Férfi agy, női agy 9789632884165 [PDF]

Zitiervorschau

MARK GUNGOR

FÉRFIAGY, NŐI AGY Isten hozott egy jobb házasságban!

Har mat Budape st, 2019

Az én drága Debbie-mnek Amikor összeházasodtunk, nagyon fiatalok voltunk (tizennyolc, illetve tizenkilenc évesek), rendkívül szegények (tulajdonképpen hippik – az első otthonunk egy háromszor három méteres sátor volt) és elképesztően ostobák (lásd az első két pontot), közös életutunkat végül mégis milliók irigyelték meg. A mi közös életünk bizonyíték arra, hogy a sikerhez nincs szükség másra, csupán makacs elkötelezettségre, hogy azt tegyük, ami helyes. Köszönöm, hogy vagy nekem!

Köszönet Fivéremnek, Ednek, aki értékes meglátásaival és képességeivel lehetővé tette, hogy ez a könyv megszülessen. Terry Kohlernek, akinek a látása és együttérzése házasságok millióinak segített pozitív irányba elmozdulni. Az Uhlmann családnak szeretetükért és támogatásukért. Diane Brierley-nek és Joy Groblebe-nek, akik elolvasták, majd újra meg újra átolvasták ezt a könyvet, többször, mint ahányszor bárkinek is szabad lenne. Édesanyámnak, aki elültette az agyamban azt a nagy

illúziót, hogy bármit el tudok érni, amit csak a fejembe veszek. Végül pedig gyermekeimnek: Leslie-nek és Rossnak, Philnek és Kirstynek, valamint unokáimnak: Parkernek, Keyannek és Montynak. A házasság végső soron az erős, sikeres család építéséről szól. Teljes mértékben a családról szól.

Bevezető

Mikor nincsenek ökrök, tiszta a jászol…

Ez a könyv a hasonló témájú szeminárium alapján íródott, amelynek komoly szándéka javítani a résztvevők házasságán. Jó néhány pont, amelyre kitérek… hát, mulatságos. Az élő szeminárium valójában jobban hasonlít egy humorestre, mint a Terápia

egyik

epizódjára,

mégis

párok

tízezrei

tesznek

bizonyságot arról, hogy gazdagabbá tette, sőt akár meg is mentette a házasságukat. Tehát – noha a könyvben szereplő történetek közül némelyik megmosolyogtathatja vagy akár meg is nevettetheti az olvasót – ennek a komoly próbálkozásnak a célja végső soron az, hogy hasznos információt nyújtson, amely erőt adhat a házasság sikerességéhez. Egyetértek David Viscott-tal, aki így ír: „A kapcsolatok csak a legritkább esetben érnek véget azért, mert hirtelen már nincs bennük élet. Inkább lassan hervadnak el, vagy azért, mert az emberek nem értik, mennyi, illetve milyen karbantartás, idő, munka, szeretet és törődés kell hozzájuk, vagy pedig azért, mert túlságosan

lusták,

esetleg

túlságosan

gyávák

mindezt

megpróbálni.”[1] Az

embereknek

rengeteg

különös

elképzelésük

van

a

szerelemről és a házasságról. Van, aki úgy véli, ha a házasság sikeresen indul, akkor sikeres lesz. Mások azt gondolják, nyugodtan követhetik ösztöneiket, úgy is meg kell érkezniük a boldogsághoz.

És

való

igaz:

a

kapcsolatok

csakugyan

rendelkeznek egyfajta „ösztönösséggel”; a tapasztalat mégis azt mutatja, hogy nem támaszkodhatunk kizárólag az ösztöneinkre.

Megint mások azt hiszik, a boldog házasság titka a romantika. A mi kapcsolatunk a feleségemmel, Debbie-vel gyerekkori szerelemként indult. Lehet, hogy ez romantikusan hangzik, de az igazság az, hogy a romantikának kevés köze volt hozzá. Persze, jutott azért annak is némi szerep, de éppen csak egy csipetnyi. Mint ahogyan megszórtam sóval a tojást ma reggel – ebben az esetben a tojásé volt a főszerep, nem a sóé. Ha megpróbáltam volna a sót a középpontba állítani, igencsak pocsék reggeli lett volna

belőle.

A

romantika

nagyszerű

„só”,

amellyel

meghinthetjük azt a kemény munkát, amit az jelent, hogy megosztjuk az életünket egy másik emberrel; a boldog házasság fő összetevője azonban nem lehet a romantika. (Később majd rámutatok, miért nem.) Amitől csodás lesz a házasság, az a munka. De nem elég dolgozni; ügyesen kell végezni a munkát. Csak mert készek vagyunk megdolgozni a nagyszerű házasságért, még nem biztos, hogy

rendelkezünk

az

ehhez

szükséges

készségekkel.

A

kialakulásukhoz idő és ismeret szükséges. Minél tovább várunk ezeknek

a

készségeknek

az

elsajátításával,

annál

inkább

hajlamosak leszünk egyik fájdalmas kapcsolatból a másikba bukdácsolni – és így mindegyik az előző megtapasztalásra épülve egyre inkább meggyőz bennünket arról, hogy soha nem leszünk képesek boldogan élni a jelenlegi házastársunkkal. Így lesz belőlünk két lábon járó sebesült: egyre óvatosabb, egyre nehezebben megközelíthető lény, aki egyre jobban fél megbízni abban, akinek egy életre elígérkezett. Az ilyen házasság pedig több fájdalmat gerjeszt, mint amennyit látszólag ér, így aztán

elkezdünk visszakozni. A jó hír az, hogy a házassági gondokat viszonylag egyszerűen meg lehet oldani. Ha a férj és a feleség hajlandók alaposan tanulmányozni a házasság dinamikáját, és készek időt szánni egymás megértésére, szeretetben közelebb kerülnek egymáshoz. Ez az írásom miértje. Kedves hölgy olvasóim! Ha a férjük nem hajlandó elolvasni ezt a könyvet, kérem, ne sértődjenek meg! A legtöbb férfi nem szívesen olvas el egész könyveket a kapcsolatokról. Esetleg sikerre vezethet azonban, ha megkérik, hogy olvasson el belőle egy-egy önök által kiválasztott, rövid szakaszt. Ahogyan az ötödik fejezetben majd kifejtem, a férfiak szeretik külön skatulyákba rendezni a dolgokat. Ha megkérünk egy férfit, hogy csupán egy rövid szakaszt olvasson el, arra sokkal nagyobb valószínűséggel kapunk pozitív választ, mint ha arra kérnénk, hogy olvassa el az egész könyvet. Ha elolvasta, próbáljuk meg azt az egy témát átbeszélni vele! A férfiak nem bánják, ha konkrét dolgokról kell beszélgetniük. Csak azt utálják, ha az az egy dolog elvezet egy másikhoz, az pedig egy harmadikhoz, majd egy negyedikhez… Hölgyeim, azt is vegyék figyelembe, hogy a férfiak nem szeretnek dolgozni a kapcsolataikon! A férfiak alapgondolkodása szerint ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani. A férfiak úgy vélik: a lehető legjobb, amit egy kapcsolattal tehetünk, az, ha békén hagyjuk. Egy férfi szemében egy kapcsolati témával foglalkozó könyv elolvasása valahol egy szinten mozog a gyökérkezeléssel és a végbélvizsgálattal. Ezzel szemben a nők szeretnek a kapcsolataikon dolgozni. A

nő élvezettel túrja fel „kapcsolatai kertjét” – ültet, trágyáz, gyomlál, metszeget –, és közben gyönyörködik minden apró előrelépésben, ahogyan a növények fejlődnek, és a kert virágba borul. Örömmel tölti el a gondolat, hogy elolvasson egy könyvet a házasságról, és első adandó alkalommal neki is ül az oldalak felfedezésének. Éppen ezért feltételezem, hogy olvasóim nagy része hölgy. Ám aggodalomra semmi ok; az itt található információ annyira jó, és olyan mértékben átformálja majd a kapcsolatukat, hogy egyikük is elég lesz ahhoz, hogy házasságuk a boldogság felé tangózzon. Higgyen nekem: ha hallgat a tanácsaimra, a párja is táncra perdül majd! Mielőtt még továbblépnénk, szeretném megkérni a kedves olvasókat, hogy legyenek türelmesek a könyv során végig előforduló általánosításokkal kapcsolatban. Az általánosítások már csak ilyenek: arról szólnak, ami általában igaz, de nem mindig. A férfiakat például általában jobban érdekli a szex, mint a nőket. Sok olyan házasság is van azonban, amelyben a feleséget jobban érdekli a szex, mint a férjét. (Mármost, amennyiben ön, kedves olvasóm, ilyen férfi, és a feleségét jobban érdekli a szex, mint önt, akkor, azt hiszem, valamennyi férfitársam nevében mondhatom:

„Utáljuk

önt!”)

Amikor

ilyen

jellegű

általánosításokkal találkozunk, időt kell szánni arra, hogy saját helyzetünkhöz,

személyiségünkhöz

és

tapasztalatunkhoz

igazítsuk őket. Azonban, jóllehet előfordulnak kivételek, a nemi különbözőségek annyira erősek, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni őket, ezért beszélek róluk. Egyik legkedvesebb bibliai versem így szól: „Mikor nincsenek

ökrök: tiszta a jászol; a gabonának bősége pedig az ökörnek erejétől van.”[2]Egyértelmű a jelentés: ha van ökrünk, akkor lesz ganéj is. Ha nem akarunk ganéjt, meg kell szabadulnunk az ökröktől. De az ökör jó dolog – „bő termésben” lesz részünk, ha van ökrünk. A dilemma tehát így néz ki: ha vágyunk az előnyre, amelyet az ökör birtoklása jelent, akkor el kell viselnünk a vele járó ganéjt. A házasság jó dolog. Nagy „bőséggel” jár az, ha összekötjük az életünket valakivel. Viszont lesznek gondok. Nincs ganéjmentes házasság. Ezért adta Pál apostol ezt a tanácsot: „…jó a férfinak asszonyt nem érinteni.”

[3]

Miért mondja ezt? Később így

folytatja: „Az ilyeneknek azonban gyötrelmük lesz a testben, én pedig szeretnélek ettől megkímélni titeket.”[4] Nem

sűrűn

szokták

ezeket

az

igeverseket

felolvasni

esküvőkön. Nem sokszor találkozunk velük képeslapokon sem. Miért nem? Mert nem szívesen ismerjük be, hogy amikor a házasság ökrére szert teszünk, azzal együtt jár egy rakás házassági ökörganéj is. Pedig pontosan ez történik. A házasság mégis csodálatos! Én nagyon élvezem, hogy nős vagyok! Egyáltalán, mi a másik lehetőség? Egyedül leélni egy életet? Az sem kéjutazás! A lényeg: akármilyen döntést hozunk, az mindenképpen kihívásokkal jár. Nyilván ha semmi mást nem nyerünk a házasságunkból, csupán egy rakás ganéjt, akkor az az ökör nagyon beteg. Ezen tudok segíteni. A gond csak az, hogy sokan egyáltalán nem számítanak ganéjra a házasságukban, és amikor szembetalálják magukat

valamivel, ami büdös, azt jelnek tekintik arra nézve, hogy nem a megfelelő személlyel kötöttek házasságot. Még valami, mielőtt nekivágunk ennek az útnak! Albert Einstein azt mondta: „Ha jelentős problémával kerülünk szembe, azt nem oldhatjuk meg ugyanazon a szinten, amelyen a probléma létrejöttekor voltunk.” Szóval, ha komoly kapcsolati kérdéseket akarunk feszegetni, hajlandónak kell mutatkoznunk arra, hogy új szinten kezdjünk el gondolkodni. Éppen ebben fogok én segíteni. Találkozni fog a kedves olvasó olyan új elgondolásokkal, amelyek örömteli izgatottsággal töltik el, és olyanokkal is, amelyek feldühítik. De kérem, ne vesse el kapásból,

amit

mondok!

Hallgasson

meg!

Gondolkozzon!

Töprengjen el rajta! Merjen továbblépni a következő szintre, és meg fogja látni, hogy a házassága is lépést tart majd önnel! Mark Gungor Green Bay, Wisconsin

Első rész

A díszlet felállítása

1. A tökéletes társ

Minden reggel madárdalra ébredünk, kisnyuszik segítenek felseperni a padlót, és kismókusok mosogatnak el helyettünk.

Deb és én az észak-karolinai Raleigh-be repültünk egyik házassági szemináriumunkra. Egy-egy ilyen hétvégi programon akár hat órán át is beszélek, úgyhogy ha nem vigyázok, könnyen megerőltethetem

a

torkomat.

Amikor

ilyen

rendezvényre

készülök, igyekszem korlátozni a szószátyárkodást, és többnyire nem vállalok előtte találkozókat, interjúkat és hasonlókat. Csakhogy Steve Coronna, a házigazda lelkipásztor, aki egyben jó barátom, megkért, hogy a raleigh-i program kezdete előtt, péntek reggel csatlakozzam hozzá és feleségéhez, Connie-hoz a Making Your Marriage Work (Mitől működhet a házasságom?) című televíziós műsoruk felvételén. Steve iránti barátságom enyhítette vonakodásomat, hogy a szeminárium napján három televíziós programot is bevállaljak. A terv szerint délelőtt negyed tízkor indultam volna a szállodától, és a stúdiónál találkoztam volna velük. Nem vagyok egy pacsirta típus, ennek megfelelően a lehető legtovább aludtam, és csak az utolsó pillanatban láttam hozzá a zuhanyozáshoz és öltözködéshez. Miután megborotválkoztam és megfésültem a maradék hajamat, elő akartam venni egy tiszta alsónadrágot a bőröndömből. Csakhogy nem találtam. Mivel tipikus férfi vagyok, aki akkor sem talál valamit, ha az ott van az orra előtt, nem estem pánikba, hanem csak odaszóltam a feleségemnek, aki ekkor a fürdőszobában volt: – Te, Debbie, hol vannak az alsónadrágjaim? – A bőröndben legelöl – felelt.

– Nem, ott megnéztem – vágtam vissza. – Ott nincs egy sem. Debbie

bosszúsan

kicsörtetett

a

fürdőszobából,

és

a

bőröndhöz lépett, hogy elővegye, amit én olyan ügyetlenül nem találtam. Egy-két pillanattal később azonban kuncogni kezdett, majd így szólt: – Hát… azt hiszem, mégsem tettünk el egyet sem. Nem tettünk el egyet sem?! Kezdtem pánikba esni. Nincs alsóneműm?! Az agyam csak úgy zakatolt: Találkozók várnak rám;

televíziós

műsorban

kell

szerepelnem!

Nincs

időm

olyasmivel foglalkozni, hogy „azt hiszem, mégsem tettünk el egyet sem”! „Esetleg az előző napi?” – gondoltam, és pániküzemmódból megoldásüzemmódba

kapcsoltam.

Egy

kissé

undorító,

de

kivitelezhető tervnek hatott elsőre. Aztán ráébredtem, hogy az alsónadrágom vizesen hever a fürdőszoba padlóján, arra pedig már nincs idő, hogy megszárítsam. Azonnal indulnom kellett, ha nem akartam elkésni. Csupán két választásom maradt: a) au naturel megyek, minden korlátozástól mentesen – úgymond szabadon; vagy pedig b) elkövetem az elképzelhetetlent – felveszem a feleségem egyik bugyiját. A lehetőségek mérlegelése közben a szemem megakadt a párom egyik alsóján. Egyszerű pamutdarab volt, és ha a derekán lévő gumiszalagra nem lett volna rányomva a „Victoria’s Secret” felirat, már-már férfialsónadrágnak is elment volna. „Merjem, ne merjem?” – tanakodtam. Ahány férfinak eddig elmeséltem ezt a történetet, mindegyik azt mondta, hogy az „a” változat mellett döntött volna, és a „b”

változat még fizikai kényszer vagy halálos fenyegetés esetén sem jöhetett volna szóba nála. A legtöbb férfi szemében fel sem merül lehetőségként

a

női

fehérnemű

viselése

–

túlságosan

is

kétértelmű lenne. Én viszont nem tudtam elképzelni, hogy fehérnemű nélkül teljen a napom. Ennyi szabadságot képtelen vagyok elviselni. Túlságosan elvonta volna a figyelmemet. Maradt hát a „b” változat. Gyorsan belebújtam a feleségem egyik bugyijába, befejeztem az öltözködést, és kiléptem az ajtón, már meg is feledkezve arról, amit az imént tettem. Amikor már vagy nyolc kilométert megtettünk, kezdett derengeni, hogy ott ülök a kocsiban, olyan alsóneműben, amelynek a derekán többször is szerepel a „Victoria’s Secret”. „Te jó világ! – gondoltam magamban. – Mi van, ha baleset ér?” Megjelent lelki szemeim előtt, ahogy az út szélén fekszem, a mentősök pedig megpróbálják lecibálni a nadrágot rólam, hogy megmentsék az életemet. Láttam, amint ellököm őket, és teli torokból kiabálok: „Hagyjanak meghalni! Hagyjanak meghalni!” Nemsokára megérkeztünk, és én igyekeztem a műsorra összpontosítani, amelyet fel akartunk venni, hogy az elkövetkező három hét során majd leadhassák. El lehet képzelni, milyen ironikusnak éreztem, hogy a kamerába nézve felszólítom a férfi nézőket: legyenek igazi férfiak, ne olyan nyámnyila alakok, akik a televízió, a videójátékok és az internetes pornó virtuális világában lebzselnek – közben pedig női bugyiban ülök ott! Nagy küzdelmembe került a mondanivalómra összpontosítani. A felvételt követően, amíg arra vártunk, hogy a helyünkre vezessenek

bennünket

az

ebédhez,

nem

bírtam

tovább

magamban

tartani

a

titkot.

Odahajoltam

Steve-ékhez,

és

odasúgtam, hogy valamit be kell vallanom. Kevés dolog ragadja meg annyira az emberek figyelmét, mint egy őszinte vallomás, így aztán olyan közel hajoltak hozzám, amennyire csak tudtak, én pedig suttogva elmeséltem nekik a reggeli eseményeket. Amikor eljutottam odáig, hogy a feleségem bugyiját viselve állok most előttük, Steve felkiáltott, és a lehető legtávolabb húzódott tőlem. (Említettem már, hogy a férfiak valamiért problémázni szoktak az ilyesmin?) Csak úgy volt hajlandó a közös ebédre, ha megígértem, hogy nem érek hozzá. Arra is megkért, hogy ha elmesélem ezt a történetet, soha ne említsem az ő nevét. (De hát mire valók a barátok, nem igaz?)

A történet tanulsága Ezzel az önostorozó történettel egy fontos dologra szeretnék rávilágítani. Ha túl akarjuk élni a váratlan helyzeteket és csalódásokat,

muszáj,

hogy

hajlandók

legyünk

változni,

alkalmazkodni, felhasználni azt, amink van, és eltökélni, hogy megteszünk olyan dolgokat is, amelyeket egyébként nem tennénk meg. Az élet legjobb szándékaink és erőfeszítéseink ellenére sem mindig alakul úgy, ahogy reméltük és elterveztük. Ez különösen igaz a férfi-nő kapcsolatra. A szerelem csalóka. Olyan könnyedén kialakul. Valójában éppen a kezdeti könnyedség győz meg bennünket arról, hogy az illető „az igazi”. Olyan kellemes a társasága! Meglepően

fesztelenül tudunk társalogni vele. Egyszerűen önmagunk lehetünk a közelében. Minden erőfeszítés nélkül úgy érezzük, hogy örömmel tölt el a másik puszta közelsége. – Milyen könnyen megy minden! – okoskodunk. – Biztosan ő az igazi! – Igen – feleli rá romantikára éhes szívünk. – Ez az! Az igaz szerelem mindig könnyű! Így aztán fejest ugrunk, frigyre lépünk; megfogadjuk: „míg a halál el nem választ”. És tudjuk, hogy ez így helyénvaló, mert olyan könnyű. Ez az Istentől való jel arra nézve, hogy valami helyes. Így van? Ám a „holtomiglan” kimondását követően közbeszól az élet. És mondjak valamit? Nem könnyű! A férfi és a nő elindul az úton, abban a hitben, hogy a sors hozta őket össze; randevúznak, majd az oltár előtt kötnek ki. Azt hiszik, hogy ennyi együtt töltött minőségi időt követően most már igazán ismerik egymást. Tudják, mire számíthatnak, ezért úgy érzik, a kapcsolatuk biztonságos – rátaláltak a tökéletes társra. Csakhogy az együttjárás mámorító jellegéből fakadóan a két ember korántsem ismeri meg olyan jól egymást, mint gondolják. Így aztán amikor fejbe kólintja őket az élet, eljön a riadalom és a döbbenet. Riadalom, mert a különbségek, amelyek addig egymáshoz vonzották, most taszítani kezdik őket. És döbbenet, mert bosszúsak, dühösek, és úgy érzik, hogy az egész házasságuk döbbenetesen szörnyűséges. Az Ószövetségben azt olvassuk: „A hosszú várakozás beteggé teszi a szívet…” [1] Ez egész egyszerűen annyit jelent: ha nem úgy

alakulnak a dolgok, ahogyan reméltük, könnyen „belebetegszik” a szívünk – elveszítjük a vonzalmat, fel akarjuk adni, és messze akarunk kerülni attól, ami a csalódást okozta. Pedig ez nagy hiba. Az igazság az, hogy a romantikus tökéletességnek ezek a magasztos eszméi valójában csak rontanak, nem pedig javítanak a házasságon. Mivel az ilyen ideáloknak szinte soha nincs közük a valósághoz, az elégedetlenség lesz a hangadó. Olyanok vagyunk, mint akik valamiféle „házassági füvet” szívtak, ha arra számítottunk, hogy közös életünk egymást érő örömhullámokból áll majd; minden reggel madárdalra ébredünk, kisnyuszik segítenek felseperni a padlót, és kismókusok mosogatnak el helyettünk. Lehet, hogy nehéz lenyelni a keserű pirulát, de a hölgyek rövid idő alatt ráébrednek: bár az udvarlás idején csoda szép királykisasszonyként imádta és kényeztette őket a lovagjuk, és úgy mentek hozzá, hogy arra számítottak, egész életükben az imádat és kényeztetés tárgyai lesznek majd, mindez nem tart sokáig. Általában véve úgy érzik a nők, mintha a Tökevő tulajdonává váltak volna (aki az angol gyerekdal szerint szépen begyömöszölte asszonyát a kivájt tökhéjba, hogy ott gondosan őrizze). A nőknek rá kell jönniük, hogy a daliás herceg inkább koldus, mint királyfi, és álmaik férfija egyre inkább rémálmaik szörnyetegére kezd hasonlítani. A férfiak is kiábrándulnak és megsértődnek, de mi inkább azon, hogy egyáltalán csalódást okozhatunk egy nőnek. „Hogyan lehetséges ez? – morfondírozunk. – Az anyukánk mindig azt mondta, hogy tökéletesek vagyunk.”

Utálunk lemondani a „daliás herceg” címről. Az a gond, hogy nem

bírjuk

felfogni,

miért

emésztene

fel

akár

csak

megközelítőleg is annyi energiát a házasság, mint az udvarlás. Elnyertük a lány szívét. Igent mondott. Mi is kimondtuk az igent. Minden eldőlt, ezért aztán úgy véljük, hogy az addig leendő feleségünk

meghódítására

irányuló

figyelmünk

most

már

nyugodtan új célok után nézhet. Új dombokat kell megmásznunk, új háborúkat megnyernünk, új tengereken átkelnünk, és persze videójátékokat játszanunk. Sajnos sok férfi azt hiszi, az esküvői „igen” azt jelenti: „igen, ezzel megvolnánk!”. Ez azért van így, mert mi a kapcsolatokat általában a meghódítás-birtoklás gondolatával

közelítjük

meg.

És

amint

megtörtént

a

birtokbavétel, a férfiak készek továbblépni új területekre. Ami a birtokunkba kerül, valahogy „eltűnik”, nagyjából úgy, ahogyan az új autó is eltűnik, miután már fél éve a miénk, és sokszor a szeretteinkre sem fordítunk kellő figyelmet. Nem kegyetlenségből, egyszerűen csak nem értjük, miért kellene tovább küzdeni valamiért, ami már a miénk. Így aztán az udvarlás romantikus hódításának helyét átveszi a figyelmetlen, tapintatlan viselkedés, sőt a birtoklás goromba feltételezése. (Nem azt mondom, hogy ez helyes, vagy így kell maradnia, csak ez a helyzet az átlagos férfi esetében.) Számunkra az a felfedezés okozza a riadalmat és döbbenetet a házasságban, hogy a feleségünk szemében már nem mi vagyunk a világ közepe. Végtére is, mi vagyunk a férfiak, a nemünkhöz tartozó bűverő hordozói – amellyel egy bizonyos testrészünk ruház fel bennünket.

Ó, minő csalódás! Egészen belebetegszünk. Ha pedig a házasságot csalódott feleségek és sértődött férfiak töltik meg, nem kell hozzá sok idő, hogy kialakuljon bennük a meggyőződés: szörnyű hibát követtek el. Hogy miért? Mert már nem könnyű, sőt, nagyon is nehéz! „Ez nem lehet szerelem! – jajdul fel kiábrándult szívünk. – Biztosan hibát követtem el! Nem lett volna szabad hozzámennem ehhez a sráchoz (elvennem ezt a lányt)! Lehetetlen, hogy ő az igazi lelki társam!” Ezen a ponton kezd dúlni a háború, és egyáltalán nem mindegy, hogy egy házaspár hogyan vívja meg a csatáit (erre később még kitérünk). Vannak párok, amelyek nyíltan csatáznak, vannak, akik csendesebben. Ám elengedhetetlen, hogy a pár kész legyen addig küszködni, amíg nem sikerül elérni a győzelmet mindkét

fél

számára.

rugalmasságra

van

Ehhez

szükség:

a

végeredményhez

egy

kis

sokszor

huzavonára,

némi

szeretetteljes kompromisszumra, és – szabad legyen felvetnem – még akár egymás fehérneműjének viselésére is (kényszerítő körülmények esetén). Sokan

azonban

nem

hajlandók

sem

harcolni,

sem

megalkudni. Ha az elvárásaik nem teljesülnek, a szívük „belebetegszik”,

és

ki

akarnak

szállni

a

házasságból.

A

házasságban a beteljesületlen elvárások hajlamosak aláásni a kapcsolatot. Amikor pedig a házasság kezd rossz üzletnek tűnni, sokan hátat fordítanak neki, és új üzlet után néznek. Úgy látják, hogy a konfliktus, ami pedig elkerülhetetlen minden egészséges kapcsolatban (hiszen a konfliktus a meghittség kovácsa),

bizonyíték arra nézve, hogy nem a megfelelő személlyel kötöttek házasságot. Végtére is az igaz szerelem ígérete csak úgy válhat valóra, ha megtaláljuk a nekünk rendelt lelki társat, és vele kötünk házasságot, nem igaz? Nem igaz! Tudom, hogy bizonyos körökben, főként a hölgyek között nem igazán leszek népszerű, de kimondom: a tökéletes „lelki társ” elgondolása – miszerint Isten alkotott egy különleges személyt csak az én számomra – a csöpögős, ötszáz forintos romantikus regények vezérmotívuma, és a keresztény gondolkodásban semmi alapja sincs.

A mítosz – Ha felnősz – suttogta a szellő a leányzó fülébe –, találkozol majd a lelki társaddal, akivel megoszthatod az életedet, és aki mellett megtapasztalhatod a mámorító, örömteli szerelmet. Egybeolvadtok majd a boldog házasságban. – És honnan fogom tudni, ki az? – kérdezte a leány. – Hogyan találom meg az igazit? – Ó, ne aggódj! – biztatta a szellő. – A sors diktálja a lelki társak találkozását. Megismerkedsz majd a megfelelő személlyel, és boldogan éltek, míg meg nem haltok. Az az elgondolás, hogy létezik egy bizonyos különleges személy a számomra – a lelki társam –, Zeusz, a görög isten és az emberi faj állítólagos civakodásából ered. A görög mitológia szerint az embereknek eredetileg négy karjuk és négy lábuk volt,

és egyetlen fejük, két arccal. Zeusz azonban attól tartott, hogy az istenek tekintélyét veszély fenyegeti az emberek részéről, ezért aztán úgy döntött, hogy mindenkit kettéhasít, és arra kárhoztat bennünket, hogy egész életünkben viszonzatlan lángban égve vándoroljunk, amíg meg nem találjuk a másik felünket, akitől elszakítottak – az elveszett lelki társunkat. Az emberek úgy gondolták, hogy a tökéletes szerelem iránti olthatatlan vágyunk Zeusz fondorlatának köszönhető, mellyel a görög főisten megpróbál lekötni bennünket, hogy ne ártsuk bele magunkat az istenek birodalmának ügyeibe. Ez a legenda úgy tartja, hogy az ember lelki társa a lelkének egyedüli másik fele – vagyis bármilyen más személlyel mindig kevésbé lehetünk boldogok. Ma milliók alapozzák a boldog házasságba

vetett

reményüket

teljes

mértékben

Zeusz

történetére. Ha ez igaz, akkor egy kapcsolat kudarca nem azt jelenti, hogy mi tettünk valamit rosszul, vagy nem tettük meg, amit kellett volna, hanem arról van szó, hogy nem találtuk meg „az Igazit”. Vagyis egy kudarcba fulladt kapcsolat esetén mi, halandók a legjobb

esetben

is

csak

annyit

tehetünk,

hogy

leírjuk

veszteségként, és folytatjuk a keresést az után, akivel, ha sikerül megtalálni, boldogan élhetünk, amíg meg nem halunk. Ugyan már! Nem hangzik legalább egy kicsit őrülten az az elképzelés, hogy valamikor kétarcú, négykarú, négylábú lények voltunk, akiket egy paranoiás görög isten kettészelt? És az ilyen mitikus történeteken alapuló elgondolások valójában nem mítoszok csupán? Mégis sikeresen elterjedt ez a nézet, a legtöbb

ember ezt vallja még akkor is, ha nem Zeusz-hívő.

Mítosz és hit keveredése Még az udvarlásról és házasságról alkotott keresztény nézetet is áthatotta az a látás, hogy mindenki számára van egy egyedüli eleve elrendelt társ. Elszellemiesítettük. Azt kezdtük tanítani: „Isten alkotott egy különleges személyt csak neked.” Komolyan? Hát, ha ez nem az énközpontú, nárcisztikus gondolkodás csúcspontja, akkor nem tudom, mi az! Isten nem teremtett egy másik emberi lényt csak azért, hogy a te szükségeidet betöltse, vagy hogy attól teljesnek érezd magad. Mégis sok hívő imádkozik azért, hogy Isten vezesse el őt az „igazihoz”, ahelyett, hogy józan, biblikus módon átküzdené magát a párválasztás döntéssel záruló folyamatán. Mi, evangéliumi hívők még tovább fejlesztettük ezt az egészet, és arra biztatjuk a szülőket, hogy gyermekük kicsi korától kezdve imádkozzanak azért az „egyedüli, különleges személyért”, akit Isten kiválasztott a gyermekük számára. Ahelyett, hogy azért imádkoznánk, hogy gyermekünk váljon igaz, igazságos, bölcs, áldozatkész, jóságos személlyé – hogy csodálatos társa legyen majd bárkinek, akivel összeköti az életét. Dicsőség Zeusznak, azt hiszem. Sokak számára meglepő lehet, de egyáltalán semmilyen bibliai bizonyíték nem támasztja alá ezt a fajta magatartást. A

Biblia egyszer sem mondja, hogy keressük meg azt, akit Isten kiválasztott. Arra tanít, hogyan éljünk jól azzal, akit mi választottunk. Ez a két elgondolás pedig végtelenül messze helyezkedik el egymástól. Az első feltételezi, hogy az élet, a szerelem, a romantika, a házasság mind része Isten isteni tervének, éppen ezért inkább Istenen múlik, mint rajtunk. A második, biblikusabb gondolatmenet szerint viszont a sikeres élet, szerelem, romantika és házasság annak köszönhető, ha egy házaspár Isten elvei alapján él – mert ezek az elvek soha nem vallanak kudarcot. Ez a verzió azonban, amely az igaz szerelmet és a házasságot az emberi választás és felelősség talapzatára helyezi, közel sem annyira romantikus vagy csábító. Sok hívő ember berzenkedik, amikor hallja tőlem ezt az álláspontot, és azt kérdezi: – De mi a helyzet azzal, amikor Izsák imádkozott, hogy Isten hozza a megfelelő nőt a kúthoz az ő számára? Először

is,

Izsák

egyáltalán

nem

imádkozott

ilyenért,

Ábrahám szolgája imádkozott. Ábrahám visszaküldte a szolgáját a hazájába, hogy keressen egy lányt a rokonságból, akit a fia, Izsák, elvehetne feleségül. A szolga csakugyan imádkozott a kútnál, hogy Isten segítsen neki rátalálni a megfelelő lányra, de nem valamiféle Istentől való lelki társat keresett, hanem Ábrahám rokonát. Sőt, ha elolvassuk a történetet Mózes első könyvéből, láthatjuk, hogy a szolga csak akkor kezdi el dicsérni Istent, amikor megtudja, hogy a lány valóban Ábrahám rokona.[2] Na már most, ha konkrétan azt szeretnénk, hogy apánk egyik alkalmazottja

keressen

nekünk

egy

unokatestvért,

akivel

összeházasodhatunk,

ez

esetben

szerintem

is

helyénvaló

imádkozni azért, hogy Isten vezesse el az illetőt „az igazihoz”. Ettől eltekintve azonban a Biblia egyértelműen azt tanítja, hogy a házasság a mi döntésünk – és nem valamiféle isteni rendelet eredménye. Valójában az egész Bibliában csupán két olyan helyről tudok, ahol Isten kifejezetten megmondta valakinek, hogy vegyen feleségül valakit. Az egyik, amikor Isten szólt Józsefhez, hogy vegye feleségül Máriát. József el akarta bocsátani Máriát, amikor megtudta, hogy a lány terhes, mert azzal tisztában volt, hogy nem ő az apa. Isten azonban kijelentette neki, hogy ez a terhesség a Szentlélektől van – ez nyilván egy szokatlan helyzet volt. De József ebben az esetben is már előbb kiválasztotta Máriát. A

másik

kivételes

alkalom,

amikor

Isten

kijelentette

valakinek, hogy kit vegyen feleségül, az volt, amikor Isten Hóseás prófétát utasította, hogy vegyen feleségül egy prostituáltat. (Elismerem, ha azon gondolkodunk, hogy elvegyünk egy prostituáltat,

valószínűleg

szükségünk

van

előtte

isteni

kinyilatkoztatásra.) De még ekkor sem mondta meg neki Isten, hogy melyik prostituáltat vegye el. Azt Hóseásnak kellett eldöntenie! Bár a Szentírás nem támasztja alá, van ebben a lelki társsal kapcsolatos szóbeszédben valami, ami szirénénekként hat az emberi lélekre. Szeretnénk elhinni, mert olyan… romantikus! Mivel pedig ez a vágyakozás mélyen gyökerezik a pszichénkben, akaratlanul is rávetítjük ezeket a gondolatokat a Bibliára, miközben olvassuk. Sajnos azt kell mondanom, hogy a Szentírást,

amely kimondhatatlan vigaszt és áldást jelentett számtalan halandónak, számos tarthatatlan álláspont igazolására próbálták bevetni újra meg újra. Hadd mutassak rá: az a gond, hogy nem vagyunk tisztában az igaz szerelem dinamikájával! Csak azt hisszük, hogy tisztában vagyunk vele. A dalaink, filmjeink, romantikus regényeink és tévéműsoraink mind azt a meggyőződést visszhangozzák, hogy az igaz szerelem mindig felbukkan, amikor találkozunk a megfelelő személlyel, a nekünk szánt lelki társsal. És ez a szerelem váratlanul lecsap ránk – micsoda romantikával és titokzatossággal övezett elgondolás! Ezért aztán a romantikus szerelem utáni vágy foglalja le az emberek gondolkodását, még a házasokét is! És az eredmény? Magas válási arány és mélybe zuhanó házassági boldogságmutatók. Az igazság az, hogy a sikeres házasság nem annak köszönhető, hogy a „megfelelő” személlyel kötöttünk házasságot, „megfelelő” érzelmeket érzünk, „megfelelő” gondolatokat gondolunk, vagy akár „megfelelő” imádságokat mondunk el. Arról szól, hogy a megfelelő vagy helyes dolgokat tesszük – és kész. Hogy miért nem szán nekünk Isten egy bizonyos személyt? Mert tudja, hogy az ő szeretettel, elfogadással, türelemmel és megbocsátással kapcsolatos elvei működnek, méghozzá mindig és állandóan – akárkivel kötöttünk is házasságot. Ezért nem mondta Pál apostol egyszer sem, hogy keressük meg azt a „különleges valakit”, hanem arra biztatott, hogy olyan valakit keressünk, aki valóban hisz, és aki a szeretet, elfogadás, türelem és megbocsátás elvei alapján él. Az ilyen embert nevezi

„hívőnek”. Egy logikus kérdés: ha a titok nyitja a hit, akkor miért vall kudarcot olyan sok házasság még azok között is, akik a hit embereinek tartják magukat? Egyszerűen azért, mert sok „hívő” ember nem éli meg ezeket az elveket. Jakab apostol is kitért erre a problémára, amikor azt mondta: „…a hit is halott cselekedetek nélkül.”

[3]

Vagyis, ha ténylegesen nem tesszük a helyes dolgot,

akkor semmit nem érünk azzal, hogy a helyes dolgokban hiszünk. Valójában az apostol még azt is hozzáteszi, hogy a cselekvés hiánya semmissé teszi a hitet, amelyről azt állítjuk, hogy megvan bennünk. Nem számít, mennyire tartjuk magunkat lelki vagy szent

embernek,

ha

türelmetlen,

követelőző,

panaszkodó,

engesztelhetetlen emberek vagyunk, annak a házasságunk látja kárát.

A házassági fizika A fizika törvényeinek mindnyájan alá vagyunk vetve, akárhogyan nézünk ki, akármit mondunk, akárkivel vagyunk, sőt, akármiben hiszünk. Ha például száztízzel veszünk be egy harmincas kanyart, meg fogunk sérülni – még akkor is, ha aznap szerencsésnek érezzük magunkat; még akkor is, ha éppen egy keresztény rádiót hallgatunk; még akkor is, ha egy bólogató Jézus-figura van a műszerfalon (bár előfordulhat, hogy eltakarja kezével a szemét, és fájdalmas arcot vág). Hogy miért? Azért, mert a fizika törvényei ránk is vonatkoznak – ahogyan mindenki

másra is. Ahogyan

vannak

fizikai

törvényszerűségek,

amelyek

mindenkire hatnak, függetlenül attól, hogy ki az illető, vagy miben hisz, a házassági fizikának is vannak törvényszerűségei. Sajnos az emberek folyton megszegik ezeket a törvényeket, majd döbbenten látják, hogy a házasságuk totálkáros. „Vajon miért ennyire rossz a házasságom?” – tűnődnek. Aztán felharsan a modern kori hallgatólagos megállapodás bölcstelen hangja az agyukban: „Ébresztő! Nézz szembe őszintén az érzéseiddel! Ha rosszak a dolgok, nem a megfelelő személlyel kötöttél házasságot. Ennek nem lenne szabad ilyen nehéznek lennie. Hibát követtél el. Isten nem akarja, hogy úgy érezd: nem szeretnek. Légy bátor, és lépj ki!” És ki is lépnek – milliószámra. Csakhogy a probléma nem azzal van, hogy nem a megfelelő személlyel kötnek házasságot, hanem azzal, hogy helytelen módon viselkednek – romboló módon. Ha a házasságunk totálkáros, valaki megszegi a házassági fizika törvényeit. Sajnos a legtöbben azt sem tudják, hogy léteznek ilyen törvények, nemhogy fel tudnák sorolni őket. Bár nem gondolom, hogy létezne az a bizonyos lelki társ, azért azt sem mondom, hogy az udvarlás időszakában ne próbáljunk egy kivételes valakit találni – valakit, akivel illünk egymáshoz, akivel kialakul egy különleges kapocs. Aki egyedül van, abban szerintem legyen ilyen várakozás, sőt törekedjen olyan személyt találni, aki felé barátságot, mélységes vonzódást, szexuális vonzalmat érez, és akivel összeillik. Ezenfelül azonban úgy

vélem, egy életre szóló kapcsolat legkisebb szelete az, hogy találjunk valakit, akivel együtt járhatjuk a házasság útját. Egy nagyszerű házasság többnyire arról szól, hogy két ember elkötelezi magát egymás iránt, majd alkalmazza a szeretet, elfogadás, türelem, megbocsátás, áldozathozatal és önzetlenség elveit ennek az elkötelezett kapcsolatnak a gazdagítására. A házasság inkább a munkáról szól, mint az isteni szerencséről; inkább arról, hogy találjunk valakit, akit szerethetünk, mint arról, hogy találjunk valakit, aki betölti a listánkon szereplő összes személyes szükségletünket.

2. A megfelelő nézőpont

Nincs gyorsjavító szett a boldog házassághoz.

Talán körülnézve látunk boldog párokat, és felmerül bennünk a kérdés: Mi lehet a titok? Hogy csinálták? Tud valaki mutatni nekem valami új módszert, amellyel elnyerhetem azt a meghittséget és szeretetet, amelyre úgy vágyom? Sokan

nyúlnak

könyvekhez

vagy

vesznek

részt

szemináriumokon abban a reményben, hogy elsajátíthatnak valamilyen új módszert, amely majd segít megtapasztalniuk a valódi megelégedettséget a házasságban. De mi van akkor, ha a jobb kapcsolati módszerek és praktikák nem érnek el a házassági problémák gyökeréig? A kommunikációt és meghittséget javító módszerek elsajátítása nyilván segíthet egy házasságnak a növekedésben (ezért írtam meg ezt a könyvet is), de mi van akkor, ha mindez csupán másodlagos? Azt hiszem, az emberek sokszor nem megfelelő nézőpontból tekintenek a házasságra, a társukra és egyáltalán a szerelemre. Sőt olyan nézőponttal rendelkeznek, amely árt a házasságuknak. A gondok nem a vétkes házasságból fakadnak, és nem is annak a hibájából, akivel házasságot kötöttünk; a problémák abban gyökereznek, ahogyan tekintünk a házasságra. Az, ahogyan a házasságunkra nézünk, mindig felülírja azt, amit teszünk benne – amit teszünk, az csupán másodlagos. Érdemes lenne megkérdeznünk magunktól: „Nem lehet, hogy valamit mélyebb, alapvetőbb módon kellene látnom – hogy egy kicsit másképp kellene néznem a házasságra, és kész?” Azt akarom ezzel mondani, hogy a házasság inkább belülről kifelé

irányuló folyamat, mint kívülről befelé. Ha kívülről befelé ható folyamattá alakítjuk, annak az a veszélye, hogy valójában előidézzük saját áldozatszerepünket és érzelmi bénultságunkat, amikor a módszereink és házasságjavító praktikáink nem válnak be. A

lényeg

az,

hogy

nincs

gyorsjavító

szett

a

boldog

házassághoz. Ha az erős házasság létrehozásáról van szó, az összes házasságjavító módszer és a viselkedés megváltoztatása csupán aszpirinként vagy sebtapaszként működik. Később beszélünk majd rengeteg olyan lépésről, amely gazdagabbá teheti a házasságot, de az igazán kemény munka arról szól, ami a saját két fülünk között zajlik – a házassággal szemben támasztott elvárásainkról. A helytelen gondolkodás mindig rossz eredményt szül,

és

ahányszor

az

elvárásaink

eltérnek

attól,

amit

tapasztalunk, érzelmileg összeomlunk. Akkor hát mi a helyes nézet a házasságról?

Anyaszült meztelenül Bizonyos értelemben a házasság a nagy leleplező, mert itt egymás szoros közelségében élünk. Ha valaha szeretnénk alaposan megismerni embereket, menjünk el velük kempingezni egy hétre! Nemcsak mi ismerjük meg őket, hanem ők is minket. A valódi énünk valamiképpen elkezdi elődugni a fejét, ahányszor csak hosszabb időn át közel kerülünk másokhoz. Mindig nagyon árulkodó az, ahogyan óvatlan pillanatokban, a ránk nehezedő

nyomás hatására viselkedünk. A legtöbben egészen ügyesen tudjuk elfedni negatív oldalunkat normál körülmények között, még saját magunkkal is el tudjuk hitetni, hogy jobbak vagyunk, mint amilyenek vagyunk valójában. Ám a szoros kapcsolatok kiugrasztják a bokorból igazi énünket. Különösen igaz ez a házasságra. A Szentírás azt mondja, hogy kezdetben Ádám és Éva „mezítelenek voltak (…); de nem szégyellték magukat”.

[1]

Egy

nyílt, kendőzetlen kapcsolatban ha valamit meg kell beszélni, azt megbeszélik. Ha valamit meg kell oldani, azt megoldják. (Ki akar meztelenül vitatkozni?) A nyílt kapcsolat azt jelenti, hogy megbeszéljük a félreértéseket és téves közléseket, valamint azt is, hogyan érez az egyik azzal kapcsolatban, amit a másik csinál. Egy szégyenkezéstől mentes kapcsolatban a férj és a feleség még azt is

megkockáztatja,

hogy

felfedi

eltérő

megközelítését

a

szeretetről, barátságról és általában az életről, és mindezt nyíltan teszi – terelés és torzítás nélkül. Isten

szándéka

a

házassággal

kapcsolatban

az,

hogy

(úgymond) „meztelenek” legyünk – hogy előjöjjön mindaz, amiben egyediek és egymástól különbözőek vagyunk. Csakhogy a bűn változtatott az ezzel kapcsolatos készségünkön. A bűnnek az emberiségre gyakorolt hatása miatt a legtöbben kellemetlennek találják a házasság leleplező jellegét, azt szeretnénk inkább, hogy a házasság elfedjen. Nem azért lépünk a házasságba, hogy szembenézzünk önmagunkkal, azért házasodunk meg, hogy eltávolodjunk önmagunktól, álcázzuk a kilétünket. Előfordult

már,

hogy

elsétáltunk

egy

tükör

előtt,

és

megdöbbentünk vagy megrökönyödtünk a látványtól? Furcsán felállt a hajunk, kilátszott a bugyink szegélye, nyitva volt a sliccünk, vagy tojásdarabkák szorultak a fogaink közé. A tükör életmentő lehet. Ha nincs az a tükör, talán egész nap nevetséges látványt nyújtva masírozunk. A házasság is tükör. Ha ilyen közel élünk valakihez, elénk tárul a kép arról, hogyan nézünk ki valójában. Észrevesszük, hol kell alakítanunk és változtatnunk. Sajnos sokan azt várják, hogy a házasság jobbnak mutassa őket, és ne pont azt fedje fel, ahol nem mutatnak olyan jól. Ráadásul ahelyett, hogy meglátnánk, nekünk hol kell változnunk, inkább kivetítjük a magunkról meglátott negatív képet a társunkra, és rámutatunk, neki hol kell megváltoznia: „Annyira idegesítő… Lusta, trehány fráter… Nem akarok én így viselkedni, de ő kihozza belőlem a legrosszabbat.” Ádám így játszotta a hibáztatás játszmáját: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem.”[2] Ha úgy véljük, hogy a társunk azért van a házasságban, hogy mi jobbnak tűnjünk mellette, ahelyett, hogy tükörként segítene meglátnunk,

kik

vagyunk

valójában,

a

házasságunkat

alkalmatlannak fogjuk tekinteni, ahányszor csak valamelyik hibánk a felszínre kerül. Mint a gonosz mostoha a Hófehérkében, aki dühös lett a tükörre, amikor az nem azt mondta, amit ő hallani szeretett volna, mi is a tükröt – a házastársunkat – kritizáljuk a házasságban. A végén azt továbbítjuk felé: „Ez a házasság nem jó. Valamit rosszul csinálsz. Rendbe kell ezt hoznunk.” Ha egyszer kialakult bennünk a belső meggyőződés, hogy

rossz a házasságunk, soha nem leszünk képesek kívülről megváltoztatni, akármennyit dolgozunk is a hozzáállásunkon vagy a viselkedésünkön. A bajba jutott házasságban élők ritkán mérik fel, hogy a rossz házasságból külső nyomásra soha nem lesz jó házasság. A külső házasságjavító módszerek nem működnek, hacsak nem kezdjük el megváltoztatni a házasságról alkotott nézetünket. Milyennek látjuk most a házasságunkat? Drágának tartjuk? Megbecsüljük, értékeljük – úgy, ahogy van? Ha alapvető gond van a házasságról alkotott felfogásunkkal, akkor kudarcot fog vallani az összes stratégia, kárba vész az összes energia, amelyet bevetünk. Ha először – feltételek nélkül – nem becsüljük meg a házassági egységünket, minden taktikánk csupán manipulatív stratégiának bizonyul, amellyel rá akarjuk venni a társunkat, hogy azt tegye, amit mi akarunk. Erről pedig lerí az álságosság és kétszínűség. Azért kell dolgoznunk a házasságunkon, mert hisszük, hogy értékes, nem pedig azért, mert próbáljuk értékessé tenni.

Nem megfelelő hely Előfordult már, hogy úgy terveztük: találkozunk valakivel egy bizonyos

étteremnél,

várakoztunk?

Mielőtt

aztán leültünk,

figyelmetlenségből alaposan

máshol

szétnéztünk

az

étteremben, hogy biztosan nem ért-e oda előbb a barátunk. Aztán vártunk… és vártunk. Majd megint felálltunk, és átfésültük a

helyet, ezúttal még tüzetesebben. Nem esett le, hogy a szorgalom egyáltalán nem segít, ha nem a megfelelő helyen vagyunk. Megpróbáltunk pozitívan gondolkodni: „Biztosan elakadt a forgalomban… mindjárt ideér!” Nem is sejtettük, hogy a pozitív hozzáállás tehetetlen a helyzettel szemben. A végén pedig elfogott

a

bosszúság,

és

megharagudtunk

arra,

akivel

megbeszéltük a találkozót. Aztán jött a hívás. „Hol vagy?” – kérdezte a hang a vonal túlsó végén. Egy szempillantás alatt rádöbbentünk, hogy egész idő alatt rossz helyen voltunk. Az összes várakozás, szorgalmas keresés és pozitív hozzáállás mit sem ért. Sokan rossz helyen vannak mentálisan a házasságukkal kapcsolatban. Úgy véljük, a házasság az a hely, ahol a boldogság és a szerelem ígérete vár ránk, nem pedig az a hely, ahol megtanuljuk szeretni

egymást,

és

megtanulunk

szembenézni

lényünk

legcsúnyább részeivel. Úgy gondoljuk, a házasságban kellene megtapasztalnunk a vég nélküli romantikus szerelmet, ahol a férj a feleség legjobb barátja, és a feleség annyi szexet nyújt a férjének, amennyit az óhajt, és amikor csak óhajtja. Álom, édes álom! Csakhogy a házasság nem ez a hely! Ha mi itt tartózkodunk, akkor

rossz

várhatunk

helyen tovább.

vagyunk.

Várhatunk,

Dolgozhatunk

keresgélhetünk,

szorgalmasabban

és

gyorsabban, de hiábavaló a munkánk. Ha nem változtatunk a házasságról alkotott nézetünkön, a végén úgyis arra jutunk, hogy

a házasságunk hibás, rossz. Elkezdünk ilyen gondolatokat dédelgetni: Biztosan túl fiatalon házasodtam; biztosan nem a megfelelő személlyel kötöttem házasságot; ennek a házasságnak talán soha nem lett volna szabad létrejönnie; a házastársam bizonyára az antikrisztus másod-unokatestvére.

A megértésben rejlő erő Ha készek vagyunk megérteni egymást, abból új látás és remény fakad. Azonnal új erő tölt el bennünket, hogy elkezdjünk a házasságunkon dolgozni, még akkor is, ha hemzsegnek benne a gondok. Hadd világítsak rá egy történettel, mekkora erő rejlik a megértésben,

amely

támogat

a

hajlandóságunkban,

hogy

kitartsunk egy nehéz kapcsolat mellett! Volt egyszer egy kisfiú, aki édesanyjával és nagyapjával élt. A nagypapa nem volt túl idős, de kerekesszékhez volt kötve, és a karját is alig tudta használni. Az arcán csúf sebhely éktelenkedett, és az ételt is nehezen nyelte le. A kisfiú feladata volt mindennap bemenni a nagyapja szobájába és megetetni őt az ebéddel. A kisfiú ezt hűségesen tette, de nem túl nagy örömmel. Meglehetősen nagy kosszal járt nagyapát megetetni. Ahogy a fiú serdült, egyre nagyobb tehernek érezte ezt a feladatot. Egyik nap beviharzott a konyhába, és kijelentette, hogy elege van.

– Mostantól etesd te nagyapát! – vágta oda az édesanyjának. Anyja végtelen türelemmel abbahagyta a házimunkát, intett a fiának, hogy üljön le, majd így szólt hozzá: – Már kész fiatalember vagy! Ideje, hogy megtudd a teljes igazságot

nagyapáról.

Tudod,

nem

mindig

volt

ő

kerekesszékhez kötve. Sőt, igazi sportoló alkata volt. Ám amikor te kicsi voltál, történt valami. A fiú előredőlt a székén, úgy figyelt. Anyja könnyek között folytatta: – Tűz ütött ki. Apád a pincében dolgozott, és azt hitte, te fent vagy velem. Én azt hittem, hogy lent vagy apáddal. Mindketten kiszaladtunk a házból, és te fent maradtál. Nagyapád éppen nálunk járt látogatóban. Ő ismerte fel elsőként, mi történt. Szó nélkül visszaszaladt a házba, megkeresett téged, nedves takaróba csavart, és rohant kifelé a lángok között. Épségben odahozott téged hozzánk. Be kellett szállítani a balesetire, mert másod- és harmadfokú égési sérüléseket szenvedett, és füstmérgezést is

kapott.

Azért

került

ilyen

állapotba,

mert

aznap

megmentette az életedet. A történet végére a fiú szeme is megtelt könnyekkel. Nem tudta ezt, a nagyapja sosem mondta el neki. De ettől kezdve minden különösebb erőfeszítés nélkül megváltozott a hozzáállása. Egyetlen zokszó nélkül fogta a tálcát, és vitte az ebédet a nagyapjának.[3]

Ha egyszer megérti valaki, miért viselkedik úgy a férje, vagy miért gondolkodik úgy a felesége, máshogy fog érezni vele kapcsolatban, még ha nem is változik igazán semmi. Az együttérzést állhatatosság kíséri – mindez azért, mert már értjük a másikat. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos a megértés.

Küzdelem a megértésért A következő oldalakon kemény munkával igyekszem segíteni, hogy megértsük, mi zajlik a házasság intézményében: mit gondolnak a férfiak, mit gondolnak a nők; mit várnak el a férfiak, mit várnak el a nők; hogyan vannak összerakva a férfiak és hogyan a nők, és így tovább. Bizonyos értelemben a házasság egy kozmikus vicc, annyira különbözünk egymástól! Ha azonban a házasság a gyengeség és a bűn felfedéséről szól, ha a házasság kihívás, hogy önmagunkon túllépve igazán szeressünk egy másik embert, ahogyan én állítom, akkor a megértés gyümölcse, az újonnan felfedezett energia és erő segít a feladatban, hogy kijöjjünk egymással – hasonlóan ahhoz a váltáshoz, amely az unokában végbement azon a sorsdöntő napon. Merjünk hinni abban, hogy a házasság jó; hogy az a házasság is jó, amelyikben benne vagyunk! Merjük kérni Istent, hogy segítsen nekünk értékelni, megbecsülni a házasságunkat, őrizni az elkötelezettséget iránta, még akkor is, ha időnként úgy érezzük, hogy zaklatottak vagyunk, anyaszült meztelenek, és a

szükségeink nincsenek betöltve. Amíg nem rendelkezünk helyes nézőponttal a házasságról, kudarcot vallanak a megjobbítására irányuló erőfeszítéseink. Ha viszont helyesen látjuk a dolgokat, az erőfeszítéseink valós, tartós, hiteles változáshoz vezetnek, ez pedig az egészségesebb, erősebb házasság táptalaja.

Második rész

A házassági fizika alaptörvényei

3. A házassági fizika

A válások száz százaléka házassággal kezdődik. A házasság veszélyes lehet.

A válások száz százaléka házassággal kezdődik. A házasság veszélyes lehet. De nem muszáj kudarcot vallania. Tehetünk azért,

hogy

a

szerelem

szikrái

újra

fellobbanjanak

a

házasságunkban. A jó hír az, hogy a kapcsolatokra ható törvényszerűségek nem veszik figyelembe, hogy alacsonyak, magasak, karcsúak, kövérek, fiatalok, idősek vagy jóképűek vagyunk-e, vagy egy picit kevésbé sármosak. Ahogyan korábban már említettem, a fizika alaptörvényei mindnyájunkra

hatnak.

És

ahogyan

a

fizika

törvényei

mindenkire hatnak függetlenül attól, hogy ki az illető vagy miben hisz, ugyanígy van ez a házassági fizika törvényeivel is. Félreértés ne essék, én hiszek abban, hogy a kegyelem, ami Isten meg nem érdemelt jóindulata, előnyhöz juttat bennünket az életben, de a restséget vagy hanyagságot nem igazolja. Isten nem azért nyújt kegyelmet, hogy trehány alakok legyünk. Úgy gondolom, hogy a kegyelem akkor juttat előnyhöz, amikor már megtettünk minden tőlünk telhetőt, és bízunk abban, hogy ő kézbe veszi az erőfeszítéseinket, és az általában elvárhatónál többet cselekszik – mint annak a fiúnak az esetében, aki odaadta Jézusnak az öt kenyeret és két halat.

[1]

A fiú odaadott mindent,

ami csak tőle telt, de az nem volt túl sok. Jézus viszont fogta azt a kevés ennivalót, és egy sokaságot jóllakatott vele. Ezt teszi a hit. Bízik Istenben, hogy ő többet cselekszik, mint amit mi valaha el tudtunk volna képzelni, miközben megtesszük, ami tőlünk telik, iránta való engedelmességből.

[2]

A nagy Pál apostol így írt: „De

Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok…” Azután azonban rögtön hozzátette: „…többet fáradoztam, mint ők mindnyájan.”

[3]

Akárhonnan

nézzük is, a hit nem a céltalanul ténfergőké. Ha azt akarjuk, hogy gazdagabb, nagyszerűbb házasságunk legyen, el kell tökélnünk, hogy felfedezzük és gyakorlatba ültetjük a kapcsolatokat igazgató törvényszerűségeket. És meg kell tanulnunk kerülni azokat a dolgokat, amelyek kifosztják és tönkreteszik a kapcsolatokat. Az alaptörvények megvitatása során

beszélek

majd

a

különbségekről.

Ahogyan

általánosítások.

Nem

férfiak

és

korábban

minden

nők már

érvényes

közötti

alapvető

említettem,

ezek

mindenkire;

egy

általánosítás azonban általában igaz. Akinek inge, vegye magára! Akinek nem, az lépjen tovább!

4. Első számú alaptörvény: A férfi és a nő nem teremtetett egyformának

Isten azt szeretné, ha büszkén mutogatnánk a különbségeinket, nem pedig veszekednénk miattuk.

Egy angol gyermekmondóka szerint Jack Sprat, a férj zsírosat nem ehetett, a neje soványat nem ehetett, így aztán kettecskén szépen tisztára nyalták a tányért – ahogy a rigmus mondja; vagy vitatkozva, veszekedve, boldogtalanul éltek – ahogy sokan. Spratékhez hasonlóan ünnepelhették volna a különbözőségüket, és élvezhették volna a szép tiszta tányért az étkezés végén, ahelyett,

hogy

csetepatét

indítanak.

De

az

túlságosan…

kompromisszumos lett volna. Sokkal természetesebben jön egymás támadása és bírálgatása azért, mert a másik másmilyen. A férfiak és nők közötti különbségek számtalan színben pompáznak és meglehetősen nyilvánvalók. Valójában az egyedüli közös bennünk alighanem az, hogy egy fajhoz tartozunk. Másként látjuk a világot, más az értékrendünk, és más szabályrendszer alapján működünk. Vegyük például a nyilvános mosdót! A férfiaknak egyetlen cél lebeg a szemük előtt, amikor kimennek a mosdóba: bemennek, elvégzik a dolgukat, aztán kijönnek; kerülik a szemkontaktust és a társalgást. A nők azonban a mosdót egyfajta közösségi térnek vagy terápiás helyiségnek tekintik. Egy nő, ha összefut egy vadidegennel a mosdóban, beszélgetésbe elegyedhet vele, mintha ő lenne a legújabb legjobb barátnője. A férfiak nem barátkoznak a mellékhelyiségben, ilyen egyszerűen nem fordul elő. A férfiak szexelnek; a nők szeretkeznek. A férfiak a dolgokat szeretik,

a

nők

az

embereket.

Amikor

egy

nő

eltéved,

útbaigazítást kér. A férfi nem téved el – az eltévedéstől ostobának

tűnne. A férfi esetleg tesz egy röpke kitérőt, amelytől hosszabb lesz az út, de nem téved el! A férfiak vadászok, a nők gyűjtögetők. A

férfiak

védelmeznek,

a

nők

gondoskodnak.

Ahogyan

hamarosan látjuk majd, a férfiaknak és a nőknek még az agyszerkezete is eltérő. Másképp gondolkodunk, másképp hiszünk, másképp kezeljük a stresszt, és másképp viselkedünk. Bámulatos, hogy ennek ellenére milyen sok férfi és nő nem hajlandó elismerni vagy megvitatni a két nem különbözőségét! Pedig ezek a különbözőségek képezik nemünk ujjlenyomatát. Ezek se nem jók, se nem rosszak, egyszerűen ilyenek vagyunk. A madár repül, a béka brekeg, a ló állva alszik, a férfi és a nő pedig azt csinálja, amit csinál. A szeretetteljes, bensőséges házassági kapcsolat teret hagy a nemek közti különbségeknek, anélkül, hogy feltételezné: a másik téved. Komoly érettségre vall, ha képesek vagyunk értékelni egy másik személy egyediségét – azt, amiben különbözik tőlünk. A legtöbben nem így teszünk, mert hajlamosak vagyunk a másokban észrevett különbségeket hibának vagy gyengeségnek látni. Gondoljunk arra például, milyen különbözően közelítik meg a problémákat a férfiak és a nők, és mennyire lenézzük egymást

emiatt!

A

férfiak

általában

véve

logikusan

gondolkodnak, a nők pedig többnyire érzelmesebbek. (Ez megint csak nyilvánvaló általánosítás, nem mindig helytálló, sőt néha az ellenkezője is igaz lehet.) Legbelül mélyen előítélet él bennünk a mások mássága miatt, ezért aztán az érző szívű feleség nem érti meg logikusan gondolkodó férje álláspontját. Nem olyan szavakkal jellemzi férjét, hogy „higgadt” vagy „józan”, hanem azt

gondolja: „Hogy lehet ennyire gonosz és érzéketlen? Egy szemernyi kedvesség sem szorult belé!” A férj is elköveti ugyanezt a hibát. Nem azt látja meg a feleségében, hogy megért másokat, és mélységesen törődik velük, hanem eltöpreng: „Vajon miért olyan zavaros a gondolkodása és az érzelmi beállítottsága? Képtelen leplezni az érzéseit. Abszolút észszerűtlenül viselkedik, és mintha egyáltalán nem tudná elviselni az ellenkezést!” Valójában mind a logikusan gondolkodó, mind az érzelmes típus tökéletesen képes megérteni egymást. Az érzelmes is rendelkezik logikával, és a logikusan gondolkodó is érez. Csakhogy mindkettő szívesebben hoz döntést a saját maga módján. Ez egyszerűen ízlés kérdése. Amint az érzelmes megérti, hogy a logikusan gondolkodónak is vannak érzései, és nem jég csörgedezik az ereiben, a logikus gondolkodó pedig megérti, hogy a másik sem kótyagos, hanem érti a logikát, már jó úton haladnak afelé, hogy eldönthessék: egy adott helyzetben melyik megközelítést érdemes választani. A lényeg az, hogy különbözőek vagyunk, de ha megtanuljuk megérteni és elfogadni egymást, egészen szép összhang alakulhat ki közöttünk. A különbségek megértése és elfogadása azonban nem valósul meg egykönnyen, ha ezeket a különbségeket rossznak vagy ostobaságnak tekintjük. Férjként és feleségként tehát keményen dolgozunk a társunkban észrevett „hibák” kijavításán – hogy a másik felünket pont olyanná tegyük, mint mi. Feltételezzük, hogy a nemünk jellegzetességei mindkét nemre nézve „helyesek”. Az igazság azonban az, hogy a férfiakból pocsék nők lennének, és a nőkből pocsék férfiak.

Sajnos ütközünk

manapság a

kultúránkban

nemi

elég

különbözőségek

nagy

ellenállásba

beazonosítása

vagy

megvitatása – hát még az ünneplése! – terén. A huszadik század nagy részében az volt az általános nézet, hogy a férfiak és nők közötti különbségeket a társadalom generálja. A társadalmi nyomás hatására játszottak babákkal és öltöztek rózsaszínbe a lányok, illetve tologattak teherautókat és birkóztak a sárban a fiúk. Az 1980-as évek óta robbanásszerű fejlődésnek indult biológiai kutatás azonban azt mutatja, hogy a férfiak és nők közötti jól körülírható különbségeket nem elsajátítjuk és nem a társadalom generálja – hanem egyszerűen csak vannak. Ha a kisfiúkat és kislányokat egy lakatlan szigetre tennénk, a kislányok botokból és fákból babákat eszkábálnának, és papástmamást

akarnának

játszani,

a

fiúk

pedig

morognának,

vadásznának és vezetőt választanának. A fiúk versengenek, a lányok együttműködnek. A kutatás rámutat, hogy a férfiak és a nők

úgy

vannak

összerakva,

hogy

bizonyos

módokon

viselkedjenek, mint ahogyan az állatok ösztönösen viselkednek különféle környezetben. Egyik mód sem jobb, mint a másik, egyszerűen csak más. Ha

nem

vagyunk

hajlandók

megérteni

és

értékelni

különbözőségünket, vagy megpróbáljuk elfedni, az tragédiához vezet. Annak zűrzavar, konfliktus és boldogtalanság lesz a következménye. Ha a házasságban valaki nem lehet az, aki; vagy úgy érzi, hogy kirekesztik azért, mert az, aki, akkor vagy színleléshez fordul, vagy szembeszáll, vagy elmenekül. De

minden

házasságban

van

remény

a

bensőséges

kapcsolatra. Ha dolgozunk azon, hogy megértsük, hogyan gondolkodik az életről az, akivel összeházasodtunk, az energiával tölti meg a kapcsolatunkat. Nagy öröm a számomra, hogy a hétvégi szemináriumaim során láthatom, amint párok ezreinek formálódik át a házassága; nem azért, mert valami tényleg megváltozik, hanem a megértés miatt. Kezdenek rájönni a miértre

azok

mögött

a

dolgok

mögött,

amelyek

miatt

legszívesebben megfojtanák a másikat, és ez adrenalinlöketként hat a kapcsolatukra. A megértés fantasztikus dolog. Furcsa. Semmi nem változik meg igazából – nem alakultak ki új minták, és nem vezettek még be új gyakorlatokat –, ezek a párok mégis egészen más szemmel kezdenek nézni egymásra. A szó szoros értelmében újra beleszeretnek egymásba! Hadd osszak meg egy Stephen Covey-történetet, amely jól szemlélteti, milyen erővel hat a megértés az érzelmeinkre: Emlékszem, amikor egy vasárnap reggel a New York-i metrón átéltem egy mini-paradigmaváltást. Az emberek hallgatagon üldögéltek – egyesek újságot olvastak, mások gondolataikba révedtek, és volt olyan is, aki lehunyt szemmel pihent. Az egész kép csendes, nyugodt látványt nyújtott. Aztán egyszer csak belépett a metrószerelvénybe egy férfi a gyermekeivel. A gyerekek olyan hangosan zajongtak, hogy azonnal megváltozott az egész légkör. A férfi leült mellém, lehunyta a szemét, mint aki tudomást sem vesz a helyzetről. A gyerekek kiabáltak, dobálóztak, még az újságot is kitépték az emberek kezéből. Nagyon zavaró

volt. A mellettem ülő férfi mégsem tett semmit. Nehezemre esett, hogy ne érezzek bosszúságot. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen érzéketlen, és hagyja, hogy a gyerekei ennyire elvaduljanak, miközben ő nem tesz semmit, és egyáltalán nem vállal felelősséget érte. Könnyű volt felmérni, hogy a metrón mindenki más is ilyen bosszúságot érzett. Végül odafordultam a férfihoz, és – én úgy éreztem – nagy türelemmel és visszafogottsággal megszólítottam: – Uram, a gyermekei sok embert zavarnak. Nem tudná egy kicsit visszafogni őket? A férfi felnézett, mint aki most vesz először tudomást a helyzetről, és halkan így szólt: – Jaj, igaza van! Biztosan tennem kellene valamit. Most jövünk a kórházból, az édesanyjuk egy órával ezelőtt halt meg. Nem tudom, mit gondoljak, és azt hiszem, ők sem tudják, hogyan kezeljék a dolgot. El tudják képzelni, mit éreztem abban a pillanatban? Bekövetkezett a paradigmaváltás. Hirtelen másképp láttam a dolgokat, és mivel másképp láttam, másképp gondolkodtam, másképp éreztem, és másképp viselkedtem. Elillant a bosszúságom. Már nem kellett azon aggódnom, hogyan tartsam kordában a hozzáállásomat vagy a viselkedésemet, a szívem megtelt a férfi fájdalmával. Elöntött az együttérzés. – Most halt meg a felesége? Igazán sajnálom! Akar beszélni róla? Miben tudnék segíteni? Egy szempillantás alatt minden megváltozott.[1]

Nem teremtettünk egyformának Mai modern kultúránkban azonnal védekező álláspontot veszünk fel, ha szóba kerül a nemek különbözősége. Amikor én azt mondom, hogy a férfiak és a nők nem egyformák, azzal nem azt sugallom, hogy a férfiak jobbak, mint a nők, vagy fordítva, vagy hogy az egyik nemnek több lehetőséget kellene adni, mint a másiknak. Azt mondom, hogy a két nem közötti különbségeket feltétlenül szükséges elismernünk és megértenünk ahhoz, hogy sikeres házasságunk lehessen. Akik a két nemet uniformizálni akarják, azok mindkét nemmel szemben méltánytalanul járnak el, mert figyelmen kívül hagyják a férfiak és nők közötti alapvető különbségeket. A nyelvtől kezdve az uniszex divaton át mindent újraterveztek, hogy megkíséreljék elfedni, mennyi mindenben különböznek egymástól a férfiak és a nők. Fontos dolog szembeszállni a nemi előítéletekkel, de amikor valakik megpróbálják kiiktatni a nemek megkülönböztetését, úgy gondolom, az nagy hiba. Egyenlő bánásmód illeti meg a férfiakat és a nőket tisztelet, lehetőség, fizetés, befolyás és hasonlók tekintetében, ez politikai vagy erkölcsi egyenlőség. A nemek közti lényegi különbségek azonban a teremtés rendjéből fakadnak, és tudományosan könnyen igazolhatók. Nem szabad semmibe vennünk ezeket a különbségeket, vagy az elfedésükkel próbálkoznunk. Ha így teszünk, azzal szabotáljuk a férfi-női kapcsolatokat. Nem véletlenül utalunk úgy egymásra, mint „ellenkező” nemre. A teremtés célja soha nem az egyformaság volt. Isten

teremtett rendje telis-tele van különbségekkel. Ő szereti a sokféleséget. Minden hópehely más és más. Nemcsak egyfajta páfrányt alkotott, hanem tizennégyezer különböző fajtát. A csillagászok becslései szerint legalább egymillió különböző csillagrendszer található az égnek abban a szeletében, amelyet a Göncölszekér közrefog. Isten élvezi, hogy a férfiak és a nők különböznek, és azt hiszem, hogy azt szeretné, ha mi büszkén mutogatnánk a különbségeinket, nem pedig veszekednénk miattuk.

Azt

akarja,

hogy

„meztelenek”

legyünk,

ha

a

különbségeinkről van szó.

Az eredeti állapot Amikor az első férfi találkozott az első nővel, vonzalom támadt köztük. A Biblia azt mondja, hogy Ádám egyetlen pillantást vetett Évára, és lényegében azt mondta: „Na, egy ilyenért otthagyja a srác az anyját meg az apját is!”

[2]

Őszinték,

nyíltak és meztelenek voltak egymás előtt, és nem szégyellték. Nem volt belharc, és nem hibáztatták egymást. Élvezetes állapot volt. Ám ekkor színre lépett a bűn. Attól a pillanattól fogva, hogy megjelent a bűn, a férfi és a nő eltávolodott

egymástól,

„fügefaleveleket

ágyékkötőket készítettek maguknak”.

[3]

fűztek

össze,

és

A mezítelenség már

túlságosan kockázatos volt. Érdekes megfigyelni, hogy mit takartak el. Nem a szájukat fedték el, pedig a szájuk részt vett a

bűnben. Nem a kezüket fedték el, bár azzal vétkeztek. Azokat a részeket rejtették el, amelyekben különböztek egymástól. Miért? Mert leggyakrabban a más ad tápot az ítélkezésnek és az elutasításnak. Hajlamosak vagyunk szembefordulni azokkal, akik mások, mint mi. Amint

bejött

a

bűn,

az

első

házaspár

szembefordult

egymással, és bevezették egymás hibáztatásának gyakorlatát. Ádám ridegen megjegyezte, hogy az Istentől kapott „asszony” a vétkes a zűrzavarért. Éva azt mondta, hogy a kígyó vette rá. Azóta a másik fölé kerekedés lett a cél, de Isten eredeti terve nem ez volt.

A különbségek ünneplése Tömérdek energiát felemészt, hogy az emberek igyekeznek elkendőzni a férfiak és nők közti különbségeket (igazi szakértők lettünk a fügefalevél-divat terén). Van valami a bűnben, ami miatt biztosítani szeretnénk, hogy a különbözőségünket senki ne vegye észre. De mi a helyzet akkor, ha Isten éppen azt akarja, hogy elismerjük, sőt ünnepeljük a különbségeinket? Azt hiszem, azért nem akarjuk beismerni őket, mert amikor szóba kerülnek, az emberek azonnal valamilyen ítéletet alkotnak ezekről a különbségekről. Az ember valamiért szeretné azt hinni, hogy van egyvalami, ami a „legjobb”, vagyis ami minden másnál jobb. Azt gondoljuk, hogy valaminek vagy valakinek a rakás csúcsán kell lennie. Ezért aztán folyton összehasonlítgatunk és ítéletet

alkotunk. Ha egy dologról kimondjuk, hogy csodálatos, a másik már közel sem annyira az. Ha nyíltan tudunk beszélni a különbségeinkről, meg fogjuk tanulni, hogyan élvezhetjük és ünnepelhetjük őket igazán. Ha nem tudunk „mezítelenek” lenni és elismerni, mennyire mások vagyunk, soha nem tudjuk átélni a valódi intimitást a házasságunkban. Csupán szerepet fogunk játszani. Lehet, hogy amikor

először

nekilátunk

különbözőségeinket,

akkor

felfedezni konfliktusok

és

megvitatni

támadnak,

ám

a a

konfliktus végül utat enged a hálának és az ünneplésnek. Ha nem adunk teret a társunknak arra, hogy önmaga legyen, akkor is jön a konfliktus, de akkor meg is marad. Jusson eszünkbe ez a törvény, amikor legközelebb azzal szembesülünk, hogy az elvárásainkat nem tölti be a másik: A férfi és a nő nem teremtetett egyformának!

5. Második számú alaptörvény: A férfiak és a nők másképp gondolkodnak

Nyugalmi állapotban a férfiagy elektromos tevékenységének hetven százaléka leáll.

A férfiak és a nők különbözők. Ez egyszerűen így van. A testünk nyilvánvalóan más, de más a viselkedésünk, és – mint kiderült – másmilyen az agyunk is. Miért teremtett Isten ennyire különbözőnek bennünket? Két ok miatt: 1) azt akarta, hogy mindkét nem szembesüljön saját magával, és felfedezze saját erősségeit és gyengeségeit; és 2) azt akarta, hogy megtanuljunk egymás erősségeire támaszkodni, mert így egymás gyengeségeit kiegészíthetjük. őszintén,

Szembenézni

leplezetlenül

nyugtalanító

vállalkozás.

saját

beszélni Ha

magunkkal a

–

nyíltan,

különbségeinkről

azonban

letagadjuk

– a

különbségeket, az végső soron tönkretesz bennünket. Ha tisztában vagyunk azzal, milyen különböző módon gondolkodnak és éreznek a férfiak és a nők, akkor pontosabban tudjuk értelmezni, mi folyik ténylegesen a házasságunkban. A világról alkotott képünk befolyásolja, hogyan értelmezzük a dolgokat. Képzeljük el, hogy egy marslakó végignéz egy választást a földön! A marslakó úgy vélné, az emberi lények egyszerűen papírfecniket pakolgatnak kis fémdobozokba. Egy érintett politikus ugyanakkor azt gondolná, hogy nagyon kiélezett verseny zajlik, amely kihat a megélhetésére. Egy jövőbeni történész pedig ugyanazt a választást esetleg fordulópontként értékelné, melynek során az adott ország egyik korszakból átlépett egy másikba. A lényeg: a nézőpontunk befolyásolja a történtekről alkotott fogalmunkat. És végső soron meghatározza a reakciónkat.

Az egész egy nagy félreértés John Gray szavaival élve a férfiak a Marsról származnak, a nők pedig a Vénuszról. Vagyis két teljesen eltérő világnézetet képviselünk. A különbségek „a fejünkben” vannak, nem „a szívünkben”. Ha merészelnénk megtanulni, hogyan gondolkodik az ellenkező nem, kevesebb időt töltenénk azzal, hogy a másikat vádoljuk, mert baj van a „szívével”, és több időt szánnánk annak megvitatására, hogy egy-egy adott helyzetben melyik „fej” látása helyénvalóbb. szinergiát.

Így

valójában

Megismerni

az

megtapasztalhatnánk egyes

nemekre

egyfajta jellemző

gondolkodásmódot, és megtanulni ezek megvitatását, vagy akár még ünnepelni is őket, majdnem olyan, mint elsajátítani egy idegen nyelvet. A háborúk általában félreértésből erednek. Ha dolgozunk a megértésen, elkerülhetjük a százéves háborút, és ténylegesen megtapasztalhatjuk, milyen a boldog házasság. Akik nem tanulják meg egymás „nyelvét”, azok végül azt fogják látni, hogy kapcsolati energiájuk elvész a fordítás során. Ha félreértjük társunk tetteit, azt fogjuk hinni, hogy a lelkében rejtőzködő sárkányok ólálkodnak – valami „mélyebb” dolog zajlik a felszín alatt, ami nem jó. Ezért szoktunk „szívbeli” problémákat kreálni olyan dolgokból, amelyek alapvetően „fejbeli” gondok. Vegyük például azt, ahogyan a férfiak és a nők az érzésekre tekintenek. A férfiak általában nem igazán szokták megosztani az érzéseiket a feleségükkel – vagy, ami azt illeti, bárkivel is. Sok nő a férfiaknak ezt a szűkszavúságát „szívbeli” problémának tartja.

„Valami baj van, csak nem hajlandó beismerni – gondolja a nő. – Sárkányt szimatolok a közelben!” Ami még rosszabb, ezt a problémát úgy fordítja le magának: „Nem szeret engem.” Miért? Azért, mert ha egy nő nem beszél az érzéseiről, akkor azért teszi, mert belebetegedett a szíve, vagy pedig már nem törődik az egésszel.

Könnyű

kivetíteni

a

másikra,

hogy

mi

miért

viselkednénk egy adott módon, de ez még nem jelenti azt, hogy jogos így tenni. Az ítélkezés azt jelenti, hogy önkényesen indítékot tulajdonítunk egy tettnek, amikor pedig fogalmunk sincs arról, hogy az illető valójában miért tette. Jézus azt mondta: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!”[1] A férfiaknak is vannak hasonló gondolataik a nőkről. Ha a feleség megpróbálja „megjobbítani” a férjét vagy a kapcsolatukat, azt a férj kritikának veszi. Egy férfi mindig bírálatnak veszi a kéretlen tanácsot. Felesége próbálkozásait így értelmezi: „Miért kritizál? Nem is tettem semmit, amivel ezt kiérdemelném!” Feltételezi, hogy a feleségénél valami „szívbeli” probléma van, amivel a feleség nem hajlandó szembesülni. Már megint egy sárkány. Levonja a következtetést, ha mégoly igazságtalanul is: a felesége a boszorkák klubjának hivatalos tagja. Az ítélkezés mindig meggátolja, hogy igazán megértsük egymást, ezenkívül táplálja az elidegenedést és a konfliktust. Ideje felismernünk: a félreértett cselekedetek valójában abból fakadnak, hogy a társunk másképp dolgozza fel az információkat.

A két agy meséje

A nap híre: mindkét nem igenis rendelkezik aggyal. A kettő azonban egészen másképp működik. Bár az aggyal kapcsolatos különbségek kutatása nem friss keletű dolog, a különbségek modern kori (és fejlettebb) vizsgálata az 1960-as években indult meg, amikor a kutatók először vették észre, hogy a hipotalamusz preopticus régiója jelentősen nagyobb a férfiaknál, mint a nőknél. Azóta a képalkotási technológia megkönnyítette a férfi és női agy közti különbségek feltérképezését. Az 1990-es évek számítanak az agy évtizedének, mert a kutatás világszerte hatalmas méreteket öltött. Hogy mit találtak a tudósok? Minél mélyebbre ástak, annál inkább rájöttek, hogy igenis nagy különbségek vannak a férfiagy és a női agy között. A férfiak általában jobbak a rendszerelemzésben, míg a nők ügyesebben dekódolják a környezetet, illetve az emberek érzéseit (empatikusabbak).

Vitathatatlan

bizonyítékok

vannak

arra

nézve, hogy ezek a jellegzetességek biológiai, nem pedig kulturális eredetűek. Bár

a

férfiak

agysejtjeinek

száma

négy

százalékkal,

agyszövetük tömege pedig körülbelül száz grammal több, mint a nőké, a nők agysejtjei között több a dendritkapcsolat. A női agyhoz nagyobb kérgestest (corpus callosum) tartozik, ami lehetővé teszi, hogy a jobb és bal agyfélteke között gyorsabb legyen az adatátvitel, mint a férfiaknál. Valamikor a terhesség tizennyolcadik és huszonhatodik hete között indul be a fiúbaba hormontermelődése (tesztoszteron), ami leállítja az említett kéregtest további fejlődését. Ezért fejletlenebb a fiúknál a két agyfélteke közötti kommunikáció. Ez nagyon fontos a két

agyféltekében történő tevékenységek szempontjából. Az agy bal féltekéje tartalmazza az agy logikai és érvelő központját, a jobb oldal pedig az érzelmeket, érzéseket, a szépségre és a társas kapcsolatokra vonatkozó megítéléseket. A férfiaknak mintegy nyolcvanöt százaléka végül balféltekés gondolkodó lesz, rendkívül logikus módon közelítik meg az életet, és ez kihat arra, ahogyan a problémákat megoldják, és ahogyan a kapcsolatokban viselkednek. Következésképpen a férfiak nagyon feladatközpontúak. Nem arról van szó, hogy a jobb agyféltekés funkciók, például az esztétikai megítélés vagy az érzések,

amelyek

az

erős

kapcsolatokhoz

szükségesek,

lehetetlenek a férfiak számára, de mi kevésbé jól működünk a jobb oldalról, amikor pedig mégis megpróbáljuk, egy parányit mesterkéltnek

hat.

Hogy

miért?

Azért,

mert

hatalmas

mennyiségű koncentráció és energia szükséges ahhoz, hogy egy férfi le tudja küzdeni a balféltekés beállítottságát. Mi, férfiak, nem tudunk egykönnyen „kapcsolatba lépni” az érzéseinkkel, és pontosan ezt a küzdelmet szokták a nők félreértelmezni és hazugságnak vélni. Pedig a férfiak nem feltétlenül hazudnak, amikor szélhámosnak tűnnek, csak nem tudnak könnyedén váltani a bal és a jobb agyfélteke között, mivel náluk a két agyfélteke közötti kapcsolat sokkal fejletlenebb. A férfiak tehát egyoldalú gondolkodásra születtek. Vagy a jobb, vagy a bal agyféltekével gondolkodunk, de csak ritkán egyszerre

a

kettővel.

Valahogy

olyan

ez,

mintha

két

számítógépünk lenne – egy a bal, egy pedig a jobb vállunkon –, de nem lenne csatlakozókábel a kettő között. Mindkettő működik,

csak nem kommunikálnak egymással értelmes módon. A nőknél ezzel szemben nincs ilyen szakadás a két félteke között. Ezenfelül az ösztrogén nevű női hormon arra készteti az idegsejteket, hogy még több kapcsolódást növesszenek az agyon belül, illetve a két félteke között, amíg a lánymagzat még a méhben van. A nőknél az összekötő szövet nem fejlődik vissza, a két agyfélteke tehát kölcsönös kapcsolatban áll egymással, és együtt dolgozza fel az információt. Ennek köszönhetően a nők többféle szempontból dolgozzák fel a környezetüket. A logika és az érvelés mellé társulnak az érzések és a kapcsolatok – ez így együtt pedig jóval összetettebb, mint a férfigondolkodás. Ezért van az, hogy a nők sokkal inkább tisztában vannak az érzéseikkel, és könnyebben ki is tudják fejezni azokat, mint a férfiak. Erősebb képességük van a kötődésre és a másokhoz való kapcsolódásra. Ezért van az, hogy elsődlegesen a nők viselik gondjukat a gyermekeknek. Nincs a földön olyan társadalom, ahol ezt a szerepet főleg a férfiak vállalják. Az agybeli különbségek miatt a nők szaglóérzéke, hallása és látása élesebb, mint a férfiaké. Ezek alapján gondolja sok nő úgy, hogy agyuk erősebb

kapcsolódási

rendszere

miatt

hatékonyabbak

és

eredményesebbek, mint a férfiak. A férfiak viszont úgy gondolják, hogy ez egy hibás vezetékezés, és a két félteke önálló és kirobbanó teljesítményét ez a túlbonyolított kapcsolódási rendszer csak hátráltatja.

Bedobozolás

A férfiak agya specializálódott. Rekeszekre van osztva. A két félteke elkülönülésének köszönhetően a férfiaknak egyszerre egy dologra kell összpontosítaniuk. Ha egy olvasó férfi agyáról megfelelő agyi képalkotó vizsgálatot csinálnak, akkor azon az látszik, hogy gyakorlatilag süket. Mielőtt egy férfi felvenné a telefont, meg kell kérnie mindenkit, hogy csendesedjen el, a televíziót is ki kell kapcsolni, és az egész környezetnek el kell némulnia, mielőtt felvenné a kagylót. A nő nem csinál ilyet. Ha üvölt a televízió, a kisbabát az ölében tartja, és éppen vacsorát készít, akkor is egyszerűen felkapja a telefont. Miért? Mert az agya olyan mértékben képes különválasztani egymástól a hangokat és tevékenységeket, ahogyan a férfiagy nem. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a férfiaknak nem igazán megy több tevékenység végzése egyszerre. Olyan, mintha a férfi agy kis dobozok gyűjteménye lenne. Van egy dobozunk mindenre. Van egy doboz a munkára, egy a feleségre, egy a gyerekekre, egy a pénzre, egy az anyósra (jól körbetekerve ragasztószalaggal, és besuvasztva valahova legalulra), és így tovább. A férfiaknak lényegében van egy dobozuk életük minden fontos szelete számára. És a legalapvetőbb szabály így hangzik: A dobozok nem érintkezhetnek! Ha valamilyen probléma áll elő, a férfiak a megfelelő doboz után nyúlnak. Fogjuk azt a dobozt, elővesszük, közben nagyon vigyázunk, nehogy érintse vagy felborítsa

a

környezetében

levő,

hozzá

nem

kapcsolódó

dobozokat. Kinyitjuk a kiválasztott dobozt, egyedül annak a doboznak a tartalmát vesszük szemügyre, utána gondosan

visszacsomagoljuk és visszatesszük a többi doboz közé, amíg újra szükség nem lesz rá. Ezért foglalkoznak a férfiak egyszerre egy dologgal. Egyszerre egy feladatot végzünk, egyszerre egy dobozt nyitunk csak ki.

A semmi doboz Van egy különleges doboz a férfiak agyában, amelyről a legtöbb nő nem tud. Ebben a dobozban nincsen semmi. Úgy hívjuk, hogy „semmi doboz”. Azért hívjuk így, mert… nos, mert semmi nincs benne. Ez egészen egyszerűen egy üres doboz. És akármilyen döbbenetesen hangzik, a férfi agyában fellelhető összes doboz közül a semmi doboz a kedvence. Amint alkalma nyílik rá, a férfi rögtön a semmi dobozához folyamodik. Előfordult már, hogy azon töprengtünk, vajon mit csinál egy férfi, amikor órákon át csak ül és kómásan mered maga elé, a környezetéről tudomást sem véve? Horgászik, kapcsolgatja a televíziós csatornákat, vagy videójátékot játszik – ha nulla vagy minimális mentális energiát igényel az adott tevékenység, a férfiak odáig lesznek érte! Boldogan dagonyáznak benne, mint a kismalacok a pocsolyában. A kutatók megállapították: a férfiak valóban képesek arra, hogy egyáltalán semmire ne gondoljanak, és – kapaszkodjunk meg! – mégis lélegezzenek közben! Ruben Gur, a Pennsylvaniai Egyetem neurofiziológus professzora kimutatta, hogy nyugalmi állapotban a férfiagy elektromos tevékenységének hetven

százaléka leáll. Gondoljunk csak bele: hetven százalék! A nők agya viszont elektromos tevékenységének kilencven százalékát megtartja. Ez azt mutatja, hogy a nők állandóan befogadják és elemzik a környezetből érkező impulzusokat. A gyermekes nők teljes mértékben tudatában vannak annak, hogy mit éreznek a gyermekeik, milyen hangulatban vannak, kik a barátaik, mik a reményeik, álmaik és félelmeik, és nem törik-e a fejüket valami csínytevésen. Velük ellentétben a férfiaknak csupán agyuk hátsó zugában található némi homályos ismeret arra nézve, hogy van egy feleségük, és néhány apróbb, nehezen körülírható emberke is járkál körülöttük. Azért ne becsüljük alá a férfiakat – tudunk mi nagyon komolyan is gondolkodni! Lehet, hogy a nők nagyon jók egyszerre több tevékenység végzésében, de az egyetlen tárgyra irányuló összpontosításban a férfiak bizony felveszik a versenyt a

nőkkel.

A

férfiak

a

fókuszált

figyelem

gladiátorai,

a

lézerpontosságú gondolkodás bajnokai. Ezért olyan jók a férfiak abban, amivel foglalkoznak. A férfiak általában bármilyen hivatásban feljutnak a csúcsra, még a nők által uralt szakmákban is. A világ legjobb szakácsai többnyire férfiak. A világ legjobb fodrászai többnyire férfiak. A világ legjobb ruhatervezői többnyire

férfiak.

(Ne

felejtsük

el,

hogy

még

mindig

általánosítunk!) Ez azért van így, mert a férfiak képesek kizárni minden zavaró tényezőt, és egyetlen feladatra összpontosítva kiválóan teljesíteni. Ezzel csak egy gond van: ha egy férfit nem hajt egy konkrét feladat, amiért küzdhet, amelyet uralhat, akkor sodródni fog.

Amikor csak lehetősége adódik rá, a férfi odaoldalog a semmi doboza által nyújtott kényelemhez és magányhoz. A nők nem tudnak semmire sem gondolni. Hogy miért? Mert az elméjük állandóan pörög, folyton befogadja és feldolgozza az információmorzsákat arról, amit el kell vagy esetleg nem kell elvégezni. Következésképpen az a nő, aki nincs tisztában a semmi dobozzal, azt fogja feltételezni, hogy a férje bizonyára értelmes gondolatokba mélyed, ahányszor csendben van. Ezek után, gondolva, hogy a férje most minden bizonnyal kiválóan alkalmas a meghitt, tartalmas beszélgetésre, megszólítja, és feltesz neki egy egyszerű kérdést. – Min gondolkodsz? – érdeklődik. – Semmin – veti oda a férj morcosan. – Semmin? Valamin csak gondolkodsz! A férfi némi tétovázás után bizonygatni kezdi: – Nem… komolyan… semmin nem gondolkoztam. – Hazudsz! – mondja a feleség csipetnyi sértődöttséggel a hangjában. – Olyan nincs, hogy valaki semmin nem gondolkodik. Csak nem akarod elmondani nekem! – Nem hazudok! – védekezik a férj. – Tényleg semmin nem gondolkodtam. Erre a feleség dérrel-dúrral elvonul, mert zavarja, hogy a férje már megint titkolózik előle. Csak azt szeretné tudni, miért nem hajlandó feltárulkozni. Az meg sem fordul a fejében, hogy a férje talán

tényleg

semmin

nem

gondolkodott,

mert

ez

a

megtapasztalás teljességgel ismeretlen a számára. John Scalzi cikkíró szerint a férfiak jól ismerik ezt a fajta

kérdezősködést: A világ összes férfijának szembesülnie kellett már ezzel a kérdéssel, amelyet többnyire a lehető legalkalmatlanabb pillanatban

vetnek

fel,

például

sportnézés

vagy

egy

szenvedélyes ölelés közben, esetleg akkor, amikor éppen egy ficánkoló nyársorrú halat próbál kifogni a Mexikói-öbölből. Akármivel foglalkozik is éppen, elő kell állnia egy hiánytalan, kielégítő válasszal, különben az a vád éri, hogy titkolja a valódi érzéseit. Akkor pedig a következő hetet azzal töltheti, hogy megbánást színlel. Valamivel tehát muszáj előállni, nem is akármivel![2] Az igazság az, hogy a férfiak szeretnek semmin nem gondolkodni. Nemünk féltve őrzött tulajdonsága ez. A semmi a férfi néma jutalma ebben az életben. A semmi a hab a férfi életének tortáján. A semmi a kárpótlás, amiért egész napja csordultig volt „valamikkel”. Rajongunk a semmiért, élvezzük a zamatát. Csak az a gond, hogy ez a nőket az őrületbe kergeti. Kevés olyan férfimagatartás van, amelyet annyira bosszantónak találna egy nő, mint amikor egy férfi boldog elégedettséggel üldögél, és – eltaláltuk – semmit nem csinál! „Hogy üldögélhet csak így itt?” – füstölög a nő. Mivel ő képtelen semmire nem gondolni, fel sem tudja fogni a dolgot. Az elméje egyfolytában nyüzsög, mert egyik gondolat a másik

után

szalad

át

rajta

egy

gyakorlott

kötéltáncos

ügyességével. Párhuzamosan több feladatot is végezve vált egyik tevékenységből a másikba, és csak egyre nő a szorongása, miközben látja néma, azért-sem-fedem-fel-valódi-érzéseimet férjét. Levonja a következtetést, hogy férjének biztosan hideg, elutasító szíve van. Ő pedig egész idő alatt azt hitte, hogy ez a férfi az igazi. Visszatérve John Scalzi gondolataira: Csak menjünk oda egy nőhöz, és kérdezzük meg, min gondolkodik! Nemrég én is megtettem a feleségemmel, és elmondom, mit válaszolt: „Elsősorban a szombati partin gondolkodom, és azon, hogyan tudnám úgy megigazítani a csillárt a társalgóban, hogy az emberek ne verjék bele a fejüket. Közben a heti munkahelyi beosztásom jár az agyamban, és az, hogy vajon lesz-e időm elvégezni az itthoni teendőket. Felmerült bennem az is, hogy nincs-e még túl késő repülőjegyet venni Ohióba karácsonyra. Ja, és azon is gondolkodom, hogy jó lenne bekapni valamit.” Nemcsak gondolkodik valamin, hanem négy különböző dologról gondolkodik egyszerre. Ha öt perc múlva újra megkérdezem, akkor is gondolkodni fog. A nők mindig gondolkodnak, és sokszor gyakorlati dolgokról. A férfiak ezzel szemben óránként körülbelül öt percig gondolkodnak aktívan (általában ezt sem egyfolytában). Legjobb esetben is tehát egy a tizenkettőhöz az esélye annak, hogy azon kapjuk a férfit: gondolat jár az agyában.[3] A férfi számára egyértelmű a probléma: ha beenged egy nőt a

semmi dobozába, ott máris lesz valami, megszűnik semmi doboz lenni. Ő pedig nem akar valamit, ő a semmit akarja. És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ha mégis beengedne egy nőt oda, az a nő megdöbbenne és kiábrándulna. Mert amikor betenné a lábát a semmi doboz ködös birodalmába, egy óriási pusztaság terülne el előtte, egy üres tér, egy mérhetetlen fekete lyuk. A nemek háborújában a nők sokszor előhozakodtak azzal, hogy ők valamiképpen felsőbbrendűek a férfiakkal szemben, mert ők mindig gondolkodnak. Én azonban soha, de soha nem hallottam még egy férfitól sem, hogy bárcsak ő is képes lenne erre. Számtalan nővel találkoztam már azonban, aki irigyen sóhajtott fel: „Bárcsak nekem is lenne egy semmi dobozom!”

Hol a só? Ahogyan korábban már megjegyeztem, a női agy bámulatos képességgel fogadja be és különbözteti meg a hang- és látványingereket. Ezért mondják sokszor a nőkre, hogy olvasni tudnak az emberek gondolataiban, vagy hogy hátul is van szemük. Az igazság az, hogy a nők nem gondolatolvasók, de kiválóan értenek a verbális, vokális jelzések és a testbeszéd feldolgozásához. Amikor a férfiak nem tanúsítanak ugyanilyen szintű képességet, a nők hajlamosak azt gondolni, hogy a férfiak érzéketlenek és nemtörődömök, pedig csupán férfiak. Amikor pedig a férfiak figyelik meg ezt a hajlamot a nőknél, azt

gondolják: „Kit érdekelnek a rejtett üzenetek? Összpontosítsunk csak a tényekre!” A nők retinájában többféle csap (színreceptor) található. A csapok kifejlődéséért az X-kromoszóma felel, a nőknek pedig ebből kettő van. Ez azt jelenti, hogy a nők nem csupán színesben látnak, hanem gyakorlatilag a teljes színpalettát látják. A férfiak talán viszonylag könnyen megkülönböztetik egymástól a pirosat, kéket, zöldet és lilát, a nő színérzékelése azonban ennél jóval összetettebb.

Ő

észrevesz

olyan

árnyalatokat,

mint

a

lazacrózsaszín, bíborvörös, vakondszürke, vízkék, sőt tengerkék, ugyanolyan könnyedséggel, mint ahogy a férfi megkülönbözteti a pirosat a kéktől. Ha egy férfi például kijelenti egy autóról, hogy kék színű, a felesége úgy mered rá, mintha a falu bohócát látná, és ellentmondást nem tűrően közli vele: „Nem kék, hanem pávakék!” Mire a férfi így felel: „Kit érdekel, hogy a kék milyen árnyalata? Kék, és kész!” A nők perifériás vizuális észlelése sokkal szélesebb, mint a férfiaké. Tehát bizonyos értelemben tényleg hátul is van szemük – vagy legalábbis többet látnak, mint a férfiak. A férfiak szeme nagyobb, mint a nőké, de az agyuk úgy állítja be a szemüket, hogy távcsőként működjön. A férfi többé-kevésbé csak azt látja, amire fókuszál, tehát sok mindent elszalaszt abból, ami a szeme előtt történik. A nők fantasztikus vizuális készsége miatt lehet ismerős valamennyi házaspár számára a következő jelenet. Valahogy így zajlik: Férj: – Édesem, hol a só?

Feleség: – Ott van a szekrényben. Az előbb tettem vissza. Férj: – Nem találom. Nincs itt. Biztosan máshova tetted. A feleség ingerült sóhajjal odatrappol a szekrényhez, benyúl, és íme: előveszi a sót. A tapasztalatlan férj ilyenkor azt hiszi, hogy a felesége bűvészmutatványt adott elő. Mi, öregebbek, csupán tanácstalanul csóváljuk a fejünket. Mivel a nők nincsenek tisztában azzal, hogyan lát a férfi, azt hiszik, épp egy újabb iskolapélda tanúi voltak arra, hogy a férfiak tökkelütöttek és lusták. Az igazság azonban az, hogy a férfiak úgy pásztáznak felfelé és lefelé, jobbra és balra, egyik helyről a másikra a szemükkel, amikor keresnek valamit, mintha távcsőben néznék. A nők viszont nem. Az ő perifériás

látásuk

az

egész

szekrény

tartalmát

egyetlen

pillantással látja és átlátja. A nő azt állítja, sokkal jobban odafigyel a részletekre. A férfi pedig azt állítja, hogy a nő szűrőrendszere hibás, és a túl sok részlet eltereli a figyelmét.

Hogy jobban halljalak, kicsikém! A női agy rendelkezik a hangok beazonosításának és csoportosításának bámulatos képességével, valamint ezeknek a hangoknak a jelentéséről is képes ítéletet alkotni. Egy nő képes úgy beszélgetni valakivel, hogy közben egy másik, közelben zajló beszélgetést is figyelemmel kísér. A nők sokkal könnyebben és távolabbról meghallják a kisbabák és a síró kiscicák hangját, mint a férfiak.

Az ilyen információk befogadásának és feldolgozásának képessége miatt van a nő jobban tisztában azzal, hogy mi folyik a környezetében. Ezért van az, hogy a nők zseniálisak a párhuzamos feladatvégzésben, egyszerre több dologgal is tudnak zsonglőrködni.

Azért

bánnak

olyan

ügyesen

a

nők

a

kisgyerekekkel, mert tisztában vannak azzal, hogy melyik hol van, mit csinál, mit kellene csinálnia, és közben még valami oda nem illő feladatot is végeznek, például rendezik a szennyest, mindezt egyszerre. Ebből gondok adódhatnak. Egy nő például belép a konyhába, és látja, hogy a férje újságot olvas. „Én párhuzamosan több dolgot is végzek egyszerre, ezért neki is így kellene tennie” – gondolja magában, és elkezd beszélni a férjéhez. A férfi azonban, mivel egyszerre egy feladatra figyel, teljes figyelmét az újságnak szenteli, és egyetlen szót sem hall a felesége beszédéből. Amikor a nőnek leesik, hogy a férfi nem figyelt rá, azt gondolja, hogy a férfi nem törődik vele, és a „fej” problémáját a „szív” problémájának véli, helytelenül. Hölgyeim,

ha

azt

látják,

hogy

egy

férfi

valamivel

foglalatoskodik, aligha sikerül elérni, hogy emlékezzen arra, mit mondtak, még ha esetleg válaszol is valami „aha”-szerűséget. A nőktől

eltérően

amikor

a

férfi

csinál

valamit,

minden

energiájával arra a dologra összpontosít, és gyakorlatilag olyan süket, mint az ajtókilincs. Ha azt szeretnék, hogy ténylegesen meghallja,

amit

mondanak

neki,

kénytelenek

lesznek

félbeszakítani a férfi tevékenységét, és rávenni, hogy nézzen fel! Ez persze nem teljesen veszélytelen, hiszen ő nem akarja, hogy

félbeszakítsák. Érdemes lehet megvárni, amíg befejezi, és csak utána bevonni a fontos beszélgetésekbe. Ez azért nagy kihívás, mert a férfiak láthatóan mindig csinálnak valamit. Még amikor a semmi dobozukban tartózkodnak, akkor is csinálnak valamit – abban az esetben éppen a semmit.

Hogy milyen orvos?! Miután ezt felfedeztem, azt vettem észre, hogy sokkal sikeresebben meghallom, amit a feleségem mondani akar. Azonban továbbra is kerültem olyan helyzetekbe, amikor ő állította, hogy elmondott nekem valamit, én pedig egyáltalán nem

emlékeztem

ilyen

beszélgetésre.

Igyekeztem

jobb

hallgatóság lenni, ezért nagyon vigyáztam az egy dologra figyelő hajlamommal, és gondosan abbahagytam, amit éppen csináltam, hogy tudjak arra összpontosítani, amit ő mond. Furcsa módon mégis azt vettem észre, hogy elszalasztok dolgokat, amelyeket pedig ő állítása szerint megosztott velem. Egy idő után aggódni kezdtem,

hogy

talán

romlik

a

hallásom.

Felhívtam

a

családorvosunkat, és kértem egy időpontot. Amikor elmentem hozzá, elmagyaráztam, miből gondolom úgy, hogy romlik a hallásom. Ő azt mondta, hogy mivel korosodom, valószínűleg nem tévedek – általában a hallás romlása jelentkezik elsőként az öregedés tünetei közül. Közölte, hogy az asszisztense elvégez egy hallástesztet. Átmentem

a

másik

szobába

az

asszisztenssel,

aki

elmagyarázta, hogy a kis elektronikus doboz hosszabb-rövidebb síphangokat ad majd ki. Ahányszor ilyet hallok, emeljem fel a kezemet. Elkezdtük a vizsgálatot. Ahogy megbeszéltük, érkeztek a hosszabb-rövidebb sípjelek, egyik a másik után. Én az utasításnak megfelelően felemeltem a kezemet, valahányszor hallottam egyet. Végül az asszisztens leállította a vizsgálatot. – Ezt mindet hallja? – kérdezte meglepetten. – Igen – feleltem. – Miért, valami baj van? – Nos, a gép szerint ön azt is hallja, amit csak a kutyák és a macskák szoktak – mondta ő tanácstalanul. – Biztosan elromlott. Jobb lesz, ha elküldjük egy fül-orr-gégészhez. Nekik sokkal jobb felszerelésük van. Még aznap délutánra megbeszélt nekem egy időpontot a specialistával, és egy cetlire lefirkantotta a rendelő nevét. Átnyújtotta a papírlapot, én ránéztem, és döbbenten meredtem az információra, miszerint fel kell keresnem egy „FOGszakrendelőt”. Egy pillanatig csak néztem, aztán megkérdeztem: – Biztos, hogy ide kell mennem? – Miért kérdezi? – csodálkozott. –

Hát…

nem

gondoltam,

hogy

fogorvoshoz

küldenek

hallásvizsgálatra… – Hadd nézzem! – Gyors bocsánatkérés mellett kijavította a félreértésre okot adó FOG rövidítést. Miután megnyugodtam, hogy mégsem küldenek túl kellemetlen vizsgálatra, elindultam a rendelőből a fül-orr-gégészhez.

Odaérve bevezettek a vizsgálóba, ahol a legmodernebb hallásvizsgáló felszerelés várt. Az üvegfülkében ülő hölgytől ugyanazt az utasítást kaptam, mint korábban: emeljem fel a kezem, de csak akkor, amikor a hosszabb-rövidebb sípjeleket hallom. Ahogy korábban, most is sok-sok

különböző

hangra

kellett

reagálnom,

állandóan

emelgettem a kezemet. Végül ez az asszisztens is ugyanazt kérdezte, mint a családorvosunké: – Ezt tényleg mindet hallja? A fül-orr-gégész azt mondta, hogy még nála is jobb a hallásom, és kíváncsi volt, miért kértem a vizsgálatot. Bevallottam ugyan, hogy azért jöttem, mert a feleségem állítja, hogy elmondott nekem dolgokat, én pedig nem emlékszem, hogy hallottam volna ezeket, de azért elég ostobán éreztem magam. Amikor hazaértem, Debbie megkérdezte: – Na, mit mondott az orvos? – Azt mondja, olyan jó a hallásom, mint a kutyáké meg a macskáké. – Tudtam én! – jelentette ki. – Nincs baj a hallásoddal. Csak nem figyelsz oda! De én igenis odafigyeltem! Tudtam, hogy egyszerre egy dologra tudok csak figyelni, de nagyon vigyáztam, hogy ne végezzek

semmi

mást,

amikor

beszél

hozzám.

Mégis

elszalasztottam dolgokat. Ezért aztán kitaláltam, hogy saját vizsgálatot végzek: megfigyelem, milyen messzire megy tőlem Debbie, ahonnan már nem hallom a hangját. Ő nem tudott a rögtönzött tesztemről, amikor a konyhában

beszélni kezdett hozzám. Rajta tartottam a szememet, miközben átment a helyiség túlsó végébe, de még ott is jól hallottam. Aztán átment a nappaliba (én nem mozdultam a helyemről), majd balra fordult, és bement az étkezőbe – közben végig hozzám beszélt. Ekkor már a ház túlsó végében volt, egy teljesen más helyiségben, továbbra is létfontosságú információkat közölve velem, amelyekből később egészen biztosan kikérdezett volna. – Figyelj! – kiáltottam oda neki. – Mi az?! – kiáltott vissza. – A ház túlsó végében vagyok! Hogy a csodában halljam, amit mondasz nekem? Egy pillanatra megállt, aztán így válaszolt: – Ó, úgysem figyelnél…! Aha! Most már értettem. Nem arról volt szó, hogy túlságosan lekötött egyetlen dolog, és nem figyeltem oda, hanem inkább arról, hogy ő túl sok mindent csinált egyszerre, és feladatai végzése közben tovább beszélt hozzám. Nem törődött vele, hogy én a ház másik végében vagyok. Úgy gondolta, hogy továbbra is hozzám beszél! Másnap ugyanúgy rajtakaptam ezen, csakhogy ezúttal már fent járt az emeleten, míg én még mindig a földszinten voltam! A nők sokszor hibáztatják a férjüket, amiért nem figyel, és panaszosan mondják: „Pedig én elmondtam!” Igen, tényleg elmondta – csak közben másik irányítószám alatt tartózkodott! Emlékszem, elmeséltem ezt a sztorit egy férfiak számára rendezett konferencián. Azt hittem, ez csak egy mulatságos történet, amely velem esett meg, de egymás után kezdtek

bólogatni a jelenlévők. A szünetben odajött hozzám egy férfi, és azt mondta: – Pásztor, bent vagyok a fürdőszobában. Az ajtó zárva, megy a ventilátor, a szavak visszhangozva verődnek vissza a csempéről, nem hallok mást, csak a víz zúgását – és ő még akkor is beszél hozzám! A

nők

és

a

párhuzamos

feladatvégzés!

Ha

egyszer

belelendülnek egy beszélgetésbe, szinte nem tudják abbahagyni. Csak járnak-kelnek a lakásban, végzik egyik feladatot a másik után, és közben folytatják azt a nagyon fontos beszélgetést velünk. De mintha nem is számítana, hogy egyáltalán egy épületben tartózkodunk-e még velük. Mindenképpen felelősségre fognak vonni az elhangzott információkkal kapcsolatban.

Ösztönös megérzés kontra értelmezés Amit ösztönös női megérzésnek szoktak nevezni, az nem más, mint a nők kiélezett képessége, hogy értelmezzenek olyan apró változásokat, amelyek fölött a férfiak általában elsiklanak (arckifejezés, kisebb hangulatbeli vagy hozzáállásbeli változás, testbeszéd, hangnem stb.). Ezért van az, hogy némelyik férfi nagyon nehezen tud hazudni a nőknek – a szemrebbenése és az arcizmai elárulják. A nők két lábon járó hazugságvizsgálók. Ha egy férfi és egy nő besétál egy partira, a férfi csőlátása és fókuszált hallása csupán néhány morzsát szed össze abból, ami ott zajlik. Észreveszi Joe-t a terem túlsó végében, de teljesen

figyelmen kívül hagyja Pete-et, aki fél méterre áll mellette jobbra. Meghall valamit a helyiség egyik végében felharsanó nevetésből, de az oldalról közeledő barát köszönését elszalasztja. Ösztönösen felméri, hol van a helyiség másik kijárata, valamint hogy merre van a konyha és a mosdó, de nagyjából ennyi. A felesége azonban néhány perc alatt (általában tíz percen belül) megállapítja, ki van jelen, milyen ruha van a nőkön, milyen a hangulatuk, ki flörtöl, ki vitatkozik, ki ármánykodik, és melyik házaspár veszett össze. A nők bámulatos képességgel tudnak egymástól független tevékenységeket párhuzamosan végezni, mert a „sávszélességük” jóval nagyobb, és gyorsabban tudja átvinni az információt az agy két féltekéje között. Ez azonban térbeli gondokat okoz a nőknél. Lehet, hogy képesek felfogni a hang vagy testbeszéd legapróbb rezdüléseit is, de az északi irányt a délitől már nehezen tudják megkülönböztetni. A nők közel fele nehezen tudja megmondani, melyik a jobb és melyik a bal keze, és a jegygyűrűjét használja, vagy

valamilyen

megkülönböztetésére.

más Az

trükköt egysíkú

vet

be

a

gondolkodáshoz

kettő szokott

férfiaknak könnyebben megy az ilyen megkülönböztetés. A nőkre jellemző térbeli probléma az agy feldolgozási módjának eredménye. Ezért van az, hogy a nők könnyedén megtalálják a sót, de nehezükre esik eligazodni a térképen vagy nem nekimenni a garázsajtónak az autóval. Bámulatos az, ahogyan a nő értelmezi a világot, de ennek köszönhető az is, hogy a férfiak nem igazán tudják követni a nőket. Nem arról van szó, hogy a férfiak nem okosak, hanem arról, hogy nem tudjuk követni, hogyan jutnak el a nők bizonyos

következtetésekre. Hadd magyarázzam ezt meg! A férfiak olyanok, mint a régi, nehézkes pénztárgépek, amelyek az íróasztal felét elfoglalták. Óriási karjuk volt, amely úgy működött, mint a félkarú rabló nyerőgép. Ahányszor beírtunk egy számot, és meghúztuk a kart, az szépen sorban rögzítette a tételt. Amikor megnyomtuk az „összesítés” gombot, akkor nemcsak az eredményt láttuk meg, hanem a szalagon szerepelt az eredményhez vezető logikai folyamat. A férfiak általában ehhez hasonló módon jutnak el a következtetéseikre. Logikusan, sorba rendezve. A „végeredményt” előre ki lehet számítani

a

lépésekből,

amelyeket

megtettek,

mielőtt

megnyomták volna az összesítő gombot, és meghúzták volna a kart. A nőket már nem ilyen könnyű követni. Ők inkább olyanok, mint a bonyolult programmal rendelkező számítógép. Bámulatos számításokra képesek, de nem igazán lehet átlátni, hogyan jutott el a program az adott végeredményre. A nőknek ez a rejtélyes képessége az elsődleges oka annak, hogy a tizenhét éves lányok már képesek felnőttként viselkedni, míg a velük egykorú fiúk még mindig bohóckodnak és fingorásznak. Annyira eltérő az agyunk, hogy muszáj megtanulnunk kommunikálni egymással.

6. Harmadik számú alaptörvény: A férfiak és a nők másképp kommunikálnak

A nők kincsbányászatnak tekintik a kommunikációt, a férfiak pedig a levelek összegereblyézésének.

A Bilincs és mosoly című filmben a börtönparancsnok erős déli akcentusával kijelenti: „Nem úgy néz ki a dolog, hogy szót érthetünk

egymással.”

Akár

a

férfiak

és

nők

közötti

kommunikációról is mondhatta volna általánosságban. Ez nem jó hír a házaspárok számára, mert az, ahogyan kommunikálunk, mindenre

kihat:

a

problémákra,

amelyekkel

meg

kell

küzdenünk; arra, hogy megoldódik-e a konfliktus; és végső soron arra is, hogyan viselkedünk egymással.

A kommunikáció még a jó napokon is nehéz lehet A kommunikáció házasságtól függetlenül is nagy kihívást jelenthet. Emlékszem, jó régen, még az 1970-es évek elején, a lelkészi szolgálatom kezdetén, egy üzletközpontban jártam Peoriában, Illinois államban. A plázák akkor még újdonságnak számítottak.

Addig

mindenki

a

belvárosi

butikokba

járt

vásárolni, ami azt jelentette, hogy meg kellett küzdeni a parkolóhelyekért, és felvenni a harcot az éppen aktuális időjárással. Ezenkívül leleményesen el kellett kerülni, akikkel nem akartunk szóba elegyedni. A belvárosi bevásárlóövezet mágnesként vonzotta azokat, akik mindenki másra rá akarták erőltetni a nézeteiket, a bizarr kántáló szekták tagjaitól kezdve a seftelő alakokon át a politikai kampányszónokokig és a hordóra álló utcai prédikátorokig. Az új plázák aztán nemcsak remek

parkolási lehetőséget nyújtottak és oltalmat az időjárás elemeitől, de menedéket jelentettek a nézeteiket kéretlenül ránk tukmáló emberek elől is. Az új üzletközpontok tulajdonosainak nagy bánatára azonban ezek a „kortesek” követték a tömeget a plázákba, és zaklatták a vásárlókat. A plázamenedzserek erőfeszítései ellenére nem volt könnyű elriasztani ezeket a véleménykufárokat. Azon a bizonyos napon, amelyen én odalátogattam, a pláza vezetősége úgy dönthetett, hogy torkig van, és le fog tartóztattatni bárkit, aki hittérítéssel vagy kéregetéssel próbálkozik a területen. Hozzátenném, hogy nem a pláza ajtajában álltam, vallásos röpiratokat osztogatva. Nem is középen, a szökőkút mellett kiabáltam, hogy „a vég közel!”. Az egyik kávézóban üldögéltem, és lelki dolgokról beszélgettem egy baráttal, a Bibliám az asztalon hevert. A pláza területén azonban többfelé buzgó fiatalok járkáltak, prospektusokat osztogattak, és lelkesen próbálták a hitüket terjeszteni. A pláza vezetősége kihívta a rendőrséget, és hamarosan többeket letartóztattak. Egy rendőr besétált a kávézóba, ahol mi ültünk, és észrevette a Bibliámat az asztalon. „Elnézést, ez az ön Bibliája?” – kérdezte. Én közöltem, hogy igen, mire a rendőr rögtön őrizetbe vett, és betuszkolt a rabkocsiba. Mondanom sem kell, nem igazán számítottam arra, hogy börtönbe zárnak csak azért, mert Biblia volt nálam egy nyilvános helyen. A rabkocsiban üldögélve elöntött a harag. Tudtam, hogy nevetséges a helyzet, és lábbal tiporták a jogaimat. Megfordult a fejemben, hogy belemászok a rendőrök képébe, és elkezdem

követelni a jogaimat. (Igazán nem jelentett volna gondot az ilyesmi. Puerto Ricóból származom. Mi csak a hecc kedvéért is bele szoktunk mászni az emberek képébe.) Ám úgy döntöttem, lecsitítom latin véremet, kedves és rendes leszek, hogy Isten szeretetét tükrözzem a legkevésbé sem rózsás helyzetben. Igen, ez volt a terv: rendesnek lenni és Isten szeretetét bemutatni mindenki felé. Amikor a rendőrségre értünk, kedves és tisztelettudó voltam mindenkivel, rámosolyogtam a rendőrökre, akik felvették az adataimat. Nyugodt maradtam, úgy viselkedtem, mint aki barátok között van. Egész idő alatt, amíg ujjlenyomatot vettek tőlem és lefényképeztek, mosolyogtam, és értésére adtam a rendőröknek, hogy hálás vagyok mindazért, amit tesznek. Tudtam, hogy fülig érő mosolyom mögött érzik Isten békességét és szeretetét, amely az én szívemben van irántuk. Nem sokkal a lefényképezés után azonban odalépett hozzám egy rendőr, és felszólított, hogy menjek utána egy másik helyiségbe. Furcsának találtam, hogy egyedül engem pécézett ki, de

udvariasan

mentem

utána,

és

közben

mindenkire

mosolyogtam. Amikor beértünk a másik helyiségbe, a rendőr szigorúan nézett rám, és közölte, hogy le kell vetkőznöm. Aztán kiment. Levetkőzni? Miért kellene levetkőznöm?! Nem igazán találtam kellemesnek az utasítást, de úgy éreztem, bölcsebb lesz tenni, amit mondtak. Levettem tehát a ruhámat, és nemsokára alsóneműben álltam a szoba közepén. Ahogy ott álltam, a helyiség túlsó végébe pillantottam, és

észrevettem egy fickót, aki egy kis zárkában ült. Rám nézett, és köszönt: – Helló! Gyorsan visszaköszöntem. – Na… és te miért vagy bent? – kérdezte. Úgy véltem, ez meglehetősen vagány dolog (pont, mint a filmekben). Tőlem sose kérdeztek még ilyet. – Hát… – feleltem – az a helyzet, hogy Istenről beszéltem valakinek. – Ja! Igazából egy kicsit másmilyen válaszra számítottam. Végtére is hány olyan emberrel találkozhatott eddig ez a fickó, akit azért zártak börtönbe, mert Istenről beszélt valakinek? Mindenesetre, gondoltam, a „börtönetikettnek” megfelelően illene viszonozni a kérdést. – És te miért vagy itt? – kérdeztem nagyon udvariasan. – Megöltem valakit – suttogta. Megölt valakit? Alsóneműre vetkőzve egy helyiségbe vagyok zárva egy fickóval, aki megölt valakit?! Ledöbbentem. Mit lehet erre válaszolni? Úgy értem, mi a helyes válasz olyankor, amikor egy ember közli: „Megöltem valakit”? Hű, nem semmi? Ügyes vagy? Biztos megérdemelte? Ne aggódj, mindenkinek lehet rossz napja? Miért mondta el? Végtére is, ha tényleg megölünk valakit, azt titokban kell tartani, nem? Miért önti ki a szívét valami idegennek, aki alsónadrágban áll ott? Őszinteségi rohamot kapott? Az ég szerelmére, hiszen nemrég ölt meg valakit! Egy kis

füllentés ezen a ponton a kérdésemre adott válaszként már nem osztott, nem szorzott volna! Visszajött a rendőr. A másik fickóval folytatott előbbi beszélgetésem fényében nagyon megörültem neki. Egy pillantást vetett rám, aztán így szólt: – Nem, fiam, az alsónadrágját is vegye le! Ez a dolog egyre különösebb lett. Még mindig fogalmam sem volt, mi folyik itt és miért, de amikor egy fegyvert viselő ember azt mondja, hogy vegyem le az alsónadrágomat, akkor leveszem az alsónadrágomat. Aztán, amikor már azt hittem, hogy furcsább nem lehet a helyzet, a rendőr azt mondta: – Hajoljon előre, és lazítsa el a farpofáit! Lazítsam el a farpofáimat?! Az ég szerelmére! Mi folyik itt? Aztán egyszer csak leesett. Én azt hittem, Isten szeretetét közvetítem, ők meg csak azt értették meg belőle: Ez a srác betépett! És most a kábítószert keresik nálam! Hála

Istennek,

a

„kihallgatásom”

csupán

egyszerű

szemrevételezését jelentette a… nos, tudják, mimnek. Azt meg kell mondanom, hogy elég megalázó volt. Közben csak arra tudtam gondolni: „Hála Istennek, hogy nem az a munkám, ami ennek az embernek!” Szóval amikor függőlegesbe kerültem, villantottam egy vigyort

a

rendőrnek,

aki

azt

hitte,

betéptem.

Amikor

meggyőződött arról, hogy nem csempészek kábítószert, betett egy zárkába. Később, amikor a bíró meghallgatta az ügy részleteit, azonnal felmentett minden vád alól, és hamarosan ismét szabad ember voltam.

Őszintén mondhatom, a kommunikáció nem mindig olyan könnyű, mint gondolnánk.

Tanuljunk meg kommunikálni! Egy ember megkérte a szomszédját, hogy segítsen neki arrébb mozdítani az ajtónyílásba beszorult kanapét. Tolták-húzták a végkimerülésig, de a kanapé nem moccant. – Felejtsük el! – mondta végül a tulaj. – Ezt sose visszük így be! A szomszéd értetlenül nézett rá: – Be? Sokszor ilyen a kommunikáció a házasságban is. Úgy gondoljuk, hogy ezt mondjuk, de a másik valami egészen mást hall. Sőt, mivel előfeltevéseket és eltérő nézőpontokat hozunk magunkkal a kapcsolatba, gyakran előfordul, hogy olyan dolgokat hallunk, amelyek soha nem hangzottak el, és olyanokat nem hallunk meg, amelyek viszont elhangzottak. Beszélni egymáshoz egy dolog, egészen más az, hogy meg is értsük egymást, márpedig a kommunikációnak éppen ez a célja. Az érthető, hatékony kommunikáció a legnehezebben elsajátítható dolgok közé tartozik. Nem nyúlszívűeknek való! Az igazság az, hogy a verbális és nonverbális kommunikáció nyomán alakulnak ki végső soron a házasságunkat vezérlő „szabályok”. Ezen az edzőpályán formálódik a kölcsönös egymásra hatás hosszú távra szóló hagyatéka. Muszáj ügyesednünk benne! Egy

eredendően

emberi

elképzelés

hatására

azonban

hajlamosak vagyunk azt gondolni: „Házasok vagyunk, úgyhogy kommunikálni fogunk! Végtére is a kommunikáció olyan, mint a szex, az ember csak úgy… izé… csinálja! Nem igaz?” Hát nem! Akár egy hete, akár ötven éve élünk házasságban, szükséges dolgoznunk az egymással folytatott kommunikáción, mert az nem jön magától. A kommunikáció minden kapcsolat friss, éltető levegője.

Kommunikációs

készségek

nélkül

a

házaspárok

fuldokolni fognak a meghiúsult elvárások okozta nyomás alatt.

A különbözőségek táplálják a konfliktusokat Mivel a házasságban két teljesen különböző családból származó két teljesen különböző ember köti össze az életét, lesznek konfliktusok. Sok esetben szakadéknyi távolságra van egymástól az, ahogyan a két fél meghozza a döntéseket, megoldja a nézeteltéréseket, költi a pénzt; stb. Ez azt jelenti, hogy lesznek félreértések, téves feltételezések és kifejezett veszekedések, amelyek között meg kell tanulnunk lavírozni. De azért nem kell félni! A konfliktus nem azt jelzi, hogy nem lenne szabad együtt lennünk, és nem is feltétlenül rossz dolog. Valójában az intimitás, a bensőséges kapcsolat (melyben megismerem a másikat, és ő is engem) csak és kizárólag konfliktusokon keresztül alakulhat ki. Ahogy a házaspár érettebbé válik, egyre ritkábban fordulnak elő konfliktusok, mert férj és feleség egyre jobban megértik egymást (amennyiben persze egészséges házasságról beszélünk). Kezdetben azonban gyakran támadhat heves konfliktus. Kizárt

dolog, hogy férj és feleség néhány hét alatt megoldja az összes konfliktusát, ehhez idő kell, tömérdek szeretet és kemény munka. A legnagyszerűbb házassággal rendelkező, legerősebb párok többzsáknyi konfliktussal birkóztak már meg. Visszatekintve felismerik,

hogy

a

konfliktusok

segítettek

nekik

egymás

megértése felé haladni, mert rámutattak arra, hogy ki mit szeret és miben különbözik a másiktól. Barátkozzunk meg a konfliktussal! A konfliktus ráébreszt, hogy

nem

mindenki

úgy

gondolkodik,

mint

mi,

nem

mindenkinek ugyanaz a nézőpontja, és nem mindenki érzi ugyanazokat az érzelmi és lelki szükségleteket, amelyeket mi. A konfliktusban rejlő valódi veszély az, ha figyelmen kívül hagyjuk, vagy csak reménykedünk benne, hogy majd magától elmúlik. Ettől óv a Szentírás. Pál így ír: „…a nap ne menjen le a ti haragotokkal…”

[1]

Ez azt jelenti, hogy foglalkoznunk kell a

konfliktussal, amikor felmerül, nem hagyhatjuk elharapózni. Ám

a

dolgok

átbeszélése

nem

olyan

egyszerű,

mint

amilyennek hangzik.

Beszélni nem is olyan könnyű A nők szeretnek beszélgetni. Csak ültessünk le néhány nőt együtt a televízió elé, és meg fogjuk látni, hogy társalgást folytatnak egymással a legkülönfélébb dolgokról a műsor alatt. Ügyes zsonglőrként egyensúlyoznak több témával egyszerre, és úgy tűnik, soha senki nem ejt le egy labdát sem. Ha férfiak is

vannak jelen, ők többnyire könyörögnek a nőknek, hogy hallgassanak már el. A férfiak nem képesek arra, hogy képernyőnézés közben társalgást folytassanak, ezért elkönyvelik magukban, hogy a beszélgető nők biztosan nem nézik a műsort. Pedig nézik. Azért éreznek ösztönzést arra, hogy tévénézés közben beszélgessenek, mert a nők a kötetlen csevegés útján építenek kapcsolatokat és alakítanak ki kötődést. Sértőnek tekintik a többi jelenlévőre nézve, hogy néma csendben üljenek a kanapén, és csak bámulják a képernyőt. Ez az egyik legfőbb oka annak, hogy a nőket idegesíti az, ha a férfiak nem beszélnek. Azt gondolják, hogy ha a férfi nem beszél, akkor biztosan nem fontos neki a kapcsolatuk. A férfiak azonban információ- vagy tényközlés, nem pedig kapcsolatépítés céljával kommunikálnak. Sok férfi azért tér ki felesége „beszélgessünk!” kérése elől, mert nem érti, miért kellene beszélgetniük. Ha már elhangzottak a tények, közölték az adott helyzetre vonatkozó információkat, miért bocsátkoznának értelmetlen fecsegésbe? Miért pazarolják erre az időt? Ezzel az a gond, hogy a nőknek szükségük van a beszélgetésre. Azt viszont fontos megérteniük a nőknek, hogy a beszélgetés igen drága érzelmi vállalkozás a férfi számára. A férfiak sokkal inkább küszködnek a beszéddel, mint a nők. Hogy miért? A férfiak

beszédközpontja

a

domináns

(általában

a

bal)

agyféltekében helyezkedi el, míg a nők mindkét féltekét tudják a beszédhez használni (vagyis könnyebb beszélniük). Bár a férfiak agya remekül tudja rendkívül tagolt módon feldolgozni az információkat, és képes azok szétválasztására és elraktározására,

arra nincs hatékony módszere, hogy beszéljen róluk. Kérdezzünk csak meg egy ötéves kisfiút: – Hogy vagy? Jó esély van arra, hogy az anyukája (vagy kishúga) válaszoljon helyette: – Jól van, köszönjük! Közben a kisfiú még mindig keresgéli a szavakat a válasz megformálásához. Ezért is szoktak a férfiak többet hümmögni és több töltelékszót használni, mint a nők. És ezért akad több dolga a logopédusoknak a fiúkkal, mint a lányokkal.

A csend öl A férfiak általában a saját fejükben beszélnek. Képesek vagyunk hosszú időn át üldögélni úgy, hogy egy szót sem ejtünk ki. Ilyenkor nem haragszunk, nem akarunk távolságtartók lenni, csupán hallgatunk. Ha egy férfi és egy nő egy térben tartózkodnak, a nő úgy fogja érezni, hogy a hallgatag férfi távolságtartó, duzzog, vagy nem kíván beszélgetésbe elegyedni, amikor pedig a férfi csupán nem beszél. Egyáltalán semmi nem zajlik benne érzelmileg; és nem a kapcsolatukra vonatkozóan „nyilatkozik” a hallgatásával. A férj némasága akarva-akaratlanul is sokat mond a feleségnek. Férfiak, ha nem vigyázunk, a csend beszél helyettünk, és olyan dolgokat mond, amelyeket mi nem akarunk! Például: „Nem éri meg rád fordítani az időmet”, vagy „Nem érdekel

igazán, mit gondolsz”, vagy „Menj már innen, zavarsz!”. Hányszor fordult elő, hogy a feleségünk azzal vádolt, hogy valami negatív dolgot mondtunk, amikor pedig tudtuk, hogy semmi negatívat nem mondtunk? Lehet, hogy verbálisan nem mondtuk ki, de a hallgatásunkkal igen. Amikor egy férfi elhallgat, a nő kezdi úgy érezni, hogy nem szeretik. A hallgatás halálos a férfi-női kapcsolatban. A beszélgetés a bensőséges házastársi kapcsolatot leginkább gazdagító tevékenységek közé tartozik. A legtöbb férfi a „bensőséges kapcsolat” alatt a szexuális intimitásra gondol. Csak azt nem ismerik fel, hogy a szexuális intimitás egyik kulcsa a nőknél az, ami a legtöbb férfinak soha nem jutna az eszébe: a beszélgetés. Férfiak, többet kell beszélnünk, és meg kell tanulnunk,

hogy

jobb

hallgatóság

legyünk!

A

házasság

meghittsége egészen új szintre emelkedik, amikor egy férfi megtanul társalogni a feleségével. Van, amikor nincs is másra szükség ahhoz, hogy egy házasságban újra fellángoljon a szenvedély. A valódi intimitás deréktól

fölfelé

kezdődik.

Hallgassuk

meg

a

társunkat,

beszélgessünk vele!

A kihívások feldolgozása Tartsuk észben, hogy a férfiak agya kis dobozokból áll (lásd 5. fejezet). Mindenre van egy dobozunk. Amikor valami szóba kerül, odamegyünk a megfelelő dobozhoz, elővesszük, kinyitjuk,

csak arról beszélünk, ami abban az adott dobozban van, aztán eltesszük a dobozt, amíg újra szükség nem lesz rá. Az élet kihívásaival a férfiak úgy birkóznak meg, hogy átgondolják Beledugjuk

a a

dolgokat,

anélkül,

problémánkat

a

hogy

megfelelő

megszólalnának. dobozba,

aztán

mentálisan addig járunk-kelünk a problémánk és a semmi dobozunk között, amíg elő nem bukkan a megoldás. Egész idő alatt úgy tűnhet, hogy üres arccal, szoborszerűen ülünk, már-már kómás állapotban. A nők ezt úgy értelmezik: biztosan unatkozik, magányos vagy levert, és megpróbálnak bevonni egy kis kedves, kapcsolatépítő csevegésbe, hogy jobban érezzük magunkat tőle. A férfi ezt nyilván a magánéletébe történő behatolásnak tekinti, és neheztel érte. Hölgyeim, a férfiak élvezik a csendes üldögélést! Ezért van az, hogy két haver eltölthet egy egész napot egy csónakban horgászgatva, miközben alig-alig szólnak egymáshoz, a nap végére mégis úgy érzik, felüdültek, és helyrebillent a lelkiviláguk. A nők viszont ezt képtelenek megérteni, mert ha nem beszélnek nyíltan a dolgokról, úgy érzik, megfulladnak. A női agy inkább olyan, mint egy nagy drótrengeteg, ahol minden kapcsolatban áll minden mással. Olyan ez, mint az információs szupersztráda, ahol a világ bármely számítógépe beszélni tud bármelyik másikkal. Amikor egy nő beszél egy dologról, fenntartja magának a jogot, hogy bármi másra utaljon közben bármelyik

pillanatban,

hiszen

egyszerre

kapcsolódik

az

összeshez. Ezért nem tudja a nő megoldani azokat a dolgokat, amelyekkel némán néz szembe. A problémák, amelyekkel

szembesül, addig keringenek az agyában, amíg ki nem beszéli őket. Ám ahogyan a nőket őrületbe kergeti, amikor a férjük némaságba burkolózik a problémái megoldásához, ugyanúgy az őrületbe kergeti a férfiakat a nő fecsegése, amikor hangosan feldolgozza a gondjait. Ha tisztában vagyunk azzal, miért olyan a nők, illetve a férfiak problémamegoldása, amilyen, akkor sok konfliktust kiiktathatunk.

Kódbeszélők Jó néhány éve került forgalomba A fegyverek szava című film. Egy katonáról szólt, aki indiánként jelentős szerepet töltött be az amerikai

hadi

hírszerzésben,

mert

anyanyelvét

használta

kódként a fontos üzenetek továbbítására, melyeket az ellenség így

nem

tudott

megfejteni.

Az

ilyen

katonákat

hívták

„kódbeszélőknek”. A férfiak és nők is hasonlóképpen saját egyedi kódnyelvükön beszélnek. Nagyon könnyen félreérthetjük egymást, ha nem szánunk időt egymás kódnyelvének elsajátítására. A férfiak prózaiak, a nők inkább érzelmiek – nem annyira tényeket, hanem

inkább

érzelmeket

kívánnak

közvetlenek, a nők közvetettek. A férj megkérdezi például a feleségét: – Mi zaklatott fel annyira? – Semmi – feleli a nő.

közölni.

A

férfiak

„Az jó – gondolja a férfi. – Akkor minden rendben van. Kommunikáltunk.” De tényleg ennyire könnyen megússza? Dehogyis! Ezen a ponton a férfi elkövet egy óriási kommunikációs ballépést. Feltételezi, hogy a „semmi” a nő nyelvén is azt jelenti: „semmi”. De a férfiaknak meg kell tanulniuk, hogy a nő kódolt nyelvén a „semmi” valójában azt jelenti: „valami”. Amikor egy nő azt mondja: „Nincs semmi baj”, valójában azt üzeni: „Dühös vagyok rád, mert érzéketlen tuskó vagy!” Másfelől viszont a nőknek is el kell sajátítaniuk a férfiak kódnyelvét.

Ha

egy

nő

szeretne

tényleg

hatékonyan

kommunikálni egy férfival, meg kell értenie, hogy az egyetlen járható út, ha azt mondja, amit gondol. Ez a legtöbb nő számára teljességgel illetlennek tűnik, pedig létfontosságú. A férfiak nem értenek a rejtett célzásokból, sőt még a nyilvánvaló célzásokból sem. Egy férfi szemében a célzások olyanok, mint a kifinomult előételek a korlátlan fogyasztást hirdető éttermekben. Mi úgy okoskodunk: miért pazarolnánk el az étvágyunkat falatnyi, cifra elnevezésű, fogpiszkálóra tűzött előételekre, amikor annyit szedhetünk a sült csirkéből és a krumplipüréből, amennyit csak akarunk?

A felszín alá hatolni A férfiak a kommunikáció során általában azt mondják, amit gondolnak, és azt gondolják, amit mondanak. Ha nem mondtuk

ki, akkor nem is gondoltuk, és ha kimondtuk, akkor csak azt gondoltuk, amit kimondtunk – nem pedig azt, amit a nő szerint mondtunk. Csakhogy a nők ezt nem veszik be. Folyton keresik a dolgok „mélyebb értelmét”. De ha egyre lejjebb ásunk a férfi szavainak mélyebb értelmét keresve, semmit sem fogunk találni. Ez nem azt jelenti, hogy a férfiak sekélyesek. Van bennünk mélység, de nem célozgatunk arra, hogy mi zajlik a szívünk mélyén. A férfi érzelmi mélységének felfedéséhez közvetlen feltárásra van szükség – valójában nyílt kikérdezésre. Ahogyan az ogre próbálta magyarázni Szamárnak a Shrek című filmben, a férfiak több rétegből állnak. A férfi olyan, mint a hagyma. Kívülről nem lehet megmondani, mi van belül – ahhoz le kell hántani a héjakat. Sajnos vannak férfiak, akik úgy őrzik ezeket a rétegeket, mint a Fort Knox erődöt, megint mások kevésbé érzékenyek. Akárhogyan is, a férfival folytatott kommunikáció során

a

nőnek

tisztában

kell

lennie

azzal,

hogy

némi

rétegeltávolítás vár rá. Nem feltételezheti, hogy a férfi a hangnemével vagy testbeszédével jelzéseket bocsát ki. A férfiak nem ilyenek. A nők azonban az árnyalatnyi rezdülések nagymesterei. A nők számára a szavak csupán a beszélgetés egy darabkáját jelentik.

A

hanglejtéseket

nők

arckifejezéseket,

küldenek

és

kézmozdulatokat

elemeznek

a

és

kommunikációs

folyamat során. És ezeket az eszközöket arra is használják, hogy szándékosan „üzenjenek” másoknak. A nő agya képes a hangerőben

és

hangnemváltásokat

hangmagasságban megkülönböztetni

úgy,

megnyilvánuló ahogyan

az

a

férfiaknak sokszor nem sikerül. A nő a szó szoros értelmében hallja a másikban zajló érzelmi változást. Egy olyan férfira, aki képes tisztán énekelni, legalább nyolc tisztán éneklő nő jut. Amikor egy nő azt mondja: „Ne beszélj ilyen hangon velem”, az azon ritka alkalmak közé tartozik, amikor szó szerint érti, amit mond. Ténylegesen hallja a tiszteletlenséget a másik hangjában. Mivel a nő ennyire ráhangolódik a kommunikáció árnyalatnyi rezdüléseire – hiszen ezek segítenek neki a sorok között olvasni –, az ő számára az, amit mondanak, közel sem olyan fontos, mint az, ahogyan mondják, illetve amire esetlegesen utal az, ami elhangzik. Jó, ha a férj vigyáz, hogy ne csak a szavai legyenek pontosak, hanem az is, amire a szavaival utal. Az utalásoknak következményeik vannak. Ha a férj ezt a rendkívül fontos részletet elmulasztja, azzal újabb korlátot emel saját maga és a valódi

problémák

közé,

amelyekről

beszélgetni

akart

a

feleségével. Van a Star Treknek egy régi epizódja, amelyben a szereplők megismerkednek egy olyan fajjal, amely hiperérzékeny a nem verbális

kommunikációra.

szorgalmasan

felkészült

a

Az

Enterprise

találkozóra,

minden

legénysége lehetséges

protokollt és árnyalatot áttanulmányozott. Elég lett volna egyetlen helytelen szemrebbenés, hirtelen mozdulat vagy nem megfelelő hanglejtés, hogy az idegenek sértésnek vegyék, és így kitörjön a csillagrendszerek közti háború. Egészen úgy hangzik, mint a Nő néven ismert faj leírása. A férfiak nagy bosszúságára a nők sokszor olyan szinten kommunikálnak,

amelyet

a

férfiak

képtelenek

megérteni.

Mutatok egy mintát egy hétköznapi találkozásra két nő között: – Szia, Susan! – köszön Marie. – Ó, szia, Marie! – válaszol Susan. – Jaj, de tetszik ez a ruhád! Olyan jól nézel ki benne! – jegyzi meg Marie. – Köszönöm, Marie. Aranyos vagy! – mondja Susan olyan szívélyesen, ahogy csak tudja. Amikor Susan továbbmegy, odafordul a férjéhez, és azt mondja: – Micsoda boszorka! – Miről beszélsz?! Olyan kedves volt! – rökönyödik meg a férj. – Dehogy volt! Azt mondta, kövér vagyok! – Micsoda? Azt mondta, jól nézel ki! – Dehogy, csak azt akarta az orrom alá dörgölni, hogy ilyen bő szabású holmikat hordjak, mert szerinte akkora vagyok, mint egy tehén! A férj döbbenten hallgatja. – Te beszedtél valami illegális kábítószert? – kérdi. – Ó, látszott a mosolyából, hogy utál! – bizonygatja Susan. – Neked teljesen elment az eszed! – panaszkodik a férje. – Szóval te is úgy gondolod, hogy kövér vagyok! – csattan fel Susan.

Ne játsszunk istent! Bár a nőknek bámulatos képességük van arra, hogy a

kommunikáció során „olvassanak a sorok között”, azért nincs mindig igazuk. Ítélkezésre akkor kerül sor, amikor valaki tesz valamit, és nem tudjuk, hogy miért tette, de úgy döntünk, hogy hozzárendelünk egy indítékot. Ahelyett, hogy szükségtelen és terméketlen következtetésekre jutnának, a nőknek érdemes lenne inkább azon dolgozniuk, hogy megértsék a férjüket. Ne feltételezzék, hogy amikor a férjük elhallgat, azt gondolja róluk, hogy ostobák. Ne higgyék, hogy tudják, mit gondol. A Szentírás azt tanítja, hogy egyedül Isten az, aki „a szívet nézi”.

[2]

(Ebben

talán halvány célzásként benne van az is, hogy a feleségek nem képesek erre.) Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a gondolatolvasás teljes mértékben rossz. Néha már rendelkezünk annyi tapasztalattal egymásról, hogy nagyjából meg tudjuk „tippelni”, mit fog tenni a társunk, anélkül hogy konkrétan rákérdeznénk. A nők hírhedten jók abban, hogy megtippeljék, hogyan reagál majd a férjük bizonyos dolgokra, bár ebben a férfiak sem utolsók. Igazság szerint ez nem mindig rossz. Az érett párok állandóan „gondolatolvasnak”, hogy be tudják tölteni társuk szükségeit anélkül, hogy hivatalos interjút kellene lefolytatniuk vele. Ha azonban sok seb és ítélkezés áll a férj és feleség között, és válságban van a kapcsolatuk, a gondolatolvasás tovább ronthat a helyzeten. A feltételezésektől elakadnak a kommunikáció fogaskerekei, és ez az egyetlen tényező is sok házassági viszályhoz vezethet. A feleségek, akik felszín alá hatoló megérzéseikkel folyton a mélyebb

értelmet

kutatják,

eljutnak

egy

bizonyos

következtetésre, míg a férjek, akik a felszínen értékelik ki a helyzetet,

egészen

más

következtetésre

jutnak.

A

nők

kincsbányászatnak tekintik a kommunikációt, míg a férfiak inkább a levelek összegereblyézésének. A férfi összegereblyézi (összekaparja)

a

felszínen

található

cuccot,

hatékonyan

bezsákolja, és elrendezettnek tekinti a dolgot – a felesége pedig, aki az után vágyódik, ami a felszín alatt rejlik, nyugtalan marad. De melyik megközelítés a helyes? A válasz: mindkettő. A hatékony

kommunikáció

a

megértésről

szól,

és

mivel

különbözünk egymástól, kemény munkára van szükség a megértéshez. Ahhoz, hogy megértsünk valakit, kérdeznünk kell tőle. Klasszikus könyvében (A kiemelkedően sikeres emberek 7 szokása) dr. Stephen Covey arra biztat, hogy törekedjünk mások megértésére,

mielőtt

arra

törekednénk,

hogy

bennünket

megértsenek. Ez az elv szűkítheti a kommunikációs rést, és amint tökélyre fejlesztettük, megment az egymás megértése során tapasztalt nehézségek nagy részétől. A megértésre való törekvés friss kommunikációt teremt. Segít eljutni oda, hogy kimondjuk: „Értem, miért érezhetsz így.” Ha a házaspárok „a megértésre való törekvés” módszerét választanák a kommunikálás során az egymás fölött való ítélkezés helyett, több lenne az összebújva sétáló pár az utcákon, és kevesebb a válóper a bíróságokon.

7. Negyedik számú alaptörvény: A férfiak és a nők mást akarnak

Ha két üres, boldogtalan lélek összeházasodik, az csupán két üres, boldogtalan lélek házassága lesz.

A férfiak és a nők nem ugyanarra vágynak. Ez nem meglepetés. Aki időt szán arra, hogy kiderítse, mire vágyik a társa, vagy mire van szüksége, és tesz is azért, hogy betöltse ezeket a szükségeket, az rendelkezik a boldog házasság alapanyagával. Egy kicsit bonyolult a dolog, mert könnyű feltételezni, hogy a vágyak és szükségletek, amelyeket mi érzünk, ugyanazok, mint amelyeket a társunk érez. Az a feltételezés, hogy ugyanazok a szükségleteink, arra ösztönöz, hogy úgy bánjunk a társunkkal, ahogyan szeretnénk, hogy velünk bánjon; úgy szeressük őt, ahogyan szeretnénk, hogy bennünket szeressen. Amikor azonban valaki nem úgy próbál szeretni bennünket, ahogyan arra vágyunk, vagy olyan szükségleteket próbál betölteni, amelyeket nem érzünk, az keveset fog jelenteni nekünk, sőt akár bosszantónak is találhatjuk. A vakargatás csak akkor jó érzés, ha ott vakarnak, ahol viszket. Keressük meg a „viszkető” részeket – azokat a helyeket, ahol a vágyak és a vélt szükségletek vannak –, és döntsük el, hogy „megvakarjuk” (betöltjük) ezeket a vágyakat és szükségleteket. Senki nem ad be válópert azért, mert a párja túl sokat tölt be a szükségletei közül. A betöltött szükségletek mindig azt az érzést keltik bennünk, hogy szeretnek, értékelnek, megbecsülnek bennünket.

Másfelől

viszont

a

betöltetlen

szükségletek

elviselhetetlenné teszik a kapcsolatokat, és mindenféle helytelen magatartást váltanak ki.

Mit akar a férfi? Mielőtt rátérnénk arra, hogy mit akar a férfi, először is mutassunk rá néhány dologra, amit nem akar! Például a férfi nem akar nő lenni. Ha megkérdezzük a nőket, hogy milyen szerintük az ideális férfi, olyan férfiról fognak mesélni, aki szívesen beszélget, és megnyílik. Olyan férfit szeretnének, aki élvezi az élet apró részleteit, aki emlékszik az összes dologra, ami nekik fontos, és aki inkább nekik mesélne a napjáról, mint hogy a televíziót bámulja egész este. Röviden, a nők ilyenkor a legkedvesebb barátnőjüket írják le. Sajnálom, hölgyek, de mi, férfiak, szörnyű barátnők lennénk! Nem

szeretünk

beszélgetni

és

megnyílni.

Általában

megfeledkezünk az apróságokról. És sajnálatos módon sokszor vonzóbbnak találjuk a villogó képernyő bámulását, mint azt, hogy a nap apró-cseprő részleteit átbeszéljük önökkel! De ne vegyék a szívükre – igazából senkivel sem akarjuk ezeket megosztani. A férfiaknak nem kenyere a megosztás. Mi hódítunk, védelmezünk, versengünk, dolgozunk, sértegetünk, gusztustalan zajokat keltünk és felhajtva hagyjuk a vécéülőkét, de általában nem osztunk meg semmit. Meg lehet rá tanítani bennünket (erről még lesz szó később), de a megosztás nem jön természetesen a számunkra. És az egésznek a lényege az, hogy soha nem leszünk nők.

Munkamentes övezet

Említek még egy dolgot, amit nem akarnak a férfiak: nem akarnak „dolgozni” a házasságukon. Miért? Mert a legtöbb esetben a férfiak úgy szeretik a házasságukat, ahogy van. A Chicago Sun-Times egyik felmérésében 2301 férfiból 1788 azt mondta, hogy újra elvenné a feleségét. A Women’s Day folyóirat egyik felmérésében a nőket kérdezték arról, hogyan éreznek a férjükkel kapcsolatban. A kérdésre válaszoló nőknek csupán a fele mondta azt, hogy ha újrakezdhetné, akkor is a jelenlegi férjéhez menne hozzá. David Roadhouse chicagói pszichológus szerint a visszásság oka talán az, hogy „összességében a férfiak könnyebben eljutnak a beteljesülés érzéséhez, mint a nők. A nők telve vannak mindenféle romantikus vágyakozással; a románc pedig véges, korlátozott és nehezen fenntartható.” Én éveken át azt hittem, hogy a válási aránynak és a házassági problémák számának a megnövekedéséért elsősorban a férfiak a hibásak. A kapcsolatok terén korunk férfijairól általánosságban azt szokták mondani, hogy tudatlanok, érzéketlenek, szívtelenek, kegyetlenek és így tovább. Minden férfi olyan szerencsétlen félkegyelmű, mint amilyet Ray Romano alakít a Szeretünk, Raymond! című filmsorozatban. Nemrég megnéztem egy színdarabot, amely a The Male Intellect – An Oxymoron (A férfiintellektus – egy oximoron) címet viselte,

és

amelyben

a

férfiakat

kigúnyolták

kapcsolati

ügyetlenségük miatt. (Egyébként egy egyszemélyes színdarab volt, amelyet – bizony – egy férfi adott elő!) Első előadásaimban magabiztosan jelentettem ki: „A házassággal kapcsolatban a legnagyobb probléma az, hogy van benne egy férfi is.”

Azóta számtalan órát töltöttem problémás házasságok rendbe hozásával, több tízezer párral beszélgettem, és többé már nem gondolom úgy, hogy ez a helyzet. A kapcsolatok terén a férfiak nem

ostobák,

működésképtelenek,

tudatlanok, perverzek

eltorzult vagy

gondolkodásúak,

elmebetegek.

Férfiak

vagyunk. És az igazság az, hogy nem is nagyon különbözünk attól, amilyenek az elmúlt évezredek során voltak a férfiak. Nem a férfiak mentek át drámai változáson, hanem a nők. A legtöbb esetben a nőket hozza ki a sodrukból az egész házassági intézmény. Az összes válóper nyolcvan százalékát a nők kezdeményezik. Házassági tanácsadóhoz is többnyire ők fordulnak. Manapság a nők azok, akik tetőtől talpig frusztráltak. Szinte mindig a nő az, akinek össze van törve a szíve. A nő a legcsalódottabb. Arra jutottam, hogy a huszonegyedik századi nőkben teljesen irreális elvárások vannak azzal kapcsolatban, hogy mit jelent együtt élni és napi kapcsolatban lenni egy férfival. És meggyőződésem, hogy a válások aránya tovább fog emelkedni, ha a nők nem hozzák vissza a házassággal kapcsolatos elvárásaikat a valóság talajára. Arról, hogy a nők olyan nyomorultul érzik magukat, sok esetben az irreális elvárások tehetnek – nem pedig a férjük. A nők tarthatatlan, észszerűtlen romantikus vágyakozása az, ami szétszakítja a házasságokat. Az egyik szemináriumomon odajött hozzám egy nő, és beismerte, hogy házassága első nyolc évét az állandó csalódottság jellemezte. A férje (szegény fickó) sosem tudott megfelelni az összes elvárásának. Végül úgy döntött, leül, és összeírja

valamennyi elvárását, amit magával hozott a házasságába. Egyik oldalt a másik után írta tele arról, hogyan szerette volna, hogy bánjon vele a férje. Miután leírt minden elvárást, ami csak az eszébe jutott, berakta az összes papírlapot egy cipősdobozba, kézen fogta a férjét, és kiment vele a kertbe. Ástak egy lyukat, és együtt eltemették az összes beteljesületlen elvárást. Azon az estén ez a nő megváltoztatta a házassággal kapcsolatos elképzelését. Ragyogó szemmel újságolta, hogy ez a temetés huszonöt évvel azelőtt zajlott le, és ő azóta is boldog. Sajnos nők milliói láthatóan semmit sem tudnak erről. És ha megpróbálunk józanul elbeszélgetni velük erről, sokszor úgy érezzük, mintha emelt szintű algebrát magyaráznánk valakinek, aki éppen elszívott néhány szál füves cigit. Annyira mindent áthat kábítószerhez hasonló romantikus gondolkodásuk, hogy sokan azzal az elvárással kötnek házasságot, hogy a férjük majd betölti szívük összes érzelmi szükségletét. De Isten soha nem akarta, hogy egy férfi töltse be egy nő összes érzelmi szükségletét. Néhányat neki kell betöltenie ezek közül, de nincs olyan férfi az egész világon, aki egy nő valamennyi érzelmi szükségletét be tudná tölteni. –

De

hát

nem

neki

kellene

engem

kiegészítenie?

–

kérdezhetnénk. Hát nem! És ha már itt tartunk, hadd mondjam ki: a sikeres házasság nem abból fakad, hogy két üres lélek egymásra talál, és megkísérli „kiegészíteni” egymást. Ha két üres, boldogtalan lélek összeházasodik, az csupán két üres, boldogtalan lélek házassága lesz. Sikeres házasság csak úgy jöhet létre, ha két teljes, boldog

ember köti össze az életét azzal a céllal, hogy közös jövőt építsenek. Nincs szükségük a másikra ahhoz, hogy igazán boldogok, teljesek vagy érzelmileg épek legyenek. Már ép emberek,

akik

összekapcsolják

életüket,

hogy

élvezzék

a

házasság előnyeit. A Biblia azt mondja, hogy „jobban boldogul kettő, mint egy”. Ám ez csak akkor igaz, ha két egészséges, érzelmileg stabil és teljes emberről beszélünk. Aki egyedülálló, boldogtalan, magányos, hiányérzettel küszködő, üres lélek, az az Isten szerelmére, tegyen szívességet mindenkinek, és jusson el az épségre, mielőtt oltár elé állna!

Ki a hibás? Az emberi történelem során szinte mindig több nemzedék élt egymáshoz közel egy családon belül. Az olyan házimunkákon, mint a főzés, veteményezés, mosás, gyermekgondozás és betakarítás, a családi klán általában megosztozott. A nők ugyanazoknak a nőknek a társaságában nőttek fel és élték le az életüket. Egy egész háló vette őket körül olyan személyekből, akikben bízhattak és akikre támaszkodhattak. Sajnos a legtöbb férjezett nő számára ma már elérhetetlenek az ilyen hálók. A

nyugati

kultúrában

végbement

hatalmas

váltás

eredményeként az ifjú ara elszakad anyjától, testvéreitől és barátnőitől, és egy távoli helyre hurcolkodik a férjével, aki saját hírnévre és vagyonra próbál szert tenni. Ez azt eredményezi, hogy ezek az érzelmileg elszigetelt nők megpróbálják elérni, hogy

valamennyi szükségletüket a férjük töltse be, pedig egyetlen férfi sem volt soha arra szánva, hogy egy nő érzelmi szükségleteit mind betöltse. Úgy vélem, hogy ez a ritkán felismert tényező a legfőbb oka annak, hogy olyan sok nő boldogtalan a házasságában manapság. A leendő ifjú férjek számára a legjobb tanács, amit adhatok, így hangzik: Ne szakítsuk el a lányt barátnői és családja támogató közegétől! Ha Los Angelesben akarunk élni, akkor vegyünk el egy Los Angeles-i lányt! Aki feleségül vesz egy nőt, és aztán ezer mérföldre költöznek a nő barátnőitől és családjától, úgy fogja érezni, hogy a felesége teljesen kiszipolyozza érzelmileg, miközben az asszony megpróbálja elérni, hogy minden érzelmi szükségletét egyedül a férje töltse be. A Szentírás azt mondja: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez…” [1]

Érdekesnek tartom, hogy arról nincs szó, hogy a nőnek kellene

elhagynia az apját és az anyját. Lehetséges, hogy a boldog házasság kulcsa mindig is az volt, hogy a nőt meg kell hagyni érzelmileg támogató közegében? Gyakorlati szempontból azonban sok házaspár esetében egyszerűen nem megvalósítható, hogy családjuk és barátaik közelében maradjanak. Ezért teljes mértékben elengedhetetlen, hogy minden házaspár alakítson ki megbízható kapcsolatokat a házasságán kívül. Ha nem így tesznek, a házasságuk csődbe fog menni, és a végén magányosak, csalódottak és dühösek lesznek. A

férfiak

keressenek

egy

csapat

srácot,

akikkel

összekapcsolódhatnak, a nők pedig leljenek jó barátnőkre, akik be tudják tölteni az űrt, amelyet valamikor anyjuk, lánytestvéreik

és gyerekkori barátnőik töltöttek be. Sajnos sok nőnek nem olyan könnyű barátokat szereznie, mint a férfiaknak, ezért is javaslom komolyan azt, hogy amennyire csak lehet, a feleség maradjon eredeti támogató közege közelében.

Én mondom: senki nem tisztel! Láttuk, mit nem akar a férfi, akkor tehát mit akar? Egy szóban kifejezve a férfi tiszteletre vágyik. Ez azt jelenti, hogy azt akarja: becsüljék

meg,

tanúsítsanak

felé

figyelmességet

és

nagyrabecsülést – még akkor is, amikor hibázik. Hősnek akar látszani – különösen felesége szemében. Szüksége van valakire, aki hisz benne akkor is, amikor minden ellene szól. Ha úgy érzi, nem tisztelik, biztos, hogy elkezd – a komikus Rodney Dangerfield klasszikussá vált megfogalmazása szerint – „én mondom, senki nem tisztel” módra, utálatosan viselkedni. Kötözködő, dülledt szemű, és általában véve undorító alak lesz. A nők azzal nincsenek tisztában, hogy a férfiak úgy vélik: nem kell kiérdemelniük a tiszteletet, az jár nekik, mivel ők férfiak. Lehet, hogy ez szexista felfogásnak tűnik, pedig nem az. Azt akarom ezzel mondani, hogy a férfiakat azért kell tisztelni, akik, és nem azért, amit tesznek. Ha úgy érzik, nem tisztelik őket, nem tudnak életben maradni. Egyre nehezebben kapnak levegőt érzelmileg. Ezért annyira fontos, hogy a nő megtanulja feltétel nélkül tisztelni a férjét. A legtöbb nő kész tiszteletet tanúsítani, de azt akarja, hogy a

férje méltó legyen rá. Ha nem az, akkor a nő színlelésnek érzi a tisztelet

kimutatását,

és

átkapcsol

„jobb,

ha

megjavítom”

üzemmódba. Úgy véli, csak akkor tudja tisztelni a férjét, ha rá tudja venni, hogy tiszteletre méltóan viselkedjen. De ez nem így működik. Ha a nő megtanulja megkockáztatni, hogy akkor is tisztelje a férjét, amikor az nem tökéletes, a férfi megnyitja a szívét előtte, és hajlani fog a változásra. A férfinak szüksége van a tiszteletre ahhoz, hogy eléggé biztonságban érezze magát, és meg tudjon nyílni. Amikor úgy érzi, hogy felnéznek rá, mint aki a „fej” a kapcsolatban, automatikusan engedni fogja, hogy a felesége legyen a „nyak” – és ő a helyes irányba mozdíthatja a férjét. A nőknek általában sejtelmük sincs arról, mekkora befolyásuk van a férjük fölött. A Példabeszédek könyve azt mondja: „Az asszonyi bölcsesség építi a házat”, csontszú, olyan a szégyentelen”.

[3]

[2]

de „mint a

A feleség vagy építi, vagy

rombolja a férjét. A nők nagy része nincs tudatában, de a férfiak többsége nagyon bizonytalan saját magában. Egy friss felmérés szerint a férfiak hetvenöt százaléka bevallottan imposztornak érzi magát. Sokan egész életükben küzdenek a fejükben zsibongó hangokkal, amelyek folyton azt kiáltozzák: Nem is tudod, mit csinálsz! Csak idő kérdése, míg mindenki rájön, hogy nem vagy az igazi! Csaló vagy! A férfi számára fontos, hogy az otthona olyan hely legyen, ahol ezek a kritikus hangok elnémulnak, ahol biztosítják arról, hogy csodálatos és ügyes. A férfi egójának a legfőbb lökést az adja, ha a felesége készségesen és lelkesen szeretkezik vele (nem

pedig csak fekszik ott a mennyezet egyenetlenségeit bámulva és azt kérdezgetve: „Kész vagy már?”). Sajnos férfiak milliói számára az otthonuk az a hely, ahol a kritizálás hangjai nem elnémulnak, hanem felerősödnek. Egyszer egy férfi kitüntetést kapott egy jutalomosztó banketten, én pedig hallottam, hogy a felesége azt mondja neki: „Mindenki nagyszerű embernek tart, de én tudom, mekkora barom vagy!” A nők sokszor elkövetik azt a hibát, hogy sértegetik a férjüket, és így próbálják meg változásra ösztökélni. „Mi van veled? – teszik a csípős megjegyzést. – Hát semmit sem vagy képes megcsinálni itthon? Nem bírod felszedni a szennyes ruhát? Mekkora egy balfék vagy!” Azok a nők, akik így tesznek, feltételezik, hogy amennyiben „kritikájuk” és „elutasításuk” megfelelő fogadtatásra talál, helyre fogja hozni férjük hibáit és jellemhibáit, és jobb emberré teszi majd őt. Csakhogy semmi sem állhatna ennél távolabb az igazságtól! Az ilyen kritika és elutasítás csak haragot és bosszúságot szül a férfiban. Ő maga pedig eltávolodik, megkeseredik és bezárkózik. Azért használja olyan sok nő a sértéseket eszközként a férfiak ösztönzésére, mert a nőknél általában beválik a sértegetés. Ha megsértesz vagy zavarba hozol egy nőt, megpróbál tenni valamit az ügyben, megpróbál megváltozni. De a férfiak esetében nem működik ez a gondolkodás. A férfi számára a legfőbb sértés az, amikor szeretkezni próbál a feleségével, de ő elutasítja a közeledését, és eltaszítja magától, mintha egy halom szennyes ruha lenne. Ha megsértünk egy férfit, elzárja előlünk a szívét, és nem fogjuk meglátni azokat a változásokat a kapcsolatunkban,

amelyeket szeretnénk. Hölgyeim, ne hagyják figyelmen kívül a férfi tisztelet iránti igényét! Ha tiszteletlenek a férjük iránt azzal, hogy hálátlanok, zsémbesek, becsmérlők, gúnyolódók, semmibe veszik vagy elhessegetik őt, azzal megbántják. De félre ne értsenek: a férfi tisztelete nem jelenti azt, hogy nem lehet dolgozni a társunkon! Csak okosan kell csinálni. Ha azt szeretnék, hogy a férjük viselkedjen másképp a kapcsolatukban, tegyék félre a sértegetést, és tanulják meg a feltétel nélküli tiszteletadást.

Még Isten is tisztelettel bánik a férfiakkal Ha volt valaha bárki, akinek lett volna joga tiszteletlennek lenni a férfiakkal szemben a teljesítményük alapján, az Isten. Isten alaposan ismeri az ember jellemének minden hibáját és gyengeségét. Nézzük meg, hogyan bánik mégis a férfiakkal a Bibliában! Abrám gyáván letagadta, hogy Sára a felesége, nehogy a király megölje őt a feleségéért. Isten mégsem a gyáva alak látható tettére reagált, hanem a lénye mélyére pillantva a hit nagy emberét látta benne. Bár Abrám akkor még nem volt képes a gyermeknemzésre, Isten „Ábrahámnak” nevezte el őt, ami „sokaság atyját” jelent. Isten megadta Ábrahámnak az apának és patriarchának kijáró tiszteletet jóval azelőtt, hogy azzá vált volna. Gedeont „erős vitéznek” nevezte az Úr, pedig akkor éppen

Gedeon gyáva nyúlként elbújt, hogy senki ne árthasson neki. Isten azonban Gedeon lelke mélyére tekintett, látta, hogy mire képes, és az erős vitézt megillető tisztelettel bánt vele jóval azelőtt, hogy méltó lett volna erre a tiszteletre. Gedeon pedig ennek hatására elérte az emberiség történelmének egyik legmeglepőbb győzelmét. Nézzük

meg

Simont!

Ingatag,

önmagában

bizonytalan,

„tűnjünk el, ha meleg a helyzet” típusú ember volt. Azt mondta Jézusnak, kész meghalni vele együtt, mégis elfutott, amikor Jézust letartóztatták, és háromszor letagadta azt is, hogy ismeri. Amikor azonban Jézus először találkozott vele, azt mondta neki: „Simon, mostantól Péter a neved – kőszikla!” És bizony, később Péter Jézus Krisztus evangéliumának bátor, meggyőző tanúja lett. Isten tudja, hogy a férfiban rejlő lehetőségek kiaknázásának kulcsa az, hogy feltétel nélküli tisztelettel kell bánni vele jóval azelőtt, hogy megérdemelné.

Ha nincs eltörve… Amikor

egy

férfi

beleszeret

egy

nőbe,

valahogy

így

gondolkodik: „Szeretem őt, remek nő – sőt, tökéletes! Úgy szeretem, ahogy van, és remélem, soha nem változik meg!” Ez a fajta gondolkodás ihlette meg Billy Joelt, amikor megírta Csak úgy, ahogy vagy című dalát. Amikor viszont egy nő beleszeret egy férfiba, valahogy így gondolkodik: „Szeretem őt, remek ember, de egy kicsit dolgozni kell rajta.” Ez csírájában hordja a katasztrófát.

Az eltérő elvárások mindig konfliktushoz vezetnek. Amikor egy nő úgy gondolja, hogy a férfin dolgozni kell, nem negatív akar lenni vagy becsmérlő. Sőt kimondottan örömmel tölti el a gondolat. Megmondjam, miért? Mert a nők szívesen dolgoznak a kapcsolatokon, és mivel a házasság a legnagyobb kapcsolat a szemükben, örömmel dolgoznak rajta. A legtöbb férfit azonban a rosszullét kerülgeti a gondolatra, hogy bármilyen kapcsolaton dolgozni kell. Egy férfi szemében a munka olyasmi, amivel pénzt keresünk. A kapcsolatok nem illenek bele a férfi munkáról alkotott fogalmába. Mi úgy gondoljuk, hogy a kapcsolatok az olyan dolgok kategóriájába tartoznak, amelyeken soha nem kellene dolgoznunk. Ezért aztán, amikor a nő dolgozni akar a házasságukon, a férj általában ideges lesz és fészkelődni kezd. Egyszerű az ok: a feleség azt mondja, hogy „a kapcsolaton” akar dolgozni, de a férfiak ezt rejtjeles üzenetnek fogják fel, amely azt jelenti: azt akarja,

hogy

megváltozzak.

És

a

férfiak

nem

akarnak

megváltozni. A férfi fülének a „változás” szitokszó. Ez főként azért van így, mert a férfiak egója igen sérülékeny. Nem túl jól viseljük azt a közlést, hogy valami nem stimmel veled. Ehhez hozzá kell tenni, hogy azért ez nem jelenti azt, hogy a férfiak ne gondolnának sokat magukról, igenis sokat gondolunk magunkról! A legtöbb férfi nagyon szereti saját magát, és nem gondolja igazán, hogy különösebb szüksége lenne a javulásra. Ha tehát a feleség mégis ezt erőlteti, a férfi megsértődik a puszta felvetéstől is. Nem arról van szó, hogy teljes mértékben ellenzi a változást, csak arról, hogy ő úgy gondolja, a felesége úgy

csodálatos,

ahogy

van,

és

a

feleségének

is

így

kellene

gondolkodnia róla. A nők azért nem fogják ezt fel, mert nem gondolják, hogy a kapcsolaton végzett munka sértő lehet a férfi egójára nézve – hiszen ők csak jobbítani akarnak rajta. És az igazság az, hogy tényleg jobbá teszik a férfiakat. The Case for Marriage (A házasságdosszié) című könyvükben Maggie Gallagher és Linda Waite amellett érvelnek, hogy a nős férfiak boldogabbak, egészségesebbek és többet keresnek, mint az egyedülálló férfiak. Vagyis a házasság jobbá teszi a férfiakat. A statisztikák azt is kimutatják, hogy a nős férfiak tovább élnek az egyedülállóknál. Sőt a statisztikák fényében az egyedülállólét a lehető legrosszabb választás a férfiak számára. Ugyanolyan rossz, mint napi két és fél doboz cigaretta elszívása! (Azt hiszem, ennél már csak az rosszabb, ha egy egyedülálló férfi szív el napi két és fél doboz cigarettát.) Hölgyek, kérem, ne sértődjenek meg, ha a férjük nem díjazza a kapcsolatukon végzett munkára irányuló erőfeszítéseiket! Ne értelmezzék ezt az ellenállást jelként arra nézve, hogy őt nem érdekli a dolog – mert érdekli! Csakhogy a férfiak másképp nézik a dolgokat, mint a nők. A nőknek úgy kellene életük férfijára tekinteniük, mint hosszú távú projektre, és meg kell tanulniuk, hogyan biztathatják őt a változásra anélkül, hogy összetörnék az egóját. (A jó hír az, hogy a hölgyek tényleg el tudnak bennünket juttatni oda, ahol látni szeretnének. A rossz hír az, hogy mikor végre elérünk odáig, meghalunk.)

Erős nők Csak

mert

a

férfiak

ellenállnak

a

javításra

irányuló

erőfeszítéseknek, és mert a nőknek vigyázniuk kell, nehogy összetörjék a férfi egóját, ez még nem jelenti azt, hogy a nők nem lehetnek erősek. Hölgyek, az igazság az, hogy szükség van az erejükre! A nőknek kulcsfontosságú szerep jut abban, hogy elsegítsék a férfiakat a fiúlétből a férfilétbe. Viszont meg kell tanulniuk, hogyan legyenek erősek anélkül, hogy a tiszteletlenség határát súrolnák. A történelem tanúsága szerint az egyik legmeghatározóbb tényező abban, hogy a férfiak barbárok lesznek-e vagy civilizált teremtmények, az erős, magabiztos nők hiánya, illetve jelenléte. Az 1800-as évek végén a férfiak özönlöttek az amerikai Nyugaton kínálkozó lehetőségek felé. Mivel nem voltak ott a fontos nők ezeknek a férfiaknak az életében – olyan nők, akik megköveteltek volna bizonyos viselkedési normát –, nem sok időbe telt, és ezt a vidéket „vadnyugatként” kezdték emlegetni. Az

1900-as

évek

elejére

azonban

a

Nyugat

férfijai

megszelídültek, felelős férjek, apák és a közösség tisztes tagjai lettek. Mi okozta a változást? A nők – az erős, magabiztos nők – jelenléte.

Amikor

ezek

a

nők

megérkeztek

Nyugatra,

megkövetelték, hogy a férfiak civilizált módon viselkedjenek, amennyiben feleségül óhajtják venni őket. Mi lett az eredménye? A férfiak civilizáltan kezdtek el viselkedni. Vajon mi történt volna, ha abban a korban úgy gondolkodtak volna a nők, mint sokan manapság? Sok modern nő inkább

kétségbeesett, mint erős, inkább híján van az önbecsülésnek, mint magabiztos. Ha ők indultak volna nyugat felé (és szabadon lefeküdtek volna a férfiakkal, készségesen gondjukat viselték volna az elcsigázott férfiaknak anélkül, hogy megkövetelték volna az illő viselkedést), azok a „vademberek” soha nem változtattak volna a viszonyulásukon. Ha a férfiakat nem edzi meg a kapcsolati fegyelem tüze, akkor ők kihasználják a nők által felkínált összes szabadságot, és a végén faképnél hagyják a nőket és a gyerekeket (akár érzelmileg, akár fizikailag) saját személyes élvezetük hajszolása érdekében. Ma

egész

nyugati

civilizációnk

„megvadult”.

Többnemzedéknyi fiúból soha nem lett férfi – rendkívül énközpontú emberekké váltak, akik alig gondolnak másra azon kívül, hogy mit szeretnének legközelebb. Ezeket a fiúkat bűntudattól gyötört anyák és segítségre szoruló nők nevelték, akikben alig van vagy egyáltalán nincs önbecsülés, és akik férjük minden

szükségletéről

gondoskodnak,

közben

pedig

alig

követelnek tőle cserébe bármit is. Az anyák úgy vélik, meg kell „védeniük” fiaikat másoktól, akik megpróbálnak követelni tőlük (tanárok, edzők, lelki vezetők vagy más erős férfiak). Ezeknek a fiúknak olyan barátnőjük van, aki szabadon nyújtja nekik a szexet, együtt él velük, főz rájuk, mos rájuk – és közben semmit sem követel meg tőlük. Ezek az ostoba lányok táplálják magukban a hiú reményt, hogy ezek a sérült fiúk olyan férfiak lesznek, akik szeretik majd őket, és igazán elkötelezik magukat irántuk. Sodródnak annak a romantikus elképzelésnek a hullámain, hogy ha tovább szeretem, majd megváltozik. Sajnos

nem ébrednek rá, hogy ezzel reménytelen helyzetet teremtenek. Az, hogy a fiúkat elárasztják kedvességgel, nem sarkallja őket arra, hogy férfivá váljanak. A fiúk akkor nem maradnak fiúk, ha előáll egy nemzedéknyi egészséges, magabiztos nő, aki megköveteli, hogy életének férfi szereplői

férfivá

váljanak.

Sajnos

korunk

zsúfolásig

van

bizonytalan nőkkel, akik annyira félnek fiaik elvesztésétől, hogy bármit megtesznek, hogy megtartsák őket, közben pedig olyan hímnemű egyedeket nevelnek fel, akiket nem is érdemes megtartani. Bár a család sikeréhez elengedhetetlen a férfi szerepe, a nők megengedték, hogy a férfiak a család opcionális „kiegészítő kellékévé” váljanak. Ennek véget kell vetni! Itt az ideje, hogy a nők kihívást intézzenek életük férfi szereplői felé, hogy váljanak éretté, és vállalják fel szerepüket a társadalomban. A férfiaknak kellene biztosítaniuk feleségük és gyermekeik biztonságát és jólétét. Ha egy férfi úgy véli, hogy ő csupán szabadon választható „kellék”,

nem

lesz

semmi,

ami

arra

ösztönözze,

hogy

megtagadjon magától léha élvezeteket azért, hogy családja érdekét helyezze előtérbe. Az „opcionális” apukát jobban érdekli, hogyan vehetne új autót magának, mint hogy életbiztosítást kössön, vagy félrerakjon gyermeke egyetemi tanulmányaira. Hadd tisztázzak valamit, hölgyeim! Nem azt mondom ezzel, hogy olyan nőkre van szükség, akik ócsárolják, kritizálják és egyéb módon lealacsonyítják életük férfi szereplőit. Az ilyen nőkből van már éppen elég. Nem még több nyafogásra, panaszkodásra, nyaggatásra és tiszteletlenségre buzdítok. Csak

azok folyamodnak ilyen viselkedéshez, akikben nincs erő; aki tisztában van a befolyásával, annak nincs szüksége arra, hogy érzelmileg fenyegessen bárkit is. A nyafogás és kritizálás nem hoz létre igazi férfiakat, a kihívás és a tisztelet viszont igen. Megismétlem: a kihívás és a tisztelet. Ha kihívást akarnak intézni a férjük felé, bánjanak vele azzal a tisztelettel, ami kijár annak a férfinak, akivé hitük szerint válhat. A nyugati határvidéken élő nőknek nem volt szükségük arra, hogy a nyafogás vagy kritizálás taktikájához folyamodjanak. Tudták, hogy rendelkeznek erővel. Ezek a nők azt az álláspontot vallották: ha meg akarsz kapni, úgy kell viselkedned, hogy méltó legyél rá. Ennyire egyszerű volt. Nem voltak tiszteletlenek a férfiak iránt, úgy bántak velük, hogy azzal azt üzenték: ennél jobb vagy. Az eredmény pedig átformálta a férfiakat: versengtek az ilyen nőkért, és csak a legméltóbb jelöltek győzhettek. „Könnyen megkapható” nők csak a bordélyházakban voltak. Azokhoz bármelyik férfi bemehetett, ha volt elég pénze. Jó pénzért a főzést vagy takarítást is vállalták néhányan. De az ilyen nőkért nem versenyeztek. A férfiak azokat a nőket tisztelték és értékelték, akik magukat nagyra becsülték és tisztelték. Ön milyen nőként gondol magára?

Nyissuk ki a szemünket! Ha csak futó pillantást is vetünk az egészséges házasságokra magunk körül, látni fogjuk, hogy mindben van egy erős nő.

Olyan, aki nem tűri a felelőtlen viselkedést a férje részéről. Sokszor hallok olyat nőktől, hogy az „emberük” hajnali kettőig is kimarad

anélkül,

hogy

felhívná

őket.

Találkozgat

volt

barátnőivel, vagy eljár a haverokkal ahelyett, hogy a családjával töltene időt. Aztán ezek a nők csendesen megkérdezik: „Mit tehetnék?” Ilyenkor egy pillanatig csak ülök, aztán megkérdezem magamtól: én miért nem bánok így a feleségemmel? A válasz egyértelmű, és mindig ugyanaz: azért nem, mert a feleségem megölne! Eszembe jutnak azok a férfi ismerőseim, akiknek jó a házasságuk, és felmerül bennem a kérdés: ők miért nem maradnak ki egész éjjel, és szaladgálnak más nők után? A válasz itt is mindig ugyanaz: mert őket is megölné a feleségük. Egyszer egy nő odajött hozzám, és elmondta: rájött, hogy a férje fényképet készített a saját nemi szervéről, és e-mailben elküldte egy másik nőnek. Elszörnyülködve kérdeztem: – És mit szólt a férje, amikor szembesítette ezzel? – Ja, neki még nem mondtam semmit – felelt a nő halk, bizonytalan hangon. – Tudni szerettem volna, hogy ön szerint mit kellene tennem. Te jó világ! Az én feleségem aztán sose kérdezné meg senkitől, hogy mit kellene tennie. Valószínűleg valami ilyesmit mondana: – Jól tedd el emlékbe azt a képet, mert soha többé nem fogod látni a nemi szervedet… Nyilván nem gondolom, hogy a feleségem a szó szoros értelmében megölne vagy feldarabolna (vagy legalábbis erről győzködöm magam), de amit biztosan nem tenne, az az, hogy

továbbra is gondoskodna rólam, szeretkezne velem, és más egyéb módokon kényelmessé tenné az életemet, miközben én felelőtlen és hanyag módon bánnék vele. Nagy valószínűséggel arra jönnék haza, hogy kizártak a házamból, és a kulcsom többé nem nyitja az ajtót. Egy nő nemrég azt mesélte: – A férjem havonta csak körülbelül egy hetet tölt otthon. Olyankor is semmibe vesz, és még lefeküdni sem akar velem. Ez a vékony, csinos nő elmondta, hogy a férje, akinek legalább ötven kiló túlsúlya van, már nem találja őt vonzónak! Nem volt szívem megmondani ennek a nőnek, hogy a férjének valószínűleg

viszonya

van,

vagy

pedig

pornóval

és

sztriptízbárokban elégíti ki magát. Arra viszont biztattam, hogy álljon ki magáért: cserélje le a zárat, zárja ki a férjét, üsse be a telefonba az „1-1-” számokat, és várjon a „2”-sel, amíg a férje visszajön és megpróbál bejutni. Csakhogy ez a nő félt – félt attól, hogy egyedül éljen, félt az anyagi nehézségektől, attól, hogy a férje örökre elhagyja, és hogy hátralevő életében végig egyedül kell maradnia. Nyilvánvaló volt előttem, hogy semmi olyasmit nem fog tenni, ami egy kicsit is arra sarkallná azt a disznót, hogy megváltozzon. Az az ironikus az egészben, hogy a legtöbb hozzá hasonló nő végül elhagyja bántalmazó, elhanyagoló férjét, csakhogy

túl

későn

ahhoz,

hogy

a

kapcsolatuk

életben

maradhasson. Hadd magyarázzam ezt meg! Egy nő járt hozzám már vagy egy éve, és panaszkodott, hogy a férje éjszakánként későig kimarad, és csak akkor jön haza, amikor „kedve tartja”. Mondtam neki, hogy páros lábbal rúgja ki,

és csak akkor fogadja vissza, ha a férje úgy dönt, hogy méltó tisztelettel fog bánni vele, de a nő túlságosan félt ezt megtenni. Végül (ahogy az általában lenni szokott) eljutott arra a pontra, amikor jobban fájt a férje közelében lenni, mint amennyire félt attól, hogy nélküle legyen, és kidobta. Hogyan reagált erre a férfi? Ahogyan előre megmondtam, könyörgött, hogy fogadja vissza, megígérte, hogy eljár pszichológushoz, és megtesz bármit, amit csak a felesége akar, de a nő akkor már túlságosan mély sebeket hordozott, és semmit nem akart a férjétől. Beadta a válópert, és véget vetett a dolognak. Mi romlott el? A nő addig várt, amíg már nem érdekelte a férje. Ha keményen a sarkára állt volna, amikor még fontos volt neki

a

kapcsolatuk,

valószínűleg

megmenthette

volna

a

házasságát, de ő megvárta, amíg érzelmileg elpattan a húr, és akkor már túl késő volt. Nem arról beszélek, hogy rúgjuk ki a férjünket, ha nem szedi fel maga után a szennyes zokniját, vagy túl sokat tévézik. Szélsőséges esetekről beszélek: ha a férjünk más nőkkel találkozgat, „lekurváz”, és megvetően bánik velünk, úgy jönmegy, ahogy neki tetszik, és nincs tekintettel ránk, megver, rosszul bánik a gyerekekkel, elhanyagol szexuálisan, és így tovább. Tudom, hogy minden eset más, és nagyon alaposan meg kell fontolni (ilyenkor segíthet egy lelkipásztor, pszichológus, lelkigondozó vagy egy erős lelkű női tanácsadó). Évekkel ezelőtt felhívott egy volt iskolatársam, és elmondta, hogy attól tart: megrekedt a házassága. – Jó ember a férjem – mondta ez a nő könnyek között. – Csak

valahogy akkor sincs ott, amikor ott van. Nem tudom rávenni, hogy beszélgessen velem vagy foglalkozzon a gyerekekkel. Tönkreteszi a házasságunkat és a gyerekeinket is. Még kicsik a gyerekek, de már eljutottak arra a pontra, hogy meg sem próbálnak beszélgetni az apjukkal. – Még mindig szereted őt? – kérdeztem. – Igen, szeretem – bizonygatta. – Akkor megmondom, mit kell tenned – folytattam. – Csomagolj össze, és a gyerekekkel költözz haza a szüleidhez! Amikor a férjed felhív, és megkérdezi, mi a baj, mondd meg neki, hogy nem vagy hajlandó tovább folytatni vele, ha ő nem kész szembenézni

azokkal

a

dolgokkal,

amelyek

ártanak

a

házasságotoknak és a családotoknak! –

Komolyan

beszélsz?

–

kérdezte

meglepetten.

–

Ez

keresztényhez méltó dolog egyáltalán? – Hát persze! – feleltem. – A keresztények dolga, hogy só és fény legyenek. A só tartósít, meggátolja a rothadást, a fény pedig eloszlatja a sötétséget. Te megpróbálsz sót és fényt hinteni szét az otthonodban. A legtöbb nő túl sokáig vár azzal, hogy felhívja a férje figyelmét a bajra, amikor pedig végre sikerül neki, már túlságosan meg van sebezve ahhoz, hogy törődjön a helyzettel. Tedd meg ezt addig, amíg még fontos neked! Pontosan azt tette, amit javasoltam. Összecsomagolt, és a gyerekekkel a szüleihez költözött. A férje néhány óra múlva már ott állt sírva az ajtó előtt. A nő a hétvégén még a szüleinél maradt, aztán hazament egy olyan férfihoz, aki könyörgött, hogy megváltozhasson. A feleség egész idő alatt tovább szerette és

tisztelte a férjét – nem tett olyat, amivel becsmérelte vagy kritizálta volna. De nem is tűrte tovább a férje romboló viselkedését. Ez több mint húsz évvel ezelőtt történt, és azóta is boldog, egészséges házasságban élnek.

A gyülekezet szerepe A gyülekezetnek támogatnia kellene az ilyen nőket, és megfenyítenie az otthon felelőtlenül viselkedő férfiakat. Az egyházban

túlságosan

„engedelmességére”

sokszor

vonatkozó

hangsúlyozták bibliai

a

parancsot.

nők Az

engedelmesség parancsát Isten soha nem mentesítő záradéknak szánta, hogy a férfiak éretlenek maradjanak, és semmilyen kihívással ne szembesüljenek. Ha egy férfi nem szereti, nem támogatja a családját, és nem ápol mély kapcsolatot velük, semmi keresnivalója semmiféle hatalmi pozícióban az egyházban – még akkor sem, ha csak az autósoknak segít helyet találni a gyülekezeti parkolóban. A nők soha nem fogják úgy érezni, hogy szabad magasabb követelményt szabniuk a férjüknek, amíg az egyház tovább védelmezi a férjek felelőtlen viselkedését. Másodsorban, az egyháznak olyan légkört kell teremtenie, amely elősegíti az erős nők kinevelését. A Biblia arra bátorít, hogy az egészséges lelkű, érett nők tanítsák a fiatalabb nőket arra, hogyan éljenek. A gyülekezeteknek mentori programokat kellene indítaniuk, hogy az erős nők elkezdjék tanítani a tanácstalan, bizonytalan fiatalabb nőket, hogyan legyenek ők is

határozottabbak. És én gyakorlati tanításról beszélek: így bánj a férjeddel, így neveld a gyermekeidet, így közelíts meg adott problémákat, és ekkor kell kirúgnod a gazembert a házatokból! Garmadával vannak fennkölt, magasröptű igetanulmányok nők számára, ahol ilyen kérdésekkel foglalkoznak: Mit jelent a valódi szeretet? vagy Hogyan lehetünk lelkibb emberek? vagy Mit jelent engedelmes feleségnek lenni? Én azonban azt javasolnám, hogy csevegjünk kevesebbet az elméletről, és tanítsunk többet a család, a házasság hétköznapi, gyakorlati dolgairól. Végül

pedig,

az

egyháznak

nem

szabad

továbbra

is

félretájékoztatni a nőket. Amikor a szeretet és a kapcsolatok kerülnek szóba, a józan bibliai tanítás helyett sok gyülekezet egyszerűen újracsomagolja a világi kultúra téves elképzeléseit. A világi kultúra azt tanítja a nőknek, hogy az igazi szeretet soha semmit nem vár cserébe, az egyház pedig ezt a keresztény szeretet csomagolópapírjában továbbadja. Azt tanítjuk, hogy a feltétel nélküli szeretet megköveteli a feltétel nélküli kapcsolatot. Vagyis azt mondjuk a nőknek, hogy szeressék a férjüket, viseljék gondját, feküdjenek le vele, tegyenek meg mindent érte, és ne várjanak semmi viszonzást. Eltorzított, hamis elgondolásokat arra használunk, hogy elhitessük a nőkkel: ez a fajta logika biblikus, pedig nem az. Isten feltétel nélkül szeret, de feltételekhez kötött kapcsolatot követel meg. Például akkor bocsát meg, ha megbánjuk a bűnünket. Akkor tölti be a szükségeinket, ha kérjük. Akkor közeledik hozzánk, ha mi is közeledünk hozzá. A Biblia tele van azokkal a feltételekkel, amelyeknek meg kell felelnünk, ha

sikeres kapcsolatot szeretnénk Istennel – pedig Isten feltétel nélkül szeret bennünket. Az igazság az, hogy a feltétel nélküli szeretet megköveteli a feltételekhez kötött kapcsolatot. A gyermekünket feltétel nélkül kell szeretnünk, de ha feltétel nélküli a kapcsolatunk is vele, akkor ördögfiókát nevelünk belőle. Szeressük a kamasz gyermekünket feltétel nélkül, de legyen csak feltétel nélküli kapcsolatunk vele, és tönkre fogja tenni magát! Szeressük a férjünket feltétel nélkül, de ha feltétel nélküli kapcsolatunk van vele, szörnyű házasságunk lesz, és gyenge, önző férjünk. Bár nagyon fontos, hogy az egyház kihívást támasszon ezekkel az éretlen fiúkkal szemben, hogy nőjenek fel, és kezdjenek el olyan férfiakként viselkedni, amilyeneknek Isten szánta őket, vajmi kevés remény van arra, hogy bármi is változik, amíg a gyenge, rászoruló nők továbbra is felhatalmazzák ezeket a „férfiakat” arra, hogy kisfiúk maradjanak. Szükség van a nők új nemzedékére, amelyben ugyanolyan magabiztos, erős, úttörő lelkület van, mint a százötven évvel ezelőtti, határvidéken élő nőkben – olyan lelkület, amely megköveteli, hogy a nekik kijáró kedvességgel és tisztelettel bánjanak velük. Csak akkor lehet esélyünk rá, hogy visszahódítsuk és újra megszelídítsük a vadnyugatot.

Mit akar a nő? Uraim, most önökhöz fordulok! A következőkben át fogom

adni a bölcsesség legkeresettebb igazgyöngyét, amelyre azóta áhítoznak a férfiak, amióta Isten megalkotta a nőt Ádám oldalbordájából. El fogom árulni, mit akar valójában a nő. Ennek azért van igazán nagy jelentősége, mert a legtöbb nő sem tudja igazán, hogy mit akar. Éreznek egy belső vágyakozást, egy belső szükséget – amely olyan alapvető, mint az étel, a víz vagy az oxigén iránti igény. Lehet, hogy szavakba sem tudják önteni, de kétségbeesetten vágynak rá. Ez a meg nem nevezett, elkeseredést szülő szükséglet sokszor afelé hajtja a nőket, hogy agresszíven panaszkodjanak a másikra a házasságban – valahogy úgy, mint az a férfi, akinek kemény napja volt, aztán hazaérve kiabál a kutyával, és belerúg a macskába. Az állatok ártatlanok, de a férfi bensőjét szétfeszíti a feldolgozatlan szorongás és érzelmek, ennek pedig Mici és Bodri issza meg a levét. A nők ezt a férjükön vezetik le. A feleségek sokszor

panaszkodnak

olyan

dolgok

miatt,

amelyeknek

egyébként semmi közük az őket belülről mozgató beteljesítetlen szükségekhez. Előfordulhat például, hogy a feleség letámadja a férjét egy bizonyos szokása miatt, mondjuk: „Túl sokat tévézel!” Nem annyira a televízió érdekli, hanem inkább arról van szó, hogy bizonyos értelemben úgy érzi, mintha a televízió a versenytársa lenne. Persze a férj, aki tények alapján működő, logikus lény, és szereti méricskélni az életet, gyorsan átgondolja, hogy tényleg túl sokat tévézik-e. Mivel az agya nem tudja biztosan, mennyi a „túl sok”, gyorsan megnyugtatja magát, hogy nem tévézik túl sokat, hanem éppen annyit, amennyit kell. Így aztán elhessegeti

felesége panaszát, ami persze csak tovább növeli a nő által tapasztalt szorongást. Vagy így zsörtölődik a feleség: „Nem segítesz eleget a ház körül!” Megint csak egy mérhető dolgot említ fel a férjének. A férfi a mértékegységeket szerető agyához fordul, megméricskéli, hogy „eleget” segít-e, és nagyon hamar arra a következtetésre jut, hogy ő bizony eleget segít. Ismét félretolja a felesége kritikáját, és az asszony elkeseredése tovább fokozódik. Aztán más megközelítéssel próbálkozik a nő. – Azt akarom, hogy szeress! – De hát szeretlek! – feleli a férj, majd hozzáteszi: – Ideadnád a távirányítót? Erre a nő felpaprikázva visszavág: – Miért nem törődsz velem? – Hogyne törődnék veled! – mondja a férfi, és a másodperc tört részéig eltöpreng, vajon miért viselkedik ilyen furcsán és észszerűtlenül a felesége. – Hozz még egy sört, légy szíves! Az elkeseredés és csalódottság nem ágyaz meg a szép estének. A feleség dühös, a férj úgy véli, a nő logikátlan viselkedése és érzelmei éppen elég okot adnak arra, hogy eltávolodjon tőle – még inkább elszakítva őt éppen attól, amire vágyik. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a férj tényleg szereti a feleségét, és törődni akar vele. Úgy gondolja, hogy nem is lenne ott, ha nem szeretné és nem törődne vele. A fizetés, amit hazahoz, és az, hogy ott van, hogy megvédje őt és a gyerekeket a látható és láthatatlan veszélyektől,

bizonyíték

az

elméjében

arra

nézve,

hogy

csakugyan szereti a feleségét, és törődik vele. A puszta felvetés is

tehát, hogy nem szereti, egyenesen sértő. A férjek általában összeomlanak, ha a feleségük érthetetlenül kritizálja őket. Ha az életük múlna rajta, akkor sem bírnák felfogni, mi a baj. Nem értik a feleségüket. Az a furcsa az egészben, hogy a nők is beismerik: amikor kritizáló hangulatban vannak, ők sem értik saját magukat – csak azt tudják, hogy szenvednek. Ez a belső kín túl mély ahhoz, hogy szavakba öntsék, így aztán nem tudják megértetni a férjükkel, mi van igazából a szívükben. Azt mondja a nő, hogy szeretetre vágyik, de ez nem lehet az igazság, hiszen már mélységesen szereti a családja, a gyermekei, a legközelebbi barátai – ezt tudja jól. Azt mondja, hogy törődésre vágyik, de ez sem lehetséges, hiszen a férje már így is a lehető legkeményebben

dolgozik,

hogy

gondoskodjon

róla

és

a

családjáról – és ezzel ő is tisztában van. Azt mondja, hogy szeretné, ha jobban figyelne rá a férje, de mit jelent ez pontosan? Mennyi a több? Mennyi az elég? Amit a nő akar – amire a szíve legmélyén vágyik –, amit minden nő akar, egyszerűen ez: Kiválasztott akar lenni.

Válassz engem! Egy nő számára az egész élet olyan, mint a gimis bál, ahol álldogál magában, és azt gondolja: „Szeretnék táncolni.” De igazából azt érti alatta: „Szeretném, ha valaki engem választana!”

A férfiak talán nem érzik ezt olyan erősen, de azért mindannyian tudják, milyen volt gyerekkorukban, amikor a csapatkapitányok kiválasztották a csapatuk tagjait a sportpályán. Minden srác azt gondolta: „Válassz engem! Válassz engem!” Senki nem akarta, hogy utolsónak válasszák ki. Minél hamarabb került sorra, annál nagyobb tisztelet övezte a többi srác körében. Mindenki szereti, ha őt választják. A nőknél azonban ez az érzés mindent elborít. Shmuley Boteach rabbi, a Shalom in the Home (Salom otthon) című

kedves

televíziós

műsor

házigazdája

tökéletesen

megfogalmazta ezt: Miért akar a nő férjhez menni? Ha logikusan megvizsgáljuk, a házasság szörnyű ajánlat a nő számára. Kockára kell tennie az életét, hogy gyermeket szüljön a férfinak (a 20. századig minden harmadik nő meghalt gyermekszülésben). A szó szoros értelmében elveszíti a nevét, és felveszi a férjéét, a gyermekei szintén. Otthont teremt a férfi számára, és még mai, egyenlőséget hirdető korunkban is ő végzi a házimunka nagy részét. És manapság még állást is kell vállalnia mellette, hogy biztosítsa az oly fontos második jövedelmet. Miért hagyja ott a nő a szüleit, akik feltétel nélkül szeretik, egy olyan férfiért, akinek a szerelme olyan ingatag? Miért menne bele egy épeszű személy egy ilyen pocsék üzletbe? Azért, mert a férfi adhatja meg a nőnek azt az egy dolgot, amit a szülei nem. A szülei szerethetik. De csak a férfi választhatja ki. Ő éreztetheti vele, hogy különleges és egyedi.

[4]

Amikor egy férfi megkéri egy nő kezét, azt mondja neki: Az összes nő közül a világon én téged választalak. A nő az esküvője napján, élete legnagyobb ünnepén a családja, barátai és Isten színe előtt azt ünnepli: Kiválasztottak! Ezért van az, hogy egyedülálló barátnői egyszerre örülnek együtt vele és irigylik. Azt gondolják magukban: „Őt már kiválasztotta valaki! Ez nagyszerű! De mikor fog valaki engem választani?” Mielőtt Ádám találkozott Évával, állatok vették körül, és a Szentírás azt mondja, hogy az összes teremtett lény között nem talált egyet sem, amelyik „hozzáillő” lett volna. Nem volt semmi a bolygón, ami méltó lett volna arra, hogy kiválassza, szeresse, rajongjon érte, és hozzá igazítsa az életét. Ádám szeme csak akkor csillan fel, amikor Isten megalkotja a nőt, és odahozza hozzá. A földbe gyökerezik a lába, amikor megpillantja. Beleborzong. Tudja, hogy vele akar lenni! Tudja, hogy érdemes őt választania, akármit jelent is ez. És ahogy ránéz, megjövendöli a leendő férfiak sorsát. Kijelenti, hogy a jövőben a férfiak el fogják hagyni a szüleiket (akik a legfontosabb kapcsolatot jelentik az életükben), hogy együtt legyenek egy ilyen új teremtménnyel. Ádám ösztönösen tudja, hogy a világon semmi nem fogja úgy megragadni egy férfi figyelmét, mint ha találkozik egy nővel, és összekötheti vele az életét. És amikor egy nő ezt tudja – amikor tudja, hogy minden más teremtmény közül ő az az egy, akivel a férfi együtt akar lenni –, akkor elégszik meg epekedő szíve. Az a férfi, aki tisztában van ezzel, birtokában van a titoknak,

hogy mire vágyik valójában egy nő. A szeretet nem elég. A nőt kell választani. Válasszuk őt! A zsémbeskedő feleséget igazából nem az érdekli, hogy a férje túl sokat tévézik, vagy túl sok videójátékot játszik, vagy túl sokat dolgozik; az a baj, hogy ezeket a dolgokat teszi ahelyett, hogy őt választaná. Kedves férfitársaim! Akármilyen meggyőződés alakult is ki önökben,

a

feleségük

nem

kívánja

a

figyelmüket

napi

huszonnégy órában, és nem is igazán zavarja, hogy más dolgokkal is szeretnének foglalkozni. Csak arra van szüksége, hogy rendszeresen kimutassák: tudatosan őt választják. És ahogy Jeff Allen komikus szokta mondani: „Boldog feleség – boldog élet”. Hadd vessek fel néhány javaslatot. A kedvenc műsorunk megnézése helyett mondjuk azt: – Mi lenne, ha ezt most kikapcsolnám, és inkább elmennénk sétálni? Vagy ahelyett, hogy órákig a laptopot bújnánk, mert hazahoztuk a munkát, mondjuk azt: – Mi lenne, ha ezt most kikapcsolnám, és te elmesélnéd nekem, milyen napod volt ma? Próbáljuk ki egyszer-egyszer, hogy kihagyunk egy baráti golfozást vagy horgászást, és azt mondjuk a feleségünknek: – Tudod, a srácok azt akarták, hogy menjek velük ma, de inkább úgy döntöttem, itthon maradok, és segítek neked a ház körül. Azzal, hogy őt választjuk, megerősítjük az iránta való szeretetünket

és

elkötelezettségünket.

Vigyázat,

a

reakció

meglehetősen drámai lesz! Az igazság az, kedves férfiak, hogy ha mi igyekszünk kimutatni a feleségünk felé, hogy őt választjuk, akkor ő biztatni fog majd arra, hogy több időt töltsünk olyan dolgokkal, amelyeket élvezünk vagy eredményesnek tartunk. De ki kell mutatnunk: Inkább téged választalak, mint ezt. Téged választalak a haverok helyett. Nem lesz elég ezt gondolni. Ki kell mutatni. A végén azonban ő is ki fogja mutatni, mennyire jó ötlet volt őt választani. Bejárhatjuk a világot boldogság és megelégedettség után kutatva, de a legjobb otthon. Ha boldog, szerető feleségünk van – ez áll legközelebb a földi mennyországhoz!

8. Ötödik számú alaptörvény: A nők adnak, a férfiak elvesznek

Ha jutalommal a kezünkben jövünk, beállnak a sorba, és megteszik, amit csak akarunk.

Isten arra teremtette a férfiakat, hogy gondviselők legyenek, ami azt jelenti, hogy minden férfilélekben ott van a hajlam, hogy kimenjen a világba, és megszerezzen vagy összegyűjtsön. A nőket ezzel szemben arra teremtette Isten, hogy gondozók legyenek, tehát rendeltetésük szerint azért mennek ki a világba, hogy adjanak és gondoskodjanak. És hiába nyújt lehetőséget a modern kor a szerepcserére, alapvető felépítésünk és indítékaink ugyanazok maradtak, mint az ókorban. A nők természetüknél fogva „adnak”. Szeretnek adni, a lényegükhöz tartozik. A férfiak ezzel szemben természetüknél fogva elvesznek. Szeretnek elvenni, azzal határozzák meg magukat, hogy mennyit tudnak „szerezni”. A legtöbb nő úgy véli, a jó kapcsolat titka egyszerű: adni kell. Ha még jobb kapcsolatra vágyunk: adjunk még többet! Ha a legjobb kapcsolatra vágyunk: adjunk, adjunk és adjunk, amíg össze nem rogyunk! Lehetséges, hogy ez működik más nők viszonylatában, de a férfiakkal kapcsolatban egészen biztosan nem. Sok nő romantikus álomvilágban él, amely ezt sugallja: azzal veheted rá a férfit a szeretetteljes válaszreakcióra, ha adsz és adsz, amíg nem viszonozza. Pedig ez nem igaz. Ha folyton csak adunk és adunk egy férfinak, ő egyszerűen egyre többet fog elvenni – annyit, amennyit csak adunk neki. Kiéghetünk a nagy adakozásban, mielőtt ő viszonozná a szívességet. A férfiak nem adnak vissza, ha nem kérik meg rá őket. Meg lehet ezért gyűlölni

az összes férfit örökre, de általában az egyedüli ok arra, hogy a férfi adjon, az, ha jutalmat kap. Jézus tudta ezt a férfiakról. Amikor az adásról tanította a tanítványait, azt mondta: „Adjatok, és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe.” [1]

Mondhatott volna csupán annyit: „Adjatok”, és befejezhette

volna. A legtöbb nőnek nem is lett volna szüksége ennél az egy szónál többre. De ahhoz, hogy a férfiakat is rávegye a cselekvésre, meg kellett mutatnia nekik, milyen jutalom vár rájuk. Olvassuk el újra ezt az igeverset! Egyetlen szó maga a parancs, a jutalomról pedig tíz szó beszél. A Bibliában lejegyzett történetekben, ahol Isten férfiakkal foglalkozik, a legtöbb esetben hemzsegnek a jutalommal kapcsolatos ígéretek. Több mint ezernyolcszáz ígéret szerepel a Bibliában. Még egy olyan szoros kapcsolatban, mint a házasság, sincs olyan a férfi szívében, hogy önzetlen adás. Még ami adásnak tűnik, sokszor azt is csak cserealapnak szánja, hogy végül övé legyen, amit akar. Ha akarunk valamit kapni egy férfival való kapcsolatunkból, azt el kell vennünk tőle. Ez így működik. A nők nagyon kellemetlennek érzik, hogy egy kapcsolatban elvegyenek. Ez ellenkezik a természetükkel. Amikor az országot járva elmondom a hallgatóságnak, hogy megmutatom nekik, miként tudja a nő rávenni a férjét arra, hogy megtegyen neki bizonyos dolgokat, a nők általában éljenezni kezdenek. Arra számítanak, hogy majd jól leszidom a férjüket, amiért nem érzékenyebb, kedvesebb és figyelmesebb. De akár hiszik, akár nem, a gond nem a férfiakkal van, hanem a nőkkel.

És az éljenzés nagyon hamar átfordul fájdalmas nyögésbe, amint megpróbálom a nőket kizökkenteni romantikus álomvilágukból. Logikusnak,

sőt

keresztényinek

tűnik,

hogy

adjunk

a

férfiaknak, és ezzel késztessük őket az adásra, de ez egész egyszerűen nem működik. A házassági tanácsadók sűrűn hallanak ilyet a nők szájából: – Folyton csak adtam és adtam a férjemnek. Már nincs mit adnom! A tanácsadó ekkor a férjre pillant, aki valami ilyesmit motyog: – Hát… én azt hittem, jó a házasságunk. És igazság szerint nagyon jó is volt – neki. Ha megkérdezzük azokat a nőket, akik tényleg érzik, hogy a férjük felelősséget vállal, és kiveszi a maga részét az adásból a kapcsolatukban, észre fogjuk venni, hogy ők rájöttek: az olyan házasság, amelyben a férj is ad, nem jön létre csak úgy magától, követelményeket kell támasztani. Sajnos az ilyen nők vannak kevesebben. A legtöbb nő csak ücsörög összetört szívvel és azzal a téves elképzeléssel, hogy ha a férjük igazán szeretné őket, akkor teljesítené minden szükségüket és szeszélyüket – ahogyan tette, amikor udvarolt nekik. Ezek a nők nem értik, hogy az udvarlás alatt csak egyetlen ok készteti a férfit arra, hogy úgy viselkedjen, ahogyan viselkedik: hogy elnyerje a lány kezét. A nők mindig az adás és a törődés kedvéért adtak és törődtek. A férfiak nem tesznek ilyet. Hölgyeim, megtehetik, hogy döbbenten hallgatják ezt a leleplezést, hogy a férjük csak elvesz, és a legtöbb esetben nem fogja magától felfogni, hogy szép dolgokat kellene tennie önökért

anélkül, hogy önök azt kérnék tőle; vagy pedig dönthetnek úgy, hogy megteszik, amit tenniük kell ahhoz, hogy felhívják magukra a figyelmét. Ha akarnak valamit egy férfitól, meg kell tanulniuk kérni – és elvenni. Hadd ismételjem ezt meg: Ha akarnak valamit egy férfitól, el kell venniük! Hamarosan megmutatom, hogyan kaphatnak többet attól a férfitól, akihez feleségül mentek. De tartsák szem előtt, hogy ez csupán útmutatás, nem kőbe vésett tudományos igazság! Nincs olyan, ami mindig, minden alkalommal működik. Ha azonban elkezdenek úgy közelíteni a férjükhöz, hogy ezeket az egyszerű lépéseket észben tartják, észre fogják venni, hogy a férjük elkezd egyre inkább reagálni a kéréseikre.

Hogyan vegyünk rá egy férfit, hogy megtegyen dolgokat? Kérjük, amit szeretnénk! Az én férfiagyam furcsának találja, hogy a nők vonakodnak azt kérni, amit szeretnének. Vannak, akik mintha azt hinnék: Ha igazán szeretne a férjem, nem is kellene kérnem. Ilyen esetekben önkéntelenül is eltűnődöm, hogy vajon az ösztrogén okoz-e ilyen őrült, kába állapotot a nőknél. Lehet, hogy némelyik hölgynek nehezére esik ezt megértenie, de a sok televíziózás még nem ruházza fel telepatikus képességekkel a férfiakat. Ha szükségük van valamire, akarnak valamit, vágynak valamire, óhajtanak valamit, sóvárognak, epekednek, kívánkoznak valami után –

kérniük kell! Ez teljes mértékben ellenkezik a nők ösztöneivel, mert ők többnyire

ráéreznek

azoknak

a

szükségleteire,

akikről

gondoskodnak, és amikor csak tudnak, adnak, anélkül, hogy kérnének tőlük. Amikor egy nő szeret, ösztönösen ad, minél jobban szeret, annál erősebb ösztönzést érez arra, hogy segítsen szeretete tárgyán. Egy nő szemével nézve, ha valóban szeretünk valakit, észre fogjuk venni, mire van szüksége, és reagálunk erre a szükségre, még mielőtt kérné. A nő számára a szeretet azt jelenti, hogy soha nem kell kérni. A gond az, hogy a nők úgy hiszik, a férfiak is így gondolkodnak. Pedig nem. Ne csak egyszer kérjünk! Ha egyszer kérünk valamit egy férfitól, az olyan, mintha egyáltalán nem is kértünk volna tőle semmit. Ez azért van, mert a férfiak nem törekednek arra, hogy mivel tehetnék jobbá a kapcsolatot. Mint vadász, versenyző, gondviselő, a férfi állandóan elvenni üzemmódban van. Számára az élet az elvételről és a győzelemről szól. Nem valószínű, hogy megjegyzi a kérésünket, hacsak nem kapcsolódik valami módon valamihez, amit esetleg kapni fog azért, amit kértünk tőle. Ez teljességgel idegen a nőktől, akik folyton meg akarnak tenni mindent, amit csak tudnak, hogy az adással javítsanak egy kapcsolaton. Kérjünk egy nőtől valamit egyszer, és reagál. Neki nem esik nehezére teljesíteni egy szerettének a kérését, és ha nem tudja azonnal megtenni, beilleszti tennivalói belső listájába, és azonnal nekilát, mihelyt végzett a tucatnyi egyéb feladattal,

amelyen éppen dolgozik. Nem így a férfi! Amikor a felesége megkéri: „Drágám, tedd már meg ezt és ezt nekem, légy szíves!”, egy pillanatra megáll, míg a jobb agyféltekéje megkérdi a balt: „Hallottál valamit?” Mielőtt válaszolna, a bal agyféltekéje felméri, van-e bármi elvenni- vagy megszereznivaló ebben a tranzakcióban, és ha nincs, a bal agyfélteke így válaszol: „Nem. Semmit sem hallottam.” És a férfi teljes nyugalommal az alapértelmezett, „venni, venni, venni” üzemmódban marad. A felesége valószínűleg nagyon mérges lesz rá, mert feltételezi, hogy a férfi emlékszik arra, mit kért tőle, de direkt semmibe vette a kérését. Tévesen úgy véli, ez annak a jele, hogy ő kevesebbet jelent a férje számára, mint a férje neki. Az igazság pedig az, hogy a kérése behatolt a férje egyik fülén, tett egy kört a semmi dobozban, aztán kijött a másik fülén. Ha egy férfi nem tudja, mit kap egy kérés teljesítéséért, a kérés nem fog megmaradni az elméjében. Ha nincs mit nyerni, nincs mit megjegyezni. Egyszer egy párkapcsolati szakértőt hallgattam, aki éppen azt fejtegette, hogy a nők nem szeretnek egynél többször kérni valamit. Nehezemre esett elhinni, amit mond, hiszen a személyes megtapasztalásom ezzel ellenkezett. Az én feleségemnek nem jelent gondot egynél többször kérni valamit tőlem. Szkeptikus lévén a hallottakkal kapcsolatban, úgy döntöttem, be fogom bizonyítani, hogy ez a fajta gondolkodás téves. Amikor legközelebb elmentem vasárnap a gyülekezetbe, saját felmérést

készítettem.

Odamentem

az

egyik

nőhöz

az

istentisztelet előtt, és megkérdeztem: – Elő szokott fordulni, hogy nehezen tudja rávenni a férjét, hogy valamit megtegyen önért? – Jaj, lelkész úr! – felelte ő. – El sem hinné! Megkértem például, hogy fesse ki a mennyezetet a nappaliban. Ez még októberben történt. Most május van, és a kisujját sem mozdította. Mindennap besétál a nappaliba, és egyszerűen figyelmen kívül hagyja, hogy én megkértem: fesse ki a mennyezetet. Láthatóan felzaklatta már az is, hogy elmesélte nekem az esetet. – Jó, jó – mondtam –, de hányszor kérte meg rá? Nagy meglepetésemre, ahogy elhangzott a kérdés, úgy nézett rám, mint borjú az új kapura. – Hát csak egyszer! – közölte, és a hangjából érződött: szerinte ostobaság volt részemről feltenni ezt a kérdést. Ledöbbentem. Tovább puhatolóztam: – De miért nem kérte meg többször is? –

Nem

kellene,

hogy

szükség

legyen

rá!

–

válaszolt

sértődötten. Azt javasoltam neki, hogy próbálja meg többször is megkérni a férjét, aztán gyorsan odamentem egy másik nőhöz, akit kikérdezhetek. Tőle is megkérdeztem: – Elő szokott fordulni, hogy nehezen tudja rávenni a férjét, hogy valamit megtegyen önért? – Jaj, lelkész úr, sejtelme sincs, hányszor! A tiszta ruháját például kosárba hajtogatva odateszem a nappali közepére, és azt mondom neki: „Drágám, tedd el a ruhádat!”, de nem teszi el.

Olyan, mintha nem is látná. Árulja el, látják a férfiak a ruhákat? Elnevettem magam. – Hát, igen – feleltem –, látjuk. Csak nem sokat mond a látvány. – Aztán gyorsan megkérdeztem még tőle: – Mondja, hányszor kérte meg a férjét, hogy rakja el a ruhát? Azonnal ugyanolyan értetlen pillantást kaptam, mint az előző hölgytől. – Egyszer! – válaszolt kurtán. Döbbenten néztem. – De miért nem kéri meg többször? – érdeklődtem, mert igazán szerettem volna megérteni ezt a magatartást. – Nem kellene, hogy szükség legyen rá! – jelentette ki. Muszáj volt még egy próbát tennem. Kerestem egy harmadik nőt, és neki is feltettem ugyanazt a kérdést: – Elő szokott fordulni, hogy nehezen tudja rávenni a férjét, hogy megtegyen valamit önért? – Ó, hát azt el sem tudja képzelni… – hangzott a felelet. Újra

átélte

férje

törvényszegéseinek

gyötrelmesen

fájó

részleteit, és elmondta, hogyan hagyta a férje figyelmen kívül a kéréseit. Amikor befejezte, gyorsan megkérdeztem tőle: – És hányszor szokta megkérni őt ezekre a dolgokra? – Egyszer! – felelt. Nem hittem a fülemnek. – De hát az ég szerelmére! – kiáltottam fel már-már bosszúsan. – Miért nem kéri meg többször? – Nem kellene, hogy szükség legyen rá! – jött a nyers felelet. Egy negyedóra leforgása alatt három különböző nőtől kaptam

ugyanazt a választ. Azóta több ezer nővel beszéltem erről, és mindig ugyanazt mondják: „Nem kellene, hogy szükség legyen rá!” De hölgyeim, hadd adjak egy létfontosságú tanácsot, amelyre szükségük lesz, ha rá akarják venni a férjüket, hogy megtegyen dolgokat önökért: akármit is gondolnak, szükség van rá! Muszáj egynél többször megkérniük őt! Ha csak ülnek, magukban fortyognak és egyre dühösebbek lesznek, amiért egyszer megkérték a férjüket valamire, és ő nem teljesítette a kérésüket, az bizonyság arra, hogy nem hallották meg ezt a tanácsot. Meg kell őt kérniük újra! – De hát – hallom a tiltakozást – az nem nyaggatás? Nem. Többször kérni nem nyaggatás. A nyaggatás akkor kezdődik, amikor a kérést duzzogás kíséri. – De nem kellene egynél többször kérnem! – jajdulnak fel. Nos, ha egy másik nővel akadna dolguk, akkor talán nem. De most egy férfiról beszélünk. Ez pedig már el is vezet a következő fontos ponthoz: sok nő azt mondja, hogy férfit akar, de aztán dühös lesz a férfira, amiért nem úgy gondolkodik, viselkedik és reagál, mint egy nő. Nem gondolom, hogy tényleg azt szeretnék, ha nőkké válnánk, de azt mondhatom, hogy továbbra is sok bosszúságot fog okozni, ha nem tanulnak meg sikeresen ösztönözni egy férfit. Sok nő így panaszkodik: – Már ötször elmondtam neki, és még mindig nem csinálta meg! Ahogyan korábban már említettem, ez nem tudomány, nem

minden esetben működik. Ha fél tucatszor kértük már a férjünket, hogy javítsa meg a csöpögő csapot, és még mindig nem csinálta meg, tegyünk egy szívességet magunknak, és hívjunk vízszerelőt! Vagy csináljuk meg mi magunk! Nem igazán érdemes az őrületbe hajszolni magunkat, ha nem tudunk rávenni egy férfit a cselekvésre. Ahogyan már említettem, a házasság tele van kakival. Néha-néha akadnak olyan senkiházik, akik senkiházik maradnak. Meg kell válogatni a csatáinkat. A nők azért sem szeretik egynél többször megkérni valamire a férjüket, mert nem akarják úgy érezni, hogy rákényszerítik a férjüket valaminek az elvégzésére, amit ők akarnak. Azt szeretnék, ha a férjük magától akarná megtenni. Ez azonban nem logikus egy férfi szemében. Ha egy férfi meg akarná tenni, amit kérünk tőle, már megtette volna. A férfiak hozzá vannak szokva, hogy megtegyék, amit akarnak. És lehet, hogy ez ridegnek és szívtelennek hat, de aki elvesz, az nem akarja automatikusan megtenni, amit kérünk tőle, csak azért, mert megkértük rá. A férjünk valószínűleg soha nem akarja majd azt tenni, amit kérünk tőle. Tegyük fel tehát magunknak a kérdést: Akarom, hogy a férjem megtegyen dolgokat a kedvemért, vagy nem? Ha igen, akkor ne foglalkozzunk azzal, hogy akarja-e! Biztosíthatom önöket arról, hogy azok a nők, akiket úgy irigyelnek (akiknek a kedvéért a férjük állandóan megtesz dolgokat), többnyire annyiszor kérik meg a férjüket azokra a dolgokra, ahányszor csak kell ahhoz, hogy megtegye. Nem foglalkoznak azzal, hogy a férjük meg akarja-e tenni.

Kérjük jól! Fontos, hogy fenyegetés vagy sértegetés nélkül kérjünk. Maradjunk kedvesek! Ahogyan korábban már említettem, a férfiak nem a fenyegetésre vagy sértésekre reagálnak, hanem a jutalomra és a dicséretre. A nők nincsenek tisztában ezzel, és sokszor sértegetéssel próbálják meg rávenni a férjüket valamire. Ez a stratégia azonban nem válik be a férfiaknál. Minél jobban sértegetünk egy férfit, annál erősebb lesz az ellenállása velünk szemben. Mostanra már jó néhány hölgy olvasóm érezheti úgy, hogy az első három pont nevetséges, de szeretném, ha most egy pillanatra megfeledkeznének a férjükről, és az Istennel való kapcsolatukra gondolnának! Ha szeretnének valamit Istentől, mit kell tenniük? Egy: kérniük kell, amit szeretnének. Jézus azt tanította, hogy bár Isten (nem úgy, mint a férj) tudja, mit akarunk, mielőtt kérnénk tőle, ha nem kérjük, nem fogjuk megkapni. Mi mást tanított még Jézus? Kettő: Nem elég egyszer kérni. (Ezen a ponton szoktam nevetve elmondani a hallgatóságomnak, hogy már ez a pont is bizonyítja, hogy Isten férfi.) Jézus azt tanította, hogy újra meg újra vigyük oda a kéréseinket Isten elé. Végül három: Nem kezdjük el sértegetni Istent, ha nem válaszol olyan gyorsan, ahogyan mi szeretnénk. Na

jó,

akkor

most

térjünk

vissza

a

férjükkel

való

kapcsolatukra! Azt hiszem, az egyik legalapvetőbb ok, amiért olyan sok nő dühös a férjére, az, hogy a férjével szemben magasabb mércét állít, mint a mindenható Istennel szemben!

Neveljük pozitív megerősítéssel! Azt szoktam mondani, hogy a férj betanítása hasonlít egy csimpánz betanításához. Lehet, hogy ez a férfiak szemében egy kissé lealacsonyítónak tűnik, de mindjárt megmagyarázom. Talán nem nyeri el a tetszésünket a gondolat, hogy „be kell tanítanunk” a férjünket, de muszáj lesz, hacsak nem tudjuk örömmel fogadni, ha olyan marad, amilyennek az anyukája nevelte. Ha meg akarunk tanítani valakit arra, hogy azt tegye, amit mi akarunk, ugyanazokat a szabályokat kell betartani, akár gyerekről,

akár

felnőttről,

akár

csimpánzról

van

szó.

Megjutalmazzuk azt a viselkedést, ami tetszik, és semmibe vesszük azt, ami nem. Ha a csimpánz valami olyat tesz, amit erősíteni szeretnénk benne, adjunk neki valamilyen jutalmat azért a viselkedésért! Ha nem teszi meg, amit szeretnénk, ne adjunk neki jutalmat! Soha nem helyénvaló megverni a csimpánzt – annak az egyedüli eredménye az lesz, hogy elfut előlünk, amikor belépünk a szobába. A férjek is hasonlóan reagálnak. Ha viszont jutalommal a kezünkben jövünk, akkor a férfiak (mint ahogy a csimpánzok is) beállnak a sorba, és megteszik, amit csak akarunk. Hölgyeim, nem szabad alábecsülni a jutalom erejét! Az állatok (és most ide sorolom a hím Homo sapienst is) a jutalomra reagálnak. Lehet, hogy nem tetszik, de pontosan ezzel lehet rávenni egy férfit, hogy megtegye, amit akarunk. A férfiak nem ugyanazokat a dolgokat gondolják és értékelik, mint a nők. Hogyan lehet megjutalmazni egy férfit? Úgy, hogy kifejezzük hálánkat azért, amit megtesz értünk – még a kicsi, hétköznapi

dolgokért is, amelyeket mindenféle köszönet nélkül meg kellene tennie. A férfiak szeretik, ha értékelik őket. Minél jobban megbecsülnek egy férfit az apróságokért is, amelyeket tesz, annál több mindent fog megtenni értünk. Ez tényleg ennyire egyszerű. Egyszer egyedül voltam otthon. Egy mosatlan edény volt a kezemben,

és

azt

már

megtanultam,

hogy

betegyem

a

mosogatógépbe. Kinyitottam az ajtaját, és láttam, hogy tele van tiszta edénnyel. Ez egy igazi erkölcsi dilemmát jelent egy férfi számára: betegyem a piszkos edényt a tiszták közé, vagy rakjam el a tisztákat? Úgy döntöttem, elrakom a tiszta edényeket. Kipakoltam tehát a mosogatógépet, mindent a helyére tettem. Nem sokkal később hazaért a feleségem a boltból, és ment, hogy kipakolja a mosogatógépet. Amikor látta, hogy már kiürítettem a gépet, elmosolyodott, odajött hozzám, megpaskolta az arcomat, és azt mondta: – Olyan jó férj vagy! Felragyogott az arcom. Amikor a feleségem értékel, kedvem támad még többet tenni. Minden joga meglett volna azt mondani: – Na, végre! Legfőbb ideje! Én ezt mindennap megcsinálom, míg te csak ülsz a hátsódon! Végre csináltál valami hasznosat is! Az ilyen építő megjegyzéseket azonban biztosan nem fogadtam volna valami jól, és a feleségem elég okos, hogy tudja: a sértegetés nem fog arra késztetni, hogy kedvem támadjon megismételni az erőfeszítést. Sok nő azért nem szereti a jutalomosztás gondolatát, mert igazából csak a váratlan kedvességet értékeli. Ha megteszünk

valamit, amire egy nő nem számított, akkor felcsillan a szeme, és hálálkodni fog. Ha viszont valami olyat teszünk meg, amit elvárt – hát, általában nem kapunk semmit. Pedig, hölgyeim, ha gondosan tudatják a férjükkel, mennyire értékelnek bármit, amit önökért tesz – akár elvárt, akár váratlan, akár nagy, akár kicsi dologról van szó –, észre fogják venni, hogy még többet tesz majd. Idővel egészen ügyesek leszünk. Tanuljuk meg a cserekereskedelmet! A férfiak az alkudozás világában élnek. Ahogyan már említettem, szinte minden, amit teszünk, azért van, mert kapunk érte valamit. Lehet, hogy a nők sértőnek találják a csereüzlet gondolatát, a férfiak azonban odáig vannak érte. Ha egy nő csereüzletet ajánl egy férfinak, az ő nyelvén beszél. A férfiak azért szeretik, mert ilyenkor egyértelműen tudják, mit várnak tőlük, és mik a szabályok, és ami még fontosabb, a jutalom is egyértelműen körvonalazódik előre. Elmondom, hogy működik ez: először is, ki kell deríteni, mit szeret csinálni a férjünk. Aztán, amikor szeretnénk valamit elvégeztetni vele, kérdezzük meg: – Drágám, szeretnéd azt csinálni, amit úgy szeretsz? Ő erre így felel: – Ööö… igen… Erre mi: – Akkor tedd meg ezt a kedvemért, és utána megteheted azt! Utána pedig álljunk félre az útból, és figyeljünk! Több mint valószínű, hogy a munka el lesz végezve. Voltak nők, akik panaszkodtak, hogy ez csupán a manipuláció

egy fajtája. Egyesek azt mondták nekem: – Ismerek olyan nőket, akik állandóan manipulálják a férjüket. Folyton üzletelnek velük. Még a szexet is eszközként használják, hogy megkapják, amit akarnak! Én azt találom érdekesnek, hogy a férfiak, akik ilyen „manipulációk” áldozatai, sosem szoktak panaszkodni. Miért? Mert a férfiak nem bánják a csereüzletet. Értik. Kedvelik. Sok nő úgy gondolja, hogy két érett, szeretetteljes felnőttnek soha nem kellene ilyen barbár taktikákhoz folyamodnia. Nekik azt kellene felismerniük, hogy azok a nők, akik a) kérik, amit akarnak, b) nemcsak egyszer kérnek, c) megfelelő módon kérnek, d) megjutalmazzák a férjüket és e) alkudoznak vele: ők tudják rávenni a férjüket, hogy viszonozza az adást. A lényeg a következő: Akarjuk, hogy a férjünk megtegyen dolgokat a kedvünkért, vagy sem? Ha a válasz igen, akkor kezdjünk el elvenni a férjünktől a fent leírt módon. A férjek betanításának folyamatával kapcsolatban John Gray így ír: Először akkor ébredtem tudatára ennek a folyamatnak, amikor a feleségem megkért, hogy ugorjak el tejért a boltba, pedig már éppen lefekvéshez készülődtem. Emlékszem, hogy hangosan morogni kezdtem. Ahelyett, hogy vitatkozott volna velem, csak meghallgatott, és közben feltételezte, hogy úgyis meg fogom tenni. Végül némi ajtócsapkodást követően beültem az autóba, és elmentem a boltba. Aztán történt valami, ami minden férfival megtörténik,

amiről a nők nem tudnak. Ahogy közeledtem új célomhoz, a tejhez, a morgás elillant belőlem. Elkezdett eltölteni a feleségem iránti szeretet és a készség, hogy támogatni akarom őt. Kezdtem úgy érezni, hogy jó srác vagyok. Elhihetik, nagyon kellemes érzés volt! Mire beértem a boltba, már örültem, hogy elmehettem tejért. Amikor a kezem a flakonért nyúlt, elértem új célomat. A siker mindig jó érzéssel tölti el a férfiakat. Könnyedén felkaptam a flakont a jobb kezemmel, aztán büszke pillantással sarkon fordultam, mint aki azt mondja: „Nézzetek rám, emberek! Tejet viszek a feleségemnek. Én egy ilyen remek, nagylelkű fickó vagyok. Micsoda pasi!” Amikor

hazaértem

a

tejjel,

a

feleségem

vidáman

köszöntött. Átölelt, és azt mondta: – Nagyon köszönöm! Annyira örülök, hogy nem kellett újra felöltöznöm. Ha semmibe vett volna, valószínűleg nehezteltem volna rá. Amikor pedig legközelebb megkért volna, hogy vegyek tejet, talán még többet morogtam volna. De nem vett semmibe, hanem elárasztott szeretettel. Figyeltem a saját reakciómat, és szinte hallottam a gondolataimat: Milyen csodálatos feleségem van! Hiába morogtam és tiltakoztam, ő mégis mennyire hálás! Amikor legközelebb megkért, hogy vegyek tejet, már alig morogtam. Amikor hazaértem, megint hálás volt. A harmadik alkalommal már „Persze!”

automatikusan csak

annyit mondtam:

Aztán egy héttel később észrevettem, hogy fogytán a tej. Felajánlottam, hogy hozok. Ő azt mondta, úgyis megy vásárolni. Nagy meglepetésemre némi csalódást éreztem! Szívesen hoztam volna tejet. A szeretete beprogramozott arra, hogy igent mondjak. A mai napig, ahányszor csak megkér, hogy menjek el a boltba, és hozzak tejet, lényem egy része boldogan mond igent.[2] Csodálatos az, ha egy nőnek jól betanított férje van. A betanításához azonban a nők nem kerülhetik el, hogy kilépjenek a kényelmi zónájukból. Ne felejtsük el: a férfiaktól azt kapjuk, amit elveszünk, nem azt, amiben reménykedünk.

9. Hatodik számú alaptörvény: A vágy törvénye

Ha állandóan ünnepelni és értékelni tudunk valakit, aki olyan közel áll hozzánk, mint a házastársunk – abban igazi erő rejlik.

Michael és Janet kapcsolata holtpontra jutott. Felkerestek. Azt mondtam nekik, hogy leküzdhetik összes eddigi csalódásukat és fájdalmukat, és Isten ígérete szerint segíteni fog nekik. Ám ahogy elkezdtem a kapcsolatokat irányító törvényekről beszélni, Michael leállított. Először nem értettem a vonakodását. Úgy tűnt, hogy nyitott a jobb kapcsolatra, de nem értettem, miért nem kész tenni semmit a megvalósításáért. Aztán kibukott az igazság. Michael hagyta, hogy a Janet iránti vágya meghaljon. Csupán utolsó mentsvárként jött tanácsadásra. Túl régóta szenvedett és túl sokat csalódott már, ezért csak úgy akarta folytatni a kapcsolatot, ha Janet azonnal megváltozik. A sikeres, hosszú távú kapcsolat elmélyítéséhez meg kell tanulnunk ápolni az őszinte vágyat egymás iránt, és ezt a vágyat újra meg újra lángra kell lobbantani. Nem a szexuális vágyról beszélek, bár az is beletartozik, hanem arról a szikráról, amely a szívünk mélyén megerősíti: Ezzel az emberrel akarom tölteni az életem hátralevő részét.

Amikor meghal a vágy Azok a párok, akiknek viharos a kapcsolatuk, legtöbbször keményen és hosszú időn át dolgoznak azon, hogy jobbá tegyék a házasságukat. De csak azért, mert valaki keményen dolgozik a házasságán, még nem biztos, hogy okosan is dolgozik. És ha nem

okosan dolgozunk, az erőfeszítéseink még tovább ronthatnak a helyzeten. Aztán idővel, ha nem látunk észrevehető változást, utolér a reménytelenség. Általában ezen a ponton fordul a pár külső segítséghez. De ekkor már arra a pontra jutottak érzelmileg, hogy nem hiszik, bármi valaha is megváltozhat. A tapasztalat

bebizonyította,

hogy

a

változás

elkerüli

őket,

akármilyen keményen is próbálkoznak. Azok a párok, akik ilyen állapotba jutnak, belsőleg eltávolodtak egymástól, a vágyuk már lanyhulni kezdett. Amikor eltűnik a vágy, a szívünk nincs többé benne a kapcsolatban, ez pedig azt jelenti, hogy gépiesen cselekszünk. A vágy elvesztésével elveszítjük a kapcsolat megváltoztatásához szükséges erőt is. Ha nincs vágy, az azt jelenti, hogy már nem érdekel bennünket a másik. Pedig egy kapcsolat éltető vérét a vágy adja. Ez gyakran előfordul a házasságokban, még a keresztény házasságokban is. Megtörténik, hogy egy keresztény feleség már nem szereti a férjét, de akár még évekig aláveti magát neki (a Szentírás iránti engedelmességből), közben titokban megveti őt, és reménykedik, hátha egy napon megváltozik. De ha ez nem következik be, a feleség nem hajlandó kívánni őt – csupán elviseli. Az ilyen nők sokszor eltűnődnek: „Vajon nálunk miért nem cselekszik Isten?” Isten megígérte, hogy segít a házaspároknak, de nem úgy, hogy varázsütésre átváltoztatja a társunkat olyanná, amilyennek mi szeretnénk látni. Úgy segít a házasságokon, hogy segít a férjnek és a feleségnek felszítani a vágy lángját, miközben

felfedezik a kapcsolati fizika alaptörvényeit, és átrágják magukat rajtuk. A szabadjára engedett, feltétel nélküli vágy az az erő, amely hajt, hogy kitartsunk, míg az otthonunk olyan nem lesz, mint a földre szállt menny.

Isten vágyik ránk Bár időnként szörnyen viselkedünk, Isten továbbra is elkötelezi magát irántunk. Azt mondta: „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.”

[1]

Isten mindentudó, így a

gondolataink és tetteink soha nem érik őt meglepetésként. Tisztában van azzal, mennyi gonoszságra vagyunk képesek, mégis úgy döntött, hogy szeretni fog bennünket, akármilyen borzalmas dolgokat követtünk el eddig, vagy fogunk elkövetni ezután. Legfőképp „abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk”.[2] Amikor Isten kapcsolatba lép velünk, annak van egy örök, maradandó oldala: ő soha nem veszíti el érdeklődését irántunk. Jézus ezt fejezte ki, amikor azt mondta: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek,

hányszor

akartam

összegyűjteni

gyermekeidet,

ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok!” [3]

Jézus a szeretetéről beszél egy olyan népnek, amely elvetette

őt, ő mégis vágyott rájuk, és kívánt kapcsolatban lenni velük. Igen! Pontosan abból érezzük, hogy szeretnek, ha így elkötelezi magát valaki irántunk. És ha tudjuk, hogy azért szeretnek, akik

vagyunk, vágyni fogunk arra, hogy megváltozzunk, hogy így tetszésére legyünk annak, aki szeret bennünket. Ezért írja János: „Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.”[4]

Feltétel nélküli vágy A hit embereinek (a Szentlélek erejével felruházva) a feladata, hogy tükrözzék házastársuk felé azt a feltétel nélküli vágyat, amelyre Isten példát mutat. Ez nem könnyű. Isten végzi el ezt az ember

szívében

–

ha

nyitottak

vagyunk

arra,

hogy

ő

cselekedhessen a szívünkben is, ne csak a házasságunkban. Végbemegy valami átformálódás bennünk és a kapcsolatunkban is, amikor úgy döntünk, hogy értékelni fogjuk a társunkat, és kifejlesztjük

magunkban

akárhogyan

is

a

viselkedik.

feltétel Végül

nélküli

vágyat

meggyökerezik

iránta,

benne

a

bizonyosság, hogy szeretjük őt, és akar majd változni a kedvünkért. Hatástalan az az ima, hogy „Istenem, változtasd meg a feleségemet, hogy ki tudjak jönni vele!”. Imádkozhatunk változásért, de nem imádkozhatunk változásért úgy, hogy ki nem állhatjuk azt, amilyen a férjünk. Kezdjük azzal, hogy kérjük Istent: segítsen nekünk vágyni a társunkkal való kapcsolatra, mielőtt még társunk megváltozna, aztán figyeljük, mit tesz Isten! Mit jelent ez? Bízzunk abban, hogy Isten segít elnézni társunk hibáit – azokat a dolgokat, amelyek miatt eltaszítanánk vagy leírnánk őt. Értékeljük úgy a társunkat, ahogyan Isten értékel

bennünket. Az emberek ösztönösen tudják, hogy értékelik-e és kívánják-e őket, vagy csak manipulálni próbálják őket, hogy másképp viselkedjenek. A vágy, hogy kapcsolatban legyünk a társunkkal, nem alapulhat a teljesítményén vagy azon, amit mi személy szerint nyerhetünk a kapcsolatból. A hit embereiként a szeretet és erő óriási

tartaléka

áll

rendelkezésünkre

az

Istennel

való

kapcsolatunk által. Ezeket a forrásokat átirányíthatjuk emberi kapcsolatainkba.

Hogyan illan el a vágy? Ahhoz, hogy életben tartsuk a vágyat a házasságunkban, szükséges először megértenünk, hogyan illan el. Minden házasságban az elején magas szinten van a vágy. Ám ha a csalódás, sértettség, vagy a figyelem hiánya és hasonló dolgok kerekednek felül, elkezdik aláásni a vágyat. Beszéljünk először a csalódásról! A párok általában nem úgy indulnak neki a házasságnak, hogy azt gondolják: „Ez a házasság meglehetősen szürke lesz, legjobb esetben is középszerű.” Dehogyis! Azt gondolják: „A mi szerelmünk más. Gyönyörű lesz. Nagyszerű lesz!” Aztán beindul a hétköznapok taposómalma: a feleség feltételezi, hogy a férj majd…; a férj feltételezi, hogy a feleség majd…; a feleség úgy érzi, a férj tapintatlan volt, amikor…; a férj pedig úgy érzi, a feleség túl sokat várt el, amikor…; így aztán csalódottan ülnek egymás mellett.

A Szentírás azt mondja: „A hosszú várakozás beteggé teszi a szívet…”

[5]

Ha az elvárásaink nem teljesülnek, belebetegszik a

szívünk. Mivel ezt sokáig nem bírjuk, elkezdjük megkeményíteni a szívünket, és már nem érdekel annyira a kapcsolat. A vágy meghátrál. A csalódást egyedül úgy kezelhetjük, ha új irányt adunk az elvárásainknak. Az élet időnként meglep bennünket, és a vártnál több örömöt tartogat a számunkra (nekem ilyen volt, amikor nagyapa lettem), időnként pedig megsebez. Amikor az élet nem úgy

alakul,

ahogy

reméltük,

érdemes

átgondolnunk

az

elvárásainkat. A vágy másik távozási útvonala a sértettség. Minden bensőséges kapcsolatban átéljük, hogy megbántanak. Úgy tűnik, minél közelebb kerülünk valakihez, annál könnyebb „mindent kiadni” és „ráborítani” a másikra. Jézus kijelentette, hogy minden kapcsolatban „lesznek botránkozások”. [6] Amikor megsértődünk, az fájdalmat és engesztelhetetlenséget szül. Ha nem engedjük el a bántást, a szívünk kihűl, és kivész belőlünk a vágy, hogy életben tartsuk a kapcsolatot. A vágy a legalattomosabb módon a figyelem hiánya miatt távozik. Minél kevésbé figyelünk oda az életünk szereplőire, annál kevésbé kívánjuk megosztani velük az életünket. Jézus tanított a figyelem törvényéről: „Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.”

[7]

Azt mondja ezzel, hogy amit „kincsnek tartunk”,

vagy amire odafigyelünk, oda húz a szívünk – arra fogunk vágyni. Ha megértjük ezt az elvet, az gyökeres változást hozhat az életünkbe.

Hadd mondjak erre egy példát. Előfordult olyan, hogy hónapokig eszünkbe sem jutott a gondolat, hogy új autót vegyünk, aztán egyszer csak elsétáltunk egy autókereskedés mellett? Bementünk a kiállítóterembe, beültünk az egyik csillogó autócsodába. Minden új és tökéletes volt. Orrunk megtelt az újautó-illattal. Megmarkoltuk az új kormánykereket, és a szívünk hevesebben

kezdett

dobogni

a

gondolattól,

hogy

ez

a

csodamasina a miénk lehet. Hirtelen felébredt bennünk a vágy – és ránk telepedett: Vedd meg ezt az autót! De ne áltassuk magunkat! A szívünk egyszerűen azt követi, amire összpontosítunk (amire a figyelmünket fordítjuk). Ha figyelmünk Istenre és az ő királyságára összpontosul, az ő vágyai a mi vágyaink lesznek. Ha valami tilosra összpontosítunk, azt fogjuk megkívánni. A kísértésben a sátán próbálja megragadni a hívő ember figyelmét. Miért? Mert ha megragadta a figyelmünket, elérhetővé válik számára a szívünk. Eltűnődtünk valaha azon, hogy a Biblia Istene miért tett csodákat? A csodára felkapták a fejüket az emberek, felfigyeltek rá. Amikor Isten megragadta valakinek a figyelmét, elérhetővé vált számára az illető szíve. Pál a figyelmünk fontossága miatt mondja: „Egyébként, testvéreim,

arra

irányuljanak

gondolataitok,

ami

igaz,

tisztességes, igazságos, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos.”[8] A figyelemnek ez az elve működik az egymással való kapcsolatunkban is. Amikor már megismerünk valakit, sokszor nem figyelünk rá tovább. Nem szokatlan jelenség, hogy egy

étteremben egyes párok az egész étkezés alatt egyetlen szót sem szólnak egymáshoz. Amikor természetesnek vesszük a másik jelenlétét, elveszítjük a vágyat, hogy a kapcsolatot frissen tartsuk, és elveszítjük az energiát, ami ahhoz kell, hogy átküzdjük magunkat a nézeteltéréseinken. Sok kapcsolat egyszerűen azért hal meg, mert nem figyelnek oda rá, és eltűnik belőle a vágy. A házastársunk értékes, és kincsnek kell tekinteni – oda kell figyelni rá! Amikor odafigyelünk azokra, akiket szeretünk, feltámad bennünk a vágy, hogy megtegyünk bármit, amit csak tudunk, hogy építsük a kapcsolatunkat velük. Ezért bírnak olyan nagy hatással a hétvégi szemináriumaim: rávesszük a párokat, hogy újra figyeljenek oda egymásra – és felébred a vágy! Lehet, hogy a vágy helyreállításához nincs is szükség másra, csak arra, hogy újra a másikra összpontosítsunk. Amikor azonban újra rá fordítjuk a figyelmünket, vigyázzunk, hogy a megfelelő dolgokra közelítsünk

rá!

Ne

a

férjünk

rossz

tulajdonságaira

összpontosítsunk, vagy arra, hogyan bántott meg a feleségünk régen. Ez helytelen fókusz, megöli a vágyat. Összpontosítsunk házastársunk jó oldalára, még akkor is, ha egész felderítő osztagot kell bevetni annak felkutatására! Jézus a figyelem törvényére gondolt, amikor felszólított bennünket, hogy imádkozzunk ellenségeinkért. [9] Tudta, hogy ha imában egy ellenségre fordítjuk a figyelmünket, az illető nem sokáig marad az ellenségünk. Az imádság, mint bármilyen összpontosított figyelem, bensőséges érzéseket támaszt köztünk és a másik személy között. Egyfajta „vágyszteroidként” működik. Hadd említsek néhány egyszerű „odafigyelési” mintát: amikor

megpillantjuk

egymást

a

társunkkal,

gyakoroljuk

ezt

a

gondolatot: Hát itt vagy! ahelyett, hogy Na, itt vagyok! Tanuljunk meg fizikailag odafordulni hozzá, feszülten figyelni rá, és egyenesen rá nézni! Bárki tud kedves lenni azokhoz, akiket ritkán lát. Bármelyik üzletember képes azt közvetíteni az ügyfél felé, hogy „értékes”. Ha azonban állandóan ünnepelni és értékelni tudunk valakit, aki olyan közel áll hozzánk, mint a férjünk vagy feleségünk – abban igazi erő rejlik! Ne hagyjuk, hogy a társunk azt gondolja, mindenki más fontosabb nekünk nála! Mindannyian

hálásak

vagyunk

azért,

amikor

valaki

helyeslően tekint ránk. Különlegesnek érezzük magunkat, elfogadást tapasztalunk, és megnyílunk az ilyen emberek előtt. Ha

elsajátítjuk

az

összpontosított

figyelem

művészetét

a

házastársunk irányában, begyógyíthatjuk a régi sebeket, és éreztethetjük vele, milyen fontos és értékes. Amikor elérjük, hogy társunk így érezzen, egy újfajta nyitottságnak és frissességnek adunk teret a kapcsolatunkban. Gyakran töltök időt azzal, hogy hosszan nézem a feleségemet, Debbie-t. Figyelem, ahogy a ház körül tesz-vesz. Nézem, amikor alszik. Amikor a plázába megyünk, nem más embereket nézegetek, hanem általában egy kicsit távolabb lépkedek tőle, és különböző szögekből megfigyelem. Rájöttem, hogy az iránta való vágyam egyenes arányosságban nő a rá fordított figyelmem mennyiségével. Ez tényleg bevált!

A kemény szív Az emberekkel való foglalkozás során felismertem: el lehet hagyni egy kapcsolatot úgy is, hogy fizikailag nem lépünk ki belőle. A korábban említett esetben Michaelt a vágy hiánya arra késztette, hogy elhagyja Janetet. Fizikailag még nem hagyta ott, továbbra is egy fedél alatt éltek. Mégis elhagyta őt, mert nem volt elég szorgalma és bátorsága ahhoz, hogy dolgozzanak a kapcsolatukon, és megküzdjenek érte. Tulajdonképpen „házas egyedülállókként” éltek. A válás magjait már elhintették, mert ahonnan eltűnik a vágy, ott előbb-utóbb bekövetkezik a válás. Jézus kijelentette, hogy válás csak a szív keménysége miatt következik be egy kapcsolatban. Ha valamiért dobog a szívünk, arra vágyunk, a kemény szív tehát a vágy hiányát jelenti. Jézus azt mondta: „Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza. Erre azt mondták neki: »Akkor miért rendelte el Mózes, hogy aki elbocsátja a feleségét, adjon válólevelet neki?« Jézus így válaszolt nekik: »Mózes szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de ez kezdettől fogva nem így volt«.” [10] Amikor a szívünk megkeményedik, már nem kívánjuk a házasságunkat, és belekezdünk az elválás folyamatába. Jézus később említi ebben a szakaszban a házasságtörést mint a válás egyik fő okát. Ez azért igaz, mert a házasságtörés olyan bántás, amelyet talán a legnehezebb a házastársnak úgy feldolgoznia, hogy ne keményítse meg a szívét. Mi a helyzet tehát azokkal, akikben nem maradt semmi vágy –

semmi szikra, akik úgy érzik, halott a bensőjük? Még az ő számukra is van remény! Ne feledjük: Isten olyan Isten, aki halottakat támaszt! „Halott” házasságokat is fel tud támasztani. Újra meg újra látok ilyeneket. Mindig van remény!

10. Hetedik számú alaptörvény: A szeretet törvénye A kedvesség, szelídség, törődés, megbocsátás, önzetlenség…

…olyan vonások, amelyek a fejlődés különböző szakaszaiban jelennek meg bennünk.

„Szeretlek!” Egészen pontosan mit értettünk ez alatt, amikor legutóbb kimondtuk? A „szeretet” szót olyan gyakran, olyan sokféle összefüggésben használjuk, hogy nehéz megmondani, mit értenek alatta igazán az emberek. Mondunk olyat, hogy „szeretem a feleségemet”, vagy „szeretem a fagyit”, vagy „szeretem a kutyámat”, vagy „szeretem Istent”, vagy „szeretem ezt a dalt”, vagy „szeretem édesanyámat”. Remélhetőleg nem ugyanúgy szeretjük édesanyánkat, mint a kutyánkat; illetve Istent, mint a fagylaltot. A házasság a gyengéd szeretet, baráti szeretet, szexuális szeretet és elkötelezett szeretet keverékéből áll. Nézzük meg ezeket, azután pedig meglátjuk, hogyan vegyülhet bele az isteni szeretet az emberi kapcsolatok keverékébe, és hogyan ruházhatja fel erővel az emberi szeretet különféle formáit! Gyengéd szeretet A gyengéd szeretet az, amikor szívmelengető, szelíd érzés tölt el egy másik személlyel kapcsolatban. Általában ez a reakciónk, amikor megpillantunk egy ártatlan gyermeket, találkozunk egy kedves idős személlyel, vagy váratlanul belebotlunk egy régi barátba. Hirtelen gyengéd vonzalom, amelyet a másik személy ártatlansága vagy kedvessége vált ki. Bár ez a fajta szeretet pillanatnyi és múló, mégis gazdag és csodálatos, érdemes táplálni a kapcsolatainkban – különösen a házasságunkban. Ha a jó

emlékekre összpontosítunk és azokra a jellemzőkre, amelyek miatt beleszerettünk a társunkba, akkor újra meg újra előtör belőlünk ez a fajta szeretet. Baráti szeretet A baráti szeretet akkor jön felszínre, amikor hasonló dolgokat szeretünk, illetve nem szeretünk, mint a másik. Vannak olyan barátságok, amelyek könnyen elmélyülnek, de egy kevés munkával megtanulhatunk szinte bárkivel összebarátkozni. A házasságon belüli barátság nagyon fontos tényező a frigy sikeréhez.

Dolgozzunk

keményen

azon,

hogy

építsük

a

társunkkal való barátságot! Ha egyszerűen csak odafigyelünk egymásra, bókolunk egymásnak, vagy kimutatjuk a hálánkat azért, amit a másik tesz, tudatjuk vele, hogyan érzünk, vagy érdeklődést tanúsítunk az ő érzései iránt, ajándékokat adunk neki (különösen apró, váratlan ajándékokat), észrevesszük őt és elmondjuk,

milyen

elhalmozzuk

nem

simogatással,

és

jó,

hogy

szexuális nyilvánosan

van

nekünk,

jellegű

meghallgatjuk,

öleléssel,

kiállunk

érintéssel,

mellette,

attól

mindkettőnkben feléled a baráti szeretet. Szexuális szeretet A könyvben később még részletesebben is lesz szó a szexuális szeretetről, de fontosnak tartom itt megjegyezni, hogy a szeretetnek ez a kifejezésmódja elengedhetetlenül fontos az egészséges házassághoz, és egyfajta „megtisztulást” nyújt a kapcsolat számára. A házaspároknak küzdeniük kell azért, hogy

„vadul” odáig legyenek egymásért – ha nem teszik, ez a fajta szeretet meg fog halni. És még ha külső szemlélők számára úgy tűnik is, hogy minden rendben, a férj és a feleség felismeri (ha van mersze őszintének lenni), hogy a házasságuk lassú haldoklásnak indult. Elkötelezett szeretet Isten azt akarja, hogy elkötelezetten igyekezzünk kivasalni kapcsolatunk gyűrődéseit a házasságban. A Szentírás azt mondja: „Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.” [1] Szeretné, ha elköteleznénk magunkat arra, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk a békesség megőrzéséért a kapcsolatainkban. Az „elköteleződésnek” fordított egyik szó a Szentírás eredeti görög

szövegében

egy

összetett

szó

(paratithémi),

amely

lényegében a letét elhelyezésének cselekedetét írja le – mint amikor pénzt letétbe helyezünk a bankban. Letétbe helyezzük az összeget, és ott hagyjuk, amíg ki nem kell vennünk, hogy teljesítsünk valamilyen anyagi kötelezettséget. A házasság viszonylatában az elkötelezettség azt jelenti, hogy eldöntjük: állandóan letétbe helyezünk bizonyos értékeket annak az életében, akivel összeházasodtunk. Ez azonban nagyon nehézzé válik, ha a kedvesség és szeretet letétjeiben részesülő társ nem hajlandó semmit viszonozni. Képzeljük el, hogy hosszú időn át újra meg újra pénzt helyezünk letétbe a bankban. Aztán amikor pénzügyi szükségbe kerülünk, elmegyünk a bankba, hogy kivegyünk a pénzünkből,

de a bank arról tájékoztat, hogy ők csak a letéteket fogadják el, pénzfelvételt nem engedélyeznek soha. Ha ezt kezdettől fogva tudtuk volna, már az első összeget sem helyeztük volna el! Aztán képzeljük el, hogy sértést sértésre halmozva felajánlják, hogy továbbra

is

szívesen

állnak

rendelkezésünkre!

Nagy

valószínűséggel bankot váltanánk. Sok ember pont ilyen. Kapcsolataikban képtelen üzleti elv érvényesül: „Csak letét, visszafizetés nem lehetséges!” Boldogan elfogadják egyik érzelmi letétet a másik után, amikor azonban szükségünk lenne rá, hogy viszonozzanak egy kis „törődést”, semmit sem hajlandók nyújtani. Ha ilyen házastársunk van, a természetes reakciónk az, hogy „bankot akarunk váltani”. Meg akarunk szabadulni a házastársunktól. Keresni akarunk helyette valaki mást.

Az emberi szeretet korlátai Figyeljük meg, hogy az emberi szeretet egyes formái (a gyengéd szeretet, a baráti szeretet, a szexuális szeretet és az elkötelezett szeretet) a szeretett személyből merítenek ihletet – miközben rá összpontosítunk, valamilyen tulajdonsága kiváltja ezt a szeretetet. Ha kedves, aranyos, akkor gyengéd szeretet ébred bennünk iránta. Ha azt kedveli, amit mi, könnyen kialakul a baráti szeretet. Ha megakad a szemünk egy vonzó nőn, egy jóképű férfin, előbukkan a szexuális szeretet. A problémák akkor kezdődnek, amikor a szeretett személy

megváltozik: a bájos kisgyermeknek a kamaszkorban nyoma vész, a sármos férj sörhasat növeszt vagy megöregszik, az izgalmas feleség egyre többet foglalkozik egy olyan hobbival, amely a férjet untatja. Az emberi szeretet ezen a ponton kezd összeomlani. A természetes emberi szeretet egyfajta szerződés, egyezmény: ha egy bizonyos módon nézünk ki, viselkedünk, vagy bizonyos dolgokat szeretünk, azért szeretetet kapunk. Ha azonban megváltozunk, azt vehetjük észre, hogy már nincs szeretet a számunkra. Az emberi szeretet feltételes.

Isteni szeretet Az isteni és a természetes emberi szeretet közötti jelentős különbség abban áll, hogy az isteni szeretet alapja szövetség, nem szerződés. A szövetség olyan, mint egy végakarat. Amikor valaki végrendelkezik, felsorolja, milyen ajándékokat hagy szeretteire halálát követően. Nyilván nem azért ad, hogy valamit kapjon cserébe, hiszen eltávozik, mielőtt szétosztásra kerülnének az ajándékai. Ez az adás feltétel nélküli. Amint az illető meghal, elérhetővé válnak az ajándékai. Arra nincs garancia, hogy az emberek elfogadják, amit nekik szánt, hogy

„viszonozni”

fogják

a

szeretetét

szívet

melengető

emlékezéssel és kedves szavakkal. Ha az érintett személyek gyűlöletet tanúsítanak jótevőjük iránt, és elutasítják ajándékait, a halott ember akkor sem kérheti vissza az ajándékokat – már elhunyt.

Ez jó példa a szövetségen alapuló szeretetre, és képet tár elénk arról, ahogyan Isten bánik az emberiséggel. Isten irántunk való kedvessége, szeretete mindig szövetségi alapon nyugodott. A szövetség szót nehéz megérteniük a nyugati világban élőknek, mert annyira szerződésközpontú a gondolkodásunk. Ezt nem lehet úgy megszegni, mint a szerződést. Ha valaki meghalt, utána már

nem

változtathat

a

végakaratán.

Nem

kétoldalú

megállapodás, létrejöttéhez csupán egy személy kell, aki a száz százalékot adja. A hagyatékban részesülő személy csupán annyit tesz, amennyit a neve elárul: részesül. Elég elfogadnia, hogy megtapasztalja a szövetség előnyeit. Értsük meg: Isten irántunk való szeretetének alapja szövetség, nem szerződés! „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta…” [2]

Ez akkor történt, amikor Istennek még semmi garanciája nem

volt arra, hogy bárki is válaszolni fog az ő adására. Ő mindent odaadott a Golgotán – száz százalékot. Emlékszünk arra az éjszakára, amikor Jézust elárulták? „Az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: »Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely

tiérettetek

megtöretik,

ezt

cselekedjétek

az

én

emlékezetemre.« Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: »E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.«”[3] A haláláról beszélt. Azt mondta, hogy megtört teste és kiontott vére teszi lehetővé, hogy az „új szövetség” érvénybe léphessen. Ez volt Jézus végakarata. Ezért halt meg. Minden kedves

cselekedet, amelyet Isten valaha tett az emberiséggel, Jézus Krisztus szövetséget érvényesítő halálán alapult. Szeretetét visszafordíthatatlanul kiárasztotta ránk, és soha nem is fogja visszavonni.

Testet öltött szeretet Amikor

Jézus

kijelentette,

hogy

Isten

ígérete

szerint

„egybeszerkeszti” a férfit és a nőt a házasságban, [4] arra mutatott rá, hogyan „gabalyodik bele” Isten az emberi lélekbe. Pál azt mondta, a hívők tulajdonképpen „a Szentlélek templomai”.

[5]

Ez

azt jelenti, hogy Isten Lelke összevegyül az emberi szívvel – Isten jelen van, bizonyos értelemben megtestesül a hívő szívében, ahogyan Isten kifejezi magát a világban az emberek által. Ezért mondja Pál, hogy „szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által”.

[6]

Ha hiszünk Jézus Krisztusban,

ugyanaz a szeretet tölt be bennünket is, amely Isten szívében van a világ iránt. Jézus így imádkozott az Atyához: „…az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én is őbennük.”

[7]

Ezek az igeversek arra a megmásíthatatlan végkövetkeztetésre juttatnak bennünket, hogy az a fajta szeretet, amellyel Isten szeret, ott van Krisztus követőiben. Elengedhetetlenül fontos megtanulnunk

szabadjára

házasságunkban,

ha

át

engedni

akarjuk

ezt

élni

a

szeretetet

a

Isten

segítségét

az

„egybeszerkesztésünkben”. A

szeretetünk

és

kedvességünk

megnyilvánulásai

nem

múlhatnak azon, hogy a házastársunk úgy reagál-e, ahogyan szeretnénk, vagy sem. Az szerződéses szeretet lenne – fele-fele alapon. Annak a szeretetnek, amelyet a mi elhívásunk adni, a szövetség az alapja, és nem szerződés. Ez a szeretet vágyakozik a válaszreakcióra, de annak garanciája nélkül is elérhető. Ez nyilvánvalóan rémisztő vállalkozás, és lehetőséget teremt arra, hogy az emberek kihasználjanak bennünket, de ilyen az áldozatkész szeretet. Önmagában az emberi szeretet nem képes erre. Az ad egy kicsit, aztán vár a válaszra. Ha nem jön válasz, nem ad tovább. Az emberi szeretet valamennyi formája, amelyről az előbb beszéltünk – a gyengéd, a baráti, a szexuális és az elkötelezett szeretet –, egyszerűen egy külső ingerre adott válaszreakció. Nem működnek a szeretett személytől függetlenül. Vonzónak találjuk az ellenkező nem egyik képviselőjét, kibontakozhat a szexuális szeretet. Meglátjuk valakinek az ártatlanságát vagy kedvességét, és

kivirul

a

gyengéd

szeretet

–

ehhez

nincs

szükség

áldozatkészségre a részünkről. Hasonló az ízlésünk valakivel, és baráti szeretettel reagálunk. Nem nagy ügy. Ezek az érzések azonban elhalványulnak, amikor a szeretett személy már nem olyan módon viselkedik, amellyel a szeretetet kiváltotta belőlünk. Ahhoz, hogy szeressünk akkor is, amikor a másikban nincs semmi, ami ezt táplálná, áldozathozatalra van szükség. Az áldozat elengedhetetlen a szövetségen alapuló szeretetben. Ahhoz, hogy a végrendelet életbe lépjen, valakinek meg kell halnia. Jézus ezt megtette az Istennel való kapcsolatunkra nézve; kinek kell ezt megtennie a másokkal való kapcsolatunkban?

Természetesen nekünk. A szövetség vagy végakarat erőtlen, amíg a halál be nem következik. Ha kapcsolatba akarunk kerülni Istennel – olyan kapcsolatba, amelynek alapja a szövetség –, akkor meg kell tanulnunk meghalni önmagunknak, más szóval feladni az önzést. A nagy apostol, Pál mondta: „Naponként a halállal nézünk szembe”,

[8]

és ő még csak nős sem volt! Vannak

olyan házasemberek, akiknek negyedóránként meg kell halniuk ahhoz, hogy az önzést kordában tartsák. Mielőtt

megteszünk

bármilyen

szívességet

bárkinek,

győződjünk meg arról, hogy meghaltunk az önzésnek – hogy nem csak a válaszreakciót próbáljuk kierőltetni! Olyat a szerződéses szeretet tesz. Ha „meghaltunk”, nem fog érdekelni, hogy van-e válaszreakció, vagy nincs. Bámulatos, milyen gyakran beszélt Jézus arról, hogy meg kell halnunk önző természetünknek: „Vedd fel a keresztedet…” „Tedd le az életedet…” „Ha elveszíted az életedet értem, megtalálod azt…” Még egy egyszerű példázatot is mondott erre: „Bizony, bizony, mondom néktek: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.”

[9]

Jézus arra tanított, hogy a biztos magányt úgy garantálhatjuk, ha nem vagyunk hajlandók meghalni önző természetünknek; ha viszont önként félretesszük az önzést, akkor megtapasztaljuk az új életet.

Nem emberi erővel

Ha sok konfliktus volt idáig köztünk, ennél hatásosabb dolgot nem is nagyon tehetünk annak érdekében, hogy elmozdítsuk házasságunkat a siker felé. Ha azt akarjuk, hogy Isten részt vegyen a házasságunkban, meg kell halnunk önmagunknak, más szóval el kell köteleznünk magunkat az önzetlen életre. Ha felkiáltunk: „De hát én ezt nem tudom megtenni!” – igazunk van. Isten azonban soha nem akarta, hogy saját emberi erőnkből tegyük ezt meg. A kereszténység nem annyira a saját képességeinkről szól, hanem inkább arról, hogyan reagálunk Isten képességére. Amit ő megparancsol, arra képessé tesz – megadja a hozzá szükséges erőt. Megígérte, hogy készségessé tesz bennünket „minden jóra, akaratának teljesítésére; és munkálja bennünk azt, ami kedves őelőtte”. [10] Pál azt mondta: „…Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást [az erőt és a vágyat, hogy elvégezzétek], mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően.” [11]

Lehet, hogy saját erőnkből nem tudjuk „elkötelezni”

magunkat a rendületlen szeretetre, de Isten megígéri, hogy segít nekünk, ha mi kialakítjuk azt a szokást, hogy rá nézünk és nem magunkra, miközben feltétel nélkül szeretünk másokat.

A viszonzás törvénye Bár az isteni szeretet jellegét tekintve nem szerződéses, és nem követeli meg a válaszreakciót, mégis feltételezi, hiszen működésbe hozza a viszonzás törvényét. Newton harmadik, mozgással

kapcsolatos

törvénye

kimondja,

hogy

két

test

kölcsönhatása során mindkét testre azonos nagyságú, azonos hatásvonalú és egymással ellentétes irányú erő hat. Ez a hatásellenhatás törvénye. Így működik például a sugárhajtású repülőgép. A motor hátuljából kilövellő forró levegő ugyanolyan erős, ellentétes irányú lökést generál, és ez előretaszítja a gépet. Jézus rámutatott, hogyan működik ez a törvény a másokkal való kapcsolatunkban: „Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik. Adjatok, és adatik nektek…” [12] Egyszerűen így is fogalmazhatnánk: „Ha rámosolygunk valakire, nagy valószínűséggel vissza fog mosolyogni. Ha megütünk valakit, valószínűleg vissza fog ütni. Ha kedvességet tanúsítunk, majdnem biztos, hogy valaki viszonozni fogja. Ha mindenkit és mindent bírálgatunk, számíthatunk arra, hogy mások is bírálgatni fognak bennünket.” [13] Ha igaz az, hogy minden erőre hat egy egyenlő, ellentétes irányú ellenerő, sejthetjük, miért előnyös elsőként adni. Így a miénk lesz az a tett, amely megköveteli az egyenlő, ellentétes irányú válaszreakciót. A gazdálkodó is a viszonzás törvényét alkalmazza. Adhat ő elsőként a földnek, ezzel megszabva annak sorsát azáltal, amit elültetett benne, vagy pedig megvárhatja, hogy mit ad a föld magától. Ha passzívak vagyunk a másokkal való kapcsolatunkban, csak arra fogunk reagálni, amit mások tesznek velünk. Csak azokkal jövünk ki jól, akik előbb jól kijönnek velünk. Csak azokkal leszünk rendesek, akik először rendesek voltak velünk. Nem válogathatjuk meg a barátainkat, mert csak azokkal fogunk tudni

összebarátkozni,

akik

erőfeszítést

tesznek

azért,

hogy

megbarátkozzanak velünk. Ha csak reagálunk arra, ahogyan mások bánnak velünk, akkor alá vagyunk vetve mindenki más kedélyingadozásának és tetteinek. Úgy vélem, Jézus azért mondta, hogy „nagyobb boldogság adni, mint kapni”,

[14]

mert így a miénk az irányítás előnye. Ha

tisztában vagyunk a viszonzás törvényével, elérhetjük, hogy a javunkat

szolgálja.

„Megjósolhatjuk”

bármely

kapcsolat

alakulását azzal, hogy elsőként adunk. Öcsém, Ed így mesél arról, hogyan nyerte el felesége, Gail szívét: „Először nem érdeklődött irántam, és nem akart kapcsolatot velem. Én kezdeményeztem az érdeklődést. De nem vártam arra, hogy felfigyeljen rám, vagy kedves legyen hozzám. Egyszerűen elhalmoztam kedvességgel, nyíltsággal, őszinteséggel és hódolattal. Eleinte volt benne némi ellenállás, de én nem adtam utat ennek. Egyszerűen semmibe vettem. Nem ólálkodtam körülötte, de folyton azzal a figyelmességgel fordultam felé, amely végül meghódította a szívét.” Amikor

az

emberek

nem

fogadják

a

kedvességünket,

elutasítást érzünk, és természetes módon meg akarunk hátrálni. De ha kitartunk az elutasítás vagy mellőzés ellenére, és nem vagyunk hajlandóak a visszajelzés hiányára vagy akár a negatív visszajelzésre

reagálni,

a

szívességek

végül

kedvező

válaszreakcióra sarkallják majd őket. Az önzetlen adás lehetővé teszi, hogy a viszonzás törvényének akció-reakciójában a cselekvő oldalon álljunk. Ezt persze könnyebb mondani, mint megtenni, különösen, ha olyan

kapcsolatban vagyunk, amely nagyon elmérgesedett. Van, aki annyira

elszántan

gazemberkedik,

hogy

rendkívül

nehéz

visszafogni magunkat, nehogy negatívan reagáljunk rá. Az ilyen emberek egész élete a gyanakvásról, kritizálásról, haragról, lázadásról és panaszkodásról szól. Ha a házastársunk is közéjük tartozik, erős késztetést fogunk érezni arra, hogy juttassunk neki abból a rosszindulatból, amelyet ő adagol nekünk. Van, amikor túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy megálljunk a negatív áradattal szemben. Sok hívőnek eszébe sem jut, hogy Istenbe vetett hitének segítségével megállítsa a káros reakciókat, amelyek természetes módon kiváltódnak, valahányszor rosszul bánnak velünk. A gond az, hogy a kedvesség, szelídség, törődés, megbocsátás és önzetlenség mind olyan keresztény vonások, amelyek a fejlődés különböző szakaszaiban lelhetők fel bennünk. Sokaknál még nem vált életstílussá, hogy ilyenek legyenek. Sokan még csak most fejezték be az óvodát a kedvesség terén, és olyan férfiakkal meg nőkkel kerülnek szembe, akiknek PhD-jük van rosszindulatból. Így aztán egészen jól kezdik, és „kedves keresztényként” viselkednek az első támadás idején, de aztán viszonylag hamar kifulladnak, és újra azokhoz a védekező lépésekhez folyamodnak, amelyek áthatották életüket, mielőtt Krisztushoz jöttek. A szomorú az egészben az, hogy a hitetlen úgy gondolja: a kedvesség, amelynek a helyét olyan gyorsan átvette a jó öreg önzés és harag, csupán képmutató álca volt. De ha nem is vagyunk tökéletesek, Isten megígéri, hogy legyőzhetjük „a gonoszt jóval”. [15] Nem kell vesztesnek lennünk a gonosz emberekkel folytatott harcban. Az ő hozzáállásuk és

tetteik mögött rejlő gonoszságot végül sikerül legyőznünk, ha folyton abból az isteni szeretetből merítünk, amelyet a Szentlélek helyezett

el

a

szívünkben.

A

Szentírás

megígéri:

„A

jó

cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk.” [16] Állhatatosságra van szükségünk, mert míg mi kedves tetteket vetünk, a gonoszságban jártas személy gonosz tetteket fog vetni. Ahogyan mi nem reagálunk a gonosz tettekre, ő nem fog reagálni a kedves tettekre. Még ennél is rosszabb, hogy kedvességünk valószínűleg még nagyobb rosszindulatra fogja sarkallni – ez az irányításért folytatott küzdelem. A kérdés az, hogy mi fog győzni? A belőlünk áradó jó, vagy a belőle áradó rossz? Mindig a jó győz, ha elég hosszú ideig következetesen vetik. Mennyi ideig? Az többnyire attól függ, mennyire keményedett meg az a személy, akit szeretünk. Van, aki nagyon kemény, és elég sok időbe telhet, míg észhez tér.

Az isteni szeretet anatómiája Közelítsünk rá, és nézzük meg részletesen az isteni szeretet jellemzőit! Mi ez egyáltalán, és honnan ismerhetjük meg? Hogyan működik, és mit tesz? Az isteni szeretet több a gyengéd szeretetnél vagy a baráti szeretetnél, felülmúlja a szexuális szeretetet és az elkötelezett szeretetet. A Szentírásban az „agapé” a görög megfelelője Isten szövetségi szeretetének. Bibliai értelemben ez egy önzetlen,

adakozó szeretet, amely nem a szeretett, hanem a szerető személytől függ. Kezdeményező, nem csupán reagáló szeretet. Az agapé dinamikáját legszebben az 1 Korinthus 13. fejezetéből láthatjuk: A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik. [17] Nézzük meg egy kicsit közelebbről ezt a szeretetről szóló leírást: A szeretet türelmes Türelmesnek lenni valakivel azt jelenti, hogy nyugodtan, zokszó nélkül elviseljük a fájdalmat vagy megpróbáltatást, amelyet a másik ró ránk. Ez nagy kihívás! Azt jelenti, hogy béketűrést tanúsítunk akkor is, amikor provokálnak bennünket, vagy feszült helyzetbe kerülünk. Azt jelenti, hogy nem reagálunk elhamarkodottan, lobbanékonyan arra, amit mások tesznek vagy éppen nem tesznek meg; szilárdak maradunk az ellenállással, nehézséggel vagy nyomorúsággal szemben is; képesek és készek vagyunk elviselni a másik tapintatlanságát, gorombaságát és következetlen magatartását. Ezt teszi az agapé szeretet. Könnyen látható,

hogyan

segít

ez

a

fajta

szeretet

összetartani

a

kapcsolatokat. A szeretet jóságos A kedvességet mindenki szereti, mindnyájan vonzódunk az ilyen emberekhez. Jóságosnak lenni valakihez azt jelenti, hogy gyengéd szeretettel viszonyulunk hozzájuk. Azt jelenti, hogy együttérzünk velük, készek vagyunk a segítségre és a féltő gondoskodásra (vagyis igyekszünk szívességeket tenni nekik). Jóságosnak lenni azt jelenti, hogy béketűrő a hozzáállásunk, szelídek vagyunk, elkötelezetten igyekszünk enyhülést hozni vagy örömöt okozni a másiknak. Ezt a fajta kedvességet a Szentlélek helyezi belénk. A szeretet nem irigykedik Aki irigy, az neheztel; kínzóan tudatában van valamilyen előnynek, amelyet a másik élvez, és ehhez kapcsolódik az a vágya, hogy ő is ugyanazt az előnyt élvezhesse. Az isteni szeretet nem irigyli azt, amije a másiknak van. Az

irigység

nemcsak

a

másik

által

birtokolt

javakra

vonatkozik, hanem egyfajta versengésre is utal két ember között azoknak a javaknak a birtoklásáért. Sokszor heves buzgóságot vált ki az emberben, csak hogy túlszárnyaljon valaki mást. Ezzel sok esetben együtt jár a bizalmatlanság, a gyanakvás, sőt akár a harag is a két fél között. Az agapé szeretet nem féltékenykedik. A szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel Kérkedni vagy dicsekedni azt jelenti, hogy kidüllesztjük a

mellünket, és elhalmozzuk magunkat dicsérettel. Az ősi héber mondás arra tanít: „Más dicsérjen téged, ne a te szájad, az idegen, és ne a te ajkad!”

[18]

Amikor dicsekszünk, felhívjuk a figyelmet

valamilyen teljesítményünkre vagy tulajdonunkra azért, hogy jobbnak tűnjünk, mint a körülöttünk levők. A dicsekvés általában a jelentéktelen siker eltúlzása, sokszor az a célja, hogy hitelesebbnek tűnjünk mások szemében. Mások lehúzására is szokták használni. Az agapét közvetítő emberek nem saját magukra hívják fel a figyelmet, a szeretett személlyel éreztetik azt, hogy ő a legfontosabb. A felfuvalkodottság, más szóval az önteltség azt jelenti, hogy túl nagyra tartjuk saját értékünket vagy érdemünket. Többnyire türelmetlenséget eredményez másokkal, mások gondolataival és kívánságaival szemben. Az öntelt ember hamar arra jut, hogy körülötte forog a világ, neki van igaza, és nem hajlandó foglalkozni

semmiféle

kapcsolati

konfliktussal,

mert

meggyőződése, hogy nem tehet annak a keletkezéséről (ez a gőg). A szeretet nem viselkedik bántóan A goromba ember nincs tekintettel arra, milyen hatással vannak a tettei a körülötte levőkre. Nyers, faragatlan. A durva ember nem tanulta meg, hogy udvarias, előzékeny legyen másokkal – túlságosan el van telve saját magával. Éppen ezért sokszor bántó és bárdolatlan a modora, viselkedése. Akár úgy is érezheti, hogy udvariatlansága jó dolog, mert őszinteségen és nyíltságon alapul. A szeretet azonban nem gorombáskodik, és nem közönséges, nem erőszakos és nem nyers. Eléggé értékel

másokat ahhoz, hogy érzékenyen, udvariasan és ügyesen bánjon velük. A szeretet nem keresi a maga hasznát Más szóval nem ragaszkodik saját jogaihoz vagy saját elképzeléséhez. Ez a mondat eléggé egyértelmű, de azért gondolkodjunk el rajta egy kicsit! A legtöbb ember küzd a jogaiért és saját elképzelése megvalósulásáért, mindegy, kit bánt meg közben. Az agapé szeretet azonban nem ilyen. A szeretet nem gerjed haragra A harag többféle lelkiállapotot takarhat. Lehet mögötte sértődöttség, idegeskedés, neheztelés. Sok ember azért sértődékeny, mert elképesztően alacsony az önértékelése. Ők hajlamosak a legapróbb csekélységeken is megbántódni. Rendkívül érzékenyek, és sokszor olyan dolgokra is ingerülten reagálnak, amelyeket mások figyelmen kívül hagynának. A sértődékeny ember környezetében élőknek folyton pattanásig feszülnek az idegeik, mert állandóan jókora adag tapintatra, óvatosságra és gondosságra van szükségük, ráadásul soha nem lehetnek teljesen őszinték, amikor konfliktus támad közöttük. Az idegeskedés angol megfelelője a középkorban még azt jelentette: „felfal”. Manapság arra az idegállapotra használják, amikor mentálisan addig gyötrődünk valaki vagy valami miatt, amíg

tulajdonképpen

„felemésztjük”

érzelmi

erőnket.

Az

idegeskedő emberek addig nyugtalankodnak egy-egy esemény,

szó, pillantás, be nem tartott ígéret miatt, amíg zaklatottak és dühösek nem lesznek. Van, aki végül teljesen felemészti az egészségét. Ha neheztelünk, az azt jelenti, hogy méltatlankodás vagy tartós rosszakarat van bennünk valami sérelem, sértés vagy sérülés miatt. Aki neheztel, az sosem felejti el, mit követtek el ellene. Az ilyen ember állandó, biztos menedéket nyújt a megbántottságnak az elméjében. A szeretet nem rója fel a rosszat Ez az egyik legjobb módszer annak felmérésére, hogy az agapé

szeretet

jellemez-e

minket.

Amikor

elkezdjük

számontartani a sérelmeket, amelyeket mások okoztak nekünk, vagy azokat az eseteket, amikor cserben hagytak bennünket, akkor nem érvényesül az isteni szeretet. Mielőtt hitre jutottunk Krisztusban, mi is ellenségei voltunk mindannak, amit Isten akart. Isten mégis úgy döntött, hogy nem tartja számon, amivel megbántottuk.

Jézus

a

helyünkbe

lépett,

így

Isten

nem

tulajdonította nekünk azt a rosszat, amit megérdemeltünk volna. Amikor megtelik a szívünk ezzel az agapé szeretettel, felül tudunk emelkedni azon, ha mások cserben hagynak. A szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal Tisztában vagyunk azzal, milyen sokan örülnek, amikor a gonoszság diadalmaskodik és kárt okoz másoknak? Megkapták, amit érdemeltek! Az isteni szeretet nem így gondolkodik. Örül, ha

Isten igazsága kerül előtérbe valakinek az életében, de annak nem, amikor a helytelen tetteikért járó ítéletet tapasztalják meg. A szeretet mindent elfedez, mindent hisz Az emberi természet hajlik arra, hogy a legrosszabbat higgye mindenkiről. (Ez jusson eszünkbe, amikor legközelebb valami szaftos pletykát hallunk egy keresztény vezetőről vagy valaki másról!) Még amikor a hozzánk legközelebb állókról van szó – a házastársunkról, gyermekeinkről vagy keresztény társainkról –, akkor is hajlamosak vagyunk a legrosszabbat feltételezni azzal kapcsolatban,

amit

mondanak

vagy

tesznek.

Sokszor

a

teljesítményük alapján ítélünk meg másokat, és ha a legapróbb hibát is észrevesszük, villámgyorsan kárhoztatni kezdjük őket. Isten

szeretete

azonban

segít

nekünk

a

legjobbat

hinni

mindenkiről. Ha a legjobbat feltételezzük az emberekről, az valamiképpen felszabadítja őket arra, hogy a lehető legnagyszerűbb emberekké váljanak. A gyerekeket is ilyen szerető környezetben kellene nevelnünk.

Ha

csak

gyermekünk

negatív

tulajdonságaira

összpontosítunk, és sosem mutatjuk ki, hogy hiszünk benne, összezavarodik, és nem fogja sokra vinni. Ha mi nem hiszünk benne, ő sem fog hinni magában, ha pedig nem hisz önmagában, vesztes lesz az élet küzdelmében. Érdekes bennünket.

belegondolni, [19]

hogy

Isten

„Krisztusban”

lát

Szerintem ha úgy tekintene ránk, ahogy vagyunk,

minden következetlenségünkkel és ostobaságunkkal, soha nem tudnánk növekedni. De ő olyannak lát bennünket, amilyenek

lehetünk – hogy azzá is lehessünk. A szeretet mindent remél Reménykedni azt jelenti, hogy dédelgetünk egy vágyat bízva abban, hogy beteljesül. Az isteni szeretetnek ez a tulajdonsága azzal a várakozással tölt el bennünket, hogy pozitív változások fognak

bekövetkezni

a

másokkal

való

kapcsolatainkban,

akármilyenek is a körülmények. A természetes emberi szeretet ezzel szemben feladja, ha már néhányszor csalódott. A szeretet mindent elvisel Szoktunk olyat hallani emberektől: „Én ezt nem bírom tovább!” De a szeretet igen! „Nem bírom tovább elviselni a házastársamat!” De a szeretet igen! Ahelyett, hogy beadnánk a derekunkat, és hagynánk érvényesülni a természetes emberi reakcióinkat, meg kell tanulnunk utat engedni ennek a szeretetnek, amely mindent kibír, akármi következik is. A szeretet soha el nem múlik Amikor

az

isteni

szeretetet

hagyjuk

működni

egy

kapcsolatban, az soha nem vall kudarcot – az isteni szeretettel mindig győzni fogunk. Az agapé szeretet tettei nem gyengeségből, hanem nagy erőből fakadnak. El tudjuk képzelni, milyen az a családi otthon, amelyet ez a fajta szeretet tölt meg? Mi lenne, ha az egyház is tele lenne ezzel a szeretettel? Pál azt mondta: „Krisztus szeretete ösztönöz minket”. [20] Ha hiszünk Krisztusban, ott van bennünk az agapé szeretet, de egészen más dolog

engedni,

hogy

átáradhasson

rajtunk,

és

„ösztönözhessen”

bennünket. Ha gyakoroljuk az isteni szeretetnek ezeket a kifejeződéseit, és Istentől várjuk az erőt hozzá, akkor nullára csökken a kudarcba fulladt kapcsolataink száma. Ez nem jelenti azt, hogy minden tökéletes lesz, és hogy a közelünkben levők közül senki sem szakítja meg velünk a kapcsolatot. Nem így áll a dolog. Sokan hátat fordítanak Istennek, de nem azért, mert Isten szeretete elmúlt vagy kudarcot vallott. Az első korinthusi levél 13. fejezetéből idézett leírás Isten hozzánk való viszonyulását és velünk szemben tanúsított magatartását mutatja be. Ugyanakkor azt is elénk tárja, mi hogyan tekintsünk a társunkra, ha azt akarjuk, hogy Isten „egybeszerkesszen” bennünket a házasság kötelékében.

Harmadik rész

Szex, hazugságok és az internet

11. Ugyan, mi köze ennek a szexhez?

Úgy tűnik, Oklahomában nem szexelnek az emberek. Ezért élek én Wisconsinban.

Csókoljon meg engem szája csókjaival! Szerelmed jobb a bornál. Énekek éneke 1,2 Először is, hadd köszöntsem külön azokat a férfiakat, akik úgy döntöttek, hogy elolvassák ezt a könyvet! Ha olyanok, mint általában a férfiak, akkor legelőször ezt a fejezetet lapozták fel. Mielőtt belekezdenék, muszáj megemlítenem, hogy kétféle embernek szokott baja akadni azzal, ahogyan én megközelítem ezt a témát. Az első csoportba az értelmiségiek tartoznak. Nekik azért van bajuk velem, mert amikor a szexről beszélek, nem annyira tudományosnak, inkább sekélyesnek hat, amit mondok. Nem

szívesen

beszélek

a

szexről

úgy,

mintha

valami

laboratóriumban vagy steril műtőben végzett tevékenység lenne. Nem szoktam olyan kifejezéseket használni, mint a „hím nemiszerv” vagy „mell”; sokkal jobban kedvelem a fütykös és a cici szakkifejezéseket. Nem arról teszek említést, hogy némelyik férfi különösen kedveli a nő hátsóját; inkább úgy mondom, hogy van olyan férfi, aki beindul, amint megpillantja a felesége fenekét. Nem az ízléstelenség vagy otrombaság a célom (bár ezzel is sűrűn megvádolnak), hanem úgy gondolom, Isten azért teremtette a szexet, hogy élvezetes legyen, így aztán az én szememben teljesen helyénvalónak tűnik úgy beszélni erről a tevékenységről,

hogy

az

emberek

közben

kuncogjanak.

Egyébként sem vagyok akadémikus, soha nem is állítottam ilyet

magamról. A másik csoport, amelynek tagjai meg szoktak sértődni rám, a szélsőségesen prűd vallásos embereké. Nagy izgatottsággal készültem írni erről a témáról, különösen lelkipásztorként. A legtöbb lelkész ugyanis halálra rémül, ha szóba kerül a szex. Egyszer egy lelkipásztor felesége interjút akart készíteni velem egy rádióműsor számára. Előtte megkérdezte: – Ugye, az „sz” betűs szót nem fogja kimondani? Először nem is értettem, mire utal. Sőt, az első „sz” betűs szó, ami eszembe jutott, egy jelző volt. Aztán derengeni kezdett, hogy a szex szóra gondolt. Te jó ég! Vannak néhányan, akik annyira merevek ezzel a témával kapcsolatban, hogy még kimondani sem hajlandók a „szex” szót! A legtöbb lelkipásztor inkább az intimitás szót használja helyette. Sokszor megfordult a fejemben, hogy vajon nem ez a begyepesedett megközelítés a felelős-e azért, hogy a statisztikák szerint a keresztény férfiak ötven százaléka néz pornót; a keresztény tinik ugyanolyan arányban élnek nemi életet és esnek teherbe, mint a gyülekezetbe nem járó fiatalok; a gyülekezeti tagok között is szinte mindennaposnak számít a házasságtörés; sőt a nemi úton terjedő betegségek is elkezdtek betörni a keresztény családokba. Lehet, hogy éppen azért terjednek ezek a dolgok ennyire, mert nem tudjuk kimondani, hogy „szex”! Bizonyos vallásos körökben annyira félnek ettől a témától, hogy

még

ki

sem

kell

mondanom

ahhoz,

hogy

megcenzúrázzanak. Egy keresztény rádióállomás az oklahomai

Tulsában azért törölte az egyik rádiós hirdetésemet, mert betűztem benne a szex szót! Bizony – nem mondtam ki, csak azt mondtam: sz-e-x. Közölték velem, hogy úgy érzik: ez a hirdetés így „túlságosan félreérthető”. (Úgy tűnik, Oklahomában nem élnek nemi életet az emberek. Ezért lakom én Wisconsinban; itt túl hideg van ahhoz, hogy ne szexeljünk!) Sok

lelkipásztor

villanypásztornak

képzeli

magát,

és

„áramütést kapok” tőlük, amikor nyíltan és egyenesen beszélek a szexuális témákról. Gondolom, úgy vélik, sokkal szentebb dolog (a szentség kérdésére még visszatérek nemsokára) a kertelés, a kérdések kerülgetése vagy a nevetséges vallásos kódnyelven történő megfogalmazás. Pedig Istent nem feszélyezik a szexszel kapcsolatos kérdések, és ő nem beszél „intim virágnyelven”. Sőt, a Szentírás némelyik szakasza annyira egyenes, hogy még én is elpirulok tőle. Nézzük meg például, milyen hasonlatot használ Isten arra, amikor Izrael népe hűtlen lett hozzá: De ő egyre többet paráználkodott, emlékezve fiatalkorára, amikor Egyiptomban paráználkodott. Olyan szeretők iránt gerjedt vágyra, akiknek olyan a teste, mint a szamaraké, és olyan a tagja, mint a lovaké. Vágyódott fiatalkora galádságára, amikor még Egyiptomban szorongatták keblét, nyomkodták ifjú melleit.[1] Te jó világ! Szerintem én az otthonról elszökött kiskutya példájával jöttem volna. Nem úgy Isten! Ő meglehetősen érzékletes szexuális utalásokat hoz fel hasonlatként Izrael

hűtlenségére. Nekem aztán ne mondja senki, hogy Istent feszélyezi a szex! Érdekesnek tartom, hogy amikor Isten úgy döntött, Izraelt mint saját népét megjelöli, egyenesen a hímvesszőhöz nyúlt. Nyilván a körülmetélésről beszélek. Ez milyen bizarr! Fogalmam sincs, milyen érvelés húzódott meg emögött, de azt el kell ismerni, Isten tudta, hogyan kell felhívni a férfiak figyelmét. El tudjuk képzelni, amint Ábrahám megpróbálja bevonni az új tervbe az összes férfit? – Hé, srácok, gyertek csak ide! – Igen, mi az, Ábra? – Remek hírem van: Isten úgy döntött, mi leszünk az ő kiválasztott népe! – Az igen! Király! – Aha… és képzeljétek! Ad nekünk egy különleges jelet is, amellyel senki más nem fog rendelkezni! – Komolyan? És mi az? Egy tetkó? – Nem… nem tetkó… – Egy különleges frizura? – Nem… nem frizura… – Na, akkor mi? – Hát… Isten azt akarja, hogy… ööö… azt akarja, hogy… izé… – Az ég szerelmére, ember! Mi az a jel?! – Hát… Isten azt akarja, hogy nyessünk le a fütykösünkből. – Hogy micsodaaa?!! A körülmetélés kérdése az első gyülekezetben komoly vita tárgyát képezte. Nem sokan tudnak róla, de gyakorlatilag az

összes korai keresztény zsidó volt. Valójában azt hitték, egy nem zsidó nem is lehet keresztény. A végén egyre több nem zsidó lett kereszténnyé, így aztán úgy döntöttek, a nem zsidók is lehetnek keresztények

–

csak

előbb

legyenek

zsidókká!

Vagyis

ragaszkodtak ahhoz, hogy körül kell metélkedniük. Na, így kell leragadni a vallásos részleteknél! Az ő szemükben az ember fütykösének az állapota létfontosságú volt a szíve állapotának meghatározásához.

Mások

viszont

úgy

érezték,

hogy

a

fütykösnek semmi köze a szívhez. Ebből aztán heves vita kerekedett. Nézzük meg, mit mondott Pál apostol, amikor vitába keveredett ezzel kapcsolatban: „Bárcsak ki is metszetnék magukat, akik lázítanak titeket.”[2] (Vagyis levágnák az egészet!) Az igen! Ez azért elég kemény egy apostol szájából, nem? Annyira felháborodott ezeken a fickókon, akik folyton a fütykösükkel jöttek, hogy azt kívánta, bárcsak levágnák az egészet! Az apostolok és egyházi vezetők végül tartottak egy nagy gyűlést Jeruzsálemben a kérdés megvitatására. A végén úgy döntöttek, hogy nem szükséges a körülmetélés ahhoz, hogy valaki keresztény legyen. Dicsőség az Úrnak ezért! Így is épp elég nehéz rávenni az embereket, hogy eljöjjenek a gyülekezetbe… Ami pedig a szentség kérdését illeti: az ég szerelmére, a keresztényeknek abba kellene már hagyniuk, hogy szentnek nevezik a szexet! Lássuk be: az Atya szent. Jézus szent. A Lélek is szent (ezért Szentlélek a neve). De a hímvesszőm soha nem volt és soha nem is lesz szent. Jó, tudom, azt próbálják mondani ezzel, hogy a házasság egy különleges kötelék, amelyet Isten hozott

létre, és így tovább, de hagyjuk már ezt a szent maszlagot! Szerintem az igehirdetők azért szeretnek ilyen szavakkal dobálózni, mert így megússzák, hogy a gyülekezetnek a szexről kelljen beszélniük. Végül is, nagyon kell vigyázni, amikor az ember olyasvalamiről beszél, ami szent! Az eredmény pedig: egy olyan egyház, amely tragikus módon néma marad egy nagyon fontos témában. Hadd

tegyem

hozzá:

tényleg

megértem,

hogy

sokan

vonakodnak felhozni a szex témáját (és gyakorolni is, őszintén szólva), annyira visszaélt a szexualitással a kultúránk. Nagyon sokan estek és esnek szexuális kizsákmányolás áldozatául. Az biztos, hogy túlzó, szexőrült korban élünk, és nagyon sok gonoszságot követnek el ezen a téren. Én azonban pontosan ezért gondolom úgy, hogy a gyülekezetnek nyíltan, őszintén beszélnie kell erről a témáról. A

teremtéstörténetben

az

eredendő

bűnnek

(legalábbis

részben) a felvilágosítás kérdéséhez volt köze. Ádámot és Évát arra hívta a sátán, hogy derítsék ki, mi a jó és a rossz. Isten nyilván tudta, mi a különbség a kettő között, hiszen miután az első pár evett a tiltott fáról, azt mondta: „Íme, az ember olyanná lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz.”

[3]

Ádám

és Éva megkérdezhették volna Istent ahelyett, hogy tiltott helyről szerzik be a tudást. Az, hogy honnan tanulunk, nagy hatással van arra, hogy mit tanulunk. Meggyőződésem, hogy ha Ádám és Éva Istentől tanultak volna a jóról és a rosszról, akkor a jó diadalmaskodhatott volna. Mivel azonban tiltott helyről tanultak róla, a gonosz győzött. Ugyanez igaz a szexuális kérdésekre is. Ha

az emberek olyan kontextusban tanulnak a szexről, ahol a szex tiltott dolog (a kéjvágy vagy az erkölcstelenség összefüggésében), akkor a gonosz fog diadalmaskodni. Ezzel ellentétben, ha Isten szemszögéből tanulnak a szexről (a házasság összefüggésében), akkor a jó győz. Ezért tragikus, hogy az egyház hallgat erről a témáról. Rákényszerítjük az embereket, hogy ne Istentől és a Szentírásból, hanem más forrásokból szerezzék be szexuális ismereteiket. Így aztán a gyülekezeteinkbe járó férfiak, nők és fiatalok szekuláris kultúránk abszurd apostolaitól szerzik be szexuális ismereteiket. Csak kapcsoljuk be a televíziót este tizenegy után, és eláraszt bennünket a szexuális tévinformáció! Bezzeg ezeknek az oktatóknak nem jelent gondot bármit kimondani, amit csak akarnak, a szexuális kicsapongás népszerűsítése érdekében, kizárólag a kéjvágy és az erkölcstelenség összefüggésébe ágyazva. A gyülekezetbe járók is állandóan hallják ezeket a romboló szexuális téveszméket. Amikor pedig az egyházhoz fordulnak válaszokért, akkor vagy süket csenddel találkoznak, vagy pedig valamiféle steril, oda nem illő magyarázattal, amely nagyjából annyi ismeretet közvetít, mint a süket csend. Hogy a csudába tudná az egyház bemutatni az igazságot, és felülírni a kultúránk valamennyi médiaforrása által kürtölt téves információkat, ha csak a másik oldalt engedjük szóhoz jutni? Meg akarjuk nyerni a háborút, de közben belenyugszunk, hogy az összes golyó az ellenfélé legyen. Miért? Mert azt hisszük, hogy a szex témája olyasmi, amiről az egyházban nem szabad nyíltan beszélni.

Még a hitre alapozó házassági szemináriumok is olyan témaként szokták kezelni a szexet, amelyről csak titokban szabad beszélni.

Sok

keresztény

házassági

szemináriumon

különválasztják a férfiakat és a nőket, amikor a szex kerül szóba. Hát hol vagyunk? Az általános iskolában? Az igazság az, hogy a szexet Isten találta ki. Istennek pedig csakis remek ötletei vannak. Ő alkotta úgy a testünket, hogy úgy érezzen, ahogyan érez, amikor megérintik, simogatják. Ő teremtette meg az orgazmusnak – ennek a már-már földöntúli élménynek – a lehetőségét. A szex isteni ajándék.

Egy kis történelmi háttér, csak az önök kedvéért! Az első keresztény gyülekezet kizárólag zsidókból állt. Idővel azonban a külsősök (a pogányok) száma meghaladta a zsidókét. Ahogy az egyház a zsidó testvérek nélkül haladt tovább, elveszítettünk

valami

nagyon

lényegeset

ahhoz,

hogy

megérthessük Istennek a házassággal kapcsolatos tervét és célját: a több ezer évre visszanyúló zsidó hagyományt, amelyben a szexet olyasvalaminek tartották, ami csodálatos Isten szemében. Amikor a pogányok hátat fordítottak addigi életmódjuknak, és csatlakoztak az egyházhoz, csupán a kéjvágy, a kicsapongás, a perverzitás, az önzés, sőt az erőszak szemszögéből ismerték a szexet. Mindenféle beteges módon éltek vele, amit csak ki tudtak fundálni. Amikor az emberek nyíltan megtértek bűneikből, és

megkeresztelkedtek, leggyakrabban a szexuális bűnöket vallották meg. Az a tudás azonban, hogy a szex valami csodálatos dolog, ott maradt a zsidóknál, a keresztény egyház pedig évszázadokon át küszködött ezzel a fogalommal. A történelem tanúsága szerint az egyház első vezetői megnősültek és gyermekeket nemzettek. Az elején még jónak tekintették a házasságot és a testi szerelmet. Ahogy azonban telt az idő, és az egyház egyre távolodott zsidó gyökereitől, elkezdett pogány és szennyes dologként tekinteni a szexre. A nős papoknak azt mondták, hogy ne éljenek nemi életet mise előtt. Hamarosan teljesen megtiltották a szexet a papságnak. Végül megkövetelték a papoktól és az apácáktól, hogy tegyenek szüzességi fogadalmat, hogy

tiszták

maradhassanak

a

nemi

érintkezéssel

járó

beszennyeződéstől. Voltak vallási rendek, amelyek megbüntették a férfiakat, ha csak szóba elegyedtek egy nővel – még akkor is, ha az a nő az anyjuk volt. A teológusok elkezdték azt tanítani, hogy a szex Isten eredeti tervének eltorzulása; Ádám és Éva bűne okozta, hogy az emberek ilyen gonosz cselekedetre vetemedtek. Abban hittek, hogy Isten eredetileg valamiféle beporzást akart használni a szaporodásra. Ezek a fanatikus nézetek végül még a laikusokra is átragadtak. A házaspárokat arra biztatták, hogy tartózkodjanak a szextől pénteken Krisztus halála iránti tiszteletből; szombaton Szűz Mária iránti tiszteletből; aztán vasárnap a Krisztus feltámadása iránti tiszteletből; majd hétfőn az elveszett lelkek iránti tiszteletből… hadd ne folytassam tovább! Még olyanok is voltak, akik megpróbálkoztak a szex nélküli házassággal. (El tudjuk

képzelni, milyen feszültség lehetett azokban az otthonokban?) A reformációt követően Luther Márton úgy döntött, hogy eltörli a klérusra vonatkozó kötelező cölibátust, és ő maga is elvett egy volt apácát. Az orgazmus erőteljes hatása azonban annyira megdöbbentette, hogy kialakult benne a meggyőződés: amikor férfi és nő közösül, a Szentlélek elhagyja a helyiséget. Fogalma sem volt arról, hogy a szex ilyen erőteljes dolog. A keresztény történelem nagy részét jellemző negatív vélekedés soha nem volt jelen a zsidó gondolkodásban. Kosher Sex (Kóser szex) című könyvében Shmuley Boteach rabbi ír arról, hogyan tekintettek az ortodox zsidók a szexualitásra. Elmondja, hogy a rabbik mindig magukra vállalták a felelősséget, hogy leüljenek a fiatal férfiakkal, és részletekbe menő tanítást adjanak nekik arról, hogyan juttathatják el feleségüket az orgazmushoz: „A rabbik a női orgazmust kötelezővé tették minden zsidó férj számára. Egyetlen férfinak sem volt megengedve, hogy csupán saját kielégítésére használjon egy nőt.”[4] El tudjuk képzelni, hogy ilyen beszélgetést folytasson velünk a lelkipásztorunk? Aligha! A legtöbb lelkipásztor inkább meghalna, mint hogy kiejtse a hímvessző vagy hüvely szavakat (hát még a kölcsönös orgazmust!) egy másik személy füle hallatára. Így aztán a legtöbb fiatal párnak, akik az egyházban kötnek házasságot, fogalmuk sincs arról, hogy a szex nem csak a személyes kielégülésükre szolgál – nem azért van, hogy saját gyönyörkeresésünkre összpontosítsunk. Az az elgondolás, hogy a szexet a szolgálatra használjuk, mindenképpen kiemeli azt a kéjvágy és a perverzió birodalmából, és összhangba hozza a

keresztény gondolkodással. A modern egyház azonban mintha nem tudná abbahagyni, hogy folyton csak a pogányság perverzióira reagáljon, és szinte teljesen figyelmen kívül hagyja a szexualitással kapcsolatban felmerülő valódi kérdéseket.

A házasság metaforája Amikor Pál apostol a házasságon belüli szexualitásról beszélt, azt mondta róla, hogy „titok”. Így ír: „A férfi ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom.” [5]

A

házasságnak

Krisztushoz

és

az

egyházhoz

történő

hasonlítása azt sugallja, hogy a férj-feleség kapcsolat, amelyre elhívásunk

van,

valahogyan

pillanatképet

nyújt

a

Jézus

Krisztussal való kapcsolatunkról. Ettől lesz a házasság olyan, mint egy metafora. Figyeljük meg, milyen nyers őszinteséggel említi Pál a szexet ebben az igeszakaszban! Az „egy test” kifejezés közvetlenül a nemi aktusra utal. Azt állítja Pál, hogy az „egy testté” válás tényleges

aktusa

valójában

metaforikus

cselekedet.

Miért

használná Isten a szexet metaforaként Krisztus és az egyház kapcsolatára, ha a szex valami piszkos vagy csúnya dolog lenne? Miért használná egyáltalán ezt a metaforát? Pontosan a szexualitásban rejlő erő miatt. Bár Krisztus és az egyház kapcsolatában nincs semmi testi, a szex jól példázza azt a sebezhetőséget és nyitottságot, amely elengedhetetlen az emberi

lélekben, ha kapcsolatot ápolunk Jézus Krisztussal, és őt választjuk Urunknak. A házasság nyilván több, mint szexuális szeretet. A különféle szeretetfajták egyvelege: a baráti szereteté, a gyengéd szereteté, az elkötelezett szereteté. A szexuális szeretet azonban sajátos jellemzője ennek az emberi köteléknek. Mivel Isten a „szexet” jelképes értelemben a Krisztus-egyház kapcsolatra használja, nem kérdéses, hogy tisztának, ártatlannak és romlottságtól mentesnek tartja – akárhogyan torzították is el a bukott emberek. A vonzalom titokzatossága, az érzelmek ereje, a szexualitás nyíltsága és eksztázisa, a testi érdeklődés természetes hullámzása a kapcsolaton belül, a flörtölés és kacérkodás mind része Isten tervének – egyáltalán nem olyan hedonista, énközpontú és romlott dolgok ezek, amilyet sokan csináltak belőlük.

Mennyire fontos a szex a házasságban? Boteach rabbi nemcsak azt mondja, hogy a zsidók mindig Istentől való ajándéknak tartották a szexet a házasságban, és sohasem valami piszkos dolognak, hanem arra is rámutat, hogy nem csupán mellékes ügyként tekintenek rá. A szex a házasságban központi kérdés! A házasság ettől a fajta szeretettől lesz

házasság.

Miért?

Mert

a

szex

az

egyetlen

olyan

szeretetforma, amely kizárólag a házasságra jellemző. Az összes többi szeretetfajtát meg lehet osztani másokkal a házassági köteléken kívül is.

Például, noha a férj és feleség között is van barátság, sok mindenki lehet a barátunk anélkül, hogy házasságot kötnénk vele. A házasságban komoly szerepet játszik a hűség és az odaadás, de lehetünk hűségesek és odaadóak bárkihez, akit ismerünk. A házasfelek nyilván átélik az egymás iránti vonzódást, de még a vonzódás sem olyasmi, ami csak a házasságra jellemző – sokféle embert találhatunk vonzónak. A szexuális szeretet azonban tényleg kizárólag a házasságra jellemző – legalábbis Isten eredeti szándéka szerint. Ezt a fajta egyesülést férfi és nő között Isten úgy tervezte el, hogy egy férfi és egy nő tapasztalja meg együtt, kettesben, egy életen át. Ha megfosztjuk a házasságot a testi szerelemtől, azzal értéktelenné, közönségessé tesszük. Az a gond, hogy sok pár teljességgel hamis információkat kapott a szexről; annyira zavaros és zavarba ejtő mindaz, amit hallunk, hogy a végén több bajt okoz, mint amennyi haszna van. Vagy túlromantizáljuk, vagy úgy gondoljuk, hogy valamiféle féktelen, kéjes szenvedélynek kellene szítania a szexuális vágyat, amelyet valahol, valamikor elveszítettünk. Hallgassuk meg, mi erről Boteach rabbi véleménye: Mindebben a nyugati romantikus ideál a vétkes, amely azt mondja, hogy a szerelem ideális esetben szexhez vezet. A leendő szerelmesek a közös élmények, az egymás felé tanúsított figyelmesség, finom tapintat és meleg szeretet hatására lassan beleszeretnek egymásba. Amikor színre lép a szerelem, az továbbvezet a szexuális orgazmus, a kapcsolat

tetőfoka felé. Minden nagy klasszikus szerelmi történetben szerepelnek ezek a fokozatok: a nyugati romantikus nézet szerint a nemi aktus a szerelem betetőzése. A szex a férfi-nő kapcsolat csúcspontja. A szerelem nem lenne teljes nélküle. Az aktus előtt is ott van a szeretet, ám csak a szex képes a következő szintre, a szeretkezés szintjére emelni. A zsidók számára ez teljes mértékben érthetetlen. A Biblia azt mondja az első emberi közösülésről: „Azután ismeré Ádám az ő feleségét, Évát…” [6] A testi egyesülésük előtt is ismerték egymást, de csak ismerősök voltak. Nem volt szerelem köztük. A zsidó közösségben senki nem alacsonyítaná le a szerelmet annyira, hogy azt mondja róla: létrejöhetett ezt megelőzően is, olyan rövid idő alatt, valamint közvetlen testi kontaktus nélkül. A szerelem a testi intimitás által jött létre.[7] Ejha! Hogyan néznének ki a házasságok, ha a szexet a szerelem építésére használnák ahelyett, hogy úgy gondolnák: a szex a szerelem beteljesedése? A modern elgondolás szerint amikor megtaláljuk a tökéletes párt, az igazit, jön a szerelem. Aztán a kultúra arra ösztönöz, hogy járjunk együtt (évekig, hogy meglegyen a kellő „tesztvezetés”), és csak azután gondoljunk házasságra. Először a romantikus szerelem jön, általában némi szexszel, azután a házasság. Ezért gondolja azt sok pár (különösen a nők), hogy a szex nem olyan nagy dolog – hogy a házasság inkább a romantikus érzésekről szól, és arról, hogy megtaláljuk „az igazit”. Az elgondolást, hogy a szex a házasság kötőanyagának tekinthető, és van ereje építeni, megtisztítani és

táplálni a romantikus szerelmet, mi, haladó gondolkodású, modern emberek, teljesen visszásnak tartjuk. Már az is éppen elég furcsának tűnik, hogy a szexet helyezzük a házasság középpontjába; azt viszont, hogy a szex a fő oka a házasodásnak, teljes mértékben sértőnek és nevetségesnek találjuk. Ez nem jelenti azt, hogy a házasság célja a szex! Egyáltalán nem! Azt jelenti, hogy a szex központi fontosságú a házasságban – a szexuális szeretetnek kiemelkedő szerep jut a romantikus szerelem és az intimitás építésében. Az Újszövetség alátámasztja azt az elgondolást, hogy a szexnek központi jelentősége van a házasságban. Pál valójában azt is mondta, hogy a szexuális vágy „ajándék” Istentől, és ez mutatja elsődlegesen, hogy valaki lépjen-e házasságra, vagy sem. [8]

Nyilván nem egyedül a szexuális ösztönt kell figyelembe

venni, amikor házasságon gondolkodunk, de a Szentírás azt mondja, ebből kell kiindulni – ez az elsődleges. Ha nem igazán van bennünk szexuális vágy, és az egész téma nagyon kevéssé érdekel, akkor lehet, hogy rendelkezünk a cölibátus ajándékával, és nem szabad megházasodnunk. Ha van bennünk szexuális vágy, akkor azt tekintsük ajándéknak a házasságra nézve, és ragadjuk meg! „De hát ennek a szerelemről kellene szólnia, nem pedig a szexről!” – jajdulnak fel néhányan, különösen a hölgyek. Ó, igen, a romantika… a házasság újdonsült oka! Olyan gyönyörűségesen és rejtélyesen hangzik, mintha az álmokat is ebből az anyagból szőnék, de a Biblia tanítása szerint ez nem ok a házasságra. Bizony, a lelkipásztorok, ahelyett, hogy a házasság

igei okáról tanítanának, a romantikus álmodozás tüzét szítják azzal, hogy elszellemiesítik az egészet – azt mondják, a hívők vigyázzanak, hogy ne csak beleszeressenek valakibe, hanem „találják meg azt a tökéletes személyt, akit Isten csak nekik szánt”. A téves információk elszellemiesítése meglehetősen hatékony stratégia az élet tönkretételéhez. Nem azt mondom ezzel, hogy az emberek ne legyenek szerelmesek, vagy határolódjanak el a romantikus „talán te vagy az igazi” érzésektől, ezek nagyon élvezetes dolgok, ám csupán érzések, amelyek jönnek-mennek egy élethosszig tartó kapcsolat során. Nem bölcs dolog a házasságot ennyire időszakos dologra alapozni. Akármilyen bomlasztónak is hangzik az átlagos férfi vagy nő számára, a romantikus érzéseknek egyáltalán nincs központi vagy létfontosságú szerepük a boldog házasságban. Muszáj kilépnünk az általunk teremtett nevetséges, romboló, romantikus álomvilágból! A zsidó közösségben nem becsülik le a szexuális szerelmet mint a házastársi szeretet alapját, hanem elismerik központi szerepét és erejét. Nézzük meg, hogyan zajlik az udvarlás a haszid zsidóknál! Először egy férfi és egy nő találkoznak. Nem feltétlenül tudják, mennyire lesznek vonzóak egymás számára. Feltéve azonban, hogy minden jól alakul, tovább találkozgatnak egy ideig, mondjuk néhány hétig vagy akár néhány hónapig, aztán döntenek a házasságról. Szeretik egymást? Valószínűleg nem. Lehet, hogy nagyon

erősen vonzódnak egymáshoz, erős érzések vannak bennük egymás iránt. Aztán a nászéjszakán első ízben egyesülnek egymás testi megismerésében. És ennek a testi aktusnak az ereje, amelyet mindketten első alkalommal tapasztalnak meg, ez rendelkezik valódi robbanásszerű erővel, és hozza létre a házassághoz szükséges szeretetet, áthidalva a szakadékot, amely valamikor elszakította őket egymástól.[9] Mielőtt még feldühödnénk, vagy kijelentenénk, hogy ez az egész marhaság, gondolkozzunk el ezen: évezredeken át nem ismerték egymást a férfiak és a nők a nászéjszaka előtt, az egykét nyilvános helyen történő találkozástól eltekintve. A valódi bemutatkozásuk az volt, hogy lefeküdtek egymással. Virágzó kapcsolatok voltak, és ritkán fordult elő válás. Ha megnézzük a mai helyzetet, azt látjuk, hogy mi sokkal okosabbak, sokkal romantikusabbak

és

igen

felvilágosultak

vagyunk;

a

kapcsolataink mégis rogyadoznak, a válások száma pedig járványszerű méreteket öltött. Talán nem is vagyunk olyan okosak, mint gondoltuk. Lehet, hogy a modern gondolkodás számára abszurdnak tűnik, de a bibliai tanítás azt az elgondolást támogatja, hogy az embereknek a házasságkötést követően kell növekedniük a szeretetben;

nem

kell

beleszeretniük

egymásba,

mielőtt

összeházasodnak. És a Biblia azt mondja, hogy a szex olyan erőteljes eszköz, amely – ha helyesen használják, házasságkötés után – örökre összeforraszt két lelket. Amikor Ádám megpillantotta Évát, „asszonynak” nevezte el –

a szó szoros értelmében „olyan embernek, akinek méhe van”. Vagyis azonnal észrevette, hogy vannak olyan részei, amelyek rendkívül érdekesek az ő számára. Nem találunk utalást arra nézve, hogy elkezdtek volna együtt járni, vagy kipróbálták volna az együttélést néhány évig. Az igevers szerint Ádám első pillantásra olyan izgatott lett, hogy kijelentette: „A férfi elhagyja apját és anyját egy ilyenért. És egy testté lesznek – nemi életet fognak élni!”

[10]

Ádám és Éva meg is tették. Ott, a kertben.

Minden szégyenkezés nélkül. Mit jelent mindez? Egyrészt azt, hogy az egyháznak és általában a keresztényeknek nem szabad tovább kerülniük a szex témáját. Beszélnünk kell arról, milyen erő rejlik a szexben, amely két lelket eggyé „forraszt”. Emlékeztetnünk kell magunkat, és segítenünk kell gyermekeinknek is megérteni (életkoruknak megfelelően), hogy amikor egy férj és egy feleség kifejezi szexuális szeretetét egymás iránt, az eksztázis felé vezető útra lépnek – és olyan helyen kötnek ki, ahol már nem urai önmaguknak. Ebben az aktusban a házaspár teljes mértékben sebezhető, nyitott lesz, és megadja magát a másiknak. Ebben az eksztatikus aktusban úgy belefeledkeznek egymásba, ahogyan semmilyen más helyzetben nem mernék megtenni. És ennek a tetőfoka az a megtapasztalás, amelyről a Biblia azt mondja: „… legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír.”

[11]

A teológusok úgy

fogalmaznak, a nemi aktus bizonyos értelemben egy kis halál – akkora ereje van! Tudatosan emlékeztetnünk kell egymást és figyelmeztetnünk a gyermekeinket, hogy a szexet nem szabad értéktelenné tenni

vagy a házasság kötelékén kívül gyakorolni. Ha így teszünk, azzal összezavarjuk és megbénítjuk a lelkünket. Bár Isten nagyobb a múltbeli hibáinknál, és képes azokat helyrehozni, szexuálisan szabados kultúránk sokak lelkét sivárrá tette, illetve meggyilkolta (erről később még lesz szó). Mindenkit arra kell biztatnunk, hogy tartsa távol magát a kéjvágytól, a perverziótól és a kultúránkat átható önző hedonizmustól – ehhez pedig beszélnünk kell róla. Éppen a szexualitásban rejlő erő miatt szerepel annyi szexszel kapcsolatos tiltás a Bibliában. A szexet muszáj a házasság keretében tartani ahhoz, hogy biztonságban lehessünk – hogy az erejét

építésre

és

ne

rombolásra

használjuk.

És

mindegyikünknek meg kell tanulnunk, hogyan tartsuk a szexuális

ingereket

a

házasságon

belül.

A

szex

gazdag,

megtisztító, szeretetmélyítő aktus, öröm- és élvezetforrás – ha a házasság kötelékébe zárva őrizzük. Ha nem, akkor pusztít. Pál így írt: „Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek: hogy tartózkodjatok a paráznaságtól, hogy mindenki szentségben és tisztaságban

tudjon

élni

feleségével,

nem

a

kívánság

szenvedélyével, mint a pogányok, akik nem ismerik az Istent.” [12]

A férjeket és feleségeket arra kellene biztatni, hogy tanuljanak a szexről, gyakorolják, ünnepeljék; bízzanak abban, hogy általa Isten köti össze őket; hagyják, hogy megtisztítsa a kapcsolatukat, és feledkezzenek bele az elragadtatott gyönyörbe. Ez lenne igazán keresztényi. Ha egy férj és egy feleség megérti a szex miértjét

Isten

nézőpontjából,

akkor

nem

fogják

tovább

alárendelni az észszerűtlen romantikának vagy a hullámzó

hormonoknak. A romantikára vagy hormonokra alapozott szex színtiszta önzés; a szolgáló lelkületre, áldozatkészségre, hitre és reményre alapozott szex viszont bámulatos. Pál erre a fajta szexualitásra gondolt, amikor papírra vetette: „A férj adja meg a feleségének, amivel tartozik neki, és ugyanígy a feleség is a férjének. Nem a feleség rendelkezik a saját testével, hanem a férje. Hasonlóképpen a férj sem ura a maga testének, hanem a feleségét szolgálja vele. Ne tagadjátok meg a másiktól, hogy a testetekkel is szolgáljátok egymást!” [13] A szex szolga, a feladata, hogy tisztogassa a házastársi kapcsolatot. Kiváló mód arra, hogy ne saját magunkba, hanem egymásba feledkezzünk bele. Ez értelmezhetetlen a szekuláris kultúránkban, pedig az igazi szex ettől szex. Csodás. Gyönyörű. Istentől rendelt élvezet. Sajnos ahelyett, hogy a párok igazán élveznék a szexet, inkább csatatérré vált a számukra.

12. A nemek háborúja

A férfi és a nő szexuális vezérlőpanele

A férfiak szexet akarnak, a nők szeretetet. Ahhoz, hogy a nőben szexuális vágy ébredjen a férje iránt, a férfinak el kell érnie, hogy a nő úgy érezze: szereti, rajong érte és fontosnak tartja. Ahhoz, hogy a férjben elkezdjen éledezni a szexuális vágy a felesége iránt, a nőnek elég megjelennie. A férfiak meglehetősen egyszerűek és egyenesek, amikor szexuális kérdésekről van szó: alapjában véve van egy ki-be kapcsoló gombjuk, és nem is olyan nehéz megnyomni. A nő szexuális vezérlőműve már inkább egy 747-es repülőgép műszerfalára hasonlít – sok-sok lámpa, gomb és kar. Ez a műszerfal eléggé bonyolult, egy újonc könnyen összezavarodhat a láttán. A férfiak és a nők nemcsak másképp működnek szexuálisan, abban is drámai különbség mutatkozik köztünk, hogy miért vágyunk a szexre. A nő számára a szex a lélek töltőállomása, a meghittség, közelség és melegség érzéseinek rakodódokkja. Amikor egy nőnek nehéz napja volt, vagy gondokkal, hosszan tartó feszültséggel kell szembenéznie, üresnek érzi magát. Arra van

szüksége,

hogy

odafigyeljenek

rá,

törődjenek

vele,

meghallgassák, és férje gyengéd, meleg szeretete megtöltse a lelkét. Az érzelmi figyelmesség, a rajongás és törődés készíti fel a remek szexre. A férfi ennek homlokegyenest az ellenkezője. A férfi a szex révén nem megtölteni, hanem kiüresíteni akarja a lelkét. Amikor a férfinak nehéz napja volt, vagy rendkívüli érzelmi teher

nehezedik rá, mert elvesztette a munkáját, vagy valami más nehézséggel küzd, akkor nem üresnek érzi magát. Úgy érzi, torkig van, összecsapnak feje fölött a hullámok. Vizsgálatok bizonyítják, hogy a férfiak a bennük felgyülemlett feszültségtől nehezen tudnak gondolkodni, hallani és bármi olyat tenni, ami mentális és fizikai koordinációt igényel (például autót vezetni). Ha teher nehezedik rájuk, az a férfiaknál ráadásul egyfajta időérzék-torzulással is jár: öt percet húsznak éreznek. A szex a férfi számára remekül alkalmas a gőz kiengedésére, érzelmi és testi mérőórájának helyrebillentésére. Lehetővé teszi, hogy másképp gondolkozzon és érezzen az életével kapcsolatban. Ha a feleség azt látja, hogy a férje össze van zavarodva, nagy nyomás nehezedik rá munkahelyi gondok vagy a túl sok befizetetlen számla miatt, érdemes elgondolkodnia rajta, hogy lefeküdjön vele. A férfiak testileg fejezik ki, amit érzelmileg nem tudnak. A szextől ténylegesen kitisztul a férfi agya. Mivel

a

férfiak

és

a

nők

másképp

közelítenek

a

szexualitáshoz, a nők sokszor azt hiszik, hogy a férfi csak szexet akar, nem szeretetet és meghittséget. Pedig ez nem igaz. A férfiak igenis vágynak a szeretetre, akarják a meghittséget és a közelséget, és ki akarják mutatni a szeretetüket és rajongásukat a feleségük iránt. Csak az a gond, hogy a férfiaknak szükségük van a szexre ahhoz, hogy szeressenek – a férfi a szex által érzi a meghittséget és a közelséget. Ezért van az, hogy a férfit a nővel kapcsolatban főként a szex érdekli: ezt az egyedüli utat ismeri a meghittséghez. Ez sok nőt undorral tölt el. Az ő szemükben a házasságnak nem a szexről kellene szólnia, hanem inkább

egymás társaságáról, az egymás iránti hűségről és arról, hogy megnyílunk egymás előtt. Viccesen azt szoktam mondani a nőknek, hogy ha a férjük társaságra, hűségre és megnyílásra vágyna, akkor golden retrievert venne. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a férfiak oda akarják adni a szívüket a feleségüknek. Csakhogy a nőket tévesen tájékoztatják. Az én fiatalkoromban azt tanították a lányoknak, hogy a férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út. Sajnos körülbelül tizenöt centivel fölé lőttek a célnak. A szex hatására megmutatkozik a férfi lágyabbik oldala. A nők ezt a „szex utáni” érzékenységet találják elképesztően csábítónak. Csakhogy éppen ebben rejlik a kihívás. Ha egy kapcsolatban az egyik félnek szeretetre, közelségre és meghittségre van szüksége, mielőtt akarná a szexet, ugyanakkor a másik fél nem képes igazán szeretetet, közelséget és meghittséget érezni, csak szex után, az bizony okozhat gondokat. Önkéntelenül is felmerül bennünk a kérdés, hogy ez az egész szexkérdés nem valamiféle kozmikus vicc-e. De mi van akkor, ha Isten ezt szándékosan tervezte így? Mi lenne, ha ahelyett, hogy vitatkozunk egymással, és perverznek vagy frigid prűdnek titulálnánk egymást, dolgoznánk azon, hogy megértsük a másikat és alkalmazkodjunk hozzá? Ez azt jelenti, hogy másképp kell gondolnunk a szexre: így szolgálhatunk a szeretett személy felé. Ha azt gondoljuk a szexről, hogy így szerethetjük és szolgálhatjuk

egymást

a

házasságban,

az

egészen

új

megvilágításba helyezi az emberi szexualitást. Képzeljük el a férjet, aki fontosnak tartja, hogy a tipikusan szex utáni lágy,

törődő érzéseket gyakorolja a szex előtt is, hogy kiváltsa a szexuális vágyat a feleségében! Vagy képzeljük el a feleséget, aki szabadon odaadja magát a férjének, mert érti, hogy a férfi a szexualitáson keresztül jut el a meghittséghez. (Hölgyek, a jó hír az, hogy ha szeretnék gyakrabban látni férjük „lágyabb oldalát”, itt a bombabiztos módszer erre!) Bár mindig fennáll a manipuláció és bántalmazás veszélye egy olyan bensőséges kapcsolatban, mint a házasság, és bár időbe telhet, míg rájövünk, hogyan kell jól csinálni, általában kialakul egy egészséges ritmus, ha mindkét fél elkötelezetten törekszik egy olyan légkör kialakítására, ahol a másik szexuális szükségei be vannak töltve. Egy-egy adott pillanatban talán nem tűnik igazságosnak, de ha őszintén és nyíltan tovább dolgozunk rajta, idővel visszatekintve megláthatjuk, hogy a kapcsolat árapálya végső soron mindkét fél számára meghozza a szexuális beteljesülést a házassági egységen belül. Ahhoz, hogy megkapjuk, amire vágyunk, meg kell adnunk a társunknak, amire ő vágyik. Ha csak az érdekel, hogy mi megkapjuk, amit mi szeretnénk, akkor nagy valószínűséggel a „boldogtalan házasok” táborát fogjuk gyarapítani. Michele Weiner Davis a The Sex-Starved Marriage (Szexre éhező házasság) című könyvében jól megragadja, milyen esztelenség szexuálisan távol tartani magunkat egymástól: A szexre kiéhezett férfiak arra várnak, hogy a feleségük legyen szexisebb, kacérabb és fogékonyabb az ő szexuális közeledésükre, mielőtt energiát fektetnének a kapcsolatba.

Érzelmileg

lezárnak.

Végül

töméntelen

mennyiségű

televíziózásba menekülnek. Ott hagyják az italos dobozt a nappaliban. Megfeledkeznek arról, hogy vannak gyermekeik. Bezárkóznak. Ettől a nők kiéheznek a kommunikációra. A kommunikációra kiéhezett nők levertek, neheztelnek és úgy érzik, méltánytalanul bántak velük. Pánikrohamokat kapnak, sírnak, túl sokat vagy túl keveset esznek, nem tudnak aludni, hozzájuk

nő

a

legkevésbé

sem

szemrevaló

szabadidőnadrágjuk, nyaggatni és kritizálni fognak, végül pedig, de nem utolsósorban, rácsukják az ajtót az intimitásra. Egyszerűen kivész belőlük a vágy. Ha a férfiak kikapcsolnak, a nők megdermednek, és ha a nők megdermednek, a férfiak kikapcsolnak.[1] Kedves férfitársaim! Ha több szexre vágynak, igyekezniük kell többet betölteni feleségük érzelmi szükségleteiből! Kedves hölgyeim! Ha azt szeretnék, hogy több érzelmi szükségletüket töltse be a férjük, többször kell betölteniük a szexuális igényét!

Lépjünk a tettek mezejére! Rengeteg bizonyíték van arra nézve, hogy a szex jót tesz az ember egészségének. Valójában ha átlagosan hetente háromszor szeretkezünk, az ugyanolyan, mintha évente százharminc kilométert futnánk. A szex erősíti a csontokat, javítja az izomtónust. Szeretkezés közben endorfin szabadul fel, ami a

természet aszpirinje, így aztán a szex remek ellenszer a testünkben jelentkező általános fájdalmakra. A mellékvesék által termelt DHEA (dehidroepiandroszteron) közvetlenül orgazmus előtt szabadul fel, javítja a mentális tudatosságot,

erősíti

az

immunrendszert,

gátolja

a

tumornövekedést a szervezetben, és építi a csontszövetet. A nőknél hatalmas adag oxitocin („szeretgető-ölelgető” vegyi anyag) szabadul fel szex közben. Megnő az ösztrogénszint is. Az ösztrogén az általános megelégedettség és nyugalom érzését kelti a nőben, segíti az emlékezet működését, és egészségesebbé teszi a szív- és érrendszert. Szükséges, hogy a férj és a feleség szeretkezzen. És egészséges is. Ebben a tekintetben nincs jobb tanács, mint a Nike cég reklámja: Just do it! (Csak csináld!)

Figyelj… fent vagy? Miért van az, hogy egyesek gyakrabban vágynak a szexre, mint mások? (És akár hisszük, akár nem, nem minden esetben a férfi az!) A regényírók és költők állításaival ellentétben a szexuális ösztön nem a romantikus érzésekből fakad, hanem a hormonok tombolásából. Az agyban felszabaduló hormonkoktél kémiai és elektromos reakciókat indít el, melyek felébresztik bennünk a szex utáni vágyat. Ha növeljük valakinek a hormonszintjét, növekedni fog a szexuális vágya. Ez ennyire egyszerű.

A tesztoszteron nevű hormon hat a legközvetlenebbül a szexuális vágyra mind a férfiaknál, mind a nőknél. A legtöbb férfi hajnalban kap egy nagy tesztoszteronlöketet. Mindenféle előzmény nélkül egyszer csak erőteljes erekcióra ébred. Ilyenkor a legtöbben átnyúlnak az ágy túloldalára, és elsuttogják azt a három szót, amelyet minden nő úgy szeret hallani: „Figyelj… fent vagy?” A tesztoszteron kihat a nők szexuális vágyára is. Egyszer felkeresett egy nő az irodámban, és megkérdezte, hogy beszélhetne-e

velem

egy

kényes

kérdésről.

Leültünk,

és

elmondta, hogy bár boldog házasságban él, teljesen elveszítette az érdeklődését a szex iránt. Még mindig szerette a férjét, és otthon minden rendben volt, de egyszerűen nem érdekelte a szex. Ezt megemlítette az orvosának, aki úgy döntött, elvégeztet néhány

vizsgálatot.

Megállapították,

hogy

a

nő

tesztoszteronszintje nagyon alacsony, így aztán az orvos kiírt neki

egy

direkt

nők

számára

kifejlesztett

tesztoszteronkészítményt. – Szedtem egy hétig, és… semmi. Szedtem még egy hétig, és… még mindig semmi. Szedtem a harmadik héten is, és egyszer csak… – a nő előrehajolt, és kibökte: – Úgy éreztem magam, mint egy

férfi!

Nem

hagyom

békén

a

férjemet

szexuálisan.

Letámadom, ahányszor alkalmam nyílik rá. – Aztán némi aggodalommal rám nézett, és megkérdezte: – Ehhez mit szól? Egy pillanatig néma csendben ültem ott, aztán annyit kérdeztem: – Én honnan tudnám ezt beszerezni?

A tesztoszteronszinttel magyarázható a férfiak és nők szexuális vágya közötti eltérés. A tizenéves fiúkban tizenöthússzor magasabb a tesztoszteronszint, mint a tizenéves lányokban. Ha a férfiak és a nők szexuális ösztönének erősségét összehasonlítjuk, azt látjuk, hogy a férfiakat általában jobban érdekli a szex tizenéves koruktól negyven-negyvenöt éves korukig. Aztán átfordul a dolog, és a nők kezdenek nagyobb érdeklődést tanúsítani a szex iránt, mint a férfiak. Ezen a ponton a nők általában túltesznek a férfiakon a szexuális vágy tekintetében, amíg mindketten közelíteni nem kezdenek a hatvanhoz. Attól kezdve pedig mindkét nem képviselői nagyjából azonos szinten maradnak életük hátralevő részében. Az időskori szerelem édes szerelem, mert sokkal kevesebb a konfliktus a szexuális kérdésekben. Bár a szexuális vágyat a tesztoszteron irányítja, a pszichés környezet

elősegítheti

vagy

gátolhatja

ennek

a

szexuális

hormonkoktélnak a kibocsátását, különösen a nők esetében. A nők tisztában vannak azzal, hogy az olyan tényezők, mint a közelség, a bizalom, a „dédelgetés” érzése segít nekik szexuális vonzalmat „érezni”. Ez azonban csak azért van így, mert ezek az érzések olyan környezetet teremtenek az agyban, amelyben fel tud szabadulni a tesztoszteron. A férfi szexuális vágyára is hatással lehetnek ugyan bizonyos pszichés tényezők, ám ők többnyire

szinte

állandó

készenlétben

vannak

a

tesztoszteronkibocsátásra. A férfi nem könnyű felgerjedése jelentős frusztrációt okoz a legtöbb házasságban. Sok-sok házaspárbajt vívtak már szexuális kérdések fölött.

Szexuális egyensúly Nagyon kevés kapcsolatban egyformák a párok a szexuális étvágy tekintetében. Ez az egyik fő érve azoknak, akik úgy vélik, hogy a párok éljenek szexuális életet a házasság előtt. Úgy gondolják,

hogy

a

házasság

előtti

szex

segít

a

párnak

megállapítani, hogy szexuálisan összeillők-e. Ám a házasság előtti szex csak ritkán jelzi pontosan a szexuális vágyat. A kapcsolat elején, akár együtt él egy pár, akár a mézesheteket töltik az esküvő után, sok minden befolyásolja a valódi szexuális étvágyukat. A házasság előtti, illetve a házasság korai szakaszában létrejövő szex során kémiai megtévesztés zajlik. Weiner Davis így ír: [A korai szex] során a PEA (fenetilamin), a dopamin és a norepinefrin hatására a gyenge szexuális étvágyú személy fellendülést

tapasztal

meg

a

szexuális

vágyában.

A

szerelemkoktél befolyása alatt a gyenge [szexuális étvágyú] személy úgy gondolkodik, érez és cselekszik, mint egy erős [szexuális étvágyú] személy. Ez az egyén, akit egyébként kevéssé érdekel a szex, akit nem könnyű felizgatni, és aki nem szokott a szexre gondolni, ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalja

meg.

Egy-egy

adott

napon

a

szexuális

fantáziálgatás, a szerelmi játék és a szexuális kezdeményezés mind részévé válik a viselkedésének, és elkezdi azt hinni: „Végre találtam valakit, aki felizgat!” Közben pedig az erős

[szexuális étvágyú] személy azt gondolja: „Meghaltam, és a mennybe jutottam. Végre találtam valakit, aki ugyanúgy élvezi a szexet, mint én!”[2] Miután ez a „szerelemkoktél” alábbhagy (márpedig minden esetben alábbhagy), a gyenge étvágyú házastárs visszakerül a normális állapotába, az erős étvágyú társ számára pedig marad a döbbenet és az elborzasztó felismerés, hogy mégsem olyan személlyel kötött házasságot, akinek ugyanolyan a szexuális étvágya, mint az övé. Ekkor jönnek elő a problémák. A nagy étvágyú személy így kiált: – Már nem is kívánsz! Erre a kis étvágyú azt feleli: – Te nem is engem akarsz, hanem csak a szexet! Ebből sok vita támad, ami kikezdi a kapcsolatot. Az, hogy a házasságban az egyik félnek kisebb a szexuális étvágya, mint a másiknak, nem jelenti azt, hogy bármi baj lenne a szexuális ösztönükkel. Sokféle biológiai, fiziológiai, pszichés, kapcsolati és egyéb tényező befolyásolja az ember szexuális ösztönét, mely szinte minden házasságban az egyik félben erősebb, mint a másikban. Sajnos az összes elérhető, szexszel kapcsolatos

információ

azt

sugallja,

hogy

egy

normális,

egészséges párnál mindkét félnek azonos erősségű a szexuális ösztöne, pedig ez egyszerűen nem így van. És szinte minden szexről szóló könyv a következő képletet tárja a párok elé:

Vágy —> Felizgatás —> Közösülés A vágy felizgatáshoz vezet, az pedig közösülést eredményez. Jól hangzik, csak az a gond vele, hogy sok esetben nem igaz. Nagyon sok olyan ember van, aki láthatóan először nem is mutat vágyat, vagy csak nagyon keveset, aztán mégis borzasztóan élvezi a közösülést, amikor már benne van. Ezeknek az embereknek nincs kedvük hozzá, amíg bele nem kezdenek. De aztán tényleg belelendülnek. Egyébként is, minél gyakrabban szeretkezik egy pár, annál több tesztoszteront termel a testük. Ez azt jelenti, hogy azoknak a pároknak, akik nem szeretkeznek eleget, egyszerűen arra kellene összpontosítaniuk, hogy többet szeretkezzenek, nem pedig arra, hogy növeljék a szex iránti vágyukat. A párok azonban nem hallják ezt az üzenetet. Azt hallják helyette: akiben nincs ott a vágy az elején, azzal valami baj van! Ennek az az eredménye, hogy az erős étvágyú társ sértve érzi magát, míg a gyenge étvágyú úgy érzi, lebecsülik. Az erős vágyú társ visszahúzódik, és nem kéri már a szexet, olyan mértékű elutasítást érez, a gyenge vágyú pedig kiteszi a „zárva” táblát, mivel állandóan arra emlékeztetik, hogy valami baj van vele. Az a

feltétel,

hogy

a

vágy

legyen

ott,

mielőtt

szexuálisan

közelednénk a másikhoz, valójában olyan hamis elvárásokat támaszt, amelyek végül kárt okoznak a kapcsolatnak. Képzeljük csak el, mi történne, ha a párok megtudnák az igazat: hogy a gyengébb vágyú társak a világ legjobb szeretői közé tartozhatnak! Az erős vágyú társak elkezdenék dédelgetni a

kincsüket, és már nem éreznék elutasításnak, hogy társuk nem mutat ki vágyat. A gyengébb vágyú társak többé nem éreznék úgy, hogy elromlottak, sőt, egyre kellemesebb érzések töltenék el őket szexuális adottságaikkal kapcsolatban. Amikor az emberek felfedezik

az

igazságot,

az

felszabadítóan

hat

rájuk,

és

elkezdhetik élvezni azt, amilyenek. Hozzá kell tennünk, hogy a nagyobb étvággyal bíróknak meg kell tanulniuk kordában tartani a szexuális ösztönüket, és tiszteletben kell tartaniuk gyenge vágyú társukat. Nem szabad szexet kezdeményezniük minden alkalommal, ahányszor csak egy pici ágyéktáji nyomást éreznek. Akik minden alkalommal esznek, ahányszor eszükbe jut az étel, a végén kövérek és betegek lesznek. Ugyanígy, akik követelik a szexet, ahányszor késztetést éreznek rá, végül az egészségükkel fizetnek.

Különleges felszerelés Sok nőtől hallottam már: – A szex férfidolog. Csak azért erőltetik, hogy a férfiak jól érezzék magukat. Pedig mi sem állhatna távolabb az igazságtól! Isten úgy találta ki a szexet, hogy a férfiak és a nők számára is élvezetes legyen. Fizikai értelemben a nő a szexualitás remekműve. Isten a nőknek adott egy külön szervet csak a szexuális élvezetre, csiklónak hívják. (Ha a férje nem tudja biztosan, hol található, mutassa meg neki!)

Ejha! Saját, külön bejáratú szerv egyetlen cél – a szexuális gyönyör – érdekében! A férfiak nem rendelkeznek ilyennel. A miénk multifunkciós szerszám. A pasik megirigyelhetik a nők felszerelését! Bár szerintem jó dolog, hogy Isten nem adott nekünk külön szervet, amelynek a szexuális gyönyörön kívül nincs más rendeltetése, mert valószínűleg sosem hagynánk békén.

13. A remek szex öt titka

Felmegyek a pálmafára, megragadom a fürtjeit.

Most,

hogy

már

tisztáztuk,

hogy

a

szex

rendkívüli

jelentőséggel bír a boldog házasság szempontjából, át szeretném adni azt, ami véleményem szerint a házasságon belüli remek szex öt legfőbb titka. Ahhoz azonban, hogy ez igazán hatékony legyen, nagyrészt azzal kell foglalkoznom, hogy elmagyarázzam, mi kell ahhoz, hogy a nő átélje a remek szexet. Hogy miért összpontosítok a nőre? Mert szexuális szempontból a férfi egyszerű lény. Neki a remek szexhez nincs másra szüksége, csak hogy a nő jelen legyen. Lássuk tehát a toplistát az ötödik helyezettől az elsőig!

Ötös számú titok: Romantika Bal karja a fejem alatt, jobbjával átölel engem. Énekek éneke 2,6 Sokszor hallok férfiakat panaszkodni, hogy a feleségüket nem érdekli a szex, pedig nem is tévedhetnének nagyobbat. A nő gyakorlatilag a szexuális energia tárháza. Csak azért nem ismerik ezt fel a férfiak, mert a nő szexuális vágya nem a felszínen található, mint az ő esetükben. A legtöbb férfinak igazából nincs szüksége más előjátékra, csak egy kis oxigénre. Ha kap levegőt, készen is áll. Nem úgy a feleség! Így aztán a férfi – magából kiindulva – sokszor arra a téves következtetésre jut, hogy mivel a felesége nem olyan, mint ő, biztosan hiányzik belőle a szexuális

vágy. Még szexuálisan állítólag felvilágosult társadalmunkban is úgy tűnik, nagy szükség van arra, hogy a férfiakat a női szexualitásról tanítsuk. Meg kell érteniük, hogy a nő szexualitása inkább hajlamos a téli álomra, mint a férfié. Ezenkívül, ha egyszer felébred a szexualitása, a nemi szenvedély egészen más ütemben bontakozik ki, mint a férfi esetében. Szexuális értelemben a férfi inkább olyan, mint egy villanykapcsoló, a nő pedig inkább olyan, mint egy vasaló: nem annyira instant, mint a férfi, egy kicsivel több felmelegedési időre van szüksége. A férjnek ezzel tisztában kell lennie, és fel kell vállalnia a felelősséget azért, hogy felébressze a szexuális vágyat a feleségében. Ha megteszi, ő is gyakrabban fog elégedetten mosolyogni. Ahhoz, hogy a nő nemi izgalmat érezzen, szüksége van arra, hogy a férje a szerelmese legyen. Romantikára van szüksége. A férfiak nem ellenzik a romantikát, csak fogalmuk sincs, mennyire fontos az a nőknek. A férfiak megtesznek bizonyos dolgokat, például lemossák az autót, vagy eljárnak dolgozni, hogy pénzt keressenek a családnak, és így próbálják kimutatni, mennyire szeretik a feleségüket. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a legtöbb férfi egyáltalán nem látott semmilyen példát arra, mit jelent romantikusnak lenni. A romantika nemcsak a szexualitásról, hanem az érzékiségről is szól. Az érzékiséghez hozzátartozik, hogy fogjuk egymás kezét, átöleljük, ölelgetjük egymást, édes semmiségeket suttogunk egymás fülébe, végigsimítjuk társunk szakállát vagy éppen

selymes haját, összeérintjük az arcunkat, beszívjuk a társunk illatát, kéz a kézben sétálgatunk egy félreeső utcácskában, letompítjuk a fényeket, tüzet gyújtunk a kandallóban – ezek a dolgok mind segítenek érzelmileg kapcsolódnunk az adott pillanathoz. Az érzékiség nem tűzi ki célul a szexet, mert egyáltalán nem célorientált. Nem is mindig nyíltan szexuális jellegű; valójában arról szól, hogy olyan dolgokat teszünk, amelyek tükrözik érzéseinket és egymás iránti vonzalmunkat. A házaspárok akkor kerülnek bajba, amikor nem tesznek különbséget az érzékiség és a szexualitás között. Különösen a férfiaknak

esik

nehezükre

ez

a

megkülönböztetés.

Pedig

létfontosságú, hogy különbséget tudjunk tenni a kettő között. Elmondom, mi a lényeg: a csodálatos szexualitás a csodálatos érzékiség eredménye. Az újdonsült házasok természetes módon sok időt töltenek azzal, hogy fogják egymás kezét, ölelkeznek, csókolóznak és így tovább. Idővel azonban a párok hajlamosak ezt megkerülni, és céltudatosabban egyenesen a szex felé haladni, különösen, ha már vannak gyermekeik. Kevesebb idő jut a flörtölésre, a pajkosságra, a meghitt érintésekre, amelyek régebben annyira nagy gyönyörűséget okoztak. Amikor a bensőséges viselkedést elhagyjuk, kezdjük úgy érezni, hogy távolabb sodródunk egymástól. Ha nem vigyázunk, a végén maga a szex is inkább teljesítménykérdéssé válik, nem pedig a bensőségesség megnyilvánulása lesz. Amikor az érzékiség elmarad, a szex már csak önmagáért fogja érdekelni a párokat. Fel

kell

ismernünk,

hogy

egymást

nézni,

beszélgetni,

meghallgatni, megérinteni és egymás kezét fogni ugyanolyan

fontos az évek óta együtt elő párok, mint a friss házasok számára. Ha a férj vagy a feleség egyből a nemi közösülés felé siet, és nem lépdel végig az intimitás lépcsőin, amelyeknek azt meg kellett volna előzniük, a társa úgy érzi majd, hogy kiüresedett és kihasználták (különösen a nők). Úgy kell gondolni a szexre, mint egy ínyenc ünnepi étkezésre. Persze, nem mondom, hogy minden egyes nemi érintkezésnek muszáj hatfogásos étkezésnek lennie – van, amikor egy szelet vajaskenyér is jólesik. Nyilván nincs semmi gond azzal, ha időnként csak gyorsan bekapunk valamit. Csak vigyázzunk, nehogy tábort verjünk Gyorsnumerafalván! Érdekes tudni, hogy amikor a párok között először kezd kialakulni a romantikus kapcsolat, az agyukban felrobbannak a hormonkoktélok. Jó néhány erőteljes vegyi anyag szabadul fel, melyek az eufória heves érzéseit teremtik meg bennünk: a dopamin a jóllét érzésével tölt el; a feniletilamin növeli az izgalomra való képességet; a szerotonin az érzelmi stabilitás érzését kelti; a norepinefrin pedig egyfajta „izgalmi állapotot” hoz létre, amelyben úgy érezzük, bármire képesek vagyunk. A gond csak az, hogy ez a kezdeti romantikus kötődés – amely inkább belehabarodás, mint igazi szerelem – csak egy ideig tart, átlagosan három–tizenkét hónapig. Ha a párok nem vigyáznak, nem fognak továbblépni a belehabarodástól a következő szintre, a házassági kötődés szintjére. Ez egy olyan érzelmi kapocs egy férfi és egy nő között, amely mélységesen fontossá és értékessé teszi őket egymás számára. Itt jön a képbe a romantika. A romantika segít a párnak vissza-visszalátogatni

a

belehabarodás

szakaszába,

ezáltal

motiválni a házassági kötődés építésére és javítására. Amikor egy férfi apró romantikus dolgokban tudatosan kimutatja, hogy értékeli a feleségét – kinyitja előtte a kocsiajtót, virágot hoz neki, elviszi egy romantikus vacsorára, lekapcsolja a villanyt egy kis szexmentes összebújáshoz, megszervez egy közös hétvégét, vagy elhozza a feleségét az enyémhez hasonló szemináriumokra (ez itt a

reklám

helye)

–,

újrateremti

a

kapcsolatuk

kezdeti

körülményeit. Ezzel a szó szoros értelmében „becsapja” a testüket, és annak a hormonkoktélnak a felszabadítására készteti, amelytől az elején „szerelem okozta izgalmi állapotba” kerültek. A belehabarodással járó érzéseket nem lehet tartós maradásra bírni, de arról gondoskodhat a pár, hogy alapos tervezéssel időnként átéljenek egy-egy ilyen „hormonutazást”. Ez a fajta tevékenység újra fellobbantja romantikus érzéseiket és szexuális vágyukat is. A romantika tulajdonképpen érzelmileg ráhangolja a párokat a házassági kötődésük gazdagítására. Dr. Desmond Morris kutatása szerint a párok akkor tudnak a leginkább kötődni, ha módszeresen végigveszik a fokozatos testi intimitás tizenkét lépését. Amikor a pár sorrendben megy végig ezeken a lépéseken, attól rendkívül személyessé válik a kapcsolatuk, és mélységes, egész életen át tartó szeretet és elköteleződés alakul ki bennük egymás iránt. A következő lépések a testi intimitás fokozatait jelzik, amelyekből sokszor kialakul a tartós elköteleződés (az első kilenc érzéki, az utolsó három pedig kimondottan szexuális): 1) Szemtest. 2) Szem-szem. 3) Hang-hang. 4) Kéz-kéz. 5) Kéz-váll. 6) Kézderék. 7) Arc-arc. 8) Kéz-fej. 9) Kéz-test. 10) Száj-mell. 11) Derékon [1]

aluli érintés. 12) Közösülés.

[1]

Jó hír, hogy ha egy párnak

megfáradt, kiszámíthatóvá vált a szexuális élete, akkor elég csak rendszeresen, sorjában végigvenniük ezt a tizenkét lépést ahhoz, hogy újjáéledjen az érzékiségük, és helyreálljon a szexuális életük élvezetessége. A férfiaknak dolgozniuk kell azon, hogy romantikusak legyenek. Meg kell érteniük: ahhoz, hogy a romantika működjön a hálószobában, lennie kell romantikának a hálószobán kívül is. Sok férfi csak olyankor figyel oda a feleségére, és olyankor érinti meg, amikor szexet akar. Abban a másodpercben, hogy hozzáér, a feleség már tudja, mi következik. Ez túlságosan kiszámítható. Kedves uraim! Tanuljunk meg odafigyelni a feleségünkre, tanuljuk meg megcsókolni és bensőséges érintésekkel elhalmozni őt anélkül, hogy szexuális fizetségre számítanánk! Tanuljuk meg passzolgatni a labdát, törekedjünk a szép összjátékra! Tisztában vagyunk vele, mi történik az olyan játékosokkal, akik mindig csak

kapura

rúgnak?

Többnyire

kiesik

a

csapatuk.

Ha

megpróbálunk „gólt lőni” a feleségünknél, ahányszor csak megérintjük, egy idő után zokon veszi az érintésünket. Legyünk romantikusak! Csókoljuk meg őt anélkül, hogy szexre számítanánk! Érintsük meg őt anélkül, hogy szexre számítanánk! Vegyük végig a Desmond-féle tizenkét lépéses programot! Töltsünk időt vele! Végezzünk közösen dolgokat! Vigyük el vásárolni! Bókoljunk neki! Legyünk kedvesek hozzá! Dolgozzunk keményen azon, hogy boldog legyen – soha egyetlen férfit sem részesített remek szexben olyan nő, aki dühös volt rá! – De én ezt nem akarom! – panaszkodik talán valamelyikőnk.

Aki nem akar dolgozni, ne is egyék. Ez ennyire egyszerű. Hadd

javasoljak

még

valami

nagyon

romantikusat:

imádkozzon együtt a feleségével! Fogja meg a kezét, és a füle hallatára mondja el Istennek, mennyire csodálatos nőnek tartja a feleségét, és mennyire hálás mindazért, amit önért tesz! Kellemesen meg fog lepődni!

Antiromantika A pornográfiával az egyik gondom éppen az, hogy eléri: a férfiak ne szeressék a nőket minden bonyolultságukkal együtt, hanem csupán kellékként használják őket önző szexuális kielégülésükhöz. A pornó nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a nők szexuális tárgyakká váljanak. Amikor a nők csupán tárgyak, a férfiak megpróbálják rákényszeríteni őket, hogy olyan szerepet játsszanak, amely az ő önző ösztöneiket ingerli. Így pedig a férfiak megússzák, hogy saját magukon kívül bárki mással kelljen törődniük. A pornófüggők számára a szex már nem arról szól, hogyan tudja a férfi kielégíteni a nőt, hanem arról, hogy a nő tegyen meg mindent, amit csak kell, a férfi kedvéért. Amikor

ez

bekövetkezik,

a

férfiak

igazságtalanul

megkövetelik, hogy a feleségük „szolgálja ki” őket bárhol, bármikor és bármilyen módon, ahogyan csak akarják. Nemrég felkeresett az irodámban egy gyönyörű fiatal nő. Elmondta, hogy a férje már nem akar nemi életet élni vele. Pontosabban több mint egy éve nem kért tőle hüvelyi szexet. Ehelyett azt követelte,

hogy mindenféle perverz dolgot tegyen meg neki – olyan dolgokat, amelyek semmiképpen nem járultak hozzá ahhoz, hogy a feleségének kielégítő szexuális élményben legyen része. Hát ez egy

igazi

Rómeó!

Ahelyett,

hogy

csoda

szép

feleségével

szeretkezett volna, jobban érdekelte, hogy a felesége a kedvére tegyen azzal, hogy a fura kívánságait teljesíti. Ilyen ostoba dolgokat akkor tesznek a férfiak, ha már nem a nők szerelmesei. Ha a nők hagyják, a férfiak szexuális értelemben is elvesznek, és a végén szexuális disznók lesznek belőlük. Annak a férfinak, aki igazi szerető, az lesz a legfontosabb, hogy felébressze, majd kielégítse felesége szexuális vágyát. Saját maga számára pedig csakis akkor engedélyezi a szexuális csúcspont elérését. Sajnos sok férfit manapság inkább az érdekel, hogy a felesége kiszolgálja; vagy pedig önkielégítést végez, és közben nőket fixíroz az interneten ahelyett, hogy szeretőként viselkedne. Régen a férfiak büszkék voltak arra, hogy a nők szerelmesei. Arról beszélgettek egymás között, hogyan lehet a leghatékonyabb módon meghódítani egy nő szívét. Érdemes elolvasni a földművesek

1896-os

kalendáriumából

az

alábbi

cikket,

amelynek a címe A csókolózás művészete: Ne a nő homlokára vagy orra hegyére adjunk puszit, és ne rántsuk meg főkötője szalagját siettünkben! Fogjuk meg jobb kezünkkel az ifjú hölgy bal kezét, engedjük el kalapunkat, ejtsük le! Bal kezünkkel karoljuk át a hölgy vállát, majd

engedjük le a derekáig! Vonjuk őt szelíden, szeretetteljesen a szívünkre! Ne kapkodjunk! A bal keze jobbunkban van… fogjuk meg határozottan, finoman, figyelmességgel és tisztelettel! Ne kapkodjunk! A feje vállunkon nyugszik. Nézzünk bele félig lehunyt szemébe! Hajtsuk előre fejünket, de ne egész testünket! Célozzunk gondosan… az ajkak összetalálkoznak… a szemek lecsukódnak… a szív megnyílik… (ne kapkodjunk!)… a szív elfelejt minden keserűséget, és elsajátítjuk a csókolózás páratlan művészetét![2] Ezek az emberek földművesek voltak! Senkit sem akarok megsérteni, de ha összeírnánk a legromantikusabb hivatásokat, a gazdálkodók nem igazán kerülnének fel a listára. Lehet, hogy ezek a tizenkilencedik századi gazdák nem tartoztak a világ legműveltebb emberei közé, de azt mindenképpen tudták, hogyan érjék el, hogy egy nő velük akarjon lenni. Ha mi, férfiak, szeretnénk, hogy a feleségünket jobban érdekelje a szex, meg kell tanulnunk újra igazi szeretőknek lenni!

Négyes számú titok: Előjáték Felmegyek a pálmafára, megragadom fürtjeit. Énekek éneke 7,9 Az előjáték célja az érzékiség elmélyítése. A romantikát mindig kell gyakorolni, de eljön az a pont, amikor el lehet indulni egy bizonyos cél, a szeretkezés felé. Az Énekek énekében jó

néhány olyan szakasz van, amely kiábrázolja a férfi és nő közötti, szexhez vezető romantikus kapcsolat ritmusát, ringását és táncát. Salamon így ír feleségéről: „Termeted pálmához hasonló, melleid szőlőfürtökhöz.

Gondoltam:

Felmegyek

a

pálmafára,

megragadom fürtjeit.”[3] Ó, igen, a pálmafa megmászása, a szerelmes gyönyörűsége! Sajnos a legtöbb férfi nem akar időt szánni erre – túl sokáig tart, és

túl

nagy

bepattannának

erőfeszítést egy

darus

igényel. kocsiba,

Legszívesebben

csak

odalendülnének,

és

megmarkolnák a kókuszdiót. Viszont, ha csak odanyúlunk, és „megmarkoljuk” a feleségünk „gyümölcsét” anélkül, hogy időt szánnánk „a pálmafa megmászására”, nem vagyunk jó szeretők. Az előjáték a pálmafa megmászásáról szól. Ezt viszont lépésről lépésre kell tenni. Az első lépésekhez tartozik a romantikázás, amiről az előbb beszéltünk: nézni a feleségünket, simogatni a karját, masszírozni a hátát, megérinteni és megcsókolni az arcát, simogatni a haját. Az előjátékhoz tartozik azonban az is, hogy érzelmileg megérintjük a feleségünket olyan módokon, amelyekből láthatja, hogy nem csak szexelni akarunk vele: kivisszük a szemetet, azt mondjuk neki, hogy dőljön le egy kicsit, addig mi kimegyünk a gyerekekkel, vacsorát főzünk (kérés nélkül), nekilátunk porszívózni, rendet rakunk a házban, és így tovább. Megfelelő

pillanatokban

azonban

az

előjáték

kezd

a

szexualitásra célozgatni. Ezt legjobban flörtöléssel lehet kifejezni. A flört pajkos romantikát jelent szexuális felhangokkal. A boldog párok ezt állandóan gyakorolják. Ott van a hangnemükben,

ahogyan egymáshoz szólnak; a szeretetteljes becézgetésben; egyegy futó érintésben; abban, amikor a helyiség túlsó végéből is hosszan

időzik

a

pillantásuk

egymáson;

a

tréfálkozó

suttogásokban. A flörtölés örömmel és játékossággal tölti meg az emberi szexualitást. A flörtölés a hódításról szól. A flörtölés fokozza a várakozást. Amikor

nyilvánvalóvá

szerelemhez,

válik,

beleborzonganak

hogy a

közelednek

várakozásba.

Az

a

testi

Énekek

énekében a feleség így szól: „Szerelmesem hangját hallom! Jön már,

ugrálva

a

hegyeken,

szökdelve

a

halmokon.”

[4]

„Szerelmesem benyújtotta kezét a résen, és szívem felindult iránta. Fölkeltem, hogy ajtót nyissak szerelmesemnek, és kezemről mirha csepegett, ujjaimról mirha folyt a kilincsre.”[5] Egy ponton derengeni kezd, hogy ez vezet valahová. Jön már a szerelmesünk. Többé nem leszünk egyedül. Lesz érintés; lesz érintkezés; lesz összekapcsolódás. Megérte várni! A férfiaknak azonban különösen vigyázniuk kell. Valószínűleg nem válik be, ha csak megmarkoljuk feleségünk „gyümölcsét”. Először körbe kell táncolni a gyümölcsöt – ez ébreszti fel feleségünkben a szexuális vágyat. Nagyon fontos, hogy a férfiak megtanulják, hol találhatók az erogén zónák, és hogyan érintsék meg azokat. Ahogyan már említettem, a pasikkal viszonylag könnyű a dolog. Lényegében egyetlen pont van, amit szeretnénk, hogy megérintsen a másik, és azt felőlünk akár egész nap. De a nőknél más a helyzet! A nő hangulata változik, és időről időre változhat az is, hogy mit talál szexuálisan ösztönzőnek. (Érdemes többet megtudni a szex

fiziológiájáról olyan könyvekből, mint például Ed és Gaye Wheat Örömre teremtve című műve. [6]) Az egyik legfontosabb titok, amellyel a férfinak tisztában kell lennie a szexszel kapcsolatban, az, hogy ez a lassúság tulajdonképpen gazdagítja a szexuális élményét. A földművesek kalendáriumából idézett cikk háromszor is elmondta, hogy ne kapkodjunk. A kéjvágy gyors. A legtöbb pornó gyorsnak állítja be a szexet. Viszont a szeretkezés messze felülmúlja a kéjt. És a férfiaknak nem kell attól tartaniuk, hogy nem fognak olyan sokat nyerni a dologból – ha lassabban csinálják, nem maradnak kielégítetlenül. Ha a férfi lassan, módszeresen közelít a feleségéhez, közben erősödik a vágya. Aki húsz percnél tovább képes megtartani az erekcióját, az meg fog döbbenni az orgazmusa hevességén. Nincs olyan, hogy könnyű szex – legalábbis, ha kielégítő szexről beszélünk. Van olyan férfi, aki azt gondolja, ha megnősül, azzal jegyet vált a „könnyű szexre”, aztán döbbenten veszi észre, hogy a szex még a házasságban is erőfeszítést igényel tőle. A pornográfia mindig könnyűnek állítja be a szexet, de ez illúzió. Aztán ott van a házasságtörő viszonnyal járó könnyű szex ígérete, mely szintén csupán délibáb. Az igazság az, hogy még a szerető is végső soron ugyanazt akarja, mint a feleségünk – hogy a szerelmese legyünk. Hadd tegyek hát fel egy kérdést, uraim! Szeretnének igazán remek szexet? Akkor tegyék az előjátékot huszonnégy órás folyamattá! Én úgy hívom ezt, hogy „lassú tűzön sütögessük” a feleségünket. Érintsük meg, aztán engedjük el! Csókoljuk meg,

aztán hagyjuk békén! Masszírozzuk meg a hátát a gólszerzés szándéka nélkül! Flörtöljünk vele! Haladjunk lassan! Ne siessünk úgy mindig! Garantálhatom, hogy így életünk legjobb szexuális élményei várnak ránk!

Hármas számú titok: kitartás Míg föl nem támad a nappali szellő… Énekek éneke 4,6 (SZIT) Hát jó! Romantikáztunk, megvolt az előjáték is; eltáncoltuk a Desmond-féle tizenkét lépést, és elértünk a tizenkettedikig. Egyesültünk

a

közösülésben,

és

kezdünk

belefeledkezni

egymásba. Minden nagyon jó… amíg… jaj, ne! Korai magömlés! Tisztában vagyok vele, hogy ez egy nagyon kényes téma, de a férfinépesség nagy része szenved ettől. Beszélnünk kell róla. Ott voltam a feleségemmel a kórházban a wisconsini Milwaukee-ban, amikor rákkezelésben részesült. (Hála Istennek, eredményes volt a kezelés!) A csatornákat váltogattuk a televízión, amikor egyszer csak egy nő hangját hallottuk: „Ma arról lesz szó, miért olyan nehéz elérni az orgazmust sok nőnek.” – Na, jó, ez érdekel! – mondtam. És elkezdtük nézni a műsort. Női orvosok és pszichiáterek voltak a meghívottak, és elmélkedni kezdtek az összes lehetséges okról, ami miatt egyes nőknek nehézségeik vannak ezen a téren. Minden egyes reklámszünet előtt feltettek egy érdekfeszítő kérdést, hogy fenntartsák a nézők figyelmét. Az egyik reklámszünet előtt ez a

kérdés hangzott el: „Mi a férfiak szexuális élményének átlagos hossza?” Három lehetséges válasz volt: a) két perc, b) tíz perc vagy c) húsz perc. A

reklámszünetben

odafordultam

a

feleségemhez,

és

mosolyogva megkérdeztem tőle: – Tudod, mi a válasz? – Nem – felelt. – Két perc – közöltem. – Az nem lehet! – meredt rám döbbenten. – Csak várd ki, és meglátod! – mondtam nyugodtan. A reklám után megjelent a képernyőn a válasz: a) két perc. Ebben a legszomorúbb az, hogy a két perc az átlag. Vagyis legalább a fele még két percig sem tart! Számoljuk csak ki! Ha egy nőnek átlagosan hét-tizenöt percre van szüksége, a férfi pedig két perc alatt végez… hát, az mindenképpen felvet egy matematikai problémát! Sokszor jönnek oda hozzám nők, és megkérdezik: – Mark, nem tudok eljutni az orgazmusig. Mi a baj velem? Ilyenkor azt felelem: – Hadd válaszoljak egy kérdéssel! Amikor a férje szeretkezik önnel, két perc vagy annál rövidebb idő alatt végez? Mindig egy kicsit meglepődnek, és azt mondják: – Igen… de ezt honnan tudta? Amikor egy férfi szeretkezik egy nővel, azt akarja, hogy a nő teljesen adja át magát az élménynek. Amikor a nő igazán elengedi magát, felszabadítja a benne levő összes szexuális energiát. Az a pillanat teszi lehetővé az igazán remek szexet.

Ahhoz azonban, hogy a nő el tudja engedni magát, a férfinak épphogy össze kell szednie magát mindaddig, amíg a nő el nem lazul. Nem valószínű, hogy erre sor kerül, ha két percen belül vagy még hamarabb vége szakad a dolognak. A hölgyek is segíthetnek a korai magömlés dolgában. Ahhoz, hogy a férfi ügyes szerető legyen, és képes legyen kézben tartani az eseményeket, az egyik legjobb módszer a rendszeres szex. Ha csak havonta kétszer szeretkeznek (vagy még ritkábban), nem valószínű, hogy a társunk valaha is képes lesz olyan önuralomra, amilyet a szeretőnktől elvárnánk. A jó hír az, hogy rengeteg jó írás született már arról, hogyan lehet leküzdeni a „kétpercest”. Sok ezek közül remek gyakorlati tanácsokat nyújt és együtt végezhető

gyakorlatokat

is

mutat.

(Én

nem

vagyok

a

tornagyakorlatok híve, de ezekre még én is befizetnék!) A lényeg: a remek szexhez kitartás kell. Salamon azt mondta a szerelmeséről: „Míg föl nem támad a nappali szellő, és az árnyékok

útnak

nem

tömjéndombon járok.”

indulnak, [7]

a

mirhahegyen

és

a

Ó… Mirha-hegy és Tömjén-domb!

Felmerülhet bennünk a kérdés: „De hát merre található a Mirhahegy és a Tömjén-domb?” Nos, gondoljuk csak végig! Ebben a szakaszban Salamon éppen felesége hajáról, szeméről, ajkairól, nyakáról, melléről beszélt – aztán kiköt a Mirha-hegyen. Vajon hol lehet ez? Bizony! A felesége hüvelyéről beszél. És a bámulatos az, hogy azt mondja: addig jár ott, „míg föl nem támad a nappali szellő, és az árnyékok útnak nem indulnak”. Vagyis egész éjszaka! Ezt nevezem én kitartásnak, kicsikém!

Kettes számú titok: kettesben Menjünk korán a szőlőkbe… Ott ajándékozlak meg szerelmemmel. Énekek éneke 7,12 A legtöbb nő nehezen tudja átadni magát a szexualitásnak, ha a szeretkezést nem érzi biztonságosnak és kellően szeparáltnak. Valószínűleg nem tudjuk felkelteni az érdeklődését egy „vad menet”

iránt,

ha

a

szomszéd

szobában

várnak

a

vacsoravendégeink. Sok férfi szemében ez nem oszt, nem szoroz, de ahhoz, hogy a nő teljesen át tudja adni magát szerelmesének, el kell érni, hogy eléggé biztonságban érezze magát hozzá. Ez a kérdés többféleképpen felvetődhet: Ha úgy érzi, nem értékeljük eléggé ahhoz, hogy megoltalmazzuk a gúnyolódástól vagy bajtól, nem lesz kedve a szexhez. Ha úgy érzi, nem teremtünk biztonságos anyagi környezetet a számára, nem lesz kedve a szexhez. Ha úgy érzi, nem teremtünk biztonságos környezetet a gyermekei számára (testi és érzelmi értelemben is), nem lesz kedve a szexhez. Ha nem gondoskodunk arról, hogy kettesben maradjunk, biztonságban a gyermekeinktől is, úgy fogja érezni, hogy nem „biztonságos” szeretkezni velünk. Sok nőt túlságosan aggaszt az, hogy a gyermekek úgy vélhetik, anyuci és apuci valami rosszat csinál. Van erre a problémára egy nagyon egyszerű megoldás: zárjuk kulcsra az ajtót!

A remek szexuális élethez elengedhetetlen, hogy kettesben legyünk és biztonságban. Sajnos, az egyedüllét elég nehezen érhető el már attól is, ha gyerekek vannak a közelben.

Az anyák és apák nevében A gyermekszülés meglehetősen felforgathatja a nő szexről alkotott

felfogását,

sőt

a

szex

utáni

vágyát

is.

Minden

megváltozik, ha gyermeke lesz a nőnek. Sem érzelmileg, sem fizikailag nem marad ugyanaz. Csábító melle például erogén zónából

hirtelen

átváltozik

közművé.

Egész

nap

érinti,

markolássza és ráncigálja egy kis lény. Ne döbbenjünk meg, ha hazaérve azt látjuk, hogy a legkevésbé arra vágyik, hogy mi megérintsük, vagy a mi szánk érjen hozzá! A szex spontaneitását sok esetben felváltja az új helyzet: már telefonon kell időpontot kérnünk hozzá. De nem baj, kérjük csak azt az időpontot, megéri, és a házasságunk szempontjából nagyon fontos! A férfiaknak szem előtt kell tartaniuk, hogy a kisgyermekek kimerítőek. Aki nem hiszi, csak vállaljon egy napot, végezzen el mindent, amit a felesége szokott, utána el fogja hinni! Ha csak néhány órát magamra maradok az unokáimmal, az elég ahhoz, hogy be akarjam gyógyszerezni magam, pedig az életemnél is jobban

szeretem

kimerítőnek

őket.

találom,

Egyszerűen hogy

testileg

nagyon

kicsi

és

érzelmileg gyerekekkel

foglalkozzak. A legtöbb férfira igaz ez. Valamit azonban az anyukáknak is a lelkére kell kötnöm.

Hölgyeim, ne használják az anyaságot kifogásként férjük szexuális szükségleteinek elhanyagolására! Tudom, hogy sok minden történt önökkel, de észben kell tartaniuk, hogy vele semmi sem történt! Ő ugyanaz a vad szexuális lény, akihez hozzámentek! Nem szabad, hogy annyira lekössék a gyermekeik, hogy elfelejtsenek férjük szerelmesei lenni! – De hát a kis Bencének szüksége van rám! – tiltakoznak talán. Megmondom, mire van szüksége a kis Bencének: apára. Ha elhanyagolják

férjük

szexuális

szükségleteit,

elég

nagy

a

valószínűsége, hogy a kis Bence apa nélkül fog felnőni. Ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni. A kora gyermekkor évei nagyon nagy terhet rónak a házasságra. Ezért fullad kudarcba olyan sok házasság mindössze öt-hét évvel a holtomiglan kimondását

követően.

Ne

hagyjuk,

hogy

ez

velünk

is

megtörténjen! Igen, a dolgok megváltoznak a gyerekek mellett. És igen, a szex már nem jön olyan könnyen vagy természetesen, mint régen. Ám fontos megfelelően foglalkozni kapcsolatunk szexuális oldalával. Alkalmazkodni kell, és türelmesnek lenni egymáshoz. A férfi leginkább azzal segítheti elő a normális szexuális élet fenntartását a gyermeknevelés stresszes évei alatt, hogy osztozik a nevelés és a házimunka feladataiban. A USA Today magazin készített egy felmérést. Az eredmény röviden a következő. A férfiak első számú igénye: szex. Második: étel. Harmadik: alvás. Ugyanezt a felmérést elvégezték nők között is. Első számú igény: alvás. (Valószínűleg ezért nem annyira jó ötlet legmélyebb álmából felébreszteni azzal: „Figyelj… fent

vagy?”) Második: étel. (Nem semmi, elcserélne minket egy sajtburgerre!) És végül: szex. Mi lenne, ha egy kicsit elvinnénk a gyerekeket, és hagynánk, hogy a mi idegeinket cincálják, a feleségünk pedig pihenjen egy kicsit? Aztán mi lenne, ha vacsorát készítenénk a feleségünknek, vagy elvinnénk étterembe? Ha az első és második szükségletben a segítségére vagyunk, sokkal könnyebben eljut a hármashoz. Bár kisgyermekekkel jócskán megváltozik a helyzet, a jó hír az, hogy végül visszazökkennek a dolgok a régi kerékvágásba. Az igazán jó hír, hogy ezek a kis fecsegő tipegők egyszer csak felnőnek, és visszakapjuk a házunkat! Sokan tartanak az üres fészektől, mert annyira elhanyagolták a házasságukat a gyerekek kedvéért, hogy amikor a gyerekek elkerülnek otthonról, ők úgy merednek egymásra az asztal két végéről, mint két idegen. Mi aztán nem! Mi örültünk, amikor a gyermekeink kirepültek. Örültünk, hogy saját lábukra állnak, és hogy belevágnak a soksok remek lehetőségbe, amelyet nekik tartogat az élet. És örültünk magunk miatt is. Mondhatom, soha nem élveztük még így az életet! Megint teljesen kisajátíthatjuk egymást. Élveztük az életet a gyerekekkel is, és most élvezzük a gyerekeink után is. Tényleg van élet a gyerekek után! És ha dolgozunk rajta, izgatott örömmel várhatjuk az üres fészek időszakát is.

Első számú titok: kizárólagosság Én szerelmesemé vagyok, s szerelmesem az enyém. Énekek éneke 6,3

A szexuális szeretet kiváltságos szeretet. Ez a fajta szeretet csak akkor kielégítő, ha ott van a vágy, hogy a pár érzelmileg és testileg is elszakadjon másoktól. Ha valaki azt akarná, hogy csak az ő barátjuk legyünk, és senki másé, arra furcsán néznénk. Jó, ha sok barátunk van. De a szexuális szeretettel nem ez a helyzet. A szexuális szeretet kizárólagos szeretet. Ebben csak ketten lehetünk – ez a normális állapot. Férj és feleség vágya csak egymásra irányulhat. Ez az első számú titka az elképesztő szexnek – amikor egy férfi kizárólag egy nőre összpontosít, és fordítva. Naomi Wolf nagyon szépen megragadja ezt, amikor azt írja: Sosem felejtem el azt, amikor meglátogattam Ilanát, egy régi barátnőmet, aki ortodox zsidó lett Jeruzsálemben. Amikor újra találkoztunk, már nem farmert és pólót hordott, hanem hosszú szoknyát és fejkendőt. Nem tudtam túltenni magam rajta. Ilanának derékig érő, makrancos, göndör, aranyszőke haja van. – Én sem láthatom a hajadat? – kérdeztem, ahogy próbáltam rátalálni régi barátnőmre. –

Nem

–

tiltakozott

halkan.

Aztán

nyugodt

magabiztossággal hozzátette: – A hajamat egyedül csak a férjem láthatja. Amikor megmutatta kis házukat a dombra épült telepen, és megpillantottam a keleti hímzésekkel gazdagon díszített hálószobát, amelyen csak a férjével osztozik – a gyerekek nem léphetnek oda be –, elborított valami ősi szexuális intenzitás.

Kettőjüké volt. Ilyen mély erotikus erőt sehol nem éreztem még szekuláris pároknál a felszabadult Nyugaton. És azt gondoltam magamban: a mi férjeink egész nap meztelen nőket látnak – ha nem a neten, hát a Times Square-en. Az ő férje egy másik nőnek még a haját sem látja. „Milyen dögösnek érezheti magát!” – gondoltam.[8] Rendkívüli erőt hordoz, ha egy férfi egyetlen nőt tesz beérkező szexuális ingerei egyedüli forrásává. Ez azonban szöges ellentétben áll azzal, amit a kultúránk tanít. A szexualitás gurui azt mondják, a remek szex titka a kéj. Napjaink szakértői azt hirdetik, hogy minél több a fantáziálás, a szerepjáték, a pornónézegetés, vagy annak elképzelése, hogy valaki mással szeretkezünk, annál jobb lesz a szexuális életünk. Nem tudom eldönteni, hogy ez szemenszedett hazugság-e a részükről,

vagy

csakugyan

ennyire

ostobák,

de

biztosan

mondhatom, hogy a kéjvágy tönkreteszi a szexuális életünket.

14. Kéjjel-nappal

Amikor Kinsey megjelentette kutatását, a sajtó az atombombáéhoz hasonlította a hatását.

Miért mámorosodnál meg, fiam, a más asszonyától, miért ölelnéd idegen asszony keblét? Példabeszédek 5,20 Mai kultúránkban a szex és a kéjvágy rokon értelmű szavakká váltak. Sok szakértő állítja, hogy a kéjvágy létfontosságú az egészséges szexuális kapcsolathoz – az tartja életben a „szikrát”. A média mindenképpen bevette ezt az elgondolást. De valóban jó a kéjvágy? A kéjvágy a zabolátlan vágy. Akkor gerjed fel, amikor valamilyen tiltott dologban veszünk részt. Ha azt mondjuk, hogy a kéjvágy létfontosságú a jó szexualitáshoz, azzal azt állítjuk, hogy a házastársi szeretethez a férjnek és a feleségnek valamiképpen meg kell találnia a módját, hogy amit szexuálisan tesznek, az tiltott legyen. A tiltott hajszolása ruházza fel erővel a zabolátlan vágyat. A Szentírás elutasítja az elgondolást, hogy a kéjvágy bármire is jó lenne. Emlékszünk a fára, amely bajba sodorta az első párt? Tiltott volt. János apostol így figyelmeztet: „A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.”

[1]

Ne felejtsük el, hogy a szexet Isten találta ki! Tényleg

el tudjuk képzelni, hogy amit Isten teremtett, azt kéjvággyal kell táplálni? Pál apostol beszél olyan szenvedélyről, amelyet a tiltott dolgok „gerjesztenek” fel, [2] de említ egy újfajta energiát is, amely abból [3]

fakad, ha azt tesszük, ami helyes – egy „új életmódot”.

[3]

Mi van

akkor, ha elég energiát ad a remek szexuális élethez az, hogy azt tesszük, ami helyes? Mi van akkor, ha a szex megtelik túláradó energiával, ha tiszta, ártatlan, biztonságos és kizárólagos? Mi van akkor, ha a folyóiratokban, plakátokon, televízióban, filmekben, interneten és a dalok szövegében felénk áradó „szexözön” inkább romboló, nem pedig hasznos a szexuális életünk szempontjából? A mai fiatal férfiak és nők azt hiszik, hogy kultúránkat mindig is elárasztották az interneten pózoló dögös cicababák és a családi videókölcsönzőkben kapható felnőttfilmek. Nem fogják fel, hogy az amerikai közkultúra nem helyeselte mindig az önkielégítést, a kukkolást, a partnerek váltogatását és a „mindent szabad” hozzáállást. Fogalmuk sincs arról, hogy nagyszüleik idején a szexualitást titokzatosságtól és szentségtől övezett magánügynek tartották. Honnan jött tehát az elgondolás, hogy a kéjvágy jó? Egy rövid történelemlecke elmagyarázhatja a szexualitás sikamlós lejtőjét és azt, hogyan zuhantunk ilyen mélyre. Kezdjük a leckét egy Alfred Kinsey nevű emberrel! Kinsey egy Harvardon végzett zoológus volt, akit a szexuális forradalom atyjának

tekintenek.

Kinsey

1948-ban

visszavonhatatlan

változást indított el az amerikai kultúrában, és médiaszenzációt váltott

ki

A

férfi

szexuális

viselkedése

című

könyve

megjelentetésével, amelyet 1953-ban A nő szexuális viselkedése követett. Híres szexinterjúinak sajátos módszerét alkalmazva arra biztatta az embereket, hogy szakítsanak a szégyennel, félelemmel és bűntudattal, és beszéljenek szabadon szexuális

történetükről.

Kinsey

műve

akkoriban

megdöbbentette

a

társadalmat statisztikáival arról, hogy miket művelnek állítólag az emberek – a házasság előtti szextől a házasságon kívüli szexen át az azonos neműekkel folytatott szexuális viszonyig mindent elterjedtnek

és

„normálisnak”

állított

be.

Amikor

Kinsey

megjelentette kutatását, a sajtó az atombombáéhoz hasonlította a hatását. Az amerikaiak drámai módon reagáltak. Megdöbbentek Kinsey leleplezésein, de elkezdtek változtatni a viselkedésükön, hogy ahhoz igazodjanak, ami állítólag már úgyis zajlott a hálószobákban országszerte. Mivel egy „szakértő” mondta, hogy így van, biztosan így is van. Így hozták el a hatvanas évek a „szexuális forradalmat” – ami elvileg javított volna az emberek szexuális életén, és a szexuális szabadság új szintjére segítette volna el őket. Hugh Hefner, Kinsey ihletésére és abban a hitben, hogy egy meglévő igényt tölt be, elindította a Playboy magazint a szexuális nyitottság és szabadság elősegítésére. Kinsey művét közel negyven évig nem kérdőjelezték meg. Az 1990-es évek elejére azonban a pszichológusok közösségén belül elkezdték vitatni Kinsey módszertanát. Dr. Judith Reisman munkásságának köszönhetően Kinsey „hamis tudományáról” alapos dokumentáció született. Kinsey, Sex and Fraud (Kinsey, szex és csalás) című könyvében Reisman feltárja Kinsey művének hiányosságait.[4] Nagyon szigorú, elnyomó neveltetésére reagálva Kinsey szándékosan az amerikai társadalom legelfajultabb tagjait válogatta

ki

kutatási

interjúihoz,

és

az

ő

gyakorlatukat

normatívként mutatta be. Nem átlagos amerikaiak voltak kutatásának alanyai, hanem rabok, volt rabok, nemi erőszakot elkövetők, pedofilok, homoszexuálisok, prostituáltak, és még harmincegy olyan nő is, aki azt állította, hogy állatokkal közösült! Ez a csoport aligha képviseli az amerikai fősodort! Kinsey elfogult felmérésétől az átlagos amerikaiak úgy érezték, ostobák, és el vannak nyomva, mivel szexualitásukat a házasság és az egynejűség biztonságához láncolták. A kéjvágy, az erkölcstelenség és a perverzió divatossá vált, és kezdték mindezt normális

szexuális

viselkedésnek

tekinteni.

Új

szexuális

határokat állítottak fel: akármit, akármikor, akárkivel. Az összes szakértő papagájként szajkózta ezt a nézetet. Kinsey csalása olyan nagy hatással bírt, hogy a Lawrence kontra Texas ügyben még a legfelsőbb bíróság ítéletét is befolyásolta, így legalizálták a szodómiát,

és

más,

szexuális

jellegű

bűncselekményekkel

kapcsolatos törvényeken is változtatott Amerika-szerte. A Nyugat nagy része majdnem hatvan éven át járta a nyílt szexualitás útját Kinsey kutatása alapján. És azóta is aratjuk a téves információk magjainak hozadékát. A szexuális forradalom elterjesztette az egyik legnagyobb hazugságot, amelyet valaha megfogalmaztak modern kultúránkban, és ez így hangzik: a kéjvágy remek szexhez vezet.

Fantáziálás Az a meggyőződés, hogy a fantáziálás létfontosságú az

egészséges szexuális élethez, megmagyarázza, miért biztatják a szexszakértők a párokat arra, hogy pornót nézzenek. Azt állítják, hogy minél többet fantáziálunk, minél több pornót nézünk, minél jobban végigmustráljuk a „dögös csajokat” a környezetünkben, annál nagyobb lesz a szexuális energiánk. A gond csak az, hogy ez az elgondolás nem állja meg a helyét a való életben. A kéjelgés olyan,

mintha

egész

nap

gyorséttermi

kajával

tömnénk

magunkat. Az az eredménye, hogy később nem fogjuk kívánni az igazi ételt. Az anyukánknak volt igaza: a nassolás elrontja az étvágyat. Ugyanilyen hatással van a kéjvágy is a szexuális életünkre: tönkreteszi az igazit. A férfiakkal és a pornográfiával kapcsolatban így ír Naomi Wolf: A férfiaknak egy egész nemzedéke kevésbé képes erotikusan kapcsolódni a nőkhöz – és végső soron csökken a libidójuk. Az értelmes ember számára a pornó kikapcsolása nem is annyira erkölcsi kérdés lesz, hanem bizonyos értelemben a testiérzelmi egészség kérdése; ugyanúgy érdemes megfontolni az állandó

pornóhozzáférést,

mint

ahogy

átgondolja

a

dohányzást az, aki sportoló akar lenni. A bizonyíték egyértelmű: az inger nagyobb kínálata egyenesen arányos a képesség csökkenésével.[5] Akarunk igazán jót vacsorázni ma este? Akkor ne együnk semmit a nap folyamán! Mire elérkezik a vacsoraidő, minden morzsát meg fogunk becsülni. Férfitársaim, akarnak igazán

remek szexet? Ne nézzenek pornót, és ne fixírozzák az önök mellett elhaladó nőket! Sőt, egyáltalán ne engedélyezzék maguknak, hogy bármilyen más nőre gondoljanak életük párján kívül! Hadd legyen a feleségük a szexuális ingerlés egyedüli forrása a számukra, és garantálom, hogy a vágyuk drámai módon megnő iránta, ennek eredményeként pedig életük legjobb szexuális élményei várják önöket! Ezért van az, hogy az elképesztően jó szex első számú titka a kizárólagosság. Egy ősi héber közmondás azt tartja: „Legyen forrásod áldott, és örülj ifjúkorodban elvett feleségednek. Szerelmes szarvasünő és

kedves

őzike

ő,

keblei

gyönyörködtetnek

szerelmétől mindig mámoros leszel.”

[6]

mindenkor,

A házi kosztnál nincs

finomabb! Mindezek ellenére a „szakértők” azt mondják, a férfiaknak és a nőknek fantáziálniuk kell. Arra biztatják a férjeket és feleségeket, hogy hagyják figyelmen kívül az igazi társukat, és inkább ábrándozzanak valaki másról. Hogy mi a gond ezzel? Nagyon sok szexszakértő állítja, hogy a pornográfia táplálja a vágyat, de nincs igazuk. A pornográfia nem tesz mást, csupán az elégedetlenséget táplálja azzal szemben, ami otthon a miénk. Az

amerikai

szenátus

előtt

mondott

beszédében

2004

novemberében dr. Mary Anne Layden „méreganyagnak” nevezte a pornográfiát, amely árt a nézőknek, a házastársuknak és a gyermekeiknek, hamis tudást nyújt a szexről és a kapcsolatokról. A doktornő a kutatása alapján elmondta, hogy minél több pornót néz valaki, annál jobban károsodik a viselkedése, sőt a meggyőződései is. Dr. Layden beszélt a „pornográf torzításról”,

amely elferdíti az illető meggyőződését és hozzáállását azzal kapcsolatban, hogy mit jelent az egészséges szexuális kapcsolat. Layden tanulmányai kimutatták, hogy a pornográf képek hatására

a

szexualitással

kapcsolatos

meggyőződések

megváltoznak. Aztán ezeket a megváltozott meggyőződéseket megerősítik a pornóhoz köthető orgazmusok. Rámutatott, hogy a pornográfia kiemeli a szexualitást az intimitás, a szaporodás, illetve a házasság összefüggéséből, így az már nem szól másról, csak testrészekről, szórakozásról, a saját vágyak kielégítéséről, idegenekről, sőt a pusztításról (amikor erőszakhoz, gyerekekhez, állatokhoz és hasonlókhoz kapcsolódik).[7] Diana Russell szociológus, több ide kapcsolódó könyv szerzője azt mondja: „A pornográfia egyre fiatalabb korban hat az emberekre,

és

sajnos

sok

gyerek

számára

manapság

a

pornográfia jelenti az egyedüli szexuális felvilágosítást.” A Michael Kimmel által szerkesztett Men Confront Pornography (A férfiak szembeszállnak a pornográfiával) című kötet megerősíti, hogy a fiatal férfiak számára a pornográfia a szexualitással kapcsolatos egyik legfőbb információforrás, és kulcsfontosságú a szexualitásuk kialakulása szempontjából.

[8]

Más kutatások

szerint ugyanez már a fiatal lányokra is érvényes. Képzeljük csak el! Amit a fiataljaink tényként kezelnek azzal kapcsolatban, hogy milyennek kell lennie a szexnek – hogy kell csinálni, milyen érzés legyen, milyen hangokkal járjon; minden, ami ehhez kapcsolódik –, annak nagy részét a pornóból tanulják. Mennyire zavaró és romboló ez? Dr. Layden, aki a Pennsylvaniai Egyetem Szexuális Trauma és

Pszichopatológia programjának igazgatója, beszámolt arról, hogy klinikai gyakorlata bebizonyította: a pornográfia nem javítja, sokkal inkább károsítja a nézők szexuális teljesítményét. A férfiaknak azért vannak problémáik a korai magömléssel és az impotenciával, mert „annyi időt töltenek papír-, cellulóz- és kiberlényekkel folytatott szexuális élményekkel, hogy láthatóan nehezükre esik a szex egy hús-vér emberi lénnyel”. Azt is kijelenti: „A pornográfia növeli elvárásaikat és igényüket a szexuális élmények mennyisége és különböző típusai iránt, ugyanakkor csökkenti a szexre való képességüket.” Dr. Layden arról is tanúskodott, hogy semmilyen tanulmány és semmilyen adat nem támasztja alá a pornóhasználat előnyeit. Ezt a hazugságot egyedül a propagandisták terjesztik. Dr. Layden szavaival

élve:

pornóhasználók,

„Ha a

lenne

bármilyen

pornószereplők,

az

előnye, ő

akkor

házastársaik

a és

gyermekeik esetében látnánk a legtöbbet ebből. Ennek éppen az ellenkezője igaz. A társadalmat elöntötte a pornográfia. Ha a pornográfia egészségessé tenne, már azok lennénk.”[9] Ezenfelül a pornográfia függőséget is okoz. Nagyon hasonlít a narkotikumokra: egyre nagyobb adagra van szükség belőle ugyanannak a bizsergésnek az eléréséhez. A kutatások szerint pornónézés közben még a nem szexfüggők is hasonló agyi reakciókat mutatnak a PET-vizsgálaton, mint a kokaint szedők. A pornográfia erős függőséget okoz, és tartósan bevésődik az agyba. Még aki ritkán nézi, annál is nagy mértékű negatív hatás látható. Egy tanulmánysorozatban a kutatók megfigyelték, hogy számos jelentős változás történt azok esetében is, akik csupán

heti hat egyórás időszakon át voltak kitéve a pornónak. Képzeljük el, mi történik azoknál a férfiaknál és nőknél, akik heti tizenkét, húsz vagy még több órát töltenek vele! Egyik

szemináriumomon

elmondta,

hogy

régen

találkoztam

alkoholista

volt,

egy

férfival,

kábítószeres

aki és

pornófüggő, és hozzátette, hogy most már mindháromtól megszabadult. Nagy hatást tett rám a története. Rákérdeztem: – A három közül – az alkohol, a drog és a pornó közül – melyiket volt a legnehezebb abbahagyni? A másodperc törtrésze alatt rávágta: – Egyértelműen a pornót! Az igen! Nehezebb leszokni róla, mint az alkoholról vagy a kábítószerről! Gyakran hallok olyat, hogy férfiak, miközben a feleségükkel szeretkeznek, ragaszkodnak hozzá, hogy egy pornómagazin ott legyen kinyitva a feleségük mellett, hogy szexelés közben azt nézhessék. (Képzelhetjük, milyen csodásan érzi magát ettől a feleség!) Miért tenne egy férfi ilyen nyilvánvaló ostobaságot? Azért, mert a függősége olyan szintre juttatta el, hogy ha nem nézi azokat a képeket, már nem képes az erekcióra. Te jó ég – és ettől kellene, hogy remek legyen a szex?! Dr.

Layden

klinikai

vizsgálatai

kimutatták,

hogy

a

pornóhasználók házastársa sok esetben depressziós, és nagyobb valószínűséggel fordul elő nála étkezési zavar, testképzavar és alacsony önértékelés. A feleségek nem képesek abban a hamis szexuális világban működni, amelyben a férjük él, és előfordul, hogy megpróbálnak társuk kedvében járni azzal, hogy olyan

szexuális viselkedésbe bocsátkoznak, amelyet megalázónak találnak. A feleség esetleg gondolhatja úgy, hogy növelheti a szexuális energiát a kapcsolatukban, és kielégítheti a férjét, ha együtt nézi vele a pornót, de dr. Layden tapasztalata szerint a feleség sok esetben „rövid életű fellendülést él át a szexuális aktivitásban, azonban hamar észreveszi, hogy amikor a férje vele szeretkezik, közben elfordul, és a pornót nézi a televízió képernyőjén. Akkor ráébred, hogy a férje nem is vele szeretkezik. Önkielégítést végez az ő testében, miközben más nőkkel szexel a képernyőn.”

[10]

Egy újabb példa arra, milyen kiváló táplálója a

remek szexnek a kéjvágy. Sok férfinak egyre nagyobb pornóadagra van szüksége a merevedés eléréséhez, és végül eljut arra a pontra, amikor már egyáltalán nem képes az erekcióra, akármit is lát. A Media, Children, and the Family: Social Scientific, Psychodynamic, and Clinical

Perspectives

(A

média,

a

gyerekek

és

a

család:

társadalomtudományos, pszichodinamikai és klinikai nézőpont) című könyv szerint a kutatások eredménye azt mutatja, hogy a szexuális izgalom az ismétlődő szexuális jeleneteknek való kitettség hatására csökken, és mivel a pornónéző viszonylag izgalommentes állapotban marad, nagy valószínűséggel fog bizarrabb dolgokra törekedni. [11] Engem

roppantul

bosszant,

amikor

a

„szexszakértők”

javaslatait olvasom, miszerint a pornómagazinok és filmek valójában javítják a szexuális életet. Olyan hazugság ez, amely tönkreteszi a házasságokat. Hadd adjak közre egy e-mailt, amelyet az egyik szemináriumom egy résztvevője írt nekem:

Első házasságomban a férjem nagyon szívesen használt pornográfiát arra, hogy megfűszerezze a dolgokat köztünk, és ne kelljen feldolgoznia a két gyerekszülés után a testemben végbement változásokat. Úgy tűnt, sokkal szívesebben van velem, ha mellette magazinokat és filmeket vet be, úgyhogy először azt hittem, ez jót fog tenni. Még olvastam is valahol, hogy a házaspároknak érdemes ilyesmit kipróbálniuk, ezért aztán azt hittem, ez normális. A szívem mélyén azonban nagyon megsebzett a dolog, és arra vágytam, hogy teljes figyelmét rám fordítsa. Ahogy telt az idő, egyre több kellett ahhoz, hogy felizguljon és kielégüljön. Minden egyes lépésnél úgy gondoltam, ennél messzebb már nem fogok elmenni, és minden alkalommal újra belém hasított, hogy nem vagyok elég a férjemnek. Ironikus módon minél több mindent hoztunk be a magánéletünkbe, annál kielégületlenebbek lettünk

mindketten.

Minden

addiginál

ritkábban

szeretkeztünk, és nagyon feszült lett köztünk a viszony. Azóta annak a házasságnak vége. A pornó láthatóan nem segített rajtuk. Itt egy másik eset: Régebben

a

férjemmel

videót

nézegettünk,

hogy

megteremtsük a megfelelő hangulatot, vagy szeretkezés közben a háttérben ment a film. Azt hiszem, mindketten azt hittük, hogy a másik ettől izgul fel, és az ő kedvéért csináljuk. Nem igazán vettük elő a dolgot, amíg ki nem derült, hogy a férjem az internetes pornóoldalak rabja lett. Abbahagytuk a

kazetták lejátszását szeretkezés közben. Rájöttünk, hogy egyikünket sem izgatja fel, hanem csak rosszabbul érezzük magunkat tőle. Eldöntöttük, hogy időt szánunk arra, hogy élvezzük

egymást,

megismerjük

egymás

testét,

és

felfedezzük, milyen ajándékot kaptunk Istentől egymásban. A videók

nézésekor

másokra

összpontosítottunk

egymás

helyett. Amióta megszabadultunk a pornótól, a szexuális életünk jobb, mint valaha! Most már teljesen ráhangolódtunk egymásra, és az igazi közelség új érzésére találtunk rá. Bámulatos, mennyivel jobb lett így az életünk! Óriási változást hozott, hogy megtanultunk egymás szemébe nézni. Az, hogy a társunkat

tekintjük

egyedüli

szexuális

forrásnak

(a

pornóhasználattal szemben), sokkal bensőségesebbé tette a szeretkezést a számunkra. És még egy: Tizenkilenc évesen hozzámentem egy fiatalemberhez, aki pornót nézett, drogozott és ivott. Nem is tudtam, hogy lehet másképp is élni. Négy év után elváltunk. Úgy éreztem, kihasznált, visszaélt a helyzetével, és nem szeretett, nem úgy, mint a többi nőt a fantáziáiban. Úgy éreztem, pocsék az életem. A mostani férjem mindig türelmes volt velem, soha nem néz pornót, és tudatosan igyekszik a gondolatait és a szemét is rám irányítani. Érzem, hogy szeret, megbecsül és különlegesnek tart. Sosem gondoltam, hogy a szex ennyire

élvezetes is lehet, mint amilyen most, huszonkét év után. Nagyon bátorító volt a tanítása ezzel kapcsolatban! Ezek nem elszigetelt történetek. Újra meg újra hallok ilyeneket a szemináriumaimon részt vevő több ezer pártól. Komolyan azt gondolom, hogy a pornográfia szószólói, akik azt sulykolják, hogy a kéjvágy jobbá teszi a házasságot, egy másik univerzumból szerzik az információikat. Mark Schwartz, a Masters and Johnson klinika igazgatója St. Louisban, Missouri államban, azt mondta: A pornó nemcsak arra készteti a férfiakat, hogy tárgyiasítsák a nőket – mellek, lábak és fenekek gyűjteményének tekintve őket –, hanem azt eredményezi, hogy a felizgatáshoz feltétlenül szükség legyen képanyagra. A férfiak olyanokká válnak, mint a számítógépek, nem tudják őket ingerelni a mellettük levő emberek. Évtizedünk Willy Loman-metaforája a magányos, elszigetelt, számítógépénél maszturbáló férfi képe. [12] (Willy Loman a bizonytalan, önámító utazó ügynök Az ügynök halála című drámában.) Az igazság az, hogy a kéjvágy nem teszi jobbá és nem gazdagítja a szexualitást, akármit is mondanak, akik ezt a maszlagot

terjesztik.

A

Családjogi

Ügyvédek

Amerikai

Akadémiájának 2002-es gyűlésén a háromszázötven válóperes ügyvéd kétharmada azt mondta, hogy az internet jelentős

szerepet játszott a válásokban az elmúlt évben, és az eseteknek több mint felénél szerepet játszott az online pornó iránt tanúsított túlzott érdeklődés. [13] És még egy kis szaftos információmorzsa: akik a legnagyobb valószínűséggel

keverednek

pornográfiába

vagy

különféle

szexuális kísérletezésbe – az anális szextől a feleségcserén át a maszturbálásig és a szadomazóig –, azok többnyire fehér, tanult, felsőosztálybeli liberálisok. Ha tehát valóban a pornó, a zabolátlan szexuális kísérletezés és a kéjvágy a remek szex titka, akkor az lenne a logikus, ha a fehér, tanult, felsőosztálybeli liberálisok nyilatkoznának úgy, hogy náluk legjobb a szex. Ezzel ellentétben a szexuális felmérések azt mutatják, hogy a házas, konzervatív protestánsok nyilatkoznak úgy, hogy náluk legjobb a szex – minden vagy szinte minden alkalommal orgazmust élnek át szex közben!

[14]

Ha saját bevallásuk szerint a házas,

konzervatív, vallásos embereknél a legjobb a szex – pedig náluk a legkevésbé valószínű, hogy pornóhoz és a kéjvágy felszításához folyamodnak –, akkor az ég szerelmére, hogyan nyomathatja tovább a média a pornót és a zabolátlan szexuális kísérletezést mint a remek szex titkát? A válasz egyszerű: a médiát többségében a fehér, tanult, felsőosztálybeli liberálisok uralják. Fontos megjegyezni, hogy jóllehet ebben a részben a legtöbb megjegyzésem a férfiaknak szól, tisztában vagyok vele, hogy vannak nők is, akiket teljesen gúzsba kötött a fantáziálás, a pornográfia és a kéjvágy. Ugyanezek a szabályok és elvek rájuk is érvényesek. A nőknek ugyanúgy árt a pornográfia, és a szexuális életüket ugyanúgy tönkreteszi; viszont a felmérések szerint

sokkal nagyobb problémát jelent ez a férfiak számára.

A Kinsey-ellenes beszámoló Az Alfred Kinsey által az 1950-es években elterjesztett kultúraformáló hazugságokkal szemben a Chicagói Egyetem kutatói megbízhatóbb tudományos felmérést készítettek 1994ben. Ez a tanulmány – mely a Sex in America (Szex Amerikában) című könyvben jelent meg – sokkal konzervatívabb képet fest arról, hogy mi számít „normálisnak” országunkban.

[15]

A média

és a szakértők azonban továbbra is szabadon garázdálkodva a szexőrült flúgosok országaként állítják be Amerikát. Kinsey példáját

követve

a

kéjvágyat

reklámozzák

a

szexuális

boldogsághoz vezető biztos útként. A több milliárd dolláros költségvetésű szexipar annyi kéjt ont ránk, amennyit csak el bírunk viselni. Ám annak ellenére, hogy az emberek a szexuális kéjvágy vég nélküli, korlátlan fogyasztást biztosító büféasztalánál torkoskodnak, a szexuális életük kezd veszíteni a lendületből. Ahelyett, hogy a házaspárok a szexuális eksztázis új magaslatait élveznék, folyton a szexuális beteljesedést kergetik; a pornográfiához,

párhuzamos

viszonyokhoz

vagy

akár

a

prostituáltak kínálta szexhez fordulnak. Egyre több beszámolót olvashatunk a „szex nélküli” házasságok növekvő számáról. Hiába van akadálytalan hozzáférésünk mindenféle szexuális információhoz,

és

hiába

növekszik

egyre

jobban

szinte

bármilyen

szexuális

önkifejezési

forma

társadalmi

elfogadottsága (ha mégoly bizarr dologról van is szó), mára a szexuálisan frusztrált emberek nemzete lettünk.

15. Ne húzogassuk! A szex társastánc,

nem egyéni produkció.

Jó néhány szexszakértő felháborodott azon a kijelentésemen, hogy szerintem a férfiaknak és a nőknek egymásra kellene tartogatniuk a szexuális energiájukat, nem pedig önkielégítésre pazarolni. Ötven évvel ezelőtt az emberek még azt mondták, aki maszturbál, az meg fog vakulni. Ez hazugság volt. Ma viszont már annyira megfordult az irány, hogy szinte azt mondjuk: aki nem

maszturbál,

fogalmazta

ezt

az meg:

fog „A

megvakulni.

Thomas

tizenkilencedik

Szasz

így

században

[az

önkielégítés] betegség volt; a huszadikban gyógyír.”[1] Kevés kijelentés hoz ki annyira a sodromból, mint az, hogy az önkielégítés jót tesz a szexuális életünknek. Tényleg ámulatba ejt, milyen vehemensen védelmezik az önkielégítés szószólói az álláspontjukat. Igazán nem értem. Szerintem két választásunk van: a) egy valódi emberi lénnyel élni nemi életet, vagy b) a fütyköst húzogatni vagy magunkat dörzsölgetni. Hogy lehet ez nehéz választás? Hát, aki mindenáron húzogatni vagy dörzsölgetni akar, csak csinálja, nem érdekel! Az a félreértés viszont már érdekel, hogy az önkielégítés valójában jobbá teszi a szexuális életet; hogy a maszturbálás segít „kapcsolatba kerülni” saját testünkkel; hogy az önkielégítés megfelelő helyettesítője az igazi szexnek. Az önkielégítés meg sem közelíti az igazi szexet, teljesen külön kategóriát alkot! Stuart Brody az angliai Paisley Egyetemről és Tillmann Krüger

a zürichi Svájci Szövetségi Műszaki Intézettől megmérte a vér prolaktinszintjét férfi és női önkénteseknél, akik önkielégítés, illetve

nemi

közösülés

útján

értek

el

orgazmust

a

laboratóriumban. (Hú, milyen ember az, aki önként maszturbál vagy szexel egy laborban?!) A kutatók meglepetésére a vér prolaktinszintje négyszáz százalékkal volt magasabb mindkét nem tagjainál azok esetében, akik nemi közösülés útján éltek át orgazmust, mint azoknál, akik önkielégítés során élték át. „Ez megmagyarázza, miért kielégítőbb a közösülési orgazmus az önkielégítésnél” – jelenti ki Brody.[2] Az önkielégítés nem igazi szex, az igazi szex hatásának csak a negyedét nyújtja. Valódi orgazmus akkor következik be, amikor a test eljut a szexuális csúcspontra, endorfinok szabadulnak fel a véráramban, és testünk minden egyes sejtje felpattan, megfogja a mellette levő sejt kezét, és „halleluját” kiált. Az orgazmus narkotikumszerű bizsergése órákig eltarthat. Ez orgazmus. Az önkielégítés során csupán csalóka szexuális megkönnyebbülést érezhetünk. Bill Perkins így ír When Good Men Are Tempted (Amikor a jó embereket kísértés éri) című könyvében: Egy lelkigondozói beszélgetés során egy nő kibökte: – Bill, Shawn már egyáltalán nem akar lefeküdni velem. Amikor összeházasodtunk, mást se akart. Most meg csak havonta egyszer élünk nemi életet, azt is csak akkor, ha én könyörgök neki. Amikor kettesben beszélgettem Shawnnal, ő elmondta:

– Egyszerűen könnyebb pornót nézni és önkielégítést végezni. Már évek óta csinálom. Így megspórolom azt, hogy a feleségemmel kelljen bajlódnom. Bárcsak azt

mondhatnám, hogy

Shawn viselkedése

szokatlan! De nem az. A férfiak sokszor inkább választják a meghittség és önfeláldozás nélküli szexuális kielégülést. Ha pedig az önkielégítés elszívja az ember szexuális energiáját, annak nyilván a házastársa issza meg a levét.[3] A férfiak és a nők azt gondolhatják, hogy ha sok forró, kéjes, szexuálisan felfűtött élményben van részük, amelynek a középpontjában a fantáziálás és saját maguk kényeztetése áll, az remek ötlet, ám a valóság nem teljesíti be a hozzá fűzött reményeket. Meg szoktam kérdezni azokat a férfiakat, akik folyton meresztgetik a szemüket a nőkre, pornót néznek az interneten, és a sötétben üldögélve maszturbálnak (ezt én kedvesen

csak

úgy

szoktam

emlegetni:

„húzgálják

a

fütykösüket”): – Na, és bevált? Egész jó tőle a szexuális élete? Nagyon hamar be szokták ismerni, hogy bizony pocsék a szexuális életük. Hadd idézzek az Andromeda Andrológiai Központ egyik jelentéséből: A megkésett magömlés egyik gyakori oka az, hogy a legtöbb férfi első orgazmusát önkielégítés útján éli át. Sok férfi ezt követően is jó néhány ilyen orgazmust átél még, mivel „kézbe

veszi a dolgokat”. És nagyon sok férfi sokkal nagyobb nyomást fejt ki a kezével, mint amit közösülés közben valószínűleg átélne. Így lényegében arra edzik magukat, hogy szexuálisan csak a nagy nyomásra reagáljanak.[4] Sok nőről tudok, aki szinte lehetetlennek találja, hogy reagáljon egy férfi hímvesszőjére, mert éveken át arra szoktatta magát, hogy a saját kezére vagy egy vibrátorra reagáljon. Azoknak a nőknek, akik vibrátort használnak arra, hogy férjüktől függetlenül kielégítsék magukat, meg kell érteniük, hogy a férjük soha nem lesz képes azt az érzést előállítani, amit egy elemmel működő vibrátor.

Helyénvaló játék Hadd tisztázzam: nincs gondom azzal, ha a párok úgy ismerkednek egymás testével, hogy ingerlik egymást. Nincs gondom azzal, ha a férj és a feleség, akik hosszú időn át távol vannak egymástól, szexuális beszélgetést folytatnak telefonon vagy az interneten keresztül kommunikálva, és az egymással folytatott kommunikáció közben megérintik magukat. (De azért ez nem olyan jó, mint az igazi!) Azt viszont ellenzem, amikor az önkielégítés a pornográfiához és romboló függőséget okozó fantáziáláshoz kötődik. Ellenzem azt, amikor férfiak és nők, akik egy házban élnek egy valóságos személlyel, semmibe veszik azt a személyt, és „saját kezükbe

veszik a dolgokat”. Az önkielégítés nem igazi szex. Nem remek szex. Nem kielégítő szex. A férfi legyen felesége szeretője, aki ügyesen meghódítja a szívét, hogy a felesége készségesen odaadja neki a testét, és ő szenvedélyesen szeretkezhessen vele! A nő legyen

férje

szeretője,

aki

ügyesen

meghódítja

a

szívét

szenvedélyes szeretetével! Sok nőknek szóló könyv és magazin azt mondja: fontos önkielégítést végezniük, hogy rájöjjenek, mi okoz jó érzést nekik, és megértsék a testüket. De ezt nem kell egyedül tenni! A férjnek és a feleségnek együtt kellene egymás testét felfedezniük, hogy megtanulják, mi esik jól, és nem magánjellegű kalandokba bocsátkozni. A szex csapatsport, nem egyéni versenyszám. Szeretném felhívni a figyelmet: ahogyan vannak szakértők, akik a vibrátorokat és az önkielégítést reklámozzák, vannak olyan szakértők is, akik azt mondják, hogy ezek a dolgok csak megnehezítik, hogy egy nő orgazmust és kielégülést éljen át, amikor ténylegesen szeretkezik a férjével.[5]

Nincs is ruha a császáron! Van egy Hans Christian Andersen-mese: A császár új ruhája. Ebben a történetben a birodalomban élő felnőttek közül senki sem akarja beismerni, hogy a császár meztelen. Azt akarják, hogy bölcsnek és műveltnek gondolják őket azok, akik a hazugságot kitalálták. Végül egy gyermek nyitja ki a száját és mondja el az igazat. A tömeg nevetésben tör ki, és a császár zavarba jön. Úgy

érzem magam, mint az a kisgyerek. A

„szakértők”

azt

hiszik,

az

a

megoldás,

hogy

még

komolyabban vesszük torz bölcsességüket és meglátásaikat, én viszont azt mondom, ideje megkérdőjeleznünk, amit ezek a szakértők mondanak. A pornó nem javít a szexen, és az önkielégítés nem segíti a férfiak és nők szexuális életét. A császár meztelen!

16. A bevésődés ereje

A fiókák feltételezik, hogy a legelső lény, amellyel találkoznak a születésük után, az anyjuk.

Nem mindenki esik teherbe, aki védekezés nélkül él nemi életet. Nem mindenki kapja el az AIDS-t vagy más nemi úton terjedő betegséget, aki védekezés nélkül él nemi életet. De elégszer fordul elő ahhoz, hogy nagy igyekezettel próbáljuk figyelmeztetni az embereket a lehetséges veszélyekre. Sajnos nagyon keveset beszélnek a házasság előtti szex veszélyéről és arról, milyen negatív hatást gyakorolhat az emberek egész hátralevő életére.

A lehetséges ártalom Néhány

évvel

ezelőtt,

amikor

darvakat

filmeztem

helikopterből, megtudtam, hogyan történik a bevésődés ezeknél a madaraknál a születést követően. A fiókák feltételezik, hogy a legelső lény, amellyel találkoznak születésük után, az anyjuk, még akkor is, ha az egy ember. Azonnal az jutott eszembe, mit végez el az első szexuális élmény a férfiban. Ez a mindent elsöprő új élmény bevésődik a lelkébe, és a körülményeket összekapcsolja az élménnyel. Akinek az első szexuális élménye házasságon kívül esik meg, annál a törvénytelen szex kéjvágya vésődik be. Akinek viszont házasságon belül történik az első szexuális élménye, annál a lány képe vésődik be. Képzeljük el az A jelenetet: A fiú ráveszi a lányt, hogy hadd fogdossa az autó hátsó ülésén.

Hamarosan elkezdi vetkőztetni. A szíve hevesen ver, amikor ráébred, hogy a lány meg fogja engedni, hogy lefeküdjön vele. Az ablakokat belepi a gőz, a fiú egyre jobban siet, nehogy a lány meggondolja magát, vagy valaki rajtakapja őket. Ahhoz hasonló adrenalinlöketet érez, mint a tolvaj, amikor először lop, vagy az extrém kalandokat kereső, amikor kiugrik a repülőgépből. Aztán behatol a lány testébe, és átéli első szexuális élményét egy nővel. Ez az elképesztő történés nagyon komoly lenyomatot hagy benne. Mostantól valószínűleg a kéjvágy és a tilosban járás összefüggésében fog tekinteni a szexre. Az ilyen férfi folyton arra akarja majd rávenni a feleségét, hogy próbáljanak ki valamilyen botrányos új viselkedést, vállaljanak szexuális kockázatokat, vagy folyton szerepjátszással próbálkozzanak – mindezt azért, mert azt az élményt akarja újra átélni, amely olyan mély nyomot hagyott a lelkében. Az ilyen férfi legszívesebben a liftben csinálja, vagy a kertben, vagy valami félig nyilvános helyen. Szüksége van arra, hogy a felesége pomponlánynak vagy csintalan ápolónőnek öltözzön, mert csak akkor tud felizgulni, és úgy próbálja újra létrehozni szexuális bevésődését. Nem annyira a

lány

érdekli,

inkább

a

szex.

Egyesek

számára

a

nő

lecserélhetővé válik: bárki megteszi, aki hajlandó lefeküdni vele. Sok ilyen férfi később törvénytelen viszonyba kezd, vagy a pornóhoz,

a

fantáziáláshoz

és

az

önkielégítéshez

fordul

szánalmas próbálkozásában, hogy újra átélje azt a bevésődött élményt. Képzeljük el most a B jelenetet: Egy férfi beleszeret egy nőbe, és feleségül kéri. A barátai

helyeslik, a családja is helyesli, a munkatársai is helyeslik. Mind összefognak az esemény sikeréért, és együtt ünneplik, hogy jól választott. A lelkész jóváhagyásával elköteleződnek egymás iránt Isten

előtt,

és

belevágnak

életük

kétségkívül

legnagyobb

kalandjába. Aztán a férfi élete minden fontos szereplőjének örömteli jóváhagyása

mellett

bevezeti

menyasszonyát

a

nászutaslakosztályba, és életében először – a hátsó ülésre jellemző félelem vagy kapkodás nélkül – átéli élete legcsodásabb érzését, amint behatol felesége testébe, és eljut a szexuális tetőpontra. Mindazt, amit említettem, ehhez az egy lányhoz köti: a család, a barátok, a munkatársak és az egyház helyeslését, az ünneplést, és ami a legfontosabb: az elképesztő érzést, amelyben része volt. Ezek az elemek mind összekapcsolódnak, és bevésődik lelkébe a lány,

mert

egyedül

miatta

tapasztalhatta

meg

élete

legcsodálatosabb napját. Semmi nincs olyan hatással a férfira, mint legelső szexuális élménye.

És mi a helyzet a nővel? A nőben is nagy kárt okoz, ha szexuálisan kicsapongó életet él, és nála a kár nemcsak pszichés, hanem fiziológiai is. Először beszéljünk a pszichológiai kárról. Amikor egy nő elköteleződés nélküli szexet él át, hamar megtanulja (tévesen), hogy a szex szinte semmit nem jelent.

Miért? Mert semmit nem eredményez. Nem lesz belőle tartalmas kapcsolat, és a fiú talán soha többé nem is hívja fel, vagy nem beszél vele. Téves módon megtanulja, hogy a szex semmit sem jelent. Ezért tekinti sok férjes asszony a szexet jelentéktelen mellékkérdésnek a házasságban, pedig, ahogyan már említettük, nagyon

is

fontos

és

központi

dolog

a

házasság

sikere

szempontjából. Ami pedig a fiziológiai kárt illeti, a tudomány kimutatta, hogy amikor egy nő lefekszik egy férfival, egy oxitocin nevű vegyi anyag árad szét a testében. Az oxitocin egy neuropeptid, amelyet leggyakrabban a terhességgel és a szoptatással kapcsolunk össze. Emberi

pillanatragasztóként

működik,

elősegíti

az

anya

kötődését újszülöttjéhez. Ez segít abban is, hogy a nő kötődjön szerelmeséhez szex közben. A legújabb tudományos kutatások szerint azonban, ha egy nőnek több szexuális partnere is van, az csökkenti az oxitocin szintjét, ez pedig gátolja a férjéhez való kötődés képességét. Dr. John Diggs és dr. Eric Keroack cikke szerint

„azoknál,

akik

helytelenül

használják

szexuális

képességüket, és több személyhez kötődnek, csökken az oxitocin ereje, amellyel fenn tudnák tartani a tartós kötődést egy személlyel”.[1] Olyan

ez,

mint

amikor

fogunk

egy

darab

erős

ragasztószalagot, és megragasztunk vele egy dobozt. Ha úgy hagyjuk, évtizedeken át egyben tartja a dobozt. Ha levesszük és újra felhasználjuk, hát… akkor már nem fog úgy tartani. Vegyük le, és használjuk fel újra meg újra… azt hiszem, érthető! Ez történik, ha egy nőnek több szexuális partnere is van.

Évekkel ezelőtt Robert Rector és Kirk Johnson a Heritage Alapítványtól kielemezte az 1995-ös országos családnövekedési felmérést. Azt vették észre, hogy azoknál a harmincéves vagy idősebb nőknél, akiknek egész életükben csak egy szexuális partnerük volt (a férjük), a válási arány húsz százalék volt. Ha csak egy további személlyel feküdt le valaki a házasság előtt, az már negyvenhat százalékra emelte ezt az arányt. Két további személytől ötvenhat százalékra nőtt a válás valószínűsége. Döbbenetes, hogy ha csak egy pluszszeméllyel fekszünk le, az majdnem ötvenszázalékos válási arányt eredményez.[2]

A fiúk a legnagyobb vesztesek Az én fiatalkoromban azt mondogatták a fiúknak, hogy szűz lányt vegyenek el, mert a többi „kishibás áru”. Kiderülhet azonban, hogy a lányoknak még jobban kellene vigyázniuk, hogy szűz fiúhoz menjenek hozzá. Bár a nők is szenvednek a kicsapongás negatív következményeitől, úgy gondolom, hogy a legnagyobb vesztesek a fiúk. Hogy miért? Azért, mert a nő, annak ellenére, hogy csökken az oxitocinszintje, és kevésbé pozitív lesz a hozzáállása a szexhez általában, belsőleg akkor is úgy van összerakva, hogy kapcsolódni akar a férjéhez. Ez a vágy valójában annyira erős, hogy arra készteti: küzdje át magát a korábbi szexuális megtapasztalásaiból fakadó sok negatív mellékhatáson. A férfiban azonban nincs ilyen természetes beállítódás. Ha nem sikerül megfelelően a bevésődés és a kötődés

ifjúkori feleségéhez, élete hátralevő részében talán szétkapcsolt állapotban él – eltávolodva nemcsak a feleségétől, hanem bármely nőtől. Esetleg megkísérel újra kapcsolódni ahhoz, ami sok-sok évvel korábban bevésődött a lelkébe, és ostoba módon a pornóhoz, szeretőkhöz vagy a kéjvágyhoz fordul. Ezek pedig mind súlyosan negatív hatást gyakorolnak a házasságára.

A szexuális károk leküzdése Az, hogy mekkora a szexuális kár az egyes emberek életében, nagyrészt attól függ, milyen mértékig bonyolódtak szexuális kapcsolatba a házasság előtt, különösen, ha több szexuális partnerük is volt. Ez személyenként eltérő lehet. Néhányan, akiknek

csupán

megtapasztalásban

néhány, volt

közös

részük,

beleegyezéssel

mintha

alig

történő

hordoznának

maradandó sérülést, míg mások esetében akár egyetlen házasság előtti szexuális élmény is évekig tartó küszködést okozhat a későbbi házasságban. El lehet képzelni, milyen következménnyel jár, ha valakinek a szexuális élményei mögött nem volt ott mindkettőjük beleegyezése! A nemi erőszak vagy vérfertőzés esetében nagy a valószínűsége a sokkal súlyosabb sérülésnek. A nyilvánvaló kérdés így hangzik: aki már megsérült, annak lehet-e tartalmas szexuális élete? Hála Istennek, erre azt válaszolhatjuk: igen, bárkinek lehet csodálatos szexuális élete, csak valószínűleg könnyebben valósul meg azoknál, akik vártak a házasságig. Akik nem így tettek, azoknak talán sokkal

keményebben meg kell dolgozniuk ezért. Van egy példa, amit szívesen használok: vannak, akik láthatóan annyit ehetnek, amennyit csak akarnak, mégsem híznak el. Aztán vannak olyanok, akikre egy-két finom falat után azonnal felszalad pár kiló. Mi a különbség? Teljesen más az anyagcseréjük. Így van ez azokkal is, akik nem vártak a szexszel a házasságig. A „szexuális anyagcseréjük” nagyon eltérő lehet, mint azoké, akik vártak. A bizonyítékok tanúsítják, hogy azok a párok, akik vártak a házasságig, kielégítőbb szexuális életről számolnak be, mint azok, akik nem vártak. Az a pár, amelyiknek csak egymással, házasságon

belül

volt

szexuális

élménye,

nagyobb

valószínűséggel tapasztalja meg a természetes kötődést. Aki egy vagy több partnerrel folytat házasság előtti nemi életet, valószínűleg azt fogja észrevenni, hogy sokkal tudatosabban kell viszonyulnia a szexhez, hogy kötődni tudjon a házastársához.

Formálódjunk át! A nagy kérdés ezek után: Hogyan változtathatok a dolgokon? A válasz így hangzik: Változtassunk a gondolkodásmódunkon! A változáshoz nem valami különleges imára van szükség, netán szent olajjal vagy szentelt vízzel való megkenésre, vagy arra, hogy egy szent igehirdető megérintsen, hanem, hogy megújítsuk az elménket. Pál apostol fogalmazza meg ezt a tanácsot, amely segíthet

leküzdeni

a

szexuális

sérülések

negatív

hatásait:

„…ne

igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával…”[3] Ne

kéjvágytól

megfelelően

hajtott

gondolkozzunk

kultúránk ezentúl

romboló a

mintáinak

szexről,

hanem

formálódjunk át! Ha a kéjvágy vésődött be az elménkbe, és azon kapjuk magunkat, hogy folyton így gondolkodunk, amikor együtt vagyunk a társunkkal, állítsuk meg ezeket a gondolatokat. Hagyjuk, hogy az újrabevésődés már arról a lányról szóljon, akit feleségül vettünk! Belőle merítsünk, egyedül csak őbelőle! Előfordulhat

azonban,

hogy

azt

vesszük

észre:

a

gondolkodásunk átnevelése nagyon nehéznek bizonyul. Először esetleg még rosszabbodhat is a szexuális teljesítményünk, ha nem

vagyunk

hajlandóak

megengedni

azokat

a

kéjes

gondolatokat, amelyek addig hajtották az elménket. De ha kitartunk, észre fogjuk venni, hogy a szexuális energiánk újult erővel tér vissza, és most már nem lesz szükségünk azokra a gondolatokra

sem,

amelyek

a

korai

szexuális

megtapasztalásainkhoz vezettek vissza bennünket. Észre fogjuk venni: ahhoz, hogy szexuálisan kielégüljünk, nincs másra szükségünk, csak a feleségünkre. És azt is megfigyelhetjük, hogy a kéjvágy nélküli szex sokkal élvezetesebb, izgalmasabb és kielégítőbb, mint az a fajta szex, amit az elménkben próbálunk újra meg újra lejátszani. Azoknak a nőknek pedig, akik tévesen megtanulták, hogy a szex nem jelent semmit, szintén szükséges megújítaniuk azt, ahogyan a szexről gondolkodnak. A férfi szívének kulcsa a szex,

és ezt fontos így látni. Minden erejükkel azon kell lenniük, hogy észrevegyék, milyen apró módokon hat a szexuális együttlét a férjükre, és tölti el őket új energiával és azzal a szándékkal, hogy kapcsolódni akarjanak a feleségükhöz, nem csak szexuális módon. De

ne

áltassuk

magunkat:

a

gondolkodásmódunk

megváltoztatása a legnehezebb dolgok közé tartozhat, amit valaha megtapasztaltunk! Hozzunk határozott döntést, hogy nem élünk

tovább

fogságában,

és

kéjvágytól ehhez

hajtott

kérjük

múltunk

Isten

hazugságainak

segítségét.

Biztosan

mondhatom, hogy a jutalom bámulatos, és bőségesen megéri a befektetett erőfeszítést. Gyakorlatilag bárki megtapasztalhat csodálatos szexuális életet a múltjától függetlenül. De ne tegyünk tovább úgy, mintha a házasság előtti szex nem lenne olyan nagy dolog, és kezdjük el az igazságot mondani az embereknek – két okból is: egyrészt, hogy a gyermekeink elkerülhessék ezt a csapdát; másodszor pedig, hogy azok, akiket negatív hatások értek, megtanulhassák, hogy ők is kapnak esélyt a sikerre, ha megváltoztatják azt, ahogyan a szexről gondolkodnak! Sose felejtsük el, hogy Isten nem prűd! Nem azért mondja, hogy kerüljük a szexuális kicsapongást, mert őt valamiképpen feszélyezi a szex. Egyszerűen tudja, hogyan vagyunk összerakva, és azt akarja, hogy a legjobbat éljük át.

Negyedik rész

Míg a halál el nem választ

17. Tisztességes harc

A konfrontációt tárt karokkal kell fogadni. Ez a valódi bensőséges kapcsolat titka.

Nemrég hallgattam egy televíziós igehirdetőt, aki arról tanított,

hogyan

lehet

sikeres

házaséletünk.

Remekül

előkészítette a sikerhez vezető lépések listáját. Aztán közölte az első lépést: Kerüljük a konfrontációt! Megrökönyödtem. Kerüljük a konfrontációt? Arra gondoltam, hogy az összes helyzetet tekintve, amelybe valaha beavattak, a konfliktus és konfrontáció kerülése az egyik legrosszabb dolog, amit egy pár tehet. A konfrontációt kérdéseket,

kerülő

amelyekkel

pár

félretesz

foglalkozni

olyan

kellene.

létfontosságú Egyébként

is,

igazából nincs mód a konfliktusok elkerülésére, még akkor sem, ha az összes nézeteltérést félretesszük egy polcra. Idővel a polc nagyon-nagyon telezsúfolódik, majd végül leszakad. Az igazság az, hogy a konfrontációt tárt karokkal kell fogadni. Ez a valódi bensőséges kapcsolat kulcsa. A konfrontáció segít megismernünk egymást, és felfedi, hogyan érzünk mindketten különböző helyzetekkel kapcsolatban. Bár sok esetben rögös és tövises ez az út, a konfliktus teljes mértékben elengedhetetlen férj és feleség számára, amennyiben szeretnének közelebb kerülni egymáshoz. Jézus megparancsolta: „Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt…”

[1]

Azt mondja, hogy jó dolog

átbeszélni egymással a kellemetlen dolgokat. Sokan mégis – helytelen módon – kerülik a konfrontációt, és ez végül tönkreteszi a kapcsolatukat. Bill Hybels azt írja:

A szelíd szívű, békeszerető emberek hihetetlenül messzire elmennek,

hogy

elkerüljenek

bármiféle

felfordulást,

nyugtalanságot, megrázkódtatást a kapcsolatokban. Ha egy kis feszültség támad a házasságban, és egyik fél megkérdezi a másikat: „Mi a baj?”, a szelíd lelkű így fog válaszolni: „Semmi.” Ilyenkor igazából azt mondja: „Van valami baj, de nem akarok jelenetet rendezni.” A békesség megőrzését választja az igazmondás helyett, és azt hiszi, hogy nemeslelkűen járt el, pedig valójában nagyon rosszul döntött. Akármi okozta is a feszültséget, vissza fog jönni. Egyre nehezebb lesz megőrizni a békességet. A csalódottság lelkülete kezd szétáradni a békesség megőrzőjének ereiben, és ez először haraghoz, majd keserűséghez,

végül

gyűlölethez

vezet.

Meghalhatnak

kapcsolatok úgy, hogy a felszínen minden békésnek tűnik! A mindenáron való békesség a megtévesztés egyik formája, amely egyenesen a pokol legmélyebb bugyrából származik. Amikor tudjuk, hogy el kell mondanunk az igazat, a gonosz azt suttogja a fülünkbe: „Ne tedd! A férjed úgysem fog meghallgatni! A feleséged úgysem fogadja el. Csak rosszabb lesz tőle minden. Nem éri meg!” Ha elhisszük ezeket a hazugságokat, nagy valószínűséggel előbb vagy utóbb ki fogjuk végezni a kapcsolatunkat.[2] Barátkozzunk meg a konfrontációval (később még beszélünk arról, hogyan)! A konfrontáció segít felfedezni, hogy nem mindenki gondolkodik úgy, mint mi, nem mindenkinek ugyanaz a nézőpontja, és nem mindenkinek ugyanazok az érzelmi és lelki

szükségletei, mint nekünk. Az emberek nem egyformák. Az a legfurcsább, hogy először vonzónak és érdekesnek találjuk a különbözőségeinket, idővel azonban éppen azért haragszunk egymásra, mert másak vagyunk. Őrületes! Sajnos hajlamosak vagyunk nem igazán kedvelni azokat, akik nem olyanok, mint mi, és a házasság nem nyújt védettséget ezzel a hajlammal szemben.

Házassági ambivalencia Amikor egy férfi és egy nő egymásba szeret, természetes módon figyelmen kívül hagyják azokat a dolgokat, amelyek közéjük állhatnának. Elsiklanak a másik idegesítő nevetése fölött, legyintenek arra, ahogyan a másik az étlapról rendel, ahogyan másokkal bánik, vagy ahogyan kifejti az álláspontját. Nem baj! – érvelünk. Akit megszerettünk, az túlságosan csodálatos ahhoz, hogy ezek az idegesítő apróságok igazán gondot jelentsenek. A szerelem vak az ilyesmire, elfedi a negatívumokat. Nem emlékezünk rájuk, ezért nem is igényelnek reakciót a részünkről. Shakespeare használta először „a szerelem vak” kifejezést A velencei kalmárban. Érdekes módon a Londoni Egyetemi Kollégium által nemrég végzett kutatás azt mutatta ki, hogy a szerelmes érzések következtében agyunk elnyomja a kritikus gondolkodásért felelős terület működését. A felmérés szerint ha egyszer közel kerültünk valakihez, az agyunk eltekint attól a szükségtől, hogy kiértékeljük az illető jellemét és személyiségét. A

tanulmányból az is kiderült, hogy az agynak a negatív érzelmekért

és

ítélethozatalért

felelős

részein

csökkent

tevékenység folyik „szívünk választottja” vonatkozásában. Vagyis amikor

szerelmi

őrültséget

okoz,

kedélyállapotba amely

kerülünk,

szabotálja

az

az

ideiglenes

egyébként

tisztán

gondolkodó agy működését. [3] Valóban megvakulunk. A szerelem tényleg vak, de igazából nem ezzel van a gond. A gond azzal van, hogy a gyűlölet is vak. Egyetlen pár sem áll úgy az oltár elé, hogy azt gondolná: „Mindössze néhány éven belül a szerelmünk már csak halvány visszfénye lesz annak, amit most érzünk.” A legtöbben úgy vélik, az ő kapcsolatuk különleges, az ő szerelmük egy életen át fog tartani. Az élet azonban nem habos torta. Vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. Ellenségeskedés és kapcsolati viharok támadnak, és sebeket kapunk. A viharos kitöréseket néma csend követi. Jönnek a könnyek és az ultimátumok, végül összetörünk. Majd elvonulnak a viharfelhők, kisüt a nap, újra feltűnik a remény és a romantika, mint szivárvány az égen. Bocsánatkérések és fogadkozások hangzanak el, megújult szerelmi hévvel, és ezeket jó napok követik. De a jó napok nem tartanak sokáig. És egy idő után az egyszeri vihar már inkább súlyos orkánok szakadatlan sorának tűnik

–

mindegyik

nagyobb,

hevesebb

és

mindenképpen

rombolóbb, mint az előző. Nappal az ingerültség dominál, éjjel pedig az elszigetelődés. Ha egy pár csalódást csalódás után él át, egymást érik a betöltetlen szükségek, az elmérgesedett sebek, eljutnak egy olyan pontra, ahol már csak a másik negatív oldalára összpontosítanak, mint ahogy régen csak a pozitívra

összpontosítottak. És ahogyan szerelmük első napjaiban vakok voltak társuk rossz oldalára, most vakok lesznek bármi jóra a házastársukban. Nemritkán hallunk olyat komoly válságban levő férjektől és feleségektől, hogy képtelenek bármi jóra emlékezni egymással vagy a házasságukkal kapcsolatban. Ez a házassági ambivalencia. Ez a kifejezés azt írja le, hogy egy ideig szeretjük a társunkat, aztán átbillenünk, és nagy haragot vagy gyűlöletet érzünk vele szemben. A szeretetből gyűlöletbe átcsapó kapcsolat sokszor olyan esetben következik be, amikor egy addig szeretetteljes kapcsolatban teljesen elveszítik az emberek a bensőségességet. Lehetséges, hogy a pár továbbra is érez egyfajta elkötelezettséget vagy akár még némi szenvedélyt is egymás iránt, de a múlt csalódásai által táplált szorongás csillapíthatatlan vihara egyre erősebben tombol bennük. Ha nem sikerül megoldást találni rá, szét fogja dúlni a házasságukat.

A gátak ledöntése Kommunikálni nem könnyű. Sok-sok gát állja utunkat, hogy összezavarjon bennünket, megakadályozza, hogy megértsük egymást. Ezek miatt úgy érezhetjük, mintha a másik teljesen más nyelvet beszélne, mint mi. Beszéljünk

négy

általános

gátról,

amely

megpróbálja

akadályozni a jó kommunikációt! (Van még jó néhány ezeken kívül.) Ezeket a gátakat muszáj ledönteni, ha igazán meg akarjuk érteni egymást. Ezek a zavaró tényezők, meggyőződések és

elvárások, stílusbeli különbségek és a védekező mechanizmusok. Zavaró tényezők Amikor beszélgetni kezdünk a társunkkal, állapítsuk meg, hogy figyel-e ránk! Nagyon fontos, hogy ne csak elkezdjünk beszélni, amikor kedvünk tartja, hanem szánjunk időt annak megállapítására, hogy megfelelő-e az idő és a hely arra, hogy ténylegesen végbemenjen a kommunikáció. Életünk tele van zavaró

tényezőkkel.

Ott

van

a

környezet

zaja,

amihez

hozzátartozik az üvöltő televízió, a sikongató gyerekek, a csörgő mobil… Aztán vannak a belső zajok, például a rossz hangulat, a szorongató munkahelyi határidő, a rosszullét vagy egyszerűen az, hogy rossz napunk volt. Ha valami fontos dologról szeretnénk beszélgetni, derítsük ki, hogy most alkalmas-e, mielőtt még belekezdünk. Ha a másik szórakozottnak tűnik, kérdezzünk rá, hogy jobb lenne-e később beszélni! Ezzel tiszteletet és megbecsülést tanúsítunk a társunk felé, és biztosan hálás lesz érte. A Biblia azt mondja, hogy megvan az ideje az ültetésnek és annak is, amikor nem kell ültetni.

[4]

Ahogyan a gazda megvárja a megfelelő időszakot, és

megkeresi a legjobb helyet a magok elvetéséhez, nekünk is érdemes körültekintőnek lennünk idő és hely szempontjából is, amikor a kommunikáció magjait szeretnénk elhinteni. A gazda nem szaladna ki magot ültetni vihar idején – mi se próbáljunk fontos dolgokat megbeszélni, ha a társunk szívében éppen vihar dúl! Ne hozzunk fel kényes témát akkor, amikor a társunk éppen

hazaért, és a gondolatait még lefoglalják a munkahelyi gondok! Ne próbáljunk fontos döntést megvitatni a feleségünkkel, amikor éppen vacsorát főz vagy a gyerekekkel foglalkozik! Olyankor semmi mást nem vár tőlünk, csak hogy tűrjük fel az ingujjunkat, és álljunk oda segíteni neki! Késő este sem igazán alkalmas az idő, amikor már mindketten hullafáradtak vagyunk. Szakítsunk külön időt rá, és keressünk hozzá egy csendes zugot: húzódjunk félre otthon, mielőtt még a gyerekek hazaérnek az iskolából, vagy menjünk el sétálni, vacsorázzunk kedvenc éttermünkben, és így tovább! Meggyőződések és elvárások A különféle területeken (orvostudomány, pszichológia, jog) végzett tanulmányok kimutatták, hogy az ember hajlamos azt látni az emberekben és a helyzetekben, amire számít. Azt keressük és azt látjuk másokban, amit látni és hallani akarunk. Ez komoly gondokat okoz a kommunikáció terén. Ritkán fogjuk fel, hogy igazából mi folyik, hacsak nem vagyunk gyanakvók saját elfogultságunkkal szemben. Ahhoz, hogy gyanakvás legyen bennünk

a

helyzetről

alkotott

értelmezésünkkel

és

megítélésünkkel kapcsolatban, igazi alázatra van szükség – ez pedig nem olyan magától értetődő. Ha úgy véljük, hogy a társunk mindig dühös ránk, csak azokat a dolgokat fogjuk meglátni, amelyek ezt a meggyőződést alátámasztják. Minden bizonyítékot, amely az ellenkezőjét sugallná, egyszerűen kiszűrünk. Ha úgy véljük, hogy a férjünk nem szívesen teszi azokat a dolgokat, amiket mi, akkor bármily

kicsiny habozást látunk is benne olyasmivel kapcsolatban, amit mi szeretünk csinálni (még ha egyszerűen csak az időbeosztását gondolja is át), az meg fogja erősíteni előítéletünket, hogy ő semmit nem szeret együtt csinálni velünk. Ha azt hisszük, hogy a feleségünk szerint ügyetlenek vagyunk, akkor az élet összes eseményét ezen a szűrőn keresztül dolgozzuk fel. Ha csak annyit mond: „Drágám, ideadnád a sót?” – mi azt is úgy fogjuk értelmezni: „Tudtam! Úgy gondolja, hogy én semmit sem tudok jól

csinálni!”

Vagyis

a

meggyőződéseink

és

elvárásaink

önbeteljesítő próféciákká válnak. Befolyásolják a körülöttünk levők tényleges viselkedését. A Kaliforniai Egyetemen egy csoport pszichológusjelölt úgy döntött, kísérletet végez a tanárán annak tudta nélkül. Mindenkit arra utasítottak a csoportban, hogy feszülten figyeljen és gondosan jegyzeteljen, amikor a tanár a radiátor közelében beszél. Amikor viszont eltávolodik a radiátortól, mindenki viselkedjen unottan, közönyösen. A hét végére a tanár már a radiátoron ülve tartotta az előadását! Akár tudatában vagyunk, akár nem, hatással van az emberekre az, ahogyan nézünk rájuk. Amikor felnőttlétet,

a

fiatalok sokszor

elköltöznek kísérletezni

otthonról, kezdenek

elkezdik

a

különféle

viselkedésformákkal. Úgy tűnik, amikor eltávolodunk azoktól, akik addig a közelünkben voltak, könnyebben jön a változás. Azt hiszem, ez azért van, mert azok, akik jól ismernek bennünket, már nincsenek ott, hogy furcsán nézzenek ránk, amikor kipróbálunk valamit, amit addig nem próbáltunk ki. Amikor ezek a fiatal felnőttek felvesznek egy új viselkedési formát, az új

környezetüknek fogalma sincs arról, hogy ez csupán az új viselkedés kipróbálása. Ha a többség tetszését megnyeri, a fiatalok

a

próbát

szokássá

tehetik,

és

beépíthetik

a

személyiségükbe. Amikor viszont hazamennek hálaadásra vagy karácsonyra, nem sok idő kell hozzá, és máris megint úgy viselkednek, ahogyan gyerekként. Olyan lesz, mintha soha nem is változtak volna meg. Ennek nagyon egyszerű oka van: természetes módon hajlamosak vagyunk úgy viselkedni, ahogyan a körülöttünk levők elvárják tőlünk. Az emberek elvárásai hatással vannak ránk. Ez mindenképpen igaz a házasságban; a felek egymással kapcsolatos meggyőződései és elvárásai vagy felszabadítják őket arra, hogy meg tudjanak változni, vagy bezárják őket a megváltoztathatatlan múltba. Ezzel jó, ha vigyázunk, mert az egymással kapcsolatos meggyőződéseink sokszor tévesek. Nagyon nehéz azonban gyanakodni a saját meggyőződéseinkre – mert hiszünk abban, amit hiszünk. Fontos mégis keményen dolgoznunk azon, hogy felborítsuk előfeltevéseinket és előítéleteinket, ha szeretnénk esélyt arra, hogy megértsük egymást. Ismerjük fel, hogy a társunk

indítékaival

kapcsolatos

feltevéseink

soha

nem

helyénvalók. Tegyünk fel több kérdést, és kerüljük az ítélkezést. Tanuljuk meg meghallgatni, mi lehet a láthatatlan indítóok a látható tettek mögött, ahelyett hogy megmaradnánk abban a hitben, hogy már ismerjük a miérteket. Stílusbeli különbségek

Vannak nyíltabb és zárkózottabb emberek. Van, aki olyan családban nőtt fel, ahol azért is kiabálni kellett, hogy arrébb adják az ételt a családi asztalnál; van, akinél otthon soha senki nem kiabált, csak ha már a plafonon volt. Amikor két ember együtt él, egy fedél alatt, és teljesen mást tanult meg a kommunikációs

stílusokkal

és

szabályokkal

kapcsolatban,

keményen kell dolgozniuk azon, hogy megértsék – nem azt, hogy szerintük mi történik, hanem hogy valójában mi történik. Ezek a különbözőségek

nyilván

torzíthatják

a

kommunikációs

folyamatot. Védekező mechanizmusok Ha a társával párbeszédbe bocsátkozó fél úgy érzi, veszély vagy

elutasítás

fenyegeti,

akkor

vagy

bezárkózik,

vagy

veszekedni kezd. Ez az ősi „üss vagy fuss” reakció. Az elutasítás a szó szoros értelmében fájdalmat okoz. Naomi Eisenberger és Matthew Lieberman a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetemről agyi CT-felvételek

segítségével

kimutatták,

hogy

az

elutasítás

ténylegesen az agy egyik, fizikai fájdalomra reagáló területén rögzült.[5] Ha nem közvetítünk biztonságérzetet, mielőtt bármi mást kommunikálnánk, soha nem fogunk hatékonyan kommunikálni. A biztonság nem jelenti azt, hogy soha nem lesz veszekedés vagy vitatkozás, csak annyit jelent, hogy gondosan lefektetjük az alapszabályokat. Kezdjük a beszélgetést azzal, hogy megerősítjük elkötelezettségünket a kapcsolat iránt! Mindenki arra kíváncsi, mi a „lényeg”. Ha megerősítjük az elkötelezettségünket, a társunk

látni fogja, hogy a probléma megoldása érdekel, és nem őt kívánjuk letámadni vagy elutasítani.

Megmérkőzés Ha megszabadulunk ezektől a kommunikációs gátaktól, az segít belépnünk oda, ahova minden házaspárnak muszáj belépnie – a küzdőtérre. Bizony! Azok a házasságok sikeresek, ahol a párok megmérkőznek, hogy lefektessék a kapcsolat szabályait, és értelmes, kölcsönösen tiszteletben tartott határokat állítsanak fel. Aki nem hajlandó küzdeni, az tulajdonképpen engedi, hogy a másik fél uralja az egész házasságot. Csak gyűlnek a betöltetlen szükségletek. És eljön az a pont, amikor betelik a pohár, és valaki ki fog ugrani. Ha mindenáron őrizni akarjuk a békességet, azért a végén a házasságunkkal kell fizetnünk. Meg kell tanulnunk tehát küzdeni (persze erőszakmentesen). Senki sem bújhat ki ez alól – már ha valódi házasságot szeretne. De nagyon fontos a korrekt küzdelem! Hadd említsem meg a tisztességes harc néhány szabályát, amelyek segítenek, hogy ne mérjünk övön aluli ütést a másikra. Tisztázzuk a dolgot! Mielőtt

belekezdenénk

konfrontáció,

ha

valakit

a

küzdelembe

megrémít

a

(vagy

„küzdelem”

legyen szó),

mindenképpen először saját magunkkal nézzünk szembe! Kezdjük azzal, hogy tisztázzuk a dolgot! Tényleg fontos ügyről

van szó, vagy csak túlérzékenyek, esetleg szőrszálhasogatók vagyunk? Olyasmiről van szó, ami magától megoldódhat, amint a társunk több gyakorlatra tesz szert, vagy állandó helyzetről, amely áthatja azt, ahogyan élünk? Ez rendkívül fontos kérdés! A házaspárok képesek az elképzelhető legostobább dolgok miatt veszekedni! Több mint harmincévi házasság után a feleségem és én a mai napig kötelességünknek

érezzük,

hogy

a

legbanálisabb,

legértelmetlenebb kérdések legapróbb részletein vitatkozzunk. Ilyenkor általában ki kell fakadnom: – Az ég szerelmére, asszony, tényleg számít ez?! Persze, német származású, vörös hajú nő lévén ő nagyon gyorsan biztosít arról, hogy bizony, nagyon is számít a dolog. Pedig nem. Csak makacs. És ha nem fakadunk nevetésre a beszélgetésünk

abszurd

voltán,

hatalmas

vitába

fogunk

keveredni a nagy semmiről. Lépjünk óvatosan! Sajnos sokan akkor érezzük a legerősebb indíttatást a dolgok átbeszélésére, amikor a leginkább fel vagyunk dúlva. A titok nyitja

az,

hogy

legyünk

okosabbak

az

érzelmeinknél.

Valószínűleg nem akkor érdemes az élet apró részleteit megvitatni, amikor az érzelmeink a leghangosabban üvöltenek. Én úgy tapasztaltam, hogy megvan az ideje a magyarázatoknak, és megvan az ideje annak is, hogy ne akarjunk megmagyarázni semmit. Ha feszült lelkiállapotban vagyunk, és a levegő csak úgy forr a negatív érzelmektől, a másik ítélkezésnek és elutasításnak

fog érezni bármiféle arra irányuló kísérletet, hogy „megértessük” az álláspontunkat. Ironikus

módon,

amikor

nem

vagyunk

dühösek,

egy

legyintéssel elintézzük a dolgokat, mert úgy gondoljuk, nem is vagyunk

annyira

mérgesek.

Tehát

leginkább

ingerült

lelkiállapotban érezzük úgy, hogy ideje csatába vonulni. Ha így van, legyünk nagyon óvatosak! Pál azt írja: „Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel. De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél.”

[6]

Pál azt mondja ezzel: vigyázzunk, nehogy engedjünk a

kísértésnek, hogy ítélkező, kritizáló módon nekiessünk a társunknak. Idő és hely Harmadszor, nagyon fontos jól megválasztani a konfrontáció helyét és idejét. Ám ahogy az előbb rámutattam, sokszor hagyjuk, hogy az érzelmeink diktálják az időt és a helyszínt a konfrontáció „magjainak” szétszórásához, ez pedig többnyire nagyon gyatra eredményhez vezet. Ha tisztázzuk a dolgot magukban, minden tőlünk telhetőt megteszünk érzelmeink visszaszorításáért, és megválasztjuk a megfelelő időt és helyszínt a küzdelemhez, akkor a tisztességes harchoz szükséges dolgok nagy része már megvan. A következő lépés az, hogy őszintén, törődő lelkülettel és érzékenyen viszonyuljunk a társunkhoz.

A beszélgetés Konfrontáció esetén mindenki a lényeget próbálja kihallani. Mit akarunk igazából? Ultimátummal fenyegetjük a társunkat? Ha megerősítjük elkötelezettségünket, az segít a férjünknek vagy feleségünknek meglátni, hogy a probléma megoldása érdekel, és nem az, hogy a mi akaratunk valósuljon meg egy adott helyzetben. Mondjuk el a férjünknek, mennyire szeretjük, mennyire szükségünk van rá, és hogy a házasságunk a legfontosabb dolog a számunkra a világon! Mondjuk el a feleségünknek, mennyire értékeljük a szeretetét és a barátságát! Ezután gondosan megfogalmazva adjuk elő a dolgot anélkül, hogy bárkit hibáztatnánk! Kerüljük az olyan általánosító kijelentéseket, mint te mindig… vagy te soha…! Amint kiejtünk valami hasonlót, a másik védekező mechanizmusa bekapcsol, és ezután meg sem fogja hallani, amit mondunk. Nagyon könnyű lesöpörni az ilyen abszolút kijelentéseket. Maradjunk annál, hogy „Egyedül érzem magam. Úgy érzem, mintha kizárnál, mintha nem lennék fontos. Úgy érzem, mintha az, amit én mondok, semmi szerepet nem játszana abban, amerre tartunk. Úgy érzem, összezavarodtam.” Az érzéseink megfogalmazásával sokkal messzebbre juthatunk el, mint a másik hibáztatásával. Végül pedig biztassunk párbeszédre, és legyünk rá nyitottak! Miután az asztalra került a téma, kérdezzük meg: – Mit gondolsz? Teljesen rosszul látom a dolgot? Vagy van valami alapja? Őszintén vágyjunk megismerni társunk nézőpontját! Lehet,

hogy először megpróbál fölényeskedni, vagy pedig ledöbben a szembesítésen. De az is lehet, hogy meglep bennünket azzal, hogy megnyílik, azonnal megbánja a dolgot, és bocsánatot kér. Akármi is az eredmény, mindig jobb szembenézni a helyzettel, mint a szőnyeg alá söpörni.

Csapatmunka Az, hogy mennyire érzünk összhangot házaspárként, szorosan kapcsolódik

ahhoz,

mennyire

tudjuk

jó

csapatként

együttműködve megoldani a konfliktusokat. Ez azt jelenti, hogy meg kell tanulnunk a konfliktust közösen feldolgozni. A csapatmunkát a kölcsönös tisztelet és elfogadás légköre jellemzi. Ez azt jelenti, hogy időt szánunk a probléma megvitatására azzal a céllal, hogy megértsük, hogyan látja a másik az adott helyzetet, felvessünk

lehetséges

megoldásokat,

kölcsönösen

előnyös

megoldást találjunk (megegyezésre jussunk és kompromisszumot kössünk), és később átbeszéljük, működik-e a gyakorlatban a kölcsönösen előnyös megoldás. A legrosszabb dolog, amit egy házaspár tehet, az, hogy a semmi sem tilos, mindenki magáért felel módszert választják a küzdelemhez. Ebben az esetben a veszekedések elfajulnak, és a párok tisztességtelen módszerekhez folyamodnak.

Tisztességtelen küzdelem

Az egyik legjobb módja, hogy kimutassuk a szeretetünket valaki iránt, az, hogy az ő érdekeit szem előtt tartva cselekszünk. Ez sokszor azzal jár, hogy ki kell lépnünk kapcsolatunk komfortzónájából, és szembesíteni kell szerettünket valami olyasmivel, amivel muszáj foglalkozni. Nem könnyű ilyet tenni. A konfrontáció sokszor félelmetes. De amikor érzelmileg megsebez valaki, akit szeretünk, muszáj beszélni vele erről. Vannak

azonban

dolgok,

amiket

ne

tegyünk,

amikor

konfrontálódunk a társunkkal – ezek csak elmélyítik, nem pedig feloldják

a

kapcsolati

viszályt.

Íme,

néhány

klasszikus

tisztességtelen küzdőmódszer! Az emésztőgödör Ilyenkor egyikünk válogatás nélkül mindenfélét bedob a vitában. Nem marad meg a témánál, hanem fel akar hozni minden más esetet is, ami valaha bosszúságot okozott neki, és minden egyes kijelentést, ami valaha megbántotta. Ez a módszer azzal jár, hogy felhozunk múltbeli dolgokat és megoldatlan igazságtalanságokat; kitérünk minden hiányosságra és hibára, amit valaha megfigyeltünk, a társunk jellemhibáival együtt; aztán ott vannak még a legutóbbi vitánk során meg nem oldott részletek, és a többi, és a többi, és a többi. Ha ehhez a módszerhez folyamodunk, a társunk be fog zárkózni, mert egyszerűen lehetetlen egyszerre megoldani az összes említett kérdést. Elmecsapda

Csapdahelyzetet teremtünk, amikor egyáltalán nem engedjük, hogy a másiknak igaza legyen – megkérdőjelezzük még a személyes ízlését, érzéseit, gondolatait és megtapasztalásait is. Ha a társunk azt mondja: „Annyira dühít, amikor ezt csinálod”, arra így válaszolunk (lekezelő hangnemben): „Jaj, édesem, lehet, hogy egy kicsit bosszús vagy, de nem vagy dühös.” Nehéz elérni, hogy megértsenek, ha az, akivel kommunikálni próbálunk, folyton elhessegeti a gondolatainkat és érzéseinket. Gonosz bohóc Ha egy bohóc gonoszul viselkedik, abból ijesztő film lesz. A „gonosz bohóckodás” tisztességtelen módszere azt jelenti, hogy az egyik fél cinikus, megsemmisítő megjegyzéseket tesz a másikra, és közben azt állítja, hogy csak szórakozik. Ha pedig az ugratás célpontja védekezni kezd, meg lehet vádolni azzal, hogy túlságosan érzékeny. Ez a fajta küzdésmód remekül használható a nyilvánosság előtt, mert viccet kedvelő személynek állítja be azt a felet, akitől a bántó megjegyzések származnak, míg a másik ünneprontónak tűnik. De ez nem más, mint tisztességtelen küzdelem. Pszichológusszerep A legtöbben szívesen játszunk pszichológust és elemezzük a körülöttünk levőket. Ha azonban ezt a módszert használjuk a küzdelemhez, pszichológusok

nagyon kedvenc

hamar

„ráaggatjuk”

kifejezéseit:

társunkra

egocentrikus

a

vagy;

anyakomplexusod van; azért mondod ezt, mert alapjában véve

bizonytalan, gyenge ember vagy; nem vagy képes szembenézni az igazsággal, mert kisebbrendűségi komplexusod van. Az emberek felcímkézése nagyon hatékony lehet. Leo Buscaglia így ír: „Fekete bőrű”, „mexikói”, „protestáns”, „katolikus”, „zsidó”. Elég egy címkét hallanunk, és azt hisszük, már mindent tudunk ezekről az emberekről. Soha senkinek nem jut eszébe megkérdezni: „Szokott sírni? Vannak érzései? Gondolatai? Vannak reményei? Szereti a gyermekeit?” Ha valaki igazán meg akar ismerni, annak bele kell másznia a fejembe, és ha én meg akarok ismerni valakit, nem mondhatom azt: „Ó, ő kövér. Sovány. Zsidó. Katolikus.” Ő ennél több. Több, mint a címkék. Aki valóban szeret, az megszabadul a címkéktől.[7] Ez a küzdőmódszer igazán tisztességtelen és nagyon lekezelő. Gyilkos segítőkészség Aki ehhez a módszerhez fordul, az úgy birkózik meg az őt zavaró tényezőkkel, hogy addig segít a társának, míg azt el nem fogja a rosszullét. Nyilván szép dolog a segítőkészség, de ha állandóan úgy próbálunk segíteni, hogy átvállaljuk a másik feladatait, uraljuk a beszélgetést, és szünet nélkül ontjuk a tanácsokat, amikor senki nem kérte ki a véleményünket – akkor csupán azt közvetítjük, hogy szerintünk a társunk alkalmatlan. A módszer használói általában azt állítják, ők csak „segítenek”, a

másik javát keresik, a társuk pedig jobban tenné, ha hálásan és nyitottan fogadná az „építő kritikát”, pedig valójában nagyon tisztességtelen módon harcolnak. Igazságtalanságok gyűjtögetése Van, akinek az igazságtalanságok gyűjtögetése a hobbijává válik. Nem foglalkozik azzal, hogy leszámoljon a haragjával, „mielőtt lemegy a nap”, ahogy a Szentírás megparancsolja. Dehogy! Szeret fortyogni a sértések, jogtalanságok és be nem tartott ígéretek miatt, hogy majd később robbanhasson. Egy ponton, amikor elege lesz, elkezd kiabálni, üvölteni, dobálni dolgokat – még akár embereket is megüthet –, és közben úgy érzi, hogy teljes mértékben jogos, amit tesz. Nagyon sokan szeretik azt az érzést, amikor végre „kiadják a gőzt”. A gond ezzel az, hogy ez a fajta küzdelem tönkretesz. Hadd mondjak el egy fontos információt:

ha

nem

lapátoljuk

ki

rendszeresen

a

kapcsolatunkból a „ganéjt”, az előbb-utóbb halmozódni kezd, és a végén nyakig ülünk benne. Beszéddel a győzelemig Sokan megtanulták, hogyan nyerjék meg a vitát akkor is, ha nincs igazuk. Egyszerűen ismernek egy olyan vitázási stílust, amely legyőzhetetlenné teszi őket. Van, aki ezt azzal éri el, hogy monopolizálja a társalgást. Ha valaki ilyen, annak a társa nehezen tud egy szót is közbeszúrni. Ha megpróbálja, akkor a másik

vagy

semmibe

veszi,

vagy

azzal

vádolja,

hogy

félbeszakította őt, pedig még nem is fejezte be. Mások úgy jutnak

el a győzelemig, hogy nem hajlandók figyelni a társukra. Miközben a másik beszél, arra készülnek, hogyan fogják még alaposabban a fejébe verni a mondandójukat, és teljesen figyelmen kívül hagyják azt, ami a másikat aggasztja. Aztán vannak a keringők. Csak hablatyolnak, bolhából elefántot csinálnak, a témához nem kapcsolódó dolgokat hoznak fel, és soha, semmilyen körülmények között nem térnek a tárgyra. Ezek a taktikák kifárasztják a másikat, úgyhogy a végén kitűzi a fehér zászlót, és az lesz, amit a győztes akart. Meglehetősen hatékony módszer, de akkor is aljas küzdési mód. Hatalmi játszma Ez a taktika azzal biztosítja a győzelmet, hogy az egyik fél az összes hatalmat magához ragadja. Időnként olyan formában, hogy kivagyiskodunk a másikkal szemben: fenyegetéssel vagy nyílt kényszerítéssel jóformán addig „ütjük”, amíg nem enged. Máskor

egyfajta

ellenjátszmát

űzünk,

klasszikus

negatív

rákontrázós módon. Ilyenkor szándékosan nem győzünk, de közben tudjuk, hogy a látszólagos győztes meg fog fizetni, mégpedig nagyon hamar. Annyira megkeserítjük a másik életét a házasságban, hogy végül fel fogja adni. A passzív-agresszív viselkedés valójában hatalmi játszma. A hatékony taktikák közé tartozik a bűntudatkeltés, az elejtett, bántó megjegyzések, vagy amikor egyszerűen csak olyanokat mondunk, amikről tudjuk, hogy idegesítik a társunkat, és közben somolygunk magunkban. Szerepjátszás

A szerepjátszás remek módja a valódi kérdések elkerülésének. A célja, hogy elvégezzük a „munkánkat”, nem pedig az, hogy megismerjük a másikat. Sok férj és feleség nem is ismeri vagy érti igazán a társát. A férfi a férj, a nő a feleség szerepét játssza – evangéliumi körökben ez sok helyen azt jelenti, hogy a férj a főnök, a feleség a szolga. Az igaz, hogy a Szentírás azt tanítja: a férfi a család „feje”, de ez inkább a férj tiszteletéről szól, és nem azért ruházza fel hatalommal, hogy uralkodjon a feleségén. Még fontosabb, hogy arra szólítja fel a férfiakat: úgy szeressék a feleségüket, ahogyan Krisztus szerette az egyházat, és önmagát adta érte.

[8]

A családi szerepek rendeltetése soha nem az volt,

hogy a konfliktuskerülés stratégiáiként használják őket. Igazság szerint megismerni és megérteni egymást sokkal nehezebb, mint eljátszani egy szerepet. Komoly következmények kilátásba helyezése Ez az összes többinél tisztességtelenebb küzdési mód: azzal fenyegetőzünk, hogy kilépünk a kapcsolatból, ha nem úgy lesz, ahogyan mi akarjuk. Beszélhetünk válásról, különköltözésről vagy „megőrülésről”, esetleg öngyilkosság elkövetéséről. Az ilyen fenyegetőzések nyilván megragadják az ember figyelmét. És ez a lényeg: ezt a taktikát arra szokták használni, hogy teljes mértékben lefegyverezzenek bármilyen érvet – ezzel általában győzni lehet, de nem örökre. A házastársunk egy ponton valószínűleg már nem veszi majd figyelembe, amikor „farkast kiáltunk”, és attól kezdve nagyon gyorsan elszabadulnak a dolgok.

Égési sebek Az égési sebekben és a küzdelemben van valami közös: a fájdalom és az, hogy mindkettő lehet első-, másod-, illetve harmadfokú. Elsőfokú küzdők Az első fokon küzdő párok általában friss keletű problémákról beszélnek, és inkább konkrét dolgokra összpontosítanak, nem mintákat követnek (vitatkozási rutinokat, amelyek az idők során jól befészkelték magukat az életükbe). Ezen a szinten hasznos lehet néhány kommunikációs gyakorlat. Ha eldöntjük, hogy korán elkezdünk dolgozni egymás megértésén, nem lesz szükség a rossz kommunikációs minták megtörésére. Másodfokú küzdők A másodfokon küzdő párok már komoly harcosok. A vitáik jól körülhatárolt nézeteltérések körül zajlanak, amelyek inkább a kapcsolat erőviszonyaival, és nem a konkrét kérdésekkel foglalkoznak. A másodfokú küzdők otthonában a légkört többnyire harag és konfliktusok terhelik. A veszekedések bántóak, hangosak és hosszúak. Ha egy házaspár ezen a szinten tart, nem tudnak rövid idő alatt eljutni a megoldásig. Néhány egyszerű, új kommunikációs készségnél többre lesz szükségük. Időt kell szánniuk arra, hogy megértsék egymás valódi gondjait, és feltárják a miérteket a negatív kommunikációs minták mögött, amelyekbe házaspárként bele szoktak esni.

Harmadfokú küzdők A harmadfokon küzdő párok megfáradtak és kezdenek csüggedni. Amikor veszekednek, nem igazán hisznek abban, hogy az bármin is változtathat; inkább reménytelen kötekedés, amit csinálnak, és jobbára megszokásból fakad, nem szívből jön. Az egész család feszültségben él, és a viszály mindig ott ólálkodik a felszín alatt, készen arra, hogy bármelyik pillanatban lángoló dühhé változzon. Az ilyen párok gyakran beszélnek válásról. Minél súlyosabb a harc, és minél régebb óta tart, annál nehezebb elérni a változást a házasságban. Ám súlyos válságban levő házasságok is eljuthatnak a valódi meghittség és öröm szintjére. Újra meg újra szemtanúja voltam, hogy látszólag reménytelen helyzetben levő párok újra összekapcsolódnak és együtt növekednek tovább a szeretetben.

Csak lazítsunk! Ne hagyjuk magunkat megzavarni! Tápláljuk magunkban a túlzások nélküli nagyrabecsülést egymás iránt! Ha elárasztjuk egymást kritizálással az „őszinteség” és „nyíltság” jegyében, az garantáltan

óriási

feszültséget

ró

a

kapcsolatunkra.

Sok

házasságterapeuta nézete éveken át az volt, hogy érzéseink „őszinte” feltárása az egészséges kapcsolat titka, ám ez rendkívül rossz ötlet. Mégis újra meg újra elkövetik ezt a hibát elvileg művelt emberek is, akik láthatóan többet foglalkoznak azzal, mit mondtak nekik, mint amennyi időt arra szánnak, hogy a saját

eszüket használják. Ez az egyik oka annak, hogy a házassági terápiára járók nyolcvan százaléka végül elválik. Én nem gondolom, hogy a pároknak mindent meg kellene „osztaniuk” egymással, amit csak éreznek, valamiféle ostoba „műőszinteségi” kényszer miatt. Én részben azért is élek még mindig ugyanazzal a nővel házasságban harmincvalahány év után is, mert nem osztok meg vele mindent, amit gondolok és érzek, mivel néha az, amit gondolok és érzek, nem igazán kedves. Ha rosszindulatú, galád megjegyzések fogalmazódnak bennünk, jobb, ha becsukjuk a szánkat! A kutatások alátámasztják azt az elgondolást, hogy nem előnyös az összes negatív érzésünket megosztanunk. házaspároknak

éppen

azt

kellene

egyik

[9]

A

kommunikációs

céljuknak kitűzniük, hogy csökkentsék a másikra vonatkozó negatív kijelentések számát. A szociálpszichológiai felmérések szerint a pozitív verbális kijelentések – még ha nem is értünk teljesen egyet a saját állításunkkal – segítenek elmozdulni a mélyebb elköteleződés felé a kapcsolatban. [10] Van olyan, amikor helyénvaló és szükséges kifejezésre juttatni egy negatív érzést; viszont nem hagyhatjuk, hogy a negatív mellett eltörpüljön a jelenlegi vagy korábbi pozitív és gyengéd érzések kimutatása. Nagyon fontos felidézni a kellemes emlékeket, és beszélni arról, milyen dolgok vonzottak bennünket egymáshoz az elején. Nagy örömöt hozhat, ha együtt sétálunk végig a szép emlékek ösvényén.

18. Textilpelenka-házasságok

Ki akarná Mosogatószerrel mosogatni az edényeit, mikor mosogathatja az Üde Hajnallal vagy a Bámulatos Örömmel?

Amikor a gyerekeim kicsik voltak, textilpelenkát használtunk. Volt már akkor is eldobható pelenka, csak nekünk nem telt rá. Nem bizony, nekünk nem jutott olyan cifra, egyszerhasználatos pelenkára, mi a jó öreg „összepiszkítjuk, aztán kimossuk” pelenkát használtuk. A használt bugyrokat a pelenkás vödörbe gyűjtöttük; egy tüneményes kis műanyag edénybe, ahol lassan érlelődött a babakaki csodás, szúrós szagú kotyvaléka, amíg időt nem tudtunk szakítani arra, hogy kimossuk és így újra használhassuk a pelenkákat. Félre ne értse valaki: nem sírom vissza a textilpelenkát! Isten áldja meg azt, aki az eldobható pelenkát kitalálta! (Tudom, tudom, rossz a környezetnek – szeméthalmok és hasonlók –, de a textilpelenka rossz volt annak a környezetnek, ahol én laktam, úgyhogy ujjongó örömmel fogadtam az eldobható pelenkát.) Az eldobható házasságokkal viszont igenis van gondom – amikor eldobják a kapcsolatokat csak azért, mert egy kicsit „kakisak” lettek. Textilpelenka-házasságokat

kell

kialakítanunk:

olyan

házasságokat, amelyek mellett kitartunk, akármilyen szarossá is válnak. Olyan kapcsolatokat, amelyekhez ragaszkodunk – jó, meg kell tanulnunk kimosni és megszárítani őket, esetleg egy kis öblítőt is használni, hogy puhábbak és illatosabbak legyenek, de nem dobjuk el őket! Sajnos ehelyett a gyors, közös megegyezéssel történő válások kultúráját éljük, amely az eldobható házasságok táptalaja – az eldobható szereteté. Döbbenetes, de némelyik ember az alsóneműjéhez tovább ragaszkodik, mint a házassági

fogadalmához, pedig az alsóneműjének meg se fogadta, hogy „míg a halál el nem választ”. Eldobható világban élünk. Az én gyerekkoromban nem volt nehéz javítóműhelyeket találni. Megszokott látványt nyújtottak a cipőjavító,

televíziójavító,

háztartásigép-javító

és

órajavító

üzletek. Ma ez már nem így van. Mikor vittünk egy cipőt utoljára cipészhez? Ki foglalkozik a lyukas zokni megstoppolásával? Hacsak nem nagyon drága óránk van, amikor elromlik, egyszerűen kidobjuk. Manapság mindent eldobunk – még azt is, amit soha nem lenne szabad eldobni, aminek egy életre kellene szólnia, mint például a házasság. Minek köszönhetők az eldobható házasságok? Szerintem a rossz gondolkodásnak. Az út során egyszer csak azt kérdeztük magunktól: „Mi értelme? Mit várhat az ember a házasságtól? Miért kössünk egyáltalán házasságot?” Rendkívül fontos, mit válaszolunk ezekre a kérdésekre.

Kutya-macska barátság Éppen végeztem egy interjúval egy iowai televíziós állomáson, Amerika szívében, amikor a vonzó fiatal hölgy, aki körbevezetett a helyszínen, elmondta, hogy ő és a férje válni készülnek. – Ez szomorú! – feleltem. – Miért válnak el? Olyan hangon, amely egyértelművé tette, hogy szerinte kétségkívül egyet fogok érteni vele, közölte: – Ó, mi tényleg azt akartuk, hogy működjön a házasságunk!

Csak sajnos a házi kedvenceink nem jönnek ki egymással. Kissé döbbenten, nem tudva, hogyan reagáljak egy ilyen nevetséges kijelentésre, igyekeztem megőrizni a mosolyomat, és visszakérdeztem: – A… házi kedvenceik nem jönnek ki egymással? – Nem… pedig olyan kár! – Aztán, mintha némi hitelességet kívánna kölcsönözni álláspontjának, még sóhajtva hozzátette: – De legalább barátok maradtunk! Nem is tudom. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen, de nem tudom felfogni, hogyan lehet valakinek fontosabb a házi kedvence, mint a házassága. Hogyan kerekedhet felül az állata iránti hűsége a fogadalmon, amit a mindenható Isten színe előtt kötött a társával? Elvégre állatokról beszélünk! Egy kutyáról meg egy macskáról! Ennek a párnak annyira sekélyes volt az egymás iránti

elkötelezettsége,

ügyefogyottak

voltak,

és hogy

kapcsolatuk

terén

nem

megbirkózni

tudtak

annyira a

macskájukról és a kutyájukról folytatott vita feszültségével és bonyolultságával. Győztek a házi kedvencek! Most komolyan: szerintem ha én ilyen ok miatt válnék, senkinek nem vallanám be. Ez a nő azonban nem is ismert, mégis fesztelenül elém tárta torz logikáját, és lazán feltételezte, hogy mindenki, aki hallja, teljesen észszerűnek fogja tartani. Éppen elég rossz az is, ha férj és feleség azért dobják sutba a fogadalmukat, mert boldogtalanok; de úgy látszik, vannak olyan párok is, akik már akkor eldobják a kapcsolatukat, ha a papagájuk nem boldog.

Fogyasztani, fogyasztani, fogyasztani Fogyasztói társadalmunkban szeretjük azokat a dolgokat, amelyektől jobban nézünk ki, jobban érezzük magunkat, vagy amelyek boldogsággal kecsegtetnek. Az 1940-es évek vége óta a Madison Avenue hirdetőcégei arra törekednek, hogy rávegyék az amerikaiakat: vásároljanak holmikat abban a hitben, hogy az adott termék vagy szolgáltatás jelentősebbé és minőségibbé teszi az életüket. Mi pedig hiszünk nekik. Mielőtt ennyire elterjedt volna a fogyasztói szemlélet, az emberek általában olyankor szereztek be valamit, ha szükségük volt rá. Olyan dolgokat vettek, amelyek hasznosak voltak, tartósak és megbízhatók. Manapság nem igazán azért vesznek meg az emberek valamit, mert szükségük van rá, hanem azért, mert megkívánják. És nem hasznos dolgokat vesznek, hanem olyanokat, amelyek pozitív képet mutatnak a használójukról. Miért? Mert a fogyasztói kultúrában az határozza meg, hogy kik és mik vagyunk, amink van. A termékek válnak az identitás építőanyagává. A fogyasztói szemlélet nagyon mélyen gyökerezik. Ha elszaladok a boltba, hogy vegyek valami egyszerű mosogatószert, megvehetem az olcsó flakont, amelynek a címkéjén annyi áll: „Mosogatószer”. De ahogy rápillantok, unalmasnak, üresnek, jellegtelennek érzem magam. Ezért aztán valami oknál fogva nem elégszem meg ezzel. Fogyasztóként az határozza meg, ki vagyok, amit veszek, és fogalmam sincs, ki vagyok, ha valami

olyat veszek, amin annyi áll: „Mosogatószer”. Ennél többre van szükségem. Aztán megpillantom! Pont az egyszerű Mosogatószer mellett van egy „Hajnal” nevű termék. Nagyot dobban a szívem – ez már beszéd! Ki akarja Mosogatószerrel mosogatni az edényeit, amikor mosogathatja üde, ragyogó napsugárral is? A Hajnallal állítólag nemcsak az edényeket lehet elmosogatni, hanem egyúttal az élet sötétségét is el lehet űzni. Mielőtt

azonban

meghoznám

rendkívüli

jelentőségű

döntésemet, egy pillantást vetek a feladatközpontú, szürke, érzéketlen Mosogatószer mellé a másik oldalra. Ó, jaj, van még egy másik bámulatos terméklehetőség: az „Öröm”! Ejha! Ki gondolta volna, hogy mosogatás közben örömöt is átélhetünk? Mindenkinek jól jönne belőle egy kevés, nem igaz? Az Öröm nyer, nem kérdés. „Na és? Mi van, ha egy kicsit többe kerül? – fontolgatom. – Végtére is megérek annyit, nem?” Egy kicsit úgy érzem, élettelibb vagyok, ahogyan a kezembe veszem az Öröm flakont. Nem tudom, hogyan, de ettől a kis gyönyörűséggel teli edénytől vonzóbbnak és okosabbnak érzem magam, és biztos vagyok abban, hogy a feleségem, Debbie, meg fog dicsérni, amikor hazaérek – végül is, új örömöt hozok az otthonunkba! Biztosan egy pillantást vet majd a flakonra, és boldogan azt mondja: „Öröm? Ó, a dicsőség hullámai árasztják el lelkemet! Csupán mosogatószerért mentél, de te éleslátásodnak köszönhetően

nem

Örömmel tértél vissza!”

egyszerűen

mosogatószerrel,

hanem

Igazság szerint Debbie-re korántsem hat úgy a fogyasztói szemlélet, mint rám. Ő inkább valami ilyesmit mondana: „Miért nem a legolcsóbb, általános mosogatószert vetted? Azzal is ugyanúgy el lehet mosni az edényeket!”

Árucikkházasságok Akár észrevesszük, akár nem, ez a fogyasztói szemlélet hozzákapcsolódik szinte mindenhez, amiben benne vagyunk, a házasságot is beleértve. Ha a házasságot terméknek vagy árucikknek

tekintjük,

megpróbáljuk

elérni,

hogy

valamiféleképpen meghatározzon bennünket. Azt mondjuk: – Elvárom, hogy a házasságtól jobban nézzek ki, jobban érezzem magam, és boldogabb legyek, most rögtön. Ettől a házasság középpontjába én kerülök. A gond az, hogy a házasság nem árucikk, hanem kapcsolat. A kapcsolatok pedig sokszor nehézséggel és áldozathozatallal járnak.

Időnként

a

házasságot

leginkább

kötelezettségnek

érezzük. És ha azt hisszük, hogy a házasságnak csak arról kell szólnia, hogy bennünket boldoggá tegyen, akkor ahányszor több az ellene, mint a mellette szóló érv, az agyunkban megszólal a vészcsengő: „Hajót elhagyni!” A fogyasztói szemlélettel nem lehet átküzdeni magunkat egy bajba jutott házasságon. Ha nem egyértelmű, hogy mi hasznunk van nekünk ebből, már nem is akarunk semmit a házasságtól. A frigy többé nem fontos, ha már nem „adja” az érzést. És úgy érezzük, teljesen jogosan szállunk ki

belőle. Mindenki a mennybe akar jutni, de senki sem akar meghalni Nem szokatlan, hogy valamelyik elkeseredett házastársat hallom felkiáltani: – Úgy érzem, belehalok! – Bizony – mondom ilyenkor –, valószínűleg tényleg így van. Erre a válasz azonban nem az, hogy küzdjünk az énünk halála ellen, hanem az, hogy fogadjuk tárt karokkal. Korábban már beszéltünk róla, hogy Isten meg akar ölni bennünket… Nem a fizikai énünket, hanem az önző énünket. Ahogy említettem, Jézus azt mondta a tanítványainak: „Bizony, bizony, mondom néktek: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.”

[1]

Egy másik alkalommal pedig azt mondta: „Ha valaki

énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.”

[2]

És még azt is: „Mert aki meg akarja

menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja.”[3] Jézus arra tanított, hogy ha nem halunk meg az önző természetünknek, soha nem tudjuk megtapasztalni mindazokat az áldásokat, amelyekkel Isten el akar halmozni bennünket. Micsoda ellentmondás! Mindenki élni akar, Jézus viszont azt tanította, hogy egyedül úgy tudunk igazán élni, ha meghalunk. Hát, ha volt valaha intézmény, amely rendeltetése szerint megölheti az önző énünket, az a házasság! Gyakorlatilag lehetetlen sikeres házasságot elérni, ha nem tanuljuk meg, hogyan hagyjuk meghalni lényünk önző részét.

Manapság pontosan ezt látjuk: sok millió házas ember nem hajlandó meghalni önmagának, és eggyé válni a házastársával. Az eredmény pedig mélységes magány. (Itt hadd tisztázzam még egyszer, hogy arról beszélek: az önzésünknek haljunk meg. Nem amellett emelek szót, hogy haljunk meg érzelmileg vagy fizikailag

az

elhanyagolásnak

vagy

a

bántalmazásnak

köszönhetően.) Bármilyen körülmények között nehéz meghalni az önző természetünknek, de mai fogyasztói kultúránkban még inkább, mert azt kiabálja felénk: „Megérdemled!” „Jutalmazd meg magad!” „Keresd az élvezetet!” És minél önzőbbé válik a világunk, annál magasabb lesz a válási arány. Létfontosságú megértenünk, hogy soha nem lesz sikeres házasságunk, ha továbbra is önmagunkra összpontosítunk. Ha azonban készek vagyunk átadni az önzésünket, meghalni önmagunknak, akkor elkezdhet növekedni az igazi élet a házasságunkban. Sajnos az 1960-as évek óta gyerekek milliói nőttek úgy fel, hogy fogalmuk sincs, hogyan hozzanak áldozatot másokért. Társadalmunk olyan szélsőségesen felmagasztalta a tedd, amit akarsz ideológiát, hogy a legtöbben nem is értik az önzetlenség fogalmát, még kevésbé gyakorolják. A keresztény ember számára a házasságnak egészen más talajon kell nyugodnia, mint a mit nyerek én ebből gondolkodás. Mi nem dobhatjuk ki úgy a nehéz kapcsolatokat, mint valami eldobható pelenkát. A fogyasztói szemlélet, a mohóság szörnyei és az önzés mind hozzájárultak a rossz házasságokhoz. De

ólálkodik

még

egy

ennél

bálványokhoz van köze…

is

sokkal

sötétebb

veszély.

A

19. Bálványok

Végtére is, Isten azt akarja, hogy boldog legyek, nem igaz?

A bálványok mindenütt ott vannak, és most nem az énekesekről beszélek. A régimódi, gonosz bálványokra gondolok. A bálvány olyasvalami, amit Isten fölé emelünk – aminek nagyobb befolyása van az életünkre, mint magának Istennek. Szinte bármiből lehet bálványt csinálni: étel, szórakozás, szex, kényelem, boldogság, akármi. Bálvány minden, ami válasz arra a kérdésre, mi a legfontosabb nekem – ha a válasz nem a mindenható Isten. A bálványimádás pedig beszennyezi a hitünket, a személyes életünket és a házasságunkat egyaránt.

A boldogság bálványa Sok keresztény a boldogságot bálvánnyá tette. Nem azt akarom sugallni, hogy Isten ellenzi, ha boldogok vagyunk. A Szentírás azt mondja: „Boldog nép az, amelynek az Úr az Istene!” [1]

Isten igenis akarja, hogy boldogok legyünk – mint ahogy akarja

azt is, hogy biztonságban éljünk, jóllakjunk, egészségesek legyünk, legyen ruhánk és otthonunk. Bölcs Salamon azt írta: „Ha pedig Isten valakinek gazdagságot és kincseket is adott, és megengedte neki, hogy azt élvezze, kivegye belőle a részét, és örüljön fáradozása eredményének: ez Isten ajándéka.”

[2]

Isten

egyértelműen akarja, hogy az emberek boldogok legyenek. A Biblia itt „ajándékként” beszél erről. Mikor válik tehát a boldogság bálvánnyá? Akkor, ha a

boldogságra való törekvésünket Isten törekvései fölé emeljük. Olyan kultúrában élünk, amely azt mondja: „Mindenekelőtt légy boldog; tedd, amit akarsz; elégítsd ki vágyaidat; saját magadról viselj gondot; a saját utadat járd!” A Biblia azt tanítja, hogy a férj szeresse feleségét. Mi úgy okoskodunk: „Semmi gond – mindaddig, amíg ez nem ütközik a golfjátszmámmal, a horgászkirándulásommal vagy a vadászattal. Mert arra szükségem van. Végtére is, Isten azt akarja, hogy boldog legyek, nem igaz?” Brad Paisley countryénekes írt egy dalt egy nőről, aki ultimátumot adott a férjének. Az első versszak így szól: Hát, szeretem őt De szeretek horgászni is Az egész napot a tónál töltöm Bár semmit sem fogok Ma az ajtóban várt rám Azt mondta, válasszak Ha ma is elmegyek horgászni Ő összecsomagol És délre már itt se lesz. Itt megáll a zene egy pillanatra, majd így folytatódik a dal: Hát, hiányozni fog Amikor hazaérek majd…

Őt a horgászás tette boldoggá. A Biblia azt tanítja, hogy a feleség töltse be férje szexuális igényeit. De mi a helyzet akkor, ha a feleség nem elégedett a férjével? Érvelhet így: „Isten csak nem kérne tőlem ilyet, nem igaz? Biztosan azt akarja, hogy boldog legyek. Ez a legfontosabb, ugye?” Tovább is van, mondjam még? A lényeg az, hogy készségesen tesszük a „jót” egy bizonyos pontig.

Tiszteljük

Istent,

de

csak

egy

bizonyos

pontig.

Engedelmeskedünk Jézusnak, de csak egy bizonyos pontig. És mi ez a pont? A személyes boldogságunk. Nincs még egy terület, amely ennyire drámai módon mutatná be ezt a problémát, mint az,

ahogyan

a

keresztények

az

esküvői

fogadalomhoz

viszonyulnak. Tudom, hogy ez sokak számára keménynek fog tűnni, de az igazság az, hogy az esküvői fogadalmat igazából nem is szokták már fogadalomnak tekinteni. A fogadalom egy ünnepélyes ígéret, amely egész életünkön át kötelez. Sajnos az esküvői fogadalmat szép szavakká szelídítettük, melyek egy csoda szép ceremónia alkalmával hangzanak el inkább a látszat, mintsem a tartalom kedvéért. Sok ember számára egyáltalán semmit nem jelentenek. A szép szavakat könnyű kidobni az ablakon, amikor az élet már nem olyan szép. „Jóban-rosszban” – mondja ki a fogadalom. De az emberek nem gondolják komolyan. Ezt onnan tudom, hogy sokan jönnek oda hozzám azzal: azért válnak el, mert annyira elviselhetetlen lett a helyzet – sokkal rosszabb, mint valaha gondolták volna. Ilyenkor rájuk nézek, és megkérdezem:

– Amikor kimondta, hogy „jóban-rosszban”, akkor pontosan mit értett a rossz alatt? – Ja… – mondják elnyújtva, és próbálnak elsiklani a kérdésem mögött rejtőző célzás fölött. – Akkor még nem tudtam, hogy ilyen lesz! Nem tudtam, hogy ennyire boldogtalan leszek mellette! Lehet, hogy nekünk, lelkészeknek, fel kellene ajánlanunk egy másik változatot a hagyományos fogadalom mellett. Valami ilyesmit: „Feleségül veszlek/feleségül megyek hozzád, és veled élek, amíg boldoggá teszel, mert amint boldogtalan leszek melletted, fenntartom a jogot, hogy megszegjem ezt a fogadalmat, amelyre most a mindenható Isten színe előtt megesküszöm, mivel a boldogság bálványa előrébb való, mint a világmindenség Istene.” Nem gonoszkodni akarok, de azért nem furcsa? Mi, akik Krisztus követőinek valljuk magunkat, akik hisszük, hogy szeretetteljes, megbocsátó embereknek kell lennünk, akár szenvedések árán is, amikor a házastársunkról van szó, azt mondjuk: „Ja, ezek a dolgok a házasságomra nem vonatkoznak! Isten tudja, milyen gazember a férjem. Sosem kényszerítene arra, hogy bocsássak meg neki. Tudja, milyen boldogtalan voltam mellette?” Sok keresztény szemében a házassághoz kapcsolódik egy „mentességet biztosító kártya”. Mintha úgy gondolnák, hogy a kereszténység radikális, nehéz részei (a szeretet, a szolgálat, a megbocsátás, az áldozathozatal) csak a házasságunkon kívül levő emberek tekintetében vonatkoznak ránk. Az, hogy szeressünk, szenvedjünk, fordítsuk oda a másik arcunkat is és bocsássunk

meg, mind csodálatos keresztény elgondolások, de nehogy már ezeket a saját házasságunkban is tennünk kelljen! Az túl sok munka lenne. Nem igaz? Elvégre nem a házasság lenne az a hely, ahol Isten garantálja a boldogságot – ha megtaláltuk az igazit? „Még hogy ott maradjak egy boldogtalan házasságban?!” – tiltakozunk. Sokan próbálták már megmagyarázni nekem, miért hagyják ott a férjüket vagy feleségüket, és így vagy úgy igazolni igyekeztek arra alapozva, hogy Isten nem akarhatja, hogy szenvedjenek. – Ugyan már! – mondták nekem hitetlenkedve. – Most komolyan azt mondja, hogy Isten azt kérné valakitől, tartson ki egy olyan házasságban, ahol boldogtalan? Biztosan mondhatom, hogy a legtöbben teljesen idegennek találják azt az elgondolást, hogy benne maradjanak egy boldogtalan házasságban, és nem is fogadják el egykönnyen. (Ennyi erővel akár szuahéliül is beszélhetnénk olyanokhoz, akik nem értik.) De mi van akkor, ha a hitet arra szánta Isten, hogy bátorsággal töltsön el bennünket, hogy azt tudjuk választani, ami helyes, akkor is, ha boldogtalanná tesz? Akkor is, ha szenvedéssel jár? Akkor is, ha azt jelenti, hogy elveszítjük mindenünket, akár az életünket is? Hú, ez annyira jézusian hangzik! – Akkor azt mondja, egyszerűen fogadjuk el, hogy boldogtalan a házasságunk, és kész? Egyáltalán nem! Sőt, egész életemet arra szenteltem, hogy megmutassam a házaspároknak, miként lehetnek boldogok

együtt, hogyan érhetik el, hogy működjön a házasságuk, és hogy nem kell betöltetlenül maradniuk a szükségeiknek. Hiszek abban, hogy mindenkinek lehet boldog, sikeres házassága. De nem lehet elérni a boldog házasságot, ha készek vagyunk eldobni a boldogtalant. A boldogság hajnala csak akkor virrad fel, ha készek vagyunk feláldozni személyes boldogságunkat azért, hogy azt tegyük, ami helyes. Én sem vagyok mindig boldog. Amikor rosszra fordulnak a dolgok körülöttem, nem vagyok boldog. Amikor nem történik meg,

amire

számítottam,

nem

boldogságot

érzek.

De

megtanultam egy titkot. Amikor azt teszem, ami helyes (még ha körülöttem nem is az történik), a végén megváltoznak a dolgok. És rájöttem, hogy Isten ott van a boldogtalan helyzetek kellős közepén is. Jézus azt mondta: „A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.”

[3]

Bizakodhatunk, sőt örömöt

lelhetünk az életben akkor is, amikor úgy tűnik, hogy rajtunk és Jézuson kívül senki más nem érez így. Az igazság az, hogy ő szeret minket és törődik velünk, akármi zajlik is körülöttünk. A hit ezt ünnepli. Évekkel ezelőtt olyan leveleket találtak régészek, amelyeket mártírok írtak az egyház kialakulásának első három évszázada során. Az egyik mártír ezt vetette papírra: A sötét veremben vidámságra leltem; a keserűség és halál helyén nyugalmat találtam. Míg mások sírnak, én nevetek; ahol mások félnek, én erőre lelek. Ki hinné el, hogy e

nyomorúságos állapotban nagy gyönyörűségem van; hogy egy magányos sarokban dicsőséges társaságot élvezhetek, és a legnehezebb láncok között tökéletes nyugalmat? Jézus mindezeket megadta nekem. Ő velem van, megvigasztal, és betölt örömmel. Elűzi tőlem a keserűséget; erővel és vigasszal tölti meg szívem.[4] Ugyanezt az örömöt a zűrös házasságban is meg lehet tapasztalni. A Biblia valójában ezt is megígéri: „…az Úr előtt való öröm erőt ad nektek!”

[5]

Nem tapasztalhatjuk meg azonban az

örömöt, ha a boldogság bálványának szolgálunk.

A könnyű sikerek bálványa A boldogságon kívül a könnyű sikerek bálványát is imádni szoktuk.

A

nemes

célkitűzések

eléréséhez

nincsenek

gyorsbillentyűk, és ez különösen igaz a kapcsolatokra. Egy olyan kapcsolat, mint a házasság, rengeteg bátorságot és hatalmas adag elkötelezettséget

követel.

Ennek

nem

lenne

szabad

meglepetésként érnie bennünket, hiszen tudjuk: semmi igazán értékes nem lesz a miénk úgy, ha nem teszünk érte. A fizikai erőnlét megőrzése, a mesterdiploma, a szakácstudomány – mind kemény munkába kerül. Sokszor

óriási

kihívásokat

kell

leküzdeni,

amikor

megpróbálunk két életet egybegyömöszölni. Csak próbáljunk meg két személyt beletuszkolni egy farmernadrágba! Az egész

„lesznek ketten eggyé” dolog nyomással jár, terheléssel, némi adok-kapokkal. A házasság erről szól, és még ennél is többről. Nem nyúlszívűeknek való feladat – mersz kell hozzá, kitartás és hit! Szerte a világon egyre kevésbé jellemző az emberekre, hogy az életüket a bátorság vagy az elkötelezettség irányítja; sokan hagyják, hogy az érzéseik vezéreljék őket, és általában véve csak a kényelem és a könnyebbség iránt kötelezik el magukat. Amikor keményre fordul a helyzet, sokan nem mennek tovább. Egy olyan összetett kapcsolatban azonban, mint a házasság, mindig gondokat okoz, ha az érzéseink irányítanak. Hogy miért? Azért, mert annyira szeszélyesek és ingatagok. Természetes dolog,

hogy

házastársunkkal

időről

időre

változnak

kapcsolatban.

Ha

az

érzéseink

ingatag

a

érzéseink

kormányozzák az életünket, kemény utazás vár ránk! A Hershey’s édességgyár a Mounds (kókuszos) és az Almond Joy (kókuszos-mandulás) csokoládék híres reklámjának szlogenjével jól megragadta a lényeget: „Néha kívánjuk a mandulát, néha nem.” Az érzések pontosan így működnek. Néha van kedvünk kedvesnek lenni, néha nem; néha van kedvünk megbocsátani, néha nem; néha szerelmesnek érezzük magunkat, néha nem. Ha az elveket sutba hajítjuk, mert hidegek és minden romantikát nélkülöznek, és nem hagyjuk, hogy az érzéseken kívül bármi más motiváljon a házassági elköteleződésünk megtartására, azzal tulajdonképpen kinyilvánítjuk, mit akarunk: az élet legyen pihepuha, kényelmes és könnyű. Szeretjük, ami könnyű; sőt imádjuk!

Elvégre azért kötünk házasságot, hogy az élet gazdagabb, jobb és könnyebb legyen – vagy nem? Nem! Az igazság az, hogy általában már a nászút második reggelén fejbe kólint bennünket a valóság: a bosszúságok és kellemetlenségek. Ha megszoktuk, hogy az érzéseinkre alapozzunk, ne a vállalásainkra, elkezdünk olyan sötét gondolatokat dédelgetni, mint például: Lehet, hogy hiba volt! Ezeket a gondolatokat a házasság elején általában sikerül elnyomni, de a kapcsolatunk „szőnyege” alatt felgyűlnek. Ha nem takarítunk ki, majdnem biztos, hogy később meg fogunk botlani, és nagyot esünk.

A bálványok csalódást okoznak Minden kapcsolat kezdetén magasan lobog a remény és a vágy lángja, így a kapcsolat szinte robotpilóta-üzemmódban működik. Idővel azonban, amikor felbukkan a csalódottság, halványulni kezd a remény és a vágy. Egy olyan szoros, bensőséges kapcsolatban, mint a házasság, tucatnyi módon okozhatunk egymásnak csalódást. Az „azt hittem, másmilyen lesz” általános érzésétől kezdve a neveltetés, értékrend, pénzzel kapcsolatos szokások, személyiség, motiváció, munkamorál és szexuális vágy terén megmutatkozó tényleges különbségekig

minden

adott

a

házassági

háborúk

kirobbanásához. Néha előfordul, hogy azért hat valakinek a fellépése támadólag, mert a múltban megtapasztalt sebek alapján reagál a fájdalomra, és csak az újabb sérüléstől próbálja

megvédeni magát. A megsebzett állatok sem viselkednek kiszámíthatóan, ha közeledni próbálunk feléjük; ugyanez igaz az érzelmileg megsebzett emberekre is. Amikor Jim és Laurie felkerestek, döbbenten hallottam, hogy fel akarják adni. A külső szemlélő remek párnak mondta volna őket. Élvezet volt a közelükben lenni. Aktívan tevékenykedtek a gyülekezetben. Titokban azonban háborúztak egymással. Ez nagyrészt annak volt betudható, ahogyan felnőttek. Jim olyan családban nőtt fel, ahol mindkét szülő csendes volt, és szinte soha nem emelték fel a hangjukat. Jiméknél ha valaki hangosabban szólt, az azt jelentette, hogy iszonyatosan dühös. Laurie viszont egy nagycsaládban nőtt fel, ahol ahhoz is kiabálni kellett, hogy megkapja az ételt az asztal túlsó végéről. Náluk csak akkor volt csend a családban, ha nagyon, nagyon dühösek voltak. Miután Jim és Laurie összeházasodtak, ahányszor valamit meg kellett beszélniük, Laurie természetes módon felemelte a hangját. Jim erre azt gondolta: „Ajaj! Jobb, ha egy szót sem szólok, mert indulatba jött!” Jim csendben kisétált a szobából, abban a hitben, hogy ezzel segít a helyzeten, Laurie meg közben azt gondolta: „Miért nem beszél hozzám? Miért ilyen dühös? Biztosan gyűlöl!” Teljesen félreértették egymást. Hála Istennek, volt annyi eszük, hogy eljöttek hozzám, és beszéltek velem erről! Sok házaspár egyáltalán senkinek nem beszél a harcairól. Ahelyett, hogy igyekeznének egymást megérteni, vagy megtanulnák kezelni a különbségeiket, elhiszik azt a hazugságot, hogy a különbségek azt jelzik: ők nem illenek

egymáshoz. Érdemes

újra

átgondolnunk,

hogyan

reagálunk

a

különbségekre. Tanuljuk meg értékelni, milyen különleges módon különbözik tőlünk a társunk – bár kétségtelen, ezt időnként elég nehéz megtenni!

20. A válás mítosza

Sokan azt hiszik, hogy a házasság olyan, mint a sprint: aki a startnál hibázik, esélye sincs megnyerni a versenyt.

A házasság kezdeti küzdelmeiben nagy öröm rejlik. Amikor azok,

akik

„átvészelték”,

a

házasságuk

első

időszakáról

beszélnek, beismerik, hogy keserédes volt, de a végén az édes került túlsúlyba a keserűvel szemben. Ezzel a kutatók is egyetértenek. Nemrég neves családszakértők egy csapata végzett tanulmányt Linda Waite, a Chicagói Egyetem szociológusa vezetésével, és arra jutottak, hogy „a boldogtalan házaspárok közül akik mégsem váltak el, öt évvel később kétharmaduk azt nyilatkozta, hogy boldogok. Sőt a legboldogtalanabb házasságok számoltak

be

a

legdrámaibb

fordulatról:

akik

nagyon

boldogtalannak mondták a házasságukat, mégis elkerülték a válást, azok közül tízből majdnem nyolcan boldog házasságban éltek öt évvel később.”[1] A tanulmány a továbbiakban kifejtette, hogy Amerikában van egyfajta

tévhit

a

válásokkal

kapcsolatban.

Az

emberek

feltételezik, hogy vagy benne maradnak a rossz házasságukban, és továbbra is nyomorultul fogják érezni magukat, vagy elválnak, és boldogabbak lesznek. Ám a társadalomtudományi adatok ellentmondanak ennek. Az általános vélekedéssel ellentétben nincs bizonyíték arra, hogy a boldogtalan házasságban élők, akik elváltak, boldogabbak lettek, mint a boldogtalan házasságban élők, akik megmaradtak a házasságukban! A válás egyáltalán nem csökkenti a depresszió tüneteit, nem növeli az önbecsülést, sem az alkalmasság érzését, és általánosságban véve nem javít a pszichés

jóllét

tizenkét

mutatóján.

Azok

a

boldogtalan

házastársak, akik elváltak és újraházasodtak, általában semmivel sem

voltak

boldogabbak,

mint

a

házasságban

maradó

boldogtalanok. Sőt, a bizonyítékok inkább arra mutatnak, hogy a boldogtalan emberek boldogtalanok, és kész – akár házasságban élnek, akár nem. Dr. Waite ezt a következtetést vonta le: „Nem csak a gyerekek kedvéért

érdemes

megmaradni

a

házasságban…

ezek

az

eredmények azt sugallják, hogy a válás előnyeit jócskán eltúlozták.” Úgy tűnhet, hogy előnyre teszünk szert, ha kiiktatjuk a rossz házasság okozta feszültséget, a válás azonban több feszültséget okoz, mint amire az emberek számítanak: elfajuló viták a felek között; a gyerekek reakciói; a szülői felügyelettel, gyermektartással és a kommunikációval kapcsolatos esetleges csalódások; anyagi vagy egészségügyi gondok egyik vagy mindkét szülő esetében; ezenfelül a vadonatúj kapcsolat vagy házasság, amely szintén nem tesz boldoggá. Ha arra számítunk, hogy a házasság az elragadtatott boldogság állapota, akkor szörnyű csalódás ér bennünket. Nem arról van szó, hogy nincs benne boldogság, mert van; csakhogy a boldogság csupán az erőfeszítés után következik. A házasságban megtapasztalt boldogság a házasságban megtett erőfeszítések eredménye – a sok-sok kemény munkáé, amikor addig hajtunk, míg már fáj, sőt sebesre horzsol. A házasság nem attól boldog, hogy férj és feleség olyan remekül kijönnek egymással, hanem attól, hogy makacsul átküzdik magukat azokon a dolgokon, amelyekben nem jönnek ki egymással. Rengeteg ilyen van, amikor közös életet kezdünk egy másik személlyel: pénzügyi

gondok,

munkahelyváltások,

veszteség

és

az

azzal

járó

depresszió, gyerekekkel kapcsolatos problémák és időnként akár hűtlenség is. Ezek a dolgok tönkretesznek. De nem feltétlenül. Tudom, hogy ma több millió boldogtalan házasságban élő ember van a világon. Talán ön is közéjük tartozik. De a boldogtalan házasságok azért boldogtalanok, mert a legtöbben figyelmen kívül hagyják (vagy egyáltalán nem is fogják fel), milyen hibákat követnek el a kapcsolataikban. Van remény a zűrös házasságok számára – még akkor is, ha már összetört a szívünk, és tanácstalanok vagyunk. De van összefüggés aközött, amit beleteszünk a házasságunkba, és amit kiveszünk belőle. Az

egyszerű

javaslatra,

hogy

az

érintettek

a

saját

viselkedésükön változtassanak a jobb eredmény érdekében, sokszor üres pillantás a válasz. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy a házasságuknak jónak kellene lennie, ha semmi másért nem, hát azért, mert a házasságnak elvileg jónak kellene lennie. Vagy mert imádkoztak ezért. Úgy vélik, a házasságuknak jónak kellene lennie, mert… hát, csak mert! Egy ügyvéd barátom mesélte egyszer: – Első házasságomban elértem egy szörnyű holtpontra. Úgy éreztem, nekem van igazam, nem a feleségemnek, ezért aztán kiszálltam.

A

második

házasságomban

észrevettem,

hogy

ugyanazok a dolgok kezdenek előjönni, amelyek az első házasságomat tönkretették. Először azt gondoltam, megint rossz társat választottam, de aztán úgy döntöttem, nem házastársat váltok, hanem inkább a házasságomon változtatok. Mindent megfordítottam. Szeretem a második feleségemet, de most már

azzal is tisztában vagyok, hogy szerethettem volna az első feleségemet is, és nem kellett volna átélnem a válás poklát és az életen át tartó feszélyezettséget, amelyet az teremt – különösen a gyerekekkel kapcsolatban. A házasságnak nem lenne szabad fájnia. Az egészet eleve Isten találta ki. A Teremtés könyve így beszél erről: „…a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.” [2] Első ránézésre ez veszteségnek tűnik: a kettő most már egy. Talán ez késztet habozásra sok férfit a házassággal kapcsolatban. Végtére is, logikusan, a számok szemszögéből nézve, ha a kettőből egy lesz, az általában azt jelenti, hogy az egyik megszűnik; és ez nincs messze az igazságtól. A kettőnek meg kell halnia saját önzése számára, hogy erősebb egy lehessen belőle, és ez rémisztő kilátás. A házasságban azonban ott rejlik a csodálatos lehetőség, hogy az egy valójában nagyobb lesz, mint részeinek az összege. A házasságot Isten arra szánta, hogy az emberi tapasztalatot gazdagabbá tegye. Ez

tehát

azt

jelenti,

hogy

a

házasság

ingyenjegy

a

boldogságra? Dehogyis! Kivétel nélkül mindig azt kapjuk tőle, amit beletettünk. A legtöbb egyedülállónak sejtelme sincs arról, mi kell ahhoz, hogy egy házasság működjön. Hajlamosak feltételezni,

hogy

megtaláljuk

az

a

házasság

„igazit”,

egyszerűen

vagy

kivárjuk

„működik”, a

ha

„megfelelő

körülményeket”. Súlyosan alábecsülik, mekkora árat kell fizetni azért, hogy független, énközpontú egyénből kölcsönös függésben élő, önzetlen házas személlyé váljanak. A

házasság

nem

késztermék,

hanem

folyamat.

Nem

valamiféle előre elkészített ajándékcsomag, amelyet csak ki kell bontanunk, miután kimondtuk az „igent”. Meglepetésekkel és ellentmondásokkal teli utazás, amely csalódáshoz és fájdalomhoz vezethet – ugyanakkor csodához és beteljesedéshez is. A házasság tényleg lehet csodálatos. De ezernyi „sajnálom” kell hozzá, száz meg száz nehéz beszélgetés, többtucatnyi álmatlan éjszaka és kimerítő nappal, és a készség, hogy meghaljunk az önzésnek – számtalanszor.

Rengeteg

imát

kell

elmondani,

tömérdek

bölcsességet bevetni, és annyi türelmet, kitartást és merészséget felhalmozni, amennyit csak a hitünk elbír. Lehet, hogy kiábrándultunk a házasságunkból, de ne dobjuk el túlságosan hamar, amink van, az összeférhetetlenség miatt! A házasságban is sokszor az ellentétek vonzzák egymást. Elég sűrűn előfordul, hogy gyülekezetem egyik szerelemittas tagja odajön hozzám, és valami ilyesmit mond: – Jaj, abban a srácban tényleg van valami különleges! Én erre általában azt felelem: – Igen, az, hogy ő pontosan az ellentéted! Általában ahhoz a személyhez szoktunk vonzódni, aki másképp gondolkodik, mint mi; aki másképp szeret és fogadja a szeretetet; akinek más erősségei, gyengeségei és adottságai vannak, mint nekünk; aki talán inkább logikus, míg mi érzelmi beállítottságúak vagyunk; és így tovább. Ennek az előnye az, hogy az ellentétek megteremtik az egyensúly remek lehetőségét. Az egyik fél talán egy picit túl rideg és kimért; míg a másik lezserebb, befogadóbb típus. Ez jó alapot ad egyfajta egyensúly létrejöttére.

Ahhoz azonban, hogy értékeljük a különbözőségeinket, és elérjük, hogy ezek összhangba kerüljenek egymással (ahelyett, hogy engednénk a sürgető érzésnek, hogy öljük meg egymást), komoly erőfeszítésre van szükség, és arra, hogy készek legyünk engedni vagy kompromisszumot kötni. A jó házasság receptjének titkos összetevője nem annyira az, hogy rátaláljunk a leginkább hozzánk illő párra, hanem annak felfedezése, miként kezelhetjük és dolgozhatjuk fel azt, amiben nem illünk össze. Nem muszáj mindent egyformán látnunk, de fontos, hogy egy célra nézzünk: a szeretetteljes,

kölcsönös

boldogságot

nyújtó

házastársi

kapcsolatra. Ha megtanulunk engedni a másiknak, vagy félretesszük az énünket

és

az

önzésünket,

hogy

a

másikra

figyeljünk,

személyiségünk fejlődni fog. A jó és egyben rossz hír az, hogy a házasság szünet nélkül ontja a lehetőségeket arra, hogy megtanuljunk alkalmazkodni. Mindennek tetejébe szembe kell néznünk a mindennapi élet elkerülhetetlen stresszhelyzeteivel (a szennyeskosár helyett a földre dobott alsónemű, mosatlan edény a mosogatóban, rossz irányba tekeredő vécépapírguriga, túl alacsonyra vagy túl magasra állított termosztát, hajszálak a mosdókagylóban). Talán úgy tűnik, hogy ezeknek az apróságoknak nincs komoly következményük, de valójában nagyon feszültté tehetik a kapcsolatot.

És

mindkét

fél

részéről

megkövetelik

az

alkalmazkodást és a kompromisszumot. Ott rejlik bennük mind a nagyszerűség, mind a világháború lehetősége. Ott vár az arannyal teli fazék a szivárvány végén, ha merjük

átküzdeni magunkat a különbözőségeinken és a velük járó konfliktusokon, hogy megérkezzünk arra a helyre, ahol a bensőségesség lakik – ahol ismerünk és ahol ismernek, ahol lehetünk nyíltak és meztelenek, és mégsem kell szégyenkeznünk. Ezt a helyet hívjuk házasságnak. Én hiszem, hogy a boldog házasság

lehetősége

nyitva

áll

mindenki

előtt,

aki

kész

megküzdeni érte. A küzdelem pedig nem szabadon választható. Vagy harcolunk azért, hogy működjön a házasságunk, vagy csak egymással harcolunk. Van egy remek hírem azok számára, akik Krisztus követői: ő megígérte, hogy bekapcsolódik a mi erőfeszítéseinkbe, és „egybeszerkeszt” minket.

[3]

Milyen szép! De ha nem is vagyunk

hívő emberek, akkor is érdemes kiállni a házasságunkért.

A válás reklámja Sok súlyos válságban levő pár számára a válás látszatra békét ígér a belharc helyett, új kezdetet, egy új szerelem reménységét és egyfajta „újraindító gombot” az élethez. Sokan magukévá teszik azt az elgondolást, hogy ha véget vetnek egy házasságnak, az megfelelő mód a kapcsolati problémák megoldására. Egyébként is – érvelünk –, végső soron mindenkinek jobb lesz így, a gyerekek is átvészelik; a gyerekek szívósak. És nem kell messzire mennünk, hogy olyanokat találjunk, akik a pártunkat fogják. Akik szeretnek, elfogultan engedik, hogy a vállukon sírjuk ki magunkat; azt akarják, hogy érezzük a szeretetüket és

támogatásukat. De ne hallgassunk fenntartások nélkül a saját rajongói

klubunk

tagjaira!

Nem

tárgyilagosak;

bennünket

akarnak védelmezni és megmenteni. Ők mindig a válásra fognak biztatni,

ha

úgy

vélik,

hogy

érzelmileg

szenvedünk

a

házasságunkban. A válás azonban jócskán túl van reklámozva. A legtöbben nem ismerik fel, milyen hosszan ható fájdalmat idéz elő. Az elterjedt nézettel ellentétben a statisztikák azt mutatják, hogy a válás után nincsenek jól a gyerekek. A „leszivárgó hatás” olyan érzelmi traumát okoz náluk, amely egész életükben megmarad. Az elvált emberek ezenfelül kevésbé egészségesek és boldogok, és nagyobb mértékben áll fenn náluk a szerhasználat kockázata. A depresszió háromszor olyan gyakori az elvált, mint a házas nők körében.

És

a

válás

drasztikus

mértékben

csökkenti

az

életszínvonalat. Valójában, ha hihetünk a statisztikáknak, a legbiztosabb módja annak, hogy mi, gyermekeink és unokáink is a szegénységi küszöb közelében vagy az alatt éljünk egész életünkben, egyszerűen az, hogy elválunk.[4] A vallásos indokoktól függetlenül küzdenünk kellene a házasságunkért, mert a válás egész egyszerűen szívás. És végső soron nem szünteti meg azokat a kapcsolati zavarokat, amelyek a házasságban felszínre kerültek. A házassági gondok kapcsolati gondok,

abból

fakadnak,

ahogyan

két

ember

viszonyul

egymáshoz. Ott lehet hagyni egy zűrös házasságot, de azt, ahogyan viszonyulunk másokhoz, visszük tovább magunkkal. Itt nem érvényes a „szégyen a futás, de hasznos” mondás. És mi a helyzet a fájdalommal, amelyet akkor érzünk, amikor

volt házastársunkkal akad valami dolgunk? Lehet, hogy azt hittük: szabadok leszünk, amikor a párunk már csak „ex” lesz az életünkben, de minden ünnepen, születésnapon és minden különleges alkalomkor újra át kell élnünk azt a fájdalmat és kínos feszengést, amelyet az exünkkel való szembenézés jelent. A házastárs nem tűnik el a válással. Michele Weiner Davis író és tanácsadó idéz az egyik ügyfele leveléből: „Huszonhárom éve váltam el. Azzal tisztában voltam, hogy az exemmel hetente érintkezni fogok a gyerekek miatt, de azt hiszem, azt gondoltam, hogy ha a gyerekeim felnőnek, ő egyszerűen majd eltűnik az életemből. A felnőtt lányom a jövő hétre várja a kisbabáját, és most először döbbentem rá, hogy az exem és én együtt leszünk »a nagyszülők«. Mit képzeltem? A házastárs nem tűnik el.”[5]

A jó, a rossz és a csúf Akár jó a házasságunk, akár rossz, vagy csak egyszerűen csúf, mindig van remény arra, hogy nagyszerűvé váljon. Csakhogy a nagyszerűt nem adják könnyen. A remek házassághoz bátorság kell. Amikor bátorságról beszélünk, általában azok a rendőrök és tűzoltók jutnak eszünkbe, akik berohantak a lángoló ikertornyokba, vagy az az ember, aki beugrik a jeges tóba, hogy kimentse a barátját, vagy a frontvonalon harcoló katona. A legtöbbünknek eszébe sem jut a bátorság a hétköznapi dolgokkal, például a házasságunkkal vagy

a gyerekneveléssel kapcsolatban. Pedig hatalmas bátorság kell a meghittség kiépítéséhez, ami a házasság oxigénje. Hatalmas adag bátorság kell ahhoz, hogy valaki kimondja: „Ez a házasság bajban van, és tennünk kell valamit érte!” Sokkal könnyebb a szőnyeg alá söpörni a bajokat, belevetni magunkat a hétköznapok forgatagába, és reménykedni abban, hogy majd megoldódnak a gondok maguktól. Mindig könnyebb futni a problémák elől, mint megoldani őket. De a bátorság az, amikor készek vagyunk felvenni a kesztyűt, és azt mondjuk: „Harcoljunk ezért a házasságért!” Bátorságot igényel lehántani az összes réteget, amelyet cipelünk

magunkkal,

mechanizmusokon

át

az

álarcoktól

a

bajokat

kezdve

elfedő

a

védekező

bűvésztrükkökig,

amelyeket az évek során már tökélyre fejlesztettünk. Kurázsi kell ahhoz, hogy szembenézzünk magunkkal, és azt mondjuk a társunknak: „Ilyen vagyok. Tudom, hogy nincs igazam, és nem vagyok büszke rá.” A remek házassághoz fegyelmezettség kell. Ha megnézzük a sikeres embereket, egy közös vonást biztosan találunk bennük: az önfegyelmet. A kudarcot többnyire az okozza, ha hagyjuk kisiklani a dolgokat a kezeink közül. Ha hiányzik a fegyelem. A járatlan út című könyvében Scott Peck így ír: „A kielégülés késleltetése nem más, mint a fájdalomnak és az örömnek olyan beosztása, mely lehetővé teszi, hogy előbb túlessünk a fájdalmon, hogy azután felhőtlenül élvezhessük az örömöket.” [6] A fegyelem tulajdonképpen

elkötelezettség,

takarítsuk el az útból.

hogy

először

a

fájdalmat

Amikor Deb és én összeházasodtunk (még tizenévesek voltunk), úgy döntöttünk, hogy első pillanattól kezdve átküzdjük magunkat a nehéz dolgokon. Meg kellett tanulnunk, hogyan harcoljunk tisztességesen; mikor nyissuk ki a szánkat, és mikor ne; hogyan bocsássunk meg; hogyan kezeljük a pénzt (azt a keveset, ami volt); hogyan szeressük a másikat olyan nyelven, hogy megértse, és így tovább. Voltak hosszúra nyúlt éjszakák, melyek során átverekedtük magunkat a félelmeken, gúnyos megjegyzéseken és igazságtalan megítéléseken. A hosszú távú hatás azonban csodálatos volt! Az évek során sok, mélységes válságot megélő házaspárral ültem

már

szemközt.

Amikor

felmerültek

gondok

a

házasságukban, inkább figyelmen kívül hagyták őket, elsiklottak fölöttük, nem voltak hajlandók leszámolni velük. Ahelyett, hogy elkötelezték volna magukat arra, hogy az elején átküzdik magukat a fájdalmon, semmibe vették. Egy bensőséges kapcsolat vonatkozásában azonban nem működik az, hogy semmibe vesszük

a

problémákat.

A

végén

az

elviselhetetlenségig

fokozódnak. Hadd adjak egy gyakorlati tanácsot: Ne feküdjünk le haraggal! Pál apostol írta: „a nap ne menjen le a ti haragotokkal”.

[7]

Döntsük el előre (ez az önfegyelem titka), hogy ahányszor vitába keveredünk, legalább a vitához kapcsolódó negatív érzelmeket összezúzzuk! Méghozzá lefekvés előtt (ez jó néhány hosszú éjszakát eredményez majd!). Lehet, hogy a problémát nem sikerül megoldani, de legalább a nézeteltérés okozta fájdalmon túlléphetünk.

A remek házassághoz kitartás kell. A kitartás nem hajlandó kiszállni – megy tovább akkor is, amikor mindenki más szerint itt a végállomás. Olyan kultúrában élünk, ahol megszoktuk, hogy azonnal megkapjuk a dolgokat. Szeretjük a gyorsételeket, az azonnali sikert, a villámdiétákat, és egy százméteres sprinttel szeretnénk eljutni a házassági boldogság célpontjához. Ha nem kapjuk meg azt, amit szeretnénk, észszerű időn belül – mondjuk egy vagy két nap alatt, azt hisszük, hogy valami baj van. Akik ma ötvenen

felül

vannak,

azokat

nevezték

el

valamikor

„mostnemzedéknek”. Arról váltunk ismertté, hogy könnyen feladtunk dolgokat, mielőtt megízlelhettük volna a velük járó jutalmat – munkahelyeket, tanulmányokat, kapcsolatokat adtunk fel, szinte mindent, ami kicsit is bonyolult. Hogy miért? Mert nem lehetett azonnal megszerezni. Sajnos az utánunk következő nemzedékeknek sem kisebbek az elvárásaik.

A házasság maratoni futás A sprint és a maratoni futás két teljesen különböző versenyszám. A sprint egyik legfontosabb eleme a start. A futók órákon át gyakorolják, hogyan kuporodjanak le a rajtkőhöz, és pattanjanak fel abban a nanoszekundumban, hogy eldördül a startpisztoly. Hogy miért? Mert aki a startnál hibázik, annak esélye sincs megnyerni a versenyt. A maratoni futás esetében azonban nem igazán van jelentősége a startnak. A legtöbb futó csak lazán álldogálva várja

az indítólövést. Az igazság az, hogy eleshetünk, hárman átléphetnek

rajtunk,

aztán

felkelhetünk,

és

még

mindig

megnyerhetjük a versenyt. Nem annyira az elindulás számít, hanem a kitartás. Ma nagyon sokan azt hiszik, hogy a házasság olyan, mint a sprint, az elindulás számít igazán. Újra meg újra elámulok, milyen sok küszködő pár mutat az indulásra a küszködésük okaként. „Túl fiatalok voltunk.” „Nem régóta ismertük még egymást.” „Nem volt elég pénzünk.” Meggyőződésük, hogy a gyatra start a bajaik okozója, pedig tévednek. A házasság nem sprint, hanem maratoni futás. Nem a start vezet kudarcba fulladt házassághoz, hanem az, ha nem vagyunk készek kitartóan végigfutni a versenyt. A maratoni futást nem lehet gyorsan letudni. Be kell osztani az erőnket. A kitartás ad erőt a párnak hosszú távon. Ez tesz képessé arra, hogy tízezredszer is átküzdjük magunkat a jó öreg, ismerős

konfliktuszónákon

anélkül,

hogy

feladnánk,

csak

kocogunk és kocogunk tovább… A Szentírás arra biztat: „Közben le ne vegyük szemünket Jézusról, aki hitünk elkezdője és befejezője. Ő elszenvedte a kereszten a halált. De mivel arra az örömre gondolt, ami rá várt, nem törődött a szégyennel, amit a kereszten való kivégzés jelentett.” tartós a házasság is.

[8]

Ez a kitartás. Ettől lesz

21. Az újraindító gomb

Isten a legnagyobb hibánkból is képes valami olyan csodálatosat kihozni, hogy mindenki értetlenül áll előtte.

Régen rajongtam a videójátékokért. Nagyon szerettem a képernyő előtt ülve más bolygókról származó űrlényekkel felvenni a harcot, átélni a második világháborút vagy a futballpályán küzdeni. A fiam, Phillip, aki még alig pár éves volt, odajött,

leült

mellém,

és

nézte,

ahogy

viaskodom

a

botkormánnyal, eszeveszetten nyomkodom a gombokat, és hol nevetve,

hol

üvöltve

meredek

a

képernyőre.

A

végén

megkérdezte: – Apa, én is játszhatok? – Hát persze! – mondtam, és adtam neki egy irányítót, ami nem volt bedugva. Először nem jött rá, hogy az ő botkormánya nem csatlakozik, és roppant élvezte, hogy részt vehet a játékban. Számtalan órát töltöttünk közös videójátékkal, nevetve, kiabálva. De aztán eljött az a nap, amikor Philnek elkezdett derengeni, hogy valami nem stimmel. – Apa! – szólított meg. – Szerintem valami baja van a botkormányomnak. – Tényleg? – kérdeztem, még mindig reménykedve, hogy nem jön rá. – Miből gondolod? – Nem reagál – felelt a fiam. Egészen lenyűgözött, hogy a „reagál” szót használta, hiszen még elég kicsi volt. Így aztán úgy döntöttem, ideje tényleg csatlakoztatni. Amint bedugtam a botkormányt, Phil szeme felragyogott, mert észrevette, hogy most már tényleg ő irányítja, amit a képernyőn lát. Először változtattam a játékmódomon,

hogy egy kis előnyhöz jusson, aztán utolértem… A jó apukák már csak ilyenek! Nem sok időbe telt ám, és Phillip olyan jó lett, hogy már megvert! Én hagytam, hogy ő is szerezzen pontokat, amikor még jobb voltam nála, de ő nem volt ilyen könyörületes az örege iránt. Irgalmatlanul elpáholt! Akárhogy küzdöttem, folyton meghiúsította minden arra irányuló próbálkozásomat, hogy legyőzzem. Amikor nagyon eldurvult a helyzet, és tudtam, hogy semmi reményem arra, hogy behozzam a lemaradásomat, még maradt

egyetlen

menekvésem:

az

újraindító

gomb.

Elkeseredetten próbáltam menekülni a megalázó helyzetből, gyorsan kinyújtottam a kezem, és megnyomtam az újraindító gombot, amely az elejétől kezdte újra a játékot. Phillip részéről zajos nemtetszés fogadta ezt a lépést, de nekem az újraindító gomb volt a legjobb és egyedüli reményem arra, hogy játékban maradjak. Hát nem lenne pompás, ha a házasságok is ilyen újraindító gombbal lennének felszerelve? Hányszor fordult már elő, hogy valamiben nagyon lemaradtunk, vagy hoztunk jó pár ostoba döntést, és tudtuk, hogy esélyünk sincs ekkora hátrányt leküzdeni? Ilyenkor remek lenne egy újraindító gomb, amely mindent visszaállítana úgy, ahogy volt – és új esélyt adna, hogy legközelebb jobban csináljuk. Igazság szerint Isten adott nekünk egy ilyen újraindító gombot.

A legfőbb újraindító gomb Amikor valaki megbánt bennünket, azt akarjuk, hogy megfizessen érte. A legtöbbször a bosszúnak azt a módját választjuk, hogy nem bocsátunk meg az illetőnek. Csakhogy az engesztelhetetlenség igazából csak annak árt, aki nem hajlandó megbocsátani. Az engesztelhetetlenség olyan, mintha mérget vennénk be abban a reményben, hogy a másik fog meghalni. Folyton

elámulok,

keresztényeknek

–

milyen

jelent

sok

nehézséget

embernek

–

főleg

megbocsátani.

Sok

keresztény úgy tekint a megbocsátásra, mint valami szabadon választható útra. Igazság szerint sok olyan szabadon választható dolog van a hívő ember életében, amelynek a gyakorlása vagy éppen elhanyagolása nem lesz közvetlenül hatással örökkévaló lelkére. Az adakozás például olyasmi, amit a hívőnek tennie kellene, de sokaknak növekedniük kell a hitükben ahhoz, hogy úgy tudjanak adni, ahogyan kellene. A gyülekezetbe járás is ilyen választható dolog. Bár nagyon fontos, hogy elmegyünk-e gyülekezetbe jövő vasárnap, nem játszik döntő szerepet abban, hogy a mennybe jutunk-e. A megbocsátás azonban nem szabadon választható a hit embere számára. Nézzük meg, milyen fontos szavakat mondott ki Jézus közvetlenül azután, hogy megtanította a Miatyánkot a követőinek: „Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg

az

embereknek,

vétkeiteket.”[1]

Atyátok

sem

bocsátja

meg

a

ti

Ejha! Ez azért erős! Isten nem fogja megbocsátani a bűneinket, ha mi nem vagyunk hajlandóak megbocsátani másnak a bűneit. És a Bibliában nem egyedül ezen a helyen tanít Jézus erről az elvről. A lényeg: ha azt akarjuk, hogy Isten megbocsásson nekünk, muszáj megbocsátanunk másoknak. Ez a legkevésbé sem szabadon választható.

Hogyan bocsássunk meg? Ahelyett, hogy a keserűséggel magunknak ártanánk, a legjobb, amit tehetünk, ha egyszerűen megbocsátunk. A megbocsátás a legfőbb újraindító gomb. Sajnos emberek milliói küszködnek a megbocsátással, de ez azért van, mert nem értik, hogyan bocsássanak meg. A megbocsátással kapcsolatban feltétlenül meg kell értenünk először is, hogy semmi köze az érzelmekhez. A fájdalmat, amit a másik tette okozott, talán halálunk napjáig érezni fogjuk – ennek semmi köze a megbocsátáshoz. Másodszor, a megbocsátás nem jelenti az emlékek kitörlését. Lehet, hogy halálunk napjáig emlékezni fogunk arra, amit a másik tett velünk. A megbocsátás egyszerűen egy döntés, hogy elengedjük a történteket. A „megbocsátásnak” fordított görög kifejezés az afiémi, szó szerint „elküld, elenged, elbocsát”. Ez azt jelenti, hogy a megbocsátással elküldjük azokat az eseteket, amelyek miatt forr bennünk a sértettség. Azt jelenti, hogy nem összpontosíthatunk

az

ellenünk

elkövetett

rosszra.

A

megbocsátás cselekedet. Hangozhat például így: „Megbocsátok neked. Soha nem fogom ezt ellened felhasználni a jövőben. Soha nem beszélek többet róla sem neked, sem másnak.” Amikor megbocsátunk, úgy döntünk, hogy felszabadítjuk a másikat a vétkesség alól, és kész. Először talán többször is eszünkbe jut a bántás. Nem baj! Az, hogy elköteleztük magunkat a másiknak való megbocsátásra, azt jelenti, hogy „elküldjük” az incidenst minden alkalommal, amikor újra felbukkan az elménkben. Péter apostol egyszer megkérdezte Jézustól: – Uram, hányszor bocsássak meg az én testvéremnek, ha vétkezik ellenem? Még hétszer is? Jézus pedig így felelt neki: – Nem azt mondom, hogy még hétszer is, hanem még hetvenszer hétszer is.[2] Vagyis négyszázkilencven alkalommal. Lukács az evangéliumában ehhez még hozzáteszi: „naponta”. [3]

Képzeljük el, hogy naponta négyszázkilencven alkalommal

bocsátunk meg ugyanannak a személynek! Igazság szerint elég könnyű hagyni, hogy eluralkodjon rajtunk a sértettség. Amikor valaki valami olyat tesz, amivel nagyon megbánt, természetesen újra meg újra lepergetjük magunkban. A napi négyszázkilencven alkalommal történő megbocsátás elvének gyakorlása azt jelenti, hogy ahányszor eszembe jut, amit a másik tett velem, azt imában átadom Istennek. A megbocsátás döntése azt jelenti, hogy folyamatosan megbocsátunk. Idővel észre fogjuk venni, hogy az incidens veszít az erejéből.

Azt is jó észben tartanunk, hogy a megbocsátásnak inkább a nyelvünkhöz van köze, nem annyira a fejünkhöz vagy a szívünkhöz. Ha még mindig beszélünk arról, amit a másik tett velünk, nem bocsátottunk meg neki. Hallgassunk róla. Engedjük el. A jó hír az, hogy Isten segíteni fog ebben nekünk. Corrie ten Boom elég sok időt töltött a náci Németország koncentrációs táboraiban fogolyként a második világháború idején.

Kimondhatatlan

szörnyűségeknek

volt

szemtanúja,

amelyeket ártatlan emberekkel szemben követtek el – köztük saját nővére ellen is, akit végül megöltek. Corrie így ír: A koncentrációs táborban, ahol sok-sok évvel ezelőtt bebörtönöztek, időnként megpróbált belopózni a szívembe a keserűség és a gyűlölet, amikor az emberek olyan kegyetlenül bántak a nővéremmel és velem. Aztán megtanultam ezt a hálaadó imát a Róma 5,5 alapján: Köszönöm, Úr Jézus, hogy elhoztad a szívembe Isten szeretetét a Szentlélek által, akit kaptam! Köszönöm, Atyám, hogy a te szereteted legyőzi a keserűséget bennem és a kegyetlenséget körülöttem! Miután elmondtam ezt az imát, átéltem a csodát, hogy nem maradt hely a szívemben a keserűség számára. Mindenkit biztatok arra, hogy tanulja meg ezt az imádságot! Ha Isten gyermeke vagyok, akkor nagy feladat vár rám a börtönömben is. Az Úr Jézusnak, a királyok Királyának képviselője vagyok. Ő engem fog használni arra, hogy megnyerjek másokat neki.

Azt mondja a kedves olvasó, hogy nem képes rá? Én sem. De Jézus igen! A Biblia azt mondja: „Teljesedjetek be Szentlélekkel!” Ha teret adunk életünkben a Szentléleknek, akkor ő munkálkodhat rajtunk keresztül; a föld sójává tesz, és ragyogó fénnyé a börtönünkben.[4] A szemináriumaim végén fel szoktam állítani a házaspárokat, és felszólítom őket, hogy kérjenek bocsánatot egymástól. Ez a legfőbb újraindító gomb. Jézus azt tanította, hogy a megbocsátás nélkül halálra van ítélve az Istennel való kapcsolatunk. Azt pedig biztosan mondhatom, hogy megbocsátás nélkül halálra van ítélve a házasságunk.

Dávid és Betsabé Az Ószövetségben olvashatunk Dávidról és Betsabéról. A tragédia és a reménység története egyben az övék. Egy napon Dávid király a háza tetején sétált, abban az időben, amikor a királyok hadba szoktak vonulni. A tetőről megpillantotta Betsabét, aki éppen fürdött. Eszméletlenül dögös csaj lehetett, mert Dávid képtelen volt kiverni a fejéből. Amíg Betsabé férje Dávid királyért harcolt, Dávid magához hívatta Betsabét, és elcsábította. Csakhogy a szerelmi légyott nem kívánt terhességet eredményezett. (Itt vesz igazán csúnya fordulatot a történet.) Dávid úgy próbálta leplezni tettét, hogy megölette Betsabé férjét a harcvonalban, majd gyorsan elvette Betsabét, hogy eltitkolja,

amit tett. Van

ebben

a

történetben

minden:

kéjvágy,

hazugság,

házasságtörés és gyilkosság – mocskos egy helyzet! Nem volt benne semmi szentség. Istennek soha nem ez volt a szándéka. Később, miután Dávid megbánta bűnét, és bocsánatot kért Istentől, Isten mégis megbocsátott neki. Sőt, olyannyira teljes volt ez a megbocsátás, hogy amikor eljött az ideje, hogy kinevezzék Izrael új királyát, akkor Dávid fiát, Salamont nevezték ki – Betsabé gyermekét! Salamon lett a valaha élt legbölcsebb király, aki elhozta a zsidó történelem aranykorát. Betsabé pedig magának az Úr Jézus Krisztusnak az ük-ük-ük… üknagyanyja lett. Érvelhetnénk azzal, hogy ha nem lett volna a kéjvágy, a hazugság, a házasságtörés és a gyilkosság, Salamon sosem született volna meg. Érvelhetnénk azzal, hogy ha nincs a kéjvágy, a hazugság, a házasságtörés és a gyilkosság, Dávid vérvonalából soha nem születhetett volna meg József, aki feleségül vette Máriát, Jézus anyját. Akkor hogy is van ez? Isten szándéka volt, hogy szerepet kapjon a kéjvágy, hazugság, házasságtörés és gyilkosság? Természetesen nem! Ám az üzenet egyértelmű: Isten a legnagyobb hibánkból is képes valami olyan csodálatosat kihozni, hogy mindenki értetlenül áll előtte. Ekkora erővel bír az újraindító gomb. A házassággal kapcsolatos minden jó tanácsom ellenére senki sem csinálja tökéletesen. Mindannyian elrontjuk. Mindannyian hibázunk. Mindannyian hagyunk a házasságunkban bűzlő kupacokat, amelyeket kezelni kell. A megbocsátás megóv attól, hogy a jövőnket a múltunk hibái alapján határozzuk meg. A

megbocsátás az a rendkívül fontos újraindító gomb, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy bármely házasság sikeres lehessen. Szeretnénk

esélyt

adni

a

házasságunknak

a

sikerre?

Ízlelgessük ezt az egyszerű mondatot: „Édesem, bocsáss meg…”

Jegyzetek Bevezető 1

David Viscott: How to Live with Another Person. New York: Simon & Schuster, 1976.

2

Példabeszédek 14,4 (KG).

3

1 Korinthus 7,1.

4

1 Korinthus 7,28.

Első fejezet 1

Példabeszédek 13,12.

2

1 Mózes 24,26–27.

3

Jakab 2,26.

Második fejezet 1

1 Mózes 2,25.

2

1 Mózes 3,12.

3

Charles Stanley: Forgiveness. Nashville, TN: Thomas Nelson, 1987.

Harmadik fejezet 1

Lukács 9.

2

Efezus 3,20.

3

1 Korinthus 15,10.

Negyedik fejezet 1

Stephen R. Covey: The 7 Habits of Highly Effective People. New York: Simon & Schuster, 1989. 30–31. o. Magyarul megjelent: A kiemelkedően sikeres emberek 7 szokása. Budapest: Bagolyvár, 2004.

2

1 Mózes 2,24 (a szerző parafrázisa).

3

1 Mózes 3,7.

Ötödik fejezet 1

Máté 7,1.

2

John Scalzi: „What Are You Thinking?”. www.geocities.com/Wellesley/2052/menthink.html, 2007. november 30.

3

Uo.

Hatodik fejezet 1

Efezus 4,26.

2

1 Sámuel 16,7.

Hetedik fejezet 1

1 Mózes 2,24.

2

Példabeszédek 14,1.

3

Példabeszédek 12,4.

4

Shmuley Boteach: „What a woman wants”. www.worldnetdaily.com/news/article.asp? ARTICLE_ID=50735, 2006. június 22.

Nyolcadik fejezet 1

Lukács 6,38.

2

John Gray: Men Are from Mars, Women Are from Venus. New York: Harper-Collins, 1992. 267–268. o. Magyarul megjelent: A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek. Budapest: Trivium Kiadó, 2015.

Kilencedik fejezet 1

Zsidók 13,5.

2

Róma 5,8.

3

Máté 23,37.

4

1 János 4,19.

5

Példabeszédek 13,12.

6

Máté 18,7.

7

Máté 6,21.

8

Filippi 4,8 (SZIT).

9

Máté 5,44.

10 Máté 19,6–8.

Tizedik fejezet 1

Róma 12,18.

2

János 3,16.

3

1 Korinthus 11,23–25.

4

Máté 19,5–6.

5

1 Korinthus 6,19.

6

Róma 5,5 .

7

János 17,26.

8

1 Korinthus 15,31.

9

János 12,24.

10 Zsidók 13,21. 11 Filippi 2,13. 12 Lukács 6,37–38. 13 Pat Robertson: The Secret Kingdom. Nashville, TN: Thomas Nelson, 1982. Magyarul megjelent: Láthatatlan királyság. Budapest: Hit Gyülekezete, 1991. 14 Apostolok cselekedetei 20,35. 15 Róma 12,21. 16 Galata 6,9. 17 1 Korinthus 13,4–8. 18 Példabeszédek 27,2. 19 2 Korinthus 5,17. 20 2 Korinthus 5,14 (SZIT).

Tizenegyedik fejezet 1

Ezékiel 23,19–21.

2

Galata 5,12.

3

1 Mózes 3,22.

4

Shmuley Boteach: Kosher Sex: A Recipe for Passion and Intimacy. New York: Main Street Books, 2000. 10. o.

5

Efezus 5,31–32.

6

1 Mózes 4,1 (KG).

7

Boteach, 35–36. o.

8

1 Korinthus 7.

9

Boteach, 36–37. o.

10 1 Mózes 2,24 (a szerző parafrázisa). 11 Énekek éneke 8,6. 12 1 Thesszalonika 4,3–5. 13 1 Korinthus 7,3–5 (EFO). Tizenkettedik fejezet 1

Michele Weiner Davis: The Sex-Starved Marriage: A Couple’s Guide to Boosting Their Marriage Libido. New York: Simon & Schuster, 2004. 56. o.

2

Uo.

Tizenharmadik fejezet 1

Desmond Morris: Intimate Behavior. New York: Random

House, 1971. 2

„The art of kissing a woman”. www.farmersalmanac.com/best_days/a/the_art_of_kissing_a_ woman, 2007. november 30.

3

Énekek éneke 7,8–9.

4

Énekek éneke 2,8.

5

Énekek éneke 5,4–5.

6

Ed Wheat, Gaye Wheat: Intended for Pleasure. Grand Rapids: Revell, 1977. Magyarul megjelent: Örömre teremtve. Budapest: KIA, 2011. További, magyar nyelven megjelent írások a témában: Kevin Leman: Szexre hangolva. Budapest, Harmat, 2016; Clifford Penner, Joyce Penner: A szexualitás ajándéka. Budapest: Harmat, 2006.

7

Énekek éneke 4,6 (SZIT).

8

Naomi Wolf: „The Porn Myth”. New York Magazine, 2003. október 20.

Tizennegyedik fejezet 1

1 János 2,17.

2

Róma 7,5.

3

Róma 7,6.

4

Judith A. Reisman, Edward W. Eichel, J. Gordon Muir, J.H. Court: Kinsey, Sex and Fraud: The Indoctrination of a People. Vital Issues Press, 1990.

5

Wolf: i. m.

6

Példabeszédek 5,18–19.

7

Dr. Mary Anne Layden: „The Science Behind Pornography Addiction and the Effects of Addiction on Families and Communities”. www.obscenitycrimes.org/Senate-Reisman-Layden-Etc.pdf.

8

Michael Kimmel (ed.): Men Confront Pornography. New York: Crown, 1990.

9

Layden: i. m.

10 Uo. 11 Dolf Zillmann, Jennings Bryant, Aletha C. Huston: Media, Children, and the Family; Social, Scientific, Psychodynamic, and Clinical Perspectives. Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum, 1994 12 Pamela Paul: „The Porn Factor”. Time Magazine, 2004. január 19. 13 „Is the Internet Bad for Your Marriage? Online Affairs, Pornographic Sites Playing Greater Role in Divorces,” PR Newswire, 2002. november 14. 14 Robert T. Michael, Edward O Laumann, John H. Gagnon: Sex in America: A Definitive Survey. New York: Grand Central Publishing, 1995. 15 Uo. Tizenötödik fejezet

1

Dr. Thomas Szasz, www.quotationreference.com/quotefinder.php.

2

„Sex with a Partner is 400% Better”. New Scientist, 2006. február 22.

3

Bill Perkins: When Good Men Are Tempted. Grand Rapids, MI: Zondervan, 1997. 192–193. o.

4

„The Science of Dysfunctions of the Male Reproductive System”. hwww.andrology.com/ejaculatorydisorders.htm.

5

Raj Persaud: „Semen acts as an antidepressant”. New Scientist, 2002. június 26.

Tizenhatodik fejezet 1

Eric J. Keroack, M.D., John R. Diggs Jr., M.D.: „Bonding Imperative,” A Special Report from the Abstinence Medical Council. Idézi: Abstinence Clearinghouse, 2001. április 30.

2

Patrick F. Fagan: Virgins Make the Best Valentines. National Review Online, 2007. február 14.

3

Róma 12,2.

Tizenhetedik fejezet 1

Máté 18,15.

2

Bill Hybels: Who You Are When No One’s Looking: Choosing Consistency, Resisting Compromise. Downers Grove, IL: InterVarsity Press, 1987. 70–71. o.

3

„Science proves that love is blind”.

http://news.bbc.co.uk/2/hi/health/3804545.stm. 4

Prédikátor 3,2.

5

Naomi I. Eisenberger, Matthew D. Lieberman, Kipling D. Williams: „Does Rejection Hurt? An fMRI Study of Social Exclusion”. Science, vol. 302, 2003. október 10. 290–292. o.

6

Galata 6,1.

7

Leo F. Buscaglia: Loving Each Other: The Challenge of Human Relationships. Thorofare, NJ: SLACK Inc., 1984.

8

Efezus 5,25.

9

Richard B. Stuart: Helping Couples Change. New York: Guilford Press, 2003.

10 Charles A. Kiesler: The Psychology of Commitment: Experiments Linking Behavior to Belief. New York: Academic Press, 1971. Tizennyolcadik fejezet 1

János 12,24.

2

Máté 16,24.

3

Máté 16,25.

Tizenkilencedik fejezet 1

Zsoltárok 144,15.

2

Prédikátor 5,18.

3

János 16,33.

4

Charles R. Hembree: Pocket of Pebbles: Inspirational Thoughts on the Fruits of the Spirit. Grand Rapids, MI: Baker Book House, 1969. 33. o.

5

Nehémiás 8,10.

Huszadik fejezet 1

Linda Waite, Maggie Gallagher: The Case for Marriage: Why Married People Are Happier, Healthier, and Better Off Financially. New York: Doubleday, 2000.

2

1 Mózes 2,24.

3

Máté 19,6.

4

Waite–Gallagher: i. m.

5

Michele Weiner Davis: The Divorce Remedy: The Proven 7Step Program for Saving Your Marriage. New York: Simon & Schuster, 2001. 27. o.

6

M. Scott Peck: The Road Less Traveled: A New Psychology of Love, Traditional Values and Spiritual Growth. New York: Touchstone, 1998. 19. o. Magyarul megjelent: A járatlan út. A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája. Budapest: Park Kiadó, 2014. 12. o.

7

Efezus 4,26.

8

Zsidók 12,2 (EFO).

Huszonegyedik fejezet 1

Máté 6,14–15.

2

Máté 18,21–22.

3

Lukács 17,4.

4

Corrie ten Boom: God’s Plans Are Perfect. Quest Tape, P.O. Box 16804, Mobile, AL, 36616.

Tartalom Bevezető

Első rész: A díszlet felállítása 1. A tökéletes társ 2. A megfelelő nézőpont

Második rész: A házassági fizika alaptörvényei 3. A házassági fizika 4. Első számú alaptörvény: A férfi és a nő nem teremtetett egyformának 5. Második számú alaptörvény: A férfiak és a nők másképp gondolkodnak 6. Harmadik számú alaptörvény: A férfiak és a nők másképp kommunikálnak 7. Negyedik számú alaptörvény: A férfiak és a nők mást akarnak 8. Ötödik számú alaptörvény: A nők adnak, a férfiak elvesznek 9. Hatodik számú alaptörvény: A vágy törvénye 10. Hetedik számú alaptörvény: A szeretet törvénye

Harmadik rész: Szex, hazugságok és az internet 11. Ugyan, mi köze ennek a szexhez? 12. A nemek háborúja 13. A remek szex öt titka 14. Kéjjel-nappal 15. Ne húzogassuk!

16. A bevésődés ereje

Negyedik rész: Míg a halál el nem választ 17. Tisztességes harc 18. Textilpelenka-házasságok 19. Bálványok 20. A válás mítosza 21. Az újraindító gomb Jegyzetek

Originally published with the title Laugh Your Way to a Better Marriage by Atria Books, a Division of Simon & Schuster, Inc. Copyright © 2008 by Laugh Your Way America, LLC All rights reserved. Laugh Your Way to a Better Marriage® is a registered trademark of Laugh Your Way America!, LLC. Hungarian edition © Harmat Kiadó, 2018 Minden jog fenntartva. Kiadja a Harmat Kiadó 1113 Budapest, Karolina út 62., Tel.: (1) 466-9896 Felelős kiadó: Herjeczki Kornél Felelős szerkesztő: Sinkáné Zombory Katalin Borító és illusztrációk: Lente István Műszaki vezető: Bernhardt Péter Elektronikus könyv: Ambrose Montanus Fordította: Kriszt Éva ISBN 978 963 288 504 9 A szentírási részeket a Magyar Bibliatársulat által kiadott új fordítású Bibliából idéztük. Az ettől eltérő helyeket külön jelöltük:

KG – Károli Gáspár revideált fordítása (1908) EFO – egyszerű fordítású Biblia (TBL Alapítvány, 2012) SZIT – Szent István Társulat kiadása (2013)