Egy év a világ legboldogabb országában 9789633049266 [PDF]

Zitiervorschau

Helen Russell EGY ÉV A VILÁG LEGBOLDOGABB ORSZÁGÁBAN HOGYAN ÉLJÜNK DÁN MÓDRA

2020

Vöröskének, Legóembernek és a kantáros nadrágos, svájcisapkás hölgynek.

Prológus Változtassunk – a boldogságprojekt

Minden olyan egyszerűen kezdődött. Egyszer néhány nap szabadság után a férjemmel sehogy sem tudtunk visszarázódni a mókuskerékbe. Szürke, esős idő telepedett Londonra, a város piszkos volt és elnyűtt – akárcsak én. „Nem igaz, hogy ennyiről szól az élet…”, tépelődtem nap mint nap magamban, miközben bemetróztam a munkahelyemre, majd tizenkét órával később hazafelé igyekeztem a lerágott csirkecsontokkal teledobált londoni utcákon, hogy otthon még túlórázzam egy kicsit, vagy a munkámmal összefüggő rendezvényekre járjak. Egy női magazin szerkesztőjeként gyakran éreztem úgy, hogy egy szélhámos vagyok. Azzal töltöttem a napjaimat, hogy megírtam az olvasóknak, hogyan lehetnek „tökéletesek”: miként hozhatják egyensúlyba a munkájukat és a magánéletüket, lehetnek sikeresek anélkül, hogy begolyóznának, és őrizhetik meg a józan eszüket anélkül, hogy alkoholistává válnának – és mindezt ráadásul úgy, hogy közben követik a legújabb divatot, és ragyogóan szépek. A valóságban még mindig fizettem a diákhitelemet, ipari mennyiségű koffeint fogyasztottam, hogy túléljem a napot, majd a sauvignon blanc nevű házi gyógymód segítségével próbáltam elaludni. Vasárnap esténként ismerős szorítást éreztem a mellkasomban, ha az előttem álló hétre gondoltam, és egyre nehezebben bírtam ki reggelente, hogy ne nyomjam le újra és újra a szundi gombot. Keményen megdolgoztam a mostani állásomért a szakmámban, amelyben több mint egy évtizede gályáztam már. Ám miután megkaptam az áhított pozíciót, rádöbbentem, hogy nem lettem boldogabb – csak elfoglaltabb. Kiderült, hogy amire vágyom, az valójában mozgó célpont. Ha el is értem a célomat, rögtön úgy éreztem, hogy valami még hiányzik. Mindig volt még valami, amit akartam, amire szükségem volt, vagy amit úgy éreztem, meg kell tennem. Sosem merültek ki az igények. Én viszont állandóan kimerült voltam. Az életem feszültséggel teli és zaklatott volt. Mindig túl sok

mindent próbáltam csinálni egyszerre, és mindig úgy éreztem, nem tudok mindennel lépést tartani. 33 éves voltam – krisztusi kor, azzal a különbséggel, hogy Jézus ennyi idősen állítólag vízen járt, leprásokat gyógyított és halottakat támasztott föl. De legalábbis inspirált néhány követőt, megátkozott egy fügefát, és csinált valami hókuszpókuszt a borral egy lagziban. Na és én? Volt állásom, lakásom, férjem és jó fej barátaim. És egy új kutyám – egy meghatározhatatlan fajtájú korcs, akitől azt reméltük, hogy idillikus egyensúlyt hoz zaklatott városi létünkbe. Szóval az életem jó volt. Persze leszámítva a fejfájást, a gyakori álmatlanságot, a vissza-visszatérő mandulagyulladást, amely a rengeteg antibiotikum ellenére sem múlt el, és azt, hogy minden második héten megfáztam. De hát ez normális, nem? Régebben a városi élettel járó adrenalin éltetett, és a munkatársaim lelkes, okos csapata gondoskodott róla, hogy sose unatkozzam. A naptáram tele volt, segítőkész barátok serege vett körül, akiket nagyon szerettem, és a világ egyik legizgalmasabb helyén éltem. Csakhogy miután tizenkét éven át hajtottam a fővárosban, és tizenkét hónap alatt már a második késelés történt észak-londoni lakóhelyem közelében, belefásultam az egészbe. És volt még valami. Két éve szurkáltak, vizsgálgattak és nyomták belém a hormonokat, csak hogy minden hónapban újra és újra összetörjön a szívem. Babát szerettünk volna, de sehogy sem sikerült. Így hát minden alkalommal összeszorult a gyomrom, amikor az irodában kollektív üdvözlőlapot írtunk egy-egy szülési szabadságra menő kollégának. Könnyű besokallni a cuki ajándék rugdalózók látványától, amikor másra sem vágytam évek óta, és hetente háromszor jártam a kórházba, csak hogy sikerüljön. Az emberek viccelődni kezdtek velem, hogy „igyekezzek”, mert „már nem vagyok annyira fiatal”, és „nem akarhatom, hogy elmenjen ez a hajó”. Ilyenkor olyan kényszeredetten mosolyogtam, hogy belefájdult az állkapcsom, miközben úgy kellett visszafognom magam, nehogy behúzzak nekik, és azt mondjam: „Kapjátok be!” Már beletörődtem, hogy a jövőm a munkaidő mellé bepréselt lombikkezelésekről fog szólni, a fennmaradó szabadidőmben pedig még többet fogok dolgozni, hogy tartsam a lépést. Folyamatosan hajtanom kellett, hogy ne gondolkozzak túl sokat, és hogy fenntartsam azt az életstílust, amiről azt hittem, akarom. Amiről azt hittem, szükségünk van rá. A párom is érezte a feszültséget, és

majdnem minden este úgy jött haza, hogy haragudott az egész világra. Szidta a béna sofőröket vagy a délutáni dugót, amin a napi kétszer másfél órás ingázása során kellett átverekednie magát, aztán lerogyott a kanapéra, és Top Geart vagy valóságshow-kat bámult lefekvésig. A férjem komoly kinézetű, szőke fickó, akiben van valami fizikatanáros, és aki kiskorában elment a Milky Bar Kölyök reklámszereplő-válogatására. Gyerekkorában nem volt tévéjük, így nem tudta pontosan, mi az a Milky Bar, de a szülei láttak egy hirdetést a The Guardianben, ami jól hangzott. Végül egy másik albínószerűen szőke gyerek kapta meg a szerepet, a férjem számára mégis kedves emlék maradt a válogatás, mert aznap játszhatott először Nintendóval, amit egy másik jelentkező hozott magával. Na és annyi csokit ehetett, amennyit akart – amit amúgy nem engedtek neki. A szülei nem szerették a modern kütyüket és az új keletű élelmiszereket, így hát a férjem gyerekkora klasszikus zenével, múzeumlátogatással és hosszú, immunerősítő sétákkal telt. El tudom képzelni anyósomék csalódottságát, amikor a fiuk nyolcévesen közölte, hogy kedvenc könyve az Argos áruház katalógusa. Órákon keresztül boldogan lefoglalta magát a vaskos kötettel, bekarikázta azokat az elektronikai cikkeket és legókészleteket, amelyekre vágyott. Ez már némileg előrevetítette mindazt, ami később történt. Akkor lépett be az életembe, amikor már majdnem feladtam minden reményt. 2008-ban, hogy egészen pontos legyek. Az előző barátom egy esküvőn dobott ki (komolyan), az utolsó randim pedig egy olyan férfival volt, aki áthívott magához vacsorázni, de aztán annyira belemerült a meccsnézésbe, hogy elfelejtett bevásárolni. Közölte, hogy rendel nekem pizzát. Mondtam neki, hogy ne fáradjon. Úgyhogy amikor megismertem a leendő férjemet, és ő felajánlotta, hogy főz, nem reméltem sokat, de a vacsora meglepően jól sikerült. A pasas okos volt, vicces, kedves, és még felfújtsütő formát is használt. Az anyukámra nagyon mély benyomást tett, amikor ez utóbbi tényről értesült. – A jólneveltség jele, ha vannak saját felfújtsütő formái – mondta. – Pláne, ha még használni is tudja őket! Három évvel később hozzámentem feleségül. Elsősorban azért, mert megnevettetett, megette az ételkísérleteimet, és egy rossz szót sem szólt, amikor felzabáltam a lakásban az összes édességet. Tud persze bosszantó

is lenni – napi rendszerességgel veszti el a kulcsát, a pénztárcáját, a telefonját, vagy mindhármat egyszerre, úgy tűnik, képtelen bárhova időben odaérni, de a legdühítőbb, hogy félórákat tölt a vécén („ki is meszeled?”). De jól megvoltunk. Szépen éltünk. És a kórházi látogatások, az enyhe kétségbeesés/kimerültség/hó végi anyagi gondok (mivel a hó elején mindig túl sokat költöttünk) ellenére szerettük egymást. Úgy gondoltam, hogy néhány év múlva talán elköltözünk Londonból, dolgozunk, barátokkal találkozunk, nyaralni járunk és nyugdíjba megyünk. Elképzeltem, hogy úgy élem majd az életemet, mint a Gyilkos sorok (Murder, She wrote) főszereplőjének, Jessica Fletchernek a brit kiadása: írogatok, tökéletes bűntényeket oldok meg, aztán megiszom egy teát, és a vége főcím után elsütök még egy poént. Úgy gondoltam, a nyugdíjas éveim nagyon menők lesznek. De amikor megosztottam az elképzeléseimet a férjemmel, ő korántsem volt olyan lelkes. – Ennyi? – kérdezte. – Mindenki ezt csinálja! – Nem figyeltél a Jessica Fletcher-ös résznél? – próbálkoztam újra. Erre magyarázni kezdte, hogy a Gyilkos sorok csak kitalált történet, mire gúnyosan felnevettem, és azt feleltem, legközelebb majd azt próbálja beadni, hogy nem léteznek egyszarvúk. Aztán a legnagyobb megdöbbenésemre közölte, hogy ő egy nap inkább külföldön szeretne élni. – Külföldön? – próbáltam meggyőződni róla, hogy nem értettem félre. – Úgy értve, hogy nem ebben az országban? Egy másikban? – Igen. – Ó. A magam részéről nem vagyok oda a kalandokért, épp elég volt belőlük gyerekkoromban és a húszas éveim elején. Manapság állandóságra vágyom. Bármilyen kicsit is merészebb felvetéstől hajlamos vagyok visszahúzódni a komfortzónámba. Még egy étlap esetében sem szívesen térek le a járt útról. De úgy tűnt, a férjem többre vágyik. Ez megijesztett, aggódni kezdtem, hogy kevés vagyok neki, elültette benne a kétkedés magját. Aztán egy szerda este közölte, hogy megkeresték egy új munkalehetőséggel. Egy egészen más országban. – Tessék? Mégis mikor történt ez? – kérdeztem, arra gyanakodva, hogy egy ideje titokban állásajánlatokra jelentkezett. – Ma reggel – mondta, és megmutatta az e-mailt, amely valóban derült égből villámcsapásként érkezett aznap. Az írója szerette volna

felvenni a kapcsolatot a férjemmel, és érdeklődött, volna-e kedve átköltözni – Dániába. A péksütemények, a bacon, az erős irodalmi nőalakok és a férjem kedvenc gyermekkori játékának országába. Mi több, maga a kis műanyag téglácskák gyártója szerette volna igénybe venni a férjem szolgálatait. – Lego? – kérdeztem hitetlenkedve, amikor elolvastam a levelezést. – Azt akarod, költözzünk Dániába, hogy a Legónál dolgozhass? Ugye csak ugrat? Mi ez? Valami bizarr folytatása annak a Tom Hanks-filmnek, ahol a felnőtteknek teljesülnek a gyerekkori álmaik? Mi lesz a következő? Álomerdő lakói megválasztanak királynőjüknek? Meghívnak, hogy legyek az Én Kicsi Pónim lovacskák uralkodója? – Hogy lehet ez? Csak nem egy kívánságokat teljesítő dzsinn vagy vidámparki játékgép intézte el? A férjem a fejét rázta, és azt mondta, a mai napig ő sem tudott semmiről – valószínűleg egy olyan munkaközvetítő ajánlotta be, akivel régebben volt kapcsolatban. Nem ő kereste a lehetőséget, de most, hogy kínálkozott, szeretné, ha legalább fontolóra vennénk. – Légyszi! – kérlelt. – A kedvemért! Én megtenném érted. Legközelebb oda költözünk, ahová a te munkád miatt kell. Úgy éreztem, ez nem teljesen tisztességes csere: nagyon jól tudja, hogy én boldogan eléldegélnék egy kisvárosban valahol a londoni körgyűrűn kívül, hogy megvalósítsam a Jessica Fletcher-projektet. Dánia sosem szerepelt a terveimben. Ugyanakkor ez az állás olyasmi volt, amire a férjem mindig is vágyott. A következő héten másról sem beszéltünk odahaza, és minél jobban átrágtuk, annál inkább megértettem, mit jelent ez neki, mennyire fontos. Ha megtagadom tőle most, egy év házasság után, hogy hat az a jövőnkre? Tényleg azt akarom, hogy ez is azon dolgok egyike legyen, amit örökre bánhatunk? Vagy ami még rosszabb, amiért neheztelni fog rám? Szerettem a férjemet. Ezért megígértem, hogy gondolkozom rajta. Az egyik hétvégén terepszemlére mentünk Dániába, és ellátogattunk a Legolandba is. Nevettünk, hogy milyen lassan hajt mindenki, és hápogtunk, amikor láttuk, mennyibe kerül egy sima szendvics. Ugyanakkor volt néhány egyértelműen vonzó körülmény is: mindenütt tisztaság volt, a dán péksütemények felülmúlták a várakozásainkat, és bár

a látvány nem vetekedhetett a norvég fjordok drámaiságával, akkor is felemelő volt. Új lehetőségek bontakoztak ki előttünk. Felvillant egy új életstílus lehetősége, és feltűnt, hogy Dániában mások az emberek, mint otthon, Londonban. Mind keménykötésű vikingek voltak, simán lepipálták az én 160 és a férjem 180 centijét, de a dánok ezt leszámítva is másmilyenek voltak. Nyugodtabbnak tűntek. Lassabban jártak. Ráérősen meg-megálltak, hogy szemügyre vegyék a környezetüket. Vagy csak levegőt vegyenek. Aztán hazajöttünk, vissza a taposómalomba. Bármennyire is igyekeztem, sehogy sem tudtam kiverni a dolgot a fejemből, olyan volt, mintha egy izgalmas bűntényt göngyölítenék fel lépésről lépésre. A gondolat, hogy változtathatnánk az életmódunkon, felcsiholta a lázadás szikráját ott, ahol korábban csak sztoikus belenyugvás lakozott. A Jessica Fletcher-projekt egyszeriben nagyon távolinak tűnt, és kétségeim voltak afelől, hogy képes leszek-e tartani ugyanezt a tempót még harminc évig. Ráébredtem, milyen középkori gondolkodásra vall, ha a fél életemet azzal töltöm, hogy a nyugdíjas éveimet várom (még akkor is, ha azok csodálatosak lesznek). Nem vagyok jobbágy, hogy addig húzzam az igát, amíg holtan nem rogyok össze a kimerültségtől. Londonban dolgozom, a 21. században. Jól kellene élnem. Boldogan. Könnyen. Az, hogy 33 évesen a nyugdíjról álmodozom, talán annak a jele, hogy valamin változtatni kell. Nem is emlékeztem, mikor voltam utoljára nyugodt. Igazán nyugodt, nyugtatók és alkohol segítsége nélkül. Ha Dániába költözünk – álmodoztam –, talán megtanulhatjuk, hogy ne stresszeljünk állandóan… Lakhatnánk a tengernél. Mindennap kutyát sétáltathatnánk a tengerparton. Nem kellene metróznunk. Ott nincs is metró, ahová költöznénk. Miután megcsillant előttünk egy másfajta élet lehetősége, választás elé kerültünk. Maradunk a megszokottnál, vagy lépünk, mielőtt az élet megnyomorít minket. Ha szeretnénk teljesebb életet élni, változtatnunk kell. Most. A férjemet, a nagy skandinávmániást nem kellett győzködni Dániával kapcsolatban. De nekem, aki természettől fogva óvatosabb voltam, kellett még egy kis idő. Újságíróként muszáj volt egy kis előzetes kutatást végeznem.

Az Egy gyilkos ügy (The Killing) című krimin és a Borgen (Polgárok) című politikai drámán kívül nem sok mindent tudtam Dániáról. A skandináv krimik két dologra tanítottak meg: hogy Dániában állandóan esik, és sok a gyilkosság. De mint kiderült, emellett népszerű turistacélpont is, a Visit Denmark oldal szerint az elmúlt években 26 százalékkal nőtt az odalátogatók száma. Azt is megtudtam, hogy az apró skandináv ország méretét meghazudtolva teljesít gazdaságilag, innen származik többek között a Carlsberg sör (a világ talán legjobb lagere), az Arla (a világ hetedik legnagyobb tejipari vállalata, a Lurpak vaj gyártója), a Danish Crown (az Egyesült Királyságba a bacon zöme innen jön) és persze a Lego, a világ legnagyobb játékgyártója. Nem rossz egy 5,5 milliós országtól (ez körülbelül Dél-London lélekszámának felel meg). – Öt és fél millió?– kérdeztem hitetlenkedve, amikor ezt olvastam. Egyedül voltam a lakásban, egyetlen társaságom a kutyánk, aki egy csodálkozó horkantással próbált csatlakozni a beszélgetéshez. Persze az is lehet, hogy csak tüsszentett. – Lehet egyáltalán öt és fél millió embert országnak hívni? – kérdeztem a kutyától. – Az csak egy nagyobb város, nem? Eleve mi szükségük saját nyelvre? A kutya eloldalgott, mint aki méltóságán alulinak tartja a kérdést, de én háborítatlanul folytattam a kutatást. Az Ír Központi Statisztikai Hivatal szerint az EU-országok között Dániában a legdrágább az élet, és a polgárai döbbenetesen sok adót fizettek. Ami azt jelentette, hogy mi is sokat fizetnénk. Na szép! Még csóróbbak leszünk hó végére, mint eddig… Csakhogy mint megtudtam, a befizetett dán koronákért cserébe kiterjedt szociális háló, ingyenes egészségügyi ellátás, ingyenes oktatás (az egyetemet is beleértve) és gyermeknevelési támogatás jár, valamint két éven át a fizetésed 80 százalékának megfelelő munkanélküli-segély. Azt is megtudtam, hogy Dánia azon országok egyike, ahol a legkisebb a szakadék a nagyon gazdagok és a nagyon szegények között. És bár a világon még egy ország sem érte el a nemek közötti valódi egyenlőséget, úgy tűnt, Dánia közel jár hozzá, hála a miniszterelnök asszonynak és jó néhány erőskezű nőnek a különböző vezetői pozíciókban. Az Amerikai Egyesült Államokkal és az Egyesült Királysággal ellentétben, ahol az eleve stresszes, alulfizetett nőknek azt tanácsolják, szorítsák össze a fogukat, és dolgozzanak többet, Dániában, úgy tűnik, semmit nem kell összeszorítani, mégis boldogulsz.

Ja, és a nőknek nem kell önmagukat ostorozniuk, ha nem képesek egyszerre mindent tökéletesen csinálni. Ezt mindenképp üdítőnek találtam. Miközben az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban több pénzért harcolunk a munkahelyeken, a skandinávok több időért küzdenek – családi szabadságért, szabadidőért, ideális munka-magánélet egyensúlyért. Rendszeresen hivatkoznak Dániára úgy, mint arra az országra, ahol a legrövidebb a munkahét az alkalmazottaknak. A legfrissebb statisztikák azt mutatták, hogy a dánok csupán heti 34 órát dolgoznak (a Dán Statisztikai Hivatal szerint). Összehasonlításként, a Brit Nemzeti Statisztikai Hivatal adatai alapján a britek átlag 42,7 órát hajtanak egy héten. Ahelyett, hogy állandóan dolgoznának, hogy az így keresett pénzből kiszervezzék az életük más területeit – a főzést, a takarítást, a kertészkedést, de még a gyantázást is –, a dánok a „csináld magad” iskola hívei. Dánia számos világrekord csúcstartója – a koppenhágai Noma a világ legjobb étterme, a dán a legoptimistább nemzet, és itt tolerálják legkevésbé a hierarchiát. De ami a legnagyobb hatást tette rám: lehetséges új otthonunk hivatalosan a világ legboldogabb országa. Az ENSZ boldogságjelentése ezt a magas bruttó hazai terméknek (GDP) tulajdonítja, valamint a hosszú várható élettartamnak, a korrupció hiányának, a magas szociális érzékenységnek, annak, hogy a dánok szabadon dönthetnek az életükről, és a nagylelkűség kultúrájának. A skandináv szomszédok, Norvégia és Svédország is ott tülekednek a boldog nemzetek listájának élén, de Dánia közülük is kimagaslik. A Brit Nemzeti Statisztikai Hivatalnál is a dánok vezették a boldogságlistát, ahogy az Európai Bizottság jólléti és boldogságindexét is – zsinórban 40 éve. Hirtelen kezdett érdekessé válni a dolog. A „boldogság” az életmód-újságírók Szent Grálja. Minden cikk, amit valaha írtam, valahogy ezzel az illékony céllal állt kapcsolatban. És amióta csak ráfirkáltam a katonai hátizsákomra a „Shiny Happy People” című REM-sláger szövegét az 1990-es években, én is szerettem volna a sugárzóan boldog emberek közé tartozni (oké, a kommunista propagandával szembeni iróniát akkoriban nem értettem, még csak tizenkettő voltam).

Tudtam, hogy a boldogabb emberek bizonyítottan többet keresnek, egészségesebbek, kitartóbbak a kapcsolataikban, és még a szaguk is jobb. Mindenki szeretne boldogabb lenni, nem igaz? Az biztos, hogy jó sok időt és pénzt pazarolunk erre. A kutatásom idején az úgynevezett „önsegítő” iparág 11 milliárd dollárt ér az Amerikai Egyesült Államokban, és több mint 60 millió fontot hozott a brit kiadóknak az elmúlt 5 évben. Az elmúlt tizenöt évben 400 százalékkal nőtt az antidepresszáns-használat aránya, és ez volt világszerte a harmadik leggyakrabban felírt gyógyszertípus (a koleszterincsökkentők és a fájdalomcsillapítók után). Akad néhány szerencsés, aki még sosem hallott antidepresszánsokról vagy sosem vett a kezébe könyvet csak azért, mert az azt ígérte, felvidítja, de alighanem még velük is előfordul, hogy evéssel, alkohollal, koffeinnel vagy a hitelkártyájukkal próbálják jókedvre deríteni magukat. De mi van, ha a boldogságot nem lehet megvásárolni? Szinte éreztem, hogy az életmódmagazinok istenei az agyoncsapásomat fontolgatják, amiért ilyen eretnek gondolatokat mérlegelek. Mi van akkor, ha a boldogság inkább egy folyamat, amin állandóan dolgozni kell? Valami, amihez edzeni kell az elmédet és a testedet? Valami, ami a dánoknak összejött? Az újságírószakma egyik előnye, hogy a kíváncsiskodás a hivatásomhoz tartozik. Bárkit felhívhatok azzal a címszóval, hogy „kutatást végzek egy cikkhez”, tökéletes ürügy a kérdezősködésre. Így amikor rábukkantam a dán „boldogságközgazdász”, Christian Bjørnskov nevére, kapcsolatba léptem vele. Megerősítette a gyanúmat, hogy északi szomszédaink nem a pénzköltésből merítenek vigaszt (vagyis búcsút mondhattam a túlélési stratégiáim 90 százalékának). – A dánok nem hisznek benne, hogy a vásárlás boldoggá tesz – mondta Christian. – Dániában a nagyobb autó csak magasabb adóterhet jelent. A nagyobb ház pedig annyit, hogy tovább tart kitakarítani. Hasonlít ez a nagyszerű néhai rapper, Notorious B.I.G. mélyenszántó meglátásához: a nagyobb vagyon több szorongással jár. Vagy, ahogy a dánok kevésbé jól csengően mondják az új kedvenc appom, a Google Fordító szerint: „mere penge, mere problemer”. – De akkor mi hajtja a dánokat? És miért olyan boldogok mind? Nem csak azért olyan elégedettek, mert kevesebbet várnak az élettől? –

kérdeztem szkeptikusan Christiantől. – Határozottan nem – vágta rá azonnal. – Általános vélekedés, hogy azért olyan boldogok a dánok, mert igénytelenek, de amikor egy európai felmérésben megkérdezték őket az elvárásaikról, kiderült, hogy azok nagyon magasak, ugyanakkor nagyon reálisak. – Tehát a dánok nemcsak azért boldogok, mert a reális elvárásaik teljesülnek, hanem azért is, mert még a nagy elvárásaik is reálisak? – Pontosan. Ráadásul Dániában igen magas a személyes szabadságérzet mértéke – mondta Christian. Az ország közismerten progresszív, elsőként iktatták törvénybe a melegházasságot, és az első európai ország, amely sterilizálás nélkül engedélyezi a nemváltást. – Ez nem skandináv sajátosság – folytatta Christian. – Svédországban ugyanis sok élettel kapcsolatos döntés a mai napig tabunak számít, például melegnek lenni, vagy ha nőként úgy döntesz, nem vállalsz gyereket. De Dániában teljesen rendben van, ha a harmincas éveidben úgy határozol, nem akarsz kölyköket. Senki nem néz rád furcsán. Nincs akkora társadalmi konformizmus, mint másutt. Nem mintha az átlag dán ne lenne sok tekintetben konformista, figyelmeztetett Christian. – Meglehetősen egyformák vagyunk – magyarázta. – Minden kornak és nemnek megvan a maga „egyenruhája”. A 40 alatti nők ezek alapján szűk farmert hordanak, bő pólót, bőrdzsekit, művészien megkötött sálat, kontyba fogott vagy egyenes szőke frizurát. A 30 év alatti férfiak szűk farmert, bokacipőt, szlogenes vagy zenekaros pólót viselnek az 1990-es éveket idéző bomberdzsekivel és kefefrizurával. Az idősebb férfiak és nők a pólóinget részesítik előnyben elegánsan visszafogott cipővel, nadrággal és kabáttal. És mindenkinek fekete keretes szemüvege van. – Ha viszont megkérdezi a dánokat az érzéseikről, és hogy mit tartanak elfogadhatónak, akkor változatosabb válaszokat kap – mondta Christian. – Dániában nem lepődnek meg egykönnyen az emberek. Elmesélte, hogy a társadalmi különbségeket nem veszik túl komolyan, példaként a teniszklubot említette, amelynek ő is a tagja. Ettől azonnal fehér, angolszász protestánsokra, Long Island jegesteára és rossz Woody Allen-filmekre asszociáltam, de Christian kijavított.

– Dániában nem kell a társadalmi elithez tartoznod, hogy sportklubokba járhass – elég, ha sportolni szeretnél. Nálunk nagyon sokféle ember lép be klubokba, rendszeresen együtt teniszezek egy tanárral, egy bolti eladóval, egy asztalossal és egy könyvelővel. Mind egyenlőek vagyunk. A hierarchia nem számít. Mint Christian mondta, a dánoknak a bizalom a legfontosabb. – Dániában nemcsak a családtagokban és barátokban bízunk, hanem az utcai járókelőkben is, ez pedig nagyban kihat az életünkre és a boldogságszintünkre. Valahányszor megkérdezik a dánokat a közvélemény-kutatásokban, hogy szerintük megbízhatóak-e az emberek, mindig magas bizalomszintről tesznek tanúbizonyságot. A dánok több mint 70 százaléka azt mondja: „Igen, az emberek többsége megbízható.” Európa összes többi lakójának alig több mint egyharmada gondolja így. Ez hihetetlen számomra – én még a tágabb családom 70 százalékában sem bízom. Megdöbbenésem csak fokozódott, amikor megtudtam: a dán szülők annyira biztonságban érzik a gyerekeiket, hogy simán kint hagyják felügyelet nélkül a babakocsikat a lakások, kávézók és éttermek előtt. A bicikliket nem lakatolják le, az ablakokat nyitva hagyják, mert annyira bíznak az emberekben, a kormányban és a rendszerben. Dánia honvédelmi büdzséje minimális, és bár kötelező a sorkatonaság, az ország gyakorlatilag képtelen lenne megvédeni magát egy támadás esetén. De miután Dániának nagyon jó a kapcsolata a szomszédaival, nincs oka félni tőlük. Ahogy Christian fogalmazott: – Sokkal könnyebb az életed, ha bízol az emberekben. – Ugye a dán jóléti rendszer is elősegíti ezt? – kérdeztem. – Igen, valamennyire. Kevesebb okod van bizalmatlankodni, amikor mindenki egyenrangú, és mindenkiről gondoskodik az állam. De mi történne, ha jobboldali párt jutna hatalomra, vagy a kormány kifogyna a pénzből? Mi lenne a híres-neves dán boldogsággal, ha az állam már nem gondoskodna mindenkiről? – A dánok boldogsága nem kizárólag a jóléti államtól, a szociáldemokrata kormányzástól vagy az ország boldogulásától függ – magyarázta Christian. – A dánok azt szeretnék, hogy Dániát toleráns, egyenlő, boldog társadalomként ismerjék. Dánia volt az első európai ország, amely eltörölte a rabszolgaságot, és a nemek közötti egyenlőség egyik legrégebbi élharcosa, először 1918-ban választottunk nőket a

parlamentbe. Mindig is büszkék voltunk a jó hírünkre, és keményen dolgozunk, hogy megtartsuk. A boldogság tudat alatti folyamat Dániában, áthatja a kultúra minden területét. A telefonbeszélgetés végére (már-már) kezdett csábítóan hatni, hogy Dániában töltsünk egy évet. Jó lenne végre hallani a saját gondolataimat. Ha végre élhetnék egy kicsit. Legalább egy rövid ideig. Amikor a férjem hazaért, azon kaptam magam, hogy nagyon halkan, mintha nem is az én számból jönnének a szavak, valami ilyesmit mormogok neki: – Ö, oké, jó… Azt hiszem… költözhetünk. Legóember – ahogy mostantól hívni fogom – igen látványos robottáncot mutatott be a konyhában a hírre. Aztán felhívta a közvetítőt, és hallottam, hogy nagyot kurjant. Másnap egy üveg pezsgővel és egy arany Lego minifigura kulcstartóval jött haza, amit szertartásosan átnyújtott nekem. Olyan lelkesen köszöntem meg, amennyire csak tőlem tellett, pezsgőt ittunk, és koccintottunk a jövőre. – Dániára! Így hát egy elvont, nem e világinak, vagy legalábbis nagyon távolinak tűnő elképzelésből tervezgetés lett. Űrlapokat töltöttünk ki, letelepedési asszisztensekkel beszéltünk, és mindenkinek elmondtuk, hogy költözünk. Meglepő reakciókat kaptunk. Voltak, akik biztattak. Sokan mondták, milyen bátor vagyok (pedig nem). Egy házaspár azt mondta, irigyel minket. Sokan egyszerűen megdöbbentek. Egy régi barátom Samuel Johnsont idézte, miszerint ha unom Londont, akkor alighanem unom az életet. Egy másik halál komolyan azt tanácsolta: – Mondjátok mindenkinek azt, hogy csak kilenc hónapra mentek. Ha azt mondjátok, elmentek egy évre, az emberek megszakítják veletek a kapcsolatot, mert azt gondolják, sokáig nem jöttök vissza. Remek. Kösz. Amikor felmondtam a jó kis – időnként káprázatos – állásomat, hasonlóan vegyes reakciókat kaptam. A három leggyakoribb kérdés: „Megőrültél?”, „Kirúgtak?” és „Háztartásbeli leszel?” A válaszaim: „Lehet”, „Nem” és „Dehogy”. A kollégáimnak elmagyaráztam, hogy szabadúszóként szeretnék dolgozni, egészség, életmód és boldogság témában írok majd cikkeket, és beszámolókat készítek Skandináviáról a brit lapoknak. Néhányan suttogva bevallották, hogy ők is gondolkodnak a szabadúszóvá váláson. Mások képtelenek voltak megérteni, egyvalaki

pedig a „szakmai öngyilkosság” kifejezést használta. Ha eddig nem rémültem volna meg, most itt volt az ideje. – Mit tettem? – bömböltem napjában többször. – Mi lesz, ha nem jön be? – Ha nem jön be, hát nem jön be – hangzott Legóember pragmatikus válasza. – Adunk magunknak egy évet, és ha nem tetszik, hazajövünk. Olyan egyszerűen hangzott. Mintha bolondok lennénk meg sem próbálni. Miután könnyes búcsút vettem a munkahelyemtől, hazajöttem, gondosan becsomagoltam a ruhákat, blézereket és a tízcentis sarkú cipőimet, amelyeket több mint egy évtizeden át hordtam egyenruhaként. Ott, ahová megyünk, nem lesz ezekre szükségem. Egy szombati napon hat költöztető érkezett apró, alagsori lakásunkba, kávét és csokis kekszet követelve. Együtt 132 dobozba pakoltuk minden ingóságunkat, amiket aztán hajókonténerekben szállítottak Dánia egy távoli, vidéki részére. Megtörtént. Költözünk. De nem ám valami kényelmes koppenhágai bevándorlóenklávéba! Ahogy London sem igazán Anglia, éppúgy – mint azt megbízható forrásból megtudtam – Koppenhága sem igazán Dánia. Ahová mi megyünk, ott nem lesz szükségem a metróbérletemre vagy a Kurt Geiger törzsvásárlói kártyámra. Ahová mi megyünk, elegendő lesz egy gumicsizma és egy esőkabát. A skandináv vadnyugatra igyekeztünk: a rusztikus Jylland (Jütland) félszigetre. A félsziget középső részén található, parányi Billund város lakóinak száma 6100 fő. Vannak, akiknek a Facebookon több ismerősük van ennél. Ez a város ad otthont a Lego központjának és Legolandnak… És amennyire ki tudtam deríteni, ennyi. – Hova is mész? Bell End? – kérdezték a rokonok és barátok állandóan. – Billund – pontosítottam. – Három órára van Koppenhágától. Ha egy kicsit is érdeklődőnek tűntek, akkor meséltem nekik egy Ole Kirk Christiansen nevű asztalosról, aki az 1930-as években telepedett le a városban. Mintha csak Hans Christian Andersen egyik meséje lenne: özvegy volt, négy gyereket kellett etetnie, ezért fából készült játékokat kezdett gyártani. Majd áttért a műanyag építőkockák gyártására „Lego” néven, amely a dán leg godt, vagyis „játssz jól” kifejezésből ered. Azt is hozzátettem, hogy a férjem a híres játékgyárnak fog dolgozni. Ez általában

csak azokat érdekelte, akiknél volt a családban legórajongó. Azok, akiknek nem volt gyerekük, inkább a téli sportolási lehetőségek felől érdeklődtek. – Dániában hideg van, ugye? – Igen. Skandináviában hideg szokott lenni. Általában. – És tudsz síelni vagy snowboardozni? – Igen, tudok. Csak nem Dániában. Aztán kíméletesen tudtukra kellett adnom, hogy az ország legmagasabb pontja 171 méter tengerszint feletti magasságban van, és ha síelni akarsz, át kell menned Svédországba. – De az is Skandinávia, nem? – kérdeztek vissza azok, akik ingyenszállásban reménykedtek, de ki kellett ábrándítanom őket, hogy sajnos a legközelebbi síparadicsom 250 kilométerre van tőlünk. Sokan nehezen rakták össze magukban, melyik északi országba is utazunk, kaptunk lapokat „Sok szerencsét Finnországban!” felirattal, anyukám pedig azt terjesztette, hogy Norvégiába költözünk. Sok tekintetben végül is majdnem mindegy. London után a skandináv vidéki élet így is, úgy is sokkoló. Miután a költöztetők elmentek, nem maradt nálunk más, mint egy bőröndnyi ruha és a bárszekrényünk tartalma, amit a vámtörvények miatt nem vihettünk magunkkal. Így hát úgy döntöttünk, hogy spontán „igyuk szárazra a lakást” partit szervezünk, de mint kiderült, hároméves limoncellót inni műanyag pohárból a hideg, üres szobában hétköznap este nem olyan mókás, mint ahogy hangzik. Mindenkinek állnia kellett, vagy a földre ülni, és a hangok visszhangoztak a bútorozatlan térben. Nem volt benne semmi ünnepélyes, köszönőviszonyban sem volt azokkal a grandiózus, látványos búcsúztatásokkal, amilyeneket a filmekben látni. A legtöbb ember számára az élet ugyanúgy ment tovább. Néhány közeli barátot és családtagot leszámítva senkit nem rendített meg az elutazásunk. Páran készültek. Egy barátunk mini Battenberg sütiket hozott, és termoszban teát (nekünk már kannánk sem volt, nemhogy teafilterünk). Olyan nevetségesen hálás voltam, hogy majdnem sírva fakadtam. Így utólag visszagondolva, talán sírtam is. Egy másik fotómontázst készített a fővárosban együtt töltött időnkről. A harmadiktól kölcsönkaptunk egy felfújható matracot, hogy legyen min aludnunk az utolsó éjszakánkon. Egy nyirkos, VII. Edward korabeli sorházi lakás bútorok nélkül, télen, az éjszaka közepén igencsak komor tud lenni. Kényelmetlenül

feküdtünk a nem kimondottan kétszemélyes matracon, próbáltunk mozdulatlanok maradni, nehogy lelökjük a másikat a fapadlóra. Végül Legóember szuszogása elmélyült, ebből tudtam, hogy alszik. Miután képtelen voltam követni a példáját, a plafonon lévő, kérdőjel alakú repedést bámultam, amit régóta szerettünk volna eltüntetni. Úgy éreztem magam, mintha hirtelen mindenünket elveszítettük volna, vagy illegális házfoglalók lennénk, vagy mintha most estünk volna át egy váláson, annak ellenére, hogy ott feküdtünk egymás mellett. Ezen az egyetlen éjszakán nincstelenek voltunk. Órákig bámulhattam a gipsz kérdőjelet, mígnem odakint elaludtak az utcai lámpák, és teljes sötétség borult ránk. Másnap egy lakásunkhoz közeli étteremben ebédeltünk a családdal és néhány közeli baráttal. Voltak székek! És tányérok! Maga a mennyország! És persze voltak könnyek is (az enyém, anyukámé és egy volt osztálytársé, akinek az alkoholtűrő képessége lényegében nullára csökkent, amióta ikrei lettek), volt sör, gin, és kaptunk többdoboznyi skandináv krimi-DVD-t, hogy segítsenek ráhangolódni arra, mi vár ránk. Néhány órával később megjött a taxi, hogy kivigyen minket a reptérre. Hirtelen szerettem volna még egy kicsit Londonban időzni, magamba szívni a város minden részletét, ahogy gurultunk a szürkületben, megjegyezni minden pislákoló fényt a folyóparton, hogy kitartson, amíg legközelebb hazalátogathatok. Szerettem volna megélni ezt a szép pillanatot, de a sofőr nem volt szentimentális típus. Bekapcsolt valami kemény, amerikai rapet, és kibontott egy Wunderbaum légfrissítőt. Némán ültük végig az utat. Azzal foglaltam le magam, hogy újra és újra végiggondoltam a terveimet. „Foglald el magad, akkor nincs időd búslakodni!” Ehhez a közepesen szánalmas filozófiához tartottam magamat az elmúlt 33 évben. Vázlatos tervem a következő volt: amennyire csak lehet, integrálódni, hogy megértsem Dániát, és hogy mi teszi a lakóit boldoggá. Eddig az újévi fogadalmaim olyasmikből álltak, mint hogy „többet jógázom”, „elolvasok valamit Stephen Hawkingtól”, és „leadok három kilót”. De idén csak egy fogadalmam volt: „dán módra fogok élni”. A következő tizenkét hónapban feltárom a dán lét minden aspektusát. Konzultálok a téma szakértőivel, és rimánkodással, fenyegetéssel vagy megvesztegetéssel ráveszem őket, hogy árulják el a dán elégedettség titkát, és mutassák meg, mit csinálnak másképp.

A Londonban töltött utolsó napokban óránként nézegettem Dánia időjárását, ami rögtön magával hozta az első kérdésemet: Hogyan maradnak a dánok olyan feldobottak, ha minden nap mínusz tíz fok van? Az is érdekes felfedezés volt, mennyit viszünk majd haza adózás után. Az 50 százalékos adókulcs mindenkinek megfeküdné a gyomrát. Legóembert még a nyomorgás lehetősége sem tántorította el, inkább a skandináv lakberendezési megoldásokat nézegette a magazinok hétvégi mellékleteiben. Lehet, hogy a sokat dicsért dán esztétika befolyásolja a nemzet kedélyét? – tépelődtem. – Vagy tele vannak dopaminnal attól a sok péksüteménytől? Úgy döntöttem, a modern élet minden területén felkutatom a boldogság titkát. Az oktatástól a környezetvédelemig, a genetikától a nőgyógyászati vizsgálószékekig (nem vicc!), a családi élettől a kajákig. De most komolyan, kóstoltak már frissen sütött dán péksüteményt? (Mennyei. Csoda, ha a dánok imádnak élni?) Minden hónapban tanulok valami újat, és annak megfelelően módosítok az életemen. Magánéleti és szakmai küldetésre indulok, hogy kiderítsem, mitől érzik olyan jól magukat a dánok. Azt reméltem, hogy megtalálom az egész életen át tartó elégedettség receptjét. Indul a boldogságprojekt. Persze meg kell győződnöm róla, hogy a tanáraim nem csak vizet prédikálnak, ezért meg fogok kérni minden szakértőt, osztályozza egytől tízig, mennyire boldog, ahol nulla a nyomorúságos, a középértékek pedig az „elmegy” kategóriát jelentik. Számomra, aki a dán élet megismerése előtt erős hatosra értékeltem volna magamat, érdekesnek ígérkezett a feladat. Bár az életben és a munkában mindig is Julie Andrews-féle vidámságom miatt dicsértek, hamar megtanultam, hogy játszani a készséges, mindenki kedvében járó lányt nem ugyanaz, mint ténylegesen jól érezni magadat. Christiant is megkértem a telefonbeszélgetésünkkor, hogy értékelje magát. Beismerte, hogy „még egy dán életében sem lehet mindig minden tökéletes”, aztán adott magának egy nyolcast. Nem rossz! Mi tenné a boldogság professzorát boldogabbá? – Ha találnék barátnőt – vágta rá habozás nélkül. Ha valaki szívesen randizna Dánia legfacérabb professzorával, keresse meg a kiadót a részletekért. A többiek pedig most megtudhatják, hogyan kell boldoggá válni – dán módra.

Január Hygge és otthon

Valami hideg és puha esik, miközben a sötét kifutópályán állunk, és azon töprengünk, mi történik ezután. Mielőtt felszálltunk a gépre, az idő párás volt, sütött a nap, és nagy volt a zaj. Utastársaink tolakodtak, a földi személyzet pedig sürgölődve terelgetett bennünket a buszokra. Felszállás után elegáns egyenruhát viselő légiutas-kísérők gondoskodtak rólunk, mini italokkal halmoztak el minket. De most magunkra maradtunk, itt állunk a fagyos kifutópályán, a semmi közepén. Persze van körülöttünk néhány ember, de egyiküket sem ismerjük, és olyan nyelven beszélnek, amit nem értünk. Minden úgy csillog, mintha sókristályokból lenne, a levegő olyan hideg és ritka, hogy a torkomon akad, amikor megpróbálom teleszívni a tüdőmet. És most? – mondanám, de a hangomat letompítja a hó. A fülem már fáj a hidegtől, ezért sapka híján megpróbálom a hajammal betakarni. Ez meglepően hatásos, de most még annyit sem hallok, mint eddig. Legóember szája mozog, de nem igazán értem, mit mond, ezért mutogatásra szorítkozunk. – Erre? – tátogja, az előttünk lévő fehér épületre mutatva. Felemelem a hüvelykujjamat, ahogy az 1980-as évekbeli tinifilmekben csinálták: – Oké! Gurulós bőröndöt húzó nő tűnik fel a hátunk mögül, és határozottan törtet egy kis, négyszögletes fényforrás irányába, ezért követjük, lábunk alatt ropog a letaposott hó. Itt nincs busz vagy fedett járda – úgy látszik, a vikingek így is boldogulnak. A férjem megszorítja fagyos kezemet. Megpróbálok rámosolyogni, de mivel most már vacogok, ez inkább vigyornak tűnik. Tudtam, hogy hideg lesz, de ez valami egészen más. Még csak 90 másodperce vagyunk kitéve a skandináv levegőnek, és máris csontig fagytam. Félek, hogy elcsöppen az

orrom, de aztán megszűnik a csiklandós érzés, és már egyáltalán nem érzem az orrom hegyét. Istenem, hát Dániában még a takony is megfagy? – töprengek. Megkönnyebbülve lépek be az épületbe az útlevélellenőrzésre, az ujjaim bizseregnek a viszonylagos melegben. Elmegyünk egy hatalmas tábla mellett, amely így reklámozza az ország legnépszerűbb sörét: „Üdvözöljük a világ legboldogabb országában!” Hmm, gondolom, majd meglátjuk. Nem ismerünk senkit, nem tudunk dánul, és nincs hol laknunk. Az újrakezdés körüli eufóriát új érzés váltotta fel: „Basszus, ez nem játék!” Az elhúzódó búcsúztató bulik és alkoholban bővelkedő búcsúebédünk utáni kétnapos másnaposság sem segít. Az érkezési oldalról jeges, koromsötét semmibe lépünk ki, és elindulunk megkeresni a bérelt autónkat. Ez nem is olyan könnyű: a rendszámtáblákat elhomályosítja a dér, mint amikor a rendőrségi felvételeken kitakarják az autók rendszámát. Miután megtaláltuk a megfelelő szám- és betűkombinációt, az út rossz oldalán hajtva elindulunk Legoland felé. A számunkra ismeretlen közlekedési táblák miatt, amelyeket részben be is lepett a hó, többször eltévedünk, de végül elérjük a helyet, amelyet a következő néhány napban az otthonunknak nevezhetünk. – Köszöntöm önöket a Legoland Hotelben! – üdvözöl a magas, széles, szőke recepciós mosolyogva, amikor bejelentkezünk. Tökéletesen beszél angolul, ami nagy megkönnyebbülést jelent. Christian megnyugtatott, hogy a dánok többségének jó nyelvérzéke van, de azért vidéken ne várjak sokat, márpedig mi most pontosan ott vagyunk. De eddig egész jó a helyzet. – A Hercegnő lakosztályban helyeztük el önöket – folytatja a recepciós. – Hercegnő lakosztály? – visszhangozza Legóember. – Az olyan, mint az elnöki lakosztály? – kérdem reménykedve. – Nem, tematizált. – A recepciós felénk fordítja a monitorját, hogy megmutassa a pasztellszínekben pompázó lakosztályt a rózsaszín ággyal, amelynek a háttámlája két sarkán fröccsöntött műanyag vártornyok magasodnak. – Látják?

– Azta…! Igen, látom… A recepciós folytatja: – A lakosztályt 11 960 legókockából építették… – Remek. Csak tudja… – …és van benne emeletes ágy is – teszi hozzá büszkén. – Ez csodás. Csak tudja, nekünk nincs gyerekünk… A recepciós furcsán néz ránk, mint aki nem érti, hogy jön ez ide. – A falakat pillangók díszítik! Már komolyan arra számítok, hogy mindjárt megkínál egy kupa egyszarvúkönnyel, ezért udvariasan leállítom: – Tényleg csodásan hangzik, de nincs szükségünk ennyire… puccos szobára. Nincs valami más? A homlokát ráncolva írogat a számítógépén, aztán felnéz, és elvigyorodik: – Ajánlhatom a Kalóz lakosztályt? Az első éjszakát az új hazánkban egy hatalmas halálfejes zászló alatt töltjük. Van egy doboz is jelmezekkel, plüsspapagájokkal és játék ezüstpénzekkel. Reggel Legóember szemkötővel a szemén bukkan elő a fürdőszobából. De napfényben minden jobban fest. Ez mindig így van. A függönyöket elhúzva ragyogó, fehér, új világ tárul elénk, pislognom kell, hogy megszokjam. A kiadós reggelivel megtámogatva – amelynek során először találkozunk az ország híres-neves pácolt heringjével – úgy érezzük, készen állunk, hogy szembenézzünk mindazokkal a teendőkkel, amelyek ahhoz szükségesek, hogy új életet kezdjünk egy idegen országban. Aztán kilépünk a hotelből. A havazás felerősödött, már nem úgy szállingóznak a hópelyhek, mint egy Richard Curtis-filmben, sokkal inkább olyan, mint egy hógömbben, amit egy dühös kisgyerek ráz. Az ég gyors ütemben ontja ránk terhét minden irányból. Úgyhogy visszamegyünk, felvesszük a létező összes ruhánkat, majd egy óra múlva ismét kilépünk a hotelből: úgy nézünk ki, mint a Michelin kabalafigurája, de jobban fel vagyunk vértezve az előttünk álló napra. A bérelt autóban igyekszem emlékeztetni magam, hogy a sebességváltó nem a bal kezemnél van, és hogy a jobb oldalon kell hajtanom, miközben Legóember a teendők listáját olvassa, amit az új

személyzeti vezetője előrelátóan elküldött nekünk e-mailben. Ez az összefoglaló tíz oldalból állt, és mint megtudom, csupán „az első fázist” fedi le. – Először is – közli Legóember –, személyi igazolványra van szükségünk… Amíg nincs, addig itt gyakorlatilag nem is létezünk. Mint kiderült, a személyi igazolvány, amely ellen a britek oly régóta lázadoztak már, mígnem 2010-ben eltörölték, a dánok számára réges-rég a mindennapok része. 1968 óta mindenkit nyilvántartanak a Központi Népesség-nyilvántartóban (Centrale Personregister, CPR), és kap egy egyedi CPR-számot, amely a születési dátumból és négy számjegyből áll. A nőké páros, a férfiaké páratlan számra végződik. A számot egy sárga plasztikkártyára nyomtatják, amelynek „MINDIG NÁLAD KELL LENNIE” (a személyzetis írta így, ordító nagybetűkkel). Ez az egyedi azonosító szám kell mindenhez: a bankszámlanyitáshoz, az egészségügyi ellátáshoz, még az ingatlanbérléshez és a könyvtári kölcsönzéshez is. (Már ha tudnánk dánul olvasni. Vagy tudnánk, hol a könyvtár. Vagy ha tudnánk, mi dánul a könyvtár.) Még egy vonalkódot is kapok, amit ha beolvasnak, megismerhetik a teljes kórtörténetemet. Nagyon hatékonynak hangzik. És mindez biztos rendkívül egyszerű is lett volna, ha tudjuk, mit csinálunk, vagy hogy miként jussunk el a hivatalba, ahol regisztrálnunk kell. Így azonban rámegy az egész délelőttünk. De még így is szerencsésnek mondhatjuk magunkat – az EU-n kívülről érkezőknek hónapokat kell várniuk a kártyájukra, és néhány évente meg is kell újítaniuk. Ha hivatalfóbiád van, ne légy bevándorló. Ezután bankszámlát kellett nyitnunk. Egy elegáns, rövid hajú, jellegzetesen skandináv szemüveget viselő férfi szívélyesen köszönt minket a helyi (és egyetlen) bankban, és közli, hogy a neve „Alan”, majd a névkitűzőjére mutat, hogy megerősítse. Észreveszem, hogy a kiejtés ellenére két l-lel írják a nevét. Allan, két l-lel, közli, hogy ő fogja gondozni a számlánkat. Ezután kávét tölt nekünk, és csokival kínál egy bonbonosdobozból. Épp azon morfondírozom, mennyivel civilizáltabb ez, mint az otthoni bankok gyakorlata, amikor megjegyzi: – Tehát úgy látom, még nincs pénzük Dániában. – Nincs, még csak tegnap érkeztünk – magyarázza Legóember. – Még nem kezdtünk el dolgozni, de itt a szerződésem, a bérmegállapodásom és az első folyósítás esedékessége.

Átnyújtja a dokumentumokat, és Allan tüzetesen átolvassa őket. – Akkor – jelenti ki végül –, adok önöknek egy Dankortot. – Remek, köszönjük! – Az micsoda? – kérdezem. – Egy dán betéti kártya, arra az időre, amikor majd lesz pénzük. De természetesen csak Dániában működik. Nem mehet mínuszba. És nincs hitelkártya. – Nincs hitelkártya? Az Egyesült Királyságban alig győztem elutasítani a hitelkártyaajánlatokat, amióta csak – egyetlen fillér nélkül – kiléptem az iskolából. Gazdasági világválság ide vagy oda, az én generációm számára a hitelkártya-birtoklás az alapvető emberi jogok sorába tartozik. Hitelkártyával fizetni életforma. Most pedig elvárnák, hogy fogadjunk hitelkártya-cölibátust? – Nincs hitelkártya – ismétli Allan egyszerűen. – De ha lesz pénz a számlájukon, tudnak pénzt kivenni… – teszi hozzá nagylelkűen – …ezzel! Igénytelen kinézetű bankkártyát tesz elénk. Készpénz! 2004 óta nem hordok magamnál ténylegesen pénzt. Olyan vagyok, mint a királynő, csak kék NatWest bankkártyám van, és különösen vonzódom a hordhatatlan cipőkhöz. Most pedig egy olyan világban kellene boldogulnom, ahol csak készpénzt használnak, vicces zöld, rózsaszín és lila bankjegyeket, amik olyanok, mint a játékpénz, és furcsa ezüstérméket, amelyeknek lyukas a közepük? Még a dán számokat sem ismerem! De Allan, két l-lel, rendíthetetlen. – Ezzel a kártyával – úgy lóbálja előttünk a műanyag lapkát, mintha hálásnak kellene lennünk, hogy ránk bíz egy ilyen fontos dolgot – bejelentkezhetnek a netbankunkba, és hozzáférést kapnak a kormányzati oldalakhoz! Ez nagyon menőn hangzik! Már épp azon töprengek, vajon CIA– Snowden típusú információkról beszélünk-e, amikor Allan pontosít: – Tudják, a közüzemi számlák fizetéséhez, meg hasonlók. Miután már van bankszámlánk (még ha üres is), most már hivatalosan is bérelhetünk lakást. Egy letelepedési asszisztens segít minket a keresésben, de miután még van néhány óránk, mielőtt találkoznánk vele, Legóember azt javasolja, derítsük fel a legközelebbi normális méretű várost, hátha rájövünk, hogy ez a játékváros nem nekünk való.

Én már rég eldöntöttem, hogy a játékváros nem nekünk való, amint először végighajtottunk Billund egyforma bungalókkal szegélyezett, unalmas utcáin, ezért reménykedtem, hogy a következő hely jobb lesz. Biztatóan indult, helyes, vörös téglás háztömbök, hivatali épületek és macskaköves utcák, ahol érdekes üzletek bújnak meg a megszokott nemzetközi üzletláncok boltjai között. Olyan volt, mint Guildford skandináv változata. De miután tettünk néhány kört, kezdtünk gyanakodni, hogy valamiféle nukleáris apokalipszis tört ki, amit csak dánul mondtak be a hírekben, ezért mi nem értesültünk erről. – Egyetlen árva lelket nem láttunk úgy… – nézek az órámra – …húsz perce! – Tényleg? – Igen – felelem. – Sőt az egyetlen emberszerű, amivel találkoztunk, azok a ló- és macskafejű, meztelen testű, életnagyságú szobrok voltak, amiket néhány sarokra innen láttunk a szökőkútnál. – Anita Ekberg szökőkútjelenetének pónipornós változatára gondolsz a „városközpontban”? Legóember a kezével mutatja, hogy nincs túl nagy véleménnyel a virágzó metropoliszról. – Ja. Arra. A pónipornóra és a csöcsös macskákra. – Hah. Mint később megtudjuk, a szóban forgó szobrot tisztelgésnek szánták Franz Kafka előtt. Biztos nagyon büszke rá, gondolom. Több bolt mellett is elmegyünk, amelyek vagy zárva vannak, vagy üresek, és házak mellett, ahol csak az odabent pislákoló gyertyafény jelzi, hogy lakják őket. – Ugye ez nem normális? Hová tűnt mindenki? – kérdezem. – Nem… nem tudom. Megnézem a telefonomon a híreket: nem írnak atomtámadásról. Nem tört ki a III. világháború, és veszélyes járványról sem számoltak be. Miután közvetlen életveszély ezek szerint nem fenyeget, Legóember azt ajánlja, üljünk be valahova inni valamit, amíg beindul a városban az élet. Csakhogy sehol sem találunk egy kocsmát. Vagy bárt. Vagy bármit, ami a) nyitva van, és b) nem McDonald’s vagy kebabos. Végre találunk egy pékséget, ahol kávét is árulnak, és azt javaslom Legóembernek, hogy rendeljünk mindenből egyet, hátha a szénhidrát felvidít.

A pékség üres, így hát állunk, várjuk, hogy kiszolgáljanak. De a pult mögött álló nőnek arcizma sem mozdul. – Helló! – próbálkozom, de a nő rám sem néz, csak szorgalmasan rendezgetni kezd egy rekesz zsömlét. Legóember felvont szemöldökkel mutogat a péksütikre (ez az egyetemes jelzés arra, hogy „kaphatnék egyet abból?”), míg végül a nő feladja, és a szemünkbe néz. Mosolygunk. Ő nem. Helyette egy LED-es kijelzőre mutat a feje fölött, amin egy szám áll: 137. Aztán a hátunk mögé mutat, ahol ránézésre egy sorszám-automata áll, aztán mond valamit dánul, amit nem értünk. De hát nem sonkát akarok vásárolni a hentesnél az 1980-as években! Csak zsömlét szeretnék. Tőle. Egy üres boltban. Komolyan azt mondja, hogy ehhez sorszámot kell tépnem? Vagy hogy ma már 136 ember fordult meg a boltjában? Vagy hogy egyáltalán lakik a városban 136 ember? A pékasszony most elszántan összefonja a karját, mintha azt mondaná: „Ha nem tartják be a szabályokat, nincs fincsi péksütemény!” Tudni kell veszíteni. Megfordulok, teszek három lépést jobbra, elveszem a kis, fehér cédulát a 137-es számmal a gépből, és visszamegyek. Az asszonyság bólint, elveszi a sorszámomat, és leereszti a karját, jelezve, hogy most már mehet minden a rendes ügymenet szerint. Miután rendelünk, Legóembert felhívja a túlbuzgó személyzetis. Kifelé indul beszélgetni, hogy ne zavarja a tejhabosító berregése, én pedig asztalt választok magunknak és péksüteményből álló bőségtálunknak. – Ne kezdd el nélkülem! – szól rám a férjem szigorúan, miközben kezével eltakarja a telefonja mikrofonját. Aggodalma nem alaptalan. Nem túl jó a hírem ezen a területen, megbízhatatlanná válok, ha süti százméteres körzetébe kerülök. Érzem, hogy a gyomrom összehúzódik a vágyakozástól, nem tudom, hogy bírom ki egyetlen falat nélkül, amíg Legóember visszajön. Hogy eltereljem a figyelmemet, beírom a telefonomon a Google-ba, hogy „új ország, Dánia, kultúrsokk”, és frusztráltan kortyolgatom a kávémat. Megtudom, hogy egész Európában a dánok isszák a legtöbb kávét, és évente tizenegy liter tiszta alkoholt fogyasztanak fejenként. Talán mégsem lesz olyan nehéz beilleszkednünk. Ami még jobb, rátaláltam egy kulturális integrációs szakember, Pernille Chaggar honlapjára. Miután úgy érzem, pont erre a szakemberre van szükségem ahhoz, hogy elkezdhessek dán módra élni, egy második csésze erős dán kávéval megtámogatva felhívom

Pernillét, hogy vegyen részt a boldogságprojektemben. A hölgy kedvesen beleegyezik – és nem kér meg, hogy húzzak sorszámot vagy hívjam fel később. Miután hangot ad csodálkozásának, hogy Londonból a rusztikus Jyllandra költöztünk, részvétéről biztosít, amiért minderre éppen januárban kerül sor. – Nagy megpróbáltatás lehet télen megérkezni ide a kívülállóknak – mondja. – Ez egy bensőséges, családias időszak Dániában, amikor mindenki bezárkózik otthon. A dánok novembertől februárig beburkolóznak – szó szerint és átvitt értelemben is –, úgyhogy ne lepődjön meg, ha nem lát sok embert az utcákon, különösen vidéken. Csodálatos. – De hol van mindenki? Mit csinálnak? – Feltöltődnek hyggével – mondja, és olyan hangot ad ki, mintha a torkán akadt volna valami. – Bocsánat, mivel? – Hyggével. Ez dán sajátosság. – Mit jelent? – Nehéz elmagyarázni, ez olyasmi, amit minden dán ismer. Afféle kikapcsolódás. Ez nem sokat segít. – Ez egy ige? Vagy melléknév? – Lehet mindkettő – feleli Pernille. – Otthon maradni, kikapcsolódni, gyertyát gyújtani, ez a hygge. Mesélek neki a kihalt utcákról, és hogy az ablakokon át úgy láttuk, mintha gyertya égne a házakban, mire Pernille megismétli, hogy mindenki otthon van, „feltöltődik hyggével”. Úgy látszik, a gyertyafény kulcsfontosságú tényező, a dánoknál több gyertyát égetnek el fejenként, mint a világ bármely más országában. – De a hygge inkább egy fogalom. A pékségek hyggék… Bingo!, gondolom, miközben az előttem elterülő péksüteményekre nézek. – …és egy vacsora a barátokkal ugyancsak hygge. Azt is lehet mondani, hogy hyggézünk. És sok alkoholt fogyasztunk… – Helyes…

– A hygge kapcsolódhat az időjáráshoz vagy az ételhez is. Ha rossz idő van kint, odabent kényelembe helyezzük magunkat jó ételekkel, jó fények között és jó italokkal. Az Egyesült Királyságban vannak sörözők, ahol lehet találkozni egymással, vegyülni. Dániában otthon maradunk a barátokkal és a családdal. Megmondom neki, hogy még nincs otthonom, ahogy barátaim sincsenek. Hacsak nem történik csoda, és anyám nem dönt úgy, hogy Berkshire mégsem annyira jó hely, egyhamar az sem valószínű, hogy családom lesz itt. – Hogy élheti át egy újonnan érkező a hyggét dán módra? – Sehogy. – Ó! – Lehetetlen – mondja. Már kezdek kétségbeesni és lefújni az egészet, amikor Pernille pontosít, elismeri, hogy „talán” egy kívülálló is képes rá, ha hajlandó tenni érte. – A hyggét megérteni valakinek, aki nem dán, nem sétagalopp. Az ausztrálok, britek és amerikaiak jobban hozzászoktak a bevándorlókhoz, nyitottabbak az idegenekkel, könnyebben kezdeményeznek beszélgetést. Mi, dánok nem igazán remekelünk a csevegésben. Télen egyszerűen beássuk magunkat – folytatja, de aztán felcsillant némi reményt. – De tavasszal javul a helyzet. – Értem. És itt mikor kezdődik a tavasz? – Hivatalosan? Márciusban. Valójában májusban. Szenzációs! – Értem. Miután ennyire gyászos összképet festett, muszáj megkérdeznem tőle: – Mindent összevéve, mit gondol azokról a felmérésekről, amelyek szerint Dánia a világ legboldogabb országa? Ön boldog? – Hogy boldog vagyok-e? – Szkeptikusnak hangzik, és már azt hiszem, azt fogja felelni, hogy ez az egész „dán boldogság” erős túlzás, de azt válaszolja: – Azt mondanám, tízes skálán tízes. Dánia nagyon jó hely a gyerekeknek. A legjobb a világon. Nem tudnék még egy helyet mondani, ahol jobb gyereket nevelni. Van gyereke? – Nincs. – Ó – mondja olyan hangon, ami azt sugallja, „akkor jól rácsesztél…”, majd hozzáteszi: – Sok sikert a hyggéhez! – Köszönöm!

Legóember visszajön kintről, kicsit elkékült, és reszket. Bejelenti, hogy a játékgyár és a manói már felkészültek az érkezésére, és a terveknek megfelelően másfél hét múlva kezdi meg a munkát, miután berendezkedtünk. Megmondom neki, hogy ami az utóbbit illeti, nem biztos, hogy olyan könnyű lesz, és elmesélem neki, miről beszéltem Pernillével. – Érdekes – feleli, miután befejezem. Csöndben ülünk egy darabig, az előttünk lévő, káprázatos péksüteményekkel teli tányért bámuljuk. Néhány perccel később Legóember kiegyenesedik, leveszi a szemüvegét és higgadtan az asztalra teszi. Megköszörüli a torkát, mintha valami fontosat készülne bejelenteni. – Szerinted a dánok minek hívják a péksüteményüket? – kérdezi. Az egyiket felemeli, hogy szemügyre vegye. – Tessék? – Gondolom, ők nem „dánnak” hívják.1 – Jogos. Az érzések elnyomásának nemes brit hagyományát követve nem törődünk jelenlegi élethelyzetünk sivárságával és magányosságával, és lelkesen csapunk le az új témára. Legóember beizzítja a Google-t, én pedig felcsapom egyetlen útikönyvünket némi információért. – Ó, nézd! – mutatom neki –, ezek szerint úgy hívják, wienerbrød, azaz „bécsi kenyér”. Egyszer a dán pékek sztrájkba léptek, és a főnökeik osztrákokat vettek fel, akik, mint kiderült, nagyszerű sütiket készítettek – foglalom össze. – Aztán a dán péksütemények Amerikába mentek. – Hogyan? – Mit hogyan? – Hogy mentek oda? – Mit tudom én… hajón. Saját, külön péksütemény-útlevéllel. Mindenesetre, amikor Amerikába kerültek, „dánként” kezdték őket emlegetni, és rajtuk ragadt a név. Nem olvasok tovább, mert észreveszem, hogy Legóember kihasználta a lehetőséget, és tömni kezdte a szájába a süteményt, én pedig nem akarok lemaradni. – Ez itt kanelsnegle, vagyis fahéjas csiga – mutat egy kunkorodó, nyúlós, fahéjas cukros finomságra, aminek most falta be a felét. Fogom a maradékot, mielőtt Legóember eltüntethetné, és gyorsan belemélyesztem a

fogamat. Felér egy megvilágosodással. Az ízlelőbimbóim akcióba lépnek, és a testemet elönti a dopamin. – Ez elképesztő! – mormolom az első falattal a számban. Össze sem lehet hasonlítani azokkal a félig száraz, félig szivacsos, mesterséges ízű dán péksütikkel, amiket otthon kapni. Ez egyszerre könnyed és gazdag. Savanykás, ugyanakkor édes is, markáns, összetett ízek, amelyek fokozatosan bontakoznak ki. A tészta ropogós, aztán puha, végül nyúlós. Átmenetileg egy másik világba kerülök, ahol minden cukorból van, senki sem mérgelődik, nem kell dolgozni és mosogatni, ahol soha senki nem üti bele a szék lábába pont a kislábujját, és kötelező mosolyogni. Befalom az egészet, majd csodálkozva dőlök hátra a figyelemre méltó felfedezés hatására. – Tudom! És ez még csak a legegyszerűbb – mondja Legóember. – Van csokis is. A pult vége felé haladva egyre érdekesebbek – mutat arra. – Szóval ez csak a „kapupéksüti” volt? – Vajas kezemet a homlokomhoz kapom. – Jesszusom, húsvétkor már gumis derekú szoknyát kell majd hordanom! – Felejtsük el a karácsony utáni méregtelenítést – mondom a férjemnek a kettes számú péksüti fölött. – Ha ez a dán élet lényege, megleszünk. Nem érdekel, mit mond Pernille, hyggézni fogunk, kerül, amibe kerül. – Még mindig fogalmam sincs, ez mit jelent – feleli Legóember –, de benne vagyok. – Újabb csigát töm a szájába, hogy megpecsételje az egyezséget. Több ezer kalóriával gazdagabban gurulunk ki a pékségből, hogy találkozzunk a letelepedési asszisztenssel, egy karcsú, hidrogénszőke hölggyel, akinek a haja skandináv módra a feje tetején van összefogva laza kontyban, és aki fekete bőrdzsekit visel vastag tollkabátja alatt, valamint egy fölöttébb gyúlékonynak tűnő nadrágot. Több találkozót is megszervezett nekünk, hogy megnézhessünk néhány kiadó dán házat, és csodálkozva állapítjuk meg, hogy mind nagyon hasonlóak, fehér falakkal, kifehérített fapadlóval (padlófűtéssel), és mindenütt katonás rend van. Emellett meleg is. Úgy tűnik, a jyllandiak egy szál pólóban szeretnek odahaza lófrálni – még januárban is. Minden küszöbön lehámozzuk

magunkról a télikabátokat, és izzadva próbálunk alkalmazkodni a havas utca után a trópusi belső hőmérséklethez. Mi egy rosszul szigetelt, Edward korabeli sorházban laktunk az elmúlt öt évben, és azzal a mantrával nőttünk fel, hogy „ha fázol, vegyél fel még egy pulcsit, egészen addig, amíg bírod mozgatni a karodat”. Számunkra ez a fajta központi fűtéses ámokfutás felért egy bűnténnyel. – Túl… meleg… van… – motyogom Legóembernek merinógyapjúval teli szájjal, amikor a második lakásban vetkőzni kezdek. – Igen, mi ennek az oka? – kérdi, és a gallérját húzogatja, hogy kiengedjen némi meleg levegőt, aztán letörli a párát a szemüvegéről. Biztosan azért szeretik a dánok a túlfűtött otthonokat, mert olyan hideg az éghajlat. Úgy tűnik, minél hidegebb a klíma, annál hatékonyabban harcolnak ellene az ott élők. Talán az általában közepesen hideg, nyálkás brit tél az oka, hogy mi még nem vagyunk ezen a szinten. Legóemberrel is megosztom az elméletemet, de a letelepedési asszisztens meghallja, és közbevág: – A dánok híresek a központi fűtésükről – mondja. – Nagyon jók az ajtóink és ablakaink – mutat rá mindegyikből egyre, ha netán nem értenénk –, jó a hőszigetelés. Úgy hallottam, Angliában gyakori a huzat – úgy beszél róla, mintha a gondolata is viszolygással töltené el. – A dánok ezt nem bírnák. Ezután elmagyarázza, hogy egy ügyes körzeti fűtőrendszer a szemétégetésből, szélenergiából és központi napelemes fűtésrendszerből származó hő segítségével melegíti a környék majdnem minden házában a fenyőfa padlót. – Nagyon gazdaságos, ezért nem kell kikapcsolni – fogalmaz. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a helyes hozzáállás a fenntartható energiafogyasztáshoz, de lenyűgöz a tájékozottsága. Mindegyik otthon, ahol megfordultunk, nagyon meleg, kínosan tiszta, minimalista, mégis sok részleten érződik a dizájnerek munkája. Az egyik büszke főbérlő, aki teljesen üres munkafelületekkel és zenszerűen rendezett otthonnal büszkélkedhet, kinyitja a konyhafiókot, hogy megmutassa a becsukódáslassító mechanizmust, és látom, hogy az evőeszközök is ugyanolyan katonás rendben vannak, mint minden más a házban.

– Ez nem normális! – súgom Legóembernek, miközben továbbmegyünk a következő szobába. A mi konyhánkban, mielőtt kinyitottunk egy szekrényajtót, az arcunk elé kellett tartani a kezünket, nehogy valami ránk essen. A Tupperware ételtároló dobozok olyan ügyetlenül lettek feltornyozva a szekrényben, hogy csak azt várták, mikor ugorhatnak rá arra, aki gyanútlanul kinyitja az ajtót. Itt viszont minden otthon rendezett és makulátlan. – Ezek az emberek csak bérlők, ugye? – kérdem a letelepedési asszisztenstől. – Ki van kötve a szerződésükben, hogy tartsanak nagytakarítást, ha látogatók jönnek? A nő értetlenül néz rám. – Nagytakarítást? Ha látogatók jönnek? A britek így csinálják? – kérdi némi lefitymálással az arcán. – A dánok igyekeznek mindig tisztán tartani az otthonukat. Sietek leszögezni, hogy mi is erre törekszünk. Nem kenjük be a falakat emberi ürülékkel a móka kedvéért. Legóember érzékeli, hogy kezdem felhúzni magam, ezért óvatosan a karomra teszi a kezét, hogy lebeszéljen a vitáról. Miss Lefitymálós tájékoztat, hogy a dánoknál, mielőtt belépünk valahová, szokás levenni a cipőt, amelyet szép rendezetten az ajtó melletti tartóra tesznek. – Hogy ne hordjuk be a házba kintről a koszt – magyarázza a nő Legóembernek, miután az igénytelen feleségről szemmel láthatóan lemondott. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a tisztaság és rend a dán lét alapeleme: mindenütt visszafogott, elegáns, kristálytiszta dizájnt látni, a falhoz rögzített, álfal mögé rejtett tartályú vécéktől a beépített szekrényeken át a galériába illő világításig. A hátrány, hogy sehol sincs fürdőkád. Miss Lefitymálós közli, hogy Dániában úgy egy évtizede mindenki kidobta a kádat a modernebb külső kedvéért. („Ráadásul a zuhanyzás higiénikusabb is”, szögezi le.) Ez jelentősen megnehezíti a boldogságprojektemet. Hogy lehet bárki boldog fürdőkád nélkül? Egy egész nemzet?! Legóember megérti a fájdalmamat, és megígéri, hogy majd veszünk egy szabadon álló kádat, amilyen a Downton Abbey-ben is van, úgyhogy ezt is felírja azoknak a dolgoknak a hosszú listájára, amikre véleménye szerint szükségünk lesz az új, dán albérletünkben.

Az első napi házvadászat végére erősen elgondolkozom azon, hogy a tiszta, átlátható, minimalista otthonok vajon mennyire járulnak hozzá a dánok rekorddöntő életszínvonalához. Mivel szeretnék többet tudni, felkutattam Anne-Louise Sommert, a Dán Dizájnmúzeum igazgatóját, és felkértem szakértőnek. Anne-Louise tanulmányozta a bútordizájn, a kulturális trendek, a nemzeti identitás és ideológia közötti összefüggéseket, és felállított néhány teóriát. – Dánia dizájnközpontú társadalom, ami nagyban hozzájárul a boldogságunkhoz – mondja Anne-Louise. Elmagyarázza, hogy a dán esztétikai stílust leginkább a német Bauhaus iskola befolyásolta, és hogy a jó dizájnnak már az 1920-as évek óta igen nagy hagyománya van náluk. – Dániában gazdasági válság volt, és komoly társadalmi kihívásokkal néztünk szembe, az akkori kormány mégis úgy döntött, hogy a dizájn magas prioritást kap. Felismerték, mennyire fontos a jóllét és boldogság szempontjából – mondja. Úgy látszik, a dánok megelőzték a korukat. A Londoni Egyetem tudósai 2011-ben tanulmányozták ezt a jelenséget, és megerősítették, hogy ha valami szépet látunk, az tényleg boldogabbá tesz, mert stimulálja az agyunkban a dopamintermelődést. (Akárcsak a péksütemények, gondolom önkéntelenül.) A kutatás szerint a szép műalkotások és dizájn ugyanolyan agyi aktivitást vált ki, mint a szerelem – Dánia pedig már mintegy 90 éve felismerte ezt. – A fiatal, szociáldemokrata elköteleződésű kormány számára kulcsfontosságú volt minőségi dizájnt felmutatni lakóhely-renovációs terve részeként – ecseteli Anne-Louise. Az igazi tehetségek, mint Arne Jacobsen (a híres „Tojás” fotel tervezője), Poul Henningsen „lámpalegenda”, illetve Hans Wegner és Finn Juhl bútortervezők alkotásai fogalommá váltak, és megismertették a dán dizájnt a világgal. Megkérdezem, hogy egy átlag dán mennyire értékeli a hazája dizájnját. Anne-Louise ezen kicsit elgondolkodik. – Ha megkérdez valakit az utcán, lehet, hogy nem nagyon foglalkozik a kultúrával és a dizájnnal – de ennek az az oka, hogy nincs szüksége arra, hogy foglalkozzon vele. Beleivódott a tudatalattijába. Egyszerűen megszoktuk, hogy szép a környezetünk – mondja. – Születésünktől végigkísér. A gyerekek már az iskolában is minőségi építészettel és bútorokkal találkoznak, így hát kiskoruktól kezdve tudják, hogy a funkcionális, de szép dizájn alapvető feltétele a jó életnek. Aztán ha

felnőnek, és irodákban vagy középületekben kezdenek dolgozni, a legtöbb dán olyan magas minőségű környezetbe kerül, amely egyesíti magában a funkcionalitást és a dizájnt. Értem, mire gondol. Az eddig látott közterületek mind nagyon igényesek voltak, mérnöki remekművekkel és fura díszítőelemekkel (a pónipornós szökőkutat most hagyjuk). – Persze ebben az időjárás is szerepet játszik – mondja Anne-Louise. – Nagyon sok időt töltünk a hosszú teleken a négy fal között, ezért több figyelmet fordítunk a környezetünkre. Ha már olyan sokat vagy otthon, legalább legyen szép. És egy dizájnos otthon tényleg boldoggá tesz? Anne-Louise úgy véli, igen: – Szerintem egyértelmű összefüggés van az esztétikai környezetünk és a közérzetünk között. Mint mondja, az kétségtelenül örömmel tölti el, hogy a múzeumban egész nap szép tárgyak veszik körül. Hányasra értékelné a boldogságát tízes skálán? – Azt mondanám, kilences – feleli Anne-Louise, de aztán helyesbít. – Voltaképpen nem jut eszembe semmi, ami boldogabbá tehetne, úgyhogy lehet, hogy tízes! Kedvet kapok, hogy legyen egy boldog, dán dizájn által inspirált otthonunk, úgyhogy már csak el kell döntenünk, Miss Lefitymálós melyik ajánlatát fogadjuk el. Kettőre szűkítjük a listát: egy lakásra „a Nagyvárosban”, közel a pónipornós szökőkúthoz (az én választásom), és egy házra a tengernél (Legóember jelöltje), amely egy telken áll egy régi, vörös téglás épületféleséggel, amely Miss Lefitymálós szerint régen kórház volt. Legóember imádja az olyan vidékeket, ahol hosszan hullámzik a táj, és minél kevesebb ember rondítja el, annál jobb. Én ezt annak tudom be, hogy Skóciában és Yorkshire hangafüves pusztáin nőtt fel. Számomra viszont a visszatérés a természetbe egyet jelent egy folyóparti sétával a londoni Hammersmithben. Nem csoda, hogy nehezen tudunk egyezségre jutni.

– Itt sosem lesz ugyanolyan az élet, mint Londonban – érvel Legóember –, akkor meg mi értelme egy olyan városban lakni, ami tök ócska a világvároshoz képest, amit megszoktunk? (Jylland népe, a férjem nevében is bocsánatot kérek.) Használjuk ki az alkalmat, és lakjunk a tengernél! Neki könnyű, gondolom. Ő mindennap bemegy majd az irodájába, én pedig dolgozhatok otthon, ahol csak a kutya és a hullámok lesznek az egyetlen társaságom. Beszéltünk róla, hogy egyszer majd a tengernél fogunk élni, de úgy képzeltem, hogy a) legalább 100 évesek leszünk, és b) egy elegáns sorházban egy sikkes kávézó és egy kézműves pékség szomszédságában Brightonban, Hove-ban vagy valami hasonló helyen. Mindig süt majd a nap, és rengeteg látogatónk lesz. Még a legmélabúsabb álmaimban sem gondoltam, hogy a tengerparti otthonunk egy volt kórház szomszédságában lesz egy dán faluban. Télen. Valahogy mégis meggyőzött. Vagy megvesztegetett, biztos azt ígérte, hogy egész hátralévő életemben péksüteményen élhetek. Vagy leitatott. Vagy valami. Másnap ugyanis arra ocsúdok, hogy megegyeztünk, és kaptunk egy e-mailt a költöztető cégtől, amelyben megerősítik, hogy jövő kedden minden cókmókunkat elszállítják Istenhátamögött Alsóra. Négy keménykötésű viking kipakol 132 dobozt a szállítókonténerből, majd leveszik a cipőjüket, és szőnyegeket terítenek le, hogy megóvják a fapadlót, miközben a holmijainkat rakodják ki. Közben megjegyzéseket tesznek rájuk. – Ez tetszik! – mondja az egyik egy vázára. – A többi nem annyira! Egy festményről pedig rejtélyesen megkérdi: – Ez sokba került? – Nem. – Akkor jó… A dobozokat aszerint címkézték fel, hogy melyik szobából jöttek, nagy örömömre a szekrényem tartalmára ezt írták: „Lady Russell ruhái” (remélem a jövőben mindenki a hivatalos titulusomon szólít). Ezeket udvariasan a hálószobába viszik, ahol később felfedezem, hogy kevésbé udvarias módon a fehérneműs fiókom teljes tartalmát szétterítették a frissen összeszerelt ágyon, és a matrózkék csipkemelltartóm eltűnt. De azt leszámítva, hogy a fehérneműlopás gyanúja vetül rájuk, ők a

legudvariasabb, legalaposabb, legtájékozottabb költöztetők, akikkel valaha találkoztunk, és mindenfélét kérdeznek a koalíciós politikáról, hogy mit gondolunk David Cameron frizurájáról (ami, mint megtudom, közröhej tárgya errefelé), és milyen az EU-hoz való viszonyunk. Miután elmennek, mindketten megfogadjuk, hogy alaposabban tájékozódunk az EU politikai helyzetéről, majd elrendezgetjük a dolgainkat, új helyet keresünk olyan tárgyaknak, amelyekre nem is emlékeztünk, hogy vannak. Akkor jövök rá rémülten, hogy milyen koszos minden. – Szerinted a szállítástól lett ilyen? – kérdem reménykedve, és megpróbálom ledörzsölni a sötét, szürke árnyalatot a fehér könyvespolcunkról. – Lehet – feleli Legóember különösebb meggyőződés nélkül. – De az is lehet, hogy miután alagsori lakásban laktunk, soha nem tűnt fel, milyen piszkos minden. Közlöm vele, hogy a saját verzióm jobban tetszik, és nekiállunk szappannal lemosni a látható foltokat, azon merengve, sikerül-e valaha is megfelelnünk az otthonukra büszke dánok elvárásainak. Néhány órányi sikálás után a bútorok úgy-ahogy tiszták lesznek, de nincs belőlük elég ahhoz, hogy kitöltsék az új teret. Mint kiderül, egy akkora lakás, amit London központjában megengedhetsz magadnak, csupán fele annyi bútort képes elnyelni, mint egy átlagos dán otthon. Amikor délután 3 körül elkezd lemenni a nap, felfedezzük, hogy teljes sötétség fog ránk borulni. Ezek szerint, ha Dániába költözöl, nemcsak a saját villanykörtédet ajánlatos magaddal vinni, hanem a szerelvényeket is. Sehol nem látok foglalatot, és fogalmam sincs, mihez kellene kezdeni a plafon különböző pontjain kikandikáló drótvégekkel. Így hát elemlámpa fényénél főzünk teát, és beletörődünk, hogy el kell mennünk vásárolni. Legóember boldog. Ahhoz képest, hogy egy természetszerető, ügyes kezű yorkshire-i, meglepően imádja a belsőépítészetet. Miután éveken keresztül hagyta, hogy mindenki azt higgye, a Livingtec magazin előfizetés és lakályos otthonunk az én érdemem, végül színt vallott – hangulattervek, magazinokból kivágott belsőépítészeti cikkek gyűjteménye, ilyesmi –, és felvállalta titkos szenvedélyét. Most abban reménykedik, hogy a Dániában töltött évünk során kiteljesedhet, és büszkén kiállhat a reflektorfénybe. Máris

beleszeretett a skandináv ízlésvilágba, és úgy döntött, új otthonunkat mindenféle siralmasan drága, formatervezett tárggyal akarja benépesíteni. Tartok tőle, hogy ha Legóember elszabadul, soha többé nem telik sneglére, ezért felhívok egy lakberendezőt, hogy képet kapjunk arról, mik a legszükségesebb dolgok, hogy új otthonunk hygge legyen. Charlotte Ravnholt, Dánia legnagyobb lakberendező magazinja, a Bo Bedre munkatársa azt javasolja, legyen minden visszafogott. – Fölösleges túlzásba esni, és összevásárolni mindenfélét, hogy az otthonuk „dánosan” nézzen ki – mondja. – A legjobb, ha első lépésként megvesznek néhány alapvető dolgot, amit összevegyítenek azokkal, amiket magukkal hoztak. Ez biztató. Mire van szükségünk elsőként? – A dán otthonokban nagyon sok természetes anyagot használunk, például fát és bőrt, és sok lámpánk van. A világ nagy részén a lámpák jellemzően a szoba közepén vannak, de itt a vezetékeket úgy alakítjuk ki, hogy fénytócsákat, új hyggezugokat hozzunk létre. Aztán vannak függőlámpák, padlólámpák és asztali lámpák, ezt mind fontolóra vehetik. Ezt mind lejegyzetelem egy cédulára. Legóember a nyakát nyújtva próbálja kihallgatni a beszélgetésünket, és olyan közel hajol, hogy el kell tolnom, mielőtt leírom neki: „Azt mondja, hogy csak NÉHÁNY ALAPVETŐ DOLOGRA van szükségünk.” Leteszem a tollat, hogy ismét teljes figyelmemet Charlotte-nak szenteljem. Amikor visszanézek a jegyzettömbre, látom, hogy Legóember egy ☹ hangulatjelet rajzolt az üzenetem végére, és pufogva eloldalog, hogy keressen valami más dolgot, amire elkölthetjük a még nem is létező pénzünket a nem saját tulajdonukban lévő otthonunkban. Megkérdezem Charlotte-ot a hyggéről, és elmondja, hogy a dán otthonokban általában huzat vagy takaró van a kanapén, hogy még kényelmesebb legyen, és nagyon sok párna. – Sőt a dánok más párnákat használnak nyáron, mint télen – teszi hozzá. – Ennek óriási piaca van, ha nincs pénzed új bútorra, 500 koronáért2 vehetsz egy nagy párnát, ami feldobja a szobádat. Ennyi pénz egy párnáért? Én ezt sokallom, és már arra gondolok, lehet, hogy túl smucig vagyok ehhez a roppant stílusos országhoz. – Tehát az átlag dánok sokat költenek az otthonukra? – kérdezem.

– Azt hiszem, valóban prioritás számunkra a dizájn – mondja Charlotte. – A gazdasági válság előtti számok azt mutatták, hogy a világon mi költöttük a legtöbbet bútorra fejenként. Emellett a dánok valóban megbecsülik a jó dizájnt, a hozzáértést és a minőséget. Olyasmit akarunk vásárolni, amit sok évig használhatunk, és továbbadhatunk a gyerekeinknek. Említ néhány nagy nevet a dán dizájnerek közül, Arne Jacobsentől Finn Juhlig és Poul Henningsenig – olyan embereket, akik többé-kevésbé ismerősek már az Anne-Louise-zal folytatott beszélgetésből és Legóember dekorpornó-újságjának lapjairól. Egyelőre még nem feltétlenül ismerem fel a munkáikat, és nem biztos, hogy ki tudnék választani egy Poul Henningsen lámpát a többi közül, de Charlotte azt mondja, a legtöbb dán nagyon is jól ismeri a tervezőket. – Dániában mindenki ismeri Arne Jacobsent és a munkásságát, nem csak a dizájnőrültek – bizonygatja. Miután megtudtam, hogy a dizájn mennyire fontos része a nemzeti öntudatnak, már megértem, miért volt minden dán otthon olyan, mintha egy magazin életstílus-mellékletéből léptek volna ki. Mint megtudom, Poul Henningsen lámpái annyira népszerűek, hogy a dánok 50 százalékának van legalább egy odahaza. – Az emberek szívesen támogatják a dán termékeket – magyarázza Charlotte. – Itt a kézzel készített dolgokat szeretik. Büszkék vagyunk a dizájnunkra, úgyhogy igen, költünk rá. Az 1960-as évek után egyre több dánnak lett saját otthona, a férfiak és nők is dolgoztak, ezért megengedhettük magunknak, hogy többet költsünk bútorokra és dizájnra. Mivel tudtam, hogy Legóember hallgatózik, és alig várja, hogy bevethessük a brit „vésztartalék” hitelkártyánkat, megkérem Charlotte-ot, hogy ajánljon öt olyan alapvető, dán dizájnelemet, ami skandináv hangulatot varázsol a házunkba, és hyggévé teszi az otthonunkat. Elfogadja a kihívást. – Én egy nagy, fa étkezőasztallal indítanék, ahol ehetnek, beszélgethetnek és lazíthatnak – kezdi. Már épp kezdenék büszke lenni a hat tölgyfa székre, ami már megvan, amikor hozzáteszi: – És Dániában legalább nyolc széknek kell lennie körülötte, hogy sokan elférjenek.

A fenébe. Nyilvánvalóan nem vagyunk elég szociálisak. „Még két szék”, írom, „és talán egy nagyobb asztal is”. Legóember szeme felcsillan. – Ezután beruháznék egy kézműves fotelre, egy Arne Jacobsenre vagy Hans Wegnerre, esetleg Børge Mogensenre – folytatja Charlotte. – Az átlagos dán otthonokban van dizájnerlámpa is, mint amilyen Poul Henningsen PH-ja vagy Arne Jacobsen AJ-je a Louis Poulsentől. Aztán ott van a négyzetes Kubus gyertyatartó – ez is tipikusan dán, és nagyon sok otthonban megtalálható. Végezetül alighanem vásárolnék néhány Royal Copenhagen tányért – teszi még hozzá. Rápillantok a mosogató mellett felhalmozott törtfehér IKEA-s étkészletünkre, és látom, hogy sok munka áll még előttünk. – Rendben – válaszolom vidáman, és megfogadom, hogy IKEAmentesítem az otthonunkat. – És ez a sok csodálatos dizájn tényleg boldoggá teszi a dánokat? – kérdezem. Legóember félig már fel is vette a kabátját, és a kocsikulcsot keresi, hogy megkezdje a vásárlásterápiát. – Azt hiszem, igen – mondja Charlotte. – Ha minőségi holmikkal vesszük körül magunkat, az befolyásolja a hangulatunkat. Ha a környezetünk szép, kellemesen és biztonságban érezzük magunkat. Boldogabbá tesz bennünket. Megkérdezem, hogy ő boldog-e. – Ó, hogyne, tízből kilencet mondanék… Mindig van min javítani. – Mégis min? – szakad ki belőlem a kérdés. – Az magánjellegű dolog – feleli. Megijedek, hogy megbántottam a kotnyelességemmel, de azonnal folytatja. – Szeretnék az óceánnál élni, és örülnék, ha a barátom megkérné a kezem. Akkor lenne tíz. Megköszönöm Charlotte-nak, és elbúcsúzom. Aztán a férjemre nézek, aki épp a bakancsát rángatja fel a lábára képeslapra illő rózsaszín tengeri naplementével a háttérben. Lehet, hogy azzal kellene kezdenem a boldogságprojektemet, hogy annak örülök, amim van, gondolom elérzékenyülve. SIESS! – írja Legóember egy öntapadós cetlire, és a homlokomra ragasztja. Az ábrándlufi kipukkan, és gyorsan elhessegetem a gondolatot, hogy a következő tizenkét hónapban hálás legyek azért, hogy „valaki” mindig az ágyon hagyja a vizes törölközőt, mert képtelen elmenni a szennyeskosárig. Inkább fogom a kabátomat, és megyek.

Vásárolunk! Nagy V-vel! Akár tetszik Allannek – két l-lel – a bankból, akár nem. Legóember máris boldogabb, miután helyükre kerülnek legújabb szerzeményei, és az elkövetkező napok során a házunk kezd otthonra emlékeztetni. Próbálok optimista lenni, de a projekt erősen akadozik. Elkövettem az első dán malőrömet: rossz kukába raktam a papírt. Ennek köszönhetően megismerkedem a szomszédokkal, hétfő reggel nyolckor ugyanis becsöngetett két szakállas úriember. Még fel sem öltöztem, és a kávéfőzőt sem tudtam bekapcsolni, ami azt jelenti, hogy nem voltam fogadóképes állapotban. De Szakáll urak nem tágítottak. Kitartóan nyomták a csengőt, és mivel egy üvegházban lakunk, ahol nincs hová elbújni, végül ajtót nyitottam. Anorákba burkolózva, skandinávokhoz egyáltalán nem illő szódásüveg szemüvegben elkezdtek dánul magyarázni nekem, mielőtt még szólhattam volna, hogy nem beszélem csodás nyelvüket. De végül megenyhültek. Szakáll úr I. akadozó angolsággal közölte, hogy „a szomszédok” (együtt) észrevették, hogy a szelektív hulladékgyűjtő jobban tele van, mint szokott, ezért addig kutattak a szemétben, amíg rá nem jöttek, ki a tettes. Szakáll úr II. bizonyítékként felmutatott egy Legóember nevére szóló, teafoltos közüzemi számlát. Miután túltettem magam azon, mennyire bizarr, hogy az új szomszédaim a kukánkban turkálnak (vagy mint kiderült, az ő kukájukban), udvariasan megkérdeztem, mit szeretnének, hová dobjam a papírt. Rámutattak egy ugyanolyan kukára, mint amit használtam, csak néhány lépéssel balra. A dorgálás hatására megígérem, hogy legközelebb jobban figyelek, és az internet segítségével veszek egy ingyenleckét papírszétválogatásból. Mint kiderül, a dánok az újrahasznosítás megszállottjai. A csomagolópapírok csaknem 90 százaléka újrahasznosított papír. A papírnak, fém konzervdobozoknak, üvegeknek, ételnek és szerves hulladéknak mind külön kukája van. A szemét szétválogatása külön művészet, amit még el kell sajátítanom, de azt sikerült kitalálnom, hogy a TARDIS-szerű fülke a helyi szupermarketben az üvegeknek van. Semmi jót nem remélve beledobunk egy üveget az egyik délután, és csodálkozva nézzük az ezt követő lézershow-t. A varázsgép beszkenneli az üveget, hogy megállapítsa az újrahasznosítási értékét, majd kiad egy kupont, amiért 12 pennynek megfelelő kedvezményt3 kapunk a következő vásárlásunkból. Indokolatlan mértékben izgalomba jövök ettől.

Dániában nem csak a Prius-tulajok, a kenderrajongók és a hipszterek törődnek a környezettel. Úgy tűnik, az ökotudatosság itt alap, ha a dán társadalom tagja akarsz lenni. Szomszédaim ügybuzgalmától fellelkesülve kutatni kezdek, és kiderítem, hogy Dánia volt az első ország a világon, ahol környezetvédelmi minisztériumot hoztak létre, még 1971-ben. A dán megújulóenergia-ipar a világ élvonalába tartozik, az ország az áramellátásának 30 százalékát a szélből nyeri. 2013-ban Dánia elnyerte a WWF legrangosabb díját, a Föld Ajándékát, amiért élen jár a legfontosabb, megújuló energiával és éghajlattal kapcsolatos célok kitűzésében. Az elmúlt két évben pedig a szavazatok alapján Dánia került az ENSZ Éghajlatváltozási Teljesítési Mutató (CCPI) listájának élére. A dán kormány célja 2020-ig 40 százalékkal csökkenteni a szén-dioxidkibocsátást, a környezetvédelmi minisztérium társadalmi célkitűzése pedig az, hogy 2050-re Dánia hulladéktermelése elérje a nullát – amikor is remélhetőleg mindent újra felhasználnak vagy újrahasznosítanak. Egy olyan korban, amikor a legtöbb ország épp újratárgyalná a környezetvédelmi vállalásait, a dánok egyre nehezebb és nehezebb célokat tűznek ki maguk elé, és jó eséllyel teljesítik is ezeket.4 Ez olyan nagy hatással van rám, hogy megfogadom, a jövőben szigorúan és büszkén teljesítem civil újrahasznosítási kötelességemet, és ezt lelkesen közlöm is Szakáll & Szakáll urakkal, amikor egy héttel később ismét meglátogatnak, hogy ellenőrizzék, megfelelő kukába dobtam-e a konzervdobozaimat. Helyeslően bólogatnak, látván környezetvédelmi ébredésemet, aztán amilyen gyorsan tudnak, elcsoszognak. Ezen kívül senki nem áll szóba velünk. Ha arra számítottam, hogy a legboldogabb ország tárt karokkal fogad majd minket, hát tévedtem. Hiányzik London. Hiányzik a zaj. A Heathrow kifutópályáján guruló 747esek hajtóművének dübörgése, és a dobhártyaszaggatóan szirénázó rendőrautók helyett – amelyek sietnek, hogy elkapják London nem éppen elit bűnözőit – most csak madárcsicsergést hallok, traktorzajt, vagy ami még rosszabb, semmit. Olyan mozdulatlan és csöndes a környék, hogy napjaim háttérzenéje az a rég feledésbe merült fülzúgás, amely rossz koncerteken töltött kamaszkorom eredménye. Végre a kutyánk is megérkezik Angliából, de annyira megijed a kertünket benépesítő

szarvasoktól, nyulaktól és rókáktól, hogy azonnal elbújik a mosókonyhában. Ott nyüszít, és csak a teletömötten forgó mosógépdob látványa vigasztalja meg. Amikor végre megnyugszik, három éjszakát virrasztunk át a baglyok miatt. Hiányoznak a barátaim, és videócseten panaszkodni nekik a baglyokra közel sem olyan kellemes, mint ha egy pohár bor mellett kedélyesen csevegve tehetném. Tisztában voltam vele, hogy új életet kezdünk. Meggyőztük magunkat, hogy „felszabadító” élmény lesz, arra kényszerít, hogy új dolgokat próbáljunk ki, új embereket ismerjünk meg. De közel sem tűnik olyan vonzónak, amikor azon kapjuk magunkat, hogy kettesben ülünk otthon, megint, és azon gondolkozunk, hogyan indíthatnánk be Dániában a társasági életünket. – Ha Dánia lakossága annyi, mint Dél-Londoné – mondom Legóembernek –, a merítésünket mondjuk a lakóhelyünk húsz kilométeres körzetére korlátozzuk, és a korosztályt leszűkítjük két évtizedre, igen kevés lesz azoknak az embereknek a száma, akiket kedvelünk is. Más szóval, a lehetséges barátok köre sokkal kisebb, és nyilván nem jön majd be mindenki, akivel a körben találkozunk. – Igaz – mondja Legóember bizonytalanul. Már várom, hogy ellenkezni kezdjen, és bizonygassa, hogy minden jó lesz. Ehelyett azt mondja: – Arról se feledkezz meg, hogy esetleg ők sem kedvelnek minket. Lehet, hogy már épp elég barátjuk van, ahogy nekünk is odahaza. Remek. Ettől sokkal jobban érzem magam. – Minden rendben lesz – mondja végül Legóember, közelebb csúszik hozzám a díványon, és átölel. – Csak jobban meg kell ismernünk a környéket. Gyakrabban kellene kimozdulnod, hogy találkozz emberekkel. Biztosan igaza van. Nem nekem való az otthoni munka és a Skype-ra, FaceTime-ra korlátozott társasági élet. Csakhogy Istenhátamögött Alsó tömegközlekedése sem. Amióta Legóember ingázni kezdett egyetlen közlekedési eszközünkkel, egy bérelt Legomobillal, rendre fagyási sérüléseket szerzek, olyan sokat kell várni a buszra, vonatra, úgyhogy eldöntöttem, ideje saját autót vásárolnom idekint. Miután az Egyesült Királyságból jöttem, viszonylag egyszerű birtokba vennem a dán utakat. Az EU-n kívülről érkező külföldieknek általában vizsgázniuk kell, mielőtt vezethetnek. A 2013-ban életbe lépett

szabályozás szerint akik olyan országokból érkeznek, amelyeknek a „közlekedésbiztonsági szintje Dániáéhoz hasonló”, egyszerűen lecserélhetik a jogosítványukat, de vannak bizonyos feltételek. A jelentkezőknek tizennyolc éves koruk után kellett vizsgázniuk (ami kizárja az amerikaiak többségét, akik tizenhat évesen vizsgáznak), és balesetmentesen kellett vezetniük az elmúlt öt évben. Az autózás nem olcsó Dániában, ahogy semmi sem. Az új kocsik forgalmi adója 180 százalék, ez azt jelenti, hogy egy egyszerű ferde hátú kocsi Dániában háromszor annyiba kerül, mint Angliában – és ez a felpumpált ár érvényes a használt autókra is. – Ezért jár majdnem mindenki matchboxszal? – kérdezem Legóembertől, amikor ezeket a riasztó, új felfedezéseket megteszem. – Gyanítom. Boldogulsz egyedül? Mármint az autóvásárlással. – Persze – válaszolom nem túl magabiztosan, de úgy gondolom, ez olyasmi, amit egy felnőtt nőnek el kell tudnia intézni a 21. században. Bátorságot merítek, és felkeresem a legközelebbi autókereskedést. Miután kiderítettem, hogy olcsóbb hazarepülni Londonba, mint amennyibe egy húszperces taxiút kerül Dániában, ismét a buszra szorítkozom. Két órával később viszonylag sértetlenül megérkezem a bemutatóterembe, ahol jutalomként műbőr, autós légfrissítő és olcsó arcszesz illata fogad. Anyagi lehetőségeim kettő kivételével minden autót kizárnak a szalonban. Az első egy ütött-kopott ócskavas négy keréken, úgy néz ki és olyan a szaga, mintha egy vadmacskacsalád lakott volna benne, akmelynek tagjai nem fáradtak azzal, hogy kijárjanak a bokorba. A másik egy aranyos, paradicsompiros darab, ami leginkább egy elektromos kerekesszékre emlékeztet. Nem szeretek bele rögtön, de miután megyünk egy kört a háztömb körül, rájövök, hogy a) ez az izé megy, és b) mivel magasan ülök benne, lenézhetem a többi autóst. Ez újdonság egy 160 centi magas britnek a vikingek földjén. – Megveszem – mondom az eladónak, aki átnyújt egy kilencoldalas dokumentumot – dánul. Megkérdezem, hogy elvihetem-e magammal lefordíttatni, vagy hogy legalább nyugodtan áttanulmányozhassam egy dán–angol szótár társaságában. Felajánlja, hogy inkább lefordítja nekem. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez szabályos, de miután az útikönyvem biztosított róla, hogy Dániában szigorú törvények vonatkoznak a használtautó-kereskedőkre, és az eladókat nem jutalékban

fizetik, nem tartom valószínűnek, hogy becsapna. Nincs vesztenivalója azzal, ha őszinte velem. Ha lúd, legyen kövér, gondolom. Ezért megköszönöm, ő pedig ismerteti az adásvétel részleteit. De sokkal több a nulla, mint amire számítottam. – Ez meg mi? – mutatok egy riasztóan hosszú számsorra a negyedik oldalon. – Ó, ez a téli gumikra vonatkozik. Mint kiderül, Dániában nem csak a párnákat cserélik le évszakonként. A téli gumi nem kötelező, de ajánlott. Jó befektetésnek tűnik 5000 koronát kifizetni olyan kerekekre, amikkel nem csúszom be az első árokba az idegen utakon a nulla fok alatti hidegben. Most egy másik számsorra mutatok, és megkérdezem, az micsoda. – Ez arra van, hogy tavasszal feltegyük a nyári gumikat, és jövő télig a kerékhotelben tároljuk a télieket. Dániában saját hotelje van a kerekeknek? Jesszusom, itt tényleg egekben van az életszínvonal. – Biztosan szükségem van erre? – kérdezem. – Mi azt ajánljuk, hogy a gumikat biztonságos helyen tárolja, és olyan személy cserélje le, aki tudja, mit csinál – jön a válasz. – Jó… – Elgondolkozom, hogy talán spórolhatnék, ha inkább a) Legóembert és b) a sufnit használnám. Az eladó egy másik számra mutat: – Ez pedig a rendszámtábla ára… – A rendszámtábla nem jár hozzá? – Dehogy! – feleli elnéző mosollyal. – Különben mindenki tudná, milyen öreg az autója. – Ez most komoly? Abbahagyja a mosolygást, így biztosítva róla, hogy halálosan komoly. – Minden sofőr új rendszámtáblát kap véletlenszerűen generált számokkal és betűkkel. Mint kiderül, a dánoknak annyira fontos az egyenlőség, hogy a hatóságok nem szeretnék, ha az autójuk alapján ítélnék meg az embereket. Ez dicséretes, de a rozzant paradicsomomról senki nem fogja azt hinni, hogy ez a legfrissebb luxusautótrend. Nem szívesen fizetek azért, hogy úgy tegyek, mintha az lenne. – Aztán ott van a regisztrációs adó, a környezetvédelmi adó…

Szinte látom, ahogy Allan, két l-lel, neheztelve ingatja a fejét, miközben gyorsan aláírom a szerződést, és távozom. A következő néhány napban felfedezem, hogy a rozzant paradicsom zörög, ha 70 km/h-nál gyorsabban megyek, vékony hangon sípol, ha bármi mást próbálok hallgatni, mint a dán közszolgálati rádiót, és az ablaktörlője csak ide-oda tolja a koszt a szélvédőn. De az enyém. Csakis az enyém. Most kezdődik az igazi kaland.

MIT TANULTAM EBBEN A HÓNAPBAN? 1. Dánia nagyon, nagyon hideg januárban. 2. Pénzért nem vásárolhatsz boldogságot, de kocsit, gyertyatartót és elképesztően finom péksütiket igen. 3. A baglyok HANGOSAK. 4. A bevándorlók élete nem puhányoknak való.

Február Felejtsd el a napi 8 órát!

Mindenki azt mondta nekem, milyen jó lesz szabadúszónak lenni, mert majd pizsamában és papucsban dolgozhatok, és csak a laptop és az ágyam között kell ingáznom. Miután egy évtizedet töltöttem tízcentis magas sarkúban és csak vegytisztítható ruhákban, ez bizarr, idegen elképzelésnek tűnt – mint egy furcsa, új világ, amiről jólesik hallani, de ahová nincs szándékomban ellátogatni. Kicsit olyan, mint Las Vegas. Új életem negyedik hetében mégis azon kapom magam, hogy délután fél háromkor boldogan püfölöm a laptopomat egy gumis derekú, kétrészes selyempizsamában. Győzködöm magamat, hogy ez nem olyan nagy gáz, mert a) péntek van, b) itt ÁLLANDÓAN sötét van odakint télen, úgyhogy az éjszakai öltözet autentikus, és c) telefonos interjúkat készítek amerikaiakkal, ott pedig reggel van. De alapjában véve szégyellhetem magamat. Megfogadom, hogy amikor délután fél négyet üt az óra, le fogok zuhanyozni, felöltözöm, és lehet, hogy még meg is fésülködöm. Mint egy igazi felnőtt. Ráálltam, hogy legkésőbb fél ötig véget vetek minden olyan slamposságnak, amit nem szeretném, ha mások is látnának. Ennek az az oka, hogy Legóember ebben a nevetséges időpontban szokott hazaérni. Az első alkalommal jól megijesztett. Néhány héttel azelőtt, hogy pizsamában püföltem a laptopomat, jeges levegő süvített be a bejárati ajtón, és a lélekpusztító sötétségben ott állt egy alak. – Ki az? – kérdeztem, mert féltem, hogy idegen jár a házban, vagy Szakállék jöttek vissza. – Én vagyok – válaszolta Legóember. – Mit keresel itt? – Beteg? Kirúgták? Evakuálták a Lego központját rakétatámadás miatt? (Mottóm: Miért gondolkozz racionálisan, ha drámaibbá is teheted?) – És csukd be az ajtót! Irtó hideg van! – Köszönöm a szívélyes fogadtatást – válaszolta Legóember, aztán ledobta az aktatáskáját, és elmagyarázta, hogy délután négykor az iroda

gyakorlatilag kiürül. – A gyerekes szülők többsége háromra már mindent befejezett, és elindult az iskolába vagy a bölcsődébe. – Háromkor? – Aha. – Mindenki lelép korán? Senki sem pedálozik, hogy ő legyen az utolsó az asztalánál? Vagy rendel gyorskaját, hogy bent töltse az estét? A férjem vállat vont: – Ahogy látom, nem. Ez elképesztő volt. Londonban ünnepnapnak számított, ha mindketten hazaértünk este hétre, hogy meghallgassuk a „The Archers” című rádiójátékot. Sokszor csak hétvégén találkoztunk, vagy csak az ágyban láttuk a másikat alvás közben, ha sokáig dolgoztunk vagy elmentünk valahová barátokkal. De itt a délután 4 az új este 7. Dániában délután 4 a csúcsidő. Odahaza 4-kor még javában dolgoztam, sőt általában még hátravolt a délutáni munkaadagom oroszlánrésze. Ám minden hiába, Legóember fél ötkor hazaért, fel akart tenni valami hangos zenét, társalogni vágyott, átbeszélni a dolgokat. Épp csak elkönyvelem a dolgok jelenlegi állását és Legóember korai hazaérését, amikor hallom, hogy egy autó áll be csikorogva a kocsibeállóra délután fél háromkor. A kilincs kattanásának hangja annyira megijeszt, hogy felborítok egy pohár vizet, miközben egy New York-i időgazdálkodási szakértővel beszélgetek. Kénytelen vagyok úgy tenni, mintha az ezt követő szitkozódás köhögés lenne, és az őrülten ugató kutya pedig zavar a Skype-kapcsolatban. – Nagyon szépen köszönöm a segítségét – mondom, miközben még lejegyzetelek néhány dolgot. – Nem tartom fel tovább – teszem hozzá némileg eszelősen, hogy halljon a kutyától, aki izgatottan ugat és nyüszít, amiért a gazdája hazajött, és Legóembertől, aki szokás szerint huzatot és zajt hoz a házba. A kutya szeretettel rágcsálja, így gyorsan fontolóra vehetem alulöltözött külsőmet. Talán mondhatnám azt, hogy Hugh Hefner előtt tisztelgek azzal, hogy kora délután pizsamában vagyok…? – Korán jöttél! – Akkor sem lehetne nagyobb bűntudatom, ha Sarah Lund harmadik évadbeli pasijával kapott volna rajta az Egy gyilkos ügy című sorozatból. (Megéri rákeresni.) – Igen. Mint kiderült, pénteken még korábban mennek haza.

Legóember bedugja a fejét az ajtón, és szemügyre veszi zilált külsőmet. – Még nem öltöztél fel! Minden rendben? Vagy beteg vagy? Kacérkodom a gondolattal, hogy eljátszom valami nem túl súlyos betegséget, de aztán megtörök a nyomás alatt. – Nem – válaszolom meghunyászkodva. – Egy ö… cikk miatt! – füllentem. Legóember felméri az összevissza heverő tányérokat, bögréket és a péksütemény-bűnözés körülöttem heverő súlyos bizonyítékait. – Miről szól a cikk? „A slampos az új elegáns”? – Tudd meg, hogy ez egy Stella McCartney pizsama! – mondom erőtlenül, aztán megpróbálok témát váltani. – És mondd, milyen volt a… délelőttöd? – Köszönöm, jó. Megtanultam ezt-azt a dán munka-magánélet egyensúlyról. – De ugye nem… Hisz már ebédidőben itthon vagy! Legóember meg sem hallja. – Kiderült, hogy pénteken elég fél kilencre bemenni, és aztán jön a… – itt furcsa torokhangot hallat – mooooaaaaannnnmelllllllll. – Hogy mi? – Úgy írják, morgenmad, és azt jelenti, „reggeli” – magyarázza. Máris sikerült elsajátítania néhány evéssel kapcsolatos szót, pedig még el sem kezdtük a dánnyelv-órákat. Kicsit irigykedem. – Az irodában felváltva mindig más süt vagy hoz péksüteményt. Az egyik srác hajnali 4-kor kelt, hogy brióst süssön mára. – Te jó ég! Amikor annyi jó pékség van… Óhatatlanul arra gondolok, nem sok mindent tudnék hozzátenni a dán péksütemények világához, hiába kelnék két órával korábban. – Igen. Szóval a mooaannnnmellll eltartott egy órát, aztán tartottunk egy értekezletet, ahol megállapítottuk, hogy szükség lesz még egy értekezletre, mielőtt döntést tudunk hozni, aztán jött még egy értekezlet, ahol megint briósoztunk és kávéztunk, aztán 11.30-kor elmentünk ebédelni, és amikor befejeztük az evést, kiderült, hogy valakinek születésnapja van, ezért tortáztunk. Ezután a többség összepakolt, és hazament a hétvégére. – Húzós nap… – motyogom gúnyosan.

– Igen, dugig vagyok – mondja Legóember komoly arccal, lehuppan a díványra, és lapozgatni kezd egy lakberendezési magazint. Úgy látom, a dánok a munkaidejük jelentős részét nassolással töltik. A Lego állítólag néhány éve kitiltott minden étel- és italautomatát és cukrot a területéről, viszont ingyenesen rozskenyérrel, gyümölccsel és répával látja el a dolgozókat. – Tehát a világ legnagyobb játékgyártóját béta-karotin, teljes kiőrlésű gabona és gyermeki életöröm hajtja? – Ha megvan a napi öt étkezésed, bármit elérhetsz – vonja meg a vállát Legóember. Az ebéd közösségi esemény. Mindenki otthagyja az asztalát 11–11.30 körül, hogy együtt egyenek a vállalati menzán. Ez egy világos, fehér terem a legókockák színeiben pompázó bútorokkal, sok sertéshússal, heringgel és a smørrebrød (a hagyományos rozskenyér-szendvicsek) összetevőivel, de desszertnek nyoma sincs sehol. – Nem lehet mindent – felelem neki. Azt válaszolja, pontosan azért olyan nagy szám a morgenmad és az összes többi alkalom, amikor édesség kerül az irodába, mert ennyire nincs cukor. Ezen a héten volt először tanúja a dánok születésnapozásának, egy kollégája asztalát zászlókkal borították be, és összegyűlt az egész iroda, hogy énekeljenek valami lelkesítőt. – Nem igazán tudom, miről szólt a dal, de minden igen mozgalmas volt. Nehéz csatlakozni, amikor nem tudod, mi is történik valójában, de az utolsó versszakból annyit kitaláltam, hogy alighanem harsonákról szólt… – Azzal eljátssza, hogy milyen volt, mire közlöm vele, azt olvastam, hogy a dán a világ legkevésbé szégyellős nemzete. – Gyakorlatilag nincs szégyenérzetük. – Ez nem hülyeség – bólint Legóember. – Egyébként nagyon sokat énekelnek. – Tényleg? – Olyan ez nekem, mint a vörös posztó. – Nem is mondtad! Mesélj! Tudod, mennyire bírom a kínos csapatépítő énekléseket. – Jól van, jól van, mesélek – ígéri Legóember kelletlenül. – De megígéred, hogy nem írsz róla, és nem használod fel vicces anekdotaként? – Persze! – hazudom. – Van egy irodai zenekar – erre elbűvölten összecsapom a kezemet –, akik minden adódó alkalommal játszanak, és… – neheztelve néz rám –

senki sem neveti ki őket. Ebből tudom, hogy soha, de soha nem kapok meghívást, hogy láthassam az irodai zenekart élőben. – Előszeretettel írnak dalokat népszerű slágerek dallamára a kollégákról. – Nem! – Ez már túl szép, hogy igaz legyen. – Például? – Ezen a héten valaki írt egy dalt az osztályunkról az ABBA „Mamma Mia” című dalára. A kedvenc részem valami olyasmi volt: „Nekünk nincs fontosabb, ó, mint az FTM” – az egyébként a fő teljesítménymutató rövidítése, ha nem tudnád…. – Hogyne tudnám! – füllentem. – Folytasd! – Bocsi. Szóval aztán jön a „de–de–de” rész… Besegítek, hogy gyorsabban haladjunk: – „De de de de de de de, de de de de de de…” – aztán Legóember folytatja a következő sorral: – „Oly jó fejek vagyunk, hogy az már fáj…” – „De de de de de de de, de de de de de de…” – És aztán… És aztán… A többire nem emlékszem. – Gondolkozz! Legóember arca eltorzul az erőlködéstől, hogy eszébe jusson, végül megrázza a fejét. – Sajnos nem megy. – Nem baj, az első két sor is csodálatos… – Kösz – mondja, mintha az ő érdeme lenne a kompozíció. – Sokat dobolnak is – teszi hozzá, és kisétál a szobából. – Micsoda? Bedob egy ilyen ütős témát, és csak úgy itt hagy! – Az értekezleteken és workshopokon – kiabál a konyhából – sokat dobolnak. Vödrökön. Vagy dobozokon. Vagy bongókon. Bármin, amit ütni lehet. Azt mondja, olyan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mintha csak új tűzőkapcsot vennének ki a szekrényből. – És… mindenki részt vesz benne? Most már talpon vagyok, követem Legóembert mindenhová további részletekért.

– Igen, persze. Mindenki részt vesz mindenben. Tudod, mind egyenlőek vagyunk. Bár azért látszik, kik a legfontosabb emberek – általában nekik jutnak a legnagyobb bongók. – Azta…! Kimondhatatlanul csalódott vagyok, amiért nem láthatom saját szememmel ezt a vidám irodai dobolást. – És van, aki tényleg muzikális? A végén azon versengenek, ki a legjobb dobos? Tudja, mire gondolok. Tudja, hogy én azonnal versengeni kezdenék, hogy dobolok a többiekhez képest. – Nem! – szögezi le határozottan. – Nem számít, milyen jól dobolsz, énekelsz vagy légharsonázol, a kérkedést elítélik. A cégnek van egy mantrája: „A Lego, nem az ego!” – és az emberek betartják. Azt mondja, neki és a többi, nem dán kollégának azt javasolják, olvassák el egy, az 1930-as években alkotó dán-norvég szerző, Aksel Sandemose írásait, hogy jobban megértsék, miként lehet a legjobban „beilleszkedni” egy dán munkahelyen. Sandemose a dán élet tíz szabályát (amit gyakran Jantelov, vagyis „Jante törvénye” néven emlegetnek) vázolja fel En flyktning krysser sitt spor (Egy menekült keresztezi saját nyomait) című könyvében. Ezek a szabályok az alábbiak, már amennyire a Google Fordítóval ki tudom silabizálni: 1. Ne hidd, hogy különleges vagy. 2. Ne hidd, hogy ugyanannyit érsz, mint mi. 3. Ne hidd, hogy okosabb vagy nálunk. 4. Ne hidd, hogy különb vagy nálunk. 5. Ne hidd, hogy többet tudsz nálunk. 6. Ne hidd, hogy fontosabb vagy nálunk. 7. Ne hidd, hogy értesz bármihez. 8. Ne nevess ki minket. 9. Ne hidd, hogy bárkit érdekelsz. 10. Ne hidd, hogy bármit is tanulhatunk tőled. – Ejha! Jobb, ha nem is csinálsz semmit errefelé, ugye? – Ó, és van még egy kimondatlan szabály. – Micsoda?

– Ne pártold a pedálozást. Ha valaki játssza a mártírt, betegen megy be dolgozni, sokáig bent marad, túlságosan hajt, előbb kap egy brosúrát a hatékony időbeosztásról, mint együttérzést. – Hűha! Ez nagy változás a londoni élethez képest. Odahaza, ha éjfélkor válaszolsz egy e-mailre vagy este nyolcig ülsz az íróasztalodnál, az felér egy hősi érdemrenddel. De a dán munkakultúrában ez azt jelenti, hogy nem vagy képes elvégezni a munkádat a rendelkezésre álló idő alatt. Az asztalok hidraulikusan működnek, így a dolgozók állva is dolgozhatnak, ha tetszik, ami állítólag egészségesebb (legalábbis a Journal of Social Psychological and Personal Science-ben publikált kutatás szerint), és gyorsabb, dinamikusabb informális értekezleteket tartanak, úgynevezett „stand-upokat”. Nem azt kérdezed a kollégádtól, hogy „leülhetnénk beszélni?”, hanem hogy „felállhatnánk?” – És fele annyi idő alatt végzünk – mondja Legóember. Azt is elmeséli, hogy senki sem használ titulusokat és nem visel nyakkendőt – előbb látsz igazgatókat Facebook-stílusban, kapucnis pulcsiban, mint öltönyben. Valahogy sikerül meggyőznöm Legóembert, hogy meglátogathassam a munkahelyén ebédidőben (miután vállalom a szigorú feltételeit, például hogy nem említem az ABBA-dalt, és nem kérek dobbemutatót). Attól a pillanattól, hogy belépek a Billund belvárosában lévő irodaház üvegfalú központi irodájába, nagyon laza hangulat vesz körül, mint amikor a Szilícium-völgy találkozik a Google központjával. Kényelmesen elhelyezkedem a kör alakú pamlagok egyikén, amelyek a híres Lego kockák dudorait mintázzák, és azon gondolkozom, kinéznéneke innen, ha játszani kezdenék a recepción lévő nagy doboz fehér legóval. Legóember kijön értem, és végigkísér a központon. Útközben játékokról elnevezett tárgyalók előtt megyünk el. Ez némileg megnyugtat, miután heteken át hallgattam a férjemet, amint telefonon olyasmiket mond valakinek, hogy délelőtt fél tízkor találkoznak a Tinsoldatenben (Ólomkatonában), majd megbeszélés lesz a Bamséban (Mackóban). Minden helyiségben van egy nagy üvegtálnyi Lego az asztal közepén, arra bátorítva a dolgozókat és a látogatókat, hogy beszélgetés közben építsenek. – Néha alig értem, amit mondanak az értekezleten, olyan hangosan kavargatják a kockákat – mondja Legóember.

A Lego nem csak egy vállalat a sok közül Dániában – a Lego életstílus. Olyan kulturális világítótorony, amely már-már vallásos elhivatottságot vált ki az emberekből. A dánok büszkék az országuk leghíresebb exportcikkére – immár a világ 130 országában szitkozódnak a szülők, amikor mezítláb rálépnek a szétszórt kockákra. A Legónak óriási felnőtt rajongói bázisa van, ők az AFOL-ok (adult fans of Lego, vagyis a felnőtt legórajongók), ahogy magukat nevezik. („Ezek nem afféle kockák, akiknek nincs barátnőjük? – kérdezem kétkedve Legóembert. – Nem – mondja határozottan. – Tudd meg, hogy David Beckham és Brad Pitt is bevallottan AFOL, úgyhogy előkelő társaságban vagyok…”) 2014-ben A Lego-kaland (The Lego Movie) film bevételi rekordot döntött. Mondanivalója a kreativitásról, a csapatmunkáról és „a játék erejéről” akkora feltűnést keltett, hogy többet írtak róla az újságok, mint addig bármely gyerekfilmről, és még antikapitalista propagandával is megvádolták. A „trockista” Lego-vezetők nagyon örültek az extra jegy- és játékeladásoknak, amit a kéretlen reklám generált, és hogy néhány fiatalabb elmét sikerült arra ösztönözniük, hogy éljenek „dán módra”. Ebéd után (rozskenyér, saláta és karaj, ahogy Legóember ígérte, egy gramm cukor nélkül) kierőszakolok magamnak egy gyárlátogatást, hogy lássam, mire ez a nagy felhajtás, és csatlakozik hozzám néhány japán turista is, akik kimondottan ezért repültek ide. Látom, hol készítik a minifigurákat, a sárga, mosolygós fejüket, U alakú kezüket és sapkaszerű hajukat. Néhány elrontott példányt kegyetlenül kidobnak, csak a tökéletes játékok mehetnek tovább a csomagolóba, ahol dobozba rakják őket a manók… akarom mondani a dolgozók. A Lego közel sem a legolcsóbb játék a polcokon, de mindennél fontosabb számukra a minőség. Az alapító, Ole Kirk Christiansen egyszer leszidta a fiát, Godtfred-t, aki azzal állt elé, hogy vékonyabb festékréteget alkalmazott a játékokon, és ezzel pénzt spórolt a cégnek. Ole utasította, hogy rendelje vissza a szállítmányt, és fessék újra őket, mert „csak a legjobb elég jó” – ami azóta a Lego mottójává vált. Ma a vállalat értékét 8,6 milliárd fontra becsülik, és a világ legnagyobb játékgyártója. 560 milliárd legókocka létezik, vagy másképp nézve a bolygó minden lakójára jut 86 darab (sosem voltam nagy legórajongó, ezért önkéntelenül is arra gondolok, kinél lehet az enyém…). A Lego évi 400 millió kereket gyárt a járműveihez, így ők hivatalosan a

világ legnagyobb kocsikerékgyártói. Ó, és minden másodpercben eladnak hét Lego készletet. Most megy el egy. És még egy. És még egy. Most már Ole Kirk Christiansen unokája, Kjeld a vállalat tulajdonosa, és egyben Dánia leggazdagabb embere. De nemet mond a trópusi adóparadicsomokra vagy Koppenhága fényeire, és Billundban él, abban a kisvárosban, ahol minden kezdődött. A Lego központja a mai napig az isten háta mögötti Jyllandon van, a világ nagykutyáinak is oda kell utazniuk. A Kirk Christiansen család nem csupán otthonául választotta Billundot: ők finanszírozták, hogy a városnak lehessen saját reptere (Dánia második legnagyobb reptere így egy alig több mint 6000 lakosú városban van), temploma, közösségi központja, iskolája, ifjúsági klubja és könyvtára. Jyllandon nagyon szeretik a legós Kjeld-t, aki rejtélyes módon megváltoztatta a vezetékneve írásmódját Kirk Kristiansenre, k-val, így most mindenki úgy becézi (bármily’ bizarr), hogy KKK. Legóember enyhén szólva szereti az új munkáját. Ami jó, mert különben fölöslegesen forgattuk volna fel az életünket. Nem mintha nyomasztani akarnám… Megkérdezem, mi tetszik neki benne a legjobban, és azt feleli, az étel, az éneklés és a Lego Shopba szóló kedvezmény mellett az a legjobb, hogy a munkája tényleg érdekes. – Sokan mondják, hogy itt az emberek nem panaszkodnak annyit a munkáról, mint nálunk. Nem az alapján választanak pályát, hogy mennyit fognak keresni, hanem hogy mi érdekli őket. Az oktatás ingyenes, úgyhogy mindenki azt tanul, amit akar. Tudod, hogy úgyis rengeteget fogsz adózni, úgyhogy akár koncentrálhatsz arra is, mit szeretsz, nem pedig arra, hogy mivel fogsz magas fizetést kapni. – Szóval itt nem akkora divat feladni a szakmai kiteljesedést a pénz bűvölete miatt? – kérdezem. – Pontosan – mert minél nagyobb a kereseted, annál több adót fizetsz. Elmondja, hogy tanult egy szót, amely nagyon jól összefoglalja a dánok munkához való viszonyát. Arbejdsglæde – az arbejde szóból jön, ami dánul „munka”, és a glæde szóból, ami „boldogság”. Szó szerint azt jelenti: „boldogság a munkában”; ez döntő fontosságú a jólléthez a skandinávoknak. A szó kizárólag a skandináv nyelvekben létezik, sehol másutt a világon. Ezzel szemben a turisták, akikkel a gyárlátogatáson ismerkedtem meg, elmondják, hogy a japánoknak is megvan a saját

szavuk, ami kifejezi az ország munkával kapcsolatos hozzáállását: karósi, ami annyit tesz, „belehalni a munkába”. Dániában ez nem fenyeget. Aznap később Legóemberrel a határidőnaplóinkat vetjük össze a következő hétre, amikor közli, hogy elmegy két napra. – Csapatépítés. Laza ruhában és nyitott elmével kell mennünk állítólag, hogy „felfedezzük az elköteleződést a jógán keresztül”. – Tessék? – fakadok ki. Legóember soha életében nem végzett egy napüdvözletet sem. – Ez áll az e-mailben… – mutat kissé dacosan a számítógép monitorára. – Mit jelent az, hogy „felfedezzük az elköteleződést a jógán keresztül”? – Nem tudom – von vállat –, de úgy tűnik, a jövő héten én is pizsiben dolgozom majd, nem csak te. Úgy tűnt, Legóembernél a munka és a magánélet egyensúlya rendben van. Persze egy olyan családi vállalatnál, amely a gyerekek szórakoztatását és a kreativitás fejlesztését tűzte zászlajára, csak nem lehet gyilkos körülményekre számítani. Azon kezdek töprengeni, vajon amit Legóember tapasztal, mennyire egyedi. Lehet, hogy minden dán munkahelyen hasonló dolgok történnek? Úgy döntök, megvizsgálok néhány más ágazatot is, hogy megtudjam, milyen dán módra dolgozni. Némi kutakodás után kiderül, hogy az állami szektorban dolgozóknak sem olyan rossz. Bill Weir, az amerikai ABC News műsorvezetője néhány éve nemzetközi hírnevet szerzett a dán kukásoknak, amikor Koppenhágába utazott, és találkozott Jan Dionnal. Jan elmondta Billnek, hogy nagyon szereti a munkáját, mert csak napi öt órát dolgozik, és ideje hátralévő részét otthon tölti a családjával, vagy kézilabdát oktat a gyerekei iskolájában (a Kulturális Minisztérium felmérése szerint a dánok 53 százaléka végez valamilyen önkéntes munkát – ez is olyasmi, ami még boldogabbá teszi őket, legalábbis az Exeteri Egyetem kutatása szerint). Jantól az egész világ megtudta, hogy Dániában senki nem nézi le a munkájáért, és boldogan telnek a napjai, mert sok baráttal találkozik útközben, valamint idős nénikkel, akik hoznak neki kávét. Ezen felbuzdulva megpróbálok szóba elegyedni a saját kukásommal, de a) siet,

b) nem beszél jól angolul, és c) nem szereti a kávét (alighanem ő az egyetlen ilyen dán az országban). Ezt úgy hozza tudomásomra, hogy elfintorodik, amikor mutatom neki a kávéfőzőt, és felajánlom, hogy főzök neki egy csészével. A koffein nem hoz közelebb minket. De mosolyog, és bonyolult mutogatás segítségével kiderítem, hogy szereti a munkáját. – Boldog? – kérdezem egy élénkpiros és nem túl praktikus szövetkabátba burkolózva a küszöbön, miközben igyekszem megakadályozni, hogy a kutya kiszökjön az ajtón Istenhátamögött Alsó havas vadonjába. A kukásom érthető módon úgy néz rám, mint egy holdkórosra, aztán bólint, és próbál megszökni. – Boldog? Tízből? – felmutatom az ujjaimat. Ekkor megérkezik a postás hölgy rolleren, és felajánlja, hogy tolmácsol. Kicsit ostobán érzem magam, de elmagyarázom neki, hogy azt szerettem volna megtudni a kukásomtól, hogy egy tízes skálán mennyire boldog. – Oké…. – a nő is úgy néz rám, mint egy dilinyósra, aztán hadarva mond valamit a kukásnak. Pár pillanatig nézik egymást, aztán azt a dán kézmozdulatot használják, amellyel azt fejezik ki, hogy valaki hülye. – Otte – feleli végül a kukás. – Nyolc! Nyolc! – kiáltok, mielőtt a postás tolmácsolhatna. – Az nyolcat jelent, ugye? A postásra nézek megerősítésért, és örülök, hogy már el tudok számolni tízig (na jó, nyolcig) dánul. A postás hölgy bólint, ismét felvillantja az „ez a nő megzakkant” arckifejezését, és elrobog. A „kutatásomtól” fellelkesülve mindenütt bizonyítékokat keresek. Aarhusban, a hozzánk legközelebb lévő nagyvárosban találkozom egy jógaoktatóval egy cikk kapcsán, és kikérem a véleményét. Ida pirospozsgás, egészségtől kicsattanó, bronzbarna viking. Ha a jógának ilyen hatása van, akkor engem is érdekel, gondolom magamban. Mesélek Idának a boldogságprojektemről, és azt feleli, hogy szerinte a dánoknál általában nagyon jó a munka és a magánélet egyensúlya. – Ha netán mégsem, akkor teszünk ellene. Megkérdezed magadtól: „boldog vagyok így?” Ha a válasz „igen”, akkor maradsz. Ha a válasz „nem”, akkor lelépsz. Tisztában vagyunk azzal, mennyire fontos jól megválasztani, mivel töltöd az időd nagy részét. Én egyszerűen szeretek élni – minél több időt tölteni a természetben és a családdal. Ha túl

keményen dolgozol, akkor stresszelsz, megbetegszel, és végül egyáltalán nem tudsz dolgozni. Elmeséli, hogy politikai tanácsadóként dolgozott Koppenhágában, míg észre nem vette, hogy a stressztől hullani kezdett a haja. – Nagy foltokban kopaszodtam, állandóan fáradt voltam, aztán mindennek a tetejébe egy nap elég csúnyán elestem a biciklivel, és arra gondoltam, „ez őrület, változtatnom kell”. Ida a következő héten felmondott, és elment jógaoktatónak. Mivel a szociális háló biztonságot ad, a dánok viszonylag könnyen váltanak pályát. Ha felmondasz, egy néhány hetes „karanténperiódus” után ugyanolyan bőséges juttatások járnak, mint annak, akit leépítettek – két éven keresztül a fizetésed 80-90 százaléka.5 A dán munkaerőpiac egyfajta „flexicurity” modellre épül – rugalmas (flexible), mégis biztonságos (secure), ami azt jelenti, hogy könnyebb valakit elbocsátani, de a munkavállalókat védik és segítik, amíg találnak másik munkát. A statisztikák szerint a dán munkaerő 25 százaléka évente munkát vált, és a munkanélküliek 40 százaléka az elbocsátásukat követően 3 hónapon belül kap állást. Dánia emellett többet költ az élethosszig tartó tanulásra, mint a 34 fejlett országot tömörítő Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) bármelyik tagja. A kormány, a szakszervezetek és a vállalatok fizetnek azért az alkalmazottaknak, hogy járjanak iskolába, és sajátítsanak el új ismereteket. Így a dolgozók képesek szinten tartani tudásukat a változó munkaerőpiacon. Miután a munkahelyváltás nem befolyásolja a nyugdíjjogosultságot vagy a szabadságkeretet, Dániában nincsen semmi akadálya a munkáltatóváltásnak. Ide-oda ugrálhatsz, akkor is ugyanannyi segélyt és szabadnapot kapsz. Úgy tűnik, a rendszer működik, hiszen a munkanélküliség 5 százalékon áll. Mivel a dánok mintegy kétharmada tagja valamilyen szakszervezetnek, ezek kellően erősek, hogy megvédjék a dolgozók jogait és privilégiumait, ha bármi baj történik – úgyhogy nagyon nagy hatalma van a népnek. – Ez azt jelenti, hogy Dániában mindenkinek van beleszólása a dolgokba – mondja Ida. Most úgy és akkor dolgozik, ahogy és amikor akar, egy elbűvölő, gyertyafényes jógastúdióban. – Azt mondanám, mostanában tízből nyolc pontnál járok, ami a boldogságot illeti. Lehetne tíz is, de sajnos még nem találtam meg életem szerelmét – bár azért

bizakodó vagyok! Egyelőre örülök mindannak, amin változtattam. Úgy érzem, most igazán élek. Olyan egyszerűen hangzik, ahogy mondja. Nem könnyű, de egyszerű: nem érezte jól magát a bőrében, változtatott, és most jó az élete. Én nem hiszem, hogy valaha is hoztam bármilyen jelentős döntést az életemben, ha nem kaptam alapos fenékbe rúgást. Igaz, még sosem éltem dán módra. Azon töprengek, lehet, hogy a dánok talán bátrabbak, vagy biztosabbak a döntéseikben. Martin Bjergegaard is így véli. Martin üzletember, vállalkozó és a dánok boldog munkavégzésének jelképe, amióta 2013-ban megjelent Winning Without Losing (Győzelem lemondások nélkül) című könyve. Stresszes 15 hónapot töltött egy amerikai cégnél, a végén, mint mondja, már aludni sem tudott. – Nem tudom, próbálta-e már a nemalvást, mindenesetre ha túl sokáig csinálja, nagyon gyorsan megindul a lejtőn az ember. Egymás után a harmadik virrasztással töltött éjszakámon arra gondoltam, változtatnom kell. Nem maradhatok tovább olyan munkakörnyezetben, amely beteggé tesz. Aznap, amikor felmondtam, úgy aludtam, mint egy csecsemő, és azóta is remekül érzem magam. Martin futó, az utazás szerelmese és a hétéves Mynte apukája. Magas, napbarnított és nagyon fiatalos a 38 évéhez képest. Ja, és a saját boldogságát tízből maximális tízre értékeli. – Dánia egyértelműen a kedvezőbb munkafeltételek élharcosa – mondja Martin, miután egy esős szerda délután felébresztem szunyókálásából. – Szerintem ez az egyenlőségnek és a remek szociális hálónak köszönhető. Nehéz boldognak lenni, ha bizonytalanságban élsz, de a dánok tudják, hogy ha elveszítik a munkájukat, nem kerülnek utcára. Gondoskodnak róluk. Ez azt jelenti, hogy hatékonyabban dolgoznak, kevésbé stresszesen, boldogabban végzik a munkájukat. Az Egyesült Államokban senki nem kap semmilyen támogatást. Mindenki csak magára számíthat. És igen, megvan az esélyük, hogy nagyon magasra jutnak anélkül, hogy ilyen sok adót kellene fizetniük, viszont magukról kell gondoskodniuk. Ha bármi történik veled, és nincs biztosításod, akkor… – keresi a megfelelő szót, végül megtalálja: – …cseszheted. De itt, Dániában remekül megoldottuk a munka-magánélet egyensúlyának kérdését. Úgy tűnik, Dániában a munka és játék szimbiózisa teljesen a véletlen műve. A II. világháború után már több ember dolgozott az iparban, mint a

mezőgazdaságban, és a növekvő városoknak több dolgozóra volt szükségük. A kormány hirdetésekkel csábította a külföldi munkásokat Dániába, és a történelem során először hátterüktől függetlenül a nők is munkába állhattak kilenctől ötig (vagyis Dániában nyolctól négyig). A dán munkaerőpiac egymillió fővel nőtt 1960 és 1990 között – ebből 850 000 nő, mint azt megtudom Dánia Gender-, Esélyegyenlőségi és Etnikai Sokszínűség Központjától (KVINFO). Ebben az időszakban vált elfogadhatóvá, hogy a férjezett, középosztálybeli nők is dolgozzanak, addig csak a hajadonok és a nagyon szegények kaphattak fizető állást. A nők munkába állásával prioritást kapott a gyereknevelés megoldása. A munkaidőt, a gyermekfelügyeletet és a szülési szabadságot szabályozták, és ezzel bebetonozták a munka-magánélet egyensúlyt. Ma ezt a dánok már el is várják. Az emberek pénteken korán hazamennek, mert szeretnének a családjukkal lenni. A szülők egy vagy két szabadnapot kaphatnak, teljes fizetéssel, hogy otthon maradhassanak a beteg gyerekükkel. Ennek köszönhetően az OECD szerint a dánok járnak az élen a munka és a magánélet egyensúlya tekintetében, őket szorosan követik a hollandok, norvégok és belgák. Az Egyesült Királyság és az Amerikai Egyesült Államok a 22. és 28. helyen cammog. Dániában hivatalosan 37 órás a munkahét, az egyik legrövidebb Európában, de a Dán Statisztikai Hivatal számításai szerint a dánok átlagosan alig 34 órát dolgoznak egy héten. Az alkalmazottak évi öt hét fizetett szabadságra jogosultak, és évente van tizenhárom munkaszüneti nap. Ez azt jelenti, hogy a dánok a valóságban alig 18,5 napot dolgoznak havonta. Ez annyira elképesztő az újonnan ideérkezők számára, hogy néhány amerikai, aki kiküldetésben van Dániában, ragaszkodik hozzá, hogy reggel 8-tól este 6-ig dolgozhasson, hogy ne érje akkora sokk, amikor a kiküldetés végeztével hazamegy Amerikába. Lehet, hogy a dánok nevetségesen kevés időt töltenek a munkahelyükön, de azt az időt élvezik is. A Ramboll Management és az Analyse Denmark felmérése szerint 57 százalékuk akkor is tovább dolgozna, ha nyernének a lottón, és megengedhetnék maguknak, hogy soha többé ne kelljen pénzt keresniük. A dániai Aalborgi Egyetem kutatása kimutatta, hogy a dánok 70 százaléka egyetértett vagy határozottan egyetértett azzal az állítással, hogy akkor is szeretnének kereső állást, ha nem lenne szükségük a pénzre. A dán dolgozók a legelégedettebbek az

EU-ban az Európai Bizottság felmérése szerint, és Dánia ugyancsak vezető a dolgozók motiváltsága tekintetében a Világ Versenyképességi Évkönyve szerint. Az Eurobarométer felmérése szerint a dán munkaerő a legboldogabb az EU-ban, és egy másik kutatás a Randstad.com-on azt mutatta, hogy a dán alkalmazottak a legboldogabbak a világon. Ja, és a dolgozók 12 százalékkal produktívabbak, ha pozitív kedélyállapotban vannak, állítja a Warwicki Egyetem kutatása. Az OECD kutatásában harmadik lett Dánia a munkások produktivitása terén. Lehet, hogy nem dolgoznak sokáig, de elvégzik a munkájukat. Az ország kilencedikként végzett az ENSZ Globális Innovációs Barométerén és a Világbank szerint Dániában a legkönnyebb üzletet kötni Európában. Még szerencse, hogy a dánok nem szeretnek kérkedni. Ám a skandináv munkahely sem csupa smørrebrød és dalolászás. Bármennyire nyilvánvalóak is az előnyei, ha alkalmazott vagy Dániában, itt is egyre gyakoribb a munkahelyi stressz – amint arra Ida is rájött. A Herningi Egyetemi Kórház foglalkozás-egészségügyi osztályának felmérése alapján tíz dán munkavállalóból egy tartja magát rendszeresen stresszesnek. Az eredményt alátámasztotta a Dán Nemzeti Társadalomkutató Központ, a Nemzeti Közegészségügyi Intézet és a Nemzeti Munkakörnyezet-kutató Központ is. De a független szakszervezetek riasztóbb eredményekről számolnak be, a Közalkalmazottak és Fizetett Alkalmazottak Dániai Szövetkezete, a Dán Jogászok és Közgazdászok Szövetsége és a Pénzügyi Szolgáltatók Szövetsége 30 százalékra teszi azon tagjaik számát, akik stressztől szenvednek. Csodálkozom, amikor megtudom, hogy a világ legjobb munka és magánélet egyensúlyával rendelkező országában is probléma a stressz. De miután nincsenek pontos statisztikák arról, hogy mennyi dán jelent beteget stressz miatt, nincs egyetértés azzal kapcsolatban sem, hogy mi okozza a dolgozók problémáit. A dán munkahelyi boldogság szakértője, Alexander Kjerulf a woohooinc.com-tól úgy véli, a munkahelyi stressz növekedésének az okostelefonok, a laptopok és a távmunka elterjedése az oka. – Általánosabbá vált, hogy este megnézzük az üzeneteinket – mondja Alexander –, ami nem helyes, mert így nem tudunk pihenni, feltöltődni.

Ezt néhány szakszervezet is megerősíti, a Dán Jogászok és Közgazdászok Szövetsége pedig arról számolt be, hogy a tagjainak 50 százaléka dolgozik, amikor elvileg szabadságon van. Az üzleti élet is megváltozott Dániában. Az elmúlt két évtizedben 500 százalékkal emelkedett a Dániába érkező, magasan képzett külföldi munkaerő aránya a Dán Bevándorlási Hivatal szerint. Mivel az úgynevezett „képzett bevándorlók” sok adót fizetnek, és pénzkereső éveik és munkabírásuk csúcsán érkeznek, nem terhelik meg nagyon a jóléti államot, viszont szépen gyarapítják az államkincstárat. Ezzel egy időben azonban növelik a munkahelyi verseny érzetét a dánokban – amitől néhány dán szerint, akikkel beszéltem, egekbe szökhet a stressz szintje. Furcsa érzés, hogy ezúttal a férjemmel mi vagyunk azok, akikről a „rohadt külföldiek, idejönnek, és elveszik a munkánkat” klisé szól, de ebben az esetben tagadhatatlan, hogy így van. Ez pedig sok dánt szorongással tölt el. A dánoknak a munkájukkal kapcsolatban is magasak az elvárásaik. – Nem félünk tőle, hogy nem lesz munkánk, és tudjuk, hogy van szociális háló – árulja el egy hölgy, aki egy nagy dán vállalatnál középvezető –, úgyhogy ha elégedetlen vagyok a munkahelyemmel, arra gondolok, „mit tesz ez ellen a főnököm?” Tudjuk, hogy nagyon jó helyzetben vagyunk Európa többi részéhez képest. Mégis, mi van, ha nem tökéletes minden? Azt gondoljuk, valami baj van. Sok embert ismerek, akik éppen ezért stresszre hivatkozva betegállományba vonultak. Az arbejdsglæde szellemében a legtöbb dán jól akarja érezni magát a munkahelyén. Sokak szemében a munka nem csak pénzkereseti lehetőség; ennél sokkal többet várnak. Ez pedig sokszor követelőző alkalmazottá teszi őket. Kémem jelentése szerint a Legónál kisebb lázadás tört ki nemrég, amikor a játékgyártó lecserélte a kávébeszállítót. – A belső üzenőfalak felrobbantak – mondja titkos informátorom. – A pasival, aki meghozta a kávés döntést, elkezdtek trollkodni. Mindenki megőrült! Nagyon öntudatosak vagyunk, mert el lettünk kényeztetve. Ha nem kapunk meg mindent, amire vágyunk, könnyen depresszióssá válunk – vagy legalábbis azt hisszük, hogy azok vagyunk. Egy másik elmélet szerint a stressz csak felkapott lett mostanában, többet kérdezgetik róla az embereket, akik ezért hajlamosabbak azt gondolni: „tényleg, most, hogy mondja, stresszes vagyok”. A dán Nemzeti Munkakörnyezet-kutató Központ nemrég aggodalmát fejezte ki, hogy a

stresszel kapcsolatos előítéletek arra ösztönözhetik a felmérések válaszadóit, hogy akkor is stresszesnek mondják magukat, ha valójában nincs így, miközben egyes dánok „prevenciós jelleggel” stresszszabadságra mennek. A munkahelyi boldogság császárának, Alexandernek más elmélete van: – Nem hiszem, hogy Dániában nagyobb lenne a stressz, mint bárhol a világon, csak mi jobban odafigyelünk az emberekre – mondja. A helyi hatóságok akár egy évig is fizetik a betegszabadságot, mielőtt csökkentett idejű munkavégzést vagy tanácsadást ajánlanak a stresszel diagnosztizált dánoknak. – Míg Amerikában vagy az Egyesült Királyságban elvárják, hogy tovább gürizz, Dániában a munkáltatód és az orvosod meghallja, ha azt mondod, stresszes vagy – és minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy segítsenek. – Szóval azt mondja, a dánok kicsit puhányok? – vetem fel. – Figyelmesek vagyunk – javít ki Alexander. – Meggyógyítjuk az embereket, hogy megint termelékennyé váljanak. Ez észszerűen hangzik. Mindenesetre Dánia akkor is a boldogság, a motivált munkavégzés, a munka-magánélet egyensúly és a termelékenységi lista élén áll. Oké, nem tökéletes minden, de meg vagyok győződve róla, hogy még mindig sokat tanulhatunk a munka-magánélet egyensúlyról dán módra. Miután újabb napot gürcöltem végig a boldogságkutatás taposómalmában, este 6-kor gyógyító céllal öntök magamnak egy pohár bort, és elgondolkoznom azon, hogyan tudnám a dán munka-magánélet egyensúly elveit alkalmazni laptopközpontú életemre. Jó állást adtam fel, hogy idejöjjek és szabadúszó legyek – amit a legtöbb itteni sehogy sem ért, állandóan azt kérdezgetik, mikor szerzek „rendes munkát”. Az igazi nevem helyett itt csak úgy emlegetnek, hogy „Legóember felesége”. A munkám az egyetlen, amitől én még mindig „én” vagyok, és nem egy kis, sárga minifigura rányomható lófarkas frizurával. Mindig is a munkámmal azonosítottam magamat. Ezért ijesztő a gondolat, hogy kevesebbet dolgozzam. Értem én a „pénzen nem vehetsz boldogságot” elvet. Mivel újságíró vagyok, nagyon jól tudom, milyen, amikor olyan pályát választasz, ami

érdekesen hangzik, de nem hoz számodra gazdagságot/jachtokat/pezsgős vacsorákat (legfeljebb sajtóutakon). Ezért megértem, hogy a sikert és a boldogságot nem pénzzel kellene mérni. Dolgozhatsz rogyásig, hogy feltornázd a számlaegyenlegedet, aztán mindent arra költesz, hogy kiszervezd az életedet, visszavásárold a józan eszed és lekenyerezd magad, hogy folytatni tudd. A minimális életszínvonal elérése után az egész csak matek: kevesebb szép új holmi = kevesebb túlóra = boldogabb élet. De akkor miért esik ennyire nehezemre nemet mondani a munkára? Akkor is, ha nincs időm enni/levegőt venni/pisilni sem? Alkalmazottként is ilyen voltam, de most még inkább. A szabadúszó lét átka, hogy sosem tudod, honnan jön a következő csekk, vagy mikor fogynak el a megbízások – ezért ostobaságnak érzem levenni a lábamat a gázpedálról, és abbahagyni a munkát este, hétvégén vagy azokon a komor, magányos órákon az éjszaka közepén, amikor frusztráltan ébren maradok, hogy vasakarattal betartsam a határidőt. De részben ezért is jöttünk ide. Az orvosok Angliában azt mondták, a rossz munka-magánélet egyensúly is közrejátszhat abban, hogy nem esek teherbe. Miután az elmúlt két évet azzal töltöttem, hogy felpuffadtam a hormonoktól, és a különböző meddőségi kezelések kedvéért jobban összeszurkáltak, mint egy tűpárnát, megígértem, hogy megpróbálok többet lazítani. Hogy nem aggódom annyit a babakérdés miatt, és ha lehet, nem fogok olyan keményen dolgozni. Ida, a viking istennő szavai jutnak eszembe, miközben még egyet kortyolok a borból (említettem, hogy épp szünetet tartok?): „Ha túl keményen dolgozol, akkor stresszelsz, megbetegszel, és végül egyáltalán nem tudsz dolgozni.” A második pohártól már elég határozottnak érzem magam. Miután eltelek bátorsággal és beaujolais-vel, a kurzort a képernyő bal felső sarkában látható Apple szimbólumra viszem. Éljünk dán módra, gondolom. Nem leszek többé az e-mail-postafiókom rabszolgája. Dán idő szerint este 6.25 van. Otthon még csak délután 5.25. Azoknál az újságoknál és magazinoknál, amelyeknél dolgozom, a szerkesztők még vagy 35 percig nem is gondolhatnak a kikapcsolásra. Összesen 2100 másodpercnyi e-mail-kommunikációról maradok le: utolsó simításokról, határidőkről vagy újabb feladatokról, egészen holnap reggelig. Feltéve, ha a londoniak időben mennek haza. Ami valószínűtlen. Félelemmel vegyes izgalmat érzek, de a „Leállítás” ikon fölé viszem a kurzort, és kattintok.

Csönd telepedik rám. A berregés, amiről azt hittem, hogy új, hipermodern skandináv házamhoz tartozik, elhallgat. A LED-kijelzők elsötétülnek. És mégsem dől össze a világ. Senki nem hív mobilon kiabálva, amiért nem válaszoltam egy fontos e-mailre. Senki sem kezd el vészjelző rakétákat lövöldözni Londonban, hogy Jyllandon is meglássam, csak hogy tudassa velem, szükség lenne a szolgálataimra. Nem jelenik meg a Batman-logó az Északi-tenger fölött az égen, hogy a segítségemet kérjék. Riadtan veszem tudomásul, hogy közel sem vagyok olyan nélkülözhetetlen, mint hittem. Az első reakcióm a pánik: a pályafutásomnak annyi, soha többé nem kapok munkát! De aztán próbálok nagyokat lélegezni, és nem úgy viselkedni, mint egy komplett idióta. Mint kiderül, ez sokkal hatékonyabb stratégia. Van egy „szabad estém”, pedig még így is két órával tovább dolgoztam, mint az átlagos dánok. Sétálni megyek a kutyával az erdőbe, a sok skandináv kriminek köszönhetően titkon kicsit arra számítva, hogy bármelyik percben találhatok egy sekély sírhantot. Tévét nézek. Beszélgetek a férjemmel. Zajlik az élet. Na és reggel? A férfiasságom megnagyobbítását ígérő e-mail-özönt és néhány hírlevelet leszámítva üres a postafiókom. A dán lét második leckéjét is megtanultam.

MIT TANULTAM EBBEN A HÓNAPBAN? 1. Valaki valahol az én legókockáimmal játszik. 2. Jante törvénye meglepően felszabadító. 3. Ha már egyszer stresszes vagyok valahol, inkább Dániában legyek az. 4. Nem vagyok fontos. Senki sem hal bele, ha pihenek. Ami jó dolog!

Március Kikapcsolódás és nyelvek

Most, hogy Legóemberrel ennyi szabadidőnk lett, ki kell töltenünk valamivel. Otthon ez nem jelentene problémát. Otthon társasági életet éltünk, voltak barátaink és rokonaink, akiket réges-rég meg akartunk látogatni, de nem volt rá időnk, mert mindig elfoglaltak voltunk. Most időnk van, viszont nincsenek barátok és rokonok. Hazamegyünk Angliába egy hétvégére, és találkozunk egy csomó emberrel. Mintha celebek lennénk, akik inkognitóban megjelennek valahol – csak ma este, egy közeli gasztropubban. De aztán visszajövünk Istenhátamögött Alsóra, és ráébredünk, hogy mindent elölről kell kezdenünk. Néhány barát odahaza tervezgeti, hogy meglátogat. Néhányan küldenek csomagban csokit és brit magazinokat. Rettentően hálás vagyok nekik. De még kilenc hónapig dán módra kell élnünk, és nem ugorhatunk haza kéthetente az Északi-tenger túlpartjára társasági életet élni. Ez csak úgy működhet, ha találunk igazi dán barátokat és szabadidős tevékenységeket. Ami elég ijesztő. – Akkor most mit csináljunk? – kérdezi Legóember egy csütörtök este. Mehetnékje van. Onnan tudom, hogy mehetnékje van, mivel kérés nélkül kiszedte az edényeket a mosogatógépből, most pedig a méregdrága dán dizájner-gyertyatartóját rakosgatja ide-oda az ebédlőasztal egyik végéről a másikra, és azt méregeti, hol mutat jobban. – Hogy érted azt, hogy „mit csináljunk”? Felnézek a könyvemből, az ujjamat a mondat végénél tartom, amit épp olvastam, hogy ne veszítsem el a fonalat, és reménykedem, hogy Legóember nem tart fel sokáig. – Kitakarítottuk a házat. Megsétáltattuk a kutyát. Már A híddal is végeztünk, és még csak 7 óra. – És…? – És most mit csináljunk?

– Ó, értem. Miért nem olvasol valamit? – biccentek a könyvespolc irányába. – Megvolt – kopogtatja meg a fejét, mintha az összes könyvünket kívülről tudná. – Értem… – könyvjelzőt keresek. Ez el fog tartani egy darabig. Amióta megértettük ezt az új „munka és magánélet egyensúlya” gondolatot, Legóember olyan elveszett. Mint azok a lottónyertesek, akikre egész hátralévő életükben pihenés és luxus vár, és nem igazán tudják, mihez kezdjenek vele. Mivel a dánok csak heti 34 órát dolgoznak, bármilyen ijesztő, marad 134 óránk, amit el kell töltenünk valahogy. Én ellennék még egy darabig sorozatnézéssel, olvasással és evéssel, de Legóember nem. Szerinte nem is egészséges, hogy idebent tespedjek egész nap. – Szóval? – Legóember türelmesen vár. – Szerinted ők miket csinálnak? – Ők? – A dánok. Mármint esténként. – Fogalmam sincs – felelem, miközben felkelek a díványról, és észreveszem, milyen mélyen benyomódott alattam. Ez azt sugallja, hogy tényleg jó ideje ülhettem ott. A fenébe, lehet, hogy Legóembernek igaza van… – Talán körbekérdezhetnénk… – válaszolom vonakodva. Már látom, hogy addig piszkál, amíg nem csinálunk valami mást a lustálkodáson és olvasáson kívül. – Kideríthetjük, mit csinálnak a normális emberek… – Mi is normális emberek vagyunk. – Más emberek – helyesbítek gyorsan –, úgy értem, más emberek. – Remek. Ez az. Jó ötlet. Lássunk hozzá! Így hát másnap hozzálátok kideríteni, hogy újonnan választott hazánk drága népe mivel tölti ki hétről hétre a szabadidejét, és hogy a szabadidős elfoglaltságaik kihatnak-e a boldogságszintjükre. Felhívom új szűkebb pátriám pihenésszakértőjét, Bjarne Ibsen dán szociológust, hogy képet kapjak a dániai pihenési szokásokról, és hogy megtudjam, miért olyan nagy szám ez errefelé. – A dánok, akárcsak az összes skandináv, szeretnek valamilyen klub, szövetség vagy társaság keretei között hódolni a hobbijuknak – mondja Bjarne. – Minden a tornával kezdődött.

– A tornával? – Erre nem számítottam. – Igen. Dániában nagy hagyománya van a tornának. A földműves osztály 19. század második felében végbement modernizálódása után úgy tartották, a torna jót tesz a társadalom egészségének. Ezt lefordítom az egyszerű halandók nyelvére: – Tehát arra biztatták a parasztokat, hogy bucskázzanak és cigánykereket hányjanak? – Azt hiszem, bukfencnek hívják – motyogja Legóember, miközben az asztalt borító rendetlenségben keresi a szemüvegét. – Elnézést, bukfencezzenek. Szóval miért pont a torna? – Azért – válaszolja Bjarne –, mert ezt a fajta testmozgást végezhetik kint is és bent is, és nincs szükség hozzá semmilyen speciális felszerelésre. Akkoriban ez még inkább a szabad testsúlyos edzésről szólt, nem a magamutogatásról. „Mindenki sportoljon”, ez lett a háború után a skandináv államok célja – folytatja Bjarne. Ez nagyon szépen hangzik. A kutatások szerint egy kis torna csökkenti a depressziót, és javítja a hosszú távú mentális egészséget. Szóval a mozgás ugyanúgy hozzájárul a dán boldogság mértékéhez? Bjarne így gondolja. – Határozottan úgy tekintünk a mozgásra, hogy jó hatással van az emberekre – mondja. – Tehát a sportklubokkal kezdődött, de ma már mindenféle csoportok léteznek. A dán kormány mindig is támogatta a szabadidős klubokat, ingyen ingatlant és berendezést adnak nekik, sőt anyagi támogatást nyújtanak minden 25 év alattinak, aki klubot szeretne alapítani vagy belépne valahova. A regionális hatóságok – a régió a megye dán megfelelője – sokszor még a 25 éven felülieknek is ingyen felszerelést biztosítanak. Mintegy 80 000 ilyen szövetség működik Dániában, és a dánoknak körülbelül 90 százaléka tagja valamilyen társaságnak, az átlag dán 2,8 klubtagsággal rendelkezik. Bjarne szerint van errefelé egy mondás: „Ha két dán találkozik, alapít egy szövetséget.” – Még azoknak a dolgoknak is csinálunk szövetséget, amiknek fölösleges. Mivel ennyire nagy a kulturális konszenzus, és a dánok amúgy sem szeretik a konfliktusokat, ha a legkisebb nézeteltérés felüti a fejét, gyakran szétválnak kisebb klubokra. – Hobbiszakadárok?

– Pontosan! Elmeséli, hogy Rønne városában, Bornholmon, a Svédországtól délre található kis dán szigeten létrehoztak egy görkorcsolyás klubot, de az alapítók nem tudtak megegyezni a klubszabályzat valamelyik pontjában. – Így hát kettészakadtak – teszi hozzá Bjarne –, ezért most két görkorcsolyás klub van a városban. – De miért ilyen fontosak a dánoknak a klubok? – kérdezem. – A klubok jól illeszkednek a skandináv országok egységről, harmóniáról és egyenlőségről alkotott nézeteihez. Az elmélet az, hogy a klubtagság segít aktívnak maradni, hogy részt vegyél a közösségi életben, és felelősséget érezz a közösségért. Ez fontos a bizalomalapú társadalom felépítéséhez. Sok kutatás azt mutatja, hogy a klubtagság fejleszti a bizalmat, mert arra ösztönöz, hogy éljünk társas életet – ami jó nekünk, boldoggá tesz. Dániában a klubok átlépnek társadalmi osztályok korlátain – amint azt a boldogságközgazdász, Christian is mondta: a dán klubokban és szövetségekben mindenki egyenlő, a vezérigazgató együtt focizik a takarítóval. Régen bebizonyosodott már, hogy a hobbik növelik a jóllétet, és az ausztrál Boldogságintézet megállapította, hogy ha van valamilyen időtöltésed a munkán kívül, az szintén javítja az életminőséget. Így hát az okos dánok összekapcsolták az egyéni szenvedélyt és érdeklődést a közösségi érzéssel úgy, hogy mindezt egy klub vagy szövetség tagjaként teszik. A valahova tartozás érzése és a tálcán kínált társaság még boldogabbá teszi a dánokat. Megkérdezem Bjarnét, hogy ő azon dánok közé sorolja-e magát, akiket boldogít a hobbija, és azt feleli, igen. És a pontszáma? – Tízből kilenc pont. Eltökélem, hogy hasítok magamnak egy szeletet az aktív boldogság tortájából, és első lépésként megpróbálom feltérképezni, mik a hobbilehetőségeim Istenhátamögött Alsón. Szakállékat nem láttam a szemetes incidens óta, de a szomszédasszonynak szokásává vált, hogy már-már barátságosan integet nekem, ha egyszerre vagyunk kint. Ijesztően hasonlít Sarah Lundra az Egy gyilkos ügy című sorozatból, de eddig csak pufidzsekiben láttam, ezért nem tudom, hogy ő is szereti-e a norvégmintás kötött pulóvereket. A múlt héten megeresztettem egy Hej!-t („szia”,

dánul), és madarat lehetett fogatni velem, amikor viszonozta. Ezután futólag elbeszélgettünk – angolul –, megvitattuk ki honnan jött Istenhátamögött Alsóra, és kiderült, hogy Kedves Szomszéd eredetileg egy jyllandi nagyvárosban, Aarhusban élt, szingli, 40 éves, és imádja a dizájnerszékeket (ahogy úgy látszik, minden dán). Ma emelem a tétet. – Mondd, ööö, mit csinálnak itt az emberek a szabadidejükben? – kezdem, és rájövök, hogy ez tisztára úgy hangzik, mintha fel akarnám szedni. Nem ez a célom, ezért másképp próbálkozom. – Te tagja vagy bármilyen, ö… klubnak? – kérdem mintegy mellékesen. – Ó, persze – feleli. – Tajcsizom, kézilabdázom, vadászom, na és természetesen ott vannak az olyan hétköznapi fitneszmódszerek, mint a szakaszos edzés és a zumba. Természetesen. – És te? Te mit csinálsz? – Háááát… – úgy elnyújtom a szót, ahogy csak lehet, mielőtt színt vallok. – Még nem léptünk be sehova. – Ó. Úgy néz rám, mintha azt vallottam volna be, hogy nem mosok fogat (MOSOK!). – És mit csináltál Londonban? – Ööö… – gyorsan végigpörgetem magamban az elmúlt évtizedet. Az egyetlen szabadidős tevékenység, ami a kimerítő munka és a dugig telt társasági naptár mellett belefért az elmúlt tizenkét évben, egy aktrajzoló tanfolyam volt, amire 2009-ben jelentkeztünk Legóemberrel. Egy reménytelenül optimista újévi fogadalom eredménye volt, miszerint „fejlődni fogunk”, de szánalmasan sikerült. A mélypont egy kiállítás volt, ahol az egyik idősebb modellt megríkattam, mert a róla készített portrém megszólalásig úgy nézett ki, mint Noel Edmonds. (Én: „Esküszöm, nem tudom, hogy történt, akkor sem tudnám lerajzolni Noel Edmondsot, ha akarnám! Nézze!” – és megpróbáltam. De hiába. Nem meglepő módon, ez nem segített.) Legóember nagyon egyedi stílust alakított ki, határozott vonásokkal rajzolt ágyékokat, az arcok és kezek tekintetében viszont már nem volt annyira penge, utóbbiak mindig úgy néztek ki, mint egy kerti lapát. Öt hét után kimaradtunk.

– Tudod – mondom a szomszédnak –, Londonban mind a ketten nagyon sokat dolgoztunk. De tényleg nagyon sokat. – Értem. Beiratkoztatok már dánnyelv-órára? Basszus! Tudtam, hogy lenne jobb dolgom is esténként, mint Ian McEwant olvasgatni. Hiába kaptunk meg végre minden hivatalos dokumentumot, mégsem jelentkeztünk esti nyelviskolába, pedig a kormány minden bevándorlónak fizeti három évig. („De nekünk biztosan nem kerül olyan sok időbe!”, nevettünk Legóemberrel, amikor automatikusan megkaptuk a jelentkezési lapot. Ostobák.) – Rajta van a listámon. Épp ma délután akartam felhívni őket! Eloldalgok, mert közölnöm kell Legóemberrel, hogy megvan az első szabadidős tevékenységünk. Az Edinburghi Egyetem egyik tanulmánya szerint a nyelvtanulás pozitívan hat az agyra, és bár nincs rá közvetlen bizonyíték, hogy boldogabbá tesz, erős a gyanúm, hogy nem árt megtanulnunk a nyelvet, ha szeretnénk beilleszkedni és többet érteni a dán lét rejtelmeiből. Úgyhogy beiratkozunk, mindenképp teszünk egy próbát. A regionális nyelvoktató centrumban heti kétszer vannak esti tanfolyamok, így egy hideg, sötét (ki hitte volna!) kedden megjelenünk az első órán. Nem kezdődik valami jól. – Hvad hedder du? – vakkant ránk egy vékony, túlontúl hosszú hajú nő. – Ó, helló! Bocsánat, mi a kezdő dánnyelv-órára jöttünk. – Hvad hedder du? – erősködik. – Bocsánat, de még nem kezdtük el a nyelvtanulást, csak azt szeretném tudni… Jó helyen járunk? – HVAD HEDDER DU?! – ismétli a fura nő most már kiabálva. – Elnézést – hebegem félénken –, nem tudom, mit jelent ez… Ez… dánul van? – Gratulálok, zsenikém. A furcsa, vékony nő most újabb mondatokat kiabál. (HVOR KOMMER DU FRA? HVOR ARBEJDER DU? HVOR GAMMEL ER DU? ER DU GIFT? HAR DU BØRN?) Miközben kiver a hideg veríték, újra az iskolaigazgató irodájában érzem magamat 1994-ben, amint épp fejmosást kapok. Végül egy ukrán nő megkönyörül rajtunk, és elmagyarázza, hogy a tanár azt kérdezi, mi a nevünk, honnan jöttünk, hol dolgozunk, hány

évesek vagyunk, össze vagyunk-e házasodva, és van-e gyerekünk. A legszívesebben visszakiabálnék a tanárra: „Semmi köze hozzá!” De próbálok higgadt maradni: – Mint mondtam, még nem vettünk egyetlen leckét sem, ezért sajnos nem értjük, mit jelent mindez, és nem is tudunk dánul válaszolni. De Rossz Tanár Néni nem törődik velem. Megfordul, és mindenféle csúnyaságokat ír a táblára. – Szerintem felmér minket – súgja az ukrán. – Micsoda? – Szerintem a természetes adottságainkra kíváncsi. Hogy eldönthesse, milyen szintű osztályba soroljon minket. – Ő szemmel láthatóan sokkal többet értett az egészből, mint mi. Néhány lengyel férfival, a kedves ukrán hölggyel és fél tucat filippínó lánnyal kerülünk egy csoportba. A Kedves Ukrán a fiskefabrikban dolgozik – sokkal menőbben hangzik, mint amilyen valójában (halfeldolgozó üzem). A lengyelek mind hotelekben dolgoznak takarítóként és ezermesterként, a filippínó hölgyek pedig au pairek. Ezen akaratlanul is elcsodálkozom. – Nem arról volt szó, hogy Dániában mindenki egyenlő? A dánoknak nem maguknak kellene takarítaniuk és a gyerekeiket nevelni? – motyogom Legóembernek a szünetben. – Nekem is ez jutott eszembe – vallja be. De mint kiderül, a dán életszínvonal éppoly csábító lengyel és ukrán osztálytársaink számára, mint nekünk. Mi több, annyira, hogy megéri elviselni a költözéssel, pályamódosítással járó hercehurcát, és hogy olyan messze vannak a barátok, rokonok. Az egyik filippínó lány azt mondja, a barátnőivel többet keresnek Dániában au pairként, mint otthon nővérként, fizikoterapeutaként és pszichiáterként. Érdekes olyan emberek között lenni, akikkel normális esetben alighanem sosem találkoztunk volna, és rájövök, mennyire megalázó élmény bevándorlónak lenni. Szégyellem magam, mert az osztálytársaink tökéletesen beszélnek angolul az anyanyelvük mellett, és más nyelveken is tudnak pár szót, tőlünk pedig annyi telik csak, hogy meg tudjuk kérdezni franciául, hol a legközelebbi vasútállomás. Mint kiderül, harmincas éveid közepén járó egynyelvűként elkezdeni új nyelvet tanulni nem kis hőstett – és az ördög a részletekben lakozik.

Amikor a tanár megkérdezi, gyakoroljuk-e a dán nyelvet a szabadidőnkben, megmondom, hogy a The Killing – Egy gyilkos ügyet néztem felkészülés gyanánt. A nő értetlenül néz rám. – Rosszul ejtettem? Killing? – próbálom újból, lassabban. – Killinget néz? – kérdezi döbbenten, ezért más kiejtéssel próbálkozom. Útmutató idegennyelv-tanuláshoz, 3. lecke: Ha kétségeid vannak, ismételd meg ugyanazt más akcentussal! (1. lecke: Mondd hangosabban!, 2. lecke: Mondd lassabban!) – Külling? – próbálom újra. A nő csodálkozik. Megpróbálom még egyszer: – Kelling! A tanár szemöldöke felszökken, mint egy zerge, és valahol a hajvonalánál áll meg. – Vagy nem… – motyogom, miközben Legóember buzgón dolgozik a Google Fordítóval. A Kedves Ukrán a dán szótárt lapozgatja, és közbeszól: – Azt hiszem, eltévesztetted – mutat segítőkészen a megfelelő szócikkekre a szótárában, aztán hangosan olvasni kezd. – A killing azt jelenti, „cica”. A kylling, ami kiejtve „külling”, azt jelenti, „csirke”, a kælling, amit úgy ejtenek, „kelling”, azt jelenti… – elhallgat. – Mit? – Próbálom a válla fölött elolvasni az apró betűs szöveget, de a mellette ülő lengyel pasi megelőz. – Azt jelenti, „kurva”! – olvassa fel kárörvendve, miközben én rákvörös leszek. Csodás. A nyelvtanfolyam első hete, és máris lekurváztam a tanárnőt. Figyelemreméltóan csöndes vagyok az óra hátralévő részében, de azért sikerül felcsippentenem más érdekes szavakat is, például, hogy a slut (angolul „ribanc”) azt jelenti, „vége” vagy „befejeződik”. Ezek szerint a mosógépem mégsem sértegetett, amikor megállt, és a „slut” szó villogott rajta piros betűkkel! A nyelv sokat elárul egy országról, és megtanuljuk, hogy igen gazdag szókincsük van Dánia változatos időjárásával kapcsolatban, viszont nincs szavuk arra, hogy „kérem”. Épp túltenném magam a rendkívül vicces fartkontrol (angolul kb. „fingszabályozás”, dánul „traffipax”) és a slutspurt (angolul kb. „ribancspriccelés”, dánul „végkiárusítás”) kifejezéseken, amikor megtanuljuk dánul az igazán hasznos „mellbimbó” szót, ami brystvorte, szó szerinti fordításban „mellragya”, és megtudjuk, hogy az

angol gift („ajándék”) szó dánul azt is jelenti, hogy „nős”, és azt is, hogy „méreg”. – Véletlen volna? – jegyzi meg az egyik lengyel, aki épp egy csúnya váláson megy át. – Kétlem. Aggódom, hogy fogok valaha is megtanulni dánul, ami az Egyesült Nemzetek Oktatási, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) szerint a világ kilencedik legnehezebb nyelve. Némi biztatás reményében felkeresem Søs Nissent, a Koldingi Nyelvi Központ igazgatóhelyettesét. Szögletes, tipikusan skandináv szemüvegével, csillogó, ezüstszürke, denevérujjú pulóverével és kontyával olyan, mint egy elbűvölő bagoly. Próbálom elmagyarázni a nehézségeimet, és megállni, nehogy megemlítsem a ragadozó madarakkal kapcsolatos meglátásomat. – Nem megy nekem ez a dán halandzsa – mondom inkább. – Mit gondol, menni fog valaha is? Søs hellyel kínál, és azt feleli, nyilvánvaló volt, hogy nem lesz könnyű. – A legnagyobb kihívás, amivel az angol anyanyelvűek szembesülnek, hogy a dán nyelvben kilenc magánhangzó van, és a kívülállók sokszor nem hallják vagy nem képesek kiejteni a köztük lévő különbséget. – Én ezt a magam kárán tanultam meg – válaszolom, és elmesélem az egész kurva/csirke/cica fiaskót. – A briteknek dolgozniuk kell a finommotoros képességeiken, hogy tisztában legyenek vele, milyen alakot formáz a szájuk, különösen a „g” és „r” hangjainknál. Ugyanolyan, mint a foci vagy a zongorázás – fizikai gyakorlást igényel újra és újra. Nem elég olvasni róla, vagy megfigyelni másokat. Kétségbeejtő, de mint megtudom, a Dániába költöző angoloknak csupán 20 százaléka képes tökéletesen elsajátítani a dán nyelvet. – De azért nem lehetetlen – bizonygatja Søs. – Csak többet kell gyakorolnia. Az angoloknak többek között azért olyan nehéz, mert minden dán angolul beszél velük. Nem szoktunk hozzá, hogy külföldi akcentussal halljuk vissza a nyelvünket – ez furcsa számunkra. Ha találkozunk egy külföldivel, általában átváltunk németre, angolra vagy spanyolra.

– És hogy lehet, hogy a dánok olyan jól beszélnek más nyelveket? – Nálunk nagy hagyománya van a nyelvtanulásnak – feleli egyszerűen. Az iskolában harmadik osztálytól, tehát nyolc-kilenc éves kortól tanítanak angolt, a külföldi filmeket és tévéműsorokat inkább feliratozzák, nem szinkronizálják dánul. Ez mind hozzájárul ahhoz, hogy az idegen nyelvek, különösen az angol, hozzátartoznak a mindennapi dán léthez. Ahogy Søs fogalmaz: – Ha dán vagy, és a világon senki nem ért meg az 5,5 milliós kis országodon kívül, nyilvánvaló, hogy meg kell tanulnod valamilyen más nyelvet. Még a 90 éves apukám is folyékonyan beszél angolul és németül. – Remek, még egy tizedik X-et taposó öregember is leköröz nyelvtudásban… – Megmozgatja az agyunkat, és kihívás elé állít – az élethosszig tartó tanulás sikerélményt ad. A kutatások szerint ez is hozzájárulhat, hogy a dánok listavezetők a boldogságban. Az élethosszig tartó tanulás javítja a mentális egészséget, növeli az önbizalmat, életcélt ad, és közelebb érzed magadat másokhoz a Dán Statisztikai Hivatal kutatása szerint. Søs szerint a dánok annyira szeretnek tanulni, hogy sok nyugdíjas spanyolul vagy olaszul tanul télen, esti nyelvtanfolyamokon, hogy a következő nyaraláskor tudjanak sört rendelni, és eligazodjanak az üdülőhelyen. – Szeretünk tanulni és szeretünk utazni, úgyhogy ez tökéletes kombináció. Ugyanakkor az a benyomásom, hogy az angol anyanyelvűek nem igazán tanulnak nyelveket – talán nem alakult ki akkora kultúrája az esti iskolának? Elismerem, hogy igaza van, és inkább nem említem a Noel Edmondsos rajzincidenst. – Próbálja meg ön is élvezni a tanulást – tanácsolja Søs. – Akkor kitartóan fog járni a tanfolyamra. Az is segít, ha többet érintkezik a dánokkal. Lépjen be klubokba, az nagyszerű lehetőség a dántudása fejlesztésére. Összebeszélt a szomszédommal? – töprengek. – Lehet, hogy valamiféle hobbilobbi működik errefelé? Próbálok fordítani a kockán, és megkérdezem Søst, mennyire teszik elégedetté az élethosszig tartó tanulás és a szabadidős tevékenységek.

– Mennyire vagyok boldog? Tízből? Nyolcat mondanék. Kicsit megkönnyebbülök, hogy úgy érzi, van még hova fejlődnie – nem hiszem el, hogy az esti iskola bárkit igazán boldoggá tehet. De aztán helyesbít: – Jobban meggondolva, tíz. – Tíz? – Hogyhogy? – Ha jobban belegondolok, nem tudom, hogyan lehetnék boldogabb – magyarázza. Biztos azért, gondolom, mert neki már sikerült elsajátítania a világ – gyanúm szerint – legnehezebb nyelvét. – Csak gyakorolja a dán nyelvet, és belejön! – nyújt egy utolsó gyöngyszemet bölcsessége tengeréből, aztán kisietek az irodájából, és elindulok a folyosón. – Úgy látszik, muszáj belépnünk néhány klubba, ha tényleg meg akarunk próbálni dán módra élni – mondom Legóembernek hazafelé menet. Bólint, és elgondolkozik, milyen hobbijaink lehetnének. – Mit szólnál egy biciklisklubhoz? Biciklink már van hozzá – mutat rá. – Tudom, hogy te ritkán biciklizel, de… Rá akarom vágni, hogy ez nem igaz, de ráébredek, hogy amikor legutóbb felcsatoltam a biciklissisakomat, még George W. Bush lakott a Fehér Házban, és a csizmaszabású farmer volt a divat. – Tudod, mit mondanak – folytatja Legóember lelkesen. – Nem lehet elfelejteni. – Mert a biciklizés olyan, mint a biciklizés? – Igen! Nem tudod elfelejteni. Meg aztán, Dánia híres a biciklikről. Ez igaz – a biciklizés valóságos vallás itt, kortól és foglalkozástól függetlenül. Dániát több mint 12 000 kilométer kerékpárút hálózza be, és a dánok, ha esik, ha fúj, bicikliznek. A kormány nemrég jelentette be a Nemzeti Kerékpáros Stratégiát, hogy még több dánt ültessen nyeregbe. A dánok annyira biciklimániások, hogy az utolsó utadra halottaskocsi helyett kérhetsz triciklit. A koppenhágai ingázók fele biciklivel jár dolgozni, és a Forbes magazin a közelmúltban arról számolt be, hogy a bicajosok évi 20 millió fontot spórolnak a városnak a légszennyezés, a balesetek számának és a dugók csökkentése révén. Vannak biztonsági sávok, ahol akár egy

pohár bor után is biztonságosan hazatekerhetsz, és a taxikon kell lenni kerékpárszállítónak, hogy hazavigyen téged a bicikliddel együtt, ha két pohárral ittál. Vagy egy üveggel. Ezt már-már túl civilizáltnak találom. Mivel a dánok mindenhová biciklivel járnak, az autó nem státuszszimbólum, nem lehet kivagyiskodni vele, így az ügyvezető igazgatók és a mosogatók egymás mellett várnak munkába menet a pirosnál a biciklijükön. A kerékpárost nem bélyegzi meg a társadalom, hanem a dán egalitás újabb remek példáját látják benne. Napi 30 perc biciklizés átlagosan tizennégy hónappal növeli meg a várható élettartamot az Enviromental Health Perspectives újság jelentése szerint, a Harvard Egyetem Orvosi Karának tanulmánya pedig megállapította, hogy a kerékpározás javítja a kognitív jóllétet. Nem csoda, hogy a koppenhágaiak olyan menők és önelégültek. Amennyire látom, a dán kerékpárosok abban a ruhában tekernek, amit épp aznap felvettek. De a hétvégi kerékpárosok tetőtől talpig tapadós biciklisruhába bújnak, és folyékony energiapótló csomagokkal szerelkeznek fel arra az esetre, ha leesne a vércukorszintjük. Megígérem Legóembernek, hogy teszek egy próbát, de hozzáteszem, hogy nekem jobban tetszik a fesztelen megközelítés. – Nem megyek át azonnal Lance Armstrongba. – Vagyis nem szedsz EPO-t, és nem mész be Oprah műsorába? – Úgy értem, nem veszek fel zseléseggű rövidgatyát – pontosítok. – Csak akkor megyek, ha normális ruhát vehetek fel, amiben nem nézek ki úgy, mint aki összecsinálta magát. – Oké – teszi fel a kezét Legóember, de úgy néz rám, mint aki azt gondolja: Nem tudod, miből maradsz ki. Néhány perccel később látom, hogy valami ijesztő tapadós egyrészest rendel magának az interneten. A következő hétvégén Lance és én belevágunk. Én egy sportos városi biciklin egyensúlyozok, ami sokkal szebb, mint amire emlékeztem abból az időből, amikor utoljára a nyergében ültem (bármikor is volt az); Legóember egy erősen felturbózott mountain bike-on nyomja, amiről nem is sejtettem, hogy ott lapul a fészerünkben. Első dán kirándulásunk egész jól kezdődik, amíg egy traktoros gazda meg nem állít, hogy közölje, szabálytalan a lámpánk. Először dánul mondja, de aztán felsóhajt, a szemét forgatja, amikor ráébred, hogy két hülye brittel van dolga, akik nem sajátították el az ő csodálatos nyelvét,

hiába járnak intenzív tanfolyamra az adófizetők pénzéből. Legalábbis úgy érzem, ezt gondolja. – Szabálytalan a lámpánk? – értetlenkedem. – Hisz dél van! A nap… – Majdnem azt mondom, hogy süt, de ez nem egészen igaz, ezért mást választok. – A nap még órákig nem megy le. – Az nem számít – csóválja a fejét. – Ez a szabály. Mindig azt hittem, hogy ha van bármilyen lámpád, akkor már felelősségteljes kerékpáros vagy. Gyerekkoromban csak a Texaco benzinkúton ingyen osztogatott fényvisszaverő csík volt a bicajunkon, és a Kellog’s gabonapehelyhez járó zsebkereplők a küllők között, hogy figyelmeztessük a járókelőket a közeledtünkre. És túléltük. Igaz, vágásokkal, horzsolásokkal és egy különösen fájdalmas kartöréssel – de eltértem a tárgytól. – A kerékpáron állandóan kell lennie első és hátsó lámpának, amelyek egyenes fénysugarat bocsátanak ki előre és hátra – Kioktató Gazda a kezével gesztikulál hozzá, ami kicsit úgy néz ki, mintha a The Bangles klasszikusát, a „Walk Like an Egyptian” (Járj úgy, mint egy egyiptomi) című számát próbálná elmutogatni Activityben. – Az első lámpát kicsit meg kell dönteni, nehogy elvakítsa a szembejövőket – folytatja –, és a lámpák nem lóghatnak – itt lelógatja a kezét, aztán a biciklimre mutat. Úgy érzem, megsértették a kerékpáromat. Legóember megnyugtatja, hogy az első adandó alkalommal beállíttatjuk, de Kioktató Gazda még nem végzett. Most a férjem biciklijére terelődik a figyelme. – Emellett a lámpának percenként 120-at kell villannia! – Tessék? – Szabályozva van, hogy a dánok által elfogadhatónak ítélt lámpának milyen sűrűn kell villannia, hogy kell rögzíteni és beállítani? Minek? Hátha összefutunk egy epilepsziás borzzal? Kioktató Gazda (aki, feltételezem, lelkes amatőr kerékpáros) vállat von: – Dániában ez a szabály. Úgy hangsúlyozza az ország nevét, mintha nyilvánvalóvá akarná tenni, hogy nem tudja, miféle hányaveti kerékpáros szabályok érvényesek a mi országunkban, de itt szeretik rendesen intézni a dolgokat. – Értem. Oké. Gondoskodunk róla. Köszönjük.

Továbbmegyünk, de még Legóember is érzi, hogy elrontották a szórakozásunkat. Egy óra alatt átfázom, a cicanadrágom szára csupa olaj a lánctól, és sajog a fenekem. – A következőre veszünk neked speciális rövidnadrágot – próbálkozik Legóember, miközben elbicegek. – Már van kipárnázott is. Veszek neked a születésnapodra. Nem szólok semmit, de a gondolatától is elszörnyedek, hogy valaki képes lenne sportruházatot ajándékozni a szerelmének. Legóember biztatásnak veszi a hallgatásomat. – Sőt olvastam, hogy már kapni kidörzsölésgátló antibakteriális nadrágot is. Állítólag megelőzik a gombás… Gyilkos pillantást vetek rá. Legóember csodálkozik, aztán mivel érzi, hogy nem lelkesedem eléggé, kijátssza az utolsó aduját: – Szilikon csúszásgátló is van rajta… – Bármilyen csábítóan is hangzik – mondom neki –, azt hiszem, a biciklizést meghagyom neked. Nem vagyok biztos benne, hogy nekem való egy dán kerékpárosklub. Egyébként pedig normális szülinapi ajándékot szeretnék, ha kérhetem. Legóember látja, hogy olyan kisterpeszben távozom, mint egy westernhős, ezért nem vitatkozik, hanem más hobbik (és remélhetőleg kellőképpen csodás ajándékok) után kezd kutatni. – Úszás! – hadonászik az orrom előtt az iPadjével egy óra múlva. – Tudtad – olvassa a kijelzőről, amit két kézbe fog, mintha valami igen fontos dologról tartana előadást –, hogy már húsz perc úszás is olyan jelzéseket ad a testnek, amitől eufóriát okozó endorfin szabadul fel? Jobban érzed magad, feldobódva mész haza, legalábbis a humánkinetikai kutatások szerint. Legóember tudja, hogy odavagyok az egészséggel kapcsolatos érdekességekért. – Tényleg? – kérdezem. – Igen! Na, mit szólsz? Nem messze van egy uszoda – mutat az Istenhátamögött Alsón túli világ irányába. – Vannak csapatok, klubestek, vagy elmehetsz egy ismerkedési alkalomra, tudod, hogy kipróbáld. Sőt ma késő este gyerekmentes úszótalálkozó van. Legóember majd kiugrik a bőréből lelkesedésében. Megint. Fárasztó. – Mára már épp elég meggyötört vagyok – felelem.

– Az úszás ezen is segíthet – mondja, miközben legörgeti az uszoda honlapját, hogy megmutassa. – Van termálvíz. És gőzkabin – az segít ellazítani az izmaidat. Már látom, hogy nincs kiút: megyünk. Néhány órával később belépünk egy nagy, klórszagú szabadidő-központba. Veszünk két uszodabelépőt, és a pénztáros széles mosollyal, meglehetősen kajánul megjegyzi: – Legyen csodás estéjük! – Miért mondta ezt? – suttogom, miközben otthagyjuk. – Csak barátságos – feleli Legóember, de ő sem tűnt túl biztosnak a dologban. Belökjük a bad-be, vagyis a fürdőbe vezető ajtót, és vibrálást érzek a talpam alatt. Furcsállom, de megyünk tovább. Miközben az öltözők felé haladunk, zenefoszlányokat hallok. – Zene jön… Onnan – mutatom. – A medencétől? – Alighanem. – Hú. Némán teszünk néhány lépést, mígnem Legóember azt kérdezi: – Mondd… ez… Barry White, ami szól? Megállunk, és hallgatózunk. – Azt hiszem, igen. Elválunk, hogy átöltözzünk. Közös öltözőbe és zuhanyzóba jutok, ahol a falon ábrák mutatják, mely részeket kell alaposan átdörgölni fürdőruha nélkül, mielőtt bemennék a medencébe (fej, hónalj, ágyék, láb, ha valakit érdekel). Szinte várom, mikor jelenik meg egy uszodai főnővér, hogy ellenőrizze, jól csinálom-e, de sikerül egyedül letudnom a szertartásos mosakodást. Legalább a többi úszó is tiszta lesz, vigasztalom magamat. Miután alaposan végigsikáltam a bőrömet, kinyitom az ajtót, és belépek a medencetérbe. Megdöbbenésemre az uszodában gyertyák égnek, és dugig van emberekkel, akik a „Szerelem Rozmárjának”, Barry Whitenak „Love Serenade” című dalára ringatóznak. – Te jó ég! – mormolom.

– Basszus – suttogja Legóember, aki most jelent meg mellettem, és kissé sápadt. – Amikor azt mondtad, „gyerekmentes este” – mondom halkan, de nyomatékosan –, mit írt a honlap egész pontosan? Hallom, hogy nyel egyet. – Szóval? – Lehet… – Igen? – Ha jobban belegondolok, lehet, hogy azt írták, „felnőtt este”. – Aha. – Bocs. – Szóval valójában valami uszodai retró pornópartira hoztál? – Nagyon úgy fest, hogy igen. – Csodás. – De ha már itt vagyunk… Legóember gyakorlatias fickó. Gondoljuk, ha már itt vagyunk, akár megpróbálhatnánk úszni is, és meg is kísérlünk leúszni néhány hosszt, de állandóan kerülgetnünk kell az ölelkező párokat. – Teljesen felborult a fel-alá rendszer – sziszegem Legóembernek, miközben úgy érzem, mintha színtiszta klórt nyelnék víz helyett. – „Fel-alá”? Van ilyen rendszer? – Miért, nincs? – Nem úszom túl gyakran (ki gondolná). – Vagy körbe-körbe? – Ha úgy érted, óramutató járásával ellenkezőleg, akkor igen, az a „rendszer”. Viszont – szemüveg híján hunyorogva próbál ellátni a medence túlsó végébe – úgy látom, a sekély vízben már javában pettingelnek, úgyhogy inkább itt maradnék. Megpróbálkozom még néhány hosszal, mígnem ismét utamat állja egy szerelmespár, akik Marvin Gaye „Sexual Healing” című dalára nyalják-falják egymást. Gondoljuk, inkább kipróbáljuk a jakuzzit, de ahogy arra úszunk, hirtelen egy falkányi tinédzser egyenesedik fel benne, és gyorsan kikapják a kezüket a víz alól: ki tudja, hol jártak vele. – Te jó ég… Mi lenne, ha hazamennénk? – kérdezem Legóembert reménykedve. – Jó. Találkozunk a túloldalon.

Gyorsabban ugrik ki a vízből, mint egy cirkuszi fóka, és már félúton van az öltöző felé, mire én megkerülök két begerjedt nyugdíjast, akik vadul elmerülnek a szárazdugásban (leszámítva, hogy vízben vannak). – Mennek? Máris? – kérdezi a pénztáros, amikor loncsosan megjelenek az előtérben. – Igen, épp elég izgalomban volt részünk egy napra – motyogom, miközben elmegyek mellette. Ekkor a pénztáros Legóemberhez fordul, aki feszengve vár rám a víziaerobik-prospektusok előtt: – Jövő hétfőn wellnesseste lesz férfiaknak, sörkóstolás, tépett malac, szauna és gőzkabin. Csak 199 korona egész estére. Felírhatom? – Egy fa írótáblára mutat, amiről zsinegen egy toll lóg. – Ö… Sajnálom, nem érek rá – hebegi Legóember, és olyan gyorsan tolat ki a szabadidőközpont forgóajtaján, ahogy csak tud. – Na és vasárnap? – kiált utánunk a pénztáros, miközben távozunk. – Vasárnap a családi nudista nap! – Ö, azt hiszem, más dolgunk van… De kösz! – felelem udvariasan, miközben Legóember már indítja a kocsit. Én már majdnem szaladva követem, bepattanok mellé, és kilövünk a parkolóból. Miután fogalmunk sincs, mit próbáljunk legközelebb, megnyitom a „hobbihetet”: elhatározzuk, hogy minden este más hobbiklubot próbálunk ki, és aztán a hétvégén eldöntjük, melyikbe lépjünk be. Remélem, hogy így megismerkedhetek emberekkel, és Valódi Barátokat szerezhetek. Legóember is benne van, és összeszed mindenféle tengeri programot. Használjuk ki, ha már itt élünk mellette. Új hazánk, mint megtudom, 406 szigetből áll (ez több, mint Görögország – tárolják el a kvízjátékmappájukban), és 7314 kilométer a partvonala – az ember sehol sincs 50 kilométernél messzebb a tengertől. Dánia olimpiai vitorlássikerein túl a dánok szeretik a tengeri kajakozást, a windszörfözést, a vitorlázást, a vízisízést és a nyílt vízi úszást. – Márciusban? – kérdem kétkedően, és lehúzom a pulóverem ujját a kezemre, hogy melegítse. – Igen, úgy tűnik, egész évben – feleli Legóember. – A klubban azt mondták, 20 000 dán úszik a tengerben télen, akkor is, ha fagy.

– Hogyan lehetséges ez? – Nem tudom – vallja be a férjem aggodalmasan. – Remélem, sosem kell megtudnom. Némi telefonálgatás, hízelgés és rimánkodás árán sikerül rávennem néhány újdonsült ismerősömet, hogy velük mehessek a különböző programjaikra, így nekem is sikerül összeállítanom egy hétre elegendő tennivalót. A hét végéig körülbelül így fest a határidőnaplóm: HÉTFŐ: röplabda, utána kézilabda az ugyancsak bevándorló Amerikai Anyuval (akivel úgy ismerkedtem meg, hogy hallottam a szupermarketben, hogy angolul beszél, és ráakaszkodtam). Adrenalintól fűtött, oxigénigényes duplafiaskóra vállalkoztam, szánalmas eredménnyel. A szem-kéz koordinációm tizenegy éves korom óta semmit sem javult, amikor is abbahagytam minden csapatsportot, hogy nézhessem a Neighbourst (Szomszédok). A röplabda alatt lehorzsoltam a csuklómat, a kézilabdán a tenyeremet. Az edző nem töri magát, hogy leigazoljon (még a „műkedvelő csapatba” sem). Lefekvés előtt beveszek egy árnikatablettát. Azt hiszem, holnap fel kell kötnöm a karomat. KEDD: Este dánnyelv-óra, aztán a helyi kórusba megyünk Legóember kollégájával a Nagyvárosba. Minden dal dánul van. Fogalmam sincs, miről énekelek. A kórusvezető próbál némi támpontot nyújtani angolul, de gyanítom, hogy néhány dolog elveszett a fordítás során. A teljesség igénye nélkül: „Gondolkozz, mint egy hal!”, „Ne feledd, krumpli van a szádban!” és „Tégy úgy, mintha nagyobb lenne a feneked!” De összességében jól éreztük magunkat. Mint megtudom, az éneklés endorfint szabadít fel, oldja a stresszt, a Harvard és a Yale tanulmányai szerint pedig, ha másokkal közösen csináljuk, akkor a mentális egészséget is javítja. Meggyőztek, belépek. Hivatalosan is tag lettem az első dán klubomban! SZERDA: Helyi jógacsoport, dánul (szívesebben mentem volna a viking istennő, Ida csoportjába, de három órát kellene ingáznom a Nagyvárosba, hogy közelebb jussak a zenhez, ami alighanem pont ellentétes hatást váltott volna ki). A jóga állítólag javítja a közérzetet, és növeli a

szerotoninszintet. Csakhogy mint kiderül, a meditáció közel sem olyan pihentető, ha még nem beszéled a nyelvet, és a jógaoktató csak egyetlen mondatot ismer angolul: – Érezd a szivárványodat! Ezt 90 percen keresztül kiabálja újra és újra. Az óra végére sem lesz világos, hol is van pontosan a szivárványom. Kudarc. CSÜTÖRTÖK: Újabb dánnyelv-óra. Még mindig béna vagyok. A Kedves Ukránt átteszik a haladó csoportba. A válófélben lévő lengyel és a filippínó lányok maradnak a tökfejek között Legóemberrel és velem. PÉNTEK: Főzőklub Kedves Szomszéddal. Megtudom, hogy itt még egy egyszerű vacsorameghívás is alkalom, ötletesen összehajtott szalvétával, három fogással és azzal a hallgatólagos megállapodással, hogy ha hat óránál rövidebb ideig maradsz, az azt jelenti, hogy pocsékul érezted magad, és vérig sérted a házigazdádat. Vadhúsburgereket készítünk szarvasból, amit az egyik tagtársunk lőtt múlt héten a vadászklubban. Vadászat, gyűjtögetés, társaság = sok jyllandi egyik kedvenc hobbija. SZOMBAT: Jelentkeztem szabás-varrás foglalkozásra a Nagyvárosban, hogy ügyesedjek. A San Franciscó-i Állami Egyetem kutatói szerint egy új készség elsajátítása boldogabbá tesz. Kiegészítés: kivéve, ha útközben eltévedsz, késel, aztán rájössz, hogy nem hoztál alapanyagokat, úgyhogy három órán keresztül a cérnaorsókkal játszol. Az emberek nem nagyon beszéltek, de akkor is dánul, ezért nem sokat értettem belőle. Annyit leszűrtem, hogy több rivális varróegylet működik, és mind utálják egymást. Mint a Sharks és a Jets, csak varrótűvel. Ijesztő. VASÁRNAP: Pihenőnap lenne, de 8-kor hangos bömbölésre és égett gumiszagra ébredek. Beindult a motorosszezon. Kedves Szomszéd szerint a tél nagyon kiszámíthatatlan, ezért csak az enyhébb hónapokra lehet megfizethető áron biztosítást kötni, úgyhogy a motorosklubok az első adandó alkalommal kiözönlenek az utakra. Kikérdezem Legóembert a

hetéről. Csodák csodája, már nem lelkesedik annyira a tengeri programokért, mióta úszott egyet mínusz egy fokban. Visszatér a kerékpározáshoz és a futáshoz. A kalandjainktól fáradtan a nap hátralévő részét semmittevéssel töltjük. Örülök, hogy beléptünk a kórusba, és kitartóan folytatni akarom a nyelvórákat. Ezzel együtt nem vagyok biztos benne, hogy sikerült megértenem a dán szabadidő- és klubkultúrát. – Nem lenne sokkal jobb spontánabbnak lenni? – kérdezem Legóembertől. – Például akkor teniszezni, amikor neked tetszik? Vagy futni egyet, ha úgy hozza a kedved? Miért kell mindennek ennyire hivatalosnak lennie? Leteszi a vadonatúj, zseléfenekű, egyrészes kerékpárosdresszt, amiben olyan, mint egy nyúlánk fóka, és elgondolkozik. – Nem tudom. Beszéltem néhány sráccal a munkahelyemen, és mind azt mondják, szeretik hetekre előre tudni, mit fognak csinálni. Azzal magyarázták, hogy így jobban érzi magát az ember – idéz fel egy beszélgetést a többi Lego minifigurával a morgenmad közben, múlt hétről. – Úgy tűnik, a szervezettség biztonságérzetet ad, tudod, mit fogsz csinálni, és mikor – a társasági életed hetekre előre kialakul, így nincs min gondolkozni vagy aggódni. Emellett jó tudni, hogy konstruktív módon töltöd ki azt a rengeteg szabadidődet. Nincs nekem semmi bajom az időbeosztással, de akkor is úgy érzem, hogy ilyen sok szabály mellett nem lehet kikapcsolódni. De azt megértem, hogy ha részese vagy valaminek, a valahova tartozás érzése boldoggá tehet. Identitástudatot ad, hogy nem csak a munkád, a családi állapotod, vagy mint esetünkben, a nemzetiséged határoz meg. Azzal, hogy én is részese lettem ennek, máris jobban otthon érzem magamat Dániában. Már nem csak „Legóember felesége” vagyok, vagy „a fura, új angol csaj, aki most költözött ide”. Altot énekelek a Nagyváros legjobb (oké, egyetlen) kórusában. Az a fura csaj vagyok, aki lekurvázta a tanárnőt a dánórán. Van életem a munkámon és a feleségstátuszomon kívül is. Ez jó érzés.

MIT TANULTAM EBBEN A HÓNAPBAN?

1. Ha új helyre költözöl, rögtön kiderül, kik a barátaid. 2. A dánok szeretik a szabályokat. 3. Nincs tehetségem a nyelvtanuláshoz. 4. Sem a biciklizéshez. 5. Vagy az úszáshoz. 6. A vízben is lehetséges a szárazdugás. 7. Ha egész héten csinálsz valamit munka után, tudod értékelni a vasárnapi pihenést (és nagyon mérges vagy, ha megvonják tőled).

Április Dán dogok & egyéb állatfajták

– Mit csináltok holnap? – kérdezi új, hivatalos barátnőm, Kedves Szomszéd, miközben a karjával letöröl egy kis földet az arcáról, és azzal a mozdulattal szétkeni a homlokán. Szombat délután van, és Legóemberrel kutyát sétáltatunk. Ennek a lényege, hogy vigyázunk, nehogy odapiszkítson valaki kertjébe, és nejlonzacskóba dugott kézzel lessük minden lépését, biztos, ami biztos. Most, hogy beköszöntött a tavasz, és egyre ritkábban kell reggel jégkaparó, hogy elindulhassak a kocsival, álmos tengerparti városkánk megtelt élettel. A helyi boltban hirtelen emberek jelennek meg. A kikötőben hajókat emelnek le trélerekről, a fák pedig kísértetiesen úgy néznek ki, mintha fontolgatnák a rügyezést és a zöldbe borulást. A szomszédok mosolyognak ránk, téli kimértségüket semmivé foszlatja az új évszak, és kitárulkoznak, mint a levelek a ház körüli bokrokon. A földből új hajtások bújnak ki, mintha a virágok is tervezgetnék, hogy tiszteletüket teszik. Jylland kertjei kivirulnak. Döbbenetes, ahogy Istenhátamögött Alsót ellepik a farmerszettek. Kedves Szomszéd épp ültet valamit. A fűben térdel ültetőkanállal a kezében, de amikor meglát, leveszi az elnyűtt kertészkesztyűt. – Holnap? – nézem a tökéletesre manikűrözött gyepét, a frissen elültetett hagymákat, és imádkozom, hogy a kutya ne érezze még a természet hívó szavát. – Azt hiszem, nem terveztünk semmit… Ez hazugság. Pontosan tudom, hogy semmi dolgunk holnap. Ahogy jelenleg még nincs semmi tervünk sem a jövő hétvégére, sem az utána következőre. Új szabadidős tevékenységeink ellenére a társasági életünk még mindig döcög, amióta Dániába jöttünk, ezért az a stratégiánk, hogy gyorsan rábólintunk minden meghívásra. Érdekes élmény magunkhoz ölelni az ismeretlent. Ebben a hónapban eddig voltam egy Tupperware termékbemutatón (igen, még mindig létezik ilyesmi), egy drum’n’bass

esten, rákversenyen (népszerű program a jyllandi tengerparton) és sortáncon (vegyes eredménnyel). – Akkor ráértek? Nagyszerű! – Kedves Szomszéd a földbe szúrja az ültetőkanalat, mint egy karót, és feláll a segítségével. – Van kedvetek megnézni a táncoló teheneket? – Tessék? Legóember gyanakodva méregeti a Kedves Szomszéd kerti asztalán álló üres sörösüveget és a félig kiivott poharat. Szúrósan nézek rá: Ez egy szabad ország, a nők nyugodtan sörözhetnek kertészkedés közben, ha akarnak, szuggerálom. – Most vasárnap lesz a táncoló tehenek napja! – Engem már a táncoló tehénnel megvett, de Legóembert még győzködni kell, ezért Kedves Szomszéd folytatja. – Ez helyi hagyomány… Fontos nap a gazdáknak. A hosszú tél után minden tavasszal kiengedik a teheneket a mezőkre. Aztán táncolnak. Mármint a tehenek, nem a gazdák. Néhai nagymamám jut eszembe, aki mindig rendkívül jót mulatott, valahányszor az Anchor vaj reklámjában megjelentek a táncoló tehenek. – Ezt hogy csinálják? – ámuldozott, miután a szentem sosem hallott számítógépes animációról. A Jurassic Parktól lehidalt volna. – A tehenek nem tudnak táncolni – szögezi le határozottan Legóember, amivel visszarángat a jelenbe. Úgy ráncolja a homlokát, mint aki attól fél, hogy valaki a bolondját járatja vele. Kedves Szomszéd türelmesen mosolyog, ahogy a szülők szoktak, amikor valami fölöttébb egyszerű dolgot kell elmagyarázni a gyereknek. – Dehogynem! Legalábbis táncnak hívjuk… Valójában inkább ugrálnak. És forgolódnak kicsit. Örömükben, értitek? Hogy visszatérhetnek a fűre. A saját pázsitjára mutat szemléltetés gyanánt, ami a kutyánknak felhívás keringőre. Elhelyezkedik a jól ismert, hátat görbítő pózban: a térde remegni kezd ürítés előtt. Mielőtt elrángathatnám, végez is, én pedig négykézlábra ereszkedve, nejlonzacskóval a kezemben szabadkozom. – Ne aggódj. Semmi gond – mondja Kedves Szomszéd, de fintorgó orra mást sugall. – Akkor felvegyelek holnap, hogy megnézzük a kerge teheneket? – Igen, köszönjük! És elnézést, amiért… – elhallgatok, és kicsit meglóbálom a fekete zacskót és még meleg tartalmát, csak hogy ne kelljen

hangosan kimondanom: „elnézést, amiért a kutyám a gyepedre szart”. Kedves Szomszéd biccent, majd megjegyzi: – Gondoltatok már kutyaiskolára? Megnyugtatom, hogy igen, és azonnal javítóintézetbe küldjük a jószágot, amint találunk olyat, ahová befogadják. Másnap a kergetehén-parti épp olyan rock and roll, ahogy képzeltük. Ez a rituálé jelzi a szabadtéri szezon kezdetét a dán bioteheneknek, és mint megtudjuk, Dániában ahhoz, hogy egy tehén hivatalosan biónak számítson, a jószágnak április és november között legalább napi hat órát a szabadban kell füvet legelnie. A közeli gazdaságnál rengeteg gyerekkel találkozunk, mindegyikük arcát befestették, hogy tehénre hasonlítsanak (állítólag, bár elég gyatra munkát végeztek). A szülők is felsorakoztak kamerás telefonnal a kézben, hogy megörökítsék a nagy pillanatot, a gyerekek pedig múzva szaladgálnak. Hideg napunk van, metsző szél csipked minden szabadon hagyott testfelületet, így mindenki több réteg sportruházatba burkolta magát, hogy védve legyen az elemektől. Lehet, hogy megjött a tavasz Jyllandra, de ez nem jelenti, hogy a napnak kötelessége sütni. Néhány gyerek egyenesen síruhát visel, és a tehénarcfestéssel kiegészítve pont úgy néznek ki, mint az umpa-lumpák a Charlie és a csokigyárban (Charlie and the chocolate factory). Miután dánul visszaszámolunk (amiben, örömmel jelenthetem, immár én is részt tudok venni), kitárják az istálló ajtóit, és több tucat marhát engednek ki. Valóban, Riska és barátai izgatottan szaladnak, ugrálnak, szökdécselnek ki a mezőre. Aztán némi értetlen múzás kíséretében lecövekelnek. Némelyik bokkol. Pánik érződik rajtuk, aztán egy tehénként megfordulnak, és visszamennek az istállóba. – Óóóó! – kiáltja csalódottan kórusban a tömeg, miközben egy dühös gazda minden tőle telhetőt elkövet, hogy visszaterelje a jószágokat a szabadba, sikertelenül. Úgy látszik, miután öt és fél hónapot töltöttek odabent, a tehenek elfelejtették, milyen a dán klíma. Még az ő ízlésüknek is túl hideg van. Egy derékig érő csizmát viselő nő friss fűcsomókkal próbálja kicsalogatni őket a meleg, kényelmes istállóból, de nem sikerül felkeltenie az érdeklődésüket. Van némi kiabálás és dübögés (a gazda), nevetés (mi), aztán mindenki úgy dönt, ennyi volt, és hazamegyünk.

– Ez fölöttébb szokatlan – biztosít Kedves Szomszéd kicsit csalódottan. – Általában remek muri! A tehenek olyan boldogok! Igazi tánc helyett megnézünk egy tízperces videót a YouTube-on a tavalyi tehéndiszkóról Kedves Szomszéd telefonján. Illedelmesen „óóó!”zunk és „ááá!”-zunk, miközben nézzük a vidáman szökdécselő és galoppozó csordát, és minden hitetlenkedése ellenére még Legóember is elismeri, hogy ez tényleg figyelemre méltó. Eddig a teheneket kifejezetten közönyös jószágoknak tartottam. A YouTube-on kívül valahányszor láttam őket, mindig csak kérődztek, hasra fekve esőt jósoltak, vagy sült krumpli és egy pohár vörösbor társaságában időztek a tányéromon egy francia étteremben. Soha semmi nem utalt rá, hogy képesek a vidámságra vagy bármely más erős érzelemre. De mi van, ha az élet dán módra még a teheneket is boldoggá teszi? Na és a nem biotehenek, amik mindig bent vannak? A kitelelt tehenek lehet, hogy örülnek, amiért kimehetnek a legelőre, de ez nem jelenti azt is egyben, hogy rosszabbul lesznek, ha vissza kell menniük az istállóba? Azok a tehenek pedig, amiket egész évben bent tartanak, semmit nem érzékelnek ebből az egészből. Miután nem számítanak a füves eufóriára, és fogalmuk sincs, mit hagynak ki, nem lehetséges, hogy elégedettebbek a sorsukkal? Arra a sok tanulmányra gondolok, amelyek szerint a dán a földkerekség legboldogabb népe, és eljátszom a gondolattal, vajon a fejőstehenek elégedettségét mérték-e. Ahogy a bent tartott tehenek elégedettek lehetnek azért, mert sosem merült fel, hogy kimenjenek legelni (vagy táncolni), talán a Jyllandon sertepertélő dánok is csak azért olyan elégedettek a sorsukkal, mert sosem merült fel bennük a lehetőség, hogy mindenre fittyet hányva elmenjenek Brazíliába szambatanárnak. Lehet, hogy – miként Lord Tennyson mondaná, ha napjainkban a vidéki Dániába vetődne – jobb táncolni és abbahagyni, mint nem táncolni soha? Hogy a dánok nem azért boldogok úgy, ahogy vannak, mert sokkal több kellemes élmény éri őket, mint másokat, hanem mert kiszámítható, stabil környezetben élnek? Lehet, hogy egy nem biofejőstehenekből álló nép körében élek? Legóemberrel is megosztom az elméletemet, de ő a telefonjával van elfoglalva. Miután becsapva érzi magát a nem elég bolondos, nem éppen repdeső tehenek látványa miatt, más állatközpontú programot keres, és javasolja, hogy keressük fel a helyi állatkertet. Ott akaratlanul is szemtanúi

lehetünk az oroszlánetetésnek: nézzük, ahogy az éhes falka egy iskoláscsoport előtt széttép egy nemrég levágott lovat. – Mintha Aslan széttépné Tumnus urat… – motyogom döbbenten. Legóember, akinek már zöldül az arca, azt javasolja, menjünk haza. Elgondolkozom a reakcióinkon. Túl érzékenyek lennénk? Vagy a vikingek gyakorlatiasabbak az átlagnál, ha az élet és halál rút tényeiről van szó? Hétfőn egy „bennszülöttel” ebédelek, akit a főzőklubban ismertem meg (nem az, aki lelőtte Bambit). Kevés híja van, hogy tényleg barátokká váljunk (hurrá!). Még mindig az megy a fejemben végtelenítve, ahogy Mufasa a haverjaival az Én Kicsi Pónim farából lakmároznak, ezért elmesélem asztaltársamnak. De új, már-már tényleg barátomnak a szeme sem rebben. – És? – belekortyol a kávéjába, és megállítja a pincérnőt, hogy megkérdezze, a tépett sertést vagy a marhaburgert ajánlja-e inkább. – De gyerekek is látták! – próbálom ecsetelni neki a Tarantinóhoz illő szörnyűségeket, de Vikinget nem hatom meg. – És? – kérdezi ismét. – A dán gyerekek hozzá vannak szokva az ilyesmihez. – Ilyesmin a kitépett végtagokat és a vérfürdőt érti. – Hétéves koromban elmentünk az iskolával megnézni, ahogy felboncolnak egy farkast. – Tessék? – köpöm ki a kapucsínóm habját a pulcsimra, és papírszalvétával próbálom letörölni. – Nagyon tanulságos – von vállat. Elmondja, hogy Dániában a múzeumok évek óta végeznek nyilvános boncolásokat a kígyóktól a tigrisekig mindenen. Arra tippelek, hogy ez alighanem még az 1970-es vagy 1980-as években lehetett, az egészségbiztonság és a politikai korrektség feltalálása előtt, de Viking biztosít, hogy ez a gyakorlat a mai napig él és virul. – A kilencéves unokahúgom imádja. Idén azt kérte a születésnapjára, hogy nézzük meg, ahogy egy kígyót felnyisszantanak. Viking unokahúga nincs egyedül a lelkesedésével. Az állatboncolások annyira népszerűek Dániában, hogy iskolai szünetben a múzeumokban sokszor napi kettőt kell tartani, akkora az igény. A gyerekek körbeveszik a boncasztalt, a zoológus pedig végig kommentálja, amit csinál: milyen késeket és szikéket használ, mi van bent („egyébként a legtöbb dolog odabent kábé úgy néz ki, mint a virsli” – biztosít Viking).

– És nem buktál ki a látványtól? Viking elgondolkozik. – Amennyire emlékszem, a szag nem volt túl kellemes. De a többi poén. És sokat tanulnak belőle a gyerekek. Tudniuk kell, hogy a természet olykor kegyetlen, és tisztában kell lenniük az élettel és a halállal. – Kilencévesen? – Miért is ne? Megmondom neki, hogy mi annak idején közel sem szembesültünk ennyire szemléletesen az élet kegyetlen valóságával. Amikor az osztály hörcsöge idejekorán kimúlt Melissa Vincent macskája okán, eufemisztikusan arra is azt mondtuk, hogy „elment”, és a maradványaiból is csak a földdel borított cipősdobozt láttuk az iskolaudvaron, amikor eltemették. Az én időmben Shakespeare feleségének szülőházába jártunk iskolai kirándulásra Stratford-upon-Avonba, vagy a Bekonscot makettvárosba. Egyszer sem pattantunk szendvics- és utazóvécé-szagú buszra azért, hogy megnézzük egy hiénakutya belsőségeit. – Miről maradtál le! – feleli Viking. Mesél egy másik kirándulásról is, már az egyetemről, amikor az egész évfolyam ellátogatott a vágóhídra: – Az ipari tervezés gyakorlati alkalmazását tanulmányoztuk, és irtó klassz lézerekkel vágták fel és darabolták össze a röfiket… – Már-már nosztalgikus arccal idézi fel, milyen precízen szabdalták fel a tetemeket, aztán beleharap a tépett disznós szendvicsébe. Az nyilvánvaló, hogy a dánok nem érzelgősek, ha állatokról van szó. De a világ többi része nem mindig tolerálja ezt a hozzáállást – ahogy azt Marius esete is mutatja. Marius a Koppenhágai Állatkert tizennyolc hónapos zsiráfja volt. Bár genetikailag egészségesnek számított, tenyésztésre alkalmatlannak találták, mert a génkészlete túl hétköznapi volt, így az állatkert vezetősége úgy döntött, elaltatják. Ez nemzetközi felháborodást okozott, 27 000 ember írta alá azt az online petíciót, amely felszólította az állatkertet, hogy változtassa meg a döntését. A világ számos állatkertje felajánlotta, hogy átveszi Mariust, de a Koppenhágai Állatkert kijelentette, hogy azok az intézetek nem képviselnek olyan magas etikai normákat, mint ők. Azt mondták, ha máshová küldik a zsiráfot, akkor eladhatják egy cirkusznak, vagy hátralévő életében egy „színvonaltalan állatkertben” sínylődhet.

Álláspontjuk szerint az eutanázia humánusabb megoldás. A Koppenhágai Állatkert tudományos igazgatója elmondta a CNN-nek, hogy az ő feladata a faj, nem pedig egyes példányok megmentése. Így hát 2014. február 9-én a fiatal zsiráf megkapta utolsó vacsoráját, lényegében dán rozskenyeret, majd fejbe lőtték egy nyílpuskával. Mindezt a látogatók szeme láttára. Ezután az állatkert dolgozói nyilvánosan felboncolták az állatot, amit dán gyerekek és szülők tömege nézett végig kíváncsian, hogy lássák, hogy néz ki egy ilyen jószág belülről. Mariust feldarabolták és megetették az oroszlánokkal, amit megint csak bárki végignézhetett, akit érdekelt. A világsajtó döbbenten nézte a dánok hátborzongató közönyét. Angliában egy The Guardiannek írt olvasói levél megállapította, hogy „Marius nyilvános kivégzése és felfalatása az oroszlánokkal megkönnyíti a skandináv krimik lélektanának megértését…” Beszélek Peter Sandøe-val, a Koppenhágai Egyetem bioetikaprofesszorával és a Dán Állatetikai Tanács volt elnökével, hogy kikérjem a véleményét. Peter a „Marius-gate” egyik fő kommentátora volt, és akárcsak Vikingnek és a többi dánnak, akikkel találkoztam, nehezére esett megérteni, mi az oka a felháborodásnak. – Dánia két generációval ezelőttig mezőgazdász társadalom volt, számunkra az állatok azok állatok – mondja. – A legtöbb, állattartással foglalkozó családból származó ember ugyanígy gondolkodna: a zsiráf olyan tenyészállat volt, amit nem használhattak tenyésztésre, ezért levágták. Ugyanígy tettek volna egy birkával – a nyájban sem lehet egynél több kos, különben verekedni fognak. Ez volt a praktikus megoldás – véli Peter. Meglepte a nemzetközi média felháborodása. („Egy BBC-interjú után kaptam egy levelet, amiben Adolf Hitlerhez hasonlítottak, amit mégiscsak túlzásnak tartok!”) Úgy véli, leginkább az utólagos történések sokkolták a nem dánokat. – A külföldieket felkavarta, hogy a zsiráfot a nyilvánosság, köztük gyerekek előtt vágták fel, és hogy a testrészeit odadobták az oroszlánoknak. De az embereknek szembe kell tudni nézni az ilyesmivel. Ha nem bírják végignézni, ahogy feldarabolnak egy állatot, de simán bemennek a Marks & Sparksba6 előrecsomagolt húsért, akkor képmutatóak.

Bevallom, hogy ebben én is vétkes vagyok (ugyanakkor örömmel tölt el, hogy kulturális utalást tesz anyaországom kedvenc szupermarketjére és élelmiszer-ellátójára.) Nagyon úgy fest, hogy a dánok szívesen nézik végig az állataik lemészárlását, mielőtt megeszik őket, a vegetarianizmus pedig gyakorlatilag ismeretlen fogalom. – Itt a legtöbben esznek húst – ismeri el Peter –, és Dániában jóval kevesebb a vegetáriánus – úgy 3-5 százalék –, mint az Egyesült Királyságban, ahol ez az arány 10 százalék. A dánoknak nem okoz lelkiismeret-furdalást, hogy megeszik az állatokat, és ragadozó étrendjük hozzájárulhat a boldogságszintjükhöz. A Grazi Orvosi Egyetem kutatása szerint a vegetarianizmus összekapcsolható a depresszió és szorongás gyakoribb előfordulásával. – Mi nem vagyunk olyan szentimentálisak az állatokkal, mint például a britek – magyarázza Peter. Arra gondolok, hogy ez a pszichológiai távolságtartás talán megvédi a dánokat attól, hogy felzaklassa őket, ha egy élőlény – mint az elkerülhetetlen – előbb-utóbb megsérül vagy elpusztul. Nyilván könnyebb és kevésbé zaklatott az életed, ha nem leszel szomorú, amikor Bambi anyukáját lelövik, vagy Szimba apukája meghal Az oroszlánkirályban. Ha pedig képes vagy megenni a hamburgeredet anélkül, hogy belegondolnál, milyen boldog volt az a tehén életében, eggyel kevesebb dologért kell aggódnod. De azért nem minden dán húsevő ilyen elvetemült. 2014-ben a dán élelmezésügyi és mezőgazdasági miniszter, Dan Jørgensen elrendelte, hogy az állatokat kábítsák el levágás előtt. Ezzel gyakorlatilag betiltotta az ortodox zsidó és az iszlám törvények által előírt rituális vágásokat, amelynél az állatnak sértetlennek és tudatánál kell lenni, amikor megölik. A törvénynek nem volt túl sok gyakorlati jelentősége. Az utolsó dán vágóhíd, ahol még engedték, hogy az állatokat kábítás nélkül vágják le, már 2004-ben bezárt. Azóta a becslések szerint körülbelül 7000, Dániában élő zsidó külföldről szerzi be a kóser húst. A 210 000 fős dán muszlim közösség a levágás előtt elkábított állatokat is halalnak tekinti, amennyiben nem a kábítás okozta a halálukat (a népességi adatok az amerikai külügyminisztériumtól származnak, a dán kormány nem tartja nyilván a vallási hovatartozást). Az eset mégis sértette elveikben a zsidókat és a muszlimokat, akik közösen tiltakoztak. Azt állították, a törvény valójában

nem az állatok érdekeit, hanem a bevándorlási és integrációs politika szempontjait szolgálja. Sok dán számára teljesen nyilvánvaló volt a kérdés: egy állatot a lehető leggyorsabban és legkíméletesebben kell megölni, ez pedig a meggyőződésük szerint nem lehetséges, ha az állat tudatánál van. A nemzetközi zsidó és muszlim média azonnal iszlámgyűlölettel és antiszemitizmussal vádolta a dán kormányt, de Dániában a két vallás vezető személyiségei egyik kifejezést sem használták. A dánok sokkal visszafogottabban reagáltak, alighanem mert tudják, hogy a dolgok efféle világi megközelítése dán sajátosság. – Nem volt nehéz elfogadtatni a törvényt – mondja Peter –, mivel már vagy tíz éve amúgy sem végeztek kábítás nélküli vágásokat Dániában, ez inkább csak gesztus akart lenni, nem a vallásos emberek bosszantása volt a cél. Okos politikai döntés volt. Mint amikor Tony Blair betiltotta az Egyesült Királyságban a nercszőrmegyártást – már alig foglalkozott valaki nercszőrmével az országban, viszont jó fényben tüntette fel a miniszterelnököt. Á, igen, a szőrme. A dánok szőrméhez való viszonyán is sokat gondolkoztam. Amikor a tél közepén megérkeztünk Dániába, meglepve láttam néhány dámát bokáig érő bundában. Azóta megtudtam, hogy Dánia a világ legnagyobb nercexportőre, és Koppenhága a szőrmeipar központja, a két legnagyobb kuncsaft pedig Kína és Oroszország. Na de a dánok többségének rendkívül fontos az állatokkal való bánásmód. Nem ütközik ez az elveikkel? – A szőrmeipar meglepően fenntartható – feleli Peter. – A nyércek szaporodási ciklusa ugyanaz fogságban, mint vadon, nem kell sehova szállítani őket [mert az felzaklatná az állatokat], és halvagdalékkal, továbbá kiöregedett tojótyúkokból készült húspéppel etetik őket. Miután a nyérceket megnyúzzák, a húsukból biodízel készül. Azzal hajtják a fővárosi buszokat. – Az állat egyetlen porcikája sem megy kárba – biztosít Peter –, ráadásul az iparág rengeteg munkahelyet teremt, ezért a kormányzat nem fogja leállítani. Dánia 1500 nyérctenyésztője 20 százalékkal többet kérhet a nercprémért, mint bárki más a világon, akkora a dán szőrme presztízse. Úgy vélik, ennek az az oka, hogy a figyelmesen összeállított étrend miatt

dúsabb a nyércek szőre, és a dán divattervezők is előszeretettel használnak állati bőrt, szőrmét a kollekcióikhoz. Dániában nincsenek a termelés leállítását követelő állatjogi aktivisták, mint más európai országokban, és a legtöbb dán szívesen hord szőrmét. Olyan britként, aki a PETA és a festéköntés korában nevelkedett, és akit egyszer figyelmeztettek, hogy ne vegyen bőrcipőt és ne egyen tonhalat, mielőtt Stella McCartney-val készít interjút (megtörtént eset!), meglehetősen sokkoló ez az egész. A vadászat is teljesen elfogadott és népszerű időtöltés Dániában a társadalom minden rétegében. – A vadászat itt nem olyan kiváltságos dolog, mint másutt – mondja Peter –, és az emberek elfogadják, ha az állatot lelövik, és gyorsan kimúlik, mielőtt hazaviszik megenni, nem kegyetlenkednek vele. A rókavadászat jut eszembe, kutyákkal és lovakkal, ami Dániában sosem volt szokás, Angliában viszont problémát okozott, mivel az arisztokraták szórakozása volt, és a róka kegyetlen körülmények között pusztult el. Peter szerint az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban az állatokat különböző skatulyákba teszik. – Az emberek odavannak az elveszett kiskutyákért és az állatkerti állatokért, de aztán hazamennek, és sertést esznek. Nagyon érzékenyek, ha cicákról vagy zsiráfokról van szó. De Dániában kevésbé jellemző, hogy ilyen módon különbséget tegyenek az állatok között. Itt a többség igenis fontosnak tartja az állatok jóllétét, és nem örülünk, ha ok nélkül pusztulnak el, de nem is humanizáljuk őket. Az állatkínzás büntetendő Dániában, de bármily meglepő, a zoofília nem az. – Azt, aki szexuális aktussal fizikailag vagy lelkileg kárt tesz egy állatban, azt meg lehet büntetni – magyarázza Peter –, így hát eddig a dán politikusok fölöslegesnek érezték a macerát, hogy törvényt dolgozzanak ki kimondottan a zoofília ellen. – Ugyanakkor – folytatja –, a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a legtöbb dán szeretné, ha betiltanák. Úgyhogy lehet, hogy végül mégis megtörténik. (Sőt amikor a könyv 2015-ben nyomdába kerül, a dán élelmezésügyi és mezőgazdasági miniszter, Dan Jørgensen bejelentette, hogy a következő évi állatjóléti törvényben benne lesz az állatokkal való szex tilalma.)

Nehéz új témát találni, miután egy óra leforgása alatt körbejártuk a vadászatot, a szőrmekereskedelmet és a bikák bibliai értelemben való megismerését, ezért jóval hétköznapibb vizekre evezve megkérdezem, mit gondol a dánok kutyatartási szokásairól. – Mármint nem szexre gondolok – teszem hozzá sietve, mintha ezt egyáltalán magyarázni kellene –, csak a tanításukra meg ilyenek… Miután én is érdekelt vagyok, hiszen van egy neveletlen korcsom, nagyon szeretném megtudni, hogyan gondolkoznak a dánok a kutyákról, hátha kiderül, hogy a kutya az egyetlen állat, amivel kapcsolatban ők is érzelgősek. A Kristeligt Dagblad újság nemrég megírta, hogy a dán háztartásokban több négylábú lakik, mint valaha, a dánoknak 600 000 kutyájuk van, és évente 70 000 új ebet regisztrálnak. Emellett a Dán Statisztikai Hivatal szerint évente 300 millió dán koronával költenek többet a kutyákra. A kutyatartásnak bizonyítottan jótékony pszichológiai hatásai vannak. A kutyatartóknak alacsonyabb a vérnyomásuk, a koleszterinszintjük, és kevesebb egészségügyi problémájuk van, mint más állattartóknak vagy a lakosság többi részének, legalábbis a belfasti Queen’s Egyetem szerint. Ami szintén boldogabbá teszi a dánokat, gondolom. Rengeteg kutyát látok ott, ahol lakom, és úgy tűnik, egész Jylland tele van velük, a boltok előtt pedig sok helyen látok a póráz megkötésére szolgáló praktikus kampókat és itatótálakat, amiket rendszeresen feltöltenek. Vannak kutyabarát strandok és 200 úgynevezett „kutyaerdő”, ahol elengedheted a kutyádat. – Sok dánnak van kutyája – mondja Peter –, és természetesen nagyon szeretik őket, családtagnak számítanak. Azt hiszem, akkor feltételezhetjük, hogy érzelgősek. Ami különbség Angliához vagy Észak-Amerikához képest, hogy nem olyan nagy divat menhelyről beszerezni a kutyákat. A legtöbb dán még mindig fajtatiszta vagy egyenesen pedigrés kutyát vásárol. Úgy látszik, szeretik ismerni a kutyájuk származását. Ha pedig a dánok pénzt adnak egy pedigrés ebre, azt akarják, hogy viselkedjen. Most már nyilvánvaló, hogy a kutyaiskola létfontosságú mind a korcsunk, mind a dán társadalomban betöltött helyzetünk szempontjából. Megkérdezem Petert, hogy ő is a kutatásom tárgyát képező, boldog dánok közé sorolja-e magát, mire azt feleli, hogy valóban nagyon boldog:

– Szerintem Dániában az emberek úgy általában azok, bár szeretünk panaszkodni. El vagyunk kényeztetve! A magánéletemre azt mondanám, hogy tízből kilenc pont. Ami a szakmai életemet illeti, az tízből tíz pont. Na tessék. Dániában még az is boldog, aki azzal tölti a napjait, hogy zsiráfgyilkosságok mellett áll ki és gyűlölködő leveleket kap, amiben lehitlerezik. Peter aztán igazán szeretheti a munkáját. Még mindig szédülök attól, amit az elmúlt napokban láttam és hallottam, de elhatározom, hogy a saját állatomnak is egy kicsit jobban „dán módra” kell viselkednie. Azzal a határozott szándékkal érkezem haza, hogy találok egy kutyatábort, ahol móresre tanítják. – Iskolába mész – közlöm az ebbel. – Vaúúúúúúúú – tiltakozik. – Az nem elég, hogy én igyekszem dán módra élni. Neked is meg kell próbálnod. Négy hónapja itt vagyunk, és még semmi jelét nem láttam, hogy integrálódnál… – perelek vele. – Itt az ideje, hogy te is elkezdd az esti iskolát! Beíratom, jövő héten indul is a képzés. Az első órán egy munkavédelmi mellényes, kiabálós nő próbálta – sikertelenül – megtanítani a kutyánknak, hogyan apportírozzon, üljön, mentsen ki gyereket egy erdőből, és álljon egy lefelé fordított lavór tetejére. Senki sem értette pontosan, miért. Másnap reggel arra kecmergek ki az ágyból, hogy Legóember odaadta a kutyánknak a lavórunkat. A kutya még mindig nem akarja pódiumként használni. Inkább rágcsálja. – Úgy látom, a kutya megeszi a lavórunkat – jegyzem meg. Legóember a kutyára néz, aztán az imént kézbesített levelek kupacára. – Igen, de legalább nem eszi meg a postásnőt. Lassan, de haladunk…

MIT TANULTAM EBBEN A HÓNAPBAN? 1. A dánok nem finnyásak. 2. Dániában az állatok csak állatok, kivéve a kutyákat (de ők is csak akkor, ha jól viselkednek).

3. A dán út az egyetlen út. 4. …és a kívülállóknak nem kis munka lesz meggyőzni a dánokat az ellenkezőjéről. 5. A tehenek nem tudnak táncolni.

Május Hagyományok & szidalmak

Kifakult palaszínű ég, nyirkos levegő, néhány keménykötésű fickó épp fehér oszlopokat állít fel azonos közönként az út mentén, miközben a pékségbe tartunk. A kutya néhány oszlopot körbeszaglász, majd amennyit csak tud, meg is jelöl. Ettől a séta sokkal hosszabb és nedvesebb, mint máskor. Mire kiválogatjuk a vasárnap reggeli péksüteményeinket (igen, tobzódunk a szénhidrátban – snegle éjjel-nappal…), és leakasztjuk az üzlet előtti kampóról a pórázt, látjuk, hogy minden egyes oszlopra felhúzták a dán zászlót. Piros alapon fehér keresztek lebegnek és hullámoznak a szélben, jelentősen emelve az út pompáját, ami sokkal nagyobbnak tűnik így, nem is hittem volna, hogy ez lehetséges. – Szerinted mi folyik itt? Lehet, hogy idelátogat a királynő? – kérdezi Legóember reménykedve. Akaratlanul is az jut eszembe, hogy bármennyire is két lábbal a földön álló embernek mondják a dán Margit királynőt, talán mégsem az a legfőbb uralkodói gondja, hogy vasárnap reggel lenézzen Istenhátamögött Alsóra. – Talán… – felelem, és azon gondolkozom, hogyan ábrándítsam ki kíméletesen. Elindulunk, a kutyát foglalkoztatni kezdi a féltve őrzött, frissen sült finomságokkal teli barna papírzacskóm. Ebben a hónapban egész Jyllandon virágzik a repce, a mezők ragyogó sárgává változtak. Ahogy befordulunk a sarkon és közeledünk haza, a helyi templom ismerős látványa fogad: gyönyörű, masszív, jellegzetesen skandináv épület magasodik a szürke égre, a citrussárga mezők fölé, mint egy vakító fehér rakéta. Az épületet belülről kivilágították, pedig délelőtt 10 óra van, és több tucat autó parkol a szomszédos réten. Ez nem normális. Általában a templom csak úgy ott van. Szép, de semmi jelét nem szokta adni, hogy

történne benne bármi. Mint egy szépen megtervezett, skandináv stílusú dísz. Most viszont zajlik benne az élet. A kutya megtorpan, felemeli a mancsát, a fülét hátracsapja, a farkát riadtan kinyújtja hátrafelé. – Még soha senkit nem láttam bemenni oda, amióta idejöttünk – állapítja meg Legóember, miközben a kutya a pórázt rángatva szeretné megnézni közelebbről a dolgot. Épp próbáljuk megemészteni, hogy bármily furcsa, valódi emberek érkeztek a falunkba, amikor finom morgás kezdődik, előbb halk, majd egyre hangosodik. Kivételesen nem a kutya az. Motorzúgást hallok, ami lüktető zenével, dübörgő basszussal keveredik. Fülsértően felhangosodik, amíg meg nem látjuk, amint a képbe úszik egy hatalmas, feltuningolt, fekete Hummer. Az ablakai sötétítettek, mint a gengsztereknél, és egy óriás limuzin hosszú, csillogó orra követi, amely próbál lavírozni a vidéki országút kanyarjaiban. Azt megszoktuk, hogy traktorokat és lakókocsit vagy hajót vontató családi autókat látunk. Egyszer Legóember észrevett egy VW Bogarat (boldog nap…). De ilyesmit még nem láttunk, amióta csak Dániába érkeztünk. Néhány amerikai izomautó érkezik, egy Hamupipőke stílusú hintó lovakkal, és még több limuzin – sehogy sem illenek ebbe a bukolikus környezetbe. A templom parkolója kezd úgy kinézni, mint egy pillanatfelvétel Leeds központjáról szombat este, vagy mint egy leánybúcsú-kongresszus. Báli ruhás tinilányok és néhány öltönyös fiú kecmereg ki a kocsikból a fűre, nehézkesen próbálják elkerülni, hogy sár vagy levágott fű tapadjon a cipőjükre. A kutya nem bír magával. (Új emberek! Akikkel játszhat! Akiknél talán még kaja is van! Ez SZENZÁCIÓS!) A beköltözésünk óta ez a legizgalmasabb dolog, amiben akár neki, akár nekünk részünk volt. Egy apró vakkantással és vad farokcsóválással nekilódul, és olyan erősen megránt, hogy péksütivel teli kezemből kicsúszik a póráz. Mielőtt annyit mondhatnék, hogy „ennyit a rohadt kutyakiképzésről…”, már el is tűnt. Lassított felvételen látjuk, ahogy a tinik csoportja felé tart. Mint a Fekete szépség (Black Beauty) nyitójelenetének miniatűr mása, csak a végeredmény tudhatóan sokkal csúnyább lesz. Legóember úgy lép akcióba, mint egy lenyűgöző, kutyatulajdonos szuperhős: eldobja a pékárus zacskót, és a kutya után ered, a karjai Usain Bolt stílusában szelik

a levegőt. Én más taktikával próbálkozom, a kutyaiskola inspirál. Letörök egy darab péksüteményt, és kinyújtom. – Tessék, jó fiú! Gyere! – kiáltom a kutya után abban a reményben, hogy sikerül visszacsalogatni. De a kutyát nem érdekli. A pórázt maga mögött vonszolja, csóválja a farkát, a nyelve kilóg a szája sarkából, és kiszemel magának egy kis szőkét, aki épp most szállt ki egy frissen érkezett limóból. A lány elköveti azt a hibát, hogy köszön a kutyának, aki ezt biztatásnak veszi, és viszonozza. Úgy, hogy felszökken, és két, sáros mancsát a lány halvány rózsaszín selyemruhájára teszi. – Neeeee! – kiáltja Legóember rémülten. De már késő. Limo Lány és barátnői sikoltoznak. Én is sikoltozom. Limo Lány szülei megdöbbentően higgadtak maradnak, és megtapogatják a rózsaszín ruhát, hogy felmérjék a károkat. Sokáig nem értik, honnan került elő a kutya, amíg végül oda nem ér a zakkant angol házaspár gumicsizmában, péksüteményt szorongatva, zihálva, izzadva, és azt motyogják: „Undskyld!” („Elnézést”, dánul). Épp azon gondolkozunk, hogy kell azt mondani dánul, hogy „Halálosan szégyelljük magunkat! Kérjük, hadd boruljunk a földre, az önök finom, dán sarába, hadd vásároljunk új ruhát, vagy legalább hadd fizessük ki a vegytisztítást!” Közben ismét elkapjuk a kutya pórázát, Limo Lány anyukája pedig az autó csomagtartójából elővarázsol egy öltönyzsákot. A lány bólint, lehúzza a cipzárat, és egy ugyanolyan ruha kerül elő a zsákból, mint ami rajta van, csak kék színben. Most már erősen fogjuk a kutyát a nyakörvénél fogva, és elképedve nézzük, ahogy a lányt betessékelik a limuzin hátuljába. Néhány pillanat és egy átöltözés után a lány makulátlan, babakék ruhában jelenik meg ismét. – Nem álmodom? – kérdezi Legóember. – Azt hiszem, nem – felelem bizonytalanul. – Hozott pótruhát? Biztos, ami biztos? Vészhelyzet esetére? Teljesen értetlenül rázom a fejemet, miközben a lány kedvesen integet nekünk, megfordul, és bemegy a templomba a barátai és családja kíséretében. A meglepően toleráns tömeg ránk se bagózik, és miután nem marad senki, akitől bocsánatot kérhetnénk, mi is elindulunk lassan. Nem találok magyarázatot arra, amit láttunk. Ez nem normális! A hazaúton feltűnik, hogy mindenütt pavilonokat és sátrakat állítanak fel a

környező kertekben. Konvojokban érkeznek a cateringesek, szakácsruhába öltözött emberek kinyitható asztalokat pakolnak le, és nagy rekeszekben ételeket. – Valami hatalmas buli van, amire mi nem kaptunk meghívást? – töprengek hangosan. Ekkor egy mobil DJ furgonja hajt el mellettünk, mintegy megerősítve gyanúmat. – Azt mondanám, nagyon úgy fest – bólint Legóember. Ahogy közeledünk a lakásunkhoz, meglátjuk Kedves Szomszédot. Köszönök, és megkérdezem, hogy valami különleges nap van-e. – Hát persze! Megkezdődött a konfirmálószezon. A ti országotokban nincs ilyen? Elmagyarázom, hogy bár nálunk is szoktak konfirmálni, nincs hozzá egy egész elsőbálozó szezon. – Ó, értem – feleli sajnálkozva. A fejét oldalra billenti, és felismerem azt az arckifejezést, ami, mint azt már megfejtettem, körülbelül azt jelenti: „Borzasztóan szánok mindenkit, aki nem olyan szerencsés, hogy dánnak született.” – És az autókat illetően sem esünk ilyen túlzásokba – teszi hozzá Legóember. – Az autókkal? De hisz az hagyomány – közli Kedves Szomszéd. – Egy ilyen különleges napra szép autóval kell érkezni! Hát persze, gondolom. Mindenki tudja, hogy Jézus imádta a felcicomázott limókat… Miután Kedves Szomszéd megerősíti, hogy a konfirmáció errefelé „nagy esemény”, elbúcsúzik. Két meghívást is kapott, és még be kell csomagolnia az ajándékokat, és felkészülni mindkét konfirmálós afterpartyra: – Egyszóval, sok a dolgom! Afterpartyk? Ajándékok? Limók? Ez fényévekre van a saját bérmálkozásomtól – egy gyors pacskolás olajjal és hamuval a helyi katolikus templomban tizenkét éves koromban, aztán ettünk egy sonkás szendvicset a nagyimnál. Meggondolatlanul kiválasztott, virágmintás szoknyanadrágot viseltem, hozzá illő hajgumival. Semmi catering, mobil DJ vagy kerti pavilon. És anyu nem limuzinon vitt oda hármunkat, hanem a matrózkék Renault 5-ösén (de legalább Turbo volt).

Otthon a délelőtt hátralévő részében a kutyát mosom le, miközben lopva kémlelem a körülöttünk zajló konfirmálós felfordulást. Virágdíszeket hoznak. Lufik érkeznek. Legóember látni vélte, amint egy csokoládészökőkutat tolnak be az idős szomszédunk kertjében felállított pavilonba valamelyik szerencsés unokája kedvéért. Miután majd megöl a kíváncsiság, de be kell látnom, hogy aligha kapok meghívást, hogy elmehessek egy konfirmációra (legalábbis „ebben a szezonban”), ismét felhívom Pernillét, a kulturális szakértőt, aki még januárban segített nekünk megérteni a hygge lényegét. Szeretnék többet megtudni a konfirmációról. – A konfirmáció óriási dolog – mondja. – Hagyomány! Á, a régi lemez. Februárban a fastelavn alkalmából kiöltöznek és különleges sütiket esznek, húsvétkor papírbabákat készítenek és különleges sütiket esznek, karácsonykor szíveket fonnak, marcipánmalacokat készítenek és különleges sütiket esznek. Dániában mindennek megvan a maga rituáléja (és különleges sütije). A hagyományok és az ezekhez kapcsolódó, kiszámíthatóan ismétlődő szokások és viselkedések biztonságérzetet, stabilitást, sőt a valahova tartozás érzését adják a dánoknak. Miután nemrég olvastam a Minnesotai Egyetem tanulmányát, ami arra jutott, hogy a rituálék élvezetesebbé teszik a dolgokat, el kell ismernem, hogy a dánok alighanem tudnak valamit. Ez is olyan, mint a hobbiklubok, gondolom, csak itt nem az estéidet és a hétvégéidet tervezed meg jó előre, hanem az egész évet! A dánoknak megnyugtató, ha ezek a dolgok rendben vannak – és a sok hagyomány azt jelenti, hogy a dolgok évről évre megszokott rendben zajlanak. Az ismeretlen ismertté válik. – Nekünk a hagyomány majdnem olyan, mintha a vallásunk lenne – mondja Pernille –, olyasmi, ami a dánok többségének nagyon fontos. Így hát a konfirmáció sem kivétel, saját szabályokkal és rituálékkal. A legtöbb dán tizennégy éves kora körül konfirmál nagy templomi szertartás közepette, akár 40 másik tinédzserrel együtt. Rendkívül szórakoztató nap a gyerekeknek. Mindenki új ruhákat kap, mindenütt zászlók lobognak, a barátoknak és családtagoknak gyakran már csak állóhely jut a templomban – folytatja Pernille. – Utána sokat fotózkodnak, nagy, háromfogásos lakomát csapnak, énekelnek, beszédeket tartanak, aztán jön a buli programokkal és sok-sok ajándékkal. A dánok manapság meglehetősen

materialistán állnak a konfirmációhoz – húsz éve, az én időmben még egész más volt! – Nekem is! – felelem. Elmesélem neki a hajgumiügyet, egyetértünk benne, hogy sanyarú gyerekkorunk volt, és hogy a mai fiatalok nem is tudják, milyen jó dolguk van. Aztán visszatérek a tárgyra: – Manapság mennyit költenek a konfirmációra? – Sokat – feleli. – Miután mindkét szülő teljes munkaidőben dolgozik, és igen gyakoriak a válások is, sokszor bűntudat is társul a dologhoz. „Nincs sok időnk rád, de itt ez a nagy buli! Itt ez a virtuális szépségtapasz, ragasszuk fel!” Ráadásul általános probléma a dán szülőknél, hogy nem tudnak nemet mondani. Elhalmozzák a gyerekeket ajándékokkal, mintha az esküvőjük lenne, vagy hasonló. Pernille azt is elmondja, hogy pénzt ajándékozni is hagyomány – legalább annyit, amennyibe a vendégül látásod kerül (beleértve az ételt és az italt is). Minél közelebb állsz a családhoz, annál nagyobb az elvárás. De ha inkább valami becsomagolható ajándékra gondolsz, akkor is mélyen a zsebedbe kell nyúlnod. A konfirmáció előtt álló tinédzserek kívánságlistájának élén olyasmik állnak, mint az iPhone-ok, laptopok, órák, ékszerek és nyaralások. A Nordea Bank felmérése szerint egy átlag dán tini 17 000 dán korona értékben kap ajándékokat. Na, ennyit a dán egyenlősdiről, gondolom. A boltok maximálisan kihasználják a szezont, sok üzlet hirdet posztereken ilyesmit, hogy „Ne feledje, a konfirmálóajándékokat június 1-jéig vissza lehet váltani!” Emellett konfirmálós üdvözlőlapokat, öltönyöket, ruhákat, cipőket és természetesen különleges sütiket kínálnak. A dán tinédzserek a ropogós koronában kapott ajándékoknak azonnal a fenekére csapnak a „kék hétfőn”. Nem, nem a New Order „Blue Monday” című daláról van szó, hanem a templomi szertartás utáni napról, amikor a frissen konfirmáltak szabadnapot vesznek ki az iskolából, és shoppingolni mennek. Leginkább ruhákat és kütyüket vásárolnak, aztán a barátok összehasonlítják a zsákmányt, és jó sok cidert isznak, mint azt megtudom. – Na és mi van, szóval, Istennel? – kockáztatom meg a kérdést. – Neki mi köze van ehhez az egészhez? – Hát… – kezdi Pernille olyan hangon, ami azt sugallja, nem valami sok.

Kiderül, hogy Dániában a konfirmáció alkalmával Isten erősíti meg az egyénnek tett ígéretét – azt a kereszteléskor tett ígéretét, hogy vigyázni fog rá. Tehát a dánoknál a konfirmáción Isten mond igent rád, nem pedig fordítva. Ha így nézzük, nincs nagy jelentősége, hogy lelkes templomjáró akarsz-e lenni, vagy hiszel-e egyáltalán. – A protestáns vallás dán változatában nincs jelen az istenfélés – magyarázza Pernille. – A konfirmáció az evangélikus egyházban nem számít szentségnek, hanem rituálé, amikor a gyermekkorból átlép valaki a felnőttségbe – ezért mindenkit érint. – Szinte hallom, ahogy a nagyanyám cicceg a sírjában. – A legtöbb dán felnőtté válási ünnepként tekint a konfirmálásra. Összességében nem vagyunk túlságosan vallásos ország. A szülők amúgy nem is erőltetik a konfirmálást. Van olyan család, ahol azt mondják a gyereknek: „Ha nem konfirmálsz, akkor is rendezünk neked egy nagy bulit, úgyhogy az ajándékok meglesznek.” Így gondoskodnak róla, hogy a gyerek tényleg csak akkor konfirmáljon, ha akar. „Nonfirmáció”-nak nevezik, és ugyanakkora felhajtás és ajándékozás társul ehhez is, mint a hagyományos változathoz. Ennek ellenére sok tini választja a templomot. – Szerintem azért, mert ez egyfajta autonómiagyakorlat – mondja Pernille. – Azon első döntések egyike, amit a dán tinédzserek maguk hozhatnak meg, márpedig Dániában nagyon fontosnak tartják arra biztatni a gyerekeket, hogy hozzanak önálló döntéseket. Úgy tűnik, hogy ez fontosabb, mint a vallás, legalábbis a legtöbb dánnak. Együtt teázom Dánia egyházügyi miniszterével, Manu Sareennel, hogy megtudjam, mennyire zavarja ez, de ő is meglepően lazán áll hozzá a hit kérdéséhez. – A dánok sajátosan viszonyulnak a valláshoz – mondja Manu. – Kevés olyan ország van, ahol a lakosságnak ilyen nagy hányada tagja az egyháznak – az 5,5 milliós népességből 4,4 millióan –, mégis, a legtöbb ember ezt adottnak tekinti, és nem igazán foglalkozik a hitével. A dánok zöme a születésekor tagja lesz az úgynevezett állami népegyháznak, a szülei regisztráltatják a helyi templomban, kivéve, ha kifejezetten világi ügyintézést kértek. Sokan polgári kötelességnek tekintik egyházi adót fizetni, ami régiótól függően akár a fizetésük 1,5 százaléka is lehet,

számukra ez is csak egy az adók közül, amit meg kell fizetni azért, hogy Dánia az a nagyszerű nemzet legyen, ami. Ennek eredményeként az országnak van egy evangélikus állami egyháza, amelyet az adókból tartanak fent, de csupán a dánok 28 százaléka hisz bármiféle halál utáni létformában a Palliatív Tudásközpont felmérése szerint (az Amerikai Egyesült Államokban ugyanez a szám 81 százalék). Ennek csupán 16 százaléka hisz a mennyországban (az Egyesült Államokban ez a szám 88 százalékra rúg). 2014-ben végeztek a Berlingske nevű újság számára egy felmérést, ami kimutatta, hogy csaknem minden ötödik dán ateistának tartja magát. Megmondom Manunak, hogy ezt lenyűgözőnek tartom. Nagyon sok tanulmány köti össze a vallást a boldogsággal, és a Columbiai Egyetem kutatói kimutatták, hogy a hit még a depressziót is megakadályozhatja. És mégis, bár Dánia a boldogságindex élén áll, és rendkívül magas az egyháztagok száma, ennek ellenére a világ egyik legkevésbé hívő országa, kevés templomba járóval, a lakosság pedig az országos felméréseken és szavazásokon rendszeresen kinyilvánítja, hogy ateista, de legalábbis agnosztikus. – A legtöbb ember a keresztelőkön, esküvőkön, temetéseken és a karácsonyi miséken kívül nem igazán foglalkozik az egyházzal – mondja Manu. A keresztény világ többi részével ellentétben Dániában nem olyan nagy ügy a húsvét, az ország hivatalos honlapja szerint a dánok 48 százaléka tartja fontosnak, hogy húsvétkor „a családdal legyen”, de csupán 10 százalékuk említi az „egyházat” és a „keresztény üzenetet”. A Dán Statisztikai Hivatal 2013-as felmérése szerint csupán a lakosság 3 százaléka jár rendszeresen templomba. A széles körű apátia miatt a gyülekezetek az egész országban küszködnek, és egymás után zárnak be a templomok. Pár gyülekezet, ahol lépést tudtak tartani az idő múlásával, még mindig él és virul, néhány városi templom most már tart „spagettis istentiszteletet” – a szertartás után kapsz egy tányér tésztát, és egy óra alatt megvan az egész. – Dániában az egyház csak úgy van, ha szükséged lenne rá – magyarázza Manu. – Olyan, mint a szociális háló – ott van, hogy elkapjon, ha kell.

Olyan, mintha az ország védőhálója kiterjedne a hitre is, szóval inkább a dán szemlélet az, amitől olyan vidám a nép, nem az egyház. Manu megerősíti, hogy őt ez teszi jókedvűvé: – A saját boldogságomat tízből kilenc és félre osztályoznám. Megvan mindenem, ami kell, nem is vágyhatnék többre. A kanadai Vancouverben működő Brit Columbiai Egyetem pszichológusai megállapították, hogy minél tanultabb és gazdagabb egy nemzet, annál kevésbé valószínű, hogy a lakossága higgyen egy felsőbbrendű létezőben. A Globális Vallás- és Ateizmusindex is azt mutatja, hogy a szegénység valószínűsíti, hogy egy társadalom hajlamos a vallásosságra – annyira, hogy rendszerint a legszegényebb országok a legvallásosabbak. Az egyetlen kivétel, amely erősíti a szabályt: az Amerikai Egyesült Államok. A mélyen vallásos Egyesült Államokban az ország gazdagsága ellenére nincs univerzális egészségügyi közellátás, magas a létbizonytalanság, és gyenge a szociális háló. Ez azt jelenti, hogy az Amerikai Egyesült Államok sokkal több mindenben hasonlít a fejlődő országokra, mint azt hinni szeretné. A Brit Columbiai Egyetem kutatói szerint az embereknek kevésbé van szükségük isten vigasztalására, ha stabil, biztonságos és gazdag helyen élnek. Ez segít megmagyarázni, hogy Dánia és skandináv rokonai, Svédország és Norvégia miért kerülnek rendre a világ legvallástalanabb országai közé. A skandinávoknak nem kell imádkozniuk azért, hogy legyen minden rendben – az állam már gondoskodott erről. Más szóval a dánoknak nem nagyon maradt miért imádkozniuk. Mivel pedig a templomba járásnak nincs nagy kultúrája, a következő generáció még kevésbé érez késztetést, hogy gálába öltözzön a vasárnapi istentiszteletre. Az egyesült királyságbeli Szent Mária Egyetemen kimutatták, hogy csupán 3 százalék az esélye, hogy egy gyerek vallásos lesz, ha a szülei közül egyik sem az. De mivel a természet nem viseli el az ürességet, az emberben még mindig dolgozik a belső igény, hogy választ keressen a nagy, eget rengető létkérdésekre, amelyeket a vallás próbál „tisztázni” a hívők számára. A dánok esetében már-már úgy tűnik, ezt az igényüket kielégítik a közös értékek; az összetartó, homogén társadalom és a dán életmódba vetett, csaknem vallásos, megkérdőjelezhetetlen hit. Manu egy személyben a nemek közötti egyenlőségért felelős miniszter is, így meglehetősen progresszíven közelít az egyházi témákhoz.

– Vicces párosítás a nemek közötti egyenlőség és az egyház – ismeri el, és egy répát kezd rágcsálni az elénk helyezett nyers zöldségek közül, amiket meglepő módon a reggeli tea mellé kaptunk. – A nemek közötti egyenlőség az emberi jogok védelméről szól, ám a vallási gyakorlatok olykor ellenkeznek az emberi jogokkal, például az abortusz kérdésében. Ha konfliktus támad, minden helyzetet egyenként kell megoldanom. Manu akkor tesztelte ezt a stratégiát, amikor el akarta töröltetni a dán blaszfémiatörvényt. Véleménycikket írt a dán Politiken újságba, és leszögezte: „A szólásszabadság olyan emberi jog, amely sokkal fontosabb, mint az a veszély, hogy valaki esetleg sértve érzi magát, ha a vallás gúny tárgyává lesz.” Miután a dánok többsége amúgy sem veszi túl komolyan a vallását, csodálkoznak azokon, akik igen (lásd a rituális vágások ügyét áprilisból). Dániában az alkotmány 1849-es aláírása óta vallásszabadság van. Azóta mindenki szabadon gyakorolhatja a hitét, a diszkrimináció törvénybe ütközik. Minden dán állampolgár viselhet vallási szimbólumokat és ruhákat a feszülettől a hidzsábig, a közterületeken éppúgy, mint a parlamentben és az iskolákban.7 Az iszlám a legnagyobb „kisebbségi vallás”, a lakosság 3,7 százaléka követi (az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma szerint). Dániában 22 hivatalos iszlám közösség működik, a vallási közösségüknek fizetett hozzájárulásukat pedig levonhatják az adójukból. Mindenki jól megvolt egészen 2005-ig, amikor a dán Jyllands-Posten meg nem jelentette azt a hírhedt tizenkét karikatúrát Mohamed prófétáról. Ez nemzetközi felháborodást keltett, számos országban erőszakos tiltakozások törtek ki, bojkottálták a dán termékeket, Damaszkuszban felgyújtották a dán nagykövetséget, Bejrútban pedig a konzulátust. A legtöbb dánt meglepte a felháborodás, sehogy sem értették, miért olyan ideges mindenki. Ahogy Viking fogalmazott: – Csak karikatúrák egy újságban, amit a többség úgyis kidob a kukába… A konzervatívabbak azonban, akik szigorítani szeretnék a bevándorlást, arra használták az esetet, hogy kampányba kezdjenek „a dán értékek megvédéséért”. A szélsőjobboldali Dán Néppárt (Danske Folkeparti) sok követőre tett így szert, és azóta a bevándorlás megállítását követelik. A párt is folyamatosan erősödik, a 2014-es európai uniós

választáson a szavazatok csaknem 27 százalékát nyerte el, megduplázva európai parlamenti képviselői számát.8 De a többség nem így látja. A szociáldemokrata miniszterelnök, Helle Thorning-Schmidt 2011 óta tartja kezében az ország gyeplőjét, és határozottan képviseli a hagyományosan liberális nemzet skandináv ideáljait. A legutóbbi újévi beszédében Margit királynő kihasználta az alkalmat, és figyelmeztette a népét a szűklátókörűség veszélyeire, és tiszteletet követelt a más kultúrákból érkezőknek. – Dánia olyan ország, ahol nagyon sokféle ember él – mondta. – Van, aki mindig is itt élt, mások idejöttek. De ugyanannak a társadalomnak vagyunk a tagjai, ezért ugyanazok a feltételek vonatkoznak ránk, nagyokra és kicsikre, jókra és rosszakra. A dán híresen toleráns nép, ahogy azt Christian, a boldogságközgazdász mindjárt az elején megmondta. 2013-ban Dániában nagy ünnepségeket tartottak abból az alkalomból, hogy 70 évvel azelőtt mentettek meg 7000 zsidót a náci megszállás alatt. A dán zsidókat átcsempészték a határ svéd oldalára, a művelet csaknem teljesen sikeres volt, a zsidók 90 százaléka megmenekült (összehasonlításképpen Hollandia zsidó lakosságának csak 30, Norvégia zsidó lakosságának 60 százaléka élte túl a náci uralmat). A dánoknak létfontosságú szembeszállni a nácizmussal a demokrácia nevében – a demokrácia eszméjében nincs helye az antiszemitizmusnak. A megélt tolerancia a nemzeti büszkeség fontos forrása. Arra jöttem rá, hogy a dánoknak a legkisebb ürügy is elég, hogy előjöjjön belőlük a hazafi. Megkérdőjelezhetetlenül nagy szerencsének tartják, ha valaki dánnak született, és szerintük a dán nemzettel való akár legtávolabbi kapcsolat is Jó Dolog. Nagyon sok vállalat nevében benne van a „dán” szó, mert itt a dánság egyenlő a kiválósággal és jó minőséggel. Csatlakozom egy Facebook-csoporthoz, amely ennek a jelenségnek a követésére jött létre, és hogy annyi „dán márkát” gyűjtsön össze, amennyit csak lehet. A legutolsó számolásnál 357-nél tartottak, többek között ott a DanAir, DanFish, DanCake, DanDoors, és személyes kedvencem, a DanLube.9 Azon kezdek gondolkozni, hogy ez a nagy hazafiasság vajon hat-e a nemzet boldogságára. Ha szereted az országodat, és állandóan

emlékezteted rá magadat, hogy milyen csodás helyen születtél, az hozzájárul a nagyobb elégedettséghez? Kutatgatok egy kicsit, és kiderítem, tudományosan bizonyított, hogy ha szereted az országodat, az boldogabbá tesz, legalábbis egy tanulmány szerint, amit a Psychological Science-ben publikáltak. Egy európai értékfelmérés-kutatás azt is kimutatta, hogy minél nagyobb a nemzeti büszkeség, annál valószínűbb, hogy magasabbra értékeled a személyes boldogságodat. – Akkor nem csoda, hogy a dánok olyan boldogok – mondom Legóembernek. – Csaknem 90 százalékuk „büszke” vagy „nagyon büszke” az országára – olvasom fel a laptopomról. Egy másik vizsgálat a Nemzetközi Szociális Felmérési Programból azt kérdezte, hány dán ért egyet az alábbi állítással: „Az országom jobb, mint más országok.” A dánok több mint 42 százaléka azt válaszolta: „Igen, az én országom jobb.” Ezzel szemben más jóléti országokban sokkal alacsonyabb arányok jöttek ki, a hollandoknak csak 7 százaléka gondolja, hogy az országuk felsőbbrendű, a svédeknek pedig 12 százaléka voksol a szülőhazájára. Itt viszont már-már kötelező a zászlólengetés – szó szerint és átvitt értelemben is. Akármilyen nézeteket vallasz is, a vörös alapon fehér kereszt lengetése az, ami mindenkit összeköt a Szociáldemokratáktól a Dán Néppárt tagjaiig, az evangélikusoktól az ateistákig. Méltóságteljesen lengedezik a tévéközvetítések hátterében, a házak homlokzatán, az íróasztalokon, ételdíszként, felvonják születésnap ünneplésére, vagy arra használják, hogy eladjanak vele valamit – bármire, ami elég sokáig tartózkodik Dániában, előbb-utóbb felaggatják a dán zászlót. A Dannebrog a világ egyik legrégebbi nemzeti zászlója, és állítólag a mennyekből hullott alá a 13. században. A legenda szerint a dán katonák II. Valdemár vezetésével vesztésre álltak a pogány észtek elleni 1219-es csatában, amikor rövid szünetet tartottak, összekapaszkodtak, és segítségért imádkoztak. És lőn, több fegyver, harcos vagy világbéke helyett Isten megajándékozta őket… a Dannebrog-val. A vörös-fehér lobogó aláhullott a mennyből, és a dán király elkapta, mielőtt még a sárba esett volna. Ez az isteni ajándék győzelemre vezette a dán sereget – de ahelyett, hogy a zászlót ajándékozó Istent imádnák, a mai dánok sokkal inkább a zászlóban hisznek, hozzá hűségesek.

Miután ennyi mindent megtudtam az égi ereklyéről, nagy örömmel fedezzük fel egy zászlórúd különböző darabjait a sufnink hátuljában, a pókhálók alatt (köszönjük, előző lakók). Elővesszük és összerakjuk, aztán megpróbáljuk felemelni a szélben: olyan, mint A kis szemtanú (Witness) című film pajtaépítős jelenete amatőr színjátszók előadásában (Legóember: – Stipi-stop, én vagyok Harrison Ford! – Én: – Ö… Nyilván…). Távolabb manőverezzük a függőlegesbe állított, négy és fél méter magas rudat a kocsitól/az ablakainktól/a kutyától, és örömmel fedezzük fel, hogy pont belepasszol egy szépen kibélelt lyukba, amiről eddig azt hittük, hogy egy rossz vízelvezető. Mivel még sosem volt zászlórudunk (tudom, durva problémáink vannak…), csak a felállítás után jövünk rá, hogy a zászlófelvonó mechanizmusra ráférne egy olajozás, ezért ismét leszedjük az egészet. Elkap a hazafias hév ideiglenes hazánk iránt, ezért rendelek a netről egy dán zászlót. (A zászlójukat bezzeg nem hagyták itt az elődeink. Udvariatlanság.) – És ez még csak a kezdet – mondom Legóembernek fellelkesedve. – Cserélgethetjük a zászlókat, ha látogatóink jönnek! Vagy felvonhatunk halálfejes lobogót, ha kalóz tematikájú bulit rendezünk! Szerkeszthetünk saját címert! A pillantása azt súgja, elég kávét ittam mára, de aztán megenyhül, és engedi, hogy vásároljak még néhány zászlót, „biztos, ami biztos”. A következő hétvégén egy régi egyetemi barát érkezik vendégségbe. Mindig meghat, amikor az otthoni barátok veszik a fáradságot, hogy meglátogassanak – nem is sejtik, milyen sokat jelent ez nekünk. A repülőjegy nem drága – fapados járatra Londonból egy jegy oda-vissza körülbelül 30 font –, de tudom, hogy nem mindenki számára az az ideális pihenés, hogy kilépsz a komfortzónádból, és elrepülsz Billundba. Azokat, akik mégis bevállalják, különleges élményben akarom részesíteni, és olyan kellemessé szeretném varázsolni a bátor látogatók itt-tartózkodását, amennyire csak lehet. Az e heti díszvendégünk néhány nappal a „nagy születésnapja” előtt érkezik – ő kérte, hogy így emlegessük –, amiről egészen mostanáig próbált tudomást sem venni. Eredetileg svájci, nagyon kedves, nagyon jóképű, és valahányszor találkozunk, hoz nekem egy mármár undorítóan nagy doboz csokit. Svájci Barátot mindig szívesen látjuk.

Úgy érzem, különlegessé kell tennünk a nagy napot, de azért ne legyen teljesen nyilvánvaló, nehogy kihúzzon a karácsonyi listájáról, ha kiderül, hogy még mindig ragaszkodik hozzá, hogy ő „még csak 39”. Sütit sütök, Legóember pedig vesz piát. Aztán megszáll az ihlet. – Vegyünk neki zászlót! – kiáltom a következő szombaton vidáman, két kávé után. – Micsoda? – Svájcit! Ahogy a dánok szokták a születésnapjukon! Akkor felvonhatjuk a zászlórúdra, így ez lesz az első, amit meglát, ha ideér. – Ne húzzunk fel inkább dán zászlót? Hasonlítanak… – …Nem! – próbálom közbeszúrni müzlivel teli szájjal. Miután inkább köpködök, mint beszélek, rámutatok egy hírre a BBC honlapján, ami arról szól, hogy Ukrajna miniszterelnöke a dán zászlót lengetve fogadta a svájci elnököt. – Egyáltalán nem ugyanaz a kettő – nyögöm ki zabpehellyel teli szájjal –, és nem – megyek a következő javaslata elébe –, a hibajavító festék nem segít. Rendesen csináljuk. Már be is tápláltam a zászlóbolt címét a GPS-be, kivettem Legóember félig teli bögréjét a kezéből, és egyik karjára felhúztam a kabátja ujját, amikor ráébred, hogy nincs választása, bele kell egyeznie. Két órával később ki is bontjuk a zászlót, hogy még a vendég érkezése előtt felcsörlőzzük. A svájci zászló – amint azt az ukrán miniszterelnök, Arszenyij Jacenyuk a saját kárán megtanulta – nem egészen olyan, mint a dán. A fehér kereszt jóval vastagabb rajta, és az élénkpiros téglalap közepén helyezkedik el. Felvonjuk, és elégedetten gyönyörködünk a fáradtságos munkánk gyümölcsében, ahogy lobog a szélben. – Olyan, mint egy hatalmas svájci bicska – suttogja Legóember áhítatosan, és visszaréved a cserkészeknél töltött halászó-vadászógyűjtögető éveibe. Kezd elérzékenyülni a régi idők dzsemborijaira emlékezve, de emlékeztetem, hogy idő van, indulnunk kell. Legóember ünnepélyesen tiszteleg a zászlónak, aztán hozza a slusszkulcsot, és elindulunk a reptérre Svájci Barátunkért. Teljesen fel vagyok dobva a társaságtól és a pluszcukoradagtól (ugyanis kibontottam az „indító csokis dobozt”, amit Svájci Baráttól kaptam „az útra”), amikor megérkezünk Istenhátamögött Alsóra. Az első

dolog, amit meglátunk, ahogy lekanyarodunk az útról a házunk felé, a zászló, amint elegánsan lobog a tiszta kék égen. De mielőtt odamutathatnék az összecsokizott ujjammal, és azt mondhatnám: „Nézd, nézd, felvontuk a zászlódat”, észrevesszük, hogy idős, szakállas uraságok verődtek össze a zászlórúd körül. – Ez a fogadóbizottság? – kérdi Svájci Barát. – Biztos az új zászlónkat csodálják – veti fel Legóember az új szerzeményünk felé biccentve. – Látjátok? Svájci Barát értékeli a gesztust, kezét a szívére szorítja, és azt mondja, mélységesen meg van hatva. – Az öregemberek is a meglepetés részei? Ez is valamiféle dán hagyomány? – Ööö, nem. Amikor kiszállunk a kocsiból, Szakáll urak és arcszőrrel ugyancsak megáldott barátaik egy emberként megindulnak felénk, mint egy zombifilmben. Csak lassabban. – Hahó! – köszön nekik Legóember, és próbálja megőrizni a jókedvét. Az egyik szakállas a homlokát ráncolva valami gurgulázó hangot hallat, amit nem sikerül dekódolnom. Már épp rázendítenék, hogy Undskyld, jeg ikke forstår („Bocsánat, nem értem”), amikor az úriember elnyög még egy mondatot, amiben felismerem a schweiziske (svájci), forbudt (tilos) és dansk flag, azaz dán zászló szavakat. Aztán a szakállasok főnöke dühös képpel felfelé mutat. – Nem gondoljátok, hogy azt szeretné, ha levennénk? – kérdi Svájci Barát. Elmutogatom, hogy „Megnézem, milyen szabályt szegtünk meg, és ha bármi rosszat tettünk, levonjuk a zászlót” – billentyűzeten gépelést utánzok, aztán úgy teszek, mintha kötelet fognék a két kezemben, és húznám függőlegesen (Nem rossz, mi? A mutogatás a leghaszontalanabb képességeim egyike), aztán betereljük Svájci Barátot az ajtónkon. Az otthonunk biztonságában Legóember hangosan töprengeni kezd, mi baja lehet bárkinek is a svájci zászlóval. – Elvégre ők semlegesek! – mondja, miközben felteszi a vizet a teához, és zörögve bögréket tesz ki a konyhapultra. – Remek órákat és csokoládékat adtak nekünk!

– És Roger Federert – teszem hozzá. – Ki utálná R-Fedet? Ő tette menővé a mandigánt! – A mandigánt? – értetlenkedik Svájci Barát. – Man-cardigan, vagyis férfi kardigán. – Ó. – Na és Ursula Andresst – teszi hozzá Legóember, miközben forró vizet önt a teáskannába – és a konyhában mindenre –, majd beletesz néhány teafiltert. – Milyen Ursula? – kérdi Svájci Barát. Legóember leteszi a teáskannát, és elszörnyedve néz rá. – Fehér bikini? James Bond: Dr. No? A férjem úgy néz ki, mint aki mindjárt újraértékeli a barátságát Svájci Baráttal, amikor kopognak az ajtón. Szakáll úr I. visszatért. Ezúttal erősítést is hozott egy harmadik, hetvenesnek kinéző szakállas öreg képében. – Helló, bocsánat, mindjárt elintézzük ezt a zászlókérdést – kezdem, de hiába, mert felemeli a kezét, a tenyerét felém fordítva, és becsukja a szemét. Dühítő, mennyire képtelenség beszélgetni valakivel, akinek csukva van a szeme. Mintha már egyáltalán nem is figyelne, mert érdektelennek tartja, amit mondanál. A nyelvembe harapva próbálok türelmesen várni. – Miután nem beszélnek rendesen dánul – mondja az eredeti Szakáll úr –, vettük a bátorságot, hogy lefordítsuk és kinyomtassuk a zászlókra vonatkozó dán törvényeket. Szakáll úr III. átnyújt egy A4-es lapot. Amikor elveszem, csodálkozva érzem, hogy kemény és sima. – Laminálták? Szakáll úr III. legyint, mintha azt mondaná, igazán semmiség. – Van laminálógépe – magyarázza Szakáll úr I. – Ezt most készítették? – Igen. Fontos, hogy minden rendben legyen – mondja Szakáll úr III. mogorván. – Nem tehetnek róla, hogy nem ismerik a törvényeket – mondja Szakáll úr I. némileg megengedőbb hangon. – De most már fogják tudni. Így nem fordulhat elő még egyszer.

– Dehogy – vágom rá önmagamat is meglepve, mint egy megszégyenített iskolás lány, vagy mint egy brit miniszter, akit Joanna Lumley nyilvánosan lekapott a tíz körméről a gurkák miatt. – Meg fogja érteni, hogy nekünk nagyon fontos a dán zászló. Ha további kérdése van, szóljon bátran. – Értem. Oké. Köszönöm! Hogy is hívják? De megfordul, és elmegy anélkül, hogy bemutatkozna. Megint. Miután Legóember és Svájci Barát abbahagyják a nevetést, hangosan felolvasom a laminált szabályokat: Az igazságügyi minisztérium zászlórendelete Elengedhetetlen ☺10, hogy a zászlóelőírásokat pontosan kövessék. Az egész országban tilos a Dannebrog-n kívül másmilyen zászlót felvonni (kivéve külföldi ország nagykövete, konzulja vagy alkonzulja számára). Idegen országok zászlójának felvonásához a rendőrség engedélye kell. Ez alól kivételt képeznek a skandináv országok (illetve az ENSZ és az EU) zászlói. Külföldi zászlók kirakása nem engedélyezhető Dánia kiemelt ünnepnapjain (például konfirmációkor). Ez más alkalmakkor is csak úgy engedélyezhető, ha a külföldi zászlóval EGYÜTT a dán zászlót is kihelyezik, LEGALÁBB ugyanakkora méretben és ugyanolyan szembeötlő helyen. Máskülönben úgy tekintjük, hogy az egyik nemzet dominálni akar a másik felett, és ez háborúhoz vezethet… Elhallgatok. – Ez nagyon drámaian hangzik! – Gondoljatok csak bele, micsoda hatalommal játszadoztatok a tudtotok nélkül! – Svájci Barát belekortyol a teájába, és szemmel láthatóan remekül mulat. Az engedélyek ideiglenesek, és bármikor visszavonhatóak. A szabályok be nem tartása ILLEGÁLIS, és BÍRSÁGOT vonhat maga után. Ui.: Dániában ugyancsak tilos meggyalázni más országok zászlaját, de a dán zászlót el SZABAD égetni…

– Micsoda? – vág közbe Legóember. – Ez áll a laminált papíron… – Folytatom a felolvasást. …de a dán zászlót el SZABAD égetni. Ennek oka, hogy más országok zászlajának elégetését fenyegetésként értelmezheti az adott nemzet. A Dannebrog elégetése azonban nem érinti a külpolitikát, így legális. Sőt Dániában hagyományosan az égetést tartják a legjobb módszernek az elnyűtt zászlók eltüntetésére. – Hogy lehet elnyűni egy zászlót? – kérdi Svájci Barát. – Talán túl sokat lengetik? Döbbenet. A dán zászlót nem lehet felvonni napkelte vagy reggel 8 előtt (amelyik előbb következik be), és napnyugta előtt le kell engedni. A zászlót gyorsan kell felvonni, de ünnepélyesen kell leengedni. A zászló nem érintheti a földet, mert az háborút jelent Dániában. – Hűha, nagyon könnyű háborút kirobbantani ezekkel a zászlókkal – szól közbe Legóember ismét. Mielőtt tovább olvasnék, szigorúan közlöm a férjemmel, hogy miután a dán honvédelmi büdzsé csupán a GDP 1,3 százaléka, és nevetségesen könnyű kibújni a sorkatonaság alól, nem hiányzik, hogy a háború kitörése is a mi lelkünkön száradjon. Reméljük, sok örömet lelnek a dán zászló lobogtatásában. ☺ – Elképesztő! – Legóember most három üveg sört vesz elő a hűtőből, mert úgy érzi, a délután izgalmai után teánál erősebb italra lesz szükségünk. – Ki gondolta volna, hogy egyetlen nap leforgása alatt hatósági eljárást és katonai mozgósítást kockáztatunk? – Akkor is kedves gesztus, nagyon meghatott – biztosít Svájci Barát, és kortyol a söréből. – Egyszerűen nem volt okunk feltételezni, hogy a dánok ilyen komolyan veszik a zászlajukat.

A briteknél röhejesnek számít felhúzni a György-keresztes zászlót – mára ez a szélsőjobboldali Angol Védelmi Liga és a futballhuligánok kiváltsága lett. A skót zászló az András-kereszttel egyértelműen azt jelenti, hogy a Skót Nemzeti Párt követője vagy (vagy azt, hogy szereted a szadomazót). Az ír zászló a Szent Patrik-nap, a Guiness és a tematikus sörözők szimbóluma. A walesi sárkányról a rögbi jut eszembe, vagy egy férfikórus. A 2012-es londoni olimpia alatt a Union Jack rövid időre visszakapta szimbólumértékét, de akkor is inkább a büszkeségünket fejezte ki, nem volt mögötte politikai kinyilatkoztatás. A zászlónk egy csapásra Stephen Fryt, a French és Saunders tévéshow-t, a gyömbéres kekszet és Churchillt jelentette. Hirtelen büszkék lehettünk a nemzetünkre – legalábbis két hét erejéig. Jólesett. Szóval azt kell hinnem, a dánoknak igazuk lehet ezzel a nagy zászlólengetéssel. Legóemberrel gondosan összehajtjuk a svájci zászlót, és egy csomag dán finomság kíséretében odaadjuk majdnem 40 éves agglegény barátunknak a hétvége emlékére. A brit zászlót sem vonjuk fel egyhamar („És a halálfejes zászlót is elfelejtheted”, mondja Legóember), de arra gondolok, amíg itt élek, „örökbe fogadom” a Dannebrog-t. Öt hónapja tart a kísérletünk, kezdem otthonosabban érezni magam – megkockáztatom, lazábban. Ami már egy lépés az elégedettebb élet felé, bizonygatom magamnak. Ha a nemzeti büszkeség és hagyományok valóban boldogabbá tesznek, akkor kellenek nekem. Lehet, hogy nem vagyok született dán, de mindent elkövetek, hogy amíg egy évig annyira dán módra élünk, amennyire csak lehet, bennszülötté váljak. Úgyhogy amíg itt vagyok, talán nem butaság átvenni néhány helyi szokást és hagyományt, meg azokat a dolgokat, amik elég fontosak ahhoz, hogy összevessz miattuk a szomszédoddal. Hátha lehetek még tiszteletbeli dán. Ezért elfogadom az 1970-es évek folk rockerének, Stephen Stillsnek a dalszövegét: „I love the one I am with” (Elfogadom, ami van). Legalábbis erre az egy évre.

MIT TANULTAM EBBEN A HÓNAPBAN? 1. Nyugodtan elégetheted a dán zászlót, de ha lassan húzod fel, törvényt sértesz.

2. A vallás nem boldogít, de a hagyományok és a különleges sütemények igen. 3. A dán szülők meglepően megértőek és nagyvonalúak. 4. A hazafiasság jót tesz. 5. A kutyát még taníttatnunk kell.

Június Csak egy lány

A tenger csábítóan hullámzik, az ég felhőtlen kobaltkék, és Legóember újabban pasztellszínű sortokat hord, mintha egy Wham! videóklip statisztája lenne, úgy 1983-ból. Ez csak egy dolgot jelenthet: Istenhátamögött Alsón végre kitört a nyár. De bármily meglepő, éppen ebben a hónapban szenvedett súlyos csapást a boldogságprojektem. Pedig minden olyan jól kezdődött. Nézzük az öbölből kifelé tartó vitorlák fehér háromszögeit, amint jobbra-balra lebegnek a horizonton, miközben a nyugágyban hátradőlve hideg fröccsöt iszunk – majdnem olyan, mintha a Riviérán lennénk (persze szezonon kívül, ne essünk túlzásokba…). Megdöbbenésemre, kezd meleg lenni. Igazán meleg. Mintha a szmog (vagy bárminemű dráma és izgalom) hiánya miatt a nap erősebben sütne. A föld meleget sugároz, és egész Jylland olyan, mintha egy Instagram-szűrőn át nézném. Kénytelenek vagyunk napernyőt venni, hogy ne égjünk le a kertben, de körülöttünk a napfényre szomjúhozó dánok inkább bekenik magukat napolajjal, és szénné napoztatják a bőrüket. Most már nem érzem unalmasnak a tengerparti életet, sokkal inkább hasonlít egy vidám nyaralásra. Minden reggel, ha felkelünk, már azt számoljuk, hány órát kell kibírnunk, mielőtt lemehetünk a partra játszani. Mivel nagyon fent vagyunk északon, este 11 után is világos van még, úgyhogy munka után is még legalább 7 órán át élvezhetjük a napot. Csendes, tengerparti falunkban most pezseg az élet: mindenki a kertjében sütöget, és úszók, kenusok, vitorlások tartanak második, „pihenő” műszakot a nem különösebben nehéz munkanap végén. Egy nyáron hivatalos megrovásban részesültem, amiért egy eldobható alumíniumtálcányi faszénen próbáltam hamburgert sütni Clapham Common területén. A mai napig nem hevertem ki a megaláztatást, ezért nem tudok hozzászokni, hogy az ember itt bárhol tüzet gyújthat, nem zavar

senkit. Mindez hagyján, de a kommune (a megyei vagy regionális önkormányzat) segítőkészen piknikasztalokat is felállít, sőt pavilont és tűzifát is biztosít, amit rendszeresen pótolnak. Legóember alig tudja elhinni ezt a mesés nagylelkűséget. – Ingyenfa? Nem csoda, hogy a dánok olyan boldogok. Nekem is el kell ismernem, hogy ha a földi örömökről beszélünk, Jylland leleményes népe tud élni. Öt iskolai barát jön hozzánk, itt is alszanak, fürdőzöm az ismerős érzésekben és a koncentrált ösztrogéndózisban, amit magukkal hoznak. Gyorsan beszélünk – nem abban a komótos tempóban, amit idekint vettem fel, amikor minden szót túlartikulálok, hogy megértsenek. Kikérdezzük egymást, kivel mi van. Sneglét eszünk. Csoportfotókat készítünk a pónipornós szökőkútnál a Nagyvárosban. Remekül szórakozunk. Némelyiküknek van gyereke, ezért a kicsik lefekvési ideje előtt minden este Skype-olnak velük, ami eszembe juttatja, hogy mennyire vágyom erre én is. Nagyon örülök, hogy odahaza két zabálnivaló apróság keresztanyja lehetek, és még sok másiknak vagyok afféle „fogadott nagynénije”, de az nem ugyanaz. Még mindig gombócot érzek a torkomban, ha erre gondolok. De tényleg örülök, hogy egy kis időre a régi barátok közt lehetek, és miután elmennek, feldobottnak érzem magam, feltöltődtem, készen állok rá, hogy még öt – vagy hat – hónapig dán módra éljek. A hónap nagy fesztiválja a Szent Iván-éj, bár a dánok június 21. helyett inkább 23-án tartják a Sankt Hans aftent – ez a Keresztelő Szent János napja előtti este. Nagy máglyákkal ünnepelnek, amiket már egy hónappal előbb rakni kezdenek, úgyhogy június harmadik hetére Dániát már mindenfelé impozáns faághalmok tarkítják. Legóemberrel és a kutyával a parton bóklászunk, a homokban tapicskolunk a lábunkkal/mancsunkkal, úton életünk első Sankt Hans ünnepségére. A levegőben füst- és kolbászszag terjeng, a kutyánk, aki élhal az illatokért és a nasiért, a hetedik mennyországban érzi magát. A helyiek nagy létszámban képviseltetik magukat, és észreveszem Szakállékat (mindhármat). Próbaképp megkockáztatok egy „Hej!”-t feléjük, és csodák csodája, visszabiccentenek. Aztán meg is szólítanak. – Látjuk, belejöttek az újrahasznosításba… – jegyzi meg Szakáll úr I. – …de a kutyájuk még mindig nagyon zabolátlan – szögezi le Szakáll úr II., aki éppen egy karcsú, fekete Popeye pipára gyújt rá, és pöffent

egyet. Megköszönöm az észrevételt, és továbbmegyünk, de kissé feszengünk, mert a kutyát teljesen megbabonázza a tűz, akárcsak annak idején az ősembert. Kedves Szomszéddal, Vikinggel és új dán barátnőmmel találkozunk, aki olyan, mint Helena Christensen szőkében (és még kedves is – tudom, az élet igazságtalan). Mindenki hozott magával gyereket és/vagy kutyát is, és ahogy látom, rengeteg finomságot és elképesztő mennyiségű sört, hogy átvészeljük a napot. Viking meglepően rendezett kosarában egy műanyag dobozban nyers tészta lapul, azt mondja, snobrød, vagyis „tekert kenyér” lesz belőle. Keresztelő János ünnepén a dánok tésztacsíkokat tekernek egy nyárs köré (amit a hatékonyság kedvéért előre elkészítenek és vízbe áztatnak), hogy a máglya tüzénél megsüssék. Legóember elköveti azt a hibát, hogy megkérdezi, miért, amire azonnal rávágják a jól ismert választ, egy emberként, mint egy vidám, görög kórus: – Hagyomány! Egy Robert Plant kinézetű pasi kezd beszélni a mikrofonba, de fülsiketítő visítással begerjed a rendszer. A férfi párszor megütögeti a mikrofont, amivel csak annyit ér el, hogy hangos, dübögő hang társul a kakofóniához, aztán feladja, és inkább kiabálni kezd. – Ez ki? – kérdem súgva Vikingtől. – Ó, ő a helyi parlamenti képviselő. Koppenhágában és a hasonló helyeken csak hírességek csinálhatnak ilyesmit, de ide többnyire csak politikusok vagy helyi DJ-k jutnak. – Ez a showbiznisz… – motyogom, miközben Viking ismét teljes figyelmét Robert Plantnek szenteli. – És izé, mit mond? A dántudásom még mindig sok kívánnivalót hagy maga után, és a jyllandi akcentussal elejtett mondatfoszlányok kifognak rajtam. – Csak elmondja mindenkinek, mi a program. Mindjárt énekelni fogunk. – Az jó! – mondja Legóember, miközben egy éltesebb korú hölgy kottát oszt ki. – És miről fogunk énekelni? Viking halkan felsóhajt, már attól tartok, megbánta, hogy összebarátkozott egy ostoba brit házaspárral. A kezében tartott kottára mutat.

– Ennek az a címe, hogy „Vi elsker vort land”, vagyis „Szeretjük az országunkat”. Mi más lehetne! – gondolom. Egy asszonyság, aki ifjabb korában nyilvánvalóan túlzásba vitte a napozást, és most úgy néz ki, mint egy mahagónibarna selyemmajom, az egyik kezével akkordokat fog le egy szintetizátoron, a másikban cigarettát tart. A tömeg énekelni kezd, és Selyemmajom Asszonyság is csatlakozik, miközben igyekszik nem felgyújtani a kottát lapozás közben. Próbálok a dalra koncentrálni, bár nem ismerem sem a dallamot, sem a szöveget, ekkor egy kisfiúra leszek figyelmes, aki mászni kezd az ember rakta rőzsehegyre, és egy flamencotáncosra emlékeztető madárijesztőt vonszol maga után. A szerencsétlen áldozatot elhelyezi a rőzsekupac tetején, és arcon üti. Miután a gyerek lemászik, egy nő szalmát tömköd a máglya körül a résekbe, aztán fáklyával meggyújtja. Ropogva csapnak fel a lángok, megvilágítják a máglya tetejére ültetett figurát. A kalapja alatt kócos gyapjúhajat látok, valami meghatározhatatlan köpenyt, alatta fodros, vörös ruhát. Valaki viccként szomorú arcot rajzolt a papírmasé fejre. – Elég rég nem forgattam a zárdaiskolában használt bibliámat – suttogom Legóembernek –, de majdnem biztos vagyok benne, hogy Keresztelő Jánost lefejezték, nem megégették. És nem épp a flamencotudásáról volt híres. Viking meghallja, és közbeszól: – Ó, az ott fent nem Szent János. Csupán az ő estéje van. – Értem… Akkor ki ez a pasi? – kérdezem, és felnézek a bánatos arcra, ami épp ekkor kap lángra a tömeg éljenzése közepette. – Ez a nő – javít ki Viking – egy boszorkány. Ekkor a jobb sorsra érdemes teremtés műszálas, piros ruhája is lángra kap, és fekete füst hömpölyög a tenger felé. Mindenki kurjongat és tapsol, néhányan a telefonjukkal megörökítik a pillanatot. – Itt még égetnek boszorkányokat? – kérdem megrökönyödve. – Csak ma este – próbál mentegetőzni Viking. – Ezért rakunk máglyát. Ez ha… – Kitalálom, hagyomány. – Hogy jöttél rá? – Megérzés.

– Na és az arcon ütés? – kérdi Legóember. – Az is a hagyomány része? – Nem, az a gyerek egy kis pöcs – feleli Viking. – Értem. És a flamencoruha? – Szerintem azt adják rá, amit épp találnak. Egy széllökés felszítja a lángokat, és a hevenyészetten felöltöztetett „boszorkányból” nem marad más, mint némi rúdra tekert, megfeketedett csirkeháló. Páran tapsolnak, Kis Pöcs és barátai pedig harsányan röhögnek. Újabb nóta csendül, és közelebb tessékelnek minket, hogy a hamvadó tűznél süssük meg tésztakebabjainkat, de nekem valahogy elment az étvágyam. Kedves Szomszéd észreveszi szörnyülködésemet, és próbál megvigasztalni. – Azért kell megégetni a boszorkányt, hogy elűzzük az ártó szellemeket – mondja, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Értem… – A boszorkányok nagyon aktívak Szent Iván éjszakáján. Ezért megégetünk néhányat, hogy a többi menjen inkább Németországba… – Micsoda? – Ez percről percre bizarrabb. – Bloksbjergbe, a hegyekbe, a boszorkányok gyülekezőhelyére. – Miért? Miért pont Németországba? – Az olcsó sör és finom sajt miatt? Ezt általános vállvonogatással fogadja a társaság. Végül a hallhatóan spicces Viking közli: – Nem tudom, csak úgy Németország. Ott rossz dolgok szoktak történni. Úgy tűnik, ennél jobb magyarázatot senki sem tud a Dánia legerősebb szomszédjával szemben megmutatkozó enyhe idegengyűlöletre. Ekkor Viking, aki az egyetemen ezt tanulta, borgőzös történelemórát tart nekem a tengerparton, olykor Kedves Szomszéd és Helena C. közbeszólásával, akik nem akarják, hogy rossz kép alakuljon ki bennünk az országukról. Megtudom, hogy Dániában a boszorkányégetések a 16. században kezdődtek, amikor is az egyház nagy élvezettel fogatott el és ítélt máglya általi halálra nőket. Ezt a gyakorlatot hivatalosan 1693-ban hagyták abba, amikor boszorkányságért megégették a 74 éves Anne Pallest, aki

„megbabonázott” egy intézőt, egy asszony váratlan halálát okozta, aki épp a férjével táncolt, és őt okolták egy gazdaság rossz hozamáért, egyszer ugyanis a földjére pisilt. – Tényleg? Ez az utóbbi igaz? – kérdem gyanakodva, de mindenki vehemensen bólogat. Amikor ennél a pisitémánál tartunk, a kutya halkan nyüszögni kezd, mintha csak eszébe jutott volna, hogy ő ennél sokkal rosszabb dolgokat is csinált a környékbeli farmok földjén. Elhátrál a kialvóban lévő zsarátnoktól, és elbújik Legóember lába mögé. – Úgyhogy időtlen idők óta nem égettünk meg igazi nőket! – fejezi be vidáman az oktatást Viking. – Az 1900-as évek óta vált divattá szalmaboszorkákat égetni. – Nincs semmi jelentése – biztosít Kedves Szomszéd. – Csak ha… – Hagyomány? – Igen – válaszol a kórus részeg egységben. – Nem arról volt szó, hogy Dánia egy szuper hely, ahol nemi egyenlőség van? Ahol a női jogok védelmének hosszú, impozáns történelme van? Még nem vagyok elég részeg ahhoz, hogy ezt elengedjem. – De – von vállat Viking –, csak nem a boszorkányjogok védelmének! – Azt ugye tudod, hogy boszorkányok nem léteznek? Mindenki nevet, és Legóember próbál békítően fellépni: – Nyugi, több száz évvel ezelőtti dolgokról beszélünk, nem? Azóta sokkal jobb a helyzet, ugye? – Hát… – Kedves Szomszéd grimaszt vág, amitől egészen úgy néz ki, mint egy gyurmafigura a Wallace és Gromitból. – Mi az? – Ugye láttad azt a sok piros épületet a környéken? – A régi kórházakat? – kérdezem, mert arra gondolok, hogy nyilván a nagy, 1920-as évekbeli épületekről beszél, amelyek a falu zömét adják, és amiket most szakállas nyugdíjasok népesítenek be. – I-igen – feleli bizonytalanul. – Csakhogy azok nem egészen kórházak voltak. – Nem kórházak? Pedig az ingatlanügynök az mondta. – Nem. Intézetek voltak. Elmeháborodottaknak. – Elgondolkozom, javasoljak-e neki valami politikailag korrektebb kifejezést, de folytatja. –

Itt laktak a férfiak – mutat a parttól kicsit feljebb tornyosuló házakra –, ezeket Christian Keller, a híres orvos építtette. Akinek a szobra ott van a dombon, tudod? – A nagy bajszú? – Ő az. A nők viszont… – nagy levegőt vesz. – Mondd, észrevetted már azt a szigetet Fyn és Sjælland között? Fyn a Jyllandtól keletre lévő sziget, Sjælland szigete pedig még keletebbre van, ott található Koppenhága, és – ahogy az otthoniaknak szoktam mondani – minden, ami érdekes. Szörnyű tájékozódási képességem ellenére is tudom, miről beszél Kedves Szomszéd. Ez újdonság. – Igen! Tudom! Áthajtottunk rajta párszor. Miért? – Mert az Sprogø, ahová a mentálisan sérült nőket küldték. Csakhogy nem volt ám mindegyikük bolond! Mint kiderül, Sprogøre küldték a „betegesen üzekedő”, „morálisan retardált”, „szexuálisan frivol” vagy løsagtig (bujasággal vádolt) nőket. Az intézményt Christian Keller alapította 1923-ban, és lényegében a házasságtörők, szeretők és zabigyereket szülők börtöne volt. Nem mintha az, hogy az ilyen nőket egy szigetre zárták, megakadályozta volna a kihágásokat. Sprogøt gyakran elárasztották a férfiak, akik azt remélték, hogy „könnyű nőket” találnak ott, a szex reményében vitorlát bontókat mégsem ítélte el senki. – Na és mikor zárták be ezt a helyet? – Ó, még az 1960-as években. Elképedek. Tudom, hogy ez nem tipikusan dán dolog. A londoni Magdolna-menhely 1966-ig működött, és az utolsó ír „Magdolnamosodát” az 1990-es években zárták be11. Na de Dániában? Azt hittem, Dánia gyorsabban fejlődött – hogy itt nagyobb az egyenlőség. Rá kell döbbennem, hogy közel sem tudok olyan sokat arról, hogy milyen Dániában nőnek lenni, mint hittem. A buli este 11-ig tart, amíg le nem megy a nap, és feljön a hold, ami olyan világosságot csinál, mintha dél lenne. Nem sokkal később felsétálunk a dombra a házunkhoz. Visszanézek a máglya izzó maradványaira, és a part mentén a messzeségben több tucat társát látom, olyan, mint egy gyöngyfüzér.

Aznap éjjel égő hasábokon repülő, félig megégett nőkről álmodom, ahogy Németországba tartanak. Hajnali 3-kor ébreszt egy fénysugár, ami betalált a sötétítőfüggöny résén, és most a retinámat perzseli. Dániában a nyár közepe azt jelenti, hogy naponta csupán négy órát van sötét, és bár örülök a hosszú nyári estéknek, a korai ébredést és a hajnali madárkórust szívesen kihagynám. Hunyorogva és szitkozódva, az éjjeliszekrényemen tapogatózva keresem a repülős szemmaszkomat, amit újabban felveszek a hajnali órákban. Felteszem, visszadőlök a párnámra, és próbálok újra elaludni, de az agyam beindult, így alvás helyett tépelődöm. Mindenféléről. Ebben jó vagyok. Miért kelnek a madarak pirkadatkor? Hisz Dániában akkor biztosan teljesen kipurcannak alkonyatig. Vajon hol lehet errefelé jó melltartót kapni? Ki találta ki, hogy a gyantázás jó ötlet? Mikor kaptak a nők szavazati jogot Dániában? Na és a legnagyobb kérdés: Mi van, ha a hírhedten progresszív Skandináviában semmivel sem jobb nőnek lenni, mint másutt? Miután rá kell döbbennem, hogy egyik kérdésre sem tudom a választ, tervet kovácsolok, hogy kiderítsem.12 Aarhus, Dánia második legnagyobb városa ad otthont a világ kevés nőtörténeti múzeuma közül az egyiknek. Bár nem vetekedhet a Smithsoniannel, érdekes műtárgyakat és archív anyagokat gyűjtöttek össze az évek során azokról, akik dupla X-kromoszómával születtek. Egy fülledt hétfő délelőtt bepöfögök a Nagyvárosba légkondicionálómentes, piros mobilparadicsomomon, remélve, hogy megnyugodhatok a dán nők sorsa felől. Egy teknőckeretes szemüveget viselő, segítőkész hölgy körbevezet a múzeum poros gyűjteményében, és rögtönzött kiselőadást tart a skandináv nők történetéről. Mint megtudom, Dániában a nők 1875 óta járhatnak egyetemre, és a skandináv országok mind élen jártak az általános női választójog bevezetésében: Finnországban 1906-ban kaptak zöld utat, aztán Norvégia következett 1913-ban, Dánia és Izland 1915-ben, Svédország pedig 1919-ben. Dániában, Svédországban és Norvégiában a politikai pártok önként nemi kvótákat vezettek be az 1970-es években, és olyan sok nőt sikerült politikai szerepre bátorítani, hogy azóta Dániában el is törölték a kvótákat, mert úgy érezték, nincs szükség több ösztönzésre.

Amikor ezt írom, a dán parlament 40 százaléka nőkből áll, és nő vezeti a kormánykoalíció mindkét pártját.13 Azt is megtudom, hogy a dánok mindig is nagyon progresszívek voltak, ami a nők jogait illeti: 1973-ban legalizálták az abortuszt, és 1976-ban törvénybe foglalták az egyenlő fizetést. Mint azt még februárban kiderítettem, a dán munkaerő-politikában hangsúlyozottan fontos, hogy a munka mindenki számára egyformán elérhető legyen, ami magában foglalja a nagyvonalú szülési szabadságot. Dániában a szülők összesen 52 hét fizetett szülési szabadságot oszthatnak el egymás között, hogy az újszülött babával lehessenek. Ebből négy hetet az anyáknak kell kivenniük a gyerek születése előtt, és legalább tizennégyet utána. Ez fölöttébb okos döntés, mivel a kellően sok szülési szabadság hozzájárul a gyerekek egészségéhez, és csökkenti a szülés utáni depresszió esélyét az amerikai Nemzeti Gazdasági Kutatóiroda vizsgálata szerint. Az első két hetet az apák is kiveszik, a hátralévő 32 hetet pedig úgy osztják el a szülők egymás között, ahogy jónak látják. Mivel Dániában a legtöbb férfi elmegy „szülési szabadságra”, hamarabb kötődni kezdenek a gyerekükhöz, és elsajátítják az összes olyan szülői feladatot, amit hagyományosan a nők végeznek. A következő lépés a még több kötelező apai „szülési szabadság”. Norvégia volt az első ország, amely kvótát szabott ki az apáknak 1993ban. Azelőtt a norvég apák 2-3 százaléka vett csak ki szabadságot. Manapság a norvég apukák tizennégy hét szabadságot kapnak, ezt 90 százalékuk ki is használja, és 15 százalékuk dönt úgy utána, hogy kevesebbet dolgozik hetente, hogy többet lehessen a családjával. A kutatások azt mutatják, hogy Norvégiában a megemelt szülési szabadság alapvetően megváltoztatta a nemi szerepekkel kapcsolatos hozzáállást, az 1993 után született fiúk több házimunkát végeznek, mint akik azelőtt jöttek a világra. Svédországban az apák két hónap szülési szabadságot vehetnek ki, ezalatt a fizetésük 80 százalékát kapják. Akaratlanul is az jut eszembe, hogyha valaha mégis sikerül családot alapítanunk, Skandinávia marha jó hely lenne erre… Az állam jövedelemtől függetlenül családi pótlékot is fizet minden anyának, akinek tizennyolc évesnél fiatalabb gyereke van, valamint további juttatások járnak az egyedülálló szülőknek és az özvegyek gyerekeinek.

A gyermekvállalás után a dán nők 78 százaléka visszatér dolgozni – ez sokkal magasabb, mint az OECD-országok átlaga, ami 66 százalék. Ez azért lehet így, mert az állam finanszírozza a gyermeknevelést, és a dánok legendás munka-magánélet egyensúlya könnyebbé teszi a karrier és a család összeegyeztetését, mint másutt. Amit hagyományosan „női munkának” tekintünk, itt ugyanakkora becsben tartják, mint amit hagyományosan „férfimunkának” szoktunk mondani – és mindkét nem kiveszi valamennyire a részét mindegyikből. Napközben mászkálni (a szabadúszók kiváltsága) mindig érdekes antropológiai gyakorlat, és észrevettem, hogy Dániában több férfit látok, mint otthon. Hangsúlyozom, szó sincs róla, hogy kifejezetten keresném őket, csak egyszerűen ott vannak, általában egy gyerek társaságában. Apukák tolnak babakocsikat délben, hintáztatják a gyereküket, a bölcsőde előtt várják őket délután 3.30-kor, vagy a szupermarketben rohangálnak egyik kezükben egy fej salátával, a másikban egy karonülővel. Férfiak végeznek olyan szülői feladatokat, amiket otthon elsősorban a nőktől vagy a kizsákmányolt nagyszülőktől szoktunk meg. Ami Nagyon Jó Dolognak tűnik. Az OECD kutatásai megerősítik, hogy a skandináv férfiak jobban kiveszik a részüket a gyereknevelésből, mint valaha, és többet vállalnak a házimunkából brit társaiknál. Így hát örömmel fedezem fel a Missouri Egyetem kutatását, amely szerint a férfiak és nők boldogabbak, ha megosztják a háztartási és gyereknevelési feladatokat. Magamban megjegyzem, hogy ezt el fogom küldeni anyuka státuszban lévő barátnőmnek, azzal a javaslattal, hogy tűzzék ki a hűtőajtóra. A kispapákhoz hasonlóan én is megnézem az aarhusi boltok kínálatát. Természetesen csakis kutatási célzattal. A kiállított női divatcikkek meglehetősen egyformák, szigorúan a skandináv ízlésvilágnak megfelelő színekben, és mindegyik elég gyúlékonynak tűnik. Viszont meglepődve látom, hogy egyik ruha sem túlságosan szexi, és nemcsak fogpiszkáló vékonyságú tinilányokra való méretben kaphatóak. A nők, akiket magam körül látok, nem túl vékonyak. Sőt inkább termetesek. Igazi vikingek. A helyi pékségben (vagyis második otthonomban) a ritkán erre tévedő amerikai turisták egyike azt mondta a pult mögött álló lánynak: – Ön olyan, mint egy viking nő! Oké, ez önmagában is kissé bizarr, de ha valaki otthon, Angliában ilyet mondana nekem, azt gondolnám, tramplinak gondol. Sőt férfiasnak.

Aminek egyáltalán nem örülnék! Itt viszont a lány határozottan felderült, és megköszönte a pasinak a „bókot”. Úgy látszik, Dániában öröm, ha termetes nőnek néznek. Még a divatőrült fővárosban, Koppenhágában sem láttam azt a fajta ó-lábú, „heroin chic” kinézetet, amit úgy megszoktam Londonban, sem pedig a New York-iakra jellemző csontsovány, agyonpiláteszezett külsőt. Itt nem cél túl vékonynak lenni. A nők itt esznek. Olyan gyerekeket látok, akik nem viselnek a nemüknek megfelelő ruhát, így nem lehet megállapítani, hogy fiúk vagy lányok. Eszembe jut, hogy az ország legnagyobb játékboltlánca, a BR milyen üdítően szakított a konvenciókkal, amikor katalógusa címlapján Barbie babákkal játszó fiúkat és vonattal játszó lányokat mutatott. A gyerekek itt nemüktől függetlenül, szabadon választhatnak. Miután megnyugodtam, hogy Dániában igenis jó nőnek lenni, szeretnék még többet megtudni, ezért másnap kávé (és természetesen snegle) mellett kifaggatom Helena C.-t és Amerikai Anyut, ők hogy látják a dolgot. Már előre örülök, milyen jó lesz nőtársaimmal kibeszélni új, spirituális hazámban a nők csodálatos helyzetét, és jól is indul a dolog. Amerikai Anyu dicséri, hogy mennyi lehetősége van a dán nőknek, akik szeretnének gyereket és karriert is. Amikor ő az első gyerekét szülte az Egyesült Államokban, „nagy mázlistának” tekintették, amiért kapott három hónap fizetés nélküli szabadságot. – Ehhez képest valóságos álom volt, amikor Dániában megszültem a másodikat – teszi hozzá. – Kivehettem egy évet, és közben elő is léptettek. Helena C. elmondja, hogy a lányokkal és fiúkkal egyformán bánnak, ugyanannyi lehetőséget kapnak az iskolában, és Amerikai Anyu is elismeri, hogy „itt nem látni túl sok lányos lányt”. Jeg kan gøre det selv, vagyis „Én magam is meg tudom csinálni” – ezt a beszéddel együtt megtanulják Dániában. Le vagyok nyűgözve. De akkor jön a hideg zuhany. – Szóval igen, az anyáknak és gyerekeknek nagyon jó, de hallanod kellene, milyen viccek terjednek a nőkről… Legalábbis a munkahelyemen – mondja Amerikai Anyu. – Például? – Hol is kezdjem? – kérdez vissza. – Tegnap a nagy prezentáció közben az egyik srác a női sofőrökkel viccelődött. Az Egyesült

Államokban a legtöbb munkahelyen nem tűrnének ilyesmit. Oké, közben Amerikában a nőknek még mindig nem fizetnek ugyanannyit, mint a férfiaknak. Itt nagyjából biztosra veheted, hogy ha ugyanaz a munkád és a pozíciód, mint a másik nemből valakinek, akkor ugyanannyi fizetést kaptok. Mintha a dánok úgy gondolnák: „A nagy problémákat megoldottuk, akkor mit számít egy kis viccelődés?” Helena C. egyetért a honfitársai jellemzésével, és mesél egy műsorról a dán közszolgálati tévében, ahol anyaszült meztelen nők állnak teljes csöndben felöltözött férfiak előtt, akik szóban ízekre szedik a nők testét. – Mindent kitárgyalnak a nők fanszőrzetétől a császármetszés hegéig – mondja Helena C. – Szép. A show házigazdája, Thomas Blachaman (aki egyben zsűritag az XFactor dán megfelelőjében) azzal védte a „meztelen nős műsort” a dán sajtó előtt, hogy az kulturális küldetést teljesít: „megtanítja a férfiakat a női test szépségeiről beszélgetni anélkül, hogy a beszélgetés akár pornográffá, akár píszívé válna”. Nyilván azért, mert a legtöbb nőnek még nem adatott meg az a szerencse, hogy vadidegen férfiak tegyenek megjegyzéseket a külsejére… Ja, de, mégis. A nők tárgyiasításával kapcsolatban Amerikai Anyu elmeséli, hogy múlt hétvégén bugyira vetkőzött tinilányokba ütközött, akik rúdtáncbemutatót tartottak a Nagyvárosban, mert készültek az országos bajnokságra. – Szórólapokat osztottak, amiken az állt: „Kisgyerekes családok, idősek, fiatalok, párok és szinglik – mindenkit szeretettel látunk!” Közben úgy vonaglottak, mint a sztriptíztáncosnők. Beszélgetőpartnereim azt is hallották, hogy Dániában a munkáltatók a mai napig diszkriminálják az anyákat és a leendő anyákat az állásinterjúkon. Nem ritka, hogy a felvételiztető megkérdezi a jelentkező korát, családi állapotát, továbbá hogy van-e gyereke, vagy tervez-e. Az egyenlő bánásmódról szóló törvény értelmében nem szabadna senkit nemi alapon, pláne nem terhesség vagy családi állapot alapján diszkriminálni, és ha egy jelentkező vagy alkalmazott úgy érzi, tisztességtelenül bántak vele, a munkáltató kötelessége bizonyítani, hogy nem történt negatív megkülönböztetés. De annál a néhány szakszervezetnél, amiket egy brit újság megbízásából felhívok, azt mondják, a terhes vagy szülési

szabadságon lévő nőket rendszeresen elbocsátják a munkáltatók, volt, akit azért nem alkalmaztak, mert előfordulhat, hogy a jövőben anya lesz. 2012ben a dán nővérek szakszervezete, a Dansk Sygeplejerad szerint minden nyolcadik frissen végzett nővértől megkérdezték az állásinterjún, van-e gyereke, vagy tervez-e. Egynek meg is mondták: „Nem tudjuk alkalmazni, ha hamarosan szülési szabadságra megy.” A kereskedelmi és irodai dolgozók szakszervezetének jelentése szerint a tagjai 17 százalékát kérdezték az anyasággal kapcsolatos terveiről az állásinterjún, és a jogászok esetében még rosszabb a helyzet: a nők 20 százaléka állítja, hogy a karrierjük megsínylette a gyerekvállalást. Egyes szakszervezetek szerint a munkáltatók „leépítik” azokat a nőket, akik mesterséges megtermékenyítő kezelésekre járnak. Kezdem megérteni, hogy ebben a skandináv idillben sincs mindenütt kolbászból a kerítés, és úgy döntök, szakértők segítségével próbálom kideríteni, hogy is áll valójában a helyzet az egyenjogúsággal Dániában. Az első Sanne Søndergaard, Dánia egyik leghíresebb komikája, büszke feminista, akivel összefutunk egy kávéra, hogy helyre tegyük a dolgokat. – A legtöbb dán szerencsésnek tartja magát, amiért itt született, és Dániában a nőknek nem kell annyi kompromisszumot kötniük, mint másutt, például az Egyesült Államokban vagy az Egyesült Királyságban. De itt sem tökéletes a helyzet. Dániában nem nagyon beszélünk a szexizmusról, de létezik a szexizmus kultúrája. Ezt fel kell ismernünk, és észben kell tartanunk, különben megint felerősítjük – és ez a férfiakra és a nőkre is igaz. Megemlítem a rúdtáncügyet, ő pedig elmeséli, milyen plasztikai sebészeti reklámokat látott a koppenhágai buszokon. – Ezek az izék egész nap hatalmas, fedetlen női mellekkel furikáznak, arra biztatva a dán nőket, hogy „szerezz új melleket!” A szomszédom kilencéves kislánya a múltkor azt mondta, szívesebben lenne fiú, hogy „ne kelljen állandóan új melleket csináltatni”. A barátnőivel az üzenetet így dekódolták a mindenütt látható reklámokból – akkor vagy nő, ha hatalmas, ám feszes műmelled van. Ez annyira szomorú! Ezek a dolgok az elmúlt években kúsztak be a liberális dán kultúrába, mondja Sanne. – Mintha az emberek azt feltételeznék, hogy ha egyenlők vagyunk, akkor nyugodtan lehetnek szexisták. Azt hiszem, miután Dánia az elsők

között járt sok egyenjogúsági kérdésben, mint amilyen a melegek jogai vagy az abortusztörvények, a negatív hatások is minket sújtanak először. A Mindennapi Szexizmus Projekt (Everyday Sexism Project) dán ága 2013-ban indult, és online rögzítik a dán nők beszámolóit a szexizmusról – a helytelen viselkedéstől a nemi előítéleteken át a szexista reklámokig. Megkérdezem Sannét, hogy itt is ugyanannyi trollkodást és szidalmazó tweeteket kapnak-e azok a nők, akik az egyenlőtlenségről beszélnek, mint a briteknél, amin jót nevet. – Dániában a Twitter közel sem olyan jelentős, ezért még nem talált rá olyan sok pszichopata – csak az okos, technikamegszállott médiaimádók. Ami nem rossz. Itt, ha a Twitteren sértegetnek is, az inkább kioktató, mint fenyegető, bár nem is tudom, melyik a rosszabb. – Tessék? – Azt mindenki tudja, hogy a nemi erőszakkal való fenyegetés túlmegy a határon, és perelhetsz. De ha valaki 140 leütésben kioktat, semmit sem tehetsz. Mond valamit. Megkeresem Sara Ferreirát a Mindennapi Szexizmus Projekt dán részlegénél, és megkérdezem, milyen volt eddig a fogadtatás. – A tagjaink azt mondják, nagy megkönnyebbülést jelent nekik beismerni – mondja Sara –, hogy a szexizmus még mindig erős Dániában, ahol a kívülállók szemében olyan irigylésre méltónak tűnik a nemi egyenlőség. Nem vagyunk vakok – tudjuk, hogy a világ más részein sokkal rosszabb a nőknek. De akkor is, a dán nők csupán mintegy száz éve szavazhatnak. Nem olyan rég még másodrendű polgároknak számítottunk. Résen kell lennünk, nehogy visszatérjenek a régi minták. Nagy probléma, hogy a fiatal nők – és férfiak – nem látják a történelmi perspektívát, és tévesen azt hiszik, „szabadon” azt tesznek, amit akarnak, nem látják azokat a strukturális és kulturális erőket, amelyek a mai napig munkálkodnak. Az egyik egyre gyakoribb strukturális probléma a rejtett nemi szegregáció. A dán fiúkról és lányokról végzett, tudományosnak semmiképp nem nevezhető kutatásom ellenére kiderül, hogy az iskolások nemüktől függően eltérő pályaválasztási tanácsot kapnak. Jelenleg több fiúnak ajánlják, hogy legyen mérnök (a Dán Mérnökszövetség szerint a dán mérnökök 79 százaléka férfi), a lányoknak pedig a humán területeket javasolják.

Beszélek Manuval, az egyházügyi és nemek közötti egyenlőségért felelős miniszterrel, akit korábban a vallásról faggattam, és megkérdezem, mit gondol erről. Meglepően nyílt, elismeri, hogy ez létező probléma, és tenni akar ellene. – A lányom pályaválasztási tanácsadáson vett részt az iskolájában – meséli Manu. – Utána megkérdeztem, felmerült-e a mérnöki pálya mint opció, mert úgy gondoltam, tetszene neki. Azt felelte, nem – sőt azt sem tudja, mi az! Az iskolai pályaválasztási tanácsadóknak meg kellene ismertetniük a lányokat és fiúkat a lehetőségeikkel – ahogy mi, szülőkként tesszük –, hogy legyőzzük a nemi előítéleteket. Manu szerint sokat segített ebben, hogy a dán politika élére egy nő került. Helle Thorning-Schmidt 2011-ben jutott hatalomra, legyűrte az ócsárolóit és a gúnyolódó sajtót. A Politiken újság azt írta róla, hogy „túl jól öltözött a Szociáldemokratáknak, túl fiatal, hogy az ország vezetője legyen, és túl dögös ahhoz, hogy megnyerje az emberek szívét” – nehéz elképzelni, hogy egy férfi politikus hasonló kritikát kapjon. Gyorsan ráaggatták a „Gucci Helle” nevet, amiért szereti a dizájnerruhákat, és még a saját pártjából is támadták, amiért csinos. Helle sokáig néma méltósággal tűrte a szidalmakat, mígnem egy különösen undok bekiabálót az alábbi mondattal intézett el: – Nem nézhetünk ki mind szarul. Bírom a dán miniszterelnököt. – Fontos, hogy Helle példát mutat – mondja Manu. – Remélhetőleg az, hogy én vagyok az ország első barna bőrű minisztere [Manu szülei Indiából jöttek], segít a bevándorlóknak felismerni, hogy a politikai karrier is elérhető számukra Dániában, azzal pedig, hogy Helle áll az ország élén, példát mutat a kislányoknak. Persze eddig is mondhattuk a lányoknak, hogy sokra vihetik a politikában, de amíg nem látták, hogy ez tényleg megtörténik, nem volt hihető. Nagyon erős üzenet, hogy Dániában lányként akár a legmagasabb pozícióig is eljuthatsz. Ez különösen megérint. Egyedülálló anya egyke lányaként nőttem fel, miközben II. Erzsébet ült a trónon és Margaret Thatcher volt a miniszterelnök, ezért azt hittem, a nők irányítják a világot. Emlékszem, hogyan hitetlenkedtem tízévesen, amikor egy könyvtári könyvben férfi miniszterelnökről olvastam, mert meg voltam győződve róla, hogy ez kifejezetten női szerepkör, férfiak nem tölthetik be. Nagy kiváltság volt

ebben a naiv, nőközpontú buborékban felnőni – soha fel sem merült bennem, hogy ne lennék képes bármire. Most, hogy Helle irányítja Dániát, és Margit királynő ül a trónon, több ezer dán kislány ismerheti meg az érzést, hogy bármi lehetséges számukra. Örömmel tölt el a gondolat. – Itt szinte biztosra veszik, hogy a férfiak és a nők egyenlőek – mondja Manu, miközben ajakírt ken a szájára, és úgy néz ki, mint a modern metroszexualitás élő szobra. – A DNS-ünkben van. Ha nő vagy Dániában, akkor jók a lehetőségeid, és nem kell választanod család és karrier között. Ez biztató. De az, hogy ezt „szinte mindenki biztosra veszi”, még okozhat problémákat, mivel a rendszer nem mindenkinél válik be. Az EU Alapjogi Ügynöksége 2014-ben publikált tanulmánya szerint Dánia listavezető a nők elleni erőszakban, a megkérdezett nők 52 százaléka mondta azt, hogy esett már fizikai vagy nemi erőszak áldozatául – ez jóval az EU-s átlag fölött van, ami (egyébként ugyanúgy szörnyűséges) 33 százalék. – A jelentésben szereplő számok megdöbbentőek – ismeri el Manu, amikor ezt szóba hozom, de siet kihangsúlyozni, hogy Dánia skandináv szomszédai is a lista elején végeztek, pedig ugyanúgy dicsérik őket a nemek közötti egyenlőségért. Finnországban a nők 47 százaléka mondta azt, hogy valamilyen erőszakos cselekmény áldozata volt, Svédországban pedig 46 százalék ugyanez a mutató. Összehasonlításként, Lengyelországból jelentették a legkisebb arányt, 19 százalékot, az Egyesült Királyságból pedig 44 százalékot. – Ez strukturális és kulturális okokra utal – állítja Manu. – A dán nők nagyon aktívak a munkaerőpiacon. Ez örvendetes, de sajnos kiszolgáltatottabbá is teszi őket. A nőkkel szembeni erőszakot körülvevő hallgatás is sokat csökkent. Az erőszak immár nem magánügy. A dán nők nem maradnak csöndben, de ez másképp lehet olyan országokban, ahol az erőszakot még mindig titkolják és szégyellik. Habár Manu bizonygatja, hogy Dániában immár nem tabu a családon belüli erőszakról beszélni, amikor a jelentés kijött, a dán sajtó mégis mélyen hallgatott róla. Egyedül Karin Helweg-Larsen, a Nők Elleni Erőszak Nemzeti Kutatóintézetének munkatársa kommentálta nyilvánosan. Az ország fontosabb médiumai mind idézték, amikor azt mondta, hogy a jelentés pontatlan, és semmi értelme összehasonlítani a felszabadított dán

nőket a horvátokkal, bolgárokkal vagy dél-európaiakkal, ahol szerinte az erőszak még sokszor normálisnak számít. Felhívom Karint, hogy fejtse ki ezt. – Szokatlan nemzetközi adatokat összehasonlítani az erőszakról – magyarázza –, mivel az erőszak definíciója országonként változik. Nálunk egyáltalán nem tolerálják a nőkkel szembeni erőszakot, a 2000-es évek óta pedig erőszakellenes kampányokkal próbálják elérni, hogy a családon belüli erőszakot ne tartsák többé magánügynek. Sok munkánk van abban, hogy megváltoztassuk az emberek gondolkozását, és mindenki megértse, az erőszak semmilyen körülmények között nem elfogadható. És a kampányok működtek: a bűnügyi statisztikák szerint az erőszak csökken. A dán kormány saját adatai szerint 26 000, 16 és 74 év közötti nő vallotta azt, hogy korábbi vagy jelenlegi partnere bántalmazta – ami csökkenést jelent, mert 2000-ben még 42 000-en voltak. De vajon segít a dán nőknek, ha ilyen vehemensen tagadják az EUjelentés megállapításait? Nem félő, hogy a dánok ülnek a babérjaikon, és azt gondolják: „Ó, semmi baj, itt nincs is családon belüli erőszak”? – Nem – bizonygatja Karin –, muszáj volt vitába szállnom azokkal a számokkal, mert ha elfogadom, azzal Európa többi részén, például Horvátországban könnyen mondhatják, hogy „semmi értelme nemzeti nemi egyenlőségi cselekvési tervet kidolgozni, hiszen Dániában és Skandináviában sem vált be”. Azt hiszem, Karin nem fog a közeljövőben Horvátországban nyaralni, de igaza lehet. – Veszélyes ezeket az EU-s adatokat politikai célokra használni – folytatja –, például ez alapján csökkenteni a bántalmazott nőknek fenntartott menhelyek finanszírozását. Ehelyett inkább felelősséget kell vállalnunk, és támogatni a fejlődést. Ez olyasmi, amiben minden nő egyetért, akivel csak Dániában beszélek. De létezik más elmélet is arra, miért jelentettek Dániából ilyen nagyszámú erőszakot. Ahogy Sanne fogalmaz: – Dániában általában sok az erőszak. Ez meglep, miután semmiféle agressziót nem láttam, amióta idejöttünk.

– Ez azért van, mert nem vagy dán fiatal, és nem szoktad szombat este feldúlni a várost. A pasikat rendszeresen pofán vágják egy-egy görbe estén – mondja Sanne. – Bunyóznak, és ha megpróbálsz megakadályozni egy verekedést, te is kapsz. Többet ütjük egymást. És sokat iszunk. Miután az alapelv az, hogy mind egyenlőek vagyunk, néhány férfi talán úgy gondolja, „na jó, akkor nem olyan gáz megütni egy nőt”. Dániában a nőket nem tekintjük gyengébb nemnek. Mi verünk mindenkit. Én is sokszor bunyóztam, amikor Jyllandon felnőttem – a nők is simán megütötték egymást. Megkérdezem Vikingtől, hogy jyllandi kamaszkora során ő is sokat használta-e az öklét, és elismeri: – Mindig is voltak bunyók. Többnyire alkohol hatására, de igen, verekedősek vagyunk. De mi ennek az oka? – Senki sem tudja biztosan – mondja Sanne. – Húsz éve tilos megütni a gyerekeinket, de akkor is erőszakos a kultúránk – ismeri el. – Vikingek vagyunk. Nagyon kíváncsi lennék, készült-e felmérés arról, hogy a dánok úgy általában erőszakosabbak-e. Enélkül nehéz összehasonlítani a dániai nőkkel szembeni erőszakot más országokkal. A nőkkel szembeni erőszak szörnyű, de a férfiakkal szembeni is az. Tehát ha a férfiakkal szembeni erőszak is rosszabb Dániában más országokhoz képest, akkor a viking macsó kultúrán kellene változtatnunk. Olyan statisztika (egyelőre) nem létezik, amelyik azt vizsgálná, a skandinávok erőszakosabbak-e Európa többi részéhez képest, de a dán kormány adatai azt mutatják, hogy egyáltalán nem ritka a férfiakkal szembeni erőszak. Egy friss kimutatás szerint a 16 és 74 év közötti férfiak közül 8000 élt át már életében fizikai erőszakot, ez a szám a 2005-ös adathoz képest, 25 százalékos emelkedést mutat. – Bárhogy is, az erőszak genderprobléma – véli Sanne –, mert a macsó kultúrában gyökerezik. Az agresszió gyökere a sajátos férfieszmény. Ha ez az eszmény azzal a szexista ideállal párosul, hogy amit a férfiak csinálnak, az helyes, sajnos a nők is utánozni fogják a viselkedésüket. Kicsit elveszettnek érzem magam, amiért megpillanthattam Dánia sötét oldalát. Ahelyett, hogy az egyenjogúság, a tökéletes péksütemények, az irigylésre méltó munka-magánélet egyensúly és a nagyvonalú jóléti

állam országában élnék, rá kellett jönnöm, hogy Dániának éppannyi problémája van, mint a világ bármely országának, és nem kizárt, hogy az átlagnál erőszakosabb emberek lakják. Épp elég idős vagyok már, hogy tudjam, mindennek van árnyoldala – de ez elég jelentősnek tűnik, és nem igazán tudom, hogy lépjek ezen túl. Mintha rájönnénk, hogy az imádott nagynénink bigott rasszista – a kedves tulajdonságai sosem lesznek képesek ellensúlyozni a bántóan vállalhatatlan oldalát. Megkérdezem Sarát, hogy birkózik meg ezzel, és rámutat, milyen nagy előrelépéseket ért el a Mindennapi Szexizmus Projekt. – Az összetartozás és a cselekvőképesség élménye erősebbé tesz, nem vagy annyira magányos. A strukturális és kulturális egyenlőtlenség még mindig probléma Dániában, csak talán nem annyira nyilvánvaló, mint más országokban. De szerencsére tapasztalhatjuk, hogy nagyon sok nő és férfi szeretne változtatni ezen, minden korosztályból. Sanne is optimista a dán nők jövőjét illetően: – Úgy érzem, beindult a feminizmus régóta várt új hulláma. Dániának fel kell kötnie a gatyáját, vagy jobban mondva, a bugyiját, és változtatnia kell, hogy élen maradjon a nemek közötti egyenlőség terén. Egyre több olyan férfit lát a stand-up fellépésein, akik nőpártinak tartják magukat. – Sok feminista pasival találkozom a műsoraimon Koppenhágában, Aarhusban, Odensében és Herningben is. Na és Sanne boldog dán, annak ellenére, hogy még van mit javítani a nemek egyenlőségén? – Azt mondanám, tízből nyolc. És Sara? – Alighanem én is nyolc – feleli. Akkor jó. Nem tudok megbocsátani a rasszista nagynéninek, sem elfelejteni azt, amit ebben a hónapban tanultam. De ha Sara és Sanne képes derűlátó maradni, akkor azt hiszem, én is. Jelentkezem a dán Mindennapi Szexizmus Projektbe, és eltökélem, hogy segítek, amiben tudok, megírok minden igazságtalanságot, amivel találkozom, és rászólok minden dánra, ha meghallom, hogy gorombán beszél a női sofőrökről. Azonnal.

– Jól vagy? – kérdezi Legóember óvatosan, amikor hazaérek. Az állát simogatja, mint mindig, ha aggódik. Tudja, hogy ez a hónap megviselt. – Azt hiszem – válaszolom. – Akkor folytatjuk? – Tessék? – Folytatjuk, hogy egy évig dán módra élünk? Tágra nyílt, türkizkék szemekkel néz rám, homlokát összeráncolja, a két szemöldöke között Harry Potter-es heg éktelenkedik, amit egy cserkészbalesetben szerzett. (Egyéb maradandó sérülések is érték, miközben Lord Baden-Powellt szolgálta,14 egyebek között egy kicsit lefűrészelt az egyik ujjából, kitört az egyik foga, és kificamodott a válla. Szegény anyósomék állandóan frászban voltak, mikor telefonálnak a sürgősségiről: „Itt van a fiuk. Megint.”) Kinyújtom a kezemet, és végigsimítom a karján a tejfölszőke szőröket, mintha macska lenne. Megmondom neki, hogy még nem akarom bedobni a törölközőt. Legóember ezt a törékeny pillanatot választja, hogy közölje, meghosszabbították a szerződését. Tudja, hogy nem a legjobb az időzítés, de mit szólnék hozzá, ha valamivel tovább maradnánk Dániában? – Mondjuk, teszem azt, egy évvel…? Felhúzom a szemöldökömet. Ugye csak viccelsz? Csak most szólsz? – üzeni a pillantásom. De gyorsan megnyugtat, hogy még nem kell döntenünk. Hogy van néhány hónapunk végiggondolni. És különleges vacsorát főzött nekem. Felfújtsütő formát is használt.

MIT TANULTAM EBBEN A HÓNAPBAN? 1. Dánia mégsem az a paradicsom nemi egyenlőség szempontjából, aminek néha beállítják. 2. A feministáknak még mindig sok a dolguk Skandináviában… 3. …de szerencsére van néhány remek ember, aki kihajtja a belét, hogy jobb legyen.

4. És olyan törvények vannak, amelyeknek köszönhetően Dániában sokkal jobb nőnek lenni, mint a világ más területein. 5. Egy bolondokházában élek. De azt hiszem, valójában ezt már eddig is tudtam…

Július Utazás & egyéb huncutságok

Még mindig meleg van. Nagyon meleg. Délután 5.30 van, és hazafelé hajtok egy interjúról, amikor majdnem elvakít a nap, és vigyáznom kell, nehogy lehajtsak az útról. Vakító, fehér napsugarak tűznek rám, a tenger hatalmas, hullámzó tükre pedig azonnal visszaveri, minden szögből érnek, a napszemüveg használhatatlan. Kiver a víz, a kocsi ventilátora langyos levegőt fúj rám, míg végül csikorogva megállok a házunk előtt. Csíkokban jön fel a megolvadt aszfalt, és a hőségtől megszédülök. Amikor kinyitom a tűzforró ajtót, valóságos párafalba ütközöm, és loncillatba – a virág ugyanis bőségesen nyílik ebben a hónapban. Szakáll úr I., II. és III. a kertjeikben dolgozgatnak, és hejt intenek, amikor elmegyek mellettük. Érdeklődve állapítom meg, hogy az Istenhátamögött Alsón élők a rövid rövidnadrágokat részesítik előnyben nyár közepén. Még soha nem láttam ennyi hetvenéves husit. És tele vannak fuksszal. Nagyon Costa del Sehol hangulat van. A házban is ugyanolyan meleg van, a termosztát az előszobában vérforraló 33 Celsius-fokot mér. Mint kiderül, a skandináv stílusú „üvegházak” túlságosan is jó hőszigetelők. Legóember már hazaért a munkából, és gatyára vetkőzött. Útikönyvek veszik körül, az egyik kezében gin-tonicot tart, a másikkal dühödten görget a laptopja érintőpadján. – Mit csinálsz? – kérdezem kissé megütközve azon, amiért így felrúgta a szokásainkat. Fel sem néz, úgyhogy ellopom, ami megmaradt az aperitifjéből, és kortyolok belőle egy nagyot, de rájövök, hogy nem esik olyan jól, mint máskor, ezért visszaadom. – El kell hagynunk az országot – közli a homlokát ráncolva. – Miért? – kérdezem, de ő közben feláll, és az útleveleinket keresi a fiókokban. – Mi a baj? Történt valami a munkahelyeden? – kérdezem, azonnal a legrosszabbtól tartva.

– Nem, a meló okés – feleli. – Csak el kell mennünk valahová, ami nem Dánia. Gyorsan. – Micsoda? – Legóember mellett az élet, sajnos, sosem unalmas. – Áthelyeznek? Azt hittem, szeretsz itt lenni! A múlt hónapban maradni akartál még egy évet! Most pedig el akarsz menni? Még csak a projektem felénél tartok, gondolom. Tudom, hogy az előző hónap visszavetett, de most nem mehetek el. Hogy tudom meg, miért a dán a legboldogabb nép a földön? Még hátravan az első fehér karácsonyom. Még nem is kóstoltam végig az ország összes szezonális sütijét… – Úgy érted, menjünk vissza Angliába? – Ha akarsz – feleli –, de én valami napfényesebb helyre gondoltam. Mondjuk a Földközi-tenger vidékére. – A Földközi-tengernél akarsz élni? Ez új. – Nem élni – mondja, és úgy néz rám, mint egy eszementre. – Vakációra! Szó szerint nincs bent senki a cégnél, és Lars azt mondja, ha nem foglalunk le valamit gyorsan, nem marad üres repülőjárat el az országból. Legóember kollégája, Lars a dán szokások tárháza számunkra. Nélküle elveszettek lennénk, vagy legalábbis súlyosan alulinformáltak. – Ó! Fellélegzem. – Tudtam, hogy sokan elmennek júliusban, de azt nem gondoltam, hogy az egész ország leáll – magyarázza Legóember. – Az osztályunkon a többség kiveszi mind a négy hetét. Akárcsak az olaszok, a dánok is szeretik egyben kivenni a szabadságukat, csak ők a júliust választják arra, hogy megnyomják a „szünet” gombot a normál életükön, és áttegyék a táborukat külföldre. Kíváncsi vagyok, vajon ez a vándorlási hajlam azért van-e a dánokban, mert a vikingek a 8. században kihajóztak a nemzetközi vizekre. Talán a vándorlási kedv is szerepet játszik az ország lenyűgöző boldogságrekordjában, gondolom. A brit filozófus, A. C. Grayling úgy írta le az utazást, mint „az elme és a lélek kiterjesztése”, és a Pittsburghi Egyetem tudósai nemrég felfedezték, hogy a rendszeres vakációzás 30 százalékkal csökkenti a szívbetegség általi halál veszélyét. A brit Nuffield Health egészségszolgáltató kutatása szerint, ha szünetet tartunk, az

csökkenti a vérnyomást és a stresszt. Ez vélhetően feldobja az embert. Legóember meggyőzte magát (vagy talán pontosabb lenne azt mondani, Lars győzte meg őt, nem világos, mi az igazság), hogy a hosszú vakációk is közrejátszanak abban, hogy a dánok olyan elégedettek, és mindenáron el akar menni egy dán stílusú nyaralásra. – Utánanéztem, mi szabad még, Franciaország és Görögország már kiesett – mondja néhány Lonely Planet útikönyv felé biccentve, amiket átdobált a szoba túlsó végébe, miután rájött, hogy nincs már szabad járat a billundi repülőtérről. – Akárcsak Gran Canaria – és egy kattintással bezárja a bosszantó keresőablakot a monitoron –, Tenerife, Spanyolország és Portugália. Mint Lars elmondta Legóembernek, a dánok szeretnek a vakációik alkalmával megmerítkezni a dél-európai életstílusban, hogy aztán visszatérjenek Dániába saját, rendezettebb életükhöz. – Ó, várj egy kicsit… – Legóember az egyetlen nyitva maradt ablakot tanulmányozza, majd hátradől a székén, és diadalmasan kortyol a ginből. – Bingó! – Találtál egy helyet? – lesek át a válla fölött, és bólint. – Hogy tetszik Szicília? Mint kiderül, Szicília mindkettőnknek tetszik. Úgyhogy lefoglaljuk az utat, bepakolunk, és két nap múlva el is indulunk. Az utak gyakorlatilag üresek a reptérre menet, az országból mindenki más már egy hete elment. Amikor a kutyát leadjuk a dyrepensionban, vagyis az „állathotelben” (ami egy feltuningolt kennel), megtudjuk, hogy a tulajdonosok is elutaztak. – Egy hónapra, Namíbiába – újságolja a tinédzser lányuk –, de ne féljenek, a barátommal gondoskodunk a hotelről… Valahogy nem nyugtat meg, de a kutya vidám játékba kezd a többi állattal, úgy tűnik, nem bánja, ha csak egy „helyettesítő tanár” vigyáz rá, úgyhogy megyünk, mielőtt balhézni kezdene. Négy órával később Castellammare kikötőjében ülünk, nézzük az olaszokat, amint veszekednek, csókolóznak, nevetnek, pózolnak, andalognak és le-fel rollereznek. Autók dudálnak, göthös macskák kószálnak az utcákon, és ráncos szemű, termetes asszonyságok másznak lassan felfelé a kis város lépcsőin az otthonuk felé, vagy az árnyékban

ülnek hokedlin. Pecorino sajtot eszünk szalámival és paradicsommal, ami olyan finom, mintha színtiszta napfényből lenne. Minden lakásból finom ételillat száll ki, érzem, hogy az érzékszerveim eltelnek, ahogy mindezt befogadom. Minden csupa zaj, szín és szenvedély. A kimért, rendezett Dánia totális ellentéte, és nem győzünk csodálkozni a különbségen. Már el is felejtettem, mennyire hiányzik a nyüzsgés, a rendetlenség és a káosz. A biztonság, a stabilitás és a „tudod, mire vállalkozol” érzése Dániában úgy általában nagyszerű, tényleg. Ugyanakkor némileg unalmasabbá teszi az életet. Dániában nem láthatsz olyat, hogy egy lehengerlően szép rendőrnő leállít egy motorost, hogy lesmárolja és utána továbbengedje. Nem kapnád azon a kolléganőjét, hogy parkolási bírságot ad egy viharvert Fiat 500-asnak, aminek a sofőrje egyszerűen megállt az út közepén, hogy aztán a megbüntetett jármű visszapillantó tükrében megigazítsa a rúzsát, majd a magas sarkújában Beyoncét megszégyenítő mozgással elbillegjen. Szicíliában viszont ez csak egy sima kedd. Az első hetünk öröm a köbön. Sétálunk a hegyekben, heverünk a homokos tengerparton, és úszunk a végtelen, türkizkék tengerben. De a második hétre kezdünk lelohadni. Londonban sosem engedhettük meg magunknak azt a luxust, hogy két hetet kivegyünk. Még amikor összeházasodtunk, akkor is csak másfél hetet tudtunk kipréselni, amiben benne volt a nagy nap és a rövid nászút is (tudom, főúri gondok, de ez van). A kapcsolatunk során soha nem utaztunk el két hétre kettesben, csak mi ketten, anélkül, hogy barátok, rokonok vagy munka hígították volna fel az együttlétet. Most, hogy itt a lehetőség, olyan… fura kicsit. Kudarcnak tűnhet beismerni, hogy két hét életed párjával gyönyörű környezetben más is lehet, mint eszményi. És mégis, Legóemberrel így érezzük. Nézem a parton játszó családokat, és önkéntelenül is arra gondolok, hogy minden más lenne, ha volna gyerekünk. Hogy talán többet jelentene, ha volna velünk egy gyerek, akinek még minden újdonság. Legóember megkérdezi, mire gondolok, de tudom, hogy az igazság csak elszomorítaná. Ezért azt mondom inkább, úgy látom, le fog égni az orra (ugye, milyen hasznos útitárs vagyok?). A férjem vonakodva beleegyezik, hogy magára kenjen 30 faktort, én pedig próbálom elhessegetni a rosszkedvet. Semmi értelme most ezen rágódni. Pillanatnyilag ketten

vagyunk. De azért elgondolkozom, hogy örökre ketten maradunk-e. Hogy boldogulunk, ha igen. Elég lesz-e nekem. És mit teszek, ha nem. A második hét nem kezdődik túl jól. Ugyanazokat a beszélgetéseket ismételjük, és kibeszéljük a többi vendéget, hogy legyen témánk evés közben. Kezd hiányozni a munka, várom, mikor folytathatom. Kiolvastam az összes könyvet, amit magammal hoztam, és elkerekedett szemmel nézem az üres négyzeteket az iPhone-om naptárjában, azt számolgatva, hogy hány nap múlva megyünk haza. Alkalmazkodtunk a rövidebb dán munkahéthez, és hogy többet vagyunk együtt, mint korábban, de most olyan, mintha a teherbírási tesztet 24 órásra emelték volna. Állandóan együtt vagyunk. A megszokott napi rutinunk és a struktúráink itt nem segítenek, kezdem ingerlékenynek érezni magam a rossz szellőzésű, kuktára emlékeztető hotelszobában. Nemsokára a pitiáner sérelmek, amiket amúgy kordában tartunk, kezdenek túlcsordulni, utat törnek, mint a friss hajtások. – Már megint nem hajtottad le a vécéülőkét – kezdődik az egyik este, amikor épp vacsorázni készülünk. Legóember morgolódva elcsoszog mellettem, hogy lehajtsa az ülőkét. – Ezt akarod felvenni? – kérdezi, miközben végigmér. – Igen. Miért baj, ha ezt veszem fel? – A múltkor azt mondtad, kibírhatatlan ez a cipő. Ez igaz. De csinos. Nagyon csinos. És megy a ruhámhoz. – Semmi bajom vele – hazudom, és teszek néhány fájdalmas kört a szobában, mint egy parádés ló, hogy megmutassam, milyen kényelmes. – Semmi – visszhangozza alig leplezett bosszankodással. – De legalább most az egyszer hozz egy pulcsit. A pulcsi nem illik ehhez az öltözékhez. A pulcsi kövérít, és kiemeli, hogy a hasam enyhén puffadt, amint azt az utazás alatt szomorúan konstatáltam. Nem szándékozom pulóvert venni. – Meleg van kint – vitatkozom. – Igen, de ha lemegy a nap, hűvösebb lesz. És mindig fázol. És a vége mindig az, hogy elkéred az én pulóveremet. És akkor én fogok fázni. Ez is igaz. Basszus. Beleegyezem, hogy viszek magammal egy kendőt arra az esetre, ha hűvös lesz, aztán a szállodai ágy szélén ülve várok, amíg Legóember szöszöl még egy kicsit. Nyomatékosan az órámra nézek, figyelem, ahogy a

Casio óra digitális számai egyre közelebb kerülnek az asztalfoglalásunk időpontjához. – Felőlem mehetünk – mondom, reménykedve egy olyan válaszban, hogy: „Remek! Felőlem is! Induljunk!” De szó sincs erről. Legóember szereti kicentizni a dolgokat, mintha az élet egyetlen nagy Top Gear-kihívás lenne. Én már azelőtt is szerettem pontos lenni, hogy Dániába, a pontosság európai fellegvárába költöztünk. Úgy érzem, az élet fölöslegesen stresszes, ha állandóan rohannod kell, miközben egy kis előrelátás is elég, hogy időben érkezz, meglepetések nélkül, zen lelkiállapotban (legalábbis ez lenne a cél). Legóember azonban nem osztja ezt a bölcsességet. A dán módra eltöltött évünk közepére a késéstől való félelmem csak fokozódott. Mostanában állandóan ideges vagyok, ha Legóemberrel mennünk kell valahova, félek a drámától, ami abból adódik, hogy bárhová is megyünk, minden igyekezetem ellenére keresztbe tesz, és nem érünk oda időben sehova. Épp ezért a repülő elérése, a társasági meghívások, de még a közös kávézások is időzített veszekedésbombák. Ma este sincs ez másként. – Szerintem mennünk kellene, nehogy lekéssük a foglalást – jegyzem meg, és próbálok olyan közömbös hangon beszélni, ahogy csak tudok. Nem kapok választ, ezért azt hiszem, nem hallotta. Megismétlem, ezúttal valamivel hangosabban. – Mondom, lekéssük a foglalást… – kezdem, de letromfol. – Az ég szerelmére, ez Olaszország! Itt semmi sem pontos! PRÓBÁLJ LAZÍTANI! Általánosan ismert tény, hogy ha azt mondják, lazíts, képtelen vagy rá. Úgyhogy mindketten némán füstölgünk magunkban, amíg a férjem el nem készül. Kitipegek a kényelmetlen cipőmben, ő utánam, de ott felejti a kulcsot, visszamegy, és egy buggyos pulóverrel tér vissza, ragaszkodik hozzá, hogy vigyem magammal. Vacsora közben a klasszikus házassági vitatémák törnek felszínre: Én: – Miért dobod a szennyesedet mindig a szennyestartó mellé? Miért nem vagy képes soha betenni a piszkos ruhádat a szennyestartóba? Ő: – Sosem törlöd ki a zuhanyzót! Én: – Folyton az ágyon hagyod a vizes törölköződet!

Ő: – Mindig kieszed a finom falatokat a müzliből, amíg én dolgozom, aztán megpróbálod beadni, hogy a gyártók már nem tesznek bele annyi csokidarabot, mint régen. Mindkettőnknek igaza van. Mindketten nevetségesek vagyunk. A következő napot végigveszekedjük, végül amnesztiát hirdetünk a hét hátralévő részére, amikor is hazarepülünk és otthon rögtön készen állunk rá, hogy elmenjünk, de külön. Legóember elmegy a kutyáért a kennelbe, és pedig átugrom a szomszédba kávézni. Kedves Szomszéddal az utazásunkat boncolgatom, röviden felvázolom neki a házastársi vitáinkat. Nagyot nevet, aztán elmagyarázza, hogy ez teljesen normális. – Mindenki veszekedik nyaraláskor – az az oka, hogy olyan sok időt töltünk együtt. Kezdek megvigasztalódni, de hozzáteszi: – Én tavaly egy háromhetes toscanai nyaralás után váltam el a férjemtől. Túl sok idő volt így, hogy nem volt hová bújni. – Ó, nagyon sajnálom… – kezdem. Nem tudtam, hogy házas volt. – Semmi baj. Most barátok vagyunk. Dániában amúgy is mindenki elválik. – Tényleg? – Ó, igen. Július a legnépszerűbb hónap erre. Vagy összevesznek nyaraláskor, és rájönnek, hogy már nem szeretik egymást, vagy lebuknak a házasságtörők, miközben szerelmes üzenetet vagy e-mailt írnak, mert túl soká vannak távol a szeretőjüktől. Az exem és én veszekedős típusok voltunk. Jövő héten lesz a válásunk évfordulója – teszi hozzá vidáman. Félszegen mosolygok, sehogy sem értem, hogy tud ilyen lazán beszélni a válás közelgő évfordulójáról, ezért megkönnyebbülést jelent, amikor témát vált, és arról mesél, hová készül a hónap hátralévő részében („Norvégiába, aztán Franciaországba, végül New Yorkba”, sorolja akkurátusan). Hazamegyek, és kutakodni kezdek a neten. Kiderítem, hogy az Ebookers 2012-es felmérése szerint a párok kétharmada összeveszik nyaraláskor. Ezek szerint a baráti házaspárok kétharmada, akik szerelmes pillanatképeket posztolnak magukról, amint a medence partján szürcsölik a koktélt, becsapják önmagukat, vigasztalom magamat. Vagy részegek. Felhívok néhány dán válóperes ügyvédet, hogy teszteljem Kedves Szomszéd elméletét, miszerint ezek a viták váláshoz vezetnek, és végül

eljutok egy koppenhágai ügyvédhez, Anja Cordeshez. Megkérdezem, hogy Kedves Szomszéd rátapintott-e a lényegre: – Azt hallottam, hogy Dániában többen adnak be válókeresetet júliusban, mert a párok kénytelenek hosszabb időt együtt tölteni. Igaz lehet ez? – Igen – feleli Dánia egyik válóperes sztárügyvédje –, többen kérnek segítséget júliusban, a vakációszezon után mindig sok a dolgunk. Mint kiderült, Dániában a negyedik legmagasabb a válások száma Európában – dán módra élni komoly károkat okozhat a házasságunkban. A Dán Statisztikai Hivatal adatai szerint a házasságok 42,7 százaléka válással végződik. A bevándorlók között is egyre gyakoribbak a válások, akkor is, ha ez ellentétes a saját kulturális normáikkal. A Dán Nemzeti Társadalomkutató Központ tanulmánya szerint a Dániában élő török bevándorlók között a válások aránya 3 százalékról 12 százalékra nőtt az elmúlt húsz évben. Cağdas Sağlicak, a Dán Alevi Szövetség elnöke ezt úgy hívja, hogy „átrendeződés az új generációban”, mivel több török leszármazott szerez magasabb végzettséget. A jobboldali Dán Néppárt és Dánia legbalosabb pártja, a Vörös-Zöld Szövetség (Enhedslisten) egyaránt azt állítja, hogy ez a bizonyíték a bevándorlók beolvadására a dán társadalomba – hogy szakítanak szülőhazájuk normáival. Dániában tényleg normális a válás. És bár nyilván senki sem vágyik a tönkrement házassággal járó megrázkódtatásra, itt annyira gyakori a válás, hogy egyáltalán nem kapcsolódnak hozzá olyan stigmák, mint más országokban. – Mi ennek az oka? – kérdezem Anját. – Miért olyan normális Dániában a válás? – Azt hiszem, olyan sok nő dolgozik, és olyan sok gyerekről gondoskodnak az otthonán kívül, hogy nagyon könnyű elválni, az állam pedig nagyvonalú anyagi támogatást nyújt – mondja. Mivel Dániában mindkét nem tisztességes fizetést kap, a nők nem függenek a férjük pénzétől. A legtöbb anya szülés után visszamegy dolgozni, és a gyereknevelés költségeinek háromnegyedét az állam fizeti – ezért nem kell anyagi okokból együtt maradni, ha a dolog nem működik. A dánok később házasodnak, a legtöbb férfi eléri a 35-öt, mire megnősül, az arák pedig átlagosan 32 évesek (összehasonlításképpen az Egyesült Királyságban a férfiak 30, a nők 28 évesek, az Egyesült Államokban 28 és 26). Ahogy Kedves Szomszéd fogalmazott:

– A tízes-húszas éveidben a barátaiddal szórakozol, aztán a harmincas éveidben valamelyiküknél megállapodsz. De utána úgy érezheted, hogy eltűnt az életedből a szórakozás, ezért változtatni akarsz. Dániában legendásan könnyű elválni. – Ha a két fél meg tud állapodni az azonnali válásban – mondja Anja –, ki kell tölteni egy űrlapot a neten, az űrlapodat egy–három héten belül feldolgozzák, és kiküldik a végzést a válásról. Ráadásul olcsó is: egy „egyszerű” válás körülbelül 900 korona. De hogy teheti ez a sok válás boldoggá a dánokat? Nem azt mondják, hogy a gyász és a költözés mellett a tönkrement házasság a harmadik legstresszesebb dolog, ami történhet az emberrel? Megkérdezem Anját, hogy kerülhet Dánia mindig a boldogságindex élére mindezek ellenére, amire egyszerűen annyit válaszol: – Úgy, hogy egyenlőség és szabadság van. A nyomasztóan magas válási ráta azért annyit legalább jelent, hogy a dánoknak vannak választási lehetőségeik. Kezükbe vehetik a sorsukat, léphetnek, ha az életük nem úgy alakul, ahogy remélték. Szabadok, és a szabadság boldoggá tesz, még ha maga a válás nem is. Megkérdezem Anját, hogy ő a felmérésekben szereplő, elégedett dánok közé sorolja-e magát annak ellenére, hogy egész nap válófélben lévő párokkal foglalkozik. – Tízből nyolcas vagyok – feleli. – Jó, teljes, kielégítő életem van. A válások sem akadályozzák a dánokat abban, hogy újból megházasodjanak. A Dán Statisztikai Hivatal szerint Dánia Európa éllovasa a házasságok tekintetében. Tehát a földi paradicsom kulcsa dán módra látszólag az, hogy ha nem vagy boldog azzal, akivel reggelente felébredsz, változtass – ha valami (vagy valaki) másra vágysz, cselekedj. Ahogy Kedves Szomszéd fogalmaz: – A dánok nagyon szeretnek házasodni, úgyhogy nem zavar minket, ha többször is meg kell ismételnünk. Emellett itt a legtöbb ember nagyon liberális. Megmondom, hogy ez nekem is feltűnt. Az anyám teljesen kitért a hitéből, amikor legutóbb itt járt, és a helyi esküvői szalonban láttuk a kismamáknak szánt menyasszonyiruha-szekciót („De igazán! Nem bírnak várni?”, volt a neheztelő reakciója), és sok dánnak előbb van gyereke, mint hogy megházasodna. A dánok egy kis nyilvános meztelenséget sem

bánnak, legyen az szervezett nudista fürdőzés vagy pucér CrossFit-edzés (tényleg), és a part mentén rengeteg naturista strand van. Utóbbi olyan gyakori, hogy anyósomék is megtekintettek egyet, amikor túlságosan messze merészkedtek a Lonely Planet által ajánlott napozóhelytől. Rendszeresen sugároznak pornófilmeket a helyi közszolgálati csatornákon, és egy friss YouGov-felmérés, amely tizenhárom országban vizsgálta a szexuális viselkedést, kimutatta, hogy a dánok több felnőtt tartalmat fogyasztanak, mint bármelyik más vizsgált nép. A dánok annyira nyitottak, hogy 2013. december 26-án elhagyták hygge otthonaikat, hogy megnézzék Lars Von Trier öt óra hosszú szexeposzát, a Nimfomániást. Hiszen mi jelképezné jobban a karácsony szellemét, mint egy képernyőre kivetített, két méter magas pénisz. Akik nem szeretik a korhatáros filmeket, azoknak a nemi élete is sokat köszönhet a „Disney-szexnek”. A dán gyerekek az egész országban pénteken este 7-kor leülnek egyórányi Disney-rajzfilmet nézni, és sok szülő ezt az időt használja ki, hogy „kultiválja egymást”, ahogy Helena C. fogalmaz, miközben a gyerekek mesét néznek. Minden szülő, akivel beszélek, azt mondja, a Disney-szex (a fura név dacára) nagyszerű találmány, és „ami a legfontosabb, olyan időpontban van este, amikor még elég jó esélyünk van ébren maradni”, teszi hozzá Helena C. Itt még a papság is nagyon szókimondó, ha a szexről van szó, és írok egy sztorit egy brit lapnak arról a sjællandi papról, aki a bujaságról tartott istentiszteletet a nemzés népszerűsítése kedvéért. Ennek ellenére a dán születési ráta 30 éves mélyponton van. Miután 1000 főre tíz születés jut, a kormány, az egyház és különböző cégek is mindent megtesznek, hogy rávegyék a dánokat „arra”. Egy dán utazási ügynökség kampányt indított, hogy több pár menjen rövid nyaralásokra együtt, és arra biztatják őket, hogy „Csináljátok Dániáért!” A reklám szerint a dánok 46 százalékkal többet szexelnek nyaraláskor, így a populáció 10 százaléka szabadságon fogan. (Persze ha túl hosszú útra mennek, akkor nyilván nem. Egy hét = szexözön. Két hét = azonnali válás.) Hogy több dánt vegyenek rá „arra”, az utazási ügynökség „ovulációs kedvezményt” kínál azoknak a nőknek, akik foglaláskor megadják az utolsó menstruációjuk idejét, hogy a legtermékenyebb napokra időzítsék a mininyaralást. Aki a nyaralás után elküldi az ügynökségnek a pozitív terhességi teszt fotóját, részt vesz egy sorsoláson, amin három évre elegendő pelenka-utánpótlást lehet nyerni.

Nem, ezt nem én találtam ki. Így működnek a dánok. Ó, és hogy az egész ne legyen túlságosan heteroközpontú, a meleg párokat is biztatják, hogy játszanak, mert „a részvétel a fontos”. Dániában mindenütt ott a szex, és már fiatalon kezdik. A szexoktatás az 1970-es évek óta kötelező, és hatéves korban a dán gyerekeket a nemzeti tanterv részét képező, februárban rendezett „szexhéten” megtanítják rá, hogyan lesz a gyerek. Tízéves korukra megtanulják megszabni a határokat, azt, hogy miként vigyázzanak magukra az interneten, és beszélnek nekik a HPV-oltásról. A dán kiskamaszok már tisztában vannak a homoszexualitással, biszexualitással és heteroszexualitással, és miután Dánia volt a világon az első ország, ahol hivatalosan elismerték az azonos neműek kapcsolatát, és az első európai ország, ahol sterilizálás nélkül lehet nemváltó műtétet végeztetni, már régóta az elfogadásra helyezik a hangsúlyt. Tizenhárom évesen már a maszturbálás a téma, a védekezés, a nemi úton terjedő betegségek, az abortusz és a nemi abúzus. Dán popsztárok és színészek szerepelnek azokban az egészségügyi oktatófilmekben, amelyeket a szexórákon és beszélgetéseken vetítenek. Ezek az órák, úgy tűnik, igen szókimondóak és átfogóak. Hű, gondolom, egy egész generáció, amelynek nem Judy Blume könyveiből vagy a Lady Chatterley szeretője könyvtári példányának ragacsos lapjairól kell megismernie a szexet… Nekem, aki egy csak lányok által látogatott zárdaiskolába jártam, ez meglepően progresszív. Az én biológiatanárom már a porzó említésétől is elpirult, nemhogy a menstruációtól. – És az osztályok vegyesek, igaz? – kérdezem Helena C.-t snegleevés közben, mialatt elmeséli, hogy a kislányai mennyire felvilágosult nézeteket vallanak a szexről. – Persze. Nem különítjük el a nemeket. Az elfojtást eredményez. Lehet, hogy ez igaz, de sokkal könnyebb volt koncentrálnom a dupla földrajzórán, amikor nem vert szaporán a szívem, mert vágyakozva gondoltam Marco Terrinonira, a közeli fiúiskola tanulójára. Dániában a szexuális kapcsolatok beleegyezési korhatára tizenöt év, és ha a dánok elkezdik, nincs megállás. Egy friss közvélemény-kutatás szerint a 16 és 95 év közötti dánok 90 százaléka vallotta azt, hogy a jó nemi élet „létkérdés” számára – ami azt jelenti, hogy itt még a tizedik ikszet taposó férfiak és nők is hancúroznak. Az AgeForum adatai szerint

az elmúlt tíz évben megnőtt a 60 feletti dánok között a válások és házasságok száma, mert sokan találnak új szerelmet a neten. A Seniordate.dk nevű, idősekre specializálódott randioldalnak 68 000 tagja van, a hasonló jellegű Seniorcontact.dk-nak pedig 34 000 felhasználója. A szinglik azzal fekszenek le, akivel akarnak, anélkül, hogy pálcát törnének felettük, de a kapcsolatban élőkkel szemben sem elvárás, hogy egész hátralévő életükben ugyanazzal szexeljenek. A YouGov felmérése szerint a dánok 32 százaléka volt már hűtlen (így a finnekkel osztoznak az „Európa leghűtlenebb nemzete” címen), és 51 százalék vallott egyéjszakás kalandokról. A legtöbb dán úgy kerüli meg a problémát, ha valaki mással szeretne szexelni, hogy titokban csinálja, vagy szakít és továbblép. De az egyre nagyobb számú, szexuálisan érdeklődő dán számára van még egy lehetőség – és mint kiderül, szó szerint itt van az orrom előtt. Késő délután a kutya ugatni kezdi a bejárati ajtót. Ez csak egyvalamit jelenthet: nemezise, a huszonéves újságkihordó fiú közeledik. A kutyával mindennap eljátsszuk ugyanazt a játékot: „ki ér előbb az újsághoz?” Ma délután én győzök, megmentem a helyi lapot a megszokott végzetétől, miszerint miszlikre szaggatja és széthurcolja az egész házban. Átfutom az oldalakat, reménykedve, hogy ma végre kifizetődik az a sok dánóra, a mássalhangzók és a titokzatos magánhangzók gyűjteménye hirtelen értelmes nyelvvé változik, és örömmel látom, hogy néhány szót felismerek. A sztrájkfenyegetés és egy pizzareklám mellett van egy főcím, amely az alábbi szavakat használja: Tukán Szvinger & Wellness Huncut Nightclub! Amióta csak Istenhátamögött Alsóra költöztem, a gyorskaja-ajánlatok és a szakszervezetek fenyegetőzései jelentik az izgalom csúcsát a környéken. Enyhén szólva is megráz, amikor szembesülök azzal, hogy egész idő alatt a szvingerparadicsom kapujában éltem. Hirtelen kibújik belőlem a prűd brit, és le kell ülnöm inni egy csésze teát, keksszel. Aztán rákeresek. Mint kiderül, a Tukán Klub Dánia első számú szvingerintézménye. A klubot egy házaspár, Mie Hansen és Torben Nielsen nyitotta, hogy „felvirágoztassák a titkos álmokat és elfojtott vágyakat”, és „kitágítsák a szexuális tolerancia határait”, legalábbis a honlap leírása szerint.

Legóembert még a némileg feszültre sikerült vakáció után sem szándékozom lecserélni senkire. Viszont kíváncsi vagyok (becsszó, csak a munkám miatt). – Mi van, ha a partnercsere a dán boldogság egyik kulcsa? – kérdeztem a kétkedve néző kutyától. Mintha azt akarná mondani: „Most komolyan?” Aztán eloldalog, még mindig haragszik, amiért ma sem sikerült megkaparintania az újságot. Amikor nem zavar senki, kicsit izgulva, az újságírói hivatás nevében felemelem a telefont. – Tizenhárom éve foglalkozunk szvingerezéssel – mondja Mie olyan hangon, mintha csak a gyümölcslékészítésről lenne szó. – Úgy döntöttünk, saját klubot alapítunk, és szájhagyomány útján terjedt a hírünk. Most mi vagyunk a legnagyobb klub Skandináviában. Mie elmagyarázza, hogy a legtöbb pár, aki hozzájuk érkezik, körülnéz, van-e, aki szimpatikus számukra, és aztán meghívhatnak másokat bármire, ami izgatja a kíváncsiságukat. – Semmi sem kötelező – folytatja –, és van diszkó, szauna és jakuzzi is azoknak a pároknak, akik még nem készültek fel a csereberére. Ha pedig rászánják magukat, nagyon sok berendezésünk van, hogy még élvezetesebbé tegyük nekik a dolgot. A „berendezés” szóról klórszagú szabadidőközpontok jutnak eszembe, de Mie hamarosan felvilágosít, és immár nem először állapítom meg, hogy eddig túlságosan is burokban éltem. – Vannak táncrudak, szerelemhinták, nőgyógyászati székek… – …hogy mik? – Tudja, amilyen a kórházakban van. Lábtartó kengyellel. – Ó – felelem elhaló hangon. – Aztán vannak szobáink azok számára is, akik nem szeretik a nyilvánosságot – lyukak nélkül. – Értem. És… ööö… miért is lennének a szobában lyukak? Szexnek? Ezt pontosan abban a pillanatban kérdezem, amikor Legóember hazaér a munkából. Döbbenetében kiejti a kezéből a laptoptáskáját, és szemöldöke a hajvonaláig ugrik. Próbálom értésére adni, hogy „nem kell aggódnod, csak egy szvingerrel készítek interjút”. (Nem könnyű, még az én mutogatótehetségemmel sem). Legóember lehuppan a konyhaasztalhoz, hogy összeszedje magát, miközben Mie tisztázza nekem a lyukkérdést. – Tudja, egy normális lyuk, ahová a pasik bedugják a farkukat.

Egyelőre nem tudom, mihez kezdjek ezzel az információval, de úgy érzem, nem ez a megfelelő pillanat kifejteni, hogy a „normálisba” számomra nem tartoznak bele a falba vájt vaginapótlékok. Istenem, egy marslakó vagyok, gondolom, és elhatározom, szélesítem a látókörömet, hozzátéve, hogy a kengyellel felszerelt eszközöknél azért meghúzom a határt. Legóember most már nagyon sápadt, és a hűtőhöz megy, hogy igyon valami erőset. – Lényegében mindenki azt csinál, ami jólesik – folytatja Mie. – Párként jó kísérlet, mert akkor van veled valaki, akiben megbízol, és a másik pár is érti a kapcsolat dinamikáját. A férjemmel is így kezdtük, és azóta nincs megállás! A szvingerezés mint életforma az 1990-es években vált népszerűvé Dániában, és már saját oldaluk is van. Természetesen őket is felhívom. – A dánok nagyon nyitottak – mondja Jesper Christensen a Swingerguiden.dk-tól. – Dániában rettentően népszerű a szvingerezés, különösen Skandinávia többi országához képest. Körülbelül 90 000 dán mondja azt, hogy rendszeresen szvingerezik, és sokkal többen vallják azt, hogy „kíváncsiak”, a weboldalnak évi 190 000 látogatója van. A Swingerguiden.dk találkozókat és programokat szervez, sőt még tanfolyamokat is olyan kezdőknek, akik szeretnék elsajátítani a szvingeretikettet. Lelkes dánok 2008-ban megszervezték a Nemzetközi Szvingerhetet, amikor is egész héten programokat és bulikat szerveztek szerte az országban – az évente megtartott rendezvény azóta elterjedt a világon. És nem csak a szvingerezésről van szó. Mint nemrég megtudtam, Dániában ugyancsak népszerű a dogging, vagyis a „kutyázás”. Amerikai Anyu majdnem leesik az Arne Jacobsen székről, amikor beszámolok neki erről. Muszáj elmagyaráznom, mit jelent ez a kifejezés, és hogy éppen tőlünk, britektől indult ez a szép hagyomány. – A lényeg, hogy az elnyomott angol pasik azt mondják a feleségüknek, hogy elmennek kutyát sétáltatni, és aztán szexre vadásznak a parkokban, parkolókban, vagy csak másokat néznek szex közben. – És ezt kutyázásnak hívjátok? – kérdezi hitetlenkedve, amitől a szó még röhejesebben hangzik. – A magam részéről nem – igyekszem tisztázni –, de lényegében igen.

– És a kocsiban csináljátok? Pihenőövezetekben? – Ismétlem, nem én személyesen, de igen. Bár mi parkoknak hívjuk ezeket a helyeket. Ha jól értem a dolgot, amúgy sincs szó „pihenésről”… – De mi lesz a kutyákkal? Úgy tűnik, őszintén aggódik értük. – Ö, hát…. Ha az apácák most látnának, gondolom akaratlanul is, a kutyázás kulturális nagykövetét! – Szerintem – kockáztatom meg – sokaknak nem is volt kutyája vagy háziállata, de szexet szerettek volna, ezért ezt afféle jelszóként használták. Talán. Úgy tűnik, Amerikai Anyut kielégíti a magyarázat, igaz, sietve félbeszakítja a kávézásunkat, hogy elmenjen a gyerekekért a bölcsődébe. Igyekszem nem magamra venni, meggyőzöm magamat, hogy csak időre van szüksége, amíg ezt az új információt a választott hazájáról megemészti. Négy teljes hónapja barátok vagyunk, mondom magamnak, nem fogja hagyni, hogy egy olyan apróság, mint a kutyázás, közénk álljon. A dánok az 1990-es években kezdték átvenni az Egyesült Királyságból eredő szokást. (Ők a péksüteményeket adták nekünk, mi pedig cserébe a kutyázást. Szívesen.) A YouGov egy friss felmérése szerint, amit a The Copenghagen Postban tettek közzé, a dánok 41 százaléka kipróbálta már a kutyázást – Európa népei közül náluk a legtöbben. Joan Ørting dán szexterapeuta így magyarázta a Metroxpress újságban, hogy miért szeretik a dánok ennyire a kutyázást: – Régen mind a szabadban csináltuk, ezért természetesebb a fűben heverni, mint az ágyban. Olyasmit fedeztünk fel, ami visszavisz minket a gyökereinkhez. Vagy az országutak menti parkolókban álló kocsihoz. Bárhogy is, ez a fajta időtöltés annyira népszerű, hogy már vannak online ismertetők és listák a közelgő eseményekről. Így belegondolva kezd értelmet nyerni a dolog. Miután tudom, hogy ezeket a tevékenységeket tipikusan dán módra bonyolítják le, azt is jól tudom, hogy itt a kutyázásban, a párcserében vagy bármilyen más szexuális hajlamban sincs a világon semmi spontaneitás. Oktatás? Meghirdetett események? Útmutató a legjobb módszerekről? Lehet, hogy a dánok csodálatosan liberálisak, de a párcseréhez és a kutyázáshoz is

pontosan úgy állnak hozzá, mint bármely szabadidős tevékenységhez vagy hobbiklubhoz. Jó, lehet, hogy valamivel merészebb az öltözékük vagy idegenekkel kell szexelni, de akkor is – vannak szabályok! Szervezett örömök! Az sem kizárt, hogy valaki valahol méri az időt. Könnyen lehet, hogy jyllandi felebarátaim jelentős része rendszeresen részt vesz párcserében vagy félredug. De ha úgy tekintek az egészre, mint az esti iskola egy újabb formájára, akkor továbbra is nyugodtan járhatok a barátaimhoz, és nem kell aggódnom, biztos lehetek benne, hogy a saját férjemmel fogok hazamenni. Kivéve persze, ha jelentkezem egy előre meghirdetett eseményre, vagy beiratkozom valamelyik tanfolyamra. Aminek a végén oklevelet kapok. Miután megnyugodtam, megyek, hogy Legóembert is megnyugtassam. És elmagyarázzam a lyukas falas dolgot. Másnap reggel, miután vizsgálószékekről és svájcisajt-falakról álmodtam, kimerülten és émelyegve ébredek. Az utóbbi időben ez gyakran előfordul. Már az is gondot okozott, hogy végigkóstoljam Szicília kulináris örömeit (ami fölöttébb szokatlan tőlem). Ennek ellenére a puffadás nem tágít, állapítom meg, amikor a zuhany alól kilépve szemügyre veszem magam a fürdőszobatükörben. Sokszor vagyok szédülős. Vagy morgós. Vagy rám jön a szundi. És sorban a többi törpe a hétből. Állandóan pisilnem kell, de nincs rá erőm. A jó hír viszont, hogy a melleimet látva Pamela Anderson elbújhat, és komolyan mondom, gyönyörű a hajam. Megkeresem a telefonomat, és a hipochonderek legjobb barátjához, dr. Guglihoz fordulok diagnózisért. Beírom a keresőbe, hogy „ingerlékenység”, „puffadás” és „émelygés”. Mielőtt megemészthetném a tünetegyüttest, és bevethetném a józan paraszti eszemet, egy csomó cikk jelenik meg olyan címekkel, mint: „Gratulálunk, terhes vagy!” „Az első trimeszter tünetei” …és: „Pozitív teszt? A következő lépés…”

– Te… jó… ég… – Mi az? Legóember a szomszéd szobában vasalja a bokszereit és zoknijait, miközben egy tál gabonapelyhet eszik, és próbálja nem leönteni csokis pehellyel kevert tejjel a tiszta fehér ingét. – Ö… Semmi, azonnal jövök. Visszamegyek a fürdőbe, és nyitogatni kezdem a fiókokat, izgatottan kotorászok a vékony, szögletes dobozok között. Éveken át próbálkoztunk. Sok specialistánál jártam, akik milliószámra írták fel nekem a hormonokat, hogy megtermékenyüljek, és az elmúlt 24 hónapban naponta injekcióztak. Kisebb vagyont költöttem el, hogy kipróbáljam az összes létező alternatív terápiát, több száz tesztet végeztem el, és gyakorlatilag én tartottam el a környékbeli patikákat. Szerencsére még mindig vannak készleteim. Feltépek vagy egy tucat fóliába csomagolt tesztet, és annyit pisilek rájuk, amennyi csak a hólyagomtól telik. Három perccel később kétmaroknyi rózsaszín-fehér műanyag rudacskával bukkanok elő, mint egy sikeresen szaporodó Ollókezű Edward. – Azt hiszem, ezt okosan csináltuk – mondom, miközben Legóember épp egy barna tejfoltot próbál kidörgölni az ingéből. – Csak nem…? – mondja, miközben leteszi a konyharuhát. – Végre…? – Igen! – És egészen biztosan…? – Aha. Közelebb jön, hogy egyesével ellenőrizze mindegyik ablakocskában a dupla vonalat. Aztán sírunk. És még jobban eláztatom a fehér ingét. Legóemberrel kisbabánk lesz. Szvingerklub, kutyázás és kengyel nélkül.

MIT TANULTAM EBBEN A HÓNAPBAN? 1. Dánia bezár júliusban.

2. A nyaralás jót tesz, de ne maradj túl sokáig, mert a válást kockáztatod… 3. …ami egyébként nem gáz Dániában. Mindenki csinálja. Sőt még boldogabbnak is tűnsz tőle. 4. A dánok szexelnek. Sokat. És üdítően másképp viszonyulnak ehhez, mint a britek. 5. Le lehet élni közel negyven évet anélkül, hogy tudnád, hogyan lehet szexre használni egy lyukat a falban. 6. A terhesség felbosszanthat (de szép lesz a hajad).

Augusztus A gyerekekkel minden rendben

Miután kiderült, hogy elég rég terhes vagyok (a nyilvánvaló tünetek nem jöttek elő, annyira azért nem volt rossz a biológiatanárom), hirtelen a szülők szép, új világában találom magamat. Legóember és én örülünk, fellélegzünk, hogy egyáltalán lehetséges volt, és hálásak vagyunk, amiért megtörtént. Ugyanakkor félünk is. Az otthoni beszélgetéseink valahogy így alakulnak: Én: – Kisbabánk lesz. Egy élőlény növekszik. Itt, bennem. Mint a Nyolcadik utas a halálban. És egy olyan országban vagyunk, amelynek még mindig nem beszéljük a nyelvét. Nekem pedig körülbelül öt hónap múlva ki kell nyomnom magamból egy görögdinnyét. Ki Kell Nyomnom Magamból Egy Görögdinnyét. Vagy valami ijesztőt csinálnak velem késekkel. KÉSEKKEL! Legóember: – Most már sosem leszek űrhajós. Vagy James Bond… Én, átmenetileg kizökkenve a panaszkodásból: – Mert egészen idáig ezt mérlegelted? Legóember: – Nem. De jó volt tudni, hogy adott számomra a lehetőség. Én igyekszem megértő feleség lenni, tényleg, de erős a gyanúm, hogy nem csak a küszöbönálló apaság kizáró tényező a férjem számára, amiért nem léphet be a NASA vagy a titkosszolgálat kötelékébe. Apró, rúgkapáló, rózsaszín izéket látok, amerre csak járok, és egészen új fényben látom a kávézók és éttermek előtt rendszeresen kint hagyott babakocsikat. – A dánok az utcán hagyják a kisbabáikat? Felügyelet nélkül? – kérdi Legóember elképedve, akinek csak most tűnt fel ez a jelenség. – El tudod képzelni ezt otthon? Vagy akárhol?

Elmesélem neki a történetet, amit Amerikai Anyutól hallottam egy dán anyukáról, aki New Yorkban kint hagyta a kisbabáját a babakocsiban egy étterem előtt, és azonnal letartóztatták kiskorú veszélyeztetése miatt. – Te jó ég! Tényleg? Ezt jó tudni – feleli a férjem. Bizarrnak tűnik ekkora veszélynek kitenni a kisbabádat, de a dánok másképp látják. – Mi bízunk egymásban – mondja Helena C., aki persze örül a hírnek, de kicsit szomorú, amiért a szombat esti borozós barátnője egy időre harcképtelenné válik. – Mindig a legjobbat feltételezzük. Azt mondjuk: „Kint hagyjuk a kisbabákat aludni a babakocsiban a friss levegőn, ami jót tesz a tüdejüknek”, nem pedig a legrosszabbra gondolunk: „Ha egy pillanatra hátat fordítok, ellopják a kisbabámat”. Ja, és Dániában az emberek nem lopnak kisbabát. Á, már megint a dánok hírneves, rendszerbe vetett bizalma. Dániában soha nem történik semmi rossz. De mivel Helena C. és a többiek hiszik, hogy honfitársaik összességében „jó emberek”, akik „olyanok, mint ők”, és „megbízhatóak”, biztonságban érzik magukat, és úgy viselkednek, mintha egy veszélytelen világban élnének. Ez boldoggá teszi őket, és hajlamosabbak közösségi szellemben viselkedni. Így a bizalmuk kifizetődik. És így tovább – mígnem végül önbeteljesítő jóslattá válik. – Nincs még egy hely, ahol szívesebben lennék anya – mondja Helena C. –, és a gyerekeimet sem nevelném fel másutt. Ez súlyos kijelentés. De a Lego és Hans Christian Andersen országában tényleg úgy tűnik, hogy a gyerekek körül forog a világ. – Itt minden a családok körül forog – mondja Amerikai Anyu, miután ad egy pacsit, és arról kérdezem, milyen tapasztalatai vannak a gyereknevelésről Dániában. – Ez a világ legjobb helye gyerekeket szülni – mondja. – Itt mindenre gondoltak, ami azt jelenti, hogy a gyerekeknek nagyon jó dolguk van! Hogy bebizonyítsa, rábeszél, hogy a következő héten kísérjem el a bölcsődébe, amikor megy a két kisgyerekéért, így személyesen is meglátom. – Legalább gyakorolod – mondja. – Neked is jelentkezned kell a bölcsődébe, gyakorlatilag amint megszületik a baba, így legalább körülnézhetsz, hogy eldöntsd, te is a miénkbe akarod-e járatni majd a tiédet – mutat duzzadó hasamra, én pedig szégyenlősen lejjebb húzom a

topomat, hogy eltakarjam a Dudort. Miután máris szerelmes vagyok leendő gyermekembe, furcsa érzés odaadni bárki másnak. De a dánokat a kezdeti éveik nagy részében idegenek nevelik. Minden Dániában született kisbabának garantálnak helyet a bölcsődében-óvodában hat hónapos korától hatéves koráig, amíg iskolás nem lesz. A vuggestue, vagy bölcsőde hároméves korukig fogadja a gyerekeket, ahol pædagogerek, vagyis nevelők dolgoznak, akik legalább hároméves képzésen vettek részt. A három év alattiak bölcsőde helyett járhatnak dagplejébe is – ez egyfajta családi napközi, amit egy „pótanyu” vezet, aki nem feltétlenül képzett, de legfeljebb öt gyerekre felügyelhet a saját otthonában. A közeli parkokban és játszótereken rendszeresen látni ilyen dagplejemorokat, akik vagy négyszemélyes babakocsiban tolják, vagy biciklin húzzák a fa utánfutóban csücsülő, gondjukra bízott gyerekeket. A dán anyák sokszor annyira megszeretik a gyerekük dagplejéjét, hogy sok anya ahhoz igazítja a fogantatását, mikor várható üresedés a kedvenc gyerekfelvigyázójuknál. Hároméves kortól hatéves korig a gyerekek óvodába, avagy børnehave-be járnak (szó szerint „gyerekkert”, akárcsak a németeknél), ahol képzett szakemberek készítik fel őket az iskolára. A dánok havi 2200–3500 koronát fizetnek a két év alatti gyerekek ellátásáért, amiért heti 45 órányi gyerekfelügyelet jár. Az árak némileg eltérőek lehetnek, attól függően, melyik kommunében lakik az ember, és van-e az árban ebéd. Választható hetente csak 25 órányi felügyelet is, ami még olcsóbb. Hároméves kor után tovább csökken ez az összeg (ahol én lakom, ott 1730 koronára, heti 45 óráért). Ennek az az oka, hogy kevésbé kell külön-külön vigyázni a gyerekekre. Ahogy Amerikai Anyu fogalmaz: – Akkor már nem kell annyi pelenka és popsitörlő, amivel sok koronát meg lehet spórolni. Legalábbis ebben reménykedünk… Miután otthon horrortörténeteket hallottam olyan barátoktól, akik jelzáloghitelt vettek fel vagy eladták valamelyik szervüket, hogy fizessék a bölcsődét, a dán árak meglehetősen barátinak tűnnek. De mint megtudom, ez annak köszönhető, hogy a költségek nagyjából 75 százalékát az állam állja. Ha egy háztartás éves bevétele 470 400 korona alatt van, a szülők még nagyobb kedvezményt kapnak, 151 510 korona éves bevétel alatt pedig a gyerekellátás teljesen ingyenes. A testvérekért is kedvezmény jár, úgyhogy ha egy családból egynél több gyerek jár bölcsibe vagy oviba, a

legdrágább lehetőséget teljes mértékben ki kell fizetni, de a többinek csak a felét. – Délután 3 és 5 között bármikor hazahozhatom a gyerekeket, rendkívül rugalmasak ebben – meséli Amerikai Anyu, amikor a következő hétfőn a kombinált vuggestue-børnehave felé sétálunk. – Mivel itt a legtöbb embernek van rendes állása – itt nyomatékosan rám néz, mert tudja, hogy Dániában kinéznek a szabadúszó státuszom miatt –, és a legtöbben reggel 8-tól délután 4-ig dolgozunk, ez nagyon jól működik. Befordulunk a sarkon, és még nem is látom az óvodát, de hallom. – Raaaaaaaaaaaaaaahhhhhhhhhhhhhhhhhhh! Fehér zaj bömböl az előttünk magasodó elegáns, krémszínű házból. Férfiak tűnnek fel babakocsit tolva vagy ragacsos kis kezeket szorongatva. – Sok apuka jár a gyerekéért? – Persze, ez Dánia. Délután 4 óra van. Hétfő. Ez otthon néhány észak-londoni, nagyon trendi, középosztálybeli gettót leszámítva elképzelhetetlen. Belépünk az óvoda fém kerítéskapuján, mire vagy egy tucat tejfölszőke kissrác rohan elénk kipirult, naptejjel, földdel és homokkal összekent arccal, és vigyorognak, mint a tejbetökök. Körbenézek a Teletubbie-k világát idéző kertben: hinták, csúszdák és játékok mindenütt. Már-már vadembernek tűnő gyerekek mászkálnak fel-le füves dombocskákon, kerülgetik a kisebbeket, akik körbe ülnek egy fa árnyékában a kevés felnőtt egyikével. Amerikai Anyu beüt egy kódot a falon lévő monitoron, hogy kijelentse a gyerekeit, mielőtt a keresésükre indul. – Itt a konyha, ahol a szakács mindennap friss bioételeket főz – mondja barátném, amikor körbevezet. – Külön szoba van a különféle ruháknak és felszereléseknek, amiket be kell adnunk Dánia dilis időjárási viszonyai miatt. – Mint kiderül, ebbe beletartozik az esőkabát, egy váltás „meleg ruha” (többnyire bélelt kabát és nadrág), sapka, gumicsizma, biciklissisak, láthatósági mellény és váltóruha vécébalesetek esetére, mondja Amerikai Anyu. – És ez még csak a nyár. Télen kell hóruha, hótaposó, sapka, sál és kesztyű. Még több szabadidős ruha? Legóember odalesz a boldogságtól.

– Ez pedig a csendespihenő kuckó – nyit ki Amerikai Anyu egy ajtót, hogy feltárja a házhoz hozzátoldott, fából készült kis kamrát. Belesek, és odabent 1930-as éveket idéző, pisztáciazöld babakocsikat látok, mindegyikhez mini létra csatlakozik, hogy az ügyesebb (vagy nehezebb) kicsik felmászhassanak. – Azta. Nagyon retro… – motyogom. – Igen, és ezt nézd! – Amerikai Anyu zsanéros farácsot hajt az egyik babakocsi fölé. – Ezek a három év alattiak rácsai. Így biztos nem szöknek meg alvás helyett. Nagyon archaikus az egész. – A gyerekeket nem zavarja, hogy rács mögött vannak? – töprengek. Amerikai Anyu vállat von: – Bevált: úgy alszanak itt, mint a bunda. Miután egyik kocsiban sincs gyerek, ismét kimegyünk a kertbe, és végül egy fa tetején megtaláljuk Amerikai Anyu kislányát, miközben a fia épp a kerékpártároló tetejét próbálja megcélozni egy papírrepülővel. A következő kihívás a cipő. Miután hármat megtalálunk a homokozóban, egyet pedig egy almafa alatt, azt hiszem, mehetünk. – Türelem, sajtkukac – állít meg Amerikai Anyu, és a gyerekeihez fordul. – Kiüríteni! – Mindkét gyerek engedelmesen felfordítja a cipőjét és kifordítja a zsebeit, amikből csinos kis piramisokat formálva kiszóródik a felgyűlt homok. – Ha nem ejtjük meg itt, tele lesz homokkal a lakás. Többnyire legalább egy jó evőkanálnyi összegyűlik – magyarázza barátném. Arra a megállapításra jutok, hogy a dán bölcsőde, illetve óvoda a legszórakoztatóbb dolog, amit stimulálószerek nélkül el lehet érni. Olyan, mint A legyek ura (The lord of the flies), csak happy enddel. A kislányt beültetjük a babakocsijába, és elindulunk a kertet a külvilágtól elválasztó fémkapu felé. Megkérdezem a másik gyereket, hogy mi jót csinált ma. Olyasmi válaszra számítok, mint „vágás-ragasztás” vagy „arcfestés”. A tényleges válaszára azonban nem vagyok felkészülve: – Traktorboltban voltunk. – Csodálkozva nézek a gyerekre, aztán az anyjához fordulok, mert feltételezem, hogy a kisfiú fantáziál. – Traktorboltban volt?

– Igen, ott – bizonygatja a kisfiú. – Az egyik lány a csoportból szereti a traktorokat, úgyhogy mind elmentünk a boltba körülnézni. – Most szívat? – kérdezem Amerikai Anyut. Tud egy ötéves szívatni egyáltalán? – Nem, valószínűleg igazat mond. Van egy lány a csoportjában, aki tényleg nagyon szereti a traktorokat, és csak két kilométerre van a legközelebbi bolt. Imádom, hogy olyan helyen élek, ahol ilyesmi előfordulhat. Esküszöm, eddig a pillanatig sosem gondoltam bele, honnan jönnek a gazdasági gépek. Az is tetszik, hogy olyan országban élek, ahol az ilyen hasraütésszerű, gyerekek által ihletett kiruccanások lehetségesek. – Úgyhogy az egész csoport elment? A szülők tudta nélkül? Amerikai Anyu csak legyint: – Aláírtunk valamiféle nyilatkozatot, amikor a gyerekek először szóba hozták, hogy az óvónők elvihetnék őket ide-oda, és azóta sokat kirándulnak. Ez nem olyan, mint Amerika, ahol még ahhoz is engedélyekre, biztonsági tervekre és kockázatfelmérésre van szükség, hogy elhagyják az intézményt. Barátnőm szerint a gyerekek rendszeresen járnak „expedíciókra”, ilyenkor egyedül kell felvenniük az utcai ruhákat. – Valamelyik nap azzal jöttek haza, hogy délelőtt vizet kerestek a városban. Megnéztek mindent: felhőket, tócsákat, lefolyókat, szökőkutakat… – A pónipornós szökőkutat? – …a pónipornós szökőkutat, igen, és a csapokat az óvodában. Tetszik, hogy a csöppségeket rávezetik, honnan van a víz. Elvitték őket a boltba is, hogy megtanulják, hogyan kell ott viselkedni. Csupa olyasmi, amiről azt hinnéd, neked kell majd megtanítanod rá… Kezet mosni, viselkedni bevásárlás közben, a biztonságos kerékpározásra… Az óvoda gondoskodik róla helyetted. Sok bölcsőde túllép a puszta kötelességeken. Több olyan intézményről hallottam Jyllandon, ahol ellátogatnak a születésnapos gyerek házába egy órácskára „sütizni és tombolni”. Valamelyik szülő ebédidőben hazaszalad egy adag sütivel, aztán beállít az óvónő a csoporttal, és a gyerekek 50

percet őrjöngnek, majd visszamennek az oviba. Nincs rongyrázás, hogy kinek a szülei fogadták fel a legmenőbb fellépőt a bulira, vagy kinek sikerült leköröznie a többieket a legjobb ajándékzacskóval, és nem kell feláldozni a családi életre szánt estéket vagy hétvégéket. Egy születésnapi nindzsaosztag: csak jönnek és mennek. Hallottam egy olyan óvodáról is Fyn szigetén, ahol a dolgozók annyira szívükön viselik a szülők szükségleteit, hogy „intim idő” is igényelhető – vagyis munkaidő után is vigyáznak a gyerekekre, hogy az anyukák és apukák kettesben tölthessék az estét. Azon merengek, mekkora szervezettség szükséges ahhoz, hogy ez működjön, de Amerikai Anyu szerint a napnak itt nem szerkezete van, hanem inkább „ritmusa”. – Megjönnek, kicsit tornáznak vagy táncolnak, alszanak, esznek, aztán kimennek. A gyerekek tudják, mikor mi következik, de a nap nagy részében szabadon játszhatnak. Ez csodálatosan hangzik. Alighanem újra kell gondolnom azt a tervemet, hogy következő életemben szirti sasként térjek vissza, inkább dán kisgyerek szeretnék lenni. A dánok élete nevetségesen jól kezdődik, és később csak jobb lesz. Azon kezdek gondolkozni, hogy talán már gyerekkorukban lefektetik a jövőbeli interakcióik, az életre szóló elégedettség és jóllét alapjait. Lehetséges, hogy rábukkantam a dán boldogság titkára? Egyszerűen az első perctől fogva, apránként felépítik a boldog dánokat? – Persze sok a verekedés, mert az óvónők nem nagyon avatkoznak közbe – szakítja félbe Amerikai Anyu a révedezésemet, visszarángatva a földre. – Ó! – Igen, előfordulnak zúzódások, olykor sérülések is – folytatja –, de összességében azért a gyerekek jól érzik magukat. Nincs olyan, hogy ne akarnának másnap megint elmenni. Védelmezően a hasamra teszem a kezemet. – Ez nem ijesztő számodra? Látni, hogy a gyereked verekedésekbe keveredik? – kérdezem, és titokban végignézem a gyerekeit, felfedezek-e puklikat, és nagy kő esik le a szívemről, látván, hogy ifjú bőrük sérülésmentes, habár csupa homok.

– Eleinte ijesztő volt, de Dániában szabadok a gyerekek. Szerintem ez hosszú távon sok mindent megér. Rengeteg tanulmány mutatja azt, hogy az Egyesült Királyságban és az Amerikai Egyesült Államokban élő gyerekek kimaradnak a felnövés örömeiből, mert annyira vigyáznak rájuk, burokban tartják őket, és inkább az iPadjeiket bámulják. A dánok hozzáállása a gyerekneveléshez inkább olyan, mint a Kétévi vakáció (Deux ans de vacances) keresztezve a Fecskék és fruskákkal (Swallows and Amazons). És azok a gyerekek, akiket eddig láttam, kivirulnak tőle. Persze ennek a rendszernek is vannak kritikusai. – Ez nem szabadság, hanem lustaság – mondja egy háromgyerekes dán anyuka. – A gyerekeim ovijában az óvónők egész nap csak ülnek és kávéznak, amíg a gyerekek szabadon tombolnak. Egy másik külföldi anyuka szerint a háztartásbeli anyákat lenézik Dániában. – Itt természetes, hogy mindkét szülő visszamegy dolgozni, és azzal, hogy én otthon maradtam, úgy érzem, csökkent a státuszom. Annyi dánnal beszélek erről, amennyivel csak tudok, és mind ugyanazt mondja: – De miért akarnál otthon maradni? Miért nem akarod, hogy a gyereked más gyerekekkel játszhasson? Az általános vélekedés szerint jót teszünk a három évnél fiatalabb gyerekekkel, ha bölcsibe engedjük őket, mert így hamar szocializálódnak. Senki nem érti, miért ne akarna egy nő visszamenni dolgozni egy olyan munkahelyre, amelyet valószínűleg szeret, és ahol magas fizetést kap. Az otthon maradó anyák szerepét átvette az állam. Helena C. odáig megy, hogy szerinte a dán gyerekek jobban szocializáltak a briteknél, mert hamarabb megtanulják, hogy kell kijönni a társaikkal. – Na és a kötődéselmélet? – ellenkezem, átmenve Oprah-ba. – A dán gyerekek nem válnak önbizalom-hiányos felnőttekké, nincsenek problémáik az elhagyatottság érzése miatt? John Bowlby brit pszichológus szerint a magabiztos és az önbizalomhiányos felnőttek közötti különbség arra vezethető vissza, hogy hat hónapos és hároméves koruk között milyen gondozásban részesülnek. Ha az élet korai szakaszában nem elégíti ki a szükségleteiket az elsődleges gondviselő, jellemzően az anya, akkor a gyerekekből túlzottan ragaszkodó és bizonytalanul kötődő felnőttek lesznek, akik félnek az elhagyatottságtól.

– Érdekes – mondja Helena C., amikor ezt elővezetem neki –, de Dániában mindenkit így neveltek, és úgy tűnik, megvagyunk, nem? Vagy szerinted nincs önbizalmunk? Mond valamit. Rábukkantam Charlotte Højlund cikkére, aki gyereknevelési szakértő és hét gyerek édesanyja. (Igen, hét. A nő saját kézilabdacsapatot szült.) Gondolom, ha van valaki, aki még mélyebb betekintést tud nyújtani a dán gyereknevelésbe, és tudja, hogy boldogabbak-e tőle a gyerekek, az ő. Charlotte az egyik legfiatalosabb nő, akivel valaha találkoztam, pedig hét (hét!) gyereke van, kettőtől a húszévesig. Emellett könyveket ír a gyereknevelésről, és a téma szakértőjeként rendszeresen szerepel a dán tévében. Ezért megkérem, hogy ne kerteljen: működik a dán rendszer? – Azt hiszem, igen. Olvastam a kötődéselméletről, és tudom, hogy bizonyos kultúrákban az anya otthon marad a gyerekekkel, amíg kéthárom évesek nem lesznek, és lehet, hogy úgy jobb lenne. De nincs visszaút. A legtöbb dán anya dolgozik, így működik a társadalmunk. A dánok, úgy tűnik, tényleg remekül elboldogulnak, és meglepő módon majdnem minden tanulmány, amelyik azt mondja, hogy az anyák munkába állása a civilizáció végét jelenti, Amerikából ered, néhány pedig Németországból vagy Hollandiából. Egyik sem Skandináviából, ahol a nők visszamennek dolgozni, amikor a gyerekük még nincs egyéves sem. Charlotte szerint a gyerekek fejlődését nagyon komolyan veszik Dániában, és óvodakezdéskor nemcsak úgy bedobják őket a közösségbe, mint más országokban. A beszoktatás egy eltervezett, fokozatos folyamat. A szülők az első nap csak tíz percre hagyják magukra a gyerekeiket, aztán húszra, egészen addig, míg végül eljutnak az egész napig. A beszoktatás akár három hétig is tarthat. A helyi kommune fizet extra munkaerőt, ha speciális igényű gyermek jár az intézménybe, és szükség esetén gyermekpszichológus is rendelkezésre áll. – Van intranet is, és a szülőket rendszeresen értesítik e-mailben arról, hogy mit csinál a gyerek – meséli Charlotte. – Az igazat megvallva, kicsit túlzásba is viszik, mindig betelik a fiókom – vallja be. Charlotte szerint, miután napközben nincsenek a gyerekeikkel, a szülők este és hétvégén extra erőfeszítéseket tesznek. – Sok szülőnek lelkiismeret-furdalása van, amiért a munka miatt nincs a gyerekeivel, ezért annyi időt szánnak rájuk, amennyit csak tudnak.

Ez is hozzájárulhat, hogy olyan magas a válások száma – véli Charlotte, aki maga is elvált. – A szülőknek valahonnan el kell venniük az extra időt, a gyereküktől és a munkájuktól nem akarják – így hát a kapcsolatuk sínyli meg. Most olvastam egy tanulmányt az Open University honlapján, amely szerint a gyermektelen házaspárok boldogabbak együtt, mint azok, akiknek vannak gyerekeik. Már mindegy, gondolom, ez a hajó elment. Ugyanakkor, bármily meglepő, a tanulmány azt is kimutatta, hogy a gyermekes nők boldogabbak a gyermekteleneknél. Szóval lehet, hogy a kapcsolatom zátonyra fut, de boldogabb leszek, mint valaha? Az is valami! Úgy döntök, nem mutatom meg a bántó cikket Legóembernek, és vigasztal, hogy a dán anyák a világ legboldogabb emberei közé tartoznak. Na és Charlotte boldog? – Persze! – feleli. – Azt mondanám, tízből kilenc pont. Dánia a világ legjobb helye a gyereknevelésre. Ezt persze örömmel hallom, de kezdek gyanakodni, hogy mindenki, akivel beszélek, titokban a dán turisztikai testület beépített ügynöke. Vagy ez, vagy a Truman Show skandináv változatában élek. Megnyugszom, és örülök, hogy ilyen csodálatos kezdést biztosíthatok a még meg sem született gyermekemnek, és rájövök, ez azt jelenti, hogy már a szülés várható ideje, vagyis január utánra tervezek. Addigra már letelik az első dán módra töltött évünk anélkül, hogy észrevettük volna. Rájöttem, hogy a nyelvi korlátok ellenére könnyebb lenne itt maradni, az sem baj, hogy még mindig nem értjük teljesen, hogy működnek a dolgok, és bármikor kitehetjük magunkat valami megalázó helyzetnek, elég kiugrani tejért vagy megpróbálni leparkolni valahol. Az élet dán módra egyszerűbb, mint az előző, londoni életem. Elismerem, nem olyan izgalmas. De a sok szabály, hagyomány és rituálé sok aggodalmat és stresszt megspórol nekünk. És rá kell jönnöm, hogy ez cseppet sem zavar. Dániában éli az életét az ember. Előrehaladott terhesként vagy egy újszülöttel költözködni több, mint amire újonnan megtalált zen nyugalmam készen áll. Egy részem azt kívánja, bárcsak a régi barátok és családtagok közelében szülhetnék, egy olyan országban, ahol megértem az orvos

tájékoztató füzeteit, és tudom, hol tudok ruhát vásárolni erősen megnövekedett külsőmhöz. De azzal is tisztában vagyok, hogy a korábbi életemben ez talán meg sem történhetett volna. Valószínűnek tűnik, hogy legalább részben a dán módra való élet tette lehetővé ezt a terhességet – így hát úgy érzem, hálával tartozom az országnak. És ha drága egyetemi barátaim küldenek nekem terhestornás DVD-ket, magazinokat és kismamaruhákat a Topshopból, akkor nem lesz baj. Kezdek az otthonomként gondolni Dániára. Amikor közöljük az emberekkel a hírt Skype-on vagy FaceTime-on (a techguruk igazán feltalálhatnák már a virtuális ölelést), mind azt kérdezik: „De ugye Angliában szülsz majd?” Amire szokásommá vált némileg sértődötten azt válaszolni: – Itt, Dániában is vannak ám kórházak! Ha itt maradunk, abban az a legrosszabb, hogy anyukámat távnagyivá tesszük. Amióta csak az eszemet tudom, unokára vágyik, és ha minden jól megy, januárban megszületik a megoldás (szó szerint). Csak épp 900 kilométer távolságra. Oké, nem Ausztrália, de neki munkája, élete, párja van Angliában. Nem várhatom tőle, hogy állandóan hagyjon ott csapotpapot, csak hogy láthasson minket. Ha itt nevelem a kisbabámat, akkor anyu sok mindenről lemarad: a családi sétákról, a fürdetésekről, a gyömöszkölésről, ami a közelben lakó nagyszülők számára természetes. Be kell érnie fotókkal és videókkal. Azzal nyugtatom magam, hogy egy évet ki lehet így bírni. De ha hosszabb lesz, abba beleszakad a szíve. Azért van még időnk eldönteni, mit csináljunk, ezért élek a jogommal, hogy hamisítatlan britként elfojtsam magamban az egészet, ne törődjek a dologgal, és inkább az érzéseimen rágódjam. Egy csomag csipsszel terelem el a gondolataimat – ez is azon kajafélék egyike, amit nem ártana hanyagolnom. Már épp gratulálok magamnak új életfelfogásomhoz, hogy nem törődöm semmi mással, csak a bölcsőde nyújtotta áldásos kilátásokkal, amikor lehetőségem nyílik betekinteni a dán iskolarendszerbe. A dán gyerekek hatéves koruktól az államilag finanszírozott folkeskoléba (szó szerint „népiskola”, állami iskola) járnak, ahová ugyanazzal a huszonvalahány gyerekkel fognak járni a következő tíz évben. A dánok úgy vélik, az, hogy az iskolás idejük zömét ugyanazokkal töltik, megnyugtató a gyerekeknek, és biztonságos, kiszámítható

környezetben ismerkedhetnek a dán oktatás fontosabb alappilléreivel: az egyenlőséggel és az önállósággal. Ennek részeként a jyllandi gyerekek tanulnak állampolgári ismereteket, és ezzel kapcsolatban megkeres Legóember egyik kollégája, hogy tartsak előadást a lánya iskolájában. Abból az optimista felvetésből indultak ki, hogy mint „külföldi” és író, a) el tudok mondani egy összetett mondatot, és b) megvilágíthatom, milyennek tűnik Dánia a világ többi része előtt, így hát megtisztelve érzem magam, és elfogadom a felkérést. Érdeklődve fedezem fel, hogy a dán tinik, akikkel találkozom, mind hihetetlenül magabiztosak és lazák. Keresztnevükön szólítják a tanárokat, és az órán minden adandó alkalommal hangosan közbeszólnak és vitatkoznak. Miután alaposan megizzasztanak, Karen Bjerg Petersen segítségét kérem az Aarhusi Egyetem oktatáskutatási tanszékéről, hogy még többet tudjak meg a dán megközelítésről. – Mi gondolkozni és döntéseket hozni tanítjuk a gyerekeket, nem csak azért, hogy átmenjenek a vizsgákon – szögezi le rögtön. – Nálunk az oktatás a gyerek szociális és kognitív kompetenciáinak fejlesztéséről és a tapasztalatalapú tanulásról szól. Arra biztatjuk őket, hogy legyenek kritikusak a rendszerrel szemben. Azt is elmondja, hogy az oktatást és a demokráciát a II. világháború óta kötik össze. – A gyerekeket kezdték arra biztatni, hogy gondolkozzanak, és szálljanak szembe a hatalommal, ha nem értenek egyet azzal, amit mondanak nekik. Dánia német megszállása után ez prioritássá vált, és a dánok tudatosan figyelnek erre. Mi olyan állampolgárokat akarunk, akik demokraták, és akiknek vannak saját ötleteik, ezért Dániában az önképzés fontos része a tanulásnak. – Szóval Hitler arra késztette a dánokat, hogy tanítsák meg az iskolásaiknak megkérdőjelezni a hatalmat? – Többé-kevésbé. A gyerekek önállóságának és önkifejezésének ez a hangsúlyossága a kívülálló számára túlságosan lazának tűnhet. Megmondom, milyen furcsa számomra, hogy a gyerekek nem viselnek egyenruhát, és a keresztnevükön szólítják a tanárokat. Az én gyerekkoromban, ha sikerült kiderítened egy tanár keresztnevét, az felért a Szent Grállal. Hatalmat adott. Megsúgtuk egymásnak, és csaknem hisztérikus röhögésben törtünk ki,

megrészegültünk saját merészségünktől, és megnyugtatott a tudat, hogy Mrs. Plews, a háztartástan-tanárnőnk fele olyan ijesztő, mióta tudjuk, hogy a keresztneve Sue. – A dán gyerekeknél is megtalálható ugyanez a tisztelet… vagy félelem… a tanáraik felé? – Még mindig nagy a tisztelet – mondja Karen –, de az az elv, hogy egyenrangú vagy a tanároddal akkor is, ha gyerek vagy, akkor is, ha idősebb nálad. Lehet, hogy egy tanár nagy tudású, de a gyerekeknek is jár a tisztelet. Ez a gondolat nagyon idegen egy volt zárdaiskolai növendék számára, ezért még emésztenem kell. – Tehát a diákok és tanárok között nincs rangsor? – Így van. Jante törvénye itt is működik – mondja. – Mindenki egyenrangú, és senki sem jobb a másiknál. Ugyanez igaz a diákokra és a szüleikre, és Karen elmondja, hogy Dániában egy vezérigazgató jó eséllyel ugyanabba az iskolába küldi a gyerekeit, mint egy bolti eladó vagy egy titkárnő. Ahogy ő fogalmaz: – Nem szeretünk felvágni. Nagyon gazdag társadalom vagyunk, ezért fontos, hogy ha kimegyünk a világba, a gyerekeink ne azt hajtogassák, hogy „Csináld azt, amit mi! Mi mindent tudunk!” Ehelyett a dán gyerekeknek azt a fajta toleranciát tanítják, amelyet még májusban ismertem meg. Az iskolai élet része a pénteki hyggeidő, amire a gyerekek felváltva hoznak be sütit, és megbeszélnek minden lelki problémát. – A két gyerekem például az iskolai zaklatásról beszélgetett a pénteki hyggén. A tanárnő nagyon higgadtan beszélt róla, világossá tette előttük, hogy mindenkinek jár a tisztelet, és mindenki egyenlő. Azt mondta a gyerekeknek: lehet, hogy nem kedvelsz mindenkit, akivel találkozol, de tiszteletben kell tartanod, hogy mások, mint te. Heti egy vagy két óra kötelező testnevelés van, de a dán gyerekek elsősorban iskola után sportolnak, amikor a szülők önkéntes alapon különböző klubokat működtetnek az asztali tenisztől a táncig, a színháztól a futballig és a gimnasztikáig. Nyilvánvaló, hogy a dán klubőrület már gyerekkorban elkezdődik. – A gyerekek sok mindent csinálhatnak iskola után, attól függ, mi érdekli a szülőket – meséli Karen. Megemlítem neki Amerikai Anyut, aki

nappal marketingmenedzser, de esténként kézilabdát oktat, és egy író kollégát, aki gimnasztika segédedzőként is tevékenykedik. – Nagyon jó rendszer, és segít megtanítani a gyerekeknek, hogy az önkénteskedéssel a társadalommal szembeni kötelességüket teljesítik – mondja Karen. Emellett hozzájárulhat a szülők boldogságához is. A Stony Brook és az Arizonai Állami Egyetem kutatói arra jutottak, hogy az önkénteskedés csökkenti a stresszt, és olyan, jó érzést okozó hormonokat szabadít fel, mint az oxitocin és a progeszteron. Miután a dánoknak több mint 53 százaléka részt vesz valamiféle önkéntes munkában, csak úgy röpködnek a boldogsághormonok. A folkeskole után a gyerekek vagy végeztek az iskolával, vagy folytathatják a tanulást további három évig a gymnasiumban, vagyis a középiskolában. Ennek végén a dán tanulók vizsgát tesznek, hogy továbbmehessenek a felsőoktatásba. Az érettségit hedonisztikus rituáléval ünnepelik: nyitott teherautókon – vagy mifelénk traktor vontatta pótkocsikon – furikáznak matrózsapkában, és minden osztálytárs házánál isznak egyet, míg a huszadik sör után ki nem dőlnek, nemegyszer a házunk előtt lévő tengerparton. Kedves jyllandi szülők, ha nem tudjátok, hol a gyerek, nézzetek körül Istenhátamögött Alsón. Ezek a látókör-szélesítő tanulmányi élmények ingyenesek a dán és az EU-s állampolgároknak – és a tizennyolc évnél idősebb dánoknak havonta 906–5839 korona közötti összeget fizet az állam, hogy tanuljanak, attól függően, hány évesek és mit akarnak tanulni, otthon laknak-e vagy sem, és mekkora a szülők jövedelme. – Szerintünk a tanulás minden ember joga, ezért nem szabad pénzt kérni érte – mondja Karen. Tizennégy éves kortól tizennyolcig a dán tinik járhatnak efterskoléba is. Ez egy fizetős, bentlakásos iskola, ami a legtöbbször sportra, színjátszásra vagy képzőművészetre fókuszál. A dán gyerekek 15 százaléka magániskolába jár, habár Dániában a magániskola sem teljesen magán. A tandíj kétharmadát az állam fizeti, és elvárás, hogy az iskolák igazodjanak a nemzeti tanterv főbb alapelveihez. Amint az egy jóléti államban várható, sok dán nem szívesen vásárol pénzért előnyöket a gyerekének. Ahogy az egyik ismerősöm fogalmazott, akinek a gyereke magániskolába jár:

– Egy kicsit ellenkezik Jante törvényével. Jylland apró játékvárosának, Billundnak is saját fizetős iskolája van 2013 óta, amikor is a Lego, a környék legnagyobb munkáltatója megalapította az első iskoláját. A Lego milliárdos tulajdonosa, Kjeld Kirk Kristiansen azért hozta létre az iskolát, hogy kiszolgálja a játékgyártó egyre több külföldi dolgozója közül azokat, akiknek a dán iskolarendszer már kicsit túl skandináv. A játékos tanuláson van a hangsúly (dán módra), de nemzetközi érettségivel kombinálva. Az volt a cél, hogy a külföldiek és a globális érdeklődésű dánok külföldön is kompatibilis oktatásban részesüljenek. – Azt gondoltuk, a dán megközelítés, amely ennyire a szabadságra és a kreativitásra fókuszál, megnehezítheti a gyerekek dolgát, ha kikerülnek a való világba – ismeri el Magániskolás Apuka. – A dánok hajlamosak kicsit… puhán bánni a gyerekeikkel. Ez érdekes fordulat, miután eddig olyan sok pozitív választ kaptam a dán oktatási rendszerről. Bármennyire is ridegek, szabályozottak és szigorúak voltak is a saját iskolás éveim, megtanítottak keményen dolgozni. A szabad és könnyed dán megközelítés is hozza vajon ugyanazokat az eredményeket? Vagy a dán gyerekek úgy hagyják el az iskolát, hogy boldogok (ami szuper), viszont nincsenek felkészülve a nagybetűs életre? 2013-ban vetítettek Dániában egy dokumentumfilmet, amely összevetett egy kínai gyerekekből álló osztályt egy hasonló korú dán osztállyal, és arra jutott, hogy a skandináv nemzet tanulmányi szintje pocsék. A dánok dühösek lettek. Sokan azt állították, a kínai gyerekeket az ország egyik legjobb iskolájából választották ki, és a forgatás előtt korrepetálták őket. A kritikusok érvei szerint ezeket a gyerekeket nem lehet összehasonlítani egy átlagos dán osztállyal, ahol a cél tökéletes szabadgondolkodók nevelése. De lehetséges, hogy ezek a fiatal, gondtalan dánok nincsenek felkészülve a gyilkos nemzetközi munkaerőpiacra? Bármennyire nagy hangsúlyt fektetnek is az „állampolgárság megértésére”, tényleg rendelkeznek megfelelő készségekkel és fegyelemmel, hogy életben maradjanak odakint? Olvasok olyan koppenhágai diákokról, akik annyira lazák, hogy a szociális munkások reggel kimennek hozzájuk, hogy elcsalják őket a folkeskoléba. Arra jutok, hogy ez őrület.

Visszatérek Charlotte-hoz, a hét(hét!)gyermekes anyukához, hogy kikérjem a véleményét a jelenlegi helyzetről. Ő olyasvalaki, aki az elmúlt húsz évben folyamatosan gyereket nevelt, ezért látta az oktatás fősodrának minden irányváltását. – Dániában olyan az oktatási rendszer – mondja –, hogy a tanárok éppannyira törődnek a diákok társadalmi fejlődésével és boldogságával, mint azzal, hogy hol áll az iskola a tanulmányi versenyben. Szerintem erre büszkék lehetünk. De azzal ő is egyetért, hogy az oktatási rendszer bizonyos területeken kicsit túllőtt a célon. – Régen a szülők dolga volt felnevelni a gyereket, az iskoláé pedig a tanításuk – magyarázza Charlotte –, de most olyan, mintha mindkettőt az állam szeretné irányítani. – Idéz nekem egy értesítőt, amit nemrég kapott az iskolától. Ebben azt tanácsolják a szülőknek, hogy a vizsgázó diákokat „tartsák frissen rendszeres tea- és kekszutánpótlással”. – Ez most komoly? Szülő vagyok, hét [hét!] gyerekem van. Nem fogok körbe-körbe rohangálni és kiszolgálni őket! Teljes szívemből egyetértek. – Nekik kellene biztosítaniuk a kekszet neked – válaszolom. De miután mindkét szülő egész nap dolgozik, üzemzáráskor pedig elhalmozzák a porontyaikat szeretettel, a dán gyerekek sokszor nagyon elkényeztetetté válnak, mondja Charlotte. – Dániában nagyon sok a „curling szülő”, aki mindent megtesz a gyerekének, nem hajlandó nemet mondani neki. A kifejezés a curling nevű sportból ered – a szülők folyamatosan sepregetik a jeget a gyerekek előtt, eltávolítanak minden akadályt, hogy könnyebb legyen az életük. Érdekes módon egy, a Social Psychological and Personality Science folyóiratban megjelent kutatás szerint azok a szülők, akiknek fontosabb a gyermekük jólléte a sajátjukénál, boldogabbak, és a gyerekeikkel kapcsolatos kötelességeik több értelmet adnak az életüknek. Akkor lehet, hogy a curling szülők azért csinálják, hogy boldogabbak legyenek? Lehetséges, ismeri el Charlotte, „de hosszú távon a gyerekeinknek nem előnyös, mert az élet nem ilyen”. – Tehát a dán gyerekeknek, szülőknek és tanároknak be kell keményíteniük egy kicsit? – kérdezem.

– Nem biztos, hogy ezt mondanám – válaszolja. – A gyerekek maradjanak gyerekek, ameddig csak lehet, és helyeslem, hogy kikérik a véleményüket a dolgokról, hogy arra tanítják őket, hogy alakítsák ki a saját nézeteiket és meggyőződésüket olyan kérdésekben, mint például „Mit szeretek? Mit szeretnék tenni? Milyen érzés ez nekem? Hogyan oldhatom meg ezt a problémát?” A túlzott lazaság dacára Charlotte azt mondja, még mindig nagyon hisz a dán megközelítésben. Karen az Aarhusi Egyetemről egyetért vele: – Dánia sosem lesz Kína, de ez így van jól. A munkaerőpiac gyorsan változik, alig maradt iparunk, és nincs olajunk, mint Norvégiának. Viszont a fiataljaink nagyon kreatívak, ezért ez az elsődleges prioritásunk. Úgy tűnik, ez a szemlélet kifizetődő. Dánia második helyre került a globális tehetségindexen, csak az Egyesült Államok előzi meg (a Heidrick & Struggles International nevű vezető tanácsadó cég felmérése szerint). – Tehát még mindig nagy a kereslet a dán tehetségek iránt? – kérdezem Karent. – Teljes mértékben. A gyerekeink más-más szinten tanulnak, de a végére mindenki megüti a mércét, miközben boldogok is. Karen mesél a továbbtanulási lehetőségekről is Dániában. – A gimnázium után a dánok gyakran dolgoznak vagy utaznak, hogy megismerjék a világot és a problémáit, mielőtt elkezdik az egyetemet. Így jobb tanuló leszel, mert érettebb vagy, képes vagy önmagadat adni, tudsz beszélgetni, érdeklődni és vitatkozni, nem csak a tanáraid és a szüleid véleményét mondod vissza. Visszagondolok, milyen volt nekem gólyának lenni az egyetemen tizennyolc évesen, mennyire nehéznek találtam az átállást a tanáraim nézeteinek szolgai visszhangozásáról arra, hogy legyenek saját gondolataim, és igazat kell adnom neki. Manapság a legtöbb országban eleve luxusnak számít egyetemre járni az ösztöndíjak eltörlése és a tandíjak bevezetése miatt. A dánok viszont mindezt ingyen csinálják, sőt fizetnek nekik a kiváltságért. Miután a dán diákoknak nincsenek nyomasztó anyagi gondjaik, nyugodtan választhatnak olyan szakot, ami tényleg érdekli őket, nem pedig olyat, ami a jövőben magas fizetést garantál.

– Ez azt jelenti, hogy valószínűleg el is végzik a szakot, keményen dolgoznak, és élvezni fogják azt a munkát, amit az egyetem után kapnak azon a szakterületen – mondja Karen. Pont ahogy Legóember magyarázta még februárban – itt az emberek ritkán panaszkodnak a munkájukra, mert többnyire olyasmit csinálnak, amit szeretnek, olyan területen, ami érdekli őket. – A bachelor szint után mehetsz mesterképzésre vagy más fokozatra – folytatja Karen. – A húszas éveid vége, harmincas éveid eleje előtt nem valószínű, hogy végzel, viszont óriási élettapasztalat áll mögötted, amikor dolgozni kezdesz. Ez idillikusan hangzik, bár nevetségesen nagyvonalú. Jó, hogy ingyenautó nem jár a diploma mellé. Vagy egy üstnyi arany… De Karen azt mondja, azért van légy az oktatási paradicsom levesében: – Egyesek szeretnének változtatni a rendszeren, és azon, hogy meddig fizessék az embereket a tanulásért. Néhány politikus azt mondja, rá kell szorítani a gyerekeket, hogy 24 éves korukra fejezzék be a tanulmányaikat! Érzem a hangján, hogy felháborítja a gondolat. Én, akinek bőven a harmincas éveimben még mindig voltak tartozásaim, akinek pincérkednie kellett, hogy fizethesse az egyetemi tandíjat, aztán két állást vállalt, hogy posztgraduális képzésre mehessen, és még így is csak tavaly sikerült visszafizetnie a diákhitelét, sárga vagyok az irigységtől, amiért a dán fiatalok mindezt – és még sokkal többet – ingyen kapják, ráadásul örökre, legalábbis nagyon úgy tűnik. – De megéri ilyen sokáig fizetni azért, hogy valaki tanuljon? – kérdezem. Dánia többet költ oktatásra, mint a 34 fejlett ország alkotta OECD bármely más tagja. A Liberálisok (Venstre), a legnagyobb ellenzéki párt 2013-ban azt javasolta, vezessék be a tandíjat, de a kormányzó Szociáldemokraták azzal vádolták őket, hogy „kockára tennék a jólétet és egyenlőséget, […] amit generációk alatt építettünk fel”, és a javaslatot lesöpörték az asztalról. – A tanulás nézetünk szerint befektetés a jövőbe – magyarázza Karen. – Nekünk fontos, a gyerekeket pedig boldogabbá teszi. Különböző OECD-felmérések is az ő nézetét támasztják alá, amelyek azt mutatják, hogy az iskolázottság szintje valóban befolyásolhatja a

szubjektív jóllétet, és a felsőfokú végzettséggel rendelkező dánok boldogabbnak bizonyultak azoknál, akiknek alacsonyabb a végzettségük. A dánok által fizetett adó mértéke a világon a legmagasabbak közé tartozik – a legnagyobb keresetűek számára körülbelül 56 százalék –, de a pénzt jól használják fel, legalábbis Karen felfogása szerint: a jövő dánjait oktatják belőle. Megkérdezem tőle, mit gondol a dánok boldogságáról mint jelenségről, és azt feleli, ő nagyon boldog: – Van családom, a gyerekeim jól vannak, elégedett vagyok a pályafutásommal, és nagyon jó munkám van. Azt mondanám, tízből nyolc vagy kilenc. – Akkor miért nem tíz? – firtatom. – Ismered Jante törvényét… Nem volna szerény, dánhoz méltó tízet mondani… Arra jutok, hogy Dániában felnőni valóban sétagalopp. Hat hónapos korodtól kezdve megvan a ritmusa a napoknak, heteknek, évszakoknak – megünnepelnek minden dán hagyományt. Ahogy a gyerekek nőnek, az iskolák ugyanazt a biztonságos és megbízható keretet nyújtják nekik, amelyben játszhatnak és felfedezhetnek. Megnyugtató, ha egy évtizeden át ugyanazokkal az emberekkel járnak ugyanabba a csoportba, osztályba. Bármilyen bizonytalan is a családi háttér Dánia kirívóan magas válási rátája mellett, az oktatás menedéket nyújt. Erről azért nekem is van némi fogalmam. Az iskolás éveim közel sem voltak tökéletesek, de a rendszeresség, a keretek és az ismétlődés valahol mégis megnyugtatóak voltak. Ez legalább állandó volt, amikor a családi életünk korántsem volt olyan stabil, mint a tévében látható tökéletes családok két szülővel és 2,4 gyerekkel. Az anyámmal tőlünk telhetően igyekeztünk átvészelni ezt az időszakot, nemegyszer szokatlan eredménnyel. Mást is kitiltottak egész életére egy etoni borozóból, amiért nyolcévesen felgyújtotta az asztalt? Vagy más is kötött ki a Notting Hill-i karneválon, miközben az osztálytársai akadályversenyen vagy sztepptáncórán vettek részt? Utólag a világ minden kincséért sem adnám ezeket az élményeket, gyerekként viszont nagyon szerettem volna „normális” lenni. „Unalmasságra” vágytam. Az iskola volt a menedékem.

Bármilyen bizarr is volt az élet, mindig tudtam, hogy hétfőn visszatér a józan ész. Dupla történelemóra lesz Mrs. Monróval, szünet, csengő, torna (vagyis télen a terepfutás idejére elbújtam az öltözőben, nyáron pedig menzeszt színleltem, hogy ellóghassam az úszást), azt követi ebédidőben a traccsmaraton szottyos tonhalas rakott tészta és mesterséges adalékoktól hemzsegő narancsszörp fölött. És ez csak az Egyesült Királyság, teszem hozzá magamban. Képzelem, milyen jó lehet a suli Dániában, ahol a kreativitáson, a játékon és a szövegelésen – pardon, az „önkifejezésen” van a hangsúly…, spekulálok álmodozva. – Ha folytatjuk itt Dániában – közlöm Legóemberrel, amikor hazaér –, leendő porontyunkra ingyenes, mindenre kiterjedő oktatás vár tizennyolc éves koráig, amikortól akár még fizetnek is neki azért, hogy a világ legjobb egyetemeinek egyikén tanuljon. Orra alá dugom a cikket, amit épp az imént olvastam. A világ kutatóegyetemeinek hálózata, az Universitas 21 szerint Dánia a világ ötödik legjobb országa felsőoktatás szempontjából. – Csak az ötödik? – kérdez vissza a férjem, aztán elmegy a partra futni a kutyával. Rádöbbenek, hogy alighanem már minket is elkényeztetett Dánia.

MIT TANULTAM EBBEN A HÓNAPBAN? 1. A dán gyerekek tényleg nagyon szerencsések. 2. Kisgyereknek lenni Dániában elmondhatatlanul jó buli. 3. Lehetséges lenyűgözően kinézni hét (hét!) gyerek után. 4. Még mindig sokat kell tanulnom a gyereknevelésről.

Szeptember Hentesek, pékek & kultúragyárosok

Enyhe szellő lebegteti a hajamat, miközben a tenger felett átnézek Svédországra, és belélegzem a sós levegőt. A nap süt, az ég kék, csak néhány tökéletes, Simpson család stílusú felhő lebeg odafent. Végighúzom az ujjamat egy Henry Moore-szobron, a bronzot felmelegítette a nap, miközben egy vitorlást látok tovaúszni a szabadon áramló formák közti résben. – Itt a kávé! – Legóember két kartonpoharat mutat fel, miközben mezítláb közeledik a puha, zöld pázsiton a tölgyfa felé, amelynek árnyékában ülök. Felriadok merengésemből, és csatlakozom hozzá, törökülésben élvezem azt az egy koffeintartalmú italt, amit jelenleg naponta engedélyezek magamnak. Szinte érzem, ahogy az adrenalin szétárad az ereimben, és szolgálatkészen felélénkül az agyam. – Ez nagyon jó cucc! – Igen, a kávézóban dolgozó hölgy szerint a kávéjuk legendás. Még Patti Smith is csipázta, amikor itt járt. – „Csipázta”? – Igen. – Ööö, a beatgeneráció szeretné visszakapni a kedvenc szavát… Legóember összehúzza a szemét, aztán ismét az útikönyvnek szenteli a figyelmét, amelyben az elmúlt néhány napban – szentségtörő módon szó szerint – sorban kipipáltuk a látnivalókat. A házassági évfordulónk van, és Dánia mindössze 550 000 fős mini fővárosában vagyunk. A csodás Koppenhágát egymás után második évben szavazták meg a világ legjobb városának Legóember kedvenc magazinjában, ezért idejöttünk egy hosszú hétvégére, hogy feltöltődjünk kultúrával, finom ételekkel és mindazzal, ami Jyllandon hiányzik. Az elmúlt kilenc hónapban már jártam itt néhányszor a munkám miatt, viszont még sosem időztünk el kettesben, hogy alaposan megnézzük – de ígéretet tettem, hogy ezt bepótlom a

villámvakációnkon. Még a laptopomat is otthon hagytam. Ez tényleg szerelem! Már jártunk a Nemzeti Múzeumban, az impozáns Királyi Színházban, a futurisztikus operaházban és a Degas-kiállításon az Új Carlsberg Képtárban, amelyet Dánia legnagyobb sörgyára alapított a 19. században. Elzarándokoltunk a Kis Hableány szobrához, sétáltunk a Langelinie sétányon, ettünk smushit – ami a híres, dán smørrebrød szendvics és a sushi keresztezése – a Strøget bevásárlóutcán, sétáltunk a Botanikus Kertben, és sok szép embert láttunk kerékpáron. („Jyllandon ilyet nem látsz”, biccent Legóember egy libegő ruhában és magas sarkúban arra pedálozó, hosszú lábú szőke felé. Én a nő éppoly szemrevaló, Viggo Mortensenre emlékeztető kísérőjét stírölöm, és elismerően hümmögöm: „Mmmm…”) Épp a Koppenhágától északra található Louisiana Modern Művészetek Múzeumában ejtőzünk. Miután feltöltődünk néhány Picassóval, egy Giacomettivel és pár Andy Warhollal, és belekóstolunk a dán festészetbe is Asger Jorn és Per Kirkeby révén, a parkba megyünk, és nézzük, ahogy néhány gyerek próbál megmászni egy nagy Alexander Calder-szobrot. Éljen a dán egészségbiztonság… Miután megisszuk a kávét, sétálunk még egy kicsit, és rábukkanunk egy papírlapokkal teleaggatott fára. Mindegyik lapon kézzel írt üzenet van az Alice Csodaországban (Alice in wonderland) „Egyél meg” stílusában, mindegyikre valami jövővel kapcsolatos kívánságot vagy reményt írtak fel. Vannak köztük banálisak („világbéke”) és elrugaszkodottak („szeretném, ha a játék gorillám életre kelne”). Mielőtt tovább kutathatnánk a kívánságok között, rábeszélnek minket, hogy írjunk sajátot: kapunk bőröndcímkét és filctollat. – Három kívánságuk lehet: két magántermészetű és egy politikai – mondja egy színes sálakat viselő nő. Igen, Dániában még a kívánságokat is szabályozzák. Elfogadjuk a kihívást, Legóember vadul írni kezd. Én is írnék, de csodálkozva döbbenek rá, hogy ha a személyes kívánságokról van szó, nem jut semmi az eszembe. Ha egy éve megkérdezi valaki, mire vágyom, habozás nélkül rávágtam volna: „hogy többet írhassak” és „egy kisbabára”. Bármilyen émelyítően is hangzik, mindkét kívánságom épp teljesülni látszik. Már nincs tele a határidőnaplóm költségvetésekkel, stratégiákkal vagy

munkaerő-felvétellel kapcsolatos értekezletekkel. Mindennap írok. És csodák csodájára a legjobb úton haladunk afelé, hogy januárban családot alapítsunk. Vajon lehetséges, kérdem magamban rémülten, hogy egyáltalán felmerül a gondolat, hogy… boldog vagyok? Úgy, ahogy vagyok? Dán módra? Legóember már fel is köti a kívánságait a magasabb ágakra, úgyhogy gyorsan lekörmölök valamit arról, hogy szeretnék vigyázni a szeretteimre, majd hozzábiggyesztek egy utóiratot: „…de egy lottónyeremény se lenne rossz”. A madzaggal babrálok, fület kötök rá, aztán felakasztom az alacsonyabb ágak egyikére, amikor Legóember odajön. – Te mit kívántál? – kérdi. – A szokásosat – felelem. – Lottó, nemek közötti egyenlőség, Nicolas Cage ne csináljon több filmet. Te? – Ó, ismersz, a bolygóval kapcsolatos dolgokat. – Ez kedves – bólintok, miközben visszamegyünk az épületbe. Koppenhága jó hatással van ránk. Tudom, hogy azért csikarjuk ki belőle a maximumot, mert nagyon rövid ideig vagyunk itt, mielőtt visszatérnénk Istenhátamögött Alsóra, de az, hogy a színvonalas festmények, szobrok és a tenger ott van az ajtó előtt, mindenképp jólesik az ember lelkének. Próbálok beszélni Legóemberrel bóklászás közben, de most beállt a galéria ajándékboltjában a könnyfakasztóan drága világításrészlegnél kígyózó sorba, és fél órára megszűnik számára a külvilág. Szükségem van egy kulturális vezetőre, gondolom, valakire, aki felvilágosít arról, mi a menő. Nekem Melvyn Bragg dán megfelelője kell! Szerencsére Melvyn Bragg dán megfelelője a közelben lakik és dolgozik. Adrian Lloyd Hughes (az apja walesi, de hároméves korában Dániába költöztek) műsorvezető a DR-nél, az ország közszolgálati médiatársaságánál, és 30 éve kulturális televíziós műsorokat készít. Megkeresem a neten, és épp megszervezem, hogy beszéljünk, amikor Legóember rajtakap. – Dolgozol a házassági évfordulónkon? – méreget gyanakodva. – Dehogy! – felelem tele lelkiismeret-furdalással. Észreveszem, hogy üres kézzel tért vissza a múzeumshopból. Ez példátlan, de talán kihasználhatom…

– Úgy emlékszem, meg akartál nézni még egy lakberendezési boltot a városban…. – Ez betalált! – Én beszélhetnék ezzel a kulturális szakértővel, amíg te nézelődsz… Hosszú másodpercekig nézünk farkasszemet, egyikünk sem akar elsőként pislogni. – Jó, beszélj vele – mondja a férjem. – Köszönöm! Másnap felhívom Adriant. Elmondom neki, hogy jártam a Louisianában, és nagyon tetszett, mire lediktál egy sor másik galériát és múzeumot, ahová el kellene látogatnom, amíg itt vagyok. – A legjobb dán múzeumok olyanok, mint a vidámparkok, boltokkal és éttermekkel – mondja. A főváros 1996-ban kapott egy kulturális arcfelvarrást, amikor Koppenhága lett Európa Kulturális Fővárosa. – Olyan ez, mint amikor vacsorát adsz: szépen felöltözöl, hozatsz friss virágokat, kitakarítasz, és a legjobb arcodat próbálod mutatni a világnak. Ugyanez történt Koppenhágával is. Ez a sok minden akkor került a város infrastruktúrájába, hogy jobban mutasson. És hogy áll a dán művészvilág? – Nagyon jól – feleli Adrian. – A művészetek bőkezű támogatást kapnak, a dán televíziózás, építészet (és konyhaművészet) fejlődése a három évtizednyi anyagi támogatás eredménye. – A dán színházak is jelentős támogatást kapnak – mondja Adrian –, és ha jegyet vásárol, biztos lehet benne, hogy a valós ára két-háromszorosa lenne annak, amit fizetett. Épp ezért a színészek általában telt ház előtt lépnek fel. Dánia nagyon ügyesen karolja fel az új írótehetségeket. Christian Lollike az egész világ figyelmét felkeltette a Manifesto in 2083 című darabjával, amely az oslói gyilkosról, Anders Behring Breivikről szól. Thor Bjørn Krebs, aki az egykori Jugoszláviában szolgáló dán katonákról írt, ugyancsak népszerű egész Európában. Sok drámaíró kerül ki az Aarhusi Színház íróiskolájából, ahol a tanulóknak fizetnek a tanulásért (természetesen), és a darabjaikat Dánia második legnagyobb színházának színpadán láthatják viszont. – Egyre több a privát mecénás is Dániában – teszi hozzá Adrian –, de a legtöbb pénz a balettre megy, talán mert sok vállalat jobban szeretné, ha

ezzel a csillogó, szép világgal azonosítanák, mint egy megosztó színdarabbal, ami a norvég tömeggyilkosról szól. A kedvezményes jegykonstrukciók mindenki számára elérhetővé teszik a klasszikus és kortárs táncot Dániában, ami Adrian szerint még sosem volt ilyen népszerű a fiatalok körében: – Valahányszor elmegyek egy előadásra, középiskolások tömegein kell átküzdenem magam, hogy a helyemre jussak. Az operát is bőkezűen támogatják, de a jegyárak még így is 500 koronánál kezdődnek, úgyhogy ha az ember bébiszittert is fogad, és a kocsival is le szeretne parkolni, akkor már 2000 koronánál jár, mondja Adrian. A dán opera legnagyobb sikere az elmúlt években Kasper Holten nevéhez fűződik, aki azóta a Londoni Királyi Operaház igazgatója lett, és igencsak felborzolta a kedélyeket, amikor újraértelmezte Wagner Ringciklusát. – Feminista csavart adott hozzá, az egész produkció a férfiak felsőbbrendűségének megkérdőjelezése a nők felsőbbrendűségével szemben – magyarázza Adrian. – A „gyűrű” DNS-molekula lett, és a főhősök szó szerint az emberiség jövőjéért harcoltak: nagy siker volt. A dán filmipar Európában az egyik legsikeresebb, hála a kormány proaktív finanszírozási és támogatási politikájának. A mai napig olyan nagy nevek dolgoznak Dániában, mint Susanne Bier, aki az Oscar-jelölt Esküvő után (After the wedding) című filmet rendezte, Thomas Vinterberg, a 2014-es Távol a világ zajától (Far from the madding the crowd) alkotója, na és persze Lars von Trier. – A dánok többsége elismeri a zsenialitását, még akkor is, ha borzasztóan irritáló ember – mondja Adrian. Von Trier a Dogma 95, az 1995-ben indult filmes mozgalom alapítója olyan dán filmes alkotótársakkal, mint Thomas Vinterberg, Kristian Levring és Søren Kragh-Jacobsen. Céljuk a filmkészítés „megtisztítása” volt egy szabályzattal, amellyel véget akartak vetni a kiszámítható történeteknek, az akció-központúságnak és a technikai trükközésnek. A szabályokat később már nem követték szigorúan, de a Dogma mozgalom segített elfogadtatni az alacsony költségvetésű digitális filmkészítést, és megszilárdította Von Trier hírnevét ellentmondásos figuraként, akivel számolni kell.

Persze az elmúlt évek legnagyobb sikertörténete a dán televíziózás területén zajlott. Megkérdezem Adriant, ez hogy történt, és azt feleli, hogy ez sem véletlen: – Tíz éve nem volt olyan dán tévésorozat, ami bárkinek átlépte volna az ingerküszöbét külföldön. Ekkor a dán állami televízió akcióba lépett, támogatni kezdték a hazai tehetségeket, megkérdezték, min szeretnének az írók dolgozni, és segítettek nekik saját projekteket kifejleszteni – óriási sikerrel. A dán tévédrámák, mint az Egy gyilkos ügy, a Borgen és A híd, társadalmi realizmusukkal, feszes történetvezetésükkel és jellegzetes, stílusos színpalettájukkal (vagyis komorságukkal) az egész világon megragadták a közönséget, és remake-eket inspiráltak az Amerikai Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban. – Ez nagyon kellett a dán kultúrának, sok mindent bemutatnak rólunk, és hogy mi a fontos Dániában – véli Adrian. – Például az Egy gyilkos ügy harmadik évadában szerepelt egy dán, aki kapzsiságból veszélybe sodorja a saját családját. – Ahogy kibontakozott a történet, az írók nyilvánvalóvá tették, hogy ez rossz dolog, és a gazdag üzletember pórul járt a végén. Egy másik történetben úgy állították be a dán politikai rendszert, mintha egy bűnözőt védene. – Ez megosztó volt – mondja Adrian –, de megmutatta, hogy a közszolgálati csatorna úgy érezte, szabadon kritizálhatja a hatalmon lévőket. Mindhárom sikersorozatnak erős női főszereplői voltak, akik ambiciózusak, szexuálisan aktívak, összetettek és gyarlók – a képernyőn megszokott nőábrázolás tökéletes ellentétei. – A Borgenben és az Egy gyilkos ügyben is azt látjuk, hogy a nők próbálják egyensúlyban tartani az otthont, a családot, a lelkiismeretet és az ambíciót – ez pedig a világon mindenütt ismerős – teszi hozzá Adrian. Házi fejlesztésű sikerek ide vagy oda, Dániának van egy mocskos tévés titka. Nem, nem a meztelen nős show, amiről Helena C. mesélt, hanem a britek kedvenc vasárnap délutáni klasszikusa, a Kisvárosi gyilkosságok (Midsomer murders). Viking, Kedves Szomszéd és Helena C. is bevallja, hogy nagy rajongója a csontos arcú nyomozónak, Barnabynek, aki egy óra alatt legalább három gyilkosságot derít fel, és ez a brit import Dánia egyik legnézettebb műsora. – Valamiért a Kisvárosi gyilkosságok a legnépszerűbb importált sorozat – ismeri el vonakodva Adrian. – Úgy 30-40 százalékos

nézettséggel megy már tizenhárom éve, amióta csak vetítik. A műsor annyira népszerű Dániában, hogy az ITV bűnügyi drámájának születésnapjára a brit sorozat készítői összeálltak a dán producerekkel, valamint az Egy gyilkos ügy és a Borgen szereplőivel egy különkiadás erejéig. – Szerintem azért, mert az emberek megnyugtatónak találják – mondja Adrian. Elmesélem neki, hogy Viking a Kisvárosi gyilkosságok nézését a levesevéshez hasonlította: nem a legizgalmasabb dolog a világon, de melegséggel és hyggével tölt el. De Barnaby nyomozó és válogatott segédei ellenére Adrian váltig állítja, hogy a dán kultúra jó állapotban van. A kormányzati támogatásoknak hála virágzik a kreativitás, és a kedvezményes jegyeknek köszönhetően minden eddiginél több dán engedheti meg magának, hogy galériákba, tánc- vagy opera-előadásokra, színházba, moziba járjon. A dán televízió stratégiája, hogy új írókat termeljen ki, megszilárdította Dánia szerepét a nemzetközi kulturális színtéren, és segített világszerte népszerűsíteni a skandináv noir műfajt. – És ez boldogabbá teszi az embereket? – kérdezem. – Biztos vagyok benne – jön a válasz. Adrian állításait a Londoni Közgazdasági Iskola tanulmánya is alátámasztja, amely azt vizsgálta, melyik öt tevékenység teszi leginkább boldoggá az embereket. A szex és a mozgás után a színházba, táncelőadásra, koncertre járás, a fellépés és a kiállítás- vagy múzeumlátogatás. Úgy tűnik, a kultúra tényleg elégedetté teszi a dánokat (vagy legalábbis a koppenhágaiakat, akik szerencsések, és a civilizáció közelében élnek). Érdekes módon azok a férfiak, akik szeretik a művészetet, a balettet és más kulturális időtöltéseket, boldogabbak és egészségesebbek a Journal of Epidemiologyban 2011-ben megjelent tanulmány szerint. Na és Adrian boldog? – Azt mondanám, tízből kilenc – feleli. – Szeretem a munkámat… Akkor is ezt csinálnám, ha nem fizetnének érte… Szeretem a lakásomat, mindenhová kerékpárral megyek, jelenleg az egyetlen problémám az életben, hogy eldöntsem, Steinway vagy Blüthner versenyzongorát vegyek. De hát ezek kellemes gondok.

– Van bármi, ami boldogabbá tenné? Azonkívül, hogy megtalálja a tökéletes zongorát a lakásába? – Tengerre néző kilátás – vágja rá rögtön. – Azzal elérném a tízet. Úgy döntök, nem árulom el, hogy a tengerparton élünk, és felidézem magamban mindazt, amiért hálásnak kell lennem. Amikor ismét találkozom a vásárlásterápiától feldobott Legóemberrel, bejelenti, hogy vett nekünk két lámpát. Összerezzenek, már látom magam előtt a banki ügyintézőt, Allant, két l-lel, amint megfedd az ilyen meggondolatlan költekezés láttán. A jó hír viszont, hogy a férjem azt mondja, több jó helyet is ajánlottak neki, ahol megebédelhetünk. – Furcsa volt – mondja –, mindenki, akivel beszéltem, turistának nézett, aztán amikor megmondtam, hogy Jyllandon élek, vicces dolgot csináltak a fejükkel – mutatja azt a mára már ismerős, együttérzően oldalra hajtott fejtartást. – Majd hozzátették: „Részvétem”. Talán nem értették a kiejtésemet, vagy valami… Nincs szívem megmondani neki, hogy tökéletesen értették, és ez a megszokott reakció, ha elmondom az embereknek, hogy a) nem születtem dánnak, vagy b) Jyllandon élek. Ahelyett, hogy feltépném a sebeit, inkább arra összpontosítok, hogy megtervezzük a hátralévő itt töltött időnkre az étkezéseinket. A rosszullétek időszaka után tombolva tért vissza az étvágyam, és ki akarom hozni a legtöbbet a Koppenhága által kínált választékból és minőségből. A fővárosban ugyanis találunk sokcsillagos japán, mexikói és libanoni éttermeket, bisztrókat, ahol zöldségeket is felszolgálnak, és képek nélküli étlapokat. Olyasvalakinek, aki az elmúlt kilenc hónapban (a péksütiket leszámítva) kénytelen volt beérni a jyllandi „smörgáz” konyhával, ez maga a mennyország. – Ez nem Istenhátamögött… – mondom Legóembernek, miközben beleszagolok egy szarvasgombaporral behintett fogásba a város egyik elegánsabb, csatornaparti éttermében. – Semmi currys sertéshúsgolyó – helyesel Legóember, miközben a borsos szarvasbélszín maradványait törölgeti a szájáról. Koppenhága az elmúlt években valóságos kulináris reneszánszát éli, és a városban tizenhárom étteremnek összesen tizenöt Michelin-csillagot osztottak ki 2013-ban – többet, mint bármely más skandináv városban. Sokat elárul, hogy Koppenhágán kívül az országban sehol másutt nem

nyertek el egyetlen csillagot sem, és Jylland még mindig kulináris ugarnak számít. Ki szeretném deríteni, mi ennek az oka, és hogy a koppenhágai gasztrosiker hozzájárul-e a nemzeti öntudathoz – és boldogságszinthez –, de ehhez segítségre van szükségem. Itt jön a képbe Bo Basten, aki a Meyers Madhus főszakácsa, és egy vadiúj istenhátamögötti barátunk barátja, akinek megígértem, hogy beköszönök neki. Mielőtt csatlakozott volna a Nomával hírnevet szerzett Claus Meyer legújabb étterméhez, Bo egy két Michelin-csillagos étteremben dolgozott Koppenhágában, és a dán királyi család szakácsa volt. Röviden, a pasas érti a dolgát. Ráadásul kinézetre átmenet egy skandináv hipszter és Jézus között. Úgyhogy amikor Legóember kiszúr még egy lakberendezési boltot, ahol csődbe vihet minket, kihasználom az időt, hogy beszéljek Bóval az evésről. – Mondja – kezdem a formaságok után (miközben igyekszem nem megmondani neki, hogy Jézusra emlékeztet) –, Koppenhágában mindig ilyen jól főztek? – Haha! – nevet. – A válasz nem. Az 1970–80-as években konzervkaján és mirelit zöldségen nőttem fel. A legtöbb ember a zsíron, són és cukron kívül nem ismert semmilyen ízfokozót. A dán konyha egy olyan gitároshoz hasonlított, aki csak három akkordot ismer. – Szóval kicsit olyan, mint a status quo? – Pontosan. Smørrebrødon és szemétkaján éltünk. Megállapítom, hogy sok dán még mindig így étkezik. A legkisebb faluban is van legalább egy pizzéria és pølsevogn, ahol dán hot dogot árulnak – élénkpiros virslit saját kiflitokban hagymával és csemegeuborkával, valamint sokféle szósszal. Ezenkívül minden boltban rám akarnak tukmálni egy förmedelmet, a sózott medvecukrot. Egyszerűen borzalmas, olyan érzés, mintha valaki mérgezett dörzspapírral támadna a számra. – Na és a flakonos tejszínhab? – kérdezem. – Mindenre tesznek! Ki eszik manapság tejszínhabot? Mi ez, egy chippendale-show az 1980-as évekből? – sorolom. – Na és a sok hamburgerező! – folytatom, és felidézem, hogy azt olvastam, a McDonald’s évi 10 százalékkal növekedik Dániában. A kevés megmaradt hagyományos étterem pedig szendvicseket vagy húsgolyókat árul. – Az utóbbi tíz évben azért sokat változott a helyzet – bizonygatja Bo –, legalábbis a fővárosban.

Mázlista koppenhágaiak, gondolom. Már megint. – A dánok régebben a francia és olasz konyhát utánozták – folytatja Bo –, de mára kialakították a saját stílusukat. Manapság egyre több gazdálkodó és termelő próbál egyedi, jellegzetesen skandináv termékeket előállítani. Minden 2004-ben kezdődött, amikor Rene Redzepi és Claus Meyer, a két szakács Christianshavnban egy régi raktárat étteremmé alakított, és két dán szó, a nordisk (skandináv) és a mad (étel) szavak kombinálásával született meg a név: a Noma, és a páros elhatározta, hogy szakítanak a vezető éttermek hagyományos, olívaolajra és libamájra épülő konyhájával, és a hazai dán termékeket részesítik előnyben. Még ugyanabban az évben Meyer összefogta a többi szakácsot, és lefektetett néhány alapelvet, hogy segítse a skandináv konyha fejlődését. Ahogy a Dogma 95 a filmiparban az alapokhoz való visszatérést hirdette, a Skandináv Konyha Szimpózium, ahogy magukat nevezték, megfogadta, hogy nyers alapanyagként helyi, sokszor a természetben gyűjtögetett, szezonális termékeket használnak. Egy tizennyolc órás workshop után megalkották az Új Skandináv Konyha Kiáltványt. Röviden: a „tisztaságot, frissességet, egyszerűséget és etikusságot” hangsúlyozzák azzal, hogy „olyan alapanyagokat és eljárásokat használnak, amelyeknek a tulajdonságai kimagaslóak az éghajlatunkon”, és hogy segítenek „népszerűsíteni a skandináv termékeket és termelőket”. Az elveket sok szakács követte, de az új skandináv konyha kulcsa a Noma volt, mondja Bo. – Kezdetben sokan kinevették a Nomát. Azt mondták: „Hogy kérhetsz pénzt az emberektől élő hangyákért?” [A másik kedvenc a tengerisünös pirítós volt.] De felnyitották az emberek szemét. A Noma először egy, majd két Michelin-csillagot kapott, és 2010 óta négyszer választották a világ legjobb éttermének. A hírnév nem jelent automatikusan gazdagságot is, a Noma a mai napig épphogy megél: 68 fős személyzetet foglalkoztatnak 45 terítékre, és mivel Dániában még a legalacsonyabb szinten lévő pincér is tisztességes fizetést kap, amire rájön 25 százalék áfa (dánul moms), ezért meglehetősen drága fenntartani. Noma szerelemgyerek, de Rene Redzepi a közelmúltban azt nyilatkozta a Politiken újságnak, hogy úgy érzi, az Új Skandináv Konyha Kiáltvány

„teljesítette a kötelességét”, leszivárgott a pénztárcakímélőbb étkezdékbe, és még a fővárosi élelmiszerüzletek kínálatára is hatással volt. – A koppenhágai szupermarketek jobb minőségű termékeket kezdtek árusítani, mert az emberek hallottak a különféle alapanyagokról – mondja Bo. – A Noma szakácsai az étteremben szerzett tapasztalataikat kombinálták azzal az örökséggel, amit magukkal hoztak, így amikor máshová mentek dolgozni, terjesztették az új skandináv konyha szellemiségét. Szeretném jobban megérteni, mi ez, ezért megkérdezem, hogyan fogna hozzá olyasvalaki tanításához, aki – csak a példa kedvéért – a húszas évei közepéig csak annyit tudott, hogyan kell tésztát főzni. – Az én elvem: a legtöbb örömet a legegyszerűbben – mondja Bo. Ha van egy friss, zamatos, ízekben gazdag répád, edd meg nyersen. Ne süsd meg vagy ne pürésítsd. Az is fontos, hogy szezonálisan étkezz. Gondold végig, mi van az ablakod előtt, mit tudsz magad is megtermelni, és tudd meg, milyen helyi terményt vásárolhatsz a különböző évszakokban. Elmondom neki, hogy valahányszor dán gyümölcsöt vagy zöldséget veszek, hamarabb tönkremegy, mint amihez hozzászoktam. – Mert mi nem tömjük tele vegyszerekkel, ami jó dolog! – mondja Bo feddően. – Dániában a friss gyümölcsöket és zöldségeket szeretjük. Jól megkaptam! Megkérdezem Bót, hallott-e azokról a jelentésekről, amelyek szerint a dán a legboldogabb nemzet a földön, és meglepő módon azt mondja, nem. – De érthető. Azt mondanám, tízből nyolcas vagyok. Az evés boldoggá tesz. – Van valami kedvence? – kérdezem. – Nem tudom leszűkíteni egyre – feleli megütközve –, olyan lenne, mint kiválasztani a kedvenc gyerekedet! Egyszerűen imádok kóstolni. – Mitől lenne tízes az élete? – Szeretnék egy új kocsit – mondja, de aztán visszakozik. – Azt leszámítva mindenem megvan. És az egészséges gyerekeim és a csodás feleségem boldogabbá tesznek, mint egy új autó. Megmondom, hogy ez nagyon szép. Csak reménykedem, hogy Legóember is ezt mondaná, bár gyanítom, hogy előbb megkérdezné, pontosan milyen autóról van szó. Búcsúzóul Bo még a lelkemre köti:

– Ne feledje, ha legközelebb vásárolni megy, a szezonalitás a lényeg! A friss a legjobb! Hogy Dánia élelmiszeriparát „frissen tartsa”, a Noma és az Új Skandináv Konyha Kiáltvány mögött álló csapat 2008-ban létrehozta a Skandináv Étellabort, egy nonprofit módon működő műhelyt, ahol új technikákat kísérleteztek ki, és a felfedezéseiket megosztották a főzőakadémiákkal. A laborban, amely a Nomával szemben, egy Koppenhága kikötőjében horgonyzó hajón működik, a csapat ízekkel kísérletezett, és feltérképezte az ehető környezetet, nagy hangsúlyt helyezve a gyűjtögetésre. Úgy döntök, a következő beszélgetőpartnerem Ben Reade, az úszó főhadiszállás kulináris kutatási és fejlesztési vezetője lesz. Ben, aki épp most jött haza tanulmányi útról Ugandából, azt meséli, hogy az ehető rovarokat tanulmányozta. – Kóstoltam néhány nagyon finom csótányt, és megtanultam, hogyan készítik el ezeket a helyiek – mondja. – Inspirációt kell gyűjteni arról, mit valósíthatunk meg otthon, és milyen rovarokat érdemes étkezési célokra tenyészteni. Például csótányokat könnyű nevelni. Nem szabadna kizárni a rovarevést csak azért, mert jelenleg nem része a kultúránknak. Némelyek, különösen a vadon élők, nagyon finomak. – A legtöbb alapanyag, amit használunk, mindig is hozzáférhető volt Skandináviában, ahol nagyon specifikus, de sokrétű klímafeltételek uralkodnak – mondja Ben. – A dán konyha rendkívül szezonális. Nem csak annyi, hogy ősszel gyökérzöldségeket eszünk, télen húst, tavasszal halat, nyáron rákot stb. Mikroszezonokról is beszélhetünk… Ezek hétről hétre változnak. Ben szerint a káposzta, a fodros kel, a krumpli, a bogyós gyümölcsök, a rozs és a gyökérzöldségek különösen jók Dániában. – Nem sokáig teremnek, de amikor igen, mennyeiek. Ha először kóstolsz valamit a szezonban – például spárgát, vadnyulat vagy bodzalevelet –, az nagyon különleges pillanat, amit már előre vársz. A szezonális, hagyományos skandináv étrend éppoly egészséges, mint a híres mediterrán konyha, és a svéd Lundi Egyetem kutatói kimutatták, hogy a halat, bogyókat, teljes kiőrlésű rozskenyeret és jó olajakat (például a dánok által kedvelt repceolajat) magában foglaló étrend

kevesebb ártalmas koleszterint tartalmaz, és megóv a diabétesztől. A zsírsavak, amelyek az olyan olajos halakban találhatóak, mint a Dániában mindenütt kapható hering, bizonyítottan hatékonyak a depresszió ellen, és az Aarhusi Egyetem új tanulmányai azt is kimutatták, hogy a tradicionális skandináv étrend segít csökkenteni a vérnyomást – az pedig sanszos, hogy boldogabbá teszi a dánokat. – Szerintem az új skandináv konyha mozgalom tényleg segített emlékeztetni az embereket arra a sokféle finom, egészséges, friss élelmiszerre, amelyek már rendelkezésre állnak, és remekül illeszkednek a skandináv klímához – mondja Ben. – A tanulság: csodálkozz rá a környezetedre, a természetre, amely körülvesz. A Noma lényege az új hozzáállás volt, hogy legyél kíváncsibb arra, amit megeszel – mostanra pedig egyre több étterem vette át ezt az elvet, és mind zseniálisan alkalmazza. Ami minden koppenhágainak jó, de Jyllandot még nem igazán érték el a változások. Úgy tűnik, a dán konyhaművészet három jól elkülöníthető területből áll: az „új skandináv” (érdekes, kísérletező, a díjnyertes Noma és társai), a „régi skandináv” (virsli, pizza és tejszínhab) és a „hagyományos skandináv” (egészséges, szezonális, bogyókkal teli, a tudósok is odavannak érte). Van egy gyanúm, hogy az ország 99 százaléka még mindig a „régi skandináv” étrendet követi. Miközben a szállodánk felé tartok, hogy bepakoljak a kocsiba a hazaútra, sikerül beszélnem valakivel, aki beavat, mit esznek valójában az emberek napi szinten. Trine Hahnemann sztárszakács, aki évek óta vezeti a dán házi koszt mozgalmat. Elmondom neki, hogy azt szeretném tudni, mit esznek az átlag dánok, például Jyllandon. – Jyllandon? Jyllandon belül hol? – kérdez vissza, ezért megmondom, hogy Istenhátamögött Alsón lakunk. – Ismerem a környéket – mondja komoran. – Be kell vallanom, a lakhelye talán a legszegényesebb környék az egész országban az ételkultúra tekintetében. Csak kíméletesen, Trine… – A jó hír az, hogy a környéken találhatóak Jylland legjobb biotojástermelői és biocsirke-tenyésztői, valamint kiváló sörkészítők is élnek arra. Viszont ott, ahol él, valószínűleg nem találkozik a termékeikkel. Általában mindent a nagyobb városokban adnak el, például Aarhusban. A lakóhelyén

a megszokott étrend valószínűleg nem igazán „új skandináv”, sokkal inkább „krumpli és sertés”. Megmondom, hogy beletrafált. – Mi ez a krumpliőrület? A dánok imádnak ásni! – Ez hamisítatlan jyllandi sajátosság – feleli. – Nem tudom, mitől félnek a jyllandiak, hogy mi lesz, ha nem esznek krumplit minden egyes nap. Néha esznek mellé rizst vagy rozskenyeret is, hogy megduplázzák a szénhidrátbevitelt. Érdekes. A Massachusettsi Műszaki Egyetem kutatása szerint a szénhidrátok bizonyítottan emelik a szerotoninszintet, azt a vegyületet az agyban, ami feldobja a hangulatunkat. Lehet, hogy a dánok lényegében antidepresszánsként eszik a krumplit, gondolom, miközben Trine folytatja: – És ezeket a szénhidrátokat persze sertéssel tálalják. Már vártam, mikor merül fel ismét a disznó. A dánok és az állatok viszonyát feltérképező április óta sokat gondolok rá, mi lehet itt a sertésekkel. Amióta Dániában élünk, észrevettük, hogy minden étlapon hangsúlyosan szerepel a sertés, és minden egyes dán családi vacsorán, ahová meginvitáltak, feltálaltak valamiféle sertéshúsból készült ételt. Mégis, egészen mostanáig nem láttam sehol egyetlen disznót sem a jyllandi hatalmas legelőkön és a gazdaságokban, amelyek között nap mint nap átautózom. Dánia 30 millió sertés otthona – az több, mint ötször annyi sertés, mint ember –, de mindet fény- és hőszabályzós ólakban nevelik, mielőtt elszállítják a vágóhídra, hogy utolérje őket a húsgolyóvégzet. Csak a Danish Crown nevű élelmiszergyártó jyllandi vágóhídjára 20 000 sertést szállítanak – naponta. A dánoknál valóságos nemzeti sportnak számít végignézni, hogy lesz a disznóból karaj, ugyanis majdnem minden második dán, akivel beszélek, elmondja, hogy élete során volt már vágóhíd-látogatáson. Viking egyik barátnője egyenesen egy céges kirándulás során járt ott, közvetlenül a karácsonyi parti előtt. Igen, Jyllandon ez a kikapcsolódás. De a sertéshús Dániában politikai téma is, a miniszterek rendszeresen megvitatják, hogy a dánoknak meddig kell elmenni az egyre növekvő muszlim közösségnek tett engedmények terén. Trine ezt első kézből tapasztalta meg, amikor hét évig ő vezette a dán parlament menzáját.

– A jobboldali Dán Néppárt tagjai csak akkor ettek az ebédlőben, ha dán ételek voltak aznap – meséli. – Ha olyasmi is szerepelt az étlapon, mint például a tandoori fogások vagy más külföldi étel, akkor az egész Néppárt távol maradt. Emellett mindegyik politikai párt tartott heti megbeszélést, ilyenkor küldettek fel maguknak vacsorát. A Dán Néppárt minden héten ugyanazt rendelte. – Hadd találjam ki: a klasszikus sertés-krumpli párost? – Pontosan – feleli Trine –, dán húsgolyót krumplisalátával. Minden héten. Fogjuk fel úgy, hogy legalább nem csak prédikálták a vizet. Érdeklődve hallom, hogy még a dán parlament is, amikor csak lehet, közösen ül le enni. Itt nincs az, hogy útközben veszel valami kaját, és az íróasztalodnál bekapod, vagy a tévé előtt vacsorázol, mint más országokban. – Nálunk nagy hagyománya van a közös étkezésnek – bizonygatja Trine. A dánok többnyire este és hétvégén is otthon esznek, ami megmagyarázza, hogy Koppenhágán kívül miért olyan unalmas az éttermek kínálata. – A legtöbb dán csak születésnapokon vagy különleges alkalmakkor megy étterembe, mert drága – magyarázza a sztárszakács. Ennek az az oka, hogy mindenkit jól fizetnek, még a mosogatót is, és akárcsak a Noma esetében, minden étterem 25 százalék forgalmi adót számol fel a munkadíjon és az ételen felül. De a legtöbb dánt nem viseli meg, ha nem járhat étterembe. – Szeretünk otthon enni – mondja Trine –, úgy kényelmesebb, és szeretünk főzni egymásnak. Érdekel, hogy ez hozzájárul-e a dán boldogsághoz, és az American Journal of Clinical Nutritionben találok egy tanulmányt, amely megerősíti, hogy a házi étkezések boldogabbá teszik az embereket, mint a kényelmes éttermi evések. Nem csoda, hogy a dánok elégedettek. – Dániában a közös családi étkezések nagyon fontos részét képezik az életnek – magyarázza Trine, és ezt arra az időszakra vezeti vissza, amikor az emberek még földművelésből éltek. – Egész nap keményen dolgoztál, így az étkezések jelentették az egyedüli szüneteket. Fontos hagyománnyá váltak. Miután nem járt erre sok külföldi, és még mindig nagyon homogén társadalom vagyunk, a hagyományok megmaradtak.

Trine szerint a jóléti állam is hozzájárul, hogy a dánok még mindig együtt, a családdal költik el a vacsorát. – Nem dolgozunk olyan sokáig, mint az Egyesült Királyságban vagy az Egyesült Államokban, és fontosnak tartjuk, hogy hazamenjünk a családunkhoz. Tökéletesen elfogadott, hogy egy menő ügyvéd – legyen az férfi vagy nő – odaforduljon délután 5-kor a kollégájához: „Most itt kell hagynom az értekezletet, hogy elhozzam a gyerekeket, és vacsorát főzzek nekik.” Ez a kultúránk része. Szerinte a dán ingatlanárak is közrejátszottak abban, hogy megmaradtak az összeülős vacsorák Dániában. – A II. világháború után elérhetőbbé váltak a házak, ezért a legtöbb dán tarthatott külön étkezőhelyiséget. Más országokban sok fiatal jó, ha egy szobát vagy egy parányi manzárdot megengedhet magának, ahol nincs ebédlő, sehol sem lehet leülni együtt. Akkor pedig be kell ülnötök valahova enni. Beszélek neki a Dániában tapasztalt házi vacsorákról – főleg, hogy mindegyik három fogásból állt, volt szalvétaorigami, és legalább éjfélig tartott. – Ráadásul munkanap! Trine nevet, és elismeri, hogy Dániában némi túlzás övezi azt, ha vacsoravendégeket hívsz az otthonodba. – A dánok egy egész napot rászánnak a fogások, a főzés és a szórakozás megszervezésére, ha pedig a nehezén túl vannak, szívesen beszélgetnek. Nálunk nincs az, mint Angliában, hogy tudjuk, mikor illik berekeszteni az estét. Elárulom, hogy az utolsó, hét közben hívott vacsoravendégeink este 6-kor érkeztek, és hajnali 1 után távoztak. – Kimerítő volt! – Képzelem. De Dániában nagyon fontos a vendégszeretet, büszkék vagyunk rá, és élvezzük – magyarázza Trine. Megkérdezem, boldoggá teszi-e, hogy dán. – Azt mondanám, tízből nyolcas vagyok. A világ egyik legjobb országa vagyunk, hála a jóléti államnak, a közbiztonságnak, a juttatásoknak és az ingyenes oktatásnak – mondja, majd hozzáteszi: – De az emberek ennek ellenére panaszkodnak. Mire én:

– De miért? Mindenük megvan! Ez érdekes megállapítás. Azon töprengek, hogy vajon az ember képes-e tökéletesen boldog lenni, vagy van valami a természetében, legalábbis itt, az északi félteke nyirkos ege alatt, amiért szeret olykorolykor panaszkodni. Azt hittem, csak a britek szoktak morgolódni az időjárás, a szemét és a mai fiatalok miatt. De lehet, hogy ez univerzális jelenség, olyasmi, ami összehoz minket, ami összeköt: megnyugtatjuk egymást, hogy a mi életünk sem tökéletes. Lehet, hogy a panaszkodás Jante törvényének a kiegészítése, gondolom pillanatnyi megvilágosodásomban. Ha nincs miért panaszkodnod, akkor lényegében felvágsz. És senki sem szereti a felvágást. Legalábbis Dániában. Jyllandra visszatérve, hogy visszarázódjak a kulturális és kulináris kalandom után, elzarándokolok a helyi pékség szentélyébe, hogy azzal az egyetlen dán finomsággal vigasztalódjak, amit még itt is jól készítenek: péksüteménnyel. Hónapok óta itt vagyok, és még mindig lenyűgöznek a hagyományos wienerbrød nevei. A kanelsnegle, avagy fahéjas csiga mellett ott a spandauer, „a pék beteg szeme” a közepén lévő sárga krém miatt, amitől olyan, mint egy gyulladt írisz (guszta…) és a frøsnapper, vagyis „békafaló”, egyfajta mákos csavart tészta (senki sem tudja, ki találta ki a nevét). Életem egyik legjobb felkérésére cikket kell írnom a dán péksüteményekről egy brit lap számára, ezért felkutatom Anders Grabow-t a dán Pék- és Cukrászmester Szövetségnél, hogy kiderítsem, hátha a szájban olvadó wienerbrød az örök boldogság titka (legalábbis remélem…), és megtudjam, miért olyan híresek a dán péksütemények. – Azért – vágja rá habozás nélkül –, mert isteniek! Ha ön külföldön is olyan sok dán péksüteményt eszik, mint én, akkor tudja, miért olyan híresek. Jól kisütöttük [azt hiszem, a szóvicc nem volt szándékos…], ez a dán hagyomány része, olyasmi, amit évszázadok óta minden pék minden egyes nap elkészít. Mint mondja, ahhoz, hogy Dániában pék lehessen az ember, három évig és hét hónapig kell tanulni.

– Büszkék vagyunk a szakismeretünkre és a mesteri munkánkra, és mi készítjük a világ legjobb péksüteményeit. Az ég szerelmére, nem véletlenül hívják Danishnek, vagyis dánnak őket külföldön! Senki sem csinál olyat, mint mi. Megnyugtatom, hogy engem már nem kell megtérítenie. – A pékművészet népszerű errefelé? – kérdezem, mert eszembe jutnak Legóember morgenmad-készítő kollégái. – Teljes mértékben – mondja Anders. – Sok a péksütemény-blogger, recepteket osztanak meg és keresnek, és egyre több a hobbipék és -cukrász az olyan tévéműsoroknak hála, mint a Den Store Bagedyst [„A nagy sütés”], Mette Blomsterberg Édes élete és a Kagekampen [„Tortacsata” – végre egy nekem való csata]. – És egy átlag dán képes simán begyúrni egy tésztát? Anders elgondolkozik. – Úgy mondanám, hogy mindenki el tud készíteni néhány dán specialitást – mondja. – És mivel ez Dánia, itt a férfiak is sütnek. Minden dán férfi repertoárjában megtalálható valami alapsütemény. Ez zene füleimnek. Alig várom, hogy közölhessem Legóemberrel, miszerint egy hónap múlva ilyenkor tökéletes kanelstangot várok tőle (ez egy finom, fahéjas-marcipános kalácsféle, amit nemrég fedeztem fel). Megköszönöm Andersnek, hogy rám szánta az idejét, de még valamit tudnom kell, mielőtt elengedném. – És… a tapasztalata szerint – kezdem, és érzem, hogy elpirulok – egy átlagos dán mennyi péksüteményt eszik? Vallomással tartozom: mióta ideköltözünk, naponta megeszem legalább egyet, kivéve, amikor különösen erős a reggeli émelygés. Mielőtt elítélnek, menjenek el egy dán pékségbe, és kóstolják meg a sütiket! Mindegyiket! Ez el fog tartani egy darabig. Egészen pontosan kilenc hónapig. Ez idő alatt képtelen voltam ellenállni a krémes, fahéjas kényeztetésüknek. – Úgy értem, például… – folytatom – ha mindennap megennék egyet… – próbálok minél közömbösebben beszélni –, az normálisnak számítana? Anders azonnali, önkéntelen válasza mindent elárul: – Mindennap egy péksüteményt? Azta…!

Aztán amikor észbe kap, hogy neki a dán pékáru fogyasztását kellene reklámoznia, némileg korrigál: – Persze mi az, hogy átlagos dán? Azt mondanám, hogy egy átlagos dán nem eszik meg naponta egy péksüteményt, bár én persze örülnék neki! – viccelődik. – A legtöbb dán hétvégén eszi. Nagyot reggeliznek, sok lágytojással és friss kenyérrel, aztán egy kis péksüteménnyel. Ó. – Igaz, szokás péntekenként péksüteményt enni az irodában. – Igen? – csapok le. – Na és persze az építőmunkások között biztos vannak, akik esznek mindennap egyet… – Fontolgatom a pályamódosítást. – Aztán ott vannak az egészségmániások, akik soha nem ennének péksüteményt. – Azt hiszem, őket nem kedvelem annyira. – De átlagosan egy dán egyszer vagy kétszer eszik péksüteményt egy héten. – Tehát határozottan nem naponta? – próbálom egyértelműsíteni. Kicsit még reménykedem, hátha megcáfol. – Nem, nem igazán – mondja. – Az egészségünk miatt. – Igen. Persze. Miután elköszönök Anderstől, vágyakozva nézek a gusztusosan elrendezett sneglékre, enyhén csorogni kezd a nyálam, de végül csak egy rozskenyérrel távozom, és büszke vagyok magamra. Otthon üres ház fogad. Legóember kocsija a beállóban áll, de sehol semmi nyoma, ahogy a túlvezérelt korcsnak sincs, aki máskor a lábamat csapkodva csóválja a farkát, miközben hosszú percekig köröz körülöttem, így üdvözöl. Megörülök a félórányi nyugalomnak, és letelepedek, hogy legépeljem a jegyzeteimet, és fontolóra veszem, hogy vacsorára készítek valami kreatívat rozskenyérből. Meglepetésemre a gépem már be van kapcsolva. Miután magához tér a monitor szundikálásából, egy csomó gyűjtögetéssel foglalkozó oldal jön fel, például „Útmutató a vadonhoz”, „Minek van szezonja szeptemberben”, és a Skandináv Étellabortól az „Útmutatások a fenntartható gyűjtögetéshez”. Te jó ég…

Láttam, hogy Legóember felélénkül, amikor meséltem neki Benről és a Skandináv Étellabor cserkészkalandjairól a vadonban. Sejthettem volna, hogy megpróbálja itthoni viszonyok között leutánozni a hangya-/csótány-/isten tudja, mit evést. Miközben előre félek, mit talál ki vacsorára, ki-kipillantok az ablakon, reménykedve, hogy Legóember és hű kutyája hamarosan épen és egészségesen hazatér. Egy órával később két alak tűnik fel a láthatáron. Az egyik: magas, gumicsizmás, arca kipirult a kalandozástól. A másik: kicsi, ugatós, bozontos farkát csóváló. Ahogy közelednek a házhoz, Legóember felemel egy fekete műanyag zacskót, olyat, amivel a kutyagumit szoktuk összeszedni. A feje fölé emeli, mint egy trófeát. A másik keze, amiben a pórázt tartja, mintha lassított felvételen mozogna. Szinte hallom a Rocky főcímzenéjét, amint Legóember kétszer diadalmasan a levegőbe öklöz. Persze örülök, hogy a kutya bélműködése rendben van, de most tényleg? Legóember vigyorog, mint a tejbetök, és lazán elmegy a kuka mellett, szerzeményét behozza a házba. – Ugye nem hozol kakit a konyhába? – kérdezem, és szörnyülködve szemezek a zacskóval. – Azt hiszem, az még a Skandináv Étellabornak is túlzás lenne… – kezdem, de kinyitja a zacskót, és megmutatja, mi van benne. – Kagyló? – kérdezem, és elfintorodom az orromat megcsapó erős tengerszagtól. – Igen! Találtam egy étikagylótelepet! A parton! – Micsoda? – Apály van, és észrevettem egy kis szigetet kicsit kijjebb, a tengerben. Messziről kavicsoknak tűntek, de a kutya odament, ezért követtem. – Értem… – Csakhogy nem kavicsok voltak… étikagylók! – Azta…! És egyszerűen… – nem vagyok biztos benne, mi a jó szó – …felszedted őket? – Igen! Nem tudom, kell-e rá valamilyen engedély… – Dániában vagyunk… – Pontosan, de nem volt senki a közelben, úgyhogy megtömtem a zsebemet. Lepillantok, és most először tűnik fel, hogy Legóember zsebei kidudorodnak, és nedves foltok terjednek körülöttük, amik félő, hogy az

ágyékánál fognak összeérni. – De aztán eszembe jutott a kakiszacskó – folytatja –, úgyhogy ezt is megtöltöttem! – Illusztrálásként meglengeti a zacskót. – Szerintem ennyi elég vacsorára. Ez mind remekül hangzik, de kicsit aggódom, hogy a végén még ételmérgezést kapunk. Születendő gyermekünkre hivatkozva udvariasan passzolom a gyűjtögetett vacsora ötletét, és inkább a rozskenyérre szavazok, miközben Legóember nekiáll ledörzsölni és megpucolni a kagylókat. – Biztos vagy benne, hogy ehető? – Igen. Állítólag ha szorosan össze vannak záródva, és kinyílnak főzés közben, akkor általában jók. – Általában? Legóember bólint dörzsölés közben: – Rákerestem. Minimális esély van hasmenésre, hányásra, bénulásra vagy halálra… – Csodás. – …de csak abban az extrém esetben, ha neurotoxikus mérgezést kapsz. – Remek! Legóember egyszer járt egy orvossal, és néha az a gyanúm, azért viszonyul ilyen lazán a betegségekhez, mert azt képzeli, ő maga is elvégezte a hétéves orvosi képzést. – Egyébként – biccent a kagylók felé, amiket kérlelésem ellenére a mosogatóban dörzsöl a súrolókefével – a boltban egy vagyont fizetnél ezekért. Fél óra múlva leülünk enni. Én sajtos-paradicsomos szendvicset eszem fekete rozskenyéren. A vadász-gyűjtögető egy tál gőzölgő – el kell ismernem, finom illatú – kagylót fehérboros-mogyoróhagymás mártással, amit maga talált ki, és házi termesztésű petrezselyemmel díszített. Ben, Bo és Trine büszke lenne rá. – Na, hogy ízlik? – érdeklődöm, amikor Legóember bekapja első saját kezűleg gyűjtött tengeri ételét. Meglehetősen drámaian behunyja a szemét, kivár, kiélvezi a pillanatot, mielőtt azt feleli: – Kitűnő!

– Hurrá! Mosolyognom kell az egész helyzet furcsaságán: még hat hónapja sem hittem volna, hogy valaha ennyire skandinávvá változunk, nemhogy tavaly, Londonban. – Boldog vagy? – kérdezem. Legóember gyanakodva méreget. – Azért kérdezed, mert tényleg érdekel, vagy csak kutatási anyagként használsz? – Is? – Akkor jó. Nos… – végignéz feldizájnosított otthonunkon, a tengeri kilátáson, hűséges, bár csapzott kutyáján, és a tál saját kezűleg gyűjtött ennivalón –, azt mondanám, tízből kilenc. Fehérboros-mogyoróhagymás szószos kezével átnyúl az asztal felett, megfogja az enyémet, és mindketten olyan melegséget érzünk, hogy megrészegülünk a pillanattól.

MIT TANULTAM EBBEN A HÓNAPBAN? 1. A koppenhágaiaknak jutnak a legjobb kaják Dániában. 2. És a legjobb kulturális érdekességek is. 3. …és a lámpaboltok. 4. Kulináris feketelyukban élek, ha nem számítjuk a gyűjtögetett tengeri ételeket és a péksüteményeket (amikből mostantól csupán hetente kétszer vehetek mintát – szomorú arc). 5. Jó, hogy az étel hamar megromlik, mert ez azt jelenti, hogy friss. 6. A dán módra élt élet boldoggá teszi Legóembert. 7. …és talán, de csak talán, én is kezdem megszeretni a helyet.

Október Egészségben és betegségben

Miután Legóember elmélyedt a gyűjtögetésben, és megtudtam, hogy a hagyományos, szezonális skandináv étrend a világon az egyik legegészségesebb, egyre jobban szeretjük a dán módra való életet, és várjuk a telet. Miután a reggeli émelygés megszűnt, és ismét elteltem energiával, összességében nagyon jól érzem magam. Bár nem járok taposógépezni a konditerembe, mint régen, többet vagyok friss levegőn, és többet mozgok, mint valaha – megsétáltatom a kutyát vagy lycramentes kerékpárutakra vállalkozom. És mivel többnyire otthon eszünk este (hiszen a környékünkön lévő jyllandi étteremfelhozatal olyan gyér – kösz a figyelmeztetést, Trine), egészségesebben étkezünk. De Legóembernek munkába kell mennie, én pedig magamra maradok a kutyával és a határidőkkel. Azt tanácsolták, most már ne utazzak a szülés előtt, vagyis hosszú ideig nem láthatom a rokonokat és barátokat, csak ha idejönnek. Lemaradok az unokatestvérem esküvőjéről és több fontos születésnapról. Ez azt is jelenti, hogy immár nem választhatok, hol akarom megszülni a kisbabámat. Január végéig maradunk, amikor is el kell majd döntenünk, mit szólnánk még egyévnyi dániai élethez. Maradt néhány hónapnyi „kutatnivalóm”, és szerencsére, mivel egy hosszú hétvégényi vizsgálgatás áll előttem, közelebbi ismeretséget köthetek a dán egészségüggyel. Az egész azzal indul, hogy fel kell keresnem a szülésznőmet a Nagyvárosban. – Minden a legnagyobb rendben a barlangban – mondja nekem egy lófarokba hátrafésült hajú, megtermett nő. Nagy, húsos keze van, olyan, amivel ránézésre akár tizenkét ikret is világra segítene egy óra alatt, ha arról lenne szó. – A „barlangban”? Bárhogy is próbálom felidézni a biológiatanulmányaimat, még sosem hallottam ezt a kifejezést. Magyarázat helyett megböki a hasamat.

– Á, a méhemben! – Persze… – mondja, és homlokát ráncolva folytatja az ultrahangvizsgálatot. Egy faasztalon fekszem, a hasamon hideg zselével, miközben ellenőrzik, nincs-e valami rendellenessége a babának. A dán szókincsem (több hónapnyi tanulás ellenére) még mindig erősen korlátozott, a szülésznőnek pedig viccesen kihagy a memóriája az angol nőgyógyászati kifejezések terén, de azért elboldogulunk. – És itt van a… hogy is mondják, az „anyatortája”? Nagy izé. Táplálja a magzatot. – Méhlepény? Bólint. – Az. Nagyon jól néz ki. Sosem foglalkoztatott különösebben, hogyan néznek ki a belső szerveim, de megkönnyebbülés tudni, hogy kielégítőek, bár kicsit megijedek, mi lesz, ha a belsőségeim is ugyanolyan vizuális méricskélés tárgyává válnak, mint a női test több része. (Mi van, ha kövér a vesém? Vagy ráncos az agyam? Ja, várjunk csak…) Ha hazamentem, el ne felejtsek rákeresni, hogy kell kinéznie egy „normális” méhnek és méhlepénynek. A szülésznő leteszi az eszközeit, és a szemembe néz: – Mi van a szexussal? Erre nem számítottam. – Miért, mi van a szexussal? Szüneteltetnünk kellene? Vagy többet kellene? – Úgy értem, akarja tudni a szexust? A gyerek nemét? Áhá! – Ö, miért, meg tudja mondani? Úgy értem, ha el tudja dönteni, végül is megmondhatja, de ha nem, semmi gond… Megmondom őszintén, olyasvalakinek, akit sokszor már az is lebénít, hogy eldöntse, mit ebédeljen, egy ekkora léptékű választás rémisztő. A szülésznő matat még egy kicsit: – Hmmm… Labia vagy scrotum… Scrotum vagy labia… – morfondírozik, és felém fordítja a képernyőt. A fekete-fehér, vibráló képből én csak egy papírmasé gombócot látok. – Ön szerint? – kérdi. Fogalmam sincs. Ezért megválaszolja a kérdést: – Azt hiszem… scrotum. – Csak hiszi?

Akkor fessük kékre a szobáját? Vásároljak könyveket a fiúnevelésről? Vegyek igénybe tanácsadást arról, hogy egy szingli anyuka egyke lánya, aki lányiskolába járt, hogyan neveljen fel egy mini férfit? – Majdnem… 80 százalékban biztos vagyok benne… – Bonyolult mutogatással próbálja értésemre adni, hogy szerinte a magzat fiú, és meglepően élethűen mutogat el egy péniszt. Miután felöltözöm, és megemésztem a tényt, hogy a gyerekünk 80 százalékos valószínűséggel fiú, leülünk megbeszélni a szülést. – Beszéljünk a fájdalomcsillapításról… – kezdi. Körülnézek, merre menekülhetnék, de emlékszem, hogy az egyetlen ajtót bezártuk, nehogy ránk nyissanak. Úgyhogy tehetetlenül bámulok a kormányzati információs poszterekre, amelyek azt mutatják be, mi minden mehet félre egy szülés során, és az ablakpárkányon csillogó fémeszközökre. Lélegezz. Nagyokat. Összeszedem magam. – Oké – rebegem. – Kérek mindent, amit csak lehet. – Rendben – feleli a szülésznő, aki várakozóan a jegyzetei fölött tartja a tollát. – Akkor beírom, hogy „végső esetben oxigén”. Ezt a megoldást csak végső esetben szabad alkalmazni. Nem tudom, jól hallottam-e. – Oxigén? Mi van az epidurális érzéstelenítéssel? Igazából abban reménykedem, hogy a következő három hónap során felfedeznek valami új, testen kívüli élményt okozó, általános érzéstelenítőt, ami persze teljesen biztonságos, és minden fájdalmat elmulaszt. – A „hercegnőszuri”? Ó, ha csak lehet, nem szeretjük használni. – Bocsánat, „hercegnőszuri”? – Viccből így hívjuk az epidurált! Nem vicces. Mint kiderül, az „igazi dánoknak” nem kell epidurál. Olyat csak a kényeskedő „hercegnőfélék” kaphatnak, ha muszáj. – De csak fél adagot, hogy elég fájdalmat érezzen a nyomáshoz – magyarázza a szülésznő. – Ráírom a lapjára, hogy ezt kérte. Akkor ha bejön, tudni fogják, hogy izgulós a leendő anyuka. Na, szép! Máris egy izgulós, kényeskedő, selejtes viking vagyok. És még több hónap van hátra. Szuper. – Tehát egy fél epidurállal, gázzal15 és levegővel kell szülnöm? – Ó, gázt nem adunk.

– Micsoda? – Nem gondoljuk, hogy jót tesz. Ajánlhatok méhcsípést. Ez nem hangzik valami biztatóan, de kétségbe vagyok esve. – Oké… – A kézfejét megszúrjuk egy tűvel, hogy eltereljük a figyelmét a nagy fájdalomról egy kisebb, másfajta fájdalommal… – ezen a ponton elhallgat. Talán megijedt az arckifejezésemtől, ami, gondolom, valami olyasmit sugall: „Ha valaki akárcsak megpróbálja, képen vágom.” – …de egyelőre inkább maradunk talán a levegőnél és a mini hercegnőszurinál… Sokkos állapotban távozom, és sütizni megyek Helena C.-vel, hogy megvigasztalódjam. Beszélek neki a fájdalomcsillapításról, és megértően bólogat, elmondja, hogy amikor a lányait megszülte, nem támaszkodhatott másra, mint vasakaratára, és meglehetősen profán kifejezésekkel tarkítva válással fenyegette a férjét. Meg vagyok döbbenve. – A dánok ennyire gyógyszerellenesek? – Attól függ – feleli –, hogy milyen gyógyszer. Mint megtudom, az OECD szerint Európában a dánok fogyasztják a legtöbb antidepresszánst. Úgy vélik, hogy a növekvő munkahelyi stressz, amiről még februárban olvastam, hozzájárulhat a fogyasztás növekedéséhez, ahogy az is, hogy az egyszerűbb eseteket is gyógyszerezik. – Persze a vény nélkül kapható gyógyszerekkel kapcsolatban is lazák vagyunk – mondja Helena C. A jyllandi tinik, mint megtudom, elég sokat „kísérleteznek” ezekkel, mert rettentően unalmas itt felnőni. A dánok 2013-ban kimutatták liberalizmusukat, amikor megnyílt az ország első államilag létrehozott drogfogyasztó intézménye Koppenhágában. Az újítás világszerte címlapokra került, de a dánok többsége fel sem kapta a fejét, és azóta Dánia minden nagyobb városában létesültek ilyen „drogozók”, sőt néhány kisebben is. A helyiek nem nagyon tiltakoztak, és a rendőrség sem zargatja a biztonságos helyiségeket. Az elképzelés az, hogy ha biztonságos helyeket biztosítanak a drogosoknak a fogyasztásra, megelőzhetik a halálos túladagolásokat. A program működik, bár az elméletet alátámasztó statisztikák még nem készültek el. Ez a

megközelítés szöges ellentétben áll a svédek zéró tolerancia politikájával – aminek köszönhetően Európában a legalacsonyabbak között van az illegális drogfogyasztás mértéke, viszont magas a droghoz köthető halálozások száma, mert a függők túladagolás esetén félnek segítséget kérni. – Szóval nem kaphatok epidurált, de lőhetek hernyót? – kérdezem Helena C.-t. – Nagyon úgy tűnik – feleli. A dánok tehát liberálisan állnak hozzá a drogokhoz, kivéve a terhességgel kapcsolatos fájdalomcsillapítást és a megfázásra való gyógyszereket. Ezt akkor tudom meg, amikor az utolsó előtti héten Legóember náthásan ágynak dől. Itt nincsenek forró italporok, és amikor paracetamolt próbálok szerezni, egy babaházba illő méretű dobozt kapok, aminek a tartalma legfeljebb egy nagyon kicsi hörcsög lázát tudná lejjebb vinni. Mint megtudom, ez azért van, mert néhány évvel ezelőtt egy tinilány túl sokat vett be, és ezért az állam lefaragta a recept nélkül beszerezhető mennyiséget. Amikor hasonló történt az Egyesült Királyságban, a limit 16 tasak lett a boltokban, 32 a patikákban. Dániában viszont tíz. Tíz! Alig elég egy napra, utána megint el kell vonszolnod láz dúlta testedet újabb adagért. Viszont vannak kiskapuk. Amikor legutóbb a patikában jártam, a pult mögött álló hölgy megszánt, és azt mondta, recept nélkül egyszerre csak tíz adagot adhat, kivéve, ha vészhelyzet van. Már épp elfogadnám a mini adagot, és mennék, amikor a nő lehajtja a fejét, és sokatmondóan rám néz. – Vészhelyzet van? A fejét oldalra hajtja, és aprót bólint, csábít, hogy bólintsak rá. – Ö… Igen? – Tehát azt mondja, hogy ez vészhelyzet? – kérdezi újra, lassan bólogatva. – Na jó, nem! – kezdek pánikba esni a nyomástól. – Nem mondanám, csak férfinátha… A gyógyszerész vadul rázza a fejét, amíg nem helyesbítek: – Vagyis de, de, az. Határozottan vészhelyzet. – Remek! – feleli mosolyogva, majd átnyújt két mini csomagot. – Jobbulást!

A ritka nagylelkű patikus dacára a viking virtus azt diktálja, hogy a dánok a kisebb betegségek esetében, amikor csak lehet, maradjanak a természetes gyógymódoknál. – Általában átvészeljük forró teával, hyggével és esetleg egy kis snapsszal – mondja Helena C. Á, a pia. Sejtettem, hogy Dániában, ha egészségről van szó, előbbutóbb előkerül. – A dánok sokat isznak. Úgy értem, SOKAT – mondja Helena C. Megnyugtatom, hogy ezt az első itt töltött hetem során megtanultam. Népszerű vicc, hogy azért olyan boldogok a dánok, amikor kitöltik az európai felméréseket, mert mindig részegek. Az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization – WHO) szerint a dánok Európa legiszákosabb nemzetei közé tartoznak, évi 11-12 liter tiszta alkoholt fogyasztanak fejenként. A dán tinédzserek közel kétszer annyi alkoholt isznak, mint más velük egykorú európaiak (a WHO jelentése szerint). A puszta gondolatától is másnaposnak érzem magamat. A Dán Nemzeti Társadalomkutató Központ tanulmánya szerint a dán fiatalok a szüleik alkohollal kapcsolatos viselkedéséből tanulnak meg inni, amit úgy határoznak meg, hogy „kontrollált kontrollvesztés”, egyfajta szabályozott kihágás. Más szavakkal a dánok nagyon rendezettek és szabályozottak – egészen addig, amíg már nem azok. Amíg nincs egy parti, vagy péntek este, vagy bármilyen esemény, ahol snapsz is van. Akkor leengedik viking varkocsukat, és eldurvulnak a dolgok (brit vagyok, én aztán tudom, milyen az, amikor eldurvulnak a dolgok). – Mintha fenntartanánk a jogot, hogy túl sok alkohol fogyasztásával tönkretegyük magunkat, ha akarjuk, és nem gondolunk a következményekre – mondja Helena C. Ugyanez igaz a szexre is. Habár Dánia hősiesen liberális skandináv nemzet, ha a szexualitásról van szó – mint azt júliusban megtanultam –, a dánok sem mindig elég óvatosak. A YouGov viszonylag friss felmérése szerint Dánia élen jár Európában a nemi úton történő betegségek terén, és a dán egészségügyi hatóság felmérése szerint a 18–25 éveseknek csupán 56 százaléka használt óvszert, amikor új partnerrel feküdt le. Dánia másik egészségügyi ellentmondása a dohányzás. Miután túltettem magam a sokkon, hogy az emberek dohányoznak, miközben munkába bicikliznek, kezdtem észrevenni, hogy minden második dánt,

akivel találkozom, sűrű, szürke felhő vesz körül. A dánok nagy bagósok, és a dohányzás Dániában évente körülbelül 14 000 halálesetért felelős az Egészségügyi Világszervezet szerint. A Nemzetközi Rákkutatási Alapítvány (World Cancer Research Fund International) újabb első helyet osztott ki Dániának 2012-ben, amikor kiderült, hogy a világon a dán nők körében a legmagasabb a tüdőrák aránya, és Dánia többféle ráktípusban is listavezető világviszonylatban, mindkét nem esetében. – Itt mindenütt dohányoznak, még a kórházak előtt is – mondja Amerikai Anyu, amikor a másik „kívülállóként” a véleményét kérdem. – A lányommal kontrollra mentünk, és az ajtóban szembejött egy fickó, aki maga mellett tolta az infúziós állványt, alig bírt járni. Amint kiért a friss levegőre, az első dolga az volt, hogy cigarettára gyújtott. Az Egyesült Államokban ilyesmit nem látsz. Bevallom neki, hogy az Egyesült Királyságban meglehetősen sok ilyet lehet látni. – Azért, mert nálatok is ingyenes az egészségügy. Magától értetődőnek veszitek, azt hiszitek, az állam majd megold mindent. Ez igaz. A legtöbb dán, és alighanem a legtöbb brit is azt gondolja, hogy az ingyenes egészségügy majd gondoskodik róluk, ha nagyon kell. De vajon a dánok is magától értetődőnek veszik az egészségüket? Megkérdezem Vikinget, mit gondol erről, amikor később csatlakozik Helena C.-hez és hozzám vacsorára. – Nem! Dehogy veszik magától értetődőnek – nevet gúnyosan, aztán rendel egy sört és egy hamburgert. – Oké, tényleg sokat dohányzunk és iszunk… – …és szexeltek védekezés nélkül – teszem hozzá segítőkészen. – Igen, az is igaz – ismeri el. – És drogozunk – jegyzi meg Helena C. – Jó, igen, azt is… – Viking nem számított támadásra a honfitársától. De a dánok szeretnek vitázni. – És sok zsíros ételt esztek! – ez az utolsó találat abban a pillanatban csúszik ki a számon, amikor a pincérnő egy szaftos hamburgert tesz a szomszédos asztalra. – Elnézést – motyogom az ott ülők felé. – Oké, lehet, hogy nem vagyunk a legegészségesebbek – ismeri el Viking –, de minden ember más, és mindenki szabadon megválaszthatja, mit tesz.

Meg akar győzni, hogy bár a dánok valóban nagy élvezettel isznak, és vadul dohányoznak, de élvezik, úgyhogy minden rendben van. – Nem bélyegeznek meg, szabadon dönthetsz, érted? – Azt hiszem, mindennek a lényege, hogy tudjuk, bármi történik, fedezve vagyunk – teszi hozzá Helena C. – Jobban, mint nálatok, mert nálunk még erősebb a szociális biztonság, ha bármi baj történik, gondoskodnak rólunk. Azt hiszem, ez egy kicsit önelégültté tesz minket. Próbálnak lépéseket tenni annak érdekében, hogy a dánok felelősebben gondolkozzanak a saját egészségükről. Egyes kommunék most már kiszámlázzák a költségeket azoknak a pácienseknek, akik nem mennek el a rendelésre, vagy az időpontjukat 24 órán belül mondják le. Ettől azt remélik, hogy csökkenni fog a rendelőkben a várakozási idő. – Régebben borzalmas volt – vallja be Helena C. – Az emberek időpontot kértek az orvosnál, de jobban lettek, úgyhogy egyszerűen el sem mentek. Egyes rendelőkben nem kaptál időpontot, és ez rengeteg pénzbe került a kormánynak. Most kénytelenek nem elfelejteni. 2003 óta Dániának van e-egészségügyi adatbázisa is. Míg az állami kiadásokat felügyelő bizottság szerint az Egyesült Királyságban a hamvába holt betegnyilvántartó rendszerek 10 milliárd fontba kerültek a brit adófizetőknek, és ez még nem a végső összeg, addig a dán rendszer felállítása átszámolva 6,6 millió fontba került, és évente egyre többen férnek hozzá. A dán CPR-kártyámon – vagyis a személyi igazolványomon – van egy szám, amivel bejelentkezhetek egy speciális oldalra, ahol megtalálható minden leletem és adatom. Ott ki tudom választani, melyik orvost vagy nővért szeretném felkeresni, kérdéseket tehetek fel, és kérhetek receptet a rendszeresen szedett gyógyszereimre. Az egészségügyi szervek pedig a személyes azonosítóm segítségével a Dán Egészségügyi Adathálózaton keresztül hozzáférhetnek minden adatomhoz és a kórtörténetemhez. – A kutatások szerint azok a páciensek, akik tájékozottak, felelősséget éreznek a saját egészségükért és hajlandók áldozni rá, boldogabbak és egészségesebbek – mondja Morten Elbæk Petersen, az ország eegészségügyi adatbázisának, a Sundhed.dk-nak az igazgatója, amikor megkeresem, hogy többet tudjak meg. A dán Hugh Grant-hasonmásnak (a Négy esküvő idejéből) szemébe hulló haja van, skandináv arcéle és

tweedruhái, de miután tizenkilenc évet töltött a dán egészségügy élén, Morten tudja, miről beszél. – Az e-egészségügyi rendszer olcsó megoldás, hogy az emberek jól érezzék magukat, és ne kerüljenek kórházba – mondja –, így a költségvetésnek megspórolt pénzt költhetjük utakra, oktatásra stb. A terv, amely szerint felelőssé teszik a dánokat a saját egészségükért, nagyon úgy tűnik, még ha lassan is, de be fog válni. Annak ellenére, hogy milyen nevetségesen sok dohányost látok, az OECD adatai szerint a füstölő dánok aránya az 1990-es 45 százalékról 2010-re 20 százalékra csökkent. A kormány az ország rákproblémáját jobb szűréssel próbálja enyhíteni – az 50–69 év közötti nőknek 2007 óta kétévente mammográfiát ajánlanak, és 2014 óta vastagbélszűrést is. Morten bizonygatja, hogy a dán egészségügy jól áll: – Dániában a GDP 12 százalékát költjük az egészségügyre, ami jól működik, hatékony, és mindenkinek rendelkezésre áll. Az Egyesült Államokban például a GDP 18 százalékát költik egészségügyre, de nincs sem egyenlőség, sem közös teherviselés – vannak, akik nem kapnak semmit. Az Egyesült Királyság a WHO adatai szerint csupán 9,6 százalékot költ erre. Az Obamacare-lobbi nagyon érdeklődik a dán rendszer iránt, és Morten rendszeresen találkozik velük az Egyesült Államokban, mert nagyon szeretnének többet tudni. Csakhogy sok amerikai nem szívesen adja meg a személyes adatait. – Sokan még mindig irtóznak tőle, hogy a közszféra ismerje vagy birtokolja az adataikat – mondja Morten. – Egyesek szerint az egész túlságosan emlékeztet a kommunizmusra, „megfoszt” a szabadságodtól. Pedig ha vigyáznak rád, attól szabadabb vagy, és nagyobb biztonságban érezheted magadat, mert tudod, hogy a szomszédod megkaphatja a szükséges kezelést, ha megbetegszik, ezért nem esik kétségbe, és nem fog kirabolni. Ha bármikor, bárhol hozzá lehet férni a személyes orvosi adatokhoz, az hatalmas előny az embernek – és szemernyi kétségem sincs afelől, hogy ez is kapcsolatban áll Dánia magas boldogságindexével. Ez mind csodásan hangzik. De működhet ez bárhol másutt, mint az 5,5 millió lakos és az 50 százalékos adó országában? Morten biztos benne.

– Ausztrália néhány éven belül a miénkhez hasonló elektronikus egészségügyi rendszert vezet be a 20 milliós lakossága számára. Ott öt különálló állam működik, erős határokkal, így bizonyos szempontból olyan, mint öt Dánia, ami együttműködik. Egy másik terület, amiben a dánok, úgy tűnik, kimagaslóak, a kutatás. Szédítően sok orvosi és gyógyszerészeti felfedezés ered Dániából, csak az elmúlt héten többször is a címlapokra kerültek a dán tudósok az asztmával, a B₁₂-vitaminnal és a szívroham megelőzésével kapcsolatos új felfedezéseikkel, hogy csak hármat említsek. – Régre visszanyúló, jó adatbázisaink vannak, megfelelő alapot nyújtanak a kutatáshoz – magyarázza Morten, amikor megkérdezem, mi ennek az oka. – Emellett az itteni egyetemi kórházak nagyon elkötelezettek a kutatás mellett. Mivel a kutatás ingyenes, mindig dolgoznak valamin, ennek köszönhetőek a felfedezések. Az eredményeket pedig hasznosítják. Dániában nagyon gyorsan használatba léphetnek az új kezelések és gyógymódok. Ez visszacsatolás a közvéleménynek, az emberek látják, hogy fejlődnek a dolgok az orvosi vívmányok jóvoltából, ezért szívesebben vesznek részt a kutatásokban, fizetik az adót, hogy működtessék a rendszert stb. Bár még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy dán módra élni hosszú távon jót tesz az egészségnek az megnyugtat, hogy jó irányba mennek a dolgok. Kezdem megérteni a dánok szabados életfelfogását is. Szeretik, hogy szabadon teret adhatnak minden szeszélyüknek, és nagyon jól érzik magukat abban a biztos tudatban, hogy gondoskodnak róluk, ha (vagy inkább amikor) valami baj történik. Kicsit olyan ez, mint az iskolarendszer vagy akár a munkaerőpiac: az egyén biztonságos korlátok között szabad. A dánok eldönthetik, mit tesznek a testükkel, a tudatukkal és a karrierjükkel, de elfogadják, hogy közösen dolgoznak egy közös célért: fenntartani és sikerre vinni a dán módszert. Hogy lekerekítsem az e havi egészségügyi felfedezéseimet, felhívom Niels Tommerupot a Koppenhágai Egyetem sejt- és molekuláris gyógyászati tanszékén. Mesélek neki a projektemről, és megkérdezem, mit gondol, lehet-e itt valami más, valami mélyebb, talán a génekben, ami segít a dánoknak olyan elégedettnek lenni.

– Genetikusként azt mondanám, hogy minden a genetikától függ, a kedély különösen – mondja Niel. – A genetika befolyásolja a hajlamaidat, azt, hogy optimista vagy pesszimista vagy. Vannak emberek, akik mindig boldogok. Akkor is, ha hozzájuk vágsz egy fél téglát. Remélem, hogy ezt azért nem tesztelte a kutatásai során. Persze a dán szívós népség. – Mit gondol a boldogságfelmérésekről, amelyek világszerte a dánokat helyezik az élre? Lehetséges, hogy a dánok a természetüknél fogva boldogabbak, mint más országok népei? – Igen és nem – feleli Niels diplomatikusan. – Nehéz elválasztani a genetikát a kulturális tényezőktől. A genetika jóllétre gyakorolt teljes hatását 50 százalék körül maximalizálták – tehát a másik feléért a környezet felel. De még ha azt is mondjuk, hogy a dánok környezeti és kulturális tényezők miatt boldogok, feltehetjük a kérdést: „Miért alakították ki a dánok ezt a kultúrát? A dánok természetéből fakadna? Azért tört előre a szociáldemokrata mozgalom, mert genetikusan rokonok vagyunk, ezért kötelességünknek érezzük, hogy gondoskodjunk egymásról, ahogy egy szegény rokonról is gondoskodnánk?” Mi volt előbb, a csirke vagy a tojás? A dánok imádják a csirke-tojás analógiát. Néhányszor próbáltam javasolni a tyúkot, de ez teljesen összezavarta őket. – Van egy kutatás, amely összefüggést mutatott ki egy adott országon belüli genetikai távolság és a jóllét között, még akkor is, ha olyan tényezőket is figyelembe vettek, mint az egy főre jutó GDP – folytatja Niels. – Dániában a legkisebb a genetikai távolság a populáción belül, mert a történelmünkben nem volt jelentős be- vagy kivándorlás. Más szóval a dánok elszigetelt bagázs, akik nem nagyon mászkáltak és keveredtek a szomszédos nemzetekkel, ami fura módon jóval boldogabbá tette őket, mint minket, többieket. – Egy homogén populáció valószínűleg elégedettebb, és jobban bízik a többiekben, mert genetikailag közel állnak egymáshoz – mint egy család. Fölöttébb kínos felfedezés, hogy a kulturális izoláció elégedettebbé tehet. Hogy integrálódjon az ember lánya, és ismerje meg a dán boldogságot, ha nem látják szívesen, mert „kívülálló”? A válasz túl komor ahhoz, hogy fontolóra vegyem. De Niels véleménye, miszerint Dánia olyan, „mint egy család”, nem butaság, és valamivel elfogadhatóbbnak

tűnik. A Dallasszal keresztezett Jerry Springer Show típusú, teljesen diszfunkcionális családokat kivéve a rokonok figyelnek egymásra. Ha pedig lényegében Dániában mindenki mindenkinek a rokona, nem csoda, hogy néha olyan érzés itt élni, mintha az amerikai The Waltons című sorozatban lennék (csak itt klasszabb szemüvegeket viselnek és dizájnerszékekre teszik a feneküket. Nem annyira amish módi, inkább minimalista zen). A Warwicki Egyetem boldog dánokkal foglalkozó kutatása is arra jutott, hogy minél nagyobb egy nemzet genetikai távolsága a dánoktól, annál elégedetlenebbnek vallják magukat a tagjai. Tehát a dánok olyan piszkosul boldogok, hogy minél közelebbi rokonságban áll velük az országod populációja, annál jobb kedvű vagy? – merengek. Ez hihetetlen! És ez még közel sem minden. Niels azt mondja, hogy a kutatások szerint létezhet speciális „boldogsággén”. – Úgy hívják, 5-HTT, más néven szerotoninszállító gén, és nagyon sok hangulatszabályzó gyógyszer erre a génre hat. Az 5-HTT befolyásolja, hogyan kezeli az agyad a neurotranszmittereket, és óriási populációvizsgálatok mutatják, hogy kapcsolat van a kedélyed és aközött, hogy az 5-HTT hosszú formájával rendelkezel-e. És ha azt nézed, milyen sűrűséggel fordul elő az 5-HTT hosszú formája világszerte, Dánia végez az élen. A dán népesség egészében nagyobb gyakorisággal fordul elő ez a gén. A hollandokkal együtt az élmezőnyben vagyunk. Na várjunk, a hosszú 5-HTT az átlagosnál boldogabbá tesz, és a dánoknak csak úgy van? Ez elképesztő. De mi van velünk, többiekkel, akiknek nincs olyan szerencséjük, hogy a Dannebrog fehér keresztje alatt születtek? Azt jelenti, hogy teljesen hiába próbálok dán módra élni? Niels emlékeztet, hogy a genetika hatása a boldogságra csak 50 százalék. – Tehát még van 50 százaléknyi esélyem, hogy boldog legyek dán módra? – Igen. – Oké… Ebbe kapaszkodva megkérdezem Nielst, mit gondol, ő boldog genetikailag? – Biztos vagyok benne – feleli. – Nagyon boldog vagyok. Nyolcat vagy kilencet mondanék a tízből. Dánnak lenni kiváltság, szerencsésnek érzem magam, hogy itt születtem. Ez egy nagyszerű nemzet, óriási

kultúrával és gazdagsággal. Ha kikapunk a svédektől fociban, öt másodpercre rosszkedvűek leszünk, de az semmi. Vele örülök. Komolyan (nem látszik?). De sóhajtva leteszem a telefont, és megbarátkozom a gondolattal, hogy csupán 50 százalék esélyem van elérni a dán boldogságot. Azzal próbálom vigasztalni magamat, hogy sétálni viszem a kutyát, remélve, hogy a testmozgás jó érzést keltő endorfint szabadít fel. Hazafelé tartva beszerzem az új, heti sneglekvótám felét, hátha a zabálás jó érzést keltő szerotonint szabadít fel. Arra jutok, hogy a dán egészség és boldogság az egyensúlyról szól. Miután Legóember még egy hétig távol van, rávesznek, hogy egyedül vegyek részt október legfontosabb eseményén. Ez a jyllandi naptár csúcspontja: Legoland bezár télre. Hogy megértsük, milyen jelentős hatása van ennek a helyi közösségre, elég megnézni a kisgyerekes anyukák arcát, akik el sem tudják képzelni, mivel kötik le ezután hétvégente a kis drágaságaikat az előttük álló hosszú tél alatt. Amerikai Anyu már vadul szervezi a játszótársakat, és feltankol Dóra, a felfedező DVD-ből. Mielőtt a térség egy télen át gyászolja szeretett vidámparkját, utolsó hepajként még tartanak egy szezon végi záróbulit. Dirty Dancinget idéző szezonzáró partit várok énekléssel, betanított tánccal és Patrick Swayzevel. Csalódottan veszem tudomásul, hogy a valóság közel sem olyan csillogó, és jóval kevesebb kockás has szerepel benne. Gumicsizmában, Legóember parkájában állok – momentán ez az egyetlen kabát, ami rám jön –, egyik kezemben egy üveg buborékos vizet, a másikban pedig csillagszórót szorongatva. Az utóbbit bármikor elolthatja az eleredni készülő eső, mintha az ég is sajnálná, hogy Legoland bezár. Gyorsan a levegőbe írom a nevemet a szikraesővel, mielőtt kioltja a szemerkélés. Szerencse, hogy jó rövid nevem van. Egy Karen-Margrethe nevű dán lány áll mellettem, ő alaposan megszívta. A vidámparki játékok mind nyitva vannak, de a Polar Expresstől a forgó teáscsészéig egyikre sem engednek fel terhes nőket. Így hát én fogom a kabátokat és a kisgyerekek kezét, amíg a többi felnőtt enyhén becsiccsent a Carlsbergtől. Dániában hazafias tettnek tartják dán sörrel a kezedben mászkálni egy gyerekeknek szóló vidámparkban, nem pedig antiszociális viselkedésnek. Kezd hideg lenni. Az arcom ég, az ujjam bizsereg, minden szőrszálam égnek áll, úgy nézek ki, mint Hellraiser abban a horrorban. Épp

ezért megkönnyebbülés, amikor Magániskolás Apuka észrevesz, integet, és közli, hogy megyünk. – Gyere, meggyújtják a rakétákat – mondja, és úgy tántorog, mint aki most szállt le egy hajóról. Lehúzza az üveg Carlsbergjét, és az üres üveget karonülő gyereke pelenkázótáskájába teszi, hogy később újrahasznosítsa. A megtestesült dán álom, gondolom. Követjük a tömeget, amely most egy nyílt terület felé csoszog a vidámpark végében, hogy megcsodáljuk a látványosságot. Legalábbis próbáljuk. Az esőben. Amikor csak a fele gyullad meg. – Óóóóóó! – produkáljuk az elvárt hangokat, miközben faszén- és kénszagot érzek. – Áááá! A koromsötét égen arany szökőkút ered, és eső (vagy tűzijátékpernye?) szitál a szemünkbe. Néhány gyerek sírni kezd, vagy a zajtól, vagy az optikai támadástól, őket felveszik és elviszik. Katalinkerekek zúgnak, jelezve, hogy a pirotechnikai bemutató a végéhez közeledik, taps, kurjantgatás, aztán megint minden sötétségbe borul. Vége a szezonnak. Legoland, az egyetlen látványosság az országnak ebben a szegletében, jövő évig bezár. Körülöttem a szülők indulásra készen összeszedik reszkető gyerekeiket. – Télen még a pingvinek is elmennek – mondja Magániskolás Apuka, és fújja a kezét, hogy melegen tartsa. – Viccelsz? – kérdem, reménykedve. – Nem igazán… Tényleg olyan hideg lesz. Nem akarok kötözködni, de rá kell mutatnom, hogy a pingvinek az Antarktiszról származnak. – Ott azért csak hidegebb van, mint Dániában?! Magániskolás Apuka rám néz, és gúnyosan félrehajtja a fejét. – Ez az első teljes teled itt, ugye? – És…? Megrázza a fejét, és röviden, kárörvendően felkacag. – Sok szerencsét hozzá! Kíváncsi vagyok, mi vár rám, és hogy az ördögbe vészelem át bor nélkül.

MIT TANULTAM EBBEN A HÓNAPBAN? 1. A vikingek keményebbek a pingvineknél, ha a dán tél túléléséről van szó. 2. Dániában az egészségügy irtó high-tech. 3. Ami nem jelenti, hogy a dánok különösebben egészségesek lennének. 4. Ehelyett fenntartják a jogot, hogy úgy használják ki a saját testüket, ahogy akarják, abban a biztos tudatban, hogy az állam majd összevakarja őket. 5. Dániában a szülés régimódi. 6. Anyámtól jelentős előnyt kaptam arra az esetre, ha csillagszóróval kell a nevemet leírni. Megszívtátok, három vagy annál több szótagú lúzerek…

November Hull a pelyhes fehér hó/hódara/lélekölő sötétség…

Elképesztő, milyen gyorsan történt. Bármiféle figyelmeztetés nélkül az ég elsötétült, hideg szél rázta meg az őszi levelek maradékát, és most nagy, jeges esőcseppek hullanak az égből. Odakint váratlanul elszabadult a pokol: az a fajta időjárás, amely abban a pillanatban, hogy kilépsz az ajtón, az életedre tör. Az ország könyörtelenül elmerült az új évszakban, és semmi sem ment meg bennünket, hogy átéljük az első teljes, embert próbáló skandináv telünket. Metsző hideg van odakint. Az a fajta brutális hideg, amitől a homlokodon feszül a bőr, mintha botoxkezelést kapott volna, a szemed pedig összehúzódva próbálja megóvni az íriszedet. Egyik délután a szupermarketből hazafelé tartva már attól félek, hogy elromlott a kocsimban a hőmérő, mert a mutató makacsul kiakad a bal szélre, és a mínusz húszas tartományban időzik. Megkocogtatom a kijelzőt (az ütögetés és a ki-be kapcsolás mellett ez a bevett módszer bármely mechanikus eszköz megjavítására), de nem mozdul. Ahogy áthajtok a kikötőn, gyerekeket látok, pufi kezeslábasaikban olyanok, mint kis Michelin-figurák. Tétova léptekkel lelépnek a mólóról, és elindulnak a tengeren. Az egyik fiú vagy jó húsz métert tesz meg, megáll és integet a fjord közepén. Pislogok. Vagy a hideg ment az agyamra, vagy tényleg szemtanúja vagyok a Messiás második eljövetelének – amelynek során a Megváltó Adidas síruhát visel. Aztán feltűnik, milyen homályos, tejfehér a tenger hullámzó teteje. Lehetséges? Olyan rohadt hideg van, hogy befagyott a tenger? Már nem Londonban vagyunk, Toto, gondolom, és azon kapom magamat, hogy nosztalgiával gondolok a hőszigetelő hatású londoni téli szmogra. Mintha csak cukkolni akarna, a dán közrádió Billy Idol „Hot in the City”-jét játssza.

– Ez valami perverz vicc? – visítom, miközben követem a hókotrót, és igyekszem nem kitérni a keréknyomából. Reggel nem tudtam kijönni a házból, amíg nem jött egy traktor, hogy letisztítsa az utakat, piros mobilparadicsomom ugyanis a téli gumik ellenére sem képes megbirkózni a félméteres hóval. Szerencsére bőven volt mivel elfoglalnom magamat, miután minden dán lakos törvényes kötelessége ellapátolni a havat a háza előtt, nehogy valaki megcsússzon. Erről Kedves Szomszéd volt kedves tájékoztatni minket, mielőtt lelépett Koppenhágába, hogy ott vészelje át a legrosszabbat, és megkért, hogy csináljuk meg az ő részét is. A dánoknak az ingatlanuk teljes hosszában el kell takarítaniuk a havat a járdán, és tisztán kell tartani azt reggel 7 és este 10 között (vasárnap kicsit tovább alhatnak, és elég 8-kor kezdeni a lapátolást). Ez alól a kötelesség alól, úgy tűnik, nem lehet kibújni, az újságok naponta hoznak képeket a dán miniszterelnökről, amint megcsinálja a saját részét – azt sugallva, hogy ha ő képes az ország irányítása közben havat lapátolni, nekünk sincs mentségünk. Égő arccal, csöpögő orral, a kutya „segítségével” – aki fehér szakállat növeszt hóból, miközben próbálja átrágni magát a hókupacokon –, végre megtisztítom a kocsibeállót, miközben Legóember Kedves Szomszédéval foglalkozik. De alig leszünk kész, újabb fehér takaró kezdett felgyülemleni. Mire hazaérek, már megint háborítatlan téli táj fogad. És sötét van. Megint. Miután bejutok, és kellően kiolvadok, öt percen keresztül lesem odakint a sötét semmit, és úgy saccolom, hogy most már „este” van. – Oké, kutyi, ez azt jelenti, hogy alighanem vacsoraidő van… Ugye? A kutya bólint, és nyáladzani kezd, aztán ugrál, halkan vinnyog és csóválja a farkát, mint aki úgy érzi, hogy sikerült átvernie. Fura jószág. Gondolom, akár el is kezdhetek vacsorát főzni, és bambán pislogok a hűtő tartalmára ihletért, mielőtt előveszek egy nyers csirkét. Épp a kezemben tartom a hideg, rózsaszín tetemet, és homlokomat ráncolva tanulmányozom a dán sütő gombjait, amikor Legóember hazaér. – Mit csinálsz? (Nem tehet róla: gyerekkorában nem volt tévéjük. Nem látott elég amerikai sitcomot ahhoz, hogy tudja, a „Drágám, megjöttem! Milyen napod volt?” az általános házastársi köszöntés.)

– Neked is szia. Vacsorát főzök. – Most? – Igen. – De tudod, hogy még csak 4 óra van? – Ó. Nem tudtam. Tényleg órát kellene hordanom. A csirke haladékot kap, mi pedig úgy döntünk, hogy inkább megsétáltatjuk a kutyát. Ez nem olyan könnyű, ha a kutyád is fekete, az ég is fekete, és olyan helyen élsz, amit nem rondítanak el utcalámpák vagy kitaposott ösvények. Vedd hozzá a nyolc hónapos terhességtől megváltozott súlypontot, a jéggé fagyott aljnövényzetet és hogy hetek óta nem láttad a lábadat, és a kutyasétáltatás kellemes időtöltésből máris extrém sporttá változik. Egy rossz lépés, és beeshetek a fák közé/a sárba/a homokba/ a korábbi sétáltatók által itt hagyott kutyapiszokba. Az elemlámpa nem sokat ér a mindent elnyelő sötét ellen, ezért többnyire ide-oda pásztázunk csak vele, mint egykoron Mulder és Scully az X-Aktákban, vagy az arcunk alá tartva kísértetest játszunk. A szomszédoknak semmi nyoma (erről meggyőződtünk a gyerekes elemlámpás ökörködés előtt), és a nyugdíjashordák, akik egész nyáron zokniban és szandálban metszették a rózsabokrokat és emelgették a sörösüveget, most visszahúzódtak otthonaikba az elmúlt napok sürgésforgása után, ami ránézésre abból állt, hogy pótkocsikra gereblyézték az őszi leveleket, és napokon át körbe-körbe furikáztak vele. Most egy teremtett lelket sem látunk, és ismét arra a következtetésre jutunk, hogy egy szellemvárosban élünk. Kicsit ijesztő. A kutya is össze van zavarodva. Pisil, ami azonnal megfagy. Amikor hazaérünk, engedelmesen az ágyához megy, azt hiszi, alvásidő van. Ilyet sem láttunk még. Megpróbálom megint előcsalni, tesz is pár lépést, de aztán lehuppan az előszobában, és jól hallhatóan morog. – Szerinted nincs baja? – kérdezem. – Nincs. Miért? – Mostanában furcsán viselkedik. – Elgondolkozom. – Nem lehet, hogy szezonális affektív zavara van? – kérdezem. – Lehet egy kutyának szezonális affektív zavara? Egyikünk sem tudja, ezért rákeresünk – és 1 020 000 találat jön fel.

Stanley Coren, a Brit Columbiai Egyetem kutyapszichológia szakértője szerint a kutyatulajdonosok 40 százaléka úgy tapasztalja, hogy kedvence hangulata elromlik télen a melatonin- és szerotoninszint változása miatt. – A melatonin, amit akkor választ ki a szervezet, ha sötét van, letargikussá tesz, a szerotonin pedig hatással van az étvágyra és a hangulatra – tudatom Legóemberrel. – Azt írja, a szerotonintermeléshez napfényre van szükséged… Vagy Prozacra. – Nem adunk a kutyának Prozacot. Vállat vonok, mintha azt mondanám: Oké, a saját kutyád boldogságával játszol… – Mondjuk, egész Dánia antidepresszánst szed, hogy átvészelje a telet – motyogom, aztán tovább olvasok. – Állítólag a kutyák többet alszanak és esznek télen. Szóval lehet, hogy rosszkedvében eszik. Hogy felvidítsa magát. – Te jó ég! – Tegnap hazahozott valahonnan egy fél pizzát. És rákapott a makkra. – A kutyák esznek makkot? Az nem Malacka a Micimackóból? Ebben nem vagyok biztos, úgyhogy inkább rákattintok a következő linkre. – A szezonális affektív zavaros kutyák szenvedhetnek depressziótól és társas elszigeteltségtől. – Társas elszigeteltségtől? Csak egy kutya! Ez mit jelent? Nem szagol annyi kutyafeneket, mint máskor? Eszembe jut valami. – Ami azt illeti, tegnap nagy ívben kikerült egy farkaskutyát… – Ó, akkor tényleg valóságos kutyaremete. Nem foglalkozom Legóember gúnyolódásával, inkább tovább olvasok. – Az egész a fénymennyiséggel függ össze, ami különösen szar Skandináviában télen. – Tényleg ezt írják? – Kivonatolom. Az oldal szerint Floridában, ahol mindig süt a nap, az állatoknak csupán 2 százaléka szenved szezonális affektív zavartól. Elképzelem a sok megmámorosodott, floridai kutyát nyári ruhában és „Szeretem Orlandót” feliratú napellenzőben, amint élnek, mint hal a vízben, amikor a kutya a lábamhoz ül. Rám néz hosszú pillás

bociszemeivel, és szinte látom, ahogy egy gondolatbuborék formálódik szőrös feje fölött: „Gondolom, Disneyland ki van zárva.” – Szerencsére tanácsok is vannak, hogyan győzhetjük le a kutya téli depresszióját. – Remek, alig várom, hogy halljam. Nem kevés gúnyt érzek Legóember hangjában, de folytatom: – Hagyjuk égve neki a villanyt, ha nem vagyunk itthon. És a rádiót. – De nem tud dánul. Ezen elgondolkozunk, aztán az interneten keresünk egy angol nyelvű rádióadót. Nem tudjuk eldönteni, hogy a Radio2 vagy a Radio4 jönne-e be jobban neki. Én a Radio2 felé hajlanék, de Legóember nyomós ellenérvet mond: – De ott van Ken Bruce! A PopMaster műsor végképp betenne neki. – Jogos. A Radio4 mellett döntünk (Jane Garvey-t mindenki szereti…), és rászokunk, hogy bekapcsolva hagyjuk, valahányszor az ebet egyedül hagyjuk. Egy csésze teával és keksszel jutalmazzuk magunkat a probléma megoldásáért, majd egy kis dán péksütivel, amit a hűtőben találunk, és némi csipsszel, ami már úgyis ki volt bontva, amikor tovább böngészem a szezonális affektív zavar tüneteit. – Megnövekedett étvágy, evéskényszer… – Nem gondolod – mondom évődve –, hogy mi is ugyanabban szenvedünk? – Legóember nem figyel: félig eltűnt a hűtőben, és a spéci sajttartóban nézelődik. – Mármint szezonális affektív zavarban. – Amikor ismét előbukkan, gyufásskatulya méretű cheddarsajtdarabtól dudorodik a bal arca. – Miii? – Tegnap este már nyolckor lefeküdtünk. És lemondtunk egy meghívást, nem mentünk el iszogatni, hogy inkább a Narancs az új feketét (Orange is the new black) nézzük. – De hát az kihagyhatatlan – ellenkezik Legóember tele szájjal. – Nem tehetünk semmit, néznünk kell… – Lehet, de akkor is határozottan megfelelünk néhány ismérvnek. Minél többet olvasok róla, annál inkább meggyőződésem, hogy produkáljuk az összes tünetet: letargia, társas elszigetelődés,

fáradékonyság, sajt- és DVD-függőség (az utóbbi kettőt nem nevezte így nevén a cikk szerzője, de utalt rá). Mint kiderül, a skandinávok a szezonális affektív zavar terén is listavezetők. A finneknél a legrosszabb a helyzet (nem csodálom), de a dánoknál sem sokkal jobb. A dán Éghajlat- és Energiaügyi Minisztérium friss kimutatása szerint csupán 44 órát sütött a nap novemberben. Ez alig több, mint heti tíz óra – kevesebb, mint napi másfél óra. Napsütésből! Gyakorlatilag Mordorban élek. Nem csoda, ha szénhidráttal tömöm magam, és jóformán infúzióban kapom a fekete teát. Írok Helena C.-nek, hogy megtudjam, ez mennyire normális, mire mosolygós szmájlit küld vissza. A dánok, mint már említettem, imádják az emojiket. „De most tényleg?”, írok vissza. „Persze. Ez teljesen normális. Mindenki megkapja. Bele kell törődnöd, hogy ha besötétedik, pocsékul érzed magad. Téli depressziónak hívjuk.” Csodás: a kedélyingadozásból most már depresszió lett. Újabb üzenetet küld azzal a finom dán humorral, amit úgy megszerettem: „Rengeteg ember lesz öngyilkos ilyenkor. Próbáld nem megölni magad.” Másnap találok néhány statisztikát, amik alátámasztják, amit írt. A különböző öngyilkos magatartásformák szezonális váltakozásában a napsütéses órák hosszának változása a legfontosabb tényező. De mint kiderül, az öngyilkosságok és öngyilkossági kísérletek száma az év két szakaszában a legjelentősebb: novemberben, amikor a nappalok kezdenek rövidülni, és áprilisban, amikor ismét hosszabbodni kezdenek. – Mi ennek az oka? – kérdezem Bo Andersen Ejdesgaardot a Dán Öngyilkosságkutató Központtól. – A heveny téli depresszióban szenvedő embereknek elmegy a kedve a cselekvéstől – mondja. – Ahhoz is kell valamennyi energia, hogy elvedd a saját életedet. Ezért akkor teszik meg, amikor tavasszal visszatér a napfény, és új erőre kapnak.

– Tehát a dánok télen még ahhoz is túl depressziósak, hogy megöljék magukat? – Úgy valahogy. A tavasz emellett a „megszegett ígéretek” időszaka. Télen az emberek várják a tavaszt, amit a reményekkel, a cselekvéssel és az újjászületéssel kapcsolnak össze. Ha a tavasz nem felel meg az elvárásaiknak, az is öngyilkos magatartáshoz vezethet. De azért nem csak Dániában ilyen rossz a helyzet. Ugyanekkora az öngyilkossági ráta más skandináv országokban is, Finnországot kivéve – ott természetesen magasabb. – Természetesen… – Csodás hír. – És mit ajánl, hogyan vészeljük át a telet? – Ha úgy érzi, krízisbe kerül, nyilvánvaló, hogy fel kell keresnie egy hivatásos pszichológust vagy pszichiátert. Na persze. Kösz szépen. – Napfényt ajánlunk. Akár mesterségesen, akár úgy, hogy elutazik valami meleg helyre – teszi hozzá Bo. Megmondom, hogy gyanúsan sok, megmagyarázhatatlanul napbarnított dánt látok, pedig nem tudok róla, hogy elugrottak volna a Karib-szigetekre. – Persze, a szoláriumok nagyon népszerűek Dániában. Erre magamtól is rájöttem. A legkisebb városkában is van pékség, virágbolt és szolárium, nem csak Istenhátamögött Alsón. Lehet, hogy a dánok télen mélabússá válnak, na de mindig jókat esznek, van otthon virág, és csokibarnák. A Copenhagen Postban nemrég megjelent egy cikk, amely szerint a dánok a világ leglelkesebb szolizói. – A harmadik lehetőség beszerezni egy olyan lámpát, amely szimulálja a napfényt – teszi hozzá Bo, és azt hiszem, ez nem is olyan rossz ötlet. Amíg a bennem lakó szumóbirkózó úgy nem dönt, hogy színre lép, kizárt, hogy melegebb helyre repüljek, a szoláriumot pedig nem az én mármár kékes árnyalatúan világos brit arcbőrömnek találták ki. A lámpa viszont még beválhat. Szakember által jóváhagyott, szezonális affektív zavart megelőző bevásárlókörútra megyek, és beszerzek egy fájdalmasan drága lámpát, amely egyben ébresztőóra is. Igen, ronda. Igen, alighanem ugyanennyiből elmehetnék egy villámnyaralásra Gran Canariára. Igen,

Legóember utálni fogja. De ez a lámpa megváltoztatja az életünket! Vagy legalábbis a telünket. A gyártó úgy jellemzi a ronda lámpát, hogy egy „fényfürdő”, amelyben a nap bármely szakában lubickolhatok. Azt ígéri, hogy frissnek, energikusnak érzem majd magam tőle. Ha lecserélem erre a hétköznapi ébresztőórámat, minden reggel nagyobb elánnal kelek majd, mint máskor. Ráadásul a lámpa napi szinten boldogabbá fog tenni. Élvezetesebbé válik tőle az „ébredés élménye”. Fokozza az agykapacitásomat, karcsúsítja a combomat, és palacsintát készít nekem reggelire (na jó, az utolsó kettőt én találtam ki, de ha hihetünk a gyártónak, ez a készülék a gyönyör netovábbja). Legóember kétkedik. – Mennyibe is került? Megállom, hogy rámutassak, ő mennyit költött már dán dizájnerlámpákra az elmúlt tizenegy hónapban, és inkább a ronda, új lámpánk előnyeire koncentrálok. – „Vezető fényterápia-szakértők tervezték” – olvasom a kézikönyvből. – Förtelmesen néz ki. – „A természetes napkelte ihlette”… – És még csak nem is zenél? – „Természetes hangokkal teszi teljesebbé az ébredés élményét.” – Mint a delfinek és bálnák éneke? – Fogalmam sincs – nézem homlokráncolva az apró betűket. – Ott még nem tartok… Legóember még mindig morgolódik, de segít beállítani a kütyüt, így azzal a biztos tudattal fekszünk le aludni (legalábbis az egyikünk), hogy alaposan kialusszuk magunkat, reggel pedig langy napsütés ébreszt, amely fokozatosan lélekemelő ragyogássá erősödik, hogy megacélozzon minket az előttünk álló napra. Öt órával később egy hatalmas, vakító fénygömb ébreszt, mindössze tíz centire a fejemtől. – Arghhh! Még nincs is itt az ébresztés ideje! MIÉRT ILYEN ROHADT ERŐS A FÉNY? Legóember persze tovább horkol.

MÉG SOSEM LÁTTAM ILYEN NAPFELKELTÉT! EZ NEVETSÉGES! Hunyorogva próbálom megtalálni a gombot, amivel kikapcsolhatom azt a vackot, de az áramvonalas, ergonomikus dizájnnak hála képtelenség megkülönböztetni az egyik apró dudort a másiktól. Összevissza nyomogatok mindent, így véletlenül bekapcsolom a „természet hangjait”. – Mi történt…? Madárcsicsergést hallok? – Most már Legóember is ébren van, és a kezével próbálja védeni a szemét a ragyogástól. Kezdi felemelni a hangját a pániktól: – Madarak vannak a hálószobánkban? Madarak vannak… mindenütt! Újabb gombok után keresgélek, hogy kinyírjam a hülye madarakat, de mindhiába, és véletlenül leverem a gömböt a talapzatáról. Eldől. Miután így már nem érem el, felkönyökölök, hogy megkaparintsam a lámpát, de ahogy az ujjbegyem hozzáér, távolabb gurul. Most már teljesen felébredtem, és tágra nyílt szemmel nézem, ahogy a gömb legurul az éjjeli szekrényről. Hangos reccsenés kíséri találkozását a kemény, skandináv fapadlóval. A fény kikapcsol, a madárcsicsergés bánatos csipogássá halkul, mielőtt elhallgat. Nagy püffenést hallok, ahogy mellettem Legóember visszahuppan az ágyba. – Ez szuper volt. Máris sokkal nyugodtabb és felfrissültebb vagyok – mondja. Nem szólok semmit. – Alighanem ez volt életünk legdrágább ébresztése. Veszek néhány nagy, mély levegőt, mielőtt megkérdezem: – Süssek palacsintát reggelire? Fáradtan, ingerlékenyen és dühösen azzal töltöm a reggelt, hogy más javaslatokat keresek a dán tél ellen. Sok szakértő esküszik a D-vitaminra, ami a „napfényvitamin”, és a New England Journal of Medicine-ben (mindenki kedvenc elalvás előtti olvasmányában) a kutatók azt írják, hogy a D-vitamin-hiány kapcsolatban áll a depresszióval. A D-vitamin állítólag segít megelőzni a bőrproblémákat, a rákot, a stroke-ot, a szívproblémákat és olyan autoimmun betegségeket, mint a szklerózis multiplex. Darshana Durup a Koppenhágai Egyetem farmakológiai és farmakoterápiás tanszékén azt kutatja, hogy a dánok megkapják-e a megfelelő mennyiségű D-vitamint, és azt mondja, amikor felhívom, hogy a prognózis nem túl jó.

– Egy 2010-es jelentés 40 százalékra becsülte a dán népesség azon részét, akik D-vitamin-hiányban szenvednek télen – mondja Darshana. – Az Élelmezésügyi, Mezőgazdasági és Halászati Minisztérium ajánlása napi 10 µg D-vitamin, de az átlag dán körülbelül 3 µg-ot fogyaszt naponta. A legjobb D-vitamin-forrás a napfény, de Dániában októbertől márciusig abból nincs elég. Igen, Dániában annyira sötét a tél, hogy az már szó szerint egészségtelen. Ez kezd nevetséges lenni. Mint megtudom, a téli depresszióban szenvedő dánoknak azt javasolják, hogy fogyasszanak több D-vitamin-tartalmú ételt a napfény helyettesítésére, de sokuk már ősszel elkezdi szedni tabletta formájában is. Miután terhes vagyok, nekem is ugyanezt javasolják, így hát D-vitaminbeszerző körútra indulok. Mivel épp nem havazik (ami manapság ritka), úgy döntök, biciklivel megyek, hátha szerencsém lesz, és pont kifogom a napi egyetlen napsütéses órát, amivel az Éghajlat- és Energiaügyi Minisztérium hitegetett. Nem fogom ki. Helyette viharos szélben, a kesztyűmre húzott másik gyapjúkesztyű ellenére is hidegtől elkékült ujjakkal jutok el a helyi boltba, csak hogy megtudjam, kifogytak a D-vitaminból. Jól látható űr van a polcon a C- és az E-vitamin között, és az eladó szerint várhatóan nem is kapnak többet karácsony előtt. Még egy kis pedálozás és fújtatás után elérek a patikába. Itt annyira zavaros, az 1980-as éveket idéző sorszámkiadó rendszer működik, hogy húsz percet várok a sorban, amikor is egy nagy mellű nő beáll elém, és ismét a sor végén találom magamat. Tiltakozásul távozom, és úgy döntök, szerencsét próbálok a szupermarketben. – Nej („nincs”) – mondja a nő, akit megkérdezek a szupermarketben, hogy tartanak-e vitamintablettákat. A második szupermarketben, ahol próbálkozom, egy pasas úgy néz rám, mintha orvosi eset lennék. Ez elég gyakran előfordul. Azt hiszem, a szedett-vedett dántudásom és vicces kiejtésem miatt van. De a harmadik boltban egy nő tud, és ami még fontosabb, hajlandó is angolul beszélni. Mint kiderül, ráadásul táplálkozási szakembernek készül. Isten áldja Dániát a képesítésmániáért még egy látszólag egyszerű, bolti eladói pozícióban is, és az életen át tartó tanulásért. A nő szerint az okosabb dánok már szeptemberben felvásároltak minden D-vitamin-készletet

(szeretnek előre tervezni), és nem valószínű, hogy a boltok rendelnek még, de tud javasolni néhány D-vitaminban gazdag ételt. Az otthoni Tescóban azért ilyen kiszolgálás nincs… – A szardínia, a makréla és a tojás is jó – mondja. – Jó, de büdös! – viccel. Szuper. Szeles idők jönnek a Russell háztartásban. Megtöltöm a biciklim kosarát a förtelmes árucikkekkel, és elindulok haza, hogy a neten rendeljek D-vitamin-tablettát Angliából. Igen, tizenegy hónap Dániában nemzetközi drogcsempészt csinált belőlem. Miközben hazafelé tekerek a hatalmas csomagommal, és a friss makréla szaga megtölti az orromat, esni kezd. Tovább küzdök, de öt perccel később tovább esik a hőmérséklet, és elakad a lélegzetem a hidegtől. Az ujjaim hullamereven markolják a kormányt, és a szél átfúj a nadrágom ágyékán. Ami nem túl kellemes. Valami érdeset érzek az arcomon, arra gondolok, hogy kezd megfagyni a bőröm, és ekkor azt hallom, hogy csing-csing-csing – mintha valami kísérteties erő csengetne. Lenézek. Nem érzem ugyan az ujjaimat, de biztos vagyok benne, hogy nem én csinálom. Csing-csing-csing! Egyre erősödik, és rájövök, hogy a hangot a biciklim csengőjének ütődő jégdarabok keltik. Csing-csing-csing! A jég és a terhesség miatt felborult hormonjaim együtt túl soknak bizonyulnak egyetlen délutánra, és sírni kezdek. Kövér, meleg könnycseppek keverednek az esővel és jéggel, amik most egyszerre záporoznak, és akárcsak Asterix és a gallok, én is kezdek attól félni, hogy fejemre szakad az ég, miközben pedálozok, odabent pedig a (80 százalékos valószínűségű) kisfiam teljes erőből rugdalózik. Hazaérek, a biciklit undorodva belököm a sufniba, mintha személyesen az tehetne róla, hogy ilyen kellemetlen volt az utam, és bebotorkálok a házunk biztonságába. A kekszekhez. Sok Earl Grey és gyömbéres keksz kell, hogy újra embernek érezzem magam. Megfogadom, hogy folytatom keresztes hadjáratomat, és saját otthonom kényelméből megtudom, hogy maradnak a dánok boldogok télen. Írok egy segítségkérő posztot a Facebookra: „Dánok, hogy maradtok ilyen rohadt boldogok télen? Próbáltam a napfénylámpát, szedek D-vitamint, még mozogni is próbáltam, kimozdultam (endorfin meg minden), de BORZALMAS volt. Tisztelettel: Egy rosszkedvű brit a tengernél”

Azonnal választ kapok: „Itt rontottad el! A tél átvészelésének titka Dániában az, hogy bent maradunk!” – írja valaki. „Törődj bele, a nap viselkedését nem tudod megváltoztatni” – válaszolja egy másik. (Kedves barátaim vannak?) „Két szó: hygge és gyertyák” – teszi hozzá Helena C. Aztán kifejti az „elméletét” (és ezt most a szó legtágabb értelmében használom), hogy ha elég gyertyát gyújtunk, elkerülhetjük a szezonális affektív zavart, és harmonikus, hygge telünk lesz. Ez nem hangzik túl valószínűnek. De vajon tévedhet 5,5 millió ember? Eszembe jut, hogy a dánok több gyertyát használnak fejenként, mint a világ bármely más népe, és évi 6 kilogramm viaszrudat égetnek el az Európai Gyertyaszövetség szerint. Legközelebbi konkurensük, a svédek vacak 4 kilogrammot tudnak felmutatni fejenként, a britek pedig alaposan leszakadtak 0,6 kilogrammal (viaszban pehelysúlyúak vagyunk…). Elhatározom, hogy kipróbálom a gyertyaterápiát. Reggelire rozskenyeret eszem teamécses fényénél, aztán egész nap karácsonyi cikkeken dolgozom egy Jo Malone gyertya megnyugtató fényében és finom illatában, amit egy esős napra tartogattam. (Vagy hónapra. Vagy évszakra.) Vacsorához hosszú, elegáns gyertyákat gyújtunk gyertyatartóban, és rendesen megterített asztalnál eszünk. Azt nem tudom, jobban vagyok-e tőle, de a gyertyafény tényleg kellemesebb. A könyvespolc feletti tükörben észreveszem a tükörképünket, és látom, hogy mindketten narancssárga ragyogásban úszunk. A szemem alatti táskák alig látszanak a félhomályban, és senki sem látja, hogy kezd lenőni a hajfestésem. A fény kiemeli Legóember arccsontját, olyan így, mint egy viking harcos. Jól nézünk ki! – gondolom. Önelégülten eszünk (makrélát, mi mást), beszélgetünk, nevetünk, kicsit lazítunk is. – Ez kellemes! – Ugye? – Gyertyák, mi? – Ki hitte volna? Lehet, hogy ezeknek a dilis dánoknak végig igazuk volt! Nevetünk, és a kutya, aki semmiből nem szeret kimaradni, hangos ugatással fejezi ki elismerését. Ijedtemben feldöntök egy különösen nyurga, üveg gyertyatartót. (Ki vásárol üveg gyertyatartót? Megmondom:

Legóember. Egy Liberace veszett el benne, aki kizárólag lakberendezési boltokban jön elő.) Viasz csöpög a bérelt házunk fenyőfa padlójára, és kigyullad egy szalvéta. Színre lép az ipari méretű IKEA-s tűzoltó készülék, és két perc leforgása alatt a romantikus, kétszemélyes, gyertyafényes vacsorából egy ibizai habpartin találjuk magunkat. Ez így nem megy. Szakemberre van szükségem: egy profira, aki megmondja nekem az igazat ezekről a Narniába illő telekről, és arról, hogyan kezeljük. Vízhatlan páncélban érkező lovagom John Cappelen a Dán Meteorológiai Társaságtól, akit másnap reggel hívok fel. Reggel 8.45 van, a félsziget még mindig sötétségbe borul. Nézem, ahogy a lassan szitáló eső lecsorog a dupla üvegű ablakon, miközben elmagyarázom Cappelennek a dilemmámat: – Próbáltam a fényterápiát, próbáltam a D-vitamint, próbáltam kimenni, és hyggézni: a házam jelenleg 70 százalék viaszból, 20 százalék kanócból és 10 százalék snegléből áll, de semmi sem használ. A szomszédaimat elrabolta a fehér boszorkány, senki nincs a környéken, odakint dermesztő hideg és koromsötét van. Mit tehet az ember lánya? Megmondom neki, hogy már januárban is tudtam, hogy kemény lesz, amikor ideértünk, de a gondolat, hogy még négy hónapnyi vár rám ugyanebből, az több, mint amit ember elviselni képes. Belelovalom magam, és elmondom neki, mit olvastam a statisztikákban: tudom, hogy a tél még ennél is hidegebb lesz, hogy Dániában majdnem mindennap esik, és az átlag szélsebesség 7,6 méter per másodperc, ami megmagyarázza, hogy Dániában az elektromos áram 30 százalékát miért szélerőművek termelik, miért ez az ország a világ egyik legnagyobb szélturbina-exportőre, és miért néz ki a hajam úgy közel egy éve, mintha az 1990-es években népszerű „szélfútta” divatot követném. – Úgyhogy kérem, John, mondja meg kerek perec: mit lehet ezen szeretni? Elhallgat, mielőtt megosztaná velem bölcs szavait; a kulcsot a néplélek megértéséhez; a depressziós bevándorlók Szent Grálját: – Ahhoz, hogy igazán dán legyen… – mondja halkan. – …Igen? Feszülten várom a választ. – …meg kell tanulnia szeretni a téli időt. – Ennyi?

– Igen. – Tényleg? Lehetséges ez egyáltalán? – Persze. Dániában az időjárás az első számú társalgási téma. A dánok szeretik kibeszélni, mi történik odakint, és mindig van valami újdonság. Norvégiának és Svédországnak sokkal stabilabb az időjárása, ezért nincs is annyi beszédtéma – mondja lekicsinylően skandináv szomszédainkról, bár a finnekről, úgy látszik, megfeledkezett. – Dániában két nagy időjárásrendszer alatt élünk – folytatja –, a nyugati frontrendszer Nagy-Britanniából nedves levegőt, a Szibériából érkező keleti szelek pedig hideg levegőt hoznak télen, és napos időt nyáron. Dániában lehetetlen kiszámítani az időjárást. Nagyon változékony! – Bele kell törődni. Mi, dánok szeretjük megtervezni a dolgokat, de az időjárás irányíthatatlan. Ettől olyan izgalmas! Szerencsére itt nem olyan veszélyes az időjárás, mint másutt. A dánoknak nem kell félniük az időjárástól… Szórakoztató számukra. Gondoljon csak a néhány héttel ezelőtti viharra; másról sem tudtak beszélni az emberek. A tévés híradások kétharmada azzal foglalkozott. Nem háborúkkal, nem külpolitikával vagy hírességekkel – az időjárással! – John kezd belendülni. – Mire gondol, amikor reggel felébred? Arra, hogy milyen lesz az idő! Befolyásolja, hogy milyen ruhát vesz fel, illetve esetlegesen mit visz magával becsomagolva későbbre, mert Dániában egy napon belül is annyit változhat az idő. Mindig van valami új. – De ez a végeláthatatlan tél, John! – vitatkozom. – Hogy szeretheti itt bárki a téli időt? Valamelyik nap a kocsim hőmérője mínusz húsz fokot mutatott. Befagyott a tenger. Állandóan sötét van. És hideg. És minden olyan nyomorúságos… Vehemensen válaszol: – Nem! Dániában a téli időjárás különleges. Összehozza az embereket. Arra kényszerít, hogy maradjunk bent, közelebb hozza a családokat és barátokat. Dél-Európában most is mindenki étterembe és kávéházba jár! Akaratlanul is arra gondolok, hogy ez milyen csábítóan hangzik, de John másképp látja. – Dániában viszont összegyűlünk otthon, és hyggézünk. A régi időkben az ember itt nem élte túl a telet, ha nem gyűjtött előre fát és

élelmet, ezért kénytelen volt segíteni a szomszédoknak, rokonoknak, barátoknak a túlélésben. Így amikor jött a hideg idő, elbújhattak odabent. – Mint a téli álom? – Pontosan. Persze, most már nem olyan, mint a régi időkben. Most már vannak szupermarketek, boltok és munkahelyek, ahová eljárhatunk télen. De még mindig nagy kulturális hangsúlyt kap az együttlét. Kint borzasztó tud lenni, de akkor hazamehetsz, ihatsz egy csésze teát, és mindjárt minden sokkal jobb. Ha jól értem, a dánok azért maradnak boldogok télen, mert olyan szörnyű odakint, hogy a hazaérkezés hatalmas megkönnyebbüléssel és hálaérzettel jár, amiért túlélték az elemek tombolását. – Szóval nem jár el otthonról senki? – Természetesen el lehet menni, csak jól fel kell öltözni – mondja engedékenyen. – Dániában van egy mondásunk, hogy nincs igazán rossz idő, csak rossz öltözködés. – Akkor hordjunk mind síruhát? – Persze. – És a dán időjárás tényleg boldoggá teszi? – Igen! Kérem a pontszámát tízből, és egy percre elgondolkozik. – Azt mondanám, kilenc. – Kilenc? – Oké – adja meg magát –, tíz! Miért ne lennék boldog? A világ egyik legjobb országában élek! Mire is panaszkodhatnék? John aranyköpését megosztom Legóemberrel. – Azt mondja, nincs rossz időjárás, csak rossz öltözködés. – Vagyis ez azt jelenti, hogy mehetünk vásárolni! Téli ruhákat! Magas tog-számmal! Nedvszívó belső anyaggal! Dinamikus, víztaszító külső réteggel! Mint a Gore-Tex… – teszi hozzá ábrándos, távolba révedő pillantással, ami akkor jellemző rá, ha kombinálhatja két hobbiját: a vásárlást és a technikai ruházat iránti érdeklődését. Később látom, hogy a neten pufi mellényt és hóanorákot rendel bébiméretben. Születendő gyermekünknek még nincs miben aludnia, nincs babakocsija, sem gyerekülése, hogy hazaszállíthassuk a (80 százalékban valószínű) fiunkat a kórházból. De legalább tetőtől talpig North Face-ben lesz. És alighanem hátizsákkal a hátán születik.

Anyukám otthonról követi a dán időjárás alakulását, és naponta küld e-maileket olyan tárggyal, mint: HŰ! MÍNUSZ 15!!!!!!!! A hétvégén látogatóba jön, és amikor kilép a kapun az érkezési oldalon, bélelt kantáros nadrágot, síkabátot és piros svájcisapkát visel. – Te jó ég! – mormolom. – Nem semmi látvány – ismeri el Legóember. Vádlón nézek rá: – Csak nem te adtál neki tanácsokat? – Hát… lehet, hogy így az első téli dániai útja előtt említettem az időjárást – ismeri be –, meg amit te mondtál arról, hogy nincs rossz idő, csak rossz öltözködés. Az égre nézek. – Drágám! Anyu rákvörös. Biztos majd megfő, de úgy tűnik, nem zavarja. – A gépen egyedül én öltöztem az időjárásnak megfelelően! Elmagyarázom, hogy bármilyen hideg van is, akkor is próbálunk viszonylag normális ruhákban járni. – Nem értem, hogy a te keringéseddel miért. Nézd, az ujjad majdnem kék. Igaza van. Ezt utálom. – Ez nem divatbemutató… 1986 óta ezt mantrázza, meg azt, hogy „Húzd ki magad, drágám!” Bármilyen dühítő, Legóember azon kapja magát, hogy egyetért vele, és a következő két napot azzal töltik, hogy a termobéléseiket és gyapjúzoknijaikat hasonlítják össze. Nagyon gyorsan eltelik a hétvége, és mielőtt észbe kapok, már vissza is viszem anyát a billundi reptérre. Örülnék, ha maradna még, és máris a következő látogatását tervezgetem. Lehet, hogy felnőtt nő vagyok, akinek nemsokára saját gyereke születik, de néha szükségem van az anyukámra. Furcsa gondolat, hogy amikor legközelebb eljön, bemutathatom neki az unokáját. Most azonban egy sneglét tudok felajánlani helyette Billund legnagyobb (értsd: egyetlen) téli látványosságában: a pékségben. Anyám hajlandó lehámozni magáról néhány külső réteget az alpesi öltözetéből, de közben sikerül lekaratéznia a szárított fonott kalácsból álló dekorációt. Aszott, szikkadt állapotában a kalács valósággal felrobban, és mindent teleszór morzsával. Miután alázatosan bocsánatot kérünk, felajánljuk, hogy

segítünk összesöpörni, és kompenzálásként veszünk egy csomó péksüteményt. Tizenöt percembe telik, míg segítek anyámnak visszaöltözni, mielőtt kimennénk. Dániában rendkívül fárasztó a téli időjárásnak megfelelően felöltözni. Miután könnyes búcsút veszünk egymástól a reptéren, felkapcsolom a mobilparadicsomomban a fűtést, egyesbe teszem, és hazaindulok. Nehéz egyujjas kesztyűben vezetni, de sikerül valahogy, bár a gondolattól, hogy még négy hónapon keresztül kell úgy öltöznöm, mint egy jeti, kezd bezártságérzésem lenni. Hirtelen elfog a vágy, hogy átmenjek Joan Collinsba, és elszökjek Saint-Tropez-be, koktélokat inni egy jachton. Elkezdek gondolkozni. Mit csinálna Joan? Hogy birkózna meg ezzel a hatalmas, fagyos ürességgel? Miután a gin-tonic, a fura diéták és a sokkal fiatalabb férjek kizárva (legalábbis egyelőre), a kesztyűtartóból előkotrom a vésztartalék rúzsomat, és jó sokat kenek belőle magamra. Aztán elhatározom, hogy hazaérve elolvasok egy női magazint az iPademen, és egy kis parfümöt teszek magamra, míg helyre nem áll a kozmopolita lelki egyensúlyom. Miközben hazafelé tartok, lemegy a nap (délután 3.30-kor), és az ég narancssárgás-lilás színűre változik. Mielőtt elkanyarodnék Istenhátamögött Alsó felé, felérek a dombtetőre, és látom, ahogy a nap utolsó sugarai narancssárga szeleteket vágnak ki a hideg, matrózkék tengerből. Lélegzetelállítóan szép, és egy pillanatra elfelejtem, milyen komor volt, és komor lesz minden. Arra gondolok, hogy talán ez is olyan, mint gyereket szülni – persze fájdalmas élmény, de olyan gyönyörű valamit kapsz cserébe, ami elfeledteti a fájdalmat. Legalábbis remélem.

MIT TANULTAM EBBEN A HÓNAPBAN? 1. A dánok szeretik mindennek a jó oldalát nézni, még a kopár télnek is. 2. Amit átvészelhetsz a barátaid, a családod, illetve gyertyák és süti segítségével. 3. A kutyák is kaphatnak szezonális affektív zavart.

4. Sose viselj bélelt kantáros nadrágot a repülőn. 5. Ha nagyon eldurvulnak a dolgok, maradj otthon… 6. …vagy gondolj Joan Collinsra. Ő minden évszakban jó inspiráció.

December Bízz az adószedőben

A tizenkettedik hónap Dániában a leltározás, a pihenés és az adózás ideje. A szülőhazádban is épp elég nehéz elvégezni a papírmunkát, de külföldön, egy olyan nyelven, amit még mindig nem ismersz, majdnem lehetetlen. Tizenegy hónapon keresztül lefordítottam minden utamba kerülő dokumentumot a Google-lal, de mostanában ellustultam. Épp ezért ér váratlanul, amikor a bélelt kezeslábasba bújt postásnő hétfő kora reggel becsönget, és átnyújt egy hivatalos kinézetű borítékot. Rikító piros levél a Skat hivataltól, amelyben tudni szeretnék, mikor küldök némi kronert nekik. A skat jelentése „kincs”, de a dánok ezt a szót az adóra (és nagy kezdőbetűvel az adóhatóságra), valamint szeretteik becézésére is használják. – Szóval lényegében amikor adót fizetek, a kincsemet adom oda az adószedőnek… – mondom Legóembernek, aki nem látja a dolog humoros oldalát, és azt javasolja, hogy álljak rá az ügyre, mielőtt újabb dühös levelet kapunk az államtól. Bólintok, és próbálok megfontoltan nézni, de nem bírom kiverni a fejemből az 1990-es évek klasszikusát Scatman Johntól („Ski-bi dibby dib yo da dub dub, yo dab dub dub…”). Amellett, hogy le kell adnom a különböző cikkeimet, mielőtt a fiatalúr megérkezik, most még szembe kell néznem azzal az elkeserítő kérdéssel is, hogy valójában a jövedelmem hány százalékát tarthatom meg Dániában. Mintha nem lenne amúgy is nehéz szabadúszónak lenni, a hírhedten magas adókat kirovó ország adórendszerével igazi horrornak ígérkezik megbirkózni. Sok telefonálgatás és némi sírdogálás után (a hormonokra fogom) találok valakit, aki beszél angolul, és el tudja magyarázni, mit kell tennem. Segítségre és tanácsra van szükségem, de gyorsan, hogy a) ne deportáljanak, és b) ne bélyegezzen meg a társadalom, amiért nem kezeljük az azt megillető tisztelettel Dánia szent adózási rendszerét.

Kim Splidsboel hús-vér skatman. Mire észbe kapott, az állam önkéntesnek jelölte ki arra, hogy bejárja az országot egy 45 oldalas PowerPoint-prezentációval, és felvilágosítsa az újonnan érkezőket. Kim pechjére én kihagytam az óriási lehetőséget, amikor a Nagyvárosban tartott bemutatóestet, így most négyszemközt kell átvennie velem az egészet. Szegény Kim. Az elejéről kezdi, elmagyarázza, hogy az adóév január 1-jétől december 31-éig tart. Ami roppant praktikus valakinek, aki ezzel egyszerre próbálja elintézni az adójóváírását az Egyesült Királyságban, ahol az üzleti év áprilistól áprilisig tart. És mindez azért, mert VIII. Henrik hetyegni akart (ha valakit részletesebben érdekel – angolul –, hogy cseszte el egy 16. századi uralkodó a hónapomat, keresse fel a www.taxadvisorypartnership.com/tax-compliance/why-does-the-uk-taxyear-start-on-6-april-each-year linket). – Dániában azt kérjük a szabadúszóktól és a vállalkozóktól, hogy fizessék be a megbecsült adójukat, nehogy lelépjenek év közben – mondja Kim. – Ha folyamatosan keresel, folyamatosan adózol. Ez a törvény. – Á… – ez újdonság számomra. A kedves, de bolondos hölgy a helyi adóhivatalban, akit még januárban meglátogattam, biztosított, hogy elég év végén befizetnem az adótartozásomat. Igaz, bevallottan nem tudott jól angolul, én pedig egyáltalán nem tudtam dánul. De kezdem gyanítani, valójában úgy értette, minden havi részletet be kell fizetni, és a többletet kell év végén rendezni. Nem pedig úgy, ahogy én akartam értelmezni, hogy csak malmozok, és megvárom a karácsonyt. – Izé, nem voltam tisztában a havi rendszerrel – vallom be. Kim nem válaszol azonnal, és kezdek pánikba esni. – De ugye nem tartóztatnak le? – kérdezem, nem egészen viccből. Priuszom lesz? Börtönbe kerülök? A fantáziám szárnyra kap, és már a legrosszabbat képzelem el, mielőtt megnyugtatom magam, hogy annyira azért talán nem vészes a helyzet. Bár lefogadom, hogy a dán börtönök is a világ élvonalába tartoznak. Talán nem is lenne rossz odabent kipihenni magamat egy kicsit. Jelenleg a rokonokkal teli ház vár rám. Legóember szülei jönnek, szállást és teljes ellátást várnak hét nap, hét éjjel. Egy kis lesittelés megkönnyebbülést jelentene, tépelődöm. Vajon az Új Skandináv Konyha Kiáltvány vívmányai elérték az ország büntetés-végrehajtási

rendszerét, vagy húsgolyóról és pácolt heringről beszélünk? Arra jutok, hogy alighanem az utóbbiról, amikor a skatman közbevág. – Semmi baj. Még mindig befizetheti az adóját. – Ó! Akkor jó. Úgy látszik, mégsem úszom meg a karácsonyi vendéglátást. – A NEM ID segítségével jelentkezzen be, és nézze meg, mennyit kellett volna fizetnie. – Értem. És ö… elmondaná, hogy is kell azt? Egy hosszas, nagyon bonyolult előadás következik, ami tíz oldalt tölt meg a kis újságírói spirálnoteszemben – Kim 45 oldalas PowerPointprezentációján túlmenően. A NEM ID az az online rendszer, amit minden kormányzati szerv és bank használ Dániában. Együtt kell használni a nemzeti azonosító számot (a sárga CPR-kártyámról), egy jelszót és egy meglepően régimódinak tűnő, kihajtható kartonlapocskát, amin egyedi kódszámok vannak. Lehet, hogy régimódi, de hatásos. Miután mindezt az agyamba vésem, Kim még elmagyarázza, várhatóan mennyit kell kicsengetnem. – 42 800 korona alatt a jövedelem adómentes. 449 000 koronáig 37 százalékot, efölött pedig a maximális 51,7 százalékot kell fizetni. Ó, és mindenki automatikusan fizet 8 százalék társadalombiztosítási járulékot. Hűha, gondolom, pedig már így sem volt olcsó mulatság Dániában élni. Az őrült magas jövedelemadó mellett 25 százalék áfát (moms) adnak gyakorlatilag mindenhez. A háztulajdonosok fizetnek ingatlanadót, és az, aki tagja az egyháznak (vagyis a lakosság nagyobb része, mint azt májusban megtudtam), egyházi adót is fizet. Ó, és persze a kocsikat, a benzint és az áramot is keményen megadóztatják, hogy szabályozzák a fogyasztást, és még zöldebbé tegyék a dánokat, mint amilyenek. – És mondja – kérdezem Kimtől, mert kíváncsi lettem –, a dánok nem bánják, hogy olyan sok adót fizetnek? Nem találkoznak amerikaiakkal vagy más országok lakóival, és nem gondolják, hogy „ti rohadt mázlisták”? A harmadik trimeszterre kissé szabadszájú lettem. Pardon. – Dehogy – feleli Kim. – Dániában örömmel fizetnek adót az emberek, tudják, hogy cserébe megkapják a világ legjobb jóléti társadalmát. Kapunk ingyen iskolát, egyetemet, orvost, kórházat, automatikusan jár évente a bőséges szabadság, a munkaadók fizetik a

pénzt a remek nyugdíjrendszerbe, ami tényleg nagyon előnyös a dánoknak és az itt letelepedőknek. A legtöbb dánnak az élete során előbb vagy utóbb szüksége lesz a dán állam szolgálataira – megbetegszik egy családtagjuk, vagy valami –, ezért átlátják az infrastruktúrát, és tudják, hogy a pénzük jó helyre kerül. Így megfogalmazva meglepően logikusan hangzik. A dánok kollektív felelősséggel, sőt kötődéssel viszonyulnak az államhoz. Azért fizetik az adót és tartják fenn a rendszert, mert azt gondolják, megéri. Az őrülten magas adózásnak is van boldogító mellékhatása. Azt jelenti, hogy az összes OECD-tagország közül Dániában a legalacsonyabb a keresetek közötti különbség, tehát a bérszakadék mondjuk a Lego vezérigazgatója és az utolsó takarító között nem olyan nagy, mint másutt. A San Franciscó-i Állami Egyetem és a berkeley-i Kaliforniai Egyetem tanulmányai szerint azok az emberek, akik olyan környéken laknak, ahol az emberek többsége körülbelül ugyanannyit keres, boldogabbak. Dániában még az egészen más területeken dolgozó embereknek is valószínűleg körülbelül ugyanannyi marad havonta a számlájukon adózás után. Érdekes elgondolásnak tartom, hogy a keresetegyenlőség jobb szomszédságot eredményez, és tesztelni akarom. De mivel lényegében egy nyugdíjasfaluban lakom, ahol Kedves Szomszéd kivételével senki sem dolgozik, Istenhátamögött Alsón nem nagyon van lehetőségem erre. Ezért megkérdezem Helena C.-t a saját lakóhelyéről. Azt mondja, hogy az utcában, ahol él, bolti eladók, könyvelők, jogászok, piaci árusok laknak, és egy tájépítész. – Mindenkinek szép otthona van, és jól él – mondja –, nem igazán számít, hogy mit dolgozol. Mindegy, mi a foglalkozásuk, és mindegy, mennyit kereshetnének vele egy alacsonyabb adókat kirovó országban, a magasan képzettek és a kétkezi munkát végzők békében élnek egymás mellett Dániában. A The Equality Trust keresetegyenlőséggel kapcsolatos kutatásai szerint ez a társadalmi mobilitást is megkönnyíti. Tehát Dániában minden más országnál nagyobb az esélye, hogy boldogulsz az életben, tanulsz, és jó munkát kapsz, attól függetlenül, hogy kik a szüleid, és mivel foglalkoznak. Mint kiderül, itt sokkal elérhetőbb az „amerikai álom”, mint az Amerikai Egyesült Államokban.

Amióta 1986-ban anyukám lejátszotta nekem a The Beatles A Hard Day’s Night lemezét, tudom a szövegéből, hogy „money can’t buy you love” vagyis „pénzen nem lehet szerelmet vásárolni” – de mint kiderült, a boldogsághoz sem veszem sok hasznát a pénznek. A Psychology Todayben megjelent egy tanulmány, amely szerint az igazi boldogság forrásai a jó kapcsolatok, az értelmes munka vagy hobbi, és a tudat, hogy részese vagyunk valami nálunk nagyobbnak, mint például a vallás – vagy errefelé az is elég, hogy dánnak tudhatjuk magunkat. A Worldwatch Institute (Nemzetközi Földtani Intézet) 2011-es jelentése a fogyasztásról szintén arra jutott, hogy a vagyon nem segíti elő a boldog életet, egy új kutatás is kimutatta, hogy van egy határérték arra, mekkora keresetre van szükségünk ahhoz, hogy elégedetten éljünk. A Warwicki és a Minnesotai Egyetem közös kutatása szerint van egy küszöb, amely fölött az extra pénz nem ad hozzá semmit a jóllétünkhöz. Ez az összeg körülbelül évi 197 000 korona, amely után gazdagabbak leszünk ugyan, de elégedettek kevésbé. Ha valaki ennél kevesebbet keres, akkor sem kell aggódnia. Egy, a Psychological Journalben publikált tanulmány szerint az alacsonyabb gazdasági státuszú emberek empatikusabbak a gazdagoknál, és a Psychology Todayben azt írták, a gazdag gyerekek esetében nagyobb az esélye, hogy valamilyen táplálkozási zavar lép fel náluk, csalnak vagy lopnak. Szóval aki kevesebbet keres, örülhet, mert jobb ember, mint bárki a Sunday Times által összeállított leggazdagabbak listáján, és a gyerekei is jó fejek lesznek. Ha pedig valaki többet keres, mint a boldogságot biztosító jövedelem határa, az se essen kétségbe. A kutatásra reagáló szakértők szerint három megoldás is kínálkozik: kevesebbet kell dolgozni, több adót kell fizetni, vagy ki kell vándorolni egy szegényebb országba. Az okos dánok, akik már így is lehagytak mindenkit, a háromból kettőt már évtizedek óta így csinálnak. Ha nem dolgozhatsz kevesebbet, és nincs ráhatásod az országod fiskális politikájára, de nincs kedved átköltözni a harmadik világba, én tudok egy negyedik megoldást: költözz Dániába. Csak hozz Coldrexet. És pulóvert. – Olyan ez, mint az időjárás – mondja Kim. – Nem változtathatod meg az adórendszert, ezért kénytelen vagy megbarátkozni vele. Ez is a kultúránk része.

A fenntartható jóléti rendszert finanszírozó magas adók olyan fontos részét képezik a dán identitásnak, hogy el kell ismernem, Kimnek igaza lehet. – És ön személy szerint szívesen odaadja azt a sok pénzt? – Persze! – úgy hallom, meglepi, hogy ez egyáltalán kérdés. – Egy gyönyörű országban élek, imádom Dániát. Ízig-vérig dán vagyok, miért ne lennék boldog? A maximális tízből tíz pontot ad magának boldogságból. Miután Őfelsége adó- és vámhivatalában odahaza még sosem beszéltem senkivel, aki egy öngyilkosság határát súroló kettesnél jobban érezte volna magát, azt kell gondolnom, hogy a dán adórendszer tényleg jó lehet. Elkezdem összesíteni a számláimat egy egyszerű Excel-táblázatban, amikor újabb akadályba ütközöm, így kénytelen vagyok ismét hívni a Skatet. Egy jóval kevésbé szórakoztató skathölgy elmagyarázza, hogy miután szabadúszó vagyok, „külföldi”, és kisbabám lesz, a szokásosnál is bonyolultabb az esetem. Néhány további telefonhívás után azt mondják, szükségem lesz egy könyvelőre, aki benyújtja a papírjaimat a helyi kommunének. Megnézem, mi dánul a könyvelő. A fordítóappom szerint bogholder, ami angolul kb. buditartót jelent – ez jelentősen feldobja a reggelemet. Ezt is felveszem a röhejes dán szavak képzeletbeli listájára, aztán beírom a Google-ba, hogy találjak egy helyi bogholdert. A közelemben élő bogholderek listáján szerepel Jens Larsen, Lars Larsen és Jens Jensen… Valamint Mette Jensen, Mette Hansen és egy Mette Nielsen is, a változatosság kedvéért. Mint kiderül, a Dán Statisztikai Hivatal szerint minden negyedik dán vezetékneve Jensen, Hansen vagy Nielsen. Ugyancsak a tíz leggyakoribb dán vezetéknév közé tartozik az Andersen (mint Hans Christian) és a Rasmussen – utóbbi annyira gyakori név, hogy 1993 és 2011 között három egymást követő miniszterelnököt is így hívtak. Poul Oluf Nyrup Rasmussent, Anders Fogh Rasmussent és Lars Løkke Rasmussent (nem rokonok) a keresztnevükön kell említenie a sajtónak és a politikustársaiknak, hogy megkülönböztessék őket. A -sen a név végén hagyományosan azt jelenti, hogy az illető annak a fia, aki a -sen előtt álló nevet viselte, tehát Lars Jensen egy Jens nevű ember fia, és Jens Jensen apja annyira szerette a saját nevét, hogy úgy döntött, megduplázza. (Zavaros? Üdv Dániában!)

– Minden második dán, akivel találkozom, Mette vagy Lars vagy Jens – morgom Legóembernek, amikor hazaérve ott talál mezítláb (említettem a dán otthonok hihetetlenül hatékony padlófűtését?), terhesen és tele panasszal. – Hogy a fenébe jegyezzem meg, hogy ki kicsoda? – Könnyű – von vállat –, minden lányt szólíts Mettének, és minden fiút Larsnak, esetleg Jensnek. Az esetek többségében valószínűleg eltalálod… Olvasóm, egy zseni felesége lettem.16 Amikor visszatérek a számítógépemhez, kiderítem, hogy azért fordulnak elő ugyanazok a nevek gyakrabban Dániában, mint máshol, mert van egy szabály a keresztnevekre. Újabb szabály? Természetesen. Hogy miért is nem gondoltam erre? Legóembert is tájékoztatom az új felfedezésemről: – Úgy tűnik, választhatsz nevet egy előre jóváhagyott listáról, de ha valami olyat szeretnél, ami nem szerepel a listán, akkor engedélyt kell szerezned az egyháztól és az állami hivataloktól. Legóember, aki a kekszesdoboz tartalmával van elfoglalva, nem válaszol. De két év házasság után nem hagyom, hogy egy ilyen apróság eltántorítson. – Azt mondják, a „kreatív írásmódot” többnyire elutasítják… – folytatom. – Rossz hír a dán Will.i.am aspiránsoknak – kotyog közbe Legóember csokis sütivel tele szájjal. – …és a névlistát évente felülvizsgálják. Az új javaslatoknak körülbelül az egyötödét elutasítják, a közelmúlt vesztesei a – jesszusom – Anus, Pluto és Majom! – A francba. Akkor vissza kell küldenem a névvel hímzett babatörölközőket. Nevetni kezdek, de aztán kiszorítja belőlem a szuszt egy hasamba fúródó babaláb, amitől az orromon jön ki a tea (ez meglepően fájdalmas). Végignézem a listát, hogy a nevek, amiket fontolóra vettünk a (80 százalék valószínűségű) fiunk számára, engedélyezettek-e, és megkönnyebbülten látom, hogy a „biztonságos” oszlopban vannak. Megnyugodva folytatom a küldetésemet, hogy felfogadjak egy Jens nevű bogholdert. Vagy Larst. Vagy Mettét. Miután az online leírások nem sok támpontot nyújtanak, ráébredek, hogy kénytelen leszek találomra kiválasztani valakit, és rábízni

a pénzügyi jövőmet. Az „ecc, pecc, kimehetsz” módszerére támaszkodom, és Lars mellett döntök, aki a Nagyváros peremén él. Felhívom, elmondom, milyen kellemetlen helyzetben vagyok, és időpontot kérek tőle másnapra. Lars közli, hogy ha odaadom neki a számlákat és a költségbizonylatokat, a többit megcsinálja. Csak annyi a dolgom, hogy a végén kifizetek egy komolyabb összeget. Hálát és megkönnyebbülést érzek, amiért megoldja nekem, és arra gondolok, biztos a dánok is így érzik magukat: tudják, hogy a gatyájukat is ráfizetik, de megéri a gondtalan életért cserébe. Viking egyszer azt mondta, szívesen fizet adót, mert az állam mindent elintéz neki, és ő bízik benne, hogy jó munkát végez. Így tizenkét hónap után kezdem megérteni, milyen nagy szerepet játszik a bizalom a dán néplélekben. Hogy mennyivel könnyebbé, zűr- és aggódásmentessé teszi az életet (pedig utóbbiból kétéves korom óta hobbit űztem anyám szerint). Furcsa lemondani az irányítás látszatáról is, és egyszerűen bízni a rendszerben. De mivel nincs más választásom, megteszem. És mint kiderül, működik. – Szerinted a dánok jobban megbíznak egymásban? – kérdezem telefonon Vikingtől. – Mármint általában. – Végül is, azt hiszem, igen – feleli. – Jóléti rendszerben élünk, és kevesen vagyunk, ezért hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy az emberek többsége jó és becsületes. – Mond egy példát, hogy illusztrálja. – A minap megnéztem a bankszámlámat, és kiderült, hogy teljesen üres… – Üres? – Teljesen. – Istenem… – Most mondd meg! Úgyhogy felhívtam Allant… – Allant, két l-lel? – Igen… – Ez vicces! A mi banki ügyintézőnk is Allan két l-lel! – Ó, mindenki Allanhez jár. Ekkor jut csak eszembe, milyen kis helyen élek. – Szóval felhívtam Allant, hogy megkérdezzem, hol a pénzem. – És Allan mit válaszolt? – Allan szabadságon van.

Allan sokszor van szabadságon. A bankárokat jól fizetik, akárcsak itt mindenkit, a jogászoktól a pincérekig. A legtöbb jyllandi még adózás után is megengedhet magának egy kis kényeztetést. – Szóval – folytatja Viking – se pénzem, se Allan, meg kellene látogatnom az öregeimet, de a benzinem is kifogyott. Felhívom apámat, hogy elmagyarázzam, mi történt. Mondom neki: „Fater, nincs pénzem.” Mire ő: „Dehogy nincs, csak átrakattam.” Mire én: „Átrakattad a pénzemet?” Mire ő: „Át!” – Micsoda? Ezt nem értem. És viccesnek találom, hogy Viking visszavált tinibeszédbe, ha a szüleivel beszél. – Apám azt mondta, felhívta Allant a jelzálogkölcsöne miatt, és Allan említett neki egy régi ügyfeleknek elérhető, új számlacsomagot, extra kamattal meg hasonlók. Úgyhogy apám azt mondta: „Ó, ez csodásan hangzik. Miért nem teszi át oda a fiam pénzét is?” – És Allan simán áttette? Nem kérte az engedélyedet, vagy hogy írj alá valamit? – Nem. – És a bank sem kérdezett meg? – A bank hisz Allannek. Allan elhiszi, hogy apám az, akinek mondja magát. Apám elhiszi, hogy Allan segítő szándékkal a legjobb lehetőséget ajánlja a pénzemnek. Ezért kicseréli a számlacsomagomat. – Épp csak elfelejt neked szólni… – Igen. De végül jól alakult. Így működik itt a bizalom. Elképesztő. Felhívom Christian Bjørnskov-t, a boldogságközgazdászt, akivel a küldetésem legelején beszéltem, hogy az ő véleményét is kikérjem. Megerősíti, hogy a bizalom kulcstényező abban, hogy a dánok olyan piszok boldogok. Ahogy a küldetésem előtt mondta: „sokkal könnyebb az életed, ha bízol az emberekben”, akkor is, ha épp kiürítik a bankszámládat, vagy betörnek a lakásodba. – Tehát ha biztonságban érzem magam, és megbízom a körülöttem élőkben, kisebb az esélye, hogy stresszes leszek vagy szorongani fogok? Marad hely a fejemben a boldogságnak? – Pontosan – feleli. – És a legjelentősebb jóléti államokban többnyire a bizalom is magas, bár a dánok magas bizalomszintjét nem feltétlenül a jóléti állam okozza.

Christian az 1930-as évekig visszamenően tanulmányozta az adatokat, még azelőttről, hogy az 1950-es években létrehozták a jóléti államot, és már a 20. század elején is magas volt a bizalom szintje. – Mintha a bizalom tenné lehetővé a jóléti állam létrejöttét, és nem fordítva. A dánok azért fogadják el, hogy magas adót kell fizetniük, mert bíznak benne, hogy a kormány bölcsen használja a pénzüket, és helyesen cselekszik. A rendszer azért működik, és a dánok összességében azért boldogok, mert náluk a legmagasabb a bizalomszint. – Akkor honnan ered a bizalom? – kérdezem. – Ez az egymillió dolláros kérdés! Klaus Petersen, a Dél-dániai Egyetem jólétkutató központjának az igazgatója talán tudja a választ: szerinte arról van szó, hogy Dánia szoros rokonságban áll a többi skandináv országgal. – Mind evangélikus országok vagyunk erős szociáldemokrata beállítódással, és az 1930-as évektől kezdve hatalmas összefogással dolgoztunk a „skandináv társadalompolitika” megalkotásán – mondja, amikor felhívom, hogy még többet tudjak meg. – Lehet, hogy Dánia kicsi, de összefogtunk másokkal, ezért biztonságban érezzük magunkat, és bízunk egymásban. A nemzetközi felmérések folyamatosan azt mutatják, hogy a skandináv országok között erős a bizalom, és Dánia a világ egyik legbiztonságosabb országa. A Vision of Humanity globális békeindexe Dániát a világ második legbiztonságosabb országának sorolta be, Izland után (ahol még hidegebb, még sötétebb és még drágább az élet…). Több dán mondja azt, hogy „biztonságban érzem magam”, mint az 1990-es években, és egész Európában itt mondja valaki a legnagyobb valószínűséggel azt, hogy „nem félek sötétedés után sétálni” (a dánok után a norvégok következnek) a dán kriminológus, Rannvá Møller Thomsen adatai szerint. Mi ennek az oka? Klausnak van egy elmélete, hogy az ország mérete hozzájárul a lakói biztonságérzetéhez. – A dánok mind ismerik egymást – magyarázza. Feltételezem, hogy nem szó szerint érti, de biztosít róla, hogy egy öt és fél milliós országban nem jár messze az igazságtól. – Mindig is kicsik voltunk, és nem volt jelentős migráció a történelmünkben, ezért van közös, dán identitásunk. Pár millió embert rá lehet venni, hogy fogadja el az általános rendet, és legyen közös identitásuk.

Ez mind csodálatosan hangzik, de kicsit csalódott vagyok, amiért úgy tűnik, a dán rendszerben nincs semmi, amit Dánia parányi populációján kívül másutt is alkalmazni lehetne. De aztán olvasok a Koppenhágai Egyetem politikatudományi tanszékén dolgozó Peter Thisted Dinesen munkásságáról, aki a társadalmi bizalmat kutatja. Felhívom, és addig zaklatom szegény embert az ebédszünetében, míg nagylelkűen meg nem ígéri, hogy megosztja velem a hipotézisét, miszerint az állammal szembeni jóindulat és az oktatás lehet az oka, hogy a dánok ennyire bíznak mindenkiben. – Rendkívül igazságos társadalomban élünk, hatékony intézményekkel, korrupció nélkül, ahol az emberek nagy általánosságban egyenlő, tisztességes bánásmódban részesülnek – mondja Peter. – Dániában szinte teljesen ismeretlen a rendőrök vagy a politikusok megvesztegetése, és többségünkről megfelelően gondoskodnak, ez pedig jó alap a bizalomra. A washingtoni központú World Justice Project éves törvényességi indexe szerint Dániának van a világon a legfelelősebb kormánya. A berlini székhelyű civil szervezet, a Transparency International szerint Dánia az EU legkevésbé korrupt országa. Míg más országokban a politikusokkal szemben igen magas a bizalmatlanság, Dániában meglepően jó a reputációjuk. Sokat segít, hogy már réges-rég „normális emberként” gondolnak rájuk – nem állnak olyan magas piedesztálon, hogy túl nagyot eshetnének. Még az országot vezető miniszterek is hírhedten közvetlenek és megközelíthetőek, mint azt megtudom a kutakodásom során. A Borgen című tévésorozat kihangsúlyozta, hogy a miniszterek is hús-vér emberek, akiknek ugyanolyan problémáik vannak, mint nekünk. A műsort méltatták, amiért küzdött a szavazói érdektelenség ellen, és a hatására többen mentek el szavazni a Koppenhágai Üzleti Iskola tanulmánya szerint. – Igazából az elmúlt években még növekedett is a bizalom – mondja Peter. – Írtam egy tanulmányt Kim Mannemar Sønderskov-val közösen, aki az Aarhusi Egyetemen tanít. Kimutattuk, hogy a bizalom szintje 1979 és 2009 között 68 százalékkal nőtt, és a lakosság 79 százaléka mondta azt, hogy bíznak „az emberek többségében”. Mi a javulás oka? Tesznek valamit a vízbe? Gyanakodva méregetem a kezemben tartott, félig üres poharat.

Peternek jobb ötlete van: – Ha megnézi az alacsony bizalmi szintű országokból Dániába érkező bevándorlókat, többnyire átveszik a mi magas bizalmi szintünket – állítja. – Érdekes módon nincs különbség a bevándorlóként idekerült gyerekek és azok között, akik már itt születtek, ami részben annak tulajdonítható, hogy megismerik a korrekt dán intézményeket. Ez azt jelenti, hogy ha a dán társadalomban élsz, megtanulsz bízni. Tehát ez nem csak „hagyomány”, vagy olyasmi, amit a dánok a szüleiktől örökölnek. Arra jutok, hogy ez csodálatos hír. Azt jelenti, hogy ha dán módra élek, az megtanít bízni, ami segíthet boldogabbá válni. Ha bízol a rendszerben, és felfogod, hogy nem akar átverni, könnyebb méltósággal befizetni az adódat – abban a biztos tudatban, hogy a pénz jó helyre kerül. Nem bánom, hogy adót kell fizetnem (legalábbis nem annyira), ha ezzel segítek fenntartani a korrupciómentes dán álmot. Ez érdekes szemléletváltás egy olyan lánynak, aki a Thatcher-érában nőtt fel. Mindig is független voltam, de kezdek rájönni, azért, mert muszáj volt – mert nem nagyon volt biztonsági háló. De a dánoknál másképp van. És kezdem megtanulni, miért jó a dolgokat dán módra nézni. Már elengedni is könnyebben tudok dolgokat, le tudok mondani az irányításról, és jobb munka-magánélet egyensúlyra törekszem. Bár sokszor nem könnyű elhagyni a régi szokásaimat. Volt egy nap még júliusban, amikor megtudtam, hogy két korombeli kolléga odahaza „Médiaországban” nagy, zsíros állást szerzett magának. Olyan állásokat, amik után évekig ácsingóztam, és úgy éreztem, nekem valók. Indokolatlanul mérges lettem, dühömben, ahogy rakodtam be az edényeket a mosogatógépbe, eltörtem egy tányért, és az égre kiáltottam: „Miééééért?” De aztán rájöttem, hogy én pillanatnyilag nem állok versenyben. Írok, gyereket várok, barátokkal találkozom, és kutyát sétáltatok a tengerparton. Élem Az Életem, csupa nagybetűvel. Éjjel alhatok, és nem kell online rendelt, drága és kifinomult ajándékokkal megvesztegetnem magamat, hogy kibírjam a hetet. Mielőtt terhes lettem, három kilót fogytam anélkül, hogy észrevettem vagy terveztem volna (a sok snegle dacára), mert nem ettem kínomban, és nem voltam az irodai nassolóasztal rabja. Nyugodt voltam. Úgy érzem, jó cserét csináltam. Hamarosan el kell döntenünk, Dániában maradunk-e, vagy sem. Nem maradt sok időnk gondolkozni. A Dániában fogant (80 százalék

valószínűséggel) fiunk töltse itt élete első évét is? Vagy jobb, ha a dán módra töltött egy évünk ennyi marad – egy tökéletlen, véges év a skandináv Narniában? Már épp nekiállnék listát írni, hogy felvázoljam a pró és kontra érveket, amikor Legóember szokás szerint nagy dérrel-dúrral becsörtet az ajtón. Fél öt van. – Újabb dolgos nap? – évődöm. – Tényleg az volt – mondja, leveszi a kabátját, és annyi szatyrot tesz a konyhapadlóra, amennyire senki fiának nem lehet szüksége. Miután köszön rendesen, átlátszó műanyag zacskócskákat kezd az ebédlőasztalra halmozni. – Mit csinálsz? Azt mondja, a Sydney-i Operaház legómodelljét készíti el. Mintha mi sem lenne természetesebb egy harmincas évei közepén járó pasinak kedd délután. – Ha nem tudnád, egy dán mérnök, Jørn Utzon tervezte – tájékoztat, miközben műanyag zacskókkal zörög, és leginkább fehér kockákat rak egymásra. Legóember váltig bizonygatja, hogy ez is olyasmi, amire nem lesz idő, miután a baba megszületik. – Milyen igaz – motyogom. – Megsétáltatod a kutyát, vagy túlságosan elfoglalnak a játékaid? – teszem hozzá. – Ez nem játék, ez építés. Nem először próbál meggyőzni, hogy óriási különbség van a kettő között, amit a világ összes felnőtt Lego-klubjában elismernek. – Ez felnőtteknek való. Látod? – Büszkén mutatja a dobozra nyomtatott 12+-os kormeghatározást. – Az is a neve, hogy Lego Architecture. A gyerekek azt sem tudják, mi az az architektúra. – Némi szemrehányó szemforgatás után folytatja az „építést”. Figyelem a lehajtott szőke fejét, azt, ahogy fekete keretű, szögletes szemüvege mögött bandzsít, ül az Arne Jacobsen székben, a Poul Henningsen PH-lámpa gyöngéd fényével megvilágítva. Egy dán popcsapat, az Alphabeats albuma szól a dán Bang & Olufsen sztereón, Legóember együtt énekel a lemezzel (hamisan), és néha kortyol a dán Bodum dupla falú, hőszigetelt söröspohárból, amely valahogy ott termett mellette. Igen, annyira akklimatizálódtunk, hogy kedden, délután 5-kor teljesen normális dolog egy Carlsberg. Még sosem láttam Legóembert ennyire a helyén.

– Na, nézd csak, miből lesz a dán… – motyogom, és fontolgatom, hogy lefogom, és nyálmintát veszek, hogy megnézessem, van-e 5-HTT génje. Hátha a gyerekünk félig viking lesz, és örökli a boldogsággént, gondolom. Talán ez az oka, hogy a (80 százalékos valószínűséggel) fiunk nem alszik soha, és folyton rugdos: máris tombol bennem, feldobja a szerotonin és a snegle utáni vágyakozás. Legóember nyilvánvalóan maradni szeretne. De engem még nem győztek meg. Lehet, hogy kiemelhetnek a brit cinizmusból, de nem vehetik ki a brit cinizmust belőlem. Lehet…

MIT TANULTAM EBBEN A HÓNAPBAN? 1. A dánok szívesen fizetnek nevetségesen magas adót… 2. …mert pénzen úgysem vehetsz boldogságot. 3. Úgy lehetsz boldogabb, ha bízol az emberekben, és dán módra élsz (hurrá!). 4. Lehet, hogy Legóember titokban viking.

Karácsony God Jul!

Azt hiszem, még valamit említenem kellett volna. Nem felejtettem el – szó sincs arról, hogy a skandinávok a nagy hidegben lehűtenék a lelkesedésüket. Nem, a karácsony itt nagy dolog. November első péntekén kezdődik, este 20.57-kor. Legóember és én épp befejezzük csöndes vacsoránkat a Nagyvárosban, amikor óriási zajongás hallatszik az utcáról. Kíváncsian kilesünk az ablakon, de csak néhány fiatalt látunk a pónipornós és csöcsös macskás szökőkútnál. Ebben még nincs semmi rendkívüli. Néhány pillanattal később újabb kiáltozást hallunk. Végigvisszhangzik az utcán, és felerősödik, mert további kiáltások és sikolyok csatlakoznak hozzá, mígnem egyértelművé válik, hogy Valami Történt. Egy olyan helyen, ahol alig történik valami. Motorzúgás hallatszik, és egy teherautó gurul be a látóterünkbe, rajta hangfalak és egy visszaszámláló óra. A jármű fura, fehér anyagot bocsát ki magából, ami nagy felhőkben száll fel a levegőbe, lassan leereszkedik, és takaróként hull az utcára. – Ááá… hó! – kiáltja Legóember boldogan. Legalább két napja nem esett friss hó, és Legóember alig várja, hogy kipróbálhassa az azóta vásárolt technikai ruházatát. De most az egyszer nem igazából esik. Ez a fehér trutyi valami egészen más. – Szerintem… – kezdem, de aztán még egyszer megnézem, hogy biztos lehessek benne –, szerintem ez hab. Nem hiába töltöttem két hetet Costa de Solon fogékony tinédzserkoromban: felismerem a profi, mesterséges buborékokat. Ennek ellenére a környék hirtelen nagyon ünnepi hangulatot kap, és miután fizettünk, elindulunk felderíteni a helyzetet. A teherautó megáll, a hátsó falát leereszti, egy csapat kék miniruhás lányt és kezeslábast viselő fiút enged szabadjára. Mind egy alacsony, sötét

hajú férfi köré gyűlnek, aki sugárzó mosolyt és pilóta-napszemüveget visel annak ellenére, hogy délután fél négy óta sötét van. – Ki ez… Tom Cruise? – Legóember hunyorítva nézi az alacsony alakot. Próbálom higgadtan és kíméletesen megmondani neki az igazat: – Azt hiszem, ő akar lenni…. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a világ leghíresebb szcientológusa nem ugrott le Külső-Jyllandra a hétvégére. A (nem túl hű) hasonmás integet a rajongóknak, kurjantgat, miközben a Top Gun-statiszták gyúlékonynak tűnő, kék télapósapkákat és műanyag pilóta-napszemüvegeket osztogatnak. Ekkor a lányok közelebb lépnek, és látjuk, hogy stewardessnek vannak öltözve. Ez kiakasztja Legóembert. – A Top Gunban nincsenek légiutas-kísérők! A harci gépeken nincsenek stewardok! Az nagyon nem volna praktikus! Arról nem is szólva, hogy fölösleges… Határtalan a felháborodása az előadás következetlenségei miatt, de óhatatlanul is úgy érzem, hogy ez a legkisebb bajunk. Maverick és barátnői most sörösüvegeket dobálnak a bámészkodóknak. Az összegyűlt tömeg egyre nő, egyre hangosabb, és a szappanként csúszó habbal borított járdán egyre nehezebben marad állva. És mégis, a lengén öltözött stewardessek és a dán Tom Cruise üveggel bombázzák őket. Megkérdezem a mellettem álló, többé-kevésbé józannak tűnő nőt, mi ez az egész, mire közli, hogy ma van J-Dag, avagy a „J-nap”, amikor az ünnepi sört, julebrygöt a hagyományok szerint lovas szekéren kiszállítják Dánia összes városába. Legalábbis Koppenhágában így van. Ide csak nyerges vontató jut. Dániában a J-nappal kezdődik hivatalosan a karácsonyi szezon, amikor a kocsmák és éttermek este 9-től ünnepi sört kínálnak, és a sörgyárak marketingesei kiosztanak pár száz ingyensört, hogy beindítsák a partit. – Ha már itt vagyok, talán kipróbálhatnám – mondja Legóember a körülöttünk lévőket méregetve, akik buzgón döntik magukba a julebrygöt. Már épp megjegyezném, milyen nagyvonalú, amiért hajlandó megbocsátani kedvenc filmje meggyalázását egy kis ingyensörért, de már el is tűnt a tömegben.

– Vigyázz magadra! – kiáltom, miközben kerülgetem az üveggránátokat. A férjem diadalittasan tér vissza, úgy emel a feje fölé egy palackot, mint egy futballtrófeát. – Ügyes vagy! – Köszi – nyugtázza a dicséretet, mielőtt kinyitja az üveget, és nagyot húz belőle. – Milyen? – Hát… erős. Kicsit édesgyökéríze van. Akaratlanul is elfintorodom. – Jesszus, itt mindenbe belerakják azt a vackot! Dán éneklés kezdődik, úgy hangzik, mint valami sörközpontú himnusz a Jingle Bells dallamára, miközben tovább dobálják a lagergránátokat. – A dánoknak biztosan kitűnő a szem-kéz koordinációjuk – állapítom meg. – Egy üveget sem hallottam összetörni. – Igen, vagy csak nagyon szeretik a sört – feleli Legóember, és ismét kortyol. – Őszintén szólva nagyon finom. Nem akarják, hogy pocsékba menjen. Miután Tom Cruise és csapata kiszórta a szajrét, a teherautó kigurul a városból, és mindenki letáborozik a legközelebbi kocsmában. Találkozunk Helena C.-vel és Vikinggel, és folytatódik a móka. Miután ijesztően józannak érzem magamat, megpróbálom elképzelni, hogy bennszülötteket figyelek meg, mint Bruce Parry a Tribe17 című műsorban, csak sokkal terhesebben. Sajnos nehéz egy antropológiai jelenség mélyére ásni, amikor mindenki, akivel beszélhetnél, nagyon részeg (mármint NAGYON), és piától bűzlik. Úgyhogy egy órával később ott is hagyom Legóembert a többi tettestárssal, és hazamegyek. Másnap reggel felhívom a J-napot szervező jóembereket, hogy többet tudjak meg. – Az egész egy tévéreklámból indult, és 1980-ban volt az első – mondja Jens (egy másik!) Bejje a Carlsbergtől, a Tuborg söröket, köztük a julebrygöt is készítő sörgyártól. A reklám kezdetleges animáció volt, amiben Télapó és Rudolf, a rénszarvas elhanyagolja a karácsonyi kötelességeit, mert egy tuborgos teherautót üldöznek a Jingle Bells csilingelő hangjaira. Az üzenet az –

mint azt konstatálom, miután megnézem a reklámot a YouTube-on –, hogy Télapó és hű segítője már-már alkoholista. Bárhogy is, a reklám a vártnál sokkal jobb hatással volt az eladásokra, és azóta minden télen leadják. – Alighanem ez az egyetlen reklám a világon, amelyik nem változott az elmúlt 30 évben – mondja Jens. Úgy tűnik, a sör sem. Az erős, 5,6 százalékos alkoholtartalmú pilsner három másik sör összekeveréséből jött létre, és azt mondják, remek kísérő füstölt halhoz, heringhez, sertéshez és kacsához… És még több julebryghöz. – A sör ugyanaz minden évben, akárcsak a csomagolás és a tévéreklám – magyarázza Jens –, mert a dánok mindennél jobban szeretik a hagyományokat! Megjegyzem, hogy ezt már én is észrevettem. – Arról nem beszélve, hogy az ország minden részéről tiltakozó leveleket kapnánk, ha megváltoztatnák az emberek karácsonyi sörét! A julebryg annyira népszerű, hogy bár csak tíz héten keresztül kapható egy évben, így is Dánia negyedik legjobban fogyó söre. Más szóval, a dánok feltankolnak. – Sok ember számára akkor kezdődik a karácsonyi időszak, amikor játszani kezdik a reklámot – mondja Jens –, és 1990 óta járjuk az országot, hogy julebrygöt osztogatva jelezzük a napot, amikortól kapható a boltokban. Ma már évente 500 Carlsberg-dolgozó keres fel 500 helyszínt a J-napon. Minden állomáson eléneklik a Jingle Bells átiratát, aminek a szövegét körülbelül így fordíthatnánk le: Julebryg julebryg, Tuborg Jul-e-bryg. Idd hidegen, és kívánj boldog karácsonyt egy barátodnak még egyszer. Hej! Julebryg julebryg, Tuborg Jul-e-bryg. Várni sosem jó, a J-nap szuper! – A teherautókat minden évben más téma szerint dekoráljuk – folytatja Jens. – Voltak már manók, tavaly a karácsonyfa, idén pedig a Top Gun. Megmondom, hogy a Top Gun nem tűnik különösebben karácsonyinak.

– Valóban, magam sem értem pontosan, miért ezt választottuk. A kreatív csoporttól javasolták… Jens témát vált, és arról kezd beszélni, hogy a Carlsberg csapatai 20 000 karkötőt és 45 000 szintetikus télapósapkát is szétosztanak a J-napon. Ezeket büszkén viselik az este folyamán az összeverődött hordák, az egyik évben – bármilyen valószerűtlen J-nap-ünneplőnek tűnik is – még Salman Rushdie is köztük volt. A sátáni versek (Satanic verses) szerzőjét – akinek el kellett menekülnie hazájából, bujkálva él, és fatvát mondtak ki a fejére –, 1996ban látták Frederiksbergben a J-napon, amint kék-fehér, tuborgos télapósapkát viselt. Egy lesifotós kapta le, amint julebryggel a kezében mosolyog. Az egész világon címlapra került. – A testőrei nem biztos, hogy örültek neki – árulja el Jens –, de nekünk nagyon jól jött. Gondolom, ha Booker-díjasoknak megfelel, akkor Legóembernek is. Megköszönöm Jensnek a felvilágosítást, aztán felébresztem a férjemet piaszagú szendergéséből. – Jó volt az estéd? – kérdem vidáman, és felhúzom a rolót, hogy beengedjem a szürkületet. Morog valamit, ami sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja, hogy az este hátralévő része merő örömmámor volt, de abból, hogy még 11-kor sem képes kinyitni a szemét, arra következtetek, nagy buli volt. Önzetlenül felajánlom, hogy beszaladok a városba kávéért, ha hajlandó az elkövetkező néhány órán belül előbújni a barlangjából. Az utak üresek. Úgy tűnik, egész Jylland kollektív másnaposságban szenved. Még a pékség dolgozói is elcsigázottnak tűnnek, pedig ők hozzá vannak szokva, hogy napi néhány óra alvással kell beérniük. A kórusban, ahová járok, az egyik lány pék, és miután az elmúlt évben a dán péksütemények a mániámmá váltak, most már meglehetős jártasságra tettem szert abban, hogy miként jön az imádott snegle a világra. A varázslatos folyamat, mint megtudtam, azzal indul, hogy valami szerencsétlen pára hajnali 2-kor bekapcsolja a sütőket. Péksütivel és kávéval a kezemben lépek ki a hideg, ritkás levegőre, és próbálom kikerülni a máris munkába állt takarítóautókat, amelyek a tegnap esti dőzsölés nyomait igyekeznek eltüntetni. A máskor makulátlan utakat hópelyhes sörösüvegek, kék télapósapkák és saras konfetti borítja. Valami reccsen a talpam alatt, és hatalmas hasam alá pillantva egy pár összetört,

műanyag pilóta-napszemüveget látok csúszós buborékok és koszos hab ölelésében. Ezen a ponton hivatalosan is megkezdődött a karácsony, minden bolt és helyi rádióadó kötelességszerűn, nonstop játssza a „Now That’s What I Call Christmas” című dalt. Leszögezem: odavagyok az ünnepekért, és már december előtt rendszeresen rázendítek a „Fairytale of New York” nótára, de a dánok egészen más szinten élik meg a karácsonyt. Legóemberrel rászokunk a Chris Rea-rulettre: holtbiztos, hogy a recsegő hangú énekes „Driving Home for Christmas” című száma legalább három különböző dán adón szól a nap bármely adott percében. Az egyik pénteken a befogható hat adóból ötön játsszák, miközben a szupermarketbe tartok. Na, ezt nevezem karácsonynak… Sokak számára a Tivoli vidámpark jelenti a karácsony esszenciáját, és milliók özönlenek Dánia fővárosába, hogy megcsodálják a ragyogó fényeket, hagyományos formájú perecet egyenek, és a direkt emiatt ideszállított rénszarvasokat simogassák. De Jylland peremvidékén nincs ekkora felhajtás. – Képzeld, holnap a Nagyvárosba érkezik Télapó – újságolja Helena C. mintegy mellékesen november közepén. – Ó, buli! Hol lesz? Tisztában vagyok vele, hogy felnőtt létemre nem kellene ennyire lelkesednem a Télapóért, de a dán módra leélt egy évem megtanított rá, hogy engedjek fel, és legyek önmagam. Úgyhogy most már nyíltan és büszkén vállalom, hogy a karácsony felnőtt rajongója vagyok. – Hát, régebben a csatornán érkezett – mondja Helena C. –, édességet osztott egy öreg hajóról, de volt néhány sajnálatos eset, amikor a gyerekek beleestek a vízbe, ami nem túl jó reklám a városnak. És a víz nagyon hideg ilyenkor. Úgyhogy megegyeztek, hogy a Télapó maradjon idén inkább a szárazföldön. Mint már mondtam, az egészségbiztonsággal nem sokat törődnek Dániában. Idén Télapó póniháton érkezik, szétoszt némi sliket (édességet), aztán a főtérre megy felkapcsolni a karácsonyi fényeket. A dánok valamiért az utcákon lévő fákat úgy díszítik fel, hogy hatalmas uborkára hasonlítsanak. A világ összes többi részén karácsonykor jellemző, égősorokkal művészien körbetekert fák a dánoknak nem jönnek be, Jyllandon

legalábbis valaki felmegy egy emelőkosárral a fa tetejére több égőfüzérrel, és függőlegesen rádobja őket, csíkos, furcsán fallikus kinézetű díszeket hozva létre a régió minden városában. Körbeérdeklődöm, mi ennek az oka, és megtudom, hogy a vibrátort idéző fadíszítés is „hagyomány”. Miután a város fáin felkapcsolják a fényeket, Dániában minden tárgyra, ami néhány óránál tovább mozdulatlan marad, fényfüzérháló kerül. A dán otthonokat is felcicomázzák ragyogó fényekkel és ijesztő mennyiségű, a természetben gyűjtögetett dologgal. Kedves Szomszéd visszajött Koppenhágából, és az egyik vasárnap reggel megjelenik az ajtónk előtt, a karja pedig tele van valamivel, amit első ránézésre kerti hulladéknak nézek. – Ez a tiétek! – közli vidáman. – Ööö, köszi! – próbálok éppolyan vidáman válaszolni. – Mivel nem leszek itt karácsonykor, hoztam néhány maradékot az erdőből, hogy feldíszíthessétek az otthonotokat. – Hű… – zuzmót látok, valamit, ami mérgesgombának tűnik, és ágakat. – Köszönöm… – Angliában ez nem szokás? Természetes dolgokkal dekorálni a házat karácsonykor? – Ööö, hát… – Nem tudom, hogy adjam tudtára, hogy én egészen idáig összekevertem a „természetet” a John Lewis áruházzal. – Odahaza az emberek inkább a boltban vásárolnak díszeket – mondom neki. – De most Dániában vagy! Természetes díszek kellenek. Kedves Szomszédot nem lehet eltántorítani, ezért betessékelem kávézni, ő pedig beavat a dán módra készített karácsonyi dekoráció titkaiba. – Nyugodtan gyűjthetsz az erdőből, de csak magánhasználatra, legfeljebb annyit, ami elfér egy zacskóban. Nyilván tudod, hogy kétféle erdő van. Nem tudtam. – A Természetvédelmi Ügynökség tulajdonai és a magánerdők. A Természetvédelmi Ügynökség erdeiben bárhol gyűjthetsz a talajról. A magánerdőkben csak azt viheted el, amit az ösvényről elérsz. Ha látsz egy szép faágat vagy kéregdarabot, leszedheted, kivéve, ha erdeifenyő vagy lucfenyő, mert ezek csak az erdő tulajdonosait illetik. Makkot, tobozt és

bükkmakkot csak a földről lehet felszedni, de gombát annyit gyűjthetsz, amennyit akarsz. – És izé, hogy dekorálsz gombával? Nézegetem a konyhaasztalról felém kacsingató, nyirkos valamit. Kedves Szomszéd úgy néz rám, mint valami együgyűre. Megint. – Csokorban, természetesen. – Természetesen. A gomba mellett Kedves Szomszéd jólelkűen kölcsönadja nekünk az egyik nisséjét, ami egy ijesztő, manószerű lény szobra. A néphagyomány szerint a régi időkben a nissék feleltek azért, hogy a gazdának milyen termése volt. Ha egy család jóltartotta a nissét, és ellátta elég tejberizzsel (a régi szép időkben a gonosz szellemeknek meglehetősen egyszerű ízlése volt Skandináviában), a manó gondoskodott róla, hogy minden rendben legyen. Mint valami kisstílű maffiózó. Most viszont az az elképzelés, hogy ők Télapó kémei, akik elmondják neki, ha valaki rosszalkodik. De leginkább egyszerűen csak ijesztőek. – Tényleg olyan érzés, mintha figyelne – jegyzem meg Legóembernek, miután Kedves Szomszéd elmegy. A furcsa, néma, púpos alak mintha a lelkembe látna, bárhová is próbálom eldugni őmanóságát. – Tudom, valami mókamester otthagyott egyet valamelyik nap az irodai vécében – mondja Legóember megborzongva. – Szörnyű volt! Senki sem volt képes eléggé ellazulni, hogy… tudod. A munkahelyi tivornyákat csúcsra járatják ebben a hónapban, mert a dánok kezdenek felengedni az ünnepekre, és ami fontosabb, tervezgetik a julefrokostot. Ez az éves karácsonyi ebéd, amit a legtöbb munkahelyen az 1940-es évek óta megtartanak. Kulturális integrációs tanácsadóm, Pernille Chaggar figyelmeztetett, hogy a karácsonyi ebédek Dániában hat, nyolc, de akár tíz óra hosszúak is lehetnek. – Külön művészet kontrollálni magad, hogy végig tudj enni és meg tudj kóstolni minden egyes fogást, amit az asztalra tesznek – magyarázza. Ez többek között lehet pácolt hering, sertés, sör és snapsz. Úgy hangzik, mint egy savlekötőreklám felvezetése. – Általában sok alkohol fogy – vallja be Pernille –, és hagyományosan az emberek elengedik magukat, átlépik a hétköznapi határokat, mind a társadalmi hierarchiával, mind a társadalmi konvenciókkal kapcsolatban.

Ezt már tudom, mivel „karácsony” eleje óta számtalanszor tanúja voltam a dánok „kontrollált kontrollvesztésének” az ivás terén. Mivel a partnereket általában nem hívják meg, hogy tanúi legyenek a dániai dőzsölős munkahelyi ebédeknek, azt hittem, csak másodkézből, Legóember és más barátok beszámolójából tapasztalhatom meg a julefrokostot. Ezért meghatódom, amikor alantas szabadúszóként én is meghívást kapok egyre – és kultúrmissziós kötelességemnek érzem elfogadni. Kitárom a régi városháza ajtaját, hogy egy hatalmas, tágas bálteremben találjam magam, amiben asztalok sorakoznak, és vagy 200 bulizó, akik már javában tombolnak. Szent meggyőződésem, hogy az a buli, amire én jöttem, nem ilyen nagyszabású, és céltalanul bolyongva próbálok találni valakit, aki szervezőnek tűnik. Üvölt a zene, vakít a fény, a vikingek tombolnak, bort és kaját vesznek a megterített asztalról, tisztára, mint egy bacchanália. Kicsit úgy érzem magam, mintha egy Baz Luhrmann-filmbe csöppentem volna, és fellélegzek, amikor egy ismerős arc mosolyog rám. A hölgy, aki meghívott, belém karol, és egy asztalhoz kísér. Az ott ülő emberek közül néhányat felületesen ismerek. Elszörnyedve felkiáltanak, hogy milyen nagy vagyok, és valaki megjegyzi, hogy olyan vagyok, mint egy „túltöltött ravioli”. A dánok finoman szólva nem finomkodnak. Azt is nyugodtan megállapíthatom, hogy a julefrokosttársaságom már nem szomjas, mert sokkal jobban örülnek az érkezésemnek, mint az természetes lenne olyan emberektől, akikkel alig néhányszor találkoztam. – Vééééégre itt vagy! Most már kezdhetjük! Ahogy Pernille megjósolta, heringgel indítunk. Nagy tálakon érkezik a cucc többféle ízesítéssel, a currytől a fahéjig. Határozott fűszerezés kell ahhoz, hogy a pácolt hering szagát elvegye, és a végeredmény valóságos orális merénylet, nem érzékeny gyomornak való. A halat rozskenyérágyon tálalják, és snapsszal kell leöblíteni. – Segítünk a heringnek úszni! – mondják a többiek, miközben isznak. Az apró poharakat rögtön újratöltik tószthoz, és hamarosan minden második falatot egy Skål! („Egészségünkre!”) kísér. Ezután többnyire azonosíthatatlan eredetű húsok és halak következnek. Látom, hogy az asztaltársaságom tagjai krémes szószt mernek a kolbászra és a sertéssültre,

a szószban pedig valamilyen apró kockák úsznak, amikről utóbb kiderítem, hogy csirkedarabok. – Csirkeszószt teszünk a disznóhúsra? – Igen – bólint a mellettem ülő lány mosolyogva. – Ízlik? Nem tagadom, hogy finom, de ez még egy megrögzött húsevőnek is sok. A desszert risalamande, egyfajta tejberizs tejszínhabbal kikeverve, manduladarabokkal, és valahol az ételben elrejtettek egy egész mandulát is. Az a szerencsés, aki megtalálja az egész mandulát, díjat nyer, de minél hosszabb ideig titokban kell tartania a felfedezését úgy, hogy a szóban forgó csonthéjast a szájában tartja. A cél, hogy az egész társaság kénytelen legyen legyűrni az egész tál krémes, csomós, cseresznyeszósszal nyakonöntött desszertet a nagy leleplezés előtt. A második fogás után én már ledőlnék, de a többiek csak most lendülnek bele. A mellettünk lévő asztalnál agresszív pakkeleg kezdődik – a játék lényege, hogy mindenki hozott magával egy kis, becsomagolt ajándékot, aztán dob egy kockával, és ha szerencséje van, ellophatja valaki más ajándékát. A célja, hogy az ember minél több ajándékot halmozzon fel magának. Folyik a bor, az arcok kipirulnak, a beaujolais-től elfeketedett ajkak élénken mozognak. Egy-egy kéz olyan helyekre téved, ahová talán nem kellene – egész pontosan olyan kollégák combjára és fenekére, akikkel hétfő reggel, a hidegben, félhomályos napvilágnál szembe kell majd nézniük. Mire kihozzák a kávét, több pár is úgy nyalja-falja egymást, mint a tinédzserek, a falnak támaszkodva vagy beleragadva a székbe, amibe órákkal előbb leültek. – És most mi lesz? – kérdezem a mellettem ülő lányt. – Úgy érted, velük? – néz az első számú nyaló-faló párra. – Gondolom, szexelni fognak. Odafent vannak szobák – mutat a fejünk fölé. – Jaj, dehogy! – Megköszönöm neki az őszinteségét, de pontosítok: – Arra gondoltam, hogy a társaság mivel tölti az este hátralévő részét. – Ja, hogy arra. Gondolom, táncolunk. Ki tudja? Ezen a ponton alábbhagy a „terhes Bruce Parry” projekt iránti lelkesedésem, és elköszönök az asztaltársaimtól, hogy megpróbáljak csöndben elszökni. Ahogy azt én elképzeltem. Megnövekedett állapotomban a mozgásterem erősen korlátozott, és kifelé osonva el kell araszolnom a boldogan egymásba feledkező párocskák mellett. Mivel úgy

érzem, nyilvánvalóan nem érint ez az orgia, hiszen a) boldog házasságban élek, b) józan vagyok, és c) kovász van a cipómban, kicsit elbeszélgetek egy ötvenes pasival, miközben felveszem a kabátomat (értsd: Legóember túlméretes parkáját). Épp felöltözöm, és távoznék, amikor a pasas bepróbálkozik. – Mi? – ennyit bírok kinyögni. A hasamra mutatok: – Most komolyan?! Megvonja a vállát, mintha azt mondaná: „Muszáj volt megpróbálni.” – Tudja, mit mondanak – teszi hozzá. – Aki terhes, már nem eshet teherbe. Hevesen tiltakozom, közben újabb smároló középvezetők mellett préselem át magam a lépcsőház felé, hogy kijussak a szabadba, és hazahajthassak. Másnap villásreggelire megyünk Vikinggel, Helena C.-vel és más dán barátainkkal, és „amnesztiát” hirdetünk a julefrokostos rémtörténeteket illetően, mindenki büntetlenül leteheti a tömegmegalázó fegyvereit. – Sok a kavarás – ismeri el Helena C. – Az sem számít, hogyha házas vagy. Egy másik lány elmeséli, hogy néhány éve volt egy kalandja a karácsonyi partin, ami januárban sok kínos percet okozott a fénymásoló gépnél. Egy srác pedig azt, hogy mindannyiuknak meg kellett tanulni eltáncolni a dél-koreai sztár, Psy slágerét, a „Gangnam Style”-t a vezetőség előtt. – Kínos volt – vallja be, úgy tűnik, még mindig nem heverte ki. – Aztán pornót néztünk – teszi hozzá úgy mellékesen, mielőtt belekortyol a julebrygbe. – Tessék? – Micsoda? – néz fel. – A táncot kérdezitek? – Nem! – kiáltjuk egy emberként. – A pornót! – teszem hozzá az indokoltnál jóval hangosabban, amivel sikerül felkelteni a szomszédos asztalnál ülők figyelmét. – Bocsi – mormolom. – Ja – mondja a srác –, hogy azt. Hát… – Leteszi a sörét, és tudálékosan belekezd: – A tánctanár elment, a pénzügyi igazgató, aki

addig rajtam lovagolt, végre leszállt, és elkezdtük nézni ezt a filmet az interaktív táblára vetítve egy konferenciaszobában délután 4 órakor. Aztán megjelent a filmen egy pasi, aki kísértetiesen olyan volt, mint Jens a csapatunkból… Legóember jelentőségteljesen rám néz, mintha azt üzenné: „Látod, megmondtam, hogy sok embert hívnak Jensnek Dániában.” Visszaüzenem neki a pillantásommal: „Ne most… Mindjárt elmeséli, milyen volt a munkahelyi pornónézés a karácsonyi partin. Ez sokkal érdekesebb, mint a Lars–Mette–Jens-ügy.” A házastársi telepátia csodálatosan működik. – Szóval nézzük a pasit, aki úgy néz ki, mint Jens, és azt gondoljuk, ez egy kicsit fura – folytatja Viking barátja –, és a pasi a filmben egyszer csak levetkőzik. Tök pucér, és elkezd szexelni valakivel. Az igazi Jens pedig elröhögi magát mellettünk: „Mi az, nem ismertek fel?” Kiderült, hogy nemcsak hasonlít Jensre, hanem Jens az. Mielőtt könyvelő lett, pornószínészként dolgozott. Ő nagyon viccesnek találta, de én azóta nem tudok ugyanúgy nézni rá… Ez után a sztori után egy kicsit leül a beszélgetés. Mint kiderül, nagyon nehéz überelni azt, hogy végignéztétek kollektívan egy kolléga szexuális aktusát. Amikor Legóember julefrokostjára kerül sor, már előre fél, mit hoz az este. Épp ezért nagy kő esik le a szívemről, amikor ránézésre sértetlenül hazaér. – Na milyen volt? Pornó? Szabad szerelem? Heringcsata? – Szó sem volt semmi pornóról – mondja némileg csalódottan. – Mint kiderül, nekem normális kollégáim vannak. Egy Top Gun-kvízzel indítottunk… – Mivel? Miért? Mi ez a Tom Cruise-mánia ebben az országban? – …amiben természetesen taroltam – folytatja. Egy kvíz teljes egészében a kedvenc témájáról? Legóembernek korán kezdődik idén a karácsony. – Aztán elénekeltünk egy dalt a Volvóról – folytatja mintegy mellékesen, miközben az ágyra dobja a táskáját, és kimegy a fürdőbe, ahol rádugja a fejet az elektromos fogkefére. – Ne haragudj – mondom, és leteszem a könyvet, amit olvastam, és utánamegyek. – Tisztára úgy értettem, hogy te és a kollégáid azzal töltöttétek az estét, hogy svéd családi luxusautókról énekeltetek…

– Így van – mondja. – De nem akármilyen Volvóról – szögezi le immár emelt hangon, hogy halljam a fogkefe berregésétől. – A Volvo B18–210-ről – mondja mentolos habbal teli szájjal. – Képzeld, még kottát is kaptunk. Mentás köpettel pettyezi össze a faparkettát, miközben visszamegy a hálószobába, és kihalász egy összekapcsozott papírköteget a táskájából. Imádom, hogy ezt kimenekítette nekem. Imádom, hogy tudja, mekkora örömet okoz nekem mostanában az ilyesmi. – Hű! – kiáltom elkerekedett szemmel, miközben átlapozom, és látom, hogy a nótaest részét képezte még Cat Stevenstől a „Wild Word” és az Ace of Base klasszikusa, az „All That She Wants”. – És miért énekeltetek a Volvóról? – kérdezem. – Állítólag ez… – …hagyomány? – Pontosan. Rajtam kívül már mindenki tudta a szöveget – biccent a dalszövegre. – Dánul van, de Lars segített… Ilyenek vannak benne, hogy „tíkfa a belső borítás”, „csodás az alváza” és „együtt maradunk mindörökre… Szeretem a Volvóm.” – Megható és ünnepi – csóválom a fejem ámulva. Valahányszor azt hiszem, hogy vágom ezt az országot, mindig fityiszt mutat. – Igen! – Legóember a mosdóba köp, és a csap alá dugja a fejét, hogy kiöblítse a száját. – A többi kicsit összemosódik… Azt hiszem, le kell feküdnöm… A sok bulizás közepette könnyű elfeledkezni a karácsony valódi értelméről: olyan ételeket főzni, amit amúgy az évben soha máskor nem akar enni senki, és összezárni magad a házban olyanokkal, akiket nem láttál az elmúlt tizenkét hónapban. A dánoknak van egy mondása: „A vendégek olyanok, mint a halak – három nap után bűzleni kezdenek.” Mégis, valamiért vállaltuk, hogy hét teljes napra vendégeket fogadunk karácsonykor. Nagyon szeretem az anyósomékat. Csodás emberek. De egy egész hetes vendégeskedés, amikor kilenc hónapos terhes vagyok, az azért már kicsit sok a jóból. De legalább, nyugtatgatom magam, a Nagyvárosban lesz elég program, hiszen a dánok megőrülnek a karácsonyért. – Ó, zöldfülű, még sokat kell tanulnod! – csóválja a fejét Amerikai Anyu, amikor elmondom neki a tervemet. – Persze, karácsony előtt

rengeteg bulit tartanak, de karácsony hetében senki nem csinál semmit. Az a karácsonyról szól. Ez szívás. Aztán támad egy csodás ötletem: Talán egyesíthetnénk családjainkat valamilyen bevándorlódzsemborin! – Mondd, mit csináltok a gyerekekkel karácsonykor? – kérdezem. Amerikai Anyu furcsán néz rám: – Természetesen hazamegyünk az Államokba. – Ó. Akkor jó. Jó utat! – Meglesz! Sok szerencsét! Amerikai Anyu nem túlzott. Karácsony hetében Jyllandon minden zárva van. Szó szerint MINDEN. Megnézem a kommune honlapján az eseménynaptárt, hátha lesz néhány kósza program, de csak egy csomó üres rubrikát látok. Végigpörgetem a napokat. Sehol semmi, aztán ahogy a napkeleti bölcsek megpillantották azt a csillogó valamit a horizonton, észreveszek egy csillagot a naptárban. – Nézd, kutyi, egy program! Rákattintok a megcsillagozott napra, és nagyon izgulok, de kiderül, hogy az egyetlen program a következő hét napban Jyllandon a saját kórusom karácsonyi koncertje. Amin amúgy is ott kell lennem. Énekelek egy nyelven, amit még mindig nem értek, és megpróbálom kihozni a bennem szunnyadó gospeldívát annak dacára, hogy józan vagyok, és ami fontosabb, brit. – Szuper, kutyi: egy délutánra megvan a szórakozás. A kutya morog. – Igen, a „szórakozást” a szó legtágabb értelmében használom. Így már csak hat napot kell kitölteni. Eddig a leghosszabb ideig nálunk lakó látogatók négy napot maradtak, ráadásul nyáron, amikor Istenhátamögött Alsó „nyitva volt”, és a harmadik nap után így is nehézséget okozott a szórakoztatásuk. – A dánokat nem zavarja, hogy egy teljes héten át csak a családjukkal vannak? – kérdezem Helena C.-t két dal között a karácsony előtti utolsó próbán. Suttogva beismeri, hogy igaz, a rokonai hajlamosak az idegeire menni, de a legtöbb dán élvezi. – 1998-ban végeztek egy felmérést, amely szerint a dánok 78 százalékának fontos időt tölteni a családdal – mondja, mintha ez lenne a bizonyíték.

Rámutatok, hogy 1998-ban még nem voltak okostelefonok, iPadek, sem Netflix. – Akkoriban vagy a családdal voltál, vagy a Jóbarátokat nézted a tévében… – Az igaz – ismeri el. – Talán ezért nem végeztek azóta felmérést. Akkor sok szerencsét! Jesszus, miért kíván mindenki sok szerencsét? – Kösz – felelem. – Kezdem azt hinni, hogy szükségem lesz rá. A koncert gond nélkül lemegy. A dán szöveg fonetikusan le van írva nekem, és felcelluxozom az előttem álló szoprán hátára. A végén gratulál a dántudásomhoz a kórusvezető („nem is rossz egy külfölditől”), és anyósomék is, akik mit sem sejtenek a kolléganőre erősített puskáról. – Köszönöm – biccentek szerényen. Helena C. próbál nem mosolyogni, és megígéri, hogy megőrzi a titkomat „egyelőre”. Utána æbleskivert eszünk, egy hagyományos palacsintalabdát, mennyeien finom, lekvárral és porcukorral. Mindenki ölelkezik és God Jul!-t – boldog karácsonyt – kívánunk egymásnak, mielőtt elválnak útjaink. Én visszacsámpázok a kocsimhoz, amibe már alig férek be (a vezetőülést annyira hátra kell tolni a hasam miatt, hogy a lábam alig éri el a pedálokat), és hazaindulok, hogy szembenézzek a hat nap nihillel. Megfogadtuk, hogy amennyire csak tudjuk, dán módra töltjük a karácsonyt, ezért kikértem minden általam ismert dán tanácsát, hogy bombabiztos menütervem legyen a nagy napra. A menü: kacsa aszalt szilvával, karamellizált krumplival, főtt krumplival (mert a dánok egy étkezésnél sem bírnak betelni a krumplival), lilakáposzta, majd risalamande. Helena C. felajánlotta, hogy vészhelyzet esetén nyugodtan felhívhatom, úgyhogy belevágtam. A dánok hagyományos ünnepi vacsorát esznek szenteste, ezért a december 24-ém valahogy így néz ki: Reggel 7: Megpróbálok halkan felkelni, nehogy felébresszem a vendégeket. Nem sikerül, ezért főzök nekik teát. Reggel 9: Elkezdek hámozni. Szemezek a kacsával, amely majdnem kitölti a hűtőt. Egy csonttal megpróbálom elterelni a kutya figyelmét, hogy ne ugassa a kacsát. Olyasmit csinálok a belsőségekkel, amiről nem beszélnék. Kicsit émelygek. Délelőtt 11: Megcsinálom a tejberizst, hogy legyen ideje állni és hűlni a hűtőben. Próbálom túltenni magam azon, hogy a desszert úgy néz ki,

mint a hányás, és igyekszem elfelejteni az iskolai ebédekkel kapcsolatos rossz emlékeket, valamint a „megdermed” szót. Kézi habverővel tejszínhabot verek. Összetejszínezem a falat, magamat és a kutyát. Kiteszem a kutyát, hogy megtisztítsa magát a hóban. Olvasztok még cukrot a cseresznyeszószhoz. Mandulát blansírozok, felvágom, aztán belekeverem a csomós masszába, még több cukorral és tejszínnel. Délután 1: Pácolt heringből és rozskenyérből álló könnyű ebédet eszem. Most tejszín-, olvasztottcukor- és pukiszagú a ház. Délután 2: Befejezek egy cikket egy brit lapnak, ahol hivatalosan 24-e még mindig munkanap. Megnézem az e-maileket, és találok egyet, amiben „Egynapos ünneptúlélő workshopra” invitálnak, és egy másikra, aminek a neve „Milyen technikákkal birkózzunk meg a karácsonyi stresszel?” Úgy érzem, túl jól ismernek… Délután 4.30: Krumplit főzök. Beteszem a kacsát a sütőbe. Egyszerre hat serpenyővel küzdök, egy szeszélyes sütővel, ami tele van tömve tepsikkel, miközben izzadok, pedig már csak egy szál pólóban és sortban dolgozom, annak ellenére, hogy odakint hó van. Arra jutok, hogy a dán otthonoknak túlságosan jó a hőszigetelése. Délután 5: Elmegyünk a helyi templomba, hogy megismerjük a „hagyományos” karácsonyi szertartást. Csakhogy hosszú, dánul van, és egy kacsa van a sütőmben. Ráébredek, hogy ezt nem gondoltam át. A szememmel az órát bűvölöm, miközben körülöttem a szőrmébe öltözött idősebbek kezdenek elbóbiskolni és halkan hortyogni. Az előttünk lévő sorban egy kissrác hátrafordul, a szemét forgatja, és elmutogatja, hogy felakasztja magát, hogy kifejezze, mennyire unja magát. Pedig ő érti, mit papol a pap. Este 7: Hazaérünk. Megpróbálom kinyerni a kacsa zsírját. Barna szószt készítek tejszínből, zsírból és kukoricalisztből. Elgondolkodom, használtam-e valaha ilyen sok tejszínt, vajat és cukrot azelőtt. Arra jutok, hogy nem. Megint cukrot olvasztok egy serpenyőben, még több vajat teszek hozzá, és arcokat vágok, miközben megforgatom benne a félbevágott krumplikat, amíg miniatűr tejkaramella-almákra nem hasonlítanak. Este 8: Lecsavarom a szupermarketben vásárolt vöröskáposzta üvegének tetejét (dánul rødkål, ami vicces, mert úgy hangzik, mint a „roadkill”18), átöntöm egy rusztikus stílusú tálba, az üveget pedig jól elásom a kuka

mélyére. Összekeverem a káposztát, hogy házi készítésűnek tűnjön. Minden ételt az asztalra hordok, megkérem Legóembert, hogy vágja fel a húst, lerogyok. Elfelejtem a karácsonyi pukkancsokat19, előhozom a heverő mögül, de rájövök, hogy kár volt fáradnom. Ezek nem pukkannak, viszont kolosszális dán sziporkák vannak benne, mint például: „Ha tenned kell valamit, tedd meg rögtön, ugyanannyit fáradsz”, illetve „Az, aki jó hallgatóság, többnyire csak ül, és egész másra gondol”. Halálra kacagtuk magunkat! Este 9: Kezdődik az „éneklés és tánc”. Senki sem sérül meg, csak a kutya ázik el. Hadd magyarázzam meg. A dán ünnepi tanácsadó testületem biztosított, hogy ha mindent rendesen akarok csinálni, akkor a karácsonyfánkat a dán zászló színeivel kell díszítenünk – pirossal és fehérrel –, valamint a kötelező „természeti” díszekkel, égőfüzérekkel és igazi gyertyákkal. – Aztán a karácsonyi vacsora után – mondja Helena C. – énekeljetek, és táncoljátok körül a fát. – Na várjunk – állítom le. – Igazi gyertyák? Egy kiszáradt fán? A fával telepakolt, skandináv otthonokban? – Igen. – Akkor is ezt csináljátok, ha gyerekek is vannak? – Akkor pláne. A gyerekek imádják! – Izgatott gyerekek és nyílt láng? Mi baj történhet? – Igen, értem, mire gondolsz – feleli Helena C. – Azt hittem, mindenki így csinálja, míg egyszer nálunk nem karácsonyozott egy ausztrál, és rámutatott a tűzveszélyre. – Pontosan. – De gondoskodunk róla, hogy biztonságban legyünk. – Hogyan? – Hát – mondja –, mindig ott van egy vödör víz, hogy baj esetén a fára önthessük. – Te jó ég! – És a gyertya mellett van fényfüzér is? Nem estek el a drótban? Úgy néz rám, mint egy kétbalkezes féleszűre. – Egyszerűen… átlépjük…

– Jó, de hogy tekeritek körbe a fán? – Elmagyarázom, hogy mi többnyire a sarokba állítjuk a fát. – Így elég egy oldalát feldíszíteni. Helena C. rosszallóan néz rám: – Mi körben feldíszítjük, aztán kihúzzuk egy takarón a szoba közepére az énekléshez és tánchoz. – Akkor jó. – Ez menni fog, gondolom, nem lehet olyan nehéz. – És miket szoktatok énekelni? – kérdezem. – Van néhány dán dal, amit mindenki ismer, elküldhetem a szövegüket, ha akarod – folytatja –, aztán a bácsikám mindig elénekli a „Winter Wonderland” első két sorát. – Csak az első kettőt? – Igen. A többit nem tudja. – Ó. – Igazán megtanulhatná. Mondjuk is neki minden évben. De eddig hiába. – Helena C. úgy csóválja a fejét, mintha a derék rokon lenne az éneklő nagybácsik szégyene. – Na mindegy, szóval énekeljetek a családotokkal, amit akartok, aztán fogjátok meg egymás kezét, és táncoljátok körbe a fát. Egyszerű! Csakhogy nem egészen így alakult. Hatalmas, dús fenyőnket gyönyörűen megvilágítják a füzérek és a gyertyák. De csak négyen vagyunk, ezért meglehetősen küzdelmes egymás kezét fogva körbetáncolni a fát. A lángok veszélyesen közel lobognak a függönyökhöz, a heverőhöz és Legóember akril karácsonyi melegítőjéhez, és a vendégeink kétszer megbotlanak a fényfüzér zsinórjában. Mint kiderül, egyikünk sem tud egy karácsonyi dalt sem végig, és a harmadik megbotlás után lerogyunk a heverőre, és hisztérikusan nevetve engedjük ki a felgyülemlett feszültséget. Erre a szokatlan kurjantgatásra a kutya elhagyja őrposztját az ajtó mellett, hogy kiderítse, mi ez a felfordulás. Lassított felvételen halad a fától hozzám, Legóemberhez, ellenőrzi, hogy minden rendben, mielőtt észrevenné a tűz esetére odakészített fekete vödröt. Ez újdonság, állapítja meg. Ez akár veszélyes is lehet, gondolja gyanakodva. Egy energikus szökkenéssel az idegen tárgyra veti magát, mellső mancsát a szélére támasztja, hogy belelessen… És magára dönti a tartalmát, valamint a parkettára és az erre az alkalomra vásárolt speciális „karácsonyfa-alátétre”. Az első dán karácsonyi ünnepemet felmosóronggyal a kezemben fejezem be.

És akkor… ránk telepedik a béke. A boltok bezárnak, épp ahogy előre figyelmeztettek minket, és az utak üresek. Mint kiderül, a dánok tényleg otthon maradnak a családdal. Egy hétig. Így hát mi is ezt tesszük. Olvasunk, lustálkodunk, teázunk, és a nappali melegéből nézzük, ahogy odakint esik a hó. Aztán, amikor végre eláll, sétálni megyünk. Minden nyugodt és fehér. El kell ismernem, hogy varázslatos. A kényszerű visszahúzódás azt jelenti, hogy beszélgetünk, a kedvenc filmjeinktől kezdve a külpolitikáig mindenről. Megtudom, hogy az apósom, ha hagyják, kétnaponta elpusztít egy csupor mézet, és egyszer saját faketrecet ácsolt, és tizenkét órára beleült a newcastle-i Metro bevásárlóközpontnál, hogy az Amnesty International nevében tüntessen a politikai foglyokért. Kiderül, hogy az anyósom egyszer saját jégpályát csinált azzal, hogy egy különösen fagyos télen elárasztott egy parkolót. Hét (hét!) nap alatt jobban megismerem a férjem szüleit, mint az évek során, amióta Legóemberrel együtt vagyunk. Mint egy ismerkedő gyorstalpaló. Nem csoda, hogy a dán családok tagjai olyan közel állnak egymáshoz – nem nagyon van más lehetőségük karácsonykor. Jól ment. Jobban, mint ahogy vártam. De örülök, hogy a hétvégén visszakapjuk a házunkat. Mivel még mindig nincs mit csinálni Istenhátamögött Alsó környékén, nekiállunk fészket rakni. Én ki- és lemosok mindent, amit érek, Legóember pedig összes viking virtusát felvonultatva egyedül összerak egy IKEA babaágyat. A vendégszobában felakasztunk egy posztert a dán ábécével, az extra három betűvel kiegészítve. Az asztalt kivisszük a folyosóra, és mindenféle babaholmit viszünk be. December 31-én az ország végre felébred szendergéséből. Dánia szilveszteri rituáléi délután 6-kor kezdődnek az uralkodó beszédével – ez 1942 és a német megszállás óta szokás, amikor a király nemzeti egységre szólított fel. Az óév búcsúztatását és az új év beköszöntését Vikingnél ünnepeljük, aki felajánlja, hogy segíthetek neki főzni. Beavat néhány hagyományos dán szokásba, miközben gyanakodva bökdösöm az üstben rotyogó zöld masszát, amiről kiderül, hogy „hagyományos párolt kel”. Ezt, mint mondja, szilveszter éjjel tálalják krumplival (naná) és füstölt karajjal – igen, a dánok, miután karácsonykor volt egy futó kalandjuk a kacsával, ismét a sertés karjaiba vetik magukat.

Beszélgetünk, olykor megkavarjuk a dolgokat vagy a tepsikkel zörgünk, miközben a háttérben megy a királynő beszéde. Megemlítem, mennyire meglep, hogy a dánok ennyire szeretik az uralkodójukat, mire Viking bevallja, hogy ő is nagy rajongója. – Margit őrülten népszerű annak ellenére, hogy a többség nem vallaná magát monarchiapártinak – teszi hozzá. Tény, hogy a dán monarchia a legnépszerűbb Európában, a dán Politiken újságban közöltek egy szavazást, amely szerint a dánok 77 százaléka elégedett a királynővel. – Nem gondoljuk, hogy az uralkodók úgy általában jók – szögezi le Viking –, csak a sajátunkat szeretjük. Megkérdezem, hogy szerinte ez miért van, mire azt feleli: – Annyira kicsi ez az ország, hogy a legtöbben látták már élőben, vagy akár találkoztak is vele. És egy nagyon kedves, normális nő. Büdös, de tüneményes. – Tessék? – Úgy értem, cigiszaga van. Durván láncdohányos – de minket ez sem zavar. Ebből is látszik, hogy ő is gyarló, mint mi mindannyian. Na tessék. Bözsi: ha úgy érzed, egy annus horribilis közeledik, próbálj rágyújtani. Az idei beszédében, már amennyire ki tudom hámozni, Margit királynő arra int mindenkit, hogy maradjanak toleránsak, és legyenek kedvesebbek egymással. – Jól értem? – kérdem Vikingtől, mert nem bízom a fordítói képességemben, és a kilencedik hónapban az ujjaimmal már nem tudom olyan gyorsan használni a Google Fordítót. – Többé-kevésbé stimmel – nyugtat meg Viking. – Margit – tetszik, hogy következetesen a keresztnevén emlegeti, mint valami régi családi barátot – lényegében azt mondja, hogy mindent jól csinálunk, de azért igyekezhetnénk jobban. Ezután 50 percen keresztül szakértők vitatják meg a beszéd mögöttes üzenetét, majd arra jutnak, hogy a mondanivalója valóban ennyi: „Legyetek kedvesek”. Ez nagyon szép és nemes. Mint megtudom, a többi szilveszteri dán hagyomány kevésbé magasröptű. – Régebben éjfélkor felrobbantottuk egymás postaládáját, és tányérokat törtünk szét a barátaink ajtaján, hogy köszöntsük az új

esztendőt – mondja Viking. Legóember, aki épp most ruházott be egy új, skandináv dizájnerpostaládába, elszörnyedve fogadja ezt az eshetőséget. – De ma már alig csinálja valaki – nyugtatja meg Viking. – Bár a tányértörést sajnálom – teszi hozzá merengve. – Abból tudtad, mennyire vagy népszerű, hogy másnap hány törött tányért találtál a küszöbödön. – Nosztalgikusan sóhajt, de megnyugtat, hogy manapság az ünneplés általában kimerül abban, hogy „éjfélkor ugrálunk a kanapén, aztán kimegyünk megnézni a tűzijátékot, végül megnézünk egy fekete-fehér filmet, amiben egy idős angol ladynek enni hoz a komornyik. A kanapén ugrálás azt jelképezi, hogy átugrunk a jövő évbe. A tűzijáték csak a móka kedvéért van.” És az idős lady? – Senki nem tudja, hogy az miért van. De hagyomány! – Természetesen. Miután megérkezik a többi vendég, eszünk, és megbarátkozom a párolt kelkáposzta gondolatával. Aztán visszaszámoljuk (dánul) a másodperceket addig, amíg Viking digitális órája éjfélt nem mutat, és próbálunk nem tudomást venni a többi, rosszul járó órával felszerelt lakásból hallatszó ünnepi kiáltozásról. – Ti! Ni! Otte! Syv! Seks! Fem! Fire! Tre! To… – kántáljuk. – Godt Nytår! – kiáltunk végül. („Boldog új évet”, dánul). Mindenki ölelkezik, puszizkodik, skålozik, aztán elkezdődik a bútoron ugrálás. Miután én már úgy nézek ki, mint egy sétáló légballon, engem neveznek ki fotósnak – így én a padlón maradok, miközben mindenki más felmászik Viking kanapéjára. Háromra mindenki leugrik. – Aaaaaarrrrrggggghhh! Vérfagyasztó ordítással vetik magukat a levegőbe, én kattintok, megörökítve az örökkévalóság számára a dán módra töltött évünk végét. Viking karját a magasba lendíti ugrás közben, és csatakiáltást hallat. A többiek is ugyanilyen lelkesnek tűnnek, összevissza kalimpálnak, és Legóember, mint látom, őszinte örömmel vigyorog, miközben nagy lendülettel átugrik az előttünk álló évbe. Boldognak tűnik. Nyugodtnak, magabiztosnak, jóképűnek. Az idő megdermedt – a digitális kép nullákból és egyesekből álló kódra fordítva rögzíti a pillanatot, mielőtt a zoknis lábak megcsúsznak a

parkettán, van, akibe szálka megy, más lehorzsolja a fenekét, illetve egy lánynak megrándul a bokája, de úgysem fogja érezni reggelig, amíg ki nem józanodik. Jóleső érzéssel nézegetem a fotót, miközben a házigazdánk ragtapaszt, fájdalomcsillapítót és még több snapszot oszt szét, hogy orvosolja a vendégei különböző panaszait. Jövőre minden másképp lesz, gondolom akaratlanul is. Először is, hárman leszünk, és ki tudja, hol élünk majd. De itt és most jól érezzük magunkat. Miután az ugrásból származó sérüléseket ellátják, levonulunk Viking vörös téglás lakásából az utcára, a Nagyváros többi lakójával együtt. Néhány duhaj vicces kalapot visel, és megtudom, hogy ez újabb szilveszteri dán „hagyomány”. Körbenézve látok egy ír manót, egy pizzát, sőt egy pølsersapkát is. Hű, ámuldozok, a dánok annyira szeretik a szemétkaját, hogy még a szilveszteri mulatozásnak is az a témája… Emellett sok vicces műanyag szemüveget is látok, a formájuk Dame Edna Everage-étől a korai Elton Johnéig terjed, sőt még fizikatanáros védőszemüvegek is feltűnnek. – A vicces szemüveg is dán újévi hagyomány? – kérdem Vikingtől. – Nem, azzal védik a szemüket a tűzijátéktól. Ó. – Akkor nem kellene nekünk is felvenni? – kérdem aggodalmasan, de Viking „pfff” hangot hallat, mintha egy semmiségért aggódnék. Úgy nőttem fel, hogy évről évre közérdekű reklámkampányokban sulykolták belénk, mennyire veszélyes visszamenni egy már meggyújtott rakéta közelébe, ezért némileg riadtan látom a Nagyváros főutcájának kirakataiban a házi használatra szánt pirotechnikai eszközöket. Azt is meglehetősen aggódva látom, hogy sok tinédzser, sőt kisgyerek ereget a levegőbe puskapor-meghajtású lövedékeket. – Ez legális? – szakad ki belőlem a kérdés. Viking szerint bár csak tizennyolc éven felüliek vásárolhatnak „nagyobb tűzijátékokat” („amiben bizonyos mennyiségnél több puskapor van…”), a dán gyerekek is vehetnek többféle „kis” tűzijátékot, és gyakran már nagyon fiatalon kezdik. – Én talán tízéves sem voltam még, amikor először rakétáztam – jegyzi meg Viking, miközben egy épp derékszögben zúg el mellettünk

(ami ez esetben nem valami derék). Római gyertyák szikráznak balra, fehér fénypókok ömlenek jobbra, zöld szomorúfűz bontakozik ki az égen, és körbeszemeteli a környéket egész a pékségig. Még néhány gagyibb rakéta bénázik, aztán aranycsillagokból álló vízesés fakad, sajnos nem egészen az égen, mert elakad valami csatornában a játékbolt felett, és körülbelül tíz méterrel a fejünk fölött szikrázik. Tüzes pernye száll fel-, majd lefelé, megvilágítja az éjszakát, kirajzolva a pornópóni férfiasságát és a csöcsös macskákat a szökőkútban. Á, Dánia, hogy megszerettelek, gondolom, miközben Legóembert élő pajzsként használom. Amikor visszatérünk a lakásba, desszertet eszünk – hagyományos marcipános kuglófot. Pezsgővel öblítjük le, a társaság állva emeli poharát: – Skål! Amikor néhány órával később eljövünk, porhó kezd szállingózni. Gyertyafényes otthonok mellett megyünk el, puskapor és gløgg (dán forralt bor) illatát lélegezzük be, minden ablakból az száll. Hihetetlenül ünnepi hangulatom van, amilyen még sosem volt. Számításaim szerint vagy húsz éve ez az első új év, amit józanul kezdek. („Kedves májam, sajnálom. Ígérem, megjavulok. Maradok őszinte híved, amíg csak életben tartasz…”) Bekapcsoljuk a miniszterelnök újévi beszédét. Mindig figyelmeztetnem kell magamat, hogy ne Birgitte Nyborgot, a Borgen sorozat miniszterelnökét várjam a kontyával és fintorgós mosolyával. Helyette Helle Thorning-Schmidt kezdi visszhangozni a királynő gondolatait, és emlékeztet, hogy januárban esélyt kapunk az újrakezdésre. Tisztában vagyok vele, mekkora változásokat hoz az új év az életünkbe, és a hasamban lakó dzsúdóbajnok a teljes repertoárját bemutatja ma este. Lefekszünk, és Legóember azonnal elalszik. Hanyatt fekve nem alhatok, mert a fiatalúr szétlapítja a létfontosságú szerveimet. Hason feküdni megint csak nem lehet, mert úgy nézek ki, mint aki párnát lop. Így az oldalamra fekszem, és azon töprengek, mit csináljak a karommal. Kipróbálok mindent, egyfajta Michael Jackson-féle „Thriller”-póztól kezdve odáig, hogy kinyújtom a karomat magam elé, mint az a koalás ceruzadísz, amit nyolcéves

koromban kaptam. De mindhiába. Úgyhogy felkelek, és pakolok egy kicsit a házban. Az ég csodálatosan tiszta, még sosem láttam ilyen élesen a csillagokat. Fényesebb, nagyobb világító gömbökkel megszórt hatalmas fénypettyspirálok fénylenek a zsúfolt égbolton. Miután nincs fényszennyezés, ami tompítaná a kilátást, az ég valahogy tágasabbnak és magasabbnak tűnik. Ahogy nézelődök, úgy tűnik, hullócsillagot látok, vagy csak a homályos látás jelentkezik, amire a bába figyelmeztetett, mint a terhesség számos vidám mellékhatásának egyike (visszér, rémlik?). Nem nézem tovább az éjszakai eget, de ráébredek, hogy még mindig nem látok rendesen. Mindenből kettő van, beleértve a karácsonyfát is (ami jópofa), és a mosogatóban álló koszos edénykupacot is (ez kevésbé vicces). Szédülök, aztán úgy érzem, mintha az egész testem hullámozna és forogna. Dülöngélek. Mintha minden ki akarna szökni belőlem. Fáj. Nagyon. De aztán megint kezdődik. Furcsa, gondolom, és a hűtőhöz indulok, hogy körülnézzek odabent. Ha bizonytalan vagy, egyél. De aztán megismétlődik. Aztán megint. Egykedvűen a konyhai órára nézek, és percekig figyelem, ahogy a másodpercmutató körbejár, míg bizonyosságot nem nyerek. Basszus, gondolom. Aztán pedig: Ez nem tréfa! Lassan a falnak támaszkodom, és elindulok a hálószobába, hogy beavassam Legóembert a fejleményekbe, és megmondjam, hogy a karácsonyi kívánságunk teljesül, még ha kicsit hamarabb is, mint vártam.

MIT TANULTAM EBBEN A HÓNAPBAN? 1. A dánok imádják az édesgyökeret, Chris Reát, a Top Gunt és a snapszot. 2. Még Salman Rushdie is megtapasztalta a dán élet előnyeit. 3. A karácsonyi túlvásárlást mohával és gombával ellensúlyozhatod. 4. A kényszerű családi élet jó dolog. 5. Az éneklés mindig nagyszerű Dániában. 6. Az életünk teljesen meg fog változni.

Epilógus Made in Denmark

Tizennyolc órányi pszichedelikus fájdalom, sok káromkodás és több snegle után egy nyálkás, ficánkoló lényt tesznek a mellkasomra egy pillanatra, mielőtt elviszik. Egy ideig (percekig? órákig? napokig?) az öntudatlanság határán lebegek, mígnem arra ocsúdok, hogy kerekesszékkel tolnak egy apró inkubátor felé, ami teljesen olyan, mint egy IKEA-s tárolódoboz. – A fia – mondja egy nővér. Alacsony nézőpontomból csak egy ráncos arcot látok, amiből csövek jönnek ki, és egy hatalmas kötött sapkát. Infralámpát állítottak fölé, a sapkát és egy apró pelenkát leszámítva meztelen. Sós ízt érzek, és rájövök, hogy sírok. – Jól van? – Minden rendben lesz vele – nyugtat meg a nővér, miközben egy orvos elkezdi kihúzni a gyerekből a csöveket, és átvizsgálja. – Holnap lemehet önhöz a kórterembe. Hullámokban tör rám a megkönnyebbülés. – Tehát jól van? – Remekül! – biztosít a nővér, és széles mozdulattal leveszi a piciről a kötött sapkát, és felfedi bozontos, vörös haját: – Igazi viking! Ez meglep. Sem Legóembernek, sem nekem nincsenek lángoló fejű rokonaink, és gyorsan végiggondolom, csúfoltam-e valaha a vörös hajúakat (Katie Brooking a suliból, nem igazán emlékszem, de ha csúfoltalak, akkor bocsáss meg). Valahogy a fiunk csatlakozott az emberiség azon 1 százalékához, akik vörös hajúak. Ez a sajátosság sok csodálót vonz, amióta megérkezett, mert Dániában az újszülöttek többsége szőke vagy kopasz. Legóember a szülés utáni megfigyelő és az újszülöttkórterem között ingázott, ellenőrizte, hogy még mindig mindketten lélegzünk-e, és rászokott a sűrű kórházi kávéra. Még mindig

sokkos állapotban van. A nővérek, az orvosok és az arra járó szülésznők is mind benéztek, és gratuláltak neki az „igazi viking” fiához. Amint a gumiszerű kis lényt a karomba adják, elárasztja a mellkasomat a határtalan szeretet, és el sem akarom többé engedni. Egy hétig tartanak bent a kórházban, mire összeraknak annyira, hogy hazamehetek, addig is újabb látogatók vándorolnak hozzánk a világ minden tájáról (vagy legalábbis a kórház másik végéből), hogy lássák a legendás viking gyermeket. Hoznak ajándékba szőlőt, mosható szoptatósmelltartó-betétet és kötött holmikat, köztük egy sapkát, amit a főszülésznő készített, amíg szültem. Igen, bizony: olyan hosszan vajúdtam, hogy a főnökasszonynak volt ideje kötögetni. Ennyi idő alatt a birkát is megnyírhatta volna. Gondban vagyunk, minek is nevezzük el az új jövevényt. Azok a fiúnevek, amikre korábban gondoltunk, mind túl gyengének tűnnek a Titánhoz, akit minden jel szerint nemzettünk. Így hát a legnagyobb szeretettel Vöröskének hívjuk. – Biztos ne legyen Majom vagy Anus? – kérdez vissza Legóember. – Ne! – szögezem le határozottan. Miután kiengednek, felajánlják, hogy maradjunk, és családostul töltsünk el egy hetet a szomszédos „Gólya Hotelben”. Ez az új szülőknek van, hogy könnyebben átálljanak a „basszus, gyerekünk van!” állapotról a „basszus, hazavisszük a gyereket” állapotra. Itt éjjel-nappal nővérek állnak rendelkezésre, hogy tanácsot adjanak, hogyan gondoskodjunk a visító, rózsaszín izéről, ami valahogy kipottyant belőlem. – Odahaza ezt nem fedezi a társadalombiztosításod! – állapítja meg Legóember, miközben átlapozza a szomszédos hotel prospektusát a jól felszerelt szobáiról, amelyek mindössze napi 300 koronáért a miénk lehetnek. Elismerem, hogy csábító, de mivel már így is egy hete nem voltunk otthon, a kutya pedig kutyatáborban (kennelben) van, úgy döntünk, hazamegyünk. Mindketten félünk, kicsit úgy érezzük, nem vagyunk eléggé felnőttek, hogy boldoguljunk, és azon töprengünk, hogy tarthatott a kórházi személyzet alkalmasnak arra, hogy a gondjainkra bízzon egy élő emberi lényt. (Én: „Még a szobanövényeinket sem tudom életben tartani.” Legóember: „Vannak szobanövényeink?”) De belevágunk. Hazamegyünk.

Otthon, Istenhátamögött Alsón meglátogat Kedves Szomszéd, miután egy hete megkapta Legóember pánikszerű körüzenetét: „Szülők lettünk!” Egy fagólyát hagyott a házunk előtt, ahogy az szokás Dániában, hogy közhírré tétessék, miszerint új baba van a városban, és figyelmeztesse a postáskisasszonyt és a szórólapos fiúkat, hogy halkabban járjanak. Egy csomag muszlinpelenkát is hagyott, az alábbi üzenettel: „Azt hallom, hogy sokat böfiznek :)” Meg vagyok hatva. Szakáll úrék, akik azóta nem vettek tudomást a létezésemről, hogy beköszöntött a tél, és ők visszavonultak téli álmot aludni, traktormintás, kötött szakállkát (na jó, előkét) hagytak a postaládánkban. A lányok a kórusból bedobtak egy játék elefántot és egy üdvözlőlapot, amit mind aláírtak. Amerikai Anyu is beállít kétlavórnyi gondosan becsomagolt, házi készítésű kajával, hogy telepakolja a hűtőnket. Helena C. és Viking sütit hoz, és egy fájdalmasan klassz dán dizájner-gyerekétkészletet. Elbőgöm magam. Vagy inkább újabb könnyek csatlakoznak a többihez folyamatosan nedves szememben. Amellett, hogy van egy gyerekem, és alaposan körbehímezték a „barlangomat”, úgy tűnt, hogy érzelmi inkontinenciám lett, de lehet, hogy csak a kialvatlanság az oka. A végtagjaim lüktetnek a fáradtságtól, mégis óránként tízszer felkelek, hogy a fiamban gyönyörködjem, megmondjam neki, hogy szeretem, és aztán megbökjem Legóembert: – Nézd csak, mit csináltunk! Bár vánszorgok a fáradtságtól, mégis élénknek érzem magamat. Olyan, mintha minden idegvégződésem meztelen lenne (nem ott… habár őszintén megvallva, tulajdonképpen pontosan ott is), mégis, mintha minden fontosabbá vált volna. A világban minden értelmet nyert, és a fiam tiszta lappal indul – egy kis élet, aki még nem evett szemétkaját, nem nézett Jeremy Kyle Show-t, és még nem csalódott semmiben. – Ha gyereked van, az olyan, mintha a testeden kívül hordanád a szívedet – mondja Amerikai Anyu, és igaza van. Szeretném megvédeni, mindent széppé és jóvá tenni neki. Már pusztán az a tény, hogy itt van velem egy apróság, arra sarkall, hogy megfogadjam, mindent megteszek, hogy jobbá tegyem a világot. És ebből a szempontból Dánia hirtelen értelmet nyer. Világhírű munka-magánélet egyensúlyával, gyerek- és oktatás-központúságával és a nagy lépésekkel, amiket a nemi egyenlőség érdekében tett, nem is lehetnénk jobb helyen, mint Dániában.

Két hét szülés utáni szabadságot követően Legóember visszamegy dolgozni. El kell varrnia a szálakat, mielőtt kivesz tíz hetet, hogy a kisbabájával lehessen. Remek munkája van az ország legjövedelmezőbb vállalatánál, de fontosnak tartják, hogy az apák teljes fizetés mellett szabadságra mehessenek, és foglalkozhassanak a gyerekükkel. Legóember megtanul fürdetni és altatni, és megtanulja, milyen érzés kedden hajnali 2kor majd megőrülni, amikor másra sem vágysz, mint egy óra zavartalan alvásra, és mondjuk egy zuhanyra. Megérti, hogy 24 órán át gondoskodni egy gyerekről nagyon örömteli, ugyanakkor rettentően kemény. Tudja, hogy néha csak annyira van szükséged, hogy valaki hazajöjjön, és azt mondja: „Remekül csinálod, tessék, itt egy snegle.” Ha eljön az idő, Vöröske járhat vuggestuéba vagy dagplejébe más három év alattiakkal, hogy játsszon, alkosson és tanuljon, úgy, hogy a költségek 75 százalékát az állam állja. Ez azt jelenti, hogy Legóember és én is sokkal könnyebben folytathatjuk a pályafutásunkat, mint olyan országokban, ahol a bölcsőde csődbe visz. Abraham Maslow amerikai pszichológus azt mondta, hogy az emberi szükségleteknek öt rétege van, és mindegyiket ki kell elégíteni, mielőtt tovább tudsz lépni, hogy más dolgokkal is foglalkozz. A szükségletpiramis legalján a „fiziológiai szükségletek” (az alapvető dolgok: enni- és innivaló, alvás stb.) vannak, ezt követi a „biztonság” (a testi biztonság, egészség és munkahelyi stabilitás) szintje. Mindkettőnek rendben kell lennie, mielőtt továbbléphetsz a harmadikra, a „szeretetre” (barátság és szexuális intimitás), aztán a negyedikre, az „elismerésre” (önbizalom és tisztelet), és legvégül az „önmegvalósításra” (erkölcs, kreativitás és problémamegoldás). A dánok fiziológiai szükségleteiről és biztonságáról gondoskodik az állam, így könnyebben mozoghatnak lefelé és fölfelé. Ugyanazokkal járnak iskolába tíz éven keresztül, mély barátságok jöhetnek létre, felvilágosítják és bátorítják őket, hogy barátkozzanak meg a szex kérdéseivel. Azzal, hogy az iskolában a kreativitásra és a jövő dolgozóinak tehetséggondozására helyezik a hangsúlyt, a dánok fél lábbal már a piramis csúcsán állnak. Ezzel szemben némelyik fejlődő országban még nem jutottak túl a második szinten, a „biztonságon” sem, nincs egészségbiztosítás, sem munkahelyi stabilitás (helló, Amerika).

Így belegondolva nem csoda, hogy a dánok boldogok. Undorítóan jól élnek. Igen, drága itt élni. De ez Dánia – megéri. Nem zavar, ha drágább itt a kávé, tudom, azért van, mert aki felszolgálja a) nem utál engem, és b) nem pocsék az élete. Mindenki tisztességes fizetést kap, mindenkiről gondoskodnak, és mindenki befizeti az adóját, ahogy én is az enyémet. És ha a kevesebb pénz azt jelenti, hogy nem költhetünk olyasmire, amire amúgy sincs semmi szükségünk, kezdem úgy érezni, hogy jó boltot csináltam. – Pont, ahogy Buddha tanította – jelenti ki Amerikai Anyu egy esős csütörtökön. – Buddha? – Istenem, imádom az amerikaiakat, gondolom. Ha nem Oprah, akkor Buddha. – Pontosan. Arra tanít, hogy a vágyak kiapadhatatlanok. Az egyik kielégítése új vágyakat kreál, úgy osztódnak, mint a sejtek. Úgy szeretném hamisítatlan brit cinizmussal a szememet forgatni, de önmagamra rácáfolva azon kapom magamat, hogy egyetértek vele. A dán életmód bepillantást engedett egy tartalmasabb életbe. És segített megérteni, hogyan kellene élni, vagy legalábbis hogyan lehetne. És tetszik. Persze, ez sem tökéletes. Igen, a tél szívás, és örülnék, ha a napsütéses órák száma valamivel egyenletesebben lenne elosztva az év során Dániában, hogy a telet ne Mordorban töltsük, és ne süssön éjfélkor a nap három hónapon át. De itt vagyunk, és újsütetű, dán szupererőim ellenére sem tudom közelebb tolni Skandináviát az Egyenlítőhöz (bár lehet, hogy nemsokára újból megpróbálom). Nem Ausztrália, vagy a többi olyan ország egyike, ahol barátságosabb a klíma, és ugyancsak az élbolyba tartoznak életminőség és boldogság tekintetében a globális felmérések szerint. De mindig úgy érzem, hogy ezek a nem skandináv trónkövetelők csalnak azáltal, hogy olyan helyeken vannak, ahol egész évben süt a nap. Ahhoz erős jellem kell, hogy a világ boldogságindexének élén maradjon a nemzeted úgy, hogy minden évben hat hónapig jeges sötétségben éltek. Az élet nem lehet mindig napos, „szivárványokon ugrókötelező egyszarvúk” stílusú utópia. De egy stabil, biztonságos, gondoskodó környezet, amire számíthatsz holnap, holnapután és egész évben, az majdnem ugyanolyan jó. Van jó oldala – nyáron az első eper, amikor Vöröske megtanul mosolyogni, a nap, amikor újra ihatok alkoholt (nem feltétlenül ebben a

sorrendben…). És persze van rossz oldala. De az összes dán számára, akivel beszéltem az egy év során, a rossz dolgok személyes jellegűek, elkerülhetetlen emberi igazságok. A többi? Arról gondoskodnak Dániában. Persze vannak problémák. Egy homogén országról beszélünk, és néha eltérés van a dán életmódról szóló retorika és a valóság között. A társadalom egy kis része mindenért a bevándorlókat hibáztatja, a bűncselekményektől az eltűnt húsgolyókig. De semmi olyan nem bűzlik itt, ami ne volna jellemző más országokra, amelyek viszont nélkülözik Dánia előnyeit. A dánok ugyanazokkal a problémákkal néznek szembe, mint az egész világ, de annak ellenére, hogy a Dán Néppárt erősödött a 2014-es európai uniós választáson, még mindig Helle és a szociáldemokraták kormányoznak.20 Számos törekvés van arra, hogy segítsenek a bennszülött dánoknak megismerni a más kultúrákból érkezőket. 2014-ben Koppenhága egén változás történt: azon sorozatos törekvések jeleként, hogy elfogadják és befogadják a város iszlám közösségét, húsz méter magas tornyot építettek Skandinávia legnagyobb mecsetjéhez. Ez kombinálja a hagyományos iszlám vonásokat a jellegzetesen skandináv dizájnelemekkel, hogy integrációra sarkalljon. Az ország már azalatt is változott, mióta idejöttünk, a Nagyváros etnikailag sokszínűbb lett, és jobb intézkedéseket hoztak, hogy segítsenek a hozzám hasonló „külföldieknek” otthon érezni magukat. A dánok azt szeretnék, hogy toleránsnak tartsák őket – ez fontos nekik. A dán módszer tehát lassú alkalmazkodást jelent, hogy bedolgozzák az új hatásokat és az újonnan érkezőket. Egy év elteltével úgy érzem, jobban megértem, mit jelent dán módra élni. A dánok józan gondolkodású társaság. A dél-európaiak és amerikaiak túláradó barátságossága nem nekik való, mint ahogy a britek fogcsikorgató mosolya sem. A dánok olyan nyersek, közvetlenek és bizalommal teliek, amilyet még soha nem láttam. Nem valószínű, hogy Dániában bárki szép napot kíván neked. De ha igen, akkor tudod, hogy úgy is gondolja. És ha a szomszédod kerül télen, tudod, hogy nem kell a szívedre venni: sötét van, hideg, csak otthon akar maradni és hyggézni. A nyelvből is felcsíptem azért valamit, így kicsivel többet értek abból, ami körülöttem történik, és körülbelül olyan szinten tudok társalogni, mint Kedves Szomszéd unokahúga. Kedves Szomszéd unokahúga még csak kétéves, de legalább dán, úgyhogy ez fejlődésnek tekinthető. Tudok kávét,

teát rendelni, ezenkívül majdnem bármilyen sütit, amire csak vágyom a pékségben, és 90 százalékban biztos vagyok benne, hogy azt kapom, amit rendeltem. Vannak barátaim. Kedves, nagylelkű, erős, megbízható, vendégszerető emberek. Rendszeresen meghat a kedvességük, figyelmességük és türelmük, amikor végeláthatatlanul bombázom őket a kérdéseimmel a dán dolgokról. Lassacskán Legóemberrel kijutottunk az újszülöttőrület ködéből. (Kit is akarok becsapni? Még mindig tart. Ha sok a vicces elgépelés, az azért van, mert közben egy nyolchetest tartok a vállamon, aki egyszerre böfizik és kakál, és néha találomra kirúg egy-egy karaktert a laptopom billentyűzetéből.) Kimozdulunk. Születésnapom van, és asztalt foglalunk ebédre. Ez katonai pontosságú tervezést igényel, és öt forduló a kocsi és a ház között elég is, hogy minden felszerelést bepakoljunk, amire szükség lehet, hogy esélyünk legyen túlélni a kiruccanást egy babával. Mindent duplán ellenőriztem. Miután ez sikerült, ráébredek, hogy még mindig pizsamában vagyok, ezért visszamegyek a házba. Olyan öltözéket kapok fel, ami remélhetőleg azt üzeni: „Lehet, hogy csupa anyatej/babatestnedv vagyok, de csöppet sem zavar.” Elhajtunk a Nagyvárosba, leparkolunk, és aztán hosszú percekig próbáljuk közösen felidézni, hogy is kell kinyitni a babakocsit. Szerencsére enyhe idő van, és már-már a nap is kikukucskál a felhők mögül, úgyhogy most az egyszer az elemek nincsenek ellenünk. Vöröske nem ébred fel, amikor kiveszem a gyerekülésből, és óvatosan beteszem a mózeskosárba, sapkát húzok a még mindig elképesztő lángtengerre, és kesztyűt erőszakolok a kezére, majd betakarom. Ahogy sétálunk az étterem felé, szeretettel rámosolygok a pónipornós szökőkútra, amit pár hónapja nem láttam, aztán meglátom magamat a játékbolt kirakatában. Szemügyre veszem a lányt, aki sálat tekert a nyakára, a Wayfarer napszemüveget, amivel a szeme alatti táskákat leplezi, és a zilált kontyot, amivel távol próbálja tartani a haját az apró markoktól. Mosolyogva nyugtázom, hogy nagyon dánnak nézek ki. De nyugodtabbnak, lazábbnak is. Mint az a személy, aki mindig is szerettem volna lenni, ha felnövök. A korábbi életemben azt hittem, mindent jól csinálok ahhoz, hogy ilyenné váljak – keményen hajtottam, hogy sikeres legyek, és próbáltam mindenkinek megfelelni. De mégsem voltam elég sikeres ahhoz, hogy megérje. Fáradt voltam, kiéhezett (sokszor szó szerint) és csapongó,

gyakran sodort magával a körülöttem zubogó ár. De most biztonságban érzem magamat, magabiztosnak és rendíthetetlennek. Jó értelemben, nem csak a terhesség utáni pluszkilók miatt. Elégedett vagyok, és igen, boldog. Azt mondanám, tízből kilenc (még mindig várom, hogy Álomerdő királynőjévé koronázzanak). Belekarolok Legóemberbe, miközben feltolja a babakocsit az étterem előtti emelkedőn. Lelkesen meséli, hogy már elkezdett beraktározni Duplóból – a Lego kistestvéréből – a fiunknak, és megnyugtat, hogy ez „befektetés”. Én elmondom, hogy ismét látom a lábujjamat, ha állok. Körülbelül ez sziporkázó társalgásunk csúcsa (említettem már az alváshiányt?). Azon gondolkodom, mit rendelek majd, és szinte érzem a magamnak beígért prosecco buborékait szétpukkanni a nyelvemen. – Szóval jövőre… – kezdi Legóember, és ráébredek, hogy alighanem kihagytam valamit a duplós rész után. – Jövőre? Na igen… Dönteni kell, és Legóember reménykedve néz rám. Hónapokkal ezelőtt kiteregette a kártyáit, és tudom, hogy maradni szeretne. Most rajtam a sor. Körülnézek a Nagyváros új bohém negyedében, ahová ebédelni jöttünk. Észreveszek egy ázsiai szupermarketet és egy olasz boltot, amit még nem láttam. Tudnék élni egy olyan országban, ahol van snegle, dim sum és finom pármai sonka? Már-már túl szép, hogy igaz legyen. Most süt a nap, és a fiunk alszik. Kezdő szülőként nem is lehetne jobb az élet. – Szerintem Dánia nem is olyan rossz – mondom. Legóember arcán lassan mosoly terül szét (szakállat növeszt a szülői szabadság alatt, mindenkinek kell valami hobbi), de még mindig azt akarja, hogy kimondjam: – Tehát élvezted a dán módra töltött évet? – Elmegy – felelem. – Csak elmegy? – kérdezi. Vállat vonok, amire kicsit csalódott arcot vág. – De hogy biztos lehessek benne, azt hiszem, meg kellene ismételni… Vigyorog. Aztán felelősségteljes szülőként lefékezi a babakocsit, mielőtt szorosan megölel. Ez még mindig kicsit fájdalmas, de tudatom vele, hogy értékelem a lelkesedését.

Maradunk. Lehet, hogy a skandináv álomnak is vannak hátulütői, de most akkor is Dánia a legjobb hely nekünk. Izgatottan várom, mit tartogat számunkra a következő tizenkét hónap. Megérkezünk az étterembe, és az asztalunkhoz kísérnek. Az ablak mellett van, egy védett udvarra néz. Vöröske még mindig alszik. Ezért kint hagyjuk a babakocsit.

TOP TÍZ TIPP, HOGY DÁN MÓDRA ÉLHESS

Sajnos nem rángathatok el mindenkit Dániába, és egyikünk sem képes befolyásolni a kromoszóma-összetételét (egyelőre). A dánok azonban csinálnak néhány olyan dolgot, amit a világ bármely pontján át lehet venni.

1. BÍZZ (JOBBAN)! Ez az első számú oka annak, hogy a dánok olyan boldogok, úgyhogy próbáld ki. Jobban fogod érezni magad, és megkíméled magad a fölösleges stressztől. Ha megbízol a körülötted lévőkben, azzal ráveheted őket, hogy jobban viselkedjenek, úgyhogy a bizalom önbeteljesítő jóslattá válik.

2. HYGGÉZZ! Ne felejtsd el az élet apró örömeit – gyújts gyertyát, főzz magadnak egy csésze kávét, egyél egy kis péksütit. Ugye? Máris jobban vagy.

3. MOZDULJ! Biciklizz, fuss, ugrálj, táncolj, szexelj. Rázd, amid van. Ha mozogsz, nemcsak hogy boldogító endorfint szabadítasz fel, de jobban is nézel ki tőle, dán módra.

4. FOGLALKOZZ AZ ESZTÉTIKUMMAL! Alakíts ki olyan szép környezetet, amilyet csak tudsz. A dánok így tesznek, ennek folyományaként tisztelik a dizájnt, a művészetet és a hétköznapi környezetüket. Emlékszel a töröttablak-szindrómára, amely szerint ha egy hely gondozatlannak tűnik, csak egyre rosszabb lesz? Ez fordítva is igaz.

5. SZŰKÍTSD LE A LEHETŐSÉGEIDET! Ha valamire megtanított az élet Istenhátamögött Alsón, az az, hogy a lehetőségeid korlátozása a modern élet számos stresszforrásától megkímél. Ha túl sok a választási lehetőség, hogy mit csinálj, mit egyél (haha!) vagy mit viselj (helló, londoni szekrényem), az inkább tehernek tűnik, mint előnynek. A dánok a stresszmentes egyszerűség és a korlátok között megélt szabadság mesterei.

6. LÉGY BÜSZKE! Találj valamit, amiben te vagy a városod lakói jók, és vállald fel. Ünnepeld meg a sikereket, legyen szó futballról, társasjátékról (vagy rákfuttatásról). Lobogtass zászlókat, és énekelj, amikor csak lehet.

7. BECSÜLD MEG A CSALÁDODAT! Dániában a nemzeti ünnepek családi edzőtáborok, és minden szempontból a család a dán élet alapja. A rokonlátogatások és a rendszeres rituálék boldogabbá tesznek, úgyhogy próbáld ki ezeket. Béna a családod? Hozz létre újat barátokból, vagy használd a 3. tippet (a szexes részt).

8. AZONOS MUNKÁÉRT AZONOS MEGBECSÜLÉST! Ne feledd, nincs „női munka” és „férfimunka”, csak „munka”. A gondoskodás éppolyan fontos, mint a pénzkeresés, egyik sem létezhetne a másik nélkül. Mindkét munkafajta egyformán nehéz, érdekes és fontos.

9. JÁTSSZ! A dánok nagyon szeretnek játszani a játék kedvéért, és a Lego országában ez minden korosztályban elfogadott tevékenység. Tehát tessék építeni, alkotni, sütni vagy saját Noel Edmonds-karikatúrát rajzolni. Csak csinálj valamit, olyan gyakran, amilyen gyakran csak lehet (minél nagyobb felfordulással jár, annál jobb).

10. OSZD MEG! Becsszó, könnyebb lesz az életed, és a kutatások szerint boldogabbá válsz. Nincs ráhatásod a kormányra, hogy vezessen be dán stílusú jóléti államot? Vigyél egy kis sütit a szomszédodnak, vagy hívj meg valakit, hogy együtt hyggézzetek, és hagyd, hogy áradjanak a meleg, jóleső érzések.

Jegyzetek

1 Angolszász nyelvterületen a leveles tésztából készült, jellemzően édes péksüteményeket Danishnek, azaz „dánnak” hívják. (A szerk.) 2 1 dán korona 2015-ben kb. 42, 2019-ben kb. 45 forint. (A szerk.) 3 Nagyjából 45 forint. (A szerk.) 4 Dánia 2018-ban a 40 százalékos vállalásból 35 százalékot teljesített. 2019-ben az új kormány a klímaváltozás megfékezését kiemelt céllá tette, és még ambiciózusabb klímacélokat jelentett be. Ezek alapján Dánia többek között 2030-ig 70 százalékkal csökkentené az üvegházhatású gázok kibocsátását az 1990-es értékekhez képest, Koppenhága pedig 2025-re teljesen kibocsátásmentessé válna. (A szerk.) 5 Az elérhető juttatásnak van felső határa, ez 2015-ben, a könyv megírásának idején maximum havi 17 918 korona, 2019-ben pedig 19 083 korona volt. (A szerk.) 6 A brit Marks & Spencer áruházat szokták így hívni. (A ford.) 7 2018 májusában a dán parlament hozott egy törvényt, amely megtiltja az arc teljes eltakarását. Ennek értelmében a símaszkok és hasonlók mellett a burka és a nikáb viselése sem engedélyezett közterületen. Bár a hidzsáb továbbra is viselhető, mivel nem takarja el az arcot, a törvényt mégis sokan az alkotmány szigorú diszkriminációellenes elvei megkerülésének tartják. (A szerk.) 8 A Dán Néppárt támogatottsága azóta jelentősen visszaesett: a 2019-es dán parlamenti választásokon a 179 fős parlamentben korábbi 37 helyükből 21-et elveszítettek, az európai uniós választáson pedig 4 képviselői helyből egyet tudtak megtartani. (A szerk.)

9 A lube kenőolajat, de síkosítót is jelent. (A szerk.) 10 Megállapítottam, hogy a dánok nagyon szeretik az emotikonokat, különösen, ha tompítani szeretnének valamit, amit amúgy támadónak, kritikusnak vagy gorombának lehetne érteni. 11 Az egyház által fenntartott menhelyek „megesett” nőket fogadtak be. Mivel többek között mosónőként dolgoztatták őket, Magdolnamosodáknak is hívták az intézményeket, amelyekben gyakran rosszabb körülmények uralkodtak, mint a börtönökben. Az Egyesült Királyság mellett Írországban, az Egyesült Államokban, Kanadában, Svédországban és Ausztráliában is működtek. (A ford.) 12 A fontosabb kérdéseket mindjárt kifejtem, de csak hogy tudják, a madarak kora reggel azért énekelnek, hogy megvédjék a territóriumukat, de nyáron napközben is szundítanak, hogy kibírják a hosszú napot (a Nyugat-ontariói Egyetem és a Max Planck Ornitológiai Intézet kutatásai szerint). Az ókori egyiptomiak találták fel a cukorpasztával való szőrtelenítést, ami utat nyitott a gyantázás felé (ragacsos, nem érdemes kísérletezni vele) – és a közelben sehol nem lehet jó melltartót kapni. 13 A 40 százalékos arány 2015 és 2019 között, a Lars Løkke Rasmussen vezette kormányzat idején 37,1 százalékra csökkent, majd a 2019-es parlamenti választásokon újra 39,1 százalékra emelkedett. Dániának jelenleg ismét női miniszterelnöke van Mette Frederiksen személyében, vele együtt a tíz parlamenti pártból négynek van női vezetője. (A szerk.) 14 Robert Stephenson Smyth Baden-Powell, avagy Lord Baden-Powell (1857–1941) a cserkészmozgalom megalapítója volt. (A ford.) 15 Az Egyesült Királyságban szüléskor a nők kaphatnak dinitrogén-oxidot (népszerű nevén kéjgáz vagy nevetőgáz) fájdalomcsillapításra. (A ford.) 16 N. Kiss Zsuzsa Jane Eyre-fordítása alapján (Charlotte Brontë: Jane Eyre. Budapest, Ulpius-ház, 2007). (A ford.)

17 A Tribe (Törzs) című dokumentumfilm-sorozatban Bruce Parry különböző természeti népeket keres fel a világ különböző pontjain, és eltölt közöttük egy-egy hónapot. (A ford.) 18 Az úton elütött állatokat nevezik angolul roadkillnek. (A ford.) 19 Eredetileg Christmas cracker: szaloncukorra hasonlító, de annál nagyobb csomagolású guriga. Két ember megfogja egy-egy végét, és széthúzza. Ekkor pukkanó hangot ad, és akinél a cracker nagyobb része marad, megkaphatja a benne lévő ajándékot. (A ford.) 20 A Dán Néppárt 2019-ben mind az európai uniós, mint a dán parlamenti választásokon komoly vereséget szenvedett el. A nyertes Szociáldemokraták koalíciós partner nélkül, de más szociáldemokrata beállítottságú pártok támogatásával kormányoznak Mette Frederiksen miniszterelnök vezetésével. (A szerk.)

Köszönetnyilvánítás

Rendkívül hálás vagyok az összes szakértőnek, aki nagylelkűen rászánta az idejét, hogy beszéljen egy fura brittel. Folyamatosan alázattal, ámulattal, inspirációval és erővel tölt el mindaz, amit tanítottak nekem. Köszönöm ügynökömnek, Anna Powernek (akinek a legmenőbb szuperhősneve van a könyvkiadásban) a folyamatos bátorítást és a sütiket. Bámulatos szerkesztőmnek, a legendás Kate Hewsonnak pedig a szakértelmét, lelkesedését és a macskákkal kapcsolatos érdekességeket. Nagy köszönet a dán stábnak a támogatásukért és józanságukért – a vejlei csapatnak (Tara, Liberty, Henrik, Chesney, Fee, Kath, Hjarne, Christine, Fen, Jules, Ana, Matthew, Craig és a kórus); a billundi csapatnak (Frauke, Stephen, Nichole, Jackie, Karina, Cindy) és az aarhusi csapatnak (Sophie, Mick és az Emmerys pékség…). A brit csapat szokás szerint csodásan biztatott „meg tudod csinálni” üzenetekkel és Cadbury csomagokkal (különösen Chrissy, Emily, Sarah, Joe, Caroline, Lucy, Sally, Kate és a Gail Plait banda). Hálás köszönet a családomnak, kiváltképp Ritának, Johnnak és Andrew-nak, akik rendíthetetlenül expedíciókra jöttek Istenhátamögött Alsóra. És édesanyámnak, amiért az, aki. Mindez nem válhatott volna valóra, ha az a komoly képű, szőke pasi és a Lego iránti szeretete nem hoz minket Dániába. Köszönöm, amiért kimozdítasz a komfortzónámból, amikor csak kell, és éljen a dán szülői szabadság rendszere, amely nélkül ennek a könyvnek a tartalma csak egy kialvatlan kismama kusza firkálmánya maradt volna.

A szerzőről

Helen Russell újságíró és a MarieClaire.co.uk volt szerkesztője. Skandináviával kapcsolatos témákban ír cikkeket a The Guardiannek, valamint állandó rovata van Dániáról a Telegraphban, írásai jelennek meg többek között a The Observerben, a The Timesban és a Metro újságban.

Tartalomjegyzék Címoldal Ajánlás Egy év a világ legboldogabb országában Prológus. Változtassunk – a boldogságprojekt Január. Hygge és otthon Február. Felejtsd el a napi 8 órát! Március. Kikapcsolódás és nyelvek Április. Dán dogok & egyéb állatfajták Május. Hagyományok & szidalmak Június. Csak egy lány Július. Utazás & egyéb huncutságok Augusztus. A gyerekekkel minden rendben Szeptember. Hentesek, pékek & kultúragyárosok Október. Egészségben és betegségben November. Hull a pelyhes fehér hó/hódara/lélekölő sötétség… December. Bízz az adószedőben Karácsony. God Jul! Epilógus. Made in Denmark Top tíz tipp, hogy dán módra élhess Jegyzetek Köszönetnyilvánítás A szerzőről Copyright

A fordítás alapja: Helen Russell: The Year of Living Danishly – Uncovering the Secrets of the World’s Happiest Country Published in the UK in 2015 by Icon Books Ltd, Omnibus Business Centre Copyright © Helen Russell, 2015 Fordította © Kövesdi Miklós, 2020 Szerkesztette: Káli Diána Borító: Dusik Mónika HVG Könyvek, Budapest, 2020 Kiadóvezető: Budaházy Árpád Felelős szerkesztő: Krausz Veronika www.hvgkonyvek.hu Kiadja a HVG Kiadó Zrt., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. Felelős kiadó: Szauer Péter ISBN 978 963 304 997 6 Minden jog fenntartva.