Gottfried Wilhelm Leibniz [PDF]

Zitiervorschau

© Typotex Kiadó

Michael-Thomas Liske

Gottfried Wilhelm Leibniz

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 1

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:51:58

© Typotex Kiadó

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 2

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:52:23

© Typotex Kiadó

Michael-Thomas Liske

Gottfried Wilhelm Leibniz

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 3

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:52:24

© Typotex Kiadó

A könyv megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. Die Übersetzung dieses Werkes wurde von Goethe-Institut aus Mitteln des Auswärtigen Amtes gefördert. © Verlag C.H.Beck oHG, München 2010 Hungarian translation © Felkai Gábor, Typotex, 2013 Hungarian edition © Typotex, 2013 Engedély nélkül semmilyen formában nem másolható! ISBN 978 963 279 794 6 Kedves Olvasó! Köszönjük, hogy kínálatunkból választott olvasnivalót! Újabb kiadványainkról, akcióinkról a www.typotex.hu és a facebook.com/typotexkiado oldalakon értesülhet.

Kiadja a Typotex Elektronikus Kiadó Kft. Felelős vezető: Votisky Zsuzsa Lektorálta: Simon József A könyvet gondozta: Kiss Béla Borítóterv: Kiss Barnabás Nyomás: Séd Nyomda Kft. Felelős vezető: Katona Szilvia

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 4

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:52:28

© Typotex Kiadó

Tartalom AZ IDÉZÉS MÓDJÁRÓL

9

ELŐSZÓ

11

I. LEIBNIZ FILOZÓFIÁJÁNAK ÉS SZEMÉLYISÉGÉNEK SAJÁTSZERŰSÉGE

13

1. A szisztematikus, az enciklopédikus és a dialogikus mozzanat 2. A teremtő eklekticizmus, valamint az egzoterika és az ezoterika közti ellentét 3. Miért maradtak befejezetlenül a termékeny, jövőbe mutató tervezetek? 4. Az életút stációi

13 30 38 42

II. AZ EGYSÉGRE TÖREKVÉS ÉS A PRINCÍPIUMOK TANA LEIBNIZNÁL 1. A lex continuitatis: folyamatos fokozatbeli különbségek minőségi ellentétek helyett 2. Az igazság fogalomanalitikai definíciója mint az egyik legfelsőbb elv; az ellentmondás elve és az elégséges alapról szóló tétel mint az abból következő tételek 3. Az elégséges alap elve: megfogalmazások és alkalmazási területek

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 5

53

61 73

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:12

© Typotex Kiadó

III. AZ INDIVIDUÁLIS SZUBSZTANCIA LEIBNIZI METAFIZIKÁJA 1. A szubsztancia fogalomlogikai felfogása a teljesen individuális fogalom révén 2. Út a szubsztanciához a természetfilozófiai fogalmak – nevezetesen az erő fogalmának – metafizikai elmélyítése által 3. A mentális út a szubsztanciához 4. Szintéziskísérlet az egyes jelenségek mechanisztikus magyarázata, illetve a szubsztanciális formák általi ontológiai megalapozása között 5. Az arisztotelészi hülémorfizmus és Leibniz fenomenalizmusa 6. Ismer-e Leibniz valódi testi szubsztanciákat? – A vinculum substantiale elmélete IV. A DETERMINIZMUS

leibniz.indd 6

81 93 110

114 122 133 139

1. Leibniz determinizmusa és a teljesen individuális fogalom elmélete 2. A Leibniz és Spinoza közötti tárgyi párhuzamok 3. Leküzdi-e a lehetséges világok pluralitásának feltételezése Spinoza necesszitarizmusát? 4. A monászok sokfélesége és a spinozai holizmus 5. Esetlegesség és szabadság 6. Megalapozható-e bármi más, mint a legtökéletesebb? 7. Vajon a legtökéletesebb Isten szabad döntéséből vagy valamely metafizikai mechanizmussal jön-e létre?

www.interkonyv.hu

81

139 146 152 158 165 179 184

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:12

© Typotex Kiadó

V. LEIBNIZ ISMERETELMÉLETE A METAFIZIKÁJÁVAL VALÓ ÖSSZEFÜGGÉSÉBEN 1. Empirikus versus racionális a priori megismerés 2. A jelenségek koherenciája mint az empirikus tények igazságkritériuma 3. A megismerés fokainak megkülönböztetése és ennek jelentősége a metafizika számára 4. A nem érzékelt észleletek és a pszichológiai determináció

195 202 208 215

VI. LOGIKA ÉS NYELVFILOZÓFIA

221

1. A logikai kalkulus 2. Az univerzális jelölőrendszer 3. A normális nyelv filozófiája

221 233 240

VII. GYAKORLATI FILOZÓFIA

245

1. Leibniz etikája mint szintéziskísérlet a pszichológiai egoizmus és az altruista érzületetika között 2. Államfilozófia

245 252

VIII. AZ ISTENBIZONYÍTÉKOK

255

1. Az ontológiai érv 2. Végső megalapozás mint önmegalapozás – a kozmológiai érv

255

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 7

195

261

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:13

© Typotex Kiadó

IX. A TEODÍCEA

267

1. Az erkölcsi értelemben vett rossz magyarázata a világok legjobbikával 2. A teodícea és a kozmosz harmóniája

267 277

X. UTÓHATÁSOK

287

IDŐRENDI TÁBLA

295

IRODALOMJEGYZÉK

297

NÉVMUTATÓ

313

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 8

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:13

© Typotex Kiadó

Az idézés módjáról A Leibniz-idézetek alapjául szolgáló szövegkiadások és a gyakorta hivatkozott Leibniz-művek rövidítéseit az Irodalomjegyzék elején adjuk meg. Az idézetek – amennyiben megjelentek – az akadémiai kiadásból (A) származnak. Mivel azonban az elérhető régebbi kiadások még sokáig használatban maradnak, a megfelelő szöveghelyeket a Gerhardt által szerkesztett Philosophische Schriften (GP), vagy kisebb műveinek és töredékeinek a Couturat (C) és Grua neveihez köthető gyűjteményes kötetei alapján idézzük. A perjel ugyanazon szöveghely két különböző kiadásának hivatkozását különíti el; a vessző ugyanazon lelőhely eltérő adatait (így például a paragrafusok szerinti számozást, a kiadást, a kötetet és az oldalszámot), míg a pontosvessző egy bizonyos gondolat eltérő igazolási helyeit választja el egymástól. Folyamatos értelmezés során csak az oldalszámokról teszünk említést. Az idézeteket jómagam fordítottam. A szögletes zárójelek egy idézeten vagy egy nem teljesen szó szerinti (s ezért idézőjelek nélkül álló) parafrázison belül tőlem származó magyarázatokat jelölnek. Mivel a szakirodalmat tizennégy tematikus alcsoportba tagoltuk, szükségessé vált, hogy a szakirodalmi idézetek esetén a szerző neve és a megjelenés éve között zárójeles római számokkal jelöljük a bibliográfia megfelelő alcsoportját, ahol az idézett mű könyvészeti adatai találhatóak. Az egy római és egy arab számot – adott esetben – követő betűből álló sorozat (mint például a II 2c) a könyvön belüli keresztutalást jelent, és a mindenkori fejezetet (II), a szakaszt (2) és – olykor – az alszakaszt (c) jelöli.

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 9

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:13

© Typotex Kiadó

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 10

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:13

© Typotex Kiadó

Előszó A legutolsó uraság, akinél Leibniz szolgálatban állt, György Lajos választófejedelem (később I. György néven brit király), élő enciklopédiának nevezte őt. Nagy Frigyes pedig úgy vélte, hogy Leibniz egymagában egy egész akadémiát kitett volna. Ahhoz, hogy egy bevezető jellegű összefoglaló bemutatás keretében egy ily mértékben egyetemes és sokoldalú gondolkodóról, mint amilyen Leibniz volt, többet mondhassunk el a mindenki által ismert lapos közhelyeknél, értelmes korlátozásokat kell érvényesítenünk, valamint azokat – lehetőség szerint – ki is kell egészítenünk. A bennünket érdeklő összefüggésben ezért Leibniz csak filozófusként jöhet szóba. A filozófián belül pedig az individuális szubsztanciával kapcsolatos metafizikai feltételezésnek kell a középpontban állnia, amely szubsztancia saját fogalma által minden aktuális létezést megelőzően tökéletesen meghatározva, és ezáltal maradéktalanul determinálva van, s a többi tárgyterületet túlnyomórészt az ezen elvre való tekintettel kell megközelíteni. Ez azért nem jelenti nézeteinek megengedhetetlen leegyszerűsítését, mivel maga Leibniz számos felvetésben és a legkülönfélébb diszciplínákból kiindulva ragadta meg ezt a központi jelentőségű tematikát, melyeket viszont itt kifejezetten tárgyalni fogunk. Az egyedi szubsztanciát nemcsak az olyan eltérő filozófiai irányzatok világítják majd meg, mint például a logika (a kombinatorikus fogalomelmélet) és a természetes teológia (a teremtésmetafizika), hanem más tudományok is, mint a fizika (a dinamikus erőelmélet) és a matematika (az integrál- és differenciálszámítással kapcsolatos megfontolások). Továbbá – szaktémák szerinti tagolásban ‒ csak a kiérlelt elméletek bemutatására vállalkozhattunk, s mellőznünk kellett a Előszó ■ 11 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 11

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:13

© Typotex Kiadó

Leibniz szempontjából nem jelentéktelen gondolati fejlődés állomásainak ismertetését. Ezt valamelyest kiegyenlítendő olykor az egyes szekciók lezárásaképpen néhány, a mindenkori tematikához kapcsolódó szöveghellyel foglalkozunk, mindenekelőtt 1676-ból (az ideiglenes párizsi tartózkodás korszakából). Annak érdekében, hogy több Leibniz-szöveget vonhassunk be figyelmünk körébe, valamint hogy valamelyest kimerítőbben vizsgálhassuk meg ezeket a bennük megtalálható érvekre nézvést, nagymértékben eltekintettünk attól, hogy hogy közvetlenül vitába szálljunk a másodlagos irodalmakkal, és csak bizonyos utalásokra korlátoztuk magunkat. De még ezeknek is határt kellett szabnunk, nehogy a jegyzetek túlontúl gátolják a folyamatos olvasást. Ha egy szerző egyazon gondolatot több ízben is kifejtett, akkor legtöbbször csak egyetlen idézetet választottunk ki, mindenekelőtt valamelyik monográfiából, s a tanulmányok úttörő munkáját a specialistáknak engedtük át. Aki pedig az elvek elméletével, a determinációval, a kontingenciával stb. kapcsolatos téziseim alaposabb megindokolására kíváncsi, általában a könyvemben (Liske VII. 2 1993) találhat utalást ezekre. Lezárásképpen nem marad más számomra, mint hogy köszönetet mondjak asszisztensemnek, Markus Geislernek a korrektúráért és a névmutató gondos elkészítéséért; Annemarie Kortbein asszonynak, aki a szöveg megbízható számítógépes változatát létrehozta. De köszönettel tartozom korábbi asszisztensemnek, a ma Rómában tevékenykedő Dr. Luca Tuninettinek értékes szakirodalmi adatbankjáért. Végül, de nem utolsósorban, a kiadó-szerkesztő Otfried Höffe is köszönetet érdemel, aki javítási javaslataival arra ösztönzött, hogy gondolataimat egyszerűbben fogalmazzam meg.

12 ■ Előszó www.interkonyv.hu

leibniz.indd 12

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:18

© Typotex Kiadó

I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége 1. A szisztematikus, az enciklopédikus és a dialogikus mozzanat

Leibniz egyike a nyugati eszmetörténet legsokrétűbb, ám egyben legnehezebben érthető alakjainak. Ennek az oka abban keresendő, hogy ténykedését ‒ s így életművét ‒ egymással erőteljesen szembenálló tendenciák hatják át. Egyfelől megfigyelhető nála a határozott törekvés a szisztematikus egység megteremtésére: az tehát, hogy a tudás teljes korpuszát saját belső összefüggésében ragadja és mutassa meg úgy, hogy minden állítását a lehető legkevesebb számú legfelső elvből vezesse le. Ezzel szemben széttartó tendenciák állnak, melyek (maradéktalanul) egységbe nem rendezhető sokféleséghez vezetnek. Enciklopédikus értelemben Leibniz a tudás legkülönfélébb területeivel foglalkozik, míg a dialógus szempontjából minden oldalról nyitott az ösztönzésekre. Az általa előnyben részesített levelezéssel arra törekedett, hogy korának minden, számára elérhető intellektuális teljesítményével gondolatot cseréljen, hogy kérdésfeltevéseikből inspirációt merítsen saját gondolkodása számára, illetve hogy – megfordítva – gondolatait velük véleményeztesse. a) Az egységteremtő, szisztematizáló mozzanat a leibnizi filozófia azon racionális igényéből fakad, hogy annak minden állítása meg legyen alapozva. A megalapozás azonban (amint I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége ■ 13 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 13

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:19

© Typotex Kiadó

az Arisztotelész tudománytana óta filozófiai közkincsnek számított) azt jelenti, hogy az állításokat a szisztematikus rendben elfoglalt helyüknek megfelelően egymásból, végső soron tehát közös, legfőbb, általánosan elfogadott elvekből vezetjük le. A sokféleséget támogató két mozzanat ezzel szemben főként Leibniz személyiségén alapul, életmódjából és munkamódszeréből fakadt. Az olyan ember számára, mint Leibniz, aki fáradhatatlanul dolgozott, s akinek szemében a kedvtelések és a pihenés időszakai, melyeket nem a közösség javára végzett munkával töltött, értelmetlen időfecsérlésnek számítottak, az életmód és a munkamódszer egyszerűen egybeesik. S miután a filozófiát lényegileg a filozofálás tevékenysége határozza meg, a Leibniz személyiségének és jellemének megfelelő életmód és munkamódszer nemcsak filozófiájának külső formájára, hanem annak tartalmi vonatkozásaira is jelentős hatást gyakorolt. Világítsuk ezt meg az enciklopédikus szempont alapján! Leibniz a curiositas [kíváncsiság], azaz egy olyan tudásvágy mintaértékű képviselőjének számíthat, amely minden irányba kiterjed. Személyisége miatt Leibnizot nem elégíthette ki az, hogy hosszabb időn át egyetlen tudásterületre korlátozza magát. Ezzel szemben általában a legkülönfélébb intellektuális és ugyanakkor gyakorlati tevékenységek is foglalkoztatták egyidejűleg, és ugyanazon filozófiai problémához különböző tartalmi álláspontok felől közelített. Még az individuális szubsztanciával kapcsolatos vizsgálódása – melyet a korai, hat féléves képzést lezáró egyetemi disszertációjával, a De principio individuival (Az individuáció elvéről) kezdődően egészen a kései életművel bezárólag tárgyal, amikor ezt a fogalmat a monász címszó alatt fejti ki – sem alkot egységes elméletet, jóllehet filozófiájának magvát képezi. Leibniz inkább teljesen eltérő diszciplínák: a logika, a természettudomány, a szellemfilozófia meglehetősen különböző kezdeményezései felől közelít hozzá, melyek nem illeszthetők be egy egységes, deduktív, axiómákra épülő rendszerbe. 14 ■ I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége www.interkonyv.hu

leibniz.indd 14

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:19

© Typotex Kiadó

Míg az enciklopédikus mozzanat tárgyi szempontból teszi lehetetlenné, hogy Leibniz filozófiáját szisztematikusan mint teljes egészet vezessük le az elvek egységes halmazából, addig a dialogikus mozzanat azt feltételezi, hogy Leibniz meg sem próbálkozik azzal, hogy filozófiáját – amennyire csak lehetséges – valamilyen szisztematikus rend keretei között terjessze elő. Amint azt például az elvek tanával kapcsolatos ismertetésünk (II) megmutatja majd, Leibniz filozófiája – kiváltképpen ami fogalomlogikai alapjait illeti – nagyobb mérvű szisztematikus egység megteremtésére képes, mint ahogy azt azon szétszórt forma sejtetni engedné, melynek keretei között tényszerűen számtalan feljegyzésben, vázlatban, levélben stb. megjelenik, s mint amit az értelmezők általában feltételeznek. A dialogikus mozzanat végső soron ugyanabból a személyes sajátszerűségből ered, mint az enciklopédikus mozzanat. Arról van szó, hogy Leibniz, ez az okulásra egészen rendkívüli módon sóvárgó ember, szívesen tett magáévá ösztönzéseket és belátásokat szinte bárhonnan. Ez azonban nem pusztán azt jelenti, hogy nyitott volt a legkülönfélébb tudományos irányzatokból származó kérdésekre és gondolati kezdeményezésekre (enciklopédikus mozzanat), hanem azt is, hogy magáévá tette azon személyek ösztönzéseit, akik ezeket a tudományokat művelik és képviselik. Ezért Leibniz kora minden szellemi nagyságával igyekezett eszmét cserélni, akivel csak érintkezésbe tudott lépni. Ám – egy rövid párizsi időszakot (1672–1676) leszámítva, amely nemcsak matematikai kutatásai, hanem filozófiai rendszerének kialakítása szempontjából is rendkívül termékeny volt –, nem adatott meg neki, hogy Európa valamely szellemi metropoliszában élhessen. Ezért aztán ez a dialógus legtöbbször a valódi szóbeli párbeszéd helyett a tudományos témákról levelezés útján folytatott vita írásos alakját öltötte. Leibniz átfogó, enciklopédikus érdeklődését nem elégíthette ki egyetlen tudományos célkitűzés kitartó követése, ezért a szisztematikus filozofálással szemben I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége ■ 15 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 15

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:20

© Typotex Kiadó

előnyben részesítette a dialogikus filozofálást. Előnyösebbnek látta, ha legfontosabb gondolati újításait vázlatos formában terjeszti a kortárs szakértők elé, hogy okulhasson az ítéleteikből, semmint hogy filozófiáját – amennyire az tárgyilag csak lehetséges – rendszerszerűen összefoglalva és átfogóan dolgozza ki egy opus magnumban a névtelen utókor számára. Ahelyett, hogy eszméit szép nyugodtan saját magában érlelte volna ki, nyitott és nyughatatlanul előre néző emberként arra törekedett, hogy gondolatait másokkal közölje, s hogy azokat alternatív elképzelésekkel (Entwürfen) ütköztesse, és mások bírálatának tegye ki. Eddigi bemutatásunk alapján úgy tűnhet, mintha a szisztematikus zártság létrehozására irányuló törekvést a leibnizi filozófia tartalma követelné meg, míg a másik két mozzanatot személyisége felől kellene megértenünk. Egyfelől azt tudniillik, hogy enciklopédikus értelemben különböző kezdeményezések állnak egymás mellett, amelyek korántsem zárják ki egymást, és nem is mindennemű belső kapcsolat híján lettek egybefűzve, de amelyek ennek ellenére nem foghatók fel közös alapvető feltételezések folyományaiként. Másfelől pedig azt, hogy Leibniz dialogikus nyíltságában saját filozófiáját nem egy alapvonalait tekintve lezárt egészként kezeli, hanem hajlandó komolyan belebocsátkozni mások kérdésfeltevéseibe s így megkérdőjelezni saját kezdeményezését. Mindazonáltal ez a kép túlságosan leegyszerűsítő, mivel mind az enciklopédikus, mind a dialogikus mozzanat Leibniz filozófiai törekvéséből fakad. Ezen oknál fogva szükséges, hogy a három említett mozzanatot e szempont alapján újfent alaposabban jellemezzem. b) Vitathatatlan, hogy a szisztematikus aspektus legmélyebben gyökerezik magában Leibniz filozófiájában. Ezt már e helyütt szeretnénk megmutatni két olyan döntő jelentőségű filozófiai feltevés példáján, amelyeket később alaposabban kell tárgyalnunk még. Először is az igazság úgynevezett koherenciafelfogásának példáján (V 2). Leibnizra nem elhanya16 ■ I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége www.interkonyv.hu

leibniz.indd 16

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:20

© Typotex Kiadó

golható hatást gyakorolt Descartes módszertani szolipszizmusa. Eszerint teljes mértékben és kétséget kizáróan csak saját tudatállapotaimról szerezhetek bizonyosságot. Ama pusztán formális tény mellett, hogy „én gondolkodom” (Descartes „cogito”-ja), az is ilyen bizonyos – amint azt Leibniz kiegészítő szándékkal hozzáfűzi (GP IV 357) –, hogy gondolkodásomban sokrétű tartalmak vannak jelen. Mi szavatolja azonban, hogy ezek az elgondolt tartalmak igazak, s nem csupán képzelődések? Hagyományosan az igazságot az elgondoltnak a tudaton kívül fekvő, megragadni szándékozott valósággal való megfeleléseként definiálták. Ez a meghatározás azonban a Descartes és Leibniz által vallott kiindulópont esetében nem állja meg a helyét. Ugyanis még ha ennek megfelelően ésszerű bizonyosságra tehetnék is szert a mentális világon túli valóságról, ezt akkor is csak a róla alkotott tudatom általi közvetítésen keresztül érhetném el. Ha viszont a valóságnak kell tudattartalmaim igazsága mércéjéül szolgálni, akkor ennek a tudattól függetlenül előzetesen adva kell lennie számomra. – Ilyen megfontolások alapján Leibniz az igazságot egy tudatimmanens kritérium alapján próbálja megragadni, miszerint az igaz gondolatoknak koherenseknek kell lenniük, azaz ellentmondásmentesen kell együttesen fennállniuk és törvényszerűen kell egymással összekapcsolódniuk, míg a képzelgések az alapján leplezik le magukat, hogy önkényesek, és sem önmagukkal, sem egymással nem alkotnak összefüggést. (Lásd például GP VII 319–322; A VI 4, 1500–1504.) Egy szisztematikusan összefüggő filozófia megalkotása ezek szerint nem pusztán e filozófia előadásának külsődleges módozatát jelenti, hanem önmaga lényegi mozzanatát alkotja, melynek révén mint igazat és hiteleset igazolja magát. Másodsorban a harmónia fogalma ugyanebbe az irányba mutat, mint ez az ismeretelméleti elmélkedés. Ez a fogalom egy teljességgel más területen, a Teodícea vallásfilozófiai síkján játszik fontos szerepet (IX 2). Megelőlegezve a dolog lényegét, azt I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége ■ 17 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 17

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:20

© Typotex Kiadó

mondhatjuk, hogy a harmónia a kompozíció azon elvét jelenti, amely megvalósítja az egységet a sokféleségben, tehát valamely egésznek a részeiből történő felépítésére (kompozíciójára) vonatkozik, ami következésképpen annál erőteljesebb, minél bőségesebb a sokaság s minél több létrehozandó egységet kell megvalósítani benne. Az, hogy a valóságos univerzum e kritériumok alapján minden lehetséges egész legharmonikusabbját képezi, Isten igazolását jelenti arra vonatkozóan, hogy az abban előforduló gonoszra való tekintet nélkül teremtette azt. Annak a metafizikai elméletnek mármost, amely – akár a leibnizi – azzal az igénnyel lép fel, hogy fogalmi struktúráiban visszaadja a valóság reálontológiai felépítését, hasonlóképpen ugyanebben az értelemben (azaz a maximális sokaság mellett elérendő lehető legmagasabb fokú egység értelmében) véve harmonikusnak, illetőleg tökéletesnek kell lennie, amennyiben eleget akar tenni az önmaga felállította követelménynek. – A tökéletességet Leibniz egy metafizikai takarékossági és gazdaságossági elv segítségével definiálja úgy, hogy az minimális erőráfordítással maximális hatást ér el. Ez az elv nem mond ki mást, mint amit a már tárgyalt harmóniafogalom. Eszerint az erőráfordítás során a lehető legnagyobb fokú egyszerűség vagy egység elérésére kell törekedni. Ez az olyan szellemi konstrukciók esetében, mint amilyen egy filozófiai építmény, de akár a világ Isten általi megteremtése is – mely utóbbi mindenekelőtt egy lehetséges világ tisztán fogalmi konstrukciójából vagy valamely Isten gondolataiban körvonalazódó világmodellből jött létre – azt jelenti, hogy az előfeltevéseknek a lehető legegységesebbeknek kell lenniük, s az egész rendszert a lehető legkevesebb egymástól független elvből kell levezetni, továbbá azt is, hogy az elért hatások, azaz a megmagyarázandó jelenségek minél bőségesebbek legyenek. (Lásd például DM 5. §., GP IV. 430. sk. /A VI. 4, 1536. sk. [Lásd: Leibniz: „Metafizikai értekezés”, in: uő, Válogatott írásai [1986] 11–12.]) 18 ■ I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége www.interkonyv.hu

leibniz.indd 18

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:21

© Typotex Kiadó

E megfontolások után megkísérelhetünk választ adni arra a kérdésre, hogy mi is a szisztematikus mozzanat szerepe Leibniznál, valamint hogy milyen mértékben valósította azt meg. Az akkori kor felfogása szerint a „szisztematikus” kifejezés a more geometrico (geometriai módszer) eljárását jelentette a deduktív, axiómákra alapozott eukleidészi rendszer stílusában olyképpen, hogy minden állítást a lehető legkevesebb számú alapelvből vezessünk le definíciók révén, ahogy azt Spinoza kísérelte meg Etikájában. Magukhoz a definíciókhoz pedig Leibniz szerint az univerzális analízis és szintézis módszere vezet el. Az analízis az adott fogalmak elemeikre történő felbontása útján adja kezünkbe az ősfogalmakat. Ha már birtokunkban vannak ezek a legegyszerűbb és legáltalánosabb fogalmak, melyeket az összes többi tartalmaz, akkor a szintézis során az ezen elemi fogalmak kombinációi révén megkísérelhetjük felépíteni a komplexebb és speciálisabb fogalmakat. Szemben az analízissel, amely ad hoc old meg egy fennforgó problémát úgy, hogy visszavezeti azt az alapjául szolgáló elvekre, a szintézis nagyobb fokú tökéletességet testesít meg, mivel minden, a jövőben megoldandó feladat tekintetében egyszer s mindenkorra táblázatokban mutatja meg fogalmi rendszerünk szisztematikus felépítését. (Lásd például GP VII 296. sk. / A VI 4, 544.) E szintézis a levezetett fogalmaknak az elsődlegesebb fogalmakból történő meghatározásában fejeződik ki. E definíciók pedig a dedukciót teszik lehetővé, amely – hasonlóan a fogalmi szintézishez – a legáltalánosabb alapelvekből építi fel a speciálisabb állításokat. Leibniz nagyon is tudatában volt annak, hogy filozófiája – annak racionális igénye miatt – megköveteli az ilyen jellegű szisztematikus előterjesztést. Mikor a Nouveaux essais (NE – Új tanulmányok) alcímében – egy egyébiránt kifejezetten dialogikus jellegű műről van szó (lásd lejjebb a d) pontot) – az eleve elrendelt harmónia szerzőjeként mutatkozik be, akkor úgy véli, hogy filozófiai alapgondolatai alapvetően alkalmasak a I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége ■ 19 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 19

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:22

© Typotex Kiadó

szisztematikus ábrázolásra. Még ha Leibniz többé-kevésbé népszerű formában mutatta is be metafizikájának eredményeit, és soha nem bizonyította azokat szigorú tudományossággal egy kalkulus formális szabályai szerint, mégis megtalálhatók nála a tulajdonképpeni előterjesztés kezdeményei. Még egy olyan népszerűsítő írásban, mint amilyen a Monadológia, legalább részben deduktív összefüggéseket mutat fel, amennyiben Leibniz a monász egyszerűségéből, mint annak alapvető meghatározottságából (1. §) olyan további meghatározottságokat vezet le, mint annak testetlensége (3. §), keletkezésnélkülisége és múlhatatlansága (4–6. §). De számos, az alapfogalmak definícióit tartalmazó tanulmányban legalábbis készenlétben tartja a szisztematikus előterjesztéshez szükséges anyagrészeket. Valamely rendszer azon jellege, hogy a jelenségek adott sokféleségében összefüggésekre mutasson rá, és így teremtsen egységet, Leibniz tökéletességi kritériumának megfelelően annál inkább bontakozik ki, minél kevesebb egymástól független legfőbb elvet kénytelen előfeltételezni. Az elvek terén érvényesített eme takarékosság értelmében Leibniz kísérletet tesz arra, hogy beérje a fogalomanalitikus igazságdefiníció azon egyetlen princípiumával, amely úgy határozza meg az igazságot, hogy egy igaz állítás predikátumának fogalmát a szubjektum fogalmának elemzéséből fakadó fogalmi elemek tartalmazzák (vö. II 2). A szisztematikus egységesítésre való törekvés következésképpen nemcsak a racionalitás ama követelményének tesz eleget, hogy megalapozó összefüggéseket mutassunk fel, hanem azzal a racionális eljárással is összhangba hozható, hogy a lehető legkevesebb előfeltételezéssel a lehető leghatékonyabb magyarázatra tegyünk szert, mely eljárást Leibniz a tökéletesség vagy a legjobb metafizikai elvének rangjára emel. c) Ugyanakkor az enciklopédikus mozzanatnak is filozófiai motívum képezi alapját. Amennyiben – egyfelől – ez a mozzanat összefüggéseket és megfeleléseket tár fel a tudás egymástól 20 ■ I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége www.interkonyv.hu

leibniz.indd 20

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:22

© Typotex Kiadó

látszólag nagyon távol eső területein, jó szolgálatot tesz Leibniz egységesítési törekvésének még akkor is, ha – másfelől – egyenesen meghiúsítja törekvését arra, hogy mindent szisztematikus egységbe forrasszon. Az enciklopédikus mozzanathoz hozzá kell értenünk azt a közismert tényt is, hogy Leibniz volt az utolsó egyetemes kitekintésű európai tudós (Universalgelehrter). Az általános műveltség későbbi humboldti eszményével szemben, melynek keretében a szükségessé váló specializálódást oly módon igyekeztek kompenzálni, hogy a más tudományokban elért eredményeket műveltségi tartalmakként sajátították el, Leibniz még alkotó módon tevékenykedett a tudás legkülönfélébb területein. A filozófus olyan eltérő diszciplínák módszertani és tartalmi gazdagításához járult hozzá figyelemre méltó újításokkal, mint a jog, a teológia, a történelem, a matematika és a fizika. A Berlini Tudományos Akadémia számára kiadott „theoria cum praxi” (gyakorlattal társított elmélet) jelszava értelmében soha nem elégedett meg elméleti kutatásokkal, hanem – számos balsiker ellenére – azon fáradozott, hogy uralkodók tanácsadójaként folyamatosan politikai hatást fejthessen ki. Leibniz azon igyekezete, hogy ebben a közvetett formában emlékiratok stb. révén politikai értelemben hasson, sokkal inkább tudósi szerepkörének felelt meg. Ugyanakkor az abszolutizmus korában polgári származásúként másképp aligha lehetett volna politikai befolyása. A szűkebb értelemben vett (így például a háborús és a szövetségkötési ügyekkel vagy az államjogi kérdésekkel kapcsolatos) politikai tanácsok mellett Leibniz figyelme a maga univerzális kitekintésének köszönhetően orvosi és gazdasági javításokra (a pénzérme reformja, kereskedelem) is kiterjedt. Újdonságszámba menő műszaki vívmányaival is (mint a bányákba betörő víz elvezetése, számológép szerkesztése) igyekezett embertársai hasznára válni. Abban, hogy a politikán belül főként a tudománypolitikára irányította figyelmét, válik különösen világossá az összefüggés Leibniz olyannyira szétszórtnak tűnő I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége ■ 21 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 21

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:23

© Typotex Kiadó

gyakorlati aktivitása és filozófiai alapmeggyőződései között. Már megismertük azon felfogását, hogy – mivel szerinte a világ harmonikus kozmosz – a tudománynak, ha ezt a világot megfelelőképpen akarja megragadni, ugyancsak rendezett egészként kell fellépnie, mégpedig nem csupán tartalmi eredményei, hanem már azt megelőzően módszertani eljárása tekintetében is. Tekintettel a munkamegosztásra, melyet a tudás gyarapodása követel meg, a rendszerré emelt eljárásnak azt kell jelentenie, hogy az egyes kutatási aktivitásokat tudományos akadémiák alakjában hangolják össze, melyek megalapítása Leibniz egyik különleges jelentőségű törekvése volt. Ugyanakkor az enciklopédikus mozzanat mint olyan – tehát a számos, egymástól távol eső tudásterülettel való foglalatosság – hasonlóképpen arra szolgált Leibniz számára, hogy alátámassza vele a világ végeredményben egységes mivoltáról kialakított filozófiai meggyőződésének lényegét. Széles körben folytatott kutatásait az a hit vezérelte, hogy segítségükkel analógiákat fedezhet fel a létezés eleinte teljességgel szétválasztottnak vagy kapcsolatok nélkül egymás mellett elterülőnek tűnő tartományai között. Kritikusan szemlélve az efféle analógiákból nem következik kényszerítő erővel azon, Leibniz számára központi jelentőségű feltételezés, hogy az egész világ – megjelenési formáinak minden sokfélesége ellenére – alapjaiban mégiscsak egységesen és azonosan megformált (egyforma). Az arisztotelészi-skolasztikus hagyományban az ilyen proporcionalitási analógiákat úgy fogták fel, hogy a létezés alapvetően eltérő tartományai nem különülnek el teljesen egymástól, hanem azonos arányok révén össze is kapcsolódnak úgy, hogy azért a köztük lévő eltérés marad az uralkodó mozzanat. Ezzel szemben Leibniz szemében a közelinek a látszólag távol esőre vonatkozó megfelelései igazolják az egyformaság elvét. Eszerint a természet mélyszerkezetében egy egységes alapminta mutatkozik meg, amely csupán fokozati-mennyiségi tekintetben ‒ a tökéletesség 22 ■ I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége www.interkonyv.hu

leibniz.indd 22

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:23

© Typotex Kiadó

különböző fokainak megfelelően ‒ váltakozik. Ezért tűnnek a jelenségek sokfélének számunkra. Az elvi hasonneműség miatt fogalmazhatunk meg univerzális, azaz kivételt nem ismerő törvényeket, ami központi jelentőségű volt az újkori filozófus számára. „A szabályoknak ezt az univerzalitását a magyarázat nagyfokú könnyűsége támogatja, mivel az egyformaság, melyet az egész természetben működni látok, azt idézi elő, hogy bárhol és bármely időben legyünk is, elmondhatjuk: pontosan ugyanúgy megy végbe minden, mint itt, kivéve a tökéletesség fokozatát és nagyságát, valamint azt, hogy következésképpen még a legtávolabbi és legrejtettebb dolgok is tökéletesen megmagyarázhatóak annak analógiájára, ami látható és a közelünkben van.” (GP VI 546; hasonlóan GP III 339.) Így tehát az egyformaságra vonatkozó feltétevést heurisztikus elvként kell előfeltételeznünk annak érdekében, hogy a megfigyelés számára nem hozzáférhetőt a megfigyelhetővel való analógiájában tárhassuk fel és magyarázhassuk meg. A szóban forgó feltevés – megfordítva – olyan mértékben igazolódik, amilyen mértékben Leibniznak a maga enciklopédikus irányultságával sikerül meggyőző analógiákat találnia a szerteágazó tudásterületek között. Ebben az értelemben az enciklopédikus mozzanat a szisztematikus egységre törekvés szolgálatába van állítva. Amidőn Leibniz a Plus Ultra (A VI 4, 673–735) lapjain egy enciklopédia megírásának tervezetét vázolta fel, akkor nemcsak az foglalkoztatta, hogy a különböző területekről származó ismereteket tisztán additív módon minél teljesebb körűen öszszegyűjtse. Sokkal inkább abban reménykedett, hogy képes ezeket deduktív rendben is elhelyezni. Mindazonáltal nem ment el odáig, mint Hegel, aki Enciklopédiájában a dialektikus módszer segítségével minden tudástartalmat az önmagához találó szellem egységes gondolati mozgásába próbált belekényszeríteni. Leibniz túlontúl fogékony kutató volt ahhoz, mintsem hogy az egyes diszciplínákat ne a saját, rájuk jellemző módszerük speciI. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége ■ 23 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 23

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:24

© Typotex Kiadó

1. ábra: Gottfried Wilhelm Leibniz. Korabeli portré

fikus követelményeinek megfelelően kezelte volna – ha nem is a filozófiai elméletben, de a tudományos kutatás gyakorlatában. Így az enciklopédikus tendencia szétfeszítette a szisztematizálásra való törekvést. Számunkra, akik itt Leibniz filozófiájára összpontosítunk, talán az tűnik fel leginkább, hogy a különböző tudományos kezdeményezések maradéktalanul nem egyesíthető egymásmellettisége egyúttal Leibniz filozófiájának velejét – tudniillik az individuális szubsztancia metafizikáját – is érinti. Nem véletlen ugyanis, hogy a szubsztancia metafizikájának bizonyára 24 ■ I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége www.interkonyv.hu

leibniz.indd 24

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:24

© Typotex Kiadó

két legfontosabb bemutatása mindkét esetben egy másik diszciplína körébe tartozó centrális jelentőségű művel egyidejűleg íródott. Leibniz kiérlelt szubsztancia-metafizikájának első bemutatása a Discours de métaphysique-ben (DM – „Metafizikai értekezés” in: Leibniz: Válogatott filozófiai írásai [1986] 7–56.) egy időben – 1686-ban – keletkezett a Generales inquisitiones de analysi notionum et veritatum (GI – Általános vizsgálódások a fogalmak és az igazságok elemzésével kapcsolatosan) című logikai főművével. Ezért hangsúlyozza a Discours és az Arnauld-val folytatott levelezés (1686–90), mely utóbbi keretei közt Leibniz megmagyarázza és egyben elmélyíti a Discours téziseit, a szubsztancia fogalomanalitikai felfogását a teljesen individuális fogalmon keresztül, amelyből az individuum összes tulajdonsága levezethető. E felfogás a Système nouveau de la nature et de la communication des substances, aussi bien que de l’union qu’ il y a entre l’ âme et le corps (SN [„Új rendszer a szubsztanciák természetéről és érintkezéséről, valamint a lélek és a test egységéről”, in: Leibniz: Válogatott filozófiai írásai [1986] 187–199.) című művében nem játszik már szerepet. Ehelyett ebben az írásában Leibniz – ahogy azt már a cím is elárulja – a karteziánus test– lélek problémából indul ki, ami elvezeti őt a szubsztancia eredendő erőként történő felfogásához. Ennek a természetfilozófiai – pontosabban dinamikus – kiindulópontnak feleltethető meg az, hogy ugyancsak 1695-ben jelenik meg Leibniz dinamikával kapcsolatos nézeteinek bemutatása a Specimen dynamicum (SD) című műben. d) Ezek a megfontolások arra mutatnak rá, hogy nem járunk el méltányosan Leibnizcal akkor, ha úgy véljük: a Discours-ral, melyben a filozófus általános felfogás szerint először mutatta be kiérlelt metafizikáját, egyben végérvényesen körvonalazta rendszerét, melyen azután legfeljebb már csak rendszerimmanens módon építkezik tovább – és nem bocsátkozik olyan kezdeményezésekbe, amelyek szétfeszíthetnék rendszerének határait I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége ■ 25 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 25

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:26

© Typotex Kiadó

(még ha nem is szüntetnék meg azt teljesen). – Az állandó továbbgondolás, a meg nem szűnő nyitottság és a befejezetlenség főleg a leibnizi filozófia dialogikus jellegével függ össze. A „dialogikus” kifejezésen nem annyira a szűkebb értelemben vett párbeszéd szóbeli vagy akár irodalmi formáját értjük, hanem a gondolkodáshoz való azon hozzáállást, amely gondolatait lényegileg az eszmecsere vagy a másokkal folytatott vita révén alakítja ki. A gondolkodáshoz való ezen hozzáállást mindenekelőtt két, Leibniznál különösképpen kifejlett mozzanattal jellemezhetjük. Egyfelől azzal a tendenciával, hogy saját gondolatainkat, még ha nem eléggé kiérleltek is, véleményezés végett ítélőképességgel rendelkező személyek elé terjesszük annak érdekében, hogy mások kritikái alapján finomítsunk azokon, másfelől pedig azzal a hajlandósággal, hogy komolyan belebocsátkozzunk mások kérdésfeltevéseibe. Leibniz két legterjedelmesebb munkája nem alkot a szokásos értelemben vett főművet, amelyben filozófiáját vagy annak lényegi részeit – amennyire csak lehetséges – a dolog természetéből adódó elrendezésben, átfogóan, összefüggően és következetesen fejtené ki. E művek inkább túlnyomórészt a dialogikus mozzanat két kimutatott aspektusának egyikét testesítik meg egyenként. A Théodicée (Theod.; 1710 – „Teodícea”) című mű azt a hajlandóságot képviseli, hogy a szerző mások bírálatának tegye ki gondolatait, és a velük folytatott vitában csiszoltabb formát kölcsönözzön nekik. Ez a dialogikus mozzanat itt ráadásul kettős fénytörésben is megjelenik. A Teodícea megírását az eleve elrendelt harmónia leibnizi rendszeréről a szkeptikus P. Bayle történeti-kritikai szótárában gyakorolt bírálata ösztönözte. Mindazonáltal a Teodícea, miközben oldalakon keresztül Bayle különböző műveiből idéz, a vele folytatott vitát sokkal szélesebb alapokra helyezi úgy, hogy bevonja Leibniz mindazon harmonikus és optimista világlátásának elemeit, melyeket Bayle megkérdőjelezett. Teszi ezt példának okáért az előszóban, amely 26 ■ I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége www.interkonyv.hu

leibniz.indd 26

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:26

© Typotex Kiadó

az ész és a hit viszonyát a megismerés szempontjából optimista módon értelmezi. Eszerint a hit sehol sem mond ellent az emberi racionalitásnak, hanem csak túlemelkedik azon. A Teodícea egyébként közvetlenül Leibniznak Sophie Charlotte királynéval a bayle-i érvekről folytatott beszélgetéseiből nőtte ki magát. Leibniz másik terjedelmes, Nouveaux essais sur l’entendement humain („Új tanulmányok az emberi értelemről”) című filozófiai műve (amely 1703 és 1705 között keletkezett) a dialogikus mozzanat második vonását abban példázza, hogy a szerző nem helyezkedik eleve saját filozófiai rendszerének álláspontjára, s nemcsak az abból levezethető nézeteket ismeri el, továbbá nem vet el a limine mindent, ami ellentmond annak, hanem hajlandó arra, hogy belebocsátkozzon egy tőle idegen filozófia specifikus kérdésfeltevéseibe, terminológiájába és megoldási kísérleteibe. Eközben az ezen idegen filozófiai kezdeményezés által nem vagy csak erőszakot téve megválaszolható kérdésekből kiindulva kísérel meg elvezetni saját filozófiájához, amely szerinte meggyőzőbben képes megbirkózni ezekkel a problémákkal. Leibniz ebben az esetben is a valódi dialogikus eszmecserét részesítette volna előnyben a rá oly jellemző levélváltás formájában. Amikor Locke a maga tipikus angol felfuvalkodottságában nem volt hajlandó részt venni az eszmecserében, Leibniz fiktív irodalmi dialógusra váltott át. Beszélgetőpartnerei egyike Locke Essay Concerning Human Understanding [„Értekezés az emberi értelemről”] című munkájában található gondolati tagolásban idézi e mű minden, Leibniz számára fontos részletét, hogy a vita másik résztvevője a leibnizi filozófia álláspontjáról foglalhasson állást róla. Azt, hogy mennyire a valódi eszmecsere lefolytatására irányuló törekvés húzódott meg ezen irodalmi forma mögött, bizonyítja az a tény is, hogy Locke halála után Leibniz nem foglalkozott e mű megjelentetésével. Annak a dialogikus eljárásnak is, amely mások álláspontja felől próbálja meg kialakítani a sajátját, ugyancsak megvannak a I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége ■ 27 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 27

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:27

© Typotex Kiadó

gyökerei Leibniz metafizikájában, pontosabban abban az elméletben, hogy minden individuális szubsztancia a saját percepcióiban (észleléseiben, tapasztalati állapotaiban) az univerzumot, azaz ugyanazt az egészet adja vissza, ám mindenkor saját perspektívájából. A különböző monászok percepciói ugyanis a világosság és a körülhatároltság eltérő fokain állnak. A mindenkori monász minden egyéb dolgot ama különböző és eltérő méretű metszet (Ausschnitt) felől fog fel, melyet világosan és körülhatároltan megragad, s ami számára közellevőnek tűnik, tehát az általa világosan és körülhatároltan megragadottak jelentik individuális állás- és szempontját. Mivel azonban minden egyes monász nem egyéb egy többé vagy kevésbé kifejlett szellemnél, a fentebb kifejtettek alkalmazhatók a szellemekre és produktumaikra, azaz a filozofáló individuum valamely elméletére is. Következésképpen nem létezhetnek valóságosan eltérő vagy éppenséggel egymást kizáró filozófiai világlátások. Sokkal inkább minden elmélet ugyanazon egész reprezentációja, s emiatt alapvető összhang uralkodik közöttük. Különbségük pusztán abban ragadható meg, hogy ugyanazt a tárgyat a maguk sajátos látószögéből szemlélik, így tehát különböző dolgokat pillantanak meg, és természetszerűleg eltérő fokozatban érnek el a szellemi világossághoz. Ezért aztán Leibniznak nem kell a többi filozófiát olyan versengő elméleteknek tekintenie, melyekről ki kellene mutatnia, hogy hamisak, ahhoz, hogy a sajátját igazként fogadtathassa el. Az összes filozófiát igaznak foghatja fel, még ha ezek az egyetlen igazsághoz a világosság többé vagy kevésbé tökéletes fokán jutottak is csak el. Ha Leibniz mások filozófiai kérdéseinek és tervezeteinek tárgyalásába bocsátkozik, úgy ezzel csak azt akarja igazolni, hogy azoknak – amennyiben végigvezetjük őket a szükséges világosságig vezető úton – a leibnizi rendszerbe kell torkollniuk. Pontosan ennek értelmében ígéri Leibniz, hogy filozófiájának eredményei nem kényszerítenek arra, hogy feladjuk azokat a felfogásokat, amelyeket az emberek mindig is 28 ■ I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége www.interkonyv.hu

leibniz.indd 28

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:27

© Typotex Kiadó

igaznak tartottak. Ugyanakkor e filozófiának szerinte sikerül a gyakran szokatlan, sőt visszatetszést keltő előfeltételezések és bizonyítások tekintetében (lásd például GP IV 477) e felfogásokat szilárdabb alapra helyezni. Erről az álláspontról tekintve a leibnizi filozófia belső fejlődése is következetesnek mondható ama felfogása szerint, hogy a monászok egyre világosabb és körülhatároltabb percepciók elérésére törekszenek. Mivel tehát Leibniz filozófiájában magában rejlik a mozzanat, amely szétfeszíti a zárt, szisztematikus egységet, nem írható pusztán az életrajzi véletlen számlájára, hogy filozófiáját ennyire elszórt formában fektette le. Aki tehát arra tesz kísérletet, hogy ezekből a sebtében odavetett vázlatokból, feljegyzésekből, tervezetekből stb. (melyeket gyakorta csak emlékeztetőnek írt le a filozófus) egy meghatározott rendszert rekonstruáljon, nem támaszthat igényt arra, hogy felismerte Leibniz legbensőbb törekvését.

I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége ■ 29 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 29

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:28

© Typotex Kiadó

2. A teremtő eklekticizmus, valamint az egzoterika és az ezoterika közti ellentét

Az előző részben tárgyaltakat más terminológia alapján – s ezzel valamelyest más nézőpontból – is szemügyre vehetjük. Leibniznak azt a dialogikus nyitottságát, hogy a legkülönfélébb áramlatokból szerezzen inspirációt, s hogy azokra ugyanannak az igazságnak a különböző rész-aspektusaiként tekintsen, amelyek egy tökéletes egésszé egészítik ki egymást, gyakran teremtő eklekticizmusként értékelik (lásd lentebb az a) szakaszt). Az azt firtató kérdést, hogy Leibniz miért nem tett még csak megközelítőleg sem kísérletet nézetei szisztematikus bemutatására – amely rendszerezés filozófiájának tartalma felől tekintve elsődleges követelménynek tűnik –, Russellhez kapcsolódva ([III] 1961, 563–576) az egzoterika és az ezoterika szempontja alapján tárgyalhatjuk. Vajon Leibniz, miután a Discours-ral, valamint az Arnauld-val folytatott levelezésben kifejtett magyarázataival kapcsolatos reakciókból megérezte, hogy szigorú, szabatos és mély filozófiai rendszert alkotó ezoterikus filozófiája – kiváltképp annak determinisztikus implikációi okán – vallási és világnézeti meggyőződéseikben megbotránkoztatja olvasóit, azért csak egzoterikus filozófiáját adta nyilvánosan közre, hogy halovány népszerűsítő írásokkal váltsa ki a közönség és a befolyásos személyiségek tetszését? – Mármost az egzoterika és az ezoterika ellentéte Platónnál is fontos szerepet játszik, akinél – mint ismeretes – a dialogikus elem központi jelentőségű. Mindez azt sugallja, hogy Leibniz filozófiájának dialogikus jellege más magyarázatot is megenged azzal kapcsolatban, hogy vajon azt a filozófus miért nem fejtette ki szisztematikusan, s hogy miért tartotta vissza ezoterikus filozófiáját. (Lásd lentebb a b) szakaszt). 30 ■ I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége www.interkonyv.hu

leibniz.indd 30

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:28

© Typotex Kiadó

a) Leibniz teremtő eklekticizmusának locus classicusaként tekinthetjük azt a rövid szellemi önéletrajzot, melyet a filozófus élete vége felé (1714 januárjában) foglalt össze egyik Remondhoz intézett levelében (GP III 606. sk.). E helyütt a következőképpen jellemzi Leibniz saját életművét. „Igyekeztem napvilágra hozni és egyesíteni a különböző filozófiai iskolákban megbúvó és elszórt igazságot, s úgy hiszem, valamicskét magam is hozzájárultam ahhoz, hogy néhány lépésnyit előrehaladjunk.” Eközben Leibniz legfőbb törekvése az volt, hogy kibékítse egymással a hagyományos arisztoteliánus-skolasztikus metafizikát – mindenekelőtt a szubsztanciális formákkal kapcsolatos tanítást – a Descartes óta virágzásnak indult modern természetfilozófiával, amely úgy vélte, hogy minden, a természetben lezajló esemény megragadható a térbeli kiterjedés és modifikációi mennyiségi, s ezért matematikailag kezelendő kategóriáiban, azaz a mérettel, az alakkal (mint a kiterjedés korlátozásával) és a mozgással (azaz a helyváltoztatással). (Főként a korai Leibniz azon próbálkozásáról, hogy összeegyeztesse a filozófiai hagyományt az új természettudománnyal az egyéni perspektívából nyert reprezentáció gondolatával lásd Busche [VI] 1977.) A szellemtörténet szakértője megjegyezné ehhez, hogy ez a teremtő eklekticizmus, amelyik látszólag egymással összeegyeztethetetlen irányzatokból nyer ösztönzéseket a maga számára azzal a szándékkal, hogy azokat össze is hangolja egymással, bizonyosan éppúgy köszönhető Leibniz kiegyenlítő-kibékítő személyiségének, mint a filozófiájában központi szerepet játszó harmóniagondolatnak. (Ennyiben nem szükségszerű, hogy a dialogikus mozzanat, amely a legkülönfélébb ösztönzésekre nyitott, összeütközésbe kerüljön a szisztematikus egységre való törekvéssel, hanem részben ugyanabba az irányba mutathat.) Ez az eklektikus, harmonizáló tendencia azonban nem kizárólag Leibnizra volt jellemző, hanem az egész akkori német protestáns iskolafilozófiában el volt terjedve, ami határozottan megI. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége ■ 31 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 31

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:28

© Typotex Kiadó

ragadható példának okáért Johann Sturmnál. (Ezen irányzat legrészletesebb bemutatása megtalálható Petersonnál [XIV] 1964, lásd ehhez még Leinsle [XIV] 1988.) A protestáns iskolafilozófia képviselői, akikhez Leibniz egykori lipcsei tanára, Jakob Thomasius, továbbá Erhard Weigel is tartozott, nyomatékosan Arisztotelészre hivatkoztak. Még ha a skolasztikusok szemére vetették is, hogy teljesen megmásították Arisztotelészt, kimondatlanul mégis osztották azt a skolasztikus meggyőződést, hogy a feladat pusztán csak annyi, hogy mélyebben megértsük a megtalált igazságot. Nézetük szerint voltaképpen minden nagy filozófusnak ugyanaz az az igazság járt az eszében. Ezért úgy vélték, hogy az olyannyira ellentétesnek tűnő kezdeményezéseik – ha megszabadítjuk őket a viták során rájuk tapadt torzításoktól – az egyetlen igazság különböző elemeiként koherensen egyesíthetők. A katolikus skolasztikához való be nem vallott közeli pozíciójuk okán nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a kibékítési tendenciák Leibniz előfutárainál mindkét területre kiterjedtek, amelyeken ő maga is kiváltképp szintézist keresett. Nem pusztán filozófiai eszközökkel törekedtek a tradicionális arisztotelianizmus és az újonnan kibontakozó mechanika közti közvetítésre, hanem arra is, hogy vallási-teológiai síkon kiegyenlítsék a vallásfelekezeti ellentéteket. Leibnizre különösen jellemző az, hogy a szintézis létrehozásáért folytatott küzdelme nem egyszerűen csak a harmónia iránti világnézeti megalapozottságú igényéből táplálkozik, ami a harmincéves háborút jellemző vallásfelekezeti harcok borzalmainak ismeretében nagyon is érthető volna, hanem a monászokra vonatkozó tana metafizikailag és igazságelméletileg mélyen megalapozza azt. Eszerint minden szemlélet az igazság egy-egy mindenkor más szeletének eltérően előrehaladott részleges nézete, amelyek egyesítve kezünkbe adják a teljes igazságot. Az igazság teljességgel relativista felfogásába torkolló ilyesféle perspektivizmus fenyegető veszélyével szemben, amely 32 ■ I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége www.interkonyv.hu

leibniz.indd 32

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:29

© Typotex Kiadó

előbbi szerint nem létezhet már olyan szemlélet vagy filozófia, amelyet valótlannak (unwahr) lehetne tekinteni, Leibniz olyan megoldást vet fel, amely megkísérel magyarázatot nyújtani a tévedésre. Remond-hoz intézett, korábban már idézett levelében a következőket olvashatjuk: „Rájöttem, hogy a legtöbb iskolának nagyrészt igaza van abban, amit pozitívan képviselnek, ám kevésbé abban, amit vitatnak.” (607) A két idézet együtt nagyjában-egészében a következőket körvonalazza Leibniz értékeléséről az általa ismert filozófiákra vonatkozóan. Azon pozitív felfogásokban, melyek ahhoz tartják magukat, ami a gondolkodó szubjektum számára világosan és körülhatároltan jelenik meg, nem áll fenn a tévedés veszélye, csupán arra van szükség, hogy az implicit módon megragadott dolgokat még nagyobb szellemi világosságig fejlesszük tovább, és hogy az egyes kezdeményezéseket egyetlen össz-szemléletben (Gesamtschau) egyesítsük. Tévedések csak abból jönnek létre, hogy ha valamit azért vonunk kétségbe, mivel mi magunk még nem ragadtuk meg világosan, mintha nem is létezne. Az ilyen tagadásokból állnak elő a vitás kérdések. (A tévedés kérdéséhez Leibniznál lásd Belaval [II] 1976, 106–122.) Ezt igazolandó, röviden egy további Leibniz-szöveget vonunk be az elemzésbe, mégpedig a Specimen dynamicum első két paragrafusának részleteit, amelyek érthetővé teszik a jelzett törekvést. Teljességgel a philosophia perennis értelmében Leibniz nem akarja lerombolni az évszázadok során áthagyományozott filozófiát, hanem úgy szeretné kifejteni és megvilágítani azt, hogy az új keletű tudományos eredmények ismeretében is szilárd alapokra tehessen szert. Ez a kötődés a tradíciókhoz Leibniznál nagyon is összeegyeztethető a haladásra való törekvéssel, azzal tehát, hogy a régi igazságokat újakkal gyarapítsa. Az „új igazságok” kifejezés – az eddig általunk kimunkált szempontok, illetőleg a kontextus alapján – nem jelenthet teljességgel más jellegű belátásokat, amelyek mintegy ellentmondanának a I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége ■ 33 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 33

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:29

© Typotex Kiadó

szokásosaknak. Inkább az eddigi felfogások lényegi kibővítéseire utal, amelyek voltaképpen valóban elfogadhatóvá teszik azokat. Leibniz eközben mindenekelőtt a szubsztanciális formák és entelekheiák arisztoteliánus-skolasztikus tanára gondol, amely abban a formában, ahogyan eredetileg képviselték, sokkal inkább valamiféle homályos, talányos sejtés volt csupán, mintsem kidolgozott filozófiai elmélet, melyet valójában még szerzői sem értettek. Majd csak e tanoknak az erőfogalom alapján történő, egyedi esetek természettudományos megfigyelésein alapuló, Leibniz általi újraértelmezése (III 2a) támaszthat igényt arra, hogy olyan fogalmat alkosson belőle, ami meg is magyaráz valamit, és amely filozófiailag használható. (Az egész kérdéskörről lásd GM VI 235.) Ez a haladásfogalom a pusztán fokozati különbségeket mutató alapvető egység leibnizi elvéből adódik. Abból tehát, hogy minden mások által képviselt elméletnek megvan a maga értéke, miközben fokozati különbségeket mutatnak (236). Ezek szerint a filozófiai haladás azt jelenti, hogy a tradícióban már meglévő belátást (Einsicht) a beláthatóság (Einsichtigkeit) egyre magasabb fokára fejlesztjük. b) Leibniz ódzkodik attól, hogy gondolatait egzoterikusan valamely tetszőleges, be nem avatott közönséggel közölje, amely azokat csak azért találja abszurdnak és beláthatatlannak, mivel túlságosan messzire távolodnak a megszokott elképzelésektől (levél Remond-nak, GP III 624). Leibniz ezoterikus módon a megértés képességével rendelkező, kiválasztott címzettek számára tartja meg gondolatait (levél des Bosses-hoz, GP II 328). E tekintetben figyelemre méltó érintkezési pontokat mutat Platónnak az írással kapcsolatos kritikájával. (Lásd Phaidrosz 274b skk.; 7. levél, főként 341b–e.) Hiszen maga Platón is abban látja a szóbeli párbeszéd előnyét, hogy ennek során a tanár annak hatását, amit a tanulóval közöl, azon mérheti le, hogy ez az egyedi tanuló milyen előrehaladást mutat az efféle szellemi összefüggések megértésében. Ezzel szemben az írásos szöveg a hozzá nem 34 ■ I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége www.interkonyv.hu

leibniz.indd 34

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:29

© Typotex Kiadó

értő kezébe kerülhet, aki félreértései okán, melyekkel szemben az írás nem védekezhet, még azt is képzelheti, hogy ki tudja, milyen csodás bölcsességeket fürkészett ki. Ezért a filozófus saját belátásait csak szóban közölheti az erre alkalmas személlyel. Az írás általi ábrázolásoknak csupán utalásokat kell tartalmazniuk, melyek csak annak a számára jelenthetnek segítséget, aki már magától rátalált a filozofálás útjára. Leibniz az idézett levelek szöveghelyein pontosan ebben az értelemben akarja mélyebb gondolatait fenntartani bizonyos címzettek számára, akik képesek megérteni azokat. Az egyik – nyilván közhasználatra szánt – munkájáról ezzel szemben azt állítja, hogy az itt közölt metafizikában csak azokat az eredményeket szabad bizonyítani, amelyek nem mondanak ellent túlságosan az áthagyományozódott és elismert felfogásoknak. Szerinte így tesz majd szert először elismertségre. S ha egyszer már elfogadták, akkor az értelmes olvasó saját maga mélyítheti el és vonhatja le a szükséges következtetéseket az alapjaiban megszilárdult és elfogadott metafizikából. Az átlagos olvasó számára azonban – ezt foglalja magában a gondolat – egyenesen jó, ha nem mondjuk ki azokat a következtetéseket, melyeket úgyis csak félreért és amelyek elriasztják őt a rendszer elismerésétől. Csakúgy, mint Platónnál, a filozófia velejének közlése megköveteli, hogy dialogikusan egy meghatározott címzetthez forduljunk úgy, hogy a közlő a maga közlendőjével pedagógiailag a dialógus mindenkori helyzetének követelményeihez igazodhat. Ezzel szemben az anonim nyilvánosságnak szánt bemutatás a puszta sejtetés taktikájához folyamodhat, ami biztosítja, hogy csak az arra méltó vonhassa le az összes következtetést, aki maga is képes hasonló gondolatok felvázolására s így megértésére. Az „egzoterikus” és az „ezoterikus” közti ellentét szempontját nem kívülről alkalmazzuk Leibnizra. Ő maga is ismerte, és az „egzoterikus”, illetve az „akroamatikus” terminológiák alapján fejtette ki azt. A görög akroama jelentése: csak (iskolai) előI. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége ■ 35 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 35

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:30

© Typotex Kiadó

adásra, azaz a témakörbe beavatottaknak szánt (lásd például A VI 2, 416; GP III 648). Másutt ezt Leibniz a „populáris” és az „akroamatikus” terminusokkal érzékeltette (NE Előszó, A VI 6, 48, magyarul: Újabb, 17.). Az utóbbi szöveghelyen Leibniz a megjelentetésre szánt mű esetében megengedi, hogy időnként, tárgyától ösztökélve valamelyest akroamatikusabb és elvontabb legyen. Ehhez hasonlóan a Système nouveau (GP IV 477 [„Új rendszer a szubsztanciák természetéről…” in: Leibniz: Válogatott filozófiai írásai [1986] 187.]) bevezetésében azt írja: megkockáztatja, hogy közzétegye korántsem népszerű és nem minden szellemi beállítottság számára meghatározott megfontolásait, mivel így könnyebben éri el az e tematikában ítélőképességgel rendelkezőket, s inkább húzhat hasznot állásfoglalásaikból, mint ha egyenként kellene az illetékesekhez fordulnia. Ha összefoglaljuk az egzoterikus-ezoterikus viszonyával kapcsolatban kidolgozottakat, akkor a Russell által elmondottaktól meglehetősen eltérő kép bontakozik ki. Még ha Leibniz bejelenti is igényét arra, hogy filozófiája nem követeli meg a magyarázatra szoruló jelenségek revízióját, hanem képes legalább olyan jól megmagyarázni mindazt, amit általában elfogadnak, mint bármely más gondolati vázlat, akkor is tudatában van annak, hogy magyarázatai alapjaiban és közvetlen következtetéseiben olyannyira spekulatív feltételezésekbe bocsátkoznak, melyek annyira eltávolodnak az egészséges emberi értelemtől, hogy értelmetlennek tűnnek számára, és egyben meg is rendítik azt. Teljességgel Platón felfogásának megfelelően, aki az ezoterikus tartalmakat a tanuló és a tanár dialogikus viszonya alapján ragadja meg – a jó tanár ügyel arra, hogy egy meghatározott tanuló felfogóképességét mire tartja alkalmasnak –, fordul közlendőjével Leibniz is szívesebben valamelyik ismert címzetthez – a tárgytól függően –, akitől gondolatai meghatározott vonatkozásainak tisztázását remélheti. Mindazonáltal azonban – amint azt a GP IV 477 szöveghelyén megfigyelhet36 ■ I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége www.interkonyv.hu

leibniz.indd 36

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:30

© Typotex Kiadó

tük – Leibniz pragmatikus megfontolások alapján időnként egy anonim olvasókörnek teszi közzé gondolatait, miközben határozottan tudatában van annak, hogy azok nem mindenki ízlése szerint valók. Még ha Leibniz ennek folyományaképp olykor többet is elmond, mint amiről úgy gondolja, hogy mondania szabad, gyakran azt is elhallgatja, amit elmondhatna. Platónnál mindenekelőtt pedagógiai okokból nem szabad elmondani az igazsághoz még elvezetendőnek a teljes igazságot, melyről úgy gondoljuk, hogy saját filozófiánk révén felismertünk. Az elhallgatás leibnizi indítékai ezzel szemben nagyon sokrétűek. Olykor a számára fontos gondolatokat a külső szituációra tekintettel tartotta vissza, mivel a kort még nem tartotta elég érettnek azok számára. A későbbi szerkesztők a leibnizi hagyatékban számos – leginkább rövid lélegzetű – írást találtak, amelyek kidolgozottsága elérte a közölhetőség fokát. Leibniz azonban – ama dialogikus hajlama ellenére, hogy gondolatait a tárgyterületen jártasakkal és a hozzáértőkkel ossza meg – titokban tartotta őket, hogy azután egy arra alkalmas időpontban azonnal a nyilvánosság elé léphessen velük. Ez mindenekelőtt az egyetemes tudománnyal (scientia generalis) kapcsolatos tervezeteire és enciklopédiájára (VI 2) érvényes, melynek keretében azt remélte, hogy minden tudástartalmat módszeresen megragadhat vagy megtalálhat, valamint hogy minden kérdést kalkuláció révén kétséget kizáróan el lehet majd dönteni. Mivel ehhez a nagyszabású tervhez munkatársakra és pénzügyi támogatókra volt szüksége, e téren különlegesen jelentős volt a megfelelő körülmények szerepe, melyeken a közreadás múlott.

I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége ■ 37 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 37

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:31

© Typotex Kiadó

3. Miért maradtak befejezetlenül a termékeny, jövőbe mutató tervezetek?

Láttuk, az, hogy Leibniz saját filozófiájának bemutatásában nem érte el azt a szisztematikus lezártságot, amelyet néhány központi jelentőségű filozófiai meggyőződése megkövetelt volna tőle, részint személyiségén és munkamódszerén múlt, részint azonban tárgyi-filozófiai okokra vezethető vissza. Hasonló az oka annak a másik feltűnő és ezzel szorosan összefüggő sajátosságnak, hogy Leibniznak számos terve volt, amelyek messze túlmutattak korukon, s amelyek mégis többé vagy kevésbé kidolgozott stádiumban megrekedt megvalósítatlan vázlatok maradtak, vagy pedig nem lehetett kivitelezni őket olyan messzire ható formában, ahogyan azt elképzelte. Ugyanakkor tévedés volna, ha ezt a befejezetlenséget egyedül Leibniz hirtelen, nyughatatlan jellemére vezetnők vissza – arra tehát, hogy nem elégítette ki, hogy tartósan egyetlen tevékenységet folytasson. Olyan jellemvonás ez, amely az enciklopédikus mozzanat alapjául is szolgál. Oly sok tervének megvalósulatlansága tárgyi szempontból azzal magyarázható, hogy ezek a tervezetek saját korukban tévesen ítélték meg a racionális vázlatok alapvető hatótávolságát vagy legalábbis a megvalósítás feltételeit. Azt a tényt ugyanakkor, hogy Leibniz hajlamos volt erőinek effajta túlbecsülésére, kétségkívül meg lehet magyarázni jellemével, azaz a haladással kapcsolatos töretlen optimizmusával. Példák az ilyen vázlatokra az Arisztotelész által megkülönböztetett mindhárom – tehát az elméleti, a gyakorlati és a technikai – tudástartományból felhozhatók. Az elmélet terén bizonyára az egyetemes tudomány (scientia generalis) és az abban működtetett egyetemes jelölőművészet (characteristica universalis) – mint az előbbi logikai eszköze – a leginkább figye38 ■ I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége www.interkonyv.hu

leibniz.indd 38

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:31

© Typotex Kiadó

2. ábra: Leibniz szorzógépe. Rézmetszet Jakob Leupold: Theatrum arithmetico-geometricum című könyvéből. Lipcse, 1727.

lemreméltó. A jelölések tanában (Charakteristik) Leibniz olyan jelrendszerekre hoz már igen előrehaladott példákat, amelyekben jelekkel (szimbólumokkal, karakterekkel) kalkulációkat, I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége ■ 39 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 39

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:31

© Typotex Kiadó

azaz pontosan meghatározott szabályok szerinti számításokat vagy formális műveleteket lehet végrehajtani. Ezzel Leibniz a mai szimbolikus vagy matematikai logika előfutárának tekinthető. (Leibniz mathesis universalisának jelentőségéről a 19. századi formális logika fejlődésében lásd Peckhaus [IX] 1977.) Eközben azonban a filozófus túlbecsülte a formális döntési eljárások hatókörét, mikor azt feltételezte, hogy minden kérdés kalkuláció, azaz formális műveletek révén kétséget kizáróan eldönthető, amennyiben a karakterek (Charaktere) fogalmi rendszerünk tartalmi felépítését is reprezentálják. Ezzel szemben a modern formális logika fejlődése a következőket bizonyította. Elképzelhető, hogy sikerül az érvelésszerkezetek helyességét mechanikus döntési eljárások révén ellenőriznünk. A tartalmi döntések azonban a legtöbb esetben alapvetően kivonják magukat a szigorúan racionális ellenőrzés alól. Mivel Leibniz tárgyi értelemben lehetetlent keresett, tervezeteit nem lehetett megvalósítani. A politikai vállalkozásokkal kapcsolatos javaslataira és reformterveire e helyütt nem térhetünk ki részletekbe menően. Ha eltekintünk megvalósíthatóságuk korhoz kötött feltételeitől, akkor elmondhatjuk, hogy ezek is tartalmaznak néhány jövőbe mutató elemet. Így például a Topographia politica (Politikai helyrajz) című művében átfogó statisztikai adatfelvételt javasolt a fejedelemnek a lakosságról, a foglalkoztatottságról, a pénzügyi helyzetről, a kereskedelemről stb. Ezek a javító szándékú javaslatok csaknem kivétel nélkül hasonló okok miatt puszta elképzelések maradtak: Leibniz optimizmusa félreismerte, milyen erős az ésszerű tervezetek politikai gyakorlatba való átültetésével szembeni valóságos ellenállás – nevezetesen az abszolutista uralkodók részéről. – Végül a technika területén a legszembeötlőbb példát bizonyára Leibniz azon igyekezete szolgáltatja, hogy olyan számológépet szerkesszen, amely már diadikus alapon működik. Ennek ellenére Leibniz aligha értékelhető a számí40 ■ I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége www.interkonyv.hu

leibniz.indd 40

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:33

© Typotex Kiadó

tógép feltalálójaként. Végső soron csak spekulatív úton ismerte fel a diadikus rendszert, azt az alapot, amelyen a számítógép formálisan működik, amennyiben az igen és a nem, a lét és a nemlét, a valami (aliquid) és a semmi (nihil), valamint az Isten és a semmi közti ellentétet mint metafizikai értelemben alapvetőt fedezte fel a világegyetem és az azt leírni óhajtó kísérletek tekintetében. (Lásd például a definíciók listáját: A VI 4, 306, 930, 934, 937, 938, 939.) Akkoriban egyszerűen hiányoztak azok a természettudományos felfedezések, amelyek lehetővé tették volna, hogy a pozitív és a negatív töltések alakjában egy hatékony gépben műszakilag hasznosíthatsák a diadikus rendszert. A bányászatban alkalmazható műszaki felfedezések alapjául is az a jövőbe mutató szándék szolgált, hogy energia-körforgásokat hozzunk létre, amikor például egy körszerűen zárt emelőlánc működtetéséhez szükséges energiát maguk a leereszkedő láncrészek szolgáltatják. Ezek a találmányok nem pusztán azért nem jutottak el a gyakorlati hasznosíthatóság (Praxisreife) szintjére, mert hiányoztak a megvalósítás feltételei (a megfelelő anyagok stb.). Leibnizból magából hiányzott a tépelődéshez és a feltaláló tevékenységhez elengedhetetlen állhatatosság; az tehát, hogy mindaddig csiszolgassa a részleteket, amíg meg nem oldódnak a kezdeti technikai nehézségek. Ebben mutatkozik meg a filozófus, akinek inkább az a fontos, hogy filozófiai gondolatvilágának átfogóbb kontextusában megvalósítható eszmeként igazoljon egy eleddig lehetetlennek tartott dolgot. Így az arra irányuló próbálkozása, hogy olyan mechanizmust szerkeszszen, amely – ha egyszer elkészült – a körforgás módjára külső beavatkozás híján is önmaga erejéből működik tovább, az eleve elrendelt harmónia (III 2b) azon deisztikus világképével függ össze, mely szerint az Isten által egyszer már megteremtett világ mechanizmusa saját belső törvényszerűségei okán áll fenn továbbra is anélkül, hogy állandóan szüksége volna a csodálatos isteni beavatkozásra. I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége ■ 41 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 41

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:33

© Typotex Kiadó

4. Az életút stációi

a) Leibniz 1646. július 1-jén született Lipcsében. Családjának felmenői mind apai, mind anyai ágon a tudomány és a művelődés iránt fogékony polgársághoz tartoztak, és tagjaik között egy sor jogászt mutathattak fel. Az apa korai halála után (aki jegyző, majd az erkölcsfilozófia professzora is volt a lipcsei egyetemen), Leibniz már nyolcéves korában használta annak terjedelmes könyvtárát. Olvasmányai alapján magától sajátította el a latint, miközben egyébként is csaknem autodidaktának számított. (Vö. GP VII 185 / A VI 4, 265.) Miután eleinte a történelem és a költészet körébe tartozó szövegeket olvasott, már tizenhárom évesen a logika felé fordult. A logikában főként a gondolati felosztások és a rendezési sémák bilincselték le a figyelmét, mint amilyenek a kategóriák, praedicamentumok.* Már ekkor ontológiai jelentőséget tulajdonított ezeknek a logikai osztályozásoknak, mint amelyek „minden dolgok mintaszerepeiként” járulnak hozzá a világ felépítésének megértéséhez. Ez a gondolat későbbi felfogásai fontos megelőlegezéseként értékelhető. (Vö. Leibniz G. Wagnernek írott levelét 1696-ból, GP VII 596.) Tizenöt éves korától kezdte meg túlnyomórészt filozófiai tanulmányait a lipcsei egyetemen, és 1663-ban fejezte be azokat az arisztoteliánus Jakob Thomasius vezetése mellett írt, hat féléves tanulmányait lezáró disszertációjával az individuáció elvének témájában. (Forrástörténeti elemzése megtalálható McCullough-nál [VI] 1996, 22–130.). A filozófiára a protestáns német egyetemeken is a skolasztikus arisztotelianizmus nyomta rá bélyegét, melyet egyfajta reneszánsz humanizmus módosított kissé. Mindenesetre Leibniz, aki a régi korok szerzőit magánolvasmányaiból ki* A praedicamentumok a skolasztikus hagyományban az arisztotelészi kategóriák megfelelői. (A ford.)

42 ■ I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége www.interkonyv.hu

leibniz.indd 42

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:34

© Typotex Kiadó

tűnően ismerte, találkozott a modern természettudománnyal és az annak befolyása alatt álló mechanisztikus filozófiával is, ami azt a reményt táplálta benne, hogy a mechanikus okság segítségével magyarázatot adhat a természet minden történésére. Gyakorta idézett életrajzi feljegyzésében (1714, GP III 606) Leibniz megjegyzi, hogy már tizenöt éves ifjúként is ingadozott az arisztotelianizmus és annak metafizikai magyarázó kategóriái, tehát a szubsztanciális formák (melyek a célirányos, azaz az éppen ezeket a formákat célul kitűző folyamatokban valósulnak meg), illetőleg a modern mechanisztikus filozófia között. Végül ez utóbbi győzedelmeskedett, majd pedig a matematika felé fordult. Leibniz egy féléven keresztül valóban látogatta Jénában a matematikus Erhard Weigel előadásait (Moll (XIV) 1978). Ő közvetítette Leibniz számára a későbbi filozófiájában központi jelentőségű, mindent átfogó, számok segítségével leírható harmónia gondolatát, ami teljességgel más üzenet volt, mint amit a modern mechanisztikus filozófia képviselt. Leibniz megjegyzését tehát cum grano salis* kell olvasnunk. Egyfelől írásai sehol sem árulkodnak tisztán mechanisztikus felfogásról. A filozófus mindenütt arra törekszik, hogy a modern természettudomány talaján állva megőrizze az értékes tradicionális belátásokat. Másfelől csak 1672-ben, Párizsban – mindenekelőtt a Huygensszel való találkozása során – tette magáévá azokat a matematikai és természettudományos ismereteket, amelyek megfeleltek a kor színvonalának, és amelyek valóban modern filozófussá minősíthették volna. Leibniz a párizsi időszakát megelőzően nem rendelkezett alapos ismeretekkel a korabeli filozófiáról. Egyik 1675-ben Foucher-hez intézett levelében (GP 1 371 / A II 1, 247) bevallja, hogy Descartes-ot túlnyomórészt másodlagos bemutatásokból ismeri. Az indok, amit ennek magyarázatára felhoz, rendkívül * „Egy csipetnyi sóval”, azaz némi túlzással, hozzáadással. (A ford.)

I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége ■ 43 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 43

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:34

© Typotex Kiadó

jellemző Leibniz munkamódszerére. Azokat a könyveket becsüli, amelyeket – mint a történelmi tárgyúakat – szinte falni lehet, s amelyek az izgatott-kapkodó olvasás közepette saját ötleteket ébresztenek az olvasóban, úgyhogy az – természetes hajlamát követve – saját eszméi nyomába eredhet, amint arra Bacon és Gassendi ad alkalmat. Ezzel szemben azok a könyvek mindig a legnagyobb nehézségek elé állították, amelyek a geometria stílusában, szigorú szabályok szerint érvelnek, úgyhogy – ha meg akarjuk érteni azokat – meg kell hoznunk a fáradságot, hogy gondolatmenetüket gondosan, egyik érvelési lépéstől a másikig előrehaladva vázoljuk fel újra. Mivel pedig – ahogy azt el is ismeri – csak nemrégiben (párizsi időszaka óta) jártas a geometriában, Galilei és Descartes stílusa elijesztette őt. Ha meg akarjuk ragadni, hogyan dolgozta fel Leibniz az őt ért számos hatást, mindenképpen figyelembe kell vennünk hajlamát arra, hogy inkább saját gondolatai áradatának adja át magát, mintsem hogy mások megfontolásaiban mélyüljön el, így kísérelve meg megérteni azokat. Lipcsében megkezdett jogi tanulmányait Leibniz 1667-ben a doktorátus megszerzésével fejezte be Nürnberg birodalmi város Altdorfban működő egyetemén. A számára felajánlott professzori állást azonban visszautasította, valószínűleg azért, mivel nem tartotta alkalmasnak a túlságosan korlátozó egyetemi struktúrákat arra, hogy sokoldalú tehetségét kibontakoztassa, s főleg hogy teret engedjen a tudományos eredmények gyakorlati alkalmazását célzó törekvésének. Leibnizban a jogtudományon belül is filozófiai érdeklődés ébredt: vizsgálat tárgyává tette a jogi fogalomalkotás és a bizonyítások logikáját. A logika, pontosabban Raimundus Lullus kombinatorikájának szeretete – annak a művészete tehát, hogy miképpen lehet a szimbólumok kombinációjára vonatkozó szabályok alapján feltárni a világ struktúráit – ihlette a Dissertatio de arte combinatoria (Értekezés a kombinatorika művészetéről, 1666) című művét. Ez sarkallta 44 ■ I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége www.interkonyv.hu

leibniz.indd 44

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:34

© Typotex Kiadó

Leibnizot arra is, hogy kapcsolatba lépjen egy nürnbergi székhelyű alkímiával foglalkozó titkos társasággal. Valószínűleg Boineburg báró közvetítésével Leibniz Mainz városa választófejedelmének és érsekének, Johann Philipp von Schönbornnak a szolgálatába lépett. Itt jogászi feladatokat bíztak rá, bírói hivatalt is viselt a fellebbviteli bíróságon, és bizonyára közreműködött abban, hogy a Corpus iurist törvénykönyvként fogalmazzák újra a keresztény nemzetek számára. Leibniz tudományos munkáiban már a mainzi időszakban is teljes mértékben kifejezésre jutott az univerzalisztikus törekvés. Jogi kérdések, mint például a természetjog problémája, mellett Leibniz egyebek között – ha még nem is teljes körűen – a mozgások tanával is foglalkozott a fizika szempontjai alapján. Megpróbálkozott azzal is, hogy teológiai stúdiumait egy egyházunió létrehozása érdekében ültesse át a gyakorlatba. – Egyik politikai küldetése 1672-ben az volt, hogy a Consilium Aegyptiacum tagjaként XIV. Lajos hódítási törekvéseit Európától Egyiptom irányába terelje. Habár ez a küldetése sikertelenül végződött, az mégis Párizsba, az akkori világ egyik intellektuális központjába vezette, ahol olyan teológusokkal és filozófusokkal kerülhetett személyes kapcsolatba, mint Arnauld és Malebranche. Leibniz még a filozófiánál ‒ a Confessio philosophiban (Filozófiai vallomás, 1673) foglalkozik először a teodícea problémájával – is erőteljesebben szentelte magát a matematikának ‒ melynek tanulmányozásába Huygens vezette be őt. Már akkor kifejlesztette az integrál- és differenciálszámítást, még ha azt csak 1684-ben tette is közzé Németország legelső tudományos folyóiratában, az Acta eruditorumban, melyet Leibniz gyakorta saját publikációs orgánumaként hasznosított. Az elsődlegesség körüli gyalázatos vita – hogy tudniillik Newton vagy Leibniz számít-e az integrál- és differenciálszámítás felfedezőjének – árnyékot vetett a filozófus életének utolsó éveire, főként a Royal Society 1712. évi döntése, melynek értelmében joggal merülhetett fel a plágiI. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége ■ 45 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 45

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:35

© Typotex Kiadó

um vádja Leibnizcal szemben. Ma általában mindenki belátja, hogy elhibázott egyetlen személyben keresni az integrál- és differenciálszámítás kalkulusának felfedezőjét. Több tudós járult alapvetően hozzá annak kifejlesztéséhez; Newton éppúgy, mint Leibniz, aki teljességgel más eljárást alkalmazott. Egy újabb politikai küldetésének teljesítése idején, amely 1673-ban Londonba vezette, s amelyet Leibniz ismételten intenzív tudományos kapcsolatok kialakítására használt fel, így például a kémikus Boyle-lal vagy a Newtont övező körrel, még semmi sem volt érezhető ebből az ellentétből. Sőt Leibnizot megválasztották a Royal Society tagjának, egyebek mellett a négy alapszámítás elvégzésére alkalmas számológépének kifejlesztéséért. b) Boineburg és a mainzi érsek halála után (1672/73) véget ért Leibniz politikai küldetése. 1676-ig még tudományos tanulmányainak szentelte magát Párizsban, utána azonban – mivel ekkor még nem tartozott az Académie des sciences fizetett tagjai közé (csak 1700-tól), munkaadó után kellett néznie. Leibniz a művészetek és a tudományok iránt fogékony, vallási kérdésekben pedig toleráns Johann Friedrich von BraunschweigLüneburg Welf-házbeli herceg mellett döntött. A Hannoverbe Londonon és Hollandián át vezető úton Leibniz találkozott Spinozával és a zoológus Leeuwenhoekkel is. Ez utóbbi mikroszkópjával a legapróbb élőlények igéző világát tárta fel előtte. Ez a felfedezés sarkallta Leibnizot ama metafizikai elmélet felállítására, hogy a látszólag holt anyag a végtelenségig kicsiny élőlényeket tartalmaz. Johann Friedrich herceg támogatta Leibniz szerteágazó tudományos érdeklődését, így könyvtárosi és udvari tanácsosi feladatainak ellátása mellett elegendő szabad mozgástere maradt. S mikor a hannoveri udvar megbízásából a francia püspök és egyházpolitikus Bossuet-vel kellett tárgyalásokat folytatnia a keresztyén vallásfelekezetek újraegyesítéséről, ez a feladat bizonyára megfelelt kiegyenlítésre-kiegyezésre hajló természetének. A két további hannoveri herceg, akiknél Leibniz 46 ■ I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége www.interkonyv.hu

leibniz.indd 46

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:35

© Typotex Kiadó

Johann Friedrich halálát követően (1679) szolgált – előbb annak testvére, Ernst August, majd 1698-tól kezdődően György Lajos –, kevésbé érdeklődött Leibniz tudományos tervei iránt. Ezt az érdektelenséget valamelyest ellensúlyozta Ernst August hitvese, Sophie és – mindenekelőtt – lányuk, Sophie Charlotte, Poroszország későbbi királynéja. Bennük Leibniz nemcsak olyan beszélgetőtársakra talált, akikkel megvitathatta filozófiai gondolatait, hanem mindkettejükhöz hangsúlyosan személyes baráti szálak fűzték. Ezzel szemben az abszolutisztikus beállítottságú Ernst Augustnak mindenekelőtt azért volt szüksége Leibniz szolgálataira, hogy növelje személye és háza dicsfényét, például a választófejedelmi méltóság elnyerése érdekében, ami sikerült is neki (nem utolsósorban Leibniz ügyességének köszönhetően). E célt szolgálta az a nagyszabású, 1685-ben kapott megbízás is, hogy írja meg a Welf-ház történetét. A feladat elvégzése során Leibniz új mércét állított fel a történettudomány számára, mivel témája bemutatását a források tanulmányozásával és azok kritikai értékelésével igyekezett alátámasztani. Ezenkívül eredeti témáján túlmenően számos történeti forrásszöveget hozott nyilvánosságra, melyekre kutatásai során bukkant. Erre az aprólékos módszerre a történelmi mű megalkotásában, amely sokat elárult a középkori német történelemről általában, jelentős időt kellett ráfordítani: Leibniz csak a 796-tól 1005-ig tartó időszakot tudta befejezni, miközben a hercegek, akiknek a külsődlegességek sokkal fontosabbak voltak, művének mielőbbi befejezésére unszolták. A feladat ugyanakkor lehetővé tette Leibniz számára, hogy 1687 és 1690 között kiterjedt utazásokat tegyen Dél-Németországban, Ausztriában, majd végül Itáliában, hogy történeti okiratokat tanulmányozzon a Welfek történetével kapcsolatban. Itt sikerült alátámasztania a Welf-ház rokonságát az itáliai Esték nemzetségével, amire egy Augsburgban talált kézirat utalt. Szokásához híven Leibniz ezeket az utazásokat számos tudomáI. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége ■ 47 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 47

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:35

© Typotex Kiadó

3. ábra: Savoyai Jenő és Gottfried Wilhelm Leibniz Bécsben, 1713-ban. Fametszet

nyos és politikai kapcsolat kialakítására is felhasználta. Bécsben lehetősége nyílott arra, hogy I. Lipót császár elé terjessze javaslatait. Csakúgy, mint a más uralkodóknál engedélyezett audienciákon, különleges kívánságaként vezette elő egy tudományos akadémia megalapításának ötletét. Ezeket a javaslatokat ugyanakkor – egyetemes érdeklődésének engedve – egy sor egyéb, javító szándékú általános, illetve gazdaság- és pénzügypolitikai javaslatba ágyazta. Az észak-itáliai városokban – ne48 ■ I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége www.interkonyv.hu

leibniz.indd 48

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:35

© Typotex Kiadó

vezetesen Nápolyban és Rómában – a legkülönfélébb diszciplínák vezető tudósaival teremtett kapcsolatot. A kínai missziót is ellátó jezsuiták hatására lelkesedni kezdett egy kínai kulturális csereprogramért, amit az általa elindított Berlini Akadémia keretében igyekezett megvalósítani. Mégpedig nem pusztán abból a célból, hogy a kínaiaknak közvetítse a keresztény vallást és a napnyugati tudományos szellemiséget, hanem megfordítva: kutatni szándékozta a kínai kultúrát, történelmet és nyelvet, miközben toleráns módon amellett érvelt, hogy a megtérített kínaiak megtarthassák rítusaikat és meggyőződéseiket, mivel azok is egy, a kereszténységgel összeegyeztethető természetes teológiából erednek. Leibniz Rómában visszautasította azt a csábító ajánlatot, hogy a Vatikán könyvtárának custosa legyen, mivel nem akart katolikus hitre áttérni. Azért nem, mert a katolikus egyház vonakodott elismerni alapvető természettudományos és filozófiai belátásokat, holott Leibniz annak kimutatásán fáradozott, hogy az egyház alapvető álláspontjának csorbulása nélkül magáévá tehetné például a kopernikuszi világképet. Azon lelkiismereti szabadsága nélkül, hogy kutatásai révén igazként felismert nézeteit szabad legyen képviselnie, Leibniz úgy vélte, hogy nem találhatja meg lelki békéjét és lelkiismerete nyugalmát (vö. A [4, 32]). Leibniz a Codex iuris gentium diplomaticus (1693) lapjain tette hozzáférhetővé forráskutatásainak eredményeit, melyben a középkor nemzetközi jogi szerződéseit hozta nyilvánosságra. Geológiai kutatásait, melyeket – a Harz-hegységben zajló bányászaton kívül – Itáliában (a Vezúvon) folytatott, a Protogaea című művében mutatta be a Föld keletkezésével kapcsolatos vizsgálódáson belül, amit a Welfek története elé helyezett volna. Kutatásaiban a fosszíliáknak különleges szerepet tulajdonított, mivel azokat – kortársaival ellentétben – nem a természet szeszélyének tartja, hanem felismerte bennük a megkövesedett állati és a növényi maradványokat. Ebben az időszakban LeibI. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége ■ 49 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 49

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:36

© Typotex Kiadó

niz a matematikában is aktív maradt, különösen a Bernoulli testvérekkel levelezett terjedelmesen az integrál- és differenciálszámítás alkalmazásáról. György Lajos idejében látványosan megromlottak Leibniznak a hannoveri udvarhoz fűződő kapcsolatai. A választófejedelem nem viszonyult megértően Leibniz széles körű tudományos terveihez. Sőt megdöbbenéssel viseltetett az iránt, hogy a filozófus gyakran az udvar beleegyezése nélkül utazásokra szánta el magát, és szolgálati viszony fűzte más uralkodóházakhoz is. Így például könyvtárosi állást töltött be a wolffenbütteli Bibliotheca Augustában, ahová – már csak a művészet és a tudomány iránt fogékony Anton Ulrich herceghez fűződő személyes lekötelezettsége miatt is – gyakran húzta a szíve. Utazásaira az a törekvése is sarkallta, hogy tudományos akadémiákat alapítson. Azt remélte, hogy segítségükkel végre megvalósíthatja nagyszabású terveit, melyekkel egyetlen ember aligha birkózhat meg. Mintaképül a londoni és a párizsi tudományos társaságok szolgáltak, ám Leibniz erőteljesebb szerepet szánt a gyakorlati hasznosságnak. A matematika és a természettudományok mellett olyan alkalmazott tudományokat is be akart vonni, mint az építészet és a bányászat, híven az 1700-ban saját kezdeményezésére megalapított Porosz Akadémia (Társaság) jelszavához, melyet annak első, élethossziglan megválasztott elnökeként választott: theoria cum praxi. Leibniz egész tudományos törekvése e mottó alá rendelhető. Arisztotelésszel ellentétben, aki a legmagasabb rendű beteljesülést abban látta, hogy az ember az isteni állapotot egy önmagában nyugvó, érdek nélküli szemlélődésben próbálja elérni, Leibniz meg volt győződve róla, hogy az ember azáltal követi Isten példáját, hogy – csakúgy, mint Ő – saját tervei szerint alakítja a világot, és arra törekszik, hogy embertársai hasznára cselekedjék. Ugyanis Leibniz optimista módon azt feltételezte, hogy a világ racionális tervek alapján folyamatosan javítható. – Ez a fáradhatatlan, elő50 ■ I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége www.interkonyv.hu

leibniz.indd 50

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:36

© Typotex Kiadó

rehajtó tettrekészség (Tätigsein) az 1700-as években Leibnizot gyakorta vezette Berlinbe. Az Akadémia felépítése mellett a tudásra szomjazó Sophie Charlotte királyné – akit egy ösztönző társaság övezett – miatt gyakran kereste fel Berlint. Ezek mellett továbbá legalább a protestáns egyházak közötti unió létrehozásán fáradozott. Pártfogója, Sophie Charlotte halála után (1705), amely haláleset mélyen megrendítette, Leibniz pozíciója megrendült Berlinben. Az Akadémia nélküle is fontos döntéseket hozott; ünnepélyes felszentelése távollétében történt meg. Időközben Leibniz más német székhelyeken – így például Drezdában és Bécsben is – megpróbálkozott akadémiák alapításával, ám igyekezetét nem koronázta siker. Élete vége felé Leibniz főként két fontos területen próbálta ki magát. 1712 és 1714 között Bécsben időzött, ahol birodalmi udvari tanácsosnak nevezték ki, és szabad bejárása volt VI. Károly császárhoz, akinek számos területen (így például az államjog, a gazdaság, a technika és az orvostudomány) tanácsokat terjesztett elő. Savoyai Jenő számára, akinek érdeklődését felkeltette filozófiája iránt, írta meg a Rationale Prinzipien der Natur und der Gnade (A természet és a kegyelem ésszerűen megalapozott elvei, PNG [in: Leibniz [1986] 291–304.) című művét, valamint az ugyanebben az évben (1714) keletkezett, tartalmilag vele megegyező Monadologie-t („Monadológia”, in: Leibniz: Válogatott filozófiai írásai, Budapest, Európa Könyvkiadó, 305–326, Mon.), amely lényegbe vágó metafizikai felfogásainak rövidre fogott és érthető összefoglalását nyújtja. – A filozófus nagy várakozásokat táplált Nagy Sándor cárral és azon törekvésével kapcsolatban, hogy Oroszországot megnyissa a nyugati kultúra előtt. Nyilván abban reménykedett, hogy Oroszországban – ellentétben a megmerevedett németországi politikai struktúrákkal – olyan birodalomra lel, amely még nyitott és ezért racionális elvek révén alakítható. A cárral való három, személyes találkozása során vezette elő az őt olyannyira jellemző politikai, jogi, igazgatásI. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége ■ 51 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 51

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:36

© Typotex Kiadó

technikai és más reformjavaslatok mellett a tudományok támogatásával kapcsolatos terveit is. Legalább ezzel sikert ért el. Bár már csak halála után, de Leibniz javaslatai alapján hozták létre a tudományos akadémiát Pétervárott. Az, hogy Leibniz vajon miért tért vissza 1714-ben Hannoverbe, máig nem tisztázott. Valószínűleg abban reménykedett, hogy a választófejedelem, aki nem utolsósorban a filozófus tárgyalásainak és a jogutódlás kérdésében készített szakvéleménye alapján válhatott I. György néven Anglia királyává, elviszi magával Londonba – abba az intellektuális központba, ahol – mint remélte – európai színvonalú politikát művelhet. György azonban megbízhatatlannak tartotta az utazásra mindig kapható Leibnizot, és utazási tilalom elrendelésével, valamint bérének befagyasztásával arra próbálta rákényszeríteni őt, hogy minél előbb befejezze a Welfek történetét. (Leibniz intenzíven munkához is látott, hogy az összegyűjtött anyagot történelmi művé alakítsa át.) Az efféle megaláztatásoktól és csalódásoktól megbántva, köszvénytől gyötörve, ám továbbra is töretlen munkakedvtől hajtva tevékeny tettrekészségben töltötte élete utolsó két évét Hannoverben. Itt halt meg 1716. november 14-én. Temetésén az udvar egyetlen képviselője sem vett részt.

52 ■ I. Leibniz filozófiájának és személyiségének sajátszerűsége www.interkonyv.hu

leibniz.indd 52

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:36

© Typotex Kiadó

II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál 1. A LEX CONTINUITATIS: folyamatos fokozatbeli különbségek minőségi ellentétek helyett

Leibniz egyik központi törekvése az volt, hogy kibékítse egymással a hagyományos arisztotelianizmust a modern mechanisztikus természetmagyarázattal. Az igazi szintézis nem az lett volna, ami valójában történt, vagyis hogy Leibniz alapvetően az új természettudomány álláspontjára helyezkedik, és ezen a talajon állva próbálja – amennyire lehetséges – jogaiba visszahelyezni az arisztotelészi szubsztancia-metafizikát, hanem hogy mindkét álláspont alapfeltevéseit elismeri, ezzel is bizonyítva azt, hogy összeegyeztethetők egymással. Hogy siker koronázta-e ezt a szintézist, illetőleg hogy egyáltalán sikerrel járhatott volna-e, az megkérdőjelezhető. Ugyanis a döntő – ha nem is mindig explicit módon kimondott, de implicit módon ható – alapfeltevéseket tekintve Leibniz mindig a modern természettudomány oldalára állt az arisztotelianizmus fundamentális meggyőződéseivel szemben. Az egyformaság feltételezése kapcsán már találkoztunk ilyen esettel. Arisztotelész a létező redukálhatatlan sokféleségéről beszél (amely létező többféle értelemben predikálódik). Az analógia – azaz a viszonyok egyneműsége – megóvja ugyan a lét különböző tartományait attól, hogy kapcsolatok nélküli egymásmellettiség jellemezze őket, anélkül II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál ■ 53 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 53

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:37

© Typotex Kiadó

azonban, hogy valamilyen egységre lehetne visszavezetni azokat. Ezzel szemben Leibniz a modern természettudomány értelmében úgy gondolja, hogy csak az összes tartomány egyértelmű egységesítése teszi lehetővé általános érvényű törvények megtalálását, melyek hiányában elképzelhetetlen a tudományosság. Ezzel mutat szoros összefüggést Leibniz azon vállalkozása, hogy a hagyományos, egymással ellentétes fogalmak minőségi különbségeit ugyanazon meghatározottság folyamatosan egymásba átmenő fokozatainak mennyiségi eltéréseire vezesse vissza, mint azt a folytonosság törvénye megköveteli, s amely szerint a természet nem hajt végre ugrásokat. Arisztotelész és a skolasztika egymással ellentétes meghatározottságpárokkal (minőségekkel) dolgozott, amelyek nem vezethetők vissza egymásra, hanem egymást kiegészítve mintegy egymásra vannak utalva, amennyiben csak együttesen teszik ki a számunkra tapasztalható világot és az abban lejátszódó folyamatokat. A fizikai történések terén példának okáért megfigyelhetjük mind a mozgást, mind a megmaradást (nyugalmat). Nyilvánvalóan mindkét tényezőre szükség van ahhoz, hogy az adott valóságot megmagyarázhassuk. Ezt Leibniz sem vitathatja, azonban a nyugalmat már nem önálló mozzanatként ragadja meg a mozgással szemben, hanem annak határértékeként, amikor a mozgás egyre jobban lecsökken és a zérus határértékhez közelít. A nyugalomnak mint végtelenül csekély vagy végtelenül lassú mozgásnak ez a felfogása a folytonosság törvényének egyik következménye (vö. GP III 52 sk.). Ezzel Leibniz egyebek mellett a karteziánus mozgástörvényekkel fordul szembe, amelyek szerint egy test ütközéskor közvetlenül egy azzal ellentétes irányú mozgást is leírhatna (vö. például A VI 6, 56, magyarul: Újabb, 24–25.). A folytonosság törvénye azonban kizárja az ilyen ugrásokat: valamilyen mennyiség nem csaphat át közvetlenül egy vele ellentétes mennyiségbe. Az egyik mozgásnak folyamatosan a mozdulatlanságig kell lecsökkennie ahhoz, hogy abból lét54 ■ II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál www.interkonyv.hu

leibniz.indd 54

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:37

© Typotex Kiadó

rejöhessen egy azzal ellentétes irányú, folyamatosan gyorsuló mozgás. A folyamatos kifejezés itt arra utal, hogy a gyorsuló vagy a lassuló mozgás két szomszédos mozzanatának különbsége végtelenül csekély vagy minden adottnál kisebb. Könnyű belátnunk, hogy ebben a koncepcióban a nyugalom nem független tényező, hanem a mozgás azon határesete, amelyben az egyik mozgás folyamatos lassulása végződik, és amelytől egy másik mozgás felgyorsulása kezdődik. Ami a nyugalommal ellentétes minőségbe való átcsapásnak tűnik, az a valóságban csak egyetlen egy minőségnek a végtelenül csekélyig menő folyamatos eltűnése (a határértékig való lecsökkenése). A fizikai értelemben vett mozgásnál, amit csak puszta jelenségnek tartott, Leibniznál jóval fontosabb szerepet tölt be az annak alapjául szolgáló metafizikai valóság: tudniillik az erő (III 2d). E fogalom segítségével kísérelte meg Leibniz a képesség (potencia) és megvalósulás (aktus) ontológiai ellentétét közvetíteni, mely ellentét Arisztotelész és a skolasztika számára középponti jelentőségű volt. Leibniz egy kisebb írásának címében ezen ontológiai kettősség meghaladása által tart igényt arra, hogy ő maga jelentős mértékben hozzájárult az első filozófia (a metafizika) ‒ mindenekelőtt a szubsztanciafogalom ‒ kijavításához. „Az aktív erő (vis activa) abban különbözik az iskolák számára általában ismeretes puszta képességtől, hogy a skolasztikusok aktív hatóereje (potentia activa) vagy képessége (facultas) nem más, mint a hatásgyakorlás közvetlen képessége (propinqua agendi possibilitas), amely azonban egy külső ösztönzésre, egyfajta fullánkra szorul ahhoz, hogy cselekvésre sarkalljon. Ezzel szemben az aktív erő már önmagában hordoz egy bizonyos fajta megvalósulást (actus) vagy entelekheiát, s így középen helyezkedik el a hatásgyakorlás képessége, illetőleg maga a hatás (actio) között, miközben egy mozgáskezdeményt (conatus) is magában foglal. Így magától megy át a hatásgyakorlásba; nincs szüksége külső erőre, csupán arra, hogy megszűnjék az akadály.” (De II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál ■ 55 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 55

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:38

© Typotex Kiadó

prima philosphiae emendatione, et de notione substantiae, GP IV 469). Az erő (lat.: vis; franciául force), az erőfeszítés (effort) vagy a tendencia (tendence) (ezekről a terminusokról lásd a párhuzamos szöveget: NE II 21, 1. §, A VI 6, 169. sk., magyarul: Újabb, 147. skk.) – anélkül, hogy máris tevékenységek lennének, a hatásgyakorlásra való olyan irányultságot hordoznak magukban, hogy a megfelelő hatásgyakorlás rögtön elkezdődik, amint azt a külső feltételek megengedik, és nem akadályozzák. Ez a fogalom egészen különleges robbanóerővel rendelkezik. Az Arisztotelész Metafizikája Λ (XII) könyvében olvasható istenbizonyíték alapjául ugyanis éppen az a tétel szolgál, hogy a potencia és az aktus ellentéte áthidalhatatlan. Eszerint valami, ami valamely meghatározottságot csak képesség szerint bír, önmagából eredően egy külső megvalósító mozzanat nélkül aktuálisan nem birtokolhatja vagy működtetheti ezen meghatározottságot (a tanulásra képes ifjúnak tanárra van szüksége stb.). Ezért van szükség Istenre, aki (mint maga a tiszta hatásgyakorlás) minden más létezőt, amely mindig csak potencialitásokat hordoz magában, meghatározottságai szerint megvalósít. Leibniz ugyanakkor abból a feltevésből, hogy az e világi létezők annyiban autark jellegűek, amennyiben önmaguktól képesek a hatásgyakorlásra, korántsem vont le ateista következtetéseket. Kritikusan fel kell tennünk azonban a kérdést, hogy ebből a kiindulópontból tekintve Istent transzcendens módon vagy pedig csupán panteista princípiumként foghatjuk-e fel. Hasonló kérdést vet fel az esszencia és az egzisztencia ezzel rokonítható ellentéte is. Az esszencia (vagy a lényeg) valamely létező vagy meghatározott faj lényegi meghatározottságát képezi (például az, ami az embert emberré teszi), ám önmagában véve ezt csak a puszta lehetőség stádiumában teszi; csak az egzisztenciában válik ez a tartalom valóságossá. A skolasztikusok, mint Aquinói Tamás, úgy látják, hogy ezt az ellentétet csak Isten képes áthidalni: Isten lényege szerint egzisztencia. 56 ■ II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál www.interkonyv.hu

leibniz.indd 56

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:38

© Typotex Kiadó

Minden más e világi létezőnek kívülről kell kölcsönözni egzisztenciát. Leibniz hajlik arra, hogy általánosságban közvetítsen ezen ellentét tagjai között. Elképzelése szerint minden esszencia pozitív fogalomtartalmánál fogva – s ezért propozicionálisan – igényt tart az egzisztenciára (IV 7). Sok más esetben is, amikor a hagyomány ellentétpárokkal dolgozik, Leibniz azt igyekszik megmutatni, hogy ezek a fogalmak nem közvetítés nélkül állnak szemben egymással, ami egymástól való függetlenségüket igazolná, hanem számtalanul sok köztes tag található, úgyhogy az egyik folyamatosan átvezethető a másikba. A különböző, önálló minőségek helyébe egyetlen meghatározottság lép. Mivel ez számtalan fokozatban található meg, ezért – ha a szélsőséges értékekre figyelünk – minőségi és tartalmi szembenállásként jelenik meg számunkra, ami valójában fokozatok szerint differenciált egység. Egy másik, mind az egészséges emberi elme, mind a tradíció számára alapvető jelentőségű ellentét (a teremtett dolgok világában) az élő természeti dolgok és a holt anyag közt feszül. Leibniz szerint ezen ellentét alapját is egy fokozatok szerint differenciált egység képezi. A voltaképpeni valóságos entitások, azaz az individuális szubsztanciák vagy monászok, Leibniz szemében mindannyian életteli vagy pontosabban: szellemi lények, melyek mindegyike képes a megjelenítés (Vorstellung) és a törekvés specifikusan mentális aktivitására, s csak ezen megjelenítések tudatosságának eltérő foka tekintetében különböznek egymástól. E lények puszta halmaza (aggregátuma) mint egész ugyanakkor nem rendelkezik minden részének mentális tulajdonságaival, s ezért tűnik számunkra holt anyagnak (III 5a). – Ugyanebbe a gondolati vonulatba tartozik, hogy Leibniz nem követi a hagyományos kettéosztást a láthatatlan szellemi és a látható testi lények között. Számára nem létezik egyetlen uralkodó szellemi monász, ahogy nincs állati lélek sem az annak megfelelő szerves test nélkül. Még az angyaloknak is tesII. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál ■ 57 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 57

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:39

© Typotex Kiadó

tük van – még ha légies testük is (lásd például GP II 316). S amikor a halhatatlan lélekmonász a halálban elveszteni látszik a testét, akkor csupán mennyiségileg olyan kicsivé zsugorodik össze, hogy az észlelhetőség küszöbe alatt marad. (Vö. például SN, GP IV 480; GP VI 515 sk. A testek jelentőségéről, különös tekintettel a monászokhoz fűződő viszonyuk tekintetében lásd Brown [XIV] 1990, 44–52.) Ebből látszik, hogy Leibniz ismeretelméletileg is termékennyé teszi a fokozatiság gondolatát, amennyiben szerinte megjelenítéseink vagy tapasztalataink intenzitásának foka folyamatosan csökken a tudatosan megtapasztalttól az apró percepciókig (petites perceptions), amelyek intenzitása már olyanynyira csekély, hogy egyenként nem is vehetők észre (V 4). Vagy megfordítva: mivel Leibniz szemében a teremtett dolgok tartományában nem létezhet a teljes semmi (ahogy az abszolút nyugalom vagy a teljes érzéketlenség sem, mint a mozgás vagy az érzékelhető megjelenítések minőségi ellentéte), ezért az érzékelt percepciók kicsiny, nem érzékelt percepciókból kell hogy létrejöjjenek az intenzitás fokozati növekedése nyomán. – A lex continuitatis (a fokozatiság törvényének) e különféle alkalmazási esetei összefüggenek egymással, mint az a Noveaux essaishez (NE) írott előszóból is kiviláglik. A nem érzékelt percepciókból kiindulva (Vö. NE, ford. Boros et al, Bp. 2005, 23–27.), amelyek ebben az ismeretelméleti műben különös érdeklődésre tartanak számot, jut el Leibniz azoknak az – elöljáróban már tárgyalt – mozgási törvényeknek a legfőbb tanulságához, hogy a mozgás soha nem jön létre közvetlenül a nyugalmi állapotból, vagy soha nem tér vissza közvetlenül ahhoz, hanem csakis számtalanul sok köztes fokozaton keresztül –.Leibniz nem véletlenül jut el a mozgáshoz. Mivel azt feltételezi, hogy minden természeti jelenség mechanisztikus úton megmagyarázható, ezért számára a mechanikus, az ütközés törvényei által leírt mozgás képezi az egész természet alapfolyamatát, mely58 ■ II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál www.interkonyv.hu

leibniz.indd 58

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:39

© Typotex Kiadó

hez képest a többi természeti folyamat csak annak különös (Ausdifferenzierungen) eseteit képezi. Ezen kiindulópont felől éri el az anyag aktuálisan végtelen megosztottságának tézisét. Ha a természeti folyamatok folyamatosan mennek végbe, azaz ha tetszőlegesen egyre kisebb elemekre bonthatók, akkor e folyamatok hordozójának – tudniillik az anyagnak is – végtelenül oszthatónak kell lennie. A dolgok alapanyagaként aktuálisan kell végtelenül oszthatónak lennie; nem elegendő, hogy – mint a tér esetében, amely csupán gondolati absztrakció – a felosztás műveletét tetszőleges gyakorisággal megismételhetjük. – Ezzel összefüggésben azonban a következő probléma merül fel. Ha az anyag végtelenül kis részekre bontható, következésképpen tehát nem létezhetnek a testek világának tovább nem osztható elemei, azaz atomok sem, akkor miképpen tarthatja fenn Leibniz a végső megalapozásra vonatkozó állítását, ami ontológiai szempontból megköveteli a valóságot felépítő eredendő elemek létezését? Kiút gyanánt nyilvánvalóan csak a fenomenalizmus kínálkozik (III 5): eszerint a testek egész világa puszta jelenség csupán (fenomén). Így tekintve a jelenség alapjául szolgáló valóság éppenséggel állhat egyszerű és oszthatatlan entitásokból: a monászokból. De vajon nem értékeli-e ez le a lex continuitatist, amennyiben azt a pusztán ideális, az elvontan elgondolt vagy a jelenségek tartományába utalja? (Vö. GM IV 93.) Meggondolásra késztet ugyanakkor, hogy Leibniz számára nemcsak puszta, hanem tárgyilag jól megalapozott jelenségek is adottak. Egy folyamatosan kiterjedt, tetszőlegesen osztható, csupa homogén részből álló egész nyilván tiszta fenoménnek tekinthető (uo.). Csakhogy a lex continuitatisban egy mögöttes metafizikai igazság is megmutatkozik. Az a tény tudniillik, hogy a sokaság csak fokozatbeli értelemben különböző egység. Olyan összefüggés ez, ami a monászok valóságára is érvényes, amelyek csak a többé vagy kevésbé világos percepciók révén, azaz csak fokozatilag különböznek egymástól. II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál ■ 59 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 59

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:39

© Typotex Kiadó

A folyamatosság elvének eredete – ahogy azt Leibniz a karteziánus Malebranche-nak kifejti (vö. GP III 52) – a geometriában található, ahol teljességgel szükségszerű előfeltevésnek számít. A geometria tárgyát képező kiterjedés ugyanis folyamatos mennyiségként határozható meg, és így maga az eredendő folyamatosság. Az efféle absztrakciókon túlmenően azonban az elv a fizikában is érvényes. Hiszen Isten az anyagi világ dolgait is a geometriai rendezőelveknek megfelelően alakította. A kontinuitás alapelvén keresztül Leibniz az elvekkel való takarékosságra törekvést is széles körben alkalmazza. Nemcsak a geometriai tulajdonságok esetén képes például az egyenlőséget mint az egyenlőtlenség határesetét tárgyalni, hanem a geometriai tárgyfajták számát is csökkenteni tudja, amennyiben a szerkesztési utasításban kimutatja, hogy a parabola az ellipszis határesete. További redukciót enged meg számára az az alapelv, hogy ha adott eseteket úgy rendezünk el, hogy különbségük tetszőlegesen csekély lesz, miközben folyamatosan átmennek egymásba, s ilyeténképpen ugyanazon eset változataiként jelennek meg, akkor az adott dolog következményei vagy a belőle levont következtetések ugyanezt a rendezett struktúrát mutatják. Ha példának okáért a parabola mint adott tárgy egy ellipszis határeseteként szerkeszthető meg végtelenül távoli fókuszpontokkal, akkor ugyanez érvényes a parabolára vonatkozó predikátumok és törvényszerűségek tekintetében is (vö. GP III 52). Ehhez hasonlóan a nyugalom a mozgástörvények határeseteként van szabályozva (uo. 53). Ily módon az is sikerül Leibniznak, hogy jelentős mértékben csökkentse az egy jelenségtartomány megragadásához szükséges tantételek számát, ami jelentős ismeret- vagy tudományelméleti nyereséget jelent. (A folyamatosság elvéről lásd Rescher [III] 1979, 62–65; Mates [III] 1986, 162–166; Rutherford [III] 1995, 29–31; s mindenekelőtt Duchesneau [XIII] 1993, 311–379.) 60 ■ II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál www.interkonyv.hu

leibniz.indd 60

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:39

© Typotex Kiadó

2. Az igazság fogalomanalitikai definíciója mint az egyik legfelsőbb elv; az ellentmondás elve és az elégséges alapról szóló tétel mint az abból következő tételek Vitathatatlan, hogy Leibniz a szisztematikus egység megteremtését célzó törekvése során megpróbálta beérni minél kevesebb számú egymástól független elvvel. Már 1668-ban a Ratio corporis juris reconciliandi (A Corpus juris megjavításának elve) című művében kísérletet tett arra, hogy a német jogrendszer történetileg kialakult zűrzavarát az előírások néhány alapelvre való rendszerező visszavezetésével szüntesse meg. Ez a vállalkozás nagyobb jelentőséggel bírt a logika és az ontológia univerzális princípiumai, mint a szaktárgyspecifikus elvek tekintetében. Még ha Leibniz ezzel kapcsolatos megnyilatkozásai (és ennek megfelelően értelmezései) kevésbé egységesnek, sőt kuszának tűnnek is, mégis a szövegek leginkább két elvből indulnak ki (ahogy azt a Monadológia 31. és köv. §-a teszi (Leibniz: Monadológia, részlet in: Leibniz: Válogatott filozófiai írásai [1986] 313., lásd Sleigh (V) 1994). Az ellentmondás elvének megfelelően egy kijelentés akkor hamis, ha ellentmondást tartalmaz. Pontosabban szólva ezt az állítást az elv második fele tartalmazza, melyet Leibniz másutt jobban részletezve az azonosság és az ellentmondás elvének nevez. Ezen elv első fele a következőket mondja ki. Amenynyiben egy állítás valamilyen azonosságot mutat be, akkor igaz. Azonosságon Leibniz a logikáról készült számos vázlatában nem pusztán az „A [van] A”, hanem az „AB [van] A” formájú kijelentéseket is érti, tehát minden olyan állítást, melynek állítmánya benne foglaltatik az alanyban. Az explicit azonosság esetében az állítmány alanyban való fogalmi tartalmazottsága közvetlenül felismerhető az állítás azon formáján, ahogyan az megfoII. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál ■ 61 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 61

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:40

© Typotex Kiadó

galmazásra kerül. Ezzel szemben az implicit azonosság esetében az alany és – adott esetben – az állítmány fogalmának elemzésén keresztül először bizonyítani kell, hogy a predikátum (vagy minden egyes fogalmi eleme) megtalálható azon elemek között, amelyek a szubjektum fogalmának elemzésén keresztül tárulnak fel, azaz hogy az állítás azonosságot fejez ki. Így például „Az ember [van] halandó” állítás azonossága és – ennek következtében – igazsága azáltal igazolható, hogy az „embert” (hagyományos módon) eszes élőlényként elemzem, majd a továbbiakban megmutatom, hogy az „élőlény” ismertetőjegyei a „halandót” is tartalmazzák. Ezen azonosság tagadása ellentmondást eredményezne (és megfordítva). Az elégséges alap elve ezzel szemben a Monadológia 32. §-a szerint megköveteli, hogy minden igaz állítás számára találhassunk egy olyan elégséges alapot, amely az állítást igazzá teszi, vagy – ontológiai fordulattal élve – hogy minden fennálló tényállás tekintetében adott annak az elégséges alapja, hogy valami miért inkább így és nem másképpen van. A legfőbb és független elvek kettősségét – úgy tűnik – egy másik kettőség magyarázza, amit Leibniz közvetlenül ezzel kapcsolatban („Monadológia”, Mon. 33. és köv. §) tárgyal. A logika, a matematika – de a metafizika is – olyasmiket állítanak, amiknek minden körülmények között – Leibnizcal szólva: minden lehetséges világban – érvényesnek kell lenniük, bárhogy is nézzen ki a mindenkori világ. Ezzel szemben az esetleges tényigazságok – s közéjük számítanak a fizika törvényei is – olyan állításokat fogalmaznak meg, amelyek tényszerűen persze érvényesek (akár kivételt nem ismerő törvényekként), ám az események alternatív lezajlása esetén (egy lehetséges másik világban) nem biztos, hogy érvényesnek kell lenniük. Kézenfekvő tehát, hogy a két elvhez az igazság egy-egy eltérő formáját rendeljük hozzá. S valóban találhatóak ilyen hozzárendelések Leibniznál. „Az ellentmondás elve a szükségszerűségével esik egybe; az a princípium pedig, hogy ál62 ■ II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál www.interkonyv.hu

leibniz.indd 62

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:40

© Typotex Kiadó

lításainkat bizonyítanunk kell (le principe de la raison à rendre), az esetlegességével.” (Bodemann 115.) Ebből következik, hogy annak az elvnek, amely megalapozza az igazságok szükségszerűségét, saját magának is szükségszerűen érvényesnek kell lennie. Ezzel szemben az esetlegesség elvét, ami a pusztán tényszerűen adott dolgokat alapozza meg, melyeknek nem kellett volna feltétlenül bekövetkezniük, ugyancsak csupán esetleges, azaz nem szükségszerű érvényesség illeti meg. Mivel azonban mindannak, ami következetesen levezethető a szükségszerűből, önmagának is érvényesnek kell lennie, a két, szóban forgó elv sem egymásból, sem valamely közös legfőbb elvből nem vezethető le, amivel egymástól való függetlenségük bizonyítást nyerne. Ezzel ellentétben úgy is érvelhetnénk, hogy az előző részben kifejtettek alapján Leibniz számára nem létezik a szükségszerű és az esetleges lényegi, minőségi ellentéte, hanem az a közös meghatározottság illeti meg őket, hogy szükségszerűen determináltak. Valamely tényállásnak ezt a szükségszerű meghatározottságát Leibniz mennyiségileg vagy fokozatosan differenciálja az elemzés bonyolultságfoka szerint, amely elemzésnek e tényállás fennállását a priori (tudniillik tiszta fogalomelemzésen keresztül) kell igazolnia olyképpen, hogy felmutatja a tulajdonság (az állítmány) meglétét az alanyban. Ha ehhez csak végesen bonyolult elemzésre van szükség, akkor az állítás igaz. Esetleges igazságok esetén az elemzés ezzel szemben végtelenül bonyolult. Leibniz szemében ugyanis a valóságosan létező dolgok univerzumát kimeríthetetlen sokféleség jellemzi (egyebek mellett az anyag aktuálisan végtelen feloszthatósága miatt). Valamely esetleges igazság megalapozásának azonban – Leibniz azon alapelvének köszönhetően, hogy minden mindennel öszszefügg – tekintetbe kell vennie az e világban fennforgó tényállások összességét, azaz éppen ezt a kimeríthetetlen tartalmi bőséget. (Vö. például „Monadológia”, Mon. 36. §.) (IV 5.) A Leibniz-kutatásban kezdettől fogva az egyik legvitatottabb kérII. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál ■ 63 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 63

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:40

© Typotex Kiadó

dés azzal kapcsolatos, hogy az igazság egy végtelenül, illetőleg egy végesen bonyolult fogalomelemzésen alapuló bizonyítása közötti pusztán mennyiségi különbségtevéssel sikerült-e a filozófusnak kimutatni az esetleges igazság létezését s ezzel a rá épülő szabadságot, mint ami a szükségszerűtől eredendően különbözik. Ebben a helyzetben a petitio principiivel [körbenforgó érvelés] egyenértékű volna, ha a következőképpen érvelnénk. Mivel az esetleges Leibniz szerint nem más, mint a szükségszerű determináltság különös esete, nagyon is lehetséges, hogy az azonosság és az ellentmondás szükségszerű elve, illetve az elégséges alap esetleges princípiuma egyetlen – természetesen szükségszerű – legfőbb elvből, tudniillik a fogalomelemzésen alapuló igazságdefinícióból vezethető le. Mindazonáltal Leibniz maga határozottan kijelenti, hogy Spinozával szemben neki sikerült megmagyarázhatóvá tenni az eredendő esetlegességet. Még ha bizonyítást nyerne is ezen igény tarthatatlansága, akkor sem állíthatnánk, hogy maga Leibniz hitt abban, hogy egyetlen legfőbb elvből egy szükségszerű és esetleges alapelvet vezethet le. Mármost koránt sincs kényszerítő ereje annak, hogy egy főként esetleges igazságokra vonatkozó elvnek magának is esetlegesnek kellene lennie. Lehetetlen, hogy valamely elv szükségszerű érvényességet alapozhasson meg, ha önmaga a fortiori nem szükségszerű. Másfelől annak a különös oknak, amiért ez az egyedi tényállás (és nem valamelyik alternatív lehetőség) áll fenn, esetlegesnek kell lennie, máskülönben a szükségszerűen alátámasztott tényállásnak szükségszerűen érvényesnek kellene lennie. Ezzel szemben az az általános követelmény, hogy minden igazságnak – legyen az szükségszerű vagy esetleges – legyen (a mindenkor megalapozandó igazság tekintetében) megfelelő és elégséges alapja, nagyon is lehet szükségszerű, sőt fölöttébb plauzibilis, ha egy ilyen általános ontológiai elv tekintetében szükségszerű érvényességet feltételezünk, mivel a szükségszerűség szavatolja ezen elv egyetemes érvényét. És valóban találhatók Leibniznál olyan 64 ■ II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál www.interkonyv.hu

leibniz.indd 64

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:40

© Typotex Kiadó

szöveghelyek, amelyek az elégséges alap tételét ilyen egyetemes, az igazság minden típusára érvényes elvként vezetik be. (Ennek nem mond ellent, hogy az elégséges alap tételét általában az esetlegesség elveként értékelik, hiszen egy ilyen egyetemlegesen minden igazságot érintő elvnek az állítások egy meghatározott – azaz esetleges – típusára való alkalmazásakor van különleges jelentősége.) Álljon erre itt egy idézet. „A bizonyítás során két elvet veszek igénybe, melyek közül az egyik azt mondja ki: hamis, ami ellentmondást foglal magában. A másik pedig így szól: minden igazsággal kapcsolatban (ami nem közvetlenül önmagában igazolt vagy önmagával azonos) megadható egy bizonyítás, azaz a predikátum fogalma mindig – vagy explicit, vagy implicit módon – benne rejlik a vele kapcsolatos szubjektum fogalmában, s ez éppúgy végbemegy a kívülről, mint a belülről történő meghatározásokban, nem kevésbé pedig az esetleges és a szükségszerű igazságokban egyaránt.” (GP VII 199. sk. / A VI 4, 912.) Az elégséges alap törvényét így Leibniz nem pusztán egyetemes és ezzel szükségszerű elvként vezeti be, hanem annak népszerű formája helyett – hogy tudniillik semmi sem történik ok nélkül –, az imént idézett szigorú logikai megfogalmazásban terjeszti elő. Míg a szokásos változat csak azt a végkövetkeztetést mondja ki, hogy minden fennforgó tényállás számára megadható egy elégséges indok, a szigorú megfogalmazás ennek fogalmilogikai előfeltételeit nevezi meg. Mivel minden igaz állítás szubjektumfogalma magában foglalja a predikátum fogalmát, ezért minden kijelentés igazsága a priori bebizonyítható úgy, hogy fogalomelemzés révén igazoljuk ezt a bennefoglalást. Az imént idézett megfogalmazás arra a félreértésre adhat okot, mintha a szóban forgó elv nem volna érvényes az explicit azonosságon alapuló állításokra. Csakhogy az a követelmény, hogy minden igaz állításnak indokokon kell alapulnia, szigorúan általános érvényű. Leibniz csak arra gondol, hogy az explicit azonosságon alapuló állítások esetén a megokolást nem szükséges előzetesen II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál ■ 65 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 65

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:40

© Typotex Kiadó

fogalomelemzés segítségével elvégeznünk, mivel az benne rejlik már abban a formában, amelyben számunkra az állítás adott. A C 11–16 jelű, a principium rationisból levezetett metafizikai következtetésekről szóló értekezés 1. §-ában Leibniz ennek megfelelően a predikátum bennefoglaltságának minden formáját az igazság megalapozásaként értékeli: a nyilvánvalót éppúgy, mint a fogalomelemzés révén még igazolandót. Ebben a szigorú logikai megfogalmazásban nemcsak az válik láthatóvá, hogy az elégséges alap tételét mint szigorúan általános érvényű elvet szükségszerűen fel kell tételeznünk, s ezért a kétségkívül szükségszerű fogalomanalitikus igazságdefiníció egyik következtetett tételét képezheti, hanem az is, hogy (akárcsak az azonosság és az ellentmondás tétele) mennyiben következik ténylegesen ebből az igazságdefinícióból. Definícióként az igazság – s ennek megfelelően: a hamisság – fogalomelemzésen alapuló meghatározása logikailag a definíciós azonosság vagy egyenértékűség, tehát egy megfordítható „ha–akkor” kapcsolat (implikáció) alakját ölti, amit a „pontosan akkor, ha” fordulat fejez ki. E megközelítés alapján valamely állítás akkor igaz, amennyiben explicit vagy implicit módon ‒ egy véges vagy végtelen elemzésben bizonyítandó ‒ azonosságot jelenít meg. Ennek megfelelően valamely állítás akkor hamis, amennyiben aktuálisan vagy virtuálisan ellentmondást jelenít meg. – Ez az egyenértékűség mármost látható módon két egymást kizáró implikációt foglal magában attól függően, hogy a feltételek sorában mit választunk felső tételnek. Az egyik irányba tekintve az azonosság és az ellentmondás elve adódik. Eszerint ha egy állítás explicit vagy implicit azonosság, akkor igaz. Ha azonban kimondva vagy kimondatlanul ellentmondást tartalmaz, akkor hamis. Ebben a megfogalmazásban az elv mind a szükségszerű, mind az esetleges igazságok tekintetében érvényes, mint ahogy megfelel státusának, azaz egy teljességgel általános érvényű, szükségszerű princípiumnak. A kérdést, hogy vajon Leibniz 66 ■ II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál www.interkonyv.hu

leibniz.indd 66

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:41

© Typotex Kiadó

miért vezeti be gyakorta ezt az elvet a szükségszerű vagy a lehetetlen dolgok számára, azzal a tisztán pragmatikus okkal lehet megválaszolni, hogy számunkra csak ebben a tartományban alkalmazható. Ahhoz, hogy ezt megtegyük, abba a helyzetbe kell kerülnünk, hogy megállapíthassuk: teljesül-e a felső tétel, azaz hogy azonosságról vagy ellentmondásról van-e szó. Ezt azonban csak akkor tudjuk eldönteni, ha az azonosság, illetőleg az ellentmondás vagy közvetlenül és láthatóan (explicit), vagy véges számú elemzési lépésben bizonyítható. Mármost Leibniz úgy definiálja a szükségszerűséget, hogy vagy explicit módon azonos, vagy pedig hogy véges számú elemzési lépésekben elérhető. Ennek megfelelően a lehetetlen esetében az ellentmondásnak vagy azonnal meg kell nyilvánulnia, vagy véges elemzés során kell kiderülnie. Azon esetlegesség oka, hogy valami tényszerűen épp így vagy épp nem-így van, azonban másképp bekövetkezhetett volna, abban keresendő, hogy valamely kontingens állítás nem vezethető vissza valamilyen azonosságra (vagy ellentmondásra), hanem csak végtelen számú elemzés során közeledik ahhoz tetszőleges mértékben (IV 5). A véges emberi szellem azonban nem képes áttekinteni a kimeríthetetlen tartalmi bőségbe bocsátkozó elemzéseknek ezt a sorát. Ezért nem is képes egy kijelentés kontingens igazságát a priori bizonyítani, amennyiben csak az azonosság végtelen megközelítését állapítja meg számára. Az általunk egyedül alkalmazható formája szerint az azonosság és az ellentmondás elve így hangzik: ha egy állítás vagy közvetlenül azonos, vagy pedig egy véges elemzés során visszavezethető egy identitásra, úgy szükségszerűen igaz; ezzel szemben lehetetlen vagy szükségszerűen hamis, ha vagy közvetlenül ellentmondást foglal magában, vagy véges számú lépésekben redukálható arra. Az elégséges alap tétele annak szigorú, logikai megfogalmazásában képezi az ezzel ellentétes implikációt. Ha egy állítás igaz, akkor explicit vagy implicit módon azonosságot foglal magában. Egy részletesebb parafrázis keretei között még be II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál ■ 67 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 67

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:41

© Typotex Kiadó

kell vezetnünk az alap (Grund) fogalmát. Ha egy állítás igaz, akkor vagy formális azonosságként, önmagából kiindulva megalapozott és evidens, vagy pedig a priori azáltal megalapozható, hogy vagy véges elemzés során egy meghatározott azonosságra vezetjük vissza, vagy legalább azt mutatjuk meg, hogy egy tetszőleges mértékben folytatható elemzés végtelenül közelítve tart az identitáshoz mint határértékhez. Az esetleges igaz-lét a priori felmutatása csak elvi lehetőséget képez, ami meghaladja az emberi intellektus véges képességeit. Ennek megfelelően a hamisságot egy ellentmondáshoz való közelítés vagy az arra való visszavezetés által kell megalapozni. Az itt kimutatott összefüggés, miszerint a két első elv, melyekkel Leibniz a logika és az ontológia alapdiszciplínáiban (s ezzel az egész filozófiában) dolgozik, egyáltalán nem eredendőek és függetlenek, hanem az igazság fogalomelemzésen alapuló definíciójából következnek, nem pusztán a szisztematikus belátás vezérelte rekonstrukció a részünkről, hanem legalább egy helyen Leibniz maga is pontosan ilyen értelemben beszél róla. „Minden egyetemesen affirmatív igazságban (= igaz állításban) a szubjektum magában foglalja a predikátumot, mégpedig a leghatározottabban az eredendő vagy indentikus igazságokban, melyek egyedül önmagukból kiindulva érthetők meg (per se notae), implicit módon pedig minden más kijelentésben, ahol is az implicit bennefoglaltságot a terminusok elemzésén keresztül mutatjuk fel úgy, hogy a definiált dolgot és definícióját felcseréljük egymással. Ezért (itaque) minden érvelésben két első elv található: az ellentmondás elve – az tehát, hogy minden identikus állítás igaz, míg az azzal kontradiktorikusan szembenálló (azaz ellentmondást tartalmazó) kijelentés hamis –, továbbá az az elv, amely azt mondja ki, hogy valamit megalapozni (principium redendae rationis) annyit tesz, hogy minden igaz állítást, ami nem önmagából ismert (per se nota), a priori be lehet bizonyítani, vagy hogy minden igazság megalapozható, 68 ■ II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál www.interkonyv.hu

leibniz.indd 68

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:41

© Typotex Kiadó

vagy hogy (ahogy szokásosan mondják): semmi sem történik ok nélkül.” (GP VII 309 / A VI 4, 1616.) A fenti állítás egyértelmű. Az idézet elején az igazság fogalomelemzésen alapuló definíciója áll, ami először egyetemesen affirmatív állítások tekintetében érvényes: ha minden ember halandó, akkor az „ember” szubjektumfogalmának magában kell foglalnia a „halandó” predikátumot mint ismertetőjegyet (vö. Parkinson [III] 1985, 14–23). Mármost a valóság eme definíciójának – a predikátumnak a szubjektumban való fogalmi bennefoglaltsága révén, amennyiben az a leibnizi filozófia legfőbb alapelvének számít –, általános érvényűnek és ezért minden állításforma tekintetében egyaránt érvényesnek kell lennie. Leibniz logikai kalkulusaiban (vö. például GI 49 és köv. §-ok, 48 skk., C 369) meg is mutatja, hogy miképp lehet bizonyos kiegészítésekkel partikuláris és negatív állításokra egyaránt alkalmazni azokat. Ha egyes emberek bölcsek, akkor bár nem az „ember” bölcs általában, viszont az „ember” és még egy járulékos minősítés már tartalmazza a „bölcs” jellemzőt. – Leibniz az „itaque” szóval kapcsolja az ellentmondás és az elégséges alap elvét az igazság e definíciójához. Az „itaque” (jelentése: ezért, tehát, következésképpen) kifejezés valamilyen következtetést vezet be. Nem látom annak lehetőségét, hogy ez a partikula más jelentéssel bírna, mint hogy bevezeti a két elvet, mint az igazságdefinícióból következő tételeket. Az ellentmondás elvét (vagy pontosabban: az identitás elvét) Leibniz a következőképpen fogalmazza meg. Minden identikus állítás igaz. Az ilyen kategorikus kijelentő mondat azonban, amint azt Leibniz logikájában ismételten megmutatja, hipotetikusan is olvasható. Eszerint ha egy állítás identikus, akkor igaz. Ez – mint láttuk – egyike azoknak a „ha‒akkor” összekapcsolásoknak (implikációknak), amely (mint ekvivalencia) az igazság fogalomelemzésen alapuló definíciójából következik. Az ezzel ellentétes implikációt Leibniz a következőképpen vázolja fel. Amennyiben egy II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál ■ 69 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 69

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:41

© Typotex Kiadó

állítás igaz, akkor vagy önmagában hordozza igazolását (per se nota), vagy a priori alapozható meg. Azt, hogy miben is áll ez a megalapozás, Leibniz itt nem árulja el, de ebben a kontextusban csak arra gondolhat, hogy a priori, azaz tiszta fogalomelemzés révén kell bizonyítani, hogy az állítás az „AB [van] A” azonosság alakjában adott (vagy – ami ezzel azonos jelentésű – azt kell igazolni, hogy az AB szubjektum magában foglalja az A predikátumot), legalábbis abban a formában, hogy az elemzés tetszőleges mértékben közeledjen az azonossághoz. Egy további szöveg, amelyben Leibniz arra vállalkozik, hogy az igazság fogalomelemzésen alapuló definíciójából – mint kimondatlan legfelsőbb elvéből – minden más princípiumot levezessen, a következő szavakkal kezdődik: „Primae veritates …” (Első igazságok.) (C 518 skk., / A VI 4, 1644 skk.). Az eredendő ‒ azaz eredendően igaz ‒ állítások Leibniz számára identikus vagy tautologikus állítások, amelyek „ugyanazt jelentik ki önmagáról” (518 / 1644). „Az összes többi igazság definíciók, azaz fogalomelemzések segítségével visszavezethető az elsőkre. Ebben áll az a priori, azaz a tapasztalattól független bizonyítás.” (518 / 1644) E megfontolásokon keresztül Leibniz bebizonyította, hogy az explicit módon identikus állítás, illetőleg az a kijelentés, amelynek predikátumát a szubjektum világosan tartalmazza, az igaz állítás alaptípusát képezi, amelyre végső soron minden igaz állítás vonatkoztatható. Leibniz ily módon vezetett el az igazság fogalomelemzésen alapuló definíciójához, amely az igazságot éppen e bennefoglalás révén határozza meg. Ez az elvezetés az igazság fogalomelemzésen alapuló definíciójához nem logikai levezetés, mivel szembeszegül a legfőbb elv jellegének. Ugyanakkor el lehet vezetni a legfőbb elvhez úgy, ahogy az itt történik, amennyiben megközelítőleg érthetővé tesszük, hogy miben is ragadható meg valamely állításunk lényege és eredendő érvényessége. Ahhoz, hogy megérthessük az igazság leibnizi definíciójának fentebb bemutatott megfogalmazását, tekintetbe kell ven70 ■ II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál www.interkonyv.hu

leibniz.indd 70

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:41

© Typotex Kiadó

nünk a hipotetikus és a kategorikus állítások általa feltételezett párhuzamosságát. Ez úgy segíti őt az egységre irányuló törekvésében, hogy ily módon a „ha–akkor” típusú állítást az elemi kategorikus kijelentés egy különleges esetére redukálhatja. Ez utóbbit az igazságra vonatkozó definíciója keretében az (eredendően igaz) identikus állításokra és a fogalomelemzésre, illetve a bonyolult fogalmak kevés számú alapfogalom általi felépítésére (definíciójára) vezeti vissza. Ahogy a kategorikus állítás szubjektuma magában foglalja predikátumát, ezzel párhuzamosan a hipotetikus kijelentés felső tétele (antecedens) tartalmazza már a konklúziót (consequens). (Vö. Kauppi [IX] 1960, 256–261.) „A predikátum vagy a consequens tehát mindig benne lakozik a szubjektumban vagy az antecedensben. Pontosan ebben rejlik az általában vett igazság, avagy egy állítás terminusainak összekapcsolása, amint azt már Arisztotelész megfigyelte. Az identikus állítások esetén ez az összekapcsolás, avagy a predikátumnak a szubjektumban való magában foglalása (comprehensio) explicit, míg az összes többi esetben implicit jellegű és fogalomelemzés útján kell megmutatni azt, hogy miben rejlik az a priori bizonyíték.” (515. sk. / 1644.) Leibniz továbbá hangsúlyozza ezen alapelv egyetemes érvényességét, amint azt legfőbb elv jellege megköveteli: érvénye kiterjed az egyetemes és a szinguláris, illetőleg a szükségszerű és az esetleges igazságokra egyaránt. Ez természetesen problémákat vet fel a szabadsággal kapcsolatban. Lehet-e szabad a tett, ha a mindenkori individuum fogalma mindig is töretlenül magába zárta már annak minden meghatározottságát (tulajdonságát, tettét)? (IV 1 és 5) Az efféle általános logikai elvek triviálisak. Jelentőségük – véli Leibniz – azon termékeny következtetésekben mutatkozik meg, amiket képesek vagyunk levezetni belőlük. A filozófus a tanulmány fennmaradó részét ezek elemzésének szenteli. Az első levezetés az elégséges alapot érinti, mégpedig annak általánosan elismert, népszerű megfogalmazásában. Leibniz két válII. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál ■ 71 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 71

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:41

© Typotex Kiadó

tozatban is előterjeszti. Egy általános formában, mely szerint nincs semmi alap (ratio) nélkül, és egy speciálisabb, a természeti okságra utalóban, ami azt mondja ki, hogy nincs okozat ok (causa) nélkül. Számunkra mindenekelőtt az indoklás a figyelemre méltó. „Különben létezne olyan igazság, mely nem volna a priori igazolható vagy nem volna visszavezetve valamely elemzés során az azonosra, ami ellentmond az igazság természetének, amely mindig explicit vagy implicit módon azonos.” (519 / 1645) Leibniz így érvel tehát. Ha nem teljesülne az elégséges alap általános vagy oksági változata, úgy ez egyenlő volna a logikailag megragadott principium rationis [észelv] megsértésével, melynek értelmében minden igazságot a priori bizonyítani lehet valamilyen azonosságra való analitikus visszavezetés révén. Olyan követelmény ez, amely a maga részéről az igazság – mint az explicit vagy implicit azonosság – természetének fogalomanalitikai felfogásából közvetlen következményként adódik, vagy annak különös olvasatát jelenti. Ezen érv képviselete előfeltételezi, hogy az események valóságos szerkezetei nem mások, mint az alapjukul szolgáló fogalmi-logikai struktúrák megvalósulásai. Ha egy esemény ok nélkül játszódna le, akkor ez rendezetlen fogalmi struktúrák kifejeződése volna, ami meghiúsítaná a megfelelő állítás elemzés általi a priori bizonyítását. Az elvek itt megmutatott összefüggésének ismeretében vissza kell utasítanunk Brown ([III] 1884, különösen 75) azon felfogását, hogy Leibniz csak az ellentmondás elvét tekinti (olykor) közvetlenül evidens axiómának, azaz bizonyosnak számító igazságnak, ám a fogalomelemzésen alapuló igazságfelfogást (valamint az elégséges alap elvét, mint korolláriumát) soha. Ez utóbbi állítólag – a ma szokásos hipotetikus-deduktív eljárás értelmében – pusztán olyan ideiglenes feltételezésnek számít Leibniz szerint, aminek a metafizikai vitakérdések tisztázása és megoldása terén elért sikereken keresztül be kell még bizonyosodnia. (Ennek kritikájáról lásd Parkinson [VIII] 1990.) 72 ■ II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál www.interkonyv.hu

leibniz.indd 72

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:42

© Typotex Kiadó

3. Az elégséges alap elve: megfogalmazások és alkalmazási területek

Az elégséges alap elve, mivel az Leibniznál a megfogalmazások és változatok zavarba ejtő bőségében fordul elő, további tisztázásra szorul. Azok után, amit eddig tőle ismerünk, úgy vélhetjük, hogy e variációk között szisztematikus rend fedezhető fel. Ezzel szorosan függ össze az a részben már kifejtett kérdés, hogy az elégséges alap elve mennyiben érvényes mégis szükségszerűen mint az esetlegesség princípiuma. Erre az a válasz született, hogy ez az elv szükségszerű érvényessége ellenére az esetleges dolgok területén alkalmazható leginkább. Ennek alaposabb magyarázatához tekintsük át az egyes változatokat, amelyek mindig egy-egy meghatározott alkalmazást jelentenek. Mivel az igazság definíciója nem pusztán szükségszerű, azaz következésképpen szigorúan általános érvényű is, hanem – ahogy Leibniz hangsúlyozza – legalábbis elvileg, azaz Isten végtelen szelleme számára egyetemesen alkalmazható is, ezért ez a logikai principium rationisra ugyancsak ráillik, ami nem más, mint az igazságfogalom egyik különös aspektusa. Ugyanígy szükségszerűen érvényes az azonosság és az ellentmondás elve is, mégpedig egyetemes, azaz mind a szükségszerűt, mind az esetlegest átfogó hatókörrel. „Mindkét elv alkalmazási területe (lieu) nem csupán a szükségszerű, hanem az esetleges igazságok körét is egyaránt átfogja. Sőt szükségszerű, hogy az, aminek nincs elégséges alapja, nem is létezik. Mert bizonyos értelemben azt állíthatjuk, hogy ez a két elv az igaz és a hamis definíciójában benne foglaltatik.” (Théodicée, Függelékek, GP VI 414.) Másképp áll a helyzet a megalapozás követelményének olyasféle alkalmazásaival, mint amilyen a természeti okság azon változata, mely szerint ok (causa) nélkül nem következik II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál ■ 73 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 73

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:42

© Typotex Kiadó

be okozat. Mivel Leibniz ehhez a változathoz szükségszerű levezetés útján jut el, amely nélkül az elégséges alap logikai szigorral megfogalmazott elve sem lenne érvényes, ezért szükséges, hogy ez a verzió is szükségszerű érvénnyel bírjon. Ugyanakkor egy másik – tudniillik esetleges – alkalmazási területre vonatkozik. Ugyanis Leibniz szerint nemcsak valamely esetleges természeti esemény egyes okainak kell maguknak is esetlegeseknek lenniük. Az általános oksági törvényszerűségek is, amelyek egy bizonyos fajta okot egy bizonyos fajta hatással kapcsolnak össze, tényszerű feltételek közepette érvényesek ugyan (talán néhány csodaszámba menő kivételes esettől eltekintve), ám az események valamely más lezajlása mellett (egy másik lehetséges világban) nem biztos, hogy érvényesek lennének. Egy konkrét oksági magyarázat két oknál fogva is esetleges. Az azonban nem szükséges, hogy ez a tétel ama szóban forgó elvre is érvényes legyen, hogy minden természeti eseménynek oksági magyarázata van. A szóban forgó elv két aspektusa között kell különbséget tennünk: a logikai-ontológiai alapelv és egy abból levezethető episztémikus követelmény között. Az alapelv logikai értelemben azt állítja, hogy minden igaz állítás megalapozható; ontológiai értelemben pedig azt, hogy minden létező számára adott valamilyen alap. (Ennek különös formáját az a természetfilozófiai állítás képezi, hogy minden eseménynek oka [causa] van.) Ebből a tényállításból, mely szerint minden létező és érvényességgel bíró dolognak van alapja (sei begründet), Leibniz számára az az ismeretelméleti-módszertani követelés adódik, hogy minden állítást megalapozással kell alátámasztani. Megalapozáson Leibniz sohasem csupán valamilyen tényszerű alap megadását érti, hanem olyan értelemteli magyarázatot, ami érthetővé teszi, hogy valami miért van így és nem másképpen. Ez a vizsgálat az oksági magyarázaton túl tekintetbe veszi a magyarázat finális* * A cselekvésterv felőli elemzés. (A ford.)

74 ■ II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál www.interkonyv.hu

leibniz.indd 74

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:42

© Typotex Kiadó

dimenzióját is (vö. például „Monadológia”, Mon., 36. §). A megalapozás követelmény-jellege olyan megfogalmazásokban fejeződik ki, mint: „besoin (megkövetelés) d’une Raison suffisante” (egy elégséges elv [követelménye]). (Lásd 5. levél Clarke-nak, 125. § GP VII 419, magyarul A Leibniz–Clarke levelezés, ford. Bálint Péter, Bp. l’Harmattan 2005, 90. – a továbbiakban: Leibniz–Clarke –, ahol mindegyik itt megkülönböztetett aspektus röviden szóba kerül.) A megalapozás kifejezés először is természetesen annyit tesz, hogy valamit valamiből kiindulva megalapozunk. Mármost Leibniz – amint azt a kozmológiai istenbizonyítékkal (VIII 2) összefüggésben még közelebbről is látni fogjuk – végső megalapozást (Letztbegründung) követel. Mivel ennél fogva nem engedheti meg a megalapozások tetszőleges sorait, el kell ismernie a megalapozás egy másik formáját is: az önmagában való megalapozottságot. Ez példának okáért a GP VII 195 / A VI 4, 1443 szöveghelyen alapul, ahol Leibniz a megalapozás két formája közt tesz különbséget. Minden igazság vagy végső soron az abszolút legelső igazságból bizonyítva alapozható meg, vagy ő maga is abszolút első igazság, s így bizonyítható módon bizonyíthatatlan. Hozzá kell fűzni ehhez, hogy megalapozása következésképpen abban áll, hogy alapját eredendően önmagában hordozza. Mindez annak továbbgondolásából következik, ami világossá teszi, hogy itt a megalapozás két módozatáról van szó, mégpedig egyrészt azon episztemológiai-módszertani szemszögről, hogy semmit sem szabad alaptalanul állítani, másrészt pedig azon ontológiai nézőpontról, hogy semmi sem történik alap nélkül. A ratio és a causa ellentéte mindenekelőtt az elv ontológiai aspektusa szempontjából bír jelentőséggel, amelyet Leibniz huszonnégy metafizikai tézisének (C 533. sk.) első két tételében különös világossággal bont ki. Felfogása szerint a „ratio” átfogóbb jellegű. Így a tézis, hogy létezik egy alap (ratio), a puszta II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál ■ 75 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 75

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:42

© Typotex Kiadó

lehetőségek fogalmi-logikai, illetőleg a fogalmilag szükségszerű tartományára is vonatkozik. Ezzel szemben az ok (causa) valós alapot jelent. A ratio mindent átfogó, egyetemes természetének megfelelően Leibniz az egyáltalában vett egzisztenciára vonatkozó legáltalánosabb létkérdés kapcsán ugyanúgy feltételezhet egy alapot, hogy miért létezik egyáltalán bármi is, s miért nem inkább a semmi, mint a tartalmilag meghatározott egzisztenciát firtató speciálisabb kérdésben, hogy vajon miért éppen ez és nem valami más létezik. Ennyiben a reális causa és az általános s pusztán fogalmi jellegű ratio közti különbség hatalmasnak tűnhet fel, amit azonban mégis valamelyest csökkent Leibniz konceptualista kiindulópontja (IV 7). E megfontolás szerint a fogalmi lehetőség vagy a tisztán fogalmi magyarázat, amit a ratio megtestesít, csak akkor lehet ontológiailag hatékony, ha alapja egy valóban létezőben található meg. A pusztán fogalmi magyarázat (ratio) csak akkor képes valóságos események meghatározására, ha a gondolat egy valóságosan létező lényé, tudniillik Istené, aki a magyarázat értelmében okként vagy reális alapként hat. Az episztemológiai-módszertani változat – az az elv tehát, hogy megalapozásokat kell felsorakoztatni (principium reddendae rationis – például GP VII 309 / A VI 4, 1616; le principe de la raison à rendre, Bodemann, 115), segíthet bennünket annak megértésében, hogy Leibniz milyen értelemben beszél az esetleges dolgok elvéről. Alapja persze egyszerűen mindennek van, még azon szükségszerű, legfőbb elveknek is, melyek önmagukban hordozzák alapjukat és evidensek. Az ő megalapozásuk végső soron azt jelenti, hogy belátjuk, illetve beláthatóvá tesszük, hogy valami miért csak így és nem másképpen mehet végbe. Az esetleges dolgok tekintetében az elégséges alapot feltárni messze sürgetőbb (vö. le Principe du besoin d’une Raison suffisante, Levél Clarke-nak, GP VII 356, 419) azzal kapcsolatosan, hogy tényszerűen miért történt ez vagy az 76 ■ II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál www.interkonyv.hu

leibniz.indd 76

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:42

© Typotex Kiadó

a dolog pontosan így, amikor elvileg másképp is történhetett volna. Gyakorlati szempontból is sokkal fontosabb megérteni annak az okait, hogy az általunk megváltoztatható dolgok miért így vagy úgy történtek meg, hogy a jövőben majd alakíthassuk azokat, mint ha megváltoztathatatlan dolgokként akarnók felfogni és elfogadni őket. Az, hogy a principium rationis az esetleges dolgokban különösen jól alkalmazható, nem jelenti azt, hogy egyedül itt működne, s főleg nem azt, hogy emiatt csak esetleges érvényre tarthatna igényt. Ez egy a GP VII 301 / A VI 4, 806. oldalán található megjegyzésből válik világossá, amelyben Leibniz a „Semmi nem létezik ok nélkül” axióma termékenységéről beszél, és alkalmazásának három területét nevezi meg. Először is a metafizikát, mégpedig úgy, hogy a kozmológiai istenbizonyíték keretei között a teremtményekből következtethessünk Isten létezésére; másrészt a fizikát, hogy általa a törvényszerű oksági összefüggések alapján vonhassunk le következtetéseket a hatóokból az okozatokra, illetve megfordítva; harmadjára végül az etikát és a politikát, hogy ezek alapján az emberi cselekvés okait számba vehessük. Ez az axióma mindenütt alkalmazható, ahol nem logikai vagy matematikai szükségszerűségről van szó. Figyelemre méltó, hogy Leibniz e helyütt nem állítja a metafizikát a logika és a matematika oldalára, holott máskor ismételten aláhúzza, hogy a metafizika éppolyan szigorú bizonyításokra képes, mint a logika és a fizika formális diszciplínái. Ez egyértelműen arra utal, hogy Leibniz számára e tekintetben nem a szükségszerű és az esetleges ellentéte a fontos, amikor is a principium rationist csupán esetleges érvényességgel rendelkezőként tekintjük. Sokkal inkább a szóban forgó elv alkalmazási területeiről van szó. A logikai változatban természetszerűleg az elvet egyetemesen kell alkalmazni. Ám népszerű, valóságos megfogalmazásában, hogy tudniillik semmi sincs ok nélkül, csak a reális-tartalmi, de nem a formális diszciplínákban alkalmazható. A reáldiszciplínákra történő II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál ■ 77 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 77

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:42

© Typotex Kiadó

alkalmazása nemcsak hogy összeegyeztethető az egyetemes érvényességgel, hanem az egyenesen meg is követeli ezt. Ugyanis ahhoz, hogy abból, hogy az esetleges dolgok egymásutánjában sehol nem található ilyen elégséges alap, amely egyben a sorozat egészének is elégséges alapja lenne, valamely szükségszerű létezésre mint ilyen alapra következtethessünk, magának az elégséges alap elvének – melyre ez a következtetés támaszkodik –, is nyilvánvalóan szükségszerű érvényességgel kell rendelkeznie. Ugyanis csak egy szükségszerű elvből lehet szükségszerű állítást levezetni Isten létezésével kapcsolatban. Lezárásképpen a determinizmusra (IV) való tekintettel szeretnénk röviden tisztázni az elégséges fogalmát. Az „elégséges” tudniillik azt jelenti Leibniz szóhasználatában, hogy „elégségesen determinált”, amint az például a következő megfogalmazásból is világosan előtűnik: „olyan okot megadni, amely elégséges a megragadáshoz (a determináláshoz)” (PNG 7. §, GP VI 602). Annak az ontológiai tételnek, hogy a világban lejátszódó események folyamatosan determináltak, s így a legkisebb mozgástér sem marad a véletlen számára, episztemológiai-módszertani szempontból az a követelmény feleltethető meg, hogy alapvetően olyan magyarázatra van szükség, ami nem pusztán azt képes feltárni, hogy miért egy bizonyos fajta folyamat játszódik le, hanem olyanra, amely azoknak a legapróbb körülményeknek a feltérképezésére is képes, amelyek miatt valamely cselekvést egy pontosan meghatározott módon hajtanak végre. Mivel minden cselekvés egyéni, ezért ama különös mód tekintetében is, ahogyan azt egy bizonyos esetben végrehajtják, alapokkal kell rendelkeznie. Nem véletlenül található meg ez az érv a Clarke-hoz intézett 5. levélben (lásd 17. §, GP VII 392, magyarul: Leibniz–Clarke, 62–63.). Hiszen e levélváltás (1715/16) keretében fogalmazza meg Leibniz Newtonnak az abszolút térre és időre vonatkozó koncepciójával szemben felhozott egyik központi jelentőségű ellenérvét, melynek lényege abban foglalható össze, 78 ■ II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál www.interkonyv.hu

leibniz.indd 78

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:43

© Typotex Kiadó

hogy e koncepció meghiúsítja a megkövetelt teljes körű magyarázatot. A tér és az idő tökéletes homogenitása esetén lehetetlen olyan különbséget megadni, ami megmagyarázná, hogy Isten, aki mindig csak valamilyen tökéletes oknál fogva cselekszik, miért pontosan egy bizonyos helyen és időben teremtett valamit. Csak ha Leibnizcal egyetemben feltételezzük, hogy a tér és az idő csupán elvont rendszerek (Ordnungssysteme), amelyek a dolgokból és a köztük létrejövő viszonyokból jönnek létre, adhatják meg a végtelenül sokféleképpen differenciált dolgok Isten számára teljes körűen meghatározott cselekvésének részletekbe menő alapjait. (Vö. például 5. levél, 66–69. §, GP VII 407.)

II. Az egységre törekvés és a princípiumok tana Leibniznál ■ 79 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 79

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:43

© Typotex Kiadó

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 80

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:43

© Typotex Kiadó

III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája 1. A szubsztancia fogalomlogikai felfogása a teljesen individuális fogalom révén

A princípiumok tana esetében megfigyelhettük, hogy a szisztematikus látásmód – az a törekvés tehát, hogy az egész filozófiát lehetőség szerint egyetlen legfőbb elvből vezesse le – menynyire kiforrott formában van jelen Leibniznál. Ez a tendencia tovább folytatódik egészen a metafizika lényegi területéig: az individuális szubsztancia elméletéig. Legalábbis a szubsztanciához való egyik, a teljesen individuális fogalmon keresztüli eljutás hiánytalanul kapcsolódik az eddig tárgyaltakhoz. Csak ugyanazt a tanulmányt (C 518 skk. /A 1643 skk.) kell továbbra is figyelemmel kísérnünk, melyben Leibniz arra tesz kísérletet, hogy legfontosabb logikai és metafizikai elveit az igazság fogalomelemzésen alapuló definíciójából vezesse le. Ha az elégséges alap tétele után figyelmünket két további levezetésre összpontosítjuk ‒ arra tudniillik, hogy nem léteznek tisztán külsődleges denominációk [megnevezések], valamint a principium identitatis indiscernibiliumra [az egymástól megkülönböztethetetlen dolgok azonosságának elve] ‒, akkor egyenes úton jutunk el a teljesen individuális fogalomhoz. a) A tisztán külsődleges megnevezések olyan állítmányok, amelyeket az igazságnak megfelelően egy A alanyról lehet kiIII. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 81 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 81

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:43

© Typotex Kiadó

mondani anélkül, hogy valamilyen realitás A-ban elégséges alapjukat képezné. Azon alapulnak, hogy egy másik, B egy bizonyos módon viszonyul A-hoz. Egy ilyen külsődleges megnevezés A vonatkozásában tehát lehet előbb nem helytálló, majd lehet igaz vele kapcsolatban, illetőleg – megfordítva – megszűnhet igaznak lenni A vonatkozásában anélkül, hogy A-nak valamilyen változáson kellene keresztülmennie, így például ha – mondjuk – B változik meg, és vele megváltozik A-hoz való viszonya is. Anélkül, hogy megváltozna, A előbb nagyobb, majd kisebb lehet B-nél, ha az megnő. Vagy most már A akár irigység tárgyává is válhat anélkül, hogy ez valóságosan érintené, hiszen nem feltétlenül kell tudnia B irigységéről. – Az efféle meghatározásokat, amelyek úgyszólván kívülről, valaki másnak A-val fenntartott kapcsolatai révén tapadnak A alanyukhoz anélkül, hogy benne magában, azaz fogalmában vagy belső természetében volna az alapjuk, igazságfelfogása miatt Leibniznak el kell vetnie. Nézete szerint minden igaz állítmány az alany fogalmában rejlik, ezért aztán (a logikai principium rationisnak megfelelően) a priori csak az alany fogalmából vezethető le és alapozható meg (vö. C 520 / A 1645 sk.). Ehhez hasonlóan vezeti le Leibniz a principium rationisból individuációra vonatkozó elméletének egy másik központi jelentőségű tételét, tudniillik a megkülönböztethetetlenek azonosságának elvét (principium identitatis indiscernibilium), amely a következőt mondja ki. Ha A és B összes tulajdonsága tekintetében megkülönböztethetetlen, tehát pontosan ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, akkor nem lehetnek különböző dolgok, hanem sokkal inkább azonosak (identikusak). Ez megfordítva azt jelenti, hogy két dolog tisztán számszerűleg (solo numero) nem lehet eltérő, tehát a puszta tény, hogy két különböző dologról van szó, még nem elegendő. Különbségüknek sokkal inkább mindig eltérő tulajdonságaikon kell alapulnia. A principium rationisnak megfelelően ugyanis minden meghatá82 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 82

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:43

© Typotex Kiadó

rozottság okának az alany fogalmában kell rejlenie, így annak is, hogy ez az A alany különbözik egy másik – B – alanytól. Ez az alap pedig csak az lehet, hogy az A alany fogalma más, mint B alanyé, tehát hogy következésképpen belőle más tulajdonságok fakadnak, valamint hogy A és B belső tulajdonságaik tekintetében különböznek egymástól (vö. C 519 / A 1645). Két teljességgel azonos dolog egyfelől csak a gondolati absztrakciók tartományában létezhet, ahol nem vesszük figyelembe az individuális valóságot a maga sokféleségében, hanem elvonatkoztatás útján csak bizonyos meghatározottságokat emelünk ki (így például két teljesen azonos geometriai alakzat esetén). Másfelől a jelenségek szintjén fellépő látszat varázsolhat elénk ilyen azonosságot, amikor az anyag homogénnek és ezért részeit tekintve is tökéletesen azonosnak tűnik fel, mivel képtelenek vagyunk a különbségeket érzékeinkkel megragadni (vö. 519 sk. / A 1645). Ez a különbség az individuáció leibnizi elmélete számára – rögtön a megkülönböztethetetlenség elve után – központi jelentőséggel bír. Eszerint a valóság tartalmi szempontból végtelenül finoman differenciált, nem tűr el semmiféle teljes tartalmi megegyezést két tárgy között, következésképp individuális. Az általános gondolati elvonatkoztatások ezzel szemben azáltal, hogy a valóság kimeríthetetlen tartalmi bőségét néhány, kevés számú alapvető meghatározásra redukálják, pontos azonosságot tesznek lehetővé. Innen válik érthetővé, hogy Leibniz számára – Locke-tól eltérően – miért nem létezhet tér és idő általi individuáció. Miért is ne különbözne egymástól két tartalmilag teljesen azonos dolog egyszerűen azáltal, hogy vagy egyszerre, de eltérő térbeli helyzetben (helyen vagy irányban) jelenik meg, vagy egymás után különböző időkben fordul elő? Még Kant is azt veti Leibniz szemére, hogy intellektualizálta a valóságot, tehát hogy tisztán fogalmi meghatározottságokra egyszerűsítette le azt. Leibniz szerint csakis ezek a fogalmi meghatározottságok teszik ki a különbséget két individuum között, míg Kant III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 83 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 83

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:43

© Typotex Kiadó

úgy látja, hogy a tér és az idő feltételeit kell figyelembe venni, amelyek keretei között a dolgok a tapasztalat számára adódnak, s amelyek ily módon képesek az individuumok megkülönböztetésére. Leibniznak azonban sokrétűen indokolja, hogy a saját megközelítésében miért nem merül fel a tér és az idő mint egyediesítő/individuáló tényező. Mindezek az érvek oda lyukadnak ki, hogy a végtelenül sok alakot öltő individuális valóság szempontjából a tér és az idő a maga tökéletes homogenitásában pusztán ideális, emberi szellem alkotta rendszerek lehetnek. Így érvel például Clarke-hoz intézett 5. számú levelében is (47. § GP VII 401, magyarul: Lebniz-Clarke, 69–71.; hasonlóképpen: A VI 4, 991.) Eszerint két különböző szubjektum nem bírhat teljesen azonos individuális tulajdonságokkal. (E tézis skolasztikus előképeiről lásd Mugnai [IX] 1992, 35–47.) E mögött az individuális fogalom elmélete húzódik meg, amely szerint az individuum minden tulajdonsága eltéphetetlen szálakkal kapcsolódik ugyanezen individuum fogalmához, s ezért összefügg ezen individuum összes többi tulajdonságával is, melyek ebből a fogalomból következnek. Az individuum minden tulajdonsága úgyszólván kontextusfüggő, azaz csak azon fogalom összefüggésében fordulhat elő, amely ezen individuum sajátja. Ezért pontosan ugyanaz az individuális akcidens nem fordulhat elő két különböző alanyban, sem egyszerre, sem pedig úgy, hogy átmegy az egyikről a másikra. Ha két különböző alanynak nem lehet egyetlen azonos tulajdonsága sem, hanem csak többé vagy kevésbé megegyező, akkor a fortiori kizárt, hogy minden tulajdonságukban pontosan azonosak és csak szám szerint különbözzenek. Mivel azonban – következtet tovább Leibniz – az emberek nem hozzávetőleges megfeleléseket keresnek, hanem egzakt azonosságot, ezért olyan rendszereket hoznak létre maguknak, mint amilyen a tér és az idő, ahol a meghatározások művi, emberek teremtette redukciója lehetővé teszi a pontos identitást. Ugyanakkor az is világos, hogy az ilyesfajta ideális 84 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 84

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:43

© Typotex Kiadó

entitások nem lehetnek ontológiai értelemben meghatározóak, s nem is képezhetik két individuum különbségének alapját. A kimeríthetetlen tartalmi sokféleségen keresztül függ össze az individuáció elmélete – a megkülönböztethetetlenség elvének megfelelően – azzal a feltevéssel, hogy minden individuum mindenkori saját nézőpontjából az egész világmindenséget tükrözi. (Mindkét felfogás jelenléte nagyjából egy időben igazolható a párizsi időszakban.) Ha Leibniz szerint az eredmények maximalizálása képezi a tökéletesség egyik kritériumát, akkor itt sohasem pusztán az extenzív mennyiség bővülésére vagy csupán számszerű növekedésre kell gondolnunk. A világegyetem nem azáltal lenne tökéletesebb, hogy minden örökkévaló monász tartalmilag pontosan jelenítené meg, ha tehát az univerzum számtalan, örök és tartalmilag azonos tükröződései lennének jelen annak minden egyes részében. Tökéletessége sokkal inkább a tartalmi bőség gyarapodásában keresendő, amelyben minden monász a megkülönböztethetetlenségi elvnek megfelelően a rá jellemző nézőpont révén, amelynek alapján a világot megjeleníti, tartalmi szempontból különböző (és ezzel egyéni) marad, így járulva hozzá új tartalommal a világegyetem működéséhez. b) Az a) pontban tárgyalt – C 519 sk. / A 1645 sk. – szövegek több ízben megelőlegezték már az individualitás leibnizi fogalmát. Ennélfogva következetesen vezetheti be a filozófus a notio completa [teljes fogalom] fogalmát ahhoz a tézishez kapcsolódva, mely szerint nem léteznek tisztán külsődleges denominációk. Ennek belátásához csupán ama felfogás pozitív újrafogalmazására van szükség, hogy az alanyhoz nem járulnak pusztán külsődlegesen, valaki vagy valami máshoz fűződő kapcsolatai révén az állítmányok. Minden állítmány saját alanyának belső természetéből vezethető le. „Az egyedi szubsztancia teljes vagy tökéletes fogalma magában foglalja az összes elmúlt, jelenlegi és jövőbeli meghatározottságait.” (C 520 / A 1646) Hasonló módon jut el Leibniz a „Metafizikai értekezés” [DM] III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 85 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 85

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:44

© Typotex Kiadó

8. §-ában ehhez az elvhez. Itt is az igazság fogalomelemzésen alapuló felfogásából indul ki. Eszerint minden igaz állítmánynak alapja (fondement) kell hogy legyen a dolog természetében, tehát vagy (az azonosságot kifejező állítás esetén) kifejezetten (expressement), vagy virtuálisan kell a szubjektumban benne foglaltatnia (ètre compris). Ebből jut el a következő meghatározáshoz: „…valamely individuális szubsztancia vagy egy tökéletes lény (ètre complet) természetéhez tartozik, hogy olyannyira teljes körű fogalommal bír, amely elégséges ahhoz, hogy a szubjektum minden meghatározottságát, melyet e fogalomnak tulajdonítanak, meg lehessen érteni és le lehessen vezetni.” (GP IV 433 / A VI 4, 1540; hasonlóan: 572, 575.) Az individuáció fogalmának elmélete mélyen gyökerezik Leibniz metafizikájában, mégpedig abban a feltevésében, hogy az aktuális egzisztencia (a valóság) nem eredendő valami, még csak nem is az a megkerülhetetlen tény, hogy valami egyáltalában, vagy hogy éppen ez a valami létezik. Inkább azt mondhatjuk, hogy a valóságos világegyetem már egy lehetséges világon alapul. A lehetséges világ azonban – Leibniz konceptuális kiindulópontja szerint – nem más, mint a világ fogalmakból felépített modellje. Isten szellemében számtalan ilyen fogalmi modell található azzal kapcsolatban, hogy milyen irányt vehet a világ alakulása, s ebből választja ki a legtökéletesebbet. Leibniz szemében a világ az összes (azonos rendszerben létező), együttélésre képes individuum leginkább lehetséges aggregátuma. Valamely világ fogalmi modellje ennek megfelelően az összes, egymás mellett létező konzisztens (ellentmondásmentesen egyesíthető) individuális fogalom maximális kombinációját jelenti (lásd Mates [III] 1986, 69–78). Mivel a világ individuumai révén adott, fel kell tételeznünk individuális fogalmakat, melyek együttvéve teszik ki a világ vagy egy lehetséges világ fogalmi modelljét. Ebből először is egy fontos fejlődéstörténeti megjegyzés adódik. Leibniz azt a felfogást, mely a teljesen in86 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 86

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:44

© Typotex Kiadó

dividuális fogalmat tartalmazta, explicit módon csak a Discours időszakában képviselte; később azonban más utakat keresett a szubsztancia fogalmához. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy Leibniz kevésbé fontosnak tartva feladta vagy elfeledte volna a fogalomlogikai megközelítést. Mivel a lehetséges világok metafizikája, amely még a kései Théodicée-ben is kitüntetett szerepet játszik, az individuális fogalmat konstitutív elemként feltételezi – amint azt nemrég megmutattuk –, ha a filozófus nem is tárgyalja többé explicit formában, mégis későbbi gondolatai számára is implicit módon jelentős előfeltételezés marad. Mármost az individuális fogalomnak vannak problémái. Magától értetődő, hogy van egy nominális/névleges definíciónk róla (vö. „Metafizikai értekezés” [DM] 8. §), azaz egyértelműen meg tudjuk mondani, hogy olyan fogalmat értünk rajta, amely egyetlen hordozóra illik csak, s amely következésképpen alkalmas egy individuum azonosítására vagy kiválasztására. De rendelkezünk-e valóságos definícióval is, amelyből (Leibniz szerint) ki kell derülnie, hogy egy rest, azaz valami lehetséges dolgot definiálunk? Egyáltalán lehetséges-e, hogy egy lényegét tekintve mégiscsak általános fogalom segítségével minden más egyedtől egyértelműen elhatároljunk egy individuumot? Az persze igaz, hogy a mi nyelvi gyakorlatunkban (pace Kripke [2] 1980), ha nem is a sikeres nyelvi vonatkozás szükséges feltételeként, de mégis gyakran asszociáljuk egy névvel a név hordozójának szembeszökő ismertetőjegyeit, amelyek segítenek a beszélőnek vagy a hallgatónak abban, hogy meghatározhassák az elgondolt individuumot. Meglehet, hogy az efféle ismertetőjegyek interszubjektívek, azaz egy bizonyos közösség nyelvhasználatában töltik be az individuális fogalom funkcióját, mivel ebben a közösségben csak a név ezen hordozója ismert, akire ezek az ismertetőjegyek illenek. De elláthatja-e egy fogalom objektíven (vagy a dolog lényegét tekintve) ezt a feladatot? Az az esetleges tény nem elegendő, hogy csak egyvalaki felel meg III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 87 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 87

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:44

© Typotex Kiadó

annak a fogalomnak. E fogalomnak – legalábbis Leibniznak a lehetőségekre (possibilia) vonatkozó metafizikája keretei között – olyan szerkezetűnek kellene lennie, hogy egyetlen más lehetséges individuum még elvben se tehessen neki eleget. Ezt a nehézséget Leibniz a világhozkötöttség feltételezésével igyekszik megoldani úgy, hogy az individuális fogalom a legapróbb részletekig mindazokat a tényszerű körülményeket is magában foglalja, amelyek közepette ezen individuum létezik. Mivel mármost Leibniznál minden mindennel összefügg, az nem lehetséges, hogy valamelyik részlet megváltozik, miközben a világ menete ugyanaz marad. Egyetlen részlet megváltozása sokkal inkább azt jelenti, hogy minden mást hozzá kell alakítani, s így máris a világban másképp végbemenő folyamatokról vagy egy másik lehetséges világról beszélhetünk. Miután az individuális fogalom magában foglalja a létezés különös körülményeit is, az individuum létezése kizárólag ezen világ folyamatai között valósulhat meg. Ha ebben az életben csak egyetlen dolog is másképp ment volna végbe, már egy másik lehetséges világról és egy másik, az eredetihez képest csak többé-kevésbé hasonló individuumról lenne szó. (Vö. Grua 311 sk. / A VI 4, 1600. sk.) Az, hogy egy ilyen koncepció fatalizmust implikál-e, amely eleve meghiúsít minden szabad döntést és cselekedetet, még tanulmányozásra vár (IV 1 és 5). Itt elöljáróban csak annyit mutatunk meg, hogy ilyen premisszák mellett egy fogalom mennyiben képes egy individuumot az összes többitől elkülöníteni. Amennyiben az individuális fogalom teljes körűen megnevezi az individuális létezés lefutásának részleteit, vagy lehetővé teszi, hogy levezessük azokat, először is e lehetséges egyed számára összetéveszthetetlen helyet jelöl ki abban a lehetséges világban, melybe beletartozik. E fogalom először is elkülöníti a valóságos világ valamely egyedét az összes többi individuumtól. Mivel azonban az egyedet továbbra is egy meghatározott világhoz kapcsolja, ezért képes arra, hogy az összes többi lehetségestől elhatárolja. 88 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 88

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:44

© Typotex Kiadó

A teljesen individuális fogalom tana is azt a Leibnizra jellemző tendenciát testesíti meg, hogy a tradicionális antitéziseket – mint amilyen az egyes és a különös, az individuum és a fogalom – egymásba áttűnő fokozati különbségek kontinuumával helyettesítse. Általában az individuum és a fogalom különbségét áthidalhatatlan nehézségként kezelik. A különbség még az olyan fogalom esetén is szavatolt, amely csak egyetlen egyedre illik. A fogalom ugyanis ismertetőjegyei alapján olyan feltételeket támaszt, amelyeknek ugyanezen fogalom egy esetének (példányának) eleget kell tennie. Individuumnak azt nevezzük, amire illenek ezek a feltételek, vagy azt, ami nem tesz eleget ezeknek. Ezt a szakadékot Leibniz azzal a feltevéssel hidalja át, hogy az individuum létezése nem jelent semmilyen eredendőt, hanem egész tartalmára nézvést előzetesen már adott valamely lehetséges egyed stádiumában. Ezen pedig jottányit sem változtat Istennek a megvalósítást illető határozata: a lehetséges individuum ugyanis fogalma szerint már létezik. Ezzel számára az egyes és az általános közti ellentét egy többé-kevésbé tökéletesen meghatározott fogalomban meghúzódó fokozati különbséggé lesz. Minél kevésbé teljes vagy bonyolult egy fogalom, annál több összetett és ezzel speciálisabb fogalom részeként (ismertetőjegyeként) léphet fel, azaz annál több individuumra illik. Az individuációfogalom ezzel szemben maximális mértékben meg van határozva, amelyhez már nem rendelhető hozzá további fogalmi tartalom: minden hozzátétel vagy inkonzisztens, vagy fölösleges volna. (GI 72. §, C 375 / A VI 4, 762.) Így aztán nem képes arra sem, hogy egy másik, speciális fogalom részét jelenítse meg: a legspeciálisabb fogalom tehát az, ami pontosan egy lehetséges individuumot ír körül. – A lex continuitatis (folyamatosság törvénye) alkalmazhatóságát bizonyítandó, Leibniz igyekszik feltárni azokat a közbülső fokokat, amelyek lehetővé teszik az egyik fok fokozatos áttűnését a másikba. De nincs-e szükség ugrásra ahhoz, hogy a legalsóbb fajtól (infima III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 89 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 89

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:44

© Typotex Kiadó

species) mint a fajok és a nemek hierarchiáján belül legspeciálisabb fogalomtól vagy az általános osztályozásoktól eljussunk az individuális fogalomig, ami elvben csak egyszer fejthető ki? Az individuum vagum (meghatározatlan individuum) fogalmába Leibniz (például a meghatározatlan Ádám esetében az Arnauldval folytatott levelezésben) egy köztes tagot illeszt be. Az ilyen meghatározatlan individuumot olyan ismertetőjegyek jellemzik, amelyek többé már nem faji jegyek, hanem immár egyéni jellemvonások. Ugyanakkor egyetlen ilyen jellemvonásnak mint leíró ismertetőjegynek tetszőleges sokaságú pályázó (lehetséges individuum) képes eleget tenni: az első ember másvalaki is lehetett volna. (Az individuációs fogalmakról lásd: Lenzen [IX] 1990, 100–112). c) Abból az alapfeltevésből, hogy az egész valóság nem egyéb, mint egy világról (egy lehetséges világról) alkotott fogalmi modell megvalósulása, közvetlenül adódik a következtetés, hogy a metafizika által vizsgálandó valóságstruktúráknak és a logikailag elemzendő fogalmi struktúráknak párhuzamosaknak kell lenniük. Nyitott kérdés még, hogy milyen irányt követnek ezek a függések. Vajon Leibniz metafizikája – mint Russell (Russell [III] 1900, továbbá in: Frankfurt [II] 1972, 365. skk.) és Couturat (Couturat [IX] 1901) vélik – teljes egészében csupán logikájának származéka volna? Ezt a tézist Couturat Leibniz általunk is alapos vizsgálat tárgyává tett tanulmányával (C 518. skk. / A VI 4, 1643 sk.) igyekszik alátámasztani. E helyütt kétségtelenül igazolhatók az effajta függések. De felmerül a kérdés: vajon nem beszélhetünk-e más irányba mutató hatásokról is? Így aztán Leibniz azon próbálkozását, hogy kimutassa: a kétvagy többargumentumú relácionális predikátumokat tartalmazó állítások nem eredendőek, hanem mindannyian ekvivalens módon átfogalmazhatók egyargumentumú predikátumokat tartalmazó állításokká, aligha motiválták eredendően logikai célok. Azon törekvése, hogy például a Párisz és Helené közti 90 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 90

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:45

© Typotex Kiadó

szerelmi viszonyt (relációt) a „Párisz Helené szeretője” alakban olyan abszolút tulajdonságokra vezesse vissza, amelyek szubjektumaikat önmagukban megilletik:„Párisz szereti és éppen ezért (eo ipso) szeretik Helenét” (C 287 / A VI 4, 114), kényszeredettnek hat, és az efféle állítások logikai kezelése bizonyosan nem vezet ismereteink bővüléséhez. (A relációkról lásd Mates [III] 1986, 209–226; Mugnai [IX] 1992; a logikai-grammatikai elemzésről: 57–83.) Nem nehéz e mögött felismerni egy metafizikai feltevést. Eszerint az egész valóság alapvető építőkövei monásszerűen strukturált egyedi szubsztanciák, azaz olyan individuumok, melyek képesek arra, hogy minden tulajdonságukat önmagukból hozzák létre. Az egyedi szubsztanciák mellett tehát csak individuális tulajdonságaik vagy minőségeik valóságosak, amelyek önmagában megilletik a szubsztanciát, és alapjuk e szubsztanciában magában található. A két vagy több szubsztancia közötti vonatkozás ezzel szemben Leibniz számára nem mutatja fel a valóság semmiféle további formáját, amely vonatkozás nem magyarázható meg elégségesen sem az egyik vonatkozás alatti szubsztancia és annak minőségei, sem a másik vonatkoztatott és annak abszolút tulajdonságai alapján, hanem a két vonatkoztatottat meghaladó kapcsolat. Leibniz inkább úgy gondolja (vö. például C 9), hogy az efféle relációk végső soron puszta jelenségek, amelyek kizárólag a vonatkoztatott egyedi szubsztanciák abszolút minőségeiből vagy belső járulékos meghatározottságaiból erednek. Logikai szempontból mindez azt jelenti, hogy csak az egyargumentumú predikátumok eredendőek és jelölnek valami valóságosat, ezzel szemben minden többargumentumú predikátumnak visszavezethetőnek kell lennie az egyargumentumúakra. Ugyanis minden igazság azon alapszik, hogy a szubjektum fogalma milyen abszolút predikátumokat foglal magában. Ezek a megfontolások jól mutatják, hogy Leibniznál nem beszélhetünk a metafizika egyoldalú függési viszonyáról a loIII. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 91 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 91

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:45

© Typotex Kiadó

gikától, mint ahogy fordítva sem. Sokkal inkább arról van szó, hogy a logikai és a metafizikai megfontolások maradéktalanul nem tisztázható módon áthatják egymást. (Így érti Gurwitsch [III] 1974, főként 3. sk., továbbá I. fej. a pánlogizmust, azt tehát, hogy a világegyetem minden részében logikailag strukturált ama logikai-ontológiai ekvivalencia értelmében, hogy a logikai és az ontológiai struktúrák kölcsönösen feltételezik egymást és általánosságban egymásba átfordíthatóak.) Emiatt Leibniz felfogása mind logikai, mind metafizikai okoknál fogva joggal bírálható. Abban egyetérthetünk vele, hogy a relációk képezik a vonatkoztatottak abszolút tulajdonságainak alapját. A Párisz és Helené közti szerelem mindkettejükben olyan diszpozíciókat és tulajdonságokat előfeltételez, hogy – mondjuk – Helené szépsége okán szeretetre méltó. Ez azonban korántsem jelenti azt – mint ahogy Leibniz véli –, hogy a szerelem olyasvalami, ami abszolút tulajdonságokra redukálható. Sokkal plauzibilisebb annak feltételezése, hogy a szerelem döntő mértékben túlmegy az alapjául szolgáló abszolút meghatározásokon.

92 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 92

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:45

© Typotex Kiadó

2. Út a szubsztanciához a természetfilozófiai fogalmak – nevezetesen az erő fogalmának – metafizikai elmélyítése által a) Eleddig Leibniz metafizikáját a logikai alapok felől próbáltuk megérteni. Ennek során érezhetővé vált, hogy a filozófus milyen nagy mértékben törekedett a szisztematikus egység megteremtésére. A szubsztanciafogalomhoz vezető ezen út mellé enciklopédikus értelemben még két, meglehetősen eltérő jellegű hozzáférési kísérlet is járul, tudniillik az, amelyik a természetfilozófiai kérdésfeltevések nyomán metafizikai koncepciókig jut el, illetőleg az elmeközpontú kezdeményezés. Mindez szétfeszíti a rendszerszerűséget. Mégpedig nem csak azért, mert e két kezdeményezés együtt nem mutatható be a fogalomlogikai megalapozottságú kiindulópontúval együtt egyetlen deduktív-axiomatikus rendszeren belül. Önmagukban is olyan kevéssé rendszerezhetők, hogy a természetfilozófiai és a mentalista kezdeményezés nem is választható el élesen egymástól. Először úgy tűnhet, hogy a két kezdeményezés mindegyike önállóan és egyenjogúan lép a fogalomlogikailag megalapozott mellé. Ez utóbbinál a teljesen individuális fogalom állt a középpontban, amelyből az egy individuumot valaha jellemző összes meghatározás levezethető. Helyébe a természetfilozófiai út esetén az erő fogalma lép. Erről Leibniz nemcsak azt hangsúlyozza, hogy kizárólag ebből a fogalomból válik érthetővé a mozgás, hanem a következőket is hozzáfűzi ehhez: „[Az erő] az az alapmeghatározottság (attribútum), amelyből a változás következik, s melynek szubjektuma a szubsztancia.” (De Volderhez intézett levél, GP II 170.) Az erő teszi tehát az individualitást, amennyiben mint alapmeghatározottság azt a törvényszerűséget képezi, amelyik a szubsztancia változó állapotainak egész sorrendjét szabályozza III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 93 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 93

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:45

© Typotex Kiadó

(seriei mutationum lex 171). Akárcsak az individuális fogalom, az erő fogalma teremt egységet a sokrétű állapotok váltakozásában, melyek mind belőle vezethetők le. Ez a fogalom alapozza meg az individualitást is, amennyiben különös és ezen egyed számára specifikus értelemmel ruházza fel az állapotoknak ezt az egymásra következését (Folge). – Ezt az egymásra következést (Folge) Leibniz a megjelenítések (percepciók) egymásra következésének (Folge) tekinti abban az értelemben, hogy az egyre újabb megjelenítésekre való törekvés (appetitio) mindig újabb és újabb megjelenítések számára szavatolja a továbblépést az egyikről a másikra (vö. például „Monadológia”, Mon. 14. és köv. §). A két középponti jelentőségű elmebeli tevékenység azonban a megismerés (megjelenítés) és az akarás (törekvés). Ezen elmeközpontú megközelítés esetén az egyéni perspektívát, ami abból fakad, hogy minden monász belső állapotainak megfelelően az egész világegyetemet annak alapján ragadja meg, ami számára világosan és elhatároltan, s ennél fogva közelinek tűnik – tehát ami individuális nézőszögből mutatkozik meg –, az individuális fogalom analógiájára képzelhetjük el. Hiszen ez az individuális nézőpontból kialakított megjelenítés magában foglalja az egyedi szubsztancia állapotainak összességét, és egy ezen individuum számára jellegzetes minőséget kölcsönöz azoknak. A fogalomlogikai, a természetfilozófiai és az elmeközpontú álláspont nyilvánvalóan egymással párhuzamosan helyezkednek el egymás mellett, amennyiben rendre az individuális fogalomban, az erőben, illetve a megjelenítés individuális álláspontjában saját individuációs elvvel rendelkeznek. Ennek ellenére csak a fogalomlogikai megközelítés határolható el pontosan mint a szubsztancia önálló, önmagában zárt látásmódja. Ez azzal függ össze, hogy Leibniz a mondott megközelítéssel átkerül egy másik hagyomány oldalára, ahhoz képest, mint amit a másik kettő képvisel. Az igazság ama felfogása tekintetében, amely azt a predikátumnak a szubjektumban való 94 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 94

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:45

© Typotex Kiadó

bennefoglaltságaként (in esse) értelmezi, a filozófus ismételten Arisztotelészre hivatkozik (vö. például C 519 / A VI 4, 1644; GI 16. és köv. §). Az az erős állítás a maga összes determinisztikus implikációjával egyetemben, hogy a minden igaz módon állítható sajátosság (predikátum) levezethető a szubjektumfogalomból, egészen bizonyosan nem tulajdonítható Arisztotelésznek. Ugyanakkor mind Arisztotelésznél, mind Leibniznál megtalálható az az alapvető irány, mely a logikai és a reális ontológiai struktúrák pontos párhuzamosságát feltételezi, úgyhogy a predikáció – mindenekelőtt a szinguláris, predikatív kijelentések – megfigyeléséből messzemenő ontológiai következtetések vonhatók le. – Ezzel szemben Leibniz mind a természettudományos, mind az elmeközpontú megközelítés tekintetében a modern mechanisztikus filozófia hagyományába illeszkedik. Ebből indul ki, maradéktalanul ezt próbálja követni a természeti jelenségek minden magyarázatánál, ám mégis metafizikailag fölébük akar emelkedni, hogy bizonyíthassa: összeegyeztethetők az arisztotelianizmussal. Ezek a tendenciák csúcsosodnak ki az erő fogalmában. Az erő először is a mozgás fizikai alapját képezi. A mozgás azonban a mechanisztikus filozófia központi fogalma, amely úgy véli, hogy az összes természeti folyamat mozgástörvényekkel, pontosabban: az ütközés közben létrejövő mozgásátvitel mechanisztikus törvényei alapján megmagyarázható. b) A mechanisztikus természetfilozófia azonban már a Leibniz számára meghatározó kartezianizmus alakjában is (legalábbis annak leibnizi értelmezésében) széttéphetetlen szálakkal kapcsolódik bizonyos, az elmére vonatkozó kérdésfeltevésekhez. A legkiválóbb példát erre a karteziánus test–lélek problematika kínálja (ami az elmefilozófia egyik kérdésfeltevése), s ami Leibniz szerint a megmaradás-törvények esetében nehézségekhez vezet. Az arra vonatkozó kérdés, hogy a mozgás folyamataiban milyen mérték marad meg, ugyanakkor az erő metafizikai fogalmához is elvezet. E nehézség gyökerét a karteziánus dualizmus képeIII. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 95 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 95

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:45

© Typotex Kiadó

zi, amely szerint a kiterjedésként konstituált testi szubsztancia (res extensa), valamint a gondolkodás által jellemezhető szellemi szubsztancia (res cogitans) két önálló és teljességgel különböző valóságot alkot. Csakhogy a lélek és a test kölcsönhatása vitathatatlan tény. Mégiscsak úgy gondoljuk, hogy a szellem a testi folyamatok egy bizonyos módjára (így például bizonyos sérülésekre vagy zavarokra) reagál, és hogy – megfordítva – a mentális aktusok, nevezetesen az akarati elhatározások, képesek a megkívánt testi mozgások előidézésére. Az, hogy az efféle kölcsönhatások tagadhatatlan tények, először is azt jelenti csupán, hogy minden ember úgy gondolja: önmagán tapasztalja ezeket. Leibniz szemében azonban ez távolról sem jelenti még azt, hogy emiatt a metafizikai értelemben vett tulajdonképpeni valóságban is létezniük kell. Mindemellett számunkra mégis az a feladat adódik, hogy megmagyarázzuk, miként jön létre egy ilyen jelenség. Ebben az összefüggésben Leibniz három gondolkodási lehetőséget lát. A valóságos fizikai befolyásgyakorlást (influxus physicus) a következetesen fenntartott dualizmus esetén mint lehetetlent ki kell zárni. E szempont szerint ugyanis mind a fizikai, mind a mentális tartomány önmagában zárt és autark; minden folyamatot a mindenkori tartomány törvényei határoznak meg, és azokból kiindulva lehet megmagyarázni. Ha mármost egy, az akarati elhatározásból kiinduló hatás mintegy a mentálisból a fizikai tartományba folyhatna át (influere), akkor ez szétfeszítené a fizikai tartomány oksági zártságát. Ugyanis csakúgy, mint minden más zárt rendszerben, itt is érvényesek a megmaradás-törvények: a központi jelentőségű fizikai mértéknek, mindenekelőtt az erőnek – minden egyedi cserefolyamat ellenére – a rendszerben azonosnak kell maradnia. Egy kívülről (a mentális tartományból) érkező oksági hatás éppúgy zavart okozna a megmaradási tételek érvényességében, mint az a kívülre gyakorolt hatás, melynek során nyilvánvalóan erőt kellene leadni a rendszerből. 96 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 96

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:45

© Typotex Kiadó

Ha a test és a lélek közötti kölcsönhatás nem magyarázható meg közvetlen fizikai befolyással, akkor vajon meggyőzőbben írható-e le az okkazionalisták módjára az alkalomszerű okok (occasio = alkalom) rendszerével (a második magyarázati modellel)? Ezen elképzelés szerint az akarat nem közvetlenül okságilag hat a testre, és idéz elő egy bizonyos mozgást benne, hanem Isten az emberi elme általa látott akarati elhatározása alkalmával váltja ki a kívánt mozgást a testben, és ennek megfelelően a testnek a szellemre való látszólagos ráhatása esetében is. A most elmondottak már Leibniznak az okkazionalizmussal kapcsolatos értelmezését tükrözik. Maguk az okkazionalisták a mi számunkra meglehetősen zavaros nehézségekkel szembesültek; úgy látták, hogy a testi tartományon belüli mozgásátvitel megmagyarázhatatlan, s hogy ahhoz egy végtelenül tökéletes és szükségszerűen hatást gyakorló lénynek (Istennek) a feltételezésére van szükség. Leibniz ehhez képest sokkal éleselméjűbben egy ilyen feltételezés egyetlen – és csak bizonyos körülmények mellett – lehetséges szisztematikus igazolását a következőkben pillantotta meg. Az okkazionalisták számára alapot képező kartezianizmus talaján – a filozófus megítélése szerint – a mentális és a fizikai tartomány, azaz két, önmagában zárt és öntörvényű terület közvetlen kölcsönhatása – egyebek mellett – a megmaradás-törvények megsértéséhez vezet. A test és lélek kölcsönhatásának jelenségét tehát nem foghatjuk fel valóságos kölcsönhatásként. Az okkazionalizmus ezen egyedül lehetséges igazolása azonban megdől. Ugyanis akár Isten avatkozik be a testek tartományába, hogy mozgást idézzen abban elő, akár egy teljességgel másfajta és elkülönült szubsztanciatartomány közvetlen hatása nyomán jön az létre, mindkét esetben sérülnek a testi tartományban érvényes megmaradási tételek. (Vö. például Theod. 1, 61 §, GP VI 136; vö. Woolhouse [VI] 1994.) Az egyetlen járható kiutat ahhoz, hogy elkerüljük a megmaradás-törvények megsértését, Leibniz abban pillantja meg, hogy III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 97 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 97

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:46

© Typotex Kiadó

önmagukban teljesen zárt és autark rendszerekből induljunk ki, amelyek közt semmiféle valóságos oksági csere nem megy végbe. Minden egyedi szubsztancia vagy – ahogy Leibniz 1695-től kezdve nevezi: – monász ilyen önmaga számára elegendő, autonóm és „ablak nélküli” rendszert képez. A monászok mindennemű változása tisztán belső folyamat, azaz saját belső állapotaikkal, percepcióikkal kapcsolatos. Ezek sorrendje spontán módon saját belső természetükből jön létre és a belső törvényeknek megfelelően szabályozott. Az egész valóság ilyen teljességgel önálló rendszerekből (monászokból) épül fel. Az élő organizmus így a lélekből mint uralkodó (mert tisztább és elhatároltabb percepciókra képes) monászból, valamint a testből mint alárendelt monászok halmazából áll. Miután az olyan izolált rendszerek, mint a lélekmonász, illetőleg a monászok aggregátuma, azaz a test között nem létezhetnek valóságos kölcsönhatások, Leibniz annak magyarázatát tűzi ki célul maga elé, hogy miként jön létre a test és lélek közötti kölcsönhatás jelensége (látszata). Ennek érdekében vezeti be az eleve elrendelt harmónia hipotézisét, illetőleg vázolja fel – ahogyan később már magabiztosabban emlegeti: – saját rendszerét, miközben részint a párhuzamosság vagy a megfelelés (concomitance) hipotéziséről is említést tesz (harmadik magyarázati modell). (Leibniznak a hipotézisekről alkotott elképzelésével kapcsolatban lásd: Marschlich [VI] 1997, 180–201.) Ezen azt kell értenünk, hogy minden egyes monász állapotainak teljes sorrendjét külső behatás nélkül, saját bensőjéből hozza létre, de úgy, hogy egy előzetesen elrendezett (= eleve elrendelt) harmónia szerint az összes többi monász állapotainak is megfelel. Úgy tűnik, hogy ez a csupán eszményi megfelelés az egymással összehangolt entitások kölcsönhatásán alapszik. Leibniz nem is áll annyira távol az okkazionalizmustól: ő is ismer alkalomszerű okokat. Mindkét félnek az a meggyőződése, hogy valami külsődleges nem gyakorolhat valóságos hatást a testekre. Isten csak valami külsődleges jelenléte során, alkalom98 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 98

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:46

© Typotex Kiadó

szerűen hoz mozgásba egy testet (ez volt az okkazionalisták álláspontja), vagy a test maga hoz létre mozgásokat önmagából. „…a test minden elszenvedése spontánul történik, vagy pedig belső erőből ered, még ha alkalomszerűen valami külsődleges (occasione externi) behatásra is.” (SD II 5, GM VI 251.) Látjuk, hogy a test és lélek közötti problematika vezette el Leibnizot azon természetfilozófiai koncepción át, hogy egy rendszerben fontos mértékeknek meg kell maradniuk, ahhoz a posztulátumhoz, hogy a voltaképpeni valóságos entitások csak monászok, azaz zárt rendszerek, azaz kapcsolatok nélküli entitások lehetnek. Minden viszony (reláció) – nevezetesen a különböző entitások összeegyeztethetősége – puszta látszat. Ez az eredmény minden alapvonását tekintve pontosan egybevág

4. ábra: Rajz a Discours de métaphysique 17. §-ának tervezetéből III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 99 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 99

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:46

© Typotex Kiadó

a logikai úton megalapozott elmélettel. Azzal tudniillik, hogy minden állítmány alapjának az alany fogalmában kell gyökereznie, valamint hogy csak a szubjektumukból levezethető abszolút (első rendű, monadisztikus) predikátumok jelölnek valóságos dolgokat. A relacionális predikátumok, melyek a vonatkozás alatt álló szubsztanciák egyikéből és másikából sem magyarázhatók meg, hanem mintegy valamiféle kettejük között lebegőt képeznek, semmilyen valóságos dolgot nem jelölnek, hanem csak az abszolút tulajdonságokból adódó jelenségek. A szakirodalomban különbözőképpen ítélik meg Leibniznak a relációk egyszerűsítésére tett kísérletét. Ishigurónak (lásd Ishiguro [IX] 1990, 117–122, 133) bizonyára igaza van azzal a tézisével, hogy a többargumentumú predikátumot tartalmazó mondatok a felületes nyelvtan szerint visszavezethetők az egyargumentumú predikátumokat tartalmazókra (III 1c). Ebből azonban nem következik kényszerítő erővel az, hogy ezzel a dolog természete szerint minden relacionális tulajdonságot vagy tényt kiküszöböltünk volna. Inkább arról van szó, hogy az egyargumentumú predikátumokban előfeltételezhetjük a többi individuumhoz fűződő viszonyt. Elfogadva tehát, hogy valamely individuum leírásához elengedhetetlenek a relacionális tulajdonságok, a továbbiakban az ontológiai státusukat firtató kérdésre figyelünk. Itt ellent kell mondanunk az Ishiguro műve 129. oldalán kifejtett álláspontjának. A szubsztanciák külső viszonyai Leibniznál nem rendelkeznek ontológiai realitással, hanem azon alapulnak, hogy valamelyik egyedi szubsztancia a maga spontán, kizárólag saját belsejéből előidézett percepcióival (IV 5c) az összes többit is kifejezi. A többi monászhoz fűződő viszony csak más zárt entitások megjelenítéseiben adott, melynek eredete tisztán belső jellegű. Így azután az a tény, hogy A világosabban és elhatároltabban jeleníti meg B-t, mint C, a jelenségek szintjén a térbeli közelség viszonyaként jelenik meg: A közelebb van B-hez, mint C. 100 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 100

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:47

© Typotex Kiadó

c) Térjünk most vissza a megmaradás-törvényekhez. Eleddig nem tettük fel a kérdést, hogy melyek a megmaradó mértékek. E kérdésben jelentős ellentétre bukkanunk Leibniz és Descartes között. Descartes úgy hitte, hogy a mozgásmennyiség marad meg, amely a tömeg és a sebesség (mv) produktumaként számítható ki. Ezen megmaradás-törvény érvényessége mellett a testmozgatást kifejtő elme csak a sebesség irányát, nem pedig abszolút mértékét képes befolyásolni saját óhajának megfelelően. Ez az elmélet nyilvánvalóan nem kielégítő, mivel nem képes a jelenségek magyarázatára. Saját tapasztalatainkra hagyatkozva tegyük fel, hogy mozgásaink módját, azaz irányát éppúgy akaratlagosan vagyunk képesek irányítani, mint annak sebességét. – Ennek megfelelően Leibniz két szempontból is Descartes mozgástana ellen fordul. Egyfelől megkísérli bizonyítani, hogy a rendszerekben az irány összessége is megmarad. Másfelől ‒ és ez a fontosabb szempont ‒ azt mutatja meg, hogy ami a rendszer abszolút (irányzottságtól eltekintő) mértékében megmarad, az nem a mozgáskvantum (mv), hanem az erő (mv2). Leibniz 1686ban közzétett „Kurzer Beweis eines bemerkenswerten Irrtums von Descartes und anderen bezüglich eines Naturgesetzes” (GM VI 117–119 / A VI 4, 2027–2030) (Descartes és mások figyelemre méltó, egy természettörvénnyel kapcsolatos tévedésének rövid bizonyítása) című tanulmánya elkeseredett vitát váltott ki a karteziánusok körében, akik megkísérelték védelmükbe venni mesterük mozgástörvényeit. (Vö. Papineau [XIII] 1981.) Ez a bizonyítás olyannyira fontos volt Leibniz számára, hogy több ízben is megismételte (egyebek mellett a DM 17. §-ban [GP IV 442. sk. / A VI 4, 1556–1558] [„Metafizikai értekezés”, in: Leibniz: Válogatott filozófiai írások [1986], 27–31.). Ennek során abból az esetből indul ki, hogy egy egyszeres tömegegységgel rendelkező test, amely esés közben négyszeres utat tett meg, ugyanolyan mennyiségű erőre tett szert (egy hatás elérésére, így például egy test ismételt felemelésére), mint egy hozzá képest III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 101 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 101

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:47

© Typotex Kiadó

négyszer akkora tömegű test, amely csak negyedannyi utat tett meg. Az erő megmarad – mint ahogy azt a karteziánusok is elismerik –, de nem így a mozgáskvantum. Mivel az esés Galilei-féle törvényei szerint a gyorsulás a megtett út négyzetével arányos, az első test a négyszer hosszabb úton csak a második test sebességének kétszeresére gyorsult fel, mozgáskvantuma tehát csak a felét teszi ki. Eddig mindez csupán a mechanisztikus fizikán belüli, a mozgástörvények körül fellobbant vitának tűnhetett. A vitás kérdés filozófiai jelentősége az, hogy a mozgáskvantummal mint tisztán fizikai mennyiséggel szemben az erőt vagy azt a képességet, hogy közvetlenül valamilyen változást idézzünk elő, nem kell hogy egyszerűen holt fizikai tényezőként kezeljük, hanem olyasvalamiként, ami hatást kifejtő erőként (Wirkkraft) valami életszerűt testesít meg. Leibniz nem véletlenül beszél vis viváról (életerő). Sőt még egy lépéssel tovább is megy ennél, amikor úgy ítéli meg, hogy a mechanisztikusan magyarázható természeti jelenségekben kibomló fizikai erő mint a mozgás diszpozíciója csak levezetett dolog. Az alapját képező tulajdonképpeni valóságot: tudniillik az eredendő erőt metafizikailag a törekvés mentális képességeként kell felfognunk. „…A valóság természete az erőben gyökerezik, s ebből következik valamilyen az érzéssel és a törekvéssel hasonnemű dolog.” (SN, GP IV 479. Vö. Új rendszer a szubsztanciák természetéről… in: Leibniz: Válogatott filozófiai írásai [1986] 189.]) Ebből is láthatjuk, hogy mennyire szorosan összekapcsolódik egymással Leibniznál a természetfilozófiai és a mentalisztikus elem. d) Éppen ez a bensőséges kapcsolat felel meg Leibniz filozófiai szándékainak. Hiszen a modern matematikai módszerekkel működtetett (azaz mindenekelőtt az analitikus geometria eszközeivel leírható) fizika szemszögéből igyekszik megmutatni, hogy az önmagán túlmenően egy metafizikai alapra utal, amennyiben nem elégszünk meg egyedi jelenségek magyaráza102 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 102

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:47

© Typotex Kiadó

tával, hanem rákérdezünk arra, hogy mi az, ami valóságos bennük. Leibniz tehát a mechanisztikus elgondolások híveinek szemében minden fizikai történés alapjelenségeként számon tartott mozgásból indul ki, és annak bizonyítására törekszik, hogy a mozgás nem fogható fel kimerítően a kiterjedés mint a kiterjedt térben való helyzetváltoztatás geometriai kategóriáival, ha az érdekel bennünket, hogy mi az, ami a mozgásban valóságos. „… amennyiben figyelmünk a mozgásra vagy inkább a testek mozgató erejére (force mouvante) mint valami valóságosra irányul (amint azt nyilvánvalóan el kell ismernünk), akkor szubjektuma kell legyen.” (Leibniz levele Huygensnek 1694, GM II 184.) E követelés mögött Leibniz számunkra már jól ismert felfogása húzódik meg: a valóság a maga tulajdonképpeni, szigorú értelmében kizárólag individuális szubjektumokat, valamint a belőlük (egyenként) levezethető tulajdonságokat foglal magában. Valamely dolog tehát csak akkor lehet valóságos, amennyiben vagy egyedi dolog, vagy pedig egyértelműen valamely egyedi dologhoz mint szubjektumhoz rendelhető. Márpedig ezt a feltételt a mozgás nem teljesíti, amennyiben kizárólag a mechanisztikus filozófia kiterjedéssel kapcsolatos kategóriáiban a tökéletesen homogén kiterjedésű térben való helyzetváltoztatásként fogjuk fel. (vö. például DM 18. §, GP IV 444 / A VI 4, 1558. sk.,* illetőleg egyik Arnauld-hoz intézett levelében GP II 98). Ugyanis több, egymáshoz viszonyítva térbeli helyzetüket megváltoztató test esetén a mechanisztikus mozgástörvények álláspontjáról szemlélve végső soron önkényesnek mondható, hogy e testek közül melyiket tételezzük nyugvó vonatkoztatási pontnak, amelyikhez képest a többiek megváltoztatják helyzetüket, tehát mozgást végeznek (vö. Wilson [III] 1989, 205–217). Ebben az összefüggésben Leibniz a hipotézisek egyenértékűségéről (aequipollentia) beszél. Arról van itt szó, hogy a jelenségek * A magyar kiadásból ez a paragrafus kimaradt. (A ford.)

III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 103 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 103

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:47

© Typotex Kiadó

alapján semmilyen kísérlettel sem tudjuk bizonyítani ama hipotézis fölényét, amely ezt vagy azt a meghatározott testet nevezi a mozgás nyugvópontjának egy másik hipotézissel szemben, amelyik a másik testet teszi meg mozdulatlan pontnak. Egyenes vonalú egyenletes mozgás esetén mindez könnyen belátható. Ám Leibniz úgy vélte (vö. ehhez például Dynamica II, sec. 3, prop. 19, GM VI 507. sk.), hogy ez átvihető a mozgásra általában, tehát a gyorsuló és görbe vonalú mozgásra is, nyilván azért, mivel ezeket a határértékek figyelembevételével az egyenletes és egyenes vonalú mozgás végtelenül kicsiny (infinitezimális) szegmenseire vélte visszavezethetni. A foronómiáról (a mozgástörvények tanáról) szóló rövid tanulmányában (C 590–593) a hipotézisek egyenértékűségéről alkotott (és minden mozgásfajta tekintetében általánosított) ezen felfogást Leibniz – világnézeti szempontból igen jelentőségteljesen – a ptolemaioszi és a kopernikuszi világkép közt feszülő ellentétre alkalmazta. – Az a szubsztancia-probléma szempontjából igen fontos következtetés, mely a tisztán mechanisztikusan értelmezett mozgásjelenségek teljes relativitásából adódik, most már így hangzik: ha azt akarjuk, hogy a mozgásban mégiscsak valamiféle valóságot pillantsunk meg, akkor az alapjául szolgáló erőhöz kell visszatérnünk, amelyet mozgató mozzanatként vagy a mozgás közvetlen okaként inkább az egyik testhez, mint egy másikhoz kell hozzárendelnünk, mint szubjektumhoz, ami ezzel eleget tesz a realitás feltételének (vö. „Metafizikai értekezés” [DM] 18. §). e) Ebből válik érthetővé, hogy miért játszik Leibniznál olyan jelentős szerepet a dinamika. Azért tudniillik, mivel a dinamika – illetőleg az általa vizsgálat tárgyává tett erő – mintegy közbülső helyet foglal el a fizikai jelenségek speciális magyarázata és a valóság alapjait firtató általános metafizikai kérdés között. Ezen közbülső álláspontnak megfelelően Leibniz az erőkön belül további kettéosztást hajt végre az eredendő metafizikai erő (vis primitiva) és az úgynevezett levezetett erő (vis derivativa) kö104 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 104

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:47

© Typotex Kiadó

zött, ahogyan az az egyedi fizikai jelenségekben kibontakozik és alkalmas azok magyarázatára. Ezt metszi keresztbe az aktív és a passzív erő szerinti megkülönböztetés. Így Leibniz (vö. például SD 1 3 [GM VI 236. sk.]) összesen négy különböző erőt ismer. A passzív erőt nem kizárólag tétlenként fogja fel – azon képességként tehát, hogy valamely más dologtól hatást szenvedjen el (vis patiendi) –, hanem ama képességként is, hogy valamely más dolog hatásával ellenállást szegezzen szembe (vis resistendi), tehát hogy egy test áthatolhatatlansága és tehetetlensége révén ellenszegüljön annak, hogy egy másik test egyidejűleg elfoglalja a helyét, vagy mozgásba hozza őt. Ha azonban tehetetlenség lakozik a testben úgy, hogy önmagától áll ellen a mozgatásnak, akkor kézenfekvő, hogy a vele ellentétes aktív vagy mozgató erőt, amely a mozgással szembeni ellenállás megtöréséhez szükséges, ugyancsak a testi szubsztancia immanens elveként fogjuk fel. Ezzel Leibniz a modern mechanisztikus filozófia mozgásproblematikájából kiindulva eljutott a forma és az anyag arisztotelészi megkülönböztetéséhez. Ezzel a fogalompárral jellemezte már Arisztotelész is az aktívan formáló vagy meghatározó, illetőleg a passzívan formálható vagy befogadó két, egymást kiegészítő immanens elvét, melyek csak együttesen tesznek ki egy létezőt vagy egy bizonyos fajt. E megkülönböztetés értelmében Leibniz az egyik testben lakozó ellenállást a mozgással szemben materia primaként [első anyag] vagy eredendő, passzív erőként fogja fel, míg az aktív, mozgató elvet, amelynél fogva semmi sincs nincs tökéletes nyugalomban, hanem minden testi szubsztancia állandóan mozgást végez – általánosabban szólva: a ténykedés elvét (azt ugyanis, hogy minden eredendő szubsztancia tartósan tevékeny) –, formaként vagy eredendő aktív erőként értelmezi. (Ugyanakkor ennek a megfordítottja is igaz. Csak ha a szubsztanciális forma fogalmát – melyet a skolasztikusok olyan elvont általánossággal fogtak fel, hogy maguk sem értették már pontosan, mire is gondolnak – az erő természetfilozóIII. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 105 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 105

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:48

© Typotex Kiadó

fiai értelmezése alapján konkrét tartalommal töltjük meg, válik értelmessé és használhatóvá (vö. például GP IV 479). Az eredendő aktív és passzív erők esetén a metafizikai alapokkal vagy a tulajdonképpeni valósággal van dolgunk. Ez a valóság Leibniz alapmeggyőződése szerint, mellyel már a legkülönfélébb területeken találkoztunk, a szubsztanciákra és arra korlátozódik, ami minden egyes esetben önmagukban járul hozzájuk. Az eredendő erőknek következésképpen abszolútnak kell lenniük, azaz hozzá lehet őket rendelni valamely testi szubsztanciához anélkül, hogy a mozgatott testek rendszerén belül más erőkkel hasonlítanánk össze őket. Ezzel szemben a levezetett aktív és passzív erők éppenséggel arra szolgálnak, hogy megmagyarázhassuk a különböző mozgatott testek közötti kölcsönhatást, amelyek fizikai jelenségekként kétségkívül adottak és empirikusan megállapíthatóak. Miután a geometriai tulajdonságokhoz – nevezetesen a folytonos kiterjedtséghez s ezért a tetszőleges oszthatósághoz – mindig tapad valamiféle viszonylagosság, Leibniz számára nem képezhetik – mint Descartes-nál – a testi szubsztancia lényegét. Csak valamely passzív erő dinamikus tulajdonságai (mint például az áthatolhatatlanság) lehetnek immanens, ugyanazt a szubjektumot tartósan megillető meghatározottságok, és számíthatnak ezért a test lényegi vonásainak. (Leibniz levele Arnauld-nak, GP II 120.) A minőségi különbségeknek a fokozatiakra való leibnizi visszavezetése miatt figyelemre méltó, hogy a filozófus a paszszív erőt egyszerre fogja fel olyan erőként, amely egyaránt képes hatásokat elszenvedni és ezen elszenvedés keretein belül ellenállni nekik (vis primitiva patiendi seu resistendi). Ezért aztán az elszenvedés a hatásgyakorlás (aktivitás) egyik formája: reakció, szembenálló hatás a tehetetlenség és az áthatolhatatlanság alakjában. A lex continuitatis értelmében Leibniz itt is jelentős mértékben eltér Arisztotelésztől. Utóbbi szemében a hatás gyakorlása, illetve a hatás befogadása alapvetően külön106 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 106

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:48

© Typotex Kiadó

bözik egymástól (az egyikük nem veheti át a másikuk szerepét), ugyanakkor mégis egymásra utalt mozzanatokat képez (csak együttesen képesek valamely folyamat létrehozására). Ezzel szemben Leibniz számára szigorúan véve kizárólag csak eltérő fokú aktív erők léteznek. A magasabb fokú intenzitással ható a hatékonyságával kerekedik felül, de úgy, hogy a másik nem pusztán elszenved, hanem az elszenvedéssel szembeszegezett ellenállása vagy ellenhatása (reakciója) révén gátolja vagy megváltoztatja a másik hatását. f) Ezt a minden dologban benne rejlő törekvést az aktivitásra Leibniz a conatus (törekvés, erőfeszítés) fogalmának segítségével tárgyalja. A fogalmat Hobbestól veszi át, s először is az infinitezimális mozgásmozzanatot jelenti a kiterjedés nélküli pillanatban (vö. Beeley [XIII] 1996, 303–325). Ez a pontszerű, elemi mozgás kapóra jön Leibniz ama törekvésének, hogy áthidalja a potencia és az aktus ellentétét. Még nem aktuális mozgás, ami kiterjedést igényelne, de nem is puszta potencia, mivel az ilyen mozgáskezdemény önmagától, külső akadály nélkül megy át az aktusba. Leibniz azonban tovább építi a conatus fogalmát, amennyiben a minimális mozgást törekvéssé alakítja át. Az SD I. 10 (GM VI 240) szöveghelyen egy önkritikus elmélkedésben szembefordul saját korábbi mozgástanával, amely a mechanisztikus filozófia értelmében vett conatust egyedül geometriai kategóriákkal, a kiterjedés korlátozásaiként (méret, alak, hely) és ezek változásaiként igyekezett felfogni. Ebben az elvont szemléletmódban a dolgok önmagukban közömbösek (indifferent) volnának a mozgással és a nyugalommal szemben; a mozgásra irányuló mindennemű belső, aktív törekvés nélkül és a belső, a mozgást akadályozó tehetetlenség híján. Így azután a mozgáskezdemény (mutandi conatus) valamiféle velük szemben külsődleges dolog volna, amit magukkal hurcolnak, és amit egy ütközés során az egyik mozgatottól egy másik felé tovább lehetne adni. Leibniz ennek a foronomikus megközelíIII. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 107 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 107

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:48

© Typotex Kiadó

tésmódnak, amely akár a mozgási törvények téves megállapításához is vezethet, a dinamikával történő felváltását követeli. A dinamika metafizikailag meg is alapozza központi fogalmát, az erőt, és a mindenkori tárgyban rejlő törekvésként értelmezi. Ebből a törekvésként értelmezett conatusból az következik, hogy minden egyedi szubsztancia időben tartósan tevékeny, hiszen Leibniz elveti azon valóságos oksági interakciót, amelyben egy másik dolog meggátolhatná, hogy a törekvés hatást váltson ki. Az eleve elrendelt harmónia értelmében a monászok csak ideális módon – ahogy egymáshoz vannak illesztve – megváltoztathatják, de nem hiúsíthatják meg hatásgyakorlásukat. A tartós, lényegi tevékenységgel kapcsolatos tézis megfelel Leibniz azon meggyőződésének, hogy a végtelenül gazdagon tagolt valóságban semmilyen vonatkozásban nem létezhet tökéletes egyensúlyállapot (indifferencia) az egymással szemben álló erők és tendenciák között, s ezért teljes nyugalom sem. Az a metafizikai meggyőződés, melyet az ifjú Leibniz már korai teológiai tanulmányában kinyilvánított, hogy tudniillik „az önálló fennmaradás” (per se subsistere) annyit jelent, hogy valami magában hordozza a tevékenységelvet (principium agendi), arra az érvre lyukad ki, hogy a szubsztanciális létezés lényegét tekintve tevékeny létet vagy aktív végrehajtást jelent, sohasem puszta előfordulást (Vorhandensein). A tevékenységelv ugyanis, ami az önálló szubsztanciális létezés lényegét teszi ki, Leibniz szemében nem lehet puszta nyugvó képesség, ugyanakkor az ellentétes irányba ható erők révén sem lehet egyensúlyi állapotban megtartani, s így szakadatlan tevékenykedéshez vezet. A szubsztancia folyamatos tevékenységének ez a fogalma lehetővé teszi Leibniz számára, hogy teljesen egyéni értelmezést kölcsönözzön az atommal kapcsolatos, az atomisták (Démokritosz, Epikúrosz és – az újkorban – Gassendi) által divatba hozott elképzelésnek. Ismeretes, hogy Leibniz az SN lapjain az egyszerű szubsztanciákat metafizikai pontoknak vagy 108 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 108

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:48

© Typotex Kiadó

szubsztanciális atomoknak nevezte (vö. GP IV 482 [magyar kiad.: 193.], lásd továbbá az atomers de substances vagy az atomi substantiae tekintetében GP IV 478, 561, valamint 511.) Mindkét kifejezés azzal az igénnyel kapcsolódik össze, hogy szemléletessé és érthetővé tegye a monászok tökéletes oszthatatlanságát. Ugyanakkor egyébiránt kevésbé helyénvaló konnotációkat is hordoznak, amint az egy szellemi valóság térbeli és anyagi ekvivalenciái esetén el is várható. A kiterjedéssel rendelkező dolgok világában a pont az egyetlen oszthatatlan, ami azonban csak egyfajta határértékként lehet, miközben Leibniz szándéka szerint a monászok nem a valóság határoltságai, hanem építőkonstitutív elemei (478). Hasonlóképpen Leibniz nem ismerheti el az eredeti értelemben vett atomokat, amelyek osztatlanságát általában mechanisztikusan és statikusan azzal magyarázzák, hogy nem tartalmaznak vákuumot, ezért felülmúlhatatlanul kemények és tömörek, tehát semmilyen módon nem bonthatók fel alkotórészeikre. A monászok osztatlansága Leibniz számára dinamikusan azzal függ össze, hogy autark módon egy belső elv alapján tartósan tevékenyek (lásd „Monadológia”, Mon. 10. és köv. § [magyar kiad.: 308.]). Teremtett dologként minden monász folyamatosan változik. A monászok teljességgel osztatlan volta miatt ez a változás nem állhat kívülről okozott részek cseréjéből, azaz úgy, hogy az eddigi részek eltűnnek, és újak veszik át a helyüket. Sokkal inkább mélyen zajló, a belső struktúrákat érintő változásról van szó, ezért valamilyen belső elvből kell táplálkoznia. Ezért esetükben nem kívülről kiváltott elszenvedésről, hanem folyamatos, spontán öntevékenységről beszélhetünk.

III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 109 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 109

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:48

© Typotex Kiadó

3. A mentális út a szubsztanciához A szubsztanciafogalom két központi jelentőségű aspektusa – tudniillik az az inkább természetfilozófiai nézőpont, hogy a szubsztancia erő vagy a tevékenység-elv, illetőleg a metafizikai szemszög, hogy a szubsztancia az igaz egység elve, amint ezt Leibniz például az SN-ben (GP IV 478. sk. [magyar kiad.: 193. sk.]) kidolgozta – bensőséges összefüggést alkot. Együvé tartozásuk először is abból adódik, hogy Leibniz a legvégső konzekvenciákig gondolja végig őket. Így mindkettő a teljes önmagában való elégségességhez (autarkia) vagy önmagába zártsághoz vezet. A filozófus a tevékenységet olyan tevéssé hegyezi ki, amely anélkül, hogy valójában kívülről kiváltott folyamatokat szenvedne el, kizárólag belső forrásból ered. Ez a tökéletes egység ugyanakkor azt jelenti számára, hogy a szubsztancia a külső világhoz fűződő kapcsolatok teljes hiánya mellett és alkotórészek nélkül képez zárt egységet. (A reális, kölcsönös egymásra hatás alakjában megmutatkozó valódi kapcsolatok alkotórészek meglétét feltételezik, mivel az olyan hatásgyakorlás, amely a dologra mint egészre irányulna, csak teljes megszüntetését vonhatná maga után.) A tevékenység és az egység közti összefüggésnek további elágazásai vannak. Az anyag mint puszta passzivitás önmagában csupán tetszőleges sokaságú rész halmazát képezi (478). Valódi egység megteremtésére nyilvánvalóan csak a tevékenység képes, amely a korábbi tevékenységhez kapcsolódik, ezt teszi meg alapul, és az újonnan tételezendő tevékenységet egységbe kovácsolja vele. Kiváltképp a mentális tevékenységek végzik az egységbe rendezésnek ezt a feladatát. A gondolkodás úgy, hogy az elmúltra emlékeztetve azt jelenvalóként őrzi meg és várakozva megelőlegezi a jövőt. Az akarat úgy, hogy életben tartja a mindig új és jobb állapotokra való törekvést, úgyhogy a különböző állapotok egymást követhetik és egymásból következhetnek, s 110 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 110

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:48

© Typotex Kiadó

így összefüggenek egymással. Nem véletlen tehát, hogy Leibniz az SN-ben, miután megfogalmazta a valódi egység követelményét, ami nem létezhet a folyamatosan kiterjedt dolgok világában, s amit ezért metafizikailag kell valamilyen formális vagy aktív létezővel megalapozni (478), a szubsztanciális formákat egy elmeként megértő erővel magyarázza. „Azt találtam, hogy a szubsztanciális formák természete az erőben leledzik, s hogy ebből valami az érzékeléshez és a törekvéshez hasonlatos dolog követezik, s hogy ezért ama fogalomnak megfelelően kell felfognunk, melyet a lelkekről őrzünk magunkban.” (479) Ezen a szöveghelyen Leibniz az eredendő aktív vagy mozgató erőt az SD I 3-hoz képest tovább lépve mentálisként, mint törekvő erőt értelmezi. Eközben azonban a mentális mint olyan világát nem korlátozza a tudatos gondolkodásra, mint Descartes, hanem az érzékelést is hozzárendeli, s így az állatoknak is lelket tulajdoníthat. Ugyanakkor Leibniz – a karteziánus Arnauld-val szemben – fontolóra veszi, hogy tényleg csak a szorosabb értelemben vett mentális képességek – tehát az emberi tudat – képesek-e nem csupán közvetlen hordozójukat: a szubsztanciális formát vagy – későbbi megnevezés szerint – a szellem-monászt, hanem a test-szubsztancia egészét (az organikus testet is beleértve) valóságosan szubsztanciális egységgé alakítani. Ebben az esetben az emberen kívül nem létezne semmi szubsztanciális, az állatok pedig puszta gépek, s így több szubsztancia aggregátumai lennének (GP II 77). Az állatok puszta biológiai gépekként való karteziánus felfogását Leibniz kései írásai (SN, GP IV 478; „Monadológia”, Mon. 25. és köv. §-ok) egyértelműen leküzdik. A mentális mint olyan egyik sajátosságából, tudniillik a tudat intencionális struktúrájából kiindulva Leibniz igen hasonló következtetésekre jut, mint amit a DM-ben fogalomlogikai alapokon állva a teljes individuális fogalom révén igazolt. Azt ugyanis, hogy valamely individuum lelke „mindannak a maradványai (restes), ami történt vele, továbbá mindannak a jeIII. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 111 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 111

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:48

© Typotex Kiadó

lei (marques), ami történni fog vele” (DM 8. §, GP IV 433 / A VI 4, 1541 [„Metafizikai értekezés”, 16.]). A DM-ben ez a tézis következménye annak, hogy az individualitás olyan fogalmon alapul, ami teljességgel elegendő ahhoz, hogy abból a fogalom alanyával kapcsolatos minden igaz módon kijelenthető állítmányt levezessünk. A fogalom azonban lényegét tekintve időtlen. Ezért nem képes az események időbeli egymásra következését időbeli egymásutánként megjeleníteni, hanem csak egymást tartalmi szempontból feltételező mozzanatok logikai sorrendjeként. A fogalom időtlensége okán nem pusztán az élet időbeli szakaszait jeleníti meg, hanem szükségképpen az egész élettörténetet. Ha egy ilyen fogalom lakozik egy, az időben megjelenő individuumban, és ez alkotja az individualitását, az individuum számára minden egyes pillanatban egész múlt- és jövőbeli élettörténetének jelenvalónak kell lennie. Ugyanez a következmény alapozható meg azonban mentális síkon a tudat valamire való irányultsága vagy intencionalitása felől, amely tudat képes arra, hogy minden időlépcsőfokot az én jelenébe emeljen. Amikor a tudat visszafelé veszi az irányt, akkor emlékek vagy retenciók (ahogy azt a husserli fenomenológia nevezi) révén visszatartja még a valóságos eseménytörténetben már elmúltat, hogy ezáltal a tudatban még jelenvaló maradjon. Másrészt a tudat előrefelé irányultsága a várakozásokban és a protenciókban megelőlegezi a hátralévőt (das Ausstehende) és a jövőbelit, jelenvalóvá, sőt – például a jövővel kapcsolatos félelmek formájában – hatékonnyá és a cselekvést meghatározóvá teszi a szellemben. Az egyik 1676 áprilisában az individuáció elvével kapcsolatban papírra vetett rövid lélegzetű tanulmányában (A VI 3, 490. sk.) Leibniz meg is fogalmazza a mentálisnak mint olyannak azt a sajátszerűségét, hogy a jelenben az ezt megelőző állapot hatását önmagában mint minőséget s ezzel mint valami nem teljesen relatívat, hanem – legalábbis részben – abszolút meghatározást tartja vissza (retinere, azaz retenció). Leibniz az individuációt 112 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 112

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:49

© Typotex Kiadó

a megkülönböztethetetlenségi elvnek megfelelően szeretné alátámasztani abban az értelemben, hogy nem létezhet két különböző, ám minőségileg megkülönböztethetetlen individuum. Mindez akkor teljesül, ha az okozatban még jelen van a keletkezés (az ok) mikéntje, mint megmaradó intrinzikus sajátosság. Hiszen a valóság sokfélesége miatt nem létezhet két teljesen egyforma élettörténet. Ezért aztán két különböző individuum szükségképpen különböző minőségekkel kell hogy rendelkezzen, melyekben eddig eltérő fejlődésük mintegy megmarad és megőrződik. – De nem találhatók-e olyan ellenpéldák, amelyekben különböző módon minőségileg azonos következmény jött létre? Leibniz válasza az, hogy ilyen ellenpéldák csak az absztrakció – tehát például a geometria – tartományában találhatók, de nem a valóságban, mivel az anyag csak a szellem által lehet tartós. A szellemi dolgoknak azonban az a sajátosságuk, hogy intencionalitásuk révén jelenvalóként őrzik meg az elmúltat. – Azt a szempontot, hogy a szellem az eljövendőt rá várakozva emeli be a jelenbe, itt Leibniz (az érvelés kontextusa okán) nem teszi megfontolás tárgyává. Mivel azonban a filozófus determinizmusa miatt a jövőbeli és az elmúlt szimmetriáját feltételezi (minthogy mindkettő megingathatatlanul bizonyos), a jövőben bekövetkezendő várakozásteli jelenvalóvá tétele (Gegenwärtigmachen), analogikusan az elmúlt események jelenvalóként való megtartásához (Gegenwärtighalten) az emlékezet révén, a mentális mint olyan sajátosságának mutatkozik. Amenynyiben a fennállás (szubzisztálás) azt előfeltételezi, hogy valami egységként áll fenn – mondja Leibniz („Metafizikai értekezés” [DM] 12. § [GP IV 436 / A VI 4, 1545) –, akkor önmagában véve egy test sem maradhatna fenn tovább egyetlen pillanatnál. Puszta passzivitásként ugyanis összefüggéstelen sokféleségre esne szét. Egységet csak aktív elem hozhat létre, mindenekelőtt a mentális tevékenység. Azáltal, hogy az emlékezetben megőrzött előfeltételezéseket odaköti a múlthoz, s ezen az alapon kísérli meg eltervezni és alakítani a jövőt, egyben egyesíti a különböző idősíkokat. III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 113 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 113

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:49

© Typotex Kiadó

4. Szintéziskísérlet az egyes jelenségek mechanisztikus magyarázata, illetve a szubsztanciális formák általi ontológiai megalapozás között Leibniz kezdetektől fogva arra törekedett, hogy kibékítse egymással a tradicionális arisztotelianizmust és a modern mechanisztikus filozófiát. Érett korszakában több ízben azt az igényt jelentette be (vö. például „Metafizikai értekezés” [DM] 10. és 18. §; SN, GP IV 478; SD I 3, GM VI 236), hogy e szintézis megteremtése abban a formában sikerült is neki, hogy mindkét kezdeményezésnek kijelölte a maga eltérő érvényességi és alkalmazási tartományát. Ezen elképzelésnek megfelelően a természettudományos magyarázatok kizárólag a modern filozófia mechanisztikus-matematikai kategóriáit vehetik igénybe. Azokban az esetekben azonban, amikor az alapokat feszegető kérdések magyarázatáról van szó, arról tehát, hogy miért éppen ezek vagy azok a mozgástörvények érvényesek, de különösképpen, amikor az a kérdés merül fel, hogy mi teszi valóssá a természeti folyamatokat, akkor – érvelt Leibniz – az arisztoteliánusskolasztikus tradícióban kidolgozott s az újítók által rossz hírbe hozott szubsztanciális formákhoz kell visszanyúlni. Ám hatékony rehabilitálásukhoz természetfilozófiai megalapozásukra van szükség, és erőkként kell felfognunk őket. Ez a megoldás azzal a reménnyel töltötte el Leibnizot, hogy a hagyományos metafizika feláldozása nélkül, mely megengedte testetlen szubsztanciák előfeltételezését, kiaknázhassa a mechanisztikus és egyben matematikai megközelítés magyarázóerejéből fakadó előnyöket. Olykor Leibniz mindkét nézőpontot ugyanazzal a lélegzetvétellel emlegeti. A mechanisztikus alapú magyarázó kategóriák ugyanis a testi attribútumok olyan korlátaira vagy 114 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 114

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:49

© Typotex Kiadó

módozataira szorítkoznak, mint a kiterjedés – mindenekelőtt a nagyság, az alak (forma) és a helyzet (hely) –, továbbá ezek változásaira a mozgás során, amely a szélesebb körű, arisztotelészi értelemben már nem foglalja magában – mondjuk – a minőségi változást, hanem csak a helyváltoztatásra korlátozódik. Amidőn ily módon a természeti jelenségeket tisztán mennyiségre mint olyanra vezetik vissza, a matematika – mindenekelőtt a Descartes által kifejlesztett analitikus geometria – eszközeivel válnak megragadhatókká. Ezt a megfigyelhető és mérhető léptékekre korlátozódó eljárást egyaránt jellemzi az empirikus ellenőrizhetőség és a matematikai pontosság. A testek mozgásának magyarázatakor (ide értve az állatok, de az emberi test mozgását egyaránt) Leibniz megpróbál teljes mértékben mechanisztikusan gondolkodni, azaz minden minőségi elemet kikapcsolni. A skolasztikusok minőségi alapú természetmagyarázatát, amely minden természetes hatáshoz egy-egy képességet rendel, ami pontosan ezt vagy azt a hatást képes kiváltani, módszertani szempontból elhibázottnak tekinti. Szerinte köreikben olyan ad hoc magyarázatokat fogadnak el, amelyek alaposabban szemügyre véve maguk is éppen annyira magyarázatra szorulnak, mint amit meg kellene magyarázniuk. Ezzel szemben a nagyságra, az alakra és a mozgásra történő mechanisztikus redukció, ahol a mozgás minden változását mechanisztikus módon az ütközés által kell leírni, nyilvánvalóan sikeresen kielégíti a magyarázat azon feltételét, miszerint a megmagyarázandó jelenséget általános és mindenki számára világos összefüggésekre vezesse vissza. Leibniz ugyanakkor ellentmond Descartes-nak azon metafizikai következtetésekben, amiket az utóbbi e módszertani eljárásból levon. Az a körülmény, hogy a természetben zajló folyamatok mennyiségi mutatókra egyszerűsíthetők le és így matematikai eszközökkel ragadhatók meg, Descartes számára azt jelenti, hogy az ezeknek megfelelő eszmék világosak és körülhaIII. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 115 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 115

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:49

© Typotex Kiadó

tároltak. A világosság és az elhatároltság azonban a descartes-i igazságkritériumnak megfelelően kezeskedik arról, hogy az ideáknak meg lehet valamit feleltetni az elmén túli valóságban, mégpedig éppen ezekkel vagy azokkal a struktúrákkal. A közvetlen érzéki minőségeket (a színeket, hangokat, szagokat) megjelenítő ideáink homályossága ezzel szemben – hangoztatja Leibniz – azt igazolja, hogy ezek a képzetek nem valóságosak. Nem feleltethető meg nekik semmi a valóságban pontosan ugyanazon állapotban, ahogy megjelenítjük azokat. Az is igaz ugyanakkor, hogy Leibniz hangsúlyozza: ahhoz, hogy az érzéki minőségeket egymástól elhatároltan magyarázhassuk meg, folyamatos vagy diszkrét kvantumokat (léptéket vagy sokaságot) magukban foglaló matematikai ideákra kell visszavezetni őket (GP VI 501). Ugyanakkor vitatja Descartes ama feltevését, miszerint a kiterjedés és móduszainak világos és elhatárolt megragadhatósága egyben szubsztanciális realitásukat is garantálja. Szerinte a kiterjedés korántsem egyszerű és eredendő, hanem elemezhető (resolubilis), s így definiálható. (Levél de Volderhez, GP II 169.) Leibniz szerint azonban a simultanea continuitasként (egyidejű folyamatosság) – tehát a folyamatosan egymáshoz igazodó részek együttes előfordulásaként – megadott definíció megmutatja, hogy a kiterjedés nem rendelkezik szubsztanciális realitással. A folyamatosságnak először is valamilyen folyamatosan kiterjedő vagy ismétlődő alanyra vagy természetre van szüksége, ezért aztán nem jelenít meg semmilyen szubsztanciálisat vagy önmaga számára való létezőt (für sich selbst Seiendes) (GP II 269). Mindenekelőtt azonban Leibniz szerint a voltaképpeni realitás feltétlen egységet és egyszerűséget kíván. „Ami valójában nem egy bizonyos létező, az nem is egy bizonyos létező.” (GP II 97.) Ezért valaminek vagy magának kell egyáltalában véve oszthatatlan egységnek lennie (mint amilyenek a monászok), vagy pedig legalább ilyen egységekből kell hogy felépüljenek. Az anyag esetében még ez sem szavatolt, amennyiben pusztán 116 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 116

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:49

© Typotex Kiadó

folyamatosan kiterjedtnek fogjuk fel. Akármeddig osszuk is fel, sohasem jutunk el olyan egységhez, amely bármely eredendő valóság számára feltétlen alapot képezne. Amint tehát ontológiai szempontból tesszük fel a kérdést, hogy mi teszi a realitást, beleértve a testi jelenségekét is (hogy tudniillik nem puszta látszatok, hanem a dolgot tekintve kellő alappal rendelkező jelenségek: phaenomena fundata), azonnal el kell hagynunk a menynyiségi-matematikai szemléletet, s a szubsztanciális formákhoz hasonlatos metafizikai entitásokhoz kell visszanyúlnunk. Vajon sikerült-e Leibniznak valódi szintézist létrehoznia a mechanisztikus természetfilozófia és az arisztotelészi metafizika között? Vagy kibékítésük sokkal inkább puszta formalitás, aminek ára egy másik, sokkal súlyosabb megkülönböztetés? Az egyik oldalon helyezkednének el a kiterjedt testi világban megjelenő (fenomén jellegű) kölcsönhatások, melyek – állítólag – tisztán mechanisztikusan magyarázhatók. Ezektől élesen el van határolva a tulajdonképpeni, tisztán szellemi jellegű valóság, amely kiterjedés nélküli, időtlen, megjelenítő és törekvő egységekből áll mindennemű egymáshoz fűződő kapcsolat nélkül. Ezek posztulálása csak az általános ontológiai alapvetés célját szolgálja, de az egyes jelenségek magyarázatában nincs jelentősége. Leibniznak nyilván igaza van abban, hogy nem magyarázhatjuk meg a fizikai világban létrejövő teljesítményeket obskúrus minőségek tételezésével, amelyek – állítólag – valamire ráhangolják szubjektumaikat, akár az óra képessége az idő megmutatására. Ezzel azonban semmi sem válik érthetőbbé. Sokkal inkább arra van szükség, hogy azokra a mechanisztikusfunkcionális összefüggésekre keressünk magyarázatot, amelyek lehetővé teszik ezeket a teljesítményeket. Vajon azt jelenti-e ez, hogy minden minőség kiküszöbölhető, mivel a természet mechanikusan működik, mint egy óramű? Nem kell-e legalább az állatok esetében olyan minőségeket tekintetbe venni, mint az érzékelés, ha azokat a viselkedésmódokat akarjuk magyarázIII. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 117 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 117

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:49

© Typotex Kiadó

ni, amelyek nem egyszerűsíthetők le egy mechanikus rendszer működésére? A valódi szintézis nyilvánvalóan megkövetelné annak igazolását, hogy valamely megfigyelhető viselkedés egyedi mechanikus magyarázata rászorul arra, hogy minőségi szempontokkal egészítsük ki. Annak kevés haszna volna, ha egy teljességgel eltérő, tisztán intelligibilis létréteget (Schicht) állítunk mellé minden kapcsolódási pont nélkül. Ugyanakkor Leibniznál nem mindennemű kapcsolódás nélkül kerül egymás mellé a fizikai és a metafizikai szemléletmód; a filozófus a két szempontot a dinamika fogalmában képes termékenyen összekovácsolni. Ezt igazolandó forduljunk még egyszer az erő fogalmához! Itt valóban sikerül Leibniznak, hogy a megfigyelhető fizikai összefüggések eredményeképpen tartalommal töltse meg a metafizikai szubsztanciafogalmat. Arisztotelész óta a szubsztancia egyik legszembeötlőbb ismertetőjegye a megmaradás a változásban. Ebben az értelemben fogja fel Leibniz is a metafizikai, avagy a szubsztanciális eredendő erőt, mint valami maradandót az úgynevezett levezetett fizikai erőkkel szemben, amelyek az eredendőekhez képest csupán mulandó, átmeneti jelenségformák (modifikációk). (Leibniz levele de Volderhez, GP II 251.) A filozófus azonban nem elégszik meg ezzel az antitézissel. Korábban már láttuk, hogy Leibniz a szubsztancia azon alapvonását, hogy különböző állapotainak változásaiban összefüggést és egységet teremt, abban a specifikus értelemben fogja fel, hogy egy szubsztancia számára összes elmúlt és jövőbeli állapota minden pillanatban időtlen jelenidejűségben adott (in zeitloser Gegenwart). Azt, hogy miképpen válik lehetővé egy ilyen összefüggés, a GP II 262 szöveghely szerint már a levezetett erők, tehát a megfigyelhető, mérhető fizikai nagyságok is megmutatják. Leibniz a levezetett erőn ezen a szöveghelyen is pontszerűen (vö. a terminussal), a mindenkori jelenvaló állapotot érti az állapotok egymásutánjában. Az eddig kifejtettek szerint az erő statikus volna; ami 118 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 118

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:50

© Typotex Kiadó

eredendően erővé teszi, az az, hogy a mindenkori jövőbeni állapot felé törekszik (tendere) azért, hogy a jelen tartalmazza már a jövőbenit, így egyesítve egymással a szubsztancia különböző időbeli fokozatait. Az erő azon sorozat maradandó törvényszerűsége (lex seriei), amely minden egyes állapotot szabályoz, öszszekapcsol egymással és magába zár. Ez az eredendő erő korántsem annyira más, mint a levezetett. Mindkettő egyrészt mentális, másrészt fizikai-kinetikus törekvésként fogható fel. Míg azonban a levezetett erő csupán pontszerű törekvésként vezet el a mindenkori következő állapotba, addig az eredendő erőt Leibniz az egy individuumot jellemző alaptendenciaként, törekvésének irányaként határozza meg, amely az állapotok egymásutániságát idézi elő és zárja így magába –, azaz az individuális fogalom funkciójával rendelkezik. Leibniz más tekintetben is megpróbálkozik a szintézis megteremtésével akkor, amikor harmonikus viszonyt feltételez a rendszer mindenkori előző mozgási állapotából levont oksági magyarázatok (melyeket a mechanisztikus gondolkodók kizárólagos érvényűnek tekintenek) és az elérni kívánt célra tekintő finális magyarázatok között, mely utóbbiak az arisztotelészi tradícióra jellemzőek. (A finális okok leibnizi rehabilitációjához lásd Allen [VII. 1] 1983, 7–20.) Úgy tűnik azonban, hogy ez a harmónia jámbor óhaj csupán; Leibniz sehol nem fejti ki, hogy miként volna egyáltalában lehetséges. Ezen a téren sok minden nyitott és kétértelmű kérdés marad. A Monadológia 87. §-ban (GP VI 622) a természet két birodalma, tudniillik a ható- és a célokok közötti tökéletes harmónia mellett még egy további harmóniafajtát is megemlít, nevezetesen a természet fizikai és a kegyelem morális tartománya közöttit. Az SD I 14 (GM VI 243) szöveghelyen Leibniz csak az erő vagy a hatóokok birodalmát tekinti a természet birodalmához tartozónak, melyben Isten mint a világbirodalom tervezője a testeket mennyiségimatematikai törvények szerint szabályozza és a bölcsesség vagy III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 119 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 119

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:50

© Typotex Kiadó

a finális okok birodalmát állítja velük szembe, melyben Isten mint az eszes lények fejedelme a lelkeket morális törvények szerint irányítja. Olyan jellemzés ez, ami a Monadológiában a kegyelem birodalmát illeti meg. Eszerint a finális okok – a Monadológiával ellentétben – nem valamely természeti, hanem természetfeletti birodalomhoz tartoznak. A finális magyarázatok ezen eltérő besorolásában az a nehézség tükröződik, amelyre korábban rábukkantunk már. Ha a természet teljességgel mechanisztikus-matematikai alapon megmagyarázható, akkor lehetséges-e még egyáltalán, hogy egyes, a természeti testek világában zajló folyamatokat finálisan is megmagyarázzuk, vagy pedig a célok kategóriáját a természetfölötti dolgok egészen eltérő tartományába kell-e száműznünk? Az a kérdés is nyitva marad, hogy miben is áll a harmónia. Komplementaritást értsünk-e rajta úgy, hogy az egyik világ két különböző tényezőt ölel át, amelyek azonban annyira egyesíthetők, hogy együttműködhetnek és kiegészíthetik egymást, mint például a testi jelenségek és az ezek mélyén meghúzódó metafizikai dimenziók? Vagy pedig egyfajta párhuzamosságra kell-e gondolnunk olyképpen, hogy az egész világnak két különböző leírásmódja létezik, melyek izomorf módon a leképezés meghatározott törvényei szerint átvezethetők egymásba? Itt merül fel a nehézség. Vajon miképpen lehetséges a célok elérésére való eredendő törekvés, ha azt akarjuk, hogy a pontos megfelelés (izomorfia) értelmében vett finális leírást le lehessen fordítani a hiánytalan oksági-mechanisztikus determinációs összefüggések leírására? S miként ítéljük meg Leibniz azzal kapcsolatos igényét, hogy hiánytalanul megőrzi az arisztotelianizmust, valamint hogy bizonyítja annak összeegyeztethetőségét a modern filozófiával? Tagadhatatlan, hogy Leibniz nem kevés arisztoteliánus elemet tett magáévá, csakhogy azokat jelentős mértékben át is alakította, hogy beépíthesse őket rendszerébe. Valószínűleg a legfigyelemreméltóbb átalakítás azzal kapcsolatos, hogy a szubsz120 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 120

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:50

© Typotex Kiadó

tancia ontológiai elsődlegességéről szóló arisztotelészi felfogást a monászok teljes körű autarkiáját hirdető tézissé alakította át. A szubsztancia elsődlegességének tétele mindenekelőtt két dolgot állít. Először is azt, hogy az egyedi szubsztancia a tulajdonságok egyedüli hordozója. Nem létezik tehát az akcidens akcidense. (Vö. Arisztotelész: Metafizika Γ 4, 1007b 2. és köv. sor.) Az akcidenciákat mint meghatározottságokat mindig valamilyen szubsztanciális hordozóra kell visszavezetni. Ezzel függ össze – másodszor –, hogy a nem szubsztanciális tulajdonságok függhetnek a szubsztancia természetétől, ám ennek a megfordítottja lehetetlen. Abból a tézisből, hogy a szubsztancia nem függhet valami más, nem szubsztanciálistól, még korántsem következik az abszolút önmagának elegendőség leibnizi állítása, miszerint a szubsztanciára a valóságban egyetlen más szubsztancia sem gyakorolhat hatást. S ha a szubsztancia a tulajdonságok egyedüli hordozója is, egyáltalán nem szükségszerű, hogy minden tulajdonságot az ő természetéből kellene levezetni, ahogy azt Leibniz feltételezi. Arisztotelész szerint csak a magánvalóan hozzárendelhető tulajdonságok mutatnak összefüggést a szubsztanciális természettel, míg az akcidenciák pusztán tényszerűen mutatkoznak meg ennél vagy annál a szubjektumnál.

III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 121 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 121

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:50

© Typotex Kiadó

5. Az arisztotelészi hülémorfizmus és Leibniz fenomenalizmusa

Az arisztotelészi-skolasztikus tradíción belül az élő egyedek számítottak a szubsztanciák legszembeötlőbb példáinak. De miképp lehetett eredendő és valódi egységeknek (unum per se) tekinteni őket, miközben mégiscsak konkrét, testből és lélekből, azaz anyagból és formából összetett (concrescere) entitásoknak számítottak? Az egyik választ erre a hülémorfizmus tartogatja. Ezen megközelítés szerint ugyan az anyagban és a formában az elvek leküzdhetetlen kettősége van jelen, amelyeket sem egymásra, sem valami közös magasabb rendű dologra nem lehet visszavezetni (eltérően a materializmustól, illetve a spiritualista monizmustól, melyek úgy gondolják, hogy a valóság egésze vagy az anyagra, vagy a szellemre redukálható). A hülémorfizmus – szemben a kartezianizmussal – nem dualisztikus, mivel számára az anyag és a forma (a lélek és a szellem) nem két, egymástól függetlenül is létezésre képes szubsztanciát, hanem a konkrét valóság egymásra utalt és egymást kiegészítő mozzanatát képezi. – Leibniz azon – számunkra már jól ismert – igyekezetében, hogy a lehető legnagyobb fokú egységet hozza létre az alapelvek és – ennek megfelelően – az entitások egymástól független alaptípusai terén, a monászok esetében kizárólag a megjelenítés és a törekvés (akarás) mentális aktusaival jellemezhető spirituális (szellemi) entitásokat ismert el valóságosként. Ehhez a spirituális monizmushoz Leibniznál széttéphetetlen szálakkal kapcsolódik az anyaggal kapcsolatos fenomenalizmus. A filozófus immár nem ismeri el a látható testi világot mint a formális és szellemi tartományhoz képest egyenrangú, kiegészítő elvet, hanem azt az egyedül valóságos szellemi szférán alapuló és belőle fakadó jelenségként értékeli. Ha azonban az organikus test 122 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 122

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:50

© Typotex Kiadó

puszta jelenség csupán, akkor az ezzel rendelkező élőlény sem lehet voltaképpeni szubsztancia. a) Visszatérünk még majd Leibniz azon próbálkozásaira, hogy mégis fenntartsa az eredendő testi szubsztanciák létezését. Előbb azonban a fenomenalizmust szeretnénk tanulmányozni, amelyet talán az 1698 és 1706 között a (kezdetben) karteziánus irányultságú holland filozófus, fizikus és matematikus de Volderrel folytatott levelezésben fejtett ki a leginkább. Vajon Leibniz valóban a spirituális monizmus álláspontjára helyezkedett, holott Arisztotelésszel karöltve a forma mint aktívan mozgató, alakító erő és az anyag mint passzív erő dualizmusából indult ki? Leibniz nem lényegileg vagy minőségi szempontból különböző kettőségként, hanem (amint azt már sok helyütt megfigyelhettük) fokozatilag differenciált egységként értette ezeket az erőket, s a tisztán szellemi monászra vonatkoztatta őket, egészen pontosan aszerint, hogy a világosabb és a jobban elhatárolt percepciókra való törekvés mentális aktivitása milyen fokon jár sikerrel. Amennyiben sikerül az áttérés a világosabb percepciókra, úgy ebben az aktív erő vagy az entelekheia (a célmegvalósításra törekvés elve), illetve a lélek nyilvánul meg, mely utóbbi az öt ontológiai fok sémájában az első helyet foglalja el. (Leibniz levele de Voldernek, 1703, GP II 252.) A monászt magát immanensen megillető materia prima (első anyag) vagy eredendő passzív erő (2. fok) ezzel szemben a monász aktivitásának ellenálló elvet jelent, ami megakadályozza, hogy a monász minden percepciója elérje a világosság és az elhatároltság fokát. E kettőből tevődik össze a tökéletes monász (3. fok). Csak eddig tart a tulajdonképpeni valóság. A rákövetkező két fok már jelenségeket fog át. Ha a számtalan alárendelt monász, amelyek az eredendő passzív erő okán nem képesek világos és elhatárolt percepciókra, aggregátummá egyesül, úgy ebből a jelenségek szintjén a testi tömeg vagy az úgynevezett materia secunda (második anyag), azaz a látható anyag mint a levezetett, a fizikai III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 123 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 123

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:50

© Typotex Kiadó

mozgásokban kibontakozó erők hordozója jön létre. Az élőlények esetében ez a test vagy – ahogy Leibniz itt valóban mechanisztikus szófordulattal élve fogalmaz – a szerves gép volna (4. fok). S ha egy uralkodó lélekmonász egyfajta egységgé forrasztja össze az alárendelt testi monászokat, akkor ebből jön létre az élőlény vagy a testi szubsztancia (5. fok). Leibniz fenomenalizmusa szorosan összefügg az anyag végtelen felosztottságának tételével. Az érzékek általi észlelés során ugyanis a folyamatosság felépítésével szembesülünk, ami a filozófus szemében az egész filozófia két nagy titkának egyikét alkotja. A tér és az idő, amelyben észleletekhez jutunk, csakúgy, mint az ezekben észlelt anyag homogenitásuk miatt tetszőlegesen oszthatóak. Mármost Leibniz az atomizmus felfogásának megfelelően úgy véli, hogy létezniük kell a valóság végső, oszthatatlan építőelemeinek. Mivel ezeket hasztalan keresnénk az anyagban, a filozófus szerint metafizikai értelemben vett spirituális entitásokat kell feltételezni a valóság végső építőkövei gyanánt. Ezért az észlelt testi dolog csak fenomén, egy egészen más valóság jelensége. Lehetséges, hogy Leibniz az újplatonikus negatív teológia hatására feltételezi azt, hogy a végső alap (tudniillik a monászok) nem rendelkeznek a testi jelenségek általa megalapított tulajdonságaival. Leibniz nemcsak azt a tézist képviseli, hogy az anyag tetszőlegesen osztható, hanem ezen túlmenően még azt is, hogy ténylegesen is a végtelenségig fel van osztva. Az anyagnak még a legparányibb része is számtalan élőlény egész világait tartalmazza. Mivel az anyag önmagától nem képes fennmaradni, hanem ehhez egy formális, aktív elvre van szüksége, így ez az állandóan tevékeny elv felosztó és strukturáló mozgása révén aktuálisan végtelen számú részecskét teremt. Mivel egészen a legkisebb létezőkig egyszerre van jelen a (felosztott) anyag és a (felosztó) szellemi elv, ezért egészen a végtelenül kicsinyig adottak, testlélek egységek vagy a kreatúrák. (Vö. Leibniz egy 1670 körül 124 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 124

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:51

© Typotex Kiadó

keletkezett tanulmányával: GP VII 259. sk. / A VI 2, 279. sk.) Leibniz későbbi írásaiban is azzal hozza összefüggésbe az anyag aktuálisan végtelen felosztottságát, hogy kimeríthetetlenül sok formális elv, azaz a világegyetemről kialakított végtelen számú, a mindenkori saját nézőpontból alkotott szellemi tükör vagy ábrázolás (Wiedergaben) létezik. A jelenségek kimeríthetetlen bősége, vagyis hogy az anyag végtelenül kicsiny részecskékre osztott a mindenkor rá jellemző mozgással, tehát metafizikai szempontból a percepciók azon kimeríthetetlen tartalmi bőségén alapul, hogy a világegyetemet végtelenül sokféleképpen látjuk. Ez a tartalmi bőség azonban – Leibniz kritériumai szerint – fokozza a tökéletességet. (A bőség és a tökéletesség Leibniz számára sohasem csupán extenzív értelemben jelenik meg abban az értelemben, hogy nem létezik vákuum és kihasználatlan pont a térben, hanem intenzíven is olyképpen, hogy minden pont optimálisan ki van használva az egyre kisebb élőlények végtelen egymásba kapcsolódásai révén.) Mit jelent mindez pontosan az anyag leibnizi (fenomenalisztikus) felfogása szempontjából? A legvilágosabb választ erre talán egy de Volderhez (GP II 268) intézett levél adja meg. Eszerint a kiterjedés nem alapozhatja meg a testet mint valami szubsztanciálisat (ahogy azt Descartes hiszi) (269). A kiterjedés alapján definiált matematikai test ugyanis csupán lehetőséget jelent arra, hogy tetszőlegesen részecskéket hozzon létre mindennemű valóságos és elsődleges konstituensek híján, s ezért nem több az elme puszta absztrakciójánál. Ezzel szemben a kimeríthetetlenül sokrétű mozgásoknak az aktuálisan végtelen felosztások révén ténylegesen részecskéket kell létrehozniuk a valóságos testekben. De akkor miképpen létezhetnek a valóságos dolgok számára elengedhetetlen elsődleges konstituensek? Leibniz ezt egy megkülönböztetéssel próbálja tisztázni. A testek voltaképpen nem halmazok (aggregátumok), amelyek az elsődleges konstituensekből mint III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 125 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 125

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:51

© Typotex Kiadó

saját részeikből épülnek fel. A valóság elsődleges építőelemeinek ugyanis – mint láttuk – szellemieknek kell lenniük. Az az egész, amely ezeket az elsődleges építőelemeket saját magát konstituáló részekként birtokolná, egyben mentális is volna. Ezért a testek nem az alárendelt monászok halmazaiból konstituálódnak, tehát nem is annyira valóságosak, mint alkotórészeik, a monászok, hanem azok következményeiként mint jelenségek állnak elő úgy, ahogy számunkra a monászoknak ez az aggregátuma megjelenik. Ugyanakkor a testek mégsem csupán jelenségek, mivel a valóságban jól megalapozottak (phaenomenon bene fundatum in rebus), miután a szellemi atomokban valóságos alappal rendelkeznek. Valóságosnak azok a testek nevezhetők, amelyek alapját szubsztanciális egységek (nem pedig az őket konstituáló részek) képezik. Ezzel szemben az általunk megfigyelhető, tetszőlegesen osztható, kiterjedt, mozgásra késztethető tömeg – a tulajdonképpeni testi dolog – a jelenség. Az aggregátum fogalma magában hordozza ezt az ellentmondást. Az aggregátum egyfelől puszta gondolati termék (ens rationalis), ugyanis a leibnizi filozófia előfeltevései szerint nincs valóságos kapcsolat azon részek között, amelyek az aggregátumot egésszé teszik. Inkább arról van szó, hogy az értelem teremti ezt a kollektív entitást, mikor az egyes elemeket egyetlen nézőpontból veszi szemügyre (gyakorta az előnyös megértés pragmatikus megfontolásaitól vezérelve azért, hogy azután az összefoglalás igényével beszélhessen sokukról). Ennek ellenére ez az egységet teremtő – így például a katonákat a hadsereghez vagy pedig az alkatrészeket a géphez kapcsoló ‒ viszony nem mondható a szellem tisztán önkényes kitalációjának, hanem az egyesült részek szubsztanciájára, azaz a nekik egyenként tulajdonítható állapotszerűségre épül. (Lásd Leibniz levelét Arnauld-hoz, GP II 96. sk.) Ennyiben az aggregátum valóságos, tárgyi szempontból jól megalapozott jelenség. (Vö. azonban Jolley [VI] 1986.) 126 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 126

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:51

© Typotex Kiadó

Az aggregátum jellege megmagyarázza azt is, hogy menynyiben állhat fenn holt anyag jelensége annak ellenére, hogy a szubsztanciák Leibniz szemében életteli, sőt gondolkodó és törekvő lények. Ezen a ponton egyfajta fordított emergenciával van dolgunk. Emergencián – főként az elmefilozófiában – azt értjük, hogy egy rendszer mint egész olyan magasabb rendű rendszertulajdonságokkal bírhat, amelyekkel részeinek egyike sem rendelkezik. (Ha az egyenként véve élettelen anyagrészecskék meghatározott rendszerré egyesülnek, akkor ez a szervezeti forma anélkül teszi lehetővé az életet, hogy ezen életnek magának saját külön életelvre volna szüksége.) Leibniz éppen megfordítva azt feltételezi, hogy a mentális entitások strukturálatlan halmazát mint egészet nem illetik meg a részek mentális képességei. Egy embertömeg, melynek minden egyes tagja külön akarattal rendelkezik, nem biztos, hogy egyben közös akarattal is bír. Az élő szervezeteket (Lebendes) jellemző tevékenységmódok csak akkor lehetségesek, ha az alárendelt testi monászokat egy uralkodó lélekmonász kapcsolja össze. Az eddig kifejtettek alapján az a tézis, hogy tudniillik a lélek élő tükörként az egész világegyetemet saját nézőpontja alapján jeleníti meg, azt jelenti, hogy a lélek mindenről a testének a többi dologhoz fűződő kapcsolata alapján alkot magának képet. A test ugyanis – állítja Leibniz – minden egyes bármely távoli és finom [fein] változást (mozgást) regisztrál az univerzumban, s így a világegyetem minden egyes részével kapcsolatban áll, mivel abban minden test (hiszen vákuum nem létezik) egymással legalább közvetett módon érintkezik, és az anyag aktuálisan végtelen felosztottsága miatt végtelenül kifinomultan [fein] reagál az univerzumban lezajló legkisebb változásra is (C 15). Vajon ebből nem az következik-e, hogy az univerzális összefüggés (az tehát, hogy minden mindennel összefügg), s így az általa lehetővé tett egyetemes megjelenítés (hogy tudniillik a lélek a maga tudatállapotai során mindent visszatükröz), puszta jelenség III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 127 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 127

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:51

© Typotex Kiadó

csupán? De, bizonyos szempontból ezt jelenti. (Vö. Furth [VI] 1994, főként 11–16.) Mivel Leibniz számára a szubsztanciának nincs semmiféle reális kapcsolata, ezért a szó szoros értelmében csak az lehet valóságos, hogy a belsejéből spontán módon létrehozott percepcióiban önnön megjelenítéseivel és tudatállapotaival van dolga – ami természetesen színtiszta szolipszizmus. Ama relacionális – s ezért nem eredendően reális – tényből, hogy az összes monász percepciói lefedik egymást, az a látszat (jelenség) keletkezik, mintha az egyedi szubsztanciák kapcsolatban lennének egymással, és ezen kapcsolatoknak köszönhetően a többi szubsztanciában előforduló összes dolgot visszaadhatnák a saját képzeteikkel. A többi dolog megjelenítésének ezen fenomenális jellegéből következik, hogy e reprezentációt a test – azaz ugyancsak egy jelenség – határozza meg. Organikus teste révén válik a lélek a tér- és időbeli világ részévé. Így léphetnek még a kiterjedés nélküli monászok is térbeli helyzeteken alapuló viszonyokba, azaz kerülhetnek koegzisztens viszonyokba az egyidejűleg létező dolgokkal (a kiterjedés mint az koegzisztencia rendje, GP II 253), avagy pedig mozgás-jelenségekben kölcsönhatásba léphetnek más monászokkal, azaz hatást gyakorolhatnak rájuk vagy hatást szenvedhetnek el tőlük. Az efféle térbeli relációkra vagy interakciókra azonban – ahogyan a többi dolog is valamely monász számára a saját nézőpontjából jelenik meg – összességében csupán jelenségszerű történések épülhetnek. b) Vajon Leibniz mindig egyfajta fenomenalizmust képviselt, vagy pedig – legalábbis az Arnauld-val folytatott levelezésében – a testi dolgokat (amilyenek például az élőlények vagy legalább az emberek – GP II 77) is tekintetbe vette mint eredendő szubsztanciális egységeket? (Vö. a vita bemutatását Garbernél in: Okruhlik – Brown [XIII] 1985, valamint Sleigh [VI] 1990, különösen a 95–115.) S ez annyit tesz: vajon a kiterjedt testtömeg szubsztanciális formája vagy lelke azáltal, hogy az utóbbi tartalmilag meghatározza az előbbit és valamilyen jellegze128 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 128

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:51

© Typotex Kiadó

tes tevékenységformát rendel hozzá, olyan alapvető ontológiai meghatározottságot is kölcsönözhet-e neki, amivel ő maga rendelkezik; tudniillik azt, hogy olyan önmagából táplálkozó és eredendő egység legyen, ami nem vezethető vissza a többi test sokféleségére? Nyitva hagyhatjuk azt az interpretációs kérdést, hogy Leibniz ezen a szöveghelyen elismerte-e az eredendő testi szubsztanciák létezését. Nemcsak az egyértelmű, hogy később (az SN-ben, a de Volderhez írott levelében, valamint a „Monadológiá”-ban, [Mon.]) csak a tiszta szellemi entitásokat tartotta alapvető individuális szubsztanciának. Éppennyire világos, hogy ez a fejlemény a leibnizi alapelv szempontjából következetes. Számára a szubsztancia alapvető ismertetőjegye az, hogy valós egységet testesít meg a különböző állapotok sokféleségében. (Leibniz levele Arnauld-hoz GP II 101.) A feltétlen egység e kritériumának szigorúan véve csak a tiszta szellem képes megfelelni, amidőn az elképzelt, észlelt tartalmak sokféleségét valamely megjelenítő szubjektumra vonatkoztatja. Továbbá: ha a formát és az anyagot – akárcsak Arisztotelésznél – minőségileg megkülönböztetett, ám egymásra utaló mozzanatokként gondoljuk el, mivel egyenként még nem alkotnak tökéletes létezőt (a forma mint meghatározó elem nem lehet meg anélkül, amit meghatározna), akkor logikusan következik, hogy együtt eredendő egységet képezhetnek. De még ha Leibniz az Arnauld-val folytatott levelezésében eredendő egységnek tekintette is volna a lélekkel bíró testet, ez még akkor is csak átmeneti stádiumot jelentett gondolati fejlődésében, amiről bebizonyosodott, hogy nem tartható. Leibniz saját filozófiáját találóan Platón és Démokritosz szintéziseként fogja fel (vö. GP III 217). Akárcsak Platón, ő is az önálló, spirituális entitásokat fogadja el igazi valóságnak a szó metafizikai értelmében, és ezt kísérli meg összekapcsolni a testi jelenségek mechanisztikus értelmezésével (Démokritosz). Ezzel Leibniz határozottan eltávolodik az arisztotelészi hülémorfizmustól, III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 129 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 129

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:51

© Typotex Kiadó

amely a lelket éppenséggel nem korlátozza a megjelenítés és a törekvés többé-kevésbé fejlett mentális aktivitásaira, hanem átfogó életelvet pillant meg benne, miközben a gondolkodást a legmagasabb rendű élettevékenységként fogja föl. c) Ha a testi dolgok Leibniz nézete szerint puszta jelenségek, akkor ez még inkább érvényes a térre és az időre, mint a térben és időben létező testi világ valószínűsíthetően legátfogóbb vonatkoztatási rendszereire, melyekkel csak rendelkezünk. Filozófiájának keretei között, melyben valójában csak olyan mentális (megjelenítő és törekvő) entitások kapnak helyet, amelyek a lehetséges individuumok fogalmi lehetőségeinek megvalósulásaiból jöttek létre, a tér (és ennek megfelelően: az idő) a rendezett viszonyok tisztán gondolati rendszerét (rapports d’ordre) képezi, ami éppúgy alkalmazható az aktuálisan létező, mint az alapjukul szolgáló lehetséges dolgokra (vö. GP IV 491). Ennek megfelelően Leibniz a térbeli kiterjedést a lehetőség szerinti együttlétezés rendjeként, míg az időt az inkonzisztens lehetőségek rendjeként határozta meg. (Lásd Leibniz de Volderhez intézett levelét, GP II 253). A tér olyan fogalmi lehetőségek rendszerét képezi, amelyek ellentmondásmentesen egyesíthetők egymással (konzisztensek), s ezért ugyanabban a rendszerben (ugyanabban a lehetséges világban) együtt létezhetnek. Emiatt a filozófus az együttes előfordulás helyzetét tulajdonítja nekik. Ezzel szemben az idő az összeegyeztethetetlen (inkonzisztens) lehetőségekre vonatkozik, melyek csak egymás után fordulhatnak elő. Ezért a szukcesszió rendjét vagy a szukcesszív pozíciót társítja vele. Ezzel az érveléssel Leibniz 4. írásának 41. §-ában (GP VII 376. sk., magyarul: Leibniz–Clarke, 56–57.) Clarke egyik szemrehányására válaszol, aki Newton álláspontjára helyezkedve annak koncepciója védelmében adja elő azt a nézetét, hogy a tér és az idő abszolút, azaz a tér- és időbeli dolgok létezésétől függetlenül léteznek. Clarke azon szemrehányására, miszerint Leibniz a teret és az időt a dolgok létezésétől és ‒ véletlenszerű ‒ helyzetétől 130 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 130

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:52

© Typotex Kiadó

teszi függővé, Leibniz azt válaszolhatja, hogy amidőn ezeket a lehetséges entitásokra vonatkoztatja, akkor a tér és az idő a teremtett dolgok mindennemű létezése nélkül is előfordulhat Isten ideáiban, amelyekben a filozófus konceptualista kiindulópontjának (IV 7) megfelelően a lehetséges entitások adottak. E koncepció következménye ugyanakkor az, hogy a tér és az idő a rend tisztán gondolati-fogalmi alapú tényezőjévé válnak, amelyek a fogalmak összeegyeztethetőségén és összeegyeztethetetlenségén alapulnak. Az az intuitíven kézenfekvő jelentés, miszerint a tér és az idő a térben és időben létező testi dolgok vonatkoztatási rendszereit képezik, pusztán jelenségszerű külső körülménnyé válik: a testek tér- és időbeli kapcsolatai azt jelentik, hogyan jelennek meg számunkra az egyedül valóságos szellemi entitások. Leibniz szemében a monászok közti egyetlen kapcsolat (még ha csak ideális természetű is) abban áll, hogy percipiálják egymást. Azon fokozattól, amelynek megfelelően többé vagy kevésbé elhatároltan észlelik egymást, a jelenségek szintjén térbeli közelségként vagy távolságként jelenik meg. Amit elhatároltan fogok fel, térben közelinek tűnik. Így azután Leibniz rendszeréből kényszerítő módon levezethető, hogy a térnek és az időnek nem lehet önálló valósága, mivel csupán gondolati (ideális) renden alapuló viszonyokat vagy jelenségeket jeleznek. Dialogikus filozofálásának szellemében Leibniz legtöbbször nem szubsztancia-metafizikájának különös premisszáival érvel Clarke-kal szemben. Inkább az elégséges alap tételéből indul ki, amely a filozófus szerint ‒ legalábbis annak népszerű változatában, miszerint semmi sem történik ok nélkül ‒ általánosan elismert, mindenki számára belátható axióma, amelyről következésképpen feltételezheti, hogy azt beszélgető partnere is elfogadja. Dialogikus eljárására jellemzően azonban az egészséges emberi értelem ezen alaptételét olyan formában fejleszti tovább, hogy mégiscsak olyan tézisekre lyukad ki, amelyek saját metafizikáját jellemzik. Eszerint mivel minden III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 131 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 131

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:52

© Typotex Kiadó

valóságos dolog egyben egyedi is, az individualitás azonban a hiánytalan fogalmi megragadáson s ezzel egy végtelenül kifinomultan differenciált tartalmon alapul, ezért az az alap nem mondható elégségesnek, amelyik csak általánosan alapozza meg egy cselekedet bizonyos fajtáját. Sokkal inkább arra van szükség, hogy a cselekedet minden egyedi körülményét megmagyarázza. Az ilyen elégséges megalapozást azonban ‒ kiváltképp az isteni teremtés cselekedetének esetében, melynek egyúttal értelemszerűnek is kell lennie ‒ az abszolút tér és az abszolút idő homogenitása meghiúsítja, amelyben egyetlen alkotórész sincs kitüntetve a másikkal szemben (II 3).

132 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 132

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:52

© Typotex Kiadó

4. Ismer-e Leibniz valódi testi szubsztanciákat? ‒ A VINCULUM SUBSTANTIALE elmélete

Amikor Leibniz szigorúan kitart fenomenalizmusa mellett, akkor az élőlényt vagy a lélekkel bíró testet éppoly kevéssé tekintheti genuin és eredeti szubsztanciális egységnek, mint a testet [Körper] vagy a szerves testet [Leib] (ami számára csak monászok puszta aggregátumát jelenti), s amelyben a testi monászok ezen halmaza az uralkodó lélekmonásznak van alárendelve. Élete vége felé mégis hajlandónak mutatkozott arra, hogy különbséget tegyen a kettő között. Egyrészt igaz ugyan, hogy egyik Remondhoz írt levelében (1715. november, GP III 657) a materia secondára (második anyag; azaz a látható anyagra, mint amilyen például a szerves test [Leib]), több szubsztanciából álló puszta halmazként s ezzel mint unum per accidensre ‒ tehát mint járulékos egységre ‒ tekintett, amely egység lényegét tekintve nem a dologban magában van megalapozva, hanem a megfigyelő szellem azt kívülről viszi oda hozzá. Leibniz az anyagtalan lélekből és a szerves (azaz hozzá alkalmazkodott s ezért azt eszközként szolgáló) testből összetett élőlényben ezzel szemben valódi szubsztanciát pillant meg az egység belső elvével (unum per se) felruházva. Ez a belső egység nyilvánvalóan nemcsak azt követeli meg, hogy a test és a lélek eredendően kapcsolódjanak egymáshoz, hanem azt is, hogy az egyes testi monászok, melyek önmagukban véve puszta halmazok, a lélek által egyesüljenek is ‒ mondjuk azáltal, hogy a lélek meghatározott módon strukturálja, vagy pedig egy közös, a mindenkori élőlény számára jellemző tevékenységre sarkallja. (Hiszen Leibniz a szubsztanciát alapvetően a tevékenység valamely elve felől érti meg.) Az viszont nyitott kérdés marad, hogy mindez miként gondolható el a leibnizi premisszák szerint, amelyek kizárnak minden, a monászok közötti valóságos interakciót. III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 133 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 133

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:52

© Typotex Kiadó

Az 1706 és 1716 között des Bosses-szal folytatott levelezésben nevet ad ugyan ennek a további egységnek ‒ vinculum substantiale (szubsztanciális kötelék) ‒, de valóban kielégítő, részletekbe menő magyarázattal nem szolgál. A köztük folyó dialógusban Leibniz megpróbálja igazolni des Bosses jezsuita atyának, hogy metafizikája alapfeltételezései fényében megmagyarázhatóvá válik a transzszubsztanciációról (a szubsztanciák átlényegüléséről) szóló katolikus tanítás is, ami előfeltételezi a testi szubsztanciák létezését. Először (1710 januárjában, GP II 399) Leibniz határozottan kijelenti, hogy az olyan testi szubsztanciák, mint amilyen a kenyér és a bor ‒ a monászokkal ellentétben ‒ nem eredendő és egyszerű szubsztanciális egységek, hanem valamiféle levezetett szubsztancialitással (substantiatum) rendelkező létezők, amelyek akkor jönnek létre, amikor egy számtalan monászból álló aggregátumhoz további (superaddita) egységet rendelnek, ami mintegy másodlagosan teszi ki szubsztancialitását. Később Leibniz valamivel tágabb értelemben ragadja meg ezt az egységet,viszont nem fogalmaz meg határozott állításokat róla. Inkább elgondolható lehetőségként mérlegeli ezt pusztán egy distinkció keretei között. „A kettő közül valamelyiket tehát állítanunk kell. A testek vagy jelenségek, s ilyeténképpen a kiterjedés is az. Ám így egyedül csak a monászok lehetnek valóságosak, és az egységet az észlelő lélek hatása utólag eredményezi, amiért a test megint csak jelenség lehet. Vagy pedig ha a hit testi szubsztanciák létezésének feltételezésére sarkall bennünket, akkor ama szubsztancia lényege abban az egységteremtő valóságban keresendő, ami az egyesítendőkhöz valami abszolútat (és ezért szubsztanciálisat) fűz hozzá, még ha változékony állapotban is.” (1712, 435.) Értelmezzük ezt a szöveghelyet egy későbbi írás (1716, 517) fényében, ahol Leibniz az itt érintett kérdést még alaposabban kifejti. E helyütt is egy hasonló diszjunkcióval dolgozik. Eszerint ha valamely test egyes részeinek egysége nem pusztán ideális vagy elgondolt, akkor valamilyen metafizikai 134 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 134

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:52

© Typotex Kiadó

tényezőnek ‒ egyfajta szubsztanciális köteléknek ‒ kell azt egy testi szubsztancián belül reális egységgé összefűznie. Mindez nem meríti ki az elgondolható lehetőségeket. A harmadik lehetőség az, hogy a monászok a fizikai kölcsönhatások révén valóságos fizikai egységbe tömörülnek egymással. Mivel azonban Leibniz a premisszáiból kizárja ezt az alternatívát, ezért számára csak egyetlen dichotómia marad. Ennek első alternatívája így hangzik: nincsen realitás az izolált monászokon kívül. Minden egyéb – kiváltképp, ha egységes testtel rendelkezik – csak megjelenő (fenomenális), vagy csak elképzelt (ideális). A test hozzá gondolt egysége pusztán azon alapul, hogy az izolált monászokat egyszerre észleljük (517). E felfogásból nemcsak az az arisztotelészi tradíciónak ellentmondó következmény adódna, hogy az összetett testi szubsztanciák csupán jelenségek, hanem Descartes-tal szemben még azt is fel kellene tételezni, hogy a kiterjedés is puszta jelenség. Ugyanis a monászoknak az extenzív kvantumok álláspontjáról szemlélve a pont feleltethető meg (III 2 f). Csakhogy pontokból nem jöhet létre folyamatos kiterjedés, ami ennek megfelelően csak az észlelés során jönne létre, amennyiben a jelenségben az egyidejű dolgokat egymáshoz rendeljük. Igaz ugyan, hogy Leibniz nem osztja azt a felfogást, mely szerint a kiterjedés volna a test lényege, ami a testet mint valami szubsztanciálisat alapozza meg. Ugyanakkor legalábbis nem zárja ki a valóságos testi szubsztanciák létezését, melyek részeit reális szubsztanciális kötelék fűzi össze egymással. Ezzel az is valóságos volna, hogy folyamatosan egymáshoz kapcsolódnak, így aztán a folyamatos kiterjedés a testek valóságos tulajdonsága lehet, csak ez Leibniz számára nem az egyedüli konstitutív tulajdonság, mint Descartes-nál, hanem mások (így például az áthatolhatatlanság) mellett csupán csak az egyik. (Ne tévesszük ezt össze a Leibniz által elvetett abszolút térrel, amely szerinte minden dologtól független.) III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 135 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 135

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:52

© Typotex Kiadó

A monászok ehhez szükséges valóságos összekapcsolódásának metafizikai természetűnek kellene lennie (második alternatíva). Az ilyen szubsztanciális kötelék előállította metafizikai összefüggés bizonyára fizikai kölcsönhatások híján sem lehetetlen. Az azonban, hogy miben is áll ez az összefüggés, teljességgel meghatározatlan marad. Leibniz ezzel kapcsolatos kijelentései végig az ontológiai rendszerében betöltött helyére vonatkoznak. Így például implicit módon azt állítja, hogy ez a metafizikai egység valóságos ugyan, ám nem eredendő, mivel azt, ami önmagában véve csak jelenség lenne, utólagosan teszi valóságossá s ezzel szubsztanciálissá (495). – Továbbá ez a kötelék az uralkodó monászt illeti meg (496). Ennek alapján válik érthetővé, hogy az egység valami változékonyat (etwas Fließendes) jelent-e (vö. idézetünkkel, 435). Mivel a testek állandó változásban (Fluß) léteznek azáltal, hogy részeik kicserélődnek („Monadológia”, Mon. 71. §), az uralkodó lélekmonász felügyelete alá vonja, megjeleníti és egyesíti a rá jellemző kötelékkel a mindig eltérő testhalmazokat, s így egyfajta változékonyság lesz a sajátja. – A vinculum substantiale logikai státusával kapcsolatban fontos állítás olvasható az 517. oldalon. Leibniz logikai-metafizikai alapmeggyőződése szerint minden állítmánynak és minden modifikációnak (átmeneti, változó tulajdonságnak) – amennyiben azt feltételezzük, hogy ezek valami valóságosat jelenítenek meg – meghatározott, egyedi alannyal kell rendelkeznie. Amennyiben egy reláció két alanyt is megillet, és nem vezethető vissza a vonatkozó szubjektumok egyikének vagy másikának abszolút tulajdonságaira, azaz a kettő közt szabadon lebeg, akkor nincs alanya, s ezzel valami pusztán elgondolt, az összehasonlító értelemből fakadó, semmiféle realitással nem bíró dolgot jelent (III 1 c). Ha mármost azt akarjuk, hogy a test egyes monászai valóságos egységet képezzenek, úgy közös, relacionális állítmányaiknak vagy az őket összekapcsoló modifikációiknak valóságosaknak kell lenniük. A közös 136 ■ III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája www.interkonyv.hu

leibniz.indd 136

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:52

© Typotex Kiadó

modifikációk alanyát, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a monászok reálisak legyenek, a vinculum substantiale képviseli. Az összekötő alany modifikációi az egyes összekötött monászok változásaitól, azaz percepcióik (váltakozó) állapotaitól függnek. Megfordítva: a vinculum substantiale nem képes modifikációk előidézésére a monászokban, azaz azok percepcióinak megváltoztatására (495). Vajon a vinculum substantialéra vonatkozó tanítás komolyan átgondolt kibővítése-e a leibnizi metafizikának? Metafizikai alapfeltevéseinek keretei között ez a tan nem képez szükséges alkotórészt, sőt nem is következik belőlük szükségszerűen; legfeljebb csak egy azokkal konzisztens elgondolható lehetőség. Ez a tanítás nyilvánvalóan olyan álláspontot foglal el a dialógusban, amelyről Leibniz – harmonizáló alkatát követve – azt igyekszik megmutatni vitapartnerének, hogy rendszere – mindama szokatlan utak ellenére, melyekre a megalapozás érdekében lép – a végkövetkeztetések terén nem kényszerít senkit sem arra, hogy feladja az egészséges emberi értelem megszokott meggyőződéseit (mint jelen esetben a testi szubsztanciák – mindenekelőtt az élőlények – szubsztanciális realitásával és belső egységével kapcsolatosakat). Sőt ez a rendszer a másik fél olyan speciális felfogásainak magyarázatát is lehetővé teszi, mint amilyen a transzszubsztanciáció. Ennek érdekében persze Leibniznak olykor – mint ebben az esetben is – kiegészítő feltevésekkel kell kibővítenie rendszerét. A filozófus nyitva hagyja a kérdést, hogy meddig a pontig egyezne bele maga rendszerének ebbe a lehetséges kibővítésébe. Eközben valószínűleg törekedett arra, hogy a testek tartományában is megmagyarázhatóvá tegye az eredendő szubsztanciákat. Ugyanis a testi jelenségek és a voltaképpeni szellemi valóság fenomenalisztikus széthasítása ellenkezik egységteremtésre irányuló fáradozásaival. (A testi szubsztanciákkal kapcsolatos leibnizi nézetek átfogó áttekintését Adams nyújtja, vö. Adams [III] 1994, 262–307.) III. Az individuális szubsztancia leibnizi metafizikája ■ 137 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 137

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:53

© Typotex Kiadó

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 138

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:53

© Typotex Kiadó

IV. A determinizmus 1. Leibniz determinizmusa és a teljesen individuális fogalom elmélete

Leibniz determinizmusának megértéséhez a továbbiakban a teljesen individuális fogalom által biztosított fogalomlogikai szubsztanciafelfogásához (III 1) kapcsolódunk, és a C 518. skk., illetve az A VI 4, 1643. skk. oldalakon olvasható tanulmányában leírtakat kísérjük figyelemmel. „Az egyedi szubsztancia teljes vagy tökéletes fogalma minden elmúlt, jelen idejű és jövőbeni meghatározást magában foglal. Tudniillik már most igaz az, hogy egy jövőbeni meghatározottság be fog következni a jövőben, ezért a dolog fogalma már tartalmazza azt.” (C 320 / A 1646.) A második mondat a futuritiónak a determinista álláspont képviselőjére oly jellemző tézisét (vö. Theod. I, 36. és köv. §) fogalmazza meg. Arra nézvést, ami a jövőben ténylegesen be fog következni, mindig is igaz volt és igaz is lesz, hogy ennek az esete forog majd fönn. Ebből továbbá az következik – ama Leibniz által nyilvánvalóan elfogadott előfeltevés mellett, hogy az igazság logikai állítmányát ontológiailag kell megalapozni –, hogy az, ami a jövőben történik majd, minden időpontban az azt megelőző történésekben már sérthetetlenül le van fektetve. Csak azzal kapcsolatban fogalmazható meg igazságértékkel bíró állítás, aminek a fennállása tárgyi szempontból meghatározás szerint (definitiv) biztos. A determinisztikus felfogást Leibniz nem véletlenül kapcsolja hozzá a teljesen individuális fogalom téziséhez, amely közvetlenül következik a filozófus azon IV. A determinizmus ■ 139 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 139

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:53

© Typotex Kiadó

felfogásából, amelyet rögtön utána ki is fejt a C 520 / A 1646 helyen. Az, hogy Isten megteremtette Pétert, nem jelent mást, mint hogy e személy lehetséges fogalmát, amely mindazt tartalmazza, amit Péter valaha tenni fog, valósággá avatja. Ezáltal azonban Leibniz kizárja az indeterminizmus számára konstitutív feltételezést ‒ tudniillik az időbeli aszimmetriát. Mivel a megtörténtet nem lehet meg nem történtté tenni, ezért az elmúlt dolgok tekintetében a ténylegesen megtörtént visszafordíthatatlanul le van rögzítve (determinált), azaz az események minden alternatív lezajlása ki van zárva. Így az elmúltat, mint annak változatlanul maradó alapját, ami vagyok és amit ezentúl tenni fogok, a jelen zárja magába. Az indeterminista számára a jövőben bekövetkező is bizonyos módon már a jelenlegi állapotban le van fektetve, és ezzel ez magába is foglalja azt, mivel a jelenlegi képezi minden eljövendő fejlődés előfeltételét, de csak elengedhetetlen előfeltételként, ami nyitva hagyja az utat az alternatív lehetőségek előtt, és nem a leibnizi értelemben vett elégséges alapként, amely az események sorának lezajlását maradéktalanul és alternatíva nélkül rögzíti. A determinált múlt és a nyitott jövő közti ilyen aszimmetriát konzisztens módon csak akkor feltételezhetjük, ha az események időbeli lezajlása eredendő, és nem – mint Leibniznál – egy fogalom megvalósulását jelenti, ami lényegét tekintve időtlen. A fogalmi megjelenítés alkalmával az események időbeli lezajlásából az egymást tartalmi szempontból meghatározó mozzanatok fogalmi sorrendje bontakozik ki. Ha ideiglenesen zárójelbe tesszük a kérdést, hogy minden esetben szükséges-e a fogalmi feltétel-viszony, vagy pedig hogy Leibniz meggyőzően tud-e érvelni amellett, hogy léteznek kontingens fogalmi összefüggések is, a fogalom időtlensége miatt akkor is érvényes a következő állítás: a sorozat minden mozzanatának minden időben egyaránt jelen kell lennie. A tökéletes fogalom jövőre vonatkozó meghatározásai ezzel

140 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 140

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:53

© Typotex Kiadó

éppúgy töretlenül rögzítettek, mint az elmúltak – folyamatos determinációról van tehát szó. Ezt a tételt Leibniz már fiatalkorában is a lehető legvilágosabb formában kifejezésre juttatta, amidőn a hiánytalan okozat és a teljes körű ok ekvipollenciáját állította, ami lehetővé teszi számára, hogy az adott okozatból bizonyos ahhoz szükséges okokra következtessen, és megfordítva, hogy az okokból levezesse a kényszerítő erővel létrejövő okozatot (lásd például Grua 263 / A VI 3, 584). Ez a következtetési képesség mind előre-, mind hátrafelé az időbeli irányok szimmetriáján alapszik, ahogy azt a determinista jellemző módon feltételezi. Ez a képesség persze megköveteli, hogy valami csak egyféleképpen jöhet létre. Olyan előfeltétel ez, melyről Leibniz úgy gondolja, hogy a tökéletes létezők vagy az egyedi szubsztanciák körében meg is valósul. Az, hogy egy geometriai alakzat eltérő módokon jöhet létre, számára elégséges bizonyíték arra, hogy az nem tökéletes, szubsztanciális létező, hanem pusztán gondolati absztrakció (Grua 266 / A 400; vö. még A 490-nel is). E megközelítés alapjául a teljes körű oknak (causa plena) az összes szükséges egyedi feltétellel (aggregatum omnium requisitorum) való azonosítása szolgál (Grua 267 / A 587). Itt húzódik a determinizmus gyökere. Valami magától értetődően csak akkor jön létre, ha az összes egyedi feltétel teljesül. Ám az indeterminista továbbra is feltételezheti, hogy az adott történést teljes körűen lehetővé tevő egyedi tényezők ‒ attól függően, hogy milyen konstellációban fordulnak elő ‒ vagy előidéznek valamilyen hatást, vagy sem az esetleges történések tartományában. Ezzel szemben Leibniz atomisztikus álláspontjáról már a szükséges egyedi mozzanatok összességében megpillantja az elégséges okot, amely révén – legalábbis a tények szintjén – maradéktalanul meg van határozva, hogy bekövetkezik-e egy meghatározott okozat. A teljes körű egyedi feltételekből, me-

IV. A determinizmus ■ 141 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 141

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:53

© Typotex Kiadó

lyeknek minden esetben adottnak kell lenniük, ezért mindenkor elkerülhetetlen determináció következik. A determinizmus nem utolsósorban a tudományosság szempontjai alapján kínálkozott az újkori filozófus számára, mivel e felfogás szerint a maradéktalanul determinált történések tudományosan előre jelezhetők. Mindazonáltal az ilyen átfogó és maradéktalan determinációra vonatkozó feltételezés roppantul erős metafizikai állítást foglal magában. Nevezetesen ez abban is megmutatkozik, hogy ezek szerint valóságosan nem lehetséges véletlen vagy valaminek a legalább részben ok nélküli bekövetkezése (unverursachtes Eintreten), tehát hogy a véletlen csak látszat, mivel szellemünk előtt rejtve maradnak a ténylegesen meghatározó oksági összefüggések (vö. például Theod. III 303. §). Kétségkívül számos determináló összefüggés létezik mind a hétköznapi tapasztalataink, mind a tudományos kutatás terén. De hogy emiatt nem zárható ki mindennemű véletlen, azt egy Arisztotelész által kifejtett eset alapján tehetjük világossá számunkra, amikor két, egyenként okságilag meghatározott eseménysor véletlenül összetalálkozik. Két ember cselekvése egyenként tekintve okok által meghatározott lehet. Az azonban már a véletlen számlájára írható, hogy – széles körű hatások kiváltó okaként – egy helyütt összefutnak, mivel nincs lehorgonyozva sem az egyik, sem a másik cselekvéssorának okaiban, ezért bekövetkezésük nem állt egyik fél szándékában sem. Az ilyen véletleneket nyilvánvalóan csak akkor zárhatjuk ki, amennyiben léteznek ilyen messze ható, átfogó oksági öszszefüggések, úgyhogy a két személy cselekvésének motívumai mégiscsak összekapcsolódnak ‒ persze oly módon, hogy az az érintettek számára rejtve marad. Mármost az ilyen lineáris oksági sorok, melyekben egyetlen ok mindenkor egyetlen okozatot idéz elő, nyilván puszta absztrakció eredményei. A legtöbb esetben ténylegesen az eredendő tényezők egész szövedéke vesz részt az okozat kibontakoztatásában. Amíg azonban az efféle oksági 142 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 142

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:53

© Typotex Kiadó

hálók végesen sok mozzanatra korlátozódnak csupán, addig két, eleinte egymástól függetlenül zajló oksági összefüggés mindig lehetséges marad. Csak akkor zárhatóak ki, ha az oksági determinációs összefüggések az egész világot átfogják, ha tehát minden mindennel összefügg. Leibniz világosan látta determinista álláspontjának ezt az előfeltételét. Így az egész világegyetemre kiterjesztette Hippokratész ama tézisét, hogy a test erői együttműködnek, mintegy konspirálnak (szümpnoia panta). (Vö. például C 14 sk.) Mármost az a felfogás, hogy minden mindennel összefügg, minden bizonnyal nem ellenőrizhető tudományos hipotézis, hanem a világra mint egészre vonatkozó ‒ egészen a misztika szellemében gyökerező ‒ feltevés. Felvilágosult racionalizmusa dacára Leibniz valóban bizonyos affinitást tanúsított a misztikával kapcsolatban. Leibniznak a teljesen individuális fogalommal kapcsolatos felfogása több szempontból is a determinizmus irányába vezet. Először is azért, mert az időtlen fogalom megköveteli az időbeli szakaszok egyenértékűségét: ahogy előzetesen már bizonyos volt, hogy bekövetkezik egy esemény, ugyanígy a bekövetkezés után is bizonyos lesz, hogy megtörtént (Theod. I 36. §). Másrészt a teljesség azt jelenti, hogy ez a bizonyos individuum e fogalom által a (mindenkor lehetséges) világ egyetemes összefüggésébe sorolódik be, s hogy emiatt fogalmilag bele van foglalva az összes, vele együtt létező egyénhez fűződő viszonya, valamint az őket érintő összes tényállás is. Ezzel azonban ebben a fogalomban az az egyetemes összefüggés fejeződik ki, hogy minden mindennel összefügg, és ez ahhoz szükséges, hogy minden nem okozati eredetű véletlent kizárhassunk. Nem írható a véletlen számlájára, hogy az Arnauld-val folytatott levelezés azzal vette kezdetét, hogy Arnauld Leibniz szemére hányta, hogy utóbbinak a teljesen individuális fogalommal kapcsolatos felfogása (amint az a „Metafizikai értekezés” [DM] 13. §-ában olvasható tézisszerű összefoglalásban kifejeződik) a sors legszörnyűbb IV. A determinizmus ■ 143 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 143

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:54

© Typotex Kiadó

szükségszerűségéhez vezet. „Mivel minden személy individuális fogalma egyszer s mindenkorra magában foglalja mindazt, ami valaha is megtörténik majd vele, itt láthatjuk minden esemény a priori bizonyítékait vagy igazságának alapjait, illetőleg azt, hogy miért inkább az egyik, mint a másik esemény következett be.” (GP II 12; vö. még 15, 27. skk., /A VI 4, 1546; vö. „Metafizikai értekezés”, 20.) Ha valamely személy fogalma mindazt tartalmazza, amit valaha tenni fog, vagy ami történik majd vele olyképpen, hogy a valóságos történések megfigyelésétől függetlenül ténykedésének és a vele történteknek a legjelentéktelenebb részleteit is a priori levezethetjük a fogalmából, és – a logikai principium rationis követelményének megfelelően – meg is alapozhatjuk azokat, akkor – ha ez a személy a lehető legcsekélyebb mértékben is másképp cselekedett volna – a fogalma is más lenne. Mivel azonban a fogalom teszi az individualitást, ezért ebben az esetben más individuum is lett volna megelőzően. Ezek alapján kikerülhetetlen a végkövetkeztetés is: a személy egész viselkedése szükségszerűen determinált, nem áll szabadságában, hogy így vagy amúgy határozza el magát, mivel másféle magatartás esetén, mint ez és ez a meghatározott személy, elveszítené önazonosságát. Ennek ellenére Leibniz kísérletet tesz arra, hogy a bizonyos (certo) és a szükségszerű (necessario) fogalmainak megkülönböztetésével megőrizze a szabadság eszméjét. Abból, hogy egy személy fogalmából minden ténykedése és a vele történtek levezethetők és ezért előre is jelezhetők, bizonyos, hogy csakugyan így fog cselekedni. Bizonyos fokú determináció hiányában az előrejelzés lehetetlenné válna, mivel az megköveteli, hogy valami már most is igaz, azaz hogy mindig is már eleve határozottan rögzítve legyen. Ez a determináció azonban – állítja Leibniz – csak a cselekvés külső oldalát érinti, amelyen keresztül maradéktalanul be kell illeszkednie az oksági determináció összefüggésébe. Ettől érintetlen marad a belső jellem, az tehát, 144 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 144

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:54

© Typotex Kiadó

hogy a cselekvés szabad vagy szükségszerű-e, illetve hogy egy bizonyos eseményt teszi-e lehetővé az isteni kegyelem – és így tovább. A fogalom ugyanis a lehetséges tevékenykedést, elszenvedést stb. egyaránt tartalmazza ugyanazon belső jellegzetessége (Charakteristik) szerint, melyet a megvalósítás során mutat majd. Így például Péter fogalma a megtagadást szabad akarati elhatározásából fakadó tettként foglalja magában. Korántsem nyilvánvaló már eleve, hogy Leibniz milyen formában hisz tétele beválthatóságában. Ha szabadságon annak belső igenlését értené, ami a sors hajlíthatatlan szükségszerűsége által történik, mint Spinoza, akkor a két álláspontot azonmód össze lehetne egyeztetni. Csakhogy Leibniz – Spinozán túlmenve – a szabadságot a megrövidítetlen köznapi felfogás értelmében akarja fenntartani, ami azt előfeltételezi, hogy a szabadon cselekvő másképp is viselkedhetett volna. A szabadság tehát annak az esetlegességén alapszik, hogy valami másképp is lehetett volna, mint ami ténylegesen fennáll. Milyen logikai eszközökkel sikerül Leibniznak, hogy ezt az esetlegességet összeegyeztesse a determinációval, amely az események lezajlását alternatívák nélkül az egyedül tényszerű történéshez kapcsolja? Ezt a kérdést valamivel később tárgyaljuk majd (IV 5), mivel azt az imént felmerült szélesebb összefüggésbe szeretnénk beilleszteni. Ez így hangzik: vajon Leibniz determinizmusa vagy általában vett filozófiája valódi tárgyi alternatívát jelent-e Spinoza szükségszerűséget hirdető rendszeréhez képest, ahogy arra igényt is tart, vagy pedig az általa felsorolt különbségek csak látszólagosak és külsődlegesek?

IV. A determinizmus ■ 145 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 145

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:54

© Typotex Kiadó

2. A Leibniz és Spinoza közötti tárgyi párhuzamok

Két dolog vitathatatlan: egyrészt Leibniz kísérletet tesz arra, hogy kijelentéseiben élesen, sőt polemikusan elhatárolódjon Spinozától, és igényt tart arra, hogy filozófiája döntő mértékben hozzájáruljon a spinozai rendszer meghaladásához. Másrészt ugyanakkor észre kell venni a tárgyi közelséget is. Így azután a Leibniz-olvasók és -értelmezők újra és újra főként két kérdéssel találják szemben magukat. Vajon Leibniz determinizmusa nem torkollik-e elkerülhetetlenül a szükségszerűség spinozai felfogásba abban az értelemben, hogy a hajlíthatatlan szükségszerűséggel bekövetkező valóság minden alternatíváját mint eleve lehetetlent ki kell zárni? És vajon Leibniz arra irányuló fáradozásának, hogy minden megjelenő sokféleséget az alapokban megbúvó egységre vezessen vissza, végső soron nem a spinozai holizmus-e a következménye? Eszerint csak egyetlen önálló, szubsztanciális valóság létezik, tudniillik az összrendszer (gör.: holon) amelyet vagy Istennek nevezhetünk, tehát amit az összes teremtő erő gyűjtőfogalmával jelölhetünk (natura naturans), vagy amit világként, azaz az előbbiből következő teremtett dolgok összességét [natura naturata] emlegethetünk (Spinoza: Etika [1979] I. rész. 29. megj). A szellem és a test eszerint csak ezen Egy puszta attribútumai. Az attribútumok (ellentétben a móduszokkal mint átmeneti állapotokkal) maradandó alapmeghatározottságok ugyan, melyek nem vezethetők át egymásba, ám Spinoza szerint csakis az Egész kifejeződései, s ezért pontos párhuzamosságot mutatnak. S amit a köznapi értelem egyedi és önálló dolgoknak (individuális szubsztanciáknak) tekint, mint nevezetesen az egyes személyeket, azok Spinoza szerint csak móduszok, azaz olyan változékony megje146 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 146

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:54

© Typotex Kiadó

lenési formák, melyeket csak az Egészből kiindulva lehet megérteni. – Vajon sikerült-e Leibniznak, hogy a Spinozáétól alapvetően eltérő filozófiát alakítson ki, vagy rendszere mégis csak a spinozai gondolkodás egyik – ismerjük el: roppantul önálló és teremtő erejű – változatának számít? Leibniz filozófiája vagy akaratlan Spinoza-követés abban az értelemben, hogy nem tudatosult benne egészen, hogy alapfeltevései nem körvonalaznak a Spinozáéitól eltérő elveken alapuló különbséget, holott őszintén törekedett arra, hogy elkerülje a Spinozára jellemző következtetések levonását. Vagy a leibnizi rendszer elleplezett spinozizmus, és Leibniz a Spinoza elleni heves verbális támadásokkal akarta elleplezni a benne nagyon is tudatos spinozai következtetéseket, nehogy megütközést keltsen az „igazhitűek” körében, hiszen Spinozát panteizmusa az ateizmus gyanújába keverte. Az ezen értelmezési alternatívákkal kapcsolatos végső döntést az olvasóra kell bízzam, és az e tekintetben fontos – először a hasonlóságokkal (Gemeinsamkeiten) bíró – elméletekhez kell fordulnunk. A neoplatonizmus mellett elkötelezett gondolkodóként mind Spinoza, mind Leibniz a véges dolgokat az egyetlen isteniből fakadó emanációkként fogják fel. Spinoza a legradikálisabb végkövetkeztetésekig menve gondolja végig ezt a felfogást. Isten hatalmából (vagy képességéből) eredően minden, ami benne foglalt, szükségszerűen kiömlik vagy kiáramlik (necessario effluxisse, Spinoza: Etika. [1979], I. rész, 17. megj.). S ha mindennek, ami Isten számára csak lehetséges, valóra kell válnia, akkor nemcsak minden isteni választás, hanem minden célra törés és célszerűség (teleológia) kizárt. A teleológiai szemléletmód szerint ugyanis a legtökéletesebb cél, amire törekszünk, a célok sorának végén foglal helyet. A neoplatonikus emanációfelfogás szerint ezzel szemben a közvetlenül Istenből kiáramló a legtökéletesebb. Minél jobban eltávolodik egy okozat (a közbülső fokozatokon keresztül) az isteni októl, annál tökéletlenebb (vö. IV. A determinizmus ■ 147 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 147

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:54

© Typotex Kiadó

Spinoza: Etika [1979], I. rész, függelék, 61.). Az újkori filozófusok körében a finális magyarázatokat általánosan száműzték. Míg azonban ezek Descartes (vö. például Principia I 28) szerint csak módszertani szempontból elhibázottak, mivel túllépnénk megismerési kompetenciánk korlátain, ha a természetet Isten ésszerűnek vélt céljaival akarnók magyarázni, addig Spinoza elvi-metafizikai megfontolások alapján vetette el a mondott magyarázatokat. Szerinte csak akkor feltételezhetjük értelmesen, hogy egy ésszerű lény tervszerűen és célok szem előtt tartásával alakította ki a természetet, amennyiben a természet nem az isteni lényeg kiáramlása. – Vele szemben Leibniz végkövetkeztetéseiben igyekezett hű maradni az arisztotelészi tradícióhoz, sőt még az arra jellemző finális magyarázatokat is rehabilitálni akarta (III 4), holott az alapjaitól jelentős mértékben eltávolodott, és csakúgy, mint Spinoza, egyfajta emanációs elméletet képvisel, miközben azonnal az abból levonható következtetéseket igyekszik enyhíteni. Így például a Theod. III. részének 385. §-ában azt feltételezi, hogy a teremtmények nemcsak létezésük eredetét tekintve függenek Istentől, hanem hogy további létezésük is a creatio continua (folyamatos teremtés) értelmében vett szüntelen isteni működés eredménye. A teremtmények így mintegy Isten állandó kiáramlásainak tekinthetők, ám Leibniz mégis elvitatja, hogy szükségszerű emanációról volna szó. Akár tompított formában, akár nem, az emanációs tan közel viszi Leibnizot a spinozai holizmushoz. Így például a „Monadológia”, Mon. 47. §-ában meglehetősen világosan kimondja, hogy Isten az egyedüli eredendő egység vagy egyszerű szubsztancia. Ezzel az egység az egyedüli szubsztancia a szó teljes értelmében, mivel csak az valóban független. A teremtett vagy levezetett monászok ezzel szemben minden pillanatban újra keletkeznek a folyamatos emanáció során (vö. „Metafizikai értekezés” [DM] 14. §, GP IV 439. sk. l /A VI 4, 1549–1551; vö. még: continue promenare, ROR, GP VII 305, magyarul: A dol148 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 148

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:54

© Typotex Kiadó

gok, 46., „folytonosan kiáramlanak”), vagy (a „Monadológia”, Mon. 47. §-ában használt képpel szólva) az istenségből eredő szüntelen felvillanásokban. A monászok létezésükben ettől a kiáramlástól függnek reálisan, egymástól viszont csak ideálisan, amidőn állapotaik (percepcióik) ugyanannak az egésznek a tükröződéseiként az eleve elrendelt harmónia révén folyamatosan alkalmazkodnak egymáshoz. Pontosan ugyanezt mondja ki azonban Spinoza ama tétele is, hogy a véges dolgok pusztán móduszai az egyetlen, mindent átfogó isteni szubsztanciának. Közvetlenül Istentől vagy az Egésztől függenek, amennyiben csak ezen Egész pusztán különös adottságmódjait képezik; közvetetten viszont egymástól, amennyiben folyamatosan alkalmazkodnak egymáshoz és így még a legkisebb részben bekövetkező változás is az összes többi rész megváltozását követeli meg. Ezt a felfogást Leibniz a „minden összekapcsolódik” gondolattal avatja központi jelentőségű alapelvvé (tout est lié). Ez Spinoza: Etika [1979], I. rész, 15. megjegyzéséből tűnik ki. Spinoza ezen a szöveghelyen alapozza meg tézisét a véges testi dolgokról mint puszta móduszokról: amennyiben a világegyetem egymástól valóságosan szétválasztott részei volnának (a kiterjedés attribútuma mellett), akkor valamely egyedi testi dolog anélkül múlhatna el, hogy kihatással lenne a többire. Márpedig így létezhetne vákuum – amit Spinoza élesen elutasított –, mivel alkalmazkodás hiányában a megsemmisült test helyét nem kellene a többinek feltölteni. A végső testi dolgokról mint móduszokról szóló tézis ezzel ellentétben így szól tehát: csak különös, véges módon korlátozott az, hogy hogyan van jelen az Egész ezen és ezen a helyen térben és időben. Ezen affinitás ismeretében nem kell elcsodálkoznunk azon, hogy Leibniz a monászok (csak ideális) kölcsönhatásait Spinoza affektustana értelmében magyarázza. Utóbbi például az Etika [1979], III. rész, 1. bizonyításában a következőket feltételezi. Ha szellemünk adekvát eszmékkel rendelkezik, akkor hatást IV. A determinizmus ■ 149 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 149

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:55

© Typotex Kiadó

fejt ki és aktív (amiben a tökéletesség és a szabadság nyilvánul meg), ha azonban inadekvátakkal, úgy szenvedő és passzív (ami tökéletlenségére vagy szolgaságára enged következtetni). Ezen elmélet segítségével Leibniznak sikerül (például a Monadológia 49. és köv. §-aiban [316. skk.], GP VI 615) a természetes okozati összefüggéseket – melyek szerinte csak puszta jelenségek – visszavezetnie a fogalmi magyarázat összefüggéseire, mint a tulajdonképpeni valóságra. Minden sikeres magyarázatban ugyanis magyarázati szakadék tátong. A mindenkori összefüggésnek világosabban kell megmutatkoznia a magyarázóban, mint a megmagyarázandóban. Ennek megfelelően Leibniz azt feltételezi, hogy a monász, amely az egymástól elhatárolt percepciók erejénél fogva alkalmas arra, hogy valamely történést egy másik észlelés fogalmával vagy a priori módon magyarázzon, aktívan okként hasson a másikra. Ha ezzel szemben egy monász a tartalmat csak zavarosan jeleníti meg, s ezért önmagából nem magyarázható meg, úgy ez a monász egy másiktól behatást szenved el, amelyben az először csak most belehelyezett már kibontakozott. Amennyiben Leibniz az ok és az okozat ellentétét azokra a fokokra redukálja, amelyeken a monászok valamit világosan és elhatároltan észlelnek, egyszerre két, rá olyannyira jellemző törekvését is megvalósítja: a fizikai dolgokat mentálisakra vezeti vissza s egy minőségi ellentétről kimutatja, hogy az csupán fokozati jellegű. Ez a koncepció mindenekelőtt intuitíve meggyőző: aki világos és elhatárolt megjelenítésekig hatolt el valamivel kapcsolatban, az szellemileg uralja is, és e belátás segítségével alakítóan képes valami másra hatást gyakorolni. A szellemileg még nem uralt tartalmak ezzel szemben egyebek mellett szenvedélyekben mutatkoznak meg, amelyek arra ösztönzik az embert, hogy cselekvése elragadja őt, s hogy ilyeténképpen engedje, hogy idegenek uralják. A szellemi csereakció, tehát a mentális kölcsönhatások ezen alapszanak. Aki egy tartalmat a tiszta 150 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 150

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:55

© Typotex Kiadó

és elhatárolt fogalmak formájában ural, az – mondjuk kérdések és magyarázatok révén – másokban, akiknek még zavarosak a megjelenítései, a tanulás és a megértés által előidézett változási folyamatot indíthat el. Az efféle racionális magyarázati összefüggések, amelyek a különböző szinten elhatárolt percepciókon alapulnak, természetszerűleg önmagukban csak ideálisak, s így nem lehetnek valójában vagy fizikailag hatékonyak. A ténykedés és az elszenvedés erről az alapról elinduló általános magyarázata nyilván holisztikus rendszer meglétét kívánja meg a két imént kimutatott alapfeltevéssel: hogy tudniillik az úgynevezett egyedi dolgok folyamatosan összehangolódnak egymással; s hogy ugyanakkor valójában az Egésztől vagy Istentől, mint annak foglalatától függnek. Ez a fogalom (előzetesen) a homályosan vagy zavarosan megjelenítő passzív monászt a hozzá tartozó aktív monászhoz igazítja, amelyik világosabban és elhatároltabban jeleníti meg az állapotváltozást, s ezzel megmagyarázhatóvá teszi azt (Mon. 51. és köv. § [„Monadológia”, 316. sk.]). Isten tehát az, aki a folyamatos fogalmi-magyarázati összefüggéseket ontológiailag hatni engedi, hogy azok a világot átfogó determinált történésként jelenjenek meg, mely úgy tűnik, hogy oksági kölcsönhatásokon nyugszik.

IV. A determinizmus ■ 151 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 151

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:55

© Typotex Kiadó

3. Leküzdi-e a lehetséges világok pluralitásának feltételezése Spinoza necesszitarizmusát? Ha igazságosak akarunk lenni Leibnizhoz, akkor nem szabad megelégednünk ezen Spinozára vonatkozó párhuzamokkal, hanem a másik oldallal is foglalkoznunk kell részletesen kifejtve azt a három pontot, melyekről Leibniz úgy gondolja, hogy filozófiájával határozottan eltávolodott Spinozától. 1) Spinozának a szükségszerűséget hirdető azon elgondolásával, hogy kikerülhetetlen szükségszerűség vezetett el a világ jelenlegi állapotához, Leibniz azt a feltevést szegezi szembe, hogy az események alternatív lezajlása logikailag éppúgy lehetséges, mint valóságos lefolyásuk. Szerinte a lehetséges világok sokaságával van dolgunk, olyan módozatokról tehát, ahogyan a világegész alakulhatott volna (IV 3). 2) Spinoza azon tételével, mely szerint csak egyetlen, mindent átfogó isteni szubsztancia létezik, amelyben a véges dolgok csak átmeneti és önállótlan állapotok (modifikációk), Leibniz monadológiáját állítja szembe. Elgondolása szerint az isteni szubsztancián kívül is számtalan olyan egység van, melyek eleget tesznek az eredendő szubsztancialitás feltételeinek, mivel múlhatatlanok és mindenkori saját nézőszögükből a világegyetem individuális és önálló tükreit képezik (vö. Leibniz levelét Bourguet-nek 1714-ből, GP III 575) (IV 4.) 3) A szabadság nála nem a sors töretlen, szükségszerű bekövetkezésének akaratlagos igenlését jelenti, mint Spinozánál, hanem az esetlegességen nyugszik, s éppen emiatt fogható fel a fogalom teljes körű értelmében az alternatívák közötti döntés szabadságának (IV 5 és köv. szakaszok). Az első kérdéssel kapcsolatban mármost, hogy léteznek-e alternatívák a valóságos világegyetemmel szemben, Spinoza ken152 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 152

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:55

© Typotex Kiadó

dőzetlenül kimondja: Isten lényege nem az intellektusban és az akaratban keresendő, melyek számára döntési szabadságot biztosítanának (hogy megválassza, milyen világot is szeretne teremteni), hanem hatalmában (potentia), amely mindent megvalósít, amire csak képes. A világ ezért szükségszerűen Isten lényegéből fakad: nem hozhatott volna létre más dolgokat vagy más rend szerint, mint ahogy azt valóban tette (Spinoza: Etika [1979], I. rész, 32–35. tétel). Ezzel szemben Leibniz metafizikája (példának okáért a Théodicée-ben) azt feltételezi, hogy végtelenül sok világ adott, mégpedig Isten intellektusában, mint a lehetőségek otthonában (Ort). Ezek a világok Isten intellektusa előtt annak alternatív modelljeiként sejlenek fel, ahogyan a világot megteremthette volna. Korlátlanul jó akaratánál fogva döntötte el, hogy a lehető legjobbat ajándékozza meg valódi létezéssel. Azt a központi jelentőségű előfeltételezését, hogy léteznek megvalósulatlan lehetőségek, Leibniz nem pusztán állítás formájában adja elő, hanem igazolni is akarja. Ezért arra utal, hogy számos történés (melyekről bennünket például a költői elbeszélések tudósítanak) kétségkívül lehetséges, azonban aligha mennek végbe a valóságos világegyetem valamely távoli tér- vagy időbeli dimenziójában (bármennyire széles körűnek fogadjuk is el azt [A VI 4, 1653. sk.]). Még fontosabb az önmagában (possibilis) és a másokkal együtt is lehetséges (com-possibilis), illetve a más dolgokkal ellentmondásmentesen összeegyeztethető (compatibilis; vö. Poser [VII. 1] 1969, 67–75.) fogalmai közti megkülönböztetés. Ugyanis az inkompatibilitás, illetve az inkomposszibilitás feltételezéséből – abból tehát, hogy nem minden önmagában lehetséges dolog fordulhat elő együttesen (egyesülve) – az következik, hogy nem lehet minden lehetőség valóságos, vagyis nem tartozhat minden lehetőség pontosan ahhoz a rendszerhez, amely majdan (Isten által) megvalósul, sőt a lehetséges dolgok összességét több rendszerre kell szétosztani, amelyek egyenként az egymással összeegyeztethető dolgokat fogják össze, miközIV. A determinizmus ■ 153 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 153

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:55

© Typotex Kiadó

ben kölcsönösen kizárják egymást. Az „inkompatibilitást” itt ugyanis nem pusztán azon gyenge értelemben kell felfognunk, hogy bár valami fennállása egy és ugyanazon időpontban ki van zárva, ám ez a helyzet időben egymás után nagyon is előállhat. Mivel Leibniznál az időrendeknek végső soron amúgy sincs jelentőségük, mivel mindannyian a kortalan jelenbe vannak bezárva, alapjában nem ismeri az egyáltalában vett öszszeegyeztethetetlenséget, amely ugyanazon összrendszerben (ugyanazon világban) alapvetően még egymás után sem fordulhat elő. Ebből már adódik is Leibniznak a lehetséges világokról alkotott felfogása. A világ szerinte az összes, egymással mindenkor komposszibilis egyed halmaza (collection, vö. Leibniz levelét Bourguet-hez, GP III 573), avagy az individuumok maximális mértékben konzisztens tömege, amely mindazon egyedeket átfogja, amelyek ellentmondásmentesen képesek ugyanabban a rendszerben együtt létezni. (Vö. ehhez a Théodicée I. részének 8. §-át: „…minden létező dolog teljes körű sorozata és halmaza”. Ebben a világra – a lehetséges világokat is ideértve – vonatkozó általános definícióban Leibniz nem az aktuális, hanem a hipotetikus létezésre gondol: mindazokra a dolgokra, amelyek együttesen léteznének, amennyiben Isten ezt a lefolyást akarná megvalósítani.) A lehetséges dolgoknak minden egyes különböző kombinációja azért mondható maximálisnak, mert már nem bővíthető ki ellentmondásmentesen egy további lehetséges dologgal. (Még kevésbé létezhet több világ a tér eltérő helyein vagy különböző időkben. Ezek együttesen tesznek ki ugyanis egyetlen világot.) Egymással összehasonlítva őket azonban tartalmilag eltérő mértékben bőségesek (inhaltsreich), s Isten a legjobbat vagy a tartalmában leggazdagabbat választotta ki arra, hogy megvalósuljon (vö. GP III 573). Az eddig elmondottak alapján Leibniz logikai szempontból jól megalapozottan állíthatja szembe egymással a megvalósulatlan lehetőségek sokféleségének alternatíváját a valódi vi154 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 154

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:55

© Typotex Kiadó

lággal. Ugyanakkor azonban megalapozott kételyeink merülhetnek fel azzal kapcsolatban, hogy a soha meg nem valósult lehetőségek Leibniz premisszáiban valódi lehetőségeket körvonalaznak-e. Ennek egyik alapja a Théodicée metafizikájából adódik; a másik pedig abból következik, hogy a filozófus az inkomposszibilitásnak a világok pluralitása tekintetében központi jelentőségű fogalmát nem képes kielégítően megragadni. Az első nehézség Leibniznak az attributa deiről (Isten attribútumai) alkotott felfogásából ered. Eszerint Isten mindentudása okán nem tévesztheti meg magát azzal kapcsolatban, hogy melyik a lehetséges világok legjobbika, s mivel tökéletes jósága a legjobb melletti döntés mellett kötelezte el őt, morális szempontból szükségszerű, hogy Isten azt a világot választotta ki, és valósította meg – mindenhatósága okán – kikerülhetetlenül, ami egyúttal a valóságos világ. Leibniz ugyan nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a valóságos világ sem logikailag, sem metafizikailag nem szükségszerű, hiszen a világ megvalósulatlan folyamatai tisztán logikailag ‒ mivel nem hordoznak ellentmondást önmagukban ‒ éppannyira lehetségesek, mint a valóságos világéi. Azonban az alternatívák önmagukban csak akkor lehetségesek, ha eltekintünk Istentől. Isten lényegéhez viszonyítva nem lehetségesek, hiszen Isten lényegi tulajdonságai kizárják, hogy ezeket válassza ki vagy valósítsa meg. Leibniz világosan látta, hogy azon dolgok esetében, amelyeket tökéletlenségük miatt nem választott ki, a következő megkülönböztetésre van szükség. Vannak köztük ellentmondásmentesek, melyek önmagukban még lehetségesek, de mivel (Isten lényegi tulajdonságai tekintetében) Istennel való együttlétezésük bizonyos értelemben ellentmondásos, így nem az isteni akarat vonatkozásában lehetségesek, azaz általa nem valósíthatók meg (vö. A VI 4, 1447). De vajon igazolható-e, hogy a világok lehetőségére vonatkozó kérdésfeltevés során elvonatkoztassunk Istentől? Hiszen Isten létezése Leibniz számára kétségkívül szükségszerű igazság, ameIV. A determinizmus ■ 155 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 155

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:55

© Typotex Kiadó

lyik minden lehetséges világban érvényes. Ez viszont azt jelenti, hogy bármiféleképpen lenne más a világ, semmi esetre sem létezhetne Isten nélkül. Vagy mégis lenne jogunk ahhoz, hogy a világot mint az esetleges és véges dolgok halmazát (vö. Theod. I 8. §) szembeállítsuk egy világon kívül lévő Istennel, és annak lehetőségét így tőle függetlenül ellenőrizzük? Vagy pedig a világ mint a mindenkor egymással koegzisztens dolgok összessége (vö. Theod. I 7. §; ROR, GP VII 302, magyarul: A dolgok, 41.) mindenképpen Istent is magában foglalja, úgyhogy a világ lehetőségére vonatkozó kérdést Istenre való tekintettel kell vizsgálat alá vonni? (Leibniz azon próbálkozásáról, hogy a teodícea optimizmusa miatt, tehát a legjobb világ Isten általi kiválasztásának gondolata által őrizze meg Spinozával szemben a kontingenciát, lásd Lorenz [XIV] 1997, 47–78.) A második nehézség az ontológiai istenbizonyíték kapcsán merül fel. Vajon egyáltalán ellentmondásmentes-e a Leibniz által alapul vett istenfogalom, amely olyan lényt előfeltételez, melyben minden egyes tökéletes vonás egyesül (VIII 1)? A választ röviden vázoljuk is. Leibniz számára a tökéletesség tisztán pozitív realitást jelent. Pontosabban szólva: Isten attribútumai csakis pozitív ősfogalmaknak feleltethetők meg. Mivel azonban ellentmondás csakis tagadott fogalmakon (fogalmak tagadásán) keresztül jöhet létre, valamint az, hogy egy fogalom (egészében vagy részfogalmai egyikében) egy másik fogalom (vagy annak részfogalma) tagadását jelenti, ezért annak a fogalomnak az ellentmondás-mentessége, amelyik minden tökéletességet magában foglal, eleve garantált. Az ebből adódó nehézséget Leibniz világosan megfogalmazta. „Az emberek számára természetesen még nem ismert, hogy vajon honnan ered a különböző dolgok összeegyeztethetetlensége (incompossibilitas), vagy hogy hogyan állhat elő az a helyzet, hogy a különböző esszenciák ellentmondanak egymásnak, miközben úgy tűnik, hogy minden tisztán pozitív terminus összeegyeztethető egymással.” (GP VII 195 / 156 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 156

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:56

© Typotex Kiadó

A VI 4, 1443.) Leibniz nem lát más lehetőséget, mint hogy fogalmi negációkon keresztül teremtsen elhatárolást. Ha azonban Isten attribútumai mint ősfogalmak nem tartalmaznak fogalomtagadásokat, akkor Isten nyilvánvalóan semmitől sem határolódhat el, úgyhogy ezért a spinozai panteizmus értelmében mindent átfogó realitásnak kell felfognunk. És hasonlóképpen azt is kérdezhetjük, hogy amennyiben a fogalmi rendszer a tisztán pozitív és ezért egymással összeegyeztethető ősfogalmak összeadódásából (kombinációjából) a kombinatorika szabályai szerint épül fel, a lehetséges világ azonban valamely világ fogalmát vagy fogalmi kombinációját képezi, akkor miképpen lehetségesek különböző, egymással összeegyeztethetetlen világrendszerek, nem pedig csak egyetlen, átfogó és alternatívák nélküli valóság? A GP VII 310 / A VI 4, 1618 egy szöveghelye alapján minden dolog visszavezethető Isten egymással ipso facto összhangba hozható attribútumaira mint végső okaikra (vagy mint a teljes valóság elemeire). Olyan elképzelés ez, amely aggályosan közelít Istennek az egyetlen, mindent átfogó világgal való spinozai azonosításához.

IV. A determinizmus ■ 157 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 157

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:56

© Typotex Kiadó

4. A monászok sokfélesége és a spinozai holizmus

Egy ősfogalom (conceptus primitivus) mindenképpen olyan, ami önmagából megérthető. Ezért aztán csak olyan entitásokból származhat, melyek önmagukból foghatók fel ‒ tehát a legmagasabb rendű szubsztanciából, Istenből. Mivel a levezetett fogalmakról csak az ősfogalom közvetítésével szerezhetünk tudomást, semmit sem gondolhatunk azon kívül, mint amihez Isten eszméje segítségével jutunk, s a valóságban sem lehet semmi az isteni behatáson kívül, még akkor sem, ha számunkra ezen lét- és a megismerésszerű függőség pontos formája ismeretlen. Vajon ez az Introductio ad encyclopaediam arcanamból vett szöveghely (C 513 / A VI 4, 528. sk., keletkezési idő kb. 1683 és 1685 között) azt implikálja-e, hogy egyedül Isten szubsztancia, mivel csak ő felel meg az önmaga erejéből való fennmaradás és az önmagából való felfoghatóság (per se concipi) Spinoza szabta kritériumainak? (Vö. Spinoza: Etika, I. rész, 3. tétel). A teljes létezést és megismerést illető autarkiát tette meg Leibniz is a szubsztancialitás feltételéül. Ő azonban ‒ Spinozától eltérően ‒ kiérlelt monásztanában azt feltételezte, hogy számos, önmaga számára tökéletesen elegendő individuális egység létezik, amely a valóságos, kívülről kikényszerített függés nélkül változó percepciós állapotait saját bensőjéből hozza létre. Ám Leibniz számára az egyedi dolog is, mint például egy ember ‒ vagy legalább a szelleme ‒, szubsztancia ama hagyományos arisztotelészi kritérium szerint, hogy a szubsztancia azonosságot képez különböző állapotainak változásában. Ezt az azonosságot, mely megköveteli, hogy a különböző állapotok változása a fennmaradó szubsztanciális természetből fakadjon, Leibniz nézete szerint az szavatolja, hogy egy személy egész élettörténete ‒ mind elmúlt, 158 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 158

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:56

© Typotex Kiadó

mind jövőbeli mozzanatait tekintve ‒ a kortalan jelenben zajlik (vö. Notationes generales, A VI 4, 556). Vajon ez a fordulat nem vezet mégiscsak holizmushoz? Ugyanis e nézőpont szerint az egyes percipiáló szubjektumoknak nincsenek igazából tartalmaik, hanem mindannyian csak ugyanannak a teljességnek a képviselői. Nem implikálja mindez a holizmus értelmében, hogy a szubjektumok az egyetlen egész önállótlan modifikációi, s az eredendő szubsztancialitás csakis ezt az egészet illeti meg? Leibniz ugyanakkor ismételten hangsúlyozza, hogy az egészet minden egyes monász a saját álláspontjáról jeleníti meg, miközben ez teszi ki egyben egyediségüket. Ez az individuális nézőpont azonban nem jelent valóságos, önálló, új tartalmat, melyet a többi szubjektuméval szembe lehetne állítani. Inkább arról van szó, hogy minden monász a közösen megjelenített tartalomból – azaz a világegyetemből – különböző szeleteket ragad meg világosan és elhatároltan, valamint hogy ez a szelet képezi azt a különös álláspontot, amelyre helyezkedve minden mást szemlél. Nyilvánvaló, hogy csak egy egészen sajátlagos tartalom, melyet a többi monász nem jelenít meg, képes megalapozni az egyedi szubsztancialitást. Ha viszont a különösség (individualitás) csak abban rejlik, hogy a különböző szubjektumok ugyanannak a tartalomnak a megjelenítése során eltérő hangsúlyokkal rendelkeznek, akkor ez inkább arra utal, hogy ezek az egységes egész különböző modifikációit jelentik. Arisztotelész (Metafizika Γ 4, 1006a skk.) világosan látta, hogy még ha egy ember „mint ember” alkalmilag számtalan más meghatározottsággal rendelkezik is – azaz akár a „nem ember” tulajdonságaival –, lényegét tekintve mégiscsak kizárólag ember (vagy az, amiben az emberlét definíció szerint megragadható) és semmi más. Ez pedig ennyit jelent: a szubsztancialitás alapja abban rejlik, hogy valamilyen lényegi, véges tartalmat jelenít meg, ami nem esik egybe valami mással, tehát ami önmagában közvetlenül minden más véges tartalomtól elhatárolódik. IV. A determinizmus ■ 159 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 159

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:56

© Typotex Kiadó

Az egymástól eredendően különböző vagy önmagukban egymástól elhatárolt véges lényegi tartalmaknak ez a tömege teszi lehetővé a szubsztanciák eredendő sokaságát. Leibniz elől pontosan azért zárul el ez a koncepció, mivel Spinozával egyetemben abszolútként fogja fel a szubsztanciák autonómiáját (olyképpen, hogy önmaguktól maradnak fenn és önmagukból kell felfognunk őket), s így olyan egységekké avatja a monászokat, amelyek egymáshoz fűződő valóságos kapcsolatok nélkül léteznek. Ilyeténképpen azonban magyarázatra szorul, hogy miképp állhat elő az a tagadhatatlan jelenség, hogy ezek az egymástól elszigetelt egységek percepcióikban mégiscsak egymásra hangolódnak? A teljességgel önálló szubsztanciáknak ez az összhangja megmagyarázhatatlan lenne, ha minden egyes szubsztanciának mindenkor eltérő tartalma volna, s minden bizonnyal csak úgy érthető meg, amennyiben minden szubsztancia ugyanazt a mindent átfogó és kimeríthetetlen tartalmat jeleníti meg, tehát ha a teljesség individuálisan modifikált reprezentációja. Miután Leibniz elutasítja a teremtett szubsztanciák valóságos egymásra hatását, annak érdekében, hogy megmagyarázhassa összhangjukat, a holizmus álláspontját kell képviselnie. A „Metafizikai értekezés” (DM) 14. §-ában világosan látja ezt. Előfeltételezései alapján az individuumok közti kapcsolódás csak akkor lehetséges, ha az egyedeket újplatonikus-spinozai módon Isten kiáramlásaiként fogja fel, aki annyiban azonos az Egésszel, hogy az egyes monászok minden egyes speciális szempontját (melyek állítólag egyediségüket alkotják) magába olvasztja és ezzel egyidejűleg egy átfogó perspektívában foglalja össze. Az „Új rendszer a szubsztanciák természetéről…”-ben (SN, GP IV 483) pedig a hiányzó fizikai hatásból azt a következtetést vonja le, hogy minden egyes dolgot a realitásukkal, azaz minden tartalmi meghatározottságukkal egyetemben folytonosan Isten ereje hoz létre, tehát azon összesség eredményeinek tekinthetők, melynek foglalata Isten. 160 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 160

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:56

© Typotex Kiadó

Leibniz hivatkozik a skolasztikus hagyomány értelmében a másodlagos teremtett okok (a véges, egyedi szubsztanciák) önálló hatásgyakorlására. Ezek működése azonban nem abban áll, hogy önmagukból létrehozott, saját tartalommal járulnak hozzá az egészhez, hanem az, hogy az összesség előzetesen adott tartalmát vagy az isteni működőképességet a saját nézőpontjuk révén korlátozva befogadják – tehát csak modifikálják –, ezért aztán nem is alapoznak meg saját szubsztancialitást. Nem véletlenül találhatók Leibniznál olyan szöveghelyek, amelyekből, akár az általunk elöljáróban tárgyaltból (C 513 / A VI 4, 528. sk.) az derül ki, hogy egyedül Isten az igazi szubsztancia. Leibniz szerint tehát – Arisztotelésztől eltérően – már nem a véges egység az elsődleges, amely önmagában van meghatározva, és amelyet egy belső elv korlátoz úgy, hogy az ilyen különböző egységek megkülönböztetéséhez nincs szükség tagadásra, mivel azok már mindenkori véges tartalmaik alapján elhatárolódtak egymástól. Ami Leibniz szemében eredendő – akárcsak Spinoza és immár Descartes számára is –, az az aktuális végtelen, amiből (az utóbbiaknál) korlátozással (limitáció), részleges negációként, míg Leibniznál a korlátozott individuális nézőpontból jön létre valami véges dolog. E megoldásnak köszönhetően Leibniz ‒ Arisztotelésztől eltérően ‒ nem abban pillanthatja meg a szubsztancialitás kritériumát, hogy valami önnön bensőjéből kiindulva nyeri el meghatározottságát és elhatároltságát – olyan feltétel ez egyébként, ami nem zárja ki a szubsztanciák oksági interakcióját –, hanem – akárcsak Spinoza – a teljes körű függetlenségre építi a fogalmat. Leibniz az eleve elrendelt harmónia eszméjével képes ugyan megmagyarázni a monászok összhangját kölcsönös hatásgyakorlásuk nélkül is, ám amikor a valóságban Istentől teszi azokat függővé, akkor éppen a tőle való függetlenség kritériuma miatt nem önálló szubsztanciáknak, hanem csupán azok móduszainak tekintheti őket. (Közelebbit erről lásd: Liske [VI] 2000.) IV. A determinizmus ■ 161 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 161

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:56

© Typotex Kiadó

Az alapvető átalakulást hozó párizsi korszak írásaiban Leibniz explicit módon kimondja, hogy a mindenkori individuális nézőpont – tehát mikor egy identikus tárgyat egy mindenkor eltérő álláspontról szemlélünk és jelenítünk meg –, nem alapoz meg különbséget a lényeget illetően, hanem csak a módusz szintjén, úgyhogy abból nem jöhetnek létre különböző egyedi szubsztanciák, hanem csupán ugyanannak az egésznek a móduszai. Így az A VI 3, 573. oldalon abból indul ki, hogy a végső ok (= Isten) egyedüliként magában foglalja az összes szükséges feltétel aggregátumát, úgyhogy ezek a feltételek minden dolog számára ugyanazok. Mivel a lényeget minden eredendő és szükségszerű feltétel aggregátumának tekinthetjük, ezért érvényes a tétel, hogy: „Minden dolog lényege azonos, csak a móduszban különböznek úgy, ahogy a városról is különböző képet kapunk, ha a legmagasabb pontról, és megint mást, ha a síkságról szemléljük.” Ebben az esetben korántsem egy a filozófus által később meghaladott állásponttal van dolgunk. Leibniz egész életében azonosította Isten attribútumait az elemezhetetlen ősfogalmakkal – vagy ahogy e helyütt írja: az eredeti szükségszerű feltételekkel. (Vö. például GP IV 425 / A VI 4, 590 (1684); GP VI 578 [1706 után].) Ezek az ősfogalmak a maguk részéről a teljes valóság elemeit (causae primae, GP IV 425) képezik, amely Leibniz szemében a világ (vagy egy lehetséges világ) fogalmából jött létre, úgyhogy a fogalmak a valóság alapvető elemeit képezik. Ezzel Leibniz egész életében elfogadta az A VI 3, 573. oldalon kimondott spinozai-panteisztikus egyenletet, hogy tudniillik Isten egyenlő az összes ősfogalom összegével (aggregátumával), ami lényege szerint megegyezik az egész univerzummal. Tudatunk csak ezen egész módusza, míg Isten szelleme a kimeríthetetlenül sok módusz ezen öszszessége, azaz a valóság teljessége. Hasonlóan fogalmaz Leibniz egyik 1676-ból fennmaradt jegyzetében, ahol a fenti hasonlatot alkalmazza a városról és annak számos megjelenési módjáról. 162 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 162

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:57

© Typotex Kiadó

Az egyetlen különbség – írja Leibniz – az egymáshoz nagyon hasonló emberi és az isteni intellektus között abban ragadható meg, hogy: „Ő [Isten] a dolgokat egy időben számtalanul sokféleképpen (számtalanul sok módusz alapján) szemléli, míg mi csak egyféleképpen.” (Grua 266 / A VI 3, 400.) Mivel a monász lényegét tekintve entitás, melynek léte a belátásban, valamint a képzetei által történő megjelenítésben merül ki, ezért a belátásról elmondottak átvihetők a létre: a véges lények mindenkor csupán móduszok, míg Isten az összes módusz összessége, vagy a teljes körű valóság (Gesamtwirklichkeit). Hadd idézzünk még egy passzust az 1676-os párizsi írásból, ahol Leibniz ugyancsak hasonló világossággal állítja, hogy a dolgok csak tulajdonságok (= móduszok), melyek Istenből mint közös lényegből (avagy a mindent átfogó szubsztanciából) lépnek elő. „Számomra úgy tűnik, hogy a dolgok ugyanolyan értelemben erednek Istenből, mint a tulajdonságok (proprietates) a lényegből.” (A VI 3, 518) Csak egyetlen lényeg vagy szubsztancia létezik: Isten, akiből a véges dolgok pontosan mint az ő önálló vagy lényegi tartalmának (korlátozott) megnyilvánulásai vagy modifikációi erednek csakúgy, mint ahogy a hatos szám lényegéből – abból, hogy az hat egység halmaza – többféle lehetőség adódik, hogy ezt a létezőt előállítsuk, például a kettőnek a hárommal való megszorzásával. (518. sk.) Az arra irányuló történeti vizsgálódásunk, hogy vajon Leibniz ezeket a gondolatokat már azelőtt kialakította-e, mielőtt alaposabban megismerkedett volna Spinoza Etikájával, túlságosan messzi vizekre vezetett bennünket. Megfontolásainak meglehetősen egyértelműen holista gondolati kiindulópont képezi alapját – az, hogy csak az egész képez szubsztanciális valóságot. Mármost az a körülmény, hogy e tekintetben közvetlenül Spinoza befolyása alatt állt-e, vagy hogy az efféle gondolatok benne voltak az akkori intellektuális klíma levegőjében, nem változtat a lényegen. – Fontosabb szempont az, hogy mindebből követIV. A determinizmus ■ 163 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 163

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:57

© Typotex Kiadó

keztetéseket vonhassunk le a fenomenalizmusra (III 5). Eddig úgy tűnt, hogy Leibniz nem azon erős fenomenalizmus képviselője, amely úgy látja, hogy a tudatnak a testi külvilággal kapcsolatos megjelenítései során végső soron csak önmagával és saját tartalmaival van dolga, hanem a gyenge változaté, mely szerint a testek tárgyi szempontból jól megalapozott jelenségek, melyekben egy teljességgel másfajta, a tudatot meghaladó valóság jelenik meg. Ennek a saját tudatot meghaladó valóságnak lehet megfeleltetni a többi egyedi szubsztanciát. Az eddigi megfontolások azt a kételyt ébresztik, hogy vajon az egyedi szubsztanciák valóban a tudatunktól eredendően eltérő valóságot képeznek-e, vagy pedig hogy vajon csak ugyanazon valóság különböző manifesztációit jelentik-e, amely valóságnak csupán egy módusza a tudat is.

164 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 164

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:57

© Typotex Kiadó

5. Esetlegesség és szabadság a) Spinoza mind Isten, mind az ember tekintetében nyomatékosan elveti a döntési szabadság lehetőségét (vö. például Spinoza: Etika, I. rész, a 17. tételhez kapcsolódó megjegyzés). Ezzel szemben Leibniz azon fáradozik, hogy maradéktalanul megőrizze a tradicionális szabadságfelfogást, melyet a következő három feltétellel definiál: „…a teológiai iskolákban megkövetelt szabadság a következőkön nyugszik: az ész általi belátáson, amely a döntés tárgyának elhatárolt megismerését is magában foglalja; a spontaneitáson, amely révén magunkat határozzuk meg, végül pedig az esetlegességen, azaz a logikai vagy a metafizikai szükségszerűség kizárásán.” (Teod. III 288. §, GP VI 288.) Az első két szabadságfeltételnek a szükségszerűséget hirdető spinozai elgondolás alapján is eleget lehet tenni. Leibniz később maga is megvallja, hogy eleinte ő maga is ahhoz a felfogáshoz állt közel, hogy minden feltétlen (abszolút) szükségszerűséggel történik, valamint hogy a szabadság biztosításához elegendő, ha felülemelkedik a kényszeren (vö. A VI 4, 1653). E korai, necesszitarista álláspont elfogadásának egyik bizonyítékául az a Wedderkopfhoz írt levél szolgál, amelyben Leibniz kijelenti, hogy minden, ami valaha megtörtént, egyszer s mindenkorra szükségszerű, mivel egy bizonyos optimumhoz igazodik, azonban szerinte ez a szükségszerűség nem csorbítja a szabadságot, mivel nem korlátozza sem az akaratot, sem az értelem használatát (vö. A II 1, 117). Itt az idézetben említett három szabadságfeltétel közül az elsőről: tudniillik az ésszerű belátásról (intelligence) van szó. Még ha minden hajlíthatatlan szükségszerűséggel megy is végbe, ezzel még a mentális képességek használata nincs kizárva. Racionális képességemmel képes vagyok a szükségszerűen determináló törvényszerűségek megértésére, és akaratlagosan engedelmeskedhetem az elkerülhetetlennek. Sőt IV. A determinizmus ■ 165 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 165

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:57

© Typotex Kiadó

Spinoza Etikájának V. része értelmében a szabadság az affektusok fölötti ésszerű belátásként lehetséges. Amennyiben a velem történő dolgokat akaratlagosan elfogadom, és cselekedeteim irányát saját ésszerű belátásomnak megfelelően szabom meg (még akkor is, ha ez az ésszerű belátáson alapuló ítéletet szükségképpen lélektani determinációs mechanizmusok határozzák is meg), akkor viselkedésem belülről vagy önmagam által meghatározott. Ezzel teljesül a szabadság második feltétele: a spontaneitás is; az tudniillik, hogy cselekvésem önmagamból indul ki. Ezzel elkerülhetővé válik ellentéte, az akaratellenes kényszer, amikor a cselekvést kívülről vagy mások szabják meg. A kiérlelt szabadságkoncepciót azzal az igénnyel fejleszti tovább, hogy a szabadság harmadik feltétele – tudniillik az esetlegesség – is megőrződjék benne úgy, hogy a tényleges történések ne legyenek egyszer s mindenkorra szükségszerűek, hanem hogy velük szemben alapvető alternatívák nyíljanak meg előttem, amelyek közül szabadságomban álljon választani. Leibniz így azt a nehéz feladatot állítja maga elé, hogy megmutassa: miképpen egyeztethető össze a maradéktalan determináció egy ilyen nem-szükségszerűséggel (Nichtnotwendigkeit). A feltételezés, hogy a determináció egyben szükségszerűséget is jelent, nem pusztán intuitív módon kézenfekvő: a fiatal Leibniz maga is ezt az álláspontot képviselte. „Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a teljes körű ok és az okozat között szükségszerű a kapcsolat.” (1676, A VI 3, 490.) Ez a szöveghely azért olyan figyelemreméltó, mert itt bukkan fel a teljeskörűség (integer) fogalma, ami egyenesen a leibnizi determinizmus gyökerének tekinthető. Valamely alap a principium rationis követelményének megfelelően nem csak akkor elégséges, ha megindokolja, hogy miért kell egy bizonyos fajta eseménynek, cselekvésnek stb. bekövetkeznie, tehát például hogy tűzvész esetén miért a házból való kimenekülés a megfelelő magatartás. Emellett adottnak kell lennie az alapok teljes (persze kimeríthetetlenül sokrétű) komp166 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 166

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:57

© Typotex Kiadó

lexumának is, ami megmagyarázhatóvá teszi az egyedi cselekvés végrehajtásának minden különös körülményét – így azt is, hogy a meneküléshez miért inkább a jobb, mint a bal lábammal fogjak hozzá. (Vö. például Theod. I 46. §.) A logika nyelvén ezt úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a megalapozás nem vonatkozhat csak egy bizonyos típusú tényállásról tett általános érvényű állításra, hanem valamely, az egyedi ténnyel kapcsolatos szinguláris állítást, végső soron tehát az egyedi szubsztanciáról mint szubjektumról megfogalmazott kijelentést kell megalapoznia, mivel Leibniznál minden állítást a szubjektum-predikátum formájú állításokra mint alaptípusra kell visszavezetni. Ezen a ponton pillanthatjuk meg az összefüggést Leibniz két központi jelentőségű, a determinizmust elkerülhetetlenné tevő feltevése: a maradéktalanul determinált alapok és ama tézise között, hogy valamely individuumnak minden, az igazságnak megfelelően tulajdonítható sajátosságát ezen egyedi szubjektum teljes körű fogalmából kiindulva kellene megalapozni – s ez a fogalom az egész világegyetemet is magában foglalja. Az individuális elem, nevezzük akár egyedi szubsztanciának, akár egyedi ténynek, az összes koegzisztens individuumhoz fűződő, végtelenül sokféle kapcsolódása révén a lehető legapróbb részletekig meghatározott. A megalapozás során ezeket a kapcsolódásokat kell figyelembe venni. Kant későbbi nevezetes megkülönböztetésének értelmében (amelyre bizonyosan hatott Leibniznak az igazság fogalomelemzésen alapuló elmélete) minden igaz állítás Leibniznál olyan analitikus ítéletnek, amelyben a predikátum az alanyban már implikált tartalmat világítja meg vagy mondja ki kifejezetten. Ugyanakkor Leibniz nem ismer szintetikus, azaz olyan ítéleteket, amelyek predikátumai bővítő, a szubjektumon túlmenő állításokat tartalmaznak. De vajon így nem emelkedik-e Leibniznál a szükségszerűség rangjára minden egyes állítás? Kant: A tiszta ész kritikája című művének B kiadása 191. olIV. A determinizmus ■ 167 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 167

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:58

© Typotex Kiadó

dalán olvashatók szerint ugyanis az ellentmondás tétele olyan elvet képez, amely tökéletesen elegendő minden analitikus megismerés megalapozásához. Ez az elv szükségszerű logikai törvényként a kizárólag általa meghatározott analitikus állításokat nyilvánvalóan egyúttal szükségszerű igazságokká avatja. Amennyiben egy Caesar individualitását megalapozó fogalom magában foglalja, hogy átkelt a Rubiconon, akkor (vö. DM 13. § „Metafizikai értekezés”, in: Leibniz: Válogatott filozófiai írásai [1986], XIII. 20–23.) ellentmondás nélkül nem állíthatjuk, hogy éppen ez az individuum nem haladt át rajta. Az a tulajdonság, melyet csak ellentmondás terhe mellett lehet vitatni, szükségszerűen megilleti a szubjektumot. b) A szabadságról szóló (1689-ben keletkezett) rövid tanulmányában (A VI 4, 1653–1659) Leibniz úgy vélte, hogy a folytonosság felépülésének (III 5 a) és az imént vázolt szabadságnak e két filozófiai labirintusából a végtelenség megfelelő megértése útján keveredhet ki (1654). Pontosabban fogalmazva abban reménykedik, hogy az általa kifejlesztett differenciál- és integrálszámítás eszközeivel, tehát az általa előnyben részesített fokozati-minőségi alapon történő differenciálás alapján el tudja majd határolni az esetlegest a szükségszerűtől. Szükségszerű igazságoknak Leibniz egyrészt az eredendő, azaz az identikus, avagy a közvetlen (immediate) igazságokat nevezi, amelyek esetében az állítás adott formáján válik felismerhetővé, hogy a szubjektum magában foglalja a predikátumot, s hogy ezért az állítás szükségszerűen igaz. Ezzel szemben minden egyes levezetett állítást elemzéssel kell megalapozni. Ezek közül azok szükségszerűek, amelyek elemzéssel visszavezethetők eredendő állításokra, s amelyek a szó szoros értelmében bizonyíthatók (demonstrare). Ezen állításokban az analízis véges számú lépésében érhető el az identitás, amely egy fogalmat (nevezetesen a szubjektum és – adott esetben – a predikátum fogalmát) mint definiálandót behelyettesíti az azt meghatározó fogalmi ismer168 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 168

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:58

© Typotex Kiadó

tetőjegyekkel, majd ez utóbbiakat ismét definícióikkal cseréli fel (1655. sk.). Ezzel szemben Leibniz azokat az igazságokat nevezi kontingensnek, amelyek esetében az analízis sohasem ér véget, hanem a végtelenségig folytatódik (resolutio procedit in infinitum, 1656), ezért aztán szigorú értelemben véve nem is bizonyíthatók. Ugyanakkor azonban az állítmánynak az alanyban való bennefoglaltsága igazolható (probare), és ezáltal az igazság is, amit az esetleges állítások esetében is a fogalmi bennefoglalás szavatol. „Egy igaz, kontingens állítás nem vezethető vissza identikusakra, ám mégis oly módon igazolható, hogy megmutatjuk: az azonos állítások többé vagy kevésbé folytatólagos analízise során állandóan közelebb kerülünk hozzájuk, de sohasem érjük el őket. Ezért aztán egyedül Isten dolga, aki szellemével átfogja a teljes végtelent, hogy bizonyosságot (certitudo) teremtsen az esetleges igazságok ügyében.” (GI 134. §, C 388 / A VI 4, 776.) A szükségszerű állítások identikusakra való visszavezethetőségét és a soha be nem fejeződő visszavezetést az esetlegeseknél Leibniz azzal is összeveti (vö. GP VII 200 / A VI 4, 912), hogy a kommenzurábilis számok egy közös mértékre vezethetők vissza, de ez nincs így az inkommenzurábilisaknál, melyek esetén az analízis csak tetszőleges mértékben közelít a közös mértékhez. Az ilyen végtelen igazolási regresszushoz az esetleges dolgok esetében úgy jutunk el, ha a rákövetkező állapotot mindenkor az azt megelőzőből akarjuk megmagyarázni, melyet esetlegesként az őt megelőzőből akarnók magyarázni, és így tovább (VIII 2). A matematikai soroknak ez az analógiája – amelyek a végtelenségig folytathatók, miközben egy tetszőleges határértékhez közelednek úgy, hogy a különbség minden adottnál kisebb lesz, de sosem érik el azt – az esetleges igazságok elemzési soraival, amelyek a szubjektum és a predikátum terminusainak teljes egybevágásához csak aszimptotikusan közelítenek, számos problémát vet fel. Miért csak egyedül Isten képes a priori a fogalomelemzés IV. A determinizmus ■ 169 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 169

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:58

© Typotex Kiadó

alapján bizonyosságot szerezni egy esetleges igazsággal kapcsolatban? (GP VII 200 / A VI 4, 912; GI 134. §; A VI 4, 1656.) Kétségtelen, hogy a mi véges szellemünk nem képes végtelen láncszemeket áttekinteni, mint az isteni szellem. Ám a matematikai analógia amellett szól, hogy az esetleges dolgok elemzési soraiban is adott a sorozat egy szabálya (regula progressionis, GI 66. §), amelyből – anélkül, hogy egyenként végig kellene mennünk a végtelen sorozaton – leolvashatjuk, hogy mely határértékhez közelít. Nyilván azzal válaszolható meg a kérdés, hogy a matematikai sorok végtelensége csak formális jellegű, azaz formális műveletek tetszőleges számú ismétléseiből (mondjuk folytatólagos felezésből) ered, s ezért valamely véges képzési törvényre redukálható. Az esetleges egyedi tényt megalapozni szándékozó elemzés végtelensége a Monadológia 36. §-a szerint azon alapszik, hogy ez a tény a kimeríthetetlen változatosság és a végtelenül kifinomult oszthatóság univerzumához tartozik. A tartalom ezen kimeríthetetlen változatosságát nem lehet egy sorozat haladványa véges törvényének hálójába befogni. A GI 74. §-a azzal indokolja az egzisztenciális állítások bizonyíthatatlanságát, hogy a bizonyításnak a teljesen individuális fogalomból kell kiindulnia, amely magában foglalja a végtelen tartalmi bőséget (infinita existentia involvit), amiért véges számú műveletekkel nem lehet tulajdonképpen bizonyítani, hanem csak megközelíteni a végeredményt, ahol a különbség minden adottnál kisebb (vö. C 376. sk. / A VI 4, 763; hasonlóan C 18 / A VI 4, 1516). Leibniz a szükségszerűnek és az esetlegesnek ezt a megkülönböztetését az infinitezimális számítás kalkulusa alapján történő határérték-vizsgálatokban roppantul jelentősnek ítéli meg, és a legbensőbb különbségnek nevezi (A VI 4, 1655). Ezoterikus jellege miatt szélesebb közönségnek szánt filozófiájának népszerűsítő bemutatásaiban nem is számol be róla. Mint a voltaképpeni megkülönböztetést a differenciálás más formáinál is 170 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 170

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:58

© Typotex Kiadó

előfeltételeznünk kell – amint azt hamarosan látni fogjuk. Tulajdonképpen ezen áll vagy bukik a leibnizi koncepció elméleti teherbíró képessége. Leibniz nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy ezzel tudja megmagyarázni a tényszerűen kikerülhetetlen determináció és a máshogy-lét iránti elvi nyitottság összeegyeztethetőségét. Az, hogy az elemzéssorok tetszőlegesen közelítenek a predikátumnak a szubjektummal (vagy a szubjektum egyik fogalmi alkotórészével) való egybeeséséhez, tévedhetetlenül megszabja a tényállást, amely e két terminus összekapcsolódásában áll. Azáltal azonban, hogy ezt az egybeesést sohasem érjük el, meg kell maradnia a nyitottságnak: a világ másképp is alakulhatott volna. Az értelmezők azonban újra és újra bírálatként fogalmazták meg, hogy a végtelenbe tartó fogalmi elemzés nincs eléggé körvonalazva, és a matematikai analógia miatt egyben kevéssé van meghatározva. (Vö. Kaehler [III] 1989, 223–245, további irodalom a könyv 241. lábjegyzetében található.) – Ha megfontoljuk azt, hogy az elemzési sorok azért végtelenek, mivel a megalapozandó esetleges tény szubjektumának minden egyes meghatározásával, sőt az egész világegyetemmel összefügg, s így megalapozása kimeríthetetlenül sokrétű tartalmat foglal magában, akkor a kontingencia ezen igazság világhoz kötöttségével is összefüggésbe hozható. A szükségszerű igazságot bizonyító, végtelenül bonyolult megalapozási összefüggés több, sőt minden lehetséges világban előfordulhat annak a kritériumnak megfelelően, hogy a szükségszerű igazság az, amelyik minden lehetséges világban érvényes. Azok a végtelenül bonyolult megalapozási összefüggések, amelyekben a mindenkori tényállásnak az összes lehetséges világegyetemhez fűződő kimeríthetetlenül sokféle kapcsolata tükröződik, ezt a tényállást ehhez a világhoz kötik. A végtelenül bonyolult determinációs történések egy esetleges, egyedi tény számára hiánytalanul megszabják a maga pontos helyét a világegyetemben, ami egyetlen más világban sem mehetne ugyanígy végbe (vö. főként C 18. sk. / A VI 4, IV. A determinizmus ■ 171 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 171

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:58

© Typotex Kiadó

1517). Ez azért tekinthető esetlegesnek, mert nem szükségszerű, hogy a világnak ez a folyamata alakult ki. Adódhatott volna egy egészen más lehetséges világ is, teljesen eltérő tényállásokkal. A leibnizi esetlegességfogalom teherbíró képessége ezzel lényegében attól függ, hogy eredendően lehetségesek-e az alternatív világok folyamatai (IV 3). (Leibniz kontingenciafogalmáról lásd mások mellett Adams [III] 1994 I. fej., különösen 22–46.) c) Ezek az infinitezimális megfontolások nem a szükségszerűtől való minőségi eltérésként jelölik ki az esetlegesség helyét. Leibniz szerint minden egyes dolgot kikerülhetetlenül a fogalmilag megragadható determinációs összefüggések szabnak meg. Az esetlegesség azt a határesetet jelenti, amikor ezek az összefüggések kimeríthetetlen bonyolultságuk miatt elvileg befejezetlenek (nyitottak) maradnak, és egy meghatározott végeredményhez csak tetszőleges mértékben közelednek. A szükségszerű és az esetleges közti alternatív, az esszenciális és az egzisztenciális igazságok közt tett – nyilvánvalóan minőségi – megkülönböztetés példának okáért a „Metafizikai értekezés” [DM] 13. §-ában található. „…a szükségszerű igazságok az ellentmondás elvén alapulnak, vagy maguknak a lényegeknek a lehetőségén, vagy lehetetlenségén.” (GP IV 438. sk. / A VI 4, 1549 [„Metafizikai értekezés”, 23.]) A szükségszerű igazságok tehát tisztán fogalmi igazságok, mivel a dolgok esszenciái (lényegei) úgyszólván a tiszta lehetőség stádiumában levő dolgok fogalmi modelljeit képezik. A fogalmi viszonyok tekintetében azonban a logikai törvények, nevezetesen az ellentmondás elve a mértékadó, amely eldönti, hogy mely lényegek vagy fogalmak lehetségesek, s azon túlmenően melyek egyeztethetők össze egymással. Az örök, illetőleg a lényegi igazságok tartományában az egyes ideák állításokká történő összekapcsolásai (connexion), valamint az állítások közti sorrend viszonyai (consecution) vagy önmagukban, vagy abszolút módon szükségszerűek (437 / 1546. sk.). Mivel itt az összekapcsolások tiszta ideákon vagy fo172 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 172

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:58

© Typotex Kiadó

galmakon alapulnak, ezért egyedül az isteni értelem fennhatósága alá tartoznak, mint a dolgok (lényegek) fogalmi modelljei, valamint azok örök igazságokká történő összekapcsolásai. Az egzisztenciális vagy az esetleges tényigazságokkal kapcsolatban Leibniz kétségbe vonja (437 / 1547), hogy ezek az igazságok az isteni akarat ama képességén alapulnak, amely tételezi a létezést, és emiatt csak hipotetikusan szükségszerűek. Ezzel szemben ezek is hiánytalanul determinálva vannak, ám csak azon – kényszerítő erővel nem rendelkező – előfeltételezés mellett, hogy Isten akarata szabadon a legjobbat választotta ki. Csak ezen, Istennek az optimumra vonatkozó szabad döntéseiről szóló hipotézis teszi lehetővé a tényigazságok a priori levezetését. A hiánytalan, tényszerű meghatározás és a másképp-lét elvi lehetősége közti szintézist Leibniz egy további megkülönböztetés révén is igyekszik kifejezésre juttatni. Eszerint az esetleges igazságok bizonyosak (certain), de nem szükségszerűek. A bizonyosság a hipotetikus szükségszerűségből fakad, amely Arisztotelész óta (Fizika II 9, 200 a 10–14) a cél-eszköz viszonyt jellemzi. A jelen esetre vonatkoztatva: a valóságos világ esetleges tényei azért bizonyosak, mivel elengedhetetlen eszközöket képeznek a lehető legmagasabb rendű tökéletesség isteni céljának megvalósításához, amely ugyan nem szükségszerű, mivel szabad kiválasztáson alapul, ám ami mellett Isten végleges döntésével egyszer s mindenkorra elkötelezte magát. Ez a bizonyosság tehát egy meghatározott világ megvalósításáról való döntés meghozatalán alapul, s emiatt nem érinti a fogalmi lehetőségeket, mint olyanokat. Az Isten által ki nem választott világok önmagukban továbbra lehetségesek maradnak (mint egy világ ellentmondásmentes modelljei), még akkor is, ha nem teljesítik azokat a kritériumokat, amelyek alapján Isten megvalósulásra kiválasztja őket (vö. 438 / 1548). Emiatt a valóságos, illetőleg az esetleges, tényszerű dolgok nem szükségszerűek, mivel az alternatív világok létezése nem lehetetlen. IV. A determinizmus ■ 173 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 173

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:59

© Typotex Kiadó

Leibniz ezeket a gondolatokat a „Metafizikai előadás” 13. §-hoz írt tartalomjegyzékében a következőképpen foglalja öszsze. „Ezek az igazságok, habár bizonyosak, nem kevésbé esetlegesek is, mivel Isten és a teremtmények szabad elhatározásán (libre arbitre) alapulnak. Választásuknak persze mindig megvannak az alapjai, de ezek csak meghajlítanak anélkül, hogy kényszerítenének.” (GP II 12 / A VI 4, 1546) Leibniz e helyütt is megkísérli megőrizni a meghatározottság és a nyitottság kettősségét. Isten azzal kapcsolatos elhatározása, hogy egy meghatározott világot teremtsen, szabad. Ugyanígy szabadok az eszes teremtmények döntései, amelyek részben meghatározzák a világ menetét, s amelyeket Isten tiszta lehetőségekként számításba is vett, amikor a világok különböző tartalmait (fogalmi modelljeit) választása szempontjából mérlegre tette. Ezek a döntések éppúgy szabadok, mint ahogy a belőlük fakadó tények esetlegesek. S mégis: ezen elhatározások következményei bizonyosak, s ezért előre is láthatóak, mivel a legjobb kiválasztásának elve határozza meg őket. Isten azt választja ki, amit tévedhetetlenül objektíven legjobbnak ismer el. Az eszes teremtmények pedig amellett döntenek, ami számukra a legjobbnak tűnik (438 / 1548). Felvetődik azonban a kérdés, hogy vajon az egzisztenciális igazságokról nem derül-e ki végül, hogy valójában eszszenciális, fogalmi igazságok, ha a legjobb akarásától meghatározott választáson alapulnak? Hiszen Leibniz szerint szigorúan objektív, fogalmi kritériumok alapján meghatározható, hogy mi a legjobb vagy a legtökéletesebb, illetőleg hogy – adott előfeltételek mellett – mi számít a legárnyaltabb tartalommal rendelkezőnek. Leibniz abban az általa gyakorta emlegetett formulában keres kiutat, hogy ezek az alapok csak hajlítanak anélkül, hogy szükségszerűség terhét helyeznék rá a dolgokra. Ez nem jelenthet mást, mint hogy az Isten által tévedhetetlenül a legjobbként felismert dolog alapot képez ugyan, amely azonban – bár tényszerűen determinálja az elhatározást –, a szó szű174 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 174

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:59

© Typotex Kiadó

kebb értelmében nem jelent szükségszerűséget. Ha azt akarjuk, hogy az „incliner sans nécessiter” (kényszer nélküli hajlítás) ne pusztán üres szólam legyen, akkor máris előfeltételeznünk kell, hogy a tényszerű és hiánytalan meghatározottságot értelmesen megkülönböztethetjük a tulajdonképpeni szükségszerűségtől. Ez a különbségtevés azonban ugyanúgy nem alapozható meg a „kényszerítés” és a „hajlítás” ellentétével, mint a szabad akarat elhatározásán alapuló esszenciális-fogalmi és egzisztenciális igazságok szétválasztásával, amelyek előfeltételezik a „nécessiter” (szükségszerűség) és az „incliner” (hajlás) ellentétét. Így azután csak a végtelen, az identitáshoz csak aszimptotikusan közeledő elemzési sorok révén kerülhető el, hogy Leibniz determinizmusa összeomoljék egy tiszta puszta necesszitarizmusban. Ezen a lehetőségen áll vagy bukik a leibnizi vázlat teherbíró képessége. Nem csupán az egyedi tények, hanem még a legáltalánosabb, a valóságos világban kivétel nélkül érvényes törvények – úgyszólván a folyamatok Isten által kiválasztott egymásra következésének azon alaptörvényei – is (a szó hipotetikusan szükségszerű értelmében véve) esetlegesek, amelyek érvényességén ez a sorrend múlik, s amelyeket éppen ezért – ha azt akarjuk, hogy ez a világ létezzen – még csodatettekkel sem szabad megsérteni. Jellemző módon Leibniz annyiban összekapcsolja egymással ezeket a szélsőségeket, tehát a lehető legáltalánosabb törvényeket és az egyesre irányuló megismerést, hogy a tökéletes, azaz megalapozó a priori megismerést Istennek tartja fenn (C 19. sk. / A VI 4, 1518). Az okok egyértelműen kikövetkeztethetők: a fogalomelemzés mindkét esetben roppantul bonyolult, ugyanis mind az általános törvények, mind az egyedi dolgok egyaránt a világhoz kötöttek, azaz mindkettő előfeltételezi az egész világegyetemet kimeríthetetlen tartalmi bőségével egyetemben, és megfordítva: ez utóbbiak magukban foglalják őket. A legáltalánosabb törvényeket azért, mivel lényegesek a világban mindenkor lejátszódó folyamatok sorrendje szempontjából (C 20 IV. A determinizmus ■ 175 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 175

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:59

© Typotex Kiadó

/ A 1518) és mert ennek létezése azok érvényességétől függ; az egyes dolgot pedig azért, mivel minden más egyes dologhoz és tényhez fűződő egyetemes összefüggése miatt csak ezen a világon válhat valóra. Az esetlegesség mindkettőnél abban merül ki, hogy Isten döntési szabadsága egy másik világot is teremthetett volna. Amint azonban ez a világ tételezve van már, a dolgok és tények hipotetikus szükségszerűséggel adva vannak. (A törvényekről ezt Leibniz világosan ki is mondja [C 20 / A 1518], ezzel pedig mindez átvihető a velük párhuzamba állított egyes tényekre. Ez alátámasztja azt az értelmezésünket, hogy az esetleges egyedi dolog világhoz kötött.) Eszerint tehát nem csupán azokra az egyedi dolgokra vonatkozó állítások szükségszerűek hipotetikusan, amelyeket egy hipotetikus ha‒akkor szerkezet konklúziójában valamely feltételtől tesznek függővé, hanem azok a törvények is, melyek a hipotetikus következési viszony alakját öltik. Ez azzal magyarázható, hogy a maguk részéről attól az előfeltételezéstől függenek, hogy Isten a legjobbat megválasztja. (A hipotetikus igazságok leibnizi fogalmáról lásd Ishiguro [IX] 1990, 154–170). Mi az esetlegest fogalmilag csak a közepesen általános értelmében véve (C 19 / A 1518), tehát csak azon törvények szintjén tudjuk megragadni, amelyek az általánossági skálán középütt helyezkednek el az egyedi tények és a legáltalánosabb törvények között, tehát az elvonatkoztatáson nyugvó általános síkján találhatók. Ez utóbbihoz egyfelől az esetek többségében érvényes induktív általánosítások, másfelől pedig azok a fizikai szempontból szükségszerű természettörvények tartoznak, amelyek a természet rendjének keretei között kivétel nélkül érvényesek, Isten által azonban csodatétemények révén érvényteleníthetők. A szabadság szempontjából azért merül fel különös nehézség, mert az esetleges tényállások a világhoz kötődnek; széttéphetetlenül beleszövődnek a való világ determinációs összefüggéseibe, úgyhogy egyetlen más világ kontextusában sem tör176 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 176

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:59

© Typotex Kiadó

ténhetnének meg. Így csak annyiban esetlegesek, amennyiben nem volt szükségszerű, hogy pontosan ez a világ váljék valóra. Hasonlóképpen az individuumok is a világhoz kötöttek. Az nyilvánvalóan igaz, hogy egy individuum vagum (III 1 b) több világban is előfordulhat, hiszen egy másik lehetséges világban is létezhet olyan személy, aki abban a világban ugyanazt a szerepet tölti be, mint itt példának okáért Ádám, aki amott ugyanezekkel a jellegzetes ismertetőjegyekkel rendelkezik, stb. Azonban a szigorú identitás értelmében véve nem létezhet egyetlen más világban sem ugyanazon az individuációs fogalom által meghatározott azonos individuum, mint Ádám. Az a tekintetben vett választási szabadság, hogy Ádám az esetlegességnek megfelelően valami más cselekedetre is elszánhatta volna magát, a világhoz kötöttsége miatt csak annyit jelenthet, hogy létezhetett volna egy másik világ, amelyben egy Ádámmal analóg individuum ugyanilyen helyzetben másképp is viselkedhetett volna. Vajon döntési szabadságnak mondható-e, ha az individuum maga maradéktalanul feloldódik tényleges cselekedetében, s ha a lehetőségek csak arra korlátozódnak, hogy tükörképe (a Lewis értelmében vett counterpartja [2] 1973) a megfelelő helyzetben másképp cselekedett volna? (Leibniz felettes esszencializmusáról, mely szerint az egyed minden egyes tulajdonsága lényegszerű, avagy identitásának szempontjából konstitutív, úgyhogy a különböző lehetséges világok fölött nem létezhet semmiféle önazonosság [transworld identity], lásd mások mellett Mondadori [VII 1] 1973 és 1975, továbbá Blumenfeld [VII 1] 1982, valamint Adams [III] 1994, 2. fej.) Ami a spontaneitást mint szabadságfeltételt illeti, Leibniz azzal büszkélkedik, hogy saját spontaneitásfogalma (amely szerint valamely szubsztancia minden egyes állapota saját bensőjéből fakad) ‒ amennyiben eszes lényeknél az intelligencia további szabadságfeltételével párosul ‒, máris szavatolja a szabadságot. (Így például DM [„Metafizikai értekezés”] 32. §, Theod. I IV. A determinizmus ■ 177 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 177

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:59

© Typotex Kiadó

65. §; lásd továbbá a szabadságnak spontaneitas intelligentisként történő meghatározását például GP VII 108.) A spontaneitás azonban itt csupán egy rendszer oksági zártságát jelenti; azt, hogy valamely egyszerű szubsztancia nem szenved el kívülről valóságos hatásokat, azaz hogy elszenvedése valójában a saját bensőjéből kiinduló spontán tevékenység, amelynek megindítója csak ideális szempontból van valami rajta kívüliben (SD II 5, GM VI 251), amely kezdeményezésre a szubjektum spontán tevőlegességgel válaszol. Az efféle okságilag meghatározott önmagának elegendőség azonban korántsem foglal magában szokásos értelemben vett teremtő spontaneitást ‒ azt tehát, hogy egy szubjektum önmagától képes valami újat felvázolni és teremteni ‒, sőt ezt ki is zárja. Hiszen ahhoz, hogy szavatolva legyen az ezen okságilag zárt rendszerek azonossága, olyan programot kell lejátszaniuk, amiket Isten egyszer s mindenkorra meghatározott számukra (eleve elrendelt harmónia).

178 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 178

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:59

© Typotex Kiadó

6. Megalapozható-e bármi más, mint a legtökéletesebb?

Az arra a kérdésre irányuló kritikai elemzésünket, hogy vajon Leibniznak sikerült-e az esetlegesség valamely eredendő fogalmát bevezetnie, a tökéletesség, az arányosság (convenance) vagy a legjobb kiválasztásának elvéhez mint az esetlegesség princípiumához is köthetjük (vö. „Monadológia”, Mon., 46. §). Az azt firtató kérdésre, hogy vajon ez a princípium milyen kapcsolatban áll az elégséges alap elvével, Leibniz Clarke-hoz intézett 5. sz. levelének 9. és következő §-a (GP VII 390. sk., magyarul: Leibniz–Clarke, 60–61.) ad választ. A filozófus először is azt állítja, hogy a létező esetleges (az tehát, ami önmagában létezhet is, meg nem is, tényszerűen azonban fennáll), létezését a legjobb elvének, a dolgok elégséges alapjának köszönheti (9. §; az esetlegesről mint a pusztán tényszerűről szemben a(z irreálisan) lehetségessel lásd Schepers [VII 1] 1988.) A 10. §-ban a létezők nagyszabású elveként már csak azt a princípiumot ismeri el, hogy szükség van elégséges alapra. Ha meggondoljuk, hogy maga a principium rationis szükségszerű és ezzel teljességgel általános érvényű elvet jelent, aminek az érvényessége mind a szükségszerű, mind az esetleges dolgokra kiterjed (II 2 és 3), akkor az az értelmezés kínálkozik, hogy a tökéletesség elve nem más, mint az egyetemes, minden egyes lehetséges világra érvényes megalapozási követelmény alkalmazása a ténylegesen létező dolgokra. Mivel a valóságos világ Leibniznál a legtökéletesebb és a lehető legjobb is egyben, ezért a principium rationistól megkövetelt elégséges megalapozást az aktuálisan létezők esetében az szavatolja, hogy megmutatjuk, mennyiben ez a legtökéletesebb. (Ez nem azt jelenti, hogy egy egyes dolognak ahhoz, hogy megvalósulhasson, önmagában véve a legjobbnak kellene lennie, hanem IV. A determinizmus ■ 179 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 179

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:53:59

© Typotex Kiadó

csak azt, hogy beilleszkedik a lehető legjobb összrendszerbe, miközben egy önmagában véve tökéletes egyedi dolog, amely a helyére léphetne, nem kompatibilis a legjobb világgal, s ezért nem valósul meg.) Sőt talán fordítva is fogalmazhatnánk: a tisztán fogalmilag egyaránt lehetséges számos alternatíva között nem található más kitüntető jegy, amely elégséges módon megindokolná azt, hogy valami miért kerüljön a létezők sorába, mint az, hogy valamiről bebizonyítjuk, hogy a legtökéletesebb (DM 13. §, GP IV 438 / A VI 4, 1549 [„Metafizikai értekezés”, 23.]). Ha azonban annak megmutatása, hogy valami a legtökéletesebb, nem csupán egy lehetőséget jelent sok más lehetőség közül arra, hogy eleget tegyünk a feltétlenül érvényes megalapozás követelményének, hanem éppenséggel azt a lehetőséget, ami a szabad isteni elhatározás révén a valóságos világba mértékadóként épült be, és sokkal inkább a folyamatosan egymásba átalakuló alternatívák közti legtökéletesebb szélsőségként (maximumként vagy minimumként) tüntethető ki s alapozható meg, akkor ezáltal megkérdőjeleződik az esetlegesség. Ez Leibniznak a szélsőérték-számítás törvényeire vonatkozó magyarázataiban válik világossá, melyek leginkább az optikai törvények között találhatók meg. A természettörvények levezetésénél és megalapozásánál a lehető legtökéletesebb dolgok metafizikai elve ugyanis gyakorlatilag alkalmazható, mivel a természettörvények esetlegesek (IV 5 c), s így ezen elv alkalmazási területéhez tartoznak. S habár a természettörvényeknek kizárólag olyan kategóriákban kell leírniuk és megmagyarázniuk a természeti jelenségeket, melyeket a mechanika talaján álló tudósok is elismernek, Leibniz nemcsak a kifürkészésükhöz és a megindokolásukhoz szükséges empirikus módszereket hagyja jóvá (lásd például Theod, III 345. §), mint amilyen az induktív általánosítás, illetve az egyes esetek falszifikálhatóságának az ellenőrzése, hanem racionális levezetésük módszereit is. Azon metafizikai előfeltevés mellett, hogy egy intelligens lény céltu180 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 180

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:00

© Typotex Kiadó

datosan és célszerűen rendezte be a világot, Leibniz olyan törvényszerűségek után kutat, amelyek a megmagyarázandó összefüggést a legegyszerűbben áttekinthetővé és ezzel a legoptimálisabban elrendezetté teszik. Tentamen anagogicum című művében (GP VII, különösen a 272–279.) Leibniz ezeket a finális alaptételeket – hogy például a természet mindig a leginkább megszabott utat járja, amiből esetről esetre mindig a maximális vagy a minimális mennyiség adódik – sikeresen alkalmazza az optikai törvények felfedezésére és igazolására. Eszerint a fény úgy terjed, hogy a legkönnyebb utat járja be, melyen a legrövidebb idő alatt jut el a kezdőponttól a végpontig. Nem vezetne ellentmondáshoz, ha a fény bármely más utat járna be; ezt is törvény által szabályozottként lehetne felfogni. A lex continuitatis értelmében ebben az esetben sem az abszolút káosz, mint a rend minőségi ellentéte uralkodna, hanem a rend többé vagy kevésbé magas foka. A „Metafizikai értekezés” 6. §-ában („Metafizikai értekezés” [DM] 6. §; lásd ehhez hasonlóan GP VII 312 / A VI 4, 1619) ezt Leibniz azzal szemlélteti, hogy egy papírlapra tetszőleges mennyiségű pontot rajzolhatunk, majd ezeket egy vonallal össze is köthetjük egymással, mégis mindig megfogalmazhatunk olyan törvényt (bármennyire bonyolult legyen is), amely a vonalat pontosan meghúzásának sorrendjében rögzíti. A rend és a harmónia Leibniz szerint úgy jön létre, hogy valamely sokaságban összefüggéseket mutatunk ki és így valamilyen egységre vezetjük vissza. Ebben az értelemben mindig felmutatható az általában vett rend, mivel bármikor megfogalmazható olyan szabály, amely az adott sokaságban (jelen esetben egy vonal pontjaiban) közös fogalmat (notion commune) képez, s amely a teljes sorrenden belül azonos (constante) marad. Ennyiben még akkor is egységet teremt (uniforme), ha a zavarba ejtően sokrétű szabály számunkra rendetlenségnek tűnhet fel. Bárhogy alkotta is volna meg Isten a világot, az efféle rend általában vagy a világban lejátszódó fejlődés elvének eleve szavaIV. A determinizmus ■ 181 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 181

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:00

© Typotex Kiadó

tolt törvényszerűsége (progressionis leges, GP VII 312 / A VI 4, 1619), éppoly kevéssé képezhet alapot Isten számára arra, hogy egy bizonyos világot teremtsen, mint e rend folyamatosan egymásba átmenő fokozatai, melyek közül egyik sem kitüntetett. Ilyen alap nyilvánvalóan csak a legtökéletesebb világban található, amely a jelenségek maximális sokfélesége mellett a lehető legmagasabb fokú egységet hoz létre. Csakhogy ez a megfontolás komoly veszélyt hordoz magában az esetlegességre nézvést. Ugyanis nyilvánvalóan szükségszerű észigazság, nem pedig pusztán esetleges tény, hogy – egyfelől – a lehetőségek valamely kontinuumában csak a határérték tüntethető ki, valamint hogy – másfelől – csak az alapozható meg, amit alternatíváival szemben specifikálható ismertetőjegyei által tüntetünk ki. Mármost a principium rationis általános megfogalmazása szerint – ahogy azt megmutatni igyekeztünk – ugyancsak abszolút szükségszerű alapelv, tehát Leibniz számára feltétlenül szükségszerű, hogy mindennek, ami csak létezik, vagy aminek az esete fennáll, elégséges alapozást találjon. Először is csak egy általában vett alap lehet szükségszerű, nem pedig a megalapozás valamely formája. Mivel azonban nyilvánvalóan lehetetlen, hogy egy kontinuumon belül valami mást tüntessünk ki, mint a határértéket, ezért csak a legtökéletesebbet lehet megalapozottan kiválasztani. Úgy tűnik, Isten nem választhatott ki mást, mint a legtökéletesebb világot, mivel csak ennek a létezése alapozható meg. Leibniz ezt meglehetősen világosan látta is, amint azt a következő megfontolások mutatják. Az ahhoz szükséges elvet, hogy eljuthassunk egy rögzítettséghez vagy meghatározottsághoz (principium determinationis), valamilyen maximumból vagy minimumból kell meríteni úgy, hogy minimális ráfordítással maximális hatást érjünk el (GP VII 303). Ezért létezik a világ lefolyása (series rerum), melyben valamilyen maximum jön létre, mivel csak ez az előbbi meghatározott (determinált – 9. 182 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 182

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:00

© Typotex Kiadó

és köv. tézis, GP VII 290). Ez a gondolat Leibniz valamennyi alkotói periódusát végigkíséri: Isten a legtökéletesebben, azaz a lehető legegyszerűbb s egyben leghatékonyabb módon gyakorol hatást, mivel nincs olyan alap, amely valamely más módot rögzítene (1676, Grua 267 / A VI 3, 587. sk.). S a Théodicée azzal a gondolattal fejeződik be, hogy a számtalanul sok világ közül kell hogy létezzen a piramis csúcsa, azaz a világok legjobbika, máskülönben Isten nem határozta volna el magát arra, hogy megteremtse azt (III 416. §, GP VI 364).

IV. A determinizmus ■ 183 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 183

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:00

© Typotex Kiadó

7. Vajon a legtökéletesebb Isten szabad döntéséből vagy valamely metafizikai mechanizmussal jön-e létre? Leibniz Istennek a legtökéletesebb melletti eltökéltségét még élesebb formában is leírja. A De rerum originatione radicali című művében (ROR 1697. nov., GP VII 302. skk., magyarul: A dolgok eredeti keletkezésének gyökeréről, ford. Bauer Simon és Vida Sándor, átdolgozta Boros Gábor. In: A korai felvilágosodás filozófiai antológiája, szerk. Boros G./Gulyás P./Szalai J. Áron, Bp. 2011. 41–49., a továbbiakban: A dolgok) egy olyan metafizikai mechanizmust hoz szóba, amelyből a egy olyan valóságos világ jön létre, amelyben a lehetséges tárgyi tartalom maximuma válik aktuálisan létezővé (304, magyarul: A dolgok, 44.). Kiindulópontjául azt választja, hogy a lehetséges dolgokban, illetve magában a lehetőségben a létezés „valamiféle kikövetelése” (exigentia existentiae) vagy „előfeszítettség a létezésre” (praetensio ad existendum) húzódik meg. Lehetőség helyett Leibniz olykor lényegről (essentia) is beszél: a lényeg nála speciális lehetőséget jelent (A VI 3, 583), tehát nem valamiféle lehetséges (és konzisztens) fogalmi tartalmat, hanem olyan tartalmat, amely egy lehetséges dolog fogalmát annak lényegi sajátossága szerint teszi ki. Ezzel Leibniz a ROR lapjain a lehetséges dolgok létezés iránti igényét így fogalmazza meg: az esszencia önmagától (per se tendere) törekszik az egzisztenciára. Mivel azonban ez a létezésre támasztott igény pozitív fogalmi vagy tárgyi tartalmon (realitas) alapul, melyet egy lehetséges entitás juttat kifejezésre, létezésre való törekvésének intenzitása egyenesen arányos a pozitív tárgyi tartalom mennyiségével – vagy ami ugyanazt jelenti: tökéletességének fokával (a ROR egyik passzusának parafrázisa, 303). A következő gondolati lépést az előző részben már tár184 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 184

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:00

© Typotex Kiadó

gyaltuk. Eszerint a számtalan alternatíva közül, ahogyan egy bizonyos entitás (például egy háromszögé) megkonstruálható, egy bizonyos művelet (például két pont összekapcsolása) végrehajtható stb., minden külön specifikáció nélkül csakis a határérték kitüntetett, s ezért ez választható ki megalapozottan (303. sk.). A szóban forgó esetre alkalmazva ez azt jelenti: abból az a posteriori megállapítandó tényből, hogy egyáltalában létezik valami, arra lehet következtetni, hogy a nemlétből vagy a puszta lehetőségből a megléthez (Dasein) vagy a valósághoz való átmenet számára adva kell lennie valamely alapnak olyan formában, hogy a lehetséges dolgokban a léthez vezető tendencia rejlik. További hozzáadott meghatározás (determinari) híján e tendenciának valamilyen metafizikai mechanizmuson belül a maximális koncentráció (a maximum) olyan magas fokát kell létezéshez juttatnia, amilyet csak a lehetséges létrend adott kapacitása megenged (304). Nem csupán a kényszer, amivel egy metafizikai mechanizmuson belül a maximális lehetőségek realizálódnak, fenyeget azzal, hogy végül egyfajta necesszitarizmushoz lyukadunk ki, hanem már az a feltételezés is, hogy minden lehetőségben benne rejlik a valósággá válás tendenciája, amennyiben ezt nem akadályozza meg egy versengő lehetőség, amely több pozitív lehetőséget ‒ s így a létezésre való erőteljesebb igényt ‒ foglal magában. Leibniz az ontológiai istenbizonyítékkal összefüggésben számos szöveghelyen (vö. például a „Metafizikai értekezés”-sel [DM 23. §]) azt hangsúlyozza, hogy az isteni természet előjoga abban keresendő, hogy csak a fogalma lehetőségét kell igazolni, mivel akkor a puszta lehetőséggel vagy – ami ezzel egyjelentésű – a lényeggel a valóságos létezés is adott. Isten önmagától létező (ens a se), mivel létezését önmagából (saját lényegéből) meríti: nincs szüksége arra, hogy azt kívülről kölcsönözzék neki. Ez Istent – amint azt Leibniz újfent jól látja – szükségszerűen létezővé teszi („Metafizikai IV. A determinizmus ■ 185 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 185

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:00

© Typotex Kiadó

értekezés” [DM] 23. §; ROR 303, magyarul: A dolgok, 42.). Ha már a lehetőségben benne rejlik a valóságos lét, akkor eleve minden más lehetőség (vagy e lehetőség nemlétének) mint lehetetlen ki van zárva. Nem véletlen, hogy Spinoza Etikájának elején az önmaga oka (causa sui) fogalma áll, amely önnön lényegében már magában foglalja a létezést (Spinoza: Etika, I. rész, 1. def.). Spinoza számára ez a definíció az isteni szubsztanciával azonosként tételezett valóság összességére érvényes, ami így következésképpen alternatíva nélküli és ezért szükségszerű. Ezzel szemben Leibniz az önmaga általi okozást kifejezetten Istenre korlátozza. De nem vonja-e ismét vissza a filozófus a szükségszerűségnek ezt a korlátozását azáltal, hogy az e világi létezők számára is megengedi az átmenetet a lehetőség és a valóság között a lehetséges dolgokban rejlő, a létezésre irányuló törekvés alapján, melynek révén a ténylegesen valóságos dolgok egy mechanikus kiválasztási folyamatban legalább fizikai szükségszerűséggel tesznek szert létezésre? Ezt a kérdést másként is feltehetjük az igazság fogalomelemzésen alapuló elmélete kapcsán. Az NE IV 1, 7. §-ában (A VI 6, 358, magyarul: Újabb, 341.) foglaltak szerint a (reális) létezés is olyan predikátum, amelynek összefüggésben kell lennie a szubjektum fogalmával, melyhez hozzárendelik. Mármost Leibniz szemében a szubjektum fogalmában benne rejlő predikátum nagyon is lehet esetleges (IV 5, magyarul: Újabb, 379–381.). Ezek szerint Isten kivételével minden egyes létező kontingens. E tézis folytatása (a Grua 288 / A VI 4, 1445 oldalán) azonban arra utal, hogy a létezés nem szokásosan esetleges predikátum, amelyet valamely szubjektum fogalmából vagy definíciójából egy – mégannyira végtelen – elemzéssel le lehetne vezetni. Annak oka, hogy miért az egyik esetleges dolog létezik inkább, semmint egy másik, nem pusztán definíciójában, hanem a számtalan meg nem valósult lehetőségnek a tökéletesség szempontjából történő összehasonlítá186 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 186

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:00

© Typotex Kiadó

sában keresendő. Ebben az értelemben írja Leibniz a C 19 / A VI 4, 1518. oldalon az aktuális létezést előfeltételező egzisztenciális állításokról, hogy megalapozásukhoz nem elegendő a világ menetének teljes körű ismerete, hanem ahhoz az összes többi lehetőséggel történő összehasonlítás volna szükséges. A lehetséges dolgokat Leibniz szerint sohasem tudjuk egymástól elkülönítve összevetni egymással, hanem csak a mindenkori világgal való összefüggésükben, amelybe be vannak ágyazva. Ezért a létezés fogalomelemzésen keresztül történő megalapozásához a végtelenek végtelenségére van szükség. S erre Isten – a Théodicée II, 225. §-a szerint – képes is. Eközben végtelen sok világot kell egymással összehasonlítania, melyek mindegyike önmagában is végtelenül sokrétű. S habár a létezés (alapvetően vagy Isten számára) fogalmilag megalapozható, annyiban mégsem számíthat szokásos analitikus predikátumnak, hogy túlmegy saját szubjektumának fogalmán: az individuális fogalom ugyanis csak a világegyetemhez fűződő végtelenül gazdag kapcsolatokat foglalja magában. De szavatolt-e azáltal a valódi esetlegesség, hogy a megalapozás nem egyszerű végtelenséget, hanem kettős túlerőt (Mächtigkeit) követel meg? Forduljunk most a „metafizikai mechanizmus” még ennél is kényelmetlenebb problémaköréhez! Úgy tűnik, hogy Leibniz a világ keletkezésének két, egymással versengő leírását terjeszti elő. A teológiai változat szerint Isten a világ teremtésének minden egyes lehetőségét mint ideákat értelmében összehasonlította egymással, és morális akarata erejével szabadon határozta el magát arra, hogy közülük a lehető legjobbat megvalósítsa (lásd például Theod. I 7. §). Alternatívát jelent ehhez képest az a leírás, hogy a legtökéletesebb lehetőség a létezésre való törekvésének megfelelően ‒ amely egyenes arányban maximális pozitív tárgyi tartalmával egyben a legerősebb is ‒, kényszerűen érvényesült a többi versengő lehetőséggel szemben. Maga IV. A determinizmus ■ 187 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 187

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:01

© Typotex Kiadó

Leibniz nem érezte egymással versengőnek – még kevésbé egymást kizárónak – ezt a két ábrázolásmódot. Ez mindenekelőtt a possibilia valóságára vonatkozó kérdés során válik világossá. Ha Leibnizhoz hasonlóan azt akarjuk, hogy a lehetőségek ontológiailag hatékonyak legyenek, és hogy betöltsék a filozófus által nekik tulajdonított szerepüket – azt tudniillik, hogy a létezés alapjává (ratio existendi) váljanak, vagy hogy azok legyenek, amiből minden valóság ered, akkor nem szabad, hogy puszta fikciók legyenek, hanem meg kell hogy illesse őket a realitás valamilyen formája. Ez a realitás legalább kétféleképpen fogható fel. Egyrészt a scotusi esszencializmus értelmében feltételezhetjük, hogy a lényegeket vagy az intelligibilis tartalmakat önálló lét – még ha csökkentett fokú is – (esse diminutum) illeti meg, ami abban áll, hogy a gondolkodás számára előzetesen adott tárgyakként léteznek (esse obiectivum). Olyan álláspont ez, amelyet a matematikai és a logikai tárgyak vonatkozásában a korai 20. században – mások mellett – Frege és Husserl képviseltek. Az egymással a létezésre való törekvésükben versengő esszenciák ilyen felfogása egyfajta előfokát jelenti a valóságnak, ami elegendő lenne ahhoz, hogy a létezés teljes valóságát saját belső törvényei alapján hozza létre. (Arról a tézisről, hogy egy választó Isten ezek szerint eleshetne, lásd Axelos [VII. 2] 1973, 168. skk.; ezzel szemben lásd például Blumenfeld [VII 1] 1973, Allen [VII 1] 1983, 2, valamint Wiehart-Howaldt [XI] 1996, különösen 156–161.). Ezzel szemben Leibniz egy másik konceptuális értelmezés mellett teszi le a garast. Eszerint az eszszenciák vagy a (létezést önmaguk számára igénylő) lehetőségek csak annyira reálisak, hogy egy aktuálisan létező szubsztancián alapulnak, tehát hogy egy szellem ideákként (koncepciókként) elgondolja őket. Ezért Isten nemcsak a létezés forrása, hanem az – ideák birodalmaként értett – esszenciáké is, amennyiben realitást kölcsönöz a lehetőségeknek (305, vö. még Theod. I 7. §, II 184. §; „A természet és a kegyelem ésszerűen megalapo188 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 188

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:01

© Typotex Kiadó

zott elvei”* [PNG] 10. §). Az, hogy a lehetséges dolgok a puszta lehetőségen túl aktuális létezésükhöz egy pozitív tartalmukkal egyenesen arányos törekvéssel (conatus) vagy hajlammal (propensio) is rendelkeznek, konceptualista nyelvezetre lefordítva annyit tesz, hogy Isten a legtökéletesebb mellett meghozott szabad döntése alapján hajlik arra, hogy az ideákat is e lehetőségek tökéletességének megfelelően valósítsa meg (Grua 324 / A VI 4, 557; GP VII 310 / A VI 4, 1616 sk.). Most már látjuk, hogy a való világ keletkezésével kapcsolatos két leírás hogyan egészíti ki egymást. A lehetséges dolgok megvalósulásra törekvésének konkurenciaharcként történő bemutatását ki kell egészítsük a legjobb létező Isten általi kiválasztásával, mivel a lehetséges dolgok csak mint Isten elméjében létező ideák lehetnek valóságosak és ontológiailag hatékonyak. Istennek a legtökéletesebb melletti szabad döntését ugyanakkor – megfordítva – ki kell egészíteni egy metafizikai mechanizmus szempontjával, hogy kifejezésre juttathassuk: ezt az elhatározást mindennemű szubjektív önkény nélkül, szigorú tárgyi okok határozták meg, sőt hogy azt Isten egy mechanikus döntési eljárás keretei között hozza meg. Az esszenciák tekintetében ugyanis meg kell különböztetnünk két dolgot. Az esszenciák tartalmát illetően, amely őket mint puszta lehetőségeket illeti meg, s ami egyben az egyes lényegeket megkülönbözteti egymástól, Leibniz a voluntarista állásponttal szemben, amelyre mindenekelőtt Descartes-nál bukkant, azt hangsúlyozza, hogy a lényegek, valamint az összekapcsolódásaikból eredő örök (matematikai és morális) észigazságok nem az isteni akarat általi tételezésből erednek: sokkal inkább az a helyzet, hogy ezek Isten számára is előzetesen adottak, s értelmének megállapítani, nem pedig tételezni kell azokat (vö. például Theod. III 335. §). Ennek elle* Ez a szöveg (miközben címe a magyar nyelvű válogatás tartalomjegyzékben szerepel) a Leibniz Válogatott írásai című tanulmánykötetből végül is – nyomdahibának betudhatóan – hiányzik. (A ford.)

IV. A determinizmus ■ 189 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 189

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:01

© Typotex Kiadó

nére mindebből nem a Grotius-féle esszencialista álláspont következik kényszerítő erővel, amely szerint az örök észigazságok még akkor is fennmaradnának, ha nem létezne Isten. Ugyanis a minden egyes esszenciát egyaránt megillető ontológiai státusnak szentelt második pontban Leibniz az esszencialista állásponttal szemben attól teszi függővé a lényegeket, hogy Isten gondolja el azokat. Ezek szerint mind az esszenciák, mind a szükségszerű észigazságok objektíven adottak ugyan, anélkül azonban, hogy önmaguktól állnának fenn. Leibniz nagyon is konceptualista módon a realitast cogitabilitasként (elgondolható dolog) definiálja (GP I 272 / A VI 4, 26). Mivel az esszencia először Isten ideájaként adott, ezért a benne foglalt tárgyi tartalom (realitas), mielőtt még pozitív valósággá (mondjuk valamilyen erővé vagy minőséggé) válhatna, nem más, mint intelligibilis (elgondolható) tartalom (cogitabilitas). Mármost felvetődik a kérdés, hogy ezen egymást kiegészítő szemléletmódok közül tulajdonképpen melyiket képviselte Leibniz valójában. Erős a kísértés, hogy a metafizikai mechanizmust értékeljük úgy, mint a voltaképpeni tudományos leírást, s hogy Isten szabad erkölcsi döntésében a lehetséges legjobb mellett pusztán a tradicionális hit képi világából eredő metafi zikai ábrázolást pillantsunk meg. – Ez azonban így nem felel meg az igazságnak. Még akkor is, ha eltekintünk attól, hogy Leibniz az esszencialista kiindulóponttal szemben a konceptualista álláspontot részesítette előnyben, a létezésre való törekvéssel egy csak az eszes lényeknek tulajdonítható, specifikusan mentális meghatározást visz bele az elemzésbe. Ezen a ponton újfent megfigyelhetjük a különböző kiindulópontok enciklopédikus egymásmellettiségét a filozófusnál. Fogalomlogikailag megalapozható az a feltételezés, hogy a különböző fogalmakat affirmatív tárgyi tartalmuk (essentia, realitas) mindenkor eltérő fokával egyenesen arányos módon a létezés iránt támasztott eltérő jogosultságú igény illeti meg. 190 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 190

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:01

© Typotex Kiadó

Nyitott marad azonban a kérdés, hogy ez az eleinte csupán elvont igény a létezésre miképpen válhat ontológiailag hatékonnyá. Az az elképzelés, hogy ez az igény a törekvés alakjában tesz szert működési hatalomra, a mechanisztikus kiindulópont révén szétfeszíti a fogalomlogikai kezdeményezés kereteit. A törekvés ugyanis a mentális képességek propriuma. (A természetben Leibniz csak annyiban feltételezhet törekvést, amennyiben ez a természetes hajlandóság az alapjául szolgáló mentális valóság jelenségét képezi.) Az olyan eszményi, időtlen entitások, mint az esszenciák, nem törekszenek. Ennek a helyes leírása tehát az, hogy Isten törekszik az eszméiben elgondolt tartalmak megvalósítására az intenzitás olyan foka mellett, ami megfelel az általa belátott tökéletességnek. Isten döntési eljárását ugyanakkor a metafizikai mechanizmus szigora határozza meg (vö. Poser [VII 1] 1969, 61–66.) A leibnizi metafizikában előkerülő számos mentalisztikus elem vezet el bennünket a következő, az ismeretelméletet taglaló fejezethez, és már most kijelöli annak helyét. Az ismeretelmélet Leibniznál nem annyira önálló diszciplína, hanem végső soron a metafizika integráló alkotórésze mindkét irányban mutatott sokrétű függőséggel. Ez éppen arról a specifikus formáról olvasható le, amelynek keretében a konceptualista álláspontot képviseli. Mérsékelt nominalista lévén a konceptualista is aláírja a takarékosság nominalista elvét, azt tudniillik, hogy többé nem kell szükségképpen megsokszorozni a létezőket. Már a korai Leibniz erre az alapelvre alapozza mindenekelőtt az elvekkel való takarékosság követelményét, amint az a Nizoliushoz írt előszavának egyik szöveghelyéből is kiderül (1670, GP IV 158 / A VI 2, 428). Eszerint egy magyarázó hipotézis annál jobb, minél egyszerűbb, azaz minél kevesebbet kell bizonyítatlanul előfeltételeznie. Mivel azonban Leibniz szerint ezen, a magyarázat alapjaiban megtalálható egyszerűség kéz a kézben jár a megmagyarázandó jelenségek gazdagságával és sokféleségével, ezért IV. A determinizmus ■ 191 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 191

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:01

© Typotex Kiadó

egyáltalán nem szenved csorbát az isteni teremtés bősége. Már itt találkozunk a később (a ROR lapjain is) olyannyira jelentős tökéletességfogalommal, amely előírja, hogy a lehető legegyszerűbb előfeltételezésekből a lehető legteljesebb körű következtetéseket vonjunk le. A realista álláspont képviselőjével ellentétben, aki gyanútlanul elvont, egyetemes entitások egész hierarchiáját előfeltételezi, a nominalista a tudományos magyarázatot emberi teljesítménynek tekinti, amelynek – mint minden más emberi tevékenységnek – az a feladata, hogy a lehető leghatékonyabb módon minimális ráfordítás árán maximális eredményt érjen el. Leibniz ugyanakkor ezt a lehetőség szerint kevesebb számú és egyszerűbb alapfeltevésre vonatkozó követelményt – amely alapfeltevések egyúttal a mentális műveletek ráfordításai is – elsősorban nem azzal indokolja meg, hogy ez az emberek számára előnyt jelent a magyarázatok terén, hanem érve úgy szól, hogy: „Aki másként jár el, az éppen ezáltal a természetet vagy inkább annak teremtőjét azzal vádolja meg, hogy ostoba módon fölösleget hoz létre.” (Uo.) A leibnizi konceptualizmus jellegzetessége tehát abban áll, hogy a filozófus az elvekkel való nominalista takarékosságot eredendően az isteni szellem műveleteire, s nem az emberi fogalomalkotásra vonatkoztatja. A „Metafizikai értekezés” [DM] 5. §-a alapján ugyanis azok az alapelvek, melyeket Isten alkotó, valóságos hatást gyakorló szelleme a világ teremtésének alapjául választ, párhuzamba állíthatók azokkal az (egymástól független) hipotézisekkel, melyekből az ember gondolati építménye megkonstruálásának érdekében kiindul. E helyütt megláthatjuk, hogy Leibniz konceptualizmusa mennyiben egyeztethető össze az esszencializmussal. Az ember álláspontjáról tekintve az elvekkel való takarékosságot nem annyira a gondolkodás gazdaságosságában kell keresnünk, hanem abban, hogy kellőképpen számításba veszi a természettörvényeket, melyeket Isten állított fel, s amelyeket az ember Istentől függetlenül is előzetes adottságokként előtalál. Emiatt az elvekkel 192 ■ IV. A determinizmus www.interkonyv.hu

leibniz.indd 192

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:01

© Typotex Kiadó

való takarékosság szempontja ontológiailag is jelentős, mivel a (teremtőtől származó) természet alapjaiban minden fölösleges és a célszerűtlen mozzanat elkerülhetővé vált. S amidőn Leibniz (lásd például PNG 14. §, GP VI 604. sk.) architektonikus képességeket tulajdonít a léleknek, valamint hogy akaratlagos cselekvése során (miközben kicsiben Isten teremtő tevékenységét utánozza) a rendre alapított struktúrákat vázol fel, akkor – úgy tűnik – a konstruktivizmushoz közelít, amit azonban vissza is von azzal a megjegyzésével, hogy a lélek felismeri azokat a tudományokat, melyek alapján Isten berendezte a világot. Eszerint az elméleti megismerés inkább azon adott rendek utólagos rekonstrukciójának tűnik, amelyeket szellemünk az isteni teremtés művében előtalál.

IV. A determinizmus ■ 193 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 193

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:02

© Typotex Kiadó

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 194

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:02

© Typotex Kiadó

V. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében 1. Empirikus versus A PRIORI racionális megismerés

Abban a körülményben, hogy Leibniz legterjedelmesebb, Nouveaux essais sur l’entendement humain (NE) című művét – mindenekelőtt Locke korábbi fejtegetéseitől inspirálva – az empirikus megismerés kérdéseinek szenteli, letagadhatatlanul megmutatkozik filozófiájának dialogikus jellege, mind a megírásra szolgáló alkalom, mind a tartalmi álláspont tekintetében. A leibnizi rendszer álláspontjáról az empirikus megismerést csupán alárendelt szerep illetné meg. Filozófiájának szisztematikus középpontjából: az igazság fogalomelemzésen alapuló elméletének és a tökéletesen önálló egyedi szubsztanciák koncepciójából (mint metafizikai ellenpárjából) a következő állítássor adódik. Mind a szükségszerű észigazságok, mind az esetleges tényigazságok voltaképpeni adekvát megismerése a fogalmi összefüggések megragadásában áll, melyek révén a szubjektum magában foglalja a predikátumot. A valóság egyedül fogalmakból kiinduló megismerése azért lehetséges, mivel a valóság egy a világról kialakított fogalmi modellből jött létre, amely számára alapul szolgál. Mivel ezen összefüggések végtelen tartalmi komplexitáV. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében ■ 195 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 195

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:02

© Typotex Kiadó

sa a véges emberi intellektus számára lehetetlenné teszi az esetleges tények fogalomelemzésen alapuló a priori megismerését, e téren tapasztalatra van utalva – ám mégis csak mint a második legjobb megoldásra (vö. GP VII 44 / A VI 4, 135). Ezek szerint nekünk embereknek megismerésünk során két eredendő elvet kell figyelembe vennünk. Egyfelől az azonosság vagy az ellentmondás elvét a szükségszerű észigazságok tekintetében, másfelől pedig a tapasztalatokat mint tényállításaink alapját (lásd például A VI 4. sk.). Leibniz ezt újból és újból kifejti: a Locke empirizmusával való eszmecseréje kontextusában egyszerűen tapasztalatokról beszél (pl. A VI 6, 4f.). A kartezianizmus álláspontjával folytatott vitában Leibniz ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy a közvetlen tapasztalat (immediata experientia) képezi azt az alapot, amely nélkül a tények tartományában nem vagyunk képesek az igazságot érvényre juttatni. A közvetlen tapasztalatok azokban az állításainkban fogalmazódnak meg, amelyekben közvetlen tudati jelenségeinket írjuk le, azaz amelyekkel egyszerűen megállapítjuk, hogy mi az, ami éppen most megjelenik előttünk (GP IV 329). Leibniz itt a dialógus szándékával helyezkedik Descartes módszeres szolipszista álláspontjára, amely abból indul ki, hogy közvetlenül és így kétséget kizáróan bizonyos csak saját tudati aktusaimban lehetek. A külvilág (a többi dolog) létezésében, amit abban megragadni vélek, ezzel szemben jó okkal kételkedhetem. Jellemző módon Leibniz magáévá teszi ugyan ezt a tézist, ám azt kibővíti és korrigálja is. Eszerint nem pusztán abban vagyok bizonyos, hogy mint szubjektum egy gondolati aktust hajtok végre. Ettől függetlenül és hasonlóan eredendően tudatosulnak bennem sokrétű gondolati tartalmaim is (327) ‒ természetesen csak arra való tekintettel, hogy gondolkodásomban jelen van egy bizonyos tartalom, nem pedig úgy, mintha az esetlegesen valami elmén kívülit jelenítene meg. Ezért mondhatja Leibniz, hogy annyi első tény-

196 ■ V. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében www.interkonyv.hu

leibniz.indd 196

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:02

© Typotex Kiadó

igazság létezik, ahány közvetlen tapasztalat vagy tudattartalom (perceptiones immediatae sive conscientiae, GP IV 357). A leibnizi rendszer keretein belül tehát nagyon is lehetséges az empirikus megismerés kezelése. Az azonban, hogy a filozófus legrészletesebb tanulmánya témájának éppen az empirikus megismerést szenteli, semmiképp sem ennek a rendszerében betöltött helyével, hanem a „dialógushelyzettel” magyarázható. Leibniz racionalista apriorizmusa számára kihívást jelentett, hogy kritikailag szembenézzen Locke empirizmusával, aki a korabeli, erősen karteziánus szellemben alakított filozófiai vita mellett gondolt végig egy a common sense álláspontjának talajáról kialakított ismeretelméleti pozíciót, mely igen széles körben hatott. Az Újabb értekezések (NE – Nouveaux essais) nem csupán az ezeket létrehozó alkalom miatt, hanem – ami ennél fontosabb – tartalmi szempontból is dialógusba kezdenek. Rendszere felől tekintve Leibniz nem ismerhet el semmilyen külső tapasztalatot, mivel azt gondolja, hogy minden egyes monász tudatállapotainak (percepciói) teljes sorát saját belsőjéből spontánul hozza létre. Ha Leibniz egyszerűen csak ezt az álláspontot szegezte volna Locke-kal szembe, akkor a vele folytatott filozófiai vita eleve kizárt lett volna. Ezért Leibniz a dialógus szándékával belement Locke tabula rasa elképzelésébe, amely szerint a szellem önmagától (íratlan tábla gyanánt) nem rendelkezik semmilyen tartalommal, s hogy ezért a megismerés minden tartalmát külső érzéki tapasztalatból kell merítenie. Leibniz nem veti el teljesen a megismerésnek ezt a szenzualista alapelvét, ám döntő mértékben kiegészíti azt. „Nihil est in intellectu, quod non fuerit in sensu, excipe: nisi ipse intellectus.” (Semmi sincs az intellektusban, ami nem volt meg korábban az érzékekben – kivéve magát az intellektust. Vö. NE II 1, 2. §, A VI 6, 109–111., magyarul: Újabb, 79–81.) Ennélfogva Leibniz megengedi Locke-nak, hogy nem rendelkezünk semmiféle aktuális tudattartalommal, hogy tehát a tapasztalatoktól függetlenül, a velünk született V. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében ■ 197 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 197

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:02

© Typotex Kiadó

eszmék formájában, nem juthatunk tényleges tudás birtokába. Vajon hogy tehet Leibniz ilyen engedményt – még ha csak a dialógusban elfoglalt álláspont kedvéért is – anélkül, hogy ne áldozná fel teljesen saját szisztematikus felfogását, mely szerint a monász minden egyes tudattartalmát mindennemű külső behatás nélkül, spontánul, saját belsőjéből hozza létre? Nos, mindezt saját felfogásának csorbulása nélkül mint jelenséget ismerheti el. Megismerésünk belső önmegtapasztalásunk számára úgy jelenik meg, mintha minden egyes tartalmát a külső érzéki észlelésből nyerné. Leibniz a tapasztalati adatok felvételét tárgyi szempontból messzemenően jól megalapozott jelenségként kezelheti. Az egyedi szubsztanciáknak az eleve elrendelt harmónia által szavatolt azonossága úgy jelenik meg számunkra, mintha fizikai kölcsönhatásokon alapulna úgy, hogy az egyes dolgok egymást érzéki úton észlelik, és így léphetnek kapcsolatba egymással. Bár Leibniz ebben az értelemben elismeri, hogy minden tartalomnak a tapasztalatból kell származnia, jelentőségteljesen még hozzáfűzi ehhez azt, hogy az intellektus viszont a tapasztalatokon túl helyezkedik el. Az értelem nem puszta receptív képesség, amely önmagában semmi (azaz üres) volna, hanem csak a kívülről befogadott tartalmak révén válik mindazzá, ami. Az értelem olyan aktív képesség, amely a számára adott érzéki anyagot a saját bensőjében fogant fogalmakkal és az általános elvekkel strukturálja és egyesíti. – Amidőn Leibniz Locke-kal szemben rámutat arra, hogy nem jöhet létre megismerés, ha az intellektus saját bensőjéből nem járul hozzá aktívan, előkészíti az utat ahhoz a további, itt szóba nem hozott tézis előtt, hogy a percepciók egész sorát maga a szubjektum hozza létre. De ha a megismerés eredete részben a tapasztalatokra vezethető viszsza, akkor miért nincs ez így egészében? Fentebb láttuk azonban (III 2 b), hogy az ablaktalan, teljességgel spontánul működő monászok feltételezése olyan nehézségekre adott reakció volt, amelyek egy elhibázott karteziánus dualizmusból eredtek. 198 ■ V. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében www.interkonyv.hu

leibniz.indd 198

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:02

© Typotex Kiadó

Leibniz tulajdonképpeni álláspontjának és új rendszerének ezért számunkra csupán történeti érdekessége van. Éppen ezért tárgyi szempontból nyereségnek tekinthető, hogy az NE lapjain az egészséges emberi értelem empirikus álláspontjára helyezkedik, és korrigálva kibővíti azt. Mert még ha a „semmi sincs az intellektusban, ami nem volt meg korábban az érzékekben – kivéve az intellektust magát” alapelve esetleg nem tőle származik is (vö. Schüßler [VIII] 1992, 76-84), mégiscsak úgy értelmezte, hogy útmutató szintézist teremtett a racionalizmus és az apriorizmus között. Maga Kant is ilyen szintézisként fogta fel saját transzcendentális filozófiáját. Az a priori nála sem velünk született, intelligibilis tartalmakból áll, hanem a formális elrendezés kategóriáiból, melyek az érzékileg adott anyagot strukturálva teszik lehetővé a megismerést. Megéri tehát a fáradságot, ha egyes pontokon valamivel pontosabban követjük figyelemmel azt, hogy Leibniz miképpen tesz kísérletet az empirizmus úgyszólván belülről történő, önnön defektusai felőli meghaladására. Szerinte Locke alapvető tévedése abban a feltevésben gyökerezik, hogy egy individuum vagy egy egyedi tény önmagában elégséges mértékben megragadható az empirikus megismerés számára. Ha így lenne, akkor a számtalan egymáshoz hasonló egyedi dolog vagy esemény empirikus megismerése képezné az alapját annak, hogy elvonatkoztatás révén jutunk a tárgyak egy bizonyos fajtájáról kialakított általános fogalmainkhoz úgy, hogy eltekintünk az individuálisan megkülönböztető mozzanatoktól (a különös körülményektől, a tértől, az időtől), és a közös elemet ragadjuk meg, vagy pedig induktív általánosításon keresztül teszünk szert valamely folyamattípus törvényszerűségére. Metafizikai rendszeréből kiindulva Leibniznak már az ilyesfajta általánosítások puszta előfeltevéseit is el kell utasítania. Hiszen szerinte csak akkor ismerünk meg megfelelőképpen egy egyedi tárgyat (vagy egy egyedi eseményt), ha megértettük azokat a kimerítV. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében ■ 199 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 199

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:02

© Typotex Kiadó

hetetlenül bonyolult összefüggéseket, melyeken keresztül az a világ egészéhez kapcsolódik. S még ha a véges emberi szellem nem is képes az egyedi dolgok ilyen teljes körű megragadására, azok tapasztalat alapján történő megismerésében legalább annyi megkövetelhető, hogy az általános fogalmak vagy elvek alakjában részlegesen, a tapasztalatokat megelőzően (a priori) megismerje az egyetemes összefüggést. Egy individuumot csak a megfelelő fajfogalom segítségével azonosíthatok, melyet következésképpen nem képezhetek utólag, absztrakció által (NE III 3. és 6. §, A VI 6, 289. sk., magyarul: Újabb, 264–272.; 282–307.). S az olyan elvek, mint amilyen az elégséges alap tétele, melyek az egész világegyetem törvényszerű összefüggését teremtik meg, metafizikai szempontból szükségszerűek, azaz nem vonhatók le valamely induktív, kivételeket ki nem záró általánosításból, mivel nem tesz eleget a szigorúan általános érvényesség feltételeinek. (Vö. ehhez a Nizolius művéhez írt előszót, GP IV 161 / A VI 2, 431; a velünk született elvekről lásd McRae [VIII] 1976, 117–125.) Leibniz nagyon világosan kimondja (NE I 1, 20. §, A 6, 83. sk., magyarul: Újabb, 52–53.), hogy a legtöbb embernek nincs tudatos ismerete (apperception) ezekről az általános elvekről; sokkal inkább csak virtuálisan – az implicit használati tudás értelmében véve – rendelkezünk ismeretekkel róluk (vö. Jolley [VIII] 1984, 171–175). Ezek az elvek (a lélekhez hasonlóan) minden egyes gondolatunkat átszövik úgy, hogy kapcsolódásokat és összefüggéseket teremtenek. Érveléseink során folyamatosan ezekre az elvekre támaszkodunk, még akkor is, ha nagyon kevés ember veszi magának a fáradságot arra, hogy tudatosan odafigyeljen gondolkodásunknak ezekre az alapjaira, valamint hogy egymástól elhatárolva mint ilyeneket fogja fel és külön-külön fogalmazza meg azokat. Azt mondhatnánk, hogy az átlagemberből hiányzik a reflexív képesség arra, hogy kikristályosítsa vagy explicitté tegye az érvelési gyakorlatában 200 ■ V. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében www.interkonyv.hu

leibniz.indd 200

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:03

© Typotex Kiadó

benne rejlő formális gondolkodási struktúrákat. Szinte kísértésbe esünk, hogy kimondjuk: Leibniz ezeket az elveket azáltal igazolja transzcendentálisan, hogy minden egyes gondolkodási aktus alapjává avatja őket, mint az azokat lehetővé tevő előfeltételeket. Clarke-hoz intézett 5. levelének 127. §-ból (magyarul: Leibniz–Clarke, 90.) ugyanakkor kitűnik, hogy Leibniz azt feltételezi csupán, hogy az elégséges alap elvét minden sikeres racionális praxisban előfeltételezik, mint az azt lehetővé tevő feltételt. Azzal számol tehát, hogy ezt az elvet figyelmen kívül is lehet hagyni – ami persze a kimérák eredetét képezheti. – A velünk született ideák tehát Leibniz számára nem képeznek sem kifejezett tudást, sem pedig ‒ megfordítva ‒ nem alkotnak elsődlegesen ösztönös, érzelmi vagy magatartási mintákat, még akkor sem, ha elismeri, hogy ténykedésünket gyakran olyan ösztönök irányítják, amelyek a morális természettörvénynek megfelelő viselkedésre késztetnek bennünket. A tulajdonképpeni értelemben vett, velünk született ideák a bizonyítás képességét jelentik, melyet Leibniz mind a morál, mind az aritmetika területén lehetségesnek tart. Ez a képességünk azért velünk született, mivel arra késztet bennünket, hogy bizonyos kérdések felmerülése esetén bizonyítékokat tárjunk elő anélkül, hogy ehhez empirikus anyagot szolgáltatnának számunkra (NE I 2, 9. §, A VI 6, 92, magyarul: Újabb, 60–62.).

V. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében ■ 201 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 201

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:03

© Typotex Kiadó

2. A jelenségek koherenciája mint az empirikus tények igazságkritériuma

Habár az esetleges tényigazságok elvileg fogalomelemzés révén alapozhatók meg, nekünk, emberek számára a tapasztalatban kell adottnak lenniük. Velük kapcsolatban tehát legalább a jelenségek szintjén (annak alapján, ahogy valami megjelenik számunkra) receptíven viselkedünk. Az aktív mozzanat ezzel szemben a szükségszerű észigazságok megragadásában mutatkozik meg. Nem írható a véletlen számlájára, hogy Leibniz a Monadológia 30. §-ában a szellemi monászokat jellemző két képességet – a szükségszerű igazságok felismerését, továbbá saját énünk reflexív aktusok általi megismerését – összekapcsolja egymással. Hiszen amikor saját énünket ragadjuk meg, egyúttal tudatosulnak bennünk az ész alapfogalmai is (mint amilyen a lét, a szubsztancia, az egyszerű és az összetett) – azok a fogalmak tehát, amelyek segítségével az észigazságokat (különös tekintettel a metafizika igazságaira) megfogalmazzuk. De miért nem gondolkodásunk más tárgyaiból teszünk szert ezekre az alapfogalmakra? Az alapfogalmak, valamint a bennük megfogalmazódó legfelsőbb alapelvek, melyeket minden gondolatunk elrendező elvként foglal magában, s amelyek a gondolatok közti összefüggést (liaison) szavatolják, az én tevékenységével kapcsolatosak. E rendező kategóriák nem egyszerűen valamiféle előtalált dolgok. Bennük sokkal inkább azon én tevékenysége bontakozik ki, amely az adott tapasztalati anyagot elrendezi és strukturálja. Ezért az észigazságok végeztével eljutunk az én reflexív megismeréséhez, amelynek ésszerű tevékenysége ezekben az észigazságokban fejeződik ki – és megfordítva. Miközben az észigazságok racionális tevékenységet követelnek meg tőlünk, addig az eredendő tényigazságok esetében 202 ■ V. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében www.interkonyv.hu

leibniz.indd 202

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:03

© Typotex Kiadó

a létezés a bizonyítás észbeli aktivitása nélkül (sine probatione) egyszerűen a tapasztalat által adott (GP VII 319 / A VI 4, 1500). Az azt firtató kérdés, hogy melyek is az eredendő tényigazságok, arra a kérdésre lesz kihegyezve, hogy mi az, ami a tapasztalataimban olyan értelemben közvetlenül adott, hogy létezése minden kételyen felül áll? A reális és látszólagos jelenségek megkülönböztetésének módszere című tanulmányában [Leibniz: Válogatott filozófia írásai 207–214; GP VII 319–322 / A VI 4, 1500–1504) a filozófus arra a következtetésre jut, hogy a jelenségek (az tudniillik, hogy egy bizonyos dolog megjelenik a számomra) vagy a belső tapasztalatok (az tehát, aminek legbelül tudatában vagyok, quorum intra me conscius sum, 319) kétségbevonhatatlanok. Ezt azután mind ebben az írásában, mind Descartes Principiája I. részének 7. szakaszához fűzött megjegyzéseiben (Animadversiones, GP IV 357) a szubjektum és az objektum oldaláról is megkülönbözteti. Ennek megfelelően az első tényigazságok tehát a következők: 1. én vagyok az, aki (sokfélét) gondol (a karteziánus cogito), és 2. szellememben sokféle jelenség (varia phaenomena sive apparationes, VII 319) arról, hogy mások sokfélét gondolnak énrólam (varia a me cogitantur, IV 357). Mármost a tudati jelenségek lényegüket tekintve intencionálisak, azaz általuk igazodom valamihez, vagy az a szándékom, hogy rajtuk keresztül valamilyen, a tudatomat meghaladó dolgot jelenítsek meg. Ebből az a kérdés adódik, hogy mely jelenségek reálisak, amennyiben siker koronázza azt a szándékomat, hogy valamely elmémen kívüli dologhoz viszonyuljak; s melyek azok a puszta jelenségek, amelyek esetén a tudat saját beképzeléseivel foglalatoskodik? Leibniz erre a kérdésre tisztán tudaton belüli kritériumokkal igyekszik választ adni – szerinte az egyetlen, számunkra minden kételyen felül adott, tehát egyedi jelenségből, és azt a többi jelenséghez fűző összefüggéséből kiindulva. A legtöbbször halovány, tartalmi szempontból V. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében ■ 203 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 203

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:03

© Typotex Kiadó

szegényes és összefüggéstelen álomképekkel ellentétben a reális jelenség önmagában három kritériumnak is megfelel: élénk, tartalmilag sokrétű és koherens. A jelenség abban az esetben élénk, amennyiben észlelési minőségei intenzívek. Akkor nevezhető sokrétűnek, ha sokféle érzéki minőséget foglal magában, s így számos megfigyelésre és kísérletezésre ad alkalmat. Egy sokrétű, önmagában tagolt jelenség esetén fontos szempont lesz részeinek koherens volta. Ezt a szempontot Leibniz magyarázati összefüggésekre vonatkoztatja. Valamely jelenség részei akkor egybehangzóak, ha sikerül azokat vagy kölcsönösen egymásból (a mindenkori korábbiból), vagy egyetlen közös, lehetőség szerint egyszerű hipotézisből megmagyarázni. A koherencia e kritériuma a jelenségek egymás közti viszonyára is alkalmazható. Egy jelenség más (ezt megelőző) jelenségekkel nem csupán ilyen racionális megalapozású összefüggéseknél fogva koherens (congruum), hanem a szokás inkább empirikus kritériumának megfelelően is abban az értelemben, hogy a mostani tapasztalatom beleillik abba, amit tapasztalni szoktam. Koherencián Leibniz nem pusztán formális értelemben vett ellentmondásmentességet ért, hanem ezen túlmenően olyan determinációs összefüggések fennállását követeli meg, amelyek lehetővé teszik a már most rögzített jövőbeli dolog előrejelezhetőségét. Ezért a koherencia kitüntetett, önmagában is elegendő kritériumát abban pillantja meg, hogy a jövőben bekövetkezőt sikeresen előre lehet jelezni az elmúltból, vagy empirikusan, a tapasztalatokra épülő megszokásra támaszkodva (induktív általánosítás), vagy pedig a racionálisan megragadott megalapozási összefüggések alapján (mondjuk egy magyarázó hipotézis alakjában). (Az egész témakörhöz vö. GP VII 319. sk. / A VI 4, 1500–1502.) Az érzékelhető jelenségeknek a fogalmakon belüli s ezzel racionálisan megállapítható összekapcsolódása Leibniz szerint azért kezeskedik az igazságért, mert a valóságos világ egy alapjául szolgáló eszményi lehetőségből jött létre. Ennek következtében 204 ■ V. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében www.interkonyv.hu

leibniz.indd 204

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:03

© Typotex Kiadó

a tényigazságok (mint például az optikai természettörvények) a szükségszerű észigazságokon (ebben az esetben a geometriáén) alapulnak (vö. „Metafizikai értekezés” 24. sk., NE IV 2, 14. §, A VI 6, 374. sk., magyarul: Újabb, 354–358.). Az észigazságokat mi, emberek is egyedül fogalmi összefüggésekből kiindulva bizonyíthatjuk. Amikor Leibniz mindenekelőtt a koherencia kritériuma alapján ítéli meg egy jelenség realitását s ezzel egy állítás igazságát, amely állítás e jelenség alapján arra tart igényt, hogy valamit elmondjon az elmén kívüli intencionális valóságról, akkor vajon nem jutott-e el az igazság koherenciaelméletéhez, mint azt főleg Rescher feltételezi (Rescher [III] 1979, 130. skk.)? Szigorúan véve az koherencia-felfogás azt előfeltételezi, hogy az igazság a koherencia alapján határozható meg. Ezzel szemben Leibniz azt állítja, hogy a jelenségek igazsága vagy realitása a megfelelés vagy a korrespondencia révén definiálható – azáltal tehát, hogy olyanfajta elmén kívüli valóság feleltethető meg nekik, melyet ezek a jelenségek reprezentálnak. A fentebb tárgyalt, a koherencia irányában megfogalmazott kritériumokra mint mutatókra nyilvánvalóan azért van szükségünk, mert nem vagyunk képesek a megfelelést megbízhatóan megállapítani. Ugyanis számunkra csak saját tudati jelenségeink adottak bizonyosan; ezzel szemben nincs független hozzáférésünk ahhoz, aminek megfelelnek, és amelyen igazságuk lemérhető volna. Ezek a mutatók nem érik el tökéletesen tárgyukat (a jelenségek igazságának vagy realitásának bizonyítását) és nem határozhatják meg velük az igazságot, hanem csak magas fokú valószínűséget vagy gyakorlati bizonyosságot (certitudo moralis, 320 / 1502) teremtenek. Ez azonban pragmatikus nézőpontból tökéletesen elegendő. Az egymásnak megfelelő jelenségek gyakorlati magatartásunk szempontjából (quod usum) egyenértékűek (ekvivalensek) az igazakkal, mivel kiszámítható összefüggésük miatt teljes mértékben megengedik az észhasználatot és az igaz (megbízható) V. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében ■ 205 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 205

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:03

© Typotex Kiadó

jelenségeknek a csalóka jelenségektől való megkülönböztetését. Ezért nem szükséges választ keresnünk arra a metafizikai kérdésre, hogy vajon esetükben igaz vagy jól elrendezett álmokról van-e szó (320. sk. o / 1502; hasonlóképpen: NE IV 2, 14. §, A VI 6, 375, magyarul: Újabb, 356–357.). Ennek megfelelően Leibniz az Animadver. I. része 4. alfejezetének lapjain (GP IV 356) pragmatikus megfontolásokon alapuló határokat szab. Eszerint az érzékelésen nyugvó jelenségek esetében nem szabad igazságot vagy realitást keresnünk, hanem meg kell elégednünk olyan kétségtelen és ésszerű összefüggések felkutatásával, amelyek megengedik számunkra, hogy az elmúlt eseményekből előre jelezhessük a jövőben bekövetkezőket. (A gyakorlat szempontjából ez tökéletesen elegendő is, amennyiben egy jövőben elérendő célra irányuló tevékenységünk során múltbéli tapasztalatokhoz igazodhatunk. A természet technikai uralása mind a mai napig messzemenően azon alapszik, hogy találó előrejelzéseket tudunk felállítani.)Időnként azonban Leibniz mintha ennél is tovább menne. Egyik, de Volderhez írt levelében így ír: A jelenségek realitása a harmóniában keresendő, amikor e jelenségek ugyanazon észlelendő dolog tekintetében különböző időkben és különböző észlelendő dolgok esetén egybevágnak. (A [GP VII 320 / A VI 4, 1501] szöveghely ugyancsak említést tesz a jelenségek interszubjektív egybeeséséről, még ha ez a kritérium azon a pusztán bizonyos előfeltételezésen alapszik is, hogy léteznek más egyéb, percepciót végző szubjektumok is.) Ám Leibniz nyilván ezen a szöveghelyen sem határozza meg szigorú értelemben a realitást, hanem csak egy kritériumot szolgáltat ahhoz, hogy mit tekinthetünk reálisnak. Már az 1676-ban keletkezett írásokban is felvetődött a kérdés, hogy vajon a koherencia csupán szubjektív ismertetőjegye-e annak, hogy megállapíthassuk: állításaink létezést ragadtak-e meg, tehát igazak-e. Ez így tűnik az A VI 3, 511. oldal alapján. Ezen a szöveghelyen Leibniz abból indul ki, hogy számunkra az 206 ■ V. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében www.interkonyv.hu

leibniz.indd 206

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:04

© Typotex Kiadó

egybevágó észlelés az egyedül bizonyos. (Ezt már itt sem a puszta ellentmondás-mentességgel látja biztosítva, hanem a megalapozás minden oldalról való összefüggéseit vagy egy érzéki benyomásaink teljes sorozatát meghatározó szabály megadását követeli meg, amely lehetővé teszi, hogy mindent előre jelezzünk.) Innen jut el a filozófus ahhoz a meghatározáshoz, hogy a létezés (pontosabban annak az igazságnak megfelelő megragadása ellentétben a puszta álommal) abban áll, hogy az érzékszervek általi észlelésben megőrződik egy bizonyos törvény- vagy szabályszerűség. Ezen a szöveghelyen Leibniz a létezést nyilvánvalóan azért jellemzi így, hogy a számunkra bizonyos dolgok elgondolása felől tegye azt hozzáférhetővé. Ezzel szemben megfordulni látszik ez az irány, amikor azt olvassuk nála, hogy: „A létezés nem jelent mást, mint hogy harmóniában létezünk. A létezés egyik jele az érzékek általi észlelés egybehangzása.” (474) Eszerint a jól elrendezettség (a harmónia) a létezés objektív kritériumát képezi, mivel Leibniz optimista látásmódja szerint a legjobban elrendezett jut valóságos létezésre. Ezen objektív tény alapján az észlelések szubjektív egybevágását igazságkritériummá tehetjük.

V. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében ■ 207 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 207

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:04

© Typotex Kiadó

3. A megismerés fokainak megkülönböztetése és ennek jelentősége a metafizika számára

a) Elsőként nem Leibniz, hanem Descartes kísérelte meg azt, hogy az igazságot a megismerés immanens kritériumai alapján ragadja meg (ahogy ezt módszertani szolipszizmusa megköveteli). Ezért mondja ki az Értekezés a módszerről („Értekezés az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság kutatásának módszeréről”, in: Descartes: Válogatott filozófiai művek, Budapest, Akadémiai Kiadó 1980., 177. – Discours de la méthode, II 7, AT VI 18), hogy csak azt szabad igaznak elismerni, amit evidens módon igaznak ismertünk fel. Magát az evidenciát a világosságon és az elhatároltságon keresztül határozza meg. Evidens az, ami elmémben olyan világosan és annyira elhatároltan jelenik meg, hogy semmiféle okom nincs arra, hogy kételkedjem benne. Leibniz azonban elégedetlen volt azzal, hogy Descartes ezeket az ismeretelmélet, sőt – mint látni fogjuk – a metafizika szempontjából egyaránt középponti jelentőségű fogalmakat enynyire homályosan, és mindenekelőtt pusztán ismeretpszichológiailag ragadja meg. Ezért egy kisebb lélegzetű, Meditationes de cognitione, veritate et ideis című tanulmányban (GP IV, főként a 422. és köv. oldal / A VI 4, 585–588) kísérletet tesz arra, hogy határozottabb vonásokkal rajzolja meg „az ideák és az ismeretek megkülönböztetését és kritériumait”, valamint hogy ezeket az ősfogalmakból eredő fogalmi rendszer felépítéséről vallott felfogása részeként logikailag alapozza meg. (Az „idea” terminusáról lásd Burkhardt [IX] 1980, 147–164.) Egy fogalom vagy idea (notio) mármost szerinte akkor nevezhető világosnak (clarus), ha lehetővé teszi számomra azt, hogy – modern szófordulattal – azonosítsam és újra azonosítsam az általa megjelenített dolgot, ha tehát képes vagyok arra, hogy a szóban forgó tárgyat más 208 ■ V. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében www.interkonyv.hu

leibniz.indd 208

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:04

© Typotex Kiadó

tárgyaktól megkülönböztessem, más hasonló tárgyak közül is felismerjem, valamint hogy ismételt találkozások esetén újra felismerjem. Ezzel szemben a homályos (obscurus) eszme nem tesz lehetővé számomra ilyen kiválasztást és újrafelismerést akár azért, mivel az érzéki megjelenítés túlságosan halovány, akár azért, mert egy filozófiai fogalom nincs kellően kifejtve. A világos megjelenítést tovább kell felosztani aszerint, hogy elhatárolt-e, avagy zavaros. Elhatárolt (distinctus) a megjelenítés akkor, ha sikerül valamely dolgot ismertetőjegyei alapján azonosítani, ahogy az aranyműves meg tudja különböztetni a valódi aranyat a hamistól. Ezzel szemben például a színekről kialakított fogalmaink zavarosak (confusus). Habár képesek vagyunk arra, hogy az egyik színt megkülönböztessük a másiktól, mégis anélkül, hogy tudatában lennénk e megkülönböztetés mértékadó vagy legalább elégséges kritériumainak, holott a dolog természete szerint valamely szín fogalmát is azon meghatározó ismertetőjegyek alapján lehetne elemezni, amelyek egyértelműen elhatárolják a többi színtől. Az elhatárolt ismeretről azt a további kérdést is feltehetjük, hogy a definíció során alkalmazott ismertetőjegyekről pusztán homályos ismereteink vannak-e (inadekvát ismeret), vagy hogy azok egészen az ősfogalmakig (notiones primitivae) visszamenve maradéktalanul analizáltak-e (adekvát ismeret). Intuitív a megismerés akkor, ha egy roppantul öszszetett fogalom minden egyes ismertetőjegyét elménk egyszerre veszi szemügyre. Mi emberek az esetek túlnyomó többségében szimbolikusan ismerünk meg, mivel fogalmaink egy bizonyos komplexumát egyfajta helyettesítő rövidítés útján, szimbolikusan jelenítjük meg. Az elhatárolt ideák Leibniz számára különös jelentőséggel bírnak, mivel feltárt ismertetőjegyeik alapján azonnal felismerhetővé válik, hogy ellentmondásmentesek-e vagy sem. Lényegében az ellentmondás-mentességről olvasható le, hogy mit is jelent a lehetséges világ. És mint tudjuk, a lehetséges világok képezik Leibniz metafizikájának alapját. V. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében ■ 209 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 209

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:04

© Typotex Kiadó

b) Az ismeretek fokai döntő metafizikai jelentőséggel bírnak Leibniz számára mind a megismerés különböző szintjeinek megkülönböztetését illetően, mind az ismeretek ugyanazon szintjén található fokozati különbségek – nevezetesen a világosság és az elhatároltság – tekintetében, amelyeknek megfelelően a monászok percipiálnak. Az ismeretek e különböző fokain alapulnak a monászok Leibniz által felállított ontológiai szintjei. A skolasztikus arisztotelianizmus által ismert szubsztanciafajták közötti alapvető minőségi különbségek határai Leibniznál a continuitas formarum (II 1) révén elmosódnak, így az élő és a látszólag élettelen anyag; az Arisztotelész által a vegetatív, a szenzitív és a kognitív lelki képességek révén világosan elhatárolt növényi, állati és az emberi élet; az ember anyaghoz kötött értelmes lélek és a látszólag testetlen szellemi létezők (az angyalok); továbbá a saját esszenciájának erejénél fogva létező teremtő, illetve azon teremtmények közöttiek is, amelyek létezése kívülről biztosított (szemben a possibilia [lehetőségek] létezésre való törekvésével). Leibniz végső soron csak egyetlen formáját ismeri a tulajdonképpeni szubsztanciális valóságnak, tudniillik a megjelenítő és a törekvő szellemi egységet (a monászt). Emiatt az egyedi lényeknek a jelenség szintjén mutatkozó sokféleségét a megjelenítés (a megismerés) eltérő tökéletességi fokaira kell visszavezetnie. A megismerés fokozatai közötti, fentebb bemutatott megkülönböztetése nem véletlenül kap helyet a szubsztancia-metafizika keretei között a „Metafizikai értekezés” (DM) 24. §-ában. De miért egy mentális tevékenységet – tudniillik a percipiálást – tekint Leibniz minden egyes tulajdonképpeni szubsztancia középponti jelentőségű meghatározottságának? (A törekvés, mint ama tevékenység második formája, amely az egyszerű szubsztanciát jellemzi, nem jelent valami teljességgel újat a percipiáláson túl, hanem azt a belső elvet képezi, ami a világosabb és elhatároltabb észleléssel idéz elő áttérést 210 ■ V. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében www.interkonyv.hu

leibniz.indd 210

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:04

© Typotex Kiadó

az egyik percepcióról egy másik, tökéletesebb percepcióra [vö. „Monadológia”, Mon. 15. §]). Azt a központi helyet, melyet az észlelés mint többé-kevésbé fejlett megismerési tevékenység tölt be a szubsztanciák ontológiájában, Leibniz a Monadológiában két lételméleti követelményből vezeti le. 1) A monász egyszerű, részekre nem bomló egység (1. §). 2) Ennek ellenére sokrétű belső struktúrával kell hogy rendelkezzék. Amennyiben a monászoknak nem lennének különféle, őket megkülönböztető minőségeik, akkor a valóságban egyáltalán nem léteznének különbségek, mivel minden (beleértve az összetett dolgok különbségeit is) rájuk mint végső elemekre vezethető vissza. Ezért (a megkülönböztethetetlenek azonossága elve szerint) minden egyes monásznak belső meghatározottsága vagy minőségei révén különböznie kell az öszszes többitől (8. és köv. §). Azonban csak egy önmagában sokrétű belső meghatározottság (minőség) idézheti elő, hogy egy monász az összes többitől különbözzék. A belső meghatározottságnak már csak azért is sokrétűnek kell lennie, mert állandó változásban van, ami azt jelenti, hogy meghatározottságai egy része megmarad, míg a többi szukcesszív mód kicserélődik (12. és köv. §). – Mármost az a meghatározottság, amely eleget tesz annak a kritériumnak, hogy minden pillanatban belső, tartalmi sokféleséget képezzen az egységben, a percepció. A 14. § az egyedi percepciót olyan „átmeneti állapot”-ként határozza meg, „amely az egységben vagy egyszerű szubsztanciában sokaságot tartalmaz és jelenít meg”. A sokaság és az egység szintézise tehát a megjelenítési viszonyból adódik: az egységes szubjektum sokféle objektumot jelenít meg magának. Még a legcsekélyebb gondolatunkban is észrevehetjük az összes tárgy tartalmi sokféleségét (16. §). (Ez a sokféleség az önmegfigyelésen kívül az egyetemes összefüggésre vonatkozó leibnizi premisszák alapján sokkal szigorúbb értelemben racionálisan megalapozható.) Ám ebből a sokaságból csak akkor lesz tapasztalat, ha azt egy egyV. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében ■ 211 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 211

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:04

© Typotex Kiadó

séges szubjektum tudattartalmaként tapasztaljuk. Kant ebben a vonatkozásban beszél az appercepció transzcendentális egységéről s azt érti rajta, hogy minden tapasztalati megismerés lehetőségi feltétele abban áll, hogy azt az én-tudat egységére vonatkoztatjuk. Már Leibniz világosan látta a 17. §-ban, hogy a percepció alapvetően nem jöhet létre mechanikusan. Még ha egy mégoly bonyolult gépezetben sok rész mozog is, elvi okokból akkor sincs megmagyarázva, hogy az ember esetében miképpen jöhet létre a megjelenítő szubjektum egysége, amely nélkül nem létezhet egyetlen képzet vagy gondolat sem. Még ha tudatos percepcióink – azaz az appercepciók –, mint arra alkalmasak, meg is világítják a számunkra, hogy a percipiálás, valamint a percepciók változása a törekvésben az egyszerű szubsztanciák egyedüli belső tevékenységei, melyek anélkül garantálják a keresett tartalmi sokféleséget, hogy veszélyeztetnék egyszerűségüket vagy osztatlanságukat, Leibniz a 14. §-ban mégis azt hangsúlyozza, hogy nem szabad a karteziánusok módjára az appercepciókra korlátozni a percepciókat. (Azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy az appercepció leibnizi fogalma magában foglalja-e az öntudatot, vagy hogy az állatoknak is tulajdoníthatunk-e appercepciót, lásd: Kulstad [VIII] 1991). Ugyanis a teljes valóság bizonyosan nem építhető fel öntudatos elmékből. Ezért elkerülhetetlenné válik az a dualizmus, amely a elme világával szembeállítja a mechanikusan működő anyagot, amely mind az állatvilágot, mind az emberi testet magában foglalja. Csak ha ismereteink a szellemi monászok mellett az alacsonyabb rendű monászok fokozataira: tudniillik az állatok lelkére, valamint azokra a puszta monászokra is kiterjednek, melyeknek nincsenek kiemelt, észrevehető percepcióik s ezért megmagyarázhatóvá teszik azt a benyomásunkat, hogy esetükben holt, érzékelés nélküli dolgokról van szó, csak ekkor válik lehetővé az, hogy az egész valóságot a monász mentális entitásának egységes ontológiai alaptípusával magyarázzuk, amely 212 ■ V. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében www.interkonyv.hu

leibniz.indd 212

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:04

© Typotex Kiadó

minden esetben – még ha tudattalanul is – a világegyetemben található sokaságot jeleníti meg a szubsztancia egységében. Mivel számunkra a mentális (das Mentale) önmagunk tapasztalata alapján tárul fel, Leibniz kísérletet tesz arra, hogy a mentális fejletlen alakját, azaz a puszta monász (1. fokozat) percepcióját is valami olyasmi analógiájára tegye érthetővé, ami előfordul tapasztalatunkban (20–24. §). Ez az állapot, melyből egyetlen percepció sem emelhető ki megkülönböztethetően s ezzel az emlékezet számára hozzáférhető módon, az embernél a teljes kábultság (ájulás, mély álom stb.) állapotának feleltethető meg. Még akkor is, ha az ilyen lemerevedés során természetesen nem lehetünk tudatában annak, hogy percepcióink vannak, érvelés útján az alábbi következetésekre juthatunk velük és ezzel a puszta monász tudattalan percipiálásával kapcsolatban. 1) Bizonyos entitást mint olyat alkot, ha valami más entitásoktól minőségek alapján különbözik; ám az egyszerű szubsztancia minőségeiként csakis percepciók jöhetnek szóba (8. és 21. §). Mivel a folyamatos oksági összekapcsolódásoknak betudhatóan mindennek oka kell hogy legyen, mégpedig ugyanabból az alapul szolgáló fajtából, mint az általa okozott dolog, ezért a felébredés után egy (tudatos) benyomás csak egy korábbi (tudattalan) benyomásból származhat. Leibniz – egy Arisztotelésztől kölcsönzött fogalommal – entelekheiáknak nevezi ezeket a puszta monászokat. A kifejezés egyik (mások mellett) lehetséges fordítását – önmagában hordozni (ekhein) a kiteljesedést (enteles) – Leibniz a 18. §-ban a következőképpen értelmezi át: kiteljesedettnek lenni annyit tesz, hogy valami már mindent önmagában hordoz, ezért nincs szüksége semmi külsődlegesre, azaz megáll önmagában (autark). Ezért a monászok minden belső tevékenységüket testetlen automatákként önmagukból hozzák létre. Az „automata” szó használatakor el kell távolodnunk egy olyan mechanikus rendszer képzetétől, amely a 17. § szerint elvi alapon képtelen a percipiálásra. Arisztotelész az automaton terV. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében ■ 213 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 213

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:05

© Typotex Kiadó

minussal az önmagától mozgatott vagy kialakuló dolgot jelölte. Ezért Leibniz ezzel a kifejezéssel még jobban hangsúlyozhatja a monász spontaneitását, melyen teljes körű önmagának való elegendőséget ért. Mivel az állati lelkek (25–27. §) (2. fokozat) a kiemelt percepciókat megőrizhetik az emlékezetben, számukra az is lehetséges, hogy az asszociatív emlékezet révén olyan összefüggéseket állítsanak elő, amelyek ugyan a racionálisan megragadott logikai és fogalmi összefüggésekkel analóg módon maguk is következtetési viszonyok, azonban sohasem érik el előképüket. S mégis: a puszta empíriából kinövő kapcsolódások nemcsak az állatok, hanem jórészt az emberek viselkedését is meghatározzák (28. §). Azonban eszes lelkekként vagy szellemi lényekként (3. fokozat) az emberek képesek az észigazságok megragadására, továbbá arra is, hogy reflexió útján saját énjük tudatára ébredjenek (29. és köv. §). Ezen – általunk már tanulmányozott – képességek összefüggése felveti a kérdést, hogy vajon a szükségszerű észigazságok csupán fokozati fejlődést jelentenek-e, vagy inkább valami minőségileg újszerűt? Minden más képességnek az egyedi dologhoz van köze, melyet felfognak és esetleg asszociatív módon összekapcsolnak egymással. Leibniz nominalistakonceptualista kiindulópontja értelmében azonban a valóságban csak egyedi dolgok léteznek. A szükségszerű észigazságok (szigorúan) általános érvényű összekapcsolásait ezzel szemben csak az ész aktivitása hozza létre, amely e tevékenység során ébred önmaga tudatára. Vajon egy már fennálló egyedi dolog észleltté válását (Gewahrwerden) és az általános rendező struktúrák elgondolását Leibniz joggal tekinti-e egy végső soron azonos tevékenység különböző fokozatainak?

214 ■ V. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében www.interkonyv.hu

leibniz.indd 214

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:05

© Typotex Kiadó

4. A nem érzékelt észleletek és a pszichológiai determináció

Miután figyelemmel kísértük az ismeretelméleti fogalmaknak a leibnizi metafizika egyik nagyszabású tematikája ‒ tudniillik az individuális szubsztancia ‒ terén megnyilvánuló jelentőségét, e szubsztanciának most egy másik fontos metafizikai témában, mégpedig az elégséges alap révén megvalósuló determinációban játszott szerepét vesszük szemügyre. Amennyiben Leibniz az intellektualista tézist abban a formában képviselné, hogy akaratlagos döntésünk – s ezzel cselekvésünk – mindig ahhoz igazodik, amit (gyakorlati) eszünk végleges tudatos ítélete a legjobbnak talál, akkor – egyrészt – azzal a vitathatatlan tapasztalati tényállással kerülne ellentétbe, hogy legjobb tudásunk ellenére szenvedélyeink olyan cselekvésre késztetnek bennünket, amelyet erkölcsileg egyértelműen elvetendőnek ‒ vagy legalábbis a kevésbé jó opciónak ‒ értékeltünk. Másrészt nem teljesülne rendszerének az a követelménye, hogy az alap csak akkor nevezhető elégségesnek, ha nemcsak a cselekvés egy bizonyos módját tüntetné ki mint ésszerűen kiválasztandót, hanem amennyiben ‒ kivitelezésének különös körülményeit is beleértve – maradéktalanul képes meghatározni az egyedi ténykedést (II 3). Véges emberi értelmünk mindig csak a tökéletlenül meghatározott általános, és sohasem a Leibniz szerint kimeríthetetlenül összetett összefüggések által meghatározott egyedi megragadására képes úgy, hogy a tudatos észokok csak a cselekvés általános keretét körvonalazzák. Leibniz ezért egyfajta tudattalant előfeltételez, részint azért, hogy a tapasztalati tényekre nézvést abban a formában tarthassa fenn azt az intellektualista alapmeggyőződését, hogy cselekvésünk mindig azt követi, ami számunkra (a tudatos megfontolások és a tudattalan benyomások eredméV. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében ■ 215 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 215

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:05

© Typotex Kiadó

nyeképp) a legjobbnak tűnik, részint pedig azért, hogy eleget tehessen a teljességgel determinált alappal szemben támasztott metafizikai követelménynek. Mivel ez a tudattalan csak meszszemenően spekulatív úton tárható fel, ha eleget kíván tenni az általános metafizikai feltevéseknek, ezért nincs sok köze ahhoz, amikor a pszichológusok a tudatalatti segítségével egyedi lelki jelenségeket elemeznek. Leibniz petites perceptions-ról (apró percepciók), azaz olyan percepciókról beszél, amelyek olyan alacsony intenzitási fokról árulkodnak, hogy a tudat küszöbe alá szorulnak, s ezért külön-külön észrevétlen maradnak, ám együttesen nagyon is érzékelhető módon meghatározzák cselekvésünket akár úgy, hogy együttesen olyan tendenciát idéznek elő, amely felülkerekedik az ésszerű törekvéseken, akár pedig úgy, hogy azokban a kérdésekben, amelyek számunkra észokok alapján közömbösnek tűnnek, kilengést idéznek elő. Az apró percepciókat az jellemzi tehát, hogy egyenként nem tudjuk elhatároltan, azaz határozottan és a többitől megkülönböztetve felfogni őket, hanem csak számos apró percepcióból nyert zavaros összbenyomásból következtethetünk rájuk – éppen úgy, ahogy a tenger morajlásában nem halljuk meg az egyes hullámok zaját. S mégis őket is észlelnünk kell. Ugyanis akárhány hiányzó percepcióból (Nichtperzeptionen) sem jöhet létre összességében percepció (Előszó az NE-hez, A VI 6, 54, magyarul: Újabb, 23.). Leibniz – Locke azon tézisével folytatott vitájában, hogy tudniillik nincsen semmi az elmében, amit nem veszünk észre aktuálisan, vagy amit nem észleltünk korábban – két okot tart felelősnek azért, hogy benyomásainkat önmagukban nem vagyunk képesek határozottan megragadni. Ugyanis vagy olyan csekély az intenzitásuk, hogy percepciós képességünk nem eléggé kifinomult ahhoz, hogy észlelhessük őket, vagy pedig annyira szorosan egymás mellett foglalnak helyet, hogy nem vagyunk képesek megkülönböztetni őket egymástól (53, magyarul: Újabb, 22.). 216 ■ V. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében www.interkonyv.hu

leibniz.indd 216

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:05

© Typotex Kiadó

Amint azt a tengerzúgás Leibniz által olyannyira kedvelt példája mutatja, a két tényező gyakran egybeolvad. Az, hogy léteznek észrevétlen percepciók, főként azokkal az esetekkel szemléltethető, amelyek az apró percepciókkal ellentétben számunkra is észlelhetőek, de amelyekre nem ügyelünk, mivel nem tűnnek elég figyelemreméltónak (ilyen lehet például a hétköznapi háttérzaj), ám amelyekre valaki felhívhatja figyelmünket, s így tudatosíthatjuk magunkban valamelyik korábban szerzett észleletünket, ami által visszaemlékezhetünk arra (53. sk., magyarul: Újabb, 22–23.). Ama feltevés, hogy az öntudat vagy legalább az emlékezés képességével felruházott szubsztanciák is nagyrészt ilyen apró, észrevétlen percepciókból állnak, megmagyarázhatóvá teszi a leibnizi szubsztancia-metafizika magvát kitevő téziseket. Azt például, hogy egy individuum minden egyes pillanatban meghatározottságaiban, azaz jelen idejű percepciós állapotában az egész élettörténetét tükrözi annak minden időbeli dimenziójára való tekintettel, valamint egy (egyediségét kitevő) maradéktalan esemény-összefüggés keretei között még az egész világegyetemet is visszaadja. (55, magyarul: Újabb, 23.). – Olyan tézis ez, amely semmiképp sem vonatkozhat a tudatosan tapasztalt dolgokra. Leibniz az észrevétlen percepciók még további, jelentős következményeit is felsorolja. Így például a megjelenítéseknek ez a végtelenül aprólékos felosztása lehetővé teszi azt, hogy teljesüljön a lex continuitatis, amelynek értelmében minden átmenet végtelenül sok közbülső fokozatból áll (56, magyarul: Újabb, 24–25.). A tudatosan szerzett benyomások pedig az egyre intenzívebbé válás révén a tudattalan benyomásokból jönnek létre. (Az észrevétlen percepciókról lásd Jolley [VIII] 1984, 108–112.) Ennek különösképpen fontos alkalmazását Leibniz számára az jelenti, hogy általa látszatként leleplezi az egyensúly indifferenciáját (indifference d’equilibre) (56, magyarul: Újabb, 24.). Olyan koncepció ez, amellyel Leibniz főként a Théodicée-ben V. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében ■ 217 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 217

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:05

© Typotex Kiadó

fordult szembe, főként az I. rész 46–49. és a III. rész 302. és következő §-aiban. Az indifferencia szabadságát mindenekelőtt a voluntaristák képviselik. Ezzel a szabad akaratot az ember specifikumaként óhajtják alátámasztani. Eszerint az ember még olyan helyzetekben is, amikor az észokok azonos erővel szólnak egyszerre két lehetséges alternatíva mellett, s így olyan egyensúlyi állapotba kerül, amelyben eldöntetlenül (indifferent) két opció között lebeg (az egyensúly eldöntetlensége), mégsem bénul le, hanem eredendő, semmiféle racionális előírástól nem függő akarati elhatározásával az egyik vagy a másik oldal javára kilengeti az ingát. Mivel a voluntaristák szerint az állat nem rendelkezik szabad akarattal, Buridán szamarának éhen kellene vesznie két azonos nagyságú és minőségű szénarakás láttán, melyektől egyenlő távolságra van, mivel az alapok ezen egyensúlyát nem képes egy eredendő akarati elhatározással áttörni. A Théodicée I. részének 49. §-ában mármost Leibniz azt a választ dolgozza ki, hogy az embert cselekvésében ugyanúgy teljes körűen alapok határozzák meg, mint a szamarat. Az alapok teljes egyensúlyának esetén következésképpen az ember is cselekvésképtelenné válna. Az efféle teljes közöny azonban Leibniz szemében nem más, mint puszta gondolati absztrakció, ami a valóságban nem létezik. Cselekvésünk alapjait ugyanis nemcsak az olyan legsúlyosabb alapok képezik, melyeknek tudatában is vagyunk, s amelyekről következésképpen képesek vagyunk számot adni. Hanem – mivel minden mindennel összefügg – mindaz, ami a világegyetemben végbemegy, beszivárog ténykedésünk alapjába. Ám nem tudatosan megfontolás tárgyává tett alapként, hanem tudattalan benyomásként – éppenséggel apró percepcióként. Mivel a tudatos észalapok éppúgy, mint a cselekvés tudattalan indítékai, az objektív tényállásból adódnak, a cselekvést meghatározó alapok tökéletes lélektani egyensúlya szubjektíven csak akkor jöhetne létre, ha a testet ‒ sőt az egész világegyetemet ‒ egy a tengelyhez mérten szimmetrikus, a sza218 ■ V. Leibniz ismeretelmélete a metafizikájával való összefüggésében www.interkonyv.hu

leibniz.indd 218

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:05

© Typotex Kiadó

már testét középen átszelő szimmetriasík objektíven is egészen pontosan kettészelhetné, ami nyilvánvalóan abszurd elképzelés. Még ha a cselekvő az általa megfontolt alapok tekintetében döntésképtelennek tűnik is, már megelőző állapota, azaz saját lelki diszpozíciója és a világegyetem helyzete, előzetesen egy teljességgel meghatározott cselekvés végrehajtására determinálja (46. és 48. §). Egyensúlyi helyzetből ugyanis sohasem jönne létre cselekvés (48. §). Leibniz tehát olyan pszichológiai determinizmust képvisel, amely azt mondja ki, hogy mentális folyamataink (így például egy döntés) éppen annyira kikerülhetetlenek, mint a természetben lezajló folyamatok, melyeket a mindenkori megelőző helyzet állapota szab meg előre, miközben ebbe az állapotba belső pszichikai feltételek éppúgy beletartoznak, mint a külvilág természeti tényei. (A kauzális és a finális okok harmóniájának értelmében [III 4] tudatos cselekvésünk oksági determinációját célratörésként tapasztaljuk olyképpen, hogy cselekvésünket a jövőben elérni szándékolt és vágyott dolgok alapján határozzuk meg.) Akaratlagos elhatározásunkat – s ezzel cselekvésünket – alapok rögzítik előzetesen. Ez azonban nem azt jelenti, hogy cselekvésünknek minden esetben végleges, tudatos észítéletünket kellene követnie. Ami ellenállhatatlanul megszabja azt, az a legerőteljesebb összbenyomás, valamint az abból következő, egy bizonyos cselekvés végrehajtására sarkalló összimpulzus, amelybe számos tudattalan percepció, illetőleg hajlam (impulzus) is vegyül (NE II 21, 39. §, A VI 6, 192, magyarul: Újabb, 169–170.).

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 219

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:05

© Typotex Kiadó

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 220

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:06

© Typotex Kiadó

VI. Logika és nyelvfilozófia 1. A logikai kalkulus Számos logikai vázlatában (lásd főleg az 1679 áprilisában papírra vetett nyolc vázlatot: C 42–92 / A VI 4, 180–251) Leibniz egy szabályos logikai kalkulus alakjában terjesztette elő logikáját. Olyan vállalkozás volt ez, melyet Frege és Russell óta csak a modern matematikai logika tudott teljesen megvalósítani. A kalkulus, azaz a jelek egy bizonyos rendszere, melyekkel pontosan meghatározott szabályok szerint számításokat lehet végezni, a matematikában megszokott eljárás. Csakhogy már a „calculus rationis” vagy a „calculus ratiocinator” elnevezés utalást tartalmaz Leibniz ama meggyőződésére, hogy ne csak a matematika dolgozzon formulákkal, hanem hogy minden racionális érvelést formalizált alakban lehessen bemutatni. „Nem minden egyes formula jelöl mennyiséget. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kalkulálás számtalan módozata fejleszthető ki.” (C 556 / A VI 4, 511.) Leibniz itt jóval továbbmegy annál, mint amit ma egy logikai kalkulustól elvárnak, vagyis hogy tegye lehetővé az érvelés formális struktúráinak rekonstrukcióját, és a szilárd számítási szabályok szerint elvégzett mechanikus műveletek általi ellenőrzését. Ama metafizikai meggyőződése alapján, hogy az egész valóság nem más, mint egy alapjául szolgáló (világ)fogalom megvalósulása, Leibniz úgy véli, hogy minden tartalom fogalmi viszonyokra redukálható, s hogy emiatt az összes tartalmi vitakérdést alapvetően kalkulációval el lehet dönteni (vö. például C 176 / A VI 4, 964). Ha Leibniz kalkulusai nem is, ám az azok alkalmazhatóságára vonatkozó elmélete ezért aztán azon a megVI. Logika és nyelvfilozófia ■ 221 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 221

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:06

© Typotex Kiadó

lehetősen kérdéses metafizikai meggyőződésen alapszik, hogy a valóság egy egyszer s mindenkorra megszilárdult racionális rend meglétéről tanúskodik, amely formális szempontból roppantul egyszerű fogalmi összefüggésekben nyilvánul meg, mégpedig a kevés számú ősfogalom bonyolult fogalmakká történő additív összekapcsolódásában vagy kombinációjában. Ezen előfeltételezés szerint – amennyiben helyesnek bizonyul – mechanikus fogalmi műveletekkel minden tartalmi vitát el lehet dönteni. Az a szimbolikus nyelv, amelyen egy ilyen kalkulust meg kellene fogalmazni, a logikai állandók mellett nyilván nem használna olyan szimbólumokat, amelyek tartalmilag közömbösek s ezért tetszőlegesen behelyettesíthetők (interpretálhatók), mint a mai logikában. A fogalmakat (ideákat) Leibniz lejegyzésében inkább jelekkel (betűjelekkel) kell visszaadni, amelyek visszatükrözik a valóság ősfogalmakból történő fogalmi felépítését. Leibniz jelművészetének (characteristica universalis) ezekre a problémáira a következő szakaszban még visszatérünk. Annak hátterében, hogy Leibniz a kalkulusnak ilyen fokú tartalmi teljesítőképességet tulajdonított – tekintet nélkül minden általunk megfigyelt konceptualista kezdeményezésre (IV 7) – bizonyára egyfajta platóni esszencializmus húzódott meg, amely szerint magábanvalóan (azaz minden tényleges, ember általi elgondolástól függetlenül) léteznek érvényes fogalmak közötti viszonyok. Ha egy kalkulusnak sikerül ezt saját szabályainak megfelelően kifejezni, akkor az igazság megismerése még a valóság tartalmi megragadásának értelmében is biztosítva van. Leibniz semmiképp sem nominalisztikusan, a jelekkel való olyan szabályok szerinti tiszta játékként fogta fel – mint a logika mai művelői – a kalkulust, melyeket az ember konvenciói alapján teremtett. Egy ilyesfajta kalkulusnak mint olyannak semmi köze sincs a realitáshoz, amíg nem vonják értelmezés alá. Csak az interpretáció révén, amikor a jeleket (önkényesen) ilyen vagy amolyan módon értjük meg, bizonyulhat az ember 222 ■ VI. Logika és nyelvfilozófia www.interkonyv.hu

leibniz.indd 222

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:06

© Typotex Kiadó

által teremtett ilyesfajta jelrendszer tartalmi szempontból termékenynek. Anélkül, hogy félreismernénk azokat a konvencionális mozzanatokat, melyek minden valóban használatos jelrendszerben megtalálhatóak, Leibniz a Dialógus című írásában (GP VII 190–193 / A VI 4, 20–25) képesnek mutatkozik annak az esszencialista tézisnek az alátámasztására, hogy az igazság az esszenciális ‒ azaz a mindenkori tárgyterület tekintetében lényeges ‒ fogalmi összefüggésekben rejlik, melyek a lehetséges gondolatok státuszával rendelkeznek, s ezért attól függetlenül is fennállnak, hogy az ember ténylegesen elgondolja-e őket, tehát amelyek nem az emberi tételezésekből nyerik érvényességüket. Ez a gondolatmenet egyúttal Hobbes ama nominalista tézisét is bírálja, hogy az igazság önkényünktől függ, mivel bizonyítása olyan nominális definíciókon alapul, amelyekben az alkalmazott terminusokat önkényesen vezetjük be (vö. Dascal [IX] 1978, 190–196). Saját, ezzel szembehelyezkedő álláspontját Leibniz a különböző jelrendszerek lehetőségének segítségével világítja meg. Eszerint az, hogy ténylegesen melyik jelrendszert is használjuk (így például a decimális vagy a duális rendszert, melyek jelentőségét a filozófus hosszú idővel a számítógépek gyártása előtt felismerte), konvencionális rögzítésen (Festsetzung) alapszik. Ám amikor egy bizonyos számítást alternatív jelrendszerekkel végzünk, akkor rájövünk, hogy minden lehetséges jelrendszerben ugyanazok az arányok adódnak, amelyek éppen e művelet szempontjából lényegesek. Márpedig ezek a lényegi viszonyok képezik az igazság alapját, amely mindig valamilyen összekapcsolásból áll. A jelrendszer tekintetében ezek szerint az esszencialista álláspontnak megfelelően bizonyos alapvonalak tárgyilag előzetesen adottak, mondjuk ama számrendszer számára, amelyiknek a felépítéséhez legalább két számjegyre van szükség. Ezek az előírások ugyanakkor variációs mozgásteret is nyitnak. Az, hogy a tárgyi szempontból nyitva álló alternatívák közül melyiVI. Logika és nyelvfilozófia ■ 223 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 223

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:06

© Typotex Kiadó

ket választom, konvenció dolga. Ebben az értelemben Leibniz kalkulusának különböző értelmezési lehetőségeit pillantja meg. A nominalista felfogástól eltérően azonban kalkulusa nem értelmezhető tetszőlegesen. Leibniz a betűszimbólumok három, általa megfontolt olvasásmódját tekinti tárgyilag rögzítettnek: a fogalmak tartalmát tekintve intenzionálisan; terjedelmük szerint extenzionálisan, és végül az állításokban játszott szerepük szerint. Az értelmezések sokféleségét (az esszencialista kiindulópont esetében is) az teszi lehetővé, hogy mindhárom területen egy összetett képződmény egyszerűekből történő felépítésekor egymásnak megfeleltethető viszonyok uralkodnak aszerint, hogy miképpen jön létre: egyrészt egy tartalmi szempontból összetett fogalom saját tartalmi ismertetőjegyeiből; másrészt egy individuumokból mint saját elemeiből álló halmaz (osztály); harmadrészt pedig kijelentések elemi állításokból felépülő egymásutánja. A fogalom tartalmának és az állításnak a párhuzamosságát Leibniz a fogalomelemzésen alapuló igazságelméletével kapcsolatban hangsúlyozza (vö. a C 518 és köv. oldalon /A VI 4, 1644 oldalon található idézettel jelen mű II 2 szakaszában). Az állításlogikai ha‒akkor viszony (ha a feltételt támasztó mondat érvényes, akkor a feltételen alapuló mondatnak is érvényesnek kell lennie), az elemi kategoriális állítás következő predikátumlogikai szubjektum‒predikátum viszonyára redukálható: csak ha a szubjektum (ismertetőjegyei alapján) helytálló, akkor helytálló a predikátum. Ugyanis a szubjektum fogalmi ismertetőjegyei a predikátuméit is tartalmazzák. Ezek a logikai összefüggések, hogy az összetett állítások elemi szintű állításokra, majd ezek ismét a szubjektumfogalomra redukálhatók, amelyben a predikátum, s ezzel az állítás igazsága található, Leibniz azon metafizikai felfogását hivatottak alátámasztani, hogy a valóság végső soron egyedül individuumokat fog át. A párhuzamosság főként abban található, hogy egy állításlogikai kalkulus, illetve egy fogalmi rendszer felépítéséhez 224 ■ VI. Logika és nyelvfilozófia www.interkonyv.hu

leibniz.indd 224

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:06

© Typotex Kiadó

legalább két eredendő logikai állandóra van szükség. Az állításlogika – amint azt Frege világosan látta – beéri két eredendő állításfüggvénnyel: a tagadással mint egyargumentumú függvénnyel, valamint két állítás kétargumentumú összekapcsolásával. Az összes többi kétargumentumú kijelentésfüggvény ezzel definiálható. Itt is beigazolódik Leibniz azon esszencialista tétele, hogy bizonyos alapvető viszonyok a szóban forgó dolog által előzetesen adottak – jelen esetben az, hogy szükség van legalább egy egyargumentumú és legalább egy kétargumentumú logikai állandóra. A konkrét kialakítás szempontjából ezzel szemben szabad mozgástér nyílik a konvenciók révén meghozott elhatározások számára, függetlenül attól, hogy a ha‒akkor viszonyt vagy az és-viszonyt (a konjunkciót), vagy bármely más kétargumentumú kijelentésfüggvényt tételezünk-e definiálatlan alapállandónak, hogy azután az összes többit ezzel definiáljuk. Mivel Leibniz a maga kalkulusait mindenekelőtt a fogalomlogikai értelmezés szerint alakította ki, a tagadással és a konjunkcióval mint két logikai alapállandóval dolgozik azért, hogy így a kombinatorika eszköztárával építhesse fel fogalmi rendszerét. Ezt azt jelenti, hogy az ősfogalmak halmazából kiindulva a fogalomba beemelt tagadásokkal (mint például a „nem ember” esetében), továbbá fogalmi addíciókkal képez egymást követően egyre összetettebb fogalmakat, annak során, ahogy előbb az ősfogalmakat, majd a belőlük összeállított fogalmakat összekapcsolja egymással. Itt válik azonban láthatóvá a kalkulus terjedelemlogikai (vagy extenzionális) és tartalomlogikai (vagy intenzionális) értelmezése egymásmellettiségének problémája. Az a körülmény, hogy mindketten párhuzamba állíthatók – mint láttuk –, azt előfeltételezi, hogy a nekik megfelelő (analógián alapuló) viszonyok uralják őket. Jelen esetben ez azt jelenti, hogy egy összetettebb fogalom fogalmi tartalma a kombinatorikus fogalomelmélet keretei között az elemi fogalmak azon halmazaként fogható VI. Logika és nyelvfilozófia ■ 225 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 225

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:06

© Typotex Kiadó

fel, amelyek önnön tartalmi jegyeit teszik ki ugyanúgy, ahogy a fogalom terjedelme azon individuumok halmazát jelenti, amelyeket ez a fogalom megillet. Leibniz azonban nem vette észre, hogy ezek a struktúrák nem felelnek meg pontosan egymásnak. A fogalom terjedelme esetén csak az egyes esetek halmazát, de nem (az individuumok) halmazának halmazát kell képeznünk. Ha a fogalom tartalmát ezzel pontosan párhuzamba lehetne állítani, akkor mindig egyedül az ősfogalmak halmazaként volna leírható. Mármost egy fogalom gyakran a tartalmi ismertetőjegyeihez képest sokkal összetettebb fogalmakat tartalmaz. Ezek szerint a fogalom tartalmát olyan halmazként kell felfognunk, amely az eredendő fogalmak mellett már azok kombinációit is magában foglalhatja, olyan halmazokat, sőt halmazok halmazait stb. tehát, amelyek saját elemei közé tartozhatnak. Tekintetbe kell vennünk továbbá a fogalom tartalmának és terjedelmének reciprocitását (vagy megfordított proporcionalitását is; vö. például NE IV 17, 8. §, A VI 6, 486, magyarul: Újabb, 479.). Minél bőségesebb egy fogalom tartalma, annál kisebb a terjedelme, mivel minél több ismertetőjegyet foglal magában egy fogalom, egy individuumnak annál több feltételnek kell megfelelnie, hogy e fogalom egyik esete lehessen, tehát annál kevesebb individuum fog ugyanezen fogalom terjedelmébe beletartozni (vö. C 235). A fogalmi skála e két határértékét ilyenformán a tautologikus és az ellentmondásos fogalom képezi. A tautologikus fogalom (mint amilyen például az „önmagával azonos” kifejezés) mindent átfogó terjedelemmel rendelkezik, mivel az efféle triviális tulajdonság minden egyes tetszőleges tárgyra vonatkozik, tartalma ugyanakkor üres, mivel hordozóját semmilyen formában nem jellemzi, sem nem tünteti ki, sem pedig nem különbözteti meg. Ennek tagadása révén jön létre az ellentmondásos fogalom, amelynek terjedelme ‒ megfordítva ‒ üres (egyetlen tárgy sem egzemplifikálhat ellentmondásos tulajdonságot), miközben tartalma mindent átfo226 ■ VI. Logika és nyelvfilozófia www.interkonyv.hu

leibniz.indd 226

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:06

© Typotex Kiadó

gó, mivel ellentmondásos előfeltételekből bármilyen tetszőleges meghatározás következik. A fogalmi skála e két szélső értékéről a logikai kalkulusokkal foglalkozó leibnizi vázlatokban bizonyos tisztázatlanságok találhatók. Ezzel szemben világosan jellemezte azt a két fogalmat, amelyek a legszélső helyet foglalják el a konzisztens és a tartalmat nem nélkülöző fogalmak között. Az elemi fogalmak a tautologikus fogalmakkal határosak. Az előbbiekből mint tartalmi ismertetőjegyeikből épül fel az összes többi fogalom. Ezért ezek rendelkeznek a legegyszerűbb vagy a legszegényesebb tartalommal, még ha nem is mentesek minden tartalomtól. Extenzionális szempontból viszont a notiones primitivae – a tautologikus fogalom által jellemzett teljes osztály mögött – a legfelsőbb vagy legátfogóbb nemeket foglalja magában. A fogalmi skála másik határán az individuális fogalmak helyezkednek el, melyek tartalma a konzisztens fogalmak közül a legmaximálisabb, s ezért csak egyetlen individuum által elégíthető ki. Tartalmi szempontból ennél gazdagabbak csak a terjedelmileg üres és ellentmondásos fogalmak lehetnek, amelyek minden egyes fogalmat azok tagadásaival egyetemben átfognak. Az individuális fogalom teljes körű tartalmának alapját ezzel szemben – Leibniz szellemében – abban pillanthatjuk meg, hogy minden egyes fogalom tartalmára nézvést vagy e tartalmat magát, vagy pedig annak tagadását magában foglalja. A lex continuitatisnak megfelelően Leibniz az e határok között húzódó fogalmi skálán nem csupán véges számú fokozatokat ismer a nem‒faj hierarchiában, hanem igyekszik ezeket az intervallumokat egyre kisebb közbülső fokozatokkal csökkenteni. Így például a legalsóbb faj és az individuum közé még az individuum vagum fokát is beiktatja. Az általános fogalmak alatti egyedi esetekre orientálódó, a skolasztikus logikában szokásos extenzionális eljárásnak (exempla notionibus universalibus subjecta) Leibniz saját, csak az VI. Logika és nyelvfilozófia ■ 227 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 227

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:07

© Typotex Kiadó

általános fogalmakkal foglalkozó intenzionális eljárásával történő határozott szembeállítása az Elementa calculi 12. §-ában található meg (C 53 / A VI 4, 200, vö. Kauppi [IX] 1960, 247–256, Lorenzen [IX] 1983, valamint Grosholz/Yakira [IX] 1998, 38–43). A filozófus szerint minden egyes olyan logikai szabály, amelyet az intenzionális kalkulusban bizonyít, éppúgy bizonyítható volna az extenzionális kalkulusban is, mivel az egyik a másik megfordítását (inversio) képezi. (Ezzel a fogalom tartalmának és terjedelmének épp imént bemutatott reciprocitására utal.) Leibniz a következőkkel indokolja meg, hogy a két kalkulus kölcsönös lefordíthatósága és izomorfiája ellenére miért az intenzionális kalkulust részesíti előnyben. „Inkább az általános fogalmakat vagy ideákat és összetételeiket szerettem volna figyelembe venni, mivel ezek függetlenek az individuumok létezésétől.” Leibniz az intenzionális eljárást nem annyira logikai, mint inkább filozófiai és metafizikai okok miatt részesítette előnyben. A legmélyebben gyökerező ok valószínűleg ebben az esetben is az egységre való azon törekvés volt, hogy az entitásnak csak egyetlen alaptípusát ismerje el. Mármost Leibniz éppen a logikában nem foglalt el nominalista álláspontot, amely azt állítja, hogy az individuumok létezése eredendő, további magyarázatra nem szoruló, s az egyetlen valóságos létezés, továbbá hogy minden más csupán az emberi elme elvont fogalomalkotása. A fogalmak közti viszonyok Leibniz szemében sokkal inkább az embertől független, előzetesen adott és ontológiai szempontból nagyon is jelentékeny dolgok – olyan feltételek, amelyeknek köszönhetően a valóság keletkezett. Ezen előfeltételek mellett az extenzionális eljárás bizonyos fokú ontológiai kettősséget rejt magában. Az egyik oldalon azok a fogalmak helyezkednek el, amelyek tartalmi ismertetőjegyei olyan feltételeket állítanak fel, amelyeknek mindannak meg kell felelnie, amire érvényes ez a fogalom. A másik oldalon pedig azok az individuumok állnak, amelyek tulajdonságaik alapján 228 ■ VI. Logika és nyelvfilozófia www.interkonyv.hu

leibniz.indd 228

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:07

© Typotex Kiadó

megfelelnek ezeknek a feltételeknek, s ilyeténképpen a szóban forgó fogalom egyedi eseteinek bizonyulnak. Ezzel szemben az intenzionális eljárás során csak egy dolog számít: a többé vagy kevésbé összetett, azaz a többé vagy kevésbé teljes körűen meghatározott fogalom. Eddig a pontig még minden tisztán logikai mederben folyt. Itt kapcsolódik be azonban a számunkra oly jól ismert metafizikai előfeltétel: az tudniillik, hogy a valóság maradéktalanul determinált, amennyiben az átfogó oksági meghatározottság a hiánytalan fogalmi meghatározottságon alapul. Megvalósítható individuumnak ezért csak a teljes körűen és maximálisan konzisztens fogalom minősülhet. Az olyan fogalmak, mint amilyen a meghatározatlan Ádám, vagy a Sextushoz való közelítések, amelyek egy individuumot úgy jellemeznek, hogy még nyitva van egy bizonyos korlátozott varációs játéktér az alternatív tulajdonságok, tettek stb. számára, puszta gondolati absztrakciók, és a logikai általánosság szintjén maradnak. Ha ténylegesen megvalósul egy maradéktalanul meghatározott és ezért megvalósítható fogalom, akkor ez nem jelent ontológiai nóvumot, mivel a megvalósítás során nem járul hozzá semmiféle minőség, ami ne lett volna adott a fogalmi lehetőségben. Sőt maga a megvalósítás is benne rejlik már a fogalomban a teljeskörűségre vonatkozó összehasonlítás keretei között. Az így felfogott logika így semmiféle kettőséget nem követel meg. Az intenzionális kalkulus előnyben részesítése azonban az olyan fogalmi tagadások esetében, mint amilyen a „nem ember”, nehézségekbe ütközik. Extenzionálisan gond nélkül az ember fogalmát kiegészítő osztályként foghatjuk fel ugyan: eszerint a „nem ember” az alapul vett individuumok tartományába tartozó mindazon egyedek osztályát jelöli, amelyek nem tartoznak az emberek halmazának körébe. De miképpen határozhatjuk meg a „nem ember” fogalmának tartalmát? Az ember tartalmába mindazok az általánosabb fogalmak – mint például az élőlény – beletartoznak, amelyek e fogalom ismertetőjegyeit VI. Logika és nyelvfilozófia ■ 229 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 229

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:07

© Typotex Kiadó

kiteszik, vagy amelyek benne rejlenek (inesse). Mivel mármost Leibniz a fogalmi bennefoglalás viszonyát logikailag párhuzamosan kezeli a ha‒akkor viszonnyal, ezért a feltételegyüttesekre érvényes kontrapozíció törvényét* a következő példára is alkalmazhatjuk: ha az ember fogalma tartalmazza az élőlény fogalmát, akkor a „nem élőlény” fogalma magában foglalja a „nem ember” fogalmát. Nem élőlénynek lenni annyit tesz, mint nem embernek, nem majomnak, nem szamárnak stb. lenni. Valamely fogalom tagadásának tartalma tehát a pozitív fogalomnak alárendelt speciálisabb fogalmak tagadásaiból áll. De miben áll az olyan tagadott individuális fogalmak tartalma, mint a „nem Szókratész”-é? Az individuális fogalmaknak már nincsenek alárendelt speciálisabb fogalmaik; ezért aztán a tagadott individuális fogalmak a legáltalánosabb fogalmaknak megfelelően – a pozitív oldalon – ősfogalmaknak kellene számítaniuk. Ezek is a legnagyobb terjedelemmel rendelkeznének a tagadott fogalmak közül. Logikai szempontból ez a koncepció ellentmondásmentes ugyan, ám intuitíven fölöttébb valószerűtlen következtetések levonásához vezet. A pozitív fogalmak esetén könnyen belátható, hogy a legfelsőbb nemfogalmak legáltalánosabb fogalmai (így például az arisztotelészi kategóriák) olyan definiálhatatlan ősfogalmakat képeznek, amelyekből a speciális fogalmak tartalma épül fel. Mivel azonban tetszőlegesen sok individuum létezik, ezért ennek megfelelően a tagadott individuális fogalmak tetszőlegesen bővíthető listáját kellene tételeznünk eredendően adott alapfogalmakként. (Közelebbit erről lásd Liske [IX] 1994.) Az efféle képtelenségek miatt azonban Leibniz nem mondhat le egyszerűen a fogalmak tagadásáról; azok logikájának nélkülözhetetlen részét képezik. Amint azt a C 86 A VI 4, 223. oldalán világosan látja, a fogalmak tagadására azért van szüksége, hogy fogalomelemzésen alapuló igaz* Minden A → B, következésképpen egyetlen nem-B → A (A ford.)

230 ■ VI. Logika és nyelvfilozófia www.interkonyv.hu

leibniz.indd 230

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:07

© Typotex Kiadó

ságelméletét a tagadott állításokra alkalmazza. Ha egy egyetemesen tagadó állításban az alanytól elvitatjuk az állítmányt, úgy ez azt jelenti, hogy a szubjektumfogalom magában foglalja a tagadott predikátumfogalmat. A kalkulus előnyben részesített értelmezése során, amikor a betűket a fogalmak szimbólumaiként tartalmuk szerint olvassák, Leibniz képes arra, hogy a két, eddig áttekintett logikai funkció segítségével, tudniillik a tagadással és a fogalmak addíciójával (amelyekre az esetek többségében nincs saját jele, hanem betűk egymás mellé állítása révén szimbolizálja ezeket) ábrázolja az összetett fogalmak alapfogalmakból való megalkotását. Egy állítás szimbolizálásához egy további szimbólumot, tudniillik az identitás ábrázolására szolgáló egyenlőségjelet kell bevezetnie. Ez megfelel Leibniz azon alapelvének, hogy minden igaz állítás aktuális vagy virtuális azonosságot testesít meg. Az „A [van] B” vagy az „A tartalmazza B-t” („Az ember magában foglalja – tartalma szerint az élőlényt”, vagy: „Minden ember élőlény”) univerzális állító kijelentés ezek szerint így hangzik: A = BY. Az ábécé végén szereplő betűket, mint az Y-t Leibniz változókként használja fel és köznyelvileg nagyjából a „valamely” szónak feleltethetők meg. Ez a szimbolizálás tehát a következőt jelenti: A (az ember) nem teljes mértékben azonos B-vel (az élőlénnyel), hanem csak valamely még közelebbről minősítendő B-vel. Ezeket a további ismertetőjegyeket azonban ebben az esetben nem valamely állandó képviseli, hanem arra csak egy változó utal meghatározatlanul. Az azonossággal egyetemben az identikus dolgok egyik fontos levezetési szabálya: a helyettesítés elve is szóhoz jut. Eszerint azonosak azok, amik az igazság csorbulása nélkül mindenütt felcserélhetőek egymással (lásd például C 264 / A VI 4, 816; vö. Ishiguro [IX] 1990, 17–43.). Manapság ezt az elvet teljes mértékben extenzionálisan, azaz úgy értjük, hogy két, adott esetben eltérő értelmű, ám azonos extenziójú kifejezés, melyek tehát ugyanazt a tárgyat vagy oszVI. Logika és nyelvfilozófia ■ 231 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 231

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:07

© Typotex Kiadó

tályt jelölik, anélkül helyettesíthetők egymással, hogy ez megváltoztatná igazságértéküket. Amikor Leibniz intenzionális kalkulusának keretei közt arra gondol, hogy egy elemzendő vagy meghatározandó fogalmat az őt definiáló ismertetőjegyekkel cserélnek fel, akkor nemcsak az igazságérték, hanem messzemenőkig az értelem is megmarad. Az egymással felcserélt kifejezések nem csupán extenziójuk, hanem értelmük szerint is azonosak (szinonimák). A Leibniz számára olyannyira központi jelentőségű fogalomelemzés lényege az, hogy az ismételten meghatározandó fogalmat (definiendum) az őt definiáló ismertetőjegyekkel (definiens) helyettesítjük, míg csak el nem érkezünk az ősfogalmakig, vagy amíg nem bizonyítjuk, hogy az alany magában foglalja az állítmányt. A formális logikát illető értékelésében Leibniz az akkoriban meglehetősen vesztes álláspontra helyezkedett. A kortársak úgy hitték, hogy a szerintük túlságosan steril arisztoteliánus szillogisztikát, amelyet legfeljebb arra találtak alkalmasnak, hogy a már levont végkövetkeztetéseket szisztematikus rendben mutassa be, egy új felismeréseket serkentő, ismeretelméleti irányultságú módszertannal kell helyettesíteni. E felfogással szemben Leibniz meg volt győződve a logika hasznáról, mégpedig nemcsak annak ars judicandi szerepkörében, azaz hogy ellenőrizze a már felállított tételek igazságát, hanem ars inveniendiként, tehát a kutatás azon logikájaként is, amely szisztematikusan új eredmények felismeréséhez vezet.

232 ■ VI. Logika és nyelvfilozófia www.interkonyv.hu

leibniz.indd 232

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:07

© Typotex Kiadó

2. Az univerzális jelölőrendszer A kalkulus egy emberek által létrehozott szimbolizmusban fejeződik ki. Az értelmezett kalkulus tartalmi teljesítőképessége ezek szerint főként attól függ, hogy miképpen vezetjük be a szimbólumokat. Mivel Leibniz a kalkulusoknak mindent átható teljesítményt tulajdonít, ezért az összes kérdést kalkulációval, azaz szigorú szabályokon ‒ nevezetesen folyamatos helyettesítésen ‒ alapuló, mechanikus számítási műveletekkel el lehet dönteni, s így e kalkulusnak egyetemes érvényességre kell számot tartania. Nem véletlen, hogy Leibniz egyetemes jelölőművészetnek (characteristica universalis) nevezi. A jelölőrendszer (Charakteristik), amennyiben tisztán konvencionálisan határoznák meg, nem tarthatna számot ilyen általános érvényre; így sokkal inkább a világ egyetemes vagy a valóságegész általános alapjainak megismerésén kell alapulnia. Az univerzális jelölőrendszer leibnizi programja következésképpen szoros összefüggést mutat az összes ember számára filozófiai mérce szerint konstruált, észen alapuló nyelvvel (lingua rationis), valamint az univerzális tudománnyal kapcsolatos elképzeléseivel (vö. Couturat [IX] 1901; a kombinatorikáról [2. fej.], az egyetemes nyelvről [3. fej.], az univerzális jelölőrendszerről [4. fej.], az enciklopédiáról [5. fej.] és a scientia generalisról [6. fej.]). ‒ A jelölőrendszer nem egyszerűen egy nyelv, mivel a karakterek ‒ a GP VII 204 / A VI 4, 919. oldalon olvashatók szerint ‒ írott, rajzolt, meszelt stb. jelek. Mindenekelőtt nem foglalnak magukban hangzó jeleket, s a látható jelek sem tartalmaznak jelzőfunkció szerint kivitelezett cselekvéseket, mint amilyenek a gesztusok. A jelölőrendszer nem utólagosan, írásban lejegyzett beszélt nyelv a köznyelv módjára, hanem olyan tudatosan megkonstruált írásos szimbolika, ahogy azt a matematikából és a természettudományokból ismerjük. Leibniz ugyanakkor VI. Logika és nyelvfilozófia ■ 233 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 233

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:08

© Typotex Kiadó

mind az egyetemes, észen alapuló nyelvtől, mind az univerzális jelölőrendszertől megköveteli, hogy az azokban felhasznált nevek vagy jelek valóságtartalommal bírjanak, valamint hogy magukban foglalják a mindenkori dolog ismeretét. „Aki megtanulja ezt a nyelvet, egyúttal megtanulja az enciklopédiát, azaz a dolgokhoz elvezető igaz kaput is… Éppenséggel minden egyes dolog neve ad kulcsot mindahhoz, ami róla ésszerűen elmondható, elgondolható, valamint aminek a megtörténte várható.” (A II 1, 240.) (Leibniz racionális vállalkozásáról, hogy a tisztán fogalmi úton nyert ismeret tartalmi igazságokat is lehetővé tegyen úgy, hogy a fogalmakat a rájuk jellemző számokkal képezze le, lásd Krüger [IX] 1968, különösen a 14. skk.) Ha azt akarjuk, hogy egy nyelv vagy egy írásos szimbolika mindezt teljesítse, akkor felépítésükbe be kell áramlaniuk az univerzális tudomány eredményeinek, melynek módszerét az univerzális analízis és a szintézis képezi. Az ezen a címen íródott tanulmányában Leibniz azt állítja, hogy a dolgok összességükben akkor kerülnek szellemi fennhatóságunk alá, ha előrehatoltunk az ősfogalmakig (simplices termini) vagy a predikamentumokig (a kategóriákig), azaz minden létező legáltalánosabb felosztásáig, avagy legfelsőbb nemeiig. Mivel Leibniz számára a valóság alapját tekintve egy (II 1), ezért lehetségesnek tart egy olyan egyetemes tudományt, amely az univerzális analízis által megtett első lépésben ‒ az összes diszciplína tudástartalmából kiindulva ‒ elvezet minden dolog közös ősfogalmaiig, hogy azután az univerzális szintézis során a fogalmak teljes rendszerét (s ezzel tudásunk egész kozmoszát) ezekből az ősfogalmakból építsük föl. Az univerzális jelölőrendszernek a fogalmi rendszer felépítését jelölései kialakításával kell visszatükröznie, amennyiben az ősfogalmak mellé helyezi az elemi jelöléseket, és ezen egyszerű jeleknek a levezetett jelölésekké történő kombinációiban mutatja meg valamely összetett fogalomnak az eredendőekből történő felépítését. Leibniz e helyütt nyilvánvalóan arra az esszencialista 234 ■ VI. Logika és nyelvfilozófia www.interkonyv.hu

leibniz.indd 234

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:08

© Typotex Kiadó

előfeltételezésre támaszkodik, hogy a fogalmi rendszer felépítése tulajdonképpen előzetesen adott, s nem az emberek mindenkori különböző konstrukcióiban jön létre. Csak így alapozható meg a feltevés, hogy létezhet egy minden ember és minden tudományterület számára kötelező érvényű nyelv. A fogalmi rendszerek és az ideális nyelv vagy szimbolika közt kimutatható ezen párhuzamosság miatt nevezte Leibniz az elemi fogalmakat analógiás módon alapján gyakorta gondolataink ábécéjének (így például GP VII 292 / A VI 4, 538; GP I 58). E betűkkel való összehasonlítás a fogalomrendszer több sajátosságára is fényt vet. 1) Léteznek véges és (viszonylag) csekély számú egyszerű fogalmak (legalábbis GP I 58 szerint). 2) Ezekből egyedül kombináció révén tehetünk szert a fogalmak teljes rendszerére, valamint a belőlük folyó igazságra úgy, ahogy a betűk kombinációiból az egész nyelv felépül. 3) Ezek a kombinációk nem önkényesek, hanem megfelelnek egy szabályozott módszernek (ordinata methodo), azaz a mindenkori nyelv hangzószabályainak, illetőleg (fogalmak esetén) általános törvényeinek. Csak az ilyen szabályozott eljárás biztosítja a megismerés folyamatos előrehaladását. ‒ E párhuzamosság láttán nem csodálkozhatunk azon, hogy Leibniz a fogalmakat ténylegesen betűkkel szimbolizálja. Ő maga azonban ezt a szimbolikát ‒ ahogy az korai, Ars combinatoria című írása 90. §-ának egyik szöveghelyéből kitűnik ‒ nem érezte eléggé helytállónak. E helyütt az ősfogalmakra vonatkozó jelöléseket csak hozzávetőlegesen nevezi ábécének. A betűk ugyanis szerinte a hangokat rögzítő írás részeit képezik, míg a jelölőrendszer különbözik ettől. Mindenekelőtt teljességgel konvención alapszik egy betűszimbólumnak a kimondott hanghoz történő hozzárendelése. Ezzel szemben Leibniz arra törekszik, hogy az ideális nyelv jelölései minél természetesebbek legyenek, azaz hogy a jelölt tárgyat a lehető leginkább saját jellegének megfelelően adják viszsza, úgyhogy a szimbólumok önmagukból váljanak érthetővé. VI. Logika és nyelvfilozófia ■ 235 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 235

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:08

© Typotex Kiadó

Ennek a követelménynek a képírás szimbólumai tesznek eleget. Az ismert képírásoknak azonban az a jelentős hátrányuk, hogy nem kevés számú alapjelből indulnak ki, hogy ezekre alapozzák a teljes jelrendszert, s így az emlékezőképességgel szemben felesleges kívánalmakat támasztanak. Ezen megfontolásoknak megfelelően Leibniz össze akarja kapcsolni a kevés számú elemi jellel megelégedő hangírás előnyeit a képíráséival úgy, hogy a jelölt dolog struktúráit ‒ mondjuk ‒ geometriai alakzatokkal próbálja meg leképezni. Az univerzális jelölőrendszerrel és az univerzális tudománynyal kapcsolatos leibnizi ötletek persze nem véletlenül maradtak puszta tervek. Az alapot egy arra alkalmas nyelvnek kellett volna képeznie, hogy benne és általa új ismeretekhez lehessen eljutni, amelyeknek nem kell előbb adottnak lenniük ahhoz, hogy magát a nyelvet felépítsék. (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a nyelv ‒ főleg a tudomány nyelve ‒ tökéletesen érintetlen maradna az új felfedezésektől, s hogy ne lehetne kibővíteni az új ismeretek fényében.) Ezzel szemben Leibniz univerzális jelölőrendszere, úgy tűnik, már előfeltételezi a megismerés döntő mérvű teljesítményét. Azt tudniillik, hogy már birtokába jutottunk az ősfogalmak hiánytalan listájának, s hogy a szintézis révén minden használatos fogalmat felépítettünk belőlük. Csupán néhány új fogalom szintézise maradna nyitott kérdés. Leibniz előre gondoskodott e nehézség kiküszöböléséről, s emiatt (lásd például GP VII 292 / A VI 4, 538) nem követelte meg az objektíven tekintve legmagasabb rendű nemek katalógusát, hanem csak azokét, amelyeket mi tekintünk azoknak. Nem szükséges tehát az alapjeleket az abszolút legelső fogalmakra alkalmaznunk, hanem a viszonylagosan legelsőket ‒ azaz a legfelsőbbeket ‒ jelölhetjük velük, amelyekhez eleddig eljutottunk. Ugyanis a fogalomrendszer kombinatorikus felépítése, amint azt az összetett jelölések kialakítása híven tükrözi ‒ hogy tudniillik az összetettebb dolgot az elemi dolgok addíciója képezi 236 ■ VI. Logika és nyelvfilozófia www.interkonyv.hu

leibniz.indd 236

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:08

© Typotex Kiadó

‒, az általánosság minden egyes fokán megismétlődik. Ezért bármilyen tetszőleges dolog elemi részként kezelhető. Különös nehézség adódik abból, hogy a reprezentálás (vagy a kifejezésre juttatás [exprimer]) mint a karakterre jellemző specifikus teljesítmény Leibniz szemében nem nyugodhat kizárólag konvencionális hozzárendelésen, hanem megköveteli, hogy természetes viszonyként a reprezentáló karakter és a reprezentálandó tárgy közötti strukturális hasonlóságokat mutasson fel. Így az A 4, 324. oldalon a karaktert olyasvalamiként határozza meg, ami a gondolkodó ember számára valami mást reprezentál. Habár a jelnek és a jelöltnek a reprezentációhoz nem kell hasonlítaniuk egymáshoz (egy írásjel a legritkább esetben mutat sajátosságai terén hasonlóságot a tárgyával), arra viszont nagyon is szükség van, hogy szabályos viszony (certa quadam regula sive relatione) uralkodjék közöttük, ami megengedi, hogy a minden egyetlen dologban végbemenőt olyasvalamire vonatkoztathassa, ami neki a másikban megfelel. Ez az izomorfia lehetővé teszi, hogy az egyiket a másikból ismerhessük meg. Leibniz a kifejezésre juttatást is ehhez hasonlóan „állandó és szabályozott viszonyként” definiálja „aközött, ami az egyikről, és aközött, ami a másikról elmondható” (Leibniz levele Arnauld-hoz, GP II 112; vö. ehhez még GP VII 263 / A VI 4, 1370; C 15; lásd Krämer [IX] 1991, 295‒305). Mindkét elem mozzanatait, amelyek egy állandó szabály alá rendelhetők, ezek szerint nyilvánvalóan tetszőlegesen meg lehet szabni. Nem szükséges az sem, hogy alapvetően eredendőek legyenek abban az értelemben, hogy a reprezentált csak akkor válna lehetővé, ha egészen az ősfogalmakig előrehaladtunk. A probléma abból adódik, hogy a reprezentáltnak és a reprezentálandónak egyaránt mindenkor belső struktúrával kell rendelkeznie ahhoz, hogy strukturális analógia állhasson fenn közöttük, ami egyben a reprezentáció feltételeit is felmutatja. Az önmagukban teljességgel tagolatlan, elemezhetetlen fogalmakat ebben az értelemben egyáltalán nem VI. Logika és nyelvfilozófia ■ 237 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 237

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:08

© Typotex Kiadó

lehetne reprezentálni; csupán konvenció alapján lehetne egy-egy jelet hozzájuk rendelni. Vajon egy elemi jeleit tekintve önkényes tételezéseken alapuló nyelv kielégítheti-e azon leibnizi eszményt, hogy a nyelv a reprezentációs viszonyának köszönhetően valóságismeretet közvetítsen? Ebben az összefüggésben válnak nyilvánvalóvá a Leibniz fogalmi atomizmusából eredő nehézségek, amely az eredendő fogalmakat minden belső struktúrát nélkülöző atomként fogja fel, s emiatt az összetettebb fogalmakat ezen atomok puszta egymás mellé állításából (kombinációjából) nyeri. (Az ősfogalmak közötti sokrétű kapcsolatok csak akkor válnának lehetővé, ha azok önmagukban sokféleképpen tagoltak volnának.) Tisztán logikai szempontból – mint láttuk – ugyan egyetlen kéttagú kapcsolat, mint amilyen például a fogalmak addíciója, elegendő egy fogalmi séma felépítéséhez. De tekinthető-e ez a valóság megfelelő visszaadásának, amire Leibniz igényt támaszt? Egy további probléma abból adódik, hogy Leibniz a C 513 / A VI 4, 528. oldalon kétségbe vonja azt, hogy az emberek mint olyanok képesek megismerni bármely olyan eredendő fogalmat, amelyet nem a tőle különböző ismertetőjegyekből (notatae), hanem csakis önmagából (index sui) kell megragadni. – Mindazonáltal nem jelentene gondot, ha Leibniz tulajdonképpen olyan elemi fogalmakat posztulálna, melyek elemzéssel már nem vezethetőek vissza valamely másikra, és amelyekről konzisztens módon feltehetné, hogy megismerésünk számára hozzáférhetetlenek. A C 429. és következő oldalon, valamint az A VI 4, 157. oldalon azt az episztemológiai érvelést adja elő, hogy ezek az eredendő fogalmak mindennemű megismerés elengedhetetlen feltételeit képezik. Feltéve, hogy nincs semmi, amit önmagából fogunk fel (per se concipi), hanem hogy minden egy másik, előzetes dolog fogalmát (vagy megragadását) foglalja magában, s egyben előfeltételezi azt, akkor végtelen körforgásba keveredünk, s így valójában semmit sem ismerünk meg. – Mivel

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 238

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:09

© Typotex Kiadó

a megismerés mindig reflektív, azaz tudatában van önmagának, annak is tudatosulnia kellene bennünk, ha valami eredendőre, önmagából felfogandóra bukkannánk. Nyilvánvaló azonban, hogy – mint azt Leibniznak a C 513 / A 528. oldal egyik szöveghelyén be kell ismernie – nem vagyunk tudatában az ilyen eredendő megragadásnak. A tudásnak valami önmagából megismerhető, az ősfogalmak általi végső megalapozása nyilvánvalóan ugyanannyira kérdéses, mint a létet valamiféle önmagától létezőn (Istenen) keresztül megalapozni. Leibniz mindkét esetben a hasonlóképpen vitatott körben forgó érvelést alkalmazza (VIII 2); sőt Isten attribútumait egyenesen az ősfogalmakkal azonosítja. (A logikai értelemben vett egyszerű terminusokról lásd Ishiguro [IX] 1990, 50‒56.)

VI. Logika és nyelvfilozófia ■ 239 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 239

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:09

© Typotex Kiadó

3. A normális nyelv filozófiája Az univerzális filozófiai nyelv tervezetét tekintve Leibniz az ideális nyelvi irányzat képviselőjének bizonyul. Vajon hogyan viszonyul ehhez az a körülmény, hogy Unvorgreiffliche gedancken betreffend die ausübung und verbesserung der teutschen sprache (Elfogulatlan gondolatok a német nyelvművelés és -jobbítás tárgyában, 1697) című tanulmányát, de a Nouveaux essais III. könyvét is az esetleges köznyelvi formák nagyon is empirikus eszközökkel elvégzendő történeti-filológiai kutatásának szenteli? (Vö. Schulenburg [IX] 1973.) Hasonló belső ellentmondásra bukkantunk Leibniz ismeretelméletében is. (Ám éppen az ide vezető utat készíti elő a characteristica universalis, mivel az ‒ legalábbis annak kiteljesedett alakjában ‒ megköveteli, hogy a terminusokat végső elemeikig elemezzük. Pontosan ezen alapul az igazság fogalomelemzésen alapuló a priori bizonyítása.) Tényszerűen azonban az esetleges tényigazságok megismerésében rászorulunk az empíriára. Az empirikus-pragmatikus tendencia értelmében Leibniz a Nizoliushoz írt előszavában (GP IV 127. skk. / A VI 2, 398. skk.) az egy adott ország nyelvén való filozofálás követelményéhez nagyon is jóindulatúan állt hozzá. Az okra az Unvorgreiffliche gedancken 11. §-ában (Guhrauer I 453) derül fény. Leibniz nézete szerint a tudományos szaknyelvek (mint amilyen például a skolasztikában használt latin) hajlanak arra, hogy szakkifejezéseikben kiméraszerű képzetekre vonatkozó üres szavakat használjanak. A német nyelv fokozott mértékben rendelkezik a népnyelv erényével, azzal tehát, hogy csak „derék dolgokat” lehet kifejezni vele, mégpedig nyilvánvalóan azért, mivel a nyelvhasználatnak mindenkor ki kell állnia az életgyakorlat próbáját. Az azzal kapcsolatos vitában, hogy a nyelvi jelentések természetes, avagy konvencionális eredetűek-e, Leibniz kísérle240 ■ VI. Logika és nyelvfilozófia www.interkonyv.hu

leibniz.indd 240

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:09

© Typotex Kiadó

tet tesz arra, hogy valós diagnózist nyújtva köztes álláspontra helyezkedjék az Ádám által beszélt természetes nyelv Jakob Böhme által képviselt felfogása ‒ amely nyelv kifejezései állítólag tökéletesen visszaadják a dolgok lényegét (a természetét) ‒, illetve Locke azon nézete között, hogy a nyelvi jeleket pusztán konvencionálisan rendeljük hozzá a jelölthöz (vö. mindenekelőtt NE III 2, 1. §, A VI 6, 278, magyarul: Újabb, 259., továbbá az eredmények összefoglalását a C 151. sk. / A VI 4, 59; lásd ehhez Mugnai [IX] 1976, 38‒61). A böhmei értelemben vett ádámi ősnyelvben a jelek és a jelölt dolgok kapcsolata egyszer s mindenkorra rögzített formában, természetes szükségszerűséggel volna egymáshoz rendelve, azaz minden egyes esetben csak egyetlen jel adhatná vissza tökéletesen a mindenkor jelölendő valóságot. E felfogással szemben Leibniz azt hangsúlyozza, hogy a szavak jelentése konvenciókon alapuló belehelyezés (ex instituto) révén jött létre. Ez azonban az ő szemében nem zárja ki azt, hogy egy bizonyos tárgyi összefüggés álljon fönn a jel és a jelölt között abban az értelemben, hogy adottak lehetnek annak bizonyos alapjai, hogy miért éppen ez vagy azt a jelölés lett kiválasztva. Olyan alapok ezek, amelyek nem maradéktalanul meghatározó erejűek, hanem több lehetőséget is nyitva hagynak. A természeti alapok (a hangfestő utánzás formájában) így teret hagynak a véletlennek (a „hazardírozásnak”, tehát annak, ami számunkra véletlenszerűnek tűnik, nem pedig a metafizikai értelemben vett ‒ és Leibniz által elvetett ‒ reális véletlennek), míg a választást a nyelv- és életgyakorlatból fakadó morális (gyakorlati) alapok teszik lehetővé (A VI 6, 278, magyarul: Újabb, 259.). Pontosabban: a nyelv természetes eredete abban rejlik, hogy mind az emberi, mind az állati hangok saját érzelmeiket tárgyi szempontból megegyezően vagy hozzájuk hasonlatosan igyekeznek visszaadni. Az érzelmek pedig a percipiált dolgok egyfajta szellemi leképezései. Az ilyen eredet, amely a jelöléseket a dolgok közvetett leképezéseivé avatja, nem VI. Logika és nyelvfilozófia ■ 241 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 241

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:09

© Typotex Kiadó

korlátozódik az ősnyelvre, hanem azt feltételezi, hogy e jelölések a későbbiekben is a nyelvhasználatból (usus) jöttek létre (C 151 / A VI 4, 59). ‒ Figyelemre méltó az a szerep, melyet Leibniz eközben a köznyelvi kifejezések jelentésének megállapításában a nyelvhasználatnak tulajdonít. Eszerint egy másik szöveghelyen is az erkölcsi kötelezettséget magukban foglaló fogalmakat (a pszichológiai egoizmus értelmében) a jól felfogott egyéni érdek alapján határozza meg, s ezekkel a definíciószerű állításokkal kapcsolatban kijelenti, hogy: „ezeket azoknak az általános konszenzusából vezetjük le, akik használják ezeket a megjelöléseket” (A VI 1, 461). A szavak jelentése tehát úgy jön létre, hogy a nyelvhasználat során mindenki hallgatólagosan megegyezik azzal kapcsolatban, hogy valamely kifejezést egy bizonyos értelemben alkalmazunk. Leibniz más pontokon is explicit formában olyan felismeréseknek adott hangot, amelyek csak a mai nyelvfilozófusok révén váltak ismertté. Így például az NE III 11, 24. §-ában (magyarul: Újabb, 334.) megelőlegezi Putnamnek a természetes fajták jelölésére vonatkozó elméletét. Egy bizonyos fajta anyag lényege (reális esszenciája) például, mint amilyen az arany, Locke szerint annak belső, korpuszkuláris struktúrájában ‒ mai nyelven szólva: mikrofizikális részecskéiből történő felépítésében ‒ rejlik. Mivel ez számunkra ‒ állítólag ‒ elvi okoknál fogva megismerhetetlen, ezért a szó jelentését nem a reáldefiníció rögzíti, hanem a jelentést a számunkra megismerhető jelenségszintű ismertetőjegyek nyújtotta nominális definíció adja meg. E felfogással szemben Leibniz azt hangsúlyozza, hogy egy olyan terminus, mint amilyen az „arany”, nem csupán azt jelöli, amit a mindenkori beszélő az aranyról tud, „hanem azt is, amit a beszélő nem tud, és amit egy másik tudhat róla, hogy tudniillik egy olyan, belső felépítéssel (constitution interne) rendelkező test, amelyből a színe, a súlya és még más tulajdonságok erednek, melyek köztudomásúlag jobban ismeretesek a

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 242

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:10

© Typotex Kiadó

szakértő számára” (A VI 6, 354, magyarul: Újabb 334.*). Leibniz e helyütt Putnam két tételét is kimondja. Ha a laikusok egy natural kind termöt használnak, akkor (például a fogalom terjedelmének elhatárolása érdekében) előfeltételezik saját közösségük szakértőinek tudását (nyelvi alapú munkamegosztás). ‒ A beszélő egy számára ismeretlen, elvileg azonban tudományosan kutatható belső struktúrát feltételez, mely az általa ismert jelenségszintű ismertetőjegyek alapjául szolgál, s amely következésképpen e természetes fajta példányainak különbségét jelenti egy másik fajta példányaihoz képest.

* Boros et al. fordításán kisebb változtatásokat hajtottunk végre. (A ford.)

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 243

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:10

© Typotex Kiadó

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 244

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:10

© Typotex Kiadó

VII. Gyakorlati filozófia 1. Leibniz etikája mint szintéziskísérlet a pszichológiai egoizmus és az altruista érzületetika között Még ha végül megvalósulatlan projektek maradtak is azok a magasröptű tervek, amelyek egy olyan nyelv kifejlesztésére irányultak, amely a vitakérdéseket kalkuláció útján egyértelműen és véglegesen tisztázta volna, Leibniz mégis kísérletet tett arra, hogy legalább bizonyos részterületeket az ide vágó alapfogalmak definícióival − tehát a fogalmak elemzésével − tárgyaljon. Ezzel kapcsolatban az erkölcsi alapfogalmak definíciós listáját vesszük szemügyre, és azt követjük figyelemmel, hogy Leibniz miként bontja ki e fogalmak segítségével saját etikai koncepcióját. „(D1) Az igazságosság [justitia] a bölcsesség szerinti testvéri szeretet [charitas sapientis]. (D2) A testvéri szeretet minden egyes egyénnel szemben tanúsított jóakarat [benevolentia]. (D3) A jóakarat a szeretet hajlama [habitus amoris]. (D4) A szeretet azt jelenti, hogy örömöt találunk valaki más boldogságában. (D5) A bölcsesség a boldogság tudománya [sapientia est scientia felicitatis]. (D6) A boldogság tartós öröm [laetitia durabilis]. (D7) Az öröm az, amikor néhány gyönyörteljes gondolat ragadja meg a lelkületet [status voluptatum]. (D8) Az öröm és a gyönyör bizonyos tökéletességek érzete [sensus perfectionis]. (D9) A tökéletesség pedig a lényeg vagy az erő magas fokát jelenti.” (GP VII 75 / A VI 4, 2806. A számozást én illesztettem be; a

VII. Gyakorlati filozófia ■ 245 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 245

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:10

© Typotex Kiadó

latin nyelvű megfelelők a párhuzamos szövegváltozatból [VII 73 / 2803] erednek.) A leibnizi etika a pszichológiai egoizmusból indul ki. Eszerint minden egyes cselekedetünk pszichológiai indítékokra vezethető vissza. Egyedüli indítékként azonban csakis a jól felfogott önérdek jöhet szóba. Ezt a filozófus az Elementa juris naturalis (1670) című tanulmányában mondja ki világosan. A cselekvés helyes módja az életvezető okosság (prudentia) esik egybe, amely eltéphetetlen szálakkal kötődik a saját előny szem előtt tartásához. Az ezzel ellentétes bizonyítgatások szerinte semmit sem érnek, és a saját gyakorlat hazudtolja meg őket. Senki nem tesz szántszándékkal (consulto) az önérdeke ellen. Még ha másokat szeretünk, és az ő javuk előmozdítására törekszünk is, ezt is annak öröméért tesszük, amit az ő boldogságuk miatt érzünk. Hiszen a szeretet nem más, mint hogy mások boldogsága láttán örvendezünk (= D4) (A VI 1, 461). Leibniz azonban nem kizárólag az önfenntartásra való egoista törekvésben látja a cselekvés motívumát, mint Hobbes, hanem megkísérli kibékíteni azt ama ‒ mások mellett ‒ Grotius által képviselt látásmóddal, amely a pszichológiai cselekvési diszpozíciók között a közösség megteremtésére irányuló törekvésben (appetitus societatis) egy eredendően altruista mozzanatot tételez fel. A definíciós lista értelmében megfogalmazva e szintézis esetében arról van szó, hogy az igazságosság mennyiben oldódhat fel a felebaráti szeretetben (charitas) a bölcsesség (D1) parancsolatainak megfelelően (vö. Hostler [X] 1975, 47‒54). Amennyiben a felebaráti szeretet egyetemes jóakaratot jelent (D2), úgy az általa definiált igazságosság általános érvényű filantrópiát körvonalaz (GP III 386. sk.), azaz annak állandó akarását, hogy az Aranyszabálynak megfelelően embertársaink legmesszemenőbb megelégedésére cselekedjünk (Mollat 58). Az igazságosság eme kifejezetten altruista felfogásával egy az igazságosság általános fogalmáról írt tanulmány (Mollat 41. skk.; vö. Schneider [X] 246 ■ VII. Gyakorlati filozófia www.interkonyv.hu

leibniz.indd 246

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:10

© Typotex Kiadó

1967, 473‒476) a bölcsesség egoista értelmezését állítja szembe, melyre az itt következő megfontolásainkat alapozzuk. Amenynyiben a bölcsesség a boldogság tudása (D5), akkor azon a saját javunkat szolgáló tudást kell értenünk (58). A bölcsességet pedig az önérdekként elgondolt életvezető okosság értelmében kell elgondolnunk (63). Vajon az altruista igazságosság, amely arra törekszik, hogy megadja a másik személynek, ami megilleti őt (57), hogyan felelhet meg az így felfogott bölcsességeszménynek? E kérdés megválaszolásához Leibniz az érvelés első lépéseként (56‒58) megkísérli megmutatni azt, hogy az Aranyszabály önérdektől vezetett követése erkölcsös viselkedésre motiválhat, tehát nemcsak arra, hogy ne tegyünk rosszat, hanem pozitív értelemben arra is, hogy mások érdekében jót cselekedjünk. Leibniz ezzel összefüggésben az Aranyszabályt a következőképpen fogalmazza meg: tetteidben (és tartózkodásaidban) mindig viselkedj úgy, hogy ne legyen rád panasz olyan helyzetekben, amelyekben te magad érintettként a többiektől pontosan ilyen ténykedést vagy tartózkodást követelnél meg, s panaszt tennél amiatt, ha ez a követelésed nem teljesülne. Az így megfogalmazott Aranyszabály alapján mármost Leibniz arra tesz kísérletet, hogy az erkölcsi kötelezettségek minden egyes fajtáját a jól felfogott önérdekből vezesse le. Az nyilvánvaló, hogy tartózkodnunk kell a rossz cselekedetektől, mivel máskülönben félő volna, hogy egy megfelelő szituációban mi magunk is rosszra számíthatnánk. A lex continuitatis elvének megfelelően Leibniz arra vállalkozik, hogy ezen a vitathatatlan eseten keresztül a lehető legkisebb köztes lépésekben eljusson ahhoz az ‒ egoista álláspontról talán kétségbe vonható ‒ kötelezettséghez, hogy embertársunkat minél nagyobb fokú jóban részesítsük, ha ezt nehézségek nélkül képesek vagyunk megtenni. Az ugyanis kötelességünk, hogy mások feje fölül elhárítsuk a bajt, amennyiben ezt könnyen megakadályozhatjuk. Ez egyúttal arra is köVII. Gyakorlati filozófia ■ 247 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 247

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:10

© Typotex Kiadó

telez bennünket, hogy enyhítsük a megtörtént rosszat. Sőt a könnyen elhárítható akadályokat el kell távolítanom az útból, hogy embertársam jelentős előnyre tehessen szert, mivel érintettként én is hasonlót követelnék meg a magamnak. Leibniz ily módon fokozatosan jutott el ahhoz a követeléshez, hogy embertársunknak hasznára legyünk, amely követelés a remény miatt, hogy én magam embertársaimtól jóra számíthatok, megfelel az önérdeknek. Leibniz arra irányuló kísérlete, hogy egoista motívumokból kiindulva alapozza meg azt az állítást, hogy kötelességünk az altruista cselekedetek végrehajtása, átfogja ugyan a kötelességszerű ténykedés és tartózkodás minden fajtáját, ugyanakkor azonban ‒ ami e kötelesség címzettjét illeti (59‒61) ‒ nem tarthat igényt egyetemességre, nem is beszélve arról a (Leibniz által szándékosan zárójelbe tett) problematikáról, hogy nem kellene-e olykor támogatnunk mások javának előmozdítását saját áldozat meghozatala árán is. Ez a megalapozás ugyanis arra az egyenlőségre (égalité) épül, hogy mi mindannyian ugyanannak a conditio humanának vagyunk alávetve, s ilyeténképpen alapvetően mindenkit érint a másik cselekedete, azaz kárt szenvedhet tőle vagy hasznot húzhat belőle. Az embert meghaladó lény (mint amilyen Isten), amely tőlünk emberektől semmiféle hasznot nem remélhet, és semmiféle kártól nem kell tartania, ezen a módon nem indítható erkölcsös viselkedésre. Ennek megfelelően azonban az embert sem lehet motiválni semmilyen körülmények között erre, mivel léteznek olyan helyzetek, amikor kísértésbe esik, hogy jogtalanság elkövetésével jelentős előnyre tegyen szert anélkül, hogy megtorlástól kellene tartania. Isten indíttatása az erkölcsös viselkedésre tehát csak törekvésen alapulhat, mely saját tökélyének fenntartására és a tökéletesség érzeteként meghatározható gyönyörre irányul (D8), mely tökéletesség a pozitív minőségek (wesen) és erők kibontakozásában, valamint hatékonyságában rejlik. A legmagasabb szintre eljutó 248 ■ VII. Gyakorlati filozófia www.interkonyv.hu

leibniz.indd 248

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:11

© Typotex Kiadó

ember képes lehet az Istenség utánzására, és arra, hogy az erényes cselekedetek vagy az akarat tökéletessége láttán örömöt, míg a bűnnel szemben ellenszenvet érezzen. Ez a hozzáállás az érzületetika (vagy a deontológia) által támasztott azon követelménynek feleltethető meg, amely szerint az erényes cselekedetre önmagában való értékként, azaz önmagáért kell törekednünk. Az erényt ebben az esetben nem valamely erkölcsökön túli cél elérésének eszközéül használjuk fel. Ennek ellenére az utilitarizmus értelmében véve előnyünk származik belőle: tudniillik a gyönyör megtapasztalása. (Amennyiben a cselekedet nem pusztán a gyönyör céljának eszközéül szolgál, az örömérzet nem mond ellent az érzületetikának.) A tisztán kötelességből eredő, Kant által leírt cselekvést Leibniz nem ismeri. A cselekvésnek ez az indítéka, amely mindig hatalmunkban áll, s amely esetében tehát mindig önmagunkat határozzuk meg, nemesebb, mint ami az átlagember gyakorlatának megfelel. Ezért Leibniz egy harmadik fokozat síkján (61. sk.) a cselekvéseknek ismét inkább utilitarisztikus indítékokat tulajdonít. Mivel az Isten által igazgatott államok legtökéletesebbikében a jog feltétlenül érvényesül, a jól megfontolt önérdeknek is megfelel, ha igazságosak vagyunk. Az erkölcsös cselekvés ezen indítékát Leibniz egy negyedik fokon (62. sk.) az Isten iránt érzett szeretet nemesebb motívumával is megkísérli kiegészíteni. Leibniz meghatározása szerint a szeretet annyit tesz, hogy örömünk telik a szeretett személy boldogságában (D4) vagy tökéletességében (vö. például Mollat 62 és Grua 579). Mindkét meghatározás bensőségesen összetartozik, hiszen szeretni csak boldogságra képes eszes lényeket tudunk, akik boldogságának forrásául tökéletes vonásaik szolgálnak. A szeretet vagy a gyönyör mint a cselekvés indítékai kedveznek Leibniz ama törekvésének, hogy az erkölcsös cselekvésre való kötelezettséget egyfelől racionálisan alapozza meg, másfelől pedig hogy arra az ösztönök révén érzelmi motivációt kínálVII. Gyakorlati filozófia ■ 249 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 249

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:11

© Typotex Kiadó

jon. Ezt világosan kimondja az NE I 2, 9. §-ában (A VI 6, 92, magyarul: Újabb, 60–61.). Eszerint habár a morál ugyanúgy racionális és a priori bizonyítható, akár az aritmetika, mivel a legtöbb ember nem képes annak követésére, Isten ösztönökkel látott el bennünket, hogy ezek segítségével az erkölcsi természettörvények vagy az ész szerint cselekedjünk csakúgy, mint amikor ösztönösen ételt veszünk magunkhoz, mivel ez anélkül szerez örömöt nekünk, hogy megfontolás tárgyává tennénk azokat a fiziológiai törvényeket, amelyek ezt szükségessé teszik. (Az erkölcsi előírások szigorúan racionális bizonyítása vagy egy ideális egyetemes nyelv megkonstruálása mellett Leibniz tehát egy inkább pragmatikus, tudattalan, implicit szabálykövetést is elfogad, amely ösztönösen vezet az erkölcsi szempontból helyes viselkedéshez, s a köznyelvi szavak jelentését a helyes nyelvhasználatból eredezteti.) Ennek megfelelően a szeretet nem puszta érzés Leibniz számára, hanem ‒ mindenekelőtt Isten szeretete ‒ racionálisan megalapozható a szeretett személy azon tökéletes vonásainak meglátása révén, amelyek szeretetre érdemessé teszik őt. A tökéletes vonások ugyanakkor esztétikai alkotóelemmel is bírnak: tudniillik szépek, tehát az érzésekre hatnak és gyönyört szereznek. Isten erkölcsi parancsolatainak követése azért jelent örömöt, mivel szívesen engedelmeskedünk a szeretett személy akaratának; nemcsak az ész vezette belátás, hanem az ösztönös hajlam miatt is erényesek vagyunk. Eközben tartósan gyönyört, azaz boldogságot érzünk (D6): Leibniz szemében így kéz a kézben jár az erény és a boldogság. Mivel saját tevékenységünkkel képesek vagyunk ‒ az Istenéitől eltérően ‒ embertársaink jó tulajdonságainak vagy tökéletes vonásainak előmozdítására, az embertársunk tökéletes vonásai fölött érzett örömként felfogott szeretet ‒ a most bennünket foglalkoztató összefüggésben ‒ altruista ténykedésre indít. Az ember altruista cselekvése a gyönyörködésben hordozza ‒ egoista ‒ hasznát. Mivel azonban a szeretett személy tökéletes 250 ■ VII. Gyakorlati filozófia www.interkonyv.hu

leibniz.indd 250

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:11

© Typotex Kiadó

vonásai és boldogsága önmagukban is közvetlen gyönyörűséget okoznak, nem úgy törekszünk rájuk, mint eltérő célokhoz vezető eszközökre, hanem önmaguk kedvéért vágyunk rájuk (GP II 577). Ez megfelel annak a deontologikus felfogásnak, hogy az erényes cselekedet önmagában hordozza értékét és célját (but) egyaránt. Mivel Leibniz számára a hozzájárulás a másik ember javához mindenekelőtt erkölcsi tökéletességének csiszolását jelenti, ezáltal olyan tökéletes közösséget teremtünk, amelyből anyagi és szellemi hasznunk is származik. Mások tökéletes vonásainak örömteli átélése továbbá a GP VII 86 szerint azt is jelenti, hogy e vonások a példakép értelmében felébresztik bennünk a saját tökéletesedésünkre való törekvésünket, amely az örömteli érzések elsődleges forrását képezi.

VII. Gyakorlati filozófia ■ 251 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 251

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:11

© Typotex Kiadó

2. Államfilozófia Annak ellenére, hogy Leibniz tanult jogászként, diplomataként és különböző uralkodóházak tanácsadójaként kimerítően foglalkozott jogi és politikai kérdésekkel, államfilozófiáját meglehetősen csekély figyelem övezte. Ennek nyilván az az oka, hogy a Szent Római Birodalmat követő keresztény államról kialakított eszménye igen konzervatív maradt, és szembehelyezkedett az újkori eszmékkel, melyeket részben még csak államelméletek megalkotói képviseltek, részben azonban már a politikai valóságban is kicsíráztak. Elképzelése egyfelől a nemzetállam eszméjének ellenzékéhez sodorta, melyet akkoriban Franciaországban, Angliában és Spanyolországban már kezdtek is megvalósítani. Másfelől szembefordult a szuverén és szekularizált állammal, amelynek uralmi rendje nemcsak hogy az Isten általi legitimációra nem szorul rá többé, hanem ténykedését semmiféle ‒ hagyományosan isteni parancsolatokként felfogott ‒ természetjogi norma sem korlátozza már. A leibnizi államfilozófia természetjogi megalapozása mélyen gyökerezik esszencialista metafizikájának lehetséges entitásaiban. Ezek eleve kizárják az abszolút, semmiféle törvénynek alá nem vetett szuverenitás minden formáját ‒ még Isten esetében is. Még ha Isten teljhatalommal rendelkezik is ahhoz, hogy valamit létezni engedjen-e vagy sem (amint azt Leibniz a Hugo Grotiusszal folytatott levelezésében [Briefwechsel IX 301.] hangsúlyozza), mégsem teheti meg, hogy kívánsága és akarata szerint megváltoztassa azokat a lényegi törvényszerűségeket, amelyek az effajta, a Mindenható által létezéssel felruházni óhajtott entitások tekintetében már a tiszta lehetőség stádiumában is érvényesek. Pontosabban: Leibniz a törvényszerűségek két fajtája között tesz különbséget ‒ amit Grotius egyébiránt ugyancsak megelőlegezett. Ezen elképzelés szerint a 252 ■ VII. Gyakorlati filozófia www.interkonyv.hu

leibniz.indd 252

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:11

© Typotex Kiadó

szükségszerű észigazságokat, amelyek nem csupán matematikai és logikai törvényeket, hanem etikai normákat is átfognak, az isteni gondolkodás számára is megváltoztathatatlanul előzetesen adott tartalmak sem. Isten csak a természet esetleges (anyagi és a morális) törvényeit állítja be az arányosság szempontjai szerint; ezek így csak az emberek számára már eleve fennálló törvények. E természetjogi alapra helyezkedvén Leibniznak el kell határolódnia Hobbestól és olyan követőitől, mint Pufendorf ‒ még akkor is, ha szokása szerint szintézist akar létrehozni Grotius és Hobbes között. Egyfelől szembehelyezkedik a konvencionális szerződéselmélettel, amely szerint azokat a rendelkezéseket, melyeken az államban való együttélés nyugszik, az emberek saját előnyük biztosítása érdekében szerződéseken alapuló megegyezések révén vezették be azért, hogy véget vessenek a hátrányokkal együtt járó természeti állapotnak. Másfelől (ezzel szoros összefüggésben) ugyanakkor elutasítja a hobbesi államelmélet abszolutista vonásait. A leibnizi frontvonal felvonultatása ezen megfontolásokkal szemben már a teológiában megkezdődik azzal, hogy elveti a potentia Dei absolutát (Isten abszolút mindenhatósága), azaz egy olyan önkényes Isten hatalmát, aki mindarra képes, amit nem zár ki ellentmondás, s aki minden logikailag lehetséges világot megteremthetett volna. Leibniz szerint Isten számára csak az lehetséges reálisan, amit rendelt mindenhatósága (potentia Dei ordinata) erkölcsi megfontolásai által okozhatott. Ha az ember a természeti állapotban nem rendelkezett korlátlan és teljes körű hatalommal, akkor azt nem is ruházhatta át egy állami szerződés keretében egy abszolút uralkodóra vagy egy erkölcsileg megzabolázatlan, kényszerítő jellegű állami hatalomra.

VII. Gyakorlati filozófia ■ 253 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 253

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:11

© Typotex Kiadó

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 254

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:11

© Typotex Kiadó

VIII. Az istenbizonyítékok 1. Az ontológiai érv A racionális vagy a természetes teológiát ‒ tehát az Istenről szóló tanítást ‒, amely nem az isteni önkinyilatkozáson alapszik, hanem amelyet a természetes ész eszközeivel művelnek, hagyományos módon két tématerületre osztják: az Isten létezésére, illetőleg a tulajdonságaira (attributa Dei) vonatkozó kérdésekre (vö. Martin [III] 38. és köv. §). Az isteni attribútumok problémája Leibniznál közvetlenül a teodícea kérdésébe torkollik. Abba tudniillik, hogy miképpen engedheti meg egy olyan lény a gonosz előfordulását a világban, amely mindent átfogó tudásával nem tévedhet a tekintetben, hogy objektíven mi a legjobb, s amelynek feltétlenül jó akarata arra törekszik, amit a legjobbként ismert fel, s amely lény mindenhatóságának köszönhetően nem lehet akadályoztatva abban, hogy meg is valósítsa akaratát. Ez a kérdés a következő fejezetben foglalkoztat majd bennünket. Ebben a fejezetben Isten létezésének arról a két bizonyításáról ‒ tudniillik a kozmológiai és azt megelőzően az ontológiai érvről (ez utóbbiról lásd Holze [XI] 1991, 33‒58, valamint Lorenzen [IX] 1990, 195‒201) ‒ lesz szó, amelyek ‒ tekintettel az Istenre vonatkozó mai (főleg angolszász) filozófiai tanításra ‒ a leginkább termékenynek számíthatnak. Az ontológiai érv nem véletlenül tölt be központi szerepet a racionalistáknál (Descartes-nál, Spinozánál és Leibniznál). Az egyetlen olyan istenbizonyítéknak, amely nem előfeltételez semmiféle tapasztalati tényt, hanem Isten fogalmából a priori próbálja levezetni annak létezését, a racionalizmus ama tendenVIII. Az istenbizonyítékok ■ 255 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 255

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:12

© Typotex Kiadó

ciája felel meg, hogy egy szintetikus-deduktív eljárás során a tudás egész rendszerét néhány alapfogalomra és alapelvre építse fel. És Istennek meg is feleltethető egy ilyen alapfogalom, sőt Leibniz a C513 /A VI 4, 529. és köv. oldalon még azt is megfontolás tárgyává teszi, hogy vajon nem Istennel kapcsolatban rendelkezünk-e egyedül eredendő fogalommal, mivel csak Őt magát fogjuk fel önmagából (per se concipi), ahogyan Ő az egyedüli, önmaga által létező (Ens a se), avagy önmagának oka (GP I 131, vö. Spinoza: Etika, I. 3. tételét is). Leibniz az ontológiai istenbizonyíték descartes-i változatát veszi alapul; úgy gondolja azonban, hogy azt jelentős mértékben ki kell egészíteni (vö. GP IV 424 / A VI4, 588. sk., amely szöveghelyre később [1710-ben, GP VII 490] vissza is nyúl). Descartes Istennek mint a legtökéletesebb lénynek (Ens perfectissimum) vagy azon szubjektumnak a fogalmából indul ki, amely magában foglalja az összes tökéletességet. Ezért Istennek a létezés tökéletességét is magában kell hordoznia. Leibniz azt bírálja ebben az álláspontban, hogy nincs bizonyítva a kiinduló fogalom lehetősége. Gyakran használunk olyan kifejezéseket, amelyekről azt gondoljuk, hogy értjük őket, mivel megértjük a hangsort vagy az egyes szavakat − anélkül azonban, hogy adekvát ideánk lenne a szóban forgó dologról. Ez pedig azt jelenti Leibniznál, hogy a fogalmat a legutolsó alkotóelemeiig elemeztük. Amíg ezt nem tettük meg, nem lehetünk biztosak abban, hogy nem leselkedik-e ránk valamilyen rejtett ellentmondás. Erre az aggodalomra különösen a szuperlatívuszokat tartalmazó fogalmak adnak okot (amelyekben a teológia régtől fogva Istent elgondolta.) Példának okáért Leibniz a leggyorsabb mozgás fogalmát ellentmondásosnak találta. Ha a fénysebességgel kapcsolatban faggatnánk, akkor erre nyilván azt válaszolná, hogy csupán esetleges szükségszerűség, hogy ezt az állandót nem lehet átlépni. A fogalom álláspontjáról tekintve ellentmondást foglal magában az a feltételezés, hogy az olyan 256 ■ VIII. Az istenbizonyítékok www.interkonyv.hu

leibniz.indd 256

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:12

© Typotex Kiadó

extenzív kvantumok esetén, mint amilyen a mozgás, lehetséges volna egy abszolút maximum, egy olyan nagyság, melyet nem lehet meghaladni. Ezáltal azonban Descartes érve nem válik értéktelenné, mivel magában foglalja az Istenről alkotott fogalom egyik sajátosságát. Azt tudniillik, hogy a lehetőségével együtt a létezése is adott (amely ezért szükségszerű létezést jelent, mivel a nem-létezésnek kizártnak kell lennie akkor, ha azt akarjuk, hogy sikeres legyen egy ilyen következtetés a lehetőségről a valóságra). Ezt a csak Istennél megtalálható átmenetet a lehetőségről a valóságra Leibniz (lásd GP VII 310 / A VI 4, 1617) a modalitásokkal kapcsolatos tanítás csúcsának nevezi, ami szavatolja az átmenetet az esszenciáktól az egzisztenciák, valamint az ideáktól a világ felé. Ezen átlépés nem pusztán a modalitások logikája, hanem az ontológia szempontjából is központi jelentőséggel bír. Hiszen a leibnizi ontológiában a világban található összes dolog pusztán lényegként vagy ‒ konceptualista megfogalmazásban ‒ Isten eszméjeként adott. A lényeg azonban (Leibniz számára) első megközelítésben nem több, mint annak konzisztens fogalma vagy fogalmi modellje, ami egy individuum létezését (lényegileg) kiteszi. A lényeg ugyan tartalmazza már a jövőbeli létezés teljes tartalmát, ám éppenséggel csak fogalmi lehetőségként. Ezzel Leibniz ontológiája számára az a kérdés adódik, hogy mi alapozza meg és teszi megmagyarázhatóvá a lehetőségről a valóságra történő átmenetet. Ehhez egy olyan létezőre van szükség, mely önnön lényegénél fogva létezik (Ens per Essentiam existens, GP VII 262 / A VI 3, 579). Leibniz nem véletlenül helyezi a GP VII 490 helyen az ontológiai argumentum tulajdonképpeni központjába ezen fogalmát egy olyan létezőnek, amelynek lényegéből következik a létezés. Leibniz megközelítése szerint még akár a mindent átfogó tökéletesség fogalma, amelyből a létezés tökéletessége sem hiányozhat, is nélkülözhető. Ami igaVIII. Az istenbizonyítékok ■ 257 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 257

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:12

© Typotex Kiadó

zán lényeges, az az, hogy Istenről olyan fogalmat vagy olyan lényeget vegyünk alapul, amely magában foglalja a létezést. De nem esik-e ezen változat is Kantnak a létezés tökéletességére vonatkozó verdiktje alá, miszerint a lét nem képez valóságos predikátumot (KrV B 626)? Ez annyit tesz, hogy a lét vagy a létezés nem jelent tárgyi vonatkozású meghatározást, amely alanyát tartalmi szempontból minősítené, s ilyeténképpen hordozója valamely tökéletességét vagy pozitív minőségét képezhetné. Vagy ‒ Fregével szólva (Grundlagen der Arithmetik 58. §) ‒ a létezés mint elsőrendű fogalom nem tartozik azon ismertetőjegyek közé, amelyek együttesen egy másik elsőrendű fogalom tartalmát tehetnék ki ‒ így például Isten fogalmát ‒, hanem másodrendű fogalomként csupán egy ilyen elsőrendű fogalom azon külsődleges és formális tulajdonságát adja meg, hogy az legalább egy egyeddel kapcsolatban igaz. Következésképpen a létezés alapvetően nem következhet valamely fogalomból vagy a lényegből, amely csak azokat a fogalmakat foglalja magában (mint a mindenhatóság, a mindentudás és más isteni attribútumok), melyekből tartalmilag felépül. Ám megfontolás tárgyává tehető, hogy a létezés mint másodrendű predikátum mellett („Isten létezik”, „Isten fogalma nem üres”) nem kellene-e feltételeznünk a létezés elsőrendű predikátumát is, amelynek egy tartalmilag már meghatározott létezésnek: azaz egy aktivitásnak vagy egy így és így minősített megvalósultnak kellene lennie ‒ így például az emberi élet ész által meghatározott megvalósításának, vagy pedig az összes tökéletes vonás teljessége által meghatározott isteni életnek (létezésnek). Mit jelent akkor a tézis, hogy egyedül csak Isten esetében következik a létezés a lényegből? A válasz úgy hangzana, hogy minden más lény esetében a létezést nemcsak saját lényege határozza meg, hanem az, ahogyan élete megvalósul, a belső lényegén túl külső tényezőktől is függ. Csak Isten esetében elegendő a lényeg ahhoz, hogy a létezést teljességgel meghatározza. Vajon Leibniz elismerheti-e 258 ■ VIII. Az istenbizonyítékok www.interkonyv.hu

leibniz.indd 258

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:12

© Typotex Kiadó

ezt az újrafogalmazást akkor, amikor szerinte az individuális fogalomnak teljes körűnek kell lennie, azaz a mindenkori individuumot maradéktalanul meg kell határoznia? Úgy érvelhetnénk, hogy bár az individuális fogalom tartalma szerint teljességgel meghatározza a létezés megvalósulását, azonban az, hogy aktuális létezésről van-e szó, valami külsődlegestől, azaz attól függ, hogy Isten megvalósítja ezt a lényeget. Egyedül Isten létezésének megvalósulását határozza meg minden egyes mozzanatára kiterjedően belülről saját lényege. De vajon ellentmondásmentes-e egyáltalán az ilyen önmagától létező lényeg fogalma, amikor a legmagasabb rendű fogalmakban gyakorta valamilyen leplezett ellentmondás lapul? A korai Leibniz (1676) néhány tanulmányában megkísérli bizonyítani ezt a konzisztenciát. Sajnos azonban ebben az összefüggésben inkább egy olyan szubjektum fogalmára hivatkozik, amely önmagában hordozza az összes tökéletes vonást, és nem annyira arra az igazán releváns fogalomra, amely szerint lehetséges az abszolút önmagára-vonatkoztatottság, melynek során valami önmagából (lényegéből) kiindulva alapozódik meg létezésében. Egy ízben (IV 3) már említést tettünk Leibniz azon próbálkozásáról, hogy bebizonyítsa az összes isteni attribútum − vagy tökéletesség − összeegyeztethetőségét. Olyan próbálkozás ez, ami a leibnizi felfogást Spinoza álláspontjával rokonítja. Nem véletlen, hogy Leibniz A legtökéletesebb lényeg létezéséről (Daß das vollkommenste Wesen existiert [GP VII 261. sk. / A VI 3, 578. sk.]) című értekezését éppen Spinoza elébe terjesztette. A tanulmány a következő definícióval kezdődik: „Tökéletességnek nevezek minden egyes egyszerű minőséget, amely pozitív és abszolút, illetőleg mindazt, amit az mindennemű határ nélkül kifejez.” Valamely tökéletesség az itt definiált határtalan értelemben kvalifikálatlanul elementáris, ezért elemezhetetlen és definiálhatatlan. Ugyanis egyszerűsége miatt nem képes felmutatni a részminőségek sokaságát. S mivel korlátlan (abszolút), VIII. Az istenbizonyítékok ■ 259 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 259

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:12

© Typotex Kiadó

ezért ki van zárva maga a minőség formája szerinti sokféleség és annak korlátozása is (vagy korlátozott befogadóképességű hordozója). Tiszta pozitívumként pedig még részlegesen sem tagadható a korlátozottság formájában. Ezekből az előfeltételekből alapozza meg Leibniz azt az állítást, hogy Istennek semmiféle két tetszőleges tökéletessége, s ezért egyetlen tökéletessége sem lehet összeegyeztethetetlen semelyik másikkal. (A továbbiakhoz lásd a Daß das vollkommenste Wesen möglich ist című tanulmányt, A VI 3, 571. skk. Az 572. oldalon található érvelést leegyszerűsítjük.) Két tulajdonság (attribútum) összeegyeztethetetlenségének két formája ismert. Vagy arról van szó, hogy az egyik tulajdonság közvetlenül a másik tagadása. Ez az eset az Isten attribútumait képező tökéletességek tekintetében kizárt, mivel mindegyiküknek pozitívnak kell lenniük. Vagy pedig az a helyzet, hogy az egyik attribútum analízisének egyik eleme a másik attribútum analízise egyik elemének vagy épp az attribútumnak a tagadását. Másként fogalmazva: az attribútum egy olyan elemet foglal magába, amelyet másik attribútum kizár. Ez az eset azonban Isten tökéletességeinek elemezhetetlensége miatt nem lehetséges. Ráadásul ezen tökéletességeknek tagadott részfogalmakat kellene tartalmazniuk, tehát legalábbis részben tagadottaknak kellene lenniük (mondjuk valamilyen korlátozás alakjában), azaz nem lehetnének korlátlanul pozitívak. Isten attribútumai tehát teljességgel önálló egységekként ‒ úgyszólván fogalmi atomokként ‒, mindennemű kapcsolat híján kerülnek egymás mellé. A spinozai implikációkat már láttuk: miképpen maradnának nyitva alternatív világlefolyások (Weltverläufe), amelyek inkomposszibilisként kizárják egymást, miközben az ontológia alapját képező építőkövek ipso facto összeegyeztethetőek egymással?

260 ■ VIII. Az istenbizonyítékok www.interkonyv.hu

leibniz.indd 260

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:12

© Typotex Kiadó

2. Végső megalapozás mint önmegalapozás ‒ a kozmológiai érv

Amennyiben a kozmológiai érvet közkeletűen a posteriori istenbizonyítékként fogjuk fel, úgy ez nem jelenti azt, hogy ne függene a priori észelvektől is. Mi több, pontosan ahhoz a fogalomhoz vezet, amelyből az ontológiai érv Leibniz számára érvényes változata kiindul: tudniillik egy önmaga általi létező fogalmához. Ez azért számít a posteriori bizonyításnak, mivel előfeltételeinek egyike tapasztalati tény ‒ az tudniillik, hogy létezik egy változó, következésképpen esetleges világ. Az érvelést hordozó evidens észelv a tradicionális változatokban a végtelen megalapozási regresszus tilalmát mondja ki. Ezt Leibniznál az ész ama axiómája helyettesíti, hogy mindennek elégséges alapja kell hogy legyen. Az „elégséges” szó esetén Leibniz ‒ szokásától eltérően ‒ nem azt a szempontot hangsúlyozza, hogy ennek az alapnak feltétlenül determinálónak kell lennie. Sokkal inkább (a modern szóhasználatot követve) a végső megalapozás szempontját domborítja ki. Eszerint egy tény vagy entitás csak akkor számíthat elégséges alapnak, ha önmagából felfogható, s ezért alapvetően nem szorul rá más entitások általi további magyarázatra és megalapozásra, és nem is képes arra, hogy ezek tárgya legyen. (Nem szabad ezt összetévesztenünk azzal az esettel, hogy valamit meztelen tényként kezelünk, holott fajtája felől nagyon is jól megmagyarázható volna.) Az így jellemzett végső megalapozás világimmanens okozati összefüggések alapján elvi okok miatt nem vihető végbe, ezen összefüggések semmi esetre sem képesek a világ mint egész megalapozására. Az is fontos aspektusát jelenti a Leibniz által keresett végső megalapozásnak, hogy az nem csupán a részleges összefüggéseket, hanem az egészet is megmagyarázza. (Vö. „a világegyetem VIII. Az istenbizonyítékok ■ 261 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 261

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:12

© Typotex Kiadó

elégséges alapja” és a „dolgok végső alapja (ultima ratio)” kifejezések azonosításával a VI 3, 126. oldalon.) A végső megalapozást ezért először is csak egy világon kívüli létező hajthatja végre. Másodszor e megalapozásnak az önmegalapozás reflexív formáját kell öltenie, hogy egy önmagánál fogva létező lény (Ens a se) önmaga okaként (causa sui) alapozhassa és megmagyarázhatóvá tegye önmagát. Mivel a végső megalapozásnak a más szempontok alapján történő megalapozást elvi alapokon ki kell zárnia, miközben nem állhat meg a megalapozatlan befogadásnál sem, csak reflexív alakot ölthet úgy, hogy valami önmagát alapozza meg, és önmagából kiindulva eredeti rendben. Az ontológiai és a gnoszeológiai szempont Leibniz számára szigorú párhuzamosságot mutat. Mivel a voltaképpeni belátás lényegét annak megértésében kell keresni, hogy miképpen keletkezik, vagy hogy hogyan jön létre egy dolog (a voltaképpeni definíció ezért az oksági definíció, amely például egy geometriai alakzatot szerkesztése módjával határoz meg), ezért csak az látható be önmagából kiindulva, ami önmagát ontológiailag causa suiként hozta létre, s amennyiben az egy önmaga általi létező (Ens a se) (GP I 131). A világon kívüli valamely alapra és az önmegalapozásra vonatkozó követelés kettősségét Isten oldhatja fel, aki a világon kívül elhelyezkedő intelligenciaként a tipikusan egy szellemre jellemző reflexív struktúrával rendelkezik. Ez az önmagára vonatkozás teszi lehetővé az önmegalapozást. ‒ A végső megalapozás, illetve az önmegalapozás közti összefüggést Leibniz a Monadológia 45. §-ában mondja ki explicit formában: [Isten létezését] „bizonyítottuk a posteriori is, mivel léteznek [a posteriori megállapítható tényként] esetleges lények; melyeknek végső vagy elégséges alapja (leur raison derniere ou suffisante) csak a szükségszerű lényben lehet, amely önmagában hordja létezésének alapját” (GP VI 614; „Monadológia” in: Leibniz: Válogatott filozófiai írásai, id. kiad. 315.). 262 ■ VIII. Az istenbizonyítékok www.interkonyv.hu

leibniz.indd 262

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:13

© Typotex Kiadó

Ezeket az összefüggéseket a hipotetikus vagy az abszolút szükségszerűség terminológiájában is meg lehet fogalmazni. A világban található tárgyak és események Leibniz determinizmusa szerint okaik révén kikerülhetetlenül rögzítettek, s ezzel hipotetikusan szükségszerűek azon előfeltételezés mellett, hogy teljesültek az azt megelőző feltételek. Ahhoz, hogy valami teljesen vagy abszolút módon szükségszerű lehessen, végső soron előfeltételeznünk kell valamit, melynek szükségszerűsége nem valami más, külsődleges dologtól függ, hanem ami önmagában hordozza alapját, ahogyan az egyrészt az önmagában evidens észigazságokra, másrészt pedig Istenre, mint az önmaga erejéből és ezért szükségszerűen létezőre ráillik. Ennek megfelelően Leibniz a ROR (GP VII 302. sk., magyarul: A dolgok, 41. skk.) elején a kozmológiai istenbizonyítékot a hipotetikus vagy fizikai szükségszerűségről, mely az e világi állapotokat határozza meg, és a mindenkor rákövetkező állapotot az azt megelőzővel indokolja meg, a végső alap (ultima ratio rerum, ultima radix) abszolút vagy metafizikai szükségszerűségre történő átmenetként ragadja meg. Létezésének önmagán kell alapulnia, azaz az ontológiai érv istenfogalmának értelmében önmagából vagy a saját lényegéből kell következnie (de cuius essentia sit existentia, 303, magyarul: A dolgok, 42.). Hogy megmutathassa azt, hogy lehetetlenség, hogy egy e világi ok elégséges lehessen, Leibniz ellentétet állít fel az egyes világállapotok alapja és a világ mint az állapotok összességének alapja között. Az egyes állapotnak egy bizonyos, ha nem is elégséges alapja van a mindenkori megelőző állapotban, amelyből bizonyos törvényszerűségek szerint levezethető. Leibniz e megfontolások során nem zárja ki a világ örökkévalóságát, azaz az állapotok olyan sorozatát, amely tetszőleges mértékben visszafelé nyomon követhető és folytatható. Ám még ha megengedünk is egy efféle végtelen regresszust, mégsem teljesül az elégséges megalapozás (ratio plena) követelménye. Ez ugyanis megköveteVIII. Az istenbizonyítékok ■ 263 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 263

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:13

© Typotex Kiadó

li a világegész létezésének megalapozását, azt tehát, hogy miért is létezik egy világ, és nem inkább egyetlen egy sem. Az Egészre vonatkozó létezés kérdése egybevág az egyáltalában vett létezést firtató azon kérdéssel, hogy vajon miért létezik valami, és nem inkább semmi sem. Továbbá meg kell indokolni az Egész tartalmilag minősített létezését is, azt tehát, hogy miért egy ilyen és nem inkább egy másik világ létezik. Vagy ‒ ami ugyanazt jelenti ‒ az így-létre vonatkozó kérdést kell megválaszolni, azt tudniillik, hogy a világ miért éppen ilyen, és nem másmilyen. Az Egész megindokolásával kapcsolatos követelménynek egy egyedi, e világi állapot bizonyára nem tud eleget tenni, de még az efféle állapotok tetszőlegesen folytatandó sorozata sem. Ugyanis ‒ így gondolhatjuk tovább Leibniz elképzelését ‒ ezekben az esetekben nem adott semmiféle komplementaritás, az tehát, hogy az egyes tökéletlen magyarázatok összességükben egyetlen teljes magyarázattá egészülnek ki. Egymást csak a tartalmi szempontból különböző mozzanatok egészíthetik ki. Ezzel szemben az e világi okok láncolata esetén minden fokon ugyanaz a séma ismétlődik. Továbbá egy e világi állapot csak a mindenkori rákövetkező állapot részleges magyarázatát jelentheti, semmiképpen sem az egész magyarázatát. Ezért a mégoly nagyszámú hasonló ok sem teljesedhet ki az egész elégséges magyarázatává. Ugyanakkor vajon egyáltalában legitimnek számíthat-e, ha valami örökkévalónak az okára kérdezünk rá? Természetesen csak a változó dolgoknak lehet olyan oka (causa), amely oda hat, hogy egy állapot bekövetkezik. Csakhogy az örökkévalóságra nézvést is megalapozást (ratio) kell keresnünk. A változatlan dolgok esetében ezt a bizonyító erejű fogalmi összefüggések teljesítik, amelyek megmagyarázhatóvá teszik, hogy miért kell a logika vagy a matematika valamely igazságának szükségszerűen érvényesnek lennie, valamint hogy az miért nem lehet másképp, illetőleg hogy valami miért áll fönn lényegi, meta264 ■ VIII. Az istenbizonyítékok www.interkonyv.hu

leibniz.indd 264

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:13

© Typotex Kiadó

fizikai szükségszerűséggel. Az egyes, változó állapotok összességében örökké tartó egymásra következésére vonatkozóan az események sorozata a különböző meghatározó tényezőkön (okokon) belül tévedhetetlenül sokkal inkább az utóbbi, semmint az előbbi lefolyást hangsúlyozza, anélkül azonban, hogy ‒ legalábbis Leibniz szerint ‒ voltaképpen szükségszerűséget teremtene, mivel az okok más konstellációja esetén egy másfajta hangsúly (praevalentia) a világot egy másik lefolyásra determinálta volna (302). Ugyanakkor Leibniznak az efféle végső megalapozásra vonatkozó követelését jogos megfontolások alapján kétségbe lehet vonni. Amikor az elégséges alap tételét általánosan elismert axiómának nevezi (vö. pl. C 519 / A VI 4, 1645), úgy ez arra az empirikusan ellenőrizhető tényre vonatkozik, hogy valamely e világi állapot egy azt megelőző állapot oksági hatására következett be. Egészen más lapra tartozik Leibniz azon követelése, hogy annak is kell alapjának lennie, hogy vajon egyáltalán miért létezik valami, s hogy az egymásra következés összességében miért pontosan ezt és nem amazt a menetet követte. Az efféle, a totalitást érintő metafizikai posztulátum ugyanis elvi okoknál fogva kivonja magát az empirikus ellenőrzés alól. ‒ Így aztán az a feltevés is megtámadható, hogy valami képes önmagát megalapozni és megmagyarázni, aminek hiányában a végső megalapozásra vonatkozó követelés nem volna beváltható. Vajon egy értelmes magyarázat nem előfeltételez-e egy a megmagyarázandó dolgon túlmenő tartalmat? Ez az önmagunkhoz való reflexív viszonyulás esetében eleve kizártnak tekinthető.

VIII. Az istenbizonyítékok ■ 265 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 265

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:13

© Typotex Kiadó

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 266

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:13

© Typotex Kiadó

IX. A teodícea 1. Az erkölcsi értelemben vett rossz magyarázata a világok legjobbikával

a) A rosszra vonatkozó kérdés a jó és mindenható Isten vonatkozásában az embereket mindig is foglalkoztatta, mióta csak saját hitüket teológiai és filozófiai eszközökkel igyekeztek megérteni. Mégsem véletlen, hogy először Leibniz volt az, aki a teodíceát, azaz Istennek az általa teremtett világban előforduló gonosz miatti igazolását önálló témává avatta, s amelyet ‒ a patrisztika és a skolasztika hagyományaitól eltérően ‒ nem egy szélesebb kérdéskör keretein belül tárgyalt. A rossz éppen a leibnizi gondolati kezdeményezés számára jelent különleges kihívást. A Leibniz filozófiáját uraló elégséges alap elve nem csupán egyetemes ontológiai alapelv, amely azt mondja ki, hogy minden történés az azt megelőző feltételek által maradéktalanul meghatározott, hanem ezzel párhuzamosan olyan, mindent átfogó ismeretelméleti elv is, amely szerint fogalmilag ‒ s ez annyit tesz: egy racionális eljárás keretei között ‒ alapvetően minden megmagyarázható (II 3). Az ebből kibontakozó módszertani követelés, hogy ‒ amennyire ez csak lehetséges ‒ a világot általában ésszerűen magyarázzuk, Leibnizot a gonosz magyarázatában különleges kihívás elé állítja. A rossz ugyanis közkeletűen maga a valamilyen sötét, irracionális erőkből (például a homályos ösztönökből) táplálkozó észellenes, mely a görög hagyomány szerint a határolatlan (apeiron) és meghatározatlan szférájához tartozik, amiért elvi alapon kivonja magát azon próbálkozás alól, hogy IX. A teodícea ■ 267 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 267

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:13

© Typotex Kiadó

meghatározhatóvá, megragadhatóvá tegyük. Ha a rossz tényleg megmagyarázhatatlan volna, akkor az általános racionális megmagyarázhatóság leibnizi alapelvének ellenpéldájául szolgálna, s egyetlen ellenpélda elegendő ahhoz, hogy megdőljön egy ilyen elvileg általános érvényű legfelsőbb elv. A teodícea Leibniz számára azért válik megoldandó problémává, mivel úgy tűnhetett számára, hogy veszélybe került a racionalitásról kialakított koncepciója, amely mindenekelőtt a világ racionális rendjére vonatkozó elképzelést foglalja magában. Az e racionalitás fenntartására tett kísérlete képtelenségnek tűnhetett az egészséges emberi értelem számára, hiszen Isten morálisan elkötelezett volt amellett, hogy a lehetséges világok közül azt teremtse meg, amely ‒ tekintet nélkül a benne előforduló gonoszra ‒ a lehető legtöbb tökéletességet tartalmazza. De nem mond-e ellent egyrészt az ijesztő mértékű rosszakarattal, gátlástalansággal stb., másrészt pedig a kimondhatatlan mérvű, gyakorta bűntelen szenvedéssel kapcsolatos mindennemű tapasztalat annak az állításnak, hogy a valóságos világ az összes lehetséges világok legjobbika, mivel ez az, amit Isten ténylegesen kiválasztott (Theod. 10. §)? Az ilyesfajta optimizmussal szemben Voltaire Candide-jában megfogalmazott gúny azon nyomban megvilágítja ezt a tisztázatlanságot. Ahhoz azonban, hogy el tudjuk dönteni az e gúnyiratban foglaltak jogosultságát, előbb meg kell értenünk a megtámadott tétel szellemi gyökereit. A gondolati vázlat legtöbbször meglehetősen laza, sőt elszórt formája ellenére, amely a Théodicée dialogikus jellegének függvénye (I 1 d), a benne ábrázolt nézeteket a racionalitásnak Leibniz korában jellemző deduktív felfogása alapozza meg. Ennek megfelelően a három legjelentősebb Istent megillető attribútumból, azaz a mindent tudásból, a legfőbb jóságból és a mindenhatóságból, melyekre egyúttal a tradicionális teizmus mindennemű rendszerének axiómáiként tekinthetünk, a kérdéses állítás ama tantételként vezethető le, hogy Isten nem valósíthatta meg a 268 ■ IX. A teodícea www.interkonyv.hu

leibniz.indd 268

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:13

© Typotex Kiadó

dolgok más összrendszerét, mint a lehető legjobbat. (A Theod. I 7. §-ban Leibniz megkísérli deduktívan levezetni e három isteni attribútumot.) Isten abszolút erkölcsi tökéletessége miatt az egyes javakra irányuló korábbi akarati tendenciáiban (voluntas antecedens) minden egyes jót (jósága mértékének megfelelően) meg akart valósítani, és minden rosszat meg akart akadályozni, végső akarati elhatározásával, amely az összes egyedi, egymással versengő akarati tendenciából következett (voluntas consequens), összességében a lehető legjobbat akarja (Theod. I 22 és köv. §). Mindentudásának köszönhetően azonban Isten, anélkül hogy megtévesztette volna magát, különbséget tudott tenni az objektíven jobb és a kevésbé vagy látszólagosan jó között. A legjobbra irányuló ésszerű döntését nem homályosíthatták el tudattalan benyomások (V 4) s a belőlük fakadó irracionális cselekvési impulzusok. Mindenhatósága pedig lehetővé tette számára, hogy megvalósítsa végleges akaratát, tehát az optimumot anélkül, hogy bármi is gátolta volna őt ebben. b) A valóságos világról, mint a lehetséges világok legjobbikáról kialakított elméletnek hozzá kell járulnia annak az etikai nehézségnek a megoldásához, hogy Isten miért engedte meg az erkölcsileg gonosz létrejöttét. A természetben található rossz dolgokat, mint amilyen a testi nélkülözés, a fájdalom stb. még el kell fogadnunk, sőt tudatosan be kell vetnünk mint olyan eszközöket, melyekkel képesek vagyunk nagyobb fokú jó elérésére vagy valamilyen fenyegetőbb baj elhárítására. Ezzel szemben a deontologikus ‒ és nem a következmény- ‒ etika alapelve az, hogy léteznek önmagukban gonosz cselekvésmódok, melyeket minden körülmények között el kell vetnünk, s amelyeket semmiféle, mégannyira jó cél sem igazolhat. Annak ellenére, hogy Leibniz úgy látja, hogy az emberi cselekedetek indítéka a jól megfontolt önérdekben keresendő (VII 1), mégsem képvisel tisztán utilitarista álláspontot, hanem igyekszik fenntartani a deontologikus alapelveket is. Ezért a Theod. I 24. és köv. §-aiban IX. A teodícea ■ 269 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 269

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:14

© Typotex Kiadó

explicit módon elismeri, hogy a gonosztettek nem igazolhatók valamilyen jó céllal. Nyilvánvalóan nem jelent kiutat ebből, hogy nem Isten maga tett rosszat, hanem csak engedélyezte, hogy az emberek valamilyen gonosz dolgot kövessenek el. A morális megítélés számára ugyanis aligha van különbség aközött, hogy valamit szándékosan követünk-e el, vagy pedig hogy létrejöttét akaratlagosan megengedjük, holott könnyedén megakadályozhattuk volna. Olyan előfeltétel ez, amely Isten mindenhatósága okán mindig teljesül. Továbbá Leibniz a Theod. I 27. §-ban a creatio continua (folyamatos teremtés) értelmében feltételezi, hogy Istennek ahhoz, hogy a teremtmények fennmaradhassanak, folyamatosan fent kell tartania őket mindenkori különös létükben (szubsztanciájukban) és specifikus tetteikben. Ez a közreműködés, amely abban ragadható meg, hogy a világ minden egyes történéséhez a szükséges hatóerő Istentől származik, tényszerűen eltünteti a megengedés és a tett közötti különbséget. Vagy másképpen feltéve a kérdést: miért teremtett Isten egy olyan világot, amelyben jelen van a rossz, holott a rossz nélküli világ logikailag lehetséges (Theod. I 10. §)? A rossz három formája alól, melyek között Leibniz a hagyomány alapján tesz különbséget, Isten eltérő nehézségek árán igazolhatja magát. A legkevésbé a malum metaphysicum igazolása problematikus, melynek gyökerei a teremtmények eredendő korlátozottságában találhatóak, s amelyet nem szabad Isten terhére rónunk. Ugyanis csak egyetlen egy abszolút tökéletes létezhet, amely minden pozitív tökéletességet magában foglal. Ha elfogadjuk, hogy a létezők különböző fajtái léteznek, akkor ezeknek lényegükben vagy fajtájuk természetében mindenkor különböző módokon korlátozottnak kell lenniük. Ezek szerint a korlátozottság az örök és szükségszerű igazságok tartományához tartozik, melyeket Isten intellektusa befogadott (Theod. I 20. §), s amelyeket nem tételezhet akaratlagosan úgy, hogy morális szempontból a számlájára írhatnánk. Ez az eredendő 270 ■ IX. A teodícea www.interkonyv.hu

leibniz.indd 270

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:14

© Typotex Kiadó

korlátozottság azonban csak azt engedi meg, hogy a teremtmények Isten pozitív hatóerejét elégtelenül, megrövidített formában fogadják be úgy, mint ahogy a testek a valamely erő által irányukban közvetített sebességet tehetetlenségük okán csak korlátozottan vehetik fel (Theod. I 30. §). A malum physicum, azaz mindenekelőtt az eszes teremtmények által átélt fájdalom, szenvedés és nyomorúság részint az elvetendő emberi tevékenységek következményeivel, részint azok büntetéseivel magyarázható, illetőleg valamilyen nagyobb jó eléréséhez szükséges eszközként igazolható (Theod. II 241. §). A legnagyobb nehézségek elé a malum morale (erkölcsi rossz) igazolása állít. Egy erkölcsileg elvetendő tett puszta eltűrése is csak abban az esetben igazolható, ha hipotetikusan szükségszerű, és egy nagyobb jó elérésének szükséges előfeltételét képezi (Theod. I 25. §), melynek elősegítése elengedhetetlen kötelességünk (Theod. I 24. §). Érdemes pontosabban rákérdeznünk arra, hogy mit is ért Leibniz a malum morale ezen igazolásán. Eltekintve attól, hogy ez az igazolás morálfilozófiai szempontból igencsak elgondolkodtató álláspontot képvisel, érthetővé teszi számunkra Leibniz azon felfogását, hogy Isten morális okokból csak a lehető legjobb világot teremthette meg. ‒ Az a parancs, hogy valami erkölcsileg elvetendőt (függetlenül attól, hogy saját tettünkről vagy jóváhagyó eltűrésen alapszik-e) nem alkalmazhatunk még valamely jó cél elérése érdekében sem, két érv segítségével indokolható meg. 1) Valamely eszköz egy célhoz vezető esetleges utat jelent, amely más eszközökkel helyettesíthető ugyanazon cél elérésére. Ha Robin Hood rablótámadásokat hajt végre azon jó céltól vezettetve, hogy alamizsnát oszthasson ki a nélkülözők között, akkor a moráltudós felvilágosíthatja arról, hogy az a helyénvaló cél, hogy adományokat szerezzen a szükséget szenvedőknek, más, morálisan kevésbé visszatetsző úton is elérhető volna. Egy önmagában véve gonosz tett csak akkor engedhető IX. A teodícea ■ 271 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 271

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:14

© Typotex Kiadó

meg, ha olyan szükségszerű feltételt (conditio sine qua non) képez, amely nélkül valamely erény diktálta cél elérése teljességgel lehetetlen. ‒ Annak bizonyítására, hogy Istent csakis szükségszerű összefüggések oldozhatják fel a rossz miatt viselt erkölcsi felelősség alól, Leibniz egy rendkívül mélyenszántó metafizikai okot hoz fel. Ha a rossz okát ‒ mint Platón a Timaioszban ‒ a kaotikus anyagban keressük, melyet Isten már készen előtalál, s amely rendező-alakító tevékenysége elé akadályokat gördít, akkor Isten feloldása a morális teher alól nem ütközne különösebb nehézségekbe. Ez a megoldás azonban a keresztény teodíceában nem lehetséges, hiszen a teremtő Isten a világot a semmiből hozta létre, s ezért korlátlan hatalommal rendelkezik a világ összes dolgai fölött. Ezért Leibniz a Theod. I 20. §-ában olyasmit keres, ami nem független Istentől, de mégis valamilyen módon előzetesen adott számára. Ezek az örök és szükségszerű igazságok. Ezeket a szükségszerű, lényegi összefüggéseket Isten ‒ Leibniz esszencialista látásmódjának megfelelően ‒ nem akarati elhatározás alapján vezette be a világba. Ám csakis az általa akart dolgok miatt vonható erkölcsileg felelősségre. Mivel viszont ezek az igazságok (Leibniz egyidejűleg konceptualista kiindulópontja számára) eredendően ‒ tehát mielőtt Isten ezeknek megfelelően megteremtette volna a világot ‒ csak az Ő intellektusában, mint az örök igazságok vagy az ideális lehetőségek tartományában léteztek, ezért nem is függetlenek tőle. Számára intellektusának tartalmaiként előzetesen adottak, melyeket így és nem másképp kell elgondolnia. Ez a szükségszerűség azonban nem jelent külső kényszert, ami korlátozná Isten mindenhatóságát. 2) Az eszköz a célján kívül álló valami. Önálló dolgokként kell azonban értékelni a cselekvést, melyet egy cél elérésére alkalmaznak, és az általa elért eredményt. Ezek szerint egy elvetendő cselekedet negatív értékének ‒ ha igazolni akarjuk ‒ fel kellene érnie céljának magasabb értékével. Ám az ilyesfajta elszámolás nem ismeri-e félre az erkölcsi érték jellegét ‒ azt tud272 ■ IX. A teodícea www.interkonyv.hu

leibniz.indd 272

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:14

© Typotex Kiadó

niillik, hogy annak elérésére önmagáért törekszünk? Másfelől ez azt is jelenti, hogy egy erkölcstelen cselekedet olyasvalami, ami önmagában is elvetendő, amit tehát nem lehet sem a körülményekre, sem a jó szándékra hivatkozva igazolni. Ehhez járul még az a megfontolás, hogy a cél értéke gyakran nem tisztán erkölcsi, hanem anyagi természetű. De vajon az erkölcsi és az erkölcsökön kívüli értékek egyáltalában mérhetőek-e egymáshoz, vagy pedig teljességgel összemérhetetlenek úgy, hogy egy erkölcsökön kívüli jó mint cél semmiképp sem igazolhat erkölcsileg elvetendő eszközöket? A malum physicum esetében azért más a helyzet, mivel itt a folyamat, amely egy bizonyos eredményhez vezet ‒ mondjuk az a fizikai történés, amely földrengést idéz elő ‒ önmagában sem nem jó, sem nem rossz, hanem pozitív vagy negatív értéke az emberek számára adódó következményeiből adódik. Ezért e közömbösség esetén helyénvaló, ha mérlegeljük a közvetlen és a jövőbeli következményeket, és a szenvedést egy még rosszabb dolog elhárításának vagy egy nagyobb jó elérésének eszközeként alkalmazzuk. A javak gyarapítása szembeállítva a kevesebb szenvedésre való törekvéssel létrehozza azt a különbséget, amiből a legkedvezőbb összeredmény adódik. Azt, ami önmagában véve erkölcsileg rossz, viszont nem lehet igazolni a hozzá képest eltérő következményekkel, igazolásának egyetlen lehetősége abban áll, hogy bebizonyítjuk, egy nagyobb egész nélkülözhetetlen alkotórésze, amely erkölcsileg megengedett, sőt szükségszerű. A cél‒eszköz viszonytól eltérően, amikor mindkettőt különkülön kell megítélni, egy megbonthatatlan részre nem, hanem csak az összeredményre vonatkozhat önálló értékelés. Tegyük ezt érthetőbbé egy példa segítségével! A szomorúság egy (inkább a természetből fakadó) negatív érték. Ám ez az értékelés csupán elvont és általános jellegű. A valóságban nem létezik per se szomorúság, hanem mindig csak egy ebből vagy abból az alkalomból létrejövő szomorúság ‒ például amiIX. A teodícea ■ 273 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 273

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:14

© Typotex Kiadó

att, hogy egy másik ember nagyobb sikereket ér el, mint én magam, vagy megfordítva: hogy valaki mást meg nem érdemelten szerencsétlenség ér. Az első esetben féltékenységről van szó, ami mind erkölcsi, mind pszichológiai szempontból negatív értéket jelent, míg a másik esetben az erkölcsi szempontból értékes együttérző hozzáállást. Senki nem fogalmazna úgy, hogy a szomorkás hangulat természetes rosszasága (egyebek mellett) eszköz arra, hogy megvalósítsuk az együttérzés erkölcsi értékét. Inkább azt mondhatnánk, hogy az együttérzés nem is fordulhat elő másképp, mint az ilyen szomorúság formájában. Ezért azután ez az érzés az együttérzés elválaszthatatlan alkotórésze, melyet csak összességében ítélhetünk meg. Az együttérzés erkölcsi értéke éppen abban található, hogy valaki más kedvéért lelki fájdalmakat szenvedünk el. Ebből válik érthetővé, hogy a leibnizi teodícea tanának keretei között mi a jelentősége a lehetséges világokra vonatkozó beszédmódnak. Ama metafizikai alapelvének megfelelően, hogy minden mindennel összefügg, szigorúan véve egyetlen tettet sem szabadna önmagában megítélni úgy, hogy egy bizonyos fajta ‒ erkölcsileg elismerendő vagy elvetendő ‒ cselekedetként soroljuk be. Az ilyen megítélés elvont és általános volna, s ezért csak ideiglenes lehetne. A végleges megítélésnek az egyéni cselekedetet mindazon kapcsolatokból kioldva kellene értékelni, amelyek között helyet foglal. Mivel egyszerűen minden mindennel összefügg, ezért a cselekedet valóban releváns megítélése előfeltételezi, hogy az egész (lehetséges) világot megítéljük, melynek kontextusában egyedül ezt az egyedi cselekedetet lehetett végrehajtani (az individuális világhozkötöttsége). Ez természetesen csak a mindent tudó Isten nézőpontjából kiindulva lehetséges. A véges emberi szellem számára annak a kérdésnek a mértékadó megítélése marad meg, hogy a cselekedetet (önmagában szemlélve) egy erkölcsileg elismerendő, közömbös vagy elvetendő cselekvésmódnak kell-e tartanunk (miközben 274 ■ IX. A teodícea www.interkonyv.hu

leibniz.indd 274

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:14

© Typotex Kiadó

a pozitív megítélés érdekében még néhány további paramétert kell bevonnunk, például a megfelelő körülményeket). Míg az emberek ítélete valószínűleg úgy alakul majd, hogy ez a cselekedet egy erkölcsileg megengedhetetlen cselekvésmód alá tartozik, addig Isten arra kérdez rá, hogy vajon egy olyan cselekedet nélkülözhetetlen alkotórészként beleilleszkedik-e az összességében lehető legjobb sorba, melynek megvalósítására erkölcsileg kötelezett, azaz hogy e cselekedet szükséges-e ahhoz, hogy a mindent összevetve legnagyobb értéket megvalósítsa. Isten nézőpontjáról szemlélve a világ minden egyes elszigetelten megfigyelt tényállása csak részlegesen és így általánosságban véve van meghatározva, és csak a mindent átfogó tényállás, azaz a mindenkor lehetséges világ teljességgel meghatározott vagy egyedi, s ezért válhat (a szó tulajdonképpeni értelmében) valóságossá. Csakis a lehetséges világok összehasonlításában áll a döntés Istennek megfelelő módszere. Ezek szerint a lehetséges világok legjobbika a mértékadó isteni nézőpont számára nem tartalmaz semmilyen erkölcsileg rosszat, amely egy összességében pozitív általános összképben egyenlítődne ki. Ám sokkal inkább arról van szó, hogy ebből a nézőpontból az emberi elkövető elvetendő tettét az összességében legmagasabb fokú tökéletesség elengedhetetlen előfeltételként kell megítélni, s ezáltal eleve nem valami rossz többé, amit utólag kellene kompenzálni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a gonosztevő azáltal igazolhatná magát, hogy tettével csak a legmagasabb fokú tökéletességet mozdította elő. Az ember csak olyan ítélet meghozatalára jogosult, amelyet tudásának színvonala és a számára lehetséges nézőpont alapján megalapozhat. Ezek segítségével azonban soha nem lesz képes az erkölcsi szempontból rossz cselekedetek legitimálására, mivel jó célok érdekében sem szabad erkölcsileg megengedhetetlen eszközöket igazolnia. Ugyanakkor nem képes azon összefüggéseket felmutatni, melyek a cselekedeteit a puszta eszközjellegen túlmenően IX. A teodícea ■ 275 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 275

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:15

© Typotex Kiadó

az összességében legjobb nélkülözhetetlen elemeként mutathatnák fel. Hasonló mondható el a szenvedésről is, még akkor is, ha a szenvedés előfordulhat mint a lehetséges legjobb világ elérésének eszköze, és az erkölcsileg elvetendőtől eltérően a végső áttekintés során nem kell kiküszöbölni. Ám a szenvedés esetére is érvényes, hogy legtöbbször csak Isten nézőpontjából lehet értelmesnek tekinteni, míg az emberek előtt rejtve maradnak az értelmet létrehozó összefüggések, s ezért értelmetlennek tűnik fel előttük. Ezzel a leibnizi teodícea tana elmarad a kereszténység kialakította istenképtől, amely számára Isten nem egy tökéletes világgépezet személytelen megalkotója, hanem minden egyes ember szerető atyja, akit nem hagyhat hidegen az, ha az ártatlanul szenvedők számára nehéz sorsuk értelmetlennek tűnik. Ez a kérdés még foglalkoztat bennünket a IX 2 b részben.

276 ■ IX. A teodícea www.interkonyv.hu

leibniz.indd 276

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:15

© Typotex Kiadó

2. A teodícea és a kozmosz harmóniája Az eddig bemutatott gondolatmenet racionális érvelés szintjén mozgott. Annak érdekében, hogy elkerülje a teodícea tanának teljes érthetetlenségbe fulladását, a valóságról mint a világok lehető legjobbikáról kialakított koncepcióját (melyet észérvekkel a priori vezetett le, és amely nagyon jól megmagyarázza az erkölcsi rossz nehézségeit) immár a tapasztalható világ síkján is igyekszik bizonyítani, illetve legalább megmutatni azt, hogy az evidens érzékelési jelenségek nem cáfolják eleve az optimumra vonatkozó tézist. Erre a harmónia fogalma különösen alkalmasnak tűnik (Loemker [XIV] 1972, 177‒202; a leibnizi harmóniafogalom kozmológiai, természetfilozófiai és etikai aspektusaihoz lásd Moll [XIV] 1996, 213‒255). A fogalomnak ugyanis van egy az érzékeléssel kapcsolatos alkotórésze is: képes vagyok egy összhangzat meghallására, vagy pedig egy festmény szemlélésekor a kompozíció harmóniája tehet rám benyomást. Ezen érzéki jelenség alapját azonban racionális viszonyok képezik, tudniillik azok a számszerű arányok, melyeket a zenei harmóniatan kutat, illetve az olyan geometriai arányosságok, mint amilyen az aranymetszés (vö. PNG 17. §). Ezzel Leibniz az érzéki jelenségek között is talál példákat a harmónia definíciójára (vö. például GP I 232; Grua 267 / A VI 3, 588) mint a sokaságban található egységre (unitas), illetve egyszerűségre (simplicitas). Egy hallható zenei harmónia a hangok sokaságát előfeltételezi, melyek azonban együtt csendülnek fel, s így enynyiben valamiféle egységet alkotnak. a) E megfontolások jelentősége miatt érdemes alaposabban kifejteni a harmóniának ezt a fogalmát, mégpedig először a teodíceával kapcsolatos szorosabb vonatkozások tisztázása nélkül. A sokaság (multitudo) nem pusztán ugyanannak a tartalmi mintának a számszerűsíthető sokszorosítására utal ‒ amit IX. A teodícea ■ 277 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 277

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:15

© Typotex Kiadó

egyébiránt már az azonosak megkülönböztethetetlenségének elve is tilt ‒, hanem tartalmi sokféleséget. Ezt figyelembe véve a De arcanis sublimum (1676) című írás szerint a világ harmóniája abban keresendő, hogy létezik a fogalmi tartalom (essentia) lehető legnagyobb mértéke. Az, hogy a világ ebben az értelemben tényleg harmonikus, Leibniz e helyütt hasonlóképpen indokolja meg, mint később a ROR lapjain. Abból az a posteriori bizonyos tényből, hogy egyáltalában létezik valami, a létezés alapjának a nem-létezést felülmúló voltára következtet. Mivel továbbá nem minden lehetséges dolog létezhet együttesen egyszerre, az azért feltehető, hogy létezik a tárgyi tartalmak vagy a tartalmak sokféleségének olyan maximális mértéke, amit csak az együttes lehetőségük megenged (vö. A VI 3, 472). A harmónia következésképpen egyfelől megköveteli a tartalmi összetettség maximális mértékét. De hogyan viszonyul ehhez a másik alkotóelem, tudniillik a törvények egyszerűsége? Két, ezzel ellentétes mozzanatra is gondolhatnánk úgy, hogy az optimum jelentené az ideális kiegyenlítődést, melynek során a törvények egyszerűségéből, illetve az általuk szabályozott jelenségek tartalmi sokféleségéből előálló produktum maximális értéket ér el (Rescher [II] 1981, 8‒12). Csakhogy vannak olyan szöveghelyek, ahol Leibniz nem egymással ellentétes irányokba törekvő tendenciákként tárgyalja ezt a két tényezőt, hanem egymást támogató és kölcsönösen feltételező mozzanatokként. „…Isten ‒ amennyire csak képes ‒ a lehető legtöbb dolgot teremti meg. Ugyanakkor ez arra kötelezi, hogy egyszerű törvényeket keressen, hogy elegendő helyet találjon a lehető legtöbb dolog együttes elhelyezésére. Ha más törvényeket venne igénybe, akkor ez olyan lenne, mint ha egy épület felhúzásához gömbölyű köveket alkalmaznánk, melyek több teret vennének el, mint amennyit elfoglalnak.” (Levél Malbranche-nak, 1679, GP I 331.) Az egyszerű törvények ezek szerint nem kényszerítő módon a tartalmilag legelemibbek és 278 ■ IX. A teodícea www.interkonyv.hu

leibniz.indd 278

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:15

© Typotex Kiadó

legszegényesebbek is egyben, melyeket következésképpen a legkönnyebb felfogni és amelyek a legtömörebben megfogalmazhatók. A világ minden kivétel nélküli alaptörvénye, melyen a dolgok és események mindenkori sora áll vagy bukik, annyira összetett, hogy messze meghaladja az emberi felfogóképességet (C 19. sk. / A VI 4, 1518) (IV 5). E törvények annyiban számíthatnak a legegyszerűbbeknek, amennyiben ezek a leghatékonyabbak és a legracionálisabbak, hiszen lemondanak minden fölösleges díszítésről, úgyhogy nem keletkeznek a súrlódásokból adódó szükségtelen veszteségek, illetve nem megy fölöslegesen veszendőbe a hely. Ha azt értjük egyszerűségen, hogy minden fölösleges dolgot kiküszöbölünk, s így optimálisan kihasználjuk az Isten által előzetesen adott kapacitásainkat, akkor ez egyáltalán nem ellentétes azzal, hanem egyenesen előfeltételét képezi annak, hogy a lehető legsokfélébb eredményeket érjünk el. De miben is áll ez a lehető legmagasabb fokú hatékonyságként felfogott egyszerűség? „Isten útjai a legegyszerűbbek és a legegységesebbek (uniformes), azaz olyan szabályokat választ, amelyek a lehető legkevésbé korlátozzák egymást. Ezek egyúttal a legtermékenyebb szabályok is az utak egyszerűségére nézvést.” (Theod. II 208. §, GP VI 241). Az egyszerűség mindenekelőtt a törvények uniformitását vagy kivétel nélküli érvényességét jelenti. A kivételek jelentik azokat a súrlódásokból adódó veszteségeket vagy a kapacitásoknak azt a szükségtelen elvesztegetését, amit mindenképpen el kell kerülni. Ugyanis Leibniz szemében a puszta véletlen értelmében vett véletlenek nem létezhetnek, így tehát a kivételeket is törvényeknek kell szabályozniuk. A törvényeknek ilyeténképpen tehát kölcsönösen módosítaniuk és korlátozniuk kell egymást, amint azt az idézetben láttuk, amennyiben még magasabb rendű törvények nem mások volnának, mint azok az isteni szándékok, amelyek a természettörvényeket valamilyen csoda folytán hatályon kívül helyezhetik. Mivel a magasabb rendű törvényeknek ponIX. A teodícea ■ 279 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 279

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:15

© Typotex Kiadó

tosan azokat a feltételeket kell részletezniük, amelyek igazolják az alacsonyabb rendű törvények alóli kivételeket, ebből ‒ teljesen szükségtelenül ‒ a törvények rendszerén belül igen jelentős bonyodalmak adódhatnának. Éppenséggel ezen bonyodalmak elhárítása jelenti a valóban egyetemes törvények termékenységét vagy hatékonyságát. Ezért pillanthatja meg Leibniz 1715-ben Wolffnak írt egyik levelében a tökéletesség vagy ‒ ami ezzel azonos jelentésű: a harmónia ‒ szavatolását (melyen a filozófus szokásosan a sokféleségben való megegyezést vagy az abból létrejövő azonosságot érti) az általános érvényű összefüggések megfigyelhetőségében (observabilitas universalium; GW 172). A tökéletességben az egységesség vagy az általános érvényűség úgy egyeztethető össze a sokféleséggel, hogy a tökéletesség megköveteli, hogy a lehető legtöbb kivétel nélkül érvényes szabályszerűség álljon fenn, ezek viszont egyenesen előmozdítják a jelenségek tartalmi sokféleségét (GW 163). Az egyre nagyobb egység, amely a lehető legnagyobb számú érvényes törvényben mutatkozik meg, a jelenségek egyre nagyobb fokú sokféleségében bontakozik ki, melyeket ezek a törvények értelmeznek. És megfordítva: az egyes, tartalmilag sokrétű jelenségek saját szabályozásukhoz nagyszámú törvény rendszerré hangolását követelik meg. E sokrétű törvények kapcsán Leibniz nyilván nem az alapelvekre gondolt. Ezért ez a megközelítése nem mond ellent feltétlenül annak a követelésének, hogy a tökéletességet egymástól független alapelvek lehetőleg minél kisebb számában keressük (DM [„Metafizikai értekezés”, in: Leibniz: Válogatott filozófiai írásai, id. kiad.] 5. §). Ugyanakkor a két tézis pontos viszonya egymáshoz tisztázatlan marad. Ebben az esetben is újabb példájára bukkanunk a nézetek maradéktalanul összhangba nem rendezett egymásmellettiségének. A teodícea kérdésében ugyanakkor fontos, hogy lássuk: ahhoz, hogy cáfolhatatlanná tehesse a valóságos világgal mint a világok lehető legjobbikával kapcsola280 ■ IX. A teodícea www.interkonyv.hu

leibniz.indd 280

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:15

© Typotex Kiadó

tos posztulátumot az ellenkező tapasztalatokkal szemben, Leibniz felhívja a figyelmet arra, hogy nemcsak a jelenségek, hanem a világ harmóniáját megalapozó törvények is mennyire összetettek és sokrétűek. Mindez szerinte meghaladja az arra irányuló szellemi kapacitásunkat, hogy megértsük azt, hogy mennyiben harmonikus a világ, s így az a látszat keletkezhet, mintha a számunkra megtapasztalható valóság diszharmonikus volna. Az ember szituációja, aki a világegyetemből csak egyetlen kicsiny, többé-kevésbé önkényes szeletet fog föl világosan és tudatosan, s ebből az egészet diszharmonikusként, rendezetlenként stb. ítéli meg, olyasvalakiével hasonlatos, aki egy hatalmas festményből csak egy kicsiny részletet láthat, ami számára rikítónak, sőt visszataszítónak tűnhet, vagy aki egy zeneműből csak egyetlen diszharmonikus akkordot hall. Ezen elégtelen empirikus alapról lehetetlen számára, hogy megragadhassa az összetett kompozíció teljességének törvényszerűségét, amely megalapozza annak harmóniáját, és amely még az önmagukban zavarónak ható elemeknek is olyan szerepet szán az épület egészében, amellyel hozzájárulnak az összességében harmonikus, jól elrendezett és ezért szép egészhez. Ennek megfelelően az ember az általa megtapasztalható tényekből nem képes kifürkészni az isteni építéstervet, ami érthetővé tenné a világ tökéletességét. b) A harmonikus egésznek ezt a koncepcióját ama kérdés eldöntésénél is tekintetbe kell venni, hogy vajon Leibniz szerint Isten csak a világ tökéletes felépítésével törődik-e, vagy pedig hogy nagyon is szívén viseli az eszes teremtmények jó- és balsorsát. Az utóbbi nézetet a DM [„Metafizikai értekezés”] 35. és köv. §-a sugallja. E szöveghelyen Leibniz explicit formában kimondja, hogy a szellemeknek (espirits), amelyek egyedül részesei az isteni fajtának (race), s akiket Isten képmására teremtett, mivel tartós öntudattal rendelkeznek, s emiatt megismerhetik és szerethetik Őt, „összehasonlíthatatlanul fontosabbnak kell lenniük Isten számára a többi dolognál, amelyeket csak a szellemek IX. A teodícea ■ 281 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 281

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:15

© Typotex Kiadó

eszközeinek tekinthetünk” (GP IV 461 / A VI 4, 1402 [„Metafizikai értekezés”, in: Leibniz: Válogatott filozófiai írások, id. kiad., 53.]. Hasonlót állít Leibniz egy valamivel korábban keletkezett metafizikai írásában: „A világegyetem a lelkekért van, s a világ célja Isten legmagasabb fokú felmagasztalása. Az ebből következő hatás pedig a lelkek lehetséges legnagyobb fokú boldogsága.” (A VI 4, 1402). Mármost az, hogy végső soron Isten felmagasztosulásáról van szó, ad magyarázatot a szellemek különleges helyzetére, mivel tudatosan egyedül ezek ismerik meg, szeretik és magasztalják fel Istent. Ennélfogva minden a lelkek öröméért (voluptas) történik (1402). Hogy azonban ebben csupán retorikai kihegyezést kell látnunk, más szöveghelyek is mutatják ‒ egyebek mellett a DM 19. §-a, ahol Leibniz a finális okok hasznosságát tárgyalja a természetmagyarázatban, ám mindeközben a velük való visszaéléstől is óv. Ilyen visszaélésnek számít, ha azt gondoljuk, hogy Isten egyedül a mi kedvünkért teremtette a világot. Ez az egyetlen fajra való antropocentrikus korlátozás ellentmond Leibniz azon metafizikai alapelvének, hogy minden mindennel összefügg. Mivel Isten a maga mindent átfogó tudásával tekintetbe veheti ezt a mindenoldalú összekapcsoltságot, sosem törődik csak egyetlen fajjal, hanem egyidejűleg mindegyik másikat is szemmel tartja. Ezzel Leibniz nem borítja fel a „Metafizikai értekezés” (DM) 35. §-ában megfogalmazott tételét, hogy a többi dolog csak a szellemek eszközeinek számít, hiszen a 19. § is megerősíti azt az állítását, hogy Isten mindent a mi számunkra hozott létre, és mindent a ránk való tekintettel igazít el: csak az antropocentrizmust utasítja el. Szellemi lényekként vagyunk magasabb rendűek és céljellegűek, míg minden más hozzánk mérve inkább csak eszköz. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a többi dolog ne rendelkezne semminemű önálló értékkel, és hogy emiatt egyetlen ember kedvéért föl lehetne áldozni őket. Egyetlen lénynek az efféle egyoldalú kiemelése olyan aránytalanságot szítana, ami ellentmondana az egyetemes 282 ■ IX. A teodícea www.interkonyv.hu

leibniz.indd 282

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:16

© Typotex Kiadó

összefüggésnek. Ezen az összefüggésen nemcsak mindenoldalú összekapcsolódást, hanem kölcsönös függést és alkalmazkodást kell értenünk: A sohasem csak B kedvéért létezik, abban az értelemben, hogy Isten A-t kizárólag B-re való tekintettel hozta volna létre, hanem megfordítva: B megteremtése során A-ra is figyelmet fordított. Ezek szerint a szellemeket különleges hely illeti meg. Míg Isten a világ többi lakója számára csak személytelenül képez legfelső elvet, és a lehető legnagyobb fokú metafizikai tökéletesség (vagy maximális pozitív tárgyi tartalom) megvalósítására törekszik, a szellemi lények előtt úgy jelenik meg, mint egy jóságos fejedelem, aki szívén viseli a védelmére szorulók boldogságát (DM [„Metafizikai értekezés”] 36. §). Csakhogy a Theod. II 118. §-a világosan kimondja, hogy a természet birodalmának a kegyelem birodalmát kell szolgálnia, valamint hogy Isten elsődleges célja az ez utóbbiba tartozó eszes teremtmények boldogságának előmozdítása. Mivel azonban Isten szándékaiban minden összekapcsolódik, a két tartomány kölcsönösen alkalmazkodik egymáshoz: az intelligens teremtmények morális birodalma is igazodik a természet birodalmához igazodik, s nem pusztán fordítva. Emiatt a szellemeknek nincs teljességgel kiemelt, összehasonlíthatatlan értéke. Az emberek boldogsága végett Isten nem kockáztatja meg a fizikai világegyetem összeomlását. Ehelyett a harmonikus összrend megteremtésén fáradozik, amelyben a szellemmel felruházott lények boldogsága és a természet többi részének metafizikai tökéletessége kiegyenlített viszonyban van egymással, s így összességében egyfajta optimumot alkotnak. Általánosságban Leibniz ‒ a harmonizálás iránti elkötelezettségének megfelelően ‒ a világegyetem lehető legnagyobb fokú tökéletességében és az eszes teremtmények boldogságában nem annyira egymással versengő, hanem inkább egymást támogató tényezőket pillantott meg, mivel a szellemmel felruházott teremtmények öröme a világ tökéletességének megőrzéséből ered IX. A teodícea ■ 283 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 283

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:16

© Typotex Kiadó

(vö. GP VII 291, 23. pont). Ám ‒ amint arról mindenekelőtt a Theod. II. részének 118. §-a tesz tanúbizonyságot ‒ nem zárja ki, hogy időnként ne keletkezhetnének antagonisztikus viszonylatok. Miután minden teremtmény értéke ‒ köztük az ésszel felruházottaké is ‒ csak viszonylagos, ezért morális elbukásukat, illetve szenvedéseiket és az őket érő szerencsétlenségeket a mondott esetben a természet tökéletesebb rendjének feltételeiként foghatjuk fel. c) Legtöbbször ‒ így a PNG 18. §-ában is ‒ Leibniz nem az ellentétes viszonyt hangsúlyozza, hanem azon megfelelést, mely egyfelől az általános jó, amely a világegyetem tökéletes rendjében lelhető fel, másfelől pedig az eszes teremtmények sajátjaként tekinthető különös jó között áll fenn, mely utóbbi esetében a teremtények képesek felfogni az isteni irányítás tökéletességét, azzal elégedettek és boldogok, s mindezért szeretni képesek őt. Ezt a szempontot az említett írásban még egy továbbival is kiegészíti: a legmagasabb fokú boldogság, melyet az egyik skolasztikus hagyománnyal egyetemben az Isten boldoggá tévő szemlélésében (visio beatifica) vagy Isten megismerésében jelöl meg, amelyben az embernek túlvilági tökéletesedése szempontjából egyáltalán csak része lehet, soha nem ölthet tökéletes formát, mivel Isten megismerése végtelen, s ezért soha ki nem meríthető tárgykört jelent. „Ezért boldogságunk soha nem állhat majd valamilyen tökéletes élvezetben ‒ és nem is szabad, hogy föloldódjék abban ‒, amely állapotban már nem lenne mire vágyakoznunk, s ami ezért el is tompítaná szellemünket, hanem csakis az újabb örömökhöz és tökéletességekhez való folyamatos előrehaladásban.” (GP VI 606.) A haladásnak ebben a gondolatában Leibniz ‒ minden igyekezete ellenére, hogy visszaállítsa jogaiba az ókori és a középkori gondolkodást ‒ tipikusan újkori gondolkodónak bizonyul, aki éppannyira lekötelezettje a reneszánsz fausti előretörésének, mint ahogy megszólaltatja már a megismerés folyamatos elő284 ■ IX. A teodícea www.interkonyv.hu

leibniz.indd 284

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:16

© Typotex Kiadó

5. ábra: Leibniz mellszobra. Johann Gottfried Schmidt alkotása

rehaladásának lehetőségébe vetett, később a felvilágosodásban osztott hitet is. Arisztotelész szemében a legmagasabb rendű állapot (Istennél és az őt utánzó embereknél egyaránt) abban a gondolkodásban jelenik meg, amely nem nyomul előre, hanem szemlélődve megnyugszik önmagában, hiszen szemlélődése célját: az igazságot ‒ vagy önmagát ‒ mindig is elérte már. Olyan állapot ez, amelyet Leibniz mindig is ostobának minősített. Leibniz Istenben ‒ egyebek mellett az ontológiai érv istenfogalmában ‒ egy felülmúlhatatlan, s ezért végérvényesen elért tökéIX. A teodícea ■ 285 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 285

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:16

© Typotex Kiadó

letességet feltételez. Az ember számára azonban a megismerés tárgyának végtelensége azt jelenti, hogy Isten ‒ vagy a (már az e világ értelmében vett) világ – a maga aktuálisan végtelen tartalmi bőségében soha be nem fejezve közeledik a tárgyához (hasonlóan ahhoz, ahogy az esetlegesség fogalomelemzésen alapuló bizonyítása soha nem végződő sorozatokhoz vezet). Mivel Leibniz intellektualizmusa miatt a megismerés képezi mindennemű előrehaladó fejlődés alapját, ezért a folyamatos előrehaladás lehetősége a megismerésben egyúttal az általában vett haladásra való nyitottságot is jelenti. S ez a haladásgondolat is bizonyára alkalmas arra, hogy a jelenleg bármennyire is elégtelennek tapasztalt valóságot kibékítse a lehető világok legjobbikára vonatkozó racionális posztulátummal.

286 ■ IX. A teodícea www.interkonyv.hu

leibniz.indd 286

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:16

© Typotex Kiadó

Utóhatások Leibniz utóhatásáról ugyanaz mondható el, mint a filozófus saját műveiről. Hallatlanul sokat írt, ám nem alkotott főművet, amelyben legalább hozzávetőlegesen saját filozófiájának álláspontjáról (nem pedig vitapartnere nyelvi és gondolatvilága felől) fejtette volna ki szisztematikusan a saját nézeteit. Ennek az elszórt formának, amelyben Leibniz filozófiája testet öltött, megfelel utóhatásának diffúz jellege. Filozófiai elméletekben és tudományos tantételekben mind a mai napig mindenütt találkozhatunk leibnizi gondolatokkal. Ennek ellenére soha nem létezett leibnizi iskola abban az értelemben, ahogyan léteztek kantiánusok vagy hegeliánusok. Ennek részben az is az oka, hogy Leibniz soha nem hozott létre összefüggő rendszert filozófiai művekből, amelyre aztán valamelyik iskola hivatkozhatott volna. Ezért szinte áthidalhatatlan akadályok tornyosulnak ama kísérlet elé, hogy megírhassuk a leibnizi filozófia hatásainak történetét. Amennyiben egy meghatározott gondolkodónál vagy egy egész áramlatnál párhuzamokat fedeznénk is fel Leibnizcal, mégis milyen kritériumok szerint dönthetjük el, hogy azok tényleg Leibniz hatására jelentek meg? Vegyük példának okáért a mai modális logikát, amely ‒ formálisan Kripke szemantikája szerint megalapozva ‒ a modális fogalmakat a lehetséges világok koncepciója révén határozza meg: eszerint a lehetőség érvényességet jelent legalább egy világban, míg a szükségszerűség érvényességet von maga után minden lehetséges világban. A lehetséges világokról folytatott vitákban további meghökkentő párhuzamok mutathatók ki Leibnizcal. David Lewis counterpart-theory-ja szerint például ugyanaz az individuum Utóhatások ■ 287 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 287

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:17

© Typotex Kiadó

nem lehet egyszerre két különböző lehetséges világ lakója (az azonosság vagy az önmaga-lét szigorú értelmében véve). Csak arra kérdezhetünk rá, hogy egy másik lehetséges világ melyik individuuma számít a legtöbb és a legjelentékenyebb hasonlóságok alapján egy adott individuum ellenpárjának az ő világában. Már Leibniz elképzelése szerint is az individuum ‒ szigorú metafizikai értelemben, amint az a kiteljesedett individuális fogalomban körvonalazódik ‒ mindenkor egy bizonyos világhoz van kötve. Pusztán egymáshoz hasonló individuumok vagy az individuumok egy bizonyos típusa, amely meghatározott, az egyed számára jellemző ismertetőjegyekkel rendelkezik ‒ az individuum vagum ‒, bukkanhat fel alternatív világfolyamatokban (IV 5). De vajon Leibniz hatásainak számíthatnak-e az efféle párhuzamok, melyekhez még továbbiakat sorolhatnánk ‒ mint például a determinizmust, az individuációt és sok más hasonló témát? Filozófiatörténeti szemszögből ez ellen azt lehetne felhozni, hogy ezen szerzők közül többen egyáltalán nem is ismerik Leibniz gondolatait szövegeinek (legalábbis nem eléggé alapos) tanulmányozásából, hanem csak közvetítések útján, ahogy az többé vagy kevésbé explicit formában sokszor a mai tudományos vitákban is jelen van. Tartalmilag pedig az szegezhető szembe az imént ismertetett megítéléssel, hogy ha egyáltalán szabad recepcióról beszélnünk, úgy ezek a gondolkodók csak Leibniz egy-egy gondolatát ragadták ki, és teljességgel eltérő gondolati kontextusba helyezték azokat. Ám éppen az ő, Leibniz felfogása szerint nem létezhetnek a rendszer egészétől elhatárolt részek, miután azt követelte meg a filozófiai rendszerektől, hogy a világegyetem szerkezetével megegyező leképezései legyenek, amelyekben minden mindennel összefügg. Ha azonban csak azt számítjuk Leibniz utóhatásának, ami egyrészt legfontosabb írásai beható ismeretéből fakad, másrészt Leibniz gondolatvilágát elég széles körűen átveszi, akkor itt meg 288 ■ Utóhatások www.interkonyv.hu

leibniz.indd 288

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:17

© Typotex Kiadó

is húzhatnánk a záróvonalat, mivel így nem beszélhetnénk semmiféle Leibniz-utóhatásról. Már közvetlen utódai is csak roppantul töredékesen és szelektív módon tették a magukévá Leibniz filozófiáját. A szokássá vált „leibnizi-wolffi filozófia” elnevezés ‒ akár helyénvaló ez a címke, akár nem ‒ csalhatatlan jele annak, hogy a közvetlen utókor Leibnizot abban a fénytörésben észlelte, ahogy Christian Wolff (1679‒1754) és iskolája tükrözte gondolatait. Ez még Kantról is elmondható. Ha a kanti transzcendentális filozófia önértelmezésének lényegéhez tartozik az, hogy meghaladja a világról Leibniz által kialakított tisztán intellektuális rendszert, amely elsiklik ‒ mindenekelőtt ‒ a tér és az idő feltételei fölött, amelyek által számunkra a tapasztalat tárgyai egyedül adottak (KrV 316‒349 [A tiszta ész kritikája]), akkor Kant túlnyomórészt abban a rendszerezett és sematikus alakban ismerte Leibnizot, ahogyan a felvilágosult német iskolafilozófia bemutatta gondolatait. Leibniz filozófiájának ez a prezentációja nem autentikus. Wolff ugyanis nem volt puszta epigon, aki Leibniz gondolatait tárgyi szempontból érintetlenül hagyta s csupán rendszerezte és terminológiailag egységesítette volna. Még ha a Wolff Leibniz-adaptációjának rangjáról alkotott vélemények erőteljesen eltérnek is egymástól, azt mindenképpen a javára kell írnunk, hogy önálló gondolkodó volt, aki ösztönzést kapott ugyan Leibniz filozófiájától, ám ugyanakkor ‒ hogy jó vagy rossz irányban-e, ez maradjon most eldöntetlen ‒ jelentős mértékben el is tért attól, mint ahogy Leibniz maga is számos ösztönzést kapott a legkülönfélébb oldalakról, hogy azokat alkotó módon átalakítsa és továbbfejlessze. ‒ A fiatalabb kortársak Leibniz-recepciója már sokkal felszínesebb volt. Hogy mennyire felületes volt az az optimizmus, amely Leibniz rendkívül népszerű Théodicée-jéből a közgondolkodásra sugárzott, pontosan lemérhető azon, hogy az egy rendkívüli természeti katasztrófa (tudniillik a lisszaboni földrengés) hatására egy csapásra ismét elillant. Az olyan szövevényes metafizikai spekuláUtóhatások ■ 289 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 289

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:17

© Typotex Kiadó

ciókra alapozott optimizmus, mint amilyen a leibnizi, puszta tapasztalati tényekkel persze nem egykönnyen rendíthető meg. Ez vagy csak a naiv optimizmussal fordulhat elő (amilyet például B. H. Brockes költeményei szólaltatnak meg), hogy tudniillik Isten bölcsen mindent az emberek javára rendezett be, vagy pedig egy olyan, a korszellemre jellemző divatirányzattal, amelyik épp olyan gyorsan adja át a helyét egy másik világérzés számára, ahogyan felbukkant. A fokozatosságnak a leibnizi filozófiában játszott központi helye (II 1) az utóhatásokban is tetten érhető. Nem lehet élesen elkülöníteni egymástól azokat a gondolkodókat, akik Leibniz jogos követőinek számítanak azoktól, akik bizonyos hasonlóságok ellenére sem azok. Csak arra tehetünk kísérletet, hogy tisztázzuk a Leibnizcal való gondolati rokonság fokát. Egyrészt a tekintetben, hogy egy gondolkodó hány és mennyire jelentős nézete egyezik tartalmilag Leibnizéival, másrészt pedig abból a szempontból, hogy gondolatai kialakításában Leibniz közvetve vagy közvetlenül mennyire erősen gyakorolt hatást. Ugyancsak nehéz világos határvonalat húzni a történeti (filológiai és hermeneutikai), illetve a szisztematikus Leibniz-recepció között. Ezt igazolja a századforduló három jelentős Leibniz-értelmezése is (Russell [III] 1900, Couturat [IX] 1901 és Cassirer [III] 1902), amelyek nem csupán önmagukban tartalmaztak szisztematikus szempontból figyelemre méltó eredményeket, hanem amelyek a szerzők szisztematikus filozófiájára is hatást gyakoroltak. Russell példáján ezt valamivel közelebbről is figyelemmel szeretnénk kísérni. Az ő esetében is ‒ mindkét tekintetben ‒ csak részleges recepcióról beszélhetünk, még ha magas színvonalon tanulmányozta is Leibniz egyes szövegeit, és egyes gondolatait beépítette saját filozófiájába. Ugyanakkor könyvének megírása idején Russell még nem ismert néhány, a törekvései szempontjából fontos Leibniz-szöveget, melyeket Couturat röviddel később tett csak közzé. Szisztematikus szempontból 290 ■ Utóhatások www.interkonyv.hu

leibniz.indd 290

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:17

© Typotex Kiadó

a logikai atomizmusnak Leibniz által képviselt azon felfogása gyakorolt rá hatást, hogy a teljes fogalomrendszert kevés számú fogalmi atomból lehet felépíteni. Ugyanakkor élesen szembefordult a szubsztanciára alapozott leibnizi ontológiával, valamint az alapjául szolgáló szubjektum‒predikátum logikával, amely elképzelés szerint minden reláció visszavezethető a szubjektumok tulajdonságaira (III 1 c). Mindazonáltal Russell és az ideális nyelv filozófiája (tudniillik Frege, aki e tekintetben kifejezetten utal Leibnizra, valamint a korai Wittgenstein) osztoznak Leibnizcal abban az alapmeggyőződésben, hogy a tökéletes filozófiai (azaz a racionális) nyelv nem puszta logikai kalkulus, azaz nem csupán a jeleknek szabályok vezérelte játéka, hanem szerkezetében a valóság struktúráit tükrözi vissza. Ebben a felfogásban implicit módon az az alapvető ontológiai előfeltevés rejlik, hogy a világ felépítése logikai jellegű. Ezt Leibniz abban a még erőteljesebb formában képviselte, hogy a (valóságos) világ nem más, mint valamelyik világ logikai modelljének tartalmilag azonos megvalósulása, amelyben a valóság teljes tartalma már az ezen világot alkotó individuumok fogalmaiban előzetesen adott. Ezen a ponton Russell eltér Leibniztól: mivel ő a relációkat tartja eredendőnek, ezért szerinte az egyes dolgokon kívül a tények is a világ berendezési tárgyaihoz tartoznak. Ezen eltéréstől eltekintve ugyanakkor Russell Leibnizhoz hasonlóan úgy gondolja, hogy a világ objektíven, előzetesen adott bonyolult felépítését a kijelentő mondatok ennek megfelelő komplexitása tükrözi vissza úgy, hogy a valóság és az állítások elemei egy az egyben megfeleltethetőek egymásnak. Teljességgel Leibniznak a fogalmakról alkotott kombinatorikus elméletének szellemében, amelyek struktúráit a characteristica universalis adja vissza, Russell is azt feltételezi, hogy a logikailag tökéletes nyelvben minden egyszerű objektumhoz pontosan egy szót kell rendelni, míg minden nem egyszerű objektum alkotóelemeit szavak kombinációjával kell kifejezni ((2) 1956, 197. sk.). Utóhatások ■ 291 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 291

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:17

© Typotex Kiadó

7. ábra: Leibniz aláírása egy Moritz von Sachsen-Zeitzhoz írt levelében, 1711-ből

Tekintettel a pusztán közvetítéseken és szelektivitásokon alapuló Leibniz-recepcióra, amely ugyanakkor a filozófus halálától mind a mai napig a legsokrétűbb módokon folytatódik, e helyütt nem tehetünk mást, mint hogy a Leibniz utóhatásának általános jellemzését nyújtsuk, s hogy azt filozofálásának sajátszerűségével igyekezzünk megérteni és néhány példa segítségével megértetni. A Leibniz-recepció történetének akár csak vázlatos megrajzolására azonban jelen keretek között nem nyílik tér. Ehhez ugyanis nem volna elegendő, ha a nagyszámú, Leibniztól inspirált gondolkodó közül kiemelnénk néhány nevet, s azokat néhány megjegyzéssel körítve időrendi sorrendbe helyeznénk. Mivel nincsenek általános, megbízható kritériumai (mint például az egyazon iskolához való tartozás) annak, hogy mi számít Leibniz-utóhatásnak, ezért ‒ ha nem akarunk a Leibnizéhoz hasonló gondolkodásba Leibniz-utóhatást belemagyarázni ‒ minden egyes elmélet esetében részletesen meg kellene vizsgálnunk, hogy mennyire vág egybe tartalmilag Leibniz megközelítéseivel, valamint hogy ‒ történeti szempontból ‒ létrejöttükben hogyan hatottak közre leibnizi gondolatok. 292 ■ Utóhatások www.interkonyv.hu

leibniz.indd 292

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:17

© Typotex Kiadó

Ehelyett röviden annak okait vesszük szemügyre, hogy Leibnizot gyakorta miért ismerték csak közvetítéseken keresztül és rendkívül töredékesen. Közvetlen utódai esetében ennek messzemenőkig azon külsődleges tényező az oka, hogy a filozófus központi jelentőségű gondolatait csupán feljegyzésekben rögzítette, melyek eleve személyes emlékeztetőül szolgáltak, továbbá hogy végül mégiscsak visszavont más, publikálásra alkalmas állapotig kidolgozott műveket. Legterjedelmesebb filozófiai művét, a Nouveaux essais-t Raspe csak 1765-ben tette közzé, míg a Discours de métaphysique csak 1846-ban vált hozzáférhetővé. Habár nagyobb szabású Leibniz-kiadásból több létezik, ám mindegyikük töredékes, így a Dutens- (1768) és a Klopp-féle (1864‒1884) is. A kizárólag a filozófiai írásokat tartalmazó kiadások is jelentős hiányosságokat mutatnak, így a Raspe- (1765), az Erdmann- (1839‒1840) és a Gerhardt-féle (1875‒1890) egyaránt. Habár az utóbbiakat mind a mai napig széles körben használják, mégis ahhoz, hogy kezünkbe kapjuk a filozófiai szempontból legjelentősebb írások és feljegyzések felelősséggel vállalható gyűjteményét, ki kell egészítenünk azt a fontos logikai töredékek (például GI) Couturat (1903) általi kiadásával, valamint a metafizikai, a teológiai és a gyakorlati filozófiai töredékek Grua (1948) által sajtó alá rendezett válogatásával. A Porosz (Német) Tudományos Akadémia 1923 óta munkálkodik Leibniz összes műveinek kritikai kiadásán, ám az efféle kiadások pontosságával szemben támasztott növekvő mérce miatt még évtizedekig kell várnunk a filozófus hagyatékának teljes körű közzétételére. Ha egybevesszük az elszórtan közzétett szövegeket, akkor lényegében ma már a reprezentatív teljesség értelmében elégséges bázissal rendelkezünk a filozófiai recepcióhoz (mivel Leibniz ugyanazokat a gondolatait többszöri nekifutásra csekély mértékű eltéréssel újra és újra leírta vagy levelezésében közölte). Az átfogó tartalmi recepcióval azonban belső indokok állnak Utóhatások ■ 293 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 293

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:18

© Typotex Kiadó

szemben, amelyek részben a leibnizi gondolkodás enciklopédikus jellegében gyökereznek. Filozófiájában annyira különböző tendenciákat rendezett egységbe, hogy azokat értelmezői közül csak nagyon kevesen képesek egyszerre átfogni. A formális logikában és a matematikában eléggé járatos értelmezői, akik méltányolni tudják filozófiájának szigorúan formális és fölöttébb szisztematikus felépítését, amely a tárgyalás szórványos jellege ellenére mindig áttetszik az anyagon, idegenkednek a filozófusnak a misztikus-kabbalisztikus beütésekkel átszőtt platóni metafizikához való affinitásától, amit a reneszánsz filozófiájából merített. Aki viszont ‒ megfordítva ‒ képes roppantul spekulatív metafizikájának megértésére, félreismeri filozófiájának leginkább formális (logikai-matematikai) és természettudományos gyökereit. Ha már azok az értelmezői is leegyszerűsítik Leibniz gondolkodását, akik igyekeztek hűek maradni hozzá, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a rendszerezés elkötelezettjei csak azokat a részaspektusokat ragadták ki, melyekről úgy gondolják, hogy tárgyi szempontból kezdhetnek velük valamit. Ennek részint az az oka, hogy bár Leibniz számtalan teherbíróképes és a gyümölcsözően továbbfejlesztendő szempontot alakított ki, koncepciójának egésze azonban ebben a formában aligha tartható. Leibniz filozófiája roppantul termékeny ugyan, ám nem azok számára, akik gondolati építményét kegyelettel őrizték, hanem azok számára, akiknek volt merszük szétverni azt, hogy a romok alatt a filozófiai ösztönzések szinte kimeríthetetlen alapjára leljenek.

294 ■ Utóhatások www.interkonyv.hu

leibniz.indd 294

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:18

© Typotex Kiadó

Időrendi tábla 1646. július 1. Leibniz megszületik Lipcsében. 1661–1666 Tanulmányok Lipcsében (többek között Jakob Thomasiustól) és Jénában (Erhard Weigeltől). 1666 Dissertatio de arte combinatorica 1667 Altdorf: mindkét jog doktorává avatják. 1667 ősze – 1672 márciusa Frankfurt és Mainz, ahol Boineburg báró közvetítésével Johann Philipp von Schönborn érsek szolgálatába lép. 1672–1676 Párizs, kapcsolatba kerül többek közt Chr. Huygensszel és A. Arnauld-val. 1673 Londonban tartózkodik, a Royal Society tagjává választja. 1676 őszén Párizsból Londonon és Hollandián (ahol találkozik Spinozával) keresztül Hannoverba utazik. 1676 decembere – 1679 Hannoverben Johann Friedrich herceg szolgálatában. 1684 első infinitezimális számításai 1685-től felkérik, hogy írja meg a Welf-ház történetét 1686 Discours de métaphysique; Generales inquisitiones de analysi notionum et veritatum 1686–1690 levelezik Arnauld-val a Discours kérdéseiről 1687 novembere és 1690 júniusa között Dél-Németországba, Ausztriába, Itáliába utazik. 1695 Specimen dynamicum 1698–1716 György Lajos hannoveri választófejedelem szolgálatában. 1698–1706 levelezik Volderrel. 1700 a Berlini Tudós Társaság megalapítása Leibniz javaslatára, melynek első elnöke lesz. 1703–1705 a Nouveaux essais sur l’entendement humain-en dolgozik.

Időrendi tábla ■ 295 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 295

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:18

© Typotex Kiadó

1705 Leibniz támogatója és tanítványa, Sophie Charlotte királyné meghal. 1706–1716 des Bosses-szal levelezik. 1710 Théodicée 1711/1712 I. Péter cárral találkozik. 1712–1714 a bécsi udvarban tartózkodik, gyakran találkozik Savoyai Jenővel. 1714 Monadologie / Principes sur la nature et de la grâce fondés en raison 1715/1716 S. Clarke-kal levelezik. 1716. november 14. Hannoverben meghal.

296 ■ Időrendi tábla www.interkonyv.hu

leibniz.indd 296

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:18

© Typotex Kiadó

Irodalomjegyzék 1. Leibniz szövegeinek forrásai 1a. Szövegkiadások A

Bodemann

C

GM GP

G. W. Leibniz: Sämtliche Schriften und Briefe, hrsg. v. d. Berlin-Brandenburgischen Akad. d. Wiss. zu Berlin u. d. Akad. d. Wiss. in Göttingen. II. Zweite Reihe: Philosophischer Briefwechsel: II 1: Erster Band: 1663–85, Darmstadt 1926. VI: Sechste Reihe: Philosophische Schriften, szerk. a Münsteri Egyetem Leibniz-kutatócsoportja. VI 1: 663–72, Darmstadt 1930; VI 2: 1663–72, Berlin 1966; VI 3: 1672–76, Berlin 1980; VI 4: 1677– Juni 90, Berlin 1999; VI 6: Nouveaux essais, Berlin 1962. Eduard Bodemann: Die Leibniz-Handschriften der Kgl. öffentlichen Bibliothek zu Hannover, Hannover 1889, utánnyomás: Hildesheim 1966. Opuscules et fragments inédits de Leibniz, extraits des manuscrits de la Bibliothèque royale de Hanovre par Louis Couturat, Paris 1903, utánnyomás: Hildesheim 1988. Leibnizens mathematische Schriften, szerk. C. I. Gerhardt, Bd. I–VII, Berlin/Halle 1849–63, utánnyomás: Hildesheim 1962. Die philosophischen Schriften von G. W. Leibniz, szerk. C. I. Gerhardt, Bd. I–VII, Berlin 1875–90, utánnyomás: Hildesheim 1978.

Irodalomjegyzék ■ 297 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 297

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:18

© Typotex Kiadó

Grua

Guhrauer GW Mollat

G. W. Leibniz: Textes inédits d’après les manuscrits de la Bibliothèque provinçale de Hanovre publiés et annotés par Gaston Grua, Paris (Pres. Univ.) 1948. G. W. Leibniz, Deutsche Schriften, szerk. G. E. Guhrauer, Bd. I u. II, Berlin 1838/40, Nachdruck: Hildesheim 1966. Briefwechsel zwischen Leibniz und Christian Wolff, szerk. C. I. Gerhardt, Halle 1860, utánnyomás: Hildesheim 1963. Mitteilungen aus Leibnizens ungedruckten Schriften, szerk. G. Mollat, Neue Bearbeitung, Leipzig 1893.

1b. Egyéb írások Animadver. Animadversiones in partem generalem Principiorum Cartesianorum (GP IV 350–392). DM Discours de métaphysique (GP IV 427–463 / A VI 4, 1529–1588). Gl Generales inquisitiones de analysi notionum et veritatum (C 356–399 / A V I 4, 739–788). Mon. Monadologie (G P V I 607–623). NE Nouveaux essais (G P V u. A V I 6). PNG Principes de la nature et de la grâce, fondés en raison (G P VI 598–606). ROR De rerum originatione radicali (G P VII 302–308). SD Specimen dynamicum pro admirandis naturae legibus circa corporum vires et mutuas actiones detegendis et ad suas causas revocandis (Pars I: G M V I 234–246, Pars II: 246–254) (A paragrafusok számozása a Dosch/Most/ Rudolph-féle kiadásban található, lásd: 1 d.). SN Système nouveau de la nature et de la communication des substances, aussi bien que de l’union qu’il y a entre l’âme et le corps (GP IV 477–487). Theod. Essais de Théodicée (G P VI).

298 ■ Irodalomjegyzék www.interkonyv.hu

leibniz.indd 298

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:18

© Typotex Kiadó

1c. A vonatkozó legfontosabb filozófiai írások német nyelvű kiadásai G. W. Leibniz: Philosophische Werke in vier Bänden, Bd. 1: Hauptschriften zur Grundlegung der Philosophie (Teil I), ford. A. Buchenau 1904, új kiadás: Hamburg 1996. Bd. 2: Hauptschriften zur Grundlegung der Philosophie (Teil II), ford. A. Buchenau 1904, új kiadás: Hamburg 1996. Bd. 3: Neue Abhandlungen über den menschlichen Verstand, ford. E. Cassirer 1915, új kiadás: Hamburg 1996. Bd. 4: Versuche in der Théodicée über die Güte Gottes, die Freiheit des Menschen und den Ursprung des Übels, ford. A. Buchenau 1925, új kiadás: Hamburg 1996. G. W. Leibniz: Philosophische Schriften, Bd. 1: Kleine Schriften zur Metaphysik, übers, v. H. H. Holz, Darmstadt 1985. Bd. 2: Die Theodizee. Von der Güte Gottes, der Freiheit des Menschen und dem Ursprung des Übels, ford. H. Herring, Darmstadt 1985 (két részkötet). Bd. 3: Neue Abhandlungen über den menschlichen Verstand, ford. W. v. Engelhardt és H. H. Holz, Darmstadt 1985 (két részkötet). Bd. 4: Schriften zur Logik und zur philosophischen Grundlegung von Mathematik und Naturwissenschaft, ford. H. Herring, Darmstadt 1992. Bd. 5: Briefe von besonderem philosophischen Interesse. Briefe der zweiten Schaffensperiode, ford. W. Wiater, Darmstadt 1989.

1d. Kommentárokkal ellátott kétnyelvű kiadások G. W. Leibniz: Confessio philosophi / Das Glaubensbekenntnis des Philosophen, ford. és jegyzetekkel ellátta: v. Saame, Frankfurt a. M. 1967, 2. kiad.: 1994. G. W. Leibniz: Specimen Dynamicum, ford. H. G. Dosch, G. W. Most és E. Rudolph, Hamburg 1982. Irodalomjegyzék ■ 299 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 299

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:19

© Typotex Kiadó

G. W. Leibniz: Generales Inquisitiones de Analysi Notionum et Veritatum / Allgemeine Untersuchungen über die Analyse der Begriffe und Wahrheiten, ford. és magyarázta F. Schupp, Hamburg 1982, 2. kiad.: 1993.

1e. A kötetben idézett magyar fordítások Leibniz–Clarke A Leibniz–Clarke levelezés, ford. Bálint Péter. l’Harmattan, Budapest 2005. Újabb G. W. Leibniz: Újabb értekezések az emberi értelemről, ford. Boros Gábor, Kékedy Bálint, Moldvay Tamás, Sallay Viola. l’Harmattan, Budapest 2005. A dolgok G. W. Leibniz: A dolgok eredeti keletkezésének gyökeréről, ford. Bauer Simon és Vida Sándor, átdolgozta Boros Gábor. In: A korai felvilágosodás filozófiai antológiája, szerk. Boros G., Gulyás P., Szalai J. Áron, Budapest 2011. 41–49.

2. További forrásszövegek Platonis opera, recognovit Ioannes Burnet, t. I–V, Oxonii (Clarendon) 1900–1907. Aristoteles Graece ex recensione J. Bekkeri, ed. Academia regia Borussica, Berolini 1831. Aristotelis Metaphysica (Met.), rec. W. Jaeger, Oxonii 1957. Hugo Grotius: Briefwisseling IX, szerk. B. L. Meulenbroek, Den Haag 1973. René Descartes: Ouvres de Descartes, publiés par Ch. Adam et P. Tannery (AT), t. VI u. VIII 1, Paris 1904, újranyomás: 1996. Benedikt von Spinoza: Ethica (Eth.), Opera, i. Auftr. d. Heidelberger Akad. d. Wiss. szerk. C. Gebhardt, Bd. II, Heidelberg 1924. 300 ■ Irodalomjegyzék www.interkonyv.hu

leibniz.indd 300

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:19

© Typotex Kiadó

John Locke: An Essay concerning Human Understanding, szerk. P. Nidditch, The Clarendon Edition of the Works of John Locke, Oxford 1975. Immanuel Kant: Kritik der reinen Vernunft (KrV), szerk. B. Erdmann, Kants gesammelte Schriften, Kgl. Preußischen Akad. d. Wiss., Bd. III, Berlin 1904, 1911. Gottlob Frege: Grundlagen der Arithmetik, Breslau 1884, centenáriumi kiadás: Hamburg 1986. Bertrand Russell: Logic and Knowledge, Essays 1901–1950, szerk. R. Ch. Marsh, London 1956, Paperback, London 1988. Saul A. Kripke: Naming and Necessity, Oxford 1980. David Lewis: Counterfactuals, Oxford 1973.

3. Szakirodalom A bibliográfia elsősorban monográfiakat tartalmaz. Tanulmányokat csak abban az esetben tüntettem fel, amennyiben azokat a főszövegben idéztem. A reprezentatív tanulmányok gyűjteményei tekintetében a Frankfurt (1972), Woolhouse (1994) 1–4. köt., valamint (német nyelven) Heinekamp/Schupp (1988) munkáira kell utalnom. A Leibniz filozófiájáról zajló szakmai vita aktuális állása az eddig hat nemzetközi Leibniz-kongresszus jegyzékeiben, valamint az 1969 óta megjelenő Studia Leibnitiana köteteiben tükröződik, mely utóbbiak a Leibnizra vonatkozó irodalom bővülő bibliográfiáját is tartalmazzák.

I. Az eligazodást segítő irodalmak Finster, Reinhard (és mások): Leibniz Lexicon, Hildesheim 1988. Heinekamp, Albert/Müller, Kurt (szerk.): Leibniz-Bibliographie. Die Literatur bis 1980, Frankfurt a. M. 1984. Ravier, Émile: Bibliographie des oeuvres de Leibniz, Paris 1937, utánnyomás: Hildesheim 1966. Irodalomjegyzék ■ 301 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 301

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:19

© Typotex Kiadó

II. Gyűjteményes kötetek Belaval, Yvon: Études leibniziennes. De Leibniz à Hegel, Paris 1976, utánnyomás: uo. 1993. Burbage, Frank – Chouchan, Nathalie (szerk.): Leibniz et l’infini, Paris 1993. Dascal, Marcelo – Yakira, Elhanan (szerk.): Leibniz and Adam, Tel Aviv 1993. Frankfurt, Harry G. (szerk.): Leibniz. A Collection of Critical Essays, New York 1972. (Más művek mellett tartalmazza: B. Russell, Recent Work on the Philosophy of Leibniz [1903] című munkáját is.) Heinekamp, Albert – Schupp, Franz (szerk.): Leibniz’ Logik und Metaphysik, Darmstadt 1988. Uő. – Lenzen, Wolfgang – Schneider, Martin (szerk.): Mathesis rationis. Festschrift für Heinrich Schepers, Münster 1990. Hooker, Michael (szerk.): Leibniz. Critical and Interpretive Essays, Minneapolis 1982. Kulstad, Mark (szerk.): Essays on the Philosophy of Leibniz, Houston 1977. Rescher, Nicholas: Leibniz’s Metaphysics of Nature. A Group of Essays, Dordrecht 1981. Weizsäcker, Carl Friedrich – Rudolph, Enno (szerkesztők): Zeit und Logik bei Leibniz. Studien zu Problemen der Naturphilosophie, Mathematik, Logik und Metaphysik, Stuttgart 1989. Woolhouse, Roger S. (szerk.): Leibniz. Metaphysics and Philosophy of Science, Oxford 1981. Uő.: G. W. Leibniz. Critical Assessments, Vol. 1–4, London 1994.

III. Összefoglaló jellegű áttekintések, átfogó tematikus értekezések Adams, Robert M.: Leibniz. Determinist, Theist, Idealist, New York, Oxford 1994. Belaval, Yvon: Leibniz. Initation à sa philosophie, Paris 3. kiad. 1969, 7. kiad. 1993.

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 302

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:19

© Typotex Kiadó

Brown, Stuart: Leibniz, Brighton-Sussex 1984. Cassirer, Ernst: Leibniz’ System in seinen wissenschaftlichen Grundlagen, Marburg 1902, utánnyomás: Darmstadt 1962. Gurwitsch, Aron: Leibniz. Philosophie des Panlogismus, Berlin, New York 1974. Holz, Hans Heinz: Gottfried Wilhelm Leibniz, Frankfurt a. M., New York 1992. Jolley, Nicholas (szerk.): The Cambridge Companion to Leibniz, Cambridge 1995. Kaehler, Klaus Erich: Leibniz’ Position der Rationalität. Die Logik im metaphysischen Wissen der „natürlichen Vernunft”, Freiburg i. Br., München 1989. Martin, Gottfried: Leibniz. Logik und Metaphysik, Berlin, 2. kiad. 1967. Mates, Benson: The Philosophy of Leibniz. Metaphysics and Language, New York 1986. Moreau, Joseph: L’Univers Leibnizien, Paris, Lyon 1956. Parkinson, George Henry R.: Logic and Reality in Leibniz’s Metaphysics, New York (stb.) 2. kiad. 1985. Piro, Francesco: Varietas identitate compensata. Studio sulla formazione della metafisica di Leibniz, Napoli 1990. Rescher, Nicholas: Leibniz. An Introduction to his Philosophy, Oxford 1979. Robinet, Andre: Architectonique disjonctive, automates systémiques et idéalité transcendentale dans l’oeuvre de G. W. Leibniz, Paris 1986. Ross, George MacDonald: Gottfried Wilhelm Leibniz. Leben und Denken, ford. Birgit Leisenz és Rüdiger Majora, Bad Münder 1990. Russell, Bertrand: A Critical Exposition of the Philosophy of Leibniz, London 1900, 1992. Uő.: A History of Western Philosophy, London 1946,2. kiad. 1961. Rutherford, Donald: Leibniz and the Rational Order of Nature, Cambridge 1995. Wilson, Catherine: Leibniz’s Metaphysics. A historical and comparative study, Manchester 1989. Zingari, Guido: Invito al pensiero di Gottfried W. Leibniz, Milano 1994.

www.interkonyv.hu

leibniz.indd 303

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:19

© Typotex Kiadó

IV. Életrajzok Alton, Eric: Gottfried Wilhelm Leibniz. Eine Biographie, ford. Christiana Goldmann és Christa Krüger, Frankfurt a. M. 1991. Eberhard, Johann A.: Gottfried Wilhelm Freyherr von Leibnitz, Chemnitz 1795, utánnyomás: Hildesheim 1982. Eckhart, Johann G.: Lebenslauf des Herrn von Leibnitz, hely nélkül, 1779, utánnyomás: Hildesheim 1982. Finster, Reinhard – van den Heuvel, Gerd: Gottfried Wilhelm Leibniz, Reinbek b. Hamburg 1990. Guhrauer, Gottschalk E.: Gottfried Wilhelm Freiherr von Leibniz, Breslau 1842, 2. kiad. 1846. Huber, Kurt: Leibniz, München, 1951. Müller, Kurt – Krönert, Gisela: Leben und Werk von G. W. Leibniz. Eine Chronik, Frankfurt a. M. 1969. Totok, Wilhelm – Haase, Carl (szerk.): Leibniz. Sein Leben − sein Wirken – seine Welt, Hannover 1966.

V. Fogalomelemzésen alapuló igazságelmélet és princípiumtan Lenders, Winfried: Die analytische Begriffs- und Urteilstheorie bei G. W. Leibniz und Chr. Wolff, Hildesheim, New York 1971. Matsuda, Tsuyoshi: Der Satz vom Grund und die Reflexion. Identität und Differenz bei Leibniz, Frankfurt a. M. 1990. Nicolas Marin, Juan Antonio: G. W. Leibniz. Razón verdad y libertad. Análisis historico-critico del principio de razón suficiente, Granada 1989. Saame, Otto: Der Satz vom Grund bei Leibniz, Mainz 1961. Sleigh, Robert C: Leibniz on the Two Great Principles of all our Reasonings, utánnyomás in: Woolhouse (II) 1994, Bd. 1, 31–57. 304 ■ Irodalomjegyzék www.interkonyv.hu

leibniz.indd 304

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:19

© Typotex Kiadó

VI. A szubsztancia metafizikája La Métaphysique de Leibniz, in: Revue de métaph. et de morale 100, 1 (1995), 3–120. Boehm, Alfred: Le „Vinculum Substantiale” chez Leibniz, Paris 1962. Burgelin, Pierre: Commentaire du Discours de métaphysique de Leibniz, Paris 1959. Busche, Hubertus: Leibniz’ Weg ins perspektivische Universum. Eine Harmonie im Zeitalter der Berechnung, Hamburg 1997. Clatterbaugh, Kenneth C: Leibniz’s Doctrine of Individual Accidents, Stuttgart 1973 (Stud. Leibnitz. Sonderh. 4). Couturat, Louis: Sur la métaphysique de Leibniz, in: Revue de métaph. et de morale 10 (1902), megtalálható in: Woolhouse (II) 1994, Vol. 1, 1–19, und Heinekamp/Schupp (II) 1988, 57–80. Edel, Susanne: Matière et esprit dans la „Théorie des Monades”. Une étude sur la philosophie de la nature de Gottfried Wilhelm Leibniz, Strasbourg 1987. Estermann, Josef: Individualität und Kontingenz. Studie zur Individualitätsproblematik bei G. W. Leibniz, Bern, Frankfurt a. Main 1990. Furth, Montgomery: Monadologie, újranyomtatva in: Woolhouse (II) 1994, Bd. 4, 2–27. Gaudemar, Martine de: Leibniz. De la puissance au sujet, Paris 1994. Jalabert, Jacques: La théorie leibnizienne de la substance, Paris 1947, utánnyomás: New York 1985. Jolley Nicholas: Leibniz and Phenomenalism, in: Stud. Leibnit. 18 (1986), 38–51. Ledere, Marc: L’union substantielle, Namur 1991. Liske, Michael-Thomas: Einzelsubstanz versus Holismus, in: U. Meixner – P. Simons (szerk.), Metaphysik im postmetaphysischen Zeitalter, Akten des 22. Intern. Wittgenstein-Symposiums, Wien 2000. Irodalomjegyzék ■ 305 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 305

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:19

© Typotex Kiadó

Marschlich, Annette: Die Substanz als Hypothese. Leibniz’ Metaphysik des Wissens, Berlin 1997. McCullough, Laurence B.: Leibniz on Individuals and Individuation. The persistence of premodern ideas in modern philosophy, Dordrecht 1996. Sleigh, Robert C: Leibniz and Arnauld. A commentary on their correspondence, New Haven, London 1990. Soto Bruna, Maria Jesus: Individuo y unidad. La substancia individual segun Leibniz, Pamplona 1988. Woolhouse, Roger S.: Descartes, Spinoza, Leibniz. The concept of substance in seventeenth-century metaphysics, London, New York 1993. Uő.: Leibniz and Occasionalism, in: Woolhouse (II) 1994, Bd. 4, 267−283.

VII. 1 A lehetséges világok metafizikája és a modális fogalmak Allen, Diogenes: Mechanical Explanations and the Ultimate Origin of the Universe According to Leibniz, Stuttgart 1983 (Stud. Leibnit. Sonderh. 11). Blumenfeld, David: Leibniz’s Theory of the Striving Possibles, in: Stud. Leibnit. 5 (1973), 163–177. Uő: Superessentialism, Counterpart and Freedom, in: Hooker (II) 1982, 103–123. Heinekamp, Albert – Robinet, Andre (szerk.): Leibniz. Le meilleur des mondes, Stuttgart 1992 (Stud. Leibnit. Sonderh. 21). Mondadori, Fabrizio: Reference, Essentialism, and Modality in Leibniz’s Metaphysics, in: Stud. Leibnit. 5 (1973), 74–101. Uő.: Leibniz and the Doctrine of Inter-World Identity, in: Stud. Leibnit. 7 (1975) 21–57. Pape, Ingetrud: Tradition und Transformation der Modalität. Bd. 1: Möglichkeit-Unmöglichkeit, Hamburg 1966. 306 ■ Irodalomjegyzék www.interkonyv.hu

leibniz.indd 306

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:20

© Typotex Kiadó

Poser, Hans: Zur Theorie der Modalbegriffe bei G. W. Leibniz, Stuttgart 1969 (Stud. Leibnit. Suppl. 6). Schepers, Heinrich: Zum Problem der Kontingenz bei Leibniz, utánnyomás in: Heinekamp–Schupp (II) 1988, 193–222. Seifen, Johannes: Der Zufall − eine Chimäre? Untersuchungen zum Zufallsbegriff in der Tradition und bei G. W. Leibniz, Sankt Augustin 1992. Wilson, Margaret D.: Leibniz’s Doctrine of Necessary Truth, New York, London 1990.

VII. 2 Szabadság és determináció Axelos, Christos: Die ontologischen Grundlagen der Freiheitslehre von Leibniz, Berlin, New York 1973. Gabaude, Jean-Marc: Liberté et Raison. La liberté cartésienne et sa réfraction chez Spinoza et chez Leibniz. t. 3: Philosophie justifatrice de la liberté, Toulouse é. n. (1974 körül). Kaphagawani, Didier N.: Leibniz on Freedom and Determinism in Relation to his Predecessors, Leeds 1987. Liske, Michael-Thomas: Leibniz’ Freiheitslehre. Die logisch-metaphysischen Voraussetzungen von Leibniz’ Freiheitstheorie, Hamburg 1993. Parkinson, George Henry R.: Leibniz on Human Freedom, Stuttgart 1970 (Stud. Leibnitz Sonderh. 2). Yakira, Elhanan: Contrainte, nécessité, choix. La métaphysique de la liberté chez Spinoza et chez Leibniz, Zürich 1989.

VIII. Ismeretelmélet Jolley, Nicholas: Leibniz and Locke. A Study of the New Essays on Human Understanding, Oxford 1984. Kulstad, Mark: Leibniz on Apperception, Consciousness and Reflection, München 1991. Irodalomjegyzék ■ 307 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 307

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:20

© Typotex Kiadó

McRae, Robert: Leibniz. Perception, Apperception and Thought, Toronto 1976. Parkinson, George H. R.: Leibniz’s Philosophical Aims: FoundationLaying or Problem-Solving?, in: Heinekamp – Lenzen – Schneider (II) 1990, 67–78. Schüßler, Werner: Leibniz’ Auffassung des menschlichen Verstandes (intellectus). Eine Untersuchung zum Standpunktwechsel zwischen „Système commun” und „Système nouveau” und dem Versuch ihrer Vermittlung, Berlin, New York 1992.

IX. Logika és nyelvfilozófia Artosi, Alberto: Leibniz e la logica induttiva, Ferrara 1988. Burkhardt, Hans: Logik und Semiotik in der Philosophie von Leibniz, München 1980. Couturat, Louis: La logique de Leibniz, Paris 1901, utánnyomás: Hildesheim 1961. Dascal, Marcelo: La Semiologie de Leibniz, Paris 1978. Uő.: Leibniz. Language, Signs and Thought. A Collection of Essays, Amsterdam, Philadelphia 1987. Grosholz, Emily – Yakira, Elhanan: Leibniz’s Science of the Rational, Stuttgart 1998 (Stud. Leibnit. Sonderh. 26). Heinekamp, Albert – Schupp, Franz (szerk.): Die intensionale Logik bei Leibniz und in der Gegenwart, Wiesbaden 1979 (Stud. Leibnit. Sonderh. 8). Heinekamp, Albert (szerk.): Leibniz. Questions de logique, Stuttgart 1988 (Stud. Leibnit. Sonderh. 15). Ishiguro, Hide: Leibniz’s Philosophy of Logic and Language, Ithaca 1972, Cambridge, 2. kiad. 1990. Kauppi, Raili: Über die Leibnizsche Logik. Mit besonderer Berücksichtigung des Problems der Intension und der Extension, Helsinki 1960.

308 ■ Irodalomjegyzék www.interkonyv.hu

leibniz.indd 308

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:20

© Typotex Kiadó

Krämer, Sybille: Berechenbare Vernunft. Kalkül und Rationalismus im 17. Jahrhundert, Berlin, New York 1991. Krüger, Lorenz: Rationalismus und Entwurf einer universalen Logik bei Leibniz, Frankfurt a. M. 1969. Lenzen, Wolfgang: Zur extensionalen und „intensionalen” Interpretation der Leibnizschen Logik, in: Stud. Leibnit. 15 (1983), 129–148. Uő.: Das System der Leibnizschen Logik, Berlin, New York 1990. Liske, Michael-Thomas: Ist eine reine Inhaltslogik möglich? Zu Leibniz’ Begriffstheorie, in: Stud. Leibnit. 26 (1994), 31–55. Mugnai, Massimo: Astrazione e realtà. Saggio su Leibniz, Milano 1976. Uő.: Leibniz’ Theory of Relations, Stuttgart 1992 (Stud. Leibnit. Suppl. 28). Peckhaus, Volker: Logik, Mathesis universalis und allgemeine Wissenschaft. Leibniz und die Wiederentdeckung der formalen Logik im 19. Jahrhundert, Berlin 1997. Pombo, O.: Leibniz and the Problem of a Universal Language, Münster 1987. Schulenburg, Sigrid von der: Leibniz als Sprachforscher, Frankfurt a. M. 1973.

X. Gyakorlati filozófia Campanale, Domenico: Il diritto naturale tra metafisica e storia. Leibniz e Vico.Torino 1988. Heinekamp, Albert: Das Problem des Guten bei Leibniz, Bonn 1969. Hostler, John: Leibniz’s Moral Philosophy, London 1975. Schiedermair, Hartmut: Das Phänomen der Macht und die Idee des Rechts bei G. W. Leibniz, Stuttgart 1970 (Stud. Leibnit. Suppl. 7). Schneider, Hans-Peter: Justitia Universalis. Quellenstudien zur Geschichte des christlichen Naturrechts bei Gottfried Wilhelm Leibniz, Frankfurt a. M. 1967. Seve, Rene: Leibniz et l’école moderne du droit naturel, Paris 1989.

Irodalomjegyzék ■ 309 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 309

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:20

© Typotex Kiadó

XI. Teológia, teodícea Holze, Erhard: Gott als Grund der Welt im Denken des Gottfried Wilhelm Leibniz, Stuttgart 1991 (Stud. Leibnitz. Sonderh. 20). Jalabert, Jacques: Le Dieu de Leibniz, Paris 1960. Poma, Andrea: Impossibilità e necessità della teodicea. Gli „Essais” di Leibniz, Milano 1995. Wiehart-Howaldt, Alexander: Essenz, Perfektion, Existenz. Zur Rationalität und dem systematischen Ort der Leibnizschen Theologia Naturalis, Stuttgart 1996 (Stud. Leibnit. Sonderh. 25).

XII. Matematika és filozófia Hecht, Hartmut: Gottfried Wilhelm Leibniz. Mathematik und Naturwissenschaften im Paradigma der Metaphysik, Stuttgart, Lipcse 1992. Knobloch, Eberhard: Die mathematischen Studien von G. W. Leibniz zur Kombinatorik. Auf Grund fast ausschließlich handschriftlicher Aufzeichnungen dargelegt und kommentiert, Stuttgart 1973 (Stud. Leibnit. Suppl. 11). Lamarra, Antonio (szerk.): L’Infinito in Leibniz. Problemi e terminologia, Roma 1990. Mahnke, Dietrich: Leibnizens Synthese von Universalmathematik und Individualmetaphysik. Jahrbuch für Phil., und phänom. Forschung 7 (1925), 305−611, utánnyomás: Stuttgart 1964. Pasini, Enrico: II reale e l’immaginario. La fondazione del calcolo infinitesimale nel pensiero di Leibniz, Torino 1993. Serres, Michel: Le Système de Leibniz et ses modeles mathematiques, t. 1–2, Paris 1968.

310 ■ Irodalomjegyzék www.interkonyv.hu

leibniz.indd 310

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:20

© Typotex Kiadó

XIII. Fizika, metafizika és dinamika Beeley, Philip: Kontinuität und Mechanismus. Zur Philosophie des jungen Leibniz in ihrem ideengeschichtlichen Kontext, Stuttgart 1996 (Stud. Leibnit. 30). Bouquiaux, Laurence: L’Harmonie et le Chaos. Le rationalisme leibnizien et la „nouvelle science”, Louvain, Paris 1994. Costabel, Pierre: Leibniz and Dynamics, Ithaca, New York 1973. Drexler, Alois: Die Aktion und der Kalkül des Unendlichen. Zur Propädeutik der Wissenschaftstheorie bei Leibniz und Blondel, Frankfurt a. M. 1995. Duchesneau, Francois: Leibniz et la méthode de la science, Paris 1993. Uő.: La Dynamique de Leibniz, Paris 1994. Gueroult, Martial: Dynamique et Métaphysique leibniziennes, Párizs 1934, 2. kiad. 1967. Okruhlik, Kathleen – Brown, James R. (szerk.): The Natural Philosophy of Leibniz, Dordrecht 1985 (egyebek mellett tartalmazza: D. Garber, Leibniz and the Foundations of Physics: The Middle Years, 27–130). Papmeau, David: The Vis Viva Controversy, in: Woolhouse (II) 1981, 139–156.

XIV. Fejlődés, hatások és utóhatások Beiaval, Yvon: Leibniz critique de Descartes, Paris 1960. Brown, Clifford: Leibniz and Strawson. A New Essay in Descriptive Metaphysics, München 1990. Deleuze, Gilles: Le Pli. Leibniz et le Baroque, Paris 1988. Jolley, Nicholas: The Light of the Soul. Theories of ideas in Leibniz, Malebranche and Descartes, Oxford 1990. Kabitz, Wilhelm: Die Philosophie des jungen Leibniz. Untersuchungen zur Entwicklungsgeschichte seines Systems, Heidelberg 1909. Leinsle, Ulrich G.: Reformversuche protestantischer Metaphysik im Zeitalter des Rationalismus, Augsburg 1988.

Irodalomjegyzék ■ 311 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 311

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:20

© Typotex Kiadó

Loemker, Leroy E.: Struggle for Synthesis. The 17th Century Background of Leibniz’s Synthesis of Order and Freedom, Cambridge (Mass.) 1972. Lorenz, Stefan: De Mundo Optimo. Studien zu Leibniz’ Theodizee und ihrer Rezeption in Deutschland (1710–1791), Stuttgart 1997 (Stud. Leibnit. Suppl. 31). Moll, Konrad: Der junge Leibniz, Bd. I–III, Bad Cannstadt 1978, 1982, 1996. Peterson, Peter: Geschichte der Aristotelischen Philosophie im protestantischen Deutschland, Leipzig 1921, Stuttgart 1964. Ramelow, Tilman: Gott, Freiheit, Weltenwahl. Der Ursprung des Begriffes der besten aller möglichen Welten in der Metaphysik der Willensfreiheit zwischen Antonio Perez S. J. und G. W. Leibniz, Leiden, New York, Köln 1997. Spinoza und Leibniz, in: Studia Spinoziana (6), Würzburg 1990.

312 ■ Irodalomjegyzék www.interkonyv.hu

leibniz.indd 312

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:20

© Typotex Kiadó

Névmutató

A Adams, R. M. 137, 172, 177, 302 Allen, D. 119, 188, 306 Anton Ulrich, wolfenbütteli herceg 50 Aquinói Szent Tamás 56 Arisztotelész 95, 105, 106, 115, 117, 118, 119, 121, 122, 123, 129, 142, 148, 158, 159, 161, 173, 210, 213, 230, 285, Arnauld, A. 25, 30, 45, 90, 103, 106, 111, 126, 128, 129, 143, 237, 295, 306, Axelos, Chr. 188, 307

B Bacon, Fr. 44 Bayle, P. 26, 27 Beeley, Ph. 107, 311 Belaval, Y. 33, 302 Bernoulli, Jakob 50 Bernoulli, Johann 50 Blumenfeld, D. 177, 188, 306 Böhme, J. 241 Boineburg, J. Chr. 45, 46, 295 Bossuet, J.-B. 46 Bourguet, L. 152, 154 Boyle, R. 46 Brockes, B. H. 290

Brown, C. 58, 311 Brown, S. 72, 303 Burkhardt, H. 208, 308 Busche, H. 31, 305

C Cassirer, E. 290, 299, 303 Clarke, S. 75, 76, 78, 84, 130, 131, 179, 201, 296, 300 Couturat, L. 9, 90, 233, 290, 293, 297, 305, 308

D Dascal, M. 223, 302, 308 Démokritosz 108, 129 Des Bosses, B. 34, 134, 296 Descartes, R. 17, 31, 32, 43, 44, 101, 106, 111, 115, 116, 125, 135, 145, 161, 189, 196, 203, 208, 255, 256, 257, 300, 306, 311, Duchesneau, Fr. 60, 311 Dutens, L. 293

E Epikúrosz 108 Erdmann, J. E. 293, 301 Ernst August, hannoveri választófejedelem 47

Névmutató ■ 313 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 313

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:21

© Typotex Kiadó

F

K

Foucher, S. 43 Frege, G. 188, 221, 225, 258, 291, 301 Furth, M. 128, 305

Kaehler, K. E. 171, 303 Kant, I. 83, 167, 199, 212, 249, 258, 289, 301 Károly VI., Ausztria császára 51, Kauppi, R. 71, 228, 308 Klopp, O. 293 Krämer, S. 237, 309, Kripke, S. 87, 287, 301 Krüger, L. 234, 309 Kulstad, M. 212, 302, 307

G Galilei, G. 44, 102 Garber, D. 128, 311 Gassendi, P. 44, 108 György Lajos, hannoveri választófejedelem (brit király) 11, 47, 50, 52, 295 Gerhardt, C. I. 9, 293, 297, 298 Grosholz, E. 228, 308 Grotius, H. 190, 246, 252, 253, 300 Grua, G. 9, 88, 141, 163, 183, 186, 189, 249, 277, 293, 298 Gurwitsch, A. 92, 303

H Hegel, G. W. F. 23, 302 Hippokratész 143 Hobbes, Th. 107, 223, 246, 253 Holze, E. 255, 310 Hostler, J. 246, 309 Humboldt, W. v. 21 Husserl, E. 112, 188 Huygens, Chr. 43, 45, 103, 295

I Ishiguro, H. 100, 176, 231, 239, 308

J Johann Friedrich, braunschweiglüneburgi herceg 46, 47, 295 Jolley, N. 126, 200, 217, 303, 305, 307, 311,

L Lajos XIV., Franciaország királya 45 Leeuwenhoek, A. v. 46 Leinsle, U. G. 32, 311 Lenzen, W. 90, 302, 308, 309 Lipót I., Ausztria császára 48 Lewis, D. 177, 287, 301 Liske, M.-Th. 12, 161, 230, 305, 307, 309 Locke, J. 27, 83, 195, 196, 197, 198, 199, 216, 241, 242, 301, 307 Loemker, L. E. 277, 312 Lorenz, St. 156, 228, 255, 309, 312

M Malebranche, N. 45, 60, 311 Marschlich, A. 98, 306 Martin, G. 255, 302, 303, Mates, B. 60, 86, 91, 303 McCullough, L. B. 42, 306 McRae, R. 200, 308 Moll, K. 43, 277, 312 Mondadori, F. 177, 306 Mugnai, M. 84, 91, 241, 309

314 ■ Névmutató www.interkonyv.hu

leibniz.indd 314

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:21

© Typotex Kiadó

N Newton, I. 45, 46, 78, 130, Nizolius, M. 191, 200, 240,

P Papineau, D. 101 Parkinson, G. H. R. 69, 72, 303, 307, 308, Peckhaus, V. 40, 309 Péter I., Oroszország cárja 296 Peterson, P. 32, 312 Platón 30, 34, 35, 36, 37, 129, 222, 272, 294, 300 Poser, H. 153, 191, 307 Pufendorf S. 253 Putnam, H. 242, 243,

Sophie Charlotte, Poroszország királynéja 27, 47, 51, 296 Spinoza, B. de 6, 19, 46, 64, 145, 146, 147, 148, 149, 152, 153, 156, 157, 158, 160, 161, 162, 163, 165, 166, 186, 255, 256, 259, 260, 295, 300, 306, 307, 312 Sturm, J. 32,

T Thomasius, J. 32, 42, 295

V Volder, B. de 93, 116, 118, 123, 125, 129, 130, 206, 295 Voltaire, E.-M. A. 268

R Raspe, R. E. 293 Remond, N.-Fr. 31, 33, 34, 133 Rescher, N. 60, 205, 278, 302, 303 Russell, B. 30, 36, 90, 221, 290, 291, 301, 302, 303 Rutherford, D. 60, 303

S Savoyai Jenő herceg 48, 51, 296 Schepers, H. 179, 302, 307 Schneider, H.-P. 246, 309, Schönborn, J. Ph. v., mainzi érsek 45, 295 Schüßler, W. 199, 308 Schulenburg, S. v. d. 240, 309 Sleigh, R. C. 61, 128, 304, 306 Sophie, hannoveri választófejedelem asszony 47

W Wagner, G. 42 Wedderkopf, M. 165 Weigel, E. 32, 43, 295 Wiehart-Howaldt, A. 188, 310 Wilson, C. 103, 303 Wittgenstein, L. 291, 305 Wolff, Chr. 280, 289, 298, 304 Woolhouse, R. S. 97, 301, 302, 304, 305, 306, 311

Y Yakira, E. 228, 302, 307, 308

Névmutató ■ 315 www.interkonyv.hu

leibniz.indd 315

Hungarian translation © Felkai Gábor

2013.08.06. 18:54:21

© Typotex Kiadó

www.interkonyv.hu

Hungarian translation © Felkai Gábor

Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)

leibniz.indd 316

2013.08.06. 18:54:21