Edda 9632220366 [PDF]

Zitiervorschau

ELŐHANGFORRÁS Még nem tudtunk semmit. Ültünk apáink nyakában és egy vásznakkal, zászlókkal borított emelvény felé integettünk. A hangszórók rekedten hirdették: „Itt van május elseje, énekszóóó és tánc köszöntse...” Hurkapálcákon papírlobogók, madzagon luftballonok tarkálltak a menet fölött, amelynek ütemes kiabálásában selypítő szótagokkal igyekeztünk részt venni: „Háborútól nem félünk! Rákosi a vezérünk!” Mesék képzeletével meredt tekintetünk az integetés irányába, óriásroppantó Erős János, sárkányölő királyfi után kutatva, de csak egy kicsi, kopasz bácsi jóságos pá!kat legyezve mosolyogta vissza a tömeg zajos szeretetét. Ő volt mindnyájunk édesapja (ezt értettük, csak azt nem, hogy akkor kinek a nyakában ülünk?), eszünk, lelkiismeretünk és a jövőnk megtestesítője (ezt nem értettük még). A lármás, zenés lelkesedés elnyomta bennünk a bizonytalanság zavarát, a lángos és a Bambi üdítő betetőzte az ünnepet. Háború utáni szerelmek gyermekei voltunk. Oldódó régi és burjánzó új rettegések közt öleltek bennünket a világra. Védettséget élveztünk, még kihűletlen szerelmek óvtak bennünket a félelemtől. Klottgatyában, mezítláb fociztunk, cukros kenyeret zabáltunk és hemperegve verekedtünk a porban. Kopaszra nyírtak, gumicsizmát hordtunk és viharkabátot, Sztálin fazonú pilótasapkában különböztünk lódenes, micisapkás apáinktól. A megkülönböztető ruhadarabok azonban még nem voltak olyan fontosak, mint néhány év múlva. Még nem galerikba verődtünk, csak órákra szóló, romantikus indián- vagy cowboybandákba. Nyilazva, csúzlizva szívtuk a — benzinszagot, stronciumot, aeroszolt nem árasztó — friss levegőt. Az ötvenes évek levegőjét. Mi voltunk az első generáció, amely már pólyában sem szagolta az óvóhelyek pincedohát. A nagyik két világháború nyomorúságait is emlegették, szüleink néha lövészárkokról, éhezésről, halál- és fogolytáborokról beszéltek barátaikkal, sebeket, tetovált számokat mutattak a

testükön. Ami ebből a fülünkbe ért, azonmód a boszorkányos, gonosz varázslós, sárkányviadalos mesék közé sorolódott. Nem nagyon értettük, mitől annyira komorak a felnőttek, hiszen tudják a mese végét: itt vannak, tehát ők győztek! Minket pedig már nem rémítgetnek szirénák, bombadörejek, halálba terelő karszalagosok. Védettségünkben, amit honnan is vettünk volna észre, kezdtük unni a rémmeséket. Felfedeztük, hogy vagyunk, hogy élünk, s izgatottan ismerkedtünk magunkkal, meg a világgal. Nem tudtuk, hogy hamis világban élünk. Nem tudtuk, mitől egyre rosszkedvűbbek a felnőttek, miért jönnek egyre levertebben haza, miért ingerültebbek, egymással és velünk, miért költözik el hol az egyik, hol a másik pajtásunk apukája vagy anyukája a családtól. Nem tudtuk, mit sugdosnak egyre halkabban, mit titkolódznak előttünk, miért hallgatják késő éjjelig a sercegő rádiót. Nem tudtuk, mi az, hogy ezt meg azt elvitték, hogy miért mondja könnyezve anyánk: sose látjuk többé. Nem tudtuk, miféle isten vagy télapó az a nagy bajuszú Sztálin, s mitől félisten az a kis kopasz bácsi a térről. Nem tudtuk, ki az a sátán, akit hol Rajknak, hol Titónak neveznek, mit jelentenek a csúnya szavak: imperialista, kulák, horthysta, pártellenes, klerikális, láncos kutya. Nem tudtuk, hogy egy idő óta miért fél mindenki mindenkitől. Nem tudtunk semmit, de lassanként mindent éreztünk. Összefüggést éreztünk a ritkuló és elkapkodott simogatások, meg a fáradt és ingerült töredékszavak között: röpgyűlés, falujárás, brigádprogram. Megismertük és eltanultuk a türelmetlenség gesztusait és játék közben, vagy már a játékba hívásra mi is fej- és vállrángatással válaszoltunk. Oviban, iskolában a nevelőknek is, akiknek otthonról, hozott idegességét nem volt nehéz magunkra zúdítani. Nem tudtuk, de éreztük: a felnőtteket egyre kevésbé érdekeljük és egyre inkább fárasztjuk. Nem tudtuk, de éreztük: a felnőttek másképp beszélnek otthon és másképp az óvodában, iskolában, boltban, villamoson, mindenütt ahova! csak magukkal vittek, néha rettegve, hogy gyerekszájjal árthatunk nekik. Napról napra nyiladozó agyunkat egyre több döbbenet terhelte: a felnőttek hazudnak egymásnak és hazudnak nekünk. Elkapott veszekedésekből,

kihallgatott titkolódzásokból szörnyüsödött

ismereteink tárháza. Még nem volt tanrenden a szexuális felvilágosítás, de az iskolai hírcsere mindentol felvilágosított: „Az én apukám iszik.” „Az enyém meg kurvás és elment hazulról.” „Juci néni férjét elvitték, ő meg lefeküdt a főnökével.” A kulcsos gyerekeket világlátásra az utcán, játszótéren cigiző, csókolódzó nagyobbak nevelték. Ha megszólítottak bennünket, elrántottuk, vagy leszegtük a fejünket, mert tudtuk, csak korholás vagy parancsolgatás jöhet. Úgy éreztük, senki nem kíváncsi ránk, kényszeredettek a szórványos kérdezgetések. Úgy éreztük, nem az életbe vezetnek, nem tanítanak és nevelnek bennünket, csak parancsolnak, számon kérnek és leráznak. Hogy útban vagyunk. Hiába nem volt ilyen tragikusan egyoldalú a helyzet, hiába voltak az embertelenségben emberséges felnőttek, szerető szülők, jó pedagógusok is — a gyerektársadalom szavak nélkül cserélődő, rossz tapasztalatai rettenetes közérzetté sűrűsödtek. Ekkor már nem tudtuk megkülönböztetni az őszinte szót és gesztust a hazugtól, a jóakaratot a rosszindulattól. Mély és kemény alapokon tornyosult bennünk a dac fala — magányunk köré. Magányosak voltunk otthon. Mert anyunak már több dolga volt, mint apunak. Mert apu elment, vagy elvitték, vagy anyu ment el. Vagy mindenki megvolt, de fáradt volt: „ne nyúzz!”, vagy részeg, vagy idegesen dilibogyót szedett. Vagy békésen együtt aggódtak, de „ne hallja a gyerek”. Behúzódtunk egy sarokba és úgy csináltunk, mintha tanulnánk. Vagy közöltük, a lecke kész lett már délután, pedig délután csavarogtunk. Magányosak voltunk az iskolában. A tanítóink is. Felmondtuk a leckét jólrosszul vagy sehogy. Hazudtunk valamit. A tanítóink is csak felmondták a leckét, s mi úgy e reztük: hazudnak valamit. Alig néztek a szemünkbe. Ha mégis elkaptunk valamelyiküktől egy simogató tekintetet, szerettünk volna belekapaszkodni, magunknál tartani, de zsúfolt volt az osztály, gyorsan lesiklott rólunk, annyian osztoztunk rajta, hogy egy-együnkre alig jutott. A másodpercnyit villanó szeretet csak a szomjunkát növelte: ilyen is lehetne. És a dühünket, hogy nem ilyen. Magányosak voltunk a téren. Játék helyett ócsároltuk egymást, pedig szerettünk volna vidámak lenni, dumálni, jól érezni magunkat. Nekem a többi volt hibás, a többinek én és a többi. Szétspricceltünk és magányosan

kóboroltunk. Az utcán néha olyanokat hallottunk, amit otthon eltitkoltak, az iskolában meg az ellenkezőjét mondták. Miénk a föld, miénk a gyár? A szomszéd részegen azt kiabálta a tömbbizalminak: a prolinak mindegy, hogy a gyárosok nevében, vagy a nép nevében zsákmányolják-e ki, a parasztnak mindegy, hogy a földesúrnál, vagy a közösben nincstelen napszámos. Valami villant az agyunkban: a szomszéd 19-es vöröskatona, netán újpesti vagy miskolci partizán volt. És a szomszédot sokáig nem láttuk. Elvitték a bőrkabátosok. Valami villant az agyunkban. Aztán kihunyt. Azt tanították nekünk, hogy az imperialisták (nehéz volt kimondani és nem tudtuk soha, kik azok ott túl az óperencián) háborút akarnak. De mi megvédjük a békét. Néztük a katonákat, a tankokat, a szögesdrótos falat a laktanyák körül és féltünk. A gyárak körül is magas fal volt. Miskolcon egy gyerek — Attilának hívták — folyton a bokrokból leste a gyárfalat, hátha egyszer valami félelmetes titkot tud meg. Hosszú futtatódróton lánchoz kötött farkaskutya száguldozott a végtelen kerítés mentén csörögve, csaholva, vicsorogva. Géppisztolyos katona meredt mellette. Ha mozdult, csattogott szöges bakancsa, zörrent a fegyvervasa. Az arca zord volt. Cserélték egymást, mégis mindig ugyanaz. Hallotta valakitől, vagy ő találta ki - a fiú folyton arra gondolt: az anyját lelőné. Nekünk is jött egy kis háború. Volt lövöldözés a mi életünkben is. Öt-tíz évesen ebből sem értettünk semmit. Nem mentünk iskolába, otthon volt az egész család. Ritkán nyitottak ki a boltok, nehéz volt összekaparni az ennivalói. A felnőttek hallgatták a rádiót: Tartsatok ki, jövünk! Mármint az imperialisták. De csak sajtokat dobáltak repülőről jól jött — és olyan papírba csomagolták, amit a végén rágni lehetett, nyúlós, íztelen rágógumi volt. Valami a kitartáshoz. Mit kellett kitartani és hova? Ezt te nem érted, kisfiam. A szomszédok mondták, hogy a kitartók a körúton egy férfit felakasztottak, mert lila tréningruhában sportolt. Miért nem szabad lila ruhában sportolni? Családok csomagoltak és elmentek. Nyugatra. Nagyobb fiúk, lányok család nélkül elszöktek. Nem tudták, mi vár rájuk, de mentek. Mi sem tudtuk mi vár ránk, de maradtunk. Az iskola újra beindult, a szülők újra munkába jártak. Mi

a bezárt napokban eltanultuk tőlük a rádiózást,de most távollétükben folytattuk. Luxemburgot hallgattuk, a SZER tinédzserpartiját: zenét. Az iskola gyér énekóráin untuk a szó-mi-la-la-lát. Néhány népdal a fülünkbe ragadt, de aztán sosem dúdoltuk. Sződd a selymet, úttörőnóták a könyökünkön jöttek ki Szénát hordanak a szekerek... röhögtünk. Egyre furcsábban csukladozó kamaszröhögéssel. De az a rádióból elkapott zene mellbe vágott bennünket, odacövekelt a krszülékhez és forró hullámokkal öntött el. A serdülés verhullámaival. És nem csak a testünket. Valami belülről azt parancsolta, hogy valakinek ezt a titkot el kell mondani: hallottam egy zenét Luxemburgból. A válasz: én is. Szinte mindnyájan hallgattuk. Attól kezdve újra tudtunk szólni egymáshoz, vállrándítás nélkül. Nem tudtuk kimondani, amit igazából szerettünk volna, ami fájt és szorított, de elég volt annyi: hallottad? - és már összetartoztunk. Valakivel, valakikkel. - Hallottam egy srácot. - Jó hülye neve van... - ELVIS. - Hova visz? Nem röhögtünk rajta sokáig. - Oltári. - Neked is? - Nekem is. És már minden fontosat tudtunk egymásról. Tartozni valakihez, valakikhez! Voltunk, akiket az új érzés teljesen betöltött, vidámak lettünk. A rádió mellett szívesebben tanultuk a leckét, sportoláshoz kerekedett kedvünk, vagy egyébhez, ahol társakat találtunk. Voltak, akik

ugyanígy feldobódtak míg a zene szólt, de csak azért, hogy utána még magányosabbnak érezzék magukat. Kinek-kinek az ép vagy eltompult lelkiállapotától függött. - Hallottam egy zenét. - Hallottam egy bandát. És egyszerre mondtuk: - Bítlesz. - Úgy írják: B-E-A-T-L-E-S. - Tanulok angolul. - Te is? Én is. - Szia. - Szia. És megindult a mi külön kis műszaki forradalmunk, a fejlett technika meghonosítása. Jobb rádiók, jobb antennák, jobb hangszórók kellettek. Jó magnetofonok, hogy megőrizzük A ZENÉT. Az iskolában táblára krétával írt szövegekből tanultuk az angolt, de otthon már a modern nyelvi kabinetek módszerével: magnóról. Mi innen tudjuk, hogy a műszaki haladás forrása az egyénben és a szükségben rejlik, érdekeltté kell tenni az embert, különben maga sem tudja felszínre hozni rejtett tudását. Mi akkor érzelmileg voltunk érdekeltek. Műegyetemisták mikrofont szereltek régi gitárokba, maguk gyártottak hozzá erősítőt, kapcsoltak össze hangszórókat. Rohantunk hallgatni. Felüvöltött a gitár! Felüvöltöttünk a gitárral! Minden, ami belülről feszített, minden fájdalom és minden öröm, minden

félelem és minden vágyakozás egyetlen önfeledt üvöltésben tört ki belőlünk. Emberfeletti erővel. És beindult a ritmus. Úgy lüktetett a hangszórókból, hogy minden akkord, minden dobütés megrázta a mellkasunkat, a koponyánkat, a velőkig hatolt. Egyszerre löktük magasba a kezünket, ruganyos térddel, derékkal egyszerre ringatóztunk, egymáshoz igazodott a szívverésünk. Úgy éreztük, sárba tapadt, posványosodó állapotunkból, hirtelen kiránt valami, emel a magasba, könnyűvé válunk, mámorosán lebegünk — szabadon. Feltartóztathatatlan, kemény döngésekkel lökött, sodort a lüktetés, a gyorsulása elkapott mint valami kozmikus, az egész Földet, a Napot körbeszáguldó ringlispíl, amelynek forgása bármikor kiröpíthet bennünket a Végtelenbe. Ha akarjuk. Ellenállhatatlan volt, mint az első szerelem, szédültünk, befont. Mégis szabadnak éreztük magunkat. Mégis biztosak voltunk, hogy minden úgy történik, ahogy mi akarjuk. Boldogok voltunk. A diákklubok zenélő fiataljai a társaink voltak. Még alig pár akkordot tudtak csak lefogni a gitáron, de az úgy zsongott, úgy bizsergette a bőrünket, a vérünket, mintha halott alvadtságból keltene életre. Lágy dallamok voltak, de az a zsongás, az elektronizált húrok fémakkordjai, meg a konokul döngő dobütések kilökték fülünkből az addigi lágy dallamok bájolgását. A „bítleszes” hanglépéseket és akkordokat a mi gitárosaink „preszlís” zakatolással pörgették fel, és látva, érezve a fogadtatás — az üvöltés fokozatait, vették az idegen mintákból a keményedő hangot. Féktelenebbjeink gyönyöre a KÖVEK, a Rolling Stones berobbanásával tetőzött... Nem érdekelt bennünket a felnőttek felháborodása, nem ijesztettek el az iskolai fenyegetődzések, a kopaszító kampányok és a pofonok. Mit is érthettek volna alattomos üzelmeikkel és meghunyászkodott gondolkodásukkal a minden újat, szokatlant rettegve gyanakvók? Mit kezdhettünk volna őszinteségünkkel, kiüvöltött érzéseinkkel, kendőzetlen vágyainkkal a hazug szerelmeket, sunyi csalásokat , apró előnyöket és nagy lopásokat leplezők, a pöffeszkedő tunyaság, az elégedett tétlenség, a hatalmaskodó rosszindulat élvezői, a látszatelvek és a látszaterkölcs Vesta

szüzei és csőszei? Hiába voltak kevesen, a megértő, vagy megérteni akaró többséget elnémítottak az egymást is sakkban tartó, megfélemlítő mechanizmusukkal. Mi csak őket hallhattuk, az ő dörgedelmük volt a társadalom hangja, az ő ítéletük a társadalom erkölcse, az ő szavuk a törvény. Amíg meg nem fékezték mindent fékező ambícióikat friss szelek friss erői. Amíg felül nem kerekedett a józanság és a belátás. Amíg meg nem nyíltak a zsilipek, hogy gátszakadás nélkül áradhasson szét, önthesse el életünket a zene. A MI ZENÉNK. Igaz, a józanság most is lassan terjedt. A pesti fellélegzések idején vidéki kiskirályok még kiélték hatalmukat a gombafrizurát csapzottra növesztőkön, az ócska kék vászonban, „toprongyban" egymáshoz hasonulókon. De az érzelmek és a zene útját már nem torlaszolhatták el. Miskolcon sem. A Nehézipari Egyetem hallgatói is próbálgatták ujjaikat a gitárhúrokon. Egy halk, beteg fiú keze alatt haláláig hangosodott a dob, egy lány váltogatni kezdte zeneiskolai csellóját a basszusgitárral, hogy a kollégium folyosóján tolongó diákoknak, majd hamarosan a „Boci bár” ezres tömegének felidézzék a BEATLES és a BEE GEES, a heroin és az alkohol halottjai: JANIS JOPLIN és JIMI HENDRIX számait, a TEN YEARS AFTER, a CREAM kemény, progresszív hangját. 1973 lehetett. Senki sem tudja pontosan a dátumot, mikor ketten-hárman pengetni kezdtek valamelyik kollégiumi szobában, amikor tele lett hallgatókkal a folyosó, mikor bulit buli után kezdtek szervezni számukra, amikor kellett már valami nevet választaniuk. Az elhunyt dobos, Halász Jozsó egyszer kezébe vett egy könyvet, az volt ráírva: EDDA-dalok... Mindegy, legyen EDDA. Nem akartak híressé lenni, eszükbe sem jutott, hogy a magukl élvezetén és barátaik szórakoztatásán túl is lehetnének céljaik, lehetőségeik. Váratlanul tört rájuk a népszerűség, egyre nőtt, hívták, cibálták őket mindenfelé a városba, aztán az egész megyébe. Nem keresték a sikert és nem készültek rá. Nehézipari szakembereknek készültek. S akiknek lassan terhessé vált a sok zenélés, azt mondta: gyerekek, nem megy. És felváltotta valaki más. Mert megállni már nem lehetett.

Évek teltek el, míg kialakult az az ötösfogat, melynek a híre szétfutott az országban. Attis (a kisfiú, aki lopva leste valamikor a gyárfalat), Slamó, Zsöci, Talfi, Buksi. Ők már akartak valamit: olyat produkálni, hogy attól fogva ne kelljen semmi egyebet csinálniuk, csak zenélhessenek, bizonyítani akarták széttéphetetlen kötődésüket a lényüket átitató és felszabadító rockhoz. Az elhivatottságukat, bizonyítani önmaguknak, a barátaiknak, a testvéreiknek, a szüleiknek, a proliknak, a csöveseknek, a csóróknak, a szipózóknak, a kitaszítottaknak, az intézetieknek, fiúknak és lányoknak, analfabétáknak és professzoroknak — mindenkinek, aki csak egyszer is felkapta fejét a rock hangjára. El akarták érni, hogy csak a zene világában élhessenek, átszakíthatatlanul. Ha azt még álmukban sem remélték, hogy pár év múlva 1 millió lemezüket fogják hallgatni. Zenélni még nem, amikor szidni már hallottam őket. Főleg azoktól, akik kezdték birtokba venni amit nemrég még a leghangosabban szidtak: a haknik birodalmát. S akiket idegesített, hogy ha Miskolc környékére vetődtek, mindig egy helyi bandához mérték a produkciójukat, kevés énekes úszta meg, hogy ne azt mondják rá Borsodban: na igen, de a PATAKY jobb. Őt szidták hát a legjobban: nem tud semmit, tehetségtelen bunkó, vidéki tahó. Erőszakos, bármit lát, bármit hall magába issza mint a szivacs, utánozza, felhasználja. A riválisok egyre hangosabb átkozódása tett kíváncsivá. A Fővárosi Művelődési Házba hirdetett koncertjükre azzal mentem, hogy nyilván egy csomó „koppintást” hallok, jó zenészek, jó előadók vidéki utánzatát. Szegény vidékiek... Szerényen léptek a pódiumra, szimpatikus benyomást keltettek. Eleganciának, vagy rafinált, drága áltoprongynak nem volt nyoma rajtuk. Szegény vidékiek — biztos, hogy nemcsak én gondoltam így. És biztos, hogy nemcsak én estem pofára. Minden hókuszpókusz nélkül belevágtak egy akkordba, és felforrósodott a levegő. Szerény erősítés is elég volt, hogy átjöjjön rajta a minden hangjában őszinte, szíven ütő, makulátlanul kidolgozott zene. Előugrott az énekes, ahogy a pesti riválisok emlegették, a simlis Pataky: „Szevasztok! Öt egyszerű arc! Igen, onnan a világ végéről, Miskolcról. 179 kilométer - a világ vége. Nemrég még vidéki újságíró voltam, náluk alig 9 kilométerrel közelebb a déli végeken. Megtanultam mit jelent ez a mi hazánkban, ahol minden út, minden

sínpár sugárszerűen Pestről indul és Pestre vezet, eljutni bárhova csak Pesten át Iehet. Minden nagy hír Pestről érkezik, visszafelé csak „apró tudósítások” áramlanak. „Fentről" közölnek, „lentről” jelentenek. Pestről észak is „lent” van: lemegyek Miskolcra, Egerbe, Győrbe. — mondja a pesti ember. Zene is csak Pesten létezik felsőfokon. Vidéken csak kihelyezett tagozatokon lehet tanulni. Kiadó, lemezgyár csak Pesten. Rádió, televízió vidéken csak szerény fiókadók, néhány órányi helyi apróság a műsoruk. Az országot Pestről „látják el” koncertekkel, klasszikus és szórakoztató műsorokkal, a vidéki szereplés hakni. Visszhangtalan, épp csak annyit ér, amennyi a gázsi. Pest vizsgáztat, Pest ellenőriz, Pest jutalmaz. Vidék a büntetés. A büntetést végrehajtó börtönök, fegyházak javaészt vidéken vannak. Pest egyszerre agy és szív. A vidék a kapáló, vályogvető, szerelő kéz, az engedelmes végtag. Kinőheti-e vízfejű, angolkóros szellemi életünk ezt az akkor es most is — nyilván eltúlozva átgondolt, de annyiszor hiába emlegetett torzulást? Léetezik-e út, meder — ha nem is „az Értől az Óceánig” legalább a Tiszáig, a Dunáig? Pataky hitt benne, adys elszántsággal. Ő nyugtalanította, biztatta, uszította a többieket: bontsunk vitorlát! És ha kellett, ő fújta a szelet. Mert a jó szél sem jött magától. Pesti bemutatkozásukra nagyon készültek. Éjjel-nappa próbáltak, minden hangot úgy kidolgoztak, hogy álmukban is tökéletesen tudják. Minden eszközüket százszor ellenőrizték, hogy a villámcsapás se akadályozhassa a működésüket. A Közgazdasági Egyetemen az EAST és a ROLLS elfogult közönsége előtt arattak átütő sikert. De tudták: a nagy berobbanás még odébb van. Országos turnéba fogtak, mentek élőzenét játszani a mái nagy táborokat mozgósító sztárzenekaroknak. És máris jöttek a kecsegtető ígéretek. Az átejtések. Összes pénzüké kicsalták, eladósodásba kergették őket „menedzserek”: szovjet turné ekkor meg ekkor, kanadai szerződés ekkor meg akkor, nagylemez anyagával jelenjetek meg itt és itt... S közben Pesten is csak alig pár száz gyerek tudót róluk valamit. Pataky rótta vonaton a 179 kilométereket Éjjel későn értek haza, de hajnalban már a pályaudvaron várt, ahol nem volt pénze egy szendvicsre sem, ha megváltotta a jegyet. Végre mégis elérte pesti talpalásaival, hogy önálló koncertet adhattak a Budai Ifjúsági Park félelmetes hírű közönsége előtt. Ha létezik ilyen a zenében:

tökéletesen felkészültek. És csak a főváros határán tudták meg az utcai plakátokról: velük egy időben Piramis-koncert zajlik a Kisstadionban. Mindenki, akit az ő zenéjük egy kicsit is érdekelhet és megérinthet, Soméknál lesz. Rájuk a dobogó előtti óriási területen pár tucat ténfergő fiatal várt. Unottan, minden mindegy alapon. Alig lehetett őket a színpad elé terelni... Mégis híre ment a zenéjüknek. Mégis jöttek a hívások sok száz kilométerekről: azt mondják, jók vagytok, gyertek hozzánk is! Nőtt a hírük. Félelmetes hatású volt a zenéjük. Küzdöttek a helyért az egyre kuszább, egyre áttekinthetetlenebb, egyre csúszósabbra szennyezett rockpályán. Egyre jobban kezdtek érdekelni. Hétről hétre újabb tizen-huszonéves ezrek álltak mögéjük. Közéjük állva jártam utánuk, amikor csak tehettem. Rockzenét élőben is. lemezről, kazettáról is sokat hallgattam, sokat élhettem át. de a magyar rockersorsot az ő közelükben ismertem meg. Egyszer Miskolcon odamentem hozzájuk: megírlak benneteket. Pataky rám emelte a szemét. - Tudod, öreg, ide nem járnak pesti újságírók. Látom, elszánt fickó vagy. Tessék, tied az EDDA-sztori. Mi nem akarunk semmit, csak azt, hogy őszinte légy. Merd vállalni az igazat. Lázasan nekiláttam. Nem tudtam mi hajt, csak azt éreztem, hogy sietnem kell. Pár hét alatt leadtam a kéziratot a kiadónak. Azon nyomban küldték a nyomdába. Miskolcra. A zenészszakma megtudta. Olyanok is, akik nem örültek a vidéki zenekar népszerűségének. Voltak, akik megszerezték a nyomdából a nyers szedést és kezdtek szaladgálni vele fűhöz-fához: „Botránykönyv van készülőben.” A miskolci nyomdászok gyorsan dolgoztak. Már a könyvkötészet is végzett, amikor táviratozott Pataky: „geezaam baj van stop mindennel leaalltak”. Pár óra alatt a következő „biztos értesülések” futottak be hozzám. Betiltották. A BM vizsgálja az ügyet, mert kiküldték a könyvet a Szabad Európa adónak.

Engem letartóztattak, Patakyt letartóztatták. A pártközpont vizsgálja, a Kiadó visszaadta, hogy Írjam át. A szakma tiltakozik a megjelenés ellen. Közérdeket sért. Az ország jó hírét sérti. Hamis adatok, rágalmak mialt az ügyészség elkobozta. Engem kirúgtak az állásomból. Patakyékat örökre eltiltották. Mindezt szabadlábon, a munkahelyem telefonján hallottam, miközben napi sportcikkemet írtam és a kefelevonatokal javítottam. Tény viszont, hogy hiába vártam napokig, a könyv nem hagyta el a nyomdát. A kiadó végre kiderítette, hogy adminisztrációs mulasztás történt, az ügyet intézik. Elég sokáig intézték. Közben nyomdából kicsempészett, nyersen összefűzött példányokat akartak EDDA-koncerteken dedikáltatni velem. Lehet, hogy valakik messziről lesték, hogy merem-e. Nem mertem. Mindenesetre hosszú idő telt el, míg kiderült, hogy nem izgat a könyv semmi jó ellen, nem sérti a törvényeket, sem közerkölcsöt — és végre üzletekbe került. Közben az EDDA feloszlott... Itt kezdődik ez az új könyv.

ELHAGYOM A VÁROST A MÚLT A dolgok megértéséhez fel kell idézni közel másfél évtized három szakaszát. Ős-EDDA (1973-1977) Ex-EDDA (1978-1983) Új-EDDA (1984-) Mintha igazi történelem lenne, három korszakban. Az én generációm és az utánunk következők számára az is. Persze nem mindegy, hogy ki mikor szállt be. Nekünk, a beat betörésétől már évtizedes múltunk volt: azok a legendás hatvanas évek, amelyek semmit sem mondanak az 1970 táján születetteknek. Mi akkor vallunk felnőttekké. Dolgozni kezdtünk, zenére nyílt lelkünket akkor érték (gyerekkori alapélményeink után) az első életbe vágó sikerek és az első nagy életkudarcok. Ekkor kapaszkodtunk az első lehetőségekbe vagy abba, amit naivan lehetőségnek hittünk. És ekkor omlottunk végleg össze, legalábbis azt gondolva, hogy végleg. Kedvem együtteseink is ekkor próbálkoztak a felnőtté válással. Lelkesen játszó gyerekekből ekkor igyekeztek profikká küzdeni magukat Akárcsak más pályákon: ki erős "szocialista összeköttetéssel", ki csak foggalkörömmel.l A boldogulás kezdete nagymértékben múlt azon, hogy a (zenében is) ki milyen illedelmesen alkalmazkodott a jóakaratú felnőttekhez, vagy kiben kövesedett keménnyé a gyerekes dac. 1973. június 10-én-én a miskolci DVTK-stadionban megrendezték az első magyarországi popfesztivált, ahol még mindenféle törekvés létezett és szóhoz jutott. A legnyersebb amatőr próbálkozástól a rafinált profizmusig. A helyi EX-VÉR mellett ott volt a GENERÁL és az M7-es, a CORVINA és a SYRIUS, a V'73 Delhusa Gjonnal, a MINI és a TEÁTRUM, a P. MOBIL és a NEOTON, a KITT-EGYLET és a MIKROLIED vokál, no meg az őskortól

máig eIpusztíthatatlan, akkor éppen legnépszerűbb BERGENDY. Hová lett mára a többségük? A válaszból sejthető, mekkora pankráció folyt azokban az időkben: mint egy félelmetes autófutamon, ahol már a startnál vérre megy a helyezkedés halálos karambolokkal, életre szóló megrokkanásokkal. Az 1966. évi táncdalfesztiválon a „Fáj, fáj, fáj...!” sikoltása még csak egy edzőpályás próbamenet startjele volt. A véres verseny a miskolci találkozó idején indult. A városbeliek és az odaözönlött fiatalok csak azt nyugtázták, hogy kiadós, jó kis zenélő nap volt. A Nehézipari Egyetem néhány diákjának azonban ennél több. Volt egy fiú... Egy felejthetetlen emlékű, nemes lelkű fiú: HALÁSZ JÓZSEF. Imádta a zenét. Tanulta is, az általános iskolában harmonikán, a zeneiskolában hegedűn és dobon. A dob volt a fontosabb. Azzal ütötte a réseket; saját és társai érzelmeinek börtönfalán. Az egyetemen megalakította a GRIFF együttest. Nagyon fellelkesítette a miskolci rockfesztivál. Érezte: komolyabban, merészebben kell csinálni a zenélést. Érezte: a miskolci srácok ugyanúgy kívánják, mint a világ összes többi fiatalja, hogy feszültségeiknek utat nyissanak. Erezte: néhány hozzá hasonlóval ki tudnák fejezni azt is, amit nem miskolciak nem is érezhetnek, ami csak az ő örömük, csak az ő kínjuk. Kereste az alkalmas társakat. EERENCZI ZOLTÁN mérnökhallgató volt az első, aki a gitárjával mellé állt. BEÉLY KATALIN, zenei szakiskolás csellista, Ferenczi szerelme megtanult basszusgitárt pengetni hozzá. ZSIGA ZOLTÁN énekelt a GRIFF-ben, őt felváltotta a többet vállalni tudó FODOR ATTILA, aztán hamarosan PATAKY ATTILA. (Egy ideig énekelt velük DARÁZS ISTVÁN is.) Ahogy kinőtték a kollégiumi kereteket és a Boci bárt, ahogy szaporodtak a szereplések város-, majd megyeszerte, zenei igényességük és zenélő kedvük úgy nőtt. Patakyt kapta el legjobban a hév, annyira, hogy elhatározta, a

zenére teszi fel és semmi másra az egész életét. Szorgalmazta: vizsgázzanak le a pesti ORI-ban és kérjenek működési engedélyt. Halász jó partner volt mindenben, ami eredményt, jobb zenélést ígért. Sajnos, az egyetem után éppen az ország másik végén, Zalában kapott állást. Helyét a dob mögött SZEPCSIK JÓZSEF (Sucu) foglalta el, aki azonban megbetegedett, 1976-ban abba kellett hagynia és — ez volt az első halálos tragédia az EDDA életében — egy év múlva meghalt. Pataky 1976 tavaszán leutazott hát Zalába és szenvedélyesen rábeszélte Halász Jozsót: térjen vissza Miskolcra - muzsikálni. Ősszel derült ki az újabb tragédia: ő is gyógyíthatatlan beteg... A drága, lelkes, csupa érzés, csupa zene Jozsónak, az EDDA megálmodójának, létrehozójának és névadójának, a társaiban lelket tartónak is fel kellett adnia. Négy év múlva, 1980. október 9én az EDDA zenéje, a "Fémszívű" szomorú hangjai búcsúztatták el: gyászritmussá, gyászdobbanássá váltak a fémkémény dobütések. A zene új dobverőkkel szólt tovább. Egyre izgalmasabban, egyre nagyobb izgalmakat kavarva. Az értelmiségi pályájukra komolyan készülők, diplomavizsgákhoz közeledvén lassna nem bírták a felgyorsuló félprofiságot. 1977-ben a doboknál már CSAPÓ GYÖRGY ült. amikor BEÉLYI KATI, majd FERENCZI ZOLTÁN válaszút elé került es ók tartották életük útját. Soha nem is gondoltak másra. Amikor ezek az alapítók, az Ős EDDA muzsikáló diákjai, a hozzájuk állt FANCSIK ZOLTÁN, majd ARANYOSI GYÖRGY billentyűssel együtt lettek, az hazai rocktörténetünk legtisztább fejezetéhez tartozik. Méltó rá, hogy ne feledkezzünk meg róla. Róluk. A folytatáshoz Miskolcról a "profi ligába" való betöréshez azonban már Pataky semmitől megrettenni, semmi másra gondolni sem tudó fanatizmusa kellett. Neki pedig hasonló elszánt társak. Megtudta, hogy a nemrég feloszlott, ugyancsak miskolci KŐTÖRŐ gitárosa a pesti WANDERERSben játszik es hogy nem nagyon boldogulnak kemény heavy metal („nehéz fem”) zenéjükkel. SLAMOVITS ISTVÁN egy hajnalban arra ébredt, hogy Skoda mikrobusz all meg az albérleti ablaka előtt, becsönget Attis, felpakolja es viszi haza.

Csapóval már hárman voltak es együtt választották ki — éles füllel, hideg szemmel, kiket hívjanak még magukhoz. BARTA ALFONZ lett a billentyűsük. Karácsonykor keresték meg ajánlatukkal, pár napig tétovázott, aztán beállt. Hangszerelő munkája és színes játéka erősen meghatározta a sikerhez vezető EDDA-hang kialakulását. Beély Kati letett basszusgitárját képletesen szólva RÓNA GYÖRGY vette kézbe, de fél év múlva úgy döntött, lemond a rögös zenei pályáról. ZSELENCZ LÁSZLÓ került a helyébe. Pontosan emlékszik: „1978. szeptember 7-én, Abaújdevecseren léptem az EDDÁ-val először színpadra.” Ettől a naptól lehel számítani, hogy együtt állt a proficsapat: ATTIS, SLAMÓ, ZSÖCI, TALFI, BUKSI. De még sokat, iszonyúan sokat kellett dolgozni, hogy ez a csapat profi pályára is kerüljön! 1977 az átszervezéssel telt el. 1978 az új út alapozásával. Január 21-én Lebesbénye volt ennek az útnak első állomása. A többit innen kezdve csak rövid jegyzetekből lehet követni. Nyár végéig: a szokott miskolci és környékbeli bulik. Szeptember 9. Bemutatkozás Leninvárosban — az OMEGA előzenekaraként. Szeptember 12. Az első rádiófelvétel, egy mámorosán átdolgozott éjszaka a miskolci stúdióban. Szeptember 16. Zajos sikerű bemutatkozás Debrecenben. Szeptember 24. Fontos állomás: Kazincbarcika. Volt egy szakasza az indulásnak, amikor megfeneklettek volna, ha a barcikai művelődési központ, s személy szerint Hazag, Mihály igazgató nem áll melléjük. Nála találtak hivatalos otthonra, munkakönyvbe bevezetett zenész státusra és a felszerelést megalapozó 150000 Ft támogatásra.

Közben a miskolci vasutasok művelődési házából, ahol próbáltak, a sok késő éjszakai pakolás miatt a portás kirakatta a szűrüket. Beköltöztek Zselenczék udvarán egy 3x4 méteres sufniba. Tojásdobozokból hangtompítókat eszkabáltak a falára és kinevezték stúdiónak. Évekre. 1979. Beindult a Pataky-gőzhenger, kezdődtek az ország-világra szóló kalandozások — Pest ostroma. Kéthetes turné a nyitány, KATI ÉS A KEREK PEREC : társaságában. Március 29.: Az első pesti szereplés a Közgáz Klub "Rock Reflektor" estjen, az EAST és a ROLLS FRAKCIÓ koncertje előtt. Som Lajosnak köszönhették. Áprilistól országjárás neves együttesek előzenekaraként. Május 20. Pest után Buda: Fővárosi Művelődési Ház. Június: önálló est a Budai Ifjúsági Parkban — 178 néző előtt. Július: Agárd. Tömeg. GENERÁL és KORÁL hívők. Rossz hangosítás - fél bukás. Azután BALATON sétahajó. A fedélzetet ellepték a csövesek. Semmi botrány, a kikötéseknél mégis fenyegető készültség. Július 31. Az első TV-felvétel: Cegléd, ifjúsági tábor. Augusztus 18-20. Az első külföldi szereplés — Zalatnayval Berlinben. Szeptember 22. Az első kislemez felvétele - Budai Ifjúsági Park. Az országjárás további koncertjein vendégek: Vikidál, Som, Révész, Závodi és a DINAMIT. December 26. Popmeccs-szavazás. Az év meglepetése: az Edda! December 31. Budapest, Corvin Mozi. Pezsgős évbúcsúztató koncert.

1980: Nyert az EDDA! Január: az első nagylemez anyagának előkészítése és bepróbálása. Február: az első nagylemez felvételei a Hanglemezgyártó Rottenbiller utcai stúdiójában. Tavasz: koncertek, tömegsiker, egy zenés film szerződése. Május 27. A Budai Ifjúsági Paik öreg díszkorlátja nem bírta az Eddaóriástábor nyomását, leszakadt: három súlyos sérülés, két könnyebb sebesült. A Parkot egy időre bezárták, utána csak korlátozott számban fogadhatott vendégeket. Nyáron önálló turné Bakaesi Béla szervezésében. (Az énekes-menedzsert tartják az EDDA pesti felfedezőjének). Miközben szovjetunióbeli turnéra kaptak meghívást, nálunk az egyik megyéből jogtalanul kitiltották őket. (Pataky: „Hagyjuk, hogy melyikből!”) Augusztus: bulgáriai turné Zalatnayval — tíz város, tíz siker. Október—november: az első film (Ballagás) forgatása („Kölyköd voltam”, „Kínoz egy ének”, „Néma völgy”.) December 26. Uránia filmszínház, a BALLAGÁS bemutatója. A film sikere vitatott. Az EDDA sikere átütő. Év vége: készült a második nagylemez, rajta a film dalaival. 1981 - A siker táguló körében. Január 4. A második nagylemez felvételeinek befejezése. Január 5. Indulás a Szovjetunióba — 14 városban 33 fellépés. (Barta, aki hónapok óta katona, a filmforgatásokra - két kiskatona kíséretében - kimenőt kapott. A szovjet turnéra — már kiskatonák nélkül — szabadságot.) Nyáron országos turné az ORI rendezésében — a SKORPIÓ-val.

Augusztus 22. Szuperkoncert az óbudai Hajógyári szigeten — a műfaj profijainak új szakszervezete rendezésében. Augusztus végétől: turné Csehszlovákiában. Szeptember 12. A nyári turné zárókoncertje a Kisstadionban. Közreműködött a SKORPIÓ és az NDK-beli WIR együttes. Szeptember közepétől: turné Lengyelországban. Október 5. Televíziós koncert a Közgazdasági Egyetem Klubjában. November: újabb turné Csehszlovákiában. December: angol nyelvű kislemez felvételei a MIDEM ’82 — nemzetközi hanglemezfesztivál és vásár magyar kínálataként (Cannes, Franciaország). 1982. Kifelé: a csillogások növekedése — befelé: a feszültségek növekedése. Január: Csapó György (Buksi) gerincbántalmai miat nem folytathatta a dobolást. Zselencz László (Zsöci) kezén az ínhüvely mondta fel az erőltetett szolgálatot, le kellett állnia. Az ő helyén az a Róna György játszott fél évig, aki 1977-ben már ugyancsak fél évig elődje volt. FORTUNA LÁSZLÓ (Tüsi) az új dobos. Március: koncert Sátoraljaújhelyen. Hosszú viták után kőkemény jazz-rockos hangú számokból állt a műsor. A régi dalokból egy sem szólalt meg. A közönség döbbenten tiltakozott - hiába. A kínos fogadtatás kiélezte a folytatást Nyáron: országos turné Augusztus 11. Koncert óvintézkedésekkel.

a

Budai

Ifjúsági

Parkban

-

megelőző

Szeptember 7. - Fesztivál a miskolci Csanyik-völgyben. A házigazda az Edda.

Október: emlékezetes koncert és élménybeszámoló a fóti Gyermekvárosban. December: PLATINATURNÉ . Fúvósok. Kegye János, és a majdani Eddabillentyűs, Gömöri Zsolt közreműködésével. December 18. Koncert és platinalemez átadása a Kertészeti Egyetem Klubjában. Időközben elkészült a harmadik nagylemez anyaga - külső és belső vitákkal. 1983 a felbomlás éve Március 10. Az Omega-stúdióban (rossz légkörben) lezajlottak a harmadik album felvételei. Április 5. Az Edda üdvözli Miskolcot! - lelkes közönség előtt, komor színpadi hangulatban megtartott koncert. *** Eddig követte az első könyv (Edda Művek, Miskolc) a zenekar muzsikusainak krónikáját. AZ Ős-Edda szerepléseit és eseményeit csak töredékes részletekből lehetett felderíteni. A visszaemlékezők azonban gyönyörű képet őriznek róla.

A BOMLÁS Miért? Miért bomlott fel az Edda? Amikor nekiszegeztem a kérdést, Pataky visszakérdezett: miért bomlanak fel a családok? Jó válasz! Miért, hogy két ember találkozik és vonzódni kezd egymáshoz (miért pont egymáshoz, amikor annyi mással találkoznak?), a vonzalmuk összeforrasztja őket „holtomiglan, holtodiglan”, s egyszer csak — miért? — véget ér. Közös otthont teremtenek, vagy legalábbis álmodni maguknak, benne teljes életet, gyereket, családot. Néha emberfeletti erőfeszítéssel, verejtékes munkával, idegö, küzdelmek közt lerakják az alapokat, bontakozik — lelkesedések és

csüggedések, örömök és bánatok, egyetértések és viták kavargásában — az Élet, aztán jön egy apró, először talán észre sem vehető roppanás. Attól fogva hűlni kezd az öröm és a lelkesedés, lohadni a lobogás és torzul a másik képe. A folyamat felgyorsul és elhatalmasodik. Végül jön egy külső, vagy belső lökés, ami után nincs visszaút. Ha a férj vagy a feleség egyszercsak rájön, hogy már nem szerelmes, vagy mást szeret, az többnyire nem oka, hanem következménye ennek a folyamatnak. A bírósági válóokok rendszerint csak a külvilágnak szóló ürügyek vagy mentségek. Felszíni hullámtarajok a viharból, ahol mély vulkánkitörések és magasságos szelek korbácsoltak 1983 nyarán az EDDAtábor több százezer fiatalja már úgy érezte magát, mint a válni készülő szülők fiai, lányai. Az országszerte folyó koncertek még családi ünnepek voltak, a finom zenei falatoktól még senki sem akarta elvenni az étvágyat, még a lelkiismeret és felelősségérzet tétován azt diktálta: meg kellene őrizni ezt az örömöt. De a gyerekeket - jó lenne ezt végre megtanulni —nem lehet becsapni! Soha azelőtt nem voltak akkora tömegek az EDDA-turnék koncertjein, soha úgy együtt nem volt a család, mintazokon a nyári estéken és soha olyan kegyetlen feszültség nem volt a levegőben, mint amikor a zene mámorában kiáltoztak vagy sírtak. Mert tudták. Mindannyian érzékenyek vagyunk, a gyerekek különösen. Rengeteg tényt, mielőtt ténnyé válna, már tudunk. Nekünk a pletykák röpködése kevés, ehhez nekünk belső érzékeink és ösztöneink vannak, mint az időjós békáknak. Mi a szándékokat jelekből megérezzük, azelőtt, hogy már kialakultak volna. Hangokból és hangulatokból, mozdulatokból es mozdulatlanságokból. Ez az érzékenyég nemzedékről nemzedékre élesedik, talán gyorsabban öröklődik, mint akármilyen más képesség vagy tudás. Vajon hány fiú és lány voll azokon a nyári bulikon, aki egyszer már átélte a tragédiát: „Anyu, ne menj el!”, "Apu, ne hagyj itt minket!" Hányan fuldokoltak már? Mennyi kétség, félelem, reszketés szorult akkor beléjük, amit semmi más nem tudott feloldani, csak a zene? Vajon mennyi más fájdalomgócot szakasztott fel jótékonyan a zene, amiről most hirtelen megsejtették: el akar hallgatni!

Az Eddában ugyanúgy zajlott le, mint megannyi családban. Kezdetben volt a szerelem, a zene. A vágy, amely összehozta őket. Pataky volt az első, aki felismerte, hogy életüket erre a szépségre lehetne felépíteni. Erőt és elszántságot árasztpott, amikor előállt: ne legyen ez csak játékos szórakozás, elég a flörtből, alapozzunk komoly kapcsolatot. A többiek tisztában voltaz az erejével. Kiderült az a színpadon, amikor pillanatok alatt mindenkit a sugárzása alá vont, és kiderült, amikor kézbe kellett venni valami intéznivalót. Az elszántsága sem volt vitás. Mindenki mindig ugyanazt mondta rá: sztáralkat, fanatikus, nem ismer lehetetlent. Legyen, mondták, és ráléptek a "családi" útra. Attól kezdve ki előbb, ki később, ki könnyebben, ki nehezebben, végülis mindenki tudomásul vette, hogy ez az együttzenélés már nem ugyanaz a játékos kapcsolat, ami volt. Házasság előtt minden együtt töltött perc csakis és tisztán szerelem. A családi életért, a létért meg kell dolgozni. Attila úgy dolgozott, mint egy sporton edzett, gondos családfő. aki a lehető legszebb életet, a legbiztosabb létet akarja megteremteni a hozzátartozóknak. A szerelem ettől nem múlt el, de - ez is természetes - egyre kevesebbet beszéltek róla. Az ember a mindennapi élet kis, lassú változásait nem veszi észre azonnal, nem méri fel őket, legfeljebb utólag ha valami rájuk döbbenti. A fiúk sem tudták mi történik, amikor a beszélgetéseket kezdte felváltani a néma rutin, a dolog intimitását a profi gondolkodás és munka. Attila rótta a Miskolc— Budapest—Miskolc távolságot, küzdött a lehetőségekért, minden fellépésért, minden felvételért. Megírt egy szöveget, bedobott egy dallamot, s néha már ott sem volt — az énekes dolga a próbákon csak a többieké után kezdődik. Míg négyen a „Zsöci stúdióban” formálták és csiszolták a számokat, ő néha sárkányokkal vívott, hogy. utat törjön a boldoguláshoz. És eljött a boldogulás, megjött a SIKER — a maga kétarcúságában. Örömöket hozott, egyre többet, de ugyanannyi aggódást is: felismerték, milyen törékeny jószág. Nem lehet megkönnyebbülni, ha végre itt van, a megszerzésénél ezerszer nehezebb az életben tartása. Volt, aki már a berobbanásnál úgy gondolta, máris vége az ínséges időknek, amikor a havi pár száz forint jövedelemből ezreket kellett összeadni

mikrofonra, szerelési költségekre. Fel lehet lélegezni. Elég volt a nyomorból. Lemez, filmgázsi arra való, hogy ne legyen többé gond. És volt, aki — bár titkolta — magában összeomlott, mikor kiderült: a siker természetrajzához hozzátartozik, hogy mindig maga előtt tolja és szítja az igényeket. Ami tegnap jó volt, azzal holnap már meg lehet bukni. És nemcsak a dalok szövegére, zenéjére érvényes, hanem a technikára, az eszközökre, a külsőségekre, az „üzemeltetésre”, mindenre. Volt, akinek éppen ettől a felismeréstől fogyott el az ereje és türelme. Meg akart volna már könnyebbülni. Tudta, hogy Attilának van igaza, mikor a folytatásra gondol, de belefáradt. És valami fellázadt benne. Nem a követelmények, hanem a sors ellen, amely még, sikerrel is csak a könyörtelenségét növeli. Volt, aki azt mondta, eddig mindent megtettünk, alkalmazkodtunk a tapsolók és a kegyesen bólintok kívánságához. Elég volt. Most már mi vagyunk „az” EDDA, alkalmazkodjanak hozzánk ők. Tovább nem az ő nótájukat akarom fújni, hanem a magamét. Tapsoljanak kevesebbet, ha kell, inkább éhezem újra, de elég volt a megalkuvásból. És megjelentek a jóakarók. Akiknek vadászterületéről egyre nagyobb zsákmányt lőtt ki az EDDA. Jöttek az orvvadászok és vaksi lesipuskások, akik irigylik és gyűlölik a mesterlövészeket. Ha ezeket a vidékieket nem lehet kívülről megfékezni és elnémítani, meg kell próbálni belülről. Odacsapódtak hol az egyik, hol a másik fiúhoz. Talán ilyenféle érzések és gondolatok születtek. Először csak tétován, a hirtelen ragyogás halvány árnyékaiként, aztán egyre erőszakosabban, nyugtalanítóan, egyre elnémíthatatlanabbul. Sohasem olyan tisztán, világosan, egyértelműen, ahogy utólag látszik. Mindig apró napi problémákhoz csapódva támadt a kétség és az elégedetlenség. Kis véleménykülönbségeket duzzasztottak nagy és szenvedélyes elvi vitákká. — Te vagy itt a tehetség, te vagy az ész! Mit csinálnának nélküled? Akárhol ötször ennyi lehetnél. Miért vagy te csak másodhegedűs? Miért nem az történik, amit te akarsz? — Persze, a Patakynak semmi nem elég, itt minden az ő dicsőségére és zsebére megy. Ő áll elöl a mikrofonnál, a reflektorban, te csak a dob mögött, hátul lapulsz, az ő nótájára vered a ritmust. Te invesztálj az ő üzletébe?

Egyikük sem volt naiv, tudták mire megy a susmus, rendre el is küldték a baráti tanácsadókat. De egy-egy szó bennük ragadt, egy-egy beoltott tüske megfogamzott, ággá nőtt és kilombosodott — hervadásig. Milyen vidámak voltak az első utak! Összepréselődve egy tragacsban, ölükben a cuccokkal, belegémberedtek, hogy alig tudtak kiszállni. Mégis végigröhögték a hosszú benzinszagú órákat, ugratták, mulattatták egymást oda-vissza. De a századik, a kétszázadik 300-400 kilométeres bumlizás után a döglesztő nappalok és végigrázott éjszakák elvették a viccelődő kedvüket. Lassan már megőrültek a Miskolc—Pécs—Miskolc, Miskolc—Sopron— Miskolc féle kalandozásoktól. Pesten mindig pihentek egy kicsit. Amíg Attila a hivatalok vállvonogatóival megvívta egy-egy rövid menetét, telefonált, beszerzett, plakátokat vágott a hóna alá, kihercigeskedett néhány szívességet. Aztán folytatták a rohanást. A tetthelyen szereltek, világítást, hangot próbáltak csiholni penge vezetékekből, rozsdás kapcsolókból. Attilának költség-, gázsi- és adóvitákat kellett folytatnia, kíváncsiskodó rajongókat, jó- és rosszindulatú újságírókat, hatalmasságokat kellett szóval tartania, szállást és vacsorát biztosítani, defekteket javíttatni a koncert végére... Aztán ökölbe szorítani a kezet, pár másodpercig elmélyülni, agyból, a zsigerekből gyorsan minden káoszt kisöpörni, és kiugrani a színpad közepére: — Szevasztok! Itt vagyunk! Szólt a nóta, átállt a vérkeringés, megugrott a pulzusszám, néhány visszaragyogó tekintetbe bele lehet kapaszkodni, erőt szívni a reménykedőkből, biztatni a kétségbeesetteket és úgy érezni — érdemes. Beindult a lüktetés, hajtotta a motort, jöttek a vérhullámok, üvöltöttek a hangszórók és visszaüvöltött a nézőtér, dübörgő műszerek és sejtek, az élő és holt anyag kavargása, ez a csodás gépezet — tömte és szívta az erőt... Az útra visszafelé egyre kevesebb maradt. Az úton jó lett volna megkérdezni: Neked milyen volt? Jó lett volna vitatkozni, hogy a második refrén végét holnap úgy kéne csinálni... Vagy azt mondani: a Fémszívű közben éreztem, hogy kellene egy dal arról... Megkérdezni, hogy: te, ha két hét múlva elmaradna az a pihenőnap, bírnád? Mit szólna a gyerek, ha holnap aláírnád azt az utat és egy napot sem lennél ott a nyaraláson? Vagy: mondd, te mivel pótolod a hiányzó esti csókokat a feleségednél? Lehet minket még szeretni? Egyáltalán

elviselni? Jó lett volna. S helyette? Attila bejelentette, hogy srácok, ez meg ez lesz. Szólt, hogy a holnapi próbán ne felejtsétek el... A többiek egy ideig azt gondolták, milyen jó, hogy minden az Attila gondja. Végül észrevétlen oda jutottak, hogy minden Attila ügye. Ő intézi el, hogy legyen szereplés, lemez, rádió, televízió, film és vele siker. Meg az érte járó pénz. Hogyan intézi, az az ő dolga. Ők csak a végét tudták: ezt meg ezt kell csinálni. Nem volt idő a részletekre, sem ideg. Csak a legfontosabbakról beszéltek. Az iram megölte az együttgondolkodást. Beszálláskor: „Srácok, holnap lesz...” Jó — és ki-ki magába vagy álomba süppedt. Talfi vezetett. Még élvezte az új Volkswagent és ez ébren tartotta. Meg a gond, az eladósodás, az albérletet nehezen viselő asszony és a kislány... A többiek, amennyire a fáradtság legyűrte a zötykölődést, aludtak vagy bóbiskoltak. Nem volt erejük megszólalni. Slamó, ha felrettent, magába fordult, kereste nyugtalanul egymásra rakódó, egymásba kavarodó érzéseinek forrásait. Misztikus erők után kutatott, néma gyötrődéseiből kivezető utakon töprengett. Aggódott, hogy túlságosan kezd hasonlítani ez a sok nyűglődés ahhoz, amire egy gyűlölt fogalom emlékezteti rémlátomásaiban: szórakoztatóipar. Az EDDA-tábor? Túlságosan kezd tetszeni minden édeskés fordulat a felnőtté érő régieknek. De a most felbukkanó legfiatalabbaknak is. Örült, ha néha egy rohadtul fémes akkordra, egy sikongva, vinnyogva cikázó futamra pár fiú és lány lehunyt szemekkel, kitárt karokkal, görcsös vonásokkal visszasikított. Azok tartoztak hozzá. A szemlátomást szenvedők, kínoktól szabadulni akarók. Akiket sebek gyötörnek, melyekbe húrjaival belevágott... Elmosódott arcok képével zuhant vissza a rázós félálomba. Buksit a fájó háta riasztotta fel sűrűn. Próbálta jobban megtámasztani az ülésen. Milyen jó lenne egy lakás, amelyben csupa kényelmes támlájú karosszék lenne és a gerincét simogatva gyógyító ágy... Reggel fűtőolajat kell venni, tíz litert zabái naponta az albérleti kályha... Milyen jó, hogy Kati türelmes, a kicsi mellett mások gyerekeit is gondozza, megszállott szeretettel... Meddig lehet bírni a fájdalmakat, ezeket az utakat, az egész napos gyakorlásokat a dobszéken... már három sérvről, gerincrepedésről beszélnek az orvosok...

Amikor Tüsi felváltotta a kidőlt dobost, az első utakon őrült, ha arra riadt fel: az EDDA kocsijában ül. Nemrég még a mezőkövesdi laktanyában, ha felrakhatta a lemezüket, elismerően bólogatott: könnyű nekik, befutottak. Most itt van közöttük. Mert Zsöci nem felejtette el az ODERAbeli hónapokat, beajánlotta. Megy a szekér, biztos, hogy összejön most már a lakás, megvan az első lemez... Zsöci, ha felnyitotta a szemét, Pestig a kilométertáblák fogyó számait, onnan Miskolcig az emelkedésüket leste a sötétben, azokról tudta hol járnak. Előfordult, hogy félálomból éberré vált, mikor rémülten eszébe villant: a mai koncert után új levélözön várható, amire neki kell válaszolnia. Csupa tanácstalan gyereknek, akik úgy öntik az EDDA elé kínjaikat, ahogy a felnőttek várják panaszaik megoldását a televízióhoz írt levelüktől... Fura világban fura szentekhez imádkoznak a csodavárók. Ezek a koncertek jók. Jó közvetlenül látni, felfogni a gyerekek érzéseit... A stúdiómunka taposómalom, gyors precizitás, ismétlés százszor, megállás nélkül, hisz minden perc egy rakás pénz... Meddig bírja a keze? Lehet, újra begipszelik...? Néha feltámadt a lelkűk mélyén azért még az EDDA-szerelem. Ezt abból lehetett észrevenni, hogy még veszekedtek. Így vagy úgy kellene, ezt vagy azt kellene. Dehát Attila már aláírta, Pestről nem szaladhat haza megbeszélni, megvitatni, mert akkor fuccs az egésznek. Vállalta — ezzel vállalták. Sohasem tagadták amire a nevükben elkötelezte magát. Az esetek többségében akkor is vállalták volna, ha a döntés előtt vitatkoznak, de a kész helyzetek mégis ingerültséget keltettek hol az egyik, hol a másik fiúban. Amit nem együtt határoztak el, csak tudomásul vehettek, azt nem érezték igazából a személyes ügyüknek. Hiányzott belőle az „így akarom" hatalmas ösztönzése. A közös érdek fokozatosan elidegenedett. Az egyéni akarások hajtóerejét lehervasztotta, s kénytelenek voltak belátni, hogy amivel Attila gúzsba őket, a miskolci sorsok fonalát a pesti hivatalok isten istennői fonják. A rock lázadása nem kis mértékben a társadalom világszerte terjedő — léleknyomorító vonásai ellen támadt fel. Az ellen, hogy kicsiben-nagyban „katonásodik” az egész. Vannak, akik parancsolnak, a többiek engedelmeskednek. A következő lépcsőfokon, persze, a parancsolok is engedelmeskedőkké válnak: „lefelé” azt parancsolják, amit „fentről” nekik parancsolnak. Civilben a parancsot lehetőségeknek nevezik.

Megálmodtál valamit? Fel kell terjeszteni, elindítani egy hosszú létrán, aminek nem látod a végét (vigyázz! meg ne sértsd, vagy át ne lépd bármelyik fokát!), s talán egyszer leszáll hozzád az engedély. Le... ide a mélybe... No, nem úgy, ahogy gondolod, hanem így és így. Az egész így megy, hisz minden fokon kimérlegelnek belőle valamit; egy pici belőle. Valami. Feltéve ha... Örülj, hogy egyáltaIán... Hogy közóhaj, meg közérdek? Hát azt igazán nem te döntőd el, kisöreg! Egyáltalán ki az a KÖZ? Maradj nyugton! Itt ez a kis engedélyecske, sok kikötéssel, személytelen magasságok egyeztetése alapján... visszavonásig érvényes... Az álmok visszavonásáig? Minek akkor álmodni? Várjuk meg, mit akarnak, mit „álmodnak” fent, aztán csináljuk azt... vagy ne csináljuk. De azért úgy, mintha csinálnánk. Az EDDA valamikor lent állt össze. (Lejjebb már nem is lehetett volna.) És harsogta a rock lázadását. Azért, hogy minden álom zöld utat kapjon. Fiatal torkok, százezrei üvöltötték: még!, még! Álmodni akaró és a holnap álmaiért reszkető fiatalok küldték az üzeneteket, ösztökélték, hívták, nógatták őket: még!, még! De minden MÉG után kigyulladt egy piros sorompólámpa: Kivárni, míg zöldre vált valamelyik alvó bakter. Attila volt az ébresztő, kopogott ezernyi bakterajtón. A többiek türelme egyre fogyott, az EDDAbusz megtelt feszültségekkel. Az pedig emberi dolog, hogy midenki ott zárja rövidre a feszültségeit, ahol van, azokra süti ki villámait, akikkel él. Öt ember — öt világ. Ötféle vágyvilág. Öt forrásból patakzó zene merre egyesüljön folyammá? — ez volt a cseppet sem elméleti kérdés. Minden más anyagi, működési és egyéb vitatéma mögött ez húzódott meg. A feszültséget gerjesztő két pólus megtestesítője: Attis es Slamó. Az egyik a mindig kifelé tárulkozó, aki magát kirobbantva bújt volna egyszerre százezer hallgatóba, folyton kiáradt és minden ösztönzést kívülről merített. A másik a mindig befelé forduló, aki minden ösztönzést önmagában keresett és legszívesebben magába zárta, rejtette volna mindazokat, akiket a zenéje megérintett. Az indulásnál a különbözőségük vonzotta és kiegyensúlyozta egymást. Létrejött az ellentétek harmóniája. Aztán nekik is felgyorsult az idő. A körülmények hirtelen változtak, a naponként felmerülő új problémák,

gondok, az intrikákkal torzított szakmai kihívások és a feltételeket szabó viszonyok túlgerjesztették a feszültségeket. Felborult az egyensúly, megbomlott a harmónia. Mindenki jót akart, de attól kezdve már mindenki másképp.

ATTIS Ő volt a realista. Nem úgy, hogy megalkudott a valósággal, hanem úgy, hogy nyitott szívvel be- és elfogadta korunk legállandóbb és legmaradandóbb valóságának — a változást. Nemcsak azt, amit a menedzselés feltételei diktáltak, hanem azt is, ami az EDDA-tábor lelkületében végbement. Nem ragaszkodott semmihez, csak az EDDÁ-hoz és táborához. Nem azért, mert ebben látta létbiztonságát, megélhetésének forrását, hanem mert kitartott az ős-EDDA lelkesedésében született és nyomorúságos viszonyok közt megszilárdult, életre szóló elhatározása mellett. Amit 1977-től már egyedül és konokul csak ő képviselt. Ő maga vált azonossá a fogalommal, amit az EDDA és tábora együtt jelentett. (beszélgetés —1987 februárjában) Pataky Attila: Attis... Ma már inkább Attila. Ez keményebben hangzik. Úgy jó... Mikor az első EDDA-könyv anyagát gyűjtve a kritikus időben a nyomotokban jártam, miközben mindegyikőtökkel sokszor, sok órán át beszéltem, nem ismertem fel az apró „üzenetekben” a helyzet komolyságát. Álmodni nem mertem, hogy mire az írásom megjelenik, már nem lesztek. De az a könyv megörökítette és ezzel keményre döngölte az alapokat. Hozzájárult, hogy az 1982-ben megrepedezett, 1983-ban összedőlt EDDA helyén egy év múlva új épülhessen. 1984 elején már egy kicsit értelmetlennek látszott a megjelentetése. A pokoli huzavona után... Egész Miskolc bezsongott akkor a hírre, hogy az EDDA-könyv nem jelenhet meg. Nem tudom, kik és hogyan, de tucatjával, talán százával lopták ki a nyomdából és kézről kézre adták a borító nélküli példányokat. Mindenki tudott róla, erről beszéltek az emberek mindenütt, az utolsó kapaszkodót reméltem tőle... De ahhoz végleg elkésett. Mire a boltokba került, az EDDA szétesett.

Mindenkit az izgatott, még ma is sokakat az - miért? Ezer okot tudott mindegyikünk felhozni, de a lényeget egyikünk sem tudta megfogalmazni. A vidékiség iszonyú hátrányai, az hogy az ügyeinket itt Pesten közel „zavarták” és mi csak messziről, késve védhettük magunkat, a kétszeres erőpazarlás a távolság miatt, az örökös rohanásban elkopó kapcsolatok; jelentéktelen súrlódások és viták anyagiakról és messzemenően nem anyagiakról, amiket az ellendrukkerek feltupíroztak és a befeketítésünkre használtak fel — ez mind csak tünet volt. Az igazi nézetkülönbségek a zenei vitákban éleződtek ki. A zene, a hangvétel kialakításában Slamónak meghatározó szerepe volt, s őt abban az időben ingerültté tett a diszkó és egyéb laza irányzatok, a sziruposság térhódítása. Ennek is része lehetett abban, hogy ő viszont a másik végletes irányba akart menni. Meggyőződésem, hogy legjobb szándékok ösztönözték a keményedés felé... Mit kell keményedésen érteni? Olyan zenét, amiben ő a MOTÖRHEAD acél hangját a jazz-rock elemeivel akarta párosítani. A jazz-rock, ahogy a két szóból kiderül, már maga is ötvözet, Miles Davisnek ez a nagy „fúziós” ötlete ez időben sok hívet toborzott a művészi jazz számára. Talá Slamót is az elmélyültsége, igényessége terelte a jazz-rock felé. Ahogy az édeskésség iránti ellenszenve a MOTÖRHEAD felé. Én viszont örökké és csakis az EDDA-tábor, a mi srácaink érzelmi viharában élek, nem is érdekel más. Minden reagálásuk azonnal visszaparázslik rám. Ezért számomra nagyon idegen volt, amit István makacs kívánságára megpróbáltunk. Nem utasítottad el azonnal? Szerettem Slamót és láttam, hogy megszállottan akar valamit. Annyira, hogy késznek látszott törésre vinni a dolgot, ha elzárkózunk. Úgy gondoltam, hogy a múltunk és a jövőnk érdekében — ha ezen múlik — tegyünk kísérletet. Nem mutatkozhattam olyan merevnek, hogy valamit megakadályozok, amit ki sem próbáltunk. Kipróbáltátok. És belebuktunk. Több mint fél év kellett a helyrehozására. A gyakorlatban, közönség előtt is buktatok?

Sátoraljaújhelyen. István szerintem jót akart, de tévedett, amikor azt állította, hogy minden régi nótát „lejátszottunk” már, meguntuk, felejtsük el őket. Én például cseppet sem untam a Minden sarkon-t, az Elhagyom a várost, a Kölyköd voltam-ot. És jól éreztem minden bulin, éreztem, közönségünk sem unja ezeket. Mégis vadonatúj műsorral álltunk ki, az addigiaktól teljesen eltérő zenével, szólamokkal, egészen másfajta szövegekkel. Az újhelyi iskolaudvaron több mint másfél ezer fiatal zsúfolódott össze és várt ránk fantasztikus szeretettel. Egy népi tánccsoportjuk a „Keselyű"-re készített koreográfiát mutatott be azüdvözlésünkre. Aztán jött a koncert. Másfél órát játszottunk és egyetlen régi dalunk nem szólalt meg. A hatás? Ezerhét-ezernyolcszáz ember, diák és nem diák döbbenten várt egy darabig. Nem értették, mi ez? Melyik zenekar ez? Aztán elkezdtek bekiabálni, reklamálni: "Keselyű! Keselyű!”, meg „Hűtlen! Hűtlen!”, „Kölyköd! Kölyköd!” És nem. Nem játszottunk el nekik egyet sem, ráadásnak sem. István kérlelhetetlenül ingatta a fejét. Botrány volt. Nem akarom túllihegni: az ügy megbukott. Nagyon sokára tudtuk csak helyrehozni. Slamó pedig nyilván ragaszkodott az elképzeléseihez. Különben nem ment volna törésre a dolog. Akkor már nyüzsögtek körülöttünk a hiénák. Üzletet szimatoltak bennünk: ki mit csíphetne le magának belőlünk. És a pondrók, akik a föld alatt kezdték rágni a gyökereket. Ettől függetlenül, vagy nem függetlenül, Slamó könnyen felismerhető érzékenysége vonzotta a különböző misztikus irányokba tapogatózókat, a vallásos, keleti és hasonló tanokban félművelteket, filozófiák csökevényeibe bigottan kapaszkodókat, akik közül páran viszontvonzották őt. És árnyékra vitték. Ezt te láttad? Felismerted? Mi sokáig nagyon összetartoztunk, sok mindenről sokat beszélgettünk, és néhányszor vele tartottam olyan dolgokban, amikről hamar kiderült számomra, hogy csak szellemi és erkölcsi megingáshoz, elbizonytalanodáshoz vezethetnek. De hát a misztikum nem blöff, olyan józan tudós elme, mint Einstein azt mondta: nincs az életben, fennségesebb, mint a misztikus. De ha valaki nem olyan józan tudós fej, amilyen Einstein volt, akkor

csak csapdába kerülhet. Én nem akarok ködbe, csapdába kerülni és nem akarnám az EDDA követőit, főleg az amúgy is sebzett érzékenyeket még jobban összekavarni. Bebizonyosodott hogy nem is jönnek utánunk, ha nem arról szól a zenénk, ami őket fejezi ki. A többiek? Talfi és társai csak nézték a köztetek lévő konfliktust? Itt-ott fölkapták a fejüket. És a vizet. De inkáb zenei és működési vitákban vettek részt. Néha öten ötféle álláspontot képviseltünk. Attól is függött, hogy ki körül milyen alakok legyeskedtek, hízelegtek, uszítottak. De végül is minden nap, minden kérdésben neked kellett dönteni. Voltak nagyon kemény dolgok itt. Amikor nem úszhattam meg a nehéz döntéseket. Istvánnal gyorsan távolodtunk egymástól, s volt akinek a betegsége csak sürgette a szakítást. Gyakran a különböző vitapárok közt úgy döntöttem Slamó mellett, hogy tudtam, nem neki van igaza, de a pillanatnyi igazságnál fontosabb volt az a magasabb igazság, amit ő hét éven át az EDDA életében a dalaival, a játékával jelentett. Amit te úgy neveztél, hogy „meghatározó személyiség”, azt én soha nem felejtettem el. Addig ameddig tényleg az volt. S ameddig reménykedtem, hogy újra az lesz. Belefáradtál? Amíg valaki fiatal és egészséges, addig akaraterő kérdése, hogy mit bír. Az együttes dolgaiban, a működés biztosításában én fáradhatatlan voltam. De a többiek fokozódó fáradtságát már nem vehettem magamra. Egyre fásultabbak lettek, az ingerültségük pedig már nem irányult semmire, ami előrevisz, csak egymás ellen. A vége felé sokszor mondtam, üljünk le és próbáljuk menteni, ami menthető. De már sztárnak érezte magát mindegyikünk és már hiába mondtam, hogy ha nem lesz az EDDA, az mindnyájunknak pokollá válhat. Nehéz lesz bármelyikünknek más úton feljutni a csúcsra. És nagyon fogjuk hiányolni, mert semmi sem fogja pótolni a zenélésnek azt az örömét, amit az EDDA-évek nyújtottukI Sátoraljaújhely után el kellett készíteni a harmadik nagylemez számait. Az volt az én kétfrontos harcom. Egyfelől, mert Slamó már nem akarta folytatni azt, amit hat évig csináltunk, én viszont kitartottam a közönség igénye mellett, s csak afelé hajlottam, amit a bulikon velünk együttélők, együttérzők reagálása sugallt. Ilyen szempontból nagyon is éber érzékszervekkel követtem az idők változását és a folytonos megújulás

parancsát. A változtatási törekvések azonban más-más irányt vettek Slamónál és nálam. Másrészt a lemezgyárhoz benyújtott nyolc új dalból hatot nem fogadtak el. Tiltott dalok lettek? Koncerteken játszhattuk őket, némelyik népszerű Iett. ENGEDJETEK SAJÁT UTAMON Érzelmektől mentesek Ne tanítsatok szeretni Mindenfélét hazudók Ne tanítsatok igazat mondani! Éjjel-nappal borivók Ne tiltsatok az italtól! Évek óta fent levők Engedjétek, hogy kezdjem alulról! Szenteskedő álszentek Ne akarjatok megnyerni! Barátságos irigyek Ne akarjatok végleg elűzni! Ne! Ne adjatok semmit! Ne! Ne tiltsatok semmit! Engedjetek saját utamon!

JÁR A FÜSTBEN A HALÁL

Melletted szalad a mérföldkő Feletted nagyfeszültség! Vigyázz! Mögötted a halál kaszál Adj hát inni és valamit játssz! Az arcodon pofon csattan Valakire lakat kattan Farkasra éhes kölyke vár Nem akar többé futni már Adj hát inni és valamit játsszI Előtted utak futnak Városok fénye vár Füvet szívnak erős gangek Jár a füstben a halál Adj hát inni és valamit játssz! A hamis arany is fénylik Aki ma hős, holnap levitézlik Erősen fog törvény és élet Azért még királyként élhetsz Adj hát inni és valamit játsszI

ELEKTROMOS SZEMEK Átlövik fejem elektromos szemek Vérem csapolják hideg kezek A hatalom szolgáinak jelvényét hordom Nem tudom merre fordul a sorsom Agyamba táplálják mikor mit mondjak Minden emlékem kétfelé szórtam Villamos árammal töltik meg fejem Nem tudom meddig sokkolják lelkem Amim volt, most más kezében Üvöltenék, de már nincs szám Élek félig megőrülve Mi jöhet még ezután? Nem hívtam, Nem kértem Hogy az életembe lépjen...

KIRÁLYOK ÉS SZOLGÁK Elhagytak minket a királyok Így van, igen így van Egy követ fúj mind réges-régen

Így van, igen így van Nem értünk mi már semmit Ránk vall, ez is ránk vall Mi lesz most velünk, eltévedtünk? Félünk, jaj félünk Királyok és szolgák Jönnek és mennek De mindenki a helyén marad Szépen csendben éldegélünk Meg is látszik, látszik rajtunk Van akire támaszkodjunk Ez is látszik, látszik rajtunk Adjuk vissza amit kaptunkI Adjuk vissza? VisszaadjukI Ahogy kapjuk, továbbadjuk! Adjuk vissza? Visszaadjuk!

IVÓDAL Ez a nap is jól kezdődik Leiszom magam a sárga földig

Földre hajlik a szilvafa ága Felszökött a pia ára! Hej, hopp! Látják ezt a szakemberek Bánatukban isznak-esznek Végső soron más is issza Rendszeresen és összevissza Cseresznye és barack, míg a fűbe harapsz Aki nincsen oda érte Ne beszéljen a levegőbe Nálunk ez már szokássá vált Őrizzük a jó hagyományt A sör a bor hordókba forr Már nagyon várjuk, köszönjük! Jól habzik a Coca-Cola, tudomást sem veszünk róla Tokaji lesz a király! Abbahagyni? Ez csak frázis! Unod magad? Hívjál mást is! A haverom is ezt tette Vele iszom most minden este

FEKETE ÉLMÉNY Enyém a fájdalom, tied a kés Ő egyet szúr, ez a vérátömlesztés Enyém a kötél, a hurok tiéd Ő nincs többé. Halott. Mégis kell, kell mégis-mégis kell a Fekete Élmény! Enyém az árnyék, a tied a fény Az uralkodó a sötétség Enyém az erő, a hatalom tiéd A sötétségé a trón Mégis kell kell mégis-mégis kell a Fekete Élmény!

Ez az utolsó szerepel a lemezen. Néhány változtatással, hosszú alkudozás után jóváhagyták. Ennyi külső és belső vita nem öli meg a zenét? A végén hogy jött létre a nyolc szám? Tüsi volt az áthidaló megoldás. Slamó már nagyon kedvetlenül működött közre. Akkor zajlott a PLATINA TURNÉ. A bulikon a platinadalokhoz megszólaltattuk a készülő új számokat. De még előbb lezajlott a csanyik-völgyi ROCKFÓRUM. 1982. szeptember 4-én, festői környezetben. Az a mi szempontunkból inkább csak szervezési és rendezési feladatot jelentett. Az EDDA volt a házigazda. Ahogy emlékszem, volt ott egy csomó jó dolog: a városban rockfotó-kiállítás, a helyszínen alkalmi újság, focimeccs a zenészek és a közönség válogatottjai között, jól működött a technikai apparátus, ami a természet lágy ölén nem kis dolog. És a műsor! Szerepelt folk, country (KOLINDA, 100 FOLK

CELSIUS), jazz (BACILLUS, SATURNUS), és a rock minden keményebb árnyalata (HOBO BLUES BAND, SKORPIÓ, EAST, ROLLS FRAKCIÓ, BIKINI, s persze az EDDA). Minden jó volt... Rengeteget dolgozott a mostani menedzserünk, Felvinczy Attila, aki akkor még népművelősködött és a technikai feltételek megteremtésében Paczolay Péter. Csak a közönséget tartottam kevésnek. Abban az időben, ahogy mondták, „leülőben” volt a popszakma. Mindenfelé csökkent az érdeklődés, sokan a műfaj teljes halálát jósolták. Ahhoz képest az ország minden részéből összegyűlt nyolcezer fiatal egyáltalán nem volt kevés. Téged mégsem láttalak túlságosan boldognak. Sok volt a felhő az EDDA felett és már nagyon kevés olyan boldog pillanat várt ránk, mint pár hét múlva Fóton, a gyermekvárosi élménybeszámolós koncerten. Azok a gyerekek! Aztán decemberben, a turné végén lezajlott a Kertészeti Egyetemen a platinalemez átadása, és gondterhelten beköszöntött 1983. Az év elejét a lemez „lírai” átalakításával és az anyag betanulásával, kidolgozásával töltöttük. Márciusban voltak a felvételek. Április 5-én pedig: AZ EDDA KÖSZÖNTI MISKOLCOT. Úgy éreztük, hogy sokat köszönhetünk a városunknak és ezt ki akartuk fejezni. Külön, otthon, magunk között. Akik eljöttek erre az alkalomra, azoknak - nem tudtunk jobbat kitalálni - egy borítékban átadtuk 100 különböző fotónkat és egy cédulát: „Neked is köszönjük az arany- és platinalemezt!” Személy szerint te és Miskolc? Szülőváros — ez az összetett szó nekünk, a rock miskolci nemzedékének mindkét felével sokat mond. Azért is énekeltünk róla annyit. Dühhel és áhítattal, gyűlölettel és imádattal. Szülő...? Hány dalszöveget nem engedtek még nem is olyant régen nyilvánosság elé, azon a címen, hogy „a felnőtt társadalommal szembeállásra izgat”. De csak érzéketlen vakok és süketek nem látták a sorok között, nem hallották a dallamok mögött a zokogó sóvárgást, a csodavárást, hogy egyszer egy érintés felébreszti gonosz varázslatukból azokat, akiket szeretni szeretnénk és a szeretetüket várjuk. A szülők nemzedékét.

... város? Kegyetlen, hideg, ködös, az emberek felhajtott gallérral rohannak a nem patinás, csak kopott régi házak és a szögletes újak között. Füst és vaspor szürkítette, korom feketítette utcák, terek felől alig méltatják pillantásra a szemük előtt gyönyörűsködő hegyeket, erdőket. Kevesen mozdulnak beacélosodott, vagy megroppant tagjaikkal feléjük. Mert belül is acélmerevekké váltak, vagy elcsorbultak a kalapácsütések alatt. Nem véletlen, hogy Miskolc a rock fellegvára lett: itt a zene, ha hatni akar, csak keményen, élesen és forrón szólhat. Itt a hűség nem érzelmes. És nemcsak a jóhoz, kellemeshez kötődik, hanem mindenhez, ami kívülbelül hozzánk nőtt. Ezeken a közös alapokon sem leheteti összetartani az EDDÁ-t? Ösztönösen ezekhez próbáltunk menekülni, feszegetni magunkat, mikor a bomlás megindult. Ezért jött az ápnlisi városköszöntő után, júniusban az EDDA-ÜNNEP.Az Ifiparkban meghirdettük a harmadik lemez bemutatóját, meghívtuk a RADICS emlékzenekart, előtte a városban árusítást és dedikálást hirdettünk, azt ígérve, hogy a lemez mellett ott lesz a te könyved: a mi könyvünk is. De arra még várai kellett, majdnem egy évet. Reméltem, hogy a város kalapácsai még helyrekovácsolják, ezek a felszított lángok még behegesztik a repedéseinket. És akkor disszidált Barta. Kiesett egy tartóváz. Talfi a nyár elején turistaútlevéllel kiment Svájcba, mm beleszeretett egy ottani lányba. Ő tényleg tartóváz volt, emberi és zenei szempontból egyformán. Jól hangszerelt, a játéka jellegzetes színt adott, beletartozott az EDDA hangjába, jó számokat írt, felfogta a gyerekek jeleit. Nagyon szerettem, mert mélyen érző srácnak ismertem. Éppen ezért rázott meg annyira, hogy itt tudott hagyni nemcsak bennünket, hanem a feleségét és a négyéves kislányát is. Rimánkodva bőgtem neki a telefonba, könyörögtem, hogy jöjjön haza. Ha szerelmes, hát — van ilyen — váljon el a feleségétől, vegye el azt a lányt, de ne kövessen el őrültségeket. Azt mondta, fél hazajönni, biztosan nem kapná vissza az útlevelét, és értsük meg, nem tud anélkül a lány nélkül élni. Ez bizony nagyon rosszkor jött nektek. A kiválása felgyorsította a bomlási folyamatot. A nyári turnén nyomasztóan éreztük a hiányát, folyton rá gondoltunk, de már mindenki csak magában, külön-külön. Vele is kiesett egy kapocs. Gay Tamás, akit billentyűzni hívtunk a helyére, semmilyen szempontból nem

tudta pótolni, különösen ilyen légkörben, ilyen körülmények között. A turné végén aztán egy nagy roppanás és... Negyvenkét koncertet nyomtunk le. Az egyik utolsót a budai ifiparkban, augusztus 17-én. Fantasztikus hangulatban, fantasztikus sikerrel. Előtte dühödt vitánk volt Slamóval, hogy mit játsszunk, mit ne játsszunk el. Az „Óh, azok az éjszakák” giccs, vagy nem giccs. Kigondoltam egy trükköt. Ha nem, hát nem, de amikor a buli végén jöttünk le visszatapsolás után, ezt a számot játszattam a magnóról. És egy pillanat alatt a legvéresebb rockerek százai énekelték, mint egy himnuszt. Slamó? Teljesen kiborította. Én ezt nem a dühítésére találtam ki, hanem hogy vegye észre a srácokat, mit szeretnek és mit nem. Bevált, hatott a jelzés? Sajnos nem úgy, ahogy vártam. Épp ellenkezőleg. Utána házibulira hívtak meg bennünket, ahol szétszóródtunk a lakásban, itt is, ott is kis csoportokban folyt a duma. Egyszer épp egy üveges válaszajtó mögött beszélgettem valakivel, amikor meghallottam a hangját. Engem ellenség olyan gyűlölettel nem szidott, ócsárolt, mint ahogyanő. Az éneklésemtől kezdve mindent. Mikor ott tartott hogy a töke tele van velem és az egésszel, kinyitottam az ajtót. „Mi van, öreg? Rólam beszélsz?” Ránéztem és abban a pillanatban elszakadt minden. A múlt, a barátság... Nem is attól, amiket beszélt, hanem ahogy. Valami homályos idegen messzeségből sugározta az egész lénye, hogy legalábbis abban a pillanatban — utálja mindazt, amit az EDDA jelentett, ami az EDDA volt. Én, aki nyilván legjobban ragaszkodtam önmagunkhoz, csak megtestesítettem szemében ezt az utálnivalót. Veszekedtetek? Csak rövid szóváltás volt, ő fölugrott, összefüggéstelenül beszélt, konyhakést emlegetett, meg valami homályos butaságot... Én elnézést kértem a háziaktól, hogy István talán a kelleténél többet ivott. Vettem a kabátom és gyorsan elmentem. Volt még turnékoncert? Másnap is indultunk bulira és a fiúk jöttek, hogy beszéljünk. Azt mondtam, nincs mit megbeszélni, mindenki tudja, hogy nincs tovább. Az EDDA nincs tovább. És István rámondta, de kőkeményen: nincs tovább.

A többiek? Zsöcin és Tüsin egyszerre éreztem megdöbbenést és megkönnyebbülést. Hosszú hónapok nyomasztó terhétől szabadultak meg. A kocsiban elnémultatok? Bennem felmerült az oszlás képe és kétségbeestem. Képzeld el, hogy tíz évig építesz valami csodálatosat, aminek rengeteg ember örül, ami boldoggá tesz, és akkor valaki belülről kikezdi, hosszú pocskondiázás után meglöki — és minden romokban hever... Mikor a fiúk megszólaltak, azt mondtam: önmagunk miatt és a sok ember miatt, akik szeretnek bennünket, próbáljuk nem kiteregetni, hogy mi történt, hanem méltóan befejezni. Ne szarjuk le tíz év munkáját, a hitünket, a városunkat, mindenünket. Felmerült bennem és kimondtam a búcsúkoncertet. Slamó mit válaszolt? Pusztuljon, lángoljon, dőljön össze minden. Neki nem kell búcsúbuli, neki az EDDA mostantól semmi. Új élet kell, minden új lesz és ő elfelejti az egészet... Hazáig valahogy mégis sikerült meggyőzni és rábírni, hogy menjen bele abba, amit a többiek mind akartak. Előtte azonban még volt egy elkötelezettségük, amit teljesíteni kellett, ha már nem is vállaltak olyan aktív irányító szerepet benne, mint egy évvel előbb. Pontosan tíz évvel a legendás fesztivál után, amely az EDDA megszületését és pályára állását is ösztönözte, 1983. szeptember 6-án újra zarándoklat színhelye volt Miskolc: JUBILEUMI ROCKFESZTIVÁL a műfajbeliek első nagy találkozójának felidézésére. Már előző este megváltozott a város képe és zsongása, jöttek a hátizsákos, sátrakkal, hálózsákokkal felszerelt fiatalok, csoportokban és magányosan, feliratos dzsekikben és trikókban, az EDDA-tábor fekete kendőiben. A nemzetközi motorversenyek — tévéből ismert — népkerti salakpályáján az omegás technikusok már felépítették az óriási színpadot, szerelték hozzá a reflektorokat és a hatalmas erejű hangszórókat. Az Ady Endre Művelődési Központban újra kiállították a fellelhető legjobb, legszebb, leghatásosabb rockfotókat. Megteltek a város és a környék kempingjei, turista- és diákszállásai. Voltak, akik a legjobb hangulatú éjszakai beszélgetésekről osontak el pihenni, hogy másnap frissen élvezhessék végig a tizenkét órás, délelőtt 10-től este 10-ig tartó műsort.

A GÉPFOLKLÓR kezdte kelet-európai dallamokkal, Nagy László és József Attila verseire készült dalokkal, s a rockerek, akik ilyesmiben sosem színlelnek udvariasságot, megtapsolták őket. A RADICS BÉLA EMLÉKZENEKAR már felforrósította a hangulatot. Utánuk a még kezdő SIROKKÓ szedte össze legjobb erejét és nótáit, hogy biztosítsa helyét a rock elit mezőnyében. Aztán a MINI megismételte tíz év előtti, tomboló sikerét. A SKORPIÓ meg egyenesen a tíz év előtti számait, az akkori két dobos hangszerelésben: egy kis maradandót mutatva fel ebben az illékony műfajban. A műsor hármas (délelőtt-délután-este) szerkezete olyan volt, mint egy 3 felvonásos monstre dráma. Ezt akkor lehetett érezni, mikor a délutáni „második felvonás” csúcspontján az EDDA lépett színre. Pataky őrjítette a sok miskolci és nem miskolci hallgatót, mögötte pedig a zenei harmóniák nyugalmát szenvtelen arcokkal fedett „belső monológok”, kifürkészhetetlen indulatok izzították. Mint az igazi zenés tragédiák bonyodalmakat halmozó II. fináléjában. Az esti harmadik felvonásban a HOBO BLUES BÁND a rock megrendítő erejét — a blues-gyökerekig ásva — zúdította a sok ezer felajzott hallgatóra, a P. MOBIL pedig e zene kérlelhetetlenségét igyekezett a lehető legkeményebben kidöngetni. Az egész napos drámai szertartás az OMEGA „fináléjával”, mindent feloldó, látványos hang-szín-parádéjával ért véget. A késő esti sötétségben a tömeg bukdácsolva elindult a szélrózsa minden irányába, a város közeli és az ország távoli pontjai felé. A Tiszai pályaudvaron csalódott sokaság zsúfolódott össze, a legtöbb irányba már nem indult vonat. Aki fel tudta magát préselni egy minden bakterháznál megálló szerelvényre, az velem együtt eljutott Füzesabonyig, ahol aztán a váróterem kőpadlója és a pályaudvar egész környéke pillanatok alatt koncentrációs tábor képét öltötte magára. Akik fáztak, összebújtak. Lehetőleg különneműekkel. A nap idegajzó gyönyörűségétől kimerülve és elbóbiskolva sokan arra gondoltunk, hogy mit kavart fel életünk talán legtöbb energiát pocsékoló, legaktívabb, szép remények és keserű csüggedések közt hullámzó évtizedéből ez a KIS MAGYAR WOODSTOCK. S hogy lesz-e még valaha hasonló rockünnep Miskolcon, ha igaz amit mondanak, hogy hamarosan nem lesz az EDDA?

Nemsokára megjelent a visszavonhatatlan üzenet. Kis géppapírnyi plakát az utcákon és a levélládákban: KEDVES BARÁTUNK! Ezúton tudatjuk veled, hogy az EDDA MŰVEK — tagjainak közös elhatározása alapján — ez év végén megszűnik.Ezért szeretettel meghívunk 1983. december 17-én, szombaton 19 órára Miskolcra a Sportcsarnokba a zenekar búcsúkoncertjére. A szöveg fölött fotó: négy fej. Aki elsőnek elhagyta a várost, Barta már nem volt köztük. A négy tekintet között semmi kapcsolat, bizonytalanul merednek maguk elé. Négy magány. Fölöttük mállott vakolatú tűzfalon korommal írva: EDDA művek. És az elején krikszkraksz, mintha kentek volna oda még valamit, ami a képnagyításról lemaradt, s amivel így lett volna teljes a felirat: EX-EDDA művek. A nyomtatvány hírül adta, hogy a koncerten fellép a GÉPFOLKLÓR és a Nehézipari Egyetem AQUARIUS latin rock együttese; közreműködnek az EDDA régi tagjai, valamint Földes László (Hobo), Frenreisz Károly, Gidófalvy Attila, Nagy Feró, Papp Tamás, Póka Egon, Tátrai Tibor és Török Adám. Lehet, hogy még ez a kis cédulaplakát is sok volt. Ha csak egy-két gyerek fülébe súgták volna, hogy „oszlik az EDDA, szombaton búcsúkoncert”, akkor is percek alatt futott volna szét a hír az egész országban. Megindult a levéláradat: ne tegyétek ezt! Es megindult a roham a jegyekért. A Miskolci Sportcsarnokban 3500 embernek akad férőhely. A jegyek nagy része órák alatt elkelt. Felvinczy Attila nyakába vette a szervezésnek minden olyan gondját, amivel az együttes tagjai már nem tudtak és nem is akartak összehangoltan foglalkozni. Tudta, hogy rengetegen jönnek majd messziről is. Rájuk gondolva félrerakatott 500 jegyet.mVoltak, akik már napokkal előbb megjelentek Miskolcon. Pataky lakása olyanná vált, mint egy siratóház. A koncert napján egész csoportok bőgve jártak az utcán már délelőtt ott ténferegtek a sportcsarnok körül. A jegyben, bebocsátatásban reménykedők mindenkihez segítségért könyörögtek, a többiek csak hogy együtt tiltakozzanak. Délutánra a kép Felvinczyt arra a néprajzi filmre emlékeztette, amit Moldován Domonkos készített egy indiai cigánytemetésről.

A sportcsarnokban folyt a szerelés. A hangtechnikusi blazírt arccal dugdosták a drótokat, világosítók eldurrant égőket csereberéltek. A pódium fölött az EDDA relikviái lógtak óriási példányban: 6 méteres overall, 2 méteres bakancs. A bejáratok körül izmos rendezők vontak kordont. Autók, buszok és az egész nap befutó vonatok hozták az embereket Pestről, Sopronból, Lentiből, Beremendről. Mindenki Patakynak akart üzenni, neki akart rimánkodni: vigyél be. Felvinczy látta hogy az ötszáz tartalékjegy a rohamozok negyedének sem lesz elég. Igazolványokat, vonatjegyeket mutogattak, hogy mit bumliztak álló napon át, csak hogy jelen lehessenek, hogy még az egyszer utoljára hallják az EDDÁ-t. - Elkapta a karomat egy okos tekintetű, 40—45 év körüli cigány férfi: „Te, uram, itt van két rongy! Itt vagyok Pestről a feleségemmel és öt gyerekemmel, juttass be bennünket!” Bent már ötezren zsúfolódtak össze. A várakozó tömegnek azt mondtam, nem tudok másképp igazságot tenni, csak azokat próbálhatom meg bevinni, akik igazoltan Pestről, vagy még messzebbről jöttek. Ez nem nyugtatta meg az 50 kilométerről érkezetteket, de az igazságérzet csillapította az elkeseredésüket. Legalább nem kezdtek törni zúzni. Az EDDA-fiúk emlékezetében minden összemosódik arról a napról, alig tudnak felidézni valamit a részletekből. Pataky is csak ROSSZ PILLANATOK villanásait tudja összefüggéstelenül sorolni. Belül olyan fájdalom hatalmasodon el rajtam, amit — hiába próbálnám — képtelen vagyok leírni. Kívül meg az egyre fásultabbá tompító káosz. Telefonok az ország minden részéből, rimánkodók és agresszívek, kérők és fenyegetők ... Néhány komor hangulatú próba, amelyeken alig szóltunk egymáshoz... A lakásom art a az orosz templomra emlékeztetett, ahová egy operában a fanatikus óhitűek összezsúfolódnak, aztán magukra gyújtják... A koncert előtt ronggyá foszlott idegeimet egy részeg kisegítő zenész ölte: „Ha nem fizetsz ennyit, meg ennyit, nem lépek fel!" Azt mondtam, takarodj! Nem láttam a fáradtságtól, hogy az a senki holt részeg. Tönkretette az élő lemezfelvétel egy részét a mocskos alkoholista... Jöttek az üzenetek az utcáról, hogy Csehszlovákiából, Jugoszláviából érkezek, vigyem be őket...

Mit éreztél, milyen volt amikor már beindult a koncert? Ki emlékszik a szerelme temetéséről arra, hogy mit prédikált a pap? Tudom, hogy jött a pillanat, amikor azt mondtam: színpadra! Danyi Attila szívességből bemondta, amit egyébként senki nem vállalt el: „Hölgyeim és Uraim! Az EDDA most játszik utoljára.” Valami ilyesmi... és én megpróbáltam összeszedni magam, mint a belül síró, kifelé komédiázó bohóc. Mi volt az első szám? Nem tudom. Mi jutott hozzád a nézőtérről? Zokogás. A fiúk felől? Egy-egy színpadias összemosolygás, ami már nem mondott semmit, teljesen üres, tartalmatlan volt. De aztán jött a „Kölyköd voltam” és a közönséggel együtt sírtunk... Pár hét múlva valaki, aki jelen sem volt, azt írta az egyik lapban, hogy hamis könnyek peregtek a szereplők arcán. Hogy merte ezt leírni az az ember?! Hat év koncertjeiből és három nagylemezről 26 EDDA-dal szólalt meg azon az estén: Kék sugár Ó, azok az éjszakák Rockénekes Nekünk miért jó? Nehéz dolog Micsoda komédia Keselyű Álmodtam egy világot Változás

Rossz állapot Fémszívű Engedjetek saját utamon Jár a füstben a halál Einz komma einz Hűtlen Elektromos szemek Vörös tigris Kínoz egy ének Érzés Adj menedéket Torony ítélet Elhagyom a várost Hosszú az út Kölyköd voltam A játék véget ér Sokszor járt az eszemben, hogy mennyien félthették érdekeiket az EDDÁ-tól, ha még utólag is egy csomó rosszindulat zúdult rátok. Ott volt az a szerencsétlen tévériport a búcsúkoncertről, amit az Almási csinált. Róla azt hittem, hogy a barátunk. Amikor megcsináltuk vele a

„Ballagás” című filmet, a gyerekek azért mentek be a moziba, hogy hallják a „Kölyköd voltam”-at, meg a többi EDDA-számot. Sikert hoztunk neki. Utólag derült ki, hogy számára a sikerünk is, a szétesésünk is csak azt a reményt jelentette, hogy összeeszkábálhat valamit, amire talán odafigyelnek. Hogyan járulhattál hozzá egy ilyen riportfilmhez? Az az ember a legszívélyesebb, hízelgő modorát öltötte magára, amikor jelentkezett azzal, hogy emléket akar állítani a feloszló EDDÁ-nak a búcsúkoncert megörökítésével. Aztán megjelent egyetlen kamerával. Mikor ezt te abban a rumliban megjegyezted, akkor döbbentem rá, hogy átvernek. Hiszen egy kézikamerával nem lehet rendes koncertfilmet csinálni, csak riportozni. És miféle szép emlék születhet az olyan riportból, ami kizárólag arról szól, ki miért akarta, hogy hagyjuk abba? Ő azonban váltig bizonygatta, hogy minden szép lesz, jó lesz, minden úgy lesz, ahogy én szeretném, s ha az anyagban akadna majd valami, amit nem tartok jónak, azt természetesen kiveszi. Ha pedig az egészet kifogásolom, akkor nem kerül adásra a film. Ezt úgy bizonygatta, mint a legjobb indulatú barát. Végül... Végül addig faggatott mindnyájunkat, míg össze nem jött neki egy csomó mondat, amelyekből kiollózhatott egy botrányra valót. Ha már művészi eszközökkel nem képes magára vonni a figyelmet, gondolta: a botrányra csak odafigyelnek. A sikeres emberekről általában sokat képzelnek, csillogás, vagyon... és az irigységet nem nehéz fölpiszkálni. Rólad az a riport olyan képet festett, mint aki milliókat keresett az éhbérért zenélő társain. Az énekes, aki ha nincs a dobogón, csak piszkos anyagi tárgyalásokat folytat, ordít. Parancsol, követel, panamázik; mások bőrére és a saját zsebére. Hogy tudta azokat a megjegyzéseket kiszedni a fiúkból? Arról sok vita folyt, hogy mennyire élhetjük föl a bevételeinket és mit áldozzunk belőle a működésre, fejlesztésre, a továbbjutásra. De mindenki tudta, hogy én áldozom személy szerint a legtöbbet, mindenemet az EDDA boldogulására költöttem. Amikor erről — még jóval a film megtekintése előtt — szó esett, egyhangúan kijelentették a fiúk, hogy nincs velem szemben semmi követelésük. Ezt pár nappal a búcsúkoncert után írásba is adták.

A közös munka lezárásának jogi részére tett pontot három, azonos tartalmú írásos nyilatkozat: „Alulírott elismerem, hogy a mai naptól Pataky Attilával szemben semmilyen anyagi és erkölcsi követelésem nincs, azaz megszűnt. Az EDDA Művek feloszlása után a zenekarral kapcsolatosan semmilyen anyagi és erkölcsi (felszerelés, gázsik, jogdíjak stb.) követeléssel nem élek! A zenekar (EDDA Művek) megszűnését tudomásul veszem." Zselencz László (Zsöci) 1983. december 29-én, Slamovits István 1984. január 2-án, Fortuna László (Tüsi) január 10-én adta át Patakynak a maga nyilatkozatát. Mikor mutatták meg neked a felvett anyagot? Decembertől májusig, úgy látszik, nem készültek el a kiragadott szavak összeollózásával. Én májusban indultam több mint egy fél évre Norvégiába. Előtte rohant az idő, ezért állandóan kerestem a tévéseket, de a rendező gondosan elbújt előlem. Aztán egy sráctól, aki velük dolgozott, üzenetet kaptam, hogy figyeljek oda arra a filmre, mert valami elképesztő aljasság készül ellenem. Nem vettem komolyan. Elutaztál anélkül, hogy láttad volna? Mit tehettem? Pár hónap múlva a feleségemmel üzentek, hogy nagyon jól sikerült, frankó a film, szeretnék, ha a hozzájárulásomat elküldeném. Akkor már biztos voltam, hogy nem tiszta a dolog. De megvárták míg hazajöttem. S akkor nem az Almási, hanem az osztályvezetőnő behívott, hogy nézzem meg a műsort. Megkérdeztem tőle, hogy ő látta-e. Persze, válaszolta, vannak benne kényes részletek, de nagyon jó. Aztán levetítették. Az első percben láttam, hogy szó sincs semmiről, amiért hozzájárultam a felvételekhez, pont az ellenkezője annak, amit a rendező sunyin megígért. Szó sem volt benne. az EDDA múltjáról, emlékéről. Mire az utolsó filmkockák lementek, ömlőitek a könnyeim és csak annyit mondtam: „Almási Tamás, sajnállak téged. Nálad tehetségtelenebb galádabb ember még nem került a szemem elé. Az EDDA hulláján akarsz feljebb lépni, nem tudom hová, de ne hidd, hogy ez az út valahová is vezet!” Közölted, hogy nem járulsz hozzá az adáshoz?

Közöltem, hogy az EDDA név felett én rendelkezem, az nem hangozhat el az adásban, ahogy rólam egyetlen kocka, egyetlen szó vagy hang sugárzásához nem járulok hozzá. Hogyan fogadták? Az a főnöknő valami elképesztő hidegen, vizenyős szemmel és szenvtelen hangon azt mondta, nem érti, mi nem tetszik, mi a bajom. Aztán négyszer, vagy ötször is behívott, hogy mondjam meg, mit hagyjanak ki. Mindig végignézette a filmet, s legközelebb újra benne volt minden, amit kifogásoltam. Végül jogvita lett belőle... Pataky Attila jogi képviselőjének a Magyar Televízió elnökéhez írt leveléből: Igen Tisztelt Elnök Úr! Ügyfelem Pataky Attila megbízásából közlöm Önnel az alábbiakat: Ügyfelem, tartós külföldi vendégszerepléséről hazatérve megnézte az MTV Ifjúsági Osztálya által megrendelt és Almási Tamás rendezésében „Kölyköd voltam..." címmel elkészült filmet, mely a feloszlott EDDA-együttesről szól. Ügyfelem a film nyilvánosságra hozatalához nem járul hozzá, mert az oly mértékben sérti személyiségi jogait, valamint az újjáalakuló EDDA-együttes jó hírnevét, hogy a hozzájárulását nem adhatja meg. Sajnálatos módon Almási Tamás ügyfelemmel nem közölte, hogy eltér a megbeszélt témakörtől, vele a film forgatókönyvét nem ismertette és ehhez a változathoz a hozzájárulását nem kérte. A filmben elhangott tények a valóságnak nem felelnek meg, vagy a valóságnak oly mértékű rosszindulatú torzításai, hogy a jogsérelem ebben az esetben fennáll... Közlésem az ügyben véglegesnek tekintendő és kérem, szíveskedjenek a film nyilvánosságra hozatalától elállni... ... minden tiltakozásod ellenére műsorra tűzték. Azt mondták, csak te tiltakoztál, a többi riportalany majdnem mind aláírta, hogy mehet. Hazautaztam Miskolcra, megkerestem Istvánt. Az a találkozás kegyetlenebb volt, mint a film. Kérdeztem, hogy miért ment bele az EDDA meggyalázásába, amikor megnézte az elővetítést? Nem ez volt a mi közös munkánk és sorsunk, nem ez volt az EDDA. Olthatatlan gyűlölet, valami önkívületi, démoni düh fogta el és azt mondta: „Ez a

film most majd kinyír téged!” Azt hiszem, nem volt magánál. Megnézted az adást? Csodát várva, hogy hátha az utolsó percben feltámadt a lelkiismeretük. Az utolsó nap délelőttjén még bementem a tévébe, mindenkinek könyörögtem, hogy ne csinálják ezt, nem szolgáltam rá. Végignéztek rajtam, s láttam, hogy elítélt vagyok, nincs kegyelem. Hol nézted, amikor leadták? Többekkel a Szabó Gusztiéknál, de a legaljasabb részleteknél otthagytam, hazamentem a pesti albérleti szobámba. Életemben először és utoljára öngyilkosságra gondoltam. Volt egy késem, már a szívemhez, meg a torkomhoz tettem... de nem. Nem születtem öngyilkosnak. Más alkat vagyok. Ahogy végiggondoltam, mit csináltak velem, valami olyan keményedésen mentem át, amit senki nem tud elképzelni, ha nem volt még hasonló helyzetben. Az emberek? Téged rengetegen szerettek. De voltak, akik pár nap múlva utánam köptek. Közeli ismerősöm felhívott — nem mondta a nevét, de megismertem a hangját — azzal: Rohadj meg, te mocskos állat! A levélözön, amely addig úgy szólt, hogy szeretünk, imádunk, most felerészben átkokat hozott. Voltak azért más hangok is. Persze. A tiedhez hasonló telefonok tartották bennem a lelket. Meg a feleségem, aki azt mondta: mi ketten tudjuk, mi az igazság, ez a fontos. Az igazság olyan, hogy akkor is lehet rá építeni, ha mindenki el akarja hazudni. Hosszú távon semmi más nem számít. Az igazság eszerint az, hogy mindent — munkát pénzt, életet — ugyanarra áldoztál: legyen méltó az EDDA azoknak a tíz- és százezreknek a szeretetére, akiknek sokat jelentett. Szerényebb mértékben ugyanezt kívántad a társaidtól is. Az eredmény a búcsúkoncerten volt a legmegrázóbban világos. Mikor hallgattalak benneteket, azt kérdeztem magamban, miért nem akarjátok, miért nem lehet még egyszer megpróbálni? Akkor már nem volt visszalépés. Elindult a lavina, sodródtunk, csúsztunk lefelé. És a búcsúkoncerten Slamó arcán már nem láttam semmit.

SLAMÓ

Ő a nagy vesztes. Nem úgy, ahogy sok kívülálló hinné, hogy akkor tehát Attila nyert. Attila nem Slamóval, hanem a nagy kihívással birkózott. Slamót nem Attila, hanem az élet irama, az érzelmek forrongása, a zene arculat- és hangváltozása kuldte padlóra. (Gondolom, nem ütötte ki, csak rászámolt.) Mert nem vette észre a cselt, a taktikaváltást, amit Attila ösztönösen egy kézzel kivédett. Ő meg akart pihenni, ki akarta húzni egy kritikus menet végéig, de az ellenfél, a Sors nem engedte lélegzethez jutni. Valamit meg akart őrizni. Talán azt a testvéri-baráti-szerelmi érzelmeket felülmúlót, amit a zeneiskolákban fuvolával, harsonával hiába keresett, viszont az első kis banda, a LUW lelkesedésében mar megsejtett; amibe a KŐTÖRŐ kemény underground környezetében beleborzongott; aminek felszabadító erejére a miskolci GROGS, majd a pesti WANDERERS légkörében ráismert. Úgy, hogy soha többé semmit ne kívánjon jobban, mint elérni és örökre megtartani ezt az ismeretlen valamit. Ami egy pesti hajnal leple alatt egy Skoda mikrobuszban, rejtve érkezett és Attila ellenállhatatlan „angyali üdvözletével” kopogott be hozzá: Gyere haza! Együttes születik! Talán a nemzés mámorával és a szülés kínjával teremtett HANGOT féltette. A maga hangját, ami a Miskolcra visszatérés után nem egycsapásra szólalt meg, boldog és keserű élmények döbbenetében, színes percek és szürke órák robotjában, apró örömök parazsában és szó szerint halálos megrázkódtatások tüzében (beteg társak és öngyilkos rajongók elvesztésében) kovácsolódott ki. Talán az Idő örökkévalóságának azt a pillanatát akarta hagyománnyá tartósítani, lelkűnkbe rögzíteni, amit egy egész generáció, a mi generációnk legfeltűnőbb rétegéről — lelkesen vagy megvetően, rajongva vagy utálkozva, okkal vagy túlozva — CSÖVES korszaknak emlegetünk. Talán az indulatok mámorát akarta megőrizni a zenéjében. Talán csak önmagát. A világ rohanásával és arcváltozásaival szemben. És éppen amikor a naponkénti megújul maradt a fennmaradás egyetlen lehetősége.

Abban a létküzdelemben, melyben az egyik ember vágtatva hadakozik, a másik viszont csak keményen kapaszkodik — nem kétséges, hogy ki nyer. De sajnos, hogy ki mit tesz, az nem csak elhatározás kérdése. Attól függ, hogy akarja a holnapot és ki féli. A megértés ahhoz kell, hogy mindenki szeretne akarni és senki sem szeret félni, de a kettő belső csatája nem nagyon engedelmeskedik az értelem, a józan ész parancsainak. Az ellentétek rendszerű apró-cseprő köznapi ügyekben szólalnak meg, de a lényegük a lélek mélyén rejlik és néma... (beszélgetés, 1987. március) Slamó: Slamovits István gitáros... ... és illuzionista. Keserű humorral kezded... Mióta élsz Budapesten? Két éve. Mozdulatlan hetek és hónapok. Az EDDA felbomlása után egy évig még Miskolcon maradtam. Úgyis szünetet kívántam, feltöltődésre vágytam, most jól jött a csillapodáshoz és az élet újragondolásához. Miért jöttél? Volt egy pár dalom... Zenészeket, utakat kerestem... Jöttek, találkoztunk, elváltunk. Lehetőségek merültek fel... Aztán? Aztán semmi. Végül jött valaki, aki tudott is, akart is segíteni. Szikora? Felajánlott stúdiót, mindent. Tartotta? Tartotta. Kaptam tőle jó előre egy táviratot: „maar-cius 30ikaan felveetel naalunk stop szeretettel vaarunk — robi”. 1985-ben? Azt hiszem. Megvolt a felvétel? Jó egy-másfél évvel később. Miatta? Miattam. Nem készültél el? Nem jött össze a banda? Vagy meggondoltad? Ez is, az is. A levegőben már lógott egy zenekar, amely távol tartott mindentől és mindenkitől. Trunkos, Nagy Feró, Lugosi, Dorozsmai. Elszánt voltál?

Mint a vak pillantása. Tengerárnak éreztem a sorsom, vitettem vele magam. Jólesett egy túlfokozott időszak után kicsit megállni, semmit nem tenni, befelé fordulni, nem sietni tovább. Élni a magam életét. Miből éltél? Az EDDA-pénzekből egy darabig még elvoltam. Pataky kiment vendéglátózni, de hamar visszajött. Megfordult a fejedben, hogy letiltod a számaidat? Egyszer majd a homokba írom, miért nem nemes a bosszú. Milyen zenekart akartál alakítani? Olyan társakkal, akik nem veszedelmesek, nem akarnak odasózni senkinek és nem mondanak szigorú laposságokat. Miért nem jött össze? Az egyéni alkatunkban már benne volt az egész tagadása. Mindnyájan messziről igyekeztünk vissza a „helyünkre”, de más-más irányból. A találkozás csak ütközéseket hozhatott volna. Bár igazában az lett volna a vasgolyó. Trunkossal hol jöttetek össze? Sem az égen, sem a földön. Volt néhány EDDA-koncerten, segített is látványötletekkel, jó vizuális meglátásai vannak. Voltak benne olyan vonások, amiket megszerettem, tudtam hozzá ragaszkodni. De mindig túl sokat csinál egyszerre, túlzottan elfoglalt. Milyen zenész? Jó. Énekelsz is a lemezen. Nem fájt rá a fogam. Rám osztotta a sors. Hiányzott belőle a te számaid íze. Ez is én vagyok. Persze, az utolsó számra még rá kellett volna játszani egy gitárszólamot, de negyed hét volt, fél hétkor pedig műszakváltás a stúdióban. Az emberek csomagoltak és mentek. Végül? Végül anélkül jelent meg a lemez. Olyan lett, mint amikor egy versből nem nyomtatják ki az utolsó sort. Sokan azt hallották ki a szövegeidből, hogy mindegyik valakire céloz, valaki ellen szól. Lőttem mindenre, ami mozgott. Ez volt akkori állapotom. Kevesen értették, A célzásokat a megszállottak hallották ki. Ők azok, akik egy pohár pálinka után dörgedeznek a bálban, hogy vágd szájba a barátodat,

mert rákacsintott a feleségedre, de másnap már remegő térddel állnak a főnökük előtt. Az EDDA a te termékeny, tartalmas, változatos, küzdelmes és sikeres korszakod volt. Az élet nem sok ilyen aktív évből áll... Ma már itt a szobában ülve úgy vagyok a múlttal... Nos, nagyon sokat jelentett. Az, amikor kinéztünk az öltöző ablakán és láttuk, hogy százával, ezrével várnak a hosszú hajú rockergyerekek. Hálózsákokkal jöttek a bulikra, mint valami zarándoklatra. A falakon keresztül is éreztük, hogy jelentünk nekik, velük, egymásnak valamit. Az EDDA... Miért nem hű a múlthoz? Inkább vissza kellene tekinteni, mint előrehajolni. Nem akarva mindenáron mindenből mindent kicsikarni. Szegény gyerek voltál és egyszer csak tíz- és százezrek ismertek, néztek és élvezték amit csinálsz, gyönyörrel hallgatták a dallamaidat... Nem volt túlságosan nagy ugrás ez? Kis lépésekben indult, csak azoknak tűnt gyorsnak, akik nem látták a kezdetet. Amikor feltűnővé vált a siker, már nem volt váratlan, nem szédített meg, mert a boldogság, amit az ember érzett, sokkal előbb és észrevétlenül jött. Abban a félszobányi próbahelyiségben, ami megvolt és megvoltak a srácok és ömlött belőlünk, elöntött bennünket a zene. Akkor ezt valahogy nem értük fel ésszel. Mit jelentett neked Miskolc? Magában égő gyertyaszálat. Lángot, amibe hajolni lehet. Aki ennyiből ért, megért. A gyár? Volt, amikor belekóstoltam, de soha nem kötődtem hozzá. Hidegek a szürke lemezszekrények, amiből kiveszi az ember az olajos ruhát, összerázkódtam, amikor fölvettem és ellepett a belefészkelődött vasreszelék. Az emberek csak meccsekről beszéltek és csupa olyan dologról, amikhez soha nem volt közöm. A műhelyben nem folyt lógás, néha egyenesen óriási volt a hajtás, mindenki igyekezett becsületesen odatenni a satuba, hogy sírjon a vas. Ha ti öten nem ott születtek, mi lett volna, mi lehetett volna az EDDÁból? Az élet nem válaszol az ilyen kérdésekre. Ott születtünk, így kellett lennie. Végül is ez mind az ötünk sorsában benne volt. Ott léteztünk, ott érhettük el, amire képesek voltunk. Küldetésnek érzed amit csináltatok?

Ha az ember hajlandó sok mindenről, a saját boldogulásának kereséséről is lemondani, hogy másokra figyeljen, az lehet küldetés. De ha valaki a zenében csak a maga jólétét keresi, ami a sikerért kijár, az nem küldetés. Én arra jöttem rá, hogy küldetésében — ha érez ilyet — magányos az ember. A boldog években is egyedül éreztem magam. A kapcsolatok előbb-utóbb mind megalázóvá válnak. Arra jöttem rá, hogy erőssé kell nevelnem magam. De az életem egyelőre még mindig csak lecke. Kisgyerekként miről álmodoztál? Én voltam a fekete álarcos, aki eltűnik a falak mögött. Teli Vilmos és a Csetepatés Indián. De múlt az idő, egyszer seggbe lőttek, s én a sebeimet fájlalva bosszút esküdtem egy WC-n, amit akkor festettek. Ötvenhatban? Hároméves voltam. 1968? Diákmozgalmak? Che Guevara? Akkor már öt éve, tehát tízéves koromtól gyomorfekélyem volt, örökké fájt, de titkoltam anyám előtt, hogy ne okozzak gondot. Ha nem zenéltem, a fájdalom teljesen lefoglalt. Szenvedtem a tanároktól, a padbeli társaktól is, meg attól, amiket tanultunk. Mikor volt, szerinted, csúcson az EDDA? Évszámot nem tudok mondani, de talán az első lemez után. Akkor befogadtak bennünket. A második után már nem annyira. Jöttek a tinik, nőtt a tábor, de az eredeti erős mag kezdett szétesni. A magok a szétesésükkel termékenyülnek, nem gondolod? Csak a tábor változott? Ti nem? Mi zenéltünk, majd egyre inkább „dolgoztunk”. Jöttek a fiúk próbálni, mintha a szabójukhoz mennének. De mindenki rendesen próbált, senki nem keresett kifogást. Megcéloztatok a zenétekkel egy fiatal réteget? Mondjuk a diákokat vagy a csöveseket? Nem céloztunk meg tudatosan senkit. Az hallgat bennünket, akinek kellett, akinek jólesett a zenénk. Kikről, kikhez írtad a számaidat? Amit az ember átélt, amit belül érzett, arról próbál írni. Aztán kiderült, hogy mennyien élték át, mennyié érezték ugyanazt. Mi indította el a töréshez vezető utat, a bomlási folyamatot? Mint mondtam, az EDDA-tábor nagyon felhígult. Én pedig azt éreztem, hogy kezdünk egy gépezet csavarjaivá válni, amely darál, a lehetőségek

átprogramozzák a vágyakat, a célokat. Akik pontosan tudták, hogy mi mit választhatunk ki és mennyit fogadunk be belőlük, utána tudták az ellenszert is, hogy mikor mondják: állj! És kész. Feldolgozták az EDDÁ-t, úgy ahogy volt, caklipakli. Tévé, tömegkommunikáció ... Járatlanok voltatok? Csak a sors sodort benneteket? Jöttek emberek, de azt se tudtuk kire kellene hallgatni, kire haragudni. Miből láthattuk volna? Legfeljebb csak hittük, hogy tudjuk mi történik velünk. Egy malom volt az egész, amelyben velünk őröltek és mi őrlődtünk. Emlékszel, mikor gondoltál rá, hogy legyen vége? Hogy az EDDA nincs többé? Valami házibulin tört össze az Attilával minden... A te szemszögödből nézve: mi volt a felbomláshoz vezető igazi ok? Éreztem, hogy ebből az őrlőmalomból nincs kiszállás. Itt egyik nagylemezt követnie kell a másiknak. De az EDDA embereiben nem volt meg az a plusz energia, ami ezt kitermelhette volna. Nehéz idő volt. Hiénák és sarlatánok lihegve futkostak, vigadoztak körülöttünk. Nagy súly nehezedett a gerincünkre, untam már, hogy görnyedek. Megpróbáltam felegyenesedni... Szerettem volna egy évig, egy fél évig leállni. A nagy hajtásból lemenni újra — nem kutyába — zenekarba. Kicsi helyekre menni, töltődni, újra magunkba fordulni, visszatérni magunkhoz. Nem égetni magunkat tőlünk idegen tüzeken. Újra a Nap felé fordulni — ez volt a reményem. Beszélgettetek ezekről, vagy csak kimondatlan gondolataid voltak? Ezeket a dolgokat kimondtuk és sokban egyet is értettünk. De akkorra már elkapott bennünket valamilyen kór, amit előbb nem ismertünk, bár lehet, hogy eleve hordozói voltunk, észrevétlenül, s most egy idő után az hozta ki, hogy népszerűek, menők lettünk. A sikerek, a nagylemezek után marni kezdtük egymást. A jó ég tudja, miért. Mennyire szerettétek egymást? Én Attilával nagyon jól voltam, sok időt töltöttünk együtt, beszélgetések hajnalig, éjszakai séták, bulikra jártuk. Egy csomó ellentét azonban egyre mérgezte a kapcsolatunkat. Az árnyék ránk esett. Nem gondolod, hogy voltak, akik éppen ezeken ke tesztül akarták szétszedni az EDDÁ-t? Akik alattomban élezték az ellentéteket? Sokak csőrét piszkálta az EDDA, ez világos. Érdekekbe léptünk, teret foglaltunk, nem sokan tudtak rivalizálni velünk. Egyre többen

mondhatták, hogy szép volt, jó volt, de most már elég... Én azonban ezzel soha nem loglalkoztam, az én gondolataim túlságosan személyesek voltak. Egyszer aztán elhatároztátok, hogy vége, az EDDA megszűnik. Mit éreztél, amikor te kimondtad? Feltámadt-e benned egy pillanatra, esetleg napok múlva a drámai fordulat, valami, amitől legszívesebben rögtön visszavontad volna?

Nagyon szomorú voltam, de nem éreztem elkapkodott döntésnek, nem akartam visszacsinálni. Régen érlelődött. Volt valamilyen célod, amikor kimondtad? Olyan gitáros szerettem volna lenni, aki sok mindent megőriz az életében a színpadi énjéből. Akkor is, ha új, modernebb szelek fújdogálnak. Nem elherdálni elsikkasztva a régi nagy zenészek példáit. De ehhez már nem volt összetartó erő. A lendület szétfeszítette az EDDÁ-t. 1983. december 17. — mit csináltál aznap, mikor az EDDA búcsúkoncertjére ébredtél? Nem emlékszem. Egyszer csak ott voltunk a bulin. Volt valami hangpróba, aztán elkezdtük. És befejeztük. Arra emlékszel, hogy mi volt az utolsó szám? Játék ez..., vagy valami más... Ott volt mindenki, mellettem Tüsi meg Zsöci... akkor számomra olyanok voltak, mint két krumpli. Pedig szerettem őket, főleg Zsöcit, de Tüsinek is jelenthetett valamit, mert nagyon odavolt... Nem tudom mit sajnáltunk még... Volt benne vagy 200 ezer forintunk... Ennyi? ... meg az életem. Az a KÖLYKÖD VOLTAM csak egy egyszerű buli volt? Nehéz ezekre érthetően válaszolni. Ma csak mondhatom, amit évekre visszavetítve most gondolok. Nem, nem egyszerű buli volt. De ugyanaz történt, mint más bulikon. Nagyon sokan voltak, nagyon sokan jöttek, és ott is ragadtak sokan... Aztán megvolt és én nem mentem be az öltözőbe és nem köptem szembe magam. Összeszedtem a mikrofonomat, a vezetékeimet, a felszerelést, ez 15-20 perc — és hazamentem. Nem vettél egy nagy lélegzetet, hogy te Úristen! Végül is egy világ véget ért és egy ismeretlen új előtt, semmi előtt álltál. Könnyítette a helyzetemet, hogy ami volt, azt a világot már jól megismertem. És abból ki akartam szakadni. Mindenáron. Tudtam, hogy olyasmik várnak rám, amikkel én nem tudok megküzdeni... Ebben a szakmában a tehetségen kívül is szükség van valamire, a zenélésen kívül egyebet is tudni kell... ... az érvényesüléshez? Sok mindent. Csupa csapda mindenütt. Az ember könnyen beléjük lép... Vagy kikerüli őket... Vagy vár... Riportfilmet készített a televízió az EDDÁ-ról a búcsúkoncerten. Attila

mindent elkövetett, hogy ne kerüljön nyilvánosság elé. Én sem örültem, amikor megnéztem. Hazug volt? Volt akinek jó volt, volt akinek nem. Filmszerepben öt farkas, akikből kutyát csináltak azok, akik gyakrabban kutyák, mint farkasok. Szenzációs téma: a sztáregyüttes széthull. Nemcsak igazabb, de drámaibb is lett volna, ha az is kiderül, milyen együttesről van szó. Mi fényt tudtunk magunk körül csiholni. Ami sok fiatalnak fontos volt. A riportból ez és sok más is kimaradt. Csak egy civódó, kicsinyes dolgokon, anyagiakon marakodó morcos társaság maradt belőletek. Nagyon szomorúnak érzem, hogy meg lehetett csinálni azt a filmet. De aláírtad, hogy mehet. Nem parancsra tettem. A búcsú lángjainál történt. Azt hiszem, indulatok vakító lángjai voltak azok. Aki tud tanulni a múltból, tanulhat. Én nem akarok. Mit akartál utána? Mit terveztél? A lemez forgott a fejemben. Ami végül elkészült. És aztán? A rajta lévő műsorral turnét terveztünk. Otven-hatvan bulit, ami meg is volt. Hol kevesen vártak, hol telt ház. Hogy hívták a zenekart? SLAMÓ. Láttam Szegeden egy plakátot. Nagy Feró neve nagyobb betűkkel szerepelt rajta, mint a tied. Leckének sem rossz. Nem baj. Feró akkor szupersztár volt. Nem hozott annyi közönséget, mint amekkora sztár volt. Voltak helyek, ahol kongott a nézőtér. Otvenen-hatvanan egy hatalmas hideg teremben. Fagyos bulik. És neked kellett bemelegíteni őket, te álltái középen az énekmikrofonnál. Nem voltál hozzászokva. Nagyon igénybe vett. Lelkileg és mindenféleképpen. Dumálni, énekelni, gitározni, „szevasztok, srácok, itt vagyunk!” — és nem voltunk ott. Ezer wattal beindultak a dolgok, de minden hideg maradt. Más volt a srácok ruházata, mint az EDDA-bulikon, látszott, hogy valami könnyedebbet vártak. Sokan csalódtak.

Ha valami könnyedebbet csinálsz, talán nemcsak a bulik sikeresebbek. Arany- vagy platinalemez lehetett volna. Valami negédes, szirupos dologgal biztos könnyen ment volna. De hát világéletemben úgy voltam, hogy a dal belülről jön. Ha jön. Ha meg nem jön, akkor annyi. Vannak, akik ügyesen ki tudják szolgálni a változó igényeket, még jól is áll nekik. Nem muszáj nekem is közéjük vagy az útjukba állni. Ez a lemez romboló közlés volt magamról. Kopár tények, törekedés nélkül. Slussz. Nem akarsz sztár lenni? Soha életemben nem akartam. Szeretek békén utazni villamoson, metrón, ne kelljen figyelnem, hogy figyelnek. Mi maradt meg benned a turnéból? Az, hogy Miskolcon csodálatos volt. Az ifjúsági parkban. Nem kérdezték, hogy mi lesz az EDDÁ-val? Ezek a kérdések árnyékként követtek minket sokáig. Utcán, vonaton, mindenütt. Volt aki kíváncsian tette volt aki reménykedve, sőt voltak agresszív hangok is. Bántott? Bánt? Nem, egyáltalán nem bánt. Inkább... de erre már nincs szó... EDDA ma azt jelenti — Attila. Kizárólag. Bennem az EDDA: Pataky, Zsöci, Alfonz, Buksi... Amit az az EDDA mondott, megállná ma is a helyét. Részben. Ha együtt maradt volna a csapat, ha veszünk egy lélegzetnyi szünetet, ha jól körülnézünk és felszívjuk az új levegőt amiben élünk, akkor fel is tudjuk dolgozni. Megszülettek volna az új EDDA-szövegek é sdallamok. Talán nem azoknak, akik ma tömegvevők, de vannak még kívülük, akikhez szólni, zenélni kellene. A mai EDDA-dalok? Azok is gazdára találnak. Ha még nem is drágakövek és már nem EDDA-dalok. Ma már csak annak tudok hinni, aki napról napra vállalja a kezdők reménytelenségét. Elfelejtve minden rutint, szakmai hókuszpókuszt. Nemcsak a fiatalok zenéjében, hanem a legsúlyosabb műfajokban is az látható, hogy az emberek sokasága megelégelte a nagy szorongások és belső lázadások komor keménységét. Ma több örömöt vár a világ a művészettől, több közvetlen szépséget. És a művészek most hajlanak is az ilyen vágyak kielégítésére és kifejezésére. Az érdes modernség

helyébe új, romantikus áramlatok úsznak. Te viszont, ha jól ítélem meg, mintha szigorú aszkézist fogadtál volna, mintha nem akarnád követni a világ változását. Sokan vannak, akik nem tudnak közösséget vállalni a divatirányító hangulathullámzással. Akikben mélyebbről fakadó dolgoknak kell hogy utat nyisson a zene. A régi EDDA a terjedő diszkóláz alatt is az ilyen másképp érzőket vonzotta. Lehet, hogy ma nem az ő zeneszomjukbó!; születnek az arany- és platinalemezek, de én mellettük tartanék ki. Nekem a PINK FLOYD Wall (Fal) című lemezével lezárult egy óriási korszak... ... és lezárult számodra az EDDA. Megcsináltál egy lemezt ismert, profi társakkal, SLAMÓ BAND, 50-60 buli... Ez meddig tartott? Talán egy évig, vagy addig se. Az Újvár klubban volt még egy koncert, ott egy miskolci fiú énekelt, Vertig József, fiatal és lelkes. Sikere volt. A SLAMÓ BAND után hogy alakult a sorsod? Andrissal később még álmodoztunk egy igazán komoly zenekarról, egy gondosan felkészített és elkészített lemezről, miskolci gyerekekkel... Miért nem jött össze? Az egyik fiút, Barokk Csabát elvitték katonának, egy másik is várja a behívóját, így aztán feladtuk. Trunkos is feladta? Mostanában nem találkozunk. Nem vesztünk össze, csak most már nem hiszem, hogy dolgunk lehet egymással. Egyedül vagy. Pillanatnyilag egy luxuslakásban a Rózsadombon. .. Semmi nem az enyém. Befogadtak egy időre. Nem kell lakbért fizetnem. Nehéz lenne... Nehéz az élet. A pénz nagy hálókat sző. A hangja zajtalan. Legerkölcsösebb a halott. Tartozik hozzád valaki... lány? Igen. Ezt is meg lehet szokni. Nincs benned családalapító vágy? Nincs. Valami mindig közelít felénk az életben... Megtalál, amivel találkoznunk kell. Nem sietek elébük. Van amit megpróbálhat az ember, s az talán az övé lehet: másoknak adni, üzenni. Az életem nem üres. Terved is van? Inkább vágyam. Szeretnék létrehozni még egy utolsó zenekart. Elképzelhetetlen, hogy te meg az EDDA még... vagy soha többet?

Miért száll fel ma egy ember az olyan gépre vagy hajóra, mint az EDDA? Egy csomó pénzért vagy reklámért... Hogy szükségem lehet-e még rá, vagy sem...? Tulajdonképpen mindegy, hogy van repülőjegyed, de nincs útleveled, vagy van útleveled, de nincs repülőjegyed... Itt a platinalemez, azelőtt nem láttam nálad. Attila hozta, ajándékba. Kedves neked? Mint ajándék. Ezek a dolgok olyanok, mint az álom: örökre megőrizheted, vagy nyomtalanul elfelejted. A feloszlást bemutató tévéműsor után mindenki gondolta volna, meg tudnátok ölni egymást Patakyval. A mi kapcsolatunk annál sokkal mélyebb volt. Sajnos, ez a filmből nem derült ki. Él még ez a kapcsolat? Valahol... a sarokba szorítva. Sokan álltak közétek. Közénk is, mellénk is, ahogy lenni szokott. Maradt valaki a miskolci barátaid közül? Nem. Édesanyád? Ő az egyetlen, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok És te őt? Nagyon mélyen. Találkoztok? Mostanában van úgy, hogy hetente 3-4 levelet is írok neki. Meg is látogatod? Meg. Miből él? Reményből. Kire haragszol igazán? Senkire. Nincs bennem semmiféle harag. Írsz? Komponálsz? Ha van bennem töltődés, ha támad valami gondolatom, azt leírom. Néha megérintenek dolgok, csak úgy jártamban-keltemben, néha mintha belül tűz égetne és jönnek a szavak, dallamok... Sokat foglalkozom a szitárral. A jövő még nincs, a múlt már nincs, a sorsod a jelen... Hogy fér ebbe a szitár? Nagyon régi hangszer, tömény múlt.

Amikor viszem és fiataloknak játszok rajta, akkor nagyon is jelen. Hogy kezdődött? Láttam a filmet a koncertről Bangladesért és nagyon beleszerettem ebbe a hangszerbe. Nehéz megtanulni? Kevés hozzá egy élet. Hányán játszanak rajta nálunk? Hortobágyi László a legkomolyabban. Kár, hogy még elég kevés követője van. Drága a hangszer?Mire ideér harminc-negyvenezer forint, s persze van ettől sokkal drágább is. Fontos ez neked a mai elektromos hangszerek világiban? A gitár felborzolja az idegeket. A szitár, ha nincs benned belső béke, nem szólal meg. Akár eldobhatod, csak egy üres, elfűrészelt tök. Kiknek szoktál játszani rajta? Akik nyitottak erre... Csináltam márt indiai vacsorát is fiataloknak, harminc-negyven gyereknek... Hús nélkül? Igen. Vegetáriánus vagy? Igen. Úgy kezdődött, hogy az egyik EDDA-buli után meghívtak vacsorára Mohácsra. Hústalan, nagyon kellemes vacsora volt. Akkor elhatároztam, hogy befejezem a húsevést. Hogy él nálunk egy vegetáriánus? Sokféleképpen élhet... Ha az evésre gondolsz: hús és zsír nélkül, gombaés tojásmentesen, mert ezek nehezen emészthetők. Fogytál? Változóan. Nem vagy éhes? Csak ha éhes vagyok. Miből tartod fenn magad? Vannak, akik segítenek. Ha egyszer majd jobban megy, visszaadom. Szexuális téren is önmegtartóztató vagy? „Ma már jobban szeretem kirakatüvegen át a nőket.” Valamilyen fogadalmat tettél? Nem. Fogadalmat csak magamnak teszek és nagyon halkan. Nehogy egyszer szégyenkeznem kelljen.

Örökkévaló jelenfilozófia, harag és indulat nélküli élet, alamizsnák, vegetarianizmus... szitár... — úgy élsz, mint a brahmanák, vagy mint egy buddhista szerzetes. Foglalkoztat a buddhizmus? Nem vagyok buddhista, csak olvastam, olvasok ezt-azt a buddhizmusról. Mit jelent a buddhizmus? Lemondást. A Nem-Én tana. Alázatot, egyszerűséget, és téged is. Mikor az ember megtanul lemondani egész sor mindenről, megtalálhatja benne az örömét. Hogyan lehet ilyen könyvekhez jutni? Van nálunk buddhista irodalom? Aki keres, az talál. Tagja vagy buddhista körnek? Jártam egy időben, de soha nem voltam tagjuk, csak érdeklődő szemlélőjük. Minden ölelésből nem bújhatsz ki. Jelent ez politikailag valamit? Az égvilágon semmit. Kísért még az EDDA-múlt? Például kapsz leveleket régi EDDArajongóktól? Annak idején ritkán válaszoltam levelekre, így a levélírókat jórészt elvesztettem. Akik még írnak, miről írnak? Az életükről. Akad tartalmas közöttük, ami megindít? Emlékeztetnek személyes találkozásokra, beszélgetésekre, hogy milyen fontosak voltak a számukra, s hogy ha el is jöttem Miskolcról, szeretnék a kapcsolatot legalább levélben visszaállítani. Válaszolsz? Válaszolok, mert érzem, hogy a kérdések szívből jönnek és ezt nem lehet eltékozolni. Gondolsz arra a kislányra, akiről az első EDDA-könyvben beszéltünk? Aki mindenütt veletek volt, s aztán egy mosolyos elköszönés után megölte magát? Az idő azóta külön fényt vont a kis Éva arca köré. Szerelmes voltál bele? Nem, dehogy. Nem is ismertük közelebbről egymást. Szerette a zenekart. Próbák, bulik után nagyon tiszta és nagyon fontos, életbe vágó dolgokról tudtunk beszélgetni. Aztán egyszer elköszöntünk: holnap ötkor jössz? Jövök — és nem jött. Csak napok múlva tudtuk meg a

tragédiát az iskolából, ahova járt. Van kapcsolatod a régi társakkal? Nincs. Csak Buksira gondolok néha, aki érthetetlen láztól hajtva csodákra volt képes a dobok mögött. És aki életformát váltott. Nem baj... Ő mélyen él az emlékeimben. .. Remélem, én sem vagyok neki keserű pohár. Eléggé egyedül maradtál. Mit akarsz? Mit vársz? A természet erejét. Amitől a virágok is életre kelnek minden tavasszal. Talán, nem ragaszkodva meglévő dolgaimhoz, nekem is sikerül valamit új életre hívni magamból... Vagy állni némán, lehajtott fejjel... „Mert sok a homály a győztesek arcán. Sok a vesztesekén is.” Azt mondtad, ha egyedül maradsz, még itt lesz a szitár, azon magad is szólhatsz, zenélhetsz másokhoz. Fel-felcsillannak az életben lehetőségek, számomra valami most is. Sokszor arra gondolok, el kellene utazni, másutt szerencsét próbálni... Vagy itt összehúzni magam és gyakorolni, olvasni, tanulni, hátha szembesülni kell valamikor egy csomó dologgal, amire készülni kell. Sok sebet kaptál? És sokat ejtettem. Amennyire védtelen az ember, annyi sebet ejthetnek rajta... Neveld magad erőssé! — olvastam valahol. Van valami jövedelmed? Nincs. Faggattam volna még. Azt felelte, hogy leírja, ha valamit még fontosnak tart. Pár nap múlva megérkezett az — ÜZENET. Kedves Géza. Betartottam amit ígértem. Napokba került és sok töprengésbe a te könyved s az én életem közös útjának elhatározása. Megírtam és átadom neked ezt a pár lapnyi írást. Az életemnek egy része. Mivel eleve vesztésre álltam idáig, szárnybontásomhoz túlságosan is fontos a te munkád, a könyved. Kérlek, teljesítsd egy kérésem: az átadott írásokat szöveghűen gépeltesd le nekem, légy szíves. A másik fontosabb, s hiszem teljesíthető kérés az lenne, hogy ezt az írást gondolataimhoz hűen jelentesd meg. Ennyi. Számomra kudarcaimért, felelősségeimért, sikertelenségeimért fontos, befejezetlen üzenet ez édesanyámnak, bátyámnak, nővéremnek. Ha még dadogóan együgyű is amit

írtam. „De a bölcsőmtől a koporsómig..." Köszönettel és szeretettel: Slamó Ma Aki rászedi magát arra, hogy a siker deszkáin forgolódjon-álljon, fel kell készülnie arra is, hogy lefektetik. Nagy játszma ez, falakkal körülzárt pályán, ahol le is rúghatják a játékost. Persze saját kezűleg is elhazardírozhatja, vagy mellélőheti a labdát. Milyen könnyű mindent elveszíteni. A bukás és a siker közös útja ez. Hol vannak már a farkasok, az igazi főnökök, akiknek dalai úgy hatoltak belém és úgy tartottak életben, ahogy a farkas tartja életben a kölykét egy darab hússal. Ma a zenéért mindent meg kell tanulni. Hazudni és alakoskodni. „Önök életrevalók, önök ügyesek, rugalmasak...” Vagy behúzott nyakkal lapulhatunk otthon a szobánkban, belátva, hogy többé nem vagyunk a dolgok részesei. Csúnya kis választék. De lehet-e másképp? Ma! Az ember szép lassan megszokja a vereséget.És egy véletlen találkozásnál egy régi barátom ha hidegen kezet fog velem — eltűnődöm. És lassan motyogom magam elé a „nincs mese” és az „ez van” szócskákat. Ma már nem tudom, kik ütik a zene húrjait és kiknek a fülébe. Távoliak tőlem és idegenek a rádióból felhangzó zenék. Ájulldozom a sok sziruptól. Az elkényeztetettség hangjai mindenhonnan. Várni kell még, várni... Zsúfolt teremben állok. Feszít a hangládákból kiszakadó zene. Felnézek a színpadra és azt gondolom: „Ha ránézek az életedre, már nem vagyok kíváncsi rád... Emlékszem, én a moziban tanultam meg férfias arcot vágni... Te videóról...” Megépített belső arcuk olyanná válik, mint egy labirintus. NOVEMBERI ESŐ A tegnaphoz semmi közöm Felejtsem el ki vagyok? Mint a novemberi esőt a szél Fújja rám a holnapot

A tegnaphoz semmi közöm Nem is volt sohasem Ha eljön a reggel emlékezz rám Ne felejts el sohasem

Az élet megy tovább. En alul izzok. Szavamat nem halkítom: „Boldogok, akik sírnak!” A szitár és Slamó A „Koncert Bangladesért” film után döntöttem el, hogy tanulnom kell ezt a hangszert. Akkor még nem sejtettem, hogy évekig kell várnom.Ma itt van a szobámban. Megnyugtat és reményt nyújt. A zenész egyetlen esélye a szív mélyének megszólaltatására, ezt a hangszert becsapni nem lehet. Élni és visszaélni. Visszaélni csak az ember képes. A madarak, a kövek és e hangszer természetből vétetett teste soha. Mert nincs olyan emberi kapcsolat, ami idővel meg ne alázna. Ezért szeretnék megérkezni ehhez a hangszerhez.Mint vándor a forráshoz. És elidőzni mellette. Végül eljutni oda, hogy ne kívánjak „színen lenni”. Miskolc és Slamó A Miskolcra robogó gyorsvonaton ülök. Szeretek utazni.Két-három év távollét megértette velem, hogy miért jó hazamenni. 1987. február 7. 12:30 óra A miskolci pályaudvaron nyirkos hideg és szürke köd. Az örökös ki-be támolygók némán, vagy az alkoholtól höbögve szédülnek a téren. A látvány már régóta az ereimben. Ez nem majális. Vigyázni kell, a helyzet nem veszélytelen. Aki tud, borzongjon. Hangot hallok: — Nem tudnál egy kicsit fizetni?

Fontolom, nem kéne-e taxival mennem, de közben már a tömött villamos felé tartok. Négy megálló hazáig. Házak, szobák, emlékek, barátok. Itt vannak a közelemben, csak be kell hunynom a szemem. Megvagyok nélkülük és hiányoznak. Ismerem ezt a várost, érzem mindenemmel. Tudom, ö is néz engem. Egymásba íródtunk örökre. Mintha ezer sebből vérezne felszedett útjaival, elrúgott köveivel. Mintha teljesen elherdálta volna képességét a szépre, jóra. Mintha nem akarna meggyógyulni bénultságából? Nem fog megbocsátani nekünk. Mert rátelepedtünk, mohón birtokba vettük és nyarakra eltakartuk tőle a napot. Miskolc, te tanácstalan, klasszikus és hős város — kit keresel? Amire képes voltál, az lettél, s én otthon érzem magam benned így is. Egy üzeneted voltam, s az ábrándod vagyok. Vagyok? Szívedben születtem és élsz szívemben. És még nincs vége. Pest és Slamó (indulás) Anyám a kapuig kísért. Vigyáztunk, nehogy egymásra pillantsunk. Az autóban gitárjaim és a boldogság kellékei. Anyám takarítónő, mosott és vasalt. Sokáig utánam nézett. Én a nagyváros fia „egy kis emberségért... megostoroztam volna ezt a világot. Mint egy fogoly, úgy hagytam el a sötétben Miskolcot. Olyan volt, mint egy nagyon szomorú szerelmespár búcsúja. Anyámra gondoltam... Kétoldalt a fák tele vannak könnyel — jaj, mama! — meg ne rázd a fákat. (albérlet) Az idő szállt. Igényeim hátrébb parancsolva bevackolom magam életkörülményeimbe. Kezdtem mindent elölről. Visszafelé nincs út — tudtam. A nagy pénz forgatja a világot. Zajtalan. Az ajtók csukva vannak. Minek tépelődni? Játszani kell! Játszani az életért.Hát tudtam én? (igazi albérlet)

Bujkálsz, mint egy szökevény. Nem lehetsz ott, ahol vagy. Hivatalosan. Anélkül meg pláne. Kopogásra fülelsz, csengetésre lapulsz. Ismered ezt? Lested már mikor léphetsz ki a szobádból? Hogy felcipelj egy kiló kenyeret és szétcibáld? Ím, egy darabka Budapest. Itt lenn a sűrűben minden ellened szól. Mit tehetsz? Az elet nem kaland. Való igaz, már benne vagy. A nagy pénz nagy kerekeket forgat. Mint egy filmtrükk olyan volt első igazi albérletem. Hát persze. Másképp nem is lehet. Na gyere, te hozzám simulhatsz. Barátom — motyogom magamban. Barátom. (... azért mégsem te vagy az úr) Nem lehetett sok közöm hozzátok, barátaim. De már él is öregszem... Varrjuk ezt az egészet más nyakába.... ŐK: Vergődő, pénzimádó, istentelen kor ÉN: Azt mondjátok? ŐK: Hiszen tudod, Slamó! Csak a saját zsebük! Csak az fontos nekik! ÉN: Mese nincs. ŐK: Lelked, szíved nem kell. Kicsi vagy! De majd figyelj! Mi a pénzünknél leszünk. Nem születtél te sem vakon! Csak semmi tékozlás! ÉN: Ne haragudj, lazítanál a pórázomon? (éjfélt ütött már az óra) Annyi mindent hibáztam el. Most tanulom, hogy játszani kell. Lobogó szemű iskolatársaim mind kifúrták már maguknak a sajtot. Barátságunk pecsétje szemét. Zenésznek lenni? Így fárasztó és veszélyes. Nem így kell. Ők ülnek szájtátva a tv előtt, s közben elfelejtik, mi történik velük. De egyikünk sem

szökhet meg. Végig kell játszani! Ki is osztott ebben a körben? (utózengés) Lehet, az élet könnyen lépre csal egy kis hájassal egy ilyen magánzenészt, mint én. Nem? Az ilyen nem zárkózik el. Mi? Addig is, skót mintára, az ajtómra függesztve: Ne csengess! Percenként kinézek! (egy rózsa, egy domb, egy idill és egy tövis) 1987. március. Hlvitt magával megint valamit a tél. Ülök az éjszaka csendjében. 33 év — emlékekkel, virágokkal, nyűglődéssel, kicserélt kocsival és szeretővel. Arcomon ezer csók, ma már csak romlasztók. Te kit aláztál meg? Kérdezlek, mint halálos beteg. Játsszak dalt?Elővegyem a fekete gitárt? Nézd!, egyetlen akkord vagyok. Te is, mindenki az. Csak el tudnánk fogni! Én máig sem vergődtem haza. Beköpött a cukor, lassítja vérem. De az élet fut tovább, s helyet ad valami másnak. Boldogulni nem könnyű: elfogadni az elfogadhatatlant. Most nehogy sírj nekem... .. .mert még itt maradsz a nyakamon. (egy cikk margójára) Ne örülj, aki a dobogót már biztosan megülöd. Jön az idő, nyomodban lihegnek a farkaskölykök. Észreveszed-e a takarodót? Előtted már senki, csak mögötted — arcok, maszkok. Sokan elmentek, részed volt benne neked is. így lesz veled is. Kussolni fogsz akkor te is. Menj, nem tartozol semmivel. Milyen évekről, milyen életedről beszélsz? Nem ragyogsz már, legfőbb ideje, hogy menj. Öregnek itt tilos zenélni! De minek erről többet prédikálni? Ja, már nem ismersz meg?

(a magam nevében) Mindezt a magam nevében mondtam el. Nincs sok féltenivaló mögöttem. Ma jól érzem magam és a te fogad nem fáj nekem. Holnap kezdődik minden elölről. Teszem, amit tudok. A nagy álom legyen neked valóság. Tudj élni vele — és adósságaiddal. Egyszóval: boldogulj! Csodaszer nincs: a madarak is lenyelik hangjukat... Kedves Budapest! Örülök, hogy levelem — mindannyiótokat — jó színben, egészségben talált. Tudom, sok a dolgod. Nekem is ragyogó életkedvem kerekedett. Most, hogy itt vagyok és körbenézek ebben a háborúi kocsmában, nem mutatok semerre. Elment tőle a kedvem. A holnap és Slamó Talán, hogy az Ikrek—Mérleg jegyében születtem. Ezért vagyok sokszor boldog és sokat szomorú. Vannak vágyaim és vannak szorongásaim. Egy miskolci barátom azt mondta: —

Kaptál az élettől még egy lehetőséget. Zenekart alakítok.

Azt mondtam neki: —

Nem lehet jól járni, ugye tudod?

—

Áprilisra rendben leszünk és béke lesz.

— Lesz egy zenekarunk és nem lesz béke... Azt fogjuk tenni, ami nehéz, de tehető. Vagy mint oldott kéve, széthull reményünk. Vagy-vagy. Mert ezerszerte jobb saját hibáinkat ismerni, mint másokét. A jövő még nincs itt. Aki szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, ... azt a pillanatot, amelyben még a vesztőhely is kisimulhat, ...mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol...

A TÖBBI EX

Hat évig izzott az EDDA. Jó szelek szították, túl is izzították. Volt, aki megégett. Volt, aki kiégett. Volt, aki csak megperzselte magát. Akik előttük voltak, az Ős-EDDA, a lelkes diákzenekar a természet áldásai és csapásai alatt is csupa megcélzott irányba haladó életút. Csupa „normális”, a kis és nagy boldogságok, kis és nagy tragédiák kifürkészhetetlen rendjét tűrő, hosszabb-rövidebb (néha fájdalmasan rövid) élet. Csupa egyenes sors. Akik az utánuk következő hat-hét évet csinálták végig: csupa fordított sors.

BUKSI Csapó György a művészet világába egyenesen beleszületett. Színházi szülőktől, színházi környezetben. Ahogy nyílt az agya, úgy fogta fel legtermészetesebb valóságnak azt, ami körülvette. Felfogta, hogy a művészet: csoda. Felfogta, hogy művésznek lenni: élet. Felfogta, hogy a művészélet: munka. Az iskolához Egerben felvállalta a zeneiskolát. Első kenyérkereső munkái mellé a zenei szakközépiskolát. Nagy színészcsaládokra gondolva jelentkezett a színházi főiskolára. (— Simán kirúgtak.) Jelentkezett a zenetanári főiskolára. (— Majdnem sikerült bejutnom. Háromszor is visszahívtak. ..)

A művészet után legnagyobb vágya a természet volt, de már a putnoki mezőgazdasági szakközépiskolába sem tudott bejutni. Jött az EDDA. A bomlás első szeleivel egy időben kiújultak kamaszkori balesetének testi fájdalmai. Nem bírta a dobszéken görnyedést. Ő vált ki elsőnek. Rajta kívül a felbomlott EDDA egyetlen tagja sem művészsarj. Rajta kívül mégis mindegyikük a zenészpályán maradt. És ő? Mikor Pataky újjászervezte az EDDÁ-t és szerződtette Felvinczyt, a nálunk addig munkakönyvben ismeretlen koncertmenedzseri foglalkozás hivatalos elismertetéséhez és engedélyezéséhez Attilának űrlapokat kellett beszereznie. A miskolci nyomtatványboltban az eladó Buksi volt. Legtávolabb attól, amibe született és amire vágyott: a művészettől és a természettől...

TALFI Ifjú Barta Alfonz. Nem az azonos nevű, operaénekes fia. Édesapja bányafőmérnök. Igaz, zenerajongó volt, zongorázott, hegedült. Természetes tehát, hogy lányát is, fiát is zenére taníttatta. Az is természetes, hogy nem zenésznek szánta őket, hanem valami más, tisztes polgári értelmiségi pályára. Talfi például orvos szeretett volna lenni. Csakhogy belépett életébe a zeneiskolán kívüli zene. Első bandájának Sajószentpéter volt a bázisa, ott kaptak működési lehetőséget. Szereplésenként 41 forintért. De egy viszonylag gondtalan család gyermekének az sem volt sok, amit az EDDA kezdő éveiben keresett. Csak albérletre futotta amikor megnősült. Meddig lobog, mennyit bír ki a szerelem— albérletben? Jött egy svájci lány... Svájcban az élet gondtalanabb. Bárzenészeknek is. Hogy langyosabb? Hát,

istenem... Van aki harmincéves korában már nem akar egyfolytában lángolni. Visszaálmodni a tüzet az Alpok csúcsai között, nem szép nosztalgia? Hogy egyszer... Egyetlen egyszer talán még összeverődhet a régi EDDA. Egy újjáforrósító, szép bulira a havasok hűtötte vérnek. Ismertem egy öregembert. Hatvan éven át leste a postást, hátha egyszer valamelyik régi osztálytársától jön a meghívó — egy sosem lett érettségi találkozóra...

ZSÖCI Zselencz László elvált civil szülők gyermeke volt. Nem múzsák nevelték, hanem a reggeltől estig kis boltban dolgozó édesanyja. Napközben az utca. A többi hasonló korúval került a zene vonzásába. Diákzenekar, zenei szakiskola, benne szimfonikus zenekar, ahol bőgőzött. Kis, rövid életű bandák, balhés klubok, a katonaságnál ezredzenekar. Aztán az EDDA. Kezdettől a befejezésig Attis és Slamó mellett. A feloszlás után a P. BOX basszusgitárosa lett. Ma is ott játszik a BILL & BOX COMPANY névre átkeresztelt együttesben.

TÜSI Fortuna László sem a múzsák csarnokában született. Elhunyt édesapja ugyan szeretett hegedülni, rokkantként nyugdíjazott édesanyja pedig kórusban énekelt, de őt előbb vasutasnak szánták, majd szociális otthonban, végül egy szövetkezetben lett villanyszerelő. Gyerekkorában csak játéknak vették neki az első pergődobot. Az EDDÁ-ba ő került legkésőbb és ő tartott ki legtovább. Ő tagadta meg hozzájárulását a televíziótól, amikor látta mit akarnak róluk sugározni. És ő ment ki Patakyval az északi vendéglátózásra. Ahol a szürke robot fásultságát új számok előkészítésével színesítették — egy új EDDA számára. Itthon sokáig csak a Pataky—Fortuna, ATTILA—TÜSI párból állt az új EDDA. Jelvény is készült kettőjük képével. Minden más közreműködő

csak vendégzenész volt mellettük. 1985 augusztusában Siófokon koncerteztek. Akkor már napok óta panaszkodott, hogy hiába erőlködik, nem kap levegőt. A többiek legfeljebb kis meghűlésnek tartották, ami strandszezonban igazán előfordulhat és ugratták: szippants sűrűbben. A koncert végén összeesett, kórházba vitték. Kilyukadt a tüdeje. Az EDDA-expressz bizonytalanul vesztegelt egy darabig a kórházi megállóban (a nyári turnét nem tudták befejezni), aztán kiengedtek a fékek és az élet könyörtelen „Beszállás!” parancsára — tovarobogott. Tüsivel az utolsó olyan társ dőlt ki Attila mellől, az EDDA csapatából, akit még a miskolci utca nevelt. Talfit a svájci hegyek közé röpítette a szerelem. Zsöci egy pesti bandához csapódott. Slamó a Rózsadombon fürkészi távoli lelkek, hitek, zenék titkát, bizonytalanul keresve egy neki valóbb életformát. Tüsi sem otthon keresett gyógyulást. Egyedül Buksi maradt Miskolcon — a papírboltban. Hogy szólt a nóta? Egyszer egy szép napon, tudom, hogy elhagyom a várost, ahol élek mindent itt hagyok, mit Miskolc adhatott igen, holnap, holnap indulok igenf elhagyom a várost elhagyom, ha nem fogad magába. Erről szólt a dal — EDDA BLUES. Akik 1977—1983 között az EDDA túlizzított éveit végigcsinálták: csupa fordított sors.

Volt, aki csak megperzselte magát. Volt, aki kiégett. Volt, aki elégett. Pataky elégette magát, hogy feltámadhasson — mint a rockmitológia egyik ritka főnixmadara.

AZ EDDA ÉN VAGYOK FŐNIX A régi, nagyon régi legendák és mítoszok madara, a főnix csak az emberi képzeletben létezett. Néhány ezer éven át az egyiptomiak csodatevő istenséget láttak benne, úgy hitték, hogy ötszáz vagy ezerévenként elégeti és hamvaiból újjáteremti magát. így lett a megújulás, az újjászületés, a természet tavaszi életerejének jelképe. A feltámadás reménye: hitek és hiedelmek fő forrása. A kínaiak Feng-Huang néven imádták, Színes toliakkal gyönyörűnek ábrázolták, s azt tartották róla, hogy bűvös énekével és táncával boldogságot áraszt. (Ezekből a legendákból született — egy régebbi mesebalett nyomán — Markó Iván világhírt hozó, legnagyobb szerepe, a Sztravinszkij zenére Béjart által kreált Tűzmadár. Amit Markó ugyanolyan overailban táncolt, amilyenben az EDDA-fiúk hat éven át zenéltek.) Amikor Pataky Attila érezni kezdte, hogy a siker irama és az új lehetőségek nem jól befolyásolják az együttes hangulatát, még csak aggódni kezdett. Az igazi veszélyt akkor ismerte fel, amikor a körülmények és a kívülről, mindenkit más és más irányból elárasztó befolyások már kikezdték az EDDA addigi jó szellemét. Kinél a betegség, kinél a szerelem, kinél az anyagi, kinél a hízelgéssel rátelepedő lelki-szellemi nyomás jelentette a külső

befolyást. Anélkül, hogy az egész folyamatot egyszerre felfogta volna, Attila töprengeni kezdett, hogyan lehetne külön-külön leküzdeni őket és elhárítani a következményeiket. Csupa olyan erővel állt szemben, amelyek alattomosan, észrevétlenül környékezik meg az embert. Aztán erősen befészkelődnek és képesek minden józanságot, minden ellenálló érzést elsöpörni az útjukból. Olyanná válnak mint a legkönyörtelenebb testi nyavalyák, mire igazán felismerhetővé válnak, már gyógyíthatatlanok. Neki is hamar rá kellett jönnie, hogy a szelíd megelőzéssel elkésett, a rábeszélő terápia már nem gyógyít. De még sokáig azt gondolta, hogy — ha nem is fájdalommentesen — apró „operációkkal” elkerülhető a krízis. A dolgok azonban felgyorsultak. Buksi kiesése és Talfi dobbantása után, az EDDA szervezete nehezen tűrte a „beültetett” új tagokat; Slamó makacs irányváltoztatási szándéka pedig (ami, Attila szerint egyet jelentett volna az EDDA-tábor érzelemvilágától való teljes elfordulással) egyre hevesebb rohamokban jelentkezett. Attila számára olyan volt ez, mint amikor egy orvos a saját rákbetegségét ismeri fel. A józan agya azt mondta: menthetetlen. De az életösztöne és az érzelmei a végsőkig reménykedtek: hátha. Amikor először kimondta: nincs tovább!, a többiek ezt úgy fogták fel, mint az elkerülhetetlen öngyilkosságot. Ha vége, hát vége. Csak a saját konoksága, egész életre szóló elszántsága nem nyugodott bele. Nincs tovább? Akkor kezdjünk elölről mindent... Legyen az EDDA főnix! El kell égetnie magát, a testét, a szervezetét, mielőtt elpusztul a lelke. Már csak a hamvaiból születhet újjá. Arra azonban nem számított, hogy az EDDÁ-nak még a hamvait is lesznek, akik meggyalázzák és sárba tiporják; hogy a hamuból is alig marad valami az újjászületéshez...

A puszta emlékén kívül mit hagyott maga után a feloszlott EDDA? Három nagylemezt, amelyet százezrek hallgathatnak még sokáig, negyediknek a búcsúkoncert legforróbb negyven percének felvételét. No, és magát az EDDA-tábort! Nem rossz alap egy új nekifutáshoz. Lehet rá építeni. Patakynak azonban számításba kellett vennie, hogy közben éppen az aranyés platinalemezek, meg a hatszáz EDDA-buli eksztázis légköre nagyon magasra rakták a mércét. Kérdés, hogyan lehet egy teljesen új csapatot feltornáztatni ugyanarra a szintre. Ehhez a legkeményebb munka mellett is hónapokra van szükség. Mert hiába sikerül megnyerni esetleg a legjobb zenészeket, azoknak nemcsak össze kell szokniuk vele és egymással, hanem még külön meg kell tanulniuk a legfontosabbat: zenélni — az EDDAtábor nyelvén! Azzal is tisztában volt, hogy ha a decemberi búcsú után hamar új arcokat visz a színpadra, azokat a régiekhez kötődő érzelmek könnyen elutasíthatják. Idő kell a többéves kötődések oldásához. Egy új EDDA csak akkor számíthat a visszafogadásra, ha hetek, hónapok múltával már egyre többeknek és egyre jobban hiányozni fog a régi. Amikor a hír, hogy újra megjelennek és megszólalnak, fontosabb lesz minden előítéletnél. Józanul felmérte a saját szerepét. Ő volt az egyetlen, aki az Ős-EDDA miskolci örökségét tovább vitte a gyilkos profi pályára. A diákzenekar tagjai máig úgy emlegetik, hogy az első perctől fogva ő volt a sztár, a tömegvonzó erő. Félelmetes hatást ért el a bulikon. Slamó, Talfi és a többiek is profikká nőtték ki magukat, de a közvetlen „forró drótot” mindig ő kapcsolta be, a kölcsönös delejezést ő hozta létre a közönséggel. Nem volt benne semmi gőg, vagy hiúság, öröm helyett inkább szorongást érzett, amikor magában először kimondta: — Az EDDA én vagyok. Én maradtam az Ős-EDDÁ-ból 1976-ban. Én maradtam az Ex-EDDÁ-ból mára. Egy idő után folytatni kell és akkor az Új-

EDDA is én leszek. Egy idő után. De mi legyen a közbeeső idővel, hogyan válhat híddá a múlttól a jövőhöz? Hogyan születik újjá egy főnix? A szép jelképekről a gyakorlatra térve: vajon melyik jó zenész vállalja hónapokon át a pénztelen próbamunkát, számok kitalálását, kidolgozását, tökéletes betanulását — bevétel nélkül? A show-üzlet nyugati világában erre egy pénzes cég vagy menedzser lenne a megoldás, amelyik fedezné ezeknek a hónapoknak a költségeit, kockáztatná a befektetést a sikeres újrakezdés hasznának reményében... Nyugaton? Ez jó tipp! Menjünk Nyugatra! Össze kell hozni az együttest, s valamelyik nyugati, minél távolabbi csehóban ki kell, ki lehet próbálni mindent. Fel lehet készülni úgy, hogy közben megvan a megélhetés. Azt mondják, különösen a skandináv országokban harapnak magyar zenekarokra. A bártulajdonosoknak elég olcsók, vendégeknek jók, szeretik a zenénket, a magyar muzsikusoknak pedig az az olcsó gázsi is többszöröse az itthoni kereseti lehetőségnek. Akik nem szórják a pénzt, mini autóval, új hangszerekkel, videókkal, erősítőkkel jönnél haza. Állítólag most is keresnek magyar bandát Norvégiába. Norvégia? Az ezeréves Edda-dalok hazája. A véletlen névválasztás talán jóslat volt, ami most beteljesül. Azok az Izland szigetén leírt hősénekek azt jelentik a norvégoknak, amit magyarok számára a csodaszarvasról szóló legendák. A szórakozóhely, ahová magyar rockzenészeket vártak, közel van az Odda nevű városkához, amelynek — a vitatkozói tudósok egyik fele szerint — régi változata az EDDA. Az Edda-dalok? Háborodjanak fel az irodalmárok, feszítsenek meg, akkor is azt mondom: ugyanarról dalolnak, mint ezer évvel későbbi, miskolci utódaik! Nem a sztorijuk, hanem a lényegük ugyanaz. Völun a tehetséges, bebörtönzött, megnyomorított kovács-művész panasza,

bosszúvágya, igazságérzete a léleknek ugyanazokból a mély bugyraiból tört elő az éneklés félálom állapotaiban, amelyekből a mi miskolci „kovács srácaink” érzései követelték, hogy nyissunk utat számukra a heves zenénkkel. Mikor az északiak, a tengerjáró vikingek, ezek a természetközeli emberek átléptek a „szervezettebb” európai életkeretekbe, a család ugyanolyan válságba került, mint ma, amikor még nem tudjuk, hogy milyen irányba lépünk, de — remélem — ugyanolyan nagyot. Barátságról, a szerelem és a vágyak szabadságáról, szegénységről és gazdagságról, önzetlenségről és kapzsiságról, őszinteségről és hazugságról, dacról és gyávaságról, megalázottságról és az egyenlőség esélyeiről félelmetesen hasonló gondolatokat és azonos érzelmeket provokált az ezer év előtti világ. Ha valaki hajlandó lenne a mi lenézett, „könnyű” dolgainkat komolyan összevetni a régi kincsesei. .. Hogy az értékszintjük ég és föld? Te, én magasról ejtek a mai értékmérőkre. És csöppet se bánom, hogy összekuszálódtak. Minél nagyobb az értékrend káosza, annál több a remény, hogy valami egészen más, érvényesebb és tisztább értékrend születik. De hagyjuk, ez nem az én gondom. Amit a régi Edda-dalokról most elmondtál, s hogy a név ennyire érdekelt, az több mint izgalmas. De végül is ennek semmi szerepe nem volt a folytatásban. Csak a véletlen játékából kerültetek Norvégiába. Persze. Azért oda, mert összetalálkoztam egy régi ismerőssel, Csomós Péterrel, aki tíz évig játszott kint vendéglátóhelyeken. Elmondtam neki, hogy szétment a zenekar. Erre ő szerzett szerződést. Mennyi időre mentetek ki? Fél évre. 1984. május 1-jén kezdtünk és november elején jöttünk haza. Kikkel? Csillag Endre (Csuka) volt a szólógitáros, Csomós játszott basszust, Bige István billentyűzött. Az EDDÁ-ból egyedül Tüsit hívtam magammal. És szükség volt egy énekesnőre, Balázs Ágnest vittük a Juventusból. Nálunk a rock, de még a jazz szakmában is mint valami prostitúcióról beszélnek a vendéglátó zenélésről. „X. Y.-t meghívták Amerikába, de csak éttermekben játszik.” Kint viszont minden normális jazz- és rockkarrier két pályán fut: éttermekben és bárokban, illetve a lemezgyárakban. Tóm Jonestól a jazz világhírességeiig mindenkié. Ott a bár, a luxusszállók étterme a koncertterem. Turnék csak a nagy bandák

lemezrekiámozására születnek, tömegek előtt koncertezés csak a fesztiválokon folyik. De a bárok, ne szépítsük, Norvégiában is csak kocsmák nekem. Nem is érdekeltek ezek a beszédek. Sem az itthoni dumák, sem a Tom Jonesféle példák. Elvállaltam, tehát csináltam a legjobb képességeim szerint. Igényes, szigorú munka volt és azt szeretem. Csak a melóban hiszek, nálam minden csak azután következik, ahhoz igazítok és ahhoz mérek mindent. A norvégok jól megfizettek, jót kellett érte produkálnunk. Elárulom, pokoli nehéz volt az első két hónap. Hogy egyáltalán talpon maradjunk. Ott a tulaj a legprecízebben ragaszkodik a szerződés minden betűjéhez, minden vesszőjéhez. És a színvonalhoz. Ha nem azt nyújtod, amit várnak és amire aláírtál, két nap után ki vagy rúgva. Ha az van kiírva, hogy zene 8-tól és 8 óra után egy másodperccel még csend van, megkérdezik: uraim, valami baj van, beteg valaki? Akkor is, ha egy lélek nincs a teremben, mert már az első érkezőket zenének kell fogadnia. Én úgy képzelem, hogy ilyen helyen nem lehet az EDDA-számokat, vagy a teljesen hozzájuk közelállókat, egyféle stílust játszani. A közönség megkívánhatja, hogy örökzöld világslágereket halljon. Hogy talpon tudjunk maradni, éjszaka játszottunk nappal két hónapon át tanultuk a nekünk tök idegen, meg új számokat. Nemcsak a szövegeket és zenéket, hanem az előadás minden mozdulatát. Show-t kell nyújtani: végig, úgy kell mozogni, ahogy a videón elkényeztetett közönség elvárja. Videoszinten kell mozogni. A hangzást pedig lemezszinten kell előállítani. Olyan nincs, hogy ma este rosszabb a kedvem, vagy kicsit fáradtabb vagyok, mint tegnap. Mert a ma esti vendég pénze is maximálisan kell a tulajnak. És lehetőleg holnap jöjjön újra, mert jó a zene, a show. A tulajok értenek ehhez? Meg tudják ítélni? Láttunk odaérkező magyar együttest, amely 1600 kilométert utazott, felszereltek, beálltak, megkezdték az első próbát és a főnök a negyedik szám után azt mondta: Köszönöm, le lehet szerelni, nem kellenek. Dermedten álltak és sírtak, hogy minden pénzüket beleölték, ruháka csináltattak, utaztak... Nem érdekel, volt a válasz. Azt mondják, a többi kelet-európai zenekar egyre lejjebb nyomja az árakat és egyre feljebb az igényeket. Vannak, akiknek már az is megéri, hogy kint jókat ehetnek, hogy amíg

ott vannak, gondtalanul élnek. Számomra fél év bányamunka volt. Családtól, haveroktól távol, az EDDA-bulik tömegétől távol, csak az öt ember... Mindig ugyanaz az öt. A második hónapban már megőrültem, hogy mint egy svájci óra, úgy megy a műsor, és hogy estétől hajnalig ott áll tőlem 10 centire a Csuka. Tudtam mikor nyúl a gitárért, mindig ugyanazzal a mozdulattal, tudtam minden pendítését előre, még a félrependítései is ugyanúgy jöttek be. Őrjítő tud lenni a monotónia. És nappal? Két hónap után, mikor a kinti műsor már semmit sem változhatott, már minden kívánságszámot megtanultunk, kész volt, akkor enyhült kicsit a helyzet, mert a nappalok felszabadultak. Gondolni és készülni lehetett az itthoni újrakezdésre. Nem lett volna kifizetődőbb még kínt maradni? Vagy arra nem volt lehetőség? Volt szerződési ajánlat nem is egy. De én nem azért mentem ki, hogy teljesen belesüppedjek a folyamatos vendéglátózás tapőrvilágába. Csakis azért, mert lélegzethez kellett jutni, fel kellett készülni. És nem titkolom, hogy anyagilag is nagyon fontos volt, jól jött. Megvehettem belőle az Opelemet, haza is jött pénz, kitartott az új beindulásig. Tartottál fenn kapcsolatot az itthoniakkal? Emlékszem, nekem írtál. A családomnak, egy-két közel került barátnak írtam. És magas volt a telefonszámlám. Telefonon szervezted a jövőt? Emlékszem, még kint voltál, amikor Som Lajos nyilatkozott az Ötödik sebességben: Most bejelentem, hogy Patakyval együtt csinálom tovább, a jövőben együtt dolgozunk. Legalább négyszer-ötször beszéltünk telefonon. Lajos nagy arc a magyar rockban, jó basszusgitáros és ugyanolyan nagy hajtós, mint én. Mindkettőnkben volt egy adag félsz egymástól, de úgy gondoltam, két hajtós együtt messzebb juthat. Akkor a távolból nézve így festett. Itthon, közelről már másképp. Itt már „a két dudás egy csárdában” igazsága látszott érvényesebbnek. Néhány próba után kiderült, mennyi mindenben mások az elképzeléseink. Zenében is, tervekben is. Lajos, úgy érzem, több lovat akart meglovagolni egyszerre. Én egy seggel csak egyet, a magamét. Hogyan készültél rá kint? Bige, a billentyűsünk fantasztikus tehetség volt. Vele és Tüsivel rengeteget dolgoztunk, készítettük az új nótákat. Egy bergeni éjszakán,

szakadó esőben írtam a Halász Jozsóról szólót. Ott csináltuk meg az „így akarom”-ot. És a vége felé, nagyon türelmetlenül haza készülve, már a karácsony előérzetével eltelve ott írtam az „Ünnep” szövegét. Közben elkészítettük öt-hat dal billentyűs alapjait. Bige disszidált. Haza sem jött? Velünk hazajött, de egy hónap múlva végleg kiment. Akkor az volt a gond, hogy ki lehet az a billentyűs, aki a hozott alapokat át tudja venni és még ki is tud talál hozzájuk valamit. Hánnyal próbálkoztatok? Néggyel vagy öttel, míg végül rátaláltunk Gömére, Gömöry Zsoltra. De nem vállalta azonnal. Miért? Miért kezdtetek először csak ketten a Tüsivel?: A tévé ocsmány riportja után nemcsak csalódott EDDA-rajongók írtak, telefonáltak átkozódva és köptek utánam az utcán, nemcsak barátnak hitt emberek fordítottak hátat, hanem egy csomó zenész is. Olyanok, akikkel már közös terveink voltak, másnap felhívtak: Attila, nem vagyunk hajlandók veled zenélni. Kezdők, akiket addig egyedül én vettem észre, tök amatőrök a befeketített Pataky pofájába merték vágni: mától nem érdekelsz. Akkor sem gondoltál arra, hogy talán jobb lenne visszamenni idegenbe vendéglátózni? Ilyenkor csak az hátrál meg, aki gyenge, aki gyáva, vagy akinek tényleg vaj van a fején. Az első kábulat után azt mondtam, ha egyedül maradok, akkor is lesz EDDA, leszek EDDA. Szerencsére azonnal jelentkeztek az igazi barátok, akik jól ismertek és tömegével érkeztek a levelek: Attila, ne add fel! Hamar kiderült, hogy akik le akarták rombolni az EDDA mítoszát, nem sokra mentek. Akiknek sokat jelentett az EDDA, mind azt írták, hogy személyes fájdalmat okozott a felbomlásunk, minden ami történt, s hogy csak egy válasz létezik: újra beindulni! Bige viszont lelécelt, Csomóssal meg, azt hiszem, nem is voltak további közös terveitek. De ott volt Csuka... Ő egy lánynál még kint maradt néhány hétig Bergen-ben, s amikor hazajött egyszerűen nem lehetett rá építeni. Akik ismerik, tudják milyen szétszórt volt. Minden zenekarból rövid idő alatt kivált. Ő maga is csodálkozott, hogy velünk Norvégiát több mint fél évig kibírta. Én nagyon megszerettem, a gitár játékát egyenesen csodáltam.

Csupa szív ember és ugyanolyan a zenéje. De az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy egy együttes mindennap bizonytalanságban éljen, ne tudja, hogy a próbára vagy a szereplésre megérkezik-e a szólógitáros, vagy sem. Az egyik ilyen balhéja után azt mondtam: Elmész a..., te hülye! A franc fog veled megőrülni. Inkább egy kezdő pengessen, de tudjunk rá építeni. Aztán szelídebben folytattam: Nagyon sajnálom, Csuka, de most úgy érzem, képtelenség együtt maradnunk. Azt mondtuk Tüsivel, hogy addig csak mi ketten leszünk az EDDA, amíg meg nem találjuk minden posztra a legmegbízhatóbb, legjobb társat. Addig minden bulin vendégzenészekkel játszunk. Még az ötödik EDDAnagylemez is így készült el. Zserbó (Mirkovics Gábor) és Göme (Gömöry Zsolt) elég hamar elfoglalta a helyét a basszusgitáros és billentyűs poszton. Amíg Tüsi ki nem dőlt, négyen már stabil együttest alkottatok. Csak a szólógitár... Amikor elkezdtük a próbákat, Mohai Tamással indultunk. Utána jött Szénich János. Azzal kezdte, hogy jól megröhögtetett bennünket: Gyerekek, egyre vigyázzatok, én marha lassan tanulok, viszont villámgyorsan felejtek. Három hónap alatt kiderült, hogy a vicc mennyire igaz. Utána beállt a Gellért. Szétesett az együttes, ahol játszott és ajánlották, hogy próbáljuk meg. Nagyon jól gitározott. Eleinte nem volt semmi baj, de hamarosan kiderült, hogy a Tibor lusta. Kértem, tanulja meg, dolgozza ki a régi számok gitárszólóit precízen, de soha nem fordított rá időt. Gyakorlatilag egyikük sem felelt meg. Mindegyikük tud valamit, néha nagyon is jól tudják, amit tudnak, de nem azt tudták, ami nekünk, nálunk kellett. Ettől még más együttesben nagyon jók lehetnek. Mi viszont nem alkudhattunk meg, mert akkor bukunk. Az ötös lemezen az áll, hogy közreműködik: Tátrai Tibor. Őt nem tudtátok lekötni állandóra? Óriási nyereség lett volna. Tibusszal sokat beszéltem. Szeretem és tisztelem, a zenében barátom, amit csak nagyon kevés emberről mondhatok el. De vele nem jöhetett össze állandóra a dolog. Mint az ő szintjén annyian, Tátrai rendkívül érzékeny lelki alkat, s ahogy mondta, a HOBO BLUES BAND-ban úgy megsérült, hogy egyelőre képtelen volt beállni állandó együttesmunkára. Viszont kész volt fantasztikus jóindulattal

segíteni, amikor szükség volt rá. Nagyot dobott az indulásunkon. Amikor két billentyűssel játszottatok... Ma már világos, hogy keresve a régihez hű, de már új hangunkat, Béres beállítása Göme mellé tipikus pótmegoldás volt. Az igazi szólógitáros hiányát próbáltuk így ál dalni. Aztán megjelent ismét Csuka a képben. Közben kint volt újra két hónapig Svédországban vendéglátózni, aztán itthon is beállt pengetni a táncosnőknek a Béke Szálló bárjában. Megnéztük Felvinczyvel: fantasztikus miket játszott csupasz gitáron. Leültünk vele egy kávéra. Azt mondta, rengeteget változtatott az életén és, szeretne rendes bandában játszani. Előbb vendégként próbálkoztunk vele és tényleg csupa jót tapasztaltunk. Ő azonban kicsit letört, mert mindent elsőre le akart játszani és gyakran beleakadt. De láttam, mi van a kezében és azt mondtam: ne marháskodj, meglesz, mit segítsek? Először is gitárt cseréltem vele... Nem emberi, amit meg tud szólaltatni rajta. Tüsi megbetegedése után a dobnál is problémáitok voltak. Amíg a mai banda véglegesítésére meg nem nyertük Donászy Tibcsit. A mai, remélhetőleg hosszú időre szóló együttes megszületéséig, 1984 végétől 1987 tavaszáig így alakult Pataky mellett az EDDA felállása. SZÓLÓGITÁROS

BASSZUSGITÁROS BILLENTYŰS

DOBOS

Mohai Tamás

Mirkovics Gábor

Gömöry Zsolt— Béres Ferenc

Fortuna László

Szénich János (Tátrai Tibor)

Mirkovics Gábor

Gömöry Zsolt— Béres Ferenc

Fortuna László

Geilért Tibor (Csillag Endre)

Mirkovics Gábor

Gömöry Zsolt— Béres Ferenc

Fortuna László

Csillag Endre

Mirkovics Gábor

Gömöry Zsolt

Hirleman Bertalan

Csillag Endre

Mirkovics Gábor

Gömöry Zsolt

Raus Ferenc

CSILLAG ENDRE

MIRKOVICS GÁBOR

GÖMÖRY ZSOLT

DONÁSZY TIBOR

A főnix 500 nap alatt újjászülte magát! Az éneke a régi — a hangja maibb. Akik imádták, ettől csak jobban imádják. És jöttek hozzájuk, születtek új hívek. Milyennek látják, milyennek hallják? Mielőtt a történetet folytatnánk, nézzük, milyennek látják az új EDDA tagjai önmagukat...

CSUKA Csillag Endre, gitáros. Miért Csuka? Itt az EDDÁ-ban ragadt rám... Már régebben így ismernek rockberkekben. Mert egyszer már sokkal előbb is játszottam az EDDÁ-ban. Még a feloszlás előtt. Azt hiszem, a negyedik lemez anyagáról folyt a vita, amikor fölmerült, hogy legyen két szólógitár, meg fúvós is. Még a KORMORÁN tagja voltam, amikor meghívtak. A Kegye volt a szaxofonos, aki imád pecázni, s mikor az első próbán megjelentem, azt mondta: „Ez úgy néz ki, mint a horgászújság címlapján a csuka... Óriási show, röhögés — és rám ragadt.

De a negyedik lemezen nem szerepel a neved. A Slamó, ez várható volt, nem ment bele, hogy más is szólógitározzon. így nem lett a dologból semmi. Hány éves vagy? Harminc. 1957. október 17-én születtem. A szüleid? Apám műszaki vállalat kirendeltségvezetője. Sokfelé dolgozott már a világban. Érdekes egyéniség, nagy koponya. Szeretem az öreget az agyáért. Viszont a műszaki érzékéből semmit nem örököltem. Teljesen humán beállítottságú vagyok. Anyám csecsemőotthonban dolgozik, kis emberkék között, ez valamivel közelebb áll hozzám. Pesten jártál iskolába? Többnyire. De egyszer leköltöztünk Szegedre, mert apámat oda vezényelték az algyői olaj mezőkre. Akkor állították fel a tornyokat. Emiatt kimaradtam a Kölcsey Gimnáziumból. Szegeden folytattad? Amíg ki nem rúgtak. Miért? Mert belépett életembe a gitár. Attól kezdve nem érdekelt a suli. Eszelősen csak gitározni akartam. Volt 1000 forintom, amit nagyon hosszú időn át spóroltam össze, megvettem rajta négy DEEP PURPLElemezt és egyszerűen szerelmes lettem a Richie Blackmore játékába. Csakis azt akartam megtanulni és utánozni. Kivágtam valamiből egy lapot gitár alakúra, vettem rá öt húrt, azon próbáltam hangot kicsikarni. Persze nem ment. De a baráto látta, hogy meg vagyok veszve és két hétre kölcsönadta a gitárját. Nem kis szívesség. Olyan, mint ha lenne egy Porsche kocsid amit imádsz és két hétre odaadod a haverodnak, hogy az is furikázhasson kicsit. Akkor lepődött meg, mikor két hét után jobban gitároztam, mint ő. Csak úgy magadban kezdtél pengetni? A szomszédban láttam egy régi Füles Évkönyvet abban volt egy cikk: hogyan kell gitározni. Benne voltak fogásnemek. Teljesen bezsongtam. Ezt látva, a nagybátyám megajándékozott egy gitárral. Erre megszűnt a világ! Lógtál az iskolából? Persze. És egyszer váratlanul hazajött az apám. Miért vagy itthon? Beteg

vagyok, nem érzem jól magam — könnyű volt kitalálni, hogy hazudok. Kezemben volt a gitár, apám elvette és darabokra törte. Rajtad? A széken, de én sem úsztam meg. Teljesen jogos volt a verés. Semmi máshoz nem éreztél tehetséget? A képzőművészetire nem vettek fel. Akkor fordultam a zenéhez. Nem a gitár volt a fő cél, hanem a zene. A gitár volt elérhető. Ha lett volna zongoránk, akkor azon játszottam volna. Ha dob lett volna, egész nap azt vertem volna. Az iskola? Szegeden kivágtak, s amikor visszaköltöztünk Pestre, már lekéstem mindenhonnan. Erre apám beíratott szakmunkásképzőbe. Szerszámkészítést tanultam, illetve nem tanultam. Idősebb is voltam a többieknél, nem is érdekelt. Elmentem estire az István Gimnáziumba. Közben munkát vállaltam, eladó voltam a Madách tér mögött egy fotóboltban. Az tetszett? A melóval nem volt baj. De velem nem lehet pökhendien beszélni: vidd ide, vidd oda. Ha azt mondja, legyen szíves, akkor mindent megcsinálok... Egyszer aztán nem mentem be. Meleg is volt, s láttam, hogy ha az egész életem így megy tovább, öngyilkos leszek. Erre észrevettem egy hírt az újságban, hogy a Bartók Szakiskola jazztanszakot indít. Ilyen csoda nincs, hogy az ember azt tanulhassa, amit szeret — gondoltam. Rettentő félve mégis bementem. Nem volt gitároktatás. Miért nincs jazz-szakon gitár? Összenéztek: tényleg, miért nincs? Odaszóltak, hogy két év múlva jöjjek, akkorra csinálnak. De addig is szeretnék tanulni. Menjek a Rózsa Ferenc utcába, ott tanít a Babos Gyula. Elmentem. Vállalt? Rám nézett, aszondja, nincs felvétel. Akkor mit csináljak? Üljön le. Hallgattam az óráját, a növendékeit, s a végén azt mondta, játsszak valamit Felkészültél rá? Akkor már játszottam rockegyüttesben és nagyon figyeltem a jó gitárosokat. 2200-ért vettem egy használt magnetofont és felvettem három Pat Martino számot. Sajnos nem volt több. Tízszer fért rá a szalagra az a három szám, bekapcsoltam, lefeküdtem és fülhallgatóval

éjszakákon át hallgattam. Azt mondtam, úgy fogok gitározni, mint ez a vegyes nevű, de olasz pali. Egy hónapon át fülhallgatóval aludtam és nappal mindent kigyakoroltam, amit éjszaka felszívtam. Valóságos idegmegrázkódtatáson mentem keresztül, míg teljesen belém ivódott a frazírozása. Eljátszottam Babosnak belőle néhány részletet, láttam, hogy elszürkült az arca, a végén letette a szemüvegét: fel van véve. Délelőttönként egy órával korábban jött az iskolába, hogy velem foglalkozzon. Ez óriási áldozat és jóindulat volt tőle egy teljesen kezdőért. Utána már egy év múlva beindult a gitár a jazz-szakon és ott is ő lett a tanárom. Otthon hogyan fogadták? Apámat közben kihelyezték Bécsbe, onnan írt, hogy kisfiam, mi rendes középosztálybeli család vagyunk, vagyis hogy én nem örökölhettem semmilyen zenei tehetséget sehonnan, csakis a szexuális vágyaim diktálják, hogy zenéljek, tudat alatt így akarok kitűnni a lányok előtt. Volt benne valami igazság? Ebben az öregem teljes jóindulattal tévedett. Én soha nem akartam kitűnni. A zenekarokban mindig én néztem ki a legnormálisabban, nem hordok fülbevalót, bőröket, a házban ahol lakunk, nem tudják, hogy zenész vagyok, az utcán a leghétköznapibb külsővel járok. Mindig pont olyan akartam lenni, mint a többi srác. Valóságos vágyam volt, hogy az átlaghoz tartozhassak. Nem éreztél semmi „művészit” magadban? Inkább egy adag naivitást. Mindig könnyű volt rászedni és ha gondolok valamit, ma is kimondom. így neveltek. Nem erre a világra, hanem valamilyen mesebelire, ahol a jó mindig elnyeri jutalmát. Ezt a jóhiszeműséget főleg anyámtól örököltem és tanultam. Csodálatos jóindulatúak voltak velem. Az ellenkezésük az aggódásukból fakadt. Apám teljesen lemondott rólam 19 éves koromban, de szó nélkül eltartottak. Ha valami bajom van, ma is hazamegyek. Anyám képes most is berakni a zsebembe egy ötvenest. Hihetetlen az érzelem világa. Innen, hogy abszolút jóhiszeműséget oltottak belém. Mire felismertem, már hiába volt, nem tudtam változtatni, belém rögződött. Később vitatkoztunk is, hogy nem lehet így nevelni gyereket. Ha nekem lesz fiam vagy lányom, annak tudnia kell, mi a valóság, milyen disznóságok léteznek a világban, milyen korrupciók folynak, miket kevernek körülöttünk, a bőrünkre.

A szüleid talán épp a naivitásodhoz sorolták, hogy tisztes polgári pálya helyett zenélni akarsz. Babos láthatott rajtam valamit, mert megkérdezte, hogy állok otthon. Nyíltan megmondtam, hogy fasírtban vagyok az őseimmel, éppen a gitár miatt. Erre bekérette anyámat. Együtt mentünk, de engem kiküldtek. Fél órát ácsorogtam, mire végre sápadtan kijött anyám. Kérdeztem, mi van? Elkezdett sírni, hogy pont az ellenkezőjére készült, hogy talán itt is balhém van, mint a többi iskolában volt, s erre a Babos azt mondta neki, hogy: Asszonyom, az ön fia az ország legnagyobb gitáros tehetsége. Szó szerint ezt mondta, meg hogy ő ezt az első nap óta tudja, de nekem nem mondhatta meg. Apád mit szólt? Attól fogva nyugodtan tanulhattam, amikor pedig végeztem, hozott kintről egy erősítőt. Velem akkor madarat lehetett volna fogatni. A Bartókban érettségit tesz az ember, lassan minden papírom megvolt, ezzel apám szemében is „valaki” lettem. Nemcsak foglalkozást, de szakmát szereztem. Voltak a szüleid koncertjeiden? Voltak. Sőt, mikor először írtak rólam, apám kivágta és azóta el rakja a cikkeket. Mikor kezdtél zenekarban játszani? Tizennyolc éves voltam. Amatőrökkel kezdtem. Volt vidéki szereplésünk, ahol saját számokat játszottunk, de mindjárt támadt egy kis differenciám is. Elmentem egy másik együttesbe, az volt a neve DIFFERENCIÁL. Ott tudtak adni erősítőt. Utána jött a jazz és egy időre teljesen elfelejtettem a rockot. Az első jazz-fellépésem az Egyetemi Színpadon volt, Babos rakatott be a műsorba egy jazzgitár fesztiválon. Jól beindultam. Hárman fanatikus barátok lettünk Varró Lajos bőgőssel és Kányási Csabával, aki dobos. Kijártunk Lajoshoz Dunakeszire és semmi mást nem csináltunk, csak zenéltünk. Éjjel-nappal. Milyen stílusban játszottatok? Engem nem érdekelt a modern jazz, csak a bebop. Egy év alatt jól megtanultam. Az olyan, mint a barokk zene. Rám a komoly zenéből is Bach hat legjobban, aki a barokk csúcsa. A romantikusok közül csak Chopint szeretem, talán mert valamikor nagyon akartam zongorázni. A modern pedig számomra egyedül: Bartók. A csoda.

Hozott sikert a jazz? Varróval, Kányásival rettenetesen vadul vetettük magunkat a bebop játékba. Már a konzervatóriumi hangversenyeken nevet szereztem a szakmában. Diplomázás után Kőszegivel, Regőssel játszottam, a Lakatos Tóni fújt nálunk. Nem jelentett visszalépést, önmagad visszaminősítését, amikor a jazz után újra a rockhoz tértél? Nem érzik a lényeget, akik ezt hiszik. Mikor a katonaságtól leszereltem, végignéztem egy koncertfilmet, amit a Som hozott és rögtön láttam, hogy az a tömény energia, az érzelmeknek az a tömény sugárzása, amely a rockból árad — és ami nincs meg a leghatásosabb jazz-játékban sem — az vagyok én. Nincs a világnak semmilyen művészete, vagy bármije, ami a mai érzelmeket, a mai ember belső feszültségeit úgy ki tudná fejezni, úgy fel tudná szabadítani, mint a rock. Főleg a fiatalokét. Ehhez a lényeghez képest minden más összehasonlítgatás csak szakmán belüli pepecselésnek számít. A rock közönsége hogy fogadott? Rögtön felfigyeltek rám. Összehoztunk egy együttest, DÓZIS volt a neve, a P. BOX előzenekara lettünk. Az első három buli csodálatos volt. Csodálatosan szóltunk, fénybe kerültünk. A negyedikre már megsokallták. Ahogy elkezdtünk játszani, „lámpát kaptunk”. Csak a Hammondot lehetett hallani, viszont a dobot, a basszust és engem nem. Ez így szokás, az előzenekar nem szólhat úgy, vagy jobban, mint a sztárok, akikért veszik a jegyet. Ahhoz mindenkinek fel kell verekednie magát. Hogyan folytatódott? Egy amatőrfesztiválon meghallott gitározni a Földes és 1982 májusától a HOBO BLUES BAND tagja lettem. Úgy éreztem, megtaláltam Amerikát, enyém a világ. Mint az állat gitároztam. Felfigyeltek rám. Tévéztünk is, kezdték terjeszteni a rockhíremet. Hobo néha, amikor bulikon már középpontba kerültem, oda is nézett rám, amiben az volt: öcsi, ez a zenekar nem olyan zenekar, itt én vagyok a góré. Ő teljesen szövegre építi a műsorokat, engem meg csak a zene érdekel. Szeretem a bluest, de Hobónál a blues költészeten van a hangsúly, nem a blues zenén. A zenén viszont a Pókával összevesztünk és pár hónap után, szeptemberben kitették a szűrömet. Ez hogy történt?

Zöldfülű voltam, azt hittem nekem már mindent lehet. Nem úgy játszottam két harmóniát, ahogy az Egon akarta, mert az zeneileg abszolút rossz volt, a buszban megmagyaráztam neki, hogy kifacsarja a fület. Erre elkezdett ordítani, hogy állítsátok meg a buszt, szétverlek. Ezzel az agresszivitással a lelkembe taposott. Hogy valaki egy zenei kérdést fizikai erőszakkal, fenyegetéssel akarjon eldönteni, aminek én az emlegetésétől is irtózom... Hobo közbelépett? Mindnyájan röhögtek. Tudták, hogy Egon nem bánt, de én kiborultam, s azt hiszem mondtam olyasmit, hogy kiszállok a zenekarból. Később beszéltünk Hobóval, hogy nem lesz semmi probléma, komolyan akarok velük dolgozni, felejtsük el; ő pedig megnyugtatott, hogy nem tesznek ki. De akkor már szervezték a helyemre a Lugosit, mert arra gondoltak, hogy hasonló vita előfordulhat és akkor a lekötött bulik közben szállók ki. Ezt nem tettem volna, ember vagyok. Nem valami egyenes nyíltsággal, de végül is európai módra, szépen kiraktak. Mihez kezdtél? Két hét múlva már a KORMORÁN gitárosa voltam. Az teljesen más világ, mint az enyém, de nagyon érdekes volt, és nekem a megélhetésre kellett gondolnom. Megismerkedtem a színházi élettel, a Kőműves Kelement játszottuk, lemezre is vették. Megtanultam páratlan ritmust játszani, amit addig nem tudtam, de aztán írtam is ilyen számokat. Ott milyen volt a légkör? A Koltay Gergely volt a dzsentri úr és mi voltunk a pórnép. Tőlük miért váltál el? Nem nagy boldogság volt, hogy a színházban üstdoboltam. Ha valamit ledobtak a színpadon, be kellett vágnom a dobba. Aztán kirakták a Pulait és én lettem a gitáros és jobban kerestem, mint a Hobónál. Egyszer kint voltunk Pécsben a színházzal és berúgtam. Állítólag hangosan kiabáltam a Szörényinek, hogy én vagyok a legjobb magyar gitáros. Kirúgtak, majd visszavettek. És akkor kaptam meg Pataky Attila táviratát. Amikor az EDDA feloszlott? Akkor. Mondta, hogy új együttest akar szervezni a Tüsivel és velem. Kértem gondolkodási időt, de azt mondta, hogy ne gondolkodjam. Erre én: oké. Próbáltunk egy darabig, aztán kimentünk vendéglátózni. Neked nem okozhatott nagy gondot. A jazz, a rock és a színház, meg a többi után már mindent meg tudtam

csinálni. Norvégiában azonban rengeteget veszekedtünk. Miken? Megmondtam, ha valami nem tetszett. Attiláék folyton együtt voltak, én viszont elkezdtem ismerkedni a kinti élettel, próbáltam asszimilálódni. Volt néhány kínos epizód, ne is beszéljünk róluk. Bennem maradtak örökre. A lényeg, hogy szinte teljesen elszakadtam tőlük. Mentem és csajoztam. Semmi mást nem csináltam, fél évig nem is gyakoroltam. Nálam a csajozás nagyon fontos és ott úgy van, hogy a szórakozóhelyen odamegy hozzád a lány: ma este veled akarok lenni. Akivel utoljára táncol, azzal megy haza. így tanultam meg hetek alatt a nyelvet. Az ágyban? Sok barátnőm volt. Reggel felkeltem valahol valamelyik csajjal és az elkezdett beszélni. Reggeliztünk, kérdezte mit akarok és meg kellett mutatnia. így ha meghallok egy szót, rögtön megjelenik előttem a kép, amit jelent. Azt mondják, legjobb tanulási módszer: a szerelem iskolája. Csodálatos volt. Olyan szerelmeim voltak, azt hit tem, hogy megőrülök. Az egyik teljesen kiborított, AttiIáék ezt nem tudják, de álltam a hídon és az öngyilkosságra gondoltam. Norvég lány volt? Anne... Mikor a fiúk hazajöttek, én még két hétig kint maradtam nála. Eszembe sem jutott disszidálni, de rettentő nehéz volt elválni. Lassan kellett beadagolni, hogy hazajövök. Megrázó búcsú volt. Kikísért az állomásra.., felültem a vonatra és iszogattam a whiskyt az NDKn, Csehszlovákián keresztül. Tudtam, hogy fogadkozásaink ellenére, nem fogok visszatérni. Viszont amikor az első nekifutásra nem boldogultam az EDDA beindításánál, a Reszlerékkel kimentem még egyszer vendéglátózni az NSZK-ba és Svédországba. Egy hajóra. Ott ismertem meg életem addigi legnagyobb szerelmét. Borzasztó kín volt, hogy azt a lányt is ott kellett hagyni. Mert én mindenképpen csak itthoni bázison tudok élni és azt egyik sem vállalta, hogy velem jön Magyarországra. Csak egyikük látogatott meg két hétre. Hogy kerültél vissza az EDDÁ-ba? Egy tárgyaláson tanúskodtam, ott találkoztunk újra Attilával. Eljöttek hozzám a Felvinczyvel, mondtam, hogy erősen változtattam a szokásaimon, lehet rám számítani. Kipróbáltuk, ők elégedettek, én jól érzem magam. Van egy nagy dobosunk, akivel nagyszerű dolgokat lehet

csinálni, a Donászy. Nemcsak nagy dobos, de tökéletes ember. Mi ma az EDDA zenéje? Ma az EDDA mindenben Pataky. Kint sokat veszekedtünk, itthon végképp nem nyelte le a balhéimat, én is mindig megmondtam a magamét, de most már van annyi eszem, hogy inkább tartom a szám. Nehéz ember. Néha felmegy a pumpám, ha — szerintem idegességében — nagyon főnökösen beszél és viselkedik. De sokszor lenyelem, máskor meg ő tudja, hogy épp rám kell hagyni a dilit. Teljesen elütő természetűek vagyunk, olyan igazi barátok nehezen lehetnénk, de méltányolni tudjuk, hogy mindegyikünk más. Tudjuk, hogy szükségünk vagy egymásra. És ez nagy kapocs. Az EDDA most erős, profi módra erős, ezt nem lehet érzelmes amatőr szempontoknak alávetni. Mi a véleményed az EDDA múltjáról? Nem érint. Annak idején nem hallgattam magyar zenekarokat, az EDDÁ-t sem. Nem sznobizmusból, hanem mert folyton tanultam és a világ legjobbjait kellett hallgatnom. Az EDDA közönségéről? Szeretem ezt a közönséget. Nagyon. Szerintem velünk fejlődik. Van kontaktusod a rajongókkal? A bulikon, amikor játszunk. Annál jobb kontaktus nem létezik. Milyen ma a magyar rockzenészek helyzete? Rettenetes. Mint sok mindenben, itt is óriási hátrányban vagyunk. Már az egész világon van módszeres rockoktatás, nálunk meg, ha egy gyerek tanulni akar, válogathat a dilettáns „maszek professzorok” között. Arról nem beszélve, hogy nemcsak magas technikát, de még egy rendes húrpengetőt is gond beszerezni. Én hiába ütöm meg ugyanazt az akkordot, amit a Richie Blackmore, nálam az sohasem szólalhat meg ugyanúgy. Van egy Gibson-gitárom, de nem azért, mert az fekszik nekem a legjobban, hanem mert egyszer épp azt lehetett kapni a bizományiban. Azt mondják pedig, hogy éppen a Blackmore nagyon jó véleményt mondott rólad. Talán túlzásnak hangzik, de akkor úgy éreztem, hogy érdemes volt huszonkilenc évet megérnem, azért a DEEP PURPLE-élményért. Képzeld el, hogy megérkezik az a banda, az a gitáros, aki miatt az egészet elkezdtem, aki az életem összes balhéját és összes boldogságát okozta. Már az is fantasztikus, hogy élőben itt hallgathatom és

nézhetem. Még fantasztikusabb, hogy a gigászi show-jukon játszhatok. És aztán jön a legfantasztikusabb, amikor odajön és azt mondja, hallgattalak mind a három bulin, nagyon jól játszol. És együtt fényképeznek. Másutt is beszélt rólad, hogy direkt meghallgatott mindhárom este. Minden udvariaskodás nélkül, a hátad mögött dicsért. Azt hiszem, hogy a mi számunkra semmi sem lehet fontosabb, mint a közönség szeretete és semmi sem nagyobb fizetség, mint egy ilyen szakmai elismerés. Hogy élsz? Nekem a magányra ugyanolyan szükségem van, miit a szerelemre. Ezért bérelek egy bútorozott lakást. Hétezerért, plusz rezsi. Bírod anyagilag? Nehezen. Különben pedig, ha van pénzem élek, hl nincs, akkor nem. Ha van, megveszem ami tetszik, ha nincs, nem gondolok semmire. Filléreskedni nem tudok, Nem úgy, mint a Göme, én nem vonok meg magamtól semmit óvatosságból, mert azt később megbánnám. Az a véleményem, ha már ilyen tempós világba születtünk, éljünk minél gyorsabban. Nősülés? Járok egy lánnyal, aki teljesen a nyakamon ül, el kellene vennem... A csajozásaim nem zavarják, tud róluk... Dehát... Leszel még jazz-zenész? Stúdiómuzsikus lennék. Úgy 35 éves koromtól. Már hozatom Amerikából a kottákat és kazettákat, képezem tovább magamat, hogy bármikor, akármilyen stúdióba hívhassanak, maximálisan ismerjek minden stílust, kottából egyből olvasva is. Tanításra is gondolsz? Már tanítottam három évig. Mindent egybevetve: mit jelent neked a zene? Mikor katona voltam, ugyanezt kérdezték a seregben is: „Mit jelent magának a zene?” „Az életemet.” „Mi értelme van ezen kívül még az életének?” „A zene.” „De hát mit szeret még?” „A madártejet.” Erre kirúgtak a seregből...

ZSERBÓ

Mirkovics Gábor, basszusgitáros. Miért hívnak Zserbónak? Velünk billentyűzött egy ideig Béres Ferenc. Ferinek szólítottuk, aztán én tovább rövidítettem a nevét, így lett Free. Erre ő is elkezdte variálni az én nevemet: Gábor-Gabcsi-Gabi-Zsabi-Zsebi, végül Zserbó. Azt hiszem, te vagy az EDDA legfiatalabb tagja. 1962. szeptember 2-án születtem, itt Budapesten. A családod? Apám vegyészmérnök, exportdolgokkal foglalkozik. Anyám SZTKügyintéző. Testvérem nincs. Hol jártál iskolába? Az általánost Zuglóban végeztem, jó 4,5 átlaggal. A Váci úti középiskolában már nem voltam ilyen jó tanuló, közepes eredménnyel érettségiztem. Mire emlékszel az iskolás évekből? Főleg arra, hogy körülöttem a srácok 14 éves korukig mind nőttek, csak én maradtam alacsony. Aztán a gimiben hirtelen nyúlni kezdtem és most 175 centi vagyok. Hogyan keveredtél a zenéléshez? Én is elég korán kezdtem koncertekre járni és sokat hallgattam a rádiót. A középiskolában elég nyugtalan, ideges voltam, például folyton doboltam az előttem ülő székének a hátlapján. Ettől viszont a statisztikatanárnőnk lett gyakran ideges, s egyszer azt mondta: „Mirkovics fiam, te pont olyan hülye vagy, mint az a dobos, a...” — és mondta egy srác nevét, aki ma ismert figura a szakmában. Mire én: „Igen, én is az leszek.” Tényleg azt terveztem mikor elhatároztuk, hogy zenekart hozunk össze az iskolában. De a dobra sok jelentkező volt, nekem a basszusgitárt kellett vállalnom, hogy komplett legyen a banda. Ez melyik évben volt? 1979-ben. Mit tudtál akkor a beat és a rock kialakulásáról, a nagy nemzedékekről, a fiatalok világméretű mozgolódásairól? Jóformán semmit. A vietnami háborúról? Amerikaiak harcoltak az őserdőkben, aztán feladták. Láttad a Hairt? Nagyon tetszett. Persze akkor volt aktuális, amikor Amerikában játszották. Hozzánk jó későn érkezett.

Mit tudsz a 68-as diákmozgalmakról? Szinte semmit. Che Guevaráról? Semmit. Mik történtek iskolai éveid alatt a világban, amire odafigyeltél? Merénylet a pápa ellen... Arra megdöbbentek az emberek, mert teljesen váratlan volt. Akkor emlegették a régebbi Kennedy-gyilkosságot is, de azt már nem tudom hogyan volt. Nem érdekeltek a politikai dolgok. A hippikről mit hallottál? Úgy tizenhárom éves lehettem, mikor anyámékkal többször autóztunk és jöttek velünk szembe hosszú hajú, szakadt gyerekek. A szüleim nagyon megbotránkoztak: hogy néznek ki? A tévé előtt is szörnyülködtek az amerikai felvételeken. Akkoriban ért hozzánk a csöves korszak. Hatott rád? Akikkel zenéltem, mind olyan külsőt öltöttek, csak nekem nem engedték a szüleim. Mire emlékszel a magyar beat beindulásából? OMEGA, LGT. Még az általános iskolában. Engem az LGT hatott meg jobban. De BERGENDY is. „Nehéz az iskolatáska"... Te és a veled egyidősek lázadtatok valami ellen? Azt hiszem, minden ilyen lázadást csak ráfogtak a fiatalokra, az egész korszakra. Jártam koncertekre, később úgy is öltöztem mint a többiek, de nem volt abban semmi lázadás. Milyen koncertekre jártál? A MINI játszott minden szerdán a Budai Ifjúsági Parkban. Később jöttek a közös műsorok: a MINI és a P. MOBIL. Még később az EDDA. Berobbant! Azt mondod, ugyanúgy öltöztél mint a csövesek. Tudtad azt is, hogyan élnek, hogyan töltik az idejüket? Az újságokban olvastam róluk. Koncerten is láttam srácokat, akikről le lehetett olvasni, hogy szipóztak, kábítóztak. De attól, hogy egyformán öltöztünk, minket senki sem tartott csöveseknek. A barátaim közül páran tudták és elmesélték, hogy némelyik társaság milyen körülmények között él, hol alszanak. Elzárkóztál tőlük? Én és a barátaim normális családi körülmények között nevelkedtünk, otthon rendes vacsora és ágy várt.

Az EDDÁ-t mikor hallottad először? A szerencsések között voltam, akik az első pesti szereplésükön a Közgáz Klubban megismertük őket. Attila őrületes hatást keltett. A mozgásával külön is. Más zenekarokban nem mozogtak akkor, az énekesek nem csináltak semmit. Az ő mozgása felfokozta a ritmust, a zene, a szöveg hangsúlyait. Attól fogva már az terjedt az országban, hogy jó a P. MOBIL, meg a PIRAMIS, de van az EDDA! Az első ifiparki koncertjükön mégis alig voltak. Mert nem tudtak róla, nem volt reklámozva és aznap volt a PIRAMIS nagy bulija. Sokan még csak kérdezték, mi az az EDDA? Hol játszanak? Aztán a második ifiparki szerepléskor berohantak és elkezdték a Fémszívűt, meg az Elhagyom a várost és mindenki elnémult. Akkor már zenéltél? Az iskolatársaimmal. Közülük más is a zenei pályára lépett? Senki. Én azonban otthon is rengeteget gyakoroltam és beiratkoztam a Postás Zeneiskola jazz tagozatára. Fél év után már két-három zenekarban is kisegítettem, a tanév végére pedig jól elsajátítottam a swinget. Ott volt a Bartók konzi jazz tanszakának vezetője, Gonda János, feltette a szemüvegét és azt mondta, jövőre jelentkezzek náluk felvételre. De ott csak bőgőn tanítottak basszust, s bár két évig bőgőztem, valahogy az nem érdekelt. Meddig jutottál a bőgőn? Megfeleltem volna a Bartók-szakiskola felvételijén. Megszűnt, pedig szerettem azt a zenét. Akkor mentem át a DERBY-be. Márciusban már egyetemi klubokban koncerteztünk. Funky jellegű újhullámot játszottunk. Mit értettetek újhullám alatt? Akkoriban ez a szó volt a divat és mindenre rásütötték, hogy újhullám. Egy némileg új figuráció a ritmusban: újhullám. Mi is erős ritmusú zenét játszottunk, a szövegek ugyan elég bugyuták voltak, de azért egyre jobban ment a szekér. Egy év múlva megnyertük a kazettapályázatot. Mi az, hogy kazettapályázat? Nem koncerteken folyt a verseny, hanem be kellett küldeni számokat kazettán egy zsűrinek. A mi számaink tényleg jók voltak, protekció nélkül nyertünk. De ettől még nem kerestünk egy fillért sem. A költségeink sem térültek meg. Mindnyájunknak volt valami más

munkahelye is. Neked hol? Az Elektromos Műveknél kábelellenőr voltam. Az mit jelent? Mi volt a dolgod? Budapest áramellátását kb. tíz vastag, föld alatti 120 kilowattos főkábel hozta különböző irányokból. A nyomvonalukon mindennap ellenőrizni kellett, hogy nem kezdtek-e földmunkákba, építkezésekbe, fúrásokba, nehogy elvágják a magasfeszültség vezetékeit. Voltunk, akiknek mindennap végig kellett járnunk kb. 10 kilométert gyalog. Persze volt, aki buszozott, trolizott, s olyan is, aki csak elindult, de rögtön ment is haza. Elég veszélyes lelkiismeretlenség. Igen, de ha heteken, hónapokon át nincs semmi, akkor az ember — ha nagyon fáradt, vagy valami fontos dolga van — könnyen azt gondolja, miért lenne pont ma zűr. Nálam például sosem volt semmi. Több zenész csinálta ugyanezt, de egyik sem sokáig, előbb-utóbb sorra kirúgták őket az elektromosok. Mert azért volt más ellenőrzés is, a mi alkalmazásunk inkább csak olyan bérhígító státus volt. Mit fizettek? 3500 forint körül. Reggel háromnegyed hétre kellett bemenni, én úgy negyed nyolc körül már bent is voltam, megreggeliztem, kimentem a vonalra... vagy nem..., de 10 után feltétlenül otthon voltam és gyakoroltam. Délután zeneiskola vagy próba volt. Hol próbáltatok? Ahol azelőtt a PIRAMIS, egy Dráva utcai építkezés felvonulási barakkjában. Egyszer este 11-ig nyomtuk, másnap reggel 9-re beszéltük meg a folytatást, ezért kivételesen otthagytam a gitáromat. Éjszaka feltörték a barakkot és elvitték. Akkor úgy bőgtem, mint szaros kölyök koromban. Abból a pénzből vettem, amit statisztálással kerestem a filmgyárban. Több mint három év múlva. Akkorra a gitárt már hamis vámpapírral eladták a bizományin keresztül. Megtaláltam, de azt mondták, hogy a visszaperlése annyiba kerülne, hogy abból több gitárt vehetek. Működik még az a DERBY? Már nem. Akkor többen kiszálltak és megroggyant a zenekar. Ezért, meg hogy ne kelljen tovább az elektromos soknál dolgozni, nyárra elszerződtem a Balatonhoz, a bélatelepi Sirályba. Profikkal. Bevallom

jólesett játszani a világslágereket, örökzöldeket és hozzá nappal strandolni. Ősszel aztán beiratkoztam az OSZK (Országos Szórakoztatózenei Központ) kurzusára és megszereztem az önálló működési engedélyt. Hol játszottál tovább? Egyszer megszólalt a telefon és egy lány, akivel csak úgy látásból ismertük egymást az ORI-büféből, az új HUNGÁRIA egyik táncosnője szólt, hogy keressem meg a Fenyőt a lakásán a gitárommal. Fölmentem, ő is gitárt vett a kezébe és azt mondta, na most mutasd meg. Tíz percig gitároztunk, kevertünk és azt mondta: „Jól van, nekem megfelelsz, ha a tagok elfogadnak, nálunk játszhatsz.” A Pepó, vagyis Temesvári András helyett, aki a Zsoldosék karamboljánál meghalt? Az ő helyére hívott Fenyő, de ez még a karambol előtt volt. Turnéra készültek, figyeltem a próbáikat, feküdt nekem az a funky, a break elemek. Fenyő nem járt a próbákra, szaladgált az ügyeik után. Nem volt nagyon szimpatikus a társaság, fáradt, öreg zenészeknek látszott a Pálmai, a Jenei, s az egy-két konzervatorista srác sem volt lelkes. Ellenem rögtön áskálódtak, vissza akarták hívatni a Pepót, végül egy konzis srácot vittek magukkal a breakturnéra. Mint kiderült, nem sokat vesztettem. Mit csináltál? Visszamentem a DERBY-be, próbáltunk. És akkor 1985. január 7-én — ez mellesleg Attila névnap — telefonált az egyik haverom, hogy Gömöry Zsolti elkérte a telefonszámomat. Neki csak annyit mondott, hogy egy platinás zenekarba keresnek basszusgitárost. Törtük a fejünket: az R-GO a platinalemezes, de az tele van; az EDDA pedig megszűnt. Öt perc múlva újból csengett a telefon: „A rettenetes Pataky vagyok...” Menjek fel hozzá gitározni. Nem sokkal előbb ment le a televízióban a feloszlásukról szóló rosszízű riport. Én azt nem láttam... Akkor épp találtak egy pincét, ahol másnap már lehetett zörögni, ott a Zsoltival és a Tüsivel hármasban zenéltünk, jazzt, mindent. Mondták, hogy másokkal is tárgyalnak. Attila egy hétig nem nyilatkozott, viszont adtak egy kazettát, amit Norvégiában készítettek és még nem volt rajta basszus. Csináljak rá valamit. Megcsináltam s pár nap múlva közölték, hogy én leszek az EDDA basszusgitárosa.

Mi volt Patakyról a véleményed? Ismertem az első budapesti szerepléseik óta, tudtam mit csinál. Olvastam a könyvedet is. Mellesleg, tetszett az a könyv, de két évvel korábban lett volna aktuális, 1984-ben már elkésett. Más a mai fiatalság, mint amelyet az EDDA-könyv lefestett? Teljesen kicserélődött. Akkor a szakadtság nem divat volt, tényleges csórók terjesztették. Ma ha elmegyünk vidéki városokba, például Zalaegerszegre, akkor modern színházban játszunk és nagyon jól öltözött lányok ülnek a nézőtéren. Azt hiszem és úgy tapasztalom azonban, hogy ezeknek a csinos lányoknak a problémái — a jobb anyagi helyzetük és a jobb külsejük ellenére — lényegükben ugyanazok, mint a régi EDDA-rajongóké. A reagálásuk a zenére, de még a leveleik is ezt bizonyítják. Igaz, a mai EDDA miliője, környezete más, mint a régi buliké és a közönséghez alkalmazkodó zenétek hangja is folyamatosan változik. Ismered a régi EDDA-lemezeket? Az első volt a legzseniálisabb. Attól teljesen ki voltam bukva. A harmadik már egészen más volt, de a lényeg még ma is ugyanaz: az EDDA zenéje a dallamos rock. Ma is azt csináljuk, csak modernebb változatban. Akadnak levelek, amelyek írói szerint „a régi zenétek jobb volt, több volt a gitár”, de ezeket az emlékek diktálják, amelyek idővel torzulnak. Emlékszel, hogy mikor léptél fel először az EDDA színeiben? 1985. április 14-én Szegeden. Azzal a koncerttel kezdődött az EDDA új élete. Már két héttel előbb hogy minden jegy elkelt. Bitangul izgultam, hogy milyen lesz a fogadtatás. Új volt a hang a két billentyűssel... Mivel kezdtetek, mi volt az első szám? Minden sarkon álltam már. Áthangszereltétek? Egy az egyben úgy játszottuk, mint a régi felvételen. A közönség? Azt hittem, elszabadult a pokol. Nem féltél? Szabályosan féltem. A közönségnek azonban ezt nem volt szabad észrevennie. Úgy kezdtük, mint a régi EDDA. Háttal álltunk, aztán meg kellett fordulni és mereven nézni, szuggesztív tekintettel. Az orrunk előtt a csápoló kezek félelmetes tömege és a sikító torkok. Úgy éreztem, ha

meglátják rajtam a drukkot, mindennek vége. Megesznek. Pataky? Rettenetesen élvezte. Mi fiatal újak viszont tőle is féltünk. Még erősen érződött közöttünk a főnök—alkalmazott viszony. Egyelőre vendégzenészek voltunk, a további kapcsolat azon múlott, hogy ki mennyit bizonyít. Volt utána még a szegedihez hasonló izgulnivalód? Két hónapig turnéztunk az egész országban, majdnem harminc buli zajlott le, s utána jött a Sportcsarnok. Tudtam, hogy oda kivonul a szakma, nagy lesz a felhajtás és egyetlen melléhúzott hangért kicikizhetnek. De addigra jól összerázódtunk, csak a szólógitár maradt megoldatlan. Nagyon megnyugtatott viszont bennünket, hogy Tátrai vállalkozott vendégként a közreműködésre. Élő lemezfelvétel is készült. Az lett az ötödik EDDA-nagylemez. Az is jól sikerült. Én semmit nem rontottam, tempók, dob, basszus úgy ahogy volt, a helyszínen kész volt. A stúdióban arra játszották a szükséges korrekciókat. Attila bejelentette, hogy a felvételek után csapatot hirdet. A lakásán jöttünk össze, amikor közölte, hogy két billentyűs olyan luxus, amit nem bír el a piac. Freetől el kellett válnunk, amit ő — intelligens srác — tökéletesen megértett, semmi harag, azóta is jó haverok Attilával. Sajnos, azóta sem jött össze neki semmi, amit szeretett volna, elment valahova dolgozni. Pedig jó zenész. Ezek kegyetlen dolgok. Attila az ilyesmit egyenesen, sumákolás nélkül, tisztességesen intézi el. Ha valakit ez átmeneti nehézségek elé állít, inkább felajánlja, hogy kölcsönt ad, vagy szerez neki. Különben mi róla a véleményed? Ha nem akarsz, ne válaszolj. Rettenetes szuggesztív ereje van. Ezzel hat a közönségre és a közvetlen környezetére, a társakra is. És az akaraterejével. Ha elhatároz valamit, biztos, hogy véghezviszi. Igazságos? Teljesen objektív, csak az EDDA érdekeit és célját nézi. Mint énekes? Nagyon jó, de ezt mindenki tudja. Kár, hogy nem tanult meg már rég angolul. Ha még időben sikerül megtanulnia, akkor nagy a valószínűsége, hogy az EDDA betörhet a nemzetközi mezőnybe. Kopaszon, mint 1981-ben?

A külső képet, az image-t a pillanatnyi helyzet és igény szerint gondosan meg kell tervezni. Pont úgy, mint a számokat és az egész műsort. Gondolom, Attila megint bajuszt növesztene. Téged hogy fogadott az EDDA-tábor? Már Szegeden észrevettem, hogy odafigyelnek rám, s a végén beüzent az öltözőbe két lány: a basszusgitárost feltétlenül csókoltatják és várják kint. Mindjárt az elején megindultak a levelek is, hogy kit tartanak jónak, ki tetszik és ki nem az új csapatból. Ebből ítélve a fogadtatásom jó volt. Mint tanult muzsikus, a komoly zenével hogy állsz? Vannak zenék, amiket imádok, például Vivaldit. Teljesen ki tudok bukni tőle. De már az operát nem kedvelem. És a pénzt? Azt tudnám, ha lenne sok. A szüleiddel laksz? Van lakásom, a menyasszonyommal lakunk benne. Ki a menyasszonyod? Magyar származású svéd, vagy svédországi magyar lány — ahogy tetszik. Tavaly nyáron ismertem meg. Elképzelhető, hogy feleségül veszed? Elképzelhető. Akkor itthagyod az EDDÁ-t? Szó sincs róla! Van megoldás a dolgok összeegyeztetésére, ez a kapcsolatunk mostani helyzetéből kiszámítható. A szüleid hogy vélekednek az életviteledről? Annak idején hagyták, hadd zenéljek, de mindig azt mondták, ne hasonlítgassam magam a profikhoz. Hobbiból tanuljam. Azt gondolták, hogy úgyse lesz ebből semmi. De apám sokat segített. Ő hozta kintről a mostani hangszeremet is. Izgat a világ mai képe? Komputerek, csúcstechnika ... Nem, nem is értek hozzá. Politikához? Ahhoz sem. Nem is érdekel? Mint egy átlagos újságolvasót. Mit szólsz Gorbacsovhoz? A leszerelési, meg atomstop javaslatai tetszenek. A nyíltság is, amit

otthon beindított. Hogy a változtatási politikája bejön-e...? Szerintem jó lenne. Milyen lapokat szoktál olvasni? Esti Hírlap, Magyar Ifjúság, Képes 7, Ifjúsági Magazin, megnézem az egyik újságárusnál, hogy mi érdekes, aztán megnézem a másikat is. A napi aktualitású könyveket is ott lehet leginkább megvenni, mint a „Halló, itt vagyok”... A te könyveidet is bódékban vettem. Milyen könyvet olvasol mostanában? A 22-es csapdáját. Videód van? A szüleimnek. Gyerekes vágyam volt, hogy legyen, s most hogy van, már nem nagyon érdekel. Autód? Nem is lehet. Lencsehomály van a szememen, most csináltattam kontaktlencsét. Öltözködés, külsőségek? Sosem érdekelt. Hogy a színpadra miben megyünk, abba Attila erősen beleszól. Még a frizurába is. Az utcán azonban nem akarok a popsztárokhoz hasonlítani, vagy feltűnést kelteni. Teljesen egyszerű cuccokban járok. Viktória néha rábeszél, hogy vegyem fel a színpadi ruhák valamelyikét, de különben soha. Amiben a színpadon játszotok, azt csináltatjátok valahol? Nekem minden szereplőruhámat apám hozta, amikor Londonban dolgozott. Spórolsz? Nem vagyok spórolós. Talán majd ha jönnek lemezjogdíjak, akkor már lesz miből. Csak a fellépti díjakból nehéz lenne, jó ha a mindennapi megélhetésre, a rezsire elég. Mindent összevetve, milyen helyet tölt be az életedben az EDDA? Munkahelyet. Mennyire profi munkahely? Sokat és nagyon rendszeresen dolgozunk. Ha nem szerepelünk, akkor próbálunk. Mióta az EDDA tagja vagyok, még nem voltam szabadságon. Az a nyaralás, ha a Balatonnál turnézunk. Munkahelyet könnyen változtathat az ember. Ha jönne egy jó ajánlat...? Úgy megy a szekér, hogy erre felesleges gondolni. A közönség sem közömbös és köztünk nagyon jó a légkör. Endre, Zsolti régi barátaim,

Tibit még nem nagyon ismerem, de jó vele dolgozni. Sztárnak érzed magad? Szerencsére nem. A sztárállapot, azt hiszem, különben sem olyan dolog, mint a mámor, a csillogás nem az emberben van, csak valami külső bura. Maga a sztár legfeljebb azt érezheti belőle, ami terhes, fárasztó. Hogy befelé is vakít. Az emberek ezt vagy sok pénzért, vagy borzasztó hiúságból viselik csak el. Nem hiszem, hogy engem akármelyik fenyeget. Milyennek látod a magyar rock helyzetét? Siralmasnak. Pedig nálunk nagyon sok a tehetség, csak nincs aki törődjön velük. A múltkor hallgattam egy híres együttest a rádióban. Hajszálra úgy hangzott, mint az EDDA. Ugyanaz a sound a billentyűn, ugyanolyan gitárszólók. Mi sokkal olcsóbb technikai eszközökkel is tudjuk ugyanazt, amit ők. De őket menedzselik. Nálunk szétszóródik az ember, nem tehetjük meg, hogy csak a zenére összpontosítjuk minden erőnket, időnket, idegszálunkat. Nekünk mindent magunknak kell csinálnunk, intéznünk. Neked például mi dolgod a zenén kívül? Ha hibás a hangszalag, ha elromlik valami, magnót, hangszórót javíttatni, ezt-azt vásárolni. Néha akkor kell ilyesmikért abbahagyni a gyakorlást, mikor a legjobban menne, mikor az idegek, az érzelmek éppen átitatódnak és megindul valami az emberben. Nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak látszol. Nekem ezt nyújtja a zene. De éppen most, a téli turné beindulásakor volt idegösszeroppanásom, az egész turnét nehezen csináltam végig, gyógyszerekkel, nyugtatókkal. Mi váltotta ki? Sok minden összejött. Fáradt voltam. Késő estig munka, szereplések, utána rendszerint még leülünk, kevés alvás... És a nyáron meghalt nagyapám. Ez mi a nyakadban? Egy medál a monogramommal: M. G. Az első EDDA-évben kaptam a szüleimtől karácsonyra.

GÖME

Gömöry Zsolt, billentyűs. Szeretném, ha mindent elmondanál magadról. 1962. július 9-én születtem. Tősgyökeres budai vagyok, a Moszkva tér mellett laktunk, majd a Budafoki útra költöztünk, közel a Gellérthez. A nagyszüleimmel együtt. Anyám műszaki rajzoló. Apám műszaki ellenőr. A zenei hajlamot, érzéket tőle örököltem. Profi volt, a Módos-vokálban énekelt, otthon zongorázik és sok lemeze van. Én hatéves korom óta tanulok zenét. Az iskolában milyen gyerek voltál? Nyugtalan. Tanulásban is, zenélésben, gyakorláskor is. Az általánosban minden erőfeszítés nélkül jól tanultam. A gimnázium már nagyon nehezen ment. A gimnázium után? Elmentem dolgozni. Előbb kézbesítő voltam, majd a Skála parkolóban őr. Ott jól kerestem. Hogy lehet egy parkolóban jól keresni? Megvan a titka. Az ember elkezdte lassan adni a jegyeket, az autósok türelmetlenkedtek, mire elkezdtem hajtani a kocsikat. Adták a pénzt és a legtöbben nem várták meg, hogy visszaadjak az öt- vagy tízforintosból. (2 Ft volt a parkoló díja.) Sokan a jegyet sem vették el. Mennyit kerestél? Megvolt a tízes. Egy 19 éves srácnak akkor nem volt kis dolog... Akadt más módszer is. Mondd. Hadd tanuljunk. A teherautósoknak 8 forint volt. Cetli nélkül egy ötös. A cseh buszoknak úgy volt hely, ha leadtak két sört, meg egy húszast. Különben a fenéből gyalogolhattak az utasaik. Az osztrákok már szó nélkül nyújtották a sört. Hogy kerültél ebbe a jó üzletbe? A barátom barátja volt a főnök. A keresetnek persze ára volt: esőben, mínusz 17 fokban is kint kellett dideregni. És a vásárlókocsikat betologatni. Szépen csillog a fülbevalód. Öt éve hordom. Vallásos vagy? Járok templomba. Hogy kezdted a zenélést? Mint mondtam, hatéves koromtól taníttattak. Az általános meg a gimnázium mellett is folytattam. Sok bajom ebből eredt.

Elvont a tanulástól? Már az általánosban csináltunk zenekart PÓK néven. Felléptetek? Hetedikben sulibulikat rendeztünk. Óriási élmény volt, remek hangulat, lelkes zenélés, lelkes közönség. Rettentő büszkék voltunk, amikor meghívtak egy másik iskolába és ott is sikert arattunk. Miket játszottatok? Saját számokat csináltunk. Milyen stílusban? Stílusról túlzás lenne beszélni, ahogy jött. Komolyabbá csak a gimnáziumban vált a dolog. Gólyabálon játszottunk a GENERÁL előzenekaraként. Attól kezdve beindultunk, hívtak az Eötvösbe, a Kaffkába. Rockot játszottatok? Amerikai zenét játszottunk, de a rockot akkor még nem szerettem. Komoly zenét meddig tanultál? Érettségiig. Az utolsó évben felvettek előkészítőre a Zeneakadémia karvezető szakára. Nem voltam rá rendesen felkészülve, de az a tanárnő volt ott, aki hatéves koromban tanítani kezdett. Rengeteget tanultam egy év alatt. Az első felmérőket — kottázni kellett hallás után, meg ilyeneket — még szinte üresen adtam be, de az év végén már négyes-ötös dolgozatokat írtam. Nagyon hasznos év volt. Aztán maradt a popzene. Azután, hogy a GENERÁL előtt játszottunk, fuzionáltunk egy másik bandával. Nehéz volt feltűnni a 80-as évek elején? A gimnáziumban nem nagyon törődtünk a kinti zenevilággal. Jó volt a légkör és eszméletlen dolgokat csináltunk. Kértünk a KISZ-től papírt és elmentünk a Madách Színházba kiselejtezett reflektorokat kunyerálni. Nem akartunk feltűnni, csak a magunk kis keretei között élveztük a sikert. De a gimi után hozzánk szegődött Horváth Csaba, a Charlie öccse (kis-Charlie-nak hívtuk), aki már benne volt a szakmában, az OLIMPIA tagja volt. Meg tudtál ebből élni? Dolgoztam mellette a parkolóban. Mennyit játszottatok? Havi négy buli, és ez nem elégített ki. Viszont retteí netesen szerettem

azt a zenét: funky, kemény alapokkal. Máig a véremben van. Mire jutottatok? Nem sokra. S akkor egy szombat délben, amikor éppen ebédeltünk, megszólalt a telefon és benne egy hang: „Som Lajos vagyok...” Kiejtettem kezemből a kagylót. Lehívott, zenéltünk egy kicsit, s azt mondta: oké. Beléptem a profi világba. Milyennek találtad? Nagyon megszerettem a PIRAMIS-bandát. Az a négy ember a lehető legjobb benyomással és hatással volt rám. Gallai nem volt féltékeny? Bármikor bármit kértem, segített. Sokat dumáltak róla, mint mindenkiről, de én egyetlen hibát, egyetlen rossz emberi vonást nem fedeztem fel benne. Milyen zenét játszottatok? A PIRAMIS múltja, régi hangja után, azt hiszem, nagyon merész volt a váltásuk. Túl nagyot léptek előre. Amit akkor Gallai Peti csinált, az jóval megelőzte az akkori igényeket. Teljesen új világ szólalt meg zenében is, szövegben is. Révész akkor már kiszállt. És így nem volt frontember. Azt hittem, hogy már abba beleroggyan az együttes. Hozzá a teljesen új hang... Hogy vette a közönség? Nem hiszem, hogy a táboruk be tudta fogadni azt a zenét, mégis mindenütt lelkesek voltak. Nem volt egyetlen fagyos koncert sem. Vitte a régi tűz a bandát. Érződött az erős kapcsolat. Nem volt soha olyan hév és lendület, mint a mai EDDA-bulikon, szerintem kevesebb is maradt meg a srácokban, de ami maradt, az hozzárakódott a régi PIRAMISélményekhez. Hány bulit csináltál velük? Úgy ötven-hatvan lehetett. 1983. március 14-én léptem fel velük először Hort községben. Ugyanúgy remegett kezem-lábam, mint két év múlva, 1985. április 14-én Szegeden, az első EDDA-koncerten. Somékkal rögtön kimentéi az NDK-ba. Az furcsa dolog volt. Valami atomellenes béketábor résztvevőinek délután és este kellett játszanunk. Délután 3-kor, fények nélkül, mintha csak szerelni vagy próbálni mentünk volna a színpadra. Legfeljebb 120 hallgatónk volt, a többiek ebédeltek még, vagy söröztek valahol. Este

már többen voltak, de iszonyatosan meglepett, hogy játszottuk például a „Becsület” című számot és elkezdtek rá táncolni. Hol voltál még a PIRAMIS-sal? Másfél hónapig a Szovjetunióban. Előtte Finnországban turnéztunk fergeteges sikerrel. Úgy, hogy rögtön le is kötöttek bennünket újabb háromhetes visszatérésre, amikor lemez is készült volna. Szerinted, ha nincs az az arany ügy, talpon maradhatott volna a PIRAMIS? Nehéz kérdés. Jó volt az új zene, de az akkori közönségtől valójában idegen. A név és a régi bulik emléke biztosította a telt házakat, de ez csak egy darabig lehetett elég. A Szovjetunióban már tudtátok, vagy érződött, hogy jön a lebukás? Lajos mindenkitől külön lakott, magába zárkózott, de különben a hangulat jó volt. Csak hazafelé a repülőn éreztem nyomottnak a társaságot. Téged is kihallgatott a rendőrség? Vártam, de nem került rá sor. Semmit nem tudtál? Akkor fogtam fel, amikor világossá vált, hogy nem megy tovább a szekér. Október 14-én jöttünk haza a SZU-ból és 17-én kellett volna indulnunk vissza Finnországba. De Lajos akkor már vizsgálati fogságban volt. Mihez kezdtél? Éppen ezen törtem a fejem, amikor egy reggel szólt a telefon, legyek egy óra múlva az Ezres Klubban szaxofonnal, holnap indul az EDDA platinaturnéja. Begyulladtam. Tudok szaxofonozni, de hogy egy próbával bevágjak egy egész műsort? Végül egész nap próbáltunk reggeltől estig. Pataky űzött benneteket? Végig hajtott. Kerestük a jó megoldásokat, hangzásokat. Fúvós szólamok az EDDA addigi műsorában nem voltak, ez valami új volt, de összhangban kellett lennie a régivel. Mentek a nagy EDDA-slágerek, s utána egészen újak. 8—10 számban kísérleteztek fúvósokkal. Tetszettek? Volt, ami tetszett és volt, ami nem. A régi nóták — akkor már az volt a „Kölyköd”, meg a „Torony” is — mind tetszettek. Az újak nem mind, de például a „Királyok és szolgák” az nagyon. Borsódzott a hátam.

Csúcson volt az EDDA. Kicsit már a csúcson túl. Milyen légkört tapasztaltál a körükben? Az az igazság, hogy a belső ügyeikből nem láttam semmit. A próbákon szinte megállás nélkül csak dolgoztunk, a figyelmemet csak az kötötte le, hogy ne tévesszek, jó legyen amit csinálok. Nem éreztél feszültséget? Attila és Slamó ugyanis éppen zenei kérdésekben kerültek egymással szembe abban az időben. Ha voltak már nézeteltéréseik, azt előttem nem mutatták. A bulikra ők a kisbuszukban utaztak, mi vendég-zenészek pedig személykocsival mentünk. Mennyire ismerted előzőleg őket? Ott voltam már amikor először, nagyon kevés srácnak játszottak az ifiparkban. Azt hiszem, az akkori 150—200 hallgató közül azt senki soha nem felejti el. Valami olyan fanatizmust árasztottak, amely pillanatok alatt elkapta a közönséget. Óriási buli volt. A platinaturné is ilyen élmény volt? Hatalmas élmény, de már nem mindenhol. Meddig tartott vendégjátékod az EDDÁ-ban? Negyven előadást nyomtam le velük. Az utolsót Szolnokon, ahol Attila búcsúztatott az EDDA-tábortól: „Ez a férfi holnap bevonul katonának!” Addig tartott előéletem az EDDÁ-ban és pillanatig sem gondoltam, hogy valamikor visszatérek közéjük. Számítottál a behívóra? A barátommal beszéltük meg, hogy jó lenne minél előbb túlesni a katonaságon. Bementünk az illetékes parancsnokságra és elintéztük. Az külön szerencse volt (meg egy kis szaladgálás fűhöz-fához), hogy Pesten maradhattunk és a helyőrségi zenekarba kerültünk. Milyen egy katonazenész élete? Mit játszottatok? Mindent, amit csak el tudsz képzelni. Temetéseken gyászindulókat, fogadásokon himnuszokat, indulókat. Komoly klasszikus műveket is? Negyventagú nagyzenekarban. Az a hangtenger, az a koncentrálás, amire ott szükség volt, életem élménye volt. Milyen zenészek voltak? Jók is, gyengébbek is. Kiegyenlítettük egymást. A katonazenészkedés az élet gondtalan szakaszát jelenti. Az is bohémmá válik ott, aki különben

nem az.

Sok a lógás? Néha nagyon is erős a hajtás. Mostanában már napi négy temetést is kell csinálni. Amikor összehoztuk a külön tíztagú zenekarunkat — fúvók, gitárok, billentyűs, dobok — éjjel-nappal dolgoztam. írtam a partitúrákat, szólamokat, próbáltunk. Ritkán volt kimenő? Ha nem volt semmi dolgunk és lezajlottak a napi formaságok, kijöhettünk. Jelentkeztünk és kértük, de még azt sem kellett mindig, mert jóban voltunk a kapusokkal. Jártunk koncertekre. Jó dolgunk volt. De balhéink is. Nekem bejött egy 70 napos laktanyafogság. Miért? Dobiztam — telefonálgattam. Sok díszmenet volt? Volt. Fogadtuk a Thatchert a reptéren, ott kóricált tőlem pár méterre. A muzsikusoknak milyen egy ilyen protokoll esemény? Feszült, ideges. Éjjel-nappal próba, az érkezés előtt két órával kint kell lenni, beállni feszesen, fessen... Ellenőrzik Mindent. Ruhán egy ránc sem, fényes gombok, fényes cipő, tiszta ing, hófehér kesztyű, a hangszernek csillognia kell. A díszzászlóalj tisztjei ebben kemények. Kordon, biztonsági emberek, a gép előtt fél órával a pontosan kimért helyen kell állni, aztán bemerevedni a placcon, két ország himnusza... Ez van. Eső, szél, hideg? Nem számít. S télen ez kegyetlenné tud válni. Eleinte érdekes volt, aztán sablonossá vált. Kitűnt a természetellenessége. De így csinálják az egész világon. Kifejezetten kulturális eseményeken is szerepeltetek? Például a katonazenekarok debreceni fesztiválján. Annak a megnyitóján, egy hatalmas téren 600 fúvós játszott egyszerre. Amikor megszólalt, azt mondtam: itt végem van. Mikor szereltél le? 1984 augusztusában. És akkor mit csináltál? Folytattam — két év megszakítás után — a hangszerésziskolát. Zongorahangolást tanultam és a nagy szeretettel visszafogadó mesterem,

Semmelweis Tibor jóindulatából sokat foglalkozhattam a zenekarom talpra állításával. El is helyezkedtél a hangszerész szakmában? Felvett volna a műhely főnöke, ha maradok — 13 forintos órabérrel. Képzeld el: precíz szellemi és fizikai munka, amihez kifinomult érzék, sokoldalú anyagismeret, sebészi kéz, muzikalitás, s még ki tudja mi minden, többek közt testi erő is kell. És napi 9 órára annyit fizetnek érte, amennyit egy sörtől lomha segédmunkás jó félóra jelenlétért kap valamelyik maszek építkezésen. Nem tudom, mi lesz a hangszerész szakmával, mert akik velem végeztek, már egyik sem csinálja. Ez is beletartozik a magyar „zenei nagyhatalom” illúziójának valódi képébe. Ment a zenekarodnak? Egy ideig játszottunk az Államigazgatási Főiskola bulijain. A barátommal elterveztünk egy fúvósokkal, ütőkkel tarkított felállást, könnyed stílust kemény alapokkal, s egyszer csak kiderült, hogy ugyanezzel — kemény alap nélkül — már befutott az R-GO. Ami így mégsem egészen ugyanaz volt, de be kellett látnunk, hogy a mi élesebb elképzeléseinkre nincs igény. Mihez kezdtél? Akkor hívott Pataky, hogy új EDDA indul. Bizonytalan voltam azok után, amiket a tévé mutatott a feloszlásukról. Nem Attilában kételkedtem, hanem abban, hogy ki lehet-e akkora benyálazás után még állni. Februártól mégis beálltam, egyelőre vendégzenészként. És ajánlottam a basszusra Zserbót. Tüsi dobolt, de Csukával összevesztek és nem volt megfelelő szólógitáros. Tudtad, hogy Attila padlón van. Miben bíztál? Ismertem az akaraterejét és az EDDA-tábor fanatizmusát. Nem nyomasztó Attila akaratossága? Őt is meg lehet győzni. A lényeges dolgokat megbeszéli velünk. Szereti a saját ötleteit megvalósítani, de az ő tapasztaltságával ez nem baj. Régen fut a pályán, jobban ismeri, mint mi. Szoktatok veszekedni? Veszekedni nem, vitatkozni szoktunk. Néha hangosan is, én például ordítós vagyok. Mindig a szívem működik előbb és csak utána az agyam. A szerelemben és a zenében is. Mit tartasz a szerelemről? Csodálatos! Mindenkinek ajánlom.

Nős vagy? Igen. A feleséged? Tanárképző főiskolára jár. Készül az otthonotok? Megoldjuk a lakáskérdést. Egyelőre élire rakjuk a pénzt. Álmaimban szeretnék egy házat kerttel, alul próbahelyiséget, titokban még zongoraműhelyre is vágyom... Van mire keresned. Azelőtt iszonyú mennyiségű pénzt vertem el. Most anyagias vagyok. Ha kimegyünk valahova, nem érdekel a szórakozás. Á srácok már gúnyolnak, mert ők például az NDK-ból nem hoztak semmit, én viszont vettem két robotgépet. Ha pénz kell, legalább el tudom adni. Akkor nyilván szeretsz turnézni. A turnét is szeretem, a koncertezést is, a stúdiómunkát is. Melyiket legjobban? Otthon zongorázni. Miket? Leülök és kalandozok a billentyűkön. Ha felbukkan egy ötlet, azt megragadom és variálom, kidolgozom. Faragod a zenei anyagot, mint szobrász a követ. Az EDDA-dalok közül melyiket szereted? A hatos lemezről mindegyiket, de legjobban a „Megfulladok” tetszik. Zseniális kitalálásnak tartom zeneileg és ez főleg a Csuka érdeme. Érzékeny, romantikus zene — amilyen én vagyok. Beálltatok az újromantikus hullámba? A romantika nem hullám. Minden jó zene mélyén ott van. Bachnál és Bartóknál is, a BEATLES és a ROLLING STONES zenéjéről nem is beszélve. Az EDDA zenéje korszerű, mai zene. Azt szabadítja fel, annak nyit utat a közönségben, amire vágynak. Nem távolodtok így el a rocktól? Nem. A rockzene nagyon erős. Éppen a tegnapi próbán olyan spontán kiszakadt a Donászy Tibcsiből: jaj istenkém, de jó rockot játszani! És mindnyájan ugyanazt éreztük. Nem azért, mert a rock valamiféle szentség, amihez hűségesen ragaszkodnunk kell... Az zenei dogmatizmus lenne, nem igaz? Teljesen mindegy, hogy minek mondjuk, ha jó a zene. Ha leütök három

akkordot, s annak van ereje, megmozgat valamit abban aki hallja, ha ilyen értelemben van mondanivalója és hat, az úgyis elviszi. Rock, púnk, újhullám, óhullám, kishullám, nagyhullám — teljesen mindegy. A közönség mindig jól reagál? Ha mi jól reagálunk arra, amit a közönség magatartása felénk üzen, akkor a hallgatóink is jól reagálnak a zenénkre. Ugyanolyan fiatalnak érzed magad, mint amilyenek hallgatnak? Ugyanabban a valóságban és érzésvilágban élek. És ez miből derül ki amikor zenélsz? Elmondok egy példát. Amikor az „Éjjel érkezem” felvétele készült, sokat vitatkoztunk Attilával. Azt a zenét a barátnőmnek komponáltam, Attila írta rá a szöveget. Tetszik a szöveg? Nagyon. Arról szól, amit a dallam születésekor éreztem. Volt viszont egy középrésze, amit Attila nem akart elénekelni. Mi nem akartuk kihagyni. Zserbónak nagyon tetszett és ő különösen rá tud érezni, hogy mi lesz siker és mi nem. Már azt mondtuk, ha Attila nem énekli, legyen a középrész tisztán zenekar, szöveg nélkül. Aztán egyszer mégis felénekelte a szalagra — és maradt. A szám csúcspontja lett. Na most! Előfordul, hogy amikor bulin játsszuk, a szerelmemre gondolok. Akik hallgatják, azok pedig nyilván a saját szerelmükre... Ez a leggyakoribb és legegyszerűbb azonosság a többi fiatallal. Természetesen akad ennél bonyolultabb, rejtettebb, nehezebben felderíthető szál is, nem egy. Mire szoktál még gondolni a színpadon? Arra, ami a dolgom: a játékra, a zenére. Ebben a műfajban sok a rögtönzött elem (ilyen vonatkozásban hasonlít a jazz-re). S ha például Csuka valami újat variál a gitáron, vagy Tibi váratlanul új hangsúlyokat üt, akkor nekem valamiképpen válaszingerem támad. De jöhetnek ilyen „ingerek” a közönség felől is. Visz a koncert? Főleg, hogy most a Donászy Tibi dobol. Nekem ma a legjobb magyar dobos. Európai szintű dobos, s ez hamarosan kiderülhet. Milyennek látod az EDDA mostani helyzetét? Jónak. Mert amit csinálunk jó. Hál’ istennek, hogy idáig fejlődtek a dolgok. S hogy ezt velük csinálhatom, sőt ebből, ennek élhetek, azt valami fantasztikus szerencsének érzem. Mert tudom, milyen kevés

ember mondhatja el magáról, hogy azt csinálhatja amit szeret, amihez hasonlót el sem tud képzelni magának.

TIBI Donászy Tibor, az EDDA dobosa. Rólad annyit tudok, hogy piros betűs napon vállaltad a világrajövetelt. 1955. november 7-én, a Róbert Károly körúti kórházban lepte meg velem anyám a világot. Szüleid? A régi nóta: korán elváltak, apám jó pár éve meghalt, jószívű rokonok neveltek... A szüleid magyarán elhagytak. Nem hagytak el, csak zűrzavaros volt az életük. De nagy família vett körül, s úgy féléves csecsemő koromban apám unokatestvérének a felesége — sajnos már ő sem él — azt mondta: „Nagyon sápadt ez a gyerek, kiviszem pár hétre Alsógödre.” Huszonöt évre ottfelejtődtem. Alsógödi rokonaid, a nevelőszüleid mivel foglalkoztak? A nagybátyám pedagógus, iskolaigazgató volt. Három lányuk és egy fiuk mellé vettek a nyakukba. Úgy nőttem fel köztük, mintha édes testvéreim lettek volna, én a legfiatalabb kisöcsi. Két lány tanárnő lett, a harmadik az Intercontinentalban dolgozik, a fiú vegyész. Tehát igen rendes családi környezetben nőttél fel. Köztük a karácsony nekem ugyanolyan volt, mint a többinek. Csak aztán értem megjelentek és elvittek külön anyalátogatásra, külön apalátogatásra — ahogy az ilyen esetben lenni szokott. E látogatások mögött jó kapcsolat volt? Nem jó. Szét voltunk szakadva. Most milyen a kapcsolatod édesanyáddal? Laza. Levelezgetünk, néha meglátogatom. Ezzel együtt, milyen volt a gyerekkorod? Nagyon szép. Gyönyörű vidék a Dunakanyar, a folyó mögött az erdős hegyek, jó levegő, kertes ház, rendezett család, jó környezet... és sok focizás... Kimondottan zavart, amikor jöttek az ünnepek és kirángattak. Két apuka, két anyuka — ennek persze gyerekszempontból voltak alkalmi előnyei is.

Mikor lépett be életedbe a zene? Nagyon későn, tizennyolc éves koromban. Addig mit csináltál? Faipari szakközépiskolába jártam. Csak a harmadik évben jöttem rá, hogy tulajdonképpen semmi közöm az egészhez, de akkor már be kellett fejezni, hogy legyen érettségim. Fűződik valamihez találkozásod a zenével? Semmi lényegeshez. Volt az osztályunkban egy srác, akivel hallgattuk a DEEP PURPLE felvételeit. Ő akkor már dobolgatott és én vele próbáltam követni, lefedni azokat a ritmusfigurákat, amelyeket lan Paice produkált. Gyerekes játék volt, de mikor észrevettem, hogy ittott sikerül, kezdtem arra gondolni, hogy talán van valami bennem, ami ehhez kell. Azt hiszem, minden mánia ilyen csírákból pattan ki és burjánzik, hatalmasodik aztán el. Önkéntelenül is, tudatosan is ritmusokat ütögettem attól kezdve a lábamon, az asztalon, amerre jártam. Egyszer magam voltam otthon, bekapcsoltam a magnót és kezdtem csinálni a dolgot fakanállal egy párnán; nem vettem észre, hogy közben hazajött a nagynéném. Hívni akarta a mentőket. Amikor rájöttek, hogy mi érdekel, ellenezték? Akadályozták? Nem akadályozták, de nem is voltak boldogok. Nevelőapám már nem élt, nagynéném megértő volt, de apám veszekedett. Kitagadlak, nem tagadlak ki... ilyenek voltak. Féltett a zenészpályától? A zenészsorstól, életformától, de attól is, hogy nem olcsó mánia ez, befektetés kell hozzá. Üzent neked a rock? Csapódtál rockközösséghez? Akkor ez még nem volt divat. A Budai Ifjúsági Park bulijaira azért jártunk, hogy a P. MOBIL zenéjére — ma ez furcsán hangzik — táncoljunk. Amikor később a P. MOBIL-ban doboltam, sokszor eszembe jutottak azok a táncesték. A dobolás nem olyanféle magányos hobbi, mint a horgászás vagy a gitározgatás, az embernek előbb-utóbb zenélő társakra van szüksége, hogy legyen mihez ütni a ritmust. Kik voltak az első ilyen társaid? Gidófalvy Attila (ex-BEATRICE, ma FÁRAÓ-billentyűs) és egy basszusgitáros társaságában trióztam előszőr. Mindjárt mentünk is ORI-

vizsgára. GIDÓ ’74 volt a trió neve, valamikor tizenkét éve. Az még nem volt komoly vállalkozás. Nekem akkor nagyon is komoly volt. Gimnáziumi bulikon játszottunk. Gidófalvy zenélését utólag hogy értékeled? Nosztalgikusan, tehát jónak. Haverok voltunk, fociztunk ... Vele rögtön jött a BEATRICE? Előbb a TEÁTRUM. Csak Gidót hívták, de ő nélkülem nem volt hajlandó beállni. Ott nagyon komoly jazz-rockot játszottunk. A működési terep szűk volt, de azon úgy segítettünk, hogy fúzióra léptünk a Dinnyés Jóskával. Bemutatkoztunk a Fővárosi Művelődési Házban és csináltunk egy turnét a KISZ Művészegyüttes szervezésében. Olyan 1015 előadásból állt. A jazz-rockot nem nagyon szerethetted, nem a te világod. Akkor szerettem. Számomra előrelépés volt. Tanultál valakinél? Két évig. Előbb Németh Gabihoz, utána Kovács Gyulához jártam. A TEÁTRUM és Dinnyés nem tarthatott sokáig. Hamarosan elvitt bennünket a BEATRICE, Az még a Csuka Mónika, Nagy Feró suzy-quattrós feleségének az időszaka volt, akinek a magánéleti problémái miatt rövidesen feloszlott az addigi formáció és maradtunk hárman: Feró, Attila, meg én. Hozzánk csatlakozott Miklóska Lajos (basszusgitár) és hozta szólósnak Lugosi Lacit. Ez az ötös játszott, amíg Gidót el nem csábította a KARTHÁGÓ. Hogy láttad akkor, mibe csöppentél? Milyen volt az a BEATRICE? A szerelmem volt. Feró nagy mester, nagy instruktor, ő magyarázta el, hogyan kellene dobolni: agresszívebben, nem baj, ha bőrkeményedések tömkelegé lesz rajtam... És én addig kísérleteztem, míg rájöttem a titokra. A BEATRICE működése és a körülötte kialakult légkör közbeszéddé, országos horderejű üggyé vált. Miért? Ez Feró géniuszából eredt. Én az események zenén kívüli jelentőségét nem nagyon fogtam fel. Főleg azt nem, hogy hová fognak vezetni. Nem hiszem, hogy akár a Feró agyában is előre megszületett volna valami baromi dacos elképzelés. Nem valamilyen konkrét terv megvalósításába kezdtünk. Egyszerűen olyanok jöttünk ott össze, akiknek mindenből, amit hallottunk a LEGKEMÉNYEBB ROCK tetszett legjobban. Az hatott ránk, tehát azt próbáltuk a magunk

módján csinálni. A bulikon derült ki, hogy ez az úgynevezett SZAKADTAK számára a legnagyobb élvezet, ők jártak mindenhova utánunk, ahol csak játszottunk. Mi meg azt mondtuk, hogy jó, ha ők járnak, hát akkor nekik játszunk. Azt az irányt követtük, amerre a tetszésük jelzett. Miket játszottatok? Külföldi hard rock számokkal kezdtük, aztán gyorsan jöttek a saját nóták. Miklóska Lajos ontotta őket, egyiket a másik után. Hamar kiderült, mi kell a ricséseknek, mi tetszik és mi nem, s mi hamar alkalmazkodtunk az érzelemvilágukhoz. Viharos sikerre mentünk, de mikor elkészült az első nagy számunk, a „Nagyvárosi farkas”, váratlanul egészen másfajta viharral kerültünk szembe. Politikai viharral. Kint volt a 168 órától egy riporter és amit az a rádióban rólunk festett, elindította velünk szemben a hivatalos intézmények lavináját. Kitiltottak a Budai Ifjúsági Parkból, letiltották a zenekart a hivatalos programokból, sorra lemondták a bulikat. A végén már csak Nyíregyházán játszhattunk. Mi most az EDDA dolgaihoz akarunk kilyukadni, mégis azt mondom, álljunk meg egy kicsit ezeknél a BEATRICE-ügyéknél. Éppen azért, hogy az EDDA szerepét és hatását is jobban értsük. Talán tudsz róla, hogy öt-hat évvel ezelőtt nyilvános vitánk volt a hanglemezgyár vezetőivel a televízióban, s ők elrettentő példaként felhozták ezt a Farkas nótát. Fodor Lajos zenekritikus akkor elmondta, mennyire tévedtek annak idején a hatóságok — köztük a maguknak hatósági szerepet tulajdonító lemezgyáriak — ezeknek a jelenségeknek a megítélésében. Például abban, hogy mindent kizárólag politikai szemszögből néztek. Beléjük idegződött, hogy a háború utáni politikusok folyton csupa hűségnyilatkozat alkotását követelték a művészektől. Magától értetődik, hogy ennek tarthatatlanságát a változó viszonyok között a művészek előbb-utóbb tudtul adták. S hogy előbb feszegették a korlátokat, mint a lassan átalakuló politikai belátás. De még jó ideig úgy volt, hogy amit a modern festőknek, költőknek, zeneszerzőknek szűk körben már „elnéztek”, az a tömeghatású szórakoztatás területén továbbra is sokkolta a hivatalokat. A lélektani tényezők is a tiltott „ellenséges” témák közé tartoztak hosszú ideig. Nem illett az idillikus politikai képbe, hogy a fiatalok a mi

változásoktól megzavarodott világunkban — a családban, az iskolában, a munkahelyen, az utcán, mindenütt — sebeket kapnak, elmagányosodnak és ritkán találnak megértésre. S hogy ezt elkezdték kiüvölteni. Meg sem hallgatták, ha valaki azt mondta, hogy ugyanazok a magatartások, panaszok és kitörések láthatók Amerikában és KeletEurópábán, kis és nagy országokban, kapitalista és szocialista társadalmakban, tehát nem egyik vagy másik ideológia ellen, vagy mellett lázad az ifjúság zenéje. Úgy gondolták, hogy a zajos, lázadó hang, akárhonnan ered és akármire vonatkozik, csakis politikai békétlenség lehet. Nem vették észre, hogy szigorú szembeállásuk csak sokszorozza a fiatalok bajait, fájdalmát. És vele a nehezen visszafojtható dacot. Nem tudták mit tesznek, akik hatalmi erélyhez folyamodtak: a fiatalok tíz- és százezreit fordították szembe a politika, a társadalom, a közügy puszta fogalmával. Ma már persze megértjük az érem másik oldalát is. Azt, hogy a hitlerizmusba, háborúba, ínségekbe, személyi kultuszba belefáradt felnőttek csendre, békességre, nyugalomra vágytak, a fiatalok zenéje pedig üvöltött, harsogott, lázadt. Es minden megszokottól különbözött Kihívóan más volt. A szülők korosztályát pedig az élet leszoktatta a „másság” méltánylásáról. Otthon tehát gyakran pofonokkal hallgattatták el a „szemtelen ricsajozást”, a bulikra pedig rendőröket küldtek. Végzetes hiba volt. Az érzelmek mélyére ugyanis nem hallatszik le a KUSS! Előbb-utóbb látni kellett, hogy az erőszak csak ronthat a helyzeten. S akkor jött az átlátszó, de nem hatástalan manipulációk kísérlete: befogni, megnyerni a hangadókat. Pénzzel, lehetőségekkel, amit — természetesen — a közönség fizet. A BEATRICE is kapott ajánlatot lemezkészítésre, látványos szereplésekre, szervezett nyilvánosságra, a könnyebb boldogulásra. Mi azonban a legdacosabb, legmanipulálhatatlanabb fiatal réteget képviseltük és rögtön semmivé váltunk volna, ha például a lemezgyár kedvéért megváltoztatjuk a szövegeinket, vagy a zene kőkemény hangját. Ahogy a „Nagyvárosi farkas”, az „Angyalföldi születésű” és még egy sor nóta esetében akarták. Feró ezt kategorikusan elutasította, mi pedig egyetértettünk vele. És miből éltetek? Engem például az anyagiak nem érdekeltek. A zenélés mellett mindig vállaltam valami munkát. Egyszer fél évig takarító voltam a bíróságon.

Hajnali 3-4 órakor keltem és utaztam be Gödről porszívózni, folyosót mosni. Éhhalál ellen elég volt. A dráma akkor jött, ha elrepedt egy cintányér, vagy beszakadt a dob. Sokak szemében az ország első számú zenekara voltatok, mégsem tudtatok belőle megélni. Mert akik annak tartottak, többnyire maguk is alig tudtak megélni. Viszont rajongtak értetek. Feró tudott a gyerekek nyelvén. A szűk táborral kirándulásokra mentünk, egész kis baboskendős sereg. Egyszer nálunk Gödön is voltak. Sajnos, ment a szipózás, randalírozás, a buli végére kihívták a rendőrséget. A nagy-nénémnek nagyon kellemetlen volt, mert a tanácsnál dolgozott. Az egyik nővérem is dühös volt, aki szakmunkásképzőben tanított és ott is sok ricsés randalírozott. Te is szipóztál? Gondosan távol tartottam magamtól. Sajnos, nem tudok jót mondani a szipózókról. Többnyire nagyon elmaradott gyerekek folyamodtak ehhez. Beszéltél ilyenekkel? Sok intézetis gyerek volt közöttük. Egy-két kemény fiú megjárta az intézetek egész mezejét. Iszonyatos dolgokon mentek keresztül. Annak idején nyilvánosságra került néhány kegyetlen botrány. Elítéltek torzult lelkületű nevelőket. A BEATRICE vonzotta ezeket a gyerekeket, sokan miattunk vállalták a szökést és ezt is a rovásunkra írták. Sokat ki kellett bírnotok kívülről, belülről. Végül fel kellett adnotok. Beindult egy elképesztő gépezet. Aljas pletykák, hazug rágalmak terjedtek alattomban és nyíltan. Csirkedarálás, nyúldarálás a bulikon. Mi volt belőlük igaz? Egy szó sem. Légből kapott legendákat, fantáziaszüleményeket sütöttek ránk. A Nők Lapjában azt írta egy nő, hogy horogkeresztes fasiszták vagyunk és pornográfiát terjesztünk. Szép lassan adagolták a gázt, míg elfogyott körülöttünk a levegő. Végül Feró azt mondta: kész. A szakma? Senki sem segített, csak az OMEGA. Elvittek bennünket turnéra. Különben hiába léptünk be elsők között az új szakszervezetbe, hiába voltunk alapító tagok, a kisujjukat sem mozdították értünk. Ott mindenki csak a maga pecsenyéjét sütögette és örült a mások bajának. Már kezdett kialakulni egy rockfront: BEATRICE, HOBO, P. MOBIL.

Akkor jött Óbudán az a nagy buli. A szakszervezet rendezte. Meghirdettek bennünket, ráraktak a plakátra, aztán közölték, hogy nem léphetünk fel. Özönlött a hajógyári szigetre a sok baboskendős srác a nevünkre. A mi „szaktársaink” meg az utolsó napokban elkezdtek vakaródzni, hogy árt az ügynek, ha ott vagyunk. De ha nagyon akarunk, hát legfeljebb két számot játszhatunk. Úgy csinálták, hogy a végén Feró maga mondja ki: inkább nem. Ez tette be a Ricsének az ajtót. Próbáltátok kétszer-háromszor is újraéleszteni. Az ifiparkban egyszer a BIKINI mellé összetrombitált bennünket a Feró, majd arra a bizonyos segélykoncertre ... de tudtuk, hogy nincs remény a feltámasztásra. Semmi remény... Ha mégis összeállna? Érdekelne? Nehéz ügy. Az életemben most először stabilizálódott a helyzetem. Ha az EDDA nem lenne, talán még érdekelne. De az az igazság, hogy az már sehogy sem lenne újból a régi BEATRICE. Drámai volt a feloszlás? Idegösszeomlásokkal, nagy kiborulásokkal. De én akkor már a ROLLS FRAKCIÓ bulijain játszottam.Arról az járta, hogy két számból áll a műsora. Akkor nekem ők hasonlítottak leginkább a BEATRICÉ-hez. Érdekes dolgokat csináltak a színpadon. Csak nem volt ideológiájuk a hatásosabb működéshez. Tudod, butikot csinálni és mellette kemény rockot hirdetni olyan, mint ha valaki párttitkár egy téeszben és közben maszek szellemben frakciózik. Talán egy téeszben még el is sumá-kolható az ilyesmi, de a zenében, a színpadon nem megy, Nem akarom kritizálgatni őket, hiszen a D. Nagyot például akkor tehetségesebbnek tartottam, mint most... De így éreztem, láttam. Következett a GÉPFOLKLÓR. Az nagy iskola volt nekem. Először meg is ijedtem. A Cziránku keleteurópai ritmusokat, dallamokat gitározott valami őrületes szinten. Azt mondtam, hogy ezt a zenét, ha beledöglök is meg kell tanulnom — de hogyan?! Belevágtam és két évig tanultam. Ők miért oszlottak fel? A frontember a görög Jorgosz és a hegedűs Szabó Andris nem jöttek ki egymással. Rivalizáltak. Kint voltunk Hollandiában, volt hat sikeres koncertünk, rádiófelvételünk (itthon is készült kislemez, műsorkazetta, 20 perces tévéműsor), de folyton veszekedtek, s amikor

hazajöttünk szétpattantak. Szerintem hiányzott egy erős vezető, amilyen a Ricsében volt a Feró, vagy itt a Pataky. Akkor keresett meg a P. MOBIL. Nekik miért mondtál igent? Az a jó kis kelet-európai folkozás élvezet volt, de nem lehetett belőle megélni. És mint mondtam, valamikor a P. MOBIL zenéjére jártam táncolni az ifiparkba. Volt tehát egy kis nosztalgia is abban, hogy elfogadtam Schuster ajánlatát. Már lefelé ment a Mobil. Az első évben még nem nagyon. A másodikban a Lóránt már inkább csak a hangosító üzlettel törődött. Érthető, nagyon sok fáradságot és pénzt ölt a felszerelésébe, meg kellett valahogy keresnie, ki kellett hozni belőle, amit lehetett. Akkoriban sorra megszűntek nagyon népszerű együttesek: BEATRICE, P. MOBIL, KORÁL, PIRAMIS — sokszor úgy éreztem, arat a rockhaláL Sok emberi tényező játszott benne fontos szerepet. A muzsikusok egy idő után már nehezen vállalnak fárasztó turnékat, csak ha nagyon kifizetődő. De még jó pénzért is meggondolják bizonyos korban, hogy kiüljenek-e a csápoló tömeg elé. Van akinek nem esik nehezére sokáig megőrizni a fiatalos alkatát és szellemét; s van aki korán belefárad, beleöregszik a rockersorsba. Szerencsések, akik lépést tudnak tartani a közönségükkel, együtt alakulnak át lelkületűkben is felnőttekké, egymáshoz idomulva változik az ízlésük, a zenéjük... A P. MOBIL esetében nem így történt. 1985 karácsonyán szerepelt utoljára. Téged pedig... .. .újra hívott Nagy Feró. Belevágtunk a HAMLET rockváltozatába. Eredetileg Jancsó és Hernádi akarta megcsinálni vele Kecskeméten, de a város addigra elvesztette türelmét a színházi kísérletek iránt. Feró viszont már teljesen belelovalta magát, mindenképpen ki akart vele állni és hívott, hogy oldjuk meg a zenét. Láttál előtte Hamlet-előadást? Nem, nem láttam, sőt nem is ovastam a darabot. Ez lehet a — színházi élményekben amúgy nem szegény — műveltségem hiánya, de a munka szempontjából mellékes volt. Inkább megkímélt bennünket vitáktól, amiket nehéz lett volna elkerülni, ha nekem külön lett volna saját elképzelésem a drámáról. így Feró zavartalanul megvalósíthatta, amit kitalált, mindent úgy csináltunk, sorról sorra úgy működött a zene,

ahogy neki megfelelt. A Rockszínház produkciója volt. Ők fizették a munkát? Arról volt szó, támogatást ígértek, de az utolsó pillanatban kiderült, hogy nincs rá fedezet. Csinálhattuk, de csak a saját szakállunkra. Akkor ezzel megint nem sok pénzt kerestél. Csőd. Szerződés sem volt, mikor az utcán meglátott és rám dudált Pataky. Ismerted korábbról? Egyszer már hívott, de még létezett a BEATRICE. Akkor engem a Jóisten sem tudott volna onnan elmozdítani. Feró most mit szólt, hogy kiszálltál mellőle? Hogy búcsúztatok? Botrányosan. Meggyűlölt, mint aki tönkretettem a munkáját és elárultam. Aki az övéhez hasonló fába vágja a fejszéjét, annak az a világ legfontosabb ügye. Másképp nem is lehet. S azt várja, hogy mindenki másnak is a legfontosabb legyen. Ferónak sem jutott eszébe az én helyzetemet és szempontjaimat mérlegelni. Szeretted Ferót? Nagyon. És sajnálom, hogy most megszakadt a kapcsolatunk. Mit tudtál előzőleg az EDDÁ-ról? Nem figyeltem őket, de tudtam, hogy jól ment a szekerük, hogy feloszlottak, majd Pataky újra kezdte és megint jól megy. Hallottam, hogy sok zenésszel próbálkozott és egyre jobb lett a banda. Láttad a bomlásról a tévéműsort? Nem, de amit hallottam róla, az nem lepett meg. Ha egy zenekarnak vagy zenésznek jól megy, akkor sok az irigye, sokan fúrják. Ezen a pályán a kisebb képességűek és nem boldogulok mindenkit gyűlölnek, átkoznak, aki jobban áll és boldogul. Csak rövid ideje dolgozom Patakyval, de látom: határozott, jó vezető és fanatikusan küzd az EDDA céljaiért. Ezért tudott talpra állni, ezért megy előre az EDDA. Tudja mit akar, meg is tudja valósítani. Jó partner és nagyon jó énekes. Ez a legfontosabb. Született színpadi ember. Amit csinál az hatásos és hiteles. Légköre van. A többiek? Az EDDA az őrültek halmaza. Azt hiszem mindnyájunkban van annyi dili, amennyi a tehetséggel jár. Milyen feltételekkel álltái be? Nem voltak feltételeim. Megvan a gázsim, a lemezek után pedig úgy

kapok, mint a többiek. Ez így tisztességes és én meg vagyok vele elégedve. Hogy fogadtak a többiek? Úgy láttam, örömmel. Azzal, hogy bekerültem, úgy néz ki, hogy stabilizálódott az együttes. Jólesik végre a rendezett, jól szervezett profi munka. Tájékozódtál mielőtt beszálltál? Kitől? Itt mindenkit vagy elfogultan utálnak, vagy elfogultan imádnak. Melyikre hallgathatsz? Jöttem, bemutatkoztam a srácoknak és elmentünk turnézni. Jó közmondás, hogy lakva ismerjük meg egymást. Az első turné nagyon jó képet festett róluk. Hozzájárult persze, hogy életemben először folyamatosan, normálisan kerestem. Siker? Kivétel nélkül mindenütt. Telt ház, csövesek és nem csövesek, tinik és idősebbek — minden kor és réteg. Óriási hangulat, az eksztázis határán, élmény. Mi ezeknek a sikereknek a titka? A jó zene. A hatos lemez nagyon jól sikerült. S biztos, hogy a hetedik még jobb lesz. Azt mondják, százezer levelet kaptok egy évben. Sokan szeretik az EDDÁ-t. Ha személy szerint neked írnak, válaszolsz? Ha megtisztel valaki az érdeklődésével, a bizalmával, akkor válaszolok. Mennyire tudod felvállalni némelyik elkeseredett gyerek sorsát? Olvastam leveleket — név és cím nélkül, mert Attiláék nem adják ki a gyerekeket —, szörnyű dolgok voltak bennük. Apám, anyám alkoholista, az apám megerőszakolt, ez az utolsó levelem... és látni, ahogy az írás a végén összekuszálódik... Kaptam már ilyen levelet, bár ennyire erőset azért nem. Sajnos, nincs mit csinálni, tehetetlen vagyok. Válaszolok, de mit segíthetnek tanácsok az igazi tragédiákon? Volt, aki arról írt, hogy feljön Pestre, mert zenélni szeretne. Vidéki gyerekek, sajnos, abban a tévhitben élnek, hogy ha feljönnek, az számukra a megváltás. Megírtam, ne gyere, mert itt véged lesz. Biztosan csalódott, de a lelkiismeretem kötelezett az őszinteségre, hogy óvjam. Sokféle segítségért fordulnak ma a népszerű rocksztárokhoz. Nemcsak a gyerekek. Czeizel doktor a televízióban azt mondta, szükség lenne rátok

a veszélyek (alkohol, kábítózás, AIDS) elhárításához. És ott van a rengeteg jótékony célú segélykoncert. Amennyire kész vagyok fontos ügyekben az áldozatra, annyira kezd bosszantani, hogy iskoláktól és úttörő őrsöktől kezdve az állam által elhanyagolt szociális és egészségügyi területig, ha akarnak valamit, amire nincs pénzük, hívják a pár neves együttest ingyen szereplésre. Aki kitalál egy segélyakciót ki is tüntetik. De még senkinek nem jutott eszébe, hogy rajtunk ki segít, ha bajba kerülünk. Teszem azt, ha nekem lebénulna az egyik lábam. Ha dühös vagy valamiért, a dühöd beleadod a dobolásba? Azt is, ha a kirakatok előtt fog el a düh, mert nem tudom megvenni, amire szükségem lenne. Mire lenne szükséged? Tisztességes, korszerű felszerelésre. Amit ma az EDDA csinál, az a maga nemében világszínvonal. De ha csak a Triál bazáráruja áll rendelkezésünkre, akkor sohasem közelíthetjük meg a DEEP PURPLE hangját. Mi egyelőre csak messziről ámuljuk, amit a világban használnak. A DEEP PURPLE még mindig ideálod? Életem legnagyobb élménye, hogy a koncertjükön játszottam. Két éve már hallottam őket Bécsben, megkönnyeztetett az a buli... Ki gondolta volna, hogy nemsokára közös estjeink lesznek Pesten? Örülsz, hogy egyre több világsztár jön hozzánk? Vannak, akiket dühít az összehasonlítás. Szerintem élvonalbeli minták nélkül nem lehet előbbre lépni. És ha a közönség a világsztárok után is özönlik az EDDA-bulikra, az azt jelenti, hogy jól kötöttük föl a gatyát és van abban valami, amit csinálunk. Persze, nem minden híres vendégért vagyok oda. A QUEEN csalódást okozott, csak a lámpaparkjuk nyűgözött le. ROD STEWART a maga egészen más technikai hátterével már nagyon tetszett! A technika bravúrjait a szakmabeliek jogosan irigylik. A közönség csak azt veszi észre, hogy mindent tökéletes hangzással, tökéletes látványkeretben kap. Hogy a keverőpultnak ahhoz milyen csodákat kell tudnia? A DEEP PURPLE is ezzel aratott? Számomra a lényeg az volt, hogy a DP sok év után újra összeállt, jók az új számok — igazi profi zenekar. Kár, hogy az első estén lan Gillan részeg volt és Ritchie Blackmore lement a színpadról. A második est

már csodálatos volt és mutatta, hogy nem az elképesztő fantasztikumokat kell keresni — ők is „csak” emberi módon zenéltek, énekeltek —, hanem az őszinte, kőkemény egyéni mondanivalót, amit csak magas zenei színvonalon, egyéni hangon lehet kifejezni. Ez sejteti, hogy vannak céljaid a zenével, a cél pedig optimizmus. Amit viszont az életedről mondtál: rengeteg törés. Pólyáskorodtól terelőpályákon mozogtál. Ez sok embert rég életunttá, pesszimistává tett volna. Csalódott vagy? Sokat rúgott belém az élet, emberi lábakkal. De magamban nem csalódtam. Hívő, vallásos ember vagy? Nem vagyok vallásos, de van hitem. Ha éppen nem zenélsz, hogyan élsz? Angyalföldön egy düledező, rogyadozó házban, a feleségem szüleivel élünk. A feleséged? Színházban statisztál. Gyerek? Felelőtlenség lett volna. Apósodék hogyan viseltek el? Jogos értetlenséggel. Mi az, hogy valaki a munkájával bekerül a sajtóba, tévébe és nem tudja eltartani belőle magát és a feleségét? Apósom józan esze ezt minek foghatta fel? Nem bántott ő engem, én éreztem magam köztük lehetetlenül: a lányuk felnőtt férje, időről időre kölcsönt kér ennivalóra. Nagy nyomás alól szabadulhattál most fel. Adtatok be lakásigénylést? Most jól elvagyunk. Talán 1990-ig az életünknek ez a része is rendbe jön. Kocsid van? Gúnyolódsz? Tömegközlekedésben cipekedem. Idegölő próbák után ez elviselhetetlen. Jó lenne olyankor egyedül... Már nem elérhetetlen. Mi még? Szeretnék sokkal többet tudni mindenről. Harmincon túl versenyt futok az idővel. Szeretnék utazni úgy, hogy a munkán kívül szét is nézhessek: milyen a világ nagyobb része, amit nem ismerek. Az egészségeddel törődsz? Még nem voltam beteg. A szellemi-idegi kondíciómat próbálom

futással, úszással erősíteni. Ez a többi fiúra is ráfér, közös futásokat tervezünk. Jó lenne, ha nemcsak munkaközösség lennénk. A magánéletben összejöttök? A turnékon ha leülünk, nem csak zenéről beszélünk. Itthon mindenkinek van magánélete, családja, amelytől úgyis sokat vagyunk távol. A múltadhoz képest nem megalkuvás az EDDA és a zenéje? Nekem most jóleső, értelmes új korszakot jelent. A dallamos EDDAROCK pedig intelligens, színvonalas zenét. A próbák kellemesek? Idegtépőek. Néha egymásnak esünk. Közös alkotásnál, ahol többen együtt gyúrják a masszát, nem is lehet másképp. De néha beindul az ihlet, egymásnak passzoljuk az ötleteket, fordulatokat, megoldásokat és az nagyon feldob bennünket. A rockzenét már többször eltemették. Mondván, lejárt a divatja. Divatok jönnek és mennek — A ROCK ELPUSZTÍTHATATLAN, ÖRÖK. Mitől? A lélekkel folyton megújul. Javult mostanában a pozíciója? Betört a technika és ettől színesebb lett. A tartalma pedig — technikától függetlenül — műveltebb. Mit jelent neked? Mindent. Tizennyolc éves korom óta egyet jelent az életemmel. Mi lesz, ha nem lesz? Ez a kép még nem él az agyamban. Nem kellene előretekintően felkészülni, hogy ha elérkezik a nap... Addig még levonul a nagy hullám, megtörténnek a dolgok, amik még előttem vannak.

A MENEDZSER Felvinczy Attila, te tulajdonképpen az EDDA hatodik tagja vagy. Senki sem lát a színpadon, de mindenki tud rólad. Ott vagy a kulisszák mögött, a stúdiókban, rádióban, televízióban, mindenütt. Ahol ők megjelennek, ott te már előbb felbukkansz. Mindent előre tisztázol, a feltételeket, a körülményeket, az eszközöket. Tárgyalsz, szállíttatsz, vásárolsz,

alkudozol és fizetsz, vitatkozol és megegyezel. A menedzser vagy. Mióta? 1985. március elején váltam meg az addigi munkahelyemtől. Honnan? Népművelő munkakörben dolgoztam Miskolcon. Akkor te vagy Pataky mellett a mostani „pesti” EDDA egyetlen miskolci tagja. Már csupa pesti zenész játszik vele. Mi ezt már régen, Miskolcon megbeszéltük Attilával. Amikor itt-ott hivatalból is velük éltem, az együttessel, segítettem és privátként besegítettem, ha erre szükség vagy lehetőség mutatkozott. Velük szenvedtem át a feloszlást és a búcsút is. Mikor pedig Attila hazajött Norvégiából, 1984 novemberében, együtt terveztük az újjászületést. Akkor még volt a régi Tüsi is. Amíg súlyosan meg nem betegedett, ő dobolt. Hárman beszéltük meg, hogy újra elkezdeni csak új alapokon, új módszerrel lehet. A szakma gyökeres átalakulásban volt, a profi zenélés már profi ügyintézést követelt, az pedig külön egész embert. Amint a dolgok beindultak, amint az új vállalkozás sínre állt, én lettem ez az ember. Népművelő voltál, előtte nem zenéltél, mégsem vagy a szakmai kérdésekben laikus. Azelőtt mindig lógott a nyakadban egy kis ezüst szaxofon. Gátolt a mozgásban, ha dolgozom minden idegesít, gyűrűt sem hordok. A szaxofon valóban a jazz iránti rajongás jele volt. Az EDDA legyőzte azt a rajongást? Nagyon jól megférnek egymás mellett. A magyarországi és közeli nagyobb jazz-eseményekre, varsói, Bécs melletti fesztiválokra ha csak lehet most is időt szakítok. Az EDDA bázisán igyekeztél Miskolcot a magyar rockkultúra fellegvárává tenni. 1982 és 1983 őszén fesztiválokat szerveztél. Ez a műfaj illett a városhoz és a város légköre inspirálta a rock művelőit. A gyakorlatban ez az 1973-as monstre találkozón derült ki. Tíz év múlva érett be az idő és a helyzet, hogy felelevenítsük, s esetleg rendszeresítsük a magyarországi rockfesztiválokat. Ehhez szükség volt arra, hogy magának Miskolcnak legyen egy olyan jelentős együttese, amilyenné az EDDA vált. Ahogy az EDDA nélkül, mint sajnos látjuk, nem is mozog tovább a 82/83-as kezdeményezés. Személy szerint is összenőttél ott az EDDA-bandával. Láttad előre a

szétesésüket? Súlyos jelei mutatkoztak annak, és én kétségbeesetten futkostam egyik fiútól a másikig, főleg Attila és Slamó között, hogy ne legyetek őrültek! Azt mondtam, hogy ha egymáshoz nem tudnak igazodni, felejtsék el és alkalmazkodjanak a követelményekhez, a zene értelméhez és a vele szemben alakuló igényekhez. De éppen ebben támadt közöttük a legnagyobb szakadék. Láttam, úgy szervezted a búcsúkoncertet, úgy ügyködtél-működtél, mint aki abban bízik, hogy az utolsó órák drámaisága még visszafordíthatja a dolgok menetét. Hálából Pataky Attila, amikor szokás szerint bemutatta a zenészeket, utánuk téged is dobogóra szólított. Ott az emberek, velem együtt, ezrével sírtak. Mikor Attila bemondta: „Ez Felvinczy, jó haverunk, aki megszervezte a bulit, köszönet neki érte”, ment a zene, az „Elhagyom a várost” és huszáros fordulattal a kezembe nyomta a mikrofont, nekem rettenetes megrázkódtatás volt kiénekelnem, kinyögnöm azt a pár taktust. Előtte zajlott le az a másik megrázó pillanat, amikor Slamó bemondására került sor, Attila előrejött a színpad közepén, letérdelt és azt mondta: „Én Pataky Attila, itt előttetek kijelentem, szeretem Slamovits Istvánt!” Bele-borsódzom, ha rágondolok. Slamó az egész koncert alatt nem nézett rá. Fantasztikus kapcsolat volt az övék. Szerintem ma is szeretik, titokban nagyra tartják egymást. Nem a barátságuk tört össze, hanem a céljaik választották el őket. Ezért próbálkoztam hiába Slamóval — az Attila tudtán kívül — az újraindulásnál. Nyersen elutasított: „Pataky ígérte meg a búcsúlemez borítóján, hogy »Viszlát!«, térjen vissza ő és süljön meg a zsírjában!” Azt hiszem, olyanok befolyására érezte akkor Attilát élete legnagyobb megrontójának, akikben aztán bőven csalódott. Te miért nem nyilatkoztál a búcsúról tákolt tévéműsorban? Mert azt a rendező eleve botránynak szánta, feltűnést akart kelteni és senkit nem szólaltatott meg, aki a Patakyról jót mondott volna. Ez nem feltételezés, elég jó bizonyíték rá, hogy a már két éve kivált dobos beszélt, feketíthetett a felvételen, de az utódja, az egyik legaktívabb tag, az új lemez egyik szerzője, Tüsi nem juthatott szóhoz. Mert ő kitartott Attila mellett, vele ment Norvégiába és együtt kezdték újra, amikor hazajöttek. Hogy fogtatok hozzá abban a légkörben?

Zenészeket hallgattunk meg, próbálni kezdtek a fiúk és én tavaszra turnét szerveztem. Egy év akkora hiányérzetet teremtett a régi EDDAtáborban, hogy mindenütt özönlöttek a koncertekre. Tudom, hogy 1985. április 14-én, Szegeden indult a turné, óriási hangulatban. Te akkor már főállásban velük dolgoztál. Mikor stabilizálódott a csapat? Az indulásra már megvolt, csak a szólógitár nem úgy szólt, mint Slamó kezében. Csukával akart kezdem Attila, de akkor ő teljesen szétszórt volt, a többi kísérlet meg nem vált be. Csuka egy nyugatnémet hajón, majd itthoni vendéglátózás után visszatért és teljesen megváltozott. A Budapest Sportcsarnokban még Tátrai Tibor vendégjátékával oldottuk meg szerencsésen a nagy bulit, utána azonban Attila végleges csapatot hirdethetett ki. Akkor még Fortuna dobolt. Igen. Az ő kiesése a nyár végén, amikor Hirleman Bertalan ült a helyére a dob mögé, azt jelentette, hogy az utolsó miskolci zenészposztot is pesti vette át. Csak a kapitány maradt a fedélzeten miskolci. Meg valahol lent a gépházban, láthatatlan fűtőnek — én. Az áll a személyi igazolványodban, hogy 1985. július11.: szabadfoglalkozású, zenekari menedzser. Az alkalmazó: EDDA. Te is kivártad a végleges csapathirdetést? A dátum oka nem a kivárás volt, hanem a rengeteg meló, ami az indulással járt. Előbb nem volt időm hazautazni Miskolcra a saját hivatalos ügyeim intézésére. Azt hiszem, te vagy az első, akinek Magyarországon hivatalosan ez a foglalkozása: zenekari menedzser. Mikor a városi tanácshoz bementem és bemutattam a Patakyval kötött megállapodást, egész zavarba jöttek. Azt mondták, hogy ilyen még nem volt. Nem szerepeit a foglalkozási listán. Viszont az új mechanizmus vajúdása behozta a köztudatba a menedzser fogalmát. A listákon nem szerepelt, de a haknik szervezői tulajdonképpen régóta azok voltak. Te voltál, aki intézményesítetted ezt a munkát, s ezzel megszüntetted a kétesgyanús ízét. Származott belőle valami hátrányod? Hátránya is, előnye is pont annyi, mint a többi szabadfoglalkozásnak. Nem tartozom sehova, nincs érdekvédelmi szervezetem, nincs társadalombiztosítás. Lógok a levegőben. Ha beteg lennék, táppénz

nincs, s ezek az éveim nem számítanak be a nyugdíjba. Megéri? Milyen a javadalmazásod? A zenekar szereplései után ugyanazt a gázsit kapom, amit a zenészek. Lemez és minden egyéb bevételből százalékos részesedésben állapodtunk meg. Ez tökéletes érdek-azonosságot jelent, folyamatosan és élesben. Ennél jobb ösztönző rendszer nem létezik. A tagok mit szólnak? így vagy úgy, ez érinti a zsebüket. Pontosan tudják, hogy mit hajtok az EDDÁ-ért, és hogy ez mit jelent nekik. Hol dolgozol? Bérelünk egy irodát. Naponta 10 és 16 óra között ott ülök a telefonnál, tárgyalok, levelezek. Évente száz körüli koncertet, közönségtalálkozókat, élménybeszámolókat szervezek, szállítással, utazási ügyekkel, propagandával, sajtóval, rádióval, nyomdával, grafikusokkal foglalkozom. Ez jóval nagyobb lekötöttség, mint az előző munkám volt. Megvalósult a dal jóslata: „Egyszer, egy szép napon, tudom, hogy elhagyom a várost...” El kellett hagynia az EDDÁ-nak Miskolcot? Ez az ország változatlanul Budapest-centrikus. Minden itt történik, csak itt történhet. Előbb a gazdaságnak kell nagyon hosszú decentralizációs folyamaton átmennie, utána fene tudja még mi mindennek, hogy a kultúra is levethesse központi pórázait. Csak a gazdasági kényszer érheti el azt, puszta szándékból semmi sem történhet. A család? Az első házasságom felbomlott, van két gyermekem, akikről nemcsak törvényes kötelességből gondoskodom. Állandó a kapcsolatunk, minden szabad időmben náluk vagyok, tehát nemcsak tudják, hanem érzik is, hogy én vagyok az apjuk. Mostani feleségemmel hozzájutottunk Pesten egy kis szükséglakáshoz, nagyon pici, de ketten elférünk benne. Mint szabadfoglalkozású nem reménykedhetek tanácsi, vagy egyéb kedvezményes kiutalásban. Annyit viszont szigorúan tisztességes munkával egy menedzser sem keres, hogy hamarosan megvásárolhasson egy fél- vagy egymillió forintos rendes lakást. Az ember töri a fejét, kalkulálgatva ábrándozik, de amikorra kijön valami számítás, már rég magasabbra szöktek az árak, s lehet kezdeni elölről. Valóságos álomjáték ez. Hány jó magyar menedzsert ismersz?

Ez még messzemenően nem kialakult foglalkozás. Amit én csinálok, ugyanazt és ugyanúgy nem csinálja senki. Nálunk a művészek és együttesek — mi mást tehettek volna — mostanáig maguk menedzselték önmagukat. Most a szereplésről legalábbis egyelőre lemondva, menedzser a Schuster Lóri, de ő igazából abba az irányba halad, amit az Omega-GMK fedezett fel: technikai szolgáltatással, erősítő berendezés kölcsönzésével és üzemeltetésével foglalkozik. Tereh Pista is a menedzselésért hagyta abba a zenélést az ELSŐ EMELET-ben, de csak részben végezhetjük egyformán a dolgunkat. Ahány ház, annyi szokás, mindenütt más körülmények és más célok parancsolnak. Ahogy tudom, elég sokan próbálkoznak ma már az együttesek körül. Többnyire más elfoglaltság mellett. Akik a koncertek lekötését, együttesek, művészek „eladását” vállalják, nem végeznek igazi menedzseri munkát. Az sokkal többől áll, sokkal komplexebb feladat. Az egyszerű koncertszervezés az én munkámhoz képest csak olyan, mint egy színésznek a hakni. Szerintem, akit az EDDÁ felfedezőjének tartanak, Bakacsi Béla e téren toronymagasan kiemelkedik a többiek közül. Ő az, akit az egész országban ismernek, tudják, hogy ha leköt valamit, arra — hacsak valami tragikus nem jön közbe — gond nélkül számíthatnak. Mind a rendező szervek, mind a művészek teljesen megbíznak benne. És ő az, aki nemcsak „kiközvetíti” a műsorokat, de őrületes rutinnal gondoskodik is mindenről. Bonyolult turnékat, szállással, reklámmal, technikával ő tud a legprecízebben megszervezni. De csak kész, befutott együttesekkel, s azoknak is alkalomszerűen egy-egy nagy szereplésével vagy turnéjával foglalkozik. Azon túl nincs köze hozzájuk. Én az új EDDA megszervezésében és beindításában is részt vettem, minden számért izgulok már amikor készül, velük vitatkozom, ismerem a tagok személyes problémáit, a dilijüket, amikor cserék voltak, én szerveztem a meghallgatásokat és a tárgyalásokat, tippeket adok Attilának és megvalósítom a többiek tippjeit. Nyugodtan mondhatom, hogy igazi tag vagyok, Pataky Attila mellett a legrégebbi. Mi a jó menedzser legfőbb tulajdonsága? Sokat lehetne sorolni: rámenős (ha kidobják az ajtón, visszamegy az ablakon), tájékozott, kreatív... De azt hiszem a legfőbb, hogy minden pillanatban dönteni tud arról, hogy éppen mit kell mondania vagy csinálnia. S hogy miben kell a vezető vagy a tagok döntését kérnie. Úgy

él az együttesben és úgy él benne A CÉL, hogy minden másodpercben, minden reflexével, vagyis gondolkodás nélkül ahhoz igazodik, ahhoz igazít mindent. Tökéletesen tisztában vagy az EDDA céljaival, törekvéseivel? A véremmé váltak. Nem akar más zenekar is veled dolgozni? Voltak akik arra kértek, hogy az EDDA mellett törődjek az ő dolgaikkal is. Csábítási kísérletek is előfordultak. De hát az ember nem cserélheti ki a vérét és az idegsejtjeit. Inkább művészalkatnak érezlek, semmint pénzügyi hivatalnoknak. Az anyagi felelősség, a pénzek intézése nem okoz gondot? Mibe kerül például egy EDDA-koncert? Nem létezik valamilyen egységes költségkalkuláció. Száznál több koncert egy évben, az nekem száz külön számítás. S ha azt mondom, hogy a legolcsóbb Dédestapolcsányban volt: 16000 Ft, a legdrágább a Budapest Sportcsarnokban félmilliós költséggel, már sejthető, hogy nem egyszerű számolgatásról van szó. De ha hozzáteszem, hogy mi tagok abból a 16 ezerből csak-csak kaptunk valamit, viszont a sportcsarnoki félmillióból egy fillér sem jutott, ugye akkor te is meglepődsz. Pedig így van, minden elment a rezsire, terembérre, technikára, reklámra. Azt lehet mondani, hogy a turnékon — a távolságtól, technikai igényektől és lehetőségektől függően — 30000 Ft körüli összegből jön ki egy koncert. De már ha szabad teret, vagy többezres csarnokot kell behangosítani, nagy távolságra ható fényberendezést kell vinni, az a személyzettel, cuccal, teherautókkal erősen növeli a kiadásokat. Akár megháromszorozhatja. És sajnos, a mai körülmények között ezek a költségek állandóan nőnek. Ez természetes, de cseppet sem megnyugtató. Meddig bírja a fiatalok zsebe biztosítani az anyagi fedezetet és mikor válik a rendezés olyan anyagi kockázattá, amit már nem tudnak vagy nem mernek vállalni a művelődési házak és más rendező szervek — ezen akár az egész műfaj jövője múlhat. Most, 1987-ben eladható még az EDDA? A tavaszi turné előszervezése azt mutatja, hogy az EDDA népszerűsége rendületlenül tovább nő. De biztos, hogy éleződik a verseny. Aki színvonalban és vonzerőben lemarad, annak a sorsa ezután már sokkal gyorsabban megpecsételődik, mint régen, amikor közepes színvonallal is sokáig el lehetett lavírozni. A nagy bandák magyarországi megjelenése,

a lemezek egyre rafináltabb minősége, a videó terjedése állandóan srófolja fölfelé az igényeket. Egyre kevesebben lesznek versenyben a súlyosodó gazdasági viszonyok között. És senki ne higgye, hogy az EDDA számára ez könnyíti a helyzetet. Lehet, hogy kisebb lesz a konkurencia, de a követelményekkel nőni fog a harcunk. A közönség ha csak egyszer is csalódik, akkor a legnépszerűbb együttesnek is vége. Most ez a korszak következik.

TÁGUL A VILÁG A TÁBOR A kultúrák életfolyamatában 25 év csak egy villanás. Divathullámok tündöklésében 25 év maga az örökkévalóság. A zene, mely a halk gitárhúrok hangját sok ezer wattos hangszórókkal velőkig hatoló üvöltéssé változtatta, 25 evvel ezelőtt jelent meg nálunk. Bájolgó és hisztérikus divatokat söpört el űtjából. A ma is fennálló látszat ellenére: nem azért, hogy a helyükbe lépjen. A 60-as években, ahogy világszerte — megingatta, a 70-es években megdöntötte a jazz morzsáiból tákolt giccszenék egyeduralmát a tömegkultúra elárult, művészetektől elhagyott, elsivárosodott, hatalmas területén. Minthogy giccsek helyébe lépett és dilettáns tömegek primitív módon művelték, valóban nehéz volt megkülönböztetni a múló divatlázaktól. Még a 80-as évek elején is, amikorra a beat „régmúlt” emlékké vált, a rock pedig jórészt elpuhult, vagy a púnk szaggatott dühkitöréseivé torzult. Igényesebb művelői a zsugorodó élettér láttán feladták, vagy megpróbáltak (próbálkoznak ma is) a zenekul-túra magasabb vonulatához felkapaszkodni. A ROCKFORRADALOM felszabadította és kisöpörte a kultúra egyik hatalmas területét, de még nem tette virágzóvá. Tömegek maradtak csalódottan magukra, a mozgásba hozott s aztán cserbenhagyott érzelmeikkel. (Feléledt a giccs kufárainak reménye!) A popszakma „leült”. A legnépszerűbb magyar együtteseknek több mint a fele megszűnt. A talpon maradtak is keserűen látták táboruk apadását, lassú, de biztosnak látszó oszlását. A turnék, kis és nagy bulik közönsége töredékére csökkent. A szakmabeliek legyintve, vagy kárörömmel fogadták a hírt, hogy Pataky

Attila éppen ilyen körülmények között akarja újjászervezni az EDDÁ-t. Tizenhat hónappal a temetés után feltámasztani a halottat? Mikor az egész műfaj agonizál? Hol van már az EDDA legendás tábora?! 1985. április 14. vasárnap este a feltámadt EDDA Művek mégis bemutatkozott Szegeden. A jegyek jó előre elkeltek. Az együttes új tagjai — bevallva, vagy flegmán palástolva — feszültségek és szorongások közt lesték: hogyii fogadják őket a hat év alatt megszokott és megszereteti arcok helyén? Azt számítgatták, hogy, ha csak egyegy magányos hang kiabálja be valamelyik hiányzó régi tag nevét, azt még ki lehet bírni; de mi van, ha a pár hónap előtti gyalázkodó levelek írói szavalókórusokat szerveznek? Ki tudhatja, hogy a némileg megváltozott hangzás— a két billentyűs előtérbe kerülése, a dallamos elemek hangsúlyozása, a kemény alapok felett kifinomultabb zenélés — mennyire fog tetszeni a régihez szokottaknak? Szegeden az első percekben kiderült, hogy sem a régi, sem az új muzsikusoknak nincs okuk az aggódásra. Mintha valóban még jót is tett volna a hosszú hallgatás. A régi tábor tagjai mámoros boldogsággal fogadták őket. És jöttek velük újak, akik nem kevésbé mámorosán élvezték a bulit. A fogadtatás két nap múlva Hódmezővásárhelyen megismétlődött. A rákövetkező estén Kiskunmajsán is. Utána felautóztak a dél-alföldi homokvidékről az észak-dunántúli tájra: Győr, Pápa, Devecser, Csorna és környékük fiataljainál is győztek. Attila megnyugtató magabiztossága — így érezték a többiek — igazolódott. Pár nap múlva azonban ő is szorongással ült a kocsiban, mikor a szülőföld, Borsod felé robogtak az M3-ason. Ott nőtt össze legjobban közönségével az EDDA, ott okozott legnagyobb csalódást a bomlás, ott ismerték legközelebbről, személy szerint is legjobban a régi fiúkat. Kazincbarcikán, ahol először léptek újra „hazai” dobogóra, annak idején teljesen befogadták, a magukénak vallották, zaklatások ellen hivatalos oltalmukba vették, anyagilag is komolyan támogatták őket — vajon most mi lesz? Nyertek.

A közeli Szabolcsban is. Mindenütt öröm, mindenütt ünnepelt visszatérés. A régi nótákat százak, ezrek énekelték velük, az újakra fáradhatatlanul csápoltak. A show-üzletben ezt úgy mondják, hogy már elég nagy sztárok voltak és elég csillogó nevet hagytak a feloszláskor ahhoz, hogy az EDDA márka egy évnél jóval tovább, 16 hónapig „mélyhűtve” is megőrizze húzóerejét. Valójában ennél sokkal többről volt szó. Olyasmiről, amit az EDDA muzsikusai kezdettől éreztek, de igazából végiggondolni sem mertek. Mert akkora felelősség súlyával fenyegette őket. Egyre világosabban érezték, hogy a fiatalok tízezreinek a legkomolyabb mértékben szükségük van rájuk. Igazi szükségük. Nem egyszerűen a szórakozásért, amit a popzene általában kínál, hanem valami belső szomj kielégítésére, amiről egymás közt sem akartak beszélni. „Attila, köszönöm Neked az új Eddát Nagyon jó, hogy van. Hidd el, rengetegen vagyunk, akik ezt gondoljuk és én tudom, hogy sokkal több a jóbarát, mint a rossz, azok között, akik körbe vesznek Téged — illetve Titeket." Egy Kecskemét környéki, falusi kislánynak ezeket az illedelmes sorait levelek százai ismételték, variálták azokban a napokban. Megmagyarázatlan hagyva, miért „nagyon jó” sokaknak, ha megszólal az EDDA. Pesthez valamivel közelebbről, egy másik levél már többet sejtetett arról, hogy milyen szférákat érint a kultúra magaslatairól oly gyakran és annyira lenézett zenéjük: „...Amikor feloszlott az EDDA írtó rossz volt... Most, hogy újra vagytok, ez nagyon jó... Szüleim elváltak kétéves koromban. Anyámmal éltem 11 évig. Aztán férjhez ment egy undorító hapsihoz. Nem is élek velük. Egyik rokonnál lakom, aki nem nagyon szeret és viszont. így már csak ti maradtatok.." Amikor először véletlenül beleolvastam az EDDA asztalain, szekrényekben, szobasarkokban tornyosuló levélhalmazokba, gyorsan eltoltam a banális rajongás és naiv, fanatikus lelkendezés papírjait. A fotót, aláírást, pár

közvetlen sort kunyerálókat (legyen mivel büszkélkedni az osztálytársak, haverok, barátnők előtt) meg a „szerelmi vallomásokat”. S akkor kezembe adtak több száz félrerakott borítékot, amelyek tartalmát Patakyék úgy kezelik, mint papok a gyónási titkot. És elolvasásuk után már a „butuska” írásokra is más szemmel néztem. Első pillantásra látszott — kézírásról, borítékról — e külön őrzött, megrendítő leveleken nemcsak a hitelességük, hanem az is, hogy íróik nem a szerkesztőségeket elárasztó grafomániások közé tartoznak. Súlyos belső kényszer adta szinte valamennyiük kezébe a tollat. „... Nagyon megrázott amikor felbomlott az EDDA, de hittem, hogy újra élni fog... Ha anyám balhézik (gyűlölöm az anyámat) csak előveszem valamelyik EDDA kazettát és avval vígasztalom magam... Van egy öcsém is akit szívből utálok, mert náílunk otthon nagyon elkényeztették... Nekem ti vagytok az igazi testvéreim. Barátaim szinte nincsenek... Ha lesz valamikor egy lányom akkor ez lesz a neve: EDDA." Van, aki a legválasztékosabb modorra törekszik, alig vét helyesírási hibát és van szándékosan nyers, agresszív hangú írás, nehezen rótt betűkkel, még a bizalom és szeretet ösztönzésére sem oldódó, görcsös indulatokkal. „Nekem nagyon rósz, mert az igazi apámat soha nem láttam (3-éves koromban elhagyta az anyámat) A mostani meg iszákos veri anyámat... nemis iszákos hanem alkoholbeteg... Én utálltalak tégedet mert azt hittem te geciztél az eddá-ban és ezér Bomlott fel... most imádlak és csodállak hogy volt erőd újra felállítani az eddát... kurva jó az új lemezen a Éhes asszony, Veledvagyok... És kérlek érts meg engem az én saját világomat... Saját kezüíek. (Írjál!)" Volt idő, amikor Patakyék úgy érezték, hogy zenéjük vonzása a kábítószerszomjhoz hasonlít. Az elképzelhető összefüggést a rock nagy halottairól terjedő hírek és legendák támasztották alá. Az EDDA-tábor visszajelzései — a rajongás formái és a levelek — ezt az aggályt pár év alatt eloszlatták. Ez azonban nem enyhítette a felelősségérzetükre súlyosodó nyomást. Fel kellett ugyanis ismerniük, hogy itt a drog szerepénél sokkal komolyabbról van szó: sorsokról, amelyekbe beleszólnak a dalaikkal, amelyek állapotát kétségbeesett viselőik a zenéjükben ismerik fel.

Néha, mint egy szlovákiai magyar fiú esetében, a külső tényezők is összefüggést teremtenek: „...a búcsúkoncerten szomorú voltam, de mégis boldog. A szomorúság azért, hogy többé nem lesz EDDA... Boldog azért, mert megismerkedtem egy magyar kislánnyal... Ezentúl Miskolcot tekintettem a világ közepének. De egy szép napon... tragikus baleset érte és meghalt. Ekkor azt hittem hogy öngyilkos leszek, mert úgy éreztem hogy elveszett belőlem minden... Igen nehezen vészeltem át. Ti is hozzásegítettetek ahogy újból elkezdett játszani az EDDA mintha ő is feltámadt bennem újból... És ezért vagytok az életem egy részei..." Az EDDA tagjai muzsikálással és nem pszichológiával, vagy pedagógiával foglalkoznak. A visszajelzések azonban — ha akarják, ha nem — terelik őket. Arra kényszerítik, hogy a dalok témáiban és az érzelmi kifejezés keresésében hallgatóikhoz igazodjanak. Azokhoz, akik minden nagy megrázkódtatásukkal, minden nagy örömükkel és minden nagy fájdalmukkal hozzájuk menekülnek. Mert, úgy látszik, nem ismernek náluk teherbíróbb kapcsolatot a személyes környezetükben, sem a családban, sem az iskolában vagy munkahelyen. Sem a baráti körben, sem a felnőttek között. Nem hisznek a szavak őszinteségében, csak abban a zenében, amely őket is őszinteségre kényszeríti, önmagukra döbbenti. Mindegy, hogy kívülről nézve kis, gyerekes tragédiákat élnek-e át, vagy igazi nagyokat. Mindegy, hogy az első szerelmi csalódásról van-e szó, vagy családok széthullásáról, testi-lelki terrorról, igazságtalan megaláztatásról. „...megismerkedtem egy nagyon rendes lánnyal... ő szeretett belém és én nem mondtam nemet. Nagyon megszerettem. Mindenhová együtt mentünk, szinte összenőttünk öt hónap alatt. Sok balhét csináltam miatta a szüleimmel is... sokszor sírt a lány a fejét mellemre hajtva. És tudod miért? Mert arra gondolt, hogy mit is tenne nélkülem. Hát most itt vagyunk. Bejelentette, hogy már nem szeret... Most olyan üres minden... nagyon kérlek, de nagyon, hogy írjál nekem egy dalszöveget erről az egészről. Te lennél a legrendesebb, ha ezt megtennéd. Nagyon kérlek! Ha nem írnál, akkor még egy emberben csalódnék... Olyan lett a vége mint egy paródia."

„Elég hülye családban élek... Anyám iszik, apám iszik... Mi tagadás, lehet tőlük tanulni. A mocskos életet... Csalódtam az emberekben, talán a magam butasága miatt is. Mert voltak jók is velem csak azokkal én voltam szemét, mert... azt hittem ők is gonoszak..." (e levél írója dalszövegeket is mellékelt, íme két sor:) „Anyám iszik, apám veri, Üvöltöznek, nem emberi..." „...ti vagytok az egyetlen vigaszom ebben az életben. Szüleim jelenleg válásban vannak. Teljesen tönkrement az életem. Apám iszik és nőzik. Velem viszont senki sem törődik. Anyám mindig ordít rám. Úgy érzem magam, mint a világűrben... egyedül bolyongok... Mindegy, hogy mit, csak írjatok..." „Titeket szeretlek, ezért leírom az én nagy bánatomat. A szüleim úgy néz ki el fognak válni. Gondolhatod milyen az életem ők állandóan verekednek. (Olyan nap nincs, hogy ez meg ne történjen.) Anyám már mondta, hogy ha apám nem hagyja abba az ivást (mert még iszik is) elköltözünk Győr-Sopron megyébe a szüleihez. Én megmondtam, hogy oda nem megyek el... Mikor utoljára veszekedtek (tegnap) anyuval elmentünk L.~be keresztanyámhoz. Ő azt mondta segít albérletet keresni... L.-be sok barátom van, lgaz, hogy mind fiú, de ők legalább nem újhullámosok és szeretik a rockot. Egyenlőre ennyit tudok hogyha elválnak v. ha nem megírom..." (Remegő asszonykéz írása) „Tisztelt Pataky Attila! Elnézését kérem, hogy zavarom Önt, de megígértette a fiam, hogy írjak Önnek... Sajnos a fiamnak nincs semmi javulása, az orvos nem törődik vele eggyáltalán... az én fiam nagyon tönkrement. Enni nem tud, egyre csak fogy. Most voltunk Szegeden, a tanár úr azt mondta, ha nem javul, akkor hamarossan vissza kell menni, mert nemcsak az idegei vannak ki... amikor nem tudtam Önt a ...-bán megnézni, sírtam... A fiamnak akkor veszett el 20 frtja... nos, az én fémszívű lányom elcsente, egy hippi bandába került.,, ha csak tehetem mindig elmegyünk a fiammal az Ön koncert jét meghallgatni, bárki mondhat amit akar... Zárom soraimat nagyon jó egészséget kívánok..."

„Kedves Attila és többiek! Azért írok nektek, mert ezt nem bírom már sokáig. 15 éves lány vagyok... nagyszüleimnél élek már 13 éve, apámat nem ismerem, anyámat gyűlölöm, mert nem törődik velem... A régi barátnőim: milyen könnyű és jó neked a nagymamádékkal. De már idősek, mi lesz, ha ők már nem lesznek, mihez fogok kezdeni egyedül ebbe a rohadt világba!..." (Szlovák bélyeges levél) „.. .teljesen ki vagyok borulva, apám iszik (alkoholista), anyám beteg (most is nagyon rosszul van), s nekem nincs kihez szólnom egy jó szót... kivagyok teljesen borulva (a srácom is otthagyott)." Refrénként ismétlődő sor a levelek egy tekintélyes részéből: „...sajnos állami gondozott vagyok, szüleim csecsemő koromban eldobtak..." És a nem állami gondozottak? „Apámék 6 éve elváltak a suliban 4-es voltam még elnemváltak. Most 2-tes vagyok. Apámmég együtvolt anyámat állandó jelegei részeg volt és vagy minket (7en voltunk testvérek) vagy anyánkat vert. Mikor tankönyvem fölött tanaltam és eltévesztetem valamit úgy bebaszot egyet hogy sugárzót az orrombol a vér. Ez igyment a vállásig akor egyikőnk sekelet neki mikor elváltak most mindnyájunkat. Elakar tépni anyámtól. Évával (nővérem) lefeküdt még anyám a kórházban volt terhesen. De másik nővérem észrevette mikor keféltek. Azóta utálja faterom a nővérem. Ne haragudj hogy nyersen írok fateromról de olyan geci volt. Vanugy hogy leülök és órákig ot ülök dekivüröl nem tudok bőgni, a LELKEM bőg. a suliba LONEWOLF vagyok azaz magányos farkas, Nincshaverom. Kérlek válaszolj nekem. „SZERETNÉK" LEVELEZNI VELED. Voltán a Pécsi koncerten igaz bokorban hallgatalak titeket mert nemvolt jegyem Mikor bekiabáltad szeretlek titeket elkeztem sírni.

Nemtutam mért desirtam. Tavaly mikor feloszlotatok sokhavertol váltammeg. Öngyilkosokletek. Merttí megadtátok nekik amit szüleik nem adtakmeg nekik a szeretettet. Nem hibáztatlaktiteket. Attila kérlek küldel a következő szám szövegét. A körközepénálok nak. köszönöm. Ezel zárom levelem denem kulcsai. KéRlek hadlegyek barátod szia... „...Apám 18 évre(?) börtönbüntetést kapott, mert az is csöves volt, 1969. Márc 1-jétől van a sitten. Szipozott. Narkós volt. Rock rajongó volt. Anyám kurva minden csövessel lefekszik. 5-en vagyunk testvérek... én állami gondozott vagyok... Szeretnék egy Rock együttesbe énekelni vagy dobolni. Az egész Edda dal tudom és el is tudom énekelni, veletek... Ha nem irtok ti akkor én máris benarkozom, és beszipuzom. Értitek. És meghalok... Éva" Mosolyoghatnánk az öngyilkosság ilyen gyerekesen „zsaroló” fenyegetésén, ha orvosok és pszichológusok tapasztalatból nem tudnák, hogy akik ilyen gondolatokkal foglalkoznak, akiknek a fantáziájában megjelenik ez a „megoldáskép”, azoknak egy tekintélyes része rá is szánja magát. A fiatalok öngyilkossági statisztikája ezt szomorú tényadatokkal támasztja alá. Az EDDA levélíróiból sikolt, hogy az élet legnagyobb terhe: ilyen gondolatokkal együttélni. És hogy a zenélő fiúkon kívül nem tudnak, vagy — ami ezzel egyenlő — nem hajlandók senkit a bizalmukba fogadni, akivel közölnék bajaikat, fájdalmaikat. „Én is el szerettem volna menni a KVÍZ PARTYRA, de anyu nem engedett el, mert csak egy hete, hogy kijöttem a kórházból az intenzív osztályról. Bevettem

200 db altatót, de idő előtt megtaláltak és kimosták a gyomromat. Utána 4 napig egyfolytában aludtam.. . Egyébként nem bántam meg, csak azt, hogy nem sikerült..." „...egyik koncertetekre eltudtam menni a többire nem, mert vagy akkor előtte lettem öngyilkos vagy utána vagy valami mindig történt..." . „Ezt a levelet végső elkeseredésemben írom. Éppen most kaptam be az utolsó doboz gyógyszert. Még nincs itthon senki. Estig nem is jönnek haza. Remélem, azért még lesz annyi erőm, hogy megírjam ezta levelet... senki sem törődik velem!! Apámnak egy jó szava sincs hozzám, mindig szid. Nem köszön, levegőnek néz. Azt hiszi, hogy mindent megadott. Csak a szeretetet nem!! .. .az öcsém kutyába se vesz. Állandóan azt mondja hogy »bunkó, fogd már be a pofád« stb Pedig én nagyon szeretem. Az anyám pedig többet van a munkahelyén, mint itthon. Nem ér rá! ...Most már kezdek rosszul lenni. Remeg a kezem... Most jött meg az öcsém.., megkérdezte mi a bajom, aztán átment a másik szobába... Most már befejezem, mert már kezdenek összefutni a betűk..." „...beszélni szerettem volna Veled, mikor még szabadlábon voltam. Hogy miről... azt most sajnos a veszprémi sittről írom. 1983. dec. 17-én feloszlott az EDDA Művek... 1983. dec. 18-án fogadott húgom öngyilkos lett, azért egyrészben mert családi problémák másrészt azért mert feloszlott az EDDA (a bece neve EDDÁS ÉVA volt. írt Neked egy búcsúlevelet, amit átadni nem tudtam Neked mert soha nem találtalak otthon..." Mutassanak embert, nem is kell érzékeny muzsikusnak lennie, akit az ilyen levelek áradata ne nyomasztana, ne érezné a tehetetlen felelősség érzetét, ne állítaná magasra működésének, tevékenységének lelkiismereti mércéjét! Azt hiszem, az EDDA tagjait legsúlyosabban a tehetetlenség nyomasztja. Mindnyájan érzik, amit a pszichiáterek tudnak, hogy minden súlyos problémával hozzájuk fordulóval egyénileg kellene foglalkozni, de nem csak arról van szó, hogy ilyesmire egyszerűen nincs idejük. Sokkal inkább, hogy sejtelmük sincs, mit kellene ilyenkor legalább válaszolni. Látszólag egyszerű és kézenfekvő megoldás lenne: felhívni külön-külön minden komolynak látszó esetre, minden bizalommal hozzájuk forduló sérült lélekre illetékes felnőttek figyelmét. De hát a szülőkhöz forduljanak, akik a sebek jó részét

adják? A pedagógusokhoz, akiknek futószalag megoldásokra sincs idejük? Szociális intézményekhez, vagy hivatalokhoz forduljanak, hogy beidéztessék a barátaikat? Nem sokáig csinálhatnák! Ha kiadnák a titkot és azokat, akik rájuk bízták titkaikat (akár csak néhány esetben is), annak futótűzként terjedne el a híre, s nemcsak a bizalom rendülne meg bennük. Az életterük, létközegük szűnne meg. És akkor? Sokra nem mennének a segítésre hivatott felnőttek és intézmények. A sérült lelkeken csak úgy lehet segíteni, ha maguk a sérültek akarják a felkínált segítséget. Nincs az a pszichiáter zseni, aki az elé cipelt személy eltökélt közreműködése nélkül eredményt érhetne el. A lélek érzékeny mélyrétegeibe nem hallatszanak le sem az okoskodások, sem az utasítások, sem a tiltások. Kussal nem lehet gyógyítani. Az EDDA előtt kitárulkozók, magukat megnyitók többnyire nem bíznak senki másban. Bajaik fő forrása éppen a felnőttekben megrendült bizalom, a sok csalódás, a sok KUSS. „... mind lenéznek, különböző szórakozóhelyekre nem engednek be, az öltözékünk miatt. Ezért mert mi kopott nadrágban járunk, egy póló és egy farmer az öltözékünk. Ezért sokat megvetnek minket, mindenfelé leszólnak, hogy Na a büdös csövesek... Egy kicsit szarul esik a dolog, de meg lehet idővel szokni... 15 éves vagyok. Napjainkban az ember nem lesz felnőtt, megmarad gyereknek. A gyerekek pedig hűvös szemmel nézik a világot. Én is. Nem mintha a hozzám hasonlóknak nem volnának szorongásaik... De a szem az hideg marad... örülök hogy az Edda újra él, örülök hogy veletek élhetek..." Bölcselkedés — tizenöt évesen. Ki mérte fel, ki figyelt már oda, hogy napjaink bölcselkedéseiből, amelyeket nonstop zúdítanak ránk rádiók, televíziók, lap- és könyvnyomtatványok, gyűlések és prédikációk — mi ragad meg a serdülők tudatában? S hogy van-e aki vetekszik a zene modern sámánjainak és guruinak befolyásával annál a korosztálynál, abban az életkorban, amely többnyire örök életre kialakítja a lelki-szellemi befogadás reflexeit?

Egy húszoldalas dunántúli levél borítékja, tele idézetekkel, rock-,,tézisekkel”, amelyek bevésődnek: „A keresztútig mindennap eljutok" „Paff... álomország tengerpartján játékok között él" „ennél már többre vágyom: önmagam megtalálnom" „Van hitem a magas falak előtt!" „külvárosok előttem, utánam" „Semmit se bánok, s ami sose kellett, Kínnal mégis csak olyat hajszolok" (Villon) „Volt egy érzésem, amit nem tudtak megvenni. Még ma is megvan ez az érzés és még ma sem tudják megvenni" „Miért van oly sok gond velem, ha úgy érzem, jó úton megyek?!" „Nem nézni hátra, csak menni, csak menni..." „s csak az hívjon magával, aki vezetni mer" „Mi csak játszani jöttünk a földre" „Mit kellene tenni érte és ellene, nem szégyenlem, ha kitalálom" „játékban élni, mely valóra vált..." „Álmodtam egy világot magamnak" „egy követ fúj mind réges régen... így van! Igen, így van." „A saját lelkem börtönőre nem leszek." A húsz oldal írója költészetben, ismeretekben szemlátomást jártas, művelt lány. Az írása nemcsak kiegyensúlyozott, de egyenesen éles karakterre vall. Nemhogy helyesen ír, de a szó legszigorúbb értelmében: stílusa van. Ki

tudja magát fejezni a legkifinomultabb fogalmi pontosság és a költészet határán. Az ember azt kérdezné: miért olyan fontos akkor neki az érzelmi zsilipeket nyitogató, a dadogókat kisegítő, a kifejezésben suta tehetetleneken könyörülő ROCK? Mi késztette, hogy megszakítás és kihagyás nélkül, egymásután 48 bulira kövesse az EDDÁ-t? Hogy semmit úgy ne akarjon, semmit fontosabbnak, elérendőbb-nek ne tartson, mint a rockerek barátságát? (És hogy minden sanda mellékgondolatnak elejét vegyük: nem „úgy”!) „...gondolkodom nagyon sokat az EDDÁN, nagyon sokat filózgatok rólatok... bulikon, eseményeken, mindenfélén. Tudod, egyszer megkérdezted tőlem és T.-től, hogy zenészékkel volt-e kapcsolatunk. Nem... Testi kapcsolatunk egyáltalán nem... Lehet, hogy egyszer a kezembe került „eddás” levél húsz oldalából ő fog ennél a mostani könyvnél sokkal részletesebb és hitelesebb leírást készíteni a korosztályáról. Talán akkor már lesz annyi tapasztalatuk a holnap felnőttjeinek, hogy meg is értsék. Főleg pedig, hogy ne kövessék el a rock első magyarországi negyedszázadának felnőtthibáit. Néhány részletet addig is érdemes megjegyezni a látszatra hevenyészett sorokból. „Tudod, három hete visszaköltöztem szüléimhez, s azóta »kormos városkámban« élek. Lakom. Csőd. Ezen a csütörtöki estén majd meghülyülök néhány emberi szóért, elviselhetetlen a csend! Hiába szól a magnó, ez a ház magába itta sok éven keresztül az értelem némaságát. Kuss volt a felszabadultságnak és az örömnek. Filózom mindenfélén... Azt hiszem, túl gyenge vagyok ahhoz, hogy egy apró szobában nap mint nap egyedül lakjam... Szükség volt valakire, aki a BARÁT szintet üti meg. Nekem ez volt A., akivel tavaly ellátogattunk hozzád... Szerencsés volt ez a barátság, csak kissé egyoldalú. A. nem adta ki magát teljesen... Nem hagy ütőfelületet, ezt közölte. Brrr! Egy napon elegem lett, a barátság szálai vékonyodtak. Ekkor már szartam a világra, a legtöbb »rockorra« éppen úgy, mint másokra. Ők is ítélnek, s különbözik az értékrendünk. A csúcs az volt, hogy belevágtam a hajamba és levágtam az egészet. Maradt vagy három centi. Megcsappant a haverság. Engem igazolt a hadművelete. Rém ronda lettem, de nem fájt. NEM. így is maradt »néhány kéz«, a többi úgyis hulladék volt... az értékes

közül majdcsak megtanulom kiválogatni a szemetet... Kis depresszió? Érzelmileg a béka segge alá kerültem, nem volt szilárd pontom. Hazajöttem... Kiéhezve a szeretetre törtem be a CSALÁD életébe. Talán nem jól csináltam, mert ha elmegyek, újra megviseli őket a válás. De érzelmektől mentesek engem sosem tanítanak meg szeretni... ...hát dolgozni fogok egy rohadt irodában megint pár hónapig... aztán újra felcsapok házalónak, vagy útnak indulok... nincsenek illúzióim. A sarat dagasztom itt lent a földön. Néha szárnyakat kapok, de repülni... Á!" Pár száz ilyen levélíró, az EDDA táborához képest nem sok. A skálájuk annál szélesebb. Környezet, tevékenység, műveltség dolgában, alkatukban, magatartásukban, észjárásukban sok réteget képviselnek. Az áradozók levéltömege nem ilyen változatos: néhány elragadtatott mondat variációi. És a rajongásukon kívül szinte semmit nem árul el a levélírókról. Ez azonban nem jelenti, hogy a többségnek a ROCK csak alkalmi mámor, az EDDÁ-t hallgatni futó szórakozás. Nekik is szükségük van rá! Nemcsak azoknak, akik maguk vagy mások ellen fordítják indulataikat, akik nehezen szenvedik a kudarchelyzeteket, akiknek az ÉN-je gyenge, akiknek a személyiségét lidércemlékek zavarják, sebek torzítják, akik örök dühérzettel kínlódnak, akik képtelenek bárkihez, bármihez alkalmazkodni, akik képtelenek feszültségeiket „normálisan” feldolgozni. Azoknak is, akik szelídek, néha túl szelídek, akiket elnémítottak kis és nagy megrázkódtatások, akik félelmektől, szorongásoktól bénultak, akik üresnek érzik magukat és a világot. De még azoknak is, akik sosem nélkülözték a szülők testi-lelki közelségét, akik nem hordoznak gyógyulatlan belső sebeket, akik tudnak örülni, akik tudják, mi a szeretet. A zene dolga, hogy amit lelki egyensúlynak hívunk, azt az egyiknél legalább felidézze, a másiknál elősegítse, a harmadiknál fenntartsa.AZ EDDA DOLGA — CSAK ZENÉLNI!Átélve közben, amit a hallgató átél!A rivalgásokból és elnémulásokból, a sikolyokból és sóhajokból, a csápolásokból és megmerevedésekből felismerni, mi jó a hallgatóiknak, mi tetszik és mi nem!Ezer és tízezer agy bioáramainak sugárzásából felfogni az érzések közös hullámhosszát!És új meg új dalokban visszavetíteni az érzelmek hangsugarait! Amelyek úgy működnek, mint a modern

dekódereskapcsolók. Csak éppen nem garázsajtókat nyitogatnak, hanem a bezárt lelkek kapuit, az érzelmek bilincseit, a szellem rácsait.A kód folyton változik, ahogy a világ iramos változásai gazdagítják és sebzik az embert... korunk szinte egész ifjúságát — a földkerekség minden civilizációval áldottvert zugában. *** Mint egy próbarepülés, olyan volt az új EDDA indulása. Azon a szegedi koncerten, akárcsak az új légi konstrukciók berepülő pilótái, a fiúk gondterhelten figyelték a begyújtott motor hangját. Néha túlpörgették, túráztatták, hogy beleremegett a ház és mindenki, aki ott volt. De a dobhártyájuk nemcsak a hangszóróktól lüktetett amikor szuperérzékeny „műszerük”, a közönség jelzéseit lesték. Heteken át gurultak országnyi kifutópályán. A főkonstruktőr a parancsnoki kormánynál nyugodt elégedettséget mutatott. Csak akkor fogta el izgalom, mikor egy kaposvári buli után két napra leálltak — Miskolc előtt. A felszállás kritikus startpontja előtt. (Öveket becsatolni!) A Szinva-parti metropoliszban más szemmel követte „műszereit”, más füllel hallgatta a motorzajt, mint a többiek. A gyomrát malomkőként feszítette a koncentrálás görcse, mikor a régi nótákból az első újba csaptak. Örökkévalóságnak tűnő percek után, végre oldó melegség lepte el Könnyű szédülés, lebegés. Legszívesebben beleordította volna a zenébe: repülünk! Társai talán észre sem vették a pillanatot, amikor elengedték maguk alól a betont. Lágy szögben, biztosan húztak lellelé. újabb négy héten át. Jól ismerte a félelmetes sziklafalat, amelyhez eközben közelítettek A neve: Budapest Sportcsarnok. Tudta, ott meredekbe kell kapcsolni és élesen felhúzni. Az égbe. A berepülés életveszélyes pillanatai ezek. Ha a felhúzó erő kevés, foszlányokká roncsolódnak az ellenségesen gépük elé meredő, jeges szírteken. Ha túlhúzzák és a függőlegesben inognak meg, akkor kibillennek és kalimpálva zuhannak a mélybe. A kockázat csökkentésére, a konstrukció egyetlen bizonytalan pontjának megerősítésére bevonta bravúrgitáros

barátját: Tátrai Tibort. Látványosan sikerült a legnehezebb próbatétel. Úgy kezdődött, hogy egy jelképes gesztussal a nézőtér tömegébe hajították az EDDA-overallt. Amikor abból az északi ólombányából hazajöttem, már tudtam, hogy nem húzom fel újra a bakancsot. Nem csapom be az EDDA-tábort, nem hazudom a csóró srácot, ha már nem vagyok az. Az overall illett a régi EDDÁ-hoz, sokáig nem is futotta másra. De hihetne-e bárki egyetlen szavunknak, a zenénknek, ha megérkezünk a koncertre nyugati kocsiban, aztán beöltözünk szakadt koldusnak? Senki sem szólhat az igazságról hazugságba csomagolva. Ha ma van pénzem — bár a gazdagságtól messze vagyok —, nem fogom az ellenkezőjét sírni. Amink van, abból van, hogy sokan váltanak jegyet a koncertjeinkre, sokan vásárolják a lemezeinket. Nekik hazudjak?! Az állapotommal sem kérkedni, sem szégyenkezni nincs miért. A koromat sem tagadom le, nem fogom kisfiúnak maszkírozni magam. Az állapotaimat nem én teremtem. Csak a dalaimat. Az új EDDA új dalaira ugyanúgy áldoz a közönség, mint régen? Soha olyan nagy és erős nem volt az EDDA tábora, mint ma. Már az 1985-ös sportcsarnoki koncert élő felvétele fél év alatt aranylemez lett. És tudod miért, mert nem hazudtuk, hogy ugyanazok vagyunk, akik 1979-ben voltunk. Mert a közönségünk is átélt hat év alatt egyet és mást, amitől nem ugyanaz. Az időközben tinikké nőtt új gyerekek sem ugyanazok, mint az elődjeik. Ne jöjjön elő senki ósdi Pacsirta rádióval a mikroelektronika korában. A rock azért éli túl a divatzenéket, mert a folyamatos jelen hangja. Mert megújulásra képes. Nekünk ma a ma érzéseivel kell szembenéznünk és azonosulnunk, azokat kell megszólaltatnunk, ha érvényesek akarunk maradni. A szegedi indulás és miskolci felemelkedés után, a pesti landoláskor fáklyák gyúltak a nézőtéren, amikor Attila belekezdett az alapító Halász Jozsóról szóló balladába. Már majdnem alszom és ebből ébredek Az eszmélés első fokán találkozom Veled

Egy régi társat látok szembe jönni A nevét fejfáról olvasom Ha az ablakon át a csillagokra nézek Ő is ott van köztük valahol Kérte az időt de az meg nem áll Hitvány győzelmed ez, ostoba vagy Halál Emlékezni egy régi jó barátra Ha szomorú is emlékezz velem Bárcsak tudnám még egyszer visszahívni Régi társam hiányzol nekem Milliókat szórnak őrültségekre Hol vannak az okos doktorok? Ha egyszer később a kislánya kérdez Válaszképpen mit is mondhatok? Hogy milyen volt? Különb mit a többi. Százszor is és még ezerszer is. És mennyi jót tudott volna tenni! (Az ég is csak az ilyet szereti...?) Torokszorító pillanatok voltak. Nem kellett senkinek magyarázni, hogy az emlékezésben mi az üzenet: Új hanggal, új viszonyok új érzésáradataiban is

hűek maradunk önmagunkhoz, Halász Jozsóhoz, aki bennünk él! A kamaszkor mutálásának vége. A hangunk érett, de a lelkünk a régi. Azonos. Veletek — a Táborral! Azon az estén végéi éri a próbarepülés. Pataky ezt mondta ki a koncert négyezer hallgatója előtt: "Jelentem, az EDDA él, az EDDA Művek megy tovább"! Lelkes kis sikongások, a nem tágító rockereknek még egy-két ráadás, azlan az öltözőben, Nagy Feróval az élen, a szakmabeliek gratulációja. Köztük nyújtotta kezét Attila felé másfél ev óla először — Slamó. Az Edda Művek ment tovább. Meredeken megcélozva a siker csúcsait. Jól tudva, hogy a siker útján kívül csak zsákutcák léteznek, melyek végződhetnek akár a legszebb elefántcsonttoronyban, a rock számára ott nincs élet, nincs levegő. A rock a zene hétköznapi hálószobáiban fogamzik, de csak a bulikon születhet meg. Bulik — meredekben. Kis és nagy községek, egyetemi és bányavárosok, estéről estére forrósodó hangulat és fogadtatás. Kis és nagy termekben, jó és rossz körülmények között. Télen akár a hóban is, nyáron arénákban, vízparton és kőrengetegben. Hőguta és didergés, ziháltató fülledtség és lúdbőröztető lehűlés — mindegy. A mikrofonokat kopogtatta az eső, dübögtette a szél, a torkukat kiszárította a hőség, lenyeltek néhány tucat szúnyogot — ez a szabadtér. Az operák, balettek, drámák sorra elmaradtak, a szegedi és margitszigeti hétvégeken milliós bevételi tervek áztak el — az EDDA-bulik közönségét semmi nem zavarta. A szabadtéri vállalkozásokban keserű szállóigévé vált a régi vásári árusok mondása, akiknek a boltja csak egy kiterített ponyva volt: ájn geseft Óné bedekk iszt kájn geseft. (Egy üzlet fedél nélkül nem üzlet.) Az EDDA-estékre ez sem volt érvényes. A pangó szakma muzsikusai már-már reménytelennek érezték küzdelmüket a fogyó közönség és a megfogyatkozott bulik elnyeréséért. Az EDDA-fiűk

biztosan száguldottak a siker országútján. A Balatonhoz tízezrek özönlöttek utánuk. Nyíregyházán a parkzáró koncertjükről 1500 jegyért rohamozó rekedt kívül. Sátoraljaújhelyen még sokan emlékeztek a két év előtti, kudarcba fulladt újítási kísérletre, az idegen hangra, amelyet úgy próbáltak elfogadtatni, hogy egyetlen régi dallamot sem idéztek fel, a hallgatók egyetlen kívánságát sem teljesítették. A tömegből most hát nem hiányoztak a gyanakvó szemek, a bizalmatlanság konokjai. Megnyugtatásul alaposan bemelegítették a hangulatot a „Minden sarkon”, a „Fémszívű”, az „Engedjetek”, az „Elhagyom...”, a „Keselyű” ritmusaival. Megkönnyebbülés, aztán mámor. A ringatózva velük daloló sokaság a folytatásban percek alatt megtanulta az új számok, a „Gyönyörű lányok”, az „Ünnep”, de főleg „A kör közepén” sorait. A kör közepén állok Körbevesznek jó barátok Körbevesznek jó barátok és — rosszak A kör közepén állok Így könnyen eltaláltok Így könnyen eltaláltok — rosszak Ha egyszer odébbállok, a kör közepéből majd hiányzok Rám többé nem találtok — rosszak Bohóc vagyok, de bátor, pofonoktól ég az arcom Pofonoktól piros az arcom - kaptam Nem adom fel, tudjatok

Láthatatlan lapos sumákok Istenem, de sokan vagytok, rosszak Hitványak az álmok ha mindent eltakartok fekete függöny mögé zavartok — rosszak Könyöröghetek bárhogy éles késsel rám vadásztok ha megtaláltok kicsináltok — rosszak 1985 végéig több mint száz fellépésük volt a lemezstúdión, rádió- és tévéfelvételeken kívül. A karácsonyuk sem volt szabad, szerepeltek az emlékezetes jótékonysági koncerten a Sportcsarnokban. Közben és utána megszállottan gyártották, próbálták az új, műsorfrissítő számokat. 1986 eleje a műhelymunka lázában telt el. Idegölőbben, kimerítőbben mint a legfárasztóbb turnék. Egyetlen szereplésért szakították csak félbe két napra. Egy berlini fesztiválra repültek. Aztán nekivágtak az évnek, amelyben a siker addig taposott útját — lebetonozták. A Pataky-gőzhenger a TÁBOR egész súlyával nyomult előre. Néha ismeretlen, különös terepeken, de mindig arra, ahol szükség volt rájuk.

BÖRTÖNROCK „Börtönben az EDDA-együttes” — csábító cím a lapoknak. Villanásnyi izgalom, s rögtön mosolyos lehűlés: „csak” zenéltek a raboknak. Oda az igazi szenzáció. Igaz, már magában az is az „új idők, új szelek” körüli szenzációkhoz

sorolható, hogy raboknak rockkoncertet rendeznek. Még inkább, hogy a börtönvilágról — kenetteljes szépítgetés nélkül — egyre több szó eshet a nyilvánosság előtt. Az újságolvasók ma már tudják, hogy a fogházakban, börtönökben, fegyházakban nemcsak szigorú őrzők felfigyelik és vezénylik az elítéltek életét, hanem nevelők is, akik dolga olyan benti életet alakítani, amely — ha lehet — telkészíti és alkalmassá teszi a majdan szabadulókat a kintire. Erre szolgált az EDDA megszólalása is Márianosztrán. Nem kell elmélyült felismeréséhez:

lélekbúvárnak

lenni

a

meghívás

észokainak

A büntetéssel járó vétségek és bűnök elkövetésében óriási szerepet játszanak AZ INDULATOK ES AZ IRREÁLIS VÁGYAK. Szinte teljesen elhomályosítanak minden mást az agyban. Minden józan megfontolást, minden más út, kiút vagy megoldás keresését, a körülmények és a következmények mérlegelését. A többi, a másik ember szempontjait, kárát, fájdalmát fontolgatva nem lehet csalni, rabolni, ütni, ölni. Csak úgy, ha a legmélyebbről feltörő, legösztönösebb önzés elsöprő erővel megbénít, eltompít minden más erőt, ami másfelé terelne. A legagyafúrtabban kitervelt lopásokat és csalásokat, a „szándékos”, az „előre megfontolt” bűntetteket nem igazi megfontolás súlyosbítja, hanem a kiterveltség. Az, hogy a gyakran elképesztő teljesítményre fogott agyban, a kitervelés néha bravúros, hosszú folyamatában egyetlen megfékező, visszafutó gondolat sem kerekedett felül, amely képes lett volna eltemetni, vagy legalább mérsékelni a rossz hajlamokat, agresszív indulatokat és mohó vágyakat. Ma már az is világos, hogy a ROCKZENE egész generációk indulatait és vágyait szólaltatja meg. A fiatal fiúkét és lányokét, s most már azokét a magamfajta középkorúvá felnövőkét is, akik belül valahogy fiatalok maradtak. Szerencsés esetben frissek, szerencsétlen körülmények között elmaradottak. Az EDDA annak idején arra alakult és afelé fejlődött, hogy zenéjével a legkendőzetlenebbül tárja fel és hozza mozgásba e felfedezett indulatokat és vágyakat. Nem tudatosan. Nem terveztek semmit. Ők is csak a vágyaikat követték mikor az indulatos zenélés vonzásába kerültek. A zenéről

azonban tudni kell, hogy — bármennyire furcsán hangzik —- nem válogat jó és rossz indulat, jó és rossz vágyak között, főleg nem a törvények és rendeletek változó (mostanában túlságosan is változékony) mércéi szerint. De éppen azzal, hogy együtt kavar fel minden érzést: egyensúlyt teremt. Rendet az érzelmek zűrzavarában. A ROCK NEM ELSZABADÍTJA, HANEM FELSZABADÍTJA AZ INDULATOKAT. Ahogy általában a zeneés az érzelmek teljes skáláját: a bánatok és örömök, az irtózások és vonzalmak, az undorok és vágyódások, a félelmek és mérések, a szorongások és akarások, önzés és önzetlenség természet diktálta működését és egyensúlyra törekvését. Amivel a boldogság érzete elérhetővé, s még a külső csapások okozta boldogtalanságoké is leküzdhetővé válik. Amikor berobbanásával az új, szokatlanul zajos zene riadalmat keltett, minden hibás reagálás a téves megítéléséből fakadt. A népzene forgácsaiból és a romantika hulladékaiból tákolt nóták és slágerek közönségében, abban az elaggott kulturális környezetben a kendőzetlen indulatok és vágyak megszólalása — mint minden, ami szokatlan és heves — agresszíven hatott. Olyan dühökkel fogadták, amilyenekkel vádolták. Ha a szülők nemzedéke nem érti gyermekeik elragadtatását, az annyit jelent, hogy az a nemzedék nem ismeri a gyermekeit. És erről még nem beszélhetünk múltidőben! Mégis mekkora változás: az ellenszenv és utálat személyes ügyekre aprózódott, a társadalom (a felnőtteké) viszont, ha nem is a teljes megértés, de legalább a bölcs belátás fokára lépett. Főként, hogy már soraiba nőttek a beat és a rock első „fertőzöttjei”. Huszonöt év nagy tévedéseit korrigálta az az augusztusi szombat délután, amelyen az EDDA megszólalt a márianosztrai börtönudvaron! Az esemény elsősorban mégsem a rock szempontjából fontos. Hanem mert szemléletváltozást ígér BŰN ÉS BŰNHŐDÉS megítélésében, az emberiség e rettenetes gondjának jövőbeni megoldásában, vagy legalább enyhítési kísérleteiben.

E téren ugyanis a legmodernebb, legcivilizáltabb népek is több évezredes lemaradásban vannak. Mert csak ma kezdünk olyasmiket tudni önmagunkról, az ember egyéni természetéről és az emberi közösség lehetőségeiről, amik nevezethetnek a rossz hajlamok csökkentésére, a bűnözés okainak és lehetőségeinek leszűkítésére. Hogy aztán elgondolkodhassunk az ókori eredetű, kiközösítő büntetések — szabadságvesztés vagy halál — jobb, hatásosabb és megnyugtatóbb, a modern emberhez illőbb és a modern társadalmaknak megfelelőbb módozatain. Ha a börtön ma már nemcsak a megtorlás helye akar lenni, hanem a normális életbe visszajutás és beilleszkedés iskolája is, s ha ezt nem az inkvizíció szemforgatásával, hanem az értelem jóakaratával teszi, az a római jog megszületése óta a legnagyobb eltökéltségre vall, lépni AZ IGAZSÁG VILÁGA felé. Lehet, hogy a sport és a popzene világában mozogva soha ilyen gondolatok nem fordultak volna meg a fejemben, de amióta azon a rocktól hangos börtönudvaron belém furakodtak, képtelenség szabadulnom tőlük. Ezért szerettem volna, ha ott lettek volna mindnyájan a törvények hozói és betartatói, a bűnök felderítői és a büntetések kiszabói. Nem azért, hogy megbocsátóbbak legyenek, hanem, hogy bölcsességüket áthassa az, amit az antik joggyakorlat megmerevedett fogalmai és rítusai ma eltakarnak. Az EDDA-élmény viszont feltárt. Nem. Nem esett meg a szívem az elvetemültségek elkövetőin, legfeljebb azt sajnáltam rajtuk, hogy hajlamaik és körülményeik szerint erre születtek és ezzé váltak. Hogy a rossz hajlamaikat nem tudták jobbá tenni a körülményeik. És fordítva, hogy a rontó körülményektől nem óvták őket jobb hajlamok. Hat év óta figyelem az EDDA útját. Hat év alatt egyetlen eseményükről, vagy tervükről sem beszélt olyan töprengő izgalommal Pataky, mint amikor elmondta, hogy börtönben, raboknak fognak zenélni. És nem volt soha olyan hazai, vagy akár tengeren túli sportesemény vagy szuperkoncert, amelyre magam is hasonló izgalommal készültem volna, mint amikor megtudtam, hogy megengedik néhány újságíró jelenlétét. Már akkor elég különös érzés fogott el, mikor a szobi országúiról egy erdei

letérőt mutatott a tábla Márianosztra felé. Idillikusabb tájat ritkán lát szem, mint ami ott elénk tárult. Elnémult bennünk a viccelődő kedv. A természet harmóniája furcsa érzéki zavart okozott, amikor keveredni kezdett úticélunk amúgy is zavaros elképzelésével. Messziről láttuk a falura terpeszkedő egykori kolostor súlyos tömbjét. A benyomások és a várakozás kavargása mégis úgy összekuszált bennünket, hogy az utcákba érve kérdezősködni kellett, elvesztettük kollégáimmal az irányt. Középkorú vidéki asszonyokat szólítottunk meg. — Tessék mondani, hogyan juthatunk a börtönbe? Nem akartam szellemeskedni, ilyen ostobán sikeredett a kérdés. Nem voltak vidámságra hangoltak az asszonyok sem. No, az nem nehíz... Arra van jobbra. De má’ elkístek, nem fogják magukat beengedni. Miért? Mer’ ma má’ vígé a beszílűnek. Zene lesz nékik. Má aki jó vút. Nem baj. Köszönjük. Vagy maguk hivatalosak? Tán ük a zeníszek. Köszönjük. Jó napot kívánunk. Isten áldja. És mentek az állomás felé. Az emberük nélkül. Vajon mióta nélküle? És meddig? Gyerek is volt velük. A többinek van-e, s hány? Mekkora családok gondjait viselik, vonszolják? Egyedül, amit kettőnek sem könnyű. Miféle férj, apa az emberük? Vajon mit tett? Lehet, hogy jobb az asszonynak egyedül a gondokkal, mintha otthon lenne? Megsimogathat ja-e „beszélőn” gyerekét a rab? S mi vésődik a gyerekbe, mikor rácsok közt beszél az apjával? Betanultam a lexikonból, hogy ahol fékeztünk, ott a középkorban már pálos kolostor állt. A török lepusztította, 275 éve húzták fel az újat. Aztán női börtön lett belőle. Apácák voltak a fegyőrök.

Ha azt hallom apáca, nekem Árpád-házi Szent Margitot, Szent Erzsébetet, ijedten ájtatos térdeplőt, liliomos törékeny lányalakot jelent. Cellában élő önkéntes, vagy nem önkéntes rabot. Milyen lehet egy fegyőr apáca? Kilép a *cellájából, elmond két üdvözlégyet és őrzi a többi cellalakót? Lehet egy apáca erős és szigorú? Talán kegyetlen is? A lázadó női indulatokat hogyan fékezhette meg? Hány apáca jutott egy rabnőre, hány rabnő egy apácára? Tiszta, frissen tatarozott palota ez a börtön. Építészeti leniek, jói karbantartva. Itt nincs munkaerőhiány. Hatalmas, díszesen vasalt a kapuja. Nincs egyetlen rés sem rajta, amelyen illetéktelen kíváncsi szem bepillanthatna. A kapun nagy hőmérő: +40 Celsius-fokon a higanyszál csúcsa. A megszólított feleségek negyven fokban mennek a vasútallomas felé. Szobra. Egy táblán az állt: Szob 7 km. A csengő jó hangos, gyorsan lekapom a kezem. Kinyílik vállmagasságban egy rés. Azon rács. Meghőkölök egy másodpercre: finom, szelíd vonású apácaarc néz rám komolyan. Lehet, hogy a hőségtől szédülök? Újságírók vagyunk. Honnan is? Esti Hírlap. Kezdem a nevem, nyúlok az igazolványért, de már kattan a zár. Aztán még egyszer és még egyszer. Nem tudom hányszor. Vagy csak képzelem? Belépünk. Az apácán jól szabott, szürke egyenruha, övén pisztolytáska. Listát vesz elő, egy név hiányzik róla hármunké közül. Telefon a felettesnek. Rendben, beírják a nevet, az igazolványok a portán maradnak, rögtön mehetünk. Jön egy szürke öltöny. A kosztümről lekerül a pisztolyöv, át az öltönyre. Bent nincs fegyver, csak a két kapu között. Nem lenne biztonságosabb önöknek, ha bent is...? Nincs rá szükség. Mondhatta volna fenyegetően. Vagy elszántan. Vagy fölényesen. Sokat sejtetően vagy zord titokzatossággal. eIharapva a végét, mint aki többet mondott a kelleténél. Mosolyogva mondta. Köznapian.

Most is vannak itt női rabok? Már nincsenek. Csak női fegyőrök? Megismétlődik a köznapi mosoly. Pokoli a hőség. Kaphatnánk egy pohár vizet? Nem tudom, megnyomott-e egy gombot, vagy véletlenül nyílt egy ajtó, hogy jöjjön egy derűs képű, de kicsit már lazább, kigombolt szürke ruhás, hogy bekísérjen egy szobába bennünket. A vízcsaphoz lépek, nem folyik. Kancsót hoz, langyos benne a víz. Pléhbögrék mellől három tiszta üvegpoharat vesz. Mi itt szűkiben vagyunk a víznek. Ezen a környéken hiaba ásnak le érte. Kérdeném, hogy oldják meg, honnan hozzák ezernél több embernek, de már menni kell. Szépen parkosított udvaron át egy nagyon szürke, betonos nagyba. Jó nagy. A végében pódium, rajta hangszerek, hátfalán EDDA felirat, meg üdvözlő mondat. A rabok üdvözlik a kintről jött zenészeket. A pódium előtt öt-hatszázan ülnek. Egyforma hokedliken, egyforma vászonban, egyenes sorokban. Egy részük kopasz, a többség haja ápolt, rövid, szakáll nincs, bajusz akad. Kétszer, lehet hogy háromszor ennyien is elférnének az udvaron kényelmesen. A többit nem érdekli? Itt lenni: kedvezmény. A kedvezmény feltételei szigorúak? Munka és az intézet rendjének betartása. Ezt így könnyűnek is vehetem. Az ide kerülők nem mindegyikének könnyű. Különben sokuk nem is kerülne ide. Akivel beszélek, nevelőtiszt. Civilben van, mint még néhányan. Egyenruhás őrből is feltűnően keveset látni. Az udvar falain túl néhány „gólyafészek”

fegyveresekkel. Előfordulnak szökések? Kísérletek elő. Általában nem jutnak messzire. Úgy érzem magam, mintha tojáshéjakon sétálnék. Szögesdrótok a falon, a tövükben tilalomsáv, átlépem, a kutya sem törődik velem. Visszasétálok a kertes kisudvarhoz, senki nem állja utamat. Az odalfalaknál nők is állnak, nem tudom ki hozzátartozója valamelyik egyenruhásnak, s ki alkalmazott. A zenészek már a színpadon vannak, az erősítést próbálják, hangolnak. Illedelmes taps a fogadtatás. Mit lehet ilyen kimért légkörben kezdeni? Azt már látom, hogy efféle koncertet — amint vártam is — még nem éltem át. Csaknem mindenkit megszólítok a falaknál. Mindenki udvarias és készséges. Néha meglep a nyíltságuk. Igyekszem azért nem tapintatlankodni. Sejtelmem sincs, meddig mehetek el a kíváncsiskodásban. De minél több szót váltunk, annál oldottabb a hang. Végül előjövök a legnagyobbnak szánt „provokációval”. Lehetne szó róla, hogy egy-két rabbal beszéljek? Hát nem azért jött? Ajánlaná, hogy melyikkel? Amelyik elítélttel csak akar. Nem jobb, ha maga választja ki? Nem lehet utólag kellemetlensége az illetőnek? Ugyan miért? Nem fogják azt mondani, hogy boldogok. Sem azt, hogy mindennel meg vannak elégedve. Ez börtön és fegyház, vagyis a két erős fokozat. Ide általában a nehezebb fiúk kerülnek, Melyik fokozat a súlyosabb? A fegyház. És mi a könnyebb fokozat? A fogház. Az itt nincs. Nincs.

Délután 3 óra múlt. Negyven fok meleg. A zenészek belevágnak. Visszhangzik nemcsak az udvar, de az egész környék, a hegyoldal, távolabb az erdő, talán az ide nem messze lévő Dunánál is hallják. Egy fiú, valahol a negyedik sorban az első élesebb dobütésre égnek löki mind a két karját. Aprókat mozdulnak ritmusra a testek. Nem mindegyik. A hátsó sorokban néhány idősebb elítélt fásultan ül. Ki tudja, mióta vannak itt. Valószínű, hogy csak a levegőzést élvezik. Dobogóra pattan Pataky, az előzajok és a beindult zene most már zajosabb üdvözlésre bátorít. No, Attila, izzadhatsz. - ... Szeretném, ha jól éreznétek magatokat... Ilyesmiket mondott. Nincs nálam magnó. Hozhattam volna. Egyszer vissza kellene térni magnóval... Ebben a pillanatban kattan a belső magnóm is és leáll. Mintha kiszálltam volna magamból és otthagytam volna magamat. Elöntenek sráckorom hullámai az éles, ismerős hangokra. Minden perc egy nehéz nap Minden nap egy hosszú év Mögöttem már annyi érzés Előttem még oly sok év Volt már úgy, hogy mennem kellett Nem tudtam hová érkezem Lehunyt szemmel azt reméltem Hogy egy dal segít nekem Minden sarkon álltam már Minden lépcsőn ültem már

És ha elrúgtam egy követ Amerre gurult Arra mentem tovább... Úristen, hogy visszhangzanak ezek a szavak, sorok ezek között a kerítésfalak között?! Mereven csak a pódiumot nézem Nem merek magam köré pillantani. Mi van velem? Miféle szemérmesség bénít? Mint mikor gyerekkoromban véletlenül meztelen felnőtteket láttam. Tudtam, nem illik odanézni, de akkor már lehunyt szemmel is illetlen jelenlétem sütött. Mereven csak a pódiumot nézem, bénultan háborgók. Jobban, mintha Pataky nőket vetkőztetne. Csak őt látom, de tudom, vetkőztet most is. Az érzelmeket. Illik nekem itt lennem? Felháborít a saját gondolatom: orvosi vizsgálat egy női koncentrációs tábor udvarán. A régi híradók és dokumentumképek csontra aszott, pucér testjei helyén — lepucérított, aszott, sivár érzelmek. Hogy kerülök én ide? Kíváncsi újságíró miféle csámcsognivalót tálalhat ebből kíváncsi olvasóinak? Civilek takarodjunk! Civilek, egyenruhások a betonmező szélén, falaknak támaszkodva, mellvéden ülve — merev arccal. Némák. Valami bennük is lezajlik. Valamit ők is gondolnak. Nem biztos. Ezek nem a gondolkodás pillanatai. Akit áradat sodor el, csak a hullámokat érzi, csak azokra figyel, ha nem akar örvényben pusztulni. Mi most mind az érzelmek áradatában kapálódzunk. Lassan az utolsók kapaszkodó gallya is elszakad a valóság partjától. Hát ez nem valóság? Az érzelmek nem a valóság részei? Az indulatok talán illúziók? Akkor mi juttatta volna ide, ebbe a kegyetlenül valóságos valóságba ezeket a merev arcokat? Gondolatokat harsog a mikrofon, de elenyésző ami bennük az értelemhez szól. Az értelmük csak terelő csatorna a mélybe, ahol — tudom — már beindult a föld alatti robbanás láncreakciója.

Micsoda lassítók, fojtások működnek még, hogy a felszínen tovább is minden rezzenetlen? De mi lesz akkor, ha a nagy fojtás túlfeszíti az erőt? Elsöpör bennünket a kitörése? Szinte kívánom. A második számnak is vége, hirtelen elnémul a zenekar. Nincs tombolás, de még a normális „színházi” taps is zavar, melynek semmi köze ahhoz, ami a hallgatókban belül zajlik. Nem tudom mi, de zajlik. Rettenetesen érzem. Lehet, hogy engem egy rutinos bűvész vagy orvos könnyen szuggerálhatna? Ennek a több mint félezer agyáramnak a szuggesztiója már elviselhetetlenül bénít és sodor magával. Még kapálódzok ellene, hogy megőrizzem józan figyelmemet, de már úgy szorít, mint egy kényszerzubbony. Mielőtt a következő dalt kezdenék, Pataky felemeli a szabad kezét, mint aki szót kér. Annyira előrejön, hogy majd leesik a dobogóról, előrehajol, fél térdre ereszkedik, hogy minél közelebb kerüljön a hallgatókhoz. A mikrofont egészen az ajkához nyomja, hogy ne kelljen kiabálnia. Bizalmasan, mintha súgná, amit közölni akar. — Gyerekek, ez egy buli. Ugyanolyan, mintha nem itt lenne. Nekem mégis fontosabb, mintha nem itt lenne, mint a többi buli. Én mindig boldog vagyok, mikor az EDDA játszik és érzem, hogy akik hallgatnak — örülnek. Enélkül a boldogság nélkül nekem nem megy. Most értetek, csak értetek vagyunk itt... Feláll, felemeli a hangját. —

... legyen ez egy kemény buli!

Mozgolódás a sorokban, fészkelődés a hokedlikon. Attila fortissimóban, kiáltva fejezi be. — Gyerünk! Énekeljetek! Senkivel, semmivel ne törődjetek! Verjétek, tapsoljatok, érezzétek jól magatokat! De a bevezető szakaszt még egyedül kell énekelnie. „... A régi téren talán vár még valaki.

Vele jó lesz egy cigit megosztani...” Egy férfi a két kezébe temeti az arcát. Egy fiatalabb leveszi a vászoningét és ritmusra csóválja a feje felett, ahogy a ringató dallam diktálja. Aztán egy hang csatlakozik Patakyhoz, majd még egy... egy tucat... sok tucat... száz... „ Egyszer egy szép napon tudom, hogy elhagyom a várost, ahol élek, mindent itt hagyok... Igen, igen holnap holnap indulok..." Zsong, búg, harsog az udvar... sírós, rekedt hangok csukladoznak.,. rozsdás hangok fényessé állnak össze, hamisak kristálytisztává igazítják egymást... (Hogy mondta Kodály egy gyerekkoncerten? Egyik gyerek sem tud olyan szépen énekelni, mint Gigli, de nincs az a Gigli, aki úgy tudna énekelni, mint ha száz gyerek egyszerre megszólal!) Szól a torkok száza, egyre több ing kerül lóbálva a fejek fölé, néhányan már felállnak... Senki sem szól rájuk, bátorságot kapnak a többiek is... állva, ülve tapsolják a ritmust, ringatják magukat, egyre hevesebben... mintha sámántánc kezdődne — az önkívületig... Stop! Pataky belekezd a „Torony” soraiba. Fölmutogat a gólyafészkekre, gúnyolódik. Óvatos, aztán felszabadult röhej. Az őrök is, a tisztek is nevetnek. Az oldás jól jött, az érzelmek húrját nem lehet túlfeszíteni. De azért újra lehet kezdeni. Csak néhány fény És az országúton az autó rohan velem Ez az életem Csak néhány kéz

Csak néhány kéz marad a sok ezerből Aki segít nekem Kemény vagyok Ezt mondod és ezt gondolod rólam Ez így igaz Azt mondod jó nekem Jól van, én elhiszem De nem tudsz mindent félek Félek, hogy gyakran én is félek. És hogyan tovább? Volt már siker és volt már elég bánat Kinek kiáltsak? Gyakran indulok szorongással telve Mint aki vissza se tér... Visszhangzik a Börzsöny. Visszhangzik a börtön. Az udvar felőli zárkaablakokban arcok préselődnek a rácshoz, a vasrudak közé. Előkerülnek a tükrök, alkalmi tévéernyővé lépnek elő a kidugott kezekben. Úgy sorakoznak, mint visszapillantók egy háromemeletes betonbuszon. Éjjel érkezem száraz kiégett aggyal

De a testem gyönyörű fáradt lázban ég Hozzád bújok tiszta égő forró testtel Kérlek feküdj nyugodtan Csak én mozdulok Csak én mozdulok Csak én mozdulok. Böfögő, mély röhögések. Itt más a nóta értelme. Hirtelen rádöbbenek valami régóta érthetetlenre, az érzékiség emlegetésekor mindig cinikus kamaszreflexek értelmére: ezeknél a kemény fiúknál a trágárság a szemérem zavarát takarja. Teljes a kórus „A kör közepén” alatt. A sorvégi ROSSZAK szó úgy kong, dübög, olyan félelmetesen fenyegető, hogy mindenki borzong. Attila már lent a nézőtéren, átöleli az egyiket, aztán a másikat, megy, ameddig a mikrofonja engedi... föláll a hokedlikra... vezényli a kórust: KÖLYKÖD VOLTAM... Körbeállják, körbefonják. Ha messziről nem is, a közel ülők el merik hagyni a helyüket. Már föl mernek páran ők is állni a hokedlijukra. A fölmagasodott, összehajolt embererdő tövében összekuporodva, magukba roskadt férfialakok. Micsoda új sorozat modelljei lehetnének Rodin vésője alá! Néhány kuporgó sír. Egy kopasz fiú állva, mellét előrefeszítve, fejét hátravetve a tíz ujjával keni szét kivörösödött arcán a könnyeket. Börtönkönnyek... A merevség lazultától nekibátorodva topogok körülöttük. Hol egyiket, hol másikat szólítom meg. Kopott farmerem, trikóm, talán a kopaszságom is könnyíti dolgom.

Baromi meleg van — óvatoskodom. Nem számít... Eddás vagy? Á, sose hallottam. Mifelénk nem jártak. Más koncerteken voltál? Diszkó. Néha. Ez? Más... Jobb. Rég vagy itt? Éve. Van még? Majd’ négy. Mi volt? Rablásbúl. Hallgatnád még? Napestig. Különben? Dobozolok. Napestig? Fizetik. Rosszul? Ellátnak. Küldsz belőle valakinek? Mamának. Asszony? Család? Á, nincs... Szerelem? Vót nincs... .. .és ezt ütemre belebólintgatja a zenébe. Másik. Zsong már a Pataky. Érti ez, olyan baromian, mint senki. Miskolcról ismerem. Miskolci vagy? Környéki. De minden bulijukon ott voltam. Baromi bulik voltak. Az

egész megyében. Akárhol játszottak, Barcikán, Encsen, Patakon, még Debrecenbe is utánuk mentem. Egyszer a budai ifibe felutaztunk. Ők tudták? Honnan? Én, vagy a haverom nem mentünk oda, hogy te, figyelj, mi eddások vagyunk ám... Voltak ilyen tolakodók, hogy mutogassák magukat. Csajok főleg. Azok baromian mentek rájuk. Ezt a bulit, azt mondják, az elítéltek kérték. Mikor itt volt a Zalatnay, meg a Korál. Azok is koncerteztek? Nem. Csak élménybeszámolót csináltak. Annyiunknak, amennyien a terembe befértünk. Utána mondtuk, hogy kéne az EDDÁ-val is. De nem gondoltuk, hogy koncert. Arra itt nincs pénz. Patakyék ingyen jöttek. Valamit csak a műszak kap. Attis baromi rendes. Kár, hogy szétment a régi banda. Ez nem olyan jó? Kurva jók. Baromi. Slamót ismerted? Slamó baromi jó fej volt. Kemény fazon. Mindig úgy magában volt a színpadon... Hiányzik? Ezt a szólóst ismerem. A Hobóból. Baromi keverő. Csöves voltál? Úgy kimondottan csöves nem. Úgy ténferegtem... itt-ott... ha összeverődtünk ezekkel, azokkal... nem csövesség volt... nem szipóztunk... Inkább pia. Nagy balhéból kerültél ide? Sok kis balhém volt. Aztán összeadták. Mennyi jött ki? Két és fél. Harmadolják? Itt nem volt balhém. Eleinte aprók. Most már baromian vigyázok. Talán karácsonyra otthon lehetek. Miskolcon? Arrafelé... A büntetés-végrehajtás keres állást. Mondtam, ha ott nem, akkor Pesten. Nem kapkodnak az innen kínáltakért. De karácsonyig még lehet. Jó karácsonyt.

Ezzel a karszalaggal nem kell, vagy nem szabad beülni a többi közé? Ez csak arra jó, hogy járhatok az épületek között. A megadott ajtókon, persze. „Írnok”? Listák, kimutatások, szabványos jelentések, összeírások. Más karszalagokat is látok. Ügyeletesek, felelősök, könyvtár, ez-az. Ez jó neked? Jobb mint a cellában vagy a műhelyben. Értelmiségi vagy? Technikus. Pesti? Nem, a Dunántúlon. Hogy kerültél ide? Közhasználatba vettünk egy csajt. Erőszak? Az. Sajnos. Többen? Sok állat. Azért hat év. Magamra vettem a balhét. A többiek megúszták? Olcsóbban. Sok van még? Mindennap sok. És van még elég. Kemény itt? Ki lehet bírni. A körülmények tulajdonképpen ugyanolyanok, mint kint. Sőt még rendezettebbek, mint a legtöbb ittenié volt. Mennyiben? Dolgozunk, mint mások. Ha az ember betartja a játékszabályokat, van választék szabadidő töltésére. Van hazistúdió, lehet járatni újságot, jó a könyvtár, van aki fest, szobrászkodik, szakkörök, kondicionáló terem, a cellákban tévé... Ahhoz képest, hogy börtön. Azért nem Hilton. Vesztegzár a Grand Hotelben. Néha majd megdöglesz, ha a családra, haverokra, szerelemre gondolsz. Vagy a csavargásokra. Rettenetes önfegyelem kell, hogy ne véts semmi ellen. A legszigorúbb

katonaság. Ha bírod, akkor a felsoroltak rendelkezésre állnak. Ha rosszul szólsz, hiba. Rosszul állsz, hiba. Nem kell sok a kedvezmények megvonásához. Mik tartoznak a kedvezmények közé? Minden, ami a munkán és a zárkában alváson, börtönkoszton kívül csak létezik. Mi a legnagyobb kedvezmény? Pár nap szabadság. Haza lehet menni a családhoz. Könnyű eljátszani? Néha nem is kell semmi rosszat csinálnod, vagy elvéteni a lépést. Elég ha a zárkatársak csinálnak valamit, s nincs aki vállalja. Kollektív szankció. Beárulni nem lehet? Akkor megnézhetnéd magad. A cellaéletnek vastörvényei vannak. Szerintem a legszigorúbb, megdönthetetlen hagyomány a földön. Az újak hamar megtanulják... Az őrök, tisztek hagyják? Gondolom, mindegyikük tudja, hogy ez a Sing Sing-től a Sarkvidékig így van, s hogy a börtönélet ebben olyan kifinomultságot produkált, hogy a konkrét dolgok csak nagyon ritkán vehetők észre. Persze, és szerencsére, én is többet tudok hallomásból, mint amennyit tapasztaltam. Látom, zavarlak, inkább hallgatnád. Szereted ezt a zenét? Rengeteg koncertre jártam. Ez most nagyon jólesik. .. Sajnos, ahogy látom, vége... Úgy szól a taps, meg a „vissza! vissza!”, mint valamikor a legforróbb miskolci bulikon. Némelyik arc sugárzik, mások valósággal elgyötörtek. Némelyiktől olyan gombócot érzek a torkomban, amilyet utoljára az Ex-EDDA búcsúján. Az a színpadon állók drámája volt. Ez a nézőtéren ülőké. Nem a személyes érzékenységemre hatnak, ahhoz elég szikár céltudatossággal figyelek. Az érzelmi tömegfeszültség ilyen mágnesmezőjébe azonban még sohasem kerültem. Látom a fiatal őrökön is. A tiszteken is.

Nem meghatottság ez, inkább valami természeti erő, biofizikai jelenség, amit bizonyos körülmények és ingerhatások összejátszása gerjeszt. Jó lenne valamikor visszajönni, kipuhatolni az utóhatást. Nyugtalanságot oltott-e az EDDA zenéje az emberekbe, vagy az egyensúlyt állította be egy időre? Lehet, hogy így is, úgy is hagy nyomokat. Ez most senkiről nem olvasható le előre. Felállnak, épületek, folyosók, cellák szerint oszlopokba rendeződnek. Az ing már mindenkin eligazítva, szépen áll, a ráncok majd kisimulnak a forró testeken. Egyformán tartják kezükben a hokedlikat, némán, fegyelmezetten. Látszólag teljesen lehiggadtak. Csak az arcok mintha jobban különböznének. Egyik részük kipirultabb, majd kicsattan, másikuk sápadtabb, mint az elején. Azoknak a szeme élénken, sűrűn rebben, emezeké tompán néz á messzi semmibe. Látszatra kifelé, valójában befelé. Feneketlen mélységekbe... Érkezéskor a portáról egyenesen a szabadba jöttünk. Most az egyik börtönépületbe lépünk. Több, rácsos ajtón. Tisztaságtól ragyogó folyosók, csillogó ablaküvegek és kilincsek. Bár a kórházaink lennének ilyenek. Az iskolákról nem is beszélve. Megnézzük a könyvtárat, a szobákat, ahol képzőművészkednek: izgalmas lelkiállapotok változnak itt szín és formakompozíciókká. A házi stúdió jó szakemberek keze nyomáról árulkodik. Amit kint talán robotnak, nyűgnek éreztek, itt szenvedélyes időtöltésükké vált. Különben nem lehetne ilyen. Klubszoba féle, ahol pár percre leülünk. Patakyról dől a veríték, próbál figyelni a hozzá szólókra, válaszolgatni a kollégák kérdéseire, de nagyon nehezére esik. Az asztalon szendvicsek, üdítők, semmi „reprezentálás”, csak nagyon gusztusos tisztaság és rendezettség. Luxushelyeink pincérmunkáit szégyenítő. Van Önöknél pszichológus? Volt, most nincs. Nem kapkodnak az ilyen állások után. Mennyire lehet a nevelőtiszt pszichológus? Kicsit mindenki az, aki emberekkel foglalkozik. A tanár, a gyári, szövetkezeti munkacsoportvezető. Más kérdés, hogy jól lát az

emberekbe, vagy rosszul. A nevelői feladatok szigorúan szabályozottak? Kidolgozott irányelvek és feladatok vannak. Ez nem jelenti, hogy ne kellene minden percben mérlegelni valamit és dönteni. Itt tanulhatnak is a rabok? Pótoltatjuk a hiányos iskolai tanulmányokat, amennyit csak az itt töltött idő alatt lehet. Bizonyítványt is kapnak róla. Van aki a börtönben tanul meg írni, olvasni. És van, aki nyelveket tanul vagy egyebet. Eszközöket, lehetőséget biztosítunk hozzá, ha a munkája és a magatartása kifogástalan. Az ilyen rendkívüli események, mint ez a koncert, jó hatást váltanak ki? Az eddigiek nagyon jó hatással jártak. Min lehet lemérni? A mérce mindig ugyanaz: a munkán és a viselkedésen. .. Attila, hogy vagy? Életem legnagyobb élményén túl. Ez az EDDA történetének egyik legizgalmasabb fejezete marad. Meg kellett dolgozni. Nehezen indult. Külsőleg bénultak voltak az elején, de hozzánk sütött, ami bennük rögtön forrásba jött. Megdolgozni azért kellett, hogy kinyíljanak a szelepek, jöjjön ki a gőz... Egyelőre ennyit tudok. Le kell ülepedniük a dolgoknak, hogy felmérhessem ezt a délutánt a magunk számára... Hosszú, többemeletes börtönfolyosón megyünk kifelé. Félelmetes. Kétoldalt cellák, a földszinten széles területsáv. A kapuknál kulcsosok, középen íróasztalnál intézkedő tiszt, vagy ahogy regényekből, filmekből sejtem: főfoglár. Több cellaajtó tárva, némelyiken ki-be járnak a lakói. Minden szóra megmerevednek, kemény kijelentő mondatokat hallgatnak vigyázzban, ahogy a villanásnyi képekből sejtem: a szükségesnél egy szóval sem válaszolhatnak többet. Biccentésre lelépnek. Kísérőink előtt ugyanígy állnak meg az őrök, tisztelgés, jelentés. Mindenütt, ahol csak átmegyünk. Van ahol kulccsal nyitnak ajtót, van ahol valahonnan egy ablak, vagy ajtó mögül gombnyomással. Rengeteg zárt ajtón, rácskapun át vonulunk. Egy cellából hirtelen hozzám lép valaki.

—

A fele sem mehetett ki közülünk. Miért? Ezt írd meg, Géza.

Haveri megszólítás. Tudja, ki vagyok, tudja a nevem. Honnan? Honnan kellene ismernem? Ahogy kilépett, már visszalép. Sem az arcra, sem a hangra nem emlékszem. Iskola, munkahelyek, sportklubok. Megőrjít, hogy nem tudom kicsoda. Nem állunk meg egy pillanatra sem, a kísérőnk arca rezzenetlen. Nem merek visszanézni a srác cellája felé, nem merem megkérdezni, vétett-e, baja lesz-e. — Több mint ezer embert nem lehet kockázat nélkül összeereszteni egyszerre. Mint mondtam, mérlegelés dolga volt, hogy ki vehet részt a koncerten és ki nem. Kérdés nélkül válaszolt. Nyilván kitalálta a gondolatomat. A srácra pillantást sem vetett, de nagyon jól látta, mindent hallott. Egy szó megjegyzést nem fűzött hozzá. Hátha elfelejti, ha én nem vetem fel, mintha nem látta volna. Jó lenne. Jó lenne? Honnan tudom én azt? Az utolsó kapu előtt állunk. Visszakapjuk az igazolványokat, nagyon emberi „civil” búcsúzás. Kilépünk a hűvöstől. A 40 fokra. Az autóban akkor 80 fok. Alig lehet beülni. A szobi komphoz hajtunk. Esztergom 10 kilométer. A bazilikában a Liszt-jubileum alkalmából ünnepi hangversenyt ad Cziffra György. Több ezer ember. Az elhunyt Lékai bíboros gyászkeretes portréja előtt helyettese (azóta utóda a prímási székben) köszönti a művészt és a megilletődott tömeget. Két ilyen ellentétes élménnyel megrázó nap nem adódhat kétszer egy ember életében. Zenekritikusunk Cziffra gyerekkori barátja, művészetének alapos ismerője. Azt mondja, soha ilyen hőfokon nem hallotta játszani, mint most, a kupola alatt bordóval takart, vinigdíszes pódiumon. Mögötte a főoltáron Liszt, az akkori es a mostani pápa kétemeletes festménye. A magas pódiumon reflektorfényben az, akit a világlapok gyakran korunk Lisztjének neveznek. Több mint harminc évvel ezelőtt, disszidálási kísérletért több évet töltött börtönben.

Vasrock Még jóval a börtön előtt az együttes ROCKMAJÁLIS címen közös programot készített a BIKINI és a TÁTRAI-TÖRÖK-TANDEM közreműködésével. Egész májusban járták az országot a Hernád völgyétől Nagykanizsáig, Győrtől Békéscsabáig, Nyíregyházától Szombathelyig. Két szomszédos borsodi község, Encs és Abaújdevecser közös estjén indultak a buszok, szelni az országutakat egy hónapon át. A turné csak megerősítette amit addigra ők is, mások is tudtak: az EDDA — éppen a műfaj válságos éveiben — képes voll a sírból visszatérni; a legsúlyosabb ellenpropagandával bemocskolt képe megtisztultan visszanyerte rokonszenves vonzerejét; már az első újbóli megszólalásánál mögötte állt a régi tábor; minden újabb szereplésével újabb híveket szerzett; néhány hónap után — a nézőszámok és lemezvásárlások objektív bizonysága szerint — újra a népszerűség élvonalában volt. A majáliskoncertek közönségének elsöprő többsége is az EDDÁ-ért váltotta meg jegyét. A legelfogultabbak nem is akartak mást hallani a turné egyes állomásain. Patakyék számára azonban a májusi körutazás nem egyszerűen az előző hetek sikersorozatának ráadását jelentette, nem a tapsokból akartak még egy kis repetát. Az egész hazai rockéletet akarták felélénkíteni, az egész skálát színesíteni, a közeget erősíteni, amelyben mozogtak. Nem konkurensekkel léptek porondra, hanem társakkal fogtak össze a közös rockkörnyezet védelmére. Ezzel a műsorral avatták fel turnéjuk közepén (1986. május 9.) a városligeti Petőfi Csarnok új szabadtéri színpadát, amelyen azonban az EDDA által nem véletlenül vállalt partnerek: a magas fokon, elmélyült rockzenét nyújtó Tátrai —Török kettős és a népszerűbb kemény hangot képviselő BIKINI játékát sem akarták kivárni a legtürelmetlenebb eddások. Jó zenék jó pillanatait rontották el bekiabálásaikkal. Nem kellett nekik semmi más. Jogosan jegyezte meg a Magyar Ifjúság beszámolója, hogy nem jó, ha „egyre több

nemzedék nő fel úgy, hogy képtelen különbséget tenni a más és a rossz között”. Az EDDA-tábor sok fiatalja nem vette észre, hogy azt csinálja, amit oly sok felnőttben nem szeret. Amivel azok keserítik az ő sorsát, akik nem értik meg, semmibe veszik, sértik, bántják őket. Szülők, akik mindig szeretnék, ha gyerekük szó szerint az ő életük folytatója lenne, az ő — ritkán vonzó — életformájukba illeszkedne, hozzájuk alkalmazkodna és elfordulnak tőle, ha úgy látják MÁS, mint ők. Tanítók, akik a maguk neveltetését akarnák megismételni, a maguk elképzeléseit megvalósítani tanítványaikkal, de pedagógusi „hatalmukkal” megkeserítik az életüket, ha azok a közben alaposan megváltozott világra MÁSKÉPP reagálnak, mint ők szeretnék. Az EDDA nem arra született és vállalkozott, hogy nevelje, hanem hogy megértse, felvállalja és kifejezze rajongóinak sokaságát. Hogy azonosuljon velük. Hogy ha az élet összes egyéb körülményei jó, vagy rossz változásokat idéznek elő az érzelmeikben, azt meghallja, felfogja és megszólaltassa. Ehhez van érzékszervük és tehetségük, erre építették ki magukból és eszközeikből a zene csatornáit és a maguk saját nyelvét, amelyen az EDDA-táborral értik és megértik rajta egymást. De azt nagyon is szeretnék Patakyék, ha az eddások legalább a zenében, a rock más nyelvén értőkkel szemben nem vennék át — rossz felnőttek módjára — az értetlenséget, az idegenkedést, a türelmetlenséget, sőt ellenségeskedést. Azt, amiről saját tapasztalatukból tudják, mennyi keserűséget képes okozni. Szeretnék, ha az EDDA-tábor MÁS lenne, mint a MÁS-t nem értők. Akik ma azt írják és mondják, hogy ha nekem gyerekem lesz, nem úgy fogok bánni vele, ahogy velem bánnak, nem úgy fogom nevelni, ahogy engem nevelnek (vagy nem nevelnek), azoknak fel kell készülniük, hogy az ő gyerekük is MÁS lehet, mint a szülei. S ha meg akarják majd érteni, akkor a megértésre — legalább a zenében — már most készen kell állniuk. A zene, az EDDA zenéje, amely sokak számára a hiányzó megértést pótolja, ezt diktálja. Ebben a szellemben vállalkozott az EDDA a közös májusi turnéra, amely — ismétlem — a magyar rockkultúra egyik magas élményfokú állomását jelentette és ebben a szellemben szólaltatta meg 6. lemezén a TÁBOR mai érzelemvilágát, amely ugyanaz és mégis MÁS, mint mondjuk a hat évvel korábbi első lemez idején volt.

Ebben a szellemben állt ki az EDDA 1986 augusztusában ROD STEWART vonzására az MTK-VM-pályán összesereglett rockimádók elé, majd január végén a Sportcsarnokban, régi bálványaik, az újjászerveződött DEEP PURPLE három estjén is. Patakyék nagyon jól tudták, hogy bálványokkal nem lehet, s nem is kell versenyre kelni. A hírnév nimbusza, a dicsfény ezt eleve kizárja. Utánozni sem akarták őket, hogy a közönségüknek ezzel tetsszenek. Magukat adták és ezzel vívták ki a sztárokhoz zarándokló közönség rokonszenvét és viharos tetszésnyilvánítását éppúgy, mint a műfaj világklasszisainak szakmai elismerését. Mindkettő után külföldön szerepeltek. Augusztus JUGOSZLÁVIÁBAN, februárban pedig SVÁJCBAN.

végén

Az előbbi, a menedzser Felvinczy Attila feljegyzéseiben öt forró estként van elkönyvelve, még a legkisebb helyeken is több mint ezer, extázisba esett hallgatóval. — A határainkon túl élő magyarok úgy fogadták az EDDÁ-t, mint egy kis Magyarországot. A temerini közönség különösen olyan volt, mint egy válogatott focimeccsen a B-közép. Zászlókkal, piros-fehér-zöldbe öltözve, „ria-ria-Hungária!” és „EDDA! EDDA!” csatakiáltásokkal. A magyar nyelvű Képes Ifjúság (1986. szeptember 10.) rövid beszámolója ezt jól érzékelteti. „A munkacsarnokba fekete vértben vasmunkások jöttek, kiszolgálni a kohót. A vaksötétben valami lobbant, az öles hangfalakból kéngőzös, kemény ritmus ömlött az ezres tömeg felé, fehérizzásig hevült a terem. Így kezdődött minden koncert az EDDA vajdasági kisturnéján, ilyen »szaga« volt a szabadkai, adai, topolyai, temerini, péterrévi rockbuliknak, amelyekre minden vérbeli fémes még sokáig emlékezni fog. Mert van miért. Csillag Endre remekül gitározott, szikrát szórt a Gibsonja, egy lány letépte magáról a trikóját és senki sem pirult, mit mondjak, kelet-temerini kis Wembley, páratlan méretű népünnepély." A szabadkai kisstadion tumultusában, sajnos, kilengések is előfordultak,

amiről a lap másik, „EDDA és gumibot” című riportjában Zorán Secerov számolt be. „Végre kinyílik a Kisstadion kapuja. Mindenki igyekszik mielőbb elfoglalni a legjobb helyeket a lelátókon. A bejáratnál vasalt egyenruhába öltözött, sima képű rendőr áll. A lelátók megtelnek. A hippiken kívül a közönség nagy része a középosztály szépen kiöltözött képviselőiből áll. Meglepő, de a kikeményített ingű nézők nem nézik megvetéssel a kopott farmernadrágokat, a hosszú, lobogó hajakat. Talán arra gondolnak, hogy ők is egyszer majd így néznek ki. Sokuknak rövidesen nem nagyon telik majd új ingre, drága borbélyra. Érthető tehát, miért jöttek el ők is ilyen szép számban a tipikusan „proli" együttes hírében álló Edda hangversenyére. Hiába, az egyre súlyosodó gazdasági válság... ...A feszültség lassan növekszik. Néhány rendőr kivezet két fiatalt a stadionból. Az egyik pár perc múlva visszatér. Az orrából vér csöpög... A zenekar megjelenik a porondon, hatalmas üdvrivalgás fogadja. Attila énekelni kezdi a Minden sarkon álltam már című számot. Ugyanezt elénekelhetnék a rendőrök is, ennyien ugyanis a legnagyobb énekes sztárok koncertjein sem szoktak lenni... »Gyönyörű lányok, bízhattok bennem...« — énekli Attila és közeledik a lelátók felé. Kiválaszt magának egy lányt. Mikrofon elé akarja vezetni, hogy együtt énekeljenek, de egy rendőr ott terem. Nem hagyja, hogy a kislány rossz társaságba keveredjen. Attila azonban kitartó, megpróbálja megértetni a rend éber őrével, hogy nem szándékozik orgiát csapni a porondon... Egyesek ittas állapotban táncolnak, dülöngélnek, de incidensnek nyoma sincs. A rendőrök azonban folytatják show-műsorukat. Öt-tíz percenként a közönség közül kiválasztanak maguknak néhány áldozatot. Hogy később mi történik a rendőrállomás pincehelyiségeiben, azt csak találgatni lehet... Egy előttem álló, öltönyös fiatalember megjegyzi: »Ezek a zsaruk túl merevek, elrontják a koncertet.« A várva várt hangverseny lassan véget ér. Megindulunk a kijárat felé. Egyetlen rendőrt sem látni. Mintha föld nyelte volna el..." A „prolizenekar”, a „fekete vértben vasmunkások" ezután hazatértek.. . „kiszolgálni a kohót”.

A gyárba, ahol valamikor Attila dolgozott, A gyárba, amelynek kohótermékei a mikroprocesszorok világának egyre több területéről kiszorulnak, a válságpiacon mindenütt egyre kevesebbet érnek, mint amibe kerülnek. A gyárba, amely ezek miatt egyre kevésbé vonzó munkahely a fiatalok szemében. A gyárba, amelyre mégis szükség van.

.

A gyárba, amelynek meg kell újulnia, hogy az élet új igényeit új színvonalon elégíthesse ki a termékeivel — és a munkahelyeivel. Amelynek ehhez újból vonzóvá kell válnia a fiatalok szemében. Mert nélkülük a gyár meghal! A gyár vezérigazgatója valamikor városi első titkár volt. Ő volt annak idején az egyetlen, akinek eszébe jutott, hogy az ország kis falvaitól Budapestig ünnepelt, keservesen magát hírnévre küzdött EDDA MŰVEK, ez a miskolci ,, prolizenekar” százezrek elismerő tekintetét fordította a varosra. Nem törődve az öreg hangadók morgásával, meghívta magához egyszer Pataky Attilát és megköszönte, hogy úton útfélen Miskolcot dalolják. Ez volt az egyetlen elismerés, amelyben A VÁROS részesítette őket. (Csak összehasonlításul: amikor a ma mar kiesésre álló Rába ETO futballcsapata megnyerte az év bajnokságát, tagjai azonnal Pro Urbe kitüntetést kaptak Győr városától.) A vezérigazgató nem felejtette el, amit titkárként felismert: az EDDA érzelmi szálakkal a szülővárosukhoz láncolta gyerekeit. Még azzal a keserűséggel is, amellyel azt dalolta, hogy „elhagyom a várost”. Mert a lemondás fájdalmat énekelte meg benne. Miskolc és a gyár egy. Ha a gyárban megszólalnak az EDDA-dalok, a hallgató halálokból jó néhányban feltámadhatnak érzelmek, s talán nem gondolnak olyan ridegen a

gyárra. Akkor talán nem irtóznak úgy a gondolattól, hogy életük munkahelyéül választják. A pestivé lett Patakyt nem kellett kétszer hívni...Elmondta mi kell hozzá, hogy értelme is legyen a megszólalásuknak, hogy hasson. Ettől nyomban megriadtak a gyári fiatalok és ódzkodni kezdtek az öregek. De nem minden fiatal és nem minden öreg. Az acélszerkezeti csarnok főnökének (40 valahány éves) ugyan fennakadt a szeme, de nyelt nagyot és azt mondta: jöjjenek! Volt abban a csarnokban már elég nagygyűlés sok emberrel. Elférnek most is ötezren. De voltak morgók szép számmal. —

Ki állja aztán a kitelepítés költségeit?

—

Aki máskor.

—

Megéri az a csinnadratta?

Kitelepítés azt jelenti, hogy a csarnokból minden mozdíthatót, a szerszámokat és munkadarabokat el kell tüntetni, ki kell kapcsolni a veszélyes vezetékeket, sok mindent el kell távolítani az ötezer ember útjából, a munkagépeket le kell fedni. Ezt most egy nappal előbb el kellett kezdeni, a munkát, ami miatta a termelésből kiesett, valamikor be kellett pótolni... ... ezeknek a morcos sihedereknek a csinnadrattája. Be kell rendelni a teljes rendészetet, ha ide boldog-boldogtalan csavargó jöhet a városból. Mint a riadókon. Azért csináljuk, hogy jöjjenek és szeressék meg ezt a helyet. Meg kell csináltatni mindenütt, ahol lukas a kerítés. Azt úgyis meg kell csinálni. A színpadra méterenként rendészt kell állítani.. ... gumibottal. Attól biztos szeretni fogják a gyárat. Az az énekes a darukosárban akar kornyikálni. Hogy ott filmezzék. Nem vállalom a felelősséget. Nem írom alá. Akkor aláírja más.

Tiltja a szabályzat. Hoppá!, itt meg lehet fogni az ügyet. Tényleg tiltja a szabályzat. Megkérdezték a darusok főnökét. Ő ugyan mit tehet? Börtönbe menjen? Városi illetékes? Nem illetékes. Megyei? Az sem. Ezzel menjünk a miniszterhez? Valaki végül vállalta a felelősséget. Talán dühösen az akadékoskodókra, dühösen a merev szabályok miatt, dühösen a kockázatért, dühösen a többire és magára, hogy dühében belement. Nem tudom. Csak azt, hogy valaki vállalta. Csupa rossz ember volt, aki akadékoskodott? Egy fenét. Ebben éltek. Ha valakibe egy életen át sulykolják, hogy te nem döntesz a kis munkabirodalmadban, csak azt csinálhatod, amire papíron utasítanak, aztán hirtelen valami tőle egészen idegen dologban azt mondják: ugyan vállald már a felelősséget! — mit várnánk el tőle?! Önkéntes tudathasadást? A pár szó, amit némelyik KISZ-vezetővel váltottam, tökéletes modellje a józan jót akarás és az éppen bürokratizálódó agyműködés keverékének. - Az a fő cél, hogy megnyerjétek a fiatalokat? - Sok fiatal ment el a vállalattól az elmúlt időszakban, még akkor is, ha az 1982-es, 83-as vállalat történetében meglehetősen mélypontra tehető. Megvoltak bár a kibontakozás feltételei és még mutatkoznak is, az a tendencia, ami az elmúlt évben meg is nyilvánult, hogy fiatalemberek elmentek, illetve nem is jöttek hozzánk, se szakmunkástanulók, se szakmunkásképzőben végzett fiatalok. De igazán úgy alakult ki, a vállalatnak újra presztízse van, újra jönnek ide a fiatalok, a vállalatban, a kohászatban a fellendülés jelei láthatók; megpróbáltunk a fiatalok némely rétegéhez a zenekaron keresztül közelebb kerülni, hogy... mit tudnánk közösen kialakítani... Mint a vízfolyás. Ha a helyzete a mozgalom aktagyártó posztján nem programozza belé ezt az otthonitól teljesen elütő, hivataloskodva óvatoskodó nyelvet, biztosan azt mondja: „Sokan elmennek, s a fene se akar idejönni. De ne mondd meg, hogy én mondtam. Azt akarjuk, hogy ne utálják a műhelyeink sivárságát és szagát, mert akkor mi lesz a gyárral és benne az én KISZ-es állásommal.”

Arra a kérdésre, hogy ez volt-e az ifjúság gyári szervezetének a legnagyobb efféle vállalkozása, még bakafántosabb választ adott a társa: — Egy-egy szervezésre vonatkozó inzertet tekintve igen, de egyébként nem. A KISZ és a mozgalmi munka összességében az jóval nagyobb és komolyabb volt, építőtábort szerveztünk, tömegeket kellett mozgatni munkára, de egyetlen rendezvény kapcsán... Itt vettem észre, hogy a magnóm az „inzerténél magától kikapcsolt. Ő is. Utána egészen normálisan beszélgettünk. Arról, hogy a Komszomolban pokolian irtják a bürokráciát, de néha a legértelmesebbekkel van a legtöbb baj, mert mikor bekerültek is, ők voltak a legtanulékonyabbak. Meg arról, hogy amikor nem megnyilatkozni, hanem a műhelyt előkészíteni kellett, milyen szívesen és mennyit dolgoztak. Egyedül a színpad megépítésével nem volt gondjuk, mert azt Szabó Anti bácsi vállalta, aki Pataky Attila csoportvezetője volt. És egész szeretetét beleadta ebbe a munkába. (Ne idegeskedjetek, ezt a sok faanyagot utána még egészen jól fel lehet használni a gyárban — nyugtatta meg a ferde szemmel aggódókat.) TŰZKÖZELBEN — ez volt a címe a monstre műhelybulinak, amely előtt ezt látta a Magyar Ifjúság riportere: „Söprik az utcát a Lenin Kohászati Művekben. Az útjelző oszlopok némelyikét sárga-feketére festik. A Nagy Eseményig még több mint három óra van hátra, de már legalább kétszázan ténferegnek erre. Áll a színpad, a darun meghúzzák a csavarokat, a gépeket és a nyersanyagokat már kiszállították, a fali vezetékeket áramtalanították. A munkavédelmi felelős aláírásokat gyűjt egy dossziéba... az utolsó percig ellenőriz, utasít. Még azt a nyilatkozatot is elolvashatom, amit Pataky Attila írt alá, hogy a munkavédelmi kioktatást megkapta, és hogy mi mindenért vállalja a felelősséget...” Magáról a koncertről azt írta az üzemi lap, hogy „Az összegyűlt tömeg ütemes EDDA, EDDA, EDDA kiáltásokkal hívta színpadra kedvenceit. Felvillantak a fényszórók és a világot jelentő

deszkákon (Szabó Anti bácsi tudta-e, hogy egy VILÁGOT ácsol az Attís gyerek bandájának?! -r.g.) megszólalt a zene. Ettől a perctől kezdve a hangulat egyetlen pillanatig sem lankadt, erről gondoskodott.,. Pataky rendkívüli egyénisége, és az ügyesen megkomponált műsor. Az eddig elkészült öt nagylemez slágereinek színe-java felcsendült. Több száz kéz lendült a magasba és a hangulat, ha lehet, csak fokozódott, amikor »Attis« egy daruval az ötezer ember fölé emelkedve, elénekelte az első album sikerszámát, az Elhagyom a várost. »Szeretem a fákat, szeretem a levegőt, és szeretnék élni« - zúgott a tömeg és az együttes segélykérésként hangzó hitvallása a XX. század barbárai című dalban. A meglepetésekben bővelkedő koncert végén, a rajongók őrjöngve követelték vissza az együttest... a Kölyköd voltam című dallal búcsúztak a közönségtől... Ez volt tehát az első lépcsője annak az együttműködésnek, amelynek nem titkolt célja a kohászszakma népszerűsítése. Az iparág megújulása csak fiatalokkal képzelhető el.” Ezt mérlegelte utólag az Észak-Magyarország jegyzetírója is: „Az Edda miskolci koncertje ötezer vendéget szórakoztatott az LKM vasszerkezeti csarnokában. A sajtó, a rádió, a televízió beszámolt az eseményről: vagy tényszerűen, vagy lelkendezve, vagy pedig fanyalogva. Kinek, hogyan tetszett... A fenntartás és fanyalgás részint az Edda Művek, részint pedig a Lenin Kohászati Művek szándékát kérdőjelezte meg. Hogy például a még mindig Miskolchoz kötődő zenekar extravagáns ötletekkel hajszolja a népszerűséget. Hogy például az amúgy is nehéz pénzügyi körülmények között dolgozó nagyüzem tetemes summát áldozott a koncertre. Egy biztos: az Edda enélkül is kedvelt együttes, s az is biztos, hogy ez a koncert nem ront, nem javít a gyár anyagi helyzetén.,. De ne feledjük, pár száz fiatal először járt a kerítésen belül. A hajdani katonákat is zenével verbuválták a seregbe...”

Akik a távolból, csak a hírre fanyalogtak, meg azok is, akik tehetetlenségükben vágyakozva gondoltak egy ilyen üzemi „felhajtás” reklámlehetőségére, de rosszul is ismerik Pataky Attilát! Ez az öngyötrően kemény, az akadékoskodó szakmai, üzleti és egyéb partnereinek szemében oly kérlelhetetlennek tetsző „zenei vállalkozó” a miskolci koncertre magában cseppet sem úgy készült, mint valamelyik, a falujába dicsfénnyel hazalátogató világsztár, hanem mint egy megszeppent tékozló fiú a szülői kapuk előtt. Csak vett egy nagy lélegzetet és vigyázott, hogy amikor már belép, a megszeppenés árnyékát se lássák rajta az otthon maradt sanda testvérek. Mert megtanulta, hogy aki nálunk elér valamit élete álmaiból, azt az irigyek és tehetségtelenek néma összeesküvése az első megingásra eltiporja. Talán úgy érezte, hogy annak az északi kikötővárosnak taposómalmában, s azután az egyező, új hangokat keresve magában és a világban — amihez jól működő, legfőbb kapocs számára változatlanul A TÁBOR —, néhányszor jobban ellágyult, mint akarta. Talán néhány dalsorából úgy hallotta, belül kijátszották az érzelmei, túllépték az egyensúly maga szabta kilengési határát. Ezért kívánkozott haza a maga rideg-acél szülővárosába, annak is legszikárabb környezetébe, a beton műhelyfalak közé. Tűzközelben újraedződni egy kicsit. „Engem és az EDDÁ-t kettősség jellemez: az, amit Miskolcról hoztunk magunkkal, és ugyanakkor — ami rejtve van bennünk — egyfajta líraiság, emberszeretet... Viszont nem felejtettem el, mert nem hagyták elfelejteni: ha nem vagyok olyan, mint a beton, akkor eltűnhetek a porondról... ha kell, szétharapom a vasat is!” — nyilatkozta a hatodik EDDA-album megjelenésekor. Három év után az első, stúdióban készült-kimunkált anyag. A negyedik a feloszlás előtti búcsúkoncerten készült, az ötödik a visszatérés sportcsarnoki mámorában. A hatodikat meghallgatta a konok dobos, Donászy Tibor (exBEATRICE) — és beállt közéjük. „A hetedik biztos, hogy még jobb lesz.” Másfél hónapos műhelymunka után, októbertől karácsonyig újra turnéztak. Pesten fejezték be. Újév után átvették a Magyar Rádió EMERTON díját, később a popmeccsnek nevezett népszerűségi szavazás szakmai elismerését: 1986. AZ ÉV ZENEKARA.

Közben hét koncertet adtak egy svájci turnén. A fogadtatás? Nem voltam ott. De már belejátszhatott, hogy amikor a Tavaszi Fesztivál monstre koncertjének műholdas sugárzása zajlott Nyugat-Európa felé, a közvetítés londoni műsorvezetőnője e szavakkal jelentette be őket: — Nyugat-európai rockerek, jó lesz vigyázni! Jönnek a kommunisták, íme, a budapesti EDDA! Tágul a kör? A siker köre? A siker pénz? S ha már az, akkor legyen a kemény rockért kemény a pénz is? Meglehet, de hogy Patakynál az okok láncolatútja fordított, arra mérget lehet venni: A pénz kell a munkához. A munka kell a sikerhez. A siker kell a zenére vágyók eléréséhez. A vágyak visszhangja kell — a zenéhez. És nem fordítva. Vajon mikor harapja át Attila a belülről rég szétmállott, kívülről is jól elrozsdásodott, de a kegyetlen üzletté vált műfaj embargólakatjaival ma is fenntartott — vasfüggönyt? A hetvenes évek eleji lelkesedés-robbanás láncreakciójának erejével szétfeszítheti-e a diákszobák a kollégium az egyetem a város a megye után az ország sorompóit is a VASROCK?