Lángoló agy 9789633738634 [PDF]

Zitiervorschau

SUSANNAH CAHALAN

LÁNGOLÓ AGY — Egy hónapig őrült voltam —

SUSANNAH CAHALAN

LÁNGOLÓ AGY — Egy hónapig őrült voltam —

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

Írta: Susannah Cahalan A mű eredeti címe: Brain on Fire My Month of Madness Fordította: Sándor Alexandra Valéria A szöveget gondozta: Késmárki Anikó A művet eredetileg kiadta: Free Press, a Division of Simon & Schuster, Inc. Jacket photos: (Top) Courtesy of the Author; (Bottom) depositphotos Copyright © 2012 by Susannah Cahalan A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 863 4 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pl. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektor: Széli Katalin, Korom Pál Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában ‒ akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást ‒ nem sokszorosítható.

Azoknak, akiknek a betegségét nem sikerült diagnosztizálni

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE „A felejtés létezése sohasem nyert bizonyítást: csak annyit tudunk, hogy vannak dolgok, amelyek nem jutnak eszünkbe, amikor fel akarjuk idézni őket. ” Friedrich Nietzsche

B

etegségem természeténél, illetve az agyamra gyakorolt hatásánál fogva csak villanások erejéig emlékszem a tényleges eseményekre, és rövid, ám annál élénkebb hallucinációkra azokból a hónapokból, amelyekben a történetem játszódott. Ez az időszak javarészt kiesett, vagy szeszélyesen ködös. Mivel képtelen vagyok a visszaemlékezésre, a könyv megírása gyakorlat volt az elveszett felfogóképességem számára. Az újságíróként megtanult készségek segítségével felhasználtam a rendelkezésre álló bizonyítékokat ‒ orvosokkal, ápolókkal, barátokkal és családtagokkal készített interjúk százait, több ezer oldalnyi orvosi kartont, édesapám naplóját ebből az időszakból, a kórházi jegyzetfüzetet, amelyben az elvált szüleim kommunikáltak egymással, a kórházi tartózkodásom alatt rólam készült biztonsági kamerás felvételek részleteit, valamint a visszaemlékezéseket, orvosi konzultációkat és benyomásokat tartalmazó jegyzetfüzethegyeket ‒, hogy a segítségemre legyenek ennek az elmúlt homályos időszaknak az újrarajzolásában. Megváltoztattam néhány nevet és jellemző tulajdonságot, de ettől eltekintve teljes egészében igaz történetről van szó, melynek eredménye memoár és riportkötet keveréke lett. Még most is készséggel beismerem, hogy megbízhatatlan forrás vagyok. Nem számít, mennyi kutatást végeztem: az a fajta tudatosság, ami a személyemet meghatározza, akkor hiányzott belőlem. Ráadásul elfogult vagyok. Az én életem áll a történet középpontjában, s itt előkerül az újságírás ősrégi dilemmája — csak százszor piszkosabban. Kétségtelenül akadnak dolgok, amelyeket rosszul értelmeztem, rejtélyek, amelyeket sosem oldhatok meg, és megannyi pillanat, ami rögzítés híján feledésbe merült. Ami tehát maradt: egy újságíró oknyomozása énjének legmélyebb bugyraiba ‒, a személyiségébe, emlékezetébe és identitásába ‒, megpróbálván összeszedni és megérteni a hátra maradt darabkákat.

PROLÓGUS Először csak sötétség és csend. ‒ Nyitva van a szemem? Hahó! Fogalmam sincs, hogy mozgatom-e a számat, vagy van-e egyáltalán valaki, akit erről megkérdezhetnék. Túl sötét van ahhoz, hogy lássak valamit. Pislogok egyet, kettőt, hármat. A gyomromat összeszorítja a tompa balsejtelem. Aztán megértem. A gondolatok csak lassan alakulnak nyelvvé, mintha egy fazék melaszból emelkednének ki. Szavanként jönnek a kérdések. Hol vagyok? Miért viszket a fejem? Hová lettek a többiek? A körülöttem lévő világ fokozatosan tárul ki előttem. Először csak egy tűszúrásnyi lyuk, aminek állandóan növekszik az átmérője. Tárgyak bukkannak elő a homályból, egyre élesebben tudok rájuk fókuszálni. Kell egy kis idő, hogy felismerjem őket: tévé, függöny, ágy. Rögtön tudom, hogy ki kell jutnom innen. Előrelendülök, de valami ellenem feszül. Ujjaim megtalálják a derekam körül azt a vastag mellényt, ami az ágyhoz kötöz, mint egy… Mi is? Kényszerzubbony. A mellény két hideg fémcsőhöz kapcsolódik. Kezemet a csövek köré fonva felhúzom magam, de a pántok megint a mellkasomba vájnak, csupán néhány centit engedve. Tőlem jobbra egy zárt ablak, ami az utcára néz. Autók, sárga autók. Taxik. New Yorkban vagyok. Otthon. De mielőtt úrrá lenne rajtam a megkönnyebbülés, meglátom őt. A lila nőt. Engem bámul. ‒ Segítség! ‒ ordítom. Arca meg sem rezzen, mintha nem mondtam volna semmit. Megint a szíjaknak feszülök. ‒ Ne csináld ezt! ‒ gügyögi ismerős jamaicai akcentussal. ‒ Sybil? Nem lehet. Ő volt a bébiszitterem kiskoromban. Gyerekfejjel láttam utoljára. Miért éppen a mai napot választotta volna, hogy visszatérjen az életembe? ‒ Sybil? Hol vagyok? ‒ A kórházban. Jobb, ha megnyugszol. Ez nem Sybil. ‒ Fáj. A lila nő közelebb jön. Mellei az arcomhoz simulnak, ahogy áthajol fölöttem, hogy leszerelje a hevedereket. Jobb oldalon kezdi, aztán balra halad. Ahogy kiszabadul, ösztönösen felemelem a jobb kezem, hogy megvakarjam a fejem. De haj és fejbőr helyett pamutsapkát érzek. Hirtelen felbőszülve letépem, s mindkét kezemmel tapogatni kezdem a fejem. Műanyag vezetékek hosszú sora. Kihúzok egyet ‒, amitől a fejbőröm csípni kezdi valami ‒ és szemmagasságba tartom. Rózsaszín. A csuklómon narancssárga műanyag karperec. Hunyorgok, mert

képtelen vagyok a szavakra fókuszálni. Néhány másodperc múlva élesednek ki a nagybetűk: SZÖKÉSVESZÉLY.

ELSŐ RÉSZ

ŐRÜLET

„Éreztem a szárnyak furcsa surrogását a fejemben. ” Virginia Woolf naplója

ELSŐ FEJEZET

POLOSKAPARA

T

alán minden egy bogárcsípéssel kezdődött, egy olyan poloskától, ami nem is létezik. Egy reggel arra ébredtem, hogy két vörös pötty van a bal karomon végigfutó liláskék vénán. 2009 eleje volt, és New Yorkban tombolt a poloskapánik: befészkelték magukat az irodákba, a butikokba, a mozikba és a parkok padjaira. Bár általában nem aggódom túl a dolgokat, két egymás utáni éjszakán ujjnyi hosszúságú ágyi poloskákkal álmodtam. Jogos aggodalom volt ez, bár a lakás tüzetes átvizsgálása után egyetlen bogarat vagy bármi nyomát sem találtam. Kivéve azt a két csípést. Még egy rovarirtót is kihívtam, hogy ellenőrizze a lakásomat. Egy nyúzott latin férfit, aki tüzetesen átfésült mindent: felemelte a kanapémat, és olyan helyekre is bevilágított, amelyeket addig eszembe sem jutott kitakarítani. Rovarmentesnek nyilvánította a lakást. Ez valószínűtlennek tűnt, úgyhogy újabb időpontot egyeztettem vele, ezúttal irtásra. Mentségére szóljon, várakozásra biztatott, mielőtt gigantikus összeget adtam volna ki egy képzeletbeli invázió leküzdéséért. De erőltettem, hogy csinálja meg. Meggyőződésem volt, hogy a lakásomban, az ágyamban és a testemen bogarak szaladgálnak. Megígérte, hogy eljön kiirtani őket. Növekvő aggodalmamat megpróbáltam leplezni a kollégáim előtt. Érthető módon senki sem akart egy poloskaproblémával küszködő emberrel közösködni. Szóval másnap olyan lazán sétáltam be a New York Post szerkesztőségében lévő íróasztalomhoz, amennyire csak lehetett. Gondosan eltakartam a csípéseimet, és próbáltam könnyednek, normálisnak tűnni. Nem mintha a „normális” szó túl sokat jelentene ott. Bár a Post mániákus megrögzöttséggel hajkurássza azt, ami új, valójában majdnem annyi idős, mint maga a nemzet. Alexander Hamilton alapította 1801ben, így az ország legrégebbi folyamatosan nyomtatott újságja. Már az első évszázadban küzdött a rabszolgaság eltörléséért, és hozzájárult a Central Park kialakításához. Ma a szerkesztőség munkahelyekre tagolt, mégis levegőtlen; tele a nyitott fülkék soraival és egy halom irattartó polccal, amelyek több évtized használaton kívüli, feledésbe merült dokumentumaival terhesek. A falakon szeplőként sorakozó rég nem járó órák, a fejjel lefelé lógatott, száradó virágok, a kép, amin egy border collie hátán lovagol egy majom, meg egy óriási habszivacs Six Flags-ujj a hatalmas vidámpark-részvénytársaságtól ‒ mind a riporterek munkáiról árulkodnak. A számítógépek kőkorszakiak, a fénymásolók mérete

kisebbfajta pónilovakéval vetekszik. Van egy kis raktárhelyiség, ami régen dohányzóként szolgált, most pedig a szükséges eszközök laknak benne. Ajtaján viharvert tábla figyelmeztet, hogy a dohányzó már nem üzemel ‒, mintha valaki véletlenül betévedhetne egy cigarettára a monitorok és a videófelszerelés közé. Ez az én furcsa kis világom immár hét esztendeje, amióta tizenhét évesen gyakornokként idekerültem. A helyiségben csak úgy nyüzsög az élet ‒ főleg lapzárta előtt. Billentyűzetek kopognak, szerkesztők kiabálnak, újságírók vihorásznak… Testet ölt a szenzációhajhász napilapok sztereotípiája. ‒ Hol a kibaszott fotó ehhez a képaláíráshoz? ‒ Hogyhogy nem tudta, hogy a nő prosti? ‒ Milyen színű volt annak a fazonnak a zoknija, aki leugrott a hídról? Mint egy bár, csak alkohol nélkül, adrenalintól fűtött hírfüggőkkel telve. A Post jellegzetes hősei: a szakma legfrappánsabb vezércikkírói, az exkluzív anyagok után loholó, megacélosodott nagykutyák, meg A típusú munkaalkoholisták, akik kaméleonként egyaránt képesek támogatni vagy ellenszegülni. A legtöbb napon viszont a szerkesztőség visszafogott, hiszen mindenki bírósági dokumentumokat bogarász csendben, információforrásokat interjúvol, vagy éppen újságot olvas. Gyakran ‒, mint például ma is ‒ a szerkesztőség olyan csendes, mint egy hullaház. A nap kezdetén az asztalom felé lavíroztam a zöld Manhattan jelzéssel ellátott fülkesorok között: Liberty Street, Nassau Street, Pine Street és William Street. Azoknak az időknek a mementói, amikor még ezek a külvárosi utcácskák vették körül a Post korábbi székhelyét, a South Street Seaporton. Az én fülkém a Pine Streeten van. Ebben a nagy csendben huppantam le a székemre Angéla mellé, aki a legjobb barátom a lapnál, és kényszeredetten rá mosolyogtam. Igyekeztem, hogy az érdeklődésem ne visszhangozzon túl élesen a csendes helyiségben, és azt kérdeztem tőle: ‒ Tudsz valamit a poloskacsípésekről? Gyakran viccelődtem, hogy ha valaha is lesz egy lányom, azt szeretném, hogy Angélára hasonlítson. Sok szempontból ő az én hősöm ebben a szerkesztőségben. Amikor három évvel ezelőtt először találkoztam vele, halk szavú, félénk fiatal nő volt Queensből, alig pár évvel idősebb nálam. Egy kis hetilaptól érkezett a Posthoz, s azóta az egyik legtehetségesebb riporterré érett a nagyvárosi szenzációhajhászás nyomása alatt, sorban készítve a legjobb anyagokat. Angela péntek esténként általában négy cikket írt egyszerre, osztott monitoron. Nem tudtam neki segíteni, de felnéztem rá. Most pedig tényleg szükségem volt a tanácsára. A rettegett poloska szó hallatán Angela távolabb gurította a székét az enyémtől.

‒ Ne mondd, hogy nálad is vannak! ‒ mondta huncut mosolylyal. Mutattam neki a karomat, de mielőtt belelendülhettem volna a panaszkodásba, megcsörrent a telefonom. ‒ Kész vagy? Steve volt az, a vasárnapi szerkesztő. Alig járt a harmincas évei közepén, mégis kinevezték a vasárnapi kiadás vezető szerkesztőjének. Én is annak a részlegnek dolgoztam, és barátságossága ellenére tartottam Steve-től. Keddenként volt egy fontos megbeszélés, ahol minden egyes újságírónak fel kellett vonultatnia néhány ötletet a vasárnapi lapszámhoz. Hangjának hallatán pánikszerűen tudatosult bennem, hogy egyáltalán nem készültem fel az aktuális értekezletre. Többnyire legalább három ötlettel szolgáltam ‒ nem mindig óriásiakkal, de legalább fel tudtam mutatni valamit. Most pedig semmit. Még csak annyit sem, hogy végigfüllentsem a következő öt percet. Hogy hagyhattam, hogy ez megtörténjen? Ezt a megbeszélést képtelenség elfelejteni: olyan heti rituálé, amire mindannyian akkurátusan felkészülünk, még a szabadnapokon is! A poloskákat elfelejtve tágra nyílt szemekkel Angelára meredtem, felugrottam, és sután reménykedtem, hogy mire odaérek Steve-hez, megoldódik minden. Idegesen sétáltam vissza a Pine Streeten keresztül Steve irodájába. Paul mellé ültem, aki a vasárnapi hírszerkesztő, s egyben közeli barátom is. Másodéves főiskolás korom óta a mentorom. A szemkontaktust elkerülve biccentettem neki. Megigazítottam a karcos, vastag keretes Annie Hall-szemüvegemet, amit egy tollforgató barátom az én egyedi fogamzásgátlómnak nevezett, mert „senki sem fog veled lefeküdni, amíg ez rajtad van”. Csendben ültünk egy darabig, miközben hagytam, hogy Paul ismerős, mindent átható jelenléte megnyugtasson. Borzas, idő előtt megőszült hajával, meg a hajlandóságával, hogy a bazmeget kötőszóként dobálja, a lecsúszott újságíró és a briliáns szerkesztő eszenciája volt egy személyben. Ő adott nekem esélyt riporterként a második főiskolai évemet követő nyáron, miután a családunk egyik barátja bemutatott minket egymásnak. Az első néhány esztendőt követően, amikor lótifutiként dolgoztam a legfrissebb hírekre lecsapva és mások cikkeihez szükséges információkat keresgélve, Paul ajánlotta az első komoly megbízást, a züllésről a New York-i Egyetem egyik kollégiumában. Miután visszatértem az anyaggal meg a sörpongozás közben rólam készült képekkel, lenyűgözte a pimaszságom. Bár a leleplezés sosem került be a lapba, még több cikkel bízott meg, mígnem 2008-ban teljes munkaidőre alkalmaztak. Most, hogy ott ültem Steve irodájában teljesen felkészületlenül, úgy éreztem magam, mint valami befejezetlen dolog, ami érdemtelen Paul tiszteletére és bizalmára. Egyre mélyült a csend, amíg föl nem néztem. Steve és Paul várakozó tekintettel bámult rám. Úgyhogy egyszerűen beszélni kezdtem, remélve, hogy beugrik valami.

‒ Egy blogban olvastam a sztorit ‒ kezdtem kétségbeesetten turkálni a félig kiforrott elképzelések között. ‒ Ez tényleg nem elég jó ‒ vágott közbe Steve. ‒ Ennél jobb cuccot kell hoznod, oké? Kérlek, máskor ne gyere üres kézzel! Paul vöröslő arccal bólintott. Most először azóta, hogy elkezdtem a gimis lapnál dolgozni, nem feleltem meg az újságírásban. Magamra dühösen jöttem el a megbeszélésről, egyúttal elképedtem a saját együgyűségemen. ‒ Jól vagy? ‒ kérdezte Angela, amikor visszaértem az asztalomhoz. ‒ Aha. Tudod, csak pocsékul végzem a munkámat. Nem nagy dolog… ‒ jegyeztem meg sötéten. Elbűvölően szabálytalan metszőfogait kivillantva felnevetett. ‒ Jaj, ugyan már, Susannah! Mi történt? Ne vedd a szívedre! Profi vagy. ‒ Köszi, Angie! ‒ mondtam a langymeleg kávémba kortyolva. ‒ Egyszerűen nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném. A nap viszontagságain merengve sétáltam a szerkesztőségnek otthont adó News Corp. épülettől nyugatra a Hatodik sugárúton, a Times Square-nek hívott turisták sújtotta területen keresztül, a Hell’s Kitchen-i lakásom felé. Mintha csak szándékosan a New York-i firkászok kliséjét testesíteném meg, szűkös egyszobás garzont béreltem, ahol kihúzható kanapén aludtam. A hátborzongatóan csendes lakás néhány ingatlan közös udvarára nézett, így a szirénázó rendőrautók és zajos kukáskocsik hangja helyett gyakran a szomszéd harmonikázására ébredtem. Mivel még mindig a csípéseken járt az eszem, a rovarirtó hiába biztosított róla, hogy alaptalan az aggodalmam. Felkészültem a fogadására, hogy körbepermetezze a lakást, és a poloskavonzó tárgyak kiselejtezésével töltöttem az éjszakát. Kukába kerültek az imádott kivágásaim a Postból ‒ cikkek százai, melyek arra emlékeztettek, milyen bizarr munkám van. Áldozatok és a gyanúsítottak, veszélyes gettók, börtönök és kórházak, fotósok autójában töltött huszonnégy órás műszakok a hírességek megörökítéséhez - vagy „lesifotózásához”. Mindig is imádtam minden percét. De akkor miért lettem hirtelen ennyire vacak benne? Ahogy szemeteszsákokba tuszkoltam ezeket a kincseket, elidőztem néhány szalagcím fölött. Köztük volt az addigi karrierem legnagyobb sztorija: sikerült összehoznom egy exkluzív börtöninterjút Michael Devlin gyermekrablóval. Az országos média ráugrott az anyagra. Bár csak a St. Louis-i Washington Egyetem végzős hallgatója voltam, Devlin szóba állt velem, két alkalommal is. De a sztorinak ezzel még nincs vége! Az ügyvédei bekattantak a cikk megjelenése után, gyalázkodó kampányt indítottak a Post ellen. Jogorvoslatot követeltek, miközben a helyi és az országos média élő tévéadásban kezdte vitatni a módszereimet, megkérdőjelezve a börtöninterjúk etikusságát, és úgy általában a szenzációhajhász napilapokét. Paul kapott tőlem néhány sírós telefonhívást akkoriban, ami közelebb hozott minket egymáshoz. Végül az újság és a szerkesztőim is mellém álltak. Bár az eset

megrázott, meghozta az étvágyamat ‒ onnantól kezdve az illetékes „börtönössé” váltam. Devlint utána háromszoros életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. Aztán ott volt a fenékimplantátumos sztori. „Hátulról fenyeget a veszély” ‒ még most is nevetnem kellett a szalagcímen. Sztriptíztáncosnak kellett álcáznom magam olcsó fenékplasztikáért kutakodva egy olyan nőnél, aki illegálisan végezte a beavatkozásokat egy kisvárosi hotelszobában. Ahogy ott álltam bokáig letolt bugyiban, próbáltam nem megalázva érezni magam, amikor „farpofánként ezer dollárt” kért… Kétszer annyit, mint attól a nőtől, aki kitálalt róla a Postnak. Az újságírás izgalmas. Mindig is szerettem olyan valóságban élni, ami mesésebb a fikciónál. Még mit sem sejtettem róla, hogy az életem hamarosan olyan bizarrá válik, hogy a saját imádott bulvárlapom címlapjára kerülhetek vele. Bár az emlék mosolyra késztetett, az egyre növekvő szeméthalomra vetettem a kivágást. Ahová való ‒ füstölögtem annak ellenére, hogy azok az őrült történetek a világot jelentették nekem. Abban a pillanatban szükségesnek tűnt ugyan, de több év munkájának érzéketlen kihajigálása egyáltalán nem volt jellemző rám. Nosztalgikus gyűjtögető hörcsög voltam, aki a negyedik osztályban írt verseihez és az alsósként írt huszonvalahány éves naplójához is ragaszkodott. Akkor még nem látszott összefüggés a poloskaparám, a munkahelyi feledékenységem és az aktáim megsemmisítése között, még nem tudtam, hogy a bogárfóbia a pszichózis jele is lehet. Ez kevéssé ismert probléma, mivel a parazitózisban ‒ vagy más néven Eckbom-szindrómában ‒ szenvedők mentálhigiénés szakemberek helyett általában rovarirtókkal vagy bőrgyógyászokkal konzultálnak a képzeletbeli invázió miatt, s ennek eredményeként többnyire diagnózis nélkül maradnak. (1) Mint kiderült, az én bajom sokkal súlyosabb volt egy viszkető alkarnál és egy elfelejtett értekezletnél. Órákkal azután, hogy mindent elpakoltam a poloskamentes övezet biztosítása érdekében, egy fikarcnyival sem éreztem jobban magam. A fekete szemeteszsákok mellett térdelve szörnyű sajgás állt a gyomromba ‒ az a fajta szabadjára engedett rettegés, ami a szívfájdalmat vagy a halált kíséri. Amikor felálltam, az éles fájdalom lándzsaként hasogatta a tudatom, akár egy égető migrénes roham ‒ bár azelőtt még sosem volt olyanom. A fürdőszobába botladozva egyszerűen nem reagált a lábam és a testem. Úgy éreztem magam, mintha futóhomokban süllyednék el. Biztos elkaptam az influenzát ‒ gondoltam.

Talán nem az influenza miatt volt, mint ahogy a poloskáktól való rettegés sem. Valószínűleg egy kórokozó hatolt be a testembe. Egy apró egysejtű, ami mindent mozgásba lendített. Talán attól az üzletembertől jött, aki néhány nappal azelőtt rám tüsszentett a metrón, vírusrészecskék millióit szabadítva mindenkire a szerelvényben? (2) Vagy valami ételben lapult? Esetleg egy apró hámsérülésen keresztül jutott be a testembe, tán éppen a rejtélyes csípéseken át?

Újra és újra eszembe jut. Az orvosok nem tudják pontosan, hogy kezdődött ez nálam. Világos, hogy ha az az ember rád tüsszent, valószínűleg legfeljebb náthás leszel. De az én világomat kifordította a sarkaiból, s majdnem egy életre elmegyógyintézetbe záratott.

MÁSODIK FEJEZET

LÁNY FEKETE CSIPKE MELLTARTÓBAN

N

éhány nap múlva a migrén, az értekezlet és a poloskainvázió mind távoli emlékképnek tűnt, amikor kipihenten és boldogan felébredtem a barátom ágyában. Előző éjjel először vittem el Stephent az apámhoz és a mostohaanyámhoz, Gisele-hez, a pompás barna homokkőből épült házukba. Nagy lépés volt ez a négy hónapos kapcsolatunkban. Stephen már találkozott az anyukámmal ‒ a szüleim elváltak tizenhat éves koromban, és anyához mindig is közelebb álltam, így többször találkoztunk ‒, de tudom, hogy az apukám félelmetesnek tűnhet. Ráadásul vele nem is volt olyan őszinte a viszonyom. (Annak ellenére, hogy már több mint egy éve összeházasodtak, csak nemrég számoltak be a testvéremnek és nekem az esküvőjükről.) De bensőséges és kellemes vacsora kerekedett a dologból, borral és jó kajával. Stephen és én azzal az érzéssel távoztunk, hogy sikeresen zárult az este. Apukám később bevallotta, hogy az első találkozás idején inkább futó kalandként, mintsem hosszú távú kapcsolatként tekintett a dologra, de én egyáltalán nem így gondoltam. Igaz, hogy csak akkoriban kezdtünk randevúzni Stephennel, viszont már hat éve ismertük egymást. Tizennyolc éves voltam, és ugyanabban a lemezboltban dolgoztunk Summitban, New Jersey államban. Annak idején egymás kulturált ugratásával töltöttük a munkanapokat, ám ennél tovább nem mélyült a kapcsolatunk. Leginkább azért nem, mert hét évvel idősebb nálam, ami elképzelhetetlen korkülönbség egy tinédzser számára. De tavaly egy őszi estén egymásba botlottunk egy közös barátunk buliján, egy East Village-i bárban. Sörösüvegeinket összekoccintva szövetséget kötöttünk a közös rövidnadrágutálatunkra és Bob Dylan Nashville Skyline című albumának imádatára alapozva. Stephen vonzó volt a maga bágyadt, „egész-éjjel- nemaludtam” módján: borzas, hosszú hajú zenész sovány dohányos testalkattal meg lexikonokat megszégyenítő zenei tudással. De a szeme, a bizalommal és őszinteséggel teli tekintete tűnt a legcsábítóbbnak. Azok a szemek, amelyek nem rejtegettek semmit sem, és amitől olyan érzésem volt, mintha mindig is együtt lettünk volna. Azon a reggelen kinyújtóztam az ágyában, az (enyémhez képest) hatalmas Jersey City-i stúdióban, és rájöttem, hogy az egész lakás az enyém. Stephen már elment

a zenekari próbára, ami egész nap eltart. Így hát ott maradtam egyedül, szabad akaratomra bízva, hogy menjek vagy maradjak. Egy hónappal azelőtt cseréltünk kulcsokat. Ez volt az első alkalom, hogy idáig merészkedtem egy fiúval, de semmi kétségem nem volt afelől, hogy helyesen cselekszem. Nagyon jól éreztük magunkat együtt: boldogság, biztonság és bizalom érzése lengett minket körül. Ahogy ott feküdtem, hirtelen és váratlanul megszállt egy gondolat: olvasd el az emailjeit. Ez az ésszerűtlen féltékenység teljesen távol állt tőlem. Még sosem éreztem ilyen kísértést az intellektuális birtokháborításra. De anélkül, hogy igazából belegondoltam volna, mit teszek, kinyitottam a MacBookját, és elkezdtem legörgetni a postafiókját. Átböngésztem több hónapra való hétköznapi levelezést, amíg győzedelmesen elő nem ástam egyet, ami az exbarátnőjétől nemrégiben érkezett. Az üzenet tárgya az volt, hogy „Tetszik neked?” Dühösen kalapáló szívvel rákattintottam. Egy képet küldött magáról, amin csábítóan, csücsöri ajkakkal pózol, vadonatúj gesztenyebarna hajszínét mutogatva. Nem úgy tűnt, mintha Stephen valaha is válaszolt volna rá. Mégis, le kellett küzdenem a késztetést, hogy behúzzak egyet a számítógépnek, majd keresztülhajítsam a szobán. Ahelyett, hogy leálltam volna, utat engedtem a mérgemnek, és addig folytattam a turkálást, amíg ki nem ástam az egyéves kapcsolatuk krónikájául szolgáló levelezést. A legtöbb e-mail egyetlen szóval zárult: „szeretlek”. Stephen és én még soha nem mondtuk ezt egymásnak. Felbőszülten becsuktam a laptopot, bár nem tudtam, valójában miért vagyok mérges. Tisztában voltam vele, hogy szóba sem állt vele, amióta mi együtt vagyunk, és hogy nem tett semmi rosszat. De kényszert éreztem, hogy máshol is nyomok után kutassak. Lábujjhegyen áttipegtem az IKEA-s komódjához ‒ ahol megtorpantam. Mi van, ha kamerákat szerelt fel? Á… Ki veszi fel titokban, hogy mi zajlik a lakásában, amikor nincs otthon ‒ az új bébiszitter után leskelődő túlbuzgó szülőket leszámítva? De a gondolat továbbra is ott motoszkált a fejemben. Mi van, ha figyel? Mi van, ha ez egy teszt? Az ismeretlen paranoia rám ijesztett ugyan, de nem akadályozott meg benne, hogy kihúzzam a fiókokat, felforgassam a ruháit, s a földre dobáljam őket egészen addig, amíg meg nem találom a főnyereményt: egy zenekari matricákkal díszített kartondobozt, levelek és fotók százaival tele, főleg exekével. Volt egy hosszúkás gyorsfotó-sorozat a legutóbbival: fintorogtak, vágyakozva néztek egymásra, nevettek, aztán csókolóztak. Az egész lejátszódott előttem. Feltárult a jelenet, mint egy gyermek képeskönyve. Tanúja voltam annak, hogy szerelembe esnek. Aztán volt ott egy kép ugyanarról a lányról átlátszó csipke melltartóban, kezeivel a csontos csípőjén. A haja kiszívott szőkében pompázott, de nem ribancosan, hanem vonzó módon. A fotó alatt pedig a levelek: egy maroknyi kézzel írt üzenet, ami Stephen tinédzserkoráig visszanyúlt. A legfelsőben ugyanaz a barátnő ömlengett arról, hogy mennyire hiányzott neki, amíg Franciaországban volt. Rosszul használta az „övék” szót, ráadásul a

mindenképpent úgy írta: „minden képen”, ami annyira izgalomba hozott, hogy hangosan felnevettem, szinte vihogtam. A következő levélért nyúlva megláttam magam a szekrény tükrében, ahogy ott állok egy szál melltartóban és bugyiban, Stephen szerelmes leveleit a combom közé szorítva. Egy idegen nézett vissza a tükörből: a hajam vadul szétállt, az arcom pedig eltorzultan és szokatlanul festett. Én sosem incselkedem így ‒ gondoltam undorodva. ‒ Mi a baj velem? Soha életemben nem kutakodtam a párom holmijai között. Az ágyhoz rohanva kézbe vettem a telefonomat. Két órát vesztegettem el. Nagyjából öt percnek tűnt. Pillanatokon belül visszatért a migrén, vele együtt az émelygés is. Akkor vettem észre először, hogy furcsa érzés van a bal kezemben, durva zsibbadásféleség. Ökölbe szorítottam és kinyújtottam az ujjaimat a bizsergés csillapítására, de csak rosszabb lett. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a kellemetlen, csípős érzést, visszaloholtam a fiókhoz, hogy visszapakoljam a dolgait ‒ így nem veszi majd észre az eltévelyedésem. Lassacskán teljesen elzsibbadt a bal kezem.

HARMADIK FEJEZET

CAROTA

A

zsibbadás, ami napokon keresztül mit sem enyhült, messze nem aggasztott annyira, mint a bűntudat és a döbbenet, amit a Stephen lakásában bemutatott vasárnap reggeli viselkedésem miatt éreztem. Másnap a munkahelyemen a rovatszerkesztő barátomnak, Mackenzie-nek segédkeztem, aki annyira pedáns és összeszedett, hogy a Mad Menbe illene. ‒ Nagyon rosszat tettem ‒ vallottam be neki a szerkesztőségi épület előtt egy kiszögellés alá húzódva, egy előnytelen télikabátban. ‒ Turkáltam Stephen lakásában. Megtaláltam az összes exbarátnős fotóját. Végignéztem a cuccait. Mintha megszállt volna valami. Sokatmondó félmosolyt villantott felém, haját a válla mögé vetve. ‒ Ez minden? Ez nem annyira nagy dolog. ‒ Mackenzie, ez beteg. Nem lehet, hogy a fogamzásgátlóm okoz hormonális változást? Nemrég kezdtem el használni a tapaszt. ‒ Jaj, ugyan már! ‒ ellenkezett. ‒ Ezt minden nő megteszi, Susannah. Főleg a New York-iak. Versenyszellem. Tényleg, ne legyél már ennyire szigorú magaddal! Csak ne csináld többször! Mackenzie később bevallotta, hogy nem maga a kémkedés keltett benne aggodalmat, hanem az eltúlzott reakcióm. Észrevettem, hogy Paul a közelben dohányzik, és feltettem neki ugyanazt a kérdést. Benne bízhattam, hogy őszintén a képembe mondja. ‒ Nem, nem vagy őrült ‒ biztatott. ‒ És nem kéne aggódnod. Minden pasasnak van képe vagy valamije az exeitől. Ez afféle háborús zsákmány ‒ magyarázta el segítőkészen. Paulra mindig lehetett számítani, ha férfi nézőpontra volt szükség, hiszen rendkívül férfias jelenség. Keményen étkezik (dupla sajtburgert baconnel és szósszal), keményen játszik (egyszer 12 000 dollárt veszített black jacken a Borgatában, Atlantic Cityben), és keményen bulizik (Johnnie Walker Blue-val, amikor nyer, Macallan 12-vel pedig, amikor nem). Az asztalomhoz visszatérve észrevettem, hogy ismét előjött a zsibbadás a bal kezemben ‒ vagy talán sosem tűnt el? ‒ ráadásul lejjebb húzódott a testem bal felére, egészen a lábujjaimig. Zavart a dolog; nem tudtam eldönteni, hogy aggódnom kellene-e, ezért felhívtam Stephent.

‒ Nem tudom elmagyarázni, egyszerűen csak zsibbadt ‒ mondtam a telefonba, amit az asztallal párhuzamosan tartottam, annyira összegabalyodott a vezetéke. ‒ Mintha tűvel szurkálnának? ‒ kérdezte. Hallottam, ahogy megpenget néhány akkordot a gitárján a háttérben. ‒ Talán… Nem tudom. Fura. Még sosem éreztem ilyet ‒ válaszoltam. ‒ Fázol? ‒ Nem igazán. ‒ Hát, ha nem múlik el, lehet, hogy orvoshoz kéne menned. Megforgattam a szemeimet. Mondta ezt egy olyan fazon, aki évek óta nem járt orvosnál. Más megoldásra volt szükségem. Amikor Stephennel letettük a telefont, Angéla felé fordultam a székemmel együtt. ‒ Tüsszentettél vagy hajoltál furán? ‒ érdeklődött. A nagynénje nemrég egy tüsszentéssel elmozdított egy porckorongot a gerincében, amitől zsibbadt a keze. ‒ Szerintem ki kéne vizsgáltatnod ‒ csattant fel egy másik újságíró a közelben lévő asztalánál. ‒ Talán túl sok részt láttam a Dr. House-ból, de elég ijesztő cuccok vannak benne. Ezen akkor nevettem, de a kétség már ott bujkált bennem. Bár a kollégáim a túlzások mesterei voltak, a hangjukban csendülő aggodalom újragondoltatta velem a laissez fairé hozzáállásomat. Végül aznap ebédszünetben úgy döntöttem, felhívom a nőgyógyászomat, Eli Rothsteint, aki az idők során egyre inkább a barátommá, mintsem az orvosommá vált. Már az anyukámat is ő kezelte, amikor várandós volt velem. Eli általában higgadt volt. Fiatal és jellemzően egészséges voltam, így hozzászoktam, hogy azt mondja, minden a legnagyobb rendben. De amikor beszámoltam neki a tüneteimről, a megszokott melegség eltűnt a hangjából. ‒ Szeretném, ha a lehető leghamarabb elmennél egy ideggyógyászhoz. És azt is, hogy azonnal állj le a fogamzásgátlóddal. Megszervezte, hogy aznap délután találkozhassak egy neves neurológussal. A reakciója miatti aggodalomtól nyugtalanul levadásztam egy taxit, és a felsőváros felé vettem az irányt. A kocsi ide-oda szlalomozott a délutáni forgalomban, mielőtt kitett a lenyűgöző Upper East Side-i épület előtt, ahol ajtónállók posztoltak, és hatalmas márvány előtér fogadott. Az egyik ajtónálló egy jelzés nélküli faajtóra mutatott a jobb oldalon. Nyugtalanító ellentét feszült a kristálycsilláros fogadótér és a hétköznapi iroda között, mintha visszakerültem volna az 1970-es évekbe. Három össze nem illő kárpitozott szék és egy világosbarna szövetkanapé szolgált ülőhelyül. A kanapét választottam, és megpróbáltam nem belesüppedni a közepébe. A váróban néhány festmény lógott a falakon: tintarajz egy istenszerű férfiról hosszú, fehér szakállal, aki egy gyanúsan orvosi tűre hajazó eszközt tartott a kezében; egy pásztorjelenet; és egy udvari bolond képe. A találomra összeállított dekoráció láttán felmerült bennem a kérdés, hogy itt minden, beleértve a bútorokat is, vajon garázsvásárról származike, vagy esetleg lomtalanításkor szedték össze a holmikat az út mellől.

A recepciós asztalán pár empatikus tábla kapott helyet. KÉRJÜK, NE HASZNÁLJA A VÁRÓT TELEFONHÍVÁSOKRA VAGY BETEGEKRE TÖRTÉNŐ VÁRAKOZÁSRA!!!!! MINDEN BETEGELLÁTÁSI DÍJAT MEG KELL FIZETNI, MIELŐTT BEMEGY AZ ORVOSHOZ!!!!!! ‒ Dr. Bailey-hez jöttem ‒ szólaltam meg. A recepciós mosolytalanul, és anélkül, hogy rám nézett volna, egy csipeszes írótáblát tolt felém. ‒ Töltse ki! Várjon! Átfutottam az adatlapot. Soha azóta nem volt ennyire egyszerű egy kórtörténeti kérdőív kitöltése. Bármilyen gyógyszer? Semmi. Allergia? Nincs. Műtétek és korábbi betegségek? Itt megálltam. Körülbelül öt éve diagnosztizáltak melanomát a derekamon. Idejében észrevették, így egy kis műtéttel el tudták távolítani. Semmi kemo, semmi egyéb. Lekörmöltem. Ezt a korai rákrettegést leszámítva nemtörődöm ‒ mások talán azt mondanák, éretlen ‒ voltam a saját egészségemmel kapcsolatban. Olyan messze álltam a hipochondertől, amennyire csak lehet. Általában néhány könyörgő telefonhívásába került az anyukámnak, hogy legalább az általános szűrővizsgálatokra elmenjek. Szóval nagy dolognak számított, hogy itt voltam, egyedül, noszogatás nélkül. A nőgyógyászomra abszolút nem jellemző aggodalom nyugtalanított. Válaszokra volt szükségem. Nyugalmam megőrzésének érdekében a legfurcsább és legszínesebb festményre összpontosítottam ‒ egy eltorzult, absztrakt emberi arcra, fekete körvonallal és az alapszínek foltjaival. Vörös pupillák, sárga szemek, kék áll, meg nyílszerű, fekete orr. Ajaktalan mosolya és zavart tekintete volt. A festmény bevésődött az agyamba, és néhányszor újra megjelent a következő hónapokban. A felkavaró, nem emberszerű eltorzulás hol megnyugtatott, hol elidegenített, hol pedig ösztönzött a legsötétebb időkben. Kiderült, hogy egy 1978-as Miró-képről van szó, aminek a címe Carota ‒ olaszul répa. ‒ CALLAAHAANN ‒ bődült fel az ápoló, rosszul ejtve a nevemet. Gyakori, megbocsátható hiba volt ez. Előreléptem, az ápoló egy üres vizsgálószobába terelt, majd átadott egy zöld pamut hálóinget. Pillanatok múlva egy férfi baritonja hallatszott az ajtó mögül. ‒ Kopp-kopp! Dr. Saul Bailey nagypapaszerű jelenség volt. Bemutatkozott, felém nyújtva a bal kezét, ami puhának, ugyanakkor erősnek bizonyult. A saját kisebb kezemben húsosnak, jelentőségteljesnek tűnt. Gyorsan beszélt. ‒ Szóval ön Eli betege ‒ kezdte. ‒ Mondja, mi a helyzet! ‒ Igazából nem tudom. Van ez a furcsa zsibbadásom ‒ lengettem meg előtte a bal kezem illusztráció gyanánt. ‒ A lábamban is. ‒ Hmm ‒, böngészte végig a kartonomat. ‒ Volt Lyme-kórja? ‒ Nem. Akadt valami a viselkedésében, ami miatt szerettem volna megnyugtatni. Azt mondani, hogy „felejtse el, jól vagyok”. Nem akartam a terhére lenni. Bólintott.

‒ Rendben. Akkor nézzük! Levezényelt egy teljes neurológiai vizsgálatot. Az elsőt az elkövetkező több százból. Kalapáccsal tesztelte a reflexeimet, fénnyel szűkítette a pupilláimat, kezeit a kinyújtott karomhoz nyomva felmérte az izmaim erejét, és ellenőrizte a koordinációmat úgy, hogy csukott szemmel az orromhoz kellett érintenem az ujjaimat. Végül odafirkantotta, hogy „elváltozás nincs”. ‒ Szükség lenne egy vérvételre, egy általános kivizsgálásra és egy MRI-re. Nem észleltem semmilyen eltérést, úgyhogy csak a biztonság kedvéért ‒ tette hozzá. Az MRI-t máskor elhalasztottam volna, de most úgy döntöttem, túlesem rajta. Egy fiatal, harmincas éveiben járó langaléta technikus üdvözölt a laboratóriumi váróteremben, és az öltözőhöz kísért. Egy külön helyiségbe vezetett, adott egy pamut hálóinget, majd utasított, hogy vegyem le az összes ruhámat és ékszeremet, mert befolyásolhatják a gép működését. Miután kiment, levetkőztem, összehajtottam a holmijaimat, levettem az arany szerencsegyűrűmet, és egy zárható kazettába tettem. A gyűrű a nevelőapám diplomaosztós ajándéka volt: 14 karátos arany, fekete hematit kővel, ami bizonyos kultúrákban a gonosz szellemek távoltartására jó. A technikus az öltöző előtt várt rám, mosolyogva az MRIszobába irányított, ahol segített felmászni az emelvényre, sisakot tett a fejemre, betakarta a fedetlen lábaimat, aztán kiment, hogy egy másik helyiségből felügyelje a vizsgálatot. Miután fél órát kibírtam a morajló masinában, távolról meghallottam a hangját. ‒ Remek, végeztünk. A platform kicsúszott a gépből. Levettem a sisakot, lehúztam a takarót, és felálltam. Meztelennek éreztem magam egy szál kórházi hálóingben. A technikus rám vigyorogva nekidőlt a falnak. ‒ Amúgy mivel foglalkozik? ‒ Riporter vagyok egy újságnál ‒ válaszoltam. ‒ Tényleg? Melyiknél? ‒ A New York Postnál. ‒ Viccel? Még sosem találkoztam igazi riporterrel! ‒ lelkendezett, amikor visszasétáltunk az öltözőbe. Nem feleltem semmit. Olyan gyorsan öltöztem fel, amennyire csak lehetett, és a lifthez siettem, hogy ne kelljen többet csevegnem vele. Úgy éreztem, esetlenül flörtöl velem. Az MRI-vizsgálatok a maguk kellemetlenségével együtt jobbára jelentéktelenek. De volt valami ebben a látogatásban ‒ főleg az ártatlan eszmecsere a technikussal ‒, ami mégis sokáig ott motoszkált az agyamban. Úgy, mint a Carota festmény. Később a technikus szelíd flörtölése furcsa rosszakarattal párosult, ami teljes egészében a háborgó agyam szüleménye volt. Csak órákkal később vettem észre, amikor önkéntelenül próbáltam megforgatni a gyűrűmet a még mindig zsibbadt bal kezemen, hogy mi volt a

nyugtalanító nap igazi vesztesége: otthagytam a szerencsegyűrűt abban a kazettában.

‒ Baj, hogy a kezem még mindig folyton bizsereg? ‒ kérdeztem Angelát másnap a szerkesztőségben. ‒ Egyszerűen elzsibbadt, mintha nem is hozzám tartozna. ‒ Gondolod, hogy influenzás vagy? ‒ Szörnyen érzem magam. Szerintem lázas vagyok ‒ pillantottam a gyűrűtlen bal ujjamra. Émelygésem illett a gyűrű miatti szorongásomhoz. Mániákusan zavart a hiánya, de nem bírtam rászánni magam, hogy felhívjam a rendelőt, és azt halljam, hogy eltűnt. Ésszerűtlen módon hiú reménybe kapaszkodtam. Jobb nem tudni ‒ győztem meg magamat. Azt is tudtam, hogy túlságosan rosszul leszek ahhoz, hogy elmenjek megnézni Stephen zenekarát, a Morguesot a brooklyni Greenpoint egyik bárjában. Ettől csak még roszszabbul lettem. ‒ Nem nézel ki túl jól. Hazakísérjelek? ‒ kérdezte Angela, miután végigmért. Egyébként visszautasítottam volna a felajánlását, főleg, mivel pénteken lapzárta volt, ami többnyire este tízig vagy később is bent tart minket. De túlságosan émelygősnek és betegnek éreztem magam, ráadásul annyira mérges is voltam magamra, hogy elfogadtam. A normális esetben ötperces séta fél óráig tartott, mert minden második lépés után meg kellett állnom öklendezni. Amikor a lakásomhoz értünk, Angela ragaszkodott hozzá, hogy felhívjam az orvosom. ‒ Itt valami nincs rendjén. Túl régóta vagy beteg ‒ hangoztatta. Felhívtam az ügyeleti számot, és nem sokkal később visszahívott a nőgyógyászom, dr. Rothstein. ‒ Jó híreim vannak a számodra. A tegnapi MRI eredménye negatív. Így sikerült kizárnunk annak a lehetőségét, hogy stroke-od vagy vérrögöd van, amiért őszintén szólva aggódtam a fogamzásgátló miatt. ‒ Ez nagyszerű. ‒ Igen. De a biztonság kedvéért szeretném, ha leállnál a fogamzásgátlóval. Az egyetlen dolog, amit az MRI kimutatott, egy kismértékű megnagyobbodás a nyaki nyirokcsomóidnál, amiből azt gondolom, hogy valami vírusról van szó. Talán mononukleózis, bár a vérvétel eredményei még nincsenek meg. Majdnem felnevettem. Csókbetegség huszonévesen! Amikor letettem, Angéla várakozó tekintettel nézett rám. ‒ Mono, Angéla. Mono. Feszült arca ellazult, és felkacagott. ‒ Viccelsz velem? Elkaptad a csókbetegséget! Most múltál tizenhárom, vagy mi?

NEGYEDIK FEJEZET

A PANKRÁTOR

M

ono. Megkönnyebbülés volt tudni a nevét annak, ami gyötört. A szombatot azzal töltöttem ugyan, hogy ágyban fekve sajnáltam magamat, másnap estére erőt gyűjtöttem, hogy csatlakozzam Stephenhez, a nővéréhez, Sheilához, és a férjéhez, Royhoz a közeli Montclairben rendezett Ryan Adams-show-n. A koncert előtt egy helyi ír kocsmában találkoztunk, ahol az étkezőrészben üldögéltünk egy alacsonyra belógatott antik csillár alatt, amiből apró fénynyalábok látszottak. Fish and chipset rendeltem, bár a gyomrom a gondolatától is irtózott. Stephen, Sheila és Roy cseverészett, miközben én némán ültem ott. Még csak néhányszor találkoztam Sheilával és Royjal, így rosszulesett belegondolnom, vajon milyen benyomást tehetek rájuk. De egyszerűen képtelen voltam megfelelő hangulatba hozni magam a társalgáshoz. Biztos azt hiszik, hogy semmilyen vagyok. Amikor kihozták a halat, azonnal megbántam a választást. A bő vajban sült tőkehal úgy tűnt, mintha fénylene. A zsírja megcsillant a csillár fényében. A sült krumpli is émelyítően zsírosnak látszott. Ide-oda tologattam az ételt a tányéromon, remélve, hogy senki sem veszi észre, hogy egy falatot sem eszem belőle. Korán érkeztünk a show-ra, de a koncertterem máris zsúfolt volt. Stephen olyan közel akart lenni a színpadhoz, amennyire csak lehet, ezért előretolakodott a tömegben. Próbáltam követni, de ahogy egyre mélyebbre furakodtam a harmincas férfiak csordájában, szédülni és émelyegni kezdtem. Utánuk kiabáltam. ‒ Ez nekem nem megy! Stephen feladta a küldetését, és csatlakozott hozzám, a terem hátsó végében, egy oszlop mellett, amire rá is kellett támaszkodnom. A táskám mintha húsz kilót nyomott volna, s küszködtem vele, hogy a vállamon egyensúlyozzam, mert nem volt elég hely körülöttem, hogy a földre tegyem. A háttérzene egyre hangosabb lett. Imádom Ryan Adamset, ezért megpróbálkoztam az üdvrivalgással, de csak erőtlenül tudtam tapsolni. Két másfél méter magas neonkék rózsa volt kifüggesztve a zenekar mögött ‒ beégtek a retinámba. Éreztem, ahogy lüktet a tömeg. A balomon egy pasas füves cigarettára gyújtott, és a füst édes szaga undorral töltött el. A mögöttem lévő férfi és nő forró leheletét éreztem a nyakamon. Képtelen voltam a zenére figyelni. Merő tortúra volt a show.

Utána bezsúfoltuk magunkat Sheila kocsijába, aki visszavitt minket Stephen lakásába, Jersey Citybe. Ők hárman arról beszélgettek, milyen hihetetlenül jól játszott a zenekar, ám én csöndben maradtam. Stephen furcsállta a visszahúzódásomat, mert egyébként sosem tartottam magamban a véleményemet. ‒ Tetszett a show? ‒ próbálkozott Stephen, és a kezem után nyúlt. ‒ Nem nagyon emlékszem rá. *** Az után a hétvége után még kivettem három egymás utáni szabadnapot. Ez bárkinél soknak számított, főleg egy újonc riporternél. Még amikor hajnali négyig kellett húznom az igát a Postnál a Meatpacking kerületi szórakozóhelyek sztorija miatt, néhány órával később akkor is beértem a megfelelő időre. Sosem vettem ki betegszabadságot. Úgy határoztam, hogy végül megosztom a diagnózist az anyukámmal, aki nyugtalan lett, amikor meséltem neki a zsibbadásról ‒ főleg azért, mert csak a testem egyik felét érintette a dolog. Megnyugtattam, hogy csak a mono miatt történt az egész. Apukám kevésbé tűnt aggodalmasnak a telefonban, de a harmadik szabadnapomon ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön Manhattanbe meglátogatni. Egy néptelen moziban találkoztunk a Times Square-en, hogy premier előtti vetítésen megnézzük A pankrátor című filmet. ‒ Próbáltalak elfelejteni ‒ mondta az elgyötört Mickey Rourke a lányának Randy „Kos” Robinson, a kiöregedett birkózó szerepében. ‒ Próbáltam úgy tenni, mintha nem léteznél, de képtelen voltam rá. Te vagy az én kislányom. És most már egy magányos, vén, lerobbant húscafat vagyok. Meg is érdemlem, hogy teljesen egyedül maradjak. Csak azt nem akarom, hogy utálj. (3) Forró, kövér könnycseppek gurultak le az arcomon. Megszégyenülten próbáltam gátat szabni a mellkasom hullámzásának, de az erőkifejtéstől még rosszabbul lettem. Anélkül, hogy bármit is mondtam volna az apámnak, kirohantam a mosdóba, bezárkóztam egy fülkébe, s útjára engedtem a bőgést, amíg el nem múlt az érzés. Pillanatokon belül összeszedtem magam, s kimentem megmosni a kezemet és az arcomat, a közeli mosdókagylónál álló középkorú szőke nő aggodalmas nyaknyújtogatását figyelmen kívül hagytam. Tényleg megríkatott Mickey Rourke? Vagy az egész apa-lánya dolog? Apukám messze nem volt ilyen érzelmes. Reflexből kerülte az olyan szavakat, mint például a „szeretlek”. Még a gyerekeivel szemben is. Tanult hiányosság volt ez. A saját apját egyetlenegyszer puszilta meg, mégpedig akkor, amikor nagyapám a halálos ágyán feküdt. Most pedig időt szakított a zsúfolt napirendjében arra, hogy mellém üljön egy üres vetítőteremben. Szóval igen, ez nyugtalanító volt. Szedd össze magad!‒ tátogtam. ‒ Nevetségesen viselkedsz.

Visszamentem apámhoz, aki úgy tűnt, hogy észre sem vette az érzelemkitörésemet. A film hátralévő részét sikerült végigülnöm újabb összeomlás nélkül. A stáblista után apa ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen a lakásomig. A poloskaparám ürügyén felajánlotta, hogy körülnéz ‒ bár egyértelmű volt, hogy csak az egészségem miatt aggódik, és szeretne még egy kis időt velem tölteni. ‒ Tehát azt mondják, hogy monód van, mi? ‒ kérdezte. Anyámmal ellentétben, aki vallásos áhítattal szemlélte a New York-i újságokban nyilatkozó orvosok szavait, apám mindig bizalmatlanul viszonyult az orvosi tekintélyhez. Bólintva vállat vontam. A lakásom közelébe érve azonban úrrá lett rajtam az a kifejezhetetlen, de most már ismerős rettegés. Hirtelen tudatosult bennem, hogy nem akarom, hogy bejöjjön. A legtöbb apához hasonlóan ő is megdorgált tinédzser koromban, amiért hagytam, hogy megegye a kosz a szobámat, tehát hozzászoktam. De aznap szégyelltem magam, mintha a lakás az elcseszett életem metaforája volna. Megijedtem tőle, hogy meglátja, hogyan élek. ‒ Mi a fene ez a szag? ‒ kérdezte, amikor kinyitottam az ajtót. Francba! Megfogtam a műanyag gyógyszertári reklámszatyrot az ajtó mellett. ‒ Elfelejtettem kidobni a macskaalmot. ‒ Susannah. Össze kell szedned magad! Nem élhetsz így. Felnőtt vagy. Mindketten a küszöbön álltunk és a garzonomat néztük. Igaza volt: nyomorúságos az egész. Szennyes ruhák hevertek a padlón. A szemetes túlcsordult. És a fekete szemeteszsákok, amelyeket a poloskapara idején és a rovarirtó három héttel korábbi érkezése előtt telepakoltam, még mindig kitöltötték a szobát. Egyetlen poloskát sem találtunk, és újabb csípés sem került elő. Mostanra meggyőződtem róla, hogy vége ‒ a lelkem mélyén pedig elkezdtem azon töprengeni, hogy egyáltalán ott voltak-e.

ÖTÖDIK FEJEZET

COLD ROSES1

M

ásnap, azaz csütörtökön munkába álltam, így éppen elég időm jutott arra, hogy befejezzek egy cikket és feldobjak két másik témát. Egyik sem ment át a rostán. „Légy szíves, előbb nézz utána a LexisNexis-nek!” ‒ írta Steve a javaslataimra válaszolva. A bizonytalanság a munkám része ‒ mondtam magamnak. Az újságírók állandóan megkérdőjelezik önmagukat: olykor katasztrofális heteink vannak, amikor a sztorik nem állnak össze, a források pedig bezárkóznak. Máskor pedig brillírozunk, és még a lehetetlen is sikerül. Az ember néha úgy érzi, ő a legjobb a szakmában, néha meg csak egy romhalmaz, aki inkább valami irodista állást fontolgat. Végül a csúcspontok és a hullámvölgyek kiegyenlítik egymást. Akkor mégis miért fordult fel körülöttem minden? Kényelmetlenül éreztem magam a saját zsurnaliszta bőrömben, ami megijesztett. A csapnivaló teljesítményemen felbőszülve kértem, hogy hamarabb hazamehessek. Megint. Reméltem, hogy a mono számlájára írható az egész. Talán egy jó alvás segít, hogy visszataláljak a megszokott önmagamhoz. Azon az éjszakán csak forgolódtam, tele baljós előérzettel az életemmel kapcsolatban. Amikor reggel megszólalt az ébresztőm, lenyomtam a szundi gombot, és úgy döntöttem, ismét beteget jelentek. Még néhány órányi alvás után kipihenten, nyugodtan ébredtem, mintha az egész monoügy csak egy távoli rémálom lett volna. A hétvége már csábítóan derengett a láthatáron. Felhívtam Stephent. ‒ Menjünk el Vermontba! Nem kérdés volt, kijelentés. Hetekkel korábban terveztük, hogy elmegyünk oda, s a mostohatestvérem házában alszunk, de amióta megbetegedtem, határozatlan időre elhalasztottuk a kirándulást. Megérezve, hogy még mindig nem vagyok a régi, Stephen különböző okokat kezdett felsorakoztatni, miért nem érdemes rögtön utazásba vágni, de közben beérkezett egy hívás a másik vonalon ‒ dr. Rothsteintől. ‒ Most érkezett meg a vérvétel eredménye. Nem lett pozitív a mononukleózisteszt ‒ újságolta. ‒ Hogy érzed magad? ‒ Sokkal jobban. 1

Ryan Adams 2005-ös albumának a címadó dala.

‒ Akkor jó. Bizonyára egy mezei vírus lehetett, ami mostanra kiürült a szervezetedből. Új erőre kapva visszahívtam Stephent. Ragaszkodtam hozzá, hogy pakoljuk össze a holminkat, és utazzunk el hétvégére. Beadta a derekát. Délután kölcsönvettük anyukám fekete Subaruját, majd négy órát autóztunk észak felé, Arlingtonba, Vermontba. Tökéletes hétvége volt: szombat és vasárnap reggel egy kis régies étterembe mentünk, aminek Up For Breakfast volt a neve, vásárolgattunk az outlet centerekben, aztán célba vettük a lejtőket ‒, vagyis inkább Stephen snowboardozott, miközben én a Szép reményeket olvastam a kunyhóban. Vasárnap kitört a hóvihar, még egy boldog napra kényszerítve minket, ami újabb szabadnapot jelentett. Végül még a síelésbe is belementem, és Stephen lekalauzolt egy kis hegy tetejéről. Korábban már síeltem néhányszor, és bár korántsem voltam profi, nem találtam nehéznek a közepes lejtőket. Ez alkalommal viszont az arcomat korbácsoló szél meg az arcomat égető hópelyhek mellett hirtelenjében meredekebbnek tűnt a hegy, mint valaha. Hosszan, keskenyen és fenyegetően terült el alattam. Pánikba estem. Az a fajta ösztönös „harcolj vagy menekülj!” érzés lett rajtam úrrá, amiről addig csak olvastam, de sosem éltem át. ‒ Készen állsz? Stephen hangja távolinak tűnt a süvítő szélben. A pulzusom a dobhártyámat verte, amint még szörnyűbb forgatókönyvek játszódtak le a fejemben. Mi van, ha sosem érek le? Mi van, ha Stephen itthagy? Mi van, ha sosem találják meg a holttestem? ‒ Képtelen vagyok rá! ‒ kiabáltam. ‒ Nem akarom. Kérlek, ne erőltesd! ‒ Ugyan már! ‒ válaszolta, de felhagyott a csalogatással, amikor megérezte a szorongásomat. ‒ Nem lesz semmi baj. Megígérem, hogy minden rendben lesz. Lassan megyünk. Idegesen indultam lefelé a hegyről, Stephennel a nyomomban. Félúton gyorsítottam, ostobának érezve magam a pillanatokkal azelőtti félelmem miatt. Néhány perc múlva odalent, immáron biztonságba érve viszont rájöttem, hogy ez a pánik jóval súlyosabb volt, mint egy egyszerű tériszony. De erről egy szót sem szóltam Stephennek. Hétfő este, anyához visszatérve New Jersey-be, még mindig akadtak gondjaim az alvással. Idegesség helyett azonban ezúttal nosztalgikus hangulatba kerültem. A régi ruhák között turkálva felfedeztem, hogy végre beleférek abba a nadrágba, amit másodikos gimis korom óta csak a combom közepéig bírtam felhúzni. Valamit nagyon jól csinálok ‒ gondoltam vidáman. Azután nemsokára első kézből tapasztaltam meg, hogy ez a fajta betegség gyakran kiújul, majd alábbhagy; elhiteti az emberrel, hogy a legrosszabbnak már vége, pedig csupán egy pillanatra visszakozik, mielőtt újra lecsap.

HATODIK FEJEZET

FURCSA INTERJÚ

A

következő kedd reggelen megcsörrent a munkahelyi telefonom. Steve volt az. Úgy tűnt, megbocsátotta a legutóbbi távolmaradásomat és az alkalmatlanságomra utaló jeleket. Vagy legalábbis adott nekem még egy esélyt. ‒ Arra kérlek, hogy interjúvold meg John Walsht holnap reggel, amikor bejön a Fox News-interjúra. Egy új részen dolgozik a drogcsempész tengeralattjárókról, és azt hiszem, jó kis vezető anyag lehetne belőle. ‒ Oké ‒ mondtam összekaparva a korábban mindig természetesen feltámadó lelkesedésem. Izgalmasnak tűnt interjút készíteni az America’s Most Wanted műsorvezetőjével, de mintha nem ment volna az összpontosítás. Először is újságkivágások között kellett keresgélnem, úgyhogy tárcsáztam a Post könyvtárosát, Lizt. Nappal kutakodik, éjjel pedig wicca papnőként tevékenykedik. Megmagyarázhatatlan módon kutatás helyett tarot-vetést kértem tőle. ‒ Gyere be hozzám! ‒ válaszolta egykedvűen. Liz gyertyákkal, varázsigékkel és bájitalokkal gyakorolta a modern boszorkányságot. Nemrég léptették elő harmadik beavatási fokozatú főpapnővé, ami azt jelenti, hogy taníthatja a mesterséget. Pentagrammákat viselt és leomló Stevie Nicks-stílusú ruhákba öltözött, télen pedig még egy fekete köpenyt is magára vett. Füstölő meg pacsuliillat áradt belőle, s félig lehunyt kiskutyaszemei bizalomgerjesztőek voltak. Volt valami vonzó a lényében, és a boszorkánysággal meg a vallással szembeni eredendő szkepticizmusom ellenére ráébredtem: hinni akarok. ‒ Szükségem van a segítségedre ‒ vágtam bele. ‒ Nem jól mennek a dolgok. Vetnél nekem kártyát? ‒ Hmmm ‒ terített ki egy pakli tarot-kártyát. ‒ Hmmm. Minden szótagot külön hangsúlyozott. ‒ Tehát jó dolgokat látok. Pozitívokat. Valamiféle változás lesz a munkádban. Valami szabadúszó megbízás a Poston kívül. Anyagilag jó dolgokat látok nálad. Szavaira koncentrálva nyugalom áradt szét a testemben. Szükségem volt valakire, aki azt mondja, hogy minden rendben lesz, és ezek a furcsa akadályok csak pittyenések voltak életem radarján. Visszatekintve Liz talán nem a legmegfelelőbb ember volt az ilyen jellegű megerősítéshez. ‒ Hú, öregem… Úgy érzem, lebegek! ‒ tette hozzá Liz. ‒ Ja, én is.

Tényleg úgy éreztem. Amikor visszatértem az asztalomhoz, Angela lehangoltnak tűnt. Egy postos kolléga, szerkesztőségünk oszlopos tagja, aki mindenféle teendőket végzett a lapnál, elhunyt melanomában. Egy e-mail ment ki mindenkinek, a pénteki temetés előkészületeit részletezte. Csak ötvenhárom éves volt. Erről eszembe jutott a saját melanomám, így annak ellenére, hogy John Walsh után kellett volna kutakodnom, képtelen voltam kiverni a fejemből a szomorú hírt. Másnap reggel ‒ újabb álmatlan éjszaka után ‒ az interjú előtti felkészülésre szánt kevéske időt arra használtam, hogy a melanoma kiújulási rátáit gugliztam. Teljesen felkészületlenül ért a kilenc óra ötven perc, de azért egy folyosó végi üres iroda felé vettem az irányt, hogy találkozzam John Walshsal, remélve, hogy kisujjból is kirázom a dolgot. A folyosón végigsétálva a bekeretezett Postcímlapok összezárultak körülöttem, a szalagcímek hol összehúzódtak, hol kitágultak. BILL MEGCSALT ENGEM! FELROBBANT AZ ŰRHAJÓ, MIND A 7-EN MEGHALTAK DIANA MEGHALT A RÖGESZME ÉS ÉN HŰVÖS HILLARY Az újságlapok láthatóan lélegeztek, beszívva és kifújva körülöttem a levegőt. A látóterem összeszűkült, mintha egy távcsövön keresztül néztem volna a folyosó végére. A fluoreszkáló fények pislákoltak, a falak bezártság érzését keltve felém húzódtak. Miközben a falak befelé dőltek, a plafon az égbe emelkedett, amíg úgy nem éreztem, hogy egy katedrálisban vagyok. A mellkasomra tettem a kezem, hogy megregulázzam a szapora szívverésem, és emlékeztettem magam, hogy lélegezzek. Nem ijedtem meg. Inkább olyan izgalom lett úrrá rajtam, mint amikor lenézel egy százemeletes felhőkarcoló ablakából, de tudod, hogy nem fogsz lezuhanni. Végül odaértem az irodához, ahol Walsh várt rám. Még rajta volt a smink a Fox News-os interjú után, ami megfolyt egy kissé a stúdió reflektorai alatt. ‒ Helló, John. Susannah Cahalan vagyok, a Port újságírója. Amint megláttam, furcsa módon azon kezdtem töprengeni, hogy Walsh vajon a meggyilkolt fiára, Adamre gondol-e, akit 1981-ben raboltak el egy áruházból, és ugyanabban az évben lefejezve találták meg. Az eszem ezen a hátborzongató témán járt, amint ott álltam nyájasan mosolyogva rá meg a manikűrözött sajtósára. ‒ Helló ‒ szólalt meg a sajtós, félbeszakítva a gondolatfolyamomat. ‒ Ó, helló! Igen. Susannah Cahalan vagyok. Az újságíró. Aki megírja a sztorit. Tudják, a drogcsempész, drogcsempész… Walsh szólt közbe ezúttal: ‒ Tengeralattjárókról, igen.

‒ Csak öt percünk van, úgyhogy talán bele kéne vágnunk ‒ jegyezte meg a sajtós egy árnyalatnyi nyilvánvaló bosszúsággal a hangjában. ‒ Rengeteg dél-amerikai drogcsempész készít saját tengeralattjárót ‒ kezdte Walsh. ‒ Nos, valójában ezek nem szó szerinti tengeralattjárók, hanem alámerülő alkalmatosságok, amelyek tengeralattjárónak néznek ki. Jegyzeteket körmöltem: „Kolombiai” (sic!), „házilag készített”, „tízet követnek körülbelül…” „Drog csónakok, meg kell állítanunk a csónakokat…” Nem tudtam követni, amit mond, így leginkább összefüggéstelen szavakat firkáltam, hogy úgy tűnjön, mintha figyelnék. ‒ Ez nagyon cseles dolog. Harsogva felnevettem ezen a megjegyzésen, bár sem akkor, sem most nem világos számomra, mi volt ennyire vicces benne. A sajtós zavart pillantást vetett rám, mielőtt bejelentette: ‒ Sajnálom, félbe kell szakítanom az interjút. Johnnak mennie kell. ‒ Kikísérem ‒ mondtam feszült lelkesedéssel, és a liftekhez vezettem őket. De járás közben alig bírtam megtartani az egyensúlyomat. Folyton beleütköztem a folyosó falába, és amikor ki akartam nyitni az ajtót, jó harminc centivel elhibáztam a kilincset. ‒ Köszönöm, köszönöm! Óriási rajongója vagyok, óriási rajongója. ÓRIÁSI rajongója ‒ ömlengtem, amíg a liftre vártunk. Walsh udvariasan mosolygott, talán hozzá volt szokva ehhez a fajta különös áradozáshoz, aminek valójában köze sem volt a jellemző interjúzási stílusomhoz. ‒ Egy élmény volt ‒ búcsúzott. Még mindig nem tudom ‒, és valószínűleg sosem fogom ‒, hogy igazából mit gondolt arról a furcsa Post-riporterről, főleg mivel az anyag nem került be a lapba. Ez volt az utolsó interjúm az elkövetkező hét hónapra.

HETEDIK FEJEZET

ÚJRA ÚTON

N

em emlékszem, hogy kerültem haza az interjú után, vagy hogy hogyan töltöttem az órákat egy újabb szakmai bukás árnyékában, de még egy álmatlan éjszakát követően ‒ már egy egész hete nem aludtam rendesen ‒ a szerkesztőség felé vettem az irányt. Gyönyörű március eleji reggel volt. Sütött a nap, a hőmérséklet pedig friss, fagypont körüli volt. Fél éve napi kétszer sétáltam át a Times Square-en, de aznap a közepén lévő óriásplakátokat meglátva a rikító színek egyszerűen megszólítottak. Próbáltam másfelé nézni, elbarikádozni magam a sokkoló pigmenthullámoktól, de nem sikerült. Az Eclipse rágógumi élénkkék, ék alakú márkajele vibrálva örvénylő tengerszínt okádott, és felálltak tőle a pihék a tarkómon. Éreztem, ahogy a lábujjaimban rezegnek az árnyalatok. Volt valami páratlan abban a rohamban; egyszerre gyengített el és borzongatott meg. De a borzongás csak egy pillanatig tartott, mert felfigyeltem a balomon himbálózó feliratos szalagra, amin az „Üdvözöljük a Times Sqare-en” szöveg volt olvasható, és ettől az utca közepén öklendezhetnékem támadt. A balra lévő óriásplakáton M&M’s-ek piruetteztek előttem durva migrént csiholva a halántékomban. A támadás elleni tehetetlen védekezésül kesztyűtlen kezeimmel takartam el a szemem, és úgy botorkáltam végig a 48. utcán, mintha éppen most szálltam volna le egy halált megvető hullámvasútról. Végre beértem a szerkesztőségbe, ahol még mindig élesek voltak a fények, de legalább kevésbé agresszívek. ‒ Angéla, el kell mesélnem valami furcsát ‒ suttogtam, attól tartva, hogy mások is meghallják, és hibbantnak gondolnak. ‒ Vibráló színeket látok. Bántják a szemem a színek. ‒ Hogy érted ezt? ‒ kérdezte nyilvánvaló aggodalommal a mosolyában. Napról napra egyre kiszámíthatatlanabbá vált a viselkedésem. De a szeszélyeim csak azon a reggelen kezdték megijeszteni. ‒ A Times Square-en. A színek, a plakátok: annyira élénkek. Élénkebbek, mint amilyennek eddig láttam őket. ‒ Kegyetlenül másnapos lehetsz ‒ nevetett fel idegesen. ‒ Nem ittam. Azt hiszem, megőrülök. ‒ Ha tényleg aggódsz, szerintem vissza kéne menned egy orvoshoz. Valami nem stimmel velem. Pont így viselkedik egy őrült. Feldühödve, amiért képtelen voltam elmagyarázni, mi történik velem, két kézzel a billentyűzetre csaptam. A számítógép visszasugárzott rám, fényesen és haragosan. Angelára néztem, hogy ő is látja-e, de el volt foglalva az e-mailjeivel.

‒ Én erre képtelen vagyok! ‒ ordítottam. ‒ Susannah, Susannah! Na, mi a baj? ‒ érdeklődött Angéla, meglepődve a kitörésemen. Sosem szerettem a ripacskodást, és most, hogy mindenki engem bámult, megszégyenülve és középpontba állítva éreztem magam. Forró könnyek patakzottak az arcomról a blúzomra. ‒ Miért sírsz? Válasz helyett vállat vontam. Kínosnak találtam belemenni a részletekbe, melyeket magam sem értettem. ‒ Menjünk ki sétálni egy kicsit, vagy ilyesmi? Igyunk egy kávét? ‒ Nem, nem. Nem tudom, mi a baj velem. Totál el vagyok cseszve. Ok nélkül sírok ‒ szipogtam. Ahogy az átkozott sírás átvette a hatalmat a testem fölött, a rabja lettem. Minél inkább abba akartam hagyni, annál erősebbé vált az érzés. Mi okozza ezeket a hisztériás rohamokat? Rágódtam mindenen, ami csak eszembe jutott: miszlikre aprítottam az életemet, mindent, ami bizonytalannak tűnt benne. Tehetségtelen vagyok a munkámban. Stephen nem szeret. Szegény vagyok. Elmebajos vagyok. Hülye vagyok. Sok kolléga akkor tért vissza a szerkesztőségbe, feketébe öltözve a munkatársunk temetése után ‒, amire nem mentem el, annyira felemésztettek a saját problémáim. Ez volna a sírásom oka? Alig ismertem azt az embert. Magamat siratom? A lehetőséget, hogy talán én leszek a következő? Egy másik újságíró, aki Angelával szemben ült, hátrafordult. ‒ Susannah, jól vagy? Utáltam, ha rám figyelnek. Gúnyos pillantást vetettem rá, gyűlölettel telit. ‒ Hagyd. Abba. A könnyek továbbra is áradtak le az arcomon, de meglepetten konstatáltam, hogy hirtelenjében már nem voltam szomorú. Jól voltam. Nem jól. Boldogan. Nem, nem boldogan, fenségesen! Jobban, mint valaha voltam életemben. A könnyek még mindig jöttek, de már nevettem. Melegség lövellt felfelé a gerincemben. Táncolni vagy énekelni akartam, vagy bármit ‒ kivéve itt ülni és egy képzelt nyomorúságot siratni. A mosdóba rohantam, hogy egy kis vizet fröcsköljek az arcomra. Ahogy folyt a hideg víz, a fülkék elkezdtek idegennek tűnni. Miként lehetséges, hogy a civilizációnk ilyen fejlett, de továbbra is egymáshoz ilyen közel ürítünk székletet? A fülkéket méregettem, és a vécéöblítés hangját hallva képtelen voltam elhinni, hogy én is használtam már ilyet. Viszonylag stabilizált érzelmekkel visszamentem az asztalomhoz, és felhívtam Mackenzie-t, aki annyira segítőkész volt a néhány héttel korábbi kémkedési problémámmal kapcsolatban, és kértem, hogy találkozzon velem a földszinten. Tudni akartam a véleményét arról, ami az imént történt velem. Amikor megtaláltam őt a News Corp. épület mögött, észrevettem, hogy szintén feketében van, és ő is épp akkor jött meg az újságíró temetéséről. Rögtön elszégyelltem magam az egoizmusom miatt. ‒ Ne haragudj, hogy zavarlak, miközben szenvedsz ‒ mondtam neki. ‒ Tudom, hogy nagyon önző viselkedés ez most a részemről… ‒ Nem gond. Mi a baj? ‒ kérdezte.

‒ Én csak… Én csak… Volt már olyan, hogy úgy érezted, mintha nem is önmagad lennél? Felkacagott. ‒ Alig érzem úgy magam, mintha önmagam lennék. ‒ De ez más. Valami nagyon nincs rendjén. Élénk színeket látok, kiszámíthatatlanul sírok. Nem tudom kontrollálni magam ‒ ismételtem a maradék nedvességet törölgetve feldagadt szemeimből. ‒ Szerinted idegösszeomlásom van? Szerinted megkattanok? ‒ Figyelj, Susannah! Ez nem olyan dolog, amit egyedül meg tudsz oldani. Tényleg el kell menned orvoshoz. Szerintem le kéne írnod az összes tünetet, mintha egy anyagot készülnél összehozni belőle. Ne hagyj ki semmit! Tudod, hogy még a legkisebb részletről is kiderülhet a végén, hogy az a legfontosabb. Zseniális ötlet! Majdnem elrohantam, hogy belekezdjek az írásba odafent. De amikor visszaértem az asztalomhoz, csak a következőt vetettem papírra:

[álmatlanság, látás] Aztán elkezdtem firkálgatni, bár a rajz odabiggyesztésére nem emlékszem, és arra sem, mi ihlette:

„Az emberek kétségbeesettek, bármire képesek” ‒ jegyeztem föl. Hirtelen abbahagytam az írást, hogy mindent eltakarítsak az asztalomról. A vizespalackokat, a félig üres kávéspoharakat, meg a régi cikkeket, amelyeket sosem fogok újraolvasni. Két karomba nyaláboltam a könyveket, amiket valamilyen rég elfelejtett oknál fogva őrizgettem, és több fordulóval az emelet szemeteskonténeréhez cipeltem őket. Kidobtam mindet, mintha csak annak bizonyítékául szolgáltak volna, hogy hónapokon keresztül ész nélküli felhalmozást folytattam. Egyszeriben úgy éreztem, az életem minden egyes részének ura lettem. A felhőtlen boldogság visszatért. De már akkor is éreztem, hogy veszélyes boldogságról van szó. Féltem, hogy ha nem tudom kifejezni, és nem becsülöm meg, akkor az érzelem olyan erővel lángol, és olyan gyorsan ég le, ahogy jött. Visszamentem az asztalomhoz és rácsaptam a két tenyeremmel.

‒ Minden szuper lesz! ‒ jelentettem be, ügyet sem vetve Angela csodálkozására. Átballagtam Paul asztalához, a vadiúj, csodálatosan egyszerű életszemléletem bűvöletében. ‒ Menjünk le cigizni egyet! A lifthez érve Paul azt mondta: ‒ Sokkal jobban nézel ki. ‒ Kösz, Paul! Sokkal jobban érzem magam. Mintha megint önmagam lennék. Annyi mindenről szeretnék beszélni veled! Meggyújtottuk a cigarettánkat. ‒ Tudod, végre rájöttem, mi a baj. Több sztorit akarok csinálni. Jobbakat. Ütősebbeket. Nem színes szarságokat. Igazi cuccot. Igazi, odavágós oknyomozásokat. ‒ Nos, ez nagyszerű ‒ válaszolta Paul, ám egyúttal aggodalmasnak is tűnt. ‒ Jól vagy? Percenként vagy ezer szót hadarsz. ‒ Bocs, csak annyira izgatott vagyok! ‒ Örömmel hallom, hogy izgatott vagy. Mert tudod, néhányan mesélték, hogy kiakadtál a helyeden ülve és nagyon beteg voltál a múlt hónapban. ‒ Annak már vége. Tényleg túl vagyok rajta. ‒ Amúgy beszéltél mostanában anyukáddal? ‒ érdeklődött Paul. ‒ Aha, néhány napja. Miért? ‒ Csak kíváncsi voltam. Paul azon szorgoskodott, hogy általános képet kapjon a mentális állapotomról, készen állva arra, hogy megvitassa Angelával a jeleket, amelyeket az összeomlás előfutárainak sejtett. Egyszer már látta, hogy egy hozzá közel álló újságírónő tönkremegy. Élénk, közönséges sminket kezdett viselni, furán viselkedett… később skizofréniát diagnosztizáltak nála. Tízpercnyi hablatyolásom után Paul visszament az épületbe, s felhívta Angelát. ‒ Valakinek fel kell hívnia az anyukáját vagy valakit. Ez egyszerűen nincs rendjén. Míg Paul odafent Angelával beszélt, kint maradtam. Ha valaki akkor látott volna, valószínűleg azt hiszi, hogy mélyen elgondolkodtam, vagy nekiláttam egy sztorinak fejben ‒ szóval semmi különös. De valójában nagyon messze voltam. Megint fordult a kocka, s ezúttal bizonytalannak és tériszonyosnak éreztem magam. Ugyanolyan érzés volt, mint amikor a vermonti hegy tetején álltam, csak most rettegés nélkül. A News Corp. épületben dolgozó tömeg fölött lebegtem. Láttam a saját fejem búbját, olyan közelről, hogy ha előrenyúltam volna, kis híján meg tudom érinteni. Láttam Lizt, a wicca könyvtárost, aztán éreztem „magamat” visszatérni a hús-vér testembe. ‒ Liz, Liz! ‒ kiabáltam. ‒ Beszélnünk kell! Megállt. ‒ Ó, szia, Susannah! Hogy ityeg? Nem volt idő az udvariaskodásra. ‒ Liz, érezted már valaha úgy, hogy itt vagy, de mégsem vagy itt?

‒ Persze, folyton ‒ vágta rá. ‒ Nem, nem, nem érted. Látom magamat fentről, mintha magam fölött lebegnék lefelé nézve ‒ tördeltem a kezem. ‒ Ez normális. ‒ Nem, nem. Mintha kívül lennél saját magadon és befelé néznél. ‒ Persze, persze. ‒ Mintha a saját világodban lennél. Nem ezen a világon. ‒ Értem, amit mondasz. Ez valószínűleg csak a tegnapi kártyavetésünk idején megtapasztalt asztrálutazásod utóhatása. Azt hiszem, egy másik valóságba kalauzoltalak. Bocsánatot kérek miatta. Csak próbálj lazítani és elfogadni! Eközben a kiszámíthatatlan viselkedésem miatt aggódó Angela engedélyt kért Paultól, hogy elvigyen a közeli Marriott Hotel bárjába egy italra ‒ hogy még több információt szedhessen ki belőlem, vajon mi a szokatlan viselkedésem oka. A hírszobába visszatérve meggyőzött, hogy pakoljak össze, s tartsak vele egy néhány háztömbnyi sétára észak felé, a Times Square-en keresztül a hotel bárjáig. A forgóajtón keresztül beléptünk a szálloda főbejáratán, és megálltunk egy turistacsoport mellett, hogy megvárjuk a panorámaliftet, ami a nyolcadik emeleti bárba repít minket. De engem zavart a tömeg. Túl sok ember volt körülöttem. Nem kaptam levegőt. ‒ Légyszi, menjünk inkább a mozgólépcsőn… ‒ kérleltem Angelát. ‒ Hogyne. A mindkét oldalt világító égők tucatjaival díszített mozgólépcső csak fokozta a félelmemet. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a szívdobogásom és a szemöldököm között gyöngyöző izzadságot. Angela néhány lépéssel fölöttem állt, aggodalmasnak tűnt. Éreztem, hogy a rettegés nyomásszerűen nehezedik a mellkasomra. Hirtelen megint sírva fakadtam. A harmadik emeleten le kellett szállnom a mozgólépcsőről, hogy összeszedjem magam, mert olyan hangosan zokogtam. Angela a vállam köré fonta a karját. Összesen háromszor kellett leszállnom a nyolcemeletes út alatt, hogy megnyugtassam zokogó önmagam. Végre elértük a bár szintjét. A szőnyegek ‒, amelyek úgy néztek ki, mintha az Arábiai Lawrence avantgárd változatának díszletéből kerültek volna ide ‒ örvénylettek előttem. Minél erősebben bámultam őket, annál absztraktabb mintákba csavarodtak. Próbáltam nem törődni vele. A Times Square-re néző százvalahány férőhelyes szórakozóhely csaknem teljesen üres volt, csupán üzletemberek néhány kisebb csoportja ült itt-ott a bejáratnál. Amikor besétáltunk, még mindig üvöltöttem, és az egyik csapat a koktéljából (elnézve szánakozó pillantásokat vetett rám, amitől csak rosszabbul és még betegebbnek éreztem magam. Ömlöttek a könnyeim, de elképzelésem sem volt, miért. A helyiség közepén telepedtünk le, magas székeken, a többi vendégtől messze. Nem tudtam, mit kérjek, úgyhogy Angela rendelt nekem egy sauvignon blanc-t, magának pedig egy sört.

‒ Szóval akkor mi ez az egész? ‒ kérdezte belekortyolva a borostyánszínű italába. ‒ Sok minden. A munka. Szörnyű vagyok benne. Stephen. Nem szeret. Minden széthullik. Semminek sincs értelme ‒ mondtam, megnyugvást keresve, a borospoharat szorongatva, ám bele sem kóstolva. ‒ Értem. Fiatal vagy. Stresszes a munkád meg új barátod van. Minden a levegőben lóg. Ijesztő dolog. De tényleg ennyi elég ahhoz, hogy ennyire kiborulj? Igaza volt. Végiggondoltam már az egészet, de nehéz volt olyan apró részletet találni, ami megoldaná az egész problémát. Olyan nehéz, mint összerakni egy sehogy sem illeszkedő puzzle-t. ‒ Van még valami ‒ bólintottam. ‒ De nem tudom, mi.

Amikor aznap este hétkor hazaértem, Stephen már várt rám. Ahelyett, hogy elmondtam volna neki, hogy Angelával voltam, azt hazudtam, dolgoztam. Meggyőződésem volt, hogy rejtegetnem kell előle a zavart viselkedésemet, bár Angela arra ösztönzött: mondjam el neki az igazat. Figyelmeztettem viszont, hogy nem aludtam jól és furcsán viselkedem. ‒ Ne aggódj! ‒ válaszolta. ‒ Kinyitok egy üveg bort. Attól elálmosodsz. Bűntudatosan figyeltem, amint Stephen akkurátusán kavargatja a paradicsomos-fokhagymás garnélaszószt, az övébe tűrt konyharuhával. Mindig is tehetséges és találékony szakács volt, de ma este képtelen voltam élvezni a törődést. Inkább felálltam, s fel-alá kezdtem járkálni. A gondolataim ámokfutásba kezdtek, a bűntudattól kezdve a szerelmen át az irtózásig, aztán újból elölről. Képtelen voltam megregulázni őket, így a testemet mozgattam a tudatom lecsendesítésére. Leginkább azt nem akartam, hogy Stephen ilyen állapotban lásson. ‒ Tudod, jó ideje nem aludtam ki magam ‒ jelentettem be. Tulajdonképpen nem is emlékeztem, mikor aludtam legutóbb. Legalább három napja voltam talpon igazi pihenés nélkül, az álmatlanság pedig hetek óta üldözött, hol jobban, hol kevésbé. ‒ Lehet, hogy megnehezíteném az elalvásodat. Mosolyogva nézett fel a tésztából. ‒ Ne aggódj! Jobban fogsz aludni, ha itt vagyok. Adott egy tányér tésztát és egy tekintélyes adag parmezánt. Felfordult a gyomrom a látványtól, és amikor megkóstoltam a garnélát, majdnem öklendeztem. Körbe-körbe tologattam a tányéron az ételt, amíg ő jó étvággyal ette a sajátját. Próbáltam leplezni az undoromat, miközben néztem. ‒ Mi az? Nem ízlik? ‒ kérdezte megbántva. ‒ Nem, nem erről van szó. Csak nem vagyok éhes. Szuper lesz később! ‒ mondtam vidáman, pedig erőszakkal kellett visszatartanom magam a fel-alá járkálástól. Képtelen voltam egyetlen gondolatra koncentrálni: különböző vágyak

árasztották el a tudatomat, de főleg a menekülési kényszer. Végül eléggé ellazultam ahhoz, hogy lefeküdjek a kihúzható kanapémra Stephennel. Töltött nekem egy pohár bort, amit én az ablakpárkányon hagytam. Talán valamilyen ösztönös szinten tudtam, hogy rosszat tenne nekem ilyen állapotban. Inkább láncdohányzásba fogtam: egyik cigarettát szívtam a másik után, egészen a csikkig. ‒ Egy gyárkémény veszett el benned ma este ‒ szólalt meg elnyomva a sajátját. ‒ Lehet, hogy pont: ezért nem vagy éhes. ‒ Aha, abba kéne hagynom ‒ hagytam rá. ‒ Mintha a torkomban dobogna a szívem. Odaadtam Stephennek a távirányítót, és ő a PBS csatornára kapcsolt. Ahogy a mély lélegzetvétele teljes hangerejű horkolássá változott, a (Spanyolország… újra úton) következett. Az a valóságshow, amiben Gwyneth Paltrow, Mario Batali séf és Mark Bittman, a New York Times ételkritikusa körbeutazza Spanyolországot. Istenem, csak Gwyneth Paltrow-t ne! ‒ gondoltam, de lusta voltam átkapcsolni. Miközben Batali zamatos tojást és húst evett, Paltrow csak a sovány kecsketej joghurtjával játszott. Amikor a férfi felkínált egy falatot a tányérjáról, a színésznő ellenkezett. ‒ Remek dolog ilyet enni reggel hétkor ‒ jegyezte meg szarkasztikusan. (4) Látszott, hogy mennyire undorítónak tartja a gasztroguru pocakját. Néztem, ahogy ott nyammog a joghurton, és felfordult a gyomrom. Eszembe jutott, milyen keveset ettem az elmúlt héten. ‒ Várj csak! Igazán leszállhatnál arról a magas lóról ‒ pirított rá a pasas. Pont azelőtt nevettem fel, hogy elhomályosult minden. Gwyneth Paltrow. Tojás és hús. Sötétség.

NYOLCADIK FEJEZET

TESTEN KÍVÜLI ÉLMÉNY

S

tephen később úgy írta le azt a rémálomba illő jelenetet, hogy halk nyögdécselések sorozatával ébresztettem fel, amelyek egybeolvadtak a tévé felől érkező hangokkal. Először azt hitte, hogy csikorgatom a fogam, de amikor a csikorgatás magas vinnyogássá vált ‒ mintha valami smirgli fémmel találkozott volna ‒, majd Pengeélen-szerű morgássá fajult, tudta, hogy valami nincs rendben. Úgy gondolta, biztos rosszul alszom, ám amikor felém fordult, egyenesen ültem, tágra nyílt szemekkel, tág pupillákkal, de semmit sem láttam. ‒ Hé, mi a baj? Semmi válasz. Amikor azt ajánlotta, hogy lazítsak, felé fordultam, és megszállottként néztem át rajta. A karjaim hirtelen a levegőbe csaptak előttem, mint egy zombinak. A szemeim befelé fordultak, a testem megmerevedett. Levegőért kapkodtam. Egyre merevebbé váltam, amint többször is levegőt vettem, kilégzés nélkül. Vér és hab kezdett spriccelni a számból az összeszorított fogaim közül. A halálra rémült Stephen elfojtott egy ijedt kiáltást, és egy pillanatig jéggé dermedve bámulta rázkódó testem. Végül akcióba lendült. Bár korábban még nem látott görcsrohamot, tudta, mit kell tennie. Lefektetett, oldalra fordította a fejem, hogy ne fulladjak meg, és rohant a telefonjáért, hogy tárcsázza a 911-et.

Sosem leszek képes felidézni semmiféle emléket erről a rohamról, vagy az utána következőkről. Ez a pillanat, az első súlyos eszméletvesztésem jelentette a határvonalat az épeszűség és az őrület között. Habár az azt követő hetekben akadtak józan pillanataim, már nem voltam ugyanaz az ember. Ez volt a betegségem sötét időszakának eleje, amikor a valóság és egy ködös, képzeletbeli, hallucinációkkal és paranoiával teli világ közötti pokolban kezdtem létezni. Ettől a ponttól egyre inkább kénytelen voltam külső forrásokra támaszkodni, hogy összerakjam az „elveszett idő” eseményeit. Mint később megtudtam, ez a görcsroham csak az elmúlt napokban átélt eseménysorozat legfelismerhetőbb, legdrámaiabb darabja volt. Minden, ami az elmúlt hetekben történt velem, egy nagyobb, vadabb küzdelem része volt, mely az agyam legelemibb szintjén zajlott.

Az egészséges agy százmilliárd idegsejt szimfóniája. Minden egyes agysejt működése belesimul a nagy egészbe, s ez teszi lehetővé a gondolatok, a mozdulatok és az emlékképek születését ‒ még egy tüszszentést is. De elég csupán egyetlen disszonáns hangszer a szimfónia harmóniájának megtöréséhez. Amikor a neuronok megállás nélkül, a dallamból kiesve egyszerre játszanak valamilyen betegség, trauma, tumor, alváshiány vagy akár alkoholmegvonás miatt, a kakofónia görcsrohamban nyilvánul meg. Némelyeknél „tónusos-klónusos” roham az eredmény ‒ amilyennek Stephen is tanúja volt. Jellegzetessége az eszméletvesztés, az izommerevség, és az önkéntelen mozdulatok furcsa, gyakran egyidejű tánca. Mint az ijesztő zombi mozdulataim. Másoknál enyhébb roham jelentkezik, amelyet merev bámulásos epizódok, ködös tudatállapot és ismétlődő száj- vagy testmozgás jellemeznek. A kezeletlen rohamok hosszú távú következményei között szerepelhetnek a kognitív zavarok vagy akár halál is. A roham típusa és súlyossága attól függ, hogy az idegrendszeri zavar az agy mely részére összpontosul: ha a látókérget érinti, az illető optikai torzulást, például vizuális hallucinációt tapasztal. Ha az elülső kéreg motoros állományát sújtja, a páciens furcsa, zombiszerű mozdulatokat tesz, és így tovább.

A heves tónusos-klónusos rohammal együtt kiderült, hogy különféle részleges rohamokat is tapasztaltam a homloklebeny túlzott ingerlése miatt ‒ ezt általában az agy „legcsiklandósabb” részének tekintik. (5) A homloklebeny biztosít otthont a hippocampus és az amigdala ősi struktúráinak; az agy azon részeinek, amelyek az érzelmekért és a memóriáért felelnek. Az ilyen típusú rohamok tünetei „karácsonyesti” eufóriától kezdve szexuális izgalmon át a spirituális élményekig vezethetnek. (6,7) Az érintettek gyakran déjá vuről, vagy annak ellenkezőjéről, úgynevezett jamais vuről számolnak be. Ilyen volt például az én idegenségérzetem az irodai mosdóban. Vagy glóriákat vizionálnak, esetleg arányaiból bizarrul kifordulva látják a világot (ez Alice Csodaországban-hatásként is ismert). Ez történt velem a John Walsh-interjúra igyekezve. Fotofóbiát is tapasztalhatnak, ami extrém fényérzékenységet jelent, mint a látomásaim esetében

a Times Square-en. A felsoroltak mind a homloklebenyt érintő roham tünetei, példái. A homloklebeny-epilepsziások csekély hányada ‒ körülbelül 5-6 százalékuk ‒ testen kívüli élményről is beszámol, amit úgy írnak le, mintha elhagyták volna a testüket, és kívülről látnák magukat; általában felülről. (8) Egy hordágyon fekszem. Betesznek egy mentőautóba, miközben Stephen fogja a kezem. Betolnak egy kórházba. Itt vagyok. A helyszín fölött lebegek, lefelé nézek. Nyugodt vagyok. Nem félek.

KILENCEDIK FEJEZET

EGY KIS ŐRÜLET

A

mikor magamhoz tértem, először egy tőlem néhány lépésnyire okádó hajléktalan férfit pillantottam meg az erősen megvilágított kórteremben. Az egyik sarokban másvalaki, egy véres, összevert férfi fekszik az ágyhoz bilincselve, két rendőr társaságában. Meghaltam? A környezetem miatt harag gyűlt bennem. Hogy mertek engem idedugni? Túl dühös voltam a szörnyülködéshez, úgyhogy kitörtem. Hetek óta úgy éreztem, nem vagyok önmagam, de a személyiségem igazi vesztesége most kezdett felszínre törni. Erre az időszakra visszatekintve úgy látom, hogy elkezdtem megadni magam a betegségnek. Hagytam, hogy a személyiségem minden olyan vonása, amit értékesnek tartok ‒ a türelem, a kedvesség és az udvariasság ‒, köddé váljon. Az aberrált agyam ármánykodásának rabszolgájává váltam. Végül is mindannyian részek összessége vagyunk, és amikor a testünk csődöt mond, az erényeink vele hanyatlanak. Még nem haltam meg. Miatta haldoklom, a laboratóriumi technikus miatt. Meggyőztem magam, hogy nyilvánvalóan az a technikus áll az egész mögött, aki talán csak flörtölt velem az MRI-nél. ‒ Vigyenek ki ebből a szobából MOST! ‒ parancsoltam. Stephen az ellentmondást nem tűrő hangnemtől megrettenve szorongatta a kezem. ‒ NEM maradok itt! Nem itt fogok meghalni. Nem ezek közt a furcsa szerzetek közt Ingok meghalni. Egy orvos közeledett az ágyamhoz. ‒ Igen, azonnal átköltöztetjük. Az újonnan felfedezett hatalmam feldobott. Diadalittas voltam. Az emberek figyelnek arra, amit mondok. Ahelyett, hogy aggódtam volna, mert az életem irányítása kicsúszott a kezem közül, elkezdtem odafigyelni mindenre, ami azt éreztette velem, hogy erős vagyok. Egy nővér és egy férfi betegápoló tolta ki az ágyam a kórteremből egy közeli elkülönített helyiségbe. Amíg toltak, Stephen kezét fogtam. Annyira sajnáltam! Nem tudta, hogy haldoklom. ‒ Nem akarlak elszomorítani… ‒ mondtam gyengéden. ‒ De melanomában haldoklom. Stephen elgyötörtnek tűnt.

‒ Hagyd abba, Susannah! Ne mondj ilyet! Azt sem tudod, mi a baj. Észrevettem, hogy könnyek gyülekeznek a szemében. Nem tudja kezelni. A felháborodás hirtelen visszatért. ‒ Igenis tudom, mi a baj! ‒ kiabáltam. ‒ Be fogom perelni! Kiforgatom a vagyonából! Azt hiszi, hogy rám nyomulhat, aztán egyszerűen hagyhat meghalni? Nem tehet ilyet. Nem, tönkre fogom tenni a bíróságon! Stephen gyorsan elhúzta a kezét, mintha megégette volna. ‒ Susannah, kérlek, nyugodj meg! Nem tudom, miről beszélsz. ‒ Az MRI-s fazonról! Rám nyomult! Nem szúrta ki a melanomát. Beperelem! A fiatal rezidens félbeszakította a zavaros mondataimat. ‒ Ez olyasmi, amivel talán otthon kellene foglalkozni. Amenynyiben egy jó bőrgyógyászra van szüksége, szívesen ajánlok valakit. Sajnos semmi többet nem tehetünk itt. A kórházban már elvégeztek egy CT-vizsgálatot, egy általános neurológiai tesztet és egy vérvételt. ‒ Haza kell engednünk. Javasoljuk, hogy holnap első dolga legyen felkeresni egy neurológust! ‒ Hazaengedni? ‒ szólt közbe Stephen. ‒ Elengedik? De fogalmuk sincs, mi a baja, és megint megtörténhet. Hogy tudják csak úgy elengedni? ‒ Sajnálom, de a görcsrohamok elég gyakoriak. Néha csak úgy megtörténnek, aztán soha többet. De ez egy sürgősségi osztály, és nem tarthatjuk felügyelet alatt. Sajnálom. A javaslatom, hogy holnap reggel az első dolguk legyen elmenni egy neurológushoz. ‒ Attól még beperelem azt a pasast! Az orvos türelmesen bólintott, aztán elment, hogy gondoskodjon a rá váró lőtt sebekről és drogtúladagolásokról. ‒ Fel kell hívnom az anyukádat ‒ mondta Stephen. ‒ Nem kell felhívnod ‒ erősködtem ellágyult hangon, a régi énemhez visszatérve. A mániákus epizódok olyan gyorsan el tudnak tűnni, ahogy jönnek. ‒ Nem akarom, hogy aggódjon. Anya eredendően aggodalmas típus, és meg akartam kímélni a teljes történettől, hogy mi zajlik az életemben mostanság. ‒ Muszáj ‒ ragaszkodott hozzá Stephen, majd kiszedte belőlem az otthoni számát. Megállt a folyosón, és két leírhatatlanul hosszú kicsengésig várt, mielőtt Allen, a nevelőapám felvette a telefont. ‒ Halló? ‒ szólt bele álmosan, vaskos bronxi akcentussal. ‒ Allen, itt Stephen. A kórházban vagyok. Susannah-nak volt egy rohama, de már jól van. A háttérben anyukám felkiáltott: ‒ Allen, mi az? ‒ Minden rendben lesz, kiengedték ‒ folytatta Stephen.

Anyukám elhatalmasodó pánikjának ellenére Allen tartotta magát, és azt mondta Stephennek, hogy menjen haza aludni. Ők majd reggel benéznek. Amikor Stephen letette, anya és Allen egymásra nézett. Péntek tizenharmadika volt. Anyának rossz előérzete támadt, vigasztalhatatlanul sírni kezdett. Biztos volt benne, hogy valami nagyon nincs rendjén. Ez volt az első és utolsó alkalom, amikor teljesen utat engedett az érzelmeinek a következő ijesztő hónapok folyamában. Másnap azzal indult a reggel, anya megjelent az ajtómban, miközben Allen parkolóhelyet keresve körözött az utcán. Makulátlanul festett, mint mindig. Aggodalma viszont szinte tapintható volt. Még akkor is megrémült, ha csak rákról hallott a rádióban… Most pedig a lánya rejtélyes rohamával kellett megbirkóznia. Az ágyból figyeltem, ahogy szép vonalú kezeit ‒ megjelenésének a nekem legjobban tetsző darabkáját ‒ tördeli, és egymás után zúdítja a kérdéseket Stephenre az esti kórházi eseményekkel kapcsolatban. ‒ Adtak valamilyen magyarázatot? Miféle orvos látta? Csináltak MRI-t? Allen anya mögé lépve masszírozni kezdte a fül kagylóját ‒ így szokta nyugtatni azokat, akiket szeret. Az érintéstől anya azonnal megnyugodott. Allen a harmadik férje, az apukám utáni. Az első egy építész volt, és az a házasság több okból kifolyólag sem működött. Részben az anyukám miatt, aki az 1970-es években még feministának számító módon nem akart gyereket. Inkább a karrierjére szeretett volna összpontosítani egy manhattani kerületi ügyvédi irodában, ahol most is dolgozik. Amikor találkozott apával, elhagyta az első férjét, aztán jött az öcsém, James és én. A közös csemeték ellenére a kapcsolatuk kezdettől fogva halálra volt ítélve. Mindketten éppolyan hirtelen haragúak voltak, mint amennyire makacsak, de még így is sikerült csaknem két évtizedig kitartaniuk egymás mellett, mielőtt elváltak. Anya és Allen harminc évvel ezelőtt találkoztak a kerületi ügyvédi irodában ‒ jóval azelőtt, hogy hozzáment volna apámhoz. Allen hűségével és odaadásával elnyerte anya barátságát, végül a legfőbb bizalmasa lett az irodán belül és kívül is, átsegítve a válás időszakán. Allen testvére skizofrén, ezért ő befelé forduló. Csak néhány fontos barátságot ápolt, főleg a saját világában élt. Elevenen viselkedett a legközelebbi szeretteinek körében: vadul gesztikulált a kezeivel és hahotázva nevetett. A kívülállókkal szemben azonban csöndes és távolságtartó volt, olykor már-már udvariatlannak tűnve. A belőle áradó melegség és nyugalom, a mentális betegségek terén szerzett tapasztalatáról nem is beszélve, felbecsülhetetlen értékűvé tette a következő hetekben. A rohamom előtt Allen és anya összerakott egy elméletet abból a néhány dologból, amit az egyhónapnyi furcsa viselkedésemről tudtak. Gyanították, hogy idegösszeroppanásom van, amit a munkahelyi stressz, illetve az egyedül élés felelőssége idézett elő. A roham azonban nem illett a képbe, így most még jobban

aggódtak. Némi vita után úgy döntöttek, hogy az lenne a legbiztonságosabb, ha hazamennék velük Summitba, New Jersey-be, ahol rajtam tarthatják a szemüket. Stephen, anya és Allen különböző taktikák bevetésével próbált kicsalogatni az ágyból, de nem voltam hajlandó megmoccanni. Számomra az volt a legfontosabb, hogy bármi áron a saját lakásomban maradjak. A szüleimnél gyereknek éreztem volna magam. Hiába volt égető szükségem a segítségre, semmiképpen sem akartam elfogadni. Közös erővel viszont valahogy mégis sikerült elérniük, hogy elhagyjam a lakást és beszálljak a Subaruba. Summit rajta van azon helyek listáján a Money magazin szerint, ahol Amerikán belül a legjobb lakni. Tehetős külváros harminckét kilométerre Manhattantól, a fehér angolszász protestánsok és a Wall Street-i bankárok mennyországa, akik az alig tíz négyzetkilométernyi település rengeteg countryklubjának valamelyikében gyülekeznek. (9) Brooklynból költöztünk ide, 1996-ban, és bár ideális helynek tűnt, hogy ott nőjek fel, a családomnak valójában sohasem sikerült beilleszkednie. A fehér házakkal teli környéken anya úgy döntött, hogy szürkés levendulaszínre festeti a miénket, ami miatt az egyik osztálytársam hatodikban megjegyezte: „Az anyukám szerint pöttyök is lesznek rajta!” Végül anya beérte egy kevésbé égbekiáltó kékesszürkével. Ahelyett, hogy belelazultam volna a gyermekkori otthonom jelentette nosztalgiába, a megérkezésem utáni napokban egyre jobban kapaszkodtam hátrahagyott manhattani életembe. Vasárnap délután megszállottan nekikezdtem egy megkésett cikknek. Egyszerű történet egy Broadwayn kívüli táncos színtársulatról, aminek a tagjai „Gimp”-re keresztelték magukat, és fogyatékkal élő művészek voltak. ‒ Nem szokványos táncosokról van szó ‒ kezdtem. Elégedetlen voltam a mondattal, töröltem. A következő fél órában írtam, töröltem, írtam és újraírtam ugyanazt a mondatot, mígnem feladtam. Járkálni kezdtem, próbáltam kivergődni az ihlethiányból. Lesétáltam a nappaliba, ahol anya és Allen tévézett, hogy kétségbeesetten beszámoljak nekik az új keletű problémámról a szavakkal. De mire leértem, már nem emlékeztem rá, miért jöttem. A tévéből a kedvenc műsoruk főcímdala bömbölt, a Dr. House című kórházi sorozaté. A kanapé halványzöld árnyalata pillanatokon belül veszedelmesen rikítóvá vált. Aztán úgy tűnt, mintha a szoba lüktetne és lélegezne, mint a folyosó a szerkesztőségben. Hallottam anya hangját sivítani a távolból: ‒Susannah, Susannah! Hallasz engem? A következő kép, hogy anya mellettem ül a kanapén és masszírozza a fájdalmas görcstől merev lában. Gyámoltalanul néztem fel rá. ‒ Nem tudom, mi történt. Mintha transzba estél volna ‒ mondta.

Anya és Allen aggódó pillantásokat váltott. Felhívták dr. Bailey-t, hogy a helyzetre való tekintettel tud-e mielőbb fogadni. Azt válaszolta, hogy legkorábban hétfőn van rá lehetőség. A hétvégét Summitban töltöttem, figyelmen kívül hagyva a kollégák és a barátok aggódó hívásait. Túlzottan szégyelltem a saját megmagyarázhatatlan viselkedésem, hogy beszéljek velük. És annyira felemésztettek a furcsán kavargó gondolataim, hogy elfordultam a hozzám legközelebb állóktól ‒, amit egyébként sosem tettem volna. Valamilyen oknál fogva egy alkalommal felvettem a telefont, amikor Julie barátom, a Post fotósa ‒ s egyben a leggondtalanabb, legvidámabb ember, akit ismerek ‒ keresett. A beszélgetésünk kezdetén próbáltam neki elmesélni mindent: a rohamokat, a furcsa gondolatokat, a látomásokat. Talán mert tudtam, hogy az anyja pszichomókus. Mire a végére értem, kiderült, hogy már beszélt is vele rólam. ‒ Szerinte lehet, hogy mániás periódusod van, és esetleg bipoláris zavarod. Akármi is, el kéne menned egy pszichiáterhez ‒ javasolta. Bipoláris zavar. Noha bármikor máskor szörnyen hangzott volna, ez most megnyugtató elképzelés volt. Megalapozottnak tűnt. Egy gyors Google-keresés rávilágított, hogy az Országos Mentálhigiénés Intézet egy egész kiadványt szentelt neki. „Olyan agyi zavar, amely szokatlan hangulatváltozásokat okoz ” Stimmt. „Gyakran késő tinédzserkorban vagy a fiatal felnőtt években alakul ki.” Stimmt. „A túlzottan örömteli állapot neve mániás fázis, a szélsőségesen szomorú, reménytelen állapot neve pedig depresszív fázis.” Stimmt és stimmt, ami egyenlő a kevert fázissal. (10) Egy másik weboldal hosszan listázta azokat a hírességeket, akikről azt gyanítják, hogy bipoláris zavarban szenvednek: Jim Carrey, Winston Churchill, Mark Twain, Vivien Leigh, Ludwig van Beethoven, Tim Burton. (11) A felsorolás csak folytatódott és folytatódott. Jó társaságba kerültem. „Soha nem létezett lángelme egy cseppnyi őrület nélkül” ‒ mondta Arisztotelész. Eksztázisban töltöttem az estét. Végre tudtam a nevét annak, ami kínzott. Az a két szó, mely oly könnyedén csúszott ki a számon, a világot jelentette számomra. Még csak azt sem akartam, hogy „meggyógyítsanak”. Most már egy kreatív emberekből álló exkluzív klubhoz tartoztam. Anyát és Allent nem győzte meg az öndiagnózisom, úgyhogy március 16-án, hétfőn visszavittek dr. Bailey rendelőjébe. A Miró-festmény már nem tűnt többé fenyegetőnek: illett a hangulatzavaromhoz. Dr. Bailey csaknem azonnal szólított minket. Viselkedése ezúttal sokkal kevésbé volt könnyed és nagypapás, bár összességében kedvesnek hatott. Megint lefolytatta az alapvető neurológiai vizsgálatot, leírva, hogy „elváltozás nincs”. Akkor éppen tényleg tünetmentesnek éreztem magam. Lekörmölt néhány megjegyzést a jegyzetfüzetébe, mielőtt

kérdéseket tett föl nekem. Csak később tudtam meg, hogy hiányoztak neki részletek. Azt írta például, hogy „repülőn voltam” az első roham idején. Hanglejtése könnyed volt, amikor a rohamról beszéltünk, de aztán előrecsúsztatta a szemüvegét az orrnyergén, s hirtelen nagyon komolyra váltott. ‒ Nagyon stresszes a munkája? ‒ Igen, azt hiszem. ‒ Előfordul, hogy nyomasztóan érzi magát? ‒ Persze. ‒ Mondja meg őszintén… ‒ folytatta úgy, mintha felkészülne arra, hogy egy hatalmas titkot osztok meg vele ‒ …és ez nem az ítélkezés helye. Mennyi alkoholt iszik naponta? Ezen el kellett gondolkodnom. A múlt héten egy cseppet sem ittam, de egyébként segített ellazulni, szóval általában esténként kortyoltam valamit. ‒ Őszintén szólva esténként körülbelül két pohár bort. Többnyire elosztunk egy üvegnyit a barátommal, és ő iszik belőle többet. Dr. Bailey feljegyzett valamit a papírjára. Fogalmam sem volt róla, hogy az orvosok általában megkétszerezik ‒ vagy akár háromszorozzák ‒ ezeket a számokat, mert a páciensek gyakran hazudnak a bűnükről. Az esténkénti két pohárról valószínűleg azt gondolta, hogy inkább hat. ‒ Bármilyen kábítószer? ‒ Semmi, évek óta nem ‒ válaszoltam, majd gyorsan hozzátettem: ‒ Utánanéztem valamennyire a bipoláris zavarnak, és komolyan úgy gondolom, hogy ez a bajom. Elmosolyodott. ‒ Semmiféle tapasztalatom nincs ezen a téren, de ez is egy lehetőség. A recepción ajánlani fognak önnek egy rendkívül hozzáértő pszichiátert, aki jobban ért az ilyen típusú problémákhoz. ‒ Nagyszerű. ‒ Rendben. Egyébként nekem minden normálisnak tűnik. Felírom önnek receptre a Kepprát, ami egy rohamok elleni gyógyszer. Szedje, és minden rendben lesz. Jöjjön vissza két hét múlva ‒ mondta, miközben a váróba kísért. ‒ Szeretnék beszélgetni egy kicsit az édesanyjával is, ha nem bánja. Egy kézmozdulattal beinvitálta a rendelőbe. Miután bezárta az ajtót maga mögött, anya felé fordult. ‒ Úgy vélem, nagyon egyszerű a helyzet. Tiszta és egyszerű. Túl sokat szórakozik, nem alszik eleget, és túl sokat dolgozik. Győződjön meg róla, hogy nem iszik, szedi a Kepprát, amit felírtam. Akkor minden rendben lesz! Anyukám óriási megkönnyebbülést érzett. Éppen ezt akarta hallani.

TÍZEDIK FEJEZET

KEVERT FÁZIS

A

llen elvitt minket kocsival a háború előtti Upper East Side-i villához, ahol a pszichiáter, Sarah Levin lakott és dolgozott. Anya meg én besétáltunk a kapun, és megnyomtuk a kaputelefont. Egy Carol Kane-szerű fejhang trillázott a hangszóróból: ‒ Jöjjenek be, és üljenek le a váróban! Mindjárt ott vagyok. A hófehér falakkal, a magazinokkal és az irodalmi klasszikusokat felvonultató könyvespolcokkal éppen úgy festett dr. Levin váróterme, mint egy Woody Allenfilm díszlete. Izgatottan vártam a találkozást a pszichiáterrel. Azt akartam, hogy egyszer s mindenkorra megerősítse a bipoláris zavarról szóló öndiagnózisomat. Ugyanakkor bizonyos fokig szórakoztatónak tartottam a pszichiáterekkel való beszélgetést. Három különböző szakembernél voltam már, tesztelve őket. A gyakorlatom javarészt önszórakoztatás volt, amit az HBO Terápia sorozatának sok-sok része inspirált. Először egy helyes, meleg férfihoz jártam, aki úgy viselkedett, mint a legjobb barátom és támogatóm. Aztán egy zöldfülű, de olcsó agyturkászhoz, aki felmarkolta utánam a biztosítási pénzt, és rögtön az apámmal való kapcsolatomat firtatta. Végül egy vén pokróchoz, aki műanyag pálcával próbált hipnotizálni. ‒ Jöjjön csak be! ‒ invitált az ajtóban megjelenő dr. Levin. Elmosolyodtam, mert külsőre is hasonlított Carol Kane-re. Intett, hogy üljek le a bőrfotelbe. ‒ Remélem, nem bánja, de mindig lefotózom a pácienseimet, hogy nyomon követhessem mindegyiküket ‒ mondta a kezében lévő Polaroid fényképező felé bólintva. Bizonytalanul pózoltam, mert nem tudtam, mosolyogni kellene-e, vagy komolynak maradni. Eszembe jutott, amit Zach, a kollégám és barátom mondott évekkel korábban, amikor először szerepeltem élő tévéadásban a Michael Devlinügy idején: „Mosolyogj a szemeiddel!” Úgyhogy azt próbáltam tenni.

‒ Akkor hát meséljen nekem egy kicsit arról, hogy miért van itt ‒ kezdte dr. Levin a szemüvegét törölgetve. ‒ Bipoláris vagyok. ‒ Elnézést, megismételné? ‒ Bipoláris vagyok. Bólintott, mintha egyetértene velem. ‒ Szed rá valamilyen gyógyszert? ‒ Nem, hivatalosan még nem diagnosztizáltak. De tudom. Úgy értem, jobban ismerem magam bárki másnál, igaz? Szóval tudnom kell, ha ez a bajom. És én tudom, hogy ez az ‒ hablatyoltam, ahogy a betegségem rátelepedett a beszédmintáimra. Megint bólintott. ‒ Mondja el, miből gondolja, hogy bipoláris. Amíg kifejtettem az álláspontomat a furcsa, kapkodós logikámmal, ő két vonalas lapra körmölte le a benyomásait. „Bipoláris zavara van ‒, mondja. ‒ Nehéz megállapítani” ‒ írta. ‒ „Minden nagyon élénk. Néhány napja kezdődött. Nem tud koncentrálni. Könnyen elkalandozik. Teljes inszomnia, de nem fáradt, nem eszik. Nagyratörő elképzelések. Hallucináció nincs. Paranoid téveszme nincs. Mindig impulzív.” Dr. Levin megkérdezte, hogy korábban éreztem-e már magam így. „Mindig is voltak hipomániás rohamai. Mindig magas energiaszint. De negatív gondolatok is. Öngyilkossági hajlam: soha” ‒ vetette papírra. Dr. Levin véleménye szerint „kevert fázist” tapasztaltam, ami a bipoláris zavarra jellemző mániás és depresszív elemeket is magában foglalta. Néhány hatalmas könyvet arrébb tett az asztalán, amíg megtalálta a recepttömböt, és egy firkantással felírta a Zyprexa nevű antipszichotikumot, amivel hangulat- és gondolatzavarokat szoktak kezelni. Amíg dr. Levin rendelőjében voltam, anya felhívta az öcsémet, aki akkor volt elsőéves a Pittsburghi Egyetemen. Bár James még csak tizenkilenc éves volt, máris bölcs, öreg lélekként viselkedett, amit mindig megnyugtatónak találtam. ‒ Susannah-nak görcsrohama volt ‒ mondta anya Jamesnek, próbálván megfékezni a remegést a hangjában. A testvérem megdöbbent. ‒ Az ideggyógyász szerint túl sokat iszik. Mit gondolsz, Susannah alkoholista? ‒ szegezte neki a kérdést anya. James hajthatatlan volt. ‒ Susannah semmiképpen sem alkoholista! ‒ Hát ő ragaszkodik hozzá, hogy mániás depressziója van. Szerinted ez lehetséges? James ezen töprengett egy keveset. ‒ Nem. A legkevésbé sem. Ez egyszerűen nem vall rá. Persze, lobbanékony és temperamentumos, de nem depressziós. Ő nagyon erős, anya. Mindannyian

tudjuk. Rengeteg stresszel kell megbirkóznia, de jobban kezeli, mint bárki más, akit ismerek. Ez a bipoláris zavar nekem nem stimmel. ‒ Nekem sem… ‒ tette hozzá anya. ‒ Nekem sem.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

KEPPRA

K

ésőbb, aznap este világmegváltó felismerésem volt. Felejtsd el a bipoláris zavart: a roham elleni gyógyszer, a Keppra volt az. Bizonyára a Keppra okozta az álmatlanságomat, a feledékenységemet, a szorongásomat, az ellenségességemet, a hangulatingadozásaimat, a zsibbadásomat és az étvágytalanságomat. Nem számított, hogy csak huszonnégy órája szedtem. Mindenről a Keppra tehet. Egy internetes keresés bebizonyította. Mind annak a mérgező szernek a mellékhatása volt. Anya könyörgött nekem, hogy ennek ellenére is szedjem. – Tedd meg a kedvemért! – rimánkodott. – Kérlek szépen, vedd be a gyógyszert! Ezért bevettem. Még akkor is, amikor alig ismertem magamra, ott lapult az igazi Susannah árnyéka. Azé az emberé, akit érdekel, mit gondolnak a családtagjai és a barátai, s aki nem akar nekik fájdalmat okozni. Visszatekintve ez volt az, amiért a harcok ellenére gyakran megtettem, amihez a családom ragaszkodott. Azon az éjszakán, amikor az ágyam mellett lévő ébresztőóra éjfélt mutatott, riadtan kaptam fel a fejem. Az átkozott pirulák! Átveszik a hatalmat a testem fölött. Megőrülök. A KEPPRA! El kell tüntetnem a szervezetemből. „Hányd ki, szabadulj meg tőle!” ‒ kántálta egy hang. Lerúgtam a takarót és kiugrottam az ágyból. KEPPRA, KEPPRA. Kimentem a fürdőszobába, megnyitottam a csapot, letérdeltem, s a vécé fölé hajoltam. Ledugtam az ujjamat a torkomon, addig mozgatva, amíg öklendezni kezdtem. Tovább mozgattam. Híg, fehér folyadék. Semmi szilárd nem jött fel, képtelen voltam visszaemlékezni, hogy mikor ettem. ÁTKOZOTT KEPPRA. Lehúztam a vécét, elzártam a csapot és fel-alá járkáltam. A következő kép, hogy fent vagyok a harmadik szinten, ahol anya és Allen aludt. Felköltöztek, amikor James meg én tinédzserek voltunk, mert aggasztotta őket az esti jövés-menésünk hangja. Most anya ágya mellett álltam, néztem, ahogy alszik. Lesütött rá a félhold lénye. Annyira gyámoltalannak látszott, mint egy újszülött. Túlcsorduló gyengédséggel fölé hajoltam és megsimogattam a haját, amitől felriadt. ‒ Jaj, istenem! Susannah? Jól vagy? ‒ Nem tudok aludni. Megigazította összeborzolt rövid haját, majd ásított.

‒ Menjünk le! ‒ suttogta. Megfogta a kezem, és visszavezetett a hálószobámba. Lefeküdt mellém, s egy órán át fésülgette az összegubancolódott hajamat a szépséges ujjaival, mígnem elaludt. Hallgattam a lélegzését. .Lágy és halk, ki és be. Próbáltam utánozni, de nem aludtam. Másnap, 2009. március 18-án, 14 óra 50 perckor megírtam az első véletlenszerű Word dokumentumot, amelyeknek a sorozata aztán egyfajta ideiglenes naplóvá vált ebben az időszakban. A fájlok megmutatják a kesze-kusza és egyre kiszámíthatatlanabb gondolkodási mintáimat. Alapvetően bipoláris vagyok, és ettől vagyok én ÉN. Csak át kell vennem az irányítást az életem fölött. SZERETEK dolgozni. IMÁDOK. Szakítanom kell Stephennel. Elég jól kiismerem az embereket, de túl szétszórt vagyok. Hagyom, hogy a munka túl sokat vegyen el az életemből. Aznap korábban már volt egy beszélgetésünk a jövőmről, amikor azt mondtam apának, hogy vissza akarok ülni az iskolapadba. Egészen pontosan a London School of Economicsba, pedig korábban sosem folytattam üzleti tanulmányokat. Apa bölcsen és óvatosan azt javasolta, hogy írjam le a rohanó gondolataimat. Úgyhogy a következő néhány napban ezt csináltam. „Apám azt javasolta, hogy írjak naplót, ami határozottan segít nekem. Azt mondta, hogy készítsek egy puzzle-t, ami nagyon találó, mert ő is puzzle-darabkákban gondolkodik (ahogy összeillenek a dolgok).” Az írások némelyike összefüggéstelen szóhalmaz, de olyanok is akadnak, amelyek furcsa módon megvilágosodottak, és mély betekintést engednek az életem azon területeibe, melyeket soha korábban nem vettem górcső alá. Írtam az újságíráshoz fűződő szenvedélyemről: „Angela lát bennem valamit, mert ő tudja, milyen nehéz jónak lenni ebben a munkában. De ilyen az újságírás, nehéz munka. és talán nem nekem való én nagyon nyakas vagyok.” Azzal folytattam, hogy rendszerre van szükség az életemben, mert éppen atomjaira hullik. „A rutin nagyon fontos nekem, mint a fegyelem, nélküle hajlamos vagyok egy kicsit megzavarodni.” Amíg ezeket a sorokat és a többit írtam, éreztem, hogy szóról szóra összerakom, mi a baj velem. De a gondolatok úgy összekuszálódtak a tudatomban, mint az ékszerdobozban egymásba akadó nyakláncok. Ha azt hittem, sikerült kibogoznom egyet, rájöttem, hogy összefügg egy szénakazalnyi másikkal. Most, évekkel később jobban üldöznek engem ezek a Word dokumentumok, mint bármilyen megbízhatatlan emlékkép. Talán igaz, amit Thomas Moore mondott: „Csak rejtélyen és őrületen keresztül mutatkozik meg a lélek.” Azon az estén besétáltam a nappaliba, s bejelentettem anyának meg Allennek: ‒ Rájöttem. Stephen miatt van. Túl nagy a nyomás. Túl sok. Túl fiatal vagyok.

Anya és Allen együtt érzően bólintott. Kimentem a szobából, de néhány lépéssel az ajtón túl újabb megoldás kínálkozott. Visszafordultam. ‒ Valójában a Post miatt van. Boldogtalan vagyok ott, megőrülök tőle. Vissza kell mennem az iskolába. Megint bólintottak. Kimentem, aztán megint rögtön visszafordultam. ‒ Nem. Az életmódom miatt van. New York miatt. Túl sok nekem. Vissza kéne költöznöm St. Louisba vagy Vermontba vagy valami nyugodt helyre. New York nem nekem való. Akkor már aggodalomtól barázdált arccal bámultak rám, de továbbra is előzékenyen bólogattak. Még egyszer kimentem, a nappaliból a konyhába vágtázva, majd vissza. Ezúttal megvolt. Végre megoldottam! Végre minden világos lett. A perzsaszőnyeg felsérti az arcom. Ovális vércseppek szennyezik a mintát. Anya fülsüketítően sikít. Összeestem, megharaptam a nyelvem, és úgy vergődtem, mint a partra vetett hal: a testem rángatózó mozdulatokkal táncolt. Allen odaszaladva betette az ujját a számba, de egy görcstől durván ráharaptam, a sajátomhoz keverve az ő vérét is. Percek múlva tértem magamhoz anya hangjára, aki éppen dr. Bailey-től próbált kétségbeesetten valamiféle választ kapni. A neurológus ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is szedjem a gyógyszert, és menjek be egy EEG-vizsgálatra szombaton, az agyam elektromos aktivitásának mérésére. Két nappal később, pénteken, Stephen eljött Summitba meglátogatni. Azt javasolta, hogy mozduljunk ki, és szerezzünk valamit vacsorára. A családom felvilágosította a romló állapotomról, úgyhogy eléggé megijedt, de tudta, hogy fontos számomra kijutni a házból (a rohamok elleni gyógyszer miatt nem vezethettem autót), és fenntartani a felnőttlét valamiféle látszatát. Egy maplewoodi ír kocsma felé vettük az irányt, ahol még soha azelőtt nem jártam. A hely tele volt családokkal és tinédzserekkel. Emberek keringtek a pultoslány körül, asztalért ügyeskedve. Rögtön tudtam, hogy túl sokan vannak. Mind engem bámulnak. Azt suttogják egymás között: Susannah, Susannah Még hallottam is. Egyre felületesebben lélegeztem, és izzadni kezdtem. ‒ Susannah, Susannah ‒ visszhangozta Stephen. ‒ Azt mondják, negyven percet kell várni. Várjunk vagy menjünk? ‒ mutatott a pultoslányra, aki tényleg furcsán nézett rám. ‒ Ööö… ööö… A pasas, aki úgy tűnt, mintha parókát viselne, gúnyosan rám nevetett. A pultos felvonta a szemöldökét. ‒ Ööö…

Stephen megfogta a kezem, és kivezetett az étteremből a szabad, hűvös levegőre. Újra kaptam levegőt. Stephen a közeli Madisonba vitt kocsival, egy piszkos kis bárba, aminek Poor Herbie’s volt a neve. Nem kellett várnunk. A hatvanas pincérnő szőkített bodros hajában ősz tövek látszottak. Bal kezét csípőre téve várakozott az asztalunknál, hogy leadjuk a rendelésünket. Én csak bámultam az étlapot. ‒ A hölgynek egy csirkés szendvics lesz ‒ mondta Stephen, miután nyilvánvalóvá vált, hogy képtelen vagyok ilyen horderejű döntést hozni. ‒ Én pedig egy marhásat kérek. Amikor megérkezett az étel, csak a Stephen sózott marhahúsos szendvicsén csörgedező zsíros francia öntetre tudtam figyelni. Kétségbeesetten néztem le a sajátomra; semmi sem tudott volna meggyőzni, hogy a számhoz emeljem. ‒ Ez túl… zsírós - mondtam Stephennek. ‒ De meg sem kóstoltad! Ha nem eszed meg, otthon csak töltött halat meg csirkemájat találsz ‒ viccelődött. Allen furcsa étkezési szokásaira utalva próbálta oldani a hangulatot. Stephen befejezte a szendvicsét, míg én hozzá sem értem az enyémhez. A kocsihoz sétálva két egymásnak ellentmondó késztetés lett rajtam úrrá. Muszáj lett volna Stephennel itt és most szakítanom, vagy inkább először szóban kifejezni az iránta érzett szerelmemet. ‒ Stephen, mindenképpen beszélnünk kell. Különös tekintettel nézett rám. Elvörösödve dadogtam, mielőtt összeszedtem volna a bátorságomat a mondandómhoz, bár még magam sem tudtam, mi fogja elhagyni a számat. Ő is inkább azt várta akkor, hogy szakítok vele. ‒ Én csak… Én csak… Nagyon szeretlek. Nem tudom. Szeretlek. Gyengéden megszorította a kezem. ‒ Én is szeretlek. Csak pihenned kell. Egyikünk sem gondolta volna, hogy ez a beszélgetés így zajlik majd. Nem az a fajta emlékkép, amit az ember az unokáinak is elmesél. De így történt. Szerelmesek voltunk. Aznap este később Stephen észrevette, hogy csücsöríteni kezdtem az ajkam, mintha cukorkát szopogatnék. Olyan gyakran nyaltam a számat, hogy anya literszámra kente rá a vazelint, hogy ne repedezzen véresre. Néha elkalandoztam a mondataim közepén, a semmibe bámulva néhány percig, mielőtt folytattam volna a társalgást. Ekkor a paranoid agresszió gyermekszerű állapottá szelídült. Ezek voltak a legnyugtalanítóbb időszakok mindenki számára, mivel totyogós koromban is makacsul önállóan viselkedtem. Akkor még nem tudtuk, de ezek összefüggő részei voltak a nagy egésznek, mivel enyhébb rohamok okozták az ismétlődő szájmozdulatokat és a ködös tudatállapotot. Napról napra, sőt óráról órára rosszabbul lettem, de senki sem tudta, mit kéne tenni. Március 21-én, hajnali 3 óra 38 perckor megint írtam a számítógépes naplómba, amíg Stephen odafent horkolt:

Jó, nem tudom, hol kezdjem, de muszáj, oké? És ne az legyen a lényeg, hogy „hú, ezt nem korrektúráztam”. Késztetést éreztem arra, hogy dédelgessem Stephent ahelyett, hogy hagytam volna, hogy ő dédelgessen engem. Túl sokáig hagytam, hogy a szüleim dédelgessenek. van ez az anyasági ösztönöd (amikor a karjaidban tartod), úgy érzed, hogy kigubancolódott a tudatod, amikor vele vagy. megtaláltad a telefonod és eszedbe jutott. ha az apámmal beszélek, még jobban érzem, anya túl sokat dédelget, mert magát hibáztatja azért, amilyen vagyok. De nem kéne ezt tennie. Nagyszerű anya. És ezt tudnia kéne. ki nem szarja le, ki mit gondol rólam. Én majd Stephen: segít megőrizni a józan eszed. Nagyon okos is. Ne hagyd, hogy a szerénysége megtévesszen, jó? Útelágazáshoz érkeztél miatta, és ezért örökre hálásnak kell lenned. Szóval legyél vele kedves. Amikor most ezeket a bejegyzéseket olvasom, olyan, mintha egy idegen gondolatfolyamába pillantanék bele. Nem ismerem fel, hogy a képernyő másik oldalán lévő személy is én volnék. Noha az a másik nyomatékosan próbálja önmagának valamiféle mély, sötét részét közvetíteni, még számomra is érthetetlen marad.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

A CSEL

S

zombat reggel anya megpróbált rávenni, hogy visszamenjek dr. Bailey-hez az EEG-re. Két felismerhető rohamom is volt, és az elmúlt héten egyre több aggasztó tünetem támadt. A családomnak válaszokra volt szüksége. ‒ Ki van zárva ‒ morogtam lábammal dobbantva, akár egy kétéves. ‒ Jól vagyok. Nem kell ez nekem. Allen kiment, hogy beindítsa a kocsit, miközben Stephen és anya könyörgött nekem. ‒ Nem. Nem megyek. Nem ‒ válaszoltam. ‒ Muszáj mennünk. Kérlek, csak gyere… ‒ kérte anyukám. ‒ Hadd beszéljek vele egy pillanatra! ‒ mondta Stephen anyának, kivezetve engem. ‒ Anyukád csak próbál segíteni neked, erre te nagyon kiborítod. Kérlek szépen, gyere! Ezen elgondolkodtam egy kicsit. Szerettem az anyukámat. Rendben. Igen. Megyek. Aztán egy másodperc múlva: ‒ Nem! Képtelen voltam elindulni. Még félórányi győzködést követően végül beszálltam a hátsó ülésre Stephen mellé. Amint a kocsifeljárónkról rákanyarodtunk az útra, Allen megszólalt. Világosan hallottam, bár nem mozgatta az ajkait. Kurva vagy. Szerintem Stephennek tudnia kellene. Az egész testem remegni kezdett a dühtől. Fenyegetően a vezetőülés felé hajoltam. ‒ Mit mondtál? ‒ Semmit ‒ válaszolta Allen egyszerre meglepetten és kimerülten. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Villámgyorsan kikapcsoltam a biztonsági övet, feltéptem az ajtót, és felkészültem, hogy fejjel előre kiugorjak az autóból. Stephen elrugaszkodás közben kapta el a felsőm hátulját, megmentve attól, hogy kivessem magam a járműből. Allen rátaposott a fékre. ‒ Susannah, mi az ördögöt művelsz? ‒ visította az anyukám. ‒ Susannah ‒ szólalt meg Stephen higgadtan; olyan hanglejtéssel, amilyet még sosem hallottam tőle. ‒ Ez nem oké. Ismét engedelmeskedve bezártam az ajtót és keresztbe fontam a karjaimat. De a gyermekzár kattanása miatt megint pánikba estem. A zárt ajtónak feszülve kiabáltam:

‒ Engedjetek ki! Engedjetek ki! Addig ismételgettem, amíg túlságosan el nem fáradtam a további ordításhoz. Utána Stephen vállára hajtottam a fejem, és elbóbiskoltam. Amikor megint kinyitottam a szemem, éppen kiértünk a Holland alagútból, s az út menti halárusokkal, nyüzsgő turistákkal és hamis dizájner táskákat áruló alakokkal teli kínai negyedbe érkeztünk. Az egész piszkos környék undorral töltött el. ‒ Kávét akarok. Hozzatok nekem kávét! Most. Éhes vagyok. Etessetek meg! ‒ parancsolgattam kibírhatatlanul. ‒ Nem tudsz várni, amíg beérünk a belvárosba? ‒ kérdezte anya. ‒ Nem. Most. Hirtelenjében úgy tűnt, hogy ez a világ legfontosabb dolga. Allen éles kanyart vett, majdnem neki egy parkoló autónak, és a West Broadwayn a Square Diner felé vette az irányt, New York egyik utolsó autentikus autós éttermébe. Allennek nem sikerült rájönnie a gyermekzár nyitjára, úgyhogy Stephenen átmászva az ő ajtaján szálltam ki. Reméltem, hogy sikerül eltűnnöm, mielőtt bármelyikük magához tér. Stephen gyanút fogott, ezért követett. Mivel nem tudtam lelépni, beoldalogtam az étterembe, hogy kávét és tojásos szendvicset keressek. Szombat reggel volt, ezért hosszú sor várakozott, de én nem akartam várni. Barbár módon félrelöktem egy korosodó hölgyet az utamból, és egy szabad bokszot meglátva leültem. Közönségesen felvisítottam ‒ csak úgy, konkrét címzett nélkül: ‒ Kávét akarok! Stephen elfoglalta a velem szemben lévő széket. ‒ Nem maradhatunk itt. Nem tudnád elvitelre kérni? Ügyet sem vetve rá csettintettem az ujjammal, mire megérkezett a pincérnő. ‒ Egy kávét és egy tojásos szendvicset. ‒ Elvitelre ‒ tette hozzá Stephen. Lesújtotta a viselkedésem, méghozzá jogosan. Bármikor tudtam akaratos lenni, de sosem látott még udvariatlannak. Szerencsére a pult mögött álló férfi, aki hallotta az eszmecserét, felkiáltott. ‒ Intézem! Hátat fordított nekünk, és megsütötte a tojásokat. Egy perc múlva hozott egy pohár gőzölgő kávét meg egy sajttal beborított tojásos szendvicset, barna papírzacskóban. Diadalmasan kivonultam az étteremből. A papírpohár olyan forró volt, hogy égette a bőrömet, de nem zavart. Én irányítom a dolgokat. Hatalmam van. Csak csettintenem kell, és az emberek ugranak. Ha nem is értettem, mitől érzek így, legalább irányíthattam másokat magam körül. A tojásos szendvicset érintetlenül a kocsi padlójára dobtam. ‒ Azt hittem, éhes vagy ‒ jegyezte meg Stephen. ‒ Már nem. Anya és Allen elöl egymásra pislogott.

Gyér forgalom volt a belvárosig, így gyorsan odaértünk dr. Bailey-hez. Amikor beléptem a rendelőbe, valahogy másnak tűnt a hely. Furcsának, idegennek. Úgy éreztem magam, mint amikor Gonzo bedrogozva besétál a kaszinóba a Félelem és reszketés Las Vegasban című filmben. Semmi sem az volt, aminek látszott, minden csöpögött a homályos jelentéstartalomtól. A többi várakozó beteg félállati karikatúra volt, a recepciótól elválasztó üvegfal kifejezetten barbárnak tűnt; a Miró-festmény pedig megint azzal a torz, természetellenes vigyorával nézett le rám. Várakoztunk. Percekig vagy néhány óráig, nem tudom. Itt nem létezik idő. Végül egy középkorú asszisztensnő behívott egy vizsgálószobába, kocsit húzva maga mögött. Előásott egy teli doboznyi elektródát, és egyenként mind a huszonegyet a fejbőrömre illesztette; először megdörzsölve a száraz bőrt, aztán valamilyen ragasztóval a fejemhez ragasztotta őket. Lekapcsolta a villanyt. ‒ Lazítson! ‒ mondta. ‒ És tartsa csukva a szemét, amíg nem szólok, hogy nyissa ki! Lélegezzen mélyen ki és be! Egy teljes lélegzés két másodpercenként. Számolni kezdett nekem. Egy, kettő, kilégzés. Egy, kettő, kilégzés. Egy, kettő, kilégzés. Aztán gyorsabban. Egy, kilégzés. Egy, kilégzés. Egy, kilégzés. Egy örökkévalóságig így ment. Az arcom kipirult, elkezdtem szédülni és könnyűnek érezni magam. Hallottam, hogy matat valamivel a szoba másik végében, ezért kinyitottam a szemem. Éppen csak annyira, hogy lássam: egy kis elemlámpa van nála. ‒ Nyissa ki a szemét, és nézzen egyenesen a fénybe! ‒ utasított. A fény úgy lüktetett, mint egy stroboszkóp, de felismerhető ritmus nélkül. Amikor felkapcsolta a villanyt, hogy levegye az elektródákat, beszélni kezdett hozzám. ‒ Szóval még tanul? ‒ Nem. ‒ Mivel foglalkozik? ‒ Riporter vagyok. Egy újságnak írok. ‒ Stresszes, mi? ‒ Aha, biztos. ‒ Semmi baj nincs önnel ‒ közölte visszahelyezve az elektródákat a dobozba. ‒ Már egy tucatszor láttam ilyet, főleg Wall Street-i fazonokkal, akik idegileg teljesen kimerülve jönnek. Semmi baj nincs velük; minden a fejükben játszódik le. Minden a fejemben játszódik le. Amikor bezárta maga mögött az ajtót, elmosolyodtam. A mosoly nevetésbe fordult. Mély, gyomorból kiinduló kacaj volt, amiből áradt a keserűség és a sértettség. Végre mindent megértettem. Ez egy csel volt, mindent megrendeztek, hogy megbüntessenek a rossz viselkedésemért, és azt mondják, hogy hirtelen meggyógyultam. Miért akarnának megpróbálni átverni? Miért szerveznék meg ilyen aprólékosan? Ez a nő nem nővér volt. Ez a nő egy felbérelt színész volt.

A váróteremben már csak anya maradt. Allen elment a kocsiért, Stephen pedig az odafelé vezető úton tanúsított magatartásomtól megriadva felhívta az anyukáját vigaszért és tanácsért. Széles, fogvillantó mosolyt lövelltem anya felé. ‒ Mi olyan vicces? ‒ Ó! Azt hittétek, nem jövök rá? Hol az értelmi szerző? ‒ Miről beszélsz? ‒ Te és Allen találtátok ki ezt az egészet. Te bérelted fel azt a nőt. Te béreltél fel itt mindenkit. Megmondtad neki, hogy mit mondjon. Meg akartál büntetni. Nos, nem jött be. Túl okos vagyok a trükkjeidhez. Anya szája tágra nyílt a rémülettől, de a paranoiám ezt nem látta többnek holmi tettetett döbbenetnél.

TIZENHARMADIK FEJEZET

BUDDHA

M

ialatt Summitban voltam, végig azért könyörögtem, hogy visszatérhessek a manhattani lakásomba. Úgy éreztem, folyton a családom felügyelete alatt állok. Így vasárnap, az EEG másnapján anya ‒ belefáradva az egy hete tartó álmatlan éjszakákba és az állandó megfigyelésbe ‒ legjobb belátása ellenére beleegyezett, hogy újra visszamenjek a lakásomba. Egy feltétellel: ha apámnál alszom. Bár a viselkedésem napról napra romlott, még mindig nehézséget jelentett számára átrajzolni a megbízható, keményen dolgozó és független lányának képét egy újra, kiszámíthatatlanra és veszélyesre. Gyorsan beleegyeztem, hogy apámnál töltöm az éjszakákat. Bármibe belementem volna, hogy visszamehessek a garzonomba. Azonnal nyugodtabbnak éreztem magam, amint megérkeztünk Hell’s Kitchenbe ‒ újra közel kerültem a szabadsághoz. Amint megláttam, hogy apa és Giselle a ház elülső verandája előtt áll, kipattantam a kocsiból. Anya és Allen nem jöttek utánam, de megvárták, amíg mi hárman biztonságban beérünk, mielőtt elhajtottak. El voltam ragadtatva tőle, hogy végre visszatérhettem a biztonságos menedékembe. Ott volt a macskám, Dusty, a kék szőrű kóbor jószág, akiről Zach barátom gondoskodott egyhetes távollétem során. Még annak is örültem, hogy megláttam a szennyes ruhákat, a könyvekkel meg a lomokkal teli műanyag zsákokat, meg a romlott ételtől túlcsorduló kukát. Otthon, édes otthon! ‒ Mi ez a szag? ‒ kérdezte az apám. Nem takarítottam a lakásban a legutóbbi látogatása óta, s azóta tovább romlott a helyzet. A Stephen készítette garnéla maradéka megromlott a szemétben. Apa és Giselle habozás nélkül nekiállt takarítani. Felsikálták a padlót és fertőtlenítették a kicsiny lakás minden négyzetcentiméterét, de én még csak azt sem ajánlottam fel, hogy segítek. Csak mászkáltam körülöttük, figyelve, ahogy dolgoznak. Úgy tettem, mintha rendezgetném a holmijaimat. ‒ Annyira rendetlen vagyok! ‒ hangoztattam győzedelmesen simogatva a macskámat. ‒ Rendetlen, rendetlen, rendetlen! Miután végeztek, apa intett, hogy kövessem kifelé. ‒ Á ‒ legyintettem. ‒ Szerintem én inkább itt maradok. ‒ Ki van zárva. ‒ Mi lenne, ha találkoznánk Brooklynban, miután összeszedtem néhány dolgot? ‒ Ki van zárva.

‒ Nem fogok lelépni! Apa és Giselle sokatmondó pillantásokat váltott, mintha felkészültek volna egy ilyesféle kirohanásra. Feltehetően anya értesítette őket a viselkedésemről. Giselle összecsomagolta a tisztítószereket, és lefelé vette az irányt, hogy elmeneküljön a kibontakozó kellemetlen helyzetből. ‒ Gyere, Susannah, iszunk egy kávét. Csinálok neked vacsorát. Jó lesz és nyugis. Csak gyere át! ‒ Nem. ‒ Kérlek… Megteszed a kedvemért? ‒ kérdezte apa. Fél órába került, de végül belementem. Felkaptam egy maroknyi fehérneműt, meg pár tiszta ruhát. A betegség mintha egy pillanatra alábbhagyott volna, engedve hogy a régi, értelmes Susannah felszínre törjön egy picit. A 42. utcai metróállomás felé sétálva csevegtünk egy keveset hármasban. De a nyugalom nem tartott sokáig. Paranoia kerített hatalmába, amint átmentem a Kilencedik sugárúton. Az apám elvette a kulcsaimat. Nem tudok visszajutni a lakásomba. A foglya vagyok. ‒ Nem! Nem! Nem! ‒ ordítottam az utca közepén, éppen akkor megállva, amikor zöldre váltott a lámpa. ‒ Nem megyek. Haza akarok menni! Éreztem apa erős szorítását a vállamon, amint elhúzott az érkező forgalom útjából. Továbbra is kiabáltam, mialatt ő leintett egy taxit. Amikor a taxi lehúzódott, belökött, Giselle pedig a másik oldalra szállt be, úgyhogy közéjük préselődtem. Elhatározták, hogy megakadályozzák a következő szökési kísérletet. ‒ Elrabolnak. Hívja a rendőrséget! Hívja a rendőrséget! Az akaratom ellenére visznek el! ‒ visítottam a közel-keleti taxisofőrnek. Hátranézett a visszapillantóból, de nem indult el. ‒ Engedjetek el! Hívom a zsarukat! ‒ Kifelé! Ki a kocsiból! Most! ‒ szólalt meg a sofőr. Apám megragadta a golyóálló válaszfalat, és összeszorított fogai közül préselte ki a szavakat. ‒ Kibaszottul jobban teszi, ha elindul. Meg ne merjen állni! El sem tudom képzelni, mit gondolhatott a sofőr, mert elképesztően gyanúsnak tűnhetett a helyzet, mégis engedelmeskedett. Hamar beletaposott a gázba, ki-be szlalomozva a Brooklyn hídi forgalomba. ‒ Hívom a rendőrséget, amint kiszálltam! Majd meglátod. Letartóztatnak emberrablásért! ‒ üvöltöttem az apukámnak. A sofőr aggódva tekintett hátra a tükörből. ‒ Hívjad ‒ mondta apa undokul. Giselle csöndben maradt, és úgy bámult ki az ablakon, mintha ki akarta volna zárni a jelenetet a tudatából. Aztán apa hangja ellágyult. ‒ Miért csinálod ezt? Miért csinálod ezt velem? Őszintén szólva fogalmam sem volt róla. De meggyőződésem szerint nem voltam biztonságban a gondjaira bízva. Mire megérkeztünk a Brooklyn Heights-i házukhoz, már túlságosan kimerültem a veszekedéshez. Semmi energiám nem maradt, ami nem meglepő,

hiszen nem ettem és nem aludtam már egy hete. Amint beléptünk, Giselle és apa a konyha felé vette az irányt. Nekiálltak elkészíteni a kedvenc ételem, a penne arrabiatát. Én leültem a nappaliban a kanapéra, kábultan meredve Abraham Lincoln és George Washington mellszobrára. Apám háza szinte ódát zeng az amerikai háborúkról: tele van műtárgyakkal és emlékekkel a függetlenségi háborútól a második világháborúig átívelő korszakból. Sőt, „háborús szobának” hívja a dohányzót a nappalitól elválasztó előteret. Ott vannak a polgárháborús muskétái, a második világháborútól Vietnamig használt Ml Garand puskák, Colt revolverek az 1800-as évekből, egy függetlenségi háborús kard meg egy katona kalapja ugyanabból az időből. A válás előtt ezeknek a zömét a summiti házunk nappalijában tartotta, amivel sok udvarlómat elijesztett a középiskolai évek során. Megterítették a hosszú ünnepi asztalt, és egy tornyosulva gőzölgő fogást hoztak rá, kék öntöttvas fazékban. A pirosak, a zöldek és a sárgák szinte vibráltak benne: paradicsom, bazsalikom, sajt és penne. Visszatartottam a hányingert meg a késztetést, hogy a falhoz vágjam a tésztát. Csak néztem, ahogy apa meg Giselle csöndben eszik. Vacsora után kimentem a konyhába egy kis vízért. Giselle takarított. Elsétált mellettem, hogy betegye az edényeket a mosogatóba, s a mozdulat közben hallottam, ahogy mondja: ‒ Elkényeztetett kölyök vagy. A szavak a levegőben lebegtek körülöttem, füstfelhők módjára. Nem láttam, hogy mozogna a szája. ‒ Mit mondtál nekem? ‒ Semmit ‒ válaszolta meglepetten. Apa a dohányzóban várt rám, egy antik hintaszékben ült, ami a nagynénjéé volt. A hallgatást választottam azzal kapcsolatban, amit szerintem Giselle mondott nekem. ‒ Itt maradsz velem ma éjjel? ‒ kérdeztem inkább tőle, a mellette lévő bőrkanapéra ülve. A tévé ki volt kapcsolva, úgyhogy beszélgettünk. Társalgásunkat kínos csendek szakították meg. ‒ Félek egyedül maradni. ‒ Természetesen ‒ válaszolta. Aztán: ‒ Hagyj békén! Kifelé a szobából! Majd megint elölről: ‒ Ne haragudj! Maradnál, kérlek? Így ment néhány órán keresztül, a hisztériától a vádaskodáson keresztül vissza a bocsánatkérésig. Ezenfelül nem sok mindenre emlékszem abból az éjszakából, amivel a testem talán a maradék önbecsülésem megőrzésére törekedett. Senki sem akar szörnyetegként gondolni magára. Apa sem emlékszik, mi történt, habár ő valószínűleg tudatosan döntött a felejtés mellett. Igenis tudom, hogy valami borzalmasat mondtam neki ‒ valami annyira rémeset, hogy elsírta magát. Akkor láttam sírni életemben először. De ahelyett, hogy együttérzést keltett volna

bennem, csak tetézte a beteges hatalomvágyamat. Megparancsoltam neki, hogy hagyja el a helyiséget, és menjen vissza a saját hálószobájába az emeletre. Pillanatokon belül visszataszító robaj és zúgás hallatszott odafentről. BUMM, BUMM, BUMM. Elhatároztam, hogy nem foglalkozom vele. Bementem a háborús szobába; felkaptam a függetlenségi háborús kardot; lenyűgözve kihúztam a pengét a hüvelyből; aztán viszszatettem. Aztán Giselle hangját hallottam. Könyörgött az apámnak. „ Kérlek, ne bánts! ‒ esedezett. ‒ Ne engem bánts miatta!" Megint a képzeletbeli BUMM, BUMM, BUMM. Visszamentem a dohányzóba, s leültem a bőrkanapéra. A Függetlenségi nyilatkozat megfogalmazását ábrázoló festményen csak úgy nyüzsögtek. A kandalló fölött egy sínpályás jelenetet ábrázoló olajfestmény életre kelt, a mozdonyból kormos füstfelhők szálltak föl. Lincoln mellszobra mintha követett volna a beesett szemeivel. A babaházat, amit apám gyermekkoromban csinált nekem, szellemek szállták meg. BUMM, BUMM, BUMM. Mintha ököllel ütöttek volna egy kemény tárgyat, például egy koponyát. Tisztán láttam az egészet. Apám veri Giselle-t, amiért ő mérges rám. BUMM, BUMM, BUMM. Meg kell találnom a kijáratot. Kell, hogy legyen egy menekülési útvonal. Őrjöngve karmoltam a lakás ajtaját, de kívülről volt bezárva. Azért tart fogva, hogy következőnek engem öljön meg? Az ajtónak vetettem magam, mit sem törődve a jobb vállamba nyilalló fájdalommal. ki kell jutnom. Engedjenek ki! ‒ Engedjenek ki! Engedjenek ki! Valaki segítsen! ‒ ordítottam, öklömmel az ajtót csapkodva. Hallottam apám súlyos lépteit a fölöttem lévő lépcsőn. Elfutottam. Hová menjek? Fürdőszoba. Bezártam magam mögött az ajtót, és megpróbáltam a nehéz, két és fél méteres szekrénnyel elbarikádozni. Az ablak. Kétemeletnyi mélység alattam; biztos túlélném a zuhanást. ‒ Susannah, jól vagy? Kérlek, nyisd ki az ajtót! Igen, talán kiugrottam volna. De aztán megpillantottam azt a kis Buddhaszobrot, amit Giselle a fürdőszobapolcon tartott. Rám mosolygott. Visszamosolyogtam. Minden rendben lesz.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

KÓRHÁZ ÉS ROHAM

M

ásnap kora reggel anya és Allen értem jött. Amikor megláttam a Subarut, kirohantam apámék házából. ‒ Elraboltak! Az akaratom ellenére tartottak itt. Itt rossz dolgok történnek. Menjünk! ‒ adtam ki az utasítást. Apa már tájékoztatta is őket az éjszaka történtekről. Miután azokat a szörnyűségeket mondtam, és ragaszkodtam hozzá, hogy elmenjen, felment az emeletre, ahol a tudtomon kívül fülelhetett a vékony falakon keresztül. Amint meghallotta, hogy menekülni próbálok, leszaladt a földszintre, ahol a fürdőszobában talált elbarikádozva. Több mint egy órán át tartott, hogy kicsalogasson onnan a kanapéra, ahol hajnalig üldögélt velem. Felhívta anyát, és megállapodtak abban, hogy kórházba kell mennem. Egyvalamihez azonban ragaszkodtak: hogy ne kerüljek a pszichiátriára. Allen egyenesen dr. Bailey rendelője felé vette velem az irányt, míg én a hátsó ülésen nyugton maradva megint beletörődtem a sorsomba. ‒ Az EEG-je teljesen normális volt! ‒ ellenkezett dr. Bailey a kartonomat átfutva. ‒ MRI negatív, vizsgálat negatív, vérkép negatív. Minden normális. ‒ Csak ő nem normális! ‒ csattant fel anyukám. Én csak ültem csendben és illedelmesen, az ölemben összefont kezekkel. Anya és Allen megegyezett: nem hagyják el addig dr. Bailey rendelőjét, amíg be nem utalnak a kórházba. ‒ Hadd fejezzem ki magam olyan finoman, amennyire csak lehet ‒ mondta az orvos. ‒ Túl sokat iszik, és az alkoholmegvonás klaszszikus tüneteit mutatja. A tünetek stimmeltek: szorongás, depresszió, fáradtság, ingerlékenység, hangulatingadozások, rémálmok, fejfájás, álmatlanság, étvágytalanság, émelygés vagy hányás, zavartság, hallucinációk és rohamok. ‒ Tudom, hogy kellemetlen ilyet hallani a saját lányukról. De ennél többet tényleg nem tudok mondani. Csak szednie kell a gyógyszert és leállni a bulizással ‒ kacsintott rám bajtársiasan. ‒ Alkoholmegvonás? ‒ lobogtatott meg anya egy piros vonalas papírt, amit előre elkészített. ‒ Ezek a tünetei: rohamok, álmatlanság, paranoia, és mind egyre rosszabb. Egy héten át nem láttam inni. Kórházi kezelésre van szüksége, most. Nem holnap. Most. Dr. Bailey rám nézett, aztán vissza anyára. Kétsége nem volt afelől, hogy nem téved a diagnózisban, de okosabb volt annál, mintsem hogy vitatkozzon.

‒ Néhány telefonhívással kiderítem, mit tudok tenni. De meg kell ismételnem: érzésem szerint mindez a túlzott alkoholfogyasztás következménye. Kis időre kiment a rendelőből, majd hírekkel tért vissza. ‒ A New York-i Egyetemnek van huszonnégy órás EEG-megfigyelő laborja. Ezzel megelégedne? ‒ Igen ‒ vágta rá anya. ‒ Van egy kórházi ágyuk ebben a pillanatban. Nem tudom, meddig szabad, így javaslom, hogy most azonnal menjenek az egyetemre. ‒ Nagyszerű ‒ kapta fel anya a táskáját, és összehajtotta a papírját. ‒ Máris indulunk. Forgóajtón keresztül léptünk be a New York-i Egyetem Langone Orvosi Központjának nemrégiben átalakított, nyüzsgő halljába. Ápolók siettek előttünk zöld köpenyben, asszisztensek lilában; fehér köpenyes orvosok csevegtek a folyosók kereszteződéseiben; betegek mászkáltak, üres tekintettel és szótlanul ‒ néhányan kötéssel, néhányan mankóval, néhányan tolószékben, néhányan pedig hordágyon. Nincs az az isten, hogy én ide tartozzak! Megtaláltuk a betegfelvételt, ami egy kis asztal köré rendezett székcsoportot jelentett. Egy nő irányította a betegeket a gigantikus kórház különböző emeleteire. ‒ Kávét akarok ‒ szólaltam meg. Anya bosszúsnak tűnt. ‒ Komolyan? Most? Rendben. De siess vissza! A lelke mélyén azt hitte: a régi, felelősségteljes énem valahol még mindig megvan. Úgyhogy megbízott bennem, hogy nem fogok megszökni. Szerencsére ezúttal igaza volt. Egy közeli kis standon lehetett kávét és péksüteményt venni. Nyugodtan kiválasztottam egy kapucsínót és egy joghurtot. ‒ Mi van a szádon? ‒ kérdezte anya, amikor visszatértem. ‒ És miért mosolyogsz így? A hab, a nyál és a forralt tej ízének furcsa keveréke a felső ajkamon. Fehér köpenyek. A kórház hideg padlója. ‒ Rohama van! ‒ visszhangzott anyukám hangja a hatalmas előtérben, miközben három doktor hajolt rángó testem fölé.

Innentől kezdve csak néhány apró dologra és pillanatra emlékszem ‒ leginkább hallucinációkra ‒ a kórházban töltött időből. A korábbi helyzettel ellentétben nyoma sem volt a megbízható „én”-nek, Susannah-nak, aki a korábbi huszonnégy évben voltam. Noha az elmúlt néhány hétben fokozatosan kifordultam önmagamból, a tudatom és a testem közötti elszakadás mostanra teljessé vált.

Lényegében eltűntem. Szeretném megérteni a viselkedésemet és a motivációimat ebből az időszakból, de mivel nem működött a racionális tudatom, semmit sem tudtam ezekről akkor sem, és nem tudok most sem. Így kezdődött az a hónap, amikor őrült voltam.

MÁSODIK RÉSZ

AZ ÓRA Milyen nap van ma? Ki az elnök? Mekkora veszélyt jelent ön egy egytől tízig terjedő skálán? Mit jelent az „üvegházban élő emberek” kifejezés? Minden szimfónia egy elhalasztott öngyilkosság, igen vagy nem? Minden egyes hópehely külön-külön felelősnek tekinthető a lavináért? Nevezzen meg öt folyót! Hogyan látja magát, mit fog csinálni az elkövetkező tíz percben? Mit szólna egy kis lágy Thorazine zenéhez? Ha eltölthetne fél órát az édesapjával, mit mondana neki? Mit kell tennie, ha én elalszom? Még mindig az ő mamutlábnyomain jár? Mi a „Mary kis bárányának” mondanivalója? Mi a helyzet az Everest-árnyékkal? A műveltségét egy olyan ritka betegséghez hasonlítaná, mely még soha senkinek nem volt, vagy inkább az őslakosok szándékos kiirtásához? Mi az elgondolkodtatóbb, a szenvedés létezése vagy a gyakori hiánya? Páratlan számot kellene feláldozni az ég isteneinek, párost pedig az alvilágiaknak, vagy fordítva? Ellátogatna egy olyan országba, ahol senki sem beszél? Mit tenne másként? Miért van itt? Franz Wright: Intake Interview, Wheeling Motel (Felvételi beszélgetés, Guruló motel)

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A CAPGRAS-SZINDRÓMA

[24 éves melanomás kórtörténetű beteg, 1 hónapja zsibbad a bal oldala, 5 rohama volt az elmúlt 3 napban. Elbeszélgetésnél labilis hangulat, olykor nem megfelelő affektáció, érintőleges kommunikáció. Azt hiszi, hogy az apja valaki mássá változott át, hogy csapdába csalja, nem egyértelmű, hogy hallucinál-e. A beteg a kórházi felvétel előtt Kepprát szedett bizonytalan ideig, de ingerlékenység miatt abbahagyta. MRI2/09 negatív.]

M

árcius 23 délutánján kerültem be a kórházba, tíz nappal az első roham után, ami a Gwyneth Paltrowos tévéshow alatt jelentkezett. A New York-i Egyetem Langone Orvosi Központjában van a világ egyik legnagyobb epilepsziaosztálya, de a tizennyolc szint egyetlen szabad ágya a „rácsos pácienseknek” fenntartott Fokozott megfigyelési egységben volt. Ők olyan súlyos epilepsziában szenvednek, hogy elektródákat kell az agyukba ültetni az elektromos aktivitás rögzítésére bizonyos fajtájú epilepsziaműtétek előtt. Néha más betegek is odakerültek helyhiány miatt, mint például én. A kórteremnek saját megfigyelőállomása volt, ahol a személyzet valamelyik tagja a nap huszonnégy órájában nyomon követte a pácienseket. Két kamera függött minden ágy fölött, folyamatosan ráirányítva az emelet betegeire, így a kórháznak kézzelfogható kutatási anyaga is lehet a rohamokról. (Amikor valakit hazaengednek, megsemmisítik a róla szóló felvételt; az intézmény csakis a rohamos epizódokat és az abnormális eseményeket őrzi meg.) Mindez a felügyelet később kulcsfontosságúnak bizonyult számomra, amikor elkezdtem rekonstruálni, mi történt velem az elveszett hetekben. A betegfelvételi részlegen történt roham után az anyám és a nevelőapám követte a kerekes hordágyat, miközben az orvoscsapat az epilepsziaosztályra tolt engem. Két másik ápoló átvitt aztán a Fokozott megfigyelési egységbe. Az új szobatárs érkezése kizökkentette a kórterem másik három betegét, úgyhogy elcsendesedtek az érkezésemkor. Az ügyeletes ápoló lejegyezte az egészségi

állapotomat, megjegyezve, hogy enyhe késéssel együttműködő vagyok, amit a roham utóhatásának tudott be. Amikor képtelen voltam válaszolni a kérdésekre, anya a papírokkal teli mappáját szorítva megtette helyettem. Lefektettek egy ágyra, amin elővigyázatosságból két oldalsó rács volt. Maga az ágy annyira közel volt a padlóhoz, amennyire csak lehet. Ápolók jöttek ‒ nagyjából óránként egyszer ‒, hogy rögzítsék a legfontosabbakat: a vérnyomásomat, a pulzusomat és az alapvető neurológiai vizsgálat eredményeit. A súlyom a normális érték alsó határán volt, a vérnyomásom a normális tartomány felső határánál, a pulzusom pedig enyhén szapora, de a körülményekhez képest nem aggasztóan. A leletek, amelyek a bélmozgástól kezdve a tudatállapotig mindent felöleltek, mind negatívak voltak. Egy EEG-laborasszisztens szakította félbe a megfigyelést, kocsit húzva maga mögött. Maroknyi színes elektródát rakosgatott ‒ pirosakat, rózsaszíneket, kékeket és sárgákat ‒, olyanokat, mint amilyenek dr. Bailey rendelőjében voltak. A kábelek egy kis szürke EEG-dobozhoz vezettek, ami formára és méretre egy vezeték nélküli internetrouterre hasonlított. Ez egy számítógéphez csatlakozva rögzítette az agyhullámaimat. Az elektródák a fejbőrön keresztül mérték az elektromos aktivitást, rögzítve az elektromossággal töltött idegsejtek csiripelését, tevékenységüket az aktivitás hullámaira lefordítva. Amint az asszisztens hozzálátott a ragasztó felrakásához, beszüntettem az együttműködést. Fél óráig tartott neki, hogy feltegye mind a huszonegy elektródát, mialatt én vonaglottam. ‒ Kérem, hagyja abba! ‒ győzködtem a karjaimat dobálva, miközben anya a kezem simogatásával próbált megnyugtatni, sikertelenül. Még kiállhatatlanabbul viselkedtem, mint az elmúlt napokban. Úgy tűnt, hogy száguldok lefelé a lejtőn. Dührohamom végül elcsitult, de amikor a friss ragasztó szaga áthatotta a levegőt, elbőgtem magam. Az asszisztens befejezte a vezetékek felhelyezését, és mielőtt kiment, átadott nekem egy kis rózsaszín hátizsákot, ami mintha egy óvodásé lett volna. Ez tette lehetővé, hogy járkáljak, de továbbra is összeköttetésben maradjak az EEG-rendszerrel. Máris nyilvánvaló volt, hogy nem leszek egyszerű beteg, mivel már az osztályon töltött első órákban ordítottam a látogatókkal és gorombáskodtam az ápolókkal. Amikor Allen megérkezett, mutogattam és kiabáltam rá. Ragaszkodtam hozzá, hogy az ápolók „távolítsák el ezt az embert a szobámból”. Hasonló hangerővel vádoltam az apámat emberrablással, és követeltem, hogy őt is zavarják el. Mivel pszichózisnak tűnő állapotban voltam, sok vizsgálatot nem is lehetett elvégezni rajtam. Aznap este később jött egy ügyeletes neurológusnő egy második általános egészségi állapotfelmérésre. Azonnal észrevette, hogy „labilis” vagyok, ami hangulatingadozásra való hajlamot jelent, és „csapongó”, ami azt jelenti, hogy átmenet nélkül témáról témára váltottam. Ennek ellenére sikerült elmesélnem a

melanomás kortörténetemet, mielőtt olyan szétesetté váltam, hogy el kellett halasztani a kikérdezést. ‒ Tehát melyik évben diagnosztizálták a betegséget? ‒ kérdezte az ideggyógyász. ‒ Átver engem. ‒ Ki veri át önt? ‒ Az apukám. ‒ Mire gondol? ‒ Átváltozik más emberekké. Más emberekké változik, hogy átverjen. A neurológus felírta a kórlapra, hogy „nem világos, hallucinál-e”, és alacsony dózist írt fel a Geodon nevű antipszichotikumból, amit gyakran a skizofrénia tüneteinek kezelésére használnak. Kérte, hogy a pszichiátriai csapat valamelyik tagja alaposabban is megvizsgáljon. Nemcsak hogy azt hittem, a családtagjaim más emberekké változnak ‒, ami a paranoid hallucinációk egy fajtája ‒, de arról is meg voltam győződve, hogy az apám gonosztevő. Ennek a rögeszmének külön neve is van: Capgras-szindróma. Joseph Capgras francia pszichiáter írta le először 1923-ban, amikor találkozott egy nővel, aki azt hitte, a férje „megduplázódott”. (12) Éveken át azt hitték a pszichiáterek, hogy ez a skizofrénia vagy más típusú mentális betegség következménye, de nemrégiben neurobiológiai tényezőkre is visszavezették, beleértve az agysérülést is. (13) Egy tanulmány felfedte, hogy a Capgrasszindróma agyszerkezeti és -keringési problémák révén is kialakulhat. Például amikor a látottak tolmácsolásáért felelős régió („hé, az a 180 centi és 85 kiló körüli sötét hajú férfi úgy néz ki, mint az apukám”) nincs összhangban az érzelmi megértéssel („ő az apukám, ő nevelt föl”). Egy kicsit olyan, mint a déjá vu, amikor erősen áthat minket a bensőségesség és a meghittség, de nem tudjuk semmilyen korábbi tapasztalathoz hasonlítani. Ilyen ellentmondás esetén az agy próbál értelmet faragni az érzelmi összeegyeztethetetlenség köré, mégpedig egy kimunkált paranoid fantazmagória formájában („úgy néz ki, mint az apukám, de nem érzem, hogy ő lenne az, tehát bizonyára gonosztevő”). Mint egy jelenet A testrablók támadásából. EEG-videó, március 24., 01:00, 6 perc Alszom az ágyban, zöld és barna csíkos pólóban, fehér pamutsapkában. Az elefántcsontszínű takaró a torkomig húzva, a párnázott védőrácsok a legmagasabbra emelve. Ettől az egész úgy néz ki felülről, mint egy felnőtt méretű kiságy. Magzatpózban alszom, a párnámat szorítva. Egy-két másodpercen belül felébredek; babrálok a sapkámmal, mérgesnek látszom; megrángatom a jobb kezemen lévő azonosító szalagot, keresztbe teszem a karomat a mellkasomon. A mobilomért nyúlok. Vége a felvételnek.

Pisilnem kell. Felkapom a rózsaszín hátizsákom, kihúzom a kábelt és a közös fürdőszoba felé veszem az irányt. Miközben letolom a fekete nadrágomat meg a bugyimat a térdemig, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy figyelnek. Jobbra nézek, és egy nagy barna szem kukucskál rám az ajtón lévő résből. ‒ Kopj le rólam a picsába! Eltakarom az intim részeimet, felhúzom a nadrágomat, visszarohanok az ágyhoz, és a szememre húzom a takarót. Felhívom az anyukámat. ‒ Bántani akarnak. Kinevetnek. Kábítószert lőnek a karomba ‒ suttogom fojtott hangon, hogy a másik három beteg és a kórterem felügyeletéért felelős nővér ne halljon. ‒ Susannah, kérlek, próbálj nyugton maradni! Esküszöm, hogy senki sem akar bántani ‒, mondja anya. ‒ Kémkednek utánam. Figyelik, amikor a mosdóba megyek. Habozik, mielőtt megint megszólal. ‒ Ez igaz? ‒ Hogy kérdezhetsz tőlem ilyet? Szerinted kitalálnék ilyet? ‒ Beszélni fogok velük erről ‒ válaszolja őrjöngve. ‒ Azt hiszed, elmondják neked, hogy „igen, molesztáljuk a lányát”? Szerinted bevallják? ‒ Biztos vagy benne, hogy ez történik, Susannah? ‒ Igen. Leteszem, mert lépteket hallok. Egy nővér sétál az ágyam mellé. ‒ Kérem, ne használja a telefont az EEG-berendezéssel együtt. Az interferencia miatt. És késő van. Már mindenki alszik. Aztán suttogásra vált. Lágyan, incselkedően mondja, anélkül, hogy megmozdulnának az ajkai: ‒ Láttalak a hírekben. ‒ Tessék? ‒ Miért nem engeded be az apádat? Ő jó ember ‒ jelenti ki a nővér. Hangja pára módjára lebeg körülöttem, amíg el nem tűnik a függöny mögött. Mindenki rám vadászik. Itt nem vagyok biztonságban. Felnézek a kamerákra. Figyelnek. Ha most nem lépek le, sosem jutok ki élve. Megragadok egy maroknyi elektródát és megrántom. Egy hajcsomó is jön vele, de semmi fájdalom. Távolba révedve bámulom a festett szőke hajam barna töveit, aztán a többiért nyúlok. Azon az éjszakán kicsattogtam a kórteremből az előtérbe, ahol egy csapatnyi ápoló utolért, és visszavitt a Fokozott megfigyelési részlegbe. Vadul küzdöttem, rugdostam és visítottam. Ez volt az első, de nem az utolsó menekülési kísérletem.

TIZENHATODIK FEJEZET

POSZTIKTÁLIS DÜH

D

eborah Russo, az epilepsziaosztályra látogató ideggyógyász a második napon jött be hozzám, hogy elvégezzen még egy vizsgálatot. A reggeli műszakkal érkezett, orvosok, ápolók és néhány orvostanhallgató kíséretében. Ők voltak „a csapat”. Az előző éjszakai szökési kísérletem tudatában dr. Russo körbenézett a kórteremben, és az alapvető neurológiai vizsgálat előtt megerősítette, hogy a rohamra vonatkozó óvintézkedések érvényben vannak. „Érintse meg az orrát, nyújtsa ki a nyelvét”, s a többi. A teszt közben félbeszakítottam. ‒ Muszáj kiengednie innen. Én nem ide tartozom ‒ mondtam neki idegesen. ‒ Mind csúnya dolgokat mondanak rólam. ‒ Ki beszél önhöz? ‒ Az emberek a tévében. Dr. Russo hagyta, hogy hablatyoljak egy kicsit, mielőtt visszatérített a témához. ‒ Tudna mesélni arról egy kicsit, hogy érezte magát, mielőtt megérkezett a kórházba? ‒ Olyan volt, mintha eltűntem volna. ‒ Megmagyarázná, mit jelent ez? ‒ Olyan érzés volt, mintha fáradt lennék. Máig fáradt vagyok. Russo leírta, hogy „túlságosan csapongó és zavart ahhoz, hogy teljes állapotleírást adjon”, majd folytatta a vizsgálatot. ‒ Felteszek önnek néhány egyszerű kérdést, és próbáljon meg rá a lehető legjobban válaszolni, oké? Mi a neve? ‒ Susannah ‒ mondtam a nyakamat a tévé felé hajlítva. ‒ Milyen évet írunk? ‒ Nem hallotta? Rólam beszélnek. Nézze, nézze, rólam beszélnek pont most! ‒ Susannah, megpróbálna válaszolni a kérdéseimre? ‒ kérte dr. Russo intve egy nővérnek, hogy kapcsolja ki a tévét. ‒ Milyen évet írunk? ‒ 2009-et. ‒ Ki az elnök? ‒ Obama. ‒ Hol van most? ‒ Ki kell jutnom innen. El kell mennem. Mennem kell. ‒ Értem. De hol van jelen pillanatban?

‒ A kórházban ‒ mondtam keserűen. Dr. Russo folytatta: egy kis elemlámpával belevilágított a pupillámba, az összehúzódást és a szemmozgást ellenőrizve. Minden negatív. ‒ Susannah, kérem, mosolyogjon! ‒ Soha többé. Nem akarom többé ezt csinálni. ‒ Nem tart sokáig. ‒ Ki akarok jutni, most! ‒ visítottam és levetettem magam az ágyról. A csapat kivárta a kirohanásomat, de amint lenyugodtam, elkezdtem fel-alá járkálni, az EEG-vezetékeimet tépkedni, majd az ajtó felé lendültem. ‒ Engedjenek ki innen! ‒ vicsorogtam rájuk, próbálván kinyomakodni a helyiségből. ‒ Engedjenek haza! Dr. Russo néhányszor visszavezetett az ágyhoz, egy ápolóasszisztens segítségét kérve. Zöld utat adott egy adag Haldol nevű antipszichotikumnak. Később, amikor a benyomásait összegezte a nővérállomáson, azt gépelte be: „a beteg mániásnak és pszichotikusnak látszik”. Két lehetséges diagnózist nevezett meg: „bipoláris vagy posztiktális pszichózis”. Az „iktal” rohamokat jelent, így a posztiktális pszichózis egy rohamsorozat utáni pszichotikus viselkedést jelöl. A „PIP”-nek rövidített állapot mindössze tizenkét óra alatt is lejátszódhat, de akár három hónapig is elhúzódhat. Az átlag azonban tíz nap. (14) Egy francia pszichiáter 1838-ban „posztiktális düh”-ként írta le az állapotot. (15) Az epilepsziás osztályokon kezelt pszichotikus betegek negyede szenved ettől. (16) Aznap reggel később egyedül érkezett a harmadik orvos, William Siegel. Bemutatkozott nekem, majd az anyukámnak, aki már tudott elképesztő szakmai érdemeiről. Egy nappal korábban megemlítette a nevét egy általános orvosnak, aki azt mondta: „Megkapták Siegelt? Ezt meg hogy intézték el?” Siegel karizmatikus és közvetlen volt. A neurológiai vizsgálat után anya felé nyújtotta a kezét. ‒ Megoldjuk. Susannah rendbe fog jönni. Anya úgy csüggött ezeken a szavakon, mintha mentőmellényt jelentettek volna, s elnevezte az orvost Bugsynak ‒ az ő gengszterdoktorának.

TIZENHETEDIK FEJEZET

TÖBBSZÖRÖS SZEMÉLYISÉGZAVAR

A

z elme olyan, mint egy karácsonyi izzósor áramköre. Amikor az agy jól működik, minden égő tündöklően világít. A rendszer gyakran képes az alkalmazkodásra, így ha egyetlen darab kiég, attól a többi még nem alszik ki. De a probléma helyétől függően olykor egy tönkrement izzó miatt is sötétségbe borulhat az egész sor. A dr. Bugsyval való találkozás másnapján dr. Sabrina Khan érkezett a pszichiátriai osztályról, s bemutatkozott Stephennek és nekem. Ő volt a negyedik orvos, aki csatlakozott a csapathoz. Már hallott a két szökési kísérletemről. Egyről kora reggel, egyről pedig ezen a délutánon dr. Russóval. A beteglapomon úgy jellemzett dr. Khan, hogy kissé zilált és nyugtalan vagyok, „sokat megmutató pizsamát” viselek (testhez álló leggingset és átlátszó fehér felsőrészt), illetve a lecsüngő EEG-vezetékeimmel játszom. Fontos volt számára, hogy vizuális képet is társítson a pszichéshez, mivel a kócos, sokatmondó megjelenésem a mánia jele is lehetett. A bipoláris zavar csúcspontján járók gyakran megfeledkeznek az ápoltságról, kevesebb impulzuskontrollt mutatnak, s hajlamosak olyan önpusztító magatartásformát felvenni, mint a szexuális promiszkuitás. Noha korábban nem volt mentális betegségem, abba a korcsoportba tartoztam, amikor a pszichotikus zavarok a legjellemzőbbek ‒ ezek a tinédzserkor végén, a húszas évek elején számítanak tipikusnak, de nőknél akár későbbre is tolódhatnak. (17) Miközben dr. Khan írt, spontán bejelentettem: ‒ Többszörös személyiségzavarom van. Dr. Khan türelmesen bólintott. Kiválasztottam a pszichiátria területének egyik legvitatottabb diagnózisát. (18) A manapság disszociatív személyiségzavarnak hívott állapot során a páciens több eltérő, és teljesen elkülönült személyiséget mutat ‒ egészen addig a pontig, hogy gyakran nem is tud a többi „énjéről”. Az orvosok egy része úgy véli, hogy ez létezik, míg mások szerint nem (főleg annak a fényében, hogy a betegség „modelljéül” szolgáló Sybil Dorsett csaló volt). A disszociatív személyiségzavar sok betegnél más mentális betegséggel jár együtt, például skizofréniával. Akárhogy is, én nyilvánvalóan zavart voltam. ‒ Állított fel diagnózist bármilyen pszichiáter vagy pszichológus korábban? ‒ kérdezte óvatosan. ‒ Igen. Egy pszichiáter azt mondta, bipoláris zavarom van. ‒ És szedett rá gyógyszert?

‒ Nem voltam hajlandó. Kiköptem. Ki kell jutnom innen. Én nem ide tartozom. A pszichiátriai osztályra tartozom. Bellevue-be tartozom. Itt nem vagyok biztonságban. ‒ Miért nincs itt biztonságban? ‒ Mindenki rólam beszél. Mindannyian rólam beszélnek, a hátam mögött gúnyt űznek belőlem. Bellevue-be kell mennem, ahol tudják kezelni a betegségemet. Nem tudom, miért vagyok itt. Hallom, amit az ápolók mondanak rólam. Hallom a gondolataikat, és nem mondanak szép dolgokat. Dr. Khan leírta, hogy „paranoid képzelgés”. ‒ Hallja a gondolataikat? ‒ ismételte. ‒ Igen. Az egész világ gúnyt űz belőlem. ‒ Mi egyebet hall még? ‒ A tévében is rólam beszélnek az emberek. Dr. Khan leírta, hogy „vonatkoztatásos téveszmék”. Ez azt jelenti, hogy a páciens azt hiszi: újságcikkek, dalok vagy tévéműsorok céloznak kifejezetten rá. ‒ A családjában fordult elő mentális betegség? ‒ Nem tudom. A nagyanyám lehet, hogy bipoláris volt. De kattantak mind ‒ nevettem. Aztán nekitámadtam. ‒ Tudja, hogy jogom van kiiratkozni, igaz? Kisétálhatok innen. Nem lehet engem törvényesen itt tartani az akaratom ellenére. Nem akarok többet mondani. Dr. Khan leírta a különböző diagnózisait, amelyek között ott volt a „hangulatzavar, nem pontosított” és a „pszichotikus zavar, nem pontosított”. Aggódott, hogy a rohamok és a korábbi melanoma fényében idegrendszeri okokat kellene keresni. Amennyiben nem akad olyan betegség a háttérben, ami megmagyarázta volna a hirtelen jött pszichózisomat, lehetséges indoknak az 1-es típusú bipoláris zavart tartotta. Az 1-es típusú bipoláris zavar olyan hangulatzavar, amelyet mániás vagy kevert szakasz jellemez (tehát mániás és depresszív is). Az egytől százig terjedő skálán ‒ ahol az egyes a legszörnyűbb eseteket jelenti, a száz pedig a tünetmentességet ‒ 45 pontot kaptam, ami „súlyos tüneteket” jelent. (19) Dr. Khan javasolta, hogy a további szökési kísérletek megelőzésére a személyzet biztosítson egy külön biztonsági őrt, aki csak rám figyel. Már nem hallom többé a hangjukat. Olyan sima a bőre. Az orvos járomcsontját és szép olívaszínű bőrét bámulom. Még erősebben, erősebben, erősebben bámulom. Az arcra örvényleni kezd előttem. Tincsről tincsre megőszül a haja. Ráncok jelennek meg, először csak a szemei körül, aztán a szája körül és az orcáján keresztül, most már az egész arcán. Orcája beesik, megsárgulnak a fogai. Szemei besüllyednek, ajkai elveszítik formájukat. Az elbűvölő fiatal doktornő a szemem előtt öregszik meg. Elfordulok és Stephenre nézek, aki visszabámul rám. Stephen borostája barnáról tompa szürkévé változik; a haja pedig hófehérré. Úgy néz ki, mint az apja. A szemem sarkából az orvost nézem. Most minden másodperccel egyre

sugárzóbb. Az arcán kisimul az összes ránc, a szeme élénkebb lesz és elkeskenyedik, az arcán babaháj jelenik meg, haja pedig mély gesztenyebarnába fordul. Harmincéves, húsz, tizenhárom. Különleges képességem van. Fejben öregítem az embereket. Ez vagyok én. És ezt nem tudják elvenni tőlem. Hatalmam van. Erősebb vagyok, mint életemben bármikor.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

FRISS HÍREK

U

gyanazon a napon egy ötödik orvos csatlakozott a csapathoz. Az esetem felkeltette dr. Ian Arslan érdeklődését, aki pszichofarmakológus, 180 centi magas, és inkább néz ki korosodó hippinek, mintsem orvosnak. A beatgeneráció szerzői iránti rajongása és az elvont orvosi szakzsargon agyas használata miatt a kollégái „két lábon járó beatnik-szótárként” jellemezték. Hallott már a szökési kísérleteimről és a paranoid rögeszméimről, úgyhogy először anyával beszélt. Megkérte, hogy vegye vele sorra az elmúlt hetekben tanúsított bizarr dolgaimat. Aztán kikérdezte apát is. A velem való rövid eszmecsere után, ami élénk képet festett működési zavaromról, véleményeket gyűjtött az ápoló személyzettől ‒ sőt, még dr. Bailey-t is felhívta, aki dr. Arslan jegyzetei szerint azt mondta neki: „esténként két üveg bort” szoktam meginni. Úgy látszik, dr. Bailey bűneimre vonatkozó becslése lényegesen megugrott. Mindennek összefoglalásaként dr. Arslan lefirkantotta azt a két diagnózist, amit ki akart zárni: a posztiktális pszichózist és a szkizoaffektív zavart. Tudta, hogy a második felháborítaná a szüleimét, így azt nem osztotta meg velük. A szkizoaffektív zavart 1933-ban írták le először egy gyakran idézett tudományos cikkben, „A szkizoaffektív pszichózis”-ban. „Derült égből villámként lecsapó, óriási erejű rögeszmék zúzzák szét a teljesen racionális elme nyugalmát… és minden előjel nélkül lobbannak lángra.” (20) Egy frissebb definíció szerint akkor beszélünk ilyen diagnózisról, ha a hangulati tünetek, amelyek a bipoláris zavar jellemzői, átfedésbe kerülnek a pszichózissal, ahová a gondolatzavarok tartoznak ‒ úgymint a skizofrénia. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság által kiadott Mentális betegségek diagnosztikai és statisztikai kézikönyvének IV-TR változatában, tehát abban a kiadásban, ami a kórházi tartózkodásom alatt volt érvényben, a következőképpen írják le a szkizoaffektív zavart: „olyan megszakítás nélküli időszak a betegségben, amelynek során valamikor major depresszív szakasz, mániás szakasz vagy kevert szakasz jelentkezik”. (21) Az ilyen diagnózis megállapításához a betegnek ezek közül legalább kettőt kell mutatnia: pozitív tüneteket, köztük például rögeszmét, hallucinációt vagy összefüggéstelen beszédet, illetve negatív tüneteket, úgymint mutizmust vagy általános apátiát. EEG-videó, március 24., 23:06, 11 perc

„Beteg gombot nyomott a 1279-es szobában. Beteg gombot nyomott a 1279-es szobában” ‒ mondja az előre felvett hang. A kórházi hálóingem kikandikál a takaró alól, ami a nyakamig fel van húzva. Egy mobiltelefont tartok a fülemhez, élénken magyarázva a mikrofonba. Nem világos, hogy van-e valaki a vonal másik végén. Felemelem a tévétávirányítót, és beleszólok. Ennél a beszélgetésnél biztosan nincs senki a másik oldalon. Vádlón a kamera felé mutatok, vadul gesztikulálok, kezeimet idegesen a fejemhez szorítom. ‒ Jaj, istenem! ‒ sikítom, aztán megnyomom a nővérhívó gombot. ‒ Segíthetek valamiben? ‒ kérdezi egy ápoló a távbeszélőn. ‒ Nem, nem, minden oké. ‒ Asszonyom? Hölgyem? Kisasszony? Jövök ‒, trillázik bele egy másik nővér. Most magamban motyogok. ‒ Nem tudom, mi történik. Kikapcsolom a telefonom. Az ágy végébe dobom a mobilt. Egy nővér érkezik valami tablettákkal. Habozás nélkül lenyelem őket, mint egy tequilát. ‒ Nem bírom ki. Benne vagyok a hírekben. A nővér válaszol, de túl halkan ahhoz, hogy a felvétel rögzítse. Ordítani és rugdosni kezdek, majd a nővérhívó gombért nyúlok. ‒ Kérem, kérem, kérem! Kiborulok, kiborulok! „Beteg gombot nyomott a 1279-es szobában. Beteg gombot nyomott a 1279-es szobában.” ‒ Kérem, kapcsolják vissza a tévét! KÉREM, KAPCSOLJÁK VISZSZA A TÉVÉT! A nővér a kirohanásomat figyelmen kívül hagyva beállítja a védőrácsokat, meggyőződve róla, hogy szorosan a helyükön vannak. ‒ Nem látja? Benne vagyok a tévében, a hírekben! ‒ vonyítom. Felkapom a távirányítót és megint belebeszélek. Aztán a tenyerembe temetem az arcom, előre-hátra ringatom magam. ‒ Kérem, kérem, kérem! Jaj, istenem, jaj, istenem! Kérem, hívjanak orvost! Kérem, hívjanak orvost! Kérem, kérem, kérem! A nővér kimegy. Vécélehúzás hangja. Felbámulok egyenesen a plafonra, mintha imádkoznék. Vége a felvételnek. *** ‒ Kinyomozzuk, mi történik Susannah Cahalan újságíróval, aki jelenleg a New York-i Egyetemen tartózkodik ‒ jelenti be egy jól fésült férfi műsorvezető. Én vagyok a vezető hír. ‒ Benne vagyok a híradóban1. ‒ kiáltom. Senki sem válaszol.

‒ Apját nemrég tartóztatták le a feleségének meggyilkolásáért ‒ mondja a műsorvezető, miközben a kamera a lesifotósok tengerén bilincsben keresztülsétáló apámat mutatja. Vakuk villannak, nyitott jegyzetfüzetekkel riporterek állnak ugrásra készen. Annyira hülye voltam! Nem kellett volna a munkatársaim telefonhívásaira válaszolnom. Titokban leírják, amit mesélek nekik. Tudják, hogy sírtam a szerkesztőségben. Bele fogják venni a sztorimba. ‒ A New York Post újságírója felgöngyölíti a feleséggyilkos apja ügyét. ‒ Benne vagyok a hírekben! Megragadom a vészhívó gombot. Tudniuk kell a történetről. Tudniuk kell, hogy senkit se engedjenek be. ‒ Meg fognak próbálni interjút készíteni velem! ‒ üvöltöm a telefonomba. Izzadságcseppek gyöngyöznek a szemöldökömön. Letörlöm őket. Hallom a balomon lévő beteg vihogását, aki egész nap spanyolul ‒ vagy portugálul? ‒ fecsegett a látogatóival. Most rajtam röhög. Talán mindvégig rajtam röhögött. Hallom, ahogy a műkörmei a mobilja gombjait kopogtatják. Még mindig spanyolul beszél, vagy akármilyen nyelven, de most már értem. ‒ Van egy lány a New York Posttól a mellettem lévő ágyon. Felveszem a telefonommal, megadok önöknek minden információt, és továbbadhatják a Postnak. Mondják, hogy exkluzív információ valakitől a kórházból. Megint kacag. ‒ Ez a csaj rottyon van, higgyék el! Higgyék el, jó anyag lesz! Megígérem. Egy rakás pénzt kereshetünk ezzel a fogással. Kha-ha-ha. Hívják fel az összes helyi adót! Mindent elmondok nekik. Csak győződjenek meg róla, hogy látunk belőle egy kis pénzt! Kha-ha-ha. PSSSSSSSZT! Mi az ördög volt ez? PSSSSSSSZT! Megint hallom. PSSSSSSSZT, ott. Balra fordítom a fejem. A dél-amerikai nő abbahagyta a mániákus SMS-ezést, és elmozdította a függönyt, úgyhogy látom az arcát. ‒ Az ápolók elég rosszak itt ‒ mondja lágyan. ‒ Mi? ‒ kérdezem bizonytalanul, Nem tudom, jól hallottam-e, vagy megszólalte egyáltalán. ‒ Csitt, meghallanak! ‒ sziszegi a kamerákra mutatva. ‒ Az ápolók nincsenek rendben. Ne bízz meg egyikben sem! Igen, igen, Furcsa Spanyol Hölgy, ez igaz. De miért mondja ezt nekem egy inkognitóban lévő ügynök? Visszahúzza a függönyt a helyére, békén hagyva engem. El kell mennem. Most. Megint megragadom a fejemen lévő vezetékeket. Marokszámra tépem ki a hajammal együtt, és a földre dobom. Hirtelen az ajtónál

vagyok. Kimegyek rajta. Kalapál a szívem. Érzem, ahogy felkúszik a torkomba. A biztonsági őr nem vesz észre. A vörös EXIT jel felé rohanok. Egy ápoló mellém ér. Gondolkodj, gondolkodj, gondolkodj, Susannah! Letérek egy folyosóra és futok, rohanok, rohanok, rohanok ‒ egyenesen egy másik nővér karjaiba. ‒ Engedjenek haza! Engedjenek el! A vállamnál fogva kap el. Ordítva belerúgok. A levegőbe harapok. Muszáj elmennem. Muszáj mennem. ENGEDJENEK EL! A hideg padló. Egy lila nő megragadja a lábam, egy másik ápoló pedig lefogja a karomat. ‒ Kérem, kérem! ‒ próbálom kipréselni az összeszorított fogaim között. ‒ Kérem, engedjenek elmenni! Sötétség.

[Időközi jegyzőkönyv Időközi jegyzőkönyv: A páciens nagyon izgatottá vált tegnap este. Letépte az elektródáit, elfutott a biztonsági őr elöl, keresztül-kasul a folyosókon. Seroquel adagolása mellett történt az eset. Ativant kapott az izgatottságra. A készenlétes rezidens biztonsági okokból ideiglenesen mellkasszíjjal látta el. A beteg 25 mg Lopressort is kapott tegnap kora este emelkedett pulzus és szívritmuszavar miatt. Funkciók mérése négyóránként.]

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

NAGY EMBER

K

ét szökési kísérlet egyszemélyes külön őrizetet ért. Most, hogy ennyi idő alatt már a harmadikon voltam túl, egy nővér csevegő hangon megemlítette az apámnak, hogy ha folyton elmozdítom a kábeleket és próbálok megszökni, nem maradhatok. ‒ Ha nem hagy fel ezzel a magatartással, olyan helyre fog kerülni, ahol nem ilyen az ellátás szintje. És az a hely nem fog neki túlzottan tetszeni, ezt megígérhetem ‒ mondta neki. Apukám tisztán megértette a fenyegetést. Ha ezen az úton haladok tovább, pszichiátriai osztályra kerülök. Elhatározta, hogy akármi is történik, mellém áll. A válás óta nem sokat voltunk együtt, s most ezért vezekelt. Banki állását otthagyva megvolt hozzá a szabadsága és a rugalmassága, hogy velem töltse a napjait. És a személyzet tudomására akarta hozni, hogy valaki figyel rám. Tisztában volt vele, hogy az emberek gyakran fenyegetőnek látják ‒ átlagos magassága és testfelépítése ellenére a bébiszitterem, Sybil mindig „nagy embernek” hívta s hajlandó volt erre rájátszani az érdekemben. Mivel nem engedtem volna be a kórterembe, hiszen meg voltam győződve róla, hogy meggyilkolta Giselie-t, kint a folyosón virrasztott, könyvet olvasva. Időközben dr. Russo megváltoztatta a fő panaszt a betegnaplóban „rohamokról” „pszichózis és rohamveszélyre”, végül csak „pszichózisra”. A posztiktális pszichózis már nem állta meg a helyét elsődleges diagnózisként, mivel a bekerülésem óta nem volt rohamom. A posztiktális szindrómában érintetteknél nem valószínű, hogy a pszichózis enyhülés nélkül vagy súlyosbodva folytatódik mindenféle rohamtevékenység nélkül. A pszichózis egyik lehetséges okát jelentő pajzsmirigytúlműködésre vonatkozó vizsgálatok negatívak lettek, de más teszteket el kellett halasztani. Még mindig túl pszichotikus voltam ahhoz, hogy nagyobb beavatkozással járó vizsgálatot végezzenek rajtam. Ezzel együtt dr. Russo beszúrt a betegnaplóba egy sort, ami korábban nem volt ott: „Áthelyezés a pszi-re [osztályra], ha a pszi csapat indokoltnak látja.” Dr. Arslanhoz hasonlóan ő is úgy döntött, hogy nem osztja meg a szüleimmel a frissen felmerült gyanút.

[Továbbra is 1:1 felügyelet. Áthelyezés a pszi-re, ha a pszi csapat indokoltnak látja. Pszichóziskezelés pszichiátria által, becsült ráfordítás.]

Bár a megállapítások közül sokat eltitkoltak a családom elől és előlem, nyilvánvalóvá vált, hogy egyre bizonytalanabb a helyem az epilepsziás osztályon ‒, ahogy a nővér is figyelmeztette az apámat. Részben azért, mert úgy tűnt, hogy a rohamaim megszűntek, és mert annyira nehezen kezelhető beteg voltam. Érzékelve, hogy az irányomban tanúsított hozzáállás és az ellátás színvonala javult látogató érkezésekor, apa betartotta az ígéretét, s minden reggel első dolga volt bejönni. Egyedül nem tudtam megvívni ezt a harcot. Anya is mindennap jött. Ebédszünetben, minden munka közben kivehető szünetben, aztán délután öt után megint. Fenntartott néhány terjengős kérdéslistát az orvosokkal és az ápolókkal szemben. Eltántoríthatatlan volt, pedig a kérdései közül sok megválaszolhatatlan maradt. Részletes jegyzeteket gyűjtött, leírta az orvosok nevét, otthoni telefonszámát, meg az olyan ismeretlen orvosi kifejezéseket, amelyeknek tervezte, hogy utánanéz. Noha alig voltak beszélő viszonyban, apával együtt kialakítottak egy naplórendszert, amelynek segítségével kommunikálhattak a fejleményekről személyes találkozás nélkül is. Bár nyolc év eltelt a válásuk óta, még mindig nehéz volt egy helyiségben tartózkodniuk, s ez a közös napló tette lehetővé számukra a közös alap fenntartását az életemért folytatott közös harcban. Stephen szintén nagyon fontos érzelmi szerepet játszott. Azt mesélték, hogy láthatóan megnyugodtam, amikor megérkezett a kórterembe a bőrtáskájával, ami gyakran tele volt Lost-DVD-kkel és természetfilmekkel, amiket együtt néztünk meg. Az ott töltött második éjszakámon megszorítottam a kezét, és azt mondtam neki: ‒ Tudom, hogy ez túl sok neked. Megértem, ha nem jössz vissza. Megértem, ha soha többé nem látlak. Később elmondta, hogy ez volt az a pillanat, amikor a szüleimhez hasonlóan ő is egyezséget kötött magával: ha én kórházban vagyok, akkor neki is ott a helye. Senki sem tudta, hogy önmagam leszek-e még valaha, vagy egyáltalán túlélem-e. A jövő nem számított ‒ Stephen csak azzal foglalkozott, hogy ott legyen velem, amíg szükségem van rá. Egyetlen napot sem akart kihagyni. Nem is tette. A negyedik napon a hatos, a hetes, a nyolcas és a kilences számú orvos is csatlakozott a csapathoz. Egy fertőzőbetegség-specialista, ő apát a nagybátyjára, Jimmyre emlékeztette, aki Bíbor Szív kitüntetést kapott a második világháborús

normandiai partraszállás után. Egy idősebb, ősz hajú reumatológus; egy halk szavú autoimmun-szakértő; és egy belgyógyász, a jó kedélyű ötven-eleji Jeffrey Friedman, aki a helyzet súlyossága ellenére természetes optimizmust sugárzott. Dr. Friedman, akit a magas vérnyomásom miatt hívtak, rögtön együtt érző volt. Hozzám hasonló korú lányai vannak. Amikor belépett a kórterembe, ápolatlanul és zavartan fészkelődtem az ágyamban, és a mellettem ülő Stephen hiába próbált megnyugtatni. Egyszerre tűntem lomhának és őrjöngőnek. Dr. Friedman megpróbálkozott egy általános vizsgálattal, de túlságosan paranoid voltam, és lefoglaltak azok, akik „figyelnek”, így nem tudtam összefüggően beszélni. Ezért inkább megmérte a vérnyomásom. Megrémült, hiszen a 180/100-as érték már önmagában is agyvérzést, stroke-ot vagy halált okozhat. Ha számítógép volna, újra kellene indítanunk a merevlemezét ‒ gondolta. Két vérnyomáscsökkentő azonnali elkezdését javasolta. Amint dr. Friedman kiment a kórteremből, felismerte a váróban ülő apukámat, aki éppen egy könyvet olvasott. Arról beszélgettek, hogy milyen voltam a betegségem előtt: apa mozgékony gyereknek, könnyen barátkozó kitűnő tanulónak írt le. Olyannak, aki keményen játszik és dolgozik. Ez a kép szöges ellentétben állt azzal a rendezetlen fiatal nővel, akit dr. Friedman az imént vizsgált meg. Ennek ellenére egyenesen az apukám szemébe nézett, és azt mondta: ‒ Kérem, maradjon pozitív! Időbe telik, de javulni fog az állapota. Amikor dr. Friedman átölelte, apa összeomlott. Egy kicsit megadta magát.

HUSZADIK FEJEZET

LEJTŐ VAGY EMELKEDŐ?

A

z elmúlt néhány hétben, a furcsa tüneteim megjelenése óta, apukám sokkal több időt töltött velem, mint egyébként. Elhatározta, hogy támogat, amennyire csak lehetséges ‒, de ennek megvolt az ára. Távol kellett maradnia az élete többi részétől, még Giselle-től is. A lakásában történt összeomlásom óta napi rendszerességgel naplót is vezetett az anyával közöstől függetlenül. Nemcsak azért csinálta, hogy a segítségére legyen az orvosi fejlemények összerakásában, hanem azért is, hogy fel tudja dolgozni az eseményeket. A második szökési kísérletem után szívszorító bejegyzést írt, amiben fohászkodott, hogy isten bárcsak őt venné el helyettem. Különösen elevenen él az emlékeiben egy hideg, nyirkos, kora tavaszi reggel, amikor csendben vezetett a kórház felé Giselle-lel. Tudta: a párja bármit megtenne, hogy osztozzon vele a szenvedésben, ám ennek ellenére zárkózott maradt, magába fojtva a gyötrelmét ‒, mint mindig. A kórházban búcsúcsókot adott Giselle-nek, majd bepasszírozta magát a zsúfolt liftbe. Kínszenvedés volt az újszülöttosztályra igyekvő, üde arcú kispapák oldalán megtenni a felfelé vezető utat. Néhányan közülük egyenesen kiszökkentek a felvonóból. Ezeknek az embereknek akkor kezdődött csak az élet. Utána a kardiológia szintjén állt meg a lift, végül a tizenkettediken: epilepszia. Itt kellett kiszállnia. A felújítás alatt lévő szárnyon keresztülsétálva elkapta egy középkorú építőmunkás tekintetét, aki zavarában rögtön a padlóra pillantott. Jó dolgok nem történtek a tizenkettediken; ezt mindenki tudta. Apa az elmúlt három napban, amikor az ideiglenes, hevenyészett váróteremben töltötte az óráit, figyelte, hogy mi zajlik a környéken. Egy különösen szomorú jelenet éppen a folyosó másik oldalán játszódott le, ahol egy aknába zuhant, súlyos fejsérülést szenvedett fiatal férfi lábadozott. Idősödő szülei mindennap bejöttek meglátogatni, de senki sem tűnt reménykedőnek a felépülését illetően. Apa gyorsan elmormolt egy imát: könyörgött istennek, hogy a sorsom alakuljon másként, mint azé a fiatalemberé. Majd vett egy mély lélegzetet, és felkészült arra, hogy megnézze, milyen állapotban vagyok aznap reggel. Éppen akkor költöztettek át egy új, elkülönített szobába, ami előrelépésnek tűnt. A kórtermem felé vezető úton észrevette, hogy egy másik beteg magához inti. ‒ Az a maga lánya? ‒ bökött a szobám felé a nő. ‒ Igen.

‒ Nem tetszik, amit vele művelnek ‒ suttogta. ‒ Nem beszélhetek, mert figyelnek minket. Volt valami furcsa abban a nőben. Apa érezte, hogy elvörösödik, annyira zavarba jött a beszélgetéstől. Mégis úgy érezte, muszáj végighallgatnia, főleg mivel az én saját paranoid félrebeszélésemet mintha megerősítette volna a figyelmeztetés. Természetesen apa aggódott, hogy mi történik az osztályon az ő távollétében, de lelke mélyén tudta, hogy ez az orvosi központ a világ egyik legjobbja, s ezek a félelmek valószínűleg képzeletbeliek. ‒ Tessék ‒ mondta a nő egy összegyűrt papírt nyújtva apa felé, melyen olvashatatlan számok szerepeltek. ‒ Hívjon fel, és elmagyarázom. Apa udvariasan a zsebébe csúsztatta a számot, ám okosabb volt annál, mintsem hogy felhívja. Benyitott az új kórtermem ajtaján, véletlenül megütve vele a biztonsági őrt, aki az ajtóhoz támasztotta a székét. Az új helyiség meglepően békés volt, az East Riverre és a Franklin D. Roosevelt Drive-ra néző ablakokkal. Uszályok csusszantak csendesen útjukra a folyón lefelé. Apának tetszett a változás, mivel meg volt róla győződve, hogy a Fokozott megfigyelési egység kórterme a monitoraival, a nővérállomásával és a másik három beteg állandó mozgolódásával fokozta a szorongásomat. Amikor végre felébredtem, megláttam őt és elmosolyodtam. Ez volt az első alkalom, hogy barátságosan üdvözöltem még a kórházba kerülésem előtt a házában töltött elmondhatatlan éjszaka óta. Az új hozzáállásomtól feldobódva javasolta, sétáljunk egyet az emeleten, hogy mozogjak egy kicsit. Bár készségesen beleegyeztem a sétába, nem volt könnyű a dolog. Úgy manővereztem a testemmel, mint egy idős ember. Mereven küzdöttem magam az ágy széle felé, mielőtt lelógattam volna róla a lábam. Apa egy tiszta pár csúszásgátlós mohaszínű zoknit csúsztatott a lábamra, s lesegített az ágyról. Észrevette, hogy nincsenek elektródák a fejemen, ám kiderült, hogy csak azért, mert egy újabb szökési kísérlet során eltávolítottam őket az éjszaka, a személyzet pedig még nem tudta visszatenni. Már a séta sem volt számomra egyszerű feladat. Apa mindig is tempósan gyalogolt ‒, amikor James és én kicsik voltunk, gyakran előreviharzott a zsúfolt utcákon ‒, most viszont figyelt arra, hogy mellettem maradjon. Vezetgetett, ahogy ügyetlenül nyújtottam ki és tettem le a lábaimat egymás után. Vidám álarca eltűnt a lassú mozdulatok láttán. A kórterembe visszaérve javasolt egy mottót, hogy mindig megtaláljam a helyzetben a jót. ‒ Milyen az út dőlésszöge? ‒ kérdezte. Csöndben néztem rá. ‒ Pozitív ‒ mondta tettetett optimizmussal, karjával emelkedőt mutatva. ‒ És mit jelent a pozitív? Újabb üres tekintet. ‒ Azt jelenti, hogy mindennap egyre jobb.

Fizikailag romlott az állapotom, de legalább a pszichózisom alábbhagyott. így megnyílt az út az orvosok előtt, hogy végre még több vizsgálatot tervezzenek be. Akármiben is szenvedtem, úgy látszott, hogy hol elcsitul, hol felerősödik ‒ percről percre, óráról órára váltakozva. A kórházi személyzet ezzel együtt lecsapott a kínálkozó javulásra, és lumbálpunkcióval, ismertebb nevén gerinccsapolással folytatta. Ezzel hozzáférhettek a tiszta, sós víz jellegű agygerincvelői folyadékhoz, amiben az agy és a gerincvelő „fürdik”. A vizsgálatot korábban túl veszélyes lett volna elvégezni, mert a lumbálpunkció teljes együttműködést, pontosabban rendületlen mozdulatlanságot igényel a beteg részéről. Egy hirtelen mozdulatnak borzalmas kockázatai lehetnek, beleértve a bénulást vagy akár a halált is. Noha apa megértette, hogy a lumbálpunkció az egyik szükséges következő lépés, a beavatkozás gondolata megijesztette őt is és anyát is. Amikor James kicsi volt, veszélyesen magasra szökött a láza ‒ ekkor gerinccsapolásra volt szükség az agyhártyagyulladás kizárására, s a szüleim sosem fogják elfelejteni a gyerekük fülsüketítő, meggyötört visítását. A következő nap, március 27-e volt az ötödik, amit a kórházban töltöttem, de még csak a második, amikor beengedtem apukámat a kórterembe. Többnyire a semmibe bámultam, érzelem bármiféle látható jele nélkül. A pszichózis helyét passzivitás vette át. A távolba révedéseket azonban olykor még mindig szenvedélyes segítségkérés szakította meg olykor. Kevés láthatóan józan pillanatomban (amelyek ezen időszak többi részéhez hasonlóan ugyanúgy ködösek vagy teljesen üresek az emlékezetemben) apa úgy érezte, hogy valami ösztönös részem felé nyúl, s azt ismételgeti: ‒ Itt haldoklom. Ez a hely megöl. Kérlek, hagyd, hogy elmenjek! Ez a könyörgés mély fájdalmat okozott az apámnak. Kétségbeesetten akarta, hogy kijussak ebből a lélekölő helyzetből, de tudta, hogy a maradás az egyetlen lehetőség. Eközben az anyukám, aki meglátogatott aznap reggel, de vissza kellett mennie dolgozni a városba délután, messziről aggódott: rendszeres időközönként tartotta a kapcsolatot apával, hogy értesüljön a beavatkozás fejleményeiről. Kétségbeesését elrejtette a kollégái elől, inkább az óriási munkamennyiségre összpontosított. A gondolatai azonban folyton körülöttem forogtak. Sikertelenül próbált a munkájára koncentrálni. Folyton azt mondogatta magának, hogy nem kellene bűntudatot éreznie, hiszen az apám vigyáz rám. Végül egy fiatal műtősfiú érkezett, hogy elvigyen gerinccsapolásra. Nyugodtan átsegített az ágyról a tolószékbe, s intett apának, hogy kövesse. Miután ők helyet könyököltek maguknak a zsúfolt liftben, a műtőssrác társalgást próbált kezdeményezni. ‒ Milyen kapcsolatban vannak maguk ketten? ‒ kérdezte. ‒ Az apja vagyok.

‒ Epilepsziás? ‒ Nem ‒ szúrt oda apa. ‒ Ó, csak azért kérdeztem, mert én epilepsziás vagyok… ‒ hallgatott el a műtősfiú magyarázkodva. Egyik felvonócsoporttól a másikig tolt a stadion méretű előcsarnokon keresztül, végül beértünk egy istállószerű váróba, ami öt másik gurulós hordágynak is helyet adott ‒ mindegyikhez külön beteg és műtősfiú tartozott. Apa elém hajolt, hogy ne érezzék kísértést a sorsom összehasonlítására a körülöttem lévőkével. Ő nem egy közülük ‒ ismételgette magában végtelenül, amíg a nővér be nem hívott, immár egyedül. Tudta, hogy csak gerinccsapolásom lesz, de gondolatai minduntalan baljóslatúbb jelenetek felé kalandoztak. Ez egy ilyen hely volt.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

HALÁLSZÜNET

C

saknem egy hét eltelt, mióta kórházba kerültem. Az idő viszont mintha megszűnt volna létezni odabent. Stephen Atlantic Cityhez hasonlította a légkört, csak vérnyomásfigyelő készülékek sípoltak nyerőgépek helyett, és szomorú-beteg páciensek voltak szomorú-beteg szerencsejátékosok helyett. Nem voltak órák és naptárak ‒ épp, mint egy kaszinóban. Stabil, állandó környezet volt; csak az ápolók és az orvosok végtelen sürgés-forgása tarkította olykor az idő múlását. A családom elmondása szerint két ápoló iránt ébredt bennem lelkesedés: Edward és Adeline felé. Edward egy barátságos mosolyú, termetes fickó volt, s a nővérekkel teli osztály egyetlen férfi ápolójaként gyakran orvosnak nézték. Különösebb megerőltetés nélkül végezte a munkáját, szokatlanul vidám hangulatban. Folyton viccelődött velem a Yankees baseballcsapatról meg a New York Postról, a kedvenc újságjáról. Ezzel szemben Adeline nővér, a középkorú filippínó vérszomjas hatékonysággal dolgozott. Őszinte típus volt, aki jókora fegyelmet követelt. Nyilvánvalóan nyugtató hatással volt rám. A családom mostanra napirendet fejlesztett ki. Az apám ‒ most, hogy ismét jól éreztem magam a jelenlétében ‒ reggel érkezett, hogy megetessen a joghurtból és kapucsínóból álló reggelimmel, illetve hogy kártyázzunk néhány kört, csak annak a követéséhez túlságosan zavart voltam. Aztán hangosan felolvasott egy könyvből vagy magazinból, esetleg csendesen üldögélt mellettem James Joyce Ifjúkori önarcképét lapozgatva. Mindennap hozott nekem otthon készített finomságokat, például a kedvenc desszertemet, epres-rebarbarás pitét. Az ételt azonban gyakran továbbadtam Stephennek, mert még mindig nem ettem rendesen. Apa úgy nőtt fel, hogy látta az anyukáját ‒ egy ír nővért ‒ a sürgősségi osztályon töltött műszakok között bonyolult ételeket készíteni, s hozzá hasonlóan ellazult a konyhai sürgölődésben. Nemcsak azért tette, hogy átsegítsen a kórházi napokon, hanem azért is, hogy a sivárságon kívül egy kicsit másra koncentráljon. Anya ebédszünetben és munka után nézett be hozzám, tisztességesen maga mellett tartva a kérdéssorozatát. Gyakran kibámult az East River-i panorámára; figyelte, hogy a hajók elhagyják a Long Island City-i PEPSI-COLA feliratot. Idegességében a kezét tördelve hagyta magát elveszni a kilátásban. Legtöbbször megnéztük a Yankees meccsét, és ő kommentálta, mi történik a kedvenc játékosainkkal. De legfőképpen ott ült mellettem, gondoskodva a kényelmemről, s mindenekelőtt meggyőződött róla, hogy a legjobb orvosok rendszeresen vizitelnek.

Stephen este hét körül érkezett, és addig maradt, amíg éjfél körül el nem aludtam. Az ápolószemélyzet elfogadta ezt, noha a látogatási idő rég véget ért. Nyugtató jelenléte ugyanis azt jelentette, hogy nem próbálok megszökni. Stephen és én minden este megnéztünk egy huszonnégy perces DVD-t Ryan Adams Austin City Limits-i koncertjéről, ami állandó ismétlésre volt állítva. Bekapcsolva hagyta, amikor hazament. Így az alternatív countrydalok ‒ „A Kiss Before I Go” „A Hard Way to Fall” és társaik ‒ orrhangú altatódalként szóltak újra és újra, amíg egy éjszakás nővér ki nem kapcsolta a tévét, látva, hogy elaludtam. Stephen azt gondolta, hogy a zene valahogy segít nekem visszatalálni. Ehelyett minden alkalommal úgy néztem a DVD-t, mintha először látnám. A rövid távú memóriám használhatatlanná vált. A probléma általában a hippocampusból ered, ami köztes állomásként működik az új emlékek számára. A hippocampus rövid ideig „tárolja” az emléket alkotó neuronmintázatot, mielőtt továbbítaná azokat a hosszú távú memóriáért felelős régiókba. Az emlékeket az elsődleges észlelésnek megfelelő agyi régió tárolja: a képi emlékeket a nyakszirtlebeny látókérge, a hangemlékeket a homloklebeny hallókérge, és így tovább. Ahhoz, hogy megértse az ember, milyen fontos a hippocampus az agy kapcsolási rajzában, elég belegondolni, hogy mi történik, ha eltávolítják ‒, mint ahogy az az orvosi szakirodalomban H. M. néven elhíresült páciens esetében történt. 1933-ban egy kerékpáros elütötte a hétéves Henry Gustav Molaisont annak hartfordi otthona közelében, Connecticutban. A kisfiú elvesztette az eszméletét. (22) A súlyos baleset után H. M. egyre erősödő rohamsorozatokat tapasztalt, amíg a huszonhetedik születésnapján, 1953-ban úgy döntött az orvosa, hogy eltávolítja azt az agyszövetdarabot, ami a rohamok kiindulópontjának tűnt: a hippocampust. Amikor H. M. felépült a műtétből, a rohamok abbamaradtak, de velük együtt távozott az emlékek előállításának képessége is. Az orvosok észrevették, hogy a régi emlékei sértetlenek maradtak a beavatkozás előtti két évig visszamenőleg, ám újabbakat már nem tudott megjegyezni. Minden új információ csupán húsz másodpercig maradt vele, mielőtt eltűnt volna. H. M. nyolcvanvalahány esztendős kort ért meg, de mindig huszonéves fiatalemberként gondolt magára, amennyi idős az operáció előtt volt. Sajátos módon ijesztő helyzete a történelem leghíresebb orvosi eseteinek egyikévé tette, hozzásegítve a kutatókat az anterográd amnézia létezésének megerősítéséhez, ami az új emlékek előállítására való képtelenséget jelenti. (A Memento című film H. M. történetének alapján készült.) Esete rávilágított a két különböző memória létezésére: a deklaratívra (helyek, nevek, tárgyak, tények és események), illetve a procedurálisra (szokásként tanultak, úgymint a cipőkötés vagy a biciklizés). Bár H. M. nem tudott új deklaratív emlékeket előállítani, procedurális memóriáját megőrizte, amit tudtán kívül gyakorlással erősíthetett. Ennél frissebb eset Clive Wearing karmesteré, aki a herpes simplex vírus miatti súlyos agyvelőgyulladást kapott, ami tönkretette az agyát, elpusztítva a

hippocampusát. H. M.-hez hasonlóan ő sem tudott deklaratív emlékeket megőrizni, tehát a világ állandó újdonságot jelentett neki. Nem ismerte fel a gyerekeit, és valahányszor meglátta a feleségét ‒, akivel évek óta házasságban élt ‒, úgy érezte, mintha első látásra szerelembe esne. Hitvese, Deborah könyvet írt az esetéről Forever Today címmel. „Clive állandóan úgy érezte, hogy éppen akkor ébredt a tudattalanságból, mivel az elméjének semmilyen bizonyítéka nem volt arról, hogy valaha is ébren volt azelőtt” ‒ olvasható a kötetben. (23) Wearing termékeny íróként maga is terjengős naplót vezetett. A humoros bejegyzések helyett azonban állandóan a következőt írta: 08.31. Most tényleg teljesen ébren vagyok. 09:06: Most tökéletesen, ellenállhatatlanul ébren vagyok. 09:34: Most felülmúlhatatlanul, valóban ébren vagyok. Deborah így idézi a férjét: „Nem hallottam semmit, nem láttam semmit, nem érintettem semmit és nem szagoltam semmit. Olyan ez, mint halottnak lenni.” (24) Bár az én eseten szerencsére még nem volt olyan súlyos, mint az említettek, én is veszítettem az agyműködésem kulcsfontosságú részeiből. Bizonyos apróságok azonban még mindig örömöt szereztek nekem: alig vártam a lassú, rozoga sétákat, amik lehetővé tették, hogy kihagyjam a fekvőbetegeknek szükséges véralvadásgátló injekciót. Ezenkívül két másik mániám volt: az almák és a tisztaság. Bárki bármikor megkérdezte, mit akarok, mindig ugyanazt válaszoltam: „almát”. Állandóan arra vágytam, úgyhogy minden látogatóm almát hozott: zöldet, pirosat, savanyút, édeset. Mindet megettem. Nem tudom, mi váltotta ki ezt a fixációt. Talán valamiféle átvitt értelemben vett késztetés, hogy napi egy almával „az orvost messze elkerüljem”. De a vágy eredete ennél egyszerűbb is lehetett. Az alma ugyanis flavonoidokat tartalmaz, amelyek a szervezetre gyakorolt gyulladáscsökkentő és antioxidáns hatásukról ismertek. A testem olyasmit akart közölni, amit a tudatom ‒ és az orvosaim ‒ még nem értettek? Ahhoz is ragaszkodtam, hogy mindennap lecseréljék és kitisztítsák a ruháimat. Anya szerint ez tudat alatti sóvárgás volt, hogy megszabaduljak a betegségtől, akármi is az. Könyörögtem a személyzetnek, hogy fürdessenek meg, bár a hajamnak szárazon kellett maradnia a fejbőrömre erősített EEG-vezetékek állandó jelenléte miatt. Két jamaicai ápolóasszisztens meleg vizes törülközőkkel mosdatott, felöltöztetett és gügyögött nekem, „babámnak” nevezve. Ellazultam a kezeik alatt. A mosdatási rituálék közbeni elégedettségem láttán apa elgondolkodott, hogy a hallott akcentus vajon a kiskoromba csempészett-e vissza, amikor Sybil második anyukámként gondoskodott rólam.

Azon a szombaton a szüleim végre először engedélyeztek egy új látogatót az unokatestvérem, Hannah személyében. Bár megdöbbentette, amit az érkezésekor látott, besétált a kórterembe, s úgy ült le mellém, mintha mindennap ezt tenné. Anyával és Stephennel egy légtérben rögtön otthon érezte magát: csendes volt, szerény és támogató. ‒ Susannah, ez a születésnapodról maradt. Akkor nem tudtunk találkozni ‒ mondta vidáman, felém nyújtva egy becsomagolt ajándékot. Üres tekintettel, merev mosollyal bámultam vissza rá. Hannah és én még februárban terveztük, hogy megünnepeljük a lekésett szülinapomat, de az állítólagos „mono” fertőzés miatt lemondtam. ‒ Köszönöm! ‒ válaszoltam. Hannah habozva figyelte, amint erőtlenül, félig zárt öklökkel megragadom az ajándékot. Már ahhoz sem voltam elég ügyes, hogy lefejtsem a csomagolópapírt. Fizikai lassúságom és ügyetlen beszédmintám Parkinson-kóros betegre emlékeztette Hannah-t. Gyengéden elvette tőlem a csomagot és kibontotta. ‒ Ez a Halálszünet ‒ jelentette ki. ‒ Tetszett neked a Minden egyes név, úgyhogy az anyukám úgy gondolta, ez is fog. A főiskolán olvastam José Saramago Minden egyes név című könyvét, s éjszakákon át beszélgettünk róla Hannah anyukájával. Most viszont csak értetlenül pislogtam a szerző nevére, s azt mondtam: ‒ Sosem hallottam róla. Hannah kedvesen rám hagyta, majd témát váltott. ‒ Nagyon fáradt ‒ magyarázkodott anya. ‒ Nehezen tud koncentrálni. EEG-videó, március 30., 06:50, 6 perc A jelenet egy üres ággyal indul. Anya a munkába felvett Max Marakosztümben ül, és merengve néz ki az ablakon. Virágok és magazinok vannak az ágyon. A tévé halkan szól, a Mindenki szereti Raymondot megy benne. A kamera látóterén kívülről lépek be, s bemászom az ágyba. Nincs rajtam a sapka. A hajam csapzottan lelapul, látni enged egy vezetékcsíkot, ami sörény módjára fut le a hátamon. A nyakamig húzom a takarót. Anya megsimogatja a combom és megigazítja a takaróm. Leveszem magamról a takarót és felkelek, a fejemen lévő vezetékeket fogdosva. Vége a felvételnek.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

GYÖNYÖRŰ KÁOSZ

A

második hét elején új, aggasztó tünetek jelentek meg. Anya reggel arra jött be, hogy még inkább elmosódottá vált a beszédem ‒ olyannyira, mintha a nyelvem ötször akkora volna, mint amekkora elfér a számban. Ez jobban megijesztette, mint a hallucináció, a paranoia és a szökési kísérletek. Ez mérhető, konzisztens változás volt, de határozottan rossz irányban. A nyelvem belegabalyodott a szavakba; folyt a nyálam, s amikor fáradt voltam, úgy lógott ki a nyelvem a számból, mint egy túlhevült kutyának. Csonka mondatokban beszéltem; köhögtem ivás közben, így olyan pohárból kellett kortyolnom, ami egyszerre egy evőkanálnyit engedett ki. Nem tudtam már egész mondatokban beszélni; érthetetlen hablatyolásról magányos szótagokra és olykor csak morgásra váltottam. ‒ Képes megismételni? ‒ kérdezte dr. Russo, a neurológus. ‒ Ké, ké, ké. A kemény „k” hangok azonban olyan lágyan jöttek ki a számból, hogy a mássalhangzó felismerhetetlenné vált. Olyanná, mintha azt mondtam volna, hogy „dhé, dhé, dhé”. ‒ Megtenné, hogy telefújja levegővel az arcát, így? ‒ kérte dr. Russo levegőt szívva a szájába, kikerekítve az orcáját. Összecsücsörítettem az ajkamat és utánoztam az orvost, de a levegő nem töltötte meg a számat. Csak kilélegeztem. ‒ Kinyújtaná rám a nyelvét annyira, amennyire csak tudja? A nyelvem csak feleannyira nyúlt ki, mint egy egészséges emberé, s még így is remegett, mintha megerőltető lenne a mozdulat. Aznap később dr. Arslan megerősítette dr. Russo friss megállapításait, feljegyezve az elmosódó beszédet a betegnaplóba. Állandóan rágó mozdulatokat tettem ‒ ugyanúgy, mint amikor az ajkamat nyaltam Summitban az előző héten. És most már fura grimaszokat is vágtam. A karjaim folyton megmerevedtek előttem, mintha nyúlnék valamiért, ami ott sincs. Az orvoscsapat feltételezte, hogy ezek a tünetek a magas vérnyomással, illetve az emelkedett pulzussal együtt az agytörzs vagy a limbikus rendszer problémájára utalnak. A gerincvelő tetején és az agy alsó részén található az agytörzs, az agy kezdetlegesebb részeinek egyike. (25) Ez felügyeli az alapvető életfunkciókat. Az agytörzsben lévő hüvelykujj nagyságú medulla nevű sejtcsoport irányítja a vérnyomást, a szívritmust és a légzést. A közelében lévő kidudorodó rész a híd,

amely fontos szerepet játszik az arckifejezések kontrollálásában. Így hát logikusnak tűnt, hogy a tüneteim talán ebből a régióból erednek. A bűnöst viszont így sem könnyű kikiáltani. Az agy egyéb részei is érintettek ezekben az intrinzik funkciókban. A másik lehetséges bűnös a rejtett lebeny, ami az elülső és a halántéklebeny között van, s az érzelmek, illetve a test belső környezetének fenntartásáért felel. Ezenkívül a limbikus rendszer részei, például az amigdala vagy a cinguláris kéreg, ami a légzést felügyeli. A karácsonyi izzós hasonlathoz visszatérve: ha akár csak az egyik kialszik, sok más kapcsolat megváltozhat. Gyakran nehéz csupán egyetlen régiót kiválasztani, és általános viszonyt megnevezni az alapvető működéssel vagy viselkedéssel kapcsolatban. Mint minden más az agyban, ez is bonyolult. Ahogy William F. Allman fogalmazott A csoda tanoncai: Az idegrendszer igazi forradalma című könyvben: „Az agy egy rettenetes, gyönyörű káosz.” (26) Dr. Siegel (anya hőn szeretett Bugsyja) híreket hozott nem sokkal dr. Arslan távozása után. ‒ Rendben van, találtunk valamit ‒ hadarta. ‒ Valamit? ‒ kérdezte anya. ‒ A gerinccsapolás enyhén emelkedett fehérvérsejtszámot mutat. Ez tipikus jele valamilyen fertőzésnek vagy gyulladásnak. A gerincvelő-folyadékomban mikroliterenként húsz fehérvérsejt volt, míg egy egészséges embernél ez az érték nulla és öt között van. Ez elég volt ahhoz, hogy az orvosok rácsodálkozzanak, de különböző elméletek léteztek arra, hogy a fehérvérsejtek miként kerültek oda. Az egyik lehetséges magyarázat szerint maga a gerinccsapolás okozta trauma miatt jelentek meg. Ezzel együtt azonban még mindig valami furcsaságra utaltak. ‒ Még nem tudjuk, mit jelent ez ‒ tette hozzá dr. Siegel. ‒ Egy tucatnyi vizsgálat folyamatban van. Rá fogunk jönni. Megígérem, hogy rájövünk. Anya hetek óta először elmosolyodott. Különös megkönnyebbülés volt végre bizonyosságot szerezni arról, hogy fizikai síkon játszódik le bennem valami, nem pedig érzelmi szinten. Anya kétségbeesetten akart valamit ‒, bármi kézzelfoghatót. Noha ez a fehér vérsejtes nyom homályos volt, kétségkívül nyomnak számított. Hazament. és az este nagy részét a Google társaságában töltötte azután kutatva, hogy mit jelenthetnek a fejlemények. A lehetőségek ijesztőek voltak: agyhártyagyulladás, daganat, stroke, sclerosis multiplex. Végül egy telefonhívás szakította ki a keresési transzból. A hangom olyan volt a vonal másik végén, mint egy fejlődésben visszamaradt gyermeké. ‒ Pisiltem. ‒ Mi történt? ‒ Pisiltem. Kiabálnak. ‒ Ki kiabál veled?

Hallotta a hangokat a háttérben. ‒ A nővérek. Pisiltem. Nem akartam. ‒ Susannah. Nem dühösek rád. Ebben biztos vagyok. Ez a munkájuk, hogy feltakarítsák. Tudják, hogy nem direkt csináltad. ‒ Kiabálnak velem. ‒ Biztos vagyok benne, hogy nem olyan nagy dolog ez. Megesik. Nem kellene kiabálniuk. Baleset volt. Anya képtelen volt megítélni, hogy ez megtörtént-e, vagy csak a megkínzott elmém szüleménye. Allen rábólintott, hogy valószínűleg az utóbbi. Akárhogy is, nem hallottak többé az incidensről. Mivel továbbra is paranoid voltam a munka kapcsán, és úgy tűnt, hogy szégyellem az állapotomat, a szüleim majdnem mindenki előtt titokban tartották a kórházi tartózkodásomat ‒ még az öcsém előtt is. De március 31-én, kedden, amikor az első hét a másodikba fordult, a szüleim megengedték, hogy az első családon kívüli vendég, Katie meglátogasson. Katie-vel a főiskolán ismerkedtünk meg, és Loretta Lynn, a soulzene, a vintage ruhák meg az erős St. Louis koktélok közös szeretetének köszönhetően kovácsolódtunk össze. Katie élettel teli, kissé bolondos volt, és nagyszerű bűntárs mindenben. Nem tudván, mit hozzon nekem, vett egy plüsspatkányt (Katie dióhéjban: inkább egy patkány, mint egy plüssmackó), egy gengszterrapvideókkal teli DVD-t, meg egy feliratozott francia filmet ‒ nem sejtve, hogy már nem tudok olvasni. Katie most Queensben dolgozott tanárként, ahol szociálisan hátrányos helyzetű és tanulási nehézségekkel küszködő gyerekek útját egyengette. Mégis felkészületlenül érte, amit a kórterem ajtajának másik oldalán látott. Az új énem külsőre is más lett: sovány és sápadt, beesett arcú, fogpiszkálócombú. A tekintetem fátyolos volt. Katie úgy akarta megtörni a jeget, hogy pletykálni kezdett olyanokról, akikkel együtt jártunk főiskolára. Tudta, hogy a fő feladata elterelni a figyelmem a körülöttem folyó súlyosabb dolgokról. De nehéz volt fenntartani a beszélgetést, hiszen késéssel reagáltam, és még alapvető kérdésekre is csak az elhangzásuk után másodpercekkel válaszoltam. Aztán ott volt a beszédproblémám is. Profi társalgó voltam eddig: az a fajta ember, aki még a téglafallal is elcseverészik. Az új énem azonban még a legegyszerűbb kijelentésekkel is megküzdött. Katie többnyire ki sem tudta venni, mit mondok. ‒ Sétáljunk egyet ‒ javasolta viccelődve Katie. ‒ Ne feledd a Dóra, a felfedező hátizsákod! Eltartott néhány másodpercig, mire rájöttem, hogy Katie a kis rózsaszín táskára utal, amelyben az EEG-vezetékeimet hordoztam; de végül felnevettem. Lassan kicsoszogtunk a várórészbe, s leültünk két fal felé néző székre. Katie észrevette, milyen bő a fekete leggingsem. ‒ Annyira sovány vagy, Susannah!

Lenéztem a lábamra egy pillanatra, mintha egy új testrészt fedeznék föl. Kacagtam és azt mondtam: ‒ Ezzzzaaaazzzzééééééén leggggggingsemmm! Azzzzééééén leggggggingsemmm! Azzzzééééén leggggggingsemmm! Majd felálltam, hogy előadjak egy ügyetlen ír sztepptáncot. Furcsán, igen, de táncoltam, amit Katie jó jelnek vett. Katie után a következő látogatóba érkező barátaim Angea és Julie voltak a munkahelyemről. Angela nem látott a Marriott Hotel-beli érzelmes este óta, amikor nem bírtam abbahagyni a sírást. Azóta néhányszor felhívtam az éjszaka közepén, és egy szót sem szóltam, csak lihegtem a telefonba. Julie-val egyszer beszéltünk azután, hogy kijelentette: szerinte bipoláris vagyok; felhívott a kórházban. Csupán annyi mondandóm volt számára, hogy „Pitét ettem reggelire”. Ma, amikor megtudtam, hogy jönnek, egyetlen dolgot kértem: egy sajtburgert. A szendvicsekkel és a sült krumplival a liftben egyikük sem tudta, mire számítson, amikor felérnek. A kórterembe lépve az unokatestvéremet, Hannah-t találták mellettem, aki társaságul szolgált nekem. Láthatóan boldog voltam, amikor megláttam őket. Merev, de széles, fogvillantó mosolyt küldtem feléjük, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a döbbenetüket a fehér sapka meg a színes kábelek miatt. Angela adott nekem egy sajtburgert, de érintetlenül letettem az éjjeliszekrényre, később pedig nekiajándékoztam Stephennek, amikor este megérkezett. A sosem szívbajos Julie rögtön mellém huppant az ágyra. Előásta a telefonját a táskájából, s addig görgetett lefelé a képek között, amíg meg nem találta a megfelelőt. ‒ Akarod látni a fotót? Ő az én porontyom! Rajtam kívül mindenkinek elakadt a lélegzete. ‒ Miután Teddy megszületett, nem akartak kiengedni a kórházból anélkül, hogy lefotóztam volna. Julie körülbelül egy hónappal korábban adott életet a kisfiának. Angela és Hannah hisztérikus nevetésben tört ki, amikor megragadtam a mobilt, közelebbről ráhunyorogtam, és néhány másodperccel később mániákusan, szinte bőgve felröhögtem. Ők hárman egymásra néztek, mire megint kibukott belőlük a kacagás. Boldognak és kevésbé elvarázsoltnak tűntem e látogatások alkalmával. Ahogy Stephen észrevette, mintha valahogy képes lettem volna összeszedni magam, amikor látogatóim érkeztek, de utána gyakran órákig kimerült voltam, és órákig nem bírtam kommunikálni ‒ mintha a normális viselkedés minden energiámat felemésztette volna. Angelából előjött a riporter, rögtön kérdezgetni kezdett. ‒ Susannah, mi folyik itt?

‒ Én… nem… emlékszem ‒ dadogtam. Kisvártatva félbeszakítottam egy másik beszélgetést, hirtelen tisztább, de ugyanolyan lassú szavakkal: ‒ Mit mondanak rólam az emberek? ‒ Ne aggódj emiatt! Senki sem mond semmit. Mind csak aggódnak ‒ válaszolta Angéla. ‒ Nem, mondd el! Tudni akarom. ‒ Semmi rosszat, Susannah. Semmi rosszat. Esküszöm. ‒ Tudom, hogy a Gawker csúnya dolgokat mondott rólam ‒ bizonygattam a pletykablogra utalva. Julie és Angela különös pillantást váltott. ‒ Mire célzol? ‒ A Gawkerre. Csúnya dolgokat írtak rólam. Az egyik cikk címébe tették a nevem ‒ mondtam halálosan komolyan, és felültem az ágyban. ‒ Lehet, hogy fel kéne hívnom őket? Angela megrázta a fejét. ‒ Öö… nem. Ez talán nem túl jó ötlet. Miért nem írsz egy e-mailt, amikor jobban érzed magad? Körülbelül egy óra múlva Angela és Julie elköszönt, majd elsétáltak a folyosón a liftig. Még mindig csendben megnyomták a gombot, aztán vártak. Amikor beszálltak, Julie annyit mondott halkan: ‒ Szerinted lesz még valaha a régi? Nehéz kérdés volt. Az az ember, akit ők ketten éppen most látogattak meg, nem ugyanaz volt, mint akit évek óta a barátjuknak tudtak. De valami azért mégiscsak megmaradt belőlem. Noha már nem tudtam eléggé koncentrálni az olvasáshoz, akadt még némi képességem az íráshoz. Így hát kaptam apától egy vonalas jegyzetfüzetet, hogy rögzítsem, hogyan érzem magam, könnyebben kommunikálhassak a látogatókkal, és segítsek megértetni velük, mi történik.

[Fejfájás Fejfájás Baj az emlékezettel, nem jó Brob A problémáim Agy Emlékszés hogy kell a dolgokat betűzni Felismsm dolg dolg Leírn dolg szavak eszembejutás koncententráció szédülül] A jegyzetfüzetes nyomonkövetés nehézségei mellett időszakos mániámmá vált, hogy megköszönjem a különböző embereknek a nekem küldött virágokat. Mindenféle csokor érkezett a kórtermembe: fehér nárciszok, sárga tulipánok, rózsaszín rózsák, narancssárga napraforgók és rózsaszín-fehér liliomok (a kedvencem). Könyörögtem apának, hogy segítsen összeállítani a listát, hogy kinek kell köszönőlevelet küldenem, ha jobban leszek. De sosem nyílt alkalmam rá, hogy elküldjem ezeket. Mert a dolgok még rosszabbra fordultak, mielőtt jobban lehettem volna.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

DR. NAJJAR

M

egérkezett a vérvétel eredménye a Betegség-nyilvántartó Központból és a New York állami laboratóriumból: minden negatív. Az orvosoknak most már volt egy hosszú listájuk arról, hogy mim nincs. A fertőző betegségek panelje a következőket foglalta magában: • Lyme-kór, gyakran kullancscsípés okozza • toxoplazmózis, általában macskák által terjesztett parazitabetegség • cryptococcus, az agyhártyagyulladást okozó gomba • tuberkulózis, ami a tüdőt sújtja • limforetikulózis, avagy „macskakarmolási betegség” Az autoimmun tesztpanel, ami néhány betegséget szűr ki, nem mind a százat, ugyancsak negatív eredményt mutatott ezekre vonatkozóan: • Sjörgen-szindróma, ami a könny- és a nyálmirigyeket érinti • sclerosis multiplex, ami a neuronokat védő hüvely zsírrétegét károsítja • lupusz, kötőszövet-betegség • szkleroderma, bőrbetegség Nuku. Semmi sem tért el a normálistól. Még a különböző MRI- és CT-vizsgálatok is negatívak voltak. Amennyiben hinni lehetett a laboratóriumi eredményeknek, száz százalékig egészséges voltam. A szüleim érezték: az orvosok kezdenek kétségbeesni, hogy talán sosem oldják meg a rejtélyt. És gyógyítható testi probléma hiányában mindenki felismerte ‒, noha senki sem mondta ki ‒, hogy úton vagyok a még rosszabb felé. Ezen a ponton a családomnak szüksége volt valakire, aki minden körülmények között hisz bennem. Ez volt az egyetlen időszak anya bőséges egészségügyi tapasztalatában, amikor pozitív eredményeket szeretett volna látni. Legalább kaptunk volna egy választ. Anya mindennap várta a nagypapás „dr. Bugsy”-val való találkozást, akinek jókedve és kedves szavai az egyre sötétedő napok fénypontját jelentették. Amikor a vizsgálati eredmények megérkezésének délutánján nem jött, anya aggódott, és a folyosón járkálva kereste. Észrevette a fehér köpenyt, amint a doktor éppen kilépett az osztály egy másik kórterméből.

‒ Ó, dr. Siegel ‒ szólította meg a név végén emelkedő hangsúlylyal. Az orvos mosoly nélkül fordult meg, nyilvánvalóan sietett. ‒ Mi a helyzet Susannah-val? Bármi fejlemény? Dr. Siegel a megszokott melegség és optimizmus nélkül bámult rá. ‒ Már nem foglalkozom az esettel ‒ mondta határozottan, majd menni készülve elfordult. ‒ Mi? Mi? ‒ hebegte anya remegő alsó ajkakkal. ‒ Mihez kezdjünk? ‒ Nem tudom, mit mondjak. Ez már nem az én dolgom ‒ közölte, majd sarkon fordult és gyorsan elment. Anya hirtelenjében nagyon egyedül érezte magát. Sok mélypont volt a betegségemben, de ez a visszautasítás volt a legmélyebb. Ez az orvos, az ország egyik legjobbja most úgy tűnt, hogy feladta az értem folytatott harcot. Anya újabb mély lélegzetet vett, kisimította a blézerét, és a kórtermem felé vette az irányt. Bolondnak érezte magát, amiért azt hitte, több vagyok egy betegnél ‒, aki csak egy a sok közül ‒ a doktor szemében. Alig tudott ránézni dr. Russóra, amikor az később megérkezett. Most már ő volt az egyetlen reményünk. Egészen addig, amíg dr. Russo a vizsgálat befejeztével anyához nem fordult: ‒ Dr. Najjar és én szükségét érezzük egy második gerinccsapolásnak. Romló állapotom jelentéktelenné tette az egykor oly ijesztő gerinccsapolás megismétlésének ötletét. Anya belekapaszkodott az újonnan hallott névbe. ‒ Kicsoda dr. Najjar? ‒ A lánya esetén dolgozik. Briliáns orvos ‒ mondta dr. Russo. Dr. Souhel Najjar azután csatlakozott a csapathoz, hogy dr. Siegel felhívta. A rejtélyes esetek megoldásához való képességének révén tett szert hírnévre. Hozzá fordultak, amikor a kép sehogyan sem állt össze. Most pedig dr. Bugsy felajánlotta neki a leginkább zavarba ejtő esetét. ‒ Zavarban vagyok ‒ osztotta meg dr. Siegel dr. Najjarral. ‒ A segítségedre van szükségem ennél az esetnél. Felsorolta a problémákat és az egymásnak ellentmondó diagnózisokat. A pszichiáterek azt gyanították, hogy a viselkedésem gyökere egy mentális betegség. Az emelkedett fehérvérsejtszám fertőzésre mutatott. Minden más lelet negatív volt. Dr. Najjar első tippje az volt, hogy valamiféle vírusos agyvelőgyulladásban szenvedek ‒ olyan gyulladásban, amit valószínűleg herpeszvírus okozott. Nem vette be a szkizoaffektív elméletet, úgyhogy inkább azt javasolta, hogy acyclovir-infúziót adagoljanak nekem, ami egy vírusellenes gyógyszer. De aztán a víruspanel is negatív lett. Nem volt HIV, herpes simplex 1-2 vagy herpes encephalitis vírusom, úgyhogy leállította az antivírus-infúziókat. A másik lehetőség valami autoimmun reakció volt, amit egy kísérleti immunterápiával tudott kezelni. Ezt már sikeresen próbálta egy másik agyi gyulladásos betegnél. A

kezelés szteroidokból, intravénás immunoglobulinból (IVIG) és plazmacseréből állt. ‒ Szerintem azonnal el kéne kezdenünk az IVIG-terápiát ‒ állapította meg dr. Najjar a negatív víruspanelleletemre pillantva.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

IVIG prilis másodikán kötötték be az ápolók az öt részből álló első kör első

Áintravénás immunoglobulin- (IVIG) infúzióját. Az átlátszó infúziós tasakok

fémállványon lógtak a fejem fölött, a bennük lévő folyadék a vénámba csöpögött. Az átlagosnak tűnő zacskók több mint ezer véradó egészséges antitestjeit tartalmazták, és infúziónként legalább húszezer dollárba kerültek. Ezer ércsíptető, ezer ápoló, ezer véna, ezer vércukor-szabályozó sütemény ‒ mind egyetlen beteg megsegítéséért. Az IVIG szérumantitestekből áll, amelyeket immunoglobulin G-nek vagy IgGnek hívnak. Ezek a leggyakoribb antitestek az emberi szervezetben. (27) Az IVIG-et abból a célból engedélyezte az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatala, hogy többek között szervátültetés, leukémia, gyermekkori HIV és egyéb esetek kapcsán terápiás lehetőséget jelentsen. A meg nem említett célokra történő felhasználást gyakran „kísérletinek” bélyegezték, ennélfogva tiltották a biztosítók. Az antitesteket a szervezet immunrendszere állítja elő, hogy fellépjenek a nem kívánt külső elemek ellen: például amikor valamilyen kórokozó ‒ vírus, baktérium, gomba vagy más idegen anyag ‒ kerül a testbe. (28) Ez láncreakciót indít el a testben, ami természetes módon az alapvető „riasztórendszernél” kezdődik. A bármilyen betolakodóval szemben ugyanúgy zajló egyenfolyamatot arra találták ki, hogy gyorsan meg lehessen szabadulni a nem kívánt vendégektől. Ha a természetes védekezőrendszer nem tudja megsemmisíteni a kórokozót, a következő védelmi szint az „adaptív válasz”, ami már a behatolóra szabja magát, fehérvérsejtek és antitestek arzenáljának segítségével. Ennek a mozgósítása sokkal tovább tart, mint a természetes válasz ‒ tíz napig az utóbbi néhány percével vagy órájával szemben. (29) A belső harcok járulékos kára általában ismerős, influenzaszerű tünetekben nyilvánul meg, például fejfájásban, lázban, izomfájdalomban, émelygésben, illetve megnagyobbodott nyirokcsomókban. (30)

Egy immunsejt — azaz fagocita - „megeszi”a kórokozót. A fehérvérsejtek egyik fajtája, a B-sejt plazmasejtté is át tud változni, mely antitesteket termel. (31) Normális körülmények között minden antitest pontosan egy kórokozóhoz passzol, mint Hamupipőke üvegcipője. A cél, hogy meg lehessen állítani a fertőzés terjedését a bizonyos kórokozó harcképtelenné tételével vagy elpusztításával. De az antitestek, amelyek egészséges mértékben mindenkinél jelen vannak, olykor a legelvetemültebb biológiai árnyékbokszolóvá változhatnak, amennyiben nekiállnak megsemmisíteni az egészséges gazdaszövetet ‒ például az agyamat. Egy IVIG-kezelés friss, egészséges antitestekkel vegyíti a beteg szervezete által termelt „gazfickó” autoantitesteket, elősegítve azok semlegesítését és ártalmatlanná tételét. Pitty, pitty, pitty. Sötét van. Van egy hatalmas, pittyegő gép tőlem jobbra. Van egy vezeték, ami fehér folyadéktól dagadó zacskókhoz köt. Felveszem Stephen fejhallgatóját és becsukom a szemem. Messze, messze vagyok innen. Megint önmagam vagyok. ‒ A következő dal Leah barátomnak szól, aki ma este nem lehet itt… A gitár dallama. A dobok lágy üteme. A zene hömpölygése. Halloweenbulit rendeztek a harlemi Apollo Színházban. Egy Ryan Adams-koncerten vagyok. Látom őt a színpadon a gitárját pengetve, de képtelen vagyok nyitva tartani a szemem, hogy tovább nézzem a jelenetet. Valaki megérinti a bőröm. Összerezzenek. Hangot hallok. ‒ SuSHana, ideje az alapvető vizsgálatoknak. A koncert eltűnik, szertefoszlik a sötét kórteremben. Nővér áll mellettem. Visszatértem, visszatértem oda, ahol nincs éjszaka és nincs nappal. Ennek a nőnek a hibája, hogy megint itt vagyok. Hirtelen vakító, őt célbavevő düh lesz úrrá rajtam. Visszarántom a jobb karom és mellbe vágom. Elakad a lélegzete. Másnap reggel anya éppen elfoglalta a megszokott helyét az ágyam mellett, az ablaknál lévő székben, amikor megcsörrent a telefonja.

James volt az. A szüleim nem tájékoztatták a betegségem súlyosságáról, mert nem akarták, hogy aggódjon és megszakítsa a tanulmányait. A testvérem és én az öt év korkülönbség ellenére mindig közel álltunk egymáshoz, így a szüleim tudták, hogy csapot-papot otthagyva hazajönne, ha megtudná, milyen rosszul vagyok. De anya ma először úgy döntött, hogy átadja nekem a telefont. ‒ James… James… James… ‒ ismételgettem az öcsém hangját hallva a vonal másik végén. ‒ James… James… James. James a pittsburghi koliszobában nyelte a könnyeit. Annyira másképp csengett a hangom ‒ nem úgy, mint az ő nagytesójáé. ‒ Nemsokára hazamegyek. És jobban leszel ‒ győzködött.

Másnap, a második IVIG-kezelés alatt dr. Arslan, a pszichofarmakológus olykor benézett hozzám, és észrevette, hogy a beszédproblémám rosszabbodott. A következőt írta a betegnaplóba:

[Némi alvásprobléma éjjel és fokozott beszédkésleltetés, utóbbi aggasztó, mivel katatónia előjele lehet. Az előző éjjel a Seroquel kevésbé hatott az alvásra, mint korábban.]

Ez volt az első alkalom, hogy valaki a katatónia kifejezést említette ‒ a távolléttel, a képességhiánnyal és a reakcióhiánnyal jellemzett állapotot. Az emlékeztető betűszó, amit az orvosok a katatónia diagnosztizálására használnak: WIRED ’N MIRED. (32) (A tünetek angol nevének kezdőbetűiből.) • Viasszerű hajlékonyság / katalepszia (izommerevség és mozdulatlan testtartás) • Mozdulatlanság / merevség • Étel és ital elutasítása • Izgatottság • Merev tekintet • Negativizmus / negatív tünetek • Mutizmus • Impulzivitás • Ridegség • Echolália (másoktól elhangzott szavak vagy állítások gépies ismétlése) • Közvetlen megfigyelés A katatónia az idegsejtek „hibás gyújtásának” eredménye. Az „izommerevség” akkor alakul ki, amikor a beteg testtudata, valamint a mozdulat kényelme és

helyénvalósága közötti kémiai kapcsolat sérül. Magyarán szólva a katatóniás páciens nem érzékeli a saját testét a térben, ennélfogva nem tud megfelelően reagálni. Ennek folyományaként az illető mozdulatlanul ül, méghozzá furcsa, egyébként nem jellemző, természetellenes pozícióban. A katatónia jobban hasonlít egy elbaltázott homloklebenymetszés eredményére, mint hosszú távú vegetatív állapotra, mivel az érintett tulajdonképpen még aktív. Megfigyelhető bizonyos viselkedés, akármilyen bizarr, reakcióhiányos és helytelen is. Eközben Stephent az a megjegyzés kísértette, amit a nővértől hallott előző éjjel. Fiatal ázsiai bevándorló volt, aki most kezdett dolgozni a New York-i Egyetemen. Amikor megvizsgált, fölényesen odavetette: ‒ Mindig ilyen lassú volt? Stephen hevesen megrázta a fejét, küzdelem árán kordában tartva az indulatait. Hogy mer ilyet mondani? Susannah sosem volt lassú, és most sem az. Másnap reggel Stephen összefutott az apámmal a folyosón. Először felszínes dolgokról beszélgettek ‒ a hideg időjárásról, Stephen munkájáról, s a többi. De gyorsan rám terelődött a szó. ‒ Még mindig ott van ‒ mondta Stephen. ‒ Látom őt. Még mindig ott van. Tudom. ‒ Egyetértek. És ő az, akiért harcolunk. Egyik orvos és ápoló sem látja, de mi igen ‒ válaszolta az apukám. ‒ Érte kell erősnek maradnunk. ‒ Megegyeztünk. A két férfi kezet rázott. Apa így írt a naplójában a Stephennel kapcsolatos új benyomásáról: „Az egyetlen barát, aki mindennap jött, Stephen volt. Nagyszerűen viselkedett. Nem voltam annyira oda érte, amikor először találkoztunk, de minden egyes nappal nőtt a szememben.”

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

KÉK ÖRDÖG ROHAM prilis 9-én csinálták meg a második lumbálpunkciót. Tizennyolc napja voltam

Ákórházban, és nemhogy egy lépéssel sem kerültem közelebb a gyógyuláshoz,

hanem egyenesen száguldott a lejtőn lefelé az állapotom. Először is Stephen észrevette, hogy az állandó rágó mozdulataim, a Frankenstein menyasszonyához illő karrántásaim és a távolba Tévedéseim egyre gyakoribbá váltak. EEG-videó, április 8., 23:30, 11 perc A tévéből egy valóságshow bömböl a Discovery csatornán. Stephen mellettem ülve nézi a műsort. Keze a combomon van, miközben az oldalamon fekve, arccal felé fordulva alszom. Hirtelen felülök, és elkezdem kilégzés nélkül kapkodni a levegőt. Megsimogatja a hajam. A karjaim egyenesen felemelkednek előttem, míg Stephen a nővérhívó után kap. Fölém áll, és elszörnyedve nézi, ahogy lassan az arcomra borítom a tenyerem. Olyan nehézkesen csinálom, mintha lassított felvétel lenne. Egy ápoló érkezik. Beszél Stephennel, de a tévéműsor zaja elfedi a társalgásukat. Én egyetlen szót sem szólok. Stephen próbálja elmagyarázni, mi történt ‒ fuldoklást imitálva, hogy megmutassa: abbahagytam a lélegzést. Megint egyenesen kinyújtom a karjaimat, amíg beszél, de a kezem csuklóból lefelé hajlik, mint egy T-rexé. Stephen gyengéden visszahelyezi őket az oldalamra és megdörzsöli a vállam, de a kezeim visszatérnek a csuklónál negyvenöt fokos szögű helyzetbe, mintha dróton rántanák fel. Elkezdem mozgatni, gyors, ismétlődő mozdulatokkal, fel és le, fel és le. Aztán visszarakom a kezem az arcomra és mereven lefekszem, amíg a készenlétes neurológus megérkezik. Stephen megint megpróbálja bemutatni az orvosnak a történteket, a karját nyújtogatva és a fogát csikorgatva. Idegességében és rémületében sírni kezd. Én egy közelben lévő plüssmackót a földhöz vágok, s esetlenül csapkodni kezdek a levegőben, mintha egy szellemmel hadakoznék ‒ a karjaim viszont olyan merevek, mint egy csatába készülő Barbie babáé. Az orvos feltesz nekem néhány kérdést, de túl halkan ahhoz, hogy érteni lehessen. Nem válaszolok, csak bámulok. Visszafekszem. Aztán megint felülök és megpróbálok felkelni, de a védőrács megállít. Az orvos leengedi a rácsot és ad nekem egy vödröt, valószínűleg mert azt hiszi,

hányingerem van. Előre-hátra ringok. Visszafekszem, a vödörrel a lábam között. Az orvos elveszi, s a fejemhez teszi. Vége a felvételnek. Az ilyen pillanatokban Stephen képtelen kiverni az első, március 13-i roham képét a fejéből. ‒ Mit gondol, mi volt ez? ‒ kérdezte később Adeline nővért aznap este. ‒ Talán csak próbálta felhívni magára az ön figyelmét? A déliek „kék ördög rohamnak” hívták az ilyen figyelemfelhívó kirohanásokat, amivel jól ábrázolták a fiatal nők düh- vagy szorongásos rohamait. ‒ Talán valamiféle szorongásos roham volt? ‒ tűnődött az ápolónő. Stephen nem érte be ezzel a magyarázattal. Másnap este ugyanez történt. ‒ Nem… érzem... jól… maggggaaaaaam ‒ mondtam a lábaimat felemelve az ágyról. Stephen az utasításomat követve leengedte a védőrácsot, kisegített az ágyból, le a földre. Megint levegőért kezdtem kapkodni és sírni. Stephen megnyomta a hívógombot. ‒ Fáj… a… szíveeeeeeeemm ‒ szorítottam a mellkasom és vonaglottam a kórterem padlóján. ‒ Nem… kapok… levvvvvveeegőőőt. Egy nővér rohant be. Megmérte az alapvető funkcióimat, és enyhén emelkedett, 155/97-es vérnyomást jegyzett föl. Felrakott egy kétliteres oxigéngépre, ami szívproblémák és rángatózás estén tud segíteni. Nem sokkal később elaludtam. Ugyanennek a jelenetnek a változatai játszódtak le majdnem minden este, amikor Stephen meglátogatott. Mások látogatásakor ritkán történt ilyen. Ezt soha, senki nem magyarázta meg.

Az egész családom egyre meggyötörtebbé vált az idő múlásával, és úgy tűnt, senki sem tud válasszal szolgálni. Továbbra is minden lelet negatív volt. Az immunoglobulin-kezelés a reményekkel ellentétben nem hatott varázsszerként, és senki sem találta ki, mit jelenthet az emelkedett fehérvérsejtszám. Sőt, dr. Bugsy már nem foglalkozott az esetemmel, ez a dr. Najjar pedig, akiről mindenki olyan elismerően nyilatkozott, még mindig nem jelent meg a színen. Vajon mi akadályozhatta meg a szeretteimet abban, hogy ők is feladják és elmegyógyintézetbe vagy egy otthonba száműzzenek? Némán, titokban, kitartó optimizmusuk ellenére elkezdtek attól rettegni, hogy ha továbbra is romlik a helyzet, talán örökre elveszíthetnek. Másnap megérkezett a második gerinccsapolás eredménye. Dr. Russo hozta a hírt, ami nyugtalanító volt, de legalább azt jelentette, hogy sikerült valamit kideríteni. Az agy-gerincvelői folyadékom a múlt heti hússzal ellentétben mikroliterenként már nyolcvan fehérvérsejtet tartalmazott. Ez azt jelentette, hogy

az agyam csaknem biztosan gyulladásban volt; már csak azt kellett kitalálni, vajon mitől. Amikor az osztályra kerültem, a rohamok jelentették a fő panaszomat; ezt megváltoztatták pszichózisra; most pedig Russo leírta, hogy „ismeretlen eredetű encephalitis”. Az encephalitis ‒ más néven agyvelőgyulladás, vagy egy neurológus későbbi magyarázata szerint bizalmasan szólva „rossz agy” ‒ az agy valamilyen okból bekövetkező gyulladását jelenti. Mivel az anyukám nem volt jelen dr. Russo vizitjekor, apa körmölte le a fejleményeket a közös naplóba:

[1. Rohamok 2. Fertőzések 3. Gerinccsapolás 4. Agygyulladás] Apa próbálta megosztani velem a jó hírt, de képtelen voltam követni. ‒ Miért nem másolod le, amit én írtam, és egészíted ki néhány dologgal, amit elmondok?

[Egy fertőzés rohamokat okozott, és a gerinccsapolás gyulladást mutatott (…) antibiotikum és (…) 1. fertőzés 2. rohamok 3. sok vizsgálat, pl. MRI, CATSCAN, gerinccsapolás, EEG 4. Arra a következtetésre jutottak, hogy az agyam (…) gyulladásban van (…)]

Úgy gondoltuk, hogy amikor látogató érkezik, átnyújthatom neki ezt a papírt ‒ remélve, hogy így megismeri az egész történetet. A terv hamar kudarcba fulladt: mire Hannah megérkezett még aznap, nem találtam a jegyzetfüzetet. Elveszett a kórtermet elárasztó virágok és magazinok tengerében. ‒ Van egy, van egy, van egy… ‒ bizonygattam. ‒ Jól van Susannah, hagyd csak. Fáradt vagy ‒ szólt közbe anya. ‒ Nem. Akarom! ‒ hebegtem. Megfeszült az egész testem. ‒ Én… beszélni… akarok! ‒ Fáradt vagy, drágám. Pihenned kellene ‒ mondta anya. Mérgesen kifújtam a levegőt. Anya megértette, hogy nagyon frusztrál a tehetetlenségem és az állandó babusgatás. Hannah észrevette, hogy ideges vagyok, ezért lefoglalt egy hónapra való US Weekly magazinnal, illetve a Zabhegyezővel, amiért nyaggattam korábban. Mivel már nem tudtam egyedül falni a betűket, Hannah felolvasott nekem, amíg álomba nem szenderültem. De egyszer csak hirtelen felnéztem rá. ‒ Tlantyoiforslen ‒ jelentettem ki. ‒ Tlantyoiforslen! Tlantyoiforslen! Elkezdtem ismételgetni, egyre vörösödő arccal. ‒ Szívesen ‒ vágta rá Hannah bizonytalanul. Hevesen megráztam a fejem. ‒ Nem, nem, nem! Tlantyoiforslen!!! ‒ kiáltottam. Hannah közelebb hajolt az arcomhoz, de a közelség csak még érthetetlenebbé tette a beszédemet. Határozottan az ajtó irányába kezdtem mutogatni. ‒ Sleefen, sleefen! Hannah végre megértette. Behívta Stephent, és amikor megláttam, azonnal megnyugodtam. *** Másnap az emelkedett fehérvérsejtszámom jelentette nyomon elindulva az orvosok elkezdték a gyulladás forrását keresni. Újabb vérvizsgálatokra volt szükség, úgyhogy Edward, az ápoló érkezett hozzám vért venni. Stephen mellém ült, lenyűgözve a mai viselkedésemtől. Bár messze voltam a régi önmagamtól, az eredeti humorérzékem mintha felszínre bukkant volna. Többet mosolyogtam,

nagyobb lelkesedést mutattam a Yankees-meccs iránt, sőt még meg is jegyeztem, hogy rajongok Andy Pettitte dobójátékosért. ‒ Milyen a meccs? ‒ érdeklődött Edward. ‒ Nyerésre áll a New York Mets? ‒ viccelődött. Kinyújtottam a karomat. Annyiszor csináltam már, hogy gépies volt az egész. Edward felhúzta a kesztyűjét, szorítót tett a jobb felkaromra, ujjaival kitapogatva előkészítette a vénát, és előrehajolt, hogy beszúrja a tűt. De amint a tű áthatolt a bőrömön, hevesen felugrottam, és gyors mozdulattal kiütöttem a tűt a kezéből, vér spriccelt a vénámból. Mosolyogva, tettetett szégyenlősséggel néztem lefelé, mintha szarkasztikusan azt mondanám: „Jaj, mit tettem…” Stephennek nyilvánvaló volt, hogy azt üzenem: „Menj a francba!” Valahányszor úgy tűnt, hogy jobban vagyok, a korábbi pszichózis visszatért. Ez mindenkit megijesztett. ‒ Susannah, kérlek, ne csináld ezt! Tényleg megsérülhetsz, és esetleg engem is megsebesíthetsz. De neked sokkal jobban fog fájni ‒ mondta Edward nyugalmat erőltetve a hangjába. Ismét előkészítette a tűt, s a kinyújtott karom felé tartotta. ‒ Oké ‒ válaszoltam szelíden. Beszúrta a tűt, levett néhány kémcső vért, aztán kisétált a kórteremből.

HUSZONHATODIK FEJEZET

AZ ÓRA

V

íz ‒ nyöszörögtem az éjjeliszekrényemen lévő rózsaszín kancsóra mutatva. Végre eljött a nap, amikor várható volt, hogy dr. Najjar felbukkan. Nyáladzottam és cuppogtam a számmal, ez a szokás most már alvás közben is elkísért. Apa letette a kártyalapjait, felemelte a kancsót és kiment a folyosóra, hogy újratöltse. Visszaérve úgy talált, hogy egyenesen bámultam magam elé. Úgy néztem ki, mintha nyitott szemmel aludnék, a számból kilógó nyelvvel. Apa annyira hozzászokott már az ilyen jelenetekhez, hogy léptei meg sem rezzentek. Ahelyett, hogy felébresztett volna, csendben olvasta tovább az Ifjúkori önarcképet, míg anya meg nem érkezett. ‒ Helló! ‒ köszönt vidáman anya a kórterembe lépve. Bőrtáskáját odatámasztotta az ágy melletti székhez és megpuszilt. ‒ Annyira izgatott vagyok, hogy ma végre megismerhetjük a rejtélyes dr. Najjart! Szerintetek milyen lehet? ‒ folytatta feldobódva, lelkesedést sugározva mandulavágású szemeiből. ‒ Bármelyik pillanatban itt lehet. Apának nem ment ma reggel a lelkesedés. ‒ Nem tudom, Rhona ‒ szólalt meg. ‒ Még semmit sem tudunk. Anya vállat vont, majd elővett egy zsebkendőt, hogy letörölje az arcomon lefolyó nyálat. ‒ Jó napot, jó napot! ‒ toppant be az 1276-os kórtermembe néhány perc múlva zengő hanggal dr. Najjar. Egyenes tartása volt enyhe görbülettel a hátában, amitől a feje néhány centivel a teste előtt haladt. Alighanem a mikroszkóp fölé görnyedve töltött hosszú órák tették meg a hatásukat. Sűrű bajusza a szélén megviselt volt, mert folyton csavarta és húzogatta, amikor mélyen elgondolkodott. Kezét anya felé nyújtotta, aki mohóságában a megszokottnál egy picit hosszabb ideig tartotta szorosan. Aztán bemutatkozott apának, aki az ágyam melletti székről állt fel, hogy üdvözölje. ‒ Vegyük át a kortörténetét, mielőtt belevágok! ‒ mondta. Szíriai akcentusa ritmusosan szökellt, elidőzve a kemény mássalhangzókon, hangsúlyozva azokat. A „t”-t gyakran „d”-nek ejtette. Amikor elragadta a hév, elhagyta az elöljárókat és felcserélte a szavakat, mintha azok nem tudnának lépést tartani a gondolataival. Dr. Najjar mindig hangsúlyozta a teljes kortörténet ismeretének fontosságát a

pácienseknél. („Hátra kell nézni ahhoz, hogy az ember lássa a jövőt” ‒ intette gyakran a rezidenseit.) Amíg a szüleim beszéltek, ő jegyzetet készített azokról a tünetekről ‒ fejfájás, poloskapara, influenzaszerű tünetek, zsibbadás és emelkedett pulzus ‒, amelyeknek más orvosok nem jártak utána, legalábbis nem tekintették idevágónak. Mindezeket kulcsfontosságú megállapításként körmölte le. Aztán valami olyasmit tett, mint egyik doktor sem: rám figyelt és direkt hozzám beszélt, mintha a barátja, nem pedig a betege volnék. Dr. Najjar legfigyelemreméltóbb tulajdonságainak egyike, hogy bensőséges, őszinte viselkedést tanúsított az ágyam mellett. Mély együttérzéssel közelített a gyengék és a kiszolgáltatottak felé. Később elmondta nekem, hogy ez a saját, Damaszkuszban töltött gyermekkorban átélt élményeiből ered. Gyengén teljesített az iskolában, úgyhogy a szülei és a tanárai lustának bélyegezték. Miután tízéves korában egymás után bukta el a katolikus iskola vizsgáit, az igazgató azt mondta a szüleinek: reménytelen eset. ‒ A tanulás nem való mindenkinek. Talán az lenne neki a legjobb, ha szerezne egy szakmát. Az apja dühös lett, de nem akarta abbahagyni a taníttatását, mivel nagyon fontosnak tartotta. Ezért bár nem fűzött hozzá nagy reményeket, de átíratta állami iskolába a gyermeket. Az állami iskola első évében az egyik tanár felfigyelt a kisfiúra, s sokszor időt szánt rá, hogy megdicsérje ‒ lassanként megnövelve az önbizalmát. A tanév végén a csemete csillagos ötös bizonyítványt vitt haza. Az apja majdnem gutaütést kapott. ‒ Csaltál! ‒ emelte a magasba kezét Salim, hogy megfenyítse a fiát. Másnap reggel a szülők odaálltak a tanár elé. ‒ A fiam nem szokott ilyen osztályzatokat kapni. Bizonyára puskázott. ‒ Nem, nem csal. Erről biztosíthatom önöket. ‒ Akkor mégis miféle iskola a maguké, ahol egy Souhel-féle fiú ilyen jegyeket kaphat? A pedagógus habozott, mielőtt ismét megszólalt. ‒ Gondolt már arra valaha, hogy talán okos fia van? Szerintem hinnie kellene benne. Dr. Najjar végül csoportelsőként szerzett diplomát az orvosi karon, és az Egyesült Államokba költözött, ahol nemcsak hogy megbecsült neurológus lett, de epileptológus és neuropatológus is. Személyes története okozza azt a morált, amit a betegeivel szemben is alkalmaz: elhatározta, hogy sosem adja fel, egyiküknél sem. Most a kórtermemben állva lehajolt mellém, és azt mondta: ‒ Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek. Nem fogom bántani. Nem válaszoltam semmit, érzelemmentesnek tűntem.

‒ Oké, vágjunk bele. Mi a neve? Tekintélyes szünet. ‒ Su… sa… nnn… aaah. ‒ Milyen évet írunk? Szünet. ‒ 2009. Leírta, hogy „egyszótagos”. ‒ Milyen hónap van? Szünet. ‒ Áppprilis. Áppprilis ‒ küzdöttem. Leírta, hogy „indifferens”, azaz közönyös. ‒ Mi a mai dátum? Előrenéztem, semmi érzelmet nem mutatva, meg sem szólalva, nem is pislogva. Leírta, hogy „csekély szempislogás”. Erre a kérdésre nem volt válaszom. ‒ Ki az elnök? Szünet. Mereven kinyújtottam a karom magam előtt. Leírta a táblázatba, hogy „merev test”. ‒ Mm? Semmi érzelem. Semmi. ‒ Ki az elnök? Leírta, hogy „koncentrációhiány”. ‒ O, Obama. Leírta, hogy „mély hangszín, monoton beszéd, erős selypítés”. Nem voltam képes irányítani a nyelvem mozdulatait. Elővett néhány eszközt a fehér köpenyéből. Reflexkalapáccsal megütögette a térdem, ami nem lendült előre, úgy ahogy kellett volna. Belevilágított a szemembe, megállapította, hogy a pupillám nem szűkül össze megfelelően. ‒ Rendben, most érintse meg az orrát a kezével ‒ mondta a jobb karomhoz érve. Mereven és robotszerűen felemeltem a karom, és néhány lassú mozdulattal az arcomhoz érintettem a kezem, alig elhibázva az orromat. Pokolian kataton ‒ gondolta. ‒ Oké ‒ készült fel, hogy kétlépéses feladattal tegye próbára a képességeimet. ‒ Érintse meg a bal fülét a bal kezével. ‒ Hozzáért a bal karomhoz, hogy segítsen megkülönböztetni a jobbtól, mert kétségei voltak, hogy magamtól is menni fog. Nem moccantam vagy reagáltam; inkább csak sóhajtottam. Azt mondta, felejtsem el az előbbit, és továbblépett a következőre. ‒ Szeretném, ha felkelne az ágyból, és sétálna előttem. Átvetettem a lábam az ágy szélén, majd nehézkesen a padlóra helyeztem. Megfogta a karom, hogy segítsen felállni. ‒ Lépkedne egyenesen, egyik lábbal a másik után? ‒ kérdezte.

Egy perc alatt végiggondolva, rövid nekiiramodásokban járni kezdtem, de haboztam a lépések között. A bal oldalam felé hajlottam ‒ dr. Najjar észrevette, hogy ataxia, azaz mozgáskoordináció-hiány jeleit mutatom. Úgy jártam és beszéltem, mint sok kései stádiumban lévő Alzheimer-kóros betege, akik elveszítették a képességüket, hogy beszéljenek és megfelelően kommunikáljanak a környezetükkel, s csupán rövid ideig tartó, irányítatlan, abnormális mozgásra tellett tőlük. Ezek a páciensek nem mosolyogtak, alig pislogtak és természetellenesen merevek maradtak ‒ fél lábukat makacsul megvetve egy másik világban. Aztán dr. Najjarnak támadt egy ötlete: az órateszt. Noha az 1950-es évek közepén fejlesztették ki, csak 1987-ben került be az Amerikai Pszichiátriai Társaság által kiadott Mentális betegségek diagnosztikai és statisztikai kézikönyvébe. Arra való, hogy az Alzheimer-kóros, a stroke-on átesett és a demens betegeknél diagnosztizálják az agy problémás területeit. (33) Dr. Najjar adott nekem egy üres papírlapot, amit a jegyzetfüzetéből tépett ki, s arra kért: ‒ Rajzolna nekem egy órát, amire 1-től 12-ig odaírja a számokat? Zavartan néztem rá. ‒ Ahogy emlékszik rá, Susannah. Nem kell tökéletesnek lennie. Az orvosra néztem, aztán vissza a papírra. Bizonytalanul megfogtam a tollat a jobb kezemmel, mintha egy idegen tárgy volna. Először rajzoltam egy kört, de csámpásra sikerült, a vonalak pedig kacskaringósakra. Másik lapot kértem. Kitépett nekem még egyet, és újból megpróbáltam. Ez alkalommal a kör megfelelő formát öltött. Mivel a körrajzolás a procedurális memóriához tartozik (ahhoz, amelyik továbbra is működött H. M.-nél, a híres amnéziás betegnél), ennélfogva a cipőkötéshez hasonlóan tanult gyakorlat, a páciensek olyan gyakran csinálták korábban, hogy ritkán hibázzák el. Így dr. Najjar nem lepődött meg, hogy másodjára viszonylag könnyen lerajzoltam. Egyszer, kétszer, háromszor átrajzoltam a kör vonalát. Ezt perszeveratív diszgráfiának hívják: olyan rendellenesség, amelynek során a páciens lerajzol és újrarajzol vonalakat vagy betűket, Dr. Najjar várakozva tekintett a számok megjelenésére. ‒ Most rajzolja oda a számokat az órára! Haboztam. Látta, hogy erőfeszítésembe kerül felidézni, hogy néz ki egy óra számlapja. A papír fölé görnyedve írni kezdtem. Gépiesen leírtam a számokat. Gyakran megálltam egynél, és többször is átírtam a vonalát ‒ szintén perszeveratív diszgráfia. Egy perc múltán dr. Najjar lenézett a papírra, és kis híján tapsban tört ki. Odavéstem az összes számot, 1-től 12-ig, a kör jobb kéz felőli oldalára. Tökéletes csodabogáróra volt, a tizenkettessel majdnem ugyanott, ahol a hatosnak kellett volna lennie.

Az órarajzom másolata Dr. Najjar sugárzó arccal megragadta a papírt, megmutatta a szüleimnek, és elmagyarázta, mit jelent. A szüleimnek elállt a lélegzete a rémület és a remény keverékétől. Végre megvolt a jel, amit mindenki keresett. Nem kellettek hozzá menő masinák vagy beavatkozással járó vizsgálatok: csak egy papír és egy toll. Dr. Najjar kézzelfogható bizonyítékot szerzett arról, hogy a jobb agyféltekém gyulladásban van. Az egészséges agy összetett folyamatok révén teszi lehetővé a látást, amelyek mindkét féltekét érintik. (34) Először a szivárványhártyában lépnek működésbe bizonyos receptorok, és információ továbbítódik a szemen és a látóidegpályákon keresztül az agy hátsó részében található elsődleges látókéregbe, ahol egyetlen észleletté válik, s ezt a fali és a homloklebeny utána feldolgozza. A fali lebenyek biztosítják a kép „hol és mikorját’, elhelyezve azt térben és időben. A halántéklebeny nyújtja a „ki, mikor, miért”-et, irányítva a nevek, érzések és emlékek felismerésének képességét. A beteg agyban viszont, ahol az egyik félteke nem működik megfelelően, az információ megreked, a képi világ féloldalassá válik. Mivel az agy ellenoldalasan működik ‒ tehát a jobb félteke felelős a bal látómezőért és a bal félteke a jobb látómezőért ‒, az én órarajzom, amelynek csak a jobb felére kerültek számok, megmutatta, hogy az óra bal oldalának látásáért felelős jobb agyféltekémmel van gond, finoman szólva. A vizuális inger figyelmen kívül hagyása azonban nem vakság. A retinák attól még aktívak, és küldik az információt a látókéregnek; csupán az nem kerül megfelelően feldolgozásra úgy, hogy „látni” lehessen a képet. Az orvosoknak van erre egy pontosabb kifejezése: „vizuális indifferencia”. (35) Amikor az agy egyszerűen nem törődik vele, mi zajlik az univerzum bal felében.

Az órateszt a betegségem egy másik, addig nagyjából figyelmen kívül hagyott területét is segített megérteni: a bal oldalam zsibbadása rég elfeledett semmiséggé vált. A fali lebeny is érintett az érzékelésben, s annak hibás működése esetén lehet zsibbadás az eredmény. Ez az egyetlen órarajzolós vizsgálat annyi mindent megmagyarázott! A bal oldali zsibbadás mellett a paranoiát, a rohamokat és a hallucinációkat is. Sőt, talán még a képzeletbeli poloskáim okát is felfedte, mivel a „csípések” a bal karomon jelentkeztek. A szkizoaffektív zavar, a posztiktális pszichózis és a vírusos agyvelőgyulladás kihúzásával, illetve a gerinccsapolásból kiderülő magas fehérvérsejtszám figyelembevételével dr. Najjarnak világmegváltó felismerése támadt: a gyulladást szinte biztosan egy autoimmun válasz idézte elő, tehát a saját testem. De milyen autoimmun betegség ez? Volt autoimmunpaneles vérvételem, ami a százvalahány ilyen ismert betegség közül csak néhányra irányult, és mind negatív leletet mutatott - azok közül nem lehetett tehát egyik sem. Dr. Najjar ekkor felidézett egy esetsorozatot a friss orvosi szakirodalomból egy ritka autoimmun betegségről, ami elsősorban fiatal nőket érint és a Pennsylvaniai Egyetemen vizsgálták. Lehet, hogy erről van szó? Más kérdések is felmerültek. Milyen súlyos a gyulladás? Megmenthető-e az agyam? A válaszok kiderítésének egyetlen módja az agyi biopszia, ám dr. Najjar nem volt biztos benne, hogy a szüleim beleegyeznének. Az agyam kis darabjának tanulmányozási célból történő kivágásával járó biopszia senki szerint sem hangzott túl jól, de gyors beavatkozás nélkül nem javulhatott az állapotom. Minél tovább marad a probléma megfelelő kezelés nélkül, annál inkább romlanak az esélyeim, hogy ismét a régi lehessek. Mindezen rágódva dr. Najjar önkéntelenül húzgálta a bajuszát és körbe járkált a kórteremben. Végül leült mellém az ágyra. A szüleim felé fordult, és azt mondta. ‒ Lángokban áll az agya. Kis kezeimet a hatalmas tenyerébe vette, s szemmagasságba hajolt hozzám. ‒ Mindent megteszek, amit csak tudok. Megígérem, mindig ott leszek ön mellett. Egy pillanatra mintha életre keltem volna, úgy emlékezett viszsza később. Mindig is bánni fogom, hogy semmire sem emlékszem ebből a kulcsjelenetből, életem egyik legfontosabb pillanatából. Dr. Najjar látta, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Felültem és köré fontam a karjaimat. Neki ez újabb fontos felismerést jelentett az esetemmel kapcsolatban: meggyőződhetett róla, hogy még mindig önmagam vagyok valahol. De ez csak egy pillanatnyi felvillanás volt. Az ömlengés után visszafeküdtem és elszundikáltam, a rövid érzelemnyilvánítástól kimerülten. Dr. Najjar tudta, hogy még ott vagyok, így sosem adta volna fel. Intett a szüleimnek, hogy kövessék kifelé a kórteremből. ‒ Lángokban áll az agya ‒ ismételte. A szüleim tágra nyílt szemmel bólintottak. ‒ A saját teste megtámadta az agyát.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

AGYI BIOPSZIA

D

r. Najjar hírei itt még nem értek véget. ‒ A kezelés következő fázisa szerintem a szteroid kell, hogy legyen. Viszont meg kell erősítenünk a gyulladás tényét, mielőtt továbbmegyünk ‒ közölte. ‒ Hogyan? ‒ kérdezte anya. ‒ Van egy orvos a Pennsylvaniai Egyetemen, akinek az autoimmun betegségek a szakterülete. Azt hiszem, nála vannak a válaszok, amelyeket keresünk. Mindemellett… ‒ szünetet tartott, tudván, hogy a szüleimnek talán nem fog tetszeni, amit mond ‒ …vannak bizonyos módszerek az előrelépéshez. Ott vannak a szteroidok. Ott van a vérplazmacsere. Ott van az IVIG. A szüleim megint összhangban bólintottak, teljesen ennek az embernek a hatása alá kerülve. ‒ Ám úgy vélem, hogy a legjobb, amit tehetünk… ‒ folytatta halkabban ‒ az agyi biopszia. ‒ Ez mit jelent? ‒ kérdezte halkan anya. ‒ Szükségünk lenne rá, hogy ránézzünk az agyára, és kivegyünk egy pici ‒ felmutatta két ujját, és egy centire széttartotta őket ‒ darabot belőle. Apa elkomorodott. ‒ Nem tudom… ‒ Biztosíthatom róla, hogy ha az én gyermekem volna, megcsinálnám az agyi biopsziát. Ha nem végezzük el, az sokkal kockázatosabb, mint ha elvégezzük. A legrosszabb, ami történhet, hogy ugyanott leszünk, ahol eddig voltunk. A szüleim egy szót sem szóltak. ‒ Meg szeretném csinálni hétfőn, legkésőbb kedden ‒ tette hozzá az orvos. ‒ De ez önöktől függ. Addig is megbeszélem a csapattal és a sebésszel. Hadd gondoljam végig! Aztán majd tudatom önökkel. Amikor dr. Najjar elsétált, anya azt suttogta: ‒ Egy igazi dr. House! Aznap délután később dr. Russo érkezett, hogy megerősítse a szüleimnek: az orvoscsapat az agyi biopszia mellett döntött. Anya próbált nyugodt maradni, de teljesen kétségbeesett. Intett dr. Russónak, hogy tartson vele a kórtermen kívülre, a folyosóra. Rengeteg kérdése volt hozzá, ám csak két egyszerű, vérfagyasztó szócska visszhangzott a fejében: agyi biopszia. Hosszú heteken át próbálta

összeszedettnek mutatni magát, de most betelt a pohár. Elkezdett zokogni. Dr. Russo karba font kezekkel állt előtte, majd előrenyúlt, s éppen csak megérintette anya karját. ‒ Rendben lesz ‒ biztatta. Anya mély levegőt véve letörölte a könnyeit. ‒ Jobb, ha visszamegyek. Amikor visszatért, apa vádló pillantást vetett felé. ‒ Hallottunk… Morcossága ellenére ‒, mint ahogy azt később a naplójában rögzítette ‒ ugyanazt az aggodalmat érezte, mint anya. „Az agyi biopszia puszta gondolata is megijesztett. Hallottam az édesanyám hangját, amint azt mondja nekem: ne! Hallottam, hogy azt mondja nekem: soha ne hagyjuk, hogy bárki is belepiszkáljon az agyba. Betegápolóként számtalan szörnyűséget látott már, és nem bízott az agysebészekben. Emlékeztetnem kellett magamat, milyen régen történt ez.” A reggeli eseményektől, az órarajzolástól és az agyi biopsziás hírektől kimerülve apa végigsétált a városon, az egyetemtől a Harmincharmadik utcáig, hogy felszálljon a metróra a Park Avenue Southon. Az Első és a Második sugárút között megpillantotta a Jézus és Szűz Mária szent szívei kápolnát. Hirtelen ötlettől vezérelve besétált, hogy megcsodálja a színezett üvegablakokat, és azt a festményt, amin egy angyal fonja a karjait egy szerencsétlenül járt férfi köré. Térdre ereszkedve imádkozni kezdett. Ugyanazon a délutánon a város másik felén, a manhattani kerületi ügyvédi irodában anya valami hasonlót csinált. Egymás kezét fogták a titkárnőjével, Elsievel, és a munkatársával, Reginával ‒, aki egyébként baptista lelkész is volt. Ők hárman csukott szemmel, kezet fogva, kör alakban álltak, miközben Regina hangja magasan föléjük emelkedett. ‒ Isten, gyógyítsd meg ezt a fiatal hölgyet! Isten, hallj meg minket, halld meg imáinkat! Azért fohászkodunk hozzád, hogy gyógyítsd meg ezt a lányt, és tedd jobbá! Halld meg imáinkat! Kérjük, halld meg imáinkat… Anya, a gyakorlatias, agnosztikus bronxi zsidó lány megesküszik rá, hogy érezte isten jelenlétét. Ami a szüleim gyötrelmeit illeti, én a tudatlanság békés állapotában voltam. SMS-t írtam a főiskolai barátnőmnek, Lindsey-nek, aki St. Louisban lakott: ‒ Ajgopsziám lesz! ‒ Mi? Ezt meg hogy érted? ‒ válaszolta az elírástól összezavarodva. ‒ Kiveszik azagyam egy darbaját! Zach cimborám, aki egy másik kollégámmal és barátommal, Gingerrel osztotta meg a macskafelügyeleti teendőket, szintén felhívott aznap. Ugyanolyan stílusban közöltem vele a fejleményeket, mintha azt mesélném, mit ettem ebédre. ‒ Agy opsziám lesz! ‒ jelentettem ki. ‒ Várj csak, Susannah! Megműtik az agyadat? ‒ kérdezte, egyértelműen aggódva. Ez volt az első alkalom, hogy valaki közvetlenül a tudomásomra hozta,

milyen nyugtalanítóan hangzik a beavatkozás. Sírva fakadtam a félelemtől és a zavartságtól, végül pedig letettem a telefont, mert túlságosan kiborultam a beszélgetés folytatásához.

Húsvét hétvége volt. Szombaton megjött a sebészeti főnővér, hogy ismertesse az agyműtét előkészületeit. Jókedvűnek látszott, és sikerült úgy megfogalmaznia a mondandóját, hogy a biopszia rutinműtétnek hangzott. Ez azonban nem csillapította apukám félelmeit. Amikor a főnővér elmagyarázta, hol fogják leborotválni a hajam ‒ az elülső részen, jobbra a homlokom fölött, körülbelül tíz centire a fejem búbja felé ‒, közömbösen hallgattam, apát pedig lenyűgözte a méltóságom. Csak később, este kezdtem összeomlani. Kiborulásom apát is megríkatta. Aztán nevetni hallott. ‒ Viccesen nézel ki, amikor sírsz ‒ vihogtam. Hirtelen mindketten egyszerre nevettünk és sírtunk. Könnyek között emlékeztetett a mottónkra. ‒ Milyen az út dőlésszöge? ‒ Öö… Nem emlékeztem a válaszra. ‒ Pozitív. És mit jelent ez? ‒ Öö… ‒ mutattam felfelé a karommal, jelezve a folyamatot. ‒ Pontosan. Mindennap egyre jobb. Másnap húsvétvasárnap reggel volt, és apa hozott nekem egy húsvéti kosarat. Ugyanolyat, amilyet kiskorom óta: tele csokoládéval meg gumicukorral. Elbűvölte, hogy megint gyermekként láthat, ahogy tágra nyílt szemekkel, mohón várom az édességet. A szüleim különösen korán érkeztek hétfő reggel, félelemmel és izgalommal telve. A magam részéről természetellenesen nyugodtnak tűntem. Végül egy műtősfiú, aki szerintük a pokol angyalának látszott, hordágyra tett és letolt a sebészetre. A szüleim néhány másodpercig haboztak. Hosszú évek becsapásait, érzelmi elidegenedését és pitiáner veszekedéseit félretéve sietősen megölelték egymást, és együtt elhullattak néhány csendes könnyet. A műtő az orvostudomány ipari köntösbe bújtatott megtestesülése volt. Egy steril hely, ahol ajtók kígyóztak termek tucatjaiba. A tájakat ábrázoló festmények és a nyugtató zene mind eltűntek; itt komoly műtéteket folytattak. Közvetlenül a lift előtti térben várakoztunk, hatalmas és átlátszó függönnyel elválasztva. A másik oldalon mindenki műtősruhát viselt. Az idegsebész-rezidens jött, hogy leborotválja a fejem. Jó tizenhárom centi átmérőjű területen szabadított meg a hajamtól, és bár teljesen ébernek tűntem, nem sikítottam, nem kiabáltam és nem sírtam. Apa megint csak csodálta ezt az

erőt, noha lehet, hogy egyszerűen fogalmam sem volt róla, mi zajlik. Rendületlenül ültem az ágyon, törülközőbe bugyolált fejjel, mintha éppen most részesültem volna wellnesskezelésben. Apa a könnyeit visszatartva mellém térdelt. ‒ Emlékezz arra, hogy mit mondtam neked! Mi a stratégia? ‒ Egyszerre egy lépés. ‒ Milyen az út dőlésszöge? ‒ Pozitív. Dr. Werner Doyle idegsebész magára öltötte a műtősruhát, és felkészült a műtétre. Egy előkészítő és egy felügyelő nővér, illetve egy altatóorvos érkezett a nyomában, amikor belépett a műtőbe. A beavatkozás viszonylag biztonságosnak számít, ám ennek ellenére több helyen is elcsúszhat: rossz helyet választhatnak a felnyitáshoz, emellett minden operációnál fennáll a fertőzés és a hiba kockázata, főleg az agyat érintő műtéteknél. Ezzel együtt az agyi biopszia egyszerű egy összetett epilepsziaműtéthez képest, amelyek elvégzéséhez dr. Doyle hozzászokott az évek során. Egy új MRI-készüléket helyeztek az irodai számítógépére és munkaállomására, ami végigvezette őt a sztereotaktikus sugársebészet folyamatán, amihez hozzátartozik az agy vizuális feltérképezése két és három dimenzióban egyaránt. Így a sebész gyorsan és pontosan megcélozhat egy bizonyos agyi területet ‒ ebben az esetben a jobb homloklebenyt. Korábban már kiválasztotta az érintett nagyobb elvezető vénák nélküli részt, távol a motoros funkciókért felelős régióktól. A kerekes hordágyam odagördült a műtőasztalhoz, miután a fejemet leborotválták és megtisztították. Aztán elaltattak. ‒ Számoljon visszafelé száztól! ‒ utasított az aneszteziológus. ‒ 100… 99… Amint lecsukódtak a szemeim, a halántékomhoz erősítették a fejtartót, hogy mozdulatlan maradjak. Dr. Doyle egy szikével S alakú bemetszést végzett, 4 centiméterre a fejbőr középvonalától, a jobb elülső régió fölött. Az S farka éppen a hajvonalam mögé ért. Éles pengével elválasztotta a bőrt, és sebészhoroggal széthúzta. Ügyes ács módjára nagy sebességű fúrót markolt, rányomta a koponyára, s egy centiméter átmérőjű lyukat vágott a csontba. Utána craniotommal, egy nagyobb fúróval zúzta porrá a környező csontot. Három centiméternyi csontlapot távolított el, fölfedve a kemény agyhártyát, vagyis a durát ‒ az agy legkülső, bőrszerű védőrétegét ‒, és félretett egy darabot belőle, hogy elküldje vizsgálatra az agyszövettel együtt. Vékony 11-es pengével és szikével néhány kis szövetdarabot kivágott, összesen körülbelül egy köbcentiméter térfogattal. Ebbe fehérállomány, azaz idegrostköteg, és szürkeállomány, tehát idegsejttest is került. További tanulmányozás céljából is tett félre mintát, illetve egy extra darabot arra az esetre, ha további tesztekre lenne szükség. Tamponálta az agyi állományt, és nagy nedvszívó képességű szintetikus szálakból álló Cottonoiddal állította el a vérzést.

Aztán nagyon óvatosan összeöltötte a külső hártyát az agy fölött, majd visszaillesztette a csontlapot. Az egyik oldalra nyomta a lapot, összeillesztve a meglévő csonttal úgy, hogy összeforrjon, és csavarok meg egy kis fémlap segítségével odarögzítette. A műtétet a külső bőrréteggel fejezte be, melyet az eredeti helyzetébe visszaengedve végül kapcsokkal zárt össze. Az egész beavatkozás négy órán át tartott. ‒ Számoljon vissza száztól! ‒ mondja egy testtelen hang. ‒ 100… 99… 98… Sötétség. Pislogás. Pislogás. Pislogás. ‒ Még mindig ébren vagyok. Sötétség. Zsúfolt lábadozó kórterem. Egyedül vagyok. Tőlem jobbra egy család, másik beteget vesznek körül. Hol vannak a szüleim? Aztán meglátom őket. Anyát és apát. Nem tudok megmozdulni. Aztán Stephen és Allen. Próbálom felemelni egy kicsit a karomat, hogy integessek; de olyan nehéz, mint egy húszkilós súly. Sötétség ‒ Szomjas ‒ hallatszik a hangom rekedten. ‒ Szomjas. ‒ Tessék ‒ szól egy goromba nővér, vízzel átitatott rongyot tömve a számba. Az állaga kellemetlen, de a víz istenien esik. Szívom és szívom. ‒ Szomjas. Még egyet töm a számba. Hallom, hogy a szülők mellettem jégdarabokkal etetik a gyermeküket. Felemelem a karomat. Én is akarok belőle. Egy férfi ápoló közelít. ‒ Jég Hoz nekem néhány jégdarabot, és a nyelvem hegyére teszi őket. Hallom, hogy a nővér megmondja neki, ne adjon nekem vizet. ‒ Egyáltalán nem kaphat vizet. Ne foglalkozz vele! ‒ Víz, víz! ‒ nyögöm. A nővér közelebb jön. ‒ Sajnálom, de nem szabad többet. ‒ Elmondom mindenkinek, hogy bánt velem. El fogom mondani mindenkinek, amikor kikerülök innen. ‒ Mit mondott? Megijeszt a hangsúlya. ‒ Semmit. Sötétség. Szűk, egyágyas szobában vagyok. Pisilnem kell. Pisilnem kell. A katéterem kijön, így a vizelet szétspriccel az ágyon. Felkiáltok. Bejön egy nővér.

‒ Pisiltem. Másik nővér csatlakozik hozzá. A bal oldalamra fordítanak, eltávolítják az ágyneműt, meleg vizes törülközővel megmosdatnak és lefújnak valamivel. Aztán a jobb oldalamra fordítanak és megismétlik. Jó érzés. De nem tudok mozogni. Erőltetem az agyam, hogy ide-oda mozdítsam a lábujjaimat. Annyira erőltetem, hogy megfájdul a fejem. A lábujjaim nem mozdulnak. ‒ Nem tudom mozgatni a lábam! ‒ kiáltok fel. Sok-sok órával a műtét után, este 11-kor egy ápoló tájékoztatta az apukámat ‒, aki úgy döntött, helyben vár a fejleményekre, míg a személyzet győzködésére mindenki más hazament ‒, hogy a megfigyelőből áthelyeztek az intenzív osztályra. Nem hívták, hogy nézzen be hozzám, de így is besétált az osztályra, kíséret nélkül. A helyiség csak néhány fülkéből állt, mindegyikben egy-egy pácienssel. Mindenhol ápolók voltak, de senki sem méltatta második pillantásra. Mindegyik fülkébe belesett, amíg meg nem talált. Ott voltam, félig magamnál, párnákon fekve, fehér gézbe bugyolált fejjel, mint valami beteg perzsa hercegnő. Kijelzőkkel és gépekkel összekötve feküdtem, amik sípoltak és zúgtak. Bézs kompreszsziós harisnya volt rajtam, hogy biztosítsa a normális vérnyomást. Amikor apa elkapta a pillantásomat, rögtön felismertem, ami nem mindig történt így. Átöleltük egymást. ‒ A legrosszabbon már túl vagy, Susannah. ‒ Hol van anya? ‒ kérdeztem. ‒ Holnap jön meglátogatni ‒ válaszolta. Észrevette, hogy felháborodtam, amiért anyukám nem jött, noha a hazamenetel volt számára a legjobb döntés akkor este. Aztán: ‒ Nem érzem a lábam, apa. Meggyőződéssel csengett a hangom. ‒ Biztos vagy benne, Susannah? ‒ érdeklődött apa elsápadva a félelemtől. Végig ettől félt mindenki, hogy maradandó károsodás keletkezik, amiért belepiszkálnak az agyamba. ‒ Igen. Nem tudom mozgatni. Azonnal odahívott egy fiatal rezidenst, aki megvizsgált, majd sürgős MRIvizsgálatra küldött. Apa némán igyekezett a kerekes hordágy mellett, s addig fogta a kezem, amíg a technikus be nem suhant velem a helyiségbe, közölvén vele, hogy várjon. Később apa elmondta, hogy abban a harminc percben öt évet öregedett. De a fiatal rezidens végül előkerült, s azt mondta, hogy úgy tűnik, minden rendben. Apa velem maradt, amíg el nem aludtam. Aztán hazament, ágyba bújt, imádkozott, és nyugtalan álomba merült.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

ÁRNYÉKBOKSZOLÓ

A

műtét után visszahelyeztek egy közös kórterembe az epilepsziaosztályra. A „szobatársam”, egy harmincas évei elején járó nő olyan rohamoktól szenvedett, amelyek alkoholfogyasztás során jelentkeztek. (Bár a roham az alkoholelvonás gyakori velejárója, olykor maga az ivás is előidézheti.) Állandóan könyörgött a személyzetnek, hogy hadd igyon egy kis bort, így produkálhatna egy rögzíthető rohamot. Megtagadták tőle. Az agyi biopszia megerősítette az orvoscsapat feltételezését: gyulladásban volt az agyam. Dr. Najjar prezentációja az immunrendszerem haragos, gyulladt sejtekből álló hadseregét mutatta, melyek megtámadják az agyam idegsejtjeit ‒ ez váltotta ki az agyvelőgyulladást. Volt idő ‒ nem is olyan régen ‒, amikor a neurológusok azt hitték, hogy az agy immunprivilegizált, tehát teljesen külön áll az immunrendszer limfocitáitól. Ma már az orvosok inkább óvatos megfogalmazást használnak: „immunodifferens”. A vér-agy gát erekből álló vastag patchworktakarót jelent, amely egyfajta akadályként szolgál, szabályozva az anyagok áramlását ‒, a baktériumokét, a vegyületekét és a szerekét ‒ a vérből az agyba. (36) A kutatók fölfedezték, hogy a véragy gát igenis lehetővé teszi bizonyos B- és T-sejtek áljutását a diapedézisnek hívott folyamat során. Ilyenkor az immunsejtek „általános ellenőrzést” végeznek. Nálam azonban nem általános ellenőrzésről volt szó. Az átengedett immunsejtek, amelyeknek védeniük kellett volna a szervezetet, támadásba lendültek. Erre a bizonyítékra volt szüksége dr. Najjarnak: valamiféle autoimmun betegség szorításában vergődtem. A homályos diagnózis birtokában az orvosoknak lehetőségük nyílt a kezelés első fázisának megkezdésére, az intravénás szteroidok adagolására. Ez a fajta immunterápia csökkenti a test immunrendszere miatt kialakult gyulladást. Átlátszó, Solu-Medrolt tartalmazó zacskó csüngött az ágyam mellett három napig, az intenzív terápia részeként. Hatóránként adagolták nekem, intravénás pumpán keresztül. Ezek az úgynevezett kortikoszteroidok elnyomják a gyulladást és elcsendesítik az immunrendszert, ami cserébe elfojtja a további gyulladást. (37) A szervezetembe áramló szteroidok „kikapcsolták” a gyulladásért felelős vegyületeket, a citokineket. Dr. Najjar a lehető legnagyobb dózist írta elő három napig, amit aztán szájon át szedendő prednizonra cserélt. Ez kíméletesebb módon idővel tovább csökkentette a gyulladást.

Mivel a kortikoszteroidok kölcsönhatásba lépnek többek között a vércukorszinttel is, a kettes típusú cukorbetegség ideiglenes változata alakult ki nálam. Noha az orvosok megváltoztatták az étrendemet, kizárólag cukormentes Jell-O-t engedélyezve édes nassolnivaló gyanánt, a szüleim megfeledkeztek az általam továbbra is előszeretettel csócsált húsvéti gumicukrok jelentette veszélyről. Mivel a műtét után ágynyugalmat írtak elő nekem, az ápolók combig érő kompressziós csizmát alkalmaztak, ami felfúvódott és leengedett, hogy a fizikai aktivitás összehúzódását és elernyedését utánozva áramoltassa a vért a lábaimban. Ettől azonban viszketett és verejtékezett a lábam, mint ahogy azt mindenkinek elmagyaráztam, aki hajlandó volt meghallgatni, s minden éjjel lerúgtam a csizmákat magamról. Az intenzív szteroidkezelés ellenére úgy tűnt, hogy az állapotom nem javul rögtön. Sőt, voltaképpen romlott; az abnormális éjszakai mozdulatok és meghatározhatatlan pánikrohamok gyarapodtak. Apukám továbbra is írt az anyukámmal közös naplóba a folytatódó megpróbáltatásaimról. „Különösen vigyorgó arckifejezése volt. Megfeszült” ‒ jegyezte föl. „Karok egyenesen kinyújtva, grimasz, merevség, remegés.” A látogatók kedvéért viszont össze tudtam szedni magam. Hannah nem sokkal a műtét után érkezett, és elfojtott egy kacajt, amikor meglátta a furcsa, fehér kötésturbánomat. Szívesen csináltam viccet a dologból. ‒ Meg fogok kopaszodni ‒ jelentettem ki mosolyogva, bekapva egy húsvéti cukorkát. ‒ Ezt meg hogy érted? Leborotválták a fejed? ‒ Kopaszra! ‒ Talán Finasteridet kell szedned! Mindketten felnevettünk. EEG-videó, április 12., 08:12, 7 perc Fehér kórházi sapka van rajtam. Keresztbe tett lábakkal dőlök hátra, mintha napfürdőznék. Az EEG-dobozt rejtő rózsaszín hátizsák az alhasamon pihen. Felállok, és az ajtóhoz sétálok. A mozdulataim akadoznak és fájdalmasan lassúak. A bal karom ki van nyújtva. ‒ A kis zöld gomb lehet az? ‒ kérdezi anya egy kamerán kívüli nővértől az ágy melletti roham / esemény gombra utalva, majd belép a képbe, s leül az ablakhoz. Visszamászom az ágyba. Anya feláll, sürgölődik körülöttem, aztán megnyomja a nővérhívót. Edward érkezik néhány pillanat múlva, hogy neurológiai vizsgálatot végezzen rajtam. Mutatja, milyen instrukciókat kövessek: kinyújtja a karját. Lépésenként követem az utasításait. Megérinti a bal mutatóujjamat, és azt mondja, érintsem az arcomhoz csukott szemmel. Kisvártatva megteszem. Megismétli a másik oldallal. Amikor Edward kimegy, a takaróért nyúlok. Kereken tíz másodpercig tart, hogy lefeküdjek. Eközben anya idegesnek tűnik. Matat a táskájában, keresztbe teszi majd egymás mellé a lábait, és szüntelenül rajtam tartja a szemét.

Vége a felvételnek.

A közös szobában töltött harmadik éjszakán a mellettem léve nőnek rohama volt. Valahogy meggyőzte az egészségügyi személyzetet arról, hogy engedjék egy kis bort inni. Miután sikerült előidézni, amire szükség volt ‒ egy rögzített rohamot ‒, nem sokkal később hazaengedték.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

DALMAU-KÓR

D

r. Russo aznap később megérkezett, hogy elmagyarázza, milyen betegségeket húzhatnak ki a lehetőségek listájáról ‒ beleérve a pajzsmirigytúlműködést, a limfómát és a Devic-kórt, ami egy ritka betegség, hasonló tünetekkel, mint a sclerosis multiplex. Még mindig gyanították, hogy hepatitisfertőzésem lehetett, ami agyvelőgyulladást okozhat, de nem tudták bizonyítani. A beszélgetés után anya követte dr. Russót a folyosóra. ‒ Szóval ön mit gondol, mi ez? ‒ tapogatózott anya. ‒ Tulajdonképpen van egy fogadásunk dr. Najjarral. ‒ Milyen fogadás? ‒ Nos, dr. Najjar szerint a probléma autoimmun agyvelőgyulladás következménye, szerintem pedig paraneopláziás szindrómáé. (38) Amikor anya további részleteket próbált megtudni, dr. Russo kifejtette, hogy a paraneopláziás szindróma mögött rákbetegség húzódik meg, ami többnyire a tüdőt, az emlőt vagy a petefészket érinti. A tüneteket ‒, a pszichózist, a katatóniát és társait ‒ nem a rák okozza, hanem az immunrendszer rá adott válasza. Ahogy a test fölfegyverkezik a tumor támadására, olykor egészséges részek ellen irányul a testben, például a gerinc vagy az agy ellen. ‒ Úgy gondolom, hogy a melanomás előzmények fényében ez lehetséges ‒ vonta le a következtetést dr. Russo. Anya nem ezt akarta hallani. A rák mindig is a legnagyobb félelme volt; olyan szó, amit félt kiejteni. Most pedig ez az orvos holmi fogadás tárgyaként, csevegő hangon bökte ki.

Eközben a hungarocellel óvott két műanyag kémcső megérkezett a Pennsylvaniai Egyetemre. Hűtőben utaztak, egy FedEx-furgon hátuljában. Az egyik átlátszó agy-gerincvelői folyadékot tartalmazott ‒ olyan tisztát, mint a szűretlen víz. A másikban pedig vér volt, ami kiszáradt vizelethez kezdett hasonlítani, miután a vörösvérsejtek idővel megültek az alján. A 0933-as kódszámú kémcsőpáros a monogramommal ‒ SC ‒ volt felcímkézve, és mínusz 27 fokra fagyasztva várta, hogy a laboratóriumban elvégezzék rajta a teszteket. Dr. Josep Dalmau neuroonkológus laborjának címezték őket. Ő az, akit dr. Najjar az első látogatása

alkalmával említett, és akinek dr. Russo azóta e-mailt írt, hogy megkérdezze, vetne-e egy pillantást az esetemre. Négy évvel korábban, 2005-ben dr. Dalmau volt a fő szerzője egy értekezésnek, ami az Annals of Neurology című idegtudományi szakfolyóiratban jelent meg. A cikk négy fiatal nőről szólt, akiknél súlyos pszichiátriai tünetegyüttes és agyvelőgyulladás alakult ki. Mindannyiuknál fehérvérsejtek voltak az agy-gerincvelői folyadékban, és zavartságot, memóriagondokat, hallucinációkat, rögeszméket és légzési nehézségeket tapasztaltak. S mindannyiuk petefészkében egy bizonyos tumorfajtát, teratómát találtak. De a leglényegesebb eredmény az volt, hogy mind a négyük szervezete hasonló antitesteket termelt, amelyek ‒ úgy tűnt ‒ bizonyos agyi régiók ellen dolgoznak ‒ elsősorban a hippocampust támadva. A daganat és az antitestek kettősében rejtőzött valami, ami nagyon megbetegítette ezeket a nőket. Dr. Dalmau hasonlóságot vett észre a négy nő esetében; így eljött az ideje, hogy még többet tudjon meg magáról az antitestről. Kutatócsoportjával éjjelnappal dolgozni kezdett egy alapos immuno-hisztokémiai kísérleten, amihez fagyasztott patkányagyszeletek kellettek papírvékony darabokra vágva, hogy a négy beteg nő agy-gerincvelői folyadékába merítsék őket. Azt remélték, hogy az agy-gerincvelői folyadék antitestjei közvetlenül kötődnek majd a patkányagyak egyes receptoraihoz, megmutatva egy jellegzetes mintázatot. Nyolc hónapnyi bíbelődésbe került, míg a minta végül megjelent. Dr. Dalmau ugyanúgy készítette elő a patkányagydarabokat, kevéske agygerincvelői folyadékot helyezve a négy pácienstől az összesre. Huszonnégy órával később:

A: Patkányhippocampus metszete, mely mutatja az anti-NMDAR receptoros encephalitisben szenvedő páciens agy-gerincvelői folyadékával szembeni reakciót. A barna elszíneződés a beteg antitestjeinek felel meg, amelyek az NMDA-receptorokhoz kötődtek.

B: Hasonló hippocampusmetszet NMDA-receptor antitest nélküli egyéntől.

Négy szép kép barlangrajzként vagy tengeri kagyló mintázataként tárta fel az antitestek kötődését az emberi szem számára. ‒ Nagyon izgalmas pillanat volt ‒ emlékszik vissza dr. Dalmau. ‒ Minden lelet negatívnak bizonyult. Most pedig megbizonyosodtunk róla: a négy nő nemcsak hogy ugyanabban a betegségben szenved, hanem ugyanaz az antitest van a szervezetükben. Dr. Dalmau kifejtette, hogy a reakció mintája erőteljesebb volt a patkányok agyának hippocampusában ‒ de ez még csak a kezdet volt. Egy sokkal nehezebb kérdés merült fel ugyanis. Mely receptorokat veszik célba ezek az antitestek? Kísérletek és melléfogások sorozata után, illetve a hippocampus leggyakoribb receptoraira vonatkozó néhány tudományosan megalapozott tipp segítségével a kutatócsoport végül megtalálta, amit keresett. Egy kereskedelmi laborból származó vesesejtsorhoz ‒ aminek nem voltak receptorok a felszínén, így „tiszta lappal” szolgálhatott ‒ a szakértők DNS-szekvenciákat társítottak. Így direkt bizonyos receptorok termelésére utasíthatták a sejteket, amivel fény derülhetett rá, melyik felelős a kötésért. Dr. Dalmau úgy döntött, hogy kizárólag NMDAreceptorokkal dolgozik, miután kitalálta, hogy valószínűleg azok vannak jelen nagy mennyiségben a hippocampusban. Valóban, a négy beteg agy-gerincvelői folyadéka kötést alakított ki a sejtekkel. Dr. Dalmau megkapta a választ: az NMDA-receptort célzó antitestek bizonyultak bűnösnek. Az NMDA- (N-metil-D-aszpartátsav) receptorok kulcsszerepet játszanak a tanulásban, az emlékezésben és a viselkedésben, s az agyi kémiai folyamatok fő összetevői. (39) Amennyiben működésképtelenné válnak, a test és a tudat összeomlik. Az NMDA-receptorok az agy teljes területén megtalálhatóak, de a legtöbb a hippocampus idegsejtjeiben van, az agy elsődleges tanulási és memóriaközpontjában, valamint a homloklebenyekben, a magasabb rendű

funkciók és a személyiség „otthonában”. Ezek a receptorok utasításokat kapnak a neurotranszmittereknek hívott vegyületektől. Minden neurotranszmitter két üzenet egyikét hordozza: képesek arra, hogy „izgalomba hozzanak” egy sejtet, elektromos impulzus kibocsátására buzdítva azt, vagy pedig „gátolják”, megakadályozva az impulzus adásában. Az idegsejtek közötti efféle egyszerű kommunikációban gyökerezik minden, amit teszünk ‒ egy pohár bor kortyolgatásától kezdve egy újságcikk bevezetőjének megírásáig. Azoknál a szerencsétlen pácienseknél, akik dr. Dalmau antiNMDA-receptoros encephalitisében, azaz egyfajta agy velőgyulladásában szenvednek, a szervezet jótékony erőt megtestesítő antitestjei veszedelmes, nemkívánatos vendégekké váltak az agyban. Ezek a receptorkereső antitestek halálos csókot leheltek az idegsejtek felszínére, megnyomorítva azok receptorait, ellehetetlenítve, hogy küldjék és fogadják a fontos kémiai szignálokat. Bár a kutatók messze vannak attól, hogy teljes egészében megértsék, miként érintik és befolyásolják az NMDAreceptorok (és a velük kapcsolatban álló neuronok) a viselkedést, már világos, hogy amennyiben baj éri őket, annak katasztrofális, akár halálos következménye lehet. Néhány kísérlet viszont igazolásul szolgált a fontosságukra. Ha az NMDAreceptoraid számát, mondjuk, 40 százalékkal csökkentik, pszichózis alakulhat ki nálad, míg 70 százalékos csökkentés esetén katatónia állhat be. A „kiütött egerekben”, amiknél egyetlen NMDA-receptort sem hagytak, a legalapvetőbb létfunkciók is lehetetlenné váltak: legtöbbjük a születésétől számítva tíz órán belül meghalt légzési elégtelenségben. (40) A nagyon kevés NMDA-receptorral napvilágot látó egerek nem tanulnak meg szopni, így egyszerűen éhen halnak körülbelül egy nap alatt. Azok az egerek, amelyeknek legalább az NMDAreceptorok 5 százaléka ép marad, életben maradnak ‒, de abnormális viselkedést, illetve furcsa társas és szexuális interakciókat mutatnak. A felerészben ép NMDA-receptorú egerek is életben maradnak, ám memóriahiányosságokat és abnormális társas kapcsolatokat produkálnak. A további kutatás eredményeként dr. Dalmau és kollégái 2007-ben újabb értekezést tettek közzé, bemutatva az NMDA-receptor-kereső betegségek új csoportját a világnak. Ez a második cikk tizenkét, hasonló idegrendszeri tüneteket produkáló nő esetéről számolt be, így már szindrómának lehetett nevezni a betegséget. (41) Mindannyiuknak teratómája volt, és majdnem mindegyikük fiatal nő volt. A publikációt követő évben száz újabb pácienst diagnosztizáltak; nem mindegyiküknél találtak teratómát, és nem mindegyikük volt fiatal nő (akadt néhány férfi és sok gyermek is), lehetővé téve dr. Dalmau számára, hogy még alaposabb kutatást végezzen az újonnan felfedezett, de még névtelen betegségre vonatkozóan. ‒ Miért nem nevezi el Dalmau-kórnak? ‒ kérdezték tőle gyakran. De úgy gondolta, hogy a „Dalmau-kór” nem hangzik jól, s már nem volt szokás, hogy a betegséget arról kereszteljék el, aki fölfedezte.

‒ Szerintem nem lenne bölcs dolog. Nem túl szerény gesztus… ‒ vont vállat. Mire a New York-i Egyetem orvosi központjának betege lettem, dr. Dalmau finomhangolta az elméletét. Két tesztet fejlesztett ki, mellyel gyorsan és pontosan diagnosztizálható a betegség. Amint megkapta a mintáimat, megvizsgálhatta az agyi-gerincvelői folyadékot. Amennyiben kimutatja, hogy anti-NMDA-receptoros autoimmun agyvelőgyulladásban szenvedek, akkor én vagyok a világon a 217. ember 2007 óta, akinél ezt állapítják meg. Muszáj föltenni a kérdést: ha a világ egyik legjobb kórházának ennyi ideig tartott eljutni eddig a lépésig, hányan maradnak ellátatlanul, mentális betegként elkönyvelve, esetleg egész életükre egy otthonba vagy pszichiátriai osztályra száműzve?

HARMINCADIK FEJEZET

REBARBARA

A

huszonötödik kórházban töltött napomon, két nappal a biopszia után, egy előzetes diagnózissal a láthatáron, az orvosaim úgy gondolták, elérkezett a megfelelő időpont a kognitív képességeim felméréséhez, a kiinduló helyzet rögzítésére. Ez a teszt alapkőként, fordulópontként szolgálhat, amivel felbecsülhető, miféle haladást várhatnak a jövőben a kezelés különböző fázisaiban. Április 15-én, kora délutántól egy beszédpatológus és egy neuropszichológus látogatott meg, két egymás utáni napon, mindketten külön felmérés céljából. Karen Gendal beszédpatológus végezte az első felmérést. Egyszerű kérdésekkel kezdett. „Mi a neve?” „Hol lakik?” „Nőnemű?” „Kaliforniában él?” „New York-ban él?” „Meghámozza a banánt, mielőtt megeszi?” S a többi. Mindegyikre képes voltam válaszolni, még ha lassacskán is. De amikor nyitottabb kérdéseket tett föl, például „Miért van kórházban?”, nem tudtam megmagyarázni. (Őszintén szólva az orvosok sem tudták, de én még az alapvető információkkal sem tudtam szolgálni.) Néhány homályos és érintőleges válasz után végül azt mondtam: ‒ Nem tudom a fejemből a gondolataimat kiverni. Bólintott. Ez az afáziában szenvedő emberek tipikus válasza volt, ami agysérüléshez köthető rendellenességet jelent. Egy dizartria nevű dologgal is küszködtem, ami egy motoros beszédzavar, s az arc, a torok vagy a hangszálak izmainak gyengesége okozza. Gendal arra kért, hogy nyújtsam ki a nyelvem, ami remegett az erőfeszítéstől. Mindkét oldalra csökkent mozgásképessége volt, ami hozzájárult a csökkent artikulálási képességeimhez. ‒ Rám mosolyogna? Megpróbáltam, de az arcizmaim olyan gyengék voltak, hogy nem jött a mosoly. Leírta az „alulingerelt” szót, ami a fásultság orvosi kifejezése, s azt is följegyezte, hogy nem vagyok teljesen éber. Amikor beszéltem, a szavak mindenféle érzelmi felhang nélkül érkeztek. A beszédpatológus áttért a kognitív képességeimre. Tollát feltartva kérdezte: ‒ M i ez? ‒ Tok ‒ válaszoltam. Ez megint csak nem számított szokatlannak az én károsodásom szintjén. Fonémikus parafáziának nevezik, amikor valaki egy hasonló hangzású szóval cseréli fel, amit ki akar mondani.

Amikor megkért, hogy írjam le a nevem, fájdalmasan megküzdöttem az S-sel, többször is átrajzolva a vonalát, mielőtt továbbmentem az U-ra, ahol ugyanazt csináltam. Eltartott néhány percig, hogy leírjam a saját nevem. ‒ Rendben, leírná nekem ezt a mondatot: „Szép nap a mai”? Lerajzoltam a betűket, néhányszor újrahúzva mindegyiknek a vonalát, és rosszul betűzve néhány szót. Olyan csúnya volt a kézírásom, hogy Gendal alig tudta kivenni a mondatot. A benyomásait az írótáblájára jegyezte: „Nehéz meghatározni az operáció után csupán két nappal, hogy a kommunikációs deficit milyen mértékben nyelvi eredetű, vagy, hogy a gyógyszerek és kognitív hiányosságok számlájára írható-e. A kommunikációs funkció nyilvánvalóan jelentősen csökkent a betegség előtti szintről, amikor a beteg sikeres újságíróként dolgozott egy helyi lapnál.” Más szavakkal élve drámai különbség húzódott meg aközött az ember között, aki egykor és most voltam, ám nehézkesnek bizonyult azonosítani a kommunikációképtelenségemet okozó problémákat ‒ és az is kérdés volt, hogy fennmaradnak-e hosszú vagy rövid távon. Másnap reggel Chris Morrison neuro-pszichológusnő érkezett, magasra tűzött gesztenyebarna hajjal és zöldbe hajló, világító mogyoróbarna szemekkel. Azért jött, hogy próbára tegyen a Wechsler-féle rövidített intelligenciateszten, ami a többi vizsgálattal egyetemben arra szolgált, hogy diagnosztizálni lehessen vele egy csomó dolgot ‒ figyelemhiányos zavartól kezdve a traumatikus agysérülésig. De amikor belépett a kórterembe, annyira nem reagáltam, hogy még abban sem volt biztos, hogy látom őt. ‒ Mi a neve? ‒ kezdte dr. Morrison élénken, végigvezetve engem az alapvető ráhangoló kérdéseken, amelyekre addigra megtanultam helyesen felelni. A következő kérdésszint a figyelmet, a feldolgozási sebességet és a rövid távú memóriát vette górcső alá, amit ő a számítógépek véletlen elérésű memóriájához (RAM) hasonlított, ekképpen: „Hány programot tud megnyitni egyszerre, azaz hány dolgot képes fejben tartani egyszerre, s visszaadni.” Dr. Morrison véletlenszerűen kiválasztott egyjegyű számokból álló sorozatokat mondott nekem egytől kilencig, és megkért, hogy ismételjem meg őket. Amint elértük az öt számjegyet, meg kellett állnom, pedig a normális szint határa hét az én koromnak és intelligenciámnak megfelelően. Utána a szóelőhívó folyamatot tesztelte, hogy kiderüljön, menynyire hatékonyan férek hozzá a „memóriatáramhoz”. ‒ Szeretném, ha annyi gyümölcsöt és zöldséget nevezne meg, ahányat csak ismer ‒ kérte elindítva egy hatvan másodperces stoppert. ‒ Alma ‒ kezdtem. Gyakran szokták ezzel kezdeni, s természetesen sokat járt az eszemben mostanság. ‒ Répa.

‒ Körte. ‒ Banán. Szünet. ‒ Rebarbara. Erre dr. Morrison magában felkuncogott. Lejárt az egy perc. Öt gyümölccsel és zöldséggel tudtam előállni; egy egészséges személy legalább húszat képes megnevezni. Dr. Morrison feltételezése szerint sok más példát ismertem még, tehát az volt a probléma, hogy nem voltam képes őket előhívni. Utána mutatott nekem egy mindennapi tárgyakat ábrázoló kártyasorozatot. Tízből csak ötöt tudtam megnevezni, olyanokat elhibázva, mint a papírsárkány és a harapófogó, de úgy erőlködtem, mintha a nyelvem hegyén lennének. Dr. Morrison ezt követően megvizsgálta, mennyire vagyok képes érzékelni és feldolgozni a külvilágot. Sok dolognak együtt kell működnie ahhoz, hogy valaki megfelelően észleljen egy tárgyat. Egy asztal látásához például először a szögekben találkozó vonalakat kell látnunk, majd a színt, majd a kontrasztot, majd a mélységet; az összes ilyen információ a memóriatárba kerül, ami felcímkézi egy szóval, és a tárgytól függően egy érzelemmel. (Egy újságíróban például az asztal a lekésett határidők miatt bűntudatot ébreszthet.) Ezen képességkészlet fölmérésére dr. Morrison összehasonlíttatta velem különböző szögek méretét és alakját. Itt az átlagos érték alsó határán teljesítettem ‒ elég jól ahhoz, hogy a neuropszichológus nehezebb feladatokra váltson. Elővett egy piros és fehér elemekből álló készletet, aztán elém, a kihajtható tálcára helyezte őket. Utána mutatott egy képet arról, hogy miként kell elrendezni őket, s arra kért, hogy én is csináljam meg a képen látható kompozíciót, miközben stopperrel mért. A képre bámultam, majd vissza az elemekre. Olyan formába rendeztem őket, aminek semmi köze sem volt a fotóhoz, de azért viszszapillantottam rá összehasonlításképp. Sehová sem jutva babráltam még egy keveset az elemekkel, de nem adtam fel. Morrison leírta, hogy „kitartó a próbálkozásaiban”. Úgy tűnt, felismerem, hogy rosszul csinálom, ami mélyen frusztrált. Világos volt, hogy minden károsodásom mellett is tisztában voltam vele: nem az általam megszokott szinten, működöm. A következő lépés az volt, hogy összetett geometriai alakzatokat kellett lemásolnom milliméterpapírra, de ebben olyan gyengének bizonyultak a képességeim, hogy dr. Morrison inkább abbahagyatta velem. Nyugtalan voltam, és aggódott, hogy a folytatás miatt csak még rosszabbul érezném magam. Dr. Morrisonnak meggyőződése volt, hogy a kognitív problémák ellenére nagyjából tudatában voltam annak, mit nem tudok többé megcsinálni. Az aznap később megírt értékelésében „erősen javallottként” jelölte meg a kognitív terápiát.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

A NAGY LELEPLEZÉS

A

znap délután valamivel később apa épp próbálta felkelteni az , érdeklődésem egy gin römi partira, amikor dr. Russo megérkezett a csapattal. ‒ Mr. Cahalan ‒ szólalt meg. ‒ Van néhány pozitív vizsgálati eredményünk. Apa a földre ejtette a kártyalapjait, és megragadta a jegyzettömbjét. Dr. Russo elmagyarázta, mit hallottak dr. Dalmautól a diagnózis megerősítéséről. A doktornő szavai sörét módjára repkedtek: bumm, bumm, bumm, NMDA, antitest, tumor, kemoterápia.

[2009. április 16., csütörtök, 13:30 vannak eredmények ‒ Penn. Egyetem pozitív eredmény NMDA receptor a testben 50% daganattal függ össze ‒ 100 eset ‒ nagyon szűk minta petefészek-daganat (teratóma) hüvelyi ultrahang 100-ból 75 jól van NAJJAR ‒ reggel8 vagy 8:30]

Apa küzdött, hogy nagyon odafigyeljen, de csak a magyarázat egyik kulcsmotívumába kapaszkodott: az immunrendszerem megvadult, és elkezdte támadni az agyamat. ‒ Elnézést ‒ szakította félbe a szóáradatot. ‒ Mi is ez?

Leírta az „NMDA” betűket csupa naggyal. Az anti-NMDA-receptoros encephalitis, mint ahogy azt dr. Russo elmagyarázta, egy többfázisú betegség, mely az előrehaladásával igencsak változatos formákban jelenik meg. A páciensek 70 százalékánál ártalmatlanul kezdődik, a szokásos influenzaszerű tünetekkel: fejfájás, láz, émelygés és hányás, habár tisztázatlan, hogy először a betegek kapnak-e el a betegséghez köthetően valami vírust, vagy pedig a panaszok a betegség következményei. (42) Általában két héttel a kezdeti influenzaszerű tünetek után jönnek a pszichiátriai problémák, beleértve a szorongást, az álmatlanságot, a félelmet, a nagyszabású rögeszméket, a túlzott vallásosságot, a mániát és a paranoiát. Mivel pszichiátriai tünetekről van szó, az érintettek többsége először mentálhigiénés szakemberekhez fordul. Rohamok a páciensek 75 százalékánál jelentkeznek, ami abból a szempontból szerencsés, hogy a pszichiáter foteljéből a neurológus rendelőjébe terelik a betegeket. Innentől kezdve nyelvi és memóriagondok jelennek meg, ám a súlyosabb pszichiátriai zavarok a háttérbe szorítják őket. Apa megkönnyebbülten felsóhajtott. Vigaszt nyújtott neki egy név, bármilyen név, ami lefedi a velem történteket ‒ még akkor is, ha nem teljesen értette, mit jelent ez az egész. Minden, amit dr. Russo mondott, tökéletesen illett az esetemre, köztük az abnormális arcrángásokkal, ajakcuppantással és nyelvöltéssel, méghozzá az egyidejű merev testmozdulatokkal együtt. A betegeknél gyakran vegetatív idegrendszeri tünetek is megfigyelhetőek ‒ tette hozzá a doktornő. Például túl alacsony és túl magas között váltakozó vérnyomás és pulzus. Megint csak éppen úgy, mint nálam. Nem igazán volt szükség arra, hogy rámutasson: most léptem be a katatóniás fázisba, ami előrehaladott állapotnak számít, ugyanakkor megelőzi a légzési elégtelenséget, a kómát és olykor a halált. Úgy tűnt, hogy az orvosok pont időben kapták el a betegséget. Amikor dr. Russo ismertetni kezdte, hogy léteznek olyan kezelések, amelyek bizonyítottan visszafordítják a kór folyamatát, apa kis híján térdre esett, hogy ott helyben, a kórteremben köszönetet mondjon istennek. Az orvos viszont hozzátette, hogy diagnózis birtokában is vannak még megválaszolásra váró kérdések. Noha a betegek 75 százaléka teljesen felépül, vagy csak mérsékelt panaszok maradnak vissza náluk, több mint 20 százalékuk maradandó fogyatékossággal él tovább, 4 százalékuk pedig a gyors diagnózis ellenére meghal. (43) Az említett „mérsékelt” panaszok pedig akár a régi énem és az új Susannah közötti különbséget is jelenthetik. Utóbbinak pedig nincs meg ugyanaz a humora, életereje és motivációja. A mérsékelt homályos és meghatározatlan kifejezés. ‒ Az esetek körülbelül 50 százalékában egy bizonyos petefészekdaganat, úgynevezett teratóma szítja a betegséget, de a másik 50 százalékban az ok sosem derül ki ‒ folytatta dr. Russo. Apa kérdő tekintettel nézett rá. Mi az ördög az a teratóma?

Talán jobb is, hogy nem tudta. A tumorfajta azonosításakor, az 1800-as évek végén egy német orvos keresztelte teratómának a görög teraton kifejezés után, ami szörnyet jelent. (44) Ezek a tekervényes ciszták már akkor is lenyűgözőnek számítottak, amikor még nem volt nevük: az első leírás egy babiloni szövegben található, Kr. e. 600-ból. A sejttömegek mérete a mikroszkopikustól az ökölnyiig (vagy még nagyobbig) változhat, és hajat, fogat, csontot, de esetleg akár szemet, végtagot, agyszövetet is tartalmazhatnak. Gyakran a szaporítószervekben, az agyban, a koponyában, a nyelven vagy a nyakon találhatóak, és gennyben úszó hajcsomóra hasonlítanak. Olyanok, mint azok a szőrös, vicsorgó lények az 1980as évek Rémecskék című horrorparódiájából. Az egyetlen jó hír, hogy általában ‒ igaz, nem mindig ‒ jóindulatúak. ‒ Hüvelyen keresztüli vizsgálatot kell majd végeznünk, hogy van-e bármi nyoma daganatnak ‒ mondta dr. Russo. ‒ És ki kell őt vizsgálnunk, hogy kiderüljön, van-e összefüggés a melanomás kortörténettel. Amennyiben van, muszáj kemoterápiával folytatnunk. ‒ Kemoterápia ‒ ismételte apa a szót, reménykedve, hogy a doktornő rosszul mondta. De nem mondta rosszul. Apa rám nézett. Oldalra bámultam a semmibe, elhúzódva az eszmecserétől, mintha fel sem fognám a pillanat jelentőségét. A kemoterápia szóra viszont hirtelen elkezdett hullámzani a mellkasom, és mélyet sóhajtottam. Könnyek csorogtak le az arcomon. Egyetlen szó nélkül folytattam a zokogást, dr. Russo pedig kivárta, hogy apa ringasson. Apa nem tudta, hogy megértettem-e a történteket, vagy csak ráhangolódtam a helyiségben vibráló hangulatra. ‒ Ez megöl ‒ szólaltam meg magas, de a sírás ellenére érzelemmentes hangon. ‒ Itt haldoklom. ‒ Tudom, tudom ‒ válaszolta apa. A fejemet a karjában tartva érezte a ragasztó szagát a hajamon. ‒ Ki fogunk juttatni innen. Hamarosan abbahagytam a bőgést, hanyatt dőltem az ágyon, és a párnán fekve egyenesen előre bámultam. Dr. Russo halkan folytatta. ‒ Összességében ezek jó hírek, Mr. Cahalan. Dr. Najjar szerint Susannah akár 90 százalékban is visszanyerheti a régi önmagát. ‒ Visszakaphatjuk őt? ‒ Úgy tűnik, hogy erre nagy esély van. ‒ Haza akarok menni ‒ jelentettem ki. ‒ Éppen azon dolgozunk ‒ válaszolta mosolyogva dr. Russo.

Néhány hét alatt közismerten nehéz betegből kedvenccé váltam, az osztály „érdekes esete” lettem a látogató orvosok, gyakornokok és rezidensek számára, akik remélték, hogy vethetnek egy pillantást az ismeretlen betegségben szenvedő lányra. Most, hogy már volt egy diagnózisunk, amilyet még nem láttak a New

York-i Egyetemen, a nálam alig egy nappal idősebb fiatal orvosok úgy néztek rám, mintha ketrecbe zárt egyed lennék az állatkertben. Fojtott hangon megjegyzéseket tettek, mutogattak rám és nyújtogatták a nyakukat, amikor a tapasztaltabb doktorok röviden ismertették velük a szindróma sajátosságait. Másnap reggel, miközben apa zabpehelylyel és banánpéppel etetett, rezidensekből és orvostanhallgatókból álló csoport érkezett. A jövendőbeli orvosokat vezető fiatal férfi úgy mutatta be az esetemet, mintha ott sem lennék a kórteremben. ‒ Ő nagyon érdekes ‒ mondta a nyomában körülbelül hat emberrel. ‒ Olyan betegsége van, amit anti-NMDA-receptoros autoimmun encephalitisnek hívnak. A csapat rám guvasztotta a szemét, sőt néhányan még egy csöndes „úúú”-t vagy „ááa”-t is hallattak. Apa összeszorította a fogát, és megpróbált tudomást sem venni róluk. ‒ Az esetek körülbelül 50 százalékánál teratóma van a petefészekben. Ha ez a helyzet, lehet, hogy ennek a betegnek elővigyázatosságból eltávolítják a petefészkeit. Miközben a közönség bólogatni kezdett, valahogy felfogtam ezt, és sírni kezdtem. Apa felugrott a székről. Ez volt az első alkalom, hogy a petefészkeim eltávolításának lehetősége felmerült, és egészen biztosan nem akarta, hogy bármelyikünk is ettől a kölyöktől hallja. Született harcosként és a korához viszonyítva (és bármilyen más korhoz viszonyítva is) erős emberként nekiment a vézna kis orvosnak, s ujjal a képébe mutatott. ‒ Most azonnal takarodjon a picsába! ‒ visszhangzott a kiáltása a kórteremben. ‒ Sose jöjjön vissza! Takarodjon innen a picsába! A fiatal orvos magabiztossága megcsappant. Bocsánatkérés helyett intett a kezével, arra buzdítva a többi gyakornokot, hogy kövessék az ajtó felé, majd elmenekült. ‒ Felejtsd el, amit hallottál, Susannah! ‒ biztatott apa. ‒ Fogalmuk sincs, mi a fenéről dumálnak.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

90 SZÁZALÉK

U

gyanazon a napon egy bőrgyógyász érkezett, hogy teljes testre kiterjedő melanomaszűrést végezzen ‒ ami nagyjából harminc percig tartott, mert anyajegyek borítanak mindenhol. Az alapos keresés után viszont a dermatológus vidáman megállapította, hogy nyoma sincs melanomának. Este ismét legurítottak a második emeleti radiológiai osztályra, ahol teratómát keresve medencei ultrahangot végeztek. Felébredtem, bár nem aludtam. Korábban már elképzeltem ezt a pillanatot: amikor végre megtudom a gyermekem nemét. Egyszeriben arra gondolok: „remélem, kisfiú”, de az érzés továbbáll. Akár lány, akár fiú, örülök neki. Érzem a jelátalakító hűvös fémjét a pocakomon. A szívem a torkomba ugrik a hideg érintéstől. Majdnem pont olyan, mint amilyennek elképzeltem. De aztán megint egyáltalán nem. Az első ultrahangtól összezavarodva visszautasítottam a hüvelyen keresztüli változatot, az invazívabb medencevizsgálatot. A tökéletlen első alkalom ellenére azonban jó hír érkezett: semmi nyoma teratómának. A rossz hír az volt, hogy ironikus módon a teratóma jó hírt jelentett volna, mivel akinek van, annak gyorsabban javul az állapota, mint annak, akinek nincs. A kutatók még nem tudják, miért. Dr. Najjar egyedül érkezett másnap reggel, és régi barátként üdvözölte a szüleimet. Most, hogy már sikerült azonosítani a betegséget, illetve bebizonyosodott, hogy nincs teratómám, eljött az ideje, hogy kitalálja, milyen kezelés menthet meg. Amennyiben hiba csúszik a számításba, talán sosem épülök fel. Egész éjszaka azon töprengett, mit tegyen: verejtékezve ébredt, és összefüggéstelenül magyarázott a feleségének. Végül az impulzív cselekvés mellett döntött. Nem akarta megvárni, hogy rosszabbra forduljon a helyzet; már így is túl közel voltam a szakadék széléhez. Bajuszának szélét húzgálva, mélyen elgondolkodva újságolta a haditervet. ‒ Agresszív kezelést fog kapni szteroidokkal, IVIG-gel és plazmacserével ‒ fejtette ki. Bár fantasztikusan bánt a betegekkel, olykor elvárta, hogy a páciensei képzett neurológusként kövessék a mondandóját. ‒ Mit jelent mindez? ‒ kérdezte anya.

‒ Háromfrontos támadást, kő hajítva nem marad ‒ válaszolta dr. Najjar, elvétve a szólást. ‒ A gyulladást szteroidokkal csökkentjük. Aztán plazmacserével megtisztítjuk a szervezetet az antitestektől, majd tovább csökkentjük azok számát és semlegesítjük őket IVIG-gel. Nem marad hibalehetőség. ‒ Mikor jöhet haza? ‒ érdeklődött apa. ‒ Felőlem holnap elmehet ‒ jelentette ki dr. Najjar. ‒ A szteroidok szájon át szedhetőek. Plazmacserére visszajöhet a kórházba, az IVIG pedig, amennyiben a biztosító jóváhagyja, otthoni ápolóval is történhet. Mindezzel a kezeléssel úgy gondolom, hogy Susannah állapota 90 százalékosra fog javulni. Bár nem emlékszem a diagnózisra, a szüleim elmondása szerint ennek hallatán megváltozott a viselkedésem, mintha feldobott volna a hír, hogy nemsokára hazatérhetek. Dr. Russo felírta a kartonomra, hogy „élénkebbnek” tűnök, „fejlődő” beszéddel. Otthon. Hazamegyek. Másnap reggel, április 18-án, szombaton végre kiengedtek. Huszonnyolc napot töltöttem a kórházban. Az ápolók közül sokan jöttek, hogy elbúcsúzzanak tőlem. Néhányan mosdattak korábban, mások nyugtatóval injekcióztak, de olyanok is voltak, akik etettek, amikor erre magamtól képtelen voltam. Az ápolók ritkán értesülnek róla, hogy alakul a beteg sorsa, miután elhagyja a kórházat, és én még mindig elég rosszul voltam. Egy alacsony, görnyedt férfi lépett be a kórterembe, papírokkal. Biztosított nekem egy otthoni ápolót, aki gondoskodik rólam, s ajánlott egy klinikát, ahol teljes idős rehabilitációban részesülhetek. Anya elvette a papírokat, de csak felületesen lapozta át őket. Úgy gondolta, majd később foglalkozik ezzel. Most csak az számított, hogy hazamegyünk. Anya, apa, Allen, Stephen és Lindsey barátnőm ‒, aki előző nap repült ide St. Louisból ‒ felnyalábolta a holmijaimat. Plüssállatokat, DVD-ket, ruhákat, könyveket és piperecikkeket. Átlátszó műanyag egyenzsákba pakolták őket, amilyenbe a New York-i Egyetemen szokták a betegek ingóságait. A virágokat és magazinokat hátrahagyták. Egy betegszállító munkatárs kerekes székbe segített, anya pedig belebújós lapos talpú cipőt húzott a lábamra. Egy hónapja ez volt az első alkalom, hogy cipő került rám. Előző este apa készített egy feliratot, amivel megköszönte az ápolók támogatását. A lift közelében tette ki: KÖSZÖNJÜK Lányunk, Susannah Cahalan nevében szeretnénk szívből köszönetet mondani a teljes személyzetnek a New York-i Egyetem Orvosi Központjának epilepsziaosztályán. Nehéz és kétségbeesett helyzetben kerültünk önökhöz, amire szakértelemmel és elkötelezettséggel válaszoltak. Susannah egy fantasztikus fiatal nő, aki megérdemelte az önök kitartó munkáját. Édesanyja és én örökre

az adósaik maradunk. El sem tudok képzelni fontosabb munkát, mint amit önök végeznek mindennap. Rhona Nack Tom Cahalan

A kilátásaim még mindig tisztázatlanok voltak ‒ a becslés csak hozzávetőleges volt, és senki sem tudta biztosra mondani, hogy valaha is elérem azt az optimista „90 százalékot”, vagy, hogy valaha is hasonlítani fogok-e egyáltalán a régi önmagamra. De volt egy terv. Először is, hogy továbbra is látogassam meg dr. Najjart minden második szerdán. Másodszor: vegyek részt teljes testes pozitronemissziós tomográfia (PET) vizsgálaton, ami háromdimenziós képet alkot a szervezetről ‒ és eltér az MRI-től meg a CT-től, mivel a működés folyamatában ábrázolja a testet. Harmadszor: iratkozzak be kognitív és beszédrehabilitációra, illetve a nap huszonnégy órájában gondoskodjon rólam egy nővér. Negyedszer: szedjek szájon át szteroidokat, kapjak plazmacserét, továbbá még néhány IVIGinfúziót.

Az orvosok azonban tudták, hogy akár hónapokkal a betegség lefolyása és az immungátlók beépülése után is maradhatnak antitestek, fájdalmas „két lépést előre, egyet hátra” masírozássá változtatva a felépülést. Adtak anyának egy listát arról, hogy milyen gyógyszereket szedjek mostantól. Prednizolont; egy Ativan nevű szorongás elleni szert, amivel a katatóniát lehet megelőzni és kezelni; Geodont a pszichózisra; Trileptalt a rohamokra; Labetalolt a magas vérnyomásra; Nexiumot a szteroidok miatti savas refluxra; és Colace-t a gyógyszerkombináció okozta székrekedésre. Mégis mindenkinek a fejében ott motoszkált a 4 százalékos halálozási adat. Mindezek ellenére, a megfelelő kezelés dacára is haltak meg emberek. Igen, meg tudták nevezni a betegségem, és tehettek ellene, de továbbra is hosszú, bizonytalan út állt előttem. Stephen, Lindsey és én beszálltunk Allen Subarujába. Amikor március elején kórházba kerültem, még tél volt; most viszont tavaszodon New Yorkban. Csendben autóztunk vissza Summitba. Allen bekapcsolta a rádiót, a helyi könnyed állomásra tekerve. Lindsey rám nézett, hogy lássa, felismertem-e a dalt. ‒ „Don’t go breaking my heart” ‒ kezdett rá egy férfihang. ‒ „I couldn’t if I tried” ‒ válaszolta rá egy nő. Ez volt a „menjünk karaokézni” dalom a főiskolán, St. Louisban. Akkor és ott Lindsey kételkedett benne, hogy emlékszem rá. Elkezdtem ritmusra ingatni a fejem, mereven jobb felé hajló szögekben álló karokkal. Előre-hátra mozgattam a könyökömet, mintha ügyetlenül sítúráznék. A

furcsa rohamszerű pillanataim egyike volt ez, vagy tánc egy régi kedvenc dalra? Lindsey nem tudta eldönteni.

HARMINCHARMADIK FEJEZET

HAZAÉRKEZÉS

A

nya summiti háza különösen gyönyörűnek tűnt azon a tavaszi napon, a hazaérkezésemkor. Az élőkert gyepje buján zöldellt; fehér azáleák, rózsaszínes-lila rododendronok és sárga nárciszok társaságában. A nap leragyogott a vén tölgyekre, melyek árnyékba vonták a kőborítású villa gesztenyefából készült bejárati ajtaját. Varázslatos volt, de senki sem tudta, hogy egyáltalán észrevettem-e. Biztosan nem emlékszem rá. Csak bámultam előre, állandóan azt a rágó mozdulatot csinálva a számmal, miközben Allen a kocsifeljáróra kanyarodott az előtt a ház előtt, amelyet a fiatal felnőttkorom legnagyobb részében az otthonomnak nevezhettem. Az első dolog, amit meg akartam tenni, egy igazi tusolás volt. Még mindig kavicsnyi korpának tűnő ragasztódarabok voltak a fejbőrömön, és még mindig bent voltak a műtét fémkapcsai, úgyhogy nem mosakodhattam túl bőszen. Anya felajánlotta, hogy segít, de visszautasítottam, mert eltökélten szerettem volna legalább ezt az apró műveletet egyedül elvégezni. Fél órával később Lindsey feljött az emeletre, hogy rám nézzen. A szobám résnyire nyitott ajtaján keresztül látta, hogy frissen megfürödve ülök az ágyon, mereven lelógó lábakkal, fekete kapucnis pulóverem cipzárjával matatva. Azzal küzdöttem, hogy összeillesszem a cipzár alsó részét. Lindsey egy percig bizonytalanul figyelt, nem tudván, mit csináljon. Nem akart zavarba hozni a kopogtatással és a segítségének felajánlásával, mert tudta, hogy nem szeretem, ha pesztrálnak. De amikor látta, hogy elernyedek, elejtem a cipzárt és idegességemben sírni kezdek, belépett a szobába. Leült mellém, s azt mondta: ‒ Na, hadd segítsek… Azzal egyetlen határozott mozdulattal be is cipzárazta a pulcsimat. Este később Stephen tésztát készített vacsorára, amolyan csendes ünneplés gyanánt a hazatérésem alkalmából. Allen és anya elment otthonról, így hárman egy kicsit magunkra maradhattunk. Anya annyira megkönnyebbült attól, hogy végre sikerült megnevezni az engem kínzó kórt, hogy tényleg meggyőzte magát róla: a nehezén túlvagyunk. Vacsora után kiültünk a hátsó verandára. Lindsey és Stephen cseverészett, miközben előrebámultam, mintha nem is hallanám őket. De amikor rágyújtottak, szó nélkül felálltam és besétáltam.

‒ Jól van? ‒ kérdezte Lindsey. ‒ Igen, szerintem csak hozzá kell szoknia. Egy percre magára kéne hagynunk. Együtt cigarettáznak. Ki tudja, mi mindent csinálnak még együtt. Felkapom a vezetékes telefont. Valamiért nem emlékszem anya számára, úgyhogy kikeresem a mobilomból. Csörr, csörr, csörr, csörr. ‒ Rhona Nacket hívta. Kérem, a sípszó után hagyjon üzenetet. BÍÍÍP. ‒ Anya ‒ suttogom. ‒ Elfog hagyni miatta. Kérlek, gyere haza! Kérlek, gyere haza és állítsd meg őket! Fel-alá járkálva nézem Stephent a verandára néző konyhaablakból. Elkapja a tekintetem és integet. Miért akar egy beteg lánnyal maradni? Mit művel itt mellettem? Nézem, ahogy integet, s biztos vagyok benne: örökre elveszítettem. Amikor anya lehallgatta a hangpostát, pánikba esett: megint pszichotikussá váltam. Mivel dr. Najjart gyakran nehéz volt elérni, dr. Arslan magánszámát hívta, amit a hazamenetelem előtti napon kapott meg tőle. Aggódott, hogy túl korán engedtek haza a New York-i Egyetemről. ‒ Paranoid a viselkedése ‒ mondta anya. ‒ Azt hiszi, hogy a barátja lelép a legjobb barátnőjével. Ez aggasztotta dr. Arslant. ‒ Attól tartok, hogy visszatérhet a pszichotikus fázisba. Extra adag Ativant adnék neki, hogy éjszakára megnyugodjon, aztán holnap ránéznék. Az én esetemben egyébként a pszichotikus fázisba való visszatérés a javulás jele volt, mivel a felépülés fázisai gyakran fordított sorrendben követik egymást: keresztülmentem a pszichózison, mielőtt elérkeztem a katatóniához, most pedig újra át kellett élnem a gyógyuláshoz vezető úton. (45) Dr. Arslan nem figyelmeztetett minket előre a betegség lefolyására, mivel még senki sem tudta, hogy a páciensek gyakran visszaesnek a pszichózisba. Csak két évvel később, 2011-ben váltak széles körben ismertté a betegség fázisai, amikor dr. Dalmau közzétett egy értekezést a témában.

A Lindsey-vel töltött hétvégém a végéhez ért. Ő és Jeff barátunk (aki karaokepartnerem volt St. Louisban, és aki véletlenül éppen New Yorkban járt) úgy tervezték, hogy együtt teszik meg a St. Louisba vezető tizenhat órás autóutat. Amikor Lindsey felhívta, hogy elmondja, hová jöjjön érte, Jeff azt mondta, szeretne látni engem. Lindsey figyelmeztette, hogy nem vagyok a régi. Jeff becsöngetett, anya pedig behívta a házba. A lépcső körül lófráltam, amikor meglátott, lassan közelítve az ajtó felé. Először a vigyoromat vette észre: dermedt, üres, debil grimaszt, ami megijesztette. Enyhén hajlottan kinyújtottam a

karjaimat, mintha az ajtónak nyomnám magam. Feszülten mosolyogva azt kérdezte: ‒ Hogy érzed magad? ‒ Jóóóóóól ‒ válaszoltam olyan erőteljes hangsúllyal, hogy ez az egyetlen szó eltartott néhány másodpercig. Ajkaim alig mozogtak, de szúrósan éles szemkontaktust tartottam. Felmerült Jeffben, hogy talán a tekintetemmel próbálok kommunikálni. A jelenet zombifilmre emlékeztette. ‒ Örülsz, hogy itthon vagy? ‒ Igggggggen ‒ nyújtottam gágogósra a „g”-t. Jeff nem tudta, mi legyen a következő lépés, úgyhogy inkább előrehajolt és átölelt. ‒ Susannah, szeretném, ha tudnád, hogy mindnyájan itt vagyunk neked, és gondolunk rád ‒ suttogta a fülembe. Nem tudtam úgy hajlítani a karomat, hogy viszonozzam az ölelést. Lindsey, aki mögöttünk állva szemlélte az eseményeket, felkészült a búcsúra. Sosem volt az a színpadias alkat, szinte egyáltalán nem sírt. Ittléte során is annyira sztoikus volt, hogy egy pillanatra sem engedte látni, mennyire megviselte az egész. Most azonban már nem tudta visszafogni magát. Csomagját a földre ejtve átölelt. Egyszeriben én is elsírtam magam. Lindsey úgy ment el aznap reggel, hogy nem tudta, valaha is viszszakapja-e a legjobb barátját.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

CALIFORNIA DREAMIN’ prilis 29-én, kevesebb mint két héttel a kórház elhagyása után visszatértem a

ÁNew York-i Egyetem Orvosi Központjába újabb egyhetes plazmacserekezelésre. Mivel a tüneteimet már nem epilepszia számlájára írták, hanem autoimmun agyvelőgyulladáshoz kötötték, a tizenhetedik emeleten kaptam helyet: a neurológián. Az epilepsziaosztállyal ellentétben a régi Tisch Kórház ezen részét nem újították fel. Nem voltak sík képcsöves televíziók, minden lepukkantabbnak látszott, a betegek pedig idősebbnek és törékenyebbnek tűntek ‒ valahogy halálközelibbnek. Egy folyosóvégi külön kórteremben egy szenilis hölgy folyton azt kiabálta, hogy „PIZZA!” Amikor apa megkérdezte, miért, az ápolók elmagyarázták, hogy a néni imádta a pénteket, mert az mindig pizzanap volt. Egy Debra Robinson nevű termetes fekete nővel osztoztam a kórtermen. Noha cukorbetegségtől szenvedett, az orvosok úgy vélték, a panaszai hátterében vastagbélrák húzódik meg ‒ ezt a feltételezést azonban még nem sikerült megerősíteni. Debra annyira túlsúlyos volt, hogy nem bírt felkelni az ágyból, hogy kimenjen a mosdóba. Helyette inkább ágytálba végezte a dolgát, rendszeresen megtöltve a helyiséget mindenféle orrfacsaró szaggal. De mindig bocsánatot kért, és lehetetlen volt nem kedvelni őt. Még az ápolók is rajongtak érte. A plazmacsere egy katéteren keresztül történt, amit közvetlenül a nyakamba ültettek. ‒ Te jó isten! ‒ bukott ki Stephenből, amikor nézte, hogy helyezi be a nővér a tűt. „Pukk” hang hallatszott onnan, ahol átszúrta a nyaki ütőeremet. A katétert helyén tartva a nővér erős ragtapasszal, szigetelőszalag vastagságúval tekerte körbe az eszközt, hogy felfelé álljon, merőlegesen kiugorva a nyakam jobb oldalából. A ragasztó olyan durva volt, hogy piros nyomot hagyott a bőrömön. Bár a katéter szörnyen kényelmetlen volt, egész héten a helyén kellett maradnia ‒ végig a kezelés alatt. A plazmacsere eljárása egy svéd tejtermék-szétválasztó berendezésből ered, ami az 1800-as évek végén különválasztotta az aludttejet a savótól. (46) A tudósokat olyannyira megihlette ez az egyszerű szerkezet, hogy megpróbálták a plazma (a sárga folyadék, ami szuszpenzióban tartja a sejteket és antitesteket tartalmaz), illetve a vér (ami a vörös- és a fehérvérsejteket tartalmazza) elkülönítésére használni. A vér beáramlik a sejtelválasztóba, ami centrifuga módjára felrázza, kettéválasztva annak két összetevőjét ‒ a plazmát és a

vérsejteket. A gép ezután visszaáramoltatja a vért a testbe, s lecseréli az ártalmas autoantitestekkel teli eredeti plazmát egy új, fehérjedús folyadékra, amiben nincsenek antitestek. Egy-egy ilyen folyamat körülbelül három órán keresztül tart. Az orvosok öt alkalmat írtak elő. Második kórházi tartózkodásom alatt a barátaim akkor jöhettek és mehettek, amikor csak akartak. Mindannyiukhoz külön kívánságom volt: Hannah még több magazint hozott; a középiskolában megismert Jen barátnőm feketerozsos péksüteményt vajjal és paradicsommal; Katie pedig light kólát. A kórházban töltött negyedik napon Angela látogatott meg, de még mindig megijesztette, hogy milyen borzasztóan festek. Később azt írta Paulnak e-mailben, hogy „sápadt, vékony, erőtlen… Elég ijesztő” voltam. Még mindig hosszú út állt előttem. Ez az utolsó éjszakám a kórházban. A szobatársam, Debra éppen most tudta meg: tényleg vastagbélrákja van, de idejében fölfedezték. Debra az ápoló személyzettel ünnepel. Bejöttek, hogy imádkozzanak vele. Megértem a megkönnyebbülését; hogy mennyire fontos tudni a betegséged nevét. Sokkal rosszabb nem tudni. A nővérekkel együtt imádkozva Debra újra és újra ismételgeti: ‒ Isten jóságos, isten jóságos. Amint a villanykapcsolóért nyúlok, hogy eloltsam a lámpát, kísértést érzek, hogy mondjak neki valamit. ‒ Debra? ‒ Igen, drágám? ‒ Isten jóságos, Debra. Isten jóságos. Másnap reggel ismét hazaengedtek, és Stephen elvitt kocsikázni anya és Allen autójával Summit körül. Elhaladtunk egy régi elmegyógyintézet előtt, amit Fair Oaksnak hívnak, és most drogrehabilitációs központként működik; a középiskolai lacrosse-pálya előtt, ahol egykor kapus voltam; s az Area 51 előtt, ami egy külvárosi ház, ahol a közös barátaink évekkel ezelőtt laktak és buliztak. Egy piros lámpához érve Stephen bekapcsolta a CD-lejátszót. A spanyol flamencogitárok csilingelése áradt ki a hangszórókból. „All the leaves are brown and the sky is gray. I’ve been for a walk on a winter’s day.”2 Ő felismerte a dalt. Az egyik kedvence volt, ami visszarepítette a gyermekkorába, amikor az anyukája vele együtt hallgatott The Mamas and the Papast a napi teendők végzése közben. 2

The Mamas and the Papas: California dreamin’

‒ „Stopped into a church, I passed along the way. I got down on my knees and I began to pray.” Stephennel mintegy vezényszóra zendítettünk rá a kórusra: ‒ „California dreamin’ on such a winter’s day.” Egy pillanatra elfordította a tekintetét az útról, hogy lenyűgözve és boldogan rám nézzen. Végre itt volt a bizonyíték, amire hetek óta várt: még mindig ott voltam valahol.

HARMADIK RÉSZ

AZ ELTŰNT IDŐ NYOMÁBAN „…a létről csak olyan ősi s egyszerű érzésem maradt, mint aminő egy állatban remeghet; magamra hagyottabb voltam, mint a barlanglakó ősember; de akkor jött felém az emlék ‒ még nem a helyé, ahol voltam, hanem azoké, ahol már laktam, vagy pedig lakhattam volna ‒, jött felém, mint egy felsőbb segítség, hogy kiszabadítson az űrből, ahonnan egyesegyedül sose tudtam volna kiszabadulni… ” Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában I. ‒Swann, fordította: Gyergyai Albert

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

A VIDEOFELVÉTEL

B

eteszek egy ezüstszínű, „Cahalan, Susannah” feliratú DVD-t a lejátszómba. A felvétel elkezdődik. Magamat látom a képernyő közepén, a kamera lencséjébe bámulok. A kórházi hálóing lecsúszott a bal vállamon, a hajam pedig csimbókokban áll és mocskos. ‒ Kérem… ‒ lehelem. A képernyőn egyenesen előrebámulok, és szobormerevséggel fekszem a hátamon. Csak a szemem árulja el a zsigeri félelmet odabent. Aztán azok a szemek a kamerára révednek. Most pedig rám. Ilyen fajta félelmet általában nem örökítünk meg magunkról fényképen vagy videón. De most ott vagyok, és úgy nézek a kamerába, mintha a halállal állnék szemben. Még sosem láttam magamat ennyire zavarodottnak és védtelennek, ami megijeszt. A leplezetlen pánik zavarba hoz, ám ami tényleg nyugtalanít, az a felismerés, hogy az akkor mélyen, zsigeri módon tapasztalt érzelmek mostanra teljesen eltűntek. Az a halálra rémült ember épp olyan ismeretlen számomra, akár egy idegen. Nem tudom elképzelni, milyen lehetett „ő” lenni. Az elektronikus bizonyítékok nélkül sosem gondolnám, hogy ilyen őrületre és kínra voltam képes. A videós énem a takaró alá rejti az arcát. Olyan erősen szorítja a plédet, hogy elfehérednek a bütykei. ‒ Kérem… ‒ látom magamat újból könyörögni. Talán én segíthetek neki.

HARMINCHATODIK FEJEZET

PLÜSSÁLLATOK

M

ilyen érzés volt más embernek lenni? ‒ szokták tőlem kérdezni. Ez egy olyan kérdés, amire lehetetlen őszintén válaszolni, mivel abban a sötét időszakban természetesen nem volt igazi éntudatom, ami lehetővé tette volna számomra a szemlélődés luxusát, s az arra való képességet, hogy kimondjam: ‒ Ez vagyok én. És ez az, aki voltam. A memóriám mégis megőrzött néhány emléket azokból a kórház utáni hetekből. Ennél közelebb nem kerülhetek annak felidézéséhez, hogy milyen érzés volt kifejezetten elszakítva lenni önmagamtól. Néhány nappal az első kórházi tartózkodásom után Stephen elvitt a testvére, Rachael házába a New Jersey-i Chathambe. Emlékszem, milyen volt a kilátás az anyósülésről, amikor végighajtottunk a fákkal szegélyezett külvárosi utcákon. Kifelé bámultam az ablakon, Stephen pedig a szabad kezében tartotta az enyémet. Szerintem pont annyira ideges volt visszatérésemtől a való világba, mint én. ‒ Jó pulyka ‒ jelentettem ki hirtelen, amint a kocsifeljáróra kanyarodtunk. Egyszerű utalás volt arra az estére a kórházban, amikor Stephen a húsvéti családi vacsoráról maradt sült pulykát hozott nekem. Nem tudta megállni, hogy el ne nevesse magát, és én is mosolyogtam ‒ bár nem biztos, hogy értettem, min kacag. Stephen egy fáskamra mellett parkolt le, egy kosárlabdapalánk alatt. Ki akartam nyitni az ajtót, de a motoros készségeim még olyan gyengék voltak, hogy képtelen voltam kijutni a kocsiból, ezért Stephen átszaladt az én oldalamra, hogy kívülről kisegítsen. Stephen lánytestvérei, Rachael és Bridget, illetve kisgyermekeik, Aiden, Grace és Audrey az udvaron vártak. Részleteket hallottak a történtekből, amelyek nagy részét túl fájdalmas lett volna Stephen számára felidézni, szóval javarészt felkészületlenek maradtak. Először is Bridgetet sokkolta az állapotom. A hajam fésületlen volt, és a biopszia miatti haragos vörös folt fedetlenül látszott ‒ a képet a bőrömet összetartó még mindig bentlévő fémkapcsok tették teljessé. Sárga lerakódás fedte a szemhéjamat. Bizonytalanul jártam, mint egy alvajáró: kinyújtott karokkal, mereven, és nyitott szemmel, de fókuszpont nélküli tekintettel. Tudtam, hogy nem vagyok teljesen önmagam, ám sejtelmem sem volt róla, milyen megrázó lehet a külsőm a régi ismerősök számára. Az ilyen pillanatok felidézésekor, melyek gyakran előfordultak a felépülésem korai

szakaszában, mindig azt kívántam: bárcsak őrangyal módjára alászállhattam volna, hogy segítsek a szomorú, elveszett árnyék-énemnek! Bridget erőt vett magán, hogy ne szánakozzon. Próbálta leplezni az idegességét, mert aggasztotta, hogy megérzem, ettől viszont csak még feszültebb lett. Rachaellel a lánya első születésnapi zsúrján találkoztunk még októberben, amikor nyitott és beszédes voltam, ráadásul Stephen előző barátnőivel ellentétben egyáltalán nem hozott zavarba a szoros családi kötelék. Szélsőséges átalakulásnak hatott ez, mintha egy kolibri mormotává változott volna. A totyogós korú Audrey és Grace nem vette észre, hogy valami nem stimmel. Aiden viszont társaságkedvelő hatévesként távolságtartóan viselkedett velem. Nyilvánvalóan elbátortalanította ez a különös, új Susannah, aki annyira más volt, mint akivel csupán néhány hónappal korábban játszott és viccelődött. (Később azt mondta az anyukájának, hogy arra az értelmi fogyatékos férfira emlékeztettem, akit gyakran látott a helyi könyvtárban. Még abban a félállapotban is érzékeltem az ítéletét, és zavarba hozott, mennyire megijedt.) Mindannyian a kocsifeljárón álltunk, amíg Stephen kiosztotta az ajándékokat. Amint kikerültem a kórházból, kötelességemnek éreztem túladni a betegségem alatt felhalmozódott plüssállatokon. Hálás voltam ugyan értük, de jelenlétük üldözött, hiszen a saját gyermeki állapotomra emlékeztetett. Ezért meg akartam szabadulni tőlük, mégpedig úgy, hogy ajándékként továbbadtam őket a csemetéknek. Aiden elrebegett egy gyors köszit, aztán az anyukája mögé állt, a két kislány pedig átölelte a lábamat egy-egy magasan csengő „Köszönöm!” kíséretében. Ez a kezdeti emlék, a külvilággal való egyik első interakció az utána következő megannyiból, összesen csupán öt percet ölelt fel. Stephen kiosztotta az ajándékokat, folyt a beszélgetés, s eközben mindenki keményen küzdött legbelül a felszínes társalgás fenntartásáért ‒ figyelmen kívül hagyva a rózsaszín elefántot a szobában, azaz a sokkoló állapotomat. Most már mindig ilyen leszek? Máskor megpróbáltam volna a saját locsogásommal kitölteni a csendet, de ma képtelen voltam rá. Csak álltam némán és érzelemmentesen, a lelkem mélyén kétségbeesett menekülésen gondolkodva a fájdalmas családegyesülésből. Stephen nagyon ráhangolódott a növekvő zavaromra, úgyhogy a hátamra tette a kezét, s visszavezetett az autó jelentette biztonságos övezetbe, ami az otthoni védett kis világunk meghittségét idézte. Bár a jelenet rövid és nagyjából drámamentes volt, és talán jelentéktelennek tűnik az események fényében, az én tudatomba a felépülésem kezdeti szakaszának kulcsmomentumaként fészkelte magát ‒ gonoszul rámutatva, milyen fájdalmas lesz a teljes gyógyulásig vezető út. Egy másik hazaérkezés is megmaradt bennem ugyanabból a homályos kórház utáni időszakból: az első alkalom, amikor találkoztam az öcsémmel. Miközben az életem örökre megváltozott, James befejezte az első évét a Pittsburghi

Egyetemen. Noha könyörgött, hogy meglátogathasson, a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy befejezze a tanévet. Amikor végre véget ért az iskola, apa Pittsburghbe utazott, hogy hazahozza az öcsémet, s a hatórás autóút alatt megosztotta vele az elmúlt hat hónapból, amit csak lehetett. ‒ Készülj fel, James! ‒ figyelmeztette őt apa. ‒ Sokkoló, de a pozitív dolgokra kell összpontosítanunk. Házon kívül voltam Stephennel, amikor megérkeztek. Apa kitette Jameset a kocsifeljárón, mert a szüleim ‒, noha sokkal jobb viszonyban voltak, mint azelőtt ‒ még mindig nem álltak elég baráti viszonyban az otthoni látogatáshoz. Az öcsém megnézett egy Yankees-meccset, míg szorongva várta a hazajövetelemet. A hátsó ajtó nyikorgását meghallva felugrott a kanapéról. A kép, ahogy belépek az ajtón, örökre az emlékezetébe égett, azt mondja. Túlméretezett, karcos szemüveget, két számmal nagyobb fehér kardigánt és egy térdig érő A vonalú ruhát viseltem, am hullámzott körülöttem. Az arcom puffadt volt, felismerhetetlenül eltorzult. Stephenbe karolva felbotorkáltam a lépcsőn és átléptem a küszöböt. Mintha egyszerre öregedtem volna ötven évet és fiatalodtam volna tizenötöt ‒ egy bot nélküli öreg néni és egy járni tanuló totyogós groteszk keveréke voltam. Hiába nézett, beletelt néhány másodpercbe, mire észrevettem őt. Számomra is ugyanolyan erőteljes találkozás volt ez. Mindig az én kisöcsém volt, de most egyik napról a másikra férfivá érett. Borosta és széles váll tette teljessé az összhatást. A meglepetés és az együttérzés olyan ellenállhatatlan keverékével tekintett rám, hogy majdnem térdre rogytam. Amíg nem láttam az arckifejezését, nem is tudatosult bennem, milyen beteg vagyok. Talán a köztünk lévő testvéri szeretet hozta előtérbe ezt a felismerést, esetleg az, hogy mindig is úgy tekintettem magamra, mint a kis James idősebb védelmezőjére ‒ s most világos volt, hogy felcserélődtek a szerepek. Ahogy ott imbolyogtam az ajtóban, James és anya odaszaladtak, hogy átöleljenek. Mindhárman sírtunk, és azt suttogtuk: ‒ Szeretlek.

HARMINCHETEDIK FEJEZET

VESZETT A VILÁG

A

mikor éppen nem orvoshoz jártam, a szüleim megengedték, hogy egyedül elsétáljak egy kávéért a Starbucksba Summit ódivatú belvárosába, de még nem adták áldásukat arra, hogy szólóban vonatozzak Stephenhez Jersey Citybe. Ezért többnyire James fuvarozott. Nagyjából egy hétig tartott az öcsémnek, hogy az iskolából való hazatérés után megszokja az új, halk szavú és szétszórt nővérét. Jó érzés volt hinni, hogy életünk során főszerepet játszottam James menőségében ‒ Red Hot Chili Peppers-CD-ket küldtem neki a táborba, megismertettem vele a Radioheadet, jegyeket adtam neki egy pittsburghi David Byrne-show-ra ‒, most viszont ő volt az, aki bevezetett engem új dolgokba. Csacsogott erről az énekesről meg arról a filmről, akit, és amit látnunk kell, nekem pedig semmi hozzáfűznivalóm nem akadt. Annak ellenére, hogy rossz társaság voltam, James idejének nagy részét velem töltötte. Esténként egy közeli étteremben dolgozott, de amikor ráért, elvitt kocsival a helyi fagyizóba egy gombóc mentolos-csokidarabos fagylaltra extra csokival megszórva ‒ arra az édességre, amivel legalább harmincszor kényeztettem magam azon a furcsa tavaszon és nyáron. Olykor még napi kétszer is mentünk. Sok délutánt eltöltöttünk a Jóbarátok nézésével is. Ezt a sorozatot korábban sosem szerettem, de most a rabjává váltam ‒ habár James még mindig utálta. Amikor nevettem, a szám elé tettem a kezem, utána viszont elfelejtettem, hogy ott van, és még néhány percig ott tartottam, mielőtt gépiesen visszaengedtem volna magam mellé. Egyszer megkértem az öcsémet, hogy vigyen be a belvárosba, hogy egy pedikűrrel felkészülhessek a mostohatestvérem közelgő esküvőjére. Kitett, s azt mondtam neki, hogy egy órán belül hívom, de amikor apa Brooklynból megérkezett Summitba, hogy rám nézzen, és rájött, hogy kétszer olyan hosszú ideig maradtam távol egyetlen szó nélkül (megálltam egy kávéra a Starbucksban, mielőtt a szépségszalon felé vettem az irányt, így megnyúlt a kiruccanás), pánikba esett. Kétségbeesetten tették tűvé a várost, mígnem apa megállt Kim Körömszalonja előtt. Bekukucskált a sötétített ablakon az üzlet wellnessrészlege felől, és megpillantott egy masszázsszékben. Úgy néztem ki, mint akit elvarázsoltak: egyenesen előrebámultam, mintha nyitott szemmel aludnék. Köpettócsa kezdett az alsó ajkam körül gyülekezni. Néhány középkorú asszony ‒ „summiti anyukáknak” hívták őket ‒, kínos pillantásokat vetett felém. Úgy tűnt, némán arra

biztatják egymást, hogy „Nézd már azt a kattant lányt!” Apa később elmondta nekem: annyira haragudott rájuk, hogy távolabb kellett húzódnia az ablaktól, s nekidőlni a szomszéd kirakatnak, hogy összeszedje magát. Pillanatok múlva mély lélegzetet vett, és széles mosollyal belépett a wellnessrészlegbe, zengő hangjával betöltve a helyiséget: ‒ Hát itt vagy, Susannah! Már mindenhol kerestünk. *** A hét későbbi napján anyukám szabadnapot vett ki, s felajánlotta, hogy menjünk cipővadászatra Manhattanbe. Amint a különböző lapos talpú lábbeliket vizslattam egy Upper East Side-i boltban, az eladó odament anyához. ‒ Ó, milyen kedves és csendes! Milyen édes teremtés! ‒ jelentette ki vidáman. Nyilvánvaló volt, hogy azt gondolja: lomha vagyok. ‒ Ő nem édes ‒ sziszegte anya, helyettem is dühbe gurulva. Szerencsére én semmit sem vettem észre az egészből. Hazafelé a vonaton anya vállára hajtottam a fejem és elaludtam; a gyógyszerek és a gyógyuló agyamban hátramaradt szellemi kimerültség hihetetlenül fárasztóvá tette a normális viselkedést. Summitba visszaérve a vágányról lefelé vezető lépcsőn a nevemet hallottam. Először úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom. Nemcsak hogy még mindig bizonytalan voltam, mi a valóság és mi játszódik csupán a fejemben, de az végképp nem hiányzott, hogy összefussak egy ismerőssel. Amikor másodjára hallottam a nevem, mégis megfordultam, és egy középiskolai barátnőmet, Kristyt láttam felénk közeledni. ‒ Szia, Kristy! ‒ köszöntöttem. Próbáltam hangosnak és magabiztosnak tűnni, de csak egy suttogás jött ki. Anya észrevette, s beszélt helyettem. ‒ Csak elmentünk vásárolgatni a városba. Vettünk néhány cipőt ‒ mutatott a szatyrainkra. ‒ Az jó ‒ mosolygott udvariasan Kristy. Hallotta, hogy beteg voltam, de fogalma sem volt róla, hogy az agyammal akadt probléma. Amennyire sejtette, akár egy törött lábról is lehetett volna szó. ‒ Hogy vagy? Küzdöttem, hogy megidézzem a beszédességet, ami egykor a személyiségem alapköve volt, de sötét vermet találtam a helyén. A belső világom annyira felfordult és távolinak hatott, hogy képtelen voltam laza társalgás folytatására. Helyette azon kaptam magam, hogy az elpirulásomra összpontosítok, meg a hónom alatt gyülekező izzadságfoltra. Akkor jöttem rá, milyen fantasztikus képesség társasági embernek lenni. ‒ Jóóóóóóól ‒ nyújtottam el a szót, mintha egy mankalapartihoz elegendő kő lakozna a számban. Tudatom továbbra is a kietlen semmi körül cirkált. Mondj valamit! ‒ sikítottam belül, de semmi sem jött. A nagy csöndben éreztem, hogy a

napfény égeti a vállam. Kristy aggódva bámult rám. Egy esetlen pillanat múlva intett, és közölte, hogy késésben van. ‒ Hát, nagyon örülök, hogy láttalak ‒ búcsúzott, mielőtt sarkon fordult. Bólintottam, s figyeltem, ahogy kislisszol az állomás ajtaján. Majdnem összeomlottam ott, az utcán. Elképesztő, milyen erőtlennek éreztem magam akkor, főleg az emberfeletti irányítási képességhez képest, amit a pszichózis magaslatán élveztem. Anya a jelenet szívszorító sodrását felismerve megfogta a kezem, és kivezetett a kocsihoz. Az idegtépő, zombiszerű viselkedés ellenére Stephenhez hasonlóan James is észrevette azokat a pillanatokat, amikor felragyogott „a régi Susannah”. Mindenki táplálta a reményt, hogy végül visszatérek. Egyik este, amikor Hannah érkezett látogatóba, a Kék bársonyt, egyik kedvenc rendezőm, David Lynch filmjét néztük a nappaliban ülve. Az első tizenöt percben James és Hannah a szörnyű színészi játékkal élcelődött. Semmit sem mondtam, de sokkal később, amikor már teljesen másról beszélgettek, félbeszakítottam őket, hogy közöljem: ‒ Ez szándékos. A színészi játék. Ilyen David Lynch stílusa. Sokkal jobb a Veszett a világban. James és Hannah komolyan bólogatva elhallgatott. Bár akkor este nem beszéltek róla, mindketten úgy emlékeztek később vissza, mint újabb megerősítésére annak, hogy a régi személyiségem sértetlen, csak el van temetve.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

JÓBARÁTOK

A

Starbucks-séták, a Jóbarátok-epizódok és a fagyizós autós kiruccanások mellett időm nagy részét azzal töltöttem, hogy egy kiskutyáéhoz hasonló fáradhatatlan lelkesedéssel vártam, hogy Stephen megérkezzen a summiti elővárosi vonattal. Mivel én nem vezethettem, anyának, Allennek vagy Jamesnek kellett az állomásra fuvaroznia. Egyik délután, amikor anyával a kocsiban ültünk, ő mutogatva megszólalt: ‒ Ott van! Annyira másképp néz ki! ‒ Hol? ‒ kérdeztem a tömeget vizslatva. Csak akkor ismertem föl, amikor elérte az utasoldali ablakot. Leborotválta a szakállát és lecserélte a borzas, járomcsontig érő haját egy visszafogottabb, hátranyalt, 1940-es évekbeli frizurára. Még jóképűbbnek tűnt, mint egyébként. Néztem, ahogy beszáll a kocsiba, s hirtelen fájdalmas hálaérzet töltött el, amiért találtam egy ilyen önzetlen, odaadó embert. Nem mintha nem tudtam volna mindvégig: csak pont abban a pillanatban csordult túl bennem az iránta érzett mély szerelem. Nem csak azért, mert velem maradt, hanem mert biztonságot nyújtott és értelmet adott az életem egy nagyon nehéz szakaszában. Rengetegszer megkérdeztem utána, miért maradt, s mindig ugyanazt válaszolta: ‒ Mert szeretlek, mert így akartam, és mert tudtam, hogy valahol ott vagy. Nem számított, mennyire leépültem. Eléggé szeretett ahhoz, hogy még mindig lásson valahol legbelül. Noha ő azt állítja, hogy látta a régi önmagam, mások többnyire nem látták a párhuzamot. Néhány nappal később beleegyeztem, hogy részt vegyek egy Stephennel közös barátunk üdvözlő buliján, aki rövid időre hazalátogatott a texasi Austinból. Amikor megérkeztünk, már beizzították a grillt Bryan anyukájának hátsó kertjében, és különböző korú felnőttek ültek körülötte burgert falatozva, bocsázva, cseverészve. Ahogy Stephennel és a testvéreivel csatlakoztam az egybegyűltekhez, éreztem, hogy jéggé dermed a levegő, mert mindenki a beteg csajt bámulja. Bár ez valószínűleg csak az elmém szüleménye volt ‒ a legtöbben nem is tudták, hogy beteg voltam, és többükkel még sohasem találkoztam ‒, úgy éreztem, mintha a figyelem középpontjában állnék, mégpedig a lehető legrosszabb értelemben.

A barátaim viszont úgy emlékeznek vissza, hogy természetellenesen derűs voltam, plasztikszerű mosoly fagyott az arcomra. Ez talán a testem önvédelmi fegyvere volt, hogy távol tartsa az ijesztő hordákat. A bulin alig kérdezett valaki a kórházi tartózkodásomról, bár akik hallottak róla, másképp közelítettek felém: lefelé nézve, szemlátomást szégyellve azt az apró információmorzsát, amit a velem történtekről tudtak. Ezek a barátok úgy érezték, mintha eltűntem volna a színről, és egy pót-Susannah emlékeztetné őket arra, aki egykor voltam. Mindeközben a tudatomban kérdések gyűrűztek. Hallották, hogy kórházban voltam? Hallották, hogy bekattantam? Ahelyett, hogy sodródtam volna a beszélgetéssel, mereven bámultam rájuk, képtelenül a társalgásra. Végül feladtam a próbálkozást, és a lédús görögdinnye meg a grillen sült hamburgerek elfogyasztására koncentráltam. De ott volt a megmentőm: Stephen. Az emberek „Susannah-suttogónak” hívták, mert úgy tűnt, érzi a kimondatlant. A partin mellettem volt, egy pillanatra sem engedve engem túl messzire a vigyázó tekintetétől. Amikor mit sem sejtő vendégek jöttek oda hozzám csevegni, kézben tartotta a társalgást ‒ a ráérős, kaliforniai lazaságú Stephen egyébként nem tett volna ilyet, de most szükség volt rá. Amikor nem tudtam beszélni, beszélt helyettem. A plasztikmosolyhoz hasonlóan Stephen is a védőpáncélom újabb rétege lett. Egyszer csak egy régi barát, Colleen, aki Stephen testvérétől, Bridgettől hallott a kórházi tartózkodásomról, észrevette, hogy miközben egy szelet dinnyét eszem, a piros lé lecsöpög az államon, egyenesen a ruhámra. Ellentmondásos helyzetbe került: szóljon nekem vagy hagyja? Nem akart zavarba hozni, de azt sem szerette volna, hogy gyanútlan gyermeknek tűnjek. Szerencsére, mielőtt döntésre került volna sor, Stephen letörölte a dinnyelevet az államról. Egyórányi ottlét után ránéztem Stephenre, ő pedig sokatmondóan bólintott. Ideje volt indulnunk. A második hivatalos társasági eseményemre május utolsó hetében, a mostohatestvérem, David esküvőjén került sor. Eredetileg úgy volt, hogy koszorúslány leszek, és éppen a betegségem előtt vettem meg a ruhát, ám miután kikerültem a kórházból, a menyasszony finoman felvetette, hogy talán az volna a legjobb, ha mégsem vennék részt a szertartásban. Nyilván szégyell engem ‒ gondoltam akkor. Most már tudom, hogy az aggodalom vezérelte, ám annak idején bizonyítékot láttam ebben arra, hogy teherré váltam. Régen az a típusú ember voltam, akit mások szívesen bevontak dolgokba ‒ Stephent és engem még a „legderűsebb párnak” is megszavaztak egy esküvőn a betegségem előtt ‒, most azonban szégyellnivaló lettem. Ez fájt. Romba döntötte a törékeny önbizalmam, ami az elmúlt hónapokban amúgy sem tündöklött teljes pompájában.

Ennek ellenére eltökéltem, hogy bebizonyítom a menyasszonynak és a násznépnek, hogy még mindig „megvagyok”. Hajvasalóval frizurát készítettem magamnak, hogy eltakarjam a biopsziás heget, és beszereztem egy rágógumi rózsaszín ruhát, Stephen pedig 1960-as éveket idéző öltönyt vett fel keskeny nyakkendővel. A Rachaelnél történt család-újraegyesítés után egy hónappal az esküvőn való részvétel jelentős előrelépést szimbolizált a felépülésem folyamatában. Csaknem túl voltam azon az időszakon, amikor láthatóan furcsán viselkedtem, bár az arcom még mindig puffadt volt a szteroidoktól, a szavaim pedig még mindig halkan csengtek, s javarészt egy-egy szótagra korlátozódtak. Nem túl közelről azonban átlagos hipszterpárnak látszottunk Stephennel. A ceremóniára egy Hudson Valley-ben lévő birtokon került sor, New York államban, ahol szőlővenyigék fonták körül a kapukat, és amerre a szem ellátott, vadvirágok nyíltak. Stephen és én javarészt a hevenyészett konyhában állva töltöttük a partit, ahová felszolgálók léptek be, s távoztak előételekkel megrakott tányérokkal. Nem tudom, hogy a szteroidok okozhatták-e az étvágynövekedésem, de farkaséhes voltam. Amikor esteledett, anya megígértette velem, hogy csak egyetlenegy pohár bort iszom. Szemforgatva beleegyeztem, aztán fogtam magam, és megittam néhány pohár pezsgőt. Ha akad olyasmi bennem, amit a betegségem megerősített, akkor az a makacsságom, a keményfejűségem, vagy akárhogyan is hívjuk ezt. Bár az agyam még mindig regenerálódás alatt volt, és kétségtelenül veszélyes volt az antipszichotikumokat alkohollal keverni, ragaszkodtam az iváshoz. Nem érdekelt, mennyire önpusztító magatartás ez ‒ olyan kézzelfogható dolog, ami a „normális” Susannah-hoz kötött. Ha a régi Susannah elkortyolt egy-két pohár bort a vacsora mellé, ez a Susannah is megteszi. Nem tudtam olvasni, alig bírtam hétköznapi módon társalogni, és nem vezethettem, de az ördögbe is, csak azért is inni akartam néhány pohár pezsgőt egy esküvőn. Anya próbált megállítani, viszont tudta: nincs hatalma a kicsapongásom fölött, mert azt csinálok, amit akarok. A bor kétségkívül a függetlenséget szimbolizálta, s körülöttem mindenki úgy döntött, hogy nem tiporja szét a méltóságom maradékát. Amikor a „Build Me Up Buttercup” című dal következett, még tviszteltem is Stephennel. Gondolatban a feje tetejére állítottam a parkettet, mit sem törődve a lábszáram fájdalmával és sajgásával, és azzal, hogy sokkal hamarabb kifáradtam, mint korábban. (Később megtudtam a családtól, hogy a profi mozdulatok helyett csupán robotszerűnek és elvarázsoltnak tűntem.) A próbálkozásaim ellenére, hogy vidámnak és jókedvűnek tűnjek, hiperérzékeny voltam arra, ahogy az emberek különbözőféleképpen bántak velem. Mivel családi eseményről volt szó, mindenkinek a száján az a kérdés csúszott ki elsőként, hogy „hogy vagy?” Abban a fázisban ez a megválaszolhatatlan kategóriába tartozott. De nem ez volt a legrosszabb. Hanem a tettetett lelkesedéssel, óvatosan megválasztott hangnem, amit mások használtak. Mintha lenéznének, mintha kisgyermek vagy nagyon öreg néni volnék. Megsemmisítő

volt, de nem igazán hibáztathattam őket. Senki sem sejthette, mi zajlik a fejemben. Anya viszont büszke volt arra, hogy jól érzem magam ‒ egészen addig, amíg egy vendég meg nem törte a csendes csodálatát. ‒ Sajnálattal hallom, mi történt Susannah-val… ‒ szólította meg a nő, s megölelte őt. Anyukám nincs hozzászokva az idegenek érintéséhez. ‒ Köszönöm! ‒ válaszolta fél szemét rajtam tartva. ‒ Ez annyira szomorú. Annyira más lett. Teljesen elveszítette a ragyogását. Erre anya elkapta a tekintetét a parkettről, és a nőre bámult. Voltak érzéketlen megnyilvánulások, de ez a legrosszabbak között szerepelt. ‒ Mármint ‒ folytatta a vendég ‒ gondolja, hogy valaha is a régi lesz? Anya végigsimította szintén rózsaszín ruháját, vállával előrefurakodva elment a nő előtt, és összeszorított foggal annyit mondott: ‒ Nagyon jól van.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

NORMÁLIS KERETEK KÖZT

B

ár óriási lépéseket tettem a felépülés útján, ám attól még a hátralévő hónapokban is a cukorkaszínű gyógyszerek körül forgott az életem, amelyeket napi hat alkalommal kellett szednem. Anya hetente egy órát töltött azzal, hogy egy cipősdoboztető nagyságú adagolóba porciózza a tablettáimat. Gyakran többszöri próbálkozásra sikerült eltalálni a helyes adagot, mert a dózisok bonyolultak voltak, és folyton változtak. A tároló sárga, rózsaszín, kék és zöld rekeszekre volt osztva, a hét minden napjára négy sorban: reggel, kora délután, késő délután és lefekvés előtt. Ettől a doboztól függtem. A tablettáktól való függésem azt jelentette, hogy nem lehetek önálló, így gyűlöltem őket. Nemcsak azt jelképezték, hogy gyermekstátuszban vagyok az anyám házában, de még lassúvá és álmossá is tettek. Néha egyszerűen „elfelejtettem” bevenni őket (ami roppant veszélyes volt). Mivel nem voltam elég ravasz ahhoz, hogy kidobjam a gyógyszereket, gyakran a tartóban hagytam a bizonyítékot, ami felbosszantotta anyát, és arra ösztökélte, hogy leszidjon, akár egy dedóst. A felépülésem anyánál töltött hónapjaiban sok tekintetben vele azonosítottam a pirulákat, illetve a velük járó veszekedéseket. Gyakorlatiasan nézve szükségem volt rá, hogy kiporciózza nekem a gyógyszereket, mivel számomra ez akkor túlontúl összetett feladat lett volna. Érzelmileg viszont kezdtem úgy érezni, hogy anya a pirulákhoz hasonlóan a szánalmas kiszolgáltatottságomat testesíti meg. Utólag belátom, hogy olykor kegyetlenül viselkedtem vele. ‒ Milyen napod volt? ‒ kérdezte tőlem, miután hazaért egy hoszszú munkanap végén a kerületi ügyvédi irodából. ‒ Jó ‒ válaszoltam hidegen, minden kommentár nélkül. ‒ Mit csináltál egész nap? ‒ Nem sokat. ‒ Hogy érzed magad? ‒ Jól. Összerezzenek, amikor felidézem ezeket a beszélgetéseket, mivel anyával mindig is elválaszthatatlanok voltunk, így csak sejtem, menynyire bánthatta őt ez az egész. Rájöttem, hogy még mindig haragszom rá olyan kimondatlan dolgok miatt, amelyek most már annyira jelentéktelennek tűnnek. Noha a kórházban töltött időszak homályos volt, az akkorról visszamaradt düh mintha megmaradt volna a tudatalattimban. Valahogy meggyőztem magam róla, hogy nem töltött

elég időt az ágyam mellett, pedig ez nem volt fair, mint ahogy igaz sem. Az ő annyira mélyre eltemetett szenvedése pedig valamilyen szinten elkezdett kiáradni belőle, egyenesen felém. A legroszszabb, hogy a küszködés nem ért véget a kórházban töltött idő után; most ezzel az ellenséges idegennel kellett élnie, a saját lányával, aki egykor a legközelebbi barátainak egyike volt. De ahelyett, hogy osztoztam volna a fájdalmában ‒, ami kétségkívül éppolyan erős lehetett, mint a sajátom, vagy még erősebb ‒, sértésnek vettem a szenvedését. Jelnek, hogy nem tudja kezelni, milyen nyomorulttá tett a betegség. Részletesen beszámolt az érzéseiről Allennek, ám érthető módon eltitkolta őket apa elől. Amikor a szüleim beszéltek egymással, arra szorítkoztak, hogy vagyok éppen, és alig került sor közöttük személyes témák megvitatására vagy üres fecsegésre. Kéthetente találkoztak, hogy elvigyenek dr. Najjar rendelőjébe, aki minden alkalommal csökkentette a szteroidadagomat; aztán dr. Arslan következett az antipszichotikumokkal és a szorongás elleni szerekkel, a szteroidokkal párhuzamosan mérsékelve a mennyiséget. Felemelő alkalmak voltak ezek, mert minden alkalommal úgy tűnt, folyamatosan javulok, a szüleim pedig egyre jobban kijönnek egymással. Dr. Arslan mindig ugyanazt a kérdést tette föl: ‒ Hány százalékosnak érzi magát egy százig terjedő skálán? Mindig határozottan válaszoltam, csak az elvörösödő arcom árulta el a belső bizonytalanságom. ‒ Kilencven százalék. Vagy amikor különösen magabiztosnak éreztem magam: ‒ Kilencvenöt százalék. Apa mindig rábólintott, még ha másképp is érezte. Anya viszont olykor óvatosan közbeszólt: ‒ Én inkább 80 százalékot mondanék. És még ez is túlbecslés volt, mint ahogy azt később bevallotta. A gyógyulás nyilvánvalóan viszonylagos folyamat (hiszen tudnod kell, honnan indultál, hogy lásd, milyen messzire jutottál), hamarosan viszont mégis szakértői véleményt kaphattunk az állapotomról, amikor részt vettem két státuszfelmérő vizsgálaton a New York-i Egyetem Rusk Rehabilitációs Orvostani Intézetében. Rettegtem ettől a kirándulástól. Bár szemmel láthatóan egyre jobban voltam, nem akartam bizonyítani, hogy még mindig képtelen vagyok a legegyszerűbb feladatok elvégzésére. Anyukám azonban ragaszkodott hozzá, hogy elmenjek. Alig emlékszem valamire az első felmérésből, mert túlságosan kimerült voltam a tesztekhez. Csupán annyit tudok, hogy a fiatal pszichológusnak nagy, barátságos kék szeme volt. A második látogatás alkalmával anya és apa oldalán sétáltam be a Rusk Intézet 315-ös szobájába, ahonnan ugyanaz a pszichológus, Hilary Bertisch bevezetett a rendelőjébe. A szüleim a váróban maradtak. Dr. Bertisch később elárulta, hogy még akkor is olyan voltam, mint aki elvesztette a kapcsolatot a külvilággal, s gyakran olyan lassan válaszoltam neki, hogy

eltöprengett rajta, hallottam-e egyáltalán. Azt mondta, hogy a viselkedésem bizonyos szempontból a skizofrénia negatív tüneteire emlékeztetett: a kifejezőkészség hiánya, üresség, érzelemmentesség, illetve monoton és egyszavas beszéd. Dr. Bertisch egy betűtörlési teszttel mérte föl a koncentrációmat és a memóriámat. Ennél bizonyos szavakat és betűket kellett kihúznom egy átlagos hosszúságú újságcikkből ‒ micsoda véletlen! Először arra kért, hogy húzzam ki az összes „h”-t. Mindet sikerült, de 94 másodperc alatt, ami határeseti károsodást jelez. Aztán az összes „c”-t és „e”-t is ki kellett húznom. Ezekből négyet hagytam ki, s az egész feladat 114 másodpercig tartott: megint határeset. Majd jött a legnehezebb rész: megtalálni az összes és, de és a szócskát az oldalon. Emlékszem, mennyire összezavarodtam, mert folyton elfelejtettem, melyik szóra összpontosítsak. 173-ból 25 kerülte el a figyelmem. A több mint 15-ös érték „súlyosan károsodottat” jelent. A sebességem, a pontosságom és a koncentrációs képességem lehangoló volt. A doktornő ezután áttért a rövid távú memóriára, s azt vette górcső alá, hogy mennyire vagyok képes rövid idejű információtárolásra. Egyszerű matematikai szöveges feladatokat olvasott fel hangosan, amelyek alapszintűek voltak, ám így is csak a huszonnegyedik percentilisbe sikerült bekerülnöm az eredményemmel. A rövid távú vizuális memóriám még rosszabbul működött. Dr. Bertisch felmutatott egy alakzatot ábrázoló képet néhány másodpercre, melyet aztán fejből le kellett rajzolnom. Akármennyire próbálkoztam, nem jelent meg előttem az eredeti alakzat. így a legalsó egy százalékba kerültem, a legsúlyosabban károsodottak közé. A szóelőhívó memóriám ugyancsak elég gyenge volt. Dr. Bertisch megismételte a tesztet, amit dr. Chris Morrison csinált áprilisban, amikor gyümölcsöket és zöldségeket kellett megneveznem, de most egy perc alatt annyi f, a és s betűs szót kellett mondanom, ahányat csak bírtam: F: „Fable, fact, fiction, finger, fat, fantastic, fan, fastidious, fantasy, fart, farm.” A: „Apple, animal, after, able, an, appeal, antiquity, animosity, after, agile.” S: „Scratch, stomach, shingle, shit, shunt, sex, sing, song, swim, summer, situation, shut.”3 Összesen 32 szót mondtam 3 perc alatt. Noha ez jelentős javulást mutatott az áprilisihoz képest, amikor egy perc alatt ötöt produkáltam, az átlag még mindig 45 volt. 3

F: mese, tény, fikció, ujj, zsír, fantasztikus, rajongó, finnyás, képzelet, fing, farm; A: alma, állat, után, képes, egy, könyörgés, régiség, ellenségeskedés, után, gyors; S: horzsolás, gyomor, zsindely, francba, sönt, szex, énekel, dal, úszik, nyár, helyzet, bezár

Más feladatoknál viszont lényeges előrelépésről tettem tanúbizonyságot. A verbális képességeim „kiválóak” lettek, a kilencvenegyedik percentilisben. A verbális elvont gondolkodásom, amit összehasonlítások segítségével teszteltek („Mi köze van Kínának Oroszországhoz?”), az átlagon felüli nyolcvanötödik percentilisbe került. S az alapvető kognitív funkciókban tapasztalt nehézségek ellenére képes voltam az összetett elemző gondolkodásra, ami meglepte dr. Bertischt. Egy mintafelismerésre irányuló tesztnél maximális pontszámot értem el, habár a normálisnál kicsit lassabban. Nem tudtam nyolcszöget rajzolni a vizuális súgókártya alapján, de képes voltam komplex logikai ugrásokra. A doktornő később mesélte, hogy a mások felé mutatott viselkedésem mintha nem állt volna összhangban a belső történéseimmel. Súlyos szakadás volt e kettő között, így lehet, hogy sokkal inkább jelen voltam, mint amennyire kívülről látszott. Én is éreztem ezt a kettősséget. Gyakran, például a bulin vagy a néhány héttel azelőtti esküvőn olyan volt, mintha az igazi önmagam próbálna kommunikálni a külvilággal, de nem bírna áttörni a hibás közvetítő közegen, a testemen. Utolsó találkozónk végén dr. Bertisch megkérdezte, mik a legnyomasztóbb problémáim. ‒ A problémák a koncentrációmmal. A memóriámmal. Megtalálni a megfelelő szavakat ‒ válaszoltam neki. Ezt biztatónak találta. Pontosan meghatároztam, mi a bajom. Az idegrendszeri problémával küszködök gyakran nem igazán tudják körülírni, mi a gond. (47) Nincs meg bennük az a tudatosság, amivel megérthetnék, hogy betegek. Paradox módon a gyengeségeim felismerése erősséget jelentett. Ami megmagyarázta, miért éltem meg a társasági helyzeteket annyira kellemetlennek: tisztában voltam vele, milyen lassúnak és furcsának tűnök a körülöttem lévők számára ‒ főleg azoknak, akik már a betegségem előtt is ismertek. Bizonytalanságomat megosztottam a doktornővel, és bevallottam neki, hogy sokszor lehangoltnak és feszültnek érzem magam másokkal. Egyéni és csoportos kognitív rehabilitációt javasolt, a depressziós és szorongásos tünetekre egyéni pszichoterápiát, illetve egy fiatal felnőtt csoportot. Végül azonban annyira nem bíztam magamban, hogy egyiket sem csináltam végig. Visszatekintve már tudom, hogy óriási hiba volt: sérülés vagy betegség után van egy spontán gyógyulási időablak az agynál, amikor érdemes kihasználni az alkalmat a gyorsabb revitalizációra. Noha egyelőre tisztázatlan, hogy a kognitív terápia milyen szerepet játszik ennél a betegségnél a felépülésben, valószínűleg jobb tempóban gyógyultam volna, ha végigcsinálom. Ezek az alkalmak viszont csak a belső meghasonlásomat erősítették, ezért túlságosan gyűlöltem őket a folytatáshoz. Sosem mentem vissza kontrollra. Tulajdonképpen egy évig tartott, mire elhatároztam, hogy megkeresem dr. Bertischt, és elkérem tőle az említett vizsgálati eredményeket. Még mindig nem volt bátorságom szembesülni vele, milyen rosszul voltam.

NEGYVENEDIK FEJEZET

UMBRELLA

M

ég egy kórházi tartózkodást csakis visszalépésként tudtam értékelni a felépüléshez vezető úton masírozva, így amikor dr. Najjar május végén azzal hívta fel anyát, hogy vissza kell mennem egy második kör IVIG-re, kétségbeestem. Kirázott a hideg a kórterem éles lámpáitól, az ápolók folytonos zavarkodásától, meg azoktól a szörnyű újramelegített vacsoráktól. Apa figyelemelterelés céljából meghívott magához engem és Stephent. Erre most már legalább hetente egyszer sort kerítettünk a Brooklyn Heights-i oázis kellős közepén lévő árnyas kertben. Grilleztünk, gyümölcsbort ittunk és sombrerót tettünk a fejünkre. Színes karácsonyi égősor húzódott végig az udvaron, a háttérben pedig Ryan Adams szólt. Az este legnagyobb részében csöndben maradtam, míg Stephen, Giselle és apukám cseverészett. Akárhogy is próbáltak bevonni a társalgásba, megráztam a fejem, s továbbra is önkéntelenül cuppogtam a számmal. ‒ Unalmas vagyok. Nincs semmi mondanivalóm. Többé már nem vagyok érdekes ‒ ismételgettem folyton. ‒ Minden vagy, csak unalmas nem ‒ győzködött apa. Összeszorult a szíve, ha ilyeneket hallott tőlem. Néhány évvel később felidézte, hogy ugyanabban a kertben és ugyanazok alatt a fények alatt sírta magát álomba a szavaimon gondolkodva. De senki, még apa sem tudott az ellenkezőjéről meggyőzni. Kétségtelenül szürke voltam. És unalmasnak lenni talán az új életem legnehezebb kihívása volt. Részben az antipszichotikumok számlájára lehetett ezt írni, mivel a gyógyszereim ismert mellékhatásai között szerepelt a bágyadtság, a zavartság és a fáradékonyság. Valószínűleg azonban a megviselt agyam volt az új lelkesedéshiányom legfőbb oka. Könnyen lehet, hogy a homloklebenyben nem tudtak egymásnak impulzust adni az idegsejtek, vagy tudtak, csak éppen nem a megfelelő célpont felé. A homloklebeny felel javarészt az összetett végrehajtási folyamatokért, ami miatt a szakértők „vezérigazgatóként” hivatkoznak rá. (48) Csak a húszas éveinkben fejlődik ki teljesen, ennek révén feltételezik, hogy érettsége különbözteti meg a gyerekeket a felnőttektől. Egyvalami viszont biztos: a homloklebeny tesz minket kreatívvá, emberivé ‒ magyarul kevésbé unalmassá. (Sajnos tudjuk, mi történik, ha a homloklebeny nem működik megfelelően, mégpedig az 1950-es és 60-as években végzett, vitatott homloklebenyműtétek

miatt. Az egyik ilyen módszer, a „jégcsákány” lobotómia Rosemary Kennedy esete után vált hírhedtté. Ennek során az orvos felnyitja a beteg szemhéját, és a szemgolyó fölött olyan mélyre nyom egy fémpecket, hogy a szemgödör tetejét elérve csak szurkálja, szurkálja és szurkálja az agyat néhány percen keresztül. (49) A pontatlan beavatkozás tönkretett néhány idegi kapcsolatot a homloklebenyben, aminek eredményei a lecsillapodott érzelmektől a gyermekes viselkedésig terjedtek. Néhányan teljesen képtelenné váltak a komolyabb gondolatokra és mélyebb érzelmekre. Nagyjából úgy, mint ahogy az a Jack Nicholson által játszott Randie McMurphyvel történt a Száll a kakukk fészkére című filmben.) Bár a homloklebenyem talán lassabban regenerálódik a többinél ‒, mint ahogy azt friss kutatási eredmények mutatják más területeken attól még fejlődés mutatkozott. A kórházban az egyik orvos „nullához közelinek” minősítette a homloklebeny-funkciómat. A nulláról legalább előrejutottam valamicskét. A vacsora végére annyira elálmosodtam, hogy az asztalra hajtottam a fejem, és átaludtam a társalgást, amíg a saját horkolásom fel nem ébresztett. Megráztam magam, hogy észhez térjek, majd elindultam felfelé a meredek fémlépcsőn a hangszórós dokkolóig, amin az iPodom ült. Nemrég töltöttem le Rihannától az Umbrellát, habár néhány évvel korábban jelent meg, és nem is feltétlenül illett a megszokott zenei ízlésvilágomba. Most az ő stilizált, R’n B-vel színesített vokálja lebegett a nyári éjszakában. Kedvtelve néztem le apára, Stephenre és Giselle-re, s a hirtelen energiától felélénkülve hajlongani kezdtem a ritmusra ‒ csaknem önkéntelenül. Egészen addig, amíg teljes lendülettel ropni nem kezdtem! Talán nem éppen méltóságteljesen, ám korántsem annyira mereven és robotszerűen, mint egy hónappal korábban az esküvőn. Amikor Stephen rám nézett, s meglátta, milyen önfeledten táncolok, Giselle meghatódott az arcán tükröződő ragyogástól. Sokáig úgy tűnt, mintha kómában sétálgatnék, de most mindenki észrevette az életet ebben az ügyetlen reggae táncban. Stephen csatlakozott hozzám a lépcsőn, a karjába vett, és megpörgetett. Kacagtunk rajta, milyen idiótán nézhettünk ki. Apa és Giselle is megfogta egymás kezét, hogy a pörgős számra lassúzni kezdjenek.

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

KRONOLÓGIA

A

z agy szélsőségesen rugalmas. Képes új idegsejtek termelésének és sejtkapcsolatok kialakításának révén újrarajzolni a saját térképét. Ezt a folyamatot neurogenezisnek hívják. A tudatunknak hihetetlen képessége van az idegsejtek közötti kapcsolatok szükségszerű újraalakítására s vadonatúj útvonalak létrehozására. (Ennek fényében egy számítógép, ami a rendszer összeomlásakor képtelen új hardvert gyártani, merevnek és tehetetlennek tűnik.) Ez a lenyűgöző alakíthatóság más néven a neuroplaszticitás. Az idegsejtjeim ‒ akár a nárciszok kora tavasszal ‒ újracsíráztatták a receptorokat a betegség zord telének enyhülésével. A rettegett harmadik kórházi tartózkodás alatt következett be a valódi ébredésem pillanata; elkezdtem naplót vezetni, újrakezdtem az olvasást, és első ízben kifejeztem az az iránti vágyam, hogy megértsem, mi történt velem. Talán mert a napló kézzelfogható bizonyítékául szolgál a bimbózó énemnek (szó szerint olvashatok annak a sérült Susannah-nak a gondolataiban), végre elkezdtem érdemlegesen emlékezni, milyen volt önmagamnak lenni ‒ a korábbi Susannahval ellentétben, aki a kórház előtti paranoid naplóbejegyzésekből inkább egy képzeletbeli karakternek vagy egy távoli árnyképnek tűnt, akit akár egy filmben is láthattam volna. Az a valaki, akiről a gyógyulási naplómban olvasok, gyerekes és prózai; nem úgy, mint a kórház előtti homályos énem, aki még a legsötétebb pillanatokban is hátborzongatóan világos tudott maradni. Meglepő párhuzam rejlik a kiskamaszkori naplóm és eközött. Mindkettőben magával ragadó az éleslátás hiánya s a saját magammal szembeni kíváncsiság. Legtitkosabb gondolataim mindkét tárhelyén bekezdések tucatjai szólnak a testemről (súlygyarapodás a gyógyulás idején, illetve a mellek hiánya kistiniként) és butácska, pitiáner napi történésekről (szörnyű kórházi koszt kontra összeveszés a barátokkal, akik olykor ellenségek voltak). Együtt érzek ezzel a sérülékeny, kibontakozó Susannahval, mint ahogy a kiskamasz énemmel is ‒, de egyikük sem egészen az, aki most vagyok. Az első bejegyzést a kórházban írtam, 2009. június 3-i dátummal, miközben a második IVIG-infúziót kaptam. Apa ‒, aki minden reggel ott volt velem a harmadik bent fekvés idején ‒ segített az írásban. Azt javasolta, hogy próbáljam meg felderíteni az elveszett idő eseményeit úgy, hogy előásom az emlékezetemből az események kronológiáját. A listám a „zsibbadással és álmossággal” kezdődött, és a „3. roham a kórházban”-nal zárult. Semmit sem

tudtam rögzíteni azutánról, hogy március 23-án a betegfelvételi részlegen megvettem azt a kapucsínót. A felsorolás készítésekor visszakanyarodtam és odaszorítottam az „este apánál” szavakat a „2. roham” és a „3. roham” közé, mintegy utógondolatként. Ez a sor legalább jól olvashatóan sikerült, és nem véletlenül: még mindig nem voltam biztos benne, mit csináltam azon a borzalmas éjszakán, de egyúttal szégyelltem is magam érte. Még a kézírásomon is meglátszott, mit érzek. Az írásképem továbbra is ismeretlennek hatott, de már messze állt az első bent fekvésem alatt kanyarított gyerekes jegyzetektől. Már egész mondatokban tudtam fogalmazni, sőt kettőspontot is használtam. A lista legárulkodóbb momentuma azonban az üresség volt: egyáltalán nem emlékeztem semmire a kórházban töltött időszakból. Apa rémülten pillantott a lapra. Ez volt a súlyos emlékezetkiesésem első bizonyítéka. Apa viszont leplezte a döbbenetét, és segített hozzátenni néhány elemet a listához a saját emlékeinek segítségével, amitől közelebbinek, kézzelfoghatóbbnak hatottak az események. Akadtak azonban nyilvánvaló hiátusok a részéről, mint ahogy az enyémről is. A hézagok hatalmasak, s egyben árulkodóak voltak, mivel emlékezetkiesés nemcsak agysérülés miatt következhet be, hanem érzelmi megrázkódtatás révén is. A hozzám közelállók közül senki sem úszta meg. Apa kizárólag az én kedvemért merült el ebben az időrendesdiben, hiszen utált erről beszélni. „Ahhoz, hogy továbblépj, magad mögött kell hagynod a múltat!” ‒ ez lett az új mottója. Giselle azonban később elárulta nekem négyszemközt, mennyire megviselte ez a helyzet apát. Egy roncs volt. Amikor a családtagok a fejleményekről érdeklődtek, nem volt hajlandó átvenni a telefont, mert biztos volt benne, hogy elveszítené a nagy nehezen magára kényszerített tartást, amikor meghallja az ismerős hangokat. Az öcsém emlékszik, hogy beszélt apával telefonon, amikor még az iskolában volt, én pedig még mindig az ismeretlen betegséggel küszködtem. A társalgás egy pontján James csak mély lélegzetvételeket hallott a vonal másik végén, ami csakis visszafojtott sírás lehetett. Aztán ott van apa saját naplója, amit inkább odaadott nekem, mintsem hogy közvetlenül kelljen beszélnie a történtekről. A bejegyzések lehetővé tették, hogy újraéljem a kórházi tartózkodásomat az ő szemszögéből. Csak olvastam és olvastam sorról sorra; akadt nevetés és komoly pillanat is, aztán a bekezdések olyan szívszorítóvá váltak, hogy el akartam rohanni hozzá Brooklynig, hogy hatalmas medveölelést kapjon tőlem. Ennél viszont okosabb voltam. „Ahhoz, hogy továbblépj, magad mögött kell hagynod a múltat!” Noha nem álltam rá készen, hogy magam is ezt a filozófiát valljam, mégis követtem a jelmondatot, amikor róla volt szó. Az én erős ír védelmezőm a felszín alatt vajszívű volt, az irántam érzett szeretete ‒ melyet a legkegyetlenebb időkben megkérdőjeleztem ‒ pedig felbecsülhetetlen. „Csak annyit tudok, hogy életben van, a szelleme pedig

ép. Még több kórházi kezelés és orvosi vizit vár ránk, rengeteg gyógyszerrel, de az én kicsikém már úton van hazafelé” ‒ zárul a napló. Bár hivatalosan sosem mondtam köszönetet apának (vagy éppen anyának, Stephennek, a barátaimnak, sőt még az orvosoknak és az ápolóknak sem), most már rendszeresen együtt vacsoráztunk, ami óriási előrelépés volt a korábbi félévenkénti egyszeri találkozásunkhoz képest. Evés közben olykor egymásra néztünk, és valamiféle titkos nyelven kezdtünk egymással kommunikálni, amit egyfajta földöntúli kapcsolatként lehet jellemezni, s amitől mindenki mást kitör a frász az asztalnál. Fogalmam sem volt róla, milyen udvariatlannak tűnhetünk, amíg Giselle később meg nem említette: ‒ Gyerekek, nem tudom, tisztában vagytok-e vele, de olykor nehéz körülöttetek úgy érezni, hogy figyeltek az emberre ‒ súgta meg bizalmasan. Nem állt szándékunkban kizárni a többieket. Apával egymás oldalán vívtunk meg egy háborút, küzdöttünk a lövészárokban, és az esélytelenségünk ellenére épen, egészségesen jöttünk ki belőle. Kevés olyan élmény van, ami olyan közel hozna egymáshoz két embert, mint közösen szembenézni a halállal. *** Az apukámhoz való újsütetű kötődéssel ellentétben amióta csak hazajöttem a kórházból, a pirulák és minden más árnyékot vetett az anyával való kapcsolatomra. Szerintem pont a betegségem előtti szoros viszonyunk miatt romlott most el közöttünk minden. Lehet, hogy apa azért tudott ilyen könnyen kijönni az „új” énemmel, mert addig csak egy merő lábjegyzet volt az életemben ‒ a domináns erőt anya jelentette. A történtek feldolgozásához anyukám tevőlegesen újraírta a betegségem történetét. Váltig állította, hogy „sosem voltam annyira nagyon rosszul”, és hogy „ő mindig tudta, hogy meggyógyulok”. Azt mondta magának, hogy túl kemény fából faragtak az örökös betegeskedéshez. Képtelen volt megbarátkozni a ténnyel, hogy még mindig nem épültem fel teljesen ‒ egészen addig a nyár közepi délutánig, amikor is elmentünk enni a summiti J. B. Winberie’sbe. Csodás este volt: enyhe szellő fodrozta a veranda bútorzata fölötti napernyőket, úgyhogy kint foglaltunk helyet. Halat rendeltünk előételnek, egy-egy pohár borral. Falatozás közben elkezdtem kérdezgetni anyát, hogy hogyan viselkedtem itt, Summitban, mielőtt kórházba kerültem. Még mindig csak ködös emlékeim voltak, ráadásul többnyire olyan dolgokról, amelyekről kiderült, hogy hallucinációk voltak. Nem tudtam, mi valós és mi nem. Az egész ügy továbbra is rejtélyes maradt számomra, s kíváncsian próbáltam összerakni az eseményeket. ‒ Egyszerűen bediliztél ‒ válaszolta. ‒ Emlékszel, mikor csinálták az EEG-t? EEG-t? ‒ Nem, nem emlékszem.

De az emlékkép leporolása közben eszembe jutott valami: a nővér dr. Bailey rendelőjéből a stroboszkópjával. A felkavaró kórházi videóval ellentétben, amelynek megélését valószínűleg egyáltalán nem kódolta az agyam, ez az emlékkép elkészült és tárolásra került. Az előhívása viszont már problémás volt. Amikor az agy a visszaemlékezésen munkálkodik, az idegsejtek hasonló mintázatban sülnek ki, mint ahogy az eredeti esemény érzékelésekor tették. Ezek a hálózatok összefüggnek, és valahányszor elővesszük őket, mindig erősebbé válnak és egyre jobban kapcsolódnak egymáshoz. Működésükhöz azonban megfelelő előhívójelekre ‒ szavakra, illatokra, képekre ‒ van szükség, hogy visszajöjjön az emlékkép. Anya nézte, ahogy küszködök a visszaemlékezéssel. Az arca elvörösödött, alsó ajka megremegett. Eltakarta az arcát a tenyerével; a betegségem előtt sokáig nem láttam sírni őt. ‒ Már jobban vagyok, anya. Ne sírj! ‒ Tudom, tudom. Tiszta hülye vagyok! Amúgy totálisan kattant voltál. Besétáltál egy étterembe, ahol követelted a kaját. Csak úgy követelted. Bár ez talán nem is áll olyan messze az eredeti személyiségedtől… Elnevettük magunkat. Egy röpke pillanat erejéig magam előtt láttam a gyorsétterem bokszait, és a homályos férfit a pult mögött, amint odaadja nekem a kávét. Ez az előtűnt kép a többi elfeledett pillanat árnyképével cukkolt ‒ azokkal, amelyek sosem tértek vissza. Aztán ez is eltűnt. Az emlékkép előásásán kívül ez volt az a fordulópont, amikor anya végre bevallotta, mennyire rettegett. Könnyek között árulta el: nem mindig volt biztos abban, hogy „jól” leszek. Ezzel az egyszerű, természetes mozzanattal nagyot fordult a kapcsolatunk. Ismét a legfőbb bizalmasommá, társaságommá és támaszommá vált. A közös továbblépéshez rá kellett jönnie, milyen közel voltam a halálhoz, s ezt az ő túlélési mechanizmusa eddig nem tette lehetővé.

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

VÉGTELEN TRÉFA

A

z első kórházi tartózkodásom után négy hónappal lejárt a Hell’s Kitchen-i lakásom bérleti szerződése. A rokkantsági járadékom, ami feleannyira csökkent, miután rövidről hosszú távúra változtatták, már nem fedezte a bérleti díjat. Egy reggelen tehát ott találkoztunk apával, hogy segítsen nekem összepakolni a régi életem ahhoz, hogy egy új és bizonytalan életet tudjak kezdeni. A vörös tégla falú bérház úgy festett, mint mindig: a tönkrement kaputelefonnal, a graffitinyomokkal és a „Tilos az átjárás!” táblával az ajtón. A postaládám bontatlan levélhalomtól roskadozott. A házfelügyelő, egy spanyol akcentussal beszélő, pufók középkorú férfi egy kurta „Mizu?” kíséretében sétált el mellettünk, mintha el sem mentem volna. Talán tényleg nem vette észre. Apával felcaplattunk a lépcsőn, a málló szürkéssárga tapéta mentén. Annyira ismerős volt az egész, hogy amikor odaértünk a lakásomhoz, szinte vártam, hogy Dusty még mindig ott üldögéljen, pedig hónapok óta Ginger barátom gondoskodott róla. Lemezhegyeket, téliruha-halmokat, könyvkupacokat, edényeket, serpenyőket és ágyneműket pakoltunk össze apával. A munka felénél bedöglött a légkondi, ami kibírhatatlanná tette a Manhattanben lángoló júliusi hőséget. Így hát másnap tértünk vissza a tikkasztó hőségben, hogy befejezzük a lakással kapcsolatos utolsó teendőket. Csupán egyetlen sor szól a naplómban a csomagolásról, ami a korai bejegyzésekhez hasonlóan elég nyegle: „Segített nekem összepakolni a lakásban (viszlát, egyedüllét).” Ebben a rövid sorocskában nem mutatkozik meg a csalódottságom, amit amiatt éreztem, hogy nem csak hivatalosan kell kilépnem az önálló életemből, de fel kell adnom az első igazi lakásomat, a hátrahagyott felnőttlét jelképét. Más volt a szüleimnél lenni néhány hónapot tudván, hogy csak egy vonatútra vagyok a saját kuckómtól. A kizárólagos otthonom most már viszont az anyukámnál volt; mintha teljesen visszasüppedtem volna a gyermekkorba. A manhattani szabad életemnek hivatalosan is vége szakadt, legalábbis egyelőre. Igazság szerint képtelenné váltam az önálló életre. Ezt megértettem, de attól még nem akartam szembesülni vele. Inkább a jövőm egyengetésére összpontosítottam helyette. Elkezdtem teendőlistákat vezetni azoknak az embereknek a nevével, akiknek köszönetet akartam mondani, azokkal a projektekkel, amelyekbe bele akartam vágni, és azokkal a cikkekkel, amelyeket

egyszer majd meg akartam írni. Minden reggel megterveztem a napomat, beleértve a lényegtelen mozzanatokat is: „séta a városba” vagy „az újságok elolvasása”, mert sikerélményt jelentett kipipálni őket. Kulcsfontosságú kis részletek voltak ezek, mert arról árulkodtak, hogy a homloklebeny, „a vezérigazgató” kezd helyrejönni. Ahelyett, hogy az orvosom által javasolt kognitív rehabilitációs kezelésre jártam volna, inkább a főiskola utáni tanulmányok elkezdéséhez szükséges Graduate Record Examre tanultam. Egy ideig azt hittem, hogy a továbbtanulás lesz a következő lépés a sötét sorsomban. Vettem néhány tanulásmódszertani könyvet, hogy segítsenek a felkészülésben. Minden ismeretlen szót felírtam egy spirálos jegyzettömbbe, végiglapoztam, aztán leírtam azokat, amelyekre nem emlékeztem. Ennek sok-sok oldalt szenteltem a naplómban, mert nem tudtam olyan könnyen megjegyezni az új szavakat, mint korábban. David Foster Wallace ezeroldalas disztópiáját, a Végtelen tréfát is elkezdtem olvasni, mert egy fennhéjázó professzor egyszer régen elszörnyülködött rajta, hogy még nem tettem meg. Értelmező szótárral a kezemben olvastam végig a könyvet, nagyjából minden második szónál megállva, hogy megkeressem a jelentését. Folyamatos listát vezettem azokról a kifejezésekről, amelyeket pontosítanom kellett. A kiszemelt szavak még most is nehezen felfoghatónak tűnnek számomra, viszont furcsán árulkodóak is egyben: meddő (mn.): már nem termékeny; elveszítette egyéniségét, erejét, vitalitását; gyengeség vagy hanyatlás jellemzi teratogén (mn.): fejlődési deformitást okozó, ahhoz köthető, abból származó lazarett (fn.): kórház De amikor valaki megkérdezte, miről szól a könyv, a szószedetre fordított szorgalmas munka ellenére be kellett vallanom: „fogalmam sincs”. *** Elkezdett foglalkoztatni a fizikai állapotom. Az akkori naplóbejegyzéseim egyre erősebb megszállottságra utalnak azzal kapcsolatban, hogy mennyit híztam. A dudorodó hasam, a narancsbőrrel borított combom és a puffadt arcom undorral töltött el, hiába próbáltam elkerülni, hogy meglássam magamat a tükröződő felületekben. A Starbucks előtt ülve leltárt vezettem az elhaladó különböző alkatú nőkről: „elfogadnám a combját”, „elcserélném vele a testem”, vagy „bárcsak olyan karom lenne!”

„Sült malacként” jellemeztem magam, annyira visszataszítónak találtam a felduzzadt arcom és testem. „Dagadék” ‒ írtam június 16-án. „Hányok magamtól.” Tényleg sokat híztam, mióta kikerültem a kórházból, ahová (magamhoz képest) természetellenesen soványan kerültem: alig ötvenkilósan. Mindössze három hónap alatt majdnem 23 kilót híztam, amiből 9 a gyógyulással járó normális súlygyarapodás volt, 14-et pedig a szteroidok és az antipszichotikumok mellékhatásaként lehet elkönyvelni, illetve az ülő életmód meg az állandó mentolos-csokidarabos fagyik következményeként. A szteroidok telihold formájúvá és mókusszerűvé torzították az arcom ‒ egészen addig a pontig, hogy már nem ismertem magamra a tükörben. Elkezdtem rettegni tőle, hogy sosem fogyok le, s örökre ebbe az idegen testbe száműzve kell élnem. A probléma sokkal felületesebb és könnyebben átrágható volt az igazi aggályomnál arról, hogy a károsodott elmém foglya maradok. Most már tudom, hogy azért koncentráltam a testemre, mert nem akartam szembenézni a kognitív gondokkal, amelyek sokkal összetettebbek és nyugtalanítóbbak voltak a mérleg mutatta egyszerű számoknál. Amikor azon gyötrődtem, hogy örökre dagadt maradok, bemocskolva a rólam alkotott képet a hozzám legközelebb állók szemében, tulajdonképpen azon aggodalmaskodtam, ki lesz belőlem. Ugyanilyen lassú, besavanyodott, humortalan és ostoba maradok egész hátralévő életemben, mint amilyennek most érzem magam? Visszakapom-e valaha azt a ragyogást, ami engem meghatároz? Ugyanazon a délutánon, amikor az idézett naplóbejegyzés született, tizenöt percet sétálva tettem meg az otthonomtól a belvárosig vezető utat, hogy feszegessem a határaimat és egy kicsit mozogjak. Bár fájtak a sípcsontjaim járás közben, ragaszkodtam hozzá, hogy a kiruccanást egyedül tegyem meg. Az úton rám bámult egy fűnyíró munkás. Ösztönösen a fejemen lévő kopasz folthoz tettem a kezem, hogy eltakarjam előle, de amikor hozzáértem a kobakomhoz, tudatosult bennem, hogy hajpántot viselek. De akkor mi a fenéért nézett? Később jöttem rá, hogy gusztált a tekintetével. Tény, hogy nem a legjobb formámat hoztam, de attól még nő voltam. A megtépázott önbizalmam maradéka ettől egy pillanatra szárnyra kelt. Aztán úgy döntöttem, beiratkozom egy spinningkurzusra a „sült malac”szindróma kezelésére, s egy szobabiciklin találtam magam a középiskolai gyephokiedzőm mellett, aki folyton oldalra nézett, mert nem tudott hova tenni engem. Jobbra hajtottam a fejem, hogy elkerüljem a tekintetét, de ott meg két fiatalabb lányt vettem észre, akiket szintén a gimiből ismertem ‒ ők is bicikliztek. Elmerengtem, hogy vajon kinevetnek-e a hátam mögött a kövérségem miatt, vagy elhúzzák-e a szájukat a tényre, hogy a szüleimmel élek. Erős szégyenérzetem volt, de akkor még nem tudtam a pontos okát. Most már úgy gondolom, hogy a szégyenérzet a veszteségtől való félelem és a veszteség elfogadása közötti ingatag egyensúlyozásból származott. Igen, ismét

képessé váltam az olvasásra, az írásra és a teendőlisták összeállítására, de elvesztettem a magabiztosságomat és az öntudatomat. Ki vagyok? Olyasvalaki, aki meghúzza magát leghátul egy spinningórán, elkerülve a többiek tekintetét? Ez a bizonytalanság arra vonatkozóan, hogy ki is vagyok; ez a zavartság azzal kapcsolatban, hogy hol tarthatok éppen a betegség és a gyógyulás útján, kétségkívül szégyenérzet forrása volt. Valahol mélyen azt hittem, soha többé nem leszek már a gondtalan, magabiztos Susannah ‒ tehát önmagam. ‒ Te hogy vagy? ‒ kérdezték tőlem állandóan. Én hogy vagyok? Azt sem tudtam már, ki az az „én”. Hazahoztam az összes olvasatlan levelet, de hetekig egyet sem bontottam ki. A számlák és a kéretlen levelek között találtam egy manilaborítékot abból a rendelőből, ahol az első MRIt csinálták a márciusi kórházba kerülésem előtt. Ott volt benne a rég elveszett arany-hematit gyűrűm. A szerencsegyűrűm. Az élet olykor kis masnival átkötve nyújtja felénk a metaforákat ‒ éppen akkor, amikor szükségünk van rá. Amikor azt hiszed, minden elveszett, szinte váratlanul kerül elő épp az, ami kell.

NEGYVENHARMADIK FEJEZET

NDMA

A

hogy egyre több és több korábbi funkcióm és személyiségvonásom került elő, s elkezdtem minél inkább beilleszkedni a világ sodrába, hozzászoktam, hogy az emberek kérdezgetnek a ritka és érdekes betegségemről. Sosem próbáltam taglalni, beértem azzal a magyarázattal, amit oly sokszor hallottam a szüleimtől: „a testem megtámadta az agyam”. De amikor Paul, a szerkesztőm a Postnál írt nekem, s kérte, hogy részletesen meséljem el neki a betegségem, végre elhatároztam, hogy megpróbálom összefoglalni, mi történt velem. Ez feladatnak tűnt a szó jó értelmében, és most először késznek éreztem magam, hogy nekirugaszkodjak a válasznak. ‒ Vissza akarunk kapni! ‒ fogalmazott Paul. ‒ Egek, ez olyan Jackson 5-osan hangzott. Szóval mi is van veled pontosan? Furcsa és egyben megnyugtató is volt egy hang a betegségem előttről: az életem most már „előtte” és „utána” részre szakadt ‒ olyan módon, mint korábban soha. Eltökéltem, hogy válaszolok neki. ‒ Mi is a betegségem neve? ‒ rikkantottam anyának. ‒ NMDA autoimmun agyvelőgyulladás ‒ kiabálta vissza. Beírtam a keresőbe, hogy „NDMA”. Egy ipari selejtanyag? ‒ Még egyszer, mi is? ‒ kérdeztem vissza. Anya besétált hozzám a konyhába. ‒ NMDA-receptoros autoimmun encephalitis. Rágugliztam a helyes kifejezésre. Kijött néhány oldal találatként, főleg orvosi szakfolyóiratokban megjelent cikkek kivonatai, de semmi Wikipedia-szócikk. Pár oldal végigpörgetése után rábukkantam egy anyagra a New York Times Magazine „Diagnózis” rovatából. Egy nőnek az esetét írta le, aki ugyanazoktól a tünetektől szenvedett, mint én, de ott volt nála a szörnytumor, a teratóma. (50) Miután azt kivették, felébredt a kómából, és beszélgetni meg nevetgélni kezdett a családtagjaival. Az immunrendszerről és az agyról szóló felületes magyarázat összezavart. Ez egy vírusos betegség? (Nem.) Valamilyen környezeti tényező okozza? (Talán, részben.) Olyan betegség, amit a gyerekek megörökölhetnek? (Feltehetően nem.) Kérdések cikáztak bennem, de erőszakkal próbáltam koncentrálni. Elküldtem Paulnak egy bekezdésnyi hosszúságú összegzést az orvosi szappanoperámról, a következő zárással: „Eszeveszett volt ez a néhány hónap, finoman fogalmazva. Most már tudom, milyen megőrülni.”

Paul így válaszolt: „Sokat megválaszoltál a kérdéseim közül. Ugye, észrevetted, hogy a humorérzéked és az íráskészséged is viszszatért? Komolyan mondom. Látom a fejlődést az e-mailjeidben és az SMS-eidben a betegséged idejétől mostanáig. Ég és föld.” Az újonnan felfedezett magyarázóképességemtől felélénkülve elkezdtem alaposan utánajárni a betegségemnek. Rögeszmémmé vált, hogy megértsem, hogyan válhat képessé a saját testünk egy ilyen hátbatámadásra. Legnagyobb csalódottságomra rá kellett jönnöm, hogy jelenleg többet nem tudunk erről a kórról, mint amenynyit igen. *** Senki sem tudja, hogy bizonyos emberek ‒ főleg a teratóma nélküliek ‒ miért betegszenek meg, és nincs általános megállapodás arra vonatkozóan, hogyan indul el a folyamat. Fogalmunk sincs róla, milyen mértékben játszik benne szerepet a környezet és a genetikai hajlam. Úgy tűnik, a tanulmányok arra mutatnak, hogy minden autoimmun betegség általában kétharmad részt környezeti, egyharmad részt pedig genetikai tényezőkre vezethető vissza. Szóval tényleg a képzelt üzletember indította el ezt a borzalmas láncreakciót, amikor rám tüsszentett a metrón? Vagy valami más a környezetemben? Éppen fogamzásgátló tapaszt használtam, amikor az első tünetek megjelentek ‒ talán az szította a bajt? Bár dr. Dalmau és dr. Najjar nem szolgált okkal arra, hogy ezt gondoljam, a nőgyógyászom inkább úgy döntött, biztosra megy, és nem hajlandó megint felírni nekem a tapaszt. Talán az imádott macskám idézte elő a folyamatot? Angela, aki később örökbe fogadta tőlem, elmondta, hogy Dustynál bélgyulladást állapítottak meg, amit valószínűleg autoimmun zavar okozott. Véletlen egybeesés, vagy átadtunk egymásnak valamit, amitől mindkettőnk immunrendszere ámokfutásba kezdett? Esetleg valami veszedelem leselkedett rám abban a rendetlen Hells Kitchen-i lakásban? Valószínűleg sohasem tudom meg. De az orvosok igenis úgy vélik, hogy jó eséllyel egy külső tényező ‒ úgymint a tüsszentés, a fogamzásgátló vagy a problémás lakás ‒, illetve az agresszív antitestek termelésére való genetikai hajlam kombinációja áll a dolog mögött. Sajnos mivel nehéz felderíteni, mi okozza, a megelőzés nem lehet reális cél: inkább a korai felismerésre és a gyors kezelésre kell összpontosítani. Más rejtélyek is akadnak. Még a tudósok sincsenek vele tisztában, hogy bizonyos emberek miért rendelkeznek ezzel az autoantitesttel, vagy, hogy nálam miért pont az életem ama pontján lendült támadásba. Nem tudják, hogy az antitest miként jut át a vér-agy gáton, esetleg maga az agy állítja-e elő. Az sem világos, hogy egyesek miért épülnek föl teljesen, míg mások miért szenvednek még sokáig a terápia végét követően is. De a legtöbben igenis túlélik. Habár pokoli tapasztalatot jelent, a betegség ebben a tekintetben egyedi a más formában gyakran halálos agyvelőgyulladással

vagy a leépüléssel járó autoimmun betegségekkel szemben. Nehéz más olyan kórt találni példa gyanánt, amelynél a páciens kómába esve közel kerülhet a halálhoz, akár hónapokat töltve az intenzív osztályon, hogy végül mégis egészségesen, vagy akár teljesen felépülve folytathassa az életét. Ez az egész lassan megtanít arra, hogy milyen szerencsés vagyok. Jókor, jó helyen. New York-i Egyetem, dr. Najjar, dr. Dalmau. Hol lennék nélkülük? S ha akár csak három évvel korábban jelentkezett volna nálam a betegség, mielőtt dr. Dalmau azonosította az antitestet, akkor hol lennék? Mindössze három év jelenti a demarkációs vonalat a teljes élet és valami intézetbeli vegetálás között. Vagy ami még rosszabb: akár ilyen fiatalon is egy hideg, kemény sírkő alatt végezhettem volna.

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

RÉSZLEGES VISSZATÉRÉS

D

r. Najjar a szteroidadagom csökkentésével párhuzamosan kéthetenkénti otthoni IVIG-kezelést írt fel, miután a biztosító végre lehetővé tette, hogy a terápia otthon történjen. Reggelente egy nővér érkezett, hogy felrakja nekem az immunoglobulint tartalmazó zacskót az állványra, három-négy óra hosszára. Július és december között tizenkét infúziót kaptam. Egész júliusban folytattam a levelezést Paullal. Elkerülhetetlen volt, hogy néhány naponként megkérdezze, mikor tervezek ismét munkába állni. Végül abban állapodtunk meg, hogy az volna nekem a legjobb, ha minden beharangozás nélkül egyszerűen besétálnék a Post szerkesztőségébe, s beköszönnék a többieknek. Egy július közepi napot választottunk ki. Emlékszem, milyen izgatott voltam, amikor beszárítottam a hajam, kisminkeltem magam és kiszedtem a szemöldököm ‒ a betegségem óta először. Aztán odaálltam a gardróbom elé, hogy végigmustráljam a szegényes ruhatáramat. Csak kevés holmiba fértem bele, mivel még mindig a „sült malac” fázisban voltam, így a bombabiztos fekete sátorruhára voksoltam. Az öcsém kivitt az állomásra, s elindultam az első önálló vonatutamra a városba. Rekkenő nyári hőségben sétáltam be a Penn Stationről a szerkesztőségbe. Amikor viszont a magasba törő News Corp. épülethez értem ‒ oda, ahol tinédzser korom óta dolgoztam ‒, éreztem, hogy az adrenalin elárasztja, s egyúttal kimeríti a szervezetemet. Túl korai ez még ‒ állapítottam meg. ‒ Még nem állok készen. Úgyhogy inkább írtam egy SMS-t Pattinak, és megkértem, hogy az épület mögött találkozzunk. Akkor fogalmam sem volt róla, hogy ő is csaknem annyira ideges, mint én. Aggasztotta, milyen leszek szemtől szemben, és hogyan kell majd viszonyulnia ehhez az új Susannah-hoz. Angela, aki nemrég látogatott meg Summitban, azt mondta neki, hogy lényeges javuláson mentem keresztül, de még mindig messze voltam a rég megszokott kollégától. Amikor Paul kisétált az épület forgóajtaján, meglátott, és rögtön észrevette, mennyire megváltozott a külsőm. Angyalkának néztem ki, a tízéves önmagámnak, méghozzá babahájjal ‒ gondolta. ‒ Na, hogy a faszba’ vagy? ‒ kérdezte, miközben átölelt. ‒ Jól vagyok ‒ hallottam magamat válaszolni. Annyira ideges voltam, hogy csakis a derekamon lecsorgó verejtékre tudtam koncentrálni. Nagyjából úgy, mint amikor anya társaságában összefutottam Kristyvel, csak most nem volt mellettem

senki, aki gondoskodott volna a társalgás mederben tartásáról. Még az is dupla nehézséget jelentett, hogy Paul szemébe nézzek, hát még, hogy bebizonyítsam, hogy hamarosan megint munkaképes leszek. Elsütött néhány poént, meg beszélt a munkáról is, de nem tudtam követni. Észrevettem, hogy rosszkor nevetek föl, viszont nem veszem észre a viccek csattanóját. Éreztem, hogy a vidám álarc megtartásával próbálja kitölteni az ügyetlen csendet, ám küzdött vele. Az állapotom a vártnál jobban sokkolta. ‒ Még mindig sok gyógyszert kell szednem ‒ vágtam rá könnyedén, remélve, hogy ez megmagyarázza a személyiségváltozásomat. ‒ De mire visszajövök, a legtöbbet már abbahagyhatom. ‒ Az szuper. Az asztalod készen várja, hogy visszatérj. Be akarsz jönni, hogy köszönj a többieknek? Tudom, hogy hiányzol nekik. ‒ Á, majd máskor ‒ válaszoltam a földet nézve. ‒ Még nem állok készen. Még egyszer megöleltük egymást. Aztán néztem, ahogy Paul eltűnik a forgóajtó mögött. Az emeletre érve egyenesen Angela asztalához ment. ‒ Ez nem az a Susannah, akit ismerek ‒ közölte. A helyzete tarthatatlan volt. Barátként szívből aggódott a felépülésem és a jövőm miatt, de főnökként kénytelen volt elmerengni rajta, hogy valaha is képes leszek-e újságíróként ellátni a feladataimat. Ennek ellenére a röpke találkozás után két héttel Mackenzie felhívott egy megbízással a lap szórakoztató rovatába, a Pulse-ba. Hangját meghallva eszembe jutott a legutóbbi beszélgetésünk azon a summiti estén, amikor nem tudtam megírni a cikket a Gimpről, éppen amikor súlyosbodni kezdtek a rohamaim. Az emlékkel együtt a kudarc hányingerkeltő érzése is a felszínre tört. Az önutálatom azonban örömmé változott, amikor kiderült, hogy új megbízást ajánl. ‒ A Facebook-etikettről szeretnék tőled egy cikket ‒ jelentette ki. Arra talán még nem álltam készen, hogy találkozzam a régi kollégákkal, de a cikkírás lehetőségére azonnal lecsaptam. Egy hétig dolgoztam rajta mániákusan, mintha ez lenne a Watergate-ügy közösségi médiás változata. Információforrásokat, barátokat és sajtósokat hívtam fel, hogy megismerjem a véleményüket. Ám amikor az összes jegyzetem egyetlen fájlba helyeztem, csak bámultam a villogó kurzorra, mert nem tudtam, hol kezdjem. A Gimp-cikk kudarcélményének emléke még inkább felelevenedett a blokk hatására. Képes leszek valaha is újra az írásra? Viszont miután kis híján egy órát ültem az üres monitor előtt, elkezdtek jönni a szavak ‒ először csak lassan, utána pedig egyenesen áradtak. Az írás nehézkes volt és sok javításra szorult, de végre a billentyűzetre tettem az ujjaimat, ami a világ legjobb érzése volt.

A cikkem július 28-án jelent meg a Post Pulse rovatában Inviting Rudeness (Hívogató gorombaság) címmel. Emlékszem, hogy külön kirándulást tettem a belvárosba, hogy megvegyem az aznapi újságot, és ragyogtam a büszkeségtől, amikor fellapozva megláttam az anyagomat. Tény, hogy több százat publikáltam már azelőtt, de ez az egy többet számított az összesnél. Mindenkinek meg akartam mutatni az írásomat: a Starbucks pultosaitól kezdve, akik egész nyáron kávéval szolgáltak ki, a spinningórán mellettem tekerő két fiatalabb lányon át a nőig, aki az esküvőn megkérdezte, visszanyerem-e valaha is a ragyogásomat. Ez a cikk volt az én nagy megváltásom. Azt kiáltotta a világnak: visszatértem! Az egész karrierem során sosem voltam ilyen izgatott egyetlen anyag miatt sem. Nem megyek posztgraduális képzésre; visszamegyek dolgozni. Egy kicsit több mint egy héttel később összeszedtem a bátorságomat, hogy megtegyem ‒ legalábbis egy gyors felzárkózó látogatás erejéig. Paul és Angela szabadnapos volt, úgyhogy Mackenzie léptetett be a földszinten ‒ a személyim rég eltűnt a kórházi ürességben. Kalauzomként és védelmezőmként viselkedett végig. A tízedik emeleti szerkesztőségbe vezetve úgy érezte, mintha egy totyogóst hagyna először az óvodában. Mély levegőt vettem, végigsimítottam ugyanazt a fekete sátorruhát, amit az első, félbesikerült látogatásomkor viseltem, aztán beléptem. Senki sem vett észre. Teljesen lefoglalta őket a Yankees-Red Sox-meccs. Mackenzie-vel elmentünk a régi asztalom mellett a Steve irodájához vezető úton. ‒ Nézd, ki van itt! ‒ mondta Steve-nek. Steve felnézett a monitorról, és nyilvánvaló volt, hogy elsőre nem ismert fel. Aztán mondott egy zavart, de kedves hellót. ‒ Szóval mikor is jössz vissza? Elpirultam. ‒ Hamar, nagyon hamar. Feszülten egyik lábamról a másikra álltam, próbálván mondani még valamit, de nem jutott eszembe semmi. Az irodájából kilépve, amikor még mindig vöröslött az arcom a beszélgetéstől, a vasárnapi újságon régen velem dolgozó riporterek egy csoportja kezdett összegyűlni. Legtöbbjükkel legalább fél éve nem beszéltem, és bár nem lehettek hatnál többen, tömegnek láttam őket. Bezártságérzetem támadt, izzadni kezdtem. Nehéz volt bármire is összpontosítani, ezért a lábfejemre néztem. Sue, a szerkesztőség tyúkanyója egész testével átölelt. Hátrahúzódva megkérdezte tőlem: ‒ Miért vagy ideges? Mindannyian szeretünk téged! Olyan hangosan, hogy az egész csapat hallja. Az érzelmesség jólesett, de csak még jobban zavarba jöttem tőle. Ennyire nyilvánvaló volt, hogy kellemetlenül érzem magam? Úgy tűnt, semmiféle különbség nincs az érzéseim és aközött, ahogy kinézek. Hirtelenjében úgy éreztem magam ezek előtt a kollégák és barátok

előtt, mint akit erőszakkal lemeztelenítettek érzelmileg. Akár egy kísérleti patkány, felnyitott zsigerekkel, várva a közelgő boncolásra. Megrázott a gondolat: leszek-e még valaha is otthon ebben a szerkesztőségben, amelyik tulajdonképpen felnevelt?

NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

AZ ÖT „W”

V

égül ismét munkába álltam, de csak szeptemberben ‒ körülbelül egy hónappal a részleges visszatérésemet követően, és csaknem hét hónappal a szerkesztőségi kiborulásom után. Emlékszem, milyen megadóan egyeztem bele, amikor a személyzetisek azt javasolták, hogy lassanként vágjak neki, részmunkaidőben, csupán a hét néhány napján. Ehelyett viszont pontosan úgy folytattam, mintha abba sem hagytam volna. Éveken át hajtottam a céljaimért, mint egy maratonista: állandóan rohantam az új megbízások felé, reggelente szó szerint kocogva a metróig, hogy időben beérjek, a szemem és a fülem pedig mindig a következő karrierlépcsőfokra szegeztem. Most megvolt a lehetőségem, hogy leálljak, kifújjam magam, újra felmérjem a céljaimat ‒, de másra sem vágytam, mint mozgásban maradni. Szerencsére a Postnál megkönnyítették az újraindulást. Ahogy Paul megígérte, az asztalom szó szerint érintetlenül várt: az összes könyvem, iratom, és még a műanyag poharam is ott volt, ahogy hagytam. Az első két rövid megbízásom viszonylag magától értetődő volt: az egyik egy nőről, akit a legszexibb pultosnak választottak New Yorkban, a másik pedig egy friss életrajzi könyvet írt kábítószerfüggő rövid bemutatása. Lassan ereszkedtem vissza az írás és a riporterkedés mindennapi feladataiba, de nem zavart. Szenvedélyességem ellentmondásban állt a csapnivaló teljesítményemmel, amikor hét hónappal korábban elmentem. Akkor még amiatt sem szedtem össze magam, hogy interjút készítsek John Walshsal. Most kitörő buzgósággal és lelkesedéssel fogadtam minden témát, akármilyen jelentéktelenek voltak is. Noha a kollégáim biztosan lábujjhegyen jártak körülöttem az első hónapban, nem vettem észre. Annyira a jövőre ‒ vagy a következő mellékszálra, a következő megbízásra ‒ figyeltem, hogy nem voltam képes reálisan megítélni, mi zajlik körülöttem. Mivel nem tudtam olyan gyorsan gépelni, mint korábban, a legtöbb interjút felvettem. Most visszahalgatva őket azt látom, hogy egy idegen hang teszi föl a kérdéseket: lassan és robotszerűen beszél, olykor összemosva a szavakat. Mint aki be van csípve. Angela, a testőröm diszkréten segített anélkül, hogy nyilvánvaló lett volna, hogy segítségre van szükségem; Paul áthívott az asztalához, amikor szerkesztett, mintha az újságírás öt „W” szabályát tanítaná újra nekem. Több mint egy hétig tartott, mire eljutottam odáig, hogy megnyissam a hét hónap olvasatlan leveleit és e-mailjeit. Még a gondolattól is irtóztam, mit

gondolhatnak a forrásaim, amikor visszapattantak vagy válasz nélkül maradtak az e-mailjeik. Vajon azt gondolták, hogy pályát módosítottam, és új munkám van? Érdekelte őket egyáltalán? Ezek a kérdések üldöztek, miközben átrágtam magam a sajtóközleményeken és a könyvhalmokon. Meggyőződésem volt, hogy teljes mértékben visszatértem a normális állapotomhoz. Sőt, ezt meg is mondtam dr. Arslannak az első munkahetem előtt. Akkor már olyan alacsony dózisban kaptam a gyógyszereket, hogy csaknem elhanyagolható volt. A kéthetente megszokott módon a szüleimmel együtt leültünk az asztalához. ‒ Megint megkérdezem. Hogy érzi magát egy százas skálán? Még csak nem is haboztam. ‒ 100 ‒ válaszoltam teljes bizonyossággal. Most már anya és apa is bólogatott. Anya végre egyetértett a saját becslésemmel. ‒ Nos, akkor azt kell mondanom, hogy ön már nem is érdekes többé ‒ mosolygott dr. Arslan, és ezzel a rövid kijelentéssel el is bocsátott a gondozása alól. Javasolta, hogy folytassam még egy hétig a szorongás elleni gyógyszert és az antipszichotikumot, aztán hagyjam abba őket. Azt mondta, nincs már rá szükségem. Számomra ez azt jelentette, hogy a következtetése szerint makkegészséges lettem. Anya és apa külön-külön átölelt, utána pedig csendesen ünnepeltünk, tojással és kávéval egy közeli étkezdében. Bár mindannyian szárnyaltunk dr. Arslan véleményétől, valójában még hosszú út várt rám, hogy ismét az az ember legyek, aki egykor voltam. Most már világos, hogy akkor még a felépülés nagyon kevéssé pontosan ismert szakaszában voltam, amelyet dr. Dalmau és mások behatóan tanulmányoznak. ‒ A páciensek lényegében visszatérnek önmagukhoz a családjuk, a barátaik és az orvosok értékelése alapján, de a sajátjuk alapján nem ‒ magyarázta dr. Dalmau az első telefonos interjúk egyikében. ‒ És ez még sokáig így is marad. A gyógyulás két-három évig is eltart, vagy még tovább. A betegek képessé válhatnak rá, hogy visszatérjenek a munkába, betöltik a társadalmi funkciójukat, vagy akár egyedül is élhetnek ‒ ám érzik, hogy nehézségbe ütköznek olyan cselekvések végzésekor, amelyek régen természetesek voltak, s emiatt még mindig messze nem ugyanazok, akik a betegségük előtt voltak. *** Éppen azután, hogy munkába álltam, dr. Najjar engedélyt adott, hogy melíroztassam a hajam, mert a sebhely, ami akadályozta a hajam megígért visszanövekedését, végre eléggé begyógyult a durva vegyi kezelés elviseléséhez. A SoHo-i Arrojo szalonba mentem, a Holland alagút bejáratához, ahol a színszakértő élénkszőkére csíkozta a frizurámat, a stylist pedig vékony, szemig érő, jobbra csapott frufrut varázsolt nekem, eltakarva a kopasz foltot.

Megkérdezte, honnan van a heg, úgyhogy megosztottam vele a történetem egy darabját. Annyira megindította a dolog, hogy további egy órát töltött az érdes fürtjeim csavarokra tekerésével (a gyógyszerek miatt változott meg a hajam szerkezete). Millió dolláros bébinek éreztem magam a metró lépcsőjén lefelé korzózva, visszafelé indulva Summitba, amikor meghallottam, hogy egy ismerős hang a nevemet mondja. Abban a reményben néztem körbe, hogy rosszul hallottam, de néhány lépcsővel lejjebb ott állt a volt barátom. Rég nem beszéltem vele már a betegségem előtt sem. ‒ Hallottam, mi történt ‒ mondta bátortalanul. ‒ Ne haragudj, hogy nem hívtalak, de nem tudtam, akarsz-e hallani felőlem. A megjegyzést figyelmen kívül hagytam, váltottunk néhány szót udvariasan, aztán elbúcsúztunk. Egyenesen a fodrásztól kilépve tökéletes pillanatnak kellett volna lennie, hogy belefussak egy exbe. De kibillentett az egyensúlyomból, és nem jó értelemben. Éreztem, hogy sajnál ‒, márpedig kevés rosszabb dolog van annál, mint szánalmat látni egy korábbi szerető tekintetében. A vágánynál várakozva fejben visszajátszottam a jelenetet. Közben megláttam magam az érkező vonat üvegfelületében. Észrevettem, milyen bodros a begöndörített hajam, milyen puffadt az arcom, és milyen dundivá vált a sziluettem. Vajon jól fogom-e érezni magam a bőrömben valaha is? Vagy az önbizalomhiány örökre mellém szegődik? Egyáltalán nem hasonlítottam arra a magabiztos „előtte-emberre”, akivel ez a férfi egykoron randevúzott. Utáltam magam, amiért ennyire drasztikusan megváltoztam.

NEGYVENHATODIK FEJEZET

ESETTANULMÁNY

K

evesebb, mint egy hónappal azután, hogy visszatérem a Posthoz, anya emailt kapott dr. Najjar egyik asszisztensétől, amelyben meghívtak minket a „grand rounds” nevű orvosi egyetemi szertartásra, a New York-i Egyetemre. Ennek során egy doktor esettanulmányként mutat be konkrét kortörténeteket a hallgatók és a kollégák előtt. Azon a szeptember végi reggelen az ingázók forgalma lökhárítótól lökhárítóig zsúfolódva haladt New Jersey-től a városba, mi pedig késésben voltunk. Anya, Allen, Stephen és én berohantunk az aulába, ahol apa, Angela és Lauren barátom, a Post vezető szerkesztője a bejáratnál várt minket. ‒ Szerintem már elkezdődött ‒ mondta Angela, amikor beléptünk az előadóterembe. A körülbelül száz szék fehér köpenyesekkel volt tele. Mind figyelmesen hallgatták dr. Najjart, aki a színpadon hadart az „autoimmun encephalitis”-ről. Lemaradtunk a huszonnégy éves beteg, S. C. bemutatásáról, úgyhogy nem jöttem rá, hogy rólam beszél a negatív vizsgálati eredmények kapcsán, beleértve három MRI-t, a hematológiai és vizelettoxikológiai teszteket, illetve a vérképet. Hozzátette, hogy a páciens agy-gerincvelői folyadéka a normálisnál több fehérvérsejtet tartalmazott, majd az agyi biopsziára vonatkozó döntést taglalta, miután kifogyott a további lehetőségekből. ‒ Rólam beszél? ‒ kérdeztem a szüleimet. ‒ Azt hiszem ‒ bólintott anya. Dr. Najjar egy agyszövetminta felnagyított képére váltott. Mályvaszínű és kékeslila pontok tarkították egy ér köré gyűlve. Elmagyarázta, hogy a sötét pöttyök gyulladásos mikroglia sejtek.

‒ Az én agyamról beszél ‒ suttogtam, habár nem értettem, mit ábrázolnak a képek. Csak azt tudtam, hogy egy nagyon intim részem van kivetítve vagy száz idegen elé. Vajon hányan jelenthetik ki, hogy megengedték másoknak, hogy szó szerint belenézzenek a fejükbe? Megérintettem a biopsziás sebhelyem, ahogy dr. Najjar folytatta az agyszöveteimről való értekezést. Aztán másik diára kattintott, ami egy finom, láncszemekből álló nyakláncot ábrázolt, tele orgonalila és achátszínű ékkövekkel, U alakban ívelve.

Dr. Najjar kifejtette, hogy az agyi biopszia képe egy limfociták támadása alatt álló véreret örökített meg. Hangsúlyozta, hogy csak nagyon kevés ‒ legfeljebb tíz ‒ agyi biopsziát végeztek eddig anti-NMDA-receptoros encephalitis betegeken, tehát ezek a felvételek ritka és informatív lehetőséget biztosítanak a bepillantásra a kevéssé ismert betegségben szenvedő agyba. Dr. Najjar ezzel zárta a mondandóját: ‒ Büszkén mondhatom, hogy ez a páciens meggyógyult, és már visszatért dolgozni a New York Posthoz. Angela oldalba bökött, Lauren mosolygott, Stephen és a szüleim pedig ragyogtak. Amikor aznap visszaértünk a munkahelyünkre, Angela megemlítette a prezentációt a szerkesztőinknek, Steve-nek és Paulnak. Steve érdeklődését fölkeltette a dolog, úgyhogy behívott az irodájába. ‒ Angela mesélte, hogy részt vett egy előadáson, ami a betegségedről szólt ‒ mondta Steve. ‒ Szeretnél első kézből írni erről egy cikket? Határozottan bólintottam. Reménykedtem benne, hogy a szerkesztőim elég érdekesnek tartják majd a történetem egy cikkhez, és alig vártam, hogy a riporteri ösztöneimnek engedelmeskedve alámerüljek a kutakodásban. ‒ Remek. El tudsz vele készülni péntekre?

Kedd volt. A péntek korainak tűnt, de eltökéltem, hogy megcsinálom. Izgalmas volt belegondolni, ám ijesztő és szédítő is egyben, hogy azokat a zavaros hónapokat megosszam a világgal. A kollégáim többsége még mindig sötétben tapogatózott a hosszú távollétem okát illetően (mint ahogy bizonyos értelemben én is), és aggasztott, hogy ez a történet talán semmissé teszi az arra irányuló elmúlt hetekben tanúsított fáradozásom, hogy profinak tűnjek a munkahelyemen. De a kísértés ellenállhatatlannak bizonyult: végre lehetőséget kaptam, hogy fölfedjem az elveszett időt, és bebizonyítsam magamnak, képes vagyok megérteni, mi zajlott le a testemben.

NEGYVENHETEDIK FEJEZET

AZ ÖRDÖGŰZŐ

E

zek az ellentmondásos érzések kavarogtak bennem, amikor ismét magamra öltöttem a riporterjelmezt, és meginterjúvoltam a családomat, Stephent, dr. Dalmaut és dr. Najjart, hogy átfogó képet kapjak a betegségemről, illetve annak tágabb következményeiről. Talán éppen az a legnagyobb rejtély, ami szinte azonnal megmozgatta a fantáziámat: vajon hányán szenvedtek ilyen betegségben a történelem során, akik kezelést sem kaphattak? A felvetés még izgalmasabbá vált annak tudatában, hogy bár a betegséget 2007-ben fedezték fel, néhány orvos, akivel beszéltem, úgy véli: egyidős az emberiséggel. Az 1980-as évek végén a francia kanadai dr. Guillaume Sébire gyermekneurológus szokatlan mintát figyelt meg hat általa kezelt csemeténél 1982 és 1990 között. (51) Mindannyiuknak mozgási zavarai voltak, beleértve az önkéntelen tikkelést vagy a nyugtalanságot, a kognitív problémákat és a rohamokat is ‒ mindez negatív CT-eredmények és vérképek mellett. A gyerekeknél „ismeretlen eredetű agyvelőgyulladást” diagnosztizáltak (vagy azt, amit szakmai berkekben Sébire-szindrómának hívnak), s a betegségük átlagosan tíz hónapig tartott. A hatból négyen elérték a teljes felépülésnek nevezhető szintet. Dr. Sébire homályos leírása a kórról még két évtizeden át megmaradt. Egy korábbi, 1981-es értekezésben Robert Delong és kollégái definiálták a „szerzett visszafordítható autisztikus szindrómát” a gyerekeknél. (52) A betegség autizmusnak mutatkozott, de a három vizsgált kicsi közül kettő (egy ötéves lány és egy hétéves fiú) teljesen felépült, míg egy tizenegy éves lány továbbra is súlyos memóriazavaroktól és kognitív hiányosságoktól szenvedett: néhány perc távlatából már három szóra sem tudott visszaemlékezni. Ma már kutatások bizonyítják, hogy akiknél ezt a betegséget diagnosztizálták, azok 40%-a gyermek (és ez az arány növekvőben van), ám náluk máshogy jelenik meg, mint a felnőtteknél. Az érintett apróságok gyakran olyan magatartást mutatnak, mint a hisztiroham, a mutizmus, a hiperszexualitás vagy az erőszak. (53) Az egyik szülő leírta, hogy a csemetéje hogyan próbálta megfojtani a saját kistestvérét; másikuk morgó hangot hallott az egyébként angyali kislányától; egy harmadik pedig a saját szemét kikaparva próbálta elmondani azt, amit a totyogós szótára nem közvetíthetett. A betegséget gyakran autizmusként diagnosztizálták félre a gyerekeknél, de a lakhelytől függően természetfelettinek, vagy akár ördöginek is vélhették.

Ördöginek. Avatatlan szemek számára az anti-NMDA-receptoros autoimmun agyvelőgyulladás határozottan gonosznak tűnik. Az érintett fiúk és lányok hirtelen megszállottá és démonivá válnak, mint a legfélelmetesebb rémálmok szörnyei. Képzelj csak el egy fiatal lányt, aki néhány napnyi egész testes rángás után, amitől a levegőbe emelkedett és leesett az ágyról ‒ és miután furcsa, mély baritonon szólalt meg ‒, kicsavarodotr testtel rák módjára lekúszik a lépcsőn, kígyóként sziszeg és vért köp! A hidegrázós jelenet természetesen Az ördögűző című kasszasiker vágatlan verziója. Bár fikcióról van szó, számos olyan magatartásformát felvonultat, amit az anti-NMDA-receptoros autoimmun agyvelőgyulladásban szenvedő gyerekek is. A kép korántsem annyira eltúlzott, mint hinnénk. (Stephen például már nem tudja többé végignézni Az ördögűzőt, mert azokra a furcsa „pánikrohamokra” emlékezteti, melyeket a kórházban produkáltam, és az első rohamomra, ami a tévénézés közben csapott le rám, a kihúzható kanapén.) 2009-ben Tennesseeben egy tizenhárom éves lány mutatott „olyan érzelmi és tüneti együttest, amely óráról órára változott, olykor skizofréniát idézve, máskor pedig autizmust vagy agybénulást.” (54) Erőszakos dühkitörései voltak, még a saját nyelvét és száját is megharapta. Egyszer ragaszkodott hozzá, hogy rákjárásban graszszáljon a kórházi padlón. Bizarr, cajunira emlékeztető tájszólással beszélt a Chattanooga Times Free Press beszámolója szerint, amely részletezte a tinédzser anti-NMDAreceptoros autoimmun agyvelőgyulladásának történetét és az azt követő felépülését. Sok szülő arról számol be, hogy a gyermeke ál-idegennyelven kezd beszélni, esetleg szokatlan akcentussal ‒ csakúgy, mint amikor Az ördögűző kitalált Reganje folyékonyan beszél latinul az ördögűzésre érkező paphoz. Az ilyenfajta agyvelőgyulladással küszködők az echolalia nevű viselkedésre is rászoknak, ami a másoktól hallott hangok ismételgetését jelenti. (55) Ez megmagyarázza a hirtelen jött „nyelveken beszélést”, bár a betegek a valóságban többnyire összefüggéstelenül beszélnek, nem pedig folyékonyan. A történelem során vajon hány gyermekből „űzték ki az ördögöt”, és hányat hagytak meghalni, miután nem javult az állapotuk? Ma pedig hány ember fekszik pszichiátriai osztályon és otthonban anélkül, hogy részesülne a viszonylag egyszerű szteroidos, plazmacserés, IVIG-es, vagy legrosszabb esetben intenzívebb immunterápiás vagy kemoterápiás kezelésben? Dr. Najjar becslése szerint a betegségben szenvedők 90 százaléka maradt diagnózis nélkül 2009-ben, amikor én ágynak estem. Noha ez a szám feltehetően a kór egyre ismertebbé válásával csökken, még mindig vannak, akik hiába szenvednek kezelhető betegségben, nem részesülnek a megfelelő beavatkozásban. Képtelen vagyok elfelejteni, milyen közel kerültem a szakadék széléhez. Amikor a kutatásom során felvettem a kapcsolatot dr. Rita Balice-Gordonnal, dr. Dalmau asszisztensével, ő egy régi indiai történetet említett, amelyet gyakran

szoktak használni az agykutatók. Ez hat vak férfiról szól, akik próbálnak azonosítani egy elefántot. A hasonlat ábrázolja, milyen sokat kell még tanulnunk erről a betegségről. Mindegyik férfi az elefánt másik részét markolja meg, és próbálja beazonosítani a még névtelen tárgyat. Az egyik megérinti az állat farkát, s azt mondja: „kötél”; a másik a lábát, s azt mondja: „oszlop”; a harmadik a törzsét, s azt mondja: „fa”; a negyedik a fülét, s azt mondja: „legyező”; az ötödik a hasát, s azt mondja: „fal”; az utolsó pedig az agyarát, és biztos benne, hogy „cső”. (A történetet olyan sokszor elmesélték már, hogy változatos végkifejletek lehetnek. Buddhista tolmácsolásban mindegyiküknek megmondják, hogy eltalálták, és örvendeznek, egy másik forgatókönyv szerint pedig vérengzésben törnek ki, miután képtelenek egyetérteni.) Dr. Balice-Gordon reményteljes magyarázattal szolgál a hasonlatra: ‒ Mi nagyjából elölről és hátulról egyszerre közelítjük meg az elefántot, remélve, hogy középen találkozunk. Elég részletes képet szeretnénk festeni az elefánt domborzatáról. Két kutatási terület, a skizofrénia és az autizmus fogja várhatóan a legtöbb előnyt szerezni az elefánt feltérképezéséből. Dr. Balice-Gordon úgy véli, hogy azon páciensek egy részének, akiknél ezeket a betegségeket diagnosztizálták ‒ még ha csekély hányaduknak is ‒, valójában autoimmun betegsége van. Sok gyereknél, akinél végül anti-NMDA autoimmun agyvelőgyulladást állapítottak meg, elsőként autizmust diagnosztizáltak. Vajon hány autistának bélyegzett csemeténél nem derült ki, hogy igazából autoimmun betegsége van? Dr. Balice-Gordon elmagyarázta, hogy ötmilliónyi feltételezett autizmus diagnózis közül 4999000 minden valószínűség szerint helytálló. De mi van azzal az aprócska szegmenssel, amelyik valójában anti-NMDA-receptoros autoimmun agyvelőgyulladásban vagy más hasonló betegségben szenved, és megfelelő kezelésben részesülhetne, ha megtalálnák a perifériás daganatot vagy az antitesteket az agyban? Ugyanez érvényes a skizofréniára is. Sok felnőttnél, akinél végül anti-NMDAreceptoros autoimmun agyvelőgyulladást állapítanak meg, először skizofréniát diagnosztizálnak (vagy hasonló mentális zavart, például az esetemben szkizoaffektív zavart). Statisztikailag egyértelmű, hogy vannak, akik pszichózisos vagy skizofréniás diagnózist kapnak, és sosem jutnak megfelelő segítséghez. Még ha csak a betegek 0,01 százalékáról van szó, akkor is túl sok. Sajnos a súlyos pszichiátriai zavarban szenvedők legtöbbjénél csaknem lehetetlen, hogy mindenki eljusson az autoimmun betegségekre irányuló vizsgálatokig, illetve kezelésig. A PET, a CT és az MRI-vizsgálat, valamint az IVIG és a plazmacsere külön-külön is több ezer dollárba kerülhet. ‒ Mennyire lenne ésszerű ez a szűrési mód? ‒ kérdezi Philip Harvey pszichológus professzor. ‒ Lumbálpunkció mindenkinek? Lehetetlen!

Az én gyógyulásom egymillió dollárba került ‒ olyan összegbe, ami elgondolkodtatja az embert. Szerencsére akkor teljes munkaidős alkalmazott voltam a Postnál, így a biztosításom fedezte a horribilis számla nagy részét. Biztos hátországom is akadt. A családom abban a szerencsés helyzetben volt, hogy zsebből kifizethetett mindent, amit a biztosító nem tudott fedezni vagy visszatéríteni. Sajnos azonban ez a biztonság nem adatik meg mindazoknak, akik egész életükben pszichiátriai betegségben szenvednek, akik képtelenek a munkavállalásra, ennélfogva rokkantsági járulékból élnek, és az állami egészségbiztosítás gondoskodik róluk. Mindez azonban csak további okokkal szolgál arra, hogy a pszichiáterek és a neurológusok megoldást találjanak a két tudományterület közötti korlátok ledöntésére, közös nevező alá hozva a mentális és a neurokémiai betegségeket, s ezáltal talán több forrást szerezve a kettő közötti átfedés tanulmányozására. ‒ Az egyik elképzelés szerint csupán véletlen az egybeesés, és [az NMDAreceptoros encephalitis] a skizofréniával nem függ össze. Az anyatermészet azonban nem így működik. A legjobb hipotézis a skizofréniával kapcsolatban, hogy legalább az esetek egy részét meg lehet magyarázni egy másik (hasonló) zavarral is ‒ fogalmazott dr. Balice-Gordon. Dr. Najjar például egy lépéssel közelebb hozta egymáshoz az autoimmun betegségeket és a mentális zavarokat: úttörő kutatásában rögzítette, hogy a skizofrénia, a bipoláris zavar, a rögeszmés-kényszeres személyiségzavar és a depresszió néhány formája valójában az agy gyulladásos állapotának a következménye. Dr. Najjar éppen olyan forradalmi munkán fáradozik, amely végül lebonthatja a falat az immunológia, a neurológia és a pszichiátria között. Egy nemrégiben történt esetet állít a középpontba, melynek során egy tizenkilenc éves nőnél két év alatt hat élen járó pszihiáter diagnosztizált egymás után skizofréniát. (56) Tizenhét esztendős korában hallási hallucinációkkal kezdődtek a panaszai („az emberek lenéznek, és azt gondolják, jobbak nálam” ‒ panaszkodott dr. Najjarnak), majd vizuálisakkal folytatódtak. Késő este „emberek arcát látta a falakon”. A szülei nem hittek a skizofréniás diagnózisnak, és végül eljutottak a New York-i Egyetemre, ahol találkoztak dr. Najjarral. Az orvos jobb homloklebenyi agyi biopsziát rendelt el ‒ ennek alapjául az én esetem szolgált ‒, ami kimutatta a gyulladás jelenlétét, valamint a glutamátreceptorokat támadó antitesteket az agyban. A lány szteroidokból, plazmacseréből és IVIG-ből álló kezelést kapott, ami segített a hallucinációk és a paranoia ellen, de mivel annyira későn került sor a megfelelő kezelésre, tisztázatlan, hogy visszatér-e valaha is a korábbi önmagához. ‒ Csak azért, mert skizofréniának tűnik, nem biztos, hogy az is ‒ mondta nekem dr. Najjar. ‒ Szerénynek kell maradnunk és nyitott szemmel járnunk.

A cikkem miatt kutakodva kíváncsi lettem dr. Bailey álláspontjára is a végső diagnózissal kapcsolatban ‒ a neurológuséra, aki bizonygatta, hogy a problémám gyökere az alkoholmegvonás és a stressz. Amikor elértem telefonon, kiderült, hogy még mindig nem hallott a betegségről, noha az esetemet csaknem az összes neves orvosi szaklap taglalta, sőt a New England Journal of Medicine és a New York Times is. 2009 tavaszán én voltam a 217. ember, akinél anti-NMDA-receptoros autoimmun agyvelőgyulladást diagnosztizáltak. Mindössze egy év múlva ez a szám a kétszeresére növekedett. Most már ezrekről van szó. Dr. Bailey, az ország egyik legjobbnak tartott neurológusa mégsem hallott róla. Miután olyan időket élünk, hogy az Egyesült Államokban a rossz diagnózisok aránya semmit sem javult az 1930-as évek óta, a fő tanulság, hogy mindig ki kell kérni valaki másnak a véleményét is. (57) Miközben dr. Bailey sok tekintetben kiváló orvos, bizonyos értelemben tökéletes példája annak, hogy mi a probléma az orvoslással. Én csupán egy eset voltam neki (és ha naponta harmincöt beteget fogadott, mint ahogy azt nekem elmondta, akkor nagyon sokból egy). Ő egy olyan hibás rendszer mellékterméke, ami rákényszeríti az ideggyógyászokat, hogy naponta X beteggel öt-öt percet töltsenek a norma teljesítése érdekében. Ez egy rossz rendszer. Dr. Bailey nem kivétel a szabály alól. Ő a szabály megtestesítője. Én vagyok az, aki kivétel. Én vagyok az, aki szerencsés. Nem csúsztam át egy olyan rendszer szűrőjén, amit arra találtak ki, hogy az enyémhez hasonló eseteket figyelmen kívül hagyja ‒ az olyan eseteket, amelyek időt, türelmet és külön figyelmet igényelnek. Tény, hogy megdöbbentem, amikor a beszélgetésünk során kiderült, hogy semmit sem tud a betegségről, de nem ez volt a legdöbbenetesebb. Hanem az, hogy rájöttem: a túlélésem, a felépülésem ‒ hogy meg tudom írni ezt a könyvet ‒ a döbbenetes.

Még mindezek után is hátravolt a betegségemről szóló cikkel kapcsolatos kutakodásom legszívszaggatóbb része, amire esélyem sem volt felkészülni: az EEG-felvételek átadása a lapom képszerkesztőjének, aki akart néhány kórházi tartózkodásom alatt készült fotót az anyaghoz. Még nem néztem meg a videókat, és akkor még nem is terveztem ilyet. De amikor nem tudta megnyitni a lemezt, tőlem kért segítséget. Sikerült működésre bírnom, ám közben egy futó pillantás erejéig megláttam magam kórházi hálóingben. Borzalmasan sovány voltam. Eszeveszett. Dühös. Erőszakosan nyúltam a kamera felé. Megborzongva elfordultam a képtől, próbálván a légzésemre figyelni, miközben mosolyt erőltettem magamra. Heves kísértést éreztem, hogy felmarkoljam előle a felvételeket, és elégessem őket ‒ vagy legalább olyan

biztonságos helyre tegyem, ahol senki sem láthatja. Még azok után sem, amit eddig megtudtam és véghezvittem, nem álltam készen erre. Valami mégis kényszerített, hogy tovább nézzem. Eléggé eltávolodtam a saját őrültségemtől ahhoz, hogy elméleti síkon szemléljem. De látni magam a képernyőn, ilyen közelről és szemtől szemben, eltörölte az újságírói távolságtartásom. A videón lévő lány emlékeztet arra, milyen sérülékeny a józan eszünk és az egészségünk, s mennyire ki vagyunk téve a Brutus módjára áruló testünknek, amely egy napon elkerülhetetlenül örökre ellenünk fordul. Fogoly vagyok én is, mint mindannyian. És ez a felismerés a sérülékenység fájó érzetét hozza magával. Azon az estén hazamentem, és egymásba mosódó szeszélyes álmokkal telt az éjszakám. Az egyikben anyával és Allennel voltunk Summitban. ‒ Emlékszel, amikor a kórházban voltál… ‒ rázkódott anya a nevetéstől. ‒ Annyira megkattantál, hogy… Annyira kacagott, hogy nem tudta befejezni a mondatot. ‒ Mi történt? ‒ kérdeztem egy jegyzetfüzet és egy diktafon után nyúlva. Hahotázva kapkodta a levegőt, szóhoz sem jutott. Még mindig nevetett. A második álom egybemosódott ezzel az elsővel. Abban az epilepsziaosztályon voltam, de teljesen meztelenül, és a fürdőszobát kerestem, hogy elbújjak. Hallottam, hogy egy csapat ápoló közeledik, s próbáltam elbújni, de a sarkon befordulva hirtelen megláttam Adeline-t, az osztály filippínó nővérét. Most már teljesen fel voltam öltözve. ‒ Susannah ‒ szólalt meg. ‒ Hallottam, hogy nem vigyázol magadra. Micsoda szégyen! Noha nem szívesen vonok le freudi következtetést ezekből az álmokból, nyilvánvalóan az amiatti szorongásomat mutatják, hogy miként viselkedtem a kórházban, és mások hogyan láttak engem a felépülés útján. Nem ilyen állapotban akartam lenni lelkileg, amikor az első nagyobb megbízáson dolgozom éppen a Postnak. Nem akartam szellemileg kimerülni és kiborulni, ám ezek a felvételek tagadhatatlanul megzavarták a belső egyensúlyomat. De aki bújt, aki nem, október 4-én, szombaton megjelent pályafutásom legütősebb anyaga a Postban, a következő szalagcímmel: „Őrültségem rejtélyesen elveszett hónapja: Boldog 24 éves voltam, amikor hirtelen rám támadt a paranoia és a rohamok. Meg fogok őrülni?”

NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

A TÚLÉLŐK BŰNTUDATA

A

z egy dolog, hogy utánanézel a saját betegségednek, és elvontan gondolkodsz azokról az emberekről, akik ugyanabban szenvedtek. Teljesen más viszont megismerni azokat, akik átélték a kockázatot, hogy elvesszenek az egészségügyi ellátórendszer útvesztőiben. Mivel én voltam minden idők első páciense a New York-i Egyetemen, akinél anti-NMDA-receptoros autoimmun agyvelőgyulladást állapítottak meg, úgy éreztem magam, mintha a szabadon járkáló sebesültek megritkított csapatát erősíteném, ám olyan társak nélkül, akikkel megoszthatnám a háborús történeteket. Tévedtem. Habár az anti-NMDA-receptoros autoimmun agyvelőgyulladás ritka, mégiscsak a több mint száz különböző autoimmun betegség egyike, melyek becslések szerint összesen 50 millió embert érintenek az Egyesült Államokban. (58) A megdöbbentő szám az elmúlt három évtizedben több mint háromszorosára emelkedett. Az autoimmun betegségek figyelemreméltó többsége ‒ körülbelül 75 százaléka ‒ nőknél alakul ki, tehát az összes rákfajtánál együttvéve is jobban érint minket. Az autoimmun betegségek valószínűleg a női rokkantság leggyakoribb okát jelentik bármilyen életkorban. Több elmélet is létezik arra vonatkozóan, hogy a nők miért ilyen aránytalanul nagymértékben érintettek ‒ a genetikai magyarázatoktól kezdve a környezetieken át a hormonálisakig (a legtöbbeknél szülőképes korban történik a diagnózis), vagy éppen a női immunrendszer bonyolultabb mivoltáig (azonosítani kell a védendő magzatot, ami a várandósság idején félig idegen testként van jelen). Márpedig minél bonyolultabb valami, a működési zavarok annál súlyosabbak lehetnek. Jelenleg ez még csak egy újabb talány a felmerülő kérdések sorozatában. Dr. Dalmau laboratóriuma már más receptorkereső autoimmun betegségeket is azonosított, amelyek az agyban játszódnak le ‒ az anti-NMDA-receptoros változatot továbbra is ritka, de nem egyedi színben feltüntetve. Az antitestek közvetítésével lejátszódó autoimmun betegségek ma már egy tisztességes méretű szindrómacsoportot jelentenek. Dr. Dalmau laboratóriuma hat másik fajta antitestet azonosított, amelyek különböző agyi receptorokat vesznek célba ‒ az NMDA-receptorra vadászó típus mellett, ami engem sújtott. Ez a szám folyamatosan növekszik. Dr. Dalmau becslése alapján a kutatások végeztével akár húsz vagy több is lehet. A felfedezések végre nevet adhatnak azoknak a betegségeknek, amelyeket homályosan csak „ismeretlen eredetű

agyvelőgyulladás”, esetleg „máshová nem sorolható pszichózis” címszóval diagnosztizálnak ‒, vagy egyáltalán nem illetik őket semmilyen megnevezéssel. Nem csoda tehát, hogy miután megjelent a cikkem a Postban, e-mailek százai töltötték meg a fiókomat olyan anyáktól és apáktól, akiknek a gyermekét mostanság diagnosztizálták mindenféle autoimmun betegséggel; olyan korombeli nőktől, akik ugyanabban a betegségben szenvednek; és olyanoktól, akik gyanították, hogy valamelyik szerettüknek ilyenje van, és információt akartak kapni a lehető legjobb kezelési módról. Mint minden nagy trauma, ez a betegség is nyitottá tesz. Miután annyi mindent túlélsz, végül készen állsz a viszonzásra, s arra, hogy segíts bárkinek, aki hasonló megrázkódtatáson mehet keresztül. De ennyire kitárulkozni, mint egy nyílt, lüktető seb, védtelenséget jelent az elemekkel szemben. Sok történet, amit akkor hallottam, hasonlított az enyémhez ‒ vagy még szörnyűbb volt. Azoknak a szavai, akikkel beszélgettem, nem hagytak nyugodni éjjel: Miért pont én? Miért döntöttek úgy az antitestjeim, hogy támadnak? Miért tudtam meggyógyulni? Állandóan ezzel a visszatérő gondolattal kell élnem ‒ nem önsajnálattal, hanem őszinte kérdésfeltevéssel, hogy miért fordult saját maga ellen a testem. De miért történik ilyen bárkivel? Most már több ezer anti-NMDA-receptoros autoimmun agyvelőgyulladásos eset ismert, és nem mindegyik végződött jól: egy idős hölgy elhunyt, mert félrediagnosztizálták húgyúti fertőzéssel; egy kismama, akinek tünetei a várandósság alatt jelentkeztek, elvesztette a kisbabáját; néhány lánynak eltávolították a petefészkét, miután az orvosok nem találtak náluk teratómát, s a nálam csodaként ható immungátlók sem segítettek rajtuk. Csaknem mindenki tapasztalt rögeszméket és hallucinációkat, akivel beszéltem: egy zenetanár teljes hangversenyt látott és hallott az ablaka alatt; egy fiatal nő papot hívatott ördögűzést kérve, mert biztos volt benne, hogy megszállta az ördög; egy másik korombeli nő pedig annyira gyűlölte magát a felépülés ideje alatt, hogy kitépte a haját és vagdosta a karját. A paranoia ugyancsak gyakori jelenség volt náluk, elsősorban az életükben jelen lévő férfiakkal kapcsolatban. Egy középkorú nő azt hitte, hogy a férje gyermeket nemzett a szomszédnak; egy tinédzser pedig meg volt győződve arról, hogy az apja csalja az anyját. Egy tizenkét éves, akivel beszéltem, megpróbált kiugrani a mozgó autóból; egy nő pedig mániákusan vonzódott a szőlőhöz (akárcsak én az almához). Mindenki, akivel szót váltottam, elveszítette önmagát. És nem mindenki találta meg újra. Néhányan sosem lesznek olyan okosak, viccesek és élettel telik, mint a betegségük előtt. Olyanok is hívtak, akiknél skizofréniát diagnosztizáltak, de kétségbeesetten kerestek bármilyen más választ. A történetem reményt adott nekik, ám közülük páran megijesztettek a kitartó, paranoid telefonhívásaikkal.

‒ Te tudod, hogy figyelnek minket ‒ mondta egy idősebb hölgy. ‒ Tessék? ‒ Bepoloskázták a vonalamat. Ezért nem mondhatok többet. ‒ Hangokat hallok ‒ számolt be róla másvalaki. ‒ El akarnak kapni. Pont, mint téged. Egy mániákusnak hangzó nő, akinek a feszült beszédét alig lehetett érteni, naponta többször is keresett. Találkozni akart velem, hogy én magam állítsam fel nála a diagnózist. ‒ Én nem vagyok orvos, de ezekkel az emberekkel fel kellene vennie a kapcsolatot ‒ válaszoltam az ilyen hívóknak az engem kezelő orvosok listájával. Igazság szerint azonban az volt az egyetlen különbség a skizofréniában szenvedők és köztem, hogy én meggyógyultam. Hozzájuk hasonlóan pontosan tudtam, milyen a saját összetört psziché fogságában vergődni. A túlélők bűntudata ‒, mint a poszttraumás stressz szindróma (PTSD) egyik fajtája ‒ gyakorinak számít. Egy kutatás szerint a túlélők 20-30 százalékánál jelentkezik, s rákbetegeknél és AIDS-eseknél éppúgy dokumentálták, mint háborús veteránoknál. (59) Szívből át tudom ezt érezni, bár az én problémám bizonyos tekintetben a PTSD ellenkezője: míg a legtöbb PTSD-páciens kétségbeesetten próbál elmenekülni az eredeti trauma emlékei elől, nekem olyanból egy sincs. De attól még érzem a bűntudatot, főleg amikor olyan családokkal beszélek, akiknek nem tudok segíteni, csak szánni őket. Ott volt például egy újdonsült férj, aki a felesége miatt hívott. Üzenetet írt a Facebookon, és megadtam neki a telefonszámom. ‒ Honnan tudja, hogy nem lesz megint beteg? ‒ kérdezte erőszakosan. ‒ Nem tudom. Erre tényleg nem tudok válaszolni. ‒ Hogy lehet biztos benne? ‒ Nem lehetek. Egyszerűen ezt mondják nekem az orvosok. ‒ És hogy lehet, hogy jobban lett, miközben a feleségem még mindig beteg, pedig korábban diagnosztizálták a betegségét? ‒ Én… én nem tudom. Két héttel később visszahívott. ‒ Meghalt. Meghalt a múlt héten. Gondoltam, szólok. Nem volt csodadiagnózis a felesége számára. És nincs csodadiagnózis mindenki számára. Nem úgy tűnik, mintha bármilyen logika is lenne a dologban: puszta vakszerencse, a maga igazságtalan, kőszívű, és őszintén mondva rettentő valójában. Még ha megfelelően kezelik is ezt a betegséget, 25 százalék a maradandó károsodás vagy a halál esélye. Ám sok más beszélgetés, amit ennek a betegségnek a fényében folytattam, valamiféle áldássá változtatta a szörnyű kórt ‒ nem olyanná, amilyet akár a legrosszabb ellenségemnek is kívánnék, de mégiscsak ajándékká.

Közeli barátságba kerültem egy Nesrin Shaheen nevű nővel, akinek a kiskamasz lánya velem egy időben betegedett meg, és most fáradhatatlanul dolgozik rajta, hogy felhívja a kórra a figyelmet. Számtalan órát áldoz az antiNMDA-receptoros agyvelőgyulladással foglalkozó Facebook-oldal kezelésére, mely ezreknek segít a magányos betegség felderítésében. Nesrin Facebook-oldala mellett sok más oldal is foglalkozik az információterjesztéssel, a betegek és családjaik összekötésével ‒ így nem egyedül kell végigcsinálniuk ezt a hercehurcát. Egész életem legnagyobb visszaigazolása volt ‒ és teljes bizonyossággal állíthatom, hogy újabb példa a betegségem szemléletváltozásban jelentkező pozitív hozadékára, amikor egy Bill Gavigan nevű férfi felhívott 2010 tavaszán. ‒ Susannah Cahalannel beszélek? ‒ kérdezte izgatottan. ‒ Igen ‒ válaszoltam döbbenten. Nem szokták úgy kiejteni a nevem, mintha ekkora súlya lenne. Azzal folytatta, hogy elmesélte tinédzser lányának, Emilynek a történetét. Egy nap, amikor Emily másodéves volt egy pennsylvaniai főiskolán, hirtelen gyorsan kezdett beszélni, s rögeszméjévé vált, hogy furgonok követik, amelyekben a sofőrök walkie-talkie segítségével vitatják meg az ő aktuális tartózkodási helyét. Másnap, amikor a New York-i Broadway előadására igyekeztek, Emily megrögzötten figyelni kezdte a körülöttük lévő autókat. Bizonygatta, hogy a nyomukban vannak, ami annyira aggasztotta Billt és a feleségét, Grace-et, hogy azonnal megfordultak és egyenesen a sürgősségire vitték a lányt. A kórházban Emily paranoiája csak fokozódott, mert az orvos a középiskolai történelemtanárára emlékeztette. Ez azt bizonyította számára, hogy gonosztevőről van szó, hiszen színész alakítja az orvost. Pontosan ez történt velem is az apukámmal és az EEG-s nővérrel kapcsolatban. Emily a pszichiátriai osztályra került, ahol hetvenkét órán keresztül megfigyelték. A családjával nem léphetett kapcsolatba ez idő alatt. Hangulatjavítók és antipszichotikumok egész sorát rendelték, s további két hétig maradt az osztályon, mielőtt „máshová nem sorolható pszichózis” diagnózisával elbocsátották. Ez az orvosi szakzsargon a „fogalmunk sincs”-re. Az erős nyugtatók ellenére ragaszkodott hozzá, hogy visszatérjen az iskolába. A szülők aztán telefonhívást kaptak a dékántól, aki komoly aggodalmát fejezte ki Emily kiszámíthatatlan viselkedésével kapcsolatban. A lány hazatért, és a következő néhány hetet a szülői ház meg a helyi pszichiáter között ingázva töltötte, mielőtt bekerült a Pennsylvaniai Pszichiátriai Intézetbe három hétre. Bill a Száll a kakukk fészkére című filmhez hasonlította a történteket. Noha még nem volt diagnózis, a pszichiáter azt mondta a házaspárnak, hogy ő maga a skizofrénia felé hajlik, még azután is, hogy a neurológusok lehetséges magyarázatként említették a sclerosis multiplexet. Az ottani szociális munkás pedig azt javasolta,

hogy Emily igényeljen rokkantsági támogatást, „mert sosem fog tudni dolgozni”. Bill nem volt hajlandó ezt elhinni, úgyhogy kidobta az igénylőlapot a kukába, miután a szociális munkás elment. Körülbelül ekkor látott engem Bill testvére, Mary a Today showban (miután a producer, aki olvasta a cikkemet a Postban, meghívott egy beszélgetésre). Mary elküldte a videót Billnek, aki a cikkemmel együtt átadta azt Emily pszichiáterének. ‒ Neki nincsenek rohamai ‒ jelentette ki a pszichiáter, rámutatva a kettőnk esete közötti eltérésekre. Személyes sértésnek vette a feltételezést, hogy nem vett volna észre valamit. ‒ El kell fogadnia a tényt, hogy van egy mentális beteg lánya. Az intézetben töltött huszonegy nap után Emily járóbeteg-kezelésen vett részt, és végül megint visszatért az iskolába, hogy befejezze a félévet ‒ bár a szülei nem hitték el, hogy száz százalékig jól van. Úgy tűnt, túl van a problémán, akármi is volt az, amíg haza nem érkezett a tavaszi szünetre. A fizikai és kognitív gondjai hirtelen veszélyesen súlyossá váltak. Bill észrevette, hogy a lánya már nem képes egyszerű matematikai feladatok megoldására; Grace pedig végignézte, ahogy próbál megenni egy doboz fagyit úgy, hogy szinte képtelen megtartani a kanalat. Aztán hirtelen a túl gyors beszédről átváltott a semmilyenre ‒ egyáltalán nem szólalt meg. A közeli kórházba rohantak vele, ahol az orvosok tájékoztatták Emily szüleit, hogy az egy évvel korábbi MRI gyulladást mutatott ‒ ezt addig senki sem osztotta meg Gaviganékkel. Amíg az orvosok előkészítették a gyulladáscsökkentő IVIGkezelést, a lány agyában vérrög alakult aki, ami másfél órás rángógörcsöt okozott. Amíg Emily a szomszéd helyiségben vonaglott, Bill a készenlétes neurológus kezébe nyomta a cikkemet. ‒ Olvassa el! Most! ‒ parancsolta. Az orvos ott, Bill orra előtt elolvasta majd zsebre vágta a cikket, és beleegyezett a ritka betegségre irányuló vizsgálatba. Amint Emily szállítható állapotba került, légi úton a Pennsylvaniai Egyetemre szállították, ahol dr. Dalmau és kollégái diagnosztizálták nála az anti-NMDAreceptoros agyvelőgyulladást, s megkezdték a kezelést. Agresszív szteroidkúra és kemoterápia után Emily nappali tagozaton térhetett vissza a főiskolára. Most már 100 százalékig egészséges, és 2012-ben befejezte az utolsó szemesztert. Az apukája telefonon ezt mondta: ‒ Nem akarok… nos, színpadiasnak tűnni, de ezt nem lehet máshogy elmondani. Nem viccelek: ha nincs az a cikk, amit odaadhattam az orvosnak, Emily már halott lenne. Egy videófelvételt is küldött nekem a korcsolyázó Emilyről a következő megjegyzéssel: „Gondoltam, szeretné látni őt, amint korcsolyázik. Ez volt az első alkalom, hogy korcsolyázni láttam őt két év után. A jég közepén látható a videó kezdetekor. Mivel a múlt hétvégén készült a videó, anyák napján, eszembe jutott,

hogy a legutóbbi ünnep alkalmával tolószékben toltam a kórházi ajándékboltba, hogy üdvözlőlapot vehessen az anyukájának. Nem tudott sem beszélni, sem járni. Egy év múlva viszont már korcsolyázni is képes, mint ahogy azt láthatja. Továbbra is számon tartjuk az ilyen pillanatokat, amikor áldott jókívánságainkat küldhetjük hálából.” Rákattintottam a telefonnal felvett videóra, s megnéztem Emilyt. Rózsaszín szoknyában, fekete leggingsben, fekete blúzban, a hajában rózsaszín masnival. Olyan természetességgel mozgott a jégen, mintha a felszín fölött lebegve, csak pörögve és pörögve piruettezne a pálya közepén.

NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

A SRÁC A VÁROSUNKBÓL

A

Post „őrült hónapos” cikke nemcsak az én életemet változtatta meg, hanem dr. Najjarét is. A megjelenés után dr. Najjar meghívott Short Hills-i otthonába, New Jersey-be, körülbelül ötpercnyi autóútra anyáék summiti házától. Személyesen fogadott az ajtóban, és bemutatta nekem a három tizenéves gyermekét és a feleségét. Marwa bájos nő, világos bőrrel és hajjal ‒, néhány évvel fiatalabb a férjénél. A New York Infirmary Beekman Downtown Kórházban ismerkedtek meg (ami ma már a New York-i Egyetem része) 1989-ben, ahol dr. Najjar neuropatológiát tanult, Marwa pedig a laboratóriumban dolgozott. Egyik délután a félénk Souhel elsütött egy arab viccet, és meglepetésére a lány felnevetett. Nem tűnt közelkeletinek, de a bemutatkozásnál kiderült, hogy ő is Szíriából jött. Marwa teával kínált, amikor helyet foglaltunk a nappaliban, a hatalmas zongora mellett. Beszélgetés közben dr. Najjar megemlítette az édesapját, Salim Najjart, és büszkén mesélte el az ő hihetetlen történetét. Salim árvaházban nőtt fel. Anyja, aki éjt nappallá téve dolgozott egy közeli kórházban, hogy orvosi köpenyeket készítsen (micsoda egybeesés), kénytelen volt beadni a fiát, miután a férje hirtelen meghalt. Egyedül képtelen volt eltartani őt a csekély fizetéséből. Salim, aki annyira hangsúlyozta a tanulás fontosságát a saját fiainak, sosem végezte el a középiskolát, ám kőkemény akaraterővel és perfekcionista gondolkodással kitanulta az építőipari kereskedelmet, és elérte a szakma csúcspontját, amikor a cége felépítette a város központi repülőterét, a Damaszkuszi Nemzetközi Repülőteret. Ez azonban messze nem volt összehasonlítható a fia tengerentúlon elért sikereivel. ‒ Az apám látta a cikkét. Több újság is lefordította arabra, nem csak egy ‒ számolt be róla dr. Najjar. ‒ Ott bizony könnyek potyogtak. ‒ Nem hiszem el! ‒ válaszoltam. ‒ De, bekereteztette meg minden… A cikkem megjelenése után az ENSZ szíriai nagykövete megkereste dr. Najjart, hogy gratuláljon neki a kitűnően végzett munkához, aztán elküldte az anyagot a SANSA-nak, egy szír hírügynökségnek. Egyetlen éjszaka alatt minden médium lehozta, hogy hogy vált egy szír kisfiú csodadoktorrá Amerikában. ‒ Tudja, a nehézfejű. Az osztály szamara, aki nem tudta megcsinálni a feladatokat ‒ mosolygott Marwa. ‒ A srác a városunkból jót tesz. Megcsináltad, szívem, csak így tovább!

Ugyanabban az évben később a New York Magazine az ország legjobb neurológusai között tartotta számon dr. Najjart.

ÖTVENEDIK FEJEZET

EKSZTÁZIS

M

ire a Post megjelentette a cikkem, a legtöbb ismerősöm már egyetértett volna azzal, hogy „Susannah visszatért”. Ismét munkába álltam a Postnál, teljes munkaidőben. Dr. Najjar és dr. Arslan pedig végre leállított az összes gyógyszerről. Még az élő televíziózás veszélyes vizein is kipróbáltam magam 2010-ben, amikor a Today show vendégeként beszéltem a betegségemről. Mivel anya és Allen úgy döntött, hogy eladja a summiti házat, Stephennel sokkal gyorsabban összeköltöztük, mint bármelyikünk is várta volna. Mindketten hónapokig kerülgettük a kérdést, miközben én olyan garzont keresve böngésztem a hirdetéseket, ami belefért volna a szűk költségvetésembe. Néhány hetes keresgélés után világossá vált, hogy nem engedhetem meg magamnak az egyedülélést. Rettegtem felhozni az összeköltözés lehetőségét, mivel tartottam tőle, hogy túl hamar rángatom a következő párkapcsolati lépcsőfokra Stephent. Úgy éreztem, nem fair tőlem az effajta nyomásgyakorlás. Hogyan is mondhatna nemet? De amikor semlegesen megemlítettem neki a dolgot, teketóriázás nélkül azt mondta: „én is arra gondoltam, hogy ezt kéne tennünk”. Stephent annak ellenére, hogy már jól voltam, még mindig aggasztotta az ápolói szerep ‒ bár ezt nem mutatta ki. Ha bármi is történik velem a közös fedél alatt, ő a felelős. De úgy döntött, eltökélten belevág: anyagilag, érzelmileg és fizikailag túl gyenge voltam az egyedüléléshez, ráadásul egyébként sem akarta volna, hogy külön legyünk. Most a „visszatérésemet” bizonyító dolgok listájához adhatnánk ezt a felnőttes lépést, hogy összeköltöztem a barátommal. Valójában viszont még eltartott néhány hónapig, mire meggyőződéssel ki tudtam mondani, hogy megint jól érzem magam a bőrömben. Hogy tudtam: nem rezzenek össze, amikor expasikba botlom, és nem lapítok hátul egy spinningórán. Ez a „heuréka” pillanat csendben zajlott le, több mint egy évvel a diagnózisom után, amikor Blythe unokatestvérem esküvőjének alkalmából meglátogattuk a távolabbi rokonokat Santa Fében, ÚjMexikóban, 2010 júniusában. Azon a lagzin nem tátongott szakadék a belső énem és aközött, ahogy mások láttak engem ‒ nem úgy, mint azon a korábbi esküvőn, ahová a felépülésem korai szakaszában mentem. Ura voltam a helyzetnek, jól éreztem magam; már nem küszködtem többé a megfelelő szavak megtalálásával, nem kellett erőlködnöm a társalgáshoz, és visszanyertem a régi humorom is.

Mivel majdnem gyászolniuk kellett engem, a barátaim és a családom majdhogynem zavar nélkül tudott beszélni a velem való kapcsolatáról, illetve a rólam alkotott benyomásairól. Emiatt gyakran úgy éreztem magam, mint Tom Sawyer a saját temetésén; furcsa áldás ez. Két szó ismétlődött folyton: nyitott és beszédes. Majdnem minden egyes ember e két szó variációjával jellemzett. Igazából fogalmam sem volt, mennyire meghatároznak engem ezek a jelzők, és milyen megrázkódtatás lehetett látni, hogy hirtelen olyanná váltam, akire egyik sem illik. Tudom, hogy ez az új Susannah sok mindenben hasonlít a régire. Akadnak változások, de inkább tűnnek apró lépésnek, mintsem az egész lényem teljes generáljának. Megint gyorsan beszélek, könynyedén tudom végezni a munkámat, jól érzem magam a bőrömben, és felismerem magam a képeken. Mindazonáltal amikor a betegség utáni fotóimra nézek, s összehasonlítom őket az azelőttiekkel, a saját szemembe nézve látom, hogy valami megváltozott: vagy valamit elvesztettem ‒ vagy valamivel több lettem, nem tudom. A saját magam képi felismerése, persze, nem jelent teljes visszatérést. Más vagyok, mint előtte. Amikor próbálom kibogarászni a változásom apró jeleit, kezem ösztönösen arra az eleven, hepehupás kopasz foltra kúszik a fejbőröm elülső részén, amelyen soha többé nem fog haj nőni. Örökké emlékeztet arra, hogy nem számít, menynyire „normálisnak” érzem már magam, sosem leszek ugyanaz az ember, mint régen. Vannak azonban sokkal ijesztőbb dolgok is, amelyek aggasztanak ezzel az új Susannah-val kapcsolatban. Minden éjjel beszélek álmomban, pedig előtte ilyet nem csináltam. Egyik éjszaka Stephen arra ébredt, hogy kiabálok: ‒ Van ott egy üveg tej. Egy nagy üveg tej! Bizonyos tekintetben ez vicces, de a tapasztalatainkat tekintve egy árnyalatnyit vészjósló is egyben. És vannak olyan félelmeim, amelyek a gondtalan, betegség előtti Susannah-nak nem voltak. Néhány hónapja egy aggódó apa hívott, hogy tájékoztasson a lánya állapotáról, aki visszaesett. Elmesélt egy másik történetet is: egy nőről, aki pár éve teljesen felépült, de egy külföldi út során nemrégiben újra lesújtott rá a betegség. Úgy tűnik, az esetek körülbelül 20 százalékában történik visszaesés. (60) A ráktól eltérően itt nincs gyógyulási idő. Még teljes felépülés után is éppúgy visszaeshet az ember másnap, mint öt év múlva. A teratóma nélkülieknél ‒ így nálam is ‒ ismeretlen okokból nagyobb a visszaesési ráta, de legalább a viszszaesőknél ugyanolyan a felépülési arány, mint a betegség első szakaszában. Ezzel a tudattal egy kicsit könnyebb. Nemrég, amikor Stephennel tévéztünk a Jersey City-ben lévő lakásunkban, a szemem sarkából láttam, hogy valami mozog a padlón. ‒ Láttad? ‒ kérdeztem. ‒ Mit kellett volna látnom? ‒ Semmit. Megint megőrülök? Ez vár rám?

Aztán megint láttam. Ezúttal Stephen megragadta a cipőjét, és lecsapta az ötcentis poloskát. Együtt élek ezzel a félelemmel. Nem ural engem, és nem hátráltat a céljaimban, de ezzel élek. A barátok és családtagok, akiket meginterjúvoltam, sosem használnák rám az ijedős jelzőt, de amikor a metrón olykor-olykor a normálisnál élénkebbnek tűnnek a színek, arra gondolok: vajon csak a világítás, vagy megint meg fogok őrülni? És mi a helyzet azokkal az apróbb változásokkal, amelyek nem kézzelfoghatóak, és nem ilyen könnyen beazonosíthatóak? Megkérdeztem Stephent, hogy szerinte más lettem-e. Van-e olyan kognitív hiányosságom, amiről nem tudok? Pillanatok múlva megrázta a fejét: ‒ Nem, nem hiszem. De bizonytalannak tűnt. A hozzám legközelebb állók kétségtelenül éppúgy megváltoztak, mint én ‒, ha nem jobban. Stephen, aki mindig olyan laza volt, aggodalmaskodóvá vált. Főleg, amikor rólam van szó. ‒ Nálad van a telefonod? Meddig leszel távol? Hívj, amint elindultál! ‒ ismételgeti gyakran, újra és újra híva és SMS-ezve, ha csak néhány percig nem ér el mobilon. A kórházi lét után Stephen sokáig olyannak látott, mint egy törékeny porcelánbabát, és továbbra is próbált megvédeni a való világ zökkenőivel és bukkanóival szemben. Noha végtelenül hálás vagyok neki ezért, néha bosszantóvá vált, hogy nem akarja ezt a szerepet feladni. Lehet ezért hibáztatni? Én így tettem. Az ilyen típusú babusgatás elfogadása teljesen idegen volt a személyiségemtől ‒ tőlem, aki egyébként annyira önálló és csökönyösen független vagyok. Így hát megátalkodottan harcoltam vele: sokáig kimaradtam anélkül, hogy hívtam volna, és háborogtam az állandó ellenőrzés miatt. Csak akkor kezdtem el felnőtt módjára viselkedni, amikor Stephen ahhoz méltóan kezdett kezelni. Lassan megint egyenrangú felekké váltunk, egészséges kapcsolattá emelve az ettől annyira eltérő ápoló-beteg viszonyt, ami a kórterem vakító neonfényei alatt formálódott. Persze, még mindig aggódik, és kétlem, hogy ez valaha is megváltozna. Gondolatban gyakran visszatér ahhoz az estéhez a Hell’s Kitchen-i lakásomban, amikor befelé fordultak a szemeim, megmerevedett a testem, s mindkettőnk élete örökre megváltozott. Ám van, ami nem változott. A szüleim, akik a kórházi tartózkodásom alatt átmenetileg képesek voltak félretenni a mély ellenségeskedést, nem tudták megtartani a civilizált viszonyt, miután visszataláltam önmagamhoz. Amikor az orvostól orvosig járás már nem tartotta őket kapcsolatban, visszasüllyedtek egymás reflexszerű elkerülésének állapotába ‒, amit még a lányuk halálközeliségének élménye sem állíthatott helyre. Azt mondják, az emberek sosem változnak. Emlékszem, amikor hatodik osztályba kerültem, az iskolai pszichológus az irodájába hívott minket, hogy

beszéljen a nálunk akkor aktuális iskolaváltással járó nehézségekről. Megkért, hogy válasszak egy emotikont a körülbelül ötvenes listáról, ami kifejezi, hogy érzem magam az első napon. Az „eksztatikusat” választottam, a szélesre tátott, teli szájjal nevetőt. A pszichológus meglepődött a választásomon; nyilván nem számított gyakorinak. Akkor eksztatikus voltam, de vajon most is ugyanazt választanám? Vagy elveszítettem végül azt a ragyogást? Van a lényemnek egy olyan darabkája, ami nem vészelte át a tüzet?

ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

SZÖKÉSVESZÉLY?

A

z álruhás EEG-nővér, az apámat körülvevő lesifotósok a hír kirobbanásakor, a nevelőapám halk szidalma felém. Ezek az abszurd emlékek megmaradtak, míg a többiek, amelyek valódiak és dokumentáltak, úgy szöktek át az elmémen, mint a víz az ujjaim között. Ha minden, amire emlékszem, hallucináció, akkor hogyan bízhatok meg a saját eszemben? A mai napig küszködök vele, hogy megkülönböztessem a valóságot a fikciótól. Még meg is kérdeztem anyát, hogy Allen tényleg lekurvázott-e azon a napon az autóban. ‒ Viccelsz? ‒ kérdezett vissza anya, még a feltételezésen is megsértődve. ‒ Soha nem tenne ilyet. Igaza volt; logikailag megértettem, hogy soha nem mondana hasonlót. Akkor mégis miért hiszek inkább továbbra is a saját bizarr emlékemnek, mint egy emberöltőnyi bizonyítéknak? És miért pont ezek az emlékek maradtak meg sértetlenül? Ha nem volt mentális betegségem, honnan jöttek ezek a hallucinációk? Bár a hallucináció, a paranoia és a valóság összekeverése a képzelettel a skizofréniában szenvedőkre jellemző, nem feltétlenül kell mentális betegség a tünetek átéléséhez. 2010-ben a Cambridge-i Egyetem egyik tanulmánya segített rávilágítani a skizofrének gondolkodási folyamataira. Az önként jelentkező egészséges hallgatók ketamininjekciót kaptak ‒ ez a szer ugyanazokat az NMDAreceptorokat blokkolja az agyban, amelyeket a betegségem is érintett ‒, majd elvégezték rajtuk az úgynevezett „gumikéz-illúzió” kísérletét. (61) Tizenöt hallgatót arra kértek, hogy tegye egyik kezét az asztalra egy gumikéz mellé; először a ketamininjekció után, majd egy későbbi alkalommal placebo hatása alatt. A kísérlet során a valódi kezeket eltakarták szem elől, miközben két motorra kötött festékes pemzli mindkét kéz mutatóujját simogatta. Noha a placebós alanyok is bedőltek az illúziónak, a ketaminosok hamarabb és nagyobb meggyőződéssel hitték el, hogy a gumikéz a sajátjuk. Kiderült, hogy a ketamininjekciók valamilyen okból kifolyólag segítettek az alanyok valóságérzékelésének meggyengítésében: a racionális elme számára egyébként lehetetlennek tűnő dolgokat is ‒ úgymint valakinek a fejben történő megöregítését ‒ hirtelen lehetségesnek mutatva. Évtizedek óta folynak a kutatások a témában, például ez a gumikézkísérlet is. A hallucinációk azonban továbbra is izgatják a tudósokat, és még mindig nincs

egyetértés az alapvető mechanizmusukra vonatkozóan, vagy arra, hogy miért léteznek. Csupán annyit tudunk, hogy akkor következnek be, amikor az agyunk érzékel egy külső ingert ‒ képet, hangot vagy érintést ‒, de nem találja a hozzá párosítható forrást. Annak a megkülönböztetésébe csúszik hiba, hogy mi a külső és mi a belső ‒ mondja az önmegfigyelő teória. (62) Ugyanezen a nyomon továbbhaladva pontosan azért olyan hihetőek a hallucinációk, és azért maradnak meg ennyire élénken az emlékezetben, mert a saját tudatunk generálja őket ‒ magyarázta dr. Philip Harvey pszichológus professzor. Ez a generációs hatás. (63) ‒ Mivel azok a hallucinációk öngeneráltak voltak ‒ mondta nekem dr. Harvey jobban tud rájuk emlékezni. A skizofréniával küszködők ugyan kognitív és memóriagondokat mutatnak, de éppolyan jól működik az emlékezetük, mint az egészséges embereké, amikor saját maguk kénytelenek előállítani az emlékeket. Például jobban emlékeznek egy adott szavakból álló listára, amikor történetet kell kitalálniuk köréjük, mint direkt és segítség nélküli visszaemlékezésnél. Ehhez jön még a tény, hogy a fejben tett kirándulások heves érzelmeket ébresztettek, ennélfogva a hippocampus és az amigdala fontosként rangsorolta őket ‒ mindkét régió a betegségem hatása alatt állt. Az amigdala egy mandula alakú képződmény a hippocampus tetején, a fej oldalsó részén található, a fülek fölött a homloklebenynél, ami közeli kapcsolatban áll az érzelmekkel és a memóriával. (64) Segít eldönteni, melyik emlék méltó megőrzésre, s melyiket lehet figyelmen kívül hagyni ‒ attól függően, hogy melyik esemény traumatizált vagy hozott izgalomba minket. A hippocampus kontextussal címkézi föl az emléket (például a kórterem és a lila hölgy), az amigdala pedig az érzelmet társítja hozzá (félelem, izgatottság és fájdalom). Amikor az amigdala magas érzelmi értékűnek bélyegez egy tapasztalatot, az nagyobb eséllyel őrződik meg a kódolás által, illetve válik végül emlékké az úgynevezett konszolidáció során. A hippocampus és az amigdala segít kódolni és konszolidálni a megélést, vagy később előhívható emlékké alakítani. (65) Amikor ennek a kimunkált rendszernek bármelyik részébe is hiba csúszik, az emlék talán nem jön létre. Valószínű tehát, hogy sosem fogom elfelejteni, hogy fejben megöregítettem a pszichiátert, ami megmutatja, mennyire nem csalhatatlan a memória. Ez a felismerés még sokáig kísérteni fog. Teljes bizonyossággal emlékszem például arra a jelenetre, hogy leszíjazva felébredek a négyszemélyes Fokozott megfigyelési egységbeli kórteremben, a „lila hölgy” figyelő tekintete alatt ‒, ami a könyv nyitánya is egyben. Élénken emlékszem, hogy lenéztem a jobb kezemre, és láttam a narancsszínű csuklópántot, amin az állt: SZÖKÉSVESZÉLY. A családom és a barátaim is

ugyanígy emlékeznek, tehát biztosra vettem, hogy így is történt a valóságban. A SZÖKÉSVESZÉLY karkötő számomra tény. Mégis kiderült róla, hogy csak képzeletbeli. Amikor beszéltem az osztályon dolgozó ápolókkal és orvosokkal, elmondták, hogy ilyen karkötő nem is létezik. Az egyik nővér felvetette: ‒ Lehet, hogy egy ESÉSVESZÉLY karkötő volt. Nem narancsszínű, hanem citromsárga. Az EEG-felvételek megerősítették ugyanezt. Nincs olyan, hogy narancsszínű SZÖKÉSVESZÉLY karkötő. ‒ Amikor az emberek egy múltbéli eseményre gondolnak, új információt vegyíthetnek a visszaemlékezésbe, új emléket előállítva ezzel ‒ fejtette ki dr. Elizabeth Loftus pszichológus. Dr. Loftus egész életében a memória pontatlanságát kutatta. (66) Egy 1978-as tanulmányban, ami napjainkban a legtöbb Pszichológia I. kurzuson tananyag, olyan képsorozatot mutatott a kísérletben részt vevőknek, amelyen egy piros autó elgázol egy gyalogost. Bár a fotók azt mutatták, hogy a kocsi stoptáblához ért, a dr. Loftus által feltett direkt félrevezető kérdések hatására ‒ például: „Milyen színű volt az elsőbbségadás kötelező tábla?” ‒ az irányító információkat kapók nagyobb valószínűséggel válaszoltak helytelenül. Ezek az eredmények megkérdőjelezték a szemtanúk vallomásának erejét. Egy New York-i ideggyógyász kutatókból álló csapat 2000-ben tesztelte ezt a feltételezést kísérleti patkányokon: megvizsgálták, hogy az emlékek tényleg minden egyes alkalommal változnak-e, amikor előhívjuk őket. (67) A csapat újabb dolgot fedezett fel az emlékezés folyamatában, az úgynevezett rekonszolidációt. Az előhívott emlékkép lényegében átalakul, lehetővé téve, hogy új (és néha téves) információ szűrődjön bele. Ez normális esetben hasznos, mivel képesnek kell lennünk a múltbéli események aktualizálására a mostani információkra történő rávilágításhoz, ám olykor csavaros pontatlansághoz vezet. Dr. Henry Roedigger pszichológusprofesszor szerint a SZÖKÉSVESZÉLY karkötővel történt jelenség a társas fertőzés egyik formája: ha egyvalaki rosszul emlékszik, és ezt osztja meg a többiekkel, az emlék elterjedhet, mint a levegőben szálló kórokozó a Vírus című filmben. Én őrizgettem ezt a téves emléket? Én voltam az, aki elterjesztette? Biztos vagyok benne, hogy emlékeimben élénken látom a SZÖKÉSVESZÉLY feliratot a karomon. Vagy mégsem?

ÖTVENKETTEDIK FEJEZET

MADAME X

A

z agyunk apró történeteket talál ki ‒ magyarázta dr. Chris Morrison, a neuropszichológus, aki megvizsgált a kórházban, amikor 2010 decemberében interjút készítettem vele. ‒ Előfordulhat, hogy ha valamit sokszor elpróbál az ember fejben, kezdi belsővé tenni, s elhiszi, hogy megtörtént. Olyan töredékeket, jeleneteket és dolgokat integrál, amelyekre igazából nem emlékszik. Mint a SZÖKÉSVESZÉLY karkötőnél. Ehhez hasonlóan előhívó folyamat indul az agyban, amikor valami felismerhetőt látunk. Az illatok és a képek rögtön visszarepítenek bennünket az időben, elfeledett emlékeket előásva. Abban az évben, amikor kijöttem a kórházból, Colleen barátom egy közeli pubba, az Egan’sbe vitt. A név megütötte a fülemet. Voltam már ott? Nem emlékeztem rá. Besétáltunk az előkelő ír kocsmába, s a bárpult felé vettük az irányt. Semmi. Nem jártam még ott. De amikor beléptünk a középső étkező részbe, ahol észrevettem a fényűző, mélyen lelógó csillárt, tudtam, hogy voltam már ott. Éppen a betegségem előtt, Stephennel, a testvérével és annak férjével, azelőtt a Ryan Adams-koncert előtt. Nemcsak a puszta ottlétünkre emlékeztem, hanem arra is, hogy mit rendeltem: fish and chipset. Gyöngyöző zsír. Halmokban álló, szemlátomást laktató, zsírban tocsogó sült krumpli. Küzdöttem a késztetéssel, hogy az asztalra hányjak. Próbáltam társalogni, de csak a gyöngyöző fish and chipsre tudtam összpontosítani. Hihetetlen, milyen élénken öntött el az emlék. Mi mindent felejtettem még el? Mi minden jöhetne vissza, kibillentve az egyensúlyomból, és eszembe juttatva, milyen bizonytalanul érzékeltem a valóságot? Majdnem mindennap a felszínre tör valami. Lehet, hogy egy jelentéktelen dolog, például a mohaszínű zokni a kórházban, egy egyszerű szó ‒, mint amikor a gyógyszertárban láttam egy doboz Colace hashajtót, amilyet szedtem a kórházban, és vele jött Adeline nővér emléke is. Ezekben a pillanatokban kénytelen vagyok azt gondolni, hogy az a másik Susannah utánam szól, mintha azt mondaná: talán eltűntem, de nem felejthetsz el. Mint a lány a videófelvételen: „Kérem…” De minden egyes visszaszerzett emlék kapcsán eszembe jut, hogy több száz, vagy akár több ezer olyan emlékem van, amit képtelen vagyok elővarázsolni. Nem számít, hány orvossal beszélek, hány interjút készítek, vagy hány

jegyzetfüzetet körmölök tele ‒ sok olyan megélés, életdarabka marad, aminek nyoma sincs. Egyik reggel, amikor már egy éve együtt laktunk Stephennel, végre eljutottam odáig, hogy kicsomagoljam a régi lakásomból hozott dobozokat. Kinyitottam egy kis dobozt, amiben egy régi, működésképtelen hajszárító volt, valami hajsütő vas, néhány jegyzetfüzet és egy kis barna papírzacskó. A papírzacskóban pedig egy hollófekete hajú nőt ábrázoló képeslap. Egy híres festményt ábrázolt, amiről tudtam, hogy már láttam, de nem tudtam hova tenni. A nő méltóságteljes profilja látszik oldalról, ami eltúlozza a hosszan lejtő orrát meg a magas homlokát. Sápadt bőre élénk kontrasztban áll a fekete estélyi ruhájával, ami szabadon hagyja a vállait. Csak két ékköves pánt tartja a ruhát a helyén. Természetellenes testtartásban a jobb keze ujjainak hegyét egy faasztalra támasztja, a másik kezével királynő módjára felemeli a szoknyája szegélyét. Csábító és mesterkélt ez a póz. Nekem egyszerre tűnik gőgösnek és betegnek, mintha túl arrogáns lenne bevallani, hogy halálos kórban szenved. Volt valami furcsaság ebben a nőben, ami mágnesként vonzotta a tekintetem. Annyira másképp, mint a vonzás és taszítás húzó-vonó ereje az emberi forma eltorzítását ábrázoló Carota képen, amit dr. Bailey várójában láttam! Ezt a nőt elnézve ősrégi érzés lett úrrá rajtam: bizsergő, üdítő élmény, ami egészen a gyermekkoromig vezetett vissza. Pillanatokon belül rájöttem az okára: ugyanezt éreztem, amikor anya ruhásszekrényében matattam kislányként. Még néhány percig bámultam a képet, próbálván megérteni az összefüggést a kép és az elfeledett emlék között, mígnem eleget töprengtem ahhoz, hogy megfordítsam a képeslapot. John Singer Sargent Madame X című festménye volt 1884-ből. A zacskóban ott volt a vásárlás időpontját mutató blokk is. 1,63 dollárért vettem a lapot a Metropolitan múzeumban 2009. február 17-én, nem sokkal az első munkahelyi kiborulásom előtt. Egy apró darabkányi, jottányi vagy szilánknyi emlék sem kötött ahhoz a múzeumlátogatáshoz. Nem tudtam felidézni, hogy ott jártam azon a februári napon. Nem emlékszem, hogy azelőtt a festmény előtt álltam volna, vagy, hogy pontosan mi ragadott magával ebben az erőteljes, mégis törékeny nőben. Vagy talán valamilyen szinten mégis emlékszem. Szeretem elhinni, amit Friedrich Nietzsche mondott: „A felejtés létezése sohasem nyert bizonyítást: csak annyit tudunk, hogy vannak dolgok, amelyek nem jutnak eszünkbe, amikor fel akarjuk idézni őket.” Az emlék talán nem veszett oda, hanem valahol az elmém legmélyebb bugyraiban várja a hívójelet. Eddig még nem kapta meg, úgyhogy kénytelen vagyok eltöprengni rajta: mi mindent veszíthettem el még útközben? És ezek valóban elvesztek, vagy csupán elrejtőztek? Valami mélyre ásott érzés szenvedélyesen kapcsol össze azzal a festménnyel. Azóta már kiraktam magam mellé abban a szobában, ahol írok, és gyakran azt

veszem észre, hogy bámulom, amikor gondolkodom. Lehet, hogy bár „én” nem voltam ott az első találkozásunknál, a lényem egy darabja mégis jelen volt akkor és ott a múzeumban, vagy talán az egész elveszett hónapban. Ez az elképzelés támaszt nyújt.

ÖTVEHARMADIK FEJEZET

A LILA HÖLGY

C

saknem két évvel azután, hogy kiengedtek a New York-i Egyetem Langone Orvosi Központjának epilepsziaosztályáról, visszatérek látogatóba. Felsétálok az Első sugárúton a távoli, hatalmas szürke kórházépületen lógó lila „NYU” tábla felé. A modern előtérbe nyíló, vánszorgó forgóajtónak feszülök, ami azért ilyen lassú, hogy a tolószékesek is tudják használni. Fehér köpenyes orvosok sétálnak el tempósan a betegek és a véndiáknak kinéző orvoslátogatók előtt. Komor arcú látogatók „Beteg ingóságai” zacskóval tűnnek el a háttérben. Automata kézfertőtlenítő készülékek pöttyözik az ajtókat. Elhaladok a betegfelvételi részleg mellett, ahol a rohamot kaptam, bár abból a napból csupán a felvételem előtti pillanatokban vett forró kapucsínóra emlékszem. Beszállok egy liftbe, ami felvisz a tizenkettedik emeletre. A gondolataim a szüleim és Stephen körül forognak, akik ugyanezt az utat tették meg naponta többször is, egy hónapon keresztül. Hihetetlen. Furcsamód minden ismeretlennek tűnik számomra. Egyik ápoló sem ismer fel. Végigmegyek a folyosón, el a nővérállomás előtt. Senki sem néz föl. A folyosó padlóján elterült férfi gurgulázó hangot ad. A szolgálatban lévő nővérek elfutnak előttem, egyenesen a férfi felé. Utánuk megyek. Az idős férfi vergődik, állatiasan morog torokból. A nővércsapat lefogja, míg egy biztonsági őr egy guruló hordágyra emeli. A férfi hálóinge kinyílik a köldöke alatt. Elfordulok a látványtól. Zöld műtősruhás ápoló sétál el mellettem. ‒ Ez az epilepsziaosztály? ‒ kérdezem tőle. ‒ Nem. Rossz helyre jött. Ez a keleti szárny. Az epilepszia a nyugati szárnyban van, ugyanezen az emeleten. Nos, most legalább nem a memóriám szórakozik velem. Visszatérek a hallba, felmegyek egy másik lifttel, ám elkeseredésemre megint azt látom, hogy semmi sem tűnik ismerősnek. Aztán megüti az orromat a szag: az alkoholba áztatott fültisztító pálcika és az édes pézsma keveréke. Ez az a hely; ennek kell lennie. Aztán meglátom őt. A lila hölgyet. Rám mered. De most nem elszörnyedve, szánalommal vagy félelemmel. Az ő szemében én egy átlagos, hétköznapi ember vagyok ‒ csak valaki, akit próbál azonosítani, hogy honnan ismer. Elmosolyodom. ‒ Emlékszik rám? ‒ kérdezem tőle.

‒ Nem vagyok biztos benne — vallja be. Ugyanaz a jamaicai akcentus. ‒ Hogy hívják? ‒ Susannah Cahalan. Elkerekedik a szeme. ‒ Ó, igen, emlékszem, tényleg emlékszem ‒ mosolyodik el ő is. ‒ Biztos, hogy maga az, de annyira máshogy néz ki! Sokkal jobban. Mielőtt észbe kapnék, átöleljük egymást. Kézfertőtlenítő-illatot áraszt a teste. Képek áradata villan fel a lelki szemeim előtt: apa zabkásával etet, anya a kezét tördelve, idegesen néz ki az ablakon, Stephen megérkezik azzal a bőr aktatáskával. Sírnom kellene, de inkább mosolygok. A lila hölgy gyengéd puszit lehel az arcomra.

JEGYZETEK ELSŐ FEJEZET 1 parazitózisban szenvedők: Nancy C. Hinkle: „Delusory Parasitosis”, American Entomologist 46, no. 1 (2000): 17-25, http://www. ent.uga.edu/pubs/delusory.pdf (2011. 08. 02.) 2 vírusrészescskék millióit szabadítva mindenkire: Vincent Racaniello: „Virology 101”, Virology Blog: About Viruses and Diseases, http://www.virology.ws/virology-101/ (2011. 03. 01.). Robert Kulwich: „Flu Attack! How the Virus Invades Your Body.”, NPR.org [blog], 2009. 10. 23. (2011. 03. 01.) NEGYEDIK FEJEZET 3 „Próbáltalak elfelejteni”: Robert D. Siegel: A pankrátor, rendezte: Darren Aronofsky, Fox Searchlight, 2008. HETEDIK FEJEZET 4 „Remek dolog ilyet enni reggel hétkor”: „Basking in Basque Country” Spain… on the Road Again, PBS, New York, első adásba kerülés dátuma: 2008. 10. 18. NYOLCADIK FEJEZET 5 összetett részleges (komplex parciális) rohamok: Epilepsy Foundation: „Temporal Lobe Epilepsy”, Epilepsyfoundation.org, http:// www.epilepsyfoundation.org/aboutepilepsy/syndromes/temporallobeepilepsy.c fm (2011. 03. 01.). Temkin Owsei: The Falling Sickness: A History of Epilepsy from the Greeks to the Beginnings of Modern Neurology (Baltimore, Johns Hopkins University Press, 1971). 6 „karácsonyesti” eufória: Alice W. Flaherty: The Midnight Disease: The Drive to Write, Writer's Block and the Creative Brain (New York, Houghton Mifflin, 2004), 27. 7 spirituális élmények: Akira Ogata-Taihei Miyakawa: „Religious Experience in Epileptic Patients with Focus on Ictal-Related Episodes”, Psychiatry and Clinical Neurosciences 52 (l998):321-325, http:// onlinelibrary.wiley.com/doi/10.1046/j.1440-1819.1998.00397. x/pdf. 8 homloklebeny-epilepsziások: Shahar Arzy, Gregor Thut, Christine Mohr, Christoph M. Michel, Olaf Blanke: „Neural Basis of Embodiment: Distinct Contributions of Temporoparietal Junction and Extrastriate Body Area”, Journal of Neuroscience 26 (2006): 8074-8081.

KILENCEDIK FEJEZET 9 a legélhetőbb helyek Amerikában a Money magazin szerint: CNN Money: „Best Places to Live: 2005”, Money.CNN.com, http://money. cnn.com/magazines/moneymag/bplive/2005/snapshots/30683. html (2012. 04. 12.) 10 „agyi zavar, amely szokatlan hangulatingadozásokat okoz”: National Institutes of Health: „Bipolar Disorder”, NIH.gov, http:// www.nimh.nih.gov/health/publications/bipolar-disorder/nimhbipolaradults.pdf (2009. 03. 14) 11 Jim Carrey, Winston Churchill, Mark Twain, Vivien Leigh, Ludwig van Beethoven, Tim Burton: Bipolar Disorder Today: „Famous People with Bipolar Disorder”, Mental-Health-Today.com, http://www.mental-health-today.com/bp/famous_people.htm (2009. 03. 14.) TIZENÖTÖDIK FEJEZET 12 azt hitte, a férje „megduplázódott”: Orin Devinsky: „Delusional Misidentifications and Duplications”, Neurology 11 (2009): 80-87. 13 Capgras-szindróma: Jad Abumrad-Robert Krulwich, „Seeing Imposters: When Loved Ones Suddenly Aren’t”, 2010. 03. 30. http://www.npr.org/templates/story/story.php?storyId=l24745692 (2011. 03. 04.). V. S. Ramachandran-Sandra Blakeslee: Phantoms in the Brain: Probing the Mysteries of the Human Mind (New York, Morrow, 1998), 161-171. TIZENHATODIK FEJEZET 14 tizenkét órától három hónapig: Orin Devinsky: „Postictal Psychosis: Common, Dangerous, and Treatable”, Epilepsy Currents, 2008. 02. 26., 31-34. Kenneth Alper et al.: „Premorbid Psychiatric Risk Factors for Postictal Psychosis”, Journal of Neuropsychiatry and Clinical Neuroscience 13 (2001): 492-499. Akira Ogata‒Taihei Miyakawa, „Religious Experience in Epileptic Patients with Focus on Ictal-Related Episodes”, Psychiatry and Clinical Neuroscience 52 (1998): 321-325. 15 „posztiktális düh”: S. J. Logsdail‒B. K. Toone: „Post-Ictal Psychoses: A Clinical and Phenomenological Description”, British Journal of Psychiatry 152 (1988): 246-252. 16 a pszichózisban szenvedők negyede: Michael Trimble, Andy Kanner, Bettina Schmitz, „Postictal Psychosis”, Epilepsy and Behavior 19 (2010): 159-161.

TIZENHETEDIK FEJEZET 17 a pszichotikus zavarok szempontjából legkockázatosabb korcsoport: The New York Times Health Guide, „Schizophrenia”, Health. nytimes.com, http://health.nytimes.com/health/guides/disease/schizophrenia/riskfactors.html (2010. 02. 20.) 18 disszociatív személyiségzavar (DID): „Dissociative Identity Disorder”, in American Psychiatric Association: Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders‒IV (Text Revision) (Washington, D. C., American Psychiatric Association, 2000), 526-529. 19 egytől százig terjedő skála: „Bipolar Disorder”, uo. TIZENNYOLCADIK FEJEZET 20 derült égből villámként lecsapó: P. A. Pichot: „A Comparison of Different National Concepts of Schizoaffective Psychosis”, in Schizoaffective Psychoses (Berlin, Springer-Verlag, 1986), 8‒16. A. Marneros-M. T. Tsuang: „Schizoaffective Questions and Directions”, in Schizoaffective Psychoses (Berlin, Springer-Verlag, 1986). 21 „megszakítás nélküli időszak a betegségben”: American Psychiatric Association: Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders‒IV, (Text Revision) (Washington, D. C., American Psychiatric Association, 2000), 319—323. HUSZONEGYEDIK FEJEZET 22 az 1933-ban biciklivel elgázolt hétéves kisfiú, Henry Gustav Molaison esete: Luke Dittrich: „The Brain That Changed Everything”, Esquire.com, 2010. 10. 05, www.esquire.com/features/ henry-molaison-brain-1110 (2011. 05. 08.). „Histopathological Examination of the Brain of Amnesiac Patient H.M.”. Brain Observatory, 2010. 08. 18., http://thebrainobservatory.ucsd.edu/content/ histopathological-examination-brain-amnesic-patient-hm (2011. 05. 08.). William Beecher Scoville‒Brenda Milner: „Loss of Recent Memory after Bilateral Hippocampal Lesions”, Journal of Neurology, Neurosurgery and Psychiatry 20 (1957): 11‒21. Benedict Carey: „H. M., an Unforgettable Amnesiac, Dies at 82”, New York Times, 2008. 12. 05., http://www.nytimes.com/2008/12/05/us/05hm. html?pagewanted=all (2011. 05. 08.) 23 „Clive állandóan úgy érezte”: Deborah Wearing: Forever Today: A True Story of Lost Memory and Never-Ending Love (London, Corgi, 2006). 24 „Nem hallottam semmit”: Oliver Sacks: „The Abyss: Music and Amnesia”, New Yorker, 2007. 09. 24., http://www.newyorker. com/reporting/2007/09/24/070924fa_fact_sacks (2011. 09. 13.) HUSZONKETTEDIK FEJEZET

25 a gerincvelő tetején és az agy alsó részén: Michael O’Shea: The Brain: A Very Short Introduction (Oxford, Oxford University Press, 2005). Rita Carter, Susan Aldridge, Martyn Page, Steve Parker: The Human Brain Book (London, DK Aduit, 2009). Stephen G. Waxman: Clinical Neuroanatomy, Twenty-Sixth Edition (New York, McGraw Hill, 2010). 26 „Az agy egy rettenetes, gyönyörű káosz”: William F. Allman: Apprentices of Wonder: Inside the Neural NetWork Revolution (New York, Bantam, 1989), 3. HUSZONNEGYEDIK FEJEZET 27 szérumantitestes IVIG-kezelés: Falk Nimmerjahn-Jeffrey V. Ravetch: „The Anti-Inflammatory Activity of IgG: The Intravenous IgG Paradox”, Journal of Experimental Medicine 204 (2007): 11-15. Arturo Casadevall, Ekaterina Dadachova, Liise-Anne Pirofski: „Passive Antibody Therapy for Infectious Diseases”, Nature Reviews Microbiology 2 (2004): 695‒703. Noah S. Scheinfeld: „Intravenous Immunoglobulin”, Medscape Reference, http:// emedidne.medscape.com/article/210367-overview (2011. 05. 08.) 28 antitesteket a szervezet immunrendszere állítja elő: John M. Dwyer: The Body at War: The Story of Our Immune System (Sydney, Australia, Allen & Unwin, 1994), 28-52. S. Jane Flint, Lynn W. Enquist, Vincent R. Racaniello, A. M. Skalka: Principles of Virology: Molecular Biology, Pathogenesis, and Control of Animal Viruses, Third Edition (Washington, D. C., American Society of Microbiology, 2009), 86-130. Noel R. Rose, Ian R. Mackay, szerk.: The Autoimmune Diseases, Fourth Edition (St. Louis, Mo., Elsevier, 2006). Lauren Sompayrac: How the Immune System Works, Third Edition (Oxford, Blackwell, 2008). Massoud Mahmoudi: Immunology Made Ridiculously Simple (Miami, Med Master, 2009). Robert G. Lahita: Women and Autoimmune Disease: The Mysterious Ways Your Body Betrays Itself (New York, Morrow, 2004). 29 tíz nap a szervezet néhány órájával szemben: Vincent Racaniello: „Innate Immune Defenses”, Virology.ws, http://www.virology. ws/2009/06/03/innateimmune-defenses (2010. 03. 11.) Vincent Racaniello: „Adaptive Immune Defenses”, Virology.ws, http://www. virology.ws/2009/07/03/adaptiveimmune-defenses (2010. 03. 11.) 30 a belső harcok járulékos kára: Lauren Sompayrac: How the Immune System Works, Third Edition (Oxford, Blackwell, 2008). Massoud Mahmoudi: Immunology Made Ridiculously Simple (Miami, Med Master, 2009). Robert G. Lahita: Women and Autoimmune Disease: The Mysterious Ways Your Body Betrays Itself (New York, Morrow, 2004).

31 antitesteket termelő plazmasejtek: John M. Dwyer: The Body at War: The Story of Our Immune System (Sydney, Australia, Allen & Unwin, 1994), 2852. S. Jane Flint, Lynn W. Enquist, Vincent R. Racaniello, A. M. Skalka: Principles of Virology: Molecular Biology, Pathogenesis, and Control of Animal Viruses, Third Edition (Washington, D. C., American Society of Microbiology, 2009), 86-130. Noel R. Rose, Ian R. Mackay, szerk.: The Autoimmune Diseases: Fourth Edition (St. Louis, Elsevier, 2006). Lauren Sompayrac: How the Immune System Works, Third Edition (Oxford, Blackwell, 2008). Massoud Mahmoudi: Immunology Made Ridiculously Simple (Miami, Med Master, 2009). Robert G. Lahita: Women and Autoimmune Disease: The Mysterious Ways Your Body Betrays Itself (New York, Morrow, 2004). 32 WIRED ’N MIRED: Brendan T. Carroll, Christopher Thomas, Kameshwari Jayanti, John M. Hawkins, Carrie Burbage, „Treating Persistent Catatonia When Benzodiazepines Fail”, Current Psychiatry 4 (2005): 59. HUSZONHATODIK FEJEZET 33 az 1950-es évek közepén fejlesztették ki: Janus Kremer: „Clock Drawing in Dementia: A Critical Review”, Revista Neurologica Argentina 27 (2002): 223227. 34 látás az egészséges agyban: Francesco Pavani, Elisabetta Ladavas, Jon Driver: „Auditory and Multisensory Aspects of Visuospatial Neglect”, Trends in Cognitive Sciences 7 (2008): 407—414. V. S. Ramachandran‒Sandra Blakeslee: Phantoms in the Brain: Probing the Mysteries of the Human Mind (New York, Morrow, 1998), 115-125. V. S. Ramachandran: The Tell-Tale Brain: A Neuroscientist's Quest for What Makes Us Human (New York, Norton, 2011), 1-21. Michael O’Shea: The Brain: A Very Short Introduction (Oxford, Oxford University Press, 2005). Rita Carter, Susan Aldridge, Martyn Page, Steve Parker: The Human Brain Book (London, DK Adult, 2009). Stephen G. Waxman: Clinical Neuroanatomy, Twenty-Sixth Edition (New York, McGraw-Hill, 2010). 35 vizuális indifferencia: V. S. Ramachandran‒Sandra Blakeslee: Phantoms in the Brain: Probing the Mysteries of the Human Mind (New York, Morrow, 1998), 118. HUSZONNYOLCADIK FEJEZET 36 a vér-agy gát (BBB): Davis Lab: „History of the Blood Brain Barrier”, University of Arizona, http://davislab.med.arizona.edu/content/history-bloodbrain-barrier (2011. 04. 23.) 37 a kortikoszteroidok: Julia C. Buckingham: „Glucocorticoids: Exemplars of Multi-Tasking”, British Journal of Pharmacology 147 (2006): S258-S268. Mayo Clinic Staff: „Prednisone and Other Corticosteroids: Balance the Risks

and Benefits”, MayoClinic.com, http://www.mayoclinic.com/health/steriods/HQ0l431 (2011. 05. 08.). Peter J. Barnes: „How Corticosteroids Control Inflammation: Quintiles Prize Lecture 2005”, British Journal of Pharmacology 148 (2006): 245-254. HUSZONKILENCEDIK FEJEZET 38 paraneopláziás szindróma: National Institute of Neurological Disorders and Stroke: „NINDS Paraneoplastic Syndrome Information Page”, National Institutes of Health, http://www.ninds. nih.gov/disorders/paraneoplastic/paraneoplastic.htm (2011. 03. 02.) Roberta Vitaliani, Warren Mason, Beau Ances, Theodore Zwerdling, Zhilong Jiang, Josep Dalmau: „Paraneoplastic Encephalitis, Psychiatric Symptoms, and Hypoventilation in Ovarian Teratomas”, Annals of Neurology 58 (2005): 594-604. 39 az NMDA- (N-metil-D-aszpartát) receptorok kulcsszerepet játszanak a tanulásban: Dávid J. Linden: The Accidental Mind: How Brain Evolution Has Given Us Love, Memory, Dreams and God (Cambridge, Mass., Belknap Press of Harvard University Press, 2007), 107-144. Fei Li‒Joe Z. Tsien: „Memory and NMDA Receptors”, New England Journal of Medicine 361 (2009): 302303. 40 NMDA-receptorok nélküli, „kiütött egerek” a laboratóriumban: Wade Roush: „New Knockout Mice Point to Molecular Basis of Memory”, Science 275 (1997), www.bio.davidson.edu/ courses/molbio/restricted/knockbrain/BrainKO.html (2011. 05. 18.) Zhenzhong Cui, Huimin Wang, Yuansheng Tan, Kimberly A. Zaia, Shuqin Zhang, Joe Z. Tsein: „Inducible and Reversible NR1 Knockout Reveals Crucial Role of the NMDA Receptor in Preserving Remote Memories in the Brain”, Neuron 41 (2004): 781-793. Laure Rondi-Reig, Megan Libbey, Howard Eichenbaum, Susumu Tonegawa: „CAl-Specific NMDA Receptor Knockout Mice Are Deficient in Solving Nonspatial Transverse Patterning Task”, Proceedings of the National Academy of Sciences 98 (2001): 35433548. 41 ez a második cikk tizenkét, hasonló idegrendszeri tüneteket produkáló nő esetéről számolt be: Josep Dalmau et al.: „Paraneoplastic Anti-N-Methyl-DAspartate Receptor Encephalitis Associated with Ovarian Teratoma”, Annals of Neurology 61 (2007): 25-36. HARMINCEGYEDIK FEJEZET 42 a páciensek 70 százalékánál ártalmatlanul kezdődik, a szokásos influenzaszerű tünetekkel: Josep Dalmau et al.: „Clinical Experience and Laboratory Investigations in Patients with Anti-NMDAR Encephalitis”, Lancet Neurology 10 (2011): 63-74.

43 a betegek 75 százaléka teljesen felépül, vagy csak mérsékelt panaszok maradnak vissza náluk: Josep Dalmau et al.: „Clinical Experience and Laboratory Investigations in Patients with AntiNMDAR Encephalitis”, Lancet Neurology 10 (2011): 63-74. 44 az 1800-as évek végén egy német orvos keresztelte teratómának: Elizabeth Svoboda: „Monster Tumors Show Scientific Potential in War against Cancer”, New York Times, 2006. 06. 06., http://www. nytimes.com/2006/06/06/health/06tera.html (2011. 05. 01.) HARMINCHARMADIK FEJEZET 45 a felépülés fázisai gyakran fordított sorrendben követik egymást: Josep Dalmau et al.: „Clinical Experience and Laboratory Investigations in Patients with Anti-NMDAR Encephalitis”, Lancet Neurology 10 (2011): 63-74. HARMINCNEGYEDIK FEJEZET 46 egy svéd tejtermék-szétválasztó berendezésből ered, ami az 1800-as évek végén különválasztotta az aludttejet a savótól: T. J. Hamblin: „Apheresis Therapy: Spin-Drying the Blood”, British Medical Journal 285 (1982): 11361137- Dianne M. Cearlock‒David Gerteisen: „Therapeutic Plasmapheresis for Autoimmune Diseases: Advances and Outcomes”, Medical Laboratory Observer, 2010. november, http://www.mlo-online.com/articles/nov00.pdf (2011. 05.) HARMINCKILENCEDIK FEJEZET 47 az idegrendszeri problémával küszködök gyakran nem igazán tudják körülírni, mi a gond: Rhawn Joseph: Neuropsychiatry, Neuropsychology, Clinical Neuroscience (Orlando, Fla., Academic Press, 2000), http://brainmind.com/Agnosia.html. NEGYVENEDIK FEJEZET 48 a homloklebeny felel javarészt az összetett végrehajtási folyamatokért: Michael O’Shea: The Brain: A Very Short Introduction (Oxford, Oxford University Press, 2005). Rita Carter, Susan Aldridge, Martyn Page, Steve Parker: The Human Brain Book (London, DK Aduit, 2009). 49 „jégcsákány” lobotómia: „My Lobotomy: Henry Dully’s Journey”, All Things Considered, NPR.org, 2005. 11. 16., http://www.npr.org/ templates/story/story.php?storyId=50l4080 (2011. 05. 13.) Shanna Freeman: „How Lobotomies Work”, HowStufFWorks.com, http:// science.howstuffworks.com/environmental/life/human-biology/ lobotomy3.htm (2011. 05. 13.) NEGYVENHARMADIK FEJEZET

50 a New York Times Magazine „Diagnózis” rovata: Lisa Sanders: „Diagnosis: Brain Drain”, New York Times Magaziné, 2008. 11. 09., http://query.nytimes.com/gst/fullpage.html?res=9C05E7DA 1F3BF93AA35752C1A96E9C8B63. NEGYVENHETEDIK FEJEZET 51 Dr. Guillaume Sébire szokatlan mintát figyelt meg: Guillaume Sébire et al.c „Coma Associated with Intense Bursts of Abnormal Movements and Long-Lasting Cognitive Disturbances: An Acute Encephalopathy of Obscure Origin”, Journal of Pediatrics 121 (1992): 845851. 52 egy 1981-es értekezésben Robert Delong és kollégái definiálták: Robert G. Delong et al.: „Acquired Reversible Autistic Syndrome in Acute Encephalopathic Illness in Children”, Child Neurology 38 (1981): 191-194. 53 akiknél ezt a betegséget diagnosztizálták, azok 40 százaléka gyermek: Josep Dalmau et al.: „Clinical Experience and Laboratory Investigations in Patients with Anti-NMDAR Encephalitis”, Lancet Neurology 10 (2011): 63-74. 54 Tennesseeben egy tizenhárom éves lány mutatott olyan érzelmi és tüneti együttest: Emily Bregel: „Chattanooga: Teen Has »Miraculous« Recovery from an Unusual Tumor Disorder”, TimesFreePress. com, 2009. 06. 11., http://timesfreepress.com/news/2009/jun/11/ chattanooga-teen-hasmiraculous-recovery-unusual-t/?local. 55 az echolalia nevű viselkedés: Guillaume Sébire: „In Search of Lost Time: From Demonic Possession to Anti-NMDAR Encephalitis”, Annals of Neurology 66 (2009): 11-8. Nicole R. Florance-Josep Dalmau: „Reply to: In Search of Lost Time: From »Demonic Possession to Anti-NMDAR Encephalitis«” Annals of Neurology 67 (2010): 142-143. 56 egy tizenkilenc éves nő esete: Souhel Najjar, D. Pearlman, D. Zagzag, J. Golfinos, O. Devinsky: „Glutamic Acid Decarboxylase Autoantibody Syndrome Presenting as Schizophrenia”, Neurologist 18 (2012): 88-91. 57 a rossz diagnózisok aránya: Dávid Leonhardt: „Why Doctors So Often Get It Wrong”, New York Times, 2006. 02. 22., http:// www.nytimes.com/2006/02/22/business/22leonhardt.html. NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET 58 száz különböző autoimmun betegség: American Autoimmune Related Diseases Association and National Coalition of Autoimmune Patient Groups: „The Cost Burden of Autoimmune Disease: The Latest Front in the War on Healthcare Spending” (Eastpointe, Mich., American Autoimmune Related Diseases Association, 2011). Autoimmune Diseases Coordinating Committee: „Autoimmune Diseases Research” (Bethesda, Md., National Institutes of Health, 2005. március).

59 a túlélők 20—30 százalékánál jelentkezik: Gwen Adshead: „Psychological Therapies for Post-Traumatic Stress Disorder”, British Journal of Psychiatry 177 (2000): 144-148. ÖTVENEDIK FEJEZET 60 az esetek körülbelül 20 százalékában történik visszaesés: Josep Dalmau et al.: „Clinical Experience and Laboratory Investigations in Patients with AntiNMDAR Encephalitis”, Lancet Neurology 10 (2011): 63-74. ÖTVENEGYEDIK FEJEZET 61 a Cambridge-i Egyetem 2010-es tanulmánya: Hannah L. Morgan, Danielle C. Turner, Philip R. Corlett, Anthony R. Absalom, Ram Adapa, Fernando S. Arana, Jennifer Pigott, Jenny Gardner, Jessica Everitt, Patrick Haggard, Paul C. Fletcher: „Exploring the Impact of Ketamine on the Experience of Illusory Body Ownership”, Biological Psychiatry 69, no. 1 (2011): 35-41. 62 az önmegfigyelő teória: Sharon Begley: „The Schizophrenic Mind”, Newsweek, 2002. 03. 11., www.newsweek.com/2002/03/10/ theschizophrenic-mind.print.html (2011. 04. 21.) Dominic H. Ffytche: „The Hodology of a Hallucinations”, Cortex 44 (2008): 1067-1083. 63 a generációs hatás: Philip D. Harvey et al.: „Cortical and Subcortical Cognitive Deficits in Schizophrenia: Convergence of Classifications Based on Language and Memory Skill Areas”, Journal of Clinical and Experimental Neuropsychology 24 (2002): 55-66. Carol A. Tamminga, Ana D. Stan, Anthony D. Wagner: „The Hippocampal Formation in Schizophrenia”, American Journal of Psychiatry 167 (2010): 1178-1193. Daphna Shohamy, Perry Mihalakos, Ronald Chin, Binu Thomas, Anthony D. Wagner, Carol Tamminga: „Learning and Generalization in Schizophrenia: Effects of Disease and Antipsychotic Drug Treatment”, Biological Psychiatry 67 (2010): 926932. 64 az amigdala egy mandula alakú képződmény a hippocampus tetején: Michael O’Shea: The Brain: A Very Short Introduction (Oxford, Oxford University Press, 2005). Rita Carter, Susan Aldridge, Martyn Page, Steve Parker: The Human Brain Book (London, DK Adult, 2009). Elizabeth A. Phelps‒Tali Sharot: „How (and Why) Emotion Enhances Subjective Sense of Recollection”, Current Directions in Psychological Sciences 17 (2008): 147152, http:// www.psych.nyu.edu/phelpslab/papers/08_CDPS_V17No2_l47. pdf. Joseph E. LeDoux: „Emotion Circuits in the Brain”, Annual Reviews of Neuroscience 23 (2000): 155-185. 65 segít kódolni és konszolidálni a megélést: Jesse Rissman-Anthony D. Wagner: „Distributed Representations in Memory: Insights from Functional Brain Imaging”, Annual Review of Psychology 63 (2012): 101-128. Richard C. Mohs: „How Human Memory Works”, HowStuffWorks.com,

http://science.howstuffworks.com/ environmental/life/human-biology/humanmemory.htm. 66 Dr. Loftus egész életében az: a feltételezést kutatja: William Saletan: „The Memory Doctor: The Future of False Memories”, Slate.com, 2010. 06. 04., http://www.slate.com/articles/health_ and_science/the_memory_doctor/2010/06/the_memory_doctor. single.html. 67 egy New York-i ideggyógyász kutatókból álló csapat 2000-ben tesztelte ezt a feltételezést kísérleti patkányokon: Greg Miller: „How Our Brains Make Memories”, Smithsonian, 2010. május, http://www.smithsonianmag.com/science-nature/How-Our-Brains-MakeMemories.html. „Big Think Interview with Joseph LeDoux” BigThink.com, 2010. 06. 09., http://bigthink.com/ josephledoux.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Persze, sokan mondták már előttem: „nélkületek nem tudtam volna végigcsinálni mindezt”. Ám azt hiszem, a klisé igaz is az én esetemben. Tiszta szívből, őszintén mondhatom, hogy az életemet jelentő fantasztikus emberek nélkül nem lennék most itt, hogy ezeket a szavakat papírra vessem. Mindörökké hálás leszek a szeretetért és a támogatásért családom harcos tagjainak: anyának, apának, Stephennek és Jamesnek. Köszönöm a tágabb családomnak: Allen Goldmannek, Giselle Cahalannek, Hannah Greennek, Len Greennek és Ana Coelhónak, akik sosem tévesztettek szem elől ‒ még a legsötétebb órákban sem. Illetve köszönöm Stephen „jó pulyka” rokonainak és a szüleinek, John Grywalskinak és Jane O’Malley-nek, hogy ilyen elismerésre méltó fiút neveltek. Ti vagytok az én kőszikláim. Miattatok élek és virulok. Hogyan is köszönjem meg az én briliáns dr. House-aimnak, dr. Souhel Najjarnak és dr. Josep Dalmaunak? Beérem a legegyszerűbbel: köszönöm, hogy megmentették az életemet. És ha ez még nem volna elég, köszönöm mindkettejüknek, hogy annyit áldoztak értékes idejükből erre a könyvre, hogy elmagyarázták az agyunk meg az immunrendszerünk szeszélyeit, és hogy átnézték a kéziratot. Köszönöm a New York-i Egyetem Langone Orvosi Központjának is, különösen dr. Sabrina Khannak, dr. Jung Hwan Ahnnak, dr. Jeffery Friedmannak, dr. Werner Doyle-nak, Karén Gendalnak, Tamara Ricaforte-nak, Laura Dumbravának, dr. Hilary Benischnek, Steve Schoenberg ápolónak, dr. Orrin Devinskynek, Dorie Klissasnak és Craig Andrewsnak. Ahogy a szüleim is írták az üzenetükben: „El sem tudok képzelni fontosabb munkát, mint amit önök végeznek mindennap.” Aztán ott van a könyvírás magányos és félelmetes dolga. Olyan szerencsés vagyok, hogy egy fantasztikus ügynökpáros, Larry Weissman és Sascha Alper egyengeti az utamat. Az első pillanattól fogva hittek bennem, és végigkalauzoltak az írás nehéz folyamatán. Időközben mindketten többé váltatok számomra egyszerű üzleti partnernél: családtagok lettetek. Köszönöm a Free Press Kiadónak, amely az elmúlt két évben az otthonommá vált. Köszönöm a végtelenül tehetséges Hilary Redmonnak, aki kiválasztotta és szerkesztette a kéziratomat; hogy látta benne azt a bizonyos valamit, hogy annyira szereti a tudományt, mint én, és hogy segített a történetet narratívába gyúrni. Aztán ott van a páratlan Millicent Bennett, aki ügyes szerkesztői meglátásaival és nehéz kérdéseivel a következő szintre emelte a könyvet ‒, amely végül többet mond, mint valaha is álmodni mertem. Köszönöm Jill Siegel és Carisa Hays publicistáknak is, hogy hittek a történetem fontosságában, és Chloe Perkinsnek, aki sokszor késő éjszakáig maradt fenn, hogy jobbá tegye ezt a könyvet.

Köszönöm az egész Free Press-csapatnak: Suzanne Donahue-nak, Nicole Judgenak, Paul O’Hallorannak, Edith Lewisnak, Beverly Millernek, Claire Kelley-nek, Alanna Ramireznek, Sydney Tanigawának, Laura Tathamnak, Kevin McCahillnek, Brittany Dulacnak, Kelly Robertsnek és Erin Rebacknak. S végül Dominick Anfusónak és Martha Levinnak, hogy annyira hittek bennem, és hogy fantasztikusan támogató közeget teremtettek az írók számára. Káprázatos illusztrátoromnak, Morgan Schweitzernek: azonnal megragadtad a lényeget, és az illusztrációid életet leheltek a munkámba. Elismerésem a virtuóz Meehan Cristnek, aki nemcsak hogy az összefüggésekre segített rávilágítani, hanem ahhoz is hozzájárult, hogy rátaláljak a saját hangomra. Köszönöm a türelmes és segítőkész szakértőknek: dr. Rita Balice-Gordonnak a Pennsylvaniai Egyetemről, akinek különleges érzéke van az elvont dolgok magyarázatához, dr. Chris Morrisonnak a New York-i Egyetem Orvosi Központjából, aki kulcsszerepet játszott benne, hogy megértsem az agy „gikszereit”; dr. Vincent Racaniellónak a Columbia Egyetemről, aki megosztotta velem a tudását a vírusok lenyűgöző mivoltáról; dr. Philip Harvey-nak a Miami Egyetemről, aki megmutatta, miként illeszkedik a betegségem a skizofrénia tanulmányozásába; dr. Robert Lahitának a Newark Beth Israel Orvosi Központból, aki órákig csacsogott velem telefonon a fagocitákról; dr. David Lindennek a Johns Hopkins Egyetemről, aki türelmesen elmagyarázta az NMDAreceptorok szerepét az agyban; dr. Joel Pachternek a Connecticuti Egyetemről, aki elárulta, hogyan működik a vér-agy gát; és végül dr. Henry Roediger III-nak a St. Louis-i Washington Egyetemről és dr. Elizabeth Loftusnak a Washingtoni Egyetemről, hogy beszámoltak nekem a hamis emlékekről szóló kutatásokról. Hálás vagyok a New York-i Orvosi Akadémia könyvtárában dolgozó könyvtárosoknak, a New York-i Közkönyvtár munkatársainak is, illetve a Columbia’s NeuWrite csoportban lévő tudományos írótársaimnak, akik segítettek benne, hogy pontosan igazodjak el az árnyaltabb tudományos részekben. Köszönöm a hihetetlenül bátor túlélőknek és családjuknak, akik annyira nagyvonalúan az életük részéve tettek: Nesrin Shaheennek, és lányának, Sonia Gramckónak; Emily, Bill és Grace Gavigannek; Sandra Realinek; Cheryl, Tony és Jayden Liuzzának; Kiera Givens Echolsnak; Angie McGowannek; Donna Harris Zulaufnak; Annalisa Meiernek és a szüleinek, illetve sokan másoknak. Köszönöm Paul McPolinnak, a mindig nyílegyenesen őszinte szerkesztőmnek a Postnál. Mint mondtam, briliáns szerkesztő vagy. A munkád és a nagyvonalúságod itt van az oldalakon. A szerkesztőségi szomszédomnak, Maureen Callahannak, aki annyi estét eltöltött velem martinik fölött csevegve: a te meglátásaid is itt vannak ezeken az oldalakon. És Angela Montefinise-nek, aki azt mondta nekem, hogy a könyv „óriási”, pedig akkor még messze volt tőle; aki sajtburgert hozott nekem a kórházba; és aki megmentette a kék szőrű kóbor jószágot, Dustyt: örökké az adósod maradok. És köszönöm a rendkívüli Julie Stapennek, aki nem csak nélkülözhetetlen könnyedséget hozott (a hírhedtté vált

„kakás” képével), de türelmesen eltöltött velem két órát a tökéletes szerzői portrét keresve. Köszönöm Katie Straussnak a plüsspatkányt, Jennifer Arms-nak a fekete rozsos péksüteményt, Lindsey Derringtonnak, hogy eljött meglátogatni St. Louisból, Colleen Gutweinnak a lenyűgöző kambodzsai képeket, Mackenzie Dawsonnak a Sartre-idézetet, valamint Ginger Adams Otisnak és Zach Habermannak, hogy gondoskodtak Dustyról, amikor én nem voltam rá képes. Köszönöm a New York Postnak, különösen a vasárnapi munkatársaknak, amiért támogattak a betegségem és a könyv megírásának idején. A Post gárdája a legközelebbi barátaim közé tartozik. Köszönöm a következő embereknek, akik valamilyen módon hozzájárultak e könyv megírásához: Jim Fanellinek, Hasani Gittensnek, Sue Edelmannak, Liz Pressmannek, Isabel Vincentnek, Rob Walshnak és Kirsten Flemingnek. Köszönöm Steve Lynchnek, aki szerkesztette a könyv alapját képező „Őrültségem rejtélyesen elveszett hónapja” című cikkem, és a főszerkesztőmnek, Lauren Ramsbynek, aki megtanította nekem, hogy mennyire értékes lehet az a ráadás „miért?”. Köszönöm a barátoknak és a családtagoknak, akik megosztották nagyrabecsült véleményüket: Goldmanéknek, Fasanoéknak, Rosemarie Terenziónak, Bryan Cirellinek, Jay Turonnak, Sarah Nurre-nek, Frank Fenimore-nak, Kelsey Kiefernek, Calle Gartsidenak, David Bernardnak, Kristy Schwarzmannak, Beth Starkernek és Jeff Vinesnak. És köszönöm Preston Browningnak, aki helyet biztosított nekem az íráshoz az ő elbűvölő Wellspring House-ában, ami második otthonommá vált. És végül köszönöm a „lila hölgynek”, az ápolónőnek, akinek a nevét még mindig nem tudom.

Tartalom A szerző megjegyzése ........................................................................ 7 Prológus ............................................................................................. 9 ELSŐ RÉSZ ‒ Őrület .................................................................... 11 Első fejezet ‒ Poloskapara ............................................................... 13 Második fejezet ‒ Lány fekete csipke melltartóban ........................ 22 Harmadik fejezet ‒ Carota ............................................................... 26 Negyedik fejezet ‒ A pankrátor ....................................................... 35 Ötödik fejezet ‒ Cold roses .............................................................. 40 Hatodik fejezet ‒ Furcsa interjú ....................................................... 44 Hetedik fejezet ‒ Újra úton .............................................................. 49 Nyolcadik fejezet ‒ Testen kívüli élmény ....................................... 60 Kilencedik fejezet ‒ Egy kis őrület .................................................. 64 Tízedik fejezet ‒ Kevert fázis .......................................................... 74 Tizenegyedik fejezet ‒ Keppra ........................................................ 78 Tizenkettedik fejezet ‒ A csel.......................................................... 86 Tizenharmadik fejezet ‒ Buddha ..................................................... 92 Tizennegyedik fejezet ‒ Kórház és roham ....................................... 99 MÁSODIK RÉSZ ‒ Az óra ......................................................... 103 Tizenötödik fejezet ‒ A Capgras-szindróma.................................. 105 Tizenhatodik fejezet ‒ Posztiktális düh ......................................... 112 Tizenhetedik fejezet ‒ Többszörös személyiségzavar ................... 115 Tizennyolcadik fejezet ‒ Friss hírek .............................................. 119 Tizenkilencedik fejezet ‒ Nagy ember .......................................... 125 Huszadik fejezet ‒ Lejtő vagy emelkedő? ..................................... 129 Huszonegyedik fejezet ‒ Halálszünet ............................................ 135 Huszonkettedik fejezet ‒ Gyönyörű káosz .................................... 142 Huszonharmadik fejezet ‒ Dr. Najjar ............................................ 151 Huszonnegyedik fejezet ‒ IVIG .................................................... 155 Huszonötödik fejezet ‒ Kék ördög roham ..................................... 161 Huszonhatodik fejezet ‒ Az óra ..................................................... 168 Huszonhetedik fejezet ‒ Agyi biopszia ......................................... 178 Huszonnyolcadik fejezet ‒ Árnyékbokszoló ................................. 188 Huszonkilencedik fejezet ‒ Dalmau-kór........................................ 192 Harmincadik fejezet ‒ Rebarbara .................................................. 199 Harmincegyedik fejezet ‒ A nagy leleplezés ................................. 204 Harminckettedik fejezet ‒ 90 százalék .......................................... 210 Harmincharmadik fejezet ‒ Hazaérkezés....................................... 215

Harmincnegyedik fejezet ‒ California dreamin’............................ 220 HARMADIK RÉSZ ‒ Az eltűnt idő nyomában ........................ 225 Harmincötödik fejezet ‒ A videofelvétel ................................... ,...227 Harminchatodik fejezet ‒ Plüssállatok .......................................... 229 Harminchetedik fejezet ‒ Veszett a világ ...................................... 234 Harmincnyolcadik fejezet ‒ Jóbarátok........................................... 239 Harminckilencedik fejezet ‒ Normális keretek közt ...................... 245 Negyvenedik fejezet ‒ Umbrella ................................................... 252 Negyvenegyedik fejezet ‒ Kronológia .......................................... 255 Negyvenkettedik fejezet ‒ Végtelen tréfa ...................................... 261 Negyvenharmadik fejezet ‒ NDMA .............................................. 267 Negyvennegyedik fejezet ‒ Részleges visszatérés ........................ 271 Negyvenötödik fejezet ‒ Az öt „W” .............................................. 276 Negyvenhatodik fejezet ‒ Esettanulmány...................................... 281 Negyvenhetedik fejezet ‒ Az ördögűző ......................................... 285 Negyvennyolcadik fejezet ‒ A túlélők bűntudata, ......................... 295 Negyvenkilencedik fejezet ‒ A srác a városunkból ....................... 304 Ötvenedik fejezet ‒ Eksztázis ........................................................ 306 Ötvenegyedik fejezet ‒ Szökésveszély? ........................................ 312 Ötvenkettedik fejezet ‒ Madame X ............................................... 317 Ötvenharmadik fejezet ‒ A lila hölgy ............................................ 321 Jegyzetek........................................................................................ 323 Köszönetnyilvánítás ....................................................................... 338