznek az emberek: milyen csodálatos kapcsolatban van azzal, ami az ellenkezőjének tűnik, a fájdalmassal… Ha valaki az egyiket kergeti és megfogja, csaknem mindig kénytelen megfogni a másikat is, mintha egyazon csúcsból indulna ki összekapcsolódva a kettő. Szókratész A tények fényében a legtöbb ember elismeri, hogy a fájdalom legalábbis bizonyos fájdalom – jó és hasznos célt szolgál, hiszen vészjelző rendszere híján rejtett veszedelmek árnyékolnák be mindennapjainkat. Sokkal kevésbé veszünk azonban tudomást a „kellemest” a „fájdalmassal” összekötő bensőséges kötelékről. A két érzet olyan szorosan együttműködik, hogy időnként szinte teljesen elválaszthatatlanok. A fájdalom legélvezetesebb élményeink elengedhetetlen alkotóeleme. Furcsán hangzik? Talán igen, hiszen modern kultúránk ennek ellenkezőjét sulykolja belénk, azt állítja, hogy a fájdalmas a kellemes ellentéte. Ha megfájdul a fejünk, akármilyen enyhén is, rögtön tompítsuk el a legújabb, extra erős fájdalomcsillapítóval. Ha folyik az orrunk, akár csak egy cseppet, ne habozzunk, nyúljunk csak a legmodernebb duguláscsökkentő spray után. A székrekedés első jeleire gyógyszertárba rohanunk, ahol cukrok, cseppek, pirulák és beöntőkészletek zavarba ejtően széles választékából szemezgethetünk. Eszembe jut Thielicke kritikája az amerikaiak „hiányos szenvedésfelfogásáról”, és nem csodálkozom. A modern ember elvágta magát történelmétől, amelynek során a fájdalmat mindig az élet szerves részeként fogadták. Egészen a közelmúltig minden életről alkotott nézet hétköznapi rutinjelenségként tekintett a fájdalomra, ma viszont betolakodóként. Hadd tegyem hozzá gyorsan, hogy a boltban fóliába csomagolt, vértelen hússzeleteket veszek, légkondicionált irodában dolgozom, és olyan cipőt hordok, amely megvédi a lábam a chicagói járdáktól. Közben azonban tudom, hogy az efféle bőséges luxusnak és kényelemnek köszönhetően olyan perspektívából látom a világot és

a fájdalmat, amely egyetlen előző korban sem létezett, és az emberek kétharmada számára ma is elérhetetlen. A legtöbb amerikaihoz hasonlóan hajlamos vagyok úgy tekinteni a fájdalomra, hogy a technika segítségével nem csupán lehetséges, hanem szükséges is megzabolázni. Ez a torz világkép okozza, hogy a fájdalmas és a kellemes érzet szöges ellentétben áll egymással a fejünkben, hiszen életstílusunk nap mint nap ezt suttogja a fülünkbe. A Nobel-díjas George Wald így ír erről: „Képzeljék el, hatvankilenc éves vagyok, és még senkit sem láttam meghalni, sőt még egy épületben sem tartózkodtam haldoklóval. És a születés? Tavaly láttam először, egy szülészorvos meghívására. Gondoljanak bele, ezek az élet legfőbb eseményei, mégsem részei többé léttapasztalatunknak. Mégis azt reméljük, érzelmileg teljes életet élhetünk, miközben aprólékosan kigyomláltuk legmélyebb emberi érzelmeink forrását. Ha sosem tapasztaltunk fájdalmat, az örömöt is igen nehezen éljük át.” Zsibongó agyak Bizonyos értelemben agyunk olyan, mint egy erősítő, amely elképesztően sok forrásból érkező információt dolgoz fel, csak nem lemezjátszót, videomagnót, CD-lejátszót vagy magnetofont csatlakoztatunk rá, hanem a tapintás, látás, hallás, ízlelés és szaglás „inputjával” nyomjuk tele. Egy egészséges test számára a fájdalom is ilyen forrás, amely a végtagok állapotáról küldi jelentéseit. Ha valamelyik érzékszervünk romlásnak indul, az agy automatikusan felcsavarja a hangerőt. A leprások időnként egészen addig nem észlelik a tapintás érzékének elvesztését, amíg teljesen meg nem szűnik, hiszen agyuk addig hangosította a gyenge jelet, amíg a szenzorok el nem némultak és többé nem küldtek információt. Elszomorítónak találom a modern kultúrát, mivel azon igyekszik, hogy lejjebb vegye a fájdalom hangerejét, és közben felerősítse a többi forrás jelét. Van fülünk: addig bombázzuk decibelekkel, amíg a finom hangok örökre elvesznek számunkra. Hallgassunk bele elmúlt korok - a 12., a 16., sőt akár a 19. század – zenéjébe, és hasonlítsuk össze azzal, amit ma a többség hallgat. Van szemünk: a világ

neonsugarakkal és foszforeszkáló színekkel támadja, s így egy naplemente vagy egy pillangó kimondottan fakónak tűnik mellettük. Képzeljük csak el, hogyan hatott egy színpompás pillangó a középkor emberének érzékeire – és most gondoljunk bele, milyen hatást kelt ugyanez a pillangó Las Vegas belvárosában. Van orrunk: vegyszercseppeket nyomtatnak a magazinok lapjaira, és ha megdörzsöljük, már szagolhatjuk is őket. Ha hirtelen eltűnnének otthonunkból a dezodorok, az utcáról pedig a légszennyezés, a többség meglepődne, valójában milyen szaga van a természetnek. Ha valaki túlzásba viszi az élvezeteket, elsősorban az alkoholt, arra azt mondjuk, „be van rúgva”, de én jobban szeretem a „be van nyomva” kifejezést, mert rímel az agy/erősítő párhuzamra. A csúcstechnológia korában könnyű összekeverni – különösen a fiataloknak – a pótszert a valódi beteljesedéssel, sokan az életet is videojátéknak tekintik. Az élvezetet többé nem célként értelmezik, amelyért tenni kell, és amelyet küzdelmeink után aktívan meg is kell ragadnunk. Nem, az élvezet történik velünk: biztonsági öveket bekapcsolni, indul a hullámvasút! Az Egyesült Államokban tapasztalt drogproblémák is ezt a mintát mutatják: vegyi serkentőanyagok által olyan magas szintre tornázzák az érzékelést, hogy egy új valóságot nyitnak meg a fiatal nemzedék tagjai előtt, akik sosem tanulták meg értékelni az ajándékba kapott világot. Már nem elég a lápvidéken sétálva békák és tücskök muzsikáját hallgatni, figyelni, ahogy a teknősök kövér tengeralattjárókként egy loccsanással a víz alá merülnek, sem vadvirágok illatát szimatolni a levegőben. Még a vadon peremére merészkedni is kevésnek bizonyul, pedig ott a természet közel sem ilyen szelíd. Mi a legtöbbször másodkézből tapasztaljuk ezeket, egy viliódzó képernyő előtt kuporogva, amely élénk színekkel és alacsony frekvenciájú sugárzással ingerli szemünket, kizárólag a szemünket. Azt hisszük, megjártuk a Mount Everestet, miközben egyesek talán még az országhatárt sem lépték át. Pótcselekvést és műérzetet természetesre cserélni bizony megterheli a szervezetet, hiszen érzékeink is elsorvadhatnak, akárcsak az izmaink. Francia tudósok kísérletekkel is igazolták ezt: izolációs kamrába zárták önkénteseiket, akik langyos vízben

feküdtek a sötétben. Külső ingerek híján az érzékeknek nincs mit jelenteniük, ezért fokozatosan meghibásodnak. Az alanyok nyugtalankodni kezdenek, megzavarodnak, és hamarosan hallucinálnak is. Nagy magasságban repülő pilóták és elszigetelt helyeken szolgáló katonai őrszemek hasonló érzékcsalódásokról számolnak be. Ha az agy nem kap elég ingert a testtől, majd kohol magának. Másrészt viszont érzékszerveink rendszeres használata fokozatosan növeli érzékenységüket, idegvégződéseink „fejlődnek”, ha használjuk őket. Néhány tudós úgy véli, ujjhegyünk azért ilyen érzékeny, mert csecsemőkorunktól kezdve folyamatos igénybevételnek van kitéve. Ugyanígy érzékenyíthetjük bőrünket, ha karunkat naponta végigsimítjuk egy kefével. Az adott bőrfelület egyre szélesebb skálán veszi majd fel a kellemes és fájdalmas érzeteket. Azzal is gazdagíthatjuk bőrérzékelésünket, ha mezítláb járunk, különösen parti homokon vagy füvön. A gyep finoman változatos alakja és szerkezete megfelelő ingerbevitelt biztosít agyunknak, ami elengedhetetlen az egészséges fejlődéséhez. Ezért azt javasolja dr. Brand, félig tréfából, félig komolyan, hogy a babákat durva szövésű kókuszmatracon kellene felnevelni, nem tollpárnák és pehelytakarók között. Ha puha felületekkel és semleges érzetekkel vesszük körül gyermekünket, azzal elfojtjuk idegfejlődését, és korlátozzuk a világ értelmezésének spektrumát. Brand azt is bevallja: felesége beszélte le arról, hogy szögesdrótot húzzon gyermekeik járókája köré. Kegyetlen? Pedig ebből megtanulnák, hogy a világban bizony vannak tiltott és fájdalmas dolgok, például éles tárgyak és forró tűzhelyek. Úgy véli, minél többet babusgatjuk gyermekeinket, annál elszigeteltebb, ingerszegényebb életre kondicionáljuk őket. Dr. Brand igyekszik egész életével ezt az elvet követni, még utolsó évtizedei felé közeledve is. „Annak idején a boldogság ellentéteként gondoltam a fájdalomra. Az életet úgy ábrázoltam volna, hogy a görbe két végpontja magasra ível, középen pedig mélyedés húzódik. A bal szélső csúcs fájdalmat vagy erős boldogtalanságot jelent, a jobb szélső pedig tiszta boldogságot vagy eksztázist, és a kettő között húzódnak a mindennapok. Azt hittem,

az élet célja, hogy hátat fordítsunk a fájdalomnak, és egyenesen a boldogság felé haladjunk. Most már másként látom a dolgot. Ha ma rajzolnék ilyen ábrát, egyetlen csúcs állna középen, körülötte pedig sík mező. A csúcs lenne a nagybetűs élet, ahol fájdalom és gyönyör találkozik. Körülötte a sík: alvás, érzéketlenség, halál.” Kellemes és kellemetlen A takarékos természet ugyanazokkal az idegsejtekkel és -pályákkal közvetíti a fájdalom és az élvezet üzeneteit. Sejtszinten a viszkető szúnyogcsípés (kellemetlen) és a csiklandozás (kellemes) lényegében azonos érzet, az egyetlen különbség, hogy a csiklandozást mozgás gerjeszti, egy madártoll a bőrünk felszínén vagy birizgáló ujjak valamelyik érzékeny pontunkon. Ugyanazok a receptorok lépnek működésbe, azonos választ küldenek az agyba, de az egyiket kellemesnek, a másikat kellemetlennek értelmezzük. Testünkben nincs kimondott „élvezetreceptor”. Forróságról, enyhe elektromos áramütésről vagy egy durva felület érdességének mértékéről tudósító érzékelőink máskor épp a bársony vagy a szatén finomságáról számolnak be agyunknak, sőt a szexuális gyönyör érzetét keltő receptorok vészjeleket is továbbítanak. Az erogén zóna boncolásakor rengeteg tapintás- és nyomásreceptort találunk (így már érthető, miért olyan érzékeny a fájdalomra az a terület), de egyetlen élvezetnek szentelt sejtet sem. A természet nem pazarol. A fájdalom bizonyos formáit (amikor éles körmünkkel belemarunk a szúnyogcsípésbe, hogy ne viszkessen tovább, vagy amikor egy nehéz munkanap után kinyújtóztatjuk a tagjainkat) inkább kellemesnek érzékeljük, mintsem kellemetlennek. Egy egész napos síelés után a lehető legforróbb jakuzzira vágyom. Egy-két percet várok, aztán vigyázva beleeresztem a kezemet vagy a lábamat. „Au!” – belém hasít a fájdalom. Kihúzom, majd újra megpróbálom, ezúttal bokáig, és már sokkal kevésbé fáj. Lassan egész testemmel beleereszkedem a vízbe, amely egy pillanattal korábban fájdalmat okozott, most viszont fantasztikus. Sajgó izmaim mindjárt jobban érzik magukat, mint addig bármikor a nap folyamán. (A Bengay és hasonló kenőcsök is ezen az elven működnek: enyhe bőrirritációt okoznak, „égető” érzést, mire vér tolul a területre, enyhülést hozva a túlhajtott izmoknak.)

A fájdalom és az élvezet közötti szoros összefüggés nem csupán sejtszinten érvényes, hanem számos olyan élmény esetében is, amelynek során az egész test együttműködik. Gyakran épp hosszan tartó erőlködést követően éljük át a legnagyobb élvezetet. Egyszer az Outward Bound program mintájára kialakított stressztúrán vettem részt északon, Wisconsin állam erdőségeiben. Az efféle programok azonnali gyógyírt nyújtanak, ha az ember úgy érzi, eltávolodott a természettől vagy épp a fájdalomtól. Hajnali négykor kelünk, csupasz sziklafalat mászunk kesztyű nélkül, tíz nap erdei élet után maratont futunk, megrohamozzuk a púpos- és törpeszúnyogok főhadiszállását – ilyen örömök várnak a városi puhányokra. Még sosem éreztem magam olyan fáradtnak, mint amikor a nap végén kimerült tagjaimat beleerőltettem a hálózsákba, amely még mindig nedves volt az előző esti harmattól. Aludni azonban így sem tudtam, hála a törpeszúnyogoknak, amelyek minden hálón átjutnak, és nagyobbat csípnek, mint a gyilkos méhek. Mégis, ma már elsősorban arra emlékszem, milyen hatást tett mindez az érzékeimre. Mintha életre keltek volna. Ha beszívtam a levegőt, „éreztem az ízét”, egészen másként, mint chicagói otthonomban. Olyasmit is megláttam vagy meghallottam, ami felett általában átsiklik a figyelmem. Történt egyszer, hogy miután egész délután porban és hőségben araszoltunk a hátunkon egy 35 kilós hátizsákkal, megálltunk egy kicsit. Egyik társunk egy méh után eredt, és néhány szamócatőre akadt, amelyek apró, vézna, porlepte gyümölcsöt hoztak, de ez nem számított, hiszen a szamóca ehető és némi nedvesség is van benne. Szedtem egy maroknyit, és ahogy bekapdostam őket, rögtön elárasztott a szamócalé hihetetlenül édes, zamatos íze. Ezeknél a kicsi, kiszáradt bogyóknál jobbat életemben nem ettem! A pihenőidőt azzal töltöttem, hogy szedtem uzsonnáravalót is, egy egész műanyag zacskónyi szamócát. Először azt hittem, véletlenül új fajt fedeztünk fel, és forradalmasítani fogjuk a gyümölcstermelést. Lassacskán rájöttem, hogy a szamóca ízét nem a gyümölcs adottságai, hanem az én állapotom befolyásolta. Azáltal, hogy használtam a testemet, és minden érzékszervemre rákapcsolódtam, az örömérzet új

magasságai nyíltak meg előttem. Sosem tapasztalhattam volna meg a szamóca rendkívüli, ínycsiklandó ízvilágát, ha előtte nem élem át a forróságot, az egész napi gyaloglás terhét és az ízlelésemet kiélesítő, mardosó éhséget. A sportolók jól ismerik ezt a furcsa párosítást. Csak figyeljünk meg egy súlyemelőt az olimpián. Odalép az acélrúdhoz, amelyen soktárcsányi súly terpeszkedik. Szuszog, grimaszol, izmait feszíti, azután lehajol, ránt néhányat a rúdon, hogy bemelegítsen. Majd leguggol, nagy levegőt vesz, teste egyetlen erőteljes reflexként megfeszül, és emel. Az a fájdalom a súlyemelő vonásain! Minden ezredmásodperc a kín árkait vési arcára, ahogy vállához rántja a súlyt, és feje fölé emeli. Izmai enyhülésért sikoltanak. Ha sikerült neki az emelés, el is engedi a rudat, és a súlyok eget rengető dördüléssel földet érnek, de a sportoló már ugrik is, s kezét összekulcsolja a feje felett. Egy ezredmásodperc, és a határtalan kínt határtalan eksztázis váltja fel. Az egyik nem létezhet a másik nélkül. Ha megkérdeznénk, mit gondol a fájdalomról, a súlyemelő csak értetlenül nézne vissza ránk, hiszen azt el is felejtette már, elnyelte az öröm. Lin Yutang egyik könyvében a következő ősi kínai bölcsességet osztja meg olvasóival: „Forró, poros földön járni kiszáradva, szomjasan, majd érezni, ahogy kövér esőcseppek hullanak csupasz bőrünkre – hát nem ez a boldogság? Intim testrészünk viszketésétől szenvedni, majd végre elszakadni barátainktól, elrejtőzni, és jót vakarózni – hát nem ez a boldogság?” Yutang hosszasan sorolja a boldog élményeket, újra és újra összekapcsolva kellemest és kellemetlent. Ágoston Vallomások című művében feltűnően hasonló meglátást találunk: „Mi cselekszi a lélekben, hogy a megtalált vagy a hozzá visszakerült, ragaszkodással szeretett dolgokon nagyobb örömet érez, mint ha azok mindig az övéi maradtak volna?”1 Ezek után Ágoston egy győztes hadvezérről mesél, aki épp azért olyan elégedett, mert korábban nagy veszélyben forgott, azután egy tengerészről, aki heves vihar után örvendezik a nyugodt víznek, és

egy beteg emberről, aki meggyógyulva oly nagy örömmel jár-kel, amilyet betegsége előtt nem is ismert. „Mindenütt nagyobb öröm jár a nagyobb szenvedés nyomában” -összegzi Ágoston.2 A többi egyházatyához hasonlóan ő is tudta, hogy ha bizonyos érzékeinket kiéheztetjük, például böjttel, a többi kiélesedik. Lelki élmények legtöbbször a pusztában születnek. Ha megöregszem, remélem, nem steril ágyneműbe csavarva töltöm napjaimat, lélegeztetőgépre kötve egy kórokozómentesített szobában, a külvilág veszélyeitől rettegve. Remélem, a teniszpályán leszek, és túlhajtom hetvenes szívemet egy fej feletti ütéssel, vagy épp egy végső túrán fújtatok és pufogok a Yosemite-vízesés lába felé, hogy még utoljára érezzem a ráncos arcomra csapódó vizet. Röviden tehát remélem, nem szigetelem el magam annyira a fájdalomtól, hogy már az élvezetet sem érzem többé. Ellenségből jóbarát Amint minden sportoló és művész tudja, nincs olyan jelentős emberi teljesítmény, amelyet ne előzne meg egy hosszabb, küzdelmekkel és fáradozással teljes időszak. Michelangelo is éveken át, vérrel és verejtékkel dolgozott a Sixtus-kápolna freskóin, amelyek azóta számtalan látogatónak szereztek pozitív élményt. Ha raktunk már össze konyha-szekrényt, vagy gondoztunk veteményeskertet, akkor mi is tisztában vagyunk azzal – ha közönségesebb formában is –, hogy a fájdalom feloldódik az örömben. Jézus a születést állította párhuzamba ezzel: kilenc hónap várakozás és készülődés, gyötrelmes vajúdás, majd a születés öröme (János 16,21). Egy alkalommal Robin Grahammel készítettem interjút, a legfiatalabb emberrel, aki egymagában hajózta körül a földet. (Történetét Dove [A galamb] címmel könyvben és a belőle készült filmen is megörökítették.) Éretlen tizenhat éves fiúként kelt útra, nem is annyira a jövője után futott, sokkal inkább előle. A hosszú út során hajója felborult egy heves viharban, árbocát kettétörte egy óriáshullám, és kis híján odaveszett egy vihar okozta víztölcsérben. Az Egyenlítő környékén megrekedt egy szélcsendes, áramlatok nélküli övezetben, és olyan kétségbeesett állapotba került, hogy egy

kanna kerozint locsolt a hajóra, begyújtotta, és beugrott a tengerbe. (Egy hirtelen jött fuvallat miatt azonban meggondolta magát, visszamászott, eloltotta a tüzet, és folytatta útját.) Öt évvel később kikötött Los Angelesben, ahol hajók, zászlók, tömeg, riporterek, dudáló autók és gőzkürtök fogadták. A pillanat örömét, amely minden korábbi élményét felülmúlta, sosem tapasztalhatta volna meg, ha csupán egy part menti hajókirándulásról tér haza. Világ körüli útjának gyötrelmei tették lehetővé számára hazatérésének diadalmámorát. Tizenhat éves kölyökként ment el, és huszonegy éves férfiként tért haza. Robint olyannyira lenyűgözte az önmegvalósítás okozta teljességérzet, hogy rögtön földet vásárolt a montanai Kalispellben, és faházat épített rá, amelyhez még az alapanyagot is ő maga vágta ki. Kiadók és filmes ügynökök keresték fel, országjáró körúttal, tévészerepléssel és zsíros csekkekkel csábították, de Robin mindent visszautasított. A modern ember komfortos-kontrollált környezetében hajlamos arra, hogy a fájdalmat vádolja boldogtalanságáért, amelyet legnagyobb ellenségének tekint. Ó, ha valamiképpen kiűzhetnénk a kínt az életünkből, akkor igen, akkor boldogok lennénk! Azonban a Robinéhoz hasonló történetekből kiderül: az életet nem ilyen könnyű felosztani. A fájdalom is része az egybefüggő érzethálónak, és gyakran szükségszerű előzménye az élvezetnek és a beteljesedésnek. A boldogság kulcsát nem abban kell keresnünk, hogy mindenáron elkerüljük a fájdalmat, sokkal inkább abban, hogy megértjük védelmi szerepét, s elérjük, hogy értünk dolgozzon, és ne ellenünk. Rájöttem továbbá, hogy ez az elv nem csupán a fájdalommal, hanem egyéb „ellenségeinkkel” kapcsolatban is érvényesül. Ha látszólagos ellenséggel kerülök szembe, felteszem magamnak a kérdést: Vajon ebben is találok okot a hálaadásra? Meglepetésemre szinte mindig igen a válasz. Mi a helyzet például a félelemmel? Miért adnánk hálát érte? Ismerem a félelem hátterében működő folyamatokat, ahogy testünk apró adrenalinmennyiséggel serkenti szívverésünk ritmusát, növeli a bőr súrlódását, javítja a reakcióidőt, és erőtartalékokat szabadít fel –

ezt teszi egyetlen ezredmásodpercnyi félelem. Megpróbáltam elképzelni, milyen lenne úgy sportolni, például síelni, ha hiányozna belőlünk a félelem védelmi rendszere, amely visszatart attól, hogy még nagyobb meggondolatlanságokat kövessünk el. A fájdalomhoz hasonlóan a félelem is vészjelző rendszerként működik, azzal az előnnyel, hogy a félelem már a baj bekövetkezte előtt hat. Egyszer megkérdezték Paul Tournier svájci orvost és írót, hogyan segített betegeinek legyőzni a félelmüket. A következőt válaszolta: „Sehogy. Az életben minden, aminek jelentősége van, ijesztő. Mit tanuljunk, hol dolgozzunk, kivel házasodjunk össze és vállaljunk gyereket…? Ez mind ijesztő. Ha nem félsz tőle, bele se vágj.” Vagy gondoljunk a bűntudatra, amely szintén ellenségnek tűnik, és az emberek a világon mindenhol azon vannak, hogy kiirtsák magukból. De csak próbáljunk meg elképzelni egy olyan világot vagy társadalmat, ahol semmi sem szab gátat viselkedésünknek. Az amerikai jogrend szerint az az épeszű ember, aki különbséget tud tenni jó és rossz között. Egy bűntudat nélküli világ őrületbe hajló hely lenne. A bűntudat a lelkiismeretnek küldött fájdalomjelzés: valami nincs rendjén, foglalkozni kellene vele. Ezek után két lépés szükséges. Először is meg kell találni a bűntudat okát, csakúgy, mint amikor a fájdalom forrását keressük. Korunk tanácsadóinak nagy része épp ezzel foglalkozik: a hamis bűntudat okait igyekszenek kigyomlálni. Azonban egy másik lépésre is szükség van: meg kell találni a bűntudatból kivezető utat. A bűntudat látszólag azért létezik, hogy a fájdalomhoz hasonlóan a kellemetlen érzés kioltására indítson, emögött azonban mélyebb cél húzódik: megszüntetni a kiváltó okot. Hosszú távon nem sokra megyünk azzal, ha kiirtjuk magunkból a jogos bűntudat érzetét, és nem hagyjuk, hogy előbb elvezessen a megbocsátáshoz és megbékéléshez. A bűntudat önmagában nem jó semmire, ahogy a fájdalom sem. Mindkettő valami másra mutat, olyan állapot tüneteként működik, amellyel sürgősen foglalkoznunk kell. Vagy képzeljünk el egy világot, ahonnan egy másik fájdalom, a magány fájdalma hiányzik. Vajon létezne-e barátság, sőt szerelem

a belénk ültetett ösztöke nélkül, amely visszatart attól, hogy remeteségbe vonuljunk? Vajon hová lennénk a magány ereje híján, amely az elszigetelődés ellen dolgozik, és mások felé hajt bennünket? Nem célom elsiklani a világban tapasztalt nagyon is valós szenvedés fölött, vagy egy legyintéssel elintézni. Azonban ha valami rossz történik velünk, és úgy érezzük, nincs hatalmunk a tragédia felett, még mindig megválaszthatjuk, hogyan reagálunk rá. Felelhetünk keserű haraggal, kifakadhatunk az igazságtalan élet ellen, amely megfosztott bennünket az élvezettől és örömtől, vagy pedig megkereshetjük mindazt a jót, amely ebből a váratlan forrásból árad felénk, akár látszólagos ellenségeink felől is. Egyszer londoni időseket kérdeztek meg arról, melyik volt életük legboldogabb időszaka. Hatvan százalékuk így felelt: „A Blitz.” Vaskos német Luftwaffe bombázók rajai minden éjjel sok-sok tonna robbanószert szórtak a városra, rommá aprítva egy büszke civilizációt – és most az áldozatok nosztalgiával tekintenek vissza arra az időre! Azokban a sötét, rettegéssel teli napokban megtanultak összekapaszkodni és közös cél felé haladni. Megtanulták, mi a bátorság, az önzetlenség, a remény. Ha beüt a baj – összekülönbözöm a feleségemmel, sajnálatos félreértés támad egy barátom és köztem, belém hasít a bűntudat egy elmulasztott kötelesség miatt igyekszem úgy tekinteni az esetre, ahogy a testi fájdalomra. Jelzésként fogadom, hogy valamin változtatnom kell. Igyekszem hálával szemlélni, nem a fájdalmat magát, hanem a válaszlehetőséget, hogy jóvátehetem, ami rossznak tűnik. A boldogság vonzásában Jézus az élet paradox voltát egyetlen mondatba foglalta, amely újra és újra visszatér az evangéliumokban: „Aki megtalálja az ő életét, elveszti azt, és aki elveszti az ő életét érettem, megtalálja azt.” Ez az állítás szembemegy az „önbeteljesítés” utáni hajszával, amelyet a haladó (vagy nem is olyan haladó) pszichológia hirdet. A kereszténység ugyanis azt is hozzáteszi, hogy a valódi beteljesedés nem az ego igényeinek kielégítéséből, hanem mások szolgálatából

fakad. Ezzel pedig el is érkeztünk a kín és az élvezet elvének utolsó illusztrációjához: a keresztény szolgálatfelfogáshoz. Újságírói pályám során sok különböző emberrel készítettem interjút. Visszatekintve nagyjából két csoportra tudnám bontani őket: sztárokra és szolgákra. A sztárok közé tartoznak a profi futballisták, filmszínészek, zenészek, híres írók, tévés személyiségek és hasonlók. Ők azok, akikkel tele vannak a magazinjaink és tévéműsoraink. Körülrajongjuk őket, életük legapróbb részleteire is odafigyelünk, hogy mit viselnek, mit esznek, milyen aerobikedzésprogramot követnek, kit szeretnek, milyen fogkefét használnak. Mégis meg kell mondanom, korlátozott tapasztalataimból az derült ki számomra, hogy nincs nyomorultabb embercsoport e „bálványoknál”. Legtöbbjüknek problémás vagy már fel is bomlott a házassága, és szinte mindannyian reménytelenül függenek a pszichoterápiától. Szomorú ellentmondás, hogy ezek a figyelem középpontjában levő hősök gyógyíthatatlan önbizalomhiányban szenvednek. De találkoztam szolgákkal is: dr. Paul Branddel, aki húsz éven keresztül dolgozott a szegények legszegényebbjei, az India falvaiban élő leprások között; egészségügyi dolgozókkal, akik jól fizető állásukat hátrahagyva Mississippi egyik eldugott városkájába mentek szociális munkásnak; segélyszervezetek munkatársaival, akik Szomáliában, Szudánban, Etiópiában és Bangladesben, az emberi szenvedés gócpontjaiban végeznek szolgálatot; vagy éppen a nyelvtudomány doktoraival, akik dél-amerikai dzsungelekben fordítják a Bibliát ismeretlen nyelvekre. Tudtam, hogy tiszteletet és elismerést érdemelnek, tudtam, hogy példát mutatnak olvasóimnak, arra azonban nem voltam felkészülve, hogy irigyelni fogom őket. Most azonban, ahogy szembeállítom egymással a két csoportot, sztárokat és szolgákat, egyértelmű, hogy a szolgák a kedvesebbek, a kegyelembe fogadottak. Sokat dolgoznak, kevés pénzért, senki sem éljenzi őket, tehetségüket és szakértelmüket szegény és tanulatlan emberekre „pazarolják”, de miközben elvesztették életüket, valamiképp

megtalálták. Megtapasztalták a „nem e világ szerint való békességet”. Ha a valaha látott legcsodásabb templomokra gondolok, nem európai katedrálisok képe jelenik meg lelki szemeim előtt, azok ma már múzeumok csupán. Inkább a carville-i kápolna jut eszembe, vagy egy nagyvárosi lakótelep omló vakolatú, lyukas tetejű temploma, esetleg egy chilei missziói gyülekezet betondarabokból és hullámlemezből rakott épülete. Itt, az emberi szenvedés kellős közepén virágzik a keresztény szeretet. A carville-i leprakórház csodálatosan példázza ezt a gyakorlatban is. A birtokot annak idején egy kormányügynökség vásárolta meg, és ígéretet tett a fejlesztésére, azonban senkit sem talált, aki rendbe rakta volna az utakat, helyrehozta volna az ültetvényen álló rabszolgakunyhókat, vagy lecsapolta volna a lápot. A lepra bélyege mindenkit távol tartott. Végül egy női szerzetesrend, az Irgalmas Nővérek költöztek Carville-be, hogy gondját viseljék a leprás betegeknek. Napkelte előtt két órával ébredtek, kikeményített, fehér habitust viseltek a mocsári hőségben… ezek az apácák szigorúbb rend szerint éltek, mint a tengerészgyalogosok. Rajtuk kívül senki sem vállalta a munkát, ezért árkot ástak, alapot raktak, élhetővé tették Carville-t. Közben dicsőítették Istent, és örömöt vittek a betegek napjaiba. Az önfeláldozó szolgálat által megismerték a fájdalom és az öröm kapcsolatának talán legmélyebb szintjét az életben. Ha mindvégig különböző szerekben, a kényelemben vagy luxusban keresem a boldogságot, sosem találom meg. „A boldogság kitér üldözője elől.” Váratlanul, mintegy mellékesen talál ránk, meglepő hozadékaként annak, aminek átadjuk magunkat. Valószínűleg semminek sem adhatjuk át magunkat úgy, hogy ne fájjon, de enélkül az öröm is aligha képzelhető el. Második rész Isten a fájdalmon keresztül üzen?

5. A SÓHAJTOZÓ BOLYGÓ Képzeljünk el egy csoport embert, akik ugyanabban az épületben laknak, de a csoport egyik fele szállodának hiszi, a másik fele pedig börtönnek. Azok, akik hotelként élik meg, meglehetősen tűrhetetlennek tartják, míg akik börtönként, már-már kényelmesnek érzik. Tehát amit taszító tannak vélünk, végül vigaszt nyújt és megerősít. Azokból lesznek az igazi pesszimisták, akik optimista szemmel próbálják szemlélni a világot, akik viszont sötéten látják, végül optimistává válnak. C. S. Lewis: God in the Dock Gondoljunk otthonunkra, a földre! Ízlelgessük szemünkkel a nyári naplemente ragyogó színeit, finom árnyalatait! Fúrjuk lábujjunkat a nedves homokba, és ne mozduljunk, csak érezzük a habot és a permetet, az óceán hullámainak állandó ritmusát! Látogassunk el egy pillangókertbe, és figyeljük a bonyolult mintázatokat, a tízezernyi variációt, amelyeknek egyetlen absztrakt festő sem érhet a közelébe, mindezt apró, repülő szövetdarabokra sűrítve! Könnyű hinni a szerető Teremtőben, ha efféle csodák vesznek körül. Azonban a nap, amely színekkel árasztja el az alkonyi eget, száraz, repedezett zománccá aszalja az afrikai földet, milliók életét pecsételve meg. A ritmikus, lüktető hullámverés, ha vihar korbácsolja, hatméteres halálfalként csap le a part menti falvakra, és porig rombolja őket. Azok az ártalmatlan, színes, vadvirágok közt verdeső szövetdarabkák alig két hétig élnek, majd áldozatul esnek a tápláléklánc zord valóságának. A természet bukott nővérünk, nem az édesanyánk, és igaz ugyan, hogy a föld isteni látvány, mégsem több, mint jónak szánt, de félresiklott teremtés. Vegyük csak az emberi fajt. Európa szülöttje Bach, Beethoven, Luther és Goethe, de Hitler, Eichmann és Göring is. Az alapvető polgárjogok nyilatkozatán nevelkedett amerikai nemzet rabszolgaságot és polgárháborút hozott a fejünkre. Fajként és egyénenként is ott verseng bennünk a bölcsesség, a kreativitás és az együttérzés a megtévesztéssel, a büszkeséggel és az önzéssel. Így van ez a fájdalommal is. Közelről nézve megbízható, megbecsült barát; például a biomérnök perspektívájából a fájdalomhálózat bizony a teremtés egyik ékkövének tűnik. A zseni

keze nyomát magán hordozó idegrendszer csodálatot és áhítatot ébreszt a szemlélőben, akár egy páratlan Rembrandt-festmény. Legtöbbször azonban nem mikroszkópon keresztül találkozunk a fájdalommal, hanem a személyes szenvedés kéretlen pillanataiban. Ha minden vészjelet egy adott okhoz kötünk, a fájdalomhálózat racionálisnak és tervezettnek tetszik, de ha hátralépünk és az emberiség egészére tekintünk, a halál felé araszoló embermilliárdok vonagló, éhező, vérző, rákos tömegére, akkor rögtön látjuk, hogy baj van. A „fájdalom problémája” az idegsejtek hűséges válaszreakcióin túl sok minden mást is érint. Mi a helyzet például a fájdalom mellékhatásaival, a csüggedésbe és reménytelenségbe fúló lélekkel? Hogy lehet az, hogy vannak, akik ízületi gyulladásokban, rákban vagy születési rendellenességekben őrlődnek, másokat viszont ezeknek a szele sem érint hét évtizeden keresztül? William Blake így foglalta össze ezt az emberi tapasztalatot: Apám sírt, anyám jajgatott, S hipp-hopp, e zord földön vagyok. Egyes filozófusok szeretnek nagy ívű vitákat folytatni az emberi szenvedés összértékéről, mintha az emberek fájdalmát egy hatalmas üstbe sajtolhatnánk, hogy felmutassuk Istennek: „Tessék, a Föld nevű bolygó minden fájdalma és szenvedése. Mivel magyarázod mindezt a nyomorúságot?” De ahogy Ivan Karamazov rámutat Dosztojevszkij nagyszerű regényében, a fájdalom mindenkit egyenként érint, és már egyetlen emberi lény – a mellét öklével verő kisgyermek – indokolatlan szenvedése is épp elég nagy probléma. Lehet, hogy a fájdalmat hatékony védelmi-vészjelző rendszernek szánták, de valami nagyon félrecsúszott ezen a földön, és most a fájdalom zabolátlanul tombol a világban. Új nevet kell találnunk problémánknak: nevezzük fájdalomnak a test védelmi hálózatát, és szenvedésnek az emberi nyomorúságot. Hiszen a leprás nem érez fájdalmat, mégis szenved. Habár egyeseknek az a kegyelem jutott, hogy elkerüli őket a heves testi fájdalom, mindenki szenved valamitől, és képtelen szabadulni tőle: jellemhibától, megromlott kapcsolattól, sosem gyógyuló gyermekkori emléktől, fojtogató bűntudattól. Hogy

megértsük a szenvedést, most lépjünk hátra a mikroszkóptól és az idegek láncolatától, amely engedelmesen reagál az ingerekre, és nézzünk szembe a szenvedő emberrel. Már nem azt kérdezzük: „Hol van Isten, amikor fáj?”, hanem ezt: „Hol van Isten, amikor nem szűnik a fájdalom?” Hogy engedheti Isten ezt a heves, igazságtalan fájdalmat? Az elgondolható legjobb világ? Filozófusok évszázadokon keresztül vitáztak arról, hogy minden lehetséges világ közül vajon a Föld-e a legjobb. A vita abból a felvetésből indul ki, hogy egy mindentudó, mindenható, szerető Isten minden bizonnyal nagyszerű lakhelyet alkot teremtményei számára. De csak nézzünk körbe bolygónkon: AIDS-vírus, Down-szindróma, nyitott gerinc és gyermekbénulás, skorpiók és cecelegyek, földrengések és tájfunok. Miért nem végzett Isten tisztességes munkát? Voltaire gúnyos szavaival élve, amelyeket a Candide-ban fogalmaz meg: „Ha ez az elgondolható legjobb világ, milyen lehet a többi?” Korábban a keresztény teológusok, köztük Ágoston és Aquinói Tamás azt állították, hogy Isten igenis a lehető legjobb világot teremtette. Manapság azonban, a 20. század természeti és emberkéz okozta szörnyűségeit látva csak a legmerészebb gondolkodók mondanának ilyet. Én magam biztosan nem állítanám, hogy a Föld a lehetséges világok legjobbika, de többek között azért foglalkoztam annyit a fájdalom biológiájával, mert véleményem szerint a modern filozófusok nem veszik tudomásul a teremtés aktusával kapcsolatos nehézségeket. Úgy képzelik, hogy Isten csak int a varázspálcájával, és a ránk leselkedő legtöbb veszély rögtön elillan. Bolygónk kritikusai csak akkor remélhetik, hogy meggyőznek álláspontjukról, ha sikerül a miénknél magasabb rendű univerzumot elképzelniük, ahol a természeti törvények olyan átfogó rendszert alkotnak, amely jelentősen kevesebb emberi szenvedéssel jár. Képzeljünk csak el néhány megoldást! Mi lenne, ha egyszerűen eltörölnénk az összes baktériumot? Ez biztos tragédiához vezetne: eddig huszonnégyezer baktériumfajt azonosítottak, és csupán töredékük okoz betegséget. Ha felszámolnánk őket, leállna az

emésztésünk. És a tájfunok? Banglades és India keservesen tanulta meg, hogy a Föld éghajlata az efféle nagyszabású zavaroktól függ: azokban az években, amikor nem jön a tájfun, az eső is elmarad. A teremtés az alternatívák közti választásra épül. Ha síelés közben eltöröm a lábam, akkor erősebb csontokra vágyom. Teremthette volna Isten erősebbre is (bár az ezzel foglalkozó tudósok nem találtak ennél erősebb és alkalmasabb anyagot, amelyet beültethetnének), de akkor a lábam vastagabb és nehezebb lenne, én pedig túl masszív ahhoz, hogy egyáltalán tudjak síelni. Ha szélesebb, strapabíróbb ujjaim lennének, sok emberi tevékenység, például a zongorázás lehetetlenné válna. A Teremtőnek döntenie kellett erő és mozgékonyság, súly és terjedelem között, ami biztos nem volt könnyű. Dr. Paul Brand is ízelítőt kapott az efféle nehéz döntésekből, amikor egy egyszerű fájdalomérzékelőt igyekezett létrehozni leprás betegei számára. A következő eredményre jutott: Minél jobban beleásom magam a természet törvényeibe – atomok, világ-egyetem, szilárd anyagok, molekulák, a Nap, ráadásul az élet fennmaradásához szükséges mechanizmusok összjátéka annál inkább ámulok. Ha megváltoztatnánk akár csak egyetlen tényezőt, az egész teremtés kártyavárként omlana össze. Vannak, akik komolyan elhiszik, hogy a természet tervezettsége és precizitása a véletlen szüleménye, és ha molekulák milliói elég sokáig bombázzák egymást, végül elkerülhetetlenül megszületik egy idegsejt, egy idegvégződés, épp a megfelelő ingerküszöbbel. Nekik csak javasolni tudom, hogy hozzám hasonlóan próbálják meg ők is, és meglátják, mennyi az esélye. Életem nagyobbik részét a kézsebészeten töltöttem. Egy egész szobát telerakhatnék azokkal a könyvekkel, amelyek a sérült kéz helyreállításának különféle módjait mutatják be, mégsem találkoztam olyannal, egyetleneggyel sem, amely az egészséges kéz továbbfejlesztésére tenne javaslatot. Fantasztikusan megtervezett rendszer, és a fájdalom természetesen része a tervnek. Száz kézből kilencvenkilenc tökéletesen szabályszerű, azoknál viszont, akik érzéketlenek a fájdalomra, a statisztika a visszájára fordul:

kilencvenkilenc százalékuk torzulással vagy működési zavarral küzd, egyszerűen azért, mert a fájdalomhálózat nem működik rendesen. A bolygónkon tapasztalt legtöbb szenvedés a teremtésbe ágyazott két isteni elv eredménye: a fizikai valóság következetesen, a természeti törvényeknek megfelelően működik, az embernek pedig szabad akarata van. Azáltal, hogy Isten elkötelezte magát e két, önmagában jó elv mellett, lehetővé tette, hogy visszaéljünk velük. A víz például az embernek és az egész teremtésnek hasznára van „lágysága”, folyékony halmazállapota és fajsúlya miatt, de épp ennek tudható be az a rossz tulajdonsága is, hogy belefulladhatunk, vagy ami még riasztóbb, belefojthatunk másokat. Vagy nézzünk egy másik példát, a fát. Gyümölcsöt terem, levelei árnyékot és otthont adnak a madaraknak és mókusoknak, sőt még akkor is értékes, ha tüzelőnek használjuk, hogy megmelegedjünk, vagy alapanyagnak, hogy házat építsünk, bútort készítsünk. A faanyag alapvető tulajdonságai – szilárdság, merevség, gyúlékonyság – teszik lehetővé ezeket a hasznos funkciókat. De ha az ezeket a tulajdonságokat hordozó fát egy olyan világba ültetjük, amelyet szabad emberi lények népesítenek be, rögtön utat engedünk a visszaélésnek. A szabad ember szabadon felvehet egy darab fát, hogy keménységét kihasználva fejbe verje társát. Felteszem, Isten képes lenne rá, hogy minden alkalommal leszálljon és a fa ezen tulajdonságát a szivacséra cserélje, hogy a bunkósbot szelíden visszapattanjon, de neki más terve van a világgal. Meghatározott törvényeket fektetett le, amelyeket mi céltévesztett szabadságunk miatt gonoszsággá ferdíthetünk. (Isten valami ilyesmiről beszélhet Jób könyve végén. Miután végighallgatta Jób 35 fejezetre rúgó panaszát, személyesen jelenik meg, és káprázatos szavakkal ecseteli a teremtett világot. Jób szóhoz sem jut, ahogy Isten rámutat a teremtés egy-két lenyűgöző példájára, majd lehetőséget ad Jóbnak, hogy javításokat javasoljon. Esetleg lenne szíves elővezetni, miben kellene Istennek másként igazgatnia a világot? Úgy is mondhatnánk, Isten és Jób egymásnak feszítik összegzéseiket – vajon ki nyer?)

Vajon Isten felelős a szenvedésért? Ilyen értelemben, közvetetten igen. Azonban korcsolyát adni gyermekünknek (bár tudjuk, hogy akár el is eshet) nem ugyanaz, mint ha fellöknénk a jégen. Meghatározott törvények alapján működő, szabad emberekkel benépesített világunkban a fájdalomhálózattal is ugyanúgy visszaélhetünk, mint bármi mással, bármilyen csodálatos ajándék is. Vajon nem intézhette volna Isten másként, például ha a fájdalomnak csak az előnyös tulajdonságait tartja meg, a hátrányokat nem? Nem valószínű, hogy egy szenvedéstől mentes rendszer valaha is működhetne. Dr. Brand kísérleteiből, illetve a fájdalom nélkül élők tapasztalataiból kiderül, hogy nem elég, ha valami figyelmeztet a veszélyre, fájnia kell, csak ez sarkall bennünket tettekre. Az örökkévalóságig vitázhatnánk arról, hogy vajon Isten tervezhette-e volna másként a világunkat. Kapcsoló a fájdalomhoz? Trópusi viharok hurrikán nélkül? Eggyel kevesebb vírus, hárommal kevesebb baktérium? Senki sem tudja a választ e kérdésekre, ahogy azt sem, egyáltalán hogyan kerültek ide a vírusok. (Isten közvetlen, teremtő tette folytán? A bűneset következményeként? A sátán művei? Vagy génmutáció következtében?) Isten azonban elejét veszi minden efféle spekulációnak: „Vajon ez az elgondolható legjobb világ?” Egyértelmű a válasz: NEM! A vadállat Honnan került a világba a szenvedés és a gonosz? A Biblia ezt arra a nagyszerű és rettenetes tulajdonságra vezeti vissza, amelyet emberi szabadságnak nevezünk. Mi különböztet meg bennünket a delfintől, a patkánytól vagy a medvétől? Egyedül a homo sapiens szabadult ki az ösztönös viselkedés megtörhetetlen sémájából. Valódi önrendelkezéssel bírunk. Szabadsága következményeként az ember valami újat hozott a bolygóra: a lázadást az eredeti tervvel szemben. Csak finom utalások jelzik, milyennek kellett volna lennie földünknek, de azt tudjuk, hogy az emberiség kitört a keretek közül. „Vadállatokról beszélünk – írja G. K. Chesterton pedig az ember az egyedüli vadállat. Egyedül az ember az, aki kitört. Minden más állat szelíd állat, mely a törzs vagy faj durva tekintélyének aláveti magát.”1

Az ember azért vad, mert ő az egyetlen e Föld nevű, morzsányi, olvadt sziklán, aki kihúzza magát, és öklét rázva így szól Istenhez: „Azt teszem, amit akarok, azért, mert én ezt akarom!” Ez az, ami elválaszt minket és a bolygót Istentől, aki – bármilyen elképesztő is – megengedi, hogy szabadon tegyük, ami csak tetszik, és a világmindenség összes törvényének ellenszegüljünk (legalábbis egy ideig). Megint Chestertont idézem: „Isten teremtvén a világot… szabadlábra helyezte. Isten nem annyira verset írt, mint inkább színjátékot; színjátékot, melyet tökéletesnek alkotott, de szükségszerűen emberi színészeknek és színdirektoroknak gondjaira bízva pocsékká lett.”2 A teológusok a „bűneset” szóval foglalják össze a teremtett világ széthullását, amelyet az első lázadás, a világba betörő gonosz okozott. Mózes 1. könyvének 3. fejezete rövid, csupasz vázlatban számol be a lázadás következményeiről, ami azonban épp elég ahhoz, hogy kiderüljön, a széthullás nem csupán az emberi fajt, hanem az egész teremtést érinti. Ahogy Milton írja Elveszett paradicsom című költeményében: „Sebét a Föld megérzi, és a Tenyészet / szivéből felsóhajt minden müve, / és följajong, hogy minden elveszett.” (Jánosy István fordítása) Pál apostol mindezt így fogalmazta meg: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. Mert a teremtett világ a hiábavalóság alá van vetve, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette… Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és vajúdik mind ez ideig.” (Róma 8,19-20.22) Az ember visszaélt szabadságával, ezért a fájdalom és a szenvedés valamiképpen megsokszorozódott a földön. Amikor a férfi és a nő Isten ellenében döntött, szabad világuk örökre megromlott. Pál szerint a bűneset óta a bolygó és összes lakója megállás nélkül alacsony frekvenciájú vészjelzést sugároz. „Sóhajtozó” bolygón élünk. Ezért ha a szenvedés igazságtalanságáról vitázunk, mindenekelőtt ki kell mondanunk, hogy Isten sincs megelégedve a bolygó állapotával. Az egész Biblia, Mózestől a Jelenésekig azt tárja elénk, hogyan igyekszik Isten visszaállítani a teremtett világot eredeti,

tökéletes állapotába. A Szentírás egyazon képpel indul és zárul, a paradicsommal, a folyóval, Isten ragyogó dicsőségével és az élet fájával. Az emberiség teljes történelme valahol a Biblia első és utolsó fejezete között zajlik, ahol minden egyetlen küzdelemről szól: visszaszerezni azt, ami elveszett. Tragikus hiba lenne, ha Istent kizárólag a jelenvaló világ alapján ítélnénk meg. Volt idő, amikor talán valóban ez volt „az elgondolható legjobb világ”, most azonban egészen biztosan nem az. Nincs még egy olyan egyértelmű üzenet a Bibliában, mint hogy Isten elégedetlen a teremtett világ és az emberiség állapotával. Csak képzeljük el, hogy vandálok törnek be egy múzeumba, ahol Picasso kék korszakából származó festményeket őriznek. A betörők merő pusztítási vágyból vörös festékkel locsolják le és felhasogatják a képeket. Mi sem lehetne igazságtalanabb annál, mint ha e festményeket – amelyek csupán ízelítőt adnak Picasso kreatív géniuszából, ráadásul a vandálok tönkre is tették őket – ezek után is a művészre jellemző alkotásokként mutatnák be. Az Isten által teremtett világra ugyanez vonatkozik: az „Ítélet alatt” feliratú tábla ott lóg földünk felett, és Isten ítéletet és helyreállítást ígért. Az pedig, hogy ez a gonosz és a szenvedés által megrontott világ egyáltalán még létezik, Isten irgalmát és nem a kegyetlenségét jelzi. A hangszóró Mivel érhetné el Isten, hogy odafigyeljünk rá? Hogyan győzhetné meg a lázadó emberiséget, hogy a teremtett világ nem az Isten szerinti úton halad? „Isten hangszórójának” gondolatát C. S. Lewis fogalmazta meg először: „Isten suttog hozzánk az örömeinkben, szól hozzánk a lelkiismeretünkben, de kiált reánk a fájdalomban; ezen a hangszórón keresztül rázza föl a süket világot.”’5 A hangszóró igazán találó, hiszen a fájdalom a természetéből fakadóan kiabál. Ha belerúgok az asztal lábába, vagy kificamítom a bokámat, a fájdalom hangosan jelenti az agynak: valami nem stimmel. Úgy hiszem, a szenvedés puszta léte is ugyanígy kiáltja, hogy valami nincs rendjén. Megálljt parancsol nekünk, és más értékekre irányítja figyelmünket.

A Gesztenye, a honalapító című mese egy mezeinyúl-kolónia történetét mutatja be. A nyulaknak egy építkezés miatt új otthon után kell nézniük. Útjuk során hatalmas, gyönyörű nyúlfajta egyedeire akadnak: bundájuk fényes és sima, karmuk és foguk makulátlan. Hogyhogy ilyen jól élnek? – kérdezik a mezei nyulak. Hogyhogy nem gyűjtögetnek? A házi nyulak elmagyarázzák, hogy az étel csak úgy az ölükbe pottyan: répa, alma, kukorica, kelkáposzta. Remek így az élet, egyenesen csodálatos. Azonban alig telik el néhány nap, és a mezei nyulak észreveszik, hogy a legkövérebb, legfényesebb szőrű házi nyúl eltűnt. „Ó, ez időnként megesik – legyintenek a házi nyulak –, de nem hagyjuk, hogy belerondítson az életünkbe, hiszen ahhoz túl sok itt a jóból.” A mezei nyulak végül rájönnek, hogy a rét telis-tele van csapdákkal, és a halál „ködként lebeg” felettük. A házi nyulak – plüsspuha, kényelmes életükért cserébe – nem vettek tudomást arról, hogy a halál a nyomukban jár. A Gesztenye, a honalapító tanmese, így tanulsága ránk is érvényes. A kövér, fényes szőrű nyulakhoz hasonlóan mi is azt hihetnénk – amint egyesek ténylegesen hiszik is –, a létezés egyetlen célja, hogy kényelemben éljünk. Faljuk tele magunkat, építsünk jó nagy házat, élvezzük a finom ételeket, szexeljünk, éljünk aranyéletet. Ennyi az egész. A szenvedés azonban bekavar – kivéve persze, ha szemellenzőt húzunk, mint a házi nyulak. Nehéz elhinni, hogy a világ csak bulizásra van, amikor az emberek egyharmada minden este éhesen alszik el. Nehéz elhinni, hogy az élet célja az élvezet, amikor kamaszokat látok összetörve az autópályán. Ha hedonizmusba menekülnénk is, a szenvedés és a halál a közelben ólálkodik, egyre kísért, hogy ne feledjük, milyen üres lenne az élet, ha ezen a világon kívül mást nem ismernénk. Akár suttog, akár ordít, a szenvedés is „rejtjel egy nem látható világból”, és azt hirdeti, hogy az ember léte teljesen kifordult a helyéből. Nincs rendjén, hogy háborúk, erőszak és tragédiák között élünk. Aki szeretné elégedetten szemlélni az életet, és abban hinni, hogy egyetlen célja az élvezet, az dugja be a fülét, mert a fájdalom hangszórója igen hangosan szól.

Három évszázaddal ezelőtt egy Blaise Pascal nevű francia matematikus aggódva figyelte három barátját, akik szerinte nem akartak tudomást venni az élet legfontosabb kérdéseiről. A következőképpen írt róluk, szinte paródiába hajló stílusban: Fogalmam sincsen róla, ki helyezett bele ebbe a világba, sem arról, mi ez a világ, és mi vagyok én magam; szörnyű bizonytalanságban vagyok minden felől… Csak annyit tudok, hogy nemsokára meg kell halnom, de éppen ez az elkerülhetetlen halál az, amit a legkevésbé ismerek. Ahogyan azt nem tudom, honnan jövök, éppúgy azt sem tudom, hová megyek; csak abban vagyok bizonyos, hogy e világból kilépve örökre vagy a semmibe süllyedek, vagy egy haragvó isten kezébe kerülök, és fogalmam sincsen róla, melyik lesz örökre osztályrészem e két lehetőség közül. Íme, ez az én gyarló és bizonytalan állapotom. És mindebből azt következtetem, hogy ezután életem minden napját úgy kell eltöltenem, hogy eszembe se jusson kutatni, mi vár rám elkerülhetetlenül. Talán lelhetnék némi világosságot kétségeimre; de nem kívánok fáradni vele, akár csak egyetlen lépést is tenni érte. Pascal értetlenül rázta a fejét, látva, hogy egyesek apróságokkal vagy akár lényeges ügyekkel foglalkoznak, miközben a legfontosabb kérdést figyelmen kívül hagyják. „Érthetetlen bűvölet, természetfeletti lelki elernyedés” – fogalmazott. Más vallások megpróbálják tagadni a fájdalmat, vagy éppen felülemelkedni rajta, a kereszténység azonban abból indul ki, hogy létezik szenvedés, ami egyszersmind bukott természetünket is bizonyítja. A szenvedés indoklását – miszerint az ember felfüggesztett szabadságának következményeként jött a világba – persze el lehet vetni, mondván, hogy nem ad kielégítő magyarázatot, de a nagyszerű, bár bukott világ fogalma legalább összhangban van azzal, amit a valóságról tudunk, illik a világ és az ember kettős természetéhez. Úgy is mondhatnánk, hajótöröttek vagyunk, partra vetve, mint Robinson Crusoe, körülöttünk egy másik világ emlékei. Ez is hozzátartozik a kereszténységhez, ezért írja Chesterton: „A modern bölcsész untalan hangoztatta, hogy a helyemen vagyok, én pedig kényelmetlenül éreztem magam, ha szavába belenyugodtam is. De

mikor rájöttem, hogy nem vagyok a helyemen, lelkem mélyéről a gyönyör kiáltása fakadt, énekeltem, mint a madár tavasszal.” Az optimisták azt mondták neki, földünk a lehetséges világok legjobbika, de ő sosem tudta elfogadni ezt. Sokkal több értelmet látott a kereszténységben, hiszen az nyíltan kimondta, hogy ő bizony egy lázadó bolygón rekedt hajótörött. „Az optimizmus okát e felfogás máshova helyezte – összegez Chesterton. – És abban a pillanatban, midőn ez megtörtént, az az érzésem volt, mint mikor a csont visszaugrik az ízületébe. Gyakran optimistának vallottam magam, hogy kikerüljem a pesszimizmus nyílt káromlását. De korom minden optimizmusa hamis és csüggeteg volt, mert örökké azt próbálta bizonyítgatni, hogy mi beleülünk a világba. A keresztény optimizmus azon tényen alapul, hogy mi nem ülünk bele a világba.”5 A fájdalom hangszórója időnként persze ellentétes hatást ér el, hiszen akár hátat is fordíthatunk Istennek, amiért megengedte, hogy ilyen nyomorúságot tapasztaljunk meg. Másfelől viszont a fájdalom képes Istenhez vezetni – ahogy Chestertonnal is tette –, ha elhisszük Istennek, hogy a világ nem minden, ő viszont valóban tökéletes helyet készít azoknak, akik ebben a fájdalom szabdalta világban is őt követik. Nem könnyű teremtett lénynek lenni. Azt hisszük, elég nagyok vagyunk ahhoz, hogy mi kormányozzuk a világot, és ehhez nem kell sem fájdalom, sem szenvedés, sem bármi egyéb nyavalya, amely emlékezetünkbe idézné függő helyzetünket. Azt hisszük, elég bölcsek vagyunk, hogy mi döntsünk erkölcseink felől, és helyesen éljünk, semmi szükség rá, hogy a fájdalom hangszórója folyton ott harsogjon a fülünkbe. Ez azonban tévedés, ahogy azt az édenkert története is bizonyítja. A szenvedés nélküli világban élő férfi és asszony Isten ellen döntött. Ezért aztán mi, akik Ádám és Éva nyomdokaiban járunk, szintén döntés előtt állunk: bízhatunk Istenben, vagy vádolhatjuk őt – semmiképp sem önmagunkat amiért ilyen a világ. Visszhangok

Ha kétségeink támadnának a fájdalom hangszóró szerepével kapcsolatban, javaslom, látogassunk el egy intenzív osztályra. Ott aztán mindenféle emberrel találkozunk, ahogy fel-alá járkálnak a folyosón: gazdaggal, szegénnyel, széppel, csúnyával, feketével, fehérrel, okossal, butával, spirituálissal, ateistával, értelmiségivel és kétkezi munkással. Az intenzív az egyetlen hely a világon, ahol az efféle különbségek szemernyit sem számítanak. Az intenzív osztályok látogatóit borzalmas szál fűzi össze: mindannyian haldokló rokonuk vagy barátjuk miatt aggódnak. Az anyagi, sőt még a vallási különbségek is mind semmivé lesznek, a bőrszín sem okoz feszültséget. Megesik, hogy idegenek vigasztalják egymást, sőt együtt sírnak, halkan, szégyenérzet nélkül. Mindannyian az élet alapvető valóságával kerülnek szembe, és sokan életükben először lelkészt vagy papot hívnak. Egyedül a szenvedés hangszórója elég erős ahhoz, hogy térdre kényszerítse őket, és életről, halálról, igazságról kezdjenek gondolkodni. Amint Helmut Thielicke oly fanyarul megjegyezte: kórházlelkész van, koktélpartilelkész nincs. Számomra ezt jelenti a szenvedés hangszóró szerepe. Bolygónk folyamatosan „sóhajtozik”, megváltásért és helyreállásért kiált, de sokszor csak akkor figyelünk fel erre, ha a szenvedés vagy a halál rákényszerít. Nem állítom, hogy a szenvedést annak hangszóró szerepe miatt engedi meg Isten. (Ahogy azt sem hiszem, hogy a szenvedés személyre szóló üzenetet hordoz – „azért szenvedsz, mert ezt vagy azt tetted” amint ez a következő fejezetből kiderül.) Mégis, a fájdalom hangszórója valamiféle általános vészjelzést sugároz az emberiség felé. John Donne 17. századi költő is meghallotta a hangszóró hangját. Haragvó apósa elérte, hogy elbocsássák, így jogi karrierje derékba tört. Donne végső elkeseredésében az egyházhoz fordult, és anglikán lelkésszé szentelték. Azonban egy évvel azután, hogy megkapta első lelkipásztori beosztását, a felesége, Anne elhunyt, és ő egyedül maradt hét gyermekükkel. Néhány évvel később, 1623ban kiütések jelentek meg Donne testén. Bubópestist állapítottak meg nála.

Hosszan tartó betegség következett, mely erejét szinte a halálig csapolta. (Kiderült, hogy mégsem a pestist, hanem a tífusz egyik típusát kapta el.) A beteg Donne egy sor áhítatot írt a szenvedésről, amelyek a témában valaha született legmegrendítőbb elmélkedések közé tartoznak. Agyban fekve, jegyzetek nélkül írt, miközben biztos volt abban, hogy haldoklik. Devotions (Ájtatosságok) című művében számonkéri Istent. Ahogy visszatekint életére, nem talál benne értelmet. Miután egy életen keresztül bolyongott céltalanul, végre elérkezett oda, ahol hasznára lehet Istennek, és ekkor, ebben a pillanatban halálos betegségbe esik. Semmit sem lát maga előtt, csak lázat, kínt és halált. Mit jelentsen ez? Mi a betegség célja? John Donne könyve a válasz lehetőségét sejteti. Az első jelek hálószobája nyitott ablakán úsztak be halált hirdető, gyászos harangzúgás formájában. Donne eltöprengett egy pillanatra, mi van, ha barátai nem árulták el neki, milyen súlyos az állapota, és titokban épp az ő halálát hirdeti a harang, de aztán hamar rájött, hogy egyik szomszédjáét, akit elvitt a pestis. Donne a harangszó értelméről írta XVII. meditációját, amely az angol nyelvű irodalom legnevezetesebb sorai közé tartozik („Senki sem különálló sziget… sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól”). Rádöbbent, hogy bár a harang más tiszteletére zúg, tapintható módon idézi elé, amit az ember egy életen keresztül igyekszik elfelejteni: mind meghalunk. Amikor meghalunk, fejezetünket nem kitépik a könyvből, hanem jobb nyelvre fordítják; minden fejezetre ez vár; Isten sok fordítóval dolgozik; bizonyos szövegrészeket a kor, másokat a betegség, vannak, akiket a háború vagy az igazságszolgáltatás fordít le; Isten keze azonban minden fordításban ott munkálkodik, az ő keze fűzi egybe újra a szétszóródott lapokat, és olyan könyvtárba helyezi, ahol minden könyv nyitva áll a másik előtt… A harang tehát mindannyiunkat szólít; de mennyivel inkább engem, akit az ajtóhoz oly közel sodort a betegség.6 C. S. Lewis előtt háromszáz évvel Donne másként fejezte ki „a fájdalom Isten hangszórója” gondolatot: a fájdalom egyedülálló

módon képes áthatolni a megszokott védelmi vonalakon, a hétköznapok rutinján: „Nekem eged zengése kell, Istenem, zenédből semmi hasznom.”7 Az ő fülében a harang saját halálának elővisszhangjaként szólt. A halottnak e hang pontot jelentett, az élet végét, az élethez ragaszkodó költő számára azonban húsba vágó kérdőjelet. Készen áll rá, hogy Istennel találkozzon? E harangszó különös irányba terelte Donne gondolatvilágát. Önvizsgálatra késztette, és az elé táruló kép kinyilatkoztatásként hatott rá. „Én vagyok az a férfi, aki nyomorúságot látott” – mondta annak idején gyülekezetének, önsajnálattal telve, most azonban kiderült számára, hogy a lelki növekedés a leggyötrőbb szenvedések közepette indult meg. A próbatételek kiégették belőle a bűnt, és építették a jellemét; a szegénység megtanította Istenre támaszkodni, és megtisztította a kapzsiságtól; a kudarc és a nyilvános megszégyenülés által kigyógyult a világi ambíciókból. A minta kirajzolódott: a fájdalom átalakulhat, sőt a javunkra is fordulhat. Donne szellemi számvetése a jelenre irányította figyelmét. Vajon ez a fájdalom is a javamat szolgálhatja? A betegség természetesen sok jó cselekedettől visszatartotta, de a testi gyengeség nem vágta el teljesen a lelki növekedéstől. Bőven jutott ideje imádkozni: a harang szerencsétlen sorsú szomszédjára és a többi londoni szenvedőre terelte figyelmét. Alázatot és bizalmat, hálát és hitet tanulhatott, sőt Donne egyfajta játékot fabrikált: maga elé képzelte, hogy lelke egyre erősödik, kikel az ágyból, és a szobában sétál, miközben teste mozdulatlanul fekszik. Röviden tehát Donne felismerte, hogy élete még ágyhoz kötve sem értelmetlen. Erejét a lelki gyakorlatokra irányozta, imádságra, bűnvallásra, naplóírásra (ebből született meg a Divotions). Gondolatait önmagáról másokra terelte. A Divotions földrengésszerű változást hozott abban, ahogyan addig Donne a fájdalomra tekintett. Először azért imádkozott, hogy szűnjön meg a fájdalom, végül pedig azért, hogy Isten fordítsa a javára. Azt kérte, hadd tapasztalja meg a „fájdalom katekézisét”. Ha Isten a javára fordítja a fájdalmat, ez csodálatos gyógyulásban is

alakot ölthet – ő továbbra is ebben reménykedett –, de ha nem tenné is, a nyomorúság kohója tiszta arannyá égeti az ércet.

6. MIT MOND EZZEL ISTEN? Nyavalyámat olvashatom fenyítésként vagy kegyelemként, és megvallom, nem tudom, miként olvassam. Miként értsem betegségemet? Nem tudok a végére járni, bár a halál a végemre jár. Ha valóban fenyítés, hadd fordítsam le s olvassam kegyelemnek: mert bár fenyítésnek látszik, semmi sem bizonyítja jobban kegyelmedet, mint hogy benned halhatok meg, és e halálban egyesülhetek ővele, aki életét adta értem. John Donne: Divotions A következő cikk a Time magazinban jelent meg, és a kaliforniai Yuba Cityben történtekről számol be: Spanyol-amerikai pár ül kézen fogva a sutteri temetőben, körülöttük könnyező rokonok. Élettelen tekintettel bámulják a bronzkoporsót, amelyben tizenhét éves fiuk, Bobby földi maradványai pihennek. Bobby hat osztálytársa a sírra helyezi a gomblyukát díszítő fehér szegfűt, unokahúga pedig a koporsóra borulva, megtörtén zokog. A nagy tömegben többen szintén sírnak. Bobby édesapja egyszeregyszer megrázza a fejét, némán, mintha megütötték volna, arca kifejezéstelen, majd megindul felesége oldalán a gyászmenetet vezető zöld limuzin felé. Mrs. Harry Rosebrough ugyanebben a temetőben nézi végig könnytelen szemekkel, ahogy fiát örök nyugalomra helyezik. Tizenhatodik születésnapján hunyt el. Pamela Engstrom az édesanyjától kapott kékfehér kockás ruháját viselte, amikor meghalt, egy nappal tizennyolcadik születésnapja után. Egy tizennyolc éves ikerpár, Carlene és Sharlene Engle is az áldozatok között van. Nagyon szerettek énekelni, különösen édesanyjuk szerzeményeit: „Ébredj, mosolyogj, ragyog a nap”, „Légy hazádra büszke”. A temetés után valaki leparkolja Sharlene poros Ford kombiját az utca túloldalán, a házukkal szemben, és „Eladó” táblát rak az ablakba. Mintha mind a tizenötezer lakos együtt gyászolna. A helyi középiskola ötvenhárom kóristáját és kísérőjüket, Christina Estabrookot szállító busz húszméternyi védőkorlátot szakított át, amikor ráfordult a lehajtóra. Közel hét métert zuhant a felüljáróról, és a tetején landolt. A kerekek még jártak, a tető az ülések szintjéig összepréselődött.

Vér fröccsent a szerteszét szóródott kottákra. „Hallottam, hogy valaki a busz elején azt kiáltja, »Ó, Istenem«”, zokogja a tizenhat éves Kim Kenyon, akinek a barátnője a mellette levő ülésen vesztette életét. Perry Martin, a tenor szólam tizennyolc éves vezetője hozzáteszi: „Minden csupa káosz, sírás, nyögések, végtagok mindenfelé.” Az áldozatok száma: huszonkilenc halott, huszonöt sebesült. A fiúk és lányok már általános iskolába is együtt jártak, és nemrégiben közösen szerepeltek a Hegedűs a háztetőn című darabban. Már csak három hét volt a ballagásig, múlt hét szombaton tartották a végzősök bálját, amelyen több kórustag is részt vett. Most barátaik kábán bóklásznak Yuba City középiskolájában, vigasztalhatatlan szomorúsággal torpannak meg az igazgatói iroda ablaka előtt, ahol naponta friss híreket kapnak a túlélők állapotáról. Karen Hess, a diákönkormányzat tizennyolc éves elnöke így fogalmazott: „Legtöbbünk most először veszített el közeli barátokat.”1 Miért éppen Yuba City? Miért nem a kansasi Salina… vagy a georgiai Clarkston… vagy a New Jersey-i Ridgewood? Miért épp a kóristák? Miért nem a zenekar, a vitacsapat vagy a futballisták? Átlagos, mindennapos közúti baleset, talán több áldozat a megszokottnál, de közel sem akkora pusztulás, mint egy kaliforniai földrengés, egy pakisztáni árvíz vagy egy kompkatasztrófa során. Mégis, a Yuba Cityben történtekhez hasonló, hétköznapi tragédiák hallatán összezavarodunk, és dühösen törnek elő belőlünk a kérdések. Mivel érdemelte ki az a huszonkilenc kamasz, hogy egy szörnyű közúti tömegbalesetben veszítsék életüket? Vajon Isten közölni akart velük valamit? Vagy esetleg a szüleiknek és barátaiknak üzent? Ha Yuba City középiskolájába járnánk, egyikünk sem kerülhetné el az efféle kérdéseket, a katasztrófa túlélőiként pedig egész életünkben azon gondolkodnánk, miért élünk mi, amikor annyi barátunk halt meg ott.

Vajon Isten nyúl le az égből, hogy csavarjon egy kicsit a busz kerekén, és végignézze, ahogy a jármű átrobog a korláton? Vajon piros ceruzával berajzolja a következő indianai tornádó útját a térképen? Tessék, csapj le arra a házra, öld meg a hatéves gyereket, de a következő házat hagyd ki! Vajon videojátékként programozza be a földet, és egyre csak kísérletezget szökőárral, földrengéssel, hurrikánnal? Vajon így jutalmaz és, büntet bennünket, tehetetlen áldozatait? Az efféle vakmerő kérdések már-már szentségtörésnek hatnak, de engem is sokáig kísértettek, és agnosztikus barátaim is sokszor nekem szegezték őket. Szinte minden esetben hozzátartozik a szenvedés tapasztalatához, hogy Istenről gondolkodunk. Ott áll egy könyv a polcomon, a címe Theories of illness (Betegségelméletek). Szerzője 139 törzset vizsgált világszerte, amelyből négy kivételével mind Isten (vagy az „istenek”) nemtetszésének jeleként tekint a betegségre. A fájdalomnak megvan a maga haszna, hiszen testünket védelmezi, ezt szinte mindenki elismeri. A szenvedésnek van némi erkölcsi értéke, mivel felfedi előttünk, a Sóhajtozó Bolygó halandó lakói előtt szorult helyzetünket. A legtöbb keresztény legalább egy lépéssel tovább megy, és elfogadja, hogy Isten hangszórója az egész emberi fajhoz szól. A fájdalom azonban sosem általános, hanem egyedi módon érint bennünket az idegeinket és gerincvelőnket emésztő szinaptikus tűzvihar vagy a bánatunkból és gyászunkból szőtt érzelmi felleg alakjában. Láttam egyszer egy tévéinterjút, amelyben egy híres hollywoodi színésznő arról beszélt, hogyan fulladt vízbe a szeretője egy Los Angeleshez közeli kikötőben. A rendőrség kiderítette, hogy öntudatlan részegségében legurult egy jachtról. A színésznő belenézett a kamerába, gyönyörű vonásai eltorzultak a fájdalomtól, és a következő bizarr kérdést tette fel: „Hogy engedhet ilyet Isten, ha annyira szeret minket?” Ennek a színésznőnek talán hónapok, ha nem évek óta eszébe sem jutott Isten, majd hirtelen, miután rátalált a szenvedés, dühösen kifakadt ellene. Nála, ahogy szinte mindenki másnál is, a fájdalmat gyorsan, de biztosan, mondhatni reflexszerűen követte a kétség. A

szenvedés Istennel kapcsolatos legalapvetőbb feltevéseinket kérdőjelezi meg. Amikor lecsap, képtelen vagyok mást tenni, csak azon gondolkodom, mit akarhat Isten ezzel a torokgyulladással vagy épp egy barátom halálával. Vajon mondani akar valamit? Egy banketten az egyik asztaltársam szóba hozott egy friss hírt: földrengés volt Dél-Amerikában. „Hallották, hogy sokkal kevesebb keresztény halt meg, mint nem keresztény?” – kérdezte teljesen komolyan. Azokra a keresztényekre gondoltam, akik életüket vesztették: mit vétettek, hogy a sebezhető pogányok sorsára jutottak? Feltűnt a férfi hangjában bujkáló káröröm is. Mint annak idején a Colosseumban: keresztények 4, gladiátorok 3. Végiggondoltam azokat a tragédiákat, amelyek látszólag kimondottan keresztényeket céloztak: az örmények lemészárlását, egy gyülekezeti kórus buszbalesetét, a villámáradást, amely elsodorta a coloradói Estes Parkban táborozó keresztény egyetemistákat, a Toccoa Falls-i keresztény főiskolát elpusztító gátszakadást. Az Istenbe vetett hit sem biztosíték a tragédiák ellen. Ahogy nem biztosíték a kétség és csalódottság érzésével szemben sem, sőt a keresztény hit inkább csak fokozza a zavart. Ha a puszta véletlenek világában hiszünk, akkor mit számít, hogy Yuba Cityben vagy Salinában történik a tragédia? Ha azonban olyan világban hiszünk, amelyet egy nagy hatalmú Isten kormányoz, aki gyengéd szeretettel szeret bennünket, akkor bizony nagyon is számít. Mit mond a Biblia? Véleményem szerint a fájdalmat és szenvedést övező szellemi zűrzavar nagy része az ok központi problémája körül forog. Ha valóban Isten irányít, és valamiképpen összeköttetésben áll a világban tapasztalt összes szenvedéssel, akkor miért ilyen szeszélyes és igazságtalan? Valóban kozmikus szadista volna, aki örömét leli vergődésünkben, aki úgy tapossa el az embereket, akár a cigarettacsikkeket? „Ki a tettes?” Ha Bibliánkban kutatunk válasz után, vegyes képet kapunk. Illusztráció gyanánt időnként minden csoportnak adok egy Bibliát, és azt kérem, olvassanak el néhány szakaszt, és mondják meg, milyen választ ad az ok kérdésére.

lMózes 38,7. Egészen egyértelmű, hogy Isten a közvetlen oka Ér szenvedésének: „gonosz volt az Úr szeme előtt, ezért megölte őt az Úr.” Lukács 13,10-16. Az asszony betegségét (tizennyolc éve görnyedt háttal él) közvetlenül a sátán, vagy legalábbis egy „lélek” okozza. Pál apostol is a „sátán angyalaként” utal betegségére, a testébe adatott tövisre. Jób 2,4-7. Jób a kettőt kombinálja: a fájdalmat a sátán okozza, de csak miután Isten engedélyt adott rá. Példabeszédek 26,27. Ez a vers a Példabeszédek könyvére jellemző módon az ember tetteinek természetes következményeit hangsúlyozza: megbánjuk, ha gonosz módra élünk. Amint azt az első fejezetben elmondtam, ez a könyv a Claudia Claxtonhoz fűződő barátságomból született, és mert annyira zavart a sok kusza tanács, amelyet keresztény testvéreitől kapott. De látva ezeket az igeverseket vajon csoda, hogy az emberek csak ilyen zavaros javaslatokkal szolgálhatnak? Több tucat igeverset sorolhatnék még, amelyek különféle magyarázatokat adnak bizonyos szenvedéssel teli helyzetekre, de még nem találtam a Bibliában egy átfogó, egységes elméletet a szenvedés okáról. Az Ószövetségben különösen sok olyan helyzettel találkozunk például az egyiptomi tíz csapással –, amelyben Isten természetfeletti módon avatkozik bele az emberiség történelmébe, hogy megbüntesse a gonoszt. Részletekbe menően vizsgáltam az ilyen történeteket, és bár átfogó, egységes elmélettel nem szolgálhatok, két általános megjegyzést teszek: 1. Sok ószövetségi szakasz bizonyos konkrét cselekedetek fájdalmas következményeire figyelmeztet. Klaus Kloch német bibliakutató igen meggyőzően mutatja be, hogy a Zsoltárok és a Példabeszédek könyve a legtöbb ószövetségi szöveggel egyetemben azt tanítja, hogy „a rossz döntések fájdalmas következményekkel járnak”.2 A Példabeszédek könyve tele van efféle tanácsokkal: „A lustaság álomba merít, és a lomha lélek megéhezik.” (19,15) A szerzők úgy látták, hogy Isten meghatározott elvek mentén hozta létre az emberiséget és az

emberi társadalmakat. Az őszinteség, az igazmondás és az együttérzés jó gyümölcsöt terem, a csalás, a hazugság és a kapzsiság épp ellenkezőleg. 2. Bizonyos ószövetségi szakaszokban Isten szenvedéssel bünteti a helytelen viselkedést. A prófétai könyvek hemzsegnek az eljövendő ítéletre figyelmeztető sötét szavaktól. De csak nézzük meg közelebbről! Pusztulást jósló mondataik általában hosszú, egyértelmű figyelmeztetések után következnek. Ámósz, Jeremiás, Ézsaiás, Habakuk, Hóseás és Ezékiel egyaránt hosszasan sorolják mindazt a bűnt és gonoszságot, amellyel a nép kivívja büntetését. A próféták szavaiban szinte minden esetben megszólal a remény is, hogy Isten talán meggondolja magát, ha Izrael megtér hozzá, ha azonban tovább lázad, megsemmisül. Az ítélet tehát egyértelműen Istentől származik, de semmiképp sem szeszélyes vagy igazságtalan. Az ószövetségi büntetés következetesen igazodott Isten Izraellel kötött „szövetségéhez” avagy szerződéséhez, és mindig hosszas figyelmeztetés után érkezett. Magam is úgy látom, hogy az Ószövetséget átjárja a jutalom/büntetés jellegű gondolkodásmód, és az életet is így mutatja be: „Tégy jót, és jutalmat kapsz; tégy rosszat, és megbüntetnek.” De nem gondolom, hogy ez az elv ma is ugyanúgy érvényesül. Amint azt Csalódás Istenben című könyvemben írom, az Isten és Izrael kapcsolatát vezérlő „szabályok” egyedülálló viszonyt fejeztek ki, amelyet mi képtelenek vagyunk utánozni, ne is számítsunk erre. Vizsgáljuk meg az ószövetségi elveket a modern ember kérdéseinek fényében! „Miért én?” – kérdezzük szinte ösztönösen, ha tragédia történik. Claudia Claxton is feltette a kérdést, ahogy a Yuba City-beli gyászoló rokonok és barátok, s még a színésznő is, aki elvesztette a szeretőjét. Kétezer autó hajtott az autópályán abban az esőben – miért az enyém csúszott neki a hídnak? Egész nap tömegek álltak sorba a sífelvonó előtt – miért pont az én lábam tört el, a szabadságom meg derékba? Ez a ritka ráktípus százból egy embert érint – miért kellett az én apámnak is áldozatul esnie? Ilyen kérdésekkel kínozzák magukat a szenvedők, és a bibliai példák többé-kevésbé meg is mutatják az irányt. Az első általános megfigyelés – miszerint bizonyos cselekedetek fájdalmas

következményekkel járhatnak – ma is érvényben van. Ha valaki tiltott helyen síel, például lavinás területen vagy tömörítetlen havon, veszélybe sodorja magát. Ha valaki egy esőtől síkos autópályán átlépi a sebességhatárt, könnyen bekövetkezhet a vízen csúszás jelensége. Ha valaki kizárólag zsírban sült ételeket és csokoládét eszik, azzal súlyos egészségügyi kockázatot vállal. A Példabeszédek könyve túllép az efféle egyszerű példákon, és kijelenti, hogy tetteinknek erkölcsi vetületűk van, s ez az egészségünket és kényelmünket is befolyásolja. E tettek modern változatai – dohányzás, szabados nemi élet, kábítószer-fogyasztás, környezetszennyezés, mohóság – mind közvetlen (ráadásul fájdalmas) következményekkel járnak. A tudósok felismerték az összefüggéseket, és igyekeznek mindenkit tájékoztatni. A teremtésbe épített elvek keresztényekre és nem keresztényekre egyaránt vonatkoznak. A biztosítási statisztikusok táblázatai kétségen felül bizonyítják ezt: Utah államban, az egészségükre odafigyelő mormonok hazájában az egyik legalacsonyabb a szívbetegségek aránya, míg a szomszédos Nevadában, a könnyelmű élet hazájában az egyik legmagasabb. Mi a helyzet a másik elvvel, miszerint Isten időnként közvetlenül beavatkozik, hogy megbüntesse az embert helytelen viselkedéséért? Megdöbbentő, manapság milyen gyakran és meggondolatlanul alkalmazzák ezt az elvet a keresztények, bűntudatot („biztos valami rosszat tettél”) és vádaskodást („biztos nem imádkozol elég buzgón”) visznek ajándékba a kórházban fekvőknek. Hatalmas különbség van azonban a mindennapok során tapasztalt szenvedés – síbaleset, ritka daganat, busztragédia – és a büntetésként kapott ótestamentumi szenvedés között. Ott a büntetés csak a konkrét viselkedéssel szemben újra és újra elhangzó figyelmeztetés után következik be. A büntetés csak akkor hatékony, ha egyértelműen kötődik a viselkedéshez. Képzeljünk el egy szülőt, aki gyermekét készül megbüntetni: nem sokra menne vele, ha a legváratlanabb pillanatban a gyerek mögé lopódzna, és minden magyarázat nélkül nyakon vágná. Az efféle taktika nem engedelmes, hanem neurotikus embert nevelne a gyerekből.

Izrael népe tudta, miért éri büntetés, hiszen a próféták kínos részletességgel figyelmeztették őket. Az egyiptomi fáraó pontosan tudta, miért sújtja földjét a tíz csapás: Isten előre megmondta, azt is, hogy mi az oka, és elárulta, milyen szívbéli változással lehet megakadályozni. A büntetésként kapott szenvedés tehát legtöbbször egy bizonyos mintát követ a Bibliában. A fájdalom hosszas figyelmeztetés után érkezik, és utána senki sem kapkodja a fejét, hogy „de miért?”. Pontosan tudják, miért szenvednek. Vajon ez a mintázat jelenik meg a mi életünkben is? Isten közvetlen kinyilatkoztatásban figyelmeztet az eljövendő katasztrófára? Személyes szenvedésünkhöz egyértelmű magyarázatot is csatol az Úr? Ha nem, akkor kétlem, hogy a többség isteni büntetés miatt szenvedné el a rákot vagy a közúti balesetet. Ha a szenvedés valóban büntetés, akkor Isten elég zavarosan kommunikál, mert a betegség és fájdalom meglehetősen véletlenszerűen üti fel a fejét, erénytől és bűntől függetlenül. Hogy őszinte legyek, ha Isten másként nem mondja (közvetlen kijelentésben), szerintem jobb, ha más bibliai példák után nézünk, a Biblia ugyanis több helyen beszél olyan emberekről, akik ugyan szenvedtek, de egész biztosan nem Isten büntetése nyomán. Mit mond Jézus? A keresztény hit szerint Jézus eljövetelével maga Isten lépett be az emberi történelembe. Többé nem „kívülről” nyúlt bele, hogy időnként ezt-azt megváltoztasson, hanem földi emberi testben lakozott, kiszolgáltatva magát bolygónk fizikai törvényeinek és korlátozásainak. Ezért aztán akkor sejtünk meg a legtöbbet abból, mit érez Isten a fájdalommal kapcsolatban, ha Jézusra tekintünk. Jézus sosem tartott kiselőadást a szegényeknek és szenvedőknek, hogy „fogadják el sorsukat”, vagy éppen „vegyék be az orvosságot, amelyet Isten kiosztott nekik”. Szokatlanul érzékenyen reagált a szenvedők sóhajaira, és nekilátott, hogy orvosolja bajaikat. Természetfeletti erejét gyógyításra és nem büntetésre használta. A gyógyítás csodája természetesen nagy látványosságnak számított, Jézus ennek ellenére nem eköré építette szolgálatát. A testi gyógyulást mindenekelőtt valamely mélyebb igazság „jeleként” használta. Időnként szinte vonakodott beavatkozni, és közölte

követőivel, hogy csak miattuk tesz jeleket, mert szükségük van rá. Gyakran megesett, hogy elhallgattatta a csodáiról terjedő híresztelést, alkalmanként pedig szándékosan úgy döntött, nem avatkozik a dolgok természetes rendjébe, az angyalokat például élete legfájdalmasabb órájában sem hívta segítségül. Vajon azt hirdette ezzel, hogy nem lenne jó ötlet, ha Isten nap mint nap beavatkozna a világ dolgaiba? Hiszen a mennyek országa – az evangélium központi kérdése – lelki királyság, amely a szívünkben és a lelkünkben növekszik, nem Isten hatalmának külső, látványos megnyilatkozása által. Az biztos, hogy Jézus nem volt hajlandó radikális változást hozni a bolygót kormányzó természeti törvényekbe. Például ahelyett, hogy idegrendszerünket átkalibrálva javított volna kicsit a dizájnon, magára vette a fájdalomhálózatot, annak minden nemkívánatos tulajdonságával együtt. Amikor pedig ő maga nézett szembe a szenvedéssel, többé-kevésbé hozzánk hasonlóan reagált: félt és rettegett. Hogyan közelített Jézus a „Ki a felelős a szenvedésért?” kérdéshez? Erről legtisztábban Lukács evangéliumának 13. fejezete beszél. Az Ószövetséghez hasonlóan itt is többféle válasz lehetséges. Például a 16. versben Jézus kijelenti, hogy a tizennyolc éve beteg asszony fájdalmát a sátán okozta, a fejezet végén pedig az Úr Jeruzsálemet siratja. Az ótestamentumi prófétákhoz hasonlóan előre látta, hogy a város makacs, lázadó tettei nagy szenvedést szülnek. Azonban ugyanebben a fejezetben, kicsit korábban, Jézus két „friss hírt” hoz szóba, amelyek szemmel láthatóan felkavarták a kedélyeket: a római elnyomás újabb példájaként katonák mészárolták le egy vallási kisebbség tagjait, illetve baleset történt egy építkezésen, ahol tizennyolcan vesztették életüket. Bárhogy kutatok is a Bibliámban, nem találok még egy olyan helyzetet, amely ilyen pontosan rezonálna a minket zaklató kérdéssel. Azok az 1. századi zsidó emberek a Yuba City-i buszbaleset vagy épp egy beomló stadiontető korabeli megfelelőjéről kérdezősködtek. Jézus válasza egyszerre rejtélyes és zseniális. Nem ad teljes választ az okot firtató kérdésre, ami valójában foglalkoztatta őket, nem ad magyarázatot, hogy „na, ezért történt az a két tragédia”,

egyvalamit azonban egyértelművé tesz: nem valamely konkrét gonosztett miatt. „Azt gondoljátok, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel ezeket kellett elszenvedniük? Azt mondom nektek, hogy semmiképpen… Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámban, és megölte őket, bűnösebb volt Jeruzsálem minden lakójánál? Azt mondom nektek, hogy semmiképpen…” (13,2-5) A gyászoló rokonoknak tehát nem kell azon töprengeniük, mi okozta a csapást, Jézus félreérthetetlenül kimondja, az áldozatok semmi szokatlant nem tettek, amivel kiérdemelték volna sorsukat. Nem voltak mások, mint a többi ember. És bár Jézus erről nem beszél, lehet, hogy a torony egyszerűen azért omlott össze, mert rosszul építették meg. Úgy gondolom, Jézus hasonlóan reagált volna a Yuba Cityben történtekre: „Azt gondoljátok, hogy bűnösebbek voltak a többi kamasznál?” A buszbaleset talán a sofőr mulasztásából vagy géphibából fakadt. Jézus azonban folytatja, és mindkét tragédiát arra használja fel, hogy egyetemes érvényű igazságokat fogalmazzon meg („ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek”), majd példázatot mond Isten irgalmáról, amely visszatartja a büntetést. Azt sugallja, hogy katasztrófák „szemlélőiként” mi ugyanannyit tanulhatunk belőlük, mint áldozataik. A tragédiák felráznak bennünket, és felkészítenek, ha legközelebb mi esnénk áldozatául egy összeomló toronynak vagy épp politikai terrorizmusnak. A katasztrófa tehát összekapcsol áldozatot és szemlélőt: megtérésre hív, és eszünkbe idézi, milyen rövid az élet. Isten az oka? Egyszer részt vettem egy tizenéves lány temetésén, aki autóbalesetben halt meg. Az édesanyja így kiáltott fel: „Az Úr hazavitte őt! Biztos, hogy oka volt rá… köszönöm, Uram!” Sok keresztény beteggel beszéltem, akik egyre csak azzal kínozzák magukat: „Vajon mit akar tanítani nekem Isten?” Vagy esetleg így rimánkodnak: „Hogyan gyűjthetnék elég hitet, hogy meggyógyuljak? Hogyan vehetném rá Istent, hogy megmentsen?” Lehet, hogy ezek az emberek teljes tévedésben vannak. Isten talán egyáltalán nem akar mondani semmi konkrétat, ha épp fáj valami.

A fájdalom és a szenvedés a földi ember osztályrésze, ez alól a keresztények sem kivételek. Az esetek felében tudjuk, miért betegszünk meg: túl kevés mozgás, rossz étrend, kórokozók. Tényleg azt várjuk, hogy Isten minden alkalommal ugorjon, ha veszélybe sodorjuk magunkat? Ha jól értem, a jézusi nézet összhangban van azzal, amit a „fájdalomról, Isten hangszórójáról” mondtam. A szenvedés általános üzenetet közvetít, figyelmeztet minden embert, hogy valami nincs rendjén a bolygóval, és radikális külső beavatkozásra van szükségünk („ha meg nem tértek…”). Az érv azonban visszafelé nem működik, egyetlen konkrét fájdalmat sem kapcsolhatunk közvetlenül Istenhez. Az evangéliumokban egy másik, hasonló történetet is találunk, amely talán még tisztábban tárja elénk ezt az álláspontot. János 9. fejezetében Jézus megcáfolja a szenvedésre adott hagyományos magyarázatot. Követői egy vakon született emberre mutatnak, és szánakozva megkérdezik: „Ki vétkezett, ez vagy a szülei?” Más szóval vajon mivel érdemelte ki a vakságot? Jézus egyenesen megmondja: „Sem ő nem vétkezett, sem az ő szülei, hanem ez azért történt, hogy nyilvánvaló legyen benne az Isten munkája.” A tanítványok visszafelé tekintgetnek, hogy megtudják: „Miért?” Jézus azonban új irányba tereli figyelmüket. Következetesen előremutat, és egy másik kérdésre felel: „Milyen célból?” Úgy hiszem, ezzel szépen összefoglalja mindazt, amit a Biblia a fájdalomról állít. A miértre irányuló, visszanéző kérdésekre nem ad konkrét választ, de reményt kínál a jövőre: még a szenvedés is átalakulhat vagy javunkra fordulhat. A vakság és más emberi tragédiák is megmutathatják, hogyan munkálkodik Isten. Isten műve olykor drámai csodákon keresztül nyilvánul meg, ahogy a vakon született emberrel is történt. Olykor nem. A szenvedés azonban minden esetben lehetőséget ad, hogy Isten munkája nyilvánvalóvá váljon.

7. MIÉRT VAGYUNK ITT? A börtön rothadó szalmáján éreztem először megmozdulni magamban a jót. Lassanként megvilágosodott előttem, hogy a jót a rossztól elválasztó határvonal nem azonos az államok, osztályok. pártok közti határral, hanem minden egyes ember szíve közepén halad át, minden emberi szív közepén… Ott neveltem föl lelkemet, s állhatatosan ismétlem: Áldott légy, börtön! Jó, hogy voltál, jó. hogy részem volt benned! Alekszandr Szolzsenyicin: A Gulag szigetcsoport A Biblia látszólag a bolondját járatja velünk, ha az okról kérdezzük, pedig azokon a helyeken, ahol a legmélyebben jár utána a szenvedés problémájának, a Szentírás félreérthetetlen üzenetet fogalmaz meg. Erre Jób könyvében kerül sor, a Biblia kellős közepén. Jób története a Szentírás egyik legrégibb szövege, mégis a legmodernebbnek tűnik, mivel egyenesen nekimegy a fájdalom problémájának, amely századunkat is megbabonázta. A kortárs szerzők közül Robert Frost, Archibald MacLeish és Muriel Spark is megpróbálkozott azzal, hogy újraírja Jób történetét. Jób, korának legtiszteletreméltóbb, legistenfélőbb embere teljes szívéből szereti Istent, sőt maga Isten is őt hozza példaként, hogy megmutassa a sátánnak, milyen hűségesek tudnak lenni az emberek. Ha valaki, hát Jób igazán nem érdemel szenvedést a tetteiért. Aztán mégis mi történik? Hihetetlen, de szörnyű csapások egész sora zúdul Jóbra, amelyek közül egy is elég lenne, hogy teljesen összetörjön egy embert. Martalócok, tűz, haramiák és szél pusztítja el mindenét, családjából egyedül felesége marad meg, és ő sem sok vigaszt nyújt férjének. Majd a megpróbáltatások második hulláma is lecsap, és Jób testét fekélyek borítják el. Így aztán néhány óra leforgása alatt a pokol minden réme szegény Jóbra szakad, vagyona és egészsége köddé válik. Egyre csak a fekélyeit vakarja és nyögdécsel, de a fájdalommal még valahogy megbirkózik. Az bántja igazán, hogy úgy érzi, elárulták. Ez idáig egy szerető és igazságos Istenben hitt, de a tények ellene mondanak.

Jób keserves kérdéseket tesz fel, amelyek szinte mindenkiben felmerülnek, aki nagy fájdalmat él át. Miért én? Mi rosszat tettem? Mit akar mondani Isten? Ilyen körülmények között lát neki, hogy barátaival a szenvedés misztériumának a végére járjon. Barátai – mind hitbuzgó, ájtatos férfiak – művelt beszéddel töltik meg a levegőt, de ha érveik mélyére nézünk, ugyanazt mondják. Jób, Isten közölni akar veled valamit. Senki sem szenved ok nélkül. A józan ész és értelem arra mutat, hogy egy igaz Isten igazságosan bánik az emberekkel. Aki engedelmeskedik és hű marad, jutalmat kap, aki vétkezik, büntetést. Valid meg bűneidet, és Isten enyhít gyötrelmeden. Jób felesége másik utat kínál: Átkozd meg Istent, és halj meg! Jób azonban ezt is visszautasítja. Habár a történtek nem tűnnek igazságosnak, képtelen megtagadni Istent. Hol van a válasz, amelyet Jób keres? Elkeseredésében még azzal a gondolattal is eljátszik, hogy Isten szadista, aki „neveti az ártatlanok kétségbeesését” (9,23). Barátai szóbeli támadásai megingatják Jóbot, még önmagának is ellentmond és majdnem egyetért velük. Ahogy azonban az életen gondolkodik, más jelek is szemet szúrnak neki, amelyek az igazságtalanságra utalnak. A tolvajok kövérek és gazdagok, néhány szent ember pedig szegénységben és fájdalomban él. Nyilvánvaló, hogy ebben az életben a jó és a rossz nem nyeri el méltó jutalmát vagy büntetését. Jób többször kifakad, ami éles ellentétben áll barátai nyugodt érvelésével, de miután sokáig töpreng helyzetén, végül arra jut, hogy ők tévednek. A bizonyítékok ellenére kitartó hittel bízik két egymásnak ellentmondó állításban: nem érdemli meg a csapásokat, Isten viszont megérdemli, hogy hűséges maradjon hozzá. Jób tehát kitart, bárhogy sértegessék is: „Talán igazabb vagy Istennél?” Az a leginkább felkavaró Jób történetében, hogy a barátok érvei gyanúsan hasonlítanak mindahhoz, amit korunk keresztényei mondanak. Aligha találni olyan érvet a szenvedés védelmében – sem ebben a könyvben, sem máshol amely ne jelenne meg az ő beszédeikben. A könyvet azonban egy csodálatosan váratlan csavar zárja: Isten egyetlen legyintéssel félresöpri nagy ívű teóriáikat.

„Haragom fölgerjedt ellened és két barátod ellen – mondja egyiküknek mert nem szóltatok rólam olyan igaz módon, mint Jób, az én szolgám.” (42,7) Tehát még az Ószövetségben is, ahol a szenvedés oly gyakran azonosítható Isten büntetésével, fényesen ragyog Jób példája. Könyve az utolsó szög a különböző elméletek koporsójában: nem azért szenvedünk, mert Isten büntet minket, vagy mert közölni akar valamit. Bár általános elvként a Biblia is egyetért azzal, hogy „ki mint vet, úgy arat”, már ebben az életben is (lásd Zsolt 1,3; 37,25), Jób könyve bebizonyítja, hogy az ember nem alkalmazhatja mások konkrét helyzetére ezt az általános elvet. Jób mindenki másnál kevesebb szenvedést érdemelt volna, mégis kevesen szenvedtek nála többet. Tökéletesen igazságos világ Első ránézésre úgy tűnhet, Jób könyve a szenvedés problémájáról szól – ahogy az én könyvem is a felszín alatt azonban egész más a tét: az emberi szabadság tana. Jób nem érdemelt szenvedést, mégis kénytelen volt elviselni, ezáltal ugyanis bebizonyosodott: Isten elsősorban azt akarja, hogy az ember szabadon dönthessen, szereti-e vagy sem. Súlyos igazság ez, amely a legnagyobb elmékben is megütközést keltett. C. G. Jung például igen furcsa magyarázatot ad Isten Jobbal szemben tanúsított viselkedésére. Azt tanítja, hogy Isten azért találta ki a megtestesülést és Jézus kereszthalálát, mert bűntudata volt amiatt, ahogyan Jobbal bánt. Azért lépett be a világba Jézus alakjában, hogy növekedhessen erkölcsi tudatosságában.1 Lehetséges, hogy Jung alábecsüli, milyen hangsúlyos Istennél a szabad döntésből fakadó szeretet. Jób megpróbáltatásai egy mennyei beszélgetésből indulnak ki: „Szabad-e az ember?” A könyv első két fejezetében a sátán úgy lép elénk, mint az első nagy behaviorista, aki azt állítja, a hit csupán a környezet és a körülmények szüleménye. Jóbot arra kondicionálták, hogy szeresse Istent. Ha megszűnnek az ajándékok – érvel a sátán –, Jób hite összeomlik. Szegény Jóbot tudtán kívül kiválasztják, hogy részt

vegyen e kozmikus küzdelemben, és végre eldőljön az emberi szabadság életbe vágó kérdése. A sátán és Isten küzdelme nem valami hétköznapi erőfitogtatás. A sátán azzal vádolja Istent, hogy Jób csupán érdekből szereti: „Nem te vetted-e körül őt magát, házát és mindenét, amije van?” Ezzel Isten jellemét támadja, mert azt sugallja, hogy önmagában nem méltó a szeretetre. A Jóbhoz hasonló hűségesek csak azért követik, mert „lefizette” őket. Majd kiderül, hogyan reagál Jób, ha eltűnnek életéből hitének támaszai, reakciója pedig bizonyítja, vajon igaza van-e a sátánnak. Az emberi szabadság megértéséhez segítséget nyújthat, ha elképzelünk egy világot, ahol mindenki valóban azt kapja, amit megérdemel. Milyen lenne az a világ, ahol tökéletesen megvalósulna az igazság? Egy tökéletesen igazságos világban az erkölcs meghatározott törvények szerint működne, a természet törvényeihez hasonlóan. A gonosztettek büntetését úgy érzékelnénk, mint a testi fájdalmat. Ha belenyúlunk a tűzbe, azonnal megkapjuk „büntetésünket” fájdalom formájában; egy igazságos világban a bűnt is ilyen gyorsan és biztosan követné a büntetés. Már nyúlunk, hogy elemeljünk valamit a boltból, de hirtelen elektrosokk csap belénk. A helyes viselkedést szintén díjazná igazságos világunk: ha a valóságnak megfelelően töltjük ki adóbevallásunkat, rögtön jönne a megérdemelt örömérzet, éppen úgy, ahogy az idomított fókák kapják a jutalomhalat. Van ebben a kitalált világban valami vonzó. Igazságos és következetes lenne, mindenki pontosan tudná, mit vár Isten, és mindenhol tisztesség uralkodna – de akad egy kis probléma ezzel a letisztult világgal: Istennek más terve van velünk. Azt várja, hogy szeressük, szabadon szeressük, és jobb, ha nem becsüljük le, milyen hangsúlyos ez nála. A szabad döntésből fakadó szeretet rendkívül fontos neki, ezért hagyja, hogy bolygónk gonosz daganatként mérgezze a világegyetemet – legalábbis egy ideig. Ha világunk meghatározott, tökéletesen igazságos szabályok szerint működne, nem létezne valódi szabadság. Helyesen cselekednénk ugyan, de csak mert hasznunkra válik, és minden jó

cselekedetet önérdek szennyezne be. Előre programozott, velünk született éhségünk miatt szeretnénk Istent, nem szándékos döntésünkből kifolyólag, különböző vonzó alternatívák helyett. B. F. Skinnerhez illő, akciókból és reakciókból álló robotvilágban élnénk. (Burrhus Frederic Skinner (1904-1990) amerikai pszichológus és író. Úttörő munkát végzett a kísérleti pszichológia és a behaviorizmus területén. Számos vitatható munkát írt pszichológiai viselkedésmódosító technikákról – főként a kondicionálásról – a társadalom fejlődése és az emberek boldogságának növelése érdekében.) Ezzel szemben a Bibliából ismert keresztény erények akkor fejlődnek ki, ha annak ellenére választjuk Istent és az ő útját, hogy kísértéseink és impulzusaink másfelé vezetnének. A Bibliában újra és újra előkerül egy bizonyos analógia, amely Isten és az ő népe kapcsolatát szemlélteti. Isten úgy jelenik meg, mint férj, aki magához édesgeti feleségét, a szeretetére vágyva. Ha világunkat úgy alkotta volna meg, hogy a bűn büntetést, a jótett pedig jutalmat vonjon maga után, ez a párhuzam nem állná meg a helyét. Az efféle kapcsolatnak talán a kitartott nő alakja felelne meg, akit kényeztetnek, lekenyereznek, és bezárják egy szobába, hogy szeretője biztos lehessen hűségében. Isten nem „kitartja” az ő népét, hanem szeret bennünket, nekünk adja magát, és sóvárogva várja, mit felelünk. Isten azt akarja, hogy szabadon döntsünk mellette, szabadon szeressük, még akkor is, ha fáj, mert neki köteleztük el magunkat, nem a kellemes érzeteknek vagy jutalmaknak. Azt szeretné, ha ragaszkodnánk hozzá, ahogy Jób tette, még akkor is, amikor minden okunk meglenne rá, hogy heves szavakkal megtagadjuk. Úgy hiszem, ez Jób könyvének központi üzenete. A sátán provokálni akarta Istent, ezért azzal vádolta, hogy az emberek nem is igazán szabadok. Jób vajon csak azért hűséges az Úrhoz, mert ő megengedte, hogy bőségben éljen? Tüzes kínjai kétséget kizáróan bizonyítják, hogy nem: akkor is két kézzel kapaszkodik Isten igazságába, amikor úgy tűnik, ő Isten igazságtalanságának első számú bizonyítéka. Nem az ajándékért keresi az Ajándékozót, hiszen rá tekint azután is, hogy minden ajándéktól megfosztották. A lélekteremtés völgye

Ha egy tökéletesen igazságos világban nem fejlődhetne ki az, amit Isten tőlünk vár – a szabad döntésből fakadó szeretet –, az sem fejlődhetne ki, amit nekünk szán. Az első néhány fejezetben a lepra példáján keresztül mutattam be, milyen értékes, sőt nélkülözhetetlen része életünknek a fájdalom. Hasonlóképpen a szenvedés is értékes eszköz lehet, hogy célhoz érjen Isten terve az emberiséggel. Mint mondtam, a fájdalom hangszórójának köszönhetően igen nehéz elhinni, hogy hedonista élvezetek hajszolására születtünk e „sóhajtozó” bolygóra. Ha azonban Istennek nem az a célja, hogy boldoggá tegyen bennünket, akkor vajon mi a terve a világgal? Egyáltalán miért vesződik velünk? Hogy jobban megértsük ezt, képzeljünk el egy emberi családot. Az apa elhatározta, hogy minden fájdalmat kizár szeretett lánya életéből, ezért nem engedi, hogy egyetlen lépést is tegyen. Hiszen eleshet! Inkább ölbe veszi és oda viszi, ahová csak menni akar a lány, esetleg babakocsiban tolja. Idővel az agyonbabusgatott gyerek magatehetetlenné válik, járni sem tud, és mindenben az apjától függ. Ez az apa, bármennyire szeresse is gyermekét, végül épp legfontosabb feladatában vall kudarcot: nem sikerül önálló felnőttet nevelnie a lányából. Maga a lány is sokkal jobban járna, ha apja hátralépne, és hagyná, hadd álljon a lábára, még akkor is, ha utána orra bukik. Alkalmazzuk most analógiánkat Jóbra, aki lábon hordta ki a szenvedést, megnyugtató válaszok nélkül, és új erőt nyert belőle. Ahogy Abraham Heschel rabbi mondta: „A Jób-féle hit megingathatatlan, mivel megingásból született.” C. S. Lewis tovább boncolgatja a kérdést A fájdalom című művében, ahol a következőt írja: Valójában nem mennyei Atyára vágyódunk, hanem égi nagypapára… aki mindössze annyit akar elérni a mindenséggel, hogy minden nap végén el lehessen mondani: „Mindenki jól érezte magát.” …én is nagyon szeretnék olyan mindenségben élni, amelyet ilyen elvek alapján kormányoznak. De a napnál világosabb, hogy nem ilyen mindenségben élünk; arra pedig minden okom megvan, hogy higgyem: Isten a szeretet. Arra kell tehát következtetnem, hogy helyesbítésre szorul elgondolásom a szeretetről… A művész nem sokat törődik azzal a hevenyészett vázlattal, amelyet egy gyerek

szórakoztatására készített: akkor is kiadja a kezéből, ha nem sikerült pontosan olyanra, amilyennek elgondolta. De életének főművén – azon az alkotáson, amelyet szeret, bár másképpen, mégis ugyanolyan erősen, ahogyan egy férfi szerethet egy asszonyt, vagy anya a gyermekét – végeláthatatlanul fáradozik, s ezzel kétségtelenül gyötrelmet okozna a művének is, ha az érezni tudna. El tudunk képzelni olyan képet, amely érezni képes? Miután már tizedszer dörzsölték el, vakarták ki és kezdték újra, nem vágyakozike bizonyára arra, hogy bárcsak rögtönzés volna, amely egyetlen szempillantás alatt elkészül? Ugyanilyen természetes volna, ha mi azt kívánnánk: bárcsak kevésbé dicsőséges és fáradságos sorsot jelölt volna ki számunkra Isten; de ilyenkor nem több szeretetre vágyódunk, hanem kevesebbre.2 Ez ismét csak az emberiét legalapvetőbb kérdéséhez vezet vissza. Miért vagyunk itt? A szenvedés összezavarja, sőt feldühíti azokat, akik szerint az ember teljesen kiforrott lény, s ennek megfelelő otthon kell neki. A keresztény nézet viszont azt állítja – amint azt John Hick professzor is írja Philosophy of religion (Vallásfilozófia) című könyvében hogy Isten befejezetlen teremtményekkel dolgozik. A földi környezetnek tehát elsősorban a „lélekteremtés” folyamatát kell elősegítenie. Korábban már láttuk, milyen előnyei vannak ama világnak, ahol meghatározott törvények és emberi szabadság uralkodik, még ha az emberek a szabadsággal visszaélve árthatnak is egymásnak. John Hick egy másik alternatívát vizsgál: olyan utópiát képzel el, amelyet arra terveztek, hogy megóvjon minket minden fájdalomtól és gonoszságtól. Összegzésként elmondja, hogy a hibáktól mentes világ útját állná Isten terveinek. Tegyük fel, hogy – a tényekkel ellentétben – ez a világ maga a paradicsom, ahonnan a fájdalomnak és szenvedésnek még a lehetőségét is száműzték. Ez egészen mélyreható következményekkel járna. Például sosem árthatnánk egymásnak: a gyilkos kése papírrá válna, a pisztolygolyó köddé; a páncélszekrény, amelyből milliókat raboltak el, varázsütésre újabb milliókkal telne meg (anélkül, hogy ezzel inflációt idézne elő, bármilyen nagy

összegről legyen is szó); sem csalás, sem megtévesztés, sem összeesküvés vagy árulás nem tenne kárt a társadalom szövedékében. Továbbá balesetben sem sérülne meg senki: a hegymászó, az állványon dolgozó munkás vagy a mászókán játszó kisgyerek ha leesne is, egy karcolás nélkül érne földet; a vakmerő sofőr sem futna tragédiába. Dolgozni sem kellene, és senki sem aggódna a másikért, hogy szükséget szenved vagy veszélyben van, hiszen ebben a világban senki sem szűkölködne igazán, és veszélyben sem forogna. A természet, hogy folyamatosan lehetővé tegye az egyedi módosításokat, „személyre szabott gondviselés” mentén működne, nem pedig általános törvények szerint, amelyeket az embernek meg kell tanulnia tiszteletben tartani, ha nem akar fájdalommal vagy halállal bűnhődni. A természeti törvények rendkívül rugalmasak lennének, az egyes tárgyak időnként szilárdak és kemények, máskor lágyak volnának… Ilyen világot elképzelni is alig tudunk. Nyilvánvaló, hogy jelenlegi etikai fogalmaink értelmüket vesztenék. Mivel a helytelen cselekedet fogalmához a károkozás gondolata is elengedhetetlenül hozzátartozik, hedonista paradicsomunkban senki sem cselekedhetne helytelenül, ahogy helyesen sem. Semmi értelme nem lenne bátran vagy kitartóan viselkedni egy olyan környezetben, amely természeténél fogva sem veszélyt, sem nehézséget nem hordoz. A nagylelkűség, a szívesség, az agapé jellegű szeretet, az okosság, az önzetlenség és hasonló etikai fogalmak, amelyek stabil környezetben feltételezik az életet, meg sem születnének. Következésképpen a világ, bár a gyönyör átélésére ideális lenne, az ember erkölcsi tulajdonságainak fejlesztésére kifejezetten alkalmatlan. Ilyen értelemben az elgondolható legrosszabb világban élnénk. Tehát úgy tűnik, ahhoz, hogy a legnemesebb személyiségjegyekkel rendelkező, szabad teremtmények fejlődjenek ki, szinte pontosan olyan környezet kell, mint jelen világunk. Elengedhetetlen, hogy meghatározott, megbízható törvényekre épüljön, hogy valódi veszélyt, nehézséget, problémát és akadályt jelentsen, és hogy a fájdalom, kudarc, bánat, bosszúság és vereség mind átélhető

legyen. Ha nem is épp olyan próbákat és veszedelmeket állítana lakói elé, mint a mi világunk – nem számítva mindazt, amivel az ember, igen jelentősen, hozzájárul ehhez -, akkor nagyon hasonlókat. Akkor értjük meg ezt igazán… ha belátjuk, hogy világunkat, amely csupa „szívfájdalom, millió ütődés, amit átél a húsunk”, nyilvánvalóan nem arra tervezték, hogy az ember a lehető legtöbb örömet és legkevesebb fájdalmat élhesse át benne. Lehetséges azonban, hogy létezik egy egészen más cél, amelyre kimondottan alkalmas: arra, hogy „lelket teremtsen”.3 Bizonyos szempontból könnyebb lenne, ha Isten közbelépne, ha helyettünk hinne, ha különleges módon kelne segítségünkre, ő azonban úgy döntött, elénk áll, kitárja karját, s arra vár, hogy mi lépjünk, és kivegyük részünket lelkünk teremtéséből. Ez mindig küzdelmes folyamat, és gyakran szenvedéssel jár. Mi célból? Ha a földet – John Keats szavaival élve – a „lélekteremtés völgyének” tekintjük, azzal sok nehéz bibliai szakasz világosodik meg előttünk. A Biblia igen ködösen fogalmaz egyes szenvedéseink okával kapcsolatban, de számos példát hoz, amikor Isten meghatározott céllal használja a fájdalom eszközét, ahogy ebben az Ámósz prófétától származó versben is: „Én viszont azt bocsátottam rátok, hogy fogatok tiszta maradt minden városotokban, és kenyérínség volt minden helységetekben, mégsem tértetek vissza hozzám – ezt mondja az Úr.” (4,6) A héber próféták szinte minden oldalon elmondják, hogy ha Izrael népe továbbra is semmibe veszi Isten törvényét, súlyos csapások érik. A legtöbb ember más értékrend szerint gondolkodik, mint Isten. Mi az életet állítjuk az első helyre (következésképp a gyilkosság a legsúlyosabb bűncselekmény). „Élet, szabadság és boldogságra törekvés” – az Egyesült Államok alapító atyái így fogalmazták meg azokat a legnemesebb értékeket, amelyeket a kormányzatnak védelmeznie kell. Isten azonban egyértelműen más szemszögből közelít. Természetesen ő is értékeli az emberi életet, olyannyira, hogy „szentnek” nyilvánította, azaz egyedül neki van joga elvenni,

nekünk nincs. Noé napjaiban például nem habozott érvényesíteni ezt a jogát, és az Ószövetség szerint számtalan más alkalommal is elvette emberek életét, hogy megakadályozza a gonosz terjedését. Hasonlóképpen az is kiderül a bibliai versekből, hogy van, amit Isten még gyermekei fájdalmánál is borzalmasabbnak tart – gondoljunk csak Jób, Jeremiás vagy Hóseás szenvedéseire! Isten még önmagát sem mentesíti a szenvedés alól: iszonyatos fájdalmat élt át, amikor emberré lett és meghalt a kereszten. Vajon az együttérzés hiányára utal mindez, vagy pedig arra, hogy Isten szemében bizonyos dolgok fontosabbak annál, hogy szenvedésmentes életet biztosítson hűséges követőinek? Mint mondtam, a Biblia mindig átalakítja fájdalommal kapcsolatos kérdéseinket. A múltba révedő, „Miért?” jellegű kérdésekre csak ritkán, akkor is kétértelműen felel, inkább előretekint: „Mi célból?” Nem azért születtünk a földre, hogy kielégítsük vágyainkat, hogy életre, szabadságra és boldogságra törekedjünk. Azért vagyunk itt, hogy megváltozzunk, hogy jobban hasonlítsunk Istenhez, és felkészüljünk rá, hogy egész életünket vele éljük. Talán épp ezt a folyamatot szolgálja az egész teremtést átszövő minta: az öröm néha a fájdalom árnyékában születik, a rossz jóra fordulhat, és a szenvedés értéket teremthet. Isten vajon a szenvedéseinken keresztül üzen? Veszélyes és talán nem is biblikus azzal kínozni magunkat, hogy minden nyilallásban, minden gyötrelmes pillanatban Isten üzenetét keressük. Talán csak annyit üzen, hogy mi is, mint minden ember, meghatározott törvények szerint működő világban élünk. Távolabbról, a történelem távlatából szemlélve azonban kimondhatjuk, hogy igen, Isten a szenvedéseinken keresztül szól hozzánk – vagy éppen azok ellenére. Olyan szimfóniát komponál, amelyben mollhangzatok, disszonancia és hosszadalmas fugaszerű részek is előfordulnak. Azok viszont, akik az első néhány tételtől kezdve követik Istent, a karmestert, egy nap újult erővel fakadnak dalra. Két nagy hiba Ha a fájdalom problémájáról beszélünk, a társalgás gyakran terelődik elvont, filozofikus vizekre. „Az elgondolható legjobb világ”,

„az emberi szabadság előnyei”, „a lélekteremtés völgye” és hasonló kifejezések is felütik a fejüket, ami eltereli a figyelmet a szenvedők valódi gondjairól. Mégis úgy éreztem, szükség van arra, hogy megvizsgáljuk e kérdéseket, mivel véleményem szerint közvetlenül, gyakorlati módon befolyásolják, hogyan reagálunk a fájdalomra. Úgy látom, a keresztények veszélyes szellemi kötéltáncot járnak, és bármelyik pillanatban lezuhanhatnak – vagy erre, vagy arra. A hibás gondolkodás ebben a kérdésben tragikus következményekkel járhat. Az első hiba, ha minden szenvedést Istennek tulajdonítunk, és emberi mulasztásaink büntetésének tekintjük őket; a másik hiba ennek az ellentéte: azt feltételezzük, hogy a szenvedés sosem lehet része Isten akaratának. Az első hiba balszerencsés következményei közül egyről már beszéltem. Sok életveszélyes betegségben szenvedő kereszténnyel készítettem interjút, és kivétel nélkül mindegyikük elmondta, milyen sokat rombol rajtuk, ha egy látogató elülteti a fejükben a gondolatot: „Biztos tettél valamit, amiért büntetést érdemelsz.” Reménységre és erőre lenne szükségük, hogy ellenálljanak a betegségnek, ám ehelyett hidegzuhanyként bűntudatot és kétséget kapnak. Örülök, hogy Jób könyvének szerzője pontosan lejegyezte a barátok terjengős beszédeit, így újra és újra eszembe idézi, hogy semmi jogom odaállni a szenvedők mellé, és kijelenteni, „ez Isten akarata”, bármilyen kegyes köntösbe öltöztessem is a szavaimat. Ha elkövetjük ezt a hibát, és minden szenvedést Isten büntetésének tulajdonítunk, annak messzemenő következményei lesznek, amint azt az egyháztörténet szomorúan tanúsítja. A középkor végén máglyán égették el azokat az asszonyokat, akik eretnek módon fájdalomcsillapítót vettek be szüléskor. „Fájdalommal szülsz gyermekeket”, dörögték a papok, és halálra ítélték őket.4 Majd miután Edward Jenner elkészült a himlő ellenszerével, legádázabb kritikusai a klérus soraiból kerültek ki, amelynek tagjai elleneztek mindent, ami Isten akaratába ütközött. Egyes vallási szekták még ma is elutasítanak bizonyos modern orvosi eljárásokat.

A világi írók le is csaptak erre a gyengeségre. A pestis című regényében Albert Camus egy katolikus papról ír, Paneloux atyáról, aki dilemmával küzd. Vajon a pestis elleni harcra fordítsa erejét, vagy pedig arra, hogy megtanítsa a híveknek elfogadni Isten akaratát? A szószéken igyekszik megbirkózni a kérdéssel: „Paneloux figyelmeztette hallgatóságát, hogy amit most fog mondani, azt nem könnyű kimondani – azért kell akarni a megalázást, mert Isten akarja. Csak így lehetséges, hogy a keresztény semmit se kíméljen, s mivel minden kivezető út elzárul, a választás gyökeréig fog hatolni… A gyermekek szenvedése a mi keserű kenyerünk, de e nélkül a kenyér nélkül szellemi éhségtől pusztulna el a lelkünk”, hirdeti Paneloux atya, de maga sem igazán hiszi. Később, miután szemtanúja lesz egy kisgyermek szörnyű halálának, feladja hitét.5 Ha a Biblia nem tagadná ilyen határozottan, hogy minden szenvedés egy-egy konkrét bűnből fakad, ha nem festené le Jób sorsát ilyen érzékletesen, ha Isten Fia amikor a földön járt, okozta és nem gyógyította volna a betegségeket, akkor a Camus által felvetett dilemma megoldhatatlannak bizonyulna. Hiszen ha elfogadjuk, hogy Isten a szenvedéseinken keresztül leckéztet bennünket (ahogy például az iszlám tanítja), a következő logikus lépés a beletörődő fatalizmus lenne. Gyermekbénulás, AIDS, malária, bubópestis, rák, sárgaláz – miért küzdenénk ellenük, ha ezek Isten nevelőeszközei? Amikor a fekete halál a 17. században lecsapott Angliára, az utcai próféták nagy örömmel hirdették, hogy a pestis Isten büntetése. Más hívők azonban, köztük orvosok és papok, úgy döntöttek, Londonban maradnak, hogy szembeszálljanak a kórral. Egy önfeláldozó plébános például maga köré gyűjtötte Eyam falu 350 lakosát, és elérte, hogy önkéntesen karanténba vonuljanak, és így megakadályozzák, hogy a pestis átterjedjen a szomszédos településekre. Összesen 259 falubeli halt meg, de közben gondját viselték egymásnak, és elejét vették a további fertőzésnek. A londoni pestis című művében Daniel Defoe összehasonlítja a keresztények és a muzulmánok reakcióit. Amikor a pestis elérte a Közel-Keletet, a vallásos fatalisták egy szemernyit sem változtattak viselkedésükön, hanem továbbra is kimentek az utcára, amikor csak

úgy tetszett nekik, ezért ott sokkal nagyobb volt a halálozási arány, mint Londonban, ahol óvintézkedéseket tettek.6 Sok keresztény még ma is veszélyesen közel kerül a fatalizmushoz, pedig az sokkal jobban illik az iszlámhoz vagy a hinduizmushoz, mint a kereszténységhez. Évekkel ezelőtt néhány kutató azt vizsgálta, miért okoz több halálesetet a tornádó az Egyesült Államok déli részén, mint a közép-nyugati területeken. Miután minden különbséget megvizsgáltak, például a felhasznált építőanyagot, megállapították, hogy a vallásosabb déliek közül többen fatalista szemmel néznek a tragédiákra. „Ha lecsap, lecsap, semmit sem tehetek ellene.” Ezzel szemben a közép-nyugatiak jobban odafigyeltek az időjárás-jelentésekre, lekötözték a mozdítható dolgokat, és fedezékbe vonultak.7 Ha a kutatók eredményei valóban helytállóak, akkor bizony a keresztény tanítás vészes eltorzultságát jelzik. A déliek inkább hallgassák az időjárás-jelentést, és tegyék meg a szükséges óvintézkedéseket! Paneloux atyának a frontvonalon lett volna a helye, ahol orvosokkal kart karba öltve küzdhetett volna a pestissel. Maga Jézus is azzal töltötte földi életét, hogy harcolt a betegség és a kétségbeesés ellen. Fatalizmusnak még csak jelét sem adta, és sosem mondott olyat, hogy a szenvedésre beletörődéssel kell felelni. A „sóhajtozó” bolygó lakóinak joguk, sőt kötelességük harcolni az emberi szenvedés ellen. Aki másként gondolja, az olvassa el újra az irgalmas szamaritánus példázatát a Lukács 10-ben, illetve a juhokról és kecskékről szólót a Máté 25-ben. Jóléti teológia Mostanság bizonyos keresztény csoportok a másik irányba, a másik nagy hiba felé mozdulnak el. Azt tanítják, hogy aki Istennel él, az sosem tapasztal szenvedést. Az „egészség és gazdagság teológiája” kizárólag jólétben, fájdalomcsillapító eszközökkel jól felszerelt társadalmakban fordulhat elő. Azok a keresztények, akik mondjuk Iránban vagy Kambodzsában élnek, aligha találnának ki ilyen szmájliteológiát. Egy keleteurópai keresztény a következő megfigyelést tette: „Ti, nyugati keresztények, gyakran az anyagi jólétet tekintitek az isteni áldás

egyetlen jelének, és hajlamosak vagytok a szegénységet, a kényelmetlenséget és a szenvedést Isten rosszallásaként értelmezni. Bizonyos tekintetben mi, keletiek épp az ellenkező szemszögből látjuk a szenvedést: hisszük, hogy a szenvedés Isten tetszését is jelezheti, azt, hogy megbízik azokban a keresztényekben, akiknek a próbatételét megengedi.”8 Manapság azoknak tartjuk fenn legfényesebb kitüntetéseinket, akik csodálatos gyógyulást éltek át. Újságcikkeket írunk róluk, tévéműsorokba hívjuk őket, és gyógyulást ígérgetünk mindenkinek, aki csak igényt formál rá. A legkevésbé sem szeretném kicsinyíteni a testi gyógyulás csodáját, de a csodák nyilvánvalóan nem nyújtanak maradandó megoldást a szenvedés problémájára, hiszen a halálozási arány mind a keresztények, mind a nem keresztények körében azonos: száz százalék. Mindegyikünkkel előfordulhat, hogy megromlik a látása, eltörik a csontja, esetleg autóbaleset vagy terrortámadás áldozata lesz. Keresztény ember is lehet rákos, mi is osztozunk a világ nyomorúságában. A csodálatos gyógyulások középpontba állításának gyakori mellékhatása, hogy azok, akik nem gyógyulnak meg, úgy érzik, Isten egyszerűen elsétált mellettük. Nemrég láttam a tévében egy betelefonálós gyógyítóműsort. Akkor ujjongtak a leghangosabban, amikor az egyik telefonáló elmondta, hogy egy héttel a kiírt amputálás előtt meggyógyult a lába. A közönség felkiáltott, a műsorvezető meg egyre csak ezt hajtogatta: „Ez a legszuperebb csoda ma este!” Én meg csak azokra az amputált lábú tévénézőkre tudtam gondolni, akik épp azon töprengtek kétségbeesetten, vajon hol vallott kudarcot a hitük. A tévéprédikátorokkal ellentétben Pál apostol nem egészséget és gazdagságot várt a keresztény élettől, hanem jó adag szenvedést. Timóteusnak a következőt írta: „De mindazokat, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldözni fogják.” (2Timóteus 3,12) Nem azért beteg valaki, mert nem eléggé lelki ember. A keresztény hit mellé nem pottyan az ölünkbe kórokozómentes, hermetikusan zárt űrruha, amely megvéd a föld veszélyeitől. Ez megakadályozná,

hogy teljesen azonosuljunk a világgal, márpedig ez a luxus még Isten Fiának sem járt. Csupán áltatás az, hogy aki kereszténnyé válik, arra garantáltan egészség és jólét vár… – a sátán is épp ezzel érvelt Jób könyvében, meg is cáfolták rendesen! Ha szeretnénk egyensúlyt teremteni a kérdésben, legjobb, ha a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetéhez lapozunk – ez a legjobb szöveg a témában –, és felfrissítjük ismereteinket. A szerző hithű embereket gyűjtött össze a történelemből. A fejezet első felében felsorolt személyek csodálatos szabadulást éltek át: Izsák, József, Mózes, Ráháb, Gedeon, Dávid. A fejezet második fele azonban olyanokról szól, akiket megkínoztak és láncra vertek, megköveztek és kettéfűrészeltek. A Zsidókhoz írt levél e fejezete igen érzékletesen festi le a második csoportot: juhok és kecskék bőrében bujdostak, nélkülözve, a pusztaságban, hegyeken és a föld hasadékaiban éltek. A szerző igen nyersen fogalmaz: „És mindezek, noha hit által jó bizonyságot nyertek, nem kapták meg az ígéretet.” Viszont hozzáteszi, milyen jó szemmel nézi Isten azokat, akik csak átutazóban járnak a földön, és reményüket a mennyei országba helyezik: „Ezért Isten nem szégyelli őket, hogy Istenüknek nevezzék, mert készített nekik várost.” Nemrégiben eszembe jutott „Isten kedvenceinek” a listája, amikor David Watson, egy jól ismert angol prédikátor és író Fear no evil (Nem félek a gonosztól) című utolsó könyvét olvastam. Watsonra pályája csúcsán csapott le a vastagbélrák, ezért maga köré gyűjtötte keresztény barátait, és elkeseredett hitbeli útra indult. Oszlopos tagja volt a karizmatikus mozgalomnak, s legtöbb barátjával együtt szentül hitte, hogy Isten csodát fog tenni, és kigyógyítja a rákból. Ahogy állapota egyre romlott, és ereje megfogyatkozott, rákényszerült, hogy másfajta hit, a Zsidók 11 második felében felsorolt szentek hite után nyúljon, amely ha keservesen is, de megtartotta Jóbot a legsötétebb napjaiban. David Watsonnak is ilyen hitre volt szüksége, és könyve arról szól, hogyan kapta meg. Januárban írta le a mű utolsó szavát, és februárban meghalt. Sokan csalódással fogadták a könyvet, arra számítottak, hogy természetfeletti gyógyításról olvashatnak majd benne. Azonban J. I.

Packer, aki Watson halála után az előszót írta, úgy vélte, a könyv újra felfedezi a keresztény irodalom egyik ősi hagyományát, a „meghalás művészetét”. Egészen a közelmúltig a jó halált a hívő élet megkoronázásának, betetőzésének tekintették. Packer így fogalmaz: A legkevésbé sem számít, hogy David könyve utolsó lapjain is természetfeletti gyógyulásra vár, amely mégsem jön el. Isten – aki nem mindig mutatja meg szolgáinak, mi is az ő ösztönzésére született könyvek valódi mondanivalója – gondviselése által úgy rendelte, hogy a Fear no evil a halál felett aratott győzelemről szól, amelyet nem úgy érhetünk el, ha elfordítjuk tekintetünket vagy védőfalat vonunk magunk köré, hanem ha szembenézünk vele, és megmártózunk benne, tudva, hogy a hívő számára a halál a dicsőség előcsarnoka. Teológiai meggyőződéséből fakadóan David az utolsó pillanatig hitte, hogy Isten testi gyógyulást szán neki. Az én meggyőződésem inkább arra mutat, hogy Isten haza akarta hívni Davidét, és egész lényét gyógyította meg: dicsőségébe fogadta, és egy nap minket is ugyanígy meggyógyít majd. A szó legvégső, legteljesebb értelmében a halál nem bezárja, hanem éppenséggel kinyitja az élet és az egészség ajtaját.9

8. CSAK EGY CSERÉPEDÉNY Egyesek azt mondják… hogy mi az isteneknek olyanok vagyunk. akár a legyek, melyeket kisgyermekek egy nyári napon agyoncsapnak, mások pedig velük ellentétben azt állítják, hogy a verébfinak se hullhat ki egyetlen tolla anélkül, hogy Isten ujja ne érintené. Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja Kórházban fekszel, orrodba és karodba kötött műanyag csövek tartanak életben mesterségesen. Mindenedet, amid csak volt, gyilkos tornádó pusztította el, örökre eltűnt, amiért dolgoztál, a házad, az autód, a betétkönyved. Családodat megtizedelték, és csak a bogaras szomszédok jönnek látogatóba. A halál küszöbére sodródtál. Végighaladsz a gyász fázisain, imáidat és kérdéseidet keserűség itatja át. Bárcsak eljönne Isten, és személyesen válaszolna a kérdéseimre, gondolod magadban. Szeretnék hinni neki, de mégis hogyan tudnék? A történtek mindennek ellentmondanak, amit a szerető Istenről tudtam. Ha csak egyszer láthatnám, ha megmagyarázná, miért kell átélnem mindezt, akkor kibírnám. Volt valaki, aki egy hasonlóan nehéz helyzetben megkapta, amit kért. Jóbot, az ártatlanul szenvedő ember prototípusát Isten személyesen látogatta meg, és forgószélből válaszolt neki. Ez Isten egyik leghosszabb beszéde a Bibliában, és mivel a szenvedést a legátfogóbban vizsgáló könyv végén található, figyelmet érdemel, hiszen lehet, hogy Isten már réges-rég kinyilvánította, mit mondana, ha személyesen beszélne velünk. Először is idézzük fel a kontextust! Mi mást felelhetett volna Isten Jóbnak? Esetleg megsimogathatta volna a feje búbját, és elmondhatta volna, milyen sokat fejlődik majd a jelleme a próbatétel során. Sőt, kicsit meg is dicsérhette volna Jóbot, aki döntő győzelmet szerzett neki: „Jób, tudom, hogy igazságtalan volt, de kibírtad. Nem is tudod, milyen sokat jelent ez nekem, sőt az egész világmindenségnek.” Előadhatta volna, milyen elengedhetetlen az emberi szabadság, vagy hogy milyen tragikus következményekkel járt a bűneset. (Akár a fájdalom értékére is rávilágíthatott volna,

elmagyarázva Jóbnak, hogy leprásként még sokkal rosszabb lenne az élete!) Néhány kedves szó, egy együttérző mosoly, rövid magyarázat a történtekhez, bármelyik jólesett volna Jóbnak. Isten azonban semmi ilyesmit nem tesz, sőt ellentámadásba lendül, és ráförmed Jóbra: Ki akarja elhomályosítani az örök rendet tudatlan beszédével? Nosza, övezd föl derekadat férfiasan, én majd kérdezlek, te meg taníts engem! (38,2-3) Ezek után Isten egy sor kérdéssel ostromolja Jóbot – nem válaszokkal –, amelyek gyakorlatilag figyelmen kívül hagyják a 35 fejezeten keresztül húzódó vitát a fájdalom problémájáról. Természetismeret Sokat foglalkoztak már Jób könyvének 38-41. fejezeteivel, ahol Isten pompázatos beszédét olvashatjuk. Mintha csak valamelyik környezetvédelmi szervezethez beszélne, Isten szóbeli körutazáson mutatja meg Jóbnak a természet csodáit. Én magam is ámulok a remek képi világon, de az ámulaton túl valami mégis szúrja a szemem: mire fel ez a beszéd, ráadásul éppen akkor? Akik áhítattal idézik Isten beszédét, vagy faliképekre hímezik gyönyörű költői szavait, valószínűleg elfelejtették, milyen állapotban hallotta Jób azokat a fenséges mondatokat: se otthona, se barátja, meztelen, fekélyes, kétségbeesett. Isten épp a legjobbkor indítja ezt a természetbarát-kurzust! Miért söpri félre a Jóbot kínzó kérdéseket? Közönsége reményvesztetten hallgatja, ahogy Isten mennyei örömmel dalra fakad és felidézi előtte – a napkeltét: „Parancsoltál-e a reggelnek, amióta élsz? Vajon te adtál-e helyet a hajnalnak…?” – az esőt és a havat: „Eljutottál-e a hó raktárához, vagy a jégeső raktárát láttad-e?… Kinek méhéből jött elő a jég… ki üríti ki az ég tömlőit, ha megkeményedik a föld, mint a rög, és összetapadnak a göröngyök?” – a vihart: „Ki hasított nyílást a záporesőnek és utat a mennydörgő villámnak…? Kibocsáthatod-e útjukra a villámokat, és

mondják-e neked, hogy itt vagyunk?” – az oroszlánokat: „Te ejtesz-e zsákmányt a nőstény oroszlánnak, és kielégítheted-e az oroszlánkölykök éhségét, amikor meglapulnak tanyáikon, és a bokrok közt lesben fekszenek?” – a kőszáli zergéket: „Tudod-e a kőszáli zergék ellésének idejét; megfigyelted-e, mikor borjaznak a szarvasok?” – a vadszamarat: „Ki bocsátotta szabadon a vadszamarat, ki oldozta el a fürge vadszamár kötelét? A pusztát rendeltem otthonukká, a szikes földet lakóhelyükké. Kineveti a városi sokadalmat, nem hallja a hajcsár kiáltozását.” – a struccot: „Vígan verdesi szárnyát a strucc; de nem gólyaszárny és -toll az!… Isten nem ruházta fel bölcsességgel, nem adott neki értelmet. De hogyha nekiindul, kineveti a lovat és lovasát.” – a lovat: „Vajon te adsz erőt a lónak, nyakát te ruházod föl sörénnyel? Felugraszthatod-e, mint egy szöcskét? Büszke horkantása félelmetes!” – a ragadozó madarakat: „A te értelmed műve az, hogy az ölyv repül, és kiterjeszti szárnyait dél felé? A te parancsodra száll-e fent a sas, és rakja magasba a fészkét?” (a Jób 38—39-ből) Lopódzó oroszlánok, szárnyaló sasok, villámcsapás, leviatánok, bölények – Isten a büszke művész elégedettségével és örömével idézi Jób elé e képeket, és mindegyik után hozzáteszi, kimondva vagy kimondatlanul: „Vajon elég hatalmas vagy-e, Jób, hogy utánam csináld? Elég bölcs vagy-e, hogy a világot igazgasd? Van-e olyan erős a karod, mint Istené, mennydörgő hangon szólsz-e, mint ő?” Isten beszédéből időnként még a gúny sem hiányzik: „Tudod te ezt, hiszen akkor születtél; napjaid száma igen nagy!” (38,21) Isten szavai letaglózzák Jóbot, megadja magát, és bűnbánatot tart: „Tudom, hogy te mindent megtehetsz, és senki sem téríthet el attól, amit elgondoltál… Megvallom hát, hogy nem értettem; csodás dolgok ezek nekem, nem tudom fölfogni.” (42,2-3) Isten vajon választ adott Jóbnak, amikor a fájdalomról és szenvedésről kérdezte? Nem igazán. Úgy tűnik, szándékosan tért ki a logikus, mindenre kiterjedő magyarázat elől. (Érdekesnek tartom, hogy sok olyan könyv született, amelyben a szerző megpróbál Isten jó hírének védelmére kelni e zavaros kérdésben, miközben ezt maga

Isten sem tartotta szükségesnek.) Miért beszél akkor ilyen harciasan? Mit akar Isten Jóbtól? Isten egyszerűen azt szerette volna, ha Jób kimondja: megbízik benne. A pompás költemény hátterében lebegő üzenetet így foglalhatnánk össze: Amíg csak ennyit tudsz a fizikai univerzum működtetéséről, addig ne akard megmondani, hogyan igazgassam az erkölcsi univerzumot. Ha mi sem tudunk többet világunk csodáiról, mint Jób, arról a világról, amelyet látunk és tapintunk, kik vagyunk mi, hogy megítéljük, hogyan kormányozza Isten a világmindenséget erkölcsi szempontból? Amíg nem vagyunk elég okosak, hogy hóvihart komponáljunk – vagy akár egyetlen tökéletes hópelyhet készítsünk-, nincs jogunk Istennel perelni. Aki Istennel készül vitába szállni, csak gondolja végig, milyen hatalmas vitapartnerre akadt. Isten, aki elég bölcs ahhoz, hogy uralkodjon a világmindenségen, ahhoz is elég bölcs, hogy őrködjön gyermekei felett, bárhogy lássa is Jób a dolgokat a legkilátástalanabb pillanatban. Isten, aki megteremtett engem és a világot, ahol élek, elég bölcs, hogy vigyázzon rám. A bestseller tévedése Többek között épp az idézett isteni beszéd miatt nem tudok egyetérteni egy jól megírt, népszerű könyvvel. Harold Kushner rabbi Amikor rossz dolgok történnek jó emberekkel című kötetét az után írta, hogy végignézte fia küzdelmét a progéria nevű kegyetlen betegséggel, amely bizarr módon felgyorsítja az öregedést. A kisfiú megőszült, bőrét elborították a ráncok, legyengült, majd végül meghalt. A könyvben, amely nagy meglepetésre az eladási listák élére került, Kushner leírja, hogyan tanulta meg elfogadni Isten szeretetét, de megkérdőjelezni hatalmát. Végül elhitte, hogy Isten jó, és gyűlöli, ha szenvedni lát bennünket, de egyszerűen nem elég hatalmas, hogy helyre rakja a világot, így a progérián sem segíthet. Azért van szenvedés a világon, mert „még Isten sem tudja megakadályozni, hogy az ártatlanok áldozatul essenek a gonoszságnak, a káosznak”, hiszen „Isten az igazság, nem pedig a

hatalom istene”.1 Úgy is mondhatnánk, hogy Istent ugyanúgy felháborítja a bolygón tapasztalható szenvedés, mint mindenki mást, de meg van kötve a keze. Kushner könyvéből azért lett bestseller, mert megnyugtatta az embereket. A rabbi kimondta helyettük, amit mindig is hinni akartak: Isten nagyon szeretne segíteni, de nem tud. Ha segítségül hívjuk nehézségeinkben, egyszerűen túl sokat várunk tőle. Talán örülnénk, ha Kushnernek igaza lenne. De vajon igazat állít? Ha valóban elrejtett igazságok tárulnak fel Istenről Kushner szavaiban, vajon miért nem jelentette ki azokat ő maga? Hiszen Jób könyvének is találó alcíme lehetne: „Amikor a legrosszabb dolgok történtek az egyik legjobb emberrel”. Az utolsó jelenet, a tetőpont tökéletes alkalmat adott Istennek, hogy erőtlenségéről beszéljen, már amennyiben valóban ez állt a probléma hátterében. Jób biztos örömmel hallotta volna, hogy „Jób, annyira sajnálom, amit átélsz. Remélem, tudod, hogy semmi közöm a dologhoz. Ó, Jób, bárcsak segíthetnék, de tényleg nem tudok.” Ehelyett a Jób 38-41 ugyanolyan lenyűgözőnek festi le Isten hatalmát, mint a Biblia bármely más leírása: véletlenül sem kér bocsánatot Jóbtól erőtlenségéért, sőt a struccokról, bölényekről, a hóviharról és a csillagokról szóló verbális fúgák épp a hatalmát hangsúlyozzák. Ha Istennek nincs hatalma, miért a lehető legrosszabb helyzetben kezd dicsekedni vele, amikor épp a hatalmát kérdőjelezik meg? A Kushner rabbi által megrajzolt istenképről Elie Wiesel beszélt a legtalálóbban: ha Isten ilyen, akkor inkább mondjon le, hogy végre egy hozzáértő személy vehesse át a helyét. Ok helyett reakció Bár Isten beszéde Jób kérdéseinek végére pontot tett, a mieinkre nem feltétlenül fog. (Visszatekintve talán nehezen érthető, miért elégedett meg Jób a látszólag kitérő válasszal, bár mondjuk nem is mi hallottuk Isten hangját a forgószélből.) Végül Isten jelenléte töltötte be az űrt Jób életében, de vajon milyen tanulságot vonhatunk le mi, akiknek nem adatott meg, hogy személyesen halljuk a Teremtőt?

Véleményem szerint Jób könyve a Lukács 13-ban és a János 9-ben vázolt jézusi mintát támasztja alá. A szenvedés két fő problémát vet fel: 1. ok - Miért szenvedek? Ki tette? – és 2. reakció. A legtöbben ösztönösen a fájdalom okát kutatják, mielőtt eldöntenék, hogyan reagálnak rá. Isten azonban esélyt sem hagy erre, és az okról Jób reakciójára tereli a figyelmet. Mintha Isten falat vont volna a felelősség két oldala közé. Teljes felelősséget vállal az univerzum működtetéséért, az összes járulékos problémával együtt. Egyetlen dolgot üzen azoknak, akik Jóbhoz hasonlóan ezekre a problémákra koncentrálnak: „Ne siránkozz! Fogalmad sincs, miről beszélsz.” Vagy ahogy Frederick Buechner fogalmazott: „Isten nem magyaráz, hanem megrenget. Megkérdezi Jóbtól, kinek képzeli magát, hiszen ha megpróbálná megmagyarázni mindazt, amire Jób kíváncsi, az olyan lenne, mintha egy csigának fejtegetnénk Einsteint… Isten nem jelenti ki nyíltan terveit. Ő önmagát jelenti ki.”2 Ami Jóbot illeti, neki csupán egy feladata maradt: hogy miként reagál. Isten nem tárta fel a szenvedés okát, ehelyett a fókuszpontot áttolta a jövőbe. Megtörtént a tragédia – most mit csinálsz? Bűnbak-kereséssel nem sokra menne Jób, ő a reakciójáért felelős, az egyetlen területért, amelyet nem Isten, hanem az ember irányít. A Biblia olyan állhatatosan követi ezt a mintát, hogy azt kell mondanom, a szenvedő keresztényeknek nem azon kell töprengeniük, vajon Isten felelős-e a szenvedésért, hanem hogy miként reagáljanak most, hogy megtörtént ez a szörnyűség. Ezért könyvem hátralévő részében nem a szenvedés elméletére koncentrálok, hanem személyes példák felé fordítom a figyelmemet: hogyan reagálnak a fájdalomra konkrét emberek? A fájdalom problémája – legalábbis a Bibliában – nem is annyira filozófiai talány, mint inkább az ember reakciójának és hűségének próbája. Egy floridai lelkipásztor, Stephen Brown azt mondta – és ezt nem kell szó szerint venni –, akárhányszor egy nem keresztény rákos lesz, Isten megengedi, hogy egy kereszténnyel is megtörténjen ugyanez, hogy a világ lássa a különbséget.

Miféle különbséget? Mi a helyes reakció? A Biblia többször is választ ad ezekre a kérdésekre, következetes, de felkavaró választ: Testvéreim, örüljetek, amikor különböző megpróbáltatásokat kell elviselnetek, hiszen tudjátok, hogy ezek a nehézségek az Istenben való bizalmatokat és hiteteket teszik próbára. Ha pedig a hitetek kiállja a próbát, az kitartóvá tesz benneteket. Az állhatatosságban azonban egészen a célig tartsatok ki! Akkor lesztek majd érettek és tökéletesek, akikben nincs semmi hiányosság. (Jakab 1,2-4; EFO) Szeretteim, ne lepődjetek meg attól a tűztől, amely megpróbáltatás végett támadt köztetek, mintha valami különös dolog történne veletek. Sőt amennyiben részetek van a Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is vigadozva örvendezhessetek. (lPéter 4,12-13) Ezért tölt el benneteket nagy öröm – annak ellenére, hogy most még egy kis ideig különböző megpróbáltatások szomorúságot okoznak nektek. (lPéter 1,6; EFO) A Bibliában vázolt ideális reakció ott jelenik meg a legtökéletesebben, ahol Pál és a korinthusi keresztények közti ellentétről van szó. Pál megneheztelt a korinthusiakra, és kemény szavú levelet írt nekik, amelyre később a következő szavakkal tér vissza: „Mert ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom. Bántam ugyan, látva, hogy az a levél, ha egy kis időre is, megszomorított titeket, de most már örülök. Nem annak, hogy megszomorodtatok, hanem hogy szomorúságotok megtéréshez vezetett.” (2Korinthus 7,8-9; RÚF) „Szomorúságotok megtéréshez vezetett”: Pál tömören összefoglalja a szenvedés szerepét, tovább hangsúlyozva a biblikus álláspontot, amely az ok helyett a reakcióra koncentrál. Ezzel csengenek össze Jézus szavai is, amelyekkel azt a két tragédiát kommentálta: „Mondom nektek: ha vissza nem tértek Istenhez, akkor mindnyájan hasonlóképpen vesztek el!” (Lukács 13,3; EFO) Isten munkálkodik „Örüljetek!” „Örvendezzetek!” Miben más ez, mint amikor az érzéketlen látogató mosolyogva azt mondja a kórházban fekvőnek: „Nézd a jó oldalát!”? Ha továbbolvassuk az egyes szakaszokat, az efféle felszólítások után mindig arról esik szó, milyen pozitív

eredményt munkál ki bennünk a szenvedés. A szenvedés értékes, a szenvedés megváltoztat. „Örvendezésen” az apostolok nem a mosolyogva tűrést vagy a „mintha mi sem történt volna” viselkedést értették, ezeknek nyomuk sincs sem Krisztus, sem Pál szenvedéssel kapcsolatos szavaiban. Ha az efféle életszemlélet kívánatos jellemvonás lenne, akkor az önállóságra való törekvés volna a cél, nem pedig az Istenbe vetett gyermeki bizalom. Továbbá sem mazochizmusra, sem a fájdalom élvezésére nem utal az ige. Nem azzal „örülünk a szenvedésnek”, ha tragikus és fájdalmas helyzetekben is boldognak mutatjuk magunkat, pedig a legszívesebben sírva fakadnánk. A Biblia a végeredményt állítja reflektorfénybe, azt, amit Isten a szenvedés által kimunkálhat az életünkben. Ehhez azonban előbb bizalommal oda kell szánnunk magunkat, és ezt a folyamatot nevezhetjük örvendezésnek is. A Róma 5,3-5 szakaszokra bontja mindezt: „De nemcsak ezzel dicsekszünk, hanem a szenvedéseinkkel is, tudva, hogy a szenvedés állhatatosságot munkál, az állhatatosság pedig kipróbáltságot, a kipróbáltság pedig reménységet. A reménység pedig nem szégyenít meg, mert Isten szeretete kitöltetett szivünkbe a nekünk adott Szentlélek által.” Az állhatatosság egész egyszerűen nem fejlődik ki máshol, kizárólag a megpróbáltatások közepette. Gondoljunk bele: ha mindig megkapjuk, amire vágyunk, sosem tanulunk állhatatosságot, sem türelmet. Az efféle jó tulajdonságok a szenvedés és egyéb eszközök segítségével alakulnak ki. Ebből a szemszögből nézve az apostoli parancs („Örüljetek!”) egészen érthető. Jakab nem azt mondja: „örüljetek, hogy különböző megpróbáltatásokat kell elviselnetek”, hanem hogy „örüljetek, amikor különböző megpróbáltatásokat kell elviselnetek”. Nagy különbség! Az első a fájdalom tényét ünnepli, a másik azt, hogy a fájdalom lehetőséget nyújt a növekedésre. Nem azért örülünk, mert szenvedünk, hanem mert bízunk abban, hogy a fájdalom átalakulhat. Nem maga a fájdalom értékes, hanem amit kihozunk belőle. A fájdalom nem szükségszerűen értelmetlen, ezért örülhetünk annak, akiben hiszünk: Istennek. Ő megvalósítja az átalakulást.

Miután a Róma 5-ben Pál lépésről lépésre kielemzi a kérdést, néhány fejezettel később letaglózó kijelentést tesz: „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van…” Ezt néha kiforgatják, mintha azt jelentené, hogy „akik Istent szeretik, azokkal mindig csak jó dolgok történnek”, pedig Pál épp az ellenkezőjét mondja. A 8. fejezet fennmaradó részében azt magyarázza, mit is ért „mindenen”: nyomorúság vagy szorongattatás vagy üldözés vagy éhség vagy mezítelenség vagy veszedelem vagy fegyver – mintha Pál önéletrajzát olvasnánk. Igen, az apostol élete jól mutatja, hogy Isten még ezeket is felhasználja, hogy akaratát véghez vigye Pálban és Pálon keresztül. Pontosabb lenne azt mondani, hogy Isten a nehéz körülményeken keresztül dolgozott Pálban, mint hogy magukban a körülményekben munkálkodott. Vajon Isten plántál szenvedést az életünkbe a jó eredmény reményében? Emlékezzünk csak vissza, mit olvastunk Jób könyvének a végén! Az okot érintő kérdések Isten felségterületére esnek, nem várhatjuk el, hogy megértsük a válaszait. Nincs jogunk így spekulálni: „Néhány rokon a temetésén tért meg – biztos ezért hívta őt haza Isten.” A mi feladatunk a reakció. Több újszövetségi szerző, így Pál is határozottan állítja, hogy ha bizalommal reagálunk, az biztosan a javunkra lesz. Ahogy Jób könyvében olvassuk: „A nyomorultat a nyomorúság által szabadítja meg, és a szorongattatás által nyitja meg a fülét” (36,15). Ha úgy tekintünk a szenvedésre, mint ami a javunkra is szolgálhat, azzal a fájdalom tapasztalatának új dimenziói nyílnak meg előttünk. Az emberek önszántukból vállalják a szenvedést, ha értelmes célja van. Kérdezzünk csak meg sportolókat vagy terhes nőket! A Biblia azt írja, ha megfelelő, keresztény módon reagálunk a szenvedésre, akkor a kórházi ágyon fekve is ugyanígy reménykedhetünk. Ha Istenre támaszkodunk, és bízunk abban, hogy a Szentlélek a maga képére formál bennünket, azzal valódi remény születik a szívünkben, amely „nem szégyenít meg”. Szó szerint jobb emberré válunk a szenvedésnek köszönhetően. Bármilyen értelmetlennek tűnjön is az adott pillanatban, a fájdalom átalakulhat. Hol van Isten, amikor fáj? Bennünk van, s nem abban, ami fájdalmat okoz nekünk. És segít, hogy a rossz jóvá alakuljon át.

Egyesek azt állítják, a rosszat Isten hozza létre, hogy jóra fordíthassa, ez azonban nem igaz. Azt viszont nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy Isten a rosszból is a legjobbat hozza ki. Mary útja Egy alkalommal dr. Paul Branddel beszélgettünk olyan keresztényekről, akik nagy szenvedést éltek át. Miután számos személyes történetet elmesélt, megkérdeztem, hogy ezek az emberek vajon közelebb vagy távolabb kerültek Istentől a fájdalom hatására. Sokáig gondolkodott, majd azt felelte, erre nincs általános válasz. Volt, aki közeledett Istenhez, s volt, aki keserűségében elsodródott tőle. Akik megszállottan keresték az okot („Mit tettem, hogy ezt érdemiem? Mit akar közölni Isten? Vajon ez büntetés?”), gyakran fordultak Isten ellen. Ezzel szemben a diadalmas szenvedők a reakcióra helyezték a hangsúlyt, és a bajok ellenére is bíztak Istenben. Ezek után dr. Brand elmesélte leghíresebb betege, Mary Verghese történetét. (Mary története Dorothy Clarke Wilson Take my hands (Fogd a kezem!) című könyvében olvasható.) Mary nem páciens, hanem rezidens volt Brand indiai leprakórházában. Egy nap piknikezni mentek. A kombit egy fiatal hallgató vezette, aki szerette volna megmutatni, milyen bátor. Miután mérföldeken keresztül araszolt egy iskolabusz mögött, megelégelte a dolgot, félrerántotta a kormányt, átment a szemközti sávba, és padlóig nyomta a gázt. Amikor meglátta a szembejövő autót, ösztönösen beletaposott a fékbe, de a gázpedált találta el. A kocsi lebucskázott a hídról, és legurult a meredek töltésen. Mary Verghese, ez az ígéretes, ifjú orvos mozdulatlanul feküdt az árok mélyén. Arccsontjától az álláig felhasadt az arca, lábai hasznavehetetlenül lógtak, mint két bot. A következő néhány hónap szinte elviselhetetlen volt. Odakint a nyári hőmérséklet elérte a 44 fokot, Mary majdnem meggyulladt a kórházi ágyban fekve, a lába felfüggesztve, műanyag burokban és merevítőben. Mindennap órákon keresztül gyötörték a kezeléseken, az ápolók hetente ellenőrizték, érez-e valamit, de nem, sosem érzékelte a tűszúrást.

Dr. Brand látta, hogyan süllyed Mary egyre mélyebbre a kétségbeesés vermébe, ezért egy nap meglátogatta. „Mary – kezdte a doktor –, azt hiszem, itt az ideje, hogy elgondolkodj orvosi karriereden.” Mary először azt hitte, viccel, de dr. Brand folytatta. Azt mondta, Mary lehetőséget kapott, hogy olyan együttérzéssel és megértéssel forduljon a betegekhez, mint senki más. Rezidense sokáig forgatta magában a javaslatot. Nem tudta, valaha is képes lesz-e annyira mozgatni a tagjait, hogy orvosként dolgozhasson. Mary idővel a leprások között talált munkát. A kórház dolgozói észrevették, hogy a betegekben alábbhagy az önsajnálat, a reménytelenség és a komorság, ha feltűnik Mary Verghese. A leprások a kerekesszékes orvosról suttogtak (Indiában ő volt az első!), aki még náluk is súlyosabb fogyatékossággal él, s hozzájuk hasonlóan sebhelyeket visel az arcán. Mary Verghese hamarosan műtéteknél is asszisztált, ami kerekesszékben ülve igen gyötrelmes és kimerítő feladatnak bizonyult. Egy nap dr. Brand találkozott Maryvel, aki a kórház egyik épületéből gurult a másikba, és megkérdezte, hogy van. „Először úgy tűnt, a szálak összegabalyodtak, elszakadtak – felelte a doktornő de lassan kibontakozik előttem az életem mintázata.” Mary sok-sok órányi keserves gyógykezelés és egy életveszélyes gerincműtét árán épülhetett fel. Hátralévő életét inkontinencia és felfekvés nehezítette, de most felragyogott a remény. Lassan megértette, hogy mozgásképtelenségét nem Isten küldte rá, hogy megbüntesse és egy életre megnyomorítsa. Rokkantsága orvosi pályájának legnagyobb előnyévé alakult át, hiszen kerekesszékben ülve, arcán ferde mosollyal rögtön megtalálta a hangot fogyatékkal élő betegeivel. Lassan megtanult járógéppel járni. New Yorkban, a Fizikális Medicina és Rehabilitációs Intézetben dolgozott ösztöndíjasként, végül pedig tanszéket alapított Indiában, Vellore városának orvosi egyetemén. Mary kiemelkedő példája annak, hogy semmire sem megyünk, ha azt kérdezgetjük, miért történt meg a tragédia. Azonban miután Istenhez fordult, és azt kérdezte, mi célból, megtanult bízni Istenben, s elhinni, hogy új mintát sző az életéből. Ezáltal

valószínűleg sokkal többet ért el, mint ha sosem történik meg az a baleset. Mary Verghese szöges ellentéte azoknak az ismerőseimnek, akik a szenvedések miatt elfordultak Istentől. Úgy beszélnek a betegségükről – gyakran hipochondriás módon –, mintha másról sem szólna az életük. Csak úgy lángol bennük az önsajnálat, amely mindannyiunkban ott parázslik. A szenvedő ember döntés elé kerül: megteheti, hogy dühösen, kétségbeesetten kifakad Istenre, de a próbatételt fogadhatja az öröm lehetőségeként is. Nem szeretném azt sugallni, hogy az egyik szenvedőt szereti Isten, a másikat pedig nem, sőt még azt sem állítom, hogy az egyikük „spirituálisabb”, mint a másik. Hiszem, hogy Isten megérti azokat, akik csapkodnak, sírnak és vergődnek, és azokat is, akik felismerték, hogy a szenvedésben kegyelmet, átalakulást tapasztalhatunk. (Ne feledjük, Isten sokkal együttérzőbb Jób őszinte, összefüggéstelen panaszaival, mint barátai kegyes szólamaival szemben.) Nem Istennek van szüksége pozitív reakcióinkra, nem valamiféle féltékeny szülői éhség hajtja. A mi érdekünkben tereli figyelmünket az okról a reakcióra, sőt az örömteli elfogadás útja öngyógyításhoz vezet: az öröm és hála jellemezte hozzáállás csökkenti a stresszt, nyugtatja az idegeket, eloszlatja a félelmet, és segít működésbe hozni testünk védelmi rendszerét. Vajon segítene bármit is, ha tudnánk, pontosan miért enged meg Isten egy adott szenvedést? Az efféle tudás csak további keserűséget szülne. Ha viszont bizalommal fordulunk Isten felé, az valóban javít a helyzetünkön: többé nem önmagunkra támaszkodunk, hanem új, mélyebb szintre jutunk hitünkben, és szenvedésünk időtálló, sőt örök értékké alakul át. Nem kérek tőled sem egészséget, sem betegséget, sem életet, sem halált; mindössze annyit, hogy te rendelkezz egészségemmel és betegségemmel, életemmel és halálommal, dicsőségedért… Egyedül te tudod, hogy mi válik javamra; legfölségesebb Úr vagy, tégy, amit csak jónak tartasz. Adj nékem és végy el tőlem, csak akaratomat igazítsd a te akaratodhoz… Mindössze annyit tudok: jó követni téged, és rossz megbántani téged. Ami ezen túl van, hogy mi

a jó és mi a rossz, nem tudom. Nem tudom, mi válik inkább javamra, egészség vagy betegség, bőség vagy szegénység, s nem tudom a világ egyéb dolgaiban sem. Oly ítélőképességet igényel ez, ami meghaladja mind az emberek, mind az angyalok erejét, s amit ama gondviselésed titkai rejtenek magukba, melyet imádok, s melynek mélyére nem láthatok. Blaise Pascal imája3 Harmadik rész Hogyan reagáljunk a fájdalomra?

9. A BUKÁS UTÁN Feledni képtelen fájdalom hull cseppenként a szívre, míg kínunkban bölcsesség dereng fel Isten rettentő kegyelme által. Aiszkhülosz Elméletben remekül hangzik, hogy a szenvedés állhatatosságot munkál, és hogy az a fontos, miként reagálunk rá, az embert azonban legtöbbször nem az elméleti szenvedés érdekli. Az igazi kérdés az, vajon működnek-e ezek az elvek a való életben is. Szerettem volna többet megtudni minderről, ezért felkerestem két keresztényt, akik napi szinten küzdenek a fájdalommal – testi és lelki fájdalommal egyaránt –, amely néha kezelhetetlenül magasra csap. Mindkettejüket életük delén érte a szerencsétlenség, és azóta sok tekintetben az akkor átéltek határozzák meg egyéniségüket. Brian Sternberg és Joni Eareckson Tada, a két keresztény azonban eltérő módon reagált. Olyannyira átjárja lényüket a szenvedés tapasztalata, hogy mindketten saját fejezetet érdemelnek. 1963. július 2-án Brian Sternberg három métert zuhant, és az az egy másodperces esés teljesen megváltoztatta az ő és családja életét. Középiskolás korában nem mindennapi sportnak, a rúdugrásnak szentelte idejét. Szerette, ahogy sok különböző elem egyetlen könnyed versenyszámba olvad össze: őrült sprint a nekifutópályán, idegrengető lökés a letűzőszekrényen, nagymacskákhoz méltó ugrásban kirobbanó felgyülemlett erő, ég felé törés lábbal előre, súlytalanságban tétova pillanat a rúd fölött, sebes, vérfagyasztó zuhanás, toronyugrás a légpárnák közé. Brian nem elégedett meg kiemelkedő teljesítményével. Tudta, sokat jelentene, ha csiszolna kicsit a technikáján, ezért a rúdugrás mellett tornázni kezdett. Minden sportág közül leginkább a szertorna, az erő tánca tarthat igényt arra, hogy a művészetek közé sorolják. Iskola után Brian szinte mindennap a tornaterembe ment, hogy a nekifutást, ugrást és esést gyakorolja a gumiasztalon. Megtanult előre-, hátra-, oldalra fordulni, sőt csavarodni is magasan a levegőben. Egyszerűen élvezte, hogy ura a testének. A rúdugrás szigorú figyelmet és fegyelmet követelt, a torna viszont szabaddá tette.

Miután bekerült a Washingtoni Egyetemre, felállította az elsőévesek országos rekordját: 4,78 métert. A rákövetkező évben a szaklapok szerint a rúdugró-világranglista első helyére került. 1963-at írtak: John F. Kennedy volt az elnök, az oroszok földbe döngölése pedig nemzeti hobbinak számított. Úgy tűnt, Brian Sternberg személyében már érik az amerikai győzelem. Az egész világ a tizenkilenc éves fiúra figyelt. 1963-ban hétről hétre a sportújságok címlapján szerepelt. Szabadtéri versenyen egyszer sem kapott ki, fedett pályán pedig megdöntötte az országos rekordot. Első világcsúcsát egy ötméteres ugrással érte el, majd rögtön utána két új rekordot állított fel: 5,06, majd 5,08 métert. Ezzel mind az Országos Egyetemi Atlétikai Szövetség (NCAA), mind az Amatőr Atlétikai Szövetség (AAU) bajnoki címét megszerezte. A többi csúcssportoló megrekedt, de Brian továbbszárnyalt fölfelé. A Sternberg családra boldog idők jártak. Tudták, hogy a dicsőség múlandó, és a sportcsillagok hamar kihunynak, de addig kiélvezték a pillanatot. Az egész család beszuszakolta magát az autóba, hogy lássák, ahogy Brian miatt megtelik a stadion, és a tömeg állva éljenzi. Július 2-án azonban minden megváltozott, három héttel azután, hogy Brian utoljára állított fel világcsúcsot. Most, évtizedekkel később még mindig versenyzik, csak épp egy másik, sokkal magányosabb és elkeseredettebb sportágban. Ő már nem ugrik sehová. A baleset A kálvária akkor kezdődött, amikor felkapta a pulóverét, és odakiáltott édesanyjának: „Megyek, bemelegítek!” Áthajtott a Washingtoni Egyetemhez vezető hídon, és tornagyakorlatokba kezdett. Az Egyesült Államok atlétacsapata épp a Szovjetunióba készült, így Brian egyetlen edzést sem hagyhatott ki. A következőképpen emlékszik a történtekre: Egyetlen félelmetes pillanat van abban, ha az ember trambulinon ugrál: amikor felemelkedünk a gumiszőnyegről az ég felé. Még a legtapasztaltabb tornászt is el-elfogja ilyenkor az indokolatlan pánik, és addig el sem múlik, amíg az illető biztonságban le nem érkezik.

Engem is elkapott, amikor felemelkedtem. A levegőben elvesztettem az irányérzékemet, azt hittem, kézre és lábra érkezem, mint annyiszor előtte, de ezúttal a fejemre estem. Hallottam, hogy megroppan a nyakam, és mindennek vége volt. Láttam, hogy a karom és a lábam összevissza csapkod az orrom előtt, de nem éreztem őket. Még mindig fel-le pattogtam, amikor felkiáltottam: „Megbénultam!” Olyan hangosan kiabáltam, ahogy csak tudtam, de elég erőtlenre sikeredett, mert a tüdőmből alig jött ki levegő. A bénulás a légzőizmokat is érintette. Semmit sem tehettem, mozdulni sem bírtam. Először megrémültem, majd valamiért elillant a pánik. Odaszóltam a körülöttem állóknak: „Meg ne mozdítsatok, főleg a nyakamat ne!” Egyre gyengébben lélegeztem, és éreztem, hogy el fogok ájulni, de még emlékszem, hogy mondtam az egyik haveromnak, hogy ha szükséges lesz, lélegeztessenek szájon át, csak a fejemet hátra ne billentsék! Ahogy vártunk az orvosra, újra és újra rám tört a kín. Nem testi fájdalom volt, hanem a történtek súlya Toppantott össze. Akkor csak a közeljövőben gondolkodtam, eszembe sem jutott, hogy soha többé nem fogok lábra állni.1 Az orvosok az elvégzett vizsgálatok alapján nem tudták megmondani, hogy Brian az első negyvennyolc órát egyáltalán túlélie. Utána pedig csak elképzeléseik voltak, hogy majd milyen szintű mozgásra lesz képes. Brian a következő nyolc héten Foster-keretbe szíjazva feküdt. A „vászonszendvicsként” emlegetett, acélból és vászonból készült szerkezetet a nővérek néhány óránként fejjel lefelé fordították, nehogy felfekvés vagy egyéb komplikáció lépjen fel Briannél. Miután kikerült a Foster-keretből, végre megmozdíthatta a fejét, bár sokáig nem próbálkozott vele, mivel még mindig ott kísértett fülében roppanó nyakának szörnyű hangja. Ezenkívül néhány vállizmát volt képes megmozdítani. Szépen kimunkált válla korábban mindig elárulta róla, hogy rúdugró, de most ezek az izmok is sorvadásnak indultak. Hogy ezt megakadályozzák, orvosai elektródákat csatoltak az izmaira, és árammal kényszerítették őket

összehúzódásra. Brian számára rendkívül furcsa látványt nyújtott, ahogy izmai megrándulnak, és ő mégsem érez semmit. Egy darabig nem érzett fájdalmat, sőt idegrendszere semmivel sem jelezte, hogy még mindig volna keze, lába vagy törzse. Mintha felakasztották volna, és csak úgy lebegne a levegőben. Még a matracot sem érezte maga alatt. Ágyban fekvő fej volt, semmi több, és hamarosan tapintási hallucináció tört rá. Képzeletbeli lábakat és karokat növesztett, amelyeket mozgatni is tudott. Ha erősen koncentrált és a „kosárlabda” szót ismételgette, tudattalanja az idegközpontjába sugározta a kosárlabda érzetének emlékét, s ez pontosan olyannak hatott, mintha a kezében tartotta volna a labdát. Egy ideig élvezte az efféle játékot, mert életben tartotta benne a reményt, hogy egy nap újra a valóságot tapintja majd. A játék azonban hamarosan ellene fordult. A kosárlabda a képzeletbeli kezéhez ragadt, nem tudta elengedni, vagy épp a labda megszokott tapintása helyett borotvának érezte. Az éles penge végigszaladt a tenyerén, éktelen kínt okozva neki, persze képzeletben, de Brian fájdalomhálózata számára nagyon is valóságos módon. Sokáig nem szabadult az ujjhegyeibe fúrt csavarok illúziójától sem. Éjszaka pedig jöttek a rémálmok, vad, hátborzongató képek, ahogy szobája falán és mennyezetén futkározik, mint a légy. Máskor alaktalan, tartalom nélküli álmok gyötörték, valami formátlan, testetlen iszonyat érzése. Majd jött a reggel, ami az álmoknál is rosszabb volt. A valóságból sosincs ébredés. Időről időre rátört a depresszió, ami még a hallucinációnál is súlyosabban érintette. Atletikus teste egyre sorvadt, a tétlenséghez idomult. Brian órákon keresztül bámulta a falat, és elkeseredett mentális erőfeszítéssel igyekezett rábírni a testét, hogy engedelmeskedjen agya parancsainak. Csak erőlködött, hasztalan, és egyre sötétebb érzelmi mélységekbe merült. „Elég volt! – kiáltotta orvosainak. – Nem tudom, mit csináljak! Nem történik semmi. Nem bírom már, hogy itt fekszem lekötözve! Kimerültem. Olyan régóta

próbálok már megmozdulni, de nem megy…”2 Szavai zokogásba fúltak. A depresszió hullámokban tört rá, mint a hányinger. Ilyenkor volt mibe kapaszkodnia vigaszért: családja és barátnője mellette álltak, és sok ezer biztató üzenetet kapott, még Japánból és Finnországból is. Szülei egyik levelet a másik után olvasták fel Briannek naponta legalább egy órán keresztül, amíg végül olyannyira elhatalmasodtak rajtuk az érzelmek, hogy nem bírták tovább. Egy 79 éves férfi a következőt írta: „A testem már nincs túl jó állapotban, de a gerincvelőm még igen. Bárcsak magának adhatnám!” A világ sportközössége elárasztotta támogatásával. A Szovjetunió példátlan gesztusként egy érmet adományozott Briannek. Kansas City amerikaifutball-csapata, a Chiefs jótékonysági meccset rendezett, hogy segítsen fedezni Brian orvosi költségeit. Néhány héttel később azonban már semmi sem enyhített depresszióján. Az orvosok sem sok reménnyel kecsegtették: aki Brianéhez hasonló sérülést szenvedett, többé sosem állt talpra. Végül egy telefonhívás rántotta ki a gödörből: a Keresztény Sportolók Egyesülete az oregoni Ashlandben rendezett konferenciát, ahol Brian több mint egy órán keresztül beszélt az egybegyűltekhez, edzőkkel és a sportvilág képviselőivel ismerkedett meg. Cserébe a keresztény sportolók elmondták, hisznek abban, hogy meggyógyulhat, és ez elindította a hit útján. Úgy emlékszik, a baleset után három hónappal tért meg. Rádöbbent, hogy csak a csoda segíthetne, hogy még egyszer lábra álljon. Bárhogy erőlködik, nem mozdulnak a tagjai, gerincvelőjének elhalt idegrostjait újra kellene alkotni, és erre az orvostudomány képtelen. Azonban tudta: nem azért hiszünk, hogy megkapjunk valamit („ha meggyógyítasz, hiszek benned”), hanem mert Isten méltó rá. És Brian belevágott. Sosem szűnő imádságba fogott, tízszer, százszor, ezerszer Isten elé vitte ugyanazt a kérést, és egész élete arról tanúskodik, hogy Isten nem válaszolt. Kesergett, könyörgött, rimánkodott, fohászkodott, ahogy mások is vele együtt: gyülekezetek,

egyetemisták, sportolók. Újra és újra ugyanazt kérték, de Brian sosem azt a választ kapta, amelyre vágyott, amelyben hitt. Egy év sem telt el a baleset óta, amikor Brian a következőt nyilatkozta a Look magazinnak: „A hitnek két következménye lehet: vagy meggyógyulsz, vagy megbékélsz a helyzeteddel. Egyre megy.” Most azonban már másként gondolkodik erről, s egyetlen utat lát maga előtt: a teljes gyógyulásét. Brian világa Briannel csak úgy sikerült találkoznom, hogy elrepültem Seattle-be, üzenetet hagytam neki, majd kivártam, hogy elég jól érezze magát ahhoz, hogy látogatót fogadjon. A fájdalom a „nevetségesen erős és a kínkeserves között ingadozik”, magyarázta. Vajon mi szilárdíthatja meg úgy az ember hitét, hogy hosszú évek szenvedésének és megválaszolatlan imáinak is ellenáll? Néhányan azok közül, akik kezdetben Brian testi gyógyulásáért imádkoztak, ma már más fohászt mondanak, a Sternberg család azonban nem. Természetfeletti kitartás ez, vagy puszta makacsság? Ezen töprengtem, ahogy Seattle utcáin hajtottam az otthonuk felé. Voltak, akik figyelmeztettek: „Különös… egyszerűen nem hajlandók elfogadni Brian állapotát.” A Sternberg család háza a seattle-i keresztény egyetem feletti hegyen áll. Meredek utcára néz, ahol az autók tehetetlenül szánkáznak le, ha nagy eső jön, vagy éppen jégeső. Aznap száraz volt az aszfalt, így egészben odaértem. Mrs. Helen Sternberg, Brian karcsú, szőke édesanyja nyitott ajtót. Brian egyik barátja épp a rádióantennát állítgatta a tetőn. Odabentről, a padlótól plafonig érő ablakból pazar kilátás nyílt Seattle városára. Húsz percen keresztül figyeltem az autókat és a hajókat, mialatt egy ápoló előkészítette Briant. A látogató mindenekelőtt arra döbben rá, hogy Brian mindenestül másoktól függ. Ha negyvennyolc órára magára hagynák, meghalna. Az ápolók középiskolákból és a seattle-i egyetemről jönnek hozzá, hogy megfürösszék, beadják a gyógyszereit, megetessék, megitassák. Brian sosem akarta, hogy ennyire függjön másoktól, de nincs más választása. Teste egy hajszálnyit sem mozdul onnan, ahová az előző ápoló tette.

Brian feje teljesen normális méretű, de a teste összement az izomsorvadás miatt. Megtanulta úgy használni vállizmait, hogy az egész karját képes megmozdítani. Elboldogul a villanykapcsolóval és a kilinccsel (bár nehezen), sőt egy speciális készülék segítségével, amely egyetlen ujját hagyja szabadon, gépelni is tud. Élete határait szobájának falai jelentik, s az nem nagyobb egy átlagos hálószobánál. Nincs tízsebességes kerékpárja, síléce, sem korcsolyája a garázsban. Tekintetével végigvezet mindazon, amit birtokol: ágya fölött Adidas sporttakaró lóg az 1964-es tokiói olimpia emlékére, amelyen nem vehetett részt. A másik falon John F. Kennedy levele, a dátum 1963. augusztus 15.: „Szeretném, ha tudná, sokat gondoltunk önre az elmúlt hetekben, és reméljük, hamarosan meggyógyul.” A levelet a jótékonysági futballmeccsen is felolvasták. Brian sírva hallgatta. Azonban akkor tűnik a leglelkesebbnek, amikor az ágya körül heverő amatőr rádiós eszközöket mutatja meg. Teljesen elvarázsolta a rádiózás világa, így teremt kapcsolatot a külvilággal. Lassan és megfontoltan beszél. Sok minden szóba kerül, az elektronikáról például nagyon szívesen mesél, ahogy arról is, milyen feladatot lát el a Keresztény Sportolók Egyesületének helyi képviselőjeként. Beszédeit kerekesszékben ülve tartja, tornatermekben, osztálytermekben, öltözőkben. Nehezen tudtam elhagyni Brian szobáját. Bármennyire lenyűgöztek a szavai, úgy tűnt, kommunikációjából hiányzik az egyensúly és az arányérzék. Órákkal később, amikor már az ajtó felé araszoltam, csak még hangosabban, még erőteljesebben beszélt. Azt kérte, tegyek meg neki néhány szívességet. Újabb és újabb témákat hozott fel, pedig már jóval előbb elmondtam, hogy indulnom kell. Amikor végre sikerült elszabadulnom, az ápoló elmondta, Brian gyakran viselkedik így a látogatóival. Talán a bénulás az oka, tette hozzá. Mivel saját testét nem képes irányítani, mintha a többi embert akarná kontroll alatt tartani. Nem jön a csoda Briannél tett látogatásom után biztossá vált bennem, hogy minden korábbinál kevésbé hajlandó elfogadni állapotát. Egy dologban reménykedik, egyetlen imát ismételget: teljes gyógyulást akar, ezt

minden vendégének elmondja. Orvosi csodára lenne szüksége, hiszen az idő nem sokat javított a helyzetén, a természetes felépülés esélye csekély. A fájdalom a legrosszabb az egészben. Teste nem engedelmeskedik neki, és odabentről fájdalom sugárzik mindenhová, akár az Orwell-féle 1984 kínzógépe esetében, amelyet egyenesen a központi idegrendszerre kötnek. Már egyetlen lökettől üvöltve fetrengene még a legerősebb ember is – Brian számára ilyenek a mindennapok. Brian családja testközelből osztozik a fájdalmon és a tehetetlenségen. Leültünk a nappaliban, és a szülők elmondták, milyen küzdelmes az életük. Odakint kigyúltak a város fényei, és több ezer ingázó araszolt az utcákon, a hidakon. A város és a kandallóban lobogó tűz fénye idilli légkört teremtett. Mrs. Sternberg előrehajolt és Brian dilemmájáról beszélt. A balesetet követő hat hónapban a Sternberg családot szinte elárasztotta a sok őszinte, reményteljes, támogató szó. A keresztények hitték, hogy Brian meggyógyulhat, hiszen Isten sem akarhatja, hogy egy ilyen fiatal, tehetséges sportoló sose járjon többé. Sok olyan híres keresztény meglátogatta Briant, akik a gyógyítás szolgálatát végezték. Egy alkalommal hét különböző felekezet vezetői gyűltek össze a szobájában, hogy imádkozzanak érte, és megkenjék olajjal. Mindenkit felvillanyozott az alkalom, mindenki hitt, de semmi sem történt. Sternbergék a Bibliához fordultak vigaszért és vezetésért. Lelkészekkel és teológusokkal beszéltek, és egy egész könyvtárnyi irodalmat elolvastak arról, miért engedi meg Isten a szenvedést. A Bibliát olvasva csak még nagyobb meggyőződéssel hitték, hogy Brian meg fog gyógyulni. „Rájöttünk – mondta Mrs. Sternberg – hogy Isten szeret. Nem, ez több annál. Isten szeretet. Körülöttünk mindenki azt mondta, fogadjuk el, ami történt, mert ez Isten akarata számunkra. De az a Jézus, akivel a Bibliában találkoztunk, gyógyítani jött. Ha fájt valami, csak megérintette, és minden helyreállt. Sosem átkozott vagy betegített meg senkit.

Isten Jézuson keresztül szólt az emberhez. Jézus élete tanúsítja, kicsoda Isten. Vajon Isten ma máshogyan szól hozzánk? Vajon a fiunk helyzete ellentmond annak, amit Isten önmagáról jelentett ki? Sosem olvastam olyat, hogy Jézus azt mondta volna egy vak embernek: »Bocs, tesó, bárcsak segíthetnék, de Isten szeretne tanítani neked valamit, szóval szokj hozzá!« Ha Jézus vakot látott, meggyógyította, és így tanított minket imádkozni: Hegyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.« Megmondom nyíltan: nem hinném, hogy Isten örömét leli Brian állapotában. A Biblia úgy mutatja be Istent, mint aki teljes, bőséges életet szán nekünk. Teljességet, egészséget akar, nem azt, hogy sorvadt testbe zárva éljünk, mint Brian! Nem szabad »Isten akaratával kegyesen lecsapni a kérdést. Nem adhatjuk fel a keresést, nem lehetünk fatalisták, nem mondhatjuk azt: »Tudom, hogy ez Isten akarata.«” Egy pillanatra elhallgatott. Erős szavak voltak, és olyan fájdalomból születtek, amilyet kevesen tapasztalnak. Más keresztények, például Mary Verghese, abban találtak vigaszt, hogy először elfogadták a helyzetüket. A Sternberg család nem elégszik meg az elfogadással. „Ezen a földön – folytatta Mrs. Sternberg, és összekulcsolta a kezét – sosem kapunk teljes választ minden kérdésünkre, sok mindent hittel kell elfogadni. A férjem, Brian és én teljes erőnkből kapaszkodunk Isten szeretetébe. Ha valami, mint például a baleset, nem vág egybe Isten szeretetével, akkor máshol keressük az okát. Tudjuk, hogy nem tőle van: ha Istenhez, önmagamhoz és embertársaimhoz fűződő kapcsolatom »egészsége« megtörik, az valóban egészségtelen állapot, és gyógyításért kiált. Nem tudom, miért nem állt még talpra Brian. Hiszem, hogy Isten mindenható, ahogy azt is, hogy korlátozza önmagát. A gonosznak nagy ereje van, és szerintem a sátánnak érdekében áll erőtlenné tenni bennünket, hogy megfosszon a teljességtől. Kihasználja gyengeségünket, mint a bokszoló, aki újra és újra lecsap ellenfele fájós állkapcsára vagy véres szemére. Sosem áll le.” Ahogy a jó és a gonosz közti harcról beszélt, gondolataim Krisztus földi életére terelődtek, az őt ért támadásokra: gyermekek meggyilkolása, kísértések, árulás és végül halál. Isten azonban

győzelemmé formálta a látszólagos vereséget, saját Fia felfoghatatlan halálát, és ugyanígy használta – ha kisebb, finomabb léptékkel is – Brian Sternberg tragédiáját. De vajon eget rengető fordulatra készül, testi gyógyulással emelkedik a család tragédiája fölé, ahogy a halállal tette a feltámadás pillanatában? Sternbergék mindent erre a reményre tettek fel. Mrs. Sternberg így folytatta: „Senki sem állt talpra azok közül, akik úgy jártak, mint Brian. Senki. Mi mégis hiszünk. Fogalmam sincs, mikor gyógyítja meg Isten. Elképzelhető, hogy ezt a konkrét csatát nem a jelenvaló világban nyerjük meg. Imádkozunk az emberekért, és vagy meggyógyulnak ezen a földön, vagy nem, de az időzítés semmit sem változtat azon, hogy Isten testünk, szellemünk és lelkünk egészségét akarja. Nem adjuk fel, hanem mint az orvosok, akik gyógymód után kutatnak, tovább nyomozunk. Hisszük, hogy kitartásunk kedves Isten előtt.” Későre járt, és be kellett fejeznünk a beszélgetést, de mielőtt elindultam volna, megkérdeztem, vethetnék-e egy pillantást Brian sportemlékeire. Beléptünk egy szobába, amelybe trófeákat, emléktáblákat és okleveleket zsúfoltak. Az egyik szerint 1963-ban az egész kontinens legkiemelkedőbb sportolójának választották. Tekintetem megakadt egy falra függesztett fényképen, amely Briant ábrázolta, amint épp megdönti saját világrekordját a kaliforniai Comptonban. Valósággal úszik az égen, szinte vízszintesen. Válla hátrafeszítve, karja kinyújtva, csípője éppen csak átsiklik a rúd felett, testének minden izma kidolgozott, feszes. A pillanat mozdulatlanná dermedt a vaku fényében, és bizonyos értelemben ez a dermedtség azóta sem engedett fel. Éreztem, hogy átsöpör rajtam a bánat: az az ember, akivel az előbb beszéltem, szánni való váza csupán ennek az emberfeletti testnek. Brian persze sokat növekedett azóta – érzelmileg, lélekben –, de össze is ment, a fájdalom összetörte. Egyre csak ezen a két alakon gondolkodtam, ahogy a melegből kiléptem a hűvös seattle-i szélbe. Brian a fotón. Brian ma: kifacsarodott, tehetetlen test az ágyban, ahonnan sem holnap, sem azután – sőt ki tudja, meddig – nem kelhet fel.

Vajon hinnék-e, ha a helyében lennék? A szenvedés okát keresném, megtanulnám elfogadni, vagy lázadnék ellene? Évek, évtizedek múlva is hinnék a gyógyulásban? Vajon igazuk van Sternbergéknek, hogy mindent a csodára tesznek fel, amely sok ezer ima ellenére sem történt még meg? Vajon jogtalanul diktálják Istennek a feltételeket? Nem inkább azokra kellene hallgatniuk, akik szerint „áldani kell Istent, bármi lesz is”? Nem tudtam válaszolni, egyre csak az lebegett előttem, milyen eltökélt, harcias a hitük. Ahogy ott ültem a kocsiban, nem éreztem szánalmat a Sternberg család iránt, hiszen a szánalomhoz a gyengeség gondolata társul, én viszont hatalmas erőt láttam ott, olyan erőt, amely kitart, még ha nem is teljesülnek az elvárásai. „Amerikában harmincpercenként történik gerincbaleset – mondta Mrs. Sternberg. – Félmillió ember él kerekesszékben, többségükben feladták, de mi úgy érezzük, nem tehetjük. Mi reménykedni akarunk.” Újabb látogatás Először 1972-ben látogattam meg a Sternberg családot, amikor még egy évtized sem telt el Brian balesete óta. Lenyűgözött kitartó hitük, és tizenöt évvel később, 1987-ben, amikor ismét meglátogattam őket, kíváncsian vártam, mit találok majd ott. Brian középkorú férfi volt már, és a remélt testi gyógyulás nem történt meg. 1987-re több évet élt mozgásképtelenként, mint egészséges emberként. Tombolt a seattle-i nyár, és amikor felértem a meredek kaptató tetejére, láttam, hogy az egész család kint üldögél a kertben. Brian szülein alig fogott az idő, de az is jól állt nekik. Fiuk viszont pocakot növesztett, hajába bőven vegyült ősz szál. Kávézás közben a család elmesélte, mi történt, mióta nem találkoztunk. Brian testi állapota javult egy keveset: a bénulás jó néhány centimétert lejjebb vándorolt a mellkasán, ezért a karját is jobban tudta használni. Enyhült a fájdalom, és teste nagy részébe visszatért az érzékelés. Bár mozdítani nem tudta a lábait, legalább érezte, hogy ott vannak, így a hallucinációk is megszűntek. Az egész család igyekszik a pozitívumokra figyelni. „Valódi csoda – kezdi Mr. Sternberg –, hogy sem Helen, sem én nem betegedtünk meg. Már majdnem huszonöt éve ápoljuk Briant,

és még mindig egészségesek vagyunk.” Eveken át imádkoztak egy olyan gyógyító szolgálatért, amely az ő tágabb értelemben vett egészségfogalmukat is magában foglalja. Ez végül meg is valósult: havonta egyszer, vasárnap este összegyűlnek egy seattle-i templomban, ahová mindenkit várnak, akinek fájdalmai vannak vagy szükséget szenved. Egyenként előrehívják őket, ahol néhány csendes percet töltenek a lelkipásztorral, miközben mindenki értük imádkozik. A közös élmény lenyűgöző eredménnyel járt: összehozta a gyülekezetet, és a mintát Seattle-től távol is lemásolták. 1976-ban Brian kis híján életét vesztette. Törékeny tüdejét gyulladás támadta meg, a kórházban pedig staphylococcus-fertőzést kapott. Két hétig feküdt kómában, és közben két szívrohama volt. Az orvosok pacemakert ültettek be neki, de még két hónapig lebegett élet és halál között. Sokáig meg sem tudott szólalni, és a rövid távú memóriájából is veszített. Isten ez alkalommal válaszolt a gyógyulásért mondott imákra. Brian végül felépült, ugyanakkor gerincsérülésének következményei megmaradtak. Ahogy ott ültünk és beszélgettünk, valami megvilágosodott előttem: Brian személyisége is sokat változott, érettebb, higgadtabb lett, kiveszett belőle az a fajta kiegyensúlyozatlanság, amely korábban olyannyira szemet szúrt. Óvatosan megkérdeztem, történt-e változás a gyógyulásba vetett hitükben. Nemmel feleltek. „Egyesek előszeretettel mutatnak rá a sok áldásra, amelyet tapasztaltunk, és ebben látják Brian balesetének okát. Mi másként gondoljuk. Egy szerető Istenben hiszünk, és továbbra is valljuk, hogy Isten Brian gyógyulását akarja, de lehet, hogy másként időzít. Egyre valószínűtlenebbnek tűnik, hogy Brian még ebben az életben visszanyeri teste egészségét. Tudja, Dániel könyvében egy angyalról olvasunk, akit azért küld az Úr, hogy megválaszolja Dániel imáját. Három hétig tart az út, de amikor odaér az angyal, közli Dániellel, hogy Isten már akkor hallotta imáját, amikor a szavak elhagyták ajkait.” Beszélgettünk, és néztük, ahogy a délutáni nap a hegyek mögé ereszkedik, és közben önkéntelenül is a két látogatásomat

hasonlítgattam össze. A Sternberg családot hallgatva eszembe jutott, hogy talán észre sem veszik, mégis lassú, fokozatos csodát tapasztalnak meg: a baleset, amelyet elszenvedtek, a legtöbb családot szétszakította volna, az övéket viszont összehozta. A szülők ellenálltak a kísértésnek, hogy Briant beadják egy szanatóriumba vagy valamiféle otthonba. Több mint két évtizeden keresztül árasztották fiukra önzetlen szeretetüket, és Briant figyelve egyértelműen láttam, hogy a szeretet megtenni gyümölcsét. Bár nem akarták, végül az egész család megbékélt a szenvedéssel. Ahogy elindultam a lejtőn, rángatózva, fékezgetve, egy Paul Tournier-tól származó párhuzam jutott eszembe. A keresztény élet olyan, mint egy trapézmutatvány. Addig lengedezünk, edzünk és építjük izomzatunkat, amíg jólesik, de ha fejlődni akarunk, kitűnni, akkor kockáztatnunk kell. El kell engednünk a rudat, még úgy is, hogy nincs alattunk semmi, és megragadni a következő trapézt. Arra gondoltam, Briannek biztosan tetszene ez az analógia. A Sternberg család már régen elengedett minden mankót, és bejelentette ország-világ előtt, hogy ők hinni fognak Istenben, akkor is, ha… ha bármi történik. Ez Brian személyes elhívása. Már nem figyelik őket olyan sokan, mint régen, de Sternbergék még mindig hisznek. Ahogy ott ültem a kocsiban, ismét éreztem makacs hitük lelkesítő erejét. (Brian Sternberg 2013-ban hunyt el.)

10. TÁNC A MENNYBEN Isten csak gyermekek előtt jelenti ki magát; tökéletesen csak tiszta gyermekek előtt. A világ minden lelki fegyelmének célja felnőttből gyermeket formálni, hogy Isten kijelenthesse magát neki. George MacDonald Nem sokkal azután, hogy először meglátogattam Brian Sternberget, Maryland államba, Baltimore-ba utaztam, hogy egy rendkívüli kamasz lánnyal, Joni Earecksonnal készítsek interjút. Ma már természetesen mindenki számára ismerősen cseng Joni neve, mert festőként, íróként és keresztény előadóként nagy népszerűségre tett szert, de amikor először találkoztunk, még egyetlen könyve sem jelent meg, és csupán morzsákat ismertem a vele történtekből. Joni esete sok mindenben hasonlít Brianéhez: mindketten sportolók voltak, akiknek a pályáját kamaszkorukban törte derékba egy tragédia, és rákényszerültek, hogy mozgássérültként éljenek. Odafelé menet olyan hangulatot képzeltem el, amilyet a Sternberg családnál tapasztaltam; békétlen küzdelemmel kevert kemény, kiolthatatlan hitet. Amikor azonban Joni házához értem, amelyet egy egész kontinens választott el Brian otthonától, egészen más légkör fogadott. Baltimore-ból nyugat felé indultam, és egy békés patakot követve közeledtem Joni Eareckson házához. Éles kanyarokkal és kacskaringókkal tarkított úton haladtam az itt-ott előbukkanó, rögszerű dombok között. Az út festői erdőcskén vezetett keresztül, míg ki nem bukkant a dombtetőn, ahonnan lélegzetelállító panoráma tárult elém. Joni háza is ezen a dombon állt. Hatalmas kőtömbökből és szálfákból emelt villaépület volt, amelyet fáradságos munkával maga Joni édesapja épített. Joni műtermének üvegfalai a völgyre néztek, ahol egy barna csődör legelészett, farkával hessegetve a legyeket, az udvaron pedig hatalmas német dog játszadozott. Sok művész szeretne ilyen rusztikus környezetben alkotni, de Joni másként űzi a szakmáját, mint a legtöbben. Ő csak akkor mehet a műterembe, ha valaki betolja, a ceruzát és az ecsetet pedig a szájában tartja.

Tizenévesen Joni nyaktörő vágtákra vitte csődörét az erdei ösvényeken, kutyájával együtt mártózott meg a hegyi patakban, vagy épp kosárlabdát dobált a házikó mellett. Sőt időnként rókavadászatra indult a birtokon. Ma az edzés ennél sokkal finomabb mozgást jelent számára. Ha olvas, csak a felkarját és vállát tartó pántok segítségével képes lapozni, a rajzolás pedig aprólékos, nehézkes fejbiccentéseket kíván, ahogy lassan alakot ölt a kép. Két másodperc volt csupán, egyetlen hiba, és Joni élete örökre megváltozott, lendületes optimizmusa azonban nem. Amikor megismertem, leginkább az ragadta meg a figyelmemet, hogy milyen élénk kifejezés ül az arcán, milyen fényesen ragyog a szeme. Olyan szélesen mosolygott, hogy arról az egykori szépségkirálynők által tartott „Gondolkodj pozitívan, szeresd önmagad!” tanfolyamok jutottak eszembe. Velük ellentétben Joni lelkét egy tragédia formálta ilyenné. Végzetes zuhanás 1967-ben szokatlanul forró és párás volt a nyár, a július egyenesen fulllasztó. Reggel a lovakkal edzettem, jól meg is izzadtam, amit csak a Chesapeake-öböl vize enyhíthetett. Húgommal, Kathyvel lelovagoltunk a partra, és a sötét vízbe vetettük magunkat. Sosem elégedtem meg annyival, hogy egyik hosszt ússzam a másik után a medencében, vagy az öböl sekély részén pancsoljak. A szabad úszást szerettem, kinn a nyílt vízen. Tizenöt-húsz méternyire egy tutaj lebegett a tengeren, tökéletes úti célnak tűnt. Versenyt úsztunk Kathyvel. Sportosak voltunk mindketten, és időnként elég vakmerőek. Odaértem a tutajhoz, felmásztam rá, és gyorsan beugrottam az oldaláról, szinte gondolkodás nélkül. Éreztem, hogy megragad a víz, mint mindig, majd egy szédítő csattanás: a fejem a sziklás fenéknek csapódott. Kezem-lábam elernyedt, a fülem hangosan zúgott, mintha heves vibrálással kísért elektrosokkot éreznék – fájdalmat azonban egyáltalán nem. Nem bírok megmozdulni! Arcom belepréselődött az érdes homokba, de nem tudtam elfordítani. Az agyam egyre csak küldte az úszómozgás parancsait az izmokba, de egyik sem reagált.

Visszatartottam a lélegzetem, imádkoztam és vártam, ahogy fejjel lefelé lebegtem a tengerben. Körülbelül egy perccel később hallottam, hogy Kathy a nevemet kiáltja – halvány, tompa hang a víz fölött. Egyre közelebbről, egyre tisztábban szóltak a szavai, majd megláttam az árnyékát. „Te beugrottál? Annyira sekély!” – hatolt át hangja a vízen. Kathy lehajolt, megpróbált kiemelni, de elesett. Ó, Istenem, meddig tart még?, gondoltam, ahogy minden elsötétült. Mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet, a fejem átszakította a víz felszínét, és nagy levegőt vettem. Megpróbáltam megkapaszkodni Kathyben, de az izmaim még mindig nem reagáltak. A vállára vett, és elindult a part felé. Úgy éreztem, sőt biztos voltam benne, hogy kezemet és lábamat a mellkasomhoz kötözték, majd hirtelen belém hasított a rémület, amikor láttam, hogy Kathy hátát verdesik. Elvesztettem a kapcsolatot a testemmel. Jonit mentőautó szállította az öbölparti magányból a baltimore-i városi kórház forgatagába. Elfüggönyözött, apró szobába fektették, ahol az egyik ápoló a kortörténetéről kérdezte, míg a másik levágta róla vadonatúj fürdőruháját, amitől kiszolgáltatottnak és tehetetlennek érezte magát. Az orvos, kezében egy hosszú fémtűvel újra és újra megkérdezte: „És ezt érzi?”, ahogy a talpát, a vádliját, az ujjait és a karját szurkálta vele. Joni minden erejével az érzetre koncentrált, de csupán akkor válaszolhatott őszinte igennel, amikor az orvos a vállához ért. Gyors szóváltást követően az egyik orvos, dr. Sherrill lenyírta Joni hullámos, szőke haját, egy ápoló pedig leborotválta a fejét. Joni lassan elveszítette az eszméletét, de mintha még hallotta volna az elektromos fúró visítását. Az az utolsó emléke, hogy valaki tartja a fejét, miközben az orvos két csinos kis lyukat fúr a koponyája két oldalára. A tükör Amikor Joni felébredt, Stryker-keretbe (hasonló Brian Sternberg Foster-keretéhez) szíjazva találta magát. A koponyájába fúrt lyukakba fémkapcsokat tettek s egy rugószerű eszközhöz erősítették őket, amely elhúzta a fejét a testétől. Lyukat vágtak a vászonra,

amelyben feküdt, hogy kilásson, és egy ápoló néhány óránként megfordította a keretet. Egész nap két látvány között ingázott: padló és mennyezet. Bár mozdulni nem bírt, és az intenzív osztályon igen nyomasztó volt a hangulat, Joni egész jókedvűen vészelte át az első néhány hetet. Nem sok fájdalmat érzett, és az orvosok reménykedtek, hogy az idegek egy része magától meggyógyul. Kezdetben a szobája folyton látogatókkal, virágokkal és ajándékokkal volt tele, a nővérek pedig tinimagazinokat terítettek a földre, hogy legyen mit olvasnia. Négy héttel később, miután túljutott a kritikus szakaszon, dr. Sherrill fúziós műtétet hajtott végre a gerincén. Joni nagyon megörült, mert azt remélte, a műtét megoldja a problémáit, és ismét lábra állhat. A beavatkozás sikerült is, de dr. Sherrill még aznap tiszta vizet öntött a pohárba. „Joni – kezdte sajnálom, de a sérülés maradandó, ezen a fúziós műtét sem változtat. Többé sosem fogsz járni, és a karodat sem igazán fogod tudni használni.” Joni, a baleset óta először, átérezte a kérlelhetetlen tényeket. Arra számított, hogy néhány hónapig kezelik, majd jön a rehabilitáció, végül a felépülés, de most hirtelen belátta: az egész élete megváltozik. Se sportautó, se lóverseny, se lacrosse-meccs. Talán randizni sem fog. Soha. „Összetörtem – emlékszik vissza Joni. – Azelőtt teljes volt az életem: annyi iskolai programban vettem részt, amennyi csak belefért az időmbe, utána hirtelen egyedül találtam magam egy két réteg vászon közt lebegő csupasz, mozdulatlan testben. Minden hobbim, mindenem, ami csak volt, értelmét vesztette számomra. Ott állnak a pajtában azok a gyönyörű lovak, amelyekkel mindenféle mutatványt tudtam végezni, még a vállukra is felálltam, és többé nem ülhetek fel rájuk. Még enni sem tudok egyedül! Alszom és lélegzem, minden egyebet valaki más csinál helyettem.” Joni csak lógott a vászonhoz szíjazva, arccal lefelé, és nézte, ahogy forró, sós könnycseppek hullanak a szeméből, és mintát rajzolnak a padlóra. Folyt az orra, ezért ápolót kellett hívnia. Segítség nélkül még sírni sem tudott.

Néhány nappal később még rosszabbra fordult a kedve, amikor két osztálytársa meglátogatta. Most látták először a baleset óta, ezért felkészületlenül érte őket, mennyire megváltozott a barátnőjük, akit addig élénk, lendületes sportembernek ismertek. Odaléptek hozzá, és alig jutottak szóhoz. „Ó, Istenem!” – suttogta egyikük. Egy pillanatnyi kínos hallgatás után kirohantak a szobából. Joni hallotta, hogy egyikük hányni kezd, a másik pedig a folyosón zokog. Nem tudta, mi válthatott ki ilyen szörnyű reakciót. De hamarosan rájött. Épp egy Jackie nevű lány volt bent nála, akit megkért, hogy hozzon neki egy tükröt. Jackie habozott, de Joni csak erősködött, ezért Jackie vonakodva bár, de keresett egy tükröt, és remegő kézzel Joni arca elé tartotta, aki belenézett és felsikoltott. „Ó, Istenem, hogy tehetted ezt velem?” A tükörből egy pár bevérzett szem nézett vissza rá, mélyen besüllyedve a koponyába, körülötte sötét karikák. Bőrszíne mattsárgára fakult, foga elfeketedett a gyógyszertől. Még mindig kopasz volt, a fején fémkapcsok, és ötvenöt kilóról harmincötre fogyott. Joniból feltört a zokogás, és egyre csak sírt. „Ó, Jackie, segítened kell! – jajdult fel végül. – Kérlek, tegyél meg nekem valamit! Nem bírom tovább!” „Mit tegyek, Joni? Kérj, amit csak akarsz!” „Segíts meghalni! Szerezz valami gyógyszert vagy akár csak egy borotvapengét! Képtelen vagyok ilyen torz testben élni! Segíts nekem meghalni, Jackie!” Jackie-t nem vitte rá a lélek, hogy teljesítse a kérést, bármilyen állapotban volt is a barátnője. Joni tehát újabb leckét tanult: még meghalni sem tud egyedül. Bőség Emberek milliói hallották Joni történetét ama rémes nap óta a városi kórházban. Világszerte hívják konferenciákra, országos tévécsatornákon szerepel, rádióműsort vezet mindennap, élettörténetét filmen is megörökítették, és számtalan magazin készített vele interjút. Joni című önéletrajzán kívül sok egyéb könyvet is írt, és énekesként is sikereket ért el.

Azok közül, akik manapság Joni Eareckson Tadával találkoznak (időközben férjhez is ment), szinte mindenki vidámabbnak, reményteljesebbnek érzi magát utána. Semmi köze már ahhoz az aszott, szánalomra méltó lányhoz a tükörben. Vajon hogy csinálta? „A kórházban töltött nyomasztó időszak másból sem állt, mint hogy palacsintaként forgattak, nehogy felfekvéses legyek, ráadásul egy nap valaki meglátogatott – meséli Joni –, és egy bibliai idézettel próbált felvidítani, amelyben Jézus azzal biztatja követőit: »azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.« Keserű voltam és cinikus, olyannyira, hogy úgy éreztem, gúnyolódik. Bőségben éljenek? Ha minden napot végigküzdök, akkor sem jutok többre, mint hogy szánalmas, másodrangú fél életet éljek. Nincs több tenisz, sosem szeretkezhetek, nem mehetek férjhez, nem alkothatok semmi maradandót. De ahogy teltek az évek, megváltozott a hozzáállásom. Mindennap azzal kelek, hogy hálát adok Istennek azért, amit kaptam tőle. Bár három évbe került, hogy egyáltalán elhiggyem, hogy lehetséges, de Isten valamiképpen bebizonyította, hogy én is élhetek bőségben.” Joninak mindenekelőtt azt kellett megtanulnia, miként jusson túl az akadályon, amely minden mozgássérült előtt ott tornyosul: hogyan fogadja el a helyzetét és a korlátait? Hasztalan lett volna teste borzalmas állapotán keseregnie, hiszen a tükörben látott arc nem változik meg varázsütésre, el kell fogadnia, hogy lebénult, és rá kell jönnie, hogyan birkózhat meg ezzel. Fájdalmas folyamatnak nézett elébe. Ha kedvese átkarolta, nem érezte az ölelést. Ilyenkor alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy behunyja a szemét, és azon álmodozzon, milyen lenne, ha meggyógyulna. Vőlegény, sportautó, hosszú erdei séták, lacrossecsapattagság az egyetemen – a lehetőségek száma végtelen, de egyszersmind haszontalanok is. Joni belátta, hogy ha egyre csak ilyesmiken gondolkodik, azzal nem enyhít a szenvedésén, csupán hátráltatja az elfogadás folyamatát. Hamar megtanulta, hogy a „normális” emberek gyakran zavarban érzik magukat a mozgássérültek közelében. Volt, aki úgy beszélgetett vele, hogy a kerekesszékére támaszkodott, és hangosan, egyszerű szavakkal kommunikált, mintha Joni szellemi

fogyatékos lenne. Az utcán a gyalogosok néha másfél méterre kikerülték a kerekesszéket, sőt le is léptek az útra, hogy elengedjék, bár bőven elfértek volna a járdán. Joni kezdte érteni, hogy a kórházban vagy otthonban kezelt mozgássérültek miért ódzkodnak annyira a külvilágtól. Odabent ők a normálisak, és szakemberek közt élnek, akik képzettségükből adódóan megértik őket. A barátok sokat segítettek. Az első időkből származó emlékei közül is kiemelkedik egy őrült pillanat: egy évvel a baleset után egyik barátja végigrobogott vele a tengerparton, és kerekesszékestül betolta az Atlanti-óceán habjai közé. Joni visított a gyönyörűségtől. Talán sosem lebeg többé a hullámok taraján, de legalább átélheti, ahogy a víz a lábának csapódik, és sós vízpermet fröccsen az arcába. Nagyon szerette, amikor az emberek ilyen könnyedséggel bántak vele, és nem óvatoskodtak folyton. Kínkeserves kezelések nélkül azonban még ülni sem tudott volna. Miután hónapokon keresztül feküdt vízszintesen, testét fokozatosan kellett hozzászoktatni az ülő helyzethez. Amikor először emelték negyvenöt fokos szögbe, megszédült és majdnem hánynia kellett, ahogy a szíve megpróbált igazodni az új feltételekhez. Csúf felfekvések alakultak ki a testén: a farkcsontjánál és a csípőjénél az éles csontperem átszúrta a bőrt. Az orvosok, hogy enyhítsenek a nyomáson, kitágították a lyukat (miközben Joni teljesen magánál volt, hiszen nem érzett fájdalmat, ezért érzésteleníteni sem kellett), és lereszelték az éles részeket csípő- és farkcsontjáról. Még hetekig feküdt az ágyban, majd megismételték azokat a keserves gyakorlatokat, mielőtt újra felülhetett volna. Azokban a nehéz időkben Joni a barátaitól várta az érzelmi támogatást. Keresztény diákok egy csoportja hűségesen eljárt hozzá. Egy alkalommal azzal lepték meg, hogy kiskutyát csempésztek be hozzá. Joni kuncogva tűrte, hogy a kiskutya összevissza nyalogassa az arcát. Negyvenéves késés Kezdetben Joni képtelen volt összeegyeztetni állapotát a szerető Istenbe vetett hitével. Úgy érezte, minden ajándékot, mindazt, amit kamaszként annyira élvezett, Isten elvett tőle. Miért? És mi maradt neki? Nagyon lassan, lépésről lépésre fordult Isten felé.

Végül megenyhült vele szemben, a keserűségből bizalom lett, de ehhez több mint három év, rengeteg sírás és kérdés kellett. Egy éjjel aztán megbizonyosodott afelől, hogy Isten igenis megérti. Hátát épp fájdalom hasogatta, ami olyan kínt okozott, amelyet csak a bénulásban szenvedők ismernek. Az egészséges ember megvakarja, ha viszket, megmasszírozza, ha fáj, és kinyújtóztatja, ha begörcsöl, de aki megbénult, az csak fekszik mozdulatlan áldozatként, és semmi sem védi a fájdalomtól. Cindy, Joni egyik legjobb barátja ott ült az ágyánál, és elkeseredetten igyekezett bátorságot önteni a szívébe. Végül a következő mondat csúszott ki a száján: „Joni, nem vagy egyedül, Jézus tudja, mit érzel… hiszen ő is megbénult.” Joni rámeredt. „Micsoda? Te miről beszélsz?” „Komolyan! – folytatta Cindy. – Gondold meg, keresztre feszítették. A hátát véresre verték, biztos nagyon szeretett volna megmozdulni, más testhelyzetbe kerülni, enyhíteni a nyomáson, de képtelen volt rá. A szögek megbénították.” Ez elgondolkoztatta Jonit, és egy pillanatra elterelte figyelmét saját fájdalmáról. Korábban sosem jutott eszébe, hogy Isten is átélte azt az éles fájdalmat, amely őt kínozza. E felismeréstől egészen megvigasztalódott. Isten hihetetlenül közel került hozzám. Ereztem, hogy barátaim és családom kitartó szeretete átformál, és végül azt is elfogadtam, hogy igen, Isten is szeret. Nem sokan tehetik meg, hogy a végletekig elmennek Istennel; jó sokáig tartott, mire önmagámra is így tudtam tekinteni. A baleset előtt egészen más kérdések foglalkoztattak: „Hogyan illik Isten ebbe a helyzetbe? Hogyan befolyásolja szerelmi életemet? És a karrieremet? A hobbijaimat?” Ezek nagy része nem lehetséges többé. Nem maradt más nekem, csak egy tehetetlen test és Isten. Talán ilyen állapotra törekszenek a misztikusok. Én kéretlenül is megkaptam.

Elvesztettem önazonosságomat, egyedül Isten maradt meg, és lassan sikerült megelégednem ezzel. A világmindenség teremtője személyes Istenem lehet, az életem része, és ez a fenomenális lehetőség teljesen letaglózott. Talán arra is képes, hogy vonzóvá és értékessé tegyen. Tudtam, nélküle ez lehetetlen. Az első néhány hónap és év során megszállottan kutattam, vajon mit akar tanítani nekem Isten ezzel. Titkon valószínűleg abban reménykedtem, hogy ha rájövök Isten tervére, megtanulhatom a leckét, és ő meggyógyít. Felteszem, minden keresztény, aki hasonló helyzetbe kerül, Jób könyvéhez fordul válaszért. Jób igaz ember volt, aki többet szenvedett, mint azt el tudnám képzelni. Furcsamód a könyv nem adott választ a miértre, de azt megtanultam, hogy Jób ragaszkodott Istenhez, bármi történt is, és Isten megjutalmazta ezért. „Vajon ezt akarja Isten?” – töprengtem. Ahelyett, hogy választ követeltem volna, onnantól kezdve arra koncentráltam, hogy alázattal rábízzam magam. Oké, megbénultam. Szörnyű. Nem tetszik. De vajon Isten úgy is használ engem, hogy mozgássérült vagyok? Vajon képes vagyok-e a bénultsággal együtt is dicsőíteni és szeretni Istent? Ő megmutatta, hogy igen. Isten talán függést ajándékozott nekem, hiszen sosem leszek olyan független, hogy Isten kiszorulhatna az életemből. Minden pillanatban érzem kegyelmét. Minden reggel, amikor felkelek és csak fekszem a hátamon, várva, hogy valaki felöltöztessen, tisztában vagyok vele, hogy segítségre van szükségem. Még fésülködni vagy orrot fújni sem tudok egyedül! De vannak barátaim, akiknek fontos vagyok. Van mit festenem, ezt a gyönyörű tájat. Sőt eltartom magam! Minden mozgássérült erről álmodik. A béke belülről fakad, és Isten elhalmozott engem az ő békéjével. Van még valami: most már reménnyel tekintek a jövőre. A Biblia „dicsőséges” mennyei testről beszél. Középiskolás koromban ez ködös, távoli fogalomnak tűnt, de most már értem, hogy meg fogok gyógyulni. Senki sem golyózott ki a teljességből, csupán negyven-ötven éves késéssel kapom meg, és Isten végig mellettem van.

Most már tudom, mit jelent az, hogy „dicsőséges”: amikor halálom után táncra perdülök a mennyben. Joni egy darabig még nem táncolhat, de két év rehabilitáció után már úgy manőverezett motoros székével, hogy gyorsulási versenyt rendezett a kórház folyosóján. Evekkel később vezetni is megtanult, és most saját autója van, testre szabott irányítással. Idővel népszerű szónok lett, ami nem véletlen: mindig magával ragadja a közönséget. Ruhája kifogástalan, frizurája tökéletes, és gyakran elmeséli, hogyan történt a baleset, majd hogyan épült fel. Jól érthetően beszél, de a közönség mindenekelőtt az életkedvét és lelkesedését értékeli. Tagjai nem mozognak, de szeme és arca ragyog. Miután Joni Kaliforniába költözött, festményein már a varázslatos nyugat is megjelent. „Bár nem mártózhatok meg a patakban, nem is lovagolhatok, a kertbe még kiülhetek, ahol elborítanak az illatok, a formák és a gyönyörű látvány.” Mindezt meg is jeleníti figyelemre méltó, szájjal festett képein, olykor közönség előtt. Előadásaiban sokszor szóba hozza azt a hatalmas pajtát, amely marylandi műterme előtt állt. A farm összes épülete közül ezt kedvelte a legjobban, mert legszebb emlékei ide kötötték: a széna édes illata, az izgága lovak neszezése, és a sötét zugok, melyeket gyermekként felfedezett. A pajta varázsáról, szépségéről beszél, és apja büszkeségéről, amellyel keze munkájára tekintett. De utána rémálomba illő emlék következik: elmeséli, hogyan gyújtották fel vandálok a pajtát, és tették a földdel egyenlővé. A szörnyű élmény beleégett Joni leikébe: kedves lovainak vad nyerítése, a megperzselt hús szaga, a család és a szomszédok eszeveszett erőfeszítései, hogy megfékezzék a tüzet. A történet azonban nem itt ér véget. Apja, akinek tartását ízületi gyulladás görbítette meg és csavarta ki, hozzáfogott, hogy saját kezűleg építse újra a pajtát. Az alapok megmaradtak, s új köveket, új gerendákat, új deszkákat rakott rájuk. A második pajta még impozánsabbra sikerült. „Olyan vagyok, mint az a pajta – mondja Joni. – Azt hittem, az életem jóvátehetetlenül összetört, de Isten és a barátaim

segítségével újraépült. Ugye most már megértitek, miért vagyok ilyen boldog? Visszaszereztem valamit, amiről azt hittem, sosem lehet az enyém: az élet bőségét.” A két szenvedő Joni Eareckson Tada és Brian Sternberg azok közé tartoznak, akik életében sajnos tombol a fájdalom. Mozgássérültek, daganatos betegek, születési rendellenességgel élő gyermekek szülei – az ilyen rendkívüli szenvedést megélő emberek valószínűleg ódzkodnak a gondolattól, hogy a fájdalomra ajándékként tekintsenek. Nekik ez biztosan üresnek és szadistának tűnik, hiszen az ő életükben a fájdalom kilépett természetes folyamatából, és szörnyeteggé vált. Egyikük a szenvedésének köszönheti hírességét, a másiknak a szenvedés miatt kellett búcsút mondania hírnevének. Évtizedek múltán mindketten mozgásképtelen testben élnek, de a maguk módján mindketten megtalálták az erőt a túléléshez, sőt a növekedéshez is. Istenbe vetett bizalmuk központi szerepet játszik sebesült lelkük gyógyulásában. Brian nem futamodik meg az ok kérdésétől: vajon Isten tehet róla? Meggyőződéssel vallja (szüleivel együtt), hogy Isten ugyanolyan iszonyattal tekint az állapotára, mint ő. Végkövetkeztetései bizonyos pontokon szembemennek könyvem üzenetével, mivel elutasítja a szenvedés jellemformáló erejét. Habár elfogadja, hogy Isten gondviselése jóra használta a fájdalmat, de tagadja, hogy Isten hagyná, hogy élete végéig így éljen. Teljes hitét, sőt szinte teljes teológiáját a remélt gyógyulásra tette fel. Ám még ez az álláspont is, amely Sternbergék barátai számára egyre tarthatatlanabbnak tűnik, az Istenbe vetett bizalomról szól. Annak ellenére, hogy többet szenvedett, mint a legtöbb ember, Brian kitartóan bízik és hisz szerető Istenében, aki méltó is erre. A mennyben Brian olyan magabiztos léptekkel jár majd, mint Jób, Habakuk vagy Jeremiás, akik hozzá hasonlóan a legrosszabb oldaláról látták a világot, mégis hittek. Joni Eareckson Tada fájdalma, néhány nyilallástól eltekintve, főként lélektani a veszteség fájdalma, élete mégis a győzelem és öröm énekét zengi. Igen, tusakodott Istennel, de nem fordult el tőle. Olyan lelki mélységre és érettségre tett szert e tusakodás során, amely

milliókat inspirált. Nem állítom, hogy minden beteg ember megismételheti Joni Eareckson Tada sikertörténetét. Ez lehetetlen, hiszen Joni sok egyedi ajándékkal és talentummal rendelkezik, azonban azáltal, ahogy hasznosította őket, valami egészen mást is megvalósított: „méltóságot” adott a szenvedésnek. Kezdetben Joni egy halom levelet kapott, amelyek arra buzdították, fohászkodjon gyógyulásért; vagy éppenséggel leszidták, hogy olyan erőtlen a hite. Természetesen imádkozott azért, hogy meggyógyuljon: 1972 nyarán egy szűk körű gyógyítóalkalom után, amelyen körülbelül tizenöten vettek részt, hetekig meg volt győződve arról, hogy gerince csodálatos módon meggyógyul. Még barátait is felhívta, hogy figyelmeztesse őket: „Csak figyeljetek, hamarosan ott állok majd a küszöbötökön! Meg fogok gyógyulni!” Nem így alakult. Könyveiben Joni elmondja, hogyan jutott arra a tragikus következtetésre, hogy teste nem fog meggyógyulni. Most már „dicsőséges betolakodónak” nevezi a balesetet, és azt állítja, ennél jobb dolog sosem történt vele, hiszen ezáltal Isten önmagára irányította a fiatal lány gondolatait, így hívta fel magára a figyelmét. Joni azt mondja, ha nem szenved balesetet, akkor valószínűleg tipikus középosztálybeli életet élt volna, céltalan, kényelmes életet, és mostanra valószínűleg már túl lenne két váláson. A sérülés azonban mindent megváltoztatott. Isten kegyelme idővel kirajzolódott Joni életében, és ő mostanra olyan erőteljes jelképpé vált, amely elnémítja a hittel kapcsolatos gyermeteg érveket. A gyógyulás hiánya a hit hiányára utal? De akkor mi a helyzet Joni Eareckson Tadával? Sőt Joni ékesen példázza, hogyan alakulhat át a fájdalom, hogyan fordulhat a javunkra. Íróként, színésznőként, énekesként és festőművészként is nagy sikereket ért el, később mégis mindent feladott, hogy első számú szakterületével foglalkozzon: a fogyatékosságával. Joni azt szeretné, ha az egyház ráébredne a fogyatékkal élők szükségleteire, és ha a keresztények a társadalom gyógyítói lennének. Az embereket egyre nehezebb összegyűjteni. Sokkal kevesebben kíváncsiak egy olyan szemináriumra, ahol a fogyatékkal élők megsegítéséről beszélnek, mint ha valaki a személyes élményeiről szól. Joni egyre több fogyatékkal élőnek viszi el a

remény üzenetét, és egyre több olyan embernek is, akinek nincsenek ilyen fogyatékosságai. Istennek hála nem sokan élik át Joni és Brian megpróbáltatásait. Ha különbözőképpen is, de mindketten a János 9-ben foglalt igazságot tapasztalták meg: „Sem ő nem vétkezett, sem az ő szülei, hanem ez azért történt, hogy nyilvánvaló legyen benne az Isten munkája.” A Jézus által meggyógyított vak ember példáját követve két modern mozgássérült – egyikük Seattle-ben, másikuk Baltimoreban – csodálatos példával tette nyilvánvalóvá Isten működését.

11. BIZONYSÁGTEVŐK A szenvedők viszik előre a világot. Lev Tolsztoj Paul Tournier svájci orvos és lelkigondozó Creative suffering (Teremtő szenvedés) című könyvében megemlít egy újságcikket, amely nagyon meglepte. „Az árvák vezetik a világot” címmel egy elismert orvosi szaklapban jelent meg, és háromszáz vezető személyiség életét vizsgálta, akik nagy hatást gyakoroltak a történelem menetére. A szerző közös jellemzőiket keresve felfedezte, hogy mindannyian árván nőttek fel, vagy valóságosan (szüleik elhunytak vagy elszakadtak tőlük), vagy pedig érzelmileg (súlyos gyermekkori mellőzöttség miatt). Listáján olyan nevek szerepeltek, mint Nagy Sándor, Julius Caesar, Robespierre, George Washington, Napóleon, Viktória királynő, Golda Meir, Hitler, Lenin, Sztálin és Castro. „És tessék – írja Tournier egyik előadást tartjuk a másik után arról, milyen fontos az ember fejlődése szempontjából, hogy az apa és az anya együtt, harmonikusan töltse be a maga szerepét gyermeke életében. Majd hirtelen rá kell döbbenünk, hogy azok, akik a legnagyobb hatást gyakorolták világunkra, éppen ebben szenvedtek hiányt!”1 Tournier maga is árva volt, és felesége halála után sokat töprengett az árvaság kérdésén, mert időskorára ismét úgy érezte, elárvult. Korábban minden nagyobb életeseményt – legyen az siker vagy tragédia – jónak, illetve rossznak ítélt, utána viszont egyre határozottabban vallotta, hogy a szerencsés és balszerencsés körülmények morálisan egyaránt semlegesek. Minden az, ami; egyedül az számít, hogyan reagálunk. Az erkölcsi értelemben vett jó és rossz nem dolgokban, hanem kizárólag személyekben lelhető fel. Ez a felismerés egészen új irányt adott Tournier orvosi tevékenységének, és ebből fakadt a „teljes ember” elmélete is. „Ritkán vagyunk urai a helyzetnek – írja Tournier –, a reakciónkért azonban mi felelünk (segítőinkkel együtt)… A szenvedés önmagában sosincs javunkra, ezért mindig küzdenünk kell ellene. Az számít, hogyan reagálunk a szenvedés láttán. Ez az igazi próbatétel, hogy személyesen mi hogyan fordulunk az élet, a változások és a véletlenek felé. Tegyük fel, hogy valaki megbetegszik vagy egyéb

tragédia sújtja, és tőlem vár segítséget, hogyan értelmezze azt a súlyos csapást, amely az életét érte? Vajon személyesen ő hogyan reagál rá? Pozitív, tevékeny, teremtő módon, amiből ő maga is épülni fog, vagy negatívan, ami éppen hogy akadályozza épülését?… A megfelelő időben nyújtott megfelelő segítség meghatározhatja életének irányát.”2 Orvosként Tournier naponta találkozott sérült emberekkel, és sosem tagadta, hogy a szenvedés össze is törheti az embert, nem minden esetben lesz a személyes növekedés eszköze. Éppen ezért határolódott el egyre inkább a diagnózis és a kezelés hagyományos felfogásától, és a testi szükségletek mellett betegei érzelmi és lelki igényeit is számításba vette. Azt akarta, hogy betegei az átformálódás útjaként értelmezzék újra a szenvedést, és kötelességének érezte, hogy a segítségükre legyen ebben. Tournier a diótörőt állította eléjük párhuzamként: a nem várt csapások erőhatást fejtenek ki, amely áttöri a személyes biztonság külső, kemény héját. Az áttörés természetesen fájdalommal jár, de a pusztulás nem szükségszerű, sőt megfelelő környezetben a zűrzavar teremtő növekedéshez vezet. Ha a régi rutin, a régi viselkedési minta nem működik többé, a kiszolgáltatott, sebezhető beteg rákényszerül, hogy újat keressen. Az orvosnak, ápolónak, szociális munkásnak, lelkipásztornak vagy épp a szerető barátnak nem kell mást tennie, mint megakadályozni, hogy a körülmények diótörője pusztítóvá váljon, illetve segíteni, hogy a szenvedő meglássa, még a legsúlyosabb viszontagságok is megnyithatják az utat a személyes növekedés és fejlődés felé. A teremtő szenvedés mozgalma „Ami nem pusztít el, az megerősít” – mondta mindig Martin Luther Ring. A tragédiákkal terhelt 20. század során King, Gandhi, Szolzsenyicin, Szaharov, Tutu, Mandela és sokan mások élő példái voltak a teremtő szenvedés Tournier-féle elméletének. Az egész világ álmélkodva figyelte, ahogy e bátor emberek olyan körülmények közül is megerősödve kerültek ki, amelyekről mindenki azt hitte, csupán pusztulást szülhetnek.

Martin Luther King például szándékosan az egykori rabszolgatartó államok legrosszindulatúbb seriffjeit kereste meg, hogy szembeszálljon velük. Tűrte a verést, a börtönt, a brutális bánásmódot, mert úgy hitte, hogy önelégült honfitársai csak akkor hajlandók mellé állni, ha szembesülnek a rasszizmus legszélsőségesebb formáival. „A kereszténység mindig azt tanította, hogy előbb kapunk keresztet a vállunkra, mint koronát a fejünkre. Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy felvesszük a keresztünket annak minden nehézségével és kínkeserves, feszültségteljes tartalmával együtt, és addig cipeljük, amíg nyomot hagy rajtunk, és képessé tesz arra, hogy kiemelkedő életet éljünk, amely csak szenvedés árán érhető el.”3 Végül ez az elv hozta meg a rég várt győzelmet a polgárjogi mozgalom számára. Az emberek saját szemükkel látták, ahogy rendőrök és seriffek verik a polgárjogokért menetelő tömeget, s ez rázta fel a nemzetet tétlenségéből. Alig egy héttel azután, hogy a rendőrség lecsapott a tüntetőkre a selmai hídon, a kongresszus tárgyalni kezdte az 1965-ös választójogi törvényt. King minden véres konfrontációval csak erősebb lett. Az az elv, amely leginkább az olyan személyiségekben működik, mint amilyen Martin Luther King volt, az őt követő „kisemberekre” is érvényesnek bizonyult, akik vele együtt meneteltek a szabadságért és az igazságért. Hadd idézzem fel olyas valakinek az alakját, akiről senki sem gondolta, hogy hőssé válik, s akinek a fényképe sosem jelent meg az újságban. Mr. Buckley Mississippi államban, egy Simpson megyei kisvárosban élt, ahol meglátogattam a hetvenes évek elején, amikor a déli államok még mindig aktívan ellenálltak a polgárjogi mozgalomnak. Amikor kiléptem a háza ajtaján, úgy éreztem, egy szent otthonában jártam. Az egész megyében nem fordultam meg még egy olyan szép házban, mint ahol Mr. Buckley élt: kívül tégla, belül deszkaburkolat, négy-öt nagy szoba, de kilencvenévesen Mr. Buckley már nem sokat törődött a külsőségekkel. Ideje nagy részét konyhai hintaszékében, a tűzhelyhez húzódva töltötte, épp úgy, ahogy annak idején az egyszobás kunyhóban a sparhelt mellett. Én is így találtam rá: előre-

hátra hintázott a székben, rövidre nyírt ősz haját vakargatva mesélgetett, és kuncogva idézte fel a hajdanvolt időket. Szeme vizenyős, bőre vastag, kérges… nem csoda, hiszen a déli nap már kilenc évtizede égette. Mr. Buckley úgy döntött, egyetlen interjúban elmeséli az összes gyermekkori emlékét. Már három és fél órája beszélt egy kazettás magnóra, amikor megállt és kért egy pohár vizet. Nagyot kortyolt, megöblögette a szájában, majd kijelentette: „Nos, ezzel elérkeztünk 1901-hez.” Egy nemzedékkel a rabszolgaság után született, és a rekonstrukciós korszak keserű napjaiban nőtt fel. Végigélte a KuKlux-Klan rémuralmát, hallotta fenyegetéseiket, látta a lángoló kereszteket, hozzá is eljutottak a meglincselt, megégett emberekről szóló hírek. Miután 75 éven át a lábát sem tehette be a fehéreknek fenntartott éttermekbe, szállodákba, mosdókba, szavazófülkékbe, a hatvanas évek közepén csatlakozott a polgárjogi mozgalomhoz. Hitt benne, hogy Isten őt is felhasználhatja céljai elérésére, ezért John Perkins tiszteletes mellé szegődött, hogy a választáson való részvételre biztassák a feketéket, mivel bár a megyében 5000 fekete felnőtt élt, addig még csak 50-en regisztráltak a választásokra. A szövetségi marsallok a postaépület hátsó bejáratánál készítették elő a terepet a regisztrációra érkezők számára, akiket buszokból és furgonokból álló karavánnal szállítottak oda, ebben segédkezett Mr. Buckley is. Minden regisztrált szavazó nevét félelemmel írták a nagykönyvbe. Időről időre ellenséges fehér tömeg tűnt fel, hogy sértegessék és fenyegessék őket, és a regisztrálók közül többen elveszítették az állásukat, mégis eljöttek. Erőteljes fekete férfiak, akiknek a háta az idők során meggörnyedt a gyapotoszsákok súlyától, bátran sorakoztak Mendenhall belvárosában, hogy szavazhassanak. Végül 2300-an regisztráltak. A Mendenhall környéki fekete közösségben játszott vezető szerepét Mr. Buckley végig istenfélőként töltötte be, és a sebek, amelyeket meggyőződése miatt szenvedett el, mélyebb, erősebb jellemmé formálták. Bebizonyosodott előttem, hogy a szegények és elnyomottak – ahogy Jézus mondta – valóban boldogok. A hitén kívül semmije sem volt azokban a sötét napokban, azokon az

álmatlan, rettegéssel teli éjjeleken, Isten pedig úgy lakozott benne, mint aki valóban otthon érzi magát ott, mint aki jól ismeri őt. Mr. Buckley hite azután került a legkomolyabb próbatétel elé, hogy feleségével új házat vettek. Nyolcvanéves korukra végre kényelmes otthonban élhettek, ahol még érezni lehetett a friss festék illatát, minden rendes volt és tiszta. Egy éjjel azonban, hajnal kettő körül Mr. Buckley füstszagra ébredt. Még épp időben ugrott ki az ágyból, mert az előszoba lángokban állt, és a tűz már a hálószobájukig harapódzott. Mindkettőjüknek sikerült elhagyniuk a házat, de mindenük odaveszett. A tüzet a szomszédjuk gyújtotta. „Hát, mondhatom, sok mindent megéltünk – meséli Mr. Buckley. Három gyerekem közül kettőt elveszítettem, meg az első feleségemet is, sőt mi is majdnem otthagytuk a fogunkat azon az éjszakán, az egyszer biztos. De azt mondta az Úr, nem rak ránk nagyobb terhet, mint amit el tudunk viselni. Ha mégse bírnánk, ő bizony ott lesz velünk, és olyan erőt ad nekünk, amilyenre sose számítottunk volna.” Mr. Buckley 1986-ban hunyt el, 97 évesen. Utolsó éveit arra fordította, hogy új gyülekezetei alapítson Mendenhallban. Azt mondta: „Olyan gyülekezetet akarok, ahol mindenféle embert szívesen látunk, ahol nem számít a bőr színe, ahol az emberek imádkoznak és elhiszik, hogy meg is kapják a választ. Olyan gyülekezetet akarok, amelyet mindenki arról ismer, hogy tagjai szeretik egymást.” Mr. Buckley a saját példáján keresztül mutatta meg, milyen is az a gyülekezet. A nagy fordulat „Ami nem pusztít el, az megerősít” – mondta Martin Luther King, amit Mr. Buckley békés, ráncos arca is bizonyított. Mint egy szívós vén tölgy, amely sok vihart, jégverést és erdőtüzet túlélt, Mr. Buckley-ból is áradt az erő, amilyet a legtöbb, komfortos életet élő állampolgár sosem ismerhet meg. Van abban valami különleges, amikor a megpróbáltatások idején csak Istenre számíthatunk. A Mr. Buckley-val töltött órák után végre megértettem, mit jelentenek Jézus különös, paradox szavai, a boldogmondások. Rádöbbentem, hogy amikor Jézus azt mondja: „Boldogok… a szegények… akik szomorkodnak… a szelídek… akiket üldöznek”,

azt mindig úgy értettem, mintha koncot dobna a szerencsétleneknek. Hát, ha már nem vagytok gazdagok, az egészségetek sem az igazi, az arcotok csatakos a könnytől, tessék, itt van egy-két szép szó meg az eljövendő jutalom ígérete. Most már jobb? Azonban az ígéretek közül néhány jelen időben van – „övék a mennyek országa” és amikor Mississippiben szegény feketékkel találkoztam, megtapasztaltam, hogy az elnyomottak igenis lehetnek boldogok. Mr. Buckley olyan életminőségről tett bizonyságot, amilyet nem sok ember esetében láttam. Hite szilárd volt, érett és sokat próbált. Pál apostol egy helyen különös kijelentést tesz: „az én erőm [Isten ereje] erőtlenség által ér célhoz.” (2Korinthus 12,9) Ezt sokan félreértik, sőt ki is gúnyolják, különösen azok, akik azért utasítják el Istent, mert megengedi a fájdalmat és a szenvedést. Pál és Mr. Buckley – akik Istent képviselik – ajkairól mégis igazan csengenek a szavak. Még Jézusról is azt írja a Szentírás, hogy „szenvedéséből tanulta meg az engedelmességet” (Zsidók 5,8). Mi, akik a szenvedők mellett állva figyeljük sorsukat, haragra és keserűségre számítunk tőlük, azt gondoljuk, Isten ellen fordulnak, kifakadnak rá az őket ért méltánytalanságok miatt. Ezek az emberek - csodálatos és számunkra megszégyenítő módon – gyakran mégis nyugalmat találnak Istenben, nem véletlen hát, hogy azok a bizonyságtételek hatnak ránk a legmélyebben, amelyeket a világ szemében „vesztesek” osztanak meg velünk. C. S. Lewis, ha kelletlenül is, de így összegez: Nem hiszem azonban, hogy a szenvedés… ilyen rossz következményekkel járna [mint a harag és a cinizmus]… A frontok lövészárkaiban vagy sebkötöző helyein sem találtam több gyűlöletet, önzést, lázadást és becstelenséget, mint a világ egyéb pontjain. Nagy szenvedőkben a lélek csodálatos szépségét fedeztem fel. Megfigyelésem szerint az emberek többnyire jobbá lettek, nem pedig rosszabbá az évek múltával, s azt tapasztaltam, hogy a halálos betegség a lelki erőnek és a szelídségnek kincseit hozta létre a leggyöngébbnek látszó emberekben is… Ha a világ valóban a „lélekgyártás műhelye”, úgy látszik, összességében el is látja ezt a feladatát.4

Kell lennie valaminek a szenvedés természetében, aminek köszönhetően a fájdalom pusztító erőből megerősítő jelenlétbe fordul. De vajon mi az? Jézus egyértelműen azt tanította, hogy Isten szemszögéből nézve a világ mérlege a szegények és elnyomottak felé billen. Ez a tanítás, amelyet időnként a „fordulat teológiájának” neveznek, a hegyi beszédben és Jézus egyéb megszólalásaiban jelenik meg: az elsőkből lesznek az utolsók (Máté 19,30; Márk 10,31; Lukács 13,30); aki megalázza magát, felmagasztaltatik (Lukács 14,11; 18,14); aki a legnagyobb köztetek, olyan legyen, mint aki a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál (Lukács 22,26). Az irgalmas szamaritánus, illetve a gazdag és Lázár példázata szintén a világrend visszájára fordulásáról beszél. De vajon miért? Miért szentel Isten külön figyelmet a szegényeknek és elnyomottaknak a többi csoporttal szemben? Miért érdemel a gyenge különleges bánásmódot? Elgondolkodtató listára bukkantam egy Monica Hellwig nevű katolikus apáca tanulmányában a szegénység „előnyeiről”. Felsorolását kibővítve közlöm, hogy minden szenvedőt magában foglaljon: 1. A szenvedés, mindenek kiegyenlítője elsegít bennünket arra a pontra, ahol felismerhetjük, milyen nagy szükségünk van megváltásra. 2. A szenvedők tudják, hogy nem csupán Istentől és az egészségesektől, hanem egymástól is függenek. 3. A szenvedők nem tárgyakból nyerik biztonságérzetüket – amelyekben gyakran nem leljük örömünket, vagy túl hamar meg kell válnunk tőlük –, hanem emberekből. 4. A szenvedők nem túlozzák el sem önmaguk, sem magánéletük fontosságát. A szenvedés megalázza a büszkét. 5. A szenvedők nem sokat várnak a versenytől, annál többet az együttműködéstől. 6. A szenvedés segít, hogy különbséget tegyünk szükségletek és luxuscikkek között. 7. A szenvedés türelemre tanít, sőt kutyahűségre, amely abból fakad, hogy elismerjük függő helyzetünket.

8. A szenvedés megtanítja, mi a különbség a megalapozott és a túlzott félelem között. 9. A szenvedők fülében az evangélium valóban örömhírnek hangzik – nem fenyegetésnek vagy feddésnek –, amely reményt és vigaszt kínál. 10. A szenvedők önátadással, teljes lényükkel, minden sallangtól mentesen felelnek az evangélium hívó szavára, mert olyan kevés veszítenivalójuk van, hogy mindenre készek. A listát olvasva kezdtem rájönni, miért tűrték a keresztény szentek azt a sok szenvedést. Istentől függés, alázat, egyszerűség, együttműködés, önátadás – ezek igen értékes tulajdonságok a lelki életben, a kényelemben élők mégis sokszor nehezen ragadják meg őket. Ma már gyökeresen másként tekintek a boldogmondásokra. Többé nem koncnak látom őket, amelyeket Jézus odalök a világ nyomorultjainak, nem is leereszkedő szlogeneknek, hanem mély gondolatoknak, amelyek betekintést engednek az emberiét misztériumába. A szegények, az éhezők, a gyászolók, a szenvedők valóban boldogok, de természetesen nem nyomorúságuk miatt, hiszen Jézus élete nagy részében épp ezeken a nyomorúságokon akart segíteni. Boldogságuk forrása az a lelki előny, amelyet a kényelmesebb, önmagukra támaszkodó életet élőkkel szemben élveznek. Az önmagára támaszkodó ember képe először az édenkertben tűnik fel. Ez a leghalálosabb bűn, mivel mágnesként von el minket Istentől. A szenvedők és a szegények előnyt élveznek, mivel napról napra pontosan látják, mennyire nem támaszkodhatnak önmagukra. Nem önmagukból, hanem valamely más forrásból kell erőt meríteniük, és vannak, akik Istenhez fordulnak ezzel. A gazdag, sikeres, szép emberek egy egész életet leélhetnek természetes adottságaikra támaszkodva, de azok esetében, akik nem rendelkeznek efféle természetes előnyökkel, mindig ott van az esély – csupán esély –, hogy szükségükben Istenhez kiáltanak. Összefoglalva tehát a szegények és szenvedők, noha nem ők döntöttek a sorsukról – és azt kívánják, bár másként lenne –, olyan helyzetben találják magukat, amely jól illeszkedik Isten

kegyelméhez. Szükséget szenvednek, másoktól függenek, elégedetlenek az élettel, ezért fogadhatják olyan szívesen Isten szeretetének ajándékát. A szegénység és a szenvedés eszközén keresztül Isten a függés értékére tanít bennünket, hiszen ha nem tanulunk meg tőle függeni, sosem tapasztaljuk meg a kegyelmet. Pál apostol önéletrajzi példával szemlélteti ezt a korinthusi gyülekezetnek. A „testébe adatott tövisről” ír, az őt gyötrő betegségről. Többen is megkísérelték meghatározni, milyen teher kínozta az apostolt: epilepszia, szembetegség, krónikus depresszió, malária, szexuális kísértés. Örülök, hogy Pál nem fejtette ki bővebben, mert a 2Korinthus 12-ben leírt folyamat mindannyiunkra érvényes, bármilyen tövis adatott is a testünkbe. Pál először semmi pozitívat nem látott a tövisben, nemigen tudta „teljes örömnek tartani”, inkább neheztelt a kínzó betegség miatt, hiszen akadályozta a tevékeny szolgálatban, sőt még Istent is kérdőre vonta miatta. Háromszor imádkozott a gyógyulás csodájáért, és háromszor kapott elutasító választ. Végül megtanulta, amit Isten a betegségen keresztül akart tanítani neki: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” A testi erőtlenség valójában Pál javára szolgált: a lelki büszkeség, az arrogancia vagy az önteltség bűne sokkal nagyobb veszélyt jelentett rá, és az egyre gyötrő testi gyengeség miatt mindig Istenhez fordult erőért. Amikor végre belátta ezt, többé nem ellenállással tekintett a betegségére, hanem elfogadta, és döntése átformálta Pált. Ahelyett, hogy Istenhez könyörgött volna a tövis elvételéért, inkább azért fohászkodott, hogy a fájdalom a javára váljon vagy előnyére alakuljon át. Pál tehát megtanulta a leckét, és a rá jellemző módon világgá kiáltotta, „dicsekedett” erőtlenségével. A korinthusiaknak- csupa művelt embernek, akiket a hatalom és a testi megjelenés nyűgözött le – azzal kérkedett, hogy Isten a világ szemében alacsonyrendűeket és megvetetteket választotta ki magának, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a világ előtt erőtleneket, hogy megszégyenítse az erőseket. Pál megértette, miről szólnak a boldogmondások: szegénység, betegség, gyász, gyengeség… ezek mind a kegyelem

eszközei lehetnek, ha alázatos, tőle függő lélekkel fordulunk Istenhez. „Amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” – foglalta össze Pál. Minél gyengébbnek érezzük magunkat, annál erősebben támaszkodhatunk.

12. SZÉLSŐSÉGES ESETEK Voltak pillanatok, amikor áldottam a sorsot, hogy osztályrészem lett ez a magány [Szibériában], amely lehetővé tette, hogy ítélőszéket tartsak magam felett, és kíméletlen szigorral áttekintsem addigi életemet, S mennyi bizakodás, remény gyűlt fel akkor a szívemben! Elhatároztam és szilárdan megfogadtam, hogy jövendő életemből kiküszöbölöm a hajdani tévedéseket és buktatókat. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések a holtak házából Az évek során rengeteg beszámolót olvastam koncentrációs táborok túlélőitől, és magam sem tudom, mi az oka, de mindig lenyűgöznek – talán azért, mert az élet nagy kérdéseit a lehető legszélsőségesebben állítják elénk. A táborokban az egyéniség minden nyomától megfosztják az embereket: a rabok egyforma ruhát és hajviseletet kapnak, nem a nevükön szólítják őket, hanem sorszám alapján, ugyanazt eszik, azonos a napirendjük, nincsenek osztálykülönbségek. A szögesdróton belül az emberiét legelemibb, legősibb formája uralkodik. Képzett – avagy szadista – vezetők keze alatt a koncentrációs tábor a szenvedés laboratóriumaként működik. Ahogy Terrence Des Pres írja, a táborok célja az volt, hogy „gondolkodásra képtelen állatokká degradálják a fogvatartottakat, viselkedésüket pedig abszolút mértékben megjósolhatóvá és befolyásolhatóvá tegyék. A világon eddig a koncentrációs táboroknak sikerült a leginkább közel kerülniük a tökéletes [B. F.] Skinner-doboz megvalósításához: zárt, teljesen ellenőrzött közeg, szó szerint »totális« világ, ahol a fájdalom és a halál »negatív megerősítésként« az étel és az élet pedig »pozitív megerősítésként szolgál. Mindezek az erők az emberi szükségletek legmélyebb szintjén rángatják az egyént a nap huszonnégy órájában.”1 Bettelheim, Franki, Wiesel, Levi, Wiesenthal, Szolzsenyicin, Saranszkij és társaik beszámolói azonban vitathatatlanul bizonyítják, hogy a nagy behaviorista kísérlet megbukott. Habár látszólag a méltóság utolsó rongyaitól is megfosztották őket, ezek a túlélők sértetlen emberséggel, élesre fent erkölcsi tudattal tértek haza. A „rehabilitált” Szolzsenyicin például olyan hangosan kiabált, hogy

kiutasították szülőföldjéről, miután egymaga kis híján lerombolta a sztálinizmus mítoszát. Ugyanígy ha holokauszttúlélő zsidókra gondolunk, nem megtört, hasznavehetetlen, zombiként ténfergő embereket látunk, hanem politikusokat, orvosokat, ügyvédeket, gyakorlatilag a társadalom kereszt-metszetét, olyan férfiakat és nőket, akik gyermekként az abszolút gonoszság határát súroló rezsimben éltek, mégis érett felnőttek lettek, a bátorság és az együttérzés megtestesítői. A túlélők megmutatják nekünk, hogy még az ördögien extrém gonoszság is átalakulhat az egyén életében. Ahogy Bruno Bettelheim foglalja össze a koncentrációs táborok tanulságait: „Mindabból, amit átéltünk, nem azt a következtetést vontuk le, hogy az élet értelmetlen, hogy az élők világa nem több bordélyháznál, vagy hogy a test legközönségesebb igényeit követve kellene élnünk, a kultúra késztetéseit figyelmen kívül hagyva. Ellenkezőleg: megtanultuk, hogy bármilyen nyomorult is ez a világ, még mindig olyannyira különbözik a koncentrációs táboroktól, mint a nappal az éjjeltől, a pokol az üdvösségtől, a halál az élettől. Megtanultuk, hogy az életnek igenis van értelme, időnként bármilyen nehéz is felfogni azt. Sokkal mélyebb értelme van, mint ahogyan akkor sejthettük, mielőtt túlélők lettünk.”2 George Mangakist a görög katonai junta uralma idején megkínozták és tizennyolc év börtönre ítélték, végül mégis kínzóit szánta, nem önmagát. Megtapasztaltam, milyen áldozatnak lenni. Közvetlen közelről láttam kínzóm arcát, és rosszabb állapotban volt, mint az én véres, halottsápadt képem. Kínzóm arcát teljességgel embertelen görcs torzította el… Abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy engem aláztak, és nem én aláztam. Nekem csupán mélységesen boldogtalan emberlétemet kellett elhordoznom sajgó zsigereimben, míg azoknak, akik megaláznak, előbb az emberiét fogalmát kell megalázniuk önmagukban, bárhogy parádéznak is egyenruhájukban, bárhogy dagad is a mellük a tudattól, hogy kezükben tartják embertársaik szenvedését, álmatlanságát, éhezését és csüggedését. Megittasult állapotuk nem volt más, mint

az emberiét lealacsonyítása, annak is a legsúlyosabb fajtája. Drágán megfizettek gyötrelmeimért. Akkor és ott nem én jártam a legrosszabbul. Én csupán nyöszörögtem, mert nagyon fájt. Inkább ezt választom. Jelenleg nincs lehetőségem, hogy iskolába siető, parkban játszadozó gyerekeket lássak. Nekik azonban ott vannak a saját gyerekeik. Vajon képesek a szemükbe nézni?3 Dr. Viktor E. Franki zsidó pszichiáter saját fogságán keresztül tanulta meg, hogy az emberi életnek igenis van értelme, az egyénnek pedig veleszületett szabadsága, amelyet még az embertelen tábori körülmények sem olthatnak ki. A következőkben számos sorstársa tapasztalatát foglalja össze: A tábori élet bebizonyította, hogy az ember szabadon cselekszik. Számos példáját láttam, gyakran heroikus szinten, hogy az apátia legyőzhető, az ingerlékenység elnyomható. Az ember valóban képes megőrizni a lélek szabadságának, a szellem függetlenségének maradványait, még az ilyen szörnyű körülmények, ilyen nagy fokú testi és lelki nyomás közepette is… Mindent elvehetnek tőlünk, egyet, a végső emberi szabadságot kivéve: hogy megválasszuk, milyen hozzáállással fordulunk az adott körülmények felé, hogy megválasszuk, melyik úton járunk… A végső elemzés egyértelművé teszi, hogy az ember belső döntésén múlik, milyen rab lesz belőle, nem csupán a tábori körülményeken. Alapvetően tehát minden ember dönthet, még ilyen körülmények között is, mi lesz belőle szellemileg és spirituálisan.4 A végső kérdés Igaz ugyan, hogy a koncentrációs táborok – különösen a Hitler-féle holokauszt – választ adtak az emberiséggel kapcsolatos néhány alapkérdésre, Istennel kapcsolatban viszont életbe vágó problémákat vetettek fel. Köztük például az, amelyet könyvünk is tárgyal – hol van Isten, amikor fáj? szinte alapkérdésévé lett a zsidó élettapasztalatnak a holokauszt idején. Hogy teheti meg Isten, hogy csak ül némán, és végignézi, ahogy választott népének hatmillió tagja áldozatul esik? Hogy engedheti, hogy a gonosz ilyen átütő hatalommal uralkodjon a világon?

A hetvenes években egy Reeve Robert Brenner nevű férfi ezer holokauszttúlélő körében készített felmérést, és elsősorban a vallásos hitükről érdeklődött. Mennyiben változtatta meg a holokauszt tapasztalata Istenbe vetett hitüket? Bármilyen meglepő, a megkérdezettek közel felénél a holokauszt semmilyen hatást nem gyakorolt a hitükre, a másik fele viszont egészen másról számol be. A megtapasztalt szörnyűségek közvetlen következményeként 11 százalékuk teljesen elutasította, hogy létezne Isten, és a háború után sem nyerte vissza hitét. Részletes válaszaikat kielemezve Brenner megállapítja, hogy nem kimondottan teológiai meggyőződésből, hanem inkább érzelmi reakcióként vallják magukat ateistának: mély fájdalmat és haragot éreznek Isten iránt, amiért elhagyta őket. Brenner azonban azt is felfedezte, hogy egy kisebb csoport, a teljes minta körülbelül 5 százaléka ateistából hívővé vált a holokauszt hatására. Olyan förtelmeket éltek át, hogy nem volt hova fordulniuk, csakis Istenhez.5 Két hónapon belül két szívszaggató beszámolót olvastam holokauszt-túlélőktől. A szerzők, Elie Wiesel és Corrie ten Boom két radikálisan különböző hitbeli reakciót képviselnek. Mindkét könyv bestseller lett, és a holokausztirodalom legolvasmányosabb szövegei közé tartoznak. Elie Wiesel Az éjszaka című műve életem egyik legnagyobb hatású olvasmányélménye lett. Stílusa tömör, mondataiban egyik kép éri a másikat, így mesél Wiesel kamaszkorának világáról. A falujabeli zsidókat először gettóba terelték, utána mindenüktől megfosztották és marhavagonokba hajtották őket. Közel egyharmaduk még a haláltáborba érkezés előtt meghalt. Azon az éjszakán, amelyen Wiesel vonata megérkezett Birkenauba, vészjósló fekete füst gomolygott elő egy hatalmas kemencéből, és Elie életében először érezte az égő emberhús szagát: Soha nem feledem el azt az éjszakát, a táborban töltött első éjszakát, amely egyetlen hosszú, hétpecsétes éjszakává változtatta életemet.

Soha nem feledem azt a füstöt. Soha nem feledem azoknak a gyermekeknek az arcocskáit, akiknek láttam a testét füstkarikákká foszlani a néma, azúrkék ég alatt. Soha nem feledem a lángokat, amelyek mindörökre elemésztették Hitemet. Soha nem feledem az éji csöndet, amely mindörökre megfosztott az élnivágyástól. Soha nem feledem a pillanatokat, amelyek megölték az én Istenemet és az én lelkemet, s álmaimat, melyek sivatag arcát öltötték. Soha nem feledem mindezt, még ha oly hosszú életre ítéltetném is, mint maga Isten. Soha.6 Wiesel végignézte, ahogy édesanyját, húgát és végül egész családját betuszkolják a kemencébe. Vasvillára hányt csecsemők, felakasztott gyerekek, rabok, akiket cellatársaik gyilkoltak meg egy falat kenyérért. Elie is csupán adminisztrációs hiba miatt menekült meg a haláltól. Könyvei ugyanannak az értelmetlen, reménytelen tragédiának a különböző változatait bontják ki újra és újra. Az éjszaka előszavában a szintén Nobel-díjas Francois Mauriac mesél első találkozásáról Wiesellel, amikor először hallotta történetét: Megértettem akkor, mit szerettem kezdettől fogva abban a fiatal izraeliben: a tekintetét, amely egy feltámadt Lázáré volt, mégis foglya a komor tájnak, ahol valaha bolyongott ez az ifjú, megszentségtelenített holttestek közt botolva. Számára szinte fizikai valóságot fejezett ki a nietzschei felkiáltás: Isten meghalt; a szeretet, a szelídség és a vigasz Istene, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene örökre szertefoszlott e gyermek szeme láttára, szertefoszlott annak a tömeges emberáldozatnak a füstjében, amelyet a Faj, minden bálványok legfalánkabbika követelt. Hány, de hány jámbor zsidó szenvedte el e halálnemet!… Gondoltunk-e valaha arra, hogy van kevésbé látható és kevésbé látványos, de a többinél is borzasztóbb következménye az átélt szörnyűségeknek? Nevezetesen: a

legrosszabb, amit mi, hívők el tudunk képzelni: hogy Isten meghal ennek a gyermeknek a lelkében, aki hirtelen szembesül az abszolút Gonoszsággal?7 Mély verem Néha szinte hasogat a vágy, hogy ott maradjak Wiesellel az emberi tragédia súlya alatt. Hogyan kezdhet újra élni az, aki ilyen szörnyűséget tapasztalt? Megtelhet-e ismét értelemmel a remény, a boldogság, az öröm és a többi hasonló szó? Hogyan beszélhet bárki a szenvedés jellemépítő erejéről? Miután Elie Wiesel több művével együtt elolvastam Az éjszakát, Corrie ten Boom A menedék című könyve került a kezembe. A közeget addigra már jól ismertem. Bár Corrie nem volt zsidó, letartóztatták, mert zsidókat bújtatott. Német koncentrációs táborba került, ő is kapott korbácsütéseket, látta, ahogy rabok eltűnnek a kemencében, és végignézte nővére halálát. Ő is érezte, hogyan mocskol be a gonosz hatalom mindent, ami szent. Könyvei ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, mint Wiesel művei, és időnként az ő haragja is fellángol Isten ellen. A menedék azonban nemcsak ezt kínálja, hanem reményt és győzelmet is. Történetébe számtalan apró csoda szála fonódik bele, bibliatanulmányozással, zsoltárénekléssel, együttérzéssel és áldozattal együtt. Megpróbáltatásaik során a két nővér folyamatosan bízott Istenben, aki sosem vette le róluk szerető szemét. Ahogy Corrie fogalmaz: „Nincsen olyan mélység, amelynél Ő ne nyúlna mélyebbre.” Bevallom, bár teljes mértékben Corrie világnézetével szimpatizálok, és én is ugyanúgy a szeretet Istenében hiszek, nehezemre esett, hogy ne tartsam kissé felszínesnek Wieselhez képest. Sötéten zengő hang szólított odabenn, és a reménytől a kétségbeesés felé húzta szívemet. Maga Wiesel a felszabadulás aktusaként írta le kétkedését. „Én lettem a vádló. És Isten lett a vádlott. Felnyílt a szemem, s egyedül voltam, szörnyűségesen magamra maradtam a világon, Isten nélkül, emberek nélkül. Szeretet nélkül és szánalom nélkül. Csak por voltam és hamu, de hatalmasabbnak tudtam magam a

Mindenhatónál, akinek oly hosszú időn át az életemet szentelték.”8 Egy belső erő engem is arra sarkallt, hogy büszkén odaálljak Elie Wiesel mellé, vele együtt vádoljam Istent, és levessem magamról a hit láncait, amelyek addig megkötöztek. Egyetlen dolog tart vissza attól, hogy Isten vádlójává lépjek elő. Sajátos módon épp egy Wiesel által lejegyzett történet fejezi ki, miért hiszek még mindig; egy jelenet, amelyre akkor került sor, amikor ő tizenöt éves korában Bunában raboskodott. A táborban fegyvereket találtak, amelyeket egy holland férfi rejtett el, ezért rögtön át is szállították Auschwitzba. A hollandnak azonban volt egy pipele is, egy fiatal fiú, aki segédkezett neki. Az őrök elkapták, hogy megkínozzák. Finom, szép vonású arcát nem törte meg a tábor; Wiesel azt írja, mintha „egy boldogtalan angyalt” látott volna. A pipel nem működött együtt vallatóival, ezért az SS halálra ítélte két másik fogollyal együtt, akiket fegyverrel a kezükben értek tetten. Egyik este, munkából jövet láttuk, hogy három bitó áll az Appelplatzon, három fekete holló… Létszámellenőrzés. Körülvettek az SS-legények, ránk szegezték a géppuskákat: a szokásos szertartás. Elővezették a három megbilincselt elítéltet – köztük a kis pipelt, a szomorú szemű angyalt. Az SS-legények láthatóan gondterheltebbek, nyugtalanabbak voltak, mint máskor. Felakasztani egy gyereket, több ezer ember szeme láttára – nem csekélység. A táborparancsnok felolvasta az ítéletet. Minden szem a gyerekre szegeződött. Ólomszürke volt az arca, szinte nyugodt. Harapdálta az ajkát. Az akasztófa árnyékot vetett rá. A lágerkápó ezúttal nem volt hajlandó hóhérkodni. Három SSlegény helyettesítette. A három elítélt egyszerre lépett föl a székére. A három nyak köré egyszerre vetettek hurkot. – Éljen a szabadság! – kiáltotta a két felnőtt. A gyerek hallgatott. – Vajon hol a Jóisten ilyenkor? – kérdezte valaki a hátam mögött. – Hol van?

A táborparancsnok jelt adott, az elítéltek alól kirúgták a széket. Halálos csend az egész táborban. A láthatáron leáldozott a nap. – Sapkát le! – üvöltött a táborparancsnok. Hangja rekedten szólt. Mi sírtunk. – Sapkát föl! Megkezdődött az elvonulás. A két felnőtt már halott volt. Kilógott a feldagadt, elkékült nyelvük. A harmadik kötél azonban még mozgott: a gyerek oly könnyű volt, hogy még élt… Több mint fél óra hosszat lebegett így élet és halál között: a szemünk láttára haldokolt. És nekünk egyenesen az arcába kellett néznünk. Amikor elhaladtam előtte, életben volt még. Piros volt a nyelve, szeme nem volt egészen fénytelen. Mögöttem ismét megszólalt ugyanaz az ember: – Vajon hol van ilyenkor az Isten? A bensőmben megszólalt egy hang, és így válaszolt neki: – Hogy hol van? Itt van felkötve, erre a bitóra… Azon az estén a levesnek hullabűze volt.9 Wiesel abban a koncentrációs táborban veszítette el Istenbe vetett hitét. Az ő szemében Isten szó szerint meghalt, ott, az akasztófa kötelén függve, és sosem támadt fel. Wiesel valóban erőteljes képet idéz elénk, de az magában hordozza a kérdésére adott választ is. Hogy hol volt Isten? Igazat szólt a hang Elie Wiesel szívében: Isten bizonyos értelemben csakugyan ott függött az ifjú pipel mellett. Isten még önmagát sem vonta ki az emberi szenvedés alól. Fán függött ő is, a Golgotán – és egyedül ez az, amiért még mindig hiszek a szeretet Istenében. Isten nem fogja be a fülét a szenvedés hangjait hallva, amelyek a sóhajtozó bolygóról a mennyei kényelem felé áradnak. Eljött közénk, s egy elnyomott nép – Wiesel népe – tagjaként élt, szegénységben, gyötrelemben. Őt is megkínozták, kegyetlenül, értelmetlenül, ártatlanul, és ott, abban a sötét, reményvesztett pillanatban Isten Fia is felkiáltott, valahogy úgy, ahogy a táborokban sínylődő hívők: „Én Istenem, miért hagytál el engem?” Jézus, Isten Fia eljött a földre, és megtestesítette mindazt, amit a fájdalomról igyekszem elmondani. Jóbhoz, a másik, korábbi

ártatlan szenvedőhöz hasonlóan ő sem kapott választ az ok kérdésére: „Miért?… miért?”, kiáltotta a kereszten, de nem hallott mást, csak Isten némaságát, mégis hűséggel válaszolt, és arra a rengeteg jóra figyelt, amelyet szenvedése kimunkál: „Ő azért az örömért, amely várt rá, elszenvedte még a kereszten való kivégzést is” (Zsidók 12,2; EFO). Milyen örömért? Az emberiség átformálásának, megváltásának öröméért. Az evangéliumok szerzői hangsúlyozzák, hogy Jézus szenvedése nem tehetetlenségből fakadt, hiszen egy seregnyi angyalt hívhatott volna segítségül, de valamiért arra volt szükség, hogy kiigya a poharat, csak így válthatta meg a bukott emberiséget. Isten arra használta Fia halálának Nagy Fájdalmát, hogy magába fogadja a föld minden kisebb fájdalmát. Isten szenvedéssel fizetett a bűnbocsánatért. Az ember szenvedése mindaddig értelmetlen és meddő marad, amíg meg nem bizonyosodunk afelől, hogy Isten együttérez velünk fájdalmunkban, és valamiképpen meg is gyógyít belőle. Ezt a bizonyosságot Jézus adja meg. A keresztény üzenet tehát magában foglalja mindazt a haragot, csüggedést és sötétséget, amelyet Az éjszaka oly ékesszólóan ecsetel, és teljes azonosulást hirdet a szenvedő világgal. A kereszténység azonban nem áll meg itt, megteszi a feltámadásnak nevezett lépést. Ez a győzelem pillanata, amikor utolsó ellenségként eltöröltetik a halál. Jézus kereszthalála tragédiának tűnik, de megnyitja az utat a világ teljes gyógyulása felé. Vajon akarta Isten a holokausztot? Tegyük fel másként a kérdést: vajon akarta Isten Fia halálát? Nyilvánvaló, hogy jelleméből adódóan nem akarhatott ilyen rémségeket, mégis megtörtént mindkettő, így figyelmünk középpontjába a „miért?” helyett a „mi célból?” kérdése kerül. A fájdalom pillanatában lehetetlennek tűnik, hogy tragédiánk valaha jó gyümölcsöt teremhet. (Így érezhette Krisztus is a Gecsemánékertben.) Sosem tudhatjuk előre, pontosan miként alakulhat át a szenvedés ünneplésre okot adó eseménnyé, Isten mégis azt kéri, higgyük el, hogy ez lehetséges. Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy előre elhisszük, amit majd csak visszatekintve érthetünk meg.

A dachaui lelkész Nem sokkal azután, hogy elolvastam Elie Wiesel és Corrie ten Boom könyveit, ellátogattam oda, ahol egykor az egyik náci koncentrációs tábor állt. A München közelében fekvő Dachauban találkoztam valakivel, aki túlélte a holokausztot, és vállalta, hogy egész életében Isten szeretetét fogja hirdetni a világnak, azt a szeretetet, amely az emberi romlottság legmélyebb fertőjénél is mélyebb. Az ő segítségével értettem meg, hogyan tudott Corrie ten Boom még ott is olyan reménységgel tekinteni az életre. Christian Reger négy évig raboskodott Dachauban. Hogy mit követett el? Az evangélikus Hitvalló Egyházhoz tartozott, ahhoz a német államegyházon belüli irányzathoz, amely Martin Niemöller és Dietrich Bonhoeffer vezetésével szembeszegült Hitlerrel. Regert saját kántora jelentette fel a hatóságoknál. Letartóztatták és több száz kilométernyire, Dachauba szállították. Felszabadításuk után Reger a Nemzetközi Dachau Bizottság többi tagjával együtt keményen dolgozott, hogy újjáépítsék a koncentrációs tábort, és maradandó emléket állítsanak leckeként az egész emberiség számára. „Soha többé!” – így szól a jelmondatuk. A tábort mégis igen nehéz megtalálni, hiszen a helyiek érthető módon nem szívesen hívják fel rá a figyelmet. Szürke, hűvös, borult napon érkeztem Dachauba. A házak közt megült a hajnali köd, és séta közben páracseppek gyűltek a kezemre és az arcomra. Egykor harminc barakk állt a területen, de ma már csak harminc centiméternyire kiemelkedő betonalapok jelzik a helyüket. Egy épületet helyreállítottak, és a tájékoztató kiírás szerint időnként akár 1600 embert is bezsúfolhattak oda, ahol a tervek szerint 280-an is csak szűkösen fértek el. A krematórium eredeti, a szövetséges felszabadítók hagyták meg. A köd, az átható szürkeség, a befejezetlen kísértetházak hátborzongató, komor légkört teremtettek. A betonalapok mellett egy gyerek táncikált, a szögesdrót kerítés tövében orgonabokor nyílt. Christian Regerre a protestáns templomban találtam rá, amely a katolikus kolostor és a zsidó emlékmű közelében áll. Általában a tábor területén sétált, hogy beszélgetésbe elegyedjen a turistákkal

németül, angolul vagy franciául. Megválaszolta a kérdéseiket, és részletesen felidézte ottani raboskodása idejét. Az utolsó télen, amikor már alig jutott szén, a kemencéket végül bezárták. A fogvatartottaknak többé nem kellett elviselniük égő sorstársaik bűzét, viszont sokan halálra fagytak, és a meztelen holttesteket úgy pakolták halomba, akár a tüzelőt, és kék festékkel beszámozták mindet. Reger sok ilyen rémtörténetet elmond, ha kérdezik, de sosem éri be ennyivel, hanem beszél hitéről is, és arról, hogy még Dachauban is találkozott a szeretet Istenével. „Nietzsche szerint ha az ember ismeri élete Miértjét, a kínzást is kibírja – mondta Reger. – De itt, Dachauban valami sokkal csodálatosabbat tanultam meg: felismertem, hogy Ki áll életem középpontjában. Ő elég volt nekem akkor, és most is elég.” Reger azonban nem mindig érzett így. A Dachauban töltött első hónap után ő is, akárcsak Elie Wiesel, reményvesztetten feladta a szerető Istenbe vetett hitét. A nácik fogságából nézve Isten léte egészen valószínűtlennek tűnt. 1941 júliusában azonban történt valami, ami kétséget támasztott kételyével szemben. A raboknak havonta egyetlen levelet lehetett küldeni, és fogságba esésének első hónapfordulóján Christian Reger először kapott hírt a feleségéről, aki a szövegtöredékekben – a levelet ugyanis módszeresen darabokra szedte egy cenzor – a családjukról mesélt, és elmondta, mennyire szereti, a lap legaljára pedig egy bibliai igehelyet írt: ApCsel 4,26-29. Regernek sikerült becsempésznie egy Bibliát, és kikereste a verseket. Péter és János egyik beszédét idézték, amelyet azután mondtak el, hogy kiszabadultak a börtönből: „Felkeltek a föld királyai, és a fejedelmek összegyűltek az Úr ellen és az ő Krisztusa ellen. Mert ebben a városban valóban összegyűlt Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izrael népével a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, hogy véghez vigyék mindazt, amiről a te kezed és tanácsod előre elhatározta, hogy megtörténjék. Most azért, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal szólják a te igédet!” Azon a délutánon Regert elvitték, hogy kivallassák, ami az egész tábor legrémisztőbb eseményének számított. Tudta, hogy fel

fogják szólítani, nevezze meg, kik tartoznak még odakint a Hitvalló Egyházhoz. Ha megtörik, azokat a keresztényeket is elfogják, sőt talán meg is ölik. Ha viszont nem működik együtt, valószínűleg verést kap, sőt elektromos árammal is megkínozzák majd. Első kézből ismerte, milyen az, amikor „a fejedelmek összegyűlnek az Úr ellen”, de azon túl az igeversek alig jelentettek neki valamit. Hogyan is segíthetne rajta Isten ilyen helyzetben? Megérkezett a vallatószoba elé, és remegve várakozott. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és egy lelkész lépett ki a szobából. Reger még sosem látta, a férfi mégis odament hozzá, és anélkül, hogy ránézett volna, vagy akár megrezdült volna az arca, valamit Reger zakójának zsebébe csúsztatott, majd elsétált. Egy pillanattal később megjelent egy SS-tiszt, és bekísérte a szobába. A vallatás egész jól sikerült: meglepően barátságosan bántak vele, és erőszakra sem került sor. Amikor visszatért a barakkba, Reger érezte, hogy teljesen leizzadt, bár nagyon hideg volt. Mélyeket lélegzett, de csak percekkel később sikerült megnyugodnia. Bebújt szalmával szórt ágyába, majd hirtelen eszébe jutott a másik lelkipásztor és furcsa találkozásuk. A zsebébe nyúlt, és egy gyufásdobozt húzott elő. Ó – gondolta –, milyen kedves! A gyufa az egyik legértékesebb árucikk a barakkban. De nem gyufát talált a dobozban, hanem egy összehajtogatott papírlapot. Kibontotta, és a szíve nagyot dobbant. A cédulán ez állt: ApCsel 4,26-29. Mindezt csodának élte meg, maga Isten üzent neki. Az a lelkész semmiképp sem láthatta, mit írt Reger felesége, hiszen nem is ismerték egymást. Isten vajon azért intézte így az eseményeket, hogy megmutassa, még mindig él, még mindig képes erőt adni, még mindig méltó a bizalomra? Christian Regert átformálta az eset. Aprócska csoda volt a többihez képest, de arra épp elég, hogy hitének horgonyát biztos sziklához erősítse, amelyet nem ingat meg semmi, még az a rengeteg rémség sem, amelynek a következő négy évben tanúja volt Dachauban. „Isten nem mentett ki onnan, a szenvedésemen sem enyhített, egyszerűen csak biztosított afelől, hogy él, és tudja, hogy ott vagyok. Mi, keresztények összetartottunk, gyülekezetei alkottunk ott a

többi fogva tartott lelkipásztorral és pappal. Kényszerökumenének neveztük. Megtapasztaltuk, hogy egy test vagyunk, Krisztus teste – vallja Reger. – Csak a magam nevében beszélhetek. Mások épp Dachau miatt fordultak el Istentől. Ki vagyok én, hogy ítélkezzem felettük? Egyszerűen csak tudom, hogy Istennel találkoztam ott, és ez elég volt nekem, még Dachauban is.” Amíg bírja az egészsége, Christian Reger egyre csak a dachaui földet rója és turistákkal beszélget. Bár erős az akcentusa, a hangjából melegség árad, és mindenkinek elmondja, hol volt Isten a hosszú dachaui éjszaka alatt. Negyedik rész Hogyan birkózhatunk meg a fájdalommal?

13. A GYÓGYULÁS FRONTJÁN Nem kérdezem a sebesültet, mit érez, magam leszek a sebesült. Walt Whitman: Ének magamról Annak érdekében, hogy minél többet megtudjak a szenvedésről, olyan emberekkel foglalkoztam, akiket szinte teljes mértékben ez határoz meg: Brian Sternberg, Joni Eareckson Tada és a holokauszt túlélői. Legtöbbünknél a szenvedés rövidebb ideig és enyhébb formában jelentkezik, egyvalami azonban a kisebb és nagyobb gyötrelmekre egyaránt igaz: minden ember másként reagál rájuk. Ismertem olyanokat, akik reumás ízületi gyulladásban szenvedtek, és egyébről nem is igazán beszéltek, mások azonban csak hosszas unszolásra és kérdezősködésre voltak hajlandók beismerni, ha fájt nekik valami. Honnan ez a hatalmas különbség? Vajon megjósolható-e, hogyan reagál valaki a fájdalomra és a szenvedésre? Felkészülhetünk-e a fájdalomra, hogy ezáltal tompítsunk a csapáson? Bár reflexszerűnek tűnik, a fájdalom nem egyszerű ok-okozati reakcióként működik. Igaz ugyan, hogy az idegsejtek minden alkalommal információt továbbítanak, ha veszélyes zavart érzékelnek, ezt azonban az agy megszűri és értelmezi. Attól függően, hogyan viszonyulunk a fájdalomhoz, és hogyan értelmezzük, egyénenként alapjaiban más tapasztalatot jelenthet. Mi egészen másként reagálunk, ha arcba vágnak, mint ahogy egy profi bokszoló tenné, aki igen jól keres azzal, hogy tizenöt körön keresztül tűri, ha csépelik. A modern orvostudomány most már egyértelműen elismeri, hogy hozzáállásunk nagymértékben befolyásolja, milyen hatást gyakorol ránk a szenvedés. Dr. Robert Ader szerint, aki a Rochesteri Egyetem orvosi karának pszichiátria- és pszichológiaprofesszora, az érzelmi tényezőknek gyakorlatilag minden betegségre befolyásuk van. „A csíraelmélet egyszerűen nem ad magyarázatot a betegségre, hiszen ha így lenne… nem tudom, önök mekkora irodában dolgoznak, de ha valaki influenzás lesz, nem értem, miért nem lesz az mindenki.”1

Albert Schweitzer azt mondta, a betegség általában hamar távozik a testéből, mivel nem igazán érzi otthon magát benne. Vagy ahogy valaki más talán kicsit kevésbé szerencsésen megjegyezte: „Néha az a lényeg, milyen emberben van a bacilus, s nem az, hogy milyen bacilus van az emberben.” Hogyan készülünk rá, milyen előzetes elképzelésekkel jövünk, ez mind döntően befolyásolhatja, miként tapasztaljuk meg a fájdalmat és a szenvedést. S ha tisztában vagyunk ezekkel, másoknak is segíthetünk, ha fájdalmat élnek át, bár éppen nem mi magunk szenvedünk. Könyvemet jóbarátom, Claudia Claxton történetével kezdtem, aki egyik napról a másikra a Hodgkin-kórral találta szemben magát. Megkérdeztem Claudiát és férjét, Johnt, hogy végül miért hozta őket közelebb egymáshoz a betegség, hiszen az életveszélyes krízishelyzetek a legtöbbször feszültséget teremtenek, és csak egyre távolabb taszítják egymástól a házastársakat. „Akkoriban a kórházlelkész asszisztenseként dolgoztam – válaszolta John –, sok beteget és haldoklót láttam. A filmekben a párok, amelyek már évek óta veszekszenek, veszélyt észlelve minden ellentétükről megfeledkeznek, és kibékülnek. A valóság azonban nem így működik. Amikor egy házaspár krízishelyzetbe kerül, az felnagyít mindent, ami a kapcsolatukat jellemzi. Claudia és én történetesen nagyon szerettük egymást, és igyekeztünk nyíltan beszélni egymással, ezért a krízis közelebb hozott minket egymáshoz, nem maradt hely a vádaskodásnak és a haragnak. Betegségének krízise csupán felszínre hozta és felerősítette mindazt, ami már eleve ott volt.” John szerint azzal készülhetünk legjobban a szenvedésre, ha szilárd, egymást támogató életet munkálunk ki, amíg egészségesek vagyunk. Senki sem áshat hirtelen erős alapokat, folyamatosan dolgozni kell rajtuk. A szenvedés iskolája Egyedül a szenvedőktől tanulhatjuk meg, mi az a szenvedés, akár magunkat akarjuk felkészíteni, akár másokat igyekszünk vigasztalni. Azonban embertársaink szenvedése, különösen halálos betegségük, a saját egészségünkkel kapcsolatban is elbizonytalanít. A legrosszabbat hozza ki belőlünk: félve fordítjuk el a tekintetünket,

idegrángást tapasztalunk, üres ígéreteket teszünk („szólj, ha szükséged van valamire”), a beszélgetés fecsegéssé süllyed. Hiszen mit lehet erre mondani? Mondhatunk-e bármit, ami számítana? Bevallom, nehezen élem meg, ha szenvedőket látok. Nálam rosszabb beteglátogatót aligha találna bárki. A tenyerem rögtön izzadni kezd, amint kitárom a széles üvegajtót – gondolom, a szag teszi. A szaglás érzéke egyenesen az agyunkba vezet, és a fertőtlenítő szaga gyerekkori mandulaműtétem mélyen ülő emlékét hozza felszínre bennem. Ha egy ápoló mosolyogva odabiccent a folyosón, helyette én hatalmas fantomápolót látok, amint műanyag zacskóval a kezében felém hajol, hogy megfojtson, kiszorítva belőlem a szuszt. Éveken át szenvedtem szakmai tudathasadásban: a fájdalomról írtam és beszéltem, miközben személy szerint teljesen tehetetlennek éreztem magam vele szemben. Végül eldöntöttem, hogy félreteszem a zavaromat, és erővel kényszerítem magam arra, hogy rendszeresen találkozzam szenvedőkkel. Egy barátomnál épp akkoriban diagnosztizálták a rák egyik legritkább, legsúlyosabb típusát. Az orvosok elmondták Jimnek, hogy a történelemben eddig csupán huszonhét embert kezeltek ezzel a konkrét betegséggel, és a többi huszonhat belehalt. Jim ismeretlen terepen járt, egyedül. Harminchárom éves volt, alig tíz hónappal korábban nősült meg. Nemrég tértek haza nászútjukról, a Karib-tengeren hajókáztak. Jimet elsősorban a karrierje foglalkoztatta, illetve hobbija, a síelés, és friss házassága, de hirtelen a halállal került szembe, és segítségre volt szüksége. Megkért, hogy menjek el vele egy terápiás csoportba az egyik közeli kórházba. Az emberek ezerféle különböző okból csatlakoznak ilyen csoportokhoz: hogy javítsanak az énképükön, hogy megtanuljanak másokkal bánni, vagy hogy megszabaduljanak a függőségüktől. Ez a terápiás csoport a „Hogy számítson a mai nap” nevet viselte, és haldoklók jártak oda. Az igen tapintatos „életveszélyes betegségek” meghatározáson a rák ezer és egy fajtáját, a sclerosis multiplexet, a hepatitiszt, az izomsorvadást és egyéb megbetegedéseket értették, és a csoport minden tagja tudta,

hogy élete most már csak két dologról szól: a túlélésről, vagy ha ez nem sikerül, akkor arról, hogyan készüljön a halálra. Az első találkozás nagyon megviselt. Egy nyitott váróban ültünk össze, olcsó, fröccsentett, rikító narancssárga székeken foglalva helyet (minden bizonnyal azért választották ezt a színt, hogy vidám légkört rendszeresítsenek az egész kórházban). A folyosón unott arcú beteghordók tologatták a hordágyakat fel s alá, a liftajtó kinyílt, majd bezárult. Igyekeztem kizárni tudatomból a hangosbemondót, amely időről időre felrecsegett, hogy hirdetményt közöljön vagy valamelyik orvost hívja egy beteghez. Legtöbben a harmincas éveikben jártak. Úgy tűnt, ez a korcsoport – amelynek oly ritkán jut eszébe a halál – igényelte leginkább, hogy az életükbe váratlanul betolakodó betegségről beszéljen. A találkozó elején mindenki „bejelentkezett”. A legutóbbi találkozó óta eltelt hónapban meghalt valaki, a szociális munkás pedig beszámolt utolsó napjairól és a temetésről. Jim odasúgta, hogy ez az egyetlen nyomasztó a csoportban: a tagok folyamatosan eltünedeznek. Komoly hangulatra számítottam, de az ellenkezőjét tapasztaltam. Persze bőven folyt a könny, de mindenki felszabadultan, a legkevésbé sem feszengve beszélt betegségről és halálról. Egyedül itt, a csoportban fogalmazhattak ennyire könnyedén, és közben mégis együttérző reakciókat kaptak. Elmondták, milyen szomorú, szinte bizarr módon kerülgetik barátaik az egyetlen témát, amely igazán számít: azt, hogy betegek. Itt, a csoportban leereszthették a pajzsukat. Nancy elbüszkélkedett új parókájával, amely elfedte a kemoterápia okozta kopaszságát. Viccesen megjegyezte, hogy mindig egyenes hajat szeretett volna, és az agydaganat elég jó ürügynek bizonyult, hogy teljesüljön a vágya. Steve, egy fiatal fekete férfi bevallotta, mennyire fél a jövőtől. Kamaszként ő is megküzdött a Hodgkinkórral, és úgy tűnt, győzött, de most, tíz évvel később a tünetek váratlanul visszatértek. Nem tudta, hogyan közölje a hírt a menyasszonyával. Lorraine-nek a gerincvelőjén alakultak ki daganatok. Az egész találkozó alatt csak feküdt a földön, és alig szólalt meg. Azt mondta, sírni jött, nem beszélni.

A legnagyobb hatással rám mégis az egyetlen idős ember volt, egy szép, ősz hajú asszony. Széles, csontos arcú, Kelet-Európából vándorolt be. Egyszerű kijelentő mondatokban beszélt, erős akcentussal, és elmondta, milyen magányos. A csoport megkérdezte, van-e családja. Azt felelte, egyetlen fia épp azon igyekszik, hogy a német légierő elengedje, és meglátogathassa az édesanyját. És a férje? Az asszony nagyot nyelt, majd így válaszolt: „Egyetlenegyszer látogatott meg. Kórházban voltam. Elhozta a fürdőköpenyemet meg még egy-két dolgot. Az orvos ott állt az ajtóban, és elmondta neki, hogy leukémiám van. – Elcsuklott a hangja. Megtörölte a szemét, majd folytatta: – Este hazament, összecsomagolt, és eltűnt. Sosem láttam többé.” „Mióta voltak házasok?” – kérdeztem végül. A válasz hallatán az egész csoportnak elállt a lélegzete. „Harminchét éve.” Később megtudtam, hogy egyes kutatók szerint az olyan házasságoknak, ahol az egyik fél halálos beteg, a hetven százalékuk felbomlik. Ebben a harmincfős csoportban egyik házasság sem maradt egyben két évnél tovább, beleértve Jim barátomét is. Egy éven keresztül jártam a csoportba. Minden tagja azzal a különleges intenzitással élte az életét, amilyet csak a halál kelt az emberben. Semmiképp sem mondhatom, hogy „élveztem” a találkozókat – ez nem volna megfelelő kifejezés –, mégis a hónap legjelentőségteljesebb eseményévé léptek elő. Ellentétben a különböző partikkal, ahol a résztvevők a státuszukkal, a hatalmukkal vagy az éleselméjűségükkel igyekeznek lenyűgözni egymást, ez a csoport semmi ilyesmit nem akart. Ruha, divat, bútor, beosztás, új autó – mit jelent mindez azoknak, akik a halálra készülnek? A „Hogy számítson a mai nap” csoport találkozói szemmel láthatóan bizonyították a „szenvedés hangszórója” gondolat helyességét. Mindenki másnál jobban odafigyeltek az élet legfontosabb kérdéseire. Nem tagadhatták a halált, hiszen, Ágoston szavaival élve, „megsiketültek halandóságuk lánca csikorgásán”.2 Azon kaptam magam, hogy sekélyes, hedonista barátaimat is szívesen látnám itt.

Tudatlannak éreztem magam ezek között az emberek között, én, akinek volt mersze könyvet írni a fájdalomról. Egy évig ültem tanáraim lábánál a szenvedés iskolájában. Mindazt, amit az elkövetkező néhány fejezetben írni fogok arról, hogyan készüljünk a szenvedésre, és hogyan segítsünk másoknak, ott, abban a csoportban lestem el. A legtöbb, amit tehetünk Mit tehetünk azokért, akik fájdalmat élnek át? Ki segíthet, ha mi szenvedünk? Kezdjük a jó hírrel, bár elég elszomorító lesz. Az az elkeserítő benne, hogy nem létezik varázsige, nem igazán tudunk olyat mondani, amivel segíthetnénk a szenvedőkön. A történelem legragyogóbb elméi vizsgálták a fájdalom problémáját, minden lehetséges szemszögből, a fájdalom okát keresték, mégis egyre csak ugyanazokat a kérdéseket makogjuk, megoldás nélkül. Mint említettem, még Isten sem próbált magyarázatot adni a miértre vagy a szenvedés logikájára, amikor Jobbal beszélt. A nagy David király, Jób, az igaz ember, és végül még Isten Fia is nagyrészt úgy reagált a fájdalomra, mint mi. Elutasították, szörnyűségnek tartották, mindent megtettek, hogy enyhítsenek rajta, és végül elkeseredetten Istenhez kiáltottak. Én személy szerint igen elszomorítónak találom, hogy nem adhatunk végső, kielégítő választ azoknak, akik fájdalmakkal küzdenek. Más szemszögből viszont ez a nem válasz meglepően örömteli hír. Amikor megkérdezek szenvedőket: „Kitől kaptál segítséget?”, senki sem teológiai doktorokat vagy híres filozófusokat emleget. A szenvedés országa demokrácia, és mindentől megfosztva, meztelen emberségünkben állunk benne vagy mellette. Mindenki egyformán képes segíteni, és ez örömhír. Nincs előrecsomagolt vagy palackozott „helyes reakció a szenvedésre”, és a mindenkinek egyformán szánt szavak szinte mindig értéktelennek bizonyulnak az egyén számára. Ha maguknak a szenvedőknek kérjük ki a véleményüket a hasznos szavakról, nem találunk egyetértésre. Valakinek eszébe jut egy barátja, aki vidámsággal terelte el figyelmét a betegségről, mások ellenben sértőnek találják az ilyesmit. Vannak, akik őszinte, egyenes

szembesítésre várnak, egyesek számára ez elviselhetetlenül nyomasztónak hat. Röviden tehát: nincs varázsszer a fájdalomra. A szenvedő ember mindenekelőtt szeretetet vár, mivel a szeretet ösztönösen érzi, mire van szükség. Jean Vanier, a Bárka közösség alapítója találóan jegyzi meg: „A sebzett emberek, akiket szenvedés vagy betegség tört meg, nem vágynak másra, csupán egy szerető szívre, egy szívre, amely odaszánja magát nekik, egy szívre, amelyet eltölt értük a remény.”3 Hogyan segíthetünk azokon, akik fájdalmat élnek át? A válasz lényegében ugyanaz, mint amit a „hogyan szeressünk?” kérdésre adunk. Ha arra kérnek, mutassak rá valamelyik bibliai igére, amely megtanít, miként segítsünk a szenvedőkön, az 1Korinthus 13-hoz lapoznék, amely olyan ékesen szól a szeretetről. Ennyi kell a szenvedőnek: szeretet, nem pedig tudás vagy bölcsesség. Isten a rá jellemző módon hétköznapi embereken keresztül hozza el a gyógyulást. Ennek ellenére a szeretet egészen konkrét és gyakorlatias tettekre bontható le. Minden iskolában, gyülekezetben, középületben és kórházban találkozunk olyanokkal, akik szenvednek valamitől – és egy nap mindannyian a sorstársaikká válunk. Ahogy hallgattam őket, négy „frontvonalat” ismertem fel, ahol minden szenvedőnek meg kell vívnia a maga csatáját: a félelem, a tehetetlenség, az értelem és a remény frontját. A szenvedésre adott reakciónk nagyrészt azon múlik, menynyire sikeresen küzdünk ezeken a frontokon.

14. FÉLELEM Nagyságom pillanata lobogva szemembe ötlött, S láttam az égi lakájt, vigyorogva tartotta elém a felöltőt. Egyszóval, megijedtem. T. S. Eliot: „J. Alfred Prufrock szerelmes éneke” A félelem a szenvedésre adott egyetemes ősreakció, egyszersmind kétségtelenül a felépülés legnagyobb ellensége is. John Donne jól ismerte a félelmet. Olyan korban írta elmélkedéseit, amikor a bubópestis, a fekete halál hullámokban söpört végig Londonon. Csak az utolsó járvány negyvenezer áldozatot követelt. Több ezren menekültek vidékre, így egész városrészek néptelenedtek el. Donne hat hétig feküdt élet-halál között, mert azt hitte, a pestis fertőzte meg, az előírt kezelés pedig legalább olyan rémesnek bizonyult, mint maga a kór: érvágás, bizarr borogatások, viperák és galambok alkalmazása a rosszindulatú kipárolgások ellen. Amikor észrevette orvosán a félelem jeleit, Donne a következőt vetette papírra: A félelem minden tettbe és gondolatba beférkőzik, és ahogy a bélgáz bármilyen kórt színlel, például vesekő vagy köszvény látszatát kelti, a félelem hasonlóképpen utánozza az elme betegségeit… Az ember, aki nem fél az oroszlántól, megretten, ha macskát lát; aki nem fél az éhezéstől, rémülten tekint az asztalnál felkínált húsfalatra… Nem tudom, mi a félelem, ahogy azt sem, most mitől félek; közelgő halálom nem rémít, betegségem súlyosbodása azonban igen; a természetet hazudtolnám meg, ha tagadnám, hogy így van.1 Azt hihetnénk, John Donne kora óta annyit fejlődött az orvostudomány, hogy sokkal kevesebb okunk van félni, de ez tévedés. A modern kórházakban a betegek saját szobát kapnak, ahol egész nap csak fekszenek, betegségük tudatán kívül nincs, ami lekösse figyelmüket. Csak zúg és búg az a sok kifinomult masina, némelyik csápokat ereszt a betegek testébe, s azokkal vizsgálgatja. Odakint, a folyosón orvosok és ápolók fojtott hangon tárgyalják a prognózist, bonyolult diagramokat és ábrákat bújnak. Böködik és

boncolgatják, véreztetik és vizsgálgatják őket, természetesen mindezt „az ő érdekükben”, és ezzel tökéletes táptalajt szolgáltatnak félelmeiknek, amelyek úgy burjánzanak el, mint fertőzés a kórház folyosóján. Fájdalomfokozók A félelmet legtöbbször érzelemként emlegetjük, pedig valójában inkább reflex, amely azonnali élettani hatással jár. Az izmok megfeszülnek és önkéntelenül összerándulnak, gyakran csak tovább növelik a nyomást a sérült idegeken, és ezáltal még erősebb fájdalmat okoznak. Megváltozik a vérnyomás is: elsápadunk vagy elpirulunk, sőt ha valaki nagyon megrémül, össze is omolhat a keringése, és elájul. Minden állat érez félelmet, még az amőbák is menekülnek a hő és a fájdalom elől, az ember azonban különösen érzékeny rá. Az irritábilisbél-szindróma például annak a jele, hogy sokat aggódunk, s ez gyakorlatilag egyetlen más fajt sem érint.2 A félelem érzése az agyból származik, de ahogy egyre lejjebb szűrődik a testünkben, megváltoztatja fájdalomérzékelésünket. Ha valaki túlságosan fél a tűtől, szó szerint erősebb fájdalmat érez, ha oltást kap, mint a cukorbeteg, aki hozzászokott, hogy naponta injekciózza magát. Mindkét esetben azonos élettani folyamatok mennek végbe, a különbség egyedül a félelemnek köszönhető. Asenath Petrie, a Chicagói Egyetem kutatója kidolgozott egy rendszert, amely a fájdalomra adott reakciójuk alapján három kategóriára osztja az embereket, amint arról The individuality of pain and suffering (A fájdalom és a szenvedés egyedisége) című könyvében ír. A „fokozóknak” alacsony a fájdalomküszöbük, és hajlamosak eltúlozni a szenvedést. A „mérséklők” magasabb fájdalomküszöböt mutatnak, és sokkal többet elviselnek anélkül, hogy látható zavart okozna náluk. A kettő között helyezkednek el a „közepesek”. Petrie arra jutott, hogy a „fokozok” hozzáállását mindenekelőtt a félelem jellemzi. A második világháborúban Henry K. Beecher, a Harvard Egyetem orvosi karának kutatója sebesült katonákat vizsgált Olaszországban, és megdöbbenve tapasztalta, hogy három súlyosan sérült katonából csak egy kér morfiumot. Sokan mondták,

hogy egyáltalán nem éreznek fájdalmat, vagy csak nagyon enyhén. Ez a tendencia szöges ellentétben állt azzal, amit Beecher aneszteziológusként a magánpraxisában tapasztalt: a katonákéihoz hasonló sérüléseket szerzett betegek nyolcvan százaléka szinte könyörgött a morfiumért vagy egyéb fájdalom-csillapítóért. A morfium varázsa elsősorban abból adódik, hogy csökkenti a beteg félelem- és aggódásszintjét. Úgy tűnik, a katonáknál a félelem helyét átvette a seb jelentősége felett érzett büszkeség, illetve bizonyos esetekben a megkönnyebbülés, hogy nem kell visszamenniük a frontra. Beecher arra a következtetésre jutott, hogy „nem áll fenn egyértelmű, közvetlen kapcsolat a konkrét seb és az átélt fájdalom között. A fájdalmat túlnyomórészt egyéb tényezők befolyásolják.”3 A legtöbb esetben könnyű megállapítani, mitől félünk, ha szenvedünk. Félünk a fájdalom érzésétől, az ismeretlentől és talán a haláltól is. Vajon terhet jelentek másoknak? Miből maradok ki? Van-e még számomra jövő? Meggyógyulok-e valaha? Vajon mindezt büntetésként kapom? A szenvedők – akár testi, akár lelki oka van szenvedésüknek – gyakran érzik úgy, hogy rájuk telepszik a magány, hogy elhagyták őket (akár Isten, akár emberek), mert a fájdalmat egyedül kell hordozniuk, és senki sem érti meg őket igazán. A magány csak fokozza a félelmet, ami a fájdalmat erősíti, és így tovább, egyre lejjebb. Egy alkalommal a „Hogy számítson a mai nap” csoport egyik találkozójára valaki egy könyvet hozott magával, amely tele volt beteg gyerekek rajzaival. A pálcikaemberek és az egyszerű szavak élénken fejezték ki ösztönös félelmeiket. Az egyik fiú nagy, csúnya tankot rajzolt tele fegyverekkel, a tankkal szemben, az ágyúcső elé pedig apró pálcikafigurát pingált – önmagát –, aki piros stoptáblát tart a kezében. Egy másik kisfiú hatalmas, horgas végű injekciós tűt rajzolt, egy nyolcéves kislány pedig saját magát kórházi ágyban fekve, a következő felirattal: „Egyedül vagyok. Bárcsak a saját ágyamban feküdnék! Nem szeretek itt lenni. Fura szag van.” Néhány oldallal

arrébb megint az ő rajzát találtuk, ezúttal a rendelőt rajzolta le. A szék, a vizsgálóágy, az iratszekrények mind óriásinak tűntek a pici lányalakhoz képest, aki az asztal szélén ült. A szájából szövegbuborék emelkedett ki, benne egyetlen szó: „Félek.” A félelem lefegyverzése Úgy is mondhatnánk, könyvem első felében megpróbáltam „lefegyverezni” a félelmet. Ha ismerjük a fájdalmat, és megértjük, milyen szerepet játszik az életünkben, félelmünk is csökkenni fog. Most már nem legyőzendő ellenségként tekintek a fájdalomra, hanem védelmező jelként, amelyhez idomulnom kell. Csodálom a tervezést, melynek az idegrendszerünk köszönhető, és a fájdalmat nem foltnak képzelem, amelynek fertőtlenítővel kell nekiesni, hanem újabb példának tekintem, hogy testem mennyi életbe vágó információt közöl velem. Testem a fájdalmon keresztül szólít meg a leghatékonyabban, ezért az az első, hogy figyeljek oda a fájdalmamra. Ha már tudom, milyen értékes, sokkal kevésbé félek a szenvedéstől. Arra is rájöttem, hogy ezzel a felismeréssel együtt jár a hála érzése is, amely számomra szinte minden másnál hatékonyabb fegyver a félelem elleni harcban. Egy másik szinten – a lélek szintjén – pedig a Bibliám győzött meg arról, hogy a szenvedés nem Isten irántam való ellenségességét jelzi. Megértettem, főként Jézus példáján keresztül, hogy Isten a mi oldalunkon áll; Pál nagyon helyesen „az irgalmasság Atyjának és minden vigasztalás Istenének” nevezi (2Korinthus 1,3). A Biblia a keresztények kézikönyve, és úgy gondolom, mindaz a bölcsesség, amelyet a szenvedéssel kapcsolatban megfogalmaz, hatékonyan semlegesíti a félelmet. „A teljes szeretet kiűzi a félelmet”, azaz ha személyesen ismerjük a teljes szeretet Istenét, akkor legyőzhetjük félelmünket, ahogy a fény is elpusztítja a sötétséget. Semmi szükség arra, hogy eszeveszetten igyekezzünk „hitet gyűjteni”. Isten féltő szeretettel tekint ránk, szükségtelen, hogy spirituális gyakorlatokkal próbáljuk lenyűgözni. A keresztény embernek számtalan eszköz áll a rendelkezésére, amellyel elűzheti a félelmet. Ahogy a félelem érzése leszivárog az agyból, és közvetlenül befolyásolja testünk működését, az ima is

hasonló módon száll szembe vele. Figyelmünket eltereli a testünkről, s lelkünk és szellemünk tudatára ébreszt bennünket. Az ima áthatol az érzetáradaton, és közvetlen kapcsolatot teremt Istennel, testünk lecsillapodik, megnyugszik; zsigeri izmaink, amelyeket görcsbe rántott a félelem, lassan elernyednek. A feszültség helyét belső béke veszi át. Ugyanilyen hatást természetesen meditációs gyakorlatokkal is elérhetünk, de további jótéteményekkel jár, ha Istenhez imádkozunk. Segít ellenszegülni a fájdalom okozta elszigetelődésnek, hiszen miközben mások nehézségeit igyekszünk szem előtt tartani, figyelmünk elterelődik önmagunkról és saját szükségleteinkről. Emlékezzünk, hogyan juttatta a harangszó John Donne eszébe pestisben elhunyt szomszédját. A Divotions csodálatos képet fest arról, miként fegyverzi le félelmét egy keresztény. A fentebb idézett szövegrészből kiderül, Donne jól ismerte a félelmet. Általában egyedül küzdött ellene, hiszen akkoriban a fertőző betegeket karanténba zárták. Ágyában fekve ő is azon töprengett, vajon Isten is részese-e vele együtt a vesztegzárnak. Isten megígérte, hogy jelen lesz – akkor hol van? Donne valójában egyáltalán nem teste fájdalomsejtjeinek fémes zajától félt, hanem Istentől. Újra és újra megkérdezte: „Miért éppen én?” A kálvinizmus akkoriban még újdonság volt, ezért azon tűnődött, vajon tényleg Isten áll-e a pestis mögött. Szennyes múltja miatt érzett bűntudata démonként kerülgette. Talán csakugyan valamelyik korábbi bűne miatt szenved. Habár nem ad igazi megoldást a „miért éppen én?” kérdésre, a Divotionsból kiderül, hogyan oldódnak meg Donne félelmei lépésről lépésre. Megszállottan kutatja fel az összes olyan bibliai verset, amelyben előfordul a félelem szó, és közben világossá válik számára, hogy az életből sosem tűnnek el teljesen a félelmet keltő körülmények: ha nem betegség, akkor anyagi nehézségek, ha nem szegénység, akkor elutasítás, ha nem magány, akkor kudarc. Olyan világban élünk – vallja Donne ahol döntenünk kell: Istent féljük, vagy minden mást. Donne egészen hasonló listát készít félelmeiről, mint amilyet Pál ír össze a Róma 8-ban („Mert meg vagyok győződve, hogy sem

halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek… sem semmi más teremtmény nem szakíthat el minket Isten szeretetétől…”). Nagy hatalmú ellenségek? Nem jelentenek veszélyt, hiszen Isten minden ellenségét képes összezúzni. Éhezés? Nem, hiszen Isten gondoskodik. Halál? Még a halál, az ember legnagyobb félelme sem állít legyőzhetetlen akadályt azok elé, akik félik Istent. Nincs annál célravezetőbb megoldás, mint ha helyes istenfélelmet munkálunk ki magunkban – határoz Donne hiszen az minden más félelmet kiszorít. Végezetül így imádkozik: „ahogyan megtérést adtál nekem, amelyből nem kell már megtérnem, úgy adj félelmet is, Uram, amelytől nem kell félnem.” Már nem számított – és ez a legfontosabb –, hogy betegsége fegyelmezés vagy természetes baleset, hiszen bárhogy is legyen, bízni fog Istenben, hiszen a bizalom a helyes istenfélelem. A Divotions ezt a folyamatot azzal állítja párhuzamba, hogy Donne napról napra másként tekintett orvosaira. Kezdetben, amikor egyre csak bökdösték, új tünetek után kutattak, és fojtott hangon tárgyalták következtetéseiket az ajtaja előtt, nem tudott parancsolni a félelemnek. Idővel azonban, miután látta, milyen együttérzéssel viseltetnek iránta, eldöntötte, hogy bizalmat érdemelnek. Ugyanez igaz Istenre is: gyakran egyáltalán nem értjük a módszereit vagy az indítékait, de az a legfontosabb, hogy megbízható „orvos”-e Isten. Donne az igen mellett döntött. Hogyan közelítsünk egy olyan Istenhez, akitől félünk? Válaszában Donne kiemel egy mondatot Máté evangéliumából, abból a történetből, amelyben az asszonyok megtalálják az üres sírt: „félelemmel és nagy örömmel eltelve” szaladtak, hogy hírt adjanak róla. Donne követendő mintaként tekint erre a „két lábra”, a félelemre és az örömre. Kétségtelen, hogy a félelem ott lebegett a levegőben a feltámadás idején. Hogyisne félnék azt az Istent, aki ilyen hatalmas? Hiszen az asszonyok magával az élő Jézussal találkoztak a kert szélén! Különös események mentek ott végbe. Igen, egyik lábuk félt, a másik viszont örült, ahogy rohantak a tanítványokhoz, hiszen a különös események a lehető legörömtelibb hírt jelezték: Jézus

legyőzte a halált. Ugyanez a remény hozta el John Donne szívébe a félelmet, amelytől nem kellett félnie. Jelen lenni Egészen más a helyzet, ha nem mi szenvedünk, hanem valaki máson szeretnénk segíteni. Mivel oszlathatnánk el a félelmét? Arra jutottam, hogy leginkább azzal csillapíthatjuk a félelmüket, ha egyszerűen ott vagyunk nekik. Ösztönösen elhúzódom azoktól, akiknek fájdalmaik vannak. Ki tudja, akarnak-e beszélni a problémáikról vagy sem? Vigasztalásra vágynak vagy vidámságra? Mire jó nekik, ha ott vagyok? Agyam egyik kifogást gyártja a másik után, ezért végül mindig a legrosszabbat teszem: távol tartom magam tőlük. A szenvedők – különösen barátaim a „Hogy számítson a mai nap” csoportban – újra és újra elmondják, milyen sokat jelent, ha mi, egészségesek ott vagyunk nekik. Elsősorban nem a szavainkra vagy a bölcsességünkre vágynak, hanem a jelenlétünkre. Ha mellettük állunk szükségükben, ugyanolyan nyugalmat árasztunk feléjük, mint a szülő a gyermeke felé, amikor az megijed vagy megsérül. „Jól van, minden rendben.” Ez sem tart örökké, itt vagyok melletted, ne félj! Tony Campolo mesélte, hogy egyszer egy ismerőse temetésére ment, de a ravatalozóban véletlenül rossz terembe lépett be. Egy idős férfi feküdt ott, és az özvegyén kívül egyetlen gyászoló sem jelent meg. Olyan magányosnak tűnt az asszony, hogy Campolo elhatározta, részt vesz a temetésen, sőt ő vitte el a temetőbe. Miután véget ért a szertartás a sírnál, és ismét ott ültek az autóban, Campolo beismerte, hogy nem ismerte az elhunytat. „Sejtettem – felelte az özvegy hiszen még sosem találkoztam önnel. De nem számít. - Olyan erősen megszorította Campolo karját, hogy belesajdult. – El sem tudja képzelni, milyen sokat jelentett, hogy ott volt.” Említettem már, hogy ha megkérdezik a szenvedőktől, ki segített nekik a legtöbbet, a legnagyobb részük egy csendes, szerény embert említ, aki ott volt, ha kellett, aki inkább hallgatott, mint beszélt, aki nem az óráját leste folyton, aki megölelte és megérintette őket, és velük sírt. Röviden: jelen volt, és ő igazodott a szenvedőhöz, nem pedig fordítva.

Egy alkalommal a „Hogy számítson a mai nap” csoport egyik tagja, egy daganatos nő elmondta, hogy a nagymamája, egy egészen félénk asszony nem tudott mással segíteni az unokájának, mint hogy rászánta az idejét. Egyszerűen csak ült az ágya mellett, míg ő aludt, és kötögetett. Ott volt, ha beszélgetésre vágyott, ha egy pohár víz kellett neki, vagy ha telefonálni akart. „Ő volt az egyetlen, aki úgy segített, ahogy szerettem volna. Ha felriadtam álmomból, már a látványa megnyugtatott.” Jogos a kritika Jób három barátjával szemben, amiért olyan érzéketlenül reagáltak a szenvedésre, de olvassuk csak el még egyszer: amikor megérkeztek, hét napon és hét éjszakán keresztül ültek csendben Jób mellett, mielőtt szólásra nyitották volna a szájukat. Utána kiderült, hogy ez a csönd ékesebben beszélt, mint ők hárman együttvéve. A zsidó gyakorlat része a sivá nevű szokás, amelyre a közösségben bekövetkezett haláleset után kerül sor. Barátok, szomszédok és rokonok nyolc napra gyakorlatilag beköltöznek az elhunyt otthonába, s gyümölcsösládára ülnek, amelyet mindenki magának hoz. Főznek, takarítanak, beszélgetnek, tehát rákényszerítik jelenlétüket a gyászolóra, akit, ha nyugalomra vagy magányra vágyik, talán idegesít a sok vendég. Az üzenet azonban egyértelmű: Nem hagyunk magadra, veled együtt hordozzuk a fájdalmat. A félelem, amely a magányosságból táplálkozik, elsorvad. Egy erősen szimbolikus vacsora alkalmával a látogatók megetetik a gyászolót, ahogy a kisgyermeket szokták. Az idők során felhalmozott bölcsesség kultúrájuk részévé tette a kényszerített „ottlét” rítusát, mivel a gyászolónak szüksége van másokra, akár beismeri ezt, akár nem. Beethoven, a nagy zeneszerző nem igazán állt társasági lény hírében, és amikor megsüketült, minden beszélgetést nehéznek és megalázónak élt meg. Mesélik, hogy amikor eljutott hozzá egyik barátja fiának a halálhíre, megrendülve sietett át a gyászolókhoz. Vigasztaló szavak híján a szobában lévő zongorához ült, és egy órán keresztül játszott, érzéseit olyan formába öntve, amely a leginkább kifejezte őt, majd hazament. Barátja később elmondta, hogy egyetlen látogatás sem jelentett neki annyit, mint Beethovené.

Isten ügynökei A személyes jelenléten túl vajon mi egyebet nyújthatunk a szenvedőnek? Mit lehet ilyenkor mondani? A szenvedők egyöntetű választ adnak: nem sokat számít, mit mondunk, sokkal többet jelent, hogy ott vagyunk és törődünk velük. Talán az a legnagyobb ajándék, ha meghallgatjuk őket. Betsy Burnham nem sokkal a halála előtt írt könyvében számol be arról a levélről, amely mindennél többet jelentett rák elleni küzdelmében: Drága Betsy! Félek és zavarban vagyok. De mi jogom van olyat mondani, hogy félek, miközben te sokkal nagyobb problémával állsz szemben? Egyik kifogást kerestem a másik után, hogy ne kelljen meglátogatnom téged. Teljes szívemből szeretnék tenni valamit, hogy segítsek rajtad és a családodon; szeretnék ott lenni, hasznos lenni, de főként azt szeretném, ha olyat mondhatnék, amitől jobban lennél. De a helyzet az, hogy félek. Sosem írtam még hasonlót. Remélem, megértesz és megbocsátasz. Szeretettel: Anne4 Anne nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy ott legyen a barátnője mellett, de legalább őszintén elmondta, mit érez, sebezhetővé tette magát. Kicsit ez is olyan, mintha ott lett volna mellette. Egy másik asszony azt mesélte, hogy a levelek, amelyeket férjével egy családi tragédia után kaptak, épp attól váltak jelentőségteljessé számára, hogy olyan ügyetlenül fogalmazták meg őket. A legtöbben bocsánatot kértek sutaságukért, hogy nem tudják, mit mondjanak. A szenvedők számára épp az volt a lényeg, hogy barátaik olyan kínkeservesen keresték a megfelelő szavakat: ez a „teljes zavar és vergődés” fejezte ki legjobban a család érzéseit is. A szenvedők valószínűleg nem várnak másféle barátságot, csak amilyen korábban is összekötött bennünket velük. Ritkán alakul ki szoros kapcsolat szenvedők és vadidegenek között, a krízis épp azokhoz a kapcsolatokhoz tereli vissza a betegeket, amelyeket egészséges napjaikban építettek ki. Azt adjuk magunkból, amit

korábban! Ha addig egyik viccet mondtuk a másik után, ne hagyjuk abba; ha az a természetes, hogy közösen olvassuk a Bibliát és együtt imádkozunk, akkor tegyük azt! Ha kapcsolatunk addig könnyed beszélgetésekből és némi pletykából állt, folytassuk ezen a szinten, amíg nem állunk készen arra, hogy másról is beszéljünk. A beteg ember világa fenekestül felfordult, most arra van szüksége, hogy tudja, barátságunk semmit sem változott. Az időbeli határok persze minket is korlátoznak, nem mindenki teheti félre egyéb kötelezettségeit, hogy több időt szánjon valakire, viszont imádkozhatunk a szenvedőért, ami által erőteljesen ott lehetünk számára, valamint következetesen, rendszeresen kifejezhetjük, hogy törődünk vele. A szenvedők szerint a félelem és a magány a legváratlanabb pillanatokban kúszik be életükbe, a rendszeresség ezért gyakran fontosabb, mint az odaszánt időmennyiség. Sőt az olyan betegségek esetében, mint a Parkinsonkór, amely hosszú ideig elhúzódik, a rendszeresség kiemelten fontossá válik. Valaki azt mondta, hosszú betegsége alatt egy kollégája jelentette a legnagyobb segítséget, aki mindennap felhívta, csak azért, hogy megkérdezze, hogy van. Általában hetente kétszer meg is látogatta, de sosem maradt tizenöt percnél tovább, a hívások és látogatások következetessége mégis biztos ponttá vált az életében, amelyre ebben a bizonytalan időszakban is számíthatott. Természetesen vannak dolgok, amelyeket puszta barátsággal nem érhetünk el. Megeshet, hogy a szenvedők önsajnálatból fakadóan falakat emelnek maguk köré: „Te nem tudhatod, min megyek keresztül, veled sosem történt ilyen.” Ebben az esetben az tehet a legtöbbet -különösen a félelem kapcsán –, aki élt már át hasonlót. Joni Eareckson Tadát is az mozdította ki önsajnálatából, amikor egy vidámságtól sugárzó, szintén minden végtagjára megbénult látogató érkezett hozzá (ezt a szolgálatot folytatja Joni). Damien atya a Hawaiihoz tartozó Molokai szigetén dolgozott a leprások között, ám tevékenysége egészen addig gyümölcstelen maradt, amíg maga is el nem kapta a leprát, onnantól kezdve szenvedő testvérként fordult a betegekhez. A kórházak is felismerték, milyen hasznos az effajta szolgálat, és megnyitották kapuikat olyan programok előtt,

amelyek során például egy emlőeltávolításra váró nő „baráti tanácsadáson” vehet részt olyasvalakivel találkozva, aki korábban már átesett ilyen műtéten. A „Hogy számítson a mai nap” is hasonló célt szolgál. Alapítója, Orville Kelly felismerte, hogy senki sem érti igazán a félelmeit, csak a többi daganatos beteg, ezért megszervezte az első támogató hálózatot azok számára, akik halálos betegségben szenvednek. Ma az Amerikai Onkológiai Társaság huszonnégy órás telefonvonalat üzemeltet a daganatos betegek lelkigondozására. Azonban azok se érezzék magukat hasznavehetetlennek, akiknek nincs szakképesítésük. Semmi sem ér annyit a szenvedők szemében - egyetlen képzés vagy drága ajándék sem –, mint az a megnyugtató érzés, hogy mellettük vagyunk. Csak óvatosan teszem hozzá, de ki kell mondanom: nekünk, akik Krisztus testét alkotjuk, kötelességünk akkor is kifejezni a szeretetünket, ha Isten látszólag nem teszi. A szenvedők gyakran érzik úgy, hogy Isten elhagyta őket. C. S. Lewisnál jobban senki sem fogalmazta ezt meg. Felesége halála után írt megrendítő naplójában (A bánatról) elmondja, hogy abban a pillanatban, amikor a legnagyobb szüksége lett volna Istenre, hirtelen úgy tűnt, nincs sehol, pedig korábban mindig ott volt számára. Lewis félt, úgy érezte, elhagyták, és végül a keresztény közösség segített neki a megújulásban. Azt se feledjük, hogy Corrie ten Boomot a bibliatanulmányozás kísérte végig a nácik koncentrációs táborában, vagy emlékezzünk vissza arra az ismeretlen lelkészre, aki bátorító szavakat csúsztatott Christian Reger zsebébe. Isten az ügynökei, egyszerű emberek által tette érzékelhetővé jelenlétét. Ugyanígy nekünk is, akik szenvedők mellett állunk, időnként el kell mondanunk olyan imákat, amelyek elimádkozására ők még nem képesek. Amikor a szenvedés vagy a gyász elhatalmasodik embertársainkon, Isten szeretetét nagyon gyakran olyan hús-vér embereken keresztül tapasztalhatják meg a legjobban, mint te vagy én. Ily módon valóban Krisztus testeként működhetünk.

15. TEHETETLENSÉG Az orvos azt mondta: ez meg ez arra vall. hogy az ön szervezetében ez meg ez a helyzet: de ha ennek meg ennek a vizsgálata ezt nem erősíti meg. akkor viszont ezt meg ezt kell feltételeznünk. Ha mármost ezt meg ezt feltételezzük, akkor… és így tovább. Ivan lljicset csak egyetlen kérdés érdekelte: veszélyese a baja, vagy sem? Az orvos azonban elengedte a füle mellett ezt a cseppet sem helyénvaló kérdést. Lev Tolsztoj: Ivan lljics halála Dr. Curt Richter, a Johns Hopkins Egyetem pszichológusa meglehetősen bizarr kísérletet hajtott végre két vad patkányon. Az Egyes Patkányt, a „kontrollállatot” bedobta egy meleg vízzel teli tartályba, és stopperrel mérte a reakcióját. Mivel a patkányok jól úsznak, az állat hatvan órán keresztül taposta a vizet és csapkodott, majd amikor minden ereje elfogyott, megfulladt. Richter a Kettes Patkánnyal egy lépéssel tovább ment: néhány percig a kezében tartotta, egészen addig, amíg már nem küszködött, majd bedobta a vízbe. A Kettes Patkány teljesen másként reagált, mint a társa: egy-két percig vergődött, utána nem mozdult többet, elsüllyedt és megfulladt. Richter azt a következtetést vonta le ebből, hogy az állat „feladta”. Mivel hiába küzdött az emberi kéz ellen, már azelőtt biztosra vette, hogy sorsa megpecsételődött, mielőtt beleesett volna a vízbe. A Kettes Patkány lényegében a rezignált tehetetlenségnek esett áldozatul.1 Más kísérletekből egyértelműen kiderül, hogy a tehetetlenség, akárcsak a félelem, élettani változásokkal jár. Két csoport elektrosokknak kitett patkány közül azok, amelyek számára elérhető a kapcsoló, hamarosan megtanulják kezelni. A másik csoport azonban nem kap kapcsolót, és a stressz hatására – hiszen a feszültség mértéke ártalmatlan - immunrendszerük radikális változásokon megy keresztül, így ezek a patkányok sokkal könnyebben megbetegszenek. Emberkísérletek is azt mutatják – amelyek messze nem ilyen drasztikusak hogy a tehetetlenség érzése nemcsak lelki beállítottságunkat befolyásolja, hanem magát a fájdalomérzékelést

is. Fájdalomküszöbünk akár negyvenöt százalékkal is megnőhet, ha eltereljük a figyelmünket. Egy kísérletsorozatban az alanyok figyelmét különböző eszközökkel próbálták elterelni: csengettek nekik, újra és újra megérintették őket, kalandregényt olvastak fel nekik, vagy épp arra kérték őket, hogy olvassanak el egy számsort. Amikor a kutatók a hőtűrésüket tették próbára ezzel, negyvenöt százalékkal nagyobb hőmérsékletre volt szükség, hogy az elfoglalt alany felfigyeljen a fájdalomra. A tudósok döbbenten nézték, ahogy az alanyok karja felhólyagosodik, miközben ők épp ötventől számolnak visszafelé. Azonban ha semmi más dolguk nem volt, mint a fájdalomra figyelni (így van ez a legtöbb kórházban és nyugdíjasotthonban), sokkal érzékenyebbnek bizonyultak.2 Hely a világban „Hogy számítson a mai nap” csoportom tagjaitól hallottam a „premortális haldoklás” szindrómáról, amely lényegében a tehetetlenség előrehaladott formája. Akkor alakul ki, ha jó szándékú rokonok és barátok megpróbálnak könnyíteni a haldokló utolsó hónapjain. A szindróma efféle megjegyzésekkel kezdődik: „Jaj, ne csináld! Tudom, mindig te vitted ki a szemetet, de most komolyan, a te állapotodban nem szabad! Majd én.” „Ne terheld magad a számlákkal! Felesleges aggódnod miattuk, innentől intézem én.” „Jobb lenne, ha itthon maradnál, úgy legyengült az immunrendszered.” A beteg apránként, mégis kérlelhetetlenül elveszít mindent, amitől addig úgy érezhette, helye van a világban és szerepe az életben. Az anya ráveszi egyedülálló lányát, hogy adja el az otthonát, és költözzön vissza a szüleihez. Ő meg is teszi, de hamarosan rájön, hogy bár sok segítséget kap, közben elveszíti független identitását. Betegsége miatt amúgy sem érzi magát értékesnek vagy érdemesnek, de így csak tovább romlik a helyzet. Valaki így fogalmazott: „Egész életemben folyamatosan kaptam visszajelzést: osztályzatot az iskolában, szakmai elismerést a munkahelyemen, biztató szavakat az edzőteremben, de most hirtelen nincs, amihez

mérhetném a teljesítményemet. Ha összeírom, mit kell elintéznem, csak engem érdekel, sikerül-e.” A súlyos beteg nyilván mások segítségére kényszerülhet, hogy elláthassa a mindennapok feladatait, de a csoporttagoktól megtudtam, hogy ha a környezetében lévők elindulnak ezen a lejtőn, és nem figyelnek, a beteg méltósága végül teljesen szertefoszlik. Dr. Eric Cassell, a Cornell Egyetem belgyógyásza a következőt nyilatkozta betegeiről: „Ha azt kérdezik, mi a betegségek legpusztítóbb hatása a betegekre nézve, a kontrollvesztést emelném ki.”3 A szenvedők már amúgy is rossz érzéssel tekintenek a világban elfoglalt helyükre. Gyakran előfordul, hogy nem dolgozhatnak tovább, és a betegséggel vagy a kezeléssel járó fáradtság miatt minden mozdulatot nehéznek és megterhelőnek élnek meg. Mégis ugyanúgy biztosítékra vágynak, mint mi, tudni szeretnék, hogy megvan a helyük a világban, hogy az élet nem menne tovább simán, ha egyszer csak eltűnnének, például a számlák káoszba fúlnának, ha ők nem szentelnének elég figyelmet nekik. Az az igazán bölcs társ, aki megtalálja a finom egyensúlyt a segítség és a túl sok segítség között. Modern társadalmunk csak tovább súlyosbítja a helyvesztés problémáját, mivel nem találunk olyan természetes közeget, ahová a betegek mehetnének. Kórházak és nyugdíjasotthonok falai mögé rejtjük őket, hogy ne legyenek szem előtt; ágyba dugjuk, ahol a távirányítón kívül nincs, ami lekösse őket. Mások napirendje és nem a saját kedvük szerint élnek: ápolók ébresztik és etetik őket a kórház által meghatározott időben, majd beugrik néhány látogató, és végül az ápoló rájuk oltja a villanyt. (Ezért igényli némely beteg, hogy látogatói előbb telefonáljanak, így sokkal inkább úgy érzi, kezében tartja a helyzetet.) Egyfajta „kutatást” szoktam végezni az üdvözlőkártyák között. Időnként felkeresek egy-egy új drogériát vagy papírüzletet, és szétnézek a kártyák között. A betegeknek szánt üdvözlőlapok jól körülhatárolható kategóriákba esnek: a giccseseket virágok és csöpögős versikék borítják; a vagányak szövege vad bulikról mesél, amelyekből a beteg kimarad; a komolyabbak fennkölt szavakkal

fejezik ki az együttérzést; és vannak a híres karikaturisták által illusztrált elmés kis lapok. Azonban mind mögött ugyanaz az üzenet húzódik meg, ezzel címkézik fel magát a kategóriát is: „Jobbulást!” Az egyik lap külsején ezt olvassuk: „Gyógyulj meg hamar!”, de belül így folytatódik az üzenet: „Különben kirúgnak!” A másik így kezdi: „Mindenki azt reméli, hamarosan jobban leszel… kivéve engem”, belül pedig ez áll: „Én azt remélem, már most jobban érzed magad.” „Nincs idő betegeskedni!”, mondja egy víziló a kórházi ágyból – „Közeledik a hétvége!” Mi kifogásom lehet az ellen, ha valaki efféle elmés megoldásokkal fejezi ki együttérzését? Az, hogy valójában azt üzenik – bár körmönfontan, mögöttes tartalomként: Munkaképtelen vagy, hasznavehetetlen. Nincs helyed a munkában, sem a buliban. Kimaradsz a dolgokból. Nem vagy rendben. Ha meggyógyulsz, na majd akkor újra csatlakozhatsz az élőkhöz! A „Hogy számítson a mai nap” csoportbeli barátaim valószínűleg sosem érik meg a jobbulást. Egy életre megtanultam tőlük, hogy akár egyetlen ártalmatlan képeslap is súlyosbíthatja a helyzetet, hiszen eleve úgy érzik, nincs helyük a világban, sem valódi szerepük az életben. Néha eltűnődöm, milyen üdvözlőkártyákat gyártanék. Egyet már ki is találtam: a borítón hatalmas betűkkel (esetleg a háttérben tűzijátékkal) ez állna: GRATULÁLOK!!! Belül pedig a következő: „… annak a 98 trillió sejtnek, amely még mindig kifogástalanul és hatékonyan működik a testedben.” Megtalálnám a módját, hogy kifejezzem a betegek felé, hogy ők nem beteg emberek, hanem értékes és érdemes egyéniségek, akiknél úgy alakult, hogy testük egy bizonyos része nem működik jól. Hasznos gyakorlat lenne, ha megírnék egy sor ilyen kártyát, talán kevésbé hajlanék rá, hogy gondolataimban betegnek és fogyatékosnak bélyegezzem embertársaimat, amivel csak tovább hátráltatom őket, amikor egyébként is a tehetetlenség érzésével küzdenek. Jürgen Moltmann német teológus diakonisszáknak tartott egyik beszédében korunk kategóriáit kritizálta, amelyek éket vernek egészségesek és fogyatékkal élők vagy mozgássérültek közé. Azt mondta, valójában egyetlen élet sem mentes a fogyatkozástól,

egyedül az „épek” társadalma által felállított egészségideál bélyegez fogyatékosnak egy egész embercsoportot. Társadalmunk önkényesen úgy határozza meg az egészséges embert, hogy képes a munkára és az élvezetre, „az igazi egészség azonban valami teljesen más. Az igazi egészség az erő, hogy éljünk, az erő, hogy szenvedjünk, és az erő, hogy meghaljunk. Az egészség nem a testem állapota, hanem lelkem ereje, hogy megbirkózzon a test állapotának változásaival.” Ebben az értelemben minden emberi élet korlátok közé szorult, sérülékeny és gyenge.4 Ellenállók Norman Cousins sokáig dolgozott a Saturday Review szerkesztőjeként, és egyszemélyes hadjáratot folytatott a modern egészségügyi rendszer ellen, amely tehetetlenséget gerjeszt az emberben. Miután kórházba került egy titokzatos, bénulással járó betegség miatt (később megállapították, hogy Bechterew-kórban szenved, amely a csigolyák közötti szövet pusztulását jelenti), Cousins rádöbbent, hogy a kórház látszólag tökéletesen úgy lett megtervezve, hogy ne csupán a testét szorítsa korlátok közé, hanem a lelkét is megbénítsa. „Az élni akarás nem elvont elméleti képzet, hanem élettani valóság, amelynek meghatározott gyógyászati jellemzői vannak” – írja Anatomy of an illness (Egy betegség anatómiája) című könyvében. A kórház legtöbbször megfosztja az embert az élni akarástól. A gyógyszerek miatt nem látta tisztán, mi a valóság, és mivel a betegség ágyhoz kötötte, egyre nyugtalanabbá és levertebbé vált. Az orvosok és ápolók behatoltak testnyílásaiba, és testnedveket loptak tőle. Nem tudott dolgozni, elszakították legközelebbi hozzátartozóitól, és úgy érezte, lassan teljesen elveszíti az uralmat a sorsa felett. Cousins megpróbálta számba venni az előtte tornyosuló akadályokat, amint azt a következő lista is mutatja: Először is ott volt a tehetetlenség érzése, amely már önmagában is komoly betegség. Ott volt a tudattalan félelem, hogy többé már sosem élhetünk normális életet…

Ott volt az idegenkedés attól, hogy panaszkodónak nézzenek. Ott volt a vágy, hogy ne terheljük tovább aggódó családunkat, de ettől csak még inkább egyedül éreztük magunkat. Ott volt a küzdelem a magánytól való rettegés és az egyedüllét iránti vágy között. Ott volt az önbizalomhiány, a tudattalan félelem, hogy betegségünk saját hiányosságunkból fakad. Ott volt a szorongás, hogy a hátunk mögött döntenek, nem árulnak el mindent, amit tudni akarunk, mégis rettegtünk, hogy egyszer megtudjuk. Ott volt a bizarr félelem a modern technológiától, a félelem, hogy feloldódunk az adatbázisban, és sosem szerezzük vissza az arcunkat. Ott volt a neheztelés az idegenekkel szemben, akik tűkkel és fiolákkal közelítettek hozzánk. Állítólagos varázsszereket pumpáltak az ereinkbe, vagy épp kiszívták onnan a vért, többet is, mint amiről úgy éreztük, nélkülözni tudjuk. Ott voltak a gyötrelmes utak a tolóágyban, fehér folyosókon át a laboratóriumokba, ahol különös találkák vártak bonyolult gépekkel, viliódzó fényekkel és forgó lemezekkel. És ott volt a feneketlen űr, amelyet az emberi kapcsolat melege utáni kitörölhetetlen, szüntelen, átható vágyódás hagyott. Egy szívélyes mosoly, egy kinyújtott kéz többet ért, mint mindaz, amit a modern tudomány kínálhatott, ez utóbbihoz mégis gyakrabban volt szerencsénk, mint az előbbihez.5 Norman Cousins tudta, az orvosok nem „gyógyíthatják meg”, legjobb esetben is csupán a teste sejtjeiben rejlő életerőt aknázhatják ki, ráadásul úgy érezte, ez az életerő elszivárog belőle. Úgy próbálta ismét kézbe venni a sorsát, és feléleszteni magában az élni akarást, hogy totális háborút indított a tehetetlenség ellen. Könyvének tanúsága szerint néhány igen szokatlan eszközt is igénybe vett ehhez. Először is Cousins kitett a kórházi szobája ajtajára egy cédulát, amelyen kijelentette, hogy háromnaponta vehetnek tőle egyetlen vérmintát, és meg kell osztozniuk rajta. Addig akár napi négyet is

vettek, egyszerűen azért, mert úgy volt a legkényelmesebb, ha minden kórházi osztály saját mintát vesz. Amit a személyzet beteglázadásként élt meg, azt Cousins fontos lépésnek tekintette a teste feletti uralom visszaszerzése felé. Egy filmvetítőt is kölcsönkért, és minden napra beütemezett egy filmet valamelyik híres komikustól, a Marx fivérektől vagy Charlie Chaplintől. Úgy vélte, ha a negatív érzelmek bizonyíthatóan kémiai elváltozásokat okoznak a szervezetében, a pozitívak talán ellensúlyozzák ezt. Örömmel fedezte fel, hogy „ha tíz percig nevetek torkom szakadtából, akkor legalább két órán át fájdalommentesen alszom”. Amikor csak egészsége engedte, átköltözött a közeli hotelbe. Harmadannyiba került, mint a kórház, mégis nyugalmasabb (és fényűzőbb) környezetet biztosított. Maga oszthatta be, mikor eszik és ébred, nem valaki más. Bár Norman Cousins mindenkit óva int attól, hogy módszerét leutánozza, mindenképp látványos eredményt ért el vele. Az orvosok az elején egy az ötszázhoz esélyt adtak a teljes felépülésre, némi bénulást elkerülhetetlennek véltek. Azonban végül teljesen meggyógyult, még sok boldog évtizedet élt, és jóval azután, amikor az emberek általában nyugdíjba mennek, új karrierbe kezdett: előadásokat tartott az egészségről. Búcsú a tehetetlenségtől A Norman Cousins által javasolt változások megvalósításához az egész egészségügyet át kellene szervezni, ami valószínűleg nem következik be egyhamar. Mégis van néhány apró lépés, amelyet megtehetünk az egészségügy „emberségesítése” érdekében, hogy mi, a betegek ne úgy érezzük magunkat, mint chip a számítógépben, hanem mint akik ténylegesen kivesszük részünket a felépülésünkből. Néhány ötletet könnyen megvalósíthatunk: Roger S. Ulrich a Science magazinban megjelent cikkében azt írja: azok az epebetegek, akik téglafal helyett fákra láttak rá az ablakból, rövidebb ideig maradtak a kórházban a műtétjük után, és kevesebb, közepes erősségű fájdalomcsillapítót vettek be. Ideális esetben – zárta Ulrich – a kórházakat parkok szomszédságába kellene építeni, festői

környezetbe. Egyre több építész számol a környezeti hatással, amikor orvosi létesítményeket tervez. Annak érdekében, hogy a betegek partnerként vegyenek részt a tehetetlenség elleni harcban, bizonyos fájdalomambulanciákon „szerződést kötnek” velük. Először megkérik őket, fogalmazzák meg céljaikat: megtanulni járni; felemelni a kezüket, úgy, hogy közben nem fáj; részmunkaidőt vállalni. Ezek után szakaszokat jelölnek meg, és heti célokat tűznek ki: öt percig állni, utána tíz percig; bottal átsétálni a termen, majd bot nélkül. A szakemberek feljegyzik a heti fejlődést, és lelkesen ünnepelnek minden előrelépést. Miért fizetett szakemberektől várjuk a bátorítást? Hiszen a barátok és a család is képes ugyanerre, ha „szerződést köt” a lábadozóval, és megjutalmaz minden apró győzelmet a tehetetlenség fölött. Ezenkívül tegyünk róla, hogy a beteg tartalmas dolgokkal foglalja el magát. Ahogy a fájdalom érzete erősödik, ha a kísérleti alany figyelmét semmi sem tereli el, ugyanígy a tehetetlenség is akkor csúcsosodik ki, ha a beteg egymaga fekszik a szobában, és a fájdalmon kívül nincs mire gondolnia, nincs mit tennie. A kórházi szobáknál alkalmatlanabb terepet elképzelni sem tudok arra, hogy síkra szálljunk a fájdalommal szemben, de még e steril környezetben is akad, ami lekötheti a figyelmünket. A kórházban alig történik valami, ezért oda kell figyelni az apró részletekre is. Ahelyett, hogy gyorsan ledöntenénk a papírpohár tartalmát, nyeljünk lassan, figyeljünk oda a gégeizmok mozgására, a víz érintésére és ízére a szánkban! Vegyük szemügyre egyesével a szobát díszítő virágok szirmait, fedezzük fel finom mintázatukat! Simítsuk végig a lepedőt, az ágyat és a takarót, tapintsuk a szövetet! Az emberi lélek igen ellenálló; lenyűgözően képes szembeszállni az elszigeteltséggel és a hiánnyal. Benjamin Weir presbiteriánus misszionáriusként szolgált Bejrútban, amikor síita muszlimok elrabolták. Tizenhat hónapon keresztül a legnyomorúságosabb körülmények között tartották: nemhogy fákat nem látott az ablakból, nem látott semmit, mivel szinte folyton be volt kötve a szeme. Kezét megbilincselték, így aztán semmiféle szövetet nem simogathatott. Nem Weir osztotta be, mikor eszik, mit eszik, nem befolyásolta napirendjét. Mégis, még ott is volt hová nyúlnia lelki tartalék

után, amellyel úrrá lehetett a tehetetlenség zsibbasztó ereje fölött. Egyedül Istenhez tudott fordulni. A következőket fogsága egyik első napjáról jegyezte le: Felfrissülve ébredtem szendergésemből. Mi egyébbel ajándékozna meg Isten, mint az alvással, egy pokróccal, a kitartás és túlélés leikével? Ismét felhúztam szememről a kendőt, és körbenéztem a szobában. Mit találok itt, ami közelebb vihetne Isten megtartó jelenlétéhez? Hagytam, hadd szárnyaljon szabadon a képzeletem. Felnéztem, és megvizsgáltam a mennyezetről lógó vezetéket. Az égő és a foglalat is hiányzott, ezért csak egy három kábelből álló ív maradt. Három ujjnak tekintettem őket, szinte láttam, ahogy felém nyúl egy kéz odaföntről, mint a római Sixtus-kápolnában, ahol Michelangelo freskóján Isten Ádám felé nyújtja kezét, megteremtve az első embert, így nyúlt felém is Isten, eszembe idézve, hogy „Élsz. Az enyém vagy. Én teremtettelek, én hívtalak életre, hogy isteni célt szolgálj.” Mi van még itt? Megszámoltam az erkélyajtó vízszintes léceit. Százhúsz. Mit jelenthetnek azok a vízszintes falapok? Olyan sok van belőlük. Ez az! Sok! Egész tömeg! A bizonyságtevők serege, a múltban és a jelenben, azoké, akik a megpróbáltatások idején is hűségesek maradtak Istenhez… Ahogy végigvettem hitem alapjait, beleborzongtam. Micsoda üzenet! A jelen helyzetben kétségbeesetten szomjaztam rá. Majd szemembe ötlött két fehér kör, az egyik a jobb, a másik a bal oldali falon, a mennyezet alatt. Libanonban mindenki tudja, mik ezek: az elektromos vezetékek helyét fedő műanyag borítások. De vajon nekem mit jelentenek? Miből van kettő? Fül! Isten fülei! Isten hallja a szentek sóhaját! Akkor hallgass meg, drága Istenem! Gondjaidra és akaratodra bízom magam!6 Mire véget ért a nap, Weir már egy dicséretet dúdolgatott: „Vedd számba a sok-sok áldást, sorold fel az összeset!” És valóban fel is sorolta: egészség, élet, élelem, matrac, párna, pokróc, a felesége, a családja, hit, remény, imádság, Jézus, Szentlélek, az Atya szeretete. Harminc-három áldást számlált össze, és miközben mindezt végiggondolta, rádöbbent, hogy minden félelem és tehetetlenség

elpárolgott belőle. A redőnyön átszűrődő fény lassan elhalványult, Weir pedig nyugodtan készült az éjszakára. Kinyújtott kéz Norman Cousins megjárta a tehetetlenség frontját, ahol megvívta harcát az érzéketlen egészségügyi rendszerrel; Benjamin Weir magányos, belső csatában állt helyt az elszigetelődéssel és a csüggedéssel szemben. Ha hosszan tartó fogyatékossággal élő szeretteink vannak, a legjobb, ha minden segítséget megadunk nekik, hogy folytathassák „normális” életüket. A modern technika korában még teljesen lebénult személyek is kezelhetik kerekesszéküket, gépelhetnek, bekapcsolhatják a tévét vagy a magnót, elég, ha belefújnak vagy beleszívnak egy csőbe. Az efféle eszközök tehetetlenség helyett reménységet hoznak, vereség helyett fellendülést. Brian Sternberg, a rádióamatőr, és Joni Eareckson Tada, a festő – hobbijuk valószínűleg még gondoskodó barátaiknál is jobban hozzájárul mentális jóllétükhöz. Barbara Wolf Living with pain (Együtt élni a fájdalommal) címmel könyvet írt a krónikus fájdalommal vívott hosszú küzdelméről. Úgy tapasztalta, hogy csupán arra a néhány órára feledkezett meg teljesen a fájdalomról, amikor angolt tanított, mivel az agyi aktivitás minden egyéb érzést elfojtott. Megtanulta, hogyan irányítsa át ezt a fókuszált állapotot a nap többi részére is. Amikor az éjszaka közepén lecsapott a fájdalom, nekiállt, hogy beossza a másnapot, kidolgozza valamelyik előadását, vagy receptről receptre megtervezzen egy teljes vacsorát. Olyan elfoglaltságokat is magára erőltetett, amelyek egészen távol álltak tőle, ha teljes koncentrációt igényeltek. Rájött ugyanis, hogy a figyelemelterelés a leghatékonyabb fegyver a fájdalommal szemben. „A figyelemelterelés olcsó, és nem lehet rászokni, sőt még recept sem kell hozzá.”7 Az angoltanításon túl sok egyéb, a teljes figyelmét lekötő hobbiba vetette bele magát: összejövetelekre járt, kisállatot tartott, sportolt, politizált, írt. Kiderült, hogy a számtalan különböző figyelemelterelési lehetőség közül az csillapította leghatékonyabban a fájdalmát, ha emberekkel foglalkozhatott. A szenvedők gyakran abban találják

meg értelmes céljukat és helyüket a világban, ha felkarolhatják azokat, akik kínok közt élnek. Joni Eareckson Tada számára például mindenki másnál nagyobb segítséget jelentett a többi mozgássérült, akik mellette álltak a legnehezebb időkben. Egy atlantai pszichológus azt mondta, kétféle emberrel szokott találkozni. Az egészségtelenek egész életükben azt kiáltozzák: „Kérlek, szeress! Kérlek, szeress!” A másik csoportba tartoznak azok, akik elég egészségesek ahhoz, hogy ne csak elfogadják a szeretetet, hanem tovább is adják. Az első csoport akkor gyógyul meg a leghatékonyabban, ha segítünk nekik megtalálni a teljességet, amelyben ők maguk is szeretnek másokat és segítenek másokon, ami automatikusan betölti bennük a figyelem és szeretet utáni vágy keltette űrt. Hasonlóképpen a szenvedők lelkigondozói is azon igyekeznek, hogy betegeik úgy tekintsenek önmagukra, mint akik adnak és segítenek, s nem mindig csak kapnak. Joni Eareckson Tada elmesélte nekem, menynyire meglepődött, hogy sok mozgássérült önként lakik a rehabilitációs központban, ugyanis ezt könnyebbnek érezték, mint szerencsét próbálni a „külvilággal”, annak minden előítéletével és veszélyével együtt. Joni vezéregyéniséggé vált köztük, aki elvégzi a gyakorlatokat, reményt kelt másokban, és szeretné, ha már otthon lehetne. Már attól jobban lett, hogy az ő szükségleteikre figyelt. Egyre erősebbé vált, ahogy önképe fokozatosan épült, és többé nem tekintett magára áldozatként. Van egy francia mondás: „A szenvedés elmúlik, az emléke soha.” Túlságosan hajiunk arra, hogy a segítőszolgálatot egyirányú utcának képzeljük, ahol én, az egészséges együttérzően felkarolom a sebzetteket. Azonban azok, akik szenvedésen mentek keresztül, mindenki másnál jobban fel vannak készülve a segítségnyújtásra. Az ember akkor jut túl végleg a tehetetlenségen, ha megtanulja, hogyan karolhat fel másokat a megtapasztalt szenvedés által. Harold Kushner rabbi egy ősi kínai mesét idéz, amelyben egy asszony a halott fiát gyászolja. Amikor a szent embertől kér tanácsot, a következő választ kapja: „Hozz egy mustármagot egy olyan házból, ahol nem ismerik a bánatot. Azzal száműzzük a bánatot az életedből.” A mesebeli asszony házról házra jár, és

mindenhol megkérdezi, ismerik-e a bánatot. Természetesen mindenhol ismerik, az asszony pedig mindenütt megvigasztalja a háziakat, míg végül a másokért végzett szolgálat kiűzi életéből a gyászt. Személyesen ismerek két otthonról üzemeltetett, kis léptékű szolgálatot, amely ezt az elvet valósítja meg a gyakorlatban. Az első akkor jött létre, amikor egy kaliforniai asszony megtudta, hogy fia, a szeme fénye homoszexuális, és AIDS-ben haldoklik, de sem a gyülekezete, sem a körülötte élők nem mutattak együttérzést, és nem is segítettek. Olyan magányosnak és elveszettnek érezte magát, hogy hírlevelet indított, amely mára már rengeteg olyan szülőt kapcsol össze, akinek homoszexuális a gyermeke. Nem sok szakmai segítséget nyújt, csodaszert sem kínál, de számtalan szülő megírta – olvastam e leveleket -, hogy ez a bátor asszony megmentette az életüket. Ő maga is átélte ugyanazt a bánatot és gyászt, ezért igyekszik ott lenni azok számára, akiknek szükségük van rá. Egy másik asszony, ezúttal Wisconsinból, helikopter-balesetben vesztette el tengerészgyalogos fiát. Életében először tűnt fel neki, milyen gyakran jelennek meg helikopter-balesetek a hírekben. Ha ma valahol lezuhan egy katonai helikopter, ez az asszony egy csomagot küld a védelmi minisztériumba – benne levelekkel és mindenféle hasznos anyaggal –, onnan pedig továbbküldik az érintett családnak. Körülbelül a családok fele rendszeres levelezőtársává válik, így lett ez a nyugdíjas wisconsini nő vezetője a hozzá tartozó „szenvedők közösségének”. Ettől persze még nem oldódott fel a fia halála miatti gyásza, mégis helyet talált a világban, és többé nem érzi magát tehetetlennek a gyásszal szemben. A bölcs szenvedő nem befelé, hanem kifelé tekint. Senki sem gyógyít hatékonyabban, mint az, aki maga is sebet kapott, és ki tudja, közben talán a sebzett gyógyító sérülései is elhalványulnak.

16. ÉRTELEM Nem maga a szenvedés háborítja föl az embereket, hanem a szenvedés értelmetlensége. Friedrich Nietzsche Merlin Olsen, az egykori profi futballista sarkos véleményt fogalmaz meg a fájdalommal kapcsolatban: Az ember alkalmazkodik. Rájön, mire képes, mire nem. Mint amikor kimész a tanyára. A trágyaszag rögtön megcsapja az orrodat. Állj csak ott vagy öt percig, már nem is érzed. Így van ez a térdeddel is. Kificamodik. Tudod. Onnantól egész más szinten játszol. Egy kicsit máshogy futsz. Vagy a másik lábról startolsz. Vagy máshogy állsz. Miután megműtötték a térdemet, hetente le kellett szívni a folyadékot. Végül a hártya úgy megvastagodott, hogy majdnem kalapáccsal kellett beleverni a tűt. Eljutottam arra a pontra, hogy csak azt mondtam ilyenkor: „A francba is, döfje már bele, aztán szedje ki a cuccot!”1 Aki amerikai futballt vagy hasonló sportot űz, azzal rendszeresen előfordul, hogy ellenfele fellöki, sisakos fejével beleszáll a gyomrába, sőt a játékosok időnként „kicsi a rakás” módra zuhannak egymásra, a társadalom pedig lelkesen díjazza, hogy ennyi fájdalmat képesek elviselni. Tehát vannak olyan fájdalmak (nemcsak a futball, hanem ugyanígy a sziklamászás, a triatlon, a tengerészgyalogos-kiképzés kínjai, vagy ha ellenséges vallató kínoz egy foglyot), amelyeket az ember hajlandó elviselni. Korábban évszázadokon keresztül idesorolták az önkínzást is mint a mély odaszánás jelét: minél durvább szövésű az ing, minél keményebben csattan az ostor, annál kegyesebb a hívő… Még ennél is megdöbbentőbb azonban, hogy az ember puszta hiúságból is hajlandó az önkínzásra. A kínai nők hosszú évszázadokig lekötözték a lábfejüket, hogy szebbnek tűnjenek, és ezzel súlyos sérüléseket okoztak maguknak. Manapság a nők túl szűk cipőt hordanak, szemöldöküket kiszedik, bőrüket káros ultraibolya sugaraknak teszik ki, arcukat, mellüket és feneküket pedig plasztikai műtétnek vetik alá, mindezt azért, hogy megfeleljenek kultúránk szépségideáljának. Önként vállalt szenvedéssel emeljük személyes presztízsünket, mivel

társadalmunk olyan értelmet tulajdonít kínjainknak, amely méltó céllá teszi azokat. Hasonlítsunk össze két különböző, de egyformán erős fájdalmat, a farfekvéses szülést és a vesekövet. Az érintett idegsejtek számát, illetve a fájdalom intenzitását és tartamát tekintve a kettő valószínűleg igen közel esik egymáshoz, a szülés értelme azonban egészen magától értetődik: „Az asszony is szomorú, amikor szül, mert eljött az órája, de amikor megszülte gyermekét, többé nem emlékezik gyötrelmeire az öröm miatt, hogy ember született e világra” – állapítja meg Jézus (János 16,21). Az anya fájdalmának értelmes célja és eredménye van: egy új élet, ezért az asszony még attól sem zárkózik el, hogy ismét átélje az élményt. De vajon mi a vesekő értelme? Modern társadalmunk minden korábbinál többet küzd a szenvedés értelmének problémájával. Többé már nem tekinthetjük az istenek büntetésének, de akkor mégis vajon mi ez az egész? Egy kisebb fájdalomnak talán látjuk az értelmét, ha önként vállalkozunk rá, de milyen értelmet tulajdoníthatunk a születési rendellenességeknek? A cisztás fibrózisnak? Az értelmi fogyatékosságnak? Ma a szenvedés csupán megoldásra váró probléma, amelyen szeretnénk mihamarabb túl lenni, de mi a helyzet azzal a szenvedéssel, amely sosem szűnik meg? Legtöbbször csupán a negatív értelmét látjuk: megzavarja egészségünket, és gátat állít elénk, miközben mi életre, szabadságra és boldogságra törekednénk éppen. Amint említettük, az üdvözlőlapok nyíltan hirdetik ezt, a „jobbuláson” kívül mást nem is kívánunk a szenvedőnek. Pedig egy rákban haldokló nőtől a következőt hallottam: „Az osztályunkon senkire sem érvényesek azok a kártyák. Egyikünkre sem vár jobbulás, hiszen mi mindannyian itt halunk meg. A világ szemében mintha ott se lennénk. Láthatatlanok vagyunk. Érinthetetlenek.” Mi a halálos betegség értelme? Egyszer egy kisvárosi lelkipásztortól kaptam levelet a középnyugati régióból. Leírta, hogyan foszlott szét számára a dolgok értelme. Ez a férfi nem testi, hanem érzelmi szenvedést élt át, orvosai „idegösszeomlásnak” nevezték, de valójában értelem-

összeomlás ment benne végbe. (Az érzelmi fájdalom – az akut depresszióhoz hasonlóan – olyan nagy területet foglal el a szenvedésen belül, hogy a testi fájdalomra összpontosító könyvemben meg sem kísérlek érdemi állítást megfogalmazni róla. John H. Timmerman A season of suffering (Ideje van a szenvedésnek [Portland, OR: Multnomah, 1987]) című könyvét ajánlom, amely nagy fokú érzékenységgel mutatja be, hogyan küzd meg egy család a depresszióval.) Az volt benne a legfájdalmasabb, hogy úgy tűnt, Isten hallgat. Mintha néma sötétséghez imádkoztam volna. Azóta sokat gondolkodtam ezen, és csak úgy tűnt, hogy hallgat. A problémát részben a depresszióm, részben keresztény közösségem okozta. A legtöbb keresztény szemében szégyenteljes látványt nyújtottam. Bármit mondtak, köze sem volt ahhoz, ami nyomasztott. Az egyik lelkész kegyes közhelyekkel imádkozott értem, ami még csak nem is érintette a helyzetemet. Nem érezték a fájdalmamat. Mások egyszerűen elkerültek. Milyen különös, hogy lélektani szempontból Jóbon igenis segített barátainak jelenléte. Legalább kikényszerítették az érzéseit, ha harag tört is elő belőle. Csupa haszontalan dolgot mondtak, de legalább foglalkoztak a kérdéssel, és azt sugallták neki, hogy Isten mindennek ellenére ott lehet valahol. Az egész keresztény közösségben a feleségemet kivéve senki sem akadt, aki legalább ebben segített volna. Fájdalomtisztelet Az egyik legfontosabb dolog, amit a szenvedőkért tehetünk, hogy visszaadjuk az értelmét vagy a jelentőségét mindannak, amin keresztülmennek. Valójában nem is az a probléma, hogy értelmetlennek tartanánk azt, amit átélnek; a baj ott kezdődik, hogy relatív értelmet tulajdonítunk neki. A fájdalomról szóló szemináriumaimon időnként a közönség bevonásával szemléltetem ezt. Megkérem a résztvevőket, hogy a Római Birodalomból ismert hüvelykujj-jelet mutassák: felfelé, ha az említett fájdalom vállalható és együttérzést vált ki, illetve lefelé, ha vállalhatatlan és nem éreznek együtt vele. Általában a következőképpen reagálnak:

Síelés közben eltörtem a lábam. Minden hüvelykujj felfelé mutat. A történet egyszerű sífelvonós orra bukásként indul, de a sokadik mesélés során már duplaszaltóról, sziklaugrásról meg szabadesésről regélünk. Barátaink vicces üzeneteket pingálnak a gipszre, a szenvedő pedig valódi hőssé lép elő. A figyelem szinte kárpótol a fájdalomért. Lepra. Hüvelykujj lefelé. Dr. Paul Branddel végzett munkám során sok leprás beteget ismertem meg. A „Hansen-betegség” elnevezésért csak amiatt lobbiznak olyan erősen, ahogyan az emberek a „lepra” szó hallatán reagálnak. Habár e kór gyakorlatilag mindenben különbözik a vele kapcsolatos sztereotípiáktól, a leprásokat ítélkezéssel, nem pedig együttérzéssel fogadják. A magány e betegség egyik legrosszabb tünete. Influenza. Vegyes reakció. Egyesek lefelé mutatnak, mert igazából senki sem szereti a lázat, a hányást és a fejfájást. Ugyanakkor az influenza, mivel mindenkivel megesik, nagy fokú együttérzést vált ki. Mindannyian tudjuk, milyen érzés. „Pihenj csak – biztatjuk a szenvedőt. – Maradj még otthon pár napot! Szedd össze magad!” Mumpsz. A reakció azon múlik, milyen korcsoportról beszélünk. A mumpszos gyerekekkel mindenki szimpatizál: körüldongjuk őket, minden kérésüket teljesítjük, a tévét is tovább nézhetik, fagyit is kapnak. Gyerekkori mumpszélményemre még mindig nosztalgiával tekintek vissza. A mumpszos felnőtt viszont nevetséges, pedig számára sokkal nagyobb veszélyt jelent a betegség. És így tovább. Aranyér: rendkívül fájdalmas, de viccet csinálunk belőle. AIDS: milyen reakciót várhat egy AIDS-es beteg? Ismerek közülük néhányat, és az egyház mindannyiuk felé egyértelműen ezt közvetíti: „Tőlem ne várj együttérzést! Megérdemled a szenvedést, ez Isten büntetése! Ne közelíts!” Elképzelni sem tudok az AIDS-nél rémisztőbb kórt, sem olyat, amellyel kevésbé érezne együtt a társadalom. Migrénes fejfájás, autóbaleset, daganatos betegségek – mindegyiknek más az „imázsa”. Legtöbbször burkoltan, néha viszont kendőzetlenül fejezzük ki a szenvedő felé, milyen értelmet tulajdonítunk kínjának, ezáltal könnyítve vagy súlyosbítva terhén.

Lényegét tekintve minden fájdalom fájdalom, nem számít, hogy migrénből, torokgyulladásból vagy akut depresszióból ered. Ha segíteni szeretnénk másokon (vagy elfogadni saját gyötrelmünket), első lépésként ismerjük el, hogy valóban fájdalmat élnek át, és méltók az együttérzésünkre. Ezáltal rögtön értelmet is tulajdonítunk a szenvedésüknek. A keresztények számára egyéb szempontok is kapcsolódnak a szenvedéshez. Claudia Claxton látogatóihoz hasonlóan mi is parazsat gyűjthetünk a szenvedésre, ha bűntudatot („Nem szoktál imádkozni? Nem hiszed el, hogy Isten meggyógyíthat?”) vagy zavart keltünk a betegben („Vajon a sátán okozza ezt? Természetes esemény? Vagy esetleg Isten kimondottan téged akar példaként állítani mások elé?”). Rájöttem, hogy a fájdalom üzembiztos eszköz, ha bűntudatot akarunk kelteni valakiben. Mindenki tesz olyat, amit nem kellene, és ha lecsap a fájdalom, könnyű magunkat vádolnunk a történtekért. A szenvedő számára még a legjobb szándékú megjegyzés is káros lehet. Időnként meglegyint a kísértés, hogy olyasmit mondjunk, mint hogy „Isten biztos nagyon szerette a lányodat, ha ilyen hamar hazahívta magához”. Ezzel azonban csupán annyit érünk el, hogy a gyászoló szülők azt kívánják, bárcsak kevésbé szerette volna Isten a lányukat. Ha azt állítjuk, „Isten nem helyez ránk nagyobb súlyt, mint amilyet el tudunk viselni”, a szenvedő talán gyengébb hitre vágyik majd, hogy enyhébb terhet kaphasson. Elég szenvedővel beszéltem már, hogy tudjam, az ilyen kórtermi megjegyzések talán még magánál a betegségnél is jobban fájnak. Egy keresztény körökben ismert nő érzékletesen adta elő, milyen kínokkal jár a TMJ (állkapocsízületi rendellenesség), s hogy egész életét a fájdalom uralja, de azt mondja, ennél is jobban fáj, amikor ítélkező leveleket kap keresztényektől, akik a betegsége okain spekulálnak. Keresztényként talán azzal segítünk a legtöbbet, ha nem hagyjuk, hogy az emberek értelmetlenül szenvedjenek, ha megadjuk fájdalmuknak a tiszteletet. Elrejtett kincs Ha az értelmet keresve a bibliai mintát követjük, haladjunk tovább a szenvedés eredménye felé, ne időzzünk el az ok problémájánál!

Őszinte leszek: sok gyötrelem teljesen értelmetlen lenne számomra, ha minden erőmmel a miért kérdésével foglalkoznék, amelyre egyébként sincs válasz. Miért kellett Szolzsenyicinnek nyolc évet munkatáborban töltenie, csak mert egy baráti levélben elejtett néhány kritikus szót Sztálinnal szemben? Miért kellett meghalnia sok millió zsidónak egy őrült diktátor szeszélyei miatt? Az efféle szenvedés önmagában valóban értelmetlen, ami csak akkor változik meg, ha a szenvedő, akár a kőszénben gyémánt után kutató bányász, értelmet talál neki. Viktor E. Franki, aki maga is raboskodott koncentrációs táborban, a következőt mondta: „A kétségbeesés egyenlő az értelmetlen szenvedéssel.” Frankinak és Bruno Bettelheimnek egyaránt sikerült értelmet csiholnia a holokauszt értelmetlen szenvedéséből: későbbi munkásságuk arra a bölcsességre épült, amelyet a táborok szélsőséges körülményei közt megfigyelt emberi viselkedésből nyertek. Elie Wiesel és társai számára a „tanúságtétel” lett életük értelme. Arra szánták oda magukat, hogy azok is megkapják a tiszteletet, akik nem élték túl. Dosztojevszkij rabsága során elmerült az Újszövetség és a szentek életének olvasásában. A fogság vallásos hitének tűzpróbájává vált, ahogy később honfitársa, Szolzsenyicin életében is történt. Az emberi gonoszság rideg valósága mindkettejüket meggyőzte, hogy megváltásra van szükségük, majd a következő lépésben a tábor hívőinek élő bizonyságtétele által meglátták az átformálódás lehetőségét. Amint Szolzsenyicin írja klasszikussá vált, Ivan Gyenyiszovics egy napja című művében, az istenhit nem menekít ki a táborból, de arra elég, hogy elviseld a mai napot. Habár saját szenvedésem jelentéktelen a fájdalom e két harcosához képest, nekem is nehezemre esik értelmet találnom benne. Először mindig arra a bibliai ígéretre gondolok, hogy a szenvedés értéket munkál ki bennem. Végigmegyek a Róma 5-ben található listán, ahol Pál állhatatosságról, kipróbáltságról és reménységről beszél. „Hogyan valósítja meg mindezt a szenvedés?” – kérdezem magamtól. Állhatatosságot, azaz kitartást fejleszt ki bennem azáltal, hogy lelassít és rákényszerít, hogy Istenhez forduljak, majd belső erőforrásaimra építve kipróbált jellemet munkál.

Továbbhaladok a listán, és közben arról kérdezem Istent, hogyan segít ez értelmet adni a szenvedésnek. John Donne azt mondta, a szenvedés olyan, mintha kincsünket aranyrúdban tartanánk, amellyel nem mindig tudjuk fedezni földi kiadásainkat, hiszen nem a hétköznapok valutájában van. Mennyei otthonunk felé közeledve azonban a „bensőnkben rejlő kincs – akárcsak az arany a bányában örök értékre, dicsőséges jelentőségre tesz szert.2 Ha bizalommal fordulunk Istenhez, maga a betegség is a javunkra fordulhat, mivel segít, hogy jellemünk Krisztus képére formálódjon át. Modernebb párhuzammal is érzékeltethetjük ugyanezt: a közgazdászok szavajárásával élve a szenvedés olyan, mint az úgynevezett befagyasztott pénzeszközök. Az adott pillanatban a legkevésbé sem tűnik értékesnek, de fokozatosan egyre több értelmet találunk benne, maradandó értelmet, amely segít, hogy a fájdalom átformálódjon bennünk. Osztozni az értelemben A fejezet elején idéztem egy lelkipásztor leveléből, akinek az életében a depresszió miatt az értelem is széthullott. Nem talált értelmet a szenvedésében, és keresztény közössége sem tudott segíteni neki. Végül a lelkész elment, és egy elmegyógyintézetben keresett segítséget. A családja közben végig mellette állt, s az ő támogatásukkal és szakértők segítségével visszanyerte egészségét. Évekkel később ez a lelkileg rendbe jött férfi újabb krízissel találta szemben magát. Unokája egyhetes korában meghalt, és az egész családon úrrá lett a zavar és a gyász. Ezúttal neki kellett volna erősnek lennie gyermekei helyett, de nem tudta, hogy képes lesz-e rá. A temetés utáni vasárnap új gyülekezetében prédikált, és a 145. zsoltárt olvasta fel a szószékről. Igyekezett odafigyelni a könyv szavaira, de nem ment. Nyelve elerőtlenedett, álla reszketett, könnycsatornái megnyíltak – képtelen volt továbbolvasni az Isten jóságáról és igazságáról szóló derűs szavakat. Félretette igehirdetése vázlatát, és elfúló hangon beszámolt gyülekezetének unokája haláláról. Amíg beszélt, szeme előtt

megjelent régi gyülekezete, és ugyanazt a tehetetlenséget és kudarcot érezte, mint ott. Félt. Valami azonban megváltozott. „Amikor az emberek elindultak hazafelé – emlékszik vissza –, két fontos és gyógyító mondatot hallottam újra és újra: 1. »Köszönjük, hogy megosztotta velünk, mit él át«, illetve 2. »Átérzem a fájdalmát«. Ez az egyszerű kis mondat mindennél többet segített. Úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Korábbi depressziómmal ellentétben most nem hagyott magamra sem Isten, sem az ő népe. Magukévá tették gyászomat.” Egy-két szóval, mindenféle különös bölcsesség nélkül ez az új gyülekezet kifejezte a lelkészének, hogy szenvedése értelmében is osztoznak vele. Magukra vették lelkipásztoruk fájdalmát, így adták tudtára, hogy fontos számukra. Az ember mindig magányosan keresi szenvedése értelmét, hiszen egyedül ő lelhet rá. Mégis, ha magunkévá tesszük a másik ember gyászát, és odaállunk mellé, valódi segítséget nyújthatunk abban, hogy meg is találja, amit keres. Azzal is sokat segíthetünk, ha ismerjük a gyógyuláshoz vezető út különböző szakaszait. Sharon Fischer beszámol arról, hogyan küzdött a petefészekrákkal: Idő kellett hozzá, hogy megemésszem, mi történik velem, és elfogadjam a napirendemet, érzelmi állapotomat és terveimet ért kényszerű változásokat. Leginkább talán azzal adunk időt a szenvedőknek, ha türelmesek vagyunk velük: teret hagyunk a kétségeknek, a könnyeknek, a kérdéseknek, és annak is, hogy kibogozzák erőteljes és gyakran végletes érzelmeiket. Rájöttem, hogy nem tudom minden tapasztalatomat egyszerre feldolgozni. Azt akartam, hogy nyugodtan kibogozhassam érzéseimet. Elisabeth Kübler-Ross öt szakaszt különböztet meg, amelyeken a gyászolók gyakran végigmennek, akár a saját, akár egyik szerettük halálával szembesülnek. Ez az öt fázis – elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás – nem mindig ugyanolyan sorrendben jelentkezik, és nem is mindenki tapasztalja meg az összeset, de ebből is látszik, milyen hosszú időt követelhet, hogy feldolgozzunk egy traumatikus élményt… Természetemből adódóan

nem könnyen beszélek az érzéseimről, ezért aztán sokszor nehezen tudtam megmagyarázni, még a hozzám legközelebb állóknak is, milyen bonyolult érzelmek dúlnak bennem, milyen mélyen megráz az, amin keresztülmegyek. Jó hallgatóságra volt szükségem, olyan emberekre, akik szívesen rászántak egy-két órát, ha készen álltam, hogy beszéljek, és végig is hallgattak. Szerencsére hűséges barátokat kaptam, valamint egy olyan szomszédot, aki szakképzett lelkigondozó, és olyan családot, amely mindig ott volt nekem. Nem tudom, mi lett volna, ha nincs, aki meghallgasson.3 Fischer ezek után elmondja, hogy azok nyújtották a legkevesebb segítséget, akik előrecsomagolt válaszokkal érkeztek hozzá. Egy nő véleménye szerint az étrendje tehetett a betegségről (Sharon nagyon szerette a hamburgert és a csokidarabos fagyit), mások pedig arra biztatták, ne a kezeléstől, hanem az ima erejétől várja a gyógyulást. Nem tudom elég erősen hangsúlyozni, milyen károsak az ilyen sablonválaszok. „Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal” – tanácsolja Pál apostol, és bölcs szavai krízishelyzetben különösen találóak. A Példabeszédek könyve ennél is nyíltabban szól arról, milyen az, ha nem megfelelően reagálunk: Mint aki leveti ruháját hideg időben, és mint az ecet lúggal keverve, olyan, aki dalol a bánatos szívű ember előtt. (25,20) Épp ezen a könyvön dolgoztam, amikor egy másik városban élő barátom felhívott, hogy AIDS-et diagnosztizáltak nála. Bűntudata volt, egyre csak a múltbeli szexuális bűnein zakatolt az agya, értéktelennek érezte, sőt gyűlölte magát, és úgy gondolta, Isten is elfordult tőle. Minden élni akarás kiveszett belőle. Elkeseredetten keresett segítséget. Vannak, akik az AIDS-et Isten közvetlen büntetésének tekintik, célzott, névre szóló ítéletnek, én azonban nem. Az én szememben ez a betegség csupán része egy átfogó üzenetnek, egy egészséggel kapcsolatos alapelvnek: a szexuális szabadosság, akárcsak az alkohol és a dohány, különféle veszélyeknek teszi ki testünket. De

még akkor is, ha tévednék, és a betegség valóban Isten közvetlen büntetése volna, mi az én felelősségem keresztény barátként? Az én felelősségem az, hogy kegyelmet hirdessek, hogy megmutassam, Jézus milyen szelíden bánt azokkal, akik szexuális bűnöket követtek el, és biztosítsam őket Isten megbocsátó szeretetéről. Röviden tehát az a feladatom, hogy figyelmüket a múltról a jövő felé fordítsam. Akkor is, ha bűntudatuk valóban jelez valamit. Döntés elé kerültek: vagy egész nap csak fekszenek a kórházi ágyukban, bűneiktől gyötrődve, vagy Isten elé viszik bűntudatukat, aki megígérte, hogy ha megvalljuk bűneinket, a háta mögé veti őket, olyan messze, „amilyen távol van napkelet napnyugattól”. Ha a bűntudat értelmében is osztozunk másokkal, az nem ítéletet, hanem megbocsátást jelent; ha osztozunk velük szenvedésük értelmében, az helyreálláshoz vezet, és egységet teremt köztünk és a szenvedők között. Isteni kérdőjel Néha nem kínálhatunk más értelmet a szenvedőnek, egyedül arról biztosíthatjuk, hogy bár ő maga sem érti, számunkra jelentőségteljes, amin keresztülmegy. Henri Nouwen vékony kis könyvecskéje, A sebzett gyógyító (csodálatos cím!) a magányos, elárvult ember problémáját veti fel. Miféle értelme lehet az ő szenvedésének? Egy fiatal lelkipásztort említ példaként, aki semmiféle kész válasszal nem szolgálhat a műtétre váró idős embernek, nem kínálhat mást, mint őszinte, szeretetteljes törődését. „Egyetlen ember sem maradhat életben – írja Nouwen –, ha senki sem vár rá. Mindenki, aki hosszú és nehéz útról tér haza, azt reméli, hogy valaki várja az állomáson vagy a repülőtéren. Mindenki szeretné elmesélni az élményeit és megosztani a fájdalom és az öröm pillanatait valakivel, aki otthon maradt, és várta a hazatérését.”4 A feleségem Chicago legszegényebb lakói közt dolgozik, a LaSalle Street-i gyülekezetben vezet egy programot, amelynek keretében célzottan olyan magányos, elárvult időseket keresnek fel, akikkel senki más nem törődik. Számtalanszor láttam, ahogy teljesen

beletette magát egy-egy idős emberrel épített kapcsolatba, hogy meggyőze, számít, hogy él-e vagy meghal. Megadta a tiszteletet szenvedésüknek. Janet programjához tartozik a kilencvenéves Mr. Kruider is, aki húsz éve nem hajlandó alávetni magát a szürkehályogműtétnek. Hetvenévesen eldöntötte, hogy amúgy sincs mit látni, és egyébként is, Isten biztosan azt akarta, hogy megvakuljon, hiszen így történt. Lehet, hogy azért bünteti Isten, mert fiatalon jól megnézte a lányokat. A feleségem két éven keresztül kedveskedett neki, vitázott vele, erősködött, hogy egyezzen bele a műtétbe. Végül így is történt, de csupán egyetlen okból: Mr. Kruider úgy látta, Janetnek valóban fontos, hogy ő visszanyerje a szeme világát. Az idős úr már lemondott az életről, semmi értelmét nem látta, Janet azonban fontosnak tartotta, hogy a kilencvenkét éves ember ne adja fel. Ez olyan sokat jelentett Mr. Kruidernek, olyan mély értelmet tárt fel előtte, hogy végül beleegyezett a műtétbe. Janet szó szerint osztozott Mr. Kruider szenvedésében, gyakran meglátogatta, az öregúr pedig végül elhitte, hogy valaki törődik vele, hogy valakinek számít, él-e, hal-e, hogy lát-e vagy sem. Ez az elv – az osztozás valakinek a szenvedésében – az alaptétele Nouwen könyvének, amelyben a sebzett gyógyítóról ír. Talán csak ennyi az, amivel bizonyosan hozzájárulhatunk mások szenvedésének értelméhez. Ezáltal Istent követjük, hiszen ő magára vette fájdalmunkat. Közénk jött, és nagyobb szenvedést és szegénységet élt meg, mint azt a legtöbben el tudnák képzelni. A szenvedés végeredményben sosem értelmetlen, hiszen maga Isten is osztozott benne. Időnként bárhogy igyekszünk is, hogy megadjuk az embertársaink fájdalmának kijáró tiszteletet, olyan szenvedéssel találjuk szemben magunkat, amely látszólag teljességgel értelmetlen. Eszembe jut egy Alzheimer-kórral küzdő férfi, akit a lánya ápol, de mindennap megszakad a szíve, amikor arra a szomorú valakire tekint, aki egykor az apja volt. Vagy gondoljunk egy halmozottan sérült gyermekre, akinek az IQ-szintje 30-40 körül mozog. Hosszú évtizedeket leélhet mozdulatlanul egy rácsos ágyban, beszélni nem

tud, nem érti meg a többieket, és naponta sok-sok órányi drága szakápolásra szorul. Mi értelme egy szenilis felnőtt vagy egy fogyatékos gyermek szenvedésének? Az egykori Kelet-Németországban élő keresztények együttérző szolgálata segített választ találnom erre a kérdésre. Ezek az emberek, akik a nyugati világnál jobban ismerték a szenvedést, megmutatták, hogyan kell odalépni a társadalom legkevésbé „értékes” vagy „hasznos” tagjaihoz. „Mi az életük értelme? Van egyáltalán bármi értelme?” – kérdezte dr. Jürgen Trogisch, aki súlyosan szellemi fogyatékos gyerekek között dolgozott. Kezelni csupán a testüket tudta, de vajon mi folyik odabent, sérült agyukban? Éveken keresztül hiába kutatta a választ, ennek ellenére teljesítette orvosi feladatait. Majd egy alkalommal, a központ új önkénteseit felkészítő egyéves kurzus végén megkérte az ifjú segítőket, hogy töltsenek ki egy kérdőívet, amelyen többek között ezt kérdezte: „Miben változott meg az élete, mióta fogyatékkal élőkkel foglalkozik?” Álljon itt néhány a válaszok közül: – Életemben először úgy érzem, valami igazán jelentőségteljeset csinálok. – Úgy érzem, olyan dolgokra is képes vagyok, amelyeket korábban nem néztem ki magamból. – Az itt töltött idő alatt elnyertem Sabine szeretetét. Most, hogy lehetőségem nyílt közel kerülni egy fogyatékoshoz, már nem is tartom fogyatékosnak. – Most már jobban odafigyelek a szenvedőkre, és segíteni szeretnék rajtuk. – Át kellett gondolnom, mi igazán fontos az életben. – A munka új értelemmel és céllal telt meg számomra. Úgy érzem, szükség van rám. – Türelmet tanultam, és most már a legapróbb fejlődést is értékelem. – A fogyatékkal élőket figyelve magamra találtam. – Toleránsabb lettem. A magam kis problémái már nem tűnnek olyan fontosnak, és megtanultam elfogadni magam a hiányosságaimmal együtt. De mindenekelőtt megtanultam értékelni

az élet apró örömeit, és különösen hálás vagyok Istennek, hogy megmutatta, szeretettel többet érünk el, mint gyűlölettel vagy erővel. Végigolvasva a vallomásokat dr. Trogisch rádöbbent, hogy választ kapott a kérdésére. A gyerekek által átélt szenvedés értelmét Isten segítőik életében munkálta ki, akik olyan leckét tanultak meg itt, amilyet a legfejlettebb oktatási rendszerben sem. Két betege jutott eszébe, akik, bár éveken át dolgozott velük, nem sok fejlődést mutattak: „Lehetséges, hogy Daniel és Monika miattam született erre a világra? Vajon mély és állhatatos kérdéseik valójában Isten hozzám intézett kérdései? Vajon ez a két halmozottan sérült gyermek adja meg a választ, amelyet Istentől vártam?”5

17. REMÉNYSÉG Mi mást is tehetnének az elnyomottak, mint hogy reménykednek? Becsapják őket – mégis újra reménykedni fognak. Alekszandr Szolzsenyicin A gyógyszereket ma az úgynevezett kettős vakpróbával vizsgálják, ami azt jelenti, hogy még a kezelőorvos sem tudja, melyik a valódi gyógyszer, és melyik a hatástalan „kontrollszer”. Ennek egyetlen egyszerű oka van: az emberi reménység ereje. Mielőtt bevezették volna a kettős vakpróbát, gyakorlatilag minden új orvosság látványos javulást hozott, kémiai összetevőitől függetlenül. A döbbent kutatók végül az orvos hozzáállásában találták meg a siker titkát: mosolyával, hangjával, viselkedésével akaratlanul is bizakodást és reménységet közvetített, ami meggyőzte a betegeket arról, hogy meggyógyulhatnak. Több tucat tanulmány bizonyította a remény gyógyító erejét, és egyszersmind azt is, milyen káros az ellenkezője. A Rochesteri Egyetem orvosi karán fedezték fel, hogy a nyitott szívműtéten átesett betegek sokkal nagyobb valószínűséggel haláloztak el a műtét után, ha depresszió jeleit mutatták.1 A „Megszakadt szív” nevű híres tanulmány 4500 özvegy férfi halálozási arányát vizsgálta a feleségük elvesztését követő hat hónapos időszakban. A megözvegyült férfiak – mind depressziósak – negyven százalékkal magasabb halálozási arányt mutattak, mint kortársaik. A hadifoglyok beszámolóiból is az derül ki, hogy egyesek látszólag minden ok nélkül meghalnak, pusztán a reménytelenség miatt. Vegyük például F. J. Hatold Kushner katonaorvos őrnagy esetét, akit öt és fél éven keresztül tartottak fogságban a vietkongok. Kushner összeismerkedett egy hadifogollyal, egy keménykötésű, ifjú tengerészgyalogossal, aki már két évet lehúzott a fogságban. Példaértékű hadifogoly volt, igyekezett megőrizni az egészségét, és a tábori gondolatreform-csoportot vezette, főként azért, mert a táborparancsnok megígérte, hogy aki együttműködik, azt elengedik. De ahogy telt az idő, a tengerészgyalogos lassan rájött, hogy hazudtak neki, amikor pedig teljes súlyával ránehezedett a felismerés, zombivá változott: megtagadta a munkát, sem ételt, sem

bátorítást nem fogadott el senkitől. Csak feküdt a priccsen, és az ujját szopogatta. Néhány héten belül meghalt.2 Dr. Martin Seligman, a Pennsylvaniai Egyetem kutatója is írt erről a fiatal tengerészgyalogosról, szerinte a vele történtekre nem létezik tisztán orvosi magyarázat. „A szabadság reménye tartotta életben – írja Seligman. – Amikor feladta a reményt, amikor elhitte, hogy minden igyekezete kudarcot vallott, és ez már nem változhat, meghalt.” Ahogy az elismert fiziológus, Harold G. Wolf fogalmaz: „A reménynek, a hitnek és az életcélnak gyógyító hatása van, és ez nem puszta hitvallás, hanem gondosan lefolytatott tudományos kísérletek által bizonyított állásfoglalás.”3 Megfoghatatlan ajándék A hosszú távú ellátást biztosító intézmények betegeit általában két csoportra oszthatjuk, reménykedőkre (akik igyekeznek felülkerekedni betegségükön, és visszatérni normális életükhöz), illetve csüggedőkre. Egy alkalommal Bruce Larson lelkipásztor-író a Menninger Klinikára látogatott, és megkérdezte az ott dolgozóktól, mi a mentális zavarokkal küzdők kezelésének legfontosabb tényezője. Mindenki a reménységet emelte ki, de utána bevallották, hogy nem igazán tudják, miként „terjesszék” a betegek között. A remény lelki tulajdonság, ezért megfoghatatlan ajándék, mégis azonnal látják, ha egy beteg végre egyenesbe kerül, amikor először hiszi el, hogy a jövőnek nem kell olyan gondterheltnek lennie, mint amilyen a jelen.4 A Menninger Klinika dolgozói felismerték, hogy az efféle bátor remény nem tanulható, de időnként megragadható. Megtalálhatjuk a módját, hogy bátorságot ébresszünk az emberekben. Az Amnesty International nevű szervezet jól mutatja, milyen fertőző a remény. Alapítója, egy politikai fogoly, amikor már a kétségbeesés határán volt, kapott egy gyufásdobozt, amelyen egyetlen szó állt: „Bátorság!” Ez az apró gesztus, az emberi sorsközösség kifejezése elég reményt adott neki az életben maradáshoz. Amikor végül kiszabadult, elszántan belefogott, hogy létrehozzon egy szervezetet az elképzelhető legegyszerűbb elvre alapozva. Szabad országok polgárai leveleket írnak azoknak, akiket politikai okokból fogva

tartanak és megkínoznak. A puszta tudat, hogy valaki – még ha ismeretlen levélíró is csupán – törődik velük, több ezer fogvatartott szívében szította fel a reménység lángját. A remény időnként irracionálisnak és céltalannak hat. Így lehettek ezzel a koncentrációs táborok foglyai is. Mégis, amint Szolzsenyicin állítja a fejezet elején álló idézetben, akkor is meg kell találnunk a reménység forrását, ha semmi értelmes okunk nincs reménykedni, hiszen a reménység, akárcsak a kenyér, életben tart. Az ő számára a remény döntés kérdése volt, túlélési mechanizmus, amely az élni akarást táplálta benne. Később A Gulag szigetcsoport című művében gyűjtötte össze történeteit a fogolytársai iránti tiszteletből, illetve hogy ezáltal reményt adjon nekik. Dosztojevszkij számára a szabadulás reménysége, az érzés, hogy „nem otthon, hanem látogatóban vagyunk”, egész életének példázatává lett, és segített meggyőzni őt arról, hogy van élet a halál után.5 Experiences of God (Istentapasztalatok) című könyvében Jürgen Moltmann elmondja, hogyan tartotta életben a remény a táborban töltött idő alatt. Német katonaként hadifogságba esett, majd belga, skót és angol börtönök között utaztatták. A börtönélet szokásos nehézségein túl – fűtés semmi, étel is alig, állandó betegeskedés – a kétségbeeséssel is meg kellett küzdenie: hazája a vereség felé haladt, ráadásul megtudta, milyen szörnyűségeket követtek el Németország nevében. „Láttam, hogyan omlanak össze az emberek lelkileg, hogyan mondanak le minden reménységről, ami betegséghez, sőt halálhoz vezetett. Kis híján én is így jártam, egyedül az újjászületésbe, az új életbe vetett remény tartott vissza. Mindezt egy olyan reménységnek köszönhettem, amelyre semmiféle bizonyíték nincs.”6 Moltmann reménysége a keresztények reménysége. Két könyvet vitt magával a háborúba: Goethe verseit és Nietzsche műveit, de egyik sem hozott neki vigasztalást. Miután megtapasztalta, milyen az, amikor addigi életének minden támaszát kirúgják alóla, az Újszövetséghez fordult, amelyet egy jó szándékú táborlelkésztől kapott. A zsoltárok, amelyeket függelékként a könyv végére

nyomtattak, felnyitották szemét az Istenre, aki közel van a „megtört szívűekhez”. 1948-ban szabadult, majd hátat fordított a fizikának, és híres teológus lett belőle, akit leginkább A reménység fényei7 című nagy hatású könyvéről ismernek. Megtörténhet, hogy valaki csupán embertársai ösztönző példájának segítségével képes kimászni a reménytelen kétségbeesésből. Könyvemben olyan emberekkel szemléltettem mondanivalómat, akik „sikeresen küzdöttek meg” a szenvedéssel. Természetesen sok ellenpéldát is említhetnénk, olyanokat, akik belepusztultak a fájdalomba. A remény azonban olyan jelentős tényező a fájdalomkezelésben, hogy véleményem szerint a valós „sikertörténetek” fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. A csüggedt embernek társra vagy valamilyen eszmére van szüksége, valamire, amibe belekapaszkodhat, ami kiutat kínál a homály örvényéből. Az egészséges emberek időnként talán unják „a fogyatékkal élő megtalálja a boldogságot és élete célját” jellegű történeteket, amelyeket a Reader’s Digestben és hasonló magazinokban olvasnak, de a sérült emberek, akikkel csak beszéltem, sokkal komolyabban veszik ezeket. Az új életre kelők példái kikezdik önsajnálatra való hajlamukat, és néhány történet – John Merrické (Az elefántember), Helen Kelleré vagy Christy Browné (A bal lábam) – minket is kihívás elé állít. A reménység azt jelenti, hisszük, hogy hamarosan valami jó következik. Nem azonos az optimizmussal, sem az ábrándozással, mert ezek, ha kimondatlanul is, de tagadják a valóságot. Amikor ott állunk egy-egy szenvedő ember ágya mellett, gyakran összetévesztjük a reményt és az optimizmust. Bátorító morzsák után kutatunk, hogy csodaszerként adhassuk be szerettünknek: „Igen, valóban egyre romlik a memóriád, anya, de különben is, mit számít, emlékszünk-e vagy sem?” „Lassan megvakulsz, de hallani még rendesen hallasz. Ennek azért örülsz, nem?” „Tudom, hogy nehéz hét volt, de a jövő héten talán elmúlik a fájdalom.”

A „Hogy számítson a mai nap” csoportban eltöltött idő során megismertem az optimizmus határait. Az előbbi mondatok nagy része sértésként hat a haldoklók számára, és semmi reményt nem kelt bennük. Nekik több kell a gyermekmesék optimizmusánál, számukra a remény inkább bátorságot jelent, mintsem vidámságot. Ugyanolyan ugrás kell hozzá, mint a hithez: „a látható reménység már nem reménység – írja Pál apostol. – Amit lát az ember, miért remélné is azt? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, türelemmel várjuk.” (Róma 8,24-25) A reménység azonban a pesszimizmustól is megóv bennünket, nehogy valaha is elhiggyük, hogy az univerzum végső értelem nélküli káosz. Az igaz reménység őszinte; erősíti hitünket, hogy bár elestünk, és megtörtént a legrosszabb, még nem értünk az út végére. Felkelünk és továbbmegyünk. A haldokló e realista reménység segítségével néz szembe a valósággal, s e remény az élethez is erőt ad. Orville Kelly, a „Hogy számítson a mai nap” alapítója remekül öntötte szavakba ezt a bátor reménységet: „Nem úgy tekintek magamra, mint aki rákban haldoklik, hanem mint aki a rák ellenére is él. Nem úgy tekintek a mai napra, hogy egy lépéssel közelebb visz a halálhoz, hanem újabb lehetőségként az életre, a hálára és az örömre.” Hosszútűrés Kórházi terápiás csoportom tagjai hosszan tartó betegségben szenvedtek, amely sosem múlik el. Az efféle állapot tőlünk is különleges jelenlétet követel. Régen a tífusz, a himlő és a sárgaláz gyors halált hozott, manapság azonban a halálos betegségek a legtöbbször sokáig elhúzódnak. A hosszú ideig tartó betegségekben szenvedők fáradtságtényezőről számolnak be, amely előbb-utóbb elkerülhetetlenül megjelenik. Bármilyen betegségről legyen is szó, kezdetben nagy figyelemdózist kapnak a jóakaróktól és a barátoktól: postaládájuk üdvözlőlapokkal telik meg, az éjjeliszekrényen alig fér el a sok virág. A figyelem azonban idővel alábbhagy. Sokan kellemetlennek és terhesnek érzik a sosem szűnő problémákat. Egy keresztény nő mesélte, hogy valahányszor újra jelentkezett nála a daganat, mindig kevesebb látogatót kapott. Ahogy egyre csak húzódott a betegség, mind sebezhetőbbnek és

rémültebbnek érezte magát, és persze egyre magányosabbnak. Néhány keresztény – már-már a beteget vádolva – zokon vette, hogy imái nem találtak meghallgatásra. Elbizonytalanodtak és elmaradoztak, s így a betegnek a fájdalom mellett a bűntudattal és az önutálattal is egyedül kellett megbirkóznia. A rendellenességgel született gyermekek szülei hasonlót tapasztalnak meg. A születést követő szimpátiaroham hamarosan elcsitul. Ahogy a szülők szükségletei és érzelmi problémái erősödnek, úgy gyengül a támogatás. A halálos betegekkel ellentétben a halmozottan sérült gyerekek szülei még csak a végét sem látják nehézségeiknek. Elfogadják, hogy egy életen keresztül gondoskodniuk kell gyermekükről, amit csak tovább bonyolít az aggodalom, hogy miként boldogul majd szülei halála után. Pál apostol felsorolásában, amely a Lélek gyümölcsét mutatja be, szerepel egy kifejezés, amelyet a régi bibliafordítások „hosszútűrésnek” mondanak. Jó lenne, ha újra használnánk ezt a kifejezést a szó legszorosabb értelmében, a hosszan tartó fájdalomra alkalmazva. Sok keresztény a hosszútűrés helyett szívesebben mesél csodálatos gyógyulásokról. Hadd mondjam el most, eddig miért nem említettem a fájdalom problémájának e fontos szempontját. Két okból nem fektettem túl nagy hangsúlyt a csodálatos gyógyulásokra. Először is mert sok jó könyv elérhető e témakörről, a személyes bizonyságtételektől a teológiai értekezésekig. Másrészt most olyan emberekről írok, akik úgy érzik, csapdába ejtette őket a fájdalom, és ezért megkérdőjelezik Istent. A gyógyulás is lehet kivezető út e dilemmából, de el kell ismernünk, hogy nem mindenki tapasztal csodálatos gyógyulást. Csak kérdezzük meg Brian Sternberget. Nem célom elbagatellizálni a testi gyógyulást, de amint említettem, mindenki, aki meggyógyult, előbb-utóbb meghal, ahogy azok is, akik a gyógyítás eszközei voltak. A gyógyítás nem szünteti meg a fájdalom problémáját, csupán késlelteti. A csodálatos gyógyulás lehetősége hatalmas reményt jelent a keresztény ember számára, ha azonban nem történik meg, a lerombolt reménység jelentős akadályt állíthat a hit útjába, sőt kétségbeeséshez, a cserbenhagyottság érzéséhez vezethet. Egy

fiatal, mozgássérült minnesotai írónő, Barbara Sanderville így mesélt erről egyik nekem címzett levelében: Miután keresztény lettem, valaki azt mondta, Isten meg fog gyógyítani. Túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen, és nem tudtam, el merjem-e hinni. Mivel azonban nem találtam olyasmit a Bibliában, ami ellentmondott volna ennek, reménykedni kezdtem, majd hinni, de a hitem nem állt szilárd lábakon, és ha valamelyik keresztény testvérem azt mondta, hogy „Isten nem gyógyít meg mindenkit”, vagy hogy „a betegség kereszt, amelyet el kell viselnünk”, megingott a hitem. Tavaly ősszel aztán úgy tűnt, végleg szét is foszlott, lemondtam arról, hogy Isten valaha meggyógyít. Abban az időszakban úgy gondoltam, képtelen vagyok kerekesszékben leélni az életemet. Tudtam, hogy Istennek hatalmában állna meggyógyítani, de nem akar (legalábbis így gondoltam), és ebbe teljesen belekeseredtem. Elolvastam az Ézsaiás 53-at, majd az lPéter 2,24-et, és Istent vádoltam. Azt mondtam, úgy lóbálja előttem a gyógyulás ígéretét, mint húscafatot az éhező kutya orra előtt; azzal kísért, hogy megmutatja a lehetőséget, de sosem engedi, hogy elérjem. Emiatt aztán bűntudatom lett, mert a Bibliából tudom, hogy Isten szerető Isten, és ember nem kérheti számon. Olyan harc dúlt bennem, hogy az elmeállapotom is megbillent. Sokszor gondoltam öngyilkosságra is. Nyugtatót szedtem, csak hogy kibírjam a napot, ahogy a bűntudat és a neheztelés egyre magasabb falat épített Isten és énközém. Ekkoriban kezdődtek a fejfájások és a szemproblémák, de a szemész semmiféle testi okot nem talált. Nem hagytam fel az imádkozással, mert tudtam, hogy Isten él, de imádságom legtöbbször sírásba fúlt, és kifakadtam Isten ellen. Sajnos rengeteg önsajnálat volt bennem, ami sokat rontott a helyzeten. Újra és újra azt kérdeztem Istentől, miért nem gyógyít meg, amikor a gyógyulás olyan egyértelműen része a megváltás tervének. Barbarának végül helyreállt a lelki egészsége, kisöpörve életéből a keserűséget. A testi gyógyulásra még várnia kell.

A Barbaráéihoz hasonló tapasztalatok miatt úgy hiszem, a gyógyulás reménységét realistán kell közölni. Mert csak erről van szó, „reménységről”, és nem bizonyosságról. Ha megkapjuk, örömteli csoda történt, de ha nem, Isten akkor sem hagyott cserben minket. Ő még erőtlenségeinkből is a legjobbat hozza ki. Ezt mindenkinek megígérte, és mindig teljesíti. Végső reménység Hasonlóan a gyógyulás többi határterületéhez – félelem, tehetetlenség, értelem –, a keresztény embernek a reménység eléréséhez is rendelkezésére állnak különböző speciális erőforrások. Könyvem utolsó része azokkal az egyedi tényezőkkel foglalkozik, amelyekkel a keresztény hit hozzájárul a küzdelemhez, azonban hanyagság volna részemről, ha nem említeném meg ebben a fejezetben is a feltámadásba vetett végső reménységünket, egy olyan új világra vonatkozó reményünket, ahol a „fájdalom problémája” távoli emlék lesz csupán. A keresztények hiszik, hogy bármilyen sötét is a jelen, a jövő valami igazán jót tartogat számukra. Bruno Bettelheim, aki maga is a hitleri koncentrációs táborok túlélője, szintén elmondja, hogy ez a hit tettekben is megnyilvánul: „Közismert tény, hogy a koncentrációs táborok lakói közül azok viselték a legjobban a tábori létet, akik erős vallásos és erkölcsi meggyőződéssel rendelkeztek. Hitük, ideértve a halál utáni életbe vetett hitet is, növelte kitartásukat, amely magasan meghaladta a többiekét.”8 Joni Eareckson Tada meséli, hogy egy alkalommal értelmi fogyatékosok otthonába látogatott. Amikor hasonló intézményben jár, hogy kerekesszékben ülve megossza élettörténetét a gondozottakkal, a legtöbbször valósággal elvarázsolja közönségét. Ezek a betegek azonban a maguk fejletlen értelmi képességeivel nehezen tudtak figyelni. Amikor Joni ahhoz a részhez ért, hogy milyennek képzeli a mennyet, már látta, hogy ez egyáltalán nem érdekli őket. Meleg nap volt, s érezte, ahogy az izzadságcseppek végiggördülnek a hátán. Alig tudta folytatni, végül elkeseredetten csak ennyit mondott: „A menny az a hely, ahol mindannyian új elmét

kaptok.” Amint kimondta, már meg is bánta – mi van, ha lekezelőnek vagy kegyetlennek veszik? De abban a pillanatban megváltozott a légkör: a betegek váratlanul hangos éljenzésben törtek ki. Joni a legmélyebb reménységükre tapintott rá, hiszen mindenkinél jobban tudták, hogy elméjük hiányos, nem teljes. Ő azonban felmutatta előttük a keresztények reménységét, egy olyan helyet, ahol már nem érvényesülnek a földi gyengeségek, ahol végső gyógyulásra találunk. „Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk – emlékezteti Pál a filippieket –, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket.” (3,20-21; RÚF) Úgy látom, hogy mi, nyugati keresztények, ahogy egyre kifinomultabbak leszünk, egyre jobban szégyelljük, hogy hitünk hangsúlyozza a halhatatlanságot és az eljövendő jutalmat. Manapság ritkán hallok olyan igehirdetést, amelyben a lelkész az élet koronájáról vagy az igazság koronájáról prédikál. Kultúránk a szenvedés valóságát hirdeti, a halál utáni örök élet pedig csupán vágyálom. Van-e bármi egyéb biztos reményünk, amelyet egy teljesen lebénult ember vagy egy agykárosodott gyermek anyja felé közvetíthetnénk? És vajon a túlvilágba és az örök egészségbe vetett remény olyasmi, amiben érdemes hinni? Hogy e kérdéseket megválaszoljuk, hadd meséljem el Martha történetét, aki szintén a „Hogy számítson a mai nap” csoporthoz tartozott. A vele történtek tökéletesen összefoglalnak mindent, amit a csoportban töltött év során megtanultam a fájdalomról. Martha rögtön, a legelső alkalommal szemet szúrt nekem. A többieken egyértelműen látszott, hogy betegek: hullott a hajuk, sápadtak voltak, hiányzott valamelyik végtagjuk, vagy megállás nélkül reszkettek, Martha azonban semmiféle tünetet nem mutatott. Huszonhat éves volt és igen csinos. Azt gondoltam, talán ő is egy barátjával érkezett, akárcsak én. Amikor rákerült a sor, hogy megszólaljon, elmondta, hogy a közelmúltban ALS-t, más néven Lou Gehrig-betegséget állapítottak meg nála. Édesapja egy évvel korábban halt meg ugyanebben,

ahogy a nagybátyja is két évvel korábban. Az ALS ritkán mutat öröklődésre utaló jeleket, nőket pedig csak elszórtan támad meg, Martha esetében azonban a statisztika kegyetlenül tévesnek bizonyult. Az ALS az idegeket pusztítja el. Először az akaratlagos mozgást támadja meg, a kar és a láb feletti kontrollt, majd a kéz- és a lábfejet, utána pedig az akaratlan mozgást, végül pedig annyira megnehezíti a légzést, hogy a beteg belehal. A test néha lassan, néha gyorsan esik áldozatul a kórnak, Martha családtagjainak teste két év alatt épült le. Ő gyötrelmes részletességgel ismerte a betegség lefolyását. Márciusban találkoztam először a csoporttal, áprilisban pedig Martha már kerekesszékben érkezett. Csak nagy nehézségek árán tudott lábra állni, ezért elbocsátották az állásából, egy egyetemi könyvtárból. Májusra már a jobb karját sem tudta mozgatni, így többé nem járhatott mankóval. Egy fizikoterapeuta megtanította neki, hogyan vegyen fel tárgyakat a földről egy seprűnyél és ragasztószalag segítségével. Hagyományos kerekesszékét Martha alig-alig tudta hajtani. Mire eljött a június, már egyik kezét sem volt képes megmozdítani, új, elektromos kerekesszékét is nehezen tudta kormányozni. Folyamatos ellátásra szorult, ezért beköltözött egy otthonba. Én is meglátogattam, rövid sétákra vittem, s néha én fuvaroztam el a csoport alkalmaira. Megértettem, milyen méltatlan a szenvedése, megtanultam odafigyelni a lábujjaira, ha ráadtam a cipőt (ugyanis ha be voltak hajlítva, fájdalmasan összepréselődtek a cipőben), és a kezére, ha felsegítettem rá a kabátját (össze kellett zárnom az öklét, és óvatosan végigvezetnem a kabát ujján). Ernyedten lógó karjára külön vigyázni kellett, amikor beültettem az autóba. Nem egyszerű hatvan kilogrammnyi holt terhet elhelyezni egy kicsi családi autóban. Martha egyetlen mozdulatot sem tudott tenni segítség nélkül, sem öltözködni, sem megigazgatni a párnát a feje alatt, sem kiüríteni az ágytálját. Ha sírt, valaki más törölte le a könnyeit, valaki más

tartott zsebkendőt az orra elé. Teste teljesen fellázadt akarata ellen, egyetlen parancsának sem engedelmeskedett. Időnként a halálról és a reménységről beszélgettünk, és bátran bevallom, hogy az örök élet, a végső gyógyulás és a feltámadás keresztény reménysége üresnek és erőtlennek hatott, mint a füst, amikor Martha elé tártam. Nem angyalszárnyakra vágyott, hanem karra, amely nem fityeg az oldalán, szájra, amely nem nyáladzik, és tüdőre, amely nem omlik össze. Bevallom, még az örökkévalóság, sőt a fájdalommentes örökkévalóság is furcsán érdektelennek tűnt a Martha által átélt szenvedéssel szemben. Persze eszébe jutott Isten, de nemigen tudott szeretettel gondolni rá. Még a halálos ágyán is ellenállt mindenféle megtérésnek, mert ragaszkodott ahhoz, hogy ha valaha megtér Istenhez, azt szeretetből teszi majd, és nem félelemből. De hogyan szerethetné azt az Istent, aki ezt tette vele? Október környékén nyilvánvalóvá vált, hogy az ALS gyorsan bevégzi útját Martha életében. Hamarosan már egy játéknak tűnő műanyag eszközzel gyakorolta a légzést: teljes erejével bele kellett fújnia, hogy az apró kék golyók felemelkedjenek a nyomásmérő csőben. Két lélegzetvétel között arról beszélt, mit volna kevésbé rossz előbb elveszítenie, a beszéd vagy a légzés képességét. Végül arra jutott, hogy bár a tüdeje omlana össze, mert jobb meghalni, mint némán haldokolni, képtelenül arra, hogy kifejezze magát. Mivel az agya nem kapott elég oxigént, Martha el-elbóbiskolt beszélgetés közben. Éjszakánként pánikolva ébredt, úgy érezte, megfullad, és nem tud segítséget hívni. Bár nem volt egyszerű elintézni, Martha egy utolsó kirándulást tett Michigan államba, kedvenc erdei kunyhójába, majd édesanyjához, aki a közelben lakott. A halálra készülődött, búcsúzkodott. Nagyon szerette volna, ha legalább két hetet eltölthet chicagói lakásában, hogy áthívhassa a barátait, és egyenként elbúcsúzhasson tőlük, megbékélve a halál gondolatával. Ez a két hét azonban nagy kihívást jelentett: hogy maradhatna otthon, amikor folyamatos gondozásra szorul? Kórházi ellátást kapott volna az államtól, de otthonit nem, úgy semmiképp, hogy a puszta túléléshez is ilyen intenzív figyelmet igényelt.

Egyetlen csoport akadt a közelben, amelynek tagjai olyan ingyenes és szeretetteljes magángondozást kínáltak, amilyenre Marthának szüksége volt: a Reba Place Fellowship nevű keresztény közösség Evanstonban, Chicagótól északra. A Reba Place tagjai közé tartozott egy Sara nevű nő is, akinek mindkét lába lebénult, ezért pontosan tudta, milyen gyötrelmes olyan testben élni, amely nem működik megfelelően. A közösség, részben Sara hatására, magára vállalta Martha gondozását, és mindent önként felajánlott, ami csak kellett, hogy teljesüljön utolsó kívánsága. Tizenhat nő rendezte át az életét az ő érdekében. Csapatokra oszlottak, összehangolták a napirendjüket, megszervezték gyerekeik felügyeletét, és beköltöztek Marthához, párosával váltva egymást. Rajtuk kívül még tizenheten jelentkeztek támogatónak, hogy imádkozzanak érte és gondozóiért. A csodálatos gyógyulásért fohászkodtak, de könyörögtek azokért is, akik ott lesznek majd Martha mellett, ha a betegség továbbhalad halálos útján. A tizenhat nő Marthával volt, hallgatták összefüggéstelen szavait, panaszait, segítettek neki felülni, mozogni, egész éjjel az ágya mellett ültek, figyelték a légzését, imádkoztak érte, szeretettel vették körül. Ott voltak, hogy csillapítsák a félelmét. Elérték, hogy úgy érezze, helye van a világban, többé nem kiszolgáltatott, és szenvedése nem értelmetlen. Martha számára ők jelentették Isten testét. A Reba Place-beli nőknek hála Martha azt is megértette, miben reménykednek a keresztények. És végül, meglátva Isten testet öltött szeretetét e közösség által – egy olyan életszakaszban, amikor Isten érzéketlennek, sőt kegyetlennek tűnt számára –, Krisztusban megtért Istenhez, és bizalommal fordult ahhoz, aki életét adta érte. Nem félelemből közeledett Istenhez, hanem mert végre megismerte szeretetét. Egy megindító szertartás keretében ott, Evanstonban, erőtlen szavakkal bizonyságot tett és megkeresztelkedett. 1983-ban, egy nappal hálaadás előtt Martha elhunyt. Megtört, alakját vesztett, elsorvadt teste szánalomra méltó utánzata volt csak egykori szépségének, és amikor végül nem működött tovább, Martha hátrahagyta. Ő azonban ma is él, új testben, teljességben és dicsőségben. Él, mégpedig Jézus győzelmének és Reba Place-beli

testének köszönhetően, amelynek tagjaiban Martha megláthatta Krisztus diadalát. Ha mindebben nem hiszünk, ha kifinomultságunkban megfakult keresztény reménységünk nem engedi, hogy felkínáljuk az igazságot ennek a haldokló, vergődő világnak, akkor, ahogy Pál apostol írta, minden embernél szánalmasabbak vagyunk. Ötödik rész Hogyan segít a hit?

18. NÉZZE MEG MAGÁNAK Isten velünk sír, hogy egy nap vele nevethessünk. Jürgen Moltmann Egyetlen vallás, sem a buddhizmus, sem a hinduizmus, sem az iszlám, még a New Age sem kerülheti el, hogy választ adjon a fájdalom problémájára. Az eddigiek nagy része – akár arról írtam, hogy milyen fontos a fájdalom az emberi test számára, akár arról, hogyan készüljünk fel a szenvedésre, vagy hogyan segítsünk át rajta másokat - minden emberre érvényes, vallástól függetlenül. De vajon mit változtat mindezen, ha kimondottan keresztények szenvednek? Milyen erőforrásokhoz folyamodhat a keresztény ember? Ezzel vissza is kanyarodtunk legelső kérdésünkhöz: „Hol van Isten, amikor fáj?” Ezt kérdezte C. S. Lewis, Claudia Claxton, az a színésznő, akinek a szeretője legurult a hajóról, Joni Eareckson Tada, Brian Sternberg és a koncentrációs táborok túlélői is. Végül minden szenvedő felteszi ezt a kérdést. Hol van Isten? Milyen érzés számára, hogy így gyötrődöm? Számít neki egyáltalán? Szárnyal pacsirtaének, Bokron csigák tapadnak, Isten fent van az égben Mily boldog a világ! Robert Browning a 19. század közepén vetette papírra e szavakat, a határtalan optimizmus korában. Két világháború, két atomtámadás, a holokauszt és a világszerte tapasztalt számtalan népirtás és tömeges éhínség után kevesen mernék azt mondani: „Mily boldog a világ!” Nem, ráadásul bármennyire nincs rendben a világ, Isten csak nem száll alá a mennyből. Miért nem csinál már valamit? A napszámos felkiált Hallgassuk meg, milyen panasszal fordul Istenhez napjainkban egy asszony, aki gazdaságról gazdaságra járva idénymunkákból tartja el magát (amint arról Robert Coles pszichiáter-író beszámol): Tavaly elmentünk egy New Jersey-beli kis gyülekezetbe… Az összes gyerekünk ott volt, a kicsit is beleértve. Jackson tiszteletes prédikált, sosem felejtem el a nevét. Azt mondta, csak hallgassunk

és örüljünk, hogy ebben az országban élhetünk, mert ez egy keresztény ország, nem „istentelen”… A férjemben rögtön fölment a pumpa, azt hiszem, valami baj lehet az idegeivel. Felpattant és elkezdett kiabálni, bizony, uram! Odament Jackson tiszteleteshez, rákiáltott, hogy fogja be a száját, és hozzánk, vendégmunkásokhoz többé egy szót se szóljon! Azt mondta, menjen vissza a gyülekezetéhez, bárhol legyen is az, és hagyjon minket békén. Ne álljon ott, mintha ő tenne nekünk szívességet. Aztán olyat tett, hogy rosszabbat már nem is tehetett volna: fogta a babánkat, Annie-t, odatartotta egyenesen a lelkész orra elé, és csak üvöltött meg kiabált meg óbégatott annak a lelkésznek, még sose láttam tőle ilyet. Már nem emlékszem, pontosan mit mondott, de azt elmondta, hogy itt van a mi kis Annie lányunk, orvos még sose látta, beteg… és nincs pénzünk sem Annie-re, sem a többire, se saját magunkra. Azzal felemelte Annie-t a tiszteletes feje fölé, és megkérdezte, miért nem imádkozik Annie-ért meg azért, hogy az Isten büntesse meg a gazdákat amiatt, amit velünk meg a többi napszámossal művelnek… A férjem tovább kiabált Istenről, hogy tudomást se vesz rólunk, miközben a világon mindenki mással olyan jól bánik. Végül aztán válaszolt a tiszteletes. Hiba volt, bizony nagy hiba! Azt mondta, vigyázzunk, ne vádoljuk Istent, ne kritizáljuk őt, ne is panaszkodjunk meg ilyesmi, mert Istennek nem az a dolga, hogy a gazdák viselkedésével foglalkozzon, vagy azzal, hogyan élünk itt a földön. „Isten a jövőtökért aggódik” – ezt mondta, és én mondom, a férjem majd felrobbant. Vagy tíz percig üvöltötte a tiszteletes képébe, hogy „jövő, jövő, jövő”, aztán fogta Annie-t, valósággal beletolta az arcába, a gyerek elsírta magát szegényke, a férjem meg azt kérdezte, milyen „jövője” lehet Annie-nek, és mit tenne a tiszteletes, ha úgy kellene élnie, mint nekünk, és olyan jövője lenne, mint a mienk. Aztán a szemére vetette, hogy a tiszteletes is csak olyan, mint a többi, rajtunk szedi meg magát, és olyan magasra tartotta Annie-t, amilyen magasra csak tudta, fel a kereszthez, és megmondta Istennek, hogy jobban teszi, ha elhallgattatja ezeket a lelkészeket,

akik az ő nevében beszélnek, és ő maga jön el, és megnézi magának, mi van velünk. Ne a „prédikátorokkal” – egyre csak így mondta, „prédikátorok” – üzengessen!… Miután elmondta a magáét a „prédikátorokról”, visszajött hozzánk. Egy hang se hallatszott a templomban, ó, nem, uram, egy hang se – aztán egyszer csak megszólaltak néhányan, hogy igaza van a férjemnek… és mindenki tapsolt, én meg olyan furán éreztem magam.1 Ez a munka után vándorló család olyan jól összefoglalja a szenvedés problémáját, hogy ennél jobban talán nem is lehet kifejezni. Miért engedi meg Isten, hogy a világ tele legyen beteg gyerekekkel, pénzhiánnyal, reménytelenséggel? Az ő dilemmájuk nem elvont, filozofikus, hanem mélyen személyes kérdés: kislányuk, Annie beteg, és nem látnak kiutat. Egyáltalán érdekli ez Istent? Semmi, amit ebben vagy bármelyik könyvemben leírok, nem oldja meg e napszámos család problémáját. Válaszért, együttérző, szeretettel teljes válaszért kiáltanak, nem elméleti megoldásért. Mégis, ez az apa haragja hevében önkéntelenül is rámutat arra, amivel a kereszténység leginkább hozzájárulhat a fájdalom problémájának megoldásához. A férfi felemeli gyermekét a tiszteletes arca elé, fel a kereszthez, és követeli, hogy Isten jöjjön le a földre, nézze meg magának, milyen ez a világ. Azt mondja, nem elég, hogy a prédikátorok beszélnek Isten nevében. Az a helyzet, hogy Isten már eljött a földre. Belépett a világba, emberi testet öltött, megnézte magának, sőt átérezte, milyen ez a világ. A megtestesülés nélkül hitünk nem adhatna választ a napszámos kérdésére. A szabály az szabály Az Ószövetség néhány szereplője, például Jób vagy Jeremiás nyíltan felteszik a kérdést: vajon nem lehet, hogy Isten „befogta a fülét”, és nem is figyel fájdalmas kiáltásukra? Jézus tömören és kategorikusan véget vet az efféle spekulációknak: Isten nemhogy nem fogta be a fülét, hanem váratlanul „fület öltött magára” (valóságos emberi fület dobhártyával, csontocskákkal és csigajárattal). Palesztina repedezett, poros földjén járva Isten Fia közvetlenül tapasztalta meg az emberi sóhajok molekuláris

rezgéseit: betegek, elesettek szólították, és azok, akiket nem annyira a fájdalom, mint inkább a bűntudat kínzott, Ürítsük ki most gondolatainkat, és egy pillanatra képzeljük magunk elé Jézus életét! Rajta kívül soha senki nem tervezhette meg előre születése napját, mégis megalázta magát, és tökéletes mennyei testét törékeny húsra, vérre, inakra, porcokra és idegsejtekre cserélte. A Biblia azt mondja, nincs olyan emberi kísértés, amelyet Jézus ne tapasztalt volna meg. Magányos volt, fáradt, éhes, a sátán személyre szabott támadást indított ellene, követelődző csodálói kiszipolyozták, nagy hatalmú ellenségei üldözték. A Biblia egyetlen helyen utal Jézus testi megjelenésére, s azt a szöveget még Ézsaiás próféta fogalmazta meg évszázadokkal korábban: „Nem volt neki alakja és ékessége. Néztünk rá, de ábrázata nem volt kívánatos. Megvetett és emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! Mint aki elől arcunkat elrejtjük…” (53,2-3) Amikor Jézus megkezdte földi szolgálatát, az emberek kinevették: „Názáretből támadhat-e valami jó?” Ősi etnikai viccet olvashatunk itt: a názáreti Jézus, a suttyó vidéki. Szemmel láthatóan illik rá a sztereotípia, mert a hasonlóan lenézett emberek társaságát keresi: vesztegzár alá vetett leprásokét, prostituáltakét, vámszedőkét, bénákét, hírhedt bűnösökét. Jézust egy alkalommal saját szomszédai üldözték el a városból, sőt megpróbálták megölni. Még a családja is megkérdőjelezte épelméjűségét. Korának vezetői büszkén jelentették ki, hogy sem a világi, sem a vallási hatalmasságok nem hittek benne. Követői halászokból és földművesekből álló szedett-vedett társaság voltak, a vándor napszámos biztosan otthon érezte volna magát köztük. Végül azonban még ők is elhagyták, amikor mesterük honfitársai Jézus helyett egy terroristát mentettek meg a halálbüntetéstől. Nincs még egy olyan vallás – sem a judaizmus, sem a hinduizmus, sem a buddhizmus vagy az iszlám –, ahol megjelenne ez a szokatlan elem, hogy a mindenható Isten önként veszi magára teremtményeinek korlátait és szenvedését. Ahogy Dorothy Sayers írja:

Bármi okból teremtette is Isten az embert olyanná, amilyen – behatárolt, szenvedő, a bánat és a halál áldozata –, volt annyira őszinte és bátor, hogy ő is kiigya saját poharát. Bármilyen játékot játszik is az általa teremtett világgal, mindig betartja a játékszabályokat, sosem sportszerűtlen. Semmit sem követel az embertől, amit ne követelne meg önmagától. Ő is végigjárta az emberi léttapasztalatot, a családi élet apró bosszúságaitól kezdve a kemény munka megszorító korlátain vagy éppen a pénzhiányon keresztül a legszörnyűbb rémségekig: fájdalom, megalázottság, vereség, csüggedés és halál. Amikor emberként élt, emberként is játszott. Szegénységbe született, méltatlan halált halt, mégis úgy gondolta, mindez megéri.2 Attól, hogy Jézus eljött a földre, szenvedett és meghalt, még nem szabadultunk meg a fájdalomtól, az azonban egyértelműen kiderül belőle, hogy Isten nem csak ül tétlenül, és nézi elszigetelt szenvedésünket. Egy lett közülünk. Jézus által maga Isten mutatja meg – egészen közelről, egészen személyesen –, hogy is reagál ő az emberi szenvedésre. Minden kérdést, amelyet Istennel és a szenvedéssel kapcsolatban felteszünk, előbb azon szűrjünk át, amit Jézusról tudunk. Hogyan reagált a fájdalomra a földre jött Isten? Ha szenvedővel találkozott, mély megrendüléssel, őszinte szimpátiával fordult felé (a szó görög eredetije: „együtt szenved”, szün + paszkhó). Sosem mondott olyat, hogy „Tűrd csak az éhséget, fojtsd el a gyászt!”. Amikor barátja, Lázár meghalt, Jézus sírva fakadt. Igen gyakran, sőt amikor csak nyíltan kérték tőle, megszüntette a fájdalmat. Ennek érdekében néha mélyen gyökerező szokásokat is áthágott, például amikor megérintett egy vérfolyásos asszonyt, vagy épp a kitaszítottakat, bárhogy kiabálták is, hogy „Tisztátalan!”. Isten nem leli örömét a szenvedésünkben, ez bizonyosan kiderül abból, ahogy Jézus reagál a szenvedésre. Nem hiszem, hogy Jézus tanítványait olyan kérdések emésztették, hogy „vajon törődik-e velünk Isten”. Napról napra a saját szemükkel látták, hogy igen: elég volt, ha Jézusra néztek.

Amikor pedig maga Jézus került szembe a szenvedéssel, jórészt úgy reagált, ahogy bármelyikünk tenné: ódzkodott tőle, háromszor is megkérdezte, nincs-e valami más megoldás. Nem volt. Jézus megtapasztalta, talán először, az elhagyatottság végtelenül emberi érzését: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Amikor Jézus utolsó földi éjszakájáról olvasok az evangéliumokban, érzem, ahogy ádáz küzdelmet vív a félelemmel, a tehetetlenséggel és a reménytelenséggel. Ő is azokban a határhelyzetekben küzdött, amelyekben mi is, ha szenvedést tapasztalunk. „Mit érez Isten a fájdalmunkkal kapcsolatban?” Jézus földi élettörténetének egyszer s mindenkorra választ kell adnia a kérdésünkre. Isten nem szavakat vagy elméleteket kínált a fájdalom problémájára, hanem önmagát adta oda. A filozófia talán magyarázattal szolgál nehéz kérdésekre, de nincs hatalma arra, hogy bármit megváltoztasson. Az evangélium, Jézus életének története azonban változást ígér. Kivégzés A szeretet kemény, mint a szög A szeretet szög: Tompa, vastag, áthatol Alkotónk kezén, Mi várja őt, mind látta jól A kezdet kezdetén: Az Ember keresztjét, Miénket s Övét (C. S. Lewis: “Love’s as warm as tears” [A szeretet meleg, mint a könny]) Van egy fontos szimbólum, amellyel Jézusra emlékezünk. Manapság aranyba foglalják, hogy sportolók és gyönyörű nők nyakát díszítse – ebből is látszik, milyen könnyen átsiklunk a történelem durva valósága fölött. A kereszt természetesen kivégzésre szolgált; az sem lenne bizarrabb tehát, ha villamosszék, gázkamra, injekciós tű vagy egyéb modern kivégzőeszköz alakját formázó ékszereket viselnénk. A kereszt, a keresztény vallás egyetemes szimbóluma bizonyítja, hogy Istennek számít a szenvedésünk és fájdalmunk, hiszen ő is

abba halt bele. Nincs még egy ilyen szimbólum, egyetlen más világvallásban sem. Sok vallás tisztel isteneket, de csupán egyetlen vallás Istene törődött annyira az emberrel, hogy emberré lett ő is. És meghalt. A korbácsütések, a hegyes tövisek, a fulladás lassú kínjai… egy versenyló vagy bébifókák halálának hírére döbbenten hőkölünk hátra, de a kereszt történetét annyiszor hallottuk már, hogy szemünk sem rebben. Napjaink gyors, steril kivégzéseivel ellentétben a keresztre feszítés órákon át tartott, gúnyolódó tömegek szeme láttára. Jézus ígéretei épp kortársai fülében csenghettek a legüresebben. Hogy ő király? Sokkal inkább bolondkirály, töviskoronával a fején. Még bíbor palástot is kapott a hátára, de a Pilátus által kiszabott ütések nyomán kiserkent vér vörös foltokat hagyott rajta. Ám ami még valószínűtlenebb: ő lenne Isten? Ezt még saját tanítványai sem hitték el, akik három éven keresztül a nyomában jártak. Ott lézengtek a tömegben, nem mertek közösséget vállalni a bolondkirállyal. A szenvedésnek véget vető, hatalmas uralkodóról szőtt álmaik egytől egyig füstbe mentek. Jézus halála a kereszténység sarokköve, eljövetelének legfontosabb ténye, és az evangéliumok csak úgy dagadnak a keresztre feszítés részleteitől. Szolgálata során mindvégig jeleket hagyott és vakmerő jóslatokat fogalmazott meg, amelyeket csak azután értettek meg, hogy bekövetkeztek. Mit is mondhat a fájdalom problémájáról az a vallás, amely a kereszt eseményére épül, ahol maga Isten is megadta magát a fájdalomnak? Pál apostol „botránkozásnak” hívta a keresztet, amely a hit útjába áll, és ezt a történelem is alátámasztja. A zsidó rabbik azt kérdezik, hogyan engedhette volna meg Isten saját Fia halálát, ha még azt sem bírta elviselni, hogy Ábrahám levágja a gyermekét? A Korán tanítása szerint Isten túlságosan szelíd ahhoz, hogy a keresztre küldje Jézust, ezért egy gonosztevőre cserélte. Phil Donahue, az Egyesült Államok egyik tévés személyisége is elsősorban ezt veti a kereszténység szemére: „Ha Isten mindent tud és mindenkit szeret, akkor mégis hogyan engedhette, hogy tulajdon Fia kereszthalált haljon azért, hogy megváltson a bűneimből? Ha az

Atyaisten annyira szeret, miért nem ő maga jött le a földre és ment fel a Golgotára?” Minden ellenvetés figyelmen kívül hagyja az evangélium lényegét, hogy titokzatos módon maga Isten jött el a földre és halt meg. Isten nem „onnan fentről” nézte, milyen tragikus események folynak „idelent”. Isten ott volt Krisztusban, és megbékéltette a világot önmagával. Luther úgy fogalmaz, hogy a kereszten „Isten küzdött Istennel”. Ha Jézus csupán ember lett volna, halála Isten kegyetlenségét bizonyítaná, mivel azonban Isten Fia volt, a kereszt megmutatta, hogy teljes közösséget vállal az emberiséggel. A kereszten maga Isten nyelte el a világ szörnyű kínjait. Vannak, akik szemében a sötét éjszaka háttere előtt derengő sápadt holttest vereségről suttog. Mire jó egy olyan Isten, akinek nincs hatalma Fia szenvedése fölött? De egy másik hang is megszólal, Isten kiált az emberek felé: Szeretlek! A szeretet örök időkre egy kereszten függő magányos alakká sűrűsödött össze, aki azt mondta, bármelyik pillanatban angyalok egész seregét hívhatná segítségül, miattunk mégis úgy döntött, nem teszi. A Golgotán Isten alávetette magát az igazság általa hozott áthághatatlan törvényeinek. Így lett a kereszt – amely sokaknak botránkozás – a keresztény hit sarokkövévé. Akármeddig beszélgetünk is arról, hogyan illik a fájdalom és a szenvedés Isten tervébe, végül mindig a kereszthez térünk vissza. Jób könyvének végén Isten saját hatalmát méltató, remekbe szabott előadással felelt a szenvedéssel kapcsolatos kérdésekre. A Golgota után a hatalomról a szeretetre került át a hangsúly: Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (János 3,16) Ha Isten velünk, ki ellenünk? Aki az ő tulajdon Fiát nem kímélte, hanem őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk mindent vele együtt? (Róma 8,31-32) Mit számít ez? Egyszer egy pappal beszélgettem, aki nem sokkal azelőtt temetett el egy nyolcéves kislányt. Az egész gyülekezet több mint egy

éven keresztül együtt imádkozott és sírt, osztozva a család kínjaiban, miközben a kislány hasztalan küzdött a rákkal. A temetés megterhelte a pap érzelmeit, erejét, sőt a hitét is. „Mit mondhatnék a családnak? – osztotta meg velem bizalmasan a kétségeit. – Nem tudom, mi lehet a megoldás. Mégis, mit mondhatnék? – Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – Nincs megoldás a fájdalmukra, egyetlen választ adhatok, és ez a válasz Jézus Krisztus.” Jézus Krisztus halála és feltámadása nem csupán elvont teológiai választ nyújt a fájdalom problémájára, hanem valódi, gyakorlati segítséget kínál a szenvedés elleni küzdelmünkben. Felismertem, hogy e kétezer éves események legalább négy ponton hatnak közvetlenül a szenvedésemre. Megtanulom a jövő szemszögéből értékelni a jelent. Egy Joe Bayly nevű bölcs ember ezt mondta egyszer: „A sötétben se felejtsd el, amit a világosságban megtanultál!” De a sötétség néha úgy összesűrűsödik körülöttünk, hogy alig emlékszünk a fényre. Jézus tanítványai egész biztosan így éreztek. Legbensőségesebb együttlétük során, az utolsó vacsoraként ismert alkalmon Jézus eget rengető bejelentést tett: „E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én legyőztem a világot.” (János 16,33) Képzelem, hogy végigfutott a hideg a tizenegy férfi hátán, amikor a testet öltött Isten kimondta e szavakat. Abban a pillanatban tizenkettőből tizenegy örömmel életét adta volna érte, Simon Péter még azon az estén kardot rántott Jézus védelmében. Másnapra azonban mind a tizenegyen elvesztették a hitüket. Az előző esti diadalmas szavak kegyetlen visszhangként kísérthették őket, miközben végignézték – persze biztonságos távolságból hogy mesterük kínhalált hal a kereszten. Úgy tűnhetett, a világ legyőzte Istent. A sötétben mindannyian elkullogtak, Péter esküvel tagadta, hogy valaha ismerte volna azt az embert. A tanítványok problémáját természetesen a nézőpont okozta. Igaz, hogy a múlt fényének emléke kialudt, néhány nappal később azonban épp ők lettek azok, akik szembetalálkoztak húsvét vakító világosságával, és megtanulták, hogy Isten előtt a sötétség sem lehet túl sötét. Megértették, hogy a jelent a jövő szemszögéből kell értékelniük. Ők, akik egykor gyáván megfutamodtak, most elindultak,

szívükben a húsvéti remény füzével, hogy megváltoztassák a világot. Ma a fél világ együtt üli meg ezt a két egymásba fonódó ünnepnapot, nagypénteket és húsvétot. Ma „nagynak” hívjuk a történelem legsötétebb péntekét, húsvétvasárnap eseményeinek köszönhetően; emiatt reménykednek a keresztények, hogy bolygónk egy nap visszakapja méltó helyét Isten uralma alatt, és húsvét csodája kozmikus méreteket ölt. Ha sötét, nyomasztó napok törnek ránk, jobb, ha nem felejtjük: életünket nagyszombaton éljük. Ahogy Pál apostol fogalmaz: „Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely majd megjelenik nekünk.” (Róma 8,18) Hiszem, hogy Jézus nem véletlenül akkor mondta ki diadalmas szavait – Én legyőztem a világot – , amikor a római katonák épp az ő elfogására készültek. Tudta, miként értékelje a jelent a jövő szemszögéből. Megértem, hogyan alakul át a fájdalom. A kereszténység olyan paradoxonokat tartalmaz, amelyek Jézus Krisztus élete és halála nélkül értelmetlenek lennének. Vegyük például azt, amelyre korábban is utaltam: bár a szegénység és a szenvedés „rossz dolog”, és joggal küzdök ellenük egy életen keresztül, „boldog” lehetek bennük. A rossz jóvá formálódása Jézusban éri el teljességét, aki magára vette a fájdalmat, és ezzel méltóságot adott neki. Azt szeretné, ha mi is követnénk a példáját. Jézus Krisztus tökéletesen szemlélteti a szenvedésről szóló bibliai tanítást. Neki köszönhetően sosem mondhatom embertársamra, hogy „biztosan azért szenved, mert valami bűnt követett el”; Jézus nem vétkezett, mégis tapasztalt fájdalmat. Isten sosem ígérte, hogy a tornádó ki fogja kerülni a házunkat a pogány szomszédunk otthona felé menet, vagy hogy a mikrobák menekülnek majd a keresztények szervezetéből. Mi sem vagyunk kivételek, velünk is történnek tragédiák, ahogy Istennel is. Emlékezzünk csak vissza, hogy Jézus akkor szidta meg Pétert a legszigorúbban, amikor a tanítvány szót emelt az ellen, hogy a Krisztusnak szenvednie kell (Máté 16,23-25). Nemcsak mi háborodunk fel a fájdalmon, hanem Jézus is, ezért vitt végbe gyógyító csodákat. A Gecsemáné-kertben sem úgy

imádkozott, hogy „köszönöm, hogy lehetőséget adtál a szenvedésre”, hanem elkeseredetten kérlelte Atyját, hogy megmenekülhessen. A cél érdekében mégis kész volt szenvedni, és a nehéz kérdéseket („ha lehetséges…”) végül az Atya akaratára hagyta, és bízott abban, hogy Isten még ezt a felháborító eseményt, a kereszthalált is jóra használja. Cornelius Plantinga, Jr. Írja: „Nem azért vezetjük egymást Krisztus keresztjéhez, hogy magyarázattal szolgáljunk a rosszra, mintha a Golgotát szemlélve végre megérthetnénk a gégerákot. Nem. Azért emeljük szemünket a keresztre, ahonnan segítségünk jön, hogy lássuk, Isten is osztozik a sorsunkon, s ezért megbízhatunk benne.”3 A történelem csúcspontján Isten fogta az elképzelhető legrosszabbat -ártatlan Fiának iszonytató kivégzését –, és kihozta belőle a gonosz és a halál fölött aratott végső győzelmet. Fortélyos és példátlan lépés volt: a gonosz terveit a jó szolgálatába állította, a benne foglalt ígéret pedig mindannyiunknak szól. A kereszt elképzelhetetlen gyötrelmei teljes mértékben a visszájukra fordultak, az ő sebei árán gyógyultunk meg (Ézsaiás 53,5), és erőtlensége által nyertünk erőt. Vajon mennyiben lenne más a világ, ha Jézus Supermanként jött volna el, aki mentes minden fájdalomtól? Mi lett volna, ha nem hal meg, hanem egyszerűen felemelkedik a mennybe ott, Pilátus előtt? Azáltal azonban, hogy önmagát sem mentette fel, hanem önszántából vállalta a világ nyújtotta legrosszabb pillanatokat, joggal remélhetjük, hogy Isten a mi szenvedésünket is hasonlóképpen átalakítja. Halálának és feltámadásának köszönhetően bizonyossággal hihetjük, hogy nincs olyan próbatétel – sem betegség, sem válás, sem munkanélküliség, csőd vagy gyász –, amely kívül esne átformáló hatalmának sugarán. A négy evangéliumban a tanítványok csupán egyszer szólítják Jézust nyíltan Istennek, János evangéliumának a végén, a feltámadás után. Már minden tanítvány hisz Jézus feltámadásában, egyet kivéve. A hitetlen Tamás, a tapasztalat embere kategorikusan kijelenti, hogy csakis az győzi meg, ha megérintheti a sebhelyeket Jézus kezén és oldalán. Jézus hamarosan ismét elment hozzájuk a

zárt ajtókon keresztül, és épp ezt a lehetőséget tárta Tamás elé. „Én Uram és én Istenem!”, kiáltott fel a tanítvány. A sebek bebizonyították számára, hogy a csodák csodája valóban bekövetkezett. Magasabb szinten ismerem meg a szenvedés értelmét. Az ószövetségi hívek szemmel láthatóan döbbenten fogadták, ha rájuk szakadt a szenvedés, arra számítottak, hogy Isten gazdagsággal és kényelemmel jutalmazza hűségüket. Az Újszövetség azonban feltűnő különbséget mutat: a szentírók épp az ellenkezőjére számítottak. Péter például a következőt írja a szenvedő keresztényeknek: „Ha jót cselekedve szenvedtek és tűrtök, ez kedves dolog Istennél. Mert arra hívattatok el, hiszen Krisztus is szenvedett értetek, példát hagyva nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek.” (lPéter 2,20-21) Más igeversek még ennél is tovább mennek, olyasmit állítanak, amit még csak meg sem próbálok magyarázni. Pál a Krisztus szenvedéseiben való részesedésről ír, és így fogalmaz: „betöltöm, ami hiányzik a Krisztus szenvedéseiből az én testemben az ő testéért.” A kontextust tekintve ezek az igék azt fejezik ki, hogy a szenvedés értelmet kaphat, ha a Krisztus követésével vállalt kereszt részének tekintjük. Krisztus nem mindig szabadít meg a fájdalmunktól, de saját szenvedésébe fogadja és értelemmel tölti meg. Mi is kivesszük a részünket Isten megváltó tervéből, együtt harcolunk vele a gonosz ellen, hogy kiűzzük bolygónkról. Harry Boer négy évig szolgált tábori lelkészként a második világháborúban, amelynek utolsó napjait tengerészgyalogosok között, a csendes-óceáni hadszíntéren töltötte. „A második hadosztály sok csatát megélt, nagy veszteségeket szenvedett – írja –, mégsem találkoztam egyetlen sorkatonával vagy tiszttel sem, aki akár csak egy pillanatig kételkedett volna a háború kimenetelében. Olyan tengerészgyalogost sem láttam soha, aki megkérdezte volna, hol késik a győzelem, ha már annyira biztosak vagyunk benne. Egyszerűen tovább araszoltunk, amíg az ellenség fel nem adta.”4

Ugyanezt látom a Krisztus szenvedésében való részesedésről szóló rejtélyes szavakban is. Sokkal nagyobb háború zajlik bolygónkon, ami az egész teremtés sorsát dönti majd el – és ez a háború is áldozatokkal jár. Pál azt írja, a kereszten Krisztus diadalt aratott a kozmikus hatalmak felett, amelyeket nem erővel, hanem önfeláldozó szeretettel győzött le. Krisztus keresztje eldöntötte a háború kimenetelét, de vannak csaták, amelyeket nekünk kell megvívnunk. Fontos, hogy Pál is azért imádkozott, hogy „[megismerje Krisztust] és feltámadásának erejét és az ő szenvedéseiben való részesedést” (Filippi 3,10). Krisztus földi életének kínját és elragadtatását egyaránt elfogadta. Persze sokat segít, ha tudjuk, hogy veszteségeink háborús sebek, és egy nap megkapjuk értük a becsületrendet. Ebben az életben sosem láthatjuk át teljesen tetteink jelentőségét, mert annyi minden történik számunkra láthatatlanul. A kereszt ebben is irányt mutat: Krisztus halála a római helyőrség által gyakorolt gyarmati „igazságszolgáltatás” egy újabb szívfacsaró példájának tűnt csupán, mindennapi eseménynek, mégis ez tette lehetővé az egész világ megváltását. Amikor egy békésen tüntető dél-afrikai lelkipásztort börtönbe zárnak; amikor egy szociális munkás beköltözik a városi nyomornegyedbe; amikor egy házaspár nem adja fel, bármilyen problémás is a házasságuk; amikor egy szülő kitartó reménységgel és megbocsátással várja, hogy elidegenedett gyermeke hazatérjen; amikor egy pályakezdő fiatal ellenáll a pénz és a siker egyre növekvő kísértésének – amikor ilyen szenvedéseket élünk meg, nagyobbakat és kisebbeket, biztosak lehetünk mélyebb értelmükben, s hogy Krisztus megváltó győzelmében részesülünk. „Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését.” (Róma 8,19) Biztos lehetek abban, hogy Isten valóban megérti, mit érzek. Jézusnak hála nem kell a feneketlen űrbe kiáltanom panaszomat: „Hé, te, ott fenn! Törődsz velem egyáltalán?” A szenvedés még nem jelenti azt, hogy Isten elhagyott bennünket, épp ellenkezőleg: eljött hozzánk a földre, és ezzel szilárd, történelmi bizonyítékát adta,

hogy hallja sóhajainkat, sőt velünk sóhajtozik. Ha próbákat kell kiállnunk, ott áll mellettünk, mint a negyedik férfi a bibliai tüzes kemencében. Miért volt szükség arra, hogy Jézus szenvedjen és meghaljon? A kérdés önálló könyvet érdemel, írtak is róla jó néhányat, de a Bibliában olvashatjuk ezt az igazán titokzatos választ: a szenvedés egyfajta „tanulópálya” volt Isten számára. Szavaim kissé talán eretneknek tűnnek, pedig csupán a Zsidókhoz írt levél kifejezésmódját követem. A levél egy zsidó közösségnek íródott, melyet átitatott az Ószövetség, szerzője pedig azt szeretné bemutatni, hogy Jézus „feljebbvaló” – ez e könyv kulcsfogalma. Mit jelent az, hogy feljebbvaló a megszokott vallási rendszerüknél? Erősebb? Látványosabb? Nem, a Zsidókhoz írt levél hangsúlyozza, hogy azért feljebbvaló, mert áthidalta az Istent és embert elválasztó szakadékot: „Jóllehet Fiú, szenvedéséből tanulta meg az engedelmességet” (5,8), máshol pedig azt írja, hogy üdvösségünk szerzője szenvedések által vált tökéletessé (2,10). E felfoghatatlanul titokzatos szavakból annyit mindenesetre kihámozhatunk, hogy a megtestesülés nemcsak nekünk, hanem Isten számára is jelentős esemény volt. Az emberi történelem nem a mi istentapasztalatunk körül forog, hanem akörül, ahogyan Isten tapasztal meg bennünket. Bizonyos szinten Isten nyilván értette a testi fájdalmat, hiszen ő tervezte csodálatos idegrendszerünket, amely figyelmeztet, ha megsérülünk. De vajon ő, aki Lélek, érzett-e valaha testi fájdalmat? Nem, egészen a megtestesülés pillanatáig nem, amikor maga az idő is megremegett, amikor Isten megtapasztalta, milyen embernek lenni. Harminchárom földi év alatt Jézus megtanulta, mi a nehézség, az elutasítás és az árulás, sőt megtanulta, mi a fájdalom, milyen az, amikor vádlónk keze vörös nyomot hagy az arcunkon, amikor a szöges korbács a hátunkra sújt, amikor durva vasszöget vernek keresztül izmon, idegen, csonton. Itt a földön az Isten Fia mindezt alaposan megtanulta. Valami érthetetlen oknál fogva, Jézusnak köszönhetően, Isten másként hallja kiáltásainkat. A Zsidókhoz írt levél szerzője azon

álmélkodik, hogy bármin is megyünk keresztül, azon már maga Isten is keresztülment. „Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni gyengeségeinken, hanem aki hozzánk hasonlóan megkísértetett mindenben, kivéve a bűnt.” (Zsidók 4,15) Olyan főpapunk van, aki kijárta a szenvedés iskoláját, „aki képes együttérezni a tudatlanokkal és tévelygőkkel, mivelhogy maga is körül van véve erőtlenséggel” (5,2). Jézusnak hála Isten érti, igazán megérti fájdalmunkat. A mi könnyeink az ő könnyei. Sosem hagy el minket. A napszámos, akinek beteg a gyermeke, a nyolcéves kislány, aki leukémiával küzd, a Yuba Cityben gyászoló rokonok, a louisianai leprások - egyiküknek sem kell egyedül szenvednie. T. S. Eliot a következőt írja Négy kvartett című művében: A sebesült sebész kutat Acéljával s a nagybeteg Érzi a vérző kéz alatt Az éles, gyógyító művészetet: Lázgörbénk titkait irgalma fejti meg.5 Az „élet” nevű műtét fájdalmas beavatkozás. Könnyebb azonban, ha tudom, hogy maga a sebész, a Sebzett Sebész is érzi nyilallásaim, érzi bánatom.

19. A TEST TÖBBI TAGJA Azok ódzkodnak leginkább attól, hogy a szenvedéssel kapcsolatos kliséket pufogtassanak, akik maguk is alaposan ismerik a fájdalmat. A misztérium megtapasztalása az eszmék birodalmán kívül repít és elnémít bennünket, vagy legalábbis eléri, hogy ne siessünk annyira szavakba önteni a vigaszt, amelyet csak a szenvedővel vállalt közösség által fejezhetünk ki. John Howard Griffin Háromévnyi nyilvános szolgálata során Isten Fia nyilvánosan kifejezte érzelmeit. Jézushoz bárki bátran odaléphetett, ha szenvedett, bárki követhette, és ha megfigyelte, miként fordul a beteg és elesett emberekhez, egyértelmű választ kaphatott a kérdésre: „Hogy érez Isten a fájdalmunkkal kapcsolatban?” Jézus azonban természetesen nem maradt itt a földön, és az egyház már kétezer éve Krisztus látható jelenléte nélkül él. Mi lesz hát velünk, akik a jelenkorban élünk? Mi hogyan érezhetjük Isten szeretetét? Az Újszövetség azon szerzői, akik épp próbálták összeszedni magukat Jézus távozása után, egészen sürgetőnek találták e kérdést. Két lehetséges választ javasoltak. Az elsőt a Róma 8-ban találjuk: „Ugyanakkor a Lélek is segítségére van a mi erőtlenségünknek. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, amint kellene, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.” Az evangéliumokban a velünk lévő Isten jelenik meg, Isten, aki testet öltött, és emberi fülekkel figyelt az emberi sóhajokra; a levelekben pedig a bennünk lévő Isten lép színre, a láthatatlan Lélek, aki bennünk lakozik, és kifejezést ad kifejezhetetlen fájdalmunknak. Mivel írásaim gyakran szólnak szenvedésről és csalódásról, sok olyan levelet kapok, amelyek írói megosztják velem személyes bánatukat. Jól ismerem azt a tehetetlen érzést, amikor nem tudjuk, mit is kellene mondanunk imáinkban; gondolom, minden keresztény így van ezzel néha. Hogyan imádkozzunk egy zátonyra futó házasságért, amelyben látszólag megrekedt a növekedés? Vagy azért a szülőért, akinek a gyermeke halálos beteg? Vagy azért a

nepáli keresztényért, akit bebörtönöztek a hitéért? Mit kérhetünk? Hogyan imádkozhatunk? A Róma 8 örömhírt közöl: nem nekünk kell rájönnünk, hogyan imádkozzunk, elég, ha sóhajtunk. Pál szavait olvasva egy anya képe jelenik meg előttem, aki ráhangolódik gyermeke sírására, bár az egy szót sem szól. Ismerek anyákat, akik megtanultak különbséget tenni aközött, hogy gyermekük azért sír, mert éhes, vagy mert törődésre vágyik, vagy épp a füle fáj, vagy esetleg a gyomra. Nekem minden hang egyformának tűnik, az anya azonban ösztönösen megérti a gyermek tehetetlen sírását. Isten Lelke még a legbölcsebb anyánál is érzékenyebb. Pál azt írja, a Lélek bennünk lakozik, felismeri megfogalmazhatatlan szükségleteinket, és számunkra érthetetlen nyelven fejezi ki őket. Ha nem tudjuk, hogyan imádkozzunk, ő besegít. Úgy tűnik, Isten még a tehetetlenségünknek is örül, erőtlenségünk enged teret az ő erejének. Új, bensőséges kapcsolat jött létre tehát köztünk és a bennünk élő, együttérző Isten között, ezért is mondta tanítványainak Jézus, hogy igazából jobb is, hogy elmegy: „Jobb nektek, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló.” (János 16,7) Most már ott él bennünk a Szentlélek Isten jelenlétének személyes pecsétjeként. A Szentírás egy helyen „zálognak” nevezi, amely garantálja az eljövendő szebb napokat. A Szentlélek azonban csakis lélek: láthatatlan, gyors, akár a szél, ember számára érinthetetlen; a menny pedig valahol a jövőben vár ránk. De mi a helyzet a jelennel? Mi biztosít bennünket itt a földön Isten szeretete felől fizikai, látható módon? Az Újszövetség második válasza „Krisztus testére” épül. Ez a titokzatos kifejezés több mint harminc alkalommal szerepel a Bibliában, Pál pedig különösen találónak érezte, hogy következetesen ebben a képben foglalja össze az egyház lényegét. Eltávozásakor Jézus tökéletlen, kétbalkezes emberekre hagyta küldetését. Ő az egyház feje, azonban a kar, a láb, a fül, a szem és a száj szerepét kiszámíthatatlan tanítványaira osztotta – valamint rád és rám. Paul Claudel francia költő így írta le ezt a változást: „Jézus a megtestesülés óta egyetlen dologra vágyik: hogy

újrakezdhesse az emberi életet, amelyet élt. Ezért vágyik további emberi természetekre is, amelyek által elölről kezdheti.”1 Ha figyelmesen olvassuk a négy evangéliumot, rájövünk, hogy Jézus szeme előtt végig ez a terv lebegett. Tudta, hogy földi ideje igen rövidre szabott, küldetése viszont még halálán és feltámadásán is túlmutat: kősziklára épített egyházán még a pokol kapui sem vesznek diadalmat (Máté 16,18). Úgy döntött, hogy egy hatalmas, számtalan tagból álló test láthatatlan fejeként működik tovább, döntése pedig a szenvedésről alkotott képünkre is hatással van. Urunk gyakran tőlünk várja, hogy segítsünk egymásnak megbirkózni a fájdalommal. A „Krisztus teste” kifejezés jól írja le elhívásunk természetét: fizikai valónkban kell megmutatnunk, milyen is ez a Krisztus, különösen azoknak, akik szükséget szenvednek. Efféle folyamatra gondolhatott Pál apostol is, amikor a következőt írta: „[Isten] megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket. Mert amint bőséggel kijutott nekünk a Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is Krisztus által.” (2Korinthus 1,4-5) Pál egész szolgálata arról szólt, hogy a gyakorlatba is átültette ezt az elvet: gyűjtést szervezett az éhezőknek, problémákkal küzdő területekre küldte munkatársait, a hívők ajándékait pedig Isten ajándékaiként fogadta. Egyek a fájdalomban Semmi sem egyesíti úgy a test különböző tagjait, mint a fájdalomhálózat működése. Ha begyullad a lábkörmöm, a fájdalom jelzi, hogy a lábujjam fontos, hozzám tartozik és figyelemre szorul. Ha valaki a lábamra lép, felkiáltok: „Hé, a lábam!” Tudom, hogy az enyém, hiszen épp egy másik láb nehezedik a fájdalomreceptoraimra. A fájdalom meghatároz, körülhatárol. A farkasokról mondják, hogy saját hátsó lábukat is lerágják, ha elzsibbad a hidegben. Az érzéketlenség megszünteti a test egységét, úgy tűnik, a farkas többé nem tartja sajátjának azt a lábat.

Emlékszünk még a kisgyerekre, aki lerágta az ujjait? Mivel nem érzett fájdalmat, azt sem igazán érzékelte, hogy az az ujj az övé, és neki kell megóvnia. Az alkoholisták, a leprások, a cukorbetegek és mindenki, aki az érzéketlenséggel küzd, folyamatos harcban áll, hogy fenntartsa a kapcsolatot végtagjaival. Dr. Branddel folytatott munkám során különösen is tudatára ébredtem, milyen életbe vágóan fontos a fájdalom. Az emberi test vérés nyiroksejtjei hanyatt-homlok rohannak, hogy szembenézzenek a betolakodóval. Testünk minden nem létfontosságú tevékenységet beszüntet, és a sérülésre összpontosít, egységes reakciójuk alapja pedig a fizikai fájdalom. A fájdalommechanizmus kényszerít megállásra, hogy odafigyelhessek a fájós tagra. Ha kosárlabdázás közben kificamodik a bokám, le kell állnom; ha szűk a cipő, nagyobbra kell cserélnem; ha fáj a gyomrom, el kell mennem az orvoshoz. Röviden tehát a legegészségesebb test még a leggyengébb tag fájdalmát is megérzi. Hasonlóképpen nekünk, Krisztus testének is meg kell tanulnunk odafigyelnünk a test többi tagjának fájdalmaira. Ezáltal testesítjük meg a feltámadt Krisztust. Ez a gondolat dr. Paul Brand személyes filozófiájának is kulcsfontosságú eleme. Az egyes sejteknek fel kellett adniuk autonómiájukat, meg kellett tanulniuk együtt szenvedni, hogy létrejöhessenek a működőképes többsejtű organizmusok, csakis így élhették túl. Ugyanez a tervező az emberi fajjal folytatta munkáját, amelynek új, magasabb rendű célt szánt. Nem csupán az egyed sejtjei működnek együtt, hanem a faj egyedei is továbblépnek a közösségi felelősség magasabb szintje felé, s így újfajta kapcsolat jön létre egymással és Istennel. Ahogy a test, úgy ez az új kapcsolat is csak a fájdalomérzékelés által lehet sikeres. Mindenki örül, milyen harmonikusan működik az emberi test, de az emberi kapcsolatok állapotán csak búslakodni lehet. Társadalmunk azért szenved, mert nem szenved eleget. A világban tapasztalt bánat nagy része egyetlen élőlény önzésének köszönhető, amelyet hidegen hagy, mi történik a szomszédjával. Ha a testen belül egy sejt vagy sejtcsoport a többi kárára nő és gyarapszik, azt daganatnak hívjuk, és ha hagyjuk szétterjedni, a test

sorsa megpecsételődik. A daganat egyetlen alternatívája az, ha minden sejt feltétlen hűséget fogad a testnek, a fejnek. Isten ma arra hív bennünket, hogy tanuljunk a teremtés alsóbb szintjétől, lépjünk tovább az evolúció magasabb szintje felé, és vegyük ki részünket abból a közösségből, amelyet Isten a világ megmentésére készít fel.2 Kiáltás és suttogás Sokkal könnyebb lenne elkerülni azokat, akik szükséget szenvednek, de keresztényként nincs választásunk, vajon akarunk-e segíteni az elesetteken, számunkra ez parancs. Mi mindannyian – te is, én is – részei vagyunk Isten válaszának, amellyel a világ iszonyatos szenvedései felé fordul. Krisztus földi testeként kötelességünk odalépni azokhoz, akik fájdalmakkal küzdenek, hiszen ő is ezt tette. Isten újra és újra ilyen lépéseket tesz a történelemben. Közel-Kelet, Dél-Afrika, Észak-Írország – Krisztus teste hangosan kiált a fájdalomtól e helyeken. Keresztény vezetők botrányai. A harmadik világ szegénysége. Odafigyelünk rájuk, meghalljuk őket, reagálunk rájuk? Vagy érzéketlenné válunk, figyelmen kívül hagyjuk a fájdalom jelzéseit, tehát gyakorlatilag lemondunk Krisztus testének egy-egy végtagjáról? Nem minden fájdalmas kiáltás ilyen távoli, minden gyülekezetben és hivatalban hallani lehet őket. Munkanélküliek, elváltak, özvegyek, betegágyban fekvők, hajléktalanok, idősek – vajon törődünk velük? A történelem egybehangzó tanúsága szerint a keresztény egyház vegyes eredménnyel végzi a Krisztus testeként rá kiszabott feladatot. Időnként mintha felfalná magát (inkvizíció, vallásháborúk), de Krisztus, aki eltökélten bízik az ember szabadságában, ma is tőlünk várja, hogy kifejezzük szeretetét a világnak. Bármilyen hibákat követett is el, az egyház részben valóban megtette a magáét. Az Egyesült Államokban gyakran adnak keresztény nevet a kórházaknak: Lutheránus Kórház, Krisztus Kórház, Mária Kórház, Irgalmas Szamaritánus Kórház, Baptista Kórház. Habár ezek az intézmények ma már sokszor világi üzleti vállalkozásként működnek,

valaha olyan hívő emberek hozták létre őket, akik hitték, hogy Krisztus testeként elhívásuk a gyógyításra is szól. India lakosságának alig három százaléka vallja magát kereszténynek, de az egészségügy több mint tizennyolc százalékáért keresztények felelnek. Ha egy indiai földműves – aki talán még sosem hallott Krisztusról – meghallja a „keresztény” szót, könnyen lehet, hogy először egy kórház jut az eszébe, vagy egy orvosi furgon, amely havonta megáll a falujában, hogy ingyenes, személyre szabott segítséget nyújtson Krisztus nevében. Nyilván nem ez a teljes evangélium, de nem rossz indítás. A nyugati országokban az egészségügy nagy részét más szektorok vették át, de a nagyvárosokban új probléma ütötte fel a fejét, a hajléktalanság. Hogyan reagál társadalmunk a fedél nélkül maradt milliók fájdalmas kiáltására, akik parkokban, hidak alatt, szellőzőrácsokon alszanak? Ismét az egyházak reagáltak a leggyorsabban: hajléktalan-szállókat és ingyenkonyhákat nyitottak. Egyszer eljutott hozzám egy levél másolata, amelyben egy Grand Rapids-beli asszony leírja, hogyan tapasztalta meg Krisztus testének gyógyító érintését kisebb, személyes léptékben. Hét éven keresztül ápolta férjét, egy ismert egyházzenészt, akinél ALS-t, más néven Lou Gehrig-betegséget diagnosztizáltak. Halála első évfordulóján az özvegye levelet írt, hogy kifejezze háláját számtalan gyülekezeti barátja iránt. Hadd közöljek itt egy részletet: Amióta nyolc évvel ezelőtt megjelentek az ALS első tünetei, ti mind szeretettel és támogatással vettetek körül bennünket. Számtalan üzenettel, levéllel, képeslappal bátorítottatok, volt, amelyiken nevettünk, volt, amelyik mélyen megérintett, néhány pedig egyszerűen melegséget és törődést árasztott. Valamennyit nagyra értékeltük. Meglátogattatok és felhívtatok bennünket, gyakran igen messziről is… Sokan közületek csodálatos ételeket főztetek és osztottatok meg velünk, amelyek nemcsak a testünket, hanem a lelkünket is táplálták. Bevásároltatok helyettünk, ügyeket intéztetek, megjavítottátok törött vagy elromlott holmijainkat, míg a sajátotok várt a sorára. Söpörtetek és havat lapátoltatok, behoztátok a postát, kivittétek a szemetet. Még az istentiszteleteken is jelen lehettünk,

mert felvettétek nekünk. Olyan sok szívből jövő ajándékkal halmoztatok el, hogy számba venni sem lehet, és ezzel örömteli perceket szereztetek. „Orvosoltátok” bajainkat… sőt, itt, a házunkban kezeltétek a fogunkat. Zseniális ötletekkel tettétek könnyebbé mindkettőnk életét, amilyen például a „köhögőkabát” vagy a jelzőberendezés, amelyet Norm életének utolsó napjaiig használt. Bibliai igéket mondtatok, és imádkoztatok azokért, akik rendszeresen eljöttek, hogy légzéskezelést adjanak a férjemnek. Hála nektek, úgy érezhette, hogy még mindig szerves része a zeneiparnak és az egyházzenei szolgálatnak. És ahogy imádkoztatok!!! Napról napra, hónapról hónapra, sőt évről évre! Ezek az imák tartottak minket, hogy el ne süllyedjünk, felemeltek az igazán nehéz időkben, olyan erőt adtak, amely emberileg lehetetlen, és segítettek, hogy mi is Istenhez forduljunk. Egy nap majd megértjük, miért nem gyógyult meg Norm, azt viszont tudjuk, hogy sokkal tovább és sokkal jobb állapotban volt köztünk, mint ami az ALS áldozatainál megszokott. A szeretet sem elég jó szó, hogy kifejezzük, mit érzünk irántatok! Most visszatérhetnék a negyedik részhez („Hogyan birkózhatunk meg a fájdalommal?”), hogy lássuk, az özvegy gyülekezete hogyan valósította meg ösztönösen mindazt, amit ebben a könyvben javaslok. Isten általuk volt jelen az asszony életében. Szerető gondoskodásuknak köszönhetően nem gyötörték kétségek, vajon szereti-e Isten, hiszen érezte szeretetét Krisztus teste, saját gyülekezete emberi érintésein keresztül. Teherhordozás Hallgassuk meg, hogyan beszél az, aki igazán hűséges a testhez: „Ha valaki a testvérek között erőtlen, én is viselem a gyengeségét! Ha valaki vétkezik, vele együtt engem is éget a szégyen!” (2Korinthus 11,29; EFO) Vagy éppen így: „Ne felejtsétek el azokat, akik szenvednek, hiszen ti is testben éltek!” (Zsidók 13,3; EFO) Vagy itt egy újabb hang, ezúttal John Donne-é: Az egyház katolikus, egyetemes, ahogy minden cselekedete is az; amit csak tesz, mindenkié. Ha gyermeket keresztel, rám is tartozik; mert ezáltal a gyermek egyazon testhez tartozik, melynek feje az

enyém is, abba a testbe oltatik be, melynek tagja én is vagyok. Ha egyházam holtat temet, ez is rám tartozik: minden embernek egy az alkotója, aki egy anyagból formálta őt… Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.3 Egymás terhét hordozzátok, erre tanít a Biblia. Olyan tanítás ez a fájdalomról, amellyel mindannyian egyetérthetünk. Vannak, akik nem ajándékként tekintenek a fájdalomra; vannak, akik igazságtalansággal vádolják Istent, amiért megengedi. A fájdalom és a szenvedés mindenesetre tény, amelyre valamiképpen reagálnunk kell. Jézus úgy reagált, hogy elhordozta azok terhét, akiket megérintett. Ha az ő testeként, érzelmi megtestesüléseként szeretnénk élni a világban, követnünk kell a példáját. A test képe pontosan bemutatja, miként működik Isten a világban. Időnként valóban belép közénk, és csodákat tesz, gyakran pedig természetfeletti erőt ad a szükséget szenvedőknek. Elsősorban azonban ránk támaszkodik mint ügynökeire, hogy az ő munkáját végezzük a világban. Arra kér, hogy éljük meg Krisztus életét, ne csak utaljunk rá vagy beszéljünk róla. Hirdessük üzenetét, tegyünk az igazságért, imádkozzunk irgalomért… és szenvedjünk a szenvedőkkel. Alan Paton, a Cry, the beloved country (Sírj, szeretett ország) című regény dél-afrikai szerzője Assisi Szent Ferencet tartja krisztusi példának abban, ahogyan reagálnunk kell. A szent életének egyik legmeghatározóbb fordulata akkor történt, amikor még Giovanni di Bernardone néven, ifjú nemesemberként lovagolt az úton, és találkozott egy leprással. Ferenc akkoriban igen keserűen gondolt Istenre, és a beteg ember látványa is visszatetszést keltett benne. Valami azonban történt a szívében, ami felülírta mindkét reakciót. Leszállt a lováról, odasétált, megölelte a koldust, és szájon csókolta.

Szent Ferenc átkozhatta volna akár Istent, akár a leprást – írja Paton de nem így tett. Ahelyett, hogy Istent vádolta volna, amiért hagyta, hogy folt essen a teremtésen, úgy döntött, életét Isten békéjének szolgálatába állítja. Ez a mozzanat azt is megváltoztatta, aki adott, és azt is, aki elfogadta: „Amit keserűnek láttam, édes testbe és lélekbe fordult” – írta Szent Ferenc.4 Ugyanígy reagál Aljosa is testvére, Ivan szavaira A Karamazov testvérek című regényben. Nem talál választ sem a saját, sem testvére kérdéseire a fájdalom problémájával kapcsolatban, de úgy dönt, a szenvedők mellé áll, felkarolja őket. Nem véletlenül válaszol ugyanígy Jézus is ellenségének, a nagy inkvizítornak Dosztojevszkij regényében. Ha az egyház következetesen ragaszkodna ehhez a mintaképhez, és a szenvedés kérdéseire nem érvekkel, hanem szeretettel felelne, talán a kérdéseket sem ilyen zaklatott hevességgel tennék fel az emberek. Krisztus testének egyesített ereje tekintélyes erőforrás lehet a magányosok, a szenvedők, az elesettek oldalán. Olyan lehet, mint az evangéliumi fa, amely olyan nagyra nő, hogy a madarak fészket raknak az ágai közt. Ha kórházban fekvő betegeket látogatok, mindig mély benyomást gyakorol rám, mennyire más vigaszt nyújt egy hívő („Imádkozunk érted”) és egy nem hívő ember („Sok szerencsét! Szorítunk érted!”). Ha ma egyetlen mondatban kellene választ adnom arra a kérdésre, hogy „Hol van Isten, amikor fáj?”, egy kérdéssel felelnék: „Hol van az egyház, amikor fáj?” Mi vagyunk Isten válaszának frontvonala a szenvedő világ felé. „Arról ismertük meg a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk: ezért mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a testvéreinkért. Akinek megvan a megélhetése a világban, de elnézi, hogy a testvére szükséget szenved, és bezárja előtte a szívét, hogyan maradhat meg abban Isten szeretete? Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal.” (1János 3,16-18)

20. VÁR AZ ÚJ VILÁG Gyász: olvadó májusi hó: szinte volt-nincs. úgy odavan. George Herbert: A virág A kereszténység egy utolsó választ is kínál a szenvedőnek, a legfontosabbat mind közül. Amint láttuk, az egész Biblia, háromezer év történelme, kultúrája és emberi drámája nagyítóként fókuszál a Golgotára, a kivégzésre. Itt kereszteződnek a történelem útjai, ez a sarokkő. A történet azonban semmiképp sem a halállal ér véget. Jézus három sötét napot tölt a sírban, majd azt mondják róla, újra él. Él! Lehetséges lenne? Micsoda örömteli hír – talán túl örömteli, hogy igaz legyen. Még a tanítványok sem hitték el a szóbeszédet, míg el nem ment közéjük, és nem hagyta, hogy saját kezükkel érintsék meg az új testét. Sőt megígérte, hogy egy nap ők is feltámadott testet kapnak. A feltámadás, a halál felett aratott győzelem új, döntő fontosságú szóval bővítette a fájdalom és a szenvedés fogalomkörét: átmeneti. Jézus Krisztus elképesztő jövőt ígér, túlvilágot, ahol nincs fájdalom. Bármi gyötör is bennünket, nem tart örökké. A keresztények végső reménysége tehát a fájdalomtól mentes, Istennel töltött jövő reménye. Mégis, megdöbbentő módon szinte zavarban vagyunk, ha a halál utáni életbe vetett hitünkről kell beszélnünk. Furcsa, gyáva gondolatnak tűnik, menekülésnek a világ problémái elől. A „fekete muszlimok”, az Iszlám Nemzet nevű afroamerikai politikai és vallási mozgalom tagjai körében él egy temetéssel kapcsolatos szokás, amely ezt a modern nézetet fejezi ki szimbolikusan. Amikor felravatalozzák a testet, a család és a közeli barátok körülállják a koporsót, és csendben figyelik a halottat. Sehol egy könnycsepp, virág vagy ének. A nők apró tálcákat adnak körbe, tele vékony, kerek borsmentás cukorral, és mindenki vesz egyet. A megadott jelre minden résztvevő bekapja a cukrot, és ahogy lassan elolvad a szájukban, az elhunyt életének édességéről elmélkednek. A cukor végül elolvad, de ennek is megvan a maga értelme, hiszen az élet végét jelképezi. Ha szertefoszlik, nincs többé.

Valójában a modern emberek többsége úgy intézi el a halál kérdését, hogy egyáltalán nem is foglalkozik vele. Magas falak mögé rejtjük kérlelhetetlen mementóit, a halottasházat, az intenzív osztályt és a temetőt. Amikor azonban a halál már nem kerülhető el, a modern reakció alig különbözik a fekete muszlimok szertartásától. Pogány hagyományok gyűrűznek be, amelyek arra biztatnak, hogy a halálra az élet körforgásának végső elemeként tekintsünk, ne pedig átmenetként egy folytatódó életbe. Elisabeth Kübler-Ross a halálra való felkészülés öt fázisát határozta meg, egyértelműen azt sugallva, hogy a végső szakasz, az „elfogadás” a leginkább helyénvaló. Azóta az egészségügyi dolgozók mind ezen ideál felé terelik betegeiket. Egy este a „Hogy számítson a mai nap” csoportban egy Donna nevű nő jelent meg, aki a leukémia végstádiumában járt, és elmondta, menynyire várja már a mennyországot. Megjegyzése kellemetlen reakciót váltott ki a csoportból: hosszú csönd, valaki a torkát köszörülte, néhányan a szemüket forgatták. A szociális munkás más irányba terelte a szót, inkább arról beszélt, hogy miként győzheti le félelmeit Donna, és miként haladhat az elfogadás fázisa felé. Nehéz szívvel hagytam el a csoportot aznap este. Materialista, a dogmákat elutasító kultúránk arra kéri polgárait, hogy legmélyebb érzéseikkel szegüljenek szembe. Donna puszta, ősi ösztönnel rátapintott a keresztény teológia egyik alapkövére. A halál ellenség, szörnyű ellenség, az utolsó ellenség, amely eltöröltetik. Ez a csoport, amely hónapról hónapra végignézi, ahogy tagjainak teste elsorvad, mégis hogyan törekedhetne udvarias, elfogadó lelkületre? Egyetlen megfelelő választ tudok elképzelni, amellyel Donna közelgő halálára reagálhatunk: „A pokolba veled, halál!” Nem sokkal ezután olvastam egy idézetet Blaise Pascaltól, aki olyan korban élt, amikor a gondolkodók először kezdték kigúnyolni a lélekbe és a túlvilágba vetett „primitív” hitet. Pascal a következőt írja róluk: „Azt hiszik talán az ilyenek, valóban örömet okoztak nekünk, ha kifejtették, hogy véleményük szerint lelkünk nem egyéb, mint egy kis pára és füst, s ráadásul még büszkélkedve és önelégülten is

tették? Hát olyasmi ez, amit vidáman kell mondani? Ellenkezőleg: nem szomorkodni kellene rajta, mint a világ legszomorúbb dolgán?”1 Hogy állhattak így a fejük tetejére az értékek, hogy a megsemmisülésbe vetett hitet bátornak, a boldog öröklét reménységét pedig gyávaságnak bélyegezzük? Hogy ítélhetjük nemesnek, ha valaki a fekete muszlimokkal, a materialistákkal és a marxistákkal együtt vallja, hogy Isten ezt a gonoszsággal és szenvedéssel fertőzött, ellenséges világot tervezte végcélként az ember számára? Ez a gondolat egészen mostanáig sosem jelent meg hétezer év feljegyzéseivel alátámasztott történelmünk során. Minden általunk ismert primitív társadalomnak, minden ősi kultúrának részletes elképzelései voltak a halál utáni életről. (Ha nem így lett volna, a régészeknek igen nehéz dolguk lenne most. Elődeink szerencsére lepecsételt sírokba temették kultúrájuk nyomait.) Ezzel éles ellentétben a Biblia örömteli, várakozó lelkülettel ír a túlvilágról, nem jön zavarba tőle. Sóhajtozó bolygón élünk, a keresztények pedig várakozással tekintenek arra a világra, ahol Isten letöröl az arcukról minden könnyet. Húsvéti hit Egyelőre csupán homályos elképzeléseink vannak jövőbeli állapotunkról, és arra vágyunk, hogy a gondtalan öröm, amely itt egyre csak elkerül bennünket, egy nap végre betöltsön. Sötét szobába zárva élünk, ahogyan Sartre Zárt tárgyalás című drámájában olvashatjuk, de a repedéseken beszűrődik a fény – az erény, a dicsőség, a szépség, az együttérzés, az igazság és igazságosság halovány jelei –, ami arra utal, hogy falainkon túl egy másik világ vár, amely méltó rá, hogy elviseljünk érte mindent. A keresztény hit nem arról szól, hogy megbékélünk a halállal, hanem megmutatja, hogyan győzzük le. Krisztus az Eletet képviseli, feltámadása pedig minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy Isten nem elégszik meg az élet halálba futó „körforgásával”. Mindent megtesz - meg is tett mindent –, hogy megtörje ezt a körforgást. 1988 októberében az egyik legjobb barátom életét vesztette egy búvárbalesetben a Michigan-tóban. Azon a délutánon, amikor Bob

az utolsó merülésére indult, mit sem sejtve ültem egy egyetem kávézójában, és a híres terapeuta és író, Rollo May egyik könyvét olvastam: My quest for beauty (Hajsza a szépségért). A szerző arról számol be, hogyan kutatott egész életében a szépség után. A soksok élmény között arról is szót ejt, amikor az Athosz-hegyre, egy görög félszigetre látogatott, ahol kizárólag szerzetesek élnek. May az idegösszeomlásából igyekezett felépülni, és épp akkor érkezett az Athosz-hegyre, amikor a szerzetesek a görög ortodox húsvétot ünnepelték. A szertartás csupa szimbólum, csupa szépség, ikonok mindenütt, a levegő tömjénfüsttől terhes. A szertartás csúcspontján a pap mindenkit megajándékozott három csodálatosan díszes, fátyolba csomagolt húsvéti tojással. „Khrisztosz aneszti! Krisztus feltámadt!” -mondta, mire mindenki, köztük Rollo May is a szokásos feleletet adta: „Valóban feltámadt!” Rollo May nem volt hívő, könyvében mégis ezt írja: „Ott és akkor erőteljes spirituális pillanatot éltem át: mit jelentene világunkra nézve, ha Krisztus valóban feltámadt volna?”2 A fejezet végére értem, és hazamentem. Az ajtóban a feleségem fogadott, hogy elmondja, meghalt Bob. A következő néhány napban Rollo May kérdése újra és újra az eszembe jutott. Vajon mit jelent a világunkra nézve, ha Krisztus valóban feltámadt? Beszédet mondtam barátom temetésén, ahol egy kissé másként tettem fel Rollo May kérdését, a ránk nehezedő gyász terhének összefüggésében. Vajon mit jelentene ránk nézve, ha Bob feltámadna? Egy apró kápolnában ültünk a háromnapos gyász kábultságában. Fennhangon gondolkodtam el azon, milyen lenne, ha kilépnénk az ajtón, kisétálnánk a parkolóba, ahol – láss csodát! – ott állna Bob. Bob! Csak jönne felénk, ruganyos lépteivel, arcán széles vigyor, szürke szeme tisztán ragyog. Ahogy magam elé képzeltem ezt a képet, halványan megértettem, mit érezhettek Jézus tanítványai húsvét vasárnapján. Ők is három napja gyászoltak, de vasárnap felvillant előttük valami, felvillant előttük a jövő. Ha nem lenne húsvét, ha nem lenne élet, amely a halálon túl is folytatódik, ha nem lenne új kezdet és újjáteremtett világ – ha ez

mind nem lenne, valóban megkérdőjelezhetnénk Isten hatalmát és szeretetét, sőt egyenesen kegyetlennek is nevezhetnénk. A Biblia abban láttatja Isten jó hírét, hogy képes visszaállítani a teremtés eredeti, tökéletes állapotát. Megvallom, korábban én is szégyelltem a mennyről és az örök életről beszélni. Úgy tűnt, mintha ezzel kitérnék a probléma elől, mintha mankóra támaszkodnék. Azt hittem, úgy kell helytállni a világban, mintha csak ez létezne. Az évek során azonban megváltoztam, főleg amikor láttam meghalni embereket magam körül. Miféle Isten elégedne meg örök időkre egy ilyen világgal, amely csordultig van szenvedéssel és halállal? Ha végig kell néznem, ahogy emberek élete megszakad, hirtelen elillan, elpárolog, ahogy Bobé is, és semmi reményem nem volna a jövőre nézve, akkor nem hiszem, hogy hinni tudnék Istenben. Az Újszövetség egyik fejezete, az 1Korinthus 15 is ezt a gondolatot tartalmazza. Pál először végigtekint az életén. Nem volt könnyű sorsa: börtönbe zárták, megverték, hajótörést szenvedett, és gladiátorszerű harcot vívott vadállatokkal. Aztán csak ennyit mond: bolond lennék elviselni mindezt, ha a halállal véget érne minden. „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” Pállal együtt én is a feltámadásban reménykedem, amikor Krisztus „átváltoztatja nyomorúságos testünket az ő dicsőséges testének hasonlóságára” (Filippi 3,21). Földöntúli otthon George MacDonald skót író és teológus egyszer vigasztaló levelet írt mostohaanyjának, aki nem sokkal korábban vesztette el egyik jóbarátját. „Isten nem engedné, hogy a halál törvénye határozza meg világegyetemét, ha a halál annyi lenne, amennyit mi látunk belőle.”3 Hívőként az a feladatunk, hogy elmondjuk a világnak, milyen a halál annak szemszögéből, aki szembenézett vele – félelemmel és rettegéssel -, majd visszatért az életbe. Az amerikai közszolgálati tévécsatorna Dying (Haldoklás) című dokumentumfilmje igen erőteljesen mutatja meg, milyen kézzelfogható hatást gyakorol a hit a haldoklókra. Michael Roemer

producer és rendező engedélyt kapott arra, hogy nyomon kövesse daganatos betegségben haldoklók utolsó hónapjait. „Úgy halunk meg, ahogy éltünk. A halálban kifejeződik mindaz, ami vagyunk, és csak azt tehetjük bele, amit az életünkbe is beletettünk” – nyilatkozta Roemer a forgatás után. Két bostoni család történetében különösen szélsőségesen mutatkozik meg a csüggedés és a remény. Harriet és Bill harminchárom évesek, és már nem bírják idegekkel a feszültséget. Harriet azon aggódik, milyen lesz majd özvegyként két kisfiúkkal, és az egyik jelenetben kifakad haldokló férjére: „Minél tovább húzódik ez, annál rosszabb lesz mindenkinek.” „Mi történt azzal a kedves lánnyal, akit feleségül vettem?” – vág vissza Bill, mire Harriet a riporterhez fordul: „Azt a kedves lányt tönkretette a rák! Kinek kell majd egy özvegyasszony egy nyolc- és egy tízéves gyerekkel? Nem kívánom a halálát, de ha el kell mennie, miért nem megy most rögtön?” Közös életük utolsó heteiben széthullik a család, mert képtelenek megbirkózni a félelmeikkel. Siránkoznak és kiabálnak, egymásnak esnek, és a maradék szeretetet és bizalmat is szétzúzzák egymás között. A halál árnyéka túlságosan is beborítja őket. Bryant tiszteletes, egy feketékből álló baptista gyülekezet ötvenhat éves, haldokló lelkésze bámulatosan másként reagál. „Életem egyik legszebb időszakát élem – jelenti ki. – Azt hiszem, még Rockefeller sem lehet ilyen boldog, mint én.” A kamerák rögzítik, ahogy Bryant tiszteletes a halálról prédikál gyülekezetének, Bibliát olvas az unokáival, és leutazik délre, a szülőföldjére. Nyugodt derűt sugároz, bizonyosságot, hogy egyszerűen hazafelé tart, ahol nem lesz fájdalom. Temetésén a baptista kórus azt énekli: „Csak alszik”, és ahogy a gyászolók elhaladnak a ravatal előtt, egyesek megfogják a kezét, megveregetik a mellkasát. Drága barátjukat veszítették el, de csupán egy időre. Hiszik, hogy Bryant tiszteletes útja nem véget ért, hanem elkezdődött. Feleségem idősek körében végzett szolgálatának köszönhetően teljesen hitelesnek tartom a Bryant tiszteletes gyülekezetében készült felvételeket. Chicago idősei közt fehéreket és feketéket egyaránt találunk, mindannyian a hetvenes-nyolcvanas éveikben

járnak, és a halál mindig ott lebeg előttük, Janet mégis különbséget tud tenni aközött, ahogy a fehérek és a feketék általában viszonyulnak a halálhoz. Fehér betegei egyre rémültebbé és feszültebbé válnak; életükre, családjukra, romló egészségükre panaszkodnak. A feketék ezzel szemben megőrzik jókedvüket és ujjongó lelkületüket, még ha nagyobbik részüknek szemmel láthatóan több okuk is lenne a keserűségre és a csüggedésre. (Többségük a déli, egykori rabszolgatartó államokban élt, alig egy nemzedékkel azután, hogy eltörölték a rabszolgaságot, és egész életüket gazdasági elnyomásban és igazságtalanságban tengették. Sokan már azelőtt elérték a nyugdíjaskort, mielőtt az első polgárjogi törvényt elfogadták volna.) Honnan származik ez a szemléletbeli különbség? Janet arra jutott, a válasz a remény, amely egyenesen a feketék mennyországba vetett rendíthetetlen hitéből táplálkozik. „Nem vagyok otthon a világban, csak átutazom rajta” – mondják. Szavaik és énekeik („Indulj, szép égi szekér, hazafelé vezet az út”) egy tragikus történelmi korszakból erednek, amikor minden olyan sivárnak tűnt előttük ezen a világon, a feketék gyülekezetei mégis sikeresen ültették el tagjaikban a földöntúli otthonba vetett állhatatos hitet. Ha korszerű képet szeretnénk kapni a mennyországról, csak menjünk el egy fekete temetésre! A prédikátor az élet olyan derűs és érzékletes képeit festi meg szavaival, hogy az egész gyülekezet mocorogni kezd, mintha rögtön indulni akarnának ők is. A gyászolók természetesen szomorúak, de bánatuknak megvan a helye: nem több ez, mint fennakadás, pillanatnyi akadály a csatában, amely már rég eldőlt. Nyilvánvalóan bűn, ha a mennyre hivatkozva elmulasztjuk kötelességünket a földi szegénység és nyomorúság elleni harcban, de nem ugyanakkora bűn, ha megtagadjuk a menny igaz reménységét attól, akinek élete a vége felé közelít? Fél lábbal a levegőben Az eljövendő otthonba vetett hitnek nemcsak halálunk, hanem életünk módjára is hatnia kellene.

J. Robertson McQuilkin, a Columbiai Hittudományi Főiskola egykori elnöke egyszer egy idős hölggyel beszélgetett az öregkor nehézségeiről. A hölgy fizikai állapota egyre romlott, szépségének helyét a kopaszság, ráncok és májfoltok vették át. Már nem volt képes arra, amire korábban, tehernek érezte magát. „Robertson, miért engedi Isten, hogy megöregedjünk és legyengüljünk? Miért fáj ennyire?” – kérdezte az asszony. McQuilkin elgondolkodott, majd így felelt: „Azt hiszem, Isten ifjúkorunk erejét és szépségét a testünknek rendelte, az időskori erő és szépség azonban a lélekben lakik. Lassan elveszítjük mindazt az erőt és szépséget, amely ideigvaló, hogy arra az erőre és szépségre figyelhessünk, amely örökre megmarad. Ez segít, hogy szívesebben hagyjuk hátra azt, ami ideigvaló bennünk, ami egyre romlik, segít, hogy igazi honvágy töltsön el bennünket örök otthonunk után. Ha mindig fiatalok, erősek és gyönyörűek lennénk, talán sosem akarnánk továbblépni innen!” Sok-sok emberrel készítettem interjút, és a legtöbbször valami hasonlót fogalmaztak meg, ha arról kérdeztem őket, hogyan birkózhatunk meg a szenvedéssel (már ha egyáltalán létezik ilyen módszer). A túléléshez elengedhetetlen, hogy tápláljuk lelkünket, és ezáltal túlléphessünk a test korlátain. A keresztény hit nem mindig nyújt megoldást a testi problémáinkra; sem Brian Sternberg, sem Joni Eareckson Tada nem gyógyult meg, akárhány ezer imát mondtak is értük. Isten azonban megígérte, hogy táplálja a lelkünket, amely egy nap tökéletes testet kap. Brian ugrándozni fog, mint a hizlalóból kikerült borjú (ahogy Malakiás mondja), Joni pedig táncra perdül a mennyben. „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni” – mondta Jézus, amikor kiküldte követőit. A testi halál nem a vég, ezért nem is kell olyan mértéktelenül félnünk tőle, de mivel az Elet ellensége, örülnünk sem kell neki. Röviden tehát földöntúli otthonunkba vetett hitünknek köszönhetően mi, keresztények nyugodtan fordulhatunk realista szemmel a halálhoz anélkül, hogy elveszítenénk reménységünket. A halál ellenség – legyőzött ellenség. Ahogy Luther Márton mondta követőinek: „A halálnak ott kell lebegnie a szemünk előtt még akkor

is, ha épp kicsattanunk az egészségtől, nehogy azt higgyük, örökre itt maradunk a földön; mondhatnánk úgy is, hogy fél lábunk mindig a levegőben legyen.” Ha fél lábbal a levegőben vagyunk, a fájdalomra és szenvedésre is másként tekintünk. Sosem beszélhetünk helyesen a szenvedésről, ha nem az örökkévalóság nézőpontjából tekintünk rá. Egy képzett vitázó akár még be is bizonyíthatja, hogy a fájdalom jó dolog, jobb, mint bármi más, amit Isten adhatott volna. Meglehet. A fájdalom és a szenvedés azonban az összképnek még a felét sem teszi ki. Milyennek képzeljük az örökkévalóságot? Annyival hosszabb, mint röpke földi életünk, hogy aligha alkothatunk róla képet. Menjünk oda egy háromméteres iskolatáblához, és húzzunk rajta egy vonalat, egyik szélétől a másikig, majd tegyünk egy kétcentis pontot a vonalra! Ez a pont egy benne lebegő mikroszkopikus baktérium szemszögéből hatalmasnak tűnik, a sejt egy egész életet eltölthet a felfedezésével. De ha én, az ember hátralépek és szemügyre veszem az egész táblát, megdöbbenek, milyen hatalmas az a háromméteres vonal az apró ponthoz képest, amely a baktérium otthonául szolgál. Így aránylik az örökkévalóság a földi életünkhöz. Hetven év hosszú idő, elég hosszú, hogy számtalan elméletet gyártsunk Istenről és arról, hogy miért tűnik úgy néha, mintha nem törődne a szenvedésünkkel. De vajon jogosan ítéljük-e meg Istent és mindazt, amit a világegyetemmel tervez, ama porszemnyi idő alapján, amelyet a földön töltünk? Aligha jogosabban annál, mint ha a baktérium ítélné meg az egész táblát az apró krétafolt alapján, amelyen az egész életét tölti. Nehezen helyezkedünk bele az univerzum és az időtlenség perspektívájába? Vajon panaszkodnánk-e földi életünkre, ha Isten összesen egyetlen órányi szenvedést engedne meg hetven életévünk alatt? Igaz ugyan, hogy életünkből nem hiányzik a szenvedés, de életünk az örökkévalóság viszonylatában csupán egyetlen órának felel meg. Ahogy Avilai Szent Teréz merészen kijelentette, a mennyből még a legnyomorúságosabb földi élet is

egyetlen rossz éjszakának tűnik majd, amelyet egy kényelmetlen szálláson kellett eltöltenünk. A keresztény világnézet szerint sem ez a világ, sem az itt töltött idő nem minden. A föld gyakorlótér, egyetlen pont az örökkévalóságban, persze fontos pont, hiszen Jézus azt mondta, azon múlik a sorsunk, hogy itt engedelmeskedünk-e. Ha legközelebb már majdnem felkiáltunk kínunkban, hogy Istent vádoljuk nyomorult világunkért, emlékezzünk vissza: a valóságnak alig egymilliomod részét ismerjük, és e milliomodrész felett is a lázadás zászlója lobog. Csak akkor tekintünk helyesen a fájdalomra és a szenvedésre, ha kivárjuk a történet legvégét. A Biblia tele van ígéretekkel: „A minden kegyelemnek Istene pedig, aki az ő örök dicsőségére hívott el titeket Krisztusban, miután rövid ideig szenvedtetek, ő maga fog teljessé, erőssé, szilárddá és állhatatossá tenni.” (1Péter 5,10) „Pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket felülmúló, nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mert nem a láthatókra szegezzük tekintetünket, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideigvalók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2Korinthus 4,17-18) Jób könyvének, az emberi szenvedés monumentális történetének legvégén van egy részlet, amelyet kicsit mindig furcsálltam. A szerző kínos részletességgel mutatja be, hogy Jób a kétszeresét nyerte vissza mindannak, amit megpróbáltatásai során elveszített: 14 000 juhot a 7000 helyett, 6000 tevét a 3000 helyett, 1000 ökröt és szamarat az 500 helyett. Egyetlen kivételt találunk: azelőtt Jóbnak hét fia és három lánya volt, és kárpótlásként is hét fiút és három lányt kapott, nem a kétszeresét. Lehetséges, hogy a szerző ezzel csendesen az örök perspektívát vetítette előre? Ebből a szemszögből nézve Jób valóban kétszeresen kapta vissza, amit elveszített: tíz új gyermeket a tíz mellé, akikhez egy nap majd ő is csatlakozik. Halál és születés Különös: a halál, a legnagyobb érzelmi kínt okozó esemény valójában épp az örök boldogság felé nyit ajtót. Jézus a saját halálát egy asszony vajúdásához hasonlította, aki egészen a szülés pillanatáig szenved, majd a gyötrelmet hirtelen felváltja az öröm (János 16,21).

Halál és születés – erőteljes párhuzam. Csak képzeljük el, miként éli meg a magzat a születést! Világod sötét, védett, biztonságos. Meleg folyadék ölel körül, lebegsz. Semmit sem kell tenned, a táplálék magától érkezik, és a füledben morajló szívverés folyton emlékeztet rá, hogy egy nálad hatalmasabb személy betölti minden szükségletedet. Az élet puszta várakozás. Nem tudod pontosan, mire vársz, minden változás távolinak és ijesztőnek hat. Sehol egy éles eszköz, fájdalmat sem érzel, veszély sem fenyeget. Kellemes, nyugodt így az élet. Aztán egy nap megrándulsz, a falak, amelyeket addig puhának, párnásnak éreztél, összeszűkülnek, vadul lüktetnek és lefelé nyomnak. Összegörnyedsz, tagjaid megcsavarodnak, kifordulnak. Fejjel lefelé haladsz, és életedben először érzel fájdalmat. Kavargó tenger hömpölyög körülötted, a nyomás egyre nő, szinte elviselhetetlen. Fejed összelapul, egyre erősebben préselnek át egy sötét alagúton. Micsoda kín! Mennyi zaj! A nyomás erősödik. Egész tested hasogat a fájdalomtól. Nyögés hangja üti meg a füled, rémes, váratlan félelem borít el. Eljött az idő – világod összeomlik. Itt a vég, most már biztos. Vakító fény szúr a szemedbe, hideg, durva kéz ragad meg, kiránt az alagútból. Bokádnál fogva lógsz, majd egy fájdalmas csapás. Oááááá! Gratulálok, megszülettél! Ilyen a halál. A szülőcsatorna innenső oldaláról nézve ijesztő, sötét alagút, ahová ellenállhatatlan erő sodor bennünket. Senki sem várja. Félünk. Csupa nyomás, fájdalom, sötétség… ismeretlen. A sötétségen és fájdalmon túl azonban egy egészen új világ vár ránk odakint. Amikor felébredünk abban a ragyogó, új világban, könnyeink és kínjaink mind emlékek lesznek csupán. Néha talán azt gondoljuk, Isten nem hall bennünket? Hogy fájdalmas kiáltásunk a semmibe illan? Isten nem süket. Őt ugyanúgy bántják a világ kínjai, ahogy minket, hiszen egyszülött Fia is itt halt meg. Csak engedjük, hogy a történelem végigfussa az útját. Engedjük, hogy a szimfónia kirecsegje magából utolsó gyászos, hamis hangját is, mielőtt szárnyalni kezd. Ahogy Pál írja: „Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez,

amely majd megjelenik nekünk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését… Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és vajúdik mind ez ideig. De nemcsak ez a világ, hanem mi is, a Lélek zsengéjének birtokosai, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúvá fogadtatást, testünk megváltását.” (Róma 8,18-19.22-23) Ahogy visszatekintünk bolygónk történelmére, az örökkévalóság porszemnyi töredékére, nem a jelentőségén ámulunk majd, hanem épp azon, milyen apró az egész. Az Androméda-galaxisból nézve naprendszerünk teljes, tüzes pusztulása is alig-alig látszana, mintha csak gyufa villanna a messzeségben, majd omlana össze örök sötétségben. Isten mégis feláldozta magát ezért a kiégett gyufaszálért. A fájdalomban – ahogy Berkouwer fogalmaz – az örökkévalóság hangsúlyozza: „még nem”. Eszünkbe idézi, mik vagyunk, és felszítja bennünk a vágyat arra, amivé egy nap leszünk. Bizonyossággal hiszem, hogy eljön a nap, amikor minden seb, minden leukémiás sejt, minden szégyen, minden fájdalom elmúlik, és az elkeseredett reménykedés komor pillanatai mind elnyerik jutalmukat. Szenvedése legmélyén így kiáltott Jób: Ó, bárcsak feljegyeznék szavaimat! Bárcsak könyvtekercsbe írnák azokat! Vasvesszővel írják ólomtáblára, sziklába véssék, hogy fennmaradjon örökre! Mert tudom, hogy megváltóm él! Mikor eljön a vég, itt fog állni a földön, és védelmemre kel! Miután bőröm és testem elpusztul, meg fogom látni Istent! Igen, meglátom őt a saját szememmel! Én magam látom meg, és nem lesz számomra idegen! (Jób 19,23-27; EFO) Hol van Isten, amikor fáj? Életem nagy részében én is azokkal értettem egyet, akik Istent szidják, amiért megengedi a fájdalmat. A szenvedés rám

nehezedett, és nem találtam észszerű magyarázatot arra, miért ilyen mérgező hely ez a világ. Amikor azonban olyanokkal találkoztam, akiknek a fájdalma messze meghaladta az enyémet, meglepődtem, milyen hatást gyakorol az életükre. Úgy tapasztaltam, a szenvedés megerősítheti a hitet, de ugyanolyan eséllyel vetheti el az agnoszticizmus magvait is. Amikor pedig a leprásokhoz látogattam, még jobban megértettem, milyen értékes a fájdalom. A fájdalom problémájára majd csak akkor kapunk választ, amikor Isten újjáteremti a földet. Ebben a reménységben hiszek, ez a hit tart meg. Ha nem hinném őszintén, hogy Isten orvos, nem pedig szadista, illetve hogy – George MacDonald szavaival élve – Isten „magában érzi kínzó jelenlétét minden idegnek, mely nyugalmat nem talál”, többé még csak kísérletet sem tennék arra, hogy kikutassam a szenvedés titkát. Lényegében egyetlen okból enyhült meg a haragom a fájdalommal szemben: megismertem Istent. Elhalmozott örömmel, szeretettel, boldogsággal, jósággal, amelyek váratlan pillanatokban villantak fel az életemben, zavaros, tökéletlen világom közepén, mégis bizonyítékát adták, hogy Isten méltó a bizalmamra. Ismerem, és ez minden szenvedést megér. Változtat ez bármin is, amikor egy kórházi ágy mellett kell megállnom, mert egy barátom Hodgkin-kórt kapott? Hiszen egész kutatásom ezzel kezdődött! Igen, változtat: olyan szilárdan hiszek ebben a Személyben, hogy nincs szenvedés, amely hitemet megingathatná. Hol van Isten, amikor fáj? Ott volt az első pillanattól kezdve, amikor olyan fájdalomhálózatot tervezett, amely még bukott világunkban is magán hordozza a zseni keze nyomát, és lehetővé teszi bolygónkon az életet. Átformálja fájdalmunkat, hogy általa tanítson és erősítsen bennünket, ha előbb engedjük, hogy a fájdalom elvezessen hozzá. Nagy önfegyelemmel hagyja, hogy lázadó bolygónk tovább éljen, és kegyelmesen megengedi, hogy az emberi terv továbbhaladjon önvezérelt útján.

Nem szól közbe, ha Jóbhoz hasonlóan mi is nagy hangon, haragosan felelősségre vonjuk az általunk megrontott világ miatt. A szegények és szenvedők mellé áll, s olyan országot alapít, ahol feléjük billen a mérleg. Lehajol, és úgy arat győzelmet. Természetfeletti segítséget ígér: táplálni fogja lelkünket, ha testi szenvedésünk nem enyhülne is. Eljött közénk. Fájdalmai voltak, vérzett, sírt és szenvedett. Osztozott a szenvedők kínjaiban, hogy örök méltóságot adjon nekik. Itt van velünk, és szolgál nekünk Szentlelke és testének tagjai által, akiket arra rendelt, hogy felemeljenek bennünket, és a test fejének kedvéért enyhítsenek szenvedésünkön. Várakozik, és gyűjti a jó seregeit. Egy nap útnak indítja őket, és a világ még egy borzalmas pillanatra, utoljára átéli a szenvedést, mielőtt beköszönt a végső győzelem. Akkor Isten új, lenyűgöző világot teremt számunkra, ahol nem lesz többé fájdalom. Íme, titkot mondok nektek. Mindnyájan ugyan nem alszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra, mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk. Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és ez a halandó test halhatatlanságot öltsön magára. Amikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül az az ige, amely meg van írva: A diadal elnyelte a halált. Halál, hol a te diadalmad? Halál, hol a te fullánkod? (lKorinthus 15,51-55)

BESZÉLGETÉSINDÍTÓ KÉRDÉSEK A fájdalom is azon témák közé tartozik, amelyeket jobb csoportban megbeszélni. Ha egyedül próbáljuk elhordozni, megtörténhet, hogy magunkba zárkózunk, csakis befelé figyelünk, ami nem egészséges. Remélem, e rövid útmutató segítségével különböző csoportok alakulnak, amelyek a fájdalom és a szenvedés témáját járják körül. Isten azt szeretné, ha őszinték lennénk vele, ha figyelmesen keresnénk. Remélem továbbá, hogy ez a segédanyag könyvem befogadását is megkönnyíti. Olvasóim többféleképpen használhatják: 1. Egyedül. Útmutatómat egy csoportot feltételezve építettem fel, ezért buzdítok beszélgetésre és csoportos feladatokra. Ha mégis egyedül olvasnánk, kérdéseim az olvasó belső reflexiója alapjául szolgálhatnak. 2. Házastársunkkal vagy barátunkkal. Ha magunk mellé veszünk valakit a könyv tanulmányozására, az gazdagítja gondolatvilágunkat. 3. Kiscsoportban. Ideális esetben a csoport létszáma nem megy tizenkét fő fölé, máskülönben valószínűleg tanár-diák helyzet alakul ki. Íme néhány alapelv, amelyek véleményem szerint elengedhetetlenek, hogy csoportunkkal sikeresen dolgozzuk fel a könyvet. a. Készüljünk fel! Az útmutató abból indul ki, hogy elolvastuk az alkalomra kijelölt fejezetet, hiszen az anyag egyenesen a könyv tartalmából ered. Igaz, hogy úgy is beszélgethetünk, ha nem mindenki olvasta a szöveget, de a beszélgetés csak akkor fog működni, ha egy erős kisebbség hétről hétre elolvassa a fejezetet. Akár az alkalom elején is rászánhatunk tíz-tizenöt percet, hogy minden résztvevő megismerje a szöveget. b. Ne korlátozzon az útmutató szerkezete! Úgy osztottam fel az útmutatót, hogy minden fejezetre egy alkalom jusson, de ha a csoportot valamelyik kérdés különösen érdekli, semmiképp se szakítsuk meg a beszélgetést, ne akarjuk mindenáron lezárni az alkalmat, foglalkozzunk bátran azzal, amiről a csoport beszélgetni

akar. Ha viszont úgy tűnik, nem halad a beszélgetés, lépjünk tovább, amíg valami izgalmasat nem találunk. A kiscsoportos beszélgetés nem iskola, ahol végig kell venni a kijelölt anyagot, hanem ösztönző erő, hogy a résztvevők növekedhessenek. Engedjük, hogy ösztöneink felülírják az útmutatót! c. Válasszunk vezetőt! Egy csoport akkor működik a legjobban, ha kijelöl egy vezetőt, aki előremozdítja a beszélgetést. Esetleg minden alkalommal más vállalja magára e szerepet. Minél jobban megnyílik a vezető, minél többet oszt meg az életéből, annál szívesebben követik a csoporttagok is, tehát vezetőként vegyük komolyan a feladatunkat. A találkozót megelőző héten gondoljunk sokat a csoportra, imádkozzunk értük. Hogyan vezessük a beszélgetést? Ha még nem vezettünk csoportot, és nem tudjuk, hogyan kezdjünk hozzá, a Silver-Burdette kiadó társadalmi kérdéseket megvitató könyvsorozatához készített segédanyag nekünk is sokat segíthet. Ha úgy sejtjük, a beszélőnek nincs mivel alátámasztania a véleményét, nyugodtan kérdezzük meg: „Miből gondolod?” „Van valami konkrét tapasztalatod erre nézve?” Ha felzaklat, amit hallunk, de nem tudjuk, miért… „Csak engem zavar ebben valami, vagy mást is nyugtalanít?” Ha nem hiszünk a fülünknek… „Jól értem, amit mondasz? Javíts ki, ha tévednék…”, majd gondosan idézzük vissza, amit szerintünk az illető mondott. Ha átsiklottunk egy érdekes gondolat fölött… „Az előbb elhangzott itt valami, visszakanyarodhatnánk hozzá?” „Ezt fejtsük ki egy kicsit!” Ha valaki rengeteg példát említ, de úgy tűnik, egészen furcsa következtetés felé halad… „A tényekkel egyetértek, de mit akarsz ezzel mondani?” Ha mindenki egyetlen apróság körül forog… „Elvesztettem a fonalat. Hogy is jutottunk ide?” Szintén jó technika, ha mások hozzászólásaihoz csatlakozunk: kérdéseket teszünk fel („Mikor éreztél így először?”); támogatásunkat fejezzük ki („Én is voltam így, együttérzek veled”); tisztázzuk a félreértést („Úgy érted, Isten közvetlenül fájdalmat okoz, vagy úgy érted, hogy megengedi?”); visszautalunk a beszélő

szavaira vagy érzéseire („Elég határozott a véleményed ezzel kapcsolatban, ugye?”). 1. fejezet Az örök probléma 1. Claudia Claxton arról számolt be, milyen különböző keresztény reakciókkal találkozott a fájdalom problémája kapcsán. Találkoztunk már ezekkel a „fájdalomfilozófiákkal”? Melyik látogató válasza tűnt a legértelmesebbnek: a diakónusé? Az özvegyé? A tévénézőé? A dicsőítőé? A lelkipásztoré? 2. Könnyű mások véleményét kritizálni, de vajon mi jártunk már Claudiához hasonló betegnél? Vigasztaltunk már fiatal szülőket, akik elvesztették a gyermeküket? Mit mondtunk nekik? Szánjunk rá legalább tizenöt percet, hogy a Claudiáéhoz hasonló, valós helyzetekről beszélgessünk, amelyeket személyesen tapasztaltunk meg. Esetleg el is játszhatjuk a jelenetet: egyikünk a kórházban fekvő Claudiát alakítja, a többiek pedig fejtsék ki véleményüket arról, „miért engedi meg Isten a fájdalmat”, és gondolatainkat bibliai idézetekkel támasszuk alá! 3. Claudia hívő keresztény volt, mégis érzelmi reakciók egész skáláját produkálta: haragudott Istenre, neheztelt a látogatóira. Hitetlennek és bizalmatlannak érezte magát, amikor imái nem működtek, mintha Isten, igazságtalan módon, csak őt kínozná. Kétségek gyötörték. Vajon helytelenül reagált? Tapasztaltunk már hasonlót? Hogyan tekint Isten az efféle érzelmi reakciókra? 4. Olvassuk el a fejezet elején lévő idézetet (C. S. Lewis: A bánatról). Éreztünk már hasonlót, mint a szerző? A nehéz pillanatokban inkább Isten jelenlétét érezzük, vagy a hiányát, mint Lewis? 5. Mit gondolunk arról, amit Thielicke mond az amerikaiak hiányos szenvedésfelfogásáról? Vajon az amerikaiak rosszabbak másoknál, vagy ránk is igaz ez? 2. fejezet Nem kívánt ajándék 1. A fájdalom létét firtató kérdést elintézhetjük ennyivel: „Arra van, hogy ne nyúljunk az égő gyufához vagy az éles késhez.” De

vajon valóban értékeljük ezt a csodálatos védelmi rendszert, amelyet kimondottan a mi mindennapi tevékenységeinkhez szabtak? Olvastunk olyat ebben a fejezetben, ami megváltoztatta a fájdalomról alkotott véleményünket? 2. Gondoljuk végig a munkánkat és a szabadidőnket: főzés, tenisz, síelés stb. Hogyan teszi lehetővé ezeket a fájdalomhálózatunk? (A tenisz például elviselhetetlen kínt okozna, ha ujjaink ugyanolyan érzékenyen reagálnának a fájdalomra, mint az érintésre; már azzal kínkeserves gyötrelmet okoznánk magunknak, hogy megszorítjuk az ütőt.) Vajon helyes hálát adnunk Istennek a fájdalomhálózatért? 3. Azt olvassuk itt, hogy a fájdalomhálózat egy bölcs Teremtő tudatos tervéről árulkodik. Egyetértünk ezzel? Ha igen, az felvet néhány teológiai kérdést. Nem azt hallottuk mindig, hogy a fájdalom a bűneset közvetlen következménye? De vajon mi történt a bűnesetkor? Vajon Isten alapjaiban újratervezte a testünket, kiegészítve több millió fájdalomreceptorral? Van olyan bibliai ige, amely arra utal, hogy az lMózes 3-ban leírt lázadás előtt nem létezett fájdalom? Mi a helyzet a magány fájdalmával – az létezett? 4. Általában két dologra panaszkodnak a fájdalommal kapcsolatban: a. túlságosan kellemetlen; b. nem lehet kikapcsolni. Joseph Heller A 22-es csapdája című regényében a következő párbeszédet olvassuk: – Hogyan tisztelhet az ember olyan Felsőbbrendű Lényt, aki szükségesnek látott beilleszteni a teremtés isteni rendszerébe olyan tüneményeket is, mint a fogszuvasodás? Mi az istennek teremtette egyáltalában a fájdalmat? – A fájdalmat? – Scheisskopf hadnagy felesége diadalmasan vetette magát a szóra. – A fájdalom hasznos tünemény. A fájdalom figyelmeztet bennünket arra, hogy testünk veszélyben forog. – És azt a veszélyt ki teremtette? – kérdezte Yossarian. – Miért nem alkalmazott helyette ajtócsengőt, ha már figyelmeztetni akart bennünket, vagy miért nem alkalmazta valamelyik égi kórusát? Vagy kék-vörös neonlámparendszert mindenki homlokának kellős közepébe?

Dr. Brand kutatásainak eredményei megvilágítják a fájdalomhálózat működésének okait. Mi a véleményünk a végkövetkeztetéseiről? 5. Annak alapján, amit a fájdalomhálózatról tudunk, különösen amiről ebben a fejezetben esik szó, vajon mi másként terveztük volna meg? Min változtattunk volna? 3. fejezet Fájdalommentes pokol 1. Újdonság volt, amit a lepráról olvastunk (hogy „csupán” a fájdalomsejteket pusztítja, a sérüléseket pedig önmaguknak okozzák a betegek az érzéketlenségből fakadóan)? Többre becsüljük ezentúl a fájdalmat? 2. Lou, Jose és Hector hátborzongató példáit mutatják annak, milyen szörnyű pusztítást végezhetnek a hétköznapi dolgok is – egy hangszer, egy pár új cipő, a felmosó nyele –, ha a fájdalomhálózat nem működik rendesen. Gondoljuk végig közösen, mit csináltunk ma, amivel védelmező fájdalomrendszerünk híján komoly károkat okoztunk volna magunknak. 3. Vajon segít a szenvedőn, ha tudja, milyen értékes a fájdalom a teste számára? Van esetleg olyan szempontja a fájdalom problémájának, amely még így is megoldatlan marad? 4. A leprás betegek és a fájdalomérzékelés hiányával született emberek fontos különbségre világítanak rá a fájdalom és a szenvedés között. A leprások alig éreznek fájdalmat, mégis szenvednek. Sokszor az a legrosszabb, ha érzelmi szenvedést élünk át, amihez nincs szükség fájdalomreceptorokra. Meséljük el a csoportnak „fájdalmaink történetét”: honnan származott szenvedésünk, testi vagy lelki forrásból? 5. Mi a helyzet a testi fájdalom pszichológiai megfelelőivel? Elsősorban az olyan „figyelmeztető” érzelmekre gondolok, mint a bűntudat vagy a félelem. Vajon a testi fájdalomhoz hasonlóan ezeknek is lehet pozitív szerepük az ember életében? 4. fejezet Kín és öröm 1. A fájdalom nem egyszerű ok-okozati reflex; a fájdalmat fel kell fogni, felfogásunk pedig nagymértékben függ elvárásainktól. Az amerikai kultúra szemmel láthatóan nem igazán készíti fel az embert arra, hogy megbirkózzon a fájdalommal. Alig-alig találkozunk

állati fájdalommal, a sajátunkat pedig gyógyszerek segítségével gyorsan elnyomjuk. A csecsemőket puha takarókba csavarjuk és minden kemény peremtől óvjuk őket. A fűtés és a légkondicionálás tompítja a szélsőséges időjárást. Még a mezítláb járás sem megengedett a legtöbb házban. Mi a véleményünk erről? Vajon egészséges? Nem lenne jobb, ha a szülők kevésbé igyekeznének megóvni gyermeküket minden fájdalomtól és nehézségtől? Meséljünk arról, hogyan viszonyultak szüleink ehhez a kérdéshez. 2. A negyedik fejezet olyan küzdelmekről ír, amelyek elnyerik jutalmukat, amelyekben a fájdalom összefonódik az örömmel, Meséljünk röviden életünk csúcseseményeiről! Volt olyan, amelyhez fájdalom is társult? Vajon tapasztaltunk valaha növekedést, ha azzal egy csepp fájdalom sem járt együtt? 3. Fájdalom, bűntudat, félelem, magány – megpróbáljuk távol tartani magunkat ezektől az „ellenségektől”, pedig akár a hasznunkra is válhatnak. Melyiket tartjuk ellenségünknek? Esetleg sikerült már „megbarátkoznunk” velük? 4. „Valódi beteljesedés nem az ego igényeinek kielégítéséből, hanem mások szolgálatából fakad.” Beszélgessünk arról, hogy a keresztény szolgálat milyen példáit tapasztaltuk vagy láttuk életünkben. Hogyan hozhatjuk egyensúlyba a fenti elvet az ember abbéli szükségletével, hogy egosimogatásokat kapjon és pozitív önképre leljen? 5. A fejezet két embercsoportról ír: „sztárokról” és „szolgákról”. Ismerünk olyat, aki beleillik valamelyik kategóriába? Egyetértünk a könyv következtetéseivel? 5. fejezet A sóhajtozó bolygó 1. A Bibliát ismerve vajon mennyire különbözik bolygónk Isten eredeti tervétől? Gondoltunk már arra, hogy jobb lett volna, ha Isten kicsit kevesebb szabadságot ad az embernek? Miért nem tette? 2. Beszéljük meg, elsősorban mit akar velünk Isten. Nem úgy tűnik, hogy az élvezetet tűzte volna ki célul, hiszen gyakran igen nehéz dolgokat vár tőlünk. Mit akar elvégezni bennünk itt a földön? Vajon a fájdalom megkönnyíti vagy megnehezíti ezt?

3. Egyetértünk C. S. Lewis megállapításával, miszerint „a fájdalom Isten hangszórója”? Mit gondolunk, mennyire konkrét ez a hangszóró? Más szóval a fájdalom vajon általános üzenet az emberiségnek, vagy Isten a fájdalmon keresztül suttogja a fülünkbe, hogy valami nincs rendben velünk? 4. Olvassuk el a „Visszhangok” című szakaszt! Tapasztaltunk már hasonlót? Volt már olyan, amikor a szenvedés (saját szenvedésünk vagy egy családtagunké, barátunké) felnyitotta a szemünket, hogy nem az az igazán fontos az életben, amit addig annak hittünk? 5. Keith Miller írja: „A fájdalom olyan, mint a trágya. Örülünk, ha nem kell szagolnunk, de aztán rádöbbenünk, hogy ez az utálatos dolog ad tápanyagot a növekedésünkhöz.” Egyetértünk? 6. fejezet Mit mond ezzel Isten? 1. Szinte minden évben történik legalább egy nagy légi katasztrófa. Rengetegen meghalnak, és közben szárnyra kapnak az „Isten megakadályozta, hogy felszálljak arra a gépre” kezdetű történetek. Egy detroiti szerencsétlenségben egy kivételével minden utas meghalt. Az újságok rögtön nevet is adtak a túlélőnek, egy négyéves kislánynak: a „csodagyerek”. Vajon Isten óvta meg a haláltól, a többi 154-et viszont hagyta meghalni? A Zondervan Kiadó egyik munkatársa lekéste azt a gépet. Vajon Isten intézte úgy, hogy az áldozatokkal ellentétben ő elkerülje a szomorú véget? Mit árul el egy ilyen repülőgép-szerencsétlenség arról, miként munkálkodik Isten a világban? a. Istennek minden utassal külön terve volt, elérkezett haláluk kiszabott időpontja. Valahogyan elérte, hogy az utaslista egybeessen a tervével. b. A balesetet Isten okozta. c. Istennek csak a gépen utazó keresztényekkel volt terve, és gondoskodott arról, hogy néhány utas végül mégse érje el a gépet. d. A szerencsétlenségnek természetes oka volt: meghibásodás, emberi hiba vagy éppen terrorizmus. Istennek nem volt része benne. e. Isten időnként közbelép, hogy megakadályozza a zuhanást, néha engedi, hogy megtörténjen. Az újságok gyakran

írnak „majdnem”-helyzetekről, amikor a repülő éppenhogy csak megússza a tragédiát. Melyik állásponttal értünk egyet? A hatodik fejezet alapján vajon én melyiket képviselem? 2. „Vajon Isten nyúl le az égből, hogy csavarjon egy kicsit a busz kerekén, és végignézze, ahogy a jármű átrobog a korláton? Vajon piros ceruzával rajzolja elő a következő indianai tornádó útját a térképen? Tessék, csapj le arra a házra, öld meg a hatéves gyereket, de a következő házat hagyd ki!” Beszéljük át a fejezetben felvetett kérdéseket a dél-amerikai földrengéssel kapcsolatban nyilatkozó keresztény ember szavaival együtt! Isten vajon jobban óvja gyermekeit a természeti csapásoktól, mint másokat? 3. Lapozzunk a következő néhány újszövetségi szakaszhoz! Jelöljünk ki valakit, hogy felolvassa azokat, majd kérdezzük meg, ki okozza a szenvedést! Lukács 13,10-16 Lukács 13,1-5 János 9,1-3 lKorinthus 11,2930 Apostolok cselekedetei 5,1-11 2Korinthus 12,7-10 4. Vajon „hatékonyabb” szolgálatot végzett volna Jézus, nagyobb tömeg előtt, több megtéréssel, ha jobban reklámozza természetfeletti gyógyító erejét? Miért nem tette? 5. A következő fejezet címe: „Miért vagyunk itt?” Más szóval mi az ember elsődleges célja ezen a földön? Hogy felkészüljünk a témára, minden résztvevő válaszoljon egy mondatban e kérdésre. 7. fejezet Miért vagyunk itt? 1. Az AIDS korunk pestise, és sokan Isten büntetésének tartják. Mi a véleményünk erről? Vajon általános érvényű üzenet? Esetleg konkrét? Vagy nem is Isten üzen általa? 2. „Akár meg is békülnék a szenvedéssel, ha igazságosabb volna, ha például tudnám, azért szenvedek, mert rosszat tettem. Valójában az igazságtalanság bánt leginkább.” Gondoltunk már ilyesmire? A fejezetből kiderül, milyen is lehet egy „tökéletesen igazságos” világ. Tényleg azt választanánk a miénk helyett? 3. Vajon miért ilyen fontos Isten szemében, hogy szabad akaratunkból szeressük? Ha vannak a csoportban szülők, kérjük

meg őket, hogy meséljenek arról, mikor érezték gyermekeik „szabad döntésből fakadó szeretetét”. 4. Olvassuk el és beszéljük át a John Hick-idézetet! Vajon nem fogalmaz túl erősen? Egyetértünk vele abban, hogy ez a világ valóban alkalmas Isten céljainak betöltésére? 5. A fejezet „két nagy hibáról” beszél, amelyek az egyházat fenyegetik. Melyik a nagyobb veszély a mi gyülekezetünkben? 8. fejezet Csak egy cserépedény 1. Válasszunk ki néhány szakaszt Isten Jóbhoz intézett beszédéből (Jób 38-41)! Hogyan reagálnánk Jób helyében, ha mi hallanánk Isten szavait? Megelégednénk velük? Kérjünk meg néhány résztvevőt, hogy foglalják össze egy-két mondatban, mit akart közölni Isten. 2. Vajon miért találtak annyian vigaszt az Amikor rossz dolgok történnek jó emberekkel című könyvben? Egyetért a csoport azzal, amit Kushner rabbi végkövetkeztetésével kapcsolatban írtam? 3. A fejezetben szó esik arról, mit munkál ki a szenvedés az emberben. Bár a szenvedés önmagában nem jó, a javunkra szolgálhat. Tapasztaltunk már ilyet? Beszéljük át együtt a bibliai idézeteket, valamint személyes tapasztalatainkat, amikor a gyakorlatban is megvalósult ez az elv. 4. Gondoljunk azokra, akik épp szenvedést élnek át, szomszédainkra, gyülekezetünk tagjaira, kollégáinkra. Anélkül, hogy megneveznénk vagy beazonosíthatóvá tennénk őket, meséljük el, miként reagáltak a szenvedésre. Keressünk olyanokat, akiket rombolt, és olyanokat, akiket épített. Miből eredt a különbség? 5. Fogalmazzuk meg a saját szavainkkal, milyen az, ha valaki „örül”, amikor szenvedést tapasztal? 9. fejezet A bukás után 1. Ha mi látogattunk volna el Brian Sternberg seattle-i otthonába, mit javasoltunk volna, ha a tanácsunkat kéri? 2. A nyolcadik és kilencedik fejezet alapján fogalmazzuk meg egyetlen szóban, milyen reakciót vár tőlünk Isten, ha szenvedünk. Hit? Szeretet? Öröm? Őszinteség? Reménység? Bizalom?

3. A Sternberg család úgy hitte, a szenvedés mindig Isten akarata ellen való, és hogy Isten testi gyógyulást szánt Briannek, nem mást. Más keresztények – például C. S. Lewis vagy éppen Joni Eareckson Tada – más véleményen vannak. Mi kivel értünk egyet? 4. Hiba vajon a gyógyulás reménységével áltatnunk a szenvedő keresztényeket? Vajon e gondolkodásmód elősegítette vagy gátolta Brian hitbeli fejlődését? 5. A Sternberg család a maradandó sérülés „hosszan tartó fájdalmával” volt kénytelen együtt élni. Nem ez az egyetlen ilyen fájdalom: gyerekkori sérülések, amelyek máig nem gyógyultak be; bántalmazás; tékozló fiú vagy lány; irányíthatatlan függőség. Beszéljünk ezekről! Mi a véleményünk, igaza volt Mrs. Sternbergnek, amikor azt mondta, Isten minden körülmények között az ember „egészségére”, gyógyítására törekszik? 6. Hogyan tudhatjuk meg, mi Isten célja az életünkkel? 10. fejezet Tánc a mennyben 1. Könyvemben szándékosan tettem egymás mellé e két fiatal élettapasztalatát, akiknek a sérülései ugyan hasonlók, a reakciójuk azonban egészen más. (Ne feledjük, Brian sokkal erősebb testi fájdalmat élt át, mint Joni.) Foglaljuk össze néhány mondatban, mit tekintünk a legfőbb különbségnek Brian és Joni szenvedéssel kapcsolatos álláspontja között. Melyikükkel azonosultunk érzelmileg? És teológiailag? 2. Joni arról mesél, hogyan próbálnak segíteni emberek a szenvedőn vagy a fogyatékkal élőn. Ő vajon mit szeretne, hogyan bánjanak vele? 3. „Isten talán függést ajándékozott nekem, hiszen sosem leszek olyan független, hogy Isten kiszorulhatna az életemből” – töpreng Joni. Voltunk már olyan helyzetben, amely rákényszerített, hogy Istenre támaszkodjunk? Beszéljük meg a csoporttal! 4. Hogy látjuk, átéltük már az „élet bőségét”? Ha nem, vajon mi hiányzik hozzá? 5. Mit gondolunk a „negyven-ötven éves késésről”, amelyet Joni említ? A végső gyógyulás gondolata vajon gyakorlati értelemben is hat ránk?

„Most már tudom, mit jelent az, hogy »dicsőséges«: amikor halálom után táncra perdülök a mennyben.” Hogyan vonatkoztatnánk Joni szavait a saját életünkre? Fejezzük be a következő mondatot: „A »dicsőséges« azt jelenti, hogy halálom után…” 11. fejezet Bizonyságtevők 1. Ahogy Paul Tournier felfedezte és a Mr. Buckley-hoz hasonló emberek szemléltetik, a szenvedés lehetőséget ad a növekedésre, újabb rétegekkel gazdagítja életünket. Tapasztaltunk már ilyet, amikor valami fájt vagy valamiért szenvedtünk? 2. C. S. Lewis azt írja, a szenvedés „úgy látszik, összességében el is látja [lélekteremtő] feladatát”. Gondoljunk ismerőseinkre, akiknek krónikus fájdalmat kell elviselniük! Egyetértünk Lewisszal? 3. Ha a szenvedés valóban „lélekteremtő”, miért óvjuk annyira önmagunkat és gyermekeinket a fájdalomtól? Hogyan léphetnénk rá az arany középútra? 4. Olvassuk el együtt a hegyi beszédet (különös tekintettel a Máté 5,1-10-re és a Lukács 6,20—38-ra)! Milyen értelemben mondhatjuk, hogy a világ mérlegének nyelve a szegények és szenvedők felé billen? 5. Nézzük végig a Monica Hellwigtől idézett listát a szenvedés „előnyeiről”! Menjünk végig mind a tíz ponton, és mindegyiknél vizsgáljuk meg, vajon megtanultuk-e már az adott leckét. 12. fejezet Szélsőséges esetek 1. Ebben a fejezetben megvallom csüggedésre való hajlamomat. Ereztünk már hasonló kísértést? Ha igen, mit tettünk ellene? 2. Néhány német evangélikus egyházi vezető szerint „Auschwitz után többé nem énekelhetjük, hogy »Áldjad őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett«”. Miért nem lépett közbe Isten, hogy megállítsa a holokausztot, hiszen a Bibliában annyiszor szó van a csodás beavatkozásairól – most miért nem cselekedett? Meg tudjuk indokolni? 3. Vajon őszintén ki tudjuk mondani mi is Corrie ten Boommal, hogy „nincsen olyan mélység, amelynél Ő ne nyúlna mélyebbre”? Mi

miben tapasztaljuk meg Isten szeretetét? 4. Könyvemben azt az álláspontot képviselem, hogy a gondviselés nem a múltba, hanem a jövőbe tekint. Isten arra kér, hogy a Golgota vagy a holokauszt eseményét szemlélve ne a múltba tekintő miértekre, hanem a jövőt szem előtt tartó „mi végre?” kérdésre összpontosítsunk. Istennek hála nem mindenki tapasztal a fejezetben tárgyaltakhoz hasonló szélsőséges körülményeket. Annak érdekében, hogy a beszélgetés ne legyen túl elvont vagy személytelen, egy sokkal hétköznapibb példa megbeszélését ajánlom. Jack nagy döntés előtt áll: kit vegyen feleségül, Michelle-t vagy Susant? Imádkozik, keresztény barátaival is sokat beszélget. Lelkipásztora azt mondja, élete útján elágazáshoz érkezett, ahol a választott iránynak komoly következményei lesznek. Végül Jack határoz: Isten azt akarja, hogy Michelle-lel házasodjon össze. Még lelkésze is rábólint, helyesen döntött. Három évvel később azonban Michelle váratlanul megszökik egy másik férfival, magára hagyva Jacket és hat hónapos kisfiúkat. Jack összeomlik. Eszébe jut, mit mondott a lelkész. Vajon rossz irányba indult az elágazásnál? Vajon most örök életére „Isten B tervét” kell nyögnie? Nem egy embertől hall ilyesmit. Vitassuk meg a helyzetet! (Én úgy képzelem el Isten akaratát, mint egy folyamatosan kibomló térképet, ahol a megtett út minden elágazás után eltűnik mögülünk. A gondviselésben nincs helye a beteges befelé tekintgetésnek: „Bárcsak máshogy döntöttem volna!” Nem, a gondviselés azt ígéri, hogy bármi történjék – bár nem lehet meg nem történtté tenni, és talán hosszú távú következményei lesznek Isten képes a javunkra fordítani, hiszen végeredményben minden a javunkat szolgálja. Így értem azt, hogy a gondviselés a jövőbe tekint, nem a múltba.) 5. „Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy előre elhisszük, amit majd csak visszatekintve érthetünk meg.” Mit jelenthet ez? 13. fejezet A gyógyulás frontján 1. John Claxton mondta: „Amikor egy házaspár krízishelyzetbe kerül, az felnagyít mindent, ami a kapcsolatukat jellemzi.”

Meséljünk olyan ismerőseinkről, akik krízishelyzetet éltek meg! Milyen hatással volt ez családi és baráti kapcsolataikra? 2. Hogy érezzük magunkat, ha szenvedőkkel találkozunk? Kényelmetlennek találjuk? Elkerüljük őket? A könyvben beszélek bizonyos korlátokról, amelyeket le kellett döntenem magamban. A csoport tagjai milyen korlátokkal állnak szemben? 3. Mi változna meg az életünkben, ha a „Hogy számítson a mai nap” csoporthoz hasonlóan mi is tudnánk, hogy csak néhány hónap van hátra az életünkből? 4. Olvassuk el együtt az lKorinthus 13-at, és próbáljuk meg gyakorlati módon alkalmazni üzenetét a szenvedők életére nézve. 5. A fejezetben négy „frontvonalról” írok, amelyen a négy előttünk álló fejezet alapszik. Vajon mivel bővíthetnénk a listát? 14. fejezet Félelem 1. Minden csoporttag mondjon három dolgot, amitől fél! 2. A fájdalomra adott reakciónkból ítélve a fokozok, a mérséklők vagy a közepesek közé sorolnánk magunkat az Asenath Petrie-féle skálán? 3. Tanultunk olyasmit az elmúlt hetekben, ami segített jobban megértenünk a fájdalmat, aminek következtében félelemszintünk is csökkent? 4. Keressünk valakit a csoportban vagy a csoport ismeretségi körében, aki nemrégiben szenvedést vagy gyászt élt át, és ha lehetséges, hívjuk meg a beszélgetésünkre. Kérdezzük meg, kijelentette számára a legnagyobb segítséget, és miért. Mi a véleménye, milyen tanácsot helyes adni a szenvedőnek? Vagy esetleg jobb, ha némán, nonverbális módon fejezzük ki törődésünket? 5. Éreztük már úgy, hogy Isten elhagyott minket? Mi segített ilyenkor? 15. fejezet Tehetetlenség 1. Időnként mindenki tehetetlennek érzi magát, ehhez még csak megbetegedni sem kell. Mi váltja ki bennünk a tehetetlenség érzését?

2. Beszéljünk „a segítség és a túl sok segítség közötti finom egyensúlyról”! Volt már olyan, hogy mi kaptunk túl sok segítséget valakitől? 3. Ötleteljünk néhány percig! Milyen üzeneteket kellene írnunk a betegeknek szóló üdvözlőkártyákra? Mit akarunk valójában kifejezni feléjük? 4. Ha közülünk valaki már volt kórházban, meséljen a tapasztalatairól Norman Cousins gondolatainak fényében! Hogy működik az ideális kórház? 5. Joni Eareckson Tada remekül példázza az atlantai pszichológus nézeteit: fontos rehabilitációs lépés, hogy a szenvedő is szolgáljon. Vajon gyülekezetünk vagy keresztény csoportunk jól használja az embereket ebből a szempontból? Gondoljunk például az elváltakra vagy a krónikus fájdalomban, betegségben szenvedőkre! Milyen konkrét, gyakorlati módon gyarapíthatják ők is közösségünket ahelyett, hogy csak elfogadnák a segítséget? 16. fejezet Értelem 1. A kisvárosi lelkipásztor beszámolóját olvasva szerintünk vajon mit rontott el keresztény közössége, mit kellett volna másként tenniük, amikor lelkészük „idegösszeomlást” kapott? Mire vágyott, mire volt szüksége tőlük? 2. A fejezetben szó esik arról, milyen különböző értelmet tulajdonítunk az egyes szenvedéstípusoknak. Vitassuk meg, hogyan reagálnak az emberek, ha a következő fájdalmas állapotokkal találkoznak: a. epilepszia; b. sportsérülés; c. bárányhimlő egy huszonnégy évesnél; d. szülés; e. fogszabályzó;/, autóbalesetben megsérült nyak; g. migrénes fejfájás; h. térdműtét. Nyugodtan módosítsuk a listát. 3. Osszuk meg egymással egy nehéz időszakunk történetét, akár testi, akár lelki szenvedést éltünk át. Milyen „elrejtett kincsre” leltünk benne? 4. Sharon Fischer említi a gyász öt fázisát, amely Elisabeth Kübler-Ross nevéhez fűződik. Mi is átmegyünk ezeken vagy hasonló szakaszokon, ha gyászolunk vagy ha testi fájdalom kínoz?

5. Egyetértünk dr. Trogisch következtetéseivel, amikor arról ír, miért engedi meg Isten, hogy halmozottan sérült gyerekek szülessenek? 17. fejezet Reménység 1. Ha megbetegszünk, természetünkből adódóan inkább „reménykedők” vagy inkább „csüggedők” leszünk? Milyen segítséget kaptunk korábban, hogy könnyebben viseljük a szenvedést? 2. Fogalmazzuk meg saját szavainkkal, mi a különbség a reménység és az optimizmus között! 3. Gondoljunk valakire közösségünk vagy gyülekezetünk tagjai közül, aki régóta fájdalmakkal él. Elfogadja vagy elutasítja a segítséget? Mennyire érezzük magunkat zavarban, ha a közelében vagyunk? 4. Olvassuk el, hogyan reagált Barbara Sanderville, amikor arra bátorították, hogy Isten gyógyítása útján keressen szabadulást a szenvedéseiből. Van olyan helyzet, amikor helytelen arra buzdítani a szenvedőket, hogy gyógyulásért imádkozzanak? Mit válaszolnánk Barbarának, ha megkérdezné, miért nem gyógyult meg? 5. Vitassuk meg Martha történetét! A mi gyülekezetünk vajon hogyan reagálna az ő helyzetére? 18. fejezet Nézze meg magának 1. Isten megtehette volna, hogy nagy erődemonstrációval lép be világunkba, ehelyett mégis erőtlenül, emberként érkezett, és alávetette magát a szenvedésnek. Miért? Miért nem hatalommal jött, miért nem törölte el a fájdalmat? 2. Jézus „magára vette a fájdalmat, és ezzel méltóságot adott neki”. Egyetértünk ezzel? Mit értünk azon, hogy méltóságot adott a fájdalomnak? Vajon nyújt ez bármiféle gyakorlati, valós segítséget egy szenvedőnek? 3. A fejezet összefoglalja Jézus életét. Összhangban van ez a kép azzal, amelyet gyerekkorunkban tanítottak nekünk? Mit gondolunk, az egyház vajon igyekszik a valóságnál „mutatósabb” képet festeni Jézusról?

4. A következő verset egy polgárháborús katonának tulajdonítják, talán hallottunk is róla. Az „átformált fájdalom” gondolatát fejezi ki. Erőt kértem, hogy céljaim elérjem, Erőtlenné tett, hogy engedelmeskedjem. Egészséget kértem, hogy magasra törhessek, Kegyelmet adott, hogy jót tehessek. Gazdagságot kértem, hogy boldoggá tegyen, Szegénységet kaptam, hogy bölcs szívem legyen. Hatalmat kértem, hogy magasztaljanak, Gyengeséget kaptam, hogy Rá támaszkodhassak. Kértem én mindent, hogy örömöt leljek az életben, Életet kaptam, hogy örömöt leljek mindenben. Semmit sem kaptam, amit kértem vagy reméltem. Isten meghallgatta imámat. Egyetértünk azzal, amit e vers tanít a szenvedésről? Mi mindent kértünk eddigi életünk során? S mit kaptunk? 5. Nézzük át együtt Jézus példájának négy gyakorlati alkalmazását! Tapasztaltunk már hasonlót? 19. fejezet A test többi tagja 1. Olvassuk el a Róma 8-at! Milyen konkrét változást hozott a Szentlélek Pál apostol életében? 2. „Társadalmunk azért szenved, mert nem szenved eleget.” Vajon mit jelent ez a mondat? Hogyan növelhetjük érzékenységünket a körülöttünk élő szenvedők iránt? Hogyan akadályozhatjuk meg, hogy érzéketlenné váljunk azokkal kapcsolatban, akiket például krónikus fájdalom gyötör (beleértve a lelki fájdalmat), vagy akik ráakaszkodnak azokra, akik odafigyelnek rájuk? 3. Beszélgessünk a körülöttünk élőkről, akiket fájdalom kínoz. Hogyan segíthetnénk rajtuk anélkül, hogy lekezelőnek vagy atyáskodónak tűnnénk? 4. Vegyük sorra gyülekezetünk szenvedő tagjait. Gondoljuk végig, milyen fájdalmakkal élnek: betegség, gyász, szexuális

bántalmazás, válás, alkoholizmus. A csoport imádkozzon a listán szereplőkért, mindenkiért külön. 5. Hogyan tudunk hosszú távon is törődni velük, szolgálattal fordulni feléjük? Képesek vagyunk anélkül elhordozni terheiket, hogy magunk is leterhelődnénk? 20. fejezet Vár az új világ 1. Mi jellemzi gyülekezetünket, sokat beszélünk a halál utáni életről? Egyesek szerint rosszul használjuk a túlvilágról szóló tanítást: az egyház „sült galambot” ígér, hogy ne kelljen foglalkoznia a földi problémákkal. Ugyanakkor a Biblia nagy hangsúlyt fektet a túlvilágra. Hogyan találhatjuk meg az arany középutat? És vajon mit tett Jézus? 2. A Dying (Haldoklás) című film szereplői különbözőképpen reagálnak a közelgő halálra. Van köztük egy keresztény család is. Gondoljuk végig, hogyan mentek végig ismerőseink a gyász folyamatán. A keresztények másképpen reagáltak, mint a többiek? 3. Vitassuk meg a tábláról szóló képet, amelyben életünk rövidségével az örökkévalóságot állítottuk szembe. „Vajon panaszkodnánk-e földi életünkre, ha Isten összesen egyetlen órányi szenvedést engedne meg hetven életévünk alatt? Igaz ugyan, hogy életünkből nem hiányzik a szenvedés, de életünk az örökkévalóság viszonylatában csupán egyetlen órának felel meg.” Nem túl hideg és érzéketlen ez így? Ettől vajon másként kellene gondolnunk a szenvedésre? 4. Olvassuk el a születés és a halál párhuzamáról szóló részt. Találó a hasonlat? Milyen gyakorlati haszna lehet annak, ha felismerjük, hogy a halál nem más, mint a fény felé vezető sötét alagút? 5. A fejezet végén beszámolok saját zarándokutamról, és a fájdalom problémáját érintő vizsgálódásunk a végéhez ér (mármint a könyv szempontjából – számomra még nem!). Áttekintem a könyv fő állításait, és kérem, hogy a csoport olvassa végig őket, egyiket a másik után - vajon egyetértünk, vagy máshogy fogalmaznánk? Ha az olvasó írna összefoglaló fejezetet mindahhoz, amit a fájdalomról megtanult, hogyan szólna a fejezet? Írjuk le

vázlatpontokban, miben változott a meggyőződésünk csoportos beszélgetésünk hatására. 6. A fájdalomról szóló beszélgetés bonyolult, elvont fejtegetéssé válhat, amely inkább csak eltávolít a szenvedők fájdalmától. Ne hagyjuk, hogy így legyen! Egyenként és csoportként is kötelezzük el magunkat Krisztus és a krisztusi nézőpont mellett. A Sebzett Sebész érzi fájdalmunkat, és szolgáló lelkülettel szeretne felénk fordulni. Úgy döntött, ezt elsősorban a testén keresztül teszi meg, amely kinézetre épp olyan… épp olyan, mint te vagy én. A világ csak akkor látja meg Krisztust és az ő útját, ha bennünket lát. Beszéljük meg, tervezzük el, hogyan fordulhatunk krisztusi lelkülettel a szenvedés felé, és kérjük Istent, hogy sose legyünk érzéketlenek a fájdalommal szemben. Ez teszi eggyé Krisztus testét.

JEGYZETEK 1. Az ÖRÖK PROBLÉMA 1 C. E. M. Joad: God and évii (New York: Harper & Brothers, 1943), 28. old. 2. NEM KÍVÁNT AJÁNDÉK 1 R. J. Christman: Sensory experience (Scranton, PA: Intext Educational Publishers, 1971), 359. old. 2 Uo., 361. old. 3 Maurice Burton: The sixth sense of animals (New York: Taplinger, 1972), 9. old. 4 Thomas Lewis: Pain (New York: Macmillan, 1942). 3. FÁJDALOMMENTES POKOL 1 Rónáid Melzack: The puzzle of pain (New York: Basic Books, 1973), 1. fej. 4. KÍN ÉS ÖRÖM 1 Aurelius Augustinus: Vallomások (Budapest: Gondolat, 1987), 219. old. 2 Uo., 220. old. 5. A SÓHAJTOZÓ BOLYGÓ 1 G. K. Chesterton: Igazságot! (Budapest: Szent István Társulat, [1922]), 185. old. 2 Uo., 97. old. 3 C. S. Lewis: A fájdalom (Budapest: Harmat, 2016), 116. old. 4 Blaise Pascal: Gondolatok (Szeged: Szűkíts, 1996), 54., majd 55. old. 5 Chesterton, 99. old. 6 John Donne: Devotions (Ann Arbor, Mich.: University of Michigan Press, 1959), 108. old. 7 Uo., 141. old. 6. MIT MOND EZZEL ISTEN? 1 “A luckless city buries its dead”, Time (1976. június 7.). 2 Klaus Kloch: “Is there a doctrine of retribution in the Old Testament?” in Theodicy in the Old Testament (Philadelphia: Fortress, 1983), szórtan. 7. MIÉRT VAGYUNK ITT?

1 Cári Gustav Jung: Answer to Job (Princeton, N.J.: Princeton Publishing/ Bollingen Series, 1973), 15kk. old. (Magyarul uő: Válasz Jób könyvére [Budapest: Akadémiai K., 1992].) 2 C. S. Lewis, 47-52. old. 3 John Hick: Philosophy of religion (Englewood Cliffs, N.J.: Prentice-Hall, 1963), 3. fej. Benne idézet Shakespeare Hamletiéből Nádasdy Ádám fordításában. 4 Bemard Seeman: Mán against pain (New York: Chilton Books, 1962), 96. old. 5 Albert Camus: A pestis (Budapest: Európa, 1991), 202. old. 6 Dániel Defoe: A londoni pestis (Bukarest: Kriterion, 1980), 40. old. 7 “In tornados, sonte trust God”, Psychology Today (1974. augusztus), 36. old. 8 Anita és Peter Deyneka, Jr.: “A salvation of suffering: The church in the Soviet Union”, Christianity Today (1982. július 16.), 20. old. 9 David Watson: Fear no évii (Wheaton, 111.: Harold Shaw Publishers, 1984), 7. old. 8. CSAK EGY CSERÉPEDÉNY 1 Harold S. Kushner: Amikor rossz dolgok történnek jó emberekkel (Budapest: Animus, 2007), 58-59. old. 2 Frederick Buechner: Wishful thinking (San Francisco: Harper & Row, 1973), 46. old. 3 Blaise Pascal: „Ima, amelyben a betegségek helyes használatát kéri Istentől” in uő: A korai keresztények összevetése a mai keresztényekkel és egyéb kisebb írások, közöttük nővére, madame Gilberte Périer Fivérem, Blaise Pascal című életrajzi írása (Felsőörs: Aeternitas, cop. 2005), 11-12. old., https://www.scribd.com/document/27372605/Blaise-Pascal-AKorai-Keresztények (letöltés 2018. 09. 01.). 9. A BUKÁS UTÁN 1 Brian Sternberg, John Poppy: “My search fór faith”, Look (1964. március 10.), 79-80. old. 2 Uo.

BIZONYSÁGTEVŐK 1 Paul Tournier: Creative suffering (San Francisco: Harper & Row, 1982), 2. old. 2 Uo., 29., 37. old. 3 Idézi David J. Garrow: Bearing the cross (New York: William Morrow and Co., 1986), 532. old. 4 C. S. Lewis, 135-136. old. 5 Monica Hellwig: “Good News to the poor: Do they understand it better?” in Tracing the Spirit (New York: Paulist, 1983), 145. old. 12. SZÉLSŐSÉGES ESETEK 1 Terrence Des Prés: The survivor (New York: Oxford University Press, 1976), 162-163. old. 2 Brúnó Bettelheim: Surviving and other essays (New York: Alfréd A. Knopf, 1979), 313-314. old. 3 George Mangakis: “Letter in a bottle”, Atlantic Monthly (1971. október), 253. old. 4 Viktor Franki: Man’s search fór meaning (New York: Washington Square Press, 1959), 103-105. old. 5 Reeve Robert Brenner: The faith and doubt of Holocaust survivors (New York: The Free Press, 1980), 94-95., 103-104. old. 6 Elie Wiesel: Az éjszaka ([Budapest]: Láng, [1990]), 44. old. 7 Uo., 7-8. old. 8 Uo., 8-9. old. 9 Uo., 74-75. old. 13. A GYÓGYULÁS FRONTJÁN 1 Idézi Douglas Colligan: “That helpless feeling: The dangers of stress”, New York (1975. július 14.), 32. old. 2 Vő. Augustinus, 56. old. 3 Jean Vanier: “Hearts awakened by the poor”, Sojourners (1982. január), 17. old. 14. FÉLELEM 1 Donne, 36. old. 2 Steven Brena: Pain and religion (Springfield, 111.: Charles C. Thomas, 1972), 78-81. old. 3 Melzack, 29-30. old. 11.

4 Betsy Burnham: When your friend is dying (Grand Rapids: Chosen Books/ Zondervan, 1982), 71-72. old. 15. TEHETETLENSÉG 1 Idézi Colligan, 28. old. 2 James D. Hardy, Harold G. Wolff, Ideien Goodell: Pain sensations and reactions (New York: Haffner Publishing Co., 1967), 117. old. 3 Eric J. Cassell: The healer’s art: A new approach to the doctorpatient relationship (New York: Harper & Row, 1976), 44. old. 4 Jürgen Moltmann: The power of the powerless (San Francisco: Harper & Row, 1983), 142. old. 5 Norman Cousins: Anatomy of an illness (New York: W. W. Norton, 1979), 153-154. old. 6 Benjámin M. Weir, Carol Weir with Dennis Bensőn: Hostage bound, hostage free (Philadelphia, PA: Westminster/John Knox Press, 1987). A Leadership magazinban megjelent részletek alapján (1989. tél), 54. old. 7 Barbara Wolf: Living with pain (New York: Seabury, 1977), 107. old. 16. ÉRTELEM 1 Idézi Mark Krum: “The face of pain”, Sports Illustrated (1976. március 8.), 62. old. 2 Donne, 109. old. 3 Sharon Fischer: “What to do when you don’t know what to do”, Worldwide Challenge (1983. június), 20. old. 4 Henri Nouwen: A sebzett gyógyító (Budapest: Ursus Libris, 2006), 91. old. 5 Jürgen Trogisch: “Congenital subnormality” in God and the handicapped child (London: Christian Medical Fellowship Publications, 1982), 41-45. old. 17. REMÉNYSÉG 1 Armand Mayo Nicholi II: “Why can’t I deal with depression?”, Christianity Today (1983. november 11.), 41. old. 2 Colligan, 30. old. 3 Idézi Nicholi, 40. old.

4 Bruce Larson: There’s a lót more to Health than nőt being sick (Waco, Tex.: Word Books, 1981), 90. old. 5 Idézi Joseph Frank: Dostoyevsky: The years of ordeal (Princeton, N.J.: Princeton University Press, 1983), 157. old. 6 Jürgen Moltmann: Experiences of God (Philadelphia: Fortress, 1980), 7. old. 7 A reménység fényei: Jürgen Moltmann theologiája (Budapest: Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1989). 8 Bettelheim, 296. old. 18. NÉZZE MEG MAGÁNAK 1 Robert Coles: Children of crisis, vol. 2: Migrants, mountaineers, and sharecroppers (Boston: Atlantic Monthly, 1967-1971), 612-613. old. 2 Dorothy L. Sayers: Christian letters to a post-Christian world (Grand Rapids, Mich.: Eerdmans, 1969), 14. old. 3 Cornelius Plantinga, Jr.: “A lőve so fierce”, The Reformed Journal (1986. november), 6. old. 4 Harry R. Boer: “And a Sword…”, The Reformed Journal (1984. december), 3. old. 5 T. S. Eliot: „East Coker” Vas István fordításában in Négy kvartett, http:// mek.oszk.hu/00300/00378/00378.htm#2. 19. A TEST TÖBBI TAGJA 1 Idézi Brennan Manning: Lion and Lamb: The relentless tenderness ofJesus (Old Tappan, N.J.: Fleming H. Revell/Chosen Books, 1986), 77. old. 2 Dorothy Clarké Wilson: Ten fingers fór God (Grand Rapids, Mich.: Zondervan, 1989), 145kk. old. 3 Donne, 107-109. old. 4 Alán Paton et al.: Creative suffering: The ripple of hope (Kansas City, Mo.: National Catholic Reporter, 1970), 17. old. 20. VÁR AZ ÚJ VILÁG 1 Blaise Pascal: Gondolatok (Budapest: Gondolat, 1983), 101102. old. 2 Rollo May: My questfor beauty (Dallas: Saybrook, 1985), 60. old.

3 William Raepcr: George MacDonald (London: Lion, 1987), 133. old.