Gyors élet, lassú halál 9789637168925 [PDF]

Zitiervorschau

Gyors élet, lassú halál? – A fogyasztói társadalom csapdái F. Várkonyi Zsuzsa & Kalo Jenő & Popper Péter & Sári László Saxum (2007) Címke: Pszichológia, Ismeretterjesztő, globalizáció Pszichológiattt Ismeretterjesztőttt globalizációttt Gyors élet, lassú halál? Furcsa cím. Életünk valóban felgyorsult. Gyorsabban változnak a történelmi-politikai események, egy emberélet sokszor túléli birodalmak keletkezését és összeomlását, szinte feldolgozhatatlanul zuhog ránk az információk tömege, hamarabb serdülnek a gyerekek – már a rakéta is lassú nekünk. Ám életünkből egyre jobban hiányzik a csend, az egyedül maradás, a számotvetés lehetősége önmagunkkal. A lassú halál pedig a szellemi életre vonatkozik. Hiszen egy ember, egy kapcsolat addig él, ameddig változni tud, ameddig úton van, valahonnét valahová tart. Amikor már csak ismétli önmagát, mechanikusan begyakorolt végszavai, viselkedés sémái vannak, akkor lelkileg meghalt. Nehéz és elgondolkodtató olvasmány ez a könyv, lelkünk védelme érdekében mégis érdemes lapozgatni, és bele-bele mélyedni egyegy gondolatába. Könnyen válhat szellemi szövetségesünkké zűrzavaros és nyugtalan világunkban.

Dr. F. Várkonyi Zsuzsa, Kalo Jenő, Dr. Popper Péter, Dr. Sári László

Gyors élet, lassú halál? A fogyasztói társadalom csapdái

TARTALOM

Dr. F. Várkonyi Zsuzsa www.tényleg.nyertünk.e.időt.hú Dr. Sári László „Hová vezet ez a munkaláz?” A törekvő élet kockázata Nyugaton és Keleten Kalo Jenő Nem könnyű változtatni… Dr. Popper Péter És hamarosan a sötétség… A kötet szerzői

Dr. F. Várkonyi Zsuzsa www. tényleg.nyertünk.e.időt.hú

Röstelkedve

szoktam bevallani, hogy hatvan felé cammogó generációm nem tud lépést tartani a mai tempóval. Korábban úgy gondoltam, emiatt csakis mi szégyenkezhetünk, kifutó modell vagyunk, éljenek a fiatal energiabombák! De amióta a versenyszférában működő vezetőkkel is dolgozom – coach-ként, tehát a partvonalról –, már másként látom. Nemcsak nekem lesz gyakran légszomjam, amikor napi, heti vagy éves tennivalóik listájával ismertetnek meg, hanem az ő gyors tönkremenésüket is látom fiatalon szerzett testi betegségeikben és ellehetetlenült magánéletükben. A csodálatra méltó (általam is csodált) technikai és informatikai felfedezések adta időnyereség ugyanis nem megnövelte, hanem drámaian összezsugorította szabad időnket. Boldog gyermekkor? Egy fiatal anyával beszélgettem nemrég, aki középvezetőként dolgozik az üzleti világban. Valamilyen munkahelyi továbbképzés kapcsán említette, hogy abban ő nem vett részt, „mert akkor volt a gyerek”. Erősen megütötte fülemet ez a mondat, mert annyira jellemzőnek érzem korunkra: a gyerek egy egyéves program, aztán illeszkedjen be sürgősen a többi versenyfeladat közé. És ha utána asztmás, allergiás vagy hipermotil lesz, „hát az csak a virágportól van”! Erre az előadásra készülve kezdtem el gondolkodni, hogy valóban annyival rosszabb-e a gyerekélet manapság, mint valaha. Nem, a gyerek évszázadokig-évezredekig nem volt különleges érték. A legtöbb társadalmi réteg alig várta, hogy gyereke munkaerővé váljon, és így segítsen a megélhetésben. Sértetlensége, emberi jogai vagy jó közérzete, lelki egészsége vagy szellemi gazdagodása csak egy szűk réteg szemében jelentett korábban fontos értéket. De a huszadik század igényessé tette a szülőket mindezeken a területeken, és a fejlett világban mára ez vált normává. „Csak” ehhez képest veszteséges a mai gyerekek sorsa. A huszadik századi igényesség, mint ambíció megmaradt, ám az ezekhez szükséges

kiinduló feltételek egyre inkább hiányoznak. Az anyák többsége ugyanis sem a gyerekigényhez igazodó jelenlétet, sem önfeledt együttlétet nemigen nyújt gyerekeinek, akiknek biztonságérzete így – az intézményekben töltött kisgyerekkor hatására – minimális. Eközben egész környezetük azt sugallja, hogy a teljesítmény az egyetlen, amivel szeretetpótló elismeréshez juthatnak. A jobbak hamar meg is tanulnak teljesíteni, ami persze nem baj, de ezzel együtt sajnos azt is tapasztalják, hogy más forrása nincs is az elfogadásnak: teljesítmény híján hirtelen, percek alatt értéktelennek érzik magukat. Ettől nemcsak felnőtt szeretetkapcsolataikból hiányzik az igazi intimitás (vagyis az együttlét öröméért együtt töltött idő), hanem ugyanezért feszengenék gyerekeik mellett is. Üresnek érzik a velük töltött időt, és rohannak vissza a munkába, ahol a húszharminc évig egyetlen elfogadás-forrásként megszokott teljesítést újra megtalálják. Az instant kávé mellé tehát megérkezett az instant gyerekkor is. Miközben időből és figyelemből keveset invesztálunk gyerekeink nevelésébe, a velük szemben támasztott elvárásaink egyre nőnek. Hajszolásuk a magasabb teljesítmény felé elképesztően felgyorsult. Az óvodákban még nincs felvételi, de az elemi iskolákban sok helyen van már. Az élsportoló gyerekek nem vakációt vagy lazább edzés-rendet, hanem fájdalomcsillapító injekciót kapnak hátukba, ha izmaik nem bírnák a terhelést. Amikor rendeletileg megszüntették a kisiskolások osztályzását, a tanítók többsége nem értette, miről szól ez a változás, és elkezdett százalékos (tehát hússzorosára nagyított!) értékeléseket osztogatni. A versenyző világ a gyerekeiből is versenylovakat nevel. Az elmúlt száz évben a Haladás szó állt a zászlón, mára ebből a Sebesség maradt meg. Elsősorban ennek csapdáiról szeretnék beszélni. De előbb még egy nagy területet említenék, ahol a gyerekkor komoly léket kapott és kap. Ez pedig a filmes, majd tévés-videós (tehát már a házba betolakodó), később internetes szabad kép- és információáramlással függ össze. A gyerekek ugyanúgy hozzájutnak bármilyen képsorhoz vagy szöveghez, mint a felnőttek. Igaz, hogy a legtöbb civilizáció évszázadokig olyan információkat is visszatartott gyerekei elől, amelyek a felnőttkor küszöbén aztán nagyon hiányoztak, ám a másik véglet, ez a szűretlen „közös hírvilág” riasztó mennyiségű agressziót

és szexualitást önt a gyerekekre. Biztosan nem véletlen, hogy minden, ösztönfegyelmet tanító társadalom kizár a szexuális aktusból bárki harmadik szereplőt, leginkább a gyerekeket. Pedig nem lenne a gyereknek semmi fizikai bántódása, ha végignézne egy szerelmeskedést. Csakhogy az élmény intenzitása túl erős, kontrollvesztettsége pedig túl ijesztő egy gyerek számára, és ezt minden természetes közösség érzi. A mai, „fejlett”nek nevezett világ mintha nem rendelkezne a természetes közösségek bölcsességével, amikor a szex mindennemű változatát a gyerekek szeme láttára műveli. Mármint a film közvetítésével a gyerekek szeme láttára. És itt nemcsak a bölcsesség hiányzik, hanem a felnőttől elvárható intelligencia is hézagos. Mint a kisgyerek, aki ha eltakarja szemét, azt hiszi, ő sem látható, a pornófilm készítőit is az az illúzió engedi nyugodtan működni, hogy ha ők nem látják a dermedt gyerekszemeket, akkor azok nincsenek is ott… A szabad információáramlás át nem gondolt mellékhatásai között tehát nemcsak a házhoz szállított bombareceptek említhetők, hanem a gyerekek módszeres sokkolása is. Egy közel húsz évvel ezelőtti felmérés szerint mire az átlagos amerikai gyerek felnő, közel 100 000 (többnyire naturálisan bemutatott) gyilkosságot néz végig a tévében. Ezzel megkapja azt a feladatot is, hogy tanulja meg leválasztani a fikciót a valóságról. Az egészséges gyereknél ez előbb-utóbb be is következik. Emlékszem, hogy kamasz fiam azzal töltötte közös filmnézéseink hosszú perceit, hogy nekünk magyarázta az éppen látott filmtrükkök csínját-bínját. Ebbéli ismereteit biztosan nem azért gyűjtötte, hogy filmszakemberré váljon, hanem hogy megtanuljon elbánni a vetített borzalmakkal. Magyarázataival emlékeztetett minket is és önmagát is arra, hogy ez csak szimuláció. Ez a védekezés azonban nemcsak a gyerekek együtt érző képességét roncsolja, de rengeteg energiát is leköt. Az agresszió-szabadpiacnak lehet egy harmadik, az előbbieknél még drámaibb következménye is. Csodálkozik Amerika, hogy újra meg újra akad olyan fiatal, aki mintha nem tanulta volna meg fikció és valóság határait felismerni, és az általa lemészárolt iskolatársakról „valahol” úgy gondolja, hogy majd felállnak a végén, mint egy jó színdarabban. Elég, ha csak minden ezredik gyerek sérült érzelmileg annyira, hogy ez a határ ne épüljön ki nála, és az

áldozatok száma máris évente több száz lehet… Erről a problémakörről már 1994-ben is jelent meg könyv (Neil Postman The Disappearance of Childhood – A gyermekkor eltűnése), holott akkor még nemigen működött a világháló. Postman tévés világból vett hasonlatával: ma azonos csatornán zajlik a felnőtt- és a gyerekélet, vagyis nincs a gyerekek előtt védőfüggöny a túlingerléssel szemben. És eszembe jut Mérei Ferenc, a néhai bölcs öreg pszichológus ódzkodása a mesefilmektől. Rákérdeztem, miért lenne más a Hófehérke filmen, mint könyvből felolvasva? Azért, felelte, mert a felolvasásnál a gyereknek módja van csak olyan képeket teremteni magának, amelyeknek feszültségét még elbírja. A film viszont ráerőlteti a gyerekre az alkotók képeit, amik elől így nincs menekvés. Nem kisebb kár az sem, magyarázta tovább Mérei tanár úr, hogy a film elveszi a gyerektől a képi fantáziálás feladatát és örömeit. Számítógép@gép.com De hát nem csodálatos-e az a képesség-csomag, kérdezheti bárki, amit a gyerekek manapság a médiától és az informatikától kapnak? De, én is őszinte csodálattal nézem a fiatalok komputerhozzáértését akár hároméves koruktól. Amikor védeni próbálom őket a „Nem olvasnak!” váddal szemben, azt szoktam mondani, hogy ennek az új generációnak más az intelligencia-szerkezete. Valóban, az a lineáris ismeretfelvétel, amihez a könyvnyomtatás óta szokva voltunk, nekik már nem erősségük, az információfelvételben szerzett gyorsaságuk és rugalmasságuk viszont joggal válthat ki ámulatot minden idősebb („könyvolvasó”) emberből. Eszembe jut első amerikai utazásunk akkor 12 éves, angolul nem beszélő fiammal. Egy metróállomáson próbáltunk jegyet szerezni az automatából, amit férjem és én – a magunk régimódi, lineáris gondolkodásával – úgy próbáltunk megoldani, hogy elolvassuk a kifüggesztett útbaigazítást. Fiunk eközben szemügyre vette a masinát, valószínűleg bemérte, melyik bütyök milyen viszonyban lehet a gép egészével és a markában tartott aprópénzzel, és amikor mi, felnőttek, a használati utasítás harmadik soránál tartottunk, ő már ott állt mellettünk, kezében a jeggyel.

És álljon itt még egy példa a komputer-intelligencia iránti őszinte nagyrabecsülésemre: egyszer a számítógépen dolgoztam éppen, és egy váratlan hiba lépett föl. Behívtam húszéves fiamat, hogy segítsen. Hunyorogva ránézett a „jelenségre”, láttam, hogy úgy egészben látja a problémát (semmi analitikus-szintetikus gondolkozás!) aztán ujjaival végigfut a klaviatúrán – én hasonlót csak a zongorán tudok – és azt mondja: tessék! Kérdezem, mit csináltál. Erre azt feleli: nem tudom. Ezen a ponton mégiscsak „Ácsi!”-t parancsoltam: elhiszem, hogy nem vezetted végig a fejedben, de hát pörgesd már vissza, mert jól csináltad. Igen, ez már egy egészen más intelligencia-szerkezet, amit nagyon tisztelek, és valóságosnak, nem pedig kölcsönkapott, illuzórikus tudásnak gondolok. Erről még lesz szó. Bárki megkérdezhetné, mi a bajom hát a fejlett technikával, és különösen az elektronikával? Mi a csudának kaptuk volna a rengeteg agytekervényünket, ha nem azért, hogy segítsünk magunkon? Minden gép, a legegyszerűbb gép is, már a fazekas korong is arról szól, hogy valamit helyettem – tehát az ügyességemet meghosszabbítva – végez el, mégpedig hibátlanul. A gép arra való, hogy segítse az embert. Igen, csakhogy az elektronika egy olyan illúziót is behozott életünkbe, aminek a következményein muszáj elgondolkodni. Ehhez egyelőre egyetlen kérdést tennék fel: gondolkoztak-e már azon, miért nem kellett félni, hogy a gyerek függőségbe kerül a konyhai turmixgéptől vagy a papa házi műhelyében használt fűrészgéptől, miközben a komputer-függőség kikerülhetetlen gond a mai családok életében? E kérdések felé szeretnék elkanyarodni nemsokára. De előbb nézzük meg egy kicsit a gépek történetét. Tárgyakat, szinte amióta világ a világ, állítanak elő gépekkel is – minden korszak a maga összetettségével. Ezzel nem volt semmi baj, sőt, áldásnak számított majdnem minden gépi segítség. A tárgyak gépi előállításával legfeljebb az lehet a gondunk manapság, hogy mesteremberként elveszik a kenyerünket, lemaradunk a versenyben, ha saját készítésű ajándékot, dísztárgyat vagy munkaeszközt akarnánk készíteni. Nem sok család van, ahol karácsonyra ne boltban vásárolt késztermékekkel lepnék meg egymást a rokonok. Nagy veszteség, hogy természetes képességeinkkel

versenyképtelenek lettünk. A tárgyak gépesített előállítása után megjelent az ábrázolás gépesítése. Holott az ábrázolás az egyik legmagasabb rendű szellemi művelet. Fejlett agy kell hozzá, tehetséges szem vagy fül, harmonikus izommozgás – ember, aki lát, hall, érez, és mindezt leképezi: lerajzolom, lefestem, megírom, megénekelem, eltáncolom. Aztán a 19. század első felében megszületett a dagerrotípia – a fénykép elődje –, mely elsőként vette át az embertől a hű képi ábrázolás feladatát. (Egy Daguerre nevű francia díszletfestő találmánya: ezüstjodidos oldat segítségével elővarázsolhatok a filmre vitt pillanatban uralkodó fény-árnyék viszonyok. Ettől kép a kép.) Ezután jött a fénykép, aztán a film, majd – hamarosan már végtelenített vetítéseivel – a tévé, utóbb a bármikor lejátszható a videó és DVD. És a sor végén, egyelőre, ott állnak az interaktív elektronikus játékok, ahol már „én csinálom” a képsort, vagyis magam is a fikció részévé válok. Hasonló történt a zenével is. Gépesítése első hetven-nyolcvan évében csak az ember által játszott zene rögzítését bízták gépekre, ma már a zeneszerzés is teljes egészében áttestálható a komputerre. A szintetizátor azt az illúziót adja, hogy kevéske zenei tudással is komponálhatunk. (Egyébként már a hangrögzítés is lényeges változást hozott a komolyzenélés történetében. Mivel a hanglemez ezerszer visszajátszható, ott már nemigen vállalhatók a technikai tökéletlenségek. Amilyen mértékben terjedt a hanglemez, úgy vált a hibátlan technikai tudás minden más előadói szempontot megelőző alapkövetelménnyé. Nincs melléütés, nincs spontán élmény, érzés vagy ötlet, nincs önfeledt zenélés, amit csak az az este ihletett volna. Az 1920-30-as években még sokan egyetértettek Dohnányi Ernő könnyed szavaival, miszerint „dér Ton daneben ist auch ein Ton”, azaz a mellette lévő hang is csak egy hang! Magyarul: ha mellé ütsz, hát mellé ütsz, nem ez a legnagyobb bűn, amit a zene ellen el lehet követni. A hanglemez elterjedésével körülbelül egy időben vált a zenészek öltözéke is színtelen, pingvinszerű egyenruhává. A délies, vidám zenélés évszázadaiban a zenészek ruházata még egyéni és sokszínű volt. A mai zenekarok – nemcsak ruházatuk, hanem egész viselkedésük alapján – inkább emlékeztetnek egy számviteli konferencia résztvevőire, mint a legspirituálisabb művészeti ág, a zene, apostolaira. Az eredmény

néha csodálatos ugyan, de személytelen és más produkciókkal könnyen összetéveszthető. Fenegyerek, aki fittyet hányna a tökéletességnek, alig van ezen a pályán, de ilyen a hegedűművész Nigel Kennedy, Yehudi Menuhin tanítványa. Szabálytalan, besorolhatatlan zseni, aki hippis kirándulóruhájában gond nélkül leállítja tétel közben a vele játszó pingvineket, majd odafordulva a közönséghez azt mondja: „Most megmutatjuk, hogyan kell ezt a részt jól csinálni”, és újrakezdik.) Kompetencia@illúzió .de És most érkeztünk el az elektronika legfontosabb pszichológiai következményéhez: a hozzáértés általa nyújtott illúziójához. A hozzáértés illúziójának megvan persze a természetes, régi története. Bárki, bármilyen korban elbűvölt élvezettel vett részt olyan játékokban, ahol „mintha én csinálnám” élményhez juthatott. Olyan élmények ezek, melyek mintha kitágították volna énünk határait. A gyerekkor legvarázslatosabb pillanatai ezek: a kisgyerek – a felnőtt mesés segítségével – működésbe tud hozni valamit, amire egyedül képtelen lenne. Egyszerre csak csodatevő lesz! Mutatok két fényképet, amelyeken ötéves kisfiam látható, amint hajóskapitány barátja engedélyével egy kis dunai hajót vezet. Tessék megnézni arcán a büszkeséget, amint a kormányt fogja, és az imádatot, amivel nagy barátjára, Sanyi bácsira, ránéz. Igen, ilyenek voltak mindig is a gyerekek „csodapillanatai”, de a révből kiszállva ismét tisztában voltak azzal, hogy Sanyi bácsi nélkül nem indulhatnának el.

Az elektronika által ajándékozott hozzáértés többnyire más. Ott az az illúziónk születhet, mintha tudnánk hajót vezetni, miközben nem tudunk. Ez még banális helyzetekben is kellemetlen, de vezethet akár végzetes kiszolgáltatottsághoz is. Frissen szerzett, apró élményként hadd mondjam el, mi történt itt úgy fél órával ezelőtt. Elhoztam a laptopomat azzal a néhány diaképpel, amiket az előadáshoz készítettem. Otthon ezek gond nélkül előhívhatók voltak, de itt nem akartak megjelenni a kivetítőn. Három fiatal szakember hosszan bíbelődött vele, az első után jött a második, majd a harmadik. Magamat felmentettem a feladat alól, végül is, én már az elektronika szempontjából is védett korban vagyok, de a fiatalok nem menthetik fel magukat, mert ők ebből élnek. Kicsiben, néhány percre, átélhettük azt a függőséget, ami ennél sokkal veszélyesebb formát is ölthet, ha például zárt terek légkondicionálásáról vagy repülésről van szó. Totális kiszolgáltatottságot, mert azzal az illúzióval választottuk a légkondicionált termet rendezvényünk helyszínéül, vagy ültünk fel a repülőre, hogy minden lehetséges alesetre kompetensek vagyunk ezek működtetésében. Holott ez csak kölcsönkompetencia és kölcsönintelligencia, ami csődöt mond, amint baj támad a szakértők által kialakított rendszerben. Kiszolgálás-kiszolgáltatottság A hatékonyság és kiszolgáltatottság együttmozgásának hosszú története van. Ehhez végeztem egy számítást, ami a következő képen látható: mekkora távolságra lehet és lehetett 8 óra alatt eljutni különböző korokban, és mekkora befektetéssel jártak/járnak ezek a különböző eredmények.

A földgömb jobb oldalán látható fekete karika legyen Ferihegy. Ha valaha saját lábunkon elindultunk Ferihegyről, hogy megnézzük, meddig jutunk el nyolc óra alatt, pusztán kenyérre, szalonnára és egy kulacs vízre volt szükségünk, hogy utunk végén büszkén bejelentkezhessünk a visegrádi várúrnál. Nem kellett hozzá más tudás, mint a járás és a Nap alapján való tájékozódás képessége. Ha valaki azt akarta megtapasztalni, meddig jut el nyolc óra alatt lóháton, a szalonnán és kenyéren kívül már zabról is kellett gondoskodnia, és tudnia kellett lovat nyergelni és megülni. Így viszont már Kassáig juthatott nyolc óra alatt Ferihegyről, még ha tisztességgel pihentette is útközben a lovat. Vagyis az ő eredménye és befektetése már egyaránt nagyobb volt. Aztán: 1920 körül született az a reklamációs levél, melyet egy gazdag autótulajdonos írt, panaszolva, hogy a legutóbbi szervizelés óta kocsija nem gyorsul eléggé, márpedig ő nem hajlandó lemondani a beígért 40 km/óra sebességről. Ő például Salzburgig jutott volna el 8 óra alatt, amint

rendbe teszik a kocsiját. Ehhez nemcsak benzint kellett vennie, de előtte meg kellett tanulnia autót vezetni, és körülbelül öt különböző szakértő (mérnök, lakatos, hegesztő, útépítők stb.) 3-5 éves előzetes tanulása is a befektetések közé tartozik. Ma ugyanennyi idő alatt Berlinbe jutunk el autónkkal. Viszont legalább húszféle, egyetemi szintű szakértelemre van szükség ahhoz, hogy egy autó megszülessen, hogy az utak biztonságosak legyenek 120 km/óra sebesség mellett is, hogy a benzinkút ott legyen, ahol kell, hogy minden működjön. S végül (valószínűleg csak egyelőre „végül”) ott a repülő, ami Ferihegyről manapság New Yorkig visz el 8 óra alatt. A sikeres úthoz nemcsak sok kerozin, hanem legalább 50-100 ember magas szintű szaktudása is szükséges. Ennek a szaktudásnak jelentős részét az elektronika közvetíti a pilóta számára. Függőségünk az idegen és a gépivé vált szakértelmektől egyre nő. Van más oka is a gyors fejlődéssel járó növekvő kiszolgáltatottságnak. Ez részben abból fakad, hogy a verseny csak a legjobbak találmányait tűri meg, vagyis mindig a csúcsteljesítmény kerül a piacra, akár több milliós példányszámban. Milyen nagyszerű, gondolhatnánk, éljen a minőség, éljen a demokratikus elosztás! Persze, csakhogy ennek az a hátulütője, hogy az elektronikusan vezérelt csúcsterméket a csúcsintelligenciával rendelkezők találták ki, működtetésüket viszont miránk, az átlagos intelligenciájú fogyasztókra bízzák. Nem ok nélkül született meg a „fogyasztóbarát” kifejezés, nyilván sokan érezték elveszettnek magukat e nélkül. Én sajnos ezzel együtt is gyakran elveszettnek érzem magam, mert már a magyarázatok is „idegen nyelven” érkeznek. Bizonyos kor fölött nem lehet kínai instrukciók alapján kínaiul tanulni. Nemrég fölhívtam egy ügyfélszolgálatot, és elmondtam a fiatalembernek, milyen működési zavart tapasztalok a komputeremen. Azt válaszolta, hogy „valószínűleg újra kell telepíteni”. Megkérdeztem, hogy akkor mi a teendőm: be kell-e vinnem a gépet a szervizbe, vagy kijön valaki, avagy a boltban kell vennem hozzá valamit. Naivan azt hittem, ezek jó kérdések. De még kétszer ugyanazt a választ kaptam („Újra kell telepíteni”). Erre aztán megköszöntem szépen, és letettem a kagylót. Nem csak én nem értem elsőre, hogy mi az az újratelepítés, ő sem érti a kérdésemet a tennivalók dolgában. De ilyen helyzetben legalább azt felfogják a felek, hogy valamit nem tudnak. Amikor

viszont egy diák úgy adja be dolgozatát, hogy az internetről leszedhető adatokat összevagdossa, amihez a gép előre gyártott folyamatábrákat is kínál, és így egy nyomdakész, profi dolgozat kerül a tanár elé, akkor az önbecsapás helyett már inkább a köz-becsapás a helyes kifejezés. Ha a tanárnak történetesen van internetes szöveg-azonosító programja, le (és meg) tudja buktatni az ilyen diákot – de hát ez a cél? Az, hogy a profizmus illúzióját adja akár nulla saját „input” mellett is? Milyen lesz a realitáshoz való viszonya egy olyan generációnak, amelynek nemcsak világképét, hanem énképét is virtuális élmények torzítják? Tudjuk, hogy minden mai szülőnek komoly gondja, hogy a gyerek függővé válik a komputeres játékoktól és más elektronikus programoktól. Hogyan lehet ezektől függővé válni, hiszen nem konyakról van szó! Úgy, hogy minden függőségnek az az alapja, hogy az énemet kitágítja, korlátaimat lebontja, bénultságomat kioldja, vagyis egy pozitívabb, könnyedebb, boldogabb állapotba segít át. Az alkohol és a drog ebből a szempontból ugyanazt teszi, mint az elektronika: „Nézd, milyen ügyes vagyok!”, „Nahát, hogy én milyen klassz vagyok!” A részeg ember is, aki egyszer csak meg mer szólítani valakit „kedvesen”, vagy meg mer ütni valakit „bátran”, ezáltal tulajdonképpen kalodájából szabadul: a közelségtől vagy az elnyomástól való félelme tűnt el az alkohol jóvoltából. Ugyanezt teszi az elektronika, amikor azt az illúziót adja, hogy ez az én tudásom, ezt én tudom megcsinálni. Kicsi korban persze nemcsak ennek a kompetencia-illúziónak van veszélye, hanem a játékok tematikájának is: a leggyakoribb játékakció ugyanis a megsemmisítés – így vagy úgy. Barátkoztat a halállal, arra tanít, hogy a gyerek élvezze azt az illúziót, hogy ölni tud. Csodálkozunk majd 10-15 év múlva a következményeken? Ezekkel játsszuk ki a realitást a hozzáértés terén. Holott az elektronika és az általa vezérelt technika valóban hozott csodákat életünkbe. Tényleg megváltoztak bizonyos fizikai realitások is! Gondoljunk arra, hogy az információ-átvitelnek ma már nulla az időigénye. Nem felfoghatatlan? Korábban a hírtovábbítás tárgyhoz volt kötve, például papírhoz, aminek mozgatása ugyanannyi időt vett igénybe, mint az emberi test helyváltoztatása. (Ez alól a füstjel – az első telekommunikáció – jelentett csak kivételt.) A levélnek volt fizikai valósága, ma már nincs. Emellett a

fizikai testek mozgatása is szürreális idő alatt zajlik: Budapest-New York 8 óra, vagyis ennyi idő alatt a fél földgömböt átrepüljük. Amilyen mértékben kimegy alólunk a fizikai realitás, úgy gyengül a kontrollunk is felette. Ha egy repülőgép meghibásodik, azonnal felülkerekedik a gép által átmenetileg legyőzött gravitáció. Lezuhanunk. De hát hasonló baleset egy lovast is bármikor érhet, ha túlságosan megugratja a lovát. A gépeltérítéseknél viszont már azt a bénult kiszolgáltatottságot is látjuk, amit a normális fizikai feltételek hátrahagyása gondolkodásunkban ébreszt: akár félezer embert is meg lehet bénítani két játék pisztollyal, mert sem elegendő fizikai, sem mentális kapaszkodója nincs. A kiszolgáltatottság tehát arányosan nő, ahogy fizikai csodatevésünk halad előre. A filmek és elektronikus eszközök által teremtett virtuális világnak van még egy érdekessége, aminek szintén lehet szerepe a függőség kialakulásában. Ez pedig az, hogy a virtuális élmény nem fáraszt úgy ki, és nem adja azt a kielégülést, amit a teljes testi-lelki részvételünkkel átélt élmények. Emiatt valahogy állandóan újrateremti az ingeréhséget: még kérek, még kérek, mert ez valahogy mégsem volt az igazi, nem éltem át összes izmommal, vérkeringésem változásaival, a teljes látvánnyal, szaggal. Az intenzív élményekre való szomjazás nemcsak a drogok, hanem például a bungee-jumping (a halálugrás mint szabadidős „mulatság”) elterjedésében is jól látható. Ahogy hozzászoktunk a virtuális élmények özönéhez, kezdünk is leszokni a valódi élményekről. Olyankor nemegyszer meg is ijedünk. Az epizód, ami eszembe jut ennek kapcsán, végül is jó hír: a résztvevők egészséges riadalommal fogadták azt a saját élményt, aminek éles változatait naponta láthatják a médiában. Egy angliai békeszervezet háborúellenes gyűlésre hívta az érdeklődőket. A helyszín egy templom volt. Jöttek is sokan, diákok és más korosztályok is. A bejáratnál egy-egy őr állított meg minden érkezőt, akik többnyire párosan vagy kisebb csoportokban jöttek, és ilyeneket mondott nekik: „Cipőket levenni!”, „A cipőket oda kell tenni!”, „Maga arra megy, maga meg amarra!” A résztvevők megriadtak, de félelmeik ellenére engedelmesem bementek. Bent tudták meg, hogy pusztán egy kis ízelítőt akartak adni nekik a háború legenyhébb megpróbáltatásaiból. Nincs az az elektronikus játék, ami felérne egy

ilyen valóságos élménnyel, annak bármilyen „light”-os változatával is akár. Mire szánunk időt?

Most kanyarodjuk másfelé, és térjünk át a hétköznapi időfelhasználás érdekességeire. A fenti ábra ébren töltött időnk szeleteit mutatja. Az idő nagy részében ingerek érnek minket, és mi megfelelően reagálunk is. Feladataink vannak, a vízcsap elzárásától a gyerek megetetésén át, tárgyalások bonyolításáig, telefonok intézéséig, tanórák megtartásáig, kimutatások elkészítéséig, jegyek megvásárlásáig – sok minden. Ezt neveztem el ZAJLÓ IDŐ-nek, mert lényege a kívülről folyamatosan jövő feladatok ellátása. Mivel nem vagyunk sem szerzetesek, sem szigeten élő festőművészek, megszoktuk, hogy napjaink nagy része zajló idő. Többségünknek nincs is baja ezzel, ha a másik két, kisebb szeletnek is marad elegendő tér (arányaiban körülbelül annyi, amennyi a rajzon is látható: napi 1-2 óra). A MAGÁNIDŐ-nek nevezett szelet a „csigaházunkban” töltött idő. Azok a percek, amikor figyelmünk nem

kifelé irányul. Többségünk átélte már, hogy egy buszos vagy akár egy magunk vezette autós út végén elcsodálkoztunk: máris megérkeztünk? Nem regisztráltuk ugyanis, ami körülöttünk történt, mert magánidőnket töltöttük csigaházunkban. Ha ilyenkor nevünkön szólítanak, meghalljuk, és vezetés közben is észreveszünk bármi feltűnőt, a kisgyereket sem ejtjük le, a dolog tehát veszélytelen. Közben mégis emészthetjük élményeinket. Rágódunk, álmodozunk, bosszankodunk, fantáziálunk, történéseket idézünk fel. Átgondoljuk, mit csináltunk tegnap rosszul, és mit fogunk holnap válaszolni XY pimasz kérdéseire. Bosszúfantáziáink is MAGÁNIDŐ-ben születnek. Ez egészséges dolog, mert egy csomó feszültséget levezet, ami után valószínűleg nem is kell végrehajtani a fantáziált bosszút. Nagy szükségünk van a MAGÁNIDŐ-re. Funkciója hasonló, mint az éjszakai álmodásé: élményfeldolgozás. A kényszeres, állandóan elfoglalt emberek, akiknek tennivalói megszakítás nélküli kifelé figyelést igényelnek, nemigen jutnak MAGÁNIDŐ-höz. Ez persze nem kívülről jött sorscsapás, hanem választás. Az ilyen emberek többsége nem akar önmagával foglalkozni, és még gépies tennivalói közben is feladatmegoldásokon töri a fejét. Pedig nem kell jobb alkalom a csigaházba vonulásra, mint a kocsimosás, a főzés, a zuhanyozás vagy az utazás. Az elalvás előtti percek vagy akár fél óra nagyon alkalmas arra, hogy magánidőben legyünk. Olyankor ráadásul képekben jönnek a gondolatok, nem is szavakban már, és ezáltal megbízhatóbban irányulnak az érzelmileg fontos eseményekre. Azok az emberek, akik megállás nélkül cselekednek, és csak műveletekben gondolkodnak, nem engednek maguknak semmi másra időt. Ők nem szoktak tudni arról, hogy egyáltalán szoronganak, még kevésbé arról, hogy mitől. Nincsenek kapcsolatban más érzéseikkel sem, így védekező stratégiájuk sincs más, mint a tagadás. Igaz, többnyire megbecsült, megbízható munkaerők, fontosságtudatukból tehát nyerhetnek valamennyi erőt, kimerülésük mégis elkerülhetetlen. Esténként beájulnak az ágyba, vagyis még elalvás előtt sincs magánidejük. Életüket aztán, érthető módon, többnyire egy keringési krízis szabja rövidre. A másik keskeny időszelet neve INTIM-IDŐ. Életünknek azok az órái tartoznak ide, amelyeket valamely fontos partnerünkkel az együttlét öröméért töltünk együtt. Azért, mert jó. Ez a

meghatározása. Tehát nem azért, mert dolog van, mint a zajló idő sávjában. Kedvenc példám: ha azért megyünk ketten a boltba, mert egyedül nehéz lenne hazacipelni a vásárolt palackokat, akkor az zajló idő. De ha azért megyünk ketten, hogy addig is együtt legyünk és beszélgessünk, az már intim-idő, az már a kapcsoltunkról szól, azt melegíti. Fiam kétéves volt, alig beszélt még, amikor egyszer férjemmel hintáztattuk a szobahintán, mert neki még nem ért le a lába. Hol férjem, hol én löktük meg, de az egyik alkalommal véletlenül egyszerre nyúltunk két oldalról a lassuló hinta kötele után. Amikor ezt észrevettük, valamelyikünk el akarta venni feleslegesnek tűnő kezét, de a gyerek utánanyúlt, két oldalról megragadta egy-egy kezünket, és azt mondta: „Együtt!” Ami azt jelentette: nehogy már zajló időnek kezeljétek ezt, ez intim-idő! Nekem anyukám van, és apukám van, és ezt így akarom átélni! Vagyis ő már kétévesen tudta, mi a különbség zajló idő és intim-idő között. Házasságokat lehet megmenteni a teljes kiszáradástól az intim-idő tudatos helyreállításával. Nagytestvérek dühödt féltékenységét lehet megszüntetni a kistestvér születése előtti intim-idő helyreállításával, barátságokat lehet újra feltankolni vele. Intim-idő lehet a beszélgetés (nem a megbeszélés!), a sétálás, az együtt játszás, a szeretkezés, az egymás mellett szöszmötölés. Mert ezek mind az együttlét örömét szolgálják, nem pedig feladatok megoldását. Sok ember napjaiban van egy olyan idősáv – az 5. ábra rajzain ez cikkcakkos csillagként jelenik meg –, amit MENEKÜLŐ-IDŐ-nek neveztem el. Ez bármelyik másik szelet kárára működhet.

A menekülőidőnek az a lényege, hogy egyik eddig említett időszelet funkcióját sem látja el, hanem ezek hárítására ad lehetőséget. Ilyenkor nem vagyok kapcsolatban a reális világgal, ahogy a zajló időben szoktam. Amit éppen csinálok, ha csinálok bármit is, az nem tényleges feladat, hanem egy szimulált világ által előírt mozdulatsor (például rángatom a játékautomatán a sticket). Nem gondolkozom a magam dolgairól sem, ahogy magánidőben tenném, és nem figyelek fontos kapcsolataimra sem, ahogy az intimidő perceiben szoktuk. A menekülőidő, amint a neve is sugallja, éppen az előbbi három realitás (tennivalóim, magam és partnereim) elől segít elbújni. Akinél a zajló időt fedi le, az feladatai elől fut éppen (például leckeírás helyett egész nap a komputer előtt ül). Az intimidőt lefedő menekülőidőre jó példa annak a férjnek az estéje, aki hazaérkezve a munkából leül a tévé elé, és ott is alszik el éjféltájban. Nyilván azért, mert a reális kapcsolataiban nem boldog, és nem tud mit kezdeni magával, mint partnerrel. Ne kelljen beszélgetni, ne kelljen se gondot, se szemrehányásokat meghallgatni, ne kelljen szeretetet mímelni. Ül és bambul, a tévészereplőkkel él együtt. A magánidő kiiktatására törekvő, infarktusra ítélt emberre már hoztam

példát. Megijedni viszont nem érdemes, ha valaki rendszeresen megenged magának valamennyi menekülő időt. Gond csak akkor lenne ebből, ha ez ellehetetlenítené valamelyik egészséges időszeletet. Fáradt, de még „felkurblizott” állapotban leülni egy órára pasziánszozni, komputeren játszani vagy ostoba tévéfilmet nézni nem bűn, és nincs semmi vészes következménye! Az utolsó ábra azt a szélsőséges torzulást mutatja, amit boldogtalan, kapcsolatképtelen, kötelességtudó emberek alakíthatnak napjaikból: zárul az olló, semmi nem hoz enyhet, a robotolás belső kényszere hajtja a motort, amíg az le nem fullad. Az idősávokkal való tudatos gazdálkodás sokat segíthet életünk jobbításában: főként egészségünk és kapcsolataink minőségének javításában. De még a zajló időn belül is akad tennivaló. A feladatok közötti szabad választás enyhén szólva nem korlátlan, de szinte mindenkinél, akivel ilyesmit elemeztünk, nagyobb volt a tényleges szabad sáv, mint amivel az illető valóban élt is. Én ez

ügyben is boldog embernek tudom magamat, mert azzal foglalkozom, amit szeretek, és kapok annyi ajánlatot, hogy válogathassak a megbízások között.

A múlt héten egy fiatal lány keresett meg azzal, hogy segítsek megtervezni szakdolgozatát, aminek témája az én szakterületembe vág. Elmondta, hogy tanára eleve lebeszélte arról, hogy megkeressen, mondván: én biztosan olyan elfoglalt vagyok, hogy nem lesz rá időm. A „túlfényezésen” kívül az is zavart ebben a megjegyzésben, hogy a reménytelen időbeli rabszolgaságot tekinti a siker fokmérőjének. Ezt az értelmezést a kislány levélben is megerősítette, amikor azt írta: „Tudom, hogy minden perced foglalt.” Büszkén, sőt, majdnem sértetten válaszoltam, hogy: Nem! Nem minden percem foglalt, nem vagyok árucikk, amit mindenáron el kell adni; azzal foglalkozom, amihez kedvem van, a te témád érdekel, és szeretek fiatalokkal tölteni időt. Ebből persze az is adódik, hogy sosem leszek milliomos. Ha a pénz olyan nagyon fontos lenne, valószínűleg minden percem le lenne kötve. És ezzel vissza is kanyarodtunk a versenyszféra témájához. Fuss! Fuss! Ahhoz a kollektív téves eszméhez, hogy futni muszáj, kilépni a sorból egyetlen percre sem szabad, vagyis mozgásunkat – mint a marionett-bábuknak – kívülről szabályozzák. Az első ízelítőt ebből a szemléletből jó húsz éve kaptam, legalábbis akkor gondolkoztam el ezen először. Ismerősünk 12 éves fia mesélte, hogy zenei tagozatú osztályba járt, de már nem. Megkérdeztem, mi volt a baj a zenei tagozattal. Az, felelte a gyerek, hogy „első-másodikban én voltam a legjobb, de a második osztály végén jött valaki, aki tutira tehetségesebb volt nálam. Nem bírtam elviselni, és átmentem egy másik osztályba.” Megdöbbentem: ezek szerint te nem zenélni szerettél? Nem az volt a jó, hogy énekelsz, furulyázol és zongorázol, hanem az, hogy a többiek felett állsz? Nem az élmény az öröm, hanem egód biztonsága? Mostanában kezdtem azon gondolkozni, miért nevezik a versenyszférát éppen versenyszférának. Miért nem alkotásszférának? Miért nem siker-szférának vagy mondjuk beválásszférának? Miért nem arról szól az elnevezés, hogy a vállalkozásnak meg kell felelnie a fogyasztók igényeinek? Miért arról, hogy kivel

szemben győzött? Ezzel összefügg az a bosszantó jelenség is, hogy az árucikkek feliratai már rég nem a vevő gyors tájékozódását szolgálják, hanem a márka felismerését. Ők versenyeznek, én, a vevő nem vagyok érdekes. Nem hiszem, hogy sok társam lenne, de próbálok lázadni ez ellen: nem veszek meg olyan árucikket, amire nincs ráírva a műfaja. Én nem könnyűt és finomat és Danone-t akarok enni, hanem joghurtot. Csakhogy a cégnek nem ez az érdeke. Hanem az, hogy Danone-t vegyek. Valószínűleg előbb-utóbb ők győznek. Fordítva ülünk a lovon, pedig az elégedett vevőnél nincs jobb pénzforrás. A fogyasztó tájékoztatása érdektelen szempont lett. Tegnap kaptam egy számlát, 1300 forintról, de nem derül ki, mire kellene befizetnem. Megszámoltam, kb. 400 leütés van a papíron, rengeteg adat, a cég összes belső azonosítója, csak a szolgáltatás vagy áru neve nem szerepel. Talán arra utaznak, hogy ez túl kicsi összeg ahhoz, hogy az ember utánanézzen? A versenyzésből az is adódik – amit mindannyian régóta tudunk –, hogy az átlagos az rossz. Ugye? Pedig mi vagyunk az átlag, mi, így együtt! És ránk van sütve, hogy rosszak vagyunk. A hármas osztályzat eredetileg azt jelenti, hogy közepes, azaz nem gyengébb és nem erősebb a többségnél. Ma a közepes bizonyítványú gyerek már a középiskolában sem kívánatos szereplő. Szüleik erről szóló huhogását sokan tízéves koruktól hallgatják. Azt akarjuk mondani ezzel, hogy az átlagos képességű gyerek hagyja abba 14 évesen a tanulást? Az üzenet mindenesetre az, hogy ha átlagos vagy, akkor semmire nem fogsz jutni. Ki kell emelkedni, különben értéktelen vagy. Nemcsak ki kell emelkedni, de folyamatosan meg is kell erősíteni a kiemelkedést, mert ha nem teszel semmit, akkor ez a státus csak napokra a tied. Azért nem lehet abbahagyni a reklámozást, mert ha a versenytárs többet reklámoz, akkor a vevő átpártol, és nem a mi ketyerénket veszi meg, hanem a riválisét. A jelszó: Többet, nagyobbat, gyorsabbat, mást! „A határ a csillagos ég!”, olvashatjuk a versenyzők zászlóján. Az állandó, kényszerű változtatgatás ritkán jelent igazi fejlődést, vagyis a fogyasztó alig nyer, a versenyszféra viszont ebbe betegszik bele. Ha ugyanis mindig tovább kell menni, az azt jelenti, hogy ahol most tartasz, az nem jó! A jelen sosem jó, a megvívott csata értéktelen, csak a meg nem valósítottra figyelj, és gebedj bele, hogy elérd! Ez az ideológia a

boldogtalanság garanciája, a folytonos, gyomorszorító elégedetlenség filozófiája. Soha nem érezheted magad okénak! Ha megnézzük az egészségi statisztikákat, a manager-világ valóban a legrövidebb életű a jól táplált, jól szituált társadalmi csoportok között. Mert ezt a végtelenített, szünet nélküli nyomást kevesen bírják ki egészségesen. Azt a hátradőlős, békés érzést, hogy „Most jó!”, kevesen ismerik. Most jó, és nincs „De…”. Ismerek egy elég jó érzelmi intelligencia tesztet, amely sok fontos önismereti, kapcsolatkezelési és hozzáállásbeli adottságot mér, komoly hitelességgel. Szerepel viszont egy olyan kérdéscsoport („rugalmasság”, „az újjal szembeni nyitottság”, „gyors tanulás”), amellyel azért van bajom, mert nem találom a párját. Önmagukban jó kérdések, jó szempontokról. Csakhogy nincs a tesztben olyan kérdéscsoport, amely az állandósághoz, a hűséghez, a kiszámítható egyenletességhez vagy a monoton rutinhoz való viszonyt firtatná, és ezeket, mint kiegészítő pozitívumokat könyvelné el. Mintha a mai világ hangadói most állnának bosszút a sok évszázados konzervatív uralomért, amikor is szinte reménytelen volt új gondolatokkal áttörést elérni. Márpedig biztos vagyok benne, hogy csakis a „megtartás” és „újítás” egyensúlya hoz jó eredmény, külön-külön egyik sem. Az új befogadása és a meglévőhöz való illesztése kapcsán eszembe jut Amerika nehézsége a mára megfékezhetetlenné vált bevándorlással szemben. Amerika mindig is a bevándorlók országa volt, van gyakorlatuk az asszimilálásban. Történelmi tapasztalataikból tudják, mennyi idő alatt hány százalékos lakosság-gyarapodással tud az ország még harmonikusan megbirkózni. Több mint 200 éves gyakorlatuk van ebben, de – humanitárius elveik miatt – ma eszköztelenekké váltak az illegális mexikói bevándorlással szemben. Felborult a „meglévő” és az „új” egyensúlya, inog a váz, és ennek sok tünete van. Ez a dilemma számomra hasonlít a versenyszféra újítási kényszeréhez: a legjobb ötletet is kiszórják pusztán azért, mert tavalyi. Alig van mihez igazítani az újat. Újítani csak valamihez képest érdemes, a semmihez aligha. A fiatalok gyors változásra szoktatása figyelmük és elkötelezettségük terjedelmén is meglátszik: egy állás ne tartson tovább 3-5 évnél, egy film 50 percnél, egy klip 3 másodpercnél – és egy házasság?

Régi vágyunk, új illúziónk: a kontroll Minél inkább rá vagyunk utalva mások tudására, minél többet vásárolunk mások intelligenciájának termékeiből, annál kisebb a tényleges kontrollunk. Persze ha minden rendben van, rengeteg billentyűt tudunk jó eredménnyel nyomogatni. De mi történik, ha a billentyű nem működik? Békeidőben legfeljebb nem tudom kivetíteni az előadásra hozott diaképeket. De ha a mai civilizációk közötti feszültség háborúhoz vezetne, nem lenne szükség tökéletesebb pusztító fegyverre, mint egy „InfoShock”-nevű beavatkozásra, mely megbénítja az informatikát. Az ivóvíz és a levegő tisztasága mellé ez is létfeltételeink közé sorolódott. Nem véletlen, hogy a kontroll központi kérdés lett – akár gazdaságról vagy politikáról, akár tanulásról vagy magánéletről van szó. Korunk téveszméje: a kontrollnyerés és a határtalan növekedés. Önmagában is óriási ellentmondás! Hiszen, hogy lehetne kontrollálni a határtalant? A 20. század a születést is kontrollálni kezdte, mégsem volt soha akkora túlnépesedés a Földön, mint ma. Gyógyításra többet költ a fejlett világ egy év alatt, mint korábban száz év alatt, egészségünk mégsem rózsás. Az sem véletlen, hogy korunk legjellemzőbb betegsége is a kontrollvesztett, korlátlan növekedéssel: a sejtburjánzással kapcsolatos. Nehéz nem észrevenni a közös témát – a kontrollt – a szabad verseny, a túlnépesedés és a rák jelenségében. Hogy melyikben dominál éppen a kontrollvesztés és melyikben a kontrollnyerés, az eredmény szempontjából nem lényeges kérdés. De jobb megoldásokra és jobb életre csak akkor számíthatunk, ha a döntéshozók is előre gondolkodnak a következményekről.

Dr. Sári László „Hová vezet ez a munkaláz?” A törekvő élet kockázata Nyugaton és Keleten

Miközben

napjainkban az egyes ember a saját életvezetési elveinek, szabályainak kialakításán fáradozik, valószínűleg nem is gondol rá, hogy az emberiség korai történetének folyamatait ismétli meg. Valójában saját szűkebb közösségének gondolkodási dilemmáit éli meg újból és újból, eredményeit tekintve pedig ugyanennek a közösségnek a döntéseit hozza meg ismét. Történelme kezdetén, vagyis eszmélése első pillanataiban az önmaga helyét, feladatait kereső ember alapvetően két utat választott magának, két teljességgel különböző úton indult el célja, a boldogulás felé. Az egyik úton az őt körülvevő anyagi világ megismerésének és megragadásának vágya hajtotta, a másikon pedig az anyagon túli, a szellemi világ megismerésének izgalmai fűtötték. (Természetesen, ezek az utak olykor keresztezték egymást, sőt nemegyszer egybe is estek, együtt látszottak haladni.) Lázas igyekezete eredményeképpen az anyagi világ felé forduló ember kialakította a természettudományos gondolkodást és annak módszereit, a másik, a szellemi világot fürkésző hős pedig létrehozta a természetfilozófiát, és arra építette életvezetési gyakorlatát. Az egyik a részletekre (és a részletek részleteire) figyelt, a másik a létező világ egészére, és a létezők mindent átfogó viszonyaira, rendszerére. Az egyik birtokba vette a megismert anyagi világ részleteit, a másik a rendszerben fellelhető szabályt, sőt törvényt kereste, mely egységben tartja az Egészt. Az egyik saját elgondolásai szerint átalakította a birtokba vehető világot, a másik tiszteletben tartotta a készen kapott formákat valamint szabályokat. Ez vezetett oda, hogy az első csoportba tartozók alkotóvá, tevékennyé, sőt szenvedélyesen iparkodóvá váltak, a másodikba sorolhatók pedig passzívvá, tűnődővé. Ha e kockázatosan ad absurdum jellemzett két feltételezett csoportnak most megkeressük a történetileg kialakult megfelelőit, akkor kultúráink történetéből jól látható, hogy az anyagi világ felé forduló, tevékeny, alkotó típusú ember elsősorban a nyugati kultúrákban alakult ilyenné, a passzív, a tűnődő pedig a kelet-ázsiai kultúrákban jött létre, és ott találta meg a boldogulását.

Ha nyugati szemmel vizsgáljuk e két csoportot, akkor tovább sarkítva a felvázolt különbözőséget, azt mondhatjuk, hogy passzív viszonyt teremtve a környezetükkel, az ázsiaiak mintegy kívülről közelítik meg a világot. Az ő érdeklődésük ott kezdődik, ahol a nyugati ember már meghátrál, vagyis a szellemi világ innenső határán. A régi Ázsia lakóit mindenkor az érdekelte inkább, ami túl van az anyagon (metafizika: túl a fizikán), rajta kívül van valahol, körülötte létezik: innen vagy túl, alatta vagy fölötte, mellette – bárhol. Mert az anyagot megragadni és azzal babrálni, megismerni és átalakítani másféle anyaggá, az ő szemükben nem vezet sehová. Ahogy G. F. Hegel és követői a 19. század elején csecsemőkori fantáziálásnak nevezték a keletiek lételméleti elgondolásait (tűnődéseit), kinevették és elítélték passzivitásukat („tétlenségüket”), úgy mosolyogták meg akkor Kelet-Ázsiában a nyugati embert, aki lelkesen apró darabokra szedte a védtelen anyagot, hogy az atomokból ismerje meg a létezés titkát. Az anyag birtoklása és átalakítása, amit alkotásnak, teremtésnek nevez a nyugati hős, az ő nyugati világában máig szinte egyetlen igazolása az értelmesen töltött emberi életnek. Ha valaki korunkban például úgy éli végig az életét, hogy közben nem szerez hatalmat a leleményesen átalakított anyag (ipari civilizációs termékek, főképpen kisebb-nagyobb gépek valamint hasonló javak) bizonyos mennyisége fölött, a legjobb esetben is élhetetlennek, tehetségtelennek vagy lustának minősül a társak szemében, aki nem igazán kap tiszteletet, megbecsülést. Ha kap valamit, akkor sokkal inkább szemrehányást kap „erkölcstelenségéért”, mert kivonja magát a közös munkából, építésből, „alkotásból”, „teremtésből”. Sorsa tehát leggyakrabban a megvetés. A megvetettséget, a megbélyegzettséget elkerülendő lett tehát a nyugati kultúrában norma a lázas munkavégzés és kötelező gyarapodás, s ez az életvezetési forma hozta létre mára a sokat (és igen gyakran közhelyesen) emlegetett fogyasztói társadalmat. Ennek szereplői, résztvevői folyamatosan újratermelik (és közben lelkesen „tökéletesítik”) a később megszerzendő ipari civilizációs termékeket, amelyek létrehozása és birtoklása majd igazolja értelmességüket, tehetségüket, szorgalmukat – vagyis mindazt, amire a nyugati hősnek ma szüksége van ahhoz is, hogy önbecsülést érezhessen, és ahhoz is, hogy elnyerje az őt körülvevő közösség megbecsülését.

Látjuk viszont már korunkban, hogy ez az életvezetési norma, a nyugati út fáradságos küzdelmei, kiszorítják életünkből a szellemit, sőt az érzelmit is, melyek hiánya emberi méltóságunkat kezdi ki. A szellemi és az érzelmi élet minőségének hiánya így aztán egyenesen a fogyasztói társadalom csapdáiba vezet minket. A csapdák fogságából, a nyugati célok további vonzásából pedig, úgy látszik, lehetetlenség józan körültekintés, elmélyült tűnődés, másképpen: a régi Kelet szellemi értékeinek, gondolkodási technikáinak megismerése és alkalmazása nélkül szabadulni. Ezeknek az értékeknek, a régi keleti világlátásnak számunkra legfontosabb és leghasznosabb részleteit ismerhetjük meg ebből az előadásból. * Mindenekelőtt azt nézzük meg, hogy az efféle csapdák létrehozását hogyan kerülte el korábban az itt keletiként említett gondolkodás. Az anyagi gyarapodás kísértése természetesen a régi keleti kultúrák lakóinak életében is határozottan jelen volt, ám ők józan ésszel (és szívükben gyanakvással) igyekeztek végiggondolni, hogy hová is vezet a kétféle út. Az egyik, mely tehát alkotó akarattal van kikövezve (az imént nyugati útként emlegettük), és a másik, mely „tétlen cselekvéssel”, azaz tűnődéssel vezet el minket valahová (az imént keleti útként emlegettük). Szerintük az utóbbi, a keleti út a helyes tudáshoz (és az arra épülő életvezetéshez), az előbbi, a nyugati út pedig, az ún. nem helyes tudáshoz (és az arra épülő életvezetéshez) vezet – elkerülhetetlenül. Így beszélt erről egykor a kínai buddhizmus egyik legeredetibb gondolkodója, Lin-csi apát (?-867), amikor szerzetesei, Huo-to folyóparti kolostorában a kétféle tudás jellemzőiről faggatták: Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak a Mesterhez a szerzetesek. – Mester! Beszélj nekünk a tudásról. Áruld el, mi az, és mire való? – Nem szóltam volna még róla? – színlelte a csodálkozást Lin-csi, majd váratlanul kijelentette. – Ne gondolkozzatok ezen szerzetesek! Jobb lesz nektek nem tudni ezt! – Ha volna még valami mondanivalód róla, szívesen meghallgatnánk – próbálkoztak a szerzetesek.

– Nincs több mondanivalóm – felelte határozottan Lin-csi, s már faképnél hagyta volna őket, amikor az egyik szerzetes utána szólt. – A helyes tudásról kérdezünk apát! Útmutatást kérünk a használatához. – Az más! Amennyiben a helyes tudásról van szó, érdemes híveim, máris rendelkezésetekre állok. Hallgassátok a helyes tudásról szóló tanítást! – fordult vissza a csarnokba megkönnyebbülten Lin-csi, s leült szokott helyére. – Helyes tudásnak azt nevezzük – kezdte –, mellyel semmi célunk a világon. A helyes tudás önmagáért van, s önmagát szemlélve a lelket gyönyörködteti. A helyes tudás óvatos, érzékeny kapcsolatot tart a világgal, nem igényli annak szoros közelségét. Sokkal inkább távolról szemléli, mintegy meglesi részleteit, s kilesi az Egész bonyolult működését. Nem avatkozik a folyásába, kíváncsian és merengve szemléli, s örökkön azt reméli, hogy megtalálja benne a szabályt. A helyes tudást tehát csak az érdekli, amivel sohasem gyarapíthatja magát. Csak arra kíváncsi, ami kifürkészhetetlen, de amit nem fürkészni bárgyúság. Semmi sincs, amitől elfordulna, egyformán vonzza közel és távol, mély és sekély, szépség és csúfság. Lenyűgözi a világ. A helyes tudás sohasem hallatja a hangját. Néma és hűvös, mint a csillag – fejezte be tanítását a helyes tudásról Lin-csi apát, s a szerzetesek már felkászálódtak a csarnokban, amikor hozzátette. – Jegyezzétek meg, érdemes híveim, hogy bár semmi célunk a helyes tudással, birtoklása a legfőbb áldás. A helyes tudás birtokában nem ragadhat el a szenvedély, nem kell félnünk sem házunk romlásától, sem szegénységtől, sem a megbecsülés hiányától, de még a restség szégyenteljes hírétől sem. A helyes tudás birtoklása a legteljesebb szabadság, maga a földi buddhaság – szólt egykor Lin-csi apát, kolostorában, a Hou-to folyó partján. Ez lenne tehát az ember sorsa a tűnődés útján – Lin-csi szerint. Az égető, a lényeges kérdések megfogalmazása, a létezés szabályainak szelíd fürkészése, a gyönyörködés és a legteljesebb szabadság. És ez bizony nem is kevés. A nem helyes tudás jellemzőit és birtoklásának következményeit viszont így látja az apát:

Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak a Mesterhez a szerzetesek. – Mester! Legutóbb a helyes tudásról hallgattunk téged. Áruld el, mit nevezel nem helyes tudásnak, s az mire való? – Ne gondolkozzatok ezen, szerzetesek! Jobb lesz nektek nem tudni ezt! – Ha volna még valami mondanivalód róla, szívesen meghallgatnánk – próbálkoztak a szerzetesek. – Nincs több mondanivalóm – felelte Lin-csi határozottan, s már faképnél hagyta volna őket, mikor az egyik szerzetes utána szólt. – Meg akarjuk különböztetni a nem helyes tudást a helyes tudástól. Ezért kérdezünk, apát! Nincs más szándékunk vele. – Az más! Amennyiben a nem helyes tudás felismeréséről van szó, máris rendelkezésetekre állok. Hallgassátok hát, a nem helyes tudásról szóló tanítást – fordult vissza a csarnokba megkönnyebbülten Lin-csi, s leült szokott helyére. – Nem helyes tudásnak azt a tudást nevezzük – kezdte –, amellyel különféle célokra tör az ember. A nem helyes tudás a haszonért van, s ösztönzője a lázas munkavágynak. Nyers akarással közelíti meg a világot, s a legszorosabb kapcsolatra vágyik vele. A nem helyes tudás fojtogatja a világot. Örömmel ragadja meg és emeli ki részleteit, s szenvedélyesen hatol az anyagi részek belsejébe. Az egész működésében a szabály zavarja leginkább, melynek helyébe a saját elveit állítaná, hogy azokkal szabályozzon. Hatalommal bír az anyagi világ felett, melynek elemeit szabadon rendezgeti. Ezt nevezi alkotásnak. E művelet a helyes tudás szempontjából teljességgel értelmetlen. Az alkotás pompás, ám veszedelmes játék, mely a nem helyes tudás birtokosát lenyűgözi, mint a gyermeket. Az elbűvölt gyermek már sohasem tudja abbahagyni a rögeszmés játékot, élete értelmét ez a rítus adja. Az alkotás hőse színes cserépcsörgőjét rázza. Csörömpöl és harsog, mint körülötte a dolgok – fejezte be tanítását a nem helyes tudásról Lin-csi apát, s a szerzetesek már felkászálódtak a csarnokban, amikor hozzátette. – Jegyezzétek meg, érdemes híveim, hogy bár a nem helyes tudás forrásai nem tiltottak, a forrásokat kolostorunkban a helyes tudás leghivatottabb birtokosai őrzik. Ők felügyelik az odajárókat. Nehogy mértéktelenül merítsenek, romlást hozzanak magukra és

kolostorunkra, sorsunk a szenvedély legyen, majd a megvetés. A nem helyes tudásnak áldozók sorsa: örök szenvedés – szólt egykor Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján. A nem helyes tudás elvei szerint kialakított életvezetési gyakorlat buktatóira (vagy más szóval éppen azokra a csapdákra, amelyekről mi itt beszélünk) ennél gyakorlatiasabban, konkrétabban is felhívja a figyelmet a buddhizmus. (A buddhizmus ilyen értelemben tehát nem is vallás, hanem máig az, aminek a vallásalapító Sziddhárta herceg eredetileg is szánta: etikai és gyakorlatias életvezetési útmutatás. Ezért is lehet szó ma már a nyugati világ egyetemein és tudósainak kongresszusain egyre gyakrabban buddhista közgazdaságtanról, s jelenhetnek meg ezt az elméletet feltáró és a gyakorlatot ajánló szakkönyvek.) A nem helyes tudásra épülő kockázatos gyakorlatot (a csapdákat) egyébként Kínában már a taoisták is felvázolták követőik előtt. A megoldás elvét (a „nem-cselekvés” gondolatát) természetesen a taoizmus filozófiáját összefoglaló Lao-ce fogalmazta meg először, a gyakorlat veszélyeiről pedig legkorábban talán Csuang-ce (i.e. 369286) példázataiban olvashatunk ide vonatkozó utalásokat. Amikor pedig a kínai taoizmus és az indiai buddhizmus az i.sz. 2. századától „egymásra találtak” s átvették egymás bölcseleti elgondolásait (természetesen csak a rokon eszméket), igen karakteresen fogalmazódik meg a csapdák veszélye a kínai buddhizmust idéző szövegekben is. A „mértéktelen merítés”, az ezt követő szenvedély, romlás majd megvetés veszélyének lehetséges elkerüléséről én itt (nem véletlenül) ismét Lin-csi apátot idézném. Lin-csi egészen konkrétan fogalmaz, és valóságos élethelyzetekhez köti a mondandóját. Kolostorában egy reggel így fordult szerzeteseihez Lin-csi apát. – Hívek! Ma elmesélem nektek, mit mondott régi mesterünknek a bölcs paraszt. Amikor a mester, még vándorfilozófusként, lent járt délen, találkozott egyszer egy paraszttal. A paraszt kutat ásott a földjére, és ennek a kútnak a vizével öntözte a rizsét. Egyszerű csöbörben kézzel húzta fel a vizet a mélyből. Amikor a mester odaért és meglátta, mit csinál, elámult, majd megkérdezte tőle.

– Te paraszt! Miért nem használsz gémet? Mire a nap lemegy, háromszor akkora területet öntözhetnél meg. Miért nem állítasz a kutadhoz gémet? Sok fölösleges munkát takarítanál meg! – A paraszt így felelt a mesternek. – Tudom, hogy a gémmel munkát takarítanék meg. De hát éppen ezért nem használom! Mert mit kezdenék a megtakarított munkával? Újabb földdarabot művelnék meg, ahol újabb kutat ásnék, s ha oda is gémet állítanék, azzal megint csak munkát spórolnék. Azzal a munkával megint újabb darab földet művelnék, s a sok megművelt földön aztán annyi rizst termelnék, amennyit már eladni se tudnék. Akkor több bivalyt és kocsit vennék, s messzi városokba járnék velük piacokra. A piacokon a rizsemmel hosszú napokat töltenék, alkudnék, veszekednék, de aztán megint csak egy kicsikét gyarapodnék. Akkor megint újabb darab földet vennék, megművelném, kutat ásnék, gémet állítanék, s végül a gémnek köszönhetően többet dolgoznék, mint valaha. A megtakarított munka csakis munkát termelne nekem, egyre keservesebb lenne az életem. Ezt tenné velem a gém. Ezért nem állítok a kutamhoz gémet – mondta régi mesterünknek a paraszt, ő pedig lejegyezte szavait, s az írás fennmaradt – fejezte be Lin-csi a történetet, majd hozzátette. – Hívek! Bár kolostorunkban elvetjük az írott hagyományt, jegyezzétek föl ezt a tanítást, s idézzétek, ahol csak lehet. Nehogy egyszer ellepjék a földet azok az otromba fullánkos gémek! – mondta egykor Lin-csi apát, kolostorában, a Hou-to folyó partján. Azt hiszem, hogy ez világos beszéd. Valóságos környezet, konkrét élethelyzet a színhelye a jó példabeszédnek, éppen ezért bontja ki hasonlóan világosan ugyanezt a kérdést – a kútgém (vagyis az egyszerű gép), de általában a gépek használatának kérdését – a következő történet is. Az ifjú Lin-csi egy nap széles, lapos, napsütötte völgyre talált. Nem pompázott benne fűszál, bokor, virág, de szép volt, mint minden gondos emberi alkotás. Simított, egyengetett, sarkosra szabott formákból állt, akár a márványlapok paloták udvarán. – A világ magához köti mind a szolga embert, ki munkájával a földet egészen betakarja – gondolta Lin-csi, végigtekintve a kockásra

rajzolt síkságon. A völgyben rizs termett, a földet egyetlen paraszt öntözte vödörből. Lin-csinek eszébe jutott Konfuciusz mester egykori józan lelkű tanítványa, aki kioktatott egy földművest. – Van már olyan találmány, amellyel napkeltétől napnyugtáig akár száz csatornát is megtölthetnél vízzel. Csekély fáradsággal sokra megy vele az ember! Miért mered hát a kútból csöbörrel, és hurcolod a csatornába te magad a vizet? Nem akarod inkább azt használni? – kérdezte tőle. – Na és mi volna az? – fordult felé a paraszt. – Egy afféle emelő, fából – magyarázta a konfuciánus. – Hátul nehéz, elől meg könnyű. Ezzel gyorsan lehet vizet meríteni, és annyit, hogy csak úgy ömlik. Úgy hívják, hogy kútgém. Vályúkat kell köré építeni, azokból aztán magától fut a víz mindenfelé a csatornákba. – Ismerem én azt a leleményt. De használni szégyelleném! – felelt neki váratlanul és határozottan a paraszt. – Én magam csak földművelő vagyok, de munkára alkalmasabb, mint a ti bölcseitek bármiféle találmánya. Jobban dolgozom, mint akármilyen agyafúrt szerkezet – magyarázott most ő a konfuciánusnak. – Ha ennek ellenére alkalmaznám a találmányaitokat, meg kellene elégednem a tökéletlen munkával, vagy örökké ki kellene javítanom azt. Ha nagy fáradsággal megépíteném a tökéletlen szerkezetet, aztán nagy fáradsággal minduntalan az ő tökéletlen munkáját javítgatnám, egész életemet az ő szolgálatába állítanám. Én, a tökéletes, örökké csak őt, a tökéletlent szolgálnám. Hová vezetne ez? Hová lenne akkor a világ?! – szegezte neki a kérdést. Aztán hosszan, figyelmesen nézte az arcát. Az erényes és gyakorlatias konfuciánus zavarában lehorgasztotta a fejét. Először egyik lábáról a másikra állt, majd szótlanul elsétált. Az Úton járók, a tao követői, akik máig nemigen szívelik Konfuciusz mester tanítását, azt mesélik, hogy a tanítvány egészen Lu fejedelemségig meg se állt. Hegyenvölgyön vándorolt hosszú heteken át, míg mestere házához érkezett. Ott sírva panaszolta neki. – Mester! Találkoztam egy tökéletes emberrel. Én eddig úgy tudtam, hogy csak bölcsek vannak és balgák. Mit gondoljak most? Mit ér az Erény, a Szabály, a Tudomány, ha a paraszt nélkülük is tökéletesen végzi a dolgát?

Tanítványát hallgatván, Konfuciusz szintén nagyon nekikeseredett. Annyira, hogy aztán már együtt sírtak tovább. Majd szégyenében és tehetetlenségében a mester hamarosan feladta tanítását. Megtért az erőfeszítés nélküliséghez, a taohoz. Erényről, viselkedési szabályokról, tudományról, gépekről, melyek mind az elme kockázatos leleményei, soha többé nem beszélt. A rizsét öntöző parasztot bámulva, ez a mese jutott akkor Lin-csi eszébe. Meg az, hogy bármiképp is végezze a földműves a dolgát – kútgémmel vagy anélkül minden tál rizs minden egyes szeme azóta is végtelen fáradság és gyötrődés eredménye. Se eszme, se tudomány, se gép nem könnyít ezen sose. De hová is jutna akkor a világ? A gépek megjelenése az ember történetének talán legmeghatározóbb fordulópontját jelenti. Az emberi igyekezet, iparkodás hatékonyságának előre megtervezhetetlen növelőiként, és egyben sajnos a kényelem illúziójának megteremtőiként, már a legegyszerűbb gépezetek is a feje tetejére állították a világot. A gépek megalkotására és használatára koncentrálva teremtettük meg és teremtjük ma is tovább azt a világot, amelyben már valóban főszereplőkké váltak, helyettünk dolgoznak, helyettünk gondolkoznak, s szinte már helyettünk élnek is. És persze tényleg nem végzik tökéletesen, nem teszik hibátlanul a dolgukat. Ezért örökké a mi felügyeletünkre szorulnak. „Én, a tökéletes, örökké csak őt, a tökéletlent szolgálnám.” Mondja már az egykori kínai földműves is, ma pedig ott tartunk, hogy ez a szolgálat, a felügyelet azért elengedhetetlen, mert a gépezetek tökéletlen működése – szinte már minden alkalmazási helyzetben – emberi tragédiához, katasztrófákhoz vezethet. Annyi mindent bíztunk már eddig is az efféle leleményeinkre, hogy az ipari civilizációs infrastruktúra működési zavarai akár el is pusztíthatják az embert. Kisebb méretekben már megállíthatatlanul végzik is ezt a pusztítást, folyamatosan vagyunk szenvedői, résztvevői, vagy éppen csak tanúi kisebb-nagyobb közlekedési, ipari (olykor például nukleáris) baleseteknek. Valóban nélkülözhetetlen szükség van tehát az infrastruktúra minél fokozottabb ellenőrzésére, ez viszont minden pillanatban teljes embert igényel, vagyis teljes

mértékben elvon, elfordít bennünket magunktól és társainktól, de minden más szellemi, érzelmi működéstől is, s csakis a „szolgálatra” enged, sőt kényszerít figyelni. És mivel az ember igyekszik egyrészt jobban és megbízhatóbban dolgozó gépeket létrehozni, másrészt pedig a felügyeletüket is gépekkel szeretné kiváltani, már szinte minden figyelme csak erre irányul, minden képességével és erejével ezt a célt (gépei működésben tartását) szolgálja. Ezért vált mára cáfolhatatlan igazsággá, amit az egykori kínai paraszt az iménti történetben fogalmazott meg a saját, és általában az ember jövőjéről. Annak az embernek a jövőjéről, aki a teremtő akarat birtokában az anyagi világ átalakításának útján indul el célja, a boldogulás felé. („Nagy fáradsággal megépíteném a tökéletlen szerkezetet, aztán nagy fáradsággal minduntalan az ő tökéletlen munkáját javítgatnám. Egész életemet az ő szolgálatába állítanám. Én, a tökéletes, örökké csak őt, a tökéletlen szolgálnám.”) Bármilyen közelinek látszott is ezen az úton egykor a régtől fogva szenvedélyesen vágyott kényelem és biztonság, vagyis a boldogság, az alkotó, „eszközhasználó ember” útja zsákutcának bizonyult, s valóban fejtetőre állt a világ. „Az életet élni kell, és nem gépekkel helyettesíteni.” Jelenti ki Lin-csi határozottan a következő történet főszereplőjeként, kolostorában, a Huo-to folyó partján. Lin-csi kolostorába egy nap látogató érkezett. A falubeli legény egy kis emelőszerkezetet hozott magával, mely Huang tanácsos úr találmánya volt. A tanácsos úr azt üzente, gyártsanak a szerzetesek belőle, amennyit csak tudnak, jól megfizeti. Majd eladja őket a városban, ahol kedvelik az efféléket. – Nem gyártunk! – vágta rá az ajánlatra Lin-csi apát, még mielőtt a legény előadta volna a mondókáját. – Miért nem? – kérdezte meghökkenve, majd’ elejtette a szerkezetet. – Mire való ez a hülyeség? – bámulta undorral a szerkentyűt az apát, akiről a legényt kivéve mindenki tudta, hogy utálja az efféle szerkezeteket. – Kiönti a teafőzőből a teát. Nagyon praktikus – állította róla az ifjú.

– Miért? Van, aki nem tudja maga kiönteni? – Nem, olyan nincs. – Akkor ez mire való? – Kiönti a csészébe a teát – próbálkozott ismét a küldönc. – Megemeli a teafőzőt, majd ez a kis rudacska itt megbillenti, s a tea kifolyik belőle. Nagyon praktikus – ismételte. – Nem értem! Meresztgette a szemét továbbra is Lin-csi, s valóban nem értette, mi szükség van rá. – Azt üzenem a tanácsos úrnak, hogy szerzeteseim nem vállalnak teafőző-emelő gyártást. Életerősek, okosak, ügyesek és szorgalmasak, nem bízhatok rájuk együgyű, férfiatlan és értelmetlen munkát. Ezután is szívesen gyártunk mécsest, lampionokat, bambuszfáklyát és egyéb bambusztárgyakat, de teafőző-emelő szerkezet gyártása mihozzánk méltatlan. Egyébiránt megvallom azt is, hogy mindenfajta gépezet létrehozását kétséges erőfeszítésnek tartom. Ezért sem üdvözölhetem a tanácsos úr találmányát. – Miért?! – ámult most megint a legény. – Nem gyártunk gépeket! A munkát nekünk kell elvégezni. A teát ki kell tölteni, a földet meg kell forgatni, a magot el kell vetni, az árpát le kell vágni. Falat kell rakni és tetőt, köpenyt varrni és lábbelit, aztán hordani és koptatni. Ez az élet. Az életet pedig élni kell, és nem gépekkel helyettesíteni! – válaszolt a legénynek szárazon Lin-csi apát, s kipenderítette őt a tanácsos úr szerkentyűjével együtt. Hogy ezen az úton, vagyis a mérnöki világ megalkotásának útján haladva, az ember nem csak fizikai létfeltételeit szünteti meg előbbutóbb, hanem létezésének szellemi és érzelmi feltételeit is, arról megint csak egy Lin-csi történet beszél. Ismét konkrét élethelyzetben, egy valóságos, hétköznapi életút végén szembesül lázas munkával töltött évei eredményével a történet hőse. Lin-csi apát kolostorának kapuján egy nap öreg vándor zörgetett. – Lin-csi mester! Szeretnék tanítványodul szegődni, részt venni reggeli beszélgetéseiden – szólt szerényen a kapuban álló apáthoz. – Honnan jöttél, jó öreg? – kérdezte Lin-csi, kissé meglepődve az öreg szándékán. – A városban éltem. Egy esztendeje vándorúton vagyok.

– Na és mi célból vándorolsz, barátom? – Nézelődöm az emberek közt. – Ki vagy te, hogy csak úgy nézelődsz köztünk?! – Ezt te mondd meg nekem, Lin-csi apát! Én egész eddigi életemet gyertyaöntéssel töltöttem, semmit és senkit nem ismerek a világon, legkevésbé magamat. Minden figyelmemet a gyertyákra fordítottam. Hevítettem, merítettem, formáztam. Hevítettem, merítettem, formáztam. Milliárdszor és milliárdszor. Eközben teljesen megfeledkeztem magamról. Elfelejtettem, honnan jöttem, hová indultam, mit akarok. Nem tudom, hol vagyok, ki vagyok. Most nézelődöm az emberek közt, eljöttem kolostorodba. Szeretnék részt venni reggeli beszélgetéseiden – vallott magáról az öreg. Vallomása őszintén tetszett Lin-csinek. – Figyelj rám, derék vándor – fordult hozzá barátian. – Aki ma bezörgetett ide a kolostorba, valóban nem az, aki egykor testet öltött benned a városban. De már nem is az, aki egy életen át hevítette, merítette, formázta a viaszgyertyát. Aki ma itt áll, egy harmadik ember, és ebben az életében nincs már ideje találkoznia az előbbi kettővel. Annál több lehetősége lesz azonban a következőben, amelyben majd bölcsen elkerüli a milliárd találkozást a viaszgyertyákkal. Mostani elhibázott életének pedig vállalja elkerülhetetlen végét. Eszméletlen bolyongása után megül valahol egy kis kolostorban, és szép nyugodtan megvárja szabadulását. Majd eljő az a perc végtére, Melyben elér ő is a kínok végére. És az esti szellők lágymeleg szárnyain Általrepül lelke a tenger partjain – szólt vigasztalóan az öreghez Lin-csi apát, s kitárta előtte kolostora kapuját. Őszintén sajnálta, hogy nem tehet érte többet. Az eddig idézett történetek szereplői: a kútgém használatát ösztönző mesterek, a teafőző-emelőt feltaláló Huang tanácsos úr, az önmagával sohasem találkozó gyertyaöntő (vagyis mindannyian a nem helyes tudás birtokosai), egytől egyig a nyugati típusú, lázasan törekvő, teremtő hőst állítják elénk. Ők jelennek meg előttünk abban

az élethelyzetben, amikor szembekerülnek boldogságot ígérő, sőt üdvözítőnek vélt korábbi elgondolásukkal, az anyagi világ birtokbavételének és átalakításának programjával. Pontosabban ennek a programnak a következményeivel. Meglepő, hogy ez előtt a pillanat előtt mennyire kézenfekvő volt számukra a program helyessége, sőt nagyszerűsége, mennyire nyilvánvalónak látszott előttük, hogy gyötrelmes és fáradságos munkával is megéri teljesíteni a kitűzött célt, létrehozni a boldogulás varázseszközeit, a leleményes gépezeteket. De meglepő az is, hogy a történetek hőseivel végiggondolva a következményeket, milyen gyorsan belátható, hogy a gépek alkalmazása mérhetetlen mennyiségű feladatot, terhet ró az őket működtető emberre. Olyan mértékű, szinte bírhatatlan terhek ezek, hogy velük együtt már a munka eredményessége, haszna is azonnal kérdésessé válik. A hatékonyság ésszerűtlen fokozása, mely ma már egyformán jellemzi a nyugati és a keleti gazdaság gyakorlatát, nem kényelmet, biztonságot és nyugalmat teremt az életünkben, hanem egyre több gondot okoz. Valamely határig mindenfajta növekedés kedvező hatású, ám azon túl már nyilvánvalóan kedvezőtlen, gazdaságtalan, sőt veszteséges. Mégis makacsul igyekszünk a növekedést fenntartani, a „fejlődést” kicsikarni magunkból és gépeinkből. Ez az a pont, ahol az addig józanul igyekvő, alkotó természetű ember elveszíti a tisztánlátását, s a maximálisra való törekvést tűzi ki magának célul, az optimális működés helyett. És ebből származnak környezetében a már fizikai és szellemi létezését is veszélyeztető, átláthatatlan, kiszámíthatatlan változások. Ezek pedig elkerülhetetlenül bizonytalanná, szorongóvá teszik az ilyen környezetben élőket, vagyis mindannyiunkat. A minket körülvevő – immár gólemmé hatalmasodott – ipari infrastrukturális környezet többé már nem barátságos, nem gondoskodó, kényelmet és biztonságot nyújtó, hanem félelmetes, örökös készenlétet és szolgálatot követelő. Szabadulni is képtelenség belőle, az önmagáról az iparkodásban teljesen megfeledkező hősnek már nincs hová menekülnie, nincs hová visszatalálnia. Ez az a csapda, amelyben élünk, ezt építette meg magának sok gonddal és fáradsággal a nyugati (a teremtő) ember,

aki ebben az igyekezetben a múlt század elejétől már társára lelt a józanságát akkortájt elveszítő keletiben is. Mivel az időben nincs visszafelé vezető út, a létező ipari civilizációs infrastruktúra nem számolható föl, s nem is csökkenthető semmiképp. (Olyan ez már rajtunk, mint a vastüdő, elpusztulnánk nélküle. Így aztán mára nemigen maradt más választásunk, mint csillapítani, fékezni az erőinket, lassítani a „haladást”. Ezen az egyetlen módon hosszabbíthatja meg földi létezését az ember, teheti elviselhetőbbé, sőt talán otthonosabbá életét ebben a gondosan megépített csapdában. Ha nem a fékezés régi keleti technikáit választja, hanem továbbra is gyorsan és az alkotás lázában él, ennek az útnak a végén csakis a pusztulás várhat rá. Utazása nem kéjutazás lesz, mint egykor remélte, hanem maga a „lassú halál”, hogy itt az előadássorozat készen kapott címét idézzem. Pedig tudhattuk volna már rég, hogy a sírunkat ássuk, miközben azt képzeljük, hogy erősödünk, gyarapodunk, alkotunk, építjük a fényes jövőt. Csak egy kicsit el kellett volna tűnődnünk, és körül kellett volna tekintenünk a világunkban, ahogy az ebben az előadásban idézett történetek keleti hősei tették. De írtak a mi nyugati gondolkodóink is hasonlókat, figyelhettünk volna rájuk is. Ki ne ismerné például Faustus doktor történetét, akinek útja legnyilvánvalóbban Goethénél példázza a sírját ásó teremtő ember sorsát. De hányszor figyelmeztettek bennünket még jó időben mások is a réges-régi (és mindig költőien fogalmazott) igazságra, arra, hogy a legfőbb földi bűn a telhetetlen óhajtás. És a telhetetlen óhajtás büntetését is hányszor láthattuk már betelni az egyes emberi sorsokban. Ha nem vigyázunk, közös sorsunk sem lehet kivétel ez alól. Életveszélyes, mérnöki tökéletességgel megépített csapdában élünk, és csakis rajtunk múlik, hogy meddig és hogyan. * Az ifjú Lin-csi aznap parasztok, kereskedők seregeit látta vonulni a hegyek között mindenfelé. És másnap is az őszi vásárokra tartó állatok, szekerek ezreit, lázasan serénykedő falusiakat és városiakat. Az utak szélén asztalaik mögött árusok kínálták hangosan kiabálva gőzölgő ételeiket, italaikat, a helybeli erős legények hosszú rudakkal a sárban elakadt szekereket segítették

tovább. Óriási volt a forgalom, de ment minden, mint a karikacsapás. Mindenki pontosan tudta és tette a dolgát. A céltudatos, határozott tevékenység mindig lenyűgözte Lin-csit, ámult a szorgalmas, magabiztos férfiak láttán. De azért egy kissé gyanakodva nézte őket. – Honnan tudják, hogy mit csinálnak? Honnan tudják, hogy hová vezet ez a munkaláz, mi lesz az eredménye? Nyugalom, biztonság? Vagy újabb kísértés, újabb cél, újabb akarás? Ismeri magát a törekvő ember? Tudja, hogy mibe vág? – tűnődött Lin-csi, szerette volna hinni, hogy ez a nagy igyekezet addig tart csupán, míg mindenki megleli helyét a többi közt, aztán önmagához ismét visszatér. – Mihelyt jó helyet, otthont talál magának az ember, attól fogva, ha okos: derűsen, csendesen él. Bámulja a gyönyörűséges égi és földi képeket, a fények, a színek, a formák milliárd változását, hallgatja a szél zúgását, a vizek csobogását. Megvalósítja a heverészés művészetének legmagasabb fokát. Kényelemben tűnődve aztán az égi és a földi világ tízezerszer milliárd rejtélyén, szépen éli az életét és szépen találja őt a halál. Mert micsoda szégyen is lenne, ha itt találná az út sarában izzadva, küzdve az épp ilyen küzdelmes és keserves holnapi napért. Így töprengett magában Lin-csi, végigtekintve az út mocskában öntudatosan, büszkén taposó törekvőkön. Bármennyire szerette volna, nehéz volt őket elképzelni a jövő derűs és csendes bölcselőiként. Türelmetlen iparkodásuk soha nem emelheti őket a heverészés és a tűnődés fellegei közé. A munka és a gyarapodás hívságának szolgálók egyre mélyebbre merülnek a sárba, egyre földibbé válnak. S egyre tékozlóbbá. A tékozló életet pedig mindig több és több munkával kell majd fenntartaniuk. Így aztán örök sorsuk marad a sár, a verejték, a szolgálat, az elbutulás – értette meg Lincsi a törekvő élet kockázatát, s önkéntelenül elhúzódott az utak harsogó zajától. Szánalom helyett most már inkább haragot érzett szívében a harsogók iránt.

Kalo Jenő Nem könnyű változtatni…

Az érték fogalma

Ahhoz, hogy a problémát megértsük, előbb beszélnünk kell az érték fogalmáról. Az érték mint fogalom minden ember számára mást jelent. Hiába gondoljuk azt, hogy az arany érték, és tele lehet vele a zsebünk, ha egy amazonasi esőerdőben ronggyá ázva, húsz nap óta éhesen kóborlunk. Ugyanezzel a hasonlattal élve, hajótöröttként az óceánon az aranyrudat inkább kilöknénk, mert lehúz a víz alá, mintsem hogy tovább kiabálnánk segítségért. Vagy ha egy erdei kirándulás során megéhezünk, nekiállnánk uzsonnázni, de nincs nálunk só, hogy az ételünket megízesítsük. Kijelenthetjük tehát, hogy az érték embertől és helyzettől, kultúrától, neveltetéstől, számos tényezőtől függ. Az első és legfontosabb dolog, hogy megtanuljuk az életünket értékelni. Erre sokan azt válaszolnák: „Én értékelem az életemet” Erre a válaszom az, hogy nagy általánosságban, globálisan gondolni kell arra a nap minden pillanatában, hogy milyen jó hogy élek. Erre többen ismét ellenvetést fogalmaznának meg: „ha sütkérezem a napon, jól érzem magam, átölel a kedvesem, vagy éppen jól vagyok lakva, nincs semmiben hiányom, akkor örülök az életnek. De most hagyott el a szeretőm, ellopták az autómat, meghalt az édesanyám, így nem tudok örülni az életnek.” Kevés ember él olyan szinten a világban, aki a negatív eseményeket is átélve felteszi magának a kérdést, hogy ebben mi számára az érték, mire fejleszti az esemény, amit átélt, mi benne a jó? Ez ugyancsak az érték viszonylagosságát tükrözi. Nem csak az élettel vagyunk így. Saját magunkkal is így vagyunk. Ha a külvilág értékesnek, hasznosnak lát minket, akkor sokkal inkább elégedettek vagyunk, mint amikor kritikát, ellenvéleményt fogalmaznak meg velünk szemben. Nem beszélve az alapvetően önbizalom-hiányos emberről, aki még a dicséretre, a sikereire, a jól elvégzett munkájára is úgy reagál, hogy ez most csak véletlenül sikerült, de egy pillanatnyi lazítást sem szabad megengednie önmagának, mert máris „szó érheti a ház elejét”.

Az érték és a pénz Ebben az óriási értékversenyben, teljes mértékben a pénz kapta meg a főszerepet, holott a pénz valamikori létrejötte abból a célból történt, hogy az emberek megkönnyítsék maguk között az árucsere forgalmat. Manapság azonban minden mögött óriási haszonszerzési vágy fedezhető fel mozgatórugóként. Egyfajta modern rabszolgaságban élünk, amelyben mindenki a munkája és a teljesítménye által értékelhető és ennek következtében, ha csak egy kicsit is enged a lazításnak, vagy úgymond nem figyel oda, máris számíthat a kiselejtezésre. Ennek következtében egyre kevésbé értékes az, amit egy 40-50 éves korú ember végez azon haszonleső cégek és multinacionális vállalatok szemében, akiknek az a céljuk, hogy a legkisebb befektetéssel a legnagyobb hasznot húzzák. Ezzel magyarázható az a tendencia, amely a világon egyre inkább eluralkodik, hogy gyermekeket, fiatalokat kezdenek el dolgoztatni, akiknek a munkabírása az ő szemléletük szerint még elégséges, és éhbérért dolgoztatják őket. Ez tapasztalható ma a Távol-Keleten, Afrikában. Ahhoz, hogy ez létrejöhessen, a nyugati társadalmak gondolkodásmódjára is szükség van. Bármilyen globalitásról is beszélünk, a globalitás mögött mindig ott van az egyes ember. Nézzük meg a civilizált nyugati társadalom emberének a gondolkodását. A saját munkájával kapcsolatban elvárja, hogy minél magasabbra értékeljék, minél nagyobb fizetést kapjon érte, ezáltal a pénze is értékesebb a vásárlóerő tekintetében. Őérte, mint fogyasztóért versengenek a különböző termékeket előállító cégek, és áraikat egymás alá ajánlják, csak hogy a fogyasztó az ő termékeiket vásárolja. Ebből következik, hogy irreálisan túl lesz értékelve a nyugati ember munkája, munkabírása és most már kimondhatjuk, irreálisan le lesz értékelve a keleti ember munkája és munkabírása. A nyugati civilizációban mindenki, mindent olcsón szeretne megkapni, és nem foglalkozik azzal, hogy a Föld egy másik pontján ki mennyit görnyedt azért, hogy ma akár táplálkozás, akár egyéb jóléti szempontból jól érezhesse magát. Nyilvánvalóan felfedezhető egy végtelen nagy önzés, amely arról szól, kissé szélsőségesen fogalmazva, hogy magunknak mindent meg akarunk teremteni, de a másik jólétével nem törődünk, nem foglalkozunk.

Ennek a gondolkodásnak a társadalmi veszélyei beláthatatlanok. Minél szélesebb tömeget tartunk éhbéren, annál nagyobb az esélye, hogy ezek az emberek fellázadnak, és elsöprik a nyugati civilizáció virágzását. Érdemes elgondolkozni azon, hogy minden ember számára szükséges, alapvető érték az egészség, a mindennapi örömök megélése, és az élet különböző ajándékai, mint például a gyermek. Ha ránézünk a keleti társadalmakra, mint Kína, India, vagy más népesebb országokra (Indonézia) akkor azt látjuk, hogy a szegény és a mi szempontunkból elmaradott emberek boldogan vállalják a szerelmük gyümölcsét a gyermeket, mert az ő évezredes tradícióik a család fogalmát értéknek tekintik. Ezért a népszaporulat ezekben az országokban egyre ijesztőbb mértékben nő, de csak számunkra nyugatiak számára, hiszen tudjuk, hogy Kínában egy tál rizsen is képes élni egy ember, csak mi gondoljuk azt, hogy svédasztal javaiban kell dúskálnunk minden nap. Nem véletlen, hogy ijesztő számunkra ez a tömeg, hiszen állandóan ott feszül a ki nem mondott kérdés a lelkünk mélyén: „Mikor gondolják azt, hogy nekik is több kell, mint egy tál rizs” – és indulnak el keletről a ma már több mint egymilliárd kínai, az egymilliárd indiai és a további igen népes ázsiai országok lakossága. Azzal, hogy a nyugat-európai és amerikai cégek olcsón dolgoztatnak távol-keleten, akarva akaratlanul elviszik a nyugati kultúrát, például az amerikanizálódott Japán, itt egyre kevésbé értékesek az ősi tradíciók és egyre inkább tért hódítanak az amerikai álom csapdái. Japán egyébként is egy rendkívül érdekes ország, mert az ősi tradíciók mellett óriási jelentősége van abban, hogy a nyugati társadalmak is egyre inkább a számítógép bűvöletébe és őrületébe helyezzék bele a mindennapi libidójukat. (A modern technikai fejlesztések jelentős része innen származik.) Elindult egy olyan spirál, mely vészesen lefelé halad és aláássa az élet azon értékeit, melyek magának az életnek a fenntartását céloznák meg. Egy rövid kitérő erejéig térjünk vissza a pénz fogalmához. A pénz az Ókorban és a Középkorban az árucserét megkönnyítő folyamat része volt. Ma a modern tőzsde és részvénypiacon a pénz maga is kereskedelmi eszközzé vált, ami azért döbbenetes, mert a pénz nem önálló érték. Egy papírfecni, amire teljesen mindegy, hogy milyen színű nyomdafestékkel és milyen számokat írunk. Ma már

ennek a szimbólumnak is árfolyama van, és hatalmas piaca. Vajon miért félti Amerika a dollár hegemóniáját, és miért próbál az EU ennek valamelyes ellensúlyozására egy önálló pénzt kiadni? Miért akar mindezen pénzpiacoktól Svájc vagy Nagy-Britannia független maradni. Tudjuk jól, hogy mindkettőjük pénzének változatlanul jelentős értéke van. Nézzük Svájc esetét! Svájcban régóta rájöttek arra, hogy az emberek nem szeretik, ha belelátnak a zsebükbe, viszont szívesen viszik el egy olyan országba a pénzüket, ahol nem kérdeznek semmit, és nagy gondossággal kezelik a pénzüket. Ilyen ország Svájc, és ilyen intézmények a svájci bankok. Óriási energia áramlik tehát Svájc felé a pénzen keresztül. Ezen pénzek mögött azonban gyakran törvénytelen vagy illegális erők állnak. Mivel ez Svájcnak nem számít, az odaáramló pénz biztos nemzeti valutát eredményez. Nem akarom leértékelni a svájci ipar és gazdaság szerepét, de ennek a tanulmánynak nem az a célja, hogy ilyen részletességgel foglalkozzon egy adott ország gazdasági kérdéseivel. Nagy-Britannia esetében sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogy az angolok nem engedik, hogy nemzeti valutájuk presztízse veszteséget szenvedjen. Ha ezeket az összefüggéseket figyelembe vesszük, megint eljutunk arra a felismerésre, hogy a pénz értékének a fenntartása hozzátartozik a nyugati társadalom felfújt luftballonjának a megtartására. Hol jegyzik India, vagy Kína nemzeti valutáját? Banki értelemben jegyzik, de jól látható, hogy a ma igazán meghatározó valutákhoz képest ezek sehol sincsenek. Ma a pénz értékállóságáról beszélünk, ami azért vicces, mert viszonylag jó papírból készítik ezeket, s ha csak nem tesszük ki őket annak, hogy az egér megrágja, vagy elpenészedjenek, akkor ezek a pénzek sokáig megtartják fizetőeszköz voltukat. Az értékállóság valójában nem erre vonatkozik, de ez a kifejezés éppen ezért vicces. Valami olyasmiről beszélünk, ami valójában nincs, és mégis van. Van, mert biztosítjuk neki a zöld utat azzal, hogy közös megegyezésben megállapítjuk, hogy mennyit ér egy 100 eurós bankjegy, abból a szempontból, hogy milyen tárgyakat, eszközöket, termékeket lehet vásárolni az áruházban, vagy a piacon. Erre mondja a neoliberális szemlélet, hogy az értéket majd eldönti a piac. Ez szépen hangzik, de koránt sincs így, hiszen ha a nyugati társadalmaknál van az a

gazdasági és – nyugodtan kijelenthetjük – fegyveres erő, amely a világot sakkban tartja, akkor valójában ezek a társadalmak határozzák meg, hogy minek mennyi az értéke. Erre mondhatjuk liberális megközelítéssel, hogy határozzák meg az indiaiak vagy a kínaiak, csakhogy az egyéni vásárlóerő ezekben az országokban viszonylag csekély a nyugati társadalmakhoz képest. Ha szemrevételezünk egy GDP táblázatot, ami a nemzeti össztermék statisztikai táblázata, az látjuk, hogy ezen országok jelentős mértékben elmaradottak. Ez ma egyre inkább változik, de hiába nő rohamos mértékben a GDP, ezekben az országokban továbbra is magas a szegénység és az elmaradottság. Miután példaként az amerikai és európai társadalmak színvonala áll, ezen emberek számára egyre inkább ez lesz a vágyott álom, viszont a megtermelt árucikkekhez ők is csak a nyugatiak által szabott árakon juthatnak hozzá. Az energia értéke Térjünk át egy másik témára. A mindennapi létünkben meghatározó fogalom az energia. Ahhoz, hogy újratermeljük a testünkben azt az energiát, amivel a holnapi napon is tudunk létezni, ahhoz megfelelő módon kell táplálkoznunk. Az energia nem csak önmagunk ellátására szolgál, hanem a kényelmünk, a szórakozásunk, a biztonságunk megteremtésére is irányul, s miután a Földön az időjárás erőteljesen meghatározza egyéni biztonsági érzetünket, nem csekély mértékű energiát fordítunk arra, hogy a földi időjárás viszontagságait ellensúlyozzuk. Évezredeken keresztül az ember együtt élt a természettel és bekalkulálta a természeti hatásokat. Úgy táplálkozott, úgy élt, ahogy ezt az időjárás lehetővé tette. Manapság az emberek – különösen az északi félteke lakossága tisztelet a kivételnek – rengeteg energiát élnek fel és nem gondoskodnak kellőképpen az utánpótlásról. Ha az Ókorba visszatekintünk de később a Középkorban is, észrevehető, hogy hatalmas erdőirtásokkal éltük fel a természet energia raktárait és nem pótoltuk azt, amit feléltünk. (A Földközi tenger partvidékén ezért nem találhatjuk meg csak foltokban az őshonos növényzetet, és

helyette mindent a cserjés-bozótos, a macchia borít be és ezért kopárak a sziklás domboldalak Görögország területén, mivel ott a legeltetéssel lehetetlenné vált a visszaerdősödés. És hogy egy hazai példával is éljek, a honfoglaló magyarok idejében a Kárpát-medence erdővel borítottsága 70-80% volt, ez jelenleg a 20%-ot sem éri el) Időközben az emberi népesség növekedésével a mezőgazdaságra helyeződött a hangsúly és a Föld energiáját átvitt értelemben szintén kizsigereltük. Ez az elmúlt században a műtrágyázással a „fejlett” társadalmakban még inkább sikerült. Ijesztően lecsökken a talaj mikroelemeinek a mennyisége. Magyarországon a Gödöllői Agrártudományi Egyetem megállapította, hogy a ma termesztett búza és különböző haszonnövényeink már csak 50%-ban tartalmaznak mikroelemeket 1960-hoz képest. (Ha az 1960-as mikroelem mennyiséget 100%-nak képzeljük el, ezen elemek mennyisége 50%-al csökkent mára.) Minket, Magyarországot viszonylag még bioaktív országnak tekintenek. Ez az adat ijesztő, hiszen ez azt jelenti, hogy a táplálkozásunkban bevitt ételek vagy nem pótolják a mikroelem-hiányunkat, vagy a dupláját kellene megenni az élelmiszereinknek, hogy pótolni tudjuk vele a hiányt. A tudomány fejlődésével az energiafelhasználásunk sokszorosával megnőtt. Ma már óriási mennyiségű energia fogy el a kedvtelésünk, szórakozásunk, pihenésünk érdekében. Az emberek régen beosztóan bántak azokkal az eszközökkel, amelyekkel a fényt próbáltak fenntartani este és éjszaka. Thomas A. Edison találmánya oda vezetett, hogy ma fényárban úszó városaink, lakásaink óriási mennyiségű energiát zabálnak fel, nem beszélve a fényreklámokról és különböző figyelemfelkeltő eszközökről, a tévét és számítógépeket is beleértve. Óriási energiát emészt fel a háztartási eszközeink garmada, a hűtők, a mosógépek, mosogatógépek, „mikrók” és egyéb háztartási kisgépek mind a kényelmünket szolgálják. Azt gondolnánk, hogy a megnövekedett idő a javunkat szolgálja, de az a tapasztalat, hogy nem. Ha megkérdezzük az embereket, mindenki arra panaszkodik, hogy egyre kevesebb az ideje. Nem a civilizációtól mentes indián törzsekre, négerekre vagy ausztrál bennszülöttekre gondolok. Ők ma is csodálatos harmóniában élnek a természettel, s ahogy az elején érintettem, örülnek az életnek és mindenért hálásak. Örülnek a napfénynek, ha

esik az eső, hálát adnak a táplálékért, a gyermekáldásért, az egészségért, a gyógyulásért, valójában mindenért. Szerves élettudatban élnek. Természetes számukra, hogy mindenért meg kell küzdjenek, s a befektetett energiájuk térül meg mindenben. Ezzel szemben a civilizált társadalmak minél kevesebb energiabefektetéssel minél több haszonhoz szeretnének jutni, ami az eddig elmondottak alapján belátható, hogy nonszensz. Előbb-utóbb ennek meglesz a böjtje. Sokat már nem kell rá várni. Kijelenthetjük, hogy az elmúlt évszázadban az emberiség oly mértékben felélte tartalékait, hogy vagy gyökeres tudatváltozáson megy át, vagy ahogy ma szokták mondani: „padlóra küldi önmagát”. Súlyosan megsértettük azt a fogalmat, amit ökológiának nevezünk. Ami nem más, mint adott életközösségek – beleértve növényi, állati és emberi társulások – együttélése és adott földi ökoszisztémához való alkalmazkodásuk. Ami azt jelenti, hogy tiszteletben tartják egymást, és lehetővé teszik, hogy a Föld és ezen ökoszisztéma újratermelje önmagát. Ha figyelembe vesszük ezt a megközelítést, elmondhatjuk, hogy a legjobb úton vagyunk afelé, hogy nemhogy korlátozzuk a regenerációt, hanem módszeresen kiirtjuk azt. Mindezt azért, mert fogyasztói társadalmunkban a fogyasztásra helyeztük a hangsúlyt. Ha a fogyasztani kívánt terményt, vagy eszközt nem tudjuk újratermelni, nem lesz mit fogyasztani. Az energia fogalma itt érthető meg igazán. Sokkal tágabban kell értelmeznünk, mint azt eddig tettük. Nem csak ahhoz kell energia, hogy el tudjam végezni a munkámat, tisztába tegyem a gyermekemet, rendelkezésemre álljon egységnyi fűtőanyag, hogy a lakásom fűtött legyen, hanem figyelnem kell a Földre, arra, hogy a talaj energiáját tiszteletben tartsam, figyelnem kell a földben rejtőző energiahordozókra, és figyelnem kell a saját pazarló életmódomra, amely mérhetetlen önzésemből fakad. Itt nem elég azt mondani, hogy ez másra igaz, rám nem! Mennyivel több vizet használunk egy kádbeli fürdésnél, mint egy zuhanyzásnál? Hány helyen ég a villany a lakásunkban, ahol éppen nem tartózkodunk. Mindig maximálisan kihasználjuk a mosogatógépünket? Csak annyi élelmiszert vásárolunk, amit el is fogyasztunk, vagy jelentős részét kidobjuk a szemétbe? Számtalan ehhez hasonló kérdést feltehetnénk még önmagunknak, de félő hogy nem tudnánk számunkra szimpatikus választ adni. Nyilvánvaló,

hogy nem szeretnénk visszamenni az ősközösségi társadalmakba és „a Földünk nem is várja ezt el”. Számtalan jó példa bizonyítja, hogy a regenerációs lehetőségek óriásiak. Ahol egy kicsit is békén hagyjuk földünket, ott a növényzet és az állatvilág ismét teret hódít magának. Számtalan pusztulásra ítélt faj örvendetesen szaporodni kezd, de be kell látnunk, hogy ezek a pozitív jelzések nagyon törékenyek. Egyre többen vannak azok, akikben felszínre jut az ökológiai gondolkodás és a felelősségtudat, hogy felelősek vagyunk önmagunkért, környezetünkért, a földünkért. A megoldást az emberi megközelítésben kell keresnünk. Sok mindent át kell értékelnünk ahhoz képest, ahogy eddig gondoltuk. Így az energiafelhasználásunkat, a táplálkozásunkat, a közlekedési szokásainkat, mindennapi létünket és természetesen sajátságos belső világunkat is, pszichológiai, vallási és hétköznapi tudati értelemben egyaránt. Itt az ideje, hogy újjászülessen az emberek társadalmában az az erő, amely nemet mond annak a fajta kizsákmányoló, önpusztító önzésnek, ami jelenleg a világunkat meghatározza. Az eddig elmondottak alapján nemcsak az ökológiai kérdésben, hanem társadalmi kérdésben is a helyzet drámai. Ha önmagunktól becsületesen megkérdezzük, hogy egyenlőnek tarjuk-e magunkat minden más élőlénnyel ezen a világon, akkor minden valószínűség szerint azt fogjuk válaszolni, hogy igen. A kozmikus lét nem kivételez a Margarétával a Leopárddal, vagy az Emberrel. Az élet mindenki számára szent és sérthetetlen, ennek következtében nincs jogunk kiirtani sem növényeket, sem állatokat. (Eleve haszontalan az az elképzelés, hogy egy növény vagy egy állat hasznos, vagy káros. Nem lehet abból kiindulni, hogy pusztán azért, mert megcsíp a szúnyog az egy káros rovar. Nekünk talán káros, de póknak vagy békának hasznos. Ökológiai szempontból éppúgy illeszkednek ők a táplálkozási láncba, mint bárki más.) Sajnos az elmúlt évszázadok és évezredek sorában egy jottányit sem léptünk előre a társadalmi különbségek megszüntetése terén. Változatlanul megjelenik a rasszizmus, lenézi a gazdag a szegényt, és aki teheti, kizsákmányolja a környezetét. Ez nem csak nagyban igaz, családon és kisebb közösségeken belül is jelen van. Ennek a működtetője egyértelműen az egoizmus. Ahhoz, hogy ezt megváltoztassuk, rá kell döbbennünk arra, hogy nem egy ösztöneit kiélő, állati sorban

lévő lény vagyunk, hanem egy szakrális teremtmény, aki – ha a Szentírásra támaszkodunk – nemcsak hatalma alá hajtja a földet, növényeivel és állataival egyetemben, hanem gondoskodik a Föld növényeiről és állatairól, és felelősséggel tartozik irántuk. A fogyasztás A fogyasztás hátterében elsősorban az áll – különösen a nyugati civilizáció országaiban és az itt élők gondolkodásában – hogy azt szeretnénk, hogy minden kevesebb energiánkba kerüljön, minél kényelmesebben élhessük az életünket, lehetőség szerint minél többet szórakozzunk, és eközben a javak, melyeket megtermeltünk minket szolgáljanak. Ez egyre inkább a Föld kizsigereléséhez vezet, gondoljunk csak arra, hogy nehéz úgy eredményeket beseperni, hogy nem rakunk bele kellő mennyiségű energiát. Az Ószövetségbeli Szentírásban a következő mondat olvasható: Testednek verítékével keresd meg a kenyeredet! Ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, egyre kevesebb verítéket szeretnénk hullatni, hogy megtaláljuk a boldogságunkat, sőt a komfort érdekében mindenről hajlandóak vagyunk lemondani, még a testi egészségünkről is. Gondoljunk csak a televízió, vagy a számítógép előtt ülés rendkívül egészségtelen voltára. Vagy amikor nincs kedvünk lekapcsolni a villanyt abban a szobában, ahol már nem tartózkodunk. Az ételeket a legkevesebb ráfordítással igyekszünk elkészíteni, és ezért alkalmazzuk a mikrohullámú sütőt, a mélyhűtött termékeket és a nagy bevásárló áruházláncokat, mert ez a kényelmes. A megtakarított idő egyre inkább úgy jelenik meg az életünkben, hogy nem tudunk vele mit kezdeni. Legalábbis nem tudjuk jól beosztani. A mai életstílusunkkal egyre inkább az alábbi közmondást valósítjuk meg: „Utánunk a vízözön”. Ez a mondat utal arra a fajta önzésre is, hogy legkevésbé foglalkozunk az utánunk jövő nemzedékekkel és az ő életlehetőségeikkel. Ha mégis az utódlás és a szaporodás kérdésével hajlandóak vagyunk szembenézni, az is sokkal inkább kapcsolható össze azzal az aggodalmunkkal, hogy milyen lesz az öregségünk, hiszen nem lesz, aki a nyugdíjat biztosítsa számunkra. A termékek melyeket megtermelünk, szintén óriási pocséklásra

ösztönöznek. Nem megjavítani akarjuk az elromlott gépeinket, autóinkat, hanem lecseréljük őket. Köztudomású az az igény – azoknál, akik anyagilag megtehetik – hogy háromévenként időszerű egy autócsere, mert utána egyre több hibája lesz az autónak. A túlfogyasztás és a „ne javíttasd, dobd el és vegyél újat” szemlélet kialakulásához a modern közgazdaságtan nagymértékben hozzájárult. Egyik legfontosabb tézise, hogy a nyersanyagnak nincs értéke, az áru annyit ér, amennyit dolgoztak vele. Ez kiegészült korábban azzal a téves felfogással, miszerint a Föld készletei kimeríthetetlenek. Ha ez tényleg így lenne, akkor valóban nem volna érdekes a nyersanyag értékével törődni, de a bolygónkon nincs semmiből sem végtelen. Mindennek megvannak a maga határai a termőföldek ásványanyag tartalmának és kiaknázhatóságának éppúgy, mint a nem megújuló erőforrásoknak. A 20. század végére általánosan elfogadottá vált, hogy készleteink nem végtelenek, úgy kell velük sáfárkodnunk, hogy közben figyelembe vesszük azt is, hogy gyermekeink is vannak, és később nekik is lesznek gyermekeik, ők is szeretnének majd teljes életet élni, nem mindegy tehát, hogy mi hogyan éljük a sajátunkat, gondos gazdaként, vagy pazarlóan, nemtörődömséggel. A 1987-es ENSZ által kiadott Brundtland jelentésben szerepel egy új fogalom, a fenntartható fejlődés, mely ugyanezt foglalja össze. „A fenntartható fejlődés olyan fejlődési folyamat (földeké, városoké, üzleteké, társadalmaké stb.), ami „kielégíti a jelen igényeit anélkül, hogy csökkentené a jövendő generációk képességét, hogy kielégítsék a saját igényeiket” Szerencsére bíztató jelek is vannak, ilyen az etikus fogyasztás iránti igény. A túlfogyasztás, túltermelés, tömegtermelés visszásságait felismerve egyre több civil szervezet áll ki az etikus fogyasztás mellett. Hiába a tudományos fejlődés, a bolygó lakosságának 75%-a éjt nappallá téve dolgozik, robotol, hogy eltartsa a másik 25%-ot. Míg az előbbiek éheznek, vagy épphogy a létminimumon tengődnek, mások luxusjachtokon süttetik a hasukat. A már említett árverseny miatt a nagyobb cégek egymás alá licitálnak, aminek az eredménye, hogy az őstermelő is egyre olcsóbban kénytelen eladni a termékeit. Ha megteheti, otthagyja munkáját, és új hivatás után néz, amiből jobban megél, de nem ez az általános. Az ültetvényeken, nagyobb mezőgazdasági földeken

dolgozók számára nincs más alternatíva. A dél-amerikai, afrikai kakaó és kávéültetvényeken napi 1-2 dollárért dolgoztatják az embereket. Ráadásul egy doboz kakaó ára a szállítók a forgalmazók, és a termelők között nem arányosan oszlik el. A legkisebb részesedést éppen az kapja, aki nélkül az áru nem is létezne. Több nyugat-európai és amerikai civil szervezet úgy próbál segíteni ezen, hogy meghirdették a FAIR TRADE mozgalmat, magyar nevén a Méltányos kereskedelmet. A méltányos kereskedelem lényege, hogy a termelők arányosan részesedjenek abból az árból, amit a termékért a boltban fizetni kell. A FAIR TRADE terjesztői Magyarországon is jelen vannak, több boltjuk is üzemel, valamint nagyobb rendezvényeken népszerűsítik a mozgalmat becsületkasszás kávézó és csokoládézó formájában. A FAIR TRADE másik nagy vezérfonala, hogy csak olyan ültetvények terméke kaphatja meg a Méltányos kereskedelem logóját, ahol a tulajdonosok vállalják, hogy a haszon egy részét visszaforgatják a dolgozók egészségügyi kezelésébe és oktatásába. Táplálkozás és egészség Miközben az emberek száma és a gazdaság szélsebesen növekszik, a Föld tartalékai egyre fogynak. A fafelhasználás jelentősen megnőtt, mert hatszor annyi papírt használunk, mint ötven évvel ezelőtt. A gabonafogyasztás 1950 óta megháromszorozódott. Bármennyire hihetetlen, a Föld 75%-át alkotó tengerekben és óceánokban egyre kevesebb a kifogható halmennyiség, miközben a felhasználás üteme még mindig nő. Egyre mélyül az a szakadék, mely a növekvő gazdaság és a Föld ökológiai adottságai között tátong. Érdekes azon elgondolkodni, hogy a Földet a magyarban anyaföldnek, oroszul földanyácskának nevezik, a görög mitológiában Gaia szintén nőnemű. Kijelenthetjük szimbolikusan, hogy a férfias erők változatlanul kihasználják a női erőket. Miközben egyre jobb életet akarunk magunknak teremteni és egyre hosszabb a nyugati emberek élete, közben a népszaporulat jelentős mértékben visszaesik. Ez komoly veszélyeket jelent az eljövendő munkaerőpiacon, nem beszélve arról, hogy jelentősen át

kell alakítani a nyugdíj intézményét, hiszen nem lesznek utódok, akik a nyugdíjat fizetnék. Egyre jelentősebb az édesvíz felhasználása, miközben a Föld vízháztartása a körforgás következtében nem változik. A víz az asztrológiában a lelki folyamatokat képviseli. Az egyre fogyó vízkészlet, tökéletesen megmutatja a világ jelenlegi diagnózisát, nevezetesen, hogy egyre lélektelenebbé válunk, miközben a hatékonyságot hangsúlyozzuk. A hatékonyság következménye, hogy az élelmiszer megtermelésében is egyre gyorsabban, egyre nagyobb eredményeket akarunk elérni, különösen a haszonszerzés szempontjából. Ahhoz, hogy az ételeink fogyaszthatók legyenek, külön iparág létesült, ahol aromákon keresztül próbálják a fogyasztót elcsábítani. A reklámok úgy próbálják bemutatni a termékeket, mintha azok tele lennének természetes anyagokkal, miközben egyre kevesebb természetes anyagot tartalmaznak. Minap láttam a tévében egy beszélgetést, ahol az egészségügyi szakember úgy nyilatkozott, hogy évente 10 kg adalékanyagot fogyasztunk el a táplálékunkon keresztül. Külön fejezetet szánhatnánk arra, hogy zajlik a hústermelés a „fejlett országokban”. Már évtizedekkel ezelőtt is ismert volt, hogy hogyan tenyésztik a csirkéket Amerikában (Brojler-csirke-tartás). A szűk, zárt helyen egyre agresszívebbek az állatok és egyre betegebbek. Emiatt gyógyszerelni kell őket, hiszen beláthatatlan lenne egy fertőzésnek a gazdasági vesztesége. A csirke ürülékéből kivonva a hasznos tápanyagokat, újra feletetik velük. Nem is csirke, mint inkább fehérjegyártásról beszélhetünk. Egyre több a szójával dúsított húskészítmény, hogy a fehérjetartalma magasabb legyen. Óriási mennyiség szarvasmarhát tenyésztünk a tejtermékek előállítása céljából, miközben egyértelműen kimutatható, hogy a légkör metán tartalmának növekedéséhez a szarvasmarhák jelentős mértékben járulnak hozzá. (A metán üvegház gáz, koncentrációjának a megemelkedése a légkörben előidézője a globális felmelegedésnek.) Óriási mennyiségű gabonát termelünk állati takarmányozási célra, és lassan már nem győzzük ezt előállítani. Emiatt erősödik az a gazdasági érdekcsoport, mely genetikai beavatkozással növeli a növények és állatok termés-, illetve tejhozamát, olyan növények előállításán fáradozik, mely ellenáll a kórokozóknak. Viszont senki nem tudja megmondani, hogy az a fajta

biológiai változás mit okoz az emberi fogyasztókban. Ahhoz, hogy a termelés gyorsabb legyen, egyre erőteljesebben befolyásoljuk a növekedésüket. A zölden leszedett paradicsomot az érlelést felgyorsító vegyi anyagokkal fújják be, hogy mire elérkezik a vásárlóhoz, piros legyen. Néhány éve egy német szerző könyvet írt arról, hogy milyen beavatkozásokkal, milyen adalékanyagok hozzáadásával készülnek a joghurtok, levesporok, csokoládépudingok, lekvárok stb. A könyv címe: A leves hazudik – Az ételek szép új világa. A szerzője: Hans-Ulrich Grimm. (Ez nem mese és nem a nagy mesélő!) Elképesztő információkat tudhatunk meg, az egyébként újságíró foglalkozású szerző tollából. Nem véletlen, hogy az emberek is kezdenek egyre inkább a biotáplálkozás felé fordulni. Ma már a tojásnál feltüntetik, hogy a tyúk hogyan volt tartva. (A bélyegző első számjegye utal a tartás körülményeire. Utána következik az országjelzés, magyar tojás esetében a kód: HU. A 0-ás a bio tojás, ahol a tyúkokat hagyományos módon nevelték és a takarmány is vegyszermentes. Az 1-es a hagyományosan tartott, de vegyszeres-gyógyszeres táppal esetenként kezelt állatokra utal. A 2-es a csarnokban, mély almokban, ülőrudakon tartás és csőrlevágás jelölője. A 3-as szám jelenti az ipari körülmények között nevelt, csőrlevágott, vegyszeres táppal és gyógyszerekkel etetett tyúkokat.) Külön bevizsgálják, hogy milyen biológiai úton termesztették a növényt, illetve állították elő a terméket. Egyre több olyan betegség üti fel a fejét, mely összefügg a pazarló életmódunkkal és a helytelen táplálkozásunkkal. Nem beszélve azokról a problémákról, amelyek ebben az embertelen, gyilkos életmódban visszahatnak az egyes emberek lelkére, s ezáltal újabb betegségeket produkálnak. Utóbbiról külön könyvet írtam A gyógyulás szelencéje címmel az Édesvíz Kiadó gondozásában. Oly mértékben nem akarunk szembenézni az egyéni problémáinkkal, és annyira nem akarunk foglalkozni saját magunkkal, hogy teljesen rászoktunk arra, hogy ebben a felgyorsult életvitelünkben tablettákkal intézzük el, ill. fojtsuk el azt, ami nem tetszik. A gyógyszer reklámok is ezt erősítik az emberekben. Azt sugallják, bevesszük az adott tablettát és szempillantás alatt megoldódnak a fájdalmaink, ismét egészséges emberek leszünk, és nem lesznek problémáink. A betegekben azt a hitet ébresztik, hogy

ők szinte nem is szükségesek a gyógyulásokhoz, ezt a különböző porok, kenőcsök, tabletták elintézik. Ezzel el lehet érni azt, hogy a gyógyszer is a fogyasztói társadalom fogyasztásra alkalmas terméke legyen, s ezáltal a gyógyszergyártás egy virágzó iparág, a haszonról ne is beszéljünk. Az interneten fellelhető, hogy az utóbbi évek gyógyszergyártásának haszna olyan óriásira nőtt, hogy még a fegyvergyártás bevételeit is lekörözi. Hasonló a helyzet a mai modern egészségüggyel is. Még évekkel ezelőtt láttam egy filmet, ami Amerikában játszódik és a címe, hogy Kórház. Olyan elképesztő kaotikus lehetőségekről szól a film, hogy a néző nem tudja, hogy nevessen vagy sírjon. Ezek a modern klinikák is olyanok, mint egyegy gyár. A betegekkel való foglalkozásra egyre kevesebb idő jut, és nem is betegekről beszélnek az orvosok, hanem beteganyagról és az embereknek már nem nevük, hanem szoba és ágyszámuk van. Továbbá az is igaz, hogy nem egészként kezelik őket, hanem bizonyos betegségek szemszögéből. Nem az emberrel foglalkoznak, hanem a cukorbetegséggel, vagy a keringési problémájával. Az, hogy mi vezetett ehhez – lelki értelemben – „a kutyát nem érdekli”. Az orvostudomány az elmúlt évszázadokban, hogy megfeleljen a tudományos elvárásoknak, egyre inkább elment a mérhető, kísérletező, kivizsgáló analízisek irányába. S miközben lenyűgöző a modern diagnosztikai eljárások összessége, sikerült a lavórral együtt a gyereket is kiönteni. Az egészségügy hatalmas iparágában nem csak a beteg kerül embertelen helyzetbe, hanem a szerencsétlen ellátó személyzet és az orvosok maguk is. Itt is az a fontos, hogy az egészségügy hasznot hozó iparággá fejlődjön ki. A beteg által befizetett biztosítási pénz úgy kerüljön újraelosztásra, hogy abból mindenki jól járjon, de különös tekintettel a biztosító. Így lesz az egészségügy is egy haszonszerző tevékenység része. Az orvos és a nővér is kiszolgáltatva van annak, hogy futószalagon foglalkozzon a beteggel, így egyre kevésbé marad idő arra, hogy az orvos a beteghez megfelelő emberi szóval fordulhasson és meghallgassa a beteg problémáit, panaszait. Itt a lelki értelemben vett panaszokra gondolok, mert azt az alapvető kérdést, még felteszik a betegnek, hogy „Mi a panasza?” Csakhogy ez nem lelki problémákra vonatkozik, hanem a beteg fájdalmaira, esetleges testi elváltozására, vagy a mindennapi élet rendszerében beálló zavaraira.

Ha az orvostudomány így folytatja, képtelen lesz elszakadni a kauzális gondolkodástól és mindig keresni fog valamilyen okot a betegség létrejöttére. A szemléletváltozásra azért is szükség lenne, mert látható, hogy mindig lesz egy újabb ok. Hiába harcolunk kórokozók és az egészségtelen életmód, vagy épp a rák ellen, ezeket követik majd az újabb baktériumok és vírusok (például a madárinfluenza). A genetikai kutatások is Madách falanszter korszakának rémképét vetítik elénk. Bármikor találhatunk olyan embereket, akik erkölcsi, morális értelemben megkérdőjelezhetők és megvásárolhatók. Onnan már csak egy lépés, hogy mikor és mire klónozunk embereket és milyen módon használjuk fel őket. Bizonyos szempontból erre utal a Csillagok Háborújának II. és III. része. Akárhonnan is közelítünk a problémához, a szemléletváltás elkerülhetetlen, vagy a másik lehetőség az emberiség pusztulása, amely együtt járhat ökológiai, biológiai, természeti katasztrófákkal. Az orvostudomány hasonlóan sok más tudományhoz, felhasznál statisztikai módszereket a bizonyítás érdekében, csakhogy a bizonyítás a statisztika szempontjából ugyancsak megkérdőjelezhető. Nem mindegy, hogy mikor és mit hasonlítunk össze, és milyen elvárásaink vannak az eredménnyel kapcsolatban. A tudományos vizsgálat már amiatt megkérdőjelezhető, hogy akik a vizsgálatokat végzik, abban érdekeltek, hogy bizonyítható eredményeket kapjanak. Ezért az eredmények általában nem is maradnak el. A legfontosabb, hogy minden ember, aki valamiben érdekelt, értéket termeljen. Így van ez a gyógyszerek hatásfokának vizsgálatával is. Kettős vakpróbának nevezik azt a vizsgálatot, amikor az orvos nem tudja, hogy tablettaként mit ad a betegnek és a beteg sem tudja, hogy milyen hatóanyagból áll a tabletta. A vizsgálatok egyértelműen kiderítették, hogy a betegek 50%-a a szőlőcukor tablettától is meggyógyul. Míg a hatóanyagot tartalmazó tabletták csak 10-15%-kal hatnak erősebben a betegre, és ez már elég ahhoz, hogy elkezdjék anyakönyvezni a gyógyszert. Ha mélyebben közelítjük meg ezt a kérdést, akkor jól látható, hogy nem akarják az igen tisztelt tudósok figyelembe venni az emberi faktort, és a hit kérdését a tudományos vizsgálatban. Az, hogy miért nem teszik, érthető. Azért, mert ha a tudományos vizsgálatba ezt is beszámítják, akkor már nem tudományos a vizsgálat többé. Az

emberi lélek és hitvilág a viszonylag egyszerű „egyenletet” olyan sok ismeretlenes problémává változtatja át, amely az egész vizsgálatot kiszámíthatatlanná teszi, és még távolabb kerülnének a sokat hangoztatott objektivizmustól. Lehet itt objektivizmusról beszélni? Aki egy kicsit is jártas a pszichológiában, tudja, hogy nem. Miért megy a beteg orvoshoz? Azért, mert abban hisz, hogy az orvos meggyógyítja. Ha nem hinne benne, nem menne orvoshoz. (Számtalan beteg gyógyulása azért nem következik be, mert csak kötelességtudatból megy el az orvoshoz, csak vonszolja magát az életében, nem hisz a gyógyulásában, s esetleg lemondott már mindenről, amiért érdemes lenne élni. Ez megmagyarázhatja azt a tényt, amire viccesen azt szokták mondani: „A műtét sikerült, de a beteg meghalt.”) Folytatva az előző gondolatot, a betegek többsége mégis csak hisz az orvosában és megbízik a szakértelmében. Ezért a kettős vak-próba magyarázata, hogy az orvos sem tudja, hogy mit ad a betegnek, nem magyarázat semmire, mert a beteg nem gyógyszer-, hanem orvosfüggő. Gyógyszerfüggővé már csak akkor válik, ha megbízva az orvosában, hozzászokik egy gyógyszerhez. Vizsgáljuk meg ezt a helyzetet az orvos szemszögéből. Az orvos, a beteghez hasonlóan ember. Mikor az orvosi pályát választotta, elsősorban arról a szociális érzékenységéről tett tanúbizonyságot, hogy mélyen segítő szándék vezérli az emberek felé. Az orvost segíteni akár másokon, ez az ő indítéka, és tettét ez az értékszemlélet vezérli. Azt sugározza ki a beteg felé, hogy részvéttel van iránta, és segíteni akar rajta. Ebben a kérdésben a piros, sárga, zöld, vagy éppen kék pirulák csak eszközök. Az igazi hatóerő az a non verbális kommunikáció, ahogy a beteg néz az orvosára, elfogadja és hisz benne, és ahogy az orvos átérezve a beteg problémáját, részvéttel teli és segítőkész. Az ilyen esetekben – bármennyire hihetetlen – a gyógyszer huszadrangú kérdés. Félreértés ne essék, nem akarom ezzel azt állítani, hogy a gyógyszer hatóanyaga nem hat az emberi testre, természetesen hat, mint ahogy sósavat vagy metilalkoholt sem ihatunk büntetlenül. Csakhogy a durva anyagi testünk mögött vagy fölött, vagy benne – kinek hogy tetszik – van egy sokkal finomabb lelki testünk, és a fölött egy még megfoghatatlanabb spirituális testünk. Elérkeztünk abba a

tartományba, amely nem mérhető és ilyen értelemben a tudományos világ nem is fogadja el. Jól tapasztalható egyrészt a homeopátiás kezelések következtében másrészt pszichoterápiás módszerek által is kiváltható a hatás a lelki és a durva anyagi testre. A különböző vallásfilozófiák úgy tartják, hogy a spirituális testünk kozmikus, tehát az Istennel azonos, a lelki testünk egyénibb, de kihat rá az őseink szelleme és a fizikális testünk a leginkább kézzel fogható. Ahhoz, hogy ezt valaki tanulmányozni képes legyen, el kell engednie az eddigi meggyőződéseit, nyitottá és rugalmassá kell válnia. Saját tapasztalatom által merem állítani, hogy aki ebbe a világba csöppen bele, egy fantasztikus másik világra döbben rá, és sokkal érthetőbbé válik ezáltal az élet. Ezen szempontok alapján megállapíthatjuk, hogy a mai modern természetgyógyászat hasonló hibába esik bele, mint a biológiai gondolkodású orvostudomány. (Tisztelet a kivételnek.) Ugyanúgy a hatóanyagokra specializálódik, és azokkal operál. A táplálkozásban is inkább a félelem és az elkerülés a cél, mintsem a megértés. Ha egy vegetáriánus azt mondja, ne együnk húst, az inkább a veszélyre, a belekben való erjedésre hívja fel figyelmet, és kevésbé foglalkozik azzal a filozófiai problémával, hogy jogunk van-e egy másik élőlényt megölni, hogy saját életünket fenntartsuk. De ugyanez a helyzet a mai divatproblémákkal is. Ilyen például a Candida gomba. Amelynél az a cél, hogyan lehet elkerülni, és senki nem foglalkozik azzal, hogy miért és hogyan jöhetett létre ez a probléma és az egyén életvezetése szempontjából mi az üzenete. Nem foglalkozunk a betegségek szimbolikus üzenetével, pedig nagyon fontos lenne. Például a gomba esetében meddig nevezhetjük szimbiózisnak az együttélést, és hol kezdődik az élősködés. Tehát a saját kapcsolatainkban szembesít-e minket egy ilyen testi elváltozás azzal, hogy milyen a viszonyunk a hozzátartozóinkkal, azaz, szimbiózisban élünk velünk, vagyis kölcsönösségi alapon, vagy hagyjuk, hogy valaki felettünk élősködjön? Végkövetkeztetés

A fogyasztói társadalom az ego örökös elégedetlenségére épül, arra, hogy mindent meg akarunk szerezni, mert úgy gondoljuk, többek leszünk, és ezáltal boldogabbak. Bármit, amit megszerzünk, bármi, amire vágyunk, és később a miénk lesz, azon túljutva, meghaladva, elromlik, fölöslegessé válik, mi pedig új vágyak után rohanunk. Nem az a baj, hogy vágyunk valamire, hiszen a vágy – amit a horoszkópjainkban a Mars bolygó szimbolizál – segít minket az életbe lemerülni, a vágy az, ami fenntartja az életünket, ami hajt minket előre. Egy csodálatos szimbólum a Mars bolygónak a jele, hiszen egy körből egy nyíl pattan ki. Jelzi az isteni kreatív teremtő energiákat. Az Isten önmagában a kör, és a körből kipattanó nyíl az energiák megnyilvánulását jelenti, és azokat egy bizonyos pontba fókuszálja. Valójában, amikor teszünk valamit, amikor továbblépünk, az isteni kreatív teremtő energiák nyilvánulnak meg általunk. A mi feladatunk az, hogy megtapasztaljuk minden kreativitásunkban, cselekedetünkben, vágyunkban, az isteni teremtést, az isteni teremtő erőket. Maga a teremtés is vágyból fakad, és ezt mi emberek csodálatosan megkaptuk, hiszen képesek vagyunk életeket létrehozni, a férfi és a női szeretet együtteséből teremtő energiák testet alkotó megnyilvánulása jelenik meg, ezáltal tudjuk az életünket továbbadni a gyermekeinknek. Ami most történik a világgal, és benne velünk, egy ördögi kör, amely lavinaszerű rohamos pusztulásba viszi az emberiséget. Ahhoz, hogy ezt a lavinaszerű ördögi kört megállítsuk, meg kell állnunk egy pillanatra, és magunkba kell mélyednünk. Szembe kell néznünk önmagunkkal, bármennyire is nehéznek, vagy veszélyesnek tűnik ez a lépés. Ha körültekintünk a világban, ha megvizsgáljuk a saját életünket, ez az irtózatos tempó, ez a felgyorsult élet azt mutatja, hogy nem akarunk foglalkozni a dolgainkkal, nem akarunk foglalkozni saját magunkkal, mindent kint akarunk megoldani, a külvilágban várjuk a megoldást és a választ. Miközben őrületes sebességgel próbáljuk rendbe tenni az életünket, el akarjuk érni a boldogságot, gazdaggá szeretnénk válni, örömet szeretnénk találni. Van egy nagyon komoly tévhitünk, hogy ezt az örömet, ezt az elégedettséget, és boldogságot pénzzel lehet megvásárolni.

Hitem szerint az egyik fő feladatunk az, hogy megtanuljuk, megértsük és felismerjük az igazi szeretet jelentőségét, és elkülönítsük az álságot, a hamisságot, a szeretetpótlékot a valódi szeretet lényegétől. Persze felmerülhet bennünk a kérdés, ha ennyire fontos számunkra a szeretet, akkor miért nem azt éljük meg, miért keresünk pótlékokat. A pótlékkeresés gyakran az elzárkózásunkból, a gyávaságunkból, a félelmünkből fakad. Azért keresünk pótlékokat, mert így elkerüljük az intimitás veszélyét. Az intimitás azért veszélyes, mert közelebb visz egymáshoz minket, és ezáltal a kis ego fél bennünk, fél a feloldódástól, fél a kiszolgáltatottságtól, fél attól, hogy szembenézzen önmagával, hiszen mindenki, akinek a szemébe nézünk, egy tükör. Elgondolkodtunk-e már azon, hogy milyen érdekesen működik a tükör? Mindannyian álltunk már tükör elé, és mindannyian észrevettük már, hogy mozdulataink, reagálásaink a tükör által visszatükröződnek felénk. Ha fenyegetünk, a tükör visszafenyeget, ha mosolygunk, a tükör visszamosolyog, ha fanyalgunk, a tükör visszafanyalog, ha mérgesek vagyunk, a tükör is mérgesen néz vissza ránk. Amikor nem egy tó tükrébe, vagy egy foncsorozott üvegbe nézünk, hanem társunknak, embertársunknak a szemébe, akkor ő a mi tükrünk. Természetesen mondhatjuk azt, hogy mi békések vagyunk, mégis találkozunk valakinek a gyilkos indulatával, akkor hol tükör ő nekünk. A személyiségünk számtalan személyiségrészből épül fel. Neveltetésünk, és gyökereink meghatározzák azt, hogy mit tartsunk helyesnek, mit tartsunk kivetendőnek, elvetendőnek magunkból. Ennek következtében, ha azt tanítják nekünk, hogy helytelen dolog az agressziónkat megélni, akkor az agresszivitásunk, a dühünk el lesz fojtva, nem akarunk róla tudomást venni, megtagadjuk. Ilyenkor az a személyiségrészünk, akit megtagadtunk, eltagadtunk, megjelenik a külvilágból. A külvilágban egy embertársunk vállalja magára azt a feladatot, hogy visszatükrözze ezt a személyiségrészünket, akit elfeledtünk magunkból. Egy horoszkópban a 12 jel, a 10 égitest kifejezi mindazt, ami a világban megjelenhet, megnyilvánulhat. Ezek az ősképek, ahogy Jung nevezi, archetípusok, mind jelen vannak az életünkben, nem tagadhatjuk ki egyiket sem, ha valaki nem vesz tudomást a dühről, akkor megtagadja a Marsot, megtagadja a teremtő energiák

megnyilvánulását, megtagadja a szenvedélyt. Ha valaki nem vesz tudomást a félelmekről, nem vesz tudomást a sötétségről és a korlátokról, akkor az olyan, mintha kitagadná a Szaturnuszt, ilyenkor a korlátok megnyilatkoznak az életünkben, és szembekerülünk velük. A tükör mindig azt tükrözi felénk, amit nem akarunk látni, a tükör pontosan megmutat mindent, megmutatja a hibáinkat, megmutatja az erényeinket, a kérdés csak az, hogy meddig tekintjük hibáknak a hibákat, hiszen valójában a hibák mérföldkövek ahhoz, hogy felismerjük, és megértsük önmagunkat, hogy megismerjük az igazi küldetésünket. Ezért a hibáinkat is érdemes szeretnünk, hiszen minden személyiségrésszel, akit elvetünk, kevesebbek vagyunk és minden személyiségrész, akit visszafogadunk, annyival többek leszünk. Minél jobban elfogadjuk saját magunkat, annál könnyebb elfogadni másokat, és minél jobban elfogadjuk magunkat és másokat, annál inkább kiteljesedünk a világmindenségben, és annál inkább eggyé válunk azzal, ami a lényeg, amit nevezhetünk Istennek, energiának, fénynek, vagy szeretetnek. Különböző vallások, különböző felfogások, különbözőképpen tanítják, de ezek mind csak szavak, kifejezések, a lényeg felismeréséhez, a lényeg átéléséhez, itt a földön extázisra van szükség, extatikus állapotra, belefeledkezésre, belemerülésre, átélésre, itt és most kell élnünk a jelenben. A világ jelenlegi állapota, mindaz, amit kint megtapasztalunk, a mi diagnózisunk. Arról szól, hogy mi milyenek vagyunk, hogy működünk, hogyan viselkedünk, hogyan éljük meg a dolgainkat, vagy hogyan nem éljük meg azokat. Időt akarunk nyerni, és ezért mindent felhasználunk, hogy minél több időnk legyen. Nem foglalkozunk a természettel, nem foglalkozunk az egészségünkkel, sem a környezetünkkel. Ízfokozókkal felturbózott, gyorsított megoldásokkal próbálunk ebédet, vacsorát főzni, rohanva bekapunk valamit a gyorsétkezdékben. Egyre több időhöz akarunk jutni, hogy azt megfelelően töltsük el, s közben, amikor végre szabadidőhöz jutunk, akkor sem tudunk teljesen benne lenni a pillanatban, az itt és most-ban. Nyugodtan megkérdezhetnénk magunktól, hogy hova ez az őrült, fejvesztett rohanás, hiszen az életünk a kezdettől a végéig tart, azaz mindannyiunkra az utunk végén az átváltozás, a halál vár. Jól ki akarjuk használni az életünket, de hogy lehet jól kihasználni

egy életet, ha abban a pillanatban, amikor éppen valamit csinálok, már nem arra gondolok, hanem már a következő pillanatra, a következő napra, vagy hétre. Ami még rosszabb, ha régi, sokszor negatív, vagy rossz emlékeinkre, és ezáltal megfosztjuk magunkat attól a lehetőségtől, hogy azt éljük át, ami van, és azzal egyesüljünk, ami éppen a rendelkezésünkre áll. A világ, és benne a mi életünk olyan, amilyenné mi tesszük nap, mint nap, olyan, amilyennek megéljük, vagy nem éljük meg. A változás nem kint kezdődik el, hanem bennünk. Lehet-e álljt parancsolni ennek az iszonyatos tempónak? Lehet, de mindenki csak magának parancsolhat álljt. Magának mondhatja azt, hogy most leülök, és nézem a virágzó cseresznyefát, és nem csinálok semmit. Mindenki magának mondhatja, hogy most erre vagy arra helyezi a hangsúlyt, számára most ez az első, és teszi azt. „Valamit jobban megfigyelek, valamit jobban átélek, valamit megengedek magamnak, amit addig nem engedtem meg.” Nem könnyű változtatni az életünkön, de nincs más lehetőségünk. Ahelyett, hogy a külvilágot akarnánk megváltoztatni, magunk felé kell fordítani a figyelmünket. Zárszóként hadd idézzem Swami Vivekananda-t, a csodálatos indiai bölcset: „Soha nem lenne szabad megpróbálnunk más útján járnunk, mivel az az övé, nem pedig a miénk. Ha végre egyszer meglelted saját utadat, már semmit nem kell tenned, csupán keresztbe fonni karodat, és hagyni, hogy az ár magával vigyen a szabadság felé. Ha egyszer megtaláltad, soha ne térj le róla! A te utad számodra a legmegfelelőbb, de másnak nem való.”

Dr. Popper Péter És hamarosan a sötétség…

Szabó

Magda azt mondta egyszer, hogy az ő tudomása szerint egyetlen egy olyan nép van a világon, amely irodalmi műfaj rangjára emelte a panaszdalt (lásd Tiborc panaszai), ez a magyar. A panaszkodás, mint nemzeti szokás vajon átok vagy ajándék? Ha egy amerikaitól megkérdezik, hogy mennyit keresel, büszkén azt mondja, hogy évi 300 000 dollárt. Szóval egy gazdagabb, tehetségesebb embernek tartja magát, mint aki évi 100 000-et. De ha ugyanezt Magyarországon kérdezik meg, akkor azt fogja mondani az illető, hogy 40 forintot keres havonta, azt is borravalóból. Minimálisan ezt fogja mondani, és azt, hogy nyomorban él és nélkülözések közepette. Úgyhogy nem kell komolyan venni a honi panaszkodásáradatot, ami nem szűnik, és nem is fog megszűnni talán soha. És hogy miért van ez a panaszkultusz Magyarországon, azt egyszer egy okos pszichológusnak vagy szociológusnak tisztáznia kellene. Most persze nem csak panasz-kultusz van, és nem csak Magyarországon, de talán itt a legerősebb. Minden más népnél, nemzetnél is van egy ilyen vacillálás a dicsekvés és a panasz között, hogy tulajdonképpen melyik a célravezetőbb megnyilvánulás. Szerb Antal idézi, hogy abban a csodálatos – az élet nyugalma és rendezettsége szempontjából csodálatos – viktoriánus korban, Angliában is meghökkentő szavakat voltak képesek leírni. Például azt írja egy angol író – idézi Szerb Antal –, hogy „szörnyű korunk vad vizei”. És elgondolkozik rajta, hogy miféle borzalom sújthatta? Felmondott az inasa? Magyarország átélt két világháborút, holokausztot, volt, aki az özvegyek országának nevezte Magyarországot. Átélt diktatúrákat, diktatúrák kegyetlenségeit és bukásait, ostoba mítoszok és mitizált politikusok rémuralmát és az ember úgy érzi, hogy most is valami rettenetes és borzasztó körülmények között él. Sőt, hazafias szempontok által nem zavartatva ezt választási plakátokon be is jelenti a hazai és a külföldi közönségnek. És a leggyakoribb szó, amit ezzel kapcsolatban mondanak: a válság. Magyarország mindig válságban él. De meg kellene érteni azt, hogy a válság a történelem létezési formája. Egy nép, akinek élő története van az állandóan

válságok sorozatát éli meg. Minden történelmi változás válsággal jár. Ennek az első nyomai a magyar történelemben ott vannak például már az Árpád-korban is. Ha visszatekintünk látható, hogy hatalmas válság van: német papokat hívnak be a pogány kultusz ellen, pogány lázadások vannak, belső polgárháborúk vannak, a különben megkeresztelt Koppánytól kezdve Vata felkeléséig. De az iróniát félretéve: olyan válságot él meg Magyarország például a kereszténység bevezetésekor, hogy azt meg lehet emlegetni. Ennél nagyobb csak a tatárjáráskor van, amikor tényleg nagy válságot él meg az ország, a király is Dalmáciáig szalad a tatárok elől… De ez a válság semmi a török hódoltság válságához képest, ami 150 évig tart és három részre szakad benne az ország. Ám újabb válság köszönt be a Rákóczi-szabadságharcnál, ahol aztán tényleg bekövetkezik az, amiért ma jajong a média, hogy Magyarország kettészakadt, hát akkor tényleg kettészakadt. Labanc és kuruc háborúzott egymással egy belső polgárháborúban. A válság ismét nagyra nőtt: az 1848-as szabadságharc, a Bach-korszak és annak az összes kegyetlen történései, az aradi tizenhármak, Kufstein… A válság aztán tovább folytatódott az első világháború után: diktatúrák, diktatúrák bukása, második világháború – micsoda válság! Aztán jött Rákosi, újabb diktatúra, hát az valóban nagy válság volt… Mindig válságban él minden ország, minden történelem a válságoknak a története, és ezt valami sajátos tragédiának felfogni, szuggerálni az embereknek, és plakátokon kiírni, hogy micsoda válság van, milyen rosszul élünk, és mennyivel rosszabbul, mint a háború alatt. Ennek mi értelme van? Lélektanilag kérdezem, mert reálisan semmi. Egyszerűen nem igaz, de lélektanilag valóban nehéz kérdés, hogy miért van szüksége egy populációnak arra, hogy állandóan mártírnak érezze magát, hogy állandóan legyőzöttnek érezze magát, hogy állandóan kétségbeejtő helyzetben lévőnek érezze magát és így tovább. Miért van ez? Itt valami lelki igény működik, én nem tudom, hogy mi, bár nekem kéne tudni, én vagyok a pszichológus, de nem tudom, hogy mi ez. Milyen igényt elégít ki? Milyen szükségletet elégít ki, hogy ez az ország örökké jajong? Ez a jajongás, hogy jaj, hogyan élünk, miben élünk, miként élünk? Elöljáróban ennyit mondanék azzal a témával kapcsolatban, hogy gyors élet, lassú halál. Már a címben ott bujkál, hogy itt valami

nagyon rossz dolgokról lesz szó: a gyors életről, amit ki kíván magának, aztán a lassú halál, amit meg végképp ki kívánna magának. Arra hív fel, hogy gyere, és panaszkodd ki magad, mondd el a népnek, milyen rossz sora van. Én ezt nem tudom elmondani, én nem tudom kiszolgálni ezt az igényt. Nem érzem igaznak. Hogy vannak a magyar történelemben és a magyar társadalmi mozgásokban negatív jelenségek is, igen – de hát miért ne lennének? És melyik nemzet és nép életében nincsenek? És ha nézem az egész európai kultúrát, akkor ott is vannak válságjelek, ott is vannak problémajelek. De hát volt olyan korszaka Európa történetének, ami ettől mentes volt? Azt gondolom, hogy el lehet mondani azokat a kollektív problémákat, amelyek megjelennek, de ezeket úgy értelmezni, hogy maga az élet rossz, és maga az élet elviselhetetlen, azt hiszem, hogy ez nem jogos. Ennyi bevezető után, most merem mondani, hogy melyek azok a jelenségek, amik eszembe jutnak, hogyha felkérnek egy ilyen témával kapcsolatban. Mi az a gyors élet? Nyilván arra gondol, aki ezt kiötlötte, hogy az életritmus az fölgyorsult a modern kultúrában a modern technika következtében és sokkal gyorsabb alkalmazkodási képességet, a világ problémáinak sokkal gyorsabb megértését, sokkal gyorsabb reakciókészséget kíván, mint mondjuk egy 19. században élt ember mindennapjai. Ez igaz. A kérdés az, hogy ez baj-e? Vagy arról van szó, hogy ez az idősebb generáció baja, aki nem ebben az életritmusban nevelkedett, nem ehhez az életritmushoz szokott, nem ezekhez a gyors változásokhoz alkalmazkodott s most idős korában őszülve és ráncosodva rosszul érzi magát, mert úgy érzi, hogy olyan követelményekkel áll szemben, épp a modernség, a technika, a fiatalság részéről, aminek nem tud megfelelni? Fuldoklik benne? De hát ez nem az idősebb generáció problémája? Ezt lehet általánosítani? Ebben a felgyorsult életritmusban szenvednek a gimnazisták, az egyetemisták, a fiatalok is? Én nem hiszem. Nagyon jól adaptálódnak hozzá, és nagyon jól érzik magukat benne. Példának okáért, én magam elszörnyedek azon, milyen rettenetes programéhség ütötte fel a fejét a fiatalok között. Tehát az a nap, amikor este nincs valami program, az egy üres napnak számít. Bulizni kell, össze kell jönni, biliárd, kártya stb., valaminek történni

kell, valami programra égető szükség van, szórakozni kell minden este – nem úgy, hogy havonta egyszer szombat este, mint az én generációm, hanem állandóan –, és ha ez nem történik meg, akkor az üresség érzésétől kezdenek el vinnyogni az ifjak. Ez nekem nem tetszik, mint „öreg szivarnak”, de vajon igazam van-e, amikor nem tetszik, vagy ez csak egy idős ember zsörtölődése, aki haragszik a fiatalságra, mert elmúlt, és haragszik az öregségre, mert eljött? Amikor Indiában nagy keservesen befogadtak engem egy ashramba, az ashram vezetője egy interjút folytatott velem. Először azt kérdezte, hogy hideg országból jövök vagy meleg országból, mert az szerintük nagyon fontos, hogy hó és jég van-e vagy nincs, mert más lesz az emberi lélek fejlődése. Aztán azt kérdezte – mikor már mondtam, hogy hideg országból jövök –, hogy hogyan vannak az emberek a vallással az én hazámban. Mondtam, hogy vannak katolikusok, protestánsok, zsidók stb., amire kis csend után azt mondta, hogy a válaszából látom, hogy magának fogalma sincs, mi az, hogy vallás. Vallás az – mondta –, hogy mit csinál az ember, amikor egyedül van. Mondtam, hogy ezt tudom: Az ember igyekszik nem egyedül lenni. Elborzad az egyedülléttől, félni kezd. Szorongása robban be, hogy egyedül kell lennie, mindig kell lenni valami programnak, háttérzenének, tévének kell szólni, társaságra van szüksége, el kell menni valahova. Ez lehet, hogy nem tetszik egy ilyen idős úrnak, amilyen én vagyok, és azt mondja, mi ez? Miért kell félnem önmagam társaságától? Miért rossz társaság önmagammal egyedül lenni? Miért kell gyorsítani, hogy jaj, végre történjen valami! Jaj, mindig legyen egy jó programom! Nem menekülés-e ez valami elől? Épp az önmagammal való négyszemközt maradástól, az önmagammal való szembenézéstől, önmagam kibírásától, elviselésétől? Mert, ha ez egy menekülő jelleg, akkor mutat valamit, de akkor sem kell feltétlenül rossz néven vennem, hogy egy kultúrában felüti a fejét az, hogy nem akarok belső csendet. Nem jóra vezet, félek tőle, hogyha valami belső csendem kialakul. Ez mutat valamit, de hát ez nem feltétlenül rosszat mutat, csak valamilyen másféle viszonyulást, magamhoz, a világhoz, a világban való mozgásomhoz. Egy másfajta viszonyulást. Nem biztos, hogy rossz. Lehet, hogy az – nem tudom. Ez nagyon fontos dolog, hogy mindent, ami más, mint egy idősebb generációnak a mértéke, ízlése,

azt negatív jelzővel illetem, és azt mondom, baj van a világgal. Én egyetlen egy hiteles mondatot hallottam ebben az ügyben, hogy baj van a világgal. De csak egyszer hallottam valakitől, aki egy Évike nevű prostituált volt. Évikével egy bírósági szakértői munka során ismerkedtem meg, összebarátkoztunk. Nagyon értelmes nő volt és ő mondta valóban egyszer, hogy – Doktor úr, valami baj van a világgal. – Mi baj van Évike? – Az a baj, doktor úr, hogy jönnek a férfiak, kifizetnek minket, és nem fekszenek le velünk, hanem panaszkodnak. Leülnek és az arra szánt időt, ami tulajdonképpen a szexre szánt idő, azt végigpanaszkodják, a családjukra, a feleségükre, a munkahelyükre, aztán elmennek. Valami baj van a világgal, én ebből látom. Hogy inkább panaszkodnak, mintsem, hogy lefeküdjenek velünk. Ez volt az egyetlen okos gondolat, amit hallottam az idők folyamán, amit tényleg érdemes szociológiailag értékelni. Miért is? Miért is kell megfizetni prostituáltakat, ahhoz, hogy férfipanaszainkat meghallgassák? Ez valamit mutat, itt tényleg van valami, de én mást nem tudtam komolyan venni, csak Évikének ezt a társadalomkritikai értékelését. Persze, ha belegondolok a gyorsaságba, a gyorsulásba, akkor egy pszichológus gondolatai messze elszállnak. Elszállnak oda például, hogy a tudósok rengeteget gondolkodtak azon, hogy vajon lehet-e gondolkodó gépeken, a komputereken művi elmezavart előidézni? Meg lehet-e bolondítani egy komputert úgy, ahogyan egy embert? Nagyon sok kísérletet végeztek ezzel kapcsolatban, és a kísérletek azt mutatták, hogy igen, meg lehet bolondítani a számítógépet. Mégpedig úgy, hogy az információ-bevitelt olyan szintre gyorsítom, ami meghaladja az információbefogadási és információfeldolgozási lehetőségeit, illetve képességeit. Tehát ha nem adok lehetőséget a komputernek arra, hogy a saját ritmusának megfelelően fel tudja dolgozni a belé táplált információkat. És akkor a komputer bedilizik. Nem tud tovább megfelelően működni. Mert a gépnek van egy limitje, hogy bizonyos idő alatt mennyi információt tud befogadni és feldolgozni. Ha én ezt túllépem és elkezdem zúdítani rá az információt a feldolgozhatatlanság mértékéig, akkor „elmebeteg” lesz a gép, és pont úgy fog viselkedni, mint egy elmebeteg ember. Ennek

az lesz a jele, hogy össze-vissza kezd beszélni. Szósalátákat mond, mint egy mániás. Ez az egyetlen adat arra, hogy van valami összefüggés az információfeldolgozás lehetősége és a patológia között. A kérdés az, hogy társadalmi méretekben, emberi méretekben előidézhetők-e tudatzavarok, kiválthatók-e pszichotikus reakciók, hogyha annyi információt adok olyan ütemben, aminek a feldolgozására az agy nem képes? Ez valós kérdés. Tehát, hogy a feldolgozást, amin értem a megértést, másrészt az érzelmi reagálást, nem haladja-e meg a modern technikai kommunikáció? Ha meghaladja, lehetnek problémák. De nem olyan probléma, ami a gyors élettel kapcsolatos, hanem egy technikai, patogén hatás. Itt arról van szó, hogy az embernek van egy átlagos problémamegértési és érzelmi-feldolgozási ritmusa, üteme. Nemrég lapozgattam a Talmudot, a zsidó bölcsek írásait, és egy közeli hozzátartozóm jutott eszembe. Azt olvasom, hogy „ne mondj nyugtató szavakat haragvó embernek”. Vagyis, ha egy embernek dührohama van, és haragszik, ne nyugtatgasd, mert csak fokozod a dühét. Oda is tettem a Talmudot tapintatosan a feleségem éjjeliszekrényére. Mert ha az ember vicsorog a dühtől, akkor a „Péterként ne izgasd fel magad…” mit ér? Hát hogyne izgatnám fel magam, amikor már rég föl vagyok izgatva! Ugyanezért mondják a bölcsek, hogy „ne vigasztald a gyászolót, amíg a halottja nincs eltemetve”, nem teszel jót vele. És ez teljesen igaz, mert a ritmus, hogy mikor nyugtatok, mikor vígasztalok stb., pszichés hatásában bizony lehet negatív is. De azért ez nem egy össztársadalmi probléma, hanem egy pszichológiai baki, amit az emberi kapcsolatokban gyakran elkövetnek, mert az illetőt idegesíti a másik dühe, szomorúsága, kétségbeesése, és meg akarja azt szüntetni, segíteni akar. És ez a segíteni akarás rettenetesen sokat rombolhat a meglévő helyzeten. Viszont amikor tévét nézek, problémát jelenthet, hogy nagyon gyorsan vált. Ez kétirányú is lehet. Képzeljük el, ülök a tévé előtt, éppen egy volt diktátor által lelövetett ezrek tömegsírjait exhumálják, emelik ki a holttesteket. Ha normális vagyok, ezen érzelmileg elborzadok, de mielőtt végigélném ezt a borzalmat, vált a kép, bevágják a kalocsai művészegyüttes táncjátékát, és mire örülni kezdenék, majd négyezer holttestet látok egy földrengés után, és

éppen, amikor a szívemhez kapnék, vágás, divatpercek, és mielőtt a szám vigyorra húzódna sok jó csajtól, vágás és így tovább. Amikor ezt végignézem, azt látom, hogy mindez meghaladja az ember emocionális élményfeldolgozó képességét, de nem hiszem, hogy ez válságot idéz elő, azt hiszem, hogy ez közönyt idéz elő. Ez lebénítja az ember reakcióképességét, és ezt már valódi problémának látom. Egy normális ember valamin elborzad, másvalamin elmosolyodik, de ha ez nem történik meg, vagyis ha nem tud végbemenni az információ pszichés lereagálása, mert olyan gyorsak a váltások, akkor az már probléma. És ez van most. Az ember közönyössé válik, már nem érinti meg a tragédia. De ez még mindig nem egy szociális válság. A Dreyfus-perrel még fel lehetett Európa egész értelmiségi elitjét heccelni egészen vad tiltakozásokra, pedig Dreyfust nem akasztják fel, nem ítélik el, csak száműzik, és az értelmiség ezt az igazságtalanságot nem képes elviselni, hogy ez megtörténhet egy francia demokráciában. Aztán volt a holokauszt, milliók pusztultak el ártatlanul a gázkamrákban. Ezt hogy dolgozza föl az ember? Hiába mondja erre bárki, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni; lehet, de ahhoz közöny kell már… Vannak érzékenységi romlások, de én ezt nem érzem a felgyorsított élet össztársadalmi válságának, hanem egy szükségszerű hatásnak gondolom, melyet ez az információs technika vált ki – igen, ezt a technika teszi lehetővé. Nem öt hét múlva jön a lovas a hírrel, hogy mi történik Franciaországban, hanem egy perc múlva tudom. Aztán ez vagy lök egy kicsit a depresszió irányába, vagy lök egy kicsit a közöny irányába, de mindenképpen meglöki az érzelmi reakciókészségemet. A társadalmi változások felgyorsulnak? Igen. Azelőtt egy-egy birodalom, királyság fönnállt jó sokáig, és sok-sok embert túlélt. Ma egy világbirodalom keletkezése és pusztulása rövidebb, mint egy emberélet, tehát megélem (és ez még érdekes is lehet). Biztos, hogy egy fokozott adaptációs alkalmazkodási követelménye van, de ez megint ennek az öreg generációnak a problémája, egy fiatal rezdülés nélkül írja át húszévenként az önéletrajzát az elvárásoknak megfelelően – nem trauma a számára. Az én számomra trauma folyton megtagadni a múltamat – ha meg kell tagadni –, a nemzet számára szintén trauma, ha nem vállalható a saját történelme,

hanem mindig meg kell tagadni, és ennek valóban vannak negatív hatásai a nemzeti identitás tekintetében. De azt hiszem, hogy a megtörténtek vállalása fontos az egyén szempontjából. Tehát, hogy ne tagadjam meg, hogy az a buta ötéves kisfiú, aki hasra esett a Szent István parkban annak idején, és odarohant a tőle háromszáz méterre kötögető anyukájához, és nagyokat ütött rá, hogy „Nem tudtál rám vigyázni!”, ezt ne tagadjam le, hogy én voltam. Fogadjam el, hogy volt ilyen korszaka az életemnek, és ne tagadjam le folytonfolyvást. Volt hogy ifjúsági vezető voltam, volt hogy buddhista kolostorban éltem. Mindez volt, és mindez én voltam. A nemzeti identitással kapcsolatban ugyanez a helyzet. Vállaljuk fel. Volt, amikor honfoglaló nép voltunk, volt, amikor török, tatár pusztított itt, volt idő, amikor zsidóüldözés volt, volt. Mindez integráns része a magyar történelemnek, amit vállalni kell. Különben a nemzeti identitás tönkremegy. Anglia nemzeti identitása például szorosan összefügg Anglia történelmének vállalásával, hogy a búr háborút is megcsinálták, meg Hitlernek is hadat üzentek, voltak gyarmatbirodalmaik, voltak pozitívak és kegyetlenek is, humánusak is voltak, mindez Anglia volt, integráns része annak – persze egy angolnak –, hogy én angol vagyok. Így lehet élni. Ha állandóan megtagadom magam, a saját történetemet – nemzetileg és egyénileg is –, akkor nem lehet élni. Akkor érthetetlen epizódokra hullik szét az élet, a személyes élet épp úgy, mint a nemzeti történelem. És a technikai fejlődésnek van egy olyan pozitívuma, hogy emlékeztet. Nem hagyja, hogy érthetetlen epizódokra essen szét az ember történelmi emlékezete. Nemrég láttam egy filmet, a zsidók Dunába lövését örökítette meg. A technika megörökítette, hogy ez megtörtént, hogy ez így történt, és még segíti is az emlékezés kontinuitását, vagyis a technika nem csak gyorsít, és felejteni segít, hanem emlékezni is segít, és akadályozza, akadályozhatja, hogy egy nemzet vagy egy egyén a saját múltjára a meg nem történtté tevés mágiáját alkalmazza. Amire nagy törekvések vannak, de pontosan azon a szinten, mint a négyéves Lacika, aki eltöri anyuka kristályvázáját, és amikor anyuka berohan, Lacika – bár egyedül van a szobában – azt mondja, nem én voltam. Ez a meg nem történtté tevés mágiája. És ezt lehet mondani a holokausztra is. Nem történt meg. Tehát még a

technikának is kettős hatása van: felejteni, hazudni is segít, de emlékezni is segít. A kérdés csak az, hogy mire használom. Hogy mi a lelki igény, amire használni akarom. Ha a társadalmi fejlődések lehetőségét nézem, és egy kicsit elszakadok a napi politikától, és azt a történelmi, illetve világszemléletet nézem, amit megpróbálok alkalmazni az élet megértéséhez, azt fogom látni, hogy ennek két útja van: Az egyik út az evolúció útja. Vagyis azt mondja, hogy az emberi fejlődés biológiailag egy kezdetleges szintről indul el és fejlődik fel fizikálisan, pszichésen a mai kultúra szintjére. Ha ironikus akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy azt a folyamatot írja le, hogy az amőbából hogyan lesz Albert Einstein. Ez az evolucionista szemlélet egy kicsit inog. A modern evolucionistáknak Darwinnal az a bajuk, hogy azt el tudják fogadni, hogy a darwini természetes kiválasztódás a fajok pusztulása szempontjából fontos, lényeges dolgokat mond, de a fajok keletkezését nem tudja megmagyarázni. Egy angol szerző leírja, hogy valaha, az ősi időkben volt egy faj, ami a fákon élt, de egy napon lejött a fáról, és lent maradt a földön. Ez egy valódi evolúciós kérdés. Miért maradt lent a földön ez a faj? Hiszen lejön a fáról a majom is, de az visszamegy. A tudomány erre azt mondja nagyon bölcsen, hogy vagy véletlen, vagy egy szerencsés mutáció. De jött a következő kérdés. Amikor két lábra állt ez a lény, miért maradt állva, hiszen néha feláll a medve és a majom is, de visszaereszkedik. De ez megint fontos kérdés. Ezzel a két lábra állással megnőtt a látótere, felszabadult a keze, de miért is történt így? Megint véletlen, vagy mutáció. Jön a harmadik kérdés. Minden emlős retteg a tűztől, az ember pedig használni kezdte. Miért nem menekült el a tűz elől? Ez megint nagy távlatokat nyitott, hiszen egy növényevőnek egész nap legelnie kell, hogy a megfelelő kalóriamennyiséget biztosítani tudja, az oroszlán ugyan beviszi a megfelelő kalóriamennyiséget, de neki meg emésztenie kell. Vagyis a tűz lehetővé tette a nagymennyiségű kalória-bevitel lehetőségét rövid idő alatt, tehát maradt ideje a kultúrára. Ilyen szerencsés véletlenek vagy mutációk vannak. Véletlen vagy mutáció miatt vesztette el a szőrzetét is. És marad a végső kérdés, hogy hogyan lehet az, hogy fejlődéstanilag nagyon rövid idő alatt – kb. 50 000 év alatt – az agyi térfogat a duplájára nőtt. 6-700 cm3-es agytérfogatból

1200-1400 cm3-esre nőtt, amivel már lehet elvontan gondolkozni? Megint egy szerencsés véletlen vagy mutáció? Az emberré válás tudományos szempontból éppen itt inog, az új fajok keletkezésénél. Még a pusztulásukhoz is kozmikus katasztrófák elméletét hívja segítségül Darwin, nemhogy a keletkezéshez. Ennek a lényege az, hogy az ember a kezdetleges biológiai létből felfejlődött a szellemi lét irányába. Gondolkodik, erkölcse van, vallása van, hite van, tehát a fizikaiból kapaszkodik a szellemi felé. Ez az egyik elképzelés. A másik elképzelés vagy lehetséges út az, hogy éppen fordítva volt. Vagyis hogy az ember a fejlődése kezdetén szellemi lény volt, az Istenből szakadt ki, az Isten teremtette őt, mint tiszta szellemet, és a fejlődésének a lényege az, hogy a tiszta szellemi létből csúszik egyre inkább az anyagi felé, a testi létezésbe. Fejlődése során ez alakul ki, hogy egyre testiebbé válik, hogy messzebbre kerül Istentől, egyre távolabbra kerül szellemi hazájától és egyre inkább fizikai lesz. Míg végül annyira lecsúszik – mondja a keleti bölcselet –, hogy az anyagi világ fogságába kerül, míg eljön az a pillanat, amikor már nem tud visszatérni a szellemi világba, vagyis nem tud reinkarnálódni, és az anyagi világ fogságában marad. Az egész megváltáselmélet ugyanis erre mutat. Hogy a valódi megváltás, az emberi lélek anyagi rabságból való megváltása. Ez két teljesen ellentétes mozgási folyamat. Mindkettő az emberi lét felfogására vonatkozik. De míg az egyik az anyagiból a szellemi felé, a másik a szellemiből az egyre anyagibb felé tart. Mindkettőről lehet beszélni, mindkettőt el lehet fogadni, lehet cáfolni is mindkettőt, de mind a két tendencia igen erősen érezhető különböző létbölcseletekben, vallásokban, felfogásokban, és ez nem igen vitatható. Tehát a materialista evolúció és a vallásos elmélet itt tér el egymástól: hogy a szellemtől az anyag felé mozog-e az ember, vagy az anyagtól a szellem felé. És minden, ami aztán ebből kiépül – a hittől a meditációig – az mind erről szól, hogy melyik folyamatra bólint rá igennel. De az emberi tudat számára mindkét út járható. És itt van a különbség az élet gyorsasága és a halál lassúsága között, hogy melyik irányt nézem, melyik irányt fogadom el. Hogy mi történik élete során az emberrel: egyre szellemibbé, vagy egyre anyagibbá válik?

A tisztesség azt kívánja, hogy beszéljek arról is, amit témánk címe így fogalmaz: lassú halál. Miért lassú a halál? A kérdés az, hogy miért nevezhető a halál lassabb folyamatnak, mint az élet. Ez nem mindig van így. Egy agyi katasztrófa vagy szív katasztrófa néha nagyon gyors halált idéz elő, de valóban van egy lassú haldoklás lehetősége is az embernek, ami már bizonyos értelemben magyarázatra szorul, hogy miért jogos ez a lassú halál? A kérdés az, hogy mikor hal meg az ember? Ha elszakadok a biológiai értelmezéstől, akkor hal meg, ha az anyagcsere leáll? Vagy ezt megelőzően létezik egy pszichés halál is? Az egyetemen egyszer megkérdezték tőlem a hallgatók, hogy szerintem hogyan lesz az ember művelt. Én mondtam, hogy szerintem úgy, hogy olvas. És aztán? Aztán elgondolkozik. És aztán? Megint olvas. És aztán? Megint elgondolkozik. És ez addig folyik, amíg lépésről lépésre, ahogy előre megy, összedől az a világkép, az a meggyőződés, morálisan, politikailag, ízlésben, amit kialakított magában – és romokban fog heverni. És újra kell építeni, és újra össze fog dőlni. És így tovább… És ameddig ez így megy, és az ember veszi fel az új információkat a világból, és hagyja, hogy a meggyőződései összedőljenek, revízió alá szoruljanak, hogy újakat kelljen kialakítani, addig él. Attól kezdve, hogy bemerevedett, és elvei vannak, és ezekhez ragaszkodik, akkor pszichésen meghalt. Az ember akkor hal meg pszichésen, amikor már nem vállalja a megújulást. Ahhoz hogy valami új jöjjön létre az emberben, a réginek el kell pusztulnia. Különben nincs hely, nincs lehetőség, hogy az ember tovább lépjen, hogy valami új jöjjön benne létre. Ezért kapcsolja össze például az indiai bölcselet a pusztítást a megújulással. Mert minden ajtó, ami kivezet valahonnan, az be is vezet valahová. Ezen érdemes elgondolkozni. Az embernek nem szabad hagyni, hogy érzelmileg, lelkileg lemerevedjen. Ez az igazi élet, amikor az ember képes megújulni. Képes másképpen látni a dolgokat, mint ahogyan eddig látta azokat. Ennek a folyamatnak a legnagyobb akadálya a félelem. Ugyanezt gondolom az emberi kapcsolatokról is. Egy szerelem, egy házasság, egy barátság addig él, ameddig úton vannak. Amíg valahonnan valahová tartanak. És akkor hal meg a kapcsolat, amikor már nincsenek úton, amikor már csak ismétlik magukat, amikor már

csak végszavaik vannak, amikor ugyanazt a helyzetet élik meg százszor és százszor változtatás nélkül a begyakorolt végszavaikkal, és ismétlik minden konfliktusaikat, ami az életben eléjük állt. Akkor hal meg a kapcsolat, ha már nincsenek úton, hanem egy helyben topogva ismétlik magukat. Ebből a szempontból nem biztos, hogy az az ideális, ha egy kapcsolat nyolcvan évig tart. Egy kapcsolatnak addig kellene tartania, amíg úton vannak, és amikor már nincsenek úton, szeretettel el lehet köszönni egymástól, a kapcsolat véget ért. Ha ezt nem bírja az ember elviselni, mert fél a magánytól, az egyedülmaradástól, fél attól, hogy nem tud újabb kapcsolatokat létesíteni, akkor benne marad egy halott kapcsolatban. Ebből aztán mindenféle bajok lesznek, együttélési zavarok, sőt sokszor gyűlölet és öngyűlölet. Ez a fajta lassú halál gondolat érvényes lehet a szellemi fejlődés szempontjából, és érvényes lehet egy kapcsolat élete szempontjából is. És még tovább is sorolhatnám, mi minden halálos jel van egy ember pszichés életében, amikor már nem változik, már csak ismétli önmagát. Mindig erről van szó…

A kötet szerzői

Dr. F. Várkonyi Zsuzsa Így vall magáról: „…Már tanítványként is inkább csak a partvonalról lestem választott mestereimet, felnőtt pszichológusként sem voltam soha igazán egyetlen körnek sem pántlikás tagja, de azért nem szoktam egyedül lenni. Sorskönyvemben mintha az lenne megírva, hogy autodidaktaként tanuljam meg, ami számomra igazán fontos. A legtöbben mindig azoktól tanulom, akik rám bízzák segítésüket. Leginkább a velük való munka során gyűlik a fejemben mindaz, ami most ott van… ” Megjelent könyvei: Mérei Ferenccel közösen írt Felnőttek között, Már százszor megmondtam, Tanulom magam, Férfiidők lányregénye.

Dr. Sári László Magyar-tibeti szakon végzett az ELTE-n. Kutatási területe a buddhista filozófia és a tibeti irodalom, elsősorban a tibeti vers. Doktori disszertációját a tibeti verselmélet kérdéseiből írta. Publikációiban a nyugati és a keleti gondolkodás határait, a különböző logikai rendszerek jellemzőit vizsgálja. 1975 óta tudományos ismeretterjesztő műsorokat szerkeszt a Magyar Rádióban. 1992-től a Magyar Rádió Művészeti Főszerkesztőségének vezető szerkesztője. Több egyetem és főiskola előadója. Munkáiból: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában (Magyar Könyvklub, 1999, Írás Kiadó 2004); Az ifjú Lin-csi vándorlásai (Írás Kiadó, 2004); Út a nyugalomhoz – Mindennapi tűnődések, Tendzin Gjaco, a 14. dalai láma írásaiból (fordítás, Írás Kiadó, 2001); Beszélgetések a Kelet kapujában (Molnár Dániellel, Magyar Könyvklub, 2003); Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában – Az ifjú Lin-csi vándorlásai (hangoskönyv, Kelet Kiadó, 2007); A Himalája arca – Ázsiáról és a végtelenségről (Kelet Kiadó, 2007).

Kalo Jenő „1974-ben végeztem a Buddhista Missziónál, de már egy évvel előbb elkezdtem oktatni. Első pillanattól fogva tudtam: asztrológusként kívánom élni az életem. Nem tekintem magam sem mesternek, sem bölcsnek! Ezek csak nevek. A lényeg belül van.” 1990-től 1994-ig a fővárosi képviselőtestület egészségügyi bizottsági tagja volt, ahol egy természetgyógyász kórház létrehozásával bízták meg. Ez a mai napig működik a XIX. kerületben. 1995-ben NLP mester lett. 1989-ben az Elixír újság alapítója, 1997-től könyveket ír. A Magyar Asztrológusok Szövetségének elnöke.

Pr. Popper Péter Egyetemi tanár, eredetileg klinikai pszichológus. Az ELTE bölcsészkarán végzett filozófia-logika-pszichológia szakon. A Fiatalkorúak Átmeneti Nevelőintézetében vállalt munkát, majd kriminálpszichológiai ösztöndíjas lett az ELTE büntetőjogi tanszékén. Tudományos ösztöndíjasként György Júlia Kossuth-dijas pszichiáter munkatársa volt. Pszichoanalízisre járt a Ferenczi Sándor-iskolához tartozó P. Liebermann Lucyhoz, aki 1964-től alkalmazza őt a Semmelweis Orvostudományi Egyetem I. sz. Gyermekklinikáján. 1984-től az önállóvá vált Orvospszichológiai Oktatási Csoport docense, majd professzora. 1992 és 1995 között az izraeli Bar-Ilan egyetem visiting professzora. Az összehasonlító valláspszichológia és művészetpszichológia kérdéskörével foglalkozik. 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki.