A világ legboldogabb embere 9789634338611 [PDF]

Zitiervorschau

A világ legboldogabb embere Eddie Jaku Libri (ápr 2021) Címke: Memoár, 2. világháború, Holokauszt, zsidóság Memoárttt 2. világháborúttt Holokausztttt zsidóságttt Eddie Jaku mindig és elsősorban németnek tartotta magát, és csak azután zsidónak. Büszke volt a hazájára. De ez egy csapásra megváltozott 1938 novemberében a kristályéjszakán, amikor megverték, letartóztatták, és koncentrációs táborba hurcolták. Az ezt követő hét évben Eddie-nek nap mint nap elképzelhetetlen szörnyűségekkel kellett szembesülnie előbb Buchenwaldban, azután Auschwitzban, majd pedig a nácik halálos erőltetett menetében. Elveszítette a családját, a barátait, a hazáját. De mivel túlélte, Eddie megesküdött, hogy ezentúl mindennap mosolyogni fog. Azzal tiszteleg az elveszítettek előtt, hogy elmondja történetét, közkinccsé teszi bölcsességét, és a lehető legjobb életet éli. És most már meggyőződése, hogy ő „a világ legboldogabb embere”. Ebben a megrázó, szívbemarkoló, de végső soron reményteli visszaemlékezésben a százéves Eddie – Edith Eva Egerhez és Viktor E. Franklhoz hasonlóan – arról ír, hogyan találhatunk rá a szabadságra és a boldogságra a legeslegsötétebb időkben is. Eddie Jaku 1920-ban Németországban született Abraham Jakubowicz néven. A második világháborúban több koncentrációs táborban raboskodott, mígnem 1945-ben sikerült megszöknie a halálmenetből. 1950-ben a családjával Ausztráliába költözött. A Sydney-i Zsidó Múzeum 1992-es megalakulása óta önkéntes munkát végez az intézményben. Hetvenhárom éve boldog házasságban él feleségével, Flore-ral. Két fiuk született, számos unokája és dédunokája van. A legmagasabb ausztrál állami elismerés, a Medal of the Order of Australia kitüntetettje.

Eddie Jaku

A világ legboldogabb embere

A jövő nemzedékeinek

Ne gyere mögöttem, lehet, hogy nem akarlak vezetni. Ne menj előttem, lehet, hogy nem akarlak követni. Csak gyere mellettem, és légy a barátom! – Ismeretlen szerző

Prológus

Kedves új barátom! Leéltem egy egész évszázadot, és tudom, milyen szembenézni a gonosszal. Tanúja voltam az emberiség legsötétebb pillanatainak, a haláltáborok rettenetének, amikor a nácik engem és egész népemet is meg akarták semmisíteni. De mára úgy gondolom, én vagyok a világ legboldogabb embere. Életem során megtanultam: az élet lehet szép, ha az ember széppé teszi. Elmondom neked a történetemet. Van, ahol szomorú történet, soksok sötétséggel és hatalmas bánattal. De végső soron boldog történet, mert a boldogság olyasmi, amiről mi dönthetünk. Mert rajtunk múlik. Elmondom, hogyan.

Első fejezet Sok minden van, ami értékesebb a pénznél.

1920-ban születtem egy Lipcse nevű városban, Németország keleti részén. A nevem Abraham Salomon Jakubowitz, de a barátaim röviden csak Adinak hívtak. Angolul pedig Eddie-nek ejtik a nevemet. Úgyhogy kérlek, hívj csak Eddie-nek, barátom! Szerető család volt a miénk, és nagy is. Apámnak, Isidore-nak négy fiú- és három lánytestvére született, anyámnak, Linának pedig tizenkét testvére. Képzeld csak el, milyen erő lehetett a nagyanyámban, hogy ennyi gyereket felnevelt! Az első világháborúban elvesztette egy fiát: ez a zsidó fiú Németországért áldozta az életét. És a férjét is, az én nagyapámat, aki tábori lelkész volt, és nem tért haza a háborúból. Apám nagyon is büszke német állampolgár volt, Lengyelországból érkezett, úgy telepedett le Németországban. Érkezésekor a Remington írógépgyárban volt gépészmérnök-tanuló. És mert jól beszélt németül, végül egy német kereskedőhajón Amerikába is eljutott. Amerikában remekül boldogult a munkájában, de hiányzott neki a családja, és úgy döntött, egy másik német kereskedőhajón visszatér Európába – és épp, amikor megérkezett, kitört az első világháború. Mivel lengyel útlevéllel utazott, a németek illegális bevándorlóként bebörtönözték. Csakhogy a német kormány megtudta, hogy képzett gépész, és engedélyezte, hogy elhagyja a börtönt, és egy gyárban dolgozzon Lipcsében, ahol nehézfegyvereket gyártottak a háborúhoz. Ekkor történt, hogy beleszeretett anyámba, Linába, és Németországba is, tehát ott maradt a háború után. Saját gyárat nyitott Lipcsében, feleségül vette anyámat, és hamarosan megszülettem én. Két évvel később a húgom, Johanna is világra jött. Őt csak Henninek hívtuk. Apám hazafiságát, Németország felett érzett büszkeségét semmi sem rendíthette meg. Elsősorban németnek tartottuk magunkat, másodsorban is, és csak azután zsidónak. A vallásunk nem tűnt olyan fontosnak nekünk, mint az, hogy jó lipcsei polgárok legyünk. Őriztük a hagyományainkat, megtartottuk az ünnepeinket, de hűségünkre, szeretetünkre Németország tarthatott inkább számot. Büszke voltam rá, hogy lipcsei vagyok, hisz ez a város nyolcszáz éve művészeti, kulturális központ – itt működött a világ egyik legrégebbi

szimfonikus zenekara, és ez a város ihlette meg Johann Sebastian Bachot, Clara Schumannt, Felix Mendelssohnt, és rajtuk kívül írókat, költőket, filozófusokat – Goethét, Leibnizet, Nietzschét és még sokakat. A zsidók évszázadokon át a lipcsei társadalom természetes részeként éltek. A középkor óta itt még a nagy vásárokat is pénteken tartották szombat helyett, hogy a zsidó kereskedők is részt vehessenek rajtuk, hisz nekik szombaton, a zsidó sábát napján, tilos a munka. A köztiszteletben álló zsidó polgárok és filantrópok is hozzájárultak a város jólétéhez, ahogy a zsidó közösségéhez is, így épülhettek itt a legszebb európai zsinagógák. A harmónia az élet része volt. Ez pedig nagyon jó életet jelentett egy gyereknek. Itt volt az állatkert, alig ötperces sétára a házunktól: világszerte híres gyűjteményt őriztek benne, és több oroszlánt szaporítottak itt fogságban, mint bárhol a világon. El tudod képzelni, milyen izgalmas volt ez egy kisfiúnak? Évente kétszer óriási kereskedelmi vásárokat is rendeztek, és apám engem is elvitt ezekre. Ezek tették Lipcsét Európa egyik legkulturáltabb, leggazdagabb városává. Fekvése, jelentősége kereskedelmi központként az új technológiák, új elképzelések terjedésének is középpontjába helyezte. Az egyetemét 1409-ben alapították, a második legrégebbi német egyetemként. A világ első napilapját Lipcsében adták ki 1650-ben. A könyvek, a zene, az opera városa volt. Kisgyerekként őszintén hittem benne, hogy az egész világ legfelvilágosultabb, legkulturáltabb, legkifinomultabb (de legalábbis legműveltebb) országában élek. És mekkorát tévedtem! Bár én nem voltam különösebben vallásos, azért rendszeresen eljártunk a zsinagógába. Kóseren is étkeztünk anyám miatt, aki mindent a lehető leghagyományosabb módon akart csinálni, hogy az az ő anyjának tetsszen: a nagyanyám velünk élt, és ő nagyon vallásos volt. Péntek esténként összejöttünk a nyugalomnapi (sábát) vacsorára, elmondtuk az imákat, ettünk a hagyományos ételekből, amelyeket nagyanyám nagy szeretettel készített nekünk. A jókora fatüzelésű tűzhelyen főzött, ez biztosította a ház fűtését is. Leleményes csőrendszer gondoskodott róla, hogy a hő ne vesszen el, és a füstöt is biztonságosan elvezette. Amikor átfagyva bementünk kintről, mindig a tűzhely mellett lévő párnákra telepedtünk

átmelegedni. Volt egy kutyám is, egy kis tacskó, Lulu, és ő mindig az ölemben, összegömbölyödve vészelte át a hideg éjszakákat. Mennyire szerettem ezeket! Apám keményen dolgozott, hogy gondoskodjon rólunk, és kényelmesen is éltünk, de ő arról is tenni akart, hogy megértsük, az élet nem csak az anyagi dolgokról szól. Péntek esténként, a sábátvacsora előtt, anya sütött három-négy barheszt, egy különleges alkalmakkor elkészített, ínycsiklandóan finom ünnepi kalácsot tojással és liszttel. Hatéves koromban egyszer megkérdeztem apámat, miért sütünk ennyit, amikor csak négyen vagyunk a családban, ő pedig elmagyarázta, hogy a többit majd elviszi a zsinagógába a szükséget szenvedő zsidóknak. Apám nagyon szerette a családját és a barátait. Folyton jöttek hozzánk a barátok vacsorára, bár anyám aztán megelégelte a dolgot, és kijelentette, hogy egyszerre ötnél többen nem jöhetnek, mert csak így férünk el az asztal körül. – Ha az ember szerencsés, van elég pénze és szép háza, akkor megengedheti magának, hogy segítse azokat, akiknek nincs – mondogatta apám. – Erről szól az élet. Hogy megosszuk mással a jó szerencsét. – Azt is sokat mondta, hogy nagyobb öröm adni, mint kapni, és hogy az élet fontos dolgai (a barátok, a család, a jóakarat) sokkal értékesebbek a pénznél. Az ember többet ér, mint a bankszámlája. Akkor bolondnak hittem ezért, de most, mindazok után, amiken keresztülmentem életemben, tudom, hogy igaza volt. Csakhogy a boldog családi életünket beárnyékolta valami. Németország bajban volt. A legutóbbi háborút elvesztettük, és ebbe a gazdaság is belerokkant. A győztes szövetséges hatalmak több pénzt követeltek jóvátételként, mint amennyit Németország valaha ki tudott volna fizetni, és hatvannyolcmillióan szenvedtek emiatt. Hiány volt élelemből, üzemanyagból, és szörnyű szegénység uralkodott, amit a büszke német nép nagyon megszenvedett. Bár mi jómódú középosztálybeli család voltunk, sok szükséges dolgot lehetetlen volt beszerezni, még akkor is, ha volt rá pénze az embernek. Anyám soksok kilométert gyalogolt piacokra, hogy a jobb időkben vásárolt kézitáskáit, ruháit tojásra, tejre, vajra vagy kenyérre cserélje. A tizenharmadik születésnapomon apám megkérdezte, mit szeretnék

ajándékba, én pedig hat tojást kértem, egy vekni fehér kenyeret (ezt nehéz volt beszerezni, mivel a németek jobban szerették a rozskenyeret), és egy ananászt. El sem tudtam képzelni nagyobb dolgot, mint hat tojást, ananászt pedig még életemben nem láttam. És apám valahogy kerített egyet – fogalmam sincs, hogyan, de hát apám ilyen volt. Egészen lehetetlennek tűnő dolgokra is képes volt, csak hogy mosolyogni láthasson minket. Annyira izgatott lettem, hogy egy ültő helyemben megettem mind a hat tojást és az ananászt is. Életemben nem ettem még olyan finomat. Anya rám is szólt, hogy vigyázzak, de hát hallgattam én rá? Ugyan! Az infláció rettenetes mértéket öltött, és ezért lehetetlenné vált a nem romlandó élelmiszerek felhalmozása és egyáltalán a tervezés. Volt, hogy apám hazajött a munkából egy táskányi pénzzel, az pedig reggelre teljesen értéktelenné vált. Sokszor azzal küldött el a boltba: „Vegyél, amit csak lehet! Ha hat kenyér van, vedd meg mindet! Holnapra nem lesz semmink!” Még a szerencsésebbek is nehézségekkel küszködtek, a német nép megalázottnak, dühösnek érezte magát. Kétségbeestek az emberek, és végül bármilyen megoldást örömmel fogadtak. A náci párt és Hitler pedig megoldást kínált a németeknek. És ellenséget is. 1933-ban, amikor Hitler hatalomra jutott, nagy antiszemitizmushullám jött vele. Ez volt életem tizenharmadik éve, és a hagyományaink szerint a bar micva, a nagykorúvá válás ősi vallási szertartásának ideje. A bar micvát, amely a „parancsolat fiát” jelenti, általában csodás mulatság követi finom ételekkel és tánccal. Más időkben a pompás, nagy lipcsei zsinagógában tartottuk volna, de a náci hatalomátvétel után ezt már nem engedélyezték. Az én bar micvám ezért egy kis zsinagógában volt, háromszáz méterre a házunktól. A mi súlunkat (ez a zsinagóga másik neve, szó szerint „könyvek házát” jelent) irányító rabbi nagyon okos ember volt. A zsinagóga alatti lakást egy gójnak adta ki, akinek a fia az SS-ben szolgált. Az antiszemita támadásokkor aztán a gój fiú mindig gondoskodott róla, hogy a lakásukat (így fölötte a súlt is) szigorúan őrizzék. Ha el akarták pusztítani a súlt, ennek az embernek az otthonát is el kellett pusztítaniuk.

Megtartottuk a vallási szertartást, gyertyagyújtással és imákkal a családomért és azokért is, akik már elhunytak. A szertartás végeztével a zsidó hagyomány szerint már férfinak számítottam, aki felelős a cselekedeteiért. Elkezdtem a jövőmön gondolkodni. Nagyon kicsi koromban orvos akartam lenni, de ehhez nem volt tehetségem. Németországban voltak központok, ahová elküldték a gyerekeket, hogy egy sor memória- és ügyességi teszttel felmérjék, miben tehetségesek. Itt úgy látták, én különösen az optikai és matematikai dolgokban vagyok jó, a látásom és a kéz-szem koordinációm pedig kiváló. Remek mérnök lehetne belőlem. Ezért úgy döntöttem, ebbe az irányba indulok el. Nagyon jó iskolába jártam, egy csodaszép épületben, a neve 32. Volksschule volt. Egy kilométerre volt a házunktól, gyalog tizenöt perc alatt odaértem. Kivéve télen. Lipcse hideg város, és az év nyolc hónapjában a folyó is befagyott. A jégen csúszva öt perc alatt beértem az iskolába. 1933-ban befejeztem az általános iskolát, és a Leibniz Gimnáziumba készültem. Ha a történelem más irányt vesz, ott tanultam volna tizennyolc éves koromig – de nem így lett. Egy nap bementem az iskolába, és közölték velem, hogy többé nem járhatok oda – kirúgtak, mert zsidó vagyok. Apám nem tudta ezt elfogadni. Makacs ember volt, jó összeköttetései voltak Lipcsében, és hamarosan megtalálta a módját, hogy tanulhassak. – Ne aggódj! – mondta. – Folytathatod a tanulmányaidat. Gondoskodom róla! Hamis papírokat készíttetett nekem, és egy családi barát segítségével beíratott a Jetter & Scheererbe, egy gépészmérnöki iskolába Tuttlingenben, Lipcsétől jó messze délre. Akkoriban ez a város volt a mérnöki technológia központja, innen érkeztek a finommechanikai megoldások szerte a világba. Mindenféle elképesztő masinákat készítettek itt, bonyolult orvosi műszereket és ipari gépeket. Emlékszem egy szerkezetre, amelyikbe bement a csirke a futószalag egyik végén, majd megkopasztva, megmosva, becsomagolva jött ki a másikon. Hihetetlen volt! Én pedig épp azt fogom megtanulni, gondoltam, hogyan készítsek ilyen gépeket – a világ elképzelhető legjobb mérnöki iskolájában! Ahhoz, hogy

bejussak oda, egy sor vizsgát kellett letennem, és annyira izgultam, hogy állandóan a homlokomat törölgettem, nehogy lecsöpögjön az izzadság, és tönkretegye a dolgozatomat. Nagyon aggódtam, nem akartam apámnak csalódást okozni. Hamis néven, Walter Schleifként iratkoztam be: német gój árvaként, akinek nemigen volt félnivalója Hitler kancellári kinevezésétől. Walter Schleif egyébként valódi német fiú volt, de eltűnt. A legvalószínűbb, hogy a családja titokban elhagyta Németországot, amikor a nácik kezdtek megerősödni. Apám megszerezte az igazolványait, és olyan hamis papírokat készített belőlük, amelyekkel sikeresen be tudtuk csapni a kormányt. Az akkori német igazolványokon apró fényképek voltak a papírba ágyazva, amelyeket csakis különleges infravörös fényben lehetett látni. Nagyon jónak kellett lennie a hamisítványnak, de mivel apám írógépekkel dolgozott, hozzáfért a megfelelő szerszámokhoz, és jól tudta, mit csinál. Az új iratokkal elkezdődhetett az új életem, elfoglalhattam a helyemet az iskolában, ahol megkezdtem a gépészmérnöki tanulmányaimat. Az iskola kilencórányi vonatútra volt Lipcsétől. Egyedül kellett gondoskodnom magamról, a ruháimról, a tanulmányaimról, és mindenáron megőrizni a titkomat. Napközben az iskolában voltam, éjjel pedig egy közeli árvaházban, jóval idősebb fiúkkal egy hálóteremben. A tanulóidőm alatti munkámért cserébe egy kisebb ösztöndíjat is kaptam, amelyet ruhára és egyéb szükséges dolgokra költhettem. Magányos életem volt Walter Schleifként. Senkinek sem mondhattam el, ki vagyok valójában, nem bízhattam senkiben – különben kiderült volna, hogy zsidó vagyok, és veszélybe kerültem volna. A mosdóban és a zuhanyzóban különösen oda kellett figyelnem, hiszen ha egy másik fiú észreveszi, hogy körül vagyok metélve, az a véget jelenthette volna. Az otthoniakkal alig tarthattam a kapcsolatot. Nem volt biztonságos leveleket küldeni, és hogy felhívhassam őket, egy áruházba kellett mennem, amelynek az alagsorában volt telefon. Az odavezető hosszú és kacskaringós úton meg kellett bizonyosodnom róla, hogy senki sem követ. Azon ritka alkalmakkor, amikor

beszélhettem a családommal, a szívem szakadt meg. El sem tudom mondani, micsoda szenvedés volt fiatal emberként ilyen távol lenni otthonról, még ha ez volt is az egyetlen módja annak, hogy megszerezzem a tudást, amely az apám által nekem szánt jövőhöz vezet. De akármilyen nehéz volt is távol lennem a családomtól, még rosszabb lett volna, ha csalódniuk kell bennem. Megmondtam apámnak, hogy nagyon egyedül érzem magam nélkülük, ő pedig kitartásra buzdított. – Eddie, én tudom, hogy nagyon nehéz, de egy nap még hálás leszel ezért – mondta. Később megtudtam, hogy bár velem szigorúan beszélt, amint letette a telefont, elsírta magát, akár egy kisgyerek. Csak jó képet vágott a dologhoz, hogy nekem segítsen. Márpedig igaza volt. Ha nem tanulom meg mindazt, amit abban az iskolában megtanultam, esélyem sem lett volna túlélni mindazt, amit a jövő tartogatott. Eltelt öt év. Ötévnyi fáradhatatlan munka és magány. Nem vagyok benne biztos, hogy el tudom mondani, milyen érzés valaki másnak tettetni magunkat tizenhárom és fél évesen. Tizennyolc éves koromig hordoztam ezt a titkot. Rettentő teher volt számomra. Egyetlen pillanat sem múlt el úgy, hogy ne hiányoltam volna a családomat, de megértettem, miért fontos a tanulás, és kitartottam. Szörnyű áldozat volt ennyi ideig távol lenni a szeretteimtől, de nagyon sokat köszönhetek a tanulmányaimnak. A tanulóidőm utolsó évében egy kifinomult röntgengépeket gyártó vállalatnál dolgoztam. A technikai és elméleti oktatáson felül arról is számot kellett adnom, hogy képes vagyok keményen és szakszerűen dolgozni új szakmámban. Napközben dolgoztam, este iskolába jártam. Egyetlen napon, szerdán nem volt munka, és az egész napot a tanulásnak szentelhettem. Bár magányos voltam, tanulni nagyon szerettem. Az oktatóim a világ legjobb elméi voltak, és ha a kezükbe vették a szerszámokat, mintha bármit meg tudtak volna alkotni a legapróbb fogaskerekektől a technikailag legfejlettebb, hatalmas gépekig. Az egész egyfajta csodának tűnt nekem. Németország élen járt a technológiai és ipari forradalomban, amely azt ígérte, milliók életét könnyíti majd meg, én pedig ott voltam mindennek az élvonalában.

1938-ban, nem sokkal a tizennyolcadik születésnapom után, letettem a záróvizsgáimat, melyek eredményeképpen évfolyamelső lettem, és meghívtak a szakszervezetbe is. A szakszervezetek akkoriban nem olyanok voltak Németországban, mint a mai társadalmakban. Nem annyira azzal foglalkoztak, hogy a munkakörülményeket és a béreket felügyeljék, hanem inkább azzal, mire képes valaki a szakmájában. Abban az időben csakis akkor hívták meg az embert, ha igazán jól dolgozott, a legjobbak közé tartozott. Itt gyűltek össze a terület legjobb elméi, és közös munkával vitték előre a tudományt, az ipart. A szakszervezetben a társadalmi osztályok vagy a vallás kérdései eltörpültek a munka presztízsével szemben. Igazán hatalmas megtiszteltetés volt, hogy ilyen fiatalon bekerülhettem. A szertartáson kiszólítottak a többiek elé, hogy átvegyem a dicséretet a Finommechanikai Egység mesterétől, aki a hagyományos finom kék köpenyt viselte míves csipkegallérral. – A mai napon befogadjuk Walter Schleif tanoncot Németország egyik legkiválóbb szakszervezetébe – jelentette be a mester, én pedig könnyekben törtem ki. A mester megrázta a vállamat. – Neked meg mi bajod? Ez életed egyik legszebb napja! Büszkének kellene lenned! De én vigasztalhatatlan voltam. Szörnyen elszomorított, hogy nem lehettek ott a szüleim, nem láthattak. Nagyon szerettem volna, hogy a saját szemükkel láthassák, mit értem el; és azt is, hogy a mester is lássa, én nem a szegény árva Walter Schleif vagyok. Hanem Eddie Jaku, és van családom, melynek tagjai szeretnek, és hogy fájdalmas távol lennem tőlük. Kincsként őrzök minden tudást, amit ezekben az években megszereztem, de mindig is sajnálni fogom, hogy olyan sokat voltam távol a családomtól. Apám igenis nagy bölcsességgel mondta, hogy az élet többet ér, mint egy bankszámla. Sok-sok minden van a világon, amit semennyi pénzen nem lehet megvenni, és vannak köztük olyanok, amelyek valóban mindennél értékesebbek. Először is a család; másodszor is a család; és végül a család.

Második fejezet A gyengeséget gyűlöletté lehet változtatni.

Eddigi rövid életem legnagyobb hibáját 1938. november 9-én követtem el. Miután elvégeztem az iskolát, még hónapokig Tuttlingenben maradtam, és egy precíziós orvosi műszereket készítő gyárban dolgoztam. De közeledett a szüleim huszadik házassági évfordulója, és én elhatároztam, hogy meglepetésként meglátogatom őket. Megvettem a vonatjegyet, és kilenc órát utaztam a szülővárosomig. Néztem az ablak előtt elsuhanó német erdőket-mezőket. Az iskola zárt világában nem jutottam sem újságokhoz, sem rádióhoz. Fogalmam sem volt, mi történik oly nagyon szeretett országomban, és azt sem tudtam, hogy a zsidógyűlölet egyre sötétebb fellege ereszkedett rá. Hazaértem, és a ház sötét volt, be volt zárva. A családom sehol. Azt nem tudhattam, hogy elrejtőztek, mivel azt hitték, én biztos helyen vagyok, jó messze onnan. Volt kulcsom, különben az út szélén kellett volna aludnom. Kinyitottam az ajtót, és ott várt a kis tacskóm, Lulu. Azonnal felugrott, és a lábamat kezdte nyalogatni. Nagyon örült, ahogy én is. Szörnyen aggódtam a családom miatt. Egyáltalán nem értettem, miért nincsenek ott az éjszaka közepén. De nagyon fáradt voltam, és öt év után ismét a régi ágyamban feküdtem. Úgy éreztem, lehetetlen, hogy bármi rossz történjen itt velem. Ott feküdtem ébren, és hallgattam a város távoli hangjait. Fogalmam sem volt, mi történik: hogy az egész városban égnek a zsinagógák. Végül kimerülten elaludtam. Hajnali ötkor riadtam fel arra, hogy berúgják az ajtót. Tíz náci tört be, kirángattak az ágyból, és esküszöm, hogy félholtra vertek. A pizsamámat hamar átáztatta a vér. Az egyik egy bajonettet húzott elő, letépte a pizsamám ujját, és nekiállt horogkeresztet vágni a karomra. De ekkor a kiskutyám, Lulu nekiugrott. Azt nem tudom, megharaptae, vagy csak megijesztette, de a náci elengedett, majd a puskája szuronyával leszúrta szegény kiskutyámat. Azt kiabálta: „Ein Juden Hund!” Zsidó kutya! Eddie, gondoltam, vége az életednek. Most meghalsz. De nem azért jöttek, hogy megöljenek, csak meg akartak verni és megalázni. Miután így rám törtek, kirángattak az utcára, és

kényszerítettek, hogy végignézzem a kétszáz éves házunk pusztulását, azét a házét, amelyben a családom több nemzedéke is felnőtt. Abban a pillanatban elveszítettem a méltóságomat, a szabadságomat, a hitemet az emberiségben. Elvesztettem mindent, amiért éltem. Emberből semmivé váltam. Ez volt a hírhedt Kristallnacht, a kristályéjszaka, ami az utcát beborító üvegszilánkokról kapta a nevét, miután a nácik félkatonai szervezete, a barnaingesek kifosztották és feldúlták a zsidó tulajdonú boltokat, a zsidók házait és a zsinagógákat. A német hatóságok semmit sem tettek, hogy megállítsák őket. Aznap éjjel Lipcsében és az országban mindenhol mindenféle rémtetteket követtek el civilizált németek. A városunkban szinte minden zsidó házat, boltot feldúltak, felgyújtottak, vagy más módon pusztítottak el, ahogy a zsinagógáinkat is. És a népünket is. És nem csak a náci katonák és fasiszta banditák fordultak ellenünk. Az egyszerű polgárok, olyanok, akik már születésem előtt is a barátaink, szomszédaink voltak – ők is csatlakoztak az erőszakhoz, a fosztogatáshoz. Amikor a tömeg végzett az épületekkel, összegyűjtötték a zsidókat (köztük sok kisgyereket is), és a folyóba dobálták őket, amelyen gyerekkoromban csúszkáltam. Most vékony volt a jég, a víz dermesztően fagyos. Ott álltak a folyóparton a férfiak és nők, akiket egész életemben ismertem, és köpködve, gúnyolódva nézték a küszködő zsidókat. – Lőjétek le őket! – kiabálták. – Lőjétek le a zsidó kutyákat! Mi történt a német barátainkkal, ami gyilkosokká tette őket? Hogyan lehet barátokból ellenségeket csinálni, ilyen fokú gyűlöletet teremteni? Hol az a Németország, amelyhez oly büszkén tartoztam én is, a szülőhazám, az őseim országa? Egyik nap még barátok voltunk, szomszédok, kollégák, másnap pedig azt mondták nekünk, hogy ősi ellenségek vagyunk! Ha eszembe jutnak azok a szenvedéseinknek örvendező németek, legszívesebben megkérdezném tőlük: „Van nektek lelketek? Van szívetek?” Őrület volt, a szó valódi értelmében – amikor a különben civilizált emberek hirtelen képtelenek lettek a helyest a helytelentől megkülönböztetni. Szörnyű rémtetteket követtek el, és ami még rosszabb, még élvezték is! Azt hitték, helyesen

cselekszenek! És még azok, akik nem tudták meggyőzni magukat, hogy a zsidók az ellenség, sem tettek semmit a tömeg ellenében. Ha akkor, a kristályéjszakán, elegen a sarkukra állnak, és azt mondják: „Elég! Mit műveltek? Mi bajotok?”, akkor máshogy alakult volna a történelem. De nem tették. Féltek. Gyengék voltak. És a gyengeségük miatt lehetett gyűlöletre sarkallni őket. Betuszkoltak a teherautóba, az arcomon vér keveredett a könnyekkel, és akkor már nem voltam többé büszke német. Soha többé nem lettem az újra.

Harmadik fejezet Eljön a holnap, ha a mát túléled. Lépésről lépésre.

A teherautó az állatkertbe vitt, ahol egy hangárban tartottak fogva más fiatal zsidó férfiakkal együtt. Amikor megérkeztem, úgy harmincan lehettünk. A banditák egész éjjel csak hozták a fiatalokat, és amikor százötvenen összegyűltünk, egy másik teherautóra zsúfoltak minket. Menet közben a többiek meséltek a Kristallnacht szörnyűségeiről, a fosztogatásokról, a zsinagógák felgyújtásáról. Elszörnyedtem, halálra rémültem, aggódtam a családom miatt. Akkor még egyikünk sem tudta, hogy ez még csak a rémálom kezdete. Sokkal-sokkal rosszabb dolgok vártak még ránk, ahogy a teherautó elhagyta a várost, és vitt minket Buchenwaldba, a koncentrációs táborba. A náci gazemberek úgy összevertek, hogy amikor megérkeztünk Buchenwaldba, kék-zöld voltam, és véres, és a parancsnok annyira megrémült, hogy az őrökkel elvitetett a harmincnyolc kilométerre lévő legközelebbi kórházba. Ott is hagytak két napra, őrök nélkül, amíg a német ápolónők felügyelete alatt jobban nem lettem. Megkérdeztem egyiküket, mi történne, ha megszöknék, de ő csak nézett rám szomorúan. – Vannak szüleid? – kérdezte. – Persze. – Ha megpróbálnál megszökni, felkutatnák a szüleidet, és felakasztanák őket tizenöt perccel azután, hogy kisétáltál innen. Így aztán rögtön letettem a szökésről. Fogalmam sem volt, mi lett a szüleimmel – vajon elmenekültek Lipcséből, mielőtt jöttek a nácik? Biztonságban vannak egy barátjuknál vagy egy rokonnál? Vagy értük is eljöttek? Valahol máshol tartják fogva őket Németországban? Nem tudtam semmit, és ugyanúgy fogva tartott a félelem, az aggodalom, mint az őrök. Amikor összeszedtem magam kicsit, és már nem voltam félholt, a kórházból felhívták a buchenwaldi tábort, és a náci őrök már jöttek is értem. Először megkönnyebbültem, amikor Buchenwaldba értünk. Kaptam orvosi segítséget, és más németek közé kerültem, akiknek többsége civilizált, középosztálybeli, képzett ember volt. Még össze is barátkoztam egy-két rabtársammal. A legjobb barátom Kurt Hirschfeld lett, egy fiatal német zsidó Berlinből, akit szintén a

kristályéjszakán tartóztattak le. Mindebből azt hittem, talán most biztonságban leszünk. Mekkorát tévedtem! Buchenwald volt a legnagyobb koncentrációs tábor Németország területén. A közeli bükkerdőkről nevezték el, és később „Éneklő erdőnek” is hívták a megkínzott foglyok sikolyai miatt. Az első lakói kommunisták voltak, akiket az 1937-es tisztogatásokkor szállítottak oda a nácik, őket követték sokan mások, akik a hivatalos álláspont szerint nem voltak egészen emberek: politikai foglyok, szlávok, szabadkőművesek és zsidók. Amikor megérkeztünk, a tábor még nem állt készen annyi fogoly befogadására, amennyit el akartak ott helyezni. Nem voltak hálótermek vagy barakkok, így egy óriási sátorba tereltek be minket, és a földön aludtunk, amíg ki nem találták, hogyan helyezzenek el bennünket. Volt, hogy ezerkétszáz cseh foglyot zsúfoltak be egy valaha nyolcvan ló számára kialakított istállóba. Öten aludtak egy ágyon, amelyeket összetoltak, és keresztbe feküdtek rá, mint szardíniák a dobozban. Olyan rémes körülmények között éltünk, hogy elkerülhetetlen volt a betegség és az éhezés. A történelemkönyvekben ki lehet keresni a Harmadik Birodalom koncentrációs táborait, és jól ismert képeket talál az ember – képeket csontsoványra fogyott, megkínzott zsidókról, akiket teljesen tönkretett az üldöztetés embertelensége. De amikor mi Buchenwaldba érkeztünk, ez még mind előttünk volt. Kezdetben nem is értettük, mi mindenre képesek a fogvatartóink. Ugyan ki tudta volna azt elképzelni? Azt sem értettük sehogyan sem, egyáltalán miért szedtek össze és börtönöztek be minket. Nem voltunk mi bűnözők! Jó polgárok voltunk, keményen dolgozó, rendes németek, akiknek munkahelye volt, háziállatai, akik szerették a családjukat és a hazájukat. Büszkék voltunk az öltözködésünkre, a társadalmi helyzetünkre, szerettük a zenét és az irodalmat, a jó bort és sört, a napi három rendes étkezést. Most pedig egy tál rizs és főtt hús volt a szokásos ételünk. A fontos politikai foglyokat arról lehetett felismerni, hogy a bokájukat és csuklójukat összefogó nehéz láncot viseltek. A láncok túl rövidek és nehezek voltak, így nem tudtak állva enni, összekuporodva kellett

étkezniük. Kanalat nem kaptunk, így kézzel kellett enni. Ez még nem lett volna akkora baj, csakhogy nem volt valami higiénikus a környezet. Nem volt vécépapír sem, itt-ott talált rongyokkal kellett a hátsónkat megtörölnünk, vagy egyenesen a kezünkkel. És rendes vécé sem volt. Egyetlen hatalmas pöcegödör volt csak, egy hosszú árok, és akár huszonöt másik emberrel együtt kellett használnunk. El tudod képzelni azt a látványt? Huszonöt ember, orvosok, ügyvédek, tudósok, amint nagy nehezen egyensúlyoznak a két fapalánkon, és úgy könnyítenek magukon az emberi fekáliával teli gödör fölött! Barátom, hogy is tudnám leírni, milyen szürreális, mennyire rettenetes volt nekem mindez? Fel sem tudtam fogni, mi történt. Még most sem tudom, ha jól belegondolok. Az is lehet, hogy sosem fogom tudni. A mi nemzetünk mindennél többre értékelte a törvények uralmát, mifelénk az emberek azért nem szemeteltek, mert kellemetlen lett volna szemetes utcán járni. Kétszáz márkára büntethették az embert, ha csak egy cigarettacsikket kidobott az autója ablakán! Most pedig hirtelen elfogadhatóvá, sőt bátorítandóvá vált, hogy minket agybafőbe verjenek? A legkisebb szabályszegésekért is verés járt. Egy reggel nem hallottam a létszámellenőrzést jelző harangot, mert elaludtam, ezért megkorbácsoltak. Máskor gumibottal agyabugyáltak el, mert nem volt betűrve az ingem. A nácik minden reggel szörnyű játékot játszottak. Kinyitották a kaput, és elengedtek két-háromszáz embert. Amikor a szerencsétlenek még csak harminc-negyven métert tettek meg, felhangzott a géppuskák kelepelése, és állatokként lőtték agyon mindet. A holttesteket levetkőztették, zsákokba rakták, és hazaküldték a következő levéllel: „A férje/testvére/fia megpróbált megszökni, és eközben életét vesztette.” A bizonyíték a hátukban lévő golyók lettek volna. Ezek a nyomorultak így akarták csökkenteni a tábor túlzsúfoltságát. Otto von Bismarck, az egyesült Németország első kancellárja valaha figyelmeztette a világot, hogy figyeljen oda a német népre. Egy jó vezetővel ez a világ legnagyobb nemzete. Ám egy rossz vezetővel csupa szörnyeteg. Az őröknek, akik minket kínoztak, a fegyelem fontosabb volt a józan észnél. Ha egy katonának azt

mondják, induljon, indul. Ha azt mondják neki, lőjön hátba egy embert, megteszi, és fel sem merül benne a kérdés, helyes-e ez vajon. A németek vallássá emelték a logikát, és az most gyilkosokká tette őket. Sok fogoly hamar jobbnak gondolta a halált, mint az életet Buchenwaldban. Ismertem egy fogorvost, bizonyos dr. Cohent, akit annyira megvertek az SS-esek, hogy kilyukadt a gyomra, ami lassú, kínkeserves halálra ítélte. Ötven márkát, nagyjából egyheti keresetét fizette ki egy becsempészett borotvapengéért. Tanult ember volt, pontosan tudta, melyik artériát kell elvágnia, és mennyi ideig tart, amíg elvérzik. Kitervelte, hogy a latrinán fog ülni, középen, pont jókor, hogy legyen tizenhét perce, mielőtt jönne az őr: úgy számolta, hogy ennyi idő alatt veszít elég vért ahhoz, hogy biztosan meghaljon. Aztán majd beleesik a latrinába, nehogy ki tudják húzni, mert különben csak lemosnák, összevarrnák, megbüntetnék, és azt mondanák neki: „Akkor halsz meg, amikor mi akarjuk! Nem hamarabb!” Szegény embernek sikerült is a szomorú terve: úgy menekült meg a náciktól, ahogy eltervezte. Ez volt Németország 1938-ban – teljesen megváltozott. Semmi erkölcs, semmi tisztelet, semmi emberi tisztesség. De nem minden németnek ment el a józan esze. Az egyik első náci katona, akivel Buchenwaldban találkoztam, ismerős volt: ugyanabban a kollégiumban laktunk, amikor gépészetet tanultam. Helmut Hoernek hívták, és mindig barátságosan viselkedett velem, amikor még Walter Schleif néven éltem ott. – Walter! – szólított meg. – Mit keresel itt? – A nevem nem Walter – feleltem. – Hanem Eddie. Odaköptem a bakancsára, és megmondtam neki, mennyire meg vagyok döbbenve. És hogy ki vagyok valójában. Hogy nem tudom elhinni, hogy ez az ember, aki valaha a barátom volt, egy jó ember, most SS-őr. Szegény Helmut – nem tudta, hogy zsidó vagyok. Sosem láttam még annyira összezavarodott, annyira rémült embert. Azt mondta, szeretne segíteni nekem, azt ugyan nem hagyhatja, hogy megszökjek, de megteszi, amit tud. Bement a táborparancsnokhoz, és elmondta neki, hogy jó ember vagyok, és különlegesen jó

szerszámkészítő. Márpedig a náciknak szükségük volt szerszámkészítőkre. A Harmadik Birodalom a totale Kriegre, a totális háborúra készült az egész világ ellen. A totális háborúban nincsen különbség katona és civil, bűnös és ártatlan, katonai és ipari infrastruktúra között. A német társadalom a teljes átszervezés felé tartott, hogy fegyvereket gyártsanak a háborúhoz, így aki bármit is tudott a gépekről vagy az iparról, az potenciálisan sokkal járulhatott hozzá a háborús erőfeszítéshez. Nem sokkal azután, hogy Helmut beszámolt rólam, a parancsnok irodájába hívattak. Azt kérdezték, akarok-e nekik dolgozni. – Igen – feleltem. – Egész életedben? – Igen. Nem került semmibe igent mondanom. A zsidókból bűnbakot csináltak, ahogy az évszázadok során oly sokszor már, de a Harmadik Birodalom pénz- és termeléséhsége így is nagyobb volt, mint a tiszta gyűlölet őrülete. Be voltunk zárva, de ha a német állam így is tud pénzt csinálni belőlünk, akkor még mindig a hasznára lehetünk. Aláírattak velem egy munkaszerződést meg egy nyilatkozatot, amelyben az állt, hogy jól bántak velem, adtak enni, és hogy nyugodt időszakot töltöttem a táborban, aztán megtervezték az áthelyezésemet. A megegyezés részét képezte az is, hogy apám értem jöhet Buchenwaldba, hazavihet néhány órára anyámhoz, majd ő kísér el a gyárba, ahol életem végéig dolgozni fogok. A kristályéjszaka után apám és a családom visszatért Lipcsébe, és csendben várták, hogy jobbra forduljanak a dolgok. Nagyon szerettek volna elmenekülni Németországból, de nem akartak engem hátrahagyni. Apám végtelenül boldog volt, hogy lehetősége adódott kiszabadítani engem. 1939. május 2-án, reggel hétkor felvett egy bérelt autóval. Hat hónappal az érkezésem után elhagyhattam Buchenwaldot. Kedves barátom, el tudod képzelni, micsoda öröm volt kilépni onnan? Hogy apám odahajtott Buchenwald kapuja elé, és ott átölelt?

Beszállni a kocsiba és elindulni a szabadság felé? Maga a paradicsom, a szabadság érzése, az üldöztetés vége. A következő években sokszor idéztem fel ezt az érzést, hogy emlékeztessem magam: ha túl tudok élni még egy napot, egy órát, akár egy percet, a fájdalom elmúlik, és eljön a holnap.

Negyedik fejezet Bárhol bánhatnak kedvesen az emberrel, még idegenek is.

Apámnak egy repülőgépgyárba kellett volna vinnie Dessauba, ahol szerszámkészítőként dolgoztam volna. Ám mi megfordultunk a kocsival, és egyenesen a határra mentünk. El akartuk hagyni az országot – lehet, hogy több esélyünk nem lett volna rá. Anyám és a húgom, akik még Lipcsében voltak, a terv szerint később jöttek volna utánunk, hogy Belgiumban találkozzunk. Nem volt poggyászunk, és pénzünk is csak kevés, mert túl nagy lett volna a kockázat, ha a németek átkutatják az autót, és azt találják, hogy utazásra csomagoltunk. A határ melletti Aachenba mentünk, ott egy étteremben találkoztunk egy embercsempésszel, akinek fizettünk, hogy átvigyen minket Németországból Belgiumba. A bérelt kocsit hátrahagytuk, és egy másik autón, kis csapat menekülővel meg a kormánynál az embercsempésszel, elindultunk éjjel egy sötét erdei úton a határ egy elhagyatott, ritkábban lakott szakaszához. A csempész azt ígérte, Belgiumba visz minket; csakhogy valójában Hollandiába vitt, ahol a sötétben hét másik menekülővel egy út szélén húztuk meg magunkat. Ekkoriban egész Európa irigyelte ezeket az utakat: széles, jól megépített utak voltak, másfél méterrel magasodtak a mellettük futó vízelvezető csatornák fölé. Mi ebben a csatornában kuporogtunk, és vártuk, hogy átszaladhassunk. A csempész figyelmeztetett, hogy hamarosan jön egy teherautó, a hátuljára szerelt reflektorral. Meg kellett várnunk, amíg elmegy mellettünk, és aztán átrohanni, amilyen gyorsan csak tudunk, mielőtt a reflektort felénk fordítanák. Amint átértünk a határon, a lehető leggyorsabban kellett haladnunk, amíg legalább tíz kilométerrel magunk mögött nem hagytuk a holland határt. Akkor jogilag már Belgiumban vagyunk, ahol a náci rezsimnek nincs hatalma utánunk jönni. Sok zsidót, akik Hollandiába menekültek, később visszaküldtek Németországba, Belgiumban viszont befogadták a Németországból, az egyre súlyosabb üldöztetés elől menekülőket. Nagyon ideges voltam, dőlt rólam a víz, aggódtam, hogy nem fog sikerülni, de apám nyugodt maradt. A lelkemre kötötte, hogy maradjak a közelében, és ő majd megfog, ha bármi baj történne. A teherautó hatalmas zajjal hamarosan valóban végigdübörgött az éjszakai úton. A reflektor fénye elvakított, de éreztem a fogást az

övemen hátul, ahogy valaki biztos kézzel tartott. Apám az, mondogattam magamban, fél, hogy elveszítjük egymást a nagy rohanásban. Csak vártunk ott, és alig néhány másodperccel a teherautó után én is megindultam futva a csapattal, és csupán néhány pillanattal azelőtt, hogy a reflektor körbefordult volna, el is értünk az út belga oldalán az árok biztonságába. Ekkor halálra rémülten láttam, hogy az övembe kapaszkodó valaki nem apám, hanem az egyik nő a csoportból. Apám mögöttünk jött. Megállt, hogy felsegítsen egy nőt, és még csak az út közepén járt, amikor a reflektor fénycsóvája rávetült. A másodperc törtrésze alatt kellett döntenie: visszafordul Hollandiába, ahol talán elfogják, vagy rohan tovább Belgiumba, de ezzel veszélybe sodor minket, többieket is. Bátran azt választotta, hogy visszafordul, és el is tűnt Hollandia sötétségében. Nagyon aggódtam, de nem volt választásom. Tovább kellett mennem. Azt beszéltük meg, hogy ha elszakadnánk egymástól, egy kis belga faluban, Verviers-ben találkozunk egy szállodában. Kivettem ott egy szobát, és szorongva vártam egy éjszakát meg egy napot, mire apám megérkezett, súlyos sérülten. Elkapta a csendőrség (a belga rendőrség), ahogy újra megpróbált átkelni a határon, és alaposan helybenhagyták. Nagyon kevés pénze volt, de felajánlotta a rendőröknek a platina mandzsettagombjait, ha elengedik. A főnökük megvizsgálta a gombokat, és közölte vele, hogy ez nem is platina, csak zománcozott, aztán átadta a Gestapónak. Már a vonaton volt, vissza a táborok felé, amikor sikerült megszöknie: meghúzta a vészféket, a vonat megállt, ő pedig elmenekült. Aznap éjjel sikerült átjutnia a határon, és megérkezett hozzám a szállodába. Másnap délelőtt továbbmentünk Brüsszelbe, ahol a családom kivett egy lakást a város szívében. Nagyon szép lakás volt, kényelmes, elég hely volt benne anyámnak és a húgomnak is. Csakhogy ők nem jöttek. A terv szerint nekik is együtt kellett volna átjönniük a határon, de letartóztatták őket, és börtönben ültek Lipcsében. Amikor felhívtuk őket, a Gestapo vette fel a telefont. Közölték velünk, hogy ha nem megyünk vissza azonnal, megölik anyámat.

Mit tegyünk? Hagyjuk hátra anyámat? Hogyan keverhettem ilyen veszélybe? Megkértem őket, hadd beszéljek vele csak egy percet, és amint átvette a telefont, kiabálni kezdett: – Ne gyertek vissza! Ez csapda! Megölnek! – A vonal megszakadt. Csak később tudtam meg, hogy a Gestapo-tiszt elvette szegény anyámtól a telefont, és az arcába csapott a kagylóval, el is tört az arccsontja. Nem gyógyult meg rendesen, élete végéig besüppedt maradt az arca a dühösen ráncolódó bőr alatt, és be kellett kötnie, hogy eltakarja. El tudod képzelni, micsoda rettegés lett úrrá rajtam? Dühösen, pánikban rohangáltam fel-alá, készültem, hogy azonnal visszamegyek Németországba. Azt hajtogattam, hogy nem hagyhatom szenvedni anyámat. De apám megtiltotta, hogy visszamenjek, és ez kemény vitába torkollott közöttünk. Meg volt róla győződve, hogy ha feladom magam, akkor nem fogok sokáig élni. – Nem mész sehová! – közölte velem könnyek között. – Nem veszíthetlek el téged is! Anya három hónapig ült a börtönben, mire végre sikerült elintéznie, hogy kiengedjék őt is és a húgomat is. Amint kijöttek, vonattal Aachenbe mentek, ahol ugyanazzal az embercsempésszel találkoztak, aki engem és apámat is átvitt a határon. Végre újra együtt lehettünk volna mind Brüsszelben. De mire ők megérkeztek, én már nem voltam ott. Két hét. Két hétig voltam szabad, aztán letartóztatott a belga csendőrség. Ezúttal nem azért, mert zsidó vagyok, hanem mert német, és illegálisan léptem át a határt. El sem tudtam hinni. Németországban nem voltam német, ott zsidó voltam. Belgiumban viszont nem zsidó voltam, hanem német. Nem nyerhettem. Letartóztattak, és az Exarde menekülttáborba vittek, ahol négyezer németet őriztek. Ezúttal mindenféle németekkel voltam körülvéve. A legtöbben menekültek voltak Hitler Németországából – szocialisták, kommunisták, homoszexuálisok, fogyatékosok. A táborban, ha nem is kényelmes, de meglepően civilizált körülmények uralkodtak Buchenwald vadállati kegyetlenségeihez képest. Bizonyos mértékig szabadon járhattunk, akár tíz kilométernyire is elsétálhattunk, feltéve,

hogy időben visszaérünk. Mindenkinek volt saját ágya, és napi háromszori étkezést biztosítottak: reggelire mindig kenyeret, margarint és lekvárt vagy mézet kaptunk. Az élelmezéssel nem volt probléma, és viszonylag rendes életet lehetett élni. A legnehezebben azt éltem meg, hogy nem tudtam semmit a családomról. Belgiumban voltak, de nem léphettem velük kapcsolatba, mert akkor felfigyelt volna rájuk a hatóság. Beadvánnyal fordultam a belga kormányhoz az ügyemben. „Nem értem, miért vittek táborba azért, mert német vagyok. Nem támogatom a nácikat, sosem kollaboráltam a nácikkal, de engedélyt kérek Önöktől, hogy franciául tanulhassak. Hajlandó vagyok cserében a belga fiatalokat gépészetre tanítani.” Elfogadták az ajánlkozásomat, és kaptam egy igazolványt, amellyel minden reggel elvonatozhattam Gentbe. Ez egy csodálatos, régi város Flandriában, úgy húsz kilométerre a tábortól, és ehhez külön engedélyre volt szükségem. Minden reggel hét órakor elmentem a rendőrségre, ahol lepecsételték a papírjaimat, aztán mehettem az egyetemre tanítani. Oktató lettem a gépészmérnöki karon. Volt időm megtanulni flamandul, csiszolni a franciatudásomat, és még sok jó barátom is lett az egyetemen. A rabtársaim közül is összebarátkoztam egyesekkel. És akár hiszed, akár nem, ott volt az a barátom, akit Buchenwaldban ismertem meg – Kurt! Megszökött, és eljutott Brüsszelbe, ahol aztán letartóztatták mint menekülőt. Kurt nem dolgozott, de esténként mindig összejöttünk, és együtt töltöttük az időt. Összebarátkoztunk egy másik zsidó férfival is, Fritz Löwensteinnel, aki tehetséges bútorasztalos volt, és bátorított, hogy hozzam ki a helyzetből a legtöbbet, és használjam a tudásomat. Majdnem egy évig maradtunk ott – 1940. május 10-ig, amikor Németország lerohanta Belgiumot, és a menekültek már nem voltak biztonságban. A foglyok közt akadtak politikai menedékkérők is, magas rangú német politikusok, akik a náci párt hatalomra jutása ellen dolgoztak. Azt tervezték, hogy a Harmadik Birodalom bukása után majd hazatérnek, és a romokon újjáépítik a német demokráciát. Volt egy nagyon kedves és okos pasas is, Artur Bratu, aki

Németország Szociáldemokrata Pártjában politizált a weimari köztársaság idején. Igen higgadt és inspiráló vezető volt, és bár ekkor politikai száműzetésben élt, elpusztíthatatlan reményt táplált, hogy egy nap hazatérhet Németországba, és segíthet visszaállítani a józan ész uralmát. Azt gondoltam magamban: én követem ezt az embert, történjen bármi. Igazi túlélő. A terv az volt, hogy Nagy-Britanniába visznek minket. Szereztek egy menekülthajót is, ami Oostende belga kikötőben vett volna fel bennünket. Nagy szerencsétlenségünkre az evakuációért felelős belga hivatalnok kollaboráns volt, és azon dolgozott, hogy a nácik kezére juttasson minket. Tett róla, hogy mire Oostendébe érünk, a hajó már kifusson nélkülünk. Nem tudtuk, mihez kezdjünk, amikor Bratu, aki a vezetőnkké lépett elő, úgy döntött, átmegyünk Dunkerque-be, amely majdnem ötven kilométerrel arrébb feküdt. Ebben a francia kikötőben találunk hajókat, és talán sikerül elmenekülnünk a kontinensről. Megindultunk a tengerpart mentén Franciaország felé, reménykedve, hogy segítséget kapunk. Nagyjából tíz óra alatt értünk Dunkerque-be. Amíg mi meneteltünk, a német katonák beözönlöttek Franciaországba és Belgiumba is – a német Panzer tankoknak alig kellett több két hétnél, hogy összezúzzák a szövetséges sereget, és visszavonulásra kényszerítsék őket, mi pedig épp Dunkerque legendás kiürítésének a kellős közepén érkeztünk. A Blitzkrieg, a villámháború elsöpörte a szövetségesek védekezését, és a seregeik csapdába estek a tengerparton Dunkerque-nél, várták, hogy megmentse őket a civil flotta, amelyet keményen lőttek a németek. Sok ezer szövetséges katona hevert holtan szerteszét, a levegőben golyók és repeszek röpködtek mindenfelé. A katonák kézifegyvertűzzel tartották vissza a németeket, míg lassan, egy-egy kis hajóval ki nem menekítették őket. Csak tizenkét órájuk volt, hogy az életben maradt katonák elhagyják a tengerpartot: a halottakat hátra kellett hagyni. Kis csoportunk, úgy tucatnyi rongyos menekült, könyörgött nekik, hogy mi is felszállhassunk a hajóra, de a kapitány elutasította. – Csakis angol katonákat vehetünk fel – mondta. – Sajnálom!

Fritznek támadt egy ötlete. Keresett egy szerencsétlenül járt angol katonát, aki nagyjából olyan magas volt, mint ő, és felvette az egyenruháját. Így sikerült átjutnia az angol tisztek mellett, fel a biztonságos hajóra. Én is megpróbálkoztam ezzel. Egy szegény, fiatal angol katonát találtam, aki egy fatönknek támaszkodva halt meg. Felkavarodott a gyomrom, miközben kigomboltam a zubbonyát. Amikor megmozdítottam, hogy lehúzzam a nadrágját, kiderült, hogy egy golyó feltépte a hasát: képtelen voltam folytatni. Egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy elvegyem a szegény fiú egyenruháját. Egy dolog improvizálni, találékonynak lenni, de egy másik dolog elvenni egy szerencsétlen katona méltóságát – az utolsó, az egyetlen dolgot, amit a háború még nem vett el tőle. Ott ragadtunk épp a német és a szövetséges hadsereg között: a nehéztüzérség közeledett, a levegőben német bombázók sivítottak. A kiürítés zűrzavarában elszakadtam a csoportunktól, és hirtelen egyedül maradva úgy döntöttem, gyalog elmegyek DélFranciaországba, ahol talán megtalálhatom a menekülés útját. Több ezer menekült indult velem egy időben délnek, a hosszú menet mintha egész Franciaországon keresztül húzódott volna. Elgyalogoltam egészen Dél-Franciaországig. Két és fél hónapig mentem napkeltétől napnyugtáig. Azért tartott ilyen sokáig, mert eldugott mellékutakon haladtam, apró falvakon keresztül, ahol kisebb eséllyel futhattam bele náci katonákba és szökött rabokat kereső SS-esekbe. Azt el kell mondanom, hogy sosem tapasztaltam még akkora jóindulatot idegenektől, mint a kis francia falvakban. A szabadban aludtam, kapualjakban, közterületek eldugottabb részein, és nagyon korán felkeltem, hogy továbbinduljak, és ne hívjam fel magamra a helyi hatóságok figyelmét. Most már egész Franciaország a nácik kezén volt, és a kollaboránsok lelkesen együttműködtek a megszálló erőkkel. Gyakran még sötétben indultam útnak, de a falusiak megláttak, és odaszóltak nekem franciául: „Reggelizett? Nem éhes?” Aztán behívtak magukhoz, hogy megosszák velem a reggelijüket. Olyan emberek, akiknek maguknak sem volt sok mindenük, szegény földművesek, akik így is megszenvedték már a háborút, de hajlandók voltak velem, egy idegennel, ráadásul egy zsidóval megosztani, ami

maradt. Tudták, hogy az életüket kockáztatják, ha segítenek, mégis megtették. Még ha ők maguk is nélkülöztek, megfelezték velem a kenyerüket, és adtak az útra is. Egyetlenegyszer sem kellett ételt koldulnom, vagy lopnom, hogy életben maradjak. A háború után aztán kiderült, hogy az összes európai ország közül a franciák viselkedtek a legbátrabban, a legtisztességesebben, sok-sok zsidót és egyéb üldözött kisebbségit bújtattak el és mentettek meg a haláltól. Lyonban már annyi menekült volt, hogy lezárták az utakat, és nem tudtam továbbmenni. Addigra a kimerültség és az élelem hiánya teljesen felőrölt, beteg voltam, és egyre gyengébb. Bementem egy nyilvános vécébe tisztálkodni. Arrafelé az volt a szokás, hogy egy frankot kellett fizetni a vécés néninek, aki cserébe törölközőt adott, és takarította a helyiséget. Ki is fizettem az egy frankot, mire elvette a kabátomat, és bekísért a ragyogóan tiszta mosdóba. De épp csak leültem a vécére, amikor berúgták az ajtót, és egy csapat dühös nő, akik épp arra jártak, kirángattak letolt nadrággal. Rugdostak, köpködtek, és azt kiabálták, hogy „ejtőernyős!”. A németek ekkor Európában mindenütt ejtőernyővel dobták le a kémeiket. Az ilyenek az ellenséges vonalak mögött értek földet egy rádióval, aztán annak segítségével irányították a bombázókat, hogy hová célozzanak. A nő, amikor felakasztotta a kabátomat, átkutatta zsebeit, és megtalálta a német útlevelemet. Azt hitte, német szabotőr kém vagyok! Nem volt szerencsém aznap. Úgy esett, hogy épp arra járt egy francia rendőr is, és odajött megnézni, mi ez a nagy cirkusz. Megint letartóztattak, ezúttal azért, mert német voltam, nem azért, mert zsidó. A gursi koncentrációs táborba küldtek Pau közelében, DélnyugatFranciaországban. Igen kezdetleges, primitív tábor volt. Nagy sietve húzták fel 1939-ben a polgárháborúból menekülő spanyolok számára. De itt legalább megint volt saját ágyam, és napi három étkezést is biztosítottak. Hét hónapot töltöttem ott, és ha nem szól közbe a sors egy furcsa fordulattal, talán ki is húzhattam volna a háború végéig csendes nyomorban, de legalább a méltóságomat megőrizve. Ám Hitlernek egyre inkább rögeszméjévé váltak az európai zsidók, különösen azok, akik az általa azóta megszállt

területekre menekültek. Sokan közülünk jól képzettek voltunk, orvosok, tudósok – és Hitlernek szüksége volt ilyenekre az országa tudományos és ipari fejlődéséhez. Vissza akart kapni bennünket. A Vichy-kormányzat kollaboráns vezetője, Philippe Pétain pedig a képzett francia hadifoglyokat akarta kiszabadítani. A Franciaországban lévő külföldi zsidók voltak a kijátszható aduja. Nem is tudtam, mi készül, amíg a táborparancsnok be nem hívatott az irodájába. Közölte, hogy el fognak szállítani a többi zsidóval együtt. Addig azt sem tudtam, hogy egyáltalán vannak még zsidók a táborban. A majd tizenötezer fogoly közt nyolcszázhuszonhárman voltunk, akiket vonatra tettek, vagononként harmincöt embert. Miközben a peronra kísértek minket, hogy beszálljunk a vagonokba, megkérdeztem az egyik őrt, hová megy a vonat. Azt mondta, egy lengyelországi koncentrációs táborba. Ekkor hallottam először Auschwitzról.

Ötödik fejezet Öleld meg az édesanyádat!

Nem tudtam semmit Auschwitzról; honnan is tudtam volna? Hogy gondolhatta volna bárki is, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges? De annyit azért tudtam a nácikról, hogy átlássam: nem mehetek vissza a táboraikba. Ott álltam a viszonylag biztonságos francia földön egy francia vasúti peronon, francia őrök és francia vasutasok mellett, és elhatároztam, hogy megszököm. A tanulmányaimból tudtam, hogy minden francia vasútállomáson van a vasúti mérnöknek egy kis szerszámkészlete csavarhúzóval és franciakulccsal. Amíg az őrök nem figyeltek, elloptam ezeket, és a kabátom alá rejtettem. Odamentem a mozdonyvezetőhöz, és megkérdeztem tőle, mennyi időbe telik, amíg a vonat belép Németországba. Azt felelte, kilenc órába. Kilenc órám volt tehát, hogy kiszabaduljak, azután már nem lett volna reményem. Amint elindult a vonat, munkához láttam. Kicsavartam a padlón minden csavart, csak azzal nem számoltam, hogy a padlódeszkákat eresztékek kapcsolják egymáshoz. Minden deszkát egy kis nyelv és vájat tartott a helyén, így nem lehetett felszedni őket azután sem, hogy a csavarokat eltávolítottam. Csakhogy még mindig ott volt a jó csavarhúzóm, és azzal kezdtem feszegetni a deszkákat, hogy meglazítsam őket. Majdnem kilencórányi kemény munkámba telt meglazítani két deszkát. Addigra talán tíz kilométerre lehettünk a határtól Strasbourg mellett. Nem maradt több idő. Kilencen, akik mind teljesen le voltunk soványodva, kétségbeesetten keresztülnyomakodtunk a lyukon, és megszöktünk. Úgy másztunk ki, mint megannyi pók, és a vagon alján kapaszkodtunk. Az ujjaimmal tartottam magam, ahogy csak tudtam, míg a vonat mozgásából és az elölről látszó fényekből ki nem következtettem, hogy hamarosan Strasbourgba érünk, ahol biztosan elkapnának minket. Odakiáltottam a többieknek, hogy engedjék el magukat, és leestünk a sínek közé, ott lapítottunk a talpfák között. A kezünkkel védtük a fejünket, miközben a vonat eldübörgött felettünk, mert tudtuk, hogy a vagonok alján lengedező láncok is eltalálhatnak, és dinnyeként hasíthatják szét a fejünket. Aztán a vonat elment, és fölöttünk ott volt az ég. A biztonság kedvéért úgy döntöttünk, különválunk, és különböző irányokban indulunk el. Hamarosan el is veszítettem a többieket a

sötétben. Sosem láttam többé egyiküket sem. Felmértem a helyzetemet, és sikerült megállapítanom, merre lehet Brüsszel – több mint négyszáz kilométerre. Neki is indultam. Túl veszélyes lett volna besétálnom egy állomásra, és megpróbálni vonatra szállni: akkor biztosan letartóztattak volna. Inkább úgy döntöttem, megállok az állomás előtt, és felugrom az első vonatra, ami Brüsszel irányába indul. Mindenképpen le is kellett ugranom a vonatról, mielőtt befutott a következő állomásra. A katonák minden állomáson átkutatták a szerelvényeket, és azt nem éltem volna túl. Így aztán sötét éjszaka, a vonatokról fel-le ugrálva, majdnem egy hét alatt jutottam vissza Brüsszelbe. Először ahhoz a szép lakáshoz mentem, amelyet a szüleim vettek ki, és felszóltam a kaputelefonon, de a férfi, aki ott lakott, nem tudott róluk semmit. Kapcsolatba léptem a családunk egy barátjával, DeHeerttel: reméltem, ő meg tudja mondani, hol lehetnek a többiek. Apámmal sok éve barátok voltak, gyerekkoromban, Lipcsében gyakran meg is látogatott minket. Minden évben küldtünk egymásnak karácsonyi üdvözletet is. Rendőrfelügyelő volt Brüsszelben, és mert jó kapcsolatai voltak a rendőrségen, és mert apám megbízott benne, ő is a vésztervünk része lett. Apám megegyezett vele, hogy ha a családunk tagjai elszakadnának egymástól, DeHeert majd megmondja nekik, hol vannak a többiek. Még emlékeztem, merre van a rendőrség, ahol dolgozik, így tudtam, hol találom. Elmentem a rendőrőrsre, elvitt kávézni, hogy nyugodtan beszélhessünk. Megtudtam, hogy a szüleim kiköltöztek a szép lakásból, és Brüsszel mellett bujkálnak. Velük van a húgom, Henni is, biztonságban. Vagyis amennyire csak biztonságban lehet bárki is egy német megszállás alatt lévő országban. De hát hová mehettek volna máshová? A nácik ott voltak mindenütt. DeHeert megadta a címet, és szépen oda is találtam hozzájuk. Egy nagyon öreg úr, bizonyos Toher úr padlásán találtak búvóhelyet. Ő a kilencvenes évei vége felé járt, és egy vendégházat vezetett. Kedves katolikus öregúr volt, és fogalma sem volt róla, mi folyik a világban. A kora miatt nem nagyon járt el otthonról, és nem értette, hogy illegális dolog zsidókat befogadni a padlásra. Szerintem azt sem tudta, mi az, hogy zsidó.

Rejtekhelyünk tehát volt, de a szüleim nem voltak épp jó állapotban. Apám elárulta, hogy egy éve, amikor megverték a belga rendőrök, súlyos sérüléseket szenvedett. Élete végéig nehezen járt, és a gyomrával is akadtak gondjai. A padláson két szűkös szobát alakítottak ki, és bár elég kényelmesen elfértünk, meglehetősen távol állt ez a valamikori életünktől. A mi lakrészünkben fürdőszoba sem volt – az éjszaka közepén mehettünk csak le az alattunk lévő emeletre, amikor a többi vendég már aludt. De apám mindent megtett, hogy otthon érezhessük magunkat. Összeszedett mindenféle szép bútort, és a körülményekhez képest kellemes, vidám környezetet teremtett. Két hónapig velünk élt a két nagynéném is, anyám testvérei. Ők egy ideig biztonságban voltak, de egy nap visszamentek a régi brüsszeli lakásunkba, hogy elhozzák a postát, és ott várta őket a Gestapo. Sosem láttuk őket viszont. Letartóztatták őket, és felrakták a 12. transzportba Auschwitz felé. De nem értek oda. A vonatukat útközben félreállították, befalazták egy alagútba, ott pedig megtelt füsttel és gázzal, ami megölt minden férfit, nőt és gyereket. Senki sem tudta, mi történt velük ezután – sem feljegyzések, sem tanúk nem szolgálnak felvilágosítással. Valószínűleg sosem tudjuk meg, hogyan és hol temették el a meggyilkolt nagynénéimet, vagy hol szórták szét a hamvaikat. Ebbe még mindig, annyi év után is belesajdul a szívem. Kimenni nagyon veszélyes volt. Tartanunk kellett mindenkitől, aki esetleg feljelenthet minket. Én nem is szerettem napközben kimozdulni: sötét hajam volt, és egyesek pusztán ebből is gondolhatták, hogy zsidó vagyok. A húgom legalább nagyon szép volt, finom vonásokkal és világos hajjal. Ő eléggé „germánnak” nézett ki, hogy időnként napközben is kimehessen, és megpróbáljon élelmet találni nekünk. De nagyon nehéz dolga volt. Nem volt pénzünk, és ami még rosszabb, élelmiszerjegyeink sem. A háború miatt mindenből hiány volt. Lehetetlen volt élelmet vásárolni jegy nélkül, és lehetetlen volt élelmiszerjegyhez jutni belga állampolgárság nélkül. Kétségbeesve több tucat gyárat is végigjártam, hátha akad munka, de papírok nélkül senki sem akart felfogadni. Végül egy Tenenbaum nevű ember (a neve holland) adott

munkát. A gépeket kellett karbantartanom és megjavítanom a gyárában éjszaka, amikor nem volt ott senki más, ő pedig cigarettában fizetett. Teljes titokban, sötét éjszaka kellett végeznem a munkát. Kijárási tilalom volt: ha valakit papírok nélkül elkaptak az utcán sötétedés után, ott helyben agyonlőtték. Amint beesteledett, gyalog mentem a gyárhoz, gondosan elkerülve az őrjáratokat. A gyárban egy rejtekhelyen apró dobozka várt, amelyet csak egy bizonyos módon lehetett kinyitni. Tenenbaum minden este abban hagyott utasítást, hogy melyik gépet kell megjavítani. Sokszor egész éjjel dolgoztam eszeveszett iramban, hogy napkeltére végezzek. A kijárási tilalom azt is jelentette, hogy nem látszhatott fény a gyárban, ezért fekete papírral takartam el az ablakokat, nehogy észrevegyék, hogy bent van valaki. Aztán a hátizsákomban a béremmel, tíz karton cigarettával, hazagyalogoltam. De ugyan mihez kezdjek a cigarettával? Inkább élelemre lett volna szükségünk! Több mint száz boltban és üzletben jártam, hátha valaki megveszi tőlem a cigarettát, és szerencsém volt: találtam egy kedves asszonyt, aki egy éttermet vezetett. A neve Victoire Cornand volt. Ő segített eladni a cigarettát és beszerezni a legszükségesebb dolgokat. Éjszakánként, Brüsszelbe tartva, mindig ott hagytam a cigarettakartonokat az ő kutyaházában. Ő aztán eladta őket a feketepiacon, és amikor másnap mentem, megtaláltam az élelmet: krumplit, kenyeret, vajat, sajtot. De húst sosem. A családom nem evett húst egy egész évig. Húst sehol sem lehetett kapni, még Mrs. Cornand sem tudott szerezni, pedig neki elég élelmiszerjegy állt rendelkezésére. De nekünk elég volt, amit szerzett. Hónapokig így éltünk biztonságban a családommal. Egyik éjjel hazafelé tartva egy autót hallottam közeledni, be kellett húzódnom egy kapualjba. Épp időben sikerült elrejtőznöm, de csak későn vettem észre, hogy a kapualjban társaságom is akadt. Egy hatalmas bernáthegyi kutya aludt ott – nem is tudom, hogy nem láttam meg, hiszen óriási volt, a feje akár egy lóé. Csúnyán belém is harapott, egy nagy darabot kiszakított a hátsómból. Könnyen meg is ölhetett volna, de szerencsére megelégedett azzal az egy harapással, aztán elszaladt az utcán. Nagy nehezen hazasántikáltam, de nem mondtam el a szüleimnek, mi történt. Csak

aggódtak volna. Kockázatos volt napközben is kimenni, de feltétlenül orvost kellett keresnem. Reggel végül találtam egy gyógyszerészt, aki adott egy fecskendőt és tetanuszt, amit aztán beadtam magamnak. A következő éjjel mentem dolgozni, ahogy szoktam, és találkoztam a főnökkel is, aki későig bent maradt. Elmeséltem neki, mi történt, ő pedig nevetett. „Jobb egy harapás a fenekedbe, mint egy golyó a fejedbe!”, mondta. Muszáj volt mindig nagyon figyelnünk a biztonságra. Apám az egyik szoba bejáratát egy álfallal takarta el, és az ablakok elé palánkokat tett, hogy ha jönne a rendőrség, a tetőkön át menekülhessünk. A szomszédos épületben is rejtőzött egy zsidó család, három kisgyerekkel. Egyszer aztán elhurcolták a szülőket, és a gyerekeknek nem volt hová menniük, így aztán befogadtuk őket. A két fiú tizenkét és tizenhárom éves volt, a húguk pedig tíz. És most árvák lettek! Anyám úgy bánt velük, mintha a saját gyerekei volnának ők is. Kimeríthetetlen kedvesség lakozott benne. Nem sokkal ezután csodás meglepetés ért: Kurt Hirschfeld is Brüsszelben volt! Sikerült visszatérnie, miután megszökött a franciáktól. Attól a pillanattól kezdve mintha testvérek lettünk volna. Nem velünk élt, de számos alkalommal eljött pénteken vacsorára, csakis sötétedés után, az őrjáratokat elkerülve. Az unokatestvérénél lakott, akinek angol volt a felesége, és elég sok időt tudtunk együtt tölteni esténként, mielőtt dolgozni indultam volna. Akkorra neki már nem maradt sok rokona: a családját már Berlinben megölték. Anyám nagyon szerette Kurtot, és úgy tekintett rá, mintha a fia lett volna. Mostanában néha, amikor éjszaka fekszem az ágyban, visszagondolok ezekre az időkre, és úgy érzem, ez volt életem legszebb időszaka. Imádtam együtt élni az egész családommal ott, a padláson. Szűkös volt, és időnként kényelmetlen is, és halálra dolgoztam magam, hogy éhen ne haljunk, de mégis együtt voltunk. Épp erről álmodtam a magányos időkben, amikor Walter Schleif néven éltem a titkos életemet, és aztán Buchenwaldban is. Rémült, magányos fiatalemberként semmi másra nem vágytam, csak erre. És néhány csodás hónapra valóra is vált az álmom. Tizenegy hónap telt el így. Aztán egy nap Kurt eltűnt. Már a legrosszabbtól tartottam, hogy valaki feljelentette, és letartóztatta az

SS. Nagyon aggódtam miatta, de mint kiderült, nekem sem volt már sok időm hátra Belgiumban. 1943 telén egy este letartóztatták a családomat, nem sokkal azután, hogy munkába indultam. A belga rendőrség lerohanta a padlásunkat, és őrizetbe vette a szüleimet és a húgomat. Talán elmenekülhettek volna, de nagyon kevés idejük volt, és azt inkább arra használták, hogy az álfal mögött elbújtassák a kisebb gyerekeket. A kisebbik fiú meg volt fázva, így apám adott neki egy zsebkendőt, hogy harapjon rá, nehogy eltüsszentse magát, és a rendőrök észrevegyék. A rendőrök tudták, hogy vissza fogok menni, így a rohadékok egész éjjel ott vártak rám. Három után tíz perccel értem haza, és kilenc rendőr várt rám a sötétben, félálomban. Válogatott sértéseket vágtam a fejükhöz: „Maguk árulók! Megbánják még ezt!” De nem segített. Bevittek a Gestapo brüsszeli központjába. A családom már ott volt. Apámmal raktak egy cellába, anyám és a húgom egy másikba kerültek. De egy kisebb csoda is történt: bár a rendőrök egész éjjel ott vártak a padláson, a gyerekeket nem találták meg. Ők továbbra is szabadon élhettek. Egy másik zsidó család befogadta őket, és a háború végéig vigyázott rájuk. Sok évvel később újra találkoztunk, és mint megtudtam, hosszú, boldog életet éltek – egyikük Belgiumban, a többiek Izraelben. És ez mind apámnak köszönhető, az ő bátorsága és gyors esze mentette meg őket. A családunkat egyben a belga mecheleni tranzittáborba vitték. Ott egybetereltek zsidó csoportokat, amíg össze nem gyűlt annyi, hogy a vonattal elindíthatták őket Lengyelországba. A németek rendkívül hatékony módszerekkel dolgoztak, és tettek róla, hogy minden vonat maximális kihasználtsággal, ezerötszáz emberrel induljon el: tíz vagon, mindegyikben százötven fogoly. Szörnyen aggódva vártunk ott, a hidegben. Bár én már megtapasztaltam a saját bőrömön, milyen egy német koncentrációs tábor, és azt hittem, van róla elképzelésem, miféle rémálom vár ránk, valójában fogalmam sem volt, milyen rettenetes lesz. De aztán valami hihetetlen történt. Észrevettem, hogy valaki izgatottan ugrándozva próbálja felhívni magára a figyelmet a vasútállomás szemközti oldalán, és először azt hittem, káprázik a szemem: Kurt

volt az! Megállította a rendőrség a kijárási tilalom alatt Brüsszelben, nem voltak papírjai, és csak ezer frank volt nála, ez pedig elég volt ahhoz, hogy a hajléktalanság elleni törvények alapján letartóztassák. El sem hittem, hány és hány okból lehet valakit letartóztatni: mert zsidó, mert német, vagy mert hajléktalan! Az egész néhány hete történt, de őt is ebben a táborban tartották fogva, amíg össze nem gyűlt ezerötszáz zsidó a transzporthoz. Rettenetes véletlen, de azért csodás volt őt újra látni. A nácik hamarosan össze is szedték a szükséges ezerötszáz lelket, és elkezdték vonatra rakni őket – férfiakat, nőket, kisgyerekeket. Úgy zsúfolódtunk össze a vagonban, mint a szardíniák. Állni vagy térdelni tudtunk, lefeküdni sem volt hely, sőt arra sem, hogy levegyük a kabátunkat. Kint fagyott, de a vagonban hamarosan elviselhetetlenül meleg lett az állott levegő. Az út kilenc napig tartott. Időnként gyorsan ment a vonat, máskor csak lépésben. Néha órákra megállt. Étel nem volt, és víz is csak nagyon kevés. A vagonban volt egy kétszáz literes hordó vízzel, ezt kellett beosztanunk százötvenünknek az egész útra. Egy másik kétszáz literes hordót is adtak vécének, ezt mindenkinek, férfinak, nőnek, egészségesnek és betegnek is a többiek szeme előtt kellett használnia. A legnagyobb probléma a víz volt. Egy ember élelem nélkül néhány hétig is képes életben maradni, ám víz nélkül semmiképp. Apám vette át az irányítást. A zsebéből előhúzott két kis összecsukható csészét és egy svájci bicskát – a mai napig fogalmam sincs, honnan szerezte őket. A bicskával százötven kis négyzetre vágott fel egy darab papírt. Aztán elmagyarázta a beosztást. A vagonban mindenki két csésze vizet kap, egyet reggel és egyet este. Ez elég a túléléshez, és így a lehető legtovább fog tartani a vizünk. Mindenki kapott egy cetlit reggel, amikor megkapta az első csésze vizét, este pedig visszaadta, amikor megkapta a másodikat. Ha valaki elveszítette a cetlijét, nem kapott több vizet. Teltek a napok, a levegő egyre állottabb és büdösebb lett, ahogy a vécéhordó megtelt, a vizeshordó pedig kiürült. Az órákba csak a napi két csésze víz vitt valami változatosságot.

Hamarosan elfogyott a víz a többi vagonban. A falakon keresztül, a vonat zakatolásán túl is hallottuk a kiabálásukat. – A gyerekeim szomjasak! Víz kell nekik! Odaadom az aranygyűrűmet egy kis vízért! – kiabált egy nő. Két nap múlva elhallgattak. Mire megérkeztünk az úti célunkhoz, más vagonokban akár a foglyok negyven százaléka meghalt. A miénkben összesen ketten. Apámnak köszönhetően a többiek túlélték. Legalábbis amíg meg nem érkeztünk Auschwitzba. 1944 februárja volt, a kemény lengyel tél leghidegebb időszaka, amikor megérkeztünk az Auschwitz II–Birkenau vasútállomásra, és először láttam a hírhedt kovácsoltvas feliratot a vaskapu fölött: Arbeit macht frei – a munka szabaddá tesz. Csúszós volt a talaj a megfagyott sártól, a vagonokból először kiszállók meg is tántorodtak rajta. A vagon magas volt, le kellett ugrani a peronra. Mind nagyon legyengültünk, egyesek meg is betegedtek, de apámmal még jó erőben voltunk, és hátramaradtunk segíteni a nőknek, gyerekeknek, öregeknek leszállni. Lesegítettük anyámat és a húgomat, és amíg a többiekkel foglalkoztunk, ők eltűntek az előttünk hömpölygő tömegben. A nácik marhákként terelték az embereket, botokkal, puskákkal, vérszomjas kutyákkal. Hirtelen csak mi maradtunk ketten apámmal, egyedül a tömegben. A peron végébe tereltek minket, ahol egy tiszta, fehér orvosi köpenyt viselő férfi állt a sárban, körülötte SS-katonák. Dr. Josef Mengele volt az, a halál angyala, a valaha élt egyik legszörnyűbb gyilkos, az emberiség történetének egyik leggonoszabb szörnyetege. Ahogy sorban elé járultak az újonnan érkezett foglyok, ő mondta meg nekik, balra vagy jobbra menjenek. Akkor nem tudtuk, de épp a hírhedt „válogatást” végezte: itt elválasztották egymástól a férfiakat és a nőket, azokat, akik még elég erősek voltak, hogy Auschwitzba kerülve rabszolgamunkán szó szerint halálra dolgoztassák őket, és azokat, akiket egyenesen a gázkamrákba vittek. Az egyik oldal egy új, pokoli élet kezdetét jelentette, a másik szörnyű halált a sötétben. – Erre! – mutatott rám Mengele. – Arra! – mondta apámnak, a másik irányba mutatva, egy teherautóra, amelyre felszállították a foglyokat. Nem akartam elválni

apámtól, ezért átslisszoltam az egyik sorból a másikba, és mentem utána. Már majdnem a teherautónál jártam, amikor Mengele egyik őre felfigyelt rám. – Hé! – kiáltott rám. – Nem azt mondta, hogy arra menj? – és a tábor bejáratára mutatott. – Te nem a teherautóra mész! – Warum? – kérdeztem. Miért? Ez az alak azt felelte, hogy apám azért kerül a teherautóra, mert öreg, én pedig gyalog fogok menni. Logikus magyarázatnak tűnt, és nem is kérdőjeleztem meg. De ha felszálltam volna a teherautóra, engem is megöltek volna. Aznap dr. Josef Mengele száznegyvennyolc fiatalt válogatott ki, akik valószínűleg még képesek dolgozni, és a táborba küldte őket. Betereltek minket a táborba, ahol ránk parancsoltak, hogy vetkőzzünk le, és dobjuk a halomra a ruháinkat. Egy nagyon kicsi mosdóba vezettek, mind a száznegyvennyolcan bezsúfolódtunk az aprócska helyiségbe. Elöntött a rettegés, mert tudtam, mi következik most. Buchenwaldban már láttam ilyet. A nácik a kitartásunkat akarták próbára tenni. Bezárnak minket ebbe a sötét, hideg, zsúfolt helyiségbe napokra, és amikor már teljesen kimerültünk, mindenfélét kiabálnak – „tűz!” vagy „gáz!” –, hogy pánikba essünk. Vagy megvernek egyvalakit, hogy kétségbeesve rohangálni kezdjen másokon taposva. Mindannyian kaptunk egy darab papírt, rajta egy azonosító számmal, és azt mondták, ha elveszítjük, felakasztanak. Kurttal és két másik fiúval, akiket még Buchenwaldból ismertem, kitaláltunk egy tervet. – Nem tudjuk, meddig leszünk ebben a helyiségben, de muszáj találnunk egy sarkot magunknak – mondtam. – Ketten őrt állunk a fal mellett, a másik kettő tud mögöttünk aludni. Aztán váltunk! Három napon és három éjszakán keresztül tartott ez: ketten vigyáztunk a másik kettőre, míg a nácik időnként pánikot keltettek, és körülöttünk felbolydult a tömeg, ide-oda hullámzott, a sötétben agyontaposták egymást az emberek. Három napon és három éjszakán keresztül hallgattuk a kiabálást, éreztük a vérszagot. Amikor felgyúltak a fények, a száznegyvennyolcból, akik bejöttünk, tizennyolcan holtan hevertek ott. Egy embert, aki ott feküdt tőlem nem messze, olyan rettentően összetapostak, hogy az egyik szeme

kilógott az arcából. Kinyitottam a markomat, hogy lássam, megvan-e a számom, és láttam, hogy vér folyik végig a tenyeremen, mert úgy szorítottam a cetlit, hogy a körmöm felsebezte a bőrt. A nácik átvittek egy másik helyiségbe, adtak egy vékony, kék csíkos vászon egyenruhát és ahhoz illő sapkát. A hátulján a cetlimre írt szám díszelgett. Aztán lekötözték a karomat, hogy ne tudjam mozgatni, és brutálisan beletetoválták a bőrömbe a számot: olyan mélyen, hogy sosem halványult el később sem. Nagyon fájt, mintha több ezer injekciós tűt szúrtak volna belém. Egy darab papírt adtak, hogy harapjak rá, nehogy a nyelvemet harapjam el, de összesen ennyi segítséget kaptam aznap abban a földi pokolban. Két nappal később megkérdeztem egy SS-tiszttől, hová tűnt apám. Karon fogott, és úgy ötven méterrel beljebb vezetett a barakkok közé. – Látod ott a füstöt? – kérdezte. – Hát ott tűnt el apád! És az anyád is. A gázkamrában, aztán a krematóriumban! Hát így tudtam meg, hogy árva lettem. A szüleim meghaltak. Az apám, a legerősebb, legkedvesebb ember, akit valaha ismertem – már csak egy emlék, még csak tisztességes temetést sem kaphatott. És az anyám! Szegény anyám! Nem is tudtam elbúcsúzni szeretett édesanyámtól, és életem végéig mindennap hiányolni fogom. Még mindig álmodom róla minden éjjel, néha úgy riadok fel, hogy őt szólongatom. Kisebb koromban másra sem vágytam, mint visszamenni hozzá, vele lenni, enni a barheszből, amit péntek délutánonként sütött, látni a mosolyát. Hát többé már nem fogom látni. Sosem mosolyog többé! Elment, meggyilkolták, ellopták tőlem! Életem minden egyes napján eszembe jut, hogy mindenemet odaadnám, ha csak még egyetlenegyszer láthatnám őt. Ha van rá ma lehetőséged, kérlek, menj haza, mondd el édesanyádnak, mennyire szereted! Tedd meg ezt őérte. És az új barátodért is, Eddie-ért, aki már nem teheti meg.

Hatodik fejezet Egyetlen jó barát az egész világom.

Hirtelen mindent elvesztettem – a családomat, a tulajdonomat, a maradék hitemet az emberiségben. Csak az övemet tarthattam meg, ez maradt az egyetlen emlékem abból az életből, amelybe sosem térhetek vissza. Amikor a foglyok megérkeztek Auschwitzba, a nácik elkobozták tőlük mindenüket, és egy lezárt területre vitték, ahol zsidó kényszermunkások válogatták szét. Mi, foglyok ezt a területet Kanadának hívtuk, mert ez az ország valami békés helynek tűnt számunkra, ahol minden jó (élelem, pénz, ékszerek) bőven rendelkezésre állt. Mindenemet ellopták, és a Kanadába küldték. De ami még rosszabb, megfosztottak a méltóságomtól is. Abban a gyűlöletes könyvében, a Mein Kampfban Hitler a világ minden bajáért a zsidókat tette felelőssé, és egy olyan világról fantáziált, amelyben a zsidókat megalázzák – disznók módjára kell enniük, rongyokba öltöznek, ők lesznek a világ legszánalmasabb népe. Hát most mindez valóra vált. 172338 – ez volt az én számom. Onnantól ennyi volt a személyazonosságom. Még a nevemet is elvették – nem voltam többé ember, csak egy lassan forgó kis fogaskerék a hatalmas gyilkológépezetükben. Amikor a karomra tetoválták ezt a számot, lassú halálra ítéltek, de előbb még meg akarták törni a lelkemet is. A barakkban négyszáz másik európai zsidóval éltem együtt: voltak magyarok, franciák, oroszok. A foglyokat faj és kategória szerint elkülönítették egymástól. A zsidók ebben a barakkban voltak, a politikai foglyok egy másikban. Hitler szemében persze mind ugyanolyanok voltunk, de hát különböző országokból érkeztünk, más társadalmi osztályokhoz tartoztunk, más volt a foglalkozásunk. Itt mindenkit összeeresztettek. Sokan nem is beszéltük a másik nyelvét, és nem sok fogoly akadt, akivel lett volna közös pontunk. Engem mélységesen megdöbbentett, hogy ennyi különböző országból érkezett idegennel együtt raboskodom itt. Egyetlen közös volt bennünk, a zsidóságunk, de hát még ez is egészen mást jelentett az egyes foglyoknak. Voltak köztünk nagyon vallásosak. Másoknak, mint én is, szinte eszünkbe sem jutott, hogy zsidók vagyunk, mielőtt az veszélyessé vált volna. Gyerekkoromban mindig is büszke németnek

tartottam magam. Ezért érződött teljes őrületnek, ami velünk történt, ezért kérdezgettem folyton, hogy miért. Miért? Még most sem tudom felfogni, miként történhetett meg, hogy azok az emberek, akikkel együtt dolgoztam, együtt tanultam, együtt sportoltam, ilyen állatokká váltak. Hogyan változtathatta Hitler ellenséggé a barátainkat, hogyan csinálhatott zombikat a civilizált németekből? Hogyan lehet ilyen gyűlöletet gerjeszteni? Auschwitz haláltábor volt. Amikor az ember reggel felkelt, sosem tudta, estére visszatér-e az ágyába – no nem mintha lett volna ágyunk. Kemény fadeszkákból készült, nem egészen három méter széles, durva priccseken aludtunk. Jéghideg éjszakákon át szoroskodtunk ott, tízen egy sorban, matrac nélkül, takaró nélkül, csupán a többiek teste biztosított némi meleget. Rettentő hideg volt, mínusz nyolc fok, ráadásul meztelenül kellett aludnunk, mert meztelenül lehetetlen megszökni. Ha valaki kiment a vécére éjszaka, visszatérve fel kellett ráznia az elsőt és a tizediket a sorban, hogy másszanak át az emberhalom közepére, mert ha nem, ez a két ember a sor végén reggelre megfagyott volna. Minden éjjel tíz-húsz ember halt meg, mert túl sokáig maradtak a priccs szélén. Minden egyes éjjel! Az ember elaludt a szomszédjával összeölelkezve, csak hogy túlélhesse az éjszakát, és amikor felébredt, a másik keményre fagyva hevert mellette, és tágra nyílt, halott szemmel bámult rá. Akik túlélték az éjszakát, hideg zuhanyra ébredtek, egy bögre kávéra és egy-két darab kenyérre, aztán indulhattak gyalog valamelyik német gyárba, amelyekben a kényszermunkásokat dolgoztatták. Németország számos köztiszteletben álló vállalata – közülük nem egy még ma is működik – a foglyokból, belőlünk csinált hasznot. Fegyveres őrök kíséretében meneteltünk akár másfél órát is mindennap, amíg a munkába értünk. A hó, az eső és a szél ellen csak vékonyka rabruhánk védett, és a silány fából és vászonból készült cipőnk. Minden egyes lépésnél éreztem, ahogy a rosszul levágott fatalp éle belemar a talpam puhább részébe.

Ha valaki a munkába menet vagy onnan jövet megbotlott és elesett, azonnal agyonlőtték, és a többi fogolynak kellett hazavinnie a holttestét. Hamarosan már túl gyengék voltunk a barátaink holttestének a cipeléséhez, úgyhogy hosszú rongydarabokat vittünk magunkkal, amelyekből valami hordágyfélét eszkábáltunk. Ha nem tudtuk elvinni a holttesteket, a nácik minket is agyonlőnek, bár ezzel megvárták volna, amíg visszaérünk a táborba, hogy ott öljenek meg a többi fogoly előtt, példát statuálva nekik. Mert abban a pillanatban, amikor már nem tudtunk tovább dolgozni, haszontalanná váltunk a nácik szemében, és legyilkoltak volna. A rongydarabok olyan értékesek voltak Auschwitzban, mint az arany. Talán még értékesebbek is. Az arannyal semmire sem mentünk volna, de a rongyokkal be lehetett kötni a sebeket, vagy be lehetett dugdosni őket az egyenruha alá, hogy kicsit melegebben vagy tisztábban tartsák az embert. Én valami zokniszerűt készítettem belőlük, hogy kicsit kényelmesebbé tegyem a kemény facipőt. A fabetétet háromnaponta megfordítottam, hogy a talpamba vágó kemény sarka a lábamnak ne mindig ugyanazt a részét érje. Ilyen apróságokkal tudtam túlélni. Első feladatom egy lebombázott lőszerraktár helyszínének megtisztítása volt. Auschwitztól nem messze volt egy falu, amelyet lőszer- és robbanóanyag-raktárnak használtak a frontvonali utánpótláshoz. Kitereltek minket oda, és a puszta kezünkkel kellett összeszednünk a fel nem robbant lőszereket. Kemény, nehéz munka volt. Nagyon rosszul éreztem magam – a különítményemben lévő többi zsidó nem bízott bennem, mert német voltam, és hamar megtanultam, hogy ne közösködjek velük. Kurt volt az egyetlen kivétel. A szüleim meghaltak, és nem tudtam, a húgom túlélte-e a válogatást. Kurt volt az egyedüli kapcsolatom a régi életemmel, azzal az időszakkal, amikor boldog voltam. Meg kell mondanom, akkor semmi sem volt számomra fontosabb, mint a barátságom Kurttal. Nélküle legyőzött volna a kétségbeesés, miután a szüleimet meggyilkolták. Nem ugyanabban a barakkban voltunk, de minden este találkoztunk, sétáltunk és beszélgettünk. Ez az egyszerű rituálé

segített kitartani, a tudás, hogy van még valaki a világon, akinek számítok, és aki számít nekem. Kurttal sosem kerültünk ugyanabba a különítménybe. A németek nagyon pontos feljegyzésekkel rendelkeztek, és pontosan tudták, a Németországból érkezett zsidók honnan jönnek, és mi a foglalkozásuk. Részben ezért lehettek ilyen szörnyű és hatékony gyilkosok. Kurt nagy szerencséjére róla nem volt semmilyen adat Auschwitzban. Egy Németország és Lengyelország határán fekvő városból származott, és a náciknak onnan nem voltak feljegyzéseik. Amikor megkérdezték, mi a szakmája, azt felelte, cipész, így hát szakmunkásként állhatott munkába, és cipőket készített a táboron belül. Nem a szabadban dolgozott, nem kellett esőben-hóban menetelnie a gyárba, mint nekünk, többieknek. Miközben mi holtfáradtan, éhesen, felhólyagosodott lábbal értünk vissza, ő biztonságban volt az esőtől is, és még pluszélelmet is kapott. Amikor csak akadt maradék a foglyok számára, abból mindig a táborban dolgozók kaptak először – a szabók, cipészek, asztalosok. Elvileg a gyárakban, ahol dolgoztunk, kellett volna ételt kapnunk, mielőtt visszaindulunk, de ez sosem volt elég, és amikor visszaértünk a táborba, hát ott sem várt ránk élelem. Ez viszont nagyon jól jött Kurtnak, aki ráadásul gyakran félre tudott tenni egy kicsit a pluszélelméből, és adott belőle nekem. Így tudtunk vigyázni egymásra. Ez az igazi barátság. A tábor pusztaságában is sok mindent találhatott az ember. Például amikor az asztalosok fémfűrészei túlságosan tompára koptak, kidobták őket, én meg nem akartam veszni hagyni az értékes acélt, így összeszedtem, lecsiszoltam róluk a fogakat, és szép késeket készítettem belőlük, aztán még simára csiszolt, faragott nyelet is csináltam nekik. Ruhákért, némi élelemért vagy szappanért adtam őket más foglyoknak (pl. azoknak, akik a Kanadában dolgoztak, és voltak elcserélhető értékeik), vagy civileknek is. A nácikon kívül sok civil is dolgozott Auschwitzban, szakácsok, sofőrök… németek, lengyelek, ők is csak túl akarták élni a háborút, mint mindenki más. Tőlük még egyedi tárgyakra is érkeztek rendelések. A gyárbeli gépek segítségével készítettem gyűrűket a

szerelmüknek, és belevéstem a nevük kezdőbetűit. Egy jó acélgyűrűt egy ingre vagy egy egész szappanra el lehetett cserélni. Egy nap találtam egy nagy, lyukas fazekat. Támadt egy ötletem: megfoltoztam, és bevittem a táborba. Megkerestem a foglyok közt néhány orvost. Auschwitzban sok orvos volt – a középosztálybeli német zsidók közül, akiket ott fogva tartottak, nagyjából tízből kettő valamilyen orvos volt. Őket reggelenként busszal vitték különféle kórházakba dolgozni. Néha kivitték őket a frontra is ellátni a csatában megsebesült német katonákat. Ilyenkor napokig távol voltak. Ezekért a napokért krumpliban fizettek nekik: egynapi munkáért négy nyers krumplit kaptak. Csakhogy a krumplit nem lehet nyersen megenni (a zöld része mérgező), így aztán megkerestek engem. Én egy krumpliért cserébe megfőztem nekik négyet. Így jutottam egy kis pluszélelemhez, amit aztán Kurttal is megoszthattam. Esténként gyakran indultam a keresésére krumplival teli zsebbel, és vacsorára megettünk együtt kettőt-hármat. Egy este egy SS-őr mellett mentem el, egy olyan őr mellett, aki hírhedt volt a kegyetlenkedéseiről; hirtelen felém rúgott, de én félrefordultam, és a hátsóm helyett a krumplival teli zsebemet találta el. Muszáj volt úgy tennem, mintha fájna, és sántikálva elmenekülnöm, különben tovább rugdosott volna. – Sajnálom, de ma este csak tört krumpli van – mondtam Kurtnak. Azt bizonyosan kijelenthetem, hogy Kurt nélkül ma nem lennék itt. A barátomnak köszönhető, hogy életben maradtam. Mi ketten vigyáztunk egymásra. Amikor az egyikünk megsérült vagy túlságosan beteg volt ahhoz, hogy dolgozzon, a másik kerített élelmet neki. Segítettünk egymásnak életben maradni. Auschwitzban átlagosan hét hónapig élt egy fogoly. Kurt nélkül én még addig sem húztam volna. Amikor fájt a torkom, kettévágta a sálját, és nekem adta a felét, hogy meggyógyuljak. Akik láttak minket ugyanolyan sállal, azt gondolták, testvérek vagyunk – hát ennyire közel álltunk egymáshoz! Reggelenként felkeltünk, és még munka előtt körbesétáltuk a barakkot, beszélgettünk, hogy egy kis életkedvet öntsünk magunkba. Kis ajándékokat rejtettünk el egymásnak a tégla mögött, amelyet a mosdó falában kilazítottam: szappant, fogkrémet, rongydarabokat. A barátság, a kölcsönös hála e pillanatai elengedhetetlenek voltak, ha túl akartuk élni azt az embertelen poklot, amelyet Hitler létrehozott

nekünk. Sokan döntöttek úgy, maguk vetnek véget az életüknek, és nem küszködnek tovább. Annyira gyakori volt ez, hogy még neve is volt: „drótra menni”. Az Auschwitz II–Birkenau tábort, amely csak egy része volt a sokkal nagyobb auschwitzi komplexumnak, árammal töltött szögesdrót kerítés vette körül. Ha valaki hozzáért a kerítéshez, az a biztos halált jelentette, így aztán, hogy megtagadják a náciktól az örömöt, hogy megölhetik őket, az emberek úgy vetettek véget az életüknek, hogy odarohantak, és megragadták a drótot. Két jó barátomat is így veszítettem el. Meztelenül, kézen fogva rohantak a dróthoz. Nem hibáztatom őket. Kétségtelen, hogy rengeteg nap volt, amikor én is szívesebben lettem volna halott. Fáztunk, betegek voltunk. Sokszor mondtam Kurtnak: – Menjünk mi is! Mi értelme van élni, ha holnap is csak kínlódni fogunk? De Kurt nem volt rá hajlandó. És engem sem engedett a dróthoz. A legfontosabb, amit valaha megtanultam: annál, hogy valaki szeret, sosem érhetsz el többet. Nem tudom eléggé hangsúlyozni ezt, különösen a fiataloknak. A barátság nélkül elveszett emberek vagyunk. A barát az a valaki, aki emlékeztet, hogy élsz. Auschwitz maga volt a rémálom, elképzelhetetlen szörnyűségek történtek ott. De túléltem, mert tartoztam azzal a barátomnak, Kurtnak, hogy életben maradjak, csak még egy napig, hogy újra láthassam. Ha csak egyetlen jó barátod is van, a világ egész más jelentést vesz fel. Egyetlen jó barát az egész világot jelentheti. Ez volt a legfontosabb ott, fontosabb, mint az egymás közt megosztott élelem, a meleg ruha vagy a gyógyszerek. A lélek legjobb balzsama a barátság. És a barátságunk segítségével képesek voltunk a lehetetlenre is.

Hetedik fejezet A tanulás életet menthet.

A második különítménybe kerültem, amelyik egy szénbányában robotolt. Nem tudom, büntetésként kaptam-e ezt, mert a válogatásnál visszabeszéltem Mengelének, vagy azért, mert még mindig elég erős voltam, de leküldtek a föld alá szenet fejteni. Hetes csoportokban dolgoztunk, egyikünk fejtette a szenet egy légkalapáccsal, a többi hat pedig csillékbe rakta, amelyekben a felszínre vitték. Nagyon kemény, emberpróbáló munka volt, és még kiegyenesedni sem volt hely a járatban: mindig kétrét görnyedve kellett közlekednünk. Reggel hattól este hatig dolgoztunk, és ezalatt hat csillét kellett megtöltenünk. De azért megtaláltuk a módját, hogy némi pihenéshez juthassunk, és nagyon keményen dolgoztunk, hogy a napi adagot már délután kettőre befejezzük, és alhassunk néhány órát, mielőtt vissza kellene mennünk a pokoli barakkjainkba. Amint megvoltunk a hat csillével, leoltottuk a lámpásokat, és aludtunk egyet. Csakhogy egy délután, mire felébredtünk, egy másik fogolycsapat, lengyel keresztények (akik éppúgy gyűlöltek minket, mint a nácik) ellopták a csilléinket, és a saját üres csilléiket rakták a helyükbe. Nem akartak ők dolgozni, és nem látták problémásnak, ha ezért minket büntetnek majd meg. De én nem voltam hajlandó ezt eltűrni. Amikor kijöttünk a bányából, sorban kellett haladnunk, és tiszteletadásként levenni a sapkánkat az őr előtt. Én azonban kiléptem a sorból, és odamentem hozzá, hogy elmondjam, mi történt. Rám kiabált, hogy menjek vissza a sorba, és amint szóra nyitottam volna a számat, máris egy ökölcsapással válaszolt. Az egyik ütése a jobb fülemen ért, és a dobhártyám vérzett is még egy ideig. Nem sokkal ezután behívattak az irodába, ahol először találkoztam a parancsnokkal. Tudni akarta, mit jelentsen mindez. Elmondtam neki a lopást, és hogy a náci őr megvert. – Meg akarnak ölni minket? Akkor csak lőjenek le, essünk túl rajta! De egy-két hónapon belül úgyis belehalunk ebbe a munkába, és azok a másik foglyok még el is lopják, amit dolgoztunk! Elküldött, de a következő héttől nem volt több lengyel az egységünkben. Mindenki engem ölelgetett és köszönetet mondott, de én még hónapokig nem éreztem jól magam, úgy fejbe csapott az az őr. Még sokáig rémes fejfájás gyötört, és sokszor csak homályosan láttam. De annak örültem, hogy kiálltam magamért és azokért, akikkel

együtt dolgozom. Igaz, megsérültem, de attól kezdve egy kicsivel könnyebb lett az életünk. És nekem ez jó vásárnak tűnt. Nem sokkal ezután egy találkozóra hívattak az Interessengemeinschaft Farbenindustrie AG, röviden IG Farben képviselőjével. Ez egy vegyészeti és gyógyszeripari óriásvállalat volt. Közölték velem, hogy új munkacsapatba osztanak be. A tábort felügyelő SS-tisztek rájöttek, hogy értékes gépészeti és finommechanikai képzettségeim vannak, ezért átsoroltak a „gazdaságilag nélkülözhetetlen zsidók” kategóriájába. Ezek a németek – mindenre volt külön szakkifejezésük! Amíg tudtam dolgozni, amíg ki tudtak belőlem sajtolni valami hasznot a németek, addig volt esélyem életben maradni. Három különböző alkalommal is már vittek volna a gázkamrába, és talán a bejárat előtt húsz méterrel, amikor az őr meglátta a nevemet, a számomat és a szakmámat, rögtön odakiáltott: – A 172338-at vegyétek ki! Háromszor is! Magamban köszönetet mondtam apámnak, mert ő ragaszkodott hozzá, hogy mindazt megtanuljam, ami most megmentette az életemet. Mindig is egyértelművé tette, milyen fontos a munka. Jól tudta, hogy az egyén így járul hozzá a világhoz, tudta, milyen fontos, hogy mindenki tegye a saját dolgát, mert így működik rendesen a társadalom is. Ezen túl pedig valami alapvető dolgot is tudott a világról. Lehet, hogy a társadalom gépezete nem mindig működik úgy, ahogy kellene. Németországban teljesen tönkre is ment, de egyes részei még így is működtek, és amíg szükség volt a szaktudásomra, addig biztonságban lehettem. Gépészmérnök lettem az IG Farbennél. Ez egyike volt a zsidók ellen legtöbbet vétő vállalatoknak. Több mint harmincezer kényszermunkás dolgozott a gyáraikban, és ők szállították a Zyklon– B mérges gázt, amellyel milliókat gyilkoltak meg a gázkamrákban. Pedig bizonyos módon még hálás is vagyok a gyáraknak. Nélkülük mind elpusztultunk volna. Több mint egymillió zsidó halt meg Auschwitzban, de más táborokban nem volt munka sem, és semmi sem tartotta vissza az SS-t, hogy a megálmodott teljes megsemmisítést megvalósítsa. A gyártulajdonosok azonban életben

akartak minket tartani, és kaptunk vitamin- és glükóz-injekciókat, hogy tovább dolgozhassunk. Érdekükben állt, hogy a munkához még legyen elég erőnk. Az SS-nek egészen más szándékai voltak. Ők mind meg akartak ölni minket. Azt az utasítást kapták, hogy a lehető legtöbb zsidót pusztítsák el. Hitler kiadta a parancsot az Endlösung, a „végső megoldás” végrehajtására, amely eltörölte volna a zsidókat a föld színéről. Az SS nemcsak arra használta a koncentrációs táborokat, hogy megtörje a lelkünket, hanem hogy nyom nélkül elpusztítson minket. A végső megoldást kiötlő magas rangú nácik a kényszermunkát úgy írták le: Vernichtung durch Arbeit. Munka általi megsemmisítés. Eltökélték, hogy megölnek minden egyes zsidót, de nem tudták elég gyorsan csinálni. Akármennyit lőttek agyon, szúrtak le, vertek halálra és gázosítottak el, mindennap újabb transzportok érkeztek a vasúton. Volt olyan is, hogy a foglyok egy csoportja ellenállt. Egy csoport Birkenauban raboskodó nő a Kruppnak dolgozott, lőszereket készítettek; elloptak némi robbanóanyagot, és becsempészték a táborba. A krematórium mindennap két órára leállt, hogy kihűljön, és ez idő alatt a csoport tagjai belopóztak, és elhelyezték a robbanóanyagot. Amikor jöttek a munkások begyújtani, az egész krematórium a levegőbe repült. Egy hónapig nem működött a krematórium és a gázkamrák. Azt gondoltuk, ez csodálatos. Nem volt füst, nem volt halálos bűz. De csak még jobb krematóriumokat építettek, és minden még rosszabb lett. Az IG Farben műhelyének művezetőjeként én voltam felelős a nagynyomású levegőcsőrendszer karbantartásáért, amely a német hadsereg számára gyártó gépek minden fajtáját működtette. Én voltam a felelős a levegő nyomásának szabályozásáért is. A nyakamban egy táblát kellett hordanom, amelyre azt írták, hogy ha bármelyik cső kilyukad, engem kell felakasztani. Több mint kétszáz gép működött a gyárban, mindegyikhez egyegy munkás volt kirendelve, és ezeknek voltam én a főnöke. Én voltam az egyetlen ember a táborban, aki meg tudta javítani a gépeket működtető szelepeket. Lehetetlen feladat lett volna az összes gépet egyszerre ellenőrizni, így kitaláltam valamit.

Készítettem kétszáz sípot, és adtam egyet a gyárban dolgozó minden fogolynak. Ha arra lettek figyelmesek, hogy bármelyik gépnél csökken a nyomás, megfújták a sípjukat, én pedig már szaladtam is megjavítani. Bár sok különféle gép volt ott, amelyek mind mást és mást állítottak elő (a lőszerektől a vegyszerekig), a gyárat úgy találták ki, hogy ha az egyik leáll, az összes többi is le fog, én pedig lógni fogok. Abban az egy évben, amíg ott dolgoztam, egyetlen gép sem romlott el. Egyetlenegyszer sem. És egy meglepetés is ért – a kétszáz gépfelügyelő közt ott volt a húgom is! Túlélte a válogatást, és az Auschwitz II–Birkenau táborba került, a komplexum második táborába, a női részlegbe. Amikor megláttam, összefacsarodott a szívem. Mindig is nagyon szép volt, világos bőrrel és csodás, fényes hajjal. Most pedig itt raboskodott, a feje kopaszra nyírva, az egyenruhája meg csak úgy lógott rajta, annyira lesoványodott az éhezésben. Elöntött az öröm, hogy életben van, de a kétségbeesés is, mert tudtam, mennyit szenved. Három hónap telt el azóta, hogy utoljára láttam, amikor leszálltunk a vonatról, és a szüleink meghaltak. Azért is volt nehéz a helyzet, mert nem is beszélhettünk egymással. Nem árulhattuk el, hogy rokonok vagyunk, mert ha erről tudomást szereznek, az SS-esek és a kollaboránsok felhasználhatnák ellenünk. Legfeljebb egy-egy pillantást válthattunk, egy-egy mondatot, amikor elmentem a gépe mellett. Még csak meg sem ölelhettem, hogy egy kicsit megvigasztaljam a meggyilkolt szüleink miatt. Ráadásul nagyon kemény munkát kapott. A gépe töltényeket vágott fel a hadseregnek, ami sok hővel és rengeteg szikrával járt. A tűzveszély csökkentése érdekében egy fagyos vízzel teli csatornában kellett állnia, amely egy hűtött tartályból érkezett. Egész nap ott állt a jéghideg vízben, és ez rémes hatással volt az egészségére. Az én munkám sem volt könnyű. Annyi cső futott mindenfelé, hogy egy magas toronyba kellett felmásznom, hogy az elhelyezésüket irányíthassam: kicsit magasabbra, kicsit alacsonyabbra. Nem volt rajtam más, mint a tábori egyenruhám, és fent a toronyban, a jeges szélben rémületesen hideg volt. Gyakran akár mínusz huszonnyolc fok is.

Egy nap biztosan elaludtam ott, mert arra ébredtem, hogy cseng a fülem. Az őr fogott egy követ, és megdobott vele, hogy felébresszen! Jókora sebet ütött a fejemen, és az őr már rohant is oda pánikba esve, hogy nem haltam-e bele – még ő is bajba került volna, ha megöl egy gazdaságilag nélkülözhetetlen zsidót! Törülközőt szorított a fejemre, hogy elállítsa a vérzést, és kocsival egy tábori kórházba vitt. A végén tizenhat öltéssel varrták össze a fejemet. A kórházba lépve elmentünk egy helyiség mellett, ahol egy idegsebész épp egy magas rangú náci tisztet operált: egy golyót szedett ki a fejéből. Odakiabáltam, hogy ismerem a gépet, amelyet használ, és tudom, hogyan kell megjavítani. Négy nappal ezután, amikor még mindig csak lábadoztam, odajött ez az idegsebész. Neubert professzor volt az, a kórház vezető idegsebésze, egyben magas rangú SS-tiszt. Azt akarta tudni, honnan ismerem ennek a nagyon is specializált orvosi gépnek a nevét. – Régen ilyeneket készítettem – feleltem. – És tudna még készíteni? – Abban a kommandóban, ahol most vagyok, nem. De igen, tudnék. Felajánlotta, hogy dolgozzak idegsebészeti műtétekhez használatos, speciális műtőasztalok előállításán. Három hónapra egy újabb különítményhez rendeltek dolgozni, ahol meg kellett terveznem és legyártani ezt a műtőasztalt. Ahogy minden másban is, apámnak igaza volt, mennyire fontos a tanulás és a munka. A képzettségem megmentette az életemet – nem először, és nem is utoljára.

Nyolcadik fejezet Ha elveszíted az erkölcsi érzékedet, önmagadat veszíted el.

A nácikról nagyon hamar megtanultam a következőt: a náci rezsim alatt egy német nem feltétlenül volt gonosz, csak gyenge és könnyen manipulálható. És ezek a gyenge emberek lassan, de biztosan elveszítették minden erkölcsi érzéküket, majd az emberségüket is. Olyanokká váltak, akik nyugodt lélekkel megkínoztak másokat, aztán szépen hazamentek a feleségükhöz és a gyerekeikhez. A saját szememmel láttam, hogy veszik el a gyerekeket az anyáktól, és csapják a falhoz a fejüket. És mindezek után még képesek voltak enni, aludni! Én ezt nem értem. Az SS-esek időnként puszta szórakozásból vertek meg minket. Speciális bakancsuk volt acélbetétes orral, amelyre szúrófejet is erősítettek. Azt játszották, hogy kivárják, amíg elmegy előttük ez ember, aztán belerúgnak hátul a lágy részbe, ahol az ember feneke és lába találkozik, és ráordítanak: „Schnell! Schnell!” („Gyorsabban! Gyorsabban!”). Nem volt semmi más okuk erre, mint a szadista öröm, hogy egy másik embernek fájdalmat okozhatnak. Az így kapott sebek mélyek és nagyon fájdalmasak voltak, és nehezen gyógyultak, mivel nem kaptunk rendes étkezést, és nem volt rendes szállásunk sem. Egyedüli reményként rongyokat dugtunk a lyukba, hátha az elállítja a vérzést. Egyszer egyedül találkoztam egy német katonával, az pedig megütött, belém rúgott, és rám ordított, hogy haladjak már. De akkor megálltam, egyenesen a szemébe néztem, és megkérdeztem tőle: – Van neked lelked? Van szíved? Miért ütlegelsz? Akarsz helyet cserélni velem? Felveszem az egyenruhádat, elveszem az élelmedet, és majd meglátjuk, ki tud keményebben dolgozni! Ez a katona aztán soha többé nem bántott. Ha egyedül volt, már nem volt olyan bátor, és akkora szörnyeteg sem. Egy másik alkalommal épp a táboron mentem át, amikor egy SSes úgy megütött, hogy eltört az orrom. Amikor kérdőre vontam, miért tette, azt felelte, azért, mert Juden Hund vagyok, zsidó kutya, és megint megütött. Ez azonban nem így volt. A nácik igazából sokkal jobban bántak a kutyáikkal, mint a foglyokkal. Volt egy SS-őr, egy nő, még a többinél is kegyetlenebb, akitől mindannyian rettegtünk. Egy nagy bottal járt, hogy azzal verhesse a foglyokat, és mindenhová elkísérték a

hatalmas német juhászkutyái. Velük nagyon kedvesen bánt, Mein lieblingnek hívta őket – „drágámnak”. Egy nap egy kisgyerek azt mondta nekem Auschwitzban, ha megnő, kutya akar lenni, mert a nácik olyan kedvesen bánnak a kutyáikkal. Egy reggel épp munkába mentünk, tízen egy sorban, és vicceket meséltünk, hogy kicsit felviduljunk. Néhányan nevettünk is, mire odajött ez az SS-nő, és követelte, hogy mondjuk meg, mi olyan vicces. – Hogy érti, hogy mi vicces? – kérdeztem. – Auschwitzban semmin sem lehet nevetni. Nagyon feldühödött, és már lendítette a botot, hogy megüssön, de kicsit elmozdultam, így nem az arcomat, hanem a mellkasomat találta el. Ez még nem lett volna baj, csakhogy az ingem alatt egy tubus tiltott fogkrémet rejtegettem, és amikor megütött, az kispriccelt mindenfelé, ezen pedig csak még jobban nevettünk. Erre zavarba jött, és tett róla, hogy megemlegessem a dolgot. Hét korbácsütés volt a büntetésem, a hátamra. Kikötöttek egy oszlophoz, a lábam béklyóban, és két nagy, erős férfi csapott le felváltva a korbáccsal. A harmadik csapásra felhasadt a bőröm, és vér szivárgott a sebekből. Az ilyenek szörnyű sérülések voltak, könnyen elfertőződtek, és az ember nem fordulhatott senkihez kötszerért vagy segítségért. Semmiért sem. Aztán három óráig kellett állnom meztelenül egy ketrecben az elhaladó emberek előtt. Valahányszor elestem, amilyen gyenge voltam a kimerültségtől és a hidegtől, a ketrec tüskékkel kivert falai belém szúrtak. Úgy tönkretették a hátamat, hogy három hétig egész éjjel körbe-körbe jártam vagy ülve aludtam, hátamat egy másik ember hátának támasztva. Ha felébredt vagy megmozdult, én eldőltem, és keresnem kellett valaki mást, akinek támaszkodva alhatok. Akadtak olyan foglyok is, akik a sajátjaik ellen fordultak: kollaboránsok lettek, az alávaló kápók, akiknek a nácik különleges előjogokat adtak azért, hogy a többiekre felügyeljenek. A mi kápónk egy igazi szemét volt, egy osztrák zsidó, aki rengeteg embert küldött a gázkamrába cserébe a náciktól kapott cigarettáért, snapszért, meleg ruhákért. A saját unokatestvérét is a halálba küldte! Igazi szörnyeteg volt.

Egy nap, ahogy szokás szerint körbejárt, belebotlott hat öreg magyarba, akik megpihentek egy kicsit munka közben, hogy megmelegítsék a kezüket egy égő petróleumkokszos hordónál. Időnként muszáj volt így tennünk, mert nem kaptunk kesztyűt, és a hidegben egy idő után egyszerűen nem mozogtak az ujjaink. Ő meg felírta a számukat, hogy korbácsolják meg őket. Tudtam, hogy ők ezt nem élnék túl, én viszont igen (már kaptam ilyen büntetést korábban is), úgyhogy rákiabáltam, hogy inkább engem korbácsoltasson meg. Csakhogy tudta, hogy én gazdaságilag értékesebb vagyok, és ha engem nyomorít meg, azért bajba kerülhet. Úgyhogy inkább őket korbácsoltatta és ölette meg. Nem lett volna muszáj jelentenie őket. A saját örömére tette. Embertelen dolog! Amikor ilyen viselkedéssel találkoztam, még szilárdabban elhatároztam, hogy hűséges maradok önmagamhoz, és a becsületemet nem engedem elvenni. De nehéz volt. Az éhség folyton mardosott minket. A kitartásunkat is ugyanolyan gyorsan elszívta, mint az erőnket. Egy vasárnap megkaptam a kenyéradagomat. Letettem a felső priccsre, és elmentem a tál levesemért. Mire visszaértem, a kenyerem eltűnt. Valaki a mi barakkunkból, az is lehet, hogy a mi priccsünkről, ellopta. Vannak, akik szerint ez nem meglepő. Ez csak a túlélési ösztön. De szerintem nem. Auschwitzban valóban a legerősebbek maradhattak csak életben – de nem valaki más kárára! Én sosem veszítettem szem elől a civilizáltságot. Tudtam, hogy nem is lenne értelme életben maradni, ha ehhez gonosszá kellene válnom. Sosem bántottam más foglyokat, sosem loptam el senkitől a kenyerét, hanem megtettem mindent, hogy segítsek másokon. Mert látod, az étel nem elég. Az erkölcsi érzékre nincs gyógyszer. Ha azt elveszíti az ember, akkor vége. Sok mindennapi embert is elkapott akarata ellenére a náci gépezet. Néha, amikor a gyárban dolgoztam, valamelyik őr suttogva megkérdezte: – Mikor lesz a következő vécészüneted? És amikor kimentem szünetre, a fülkében ott várt egy doboz kása vagy némi tej. Nem sok, de ez is erőt adott, és reményt is, hogy

vannak még jó emberek a világon. Gyakran a jólelkű németeknek nehézséget okozott megmutatni magukat. Tudniuk kellett, hogy lehet bennem bízni. Ha elkapják őket, hogy egy zsidónak segítenek, az az ő halálukat is jelentheti. Az elnyomók pont úgy rettegtek, mint az elnyomottak. Ez a fasizmus – ebben a rendszerben mindenkiből áldozat lesz. Volt egy ember, aki az ételt vitte ki a foglyoknak az IG Farben gyárába, vele különösen jól összebarátkoztam. Kraussnak hívták, és ahogy teltek a hónapok, nagyon jól megismertük egymást. Krauss civil volt, nem náci, és amikor csak tudott, juttatott nekem egy kis pluszélelmet. Ahogy meghozták az ennivalót, ők kiosztották a zabkását egy nagy hordóból, mi meg felsorakoztunk a kis bádogcsészéinkkel; aztán az üres hordókat szépen elvitték. A kása rémes volt, de minden egyes ráadás falattal közelebb kerültem a túléléshez. Egyszer odajött hozzám egyedül, és azt mondta, kitalált egy tervet, hogy megszöktessen. Megbeszélte a sofőrrel, aki a hordókat hozza, hogy az egyikre fessen fel egy nagy sárga csíkot. Ezt a hordót előre előkészítik majd, lesz benne egy lánc. Amikor kiürül, másszak be, és a láncot erősen meghúzva zárjam magamra a tetejét. Aztán majd felrakják a teherautóra. Ő majd gondoskodik róla, hogy ezt a hordót a plató bal hátsó sarkára tegyék, és amikor a teherautó már elhagyta a gyár területét, és tiszta lesz a levegő, ő majd fütyül, így jelzi, hogy félúton vagyunk Auschwitz és a gyár között. Ekkor a testsúlyom segítségével el kell érnem, hogy a hordó leessen a teherautóról egy kanyarban. Jó alaposan kiterveltük. A nagy napon szörnyen aggódtam, de izgultam is, miközben bemásztam a hordóba. Úgy kapaszkodtam a láncba, mintha az életem múlna rajta, egyetlen hangot sem adtam ki, amikor felrakták a hordót a teherautóra. Hallottam, hogy beindítják a motort, és elindulunk, és ahogy megbeszéltük, amikor már gyorsabban haladtunk, meghallottam a sofőr füttyét. Ez volt a jel, hogy dőljek neki erősen a hordó oldalának, hogy leessen a platóról. Le is esett, és gurulni kezdett lefelé valami lejtőn velem együtt: forogtam benne körbe, mint egy turbinában! Nagyon kapaszkodtam a láncba, mert egyre gyorsabban és gyorsabban gurult a hordó, még

végül neki nem ütközött egy fának, és akkor hirtelen megállt. Alig kaptam levegőt, kékre-zöldre vertem magam, de különben semmi bajom sem lett. És szabad voltam! A terv tökéletesen bevált… egy apróság okozott csak gondot. Nagy izgalmunkban megfeledkeztünk arról, hogy továbbra is az auschwitzi koncentrációs tábor egyenruhája lesz rajtam, a tetovált szám a karomon, amelyet húszcentis számjegyekkel a zubbonyom hátára is odavarrták. Hová mehetek ebben az öltözékben? Ráadásul hamarosan esteledik, azaz szörnyen hideg lesz. Kabátom nem volt. A gyárban levettük a kabátunkat, és felakasztottuk egy fogasra, mielőtt munkához láttunk volna, tehát csak az egyenruhám zubbonya volt rajtam. Segítséget kellett szereznem. Mentem egy ideig az erdőben, és végül egy teljesen elzárt helyen egy házhoz értem, a kéményéből füst kanyargott. Odamentem, és bekopogtam az ajtaján. Egy lengyel férfi nyitotta ki. Lengyelül nem tudtam, csak németül és franciául, de mindkét nyelven megkérdeztem, tudna-e segíteni, egy ingre lenne szükségem. Csak bámult rám, egy szót sem szólt, aztán megfordult, és elindult visszafelé egy hosszú, előszobaszerű folyosón, amelyről mindkét oldalon ajtók nyíltak. Bement az utolsó szobába, én pedig nagy megkönnyebbülést éreztem: biztos voltam benne, hogy segíteni fog. Csakhogy amikor visszatért, nem inget hozott, hanem egy puskát. Amikor rám fogta, sarkon fordultam, és futásnak eredtem. Cikcakkban futottam, ő meg rám lőtt, egyszer, kétszer, háromszor, többször is. A hatodik lövése nagy szerencséjére elkapta a bal lábikrámat. Felkiáltottam, de így is sikerült elmenekülnöm előle. Téptem egy csíkot érszorítónak az ingemből, hogy a vérzést elállíthassam, és végiggondoltam, mit tehetnék. Rémülten ismertem fel, hogy semmi esélyem ezen a környéken, ha a helyi lengyelek is az ellenségeim, nem csak a németek. Egyetlen lehetőségem maradt: visszaszökni Auschwitzba! Sántikálva felmásztam a domboldalon, mert tudtam, hogy a legutóbbi műszakban dolgozó foglyok hamarosan elhaladnak a Farben gyárból visszafelé. Ki is találtam, mit csinálok. Tudtam, hogy jó nagy zajt fognak csapni visszafelé menet – több százan masíroznak az úton, a németek ordibálnak, a kutyák ugatnak.

Elrejtőzöm az út mellett, és a nagy hangzavarban, amikor a menet elmegy mellettem, óvatosan csatlakozom hozzájuk. A tervem működött is, sikeresen beálltam a menetbe. Egyszerűen visszamentem velük Auschwitzba, a régi barakkomba, és a nácik soha nem jöttek rá, hogy megszöktem. A szökés egyetlen jele a lábamban maradt lengyel puskagolyó volt. Vajon gyűlölöm én azt a lengyelt? Nem. Nem gyűlölök én senkit. Csak gyenge volt, és minden bizonnyal pont olyan rémült, mint én. Hagyta, hogy a félelem felülkerekedjék az erkölcsi érzékén. De én tudom, hogy a világon minden kegyetlen emberre jut egy jólelkű is. A jó barátaim segítségével ezt is túl fogom élni.

Kilencedik fejezet Az emberi test a valaha készített legjobb gépezet.

Újra bent voltam a táborban, és máris siettem megkeresni dr. Kindermant, egy idős nizzai urat, akivel összebarátkoztam. – Monsieur Kinderman, van egy puskagolyó a lábamban! – mondtam neki halkan. – Lenne olyan kedves, és kiszedné? Én a 14-es blokkban voltam, dr. Kinderman pedig a 29-esben, de azt felelte, találkozzunk este a 16-os blokk vécéjében, mert annak volt egyedül ajtaja. Ott majd elvégzi a műtétet, és kiszedi a golyót a lábamból. Zár persze nem volt az ajtón, úgyhogy nekem kell fognom, amíg operál. Szerszámai nem voltak, de sikerült szereznie egy kicsi, elefántcsont papírvágó kést. Előre megmondta, hogy rettenetesen fog fájni, de erre is kitaláltam valamit. Auschwitz mellett, a 16-os blokktól nem messze volt egy katolikus zárda, és esténként az apácák mindig nagyon hangosan harangoztak. Este majd megvárjuk, amíg megszólal a harang, és zeng az egész tábor: ez majd elnyomja a jajgatásomat, és a doktor nekiláthat. Ahogy mondta, valóban rettenetesen fájt. De pusztán azzal a papírvágó késsel meg egy nagy nyomással sikerült kiszednie a golyót a lábamból. Azt tanácsolta, nyaljam meg az ujjaimat, és a nyállal fertőtlenítsem a sebet: nem volt szappanunk, sem meleg vizünk, tehát máshogy nem tudtuk megtisztítani. Minden este találkoztunk a vécében, és segített tisztán tartani – három hónapon belül valóban meg is gyógyult. A helye még mindig látszik, de dr. Kindermannak köszönhetően túléltem. Nagyon sajnáltam, hogy amikor a háború után megpróbáltam megkeresni dr. Kindermant, kiderült, hogy elhunyt. Akkor az életemet mentette meg, és ezért mindig hálás leszek neki. Ráadásul még ennél is hasznosabb volt a tanács, amit tőle kaptam. – Eddie, ha életben akarsz maradni, amikor visszaérsz a munkából, feküdj le, pihenj, tartalékold az erődet! Egyórányi pihenés kétnapi túlélést jelent! Voltak, akik összevissza szaladgáltak, amikor visszaértek a barakkjukba. Voltak, akik nekiindultak pluszélelmet keresni, mások a családjukat, barátaikat keresték. Időnként meg is találták a szeretteiket, de pluszélelem nem volt sehol, így ezzel mind csak a drága energiájukat pazarolták. Én pedig tartalékoltam az erőmet, amennyire lehetett. Tudtam, hogy minden egyes kalóriát, amit a

mászkálással elégetek, a melegedéstől, a gyógyulástól, a túléléstől kell elvennem. Egyes-egyedül így lehetett életben maradni Auschwitzban: napról napra, nagyon odafigyelve, hogy a testünk minél tovább működhessen. Azok, akik nem tudtak mindent kikapcsolni magukban az élni akaráson kívül, megtenni, ami kell a következő naphoz – ők nem élték túl. Akik csak aggódtak mindazon, amit elveszítettek (a régi életüket, a pénzüket, a családjukat) – ők sem élték túl. Auschwitzban nem volt múlt, nem volt jövő, csak az életben maradás számított. Az embernek alkalmazkodnia kellett a fura élethez ebben a földi pokolban – különben nem élte túl. Egy nap érkezett egy magyar transzport, és ők úgy döntöttek, tartalékolnak az élelmiszeradagjukból. Kettéosztották a kenyerüket, az egyik felét megették, a másikat papírba csomagolták, és elrakták. Minket ez nagyon feldühített. Azt sem tudták, mit csinálnak! Ha a nácik rájönnek, hogy kenyeret rejtegetnek, először is megverik őket, de azt is mondják majd, hogy lám, a zsidók meg sem tudják enni, annyi ételt kapnak – és ez lesz az indok, hogy csökkentsék az adagokat! Márpedig a fejadagok így is elég aprók voltak, nem lehetett azon egészségesnek maradni. Állandóan éhesek voltunk, napról napra soványabbak, míg végül már önkívületbe kerültünk az éhezéstől. A mi priccsünkön az egyik ember, egy francia zsidó, aki a háború előtt szakács volt, mindig az ételről álmodott. Álmában folyton ínycsiklandó francia ételek nevét sorolta: vol-au-vent, filet mignon, baguette… Ez senkit sem zavart olyan nagyon, engem kivéve, mert én sokszor ébren hevertem éjszaka, és hallgattam, ahogy ez a francia csak mondja, mondja a fenséges ételek nevét. Végül egyik éjjel felráztam álmából. – Ha nem fogod be a szádat az ételekről – mondtam neki franciául –, én foglak megölni! Auschwitzban a túlélés volt a lényeg, de lehetetlen lett volna jó barátok nélkül életben maradni. Mások jólelkűsége, barátsága, önzetlen segítsége nélkül egy hónapig sem bírtam volna. Reggelenként, amikor a közeli zárdában megkondították az ötórai imára hívó harangot, mi Kurttal a zuhanyzóban találkoztunk, hogy a

kevés közös szappanunkon megosztozzunk. Minden hónapban adtam érte egy kis darab kenyeret a borbélynak, aki a fejünket kopaszra borotválta, hogy ne legyünk tetvesek. Megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy segítsünk egymásnak életben maradni. Majd négy hónapig minden reggel kávéztunk is. Nem volt nagyon jó kávé, inkább csak az igazi kávé valami gyenge utánzata, de abban az első négy hónapban ezt is nagy örömmel megittuk. Aztán egy reggel valami fura ízt éreztem benne. Elmentem a konyhába, és megkérdeztem az ott dolgozót: – Mit raktok a kávéba? – Brómot – felelte. Ezt a vegyszert arra használták, hogy a fiatal férfiak libidóját alacsony szinten tartsák. Tíz embernek félcsészényi kell belőle. – És mennyit raktok bele? – kérdeztem. – Ne hülyéskedj! Felbontjuk a dobozt, és beletesszük az egészet! – mondta. Azaz eleget, hogy akár száz embert is kémiailag kasztráljanak! Innentől Kurt és én nem kávéztunk többé, és ezért lehet nekem ma családom. Egy barátomnak, aki szintén túlélte, és ma Izraelben van, sosem lehettek gyerekei, mert ivott abból a kávéból, és az tönkretette a szaporítószerveit. Napról napra gyengébbek lettünk. És tudtuk, hogy amint túl gyengének bizonyulunk a munkához, vége az életünknek. Az orvos rendszeresen végigjárta a barakkokat, hogy megnézze, nincsenek-e tetvek rajtunk. Fogta egyikünk zubbonyát, és megvizsgálta. Ha akár csak egyetlen tetűt talál, valamennyiünket megöltek volna: lezárják a barakkot, és elgázosítanak. Rémületes volt, mert persze mindannyiunkon nyüzsögtek a tetvek. A vizsgálatok reggelén mindig megkerestük azt, akinek a zubbonya a legtisztább volt, és gondosan megtisztítottuk a tetvektől, aztán ezt a valakit mutattuk be az orvosnak. De a testsúlyunkkal nem tudtunk mit kezdeni a vizsgálatokon. Havonta egyszer az orvos végigment a sorban álló foglyokon, és szemügyre vette a hátsónkat. Azért nézte ezt a testrészt, mert tudni akarta, van-e még ott zsírtartalék. Ha az ember fenekén csak lógott a bőr, hogy az orvos a két ujja közé tudta csípni, akkor már nem lehetett tovább dolgoztatni, így küldték is a gázkamrába. Minden

hónapban sok-sok ember ment ezért a halálba, és mindannyian rettegtünk ettől. Az ilyen vizsgálatok után mindig találkoztunk Kurttal, hogy lássuk, él-e még a másik. Igazi csoda volt ez minden egyes hónapban. De még amikor betegek voltunk, a mi fenekünk akkor sem fogyott le túlságosan, és mindig megúsztuk. Még mindig lenyűgöz az emberi test, és hogy mi mindenre képes. Finommechanikai mérnökként sok-sok évig dolgoztam borzasztóan bonyolult, összetett gépekkel, de nem tudnék olyat építeni, mint az emberi test. Ez a valaha készült legjobb gép. Életet hoz létre az üzemanyagból, megjavítja önmagát, képes mindenre, amire csak szükség van. Ezért vérzik a szívem manapság, amikor látom, hogy bánnak egyesek a testükkel – tönkreteszik ezt a csodálatos gépezetet, amelyet mindannyian ajándékba kapunk, a dohányzással, alkohollal, mérgező kábítószerekkel! Elrontják a világ valaha volt legjobb gépezetét, és ez szörnyű pazarlás. Auschwitzban a testem napi rendszerességgel érkezett el a tűrőképessége legvégső határáig, sőt még azon is túlra. Éheztették, verték, megfagyasztották és megsebezték. De így is kitartott. Életben tartott. Most meg itt vagyok, és már száz évnél is régebben kitart a testem. Micsoda csodálatos gépezet! Fogalmunk sem volt róla, mi folyik Auschwitzban az orvosi részlegben. A háború után az egész világ megtudta, hogy a zárt ajtók mögött miféle kegyetlen, elmebeteg orvosi kísérleteket végzett Mengele az asszisztenseivel férfiakon, nőkön és gyerekeken, de ott, akkor, mi csak híreszteléseket hallottunk. Ha egy fogoly megbetegedett, és kórházba került, jó eséllyel sosem láttuk többet. Egyszer én is megbetegedtem valamilyen májfertőzéssel. Sárgakórt kaptam, nagyon gyenge voltam, és a bőröm beteges sárga színt öltött. Két hétre a kórházi szárnyba vittek, Kurt pedig nagyon aggódott miattam. Nem tudta, kapok-e rendes kezelést, kapok-e enni egyáltalán. Eljött meglátogatni, és hozott egy tál meleg levest, ami az ő vacsorája lett volna. Ráadásul épp hóvihar tombolt, zuhogott a hó, és fütyült a szél. Láttam, ahogy Kurt küszködve közeledik a kórház felé. És láttam az SS-őrt is mögötte. Próbáltam jelezni neki, hogy forduljon vissza, vigyázzon, de nem értette, és tehetetlenül végig

kellett néznem, ahogy az őr elkapja. A náci elvette tőle a tálat, és a fejéhez csapta, jól meg is égette a leves az arcát. Szegény Kurt! Hóval próbáltuk hűteni, és rohantunk a barátunkhoz, dr. Kindermanhoz. Szereztünk némi krémet és kötszert, amit kimondottan égési sérülésekre használtak, és ezzel a doktor tudott segíteni Kurton, máskülönben csúnyán elfertőződhetett volna a sérülése. Kindermannak sikerült megmentenie. Akkor is szerzett valahogy gyógyszert, amikor a húgomnak kellett. Miután néhány hónapig a jéghideg vízben állva dolgozott, üszkösödni kezdett a lába, és injekciókra meg különleges, üszkösödés elleni gyógyszerre volt szüksége. A tábor nyugodtabb időszakaiban sikerült titokban meglátogatnom néhányszor. A tábor auschwitzi részének végében, ahol a kerítés az Auschwitz II–Birkenau kerítéséhez csatlakozott, ha szerencsénk volt, tudtunk találkozni és egy-két percet beszélni. Hosszú ideig nem tudtam ennél közelebb jutni hozzá.

Tizedik fejezet Ahol élet van, ott remény is van.

Reggelenként megkondult egy harang, és kitereltek minket a barakkból, hogy megszámoljanak. 1945. január 18-án már hajnali háromkor felkeltettek minket, és a létszámellenőrzés után közölték velünk, hogy aznap nem megyünk dolgozni, hanem elindítanak minket gyalog Németország felé. A náciknak nagyon rosszul állt a szénájuk. Közeledett az orosz hadsereg, alig húsz kilométerre voltak, és az auschwitzi tábort vezető nácik között kitört a pánik. Halálra rémültek, hogy kiderül, mit műveltek velünk. Kiadták a parancsot, hogy Auschwitzot és az altáborait ki kell üríteni, a krematóriumokat fel kell robbantani. Azt nem tudták, velünk mihez kezdjenek, és úgy döntöttek, elindítanak minket más, Németország területén lévő táborok felé. A világ ezt most az auschwitzi halálmenetként ismeri. Közel tizenötezer fogoly halt bele. Egyesek halálra fagytak útközben. Mások végső kimerültségükben összeestek. Ha valaki elesett, a nácik pisztolyt dugtak a szájába, és ott helyben, szó nélkül agyonlőtték. Egy örökkévalóságig meneteltünk a hóban. Egész éjjel hallottuk a pisztolylövéseket, puff, puff, puff, ahogy a nácik lelőtték a hátramaradókat. Életem legnehezebb időszaka volt ez. Mínusz húsz fok vagy még annál is hidegebb volt, és mi csak meneteltünk élelem és víz nélkül három napon át. De legalább Kurt ott volt velem. Elértünk egy Gleiwitz – Gliwice – nevű városba, ahol a lengyel hadsereg egy elhagyatott épületében, az emeleten helyeztek el bennünket. Kurt kijelentette, hogy egyetlen lépést sem tud már megtenni. – Eddie, én nem megyek tovább – mondta, engem pedig elfogott a kétségbeesés. Nem állhattam ott tétlenül, hogy végignézzem, ahogy lelövik a legjobb barátomat! Lázasan rejtekhelyet kezdtem keresni. A földszinten, a zuhanyzóban találtam is egy búvónyílást a plafonon. Kerestem egy létrát, felmásztam, és kinyitottam. Benéztem az álmennyezet fölé, hogy alkalmas-e a hely, és láttam, hogy máris hárman lapultak ott. Halálra rémítettek, bár ők sokkal jobban megijedtek tőlem: azt hitték, egy náci talált rájuk. Kurt bemászott melléjük, csakhogy a rejtekhely még nyitva volt. Valakinek kintről be kellett zárnia. Hoztam egy nagy fadarabot, és eltakartam vele a nyílást, ezzel bezárva oda Kurtot. De előtte még megöleltem,

és elbúcsúztam tőle. Ha csak egy parányival nagyobb esélyt kap így a túlélésre, én hajlandó voltam visszamenni, és folytatni a halálos menetelést. Megvolt bennem az életösztön, mert tudtam, hogy ha életben maradok, egy nap talán újra láthatom Kurtot. Végre egy vasútállomásra értünk, és a nácik megkezdték a bevagonírozásunkat a vonatra, vissza Buchenwaldba. Harminc embert tereltek fel egy-egy nyitott teherkocsira, ahol szinte azonnal halálra fagytunk volna. A vékony rabruhánk kabátja mit sem ért a hideg ellen. De a mi vagonunkon akadt egy szabó, és ő kitalált valamit, hogy életben maradhassunk. Közölte, hogy vegyük le mind a kabátunkat, majd szélvészgyorsan egy hatalmas takarót készített belőlük. Ez alatt hevertünk, lábbal befelé, csak a fejünk lógott ki négy vagy öt napig, amíg Buchenwaldba értünk. És ennek a zseniális ötletnek köszönhetően mégsem fagytunk meg. A kocsin csak gyűlt-gyűlt a hó. Az út végére több mint fél méter vastagon állt a takarónkon. Ha szomjasak voltunk, csak ki kellett nyúlni, és elvenni egy maréknyit. Ételt nem kaptunk, de amikor Csehszlovákiában jártunk, időnként egy-egy asszony odaszaladt a vonathoz, és feldobott nekünk egy kenyeret. Nem volt nagyon sok, egyetlen kenyér harminc embernek – de egy falatnyi is több, mint egyáltalán semmi. És ez megint megmutatta nekem, hogy igenis vannak jó emberek a világon. Ez a tudat reményt jelentett, és a remény a test üzemanyaga. Az emberi test a valaha volt legjobb gépezet, de a lélek nélkül nem működik. Néhány hétig el lehet élni élelem nélkül, néhány napig víz nélkül is, de remény nélkül, hit nélkül a többi emberben? Anélkül vége, összetörik az ember. Így éltük tehát túl. A barátság, az együttműködés segítségével. A reménnyel. A többi kocsi teli volt a halálra fagyott szerencsétlenek holttestével. Tudom, mert amikor Buchenwaldba értünk, rám parancsoltak, hogy szedjem le őket, és vigyem a krematóriumba. Kaptam egy kézikocsit (egy fadobozt, rajta nagy autókerekekkel), azt húzhattam magam mögött. Nekiálltam a holttesteket a kocsira rakni, aztán lassan elvinni őket. És amikor megfogtam egy halott férfi lábát, hogy lehúzzam a kocsiról, az hirtelen felült, és megszólalt! Majd szívinfarktust kaptam!

– Kérem, vegye ki a zsebemből a fényképet! – mondta franciául. – Három hete házasodtunk össze, a feleségem nem zsidó! Tudassa vele, mi történt! Elsírtam magam. Hisz szinte gyerek volt még, talán ha húszéves! Mire le tudtam szedni a kocsiról, meghalt. Eltettem a zsebében lévő fényképet. Így hát visszatértem Buchenwaldba, az első táborba, amelybe 1938-ban, ennek a rémálomnak a legelején küldtek. Egy óriási hangárban tartottak minket, amíg a nácik rendezték soraikat. Tudtam, hogy innen nem lehet majd megszökni – gyakorlatilag máris halottak voltunk. Volt ott egy SS-Hauptscharführer, akit csak a „buchenwaldi hóhér” néven emlegettek, olyan kegyetlen, szokatlan módokon kínozta a foglyokat. Fejjel lefelé keresztre feszített papokat, fehérfoszforral égetett meg rabokat, és valami középkori kínzási módszerrel köttette fel fákra az embereket. A nácik csak egyre kegyetlenebbek és őrültebbek lettek, ahogy egyre inkább vesztésre álltak a háborúban. A harmadik este jött egy SS-katona, és elkiáltotta magát: – Vannak itt köztetek szerszámkészítők? Kis gondolkodás után feltettem a kezem. – Én az vagyok. Tudtam, hogy nem lesz más lehetőségem. Buchenwald immár a biztos halált jelentette volna. Talán így lenne esély átkerülni egy másik táborba. Egy kisebb, alig kétszáz fős táborba vittek át Sonnenburgba, egy erdő közelében. Nagy szerencse volt. A következő négy hónapban jóval könnyebb munkát végezhettem egy speciális gépgyárban, a tábortól húsz kilométerre. Saját sofőröm volt, aki reggelenként felvett; aztán egész nap dolgoztam a gépeken egy föld alatti gyárban, a jéghidegben. De még ott sem voltam szabad. Hozzáláncoltak a géphez, amely fogaskerekeket gyártott. A lánc tizenöt méteres volt, épp csak elég, hogy a gép körül mozogni tudjak egy kicsit. Itt is kaptam egy táblát a nyakamba, az állt rajta, hogy ha elkövetek hét hibát, felakasztanak. A munkám egy bizonyos alkatrész megmunkálása volt, és ez tökéletes pontosságot követelt. Egyetlen milliméter törtrésze is számított, mert ennyitől is használhatatlanná vált az alkatrész. Az én

dolgom volt tökéletesen méretre csiszolni. Nagyon, nagyon óvatosan kellett dolgozni, reggel hattól este hatig. Voltak itt más foglyok is a többi gépnél. A szomszédom elég közel volt, hogy beszélhessünk, csakhogy kizárólag oroszul tudott, így nem beszélgettünk. Egész nap egyetlen emberrel volt kapcsolatom, az őrrel, aki reggel odaláncolt a géphez, aztán este értem jött, és visszavitt a koncentrációs táborba. Elvileg háromóránként rám kellett volna néznie, hozni egy adag kenyeret, és elengedni a vécére, de részeg volt, és gyakran oda sem jött. Gyakran már rettentően kellett vécére mennem, és nem tudtam, mit csináljak. Végül kinyitottam a gép hátulját, és rongyokból valami vécéfélét rögtönöztem, hogy a gépbe vizelhessek, aztán ismét becsuktam. Ha az őr elkapott volna eközben, bizonyosan agyonlő, de még meghalni is jobb lett volna méltósággal. Ez a részeges őr nagyon pitiáner alak volt, még egy SS-katonához képest is. Időnként minden ok nélkül megvert, csak mert rossz napja volt, vagy mert túl sokat ivott. De aztán, amikor visszafelé tartottunk a táborba, mindig rám szólt: – Ezt tartsd titokban! Ha bárkinek elmondod, hátulról lelőlek, aztán azt mondom, hogy szökni próbáltál. Vajon nekem hisznek, vagy egy halott zsidónak? Egy nap az őr közölte velem, hogy hívat a gyár vezetője. Gondoltam, biztosan összegyűlt a hét hibám, és visznek az akasztófára. A szomszéd gépnél dolgozó oroszhoz fordultam, és bár tudtam, hogy nem érti, amit mondok, intettem, hogy vegye majd el a kenyeremet. – Ahová én megyek, ott nem kell kenyér – mondtam. A gyár vezetőjét Goh-nak hívták. Idősebb volt nálam, kétszer olyan öreg, mint apám, fehér köpenyt viselt, a haja is fehér volt, mint most nekem. Arra számítottam, hogy majd ordibál velem, aztán felakasztanak, de ő halkan szólalt meg. Megkérdezte, nem Isidore fia vagyok-e – így hívták apámat. Azt feleltem, de igen, mire sírva fakadt. Elmesélte, hogy együtt volt hadifogságban apámmal, még az első világháborúban. Nagyon bántotta, ami velem történik, de azt mondta, nem tehet semmit ellene.

– Eddie, megszökni nem segíthetek, de mindennap, amikor bejössz dolgozni, kapsz pluszennivalót. Ez a legkevesebb. De kérlek, amit nem tudsz megenni, azt tüntesd el valahogy! Valóban, attól a naptól kezdve, amikor csak bementem, mindig találtam élelmet a gépbe rejtve. A gépem oldalán volt egy kis ajtó, ahol a speciális szerszámokat lehetett tartani. Amikor a műszakom elején kinyitottam, mindig találtam benne kenyeret, kását tejjel, néha szalámit is. Nagyon jól jött az élelem, de a többi fogollyal együtt, akik még életben maradtak, én is olyan voltam, akár egy két lábon járó csontváz. Az éhezés és a rossz étkezés úgy tönkretette az emésztőrendszerünket, hogy alig tudtunk enni. Még a kását is alig bírtam legyűrni: ki kellett vinnem a mosdóba, hogy vízzel felhígítsam, és meg tudjam emészteni. A tej már túl sok volt. A szalámit sem tudtam megenni, talán bele is haltam volna. És nem adhattam oda a többi fogolynak sem, mert azzal apám öreg barátját kevertem volna bajba. Így el kellett tüntetnem a gép segítségével, szétmorzsolni apró darabokra. Képzeld csak el – amikor annyira éhezik az ember, hogy pont emiatt nem tud enni! De ebből a kis pluszsegítségből is új erőt merítettem, hogy ne adjam fel a harcot. A kedvessége ugyan nem volt ahhoz elég, hogy az erőmet visszaadja, mert már annyira legyengültem, de azt megmutatta, hogy nem gyűlöl minket mindenki. És ez talán még értékesebb volt. Ettől azt mondtam magamban: „Ne add fel, Eddie!” Mert ha feladom, végem. Ha az ember feladja, eljut oda, hogy már nem érzi érdemesnek élni, és akkor nem is marad sokáig életben. De ahol élet van, ott remény is van. És ahol remény, ott élet is. Alig négy hónappal azelőtt, hogy az orosz hadsereg közeledni kezdett, én még ott voltam. Éjjelenként angol és amerikai repülőgépek jelentek meg a táborok fölött. Hullani kezdtek a bombák. Hallottuk is a robbanásokat, még ott lent, a mélyen a föld alatt működő gyárban is. Egy éjjel a gyárat közvetlen bombatalálat érte. A robbanás visszhangja még az én gépemnél, a második emeleten is hallatszott, s a földre zuhantam. Hamarosan elér a tűz is, gondoltam, és az őrök is pánikba esve rohangáltak a gyárban fel-alá, és azt kiabálták: „Raus! Raus!” Kifelé! Mit tehettem volna? Odaszóltam az egyik őrnek, az pedig szaladt kioldani a láncomat a gépről. Csak

miután felértünk a felszínre, jött rá, hogy nemcsak fogoly vagyok, hanem zsidó is. Rettentően feldühödött, hogy az életét kockáztatva mentett meg, és úgy arcba vágott a puskatussal, hogy felszakadt az arcom, és még hetekig fájt a fejem. Összevarrtak, és visszaküldtek dolgozni a gyár egy másik részébe, még mélyebben a föld alatt, ahol a futószalag mellett sebességváltókat készítettünk. A náci háborús gépezetnek kellettek a sebességváltók mindenféle járművekbe: autókba, teherautókba, tankokba, ütegekbe. Nem tudom, pontosan mibe szerelték be őket, de azért az ettől függetlenül egyértelmű volt, hogy Németország nem áll jól a háborúban. Messziről hallottam is az ágyúzást, az orosz tüzérség robaját, a brit bombázók találatait, ahogy megremegett beléjük a föld. Úgy két héttel a bombázás kezdete után ismét kiürítették a táborokat, de a náciknak ezúttal már nem volt hová menni. Csak meneteltünk el az oroszok elől, de aztán túl közel értünk az amerikaiakhoz, ezért vissza kellett fordulnunk. A végén már csak körbe-körbe mentünk jó háromszáz kilométeren. Nem tudták, mihez kezdjenek velünk. Aggódtam, hogy egyszerűen lelőnek. Világosan látszott, hogy a háborúnak vége, de hát mi tanúk voltunk a számtalan rémtettre! És a gyilkosok meg szokták ölni a tanúkat. Minden nappal egyre gyengébbek lettünk, a nácik meg egyre kétségbeesettebbek. Még ők is szökni akartak – minden éjjel volt őr, aki eltűnt a sötétben, odahagyva a posztját. Egy olyan széles német úton meneteltünk, amelynek mindkét oldalát árok szegélyezett. Bizonyos időközönként vízelvezető csatorna húzódott az út alatt keresztben, hogy a víz átfolyhasson az út magasabban lévő oldaláról a másikra. Ezekben láttam lehetőséget a szökésre. De ehhez felszerelésre volt szükségem. Menet közben találtam egy-két hordót, amelyekben német savanyított uborkát tároltak valaha. Nagy fedelük volt, jó vastag és széles. Fogtam két ilyen fedelet, és magammal vittem. A többiek azt hitték, megbolondultam. Ki ez az őrült német zsidó, aki két nagy, haszontalan fadarabbal mászkál, hát nem elég gyenge már így is? Pihenőknél mindig ráültem a fedőkre, nehogy az őrök meglássák

nálam. Aztán egyszer, estefelé, elég későn, találtunk egy mezőn egy magányosan álldogáló lovat. Szegény pára szörnyen sovány volt – még nálam is soványabb. Ám a parancsnok a vacsoránkat látta benne. Meg is álltunk éjszakára, és bejelentette, hogy mindenki kap levest. Az őrök, a foglyok mind ott tobzódtak, és várták a lólevesüket. Tudtam, hogy itt a lehetőség. Most vagy soha! Amikor eléggé besötétedett, és nem láthatott senki, lerohantam az útról, beugrottam az árokba, onnan pedig be a csatornába. Félig állt benne a víz, így jéghideg vízben kellett hevernem. Olyan sebesen folyt, hogy a cipőmet el is veszítettem. A hideg és a kimerültség miatt aludni akartam egy kicsit, az egyik hordófedelet az egyik, a másikat a másik oldalamra tettem, és elaludtam. Nem tudom, meddig alhattam, de amikor felébredtem, mindkét oldalamon a fadarabok teli voltak golyókkal. Harmincnyolcat számoltam meg a jobb oldaliban és tízet a másikban. Ha nem vittem volna magammal ezt a két hordófedelet, lelőttek volna, és ott hagytak volna a patkányoknak. Ezért nem láttam soha senkit kibújni a csatornákból – amikor továbbindult a menet, az SS-esek hátramaradtak, és a gépkarabélyukkal belövöldöztek a csatornákba. De amikor előjöttem, nem volt sehol egy náci, sem senki más. Szabad voltam! De szörnyen rossz állapotban. Fogtam egy követ, és addig dörzsöltem vele a karomra tetovált számot, amíg már vérzett, de a tetoválás már nem látszott. Sokáig gyalogoltam, míg egy kis vidéki házhoz nem értem, eléggé hasonló volt ahhoz, amelynél meglőttek Lengyelországban. Nagyon korán volt, de bekopogtam. Egy fiatal, tizenhét-tizennyolc év körüli lány nyitott ajtót. – Ne félj! – mondtam jó németséggel. – Német vagyok, mint te. És zsidó is. Segítségre van szükségem. Az apád vagy a bátyád ki tudna segíteni egy pár cipővel? Csak ennyit kérek! Hívta az apját, aki jött is: ötvenes férfi volt. A karomra nézett, ami még mindig vérzett, aztán a fejemre, amit a táborban kopaszra borotváltak – és elsírta magát. Kezet nyújtott. – Jöjjön be! – invitált. – Nem – feleltem. Nem bíztam az emberekben. Ragaszkodott hozzá, hogy ad ruhát: pulóvert, sapkát jó erős ellenzővel és rendes

bőrcipőt, amilyet három éve nem viseltem. Azon nyomban eldobtam a csíkos rabsapkámat. A férfi felajánlotta, hogy aludjak aznap este a szénapajtájában, a ház mögött harminc méterrel, és reggel majd segít még. Valóban a pajtában aludtam, de kora reggel nesztelenül távoztam, és elgyalogoltam a négy kilométerre lévő erdőbe, ahol biztosan el tudtam rejtőzni mindenki elől. Találtam egy barlangot, ahol este elalhattam, de nem bizonyult ideálisnak. Az éjszaka közepén több száz denevér röpködött körülöttem, folyton nekicsapódtak a fejemnek is. Még szerencse, hogy nem volt hajam, amibe belekapaszkodhattak volna. Másnap találtam egy másik barlangot, ahol aztán tényleg sosem bukkannak rám. Olyan mély és sötét volt, hogy időnként én magam is alig találtam ki belőle. Férgeket és csigákat ettem, amelyeket kézzel fogdostam össze, és nyersen fogyasztottam el. Egy nap betévedt a barlangba egy csirke, én meg rávetettem magam, és puszta kézzel megöltem szegényt. Az éhezéstől nagyon kétségbeesett voltam, de így sem tudtam tüzet gyújtani, hogy megsüssem. Próbálkoztam botokkal, kövekkel, de sehogy sem ment. Vizet egy patakból hoztam, de kiderült, hogy szennyezett volt. Nagyon rosszul lettem, már lábra sem tudtam állni. Úgy döntöttem, ez így nem mehet tovább. Olyan kutyául éreztem magam, hogy járni sem tudtam. Azt mondtam magamban: ha most agyonlőnek, még meg is köszönöm. Négykézláb kúszva-mászva értem ki az útra. Felnéztem. És az úton egy tank közeledett… méghozzá amerikai tank! Azok a csodaszép amerikai katonák! Sosem felejtem el őket. Takaróba bugyoláltak, és egy héttel később egy német kórházban ébredtem fel. Először az hittem, megbolondultam, végem, mert tegnap még a barlangban voltam, ma meg ágyban fekszem fehér lepedőn, párnákkal, körülöttem nővérekkel. A kórházat egy nagydarab, ősz szakállú professzor vezette. Időnként ő is odajött az ágyamhoz, hogy rám nézzen, de akármennyit kérdeztem, nem mondott semmit arról, milyen állapotban vagyok. Azt tudtam, hogy rosszban. Kolerás és tífuszos voltam, és súlyosan alultáplált is – alig huszonnyolc kilót nyomtam. Egy nap egy

Emma nevű nővér jött oda. Fölém hajolt, hogy ellenőrizze, lélegzeme, én pedig megragadtam a karját, és azt mondtam neki: – Emma, nem engedem el a karját addig, amíg el nem mondja nekem, mit mondott az orvos – és elsírtam magam. – Hatvanöt százalék esélye van, hogy meghal – suttogta a fülembe. – És még azzal a harmincöttel is szerencséje van, hogy túlélheti. Abban a pillanatban ígéretet tettem Istennek, hogy ha életben maradok, teljesen új emberré válok. Megfogadtam, hogy otthagyom a német földet, és sosem térek vissza abba az országba, amely megadott mindent, aztán el is vett tőlem mindent. Az életemet annak szentelem, ígértem, hogy jóvá tegyem mindazt a kárt, amit a nácik okoztak a világnak – és hogy minden egyes napomat a lehető legjobban kihasználom. Hiszek abban, hogy ha az ember bizakodó, ha meg tud kapaszkodni a reményben, a teste csodával határos dolgokra képes. Akkor eljön a holnap. Aki halott, az halott, de ahol élet van, ott remény is van. És miért ne bíznánk a reményben? Nem kerül semmibe! És, barátom, bizony túléltem.

Tizenegyedik fejezet A világon mindig vannak csodák, még a legnagyobb sötétségben is.

Hat hétig maradtam a kórházban, és lassan visszatért az erőm. Amikor jobban lettem, úgy döntöttem, Belgiumba megyek, és nekilátok megkeresni a családomat. Indulás előtt kiadták az alapvető menekültpapírjaimat, és kaptam ruhát is: nadrágokat, két inget és egy sapkát. Gyalog mentem, vagy ahol tudtam, autóstoppal. A határon megállítottak, és közölték, hogy nem léphetek be az országba, mert német vagyok. – Na, azt már nem! – mondtam a határőrnek. – Nem vagyok német. Zsidó vagyok, akit Belgium kiadott a náciknak, a biztos halálba. Csakhogy nem haltam meg. És most visszajövök Belgiumba. – Erre nem tudtak mit mondani, és nemcsak hogy beengedtek, de dupla fejadagot kaptam. Sőt vajat, kenyeret és húst is, és ezek mind ritka dolgok voltak a háború utáni szűkös időkben. Brüsszelbe mentem, vissza ahhoz a szép lakáshoz, ahol a szüleim éltek, amikor először elmenekültünk Németországból. A lakás megvolt, de minden vagyontárgy, amelyet ott kellett hagyniuk, amikor bujkálni kényszerültek, eltűnt, és persze ők sem voltak ott – csak az üres szobák. Nagyon nehéz volt végigjárni a lakást, tudva, hogy a szüleimet sosem látom többé. A családomból senkit sem találtam. A háború előtt több mint száz rokonom élt Európa-szerte. Utána, már amennyire tudtam, csak én maradtam. Azt hiszem, nekem nem sok örömem telt a felszabadulásban. A felszabadulás szabadságot jelent – de ugyan mire? Hogy egyedül legyek? Hogy nekem kelljen kaddist (zsidó imádságot) mondani mindenki másért? Ez nem élet! Sok emberről tudok, akik maguk vetettek véget az életüknek a felszabadulás után. Sokszor én is nagyon szomorú voltam. És magányos is. Nagyon hiányzott anyám. El kellett döntenem, mihez kezdjek, éljem tovább az életemet, vagy szerezzek valamilyen tablettát, és menjek a szüleim után. De hát én megígértem magamnak és Istennek is, hogy a lehető legjobb életet fogom élni – különben a szüleim halála, az a rengeteg szenvedés mind felesleges lett volna. Így hát úgy döntöttem, élni fogok. Mivel nem volt hová mennem, nem volt kivel találkoznom, egy kantinban múlattam az időt, amit egy zsidó támogató szervezet

működtetett. Ott ételhez és társasághoz juthattak a Brüsszelben lévő zsidó menekültek és a szövetséges hadseregben szolgáló zsidó katonák is. Milyen csodás látvány volt ez! Miután évekig kellett néznem, ahogy a népemet verik, üldözik, csontsoványra éheztetik, most zsidó harcosok vettek körül, erős, harcedzett, egészséges katonák. A világ minden tájáról: Európából, Amerikából, Angliából, Palesztinából. Micsoda hihetetlen látvány! És ami még hihetetlenebb: a többi között, a sorban az ételért ott állt a legjobb barátom, Kurt! Ez volt aztán az öröm! El tudod ezt képzelni? Ez az ember, aki olyan volt nekem, mintha a testvérem volna, aki mellettem állt, és segített életben maradni a földi pokolban, akit azt hittem, a halálnak hagyok ott Gleiwitzben! Erre itt van, kávét iszik, süteményt eszeget, épen-egészségesen Belgiumban! Jaj, mennyire örültem, hogy látom! Összeölelkeztünk, és örömkönnyeket ejtettünk. Amíg ettünk, elmesélte a történetét. Még csak két napja rejtőzött az álmennyezet fölött, amikor nehéz bakancsokat hallott: katonák jöttek! Mind halálra rémültek, azt hitték, ütött az utolsó órájuk, csakhogy meghallották, hogy a katonák oroszul beszélnek, és erre megadták magukat nekik. Eltartott egy ideig, mire meggyőzték az oroszokat, hogy ártalmatlan foglyok. Nem tudtak oroszul, az oroszok nem tudtak németül, de Európában mindenütt látták már a nácik rémtetteinek nyomát, és rettentő dühösek voltak. Amikor azonban megértették, hogy Kurt és a többiek maguk is áldozatok, gondoskodtak róluk. Adtak nekik enni, adtak ruhát, és elvitték őket Odesszába, és ott biztonságban voltak a háború végéig. Kurtnak sikerült hajóval Brüsszelbe utaznia, és így hónapokkal előttem odaért. Óriási örömmel töltött el, hogy újra látom. Már biztos voltam benne, hogy meghalt, hogy sosem találkozhatunk. És erre itt van a kávéjával és süteményével! Többé nem voltam egyedül a világon. Árva voltam, és nem tudtam, mi történt a húgommal, de Kurt révén ismét lett családom. Ezt jelnek vettem, hogy tartsak ki, ne adjam fel. Életem során annyiszor veszítettem el őt, aztán találtam meg ismét – mindig igazi csoda volt.

Együtt mentünk a menekülteket segítő központba, ahol az élelmet is osztották, de a sarkon befordulva elkeseredve láttuk az utcán végighúzódó sort. Több száz zsidó menekült állt ott, akik mindenüket elveszítették. – Sosem szedjük össze magunkat, ha csak az adományokból élünk – mondtam Kurtnak. – Munkát kell találnunk! – Így hát nem álltunk be a sorba, hanem egy munkaközvetítőhöz mentünk. Egyszerűen csak bementünk, és nem voltunk hajlandók távozni, amíg nem találtunk munkát. Kurt képzett bútorasztalos volt, hamarosan művezető lett egy csodaszép bútorokat készítő kis gyárban. Én találtam egy hirdetést, amelyben egy ember, aki a vasútnak akart szerszámokat gyártani, finommechanikai mérnököt keresett. Bernard Antcherl igen kedves és nagylelkű úr volt. Együtt utaztunk Svájcba, ott megvette a speciális gépeket, amelyekre szükségünk lesz. Hamarosan én is művezető lettem a gyárban, huszonöt munkást irányítottam. Egy héttel azután, hogy munkát találtunk, Kurttal kivettünk magunknak egy szép kis lakást nagyon jó helyen, Brüsszel szívében. Volt autónk és pénzünk is bőségesen, de időnként elfogott bennünket a keserűség, hogy hirtelen ilyen jó lett az élet. Az emberek még mindig gyanakodva néztek a zsidókra, ha azok láthatóan jómódúak voltak. A réges-régi antiszemita gondolkodás nem tűnt el egyik napról a másikra. Néha meghallottam, ahogy a gyárban olyasmiket mondanak az emberek, hogy „kapzsi zsidók”, vagy arra célozgatnak, hogy egy belga család elől veszem el a munkát. És ez nagyon fájt, különösen, miután nekem az egész családomat elvette Belgium. Vagyis mégsem az egészet. Néhány hónappal azután, hogy megtelepedtünk Brüsszelben, a helyi zsidó újságban megjelent a képem abban a rovatban, amelyben a holokauszt túlélői tudatták a szétszóródott családtagjaikkal, hogy életben vannak. Nem sokkal ezután megtaláltam Hennit, a húgomat egy vendégházban. Ő is túlélte a háborút, bár a halálmenetben elszakadtunk egymástól, és a háború utolsó hónapjait viszonylagos biztonságban töltötte; a ravensbrücki koncentrációs tábor mellett, egy almáskertben dolgozott. Két csoda is történt velem. Életben maradt mindkét ember,

akit a világon legjobban szeretek! El sem tudtam hinni. Úgy döntöttünk, hogy Henni is költözzön oda hozzánk. Már azt hittem, elveszítettem a családomat, és reményem sem maradt, hogy valaha megint legyen, de most mindkét ember, akit a világon legjobban szerettem, ott volt mellettem! Mégiscsak volt családom, és elkezdhettem újjáépíteni az életemet. Egy este otthon üldögéltünk a lakásunkban, és a Le Soir-t olvastuk, egy jó napilapot, abban láttunk egy cikket két zsidó lányról, akik öngyilkosságot kíséreltek meg: leugrottak egy hídról. Az Auschwitz II–Birkenau táborban voltak, és amikor visszatértek Brüsszelbe, látták, hogy odaveszett az egész családjuk, és úgy döntöttek, véget vetnek az életüknek. A kiválasztott híd nem volt túl magas, de rendszeresen elhaladt alatta egy uszály. Ha arra esett az ember, bizonyosan meghalt. Szegény lányok elhibázták az ugrást, és a vízbe zuhantak, aztán rögtön letartóztatták és elmegyógyintézetbe vitték őket. Úgy döntöttünk, tennünk kell valamit, hogy segítsünk nekik. Elmentünk Kurttal a kórházba, és kértük, hogy találkozhassunk velük. Egy kórterembe vezettek be minket, ahol ez a két lány meg még egy fiatal zsidó nő feküdt, aki szintén öngyilkosságot kísérelt meg. Szívfacsaró volt – semmi keresnivalójuk nem volt egy elmegyógyintézetben. Rémes körülmények uralkodtak ott. Felkerestem az igazgatót, és közöltem vele, hogy szeretnék én gondoskodni a lányokról. – Szép lakásom van, pénzem is van bőven, tudok róluk gondoskodni. Kérem, ne tartsák őket bezárva. Ez a kórház rettenetes. Még ha teljesen épeszű is az ember, amikor bekerül, három hónap alatt biztosan megbolondul. Sikerült meggyőznöm, így a három lány hozzánk költözött. Kinyitottam nekik az ajtót, és azt mondtam: – Nézzétek, mi két férfi vagyunk, akik itt lakunk, de nem lesz semmi probléma. Mostantól a húgaink vagytok! Együtt laktunk, amíg a tábor megpróbáltatásaiból fel nem épültek. Rendszeresen elvittem őket a kórházba, ahol kénes fürdőt kellett venniük, mert a bőrük rémes állapotban volt. Mindannyiunknak szükségünk volt ilyen fürdőkre, a húgomnak is, aki pedig jobb

egészségnek örvendett, mint Kurt és én. Néha Kurtnak és nekem heti kétszer kellett járnunk. De hamarosan sokkal jobban lettek. Nem voltak ők bolondok – sosem voltak azok. Csak megjárták a földi poklot. Csupán egy kis kedvességre volt szükségük. Akik nem tapasztalták meg a táborokat, sokszor nehezen értették meg ezt. Mi Kurttal úgy járultunk hozzá a gyógyulásukhoz, hogy otthont adtunk nekik, ahol lábadozhattak és meggyógyulhattak – mi így mondtunk köszönetet Istennek azért, hogy életben maradtunk. Idővel a lányok teljesen helyrejöttek, kiléptek a világba, munkát és jóravaló férjet találtak maguknak. Azóta is levelezünk velük. Abból, hogy megismerkedtünk a lányokkal, és segítettünk nekik, máris megértettem apám tanácsát, hogy a szerencsésebbeknek kötelességük a szenvedőkön segíteni, és hogy jobb adni, mint kapni. A világon mindig vannak csodák, akkor is, amikor minden egészen reménytelennek tűnik. És amikor épp nincsenek, nekünk magunknak kell csodákat tenni. Egy egyszerű, kedves cselekedettel kihúzhatunk másokat a kétségbeesésből, és ezzel akár az életüket menthetjük meg. Ez pedig a legnagyobb csoda a világon.

Tizenkettedik fejezet A szeretet a legjobb gyógyszer.

Nem éreztem magam teljesen otthon Európában. Nehéz volt elfelejteni, hogy olyanokkal vagyok körülvéve, akik semmit sem tettek, hogy megakadályozzák a népem üldözését, deportálását, meggyilkolását. Összesen több mint huszonötezer zsidót deportáltak Belgiumból. Közülük nem egészen ezerháromszázan élték túl. Brüsszelben néha azt is éreztem, hogy csupa kollaboráns között élek. Azok, akik a szüleimet feljelentették (sosem fogom megtudni, kik voltak), lehet, hogy a szomszéd asztalnál ülnek a kávéházban, és iszogatják a kávéjukat. Az emberek gyűlöletből, antiszemita érzelemből, félelemből, de akár haszon reményében is feljelentették a zsidókat. Sok családnak azért kellett meghalnia, mert a szomszédjaik szemet vetettek a tulajdonukra, és csak ki akarták fosztani a lakást, miután a lakóit elvitték. Egy nap Kurttal a gyönyörű piactéren sétáltunk Brüsszelben, és hirtelen olyat láttam, amit el sem tudtam hinni. Kurthoz fordulva egy férfira mutattam, aki a tér túlsó végében állt nagyon elegáns és nagyon ismerős öltönyben. – Látod ott azt az embert? – kérdeztem tőle. – Mérget mernék venni rá, hogy az én öltönyöm van rajta! – Ne viccelj! – Nem viccelek – feleltem. – Követem, hová megy. – Amikor utoljára láttam, az öltönyöm a szüleim lakásában lógott, a szekrényben. Követtük a férfit egy kávéházba, ott odamentem hozzá, és kérdőre vontam. Közöltem, hogy az én öltönyöm van rajta, és követeltem, hogy mondja meg, honnan szerezte. Azt felelte, bolond vagyok, ez az öltöny őrá készült. De tudtam, hogy hazudik. Teljesen egyedi öltöny volt, még Lipcsében csináltattam, térdnadrággal, biciklizéshez. Szaladtam rendőrért. – Látja azt az embert ott, a kávézóban? Ellopta az öltönyömet! – Értem – bólintott a rendőr. – Odamegyünk, és megkérem, hogy vegye le a zakót. A férfi először nem volt rá hajlandó, de végül beadta a derekát. És amikor levette a zakót, hát persze hogy ott volt benne annak a kiváló szabónak a címkéje, akihez Lipcsében jártam a háború előtt! Ez az ember el sem tudta olvasni a német címkét, és megszégyenülve

beleegyezett, hogy visszaadja az öltönyt. Ő ugyan teljesen ártalmatlan volt, egyszerű tolvaj; de igazi kollaboránsok is járkáltak szabadon, akiknek tényleg zsidó vér tapadt a kezükhöz. Egyszer elmentem sétálni, és összefutottam a barakkunk kápójával – azzal a zsidó bűnözővel, akinek a többi zsidó sakkban tartása volt a feladata. El sem akartam hinni, hogy életben van, ráadásul szabad! Mentem a rendőrségre, és követeltem, hogy állítsák bíróság elé, de azt mondták, hagyjam ezt. Jó házasságot kötött egy nagy hatalmú brüsszeli politikus lányával, és a rendőrség nem akarta zargatni. Kurttal még azt is meggondoltuk, hogy magunk állunk rajta bosszút, de miután meglátott minket, az az ember nagyon óvatos lett. Mindenhová társasággal ment, mintegy testőrségként, és két gyönyörű német juhásszal. Mint oly sok más bűnöző és gyilkos, ő sem állt soha bíróság elé. Belgium mintha nem tudta volna eldönteni, mihez kezdjen velem. Menekültként mindig csak hat-hat hónapra kaptam engedélyt, hogy Brüsszelben maradhassak. Hiába vezettem egy gyárat, és két évre aláírt szerződésem volt! Nekiláttam megkeresni a nőt is, akinek a fényképét a haldoklótól kaptam a buchenwaldi halálvonaton, és amikor megtaláltam, elmondtam neki, hogy a férje utolsó pillanataiban is őrá gondolt. Nagyon meghatódott, és meghívott vacsorára a családjához. Elegáns öltönyben érkeztem, vittem virágot és süteményt, de a család miatt nagyon rosszul éreztem magam. – Ó – fintorgott az apa. – Szóval maga zsidó. Nem is kértem vacsorát, eljöttem. A nőnek megmondtam, hogy nem lehetünk barátok. Akkor elveszítené a családját. Mi, túlélők csak nagy küszködéssel tudtunk beilleszkedni a belga társadalomba. Változatlanul mindennapos volt az antiszemita megnyilvánulás, mi pedig eleve nagyon kevéssé bíztunk a világban. Hisz mi olyan szörnyűségeket tapasztaltunk meg, amelyeket nem érthet senki, aki nem ment át rajtuk! Még akik nagyon igyekeztek együttérezni, azok sem igazán értették ezt. Az egyetlen, aki valóban értette, min mentem keresztül, az Kurt volt, de hát nem maradhattunk

örökké együtt. Talált magának barátnőt: Charlotte csodálatos nő volt, és 1946 februárjában össze is házasodtak. És akkor, amikor már attól féltem, hogy soha többet nem tartozom majd senkihez és sehová, megismerkedtem egy gyönyörű nővel, Flore Molhóval. Szefárd zsidó családban született Görögországban, Thesszalonikiben, de Belgiumban nőtt fel. Amikor megismerkedtünk, a Maison Communale-ban dolgozott, a brüsszeli Molenbeek kerületi városházán, ahol a háború utáni szűkös időkben az élelmiszerjegyeket lehetett átvenni. Egy nap elmentem oda bemutatni a dupla adagra jogosító kártyámat és átvenni az élelmiszerjegyeimet. Rögtön hívták is Flore-t, hogy jött egy ember tetoválással a karján. Flore hallott már a koncentrációs táborokról, ezért akik megjárták ezeket, azok közül mindenkivel beszélni akart, akivel csak tudott. Ki is jött hozzám. Én pedig első látásra beleszerettem. Közöltem vele, hogy meg akarok adni neki mindent, elvinni innen, és új életet kezdeni vele, ő pedig nevetett. Visszament az irodába, és bejelentette, hogy az egyik tábortúlélő felajánlotta, hogy elviszi magával külföldre. Mindenki szerint remek vicc volt. Flore nagyon szerencsésen vészelte át a háborút. Ő is zsidó volt, de sikerült elrejtőznie. Amikor Németország 1940 májusában lerohanta Belgiumot, a helyi tanácsnál dolgozott, de a nácik nem tudták, hogy zsidó. Nehezebb lett az élet, minden hiánycikk volt, és hamarosan betiltottak mindent az amerikai zenétől az esti utcára lépésig, de az ő élete bizonyos módon ezután is normálisan folyt tovább. Bejárt dolgozni, és otthon lakott egészen 1942- ig, amikor beidézték, hogy jelenjen meg a helyi Gestapo-főhadiszálláson. Feljelentette egy kollégája, aki a saját feleségének akarta Flore állását megszerezni; közölték vele, hogy nem dolgozhat tovább a tanácsnál. Aztán kapott egy listát, hogy mit szedjen össze (kést, villát, takarót), és jelentkezzen 1942. augusztus 4-én Mechelenben, a régi katonai laktanyában, deportálásra. Ám addigra a főnöke a tanácsnál megtudta, mi vár rá, és a belga ellenállás segítségével megszervezte, hogy Flore Franciaországba szökhessen, ahol hamis személyazonossággal élt tovább. Az új neve Christiane Delacroix lett, azaz Keresztes Krisztina, a

legkeresztényebb név, amit csak ki tudott találni. A következő két évet Párizsban töltötte, ahol mindenki (kivéve a bátyja, Albert és a sógornője, Madeleine, akiknél lakott) Christiane Delacroix néven ismerte. Amikor Párizs 1944 augusztusában felszabadult, ő is kiment a Champs-Élysées-re a tömegben ünnepelni Charles de Gaulle tábornok győzelmi menetén. És alig néhány héttel később visszatért Brüsszelbe. Flore-nak időbe telt, míg belém szeretett. Igazság szerint először szánalmat érzett, nem szerelmet. Én aztán nem hibáztatom, hogy szánt engem! Annyi sebet viseltem magamon a táborokból. Az SS-őr csapása miatt még évekig fájt gyakran a fejem, és az alultápláltságtól rémes kelések voltak a testemen. Kurttal hetente kétszer egy specialistához kellett járnunk kénes fürdőbe, hogy a testünkön mindenütt tucatszám megjelenő fájdalmas, bűzös kelésektől megszabaduljunk. Az egyik első közös esténken például moziba mentünk Flore-ral, csakhogy nekem volt egy rémes kelés a hátsómon. Nem tudtam nyugton ülni, mert annyira fájt, csak izegtem-mozogtam. – Magának meg mi baja? Miért nem ül nyugton? – suttogta, én meg nem tudtam, hogyan magyarázzam meg. Hazaérve megkértem Kurtot, vágja fel a kelést, hogy megkönnyebbülhessek. De Flore-ral továbbra is találkozgattunk, és idővel egyre szerelmesebbek lettünk. A szerelem is olyan, mint minden jó dolog az életben – idő kell hozzá, dolgozni kell rajta, és elengedhetetlen hozzá az együttérzés. 1946. április 20-án házasodtunk össze polgári szertartás keretében. A főnököm, Antcherl úr, aki már addig is oly kedves volt hozzám, felajánlotta, hogy az oltárhoz vezeti Flore-t, és az ő főnöke, aki megmentette a deportálástól, adott össze minket. Flore édesanyja, Fortunée sírt a boldogságtól. Csodálatos asszony volt, tárt karokkal fogadott a családjába, ahol azonnal úgy éreztem magam, mintha én is a fia volnék. Így tehát feleségem és anyám is lett hirtelen. Mi Flore-ral nagyon is különböző emberek voltunk, de épp emiatt varázsolt el. Én józan voltam, és módszeres, gépekkel szerettem dolgozni, és számokkal. Ő pedig imádott új emberekkel

megismerkedni, zenét hallgatni, finomakat főzni és színházba járni. Ha elmentünk együtt egy előadásra, ő fejből tudta a szöveget, és a fülembe suttogta, egy időben a színészekkel! De épp ettől voltunk mi annyira jó pár. Az ember nem a saját tükörképével akar élni! Az az igazán erős kapcsolat, amely egy teljesen másféle férfival vagy nővel alakul ki, olyasvalakivel, aki kihívást jelent az új dolgok kipróbálására, aki inspirál minket, hogy jobb emberré váljunk. Én pedig nagyon nehéz ember voltam, amikor összeházasodtunk. Nem akartam táncolni menni. Nem akartam moziba se menni. Sehová sem akartam menni, ahol sok ember volt együtt. Olyan sokáig éltem folyamatos halálfélelemben, hogy óhatatlanul is mindenütt a túlélés módján járt az agyam. Azt szoktam meg, hogy mindenütt veszélyt sejtsek. A feleségem azonban nem tudott erről semmit. Akik nem járták meg a táborokat, nem is tudják, milyen kegyetlenek tudnak lenni az emberek, és milyen könnyen áldozatul eshetünk nekik. Még mindig rengeteg fájdalmat hurcoltam magammal. Egy régi lipcsei családi barátunk ellátogatott a rég elhagyott házunkba, és elküldött nekem néhány személyes tárgyat. Amikor megérkezett, remegő kézzel bontottam fel a csomagot, és családi fényképek, dokumentumok valódi kincsesládájának bizonyult. A régi papírjaim, különböző igazolványok, egy kis takarékkönyv, amit apám kezdett nekem fizetni, egy füzet még Walter Schleif koromból. Sok-sok fénykép a szeretteimről, akiket már sosem láthatok viszont. Nagyon megható pillanat volt. El is sírtam magam. A húgom meg se nézte, annyira felkavarta a dolog. Az ember akár meg is feledkezhet róla, mennyi kínt hurcol magával, mennyi fájdalom van a tudatalattijában, amíg nem szembesül mindannak a nyomaival, amit elveszített. Kezemben a halott anyám fényképével az a gondolatom támadt, hogy mindenki, akit valaha szerettem, halott, nem tér vissza soha. És most itt volt a nyoma is: a doboz teli emlékekkel, szellemekkel. Megdöbbentő volt. Nagyon hosszú időre el is raktam, és nem tudtam rávenni magam, hogy újra kinyissam. Nem voltam épp boldog ember.

Hogy őszinte legyek, abban sem voltam biztos, miért vagyok még mindig életben, és hogy akarok-e egyáltalán élni. Most visszatekintve szörnyen sajnálom a feleségemet. Az első néhány velem töltött éve igencsak nagy kihívás lehetett. Nyomorult kísértet voltam csupán, ő meg egy élénk, eleven ember, aki tökéletesen beilleszkedett a belga társadalomba, és voltak is barátai annak minden rétegéből. Én pedig szótlan voltam, bezáruló, szánalmas. De ez mind megváltozott, amint apa lettem. Úgy egy évvel azután, hogy összeházasodtunk, Flore terhes lett. Hogy elég pénzt keressek a családom eltartásához, egy vállalathoz mentem dolgozni, amely orvosi műtőkben szerelt fel berendezéseket Európa-szerte. Elutaztam valahová, beszereltük a bonyolult orvosi műszert, aztán rövid képzést tartottam a helyi személyzetnek arról, hogyan kell működtetni és karbantartani a gépet. Ez az egész általában három-négy napig tartott. Épp egy ilyen kiküldetésen voltam akkor is, amikor hírt kaptam róla, hogy a feleségem vajúdik. A főnököm nyomban bérelt nekem egy kisrepülőgépet, hogy Brüsszelbe siethessek – olyannyira kicsi gép volt, hogy még lezárt pilótafülkéje sem volt, ott ültünk a pilótával a szabad ég alatt, csak a sapka és a szemüveg nyújtott védelmet. Ráadásul viharba kerültünk, míg végül már azt hittem, sosem látom a feleségemet és a gyermekemet. Aztán megérkeztünk, és fél órával később a baba is megszületett. Amikor először a karomban tartottam az elsőszülött fiamat, Michaelt, az igazi csoda volt. Akkor egyetlen pillanat alatt meggyógyult a szívem, és visszatért belé a boldogság. Attól a naptól kezdve megértettem, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb embere. Megfogadtam, hogy mostantól életem végéig boldog leszek, udvarias, segítőkész és kedves. És mosolyogni fogok. Onnantól jobb ember lettem. Nem is lehetett volna jobb gyógyír a bajomra, mint a csodaszép feleségem és a kisfiam. A brüsszeli életünk ugyan nem volt tökéletes – de legalább éltünk! Az embernek próbálkoznia kell annak örülni, amije van. Az élet csodás, ha az ember boldog. Nem kell folyton a szomszédokra nézegetni: akkor sosem leszel boldog, ha folyton a szomszédot figyeled, és szó szerint belebetegszel az irigységbe.

Gazdagok nem voltunk, de megvolt mindenünk. Igaz, ami igaz, többévnyi éhezés után nekem már az is csodálatos érzés volt, hogy van mit ennünk. Miután összeházasodtunk, egy szép kis lakásban éltünk, amely a Belvédère kastélyra nézett. Nem volt nagy, de milyen remek kilátás nyílt belőle! Nem is kell nekem saját kastély, ha ilyen kilátásom lehet, az volt benne a legjobb. De még ha megengedhetném magamnak, akkor sem akarnék egy kastélyban élni – mennyit kell ott takarítani! Körülöttünk másoknak több pénze volt – az a pasas ott, neki Mercedese van, az a másik, neki meg gyémántos karórája! Na és? Nem kellett nekünk autó. Vettünk egy tandembiciklit, hogy tudjunk együtt is biciklizni. Persze én csak ránéztem, és láttam, hogyan lehetne javítani rajta, így két kis motort építettem bele, hogy hajtsák helyettünk a pedált. Sík terepen csak az egyiket kapcsoltam be, felfelé menetben pedig mindkettőt. Elég volt nekünk a bicikli. Milyen csodás élni, átölelni a gyönyörű gyermekemet, a gyönyörű feleségemet! Ha azt mondta volna nekem valaki a koncentrációs tábor kínjai, éhezése közepette, hogy hamarosan ilyen szerencsés flótás leszek, én aztán nem hittem volna el neki. Idővel a feleségem még többé is vált – a legjobb barátom lett. A szeretet mentett meg. A család. És amit megtanultam ebből: a boldogság nem az égből hullik alá, hanem a mi kezünkben van. A boldogság a bensőnkből jön, és azokból, akiket szeretünk. Ha egészséges és boldog az ember, akkor igazi milliomos. Ráadásul a boldogság az egyetlen dolog a világon, amely még növekszik is, ha megosztjuk valakivel. A feleségem megkétszerezi a boldogságomat. A Kurttal való barátságom is megkétszerezte. És te, kedves új barátom? Remélem, a te boldogságodat is megkétszerezi valaki. Flore-ral minden évben április 20-án ünnepeljük a házassági évfordulónkat – Hitler születésnapján. Mert mi még mindig itt vagyunk, Hitler pedig a föld alatt. Időnként, amikor este a tévé előtt üldögélünk egy csésze teával, egy kis keksszel, az jut eszembe: hát mekkora szerencsénk volt nekünk! Úgy gondolom, ez a legjobb

bosszú, másféle bosszú nem is érdekel – csak hogy én legyek a világ legboldogabb embere.

Tizenharmadik fejezet Mind egy nagyobb társadalom tagjai vagyunk, és a munkánkkal járulunk hozzá mindannyiunk szabad, biztonságos életéhez.

Nem maradhattunk Belgiumban. Adminisztratív értelemben én még mindig menekült voltam, és hathavonta újra tartózkodási engedélyért kellett folyamodnom. Bár boldogok voltunk ott, az ember nem építheti fel az életét hathavi részletekben. Kurt és a felesége elköltözött Izraelbe, a húgom pedig Ausztráliába, ahol férjhez ment, és családot alapított. Két helyre adtam be letelepedési kérelmet, Ausztráliába és Franciaországba. 1950 márciusában megkaptam a letelepedési és munkavállalási engedélyt Ausztráliától. Az MS Surriento gőzhajóval utaztunk Sydney-be – egy hónapig tartott az út Brüsszelből Párizsba, aztán Párizsból Genovába, majd onnan Ausztráliába. Július 13-án kötöttünk ki Sydney-ben. Az út ezer fontba került a családunknak, az Amerikai Zsidó Szociális Segély Alapítvány fizetett, amelyet angol neve (American Jewish Joint Distribution Committee) rövidített változataként csak „Joint”-ként ismernek. Megígértem, hogy visszafizetem, és amint lehetőségem nyílt rá, így is tettem. Ezen nagyon meglepődtek, és elmondták, hogy nem sokan fizetik vissza a segélyt. Én így tettem, mert abból a pénzből segíthetnek valaki másnak is, ahogy nekem is segítettek. Egy csütörtöki napon érkeztünk meg Sydney-be, és én azon nyomban megjelentem az Elliot testvérek irodájában, az O’Connell Streeten: ez lesz a munkahelyem, és orvosi műszereket fogok készíteni. Magammal vittem a feleségemet és a fiamat is, hisz nem volt hová menniük. – Nekem csak egy műszerész kell, nem három! – nevetett a főnök. Aztán elővette egy nagyon bonyolult gép tervrajzát: régen Európában gyártottak ilyeneket, mielőtt a háború tönkretette az ipart. – Á, igen! – néztem rá a tervrajzra. – Nagyon egyszerű! A következő hétfőn már kezdhettem is. Az a tél volt az egyik legesősebb Sydney-ben. Attól kezdve, hogy kiszálltunk a hajóból, három hónapon át esett, egyszer sem állt el. Szerintem még Auschwitzban is többet láttam a napot. Nagyon levertnek éreztük magunkat a feleségemmel. A fényképeken Sydneyben gyönyörű tengerpartot láttunk pálmafákkal, ám ehelyett itt rémesen hideg volt, és heteken át csak esett. Mindenünk átázott. Amikor a munkából hazaértem, kiakasztottam az ingemet száradni,

és a levegőből is csak nedvességet szívott magába. Már az is eszünkbe jutott, nem volt-e hiba ide jönni. De aztán kisütött a nap, és az nagyon kellemes volt. Találtunk egy szobát egy nagyon kedves kis házban Coogee külvárosában, egy lengyel családtól, Skorupáéktól béreltük. Ők apám unokatestvérei voltak. Engem sosem láttak, és nem jártak Németországban sem, de nagyon kedvesen és nagylelkűen viselkedtek velünk. Harry és Bella Skorupa alázatos, szerény emberek voltak, három gyerekkel, Lilyvel, Ann-nel és Jackkel. Örömmel támogatták a családunkat, szállást adtak, étkezést a kis házukban Coogee-ben. A saját ágyukat bocsátották a rendelkezésünkre, több hónapig laktunk náluk. Harry Skorupa szabóként dolgozott, és egy szörnyű baleset után a legjobb barátok lettünk. Egy meleg vizes palackkal aludt, és a kicsi gyerekei megpróbálták kihúzni alóla. Egy-egy sarkát megragadva összevesztek rajta, aztán hirtelen elszakadt – szerencsére a gyerekeknek semmi bajuk sem lett, de Harryt csúnyán leforrázta, ráadásul cukorbeteg is volt, ami csak bonyolította a dolgot. Én vittem kórházba kocsival. Nagyon csúnya sérülései voltak, a hátáról lefoszlott a bőr. Rendszeres kezelésre volt szüksége, hogy helyrejöjjön, így minden reggel, még pizsamában, elvittem a kórházba, aztán visszamentem, és aludtam még egy órát munka előtt. A hosszú autóutakon jobban megismertük egymást, és hamarosan közeli barátok lettünk. Ausztráliában jól bántak velünk. Nem sokkal az érkezésünk után egy szállóban voltam épp Botanyban néhány munkatársam társaságában, és egy Walter Rook nevű ember lépett oda hozzám. Azt mondta, úgy látja, új jövevény vagyok az országban, és érdeklődött, nem akarok-e házat venni. Van egy telke Brighton-LeSandsben, a tengerparthoz nagyon közel, ahol két ugyanolyan házat épít éppen – nem akarnám megvenni az egyiket? Azt feleltem, nincs rá elég pénzem, de ő azt mondta, ez nem probléma: segít hitelt szerezni, megalapozni a jövőmet Ausztráliában. 1950 novemberében költöztünk be, és egy pillanatra sem bántuk meg. Tizenegy hónappal ezután megérkezett Belgiumból Flore édesanyja, akit én nagyon szerettem: építettünk neki a házhoz egy új

helyiséget. Ő is nagyon jól érezte magát Ausztráliában, boldogult is női szabóként, és a sydney-i társasági élet néhány fontos női tagja is a kliensei közé tartozott. Az egész városból jártak hozzá a hölgyek, mert igencsak kevés európai női szabót lehetett találni. Akkoriban érkezett meg hozzánk második csodálatos gyermekünk, Andre. Azt hittem, sosem leszek még egyszer olyan boldog, mint amikor az elsőszülött fiamat először a karomban fogtam, de Andre rádöbbentett, hogy tévedtem. Ahogy ringattam, ahogy néztem a bátyját, amikor először látta, el sem tudtam hinni, hogy ennyi boldogság lehet a szívemben. A sok szenvedés, amin átmentem, egyből valami réges-régi rémálomnak tűnt csupán. Milyen csodálatos, milyen mérhetetlenül örömteli dolog, ahogy tovább nőtt a családom! 1956-ban egyszer elmentem a Coogee Hotel előtt, amelyet épp átépítettek: kidobták belőle a régi bárpultot és a faburkolatot. Fillérekért megvettem az egészet, és beépítettem a saját házamba, így lett otthon egy csodás saját bárom. A hosszú pultból pedig két íróasztalt készítettem a fiaimnak. Kezdtem azt gondolni, Ausztrália valódi paradicsom annak, aki dolgozni akar. El sem tudtam hinni, micsoda lehetőségei adódnak itt az embernek! Úgy gondoltam, valami olyasmivel kellene foglalkoznom, amit az ausztrálok nagyra értékelnek. Körbenézve pedig azt láttam, hogy az egyetlen dolog, amit minden ausztrál szeret, az az autó. Bár nem nagyon volt tapasztalatom autókkal, tudtam, hogy a mérnöki ismereteim segítségével elboldogulok, és szereztem állást egy cégnél, amely a Holden márkájú autók javítására szakosodott. Amilyen jól bántam a gépekkel, nagyon hamar megtanultam, hogyan kell javítani és karbantartani az autókat. Időnként ugyan találkoztam olyasmivel, amit nem értettem, ilyenkor bevonultam a vécére a kézikönyvvel, hogy titokban megtanuljam, hogyan kell elhárítani a problémát! Az ötvenes évek közepére már elég tapasztalatom volt, hogy önállóan próbálkozzak, így aztán megvettünk egy benzinkutat Mascotban, a Botany Roadon. Kiraktuk a táblát: „Eddie benzinkútja”. Flore-ral együtt dolgoztunk ott: én javítottam az autókat, ő

megtankolta őket, levegőt fújt a gumikba, foglalkozott az alkalmazottakkal, pótalkatrészeket árult, és vezette a könyvelést. Néhány év alatt úgy felfuttattuk a céget, hogy egész csapatnyi autószerelőt alkalmaztunk: szerviz-, karosszérialakatos és elektronikai szolgáltatásaink is voltak, és egy Renault autószalon is működött nálunk. De az ember nem dolgozhat a két kezével élete végéig. 1966-ban eladtuk a szervizt, és hét hónapra alaposan kiérdemelt szabadságra utaztam Európába és Izraelbe, rokonokat és barátokat meglátogatni. Amikor onnan visszatértem, ingatlanügynök lettem egy Bondi Beach-i iroda alkalmazásában. Elvégeztem az ingatlanosoknak szóló képzést is, megkaptam az engedélyt, és megnyitottuk a saját irodánkat, az E. Jaku ingatlanügynökséget. A kilencvenes éveinkig itt dolgoztunk, de ekkor úgy láttuk, ideje végre nyugdíjba menni. Évtizedekig mindennap együtt mentünk be az irodába Flore-ral, együtt dolgoztunk, és akárcsak az életben, itt is remek csapatot alkottunk. Örömünkre szolgált, hogy sok ügyfelünk tőlünk vette vagy bérelte első ingatlanát, és a gyerekeim még mostanában is találkoznak olyanokkal, akik emlékeznek ránk több évtized után is, és azt mesélik, rajtunk kívül sosem találkoztak tisztességes ingatlanügynökökkel. Még emlékeztünk rá, milyen volt menekültnek lenni, és milyen fontos volt nekünk Skorupáék kedvessége, segítsége, amikor Ausztráliába jöttünk. A mai napig nagyon közeli barátságot ápolunk Lily Skorupával, Harry és Bella lányával. Így tehát, amit csak tudtunk, mindig megtettünk, hogy segítsünk a fiatal családoknak, azoknak, akiknek csak egy kis kezdő lökés kell az életük beindításához. Már fiatalon megtanultam, hogy mindannyian egy nagyobb társadalom tagjai vagyunk, és a munkánkkal járulunk hozzá mindannyiunk szabad, biztonságos életéhez. Ha egy kórházban olyan műszereket láttam, amelyeket én készítettem, és tudtam, hogy a használatukkal minden egyes nap jobbá teszik valaki életét, az nagyon boldoggá tudott tenni. De így van ez minden munkával. Tanár vagy? Akkor minden egyes nap fiatal életeket gazdagítasz! Szakács? Minden egyes fogás, amelyet megfőzöl, örömet szerez valakinek! Az is lehet, hogy nem szereted a munkádat, vagy nehéz természetű

emberekkel kell dolgoznod – de akkor is fontos a munkád, egy kicsivel te is hozzájárulsz a közös világunkhoz. Ezt sosem szabad elfelejtenünk! A mai erőfeszítéseink olyanok életére vannak hatással, akiket nem ismerünk. Mi döntjük el, hogy ez a hatásunk pozitív vagy negatív. Az ember mindennap, sőt minden percben dönthet, hogyan fog cselekedni: lehet, hogy felvillanyoz vele egy ismeretlent, lehet, hogy megbántja. A választás könnyű. És ott áll mindenki előtt.

Tizennegyedik fejezet Ha megosztod a bánatodat, megfelezed. Ha megosztod az örömödet, megduplázod.

Az életünk Ausztráliában maga volt a csoda. Mindazok után, amin a háborúban keresztülmentem, egyenesen a mennyekben éreztem magam. A gyerekeim felnőttek, és születtek saját gyerekeik. Nagyon boldog voltam, de mélyen mégis maradt bennem egyfajta bánat. Apám ötvenkét éves volt, amikor meghalt. A gyerekeim már idősebbek annál! Miért? Miért kellett mindez a szenvedés? Tömegek szenvedtek és haltak meg, és miért? Mi végre? Egy őrült miatt, feleslegesen! Az a hatmillió zsidó, aki meghalt, az a számtalan más, akit megöltek a nácik – köztük művészek, építészek, orvosok, ügyvédek, tudósok… Borzasztóan elszomorít, ha eszembe jut, vajon mi mindent érhetett volna el ez a sok művelt, tanult férfi és nő, ha életben maradhattak volna. Szerintem mostanra már tudnánk gyógyítani a rákot. Csakhogy a nácik szemében mi nem is voltunk emberek. Nem látták, mit veszít a világ a meggyilkolásunkkal. Évtizedekig egyáltalán nem is beszéltem arról, amit a holokausztban átéltem. Nem éreztem késztetést beszélni róla, mert fájt, és ha az embernek valami fájdalmat okoz, akkor el akar tőle menekülni, nem pedig szembenézni azzal, amit érez. Ha az ember elveszíti az anyját-apját, a nénikéit és unokatestvéreit, szinte mindenkit, akit valaha szeretett – ugyan hogy tud arról beszélni? Egyszerűen még rágondolni is túl fájdalmas volt mindarra, amin keresztülmentem, amit elveszítettem. És talán meg is akartam tőle védeni a gyerekeimet: nekik is ártana, ha megtudnák az igazat. Így hát befogtam a számat. De sok-sok év után egy másik kérdés is felmerült bennem: miért maradtam életben én, és miért nem az a számtalan ember, aki olyan szörnyűségesen halt meg? Először azt gondoltam, Isten vagy akármilyen felsőbb hatalom rosszul döntött – nekem is meg kellett volna halnom. De aztán kezdtem azt hinni, talán épp azért éltem túl, mert az a küldetésem, hogy beszéljek róla, hogy kötelességem segíteni megtanítani a világnak, milyen veszélyeket hordoz a gyűlölet. A feleségemet nagyon érdekelte a költészet. Mindig úgy gondoltam, akár egy költőhöz is hozzámehetett volna helyettem, és egyszerűen csak szerencsém volt. Engem sosem vonzott szavakkal dolgozni. Én a gépekhez értek: a matematikához, a

természettudományhoz, olyasmihez, amit a két kezemmel meg tudok csinálni. És mégis egyre erősebben éreztem a késztetést, hogy elmondjam a történetemet. Életemben először egy katolikus templomban beszéltem a gyülekezethez – Brighton-Le-Sandsben több közeli barátunk is buzgó katolikus volt, ők hívtak el összejövetelekre, hogy meséljek, mi történt velem. Nehéz volt, de abban segített, hogy kicsit nyitottabb legyek. 1972-ben összeültünk húszan túlélők, és megegyeztünk: „muszáj beszélnünk arról, ami velünk történt”. A világnak tudnia kell. Elhatároztuk, hogy létrehozunk egy egyesületet, és ha össze tudunk szedni elég pénzt, alapítunk egy helyet, ahol találkozhatunk és beszélgethetünk. 1982-ben hivatalosan is megalapítottuk a csoportot az Ausztráliai Zsidó Holokauszttúlélők Egyesülete néven. Sok évvel később, amikor a gyerekeink is beléptek, már az Ausztráliai Zsidó Holokauszttúlélők és Leszármazottaik Egyesülete néven működtünk. És elkezdtük keresni, hol alapíthatnánk meg a Sydney-i Zsidó Múzeumot. Az egyesületünk egyik tagja jóban volt John Saundersszel, aki igen sikeres üzletember: ő alapította (Frank Lowyval együtt) a Westfield Group szupermarketláncot. Ez épp a vállalatuk felfelé ívelő időszakában történt, amikor a Westfield Tower épületét húzták fel a William Streeten. Mr. Saunders hatmillió dollárral támogatta a darlinghursti Maccabean Hallban létrehozandó múzeumot. A Maccabean Hallt 1923-ban alapították, hogy az első világháborúban elhunyt zsidó katonáknak emléket állítsanak. Ezzel megszületett a Sydney-i Zsidó Múzeum. 2007-ben kibővítettük a múzeumot. Immár nemcsak a holokauszt történetéről látható kiállítás, hanem az ausztráliai zsidóság kultúrájáról és történetéről is, amely egészen az Első Flottáig nyúlik vissza, hiszen azon érkezett először tizenhat zsidó. 2011-ben létrehoztunk egy kisebb csoportot, amelyben a túlélők jöttek össze és osztották meg egymással a tapasztalataikat. Ez nem az egyesület keretein belül működött, az ugyanis nyitva állt minden zsidó előtt, akik a holokauszt emlékezetével kívántak törődni. A mi csoportunk csak a túlélőket célozta meg. A Fókusz nevet adtuk neki, és azokat vártuk ide, akik megtapasztalták a koncentrációs táborokat,

és tudták, milyen nap mint nap szembenézni a halállal, érezni a krematórium bűzét a levegőben, miközben körülöttük a barátaikat gyilkolják halomra. Akik feltették magukban a kérdést: „hová menjünk, ahol biztonságban lehetünk?”, és be kellett látniuk, hogy nem mehetnek sehová – akiket elárultak, megkínoztak, szinte halálra éheztettek. Azért alapítottuk ezt a csoportot, mert felszabadító érzés volt végre elmondani, mi történt velünk. Leírhatatlan érzés olyanok társaságában lenni, akik ott voltak, akik ugyanúgy érzik, amit én, akik a szívük mélyén pontosan tudják, miért reagálok a dolgokra úgy, ahogy. Mások is próbálkozhatnak megérteni, és ez tiszteletre méltó, de sosem fog nekik maradéktalanul sikerülni, mert nincs mögötte a saját élményük. Mindegy, hány könyvet olvasnak el, vagy milyen erősen próbálják beleélni magukat – ez olyasmi, amit csak mi értünk, mi, akik túléltük a holokausztot. Én egy szabad országban éltem, amely a börtönömmé vált. Meg kell osztanom ezt az érzést azokkal, akik ugyanazt szenvedték el, amit én. Van egy mondás: Ha megosztod a bánatodat, megfelezed. Ha megosztod az örömödet, megduplázod. Van egy vers is az anyanyelvemen, amelyben ugyanez jut kifejezésre: Menschen sterben (az emberek meghalnak) Blumen welken (a virágok elhervadnak) Eisen und stahl bricht (vas és acél eltörhetnek) Aber unsere frundshaft nicht (de a mi barátságunk soha) Vannak túlélők, akik folyton azt hajtogatják, hogy a világ rossz, hogy mindenkiben ott a gonosz. Ők nem lelnek szemernyi örömet sem az életben. Ezek az emberek sosem szabadultak fel. A meggyötört testük hetvenöt évvel ezelőtt ugyan kiszabadult a táborokból, ám a megszakadt szívük ott maradt. Ismerek túlélőket, akiknek nem volt olyan szerencséjük, hogy a szenvedés terhét letéve megtapasztalhassanak egy új felszabadító érzést: immár kaput nyithatnak a boldogságnak. Még nekem is sok-sok évbe telt, mire felismertem, hogy amíg csak félelmet, fájdalmat őrzök a szívemben, addig sosem leszek igazán szabad. Nem kérem túlélő társaimtól, hogy bocsássanak meg a német népnek. Én magam sem tudnék megbocsátani. De meglehetősen

szerencsés voltam – életem során elég szeretetet és barátságot kaptam, hogy el tudjam engedni a dühöt, amit a németek iránt éreztem. Semmi haszna sincs ragaszkodni a dühünkhöz. A düh félelmet szül, ami gyűlölethez vezet, az pedig halálhoz. Az én generációmban sokan ennek a gyűlöletnek, félelemnek az árnyékában nevelték fel a gyerekeiket. De nem tesz jót a gyerekeknek, ha arra tanítják őket, hogy féljenek. Ez az ő életük. Minden percét élvezniük kellene. Mi hoztuk a világra őket, és támogatnunk is kell őket, segítenünk nekik, nem pedig negatív gondolatokkal nyomasztani. Fontos lecke ez, amelyet nekünk, túlélőknek, meg kell tanulnunk. Noha a szívedben te magad nem vagy szabad, ne vedd el a gyerekeid szabadságát is! Én mindig azt mondom a gyerekeimnek: „Azért hoztunk titeket a világra, mert szeretni akartunk. És ti ezért nem tartoztok nekünk semmivel. Csak szeretetet és tiszteletet szeretnék cserébe.” Én erre vagyok büszke – az én életművem a családom. Semmi sem hasonlítható ahhoz a csodához, mint látni a családomat nőni, gyarapodni, tanúja lenni, ahogy a saját gyerekeim is megtapasztalják, micsoda boldogság szülővé válni. Különleges kötelék ez – amikor nagyapa lettem, valóban megértettem a legfontosabbakat. Láttam, milyen öröme telik a fiamnak abban, hogy a karjában tartja a saját fiát, látja felnőni, gyerekből férfivá cseperedni, tanulni, szerelmesnek lenni, felépíteni a saját életét – ugyanaz az öröm volt, amelyet én is éreztem a saját gyerekeim láttán. Mindig azt mondom nekik, hogy nem tartoznak nekem semmivel, de vajon hallgatnak rám? Dehogy! Nem fogadnak szót, és elhalmoznak mindenfélével. Nap mint nap, amikor leülök az asztalhoz kávézni, körbevesznek a gyönyörű gyerekeim, Michael és Andre képei a feleségükkel, Lindával és Evával; az unokáim, Danielle, Marc, Phillip és Carly, és a dédunokáim, Lara, Joel, Zoe, Samuel és Toby. És magamat látom bennük, és az én imádott Flore-omat. És az apámat is, meg az anyámat – látom azt a szeretetet, amelyet rövid földi életük során adtak nekem. És ez bizony elmondhatatlanul csodálatos dolog. A gyerekek élik a saját életüket, megküzdenek a saját problémáikkal, győzelmeket aratnak, gyarapodnak és építenek, és visszaadnak

valamennyit ennek a társadalomnak, amely annyi mindent adott nekünk. Ezért élünk. Ezért dolgozunk, ezért törekszünk arra, hogy a legjobbat adjuk át magunkból a következő generációnak. A jóindulat a világ legnagyobb gazdagsága. Apró kedves cselekedeteink tovább tartanak, mint egy egész élet. Az, hogy a kedvesség, a nagylelkűség, az embertársainkba vetett bizalom fontosabb a pénznél – az első és legnagyobb lecke, amit apám tanított meg nekem. Így pedig örökké velünk marad, és örökké él. Igyekszem a következő sorok szellemében élni az életemet, és mindig el is mondom őket minden nyilvános szereplésemen: A szívedben sok szeretet, kívánok egészséget eleget, és sok barát legyen veletek.

Tizenötödik fejezet Nem a fájdalmamat akarom megosztani veletek. Hanem a reményemet.

Évekig nem meséltem a gyerekeimnek arról, miket éltem át. Először akkor szereztek tudomást arról, mi történt velem, amikor véletlenül meghallották, hogy erről beszélek. A fiam, Michael, már felnőtt volt, amikor egyszer hallott a Nagy Zsinagógában a holokausztról beszélni. Hamarabb odament, és elbújt a nehéz, vastag függöny mögé, nehogy észrevegyem. Utána könnyezve jött elő, és átölelt. Azóta a gyerekeim sokszor eljöttek az előadásaimra, de külön velük, személyesen, még sosem tudtam erről beszélni. Ha megpróbálok mesélni a fiamnak, az apámat látom az arcán. És ez egyszerűen túl nehéz. Néha úgy érzem, nagy hibát követtek el azok közülünk, akik nagyon sokáig nem mondták el a történetüket. Úgy tűnik, nem tudtunk megszólítani egy egész generációt, pedig segíthettek volna jobbá tenni a világot, segíthettek volna elkerülni annak a gyűlöletnek az elharapózását, amelyet most látunk szerte a világban. Talán nem beszéltünk eleget. Most már olyanok is vannak, akik tagadják a holokausztot, akik nem hiszik el, hogy valaha megtörtént. El tudod ezt képzelni? Mégis mit gondolnak, hová tűnt akkor hatmillió zsidó? Hol szereztem ezt a tetovált számot? Úgy érzem, kötelességem ma elmondani, mi történt velem. Tudom, hogy ha anyám velünk lenne, azt mondaná: „Tedd meg az én kedvemért! Próbáld jobbá tenni vele a világot!” Az évek során láttam, ahogy terjedni kezd az üzenetem. Csodálatos érzés. Sok ezer iskolásnak, politikusoknak, felnőtt embereknek adtam már elő. Az én történetem mindenkinek szól. És az utóbbi húsz évben minden évben elutaztam az Ausztrál Katonai Akadémiára is a fiatal katonáknak előadni. Őket akarom leginkább megszólítani – a tiszteket is, persze, de különösen azokat a fiatalokat, akik egy nap talán harcolni fognak. Az üzenetem fontos mindazoknak, akik valaha fegyvert fognak a kezükbe. Amikor iskolában beszélek, mindig megkérdezem: – Aki ma reggel, mielőtt eljött otthonról, azt mondta, hogy „anya, szeretlek!”, az tegye fel a kezét! Egyik este, amikor hazaértem, a feleségem azzal fogadott: – Eddie, egy bizonyos Mrs. Leigh telefonált. Kérte, hogy hívd vissza.

Vissza is hívtam. – Mrs. Leigh, beszélni akart velem? – kérdeztem. – Bizony, Mr. Jaku! Hát mit csinált a lányommal?! – Mrs. Leigh! – nyögtem ki. – Nem csináltam semmit! – Dehogynem! Csodát tett vele! Hazajött, és megölelt, és a fülembe suttogta, hogy „anya, szeretlek!”. De hát tizenhét éves! Általában csak veszekedni szokott velem! Igyekszem ezt minden fiatalnak a lelkére kötni, akivel csak találkozom. Az édesanyánk megtesz értünk mindent. Tudassuk vele, milyen nagyra értékeljük, mondjuk meg neki, hogy szeretjük! Minek veszekedjünk azokkal, akiket szeretünk? Menj ki az utcára, állíts meg valakit, aki eldobta a szemetet, veszekedj vele! Milliónyi ember van, akivel inkább veszekedj, mint az édesanyáddal! Sokáig hetente egyszer, miután felkeltem, megpusziltam a feleségemet, és felvettem az öltönyömet, elmentem a Zsidó Múzeumba előadni. Először csak a zsidó gyerekek jöttek meghallgatni. Aztán más iskolák tanulói is Sydney minden részéből. Aztán Ausztrália minden részéből. Aztán felnőttek is kezdtek jönni, a tanárok, a barátaik, a rokonaik, meghallgatni a mondandómat. Ezen nagyon meghatódtam. Én is utazni kezdtem mindenfelé, ahogy iskoláktól, közösségi csoportoktól, vállalatoktól, mindenféle fiataloktól és idősektől érkeztek megkeresések, hogy beszéljek náluk is a holokausztból megtanulható leckékről. Egy nap levelet kaptam az ausztrál kormánytól. Azt írták, hogy egy köztiszteletben álló orvos jelölt az Ausztrál Érdemrendre, és a bizottság megfontolja a kitüntetésemet. 2013. május 2-án aztán már Flore-ral és a családommal utaztam Sydney-be, a kormányzói palotába, ahol Új-Dél-Wales kormányzója, Marie Bashir ünnepélyesen átnyújtotta nekem az Ausztrál Érdemrend kitüntetést a zsidó közösségért végzett munkám elismeréseképpen. Micsoda megtiszteltetés! Milyen csodálatos – valaha hazátlan menekült voltam, és semmi örömöm nem volt az életben. Ma pedig ilyen érdemrenddel tüntetnek ki! Aztán 2019-ben megkeresett a TEDx, egy olyan szervezet, amely a világon mindenféle emberek előadásait támogatja: az a koncepció áll mögötte, hogy ezek mind „terjesztésre érdemes gondolatok”. Azt

mondták, szeretnének a segítségemre lenni, hogy az üzenetem a lehető legszélesebb közönséghez elérhessen: több mint ötezer érdeklődő ül majd az előadóban, de az interneten több százezren tudják majd követni az előadást. 2019. május 24-én fel is léptem a pódiumra életem talán legnagyobb előadását megtartani. Addig még sosem beszéltem többezres hallgatóság előtt! Amikor befejeztem, mindenki talpra ugrott, és csak tapsoltak, tapsoltak. Utána a folyosón százával álltak az emberek, akik csak a kezemet akarták megszorítani, vagy meg akartak ölelni. Amióta felkerült az előadás az internetre, már több mint negyedmillióan nézték meg. Ez a technológia csodálatos! Az én gyerekkoromban még távirattal vagy postagalambbal üzentünk. Most meg a világon mindenhonnan kapok leveleket emberektől, akik hallottak rólam, és szerették volna tudatni velem, mennyire megindítónak találták a történetemet. Nemrég egy kézzel írt levelet kaptam egy amerikai nőtől, akivel sosem találkoztam. Azt írta: „Tizenhét perc alatt Ön annyi gondolatébresztőt mondott, hogy teljesen megváltoztatta az életemet!” El tudod képzelni? Nem olyan rég még nem akartam én senkivel sem megosztani a fájdalmamat. De ez azelőtt volt, hogy rájöttem volna: nem a fájdalmamat akarom megosztani. Hanem a reményemet. 2020-ban jelöltek az „Év új-dél-walesi idős állampolgára” címre. Nem nyertem meg, de az első négy közé kerültem, és ez azért nem rossz egy százévestől! Addig fogom mesélni, mi történt velem, amíg csak tudom. A Zsidó Múzeum csak erővel dobhat ki, nem vonulok vissza! Ha elfáradok, mindazokra gondolok, akik nem élték túl, akik nem tudják elmesélni, mi történt velük. És azokra, akiknek még ennyi idő után is úgy fáj, hogy képtelenek elmesélni. Az ő nevükben beszélek. És a szüleim nevében. Pedig nehéz elmesélnem mindezt. Néha nagyon is fájdalmas. De megkérdem magamtól: mi lesz, ha mi már mind nem leszünk? Mi lesz, ha az utolsó túlélők is elmennek? Akkor eltűnik a történelemből, ami velünk történt? Vagy emlékezni fognak ránk? Eljött az új generáció kora, a fiataloké, azoké, akik szenvedélyesen szeretnék

jobbá tenni a világot. Nekik kell hallaniuk a mi fájdalmunkról, nekik kell megörökölniük tőlünk a reményt. Egy mező üres hely, de ha az ember veszi a fáradságot, és ültet valamit, akkor lehet belőle kert. Az pedig valami élő. Adunk valamit, és cserében kapunk is. Ha nem adunk semmit, nem is kapunk semmit. Egy kikelő virág is maga a csoda: azt jelenti, nőhet még több. És ne feledd, egy virág az nem csupán virág, az a kert kezdete! Így hát továbbra is elmesélem mindazoknak, akiket érdekel, hogy mi történt velem, mi volt a holokauszt. Ha csak egyetlenegy emberrel megértetem, máris megérte. És remélem, megértettem veled is, kedves új barátom. Remélem, megjegyzed a történetemet.

Epilógus

Hetvenöt évvel ezelőtt, a háború utáni időszakban megtudtam, hogy Belgiumban őriznek egy háborús bűnös nácit, és elintéztem, hogy bemehessek hozzá. Megkérdeztem tőle: – Miért? Miért csinál valaki ilyet? Nem tudott mit mondani. Egész testében remegni kezdett, és elsírta magát. Már nem is volt egészen ember, csak az árnyéka. Majdnem megsajnáltam. Nem tűnt gonosznak. Szánalmasnak tűnt, mint aki máris halott. És a kérdésemre sem kaptam választ. Minél öregebb leszek, annál többet töprengek azon, hogy: miért? Máshogy nem tudok rá gondolni, csak úgy, mintha mérnöki kérdés volna, amit meg tudok oldani. Ha van előttem egy gép, meg tudom vizsgálni, megállapítani, mi a baja, megkeresni, mi romlott el benne, és megjavítani. Az egyetlen válasz, amely az eszembe jut, a gyűlölet. A gyűlölet olyan, mint egy kezdődő betegség, mint a rák korai stádiuma. Lehet, hogy megöli az ellenségedet, de közben téged is elpusztíthat. Ne hibáztass másokat a balszerencséd miatt! Soha senki nem mondta, hogy az élet könnyű, de ha szeretsz élni, mégiscsak könnyebb. Ha gyűlölöd az életedet, képtelen leszel tovább csinálni. Ezért törekszem mindig a kedvességre. Lehet, hogy sokat szenvedtem, de szeretném bebizonyítani, hogy a náciknak nem volt igazuk. Meg akarom mutatni azoknak, akik gyűlölnek, hogy nincs igazuk. Így hát nem gyűlölök senkit, még Hitlert sem. Nem bocsátok meg neki. Ha megbocsátanék, elárulnám a hatmillió meggyilkolt zsidót. Nincs megbocsátás. Amikor ezt mondom, annak a hatmilliónak a nevében beszélek, akik nem állhatnak ki magukért. De élni is az ő nevükben élek, a lehető legjobban, ahogy csak tudok. Amikor életem legsötétebb időszakát magam mögött hagytam, megfogadtam, hogy a hátralévő időmben boldog leszek, mosolyogni fogok – mert ha az ember mosolyog, a világ is vele mosolyog. Az élet nem mindig csupa öröm. Időnként vannak nehezebb napok. De sosem szabad elfelejtenünk, milyen szerencsések vagyunk, hogy élünk: és ebben mindannyian szerencsések vagyunk. Minden lélegzet ajándék. Az élet szép, ha hagyjuk, hogy az legyen. A boldogság a mi kezünkben van.

Hetvenöt évvel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy lesznek gyerekeim, unokáim és dédunokáim. Az emberiség legalja voltam akkor. Most pedig tessék, itt vagyok. Szóval miután leteszed ezt a könyvet, légy szíves, mindenképp szánj rá időt, hogy értékeld az életed minden pillanatát – a jót és a rosszat is. Néha könnyek jönnek. Máskor meg kacagás. Ha szerencséd van, barátok is lesznek, akikkel megoszthatod mindezt, ahogy nekem is voltak, egész életemben. Kérlek, ne felejts el boldognak lenni, nap mint nap; és másokat is boldoggá tenni. Légy az egész világ barátja! Ezt kéri tőled új barátod, Eddie.

Köszönet

Sosem szándékoztam könyvet írni, és nem is gondoltam, hogy fogok, hiába nógattak sokan az évek során, és hiába írta le a tapasztalatait előttem számos holokauszttúlélő társam és barátom is. Végül a Pan Macmillan megkeresése győzött meg, hogy élemedett százévesként írásba foglaljam az élményeimet és a gondolataimat. Ezért őszinte köszönetet kell mondanom Cate Blake kiadóvezetőnek és Liam Pieper írónak: Cate-nek, mert annyira hitt ebben a dologban, és kitartott mellette, Liamnek pedig az érzékenységéért, és mert olyan ügyesen, gondosan öntötte formába a szavaimat. De ebben a vállalkozásban semmivel sem volt kevésbé fontos a drága családom bátorítása, kedves feleségemé, Flore-é, és fiaimé, Michaelé és Andréé. Nekik ajánlom ezt a könyvet, és az unokáimnak, Danielle JakuGreenfieldnek, Marc Jakunak, Phillip Jakunak és Carly Jakunak; valamint a dédunokáimnak, Lara, Joel és Zoe Greenfieldnek, és Samuel és Toby Jakunak. És persze a közelebbi és távolabbi családnak is: a húgom, Johanna leszármazottainak, Leah Wolfnak és Miriam Oppenheimnek, nagybátyámnak, Moritz Eisennek (drága édesanyám testvérének) és nagynénémnek, Sala Dessauernek (édesapám testvérének), akik mindketten még a katasztrófa előtt elhagyták Európát, és Palesztinába mentek. És mindazon rokonaim emlékének, akiket az emberiség történelmének legkegyetlenebb rezsimje meggyilkolt. Annak a hatmillió ártatlan zsidónak, akik nem szólalhatnak már fel, és a kultúra, a zene emlékének, annak a rengeteg lehetőségnek, amely elpusztult velük együtt. Minden barátomnak, akikkel a holokauszt óta eltelt hetvenöt évben találkoztam. Köszönetet kell még mondanom a Sydney-i Zsidó Múzeumnak és csodálatos munkatársainak, akik már a múzeum megnyitása, 1992 óta bátorítottak, hogy mondjam el a történetemet fiataloknak és idősebbeknek egyaránt. A múzeum jóformán a második otthonommá vált, munkatársai, önkéntesei pedig a második családommá. Az angol nem az anyanyelvem, és előrehaladott korom miatt sem volt egyszerű feladat ezt a könyvet megírni. Azért remélem, az

olvasók mégis úgy érzik majd, érdemes volt. Egyedül tehetetlenek vagyunk, de együtt erősek. Azt szeretném, ha a világ jobb hely lenne, és remélem, az emberiség is jobb lesz egy kicsit ettől a könyvtől. Azt szeretném tanácsolni mindenkinek, hogy soha ne adja fel a reményt. Soha nincs késő ahhoz, hogy jóakaratú, udvarias, szeretetteljes emberekké váljunk. Mindenkinek kívánok Jó szerencsét! Alles Gute! Bonne chance! Barátod, Eddie Jaku

Eddie (elöl jobboldalt) a nagycsaláddal 1932-ben. Ő lesz majd az egyetlen, aki túléli a holokausztot

A tinédzser Eddie a szüleivel, Linával és Isidore-ral, és Hennie húgával

Eddie Belgiumban, 1941-ben

Hennie Eddie jó barátjával, Kurt Hirschfelddel, 1945-ben

Flore és Eddie az esküvőjükön, 1946. április 20-án

Eddie és a kisfia, Michael 1950-ben a Surriento gőzös fedélzetén, úton Ausztrália felé

Új élet Ausztráliában! Eddie benzinkútja Mascotban, az 1950-es évek közepén

Harry Skorupa, Fortunée Molho (Flore anyja), Eddie a karján Michaellel, Flore és Bella Skorupa egy holokauszttúlélő barátjuk esküvőjén a Maccabean Hallban, 1951-ben

Flore és Eddie Sydney-ben, 1960-ban

2013-ban Eddie átveszi az Ausztrál Érdemrendet Új-Dél-Wales kormányzójától, Marie Bashirtól Jobboldalt: Eddie, Andre, Flore és Michael

2019 májusában Eddie ezer és ezer új barátja előtt beszél Sydney-ben. (A TEDxSydney és a Visionair Media szíves engedelmével)

Eddie a kilencvenedik születésnapján unokái, Phillip, Carly, Marc és Michael társaságában

Eddie és a fiai, Michael és Andre, valamint a menyei, Linda és Eva a sydney-i Zsidó Múzeum rendezvényén 2017-ben

A jövő generációi! Eddie unokái a családjukkal. Danielle a férjével, Jerry Greenfielddel és a három gyermekükkel, Zoéval, Larával és Joellel

Marc a feleségével, Rachellel és a fiaival, Tobyval és Samuellel

Eddie a derékszíjával. Ez volt az egyetlen személyes holmija, amelyet nem koboztak el tőle, amikor Auschwitzba deportálták (Fotó: Katherine Griffith; a sydney-i Zsidó Múzeum szíves engedelmével)