Clarissa Pinkola Estes - Farkasokkal Futo Asszonyok [PDF]

Zitiervorschau

LÉLEKGYÓGYÍTÓ MESÉK, MÍTOSZOK ÉS ÁLMOK

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK Minden nőben él egy zabolátlan és időtlen lény, az Ósi, Természeti Asszony a maga hatalmas erejével, éles ösztöneivel, szenvedélyes kreativitásával és kortalan tudásával. A társadalomba való beilleszkedés során azonban többé-kevésbé megszakad vele a kapcsolatunk, a civilizáció merev szerepekbe kényszerít bennünket és elfedi előlünk saját lelkünk életadó üzeneteit. Ha már nem találjuk az utat e hatalmas, éltető forrás felé, félelemmel szorongásokkal teli, túlszelidített, eltiport lényekké válunk. Clarissa Pinkola Estés élvezetes stílusban megírt könyve megtanít arra, hogyan lehet helyreállítani a megbomlott egyensúlyt, újra megtalálni a női vitalitást és a kortalan tudást, mely ott rejtőzik minden asszony tudattalanjának ősi rétegeiben. A jungiánus elemző és mesemondó szerző harminc évnyi kutatás és gyógyító gyakorlat eredményeit osztja meg olvasóival, népmeséken, tündérmeséken, mítoszokon és álmokon át vezet el az állandó változásban lévő női lélek legbelső életébe, begyógyítja a lélek sebeit és segít újra megtalálni a kapcsolatot az Ósi, Természeti Asszony bölcsességével. Clarissa Pinkola Estés, Ph. D. klinikai pszichológus, jungiánus analitikus, mesemondó és gyűjtő, a denveri C. G. Jung Center igazgatója ezzel a müvével egycsapásra hatalmas népszerűségre tett szert. Könyvét nem csak nőknek ajánljuk, hanem azoknak a férfiaknak is, ak k elég bátrak ahhoz, hogy együtt száguldjanak a „farkasokkal futó" asszonyokkal.

CLARISSA PINKOLA ESTÉS, PH. D.

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK Beavatás a nőiség őseredetének titkaiba

ÉDESVÍZ KIADÓ BUDAPEST 1996

TARTALOM

MÁSODIK RÉSZ 9. HAZATALÁLÁS: VISSZATÉRÜNK LEGBENSŐBB ÉNÜNKHÖZ

• Sealskin, Soulskin (A fókaasszony)' A lélektudat elvesztése mint beavatás A bőr elvesztése A magányos férfi A spirituális gyermek Kiszáradás és megnyomorodás Az öreg hívó szava Ha túl sokáig maradunk Kiszabadulunk és alámerülünk A két világ között közvetítő asszony: lélegzés a víz alatt A felszínre bukkanunk Gyakoroljuk a magányt A nők természetes ökológiája 1 0 . TISZTA VÍZ: AZ ALKOTÓ ÉLET TÁPLÁLÁSA

11

12 16 18 23 25 27 29 31 36 40 41 43 47 49

• La Llorona Az ősi lélek beszennyeződése A mérgezett folyó Tűz a folyón A folyami ember Visszavesszük a folyót Fókuszpont és fantázia-malom

52 53 55 57 60 64 67

• A kis gyufaárus lány Az alkotó fantázia elüldözése Az alkotó tűz felélesztése • A három aranyhajszál

68 69 74 75

11. FORRÓSÁG: AZ ÁLDOTT SZEXUALITÁS VISSZASZERZÉSE

A Szemérmetlen Istennők Baubó: A has-istennő

81

81 83

86 88

Coyote Dick A ruandai utazás 1 2 . A TERÜLET KIJELÖLÉSE: A HARAG ÉS A MEGBOCSÁJTÁS HATÁRAI

91

Az örvös medve fehér szőrszála A harag mint tanító Megkeressük a gyógyítót megmásszuk a hegyet A spirituális medve Az átalakító tűz és a helyes cselekedet Jogos harag • Az elsorvadt fák • Descansos Sérült ösztön és harag Közös harag A régi harag bénító ereje • A megbocsájtás négy stádiuma

91 94 97 100 101 103 104 106 109 110 110 112

1 3 . A HARCEDZETTEK: A SEBHELYESEK KLÁNJA

117

Gyilkos titkok A néma zóna • Az aranyhajú lány Az áldozati palást

117 120 121 126

1 4 . LA SELVA SUBTERRÁNEA: BEAVATÁS 129

A FÖLD ALATTI ERDŐBEN

A levágott kezű lány • Az első stádium - A tudatlanságban kötött alku • A második stádium - A csonkítás • A harmadik stádium - A vándorlás • A negyedik stádium - Szerelemre találunk az alvilágban • Az ötödik stádium - Lélekmarcangolás • A hatodik stádium - Az Ősi Természeti Asszony birodalma • A hetedik stádium - Az ősmenyasszony és vőlegény

129 134 141 149 154 166 179 185

1 5 . A LOPAKODÓ ÁRNYÉK: CANTO HONDO, 191

A MÉLYRŐL JÖVŐ ÉNEK U T Ó S Z Ó A GYÓGYÍTÓ MESE

197

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

201

JEGYZETEK

207 s

AZ ELSŐ KÖTET JEGYZETEI A MÁSODIK KÖTET VÉGÉN TALÁLHATÓK

ELŐSZÓ Lényünket betölti a vadon utáni vágyódás. A kultúra kevés ellenszert tud nyújtani e sóvárgás leküzdésére. Belénk nevelték, hogy szégyenkezzünk, ha ilyen vágyaink támadnak. Hajunkat hosszúra növesztettük és mögé rejtettük érzéseinket. A vadon Természeti Asszonyának árnya azonban továbbra is ott ólálkodik mögöttünk éjjel és nappal. Nem számít, hol vagyunk, a mögöttünk settenkedő árnyék határozottan négylábú. DR. CLARISSA PINKOLA ESTÉS

Cheyenne, Wyoming

KILENCEDIK FEJEZET

HAZATALÁLÁS: VISSZATÉRÜNK LEGBENSŐBB ÉNÜNKHÖZ

Van emberi idő és van ősidő. Gyermekkoromban, fenn az északi erdőkben, mielőtt megtanultam volna, hogy egy évben négy évszak van, azt hittem, tucatnyi évszak létezik: az éjszakai vihar ideje, a villámlás ideje, az erdei tábortüzek ideje, a hóra cseppenő vér ideje, a jeges fák ideje, a meghajló fák, a síró fák, a reszketve csillogó fák, a zúzmarás fák, a csak a felső ágaikkal integető fák, a termésüket hullató fák ideje. Nagyon szerettem a gyémántosan csillogó havat, a párolgó, recsegő havat, sőt a szutykos és kőkemény havat is, mert ez azt jelentette, hogy hamarosan virágok úsznak majd a folyón. Ezek az évszakok fontos és szent látogatókként érkeztek, s mindegyik előreküldte hírnökét: a kinyíló és bezáruló tobozokat, a felbomló levelek, a közelítő eső illatát, a töredező szőrt, a sima és a bozontos szőrt, a lebegő ajtókat, a szorosra záruló ajtókat és azokat, amelyek soha nem csukódnak be, a jégvirággal borított ablaktáblákat, a nedves szirmokkal, a sárga virágporral belepett ablakokat, a mézga-csipkézte ablaktáblákat. Bőrünknek is megvoltak a ciklusai: száraz, verejtékező, érdes, napégette vagy puha volt. A pszichének és a léleknek is vannak ciklusai, amelyeket a cselekvés és a magány, a futás és a maradás, a részvétel és a távolmaradás, a kutatás és a pihenés, a teremtés és az őrzés, a világban való részvétel és a lélek békéjéhez való megtérés alkot. Amikor gyermekek és kislányok vagyunk, az ösztönös természet figyelemmel kíséri mindezeket a fázisokat és ciklusokat. Közelünkben lebeg és mi különböző, számunkra alkalmas időközökben veszünk erről tudomást és cselekszünk. A gyermek maga az ősi természet, s anélkül, hogy bárki is figyelmeztetné, felkészül ezekre az időszakokra, örömmel fogadja őket, együtt él velük, s recuerdost, emlékeket őriz meg róluk: egy könyvbe préselt piros szirmot; juharlevelekből készült angyalszárny-nyakláncot; hógolyót a mélyhűtőben; különleges köveket, csontokat, botokat vagy egy borsóhüvelyt; egy szép kagylót; madártemetésről származó szalagot; az akkori illatokról vezetett naplót; a nyugodt szívet; a pezsdülő vért; és a gondolataiban elraktározott minden képet. Valaha évről évre ezek szerint a ciklusok szerint éltünk, mindezek ben11

HAZATALÁLÁS: VISSZATÉRÜNK LEGBENSŐBB ÉNÜNKHÖZ

nürtk voltak. Megnyugtattak, táncra perdítettek, megráztak, bátorítottak, teremtő életre tanítottak. Lelkünk bőréhez tartoztak - ahhoz a hártyához, amely a zabolátlan természeti világban védőburokként szolgált - legalábbis addig, míg fel nem világosítottak bennünket, hogy egy évben csak négy évszak van, s hogy a nők számára valójában csak három létezik - a kislánykor, a felnőttkor és az öregasszonykor. És ezzel el is volt intézve. De nem engedhetjük meg magunknak, hogy ebben a gyatrán és felületesen összefércelt köpenyben sétáljunk holmi holdkóros módjára, mert így eltávolodunk természetes és lelki ciklusainktól, minek következtében kiszáradástól, fáradtságtól és honvágytól fogunk szenvedni. Sokkal jobban tesszük, ha rendszeresen visszatérünk egyedi lelki ciklusainkhoz, mindegyikhez vagy bármelyikhez. A következő történet a legfontosabb női ciklusról, az otthonhoz, az ősi otthonhoz, a lélek otthonához való visszatérésről szól. Világszerte ismert ez a történet, mert a lélek egyik problémájának archetípusát, a róla való egyetemes tudást fejezi ki. A tündérmesék és a népmesék olykor egy hely, pontosabban lélekteli helyek érzékeléséből törnek elő. A következő történetet hideg északi vidékeken, jeges tenger vagy óceán partján lévő országokban mesélik. Különböző változatait megtaláljuk a keltáknál, a skótoknál, Északnyugat-Amerika törzseinél, a Szibériában és Izlandon élő emberek között. A címe leggyakrabban A fókalány vagy Selkie-o, Pamrauk (Kisfoka); Eyalirtaq (.Fókatest). Annak a változatnak, amit az analízis és a performanceok során előadok, Sealskin, Soulskin (Fókabőr, lélekbőr) címet adtam. A mese arról szól, hogy honnan is jövünk valójában, milyen anyagból gyúrtak bennünket és hogy hogyan kell mindannyiunknak rendszeresen ösztöneinket használni ahhoz, hogy megtaláljuk a hazafelé vezető utat.1

SeaCsíqn, SouCsíqn (JZLfófcaasszony) ílzokban az időiben, amelyekjég elmúltalQ de hamarosan visszatérnél^fehér ég ésfehér hó ragyog minden áldott nap... a távolban feltűnő emberei^ kutyákiés medvél^apró pici pontoficsupán. Itt semmi sem terem kffnnyen. Olyan erősen fuj a szél, hogy az emberelqiekifel kell vainiiik_a meleg parkát, a csizmát és a sapkát. 'Ezen a ifidében a szavaf^megfagynal,c finn a szabadban, a mondatokat le. kell törni a beszélő ajkairól és fel k$ll melegíteni a tűznél, hogy az ember láthassa, mit mondott a társa. T,zek. az emberefc a vén Slnnululc. fehér, dús hajában élnefc. Sinnuluk^a vén nagyanya, az öreg varázslóasszony, aki nem 12

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

más, mint maga a föld. 'Ezen a vidéken élt egyszer egy ember... olyan magányos volt, hogy könnyei mé(y Barázdálhat vájtaltarcába az évekjorán. Megpróbált mosolyogni és vidám (enni. Vadászott. Csapdáiét állított és jól aludt. De közben emberi társra vágyott, ftmikpr kajakjában a vizet járta és egy fóka elúszott meCCette, mindig azokra a régi történetekre gondolt, atnelyek,arról szólta/t hogy a fókáithajdanán embereítvoltaki s ezekre a régi-régi időkre már csaltszemültbölcs, mély és szeretetteli pillantása emlékeztet. Ilyenkor úgy gyötörte a magány, hogy könnyei patakpkbanfnlytaf^arca mély redóíbcn. 'Egy este még sötétedés után is vadászott, de nem talált semmit. Sl hold az égre kapaszkodott, s az úszójégtábláítcsillogtakjényénél. férfi a tengerből kimagasodó hatalmas, foltos sziklához ért, melynek, tetején fürkésző szemei a legkecsesebb mozgást pillantó ttá^meg. Lassan és mélyen merítette evezőjét a vízbe, egyre közelebb jutott, s megpillantott az óriási szikla tetején néhány asszonyt, akiit olyan meztelenül táncoltatott, mint ahogyan születésükután anyjutthasán nyugodtak: Ott ült hát csónakjában ez a magányos férfi, akinekicsalt képzeletben voltalt barátai - ott ült és figyelt, üz asszonyolt testét mintha holdsugárból fontált volna, bőrükön apró ezüst pettyeltvillództak, amilyeneket a lazac hátán látni tavasszal. Lábúit és kaijulthosszú volt és kecses. Olyan gyönyörűéit voltait hogy a férfi kővé dermedve ült csónakjában, amelyet a paskoló hullámottegyre közelebb ringattalta sziklához. ^Hallotta a csodás asszonyolt nevetését... legalábbis úgy tűnt neki, hogy nevetnekj. Vagy csalta sziklához verődő hullámoké kacaját hallotta? SL férfi azt sem tudta, hol áll a feje, úgy elkábult. R mellét nedves bőrként szorító magány egyszer csak, felengedett, s egy szempillantás alatt, mintha csaíteltervezte volna, kiugrott a csónakból a sziklára, aholfókabőrölt hevertekj s ellopta az egyiket. 'Elrejtőzött egy kiszögellés mögött, s begyömöszölte a fókabőrt qutnguqja, parkája alá. íHirtelen az egyik^asszony gyönyörű hangon megszólalt — ilyen szépet a férfi még sosem hallott... olyan, mint mikor a bálnáitegymást hívják,hajnalban... de nem, inkább olyan, mint a tavasszal bukfencező újszülött kisfarkasolt.. vagy inkább... de nem, ezeknél sokkal szebb, de nem is számít, mert... de mit csinálnalttnost azoítaz asszonyok? !Az asszonyoltegymás után fókabőrbe bújt alt s vidáman kiáltozva belecsusszantak, a tengerbe. Csaítegy maradt a sziklán, a legmagasabb. Itt is, ott is kereste fókabőrét, de nem találta sehol, ü férfi nekibátorodott — hogy mitől, azt ősem tudta. 'Előlépett a szikla mögül és így szólt az asszonyhoz: — Kiérlek^- légy... a feleségem. Magányos... férfi... vagyokt — 9{em lehetek, a feleséged— válaszolta az asszony —, mert én nem ide tartozom. Otthonom temeqvaneki a mélység. — ^Kérlelt- légy a feleségem — unszolta a férfi. —91ét nyár elteltével visszaadomfőkabőrödet és akkor eldöntheted, hogy velem maradsz-e vagy visszamész. 13

HAZATALÁLÁS: VISSZATÉRÜNK LEGBENSŐBB ÉNÜNKHÖZ

A fiatatfókaasszony sokáig nézte a férfi arcát igazi emberi szemével. 'Vonakodva azt mondta: — 'Veled megyefa Aztán hét nyár után majd meglátjuk. 0{emsokáragyermekük_szűletett, akit Ooniknaf^neveztek^el. Agyermeke-ruganyos volt és pufók: A nyja télen mesélt neki a tenger mélyén lakó élőlényekről, miközben apja fehér kőből medvét farigcsált neki hosszú késével. Amikor anyja aludni vitte Oourukot, a füstnyíláson át látható felhók_különböző alakjairól szőtte meséit. JfoKókj medvékj. farkasokficlyett azonban rozmárokról, bálnákról, fókákról és lazacokról mesélt... mert ezeket az állatokat ismerte. fim ahogy múlt az idő, az asszony teste kezdett elszáradni. 'Bőre először hámlott, aztán megrepedt. Szemhéja is hámlani kezdett, hajszálai sorra lehullottak, a földre. Színe naluaq, a leghalványabb fehér lett. leltsége eltűnt. Tróbálta sántikálását elrejteni. Szeme, akarata ellenére, egyre kifejezéstelenebbe vált. 'Egyregyakrabban kellett kinyújtania a kezét, ha körbejárt, úgy meggyengült látása. így ment ez addig, míg egy éjszaka OorukMáltásra riadt és ijedten felült alvóprémjei alatt, íMedvebógéshez hasonló hangot hallott; apja vitázott anyjával. Anyja hangja kövön pengő ezüsthöz hasonlított. — 9 lét hosszú évvel ezelőtt rejtetted eCfókabőrömet és most a nyolcadikéi közelít. Add vissza azt, ami az enyém- sírdogált a fókaasszony. — "És ha odaadnám? Akfior biztosan magamra hagynál— mondta a férfi szemrehányóan. — [em tudom, mit tennék. De azt tudom, hogy meg kell kapnom azt, ami hozzám tartozik• — És magamra hagynál, a gyermekünknek, pedig nem volna többé anyja. 'J{ossz asszony vagy. Azzal a férfi feltépte az ajtónyíláson lógó bőröket és eltűnt az éjszakában. A fiú nagyon szerette anyját, félelmében, hogy elveszíti, álomba sírta magát... hamarosan a szél ébresztette fel. furcsa szél volt... „Ooruki Ooorukkfí, mintha ót hívná. Kimászott fekhelyéről, de úgy kapkodott, hogy parkáját fordítva vette fel, s hócsizmáit is csak/élig húzta fel. — OooooorukkkíAlost már tisztán hallotta, hogy őt hívja valaki, s kirohant a csillagoktól sziporkázó éjszakába. Agyermcfnug sem állt a víz fölé nyúló szikláig, s messze kinn a viharos tengeren megpillantott egy hatalmas, ezüstszínű fókát... óriási feje volt, bajusza mellére konyult, szemei mélysárgák,voltak. — Oooooorukkk, A fiú sietve lemászott a szikláról, s lenn megbotlott egy kőben — de nem is kp volt az, hanem egy batyu, ami egy sziklahasadékból gurult elő. A fiú haja ezernyi jeges szíjként csapkodta arcát. — Oooooorukf& 14

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

'f eltép te a Batyut, megrázta - anyjafókaBőre volt az. O, és azé illata ára '.deletemette arcát afókabőrBe, s amint Beszívta illatát, anyja lelke tavaszi szélrohamként áradt szét lényéBen. — Óóó — kiáltott fel fájdalomba vegyülő örömmel. Újra arcához emelte a Bőrt és anyja lelke ismét átlebegett lelkén. — Oőő — kiáltott ismét, mert szétáradt Benne ani/ja iránti végtelen szeretete. "És a távolBan lévő öreg ezüst fóka... lassan a víz alámerült. A. fiú visszamászott a sziklára és a mögötte lobogó fókabőrrel hazafelé futott, s Beesett a kunyhóba. Anyja letisztogatta őt is és a fókabőrt is, és mindkettőjüket biztonságban tudván hálával telve behunyta szemét. Magára húzta a fókabőrt. — Anyám, ne tedd— kiáltott a gyermeke Az asszony felkapta és hóna alá szorította a gyermeket, s bukdácsolva a zúgó tengerfeléfutott. — Anyám, ne hagyj el!—sírt Oorult Az asszony persze a gyermekkel akart maradni, de valami hívta őt, valami, ami nála is, a fiúnál is sokkal öregebb, ami az időnél is vénebb. — 9\[em, nem, nem — sírt a gyermeki Anyja kimondhatatlan szeretettel nézett rá. 'Kezébe fogta a fiú arcát, tüdejébe fújta édes leheletét — egyszer, kétszer, háromszor. Aztán fiának, drága terhével a víz alá bukott, egyre mélyebbre ereszkedett, s a fókaasszony is és gyermeke is könnyedén lélegezteka víz alatt. (Meg sem álltalt míg el nem érték, a fókák mélyben rejtező Búvóhelyét, ahol mindenféle vízi lény lakmározott, énekelt, táncolt, Beszélgetett, s az a hatalmas ezüst színű fóka, amely Oorukot hívta az éjszakai tengerből, mást átölelte a fiút és unokájánakjievezte. — J-logy ment fenn a sorod, lányom?— kérdezte a hatalmas ezüstszínű fóka. Afókaaszony a távolba nézett és azt mondta: — 1Megbántottam egy embert...egy férfit, aki mindenét odaadta értem. (De nem térhetekjvissza hozzá, mert börtönné válna életem. — "És a fiú?— kérdezte az öreg fóka. — Az unokám? 'És ezt olyan büszkeséggel mondta, hogy még a hangja is megremegett. — 9{eki vissza kell mennie, apám. Ő nem maradhat. 9{emjött még el az ő ideje, hogy velünk, maradhatna. 'És sírni kezdett. Mindannyian sírtalt Teltek:múltak.a nappalottés az éjszakáit pontosan hét, s a fókaasszony szemébe és hajába visszatért a ragyogás. Qyönyörű sötét színű lett, látása megjavult, teste ismét gömbölydeddé telt és fürgén úszkált. De közeledett az idő, amikor a fiúnak, vissza kellett térnie a szárazföldre. Azon az éjszakán az öreg fóka és a fókaasszony a fiút közrefogva úszott fel, fel, egyre feljebb, a fenti világ felé. gyengéden kitették. Oorukpt a holdfényben fürdő sziklás partra. — Mindig veled leszek.— mondta neki anyja. —Csak.érintsd meg azt, amihez én is 15

HAZATALÁLÁS: VISSZATÉRÜNK LEGBENSŐBB ÉNÜNKHÖZ

hozzáértem; a tűzcsihoíó Botokat, késemet, kőből faragott rozmár- és fókafiguráimat és olyankor belelehelektüdődbe, hogy énekelhess. Az öreg ezüst fóka és leánya csókpkfal halmoz, iák, el a fiuí. 'Végül nehéz szívvel megfordultak, és kiúsztak_a tengerre. 9dég egyszer utoljára visszanézlefa fiúra és lebuktak a víz mélyére. Oorukjpedig ott maradt, mivel nem jött még el az ő ideje. Telt, múlt az idő, s úgy dobolt, énekelt és mesélt, mint senki más. Az emberek.azt trwndtákj. ez azért van, mert gyermekkorában túlélte, hogy hatalmas fókaszellemef víttékki a tengerre. A hajnali szürke párában ma is gyakran látni, amint kajaigát kikötve egy víz fölé hajló sziklán térdel és mindig ugyatmzzala nőstény fókával beszélget. Sokan megpróbáltákjnár ezt a fókát zsákmányul ejteni, de még soha senkinekjiem sikerült. Tanqigcaq néven emlegetiki ami azt jelenti, hogy ő a ragyogó, a szent, és azt beszéliki hogy szeme bölcs, mély és szeretetteli pillantása az emberekéhez hasonló.

A lélektudat elvesztése mint beavatás Az ősi, zabolátlan lélek egyik leggyönyörűbb szimbóluma a fóka. A nők ösztön-természetéhez hasonlóan a fókák, ezek a különleges teremtmények is hosszú korszakokon át fejlődtek és formálódtak. A fókák, ahogy mesénk fókaasszonya is, csak kicsinyeik szülése és gondozása idejére jönnek ki a szárazföldre. Az anyafóka úgy két hónapig a legnagyobb szeretettel és gondoskodással eteti kicsinyét saját testének tartalékaiból. Ez alatt az idő alatt a tizenhárom kilós bébifóka mintegy megnégyszerezi testsúlyát. Az anya ekkor kiúszik a tengerre, a most már életerős, felnőtt fókakölyök pedig önálló életbe kezd. A világ legkülönfélébb etnikai csoportjai, beleértve a sarkvidék és Nyugat-Afrika bizonyos népeit is, azt tartják, hogy az ember addig nem kel valódi életre, míg a lélek meg nem szüli a szellemet, míg gondját nem viseli, ápolja, erővel telíti. Végül aztán, e hiedelem szerint, a lélek visszahúzódik távoli otthonába, miközben a szellem önálló életre kel.2 A lelket kifejező fóka-szimbólum a fókák ama „tanulékonysága" miatt is nagyon meggyőző, amiről a közelükben élő emberek nagyon is jól tudnak. Van a fókákban valami kutyaszerű; igen ragaszkodó természetűek. Valamiféle tisztaság sugárzik belőlük. De ha fenyegetés éri őket, nagyon gyorsan tudnak reagálni, visszavonulni vagy visszavágni. A lélek is ilyen. A közelben lebeg. Nem fut el, ha valami újat, szokatlant vagy nehezet érzékel. Néha azonban, különösen ha a fóka nincs emberekhez szokva, és csak szokásos kellemes állapotában hever, nem tud felkészülni az ember viselkedésére. Ahogyan történetünk fókaasszonya is és ahogyan a fiatal és/vagy tapasztalatlan női lelkek is, nem méri fel mások szándékait és a lehetséges veszélyt. Ez mindig akkor történik, ha a fókabőrt ellopják. 16

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

A „fogságról" és „kincslopásról" szóló mesék és számos férfi és nő analitikai anyagának sok évig tartó tanulmányozása után arra a következtetésre jutottam, hogy szinte minden ember individuációs folyamatában előfordul legalábbjEgyjelentős Jppás._Sokan úgy fogalmaznak, hogy ellopták tőlük életük „nagy lehetőségét". Mások szeretetük vagy szellemük elrablásáról, az én-tudat gyengüléséről beszélnek. Van, aki úgy érzi, valami rendkívül lényeges dologban; művészetében, szeretetében, álmaiban, reményeiben, a jóságba vetett hitében, fejlődésében, becsületében, törekvéseiben állt be törés vagy szakadás. Egy ilyen nagy horderejű rablás általában hátulról éri az embert. A fenti inuit történethez hasonló okokból éri a nőket: naivitásuk miatt, azért, mert nem látnak bele mások indítékaiba, tapasztalatlanok a jövő megsejtésében, nem figyelnek környezetük intő jeleire és mert a sors mindig tanulnivalót sző életünk szövetébe. Az így kirabolt emberek nem rosszak. Nem tévedtek. Nem ostobák. De igenis tapasztalatlanok vagy egyfajta lelki szendergésbe merültek. Hiba lenne azt hinni, hogy ez csak a fiatalokra jellemző. Bárki belekerülhet ebbe az állapotba tekintet nélkül életkorára, etnikai hovatartozására, iskolázottságára vagy jószándékaira. Nyilvánvaló, hogy az a helyzet, amelyben elloptak az embertől valamit, határozottan a titokzatos archetipális értelemben vett beavatás3 lehetőségét hordozza magában azok számára, akik szenvedő alanyai... vagyis szinte mindenki számára. A kincs visszaszerzése és annak kigondolása, hogy hogyan töltődjünk fel újra, a psziché négy életfontosságú funkcióját fejleszti ki. Amikor ezzel a dilemmával kerülünk szembe és le kell merülnünk a Rio Abajo Rio, a folyó alatti folyó mélyére, az a tudatos gyógyulásra való elszánt törekvésünket erősíti. Minden igyekezetünkkel pszichikai vagy másfajta szabadságunk tervén dolgozunk és újonnan megszerzett bölcsességünket mozgósítjuk. Végül pedig, ami a legfontosabb, azt a közbülső természetünket, pszichénknek azt az ősi és tudással rendelkező részét fejleszti ki, amely érinti a lélek világát éppúgy, mint az emberi világot. Történetünk azért rendkívül értékes, mert egyértelmű és tömör utasításokat ad arra nézve, hogy milyen lépéseket kell megtennünk az archetipális feladat végrehajtásához vezető úton. A nők előtt álló egyik legfontosabb és lehetőségéiben igen pusztító erejű probléma az, hogy a különböző beavatási folyamatokat olyan beavatók nélkül kezdik el, akik már végigjárták ezt az utat. Nem áll mellettük egy tapasztalt személy, aki tudná, hogyan kell továbbmenni. A beavatók, ha az ő beavatásuk sem volt teljes, a folyamat fontos aspektusait hagyják ki anélkül, hogy észrevennék, és néha inkább rosszat tesznek a beavatandóval, mert gyakran csak töredékes elképzeléseik vannak a folyamatról, s így vagy úgy talán még azok is torzak.4 17

\

HAZATALÁLÁS: VISSZATÉRÜNK LEGBENSŐBB ÉNÜNKHÖZ

A skála másik végén az a nő áll, aki megélte a tolvajlást, s meg akarja ismerni és kezelni akarja a helyzetet, ám elvéti az irányokat és nem tudja, hogy a tudás beteljesedéséhez gyakorlatra van szükség, ezért újra és újra megismétli az első stádiumot, azt, amikor ellopnak tőle valamit. A körülményektől függetlenül szíjak kötik gúzsba. Hiányzik számára az útmutatás. Ahelyett, hogy az egészséges zabolátlan lélek követelményeit ismerné fel, a félbemaradt beavatás áldozatává válik. Mivel a beavatás anyai ága - amelynek során az idősebb nők megtanítják a fiatalabbakat az ősi nőiség bizonyos pszichikai tényezőire és eljárásaira nagyon sok nő számára nagyon régen széttöredezett és megtört, áldásnak tekinthetjük a tündérmesék hagyományát, mert abból sokat tanulhatunk. Mindent felépíthetünk, amire csak szükségünk van, ezekből a mélyen fekvő deszkákból, vagy összehasonlíthatjuk saját elképzeléseinket azokkal a nőiség integráns részét képező pszichológiai folyamatokkal, amelyeket a mesékben látunk. Ebben az értelemben a mesék és a mítoszok a mi beavatóink; ők azok a bölcsek, akik az utánuk jövőket tanítják. A rosszul vagy csak félig beavatott nőknek szól a fókaasszony meséje, az ő számukra a legértékesebb a mese dinamikája. Ha ismerjük az otthonhoz vezető ciklus minden lépését, akkor még az elnagyolt beavatás is kibogozható, helyreállítható és beteljesíthető. Lássuk, hogyan vezet bennünket ezen az úton a fókaasszony meséje.

A bőr elvesztése A tudás megszerzésének útja, amint azt például a Kékszakdll, Az ördög felesége, a^Vadrózsa és más történetek különböző változataiban is láthatjuk, a kezdeti tudatlanság állapotából a becsapottságon át vezet ahhoz a ponthoz, amikor az ember ismét rálel ereje visszaszerzésének módjára. A tudatosságot próbára tevő és a mély tudásban végződő, sorsdöntő csapdába esés témája régóta megtalálható a női főszereplőkről szóló mesékben. Ezek a mesék lényeges utasításokat közvetítenek mindannyiunk számára arról, hogy mit kell tennünk ha és amikor fogságba esünk, és hogy hogyan szabaduljunk belőle a pasar atravez del basque como una loba képességével, azaz, hogy hogyan surranjunk át az erdőn farkas módjára con un ojo agudo, fürkésző szemekkel. A fókaasszony meséjében a visszafelé mozgás motívumával találkozunk. Az ilyen történeteket a mesemondók is „visszafelé tartó történeteknek" nevezik. Sok mesében változik varázslat hatására állattá az ember. Történetünk a női psziché struktúrájába enged bepillantást. A fókalány, a női psziché ősi természetéhez hasonlóan, misztikus módon jeleníti meg azt, hogy 18

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

egy nem emberi teremtmény hogyan tud mégis találékony módon emberi életet élni. A történetben szereplő fókabőr nem egyszerű tárgy, hanem egy érzelmi és egy létezési állapot; egy szoros egységet, lélekteliséget és az ősi női természetet magában foglaló állapot kifejezője. Ebben az állapotban egy nő teljes mértékben önmaga, érzi saját erejét, s nem aggodalmaskodik amiatt, hogy helyesen cselekszik-e, helyesen gondolkodik-e. Annak ellenére, hogy ezzel az állapottal időnként megszakadhat a kapcsolat, az ehhez kapcsolódó korábbi élményei segítségére lehetnek. A terveihez, családjához, kapcsolataihoz és a felső világban élt alkotó életéhez segítő pszichikus tartalékait az ehhez az állapothoz való időnkénti visszatérés tölti fel újra és újra. A lelki otthonától távol élő nő végül elfárad. Ez érthető. Olyankor megkeresi bőrét, hogy felélessze én-tudatát és lélek-tudatát, hogy helyreállítsa óceánmélységű tudását. Az eltávolodás és visszatérés, az újra eltávolodás és újra visszatérés hatalmas ciklusa önmagát erősíti az ösztönös női természetben és minden nőben munkál egész életén át, gyermekkorától kezdve a serdülőkoron és a fiatalkoron át; amikor szerető lényként és amikor anyaként él; amikor bölcsességét gyakorolja; majd amikor már idős, és még azon túl is. Ezek a fázisok nem követik feltétlenül időrendi sorrendben egymást, mert egy középkorú nő is lehet újszülött, idős asszonyok is lehetnek odaadó szeretők és vannak olyan kislányok, akik sokat tudnak az öregasszonyok varázslásairól. Időnként, a már említett okokból vagy hosszú fogság következtében, .elveszítjük azt az érzést, hogy saját bőrünkben vagyunk. Azok is veszélyben vannak, akik pihenő nélkül túl sokáig fáradoznak. A lélek bőre eltűnik, valahányszor odafigyelés nélkül tesszük azt, amit teszünk, s különösen, ha elsiklunk afelett, hogy milyen árat kell ezért fizetnünk Elveszítjük lelkünk védőburkát, ha túlságosan elfoglal bennünket az ego, ha túl aprólékosak, maximalisták5 vagyunk, ha felesleges mártíromságot vállalunk, ha esztelen ambíciók vezérelnek bennünket, ha elégedetlenek vagyunk - önmagunkkal, családunkkal, közösségünkkel, kultúránkkal, a világgal - es nem szólunk vagy nem teszünk emiatt semmit, ha úgy viselkedünk, mintha mások kimeríthetetlen forrása lehetnénk, vagy ha nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt saját magunk megsegítésére. O, annyi módon lehet a lélek bőrét elveszíteni, ahány nő él a világon. Csakis úgy tarthatjuk meg lelkünk rendkívül fontos bőrét, ha maradéktalanul és tisztán tudatosítjuk értékét és hasznát. Mivel azonban senki sem képes konzisztens módon megőrizni az éber tudatosságot, senki sem mondhatja éjjel-nappal magáénak a lélek bőrét. De minimálisra csökkenthetjük annak veszélyét, hogy ellopják tőlünk. Kifejleszthetjük az ojo agudot, azt a fürkésző szemet, ami környezetünket figyeli, s megfelelően őrzi pszi19

HAZATALÁLÁS: VISSZATÉRÜNK LEGBENSŐBB ÉNÜNKHÖZ

chikus territóriumunkat. A fókaasszony története azt a pillanatot ábrázolja, amit „súlyosbított lopásnak" nevezhetnénk. Ezt, a tudatosság segítségével, a jövőben elkerülhetjük, ha odafigyelünk ciklusainkra, eltávozunk a helyszínről és hazatérünk. A világ minden teremtménye hazatér valamikor. Különös, hogy íbiszeknek, pelikánoknak, kócsagoknak, farkasoknak, darvaknak, szarvasoknak, egereknek, rénszarvasoknak és medvéknek építettünk már menedéket a vadonban, magunknak azonban, ott, ahol nap nap után élünk, még soha. Megértjük, hogy a lakókörnyezet elvesztése a legnagyobb katasztrófa egy szabad teremtmény számára. Buzgón felhívjuk arra a figyelmet, hogy más élőlények természetes territóriumait hogyan zárták körül a városok, a tanyák, az autóutak, a zaj és egyéb mesterséges alkotások, mintha minket nem ugyanezek vennének körül, mintha ezek ránk semmilyen hatással sem lennének. Jól tudjuk, hogy az életben maradáshoz minden élőlénynek, legalábbis időnként, otthonnal kell rendelkeznie, ahol védettnek és szabadnak érezheti magát. A nyugodt lakóhely elvesztéséért régóta azzal kárpótoljuk magunkat, hogy szabadságra vagy nyaralni megyünk, aminek elvárásaink szerint örömtelinek kellene lennie, csakhogy a nyaralás gyakran minden, csak nem örömteli. A munkanapok kellemetlenségeiért azzal kárpótoljuk magunkat, hogy csökkentjük az izmainkat fájdalmas görcsbe rántó teendőink mennyiségét. Ez mind rendben is volna, csakhogy a lélek-én-psziché számára a nyaralás nem menedék. A „szórakozás" és a „szabadidő" nem azonos a hazatéréssel. A nyugalom nem ugyanaz, mint a magány. Először is, a lélek eme veszteségét úgy kerülhetjük el, hogy közel maradunk ehhez a bőrhöz. Gyakorlatom során sok tehetséges nővel találkoztam, lelkük bőrét ők olyan kapcsolatok miatt veszítették el, amelyek maguk sem rendelkeznek a megfelelő bőrrel, sőt, némely kapcsolat kimondottan káros. Akaratra és erőre van szükség ahhoz, hogy kilépjünk az üyen kapcsolatokból, de az a fontos, hogy ez megvalósítható, különösen, ha történetünkhöz hasonlóan, meghalljuk azt a hangot, amely otthonunkba, a centrumba, a mélymagba hív, ahol bölcsességünk teljes és hozzáférhető. Onnan tisztán láthatjuk, mire van szükségünk, eldönthetjük, mit akarunk tenni. A fókabőr „súlyosbított" lopása sokkal finomabb formában a nő energiaforrásainak és idejének elrablásában is megnyilvánul. A világ gondoskodásra vágyik, női csípők és tápláló mellek után sóvárog. Ezer kezével, millió hangján próbálja magára felhívni a figyelmet, integet felénk, szoknyánk szélébe kapaszkodik, azt akarja, hogy figyeljünk oda rá. Olykor úgy tűnik, bárhová forduljunk is, mindenhol van valaki vagy valami, aki vagy ami hiányt szenved, vágyakozik. A világ bizonyos emberei, kérdései és dolgai hí20

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

el,

ryi-

ara-

vogatóak és kedvesek; mások talán követelőzőek és dühösek; megint mások olyan fájdalmasan tehetetleneknek látszanak, hogy akaratunk ellenére túlárad bennünk az együttérzés, tejünk kicsordul. De hacsak nem élet-halál kérdésről van szó, várj egy kicsit, nyugodtan „vedd fel a merev melltartót". 6 Állítsd el a tej folyását. Fordulj otthonod felé. Jóllehet lelkünk bőrét pusztító, rossz szerelemben is elveszíthetjük, ugyanez bekövetkezhet a jó, a legmélyebb szerelemben is. Valójában nem a személy vagy a dolog helyessége vagy helytelensége okozza ezt a veszteséget, hanem az, hogy milyen árat kell érte fizetnünk. Hogy mit jelent ez nekünk időben, energiában, megfigyelésben, figyelemben, lebegésben, buzdításban, utasításban, tanításban, nevelésben. A psziché mozgása olyan, mintha pénzt vennénk fel pszichikus bankszámlánkról. A problémát sosem maguk az energikus pénzlehívások jelentik, mert ezek hozzátartoznak az élet igen fontos adok-kapok oldalához. A bőr elvesztését, legélesebb ösztöneink elhalványulását és eltompulását az jelenti, ha úgymond túllépjük hitelkeretünket. A pszichikai haldoklás érzését az energia, a tudás, az elismerés, a gondolatok és az izgalmak tartalékainak kimerülése okozza. Történetünk fiatal fókaasszonya akkor veszíti el bőrét, amikor egy szépséges dologba, a szabadságba merül. Táncol, táncol és nem figyel arra, mi zajlik körülötte. Mindannyian ilyen ragyogónak érezzük az életet, amikor zabolátlan természetünk szerint élünk. Ez jelzi, többek között, hogy az Ősi Asszony közelében vagyunk. Mindannyian tánclépésben érkezünk a világra. Kezdetben mindannyiunk bőre sértetlen. Ezen az individuációs stádiumon mindannyian keresztülmegyünk, legalábbis, amíg tudatosabbakká nem válunk. Mindannyian kiúszunk a sziklához, táncolunk és nem figyelünk semmire. Ekkor csap le ránk a psziché fortélyos aspektusa, s valahol útközben egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy már nem tudjuk, mi tartozik hozzánk és hogy mi hová tartozunk. Lélek-tudatunk titokzatos módon hiányzik, vagy inkább rejtőzködik. Kissé szédülten tántorgunk. Nem helyes dolog ilyen állapotban dönteni, mi mégis ezt tesszük. Tudjuk jól, hogy sokféle rossz döntés létezik. Van, aki túl korán megy férjhez. Van, aki túl hamar szül gyermeket. Van, aki rossz társat választott. Van, aki lemond a művészetről, hogy „megszerezzen bizonyos dolgokat". Van, akit illúziók, van, akit ígéretek csábítanak, van, aki „túl jó", de kevés benne a lélek, van, aki túlságosan a levegőben jár, s túl keveset a földön. Az pedig, amikor egy nő lelkének bőre félig megvan, félig nincs, nem feltétlenül jelent rossz választást, inkább arról van szó, hogy túl régóta él már távol leki otthonától, s emiatt kiszáradt és már nem sok hasznára van másoknak, legkevésbé önmagának. Százféle módon veszíthetjük el lelkünk bőrét. Az állatbőr-szimbolikát tanulmányozva azt látjuk, hogy a piloerekció - fel21

HAZATALÁLÁS: VISSZATÉRÜNK LEGBENSŐBB ÉNÜNKHÖZ

borzolódó szőr, égnek álló haj - minden állatnál, beleértve az embert is, látott vagy érzett dolgok kapcsán következik be. A felborzolódó szőr hatására „borzongás" fut végig az élőlényen és ez felébreszti a gyanakvást, az óvatosságot és más védekező mechanizmusokat. Az inuitok szerint a szőr is és a tollak is képesek meglátni, mi zajlik a távolban, ezért visel az angakok, a sámán sok-sok prémet és tollat, mert a sok száz szem segítségével jobban belelát a titkokba. A fókabőr tehát nem csupán a meleget adó, hanem a látása segítségével idejében figyelmeztető lélek szimbóluma is. A vadász-kultúrákban az állati irha az életben maradás másik legfontosabb biztosítékával, az étellel egyenlő. Belőle készülnek a csizmák, a parkabélések, védi az arcot és a csuklót a jégtől és a hótól. Prémbőrbe burkolják a gyermekeket, hogy biztonságban és szárazon legyenek, védi és melegíti az ember hátát, hasát, lábát, karját és fejét. A prémbőr elvesztése olyan, mintha az ember a védelmet, a meleget, az idejében jelző figyelmeztetőrendszert, ösztönös látását veszítené el. A prémbőr elvesztése lélektani értelemben azt jelenti, hogy egy nő azt teszi, amiről úgy gondolja, hogy meg kell tennk^ s nem p e d j ^ a z t amit igazán .tenni kíván. Ilyenkor azt követi, akit vágy amit a legerősebbnek vél - akár jó ez neki, akár nem. Ilyenkor sokat szökdécsel, s kevéssé figyel. Kedélyes, ahelyett, hogy mélyrehatoló lenne, nevet a dolgokon, elhalasztgatja őket. Nem teszi meg a következő lépést, halogatjaa.nagyonjdfej2erű aJászáH hátha történik valami. Láthatjuk hát, hogy a rendíthetetlenül menetelő, irányított nőket kedvelő világban nagyon könnyű a fókabőrt elcsenni, annál is inkább, mert az első lopás általában hét és tizennyolc év között szokott bekövetkezni. Addigra a legtöbb fiatal lány elkezdte már táncát a tenger fölé nyúló sziklán. Addigra legtöbbjük már nyúlt is a fókabőrért, de nem találta ott, ahol hagyta. És jóllehet kezdetben ez a psziché mediális szerkezetét, azaz azt a képességet látszik fejleszteni, hogy megtanulunk egyszerre a szellem világában és a külső világban létezni, ez a folyamat nagyon gyakran nem játszódik le végig, mint ahogy a beavatás tapasztalatának nagy része is semmibe vész, minek következtében a nő egész életét bőr nélkül éli le. Megpróbálhatjuk persze elejét venni a lopásoknak azáltal, hogy gyakorlatilag belevarrjuk magunkat fókabőrünkbe, de nagyon kevés nő jut az érett korba úgy, hogy prémbőrének csak egy-két redőjét érte baj. Megis:, merjük a világot, de elveszítjük bőrünket. Rájövünk, hogy bőrünk nélkül lassan kiszáradunk. Sok nő viseli neveltetése folytán egykedvűen ezeket a dolgokat, hiszérTanyja is így tett, észre sem veszi, hogy lassan haldoklik, mígnem egy szép n a p Amikor fiatalkorunkban lelkünk élete a kultúra és a világ kívánságaival és követelményeivel ütközik, akkor tényleg nagyon távolra sodródunk otthonunktól. Felnőttként azonban csak tovább növeljük ezt a távolságot az22

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

zai, hogy rossz döntéseket hozunk a kit, mit, hol, mennyi ideig kérdéseiben. Ha gyermekkorunkban senki nem tanít meg bennünket arra, hogy hogyan térjünk vissza lelki otthonunkba, akkor, a végtelenségig ismétlődik a „megloptak és nincstelen vagyok" állapot. De még ha saját szerencsétlen választásunk lökött is le bennünket pályánkról - messzebre, mint kellene akkor sem szabad hitünket elveszíteni, mert leikünkön belül ott a hazavezérlő műszer. Mindannyian képesek vagyunk hazatalálni.

A magányos férfi Egy miénkhez hasonló történetben ember-asszony csábít együttlétre egy cet-férfit úgy, hogy ellopja uszonyát. A fókaasszony meséjének más változataiban az asszonynak lánya vagy halfia születik. Van, ahol a messzi tengerről hívó öreg fóka tekintélyes nőstény. Mivel olyan sok férfi-női szerepcsere van a különböző változatokban, történetünkben sem az a fontos, hogy melyik szereplő milyen nemű, hanem a leírt folyamat. Gondoljuk azt, hogy a fókabőrt ellopó magányos férfi a női psziché egóját jelképezi. Az ego egészséges állapotát gyakran az határozza meg, hogy az ember milyen jól méri ki^határait a külső világban, rralyen^rős identitást alakít ki, mennyire tud különbséget tenni a múlt, a jelen és a jövő között, és hogy érzekelése mennyire egyezik a konszenzuális valósággal. Az ego és a lélek időtlen idők óta az életerő irányításáért verseng az emberi pszichében. Az élet korai szakaszában, étvágya miatt gyakran az ego kerekedik felül; mindig kifőz valami igazán finomat. Ez alatt az idő alatt rendkívül izmos. A lelket kisegítő konyhai szolgálatra száműzi. Egy ponton túl azonban, ami általában húszas, harmincas éveinkben, gyakran negyven év fölött, sőt némely nőknél ötven- vagy hatvanéves koruk után következik be, lassan megengedjük a léleknek, hogy átvegye a vezető szerepet. A csecsebecsék és cifraságok után végre a lélekteliség kerül előtérbe. És jóllehet a lélek nem az ego megsemmisítésével veszi át a vezetést, az ego mindenképpen alacsonyabb rangsorba, más beosztásba kerül a pszichében, ami lényegében azt jelenti, hogy ezentúl a lélek kiszolgálója. Születésünktől kezdve belső ösztönzést érzünk arra, hogy lelkünk vezesse életünket, mert az ego csak nagyon keveset tud megérteni. Állandó, viszonylag rövid pórázon képzeljük el az egót; csak ilyen kis mértékben képes behatolni az élet és a szellem titokzatosságába. Rendszerint megijed. Hajlamos minden numinozitást a „semmi különös" szintjén kezelni. Kézzel fogható tényeket követel. Az érzésből eredő vagy misztikus természetű bizonyítékok nem mindig felelnek meg az egónak. Ezért olyan magányos. Szerkezete ezért ilyen korlátozott; képtelen teljes egészében bekapcsolódni 23

HAZATALÁLÁS: VISSZATÉRÜNK LEGBENSŐBB ÉNÜNKHÖZ

a lélek és a psziché titokzatosabb folyamataiba. A magányos ember ugyanakkor lélek után vágyódik, halványan felismeri a lélekkel teli és természetes dolgokat, ha közelükbe kerül. Vannak, akik nem tesznek különbséget a lélek és a szellem szavak között. A tündérmesékben azonban a szellem ősszü/óje és ősnemzője mindig a lélek. A rejtett értelmezőművészet szerint a széliéin a lélek szülötte. A szellem azért ölt testet, hogy összegyűjtse a világ jelzéseit és híreit, s megvigye azokat a léleknek. Á lélek és a szellem kapcsolata, ha nem lép közbe semmi, tökéletes szimmetria mentén működik; egymást gazdagítják. Olyan ökológiai egységet alkotnak, mint amilyet például egy tó élőlényei; a mélyben élők a fentieket táplálják, a fentiek pedig a mélység lényeit. A jungi pszichológia gyakran jellemzi az egót a tudattalan tengerén úszó apró tudat-szigetként. A folklór azonban az egót mohó, nem valami okos ember vagy állat formájában jeleníti meg, akit misztikusnak lát, és uralma alá akar hajtani minden körülötte levő erőt. Brutális és pusztító módon időnként képes kezébe ragadni az irányítást, végül azonban, a hősnő vagy a hős fejlődési folyamata végén a leggyakrabban elveszti jogát az uralomra. Az ember életének kezdetén az ego kíváncsi a lélek világára, leginkább azonban különböző irányú étvágyai kielégítése foglalja el. Az ego lehetőségként születik velünk, amelyet a körülöttünk levő világ - szüleink, tanáraink, kultúránk - alakít, fejleszt és telít elgondolásokkal, értékekkel és kötelességekkel. Ennek így is kell lennie, mert egónk lesz kísérőnk, felderítőnk és páncélzatunk a külső világban. Ha azonban az ősi, zabolátlan természet nem törhet felfelé, az egón át színt, zamatot és ösztönös érzékenységet adva neki, akkor a kultúra hiába helyesli azt, amivé az ego vált, mert a lélek nem tudja és nem is akarja elfogadni művének tökéletlenségét. A történetünkben szereplő magányos férfi megkísérel a lélek életébe bekapcsolódni. De az egóhoz hasonlóan ő sem kimondottan alkalmas erre; meg akarja ragadni a lelket ahelyett, hogy kapcsolatot próbálna meg vele kiépíteni. Miért lopja el az ego a fókabőrt? Minden magányos vagy éhes lényhez hasonlóan a fényt szereti. Meglátja a fényt, a lélekhez való közelség lehetőségét és közel kúszik hozzá, hogy ellopja egyik legfontosabb álcáját. Az ego nem tehet erről; az, ami. Vonzza a fény. Noha képtelen a víz alatt élni( vágyódik a lélekkeLvilló kapcsolatra. A lélekkel összehasonlítva az ego nyers. Általában nem viselkedik találékonyan vagy érzékenyen. Valami halvány sejtéssel azonban mégis a szépséges fényre vágyik. Ez pedig egy időre némiképp megnyugtatja. Ajprérnbőrt tehát tula'don ego-énünk lopja el lélek utáni éhségében. „Maradj velem", súgja az ego. „Boldoggá teszlek - elszakítalak lélek-énedtŐl és a lélek-otthonodhoz vezető ciklusaidtól. Nagyon, nagyon boldoggá teszlek. Kérlek, maradj." így aztán, ahogyan az a női individuáció kezdetén 24

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

lenni szokott, a lélek arra kényszerül, hogy kapcsolatba lépjen az egóval. A lélek ego alá rendelésének az az egyszerű funkcója, hogy megismerjük a világot, megtanuljuk, hogyan szerezzünk meg dolgokat, hogyan munkálkodjunk, hogyan tegyünk különbséget a jó és nem túl jó között, mikor mozduljunk, mikor maradjunk nyugton, hogyan éljünk másokkal, hogy megtanuljuk a kultúra mechanizmusait és mesterkedéseit, hogy megtanuljuk, hogyan végezzük munkánkat, hogyan bánjunk a kisgyermekekkel, hogyan gondozzuk a testet, hogyan törődjünk dolgunkkal... hogy megismerjük a külső életet. A női psziché eme fontos konstrukciójának, a fókaasszony és a magányos férfi házasságának, annak a házasságnak kiépítése, melyben az asszony határozottan alávetett szerepet játszik, kezdetben azt a célt szolgálja, hogy létrejöjjön az az ideiglenes kapcsolat, amely végül létrehozza a mindennapok világában és az ősi világban egyaránt otthont lelő, a közöttük közvetítő szellemi gyermeket. Ez a gyermek, miután megszületik, fejlődik és átesik a beavatáson, visszatérhet a külső világba, miáltal helyreáll a lélekhez fűződő kapcsolat. A magányos férfi, az ego ugyan nem dominálhat örökké - mert egy napon életre szólóan alá kell vetnie magát a lélek követeléseinek -, mégis, azáltal, hogy együtt élt a fókaasszonnyal - a lélekasszonnyal -, megérintette a nagyság, minek következtében jóleső érzés tölti el, gazdagabbá és szerényebbé vált egyszerre.

A spirituális gyermek Látjuk tehát, hogy lélek és az ego ellentéteinek egyesülése végtelen nagy értéket, a spirituális gyermeket hozza létre. És igaz az is, hogy még akkor is kölcsönös megtermékenyítés az eredmény, ha az ego durván betolakszik a psziché és a lélek finomabb aspektusainak körébe. A lélek védelmének és annak a képességének elrablása, hogy kedve szerint merüljön alá a vízben, paradox módon azt eredményezi, hogy az ego is részt vesz a világ és a lélek örökségét magáénak mondható gyermek létrehozatalában, aki aztán üzeneteket és ajándékokat hozhat, vihet a kettő között. A legnagyszerűbb mesék némelyikében, A szépség és a szörnyeteg című kelta, a Bruja Milagra című mexikói és a Tsukino Waguma: Az örvös medve fehér szőrszála című japán mesékben az igazságos pszichikus rendhez visszavezető út egy magányos és/vagy sebzett nő, férfi vagy állat táplálásával és gondozásával kezdődik. A psziché egyik legnagyobb csodája az, hogy egy ilyen bőrétől megfosztott és belső vagy külső világának ilyen magányos és fejletlen szereplőjével „házasságban élő" asszony életet tud adni ennek a gyermeknek. Valami olyasmi történik velünk ebben az állapotban, ami ér25

HAZATALÁLÁS: VISSZATÉRÜNK LEGBENSŐBB ÉNÜNKHÖZ

zéseket, piciny új életet, olyan kis lángot hív életre, amely tökéletlen, kimerítő, sőt embertelen körülmények között is képes fennmaradni. Ez a spirituális gyermek la nifia milagrosa, a csodálatos gyermek, aki képes meghallani a hívást, a messzi hangot, hogy itt az idő a visszatérésre, a legmélyebb önmagunkhoz való megtérésre. Ez a gyermek ösztönző mediális természetünk része, mert meghallja a hívó szót. Ez a gyermek ébred fel álmából, kel fel ágyából, fut ki a házból a viharos éjszakába, a háborgó tenger partjára, hogy megerősítse bennünk: „Isten a tanúm, ezen az úton kell mennem", „Ki fogok tartani", „Semmi sem térít el többé", „Megtalálom a folytatás módját". Ez a gyermek hozza vissza a fókabőrt, a lélek bőrét anyjához. O teszi lehetővé, hogy anyja visszatérjen otthonába. O az a szellemi erő, ami arra ösztönöz, hogy folytassuk fontos munkánkat, hogy kitartsunk, hogy megváltoztassuk életünket, jobbítsuk közösségünket, segítsünk a világ egyensúlyának helyreállításában... azáltal, hogy visszatérünk otthonunkba. Ha mindebből ki akarjuk venni részünket, elő kell segítenünk a lélek és az ego nehéz házasságát, életre kell hoznunk a spirituális gyermeket. A helyrehozás és a visszatérés segít ahhoz, hogy uraljuk a helyzetet. A spirituális gyermek, a tengerből kiemelkedő, lányát hívó öreg fóka és a nyílt tenger, körülményeinktől függetlenül, mindig a közelünkben vannak. Mindig. Nemrégiben a californiai Pleasanton szövetségi női börtönébe hívtak több művésszel és gyógyásszal együtt,7 hogy előadásokat tartsunk úgy száz nő számára, akik egy szellemi-gyarapodási program résztvevői voltak. Nagyon kevés „megkeményedett" nőt láttam ott. Többségükön a fókaasszony-lét különböző stádiumainak jeleit láttam. Nagyon sokan közülük naiv választásaik átvitt vagy szó szerinti értelemben veendő „fogságában" vergődtek. Bármi miatt kerültek is a börtönbe, a legszigorúbb körülmények ellenére mindegyik nő, a maga módján, nyilvánvalóan azon fáradozott, hogy gondosan és keservesen tulajdon húsából, tulajdon csontjából létrehozza spirituális gyermekét. Mindegyikük kereste fókabőrét; kezdtek már emlékezni a lélek otthonába visszavezető útra. Csoportunk egyik fiatal fekete hegedűművésze, India Cook, hangszerén játszott a nők számára. Az udvaron voltunk, a szabad ég alatt; nagyon hideg volt, s a szél Oooooooo hangon süvített a nyitott színpad körül. India végighúzta vonóját elektromos hegedűje húrjain és mélyről szóló halk zenébe kezdett. Valóban sírt a hegedűje. Egy termetes asszony megpaskolta karomat és érdes hangon súgta: „Ez a hang... ez a hegedű kinyit bennem valamit. Pedig azt hittem, jó szorosan, örökre be vagyok zárva". Széles arca értetlen, de ugyanakkor átszellemült volt. A szívem majdnem megszakadt örömében, mert azt láttam, hogy bármi történt is azelőtt ezzel az asszonnyal, a tengerről, az otthona felől érkező kiáltást még mindig meg tudja hallani. 26

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

Történetünkben a fókalány tengeri lényekről, tengeri életről mesél gyermekének. Történeteivel neveli, alakítja ezt az egóval kötött házasságából született gyermeket. A „más" világára és szokásaira tanítja, így formálja gyermekét. A psziché ősi gyermekét most valami nagyon fontosra tanítja a lélek.

Kiszáradás és megnyomorodás Egy nő depressziójának, közönyének és szétszórtságának nagyrészt az az oka, hogy olyan szigorúan_leszűkítettielki életet él, amelyben az újítás, a kezdeményezés és az alkotás vagy korlátokba ütközik vagy tilos. A teremtő erőtől hatalmas, cselekvésre ösztönző impulzust kapnak a nők. Nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy a nők tehetségét toyábbra is ellopja és gúzsba Jkoti természetes és zabolátlan ösztöneik kultúra általi korlátozása ésmegbü ntetése. De Rászabadulhatunk ebből a helyzetből, ha egy föld alatti folyó vagy akár egy lélekteli helyről csörgedező kis patakocska beárad életünkbe. Ha azonban egy „otthonától távol levő" nő minden hatalomnak behódol, akkor korábbi zabolátlan énjéből először köd, majd pára, végül csak halvány foszlány marad. A nő természetes prémbőrének elrejtése, s az azt követő kiszáradása és megnyomorodása egy régi történetre emlékeztet engem, amit még néhai Vilmos bácsikám mesélt, hogy népes családunk egyik dühös tagját, az egyik gyerekkel túl durván bánó felnőttet megnyugtassa és megtanítsa valamire. Vilmos bácsi végtelen türelemmel bánt az emberekkel és egyéb élőlényekkel, és nagy gyengédséggel kezelte őket. A legjobb hagyományokat követő született mesemondó volt és a szelíd gyógyításban hatékonyan alkalmazta történeteit.

Tgy szabóhoz egyszer Beállított egy emBer és felpróbált egy öltönyt. A tükör előtt állva észrevette, hogy a mellény szegélye kicsit egyenetlen. — Ó — mondta a szabó, — azzal ne törődjön. Mázza Bal kezével kicsit lejjeBb az egyenetlen részt és senki nem fog észrevenni semmit. Miközben a vásárló ezt próbálgatta, azt látta, fwgy a zakó Hajtókája nem simul a szövethez, hanem kicsit felkunkorodik; —5\z igazán semmiség — mondta a szabó. — fordítsa kicsit oldalra a fejét és szorítsa le állával a hajtókátA vásárló így tett, s ezenközben észrevette, hogy a nadrág szárainafibelsőrésze kicsit rövidebb, s úgy érezte, hogy a középső varrás kicsit szoros. 27

HAZATALÁLÁS: VISSZATÉRÜNK LEGBENSŐBB ÉNÜNKHÖZ

— "Emiatt igazán ne. aggódjon — mondta a szabó. — Jobb fezével húzza kicsit lejjebb a belső részt és minden tökéletes lesz. 5\ vásárló megnyugodott és megvette az öltönyt. Másnap fel is vette új ruháját, állával és kezével elvégezve aszükséges „változtatásokat". CMiközben állával a hajtókát szorítva, bal kezével a mellény alját, jobb kezével a nadrág belső részét igazgatva végigsántikált a parkon, az ott sakkozó két öregember abbahagyta a játékot, s a bicegőt figyelte. — Úristen — mondta egyikük: — ^Vezdezt a szegény nyomorékot.1 !A másiki némi gondolkodás után azt mondta: — Igen, tényleg csúnyán sántít, de tudod, azon gondolkodom... vajon hol vette ezt a szép öltönyt?

A második öregember megjegyzése azt az általános kulturális reagálást tükrözi, amellyel egy tökéletes personát kialakító, ám azt csak egy nyomorék pózában megtartani képes nőt ületnek. Hát, igen, nyomorék, de nézd milyen csinos, nézd, milyen jó, nézd, milyen jól elboldogul. Amikor kiszáradunk, sántikálva járunk, de megpróbálunk úgy tenni, mintha mindent jól csinálnánk, mintha minden rendben volna. Akár lelkünk bőre hiányzik, akár kultúránk készítette bőrünk szorít, megnyomorít bennünket az, hogy úgyjteszünk, mintha nem így, volna. Ezenközben azonban életünk csorbul és túl magas árat kell mindezért fizetnünk. Amikor egy nő elkezd kiszáradni, egyre nehezebbnek találja azt, hogy szívvel, lélekkel zabolátlan természete szerint cselekedjen. Az elgondolások, a kreativitás és maga az élet is nedvességet igényel a gyarapodáshoz. Az ebben az állapotban levő nők gyakran álmodnak sötét alakokról: útonállók, csavargók, erőszakos alakok fenyegetik, tartják túszul, rabolják ki őket vagy tesznek még rosszabbat. Ezek olykor valódi támadás előidézte traumás álmok. A legtöbbször azonban kiszáradó nők álmodnak ilyeneket, akik nem fordítanak kellő figyelmet életük ösztönös oldalára, akik önmagukat lopják meg, lemondanak a kreatív funkcióról, és néha még erőfeszítést sem tesznek azért, hogy segítsenek magukon, vagy éppenséggel azon igyekeznek, hogy meg se hallják a víz felől érkező hívó szót. Hosszú gyakorlatom során sok kiszáradt nőt láttam már; volt aki kevésbé, volt, aki jobban szenvedett ettől. Elmondták, hogy gyakran álmodnak sérült állatokról, s ezeknek az álmoknak a száma az utóbbi tíz-egynéhány év alatt drámaian növekedett (mind a nők, mind a férfiak esetében). Nem nehéz észrevenni, hogy a sérült állatokról szóló álmok számának növekedése egybeesik mind az emberek külső környezetében, mind pedig a bennük levő vadon pusztításával. Ezekben az álmokban az állat - őzsuta, gyík, medve, bika, bálna, stb. - a 28

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

szabóról szóló történet főszereplőjéhez vagy a fókaasszonyhoz hasonló módon sántikál. Noha az ilyen álmok az ösztönös női psziché állapotát és az ősi természethez fűződő kapcsolatát fejezik ki, ugyanakkor az ösztönös élet elvesztését eredményező, a kollektív tudattalanban lejátszódott lopásokat is tükrözik. Ha a kultúra bármilyen okból megtagadja a nőktől a kiteljesedett, egészséges életet, akkor sérült állatokról fognak álmodni. Jóllehet a psziché mindent megtesz annak érdekében, hogy rendszeresen letisztogassa és megerősítse önmagát, minden „ott kint" jelzés „itt bent" jelzésként rögzül a tudattalanban, az álmodóra tehát amellett, hogy elveszítette az ősi Természeti Asszonyhoz fűződő kapcsolatát, az is hatással van, hogy a világból is eltűnt a mély természethez kötő kapocs. Néha bizony nem csupán a nők száradnak ki. Olykor a mikroközösség elemi részei - a család vagy a munkahely - vagy akár az egész kultúra pereg, porlik, s mindezek hatnak az emberre, s lesújtják. Egy nő csak úgy tud az ilyen állapotokon segíteni, hogy saját bőréért nyúl, visszatér ösztönös józan eszéhez^ megtér otthonába. Mint láthattuk, nem könnyű helyzetünkeiTelisirierni, amíg, mint a csüggedő fókaasszonynak, hámlani nem kezd a bőrünk, sántikálni nem kezdünk, el nem apad nedvességünk,jmeg nem vakulunk. Pszichénk mérhetetlen életerejének adománya, hogy ilyenkor a mély tudattalanból valaki, egy, a tudatunk felszínére emelkedő öreg, szünet nélkül igaz természetünkhöz való visszatérésre,szólít bennünket.

Az öreg hívó szava Milyen kiáltás hangzik a tenger felett? A széllel érkező hang, amelynek hallatán a gyermek kibújik ágyából és elindul az éjszakában, ahhoz az éjszakai álomhoz hasonlít, amelyben egy test nélküli hang jut el az álmodó tudatához. Ez minden álom közül az egyik legerőteljesebb. Bármit mond is ez a hang, közvetlenül a lélekből érkező üzenetnek tekinthetjük. Ezek a testetlen hangot közvetítő álmok bármikor előjöhetnek, de különösen akkor, amikor a lélek elcsügged; ilyenkor mély-önmagunk úgyszólván elindítja a rohanást. Bumm! A női lélek megszólal. Elmondja, most mi következik. A történet öreg fókája kiemelkedik a vizekből, hogy elkiáltsa a hívó szót. A psziché alapvető vonása, hogy ha nem jövünk magunktól, ha nem figyelünk saját évszakainkra és a visszatérés idejére, akkor az Öreg eljön értünk, s addig kiáltja a hívó szót, amíg valami bennünk választ nem ad. Hála a gondviselésnek, ez a természetes hazahívó jel annál hangosabbá válik, minél nagyobb szükségünk van a hazatérésre. Akkor hangzik fel a 29

HAZATALÁLÁS: VISSZATÉRÜNK LEGBENSŐBB ÉNÜNKHÖZ

hívó jel, amikor minden ,túlságosan" ilyenné vagy olyanná válik - akár negatív, akár pozitív értelemben. Éppúgy ideje hazatérnünk, ha túl sok a pozitív stimulus, mint amikor véget nem ér a disszonancia. Lehet, hogy túl feszülten foglalkozunk valam vei. Vagy valami túlságosan elfárasztott bennünket. Lehet, hogy túlságosan, vagy nagyon kevéssé szeretnek bennünket, túl sokat, vagy túl keveset dolgoztunk... mindegyikért nagy árat kell fizetnünk. A „túl sok" ellenére lassan kiszáradunk, szívünk elfárad, energiánk megcsappan és egy - pontosan szinte sosem megnevezhető - „valami" utáni titokzatos vágy erősödik bennünk szüntelenül: az Öreg szólít. Ebben a meseváltozatban az az érdekes, hogy a spirituális gyermek hallja meg a tengerről érkező hívást és ő reagál rá. Ő bukdácsol át a jeges sziklákon, ő követi némán a kiáltást, ő botlik bele véletlenül anyja összetekert fókabőrébe. A gyermek nyugtalan álma pontosan és hűen fejezi ki azt a nyugtalanságot, amelyet a lelki eredetéhez való visszatérésre vágyakozó nő érez. Mivel a psziché egységes rendszer, minden eleme rezonál a hívásra. A nők ezen idő alatt érzett nyugtalanságát gyakran ingerlékenység és az a tudat kíséri, hogy túl közel van minden vigasz vagy túl távoli minden megnyugvás. Vagy azt érzi hogy csak egy kicsit, vagy hogy nagyon is „eltévedt", mert túl sokáig volt távol otthonától. Ezek az érzések ilyenkor természetesek. Azt üzenik: „Most gyere ide". A szétszakítottságnak ez az érzése abból ered, hogy - tudatosan vagy tudattalanul - halljuk a hívást, halljuk, hogy valami visszahív, amire önmagunk megsebzése nélkül nem tudunk nemet mondani. Ha nem megyünk akkor, amikoi itt az idő, eljön értünk a lélek, amint azt A tó mélyén élő asszony című versben is olvashatjuk: ...egy éjjel szívdobogás hallatszik az ajtónál. Odakinn egy asszony áll a ködben, haja gallyakból, ruhája hínárból, s zöld vízcseppek hullanak belőle. Azt mondja: „Én te vagyok, és hosszú utat tettem meg. Gyere velem, mutatnom kell neked valamit..." Megfordul, hogy induljon, köntöse szétnyílik. Egyszerre arany fény ragyog... mindenütt arany fény.. .8 Az öreg fóka éjszaka emelkedik ki a vízből, s a gyermek éjszaka bukdácsol felé. Itt is és sok más mesében is azt látjuk, hogy a főszereplő sötétben tapogatózva fedez fel egy megdöbbentő igazságot vagy szerez vissza egy felbe30

csülhetetlen értékű kincset. Ez a motívum át meg átszövi a meséket, léptennyomon előbukkan. Sehol sem ragyog olyan erővel a fény, a csoda, a kincs, mint a sötétben. A „lélek éjsötétje" már-már jelszóvá vált a kultúra bizonyos területein. Az isteni visszaszerzése Hel vagy Hádész vagy az „ott" sötétjében történik. Krisztus visszatérését a pokol homályából felragyogó izzás kíséri. Amaterasu, az ázsiai Napistennő a hegyek mélyének sötétjéből ragyog elő. A víz alakáját öltő sumer Innin istennő fehér aranyként sugárzik a frissen szántott fekete barázdában. Chiapas hegyeiben, úgy mondják, a sárga napnak lyukat kell égetnie a legfeketébb huipilbe, vagyis ingbe, hogy felkúszhasson az égre. Ezek a sötétség áttörését kifejező képek azt a réges-régi üzenetet hordozzák, hogy „Ne félj az ismeretlentől". Életünk különböző szakaszaiban és korszakaiban mindez úgy van, ahogyan lennie kell. A meséknek és a mítoszoknak ez az eleme arra bátorít bennünket, hogy még akkor is kövessük a hívást, ha nem tudjuk, hová, milyen irányban, mennyi időre kell mennünk. Csak azt tudjuk, hogy a mesénk gyermekéhez hasonlóan fel kell ülnünk, fel kell kelnünk és el kell indulnunk, hogy lássunk. Lehet, hogy a hívó hang forrását keresve egy ideig botladozunk a sötétben, de ha elhisszük, hogy az ősi hang szól, akkor elkerülhetetlenül belebotlunk a fókabőrbe. Amikor ebbe a lelki állapotba érkezünk, automatikusan azt érezzük, „Ez így van jól. Tudom, mire van szükségem". Sok mai nő számára nem az a legfélelmetesebb, hogy sötétben kell keresgélnie a fókabőr után. Ennél sokkal riasztóbbnak találja, hogy a víz alá merüljön, vagyis hogy hazatérjen, s különösen, hogy búcsút mondjon addigi életének. Annak ellenére, hogy egy nő esetleg már megértette, mit kell tennie, felveszi a fókabőrt, ráilleszti testére és készenlétben áll, mégis nehéz elindulni; nagyon, nagyon nehéz búcsút venni, otthagyni azt, amivel foglalatoskodott és egyszerűen eltávozni.

Ha túl sokáig maradunk A fókaasszony kiszárad, mert túl sokáig marad a férfival. Ugyanaz a megpróbáltatás vár rá, mint ránk, ha túl sokáig maradunk. Bőre kiszárad. Bőrünk a legnagyobb érzékelő szervünk; elárulja, mikor fázunk, mikor van melegünk, mikor izgulunk, mikor félünk. Ha egy nő túl sokáig tartózkodik távol otthonától, egy idő után nem képes érzékelni, hogyan is érez önmaga és mások iránt. „Lemming-állapotba" kerül. Mivel nem érzékeli, mi a túl sok, mi nem elég, túlrohan tulajdon sziklaszegélyén. Látjuk a mesében, hogy haja megritkul, ő maga egyre soványabbá, korábbi énjének halvány utánzatává válik. 31

HAZATALÁLÁS: VISSZATÉRÜNK LEGBENSŐBB ÉNÜNKHÖZ

Ha túl sokáig maradunk, elveszítjük gondolatainkat, leikünkhöz fűződő kapcsolatunk szála elvékonyodik, ereinkben lassan csörgedezik a vér. A fókaasszony megsántul, szeme elveszíti nedvességét, egyre gyengébben lát. Ha késlekedünk a hazatéréssel, szemünknek nincs miért szikrázni, csontjaink elfáradnak, idegeink mintha csupaszon lennének, nem tudunk már arra figyelni, hogy kik vagyunk, mit is akarunk. Indiana és Michigan erdős hegyei között él egy nagyon figyelemre méltó földművelő embercsoport, melynek ősei réges-rég vándoroltak ide Kentucky és Tennessee hegyei közül. Beszédük tele van nyelvtani furcsaságokkal - „I aint't got no..." és „We done this the other day..." -, de mivel szorgalmas bibliaolvasók, olyan szép szavakat is gyakran használnak, mint méltánytalanság, fűszeres illatú vagy hálaadó ének? Sok kifejezésük van az elfáradt, eltompult nőkre. Az erdőlakók nem csiszolgatják szavaikat, hanem tömböket hasítanak, mondatoknak nevezett láncot fűznek belőlük és nyersen odadobják. Az olyan szófordulatok, mint „túl sokáig húzta az igát", „a munkában elkopott a lába", „olyan fáradt, hogy nem talál vissza a szép piros pajtába" és különösen a kegyetlen megfogalmazású „halott kölyköket szoptat", azt fejezik ki, hogy az ember terméketlen vagy értelmetlen házasságra, munkára vagy vállalkozásra fecséreli az idejét. Ha egy nő túl sokáig van távol otthonától, egyre kevésbé képes életét előrehajtani. Egyre szorosabbra húzza választása igáját. Szeme olyan homályos a fáradtságtól, hogy meg sem látja a segítséggel vagy vigasztalással biztató helyeket. A mozdulatlan, élettelen gondolatok, kötelességek és kívánságok a „halott kölykök". Az üyen állapotban levő nő bágyadt, mégis veszekedő, egyre hajthatatlanabb, mégis tétova. Kanóca egyre rövidebbre ég. A köznyelv „kiégettségnek" nevezi ezt az állapotot, de ez ennél több: ez Hambre del Alma, az éhező lélek. Akkor már csak egy megoldás van; az ember rájön, hogy tovább nem habozhat, haza kell térnie. A történetben szereplő férfi megszegi ígéretét. Ő, aki maga is meglehetősen kiszáradt, hiszen a magány vájt arcába mély barázdákat, ráveszi a fókaasszonyt, hogy házába és szívébe költözzék, s megígéri, hogy egy bizonyos idő elteltével visszaadja neki prémbőrét és az asszony, kívánsága szerint, visszatérhet otthonába vagy maradhat a férfival. Melyik nő ne ismerné már kívülről ezt a megszegett ígéretet? „Amint ezt befejezem, megyek. Amint el tudok szabadulni... majd ha megjön a tavasz, megyek. Ha vége lesz a nyárnak, megyek. Amikor a gyerekek befejezték az iskolát... Ősszel, amikor olyan szépek a fák, megyek. Nos, télen senki sem megy sehova. Megvárom a tavaszt... De most aztán tényleg megyek." A hazatérés különösen akkor fontos, amikor az ember sokat foglalatoskodott a világ dolgaival és nem indult vissza idejében. Mennyi ez a késlekedés? Minden nő esetében más és más a hossza, legyen elég annyit megje32

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

gyezni, hogy a nők tudják, tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mikor maradnak túl soká. Tudják, mikor kellene indulniuk. Testük még itt van, de gondolataik már messze, messze járnak. Epekednek az új élet után. A tengervízre vágynak. Már csak a jövő hónap vagy a félév végéig akarják kihúzni, alig várják, hogy vége legyen a télnek, s ismét elevennek érezhetik magukat, izgatottan vámak egy valamikor a jövőben megvalósuló titokzatos találkozásra, amikor valami csodálatos dolgot művelhetnek. Úgy érzik, meghalnak, ha nem... - a hiányzó rész szabadon kitölthető. És mindezt szomorúság kíséri. És szorongás. És a kifosztottság érzése. És csendes sóvárgás. Es vágyakozás. Az ember szoknyája egy fonalával bíbelődik, miközben hosszasan néz kifelé az ablakon. Nem múló rossz érzésről van szó. Nem múlik, hanem az idő haladtával egyre intenzívebbé válik. A nők persze folytatják mindennapi életüket, báránynak látszanak, bűntudattal és színlelt jókedvvel végzik teendőiket. „Igen, igen, tudom", mondják. „Tudom, hogy kellene, de..." Ez a „de" árulja el leginkább, hogy túl sokáig maradtak. A hiányos beavatásban részesült nő ebben a kiüresedett állapotban tévesen úgy hiszi, hogy több szellemi tőke származik abból, ha marad, mint amennyit visszatérésével nyerhet. Mások, ahogy Mexikóban mondják, dara algo un tirón fuerte, a Szűz ruháját rángatják, vagyis, egyre többet dolgoznak, hogy bebizonyítsák, ők is elfogadhatóak, ők is jók. Van azonban más oka is a megosztottságnak; az, hogy a nő nem enged másokat az evezők közelébe. Talán ő is a „gyerek-litánia" szószólója, ami abból áll, hogy „A gyerekeknek erre van szüksége, a gyerekeknek arra van szüksége, és így tovább". Nem veszi észre, hogy ezzel az áldozattal arra tanítja gyermekeit, hogy felnőttkorukban ők is ugyanígy viselkedjenek. Van olyan nő, aki attól fél, hogy a körülötte élők nemjgrtik majd meg visszatérése fontosságát. És nem is mindenki tudja ezt megtenni. De ezt magának a nőnek kell értenie: amikor saját ciklusai szerint tér meg otthonába, a többiek is individuációjukon dolgoznak, életfontosságú problémákkal foglalkoznak. Az ő visszatérése mások növekedését és fejlődését is szolgálja. A farkasok nem ismerik a maradás és az elindulás közötti széthúzó érzéseket, mert ciklusaik szerint munkálkodnak, kölykeznek, pihennek és vadásznak. Néhányan megosztoznak a munkán és a gondoskodáson, miközben vannak, akik messzejárnak. Ez jó életmód. Olyan, amelyben megtaláljuk az ősi nőiség minden integritását. Ne felejtsük el, hogy a hazatérés a különböző nők esetében különböző dolgokat jelent. Román festő barátom például tudta, hogy nagyanyja valahányszor kivitte fából faragott székét a kert végére és kerekre nyitott sze33

HAZATALÁLÁS: VISSZATÉRÜNK LEGBENSŐBB ÉNÜNKHÖZ

mekkel a napba bámult, mindannyiszor a visszatérés állapotába került. „Gyógyír ez a szememre, jó neked is", mondta. Mindenki tudta, hogy ilyenkor nem szabad zavarni, vagy aki nem tudta, hamar rájött. Tudnunk kell, hogy a hazatérés nem kerül feltétlenül pénzbe. Időbe kerül. Erős akarat kell hozzá, amellyel azt mondjuk, „Megyek" és komolyan is gondoljuk. A vállunk fölött visszakiálthatunk, ahogyan kedves barátnőm Jean javasolja, hogy „Most megyek, de hamarosan itt vagyok", és róni kell a hazafelé vezető utat. Több módon juthatunk haza; hétköznapi és fennkölt módokon egyaránt. Betegeim számára a hétköznapi megoldások jelentik a hazatérést... bár figyelmeztetni szeretnék mindenkit, hogy az a rés, amelyen leereszkedhetünk otthonunkba, időről időre változik, most talán máshol található, mint a múlt hónapban. Újra lehet például olvasni olyan könyveket vagy költeményeket, amelyek nagy hatással vannak ránk. El lehet tölteni néhány percet egy folyó, egy patak vagy egy ér partján. Halvány fénynél a földre lehet feküdni. Gyerekek nélkül el lehet tölteni némi időt társunkkal. Kiülhetünk a teraszra valamit pucolni, hámozni vagy kötögetni. Sétálhatunk vagy vezethetünk egy órát bárhová, s aztán visszatérünk. Felszállhatunk egy buszra találomra. Megnézhetjük a napkeltét. Elmegyünk oda, ahol a városi fények nem zavarják az éjszakai eget. Imádkozhatunk. Leülhetünk egy hídra, s lábunkat lógathatjuk. Jó barátunkkal beszélgethetünk. Kisbabát dajkálunk. Leülünk egy kávézó ablaka mellé és írunk. Fák közé ülünk. Napon szárítjuk hajunkat. Kezünket esővízgyűjtő hordóban áztatjuk. Cserepes növényeket ültetünk, s jól összesarazzuk kezünket. Figyeljük a szépet, a kecseset, az emberi lény megindító törékenységét. Nem szükséges tehát hegyen-völgyön átkelnünk, hogy hazajussunk, azért azt sem szeretném, ha túl egyszerűnek látszana, mert nagy az ellenállás a hazatérést illetően akár könnyű, akár nehéz legyen. Még egy dolgot kell megértenünk ahhoz, hogy egy nő halogatását megértsük. Igen titokzatos dolog ez: a nő túlságosan azonosul a gyógyító archetípusával. Az archetípus hatalmas, titokzatos, s egyben tanító erő. Hatalmas tartalékokat halmozhatunk fel, ha közelében vagyunk, követjük és kiegyensúlyozott kapcsolatot tartunk fenn vele. Minden archetípus sajátos jellemzőkkel rendelkezik, amelyeket nevük is jelöl: a nagy anya, az isteni gyermek, a nap-hős, és így tovább. A nagy gyógyító archetípusát bölcsesség, jóság, tudás, gondoskodás, és a gyógyítóhoz tartozó egyéb sajátosságok jellemzik. Jó dolog a nagy gyógyítóhoz illő nagylelkűséggel, kedvességgel és segítőkészséggel cselekedni. Ám csak egy bizonyos pontig. Azon túl életünk akadályozójává válik. A nők „gyógyíts és hozz rendbe mindent" kényszere nagy csapda, amelyet tulajdon kultúránk követelményei állítanak számunkra és az a nyomás, 34

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

hogy bebizonyítsuk, nem csupán álldogálunk naphosszat, a helyet foglaljuk és szórakozunk, hanem képesek vagyunk értéket létrehozni - a világ némely részén azt mondhatnánk, be akarjuk bizonyítani, hogy értékeink vannak és ezért kérjük magunk számára az életet. Ezek a kényszerek már akkor bekerülnek pszichénkbe, amikor még fiatalok vagyunk, és sem megítélni nem tudjuk őket, sem ellenállni nem tudunk nekik. Törvénnyé válnak számunkra... hacsak, vagy amíg kihívást nem intézünk hozzájuk. A szenvedő világ összes kiáltására azonban nem válaszolhat mindig egyetlen személy. Csak azoknak válaszolhatunk, akik lehetővé teszik számunkra a rendszeres hazatérést, mert különben szívünk fénye szinte semmivé halványul. Az, amit a szív segíteni akar, néha különbözik a lélek erőforrásaitól. Az a nő, aki értékesnek érzi fókabőrét, aszerint dönt ezekben a kérdésekben, hogy milyen közel van „otthonához" vagy milyen gyakran tér meg oda. Míg az archetípusok az úgynevezett numinózus tapasztalat során rövid időszakokra átjárhatnak bennünket, egyetlen nő sem képes egy archetípust állandóan sugározni. Csak maga az archetípus képes megfelelni a mindig kész, az odaadóan bőkezű, az örökké energikus projekcióknak. Megpróbálhatjuk ezeket utánozni, de tudnunk kell, hogy ezek ideálok, ember számára nem elérhetőek, s nem is arra szánták őket. A csapda mégis azt követeli, hogy a nők a végkimeTÜlési^ próbálkozzanak ezeknek az irreális szinteknek az elérésével. A csapda elkerülése érdekében meg kell tanulnunk megálljt mondani, és persze ezt komolyan is kell vennünk. Először is, el kell vonulnunk, végig kell egyedüli gondolnunk, hogy hogyan estünk az archetípus csapdájába. 1 Vissza kell szerezni és tovább kell fejleszteni az ,,eddig_és ne tovább, ennyit és nem többet" elemi ősi ösztönét. így tud az ember tájékozódni. Ilyenkor jobb, ha egy időre hazafér, még akkor is, ha ez másokat ingerel, s nem marad tovább, nehogy addig romoljon a helyzete, míg végül csak megtépázva tud belőle elvánszorogni. Azoknak a nőknek, akik elfáradtak, akik egy időre kiábrándultak a világból, akik félnek a pihenőtől, a megállástól, fel kell végre ébredniük. Le kell takarniuk a harangot, mely szünet nélkül az itt, meg ott nyújtandó segítségre kongat. Ott lesz az még akkor is, ha az ember úgy akarja, amikor megtér útjáról. Ha nem térünk haza idejében, akkor elveszítjük gyújtópontunkat. Ha megtaláljuk bőrünket, felvesszük, testünkre illesztgetjük, s ismét hazamegyünk, akkor hatékonyabbak lehetünk visszatérésünk után. Egy mondás szerint „Az ember csak egyszer térhet haza". Ez nem igaz. Az anyaméhbe ugyan nem mászhatunk vissza, a lélek otthonába azonban újra megtérhetünk. Ez nem csak lehetőségünk, de kötelességünk is. 35

HAZATALÁLÁS: VISSZATÉRÜNK LEGBENSŐBB ÉNÜNKHÖZ

Kiszabadulunk és alámerülünk Mi a hazatalálás? Az az ösztön, melynek segítségével visszatérünk arra a helyre, amire emlékszünk. Ez az a képesség, melynek révén akár sötétben, akár napvilágnál megtaláljuk otthonunkat. Mindannyian tudjuk, hogyan térhetünk haza. Akármennyi idő után is megtaláljuk az utat. Áthatolunk az éjszakán, az ismeretlen tájakon, idegen törzseken, nincs szükségünk térképre, nem kell az úton felénk jövő idegenektől kérdezősködnünk, hogy „Melyik úton menjünk?" A „Hol az otthon?" kérdésére a pontos válasz összetettebb... de ez mégis valami belső hely, olyan hely, mely inkább időben, mint térben található meg, ahol a nők egységesegésgjiek érzik magukat. Otthonunk az a hely, ahol a gondolat és az érzés megőrződik, nem szakítja meg, nem tépi el tőlünk semmi olyasmi, ami időnket és figyelmünket követelné. A nők az idők során millió módot találtak ennek megvalósítására még akkor is, amikor számtalan feladat és kötelesség szólította őket. Mindezt gyermekkoromban tanultam meg, amikor sok vallásos asszony kelt fel hajnali öt óra előtt, hogy hosszú fekete ruhájában átvágjon a hajnali szürkületen, s kendőjét mélyen szemébe húzva a hideg templomban térdeljen. Kivörösödött kezükbe temették arcukat és imádkoztak, történeteiket mesélték Istennek, békét, erőt és megértést szívtak magukba. Kati néném időnként magával vitt engem is. Amikor egyszer azt mondtam neki, „Olyan nyugodt és kedves itt minden", rám kacsintott és azt súgta, „Ne mondd el senkinek; ez egy nagyon nagy titok". Az is volt, mert a templomhoz vezető hajnali ösvény és a templom homályos belseje volt az a két hely abban az időben, ahol nem volt szabad a nőket háborgatni. Az úgy van rendjén, hogy a nők kiharcolják, elintézik, megszerzik, megerősítik a hazatéréshez való jogukat. Az otthon olyan hosszan tartó hangulat vagy érzet, amelynek révén a mindennapi világból talán hiányzó érzéseket élhetünk meg: a csodálkozást, a látást, a békét, az aggodalomtól, a kötelességektől, az állandó fecsegéstől való megszabadulást. Mindezeket a kincseket pszichénkbe kell rejtenünk, mert a külső világban később még hasznunkra lesznek. Van persze sok fizikai hely, ahol az ember úgy „érzi", sajátos otthonába tart, ám a fizikai hely maga nem az otthon; csupán olyan eszköz, mely álomba ringatja az egót, miközben a hátralévő utat már magunkban tesszük meg. Sokféle ilyen eszköz létezik: a zene, a művészet, az erdő, a hullámzó óceán, a napkelte, a magány. Ezek visznek bennünket haza, abba a tápláló belső világba, ahol gondolatok, rend és a legszükségesebb dolgok találhatók. Az otthon az ősi ösztönös élet, mely olyan könnyedén siklik, mint egy olajozott szerkezet, ahol minden úgy van, ahogyan lennie kell, ahol minden 36

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

hang a helyén van, a fény kellemes és az illatok megnyugtatnak, nem pedig felkavarnak. Nem az a fontos, hogy hogyan töltjük el ott az időt. Minden lényeges, ami visszaállítja az egyensúlyt. Az az otthon, ahol ezt megtaláljuk. Nemcsak a szemlélődésre van idő, hanem a tanulásra is, arra is, hogy feltárjuk mindazt, ami feledésbe merült, amit rosszul használtunk, amit eltemettünk. Elgondolkodhatunk a jövőn és elmerülhetünk a psziché sebhelyeinek tanulmányozásában, megtudhatjuk, mi hova vezetett és merre vesszük utunkat. Adrienne Rich így ír legbensőbb önmagunk visszaszerzéséről Diving into the Wreck12 című nagyszerű versében: Ott egy létra. A létra mindig ott himbálózik ártatlanul a hajó oldalán... Lemegyek... A hajóroncsot akarom felderíteni... Látni akarom a pusztítást és a megmaradt kincseket... E ciklus időzítéséről a legfontosabb, amit elmondhatunk, hogy amikor itt az idő, akkor itt az idő. Ha nem áll is készen az ember, ha vannak is befejezetlen dolgai, ha ma érkezik is hajója; ha itt sz idő, akkor itt az idő. A fókaasszony nem azért tér vissza a tengerbe, mert egyszerűen így gondolja, mert a mai nap épp alkalmas erre, nem azért, mert élete takaros és rendezett - azért megy, mert itt az idő, tehát mennie kell. Mindannyiunknak vannak jól bevált módszereink arra, hogy hogyan beszéljük le magunkat a hazatérésről; ha azonban visszaszerezzük ösztönös és ősi ciklusainkat, akkor pszichikus értelemben kötelességünk életünket úgy elrendezni, hogy egyre inkább ezekhez igazodjon. Haszontalan minden érv a hazatérés időpontjának helyességéről vagy helytelenségéről. Az az igazság, hogy amikor itt az idő, akkor itt az idő.13 Vannak nők, akik sosem térnek haza, hanem a la zona zombi, a^ombizónában élnek. Ebben az élettelen állapotban az a legkegyetlenebb, hogy a nő továbbra is tevékenykedik, jár, beszél, sőt sok mindent végre is hajt, de soha nem érzi megromlott állapota hatásait - ha érezné, fájdalma azonnal a helyrehozatalra ösztönözné. De nem, az ilyen állapotban lévő nő botladozik, karjait kitárja, nem érzi otthona fájdalmas elvesztését, vak és, ahogy a Bahamákon mondják, „Sparat lett belőle", azaz lelke nélküle távozott és bármit tesz is, nem érzi súlyát. Ebben az állapotban a nők azt a furcsaságot érzik, hogy sokatjejjesítenek, mégsem megelégedettek. Olyasmit tesznek, amit szerintük tenni akartak, ám a kezükben lévő kincs valamiképpen porrá omlik. Ilyenkor nagyon jó 37

HAZATALÁLÁS: VISSZATÉRÜNK LEGBENSŐBB ÉNÜNKHÖZ

mindezt tudatosítani. Az elégedetlensége az a titkos ajtó, amely az életadó változáshoz vezet. Azok a pácienseim, akik húsz vagy még több éve nem jártak otthonukban, mindig sírva fakadnak, amikor újra rálépnek erre a pszichikus talajra. Számos, az idő tájt jónak tűnő okból éveket töltöttek otthonukból való száműzetésben; elfelejtették, milyen csodálatos az, amikor eső hull a kiszáradt földre. Van, akinek az otthon ilyenkor azt jelenti, hogy megpróbálkozik valamivel. Például, évekig tartó hallgatás után énekelni kezd. Vagy olyasmit kezd el tanulni, amire évek óta vágyakozik. Az életéből eltűnt dolgok és emberek után kutat. Újra megtalálja hangját és írni kezd. Vagy pihen. Berendezkedik a világ egy kis szögletében. Nagy horderejű döntéseket hoz. Olyasmit tesz, ami nyomot hagy. Van, akinek az otthont az erdő, a sivatag vagy a tenger jelenti. Az otthon valójában holografikus. Teljes erejével megjelenhet egyetlen fa, egy magányos kaktusz, egy kirakati növény vagy egy nyugodt vizű tó formájában. De öltheti a járdán heverő sárguló levél, a gyökeres növényre várakozó agyagcserép, a bőrön legördülő esőcsepp alakját is. Ha kinyitjuk lelki szemünket, számos helyet látunk otthonunknak. Mennyi ideig tart a hazatalálás? Amíg az ember vissza nem tér önmagához. Milyen gyakran kell ennek megtörténnie? Nagyon gyakran, ha az ember „érzékeny" és nagyon aktív a külső világban. Kevesebbszer, ha bőre vastag és nem sok időt tölt „ott kinn". Szíve mélyén minden nő tudja, milyen gyakran és milyen hosszú ideig kell ennek megtörténnie. Figyelembe kell venni a szemek ragyogását, a hangulat rezdülését, az érzékek elevenségét. Hogyan hozzuk egyensúlyba a hazatérést mindennapi életünkkel? Előre beletervezzük életünkbe az otthont. Bámulatra méltó, hogy a nők milyen könnyen „találnak időt", ha valaki beteg, ha egy gyermeknek szüksége van rájuk, ha lerobban az autó, ha fáj a foguk. A hazatérést ugyanilyen értékesnek kell tekinteni, sőt, ha szükséges, a válsághelyzet diktálta sürgősséggel kell hozzálátni. Mert kétségtelen, hogy ha az ember nem megy akkor, amikor itt az idő, a lelkében/pszichéjében keletkező hajszálrepedés hasadékká tágul, mígnem végül morajló szakadékká szélesedik. Ha egy nő értékesnek tekinti hazatérési ciklusait, akkor a körülötte lévők is megtanulják azt értékelni. Igaz, az „otthont" úgy érhetjük el, hogy időt hasítunk ki a mindennapok monoton zakatolásából, olyan^ időt, mely sérthetetlen, és csak a miénk. A „csak a miénk" mást és mást jelent minden nő számára. Van, akinek tökéletes hazatérés az, ha beül egy szobába, magára csukja az ajtót, mégis elérhető a többiek számára. Másoknak viszont talán arra van szüksége, hogy még egy apró dolog se háborgassa őket. Ne legyen „Mama, mama, hol a cipőm?" vagy „Mit hozzak a közértből, drágám?" Ilyen esetben a hazatérést a tökéletes csend biztosítja. Nem zavarhatja 38

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

semmi. Teljes Csend kell, nagy T-vel és nagy C-vel. A fák között kóborló szél hangja jelentheti ezt a csendet. A hegyi patak csobogása nyújthatja ezt a csendet. A mennydörgés is lehet csend. A természet cserébe semmit sem kérő rendje biztosíthatja az életadó csendet. Minden nő lehetőségei és igényei szerint választhat. Bármennyi időt, egy órát vagy akár napokat töltünk is otthonunkban, nem szabad elfelejtenünk, hogy cicánkról mások is gondoskodhatnak, még ha cicánk csak minket fogad is el. Kutyánk talán azt érezteti velünk, hogy magára hagyjuk, mint egy gyereket az út szélén, de meg fog bocsájtani. A fű kicsit megbarnulhat, de újra fog éledni. Gyermekünknek hiányozni fogunk, s ő is nekünk, de annál örvendetesebb lesz a visszatérés. Társunk talán zúgolódni fog. De majd elmúlik. A főnök talán fenyegetőzik. De ő is elfelejti. Őrültség túl sokáig halogatni az időt. A hazatérés egészséget jelen t. Ha a kultúra vagy a társadalom vagy a psziché nem támogatja a hazatérés ciklusait, akkor sok nő megtanulja, hogyan ugorjon át a kerítésen vagy hogyan ásson alatta kiyezotőalagutat. Például megbetegszik és így lop magának időt az olvasásra. Vagy szélesen mosolyog, mintha minden a legnagyobb rendben menne, miközben lassított munkával biztosítja magának az időt. Amikor valami megzavarja a hazatérés ciklusát, sok nő érzi úgy, hogy a szabadulás érdekében harcot kell vívnia főnökével, gyermekeivel, szüleivel vagy társával azért, hogy pszichikus szükségleteit kielégíthesse. Ezért fordul az elő, hogy egy szóváltás során a nő azt mondja, „Elmegyek. Mivel olyan... vagy [az üres rész kitöltendő] és nyilvánvalóan nem törődsz... laz üres rész kitöltendő], ezért egyszerűen elmegyek, köszönöm szépen". És zúgolódás, morgolódás, a kerti út kavicsának csikorgása közepette elmegy. Ha egy nőnek azért kell harcolnia, ami őt megilleti, akkor úgy érzi, igaza van, tökéletesen jogos az otthon utáni vágya. Az érdekesség kedvéért megjegyezzük, hogy, ha szükséges, a farkasok is harcolnak az élelemért, az alvásért, a páros életért, a békéért vagy bármiért, amit meg akarnak szerezni. Úgy tűnik, az akadályoztatásra az a megfelelő ösztönös válasz, ha harcolunk azért, amit meg akarunk szerezni. Ezt a harcot azonban sok nőnek néha csak belül kell megvívnia a szükségleteit tagadó egész belső komplexumával szemben. De egy agresszív kultúrát is eredményesebben tudunk visszaszorítani, ha a hazatérés után visszaérkezünk. Ha minden egyes eltávozásnál harcot kell vívni, akkor a körülöttünk lévőkhöz fűződő kapcsolatainkat gondosan mérlegelnünk kell. Ha lehetséges, meg kell győznünk őket arról, többek és mások leszünk, amikor visszaérkezünk, hogy nem akarjuk elhagyni őket, hanem egyszerűen csak meg akarjuk magunkat ismerni és vissza akarunk térni a valódi életbe. Kü39

HAZATALÁLÁS: VISSZATÉRÜNK LEGBENSŐBB ÉNÜNKHÖZ

lönösen a művészeknek kell olyan emberekkel körülvenni magukat, akik megértik, hogy az otthonra szükség van, s a leggyakrabban az otthon pszichikus földjében kell az alkotás ciklusainak megértése kedvéért bányászni. Rövidnek, ám hatékonynak kell lenni. Barátom, Normandi, aki tehetséges író, röviden ennyit mond, „Megyek". Ez a legjobb megoldás. Ezt kell kimondanunk. Aztán menni kell. Minden nőnek más és más az otthon töltött hasznos és/vagy szükséges időtartam. A legtöbben nem mehetünk annyi időre, amennyire szeretnénk, ezért annyi időt töltünk ott, amennyit lehet. Más esetekben addig maradunk, amíg hiányozni nem kezd az, amit elhagytunk. Néha nagy lendülettel alámerülünk, felbukkanunk, majd ismét alámerülünk. A természetes ciklusaikhoz visszatérő nők gyakran választják ezt, hogy egyensúlyt teremtsenek körülményeik és szükségleteik között. Egy biztos, jó, ha egy kis utazóbőröndöt tartunk az ajtó mellett. Hátha szükségünk lesz rá.

A két világ között közvetítő asszony: lélegzés a víz alatt Történetünkben furcsa kompromisszum születik. A fókaasszony nem hagyja el gyermekét és nem is viszi el magával örökre, hanem látogatóba viszi azokhoz, akik a „mélyben" élnek. A fókacsalád, anyja miatt, közülük valónak tekinti a fiút. A víz alatti világban bepillantást nyer az ősi lélek egy-két rejtelmébe. A gyermek a psziché új rendjét jelképezi. Fókaanyja saját levegőjéből, sajátos életéből lehelt át egy keveset a gyermek tüdejébe, miáltal, pszichológiai értelemben, olyan közvetítő lénnyé14 változtatta, aki két világot köt össze. A gyermeknek azonban, annak ellenére, hogy bevezetik az alvilág életébe, vissza kell jönnie a földre. Ettől kezdve sajátos szerepet játszik. Az alámerülő, majd újra felbukkanó gyermek nem a teljes ego, nem is a teljes lélek, hanem valahol a kettő között van. Toni Wolffe, a 20. század első felének jungiánus analitikusa szerint minden nő legmélyebb-énjében van egy úgynevezett „közvetítő asszony", aki a konszenzuális valóság és a titokzatos tudattalan között teremt kapcsolatot. Értékek és elgondolások „adó-vevőjeként" működik. Ő hívja életre az új gondolatokat, ő cseréli ki a régieket frissekre, a racionális és az imaginális világ között közvetít. Ö „hallja", ő „tudja" a dolgokat, ő „érzi", minek kell következnie. Az ész és a képzet, az érzelem és a gondolkodás, az anyag és a szellem az ellentétek minden elképzelhető árnyalata - közötti félúton lakozik a köz40

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

vetítő asszony. A mesében szereplő fókaasszony a lélek kiáradása. A felső, anyagi világban éppúgy tud élni, mint szellemi otthonában, a messzi alvilágban, de nem tud túl sokáig maradni a földön. A halásszal, az ego-pszichével együtt olyan gyermeknek ad életet, aki szintén két világ lakója, ő azonban a lélek otthonában nem tud túl sokáig maradni. A fókaasszony és a gyermek a női psziché olyan rendszerét alkotja, mely egy vödröket adogató emberlánchoz hasonlít. A fókaasszony, a lélek-én gondolatokat, elképzeléseket, érzéseket és impulzusokat ad át a víz alól a közvetítő énnek, amely ezeket kiemeli a szárazföldre, a külső világhoz kapcsolódó tudatosságba. Fordított irányban is zajlik a folyamat. Mindennapjaink eseményei, régi traumáink és örömeink, a jövőt illető félelmeink és reményeink mind lekerülnek a lélekhez, mely éjszakai álmainkban fűzi hozzájuk észrevételeit, testünkön át nyilvánítja ki érzelmeit, ötletteli inspirációval tölt el bennünket. A Természeti Asszony a józan ész és a lélek-ész kombinációja. A világok között közvetítő asszony az ő mása és ő is képes mindkettőre. A mese gyermekéhez hasonlóan, a közvetítő asszony is e világról származik, de könnyedén alámerül a psziché mélyebb rétegeibe is. Néhány asszony ezzel az adománnyal születik. Mások képesek megszerezni ezt a képességet. Nem számít, melyik úton jut el hozzá az ember. A rendszeres hazatérés egyik eredménye mindenesetre az, hogy a psziché közvetítő asszonya minden hazatérés és vissza jövetel során új erőre kap.

A felszínre bukkanunk Az ősi otthonunkban tett látogatás és a visszatérés csodája és fájdalma az, hogy nem maradhatunk ott. Bármilyen csodálatos is ez a mélyben fekvő hely, nem maradhatunk örökké a víz alatt, fel kell bukkannunk a felszínre. Mint Ooruk, akit gyengéden a parti sziklákra helyeznek, mi is új erővel telve térünk vissza mindennapi életünkbe. Ennek ellenére szomorú az a pillanat, amikor egyedül találjuk magunkat a parton. Az ősi misztikus rítusok beavatottjai is felemás érzésekkel tértek vissza a köznapi valóságba. Boldogok voltak és felfrissültek, de kezdetben szomorkás sóvárgás töltötte el őket. Ezt a kisebbfajta gyászt a fókaasszony szavai enyhítik: „Mindig veled leszek. Csak érintsd meg azt, amihez én is hozzáértem; a tűzcsiholó botokat, késemet, kőből faragott rozmár- és fókafiguráimat és olyankor belelehelek tüdődbe, hogy énekelhess".15 Szavai sajátos ősi ígéretet hordoznak. Azt sejtetik, hogy nem szabad sok időt töltenünk a visszatérés utáni vágyakozással. Ehelyett meg kell érintenünk ezeket az eszközöket, használnunk kell 41

HAZATALÁLÁS: VISSZATÉRÜNK LEGBENSŐBB ÉNÜNKHÖZ

őket, és akkor érezhetjük az ő jelenlétét; mintha egy dob kifeszített bőre lennénk, amelyen egy ősi kéz játszik. Az inuitok ezeket az eszközöket „egy valódi asszony" tárgyainak nevezik. Ezekre van szüksége, ha „saját életét akarja kifaragni". Kése szabja, alakítja, szabadítja fel, tervezi az anyagokat, hogy illeszkedjenek. A tűzcsiholó botokkal a legmostohább körülmények között is tüzet tud gyújtani. Kőfaragványai misztikus tudásáról, gyógyító kelléktáráról, a szellemi világgal való egyesüléséről tanúskodnak. A pszichológia nyelvére lefordítva, ezek a metaforák az ősi természet erőit fejezik ki. A klasszikus jungi pszichológia ezt az egységet ego-én tengelynek nevezi. A mesevilágban a kés is azon eszközök egyike, amelyek átvágnak a homályon és hozzásegítenek a rejtett dolgok megpillantásához. A tűzcsiholó szerszámok azt a képességet jelentik, amellyel az ember táplálékkal tudja önmagát ellátni, régi életét újjá tudja teremteni, elrettentheti a negativitást, és egybe tud forrasztani különböző anyagokat. A fétisek és a talizmánok arra emlékeztetik a mesék hőseit és hősnőit, hogy az ősi világ erői a közelben vannak. A mai nő számára a fókaasszony kése értő belátását, azt a hajlandóságát és képességét szimbolizálja, amellyel lefejti a felületet, élessé teszi a befejezéseket és új kezdeteket hasít. Tűzcsiholása azt a képességét jelenti, hogy felülkeredik a kudarcon, saját javára szolgáló szenvedélyt szít, porig éget valamit, ha éppen arra van szükség. Faragványai tulajdon ősi tudatának emlékét, a természetes, ösztönös élettel való egyesülését testesítik meg. A fókaasszony gyermekéhez hasonlóan mi is megtanuljuk, hogy lelki anyánk teremtményeihez úgy juthatunk közel, hogy eltelünk vele. Jóllehet ő visszatért övéihez, ereje a belátás, a szenvedély és az ősi természethez fűződő kapcsolat női hatalmán át továbbra is érezhető. ígérete azt jelenti, hogy ha kapcsolatban maradunk a pszichikus erő eszközeivel, akkor érezni fogjuk lélegzését; lehelete a miénkkel keveredik és ez segít énekünkben. Az öreg inuitok azt mondják, hogy ha Isten lehelete és az emberi lehelet egyesül, erőteljes és szent költészet születik.16 Ezt a szent költészetet és éneklést keressük. Olyan erőteljes szavakra és dalokra vágyunk, amelyek a víz alatt és a föld felett hallhatók. Ezt az ősi éneklést, az ősi nyelv használatát keressük, amelyet a víz alatt tanulunk teljes szívünkből. Amikor egy nő igazságáról beszél, lángra gyújtja vágyait és érzéseit, szorosan áll az ösztönös természet mellett, énekel, a lélek ősi lélegzet-áramlásában él. Ez az élet maga egy ciklus, melynek megállás nélkül folytatódnia kell. Ezért nem akar Ooruk visszamerülni a vízbe, ezért nem könyörög anyjának, hogy vigye magával, amikor az elúszik és eltűnik a szeme elől. Ezért 42

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

marad a szárazföldön. ígéretet kapott. Miközben visszatérünk a hétköznapi világba, különösen, ha elszigetelődtünk otthonunkba vezető utunkon, kissé idegenül hatnak az emberek, a gépek és egyéb tárgyak, még a körülöttünk lévők fecsegése is idegenül cseng fülünkben. A visszatérésnek ezt a fázisát, érthető módon, ismételt belépésnek nevezik. Az az érzés, hogy egy másik világból valók vagyunk, órákig vagy napokig eltarthat. Ezután a mindennapi életben az az energia hajt bennünket, amelyet az otthonunkhoz való visszatérésből és a lélekkel a magányon át megvalósuló egyesülésből szereztünk. A történet fókaasszonyának gyermeke él a két világ közötti közvetítés képességével. Dobos, énekes és mesemondó válik belőle. A meseértelmezésekben a dobos a dobolás révén mindannak szívévé válik, amit az új élet és az új érzés fel akar éleszteni, aminek hangot akar adni. A dobos képes a dolgokat elrisztani vagy feléleszteni. Az énekes üzeneteket hoz és visz a lélek és a világi én között. Hangja változtatásával az énekes szétbontásra, rombolásra, építésre és teremtésre képes. A mesemondóról azt tartják, hogy az istenek közelébe kúszott és kihallgatta, mit beszélnek ál17

mukban. E teremtő aktusok által tehát a gyermek azt éli meg, amit a fókaasszony belelehelt. Aszerint él, amit a víz alatt, az ősi lélekkel való kapcsolatban tanult. Eltelünk hát a dob hangjával, az énekléssel, a figyeléssel és szavaink kimondásával; új költeményekkel, új szemlélettel, új cselekvés- és gondolkodásmóddal. Nem próbáljuk „megnyújtani a csoda idejét", egyszerűen csak élünk. Nem állunk ellent választott munkánknak, nem rettegünk tőle, hanem egyenesen belevágunk; élettel, új gondolatokkal telítődünk, s kíváncsian várjuk, mi következik. Végül is, aki hazatért, az túlélte azt, hogy a nagy fókaszellemek kivitték a tengerre.

Gyakoroljuk a magányt A reggel szürke ködében az időközben felnőtt gyermek a tengerbe nyúló sziklán térdel és a fókaasszonnyal társalog. A magánynak ez a napi rendszeres vállalása lehetővé teszi számára, hogy közel maradjon otthonához, nemcsak azáltal, hogy hosszabb időre alámerül a lélek helyére, hanem, ami épp ilyen fontos, hogy rövid időszakokra felszínre tudja hívni a lelket. Ha egy nő az ősi nőiséggel akar kapcsolatba lépni, akkor időnként el kell hagynia a világot és a szó legrégibb értelmében vett egyedüllétbe kell merülnie. Az angol alone (egyedül) szó régen két szó volt: all one.18 Ez azt jelentette, hogy vagy lényegében, vagy egy időre az ember „mindent magába záró egy". Pontosan ez a magány célja is. Ez a hajszolt mai nő gyógymódja. 43

HAZATALáLáS: VISSZATÉRÜNK LEGBENSŐBB ÉNÜNKHÖZ

amely lehetővé teszi számára, egy régi mondás szerint, hogy „felpattanjon lovára és minden irányba elvágtasson". A magány, bizonyos véleményekkel ellentétben, nem az energia vagy a tettek hiánya, hanem a lélekből felénk áramló ősi táplálék felvétele. Az ősi időkben a szándékos magányt enyhet adónak és a bajok megakadályozójának tekintették. A kimerültség gyógyítására és a fáradtság megelőzésére alkalmazták. De azt is hitték, hogy a magány segít a rejtett értelmek feltárásában, mert ilyenkor a belső én olyan tanácsait és útmutatásit lehet meghallani, amelyeknek hangja a napi élet forgatagában elenyészik. A régi idők asszonyai és a mai bennszülött nők is elkülönítenek egy helyet, ahol megvalósulhat ez a bensőséges aktus. A hagyomány szerint ez az időszak állítólag a menses idejere esik, ilyenkor ugyanis egy nő sokkal közelebb kerül az önismerethez, mint egyéb időszakokban; a tudattalan és a tudatos közötti membrán ilyenkor számottevően elvékonyodik. A tudatosság elől egyébként elzárt érzések, emlékek, érzetek ilyenkor ellenállás nélkül megnyílnak a megismerés előtt. Ha egy nő ez alatt az idő alatt vonul magányba, akkor sokkal több átrostálni valója akad. Az Észak-, Közép- és Dél-Amerika törzsi asszonyaival és néhány szláv eredetű asszonnyal folytatott beszélgetéseimből azonban azt tudtam meg, hogy a „nők helyeit" bármikor lehet használni, nem csak a menses ideje alatt, sőt, némely nőnek saját „helye" van: egy fa, a vízpart, az erdő vagy a sivatag egy bizonyos helye, egy óceán parti barlang. Analíziseim nyomán úgy gondolom, hogy a mai nők menstruáció előtti labilitása nem egyszerű fizikai szindróma, hanem annak is tulajdonítható, hogy akadályok gördülnek annak útjába, hogy időt szakítsanak önmaguk új életre keltésére és megújítására.19 Mindig nevetnem kell, valahányszor a korai antropológusokat idézi valaki, mondván, hogy számos törzs tekintette „tisztátalannak" a menstruáló nőket és a falu elhagyására kényszerítették őket, míg „túl nem jutnak rajta". Minden nő tudja, hogy még ha volt is ilyen rítus, a nő, mikor eljött az ideje, bizonyára szomorúan lehajtott fejjel elhagyta a falut, legalábbis addig viselkedett így, amíg a többiek látták, amikor aztán egyedül maradt, vidáman szökdécselve futott végig az ösvényen. Ha rendszeresen elvonulunk magányunkba, akkor, mint a mesében, beszélgetésbe elegyedhetünk a part közelébe úszó ősi lélekkel. Nem csupán azért tesszük ezt, hogy „közel legyünk" ősi, lélekteli természetünkhöz, hanem az ősidők óta létező misztikus hagyomány szerint, ilyenkor kell kérdéseket feltennünk, s ilyenkor ad tanácsot a lélek. Hogyan hívhatjuk fel a mélyből a lelket? Sok módja van ennek: a meditáció révén, a futás, a dobolás, az éneklés, az írás, a festés, a zenélés ritmusán át, nagy szépség láttán, imádkozás, szemlélődés, rítus és rituálé segítségé44

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

vei, azzal, ha nyugodtan állunk, sőt a révület hangulatában is. Ez mind olyan pszichikus hívás, mely előcsalja a lelket lakóhelyéről. En mindenesetre azokat a módszereket javaslom, amelyekhez nem szükséges semmiféle kellék vagy hely és amelyeket egy perc alatt éppolyan könnyen lehet alkalmazni, mint egy nap alatt. Ez azt jelenti, hogy gondolatban kell a lélek-gnl megidézni. Mindenkinek van legalább egy olyan kedvenc lelkiállapota, amelyben ezt a fajta magányt elő lehet idézni. Az én számomra például a magány egyfajta összehajtható erdőre hasonlít, amelyet mindenhová magammal viszek és széthajtogatom magam körül, ha erre van szükség. Gyermekkorom hatalmas fáinak tövében ülök. Innen teszem fel kérdéseimet, itt kapok rájuk választ, s aztán szerelmeslevél méretűre hajtogatom össze erdőmet, míg legközelebb megint szükség nem lesz rá. Ez az élmény azonnali, rövid és átható. Az ilyen magány eléréséhez csak arra van szükség, hogy a figyelemelterelő dolgokat ki tudjuk rekeszteni. Meg lehet tanulni a zajok és a fecsegések kirekesztését, történjen az akár egy forró hangulatú értekezleten, vagy egy alapos takarításra váró felfordult lakásban, vagy háromnapos éneklésbe, táncolásba, veszekedésbe merült rokonaink lármás csapatában. Aki volt már kamasz, az tudja, hogyan kell a zajokat kirekeszteni. Akinek volt már álmatlanságban szenvedő kétéves kisgyermeke, az tudja, hogyan merüljön szándékosan a magányba. Nem nehéz megtenni, az a nehéz, hogy ne felejtsük el megtenni. Habár mindenki inkább azt szeretné, ha hosszú ideig tarthatna az otthonába való megtérés, aminek során senki által nem ismert helyre vonulhat, a magányosságba azonban ezer emberrel telt szobában is lehet vonulni. Ez első hallásra furcsának tűnhet, de őszintén mondom, hogy az ember ilyenkor egész idő alatt a lélekkel társalog. Sok ember azonban nem tudatosan merül ebbe az állapotba, hanem inkább belezuhan, egyszer csak azt veszi észre, hogy „rácsapódik a fedél". Mivel ezt igen kellemetlen dolognak tartják sokan, megtanultuk köznapi szavakkal álcázni a lélekkel való társalgást. Az ilyen állapotban lévő emberre mondják azt, hogy „magában beszél", „elgondolkodott", „a semmibe bámul" vagy „álmodozik". Ezt az eufémizmust jórészt kultúránknak köszönhetjük, mivel sajnos gyermekkorunktól kezdve arra neveltek bennünket, hogy zavarba jöjjünk, ha a lélekkel való társalgáson kapnak bennünket, különösen az utcán, a munkahelyen vagy az iskolában. Az oktatás és az üzlet világában valami oknál fogva úgy érzik, hogy az egymagunkban töltött idő terméketlen, holott valójában éppen ez a legtermékenyebb. Az ősi lélek terelgeti a gondolatokat képzeletünkbe, amelyek közül aztán válogathatunk; melyik a leghasznosabb, a leghasználhatóbb, a legtermékenyebb. A lélekkel való érintkezés eredménye, hogy 45

HAZATALÁLÁS: VISSZATÉRÜNK LEGBENSŐBB ÉNÜNKHÖZ

szellemünk sugárzik, hogy meg akarjuk mutatni tehetségünket, bármi legyen is az. Ez a rövid, sőt röpke, ám szándékos egyesülés segít bennünket abban, hogy belső életünket ne a szégyenérzet befele fordulásába, a megtorlástól vagy a támadástól való félelembe, letargiába, elégedetlenségbe vagy más korlátozó okoskodásba és mentségekbe temessük, hanem engedjük, hogy mindenki számára láthatóan szabadon áramoljon, ragyogjon és lángoljon. Amellett tehát, hogy információt szerzünk mindarról, amibe bele akarunk pillantani, a magány arra is jó, hogy saját tetteinket értékeljük bármilyen, számunkra fontos területen. A mesében azt látjuk, hogy a gyermek hét napot és hét éjszakát tölt a víz alatt, így ismerkedik meg a természet egyik legrégibb ciklusával. A hetet gyakran tartják női számnak, olyan misztikus számnak, melyet a hold-ciklus négy részre osztása ad ki: az első a növekedés, a második a félhold, a harmadik a telihold, s a negyedik a fogyó hold. A hagyomány szerint általában a telihold ciklusban tudhatunk megjyalamjt életünk állapotáról; barátságainkról, családi életünkről, társunkról, gyermekeinkről. Ezt tehetjük a magány állapotában is, mivel ilyenkor egyetlen időpontban vonjuk össze az én minden aspektusát, ilyenkor faggatjuk, kérdezzük ezeket és rájövünk, mit akarnak, mit akarunk mi, mit akar a lélek ebben a pillanatban, s ezt aztán, ha lehetséges, megszerezzük. Ezen a módon létfontosságú hangokat hallunk jelenlegi állapotunkról. Eletünk sok aspektusát kell folyamatosan értékelnünk: lakóhelyünket, munkahelyünket, alkotó életünket, családunkat, társunkat, gyermekeinket, anyánkat, apánkat, a szexualitást, a szellemi életet, és sok egyebet. Az értékelés mércéje nagyon egyszerű: Minek van a legkevesebbre szüksége? És: Minek van a legtöbbre szüksége? Ösztönös énünknek tesszük fel azt a nem logikusan, nem az ego, hanem a Természeti Asszony bölcsességével megfogalmazott kérdést, hogy milyen munkálkodásra, igazításokra, lazításokra vagy hangúlyozásokra van szükség. Helyes úton járunk-e szellemünk és lelkünk érdekében? Látható-e a külvilág számára belső életünk? Mit kellene visszaszorítanunk, védenünk, stabilizálnunk vagy súlyosabbá tennünk? Mitől kellene megszabadulnunk, mit kellene elmozdítanunk vagy megváltoztatnunk? Egy kis gyakorlat után a tudatosan vállalt magány egyre erőteljesebb hatása egy életet adó lélegeztető rendszerhez hasonlóan kezd működni, természetes ritmusban adagolja a tudást, apró kiigazításokat hajt végre, és folyamatosan kiszűri azt, ami használhatatlan. Nemcsak hatékony, hanem pragmatikus is, mert a magány nem túl igényes; szándékot és kitartást persze követel, de bármikor és bárhol gyakorolható. A rendszeresség azt eredményezi, hogy az ember már előre tervezi a lélekhez intézett kérdéseket. 46

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

Van úgy, hogy csak egy kérdésünk van. És az is előfordul, hogy egyetlenegy sincs, mi egyszerűen csak leheveredünk a sziklára a lélek mellé, és együtt lélegzünk vele.

A nők természetes ökológiája A mesében azt olvassuk, hogy sokan vadásznak a lélekre, hogy fogságba ejtsék és megöljék, de erre egy vadász sem képes. Ez egy újabb mesebeli utalás az ősi lélek halhatatlanságára. Még ha ciklusaink figyelmen kívül hagyásával dolgoztunk, szerettünk, pihentünk vagy játszottunk is, ez nem öli meg a Természeti Asszonyt, csak mi fáradunk el. Jó hír, hogy a szükséges igazítások után ismét visszatérhetünk természetes ciklusainkhoz. Természetes évszakaink szeretete és gondozása óv meg bennünket attól, hogy valaki más ritmusába, táncába keveredjünk, valaki más éhségének essünk áldozatul. A szerelem, az alkotás, a pihenés, a játék és a munka elkülönülő ciklusainak figyelemmel kísérése tanít meg bennünket újra arra, hogy felismerjük ősi érzékeinket és évszakainkat, és különbséget tegyünk közöttük. Tudjuk, hogy nem foszthatjuk ki életünket. Tudjuk, hogy vannak időszakok, amikor mások és a világ dolgait egy időre ott kell hagynunk. Megtanultuk, hogy kétéltűek vagyunk: a szárazföldön élünk, de nem örökké; el kell olykor mennünk a vízhez és otthonunkhoz. A túlságosan civilizált és a túlságosan elnyomó kultúrák megpróbálják megakadályozni a nőket abban, hogy visszatérjenek otthonukba. Túl gyakran parancsolják el őket a víztől, mígnem cérnavékonnyá és árnyékszerűvé válnak. Amikor azonban elhangzik a hazahívó szó, a nő énjének egy része meghallja azt, hiszen mindig is erre várt. Követi a hívást, titokban régóta készül már erre. O maga is és pszichéjének minden szövetségese azon munkálkodik, hogy lehetővé tegye a hazatérést. Ez a folyamat nem csupán egyik vagy másik asszony, hanem mindannyiunk életében így zajlik. A tengerből előbukkanó öreg bennünket hív. Mindenkinek haza kell térni. A hazatérés egyetlen módja sem függ a gazdasági vagy a társadalmi helyzettől, az iskolázottságtól vagy a mozgékonyságtól. Ha csak egyetlen fűszálat, tenyérnyi égboltot látunk is, ha csak egyetlen árva gyom kandikál is ki a járda repedéséből, ezekben is természetes ciklusainkra ismerhetünk. Mindannyian kiúszhatunk a tengerre. Mindannyian társaloghatunk a fókával a szikláról. Minden nőnek szüksége van erre az egyesülésre: a gyermekes anyáknak éppúgy, mint a társsal élő nőknek, a magányos, a dolgozó, a rosszkedvű nőknek, a világ csúcsain járó nőknek, az introvertált és az extrovertált nőknek, a nagy felelősséget vállaló nőknek. 47

HAZATALÁLÁS: VISSZATÉRÜNK LEGBENSŐBB ÉNÜNKHÖZ

Jung egy helyen azt mondta: „Sokkal jobban tennénk, ha egyszerűen elismernénk szellemi szegénységünket... Amikor a szellem elnehezedik, vízzé válik... A lélek útja tehát... a vízhez vezet". 20 A hazatérés és azok az időszakok, amikor a sziklán állva a fókával társalgunk, természetes, velünk született ökológiánk aktusai, mivel mindegyik során visszatérünk a vízhez, találkozunk vadon élő társunkkal, aki lankadatlanul, gondolkodás nélkül és hűségesen, mindenki másnál jobban szeret bennünket. Csak bele kell néznünk azokba a „bölcs és szerető", lélekkel teli szemekbe és tanulnunk belőlük.

48

TIZEDIK FEJEZET

TISZTA VÍZ: AZ ALKOTÓ ÉLET TÁPLÁLÁSA

A kreativitás folyton változtatja alakját. Az egyik pillanatban ilyen, a másikban olyan formát ölt. Kápráztató szellemhez hasonlít, amely mindannyiunknak megjelenik, mégis nehéz jellemezni, mert nem tudunk megegyezni abban, melyikünk mit látott abban a ragyogó villanásban. Vajon létezését bizonyítják-e a vászonra felvitt festékfoltok vagy a papíron elhelyezett festékcseppek? Vagy a papír és a toll, a kerti ösvény virágszegélye, egy egyetem felépítése? Igen, igen. Egy inggallér tökéletes vasalása, egy forradalom kifőzése? Igen. És az, ha szeretettel simítjuk végig egy növény leveleit, ha lerántjuk a leplet valami „nagy horderejű" dologról, ha megtaláljuk hangunkat, ha jól szeretünk? Igen. Ha megérintjük egy újszülött meleg testét, ha felnevelünk egy gyermeket, ha talpra állítunk egy országot? Igen. Ha úgy gondozunk egy házasságot, mintha gyümölcsöskert volna, ha pszichikus arany után kutatunk, ha megleljük a legjobb szót, ha kék függönyt varrunk? Mindezekben az alkotó élet nyilvánul meg. Mindezek az Ősi Természeti Asszonytól, az életünkön átáramló Rio Abajo Rio, a folyó alatti folyó vidékéről származnak. Az alkotó élet egyesek szerint gondolatokban, mások szerint tettekben nyilvánul meg. A legtöbb esetben egyenlőnek tűnik az egyszerű létezéssel. Nem virtuozitás, noha önmagában az is nagyon jó dolog. Az alkotQ.élgLv.alaminek a szeretete, olyan nagyfokú szeretet - nyilvánuljon meg akár egy személy, egy szó, egy ábrázolás, egy gondolat, a föld vagy az emberiség iránt -, hogy túláradása alkotó erejű. Ez nem akarat kérdése; egész egyszerűen kötelesség. A pszichénk földjén átáramló alkotóerő a bennünk létező természetes üregeket, az arroyost, a csatornákat keresi. Mi vagyunk gyűjtőmedencéje; mi alkotjuk tavait, áramlatait és védett területeit. A teremtőerő végigfolyik medreinkben, azokban, amik születésünk óta bennünk vannak és azokban is, amelyeket két kezünkkel ástunk ki. Nem megtöltenünk, csak kiépítenünk kell ezeket. Az archetípusok elméletének egyik elgondolása szerint, ha sajátos pszichikus helyet hozunk létre, a teremtőerő, a lélek ereje tudomást szerez róla, megkeresi az oda vezető utat, s betölti ezt a helyet. Ezt az erőt megidézheti 49

TISZTA v í z : Az ALKOTÓ ÉLET TÁPLÁLÁSA

a bibliai mondás: „Menj és építs lakhelyet a léleknek", vagy az, amit a Field of Dreams (Álmok mezeje)1 című filmben láttunk, amelyben egy farmert arra ösztönöz egy hang, hogy építsen baseball-pályát a régi játékosok lelkének, mondván, „Ha megépíted, idejönnek", egy megfelelő hely előkészítése mindenesetre előhívja a hatalmas alkotóerőt. Amikor ez a nagy föld alatti folyó megtalálja a pszichénkbe vezető torkolatot és folyóágakat, akkor alkotó életünk az áramló folyóhoz hasonlóan hol megtelik, hol kiürül, hol emelkedik, hol süllyed. Ezek szerint a ciklusok szerint készülnek, gyarapodnak, hanyatlanak és halnak el a dolgok újra és újra, mind a maga idejében. Az, amit a folyó egy bizonyos pontján létrehozunk, táplálja a folyóhoz érkezőket, a lenti sodrásnál vagy a mélyben élőket. A kreativitás nem magányos folyamat. Ebben áll ereje. Táplálékhoz jut az, amihez hozzáér, aki hallja, látja, érzékeli, aki tud róla. Ezért telít bennünket, ezért ösztönöz alkotó munkára az, ha figyelünk mások alkotó szavaira, munkájára, gondolataira. Egyetlen alkotó cselekedet egy egész kontinenst képes táplálni. Egyetlen alkotó cselekedet hatására egy kis patak is képes áttörni a sziklán. Az alkotóképesség tehát egy nő legértékesebb tulajdona, mert minden szinten: pszichikus, szellemi, értelmi, emocionális és gazdasági szinten is ezáltal nyilvánulhat meg a külvilág számára és ez táplálja belső életét. Az ősi természet végtelen lehetőségeket rejt; szülőcsatornaként működik, erőt ad, enyhíti a szomjúságot, kielégíti a mély, ősi, zabolátlan élet utáni éhségünket. Ideális esetben sem gát, sem holtágak, sem helytelen használat nem akadályozza az alkotó áramlás útját.2 A Természeti Asszony folyója hozzá hasonlatossá: életadóvá formál bennünket. Miközben alkotunk, ez az ősi és titokzatos lény is munkálkodik; bennünket teremt, szeretettel telít. Megelevenedünk, mint más élőlények a nap és a víz hatására. Olyan elevenekké válunk, hogy magunk is életet sugárzunk; rügyként kipattanunk, virágzunk, felbomlunk és megsokszorozódunk, megtermékenyülünk, melengetjük magzatunkat és világra hozzuk. A kreativitás nyilvánvalóan valami olyasmiből árad szét, ami felénk tart, hömpölyög és hullámzik, s nem olyasmiből, ami egyszerűen csak ott áll, arra várva, hogy egyszer, nagy kerülők után, talán megtaláljuk a felé vezető utat. Ebben az értelemben sosem „veszíthetjük el" kreativitásunkat. Mindig itt van, eltölt bennünket, vagy megütközik bármivel, ami útját állja. Ha nem talál belsőnkbe vezető utat, visszahúzódik, energiát gyűjt, újra nekilódul mindaddig, amíg át nem tör. Ezt csak úgy akadályozhatjuk meg, ha szüntelenül gátakat emelünk útjába, vagy hagyjuk, hogy megmérgezze a romboló negativitás és nemtörődömség. Ha fogytán az alkotóenergiánk; ha nehezen jutunk a termékenység, a képzeletgazdagság, a gondolatteliség közelébe; amikor nem tudunk egy50

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

könnyen személyes látásmódunkra figyelni, aszerint cselekedni vagy végigvinni a dolgokat, akkor valami baj van a főáramlat és a mellékágak egybefolyásánál. De lehet az is, hogy a teremtő vizek szennyező környezeten folynak át, ahol a képzelet formái még azelőtt elpusztulnak, mielőtt megérhetnének. Amikor egy nő alkotó élete elsorvad, akkor a leggyakrabban ezeket a körülményeket találhatjuk a bajok gyökerénél. Mivel a Természeti Asszony a Rio Abajo Rio, a folyó alatti folyó, mi is áradunk, amikor belénk árad. Ha elakad az áramlás, mi is elakadunk. Ha vizeit saját belső, negatív komplexusaink vagy a körülöttünk lévő személyek mérgezik, a gondolatainkat formáló finom folyamatok is beszennyeződnek. Olyankor haldokló folyóra hasonlítunk. Ez nem olyan apró dolog, amit figyelmen kívül lehetne hagyni. A tiszta, teremtő áramlás elvesztése lelki és szellemi válságot idéz elő. Ha egy folyó elszennyeződik, minden haldoklik benne, mert minden mindennel összefügg. Egy valóságos folyó partján az oxigénhiány következtében megbarnul a nádas, a virágpor nem talál termékeny felületet, a vízi hídőr elpusztul, s gyökerei nem adnak otthont a vízililiomnak, a fűzfákon nem nő barka, a gőték nem találnak párt, a kérészek nem kelnek ki. Ezért aztán a halak nem ficánkolnak, a madarak nem buknak a víz alá, a farkasok és más élőlények, amelyek a folyóhoz jártak felfrissülni, más ivóhelyet keresnek, vagy pedig elpusztulnak, mert isznak a rossz vízből, vagy mert olyan állatot ejtenek zsákmányul, amely a víz egyik haldokló növényéből evett. Amikor a kreativitás ilyen vagy olyan módon stagnál, ugyanez lesz az eredmény: nincs lehetőség a felfrissülésre, meggyengül a termékenység, az élet nagyobb formációi között nincs hely a kisebbeknek, nem termékenyíti meg az egyik gondolat a másikat, nem kel ki semmi, nincs új élet. Ilyenkor rosszul érezzük magunkat és ki akarunk mozdulni. Céltalanul őgyelgünk, úgy viselkedünk, mintha boldogulnánk a gazdag teremtő élet nélkül is, de nem boldogulunk, nem is szabad ezt tennünk. A kreativitás akkor tér vissza, ha a vizek újra tiszták, áttetszőek lesznek. Be kell gázolnunk a nyúlós iszapba, meg kell tisztítanunk a szennyeződésektől, újra ki kell nyitnunk a zsilipeket, óvnunk kell a folyamot a jövendő károktól. A spanyol anyanyelvű emberek ismernek egy nagyon-nagyon régi mesét, amelynek La Llorona3, Könnyező Asszony a címe. Egyesek szerint a 15. század elejéről származik, amikor a hódítók leigázták Mexikó azték/nahuatl népeit, de valójában ennél sokkal régibb. Az élet-folyóról szól, mely halál-folyóvá változik. A protagonista a folyó kísértő asszonya, aki termékeny és nagylelkű, tulajdon testéből teremtő. Szegény, lélegzetelállítóan szép, de lelkiekben és szellemiekben gazdag. 51

TISZTA VÍZ: AZ ALKOTÓ ÉLET TÁPLÁLÁSA

Furcsa mese ez, mert olyan fejlődésen ment át az idők során, mintha saját belső élete volna. Mint valami hatalmas, vándorló homokdűne, ami végighalad a vidéken, magába olvasztva azt, ami útjába kerül, egyre terebélyesedve, végül az egész vidéket önmaga részévé téve - ez a történet magába olvasztja minden egyes nemzedék pszichikus problémáit, azokból építkezik. La Llorona meséjét olykor Ce. MalinalH vagy Malinche, nevü bennszülött nő történeteként adják elő, aki állítólag a spanyol hódító, Hernán Cortés tolmácsa és szeretője volt. Abban a változatban, amit életemben először fenn, az északi erdőkben hallottam, La Llorona az egyesülést ellenző háború női főhőse volt. Később olyan változatot hallottam, amely az 1950-es években játszódott, s a mexikóiak kierőszakolt visszahonosításának ellenzőjéről szólt. Számos változatot hallottam délnyugaton, amelyek egyikét a kormány által adományozott földek öreg gazdálkodói mesélték, akik szerint La Llorona érintett volt a földadományozás miatt Új-Mexikóban vívott háborúban; egy gazdag vállalkozó kihasználta a szegény, de szép spanyol lányt. Nemrégiben három új változatot gyűjtöttem: az első egy kísértethistória; La Llorona éjszaka kóborol és kesereg egy lakókocsi táborban. A második egy „AIDS-es prostituált" története; La Llorona Austinban a folyóparton űzi mesterségét. Az utolsó, igencsak meglepő változatot egy gyermektől hallottam. Most először a legáltalánosabb vezérfonal mentén haladva mesélem el La Llorona történetét, s azután elmondom a legújabb, legmeglepőbb változatot is.

La LCorona Egy gazdag nemesember, egy hidalgó egy szépséges, ám szegény lánynakudvarol és elnyeri szereimét. A Ceány két fiát szül neki, de a férfi nem hajlifi a házasságra. 'Egy nap Bejelenti, hogy visszatér Spanyolországba, ahol egy családja által kiválasztott gazdag nemeshölgyet vesz feleségül, és fiait is magával viszi. Afiatal nő őijöngő sikoltozással fogadja a hírt. Aférfi arcát, majd saját arcát karmolja, a férfi ruháját és saját ruháját rángatja, tépi Jelkapja két kicsiny fiát, a folyóhoz fut velük_és beledobja őket az örvénylő vízbe. Agyermekekjnegfuüculnaki La Llorona pedig összeesik_afolyóparton és meghal a bánattól. A hidalgó visszatér Spanyolországba és feleségül veszi a gazdag hölgyet. La Llorona lelke a mennybe száll. A kapu őrzője azt mondja neki, hogy a mennyországban a helye, mert sokat szenvedett, de addig nem léphet be, míg gyermekei lelkét el nem hozza a folyóból. 'Ezért tartjákazt manapság, hogy La Llorona, a „"Könnyező Asszony hosszú hajával söpri a folyópartot, hosszú páláka-ujjaival pedig a folyó fenekét kutatja, hogy 52

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

megtalálja gyermekeit. És ezért nem engedik a gyerekedet manapság a folyó közelébe sötétedés után, mert La Llorona még összetévesztené saját gyermekeivel és örökre elvinne őket.4

Most pedig nézzük a történet egyik modern változatát. Ahogy a kultúrát számos hatás éri, gondolkodásunk és viselkedésünk is eszerint változik. La Llorona meséje is változik. Tavaly kísértethistóriákat gyűjtöttem Coloradóban, ahol találkoztam Danny Salazarral, egy tízéves kisfiúval. Első fogai hiányoztak, s csontos (majdan biztosan magasra növő) teste hihetetlenül nagy lábakon állt. Ő mesélte a következő történetet, s azt állította, hogy La Llorona nem amiatt ölte meg gyermekeit, amit a régi mese állít. - Nem, nem, - mondta Danny. La Llorona elment a gazdag hidalgóval, akinek nagy gyárai voltak a folyó partján. De valami baj történt. Terhessége alatt La Llorona ivott a folyó vizéből. Ikerfiai vakon és úszóhártyás ujjakkal születtek, mert a hidalgó megmérgezte a folyó vizét gyárai hulladékával. A férfi azt mondta La Lloronának, hogy sem vele, sem a gyermekekkel nem akar együtt élni. Feleségül vett egy gazdag nőt, aki a gyárakban termelt árura tartott igényt. La Llorona a folyóba dobta gyermekeit, hiszen úgyis olyan nehéz életük lenne. Ő maga pedig a bánattól holtan esett össze. Felment a mennyországba, de Szent Péter azt mondta neki, hogy addig nem engedi be, amíg kisgyermekei lelkét meg nem keresi. La Llorona pedig egyre csak keresi gyermekeit a szennyezett folyóban, de nem sokat lát, mert a víz mocskos és sötét. Kísértete hol a folyó fenekét szántja hosszú ujjaival, a gyerekek után kutatva, hol a folyóparton bolyong, s szüntelenül gyermekeit hívja.

Az ősi lélek beszennyeződése Ez a változat abba a kategóriába tartozik, amelyet cantadoras y cuentistas temblónnak, hátborzongatónak neveznek. Első hallásra szórakoztatóak, de céljuk az, hogy a hallgatók a tudatosodás borzongását érezzék, ami gondolkodáshoz, szemlélődéshez, majd cselekvéshez vezet. Az idők során változó motívumok ellenére a téma ugyanaz marad: a termékeny nőiség elpusztítása. Fájdalmas dolog a természetes szépség beszennyezését látni, akár a belső, akár a külső világban történjék is. A modern kultúrában az egyiket néha borzalmasabbnak tartjuk, mint a másikat, de az az igazság, hogy mindkettő súlyos következményekkel járhat. Noha néha más összefüggésben mondom el ezt a két meseváltozatot,5 53

TISZTA VÍZ: Az ALKOTÓ ÉLET TÁPLÁLÁSA

mégis, amikor a nők a teremtő áramlás megrontásának metaforájaként értelmezik, mindig beleborzonganak. Ha ezt a történetet egyeden női psziché sorsának ábrázolásaként kezeljük, sok mindent megérthetünk egy nő alkotó folyamatainak elgyengüléséről és elherdálásáról. Más, kíméletlenül végződő történetekhez hasonlóan, ez is szemléletesen arra tanítja a nőket, hogy mit ne tegyenek és hogyan hátráljanak ki rossz választásaikból, hogy némileg csökkentsék a negatív következményeket. Nagy általánosságban, történetünk hősnőjével éles ellentétben, meg kell tanulnunk a hullámokon lovagolni, s nem pedig beléjük fulladni. A normális állapotban lévő kreatív női folyamatokat a mese a szépséges asszony és a tiszta folyó metaforájával jeleníti meg. Itt azonban, a romboló animus hatására mind a folyó, mind a nő elpusztul. A kreativitásában megfogyatkozó nő ilyenkor La Lloronahoz hasonlóan mérgezést és deformálódási érzékel, s arra vágyik, hogy mindent elpusztítson. Ennek következtében az lesz a sorsa, hogy látszólag szünet nélkül kutat korábbi alkotóerejének romjai között. Lelki ökológiájának helyreállítása érdekében a folyót kell újra megtisztítani . E történet kapcsán minket most nem alkotásaink minősége foglalkoztat, hanem alkotó életünk értelmezése és gondozása. Az írás, a festés, a gondolkodás, a gyógyítás, a cselekvés, a főzés, a beszélgetés, a mosolygás, az alkotás mögött mindig a Rio Abajo Rio folyik, ő táplál mindent, s azt, amit készítünk. A szimbólumelméletben a hatalmas vizek jelentik azt a helyet, ahonnan az elgondolások szerint maga az élet ered. Délnyugaton, a spanyol leszármazottak között a folyó az igazi életre való képességet szimbolizálja. La Madre Grandé, a Nagy Anya nevet kapta, akinek vizei nemcsak az árkokon és a folyómedreken futnak végig, hanem úgy törnek elő a nők testéből, mint amikor gyermekeik születnek. A folyó a Gran Dama, aki kéken, ezüstösen, s néha az arany színében fodrozódó szoknyájában sétál végig a tájon, aki a termőfölddel egyesül, hogy élet növekedjék rajta. Néhány dél-texasi öreg barátnőm szerint El Rio Grandé sosem lehetne férfi-folyó, mert nagyon is nőies. Nevetve azt mondják, hogyan is lehetne egy folyó más, mint La Dulce Acequia, a föld combjai közötti édes nyílás. Uj-Mexikó északi részén a viharos, a szélkorbácsolta, az áradó folyóra azt mondják, „felébredt benne a szenvedély", hogy hevében körbefut azért, hogy mindent megérintsen, s így serkentse növekedésre. Látjuk tehát, hogy a folyó itt olyan női vonást jelképez, amely felkavar, amely szenvedélyt korbácsol. Amikor a nők alkotnak, szemük villog, beszédük dallamos, arcuk élettől sugárzik, hajuk még fényesebbnek tetszik. Felkavarja őket a gondolat, felajzzák őket a lehetőségek, szenvedélyessé válnak amiatt, hogy most, a nagy folyóhoz hasonlóan, teremtő útjukon ha54

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

ladva, szünet nélkül áradniuk kell kifelé. Ilyenkor érzik a nők önmaguk megvalósulását. Ilyen folyó mellett élt a pusztulás előtt La Llorona is. Olykor azonban, mint a történetben is, az alkotó életet olyasmi kaparintja meg, ami csakis az ego kívánságára készíti a dolgokat, amelyeknek nincs tartós lelki értéke. Néha a kultúra felől érkeznek olyan hangok, melyek azt mondják egy nőnek, hogy alkotó gondolatai használhatatlanok, senkinek nincs rájuk szüksége, hogy semmi értelme folytatni. Ez a szennyezés. Ilyenkor ömlik ólom a folyóba. Ez mérgezi a pszichét. Az ego kielégítése megengedhető és fontos dolog. A probléma csak az, hogy a negatív komplexusok előretörése megtámadja a frissességet, az újdonságot, a lehetőséget, az újszülöttséget, a lárva-stádiumban lévő dolgokat, az üregeket, a félkészeket éppúgy, mint a régi, tiszteletre méltókat. Ha túl sokáig tart a lelketlen gyártási folyamat, a mérgező hulladékanyag beleómlik a tiszta folyóba és elpusztítja a teremtő impulzust éppúgy, mint az energiát.

A mérgezett folyó Sok mítosz szól az alkotó és ősi erő beszennyezéséről és betemetéséről. Például az, amelyik arról a mérgező ködről szól, ami egykor a sorsistennők fonalának tárolóhelyéül szolgáló Lecia szigete fölött lebegett,6 vagy azok a történetek, amelyekben gonosztevők temetik be a falvak kútjait, amivel sok szenvedést és halált idéznek elő. A legmélyenszántóbb történetek közül viszonylag újkeletű a Jean de Florette és A forrás lánya7 Ezekben a történetekben két férfi temet be egy forrást abban a reményben, hogy így megfoszthatja földjétől a szegény púpos férjet, feleségét és kicsi gyermeküket, akik ezt a földet virágokkal és fákkal akarják beültetni, de mivel elapad a forrás, elpusztul a szorgalmas, érző lelkű család. A kreatív női élet szennyezettsége a leggyakrabban az életerő elapadását eredményezi. Nem képes a nő „ott kint", a világban alkotni és cselekedni. Vannak ugyan az egészséges alkotó életnek olyan ciklusai, amikor a folyó egy időre eltűnik a föld alatt, de ilyenkor valami mindig kialakul. Ilyenkor inkubálunk. Ez érezhetően nagyon különbözik a szellemi krízistől. A természetes ciklus során előfordulhat nyugtalanság és türelmetlenség, de sosincs az embernek olyan érzése, hogy a lelke haldoklik. Előérzeteink alapján meg tudjuk tenni a különbséget: még ha hosszú ideig lappang is kreatív energiánk, alig várjuk a végeredményt, érezzük, hogy új élet ficánkol, forog, készülődik bennünk. Egészen más az, ha alkotó életünk halódik, mivel nem gondoztuk a folyót. Olyankor pontosan úgy érezzük magunkat, mint egy haldokló folyó; 55

TISZTA v í z : Az ALKOTÓ ÉLET TÁPLÁLÁSA

energiánk elfogy, fáradtnak érezzük magunkat; semmi nem kavarog, áramlik, semmi nem sodorja a leveleket, nincs kihűlés és felmelegedés. Negatív értelemben nehézkessé, lassúvá válunk, a szennyezés, vagy tartalékaink elakadása és stagnálása mérget áraszt szét bennünk. Mindent tisztátalannak, mocskosnak, mérgezettnek érzünk. Hogyan szennyeződhet be egy nő alkotó élete? Eliszaposodik az alkotásnak mind az öt fázisa: az inspiráció, a koncentráció, a szervezés, a megvalósítás és a meg0rz.es. Azok a nők, akik ezek közül egyet vagy többet elvesztettek, azt mondják, hogy „nem tudnak kigondolni" a maguk számára semmi újat, hasznosat, vagy jelentőségteljeset. Könnyen „eltéríti" őket egy szerelem, a túl sok munka, a túl sok játék, a fáradtság, vagy a kudarctól való félelem.8 Van úgy, hogy nem tudják összehangolni a szervezés munkálatait, és terveik különböző részei száz helyen, száz darabban szóródnak szét. Néha abból ered a probléma, hogy egy nő túl naiv saját extraverzióját ületően: úgy képzeli, hogy ha mozog egy kicsit a külső világban, már tett is valamit. Olyan ez, mintha egy szobornak csak a karját készítenénk el, lábát vagy fejét nem, s mégis befejezettnek tekintenénk a művet. Az ilyen nő szükségképpen hiányosnak érzi életét. Az is előfordul, hogy egy nő, saját introverziójából következően egyszerűen csak kívánjaji dolgok létezését; úgy képzeli, elég, ha ő azt gondolja, hogy az elképzelés jó, nem kell azt a külvilágban is megjeleníteni. Csakhogy így is kifosztottnak és befejezetlennek fogja magát érezni. Ez mindmind arra utal, hogy beszennyeződött a folyó. Nem élet készülődik, hanem olyasmi, ami akadályozza az életet. Máskor a körülötte lévők, vagy a fejében zakatoló hangok nyugtalanítják: „Munkád nem elég megfelelő, nem elég jó, nem elég ilyen, nem elég olyan. Túlságosan grandiózus, túlságosan parányi, túl lényegtelen, túl hosszú, túl könnyű, túl nehéz". Ilyenkor ömlik kadmium a folyóba. Egy másik történet ugyanezt a folyamatot írja le, bár más szimbólumokat használ. A görög mitológia egyik epizódja szerint az istenek úgy határoznak, hogy a Hárpiáknak9 nevezett madarak büntessék meg Phineuszt, a vak látnokot. Minden alkalommal lecsapnak ételére, egy részét ellopják, egy részét szétverik szárnyaikkal, és a többit ürülékükkel bemocskolják. A szegény ember pedig mindig éhes marad.10 Az ilyen szennyezést képletesen a pszichén belüli komplexus-sorozatnak is tekinthetjük, amelynek egyetlen célja, hogy összezavarja a dolgokat. Ez a leghatározottabban temblón, vagyis hátborzongató történet; beleborzongunk a felismerésbe, hiszen mindannyian átéltük már ezt. A „Hárpia Szindróma" tehetségünk és erőfeszítéseink becsmérlésével, egy rendkívül lekicsinylő belső dialógus folytatásával rombol. Az ember kigondol egy öt56

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

letet, s a Hárpia bemocskolja. Az ember azt mondja: „Azt hiszem, ezt meg ezt fogom tenni". Mire a Hárpia: „Ostoba ötlet, nem érdekel senkit. Nevetségesen földhözragadt. Ne felejtsd el, amit mondok; ötleteid ostobák, rajtad nevet majd mindenki, tényleg nincs semmi okos mondanivalód". így beszél egy Hárpia. A-JP^nfeégek jelentik a szennyezés másik formáját. írónőktől, festőnőktől, táncosnőktől és más művésznőktől minden mentséget hallottam már, amit a föld kihűlése óta kitaláltak. „Jó, valamelyik nap hozzálátok." Közben pedig depresszió fojtogatja. „Folyton dolgozom, igen, mindig szorítok valamennyi időt az írásra, tavaly is két verset írtam, igen, az elmúlt másfél évben festettem egy képet és elkezdtem egy másikat, igen, a ház, a gyerekek, a férjem, a barátom, a macska, a kisbaba annyi figyelmet követel. Hamarosan hozzálátok, nincs most pénzem, nincs most időm, nem tudok most erre időt szakítani, addig bele sem tudok kezdeni, amíg meg nem szerzem azt a drága szerszámot vagy élményt, most úgy érzem, nem menne, most nincs olyan hangulatom. Még egynapi munkára van hozzá szükségem, már csak néhány napra van szükségem, és megcsinálom. Csak néhány hét, és befejezem, csak... csak..."

Tűz a folyón Az 1970-es években a Cleveland melletti Cuyahoga folyó olyan szennyezetté vált, hogy égni kezdett. Éppígy, a szennyezett alkotó folyamot is mérgező lángok boríthatják el, amelyek nemcsak a szennyező anyagot égetik el, hanem az élet különböző formáit is. Ha túl sok pszichikus komplexus működik egyszerre, akkor ez óriási pusztítást képes véghezvinni. A negatív lelki komplexusok felerősödnek és megkérdőjelezik az ember értékét, szándékát, őszinteségét és tehetségét. Egyben olyan egyértelmű figyelmeztető jeleket küldenek, hogy sokat kell dolgoznod a „megélhetésért", kimerítő munkát kell végezned, miközben nem marad időd az alkotásra, semmivé foszlik képzelőerőd. A nők alkotóerejét kifosztó és megbüntető rosszindulatú komplexusok némelyike azt ígéri a lélek-énnek, hogy ipajdA^alamikí>r, a messzi ködös jövőben lesz „idő az alkotásra". Vagy azt ígérik, hogy ha lesz néhány egymást követő szabad nap, akkor elkezdődik végre a sürgés-forgás. Ez csak ámítás. A komplexusnak semmi ilyen szándéka nincs. Ezzel is csak a kreatív inpulzus megfojtásán fáradozik. A hangok azt is súghatják: „Csak akkor lesz munkád értékes, ha megszerzed a doktorátust, ha maga a királynő küldi üdvözletét, ha ilyen és ilyen címet szerzel, ha ebben és ebben a folyóiratban jelenik meg a munkád, ha...". 57

TISZTA VÍZ: AZ ALKOTÓ ÉLET TÁPLÁLÁSA .

Ez a sok v ,ha" olyan, mintha silány étellel tömné meg az ember a lelket. Lehet bármivel jóllakni, de ez nagyon különbözik az igazi táplálkozástól. A komplexus sugallta logika általában rendkívül hibás, még akkor is, ha ennek az ellenkezőjéről akarja is az embert meggyőzni. A kreatív komplexus számára az egyik legnagyobb problémát az a vád jelenti, hogy bármit tesz is az ember, nem lesz jó, mert nem gondolkozik logikusan, az sem volt logikus, amit eddig végrehajtott és ezért kudarcra van ítélve. Először is, az alkotás elemi stádiumai nem logikusak - nem is kell annak lenniük. Ha a komplexusnak sikerül ilyenkor megállítania az embert, akkor felülkerekedik. El kell hallgattatnunk vagy el kell küldenünk, amíg el nem készülünk. Ne felejtsük el, hogy ha a logika ilyen fontos lenne a világon, akkor valószínűleg minden férfi női nyeregben ülne a lovon. Sok nőt láttam már, akik hosszú ideig olyan munkát végeztek, amit megvetettek, s amit csak azért vállaltak, mert valami drága holmit meg akartak venni a lakásba, vagy társuknak, vagy gyermekeiknek, miközben tehetségüket „takaréklángra állították". Láttam olyan nőket, akik előbb mindent rendbetettek a háztartásban, s csak azután ültek le írni... egyébként is furcsa dolog ez a takarítás... sosincs vége. Tökéletes módja egy nő leállításának. Egy nőnek nagyon óvatosan kell bánnia a túlzott felelősségvállalással (vagy a látszat túlzott fenntartásával), nehogy elrabolja tőle az alkotó pihenésre, az örömet okozó tevékenységre fordítható időt. Egyszerűen a sarkára kell állnia és nemet kell mondania jó néhány dologra, amit szerinte meg „kellene" csinálnia. Művészetet nem lehet lopott percekben létrehozni. Mintha szél söpörné szét a terveket és az elgondolásokat akkor, amikor egy nő megpróbálja ugyan alkotó elgondolását megvalósítani, ám az valahogy mindig szétszóródik, egyre zavarosabbá és rendezetlenebbé válik. Nem követi nyomon kitartóan, mert ismét csak nincs ideje mindent leírni és megszervezni, vagy olyan sok egyéb kötelesség szólítja, hogy nem találja a helyét. Az is lehetséges, hogy egy nő alkotó folyamait félreértik vagy nem respektálják a körülötte élők. Neki kell közölnie velük, hogy amikor „úgy néz", akkor az nem azt jelenti, hogy ő csupán egy feltöltésre váró üres tér. Ez azt jelenti, hogy a gondolatok bonyolult kártyavárát egyensúlyozza egyetlen ujjhegyén, hogy a kártyákat kristálycsontokkal és egy kis nyállal rögzítette egymáshoz gondosan, és ha az építmény nem esik le, vagy nem repül szét, mielőtt az asztalt elérné, akkor a láthatatlan világból fog valamit előhívni. Ha ilyenkor szól hozzá valaki, az olyan Hárpia-szelet kavar, mely szétfújja az egész építményt. A szívét töri szét az, aki ilyenkor szól hozzá. De előidézheti azt maga a nő is azáltal, hogy addig beszél magának, míg gondolatai elpártolnak tőle, vagy nem áll a sarkára akkor, amikor szerszámait és anyagait mások elcsenik tőle, vagy egyszerűen nem szerzi be azo58

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

kat az eszközöket, amelyekkel munkáját jól elvégezhetné, vagy gyakran megtorpan és mindig újra kezd mindent, vagy hagyja, hogy bárki kedvére félbeszakítsa, míg végül elgondolásából egyetlen romhalmaz marad. Ha a kultúra támadja meg tagjainak kreatív funkcióit, ha darabokra töri bármelyik archetípust, vagy megrontja felépítését vagy értelmét, akkor mindez ilyen törött állapotban épül be az emberek pszichéjébe; akkor nem életerővel és lehetőségekkel teli viruló erővé, hanem szegett szárnyúvá válik. Amikor az alkotó életet és annak táplálását elősegítő elemek megsérülnek és ilyen állapotban aktivizálódnak egy nő pszichéjében, akkor nagyon nehéz csak halványan is megérteni azt, ami elromlott. Egy komplexussal küzdeni olyan, mintha fekete zsákban volna az ember. Sötét van, nem látjuk, mi tette ránk kezét, csak azt tudjuk, hogy valami fogva tart bennünket. Olyankor egy időre képtelenek vagyunk összeszedni gondolatainkat, nem tudjuk, mi fontos és mi nem, s minden zsákba fogott lényhez hasonlóan előrelátás nélkül cselekszünk. Ez ugyan néha hasznos lehet, olykor „az első gondolat a legjobb gondolat", ebben az esetben nem erről van szó. A mérgezett vagy megfeneklett alkotás során a nő „élelempótlékkal" táplálja a szép lélek-ént. Megpróbálja figyelmen kívül hagyni az animus helyzetét. Dolgozgat rajta egy kicsit, olvasgat róla egy keveset. De ennek az egésznek semmi veleje. Senki mást nem csap be ilyenkor, csak saját magát. Amikor tehát meghal ez a folyó, nincs benne mozgás, nincs benne életerő. Egy hindu mondás szerint a női életerő megtestesítője, Sakti nélkül a cselekvőképesség megszemélyesítője, Siva élettelen testté válik. Sakti a férfiprincípiumot mozgató életenergia, a férfiprincípium pedig a világot telíti élettel" Látjuk tehát, hogy a folyóban ésszerű egyensúlyt kell teremtenünk a szennyezés és a tisztulás között, mert különben az egész nem ér semmit. Ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha a közvetlen környezet tápláló és megközelíthető. Tény, hogy minél nehezebb elérni az olyan lényeges dolgokat, mint az élelem és a víz, a biztonság és a menedék, annál kevesebb lehetőségünk marad. És minél kevesebb a lehetőség, annál halványabb az alkotó élet, mert a kreativitás a bőségen, a dolgok végtelen kombinációján át gyarapszik. A mese pusztító hidalgója a sebzett nő mélyben lévő, de azonnal felismerhető része. O az animus, aki harcra készteti a nőt, de nem azáltal, hogy teremt - gyakran el sem jut erre a pontra - hanem azáltal, hogy egyértelmű lehetőséget, szilárd belső támaszt szerez arra, hogy akarata szerint teremthessen. Az egészséges animusnak be kell kapcsolódnia a folyó munkájába. Segítenie kell, arra kell figyelnie, hogy mire van szükség. La Llorona történe59

TISZTA VÍZ: AZ ALKOTÓ ÉLET TÁPLÁLÁSA

tében azonban átveszi az uralmat, megakadályozza az új életet. Ilyenkor egy nőnek egyre kevesebb lehetősége marad. Az animus hatalmaskodik, becsmérli a nő munkáját. Ezt azért teheti, mert tönkretette a folyót. Nézzük először az animus paramétereit általában, aztán megpróbáljuk értelmezni, hogy negatív hatására hogyan sorvad el egy nő alkotó élete, és hogy egy nő mit tehet, s mit kell tennie legyőzésére Az alkotás a tiszta tudatosság aktusa kell, hogy legyen. A folyó tisztaságát kell tükröznie. Az animus a folyami ember. Ő az intéző. Ő a víz ápolója és védelmezője.

A folyami ember Mielőtt azt vizsgálnánk, hogy a történetben szereplő férfi mit idézett elő a folyó beszennyezésével, előbb lássuk, milyen pozitív konstrukciót kellene egy nő pszichéjében képviselnie. A klasszikus jungi értelmezés szerint az animus a női lélek ereje és maszkulin jellemzői vannak. A személyes megfigyelés azonban sok női analitikust, beleértve magamat is, a klasszikus nézet elutasításához, s egyben arra a következtetésre vezetett, hogy a nők életadó forrása nem ellenkező nemű, azaz maszkulin, hanem hozzájuk ha* 12 sonló, tehát feminin. Én mégis úgy hiszem, hogy a maszkulinként felfogott animus nagyon lényeges. Sok összefüggés található az alkotástól félő, az elképzeléseiket a világ elé tárni nem merő nők és álmaik sebzett vagy sebet ejtő férfialakjai között. Ezzel szemben a világ felé bátran feltárulkozó nők gyakran álmodnak különböző álruhákban megjelenő erős férfi-alakról. Az animus az az erő, amely a világban megnyilvánuló tetteikben segíti a nőket. Abban segít, hogy konkrét módokon - érzelmileg, szexuálisan, pénzügyekben, alkotó és egyéb módokon - kinyilvánítsák sajátosan női belső gondolataikat és érzelmeiket, s ne egy adott kultúrában elfogadott férfias viselkedési mintát kövessenek. A nők álmaiban megjelenő férfi-alakok azt jelzik, hogy az animus nem a nő lelke, hanem a nő „lelkéből és lelkéért" jelenik meg.13 Kiegyensúlyozott és el nem torzított formájában az animus egy fontos „hídverő férfi". Csodálatos képességei következtében adakozó és hídépítő. A lélek egyféle kereskedője. Tudást és árut szerez be és ad el. A legjobbat választja a kínálatból, a legjobb árat ajánlja, előnyöket szerez, végigviszi a dolgokat. Egy másik értelmezés szerint művésznek képzeljük el a Természeti Asszonyt, akinek az animus a karja.14 A Természeti Asszony ül a kormánykeréknél, az animus pedig megtolja a járművet. Az Asszonv szerzi a dalokat, az animus lekottázza. Az Asszony képzeli el a dolgokat, az animus adja a tanácsot. Nélküle képzeletben ugyan elkészül egy darab, de nincs, aki 60

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

leírja, nincs aki előadja. Nélküle ugyan megtelik a színpad, de a függöny nem gördül fel soha, a nézőtér sötét marad. Egy spanyol metaforára lefordítva, az egészséges animus el agrimensor, a földmérő, aki ismeri a domborzati viszonyokat, s iránytűjével és mérőfonalával kiméri két pont távolságát. Ő húzza meg a vonalakat, ő dönt a határokról. Nevezhetjük eljugadornak, játékvezetőnek is, aki mindig tudja, hová és hogyan kell a startvonalat húzni, ha nyerni vagy győzni akarunk. Ez az erőteljes animus néhány legfontosabb aspektusa. Az animus tehát kettő, néha három terület között járja az utat: az egyik terület a belső világ, a másik a külső, s a harmadik az alvilág. Egy nő minden érzését és gondolatát szállítja ezeken a területeken - mindkét irányban. „Onnan kintről" befelé hozza a gondolatokat, s a nő lélek-énjétől pedig a hídon át „piacra viszi", gyümölcsözővé teszi az elgondolásokat. A híd építője és gondozója nélkül egy nő belső világa nem nyilvánulhatna meg a külső világ felé. Nem szükséges animusnak hívni, adhatunk neki bármilyen nevet. Ugyanakkor azt is meg kell értenünk, hogy a nőkben manapság él a gyanú a maszkulinitással szemben, félnek attól, hogy „szükségük lehet rá". Ez az épp csak gyógyulni kezdő, a család és a kultúra által okozott traumáknak tulajdonítható, amelyek akkor alakultak ki, amikor a nőket szolgáknak, s nem önálló lényeknek tekintették. A Természeti Asszony emlékezetében még elevenen él az, hogy volt idő, amikor a tehetséges nőket félrelökték, amikor gondolataik csak úgy kerülhettek napvilágra, ha azokat titokban egy férfiba plántálták, aki aztán sajátjaként tüntette fel őket. Én mégis úgy gondolom, hogy nem dobhatunk el egyetlen metaforát sem, mely látni és élni segít bennünket. Nem sokra tartok egy olyan palettát, amelyről hiányzik a piros, vagy a kék, vagy fekete, vagy a fehér szín. így van ezzel mindenki. Az animus alapszín a női psziché palettáján. Az animus tehát nem a nők lélek-természete, vagy ellentétes nemű természete, hanem alapvető, cselekvőképes pszichikus hírszerző, aki ide-oda utazik a világok között. Ez az erő képes arra, hogy külsővé tegye és megvalósítsa az ego vágyait, hogy valóságossá tegye a lélek impulzusait és elgondolásait, hogy nyílt és konkrét módokon előhívja egy nő kreativitását. Az animus-fejlődés kulcs-aspektusa valójában a belső gondolatok, impulzusok és elgondolások megnyilvánulása. Az animus továbbá a női psziché azon eleme, amelyet rendszeresen kell dolgoztatni és tornáztatni ahhoz, hogy cselekedni tudjon. Ha elhanyagoljuk, elszáll belőle az erő, mint abból az izomból, amelyet sokáig nem használunk. Sok nő gondolja úgy, hogy a harcos női természet, az amazonszerű, a vadászó nő természete helyettesítheti ezt a „nőiségben rejtőző férfias" elemet, szerintem azonban sok olyan árnyalata és rétege van a férfiasságnak, mint 61

TISZTA VÍZ: AZ ALKOTÓ ÉLET TÁPLÁLÁSA

például az intellektuális törvényalkotás, szabályozás, határok megszabása, amelyek a modern világ női számára is rendkívül értékesek. Ezek a maszkulin tulajdonságok nem ugyanabban a formában és hangszínben lépnek elő a nők ösztönös, pszichikus alkatából, mint feminin természetükből.15 Mivel tehát olyan világban élünk, amelyben mind a meditatív, mind a kifelé megnyilvánuló cselekvésre szükség van, szerintem nagyon jól tesszük, ha a magunk javára használjuk a nőkben meglévő maszkulin természet vagy animus gondolatát. Ideális esetben az animus segítőként, fivérként, szeretőként, apaként, királyként viselkedik. Ez nem azt jelenti, hogy az animus a női psziché uralkodója, ezt csak egy sérült patriarchális szemlélet állíthatja. Azt jelenti, hogy van a női pszichének egy királyi aspektusa; olyan király ez, aki szeretettel szolgálja az ősi természetet, akinek a nő érdekében, s a nő jólétén kell munkálkodnia, afelett uralkodik, amit a nő kijelöl számára, azt a pszichikus vidéket kormányozza, amelyet a nő átenged neki. így kellene hát ennek lennie, de mesénkben az animus más célokat követ, aminek az ősi természet látja kárát, s miközben a folyó megtelik hulladékkal, a folyam maga kezdi megmérgezni a kreatív psziché egyéb aspektusait, különösen a nő meg nem született gyermekeit. Mit jelent az, hogy a psziché átengedte az animusnak a folyót, s az visszaél ezzel? Gyermekkoromban egyszer azt hallottam valakitől, hogy épp olyan könnyű jót létrehozni, mint rosszat. Én ezt azóta sem látom így. Sokkal nehezebb a folyót tisztán tartani. Sokkal könnyebb hagyni, hogy elsorvadjon. Mondjuk ki tehát, hogy a folyam tisztántartása mindannyiunk feladata. Reméljük, hogy olyan gyorsan és olyan hatékonyan hozzuk rendbe a károkat, ahogyan csak lehet. De mi történik, ha valami rátelepszik a folyóra és egyre iszaposabbá teszi? Mi lesz, ha ennek a foglyaivá válunk, ha valami természetellenes módon valahogyan elfogadjuk ezt, nemcsak tetszik nekünk, hanem függünk is tőle, élünk mellette és belőle? Mi lesz, ha emiatt kelünk fel reggel, azért hogy elvigyen bennünket valahová, hogy valakivé tegyen bennünket saját gondolatainkban? Ezek a csapdák várnak mindannyiunkra. A történet hidalgója a női psziché azon aspektusát jelenti, amely, köznapi nyelven szólva, „megromlott". Saját előnyére használja ki azt, hogy mérget gyárt, valamiképpen az egészségtelen élet függvényévé vált. Olyan, mint egy éheztetés eszközével uralkodó király. Nem bölcs és nem is nyerheti el annak szeretetét, akit szolgaságba kényszerít. Az nagyon jó, ha egy nő animusa odaadó, erős, messzelátó, a külső világ és az alvilág hangjait halló, aki meg tudja jósolni, mire lehet számítani, aki aszerint hoz törvényt és aszerint ítélkezik, amit a három világban érzékel és lát. A mi történetünk animusa azonban hűtlen. A hidalgó, a király, a mentor szerepe az lenne a női pszichében, hogy segítsen a lehetőségek és a célok 62

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

felismerésében, hogy napvilágra segítse a nő számára kedves gondolatokat es elképzeléseket, hogy mérlegeljen, hogy ügyeljen a fegyverzetre és stratégiát készítsen, ha a nőt fenyegetés érné, hogy segítsen lelki territóriumainak egyesítésében. Amikor az animus a mesében látható módon fenyegetővé válik, a nő nem biztos már döntéseiben. Ha animusa egyoldalúsága következtében meggyengül, akkor az életadó folyó vizét ezután éppolyan elővigyázatosan kell megközelíteni, mint egy bérgyilkost. Ilyenkor kitör az éhínség és egyre szennyesebb lesz a folyó. A „kreatív" szó a latin creare16 szóból ered, ami létrehozást, teremtést, alkotást, olyasvalami életrehívását jelenti, ami korábban nem létezett. Ha iszunk a szennyezett vízből, megszűnik a külső és a belső élet is. A mesében a szennyezés a gyermekek, a fiatal gondolatok és elképzelések torzulását eredményezi. A gyermekek jelentik azt a képességünket, hogy létrehozunk valamit ott, ahol azelőtt nem volt semmi. Megfigyelhetjük, hogy egy új kezdemény deformádója^akkor következik be, amikor megkérdőjelezzük képességeinket, s különösen a gondolkodáshoz, a cselekvéshez, a létezéshez való jogunkat Sók tehetséges nő teszi fel a kérdést még azután is, hogy visszanyerte alkotó életét, még akkor is, ha szép dolgok kerülnek ki tollából, ecsetéből, testéből, hogy vajon valódi író, festő, ember-e ő. Természetesen az, annak ellenére is, hogy a „valódi" jelentésén gyötrődnék. Egy földművelő akkor valódi földművelő, ha végignéz szántóföldjén és eltervezi, mit vet tavasszal. A futó akkor valódi futó, amikor megteszi az első lépéseket, a virág már akkor valódi, amikor még bimbójában szunnyad, egy fa már akkor valódi fa, amikor még csak a toboz magvában rejtőzik. Az öreg fa tényleg valódi élő lény. Azjijyalódiami él. Az animus fejlődése minden nőnél más és más. Nem olyan tökéletes teremtmény, aki csak előpattan az istenek combjából. Valószínűleg vannak belső, veleszületett tulajdonságai, de neki is „fel kell nőnie", őt is meg kell sok mindenre tanítani. Nagy, közvetlenül ható erőnek kell lennie. Ám ha a kultúra milliárdnyi eleme hatására valami károsodás éri az animust, akkor valamiféle fáradtság, valami gonosz, egyesek által „semlegességnek" nevezett élettelenségjép a psziché belső világa és a külső világ üres papírja, tiszta vászna, hívogató táncparkettje, tanácsterme, gyűlései közé. Ez a „valami" rekeszti be a folyót, bénítja meg a gondolkodást, a tollat, az ecsetet, merevíti el az ízületeket egy időre, ez kérgesíti meg a friss gondolatokat, minek következtében szenvedünk. Van a pszichének egy furcsa jelensége. Amikor egy nőre negatív animus hat, azt minden kreatív aktus támadásra ingerli. Ha felemeli tollát, a folyó melletti gyár mérget bocsát a vízbe. Ha a nő azon gondolkodik, hogy jelentke63

TISZTA VÍZ: AZ ALKOTÓ ÉLET TÁPLÁLÁSA

zik egy iskolába, vagy tanfolyamra, akkor félúton megtorpan, s fuldoklik a belső táplálék és támogatás hiányától. Gyorsítana, de mindig visszahanyatlik. Egyre több a befejezetlen hímzés, a soha be nem ültetett virágos kert, a soha meg nem valósuló kirándulás, a soha meg nem írt kotta, a soha meg nem tanult idegen nyelv, az elbliccelt zeneóra, a szövőszéken himbálózó szőttes... Ezek a deformálódott életformák. Ezek La Llorona mérgezett gyermekei. És mind a folyóban köt ki, mind a szennyezett vízbe kerül, s ez halálát okozza. Ideálisabb archetipális körülmények között most kis bugyborékolás után ki kellene kelniük a folyóból, fel kellene támadniuk, mint hamvaiból a főnixmadár. Itt azonban valami baj van az animusszal, s ennek következtében a gondolatok világ felé közvetítésével is. A folyó pedig olyannyira megtelt a komplexusok szennyével, hogy abból már semmi nem támadhat új életre. És most következik a neheze. Bele kell gázolnunk az iszapba, s a végére kell járnunk. La Lloronahoz hasonlóan végig kell szántanunk a folyómedret lelki életünk, alkotó életünk érdekében. S van még egy nehéz dolog: ki kell tisztítanunk a folyót, hogy La Llorona átlásson vizén, hogy vele együtt megtaláljuk a gyermekek lelkét és újra békén alkothassunk. A kultúra csak súlyosbítja a „gyárak" okozta szennyezést azáltal, hogy leértékeli a nőiséget - és félreérti a hídépítő férfitermészetet.17 A kultúra túl gyakran tartja fogva az animust azáltal, hogy egyre azt a megválaszolhatatlan és értelmetlen kérdést teszi fel, amit a komplexusok érvényesnek hazudnak és amely előtt minden nő meghunyászkodik: „De hát valódi író (művész, anya, leány, nővér, feleség, szerető, dolgozó, táncos, ember) vagy te?" „Valóban tehetséges (értékes) vagy?" „Valóban van értékes (megvilágító, segítő, gyógyító) mondanivalód?" Nem meglepő, hogy az animust kimerítik a negatív „gyártási folyamatok", a nő teljesítménye csökken, mivel magabiztossága és az alkotást segítő izma elsorvad. Ebben az állapotban azt szokták nekem mondani, hogy „nem látnak kiutat" úgynevezett leblokkolásukból, illetve az azt előidéző helyzetből. Animusuk minden oxigént kiszív a folyóból, ők pedig „rendkívül fáradtnak" érzik magukat, „mérhetetlen energiaveszteségtől" szenvednek, úgy érzik, „nem jutnak sehová", „valami visszatartja" őket.

Visszavesszük a folyót Az Élet/Halál/Élet természet következtében a Sors, a kapcsolat, a szeretet, az alkotás, és minden más óriási, ősi minták szerint mozog a következő sorrendben: teremtés, növekedés, erő, felbomlás, halál, inkubáció, teremtés, és így tovább. Az elképzelések, a gondolatok és az érzések elrablása vagy hiá64

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

nya a megzavart áramlás következménye. A folyót a következőképpen vehetjük újra birtokba: Fogadj el táplálékot, hogy belekezdhess a folyó tisztításába. Nyilvánvalóan káros szennyezést okoz az, ha egy nő elutasítja az alkotó életét illető őszinte dicséretet. Kisebb a szennyezés, ha, akár csak félvállról, azt válaszolja: „Milyen kedves, hogy ezt mondod". Nagyon nagy szennyezést jelent, ha így szól: „Jaj, már megint", vagy „Nem vagy eszednél". De a következő védekező válasz is bajt sejtet: „Természetes, hogy csodálatos vagyok, hogy nem vetted észre eddig?" Ez mind a sebzett animusról árulkodik. Jó dolgok áramlanak a nő felé, de azonnal megmérgeződnek. E jelenség leküzdése érdekében a nőnek gyakorolnia kell a dicséretek fogadását (még akkor is, ha kezdetben úgy hat, mintha rájuk vetné magát, hogy megtarthassa őket), ízlelgetnie kell őket, küzdenie kell a rosszindulatú animusszal, aki azt akarja a dicsérő tudomására hozni, hogy „Ez a te véleményed, mert nem tudod, milyen hibákat szokott ez a nő elkövetni, mert fogalmad sincs, milyen érdektelen... és így tovább". A negatív komplexusokat különösen a legéletrevalóbb elképzelések, a legforradalmibb, a legcsodálatosabb gondolatok, az alkotókedv legburjánzóbb formái vonzzák. Nincs tehát más választásunk, elő kell hívnunk egy tiszta szándékú animust, a régit pedig pihentetnünk kell, azaz a pszichének abba az archiváló rétegébe kell leküldenünk, ahol a kiüresedett, kiégett impulzusokat és katalizátorokat tároljuk. Ott aztán régi idők leleteivé válnak, amelyeknek nincs többé számottevő hatása. Reagálj; így tisztíthatod a folyót. A farkasok élete rendkívül kreatív. Naponta több tucat döntést hoznak, így vagy úgy határoznak, felbecsülik a távolságot, a zsákmányra koncentrálnak, esélyeiket latolgatják, megragadják a lehetőségeket, egyértelműen reagálnak, hogy céljaikat elérjék. Képesek megtalálni a rejtőzőt, egyesíteni szándékaikat, az áhított eredményre koncentrálni és elérése érdekében cselekedni - ezek azok a tulajdonságok, amelyekre az alkotó folyamat véghezvitelében az embereknek is szükségük van. Az alkotáshoz reagálóképesség szükséges. A kreativitás azt jelenti, hogy képesek vagyunk mindarra reagálni, ami körülöttünk történik, hogy a gondolatok, az érzések, a tettek és a válaszok több száz lehetőségéből választani tudunk, hogy ezeket olyan egyedi kifejezéssé vagy üzenetté tudjuk gyúrni, amelyben nyomaték, szenvedély és értelem van. Ebben az értelemben kreativitásunk elvesztése azt jelenti, hogy csak egyetlen választásunk van, nem áll rendelkezésünkre az érzések és a gondolatok tárháza, nem tudunk cselekedni, beszélni, létezni. Légyzaboláthn; így tisztítsd a folyót. Ne vigyen szennyezést a folyam, ne száradjon ki; ezen kell dolgoznod. Ha azt akarjuk, hogy szabadon folyjék, 65

TISZTA v í z : Az ALKOTÓ ÉLET TÁPLÁLÁSA

szabadjára kell engednünk saját gondolatformálásunkat, hagynunk kell, hadd áradjon, s kezdetben cenzúrázás nélkül kell mindent a közelünkbe engednünk. Ez a kreativitás. Csodálatos paradoxont hordoz. Ahhoz, hogy létrehozzunk valamit, úgy kell viselkednünk, mint a sültbolondnak, fel kell ülnünk a szamár hátán lévő trónra, de közben rubinok peregnek szánkból, ha megszólalunk. Akkor megindul a folyó, akkor élvezhetjük lezúduló áramlását. Felkaphatjuk szoknyánkat vagy ingünk alját, hogy annyit fogjunk fel belőle, amennyit csak lehet. Kezdj bele-, így tisztíthatod meg a szennyezett folyót. Akkor is, ha félsz, ha attól rettegsz, hogy kudarcot vallasz, azt mondom, kezdj már végre bele, bukj el, ha kell, szedd össze magad, kezdd újra. Ha megint megbuksz, megbuksz. Na és akkor mi van? Kezdd újra. Nem a kudarc tartja vissza az embert, hanem az, hogy vonakodik újrakezdeni. Ha rettegsz, akkor mi van? Ha attól félsz, hogy valami kiugrik és megharap, az Isten szerelmére, légy már túl rajta. Hagyd, hogy félelmed kiugorjék, megharapjon, s akkor végre ezen is túl leszel, s mehetsz tovább. El fog múlni. A félelemnek vége szakad. Ilyenkor jobb, ha minél előbb szembekerülsz vele, átéled és túlteszed magad rajta, mint ha emiatt nem látsz a folyó tisztításához. Yigyájzji^idó'dre; így kerülheted el a szennyező anyagokat. Ismerek egy heves vérű festőnőt, aki a házához vezető útra a következő feliratot függeszti ki, valahányszor zavartalanul szeretne festeni vagy gondolkodni: „Ma dolgozom, nem fogadok látogatókat. Ha úgy gondolod, hogy ez rád nem vonatkozik, mert a barátom, az ügynököm, vagy a bankárom vagy, akkor tévedsz." Egy másik ismerősöm, egy szobrász, ezt a táblát akasztja kapujára: „Ne zavarj, kivéve, ha nyertem a lottón, vagy ha Jézust látták a régi, taosi úton". Láthatjuk, hogy a pozitív animus kitűnően érzi a határokat. Tartsja. Hogyan folytathatjuk a szennyezés megszüntetését? Ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy semmi nem térít el bennünket az animus erősítésétől; folytatjuk lelki szövő- és szárnykészítő munkánkat, művészetünket, lelki javító-varró munkánkat, akár erősnek érezzük magunkat, akár nem, akár úgy érezzük, hogy készen állunk, akár nem. Ha kell, hozzákötözzük magunkat az árbochoz, a székhez, az íróasztalhoz, a fához, a kaktuszhoz bármihez, ahol alkotni tudunk. Akkor tűnnek el vagy alakulnak át a negatív komplexusok - az utolsó útszakaszon, álmaink segítségével - ha a sarkunkra állunk, és egyszer és mindenkorra leszögezzük: „Sokkal jobban szeretem alkotó életemet, semhogy együttműködjem saját elnyomásomban". Ha durván viselkednénk gyermekeinkkel, a gyermekvédő csoportok máris ajtónknál teremnének. Ha bántalmaznánk háziállatainkat, az Állatvédő Társaság jönne értünk. De 66

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

nem létezik Kreativitásvédő Szervezet vagy Lelki Rendőrség, hogy közbeavatkozzon, ha éheztetjük lelkünket. Csak mi vagyunk. Csakis mi őrködhetünk lelkünk legbensőbb világa és hősi animusunk felett. Nagy kegyetlenség hetente, vagy havonta, netán évente egyszer vízhez juttatnunk őket. Mindkettőnek megvan a maga napi ritmusa. Mindennap szükségük van ránk, szükségük van az életadó vízre. OvdhsaitüMetedeL Ha el akarod kerülni az Hambre del Almát, a lélek éhezését, keresd meg a problémát - és hozd helyre. Mindennap végezd el ezt a műveletet. Nejhagyd, hogy egyetlen gondolat, egyetlen férfi, asszony, társ, barát, vallás, munka, egyetlen kellemetlen hang is éhezésre kényszerítsen. Ha keik v ^ n f c ^ k ^ g a i i a t . Vesd latba valódi művedet. Építsd meg a melegség, a tudás kunyhóját. Hozd át energiádat onnan ide. Teremts egyensúlyt a napi felelősség és saját örömöd között. Óvd lelkedet. Ne engedj a minőségi alkotó életből. Ne hagyd, hogy komplexusaid, kultúrád, az intellektuális morzsák, vagy magasröptű, arisztokratikus, nevelő célzatú vagy politikai blablák elcsenjék tőled. Tápláld^alkotó életedet. Sok minden jó és tápláló a lélek számára, legtöbbjük mégis az Ősi Természeti Asszony négy alapvető táplálék-csoportjába tartozik; ezek pedig az idő, a valahgxájartozás, a szenvedély és a szuverenitás. Ezeket halmozd fel. Ezek tartják tisztán a folyót. A'rnegtisztított fölyó újra szabadon áramlik; növekszik az alkotó teljesítmény, s egymást követik a növekedés-apadás-növekedés természetes ciklusai. Semmi sem sodródik messzire, semmi nem piszkolódik be hosszú időre. Bármilyen szennyeződés természetes módon szűnik meg. A folyóból táplálkozhatunk, félelem nélkül belegázolhatunk, aggodalom nélkül ihatunk vizéből, lecsillapíthatjuk La Llorona megkínzott lelkét, meggyógyíthatjuk gyermekeit és visszaadhatjuk őket neki. Megszüntethetjük a gyár szennyező tevékenységét, újjmjrnust hívhatunk életre. Elképzeléseink szerint élhetjük életünket a folyó partján, karjainkban tarthatjuk sok-sok gyermekünket, s megmutathatjuk nekik tükörképüket a tiszta vízben.

Fókuszpont és fantázia-malom A kis gyufaárus lány történetét Észak-Amerikában a legtöbben Hans Christian Andersen meséje nyomán ismerik. Arról szól, hogy mit jelent a táplálék és a fókuszpont hiánya, s hogy ez mire vezet. Ezt a régi történetet a világ minden részén ismerik; néha az öreg szénégető a főszereplője, aki utolsó széndarabkájánál melegszik, miközben a régi időkről álmodozik. Némely 67

TISZTA VÍZ: AZ ALKOTÓ ÉLET TÁPLÁLÁSA

változatban a gyufakat valami más szimbolizálja, mint például A kis virágárus meséjében, ami egy utolsó virágaiban gyönyörködő, megtört szívű emberről szól, aki végül eltávozik az elők sorából. Néhányán ugyan érzelgősnek tartjak ezeket a történeteket, mondván, hogy túl „édeskések", mégis hiba lenne könnyedén lemondani róluk. Ezek a történetek lényegében arról szólnak, hogy a pszichét olvan mértékig keríti hatalmaba egy negatív delejes erő, hogy a valódi, vibráló élet szelleme „kihuny". 18 A kis gyufaárus lány most következő változatát Kati nénitől hallottam, aki a második világháború után érkezett Amerikába. Azt a kis magyar falut, ahol lakott, három ellenséges csapat is lerohanta és elfoglalta. Mindig ugy kezdte a történetet, hogy nem helyes dolog nehéz körülménvek között andalító álmokat dédelgetni; a nehéz időkben kemény, valóságos álmokat kell álmodnunk, olyanokat, amelyek valóra válnak, ha kitartóan munkálkodunk és a Szűz egészségére isszuk meg tejünket.

A íqs gyufaárus [dny Elt egyszer egy apátlan, anyátlan árva, aki a söte' erdőben lakott. Azzal keresett egy kis pénzt magának, hogy az erdo mellett fekvő faluban fél penniert gyufát vásárolt, amit aztán egy egész penniért eltudott adni. 9{a eleg sokat eladott, vett magának_egy falat kenyeret, majd visszatért erdei kunyhójába, s ruhástól aludt — mivel az volt mindene, amit magán viselt. kacagtató hideggel köszöntött be a tél. 9{em volt a feslanynakicipője, s kabatfeija is olyan vékony volt, hogy át lehetett rajta látni. Lába kékre fagyott, labujjai, orra és fezei is egészen elfeheredtek. Az utcákat járta, könyörgött az embereknek^ hogy vegyenektőle gyufát. De nem állt meg senki, °da semfigyeltekja. Egy este fáradtan ült le, s azt mondta: — Itt vannak_ezek_a gyufáig (Miért ne gyújtanéfetüzet, hogy felmelegedjek? De nem volt sem gyújtása, sem tűzifája. Mégis úgy döntött, meggyújt egy gyufát. Ott ült a földön kinyújtott lábakkal és meggyújtotta az első gyufaszalat. Egyszeriben mintha eltűnt volna a hideg és a hó. A kavargó hópelyhek_ helyett egy gyönyörű szobát pillantott meg, amelyben vasajtós, sötétzöld cserépkályha állt. Olyan meleget sugárzott, hogy még a levegő is vibrált. A kislány közel húzódott a kályhához és mennyei boldogságot érzett.

'Hirtelen azonban kialudt a tűz, s ő ismét ott ült a hóban, s a csontjai is zórogteki Meggyújtotta hát a másodikgyufaszálat es egyszeriben átlátott a falon, ami mellett ült. Az asztal hófehér abrosszal volt leterítve, rajta a legszebb porcelántányerokj. s a pecsenyéstálon frissen sült liba illatozott, de amint fele nyúlt volna, a látomás hirtelen eltűnt. 68

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

Ismét ott találta magát a hóBan. De most már nem érzett fájdalmat térdéBen és csípőjéBen. !A hideg magasaBBra kúszott, fel egészen karjáig és törzséig. Meggyújtotta hát a harmadikgyufaszálat. A gyufa lángja gyönyörű karácsonyfává változott. !A fán fehér gyertyák_égtek, csodálatos üvegdíszek_csillogtalQ s apró pici szikrákezrei sziporkáztak, melyekről a gyermekjiem tudta pontosan, micsodáks 9\rézle, nézte áfát, szemét egyre magasaBBra emelte, mert a fa is egyre nwgasaBBra nyúlt, egészen a mennyezetig, fel a csillagos égig, s a gyermek, látta, l,ogy egy csillag hasít ragyogó csíkot maga után az ég Bolton. "EszéBejutott, hogy anyja egyszer azt mesélte, valahányszor meghal valaki, lehull az égről egy csillag. !A sötétBőlegyszer csak,nagyanyja alakja tűnt elő, olyan kedves volt, olyan melegséget sugárzott... a gyermek.Boldog volt, hogy látja. A nagyanyó kötényével takarta Be a kislányt, mindkét karjával átölelte, közelhúzta magához, s agyermek.nagy Boldogságot érzett. Nagyanyja alakja azonBan halványulni kezdett. Sí gyermek, sietve egyik.gyufát gyújtotta a másikután, hogy ne hagyja nagyanyját eltávozni... egyre töBB gyufát gyújtott, hogy vele maradjon... egyik.sercent a másik.után... és akkor nagyanyja emelkedni kezdett vele a magasBa, fel az égBe, aholnincs hideg, nincs éhezés, nincs fájdalom. "Heggelaz emBerek.ott találtába kislányt a házak.kőzött; már nem mozdult, nem volt Benne élet.

Az alkotó fantázia elüldözése Ezt a gyermeket nemtörődöm emberek veszik körül. Ha ilyen helyzetbe kerülünk, meneküljünk. Ebben a környezetben senki sem tartja értékesnek egyetlen tulajdonát, a fellobbanó gyufaszálakat - az alkotó lehetőség kezdeményeit. Ebben a pszichikus helyzetben kevés lehetősége van ennek a gyermeknek. Belenyugszik, hogy „ezt a helyet jelölte ki számára az élet". Az ilyen helyzetből rúgkapálva menekülni kell. Ha a Természeti Asszonyt sarokba szorítják, nem adja fel, előrelendül, karmolva kifelé tör. Mit tegyen a gyufaárus lány? Ha ösztönei érintetlenek lennének, sok választása lehetne. Elmehetne egy másik városba, fellopózhatna egy szekérre, elbújhatna egy szenespincében. A Természeti Asszony már tudná, mi legyen a következő lépés. A gyufaárus lány azonban már nem tud semmit erről az Asszonyról. Fagyoskodik, csak egy hallucináló teremtmény marad belőle. A melegséget sugárzó, kreativitásunkat segítő és előhívó emberek közelsége elengedhetetlen az alkotó élethez. Éneiküljnegfagyunk. A belülről és kívülről jövő hangok kórusa azáltal ad erőt, hogy felfigyel állapotunkra, bátorít, s ha szükséges, ápol. Nem tudom pontosan, hány barátra van az 69

TISZTA VÍZ: AZ ALKOTÓ ÉLET TÁPLÁLÁSA

embernek szüksége, de egy vagy kettő feltétlenül kell, hogy legyen, aki úgy gondolja, hogy tehetségünk, bármi legyen is az, pan de cielo, mennyei kenyér. Minden nőnek joga van egy halleluját zengő kórushoz. Kinn, a hidegben az ember képzeleg, s nem cselekszik. Ez a fajta képzelgés hatásos érzéstelenítő szer. Ismerek olyan nőket, akiknek nagyon szép hangja van. Ismerek született mesemondókat; szinte minden szó, mely ajkukat elhagyja, eleven és finomművű. Mégis elszigeteltnek, kifosztottnak érzik magukat. Visszahúzódóak, ami gyakran az éhező animus jele. Nem képesek tudatosítani, hogy belülről, vagy barátaik, családjuk, közösségük felől támogatást kaphatnak. Ha nem akarunk kis gyufaárus lányok lenni, akkor meg kell tennünk egy nagyon fontos lépést. Nem méltófjgyehnünkre az, aki nem segíti művészetünket és életünket. Kemény szavak ezek, de igazak. Mert különben az ember a kis gyufaárus lány rongyait ölti magára és olyan szomorú életre kényszerül, amiben megfagy a gondolat, a remény, a tehetség, az írás, a játék, a tervezés, a tánc. MelegségreJcell szert tennünk mindenáron. A történetben nem ezt látjuk. A kislány inkább megpróbálja eladni gyufáit, melegsége forrását. Ha ezt tesszük, nőiségünk nem kap meleget, gazdagságot, nem lesz bölcsebb, nem fejlődik tovább. Titokzatos dolog a melegség. Gyógyít és új életre kelt. Meglazítja azt, ami túl szoros, segíti az áramlást, titokzatos módon az életre sarkall, új gondolatokat hív elő. Bármi adja is a meleget, egyre közelebb húz magához. A kis gyufaárus lány nem fejlődhet környezetében. Ott nincs melegség, nincs gyújtós, nincs tűzifa. Mit tennénk az ő helyében? Először is, nem merülnénk el abban a képzelt világban, amit a gyufák gyújtásával idéz elő. Háromfajta képzelődés létezik: az első az örömről való fantáziálás; olyan szellemi fagylalt, ami csakis az élvezetet szolgálja - ilyen az ábrándozás. A másik a szándékosjcépzclőd és. Olyan ez, mint valami tervkészítés; egyféle cselekvéshez közelvivő eszközként használjuk. Minden lelki, szellemi, pénzügyi, kreatív siker ezzel a fantáziálással kezdődik. A harmadik fajtája az, ami mindent megrekeszt. A kritikus időszakokban ez a fantáziálás akadál] ózza a helyes cselekvést. Sajnos, a gyufaárus lány esetében is ezt a harmadik fajtát látjuk. Olyan képzelgés ez, aminek semmi köze a valósághoz. Azt az érzést sugallja, hogy nem lehet tenni semmit, jobb, ha belemerülünk a puszta képzelgésbe. A fantáziálás olykor belülről fakad. Van úgy, hogy egy üveg ital, egy tű vagy ezek hiánya - idézi elő. Néha az égő gaz füstje hozza, néha egy feledhető szoba, benne ágy és egy idegen. Ilyenkor az ember a gyufaárus lány módjára képzelgéssel tölti az éjszakákat, s minden reggel holtra fagyva éb70

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

_red. Sokféle módon veszíthetjük el figyelmünket, téveszthetjük szem elől fókuszpontunka t. Mi fordítja ezt meg, mi állítja helyre lelkünk és énünk megbecsülését? Valami olyasmit kell kitalálnunk, ami gyökeresen eltér a gyufaárus lány megoldásától. Olyan helyei kell találni gondolatainknak, ahol támogatóra lelünk. Ez a fókuszponttal összefüggő óriási lépés: tápláló erőt kell találnunk. Nagyon kevés ember tud áramlata mélyén egymagában alkotni. Angyalszárnyak paskolására van szükségünk. Az embereknek általában csodálatos ötleteik vannak. Valami szép színűre festem azt a falat; kitalálok valamit, amibe bevonhatom az egész várost; készítek néhány csempét a fürdőszobába, s ha szépnek találom őket, eladok közülük néhányat; újra iskolába járok, eladom a házat, utazni fogok, gyereket szülök, ezt abbahagyom, belekezdek valami másba, járom a magam útját, segítek ezt vagy azt az igazságtalanságot helyrehozni, védelmezem a védteleneket. Az ilyen tervekhez tápláló erőre van szükség. Melegséget adó emberek támogatása kell megvalósításukhoz. A kis gyufaárus lány rongyokban jár. Ahogy a régi dal mondja, annyi ideig volt alul, hogy már fentnek érzi. Ott, ahol ő van, nem lehet gyarapodni. Olyan helyet kell találnunk magunknak, ahol a növényekhez és a fákhoz hasonlóan a nap felé fordulhatunk. De ehhez napnak is lennie kell. Ehhez mozdulnunk kell, nem csak üldögélni. Meg keü változtatnunk helyzetünket. Ha nem mozdulunk, újra az utcán találjuk magunkat, s gyufát árulunk. A világon a legjobb napot azok a barátok jelentik, akj^jrielegséget sugároznak feléd, ezzel segítik kreativitásodat. Ha nincs barátunk, mint a gyufaárus lánynak, akkor a szenvedés, vagy olykor a harag hidege jár át bennünket. Az is előfordul persze, hogy a barátok nem jelentenek igazi napot. Talán vigasztalnak, de nem tudatosítják az emberben az egyrefagyosabbá váló környezetet. Vigasztalnak - ez azonban nem táplál. A tápláló gondoskodás egyik helyről a másikra mozdítja az embert. A vigasztalás és a tápláló gondoskodás között a következő a különbség: egy sötét szobában tartunk egy szobanövényt, ami ettől szenved, s ezért néha kedves szavakat mormogunk neki - ez a vigasztalás. Ha kivisszük a szobából a meleg napra, megöntözzük, s aztán beszélünk hozzá - ez a tápláló gondoskodás. A gondoskodás nélkül maradó fagyoskodó nő gyakran fordul „mi lenne, ha" ábrándokhoz. De még ha ilyen állapotban van is, sőt, különösen ha ilyen állapotban van, el kell utasítania minden vigasztaló ábrándot, mert az egész biztosan végez vele. Mindannyian tudjuk, milyenek ezek a végzetes képzelgések: „Majd egy napon..." és „Bárcsak lenne..." és „Meg fog ő változni..." és „Bárcsak tudnám magam fegyelmezni..." „Majd ha valóban készen állok... 71

TISZTA VÍZ: AZ ALKOTÓ ÉLET TÁPLÁLÁSA

ha elegendő xyz-m lesz... ha megnőnek a gyerekek... ha nagyobb biztonságban leszek... ha találkozom valaki mással... amint..." és így tovább. A kis gyufaárus lánynak van egy belső nagyanyja, aki ahelyett, hogy rákiáltana: „Ébredj fel! Kelj fel! Keress meleget, nem számít, milyen áron!", elviszi őt a fantázia világába, a „mennyekbe". A mennyország azonban ebben a helyzetben nem segít a Természeti Asszonyon, a csapdába esett ősi gyermeken, vagy a kis gyufaárus lányon. Nem szabad beindítani ezeket a vigasztaló fantáziaképeket. V é g z ^ s módon elcsábítanak a valós világtól. A gyufaárus lány valamiféle rosszul felfogott kereskedelmet végez, eladja gyufáit, amelyek őt melegen tarthatnák. Amikor a nők elszakadnak az ősanya tápláló, gondoskodó szeretetétől, akkor a külső világ élelempótlékán tengődnek. Az ego összekapar valamiféle életet, elfogadja a kívülről érkező leghitványabb táplálékot is és minden este, újra és újra oda jut vissza, ahonnan elindult. Kimerülten hajtja álomra fejét. Nem képes jövővel rendelkező életre ébredni, mert nyomorult élete az a horog, amelyen nap nap után vergődik. A beavatás során, amikor az ember nehéz körülmények között tölt némi időt, eltávolodhatunk a kényelemtől és a megelégedettségtől. A beavatás végeztével az újonnan „csiszolt" nő felfrissült és bölcsebbé vált szellemi és alkotó életbe foghat. A gyufaárus lány helyzetében lévő nőket egyféle kudarcba fulladt beavatás résztvevőinek tekinthetjük. A nehéz körülmények nem az elmélyülést, hanem a megcsonkulást idézik elő. Más helyet, más környezetet, más támaszt és más útmutatókat kell keresni. A történelem során, különösen a férfiak lélektanában, a betegség, a száműzetés és a szenvedés gyakran kap beavatásszerű, mély értelmű magyarázatot. A nők esetében azonban vannak olyan egyéb beavatási archetípusok, amelyek a nők belső lélektanából és fizikai adottságaiból erednek; ilyen például a szülés, a vér hatalma, a szeretet és az, amikor tápláló szerelemben részesülnek. Ha olyasvalakitől jön az áldás, akire felnéznek, ha náluk idősebbek tanítják őket, akkor ezek a beavatások mélyrehatóak lesznek, sajátos feszültséget teremtenek és új életre keltenek. Azt mondhatnánk, hogy a gyufaárus lány túl közel került, mégis túl távol maradt attól az átmeneti állapottól, mely beteljesíthette volna beavatását. Jóllehet rendelkezik a beavatás tapasztalatához szükséges kellékekkel, nincs se kívül, se belül senki, aki ezt a pszichikus folyamatot irányíthatná. A tél, fizikai és a legnegatívabb értelemben, a halál csókját - a hideget hozza mindenre, amit megérint. A hidegség jelenti minden kapcsolat végét. Ha meg akarunk ölni valamit, csak hidegen kell hozzá viszonyulnunk. Amint megfagy egy érzés, egy gondolat vagy egy cselekedet, ott kapcsolat többé nem lehetséges. Ha az ember el akar hagyni magában valamit, vagy ott akar hagyni valakit, akkor arról egyszerűen tudomást sem vesz, nem 72

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

hívja meg, kihagyja mindenből, meg sem halljaJiangját, rá sem néz. Ez zajlik a gyufaárus lánypszíchéjében. Az utcát járja, s könyörög a járókelőknek, hogy vásároljanak tőle gyufát. Ez az egyik legmeghökkentőbb dolog, amit a sérült női ösztön esetében látunk: olcsón adja afényét. Az apró pálcikák végén fellobbanó láng olyan, mint a botra tűzött világító koponya Vaszilisza meséjében. A bölcsességet jelenti, s ami még ennél is fontosabb, felébreszti a tudatosságot, megvilágítja a sötétséget, új lángra lobbantja azt, ami kiégett. A tűz a psziché új életre keltésének legerőteljesebb szimbóluma. A gyufaárus lány szűkölködik, kéreget, sokkal nagyobb értéket kínál lángját -, mint amit ezért cserébe kap - egy pennit. Mindegy, hogy ez a „csekély értékért elfecsérelt óriási érték" pszichénkben vagy a külső világban zajlik-e, az eredmény ugyanaz: egyrefogy energiánk. Ilyenkor egy nő nem tudja igényeit kielégíteni. Valami élni akar, könyörög, de nincs semmi válasz. Olyan ez, mint amikor Sophia, a bölcsesség szelleme fényt hoz a mélyből, de könnyedén túlad rajta. A rossz társak, rettenetes főnökök, kiszipolyozó helyzetek, ravasz komplexusok késztetnek egy nőt ilyen döntésekre. Amikor a gyufaárus lány sorra gyújtja a gyufákat, a cselekvés helyett képzelgésre fordítja erőtartalékait. Hirtelen használja el energiáját. Ez félreérthetetlen egy nő életében. Elhatározza, hogy főiskolára megy, de három évig fontolgatja, melyikre. Meg akarja festeni azt a képsorozatot, de mivel most úgysem lehet egy ilyen kiállítást megszervezni, hát nem sokat törődik vele. Meg akarja tenni ezt vagy azt, de nem fordít arra időt, hogy tanuljon, fejlődjék ahhoz, hogy végre is tudja hajtani. Tíz füzetet teleírt már álmaival, de elakad értelmezésükben, s nem képes felhasználni jelentésüket. Tudja, hogy mennie, belefognia, megállnia, továbbhaladnia kellene, mégsem teszi. Látjuk is, hogy miért nem. Amikor egy nő érzései megfagy nak,.amikor nem érzi már saját magát, amikor vére, szenvedélye nem éri már el pszichéje távoli részeit, amikor kétségbeesik; akkor sokkal kellemesebb a fantázia-élet, mint bármi más, amibe belefoghatna. Az apró gyufalángok, fa híján, a pszichét égetik el, mintha száraz fahasáb lenne. A psziché pedig elkezd csalni; a beteljesült vágyak fantázia-tüzénél melegszik. Ez a képzelgés olyan, mint a hazugság: ha elég gyakran mondogatja magának az ember, végül még elhiszi. Ez a fajta konverziós (átalakító) szorongás, amikor a problémák a megvalósíthatatlan megoldásokról vagy szebb időkről való fantáziálás segítségével kevésbé fenyegetővé válnak, nem csak a nőket gyötri; jelentős buktatóként áll minden ember útjában. A gyufaárus lány képzeletében megjelenő kályha meleg gondolatokat jelent. Egyben a középpont, a szív, a kemence szimbóluma is. Arról árulkodik, hogy az ábrándkép a kislány valódi énjéből, pszichéje szívéből, belső otthona melegéből ered. De hirtelen eltűnik a kályha. A gyufaárus lány, mint minden hasonló 73

TISZTA VÍZ: AZ ALKOTÓ ÉLET TÁPLÁLÁSA

helyzetben lévő nő, újra a hóban találja magát. Itt nyilvánvalóvá válik, hogy ez a fajta ábrándozás ^ilknatnyi^sj^omboló. Csakis energiánkat égetheti. Lehet, hogy ábrándképei i eig-óráig melegítik az embert, de végül mindig a hóban köt ki. A kislány meggyújtja a következő gyufát. Sorra hunynak ki a fantáziaképek, s a gyermek minduntalan a fagyos hidegben találja magát Ha a psziché megfagy, csak maga felé fordul, senki más felé. Most meggyújtja a harmadik gyufát. Ez a mesebeli bűvös szám, az a pont, amikor valami újdonságnak kell történnie. Ebben az esetben azonban, mivel a fantázia elnyomja a cselekvést, semmi új nem következik be. Furcsa, hogy karácsonyfa jelenik meg a mesében. A karácsonyfa a kereszténység előtti állandóság szimbólumából, az örökzöldből fejlődött ki. Azt gondolhatnánk, hogy a lélek-psziché örökzöld, örökké növő, mindig mozgásban lévő megjelenése majd megmenti őt. A szobának azonban nincs mennyezete. A psziché nem őrizheti többé az élet gondolatát. A delejes erő átvette az uralmat. A nagyanya melegséget áraszt, nagyon kedves, mégis ő a bürök levének utolsó cseppje. A halál álmába ringatja a gyermeket. Ez a legnegatívabb értelemben vett nyugodt álom, a bénultság álma. „Rendben van, kibírom"; ez a tagadás álma. „Egyszerűen elfordítom a fejem", ez a káros fantáziálás álma, amikor abban reménykedünk, hogy csodálatos módon megszabadulunk minden gyötrődéstől. Tény, hogy amikor a libidó vagy az energia olyan mértékben elhalványul, hogy lehelete már nem látszik a tükrön, akkor megjelenik az Élet/Halál/Élet természet, amit itt a nagyanya személyesít meg. Neki kell feltűnnie, ha bekövetkezik a halál, inkubálnia kell a hüvelyét hátrahagyó lelket, s addig kell gondoznia, míg újjá nem születik. Ez minden psziché áldása. Még a gyufaárus lányéhoz hasonló fájdalmas befejezés esetén is van egy fénysugár. Ha elegendő idő, elégedetlenség és nyomás gyűlt össze, a psziché ősi, Természeti Asszonya új életre kel, s újra lehetővé válik a nő számára, hogy saját érdekében cselekedjen. Látjuk a sok szenvedésből, hogy sokkal jobbjdgyógyulni a fantázia-rabságból, semmint vágyakozva és reménykedve arra várni, hogy feltámadunk halottainkból.

Az alkotó tűz felélesztése Képzeljük most el, hogy minden együtt van, egyértelmű szándékaink vannak, nem fuldoklunk a menekvésnek hitt képzelgésben, integráns egészet alkotunk, s virágzik alkotó életünk. Még egy dologra szükségünk van: tudnunk kell, mi a teendő, amikor elveszítjük a fókuszpontot; vagyis, amikor 74

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

egy időre kimerülünk. Micsoda? Ennyi munka után elveszíthetjük fókuszpontunkat? Igen, még ha ideiglenesen is, de ez a dolgok rendje. A Kelet-Európa vidékein éló emberek szerencsére ezt kigondolták számunkra. Van erről egy csodálatos meséjük, aminek A három aranyhajszál a címe. Ezt a történetet valószínűleg évszázadok, de talán évezredek óta mesélik az emberek, mert egy archetípus jelenik meg benne. Ez az archetípusok természete... a halandók történeteiben, álmaiban, gondolataiban hagyják hátra bizonyítékaikat. Itt aztán egyetemessé válnak, utasításokat közvetítenek, ki tudja, hol laknak, de időn és téren áthatolva minden új nemzedéknek megmutatják bölcsességüket. Egy mondás szerint a mesék szárnyakon repülnek. Képesek átrepülni a Kárpátokon és leszállni az Uraiban. Onnan átszállnak a Sierrákra, végigrepülnek felettük egészen a Sziklás-hegységig és így tovább. A három aranyhajszál romániai változatát mondom el. Vannak persze teuton és kelta változatai is. De ismerik a Mexikó jó részét kitevő felföldön és az Egyesült Államokban is. A történet arról szól, hogy hogyan tudjuk elvesztett fókuszpontunkat visszaszerezni. A fókuszpont az észlelésből, a hallásból, a lélek hangjának követéséből alakul ki. Sok nő nagyon jól használja ezt, ám ha elveszíti hozzá fűződő kapcsolatát, akkor olyan szétszórttá válik, mint a kihasadt párna pelyhei. Fontos dolog, hogy mindent tároljunk, amit az ősi természetben észlelünk vagy hallunk. Némely nő számára ezt az újságok jelentik, amelyekben nyomon követhetnek minden elszálló tollpihét, másoknak a művészet, a tánc, a festés, az írás jelenti mindezt. Emlékszünk még Baba Jagára? Hatalmas üstje van; óriási bográcsban repül, ami valójában mozsár. Vagyis, van egy tartálya, amibe mindent belerak. Ebben őrzi gondolkodásmódját, ebből tudja, merre, hogyan repüljön. Igen, ez a megőrző tárolás nyújtja az energiavesztés problémájának megoldását. És még valami. Lássuk...

J3 flórom aranyfiajszát Történt egyszer, egy sötét éjszakán, amikor mindenfekete, s a favágói Bütykös ujjak: ként merednek.az éjféli mélykik.égre, fwgy egy öregember Botorkált át az erdőn, fiz arcába csapódó ágak.felkarcolták.bőrét, alig látott tőlük: 'Kezében apró lámpást tartott, de belül a gyertya egyre halványabban pislákolt. !Az öregembernek^ hosszú sárga haja volt, és sárgák, voltakrepedezett fogai és felfelé kunkorodó körmei is. "Előregörnyedt, háta olyan volt, mint egy liszteszsák: Olyan ráncos volt, hogy bőre fodorként lógott álIáról, hónaijárólés derekáról. "Belekapaszkodott egy fába, előrehúzta magát, aztán megragadott egy másikfát, ismét haladt valamelyest, s ilyen nehézkesen, jiagyokat szuszogva vergődött át az erdőn. 75

TISZTA VÍZ: AZ ALKOTÓ ÉLET TÁPLÁLÁSA

Lábának,minden csontja tüzes fájdalomban égett. Afákon ülő baglyokegyütt sikoltoztak recsegő csontjaival, ahogy lépkedett a sötétben. A messzi távolban apró lángocska pislákolt, talán egy házikó, egy tűzhely, egy otthon, egy pihenőhely fénye; s az öreg abba az irányba tartott. Tpp hogy elérte az ajtót, kialudt lámpájában a gyertya, ő pedig olyan fáradt, olyan kimerült volt, fwgy átzuhant a küszöbön, s összeesett. Odabent egy öregasszony üldögélt a pattogó tűz mellett, de most odasietett hozzá, átkarolta, s a tűz mellé vezette. Ilgy tartotta karjaiban, ahogy az anya a gyermekét. 'Beültette hintaszékébe, s ringatni kezdte. Ott voltakfettecskén; a törékeny öregember, egy zacskó csont csupán, és az erős öregasszony, aki most hintaszékében ringatta, s azt mondogatta Jól van, jól. Jól van, jól". Egész éjjel ringatta, és mikor közeledett a hajnal, az öregember erős karú, aranyhajú, sudár legénnyé változott. Az öregasszony csakjringatta. Jól van, jól. Jól van, jól." Ahogy világosodott, a fiatal legényből gyönyörű kisgyermek, lett, haja aranylott, mint a búzamező. 'Éppen hajnalhasadáskor az öregasszony nagy sebesen három hajszálat tépett ki a gyermekgyönyörű hajából, s ledobta mind a hármat a kőre. 9{agyot pendült mind a három hajszál: Tiiiiing! liiiiingl Tiiiiingl Az ölében lévő gyermek, leugrott, s az ajtó felé iramodott. 9dég hátrapillantott az öregasszonyra, elmosolyodott, aztán megfordult és felrepült az égre, hogy aranyló sugaraival beragyogja a világot.19

Éjszaka minden más, ahhoz tehát, hogy megértsük ezt a történetet, le kell ereszkednünk az éjszakai tudat állapotába, amikor hamarabb meghallunk minden reccsenést és surranást. Éjszaka közelebb vagyunk önmagunkhoz, azokhoz a lényeges gondolatokhoz és érzésekhez, amelyeket nappal nem tudatosítunk olyan élesen. Az éjszaka Nyx Anya világa, aki a földet teremtette. Ő a Nappalok Vén Anyja, ő is Élet és Halál Anyó. Amikor egy mesében éjszaka van, akkor tudhatjuk, hogy a tudattalan világában járunk. Keresztelő Szent János ezt a „lélek sötét éjszakájának" nevezte. Ebben a mesében az éjszaka az az idő, amikor a vén öregember képében megjelenő energia egyre gyorsabban fogy. Ez az az idő, amikor egyféle értelemben a végünket járjuk. A fókuszpont elvesztése az energia elvesztése. A legrosszabb, amit ilyenkor tehetünk, hogy kapkodva megpróbáljuk az egészet újra összecsomagolni. Kapkodni nem szabad. Ahogy a mesében is látjuk, ülni kell és ringatózni. A nyugalom, a béke és a ringatás megújítja a gondolatokat. De sok nő gondolja fényűzésnek a türelmes ringatást. A Természeti Asszony szerint azonban szükség van rá. A farkasok erről mindent tudnak. Ha idegen jelenik meg területükön, né76

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

ha morognak, üvöltenek, sőt harapnak is, máskor viszont jó távol leülnek egy csoportban, mint valami család. Csak üldögélnek és együtt lélegeznek. Bordáik emelkednek, süllyednek, fel-le mozognak. Ilyenkor keresik fókuszpontjukat, új támpontjaikat, visszatérnek önmaguk centrumába és eldöntik, mi került válságba, mit kell tenniük. Sokszor úgy döntenek, hogy „most nem tesznek semmit, csak együtt ülnek és lélegeznek, együtt ringatóznak". Amikor terveink nem valósulnak meg zökkenőmentesen, vagy nem dolgozzuk ki őket alaposan, akkor sokszor elveszítjük fókuszpontunkat. Ez a természetes ciklus része, s akkor következik be, amikor a gondolat megavasodik vagy nem vagyunk képesek friss módon szemlélni. Olyan öregekké és nyikorgókká válunk, mint a mesebeli öregember. Sok elmélet szól az alkotóerő „l^blokkolásáról", de az az igazság, hogy az egyszerűbbek úgy jönnek-mennek, mint az időjárás vagy az évszakok változásai - ez alól azok a lélektani leblokkolások számítanak kivételnek, amelyekről korábban már beszéltünk, mint például az, amikor nem jutunk közel igazságunkhoz, amikor félünk a visszautasítástól, amikor félünk kimondani azt, amit tudunk, aggódunk amiatt, hogy nem vagyunk megfelelőek, amikor beszennyeződik életadó folyamunk, és így tovább. Azért olyan csodálatos ez a történet, mert egy gondolat teljes ciklusát felrajzolja; az apró fény jelenti magát az elgondolást, ami elhalványul, már-már kialszik természetes ciklusa szerint. Amikor a mesékben valami rossz történik, az azt jelenti, hogy újdonságot kell megpróbálni, új energiát kell igénybe venni, egy segítőtől, gyógyítótól, mágikus erőtől kell tanácsot kérni. Itt újra La Que Sabéval, a kétmillió éves asszonnyal találkozunk. Ő a „tu20

dó". Ha tüze elé állunk, újjáéledünk, meggyógyulunk. Az ő tüzéhez, az ő karjaiba vonszolja magát az öregember, mert nélkülük elpusztul. Az öregember attól a hosszú munkától fáradt el, amit tőlünk kap. Láttunk már olyan asszonyt, aki őrült módjára dolgozik, s egyszer csak összeesik, nem megy tovább. Láttunk már olyan nőt, aki egy társadalmi problémán dolgozik, mint egy megszállott, ám egy nap hirtelen hátat fordít az egésznek, mondván, „Pokolba vele". Animusuk kifáradt. La Que Sabé ringató karjaira kell bízni. Annak a nőnek, akinek elerőtlenednek, elhalványulnak vagy teljes egészében rpegszűnnek gondolatai vagy energiája, meg kell találnia az ehhez az öreg gyógyítóhoz vezető utat, s oda kell vinnie kimerült animusát, hogy új életre kelhessen. Sok női páciensem vesz részt tevékenyen különböző társadalmi mozgalmakban. Ciklusuk utolsó fordulatánál kétségkívül kifáradnak, nyikorgó lábakkal vonszolják magukat át az erdőn, lámpásuk pislákol, már-már kialszik. Ilyenkor mondják azt, hogy „Elég volt. Feladom, visszaadom saj77

TISZTA VÍZ: AZ ALKOTÓ ÉLET TÁPLÁLÁSA

tóigazolványomat, jelvényemet, egyenruhámat..." bármit. Aucklandbe akarnak kivándorolni. Tévét akarnak nézni egy zacskó süteményt majszolva és tudni sem akarnak a világról. Ronda cipőket akarnak vásárolni, olyan környékre akarnak költözni, ahol soha nem történik semmi, ezentúl csak a hirdetési csatornákat akarják nézni a tévében. Mostantól kezdve csak a maguk dolgával akarnak törődni, el akarják fordítani a fejüket... és így tovább. Bármi legyen is indokuk, még ha szánalmas kimerültségük és frusztrációik beszélnek is belőlük, szerintem igazuk van, ideje_pihenni. Erre ők általában nekem támadnak, „Pihenni! Hogy pihenhetnék, amikor a szemem láttára megy tönkre a világ?" Mindent összevetve, ilyenkor mégiscsak pihenni, ringatózni kell, vissza kell szerezni a fókuszpontot. Az ember ilyenkor megfiatalodik, energiát gyűjt. Sok nő úgy hiszi, ez képtelenség; de nem az, mert társai - anyák, diákok, művészek vagy aktivisták - ilyenkor közrefogják és segítenek a feltöltődésben. A kreatív nőnek ilyenkor pihennie kell, s később visszatérhet intenzív munkájához. Meg kell látogatnia az erdei öregasszonyt, az új élet adóját, az Ősi, Természeti Asszonyt. Ő számít arra, hogy az animus rendszeresen kimerül. Nem rémül meg, ha átesik küszöbén. Készenlétben várja. Nem rohan hozzánk pánikot keltve. Egyszerűen karjaiba vesz és ott tart bennünket, amíg vissza nem nyerjük erőnket. Nekünk sem szabad pánikba esni, ha azt vesszük észre, hogy elvesztettük fókuszpontunkat. Nekünk is együtt kell lennünk egy ideig ezzel a gondolattal. Akárhol van is fókuszpontunk: önfejlődésünkben, a világ dolgaiban, vagy kapcsolatainkban, az animus egy idő után ki fog merülni. A kérdés csak az, hogy mikor. Bármely hosszú, nehéz munka végén - iskoláink befejeztével, egy kézirat, egy mű elkészültével, vagy egy beteg ember ápolásának végén - mindig elérkezik a pillanat, amikor hajdan fiatal energiánk megöregszik, felbukik, nem tud továbbmenni. A legjobb, ha egy nő ezt már munkája kezdetén megérti, mert gyakran megesik, hogy meglepődik a fásultság érzésén. Olyankor kudarcról, alkalmatlanságról és hasonlókról motyognak, sírnak, suttognak a nők. Nem, nem. Ez az energia kimerülése. Ilyen a Természet. Tévedés azt hinni, hogy a maszkulinitás végtelen erővel rendelkezik. Ezt a kultúra közvetíti, de ki kell űznünk pszichénkből. Ez a félreértés csalódást okoz belső maszkulin energiáinkat és a külvilág férfiait illetően is. Mindenkinek szüksége van ereje visszaszerzésére. Az Élet/Halál/Élet természet ciklikusan működik és mindenre és mindenkire igaz. A mesében az öregasszony három aranyhajszálat dob a földre. Van egy mondás: „Vess némi aranyat a földre". Ez a desprender las palabras változata, ami a mesemondók, a cuentistas hagyományában azt jelenti, hogy ki 78

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

kell hagynunk néhány szót a történetből, hogy ezáltal még erősebbé tegyük. A haj a fejből kipattanó gondolatot szimbolizálja. Azáltal, hogy az öregasszony néhányat ledob a földre, a fiúgyermek csak még ragyogóbbá válik. Elfáradt gondolataink vagy törekvéseink is fényesebben ragyognak, ha néhányat elvetünk belőlük. Olyan ez, mint amikor a szobrász egyre többet farag le a márványból, hogy a rejtett formát napvilágra hozza. Kifulladt szándékaink vagy tetteink megújítása vagy megerősítése érdekében meg kell szabadulnunk néhány gondolattól és meg kell keresnünk a fókuszpontot. Végy ki három „hajszálat" nehéz munkádból, s dobd a földre. Meghallod az ébresztőTiangotrEz a pszichikus csengő hang új aktivitásra ösztönöz. Új korszakot, új lehetőséget nyit meg. A vén La Que Sabé tulajdonképpen gyengéden megmetszi a maszkulin erőt. Tudjuk, hogy a régi ágak lemetgzése erősebbé teszi a fákat. Azt is tudjuk, hogy bizonyos növényeket bokrosabb, bujább növekedésre serkent, ha lecsípjük néhány rügyüket. Az animus növekedési és apadási ciklusa természetes dolog. Ez egy ősi folyamat. A nők időtlen idők óta így közelítenek a gondolatokhoz és azok külső megnyilvánulásaihoz. A három aranyhajszál mesebeli öregasszonya újra megtanít bennünket erre. Mi hát a lényege a fókusz visszaszerzésének, a sólyom visszahívásának, a farkasokkal való száguldásnak? így érünk el a torkolati vénához, így jutunk el életünk minden részének magjához és csontjaihoz, mert ezek rejtik örömünket, itt található Edenkertünk, ahol szabadon létezhetünk, kóborolhatunk, írhatunk, énekelhetünk, alkothatunk, ahol semmitől sem kell félnünk. Amikor a farkasok örömet vagy veszélyt éreznek, először mozdulatlanná válnak. Szoborszerű merevséggel összpontosítanak, hogy meglássák, meghallják, megérezzék, mi van ott. Ezt kínálja számunkra a Termeszeti Asszony is: meg kell állnunk; figyelnünk, szimatolnunk, éreznünk és ízlelnünk kell, összpontosítanunk kell, hogy megláthassuk, mi van előttünk. így nyerhetjük vissza hangunkat, értékeinket, képzelőerőnket, tisztánlátásunkat, meséinket és az ősi női emlékezetet. És ez az összpontosítás és az alkotás eredménye. Ha elveszett fókuszpontod, in^csak nyugodtan. Öleld fel gondolatodat és ringasd ide-oda. Tartsd meg egy r.Qszét,dobiLel a többit, s önmagától megújul. Ennél többre nincs is szükség.

79

TIZENEGYEDIK FEJEZET

FORRÓSÁG: AZ ÁLDOTT SZEXUALITÁS VISSZASZERZÉSE

A Szemérmetlen Istennők Él egy teremtmény a női természet ősi alvilágában. Ő érzéki természetünk, és mint minden integráns lénynek, neki is megvannak természetes és t á p láló ciklusai. Ez a lény olykor érdeklődő, kapcsolatteremtő, energikusan ugrándozó, olykor pedig tétlen. Érzékenyen reagál az érzékeinket érő hatásokra: a zenére, a mozgásra, ételre, italra, békére, nyugalomra, sötétségre. Ez a női aspektus rejti a forróságot. De nem a „Gyere bébi, szerelmeskedjünk" forróságát. Olyan ez, mint a néha nagy lánggal, néha kevesebb hévvel, ciklikusan égő, föld alatti tűz. Az innen sugárzó energia hatására viselkedik egy nő aszerint, hogy mit tart megfelelőnek. Ez a forróság nem a szexuális izgalom állapota, hanem az érzékek olyan ébersége, amely magába foglalja a szexualitást is, de nem korlátozódik arra. Sokat írhatnánk az érzéki női természet helyes és helytelen kihasználásól, arról, hogy a nő is és mások is hogyan szítják a természetes ritmus ellenében a tüzet, vagy hogy hogyan próbálják teljesen eloltani. Ehelyett azonban beszéljünk inkább arról az izzó, határozottan ősi aspektusról, amelynek heve a meleg jó érzésével tölt el bennünket. Az érzékiségnek ezt a megnyilvánulását a modern nők esetében vagy rövid úton elintézik, vagy teljesen elhallgatják. A női szexualitásnak van egy aspektusa, amit a régi korokban szent obszcenitásnak neveztek, de nem abban az értelemben, ahogyan ez a szó ma használatos, hanem az idő tájt ez szexuális tudást, bölcsességet jelentett. A fesztelen női szexualitás istennőinek hajdan kultusza volt. Ez nem lealacsonyítást jelentett, hanem a tudattalan olyan részeit jelenítette meg, amelyek titokzatosak és feltérképezetlenek voltak (s mind a mai napig azok is maradtak). Az áldott szexualitás, s különösen az egyik aspektusát jelentő obszcenitás gondolata az ősi természet létfontosságú eleme. Az ősi női kultúrákban istennői voltak az obszcenitásnak - akik ártatlan, mégis fortélyos érzékiségük miatt kapták nevüket. A mai nyelv, legalábbis az angol nyelv, mindenesetre megnehezíti dolgunkat, mert az „obszcén istennőket" csakis vulgáris 81

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

értelemben tudjuk elgondolni. Az obszcén szó és egyéb, hozzá kapcsolódó szavak a következőket jelentik. Ezek után gondolom mindenki rájön, miért kényszerült titkos utakra az ennek az istennőnek való hódolás. Nézzünk három szótárbeli meghatározást, s mindenki vonja le saját következtetéseit: • Tisztátalanság (dirt) (szemérmetlenség): a középangol nyelvben drit, valószínűleg az izlandi ürülék szóból származik. Később piszkot is jelent; általános jelentése: föld, por stb., és obszcenitás, amit különösen a trágárság megjelölésére használnak. • Piszkos beszéd (dirty word): obszcenitás, a mai nyelvhasználatban olyasminek a megjelölésére is használják, ami társadalmi vagy politikai értelemben népszerűtlen vagy gyanús, amit sok esetben meg nem érdemelt kritika vagy becsmérlés vált ki, vagy az, hogy amit jelöl, nem illeszkedik a jelenlegi irányvonalba. • Obszcén: héber eredetű szó, Ob azt jelenti: mágus^arázslónő. A becsmérlés szavai ezek, de őriz a világkultúra olyan mesetöredékeket, amelyek számos tisztogatásnak álltak ellent. Ezekből megtudjuk, hogy az obszcén egyáltalán nem vulgáris, hanem inkább olyan fantasztikus, természetes teremtményt jelöl, akinek látogatására mindannyian várunk, s akit a legszívesebben barátunknak mondanánk. Néhány évvel ezelőtt, amikor elkezdtem mesélni a Szemérmetlen Istennőkről szóló történeteimet, a nők mosolyogtak, aztán nevettek az olyan valóságos és mitológiai nőalakok történetein, akik a szexualitás, az érzékiség eszközével tettek valamit érthetővé, enyhítették a szomorúságot, nevettettek, hoztak helyre olyasmit, ami rossz irányt vett. Az is fontos, hogy hogyan kerültek a nők a nevetés küszöbére. Először is, el kellett felejteniük minden olyan korábbi intést, hogy az ilyesmi nem illik hölgyekhez. Sokszor láttam már, hogy a hölgyekhez illő viselkedés, a nem megfelelő helyzetben, inkább fojtogatja, semmint levegőhöz juttatná a nőket. A nevetéshez először mélyet kell lélegezni, aztán gyorsan még egyet. A kinéziából és a Hakomihoz hasonló test-terápiákból tudjuk, hogy a lélegzetvétel az emóciók áramlását jelenti, s ha ezt nem akarjuk érezni, akkor inkább abbahagyjuk a lélegzést vagy visszatartjuk lélegzetünket. Ha nevetünk, akkor valóban lélegzünk, s miközben ezt tesszük, akkor talán tiltott érzéseink is támadhatnak. Mik lehetnek ezek az érzések? Kiderül hogy ezek valójában nem is érzések, hanem az érzések megkönnyebbülési módjai, olykor orvosságai, amikor például visszafojtott könnyek vagy elfelejtett emlékek törnek elő, vagy az érzéki személyiség láncai pattannak szét. 82

FORRÓSÁG: AZ ÁLDOTT SZEXUALITÁS VISSZASZERZÉSE

Megértettem, hogy az obszcenitás istennőinek fontassága abban állt, hogy meg tudták lazítani azt, ami túl szoros volt, el tudták űzni a szomorúságot, olyan kedélyállapotot tudtak teremteni, ami valójában a testet, s nem az intellektust érintette, s tisztán tudták tartani ezeket az útvonalakat. A test nevet a coyote (prérifarkas)-történeteken, Trungpa apó történetein, Mae West sorain és hasonlókon. Az obszcén istennők segítségével az idegrendszerre és a belső szervekre jótékony hatású gyógyszer járja át a testet. Most elmesélek három történetet, amelyek ez utóbbi értelemben jelenítik meg az obszcént, s egyfajta szexuális/érzéki varázzsal jótékonyan hatnak emócióinkra. Mindhárom mesét nőknek szóló tanulságos történetnek szánom. Kettő közülük az ókorból származik, egy pedig modern korunkból. A szemérmetlen istennőkről szólnak. Azért nevezem így őket, mert oly sokáig kóboroltak az alvilágban. A szó pozitív értelmében a psziché termékeny földjéhez, sarához és trágyájához, ahhoz a teremtő anyaghoz tartoznak, amelyből minden művészet sarjad. A Szemérmetlen Istennők valójában az Ösi Természeti Asszony azon aspektusát képviselik, amely szexuális és szent egyben.

Baubó: A has-istennő Van egy kifejező mondás: Dice entre las piemas, „A lába közül beszél". Az ilyen „láb-közül-jövő" történetek az egész világon megtalálhatók. Az egyik Baubóról szól, az ókori görög istennőről, aki úgynevezett „obszcenitás istennő" volt. Vannak régi nevei is, mint például Iambé, s úgy tűnik, a görögök sokkal régebbi kultúráktól kapták alakját. Emberemlékezet óta vannak a szent szexualitásnak és az Élet/Halál/Élet termékenységnek archetipális ősi istennői. Egyetlen utalás van Baubóra az ókori időkből származó írásokban, ami azt a benyomást kelti, hogy kultuszát lerombolták, s maguk alá temették a különböző hódítások. Van egy olyan érzésem, hogy Európa és a Kelet erdőborította hegyei és erdei tavai mélyén valahol ott rejtőznek apró tárgyakkal, csont-ikonokkal teli templomai.3 Nem csoda hát, ha kevesen hallottak Baubóról, de mi már tudjuk, hogy egyetlen szüánkból is rekonstruálni lehet az egészet. Ez a szilánk pedig a kezünkben van, mert tudunk egy történetet, amelyben Baubó megjelenik. Ő az egyik legkedvesebb, leghuncutabb teremtés az Olümposz előkelőségei között. Most saját cantadora-változatom következik, mely a poszt-matriarchálís kor görög mitológiájában és a Homéroszi himnuszokban4 fellelt ősrégi darabkára épül. 83

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

Démé térnek,. a földanyának. volt egy gyönyörű lánya, akit Tcrszephoncnak. hívtál •Egy nap fent játszott a szabadban, amifer csodálatos virágra bukfemt. Kinyújtotta fezét, hogy megsimogassa szirmait. Egyszer csak, ráz fedni fezdett a föld, s óriási cifeaffjpan meghasadt. A föld mélyéből megjelent Hádész, az Alvilág istene. Alakja hatalmasan magasodott négy ló vontatta fefete szeferén. Megragadta Terszephonét, hogy lerepült róla fátyla és saruja, és beemelte szeferébe. Lefele, egészen a föld mélyébe hajtotta lovait. Terszephoné feáltásai egyre elhalóbbá váltai^ mi fezben a hasadélo amelyben eltűnt, szép lassan összezárult mögötte, mintha mi sem történt volna. Csend és letaposott virágokC. illata lebegett a tájon. A lány feáltása végigzengett a feíszifeáfem és felbugyboréfelt a tenger fene feről. Démétér meghallotta a köveksírását. Hallotta a víz panaszos hangját. Letépte fejéről feszorúját, fefete fátylat eresztett vállaira, s hatalmas madárként a föld fölé repült leánya után feitatva, kiáltozva. Aznap este egy barlang nyílásánál ülő öregasszony elmesélte nővéreinek, hagy a nap folyamán három kiáltást hallott; az egyif^egy kétségbeesett fiatal hang volt, a másik, panaszos hívás, a harmadifepedig síró anya hangja. Terszephoné nem volt sehol, azért hát Démétér hónapokig tartó örült feresésbe fezdett, hogy megtalálja kedves gyermekét. Őrjöngött és sírt, sikoltozott és feresett, átvizsgált mindent a föld felszínén, alatta és benne, fegyelemert, halálért könyörgött, de szíve gyermekét mm találta sehol így hát ő, az állandó növefedés kútfője gyászos feáltással elátfezta a itilág termőföldjeit: „Oíaljatokjneg! Oíaljatokjnegí" (Démétér átfei miatt nem születhetett gyermeki nem teremhetett Búza a kenyérnek,, virágokgz ünnepefeieki agak.a holtaknak: Minden elhervadt, nem adott táplálékot a kiszáradt föld, a száraz mell. 'Démétér többé nem fürdött. 'Kuháit sár borította, haja csapzottan lógott. Szívét emésztette a fájdalom, de nem adta fel a harcot. Sok,hiábavaló kérés, könyörgés és sok, kitérő után végül megpihent egyfalú kútjánál olyan vidéken, ahol senfé sem ismerte. Sajgó testét a kút hűvös kpvénekdön tötte, amikor arra jött egy asszony, azaz valami asszonyféle. Ez az asszony ringó csípővel táncolt "Démétér elé, mintha szerelemre kínálná fel testét, mellei vidáman ugrándoztakí Amikor Démétér meglátta, nem tudott elfojtani egy halvány mosolyt. A táncoló asszony valóban nagyon varázslatos volt, mert semmiféle feje nem volt, mellbimbói voltak^szemei, szeméremteste volt szája. S e fedves szájon át fes sikamlós történetekfel fezdte Démétért szórakoztatni. Démétér először mosolygott, aztán kuncogott, s végül a hasa is remegett a nevetéstől. És boldogan nevetett együ tt 'Baubó, a (Has-istennő, s Démétér, a hatalmas Jöldanya istennő. Ez a nevetés vezette ki Démétért rosszkedvéből, ez adta vissza energiáját, hogy folytathassa lánya feresését, ami végül is 'Baubó, (Jíefeté és a napisten, Héliosz segítségével sikferreljárt. Terszephoné visszatérhetett anyjához. Újra kivirult a vdág, a föld és az asszonyok hasa. 84

J

FORRÓSÁG: AZ ÁLDOTT SZEXUALITÁS VISSZASZERZÉSE

Mindig is ezt a kis Baubót szerettem legjobban a görög mitológia istennői közül. Kétségtelen, hogy a neolitikum has-istennőinek alapján rajzolták meg, akiknek nem volt feje, néha még karja vagy lába sem. Kevés lenne azt mondani, hogy termékenység-istennők voltak, mert ennél sokkal nagyobb volt a szerepük. Ők voltak az asszony-beszéd talizmánjai - azé a beszédé, melyet a nők soha, de soha el nem mondanának egy férfi előtt, hacsak nincs erre valami különleges okuk. Ezé a beszédé. Az egész világon egyedülálló érzékenységeket és megnyilvánulásokat fejeznek ki; a melleket, és mindazt, ami azokban az érzékeny teremtményekben, a vulva ajkain érezhető, ahol a nő olyasmit érez, amit mások talán el tudnak képzelni, de amit egyedül csak ő ismer. A hasat megremegtető nevetésnél pedig alig van egy nő számára jobb gyógymód. Mindig is úgy gondoltam, hogy a kávés traccsparti az együttlét ősrégi női rituáléjának maradványa, ez is éppúgy a belsőből, a „hasból" jövő beszédet, az igazmondást, a féktelen nevetéseket, a felélénkülést szolgálja, ami u tán azzal az érzéssel lehet hazamenni, hogy minden jobb lett. Néha nehéz a férfiakat távozásra bírni, hogy a nők magukra maradhassanak. Tudom, hogy a régi időkben a nők ilyenkor „halászni" küldték a férfiakat. Ezt a fogást időtlen idők óta alkalmazzák olyan esetekben, amikor egyedül, vagy más nők társaságában akarnak maradni. A nők időnként vágynak a kimondottan női környezetre és hangulatra. Ez is térmészetes női ciklus. Szép dolog a férfias energia. Sőt, pompás, nagyszerű. De néha olyan, mint amikor túl sok Godiva csokoládét eszik az ember. A sok édes után napokig csak tiszta hideg rizsre és forró húslevesre vágyunk, hogy ínyünk megtisztuljon. Meg kell ezt tennünk időnként. Baubó, a has-istennő ezenkívül azt a furcsa gondolatot is sugallja, hogy egy kis obszcenitás megtörheti a depressziót. És való igaz, hogy van egy bizonyosfajta nevetés, amelyet a nők egymásnak mesélt történetei, ezek az ízetlenség határát súroló sikamlós történetek fakasztanak... ezek kavarják fel a libidót. Ezek szítják fel újra az élet u táni vágy tüzét. A has istennőjét, a hasat remegtető nevetést keressük. Sorolja hát mindenki gyógyszerkészletébe ezeket a „trágár történeteket". Ezek a miniatűr mesék hatalmas gyógyító erővel rendelkeznek. A mulatságos „trágár" történet nemcsak a depressziót képes elűzni, hanem egyenesen kivágja a harag fekete szívét, s a nő sokkal boldogabbnak érzi magát, mint előtte. Próbálja ki mindenki, s meglátja. A Baubó-történet másik két aspektusáról itt most nem tudok sokkal többet mondani, tekintve, hogy ezeket kis csoportokban, kizárólag nők részvételével kell megbeszélni. Annyit azonban mondhatok, hogy van másik aspektusa is. Baubó mellbimbóin át lát. Ez rejtély a férfiak számára, a női cso85

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

port tagjai azonban lelkesen bólogatnak, mondván: „Pontosan tudom, mire gondolsz!" A mellbimbókon át látás képessége nyilvánvalóan az érzékeléshez tartozik. A mellbimbók pszichikus szervek, reagálnak a hőmérsékletre, a félelemre, a haragra, a zajra. Éppolyan érzékszervek, mint a szemek. Ami pedig a „vulvából beszélést" illeti, szimbolikus értelemben azt jelenti, hogy a hang az igazság primae matériájából, legelemibb, legőszintébb rétegéből, az életfontosságú osbóljön. Mi mást mondhatunk, mint hogy Baubó az anyai telérből, a mély bányából, szó szerint a mélységből beszél. A leányát kereső Démétér történetéből nem derül ki, mit is mesélt neki Baubó. De talán el tudjuk képzelni.

Coyote Dick Szerintem Baubó a genitáliákról, ezekről a szép formájú adó-vevő szervekről mesélt Démétérnek mulatságos történeteket. Ha ez így van, akkor bizonyára valami olyasmi is lehetett közöttük, mint az, amit néhány évvel ezelőtt hallottam a nogalesi lakókocsi-telep gondnokától. Old Red volt a neve, s azt állította, hogy indián vér folyik ereiben. Nem volt foga, s akkor már napok óta nem borotválkozott. Aranyos öreg feleségének, Willowdeannek csinos, bár kicsit „összetört" arca volt. Azt mesélte, hogy orrát egy mulatóhelyen kirobbant verekedésben törték össze. Három Cadillacjük közül egyik sem volt használható. Az asszonynak volt egy chihuahua kutyája, amit a konyhában tartott. Old Red pedig az a fajta férfi volt, aki kalapban ül a vécén. Éppen mesegyűjtő úton voltam, s a telepen parkoltam le lakókocsimat. - Tudnak-e történeteket ezekről a részekről? - kérdeztem, s a vidékre, az országrészre gondoltam. Old Red hamiskás mosollyal nézett feleségére és provokálóan azt mondta: - Elmesélem Coyote Dick történetét.5 - Red, nehogy elmeséld! Ne azt a történetet meséld! - De elmesélem - mondta Old Red eltökélten. Willowdean kezére hajtotta fejét és szinte az asztalnak mondta: - Komolyan mondom, nehogy elmeséld. - De elmesélem, Willowdean. Willowdean oldalt ült székén, kezével olyanformán takarva el szemét, mintha éppen most vakult volna meg. Old Red pedig elmesélte a történetet, amelyet, elbeszélése szerint, „egy navajótól hallott, aki egy mexikóitól hallotta, akinek egy hopi mesélte". 86

FORRÓSÁG: AZ ÁLDOTT SZEXUALITÁS VISSZASZERZÉSE

Élt egyszeregy Coyote Dickjicvüfickó, aki a Legokosabb és egyben a legostobább volt, akivel életemben találkoztam. Mindig vágyott valamire, s mindig becsapta az embereket, fwgy elérje, amit akar. Amikor nem ezt tette, akkpr aludt. Történt egy nap, hogy amíg Coyote Dick aludt, pénisze igencsak.clunta magát, s elhatározta, fwgy elmegy szerencsét próbálni. Leugrott hát Coyote 'Dickról és futásnak, eredt az úton. Azaz, inkább ugrándozott, merthogy csaupán egy lába volt. Ugrándozott hát nagy vidáman, s leugrándozott az útról, be az erdőbe, ahol — ó, jaj! — egyenesen egy csípős csalánbokprba ugrott. —Jaj!—kiáltott. — 0,jaj, segítség!Segítség! A kiabáld'; felriasztotta Coyote Dicket, s amikor nadrágjához nyúlt, hogy a szokásos mozdulattal elindítsa szívverését, megrémült: nem volt ott semmi! Coyote Dickyégigfutott az úton, kezével lába közét fogva, mikor végre megtalálta péniszét, az elképzelhető legnagyobb pácban. Lehajolt és óvatosan felemelte kalandvágyó testrészét, megpaskplta, megnyugtatta, s visszatette a helyére.

Old Red eszeveszett nevetésbe kezdett, amitől köhögési roham tört rá, szeme forgott. - Ez a jó öreg Coyote Dick története. Willowdean dorgáló hangon megszólalt. - A befejezést meg lehagytad. - Miféle befejezést? Már elmondtam a befejezést is, -méltatlankodott Old Red. - A történet végét nem mesélted el, te vén trottyos. - Hát ha olyan jól tudod, mondd el te. Csengettek, és ő felállt nyikorgó székéből. Willowdean rám nézett és szeme szikrázott. - A mese végén van a tanulság. Ebben a percben Baubó kerítette hatalmába, mert kuncogni kezdett, aztán kipukkadt belőle a nevetés, míg végül úgy hahotázott, hogy még a hasa is remegett, potyogtak a könnyei, s eltartott két percig, mire el tudta mondani az utolsó két mondatot, s azt is úgy, hogy minden szót kétszer, háromszor ismételt a nagy nevetés miatt. - Az a tanulság, hogy a csalántól, még ha kimászott is belőle Coyote Dick, őrült módra viszketett azután fütyköse, amíg csak élt. Ezért ólálkodnak a férfiak a nők körül és ezért dörgölőznek hozzájuk azzal a „viszketős" nézéssel a szemükben. Az a fütykös azóta viszket, amióta réges régen először elfutott. Nem tudom, mi ütött akkor belém, de csak ültem ott Willowdeannel a konyhában, visítva nevettünk, az asztalt csapkodtuk. Azóta valahányszor eszembe jut ez az élmény, mindig egy nagy harapás tormára emlékeztet. 87

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

Szerintem Baubó ilyen történeteket mesélt. Minden olyasmi beletartozik repertoárjába, ami a nőket hasonló féktelen, mandulákat mutogató, mellet rengető nevetésre ingerli. Van a „szexuális" nevetésben valami, ami különbözik a szelídebb nevetésektől. Valószínű, hogy a psziché legmesszebbre nyúló, legmélyebb részeibe ér le, mindent meglazít, a csontokon játszik, csodálatos érzést áraszt szét a testben. Az örömnek ez az ősrégi formája beletartozik minden nő pszichikus repertoárjába. Az áldott és az érzéki/szexuális egymás mellett élnek a pszichében, mert mindegyiküket a csodálkozásnak, valami olyasminek az érzete hívja életre, amit testünk fizikai útjain és nem szellemünk közvetítésével élünk meg, ami, legyen az egy csók, egy látvány, egy hasremegtető nevetés vagy bármi, ami egy percre vagy örökre megváltoztat, megráz bennünket, felvisz a csúcsra, kisimítja vonásainkat, tánclépésre, fütyörészésre, életteli kitörésre késztet bennünket. Az áldottban, az obszcénban, a szexuálisban mindig ott leselkedik valami ősi, a halk nevetés rövid futama, vagy a vénasszony-nevetés, a ziháló nevetés, vagy a vad, állati nevetés, vagy a zongorafutamszerű trillázás. A nevetés a női szexualitás rejtett oldala; fizikai, elemi, szenvedélyes, életet adó és ezáltal serkentő. Ennek a szexualitásnak, a genitális izgalommal ellentétben, nincs célja. Ez a pillanat örömének szexualitása, olyan igazi érzéki szerelem, ami szabadon szárnyal és saját energiája szerint éled fel, hal el, s éled újra. Áldott, mert gyógyító. Érzéki, mert feléleszti a testet és az emóciókat. Szexuális, mert izgató és az öröm hullámait sodorja. Nem egydimenziós, mert a nevetésben az ember másokkal is osztozik. Ez a nő legősibb szexualitása. Most pillantsunk be a női történetek és a Szemérmetlen Istennők egy másik zugába. Ezt még gyermekként hallottam. Bámulatos, hogy a gyerekek mennyi mindent meghallanak, amiről a felnőttek úgy hiszik, rejtve marad.

A ruandai utazás Úgy tizenkét éves lehettem, s a Big Bass tó mellett laktunk fenn, Michiganben. Családom nőtagjai, anyám és nagynénéim, miután megfőzték a negyvenszemélyes ebédet, néha kifeküdtek a napra, hogy boldog semmittevés közepette beszélgessenek, tréfálkozzanak. A férfiak „halásztak" - ami azt jelentette, hogy valahol múlatták az időt, vicceket meséltek és nagyon jól érezték magukat. Én valahol az asszonyok körül játszottam. Egyszer csak sikoltásokat hallottam. Riadtam odarohantam hozzájuk, s láttam, hogy nem fájdalom miatt sírnak. Mindegyikük nevetett, s egyik nénikém a sikoltozó nevetés szüneteiben azt ismételgette, „...betakarták az,

FORRÓSÁG: AZ ÁLDOTT SZEXUALITÁS VISSZASZERZÉSE

arcukat... betakarták az arcukat!" S ez a titokzatos néhány szó újabb és újabb nevetésrohamokat indított el. Hosszú, hosszú ideig sikoltoztak, kapkodták a levegőt, s újra sikoltoztak a nevetéstől. Egyik nénikém ölében egy képesújság feküdt. Sokkal később, amikor már mindannyian szunyókáltak, elcsentem a képesújságot az alvó asszony kezéből, elnyúltam a napon, s kerek szemekkel olvasni kezdtem. A lap egy második világháború idejéről származó történetnél volt nyitva, s ez állt benne:

"Eisenhozaer tábornok. Ruandában állomásozó csapatainál tett látogatást. (Lehetett volna "Borneo is és akár (MacArthur tábornokjs, olyan keveset jelentettekjiekem akkor ezek a nevek,) A kormányzó azt akarta, hogy az- összes bennszülött asszony felsorakozzék a földút két oldalán és éljenzéssel üdvözölje az arra elhaladó "Eisenhozi'ert. Az egyetlen probléma az volt, hogy ezek.az asszonyok.soha nem viseltek.semmiféle ruházatot, csak.egy nyakéket és dereku kon néha egy keskeny szíjat. 9-lát ez így nem lesz jó. Odahívta hát a kormányzó a törzs vezetőjét és elmondta neki, mi a helyzet. — 9{em aggódni, — mondta a törzsfőnök: Ma a kormányzó elküldhozzájuk.néhány tucat szoknyát és blúzt, akkpr lesz rá gondja, hogy az asszonyokjnost kivételesen szépenfelöltözzenek: S a kormányzó, a helyi misszionáriusokisegítségével eleget is tett a kérésnek: A nagy esemény napján azonban, alig néhány perccel azelőtt, hogy "Eisenhower elindult dzsipjével a földúton, kiderült, hogy az asszonyok_ugyan kötelességtudóan magukra öltötték.a szoknyákat, de a blúzok_annyira nem tetszettekjiekiki hogy mind otthon hagyták• Ott álltak.hát az asszonyokhoz út két oldalán szép szoknyákban, fedetlen mellekkel, sőt mindenféle alsónemű nélkül. A kormányzót csaknem megütötte a guta, amikor ezt megtudta, s dühösen a törzsfőnököt hívta, aki azonban biztosította afelől, hogy az asszonyok.vezetője megígérte, hogy viind eltakaijákjnellüket, amikor a tábornok.elhalad előttük. — (Biztos, hogy így lesz?— üvöltött a kormányzó. — ü{agyon, nagyon biztos, — mondta a törzs vezetője. 9{em volt már idő a vitára, s csak. találgathatjuk^ hogy mi lehetett "Eisenhower tábornok. reakciója, amikor dzsipjéből azt látta, hogy egyik.meztelen mellű nő a másik, után emeli fel szoknyája szegélyét, hogy eltakarja vele arcát.

Ott feküdtem a napon, s fuldokoltam a nevetéstől. Ennél mókásabb történetet azelőtt sosem hallottam. Csodálatos, felpezsdítő történet volt. De ösztönösen tudtam, ez tiltott dolog volt, ezért évekig nem is szóltam róla senkinek. És amikor nehéz idők járnak, amikor nagy a feszültség, mint régen 89

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

az egyetemi vizsgák előtt, csak a ruandai nőkre gondolok, akik arcuk elé emelik a szoknyákat és mi mást tennének, nevetnek mögötte. Olyankor én is nevetek és nagyon összeszedettnek, erősnek és eviláginak érzem magam. Nem vitás, hogy a közös nevetésnek és a tréfálkozásnak ez a másik áldása. Mindez gyógyírként, erősítőként hat a megpróbáltatások közepette. Igazi, hamisítatlan „trágár" mulatság. El tudjuk-e képzelni áldottnak a szexualitást és a merészséget? Igen, különösen, ha gyógyírt jelentenek. Jung feljegyezte, hogy ha valaki szexuális problémával kereste fel rendelőjében, akkor gyakran kiderült, hogy az igazi probléma szellemi vagy lelki eredetű. Amikor viszont lelki problémákról beszélt egy beteg, akkor az sokszor bizonyult szexuális természetűnek. A szexualitás, ebben az értelemben, a_szellemorvosságaként használható, s mint ilyen, áldott. Ha a szexuájis_nei^tés_gyógyít, akkor áldást hordoz. És áldott minden, ami a gyógyító nevetést kiváltja, bármi legyen is az. Az a nevetés, ami anélkül gyógyít, hogy bármit is sértene, amitől megkönnyebbülünk, ami újra rendez, ami megerősíti az erőt és a hatalmat, az egészséges nevetés. Áldott az a nevetés, amitől az emberek boldogok, elevenek, örülnek, hogy itt lehetnek, jobban figyelnek a szeretetre, erósz emeli őket magasba, amitől szomorúságuk elszáll és megszűnik haragjuk. Áldott az, amitől nagyobbakká, jobbakká, adakozóbbakká, érzékenyebbekké válunk. A zabolátlan Természeti Asszony archetípusában tágas hely jut a Szemérmetlen Istennők természetének. Az ősi természetben nem válik el egymástól az áldott és a merész, az áldott és a szexuális, hanem úgy élnek ezek együtt, mint elképzelésem szerint egy csoport vénasszony, akik csak arra várnak az út mentén, hogy melléjük érjünk. Ott vannak pszichénkben, azt várják, hogy arra járjunk, s közben egymásnak mesélik történeteiket, s úgy nevetnek, mint a kutyák.

90

TIZENKETTEDIK FEJEZET

A TERÜLET KIJELÖLÉSE: A HARAG ÉS A MEGBOCSÁJTÁS HATÁRAI

Az örvös medve fehér szőrszála A Természeti Asszony irányításával visszaszerezzük azt, ami ősi, ösztönös és szenvedélyes. Ha életünkben az övé tükröződik, akkor összefogottan tevékenykedünk. Vagy ha ezt még nem tudjuk, akkor megtanuljuk. Megpróbáljuk elgondolásainkat a világ felé kinyüvánítani. Visszaszerezzük fókuszpontunkat, ha elveszítettük, odafigyelünk saját ritmusainkra, közelebb húzódunk az ezekkel az ősi és hozzánk tartozó ritmusokkal harmonizáló barátokhoz és társakhoz. Olyan kapcsolatokat teremtünk, amelyek táplálják alkotó és ösztönös életünket. Mi is igyekszünk másokat táplálni. És ha szükséges, megtanítjuk fogékony társainkat is a természetes, ősi ritmusokra. Van azonban a dolgok uralásának egy másik aspektusa is, és ez pedig annak kezelését jelenti, amit női haragnak nevezünk. Ki kell engednünk ezt a haragot. Amikor egy nő emlékezetébe idézi haragja okát, úgy érzi, sosem hagyja abba fogai csikorgatását. Furcsa, de vágyunk arra, hogy kiadjuk haragunkat, mert szorongunk miatta és károsnak érezzük. Hamar túl akarunk lenni rajta. De elfojtani nem szabad. Ez olyan volna, mintha vászonzsákban akarnánk tüzet vinni. Az sem jó, ha magunkat vagy mást égetünk meg vele. Itt állunk hát ezzel az erőteljes emócióval, mely mintha hívatlanul tört volna ránk. Olyan, mint a mérgező hulladék; ott hever, nem kell senkinek, csakhogy kevés hely van, ahová elszállíthatnánk. Messzire kell utaznunk, mire megfelelő temetőhelyet találunk számára. A japán Tsukina VJaguma, Az örvös medve szőrszála címú mese segíthet ebben az ügyben némiképp eligazodni. Ezt a történetet I. Sagara hadnagy mesélte nekem, aki második világháborús veterán, s évekkel ezelőtt az Illinois-ban lévő Hines Veteran's Assistant Hospitál betege volt.

'Élt egyszer egy fiatat nő, aki egy illatos fenyőerdőben [akptt. férje, mivel egy háborúban harcolt, sof^évet töltött távol otthonától. Amikor végre elbocsájtottáfe furcsa szo91

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

kasokkal tért haza. 9{em volt hajlandó Belépni a házha, mondván, hogy csak,kövefen tud aludni. (Kagyon magánakjvaló volt, éjjelét, nappalát az erdőben töltötte. (Pedig fiatal felesége izgatottan várt rá, amióta megtudta, hogy férje végre hazajön, főzött és vásárolt, vásárolt és főzött, s ízktesebbnél ízletesebb étiteket feszített hazatérő férje számára: tofut, háromfajta halat, háromfajta tengeri gyümölcsöt, pirospaprikával hintett rizst és nagy, narancsszínű garnélaráfekat félénkjnosollyal vitte az. étele fet az erdőBe, letérdelt hadviselt férje mellé és kínálgatta az ízletes és szép ételekből. O azonBan felugrott és felrúgta tálcákat, A tofu kiömlött, a halasa levegó'Be repülteki a tengeri gyümölcs és a rizs a porBa hullott, s a szépgarné(arákpk,végiggurultak.az ösvényen. — 9 fagyj Békén — ordította és hátat fordított feleségének, Olyan düh feritette hatalmába, hogy felesége megrémült tőle. Végső fetségBeeséséBen elment a kuruzsló gyógyítóasszonyhoz, aki a falu mellett lakott egy BarlangBan. — A férjem súlyosan megsérült a háBorúBan, — mondta az asszony. —Szüntelenül őrjöng és nem eszik, semmit. !Az erdőben él és nem akar velem lafeii, mint azelőtt. Tudsz-e olyan szert, amitől megint olyan kedves és gyenged lesz, mint azelőtt? — Tudok, rajta segíteni — mondta a gyógyító —, de egy különleges dologra van ehhez szükségem. Csakfiz a baj, hogy nincs itthon egy szál sem az örvös medve szőréből, fel feli hát menned a hegyre, meg fed keresned afefete medvét es el feli hoznod egy szálat a torkán lévő fehér félholdból. Akfe>r megkaphatod, amit kérsz, s az életed megint jó lesz. Sok asszony elcsüggedt volna a feladat hallatán. Sokan ugy gcmdoltákivolna, hogy végre sem lehet hajtani. 0\[em így ez az asszony, mert ő igazán szeretett. — 9{agyon hálás vagyok,— mondta. — Olyan jó, hogy mégis lehet tenni valamit. felkészült hát az útra, s másnap reggel elindult a hegyhez. .JArigato zaishö", köszöntötte énefelve a hegyet, ami valami olyasmit jelent, hogy,.'Köszönöm, hogy megengeded, hogy felmásszak.testedre ". '."Először az alacsonyabb dombokon felt át, ahol cipónyi köve fen lépdelt. Hamarosan egy erdős fennsíkhoz érkezett. Afák,ágai, csillagformájú leveleikfel, függönyként omlottakalá. „Arigato zaishö", hangzott fel újra az énekj amivel az asszony most megköszönte afáfeiaki hogy felemelték.sűrű hajukat, s átmehetett alattuk; így felt át az erdőn, majd újra a hegy oldalán fellett kapaszkodnia. Most már nehezebbé vált az át. Tüsfes virágok, feiptaf bele femonója aljáBa, éles kövek.hasították.felgyenge fezét. Különös sötét madarak.repültek fe& alfernyatfer, s nagyon megrémítették: Tudta, hogy ók,a muen-botofe, a magányos holtak,szelleme.i, és hozzájufeis énefelt, „Kpfenotokjeszek; (Pihenést hozokjzámotofea." Továbbmászott, mert szívében szeretet élt. Addig mászott, míg meg nem pillantotta a havas csúcsot. Lábai hamarosan átnedvesedtek és fáztak, de ő csak,egyrc magasabbra mászott, mert olyan asszony volt, afe szeretett. Vihar ferefedett és hó zuhogott szemébe, fülébe. Már nem is látott, de egyre csakjnászott felfelé. S amikor elállt a hóesés, felhangzott az asszony éneke, „Arigato zaishö", köszönet a szeleknek, hogy nem bántjáfemár tovább. 92

A TERÜLET KIJELÖLÉSE: A HARAG ÉS A MEG130CSÁJTÁS HATÁRAI

'Egy kicsiny barlangban búzta meg magát, afwvá teste adg fért be. Hozott ugyan magával élelmet, de nem evett. Levelekbe takarózott, s elaludt. 9{yugodt reggelre ébredt, itt-ott még apró zöldnövényekjs kikandikáltak.a hó alól. — Most pedig lássuk.az örvös medvét, — gondolta. 'Egész nap keresett, s szürkületkor, amikor nagy ürülékfialmokat látott, tudta, nem kell továbbmennie. Hatalmas fekete medve imbolygó alakja tűnt fel a hófátyolon át, maga mögött hagyva mancsainak.nyomaít. Az örvös medve éktelen üvöltéssel belépett barlangjába. Az asszony benyúlt batyujába és egy edénybe tette az ételt, amit magával hozott. A barlang nyílása mellé tette az edényt, maga pedig rejtekhelyére futott. A medve megérezte az étel illatát és imbolyogva megjelent a barlang nyílásában. Olyan hangosan üvöltött, hogy a kisebb kövek megremegtek^ "Körbejárta az ételt, bele-beleszimatolt a levegőbe, aztán egy falassal eltüntette, ami a tálban volt. A hatalmas állat akRor megfordult és eltűnt barlangjában. A következő este az asszony ugyanezt tette, étellel töltötte meg az edényt, ám ezúttal nem bújt el kis odújában, hanem félúton megállt. A medve megérezte az étel illatát, felbukkant barlangjából, s akkorát üvöltött, hogy a csillagok.is megremegtek.az égen. Körbejárt, óvatosan beleszimatolt a levegőbe, végül aztán lenyelte az ételt és behúzódott barlangjába. így tartott ez sok. éjszakán keresztül, mígnem egy este az asszony összeszedte bátorságát és a barlang közelében maradt. Megint kitette az ételt és a nyíláshoz állt. Amikor a medve, most már szokás szerint/felbukkant az étel illatára, ttemcsak.az edényt pillantotta meg, hanem két kicsiny emberi lábat is. félrefordította fejét és akkprát ordított, hogy az asszony csontjai összezörrentek; A gyenge teremtés remegett, de nem mozdult. A medve hátsó lábára emelkedett, összecsattintotta állkapcsait és akkorát ordított, hogy az asszony megpillanthatta vörösbarna szájpadlását. Mégsem futott el. A medve egyre csak. ordított, kinyújtotta mancsait az asszony felé, éles körmei megannyi késpengeként meredeztek.feje fölött. Az asszony úgy remegett, mint viharban a falevél, mégis ott maradt, ahol volt. — Szépen kérlek.kedves medve, — könyörgött —, azért jöttem erre a messzi vidékre, mert gyógyírt keresek.aférjem bajára. A medve leeresztette a földre mancsait, hogy csapágy fröcskölt a hó szerteszét, és az; asszony riadt arcára nézett. Tgy pillanatig úgy tűnt az asszonynak^ hogy egész hegyvonulatokat, völgyeket, folyókat és falvakat pillant meg a medve ősi-öreg szemeiben. Mélységes nyugalom szállta meg, s remegése is megszűnt. — Kedves medve, én etettelek.napokpn át. Kaphatok.tőledcserébe egyetlen szőrszálat torkodat fedő holdsarló alakú szőrödből? A medve állt és azon gondolkodott, hogy mUyen finom falat lehet ez akis asszony. Hirtelen mégis a szánalom érzése kerekedett benne felül. — Igaz, ami igaz, — mondta, s mancsait megint az asszony feje fölé tartotta —jó voltál hozzám. Adok.neked egy szőrszálat. (De nagyon gyorsan tépd kí> aztán hagyd el ezt a helyet, s térj vissza tiéidhez. 93

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

Azzalfelemelte hatalmas fejét, s láthatóvá vált a toriját Borító hold-forma, s az is, hogy hogyan lüktet mellkasa minden szívdoBBanásra. Az asszony a medve nyaltra tette egyikfezét, a másikkal-pedig megragadott egy csillogó fehér szőrszálat. Cjyorsan kirántotta. A medve hátrahőkölt, s felkiáltott, mintha megseBesült volna. Ez a fájdalom végül némi Bosszús zsörtölődésBen enyészett el. — 'Köszönöm medve, nagyon köszönöm, — hajlongott az asszony. (De a medve csak. morgott és előre lépett egyet. 'Értelmetlen szavakat ordított a nő felé, melyeket azonBan, úgy érezte, mindig is ismert. (Megfordult, s olyan gyorsan futott le a hegyről, amilyen gyorsan csak.tu.dott. (Rohant a csillag-levelű fák.ágai alatt. S végig az úton azt kiabálta, „Arigato zaishó" , köszönetül a fáknak^ amiért félrehajtották, ágaikat. Átbukdácsolt a cipó formájú köveken is, s itt is azt kiabálta,,Arigato zaishö", így köszönve meg a hegynek, hogy felmászhatott testére. Megtépázott ruhájában, kócos hajjal, sáros arccal lerohant a faluhoz vezető lépcsőn, végigfutott a földúton, keresztül a falun, s meg sem állt a barlangig, ahol az öreg kuruzsló üldögélt, tüzét élesztgetve. —Itt van! Megtaláltam! Elhoztam! Megszereztem az örvös medve szőrszálát— kiabálta a fiatal asszony. — (/{agyon jól van, - mondta mosolyogva a gyógyítóasszony. 'Közel hajolt, átvette a hófehér szőrszálat és a fény felé tartotta. Egyik öreg kezével a szőrszál súlyát méregette, másikkal a hosszát és felkiáltott: — Igen! Ez tényleg az örvös medve szőrszála. Ekfor hirtelen megfordult, s egyenesen a tűz közepébe vetette a szőrszálat, ahol az összekunkprodott, s élénk.narancsszínű lánggal elhamvadt. — Mit tettél;'—sikoltott az asszony. — (htyugodj meg. Minden rendben van, — mondta a gyógyítóasszony. — Emlékszel minden lépésedre, ami felfelé vitt a hegyen? Emlékszel minden mozdulatra, amivel a medve bizalmát elnyerted? Emlékszel még, mit láttál, mit hallottálés mit éreztél? — Igen, — mondta az- asszony. — Mindenre emlékszem. — Akkor most menj haza — mosolygott rá a vén kuruzsló gyengéden —, és ezzel a tudással, mindazzal, amit megértettél, járd végig ugyanezt az utat, s elérsz férjedhez.

A harag mint tanító A mese központi motívuma a világon mindenhol megtalálható. Egyszer a nő az, aki megjárja az utat, máskor a férfi. A megtalálandó mágikus jiolog néha egy szempilla, egy orrlyukban lévő szőrszál, máskor egy fog, vagy valami hasonló. A motívum változatai megtalálhatók Koreában, Németországban és az Ural vidékén is. Kínában a tigrishez kell elmenni, japánban néha a medvéhez, mint történetünkben is, néha a rókához. Oroszországban a medve szakállából kell a mese hősének egy szőrszálat hazavinni. Van 94

A TERÜLET KIJELÖLÉSE: A HARAG ÉS A MEG130CSÁJTÁS HATÁRAI

olyan változat is, amely szerint magának Baba Jagának az álláról kell megszerezni a szőrszálat. Az örvös medve-történet, mint e könyv számos más története is, abba a kategóriába tartozik, melyet én „kulcslyuk-történetnek" nevezek. Az ilyen kulcslyuk-történetek, a felszíni tartalmi jegyeken túl rejtett, gyógyító struktúráikba és mélyebb értelmeikbe is bepillantást engednek. Ennek a mesének a tartalma az, hogy a türelenilegyőzi a haragot, de ennél nagyobb horderejű az az üzenet, mely arról szól, mit kell egy nőnek azért tennie, hogy visszaállítsa pszichéje rendjét, s ezáltal meggyógyítsa a haragos ént. A kulcslyuk-történetek inkább sejtetnek, semmint állítanak. Ez a mese például a haraggal való szembenézés és a belőle való kigyógyulás egész mélystruktúráját látni engedi: bölcs és nyugodt gyógyítóerőt kell keresnünk (elmegyünk a kuruzslóhoz), nem futamodunk meg attól a kihívástól, hogy ismeretlen pszichikus vidékre látogatunk (megmásszuk a hegyet), felismerjük az illúziókat (a cipó formájú köveken mászunk, a fák ágai alatt futunk), megnyugtatjuk régi, gyötrő gondolatainkat és érzéseinket (szembenézünk a muen-otokéval, a magányos, nyughatatlan szellemekkel, s eltemetjük őket), kapcsolatba lépünk a nagy, könyörületes, legbensőbb Énnel (türelmesen tápláljuk a medvét, s válaszul kedvességet kapunk), megértjük a könyüreletes psziché ordító arcát (felismerjük, hogy a medve, a könyörületes Én, nem szelídül meg). Ez a mese abba a csoportba tartozik, amelyben a történetek kezdetén a főhős ilyen vagy olyan értelemben sérült, magányos teremtéssel kerül kapcsolatba. Ha úgy tekintünk a történetre, mintha minden része a női psziché alkotóeleme volna, akkor azt mondhatnánk, hogy van a pszichének egy nagyon haragos, megkínzott része, amelyet ebben a mesében a hadviselt férj jelenít meg. A psziché szerető szelleme, a feleség, mindenáron meg akarja találni azt a gyógyírt, mely segít a haragon és a dühöngésen, hogy ismét békében és szeretetben élhessen. Minden nő számára fontos és értelmes ez a vállalkozás, mert kezeli az őrjöngést és segít a megbocsájtáshoz vezető út megtalálásában. Ez a mese arról szól, hogy az új vagy a régi haragra is nagyon jó gyógyír a türelem, s az ide vezető út is hasznunkra válik. Igaz, minden ember gyógyulása és belátása más és más, mégis megtudhatunk a történetből néhány olyan elgondolást, mely segíthet a folyamat végigvitelében. Ez a mese Japánból származik, ahol élt valamikor a 6. század fordulóján egy Shotoku Taishi nevű nagy filozófus-herceg. Az volt egyik tanítása, hogy a külső világban éppúgy kell pszichikus munkát végeznünk, mint a belsőben. Éppilyen fontos az is, hogy türelemre intett minden embert, minden teremtményt, minden emóciót. Még a nyers, kavargó emóciók is a fény, a kicsattanó energia formái. A 95

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

harag fényét pozitív módon használhatjuk, s olyan helyekre pillanthatunk be segítségével, amelyeket rendszerint nem látunk. A harag negatív használata az, amikor romboló módon egyetlen pici pontra irányítjuk, amíg az, a gyomorfekélyt előidéző savhoz hasonlóan, lyukat nem éget pszichénk finom hártyáin. De van más mód is. Minden emóció, még a harag is, tudást, belátást hordoz, amelyet egyesek megvilágosodásnak neveznek. Haragunk, ha csak egy időre is, tanítónkkká válhat... olyasmivé, amitől nem szabad hamar megszabadulni, sokkal jobb, ha megmásszuk érte a hegyet, ha alakkal ruházzuk fel, ha tanulunk tőle, bensőnkben foglalkozunk vele, majd valami hasznossá formázzuk, amit a világban használhatunk, vagy visszaejtjük a porba. A természetben a harag nem egymagában álló valami, hanem átalakító erőfeszítésünkre váró anyag, amelynek éppúgy vannak ciklusai, mint bármi másnak; emelkedik, apad, elhal és új energiaként előtör. Ha az ember hagyja, hogy haragja tanítsa, s ezenközben átalakítja haragját, akkor egyúttal szét is oszlatja. Ilyenkor az energia más területeken, elsősorban az alkotás területén hasznosul. Néhányan ugyan azt állítják, hogy rettenetes haraggal is képesek alkotni, a problémát az jelenti, hogy a harag eltorlaszolja a kollektív tudattalanhoz - az imaginális képek és gondolatok végtelen tárházához - vezető utat, s ha az ember haragjában alkot, akkor az többnyire ugyanannak ismételgetése lesz, s nem születik semmi új. Az átalakítatlan harag állandó mantrává válhat aszerint, hogy mennyire elnyomottak, sértettek és meggyötörtek vagyunk. Van egy barátom és előadó-kollégám, aki azt állítja, hogy ő állandóan dühös, és nem fogad el ez ügyben semmiféle segítséget. Amikor háborúról ír forgatókönyvet, akkor azt írja meg, hogy milyen rosszak az emberek; amikor a kultúráról ír, ugyanilyen rossz figurák születnek. És ha a szerelemről ír, akkor is ugyanezek a rosszakaratú rossz emberek tűnnek elő. A harag lassan szétmarja a jó feltűnésébe vetett bizalmunkat. Valami baj van a reménnyel. A remény elvesztése mögött pedig általában harag áll; a harag mögött pedig fájdalom; a fájdalom mögött általában ilyen vagy olyan friss, de többnyire inkább régi gyötrelem. A testi trauma utáni kezelésekből tudjuk, hogy van esély, tudjuk, hogy minél előbb kezelünk egy sérülést, annál kisebb területen hat, annál kevésbé rosszak hatásai. És minél kevesebb időre van szükség a trauma kezeléséhez, annál gyorsabb a gyógyulás. Ez a lelki traumára is igaz. Milyen állapotban lenne egy gyermekkori lábtörés harminc év múlva, ha addig nem kapna megfelelő ellátást? Az eredeti trauma óriási sérüléseket okozna a test más részeiben is, mint például az immun-, a csont-, a mozgás-, és egyéb rendszerekben és ezek ritmusában. Pontosan ugyanez a helyzet a régi lelki traumával is. Sok ember 96

A TERÜLET KIJELÖLÉSE: A HARAG ÉS A MEG130CSÁJTÁS HATÁRAI

esetében, akár tudatlanság, akár hanyagság következtében, nem látták el kellőképpen a keletkezés idején. Az ember, hogy úgy mondjam, megtért a háborúból, de továbbra is úgy érzi, mintha testben és gondolatban még mindig a háború résztvevője volna. Ha őrizgetjük haragunkat - azaz, a trauma maradványát -, s nem indulunk a megoldás keresésére, ha nem próbáljuk megtalálni, mi okozta, mit tehetünk megszüntetése érdekében, akkor bezárjuk magunkat egy haraggal teli szobába egész hátralévő életünkre. így nem lehet élni, sem ideiglenesen, sem máshogy. Van a fejveszett haragon kívül is élet. Mint a mesében is látjuk, tudatos gyakorlásra van szükség ahhoz, hogy ennek véget vethessünk, s meggyógyulhassunk. Az a fontos, hogy van megoldás. És egyszerre tényleg csak egyet léphetünk.

Megkeressük a gyógyítót: megmásszuk a hegyet Ne próbáljunk hát „viselkedni" és elhessegetni a haragot, vagy hagyni, hogy mindent felégessen száz mérföldes körzetben, hanem inkább ültessük le, kínáljuk meg egy kis teával, beszélgessünk vele, hogy megtudjuk^mi célból is érkezett hozzánk. AJharag először úgy viselkedik, mint a mesében a férj. Nem akgrsgm b e l e l n i , £em enni,csak ül magában, szitkozódik, senkit sem bír látni. Ebben a kritikus pillanatban kell a gyógyító-kuruzslóhoz, legbölcsebb énünkliöz fordulnunk, aki képes az ego ingerültségénél és elkeseredésénél messzebbre látni. A gyógyító mindig „messzelátó". Ő mondja meg, mi jó származhat abból, ha megértjük, honnan indult ez az emocionális hullám. A mesékben szereplő kuruzslók általában a psziché nyugodt, higgadt aspektusát jelenítik meg. Még ha apró darabokra hull is a külső világ, a belső gyógyítót mindez nem ingatja meg, hanem megőrzi nyugalmát, hogy kigondolhassa, mi lesz a következő legjobb lépés. Minden nő pszichéjében ott van ez a mindent helyrehozó „ezermester". Az ősi, természetes pszichéhez tartozik, s velünk születik. Ha elveszítjük, mindig visszahívhatjuk azáltal, hogy nyugodtan szemügyre vesszük a haragunkat kiváltó helyzetet, a jövőbe képzeljük magunkat és ebből a nézőpontból döntjük el, hogy mire lehetünk büszkék korábbi viselkedésünkből és azt az irányt követjük. Azt a felháborodást vagy ingerlékenységet, amelyet az élet és a körülöttünk lévő világ különböző megnyilvánulásai láttán érzünk, csak súlyosbítják a gyermekkorban rendszeresen átélt lekicsinylések, nemtörődömségek, érzelmekbe gázolások és súlyos kétértelműségek.1 Az üy módon sérült személy csak még sebezhetőbbé válik és minden védekezési módot kihasznál, hogy a további sérüléseket elkerülhesse.2 Rendkívül nagy bánatot tud kiváltani az erőnek az a fajta nagyarányú elvesztése, aminek következtében 97

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

úgy érezzük, hogy nem vagyunk méltók a gondoskodásra, az odafigyelésre, a törődésre, s ilyenkor születnek azok a gyermeki fogadalmak, hogy „ha felnövök, soha nem történhet velem semmi ilyesmi". Ha egy nő ráadásul úgy nőtt fel, hogy kevesebb elvárása lehetett, mint a család többi tagjának, ha szigorúan korlátozták szabadságát, viselkedését, beszédmódját és így tovább, akkor haragját természetes módon a beszéd tónusa, gesztusok, szavak és olyan egyéb külső, az érzékszervekre ható mozzanatok váltják ki, amelyek az eredeti eseményekre emlékeztetnek.3 Könnyen rekonstruálhatjuk a gyermekkorban szerzett sebeket, ha megvizsgáljuk, mi gerjeszti haragra a felnőttet.4 Kreatív erőként akarjuk használni a haragot. Azt akarjuk, hogy változást és fejlődést hozzon, hogy megvédjen bennünket. Mindegy tehát, hogy a nőt az foglalkoztatja-e, hogy helyzetét egy utóddal súlyosbítsa, vagy az, hogy megbirkózzék azzal, ami régóta perzselő égő sebet ejtett rajta; a gyógyító perspektíva egy és ugyanaz. Ha nyugalom van, akkor tanulni lehet, akkor előkerülhetnek a kreatív megoldások, ám ha tűzvész tombol, akár kívül, akár belül, akkor az nagy lánggal lobog, s mindent hamuvá éget. Büszkék akarunk lenni cselekedetünkre, ha majd visszapillantunk rá. Azt szeretnénk, ha valami eredménye lenne a harag érzésének. Való igaz, hogy alkalmanként utat kell engednünk haragunknak, még mielőtt elérnénk a tanító nyugalom állapotát, ezt azonban valamiféle visszafogott formában kell tennünk. Mert ha nem, akkor olyan, mintha égő gyufát dobnánk gázolajra. A gyógyító azt mondja, igen, ez a harag megváltoztatható, de szükségem van valamire, ami egy másik világból származik, szükségem van valamire az ösztönök világából, onnan, ahol az állatok beszélnek, s a szellemek élnek. Van a buddhizmusnak egy kereső aktusa, amit nyübunak hívnak, s ez azt jelenti, hogy az ember a hegyekbe megy azért, hogy megértse önmagát és újrateremtse az istenekhez fűződő kapcsolatát. A föld előkészítéséhez, a vetéshez és az aratáshoz kötődik ez a régi időkből származó rituálé. A valódi hegyekbe is nagyon jó időnként kimenni, vannak azonban az alvilágnak, tudattalanunknak is ilyen hegyei, és szerencsére mindannyiunk pszichéjében nyitva az alvilágba vezető átjáró, gyorsan elindulhatunk hát a hegyekbe, hogy megújulásra leljünk. A mesékben és a mítoszokban szereplő hegy szimbóluma olykor azt a szintet fejezi ki, ahonnan a szereplő a felfelé vezető következő lépést megteheti. A hegy lába, legalacsonyabban fekvő része, gyakran a tudatosság irányába hajtó ösztönzést fejezi ki. Mindazt, ami a hegy lábánál történik, az egyre érettebbé váló tudatosság értelmében gondoljuk el. A hegy középső része gyakran a folyamat egyre meredekebbé váló szakaszát jelenti, ahol az alacsonyabban fekvő helyeken szerzett tudásunk áll próba előtt. A maga98

A TERÜLET KIJELÖLÉSE: A HARAG ÉS A MEGBOCSÁJTÁS HATÁRAI

sabb részek a felgyorsuló tanulást jelentik; itt ritka a levegő, kitartásra és eltökéltségre van ahhoz szükség, hogy ne adjuk fel erőfeszítésünket. A hegy csúcsa azt jelenti, hogy szembenézünk a legnagyobb bölcsességgel, ami megjelenhet a hegy tetején lakó öregasszony, vagy, mint ebben a mesében, a bölcs öreg medve alakjában. Ha nem tudjuk, mit tegyünk, a legjobb, ha nekivágunk a hegynek. Amikor olyan keresésekbe fogunk, amelyekről keveset tudunk, az élettel telít és fejleszti a lelket. Az ismeretlen hegy megmászása során igazi tudást szerzünk az ösztönös pszichéről és mindazokról a kreatív cselekedetekről, amelyekre képes - és ez a célunk. Minden ember másképpen tanul. Értelme azonban csak az ősi tudattalanból eredő ösztönös és ciklikus nézőpontnak van, s ez ad értelmet az életnek, életünknek is. Ez hozza tévedhetetlenül tudomásunkra azt, hogy mi legyen a következő lépésünk. Hol leljük meg ezt a felszabadító folyamatot? A hegyen. A hegyen arra is kapunk útmutatást, hogy hogyan alakítsuk át a sérülést, a negativizmust és a düh haragot őrizgető vonásait, amelyek kezdetben mind biztosan jelen vannak. Az egyik ilyen módszer az „Arigato zaishö" , amit az asszony a fáknak is és a hegynek is elénekel köszönetképpen azért, hogy végighaladhat az úton. Szó szerinti fordításban ez azt jelenti, „Köszönöm, Illúzió". A japán zaishö szó azt jelenti, hogy tisztán látjuk azokat a dolgokat, amelyek önmagunk és a világ mélyebb megértésének útjában állnak. Illúzió akkor keletkezik, amikor valami miatt nem valós kép jön létre, mint például amikor a hőhullámok következtében hullámosnak látjuk az utat. Hőhullámok vannak, az út azonban valójában nem hullámos. Ez egy illúzió. Az információ első fele pontos, a második fele, a konklúzió azonban nem. A mesében a hegy megengedi az asszonynak, hogy felmásszon rá, s a fák is félrehajtják ágaikat. Ez az illúziók eloszlatását szimbolizálja, ezáltal tudja az asszony kereső útját folytatni. A buddhizmus szerint az illúziónak hét fátyla van. Az ember úgy érti meg az élet és az én igazi természetének újabb és újabb aspektusát, ahogyan egyik fátyol a másik után lehull. A fátylak felemelése teszi az embert elég erőssé ahhoz, hogy elviselje az életet; hogy belelásson az események, az emberek és a dolgok működésébe; s végül megtanulja, hogy ne vegye halálosan komolyan az első benyomásokat, hanem mindig nézzen mögéjük. A buddhizmusban a fátylak fellebbentése kell a megvilágosodáshoz. A történetünkben szereplő asszony azért indul útnak, hogy fényt hozzon a haragsötétjébe. Ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni, meg kell értenie a hegyen a. valóság sok rétegét. Sok illúziónk van az életről. „Olyan szép ő, s ezért olyan kívánatos" - ez egy illúzió. „Jó vagyok, s ezért el fognak fogadni" ez egy másik illúzió. Amikor igazságunkat keressük, akkor illúzióink szét99

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

oszlatásán is fáradozunk. Ha képesek vagyunk átlátni ezeken az illúziókon, amelyeket a buddhizmus a „megvilágosodás gátjainak" nevez, akkor felfedezzük a harag rejtett oldalát. Van a haragról néhány gyakori illúzió. „Ha megszűnik haragom, megváltozom; gyengébb leszek." (Az első megállapítás pontos, a konklúzió nem.) „Apámtól (anyámtól, nagyanyámtól stb.) tanultam indulatos viselkedésemet, s ez már velem is marad egész életemben." (Az első kijelentés pontos; a konklúzió nem.) Ezeket az illúziókat megkérdőjelezi a keresés, a kérdezés, a vizsgálódás, a fák alá kukucskálás, s a hegy testének megmászása. Akkor veszítjük el illúzióinkat, amikor vállaljuk a természetünk igazán vad-ősi aspektusával: az élet mentorával, a dühvel, a türelemmel, a gyanakvással, a fáradtsággal, a titkolózással, a távolival és a leleményessel... az örvös medvével való találkozás kockázatát. A hegyen madarak repülnek az asszony felé. Ők a muen-botoke, a magányos szellemek, akiknek nincs családja, hogy táplálja őket, hogy gondjukat viselje, hogy nyugalomba helyezze őket. Amikor az asszony imádkozik értük, ő válik családjukká, ő gondozza, ő vigasztalja őket. Ebben a részben megérthetjük a psziché elárvult halottait. Ezek egy nő életének azon kreatív gondolatai, szavai és elképzelései, amelyek idő előtt meghaltak, s ez is hozzájárul haragjához. Azt is mondhatnánk, hogy a harag a megfelelően nyugalomba nem helyezett kísértetek műve. E fejezet végén a Descansos alcím alatt beszélek többet arról, hogy hogyan bánjunk a női pszichében jelen levő muen-botokéval. A történet is azt mutatja, hogy érdemes a bölcs medve, az ösztönös psziché jóindulatát elnyerni és folyamatos szellemi táplálékkal ellátni, legyen az akár templombajárás, ima, az archetípusok pszichológiája, álomélet, művészet, sziklamászás, evezés, utazás vagy bármi. A medve titokzatosságához úgy jutunk közel, hogy ételt adunk neki. A harag ekképpen történő rendbehozása egész kis utazás: szétrebbentjük az illúziókat, tanulunk belőlük, az ösztönös psziché segítségét hívjuk, nyugalomba helyezzük a múlt halottait.

A spirituális medve Mire tanít a dühös én kezeléséről a medve szimbóluma, szemben a róka, a borz, a szuruku madár szimbólumával? A régmúlt időkben a medve a feltámadás szimbóluma volt. A medve hosszú álmot alszik, szívverése ilyenkor szinte megszűnik. A hím gyakran egyesül a nősténnyel a téli álom előtt, de a petesejt és a sperma csodálatos módon nem egyesül azonnal. Még jó ideig elkülönülten úszkálnak a nőstény uteruszában. A téli 100

A TERÜLET KIJELÖLÉSE: A HARAG ÉS A MEGBOCSÁJTÁS HATÁRAI

álom vége felé egyesülnek, s megkezdődik a sejtosztódás, minek következtében a kölykök tavasszal jönnek a világra, éppen amikor az anya ébred, s gondozhatja, taníthatja kicsinyeit. Nem csupán a téli álomból, mint valami halálból való ébredés miatt, hanem sokkal inkább az újszülött medveboccsal ébredő anyamedve miatt válik ez a teremtmény a halottnak tűnő állapotból való visszatérés és növekedés, vagyis életünk mélyreható metaforájává. A medvéről sok vadászistennő jut eszünkbe: a görög és a római Diana és Artemisz, s a latin-amerikai kultúrák sáristennői, Muerte és Hecoteptl. Ezek az istennők adományozták a nők számára azt az erőt, amivel minden dolgok pszichikus aspektusát kiszimatolják, megismerik, „kiássák". A japánok számára a medve a hűség, a bölcsesség és az erő szimbóluma. Japán északi részén, ahol az Ainu törzs él, a medvéről azt tartják, hogy közvetlenül Istennel társalog, s üzeneteket hoz tőle az emberek számára. Az örvös medvét szent állatnak tartják, aki a buddhisták istennőjétől, Kwan-Yintől kapta a torkán lévő fehér jelet, a félholdat, mert Kwan-Yin jelképe a félhold. Kwan-Yin a Mély Együttérzés istennője és a medve az ő küldötte. 5 A pszichén belül a medvét az élet, különösen az érzelmi élet szabályozására való képességként értelmezhetjük. A medve-erő a ciklusokban való mozgás, a teljes ébrenlét, a következő ciklushoz szükséges energia megújulását eredményező téli álomba merülés képessége. A medve-alak azt tanítja, hogy lehetetlen valamifajta nyomásszabályozót alkalmazni az érzelmi életben, és különösen azt, hogy az ember lehet egyszerre ádáz és gyengéd. Az ember lehet zárkózott és értékes. Megvédheti territóriumát, világosan meghúzhatja határait, megrázhatja az eget, ha arra van szükség, ugyanakkor elérhető, megközelíthető és adakozó is lehet. A medve torkáról származó szőrszál talizmán, arra emlékeztet, amit tanultunk. Értéke, mint látjuk, felbecsülhetetlen.

Az átalakító tűz és a helyes cselekedet A medve nagy együttérzésről tesz tanúbizonyságot azzal, hogy megengedi az asszonynak, hogy egy szőrszálát kihúzza. Az asszony ezután visszafelé siet, ugyanazokat a gesztusokat, dalokat és köszönő szavakat ismételgetve, mint amelyek spontán módon előtörtek belőle a felfelé vezető út során. Egyenesen a kuruzsló-gyógyítóhoz fut, tele izgalommal. Azt is mondhatta volna: „Látod, megtettem! Megtettem, amit mondtál, kitartottam, győztem". A vén kuruzsló, aki végig nagyon kedves, vár egy percet, hagyja, hogy az asszony lecsillapodjon, aztán a tűzbe veti a szőrszálat. 101

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

Az asszony kővé dermed. Mit művel ez a kuruzsló? Megbolondult? „Menj csak haza," mondja az öregasszony. „Cselekedj aszerint, amit tanultál." A Zen tanítása szerint, az a pillanat, amikor a szőrszál a tűzbe hull, amikor a gyógyító kimondja egyszerű szavait, az a megvilágosodás pillanata. Figyeljük meg, hogy a megvilágosodás nem a hegyen következik be, hanem akkor, amikor az örvös medve szőrszálának elégetésével a gyógymód mágikus projekciója szertefoszlik. Mindannyian ismerjük ezt a problémát, mert mindannyian abban reménykedünk, hogy ha minden erőnkkel igyekszünk és végigjárjuk a szent keresés útját, akkor olyasmivel bukkanunk elő, olyan szubsztancia birtokába jutunk, ami egyetlen villanással mindent örökre rendbe tesz. Ez azonban nem így működik. Pontosan úgy történik minden, ahogyan a mesénkben meg van írva. A világegyetem minden tudása a birtokunkban lehet, mégis egyetlen dolog belőle a lényeg: a gyakorlat Az a lényeg, hogy haza kell mennünk, és lépésről lépésre kell tudásunkat alkalmaznunk. Olyan gyakran, amilyen gyakran kell, olyan sokáig, ameddig szükséges, és ha örökké kell tartania, akkor örökké. Nagyon megnyugtató az a tudat, hogy amikor a dühkitörés közeledtét érezzük, pontosan tudjuk, méghozzá mesterember módjára, hogy mit kell tennünk: ki kell várnunk, el kell bocsájtanunk illúzióinkat, meg kell vele másznunk a hegyet, beszélnünk kell vele, tanítónkként kell tisztelnünk. Sok útjelzőt, sok olyan gondolatot kínál ez a történet, amely az egyensúly megtalálásához segít: türelmesnek kell lennünk, kedvesnek kell lennünk a dühöngővel, s időt kell neki adni arra, hogy önvizsgálattal és kereséssel megszüntesse haragját. Van egy régi mondás: A Zen előtt a hegyek hegyek voltak, s a fák fák. A Zen alatt a hegyek a szellemek trónusai voltak, s a fák a bölcsesség hangjai. A Zen után a hegyek hegyek voltak, s a fák fák. Míg az asszony a hegyen tartózkodott, tanult, addig minden varázslatos volt. Most, hogy visszatért a hegyről, az úgynevezett mágikus szőrszál elhamvadt a tűzben, s ez megszüntette az illúziókat, s most itt az idő a „Zen utáni" pillanatra. Az életnek_újra evilágivá kell válnia. De megmarad a hegyen szerzett tapasztalatok adománya. Az asszony most már tudással rendelkezik. A haragba zárt energiát más dolgokra lehet használni. A haraggal szót értő asszony azzal az új tudással, azzal az új érzéssel tér vissza a köznapi életbe, hogy életét ezentúl nagy tapasztalattal gazdagodva élheti. Egy szép nap azonban megint előbukkan valami - egy tekintet, egy szó, egy hangsúly, az az érzés, hogy lekezelnek, hogy nem sokra tartanak, vagy akaratod ellenére manipulálni akarnak, vagy valami hasonló. Akkor fellángol a korábbi fájdalom.6 102

A TERÜLET KIJELÖLÉSE: A HARAG ÉS A MEG130CSÁJTÁS HATÁRAI

A régi sérülésekből visszamaradt haragot a robbanólövedék okozta sebhez lehetne hasonlítani. Szinte minden repeszt eltávolíthatunk a sebből, a legapróbbak azonban bent maradnak. Az ember azt gondolná, hogy ha a legtöbbet sikerült kiszedni, akkor rendben is van minden. De nem. Ezek a pici részecskék időnként megmozdulnak ott bent és olyan érzést keltenek (feltámadó harag), mely a lövedék okozta eredeti fájdalomra hasonlít. Ilyenkor azonban nem az eredeti, hatalmas düh okozza ezt a hullámot, hanem ezek az apró részecskék, amelyek benn maradtak a pszichében, amelyeket soha többé nem lehet tökéletesen eltávolítani. Ezek olyan fájdalmat okoznak, amely majdnem olyan heves, mint az eredeti volt. Ilyenkor az ember a fájdalomtól való félelmében megfeszíti magát, amivel csak még nagyobb fájdalmat idéz elő. Három fronton zajlanak a drasztikus manőverek: az egyik a külső eseményt próbálja visszatartani, a másik a belül lévő régi sebből sugárzó fájdalomnak akarja útját állni, s a harmadik fejét leszegve, lelküeg hétrét görnyedve biztonságos pozícióba akar rohanni. Ilyenkor túl nagy kérés volna az illető számára az, hogy próbáljon szembeszállni e „hármak bandájával" és egyszerre üsse ki őket. Ezért olyan fontos, hogy menet közben állítsuk meg a folyamatot, visszahúzódjunk és magányba vonuljunk. Nem lehet harcolni és egyidejűleg gyomorlövésünket ápolni. A hegyről visszatérő asszony visszavonul, először a régi eseménnyel foglalkozik, majd az újabbal, meghatározza pozícióját, megrázza magát, hegyezi fülét és méltósággal visszatér környezetébe. Senki sem menekülhet saját története elől. Háttérbe szoríthatjuk persze, de az attól még ott van. Ha azonban sikerül mindezeket a dolgokat véghez vinni saját magunk érdekében, akkor sikerül áthidalni a haragot, s végül minden lecsillapodik és rendben lesz. Nem lesz tökéletes, de rendben lesz. Akkor az ember előre léphet. Elmúlik a robbanólövedék-harag. És minden újabb alkalommal egyre jobban kezeli ezt az ember, mert tudja, mikor kell a gyógyítóhoz fordulni, mikor kell újra megmászni a hegyet, megszabadulni azoktól az illúzióktól, hogy a jelen nem más, mint a múlt pontos és kiszámított újrajátszása. A nőnek emlékeznie kell, hogy egyszerre lehet ádáz és gyengéd. A harag nem olyan, mint a vesekő - ha elég hosszú ideig várunk vele, akkor elmúlik. Nem, nem. El kell magunkat szánni a helyes cselekedetre. Akkor mindez elmúlik és kreatívabb lesz az ember élete.

Jogos harag Nagyon alaposan végig kell gondolnunk azt, hogy odatartsuk-e a másik orcánkat is, azaz csendben maradjunk-e az igazságtalanság vagy a rossz bánásmód láttán. Lehet a passzív rezisztenciát politikai fegyverként használni, ahogyan azt Gandhi tanította a tömegeknek, de egészen másról van szó 103

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

akkor, amikor a nőket hallgatásra biztatják vagy kényszerítik azért, hogy sértetlenül kerüljenek ki a családban, a közösségben vagy a világban kialakuló romlott vagy igazságtalan, de mindenképpen lehetetlen helyzetből. Ilyenkor drasztikusan leválasztják őket az ősi természetről, s hallgatásuk nem higgadtságot fejez ki, hanem az önvédelem eszközeként szolgál. Tévednek azok, akik úgy gondolják, hogy egy nő hallgatása mindig azt jelenti, hogy helyesli az élet azon formáját, amelyet tapasztal. Eljöhet az idő, amikor elengedhetetlenül fontossá válik az eget rengető harag szabadjára engedése. Ritkán van úgy, hogy ki kell magunkból ereszteni minden tüzes haragot, de olykor határozottan szükség van rá. így kell váTászöThunk a súlyos, a lelket vagy a szellemet érő sértésre. Először meg kell próbálkoznunk a változás egyéb ésszerű módjaival. Ha ezek nem vezetnek eredményre, akkor ki kell választanunk a megfelelő időt. Határozottan van megfelelő ideje a féktelen haragnak. Ha figyelünk ösztönös énünkre, mint a most következő mesében szereplő férfi, akkor tudjuk, mikor jön el ez az idő. Intuíciónk segítségével tudjuk, mikor kell cselekednünk. És ez így helyes. így a leghelyesebb. A következő történet különböző változatait a szufizmus, a buddhizmus ^

jf

és a hinduizmus követői mesélik. Abba a kategóriába tartozik, amelyben a történetek az élet megváltásáért végrehajtott tiltott vagy el nem fogadott cselekedetet dolgoznak fel.

ÍAz eCsorvadtfál^ Volt egyszer egy ember, akinekrossz kedve mérhetetlen időt emésztett fel éleiéből én sok. jó barátot üldözött el mellőle. Elment hát egy rongyos öregemberhez és azt kérdezte tőle: —Hogyangyőzhetném le a harag rossz démonát? Az, öreg azt tanácsolta neki, hogy menjen el a sivatag egyik.kiégett oázisába, üljön ott az elsorvadt fák. között, s merítsen az állott vízből minden utazó számára, aki csak.arra vetődik: Aférfi, legyűrve haragját, kiment a sivatagba a sorvadt fákfözé. Hő köntössel, burnusszalvédekezett a szállongó homokiellen, s hónapokon át osztogatta a savanyú vizet mindenkinek^ aki arra járt. Aztán évek.múltak.el, s többé nem szenvedett dührohamaitól. Egy napon sötét ruhába öltözött utazó állt meg az oázisnál, s dölyfösen pillantott a vizes edényt nyújtó férfira. (Megvetően ránézett a zavaros vízre, visszautasította és továbbindult. A vizet kínáló férfit azonnal elöntötte, szinte elvakította az indulat, lerántotta az utast tevéjéről, s ott helyben megölte. Ó,jajl 9{agyon elszomorodott, hogy megint fellobbant haragja, s lám, mi lett az eredmény. 104

A TERÜLET KIJELÖLÉSE: A HARAG ÉS A MEG130CSÁJTÁS HATÁRAI

9{em sokkal ezután másifi utas vágtatott arra, s megállt az oázisnál. (Ránézett a holttestre, s felkiáltott: - Mlahnaf legyen hála, megölted azt az embert, aki a király életére akart törnil És abban a pillanatban az oázis zavaros vize tisztává és üdítővé változott, s az elsorvadtfák,kihajtottak,és virágba borultak.

Nézzük a mese szimbolikus értelmét. Nem emberölésről szól. Arra tanít, hogy nem engedhetjük meggondolatlanul szabadjára haragunkat, ki kell várnunk a megfelelő időt. A mese kezdetén ez a férfi megtanulja, hogy nehéz körülmények között is vizet, életet kell adnia. Az életadás a legtöbb nő belülről jövő impulzusa. Általában nagyon jól csinálják. Annak is megvan azonban a maga ideje, hogy kitörjenek, hogy helyénvaló haraggal reagáljanak.8 Sok nő olyan módon érzékeny, ahogyan a homok a vízhullámra, a fák a levegő minőségére, vagy a farkasok arra, hogy egy másik lény egy mérfölddel távolabb területükre lépett. Az ilyen érzékeny nők csodálatos tulajdonsága, hogy villámgyorsan képesek meglátni, meghallani, érzékelni, felfogni és közvetíteni a képeket, a gondolatokat és az érzéseket. A legtöbb nő mások kedélyének legkisebb változásait is képes megérezni, olvasni tud az arcokból és a testekből - ezt nevezik intuíciónak -, s a legapróbb jelekből képes kiolvasni mások gondolatait. Ezzel az ősi adománnyal akkor tud élni, ha minden iránt nyitott. Ám épp ez a nyitottság rejti magában a határok megsérthetőségét, s teszi ezáltal sebezhetővé a szellemet. Az iménti történet főszereplőjéhez hasonlóan, egy nőnek is ugyanez lehet kisebb vagy nagyobb mértékben a problémája. Talán minden irányban szikrázó haragja készteti arra, hogy könyörtelenül bíráljon, vagy ridegségét használja érzéstelenítőnek, avagy büntetésből vagy lekicsinylésből osztogassa édeskés szavait. Van úgy, hogy rákényszeríti akaratát azokra, akik tőle várnak segítséget, vagy a kapcsolat megszakításával vagy érzelmei megvonásával fenyegeti meg őket. Fukarkodik a dicsérettel, vagy nem ad hitelt másoknak olyankor, amikor kellene, és általában, nagyon úgy viselkedik, mint aki ösztöneiben sérült. Tény, hogy az a személy, aki így viselkedik másokkal, pszichéjében ugyanilyen démoni támadásoktól szenved. Sok hasonló hatás alatt álló nő határozza el, hogy újra kezd mindent, hogy nem lesz többé kicsinyes, hogy „kedvesebb", adakozóbb lesz. Ez nagyon jó dolog, és megkönnyebbülés a környezetében élőknek, amennyiben nem azonosítja magát túlságosan a történetünkben szereplő férfihoz hasonló adakozó személlyel. Ez a férfi kint él az oázisban és azáltal, hogy másokat szolgál, egyre jobban érzi magát. Kiegyensúlyozottá, bár lapossá vált élete. Az a nő is egyre jobban érzi magát, aki elkerüli az összeütközéseket. Ez azonban ideiglenes. Nem ezt a fajta tanulást akartuk megvalósítani. Azt 105

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

szeretnénk megtanulni, hogy mikor engedjünk utat a jogos haragnak és mikor ne. Ez a mese nem a szentté válásról szól. Azt a tudást akarja közvetíteni, hogy mikor cselekedjünk integráns módon. A farkasok többnyire elkerülik az összeütközést, amikor azonban területüket kell megvédeniük, amikor valaki vagy valami folyamatosan űzi, sarokba szorítja őket, akkor kitörnek a maguk elsöprő erejével. Ez ritkán történik meg, mindenesetre benne van viselkedési repertoárjukban, s a miénkben is benne kell, hogy legyen. Sokan mondtak már olyasmit, hogy egy nő haragja rettenetes erejű lehet, s félelemmel és remegéssel tölti el a környezetében élőket. Ez azonban inkább csak a szemlélő személyes szorongása következtében kialakuló projekció, s nem mondhatnánk, hogy bármely nőre érvényes. Egy nő, ha provokálják, ösztönös pszichéje szerint értelmes haragra tud lobbanni - és ez félelmetes. A harag azon benső utak egyike, amelyek révén megteremti és megőrzi a számára fontos egyensúlyt, mindazt, amit igazán szeret. Ehhez joga van, s ez időnként és bizonyos körülmények között erkölcsi kötelessége is. Ez azt jelenti, hogy a nők alkalmanként kivillantják metszőfogaikat, erővel megvédik területüket, azt mondják, „Eddig, s ne tovább, ott megállj,"kapaszkodj meg a kalapodban, mert mondanivalóm van számodra, mostantól kezdve megváltoznak a dolgok". Mint a férfi Az elsorvadt fák történetének kezdetén és a harcos Az örvös medve fehér szőrszálában, sok nőben lakozik egy kifáradt, harcoktól megfásult katona, aki egyszerűen nem akar többé hallani, nem akar többé semmiről beszélni, semmivel foglalkozni. Ezért bukkan elő a pszichében a kiszáradt oázis. Ez, akár belül van, akár kívül, mindig hallgatag hely, valamire vár, azért könyörög, hogy történják már valami törés, zúzás, ordítás, rázkódás, hogy új élet indulhasson. A történetbeli férfi először visszahőköl attól, hogy megölte az utazót. Amikor azonban megtudja, hogy ebben az esetben az „első gondolat volt a helyes gondolat", megszabadul a „soha ne légy dühös" túl egyszerű szabályától. Mint Az örvös medve meséjében is, a megvilágosodás nem a tett végrehajtása alatt következik be, hanem akkor, amikor szertefoszlik az illúzió, s a z_ember_b^illantha tazniélyben húz^iqértelembe.

Descansos Látjuk tehát, hogy a haragot olyan tűzzé kell alakítanunk, amelynél főzhetünk, s nem szabad tűzvésszé szítanunk. Azt is látjuk, hogy a harag érdekében végzett munkálkodás nem lehet teljes a megbocsájtás rítusa nélkül. Beszéltünk arról, hogy egy nő haragja gyakran gyermekkori csa106

A TERÜLET KIJELÖLÉSE: A HARAG ÉS A MEG130CSÁJTÁS HATÁRAI

ládjában elfoglalt helyzetéből, a kulturális környezetből, s néha felnőttkori traumából ered. A forrástól függetlenül azonban valaminek történnie kell, hogy felismerjük, megáldjuk, megfékezzük és útjára bocsássuk a haragot. A megkínzott nők gyakran fejlesztenek ki hátborzongató mélységű és szélességű káprázatos érzékelőképességet. Nem kívánom ugyan senkinek, hogy szenvedések árán jusson hozzá a tudattalan rejtelmeinek megismeréséhez, tény azonban, hogy a súlyos elnyomás olyan tulajdonságokat hív életre, amelyek kárpótolnak a veszteségekért és védelmet nyújtanak. Az a nő, aki gyötrelmes életet élt, s megjárta mélységeit, ebben az értelemben határozottan felmérhetetlen mélységekkel rendelkezik. Jóllehet fájdalom révén jutott el ide, ám ha végigcsinálta a tudatossághoz eredményező nehéz munkát, akkor mély és burjánzó lelki élete lesz és az ego-ingadozások ellenére szilárdan hisz önmagában. Általában a nők életének félútján jön el az az idő, amikor meg kell hozniuk azt a döntést - ami egyben a jövőt illető legfontosabb pszichikus döntés is -, hogy m^keseredrftj^tet^ljenek-e vagy sem. Ez általában a harmincas éveik végén vagy a negyvenes éveik elején következik be. Ilyenkor érnek el arra a pontra, amikor „ torkig vannak mindennel" és „betelt a pohár" és „minden csak púp a hátukon". Húszas éveik álmai talán gyűrötten hevernek egy sarokban. Talán szívük is összetört, házasságuk csődöt mondott, túl sok volt a be nem tartott ígéret. A hosszú életet megélt testben felhalmozódott a törmelék. Nem lehet megkerülni. Ha azonban egy nő ilyenkor hajlandó visszatérni az ösztönös természethez, akkor nem süllyed el a keserűségben, hanem újjáéled, újjászületik. Farkaskölykök minden évben születnek. Nyivákoló, vaksi kis teremtmények ezek, sötét bundájukhoz föld és szalmaszálak tapadnak, de azonnal éberek, játékosak és kedvesek, közelségre és gondozásra vágynak. Játszani, növekedni akarnak. Az Ősi Természeti Asszonyhoz visszatérő nő is így tér vissza az életbe. Játszani akar. Növekedni akar. Még mindig növekedni akar. Előbb azonban némi tisztogatásra van szükség. Ismerkedjünk most meg a Descansos fogalmával. Aki utazott már a régi Mexikóban, Új-Mexikóban, Dél-Coloradóban, Arizonában vagy egyéb déli részeken, az láthatta az apró fehér kereszteket az utak mellett. Ezeket hívják descansosna k, nyugvóhelyeknek.9 Láthatunk ilyeneket a különösen látványos, bár veszélyes utakat övező sziklák szélén is Görögországban, Olaszországban és más mediterrán vidékeken. Néha kettes, hármas vagy ötös halomban állnak ezek a keresztek. Nevek állnak rajtuk - Jesús Mendez, Arturo Beunofuentes, Jeannie Abeyta. A neveket hol körömmel vésték, hol ráfestették vagy késsel faragták a fába. 107

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

A kereszteket néhol elborítják a mű- vagy valódi virágok, máshol lécekre ragasztott, a napsütésben aranyosan csillogó szalmafonatok díszítik. A descanso olykor csak a földbe szúrt, spárgával átkötött két bot vagy csődarab. A sziklás vidékeken a keresztet egyszerűen ráfestik az út melleti nagy sziklára. A Descflttsos-szimbólumok halált jeleznek. Ott, azon a helyen szakadt meg váratlanul egy élet útja. Talán autóbaleset történt, vagy a forróság okozta valaki halálát, esetleg verekedés áldozatává vált valaki. Valami olyasmi történt, ami valakinek vagy valakiknek az életét örökre megváltoztatta. Húszéves koruk előtt a nők ezer halált halnak. Ebbe vagy abba az irányba indultak, s megszakadt útjuk. Reményeik, álmaik szakadtak félbe. Mindezeket felőrölte a descansos malma. Aki szerint ez nem így van, az még mindig alszik. És igaz ugyan, hogy mindez elmélyíti az individuációt, a differenciálódást, a felnövekedést, a környezetből kinövést, a virágzást, az éberré és tudatossá válást, azért ezek egyben mélységes tragédiák is, és meg kell őket gyászolni. Descansost úgy készíthetünk, hogy szemügyre vesszük életünket és megjelöljük a kisebb halálok las muertes chicitas és a nagyobb halálok, las muertes grandotas helyszíneit. Én ilyenkor a legszívesebben azt csinálom, hogy egy nagy, fehér papíron megrajzolom egy nő életvonalát, s kisgyermekkorától kezdve a mai napig kereszttel jelölöm azokat a helyeket, ahol énjének és életének darabkái meghaltak. Bejelöljük, hogy mely utakra nem lépett rá,, mely ösvények szakadtak félbe, hol történt yiQnállás,,árulás és_ha 1 á 1. Apró kereszteket rajzolok oda, ahol gyászjjlni kellett volna, vagy ahol még mindig gyászolni kell. Azokra a dolgokra, amelyeket az illető érzékel, ám amelyek nem kerültek még felszínre, azt írom: „Elfelejtve". Ugyanezt írom azok mellé is, amelyeket az illető nő többnyire elszalasztott. Azt javaslom mindenkinek, hogy üljön le, s életvonala megrajzolásával készítse el a descansost, kérdezze meg: „Hová is rajzoljam a kereszteket? Mely helyekre kell emlékeznem, melyek az áldott helyek?" Mindegyik olyan jelentést hordoz, amelyet az ember jelen életébe áthozott. Emlékezni kell rájuk, egyben azonban el is kell felejteni őket. Ehhez időre van szükség. És türelemre. Emlékezzünk csak vissza Az örvös medve történetére, ahol az asszony imádkozott és nyugalomba helyezte az elárvult, kóborló halottakat. Ezt tesszük a descansos készítésével. Olyan tudatos tett ez, amellyel megkönyörülünk pszichénk elárvult halottain, megadjuk nekik a végtisztességet és nyugalomba helyezzük őket végre. Légy magadhoz jó, készítsd el a descansost, önmagad azon aspektusainak 108

A TERÜLET KIJELÖLÉSE: A HARAG ÉS A MEG130CSÁJTÁS HATÁRAI

nyugvóhelyét, amelyek egykor elindultak valamerre, de soha nem érkeztek meg. A descansos a halál helyeit, a sötét időket jelölik, ugyanakkor szenvedésedre is emlékeztetnek. Átalakító erejűek. Sok minden szól amellett, hogy a földhöz szegezzünk bizonyos dolgokat, hogy ne kövessenek bennünket mindenhová. Okkal helyezzük őket nyugalomba.

Sérült ösztön és harag Sok nő (és férfi) próbálja azzal lezárni élete egy régebbi szakaszát, hogy „Megtettem/megtett/megtettek minden tőlem/tőle/tőlük telhetőt". Ez azonban nem egyenlő a megbocsájtással. Ez a határozott kijelentés, még ha igaz is, elvágja a gyógyítás lehetőségét. Annyi, mintha érszorítót helyeznénk egy mély sebre. Ha sokáig ott marad ez az érszorító, akkor egy idő után, a rossz vérellátás következtében a seb elüszkösödik. A harag és a fájdalom letagadása nem vezet sehová. Az ösztöneiben sérült nő a düh számos tipikus kihívásával kerül szembe. Először is, gyakran jelent számára problémát a birtokháborítás felismerése; lassan jön rá, hogy behatoltak territóriumára és addig fel sem ismeri haragját, amíg ki nem tör rajta. Dühkitörése, mint Az elsorvadt fák történetének kezdetén a férfit, őt is rajtaütésszerűén éri. Ez a lelassulás az ösztönök azáltal bekövetkező sérülésének az eredménye, hogy a kislányokat a viszály elkerülésére buzdítják, s arra, hogy mindenáron a megbékélésre törekedjenek, hogy semmibe ne avatkozzanak be és tűrjék a fájdalmat, amíg minden le nem csendesedik vagy ideiglenesen el nem múlik. Az ilyen nők, jellemző módon, nem töltik ki idejében haragjukat; vagy azonnal ugranak, vagy hetekkel, hónapokkal, időnként évekkel később reagálnak, akkor jönnek rá, mit is kellett volna, vagy lehetett volna mondaniuk vagy tenniük. Ezt a legtöbb esetben nem visszafogottság vagy introverzió okozza, hanem az, hogy túl sokat gondolkodnak, túlságosan is kedvesek próbálnak lenni, s nem cselekednek eléggé leikükből. Ha az ember hajlandó odafigyelni zabolátlan lelkére, az megmondja, mikor és hogyan kell cselekednie. A helyes reagálásban belátás, valamint az együttérzés és az erő megfelelő mennyisége keveredik. A sérült ösztönöket gyakorlással és erős határok kiépítésével kell helyrehozni, s azzal, hogy határozott, és amikor csak lehet, nagylelkű, de mindenképpen józan válaszokat adunk. Van olyan nő, aki nehezen engedi szabadjára dühét még akkor is, ha ezzel tulajdon életét gátolja, s még akkor is, ha ez azzal jár, hogy rögeszmés módon foglalkozik évekkel ezelőtti eseményekkel, mintha csak tegnap történtek volna. A gyógyulás szempontjából nagyon fontos, hogy a traumával 109

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

egy ideig intenzíven foglalkozzunk. Végül azonban minden sebet össze kell ölteni, s hagyni kell, hogy behegedjen.

Közös harag A közös haragnak vagy dühnek is természetes funkciója van. Létezik csoportos sérelem, csoportos szomorúság. A társadalmilag, politikailag vagy kulturálisan tudatossá váló nők gyakran tapasztalják, hogy egyfajta újra és újra előszivárgó közös haraggal kell szembenézniük. A testnek jót tesz egy ilyen harag érzete. Pszichikailag is jót tesz, ha az igazságtalanság miatt érzett haragjuk hasznos változásokhoz vezet. Lélektanilag azonban nem tesz jót, ha semlegesítik ezt a haragot, hogy ne is érezzék, s így aztán ne is sürgessék a változást, a fejlődést. A személyes haraghoz hasonlóan a közös harag is tanít. Tanácsot lehet tőle kémi, kérdéseket lehet hozzá intézni magányban vagy mások társaságában. Nagy különbség van aközött, hogy magunkban cipeljük-e régi haragunkat, vagy felkavarjuk egy új bottal, hogy lássuk, milyen konstruktív dolog származhat belőle. A közös harag jó motivációként szolgálhat arra, hogy támogatást keressünk vagy nyújtsunk, hogy kigondoljuk csoportok vagy egyes személyek dialógusának lehetőségeit, hogy felelősségérzetet, haladást, a dolgok jobbítását követeljük. Ezek a folyamatok nagyon alkalmasak arra, hogy elősegítsék a nők tudatossá válását, azt, hogy azzal foglalkozzanak, ami számukra lényeges. Ez pedig abban játszik szerepet, hogy az egészséges, ösztönös psziché a mellőzöttségre, a fenyegetésre, a sérülésekre reagáljon. Természetes és kiszámítható tudást nyújt a lélek és a psziché közös világáról.

A régi harag bénító ereje Ha és amikor a harag a kreatív gondolat és tett gátjává válik, akkor meg kell szelídíteni vagy át kell alakítani. Azok számára, akik meglehetősen hosszú ideig dolgoztak fel egy traumát, melyet akár valaki más kegyetlensége, nemtörődömsége, tiszteletlensége, vakmerősége, arroganciája, tudatlansága, vagy akár a sors okozott, eljön a megbocsájtás ideje, és a psziché visszatérhet a nyugalom és a béke normális állapotába.10 Nagyon gyakran azért okoz problémát egy nő számára dühének vagy haragjának szabadjára engedése, mert azt önmaga megerősítésére használja. Ez ugyan bölcs cselekedet lehet kezdetben, most azonban már óvatosnak kell lennie, mert a nem szűnő harag az elemi energiáit emészti fel. Ez az állapot ahhoz hasonlít, amikor az ember „csak nyomja a gázpedált"; kie110

A TERÜLET KIJELÖLÉSE: A HARAG ÉS A MEG130CSÁJTÁS HATÁRAI

gyensúlyozott életet próbál élni, miközben teljes sebességgel száguld. A harag tüzét nem szabad összetéveszteni a szenvedélyes élettel. Ez nem a legjobb élet; olyan védekezés, amelynek életben tartása, ha már nincs rá szükség, nagy árat követel. Egy idő után felforrósodik, fekete füsttel árasztja el gondolatainkat, s elhomályosítja egyéb látás- és érzékelésmódunkat. Nem hazudok senkinek a szemébe, mondván, hogy holnapra vagy a jövő hétre megtisztulhat haragjától, s az többé vissza sem tér. A múlt szorongásai és gyötrődései ciklikusan térnek vissza a pszichébe. Egy alapos tisztogatás ugyan eltávolítja a régi sérelem és harag nagy részét, a maradványoktól sosem tudunk teljes egészében megszabadulni. A cél azonban az, hogy csak vékony hamuréteg maradjon, s nem falánk tűz. A harag maradványainak kisöprögetése tehát rendszeres higiénés rituálévá kell, hogy váljon, fel kell, hogy szabadítson bennünket, mert ha egy ponton túl magunkban cipeljük a régi haragot, akkor állandó, jóllehet tudattalan szorongást táplálunk. Van, aki tévesen úgy gondolja, hogy a régi harag béklyói miatt pörlekedik, füstölög, heveskedik és csapkod. A legtöbb esetben nem erről van szó. Ez a fogság azzal jár, hogy az ember állandóan fárad tnak érzi magát, mérhetetlenül cinikus, menekünnindentől, ami reményt, gyengédséget, ígéretet rejt. Azzal jar, hogy az ember már azelőtt fél a vesztéstől, hogy kinyitná a száját. Belül eléri a lobbanáspontot, akár látszik ez kívül, akár nem. A súlyos hallgatagság sáncai mögé húzódik. Tehetetlennek érzi magát. Van azonban kiút, s ez a megbocsájtáson át vezet. „O, a megbocsájtás?" mondhatná bárki. Pont az? De a szíve mélyén mindenki tudja, hogy egy nap elérkezik az is. Talán a halálos ágyig várat magára, de akkor is eljön. Gondoljuk csak meg: sok embernek azért jelent problémát a megbocsájtás, mert arra tanították őket, hogy ez egy egyszeri cselekedet, amit egy ültő helyünkben hajtunk végre. Ez azonban nem így van. A megbocsájtásnak sok rétege, sok szakasza van. Kultúránk a megbocsájtást százszázalékos ajánlatnak tekinti. Mindent vagy semmit. Azt is halljuk, hogy a megbocsájtás azt jelenti, hogy elnézőek vagyunk, hogy úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Ez sem igaz. Az a nő, aki 95 százalékig meg tud bocsájtani valakinek vagy valaminek egy tragikus és romboló eseményért, az már-már boldoggá, vagy szentté avatható. Ennél általánosabb az, ha 75 százalékig megbocsájt, s 25 százalékig azt érzi, hogy „Nem tudom, képes leszek-e valaha is teljes egészében megbocsájtani, s abban sem vagyok biztos, hogy akarok-e". De határozottan szép teljesítmény a 60százalékos megbocsájtás és az ezzel járó 40 százalékos „Nem tudom, nem vagyok benne biztos, még gondolkodom rajta". A megbocsájtás 50 százalékos vagy ennél alacsonyabb szintje éppen zajló folyamatot jelenthet. Ha kevesebb 10 százaléknál? Vagy éppen most indult el valami, vagy nem is tesz rá az ember igazán kísérletet. 111

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

Mindenesetre, ha kicsit tovább jutottunk a félútnál, akkor a többi már jön magától, általában apró részletekben. A megbocsájtás fontos része, hogyeZkezdjükjésjolytgssuk. A befejezés egy életen át tarthat. Életünk hátralevő részében megdolgozhatunk a maradék százalékokért. Az az igazság, hogy ha mindent meg tudnánk érteni, mindent meg tudnánk bocsájtani. A legtöbb ember azonban csak hosszú alkímiai fürdő után jut el ide. Ez rendben is van. Van gyógyítónk, van hát türelmünk, hogy végigcsináljuk. Vannak, akik alkatuk következtében könnyebben megbocsájtanak, mint mások. Van, aki rendelkezik ezzel az adománnyal, van, akinek meg kell ezt tanulni. Az életerő és az érzékenység valószínűleg befolyásolja azt, hogy milyen gyorsan tesszük túl magunkat valamin. Attól még nem rossz az ember, ha nem tud könnyen megbocsájtani. És nem szent, ha igen. Mindenki a maga alkata szerint és a megfelelő időben teszi ezt meg. Az igazi gyógyulás érdekében azonban meg kell mondanunk az igazat, és nem csak saját megbánásunkat és fájdalmunkat kell kifejeznünk, hanem azt is, hogy milyen sérelem ért bennünket, milyen harag, milyen undor támadt bennünk, s hogy milyen önbüntetésre, milyen bosszúra vágytunk. A psziché öreg gyógyítómestere megérti az emberi természet minden gyarlóságát és a meztelen igazság alapján adja a feloldozást. Most nézzük a megbocsájtás ama négy szintjét, amit a traumát átélt emberek esetében évek óta alkalmazok. Minden szintnek több rétege van. Tetszőleges sorrendben és ideig alkalmazhatóak, én mindenesetre abban a sorrendben írom le most őket, amelyet betegeimnek is javasolok.

A megbocsájtás négy stádiuma 1. Kerüljük a dolgot - nem foglalkozunk vele 2. Türelmet tanúsítunk - tartózkodunk a büntetéstől 3. Felejtünk - kitöröljük emlékezetünkből, nem hagyjuk, hogy újra és újra visszatérjen 4. Megbocsájtunk - elengedjük a tartozást KERÜLJÜK A DOLGOT11 A megbocsájtás kezdeti stádiumában jó, ha egy ideig kerüljük a dolgot, vagyis egy ideig nem gondolunk az adott személyre vagy eseményre. Ez nem azt jelenti, hogy nem végezzük be a munkát, hanem olyan, mintha egy időre megszabadulnánk tőle. Ez segít abban, hogy ne fulladjunk ki, hogy valami módon megerősödjünk, hogy élvezzük az élet nyújtotta örömöket. 112

A TERÜLET KIJELÖLÉSE: A HARAG ÉS A MEG130CSÁJTÁS HATÁRAI

Ez jó előkészület a megbocsájtás végső stádiumához, ami később következik be. Annyiszor kerüljük a helyzetet, az emléket, a témát, ahányszor szükséges. Nem arról van szó, hogy átsiklunk felette, hanem hogy egyre határozottabban és erőteljesebben eltávolodunk tőle. Vissza kell ülnünk a szövőszékhez, az íróasztalhoz, el kell mennünk az óceánhoz, tanulnunk kell és szeretnünk, hogy megerősödhessünk, s egy időre elkerülhessük a problémát. Ez így helyes, jó és gyógyító erejű. A múltbeli seb sokkal kevésbé gyötri az embert, ha megnyugtatja a sérült pszichét azzal, hogy most balzsamot tesz a sebre, s csak később foglalkozik azzal a problémával, hogy ki milyen sebet ejtett. TÜRELMET TANÚSÍTUNK12 A második a türelem fázisa, különösen abban az értelemben, hogy tartózkodunk a büntetéstől; nem gondolunk rá, s nem is teszünk ilyen értelmű sem kisebb, sem nagyobb lépéseket. Ez a tartózkodás rendkívüli haszonnal jár, hiszen egy helyre szögezi a problémát, s nem hagyja, hogy minden irányban szétáramoljon. Arra az időre összpontosít, amikor majd megtesszük a következő lépést. Ez nem azt jelenti, hogy süketen és vakon kell elmennünk a dolgok mellett és feladjuk védekező éberségünket. Inkább azt jelenti, hogy megőrizzük tartásunkat és ez biztosan segítségünkre lesz. A türelem azt jelenti, hogy kibírjuk, elviseljük a dolgot, hogy irányítjuk, tereljük emócióinkat. Ezek hatékony gyógyszerek. Annyiszor alkalmazzuk őket, amennyiszer csak tudjuk. Ez tisztító kúra. Nem kell mindet alkalmazni; kiválaszthatunk egyet, például a türelmet, és gyakoroljuk azt. Tartózkodnunk kell a büntető kijelentésektől, motyogásoktól, a neheztelést vagy ellenségességet kifejező tettektől. Ha megtartóztatjuk magunkat a szükségtelen büntetéstől, azzal tetteink és lelkünk integritását erősítjük. A türelemmel nagylelkűséget mutatunk, ezáltal lehetővé tesszük, hogy nagy, együttérző természet szerepet játsszon olyan ügyekben, amelyek korábban a kisebb ingerlékenységtől a dühöngésig a legkülönfélébb emóciókat váltották ki belőlünk. FELEJTÜNK13 Ha valamit felejtünk, akkor azt kitöröljük emlékezetünkből, nem hagyjuk, hogy újra és újra előjöjjön - vagyis elbocsájtjuk, meglazítjuk szorításunkat, különösen az emlékeken. A felejtés nem azt jelenti, hogy beáll az agyhalál. A tudatos felejtés következtében eltávolodik tőlünk az esemény, nem tülekedik az előtérbe, inkább a háttérbe szorítjuk vagy leparancsoljuk a színpadról. 113

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

A tudatos felejtést úgy érhetjük el, hogy nem idézzük fel a lázító eseményt, nem vagyunk hajlandóak emlékezni. A felejtés aktív és nem passzív cselekedet. Azt jelenti, hogy nem húzunk elő bizonyos dolgokat, nem forgatjuk át őket újra meg újra, nem ingereljük saját magunkat ismétlődő gondolatokkal, képekkel vagy emócióval. A tudatos felejtés azt jelenti, hogy szándékosan felhagyunk a rögeszmével, addig növeljük a távolságot, míg el nem veszítjük szem elől, hátra sem nézünk, s ennek következtében új tájon élünk tovább, új életet teremtünk, új tapasztalatokat szerzünk a régiek helyett. Ez a fajta felejtés nem törli az emléket, hanem lenyugtatja az emléket körülvevő emóciót. MEGBOCSÁJTUNK14 Különböző módokon és különböző mértékben tanúsíthatunk megbocsájtást egy személy, egy közösség, vagy egy nép által elkövetett sérelemért. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a „végső" megbocsájtás nem behódolás. Olyan tudatos döntés, amelynek nyomán megszűnik a neheztelés, s egyben elengedjük .a. tartozást, s nem fontolgatjuk a visszavágást. Minden embernek magának kell eldöntenie, hogy mikor bocsájt meg és milyen rítust választ ennek megjelölésére. Mindenki maga dönti el, hogy mely adósságok törlesztéséről nem mond le. Van, aki az általános megbocsájtást választja; egyszer s mindenkorra lemond mindenfajta kártérítésről. Van, aki leállítja a jóvátétel folyamatát, elengedi a tartozást, mondván, ami történt, megtörtént, s megelégszik az eddig megfizetett adóssággal. Olyan módja is van a megbocsájtásnak, hogy szemernyi kárpótlást sem kérünk, enélkül engedjük szabadjára a másikat. A megbocsájtás sok ember számára azt jelenti, hogy elnézően bánik a másikkal, s ezt akkor a legkönnyebb megtenni, ha a sértés viszonylag enyhe volt. A megbocsájtás egyik legmélyebbről jövő formája az, amikor egyféle együttérző segítséget nyújtunk a sértő félnek.15 Ez nem azt jelenti, hogy a kígyó kosarába kellene dugni a fejünket, hanem azt, hogy a jótékonyság, a biztonság és a hajlandóság álláspontjából reagálunk.16 A megbocsájtásban kulminál az elkerülés, a türelem és a felejtés aktusa. Nem a védekezésről, hanem a hidegségről kell lemondanunk. A megbocsájtás'egyik fontos formája az, hogy nem rekesztjük ki többé a másikat, vagyis felhagyunk a merevséggel, azzal, hogy tudomást sem veszünk róla, hogy ridegen vagy leereszkedően viselkedünk vele, hogy színlelünk. Jobbat tesz a lélek-pszichének, ha szigorúan megszabjuk a számunkra kellemetlen emberekkel töltendő időt, mint ha érzéketlen bábuként viselkedünk. 114

A TERÜLET KIJELÖLÉSE: A HARAG ÉS A MEG130CSÁJTÁS HATÁRAI

A megbocsájtás kreatív cselekedet. Sok módja közül válogathatunk. Megbocsájthatunk most, megbocsájthatunk később, a következő alkalomtól tehetjük függővé, vagy most az egyszer megbocsájtunk, de nem adunk több lehetőséget - ha a sérelem megismétlődik, akkor egészen más a helyzet. Adhatunk egy utolsó lehetőséget, még néhány lehetőséget, sok lehetőséget, vagy feltételhez köthetjük a megbocsájtást. Megbocsájthatjuk a sérelem egy részét, felét vagy egészét. Megbocsájthatunk általában mindent. Mi magunk döntjük el.17 Miből tudja az ember, hogy megbocsájtott? Harag helyett inkább bánatot érzünk az eset miatt, a sértő felet pedig inkább sajnáljuk, semmint haragszunk rá. Mintha nem emlékeznénk semmire, nem volna róla mondandónk. Megértjük azt a szenvedést, ami a sértést előidézte. Kívülállóként tekintünk rá. Nem várunk semmit. Nem akarunk semmit. Nem tekeredik bokánk köré egy múltból előnyúló, lebéklyózó polipkar. Szabadon sétálhatunk. Lehet, hogy nem élünk boldogan, míg meg nem halunk, az azonban biztos, hogy mostantól kezdve az egész Egyszer volt, hol nem volt...

115

TIZENHARMADIK FEJEZET

A HARCEDZETTEK: A SEBHELYESEK KLÁNJA

A sírás könnyfolyamot fakaszt, amelyen a lelki életünket szállító csónak ring. A könnyek leemelik csónakunkat a zátonyokról, a kiszáradt földről, s egy új, jobb hely felé sodornak. Óceánokat töltenének meg a nők el nem sírt könnyei, mert meg kellett tanulniuk, hogy sírig hordozzák magukban anyjuk, apjuk titkait, a férfiak, a társadalom titkait, és saját titkaikat is. A nők sírását mindig is veszélyesnek tartották, mert meglazítja a belül őrzött titkok zárjait és lakatjait. Az igazság azonban az, hogy a lélek miatt jobb, ha egy nő sír. A sírás jelenti a nők számára azt a beavatási szertartást, ami után a Sebhelyesek Klánjának tagjaivá válhatnak. Ebbe az ősrégi csoportba tartoznak bőrszínükre, népükre, nyelvükre való tekintet nélkül mindazok a nők, akik az évezredek során nagy eseményeket éltek át, s mindvégig büszkén álltak. Minden nőnek vannak mesébe illő horderejű és numinozitású személyes történetei. Ezeknek van egy sajátos típusa, mely a női titkokról, különösen a szégyenhez kapcsolódó titkokról szól; fontos történetek ezek, s érdemes időt szánni rájuk, ha meg akarjuk érteni e titkokat. A legtöbb nőben nem úgy ágyazódnak be ezek a titkos történetek, mint koronában az ékszerek, hanem fekete kövekként rejlenek lelkük bőre alatt.

Gyilkos titkok Húszéves gyakorlatom során több ezer „titkos történetet" hallgattam végig, amelyek éveken, néha egy életen át maradtak rejtve. Volt, aki maga választotta a hallgatást, volt, akire nála hatalmasabbak kényszerítették, de mögötte mindenképpen az a félelem munkált, hogy a titok felfedése következtében a nő jogfosztottá válik, hogy nemkívánatosnak nyilvánítják, hogy megszakadnak kapcsolatai, sőt néha, hogy fizikailag bántalmazzák. Néhány nő titkos története arról szól, hogy egyszer szemenszedett hazugságot mondott vagy szándékos hitványságot követett el, amivel valakit 117

A HARCEDZETTEK: A SEBHELYESEK KLÁNJA

bajba sodort vagy valakinek fájdalmat okozott. Tapasztalatom szerint azonban ez nem túl gyakori. Ennél több női titok kapcsolódik a kultúra, a vallás vagy a társadalom erkölcsi kódexének vagy a személyes értékrendszernek megszegéséhez. E tettek, események vagy választások némelyikét, különösen a nők szabadságával kapcsolatosakat, gyakran minősítette a kultúra a nők, de sosem a férfiak számára szégyenletesnek. A szégyennel járó titkos történetekkel az a probléma, hogy elszakítják a nőket ösztönös természetüktől, amelynek lényegében örömtelinek és szabadnak kellene lennie. Ha valami sötét titok rejtőzik a pszichében, az ember a közelébe sem mehet, s tulajdonképpen elkerül mindent, ami emlékeztetné rá, vagy már amúgy is meglevő fájdalmát még inkább fokozná. A védekező manőver közismert, és, a trauma utóhatásaihoz hasonlóan, titkon befolyásolja azt, hogy mit választunk vagy mit nem választunk a külvilággal folytatott érintkezésben: milyen könyvekkel, filmekkel, eseményekkel kerülünk vagy nem kerülünk kapcsolatba; min nevetünk és min nem; mi iránt érdeklődünk. Ez egyfajta csapda a zabolátlan természet számára, amelynek szabadon kellene cselekednie, léteznie, s belepillantania mindenbe, amibe csak szeretne. A titkokban általában megtalálhatóak a komoly drámák témái: az árulás, a tiltott szerelem, a tiltott kíváncsiság, kétségbeesett tettek, kikényszerített cselekedetek, reménytelen szerelem, féltékenység és visszautasítás, megtorlás és harag, kegyetlenség önmagunkkal és másokkal szemben, rosszallást kiváltó vágyak, kívánságok és álmok, helytelennek nyilvánított szexuális érdeklődés és életvitel, váratlan terhességek, gyűlölet és agresszió, véletlen halál vagy sérülés, be nem tartott ígéretek, gyávaság, dührohamok, valaminek félbehagyása, képtelenség egy cselekedet végrehajtására, színfalak mögötti beavatkozás vagy manipuláció, hanyagság, rossz bánásmód, és folytathatnánk tovább. E témák többsége a sajnálatos tévedés kategóriájába tartozik.1 A titkok, a mesékhez és az álmokhoz hasonlóan, a dráma energia-elrendezését és struktúráját követik, am nem a hősi, hanem a tragikus struktúra szerint épülnek fel. A hősi dráma azzal kezdődik, hogy a hősnő úton van. Lélektani értelemben ez a hősnő olykor nem éber. Néha túlságosan is jó és képtelen felfogni a veszélyt. Máskor, keserű tapasztalatok után, egy fogva tartott lény kétségbeesett lépéseivel próbálkozik. Bárhogy induljon is a történet, a hősnő végül valakinek vagy valaminek karmai közé kerül és komoly próbatételek várnak rá. Aztán, saját okossága következtében és mások segítségével kiszabadul és piedesztálra lép. 2 A tragédia hősnőjét elragadják, kényszerítik valamire vagy egyenesen a 118

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

pokolba kerül, kiszolgáltatott helyzetében nincs, aki meghallaná kiáltásait, vagy ha van, rá sem hederít. A hősnő elcsügged, lemond életéről, s összeomlik. Nem élvezheti a nehéz helyzet felett aratott győzelmét, bölcs választásainak és állhatatosságának következményeit, mert megalázzák és megtörik. A nők által őrzött titkok szinte mindig hősi drámák formáját öltik, amelyek sehová sem vezető tragédiákká torzulnak. De ne csüggedjünk. A tragikus drámát visszaváltoztathatjuk hősivé, ha feltárjuk a titkot, megosztjuk valakivel, más befejezést írunk hozzá, megvizsgáljuk a benne játszott szerepünket és állhatatosságunk vonásait. Ebben a tanulási folyamatban a fájdalom és a bölcsesség azonos szerepet kap. A mély, ősi szellem győzelme az, hogy mindezt végigéljük. Ezeknek a szégyentől súlyos titkoknak tehát nagyon-nagyon régi története van. A szégyen temeti el azt, aki saját kárára őrizget egy titkot. Ez az egyetemesnek mondható helyzet archetipális minta szerint alakul: a hősnő vagy valaminek a megtételére kényszerül, vagy, ösztönei hiányában, csapdába esik. Gyakran nem áll hatalmában a szomorú helyzet jobbra fordítása. Eskü vagy kényszer kötelezi titoktartásra. Engedelmeskedik, mert fél attól, hogy elveszíti szerelmét, mások megbecsülését vagy puszta életét. A titok megőrzését az biztosítja, hogy átok nehezedik arra, aki feltárja. Valami borzalom történik, ha valaha is kipattan a titok. A nők azt hallják, hogy életük bizonyos eseményei, választásai és körülményei - rendszerint azok, amelyek a szexualitással, a szerelemmel, a pénzzel, az erőszakkal és/vagy az emberi életben gyakran előforduló egyéb nehézségekkel kapcsolatosak - szégyenteljesek és ezért megbocsájthatatlanok. Ez nem igaz. Mindenki hozhat rossz döntéseket, csak mert nem tud jobbat és mert nem méri fel a következményeket. Nincs a földön, vagy akár a világegyetemben olyasmi, ami kívül esne a megbocsájtás határain. Semmi. „Ó, nem!" mondhatja most valaki. „Amit én tettem, az megbocsájthatatlan." Megismétlem, semmi olyasmi nem kerülhet a megbocsájtás határain kívülre, amit ember valaha is elkövetett, elkövet, vagy a jövőben elkövethet. Semmi. Legbenső önmagunk nem olyan megtorló erő, mely nők, férfiak és gyermekek megbüntetésén fáradozik. Legbensőbb Énünk olyan ősi isten, aki megérti a teremtmények természetét. Gyakran nehéz „helyesen cselekedni", különösen, ha elszakadunk az elemi ösztönöktől, köztük az intuíciótól. Ilyenkor nehéz az eredményt előre elgondolni, s csak később szembesülünk vele. Az ősi lélek mélyen együttérző oldala ezt is számításba veszi. A titok archetípusa szerint bármiféle bűvölet fekete hálóként borul a női pszichére, s elhiteti vele, hogy a titok soha nem pattanhat ki, sőt azt is, hogy 119

A HARCEDZETTEK: A SEBHELYESEK KLÁNJA

ha felfedi, akkor minden tisztességes ember örökre megveti őt. A nőt ezért a titokban tartott szégyen mellett a fenyegetés súlya is nyomja. A fenyegetés bűvölete csak azokat tartja fogva, akiknek apró fekete űr van a szívében. Ennek épp az ellenkezője igaz azokra, akik érző és szeretetteli módon viszonyulnak az emberi sorshoz. Ők segédkeznek a titok feltárásában, mert tudják, hogy ez a seb addig nem gyógyul be, amíg az úgy napvilágra nem kerül.

A néma zóna A titoktartás elszakítja a nőt azoktól, akiktől szeretetet, támaszt és védelmet kaphat. Egyedül kell hordoznia a szomorúság és a félelem terhét, néha egy egész csoport, a család vagy egy kultúra helyett. Továbbá, ahogyan Jung mondta, a titoktartás elszakítja az embert a tudattalantól. Ahol szégyent rejtő titok lappang, ott a női pszichében mindig néma zóna húzódik, ami érzéketlen vagy nem reagál megfelelően a saját és mások emocionális életének eseményeire. A néma zóna rendkívül védett terület. Szigorúan lelakatolt ajtók és falak végtelen sora övezi, s a nők álmainak apró teremtményei, a homunculi folyton újabb és újabb ajtókat és gátakat emelnek, szigorítják az őrizetet, nehogy a titok valamiképp kiszökjön. A Természeti Asszonyt azonban nem lehet becsapni. Nagyon jól tudja, hol vannak a kötelekkel és pántokkal megerősített sötét csomagok a nő gondolataiban. Olyan sok réteg borítja őket, hogy nem jut el hozzájuk se fény, se áldás. És persze, mivel a psziché rendkívül kompenzatorikus módon működik, a titok mindenképpen megtalálja a kifelé vezető utat, ha nem szavakban, akkor váratlan melankóliák, időnként előtörő, titokzatos haragok, különböző testi jelek és fájdalmak, magyarázat nélkül hirtelen megszakadó beszélgetések, filmekre, sőt reklámokra adott váratlan, furcsa reakciók formájában. A titok mindig kiszabadul, ha nem szavakban, hát szomatikus úton, amelyet gyakran nem is lehet közvetlen módon kezelni vagy segíteni. Mit csinál egy nő olyankor, amikor észrevezi, hogy a titok kiszivárog? Hatalmas energiával nyomába ered. Visszagyömöszöli, visszatemeti a néma zónába, a homunculit - a belső őröket és ego-védelmezőket - hívja, hogy még több ajtót, még több falat állítsanak. A nő legfrissebb pszichikus sírkövének dől, vért izzad és gőzgép módjára fújtat. A titkot hordozó nő kimerült. Nénikéimnek ezekről a titkokról is volt egy meséje. Az aranyhajú lány vagy Aranyos haj volt a címe. 120

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

aranyhajú íány Élt egyszer egy nagyon különös, nagyon szép lány, afénekjiosszú aranyhaja volt. Szegény volt, nem élt sem apja, sem anyja. A tány az erdőben éldegélt egyedülés mindig fefete diófából feszült szövőszéfénél dolgozott. A szénégető faragatlan fia házasságra afeirta fényszeríteni, s a lány, hogy febúvót találjon, nefé adta aranyhaja egy fürtjét. A szénégető fia azonban vagy nem tudta, vagy nem törődött azzal, hogy nem valódi, nem pénzre váltható aranyat feipott, elment a vásárba, hogy eladja. Az emberek azonban azt hittékh megbolondult és kigúnyolták. (Hffgy haragra gerjedt a legény, éjszaka beosont a lány kunyhójába, megölte és eltemette a folyóparton. (Hosszú ideig serifé sem hiányolta a lányt. Senki sem érdeklődött felőle. Aranyhaja azonban a sírban is csak.egy re nőtt. d(i kunkorodott, fégöndörödött a fefete föld alól és egyre magasabbra, egyre hosszabbra növekedett. A sírt végül mintha hullámzó nádas borította volna. A pásztorok,sípofeit faragtak,a nádszálakból, s amifer beléjük.fújtakt a sípok,rázendítettekj. s abba sem hagytáfe Itt nyugszikjújában az aranyhajú lány, a szénégető fia végzett vele, mert a lány élni akart. így derült fény a gyilkosságra, s így ferült bírái elé a legény, s azóta biztonságban élhet a világ minden erdőlakója.

A történet első pillantásra azt tanítja, hogy legyünk óvatosak az erdők elhagyatott helyein, de van egy ennél mélyebb üzenete is: a szép lány hajában megjelenő életerő akkor is csak növekszik és burjánzik, ha látszólag elhallgattatták és eltemették. A mese valószínűleg egy női istenség haláláról és feltámadásáról szóló sokkal hosszabb és sokkal régibb mese töredéke. Szép és értékes darab, ami a titkok természetéről és talán arról is elárul valamit, hogy mi történik a pszichében, ha a nő élete nem részesül az őt megillető megbecsülésben. Ebben a mesében az erdőlakó lány meggyilkolása a titok. Ez a lány Koré, a női psziché házasságra nem hajló aspektusa, az a rész, amely titokzatos módon és jó értelemben magányos akar maradni, gondolatokat és terveket válogat és szövöget. Egy trauma, vagy egy titok takargatása ezt a magának való asszonyt... az énnek ezt az integráns részét sebzi meg a legmélyebben, amelynek nincs sok mindenre szüksége a boldogsághoz; a női pszichének azt a szívét veszi célba, amely a fekete diófa szövőszéknél ül békén az erdőben. 121

A HARCEDZETTEK: A SEBHELYESEK KLÁNJA

A mesében senki sem kérdezősködik ez után az életerős nő után, amikor eltűnik. Ez nem így szokott lenni sem a mesékben, sem a valóságban. A Kékszakdtt-történet halott asszonyait sem keresik családtagjaik. Kulturális értelemben ezt nem kell értelmezni. Sajnos, mindannyian tudjuk, mit jelent ez, és sok, túl sok nő azonnal érti az érdeklődés hiányát. A titkot hordozó nő is gyakran találkozik hasonlóval. Még ha látják is a többiek, hogy szívét valami emészti, akaratlanul vagy szándékosan nem vesznek tudomást sérüléséről. Az ősi psziché egyik csodája azonban az, nem számít, milyen „gyilkosság" áldozatává válik, milyen sérülést szenved a nő, pszichéje tovább él és a felszínre tör, ahol megfelelő körülmények között újra dalra fakad. Tudatosul a seb, s a psziché gyógyulni kezd. Hát nem érdekes, hogy egy nő életereje akkor is növekedhet, ha látszólag élettelen? ígéretes, hogy az ősi élerő még a legbénítóbb körülmények között is életben tartja és táplálja gondolatainkat, noha ez egy ideig rejtve marad. Ám egy idő után a felszínre törnek. Ez az erő addig nem nyugszik, amíg az eltemetett nő holléte és körülményei le nem lepleződnek. Mint a mese pásztorainak, nekünk is nagyot kell lélegeznünk, s lelkünk leheletét kell a nádsípon át fújni, hogy a psziché állapota hangot kapjon, s megtudjuk, mit kell tennünk. Ez a felkiáltás aktusa. Ezután következhet az ásás. Vannak erőt adó titkok - például azok, amelyek egy cél elérését szolgálják, vagy azok a boldog titkok, amelyeknek őrizgetése örömöt jelent -, ám a szégyennel járó titkok egészen mások, olyan nagy a különbség a kettő között, mint a szalagon függő érme és a véres kés között. Ez utóbbit fel kell hoznunk, s együttérzően szemügyre kell vennünk. Rettenetes látni egy szégyenteli titok őrzőjének önmarcangolását és önkínzását. Mindaz a gyötrelem, amit a titok felfedése esetére kilátásba helyeznek számára, akkor is bekövetkezik, ha nem beszél senkinek; belülről támad rá. így nem lehet élni. A szégyenteli titkok állandóan kísértenek. Az ilyen életre kényszerülő nő nem tud aludni, mert a titok szögesdrótként tekeredik nyakára, amikor menekülni próbál. Ezek a titkok nemcsak magára a nőre hatnak pusztítóan, hanem a Természeti Asszonnyal való kapcsolatára is. A Természeti Asszony kiássa a dolgokat, szétszórja, üldözi őket. Nem temet el semmit, s nem felejt. Ha valamit eltemet, akkor tudja, hová, s hamarosan ismét kiássa. A szégyen eltitkolása rendkívül zavaró a psziché számára. A titkok az álmokban törnek elő. Az analitikusnak be kell hatolnia az álom kézzelfogható, s néha még archetipális tartalma mögé is, ha látni akarja, mi az a titok, amiről az álmodó nem tud vagy nem mer hangosan beszélni. Az elemzések után sok álomról derül ki, hogy olyan hatalmas és túláradó érzelmeket fejez ki, amelyekről az álmodó a valós életben nem képes 122

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

megnyilatkozni. A titkok is ilyen álmokban keresnek utat. A gyakorlatomban előforduló leggyakoribb álomképekben elektromos vagy más eredetű fények villódznak és/vagy hunynak ki, az álmodó megbetegszik valamilyen ételtől, nem tud veszélyhelyzetben megmozdulni, megpróbál kiáltani, de nem jön ki hang a torkán. Ugye emlékszünk még a Canto Hondára, a mély énekre, és hambre del almára, az éhező lélekre? Az álmokban és a nő zabolátlan életereje folytán ezek idővel a psziché felszínére törnek, s felhangzik a szükséges, felszabadító kiáltás. Akkor a nő megtalálja hangját. Hangosan kiénekli, kikiabálja titkát, s mindenki meghallja. Pszichéje újra erős lábakon áll. Ez a mese és a hozzá hasonlók gyógyírként alkalmazhatók az ilyen titkos sebekre; bátorítanak, tanácsot adnak, elszántságra ösztönöznek. A mese bölcsessége mögött az áll, hogy az én, a lélek és a psziché titkok és egyebek által okozott sebei az ember életéhez tartoznak. És éppígy a forradások is. De van gyógyír ezekre a sérülésekre és bekövetkezik a gyógyulás. Vannak általános sebek, vannak csak férfiakra és vannak csak nőkre jellemző sebek. A vetélés forradást hagy. Az abortusz forradást hagy. Bármely korú gyermek elvesztése forradást hagy. Olykor az is forradást hagy, ha túl közel kerültünk valakihez. A naiv választások, a csapdába esések éppúgy hagyhatnak heget, mint a jó választások. Annyi formájú hegesedés létezik, ahányfajta pszichikai sérülés. A szégyen, a félelem, a harag, a bűn vagy a megaláztatás övezte titok elfojtása hatékonyan fedi le a tudattalannak azon részeit, amelyek a titok helye körül találhatók.3 Olyan ez, mintha egy műtét előtt az érzéstelenítőt, mondjuk a beteg bokájába fecskendeznénk. Nem csak a boka, de a láb jó része érzéketlenné válik. Ugyanígy működik a pszichében a titok őrzése. Az érzéstelenítő folyamatos adagolása az érintett résznél sokkal nagyobb területet bénít le. Tekintet nélkül a titok természetére, a titoktartással járó fájdalomra, a psziché ugyanilyen hatás alá kerül. Volt egy páciensem, akinek a férje negyven évvel ezelőtt, házasságkötésük után három hónappal öngyilkosságot követett el. A család azt kívánta ettől az asszonytól, hogy ne csak férje depressziójának bizonyítékait titkolja el, hanem az őt akkor hatalmába kerítő fájdalmat és haragot is. Ennek az lett az eredménye, hogy szép lassan kifejlődött a néhai férj szenvedéséhez, és saját szenvedéséhez, s az esemény megbélyegzése miatti haragjához kötődő „néma zóna". Engedett férje családjának, sosem tárta fel mások előtt, hogy milyen kegyetlenül bántak a férfival éveken át, s az asszony így tulajdonképpen lehetővé tette, hogy a család elárulja őt. Az öngyilkosság minden egyes évfordulóját halálos csend övezte. Senki sem kérdezte meg az asszonytól: „Hogy vagy, mit érzel? Nem vágysz társaságra? Hiányzik a férjed? Biztosan hi123

A HARCEDZETTEK: A SEBHELYESEK KLÁNJA

ányzik. Eljössz velünk valahová?" Az asszony pedig minden évben újra és újra megásta férje sírját, s magányosan temette el fájdalmát. Fokozatosan lemondott minden egyéb évfordulóról: nem ünnepelte a születésnapokat, még a sajátját sem. A néma zóna terjeszkedett, nemcsak az évfordulókat, az ünnepléseket fedte be, hanem sok mást is. Az asszony már nem tartotta semmire, időpocsékolásnak minősítette a szokásos családi és baráti eseményeket. Tudattalanja számára azonban mindez üres gesztus volt, mert kétségbeesésében nem került hozzá senki közelebb. Krónikus gyásza, a szégyenteljes titok őrzése beette magát pszichéjének kapcsolatokat uraló területébe. Sokszor azon a helyen, vagy ahhoz nagyon közel ejtünk sebet másokon, ahol mi magunk is megsérültünk. Ha azonban egy nő meg akarja őrizni minden ösztönét és szabadon kíván mozogni saját pszichéjében, akkor titkát vagy titkait meg kell osztania egy megbízható személlyel, s annyiszor kell újra és újra elmondania, ahányszor szükséges. A seb gyógyulásához nem elég, hogy egyszer kitisztítjuk, s aztán megfeledkezünk róla; sokáig kell mosogatnunk, ápolgatnunk. Amikor feltárul végre a titok, a léleknek nem elég sem a titok feltárója, sem meghallgatója részéről az olyan reagálás, hogy „Hmm, nahát, ez borzasztó", vagy „Hát, igen, nehéz az élet". Áldás az olyan hallgató, aki odaadóan tud figyelni, s anélkül képes megrázkódni, megborzongani, s teljes szívéből fájdalmat érezni, hogy összeomlana. A gyógyuláshoz tartozik, hogy úgy tudjuk elmondani titkunkat, hogy mások megrendülnek hallatán. A trauma keletkezésekor hiányzó támasz és odafigyelés hatására az ember lassan kigyógyul szégyenéből. Ezt a változást úgy szoktam elősegíteni, hogy szűk, bizalmas körben beszélgetünk, ahol arra kérem a nőket, hogy hozzanak fényképeket anyjukról, nagynénjeikről, nővéreikről, társaikról, nagymamáikról és olyan asszonyokról, akik számukra fontosak. Sorba állítjuk a képeket. Némelyik repedezett, némelyik foszladozik, vizespohár vagy kávéscsésze talpának nyomait őrzi; van, amit egyszer széttéptek, majd újra megragasztottak; van, amit fólia véd. Sok fénykép hátára szép, régies betűkkel olyasmiket írtak, hogy „Ó, te gyerek!", vagy „Örökké szeretlek", „Ez én vagyok Joe-val Atlantic Cityben", vagy „Ez én vagyok kedves szobatársammal", vagy „A lányok a gyárból". Azt javaslom a nőknek, hogy beszámolóikat kezdjék így: „Ezek a nők vérrokonaim", vagy „Ezektől a nőktől örököltem sok mindent". Pácienseim nézik a képeket és mély együttérzéssel belefognak a történetekbe és a titkok feltárásába, s elmondanak mindent, amit tudnak. A fényképeken lévő asszonyok nagy örömeiről, nagy sérelmeiről, nehéz életéről, győzelmei124

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

ről beszélnek. Ilyenkor sokszor meg kell állnunk, mert a sok-sok könny sok-sok csónakot emel fel a száraz partról, s egy ideig együtt ringatózunk a 4

vízen. Itt az a legfontosabb, hogy a női „szennyest" egyszer s mindenkorra kitisztítsuk. Érthetetlen a családi szennyes nyilvános kiteregetése elleni megszokott tiltakozás, hiszen a tisztogatás a családon belül sem történik meg. A szennyes, titokkal átitatva ott hever a pince egy sötét zugában. A titkolózáshoz való ragaszkodás méreg. Valójában azt jelenti, hogy a nő nem jut segítséghez a fájdalmát okozó problémák kezelésében. A személyes titkokat őrző történeteket sokszor meg sem lehet beszélni a családdal vagy a barátokkal; vagy hitetlenkednek, vagy megpróbálják elbagatellizálni és elsiklani felettük, és ezt gyakran érthető okokból teszik. Ha megbeszélnék, megvilágítanák ezeket a problémákat, lia foglalkoznának velük, akkor osztozniuk kellene a nő bánatában. De nem jó a nyugodt ácsorgás. Nem jó az „Ó, hááát...", s aztán csend. Nem jó a „Van más dolgunk is, nem foglalkozhatunk ilyesmikkel". Ha egy nő társa, családja vagy közössége osztozik az aranyhajú lány halála feletti gyászban, akkor nekik is csatlakozniuk kell a menethez. Nekik is könnyeket kell hullatniuk a sír mellett. Senki sem rázhatja ezt le magáról, s biztos, hogy számukra is nehéz időszak következik. Amikor a nők többet foglalkoznak saját titkos szégyenükkel, mint a család vagy a közösség más tagjai, akkor tudatosan csak ők szenvednek.5 A család nem tölti be lélektani szerepét, nem valósul meg az összetartás. A zabolátlan természet mégis azt kívánja, hogy környezetünk megtisztuljon az irritációktól és a fenyegetésektől, hogy az elfojtások minimálisra csökkenjenek. Általában csak idő kérdése, hogy egy nő mikor merít bátorságot lelke csontjaiból, mikor vág magának sípot az arany nádból, s kezdi el játszani rajta titkát a maga erős hangján. Több tucatnyi olyan mesét tanulmányoztam, amelyben a hősnő nem hajlandó együtt élni a titokkal és ennek következtében teljes életet élhet - ilyen például a Kékszakáll, Róka úr, A rabló vőlegény, Mary Culhane története -, s a belőlük kihámozható archetipális jó tanácsokra építettem a szégyenteli titkok esetében megteendő lépéseket. Lásd, amit látsz. Mondd el valakinek. Sosem késő. Ha úgy érzed, nem tudod hangosan kimondani, írd le. Válassz ki valakit, akiről ösztöneid azt súgják, megbízhatsz benne. Sokkal jobb, ha felnyitod a téged aggasztó kukacokkal teli dobozt, mint hogy a férgek belül hemzsegjenek. Ha úgy gondolod, keress egy terapeutát, aki ért a titkokhoz. Ez a személy megkönnyebbülést hoz, nem veri a dobot, hogy mit tettél jól, s mit nem, tudja mi a különbség a bűn és a feloldozás között, s ismeri a szellem gyászának és feltámadásának természetét. 125

A HARCEDZETTEK: A SEBHELYESEK KLÁNJA

Bármi legyen is a titok, látjuk, hogy most már életünk részévé vált. A felnyitott seb lassan begyógyul. De megmarad felette a sebhely. Mindig megérzi majd az időjárás változásait. Ilyen a valódi fájdalom természete. A klasszikus pszichológia éveken át tévesen azt tartotta, hogy a fájdalom egyszeri folyamat, mely jó esetben egy év alatt lezajlik, s aztán vége, s aki nem tudja vagy nem hajlandó ez alatt az idő alatt túltenni magát rajta, azzal valami baj van. De ma már tudjuk azt, amit az emberek ösztönösen évszázadok óta tudnak: bizonyos sebek, sérülések és szégyenek sosem múlnak el a gyász elteltével; az egyik legtovább tartó fájdalom a gyermek elvesztése, akár halál következtében, akár úgy, hogy az anya lemond róla. Dr. Paul C. Rosenblatt hosszú éveken át vezetett naplókat tanulmányozott,7 s arra a következtetésre jutott, hogy az ember a legnagyobb gyászból, a támogatás mértékétől és egyéb körülményektől függően, a tragédia utáni első vagy második év során épül fel. Időnként azonban később is rátör a mély szomorúság. Noha a kiváltó esemény egyre távolabb kerül az időben és egyre rövidebb ideig tart a gyász, mégis ugyanolyan torokszorító, mint a legelső alkalommal. Ez az adalék segít a hosszantartó gyász megértésében. Ha a titok titok marad, a fájdalom csak nem szűnik meg, és egy életen át tart. A titok őrizgetése akadályozza a psziché és a szellem természetes öngyógyító folyamatait. Már csak ezért is meg kell szabadulnunk titkainktól. így kerülhetünk ki a néma zónából. Magunk mögött hagyhatjuk a titkok halálkultuszát. Ha mélyen gyászolunk, fájdalmunkban könnyeink hullanak, de megszabadulunk a szégyen érzetétől. Megtisztulunk és új élettel telítődünk. Gyászunk idején a Természeti Asszony tart bennünket karjaiban. Ő az ösztönös Én. El tudja viselni sikoltozásainkat, sírásunkat, halálvágyunkat. A legjobb gyógyírt alkalmazza a legfájóbb helyeken. Fülünkbe suttog. Ő is érzi a fájdalmat. Tűri és elviseli. Nem fut el. Jóllehet sok-sok sebhely keletkezik, ne felejtsük el, hogy a húzóerőt vagy a nyomást a sebhelyek jobban bírják, mert erősebbek, mint a bőr.

Az áldozati palást Pácienseimnek néha megmutatom, hogyan kell posztóból vagy más anyagból áldozati palástot készíteni. Erre a palástra festeni és írni is lehet, rá lehet tűzni vagy ölteni mindazokat a neveket, amelyekkel egy nőt élete során illették, mindazokat a sértéseket, megbélyegzéseket, traumákat, sebeket, sebhelyeket, amelyeket élete során elszenvedett. Ezzel fejezi ki áldozati bárányként megélt élményeit. Van, hogy egy-két nap alatt elkészül a palást, 126

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

néha hónapokig is eltart a munka. Rendkívül sok segítséget nyújt az élet sérüléseinek, vereségeinek és veszteségeinek felsorolásához. Először a magam számára készítettem ilyen palástot. Hamarosan olyan súlyossá vált, hogy múzsák egész kórusának kellett az uszályt tartani. Az volt a tervem, hogy elkészítem a palástot, s miután egyetlen pszichikus tárgyba sűrítettem a sok pszichikus hulladékanyagot, elégetem a palástot, s így szabadulok meg régi sérüléseim java részétől. De az történt, hogy felakasztottam a palástot az előszobába, s valahányszor elmentem mellette, nem rossz, hanem jó érzések töltöttek el. Lassan csodálni kezdtem annak a nőnek az ovariosát, aki egy ilyen palástot tudott magán cipelni, s mégis szilárd, éneklő, alkotó, farkát jókedvűen csóváló lény tudott maradni. Ugyanezt láttam pácienseimen is. Egyikük sem akarja az elkészült palástot megsemmisíteni. Meg akarják tartani, s minél csúnyább, minél véresebb, annál jobb. Olykor harci palástnak nevezzük ezeket a tárgyakat, mert a nők és nőtársaik állhatatosságáról, kudarcairól és győzelmeiről tanúskodnak. Az is sokat segít, ha a nők nem éveik, hanem beforradt harci sebeik szerint számolják életkorukat. „Hány éves vagy?", kérdik tőlem néha. „Tizenhét sebhelynyi a korom", válaszolom. Sokaknak ilyenkor arcizma sem rándul, s ők is elkezdik számlálni a harcokra emlékeztető sebhelyeiket. A tél eseményeit állati bőrökön megörökítő lakota jelekhez, a törzs, a háborúk, a győzelmek nagy eseményeit megörökítő nahuatl, maja és egyiptomi feljegyzésekhez hasonlítanak ezek az áldozati vagy harci palástok. Vajon mit gondolnak majd lányunokáink és ükunokáink így megörökített életünkről? Remélem, mindezt el kell majd nekik magyarázni. Remélem, nem lesz semmi félreértés, hiszen mindezt életünk nehéz választásai árán szereztük. Ha nemzetiséged, etnikai hovatartozásod vagy családod iránt érdeklődik valaki, csak mosolyogj titokzatosan. Válaszold azt: „A Sebhelyesek Klánjába tartozom".

127

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

LA SELVA SUBTERRÁNEA: BEAVATÁS A FÖLD ALATTI ERDŐBEN

A levágott kezű leány A mese a mag, s mi vagyunk a termőföld. Már a mese hallgatása is azt az élményt nyújtja, hogy mi vagyunk botladozó vagy győzedelmeskedő hősnője. Ha farkas-történetet hallunk, utána egy ideig farkas módjára járunkkelünk, viselkedünk. Ha egy fiókáját meglelő galamb történetét halljuk, utána egy ideig mintha tollas mellkasunk mögött mozdulna valami. Ha arról szól a mese, hogy a hetedik sárkány karmai közül sikerült visszaszerezni a csodás gyöngyszemet, akkor kimerültséget és megelégedettséget érzünk. Nagyon valóságos tudás vésődik belénk a mese hallgatása révén. A jungiánusok ezt - az antropológus Levy-Bruhl nyomán - „misztikus participációnak" nevezik, s olyan kapcsolatot jelölnek vele, amelyben „az ember nem tudja magát egy látott tárgytól vagy dologtól különállónak tekinteni". A freudiánusok ezt „projektív identifikációnak" hívják. A mesemondók körében ez az „együttérzés varázslata" - ez az elme azon képességét jelenti, amellyel egy időre el tud távolodni az egótól, s bele tud olvadni egy másik valóságba, ahol olyan új elgondolásokat tapasztal és tanul, amelyekkel a tudatosság egyéb formáiban nem találkozik, s amelyeket vissza tud hozni magával a konszenzuális valóságba.1 A levágott kezű leány olyan figyelemre méltó történet, amelynek rétegei alól kikandikálnak az ősi éjszakai vallások lábujjai. A mese szerkezetéből következően a hallgató is részese a hősnő állhatatossági próbáinak, hiszen a mese olyan hosszú, hogy sokáig tart elbeszélése, s még tovább beszippantása és feldolgozása. Általában hét éjszakán át mesélem ezt a történetet, néha azonban, a hallgatóságtól függően, hét hétig vagy hét hónapig is eltarthat - egy éjszakát, egy hetet vagy egy hónapot szánva a történet minden stádiumának - és megvan erre a jó okom. A történet a fák gyökereinél sokkal mélyebbre nyúló világba visz el bennünket. Ebből a nézőpontból azt láthatjuk, hogy A levágott kezű leány meséje egy nő teljes életét felöleli. A női psziché kulcsfontosságú utazásaival foglalkozik. A könyvemben szereplő többi mesétől eltérően, amelyek néhány napig vagy néhány hétig tartó sajátos feladatokról vagy tanulási folyama129

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

tokról szólnak, A levágott kezű leány története sokéves utazást ölel fel - egy teljes női élet folyamatát. Ez tehát egy különleges történet, s akkor dolgozhatjuk fel a legjobb ritmusban, ha bőséges időt töltünk vele, s múzsánkkal együtt ülünk és olvassuk szakaszról szakaszra. A levágott kezű leány az állhatatosság rítusán át vezet be a föld alatti erdő világába. Az állhatatosság szó úgy hangzik, mintha „szünet nélküli folytonosságot" jelentene, és igaz ugyan, hogy ez szerepet kap a mesében, de az állhatatosság jelenthet „megedződést, megszilárdítást, robusztussá, erőssé válást" is, és ez a mese fő vonása, és a nők hosszú pszichikus életének teremtő ereje. Az állhatatosság azt jelenti, hogy létrehozunk valamit. Állhatatosságra tanít az egész természet. A farkaskölykök párnás mancsai puhák, mint az agyag, amikor megszületnek. A szüleikkel tett sok kóborlás, vándorlás, kalandozás keményíti meg ezeket a mancsokat. Ezután már sérülések nélkül tudnak éles köveken, szúrós csalánon, sőt üvegszilánkokon sétálni. Láttam már farkasanyát, aki jéghideg vízbe mártotta kölykeit, aki addig futott, míg kicsinye csak botladozott utána, de az anya nem állt meg, csak futott. Megkeményítik a kedves kicsiny szellemet, erőt és lendületet plántálnak belé. A mítoszokban az állhatatosság tanítása a Nagy Ősanyának, az Ősi, Természeti Asszony archetípusának rítusain át zajlik. Ez az örök rituálé szolgálja kicsinyeinek megerősödését. Ő tesz bennünket edzetté, tekintélyessé és állhatatossá. A tanulásnak, e tulajdonságok elsajátításának helyszíne la selva subterránea, a föld alatti erdő, a női tudás alvilága. Ez az ősi világ a mélyben húzódik. Míg ott tartózkodunk, ösztönös tudás és nyelv jár át bennünket. Abból a szemszögből megértjük azt is, amit a fenti világ nézőpontjából nem egykönnyen érthetünk. A mesében szereplő leány egyre mélyebbre száll alá. Amint bejárja az átalakulás egyik szintjét, máris mélyebbre ereszkedik. Ezen alkímiai stádiumok mindegyike teljes, mindegyik tartalmazza a nigredo, árveszteség, a ntdedo, az áldozat és az albedo, a fény egymást követő szakaszát. Ez az alászállás, veszteség, megtalálás és megerősödés azt az életen át tartó beavatást ábrázolja, amelyaz ősi újjáéledéséhez vezet. A levágott kezű leány történetét a világ különböző részein Ezüst kezek, Kéz nélküli menyasszony és A gyiünölcsöskert cím alatt is ismerik. A néprajzkutatók több mint száz változatát jegyezték fel. A most következő változat Kelet-Közép-Európából származik. Az igazság azonban az, hogy a mese mélyén húzódó mély női tapasztalat bárhol felismerhető, ahol vágyakoznak az Ősanya után. Magdaléna néni furfangos módon mesélt. Azzal a bevezető mondattal lepte meg hallgatóit, hogy „Mindez tíz évvel ezelőtt történt", s aztán elmondott 130

LA SELVA SUBTERRÁNEA: BEAVATÁS A FÖLD ALATTI ERDŐBEN

egy középkori történetet, amiben voltak lovagok, sáncárkok, s minden, ami kellett. Vagy így kezdte: „Egyszer volt, hol nem volt, a múlt héten...", s aztán olyan mese következett, mely a történelem előtti időkben játszódott. Most pedig lássuk A levágott kezű leány történetét.

"Egyszer valamikor, néhány nappal ezelőtt az út mellett lakott egy emBer, aki hatalmas kővel őrölte a falu lakóinakf'úzájái. "De rossz időkjártakj. s a molnárnak,nem maradt egyebe a nagy malomkövön és a csűr mögött virágzó almafán kívül. Egy nap, amikpr az erdőBe ment, hogy ezüstélű fejszéjével némi száraz fát hasogasson magán akj egy fa mögül elébe toppant egy furcsa öregember. — Semmi szükség fahasogatássalgyötörnödnwgad— ravaszkodott az öreg. —"Elhalmozlakjninden gazdagsággal, ha nekem adod azt, ami a malmod mögött áll. — 'Nincs a malmom mögött a virágzó almafán kívül egyéb —gondolta a molnár és ráállt az alkura. Három év múlva eljövöki * elviszem, ami az enyém — kuncogott az öregember, s elsántikált az erdő sűrűjébe. Hazafélé a molnár látja ám, hogy felesége szalad felé az ösvényen. A házuktól futott, köténye röpködött, haja kibomlott. — férjem uram, hallgasd, mi történt. Amikor az óra ütött, hirtelen megváltozott minden, szebb óra került a falra, régi faszékeinkfielyett bársonyhuzatosaktermeitefa szobában, a kamra tele élelemmel, ládáink_és szekrényeinkkicsordulnak. Hogyan történt mindez? És abban a percben aranygyűrűk, csillogtak, ujjain, haját pedig aranypántok.fogták, össze. — 0 — mondta a molnár, miközben saját zekéje selyemmé változott. "Kopott facipői, melyekben már csak,hátradőlve tudott járni, a szeme láttára változtak,át szépséges cipőkké— Egy idegen műve, — mondta álmélkodva. —Egy furcsa, fekete ruhás emberrel találkoztam az erdőben, aki mérhetetlen gazdagságot ígért cserébe azért, ami a malom mögött áll. Zlltetünkjnajdúj almafát, asszony. —Jaj uram, - siránkozott az asszony, s úgy nézett, mintha ütött volna halála órája. —Az ördög volt az a fekete ruhás ember, a malom mögött meg persze ott áll az almafa, de lányunkjs ott söpröget fűzfa söprűjével. Hazabotorkáltak_hát, s keservesen sirattákgazdagságukgt. A lány nem ment férjhez három évig, s olyan szép volt, mint a hamvas alma. Aznap, amikor eljött érte az ördög, megfürdött, fehér ruhát vett fel, krétával kört rajzolt maga köré, s annak,közepéBe állt. Amikor az ördög kinyújtotta kezét, hogy megragadja, valami láthatatlan erő repítette át az udvar másik sarkába. — 9{emfürödhet többé - toporzékolt —, mert így nem férek,a közelébe. A szülők,megrémültekj, s a következő hetekben a lány nem fürdött. Haja összecso131

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

mósodott, férmei fefete félholdakká váltad Bőre megszürkült, ruhái pedig megsötétedtek és megmerevedteka fesztóC. Akfpr aztán, amifer a lány már egy vadáttathoz hasonlított, Beállított az ördög. k,szántották, piszkos arcát. A szél összekuszálta haját, mígnem úgy nézett ki, mint a gólyafészeki ami Ben az egyikgally erre, a másifearra áll. "Éjszaka elérkezett egy király gyümölcsösfertjéhez. A hold sugara az ágafem lógó gyümölcsökre hullott. 9{em léphetett Be, mert a fertet vizesárokövezte. Térdre esett az éhségtől. 'Ekfpr egy fehérBe öltözött szellem jelent meg, elzárta a zsilipet, s a vizesárok.kiszáradt. A lány a körtefák.között sétált, s tudta jól, hogy minden egyes körtét számon tartanaki s szigorúan őriznek. Egy ág azonBan olyan alacsonyra hajlott, hogy elérte, s a gally ropogni fezdett. Száját a körte aranyos héjához emelte, s enni kezdett. Ott állt a holdfényben Bekötött fezeivel, zilált hajával. Sárasszcrnynakjátszott a fez nélküli lány. A fertész látta mindezt, de látta a leányt vezető szellemet is, s ezért nem avatkozott fezbe. Mikor a lány megette a fértét, visszament a vizesárfen át, s az erdő rejtefeBen álomra hajtotta a fejét. Másnap reggel jött a király, hogy megszámolja fenéit. "Észrevette, hogy egy hiányziki de hiáBa nézett fel, hiáBa nézett le, a fértét nem lelte. 'Kérdezte a fertészt is, afé így válaszolt: 132

LA SELVA SUBTERRÁNEA: BEAVATÁS A FÖLD ALATTI ERDŐBEN

-JAz. éjjel két szettem (eeresztette az árokból a vizet, a telihold fényénél beléptek. a kertbe, s az egyik,, az, amelyiknekjiem voít keze, megette a neki felkínálkozó körtét. JA király azt mondta, aznap éjjel ő őrzi a gyümölcsöst. Sötétedés után megjelent a kertésszel és egy varázslóval, aki értett a szedemekjnyelvén. (Mindhárman letelepedtek, egy fa alá és vártaki Éjfélkor jött ám a lány az erdőn át, ruhái rongyokban lógtak.róla, haja csapzott, arca csíkos, keze hiányziki s mellette a fehér szellem. Ugyanúgy jutottak.be a kertbe, mint az előző éjjel. "Egy fa ismét meghajolt, hogy a lány elérhesse szájával az ág végén lógó gyümölcsöt. SA varázsló közelebb jött hozzájuk_és azt kérdezte: — Erről a világról valók vagytok,, vagy a másik világról? JA lány így válaszolt: — iMaha a világban éltem, mégsem tartozom ehhez a világhoz. JA király megkérdezte a varázslót: — Ember ő, vagy szellem? JA varázsló azt válaszolta, hogy mindkettő. JA király szíve nagyot dobbant, odafutott a lányhoz és azt kiáltotta: — 9{em hagylak.elsoha. Mától fogva gondodat viselem. 'Kastélyában ezüstkezeket készíttetett a lánynakj. melyeket a kaijaihoz erősítettek így történt, hogy a király feleségül vette a kéz nélküli leányt. JA kÍrálynak.nemsokára háborúba kellett vonulnia egy messzi ország ellen, s anyja gondjaira bízta az ifjú királynét, akit teljes szívéből szeretett. — JJía gyermekünk születik,, azonnal küldjetekjüzenetet. Telt, múlt az idő, s a fiatal királyné gyönyörű gyermeket szült. JA király anyja hírvivőt küldött a királyhoz. Útközben azonban elfáradt a hírvivő, s amint egy folyó mellé ért, szemeire egyre súlyosabb álmosság nehezedett, s el is aludt a folyóparton. ÍAz ördög előbújt a fa mögül, ahol rejtőzködött, s kicserélte az üzenetet egy másikra, amiben az állt, hogy az újszülött félig ember, félig kutya. JA király elborzadt a hír olvastán, de visszaküldte a hírvivőt azzal az üzenettel, hogy ápoljákjs szeressék_az ifjú királynőt ebben a mfiéz helyzetben. JA küldönc megint elérkezett ugyanannak.a folyónak.apartjára, s megint olyan álmos lett, hogy nem tudott továbbmenni. JAkkpr megint előugrott az ördög, s azt az üzenetet adta kezébe, hogy „Öljétekjneg a királynőt is és a gyermeket is". JAz öreg királynét megdöbbentette az üzenet, s visszaküldte a hírvivőt, hogy a király megerősítse kívánságát, futott a fiú, de a folyó mellett most is mindig álomba zuhant, s az elcserélt üzenet most még rettenetesebben hangzott: „Tartsátok, meg a királyné nyelvét és szemeit annak.bizonyságául, hogy tényleg halott". JAz öreg királyné nem bírta elviselni a fiatalasszony halálánakgondolatát. Megölt egy őzet, kivette nyelvét és szemeit, s azokat rejtette el. JAztán a gyermeket anyja mellére kötözte, fátyollal fedte a fiatalaszony arcát és azt mondta neki, fusson, ha kedves az élete. Sírt a két asszony, de el kellett válniuk.egymástól. JA fiatal királyné addig bolyongott, míg egy óriási, sűrű erdőhöz nem érkezett. In133

FARKASOKKAI, FUTÓ ASSZONYOK

dúlt erre, indult arra, hogy ösvényre leljen. Amifer besötétedett, megint megjelent a fehérbe öltözött szellem, s egy szegényes fogadóhoz vezette az asszonyt. A fogadó Barátságos erdó'laféfé volt. így másik fehér ruhás lány nevén szólította, s bevezette a férálynét a házba. Agyermefet lefektették. - 'J(onnan tudod, hogy királyné vagyok?- kérdezte a lányt. - Mi, erdőlafékj. figyelemmel fésérjükezefet a dolgokat, királyném. T>e most pihenj. A ferályné hét évet töltött a fogadóban, s boldog volt gyermekével és elégedett életével. (Kezei lassan visszanőttek, 'Először otyanok,voltak, mint a kisbaba fezei, rózsaszínűéig mint a gyöngy. Aztán feslányfezekRé, majd asszonyfezekké váltak, Időközben hazatért a király a háborúból, s öreg anyja sírva fogadta. - íMiért fellett megölni fet ártatlant? - kérdezte, s megmutatta a szemefet és a nyelvet. A történet hallatán a király megtántorodott és vigasztalhatatlanul zofegni fezdett. Anyja látta mély bánatát, s elmondta neki, hogy a nyelv és a szemeféegy őzgidáé voltaki a királynét pedig gyermekével elküldte az erdőbe. A férály megfogadta, hogy addig se nem isziki se nem eszik,, amíg rájukjtem talál, ha feli, addig megy, míg a kékjg szélét el nem éri. (Hét éven át kutatott. (Kezei megfeketedtek, szakálla olyan dohos barna lett, mint a moha, szemeit vörös karikák.és árfek, vettéfékörül. 'Ez alatt az idő alatt se nem evett, se nem ivott, de egy nála hatalmasabb erő életben tartotta. Végül elérkezett az erdőlakpkjogadójába. A fehér ruhás asszony behívta és fekhellyel kínálta, mert látta, milyen fáradt, fátylat terített arcára, s a férály elaludt. Ahogy legmélyebb álmában kilehelte a levegőt, a fátyol felpúposodott és lassan lecsúszott arcáról. Arra ébredt, hogy egy szépséges asszony és egy gyönyörű gyermefetekint arcára. -Afeleségedvagyoki s ez agyermeféd. A férály szívesen elhitte volna, de látta, hogy ennek.az asszonynaféfezei vannak, - (Hehéz sorsom miatt, és mert ápolgattam őfet, visszanőttek.a fezeim, - mondta. Azzal elővette a ládából az ezüstfezefet, ahol féncsfént őrizgette őfet. A férály felemelkedett és megölelte királynőjét és gyermefet, s nagy volt az öröm az erdőben azon a napon. (Hagy lakomát csapott a fogadó minden szelleme és lakója. Aztán a férály, a ferályné és a gyermek.visszatértek_az öreg királynéhoz, másodifíakodaí>nat ültek,, s még sofésok, gijermeküf született, akik, mind elmesélték, ezt a történetet száz másiknak\ akifújabb száznakbeszéltékel, s te is egy vagy abból a százból, afénefemeg én mesélem el.

Az első stádium - A tudatlanságban kötött alku A mese első szakaszában a gyenge és kapzsi molnár rossz alkut köt az ördöggel. Azt hiszi, meggazdagszik, aztán rájön, hogy igen magas árat kell érte fizetnie. Úgy gondolta, almafáját adta a kincsekért cserébe, de kiderül, hogy lányát ígérte oda az ördögnek. 134

LA SELVA SUBTERRÁNEA: BEAVATÁS A FÖLD ALATTI ERDŐBEN

Az archetípusokkal foglalkozó pszichológiában egy mese minden elemét egyetlen női psziché aspektusainak leírásaként kezeljük. E mese fényében tehát meg kell most kérdeznünk magunktól: „Milyen rossz alkut köt minden nő?" Jóllehet naponta más és más választ adhatnánk, egy válasz azonban minden nő életében azonos. Nem szívesen ismerjük ugyan el, de az az igazság, hogy életünk legrosszabb alkuja mindig az, amikor mély, tudásban gazdag életünket egy sokkal törékenyebbre cseréljük; amikor lemondunk fogainkról, karmainkról, érzékünkről, szimatunkról; amikor feladjuk zabolátlan életünket valami olyasmiért, ami gazdagnak ígérkezik, de sivárnak bizonyul. Mint a mesében szereplő apa, mi is anélkül kötjük meg az alkut, hogy észrevennénk, milyen bánatot, fájdalmat, felfordulást jelent majd számunkra. Lehet akár a világ legeszesebb teremtménye is, mégis, minden anya lánya, ha csak egy kis lehetőséget kap is, először mindig a rossz alkut választja. Ez egy óriási és jelentőségteli paradoxon. A rossz választás ugyan patologikusán önromboló reagálás, nagyon sok esetben azonban olyan vízválasztóként szerepel, ami az ösztönös természet újrafejlesztésének óriási lehetőségét nyújtja. Ebben az értelemben, a veszteség és a szomorúság ellenére, a rossz alku, a születéshez és a halálhoz hasonlóan, inkább a legbensőbb önmagunk által megtervezett hasznos halálugrásnak számít, ami visszavezeti a nőt ősi mélységeibe. A nő beavatása azzal a rossz alkuval kezdődik, amelyet egykor szendergő állapotban kötött. Azáltal, hogy olyasmit választott, amit gazdagságnak hitt, feladta szenvedélyes, alkotó és ösztönös életének egy részét, olykor az egészét. Ez a szendergő pszichés állapot az alvajárás előhírnöke. Ilyenkor járunk-kelünk, beszélünk, noha alszunk. Szeretünk, dolgozunk, választásaink azonban elárulják állapotunkat; természetünk érzéki, érdeklődő, jó és lángra lobbanó oldalai félig-meddig érzéketlenek. A mesében szereplő lány ebben az állapotban van. Kedves, ártatlan teremtés. Ám talán örökre megmaradna a malom mögötti udvar gondos, monoton söprögetésénél és sosem tenne szert tudásra. Átváltozását nem sürgeti semmi. A mese tehát a fiatal nőiség, az ártatlanság akaratlan, ám válságos helyzetet előidéző elárulásával kezdődik.2 Azt mondhatjuk, hogy a psziché azon funkcióját szimbolizáló apa, amelynek a külső világban kellene bennünket eligazítania, tulajdonképpen nem sokat tud a külső és a belső világ harmonikus működéséről. Amikor a psziché apai gondoskodást gyakorló funkciója nem tud a lélek dolgairól, akkor könnyen árulás áldozataivá válhatunk. Az apa nem veszi észre a lélek világa és a dolgok világa között közvetítő egyik legfontosabb elemet - azt, hogy az elénk táruló dolgok nem mindig azok, amiknek első pillantásra látszanak. 135

FARKASOKKAI, FUTÓ ASSZONYOK

Az ilyenfajta tudás megszerzését senki sem akarja, mégis épp ez az, amire előbb vagy utóbb mindannyian szert teszünk. Sok mese - például A Szép és a Szörnyeteg, a Kékszakáll, Reynard, a róka - kezdődik azzal, hogy az apa veszélybe sodorja lányát.3 Ám még ha végzetes alkuba bocsátkozik is a világ sötét oldaláról és a tudattalanról mit sem tudó apa, a női pszichében ez a borzalmas pillanat drámai kezdetet jelöl; a tudatosság és a fortélyosság megszerzésének lehetőségét jelenti. Nincs a világon olyan érző lény, aki örökre ártatlan maradna. Gyarapodásunk érdekében tulajdon ösztönös természetünk hajt annak a ténynek a felismerése felé, hogy a dolgok nem azok, aminek első pillantásra látszanak. Az ősi teremtő funkció tanít meg bennünket a létezés, az észlelés és a tudás sokféle állapotára. Ezeken a csatornákon át érintkezik velünk a Természeti Asszony. Ez a veszteség és árulás irányítja tehát első, bizonytalan lépéseinket la selva subterránea, a föld alatti erdő felé vezető beavatási folyamatban. Most kapjuk, néha az első lehetőséget arra, hogy megtanuljunk átsétálni a magunk emelte falakon, ahelyett, hogy beléjük ütköznénk. Noha a női ártatlanság elvesztése felett sokan elsiklanak, a föld alatti erdőben különlegesnek számít az a nő, akivel ez megtörtént, részben azért, mert megsérült, de inkább azért, mert tovább ment, mert mindent megtesz, hogy ezt megértse, hogy lehámozza felismerő és védekező mechanizmusainak rétegeit és alájuk pillantson. Ártatlanságának elvesztése ebben a világban beavatási rítusnak számít.4 Elismerést kap, s azt, hogy most már tisztábban lát. Megbecsülik és értékelik kitartását és azt, hogy folytatja a tanulást. A rossz alkukötés nem csak a fiatal nők lélektanára jellemző, bármely életkorban előfordulhat, ha az illető nő nem esett át beavatáson, vagy ha ezekben az ügyekben félbemaradt a beavatása. Hogyan kerülhet sor ilyen alkukötésre? A történet a malom és a molnár szimbólumával kezdődik. Hozzájuk hasonlóan a psziché is gondolatok őrlője; összezúzza a fogalmakat, s hasznos táplálékot készít belőlük. Befogadja az elgondolások, érzések, gondolatok és észleletek formájában létező nyersanyagot, s olyan módon aprítja fel őket, hogy használható táplálékká alakuljanak. A pszichikus műveleteket gyakran nevezik feldolgozásnak. A feldolgozás során mintegy kiválogatjuk pszichénkben a nyersanyagot, mindazt, amit egy bizonyos idő alatt tanultunk, hallottunk, amire vágytunk, s amit éreztünk. „HpgyanJ^ználhatom fel,ezt^ legjobban?" Ezen feldolgozott gondolatok és energiák segítségével valósítjuk meg lelkünket igénylő feladatainkat, ezekre alapozzuk alkotó törekvéseinket. így marad egy nő erős és életteli. A mese malma azonban nem őröl. A psziché molnárának nem akad dolga. Ez azt jelenti, hogy nem történik semmi mindazzal a nyersanyaggal, 136

LA SELVA SUBTERRÁNEA: BEAVATÁS A FÖLD ALATTI ERDŐBEN

ami nap nap után életünkbe bekerül, s hogy nem hasznosul semmi azokból a tudásszemekből, amelyek a világból és az alvilágból arcunkba csapódnak. Ha a molnárnak^ riincs dolga, a psziché nem táplálja többé önmagát, s ez kritikus állapotot sejtet. A gabona őrlése az alkotást ösztönző erőhöz kapcsolódik. Bármi legyen is az oka, a női psziché alkgt{^élete most megtorpant. Ebben az állapotban az ember úgy érzi, hogy nem áradnak belőle a gondolatok, hogy nem hevíti az invenció, hogy nem őrli finomra, egészen a lényegükig a dolgokat. Malma elcsendesedett. Rendszerint minden ember életében bekövetkezik egyszer a természetes szendergés ideje. Saját gyermekeim példáján és egy csoport tehetséges gyermekkel végzett, évekig tartó munkám alapján azt mondhatom, hogy ez a szendergés a gyermekkorban a tizenegyedik év táján következik be. Ilyenkor kezdenek el méricskélni a gyerekek, magukat a többiekhez hasonlítgatják. Tisztán látó szemük elhomályosul, és noha állandó mozgásban vannak, pattognak, mint a mexikói ugróbab, gyakran halálos hidegség veszi körül őket. Akár túlságosan lehűlnek, akár túl jól viselkednek, nem képesek a mélyen bennük zajló folyamatokra reagálni, és lassan álomba merül csillogó szemű, válaszra kész természetük. Képzeljük azt el, hogy ez alatt az idő alatt tálcán kínálnak fel nekünk valamit. Hogy valamiképpen elhitetjük magunkkal, hogy ha tovább alszunk, részeseivé válhatunk valaminek. A nők tudják, mit jelent ez. Amikor egy nő lemond azokról az ösztöneiről, amelyek megsúgják, mikor kell igent, mikor nemet mondani, ha elfordul a belátástól, az intuíciótól és egyéb lényeges tulajdonságoktól, akkor olyan helyzetben találja magát, amikor a beígért arany helyett szomorúságot kap. Vannak nők, akik egy groteszk, gazdagságot ígérő házasság kedvéért fordulnak el a művészettől, vagy lemondanak életük álmáról azért, hogy jó feleség vagy leány váljék belőlük, akik süketek a hívó szóra, mert azt hiszik, hogy elfogadhatóbb, örömtelibb, tisztább életet élhetnek. Ha ezt tesszük, elveszítjük ösztöneinket. Életünket nem tölti be a megvilágosodás lehetősége, ehelyett minden „besötétedik". A dolgok természetébe látó képességünk is és belső látásunk is horkolva alszik, amikor tehát az ördög kopogtat ajtónkon, holdkóros módjára odasétálunk, s beeresztjük. Az ördög a psziché sötét erejét, a ragadozót szimbolizálja, akit a mesében szereplő molnár nem ismer fel. Az ördög archetipális bandita, akinek a fényre van szüksége, a fényt akarja, a fényt szippantja el. Ha megkapná a fényt - azaz a szeretet és a kreativitás lehetőségével teli életet -, akkor, elméletileg, az ördög nem is lenne többé ördög. Ebben a történetben azért jelenik meg, mert a fiatal lány sugárzó fénye magához vonzza. Ez nem egyszerű fény, hanem az álomkóros állapotban 137

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

fogva tartott leány-lélek fénye. Szívettépő szépséggel árad szét, a lány azonban nincs tisztában értékével. Ez a fény, áradjon akár egy nő kreatív életéből, zabolátlan lelkéből, testi szépségéből, intelligenciájából vagy nagylelkűségéből, mindig magához vonzza a ragadozót. Az ilyen nem tudatosuló és védtelen fény mindig célpontként szolgál. Ismertem egy nőt, akit mások - férje, gyermekei, anyja, apja vagy akár egy idegen - mindig kihasználtak. Negyvenéves volt, de még mindig belső fejlődésének alku/elárulás stádiumában volt. Kedvessége, meleg és barátságos hangja, szívélyes modora nemcsak azokat gyűjtötte köré, akik csupán egy zsarátnokot csentek el tőle, hanem olyan tömegek gyűltek lelkének tüze köré, hogy melegéből ő maga semmit sem kapott. Az ő rossz alkuja az volt, hogy a többiek szeretetének megőrzése érdekében soha nem mondott nemet. Pszichéjének ragadozója a szeretet aranyát kínálta neki cserébe azért, ha lemond az „ami sok az sok" kimondását sürgető ösztönéről. Rá is jött, mit művel önmagával, amikor egyszer azt álmodta, hogy egy tömeg közepén négykézláb áll, s a lábak erdejében a sarokba dobott értékes koronát próbálja elérni. Pszichéjének ösztönös rétege arra figyelmeztette, hogy elvesztette a tulajdon élete feletti uralmat, melyet csak „négykézláb", nehéz munkával tud visszaszerezni. Koronáját csak úgy kaphatta vissza, hogy átértékelte idejét, mások felé megnyilvánuló adakozását és figyelmességét. A mese virágzó almafája a női szépséget, természetünknek azt a részét szimbolizálja, amelynek gyökerei az Ősanya világába nyúlnak, ahonnan a fa a táplálékot szívja. A fa az individuáció archetipális szimbóluma; halhatatlannak számít, mert magvai tovább élnek, gyökérzete védelmet nyújt és új élettel telít, egész életláncnak ad otthont. A fának, ahogyan egy nőnek is, megvannak az évszakai és növekedési stádiumai; van tele, van tavasza. Az északi erdőségek almáskertjeiben a gazdák GíWnek hívják kancáikat és kutyáikat, virágzó gyümölcsfáikat pedig Ladynek. A kertek gyümölcsfáit a tavasz fiatal, meztelen asszonyainak tartották. A tavaszt ünneplő, füttyögő, bolondul ugrándozó rigóknál és a fekete földből zöld lángnyelvekként előbukkanó növényeknél előkelőbb helyen állt a gyümölcsösök virágainak mindent betöltő illata. Volt azon a vidéken egy másik mondás is: „Tavaszi fiatalság, savanykás gyümölcs: ám ha kivárod, mézédesnek találod". Ez az alma kettős természetéről szól. A tavasz végén már szép kerek, s szinte szikrázik a napsütésben. De ilyenkor még nagyon fanyar; eltorzul az ember arca, ha beleharap. Néhány héttel később azonban édes mézként omlik szét a szájban. Az almafa és a leány a női legbensőbb Én felcserélhető szimbólumai, a gyümölcs pedig ennek az Énnek az érését, a róla szerzett tudást és a táplálékot jelképezi. Ha nem érett még meg lelkűnkről szóló tudásunk, akkor 138

LA SELVA SUBTERRÁNEA: BEAVATÁS A FÖLD ALATTI ERDŐBEN

nem is táplálkozhatunk belőle. Időbe telik, míg ez a tudás, akárcsak az alma, megérik, s ahhoz is kell legalább egy, néha több évszak, míg a gyökerek utat törnek a tápláló talajrétegekhez. Ha a leánykori lélek-tudatnak nem kell próbákat kiállnia, későbbi életünkben nem következik be semmi. Ha azonban föld alatti gyökerekre teszünk szert, éretté válunk, táplálékhoz juttatjuk a lelket, legbensőbb Énünket és a pszichét. Igen, a virágzó almafa a termékenység metaforája. De még inkább jelenti a rendkívül érzéki kreatív késztetést és a gondolatok érését. Mindez las cumnderas, a gyökérasszonyok műve, akik a tudattalan mélyben húzódó hegységeinek sziklái között élnek. A tudattalant vájják, bányásszák, s munkát adnak nekünk is a felszínen. Ha elvégezzük ezt a munkát, akkor feléled a tűz, életre kapnak ösztöneink és mély tudásunk, s belső és külső világunkban is fejlődésnek, növekedésnek indulunk. Itt áll előttünk a női psziché zabolátlan és szabad természetét szimbolizáló fa, s a psziché még sincs tisztában ezzel az értékkel. Azt mondhatnánk, hogy az egész psziché álomba merül, nem veszi észre a női természetben rejlő óriási lehetőségeket. A nő/fa hasonlat azt a viruló energiát jelenti, amely ciklusokban ér el bennünket, a pszichikus telet követő pszichikus tavasz, a visszahúzódás és a kiáradás rendszeresen ismétlődő váltakozása szerint. Ha nem újul meg ez az életünket virágba borító impulzus, akkor eltűnik a remény, tudatunk és szívünk földje mozdulatlanná merevedekik. Mély életünk a virágzó almafa. A fiatal, elementáris nőiség értékének a psziché általi kétségbeejtő alábecsülését láthatjuk abban, hogy az apa azt mondja: „Majd ültetünk másik almafát". A psziché nem ismeri fel a virágzó fában tulajdon teremtő-istennőjét. Túlad a fiatal énen, mert nem látja meg értékét, mert nem látja benne az Ős Anya hírvivőjét. Mégis, a tudásnak ezzel az elárulásával veszi kezdetét az állhatatosságot próbára tevő beavatás. A molnártól elpártolt a szerencse, munka nélkül maradt, s fát aprít az erdőben. Ez ugye nehéz munka. Sokat kell közben emelgetni, huzigálni. Ez a favágás mégis hatalmas erőforrásokat szimbolizál, azt a képességet jelenti, hogy energiát szabadítunk fel egy feladat elvégzésére, hogy gondolatokat hívunk elő, hogy elérhetővé teszünk egy álmot, bármi legyen is az. Azt mondhatnánk tehát, hogy amikor a molnár favágásba kezd, akkor a psziché azt a nehéz munkát vállalja, hogy fényt és meleget biztosít saját magának. A szegény ego azonban mindig a könnyebb utat keresi. Amikor az ördög felkínálja a molnárnak, hogy megszabadítja nehéz munkájától, cserébe a mély nőiségért, a tudatlan férfi rááll. így pecsételjük meg saját sorsunkat. Értelmünk legbenső, fagyos részeiben edzettek vagyunk és tudjuk, hogy munka nélkül nem jöhet létre átváltozás. Tudjuk, hogy így vagy úgy porig 139

FARKASOKKAI, FUTÓ ASSZONYOK

kell égnünk aztán ott ülünk az egykor önmagunknak hitt valami hamudombjan, s onnan indulunk újra. Természetünk egy másik oldala, egy lustább részünk azonban abban reménykedik, hogy nem így lesz, reméli, hogy a nehéz munkának vége szakad, s tovább lehet szenderegni. Amikor feltűnik a ragadozó, már készen állunk fogadására és megkönnyebbüléssel adjuk át magunkat annak a képzelgésnek, hogy vanJal^ojcönnyebb^Hs^ Ha nem valialjuk a favágást, akkOT meg kell válnunk pszichénk kezeitől... mert ha nincs a pszichének munkája, nincs szüksége kezekre~sem. A nehéz munkától való megszabadulai~~vágya azonban annyira emberi, annyira általános, hogy talán nincs is élő ember, aki ne kötött volna emiatt valamiféle egyezséget. Olyan gyakori ez a választás, hogy ha fel akarnánk sorolni azon nők (és férfiak) példáit, akik hajlandóak lennének a könnyebb élet kedvéért a favagással felhagyni, s ezáltal kezüket elveszíteni - azaz lemondani arról, hogy ^orosanjkézbenJarjtgák tulajdon életüket -, nos, akkor sokáig itt ülhetnénk. Van olyan nő például, aki rossz meggondolásból megy férjhez, s ezáltal elmetszi teremtő életét. Van, aki kedvelt szexuális szokásáról mond le, hogy egy másikat kényszerítsen magára. Van, aki létezni, menni akar, valami nagyot szeretne létrehozni, miközben ki sem mozdul otthonról, s csak az iratkapcsokat számlálgatja. Van, aki élni akarja az életet, de csak életfoszlányokat gyűjtöget, mintha valódiak lennének. Van olyan nő is, aki tudja magáról, kicsoda, mégis odaadja minden arra vetődő széptevőnek egyik karját, lábát, szemét. Van olyan is, akiből árad az alkotókedv, s felkínálja magát vérszívó barátainak. Van, akinek folytatnia kellene életét, de belül valam' azt súgja: „Nem, a kelepce biztonságosabb". Ez a tudatlanságban kötött „Én ezt adom neked, te meg add cserébe azt" ördögi alku. Az tehát, aminek a psziché tápláló, virágzó fájává kellett volna nőnie, elveszti hatalmát, lehullanak virágai, elszáll energiája, elkótyavetyélik, eljátssza lehetőségeit, s nem is érti, miféle alkut kötött. Az egész dráma szinte mindig a női tudaton kívül kezdődik, s veti meg lábát. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy itt kezdődik minden. Ebben a mesében az apa a külső világ nézőpontját, azt a kollektív ideált jelenti, mely a nőt hervadásra, s nem zabolátlanságra készteti. De ennek ellenére sem éri szégyen vagy vád azt, aki lemondott a virágzó ágakról. Kétségkívül megszenvedett érte. És talán évekre vagy évtizedekre lemondott róluk. De van remény. A mesében az anya adja a psziché tudtára, hogy mi történt. Azt mondja: „Ébredj! Nézd, mit tettél!" És ilyenkor mindenki olyan gyorsan felébred, hogy az már fáj.6 Ennek ellenére jó dolog az, hogy a pszichében lévő tutyimutyi anya, aki korábban az érző funkció tompítását és gyengítését segítet140

LA SELVA SUBTERRÁNEA: BEAVATÁS A FÖLD ALATTI ERDŐBEN

te, most ráébredt az alku rettenetes jelentésére. A nőben most tudatosul a fájdalom. Ilyenkor már tud valamit tenni. Tanulhat, megerősödhet, tudással rendelkező nővé válhat általa. Hosszú távon még jobb kilátások is ígérkeznek. Amitől megszabadultunk, az visszaszerezhető. Illő helyre állíthatjuk vissza a pszichében. Hamarosan ezt is meglátjuk.

A második stádium - A csonkítás A szülők hazatántorognak és siratják nagy gazdagságukat. Három év múlva eljön az ördög a lányukért. A lány megfürdött és fehér ruhába öltözött. A maga rajzolta krétakör közepére áll. Amikor az ördög kezét nyújtja, hogy megragadja, egy láthatatlan erő az udvar túlsó sarkába repíti őt. Megtiltja a lánynak, hogy fürödjön. A lány állathoz válik hasonlóvá. Sírása azonban megint megakadályozza az ördögöt abban, hogy elérje. Az ördög utasítja az apát, hogy vágja le a lány kezét, ne sírhasson bele többé. Ez is megtörténik, s a lány addigi élete lezárul. De könnyei most megcsonkított kezére hullanak, s az ördög, mivel most sem tud közelébe jutni, feladja. A lány, a körülményeket tekintve, feltűnően jól szerepelt. Ám ezen a stádiumon túljutva megbénulunk és rájövünk, mi történt velünk, hogy hogyan hódoltunk be a ragadozónak és a megrémített apának, minek következtében kezeknélkül íruiradtunk. Ezek után sze^münk^velün^^ akkor jár, amikor mi járunk, akkor nyújtja kezét, ha mi is, de nem érez. Megbénulunk, amikor rájövünk, mi történt. Borzalommal gondolunk az egyezségre. Azt várnánk, hogy belső szülőnk mindig éber, reagálásra kész legyen és védelmezze a virágzó pszichét. Most látjuk, mire vezet, ha nem ez történik. Három év telik el az alku és az ördög visszatérése között. Ez a három év jelenti azt az időtartamot, ami alatt nem tudatosul a nőben az, hogy ő maga az áldozat, őt^üiáljákiol^ab következtében. A hároméves periódus nagyon fontos a mitológiában, ennyi idő előzi meg például a skandináv mitológiában az istenek alkonyát, a Ragimrokot. A mítoszokban három éven át tart valami, aztán pusztulás következik, s a romokból a békesség új világa emelkedik ki.7 Az évek száma azt az időt szimbolizálja, mely alatt a nő azt latolgatja, mi történik most vele, azon_gondolJiQíiik, hogy az, amitől a legjobban fél hogy egy pusztító erő magával ragadja - vajon tényleg bekövetkezik-e. A mesék hármas szimbóluma a következő mintát követi: Az első próbálkozás nem jó. A második sem. Elérkezett a harmadik, na, most valami történni fog. 141

FARKASOKKAI, FUTÓ ASSZONYOK

Hamarosan végre megmozdul az energia, elegendő szél kavarodik a lélekben ahhoz, hogy a psziché csónakját messzire sodorja. Lao-ce8 azt mondja: „az Egyből a Kettő, a Kettőből a Három, a Háromból a tízezer dolog...". Mire bárminek „hármas" erejéhez, vagyis az átalakító pillanathoz érkezünk, az atomok ugrándoznak, s a fásult nyugalmat mozgás váltja fel. A férj nélküli három évet az inkubálás állapotában lévő pszichének foghatjuk fel, amikor túl nehéz és felkavaró volna egy másik kapcsolatba bocsájtkozni. E három év alatt kell az embernek annyira megerősödni, amennyire csak tud, a maga érdekében hasznosítania minden pszichikus erőforrást, a lehető legtudatosabbá válni. Ez azt jelenti, hogy kilépünk szenvedésünkből és megnézzük, mit is jelent, hogyan is zajlik, milyen mintát követ; másokat kell tanulmányoznunk, akik ugyanezen átestek, s utánoznunk kell azt, amit arra érdemesnek találunk. A helyzetnek és a megoldásoknak ez a fajta szemügyre vétele követeli azt, hogy egy nő önmagára hagyatkozzon, és ez így van rendjén, mert, amint a történet során látjuk, ajánynakaz alvilágban és nem a felszíni világban kell vőlegényét megtalálnia. Visszapillantva, a nők azt látják, hogy beavatási alászállásuk előkészületi periódusa hosszú időt, néha éveket vett igénybe, míg végül hirtelen, nagy gyorsasággal átbuknak, vagy átlökik őket a peremen, de az is előfordul, bár ritkán, hogy kecsesen hullanak alá a szikláról. Ezt az időszakot olykor közöny jellemzi. A nők gyakran azt mondják, hogy hangulatuk nem engedi meg, hogy hozzáfogjanak ahhoz, amit tenni akarnak, legyen az munka, vagy kedvesük, vagy idő, vagy alkotó tevékenység. Nehéz koncentrálni. Nehéz eredményesen tevékenykedni. Ez az ideges nyugtalanság tipikusnak mondható ebben a szellemi fejlődési szakaszban. Csakis idő kérdése, hogy mikor jutunk el ahhoz a - nem is messze levő - sziklaperemhez, ahonnan le kell lépnünk, alá kell hullanunk. Ezen a ponton a régi éjszakai vallások töredékét fedezhetjük fel a mesében. A fiatal nő megfürdik, fehérbe öltözik, krétakört rajzol maga köré. Az istennők ősi rítusaihoz tartozik a fürdés - a megtisztulás -, a fehér ruha - a halottak országába való alászállás öltözékének - felöltése, a mágikus*véSelem - a szent^gondölat - kőiének megrajzolása. A leány mindezt mintegy transzban végzi el, mintha távoli idők utasításaitlcövetné. A válság időpontja az, amikor olyasmire várunk, amiről tudjuk, hogy pusztulásunkat, végünket hozza. Ez arra késztet bennünket, hogy, mint a leány a mesében, fülünket hegyezzük, hogy meghalljuk az ősi időkből szóló messzi hangot, amely megmondja, hogyan maradhatunk erősek, hogyan őrizhetjük meg egyszerűnek és tisztának a szellemet. Egyszer nagy kétségbeesés közepette álmomban egy hang azt mondta: „Érintsd meg a napot". Ezután mindennap, bárhová mentem is, hátamat, talpamat vagy tenyere142

LA SELVA SUBTERRÁNEA: BEAVATÁS A FÖLD ALATTI ERDŐBEN

met a falakon, padlókon és ajtókon feltűnő napcsíkokra helyeztem. Nekidőltem ezeknek az aranyosan csillogó foltoknak. Turbinaként hatottak szellememre. Azt nem tudom, hogyan, de így történt. Ha odafigyelünk az álmok hangjaira, képekre, történetekre, művészetünkre, azokra, akik előttünk jártak és egymásra, akkor olyasmit vagy olyasmiket kapunk, amik rituális jellegűek, személyes lélektani rítust jelentenek, s a folyamat e szakaszának megerősítését szolgálják.9 E mese csontjai abból az időből származnak, amikor, úgy mondják, az istennők fésülgették a halandó asszonyok haját és oly nagyon szerették őket. Ebben az értelemben a mesénkben bekövetkező alászállásokat a nőt az ősi múlt, az anyaági leszármazás mély világa felé vonzó aktusokként értelmezhetjük. A feladat az, hogy az idő ködén át visszatérjünk a ránk váró La Que Sabé lakóhelyére. Ő azt a bőséges alvilági tudást kínálja, amely nagyon értékes lesz majd szellemünk és felső világbeli életünk számára. A tiszta ruhába öltözés és a halálra való készülődés a régi vallások szerint ellenállóvá és megközelíthetetlenné teszi az embert a gonosszal szemben. Ha az Ősanya védelméhez folyamodunk - krétakört rajzolunk magunk köré -, akkor úgy tudjuk végrehajtani pszichológiai alászállásunkat, hogy semmi nem térít le utunkról, életerőnket nem oltja ki a psziché ördögi ereje. Itt állunk hát, felöltözve, a lehető legnagyobb védelemmel ellátva, és sorsunk beteljesedését várjuk. Ez a leány azonban könnyeket hullat karjaira. Amikor a psziché tudattalan sírásra fakad, akkor először nem is halljuk meg, a tehetetlenség érzése önt el bennünket. A leány egyre csak zokog. Könnyeiből sarjad az, ami megvédi őt, ami megtisztítja sebét. C. S. Lewis írt a gyermeki könnyel teli palackról, amelynek egyetlen cseppje meggyógyít minden sebet. A mítoszokban a könnyek a jeges szívet is megolvasztják. A kó'gyermekw című inuit mesében a kisfiú forró könnyei repesztik szét a sziklát, s szabadítják ki az óvó szellemet. Mary Culhane történetében a lányt fogva tartó démon nem léphet be olyan házba, ahol igaz szívű ember könnye hullott; mert ez számára „szenteltvíz". A történelem során a könnyek három munkát végeztek: a szellemeket idézték meg, elrettentették azokat, akik elnyelték vagy gúzsba kötötték volna az egyszerű lelket, és begyógyították a rossz emberi alkuk okozta sebeket. Vannak a női életnek olyan időszakai, amikor az ember csak sír, sír, és noha szeretteitől megkap minden segítséget és támogatást, mégsem tudja abbahagyni a sírást. Van valami ebben a sírásban, ami távol tartja a ragadozót, nem engedi közel az egészségtelen, pusztító vágyat. A könnyek is segítenek a psziché azon hasadékait betömni, amelyeken át az energia elszivároghat. Súlyos a helyzet, de a legrosszabb - fényünk elrablása - nem következik be, mert a könnyek tudatosságra ébresztenek. Nem lehet már tovább 143

FARKASOKKAI, FUTÓ ASSZONYOK

aludni, ha egyszer sír az ember. Ezután már minden álom a fizikai test pihenését szolgálja. A nő néha azt mondja: „Elegem van már a sírásból, unom, abba akarom hagyni". De a sírást lelke idézi elő, s a könnyek az ő védelmét szolgálják. Tovább kell hát folytatnia, amíg csak szükség van rá. Némely nő elcsodálkozik azon, hogy mennyi vizet képes teste termelni, amikor sír. De ez nem tart örökké, csak addig, amíg a lélek bölcsen ki nem fejezte önmagát. Az ördög nem fér a leány közelébe, mert az megfürdött és sírt. Az ördög elismeri, hogy hatalma meggyengült e szent víz hatására, s megparancsolja a lánynak, hogy ne fürödjék. Ez azonban nem alacsonyítja le a lányt, hanem épp az ellenkező hatást váltja ki.11 Állati hatalomhoz, a mélyben húzódó ősi természethez kezd hasonlítani, és ez is védelméül szolgál. Ebben a stádiumban előfordulhat, hogy a nő nem nagyon, vagy másféleképpen törődik megjelenésével. Lehet, hogy inkább egy halom rendezetlen rőzsére, semmint emberre emlékeztet. Miközben szemügyre veszi nehéz sorsát, sok korábbi elfoglaltságáról mond le. „Nos," mondja az ördög, „ha lehámozom rólad civilizált rétegeidet, akkor talán örökre enyém az életed". A ragadozó meg akarja alázni, meg akarja gyengíteni követeléseivel. Az ördög úgy gondolkodik, hogy ha a leány mosdatlan és piszkos, akkor talán elrabolhatja tőle önmagát. Ám ennek épp az ellenkezője történik, mert a szurtos nő, a sárasszony a Természeti Asszony kedveltje, akit mindenáron megvéd.12 Mintha a ragadozó nem venné észre, hogy utasításai egyre közelebb viszik a lányt hatalmas ősi természetéhez. Az ördög nem képes a zabolátlan Én közelébe férkőzni, mert annak tisztasága végül eltaszít magától minden gondolat nélküli és destruktív energiát. Ezek együtt, és tiszta könnyei meggátolják az elveszítésére törő gyarlóságot, tehát teljesebb életet élhet. Ezután az ördög azt kívánja az apától, hogy vágja le leánya kezeit. Ha az apa nem engedelmeskedik, a démon kész az egész pszichét lerombolni: „Mindent elpusztítok, téged is, meg a feleségedet is, és minden szántóföldet, ameddig csak a szem ellát". Az ördög célja az, hogy a lány elveszítse kezét - azaz azt a pszichikus képességét, hogy megragadjon, megfogjon dolgokat, hogy önmagát vagy másokat segítse. A pszichikus apa nem érett, nem képes szembeszállni ezzel az elszánt ragadozóval, és levágja leánya kezét. Megpróbál ugyan lánya védelmére kelni, de az ár - a psziché összes kreatív erejének lerombolása - túl magas. A lány aláveti magát a meggyalázásnak, s a véráldozat beteljesedik; az ősi időkben ezzel vette kezdetét az alvilágba való alászállás. Kezei elveszítésével a nő elindul la selva subterránea, a beavatás föld alatti világa felé. Ha ez görög tragédia volna, akkor most a kórus panaszkodna és 144

LA SELVA SUBTERRÁNEA: BEAVATÁS A FÖLD ALATTI ERDŐBEN

sírna, mert noha ez az aktus óriási hatalom birtokába juttatja majd a lányt, ebben a pillanatban ártatlanságát gyalázták meg, mely ugyanebben a formában soha nem tér vissza többé. Az ezüstélű fejsze az ősi nőiség egy másik archeológiai rétegéből származik, ahol az ezüst a szellemvilág és a hold sajátos színe. Azért hívják ezüstélűnek, mert a régi időkben a kovácsolás során megfeketedett acél szélét addig élesítették a fenőkövön, míg ezüstös fénnyel nem csillogott. Az ősi minószi vallás szerint az istennő fejszéjével jelölték ki a beavatanadó személy számára a rituális ösvényt, s az így megjelölt helyeket szentnek tartották. Két öreg horvát mesemondótól hallottam, hogy régen apró, rituális fejszével vágták el az újszülött köldökzsinórját, így szabadítván őt meg az alvilágtól, hogy ezen a világon élhesse életét.13 A fejsze ezüstje azokhoz az ezüstkezekhez kapcsolódik, amelyeket a leány a későbbiekben visel. Ez egy érdekes szöveghely, mert azt a gondolatot sugallja, hogy a pszichikus kezek lemetszése talán rituális esemény. A régi öregasszonyok szerint a fiatal fa hajtásait fejszével kellett megmetszeni, hogy a fa jobban növekedjék.14 Régen nagy áhítat övezte a valódi fákat, mert meghaltak és újjászülettek, mert életadó ajándékaikkal segítették az emberi életet: meleget és főzést biztosító tűzifát adtak, bölcsőt, vándorbotot, házat lehetett belőlük készíteni, lázcsillapító gyógyszerrel szolgáltak, s fel lehetett rájuk mászni, ha az emberek messzire akartak látni, vagy, ha úgy hozta a sors, elbújni az ellenség elől. A fa valóban nagy, ősi anya volt. Az ősidők asszonyai számára ez a fajta fejsze az istennő, s nem az apa tartozéka. Ezek a meseelemek erőteljesen azt sugallják, hogy az a tény, hogy ebben a mesében a fejsze az apáé, a régi és az újabb vallás keveredésének eredménye, s a régi valószínűleg maga is megcsonkult, sőt feledésbe merült. De tekintsünk most el az idők ködétől és/vagy a női beavatáshoz fűződő eme régi elképzelésekre telepedő rétegektől, mert ha nyomon követjük a mesét, akkor kiszedegethetjük magunknak a csomóból azt, amire szükségünk van; újra összeállíthatjuk darabkáiból azt a térképet, ami az alászállás és a visszatérés ösvényét jelöli. Nagyjából ugyanúgy értelmezhetjük a pszichikus kezek levágását, ahogyan a régiek tették. Ázsiában mennyei fejszével vágták le az embert meg nem világosult énjéről. A vágás mint a beavatás motívuma történetünk középponti eleme. Ha mai világunkban az ego kezeinek elvesztése árán nyerhetjük vissza eredeti státusunkat, női tudatunkat, akkor meg kell tőlük válnunk, hogy ne essünk a karnyújtásnyira lévő dolgok kísértésébe, bármik legyenek is azok, ha csak akadályozzák növekedésünket. Ha meg kell egy időre válnia kezektől, hát váljunk meg tőlük. Az apa tehát az ezüstélű vágószerszámhoz nyúl, s noha rettenetesen sajnálkozik, saját életét és a környező pszichikus vidéket sokkal fontosabbnak 145

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

tartja, habár néhány mesemondó azt hangsúlyozza, hogy leginkább saját élete elveszítésétől fél. Ha az apát szervező princípiumként, a külső vagy világi psziché egyfajta irányítójaként értelmezzük, akkor azt látjuk, hogy a nő külső valója, világi, irányító ego-énje nem akar meghalni. Ez teljesen érthető. Az alászállás esetén ez mindig így van. Lényünk egy része az alászállásra vágyik, mintha az valami szeretetreméltó, sötét és édes-keserű dolog volna. Ugyanakkor taszít is bennünket, pszichénkben átmegyünk az utca, az út, sőt az egész kontinens másik oldalára, csak hogy elkerüljük. De íme azt látjuk, hogy a virágzó fának el kell szenvednie az amputációt. Ezt a gondolatot csak úgy tudjuk elviselni, ha ígéretünk van arra, hogy a psziché mélyén valahol, valaki vár ránk, segít, meggyógyít. És ez így is van. Nagyon fontos valaki vár ott ránk, hogy helyrehozzon bennünket, hogy átalakítsa azt, ami elromlott, s hogy visszaillessze a megsérült végtagokat. Gyermekkorom vidékén a villámlással és jégesővel járó vihart „metsző viharnak", olykor „arató viharnak" nevezték, mivel levágott, „learatott" mindent, ami útjába került: állatokat, embereket, de többnyire inkább a termő növényeket és a fákat. Egy-egy nagyobb vihar után előbújtak a családok a pincékből, és a föld fölé hajolva azt vizsgálták, hogyan tudnának a termésen, a virágokon, a fákon segíteni. A legkisebb gyerekek a sűrű levelű, gyümölcsökben gazdag, letépdesett faágakat gyűjtötték össze. A nagyobb gyerekek a még élő, csak ledöntött növényeket egyenesítették fel, s fehér rongydarabokkal karókhoz kötözték őket. A felnőttek leválasztották a törzsről és eltemették azokat a részeket, amelyek gyógyíthatatlanul megsérültek. Mint látni fogjuk, ilyen szerető család vár a leányra is a föld alatti világban. Azt látjuk, hogy ebből a metaforikus kézlevágásból valami születik. A föld alatti világban eltávolítják, levágják azt, ami nem életképes, és más módon hasznosítják. A mesénkben szereplő lány nem beteg, nem öreg, mégis el kell szenvednie a megcsonkítást, mert nem létezhet tovább úgy, ahogyan eddig. De a gyógyulását segítő erők már várnak rá. A kezek levágásával az apa elősegíti a mélybe való alászállást, sietteti a disolutiót, a mindent jelentő legdrágább értékek fájdalmas elvesztését, a magaslati kilátás, a horizont megszűntét, az abbéli tájékozódás elvesztését, hogy az ember miben hisz és miért. A bennszülöttek rítusaiban, az egész világon, az játszódik le, hogy szándékosan összezavarják a mindennapi élet dolgait, hogy a beavatandó személyek számára könnyen elérhetővé váljék a misztikum.15 A kezek levágása a pszichikum többi részének és tulajdonságainak fontosságát hangsúlyozza, és tudjuk, hogy a pszichét uraló ostoba apa már nem sokáig él, mivel a mélyben lévő megcsonkított nő az apa segítségével 146

LA SELVA SUBTERRÁNEA: BEAVATÁS A FÖLD ALATTI ERDŐBEN

és védelmével, vagy akár anélkül is munkához lát. És bármilyen borzasztónaktűnikis első pillanatban teste új állapota, ez mégis segltségérelasz. Ezen alászállás során veszítjük tehát el pszichikus kezeinket, testünknek apró emberi lényekhez hasonló, önálló életet élő részeit. A régi korokban az ujjakat a lábakhoz és a karokhoz, a csuklót pedig a fejhez kapcsolták. Táncolni és énekelni tudnak. Egy ízben együtt tapsoltam egy ritmust Reneé Herediával, a híres flamenco-gitárossal. A flamencóban a tenyerek beszélnek, hangjuk szavakká formálódik, mintha azt mondanák: „Gyorsabban kedvesem, most szárnyalj, most ereszkedj le, ó, érezz engem, érezd ezt a zenét, érezd ezt meg ezt, meg ezt". A kezek önálló lények. Ha megvizsgáljuk a mediterrán vidékeken látható betlehemes jeleneteket, azt látjuk, hogy a pásztorok, a Napkeleti Bölcsek, vagy Mária és József sok esetben tenyerüket fordítják az Isteni Gyermek felé, mintha ő maga volna a tenyerük bőrén áthatoló fény. Mexikóban ugyanezt látjuk Guadelupe istennő szobrain, amelyeknek lefele fordított tenyereiből árad ránk a gyógyító fény. A kezek hatalmáról sok történelmi emlék szól. A Kayentánál lévő navajó rezervátumban van egy kunyhó, amelynek ajtaja mellett régmúltból származó, vörös betűs tenyérnyomat látható. Azt jelenti: „Itt biztonságban vagyunk". Mi, nők, sok embert megérintünk. Tudjuk, hogy tenyerünk egyféle érzékelő szerv. Ha megölelünk, megpaskolunk valakit vagy megérintjük vállát, szinte személyiségében olvasunk. Ha kapcsolatban állunk La Que Sabéval, akkor azt is tudjuk, mit érez az az ember, akit tenyerünkkel érintünk. Van, akinek képzetek, olykor szavak közvetítik a másik személy érzéseit. Azt is mondhatnánk, hogy a kegekben valamiféle radar működik. A kezek nem csak kapják, de át is adják az üzeneteket. Egy kézfogás, és gyakran az ilyenkor érzékelhető, nem tudatos szorítás, erő, időtartam és bőrhőmérséklet közvetíti az üzeneteket. A tudatosan vagy tudattalanul hitványságban sántikáló emberek érintése olyan, mintha lyukat akarnának szakítani a másik személy pszichikai lényén. A másik lélektani véglet az, amikor a kezek megnyugtatnak, lecsillapítanak, megszüntetik a fájdalmat és gyógyítanak. Ezt a tudást adják át évszázadok óta anyák a lányaiknak.16 A psziché ragadozója mindent tud a kezekhez kapcsolódó mély misztériumról. Az embertelenség beteges megnyilvánulása a világ sok részén az, amikor elrabolnak valakit, s levágják kezét; megcsonkítják az ember érző, látó és gyógyító funkcióját. A gyilkosnak nincsenek érzései, s azt kívánja, hogy áldozata se érezzen. Pontosan ez az ördög szándéka is, hiszen a psziché megváltásban nem részesülő aspektusa nem érez, s vagdalkozó gyűlöletre készteti, beteges irigykedésre azok iránt, akik éreznek. A nők valamiféle vágással végrehajtott megölése sok mesében megtalálható. Ez az ördög azonban nem pusztán gyilkos, ez egy csonkító gonosz. A megcsonkítás 147

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

nem a beavatási áldozat velejárója, hanem a nő örökre szóló megbénítását kívánja. Amikor azt mondjuk, hogy egy nőnek levágják a kezét, akkor ez alatt azt értjük, hogy megakadályozzák önmaga ápolásában, öngyógyításában, tehetetlenségében tehát nincs más választása, mint hogy az ősrégi ösvényre lép. Természetes tehát, hogy ez alatt az idő alatt folyton sírunk. így védekezünk egyszerű és erőteljes módon a démon ellen, amelynek ártó szándékait vagy raison d'étre-jét fel sem tudjuk teljes mértékben fogni. Van a mesékben egy „eldobott tárgynak" nevezett vezérmotívum. Az üldözött hősnő például kiveszi hajából a fésűt és maga mögé hajítja, ennek nyomán olyan sűrű erdő nő ki, hogy egy vasvilla sem fér be a fák közé. Vagy kidugaszolja a kis vizesfiolát, melyet magánál tart, s tartalmát futás közben maga mögé csepegteti. A cseppek vízözönné válván, lelassítják az üldözőt. Mesénkben a fiatal nő egyrejsaksír, könnyeit ontja csonka karjaira, s ez olyan erő-mezőt von köré, mely eltaszítja az ördögöt. Nem tudja a leányt megragadni. Itt a könnyek az „eldobott tárgyak", ez a vízfal tartja távol az ördögöt, de nem azért, mintha megindulna ennek láttán - határozottan nem ez történik -, hanem mert olyan tiszták ezek az igaz könnyek, hogy megtörik rajtuk az ördög hatalma. Ezt érezzük akkor, amikor keservesen sírunk, mivel sivár, sötét és valóra nem váltható lehetőségeken kívül semmit, de semmit nem látunk, s a könnyek mégis megóvnak bennünket attól, hogy porig égjünk. 17 A leánynak gyászolnia kell. Meglep, hogy a nők manapság milyen keveset és milyen bocsánatkérően sírnak. Aggódom amiatt, hogy a szégyen és a fájdalom elrejtése semmivé zúz egy természetes funkciót. A virágzó fának nagy szüksége van a nedvességre. Különben eltörik. A sírás jó, a sírás helyénvaló. A problémát ugyan nem oldja meg, de lehetővé teszi a folyamat továbbzajlását, s megóv az összeomlástól. A leány élete pedig, ahogyan ő ezt eddig a pontig megélte, befejeződött, s a föld alatti világ egy újabb szintjére ereszkedik alá. Mi pedig követjük. Továbbhaladunk annak ellenére, hogy sebezhetővé váltunk és lehámlott rólunk az ego védőburka, mint a fáról a kéreg. Mégis erősek vagyunk, hiszen az udvar túlsó szögletébe taszítottuk az ördögöt. Ebben a stádiumban azt tapasztaljuk, hogy bármit teszünk is, ego-terveink kicsúsznak szorításunkból. Eletünk nagy változásnak néz elébe, tekintet nélkül vezérlő-egónk következő pillanatra kigondolt terveire. Nem a malom, nem a sírás, nem az alvás, hanem tulajdon hatalmas sorsunk veszi kezébe életünk irányítását. Eddigi tapasztalataink szerinti életünk befejeződött. Egyedüllétre vágyunk, arra, hogy hagyjanak békén. Már nem hagyatkozunk az atyáskodó kultúrára; először találjuk 148

LA SELVA SUBTERRÁNEA: BEAVATÁS A FÖLD ALATTI ERDŐBEN

magunkat valódi életünk megismerési folyamatának kellős közepén. Továbbmegyünk. Ebben a stádiumban minden addigi érték elveszti vonzását. Jung Hérakleitosz enantiodromia kifejezésére hívja fel a figyelmet - ez a visszafelé folyást jelenti. Ez azonban több, mint a személyes tudattalan felé irányuló regresszió. Az ősi értékekhez, a mélyben őrzött ideákhoz való őszinte visszatérés lehetőségét jelenti.18 Amennyiben hátrafelé megtett lépésként értelmezzük az állhatatosságot követelő beavatás ezen stádiumát, akkor ne feledjük, hogy ez a lépés harminc mérföldet jelent le- és visszafelé az ősi Természeti Asszony birodalmába. Ennek láttán az ördög éktelen toporzékolásba kezd. Amikor egy nő úgy érzi, hogy elvesztette tapintóérzékét, megszűnt a világhoz fűződő szokásos kapcsolata, tiszta lelke továbbra is hatalmassá teszi, bánatához való ragaszkodása megerősíti, minek következtében visszavonul a pusztítására törő akarat. Való igaz, hogy a psziché elveszítette értékes kezeit. Többi része azonban kárpótol a veszteségért. Megmaradtak az utat ismerő lábaink, messzire látó lelki szemeink, mellünkkel és hasunkkal továbbra is érzékelünk, mint Baubó, a has egzotikus és rejtélyes istennője, a mély és ösztönös női természet kifejezője... akinek szintén nincsen keze. Ezzel a megcsonkított és rejtélyes testtel folytatjuk utunkat. A következő alászállásra készülődünk.

A harmadik stádium - A vándorlás Ebben a stádiumban az apa felkínálja leányának, hogy gazdagságot biztosít számára, a lány azonban úgy dönt, hogy elmegy és sorsára bízza magát. Hajnalhasadtával, tiszta kötésbe bugyolált karjával elhagyja addigi életét. Újra torzonborzzá és állatszerűvé válik. Késő este a megszámozott körtékkel bővelkedő gyümölcsöshöz érkezik.19 A szellem kiszárítja a gyümölcsöst övező vizesárkot, s a leány, a megbűvölt kertész szeme láttára, megeszi a számára felkínálkozó körtét. A beavatás folyamatában elfordulunk a tudatlanságra késztető természetes hajlamunktól, s elhatározzuk, hogy bármi áron - szenvedések, erőfeszítések, kitartás árán is - a mélységgel, a legbensőbb önmagunkkal való tudatos egyesülést keressük. A mesében az apa és az anya megpróbálják visszahúzni leányukat a tudatlanság állapotába: „Maradj velünk, sérült vagy, de mi elfeledtetjük ezt veled". De most, hogy legyőzte az ördögöt, vajon, hogy úgy mondjam, ülhet-e továbbra is babérjain? Kezek nélkül, sérült állapotban visszavonulhat-e a psziché zugaiba, ahol ugyan élete végéig 149

FARKASOKKAI, FUTÓ ASSZONYOK

gondoskodnak róla, ám ahol csak lebeg, s azt teszi, amit mások mondanak neki? Nem, nem húzódhat vissza örökre, mint a savmarta szépség, egy homályos szobába. Felöltözik, ahogy tudja, gyógyítgatja magát, s elindul a psziché mélyebb szintjére vezető kőlépcsőn. A pszichét korábban uraló rész felkínálja számára az örökös biztonságot és búvóhelyet, ösztönös természete azonban nemet mond erre, mert érzi, hogy a teljes éberségben élt életre bármi áron törekednie kell. A lány sebeit fehér kötés fedi. A fehér a halottak országának színe, egyben azonban az alkímiai albedo, az alvilágból való feltámadás színe is. A szín az alászállás és a visszatérés ciklusának hírnöke. A lány most vándorlásra adja a fejét, s ez önmagában is az új életre való feltámadást és a régi élet halálát jelenti. A vándorlás nagyon jó választás. Ebben a stádiumban a nők kétségbeesnek, ugyanakkor szilárd eltökéltséggel nekivágnak e belső utazásnak. Ilyenkor hagyják el az egyik életet egy másikért, az egyik stádiumot egy másikért, néha pedig szerelmüket önmaguk szeretetéért. Halállal és egyben megújulással jár az átmenet a serdülőkorból a fiatal női életkorba, a házasságból az egyedüllétbe, a középkorú életszakaszból az öregségbe, később az öregasszonyi életbe, és mindannyiszor sebzetten, de már új értékrendszerünk tudatában indulunk neki az útnak. Az alászállás velejárója, hogy elhagyjuk szüleink otthonát vagy a hozzájuk fűződő kapcsolatot, a régi értékeket, birtokba vesszük tulajdon személyiségünket, és néha egyszerűen azért hatolunk a mélyvilágba, mert így kell tennünk. Eltávozunk hát egy más fénybe, új égtájra, ahol talpunk ismeretlen földet tapos. Mégis megyünk, ámbár védtelenül, mert kezeink nélkül nem tudunk megkapaszkodni, fogódzkodni, a dolgokat megismerni, hozzájuk ragaszkodni. Az anya és az apa - a psziché kollektív és ego-aspektusai - már nem rendelkeznek hajdani hatalmukkal. Meghunyászkodásra kényszerítette őket a nemtörődömségük következtében kiontott vér. Hiába ajánlják fel leányuknak a kényelmet, életét nem irányíthatják többé, mert a lányt sorsa a vándorlás felé húzza. Az apa és az anya ebben az értelemben meghal. A szél és az út lesznek a lány új szülei. A vándor archetípusa egy újabb képet idéz fel: a magányos farkas vagy a kívülálló képét. A leány a falvak látszatra boldog családjait, a meleg szobákat kerülve, a hidegben vándorol; ez most az ő élete.20 Ez az utat járó nők élő metaforája. Úgy érezzük, mintha nem tartoznánk a körülöttünk kavargó élethez. A sípláda egyre messzebbről szól, a vásári kikiáltók, az árusok hada, az egész csodálatos cirkusz elhomályosul, majd semmivé foszlik, ahogy egyre mélyebbre ereszkedünk a föld alatti világban. 150

LA SELVA SUBTERRÁNEA: BEAVATÁS A FÖLD ALATTI ERDŐBEN

Itt ismét elénk toppan a régi éjszakai vallás. A Perszephonéról és az őt az alvilágba ragadó Hádészről szóló történet nagyon szép dráma, de az anyaközpontú világ vallásait tükröző sokkal régebbi történetek, mint például Istár és Innin történetei határozottan a hajadon és az alvilág királya közötti „szerelmi vágyódást" fejezik ki. Ezekben a réges-régi változatokban nincs arra szükség, hogy a hajadont valamiféle sötét isten ragadja el az alvilágba. A leány tudj^Jiogy mennie kell, tudja, hogy ez a mennyei rítus része. Talán fél, mégis, az első pillanattól kezdve találkozni akar királyáyal, alyilági vőlegényével. Alászáll a maga útján, ott átalakul,mélytudásrat^ a felszíni világba. A klasszikus Perszephoné-mítosz is és A levágott kezű leány meséje is a régebbi vallásokban megfogalmazódott tömörebb történetek töredékes maradványai. Az alvilági Kedves utáni hajdani vágyakozás az idők során testi vággyá és elrablássá változott. A matriarchális időkben természetesnek számított az, hogy a nők az alvilágba szállnak alá, ahol a mélyben lévő feminin hatalmak vezetik őket. Tanulási folyamatukhoz tartozott mindez, s a legmagasabb rangra emelte őket ez a közvetlen tapasztalat. Ez az alászállás A levágott kezű leány meséjének és Démétér/Perszephoné mítoszának archetipális magva. A mesebeli leány tehát vándorol, s már másodszor kerül a mosdatlan, álla tszerű állapotba. Ez az alászállás megfelelő módja - ez a „Nem törődöm a világ dolgaival" stílus. És, mint látjuk, szépsége ezen is átragyog. A mosdatlanság gondolata is a régi időkből maradt, ami után végül fürdés következik, az ember új ruhát vesz fel, jelezvén, hogy új vagy megújult kapcsolatot létesített legbensőbb önmagával. Mint látjuk, a kéz nélküli lány megvalósította a felébredéshez szükséges alászállást és átalakulást. Az alkímiában három fázis van: a nigredo, a felbomlás fekete vagy sötét fázisa, a rubedo, a vörös vagy áldozati stádium és az albedo, a fehér vagy újjászületési stádium. Az ördöggel kötött alku volt a nigredo, a besötétedés; a kezek levágása volt a rubedo, az áldozat; s az otthon fehérbe kötött kezekkel való elhagyása az albedo, az új élet. Most vándorként ismét a nigredo stádiumba zuhan. Régi önmaga azonban már megszűnt, a vándorlást a mélyebb én, a lecsupaszított én végzi.21 A lány most nemcsak kimerült, hanem éhes is. Letérdel a gyümölcsös előtt, mint valami oltár előtt, és valójában az is - az alvilági istenek oltára. Amikor leereszkedünk az ősi természethez, a táplálkozás hagyományos, automatikus módjai megszűnnek. A világ által kínált ételek elvesztik ízüket. Céljaink már nem hoznak bennünket lázba. Eredményeink elvesztik jelentőségüket. Bárhová nézünk is a felső világban, nem lelünk táplálékot. A psziché legtisztább csodája, hogy amikor ennyire védtelenek vagyunk, megérkezik a segítség, s mindig idejében érkezik. 151

FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK

A kiszolgáltatott lány mellé a lélek küldönce, a fehér ruhás szellem szegődik. Elhárítja a táplálkozás útjában álló akadályokat. A zsilip segítségével kiszárítja a vizesárkot. A vizesároknak rejtett értelme van. Az ókori görög mitológiában a Sztüx nevű folyó választja el az élők birodalmát a halottak birodalmától. A folyó vize az idők kezdete óta eltávozott holtak múltbeli cselekedeteinek emlékétől duzzad. A holtak megértik és rendben tartják ezeket az emlékeket, mert fizikai testüktől megszabadulván magasabb nézőpontból szemlélik őket. Az élők számára azonban méreg ez a folyó. A túlpartra kísérő szellem útmutatása nélkül belefulladnak, s az alvilág azon szintjére süllyednek, ahol örökre ködben tévelyegnek. Dantét Vergilius kísérte, Coatliquehoz pedig egy élő kígyó csatlakozott, aki a túz világába vezette őt, s a kéz nélküli leánynak is van fehérbe öltözött szellem-kísérője. Látjuk tehát, hogy a nő először elmenekül nem éber anyjától és mohó, kétbalkezes apjától, s rábízza magát a zabolátlan lélekre. A mesebeli szellem kíséri a kéz nélküli lányt a fák alvilági birodalmában, a király gyümölcsösében. Ez is a régi vallás maradványa. A görög mitológia bővelkedik a fiatal nők beavatását irányító farkasasszonyokról, oroszlánasszonyokról és egyéb alakokról szóló történetekben. A mai természeti vallásokban is, mint amilyen például a navajóké, a misztikus yeibecheis, ezek az állati lények tűnnek fel a beavatási és gyógyító rítusokban. Az ily módon testet öltő pszichikus képzet szerint az alvilágban, éppúgy, mint az emberi tudattalanban, számtalan szokatlan és kényszerítő erejű vonás, képzet, archetípus, csábítás, fenyegetés, kincs, kínzás és próbatétel kavarog. Nagyon fontos tehát, hogy individuációs utazása során egy nő józanul ítéljen, vagy erre képes kísérőre tegyen szert, hogy ne essen a tudattalan fantazmagóriáinak csapdájába, hogy ne tévedjen el ebben a tantaluszi kínokat okozó rengetegben. Mint a mesében is látjuk, el kell fogadni az éhséget, s onnan tovább indulni. Az előtte járó Perszephonéhoz és az Elet/Halál/Élet istennőkhöz hasonlóan ez a lány is eltalál a mágikus gyümölcsöskerthez, ahol egy király már vár rá. A régi vallás most már egyre fényesebben ragyog át ezen a mesén. A görög mitológiában22 két fa fonódik össze az alvilág kapuja fölött. És miben bővelkedik az elíziumi táj, ahová az erényesnek talált holtak költözhettek? - Igen, gyümölcsösökben. A leírások szerint az elíziumi mezőkön mindig nappal van, s a lelkek kedvük szerint dönthetnek, hogy mikor születnek újjá a földön. Az Elízium a felszíni világ doppelgangere, hasonmása. Itt is előfordulhatnak nehézségek, ám értelmük és az általuk nyújtott tudás különbözik a felszíni világban tapasztaltaktól. A felszíni világban minden az egyszerű nyereségek és veszteségek megvilágításába kerül. Az alvilágban vagy a másvilágon min152

LA SELVA SUBTERRÁNEA: BEAVATÁS A FÖLD ALATTI ERDŐBEN

den az igazlátás, a helyes cselekedet, az intenzív belső erő és tudás megszerzésének misztériuma által kap értelmet. A mesében most a gyümölcsfa kerül a középpontba, melyet az ősi időkben az Élet Fájának, a Tudás Fájának, az Élet és a Halál Fájának neveztek. A tűlevelű és egyéb fákkal ellentétben, a gyümölcsfa a bőséges táplálék forrása - és nem csak a tápláléké, mert a fa vizet is raktároz gyümölcsében. A növekedés és az életben maradás legfontosabb nedvét, a vizet, a gyökerek szívják magukba, ami aztán a hajszálcsöveken - e szabad szemmel nem is látható sejtszövedékek milliárdjain át - a gyümölcshöz vándorol, mely ezáltal gyönyörű terméssé teljesedik ki. Ezért tartják a gyümölcsöt lélektelinek, életerővel telítettnek, olyannak, ami vízből, levegőből, földből, táplálékból és magból fejlődik ki és, valamilyen arányban, mindezeket tartalmazza, és ami ráadásul isteni zamatú. A föld alatti erdőkben végzett tevékenység gyümölcsével, vizével és magvával táplálkozó nők lélektani értelemben éppígy kiteljesednek; pszichéjük megtelik és érésnek indul. Mint az újszülöttjének mellét kínáló anya, úgy hajlik meg a körtefa, hogy táplálja a leányt. Ez az anyai nedv biztosítja a regenerálódást. A körte táplálja a lányt, ám ennél sokkal többről van szó: a tudattalan, vagyis annak gyümölcse szolgál a lány táplálékául. Ebben az értelemben a tudattalan illeti csókkal a lány ajkát, így, ebben az ősi egyesülésben adja át neki legbensőbb Énje zamatát, a lány valójában rejlő isten leheletét és szubsztanciáját. Az Újtestamentumban Erzsébet23 a következő szavakkal üdvözli Máriát: „Áldott legyen a te méhednek gyümölcse"; ebben valószínűleg a nők ősi tudásának maradványát fedezhetjük fel. A korábbi éjszakai vallások szerint, a beavatáson éppen átesett és tudással terhes nőt örömmel üdvözölték és áldással halmozták el rokonsága asszonyai, amikor visszatért az élők világába. A történet figyelemre méltó üzenete az, hogy a legsötétebb időkben a női tudattalan, az anyaméh tudattalanja, a Természet táplálja a nő lelkét. A nők elbeszélése szerint, alászállásuk folyamán a legsötétebb sötétség veszi őket körül, amelyben egy szárny érintését érzik, s megkönnyebbülnek. Érzik, hogy táplálék árad szét bennük, áldott víz árad szét a kiszáradt földön... de hogy honnan ered, azt nem tudják. Ez a vízforrás nem a szenvedést enyhíti, inkább csak táplál akkor, amikor semmi más nincs a közelben. Ez a sivatag mannája. Ez a kövek kozúl előtörő víz. Ez a hirtelen megjelenő étel. Csillapítja az éhséget, hogy mi továbbmehessünk. És ez a legfontosabb... tovább kell menni. Folytatnunk kell utunkat sorsunk beteljesedése felé. A mesében egy nagyon régi ígéret támad fel; az az ígéret, hogy az alászállás táplál, annak ellenére, hogy sötét van, annak ellenére, hogy úgy 153

FARKASOKKAI, FUTÓ ASSZONYOK

érezzük, eltévedtünk. Nem tudunk, nem látunk semmit, „vakon bolyongunk", mégis velünk van „Valami", nyomunkban lépked „Valaki". Ha balra megyünk, velünk jön. Ha jobbra megyünk, szorosan mögöttünk halad, bátorságot önt belénk, utunkat egyengeti. Újra a vándorlás nigredo állapotában vagyunk, nem tudjuk, mi lesz velünk, és mégis, ebben a rongyos állapotban eljutunk az Élet Fájához, hogy táplálkozhassunk belőle. A holtak birodalmának Életfája egy ősrégi metafora része. Régen úgy hitték, hogy a holtak birodalmában a lélek gyümölcsbe vagy más ehető dologba költözik, s ha leendő anyja ezt megeszi, akkor a gyümölcsben elrejtőzött lélek megkezdheti újjáéledését a női testben. Itt tehát, amikor már-már megtettük az út felét, az Ősanya kínálja testét körte formájában, s megesszük azt, amivé a későbbiekben válunk.24

A negyedik stádium - Szerelemre találunk az alvilágban A következő reggel jön a király, hogy megszámolja körtéit. Egy hiányzik, s a kertész elmeséli, mit látott. „Tegnap éjjel két szellem leeresztette az árokból a vizet, a telihold fényénél beléptek a kertbe, s az egyik, az, amelyiknek nem volt keze, megette a neki felkínálkozó körtét." Következő éjjel a király őrt áll kertészével és varázslójával, aki ért a szellemek nyelvén. Éjfélkor feltűnik az erdőn át közeledő lány, ruhája rongyokban lóg rajta, haja zilált, arca verejtékcsíkos, kezei hiányoznak, s oldalán a fehér ruhás szellem. Egy fa most is kecsesen meghajol, hogy a leány ajkaival elérhesse. A varázsló közel jön, s megkérdezi: „Erről a világról valók vagytok, vagy a másik világról?" A leány így felel: „Valaha a világban éltem, mégsem tartozom ehhez a világhoz". A király azt kérdezi a varázslótól: „Ember ő vagy szellem?" A varázsló azt feleli, hogy mindkettő. A király odafut a leányhoz, hűséget és szerelmet esküszik neki: „Nem hagylak el soha. Mától fogva én viselem gondodat". Összeházasodnak és a király ezüstkezet csináltat ifjú feleségének. A király a psziché alvilágának bölcsességet adó teremtménye. Nem akármilyen öreg király ő, hanem a női tudattalan egyik fő őrzője. Ő felügyeli a növekvő lélek növényvilágát - kertje (mely anyja kertje is) tele van az élet és a halál fáival. Az ősi istenek családjába tartozik. A leányhoz hasonlóan ő is sokat kibír. És a leányhoz hasonlóan, rá is alászállás vár. De erről majd később. Azt mondhatnánk, hogy egyféle értelemben a lány nyomában jár. A psziché mindig árnyékot küld tulajdon folyamatai nyomába. Ez egy rendkívül fontos jelenség. Azt jelenti, hogy ha vándorlunk, mindig van velünk egy 154

LA SELVA SUBTERRÁNEA: BEAVATÁS A FÖLD ALATTI ERDŐBEN

másik - legalább egy, de néha több is aki edzett és tapasztalt, s arra vár, hogy bekopogjunk az ajtón, léptünk alatt megcsikorduljon a kő, megegyünk egy körtét, amiből megtudja, hogy megérkeztünk az alvilágba. Ez a szerető jelenlevő várja és figyeli a bolyongó keresőt. A nők jól tudják ezt. Apró fényvillanásnak, belátásnak, megjelenő vagy jelenlevő valaminek nevezik. A kertész, a király és a varázsló az archetipális maszkulinitás három érett megjelenítője. Megfelelnek a hajadon, az anya és a vénasszony alakjában megjelenő feminin hármasságnak. Ebben a mesében az ókori hármas istennő, vagy az egy személyben megjelenő három istennő alakja a következőképpen jelenik meg: a hajadont a levágott kezű leány jelenti, az anyát és a vénasszonyt pedig a király későbbiekben megjelenő anyja. A mesét „modernné" tevő csavar az, hogy az ördög itt annak a figurának felel meg, aki az ősi beavatási rítusokban általában az élethozó és életet elvevő, kettős természetű vénasszony alakjában jelent meg. Ebben a mesében az ördög csakis életet elvevő hatalomként jelenik meg. Az idők ködébe vesző korokban mindenesetre az ilyen történetek vénasszonya rendszerint a beavató/bajkeverő szerepét játszotta, aki megnehezíti a bájos fiatal teremtés életét, hogy elindulhasson az élők birodalmából a holtak birodalmába vezető úton. Pszichikai értelemben ez egybecseng a jungi pszichológia, a teológia és az ősi éjszakai vallások azon elképzelésével, hogy legbensőbb önmagunk, vagyis a mi szóhasználatunkban az ősi Természeti Asszony, veszélyekkel és kihívásokkal szembesíti a pszichét, minek következtében a kétségbeesett ember visszatér eredeti természetéhez, hogy válaszokat keressen és erőt merítsen belőle, minek során újra egyesül a hatalmas, ősi, legbensőbb Énnel és, amennyire csak lehet, a későbbiekben eszerint viselkedjen. A mese ezen torzulása egyféleképpen eltorzítja azt az információt is, amit a nők alvilágba való visszatérésének ősi folyamatáról megtudhatnánk. Valójában azonban az, hogy itt a vénasszonyt az ördög helyettesíti, feltűnően beleillik korunkba, mert a tudattalan ősi útjainak kifürkészése során gyakran érezzük úgy, hogy a zabolátlan női lélek alábecsülésére törő kulturális, családi vagy a pszichén belül felbukkanó tiltások elleni harc tulajdonképpen az ördöggel vívott küzdelem. A mese ezért mindkét irányból értelmezhető; egyrészt elegendő csontot őrzött meg az ősi rituáléból ahhoz, hogy azt rekonstruáljuk, másrészt azt is megmutatja, hogy a természet ragadozója hogyan próbál bennünket eredeti hatalmunktól megfosztani, hogyan próbálja megkaparintani lelkünk működését. Az átalakulás gyümölcsösben jelenlevő főbb szereplői megjelenési sorrendben a következők: a leány, a fehérbe öltözött szellem, a kertész, a király, a varázsló, az anya/vénasszony és az ördög. Ezek hagyományosan a következő pszichikus erőket jelentik. 155

FARKASOKKAI, FUTÓ ASSZONYOK

A LEÁNY Mint már láttuk, a leány az őszinte és korábban alvó pszichét jeleníti meg. Szelíd külsője alatt azonban valójában harcos hősnő rejlik. A magányos farkas állhatatosságával rendelkezik. Elviseli a beavatással járó koszt, az árulást, a magányt, és a kitaszítottságot. Az alvilági vándorlás után gazdagon tér vissza a felszíni világba. Az Ősanya, a Természeti Asszony utasításait és útmutatásait követi, jóllehet első alászállása során ezeket még nem tudja megfogalmazni. A FEHÉRBE ÖLTÖZÖTT SZELLEM A legendákban és a mesékben a fehér szellem az útmutató, a belső tudás birtokosa, aki az útját járó nő előtt jar. Nemely mesemondo szerint ez a szellem egy réges-régi, nagyon fontos, összetört isten darabkája, amely minden emberben megtalálható. Öltözékét tekintve, ez a szellem szoros kapcsolatban áll a különböző kultúrák ragyogó fehérbe öltözött Elet/Halál/Élet Istennőivel - La Lloronával, Berchtával, Hellel, és a többiekkel. Ez azt sugallja, hogy a fehér szellem az anya/vénasszony segítője, aki, az archetipális pszichológia szerint, egyben az Élet/Halál/Élet istennője. A KERTÉSZ A kertész a lélek művelője, a mag, a termőföld, a gyökér megújító őrzője. Hasonló a hopi Kokopellihez, ehhez a púpos szellemhez, aki minden tavasszal eljön a falvakba, hogy megtermékenyítse a földet és az asszonyokat. A kertész feladata a megújítás. A női pszichének állandóan vetni, boronálni, aratni kell, hogy megújult energiával kicserélhesse azt, ami elöregedett, ami elfáradt. Természetes dolog, hogy a psziché részei elgyengülnek, elfáradnak, elhasználódnak. Ez jó, így kell a pszichének működni, de készenlétben kell mindig tartani az újratöltéshez szükséges energiát. Ez a psziché kertészének feladata. Ő követi nyomon a változásokat. A pszichén belül mindig van, ami él, van, ami meghal, régi gondolatok, elképzelések és energiák helyébe kell újakat ültetni. A KIRÁLY A király 25 az alvilág kincsestára. Ő jelenti azt a képességet, hogy belső tudásunkat affektálás, zúgolódás vagy bocsánatkérés nélkül tesszük gyakorlativá a világban. A király az öreg királyné/vénasszony fia. Anyjához 156

LA SELVA SUBTERRÁNEA: BEAVATÁS A FÖLD ALATTI ERDŐBEN

hasonlóan, s feltehetően az ő útmutatásait követve, a király a psziché életfontosságú mechanizmusainak, a ballépéseknek, a meghalásnak és a tudatossághoz való visszatérésnek a részese. A későbbiekben, amikor eltűnt királynéja nyomába indul, ő is meghal egy bizonyos értelemben, s ez a halál előkelő királyból a vadon lényévé változtatja. Akkor születik újjá, amikor rálel királynőjére. Pszichikai értelemben ez azt jelenti, hogy a psziché régi, fontos attitűdjei meghalnak, miközben a psziché egyre többet tanul. A régi beállítódásokat vagy új, vagy megújult nézőpontok váltják fel a nő életének szinte minden vonatkozásában. Ebben az értelemben a király a női pszichét uraló beállítódások és törvények megújulását jelenti. AVARAZSLO A varázsló, a mágus,26 akit a király azért hoz magával, hogy értelmezze számára a látottakat, a női hatalom közvetlen varázslatát jelenti. Az olyan tulajdonságok, mint a másodperc töredéke alatt lezajló visszaemlékezés, az ezer mérföldre látó szem, a mérföldekre terjedő hallás, a bárki - ember vagy állat - szemeivel való látás empatikus képessége - mind-mind az ösztönös nőiség jellemzői. Ezekben vesz részt a varázsló, és, a hagyományok szerint, segít megőrzésükben és a külvilág felé való megnyilvánulásukban. A varázsló alakja mindkét nemhez tartozhat, ám itt most hatalmas férfi alakjában jelenik meg, hasonlít a mesebeli daliás fivérhez, aki mindent megtesz, hogy húgán segítsen. A varázsló mindig felöltheti bármelyik alakot. Az álmokban és a mesékben férfi alakjában éppúgy megjelenhet, mint női alakban. De lehet állat, vagy kő is, és akár vénasszony is. Női megfelelője is éppilyen könnyedén változtatja álruháit. A tudatos életben a varázsló segítheti egy nő azon képességét, hogy bármelyik pillanatban azzá váljék, amivé akar. AZ ÖREG KIRÁLYNÉ/VÉNASSZONY Az öreg királyné/vénasszony ebben a mesében a király anyja. Ez a figura többek között termékenységet, a ragadozó cselvetéseinek meglátóját, az átok enyhítőjét jelentheti. A termékenység, ami dobpergésként hangzik, ha kimondjuk, több, mint szaporaság; a föld termékeny gazdagságát jelenti. Ő a fényes fekete föld, melyből fekete gyökerek és korábbi élet jelei csillannak elő, ami illatos humusszá ülepedik. A szaporaság magvakat, tojásokat, lényeket, gondolatokat idéz. A termékenység ahhoz az állapothoz kötődik, amelyben a magvak előkészülnek, melegszenek, inkubálódnak és biztonságban megőrződnek. Ezért nevezik az öreg anyát sokszor régebbi nevein 157

FARKASOKKAI, FUTÓ ASSZONYOK

Por Anyának, Föld Anyának - mert ő az a talaj, amelyben a gondolatok kikelnek. AZ ÖRDÖG A női lélek kettős természete, ami zaklatja is és gyógyítja is, ebben a mesében az ördög alakjában jelenik meg. Mint korábban már megjegyeztük, ez az ördög-figura jeleníti meg a női psziché természetének ragadozóját, a contra natúrom, természet elleni aspektust, mely szembeszáll a psziché fejlődésével és a lélek elpusztítására tör. Ez az erő elszakad életadó aspektusától. Ezt az aspektust le kell győzni és kordában kell tartani. Ez az ördög-figura nem azonos a női pszichében zajló egyéb zaklatások és cselszövések forrásával, amit én a/íer-léleknek nevezek. Ez az altér-lélek gyakran jelenik meg az álmokban, a mesékben és a mítoszokban alakváltoztató vénasszony képében, aki alászállásra készteti és nógatja a nőket, aminek, ideális esetben, a legmélyebb forrásokra való rátalálás az eredménye. • A föld alatti gyümölcsösben tehát a psziché eme hatalmas - férfi- és női erői várnak a nagy összetalálkozásra, melynek során coniunctio jön létre. Ez a szó az alkímiából származik és az egymástól különböző szubsztanciák nagyfokú átalakulással járó egyesülését jelenti. Amikor ezek az ellentétek összekeverednek, bizonyos pszichén belüli folyamatok indulnak el. Olyan ez, mint amikor kovát ütünk a kőhöz, hogy tüzet csiholjunk. Az ugyanazon pszichikus téren belüli eltérő elemek coniunctiója és nyomása folytán szabadul fel a lélek energiája, a belátás és a tudás. A történetünkben zajló coniunctio viruló Élet/Halál/Élet ciklus elindulását jelzi. E ritka és értékes egyesülés láttán tudjuk, hogy hamarosan bekövetkezik egy spirituális házasság, és ezzel együtt egy spirituális halál is, melyből azonban új élet születik. Ezek a tényezők már előrevetítik a jövőt. A coniunctio nem olyasmi, amiért elindulunk és megszerezzük. Az nehéz, nagyon nehéz munka eredményeképp történik meg. Itt vándorlunk hát sáros ruhánkban a soha nem látott úton, a Természeti Asszony jele azonban egyre fényesebben ragyog át rajtunk. Azt is mondhatjuk, hogy a coniunctio régi önmagunk erőteljes újraértékelése. Ha itt vagyunk a gyümölcsösben, s velünk vannak ezek a felismerhető pszichikus aspektusok, akkor már nincs visszaút - tovább kell haladnunk. Mit mondhatunk még a körtékről? Azok számára kínálkoznak fel, akik megéheztek hosszú alvilági útjuk során. A hagyomány szerint számos gyümölcs jelképezi a női méhet, leggyakrabban a körte, az alma, a füge és az 158

LA SELVA SUBTERRÁNEA: BEAVATÁS A FÖLD ALATTI ERDŐBEN

őszibarack, noha ez lehet bármely olyan tárgy is, amelynek külső és belső formája van, és közepén élőlénnyé növekedő mag helyezkedik el - mint például a tojás -; ezek jelzik az „életen belüli élet" női vonását. Itt a körték jelentik archetipális értelemben az új élet kipattanását, az új én magvát. Sok mítoszban és mesében állnak a gyümölcsfák a Nagy Anya, az Ősanya fennhatósága alatt, akinek a király és emberei szolgálnak. A gyümölcsös körtéi meg vannak számozva, mivel ebben az átalakító folyamatban mindennekjiagyjelentősége van. Nem történik véletlenüLsemmLMindennek nyoma marad és minden egybevág. Az Ősanya tudja, mi az övé ezek közül az átalakító szubsztanciák közül. A király megérkezik, hogy megszámolja körtéit, de ezt nem önző birtoklásvágyból teszi, hanem mert tudni akarja, érkezett-e új jövevény az alvilágba, hogy elindulhasson a beavatás útján. A lélek világa mindig készenlétben áll az újoncok és a vándorok fogadására. A lány táplálására lehajló körte mintegy harangként cseng az alvilági gyümölcsösben, hívó hangjára előtűnnek a források és az erők - a király, a varázsló, a kertész, s később az öreg anya -, hogy üdvözöljék, támogassák és segítsék az újonnan érkezettet. A történelmi korok szent figurái újra és újra azt bizonyítják számunkra, hogy az átalakulás végtelen útján már van egy „számunkra előkészített hely". Szimatunk és intuíciónk útján sorsunk ehhez a helyhez irányít, vonszol bennünket. Végül mindannyian megérkezünk a király gyümölcsöskertjébe. Ez így van rendjén. A női psziché ebben az epizódban feltűnő három maszkulin vonása - a király, a varázsló és a kertész - figyel, kérdez és segít az alvilági utazásban, ahol semmi .sem ^^amir^k első pi látszik. Amikor a női psziché alvilágának királya megtudja, hogy változás történt a gyümölcsösben, magához rendeli a psziché varázslóját, aki érti az emberi világot is és a szellem világát is, aki különbséget tud tenni a tudattalanban a pszichikus elemek között. Végignézik tehát, ahogyan a szellem ismét leereszti a vizet az árokból. Mint korábban már megjegyeztük, ez a vizesárok a Sztüxhöz, ahhoz a gyilkos folyóhoz hasonló szimbólum, amelyen át a holtak lelkét vezették az élők világából a holtak birodalmába. De ez a folyó nem a holtak, csak az élők számára volt végzetes. Óvakodjunk hát a nyugalom és a beteljesedés érzetétől, ami arra csábíthatja az embert, hogy egy spirituális tett befejeztével vagy egy spirituális ciklus beteljesítésével megálljon és babérjain ücsörögjön. A vizesárok a holtak pihenőhelye, az élet végének eljötte, az élő nő azonban nem maradhat közelében túl sokáig, mert letargiába esik a lélekkészítés ciklusai közepette.27 Az ölelő folyó, a vizesárok szimbólumával a mese arra figyelmeztet, 159

FARKASOKKAI, FUTÓ ASSZONYOK

hogy nem akármilyen vízről van itt szó. Valami olyan határvonalat jelöl, mint az a krétakör, amelyet a lány maga köré rajzolt, hogy távol tartsa magától az ördögöt. Amikor belépünk egy körbe vagy áthatolunk rajta, akkor egy újabb létállapotba, újabb tudatállapotba vagy annak hiányába jutunk. A leány itt a holtak számára fenntartott tudattalan állapoton halad át. Nem szabad ebből a vízből innia, nem gázolhat át rajta, száraz lábbal kell átjutnia. Mivel az alászállás során a nőknek keresztül kell haladniuk a holtak birodalmán, néha összazavarodnak és úgy gondolják, meg kell halniuk. Ez azonban nem így van. Feladatunk az, hogy élő teremtményekként kell átjutnunk a hol tak birodalmán, mert így működik tudatunk. A vizesárok tehát nagyon fontos szimbólum, s az a tény, hogy a szellem kiapasztja belőle a vizet, segít annak megértésében, hogy mit kell tennünk saját utunk során. Nem fekhetünk le, s nem merülhetünk boldog álomba mindannak láttán, amit eddig elértünk. De nem ugorhatunk a folyóba sem, így siettetve a folyamatot. Ez kisbetűs halált és nagybetűs Halált jelentene számunkra. Az Elet/Halál/Elet ciklusnak ebben a folyamatában a psziché la muerte por un instanté, a pillanatnyi halált, s nem La Muerte Eterna, az Örök Halált keresi. A varázsló a szellemek közelébe jön és azt kérdezi: „E világról valók vagytok, vagy a másik világról?" A lány pedig, egy egójától megfosztott criatura fésületlen és torzonborz külsejével, s a ragyogó fehér szellem társaságában azt mondja a varázslónak, hogy most ugyan a holtak országában tartózkodik, de az élők közül való. „Valaha a világban éltem, de mégsem tartozom ehhez a világhoz." Amikor a király megkérdi a varázslót, „Ember ő vagy szellem?", a varázsló azt válaszolja, hogy ember is és szellem is. A lány rejtélyes válasza azt sejteti, hogy az élők birodalmához tartozik, ám most lép be az Élet/Halál/Élet ritmusába, tehát alászálló emberi lény, ugyanakkor őrzi korábbi énje árnyékát is. Napokra talán a felszíni világban tartózkodik, de az átalakulás az alvilágban zajlik, s ezért mindkét helyen tartózkodik, mint La Que Sahé, „a Tudó". S mindez azért történik, hogy megismerje, hogy letisztítsa az igazi, az ősi, legbensőbb énjéhez vezető utat. A levágott kezű leány történetét feldolgozó foglalkozások során felteszek pácienseimnek néhány kérdést, ezzel alvilági útjuk megtisztítását próbálom segíteni. Ezekre a kérdésekre egyéni és csoportos válasz is adható. A kérdések és a rájuk adott válaszok mintegy áttetsző hálóvá szövődnek, melyet bemerítünk a közös gondolkodás vizébe, s a nők belső életének csillogó, fickándozó, vagy tehetetlen, fulladozó, vagy lélegző formáival teli emeljük ki, hogy mindannyian szemügyre vehessük őket. Egy kérdésre adott válasz újabb kérdést szül, s a tanulás érdekében azokra is válaszolunk. íme néhány kérdés: Hogyan él az ember nap nap után egyszerre a felszíni világban is és az alvilágban is? Mit kell azért tennie, 160

LA SELVA SUBTERRÁNEA: BEAVATÁS A FÖLD ALATTI ERDŐBEN

hogy egyedül alászállhasson az alvilágba? Milyen életkörülmények segítik az alászállást? Választhatunk-e aközött, hogy menjünk vagy maradjunk? Milyen spontán segítség érkezett ösztönös természetünktől ez alatt az idő alatt? Amikor a nők (vagy a férfiak) e kettős állampolgárság állapotában vannak, néha tévesen kitűnő ötletnek tartják azt, ha elvonulnak a világtól, a mindennapi élettől, ha felhagynak napi teendőikkel és kötelességeikkel, amik nem csak hívogatóak, de irritálóak is lehetnek. Ez azonban nem jó módszer, mert ilyenkor a külső világ jelenti az egyetlen kötelet, ami az alvilágban fejjel lefelé lógó, vándorló nő bokája köré tekeredik. Rendkívül fontos időszak ez, amelyben a mindennapi életnek az a szerepe, hogy „másvilági" feszültséget teremtsen, s a jó befejezés érdekében egyensúly jöjjön létre. Vándorlunk hát tovább, s azt kérdezgetjük magunktól - vagyis, az igazat megvallva inkább motyogjuk -, hogy „Erről a világról való vagyok-e, vagy a másikról?" és azt válaszoljuk, hogy „Mindkettőről". S utunk során ezt mindig felidézzük. E folyamatban a nőknek mindkét világhoz tartozniuk kell. Ha így vándorlunk, akkor kiűzzük magunkból az ellenállás utolsó darabkáját, az önhittség utolsó szilánkját, elűzünk minden tiltakozást, amit kigondolhatnánk, mert ez a vándorlás fárasztó. Ez a fáradtság azonban végül is megszünteti az ego félelmeit és ambícióit és egyszerűen csak azt követjük, ami van. Ekkor értjük meg mélyen és teljesen a föld alatti erdőkben eltöltött időt. A mesében most a másik körte is lehajlik, hogy a lány megehesse, s mivel a király az Ősanya fia, s mivel ez a kert az Ősanyáé, a lány tulajdonképpen az élet és a halál titkainak gyümölcsét ízleli meg. Mivel a gyümölcs a virágzás, a növekedés, az érés és a hanyatlás ciklusainak elsődleges szimbóluma, a beavatandó, azáltal, hogy megeszi, bensővé teszi az Élet/Halál/Élet körforgását mutató pszichikus órát, mely ezután már mindig üt, ha elérkezik annak az ideje, hogy hagyjunk valamit meghalni, és új életre segítsünk valami mást. Hogy tal^unk rá_eire a köi^£re? Belemerülünk a nőiség misztériumaiba, a föld, a rovarok, az állatok, a madarak, a virágok, a fák, az évszakok, a folyók és vízszintjük ciklusaiba, megfigyeljük, hogy az állatok bundája hogyan vastagodik és vékonyodik az évszakok változásával, odafigyelünk saját individuációs folyamataink homályaira és tisztaságára, szexuális, vallási igényeink áradására és apadására, az alászállás és az előbukkanás idejére. Akkor^sszukjr\eg_a körtéLjamikor kielégítjük az írás, a festés, a szobrászkodás, a szövés utáni olthatatlan éhségünket, amikor elmondjuk versünket, amikor soha nem látott reményeket és elgondolásokat táplálunk és próbálunk megvalósítani. 161

FARKASOKKAI, FUTÓ ASSZONYOK

Rendkívüli táplálékká válik az, ha a benső érzékenység és a ciklusok ősi női mintáit és princípiumait magunkévá tesszük, mert ezek gazdagítják életünket. Ez a pszichikus fa valódi természete: növekszik, adakozik, elhasználódik, s magokat hullat az új életért; szeret bennünket. Ez az Élet/Halál/Élet misztériuma. Ősidők óta, a víz és a fény előtti idők óta így zajlik ez. Ha megismertük ezeket a ciklusokat, akár körte, akár fa, kert, vagy a női életkorok segítségével, számíthatunk rájuk, mert változatlanul, újra és újra ismétlődnek. A minta a következő: Mindenben, ami meghal, van valami haszontalan, ami újra hasznossá válik, ha gondosan megvizsgáljuk. Ezalatt tárul fel előttünk az, amit megtanulhatunk. A veszteség minden élőlényben nyereséggel jár. Értelmeznünk kell ezt az Élet/Halál/Élet ciklust, olyan méltósággal kell megélnünk, ahogyan csak tudjuk, s ha ez nem sikerül, üvöltenünk kell, mint a veszett kutyának - s aztán tovább kell mennünk, mert vár ránk pszichénk szerető alvilági családja, amely átölel majd és segít bennünket. A király segítségével a leány könnyebben boldogul alvilági munkálkodása során. Ez nagyon jó, mert az alászálló nő gyakran úgy érzi, mintha laboratóriumból véletlenül elszabadult szörnyeteg volna. Az alvilág alakjai küszködő, áldott életnek látnak bennünket figyelőállásukból. Az ő szemükben olyan erős lángnak hatunk, amely újra és újra a sötét üveghez ütődik, hogy összetörje, s végre kiszabadulhasson. S mélyben lévő otthonunk minden lakója azonnal segítségünkre siet. A régi időkben a nők azért szálltak alá az alvilágba, hogy egyesüljenek a királlyal (némely rítusban nem volt király, s a leány ilyenkor talán közvetlenül az Ősi, Természeti Asszonnyal egyesült), s ebben a mesében is valami hasonlónak a maradványait fedezhetjük fel, amikor a király első pillantásra, tétovázás nélkül megszereti a leányt. Nem kezek nélküli, zabolátlan, vándor külseje ellenére, hanem épp amialt tartja hozzá tartozónak. Ez az állapot, amelyben az ember kívülálló, ám egyben támogatást is élvez, folytatódik. Még ha mosdatlanul, elhagyatottan, félvakon, kezek nélkül vándorlunk is, legmélyebb Énünk ha ta lmas ereje továbbra is szeretbennünket, s közel húz szívéhez. A nők ebben az állapotban olyasfajta izgalmat éreznek, mint amikor álmaik férfiával találkoznak. Furcsa, ellentmondásos időszak ez, mert egyszerre vagyunk a föld felett, és mégis alatta. Vándorlunk, bolyongunk, valaki mégis szeret. Nem vagyunk gazdagok, valaki mégis táplál. A jungi terminológia szerint ez az „ellentétek feszültségének" állapota, amelyben a psziché mindkét pólusának egy-egy eleme konstellálódik, s ezáltal új alapot teremt. A freudi pszichológia ezt „kettéágazásnak", „hasadásnak" nevezi, amikor a psziché alapvető diszpozíciója vagy beállítódása kétpó162

LA SELVA SUBTERRÁNEA: BEAVATÁS A FÖLD ALATTI ERDŐBEN

lusúvá válik: elkülönül a fekete és a fehér, a jó és a rossz. A mesmondók ezt a „kétszer-születettek" állapotának nevezik. Ez a második születés valami mágikus forrásból fakad, s a lélek most már két származási vonalat mondhat magáénak; az egyik a fizikai-testi, a másik a láthatatlan világból ered. A király azt mondja, védeni és szeretni fogja a lányt. A psziché itt már tudatosabb; hamarosan bekövetkezik ez a rendkívül érdekes házasság, amelyben a holtak birodalmának élő királya veszi feleségül az élők birodalmának kéz nélküli asszonyát. Két ennyire eltérő fél házassága a legcsodálatosabb szerelmet feltételezi, nem? Ám ez a házasság is azokhoz a mesebeli pikareszk házasságokhoz kapcsolódik, amelyekben két, egymástól eltérő élet fonódik egybe. Ilyen a szegény lány és a királyfi, az asszony és a medve, a fiatal lány és a hold, a fókaasszony és a halász, a sivatagi lány és a prérifarkas házassága. A lélek minden esetben megismeri a másik entitást. Ezt értjük másodszori születésen. A mesebeli házasságokban, s éppígy a felszíni világ házasságaiban is, a két ellentétes lény közötti szerelem örökké is tarthat, vagy csak addig, amíg a tanulás be nem fejeződik. Az alkímiában az ellentétek egyesülése azt jelenti, hogy hamarosan halál és születés következik be, s mi is hamarosan látjuk mindezt ebben a mesében. AJ